Lawrence Hill-Valaki Ismeri a Nevemet

LAWRENCE HILL

Valaki ismeri a nevemet

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2013

Lányomnak és szellemi társamnak. Geneviéve Aminatának

Bizonyságul hívom ellenetek ma a mennyet és a földet, Hogy az életet és a halált adtam élőtökbe, Az áldást és az átkot: válaszd azért az életet, Hogy élhess mind te, mind a te magod. 5 Mózes 30:19

Félelmetes rajzok Afrika térképén, Nagy kutatók elméjéből előlépvén. Hol a lakhatatlan vidékekre Elefánt kerül a városok helyére. Jonathan Swift

Első könyv

S íme, megvénhedtem (London, 1802)

ÚGY TŰNIK, NEHEZEMRE ESIK MEGHALNI. Minden emberi számítás szerint már régen meg kellett volna halnom. Ám még mindig kiszagolom a bajt, hozza bármiféle szél, ahogy azt is megmondom, hogy csirkenyak vagy disznóláb rotyog-e a vaslábasban a tűzön. S a fülem is jó még, akár a vadászkutyáké. Az emberek azt hiszik, csak mert nem húzom ki magam többé, és nem olyan egyenes a tartásom, mint a cövek, akkor már süket is vagyok. Vagy az agyam olyan, mint a sütőtökkása. Egy nap, amikor a püspökhöz vittek látogatóba, az egyik úrhölgy odaszólt a másiknak: „Mihamarabb a parlament elé kell juttatnunk ezt a nőt. Ki tudja, meddig lesz még köztünk?” Erre görnyedten ugyan, de a hölgy bordái közé nyomtam az ujjamat, mire felsikoltott és megperdült. „Vigyázzon! – figyelmeztettem. – A végén még magát is túlélem!” Bizonyára jó okkal éltem szerte a világban, és vészeltem át azt a sok tengeri utat, míg másokat leterítettek a puskagolyók, vagy egyszerűen lehunyták a szemüket, és önként vettek búcsút az élettől. Életem hajnalán, amikor még szabad voltam, és másféle létet nem ismertem, gyakorta kiszöktem körülkerített falunkból, felmásztam az akáciafa tetejére, apám Koránját egyensúlyozva a fejemen, leültem egy ág végére, és azon ábrándoztam, hogy egyszer vajon sikerül-e megfejtenem a szent szövegek összes rejtélyét. Lábamat lóbálva le raktam a könyvet – az egyetlent, amelyet valaha is láttam Bayóban –, majd kinéztem a sárból tapasztott falak és zsúpfedelek színes kavalkádjára. A falu mindig élettől nyüzsgött. Az asszonyok vizet hordtak a folyóról, a férfiak

vasat izzítottak a tűzben, a fiatal fiúk diadalittasan tértek vissza az erdőből a zsákmányolt tarajos sülökkel. Nagyon sok munka ám kicsontozni egy tarajos sült, de ha nem volt egyéb sürgős feladatuk, rögtön nekiláttak. Kiszedték a tüskéket, megnyúzták az állatot, kivágták a belső szerveket, éles pengékkel gyakoroltak a szánalmas kis testen. Szabadnak és boldognak éreztem magam azokban az időkben, és egyszer sem jutott eszembe, hogy aggódnom kellene a biztonságom miatt. Többször is megmenekültem a körülöttem tomboló erőszakból, de sajnos sohasem volt részem abban az örömben, hogy együtt élhessek a gyermekeimmel, és nevelhessem őket, ahogyan az én szüleim neveltek engem tíz vagy tizenegy évig, amíg el nem szakítottak minket egymástól. Nem sikerült sokáig magam mellett tartani a gyermekeimet, ami megmagyarázza, miért nincsenek velem és főznek rám, miért nem tömnek friss szalmát a szalmazsákomba, és terítenek rám köpenyt, ami megóvna a hideg ellen, és miért nem ülnek itt mellettem a tűznél, tudván, hogy ők az én méhemnek gyümölcsei, hogy közös emlékeink úgy növekedtek, mint kukorica a nedves talajon. Mások gondoskodnak most rólam. S ez nagyon jó dolog. Mégsem ugyanaz, mint amikor az embert a saját húsa és vére kíséri el egészen a sírig. Vágyom arra, hogy magamhoz öleljem a gyermekeimet és az ő gyermekeiket, ha egyáltalán léteznek. Hiányoznak, mint ahogyan a kezem-lábam is hiányozna, ha nem volnának. Rendkívül sok tennivalót kapok itt Londonban. Azt mondják, György királlyal fogok találkozni. Rabszolgatartást ellenző, pofaszakállas, pocakos, kopasz férfiak csapata vesz körül, akik bojkottálják a cukorfogyasztást, ugyanakkor bűzlenek a bagótól, és egyik gyertyát égetik a másik után, miközben titkos terveiket szövögetik késő éjszakákon át. Ezek a felszabadítók azt állítják, azért hoztak engem Angliába, hogy segítsek megváltoztatni a

történelem menetét. Nos, ezt még meglátjuk. Ám ha ilyen sokáig éltem, bizonyára van valami oka. Fa apát jelent a nyelvemen. Ba pedig folyót, illetve anyát is. Kora gyermekkoromban az én bám olyan volt, akár a folyó, keresztülfolyt velem a nappalokon és biztonságot nyújtott a sötét éjszakákon át. Az én időm már majdnem lejárt, de még mindig szüléimként gondolok rájuk, akik idősebbek és bölcsebbek nálam. Még most is hallom a hangjukat; néha mély, öblös hangon szólnak, máskor szinte énekelve. Elképzelem, ahogyan távol tartanak a bajtól, kézen fogva vezetnek a lobogó tüzek között, és megmutatják az utat otthonunk árnyas-hűs rejtekébe. Még mindig magam előtt látom az apámat, amint egy hegyes bottal karcolja cirkalmas arab betűit a kemény földbe, és közben a távoli Timbukturól mesél. Meghitt pillanatokban, amikor a felszabadítók nem sürögnekforognak tornádóként körülöttem, nem kívánják a részvételemet egy újabb küldöttségbe, nem kérik az aláírásomat egy másik petícióhoz, arra vágyom, bárcsak itt lennének a szüleim, hogy gondomat viseljék. Hát nem furcsa? Itt vagyok én, egy megtört, öreg, fekete asszony, aki többször szelte át az óceánt, mint amennyire emlékezni szeretne, több mérföldet gyalogolt, mint egy igásló, mégis csak olyan dolgokról álmodok, amik nem lehetnek az enyémek – gyermekek és unokák, akik szeretnek, és szülők, akik törődnek velem. Egyik nap elvittek egy londoni iskolába, és kérték, hogy beszéljek a gyermekekkel. Az egyik kislány megkérdezte, hogy valóban én vagyok-e a híres Meena Dee, akiről az újságok írnak. Azt állította, a szülei nem hiszik el, hogy ilyen sok helyen éltem. Elismertem, hogy én vagyok Meena Dee, de mondtam, hogy nyugodtan szólítson a gyermekkori nevemen, ha akar, ami Aminata Diallo. Egy kicsit dolgoznunk kellett a keresztnevemen, ám harmadjára sikerült. Aminata. Négy szótag, tényleg nem

olyan nehéz. A-mi-na-ta, szótagoltam neki. Azt kívánta, bárcsak találkozhatnék a szüleivel és a nagyszüleivel. Igazán bámulatos, válaszoltam neki, hogy még mindig élnek a nagyszülei. Szeresse őket jól és szeresse őket nagyon, kötöttem a lelkére. Szeresse őket mindennap! Akkor megkérdezte, miért vagyok ilyen fekete, mire megkérdeztem, vajon ő miért ilyen fehér. Azt felelte, így született. Én szintúgy, válaszoltam. „Látom, hogy biztosan nagyon szép voltál, hiába vagy olyan nagyon sötét” – mondta. „Te pedig szebb volnál, ha néha sütne is a nap Londonban” – feleltem. Megkérdezte, milyen ételeket szoktam enni. „A nagypapám fogadni merne, hogy elefánthúst eszel nyersen.” Azt mondtam neki, hogy soha egy falat elefántot sem ettem, de voltak olyan idők az életemben, amikor elég éhes voltam ahhoz, hogy megpróbáljam. Három-négyszázat is megkergettem az életem során, de sose tudtam egyetlen, a falvainkon átcsörtető elefántot sem megállítani annyi időre, hogy egy tisztességes falatot haraphassak belőle. Erre a kislány felnevetett és kérlelt, hogy áruljam el, mit is eszek valójában. „Azt eszek, amit te szoktál – válaszoltam neki. – Komolyan gondolod, hogy találnék Londonban egy szabadon kószáló elefántot? Kolbászt, tojást, birkapörköltet, kenyeret, krokodilt, a szokásos dolgokat.” „Krokodilt?” – csodálkozott. Mondtam neki, hogy csak tudni akartam, vajon figyel-e. Erre válaszképpen közölte, hogy ő bizony ragyogóan tud figyelni, és rögvest meg is kért, hogy meséljek neki egy szellemekről szóló történetet. „Drágám – sóhajtottam –, az én egész életem egy kísértethistória.” „Akkor meséld el nekem!” – kérte. Amint a kislánynak is mondtam, a nevem Aminata Diallo, Mamadu Diallo és Sira Kulibali lánya vagyok, Bayo falujában születtem, háromhavi járásra Nyugat-Afrika Grain Coast nevű,

atlanti-óceáni partvidékétől. Bamana vagyok. S fula 1 is. Mindkettő, de erről majd később szólok. Azt gyanítom, hogy 1745 táján születtem. Magam írom ezt az egész történetet. Arra az esetre, ha eltávoznék az élők sorából, mielőtt ezt a feladatot bevégezném, megbíztam John Clarksont – az egyik abolicionista politikust a csendesebbik fajtából, de az egyetlent, akiben megbízom –, hogy ne változtasson az elbeszélésemen. A felszabadítók itt Londonban megkértek, hogy fogalmazzak egy tízoldalas vitairatot arról, miért förtelmes bűn az emberi lényekkel való kereskedelem, és miért kell azonnal gátat vetni neki. Meg is tettem, és a cikk már olvasható a Társaság irodáiban. Egészséges, sötét bőröm van. Néhányan kékesfeketeként jellemezték. Nehéz olvasni a szemem tükrében, ám én pontosan ilyennek szeretem. Gyanakvás, megvetés, nemtetszés – az ember nem szívesen tárja nyilvánosság elé efféle érzéseit. Egyesek szerint valaha feltűnően szép voltam. Én azonban nem kívánom a szépséget egyetlen nőnek sem, akinek nem adatott meg a szabadság, sem a lehetőség, hogy mEgyálassza, kinek a keze formálhat rá jogot. Mára nem sok maradt a szépségemből. Eltűnt a szemrevaló, kerek fenék, amely igen kevéssé jellemző itt Angliában, a lapos hátsó felek honában. Formás, izmos combom és érett almához hasonló, gömbölyű, kemény vádlim is már a múlté. Mellem, amely egykor büszke madárként szökött a magasba, mára lekókadt. Egy kivételével azonban minden fogam megvan, és most is naponta tisztítom őket. Számomra a tiszta, ép, ragyogó fogsor tényleg gyönyörű dolog, és ha buzgón tisztogatom, háromnégyszer naponta, akkor szép is marad. Nem tudom, mi az oka, 1

Nyugat-Afrikában elterjedt népcsoport. A bamana nép Maliban, a fula ( vagy más néven fulfulde, fulbe, fulani) nép szerte Nyugat- és Észak Afrikában megtalálható, pl. Ghánában, Szenegálban, Guineában és Maliban.

de úgy tűnik, minél buzgóbban ellenzi valaki a rabszolgatartást, annál bűzösebb a lehelete. A hazámban akadnak férfiak, akik olyan sokat rágják a kóladió keserű magját, hogy a fogaik egészen narancssárgára válnak. Ám Angliában ezek a felszabadítók még rosszabbat tesznek a fogsoruknak a temérdek kávéval, teával és dohánnyal. A hajam mostanra jórészt kihullott, és a maradék szálak is őszek, de még mindig göndör, tömör tincsekben tapad a fejemhez. Nem fordítok rá különös gondot. A Kelet-Indiai Társaság fényes selyemkendőket is szállít Londonba, így hát szívesen megváltam néhány shillingtől, és vásároltam párat, hogy magamra ölthessem, amikor a rabszolgatartást ellenző mozgalom gyűléseire megyünk. Közvetlenül a jobb mellem fölött a GO kezdőbetűk futnak össze szoros, egyhüvelyknyi kört alkotva. Sajnos meg lettem bélyegezve, és nem tudom ezt a sebhelyet eltüntetni magamról. Tizenegy éves korom óta viselem ezt a jelet, de csak nemrég tudtam meg, mit is jelentenek a kezdőbetűk. Legalább az emberek nem látják. Sokkal jobban örülök a két szépséges holdsarlónak az arcomon. Finom, vékony, lefelé görbülő félhold díszíti mindkét arccsontomat; mindig is szerettem ezeket a szépségjegyeket, habár a londoniak gyakorta megbámulják őket. Koromhoz képest magas voltam, amikor elraboltak, de utána már nem nőttem tovább, és megmaradtam a jelentéktelen, alig százötven centis magasságnál. Az igazat megvallva, már ilyen magas sem vagyok. Oldalra dőlve járok, és a jobb lábamra nehezedek. Lábkörmeim sárgák, kérgesek és vastagok, ellenállnak mindenféle ollónak. Lábujjaim görbék, nem tudom kiegyenesíteni őket a földön. Végül úgysem számít, hiszen van cipőm, és nem kell futnom, sem sétálnom jelentősebb távolságokra.

Szeretem az ágyam mellett tartani kedvenc tárgyaimat. Az egyik ilyen holmi egy kék üvegcsés bőrápoló krém. Minden éjjel bekenem hamuszürke könyökömet és térdemet. Azok után, amiken életemben keresztülmentem, ez a kis fehér zselé varázslatos kényeztetést nyújt a bőrömnek. „Dörzsölj be jó alaposan – mintha ezt mondaná –, és te meg a ráncaid kaptok még egypár szép napot!” A kezem az egyetlen, amire ma is büszke vagyok, ami még őrzi hajdani szépségem nyomát. Ujjaim hosszúak, sötétek és meglepően simák. A körmeim még mindig szép kerekek és rózsaszínűek, körömágyaim gyönyörűek. Csodálatosan szép a kezem. Szeretem is rátenni őket mindenféle dologra. Szeretem érezni a fák kérgét, a kisgyermekek haját, és mielőtt még az időm lejár, szeretném megérinteni egy jóravaló férfi testét, ha adódik alkalom. Ám semmi – sem egy férfi teste, sem egy korty whisky vagy egy tál kecskepörkölt, ahogy csak az óhazában tudják elkészíteni – nem tudna olyan örömet szerezni nekem, mintha egy kisbaba szuszogását, az unokám hortyogását hallhatnám magam mellett az ágyban. Néha, amikor reggel felébredek, és elárasztja kicsiny szobámat a napfény, egyetlen vágyam – azon kívül természetesen, hogy használhassam az éjjeliedényt és igyák egy korty mézes teát –, hogy visszafeküdhessek az ágy puha párnái közé, magamhoz ölelve egy gyermeket. Egy csecsemőt kívánok hallgatni, amint felemeli a hangját, majd újra elcsitul. Érezni akarom kis kezének varázslatos érintését, ahogy félig öntudatlanul ráejti az arcomra, vállamra. Mostanában azok az emberek etetnek, akik véget akarnak vetni a rabszolgatartásnak. Meleg ruhákat is kaptam, amelyek megvédenek a nyirkos londoni levegőtől. Jobb ágyam van, mint amilyenben valaha is feküdtem kora gyermekkorom óta, amikor is a szüleim hagyták, hadd tömjek annyi puha füvet a szőtt matracomba, amennyit csak találok. Bizony nagy ritkaság, hogy

nem kell azon gondolkodnom, legyen mit ennem, legyen fedél a fejem fölött és legyen rendes ruhám. Mihez kezd akkor az ember, ha már nem kell a túlélésért küzdenie? Nos, hát, például ott van a rabszolgaság eltörlésének ügye, amely sok időmet és energiámat felemészti. Néha még most is pánikba esem, amikor körülvesznek ezek a céltudatos, nagytermetű, fehér férfiak. Valahányszor fölém magasodnak, és elkezdenek kérdezősködni, eszembe jut a mellem fölött füstölgő, forró vas. Szerencsére ezek a nyilvános látogatások nem túl gyakoriak, így marad időm olvasni, amihez úgy hozzászoktam, mint mások az iváshoz vagy a dohányzáshoz. Marad időm írni is. El akarom mesélni az egész életemet, a saját kísértethistóriámat, hiszen mi végre éltem le ezt a hosszú életet, ha nem ragadom meg a lehetőséget, hogy a tapasztalataimat továbbadjam? A kezem begörcsöl egy idő után, és néha megfájdul a hátam vagy a nyakam, amikor túl sokáig ülök az asztalnál, de az írás maga egyáltalán nem megerőltető. Mindazok után, amiket hosszú életem során megéltem, ez már olyan könnyen megy, mint ahogyan a sült kolbász és a szósz lecsúszik a torkomon. Mondandómat egy intéssel kezdem mindazok számára, akik valaha is kezükbe veszik a könyvemet. Senki ne bízzon a nagy víztömegekben, és sohase keljen át rajtuk! Ha a bőröd, kedves olvasóm, afrikai árnyalatokat hordoz, és váratlanul azon kapod magad, hogy egy óriási víztükör felé terelnek, amelynek távolba vész a partja, akkor foggal-körömmel kapaszkodj a szabadságodba! S táplálj erős bizalmatlanságot a rózsaszínnel szemben! A rózsaszín sokak szemében az ártatlan gyermekkort jelképezi, ám véletlenül se hagyd, hogy megtévesszen a horizont alá bukó nap gyönyörű fénye! Sok-sok kisgyermek, anya és apa feneketlen temetője fekszik alatta a mélyben. Iszonyattal tölt el, amikor a temérdek, hullámsírban nyugvó afrikaira gondolok.

Minden alkalommal, ahányszor átkeltem az óceánon, mindig úgy éreztem, mintha temetetlen holtak fölött siklanék. Néhányan rendkívüli szépség forrásaként, Isten létezésének bizonyítékaként tekintenek a naplementére. Ám miféle jóságos erő bűvölhette meg az emberi szellemet, hogy éppen rózsaszínnel világította meg az utat a rabszolgaszállító hajók előtt? Ne hagyd, olvasóm, hogy a bolondját járassa veled a szépséges szín, és ne engedj hívó szavának! Ha már találkoztam a királlyal, és papírra vetettem a történetemet, azt kívánom, hogy itt temessenek el, London földjébe. Afrika a szülőhazám, de már öt életre eleget vándoroltam, így hát köszönöm, nem kívánok még egyszer költözni.

Jól jött a kis kéz (Bayo, 1745)

A MENTATEA ÁTHATÓ ÉS FELSZABADÍTÓ ILLATÁT ÉREZVE – életem bármelyik szakaszában, bármelyik kontinensen jártam is –, képzeletben mindig visszarepültem hajdani gyermekkorom színhelyére, Bayo falujába. A többholdnyi járóföldet megtett kereskedők, akik portékájukat a fejükre rögzített kötegekben hordták, sokszor hoztak varázslatos dolgokat a falunkba, pontosan olyan gyakran, ahányszor emberek tűntek el nyomtalanul. Egész falvakat kerítettek be a falubeliek, sőt még őrszemeket is állítottak mérgezett hegyű dárdákkal, hogy megfékezzék az emberrablásokat, de amikor a megbízható kereskedők megérkeztek, a falu összes öregje és fiatalja egy emberként szaladt, hogy megcsodálja az árujukat. Apám ékszerész volt, és egy nap elcserélt egy arany nyakláncot egy öblös teáskannára, amelyen hosszú, vékony és ívelt csőr díszelgett. A kereskedő azt állította, hogy a teáskanna átszelte a sivatagot, így hát szerencsét és hosszú életet hoz annak, aki iszik belőle. Másnap, az éjszaka közepén, amint az ágyban feküdtem, apám finoman megsimogatta a vállamat. Úgy gondolta, az alvó ember lelke sérülékeny, ezért gyengéden kell felébreszteni. – Gyere, igyál egy teát velünk! – hívott Papa. Kimásztam az ágyamból, majd kiszaladtam a kunyhóból és bemásztam anyám ölébe. Még mindenki aludt a faluban. A kakasok is csendben voltak. A csillagok úgy pislogtak, akár egy egész városnyi ideges ember tekintete – egy szörnyű titok tanúi.

Mamával néztük, amint Papa óvatosan leveszi a teáskannát három lángoló fahasábról egy összetekert, vastag banánlevéllel. A rejtélyes pántok segítségével felemelte a teáskanna tetejét, és egy faragott bottal mézet kapart ki egy lépből a lobogó teába. – Hát most mit csinálsz? – suttogtam. – Édesítem a teát – felelte. Odadugtam az orromat. Friss mentalevelek voltak a kannába tömve, és az illat mintha távoli tájak életéről mesélt volna. – Hmm – sóhajtottam, belélegezve az illatot. – Ha behunyod a szemed – szólt az apám –, Timbuktu illatát is megérzed. Anyám, kezét a vállamon nyugtatva, szintén nagyot szippantott a tea illatából, majd felsóhajtott. Megkérdeztem Papát, merre is van valójában Timbuktu? Nagyon messze, felelte. Járt-e már ott, kérdeztem. Igen, válaszolta. Timbuktu a fenséges Joliba folyó mentén fekszik. Egyszer már ellátogatott oda, hogy imádkozzon, tanuljon és műveltségre tegyen szert, amit minden hívőnek meg kellene tennie. Erre bennem is felébredt a vágy, hogy művelődjek. Bayo lakosainak fele muszlim volt, de egyedül Papának volt Koránja, és egyedül ő tudott írni és olvasni. Megkérdeztem, milyen széles volt a Joliba folyó. Olyan volt, mint átgázolni a Bayo melletti vízmosáson? Nem, rázta apám a fejét, tíz kőhajításnyi a szélessége. El sem tudtam képzelni olyan hatalmas folyót. Amikor a tea már elég erős lett, és édes a méhek ajándékától, Papa kinyújtott karral felemelte a gőzölgő edényt, megdöntötte a kannát, majd a forró italt egy kis ivótökbe öntötte, azután töltött egy másikat Mamának, és egyet magának is. Egyetlen csepp sem veszett kárba. Visszarakta a kannát a parázsra, és figyelmeztetett, hogy várjak, hadd hűljön egy kicsit a tea. Két tenyerembe fogtam a tököt, és így szóltam: – Papa, kérlek, meséld el újra, hogyan találkoztatok Mamával!

Szerettem hallgatni a történetet arról, hogyan nem lett volna szabad egymást még csak megpillantaniuk sem, hiszen anyám bamana volt, apám pedig fula. Szerettem hallani, hogy végül legyőzték a lehetetlent. Sohasem lett volna szabad találkozniuk, családalapításról nem is beszélve. – Nagy szerencse, hogy így történt – mondta Papa –, különben nem születhettél volna meg.

Egy esős évszakkal a születésem előtt apám elindult egy másik bayói, fula törzsbeli férfival egy távoli piacra, öt napig gyalogoltak, hogy sóra cseréljenek egy adag sheavajat. A viszszaúton egy kis erszény sót ajándékoztak az egyik baráti bamana falu főnökének, aki meghívta őket vacsorára, és felajánlotta, hogy töltsék ott az éjszakát. Vacsora közben Papa felfigyelt Mamára, amint elhaladt mellette. Egy tálcát egyensúlyozott a fején, rajta három tál jamgyökérrel és egy ivótöknyi kecsketejjel. Papa tekintete magába szívta Mama látványát: lágy járását, fejtartását, felszegett állát és a háta ívét, hosszú, erős lába és vörösre festett sarka vonzó szépségét. – Komoly és megbízható asszonynak tűnt, ám az is rögtön látszott, hogy vele nem lehet csak úgy tréfálni – mesélte Papa. – Azonnal tudtam, hogy ő lesz a feleségem. Mama kortyolt egyet a teájából, és felnevetett: – Elég sok dolgom akadt aznap este, és apád az utamban volt. Egy asszonynak segítettem, aki éppen szüléshez készülődött. Anyámnak akkor még nem voltak saját gyermekei, de már sok kisbabát világra segített. Papa megkereste Mama édesapját, és kérdezősködni kezdett. Megtudta, hogy Mama első férje több holdhónappal korábban eltűnt, nem sokkal az esküvőjük után. Az emberek úgy vélték, hogy meghalt vagy elrabolták. Papa felesége

– akivel apámat már születésük előtt eljegyezték – pedig nem régen halt meg maláriában. Anyámat odahívták, hogy találkozzon apámmal. Így megakadályozták abban, hogy a szülésnél segédkezzen, és ezt szemére is vetette Papának. Apám elmosolyodott, és szemügyre vette anyám izmos lábát, amint sarkon fordult, hogy visszatérjen a munkájához. Papa akkor alkudozni kezdett Mama apjával, hogyan kárpótolhatják az édesapát leánya elvesztése miatt. Végül is hat kecskében, hétrúdnyi vasban, tíz rézmanillában és négyszáz kauricsigában 2 állapodtak meg. Zűrzavaros idők voltak ezek, és a sok nyugtalanság nélkül bizonyára nem is engedték volna, hogy egy fula és egy bamana összeházasodjon. Sorra tűntek el az emberek, és a falvak lakói rettegtek, hogy emberrablók markába kerülnek. Új szövetségek köttettek a szomszédos települések között. A vadászok és halászok csoportokban járták a vidéket. A férfiak napokat töltöttek azzal, hogy falakat húzzanak a falvak és városok köré. Papa elhozta Mamát a saját szülőfalujába, Bayóba. Finom arany-és ezüstszálakkal futtatott ékszereket készített, amelyeket távoli városok piacaira hordott, ahol imádkozhatott a mecsetekben. Néha a Koránnal vagy más arab nyelven írt könyvekkel tért vissza. Azt állította, hogy egy leánygyermeknek nem illendő, hogy megtanuljon írni-olvasni, de amikor meglátta, hogy arab szavakat próbálok a homokba írni egy bottal, végül megkönyörült rajtam. Így hát otthonunk védelme alatt, amikor csupán az édesanyám láthatta, Papa megmutatta, hogyan kell használni a nádtollat, a festett vizet és a pergament. Megtanultam leírni néhány arab kifejezést, mint például Allaahu Akbar (Isten nagyszerű) és Laa ilaaha illa-Lah (Senki sem érdemli meg az imádatot, csak Isten). 2

Egykori nyugat-afrikai fizetőeszközök. A manilla egy rézből vagy bronzból késyült karperecszerű tárgy, a kauricsiga pedig egy apró, kemény, tartós, tengeri csigafaj.

Mama bamana nyelven beszélt, és ha kettesben voltunk, egymás között mindig ezt használtuk, de fula nyelven is jól tudott, sőt Papától néhány imát is megtanult. Néha figyeltem, ahogyan a fula nők lökdösődve és pusmogva Mama mögé gyűlnek és nézik, amint lehajolva egy hegyes bottal a földbe karcolja, hogy Al-hamdulillah (Hála Istennek), bizonyságul, hogy megtanult néhány arab imát. A közelben az asszonyok kölest törtek nehéz fadorongokkal, amelyek hosszúak voltak, mint egy lábszár, simák, mint egy baba bőre, és kemények, mint a kő. Amikor a dorongokat belecsapták a kölessel teli mozsarakba, az úgy hangzott, mintha dobosok vernék a ritmust. Időnként szünetet tartottak, hogy igyanak és megvizsgálják kérges tenyerüket, míg Mama az apámtól tanult szavakat ismételgette. Mire megszülettem, anyám kivívta a falubeliek tiszteletét. A többi asszony példáját követve kukoricát és kölest vetett, szorgalmasan szedte a sheadiót. Megszárította a diókat egy fatüzelésű kemencében, majd a mozsarában összetörve kisajtolta belőlük az olajat. Mama megtartotta az olaj nagy részét, de valamennyit mindig félretett a szülésekhez. Amikor egy nő arra készült, hogy világra hozza gyermekét, édesanyámat hívták segítségül. Egyszer még egy szamárnak is segített elleni, amely egyedül nem volt képes életet adni csikójának. Mama mindig békésen mosolygott, ha boldog volt és biztonságban érezte magát. Mosolya mindennap előttem van, amióta csak elszakítottak tőle. Amikor eljött az én időm, nem akartam kibújni az anyaméhből. Apám szerint ezzel büntettem anyámat, amiért megfogantam. Mama végül Papát szólította: – Beszélj a gyermekedhez – kérte –, mert lassan elfogy az erőm! Papa akkor Mama hasára fektette a kezét. Közel hajolt anyám köldökéhez, amely úgy kidudorodott, akár egy nyiladozó tulipánbimbó.

– Fiam! – szólt apám. – Nem tudhatod, hogy fiú van-e idebent – tiltakozott anyám. – Ha ilyen sokáig tartod benn, a végén csak kecskét fogsz szülni! – vágott vissza apám. – De azt kérted, hogy beszéljek, és én most egy fiúra gondolok. Szóval, kedves fiam, gyere ki most azonnal! Eddig remek életed volt, alhattál az anyádba kapaszkodva. De most már gyere ki, vagy megverlek! Apám azt állította, hogy szóltam hozzá az anyaméhből. – Nem vagyok fiú – válaszoltam állítólag –, és mielőtt kijönnék, beszélnünk kell. – Akkor hát beszélj! – Ha azt akarod, hogy most azonnal megszülessek, forró kukoricalepényt kérek, egy ivótököt, tele friss tejjel, és azt a finom bort, amelyet a hitetlenek a pálmából nyernek… – Pálmaborról szó sem lehet! – vágott közbe apám. – Nem iszik bort, aki féli Allah nevét. De ha már lesz fogad, hozok neked lepényt, anyád pedig ad tejet. S ha jól viselkedsz, kaphatsz kóladiót. Allah nem bánja, ha kóladiót rágcsálsz. Azzal világra jöttem. Úgy csusszantam ki anyám méhéből, mint ahogyan a vidra siklik a vízbe a partoldalról.

Csecsemőként édesanyám hátán jártam-keltem. Amikor éhesen felsírtam, Mama csupán előrecsúsztatott a mellére, néha a többi falubeli asszony gondjára bízott, de többnyire vörös és narancsszínű szövetbe csavarva a hátán lógtam, miközben a piacra ment, kölest tört, vizet hozott a patakról és a szüléseknél segédkezett. Emlékszem, hogy egy-két évvel első önálló lépéseim után eltöprengtem, vajon miért csak a férfiak teáznak és beszélgetnek, és miért van a nőknek mindig annyi munkájuk.

Arra jutottam, hogy a férfiak bizonyára gyengék, és sokat kell pihenniük. Mihelyst megtanultam járni, hasznossá tettem magam. Sheadiót gyűjtöttem és a fákra mászva mangót, avokádót, narancsot és más gyümölcsöt szedtem. Megbíztak, hogy ringassam és dajkáljam más nők gyermekeit. Nem volt abban semmi rossz, hogy egy kislány, aki még csak három vagy négy esős évszakot élt meg, egy kisbabát fog a kezében és vigyáz rá, amíg a gyermek anyja dolgozik. Egyszer azonban Fanta, a falu főnökének legifjabb felesége lekevert nekem egy pofont, amiért megpróbáltam megszoptatni egy kisbabát. Már nyolcadik esős évszakomat éltem, amikor ijesztő történetek kaptak szárnyra arról, hogy a szomszéd településeken férfiakat rabolnak el a falvakba betörő harcosok. Még olyat is hallottam, hogy maguk a falubeliek adták el az embereket, de sohasem jutott eszembe, hogy ez velem is megtörténhet. Elvégre muszlim voltam, aki szabadnak született, ismertem néhány arab imát, sőt még a büszke félhold is bele volt karcolva az arcomba, magasan az arccsontom fölött. A holdsarló ékesség volt, amely arra szolgált, hogy megszépítsen, ugyanakkor így tudta a többi falubeli fulbe, hogy én is hívő vagyok. Három fogoly élt a falunkban – mindannyian hitetlenek –, de még a gyermekek is tudták, hogy a muszlimok nem ejthetnek más muszlimokat foglyul. Ügy éreztem, hogy biztonságban vagyok. Édesapám is ezt bizonygatta, amikor elé álltam a sok rémtörténettel, amelyet a falubeli gyermekektől hallottam. Folyton azt kántálták, hogy valaki, valamelyik éjjel egész biztosan ki fog lopni engem az ágyamból. Egyesek azt állították, hogy falunkbeliek lesznek a támadók, a fulbék, míg a többiek anyám törzsétől, a bamanáktól intettek óva minket. Megint mások a

rejtélyes toubabokról 3, a fehér emberekről beszéltek, akiket még egyikünk sem látott. „Verd csak ki azokat a buta gyermekeket a fejedből! – mondta az apám. – Maradj közel anyádhoz és hozzám, ne mászkálj egyedül, és minden rendben lesz!” Anyám ugyanakkor nem volt ennyire biztos a dolgában, megpróbált apám lelkére beszélni, ne utazzon folyton olyan messzire, hogy eladja az ékszereit és a mecsetekben imádkozzon. Egyszer-kétszer éjjel, amikor már aludnom kellett volna, hallottam, hogy vitatkoznak. „Ne menj el olyan messzire! – könyörgött anyám. – Nem biztonságos.” Apám így felelt: „Csoportban utazunk, vannak nyilaink és husángjaink. Különben is, miféle férfi merné összemérni az erejét az enyémmel?” Mire anyám: „Ezt már hallottam korábban is.” Amikor közeledett a szülések órája, anyám magával vitt a nagy pocakú asszonyokhoz. Figyeltem, ahogyan fürge ujjaival kiszabadítja a kisbabák fejét a rátekeredett köldökzsinórból. Láttam, ahogyan benyúl a nők testébe, miközben másik ügyes kezével a vajúdó hasát nyomja és igazgatja, hogy megfordítsa a babát. Néztem, amint olajjal az asszonyok intim testrészeit masszírozza, nehogy szétrepedjen a bőr. Anyám elmondta, hogy némely nő intim testrészeit felvágás után nagyon csúnyán rakták össze újra. Megkérdeztem, hogy érti ezt. Erre öszszetört egy régi, értéktelen agyagedényt, szétlökte a darabjait, egy párat el is dobott, azután kérte, hogy próbáljam meg ismét összerakni. Sikerült is pár darabot egymáshoz illesztenem, de elég hézagos és alaktalan lett az eredmény, itt-ott kiálltak a részek, és nem álltak össze edénnyé. – Valahogy így – mondta végül anyám. – Mi történik azzal a nővel, aki így jár?

3

Közép- és Nyugat Afrikában a fehér ember neve.

– Talán túléli. Vagy elvérzik. Vagy belehal a szülésbe, amikor az első gyermekét akarja világra hozni. Később sokszor figyeltem, ahogyan Mama segít a vajúdó nőknek a gyermekszülésben. Őrzött néhány kecskebőr zacskót, amelyekben levéldarabkák, száraz fakéreg, gyógynövények lapultak, és megtanultam mindnek a nevét. Játékból, hogy próbára tegyem a tudásomat, néha igyekeztem megjósolni, mikor fogja anyám arra biztatni a vajúdó asszonyt, hogy kezdjen el nyomni és toljon ki minden remegést a hasából. A nők mozgásából, lélegzéséből és szagából, majd a szülési fájdalom csúcsára érkezve a mély, állatias sikolyból próbáltam megállapítani, mikor kezdenek el tolni. Anyám rendszerint magával hozott egy antilophólyagot, tele a keserű tamarind gyümölcs mézzel édesített levével. Amint egy vajúdó asszony szomjasan felsikoltott, mindig öntöttem egy kevés italt egy ivótökbe, amelyet a szájához nyújtottam. Büszke voltam, amiért segíthettem, és még büszkébb, amiért számíthattak rám. Miután anyám világra segített egy újszülöttet egy másik faluban, a kismama családja a szolgálataiért megajándékozta szappannal, olajjal és hússal. Gyakran meghívták, hogy egyen a családdal, ahol megdicsért engem is, ügyes kis segítőjét. Hétesztendős koromban vágtam el életem első köldökzsinórját, erősen fogva kezemben a kést addig vágtam, amíg keresztül nem hasítottam az ellenálló vezetéket. Egy esős évszakkal később már én fogtam az újszülötteket, amint kicsusszantak anyjuk méhéből. Még később anyám megtanított, miként nyúljak be egy terhes nő testébe, miután meleg olajjal bekentem a kezemet, és hogyan találhatom meg azt a bizonyos pontot, amelyet megtapogatva meg tudom állapítani, elég széles-e a nyílás ahhoz, hogy kiférjen rajta a kisbaba. Ez utóbbiban nagy jártasságra tettem szert, és Mama meg is jegyezte, milyen hasznos, hogy mellette vagyok, mert olyan kicsi a kezem.

Anyám arról kezdett mesélni, hogy nemsokára meg fog változni a testem. Hamarosan vérezni fogok, magyarázta, és akkor néhány asszonnyal egy kisebb szertartásnak vetnek majd alá. Szerettem volna többet is tudni erről a bizonyos szertartásról. Minden lány túlesik rajta, nyugtatott meg, amikor készen állnak a nővé válásra. Amikor további részleteket követeltem, Mama elmondta, hogy a nemi szervem egy részét levágják, amitől megtisztulok, és így készen fogok állni a házasságra. Egyáltalán nem voltam elragadtatva a gondolattól, és közöltem vele, hogy igazán nem sürgős számomra a házasság, sőt határozottan elutasítom ezt a kezelést. Erre anyám azt felelte, hogy senkit nem vesznek komolyan, aki nem házasodik meg. S ha eljön az ideje, apámmal együtt elmesélik, mi a tervük velem kapcsolatban. Akkor emlékeztettem, hogy azt mondta, akadnak asszonyok, akiknek nemi szervét csúnyán szétszabdalták, azután rosszul varrták össze. Erre anyám olyan könyörtelen magabiztossággal folytatta az érvelését, amely aggodalmat keltett a szívemben. – Veled is ezt tették? – kérdeztem. – Természetesen, különben az apád sohasem vett volna feleségül. – Nagyon fájt? – Jobban, mint a szülés, de nem tartott sokáig. Ez csak egy aprócska javítás. – De hát nem tettem semmi rosszat, amit ki kellene javítani – tiltakoztam. Mama erre csak nevetett, így hát megpróbáltam másként közelíteni a kérdéshez. – A lányok azt mesélték, hogy tavaly Salima meghalt a szomszéd faluban, amikor vele is ezt művelték. – Ki mesélte ezt neked? – Ne is törődj vele! – legyintettem, magamra öltve anyám arckifejezését. – De mondd, tényleg ez történt?

– A nő, aki Salimát kezelésbe vette, bolond volt. Nem tanulta meg rendesen, mi a teendője, és túl sokat akart egyszerre lemetszeni. Én vigyázni fogok rád, amikor eljön az idő. Nem firtattuk tovább a témát, és többé soha nem is volt alkalmunk újra megvitatni.

A falunkban élt egy erős, kedves ember, akit Fombának hívtak. Woloso volt, ami az anyám nyelvén annyit tesz, hogy második generációs fogoly. Születésétől fogva a falu főnökének szolgája volt. Fontba nem született szabad muszlimnak, és sohasem tanult meg helyesen imádkozni arabul, de néha letérdelt apámmal és a többi hívővel, arccal a kelő nap felé fordulva. Fombának izmos karja és vastag lába volt. A legjobb íjásznak számított a faluban. Egy napon saját szememmel láttam, ahogyan hatvanlépésnyire eltávolodik egy fán pihenő gyíktól, majd megfeszíti az íját. A kilőtt nyíl átfúródott az állat hasán, és a fa kérgéhez szögezte. A falu főnöke mindennap elengedte Fombát vadászni, ugyanakkor fel is mentette a köles vetés és – aratás fáradságos feladatai alól, mert a jelek szerint nem volt képes megérteni a közösség életének szabályait és módszereit, sőt azt sem tudta megtanulni, hogyan dolgozzon együtt a férfiakkal. A gyermekek szerettek Fomba nyomában járni, mindenhová követték a faluban, vagy egyszerűen csak figyelték. Fomba furcsán tartotta a fejét, egészen fél oldalra hajtva. Néha a kezébe nyomtunk egy tálcányi üres ivótököt, könyörögtünk, hogy a kedvünkért egyensúlyozza őket a fején, majd végül kárörvendően kinevettük, amikor az egész nagy zajjal a földre hullott. Fomba újra és újra elviselte, hogy csúnyán bánjunk vele. Könyörtelenül megtréfáltuk Fombát, aki sohasem vette zokon a gyermeki csínyeket. Mosolyogva tűrte a gúnyolódásainkat,

amelyek miatt bármely másik bayói felnőtt alaposan ellátta volna a bajunkat. Időnként elbújtunk a fal mögött, hogy Fomba után kémkedjünk, amint a hamuval játszadozott. Ez volt az egyik kedvenc elfoglaltsága. Jóval az után, hogy a falubeli asszonyok befejezték a főzést, megettük a kölesgombócot és a szószt, majd végül el is mosogattunk, hamut és banánleveleket használva az edények tisztítására, Fomba fogott egy botot és piszkálni kezdte a hamut. Egy alkalommal öt csirkét fogott egy halászhálóval, egyiket a másik után, kitekerte a nyakukat, megkopasztotta, megtisztította és kibelezte őket. Azután fogott egy hegyes vasrudat, nyársra húzta az öt csirkét, és a tűz fölé rakta sülni mindet. Fanta, a falu főnökének legfiatalabb felesége futva sietett a köles törő asszonyok közül, amikor ezt meglátta, és fejbe kólintotta Fombát. Különösnek találtam, hogy a férfi meg sem próbálja védeni magát. – A gyermekeknek kell egy kis hús – csupán ennyit tudott kinyögni. Fanra dühösen felhorkant. – Addig nem kell nekik hús, amíg nem tudnak dolgozni – vetette oda. – Ostoba woloso! Most elvesztegettél öt csirkét. Az asszony vizslató pillantásától kísérve Fomba zavartalanul folytatta a csirkék sütését, amikor pedig végzett, kihúzta őket a tűzből, mindet feldarabolta, és szép sorjában átnyújtotta nekünk a darabokat. Én is elvettem tőle egy tűzforró combot, egy levéllel fogva a kezembe, nehogy megégessem az ujjaimat. A meleg lé végigfolyt az arcomon, miközben faltam a barna húst és ropogtattam a csontot, hogy kiszívjam belőle a velőt. Aznap este hallottam, amint Fanta azt mondja a férjének, hogy verje meg Fombát, de a főnök visszautasította.

Egy napon Fombát elküldték, hogy öljön meg egy kecskét, amely az utóbbi időben gyakorta megharapta a gyermekeket, és elkezdett úgy viselkedni, mintha elment volna az esze. Fomba elkapta a kecskét, leültette, átölelte a nyakát és megsimogatta a fejét, hogy nyugton maradjon, majd előhúzott egy kést az ágyékkötőjéből. Ügyes mozdulattal elvágta az állat nyakát, ahol a legvastagabb volt az ér. A kecske továbbra is nyugodtan feküdt Fomba karjai között, olyan tekintettel bámult rá, akárcsak egy ártatlan csecsemő, miközben a vér kiömlött a testéből, lassan elhagyta az ereje, és végül elpusztult. Fomba azonban olyan szerencsétlenül ült le a kecske mellé, hogy a vér teljesen eláztatta. Megállt a falu közepén a sárból tapasztott kunyhók között, és forró vízért kiáltott. Az asszonyok éppen kölest törtek, Fanta pedig azt mondta a többi aszszonynak, hogy oda se figyeljenek, anyám azonban kedvelte Fombát. Egyik éjszaka hallottam, amint Mama azt suttogja apámnak, hogy Fanta csúnyán bánik a wolosóval. Így hát nem voltam meglepve, amikor anyám otthagyta a köles törőket, fogott egy fémvödröt, öntött bele néhány ivótöknyi forró vizet, majd odavitte Fombának, aki bevitte magával a vizet a fürdőhelyiségbe. Mindig úgy képzeltem, hogy az egy varázsvödör. Egy napon beosontam Fanta kerek, zsúpfedeles házába. Megtaláltam a vödröt és az ajtóhoz vittem, hogy jobban lássam a fényben. Sima, hajlított fémből készült, felszíne visszatükrözte a napfényt. A fém vékony volt, mégsem tudtam meghajlítani. Felfordítottam, és a tenyerem élével ütögetni kezdtem. A vödör elnyelte a hangot. A fémnek jellegtelen hangja volt, nem volt személyisége, karaktere, használhatatlan volt hangszerként. Egyáltalán nem olyan volt, mint a kecskebőr, amelyet a dobok keretére szoktak feszíteni. Azt beszélték, hogy a vödör egy toubabtól származik, és eltűnődtem, vajon miféle ember képes feltalálni egy ilyen tárgyat. Megpróbáltam felemelni, és a vödör fülét ide-oda hajlítani.

Abban a pillanatban Fanta lépett be az ajtón, kitépte a csodavödröt a kezemből, felakasztotta a falra, és a fejemre ütött. – Bejöttél a házamba az engedélyem nélkül? Durr, egy pofon. – Nem, én csak… – Ehhez hozzá sem érhetsz! Újabb pofon. – Nem verhetsz meg! Szólok az apámnak. Még egy pofon. – Addig verlek, ameddig csak kedvem tartja. Ha pedig apád megtudja, hogy a házamban voltál, még tőle is megkapod a magadét. Fanta szája szélén izzadságcseppek sorjáztak, miután kölest vetett a tűző napon. Láttam, hogy jobb dolga is akad annál, mint hogy egész nap engem verjen, ezért behúzott nyakkal elszaladtam, tudván, hogy úgysem fog követni.

Apám volt az egyik legerősebb ember Bayóban. Azt beszélték, hogy a falu bármelyik férfiját könnyedén le tudná birkózni. Egyik nap leguggolt a földre, majd odahívott magához. Felkapaszkodtam a hátára, onnan pedig fel a nyakába. Ott ültem, magasabban, mint a legmagasabb falubeli, lábamat a nyaka köré tekertem, míg Papa a kezemet fogta. Kivitt a fallal körülvett faluból, miközben így utaztam a nyakában. – Erős vagy és gyönyörű ékszereket tudsz készíteni – mondtam. – Akkor hát miért nem akarsz egy másik feleséget is? A falu főnökének négy asszonya van! Apám felnevetett. – Nem engedhetek meg magamnak négy feleséget, kicsikém. Miért is kellene nekem négy feleség, amikor anyáddal éppen elég

baj van. A Korán szerint a férfinak minden feleségével egyformán kell bánnia, ha több asszonyt akar tartani. De hogyan tudnék mással is úgy bánni, mint az édesanyáddal? – Mama gyönyörű – jegyeztem meg. – Anyád nagyon erős – felelte. – A szépség múlandó, de az erő örökké megmarad. – Na és az öregek? – Ők a legerősebbek mindenki közül, hiszen hosszabb életet éltek, mint bármelyikünk. Az öregek bölcsek – válaszolta Papa, megkocogtatva a halántékát. Megálltunk az erdő szélénél. – Aminata el szokott ilyen messzire bóklászni egyedül? – kérdezte. – Soha – feleltem. – Merre van a fenséges Joliba folyó, megannyi kenu folyója? – Arra – mutattam észak felé. – Milyen messze? – Négynapi járóföldre – válaszoltam. – Szeretnéd egyszer látni Segu városát? – folytatta a kérdezősködést. – Segut, a Joliba partján? – kérdeztem. – Hát persze! De csak ha a nyakadban mehetek. – Amikor elég idős leszel, hogy négy napig gyalogolj, elviszlek oda. – Utazni fogok, és művelem az elmémet – örvendeztem. – Arról szó sem lehet. Az a feladatod, hogy asszony legyen belőled. Apám már megtanított leírni néhány arab imát. Idővel biztosan megmutat még néhányat.

– Mama faluja arra van, ötnapi járóföldre – mutattam akkor kelet felé. – Mivel ilyen okos lettél, játsszuk azt, hogy én vak vagyok, és neked kell megmutatnod a hazafelé vezető utat! – Most az elmémet műveljük? Apám felkacagott. – Vezess haza, Aminata! – Indulj arra, azután haladj el a baobabfa mellett. Sikeresen eljutottunk odáig. – Itt fordulj erre. Menj tovább ezen az úton. De jól vigyázz! Mama tegnap három fehér skorpiót látott ezen az ösvényen. – Ügyes kislány! Most merre tovább? – Egyenesen. Azután belépünk a faluba. A falak vastagok és két ember magasak. Ez az út vezet a faluba. Köszönj az őrszemnek! Apám felnevetett és szalutált az őrnek… Közeledtünk a falu főnökének szögletes házához, majd négy kör alakú kunyhó mellett haladtunk el, amelyekben a feleségei laktak. – Szólj, amikor elhaladunk Fanta háza mellett! – Miért, Papa? – Talán be kellene ugranunk, hogy dobolhass a kedvenc vödrödön. Felnevettem, játékosan megpaskoltam a vállát, majd halkan a fülébe súgtam, hogy nem szeretem azt az asszonyt. – Meg kell tanulnod tisztelni – jelentette ki apám. – De hát nem is tisztelem – tiltakoztam. Papa egy pillanatra elhallgatott, azután megveregette a lábamat. – Akkor hát meg kell tanulnod leplezni, hogy nem tiszteled. Apám továbbsétált, és hamarosan két nő jött velünk szembe.

– Mamadu Diallo! – köszöntötte az egyikük apámat. – Így sohasem fogod megnevelni a lányodat. Van neki saját lába, hogy azon járjon. Papa igazi neve Muhammad volt, de minden muszlim férfit így hívtak a faluban, ezért a Mamadu nevet választotta, hogy megkülönböztesse magát a többiektől. – Aminata és én csak beszélgettünk egy kicsit – válaszolta apám az asszonynak. – Azt akartam, hogy jól hallja, amit mondok. Az asszony felnevetett. – Elkényezteted. – Semmi esetre! Csak megtanítom neki, hogyan cipeljen engem, amikor megöregszem. Az asszony erre összegörnyedt a nevetéstől, és a térdét csapkodta. Búcsút intettünk neki, én pedig vezettem tovább apámat az úton. Elhagytuk a fallal körülvett fürdőhelyiséget, azután az árnyas padot, amelyen diskurálni szoktak a falubeliek, és elhagytuk a kerek kunyhókat is, ahol a kölest és a rizst tárolták. Akkor Papa és én Fantával találkoztunk, aki éppen Fombát húzta a fülénél fogva. – Ostoba férfi! – korholta. – Üdvözöllek, főnök negyedik felesége! – köszöntötte Fantát apám. – Mamadu Diallo! – viszonozta az asszony. – A kislányomat nem is köszöntöd ma? – kérdezte apám. Fanta fintorogva fordult felém. – Aminata Diallo! – Miért rángatod magaddal szegény Fombát? – kérdezte apám. Fanta még mindig a fülénél fogva tartotta a férfit. – Egy szamarat vitt a kúthoz, és a szerencsétlen állat beleesett – panaszolta. – Tedd le azt az elkényeztetett kislányt, Mamadu

Diallo, és segíts nekünk kihúzni a szamarat, mielőtt beszennyezi az ivóvizünket! – Ha elengeded Fombát, akinek még szüksége van a fülére, segítek kihúzni a szamarat. Apám letett a földre a nyakából. Fombával együtt figyeltük, ahogyan apám és néhány másik férfi kötelet köt egy fiú derekára, majd leengedik a kút mélyébe. A fiú kötelet erősített a szamárra, azután kihúzták. Végül apám és a férfiak kihúzták a szamarat is. Az állat nem is zavartatta magát, sokkal kevésbé tűnt megviseltnek, mint Fomba füle. Szerettem volna, ha apám megtanítja, hogyan kell kötelet kötni egy szamár köré. Talán mindenre megtanít, amit csak tud. Senkinek nem okoznék kárt azzal, ha megtanulnék írni és olvasni. Talán egy nap én leszek az egyetlen nő, sőt az egyetlen ember a faluban, aki el tudja olvasni a Koránt, és gyönyörű, arab betűkkel tud írni a porba.

Egy nap anyámat és engem elhívtak a köles törésből, hogy legyünk jelen egy szülésnél Kintiban, négy faluval arrébb, a lenyugvó nap irányiban. A férfiak a köles földön gyomláltak, de Fombának azt mondták, hogy fogja az íját meg egy tegeznyi mérgezett nyilat, és legyen a védelmünkre, kísérjen el minket. Amikor megérkeztünk Kintiba, Fombát hellyel, étellel és teával kínálták, mi pedig rögvest munkához láttunk. A vajúdás reggeltől egészen estig húzódott, és mire anyám világra segítette az újszülöttet, bepólyázta és az anyja mellére helyezte, a kimerültség teljesen úrrá lett rajtunk. Ettünk néhány szelet köles pitét forró gumbo 4 szósszal, amelyet nagyon szerettem. Mielőtt elindultunk, a falubeli asszonyok figyelmeztettek, hogy maradjunk távol a 4

Erősen fűszerezett, pörköltszerű, zöldséges étel, amelyet gyakran okzával, rákkak és csirkével készitenek. Az Egyesült Államok déli részén eltejedt étel, sok változata létezik.

faluból kivezető fő ösvénytől, mert idegeneket láttak mostanában, akiket még a környező falvakban sem ismernek. Megkérdezték, hogy nem akarunk-e inkább ott maradni éjszakára. Anyám nemet mondott, mert egy bayói asszony is éppen akkorra várta a gyermekét. Amikor már induláshoz készülődtünk, a falubeliek adtak egy tömlőnyi vizet és három élő csirkét a lábuknál összekötözve, köszönetképpen pedig egy különleges ajándékot, egy fémedényt is kaptunk, amely pontosan olyan volt, mint az a nagy vödör, amelyet Fomba használt, amikor megölte a kecskét. Fomba semmit nem tudott a fején vinni, mert állandóan oldalra dőlt a nyaka, így hát anyám inkább azt kérte, hogy vigye a vödröt, amelybe belerakta a csirkéket. Fomba igen büszke volt a szerzeményére, de anyám figyelmeztette, hogy amikor visszaérünk a faluba, le kell mondania róla. Fomba boldogan bólintott és útnak indult előttünk. – Amikor hazaértünk, megtarthatom a vödröt? – kérdeztem. – A vödör a falué. A főnöknek fogjuk adni. – De hát akkor Fantáé lesz. Anyám visszatartotta a lélegzetét, éreztem, hogy ő sem szereti Fantát, de nagyon ügyelt, hogy mit mond. A ragyogó telihold megvilágította az utat. Amikor már majdnem hazaértünk, gyorsan egymás után három nyúl ugrott ki előttünk a bozótból, majd el is tűntek a fák között. Fomba lerakta a vödröt, kivett egy hajító követ az ágyékkötője zsebéből és hátrahajlította a karját. Mintha tudta volna, hogy a nyulak vissza fognak rohanni, hogy ismét keresztezzék az ösvényt. Amikor újra megjelentek, Fomba fejbe dobta a leglassúbb nyulat. Lehajolt, hogy felemelje, de anyám visszatartotta a kezét. A nyúl teste középtájon vastagabb volt. Mama végigsimított az állat testén. A nyúl vemhes volt. Nagyon finom pörkölt lesz belőle, mondta Fombának, de legközelebb, ha nyulakat lát, amint átszaladnak az

ösvényen, akkor bizony célozzon jobban, a leggyorsabbat üsse le, ne a nőstényt, amely a kicsinyeit hordozza a hasában. Fomba bólintott, azzal dagadt áldozatát a vállára vetette. Felállt és továbbindult, de egyszer csak még jobban oldalra billentette a fejét, és figyelmesen hallgatózott. Ismét zörgés hallatszott a bozótból, és újabb nyulak felbukkanását vártam. Semmi nem történt. Elkezdtük gyorsabban szedni a lábunkat. Mama a kezem után nyúlt. – Ha idegenek törnének ránk, Aminata… – kezdte, de már nem tudta befejezni. Egy facsoport mögül négy izmos férfi lépett elő. Láttam a holdfényben, hogy olyan az arcuk, mint az enyém, de nem volt rajtuk a holdsarló jele. Akárkik is voltak, másik faluból származtak. Kötelek, bőrszíjak és kések voltak náluk, és egy hosszú, furcsa fadarab, amelynek lyuk volt a végén. Egy pillanatig csak meredten néztük egymást. Hallottam, ahogyan anyám félelmében nagyot nyel. Legszívesebben elfutottam volna. Ezek a nagydarab, otromba férfiak sohasem tudtak volna utolérni, amint a fák között pörögve-forogva, ide-oda cikázva futok az erdei ösvényen, szélsebesen, akár egy antilop. Mama azonban a vizes tömlőt egyensúlyozta egy tálcával a fején, én pedig ananászokat tartottam a sajátomon. Amíg bizonytalanul azon tanakodtam, mihez is kezdjek a tálcákkal, hiszen ha túl ügyetlenül mozgok, a gyümölcsök a földre esnek, addigra a férfiak bekerítettek minket. Közülünk először Fomba mozdult meg. Megragadta azt a furcsa botot tartó férfit, majd megszorította a nyakát, és fejbe csapta a csirkés vödörrel. A férfi hátratántorodott. Fomba fél kézzel megszorította a nyakát, és erősen jobbra forgatta, mire hangos reccsenés hallatszott, és a férfi magatehetetlenül a földre zuhant. Fomba megfordult és felém nyúlt, ám akkor már egy másik férfi jelent meg mögötte. – Fomba! – kiáltottam fel. – Vigyázz!

Ám mielőtt Fomba meg tudott volna fordulni, hátulról fejbe csapták. Fomba azonnal a földre zuhant. A zsákmányolt nyúl lecsúszott a válláról. Sohasem gondoltam volna, hogy egy nagy és erős ember ilyen könnyedén összeeshet. Az egyik férfi megkötözte Fomba kezét, egy megcsomózott kötelet kerített a nyakába, és felemelte a nyulat. Fomba nem mozdult meg. Mama rám kiáltott, hogy dobjam el a gyümölcsöket és fussak, de moccanni sem bírtam, képtelen voltam magára hagyni. Anyám a támadók szemébe nézett, és valódi harcos módjára felkiáltott: – A holtak átka legyen rajtatok! Hagyjatok minket elmenni! A férfiak idegen nyelven beszéltek. Olyan érzésem támadt, mintha a „lány”, a „fiatal” és a „nem túl fiatal” szavakat értettem volna ki a beszédükből, de nem voltam biztos benne. Anyám akkor a saját anyanyelvére váltott. – Menekülj, lányom! – suttogta, de én nem tudtam, egyszerűen képtelen voltam megmozdulni. Mama a kezében fogta a bábafelszerelését és még mindig a fején egyensúlyozta a vizes tömlőt. Túl sok holmi volt nála ahhoz, hogy menekülni tudjon, így hát mögötte maradtam. Hallottam a lélegzését, tudtam, hogy erősen gondolkodik. Talán ha elkezdene kiabálni, akkor csatlakozhatnék hozzá. Végül is nem volt már olyan messze a falunk. Valaki esetleg meghall minket. Két férfi megragadta anyámat, leverte fejéről a vizes tömlőt, egy másik férfi pedig az én karomat ragadta meg. Kapálóztam és rúgkapáltam, megharaptam a kezét, mire nyomban el is rántotta. A férfi feldühödött, hangosan zihált. Amikor újra utánam kapott, teljes erőmből belerúgtam, és el is találtam a két lába között. Felnyögött és megtántorodott, de tudom, hogy nem okoztam neki akkora sérülést, hogy sokáig a földön feküdjön. Anyámhoz akartam futni, de akkor egy újabb férfi jelent meg, aki hirtelen elkapott és a földre lökött. Port köptem a számból, próbáltam

kiszabadítani magam, de nem volt elég erőm leküzdeni támadómat, aki a földhöz szorított. – Ez egy hatalmas tévedés! – tiltakoztam. – Muszlim vagyok. Szabadnak születtem. Engedjenek el! – mondtam előbb fulfulde, azután bamana nyelven is, de szavaim hatástalanok maradtak, így hát elkezdtem kiáltozni. Ha egy falubeli véletlenül erre jár az éjszakában, talán meghallja. Valaki fogta mindkét kezemet, és a csuklómnál fogva összekötözte a hátam mögött. Bőrhurkot erősítettek a nyakam köré, amelyet olyan szorosan meghúztak, hogy alig kaptam levegőt, így nem tudtam sem kiabálni, sem lélegezni. Fuldokolva, vadul kalimpáltam a férfiak felé. A szorítás engedett annyira, hogy levegőt legalább kaptam. Még mindig éltem. Allaahu Akbar – sóhajtottam, azt remélve, hogy valaki meghallja az arab szavakat és rájön a tévedésre, de senki nem hallotta, amit mondtam, vagy egyszerűen csak nem foglalkoztak vele. Nyakamat nyújtogatva felpillantottam a földön fekve. Anyám közben kiszakította magát támadója szorításából, arcon vágta és a vállába harapott. Azután fogott egy vastag faágat, és fejbe csapta a férfit, aki meglepetésében hátrahőkölt. Mama akkor nekirontott a másik férfinak, aki a nyakam köré erősített szíjat tartotta. Próbáltam kitépni magam a szorításából, és anyám felé indultam, de a mozdulat csak még jobban fojtogatott. Egy másik férfi elkapta anyámat, felkapott egy vastag dorongot, és meglendítette Mama háta mögött. Végül egy erős ütéssel fejbe vágta, mire anyám azonnal összeesett. Láttam, ahogyan a vére megcsillan a holdfénybe miközben dühösen, sötéten, gyorsan ömlik ki a testéből. Próbáltam odakúszni hozzá, tudtam, hogy mit kell tenni, amikor így folyik a vér. Csupán a sebre kell helyeznem a tenyeremet, és jó erősen kell nyomnom. Nem tudtam azonban odakúszni vagy akár egyujjnyi is mozdulni. Akik foglyul ejtettek, keményen tartottak, és a póráz újra szorosabban fonódott a

nyakamra. Fölrángatták Fombát és engem a földről, ezért nem volt más választásunk, mint követni őket. A póráz szorításának ellenállva, nagy nehezen hátralestem a vállam fölött. Észrevettem, hogy anyám még mindig mozdulatlanul fekszik a földön. Akkor erősen az arcomba vágtak, visszafordítottak és hátba löktek. Újra és újra megütötték a hátamat, amíg végül meg nem mozdultam; indulnom kellett. Sohasem láttam még Mamát mozdulatlanul, kivéve persze, amikor aludt. Úgy éreztem, bizonyára csak álmodom az egészet. Arra vágytam, hogy felébredjek az ágyamban, egyek egy köles lepényt az édesanyámmal, és elragadtatva figyeljem, amint vizet mer egy agyagedényből az ivótökkel, anélkül hogy egy csepp víz is kárba veszne. Egész biztosan nemsokára eltűnnek a gonosz szellemek. Hamarosan megtalálom apámat, együtt visszaszaladunk anyámért, hogy felkeltsük, mielőtt túl késő, és hazavisszük közös otthonunk hűvös falai közé. Nem ébredtem fel. Hosszú kiáltás szakadt fel a torkomból. Akkor a férfiak betömték a számat egy ruhával. Amikor kicsit lassabban gyalogoltam, újra hátba vágtak. Olyan gyorsan meneteltünk, hogy levegőt is alig kaptam. Kivették a rongyot a számból, de dühös kézmozdulataikból rögtön megértettem, hogy ismét betömik, ha még egy hangot kiejtek. Azután lökdöstek tovább és tovább, egyre távolabb anyámtól. Füst kígyózott az ég felé. A mi falunkat kerültük meg éppen. Veszélyre figyelmeztettek Bayóban a dobok. Reccsenő zajokra lettem figyelmes, többször egymás után, mintha ágakat tördeltek volna le a fákról. A dobolás elhallgatott. A fák közül egy résen át tüzet láttam lobogni. Bayo lángokban állt. Öt újabb idegen csatlakozott hozzánk, három másik igába hajtott foglyot vezetve felénk. Láttam az egyik férfit a

holdfényben, és széles járásáról nyomban felismertem az édesapámat. – Fa! – kiáltottam. – Aminata! – üvöltötte apám. – Ba meghalt – panaszoltam. A férfi, aki a pórázomat tartotta, az arcomba vágott. – Annyit sem érsz, mint a tarajos sül ürüléke! – sziszegtem ádázul foglyul ejtőmre, de egy szavamat sem értette. Apámat figyeltem. A többi fogoly erősen küzdött a rabiga ellen, de Papa kihúzta magát, egyenesen járt, és addig dörzsölte össze két csuklóját, amíg ki nem szabadította a kezét. Ujjait az egyik támadó szemébe szúrta, kikapta a kést a kezéből és elvágta a kötelet a saját nyakán. Amikor egy másik rabló tört ellene, apám mélyen a férfi mellkasába döfte a kést. Támadója felsóhajtott és egy ideig csak állt amint apám kihúzta belőle a kést, majd holtan esett össze. Azt akartam, hogy Fa fusson el a Bayóból kifelé vezető ösvényen, és azonnal induljon Ba keresésére. Ha maradt benne élet, azt akartam, hogy apám mentse meg. Mialatt a rablók elkezdtek kiáltozni, Papa hozzám sietett, lesújtott a férfira, aki a pórázomat fogta, mélyen a karjába vágva. A férfi erre térdre rogyott és üvöltött fájdalmában. Két férfi ugrott az apámnak, aki lerázta őket magáról. Megszúrta az egyiket, azután a másikat is, és egyszerre már három sérült férfi vette körbe. Akkor az egyik rabló elővett egy szokatlan hosszú, szögletes botot, összeszorította a száját, és a bottal az apámra célzott, öt lépés távolságból. Papa megtorpant, és felemelte a kezét. Tűz tört elő a bot végéből, amely az apámat hanyatt vágta. Papa felém fordította a fejét, rám nézett, ám a tekintete üressé vált. Az élet kifolyt a mellkasából, elöntötte a bordáit és szétfutott a szomjazó földön, amely fel itta apám vérét, az utolsó cseppig.

Érkezett két új férfi fogoly, akiket nem ismertem fel, talán másik faluból származtak. Esdekelve néztem rájuk, de lesütötték a szemüket, Fomba is lehajtotta a fejét. A férfi foglyok semmit nem tehettek értem, kezük meg volt kötözve, nyakukon bilincs sötétlett. Az ellenállás felért az öngyilkossággal. S ugyan ki más harcolna értem most anyámon és apámon kívül, feláldozva az életét is? Földbe gyökerezett a lábam, combom, mintha fából lett volna, a gyomrom felkavarodott, és hányinger kerülgetett, alig kaptam levegőt. Fa volt a legerősebb férfi Bayóban, fél kézzel a magasba tudott emelni, és repkedtek a szikrák, amikor az izzó vasat ütötte nehéz kalapácsával. Hogyan történhetett mindez? Imádkoztam, hogy csak rossz álom legyen az egész, de az álom nem akart szűnni.

Elgondolkoztam, vajon mit tanácsolna most Ba és Fa – mitévő legyek? Menj tovább! Csak ezt tudtam elképzelni. Ne ess össze! Anyámra gondoltam, ahogyan vörösre festett lábbal besétált Bayóba. Próbáltam megőrizni hangjukat a fejemben. Igyekeztem arra gondolni, hogy este van, és mentateát iszom velük, miközben anyám boldogan nevet, apám pedig fülbemászó történeteit meséli. Nem tudtam azonban tovább táplálni a vigasztaló gondolatokat. Minden egyes alkalommal halálra éheztek, szertefoszlottak és kiröppentek a fejemből. A fák között mozdulatlanul fekvő anyám és a remegő szájjal, szétrobbant mellkassal fekvő apám képe lépett a helyükbe. Mentem, mert kényszerítettek. Mentem, mert nem volt választásom. S azon az éjjelen, miközben meneteltem, újra és újra fülembe csengett apám utolsó szava: Aminata, Aminata, Aminata…

Három holdhónap Rettegésben teltek a napjaim, mert attól féltem, hogy fogva tartóink megvernek, megfőznek, és végül megesznek. Ám azzal kezdték, hogy megaláztak minket. Letéptek rólunk minden ruhát. Nem hagytak nálunk sem kendőt, sem más ruhadarabot, amelyet a testünk köré tekerhettünk volna, hogy eltakarjuk intim részeinket. Még szandál sem volt a lábunkon. Nem maradt több ruhánk, mint a kecskéknek, és bármerre jártunk, mezítelenségünk elárulta, hogy foglyok vagyunk. Ám fogva tartóink is felismerhetők voltak arról, ami hiányzott: a fény a szemükből. Sohasem találkoztam olyan gonosztevővel, aki békés nyugalommal állta volna a tekintetemet. Amikor valakinek a szemébe nézünk, két dolog történik. Elismerjük a másikban lakozó emberi méltóságot, és kinyilvánítjuk a sajátunkat. Amikor megkezdtem fáradságos menetelésemet otthonról, egyszerre rá kellett döbbennem, hogy vannak emberek a világon, akik nem ismernek, nem szeretnek, sőt még csak nem is érdekli őket, hogy élek-e vagy halok. Velem együtt nyolc rabot ejtettek Bayóban, valamint a környező falvakban. A sötétben csak Fombát ismertem fel. Előredőlve haladtam, és órákon át észre sem vettem, hogy a kötél teljesen kidörzsölve a nyakamat. Csupán a szüléimre tudtam gondolni, és a szörnyűségre, ami történt velük. Az egyik pillanatban el sem tudtam képzelni nélkülük az életet. A másikban én még éltem, a szüleim azonban már nem voltak mellettem. Ébredj fel! – mondtam magamban. – Igyál a matracod melletti ivótökből, és öleld meg az anyukádat! Ez az álom olyan, akár a sáros ruha. Lépj ki belőle, azután keresd meg az anyukádat! Ám végül nem maradt más, csak a szűnni nem akaró, elviselhetetlen rémálom.

Miközben haladtunk előre az éjszakában, egyre több fogoly csatlakozott a menetünkhöz. A reggeli fényben megpillantottam Fombát, aki leszegett fejjel baktatott. Azután észrevettem Fantát is, de a falu főnökének nyomát sem láttam. Fanta szintén igát viselt a nyakán. Villogó szemmel nézelődött jobbra-balra, fel és le, az erdőt fürkészte és a fogva tartóinkat méricskélte. Szólni akartam hozzá, de be volt tömve a szája egy ronggyal, amelyet még egy kötéllel is rögzítettek. Kerestem a tekintetét, de nem volt hajlandó rám nézni. Pillantásom mezítelen hasára esett. A főnök felesége terhes volt. Úgy becsültem, hogy az ötödik hónapban járhat. A felkelő nappal a hátunk mögött egy széles, nagy folyóhoz érkeztünk, ahol kis időre szabadon engedtek minket, némi pihenést engedélyezve a folyó partján. Négy férfi állt őrt fölöttünk, villámló botokkal és dorongokkal a kezükben. Talán ez a folyó maga a Joliba volt, amely Segu mellett hömpölygött. Amint azt apám mesélte, egy kőhajításnál is szélesebb volt. A folyót ellepték a kenuk, bennük férfiak eveztek, árut és embereket szállítva. Fogva tartóink megegyeztek a csónakosok vezetőjével, azután csuklóinknál fogva összekötöztek, és belöktek minket a középső kenuba. Hat evezős húzta a lapátokat a hajóban, amelyben ültem. Az egyenletes evezőcsapásokat nézve figyeltem, ahogyan a többi kenu siklik a vízen. Az egyikben megpillantottam egy lovat. Fenséges állat volt, teljesen fekete, kivéve egy fehér foltot két szeme között. Az evezőcsapások közepette a ló tökéletes nyugalomba állt a csónakban. A folyó túloldalán eloldozták kötelékeinket, és kiengedtek minket a partra. A levegő fülledt volt és bűzös. Szúnyogok lakmároztak a kezemen és a lábamon, még az arcomat is megtámadták. Fogva tartóink kauricsigákkal fizették meg az evezősöket. Éreztem egy csigát a homokban a lábujjaim alatt, és

gyorsan felkaptam, mielőtt újra megkötözhettek volna. Fehér volt, és kemény, a rajta lévő nyílás görbe szélei olyan érdesnek tűntek, mintha apró fogak borítanák. Az egész csiga alig látszott nagyobbnak a körmömnél. Gyönyörű volt, tökéletes, és látszólag törhetetlen. Kiöblítettem a vízben majd a nyelvemre tettem. Barátságos, vigasztaló érzés volt a csiga ízét érezni a számban. Vadul szopogattam, és közben azon törtem a fejemet, vajon én mennyi kauricsigát érek. Mindannyiunkat rabláncra fűztek, kettesével-hármasával, a nyakunknál fogva kötöttek össze minket, és végül kényszerítettek, hogy elinduljunk. Egy fiú, aki talán csak négy esős évszakkal lehetett idősebb nálam, mellettünk sétált, nézegette a foglyokat, időnként inni adott egy tömlőből, köles – és kukoricalepényt nyújtott nekünk meg mangót és narancsot. Amikor az öregebb fogva tartók nem figyeltek, a fiú folyton engem vizslatott. Bamana nyelven beszélt, de úgy tettem, mintha nem érteném. A fiú rendkívül csontos volt, úgy tűnt, mintha egész teste csupán vállból, könyökből és bokából állna. Ügyetlen, rendezetlen léptekkel menetelt. Arcán állandó vigyor ült, amely hihetetlenül ellenszenvessé tette számomra. Most nem akadt semmi ok a mosolygásra. Nem láttam senkit, akivel barátságot akartam volna kötni. Az ember nem mosolyog az ellenségére, gondoltam, de azon nyomban fel is ébredt bennem a kétség. Eszembe jutott, hogy apám egyszer azt mondta, a bölcs ember ismeri az ellenségeit, és közel tartja őket magához. Ez a fiú, aki folyton rám pillantgatott, nagy szemekkel és ártatlanul, talán az ellenségem volt. Vagy csak egy buta, vigyorgó, kíváncsi fiú, aki azzal szórakoztatta magát, hogy rabláncra vert foglyok mellett sétált, és halvány fogalma sem volt, minek válik éppen a szemtanújává. Nem tudtam értékelni bámuló tekintetét, miközben anyaszült meztelen voltam. Nem akartam, hogy bárki is észrevegyen, lásson vagy ismerjen kínos helyzetemben. Biztos voltam benne, hogy ki

fogok szabadulni, tudtam és éreztem, hogy ennek egyszer vége lesz. Bíztam benne, hogy megtalálom a módját, miként szökjek a fák közé és jussak haza. Ámde pillanatnyi helyzetemben, amikor semmivel sem tudtam eltakarni magam, nem rohanhattam senkihez, akit ismertem. Túl idős voltam már ahhoz, hogy fedetlenül lássanak. A mellem is nemsokára elkezd nőni. Anyám azt mondta, hamarosan nővé válók. Így hát ilyen állapotban nem lett volna szabad látnia senkinek. Majdnem megbolondultam azon gondolkodva, miként menekülhetnék meg saját meztelenségemtől. De hát hová rohanhatna egy mezítelen ember? Mostanra már körülbelül tíz fogva tartónk volt, mindegyikük lándzsákkal, dorongokkal és villámló botokkal felfegyverkezve. Megállapítottam, hogy olyan nyelven beszélnek, amely némileg emlékeztet a bamanára. Tudtam jól, hogy nem muszlimok, mert sohasem álltak meg imádkozni. Éjszakára egy baobabfa alá tereltek minket. Elrablóink öt férfit fogadtak egy közeli faluból, hogy őrt álljanak. Még mindig egymáshoz voltunk kötözve a nyakunknál, és arra kényszerítettek, hogy tűzifát gyűjtsünk, tüzet rakjunk és jamgyökeret főzzünk, egy szem bors nélkül, amely kis ízt adhatott volna az ételnek. A kása vizes lett és íztelen; nem bírtam megenni. A fiú, aki folyton bámult, kezembe nyomott egy banánt. Elfogadtam és megettem, de továbbra sem voltam hajlandó beszélgetni. – Hé, te! – kiáltotta Fanta. – Bayói gyermek! Mamadu ékszerész lánya, add nekem azt a banánt! Dobd ide! Megettem a banánt, eldobtam a héját, azután így szóltam: – Csak ez az egy volt. – Beszélj azzal a fiúval, aki adta. Észrevettem, hogy állandóan téged figyel. – Nincs több ennivalója.

– Az ilyen pimasz kölykök verést érdemelnének. Mindig mondtam Mamadu Diallónak, hogy túlságosan is szabadjára enged téged. Éreztem, hogy felforr bennem a düh, kétségbeesetten vágytam elmenekülni az asszony rosszindulatú megjegyzései elől. – Hagyj békén! – mordultam Fantára. – Túlságosan szabadjára engedett téged meg a bamana anyádat – sziszegte tovább. – Azt mondtam, hagyj békén! – Magával cipelt, hogy lásd azt a sok gyermeket megszületni. Nevetséges! – Nemcsak láttam őket világra jönni, segítettem is a szüléseknél Mégis mit gondolsz, a tiédet ki fogja világra segíteni? Fanta szája tátva maradt a döbbenettől. Tessék. Erre nem tudott mit válaszolni. Ám akkor elszégyelltem magam a szavaim miatt. Apám arra tanított, hogy ne mutassam, ki ha valakit nem tisztelek. Anyám sohasem fordította volna egy nő ellen fegyverként a saját terhességét. Fanta csendben maradt. Elképzeltem, hogy fogja szégyellni magát, amikor fogva tartói szeme láttára kell világra hoznia a gyermekét. Ezúttal párosával kötöztek egymáshoz minket a bokánknál fogva, a nyakunkról pedig eloldozták a szíjakat, így hát leheveredhettünk a baobabfa alá. Engem Fombához kötöztek, aki megengedte, hogy Fanta mellé telepedjek le. Megérintettem az asszony hasát. Fanta rám vetette szúrós pillantását, de rögtön meg is enyhült, amint megérezte mozdulatlan, nyugodt kezem érintését a köldöke fölött. – Bújj közelebb, gyermekem! – suttogta. – Érzem, hogy remegsz. Durván beszéltem veled, mert éhes vagyok és fáradt, de nem akartalak bántani.

Lekuporodtam mellé, és elaludtam. Arra ébredtem, hogy valaki a vállamat rázza. Azt álmodtam, hogy Fanta próbál lelket verni belém, megint azt parancsolva, hogy szerezzek neki banánt. Kinyílt azonban a szemem, és többé már nem álmodtam: Fomba ébresztgetett, mert hangosan sírtam álmomban. Nyöszörgésem megijesztette az őröket, akik azzal fenyegetőztek, hogy megvernek, ha nem maradok békében. Ráadásul közben még a lábamat is erősen rángattam. Fomba lefeküdt mellém, megpaskolta a karomat, azzal próbálva megnyugtatni, hogy a közelembe sem engedi az őröket, de azért rendesen kellene aludnom. Fogva tartóink elvették Fomba nyulát, megnyúzták, kibelezték, azután megsütötték a tűz fölött. Ami azt illeti, sem a nyúlból, sem a később legyilkolt és elkészített csirkehúsból nem jutott a számba. Hátamon fekve fürkésztem a csillagokat. Boldogabb időkben mindig nagyon szerettem a csillagokat nézni a szüleimmel. Láttam az égen az Ivótököt, ragyogó nyelével, 5 és eltűnődtem, vajon Bayóban figyeli-e most valaki ezt a csillagképet. Fomba ismét elaludt. Vigyáztam, nehogy megmozdítsam a lábát, és felálltam imádkozni. Nem volt semmim, amivel betakarhattam volna a hajamat, de azért hozzáfogtam az imához. Fejemet le hajtva két tenyeremet a fülem mögé tettem, és így szóltam: Allaahu Akbar. Jobb kezemet akkor a bal fölé helyeztem, és folytattam: Subbaanaala huuma wa bihamdika. Nem jutottam tovább. Megjelent az egyik őr, rám csapott a botjával, majd visszaparancsolt a földre. Végül mély álomba merültem.

5

Az Ivótök a Nagygöncöl nyugat-afrikai megfelelöje.

Másnap hajnalban, napkelte és a nap első sugarai között, újra megpróbáltam imádkozni, akkor azonban egy másik őr csapkodott meg a botjával. Következő éjjel, miután ismételten megbüntettek, feladtam az imádkozást. Elvesztettem anyámat, apámat, egész közösségemet, esélyem sem maradt, hogy megtanuljam a Korán imáit. Elvesztettem titkos lehetőségét annak is, hogy valaha megtanuljak írni és olvasni. Megpróbáltam az ismerős imákat – Allaahu Akbar Subhaana ala huuma wa bihamdika. A’uudhu billaahi minash shaitaan ar-Rajeem – magamban elmondani, ám az érzés valahogy mégsem volt ugyanaz. Magamban imádkozni haszontalan volt. Mélyebbre süllyedtem egyszerű fogolynál. Kezdtem hitetlenné válni, mert imádkozás nélkül nem tudtam többé megfelelően dicsőíteni Allahot.

Sok napon keresztül meneteltünk, csoportunk száma lassan gyarapodott. Egyre csak vonszoltuk magunkat előre, amíg végül egész városnyira nem duzzadt elrabolt népekből álló csapatunk. Egyik falut hagytuk el a másik után, városról városra meneteltünk. A helyi lakosok minden alkalommal kirajzottak, hogy megbámuljanak minket. Először azt hittem, a falubeliek azért jönnek elénk, hogy megmentsenek. Bizakodtam, hogy nem hagyják annyiban ezt a gyalázatot. Az emberek azonban csak bámultak ránk, sőt néha még sült húst is hoztak fogva tartóinknak, kauricsigákért és néhány só tömbért cserébe. Esténként, amikor le kellett feküdnünk egy-egy tisztáson a földre, elrablóink néhanapján fizettek a falubeli nőknek, hogy főzzenek nekünk jamgyökeret, köles – és kukoricapitét, sőt ritkán még paprikás szószt is. Kis csoportokban ettünk, nagy tökedények köré kuporodva, jobb kezünk behajlított ujjaival kanalazva az ételt. Amíg ettünk, a rablók a helyi főnökökkel

egyezkedtek. Minden főnök fizetséget követelt, hogy áthaladhassunk a területükön, a falu földjén. Elrablóink egészen estig veszekedtek és alkudoztak. Igyekeztem megérteni, vajon mit beszélnek, azt remélve, hogy megtudom, hová tartunk és miért. A fiú, aki a rablóknak dolgozott, gyakorta visszatért, hogy ételt és italt hozzon nekem. Figyeltem és hallgattam, amint próbálja meggyőzi az emberrablók vezérét, hogy a gyermekeket szabadon kellene engedni, hadd meneteljenek a megkötözött felnőttek mellett. Néhány nappal később a bőrszíjat levették a nyakamról. Köszönetképpen biccentettem a fiúnak. Velünk tartott egy kislány, aki megkötözött apja mellett gyalogolt, és csaknem egész nap a kezét fogta. Nagyon fiatal volt, talán négy vagy öt esős évszakot élhetett. Néha addig könyörgött, amíg az apja végül a karjába nem vette. Egyszer a kislány megpróbálta felkelteni a figyelmemet, és mintha elrejtőzött volna, ujjai közül kukucskált kifelé. Elfordultam, mert nem bírtam elviselni, hogy együtt kell látnom őket. Mindent megtettem, csak hogy ne halljam, amint beszélgetnek. Elveszett otthonomra emlékeztettek. A fiú, aki a rabokkal együtt vándorolt, gyakorta rótta mellettem az utat. Chekurának hívták. Vékony volt, mint egy fűszál, és olyan esetlenül mozgott, akár egy háromlábú kecske. Egy csillag volt az arcába karcolva. – Szép a félhold az arcodon – mondta egyszer. – Kintából való vagy – állapítottam meg. – Honnan tudod? Az arcára mutattam: – Korábban is láttam már ilyen jeleket. – Jártál Kintában? – kérdezte. – Igen. Milyen idős vagy? – Tizennégy esős évszakot éltem meg.

– Fogadni mernék, hogy anyám kapott el téged is – mondtam. – Elkapni? Mikor? – Miközben világra jöttél, te buta. Anyám bábaasszony. Segíteni szoktam neki. – Most biztosan hazudsz. – Chekura váltig állította, hogy nem hisz nekem, amíg meg nem neveztem néhány asszonyt Kintából akiknek nemrég született csecsemőjük. – Igen – szögeztem le. – Egész biztosan anyám segített téged is a világra. Hogy hívják az anyádat? – Anyám meghalt – válaszolta egykedvűen. Egy darabig csendben mentünk, de Chekura ott maradt mellettem. – Hogy tehetted ezt velünk? – suttogtam végül. Nem felelt semmit, így hát folytattam. – Anyámmal nemegyszer jártunk a falutokban. Megismerem a két kerek kunyhóról, a magas, sárból tapasztott falakról és a mulatságos szamárról, amelynek az egyik füle meg van tépázva, a másik füle pedig sárga csíkos. – A nagybátyám szamara volt – mondta a fiú. – Hát nincs benned becsület? Chekura elmesélte, hogy miután a szülei meghaltak, a nagybátyja eladta. Három esős évszak óta a rablók arra használták, hogy segítsen nekik elvinni az elrabolt embereket a nagy vízhez. Szóval, ezek szerint a nagy víz felé tartottunk. Hogy miért megyünk oda, arra csak három okot tudtam elképzelni. Hogy igyunk, hogy halásszunk vagy pedig, hogy átkeljünk rajta. Meg akartam kérdezni erről Chekurát, de a fiú csupán magáról beszélt. Elmondta, hogy megígérték neki, egy nap talán szabadon engedik. Ám arra is figyelmeztették, hogy ha nem engedelmeskedik a parancsaiknak, akkor elküldik a többi fogollyal. Chekura mindig mosolyt erőltetett az arcára. Olyan sokat mosolygott, hogy azt hittem, állandó ráncok maradnak a

szája sarkában. Még akkor is mosolygott, amikor azt mesélte, hogy a nagybátyja sohasem szerette, sőt gyakorta meg is verte, mielőtt végleg eladta az emberrablóknak. Egy részem egyszerűen csak gyűlölni akarta Chekurát, és teljes erővel erre a gyűlöletre akart összpontosítani. Szívem mélyén azonban kedveltem a fiút, és nagyon vágytam a társaságára. Bármilyen társalgás jólesett egy másik gyermekkel. Fanta sajnos nemegyszer volt gonosz és aljas hangulatában, nem nézte jó szemmel, hogy Chekurával beszélgetek. Próbált rám parancsolni, hogy mellette menjek, de jobbára nem voltam hajlandó engedelmeskedni. – Nem a mi falunkból való – morogta. – Chekura faluja nincs messze a miénktől. Hiszen csak egy fiú – feleltem. – A rablóknak dolgozik – erősködött Fanta. – Ne mondj neki semmit! Ne is szólj hozzá! – Na és mi van az ennivalóval, amit hozni szokott, és amit néha veled is megosztok? – kérdeztem. – Fogadd el az ételt! – válaszolta. – De ne beszélgess vele! Ne feledd, hogy egyáltalán nem a barátod! Másnap, amikor éppen Chekurával beszélgettem, Fanta hozzám vágott egy kavicsot. – Nagyon fent hordja az orrát az a nő – jegyezte meg Chekura – Ki van dörzsölve a nyaka – feleltem. – Mondd meg az uraságaidnak, hogy engedjék ki Fantát és a többi asszonyt az igából. Nem fognak elmenekülni. – Beszélek a többiekkel – ígérte a fiú. Másnap Fanta nyakáról lekerült a bilincs, de a bokája tovább is össze volt kötve egy másik asszonyéval. Fantával azután egymás mellett gyalogoltunk, ám sohasem a menet elején, így hát nem találkoztunk először az utunkba eső kígyókkal és skorpiókkal. A

végére sem maradtunk, nehogy ostorozástól kelljen tartanunk, ha lassan haladunk. – Középen vagyunk a legnagyobb biztonságban – suttogta Fanta – A férjem is azt tanácsolná, hogy itt menjünk. – Mi történt vele? – suttogtam. – Amikor engem elhurcoltak, éppen két férfival harcolt – felelte. – És a falu? – Félig leégett. Fanta összeszorította a száját és elfordította az arcát; tudtam, hogy jobb, ha most nem faggatom tovább. Rengeteg falu mellett sétáltunk el. Hallottam a tamtam dobok hangját. Láttam, ahogyan a keselyűk lusta szárnycsapásokkal köröznek az égen, éreztem a kecskehús illatát a levegőben, de nem érkezett senki a megmentésünkre. A helybeliek még csak nem is tiltakoztak. Egy nap, amikor egy újabb falu mellett haladtunk el, az emberek egy férfit vezettek elő egy fallal körülkerített zárkából, majd egyenesen az őreinkhez vezették. Csuklója össze volt kötözve, és gyermekek követték, távolról figyelve, miként egyezkednek a falubeliek a rablókkal. Végül pár ezüstmanilláért és némi sóért cserébe fogva tartóink a rabok csoportjához kötötték a férfit, aki így az utolsó lett a sorban. A gyermekek elkezdték gúnyolni az új foglyot. Amint a lárma egyre nőtt, a nagyobb fiúk köveket és rothadó gyümölcshéjat kezdtek dobálni ránk. Egy fadarab a combomnak repült, és az ütés nyomán kiserkent a vér. Ijedtemben még a lélegzetem is elakadt, és lenyeltem a kauricsigát, amelyet addig a számban őriztem, hogy legyen egy kis társaságom. Fuldokolva igyekeztem legyűrni torkomon a csigát, és Fombához rohantam, hogy védjen meg. Fomba minden tőle telhetőt megtett, hogy megoltalmazzon a repülő kövek és gyümölcsök záporától, és rákiáltott a fiúkra, hogy

hagyják abba. Fomba rendkívüli látványt nyújtott, anyaszült meztelenül, mocskos, összetapadt hajjal, fejét oldalra hajtva, amint vadul integetett. Jó néhány kővel és mangóval őt is eltalálták, mielőtt az emberrablók elüldözték a kegyetlenkedő fiúkat, és kilökdöstek minket a faluból. Nem tudtam megérteni, miért rajtunk szórakoznak a falubeli fiúk. Való igaz, hogy a bayói gyermekek – engem is beleértve – folyton ugratták szerencsétlen Fombát. Ám sohasem bántottuk, sohasem kötöztük meg a nyakánál fogva, sohasem éheztettük. Korábban egyszer sem láttam foglyokat elvonulni fallal körülzárt falunk közelében, de ha láttunk volna láncra vert férfiakat, nőket és gyermekeket, akiket arra kényszerítenek, hogy úgy vonuljanak, akár a wolosók, csak még annál is megalázóbb módon, azt reméltem, hogy harcoltunk volna értük, és felszabadítottuk volna őket. Aznap este Chekura hozott egy kis vizet egy ivótökben, egy kevés sheavajból készült szappannal, és felajánlotta, hogy segít kitisztítani a sebet a combomon. – Egyedül is meg tudom csinálni – ellenkeztem. – Hadd segítsek! – kérte, miközben vékony sugárban vizet öntött sebemre – Miért sértegetnek minket a falubeli gyermekek? – kérdeztem. – Ezek csak kisfiúk, Aminata – felelte Chekura. – Na és a falubeliek, akik mindenféléket eladnak a rablóknak, és éjszakánként őrt állnak felettünk, miért segítenek nekik? – Szerinted én miért segítek nekik? – felelte Chekura. – Ugyan mi más választásuk van? – Nem adta el mindannyiukat a nagybátyjuk a rablóknak – vágtam vissza. – Nem ismerjük a történetüket – felelte Chekura.

Másnap elvonultunk egy város előtt, és megkönnyebbülten, mert senki nem bukkant fel, hogy köveket és sértéseket vágjon fejünkhöz. Csak néhány gyümölcs- és dióhordó nő gyűlt a rablók köré. Egyikük engem fürkészett, egy pillanatig követett, azután mellettem kezdett el sétálni. Levette a tálcát a fejéről, majd átnyújtott nekem egy banánt és egy zacskó mogyorót. Nem értettem a szavait, de a hangja kedves volt. Száraz és piszkos kezét a vállamra helyezte. A mozdulat kedvessége olyan váratlanul ért, hogy könnyek szöktek a szemembe. Vigasztalón megveregette a vállamat, sürgető hangon elhadart valamit, azzal el is tűnt, mielőtt köszönetét mondhattam volna.

Első vérzésem a hosszú menetelés alatt lepett meg. Próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy úgysem élek már sokáig, így hát hamarosan véget ér a megaláztatásom. Rémes görcsök gyötörték a hasamat. Amilyen meztelen voltam, nem tudtam elrejteni, hogy vér csorog végig a lábamon. Amikor Chekura odajött hozzám, mérgesen rámordultam: – Menj innen! – Beteg vagy? – Menj már el! – Igyál egy kis vizet! – Ittam egy korty vizet a tömlőjéből, de nem akartam tudomást venni a jelenlétéről. – Megvágtad magad? – Ennyire ostoba vagy? – Hadd segítsek! – Hagyj békén! – Egy darabig mellettem baktatott, de makacs hallgatásba burkolóztam. Végül sarkon fordulva magamra hagyott. Utána kiáltottam: – Amikor éjszakára megállunk, keress nekem egy asszonyt az egyik faluból!

Chekura bólintott, azután elment. Éjszakára egy falu határában táboroztunk le, és Chekura eltűnt. Később két nő lépett fogva tartóinkhoz, rám mutattak, és heves vitába kezdtek. Adtak némi pálmabort a rablóknak, majd odajöttek hozzám. Olyan nyelven szólítottak meg, amelyet nem értettem. Az egyik asszony megragadta a kezemet. Chekura felé pillantottam, aki bólintott, hogy szabadon elmehetek. A nő tehát kézen fogva elvezetett, a másik pedig követett minket. Hátrahagytuk a foglyokat, akik a fák alatt feküdtek, elhaladtunk az őrszemek mellett, és besétáltunk egy fallal körbevett faluba. Láttam egy kutat, pár kör alakú gabonatárolót és néhány sárból tapasztott, szögletes kunyhót, amelyek Bayo házaira emlékeztettek. Az asszony egy kis lakóház mögé vezetett, amely minden jel szerint a saját otthona volt. Forró vizet hoztak nekem egy nagy üstben, és megengedték, hogy megmosakodjak. Amikor végeztem, bevezettek a kunyhóba, ahol kellemesen hűvös volt, és leültettek egy padra. Tekintetemmel kések és egyéb eszközök után kutattam, arra gondolva, hogy talán most akarnak művelni velem valamit, hogy elkezdtem nővé válni. Amikor páni rémületem már a tetőfokára hágott, és folyton azt lestem, áll-e még valaki az ajtóban, hogy ne tudjak megszökni, egy másik nő érkezett, aki egy kék ruhadarabot hozott a karjában. Odaadta nekem, és mutatta, hogy terítsem magam köré. Hoszszú szövet volt, elég széles ahhoz, hogy körbeérjen. Sokkal nagyobb biztonságban éreztem így magam, hogy végre eltakarhattam a szemérmemet. Hirtelen megkordult a gyomrom, és rájöttem, hogy a meztelenségem miatti szégyen még az éhségemet is kordában tartotta. Tisztességes öltözetemben végül meghívtak, hogy üljek le és egyek velük; és közben szüntelenül csacsogtak hozzám. Fogadd el az ételt! Anyám szavait hallottam a szellemvilágból. Fogadd el az ételt, gyermekem, ezek az asszonyok nem akarnak bántani!

Kecskehúst adtak nekem malaguetta paprikával, forró mogyorós szósszal ízesítve, amely nagyon finom volt, de kissé túl erős. Éreztem, hogy kavarog a gyomrom, és csak egy kicsit tudtam enni az ételből. Egy tasak mogyorót nyomtak a kezembe, és szárított, sós kecskehúscsíkokat. Folyamatosan beszéltek hozzám; feltételeztem, hogy a családom iránt érdeklődnek, és a nevemet kérdezik. Saját nyelvemen válaszoltam, amelynek hallatán hangos kacagásban törtek ki. A vacsora végeztével az asszonyok visszakísértek elrablóimhoz. Úgy láttam, hogy egyezkedni próbálnak velük, különböző ajánlatokat tesznek nekik és hízelegnek, de semmit nem értek el. Fogva tartóink csak a fejüket rázták, és útjukra küldték az aszszonyokat. A nők visszajöttek hozzám, megszorították a kezemet és megérintették a holdat az arcomon. Újra és újra mondtak nekem valamit, amit nem értettem, azután visszatértek a falujukba. Bárcsak velük maradhattam volna! Újra letelepedtem hát egy fa tövébe, az őrök éber tekintete mellett, de túlságosan össze voltam zavarodva, nem bírtam elaludni. Sejtelmem sem volt, vajon holnap a következő faluban az emberek durván vagy kedvesen fogadnak-e minket. Az elrabolt emberek csoportja napról napra nőtt. Minden reggel, amikor felkeltettek és újra indulásra kényszerítettek minket, két-három új fogoly csatlakozott a menethez. Csupán a nők és a gyermekek mehettek rablánc nélkül. Éjszaka, amikor a férfiak nyakáról levették az igát, hogy lefekhessenek és aludhassanak, az őrök minden mozdulatunkat árgus szemmel figyelték. Felhólyagosodott a lábam, minden mozdulat fájt, és bőrkeményedések nőttek a talpamon. Fomba megmutatta a talpát egy hosszú, egész napos menetelés után. Sárga volt és vastag, keményebb, mint a kecskebőr, de csúnyán ki is repedezett. Lábujjai közül vér szivárgott. Meggyőztem Chekurát, hogy szerezzen nekem egy kis sheavajat az egyik faluból. Egy

éjjel, miközben Fanta megrovón ingatta a fejét, bedörzsöltem a vajat Fomba lábába. – Mamadu és Sira leánya, köszönöm neked – hálálkodott. Nem tudtam, kik a szülei, nem ismertem a családnevét sem. – Nagyon szívesen, Fomba – feleltem egyszerűen. A férfi rám mosolygott, és megpaskolta a kezemet. – Mamadu és Sira leánya, jószívű vagy. Fanta megint csak a fejét ingatta. – Főnök asszonya – szólt ismét Fomba, Fantához intézve szavait. – Fülrángató. Kacagásban törtem ki. Hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy nevettem. Fomba elmosolyodott, és még Fanta is megértette a helyzet humoros voltát. Fomba beledörzsölt egy kevés vajat Fanta lábába, és az asszony megígérte neki, hogy soha többé nem húzgálja meg a fülét.

Egy kötélen vezetett férfi mögött mentem egyik nap, aki figyelmeztetés nélkül hirtelen balra húzódott, így hát nem volt időm hogy észbe kapjak. Lábam valamiféle nedves, puha dologba süllyedt valami ropogott a lábam alatt, olyan volt, mintha csak egy ág reccsent volna. Felsikoltottam. A talpam alatt egy meztelen, oszló tetem feküdt. Félreugrottam, és leveleket kezdtem tépkedni a legközelebbi faágról. Őrjöngve söpörtem le a bokámon tekergő fehér férgek tömegét. Egész testemben reszkettem, hangosan ziháltam. Fanta fogta a leveleket, és letörölte a lábamat, azután átölelve csitított, hogy ne féljek. Hisztériám azonban egyre nőtt, hiába üvöltött rám Fanta, hogy nyugodjak meg, képtelen voltam abbahagyni a sikoltoltozást. – Hagyd abba most azonnal! – mennydörögte Fanta. Megragadott, megrázta a vállamat, kezét a számra szorította. Maga felé fordította a fejemet, és mélyen a szemembe nézett.

– Nézz rám! Ide nézz a szemembe! Ez itt már nem ember. Lélegzésem lassan csillapodni kezdett. Abbahagytam a zihálást és egyre könnyebben tudtam lélegezni. Fanta levette tenyerét a számról. Nem sikoltoztam többé. – Ez már csupán csont és bőr – nyugtatgatott Fanta. – Gondolj egy kecskére! Csak egy haszontalan test. – Fanta átkarolt, amíg a remegésem teljesen meg nem szűnt. Innentől kezdve nem csupán kígyókra és skorpiókra kellett ügyelnünk az egyre inkább kitaposott ösvényen. Hamarosan naponta legalább egy holttestet kellett átlépnünk. Amikor a foglyok holtan estek össze, levették róluk a béklyót, és hagyták őket megrohadni az úton.

Egy teljes holdhónapig meneteltünk, azután még egy hónapig. A növő és fogyó holdon kívül most már saját testem is jelezte az idő múlását. Két vérzés között újabb falvakkal találkoztam, további foglyok csatlakoztak menetünkhöz, éjjelente pedig egyre több őr kötötte meg béklyóinkat a bokánknál. Amikor mostanában az otthonomról kérdezgetnek, leginkább a vérszomjas vadállatok szokták lenyűgözni az embereket. Mindenki azt akarja tudni, kellett-e valaha is oroszlánok vagy dübörgő elefántok elől rohannom. Nekem azonban az emberrablók miatt volt a legtöbb félnivalóm. Mindenkit keményen megvertek, legyen az férfi vagy nő, aki megszakította a rabláncot, és ha valaki szökni próbált, rögtön megölték. A vadállatoktól kellett a legkevésbé tartanom. Ám egyik éjjel, amikor letelepedtünk egy facsoport alá, egy pávián tört elő a bokrok közül. Fenyegetően rázta vállát és hátsó felét, majd akárcsak egy méh, egyenesen csapatunk közepébe vágott. Üvöltve talpra ugrottunk. Fogva tartóink is kiáltozni kezdtek. A pávián akkor felkapta a kislányt, aki két hónapja az apja mellett

gyalogolt, majd visszarohant a bokrok közé. Még akkor is hallottuk a kislány sikoltozását, amikor már eltűntek a szemünk elől. A gyermek apja segítségért kiáltva felugrott. Chekura villámgyorsan levágta a kötelet a férfi lábáról, és együtt rohantak, hogy üldözőbe vegyék a páviánt. Sokáig voltak távol, elég sokáig ahhoz, hogy időközben befejezzük komor vacsoránkat, feszülten várva, hátha hallunk valamit a kislányról. Mielőtt megláthattuk volna, már messziről hallottuk az apa jajveszékelését, azután észrevettünk, ahogy Chekura és a férfi leereszkedik a domboldalon. Az apa lánya élettelen testét hozta karjában, akinek széttépett nyaka vérvörös volt. A rablók nem kötözték meg újra a férfit, hanem hagyták, hadd ásson egy sekély sírt a kislányának. Az apa eltemette gyermekét, betakarta testét a földel, majd letérdelt mellé, és csillapíthatatlanul zokogott. Először sírt férfi a jelenlétemben. Bánatát látva felkavarodott a gyomrom. Egyszerűen nem volt helyénvaló, hogy egy felnőtt férfit zokogni lássak Olyan felfoghatatlannak tűnt, hogy ilyen hirtelen elveszítse a gyermekét. Elviselhetetlen érzés volt belegondolni a férfi fájdalmába mégsem tudtam szabadulni gyötrelmének hangjaitól. Habár megengedték, hogy napközben szabadon járjak a csapattal, éjszakára engem is megkötöztek. Próbáltam más dolgokra fordítani magam körül a figyelmemet: a pálmafákra, a sziklákra, a magas, sárból tapasztott falak körvonalaira a távolban, a holdfényben ugrándozó nyulakra. A többi fogoly is elfordult a gyászoló apától. A többiek álomba merültek, de én továbbra sem tudtam másra gondolni, mint a férfira és a lányára. Amikor már nem hallottam az apa sírását, lopva körülnéztem, de hiába kerestem sötét alakját, nem láttam a sír mellett. Végül észrevettem, amint egy fa felé tart húszlépésnyire tőlünk. Láttam, ahogyan lassan felmászik rá. Egyik ág után a másikra tornázta fel magát. A fa magasabb

volt, mintha húsz ember állt volna egymás vállára. A férfi azonban rendületlenül mászott tovább. Azt akartam, hogy másszon le a földre. Imádkoztam, hogy térjen végre észhez. Talán a felesége is meghalt, de ő maga egy szép napon még szabad lehet. Sőt, új feleséget is találhat magának, akitől megint születhet egy lánya. Felálltam, így reménykedve, és a férfit figyeltem. Az egyik őr észrevett, majd a férfira üvöltött, hogy jöjjön le rögtön a fáról, de az mászott tovább felfelé. A rabok meghallották az üvöltést, felébredtek a zajra, észrevették, hogy mi történik, és ahogy voltak, párosával összekötözött lábbal, arrébb húzódtak a fától. A fa tetején az apa kimászott egy kiálló ág végére, még egy utolsót üvöltött, azután leugrott, és hihetetlen sebességgel zuhanni kezdett. Sohasem láttam még emberi testet ilyen magasból lezuhanni. Elfordultam, mielőtt a férfi a földbe csapódott volna, de jól hallottam a tompa puffanást és éreztem a rezgést a lábujjaim alatt. Fogva tartóink hallani sem akartak arról, hogy a férfit a lányához vigyék, eltemessék, vagy akár csak hozzáérjenek a testéhez. Nem voltak hajlandók tudomást venni az önpusztításáról. Inkább továbbtereltek minket az éjszaka kellős közepén egy másik facsoport alá, távol az apa és gyermeke holttestétől.

Hosszú utunk a szárazföldön három holdhónapon keresztül folytatódott. Egy nap fogva tartóink megálltak egy kereszteződésnél, és tisztelegtek egy szokatlan külsejű embernek. A bőre pöttyös volt, mint a mosott disznóé. Száját összeszorította, fogai feketén sötétlettek. Nagytermetű volt, erős és magas, úgy állt kidüllesztett mellel, mint egy törzsfőnök. Szóval így festett egy toubab! Fogolytársaim kikerekedett szemmel próbálták magukba szippantani a különös lény látványát, de a falubeliek ügyet sem vetettek rá. Rájöttem, hogy bizonyára már korábban is

láttak toubabot. A férfi csatlakozott elrablóinkhoz a menet élén. Szikár ember volt, vékony szája körül szakáll fedte az arcát. Szeme körül sebhely éktelenkedett. Beszélt néhány szót őreink nyelvén. Elkaptam Chekura pillantását, és amikor a fiú mellém ért, megkérdeztem: – Honnan származik ez a toubab? – A nagy vízen túlról — felelte Chekura. – Ember vagy gonosz szellem? – Ember – mondta Chekura de nem az a fajta, akit meg akarnál ismerni. – Te ismered? – Nem. De a magunkfajta egyetlen toubabot sem akar megismerni. Apám mindig azt mondta, hogy ne félj az emberektől, hanem ismerd meg őket. – A toubabtól jobb, ha félsz. – De hát hogyan tud lélegezni, ha ennyire vékony az orra? Egyáltalán kap levegőt ilyen kicsi orrlyukakon? – Ne nézz a toubabra! – Nagyon szőrös. – Dacnak véli, ha a szemébe nézel. – Chekura! Még az orrlyukából is szőrszálak nőnek. – Óvatosan lépkedj, Aminata! – Te most a fogvatartóm próbálsz lenni, vagy a bátyám? Chekura a fejét csóválta, és nem szólt többet. Azt hallottam, hogy a toubabok fehérek, de nem így volt. Ez a toubab egyáltalán nem olyan színűnek látszott, mint az elefántcsont. Inkább homokszínű volt a bőre, az alkarján sötétebb, mint a nyakán. Sohasem láttam még ilyen vastag csuklót. Nem volt túlságosan nagy feneke, mégis úgy mozgott, mint egy elefánt. Bumm, bumm,

bumm. Talpa a földre zuhanó fa nyersességével csapódott a földhöz. A toubab nem mezítláb járt, mint a rabok, ám antilopbőr szandált sem viselt, mint fogvatartóink. Vastag, bokán felül érő lábbeli volt rajta. A toubab nyakában lánc lógott, és a derékszíjára egy üvegből készült tárgy volt kötve, amelyet gyakran a kezébe vett. Heves kézmozdulatokkal, dühösen kiabált a két emberrablóra, akik a menetet vezették. A toubab felügyelete mellett fogvatartóink nyomban visszaterelték a nőket, sőt engem is, a rabláncba. Fantát közvetlenül elém helyezték a sorban. A fából ácsolt nyakló egyik végét az asszony nyakára rögzítették, a másikat pedig az enyémre. A rabigát szorosan rögzítették a tarkónkon, hiába rángattam, nem tudtam kiszabadítani magam, és csak annyit sikerült elérnem, hogy ledörzsöltem a bőrömet. A toubab éber tekintetétől kísérve fogvatartóink három új rabot kötöztek a rablánchoz. Még egy nőt hoztak közénk, aki szintén gyermeket várt. Berakták a sorba Fanta és közém. Nem is volt olyan rossz ez az új helyzet. Fanta egyfolytában panaszkodott, amitől szörnyen lassan múltak a napok. Az új asszony alacsonyabb is volt, hozzám hasonló magasságú, ami könnyebbé tette a menetelést, hiszen a nyakunknál voltunk összekötve. Azon az éjszakán, amikor lefeküdtem egy fa alá pihenni, ő is leheveredett az oldalára, és meghallottam, milyen nehezen kapkodja a levegőt. Elhelyezkedtem mellette. – I ni su — suttogtam. Jó estét! Ezek voltak hozzá az első szavaim, bamana nyelven. – Nse ini su – válaszolta ugyancsak bamanául. Megkérdeztem, hogy hamarosan világra hozza-e a gyermekét, mire azt felelte, hogy már nagyon közel az idő. – Elég rossz időpontot választott – tette hozzá. – Bárcsak várna még ez a gyermek!

– A gyermek mit sem tud a mi bajainkról – feleltem. — Mit gondolsz, fiú lesz? – Lány lesz, és nem akar várni. – Honnan tudod biztosan, hogy lány lesz? – Csakis egy önfejű kislány választ ilyen alkalmatlan időt, hogy megszülessen. Csupán egy leány képes így ellenem szegülni. Egy kisfiú nem volna dacos, mert tudja, hogy alaposan ellátnám a baját. Az új asszony mellett gyorsan telt az idő. Rögtön megkedveltem. De egy lányt nem ütnél meg, igaz? – A lányok túl okosak, tudják jól, hogyan kerüljék el a verést. – Akkor most miért szegül mégis ellened? – kérdeztem. – Vág az eszed – mondta. – Hogy hívnak? Megmondtam neki. – Az én nevem Sanu – felelte. – Aludj békében, Sanu! – válaszoltam nagyot ásítva. – Igen, gyermekasszony. Aludjunk békében! Reggel újra egymáshoz kötöztek minket. Ismét Sanu mögé kerültem. Menet közben hangosan nyögdécselt, valahányszor talpa a földhöz ért. Nyomban láttam, amint hátranyomta a fenekét, hogy könnyítsen a dereka fájásán, amint csípőre tette a kezét gyaloglás közben, hogy nemsokára szülni fog. Telt-múlt a délután, és Sanu egyre inkább lelassította a menetet. – Nemsokára meg fogja szülni a gyermekét – közöltem Chekurával. – Akkor most mihez kezdjünk? – Már segítettem szüléseknél. Anyámmal gyermekeket segítünk a világra, ez a hivatásunk. Akkor Sanu megszólalt: – A lánynak igaza van. Készen állok.

– Egy falu van nem messze előttünk – felelte Chekura. – Szólok nekik, hogy ott álljanak meg. Chekura a csapat élére sietett, és beszélt a vezetőkkel. Letelepedtünk egy ligetes részen. Chekura visszatért egy idősebb emberrablóval és a toubabbal, akik levették rólunk a nyaklót. Chekurához intézve a szavaimat így szóltam: – A nő és én csendesen meghúzódunk ott, a nagy fa tövében. Hagyjatok minket magunkra, de hozz ide egy másik aszszonyt is segítségül! Szükségünk lesz egy rendesen megtisztított, éles késre és vízre. Menj a faluba, és hozz három ivótöknyi vizet, az egyik legyen meleg! Meg némi ruhaneműt is. A toubab egy villámló botot tartott az oldalánál. Mereven figyelt engem. Az idősebb férfihoz beszélt, aki a fiatalabbikhoz fordulva megint egy másik nyelven mondott valamit, aki végül hozzám fordult, és így szólt: – Azt kérdezi, hogy tudod-e, mit kell tenni. – Igen – feleltem. – Csak hozzátok ide mindazt, amit kértem. Fanta hátat fordított, és elsétált. Egy nálam alig néhány esős évszakkal idősebb lányt küldtek segítségül. Legalább megtette, amit mondtam neki. Amikor meghozták a meleg vizet, a lány öntött belőle egy keveset a késre, és alaposan megmosta. Azután segített az asszonynak kényelmesen elhelyezkedni. Egy köteg levelet tett a feje alá, a teste alá pedig állatbőröket, hogy ne a földön kelljen feküdnie. Fogvatartóink álltak és bámultak minket. Anyámra gondoltam, hogy mit tenne ebben a helyzetben. Szélesre tártam a tenyeremet, és feléjük nyomtam, merev könyökkel, kinyújtott karral. Meglepetten felhúzták a szemöldöküket, és a toubab ismét rám meredt. Motyogott valamit az egyik emberrablónak, aki átadta azt egy másiknak, aki megkérdezte tőlem bamana nyelven, hogy biztos vagyok-e abban, amit csinálok. Még egyszer intettem nekik

a fejemmel, hogy menjenek el, és ezúttal engedelmesen visszavonultak. Bedörzsöltem Sanu vállát és hátát sheavajjal. Nagyon jó anya leszel – mondtam neki, mire kedvesen rám mosolygott, és azt válaszolta, hogy anyám nagyon büszke volna rám. Sanu beszélt nekem a férjéről és két másik gyermekről. Elmesélte, hogyan rabolták el, miközben ételt vitt a cassavaföldön 6 dolgozó asszonyoknak, akik a gyökereket húzogatták ki a talajból. Hatalmas hasával már nem vállalta a küzdelmet. Biztattam, hogy lélegezzen egyenletesen, még akkor is, amikor a fájásoktól összerándult a teste. Egy pillanatra elbóbiskolt. Amikor Sanu felébredt, így szólt: – Most már készen állok, leányom. Ha megérjük, a gyermeket Aminatának fogom nevezni utánad. A hold újra felragyogott, és éreztem, hogy elnehezül a nyirkos, éjjeli levegő. Erős szél fújt, amely úgy csipkedett minket, mint ahogyan egy türelmetlen gyermek dühöng, de Sanu csendes volt és nyugodt. A kisbaba fejjel előre jött a világra, annak rendje és módja szerint, testének többi része pedig már könnyedén kicsusszant Saruiból. El kötöttem, majd elvágtam a vastag köldökzsinórt. A kisbaba harsányan bömbölt. Hatalmas, duzzadt szeméremajkát még a sápadt holdfényben is jól láttam. Melegen bebugyoláltam a kisbabát, az anyja mellére helyeztem, azután megvártam, amíg a méhlepény eltávozik, és azt is segítettem kihúzni Sanu testéből. Ez volt a leggyorsabb szülés, amelyet valaha láttam. 6

A cassava, másnéven manióka, a gyökeréért termesztett növény, amely a trópusi területeken honos és elterjedt. Magas keménytőtartalmu növény, a belőle készitett port tápiókának nevezik. Létezik belőle édes és keserű változat is. Felhasználás előtt megfelelően elő kell késziteni, mert mérgező anyagokat is tartalmaz.

– Aminata, kicsikém – suttogta Sanu. Nem voltam benne biztos, vajon okos dolog-e ilyen gyorsan elnevezni egy újszülöttet, ráadásul éppen rólam. Talán balszerencsét hoz, ha olyan ember nevét kapja, aki veszélyben forog. Sanu azonban igen eltökélt volt a névadást illetően. Nagyon meghatott az a gyengédség, amellyel a gyermekét maga felé fordította és a melléhez emelte. A kis Aminata olyan erővel kezdte szívni az anyja tejét, hogy az ember azt hihette, már hónapok óta gyakorolja. Megszorítottam Sanu kezét. Záporoztak a könnyek a szeméből, ami bennem is felszabadította a szomorúságot. Zokogás rázta egész testemet, és csak sírtam, amíg el nem apadtak a könynyeim. Sanu arcán könnycseppek peregtek végig, miközben nyugodtan tartotta és etette gyermekét. Tudtam jól, hogy balszerencsés dolog könnyeket hullatni, amikor egy gyermek megszületik. Reggel újra megkötöztek minket. A szövettel, amelyet Chekura hozott, Sanu a hátára kötötte a kisbabát. A vér vékony patakban csordogált végig a combján, a szülés maradékaként, miközben átkeltünk hegyeken-völgyeken, és átszeltük a sűrű erdőket, ahol a kóladiót kínáló kereskedők jártak. Időtöltésként, és mivel úgyis éppen mögötte gyalogoltam, útközben a pici Aminatát figyeltem. Amikor a feje túlságosan is sokat dülöngélt, szóltam Sanunak, hogy kösse meg egy kicsit szorosabban a babát. Aminata tincsei lágyan kunkorodtak a tarkóján, és órákat töltöttem azzal, hogy elképzeltem, egy napon miként fogja ez a kicsi lány fésülni és fonogatni a szép, hosszú haját. Két napra teljesen belefeledkeztem a kisbabáról való álmodozásba, aki szorosan az anyjához kötözve utazott. Aminata születése után a harmadik napon a menet váratlanul lelassult egy dombtetőn. Habár még mindig kora reggel volt, a nap már erősen tűzött. Levettem a pillantásom Aminata tarkójáról, és újra szemügyre vettem a világot magam körül.

Lehetetlennek tűnt a szemem elé táruló látvány. Tőlem jobbra, amerre az ösvény vezetett, gyors sodrású, széles folyó hömpölygött. Tíz kőhajításnyinál is szélesebb volt. Ennek a dühös folyónak a partján sok-sok kenu várakozott, mindegyikben nyolc evezős ült. Soha életemben nem láttam egyszerre ennyi hajót és evezőst. Tőlem balra, a víztükör mintha a végtelenbe nyújtózott volna. A hullámok háborogva zúgtak, emelkedtek és süllyedtek. A víz helyenként zöld volt, máshol inkább kék, egyre csak tódult és özönlött, örökké változtatva a színét. Úgy habzott, mint egy lónak a szája, ha túl keményen vágtázott. Bal kezem felől a víz uralta a világot. Fogva tartóink a víztükör partjára vezettek minket. A toubab parancsokat osztogatott az őröknek, miközben azok levették rólunk a bilincseket és a kenuk közé löktek minket. Nem értettem az okát de Chekurát is belökték abba a kenuba, amelyikbe engem. Az evezősökön csupán egy ágyékkötő volt, bűzlöttek a sótól, izzadságtól és a mocsoktól. Izmaik csillogtak a napfényben. A kenuk könnyedén siklottak az egyre szélesedő vízen, amíg végül már nem is láttam többé a távolodó part részleteit. Amint elhagytuk a szárazföldet, a mellettünk sikló hajóban az egyik fogoly nagy nehezen lábra állt, elkezdett kiabálni, és megpróbált mindenkit a vízbe borítani. Két jól megtermett evezős azonnal abbahagyta az evezést, és rettenetes ütést mértek rá az evezőikkel, de a férfi nem adta fel a küzdelmet. Amikor a kenu elkezdett borulni, letették az evezőket és gyorsan kidobták a foglyot a sebesen zúgó vízbe, akit azon nyomban el is nyeltek a habok. Elsüllyedt, és örökre eltűnt. Egész reggel tartott az út a vízen. A napfény a szemembe tükröződött a víz felszínéről, és elvakított. A folyó borzasztóan széles volt, bal kéz felől a hegyvidékes tájat láttam, jobb kéz felől pedig a víz sima tükrét. Chekura beült ugyan közénk a kenuba, de nem volt megkötözve, és suttogva beszélt hozzám, amíg utaztunk.

– Egyike vagy a szerencséseknek – mondta. – A nagy hajó már vár, és kis híján tele van. Mindenkit eladnak, és hamarosan átkeltek a nagy vízen. – Szerencsés? – kérdeztem. – Mások hónapok óta várnak már azon a hajón. Sokan meghalnak, amíg lassan megtelik. De neked nem kell várnod. Orrfacsaró bűz terjengett a levegőben. Olyan volt, mint a rothadó élelem szaga, vagy mintha egy városnyi ember ürülékét szagoltam volna. Fintorogva ráncoltam az orromat. – A hajó bűze – folytatta Chekura remegő hangon. – Hamarosan el kell válnunk. – Óvatosan járj-kelj a foglyaid között, Chekura! Egyszer biztosan lesz valakinél egy kés, aki lesben állva fogja várni, hogy hibázz. – És te, Aminata, vigyázz virágzó szépségedre a sok idegen között! Az orrfacsaró bűz újra megcsapott minket. – Hogy tudna bármi is virágozni, vagy akár csak élni, ebben a bűzben? – mondtam. Chekura szája megremegett. A fiúnak, aki három holdhónapja egyfolytában mosolygott, most egyszerre lehervadt a derű az arcáról. Sohasem volt bátyám, de Chekurát hirtelen a testvéremnek éreztem. – Hová visznek minket? – kérdeztem suttogva. – Át a vízen. – Én nem megyek. – Vagy mész, vagy meghalsz – válaszolta. – Egy napon visszatérek. – Sok embert kísértem már el a tengerhez – felelte Chekura –, ám még egyet sem láttam visszatérni a falujába.

– Akkor hát nappal alszom és éjjel vándorolok. Jól figyelj, barátom! Én egész biztosan visszatérek. És akkor haza fogok jutni.

A kenuk kikötöttek egy sziget mólójánál, ahol egy várat pillantottam meg a dombtetőn. A szigeten még több ember nyüzsgött; toubabok és bőrszínük szerint a földijeim egyaránt. Árukat rakodtak, foglyokat terelgettek. Felvezettek minket egy meredek ösvényen a vár mögé. Észrevettem, hogy Chekura még mindig velünk van. Két elkerített terület feküdt előttünk, amelyeket kétembernyi magas, hegyes karókkal zártak körül, őreink kinyitották a kapukat, és a férfiakat be, lökdösték az egyik zárkába, a nőket és a gyermekeket pedig a másikba. Hátrapillantottam, Chekurát keresve, de eltűnt. Fantát sem találtam. Abban reménykedtem, hogy megtalálom Sanut és a kislányát. Ott is voltak húszlépésnyire tőlem, bal kéz felől. Már nem voltam megkötözve, így hát azonnal odaszaladtam hozzájuk. Két toubab őrizte a börtönünket, villámló bottal a kezükben, de rajtuk kívül két földim is őrt állt, dorongokkal, késekkel és villámló botokkal. Börtönbe zárva álltunk, meztelenül, sajgó tagokkal, vérző sebekkel a testünkön, szorosan egymás mellett az ürüléktől és vizelettől bűzlő homokban. Csak vártunk, és figyeltük, amint a nap átszeli az eget. Hoztak nekünk főtt köleskását, és beleöntötték egy hosszú vályúba. Egyik másik asszony szedegetett belőle. Én nem bírtam rávenni magam, hogy egyek, de amikor inni hoztak, akkor szomjasan kortyoltam az ivótökből. Saját szülőföldemről származó nők mostak le minket hideg vízzel, majd pálma olajat dörzsöltek a bőrünkbe, hogy fényesnek és egészségesnek látszódjon. Zárkánkban a sötét bőrű, felöltözött, rideg tekintetű asszonyok megfogtak egy női rabot, és az egyik

sarokba hurcolták, ahol a toubabok és a földijeim egy fémeszközzel vártak, amelyet az izzó parázson hevítettek. Elfordítottam a tekintetemet, de hallottam a nő kínkeserves sikoltását, mintha a karját tépték volna ki a helyéből. Megesküdtem, hogy nem adom meg nekik azt az örömet, hogy lássák rajtam a fájdalmat, de amikor én következtem, a belőlük áradó bűz és durvaság megadásra késztetett. A billogozó sarokba vonszoltak engem is. Az izzó fém görbe volt, akár egy hatalmas rovar, és amint felém közelítették, magam alá ürítettem. Háromujjnyival a jobb mellbimbóm fölé célozva nyomták a vasat a húsomba. Éreztem az égett bőr szagát. A fájdalom úgy áradt szét a testemben, mint a forró láva hullámai. Az emberek, akik lefogtak, hirtelen elengedtek. Csupán a forróságra és a kínra tudtam gondolni, meg sem bírtam mozdulni. Kinyitottam a számat, de nem jött ki hang a torkomon. Végül halk nyögés hagyta el a számat. Karok fogtak körül. Egy másik asszony sikoltása hallatszott. Elájultam. Amikor magamhoz tértem, nem tudtam megállapítani, mennyit mozdult előre a nap az égbolton, vagy éppenséggel mozdult-e egyáltalán. Újra elaludtam. Mintha azt álmodtam volna, hogy Chekura megfogja a kezemet, de nagy, izmos férfiak megragadják, lefogják, miközben a fiú üvöltve próbál ellenállni. Amikor felébredtem, mellkasom még mindig égett a fájdalomtól. Forróság cikázott és táncolt a csúnya, duzzadt forradás alatt. Az összes többi nőnek is hasonló sebhely éktelenkedett a bőrén. Azon az éjszakán képtelen voltam elaludni, és amikor eleredt az eső, felálltam. A kiadós zápor legalább megtisztít. A hűvös vízcseppek jólesően csordultak végig az arcomon. Jó volt látni, ahogy a sár letakarodik a lábamról, friss sebemet azonban igyekeztem eltakarni, hogy megóvjam. Az eső megnyugtatóan hatott, amíg el nem kezdett mennydörögni, és a villámok be nem világították az eget. Úgy zuhogott, mintha csak dézsából öntötték

volna, a vihar pedig szakadatlanul tombolt az éjszakában, visszhangot verve a hegyekben. Az eső hevesen zúdult alá az égből, és azon imádkoztam, nehogy belemosson minket az alattunk futó nagy folyóba. A nők zárkájában körülbelül húszan kapaszkodtunk össze a viharban. Egyik kezemmel Fantát fogtam, a másikkal Sanut. Olyan nagy volt a zaj, hogy Sanu kisbabájának sírását is elnyomta. Amikor megszűnt a mennydörgés, bokáig érő, sárban találtuk magunkat. Az éjszaka további részét állva tököltük.

Reggel a sebem még mindig égett. Köd borult a zárkánkra. Amikor a nap felkelt, a sűrű pára eloszlott, és felragyogott a fény. Szandált és ruházatot viselő helybeli asszonyok megint köleskását öntöttek a vályúba. Némán és kimerülten meredtünk az ételre. Úgy véltem, addig fognak minket börtönben tartani, amíg az éhség végül le nem győzi az undorunkat. A kapu azonban mégis kinyílt. Mindannyiunkat kizavartak az elkerített területről, vissza a folyópartra. Megkötöztek és belökdöstek minket a kenukba, azután kieveztek velünk a nyílt vizekre. Egy hullám a kenu oldalának csapódott, és arcon talált. Azt hittem jól fog esni a víz, de csak prüszköltem és köhögtem, még hánytam is csípős víztől. Só. Minden egyes hullám fájdalmasan marta a vágásokat a lábamon és a sebet a mellemen. Rettegve fürkésztem az előttünk bukdácsoló, óriási hajót, amely minden evezőcsapással egyre nagyobbnak látszott. A tizenkét kenu eltörpült mellette, és még a zárkánál is sokkal jobban bűzlött, ahová elzártak minket a szigeten. Nagyon megijesztett a hajó, és még jobban megrémített, hogy elmerülhetek a sós vízben, és a szellemem nem tud többé visszatérni az őseimhez. Nem érdekelt mit művelnek a testemmel, ameddig a szárazföldön maradhatok, hiszen ott

halálom után legalább szabadon mozoghat, a szellemem hazatérhetek az őseimhez, és nem lennék már egyedül. Az evezősök kitartóan szelték a hullámokat. A toubabok hajója mellé értünk. Egyszerre volt döbbenetes és lenyűgöző élmény a hatalmas árbocokat látni, amelyek úgy magasodtak fölénk, akár a pálmafák. A fedélzetről arcok bámultak le ránk. Fekete arcok és toubab arcok, mind együtt dolgozva. Hullámok csapkodták a hatalmas hajót, amely emelkedett és sülylyedt, ám mintha rejtélyes módon a víz egyetlen pontjához lett volna szögezve. Az egyik fogoly üvöltözni kezdett, megpróbált kiszabadulni és felborítani a hajót, de a lába és csuklója szorosan meg volt kötve. Végül leütötték, mire a rab halkan összeesett. A férfiak és a nők reszkettek a félelemtől. Elcsendesedtem, és kissé meg is nyugodtam. „Ne félj az embertől – mondta valaha az apám –, inkább ismerd meg!* Valami beleütközött a kenunkba. Egy másik csónak volt, amely a miénk mellé húzódott. A megkötözött férfiak és nők között észrevettem Chekurát is. Arcán zúzódások sötétlettek, tartása legyőzöttséget sugallt, fejét lehorgasztotta. Milyen buta fiú! Meg kellett volna szöknie, amíg a szárazföldön volt, Bayo közelében, ahol ismerte az erdőt és az embereket. El kellett volna menekülnie, mielőtt ellene fordultak. Nem szóltam hozzá. Összeszorítottam a fogamat, és kinéztem a vízre, ahol a többi fogolytársamat láttam megkötözve a kenukban. Lökdösték, unszolták és végül felhúzták őket egy hosszú deszkán, amely a hajó oldalán futott felfelé a fedélzetre. Visszafordultam, hogy még egy utolsó pillantást vessek a szülőföldemre. Hegyeket pillantottam meg a távolban, az egyiknek olyan alakja volt, mint egy hatalmas oroszlánnak. Ám az oroszlán csapdába esett a szárazföldön. Semmit nem tehetett egyikünkért sem a vízen.

Temetetlen holtak fölött siklunk EGY NAPON, HA VALAHA IS HAZATÉREK, talán kivételt tesznek velem, és megengedik, hogy djeli 7 azaz mesélő váljék belőlem. Esténként a falumban, a lobogó tűznél, miközben az öregek édes teát kortyolgatnak, messzi földről jött látogatók hallgatnák izgalmas történeteimet. Ahhoz, hogy valakiből djeli váljon, különleges családba kell születnie. Régente azt kívántam, bárcsak velem is így történt volna, hogy megtanulhassam és megtisztelő módon újra meg újra elmesélhessem az őseinkről és a falunkról szóló történeteket. A djeli – családba született gyermek már kora ifjúságában megtanulja az öt gyermek meséjét, akiket a krokodil elragadott, és a férfiét, aki olyan uraság volt, hogy tizenhét feleséget tartott, de olyan kegyetlenül bánt velük, hogy mindegyik elszökött. Megtanulja a történetét annak a férfinak is, aki a falu történetében először tért vissza Timbuktuból, a rejtélyes Koránnal a kezében. Úgy tartották, hogy amikor egy djeli meghal, száz ember tudása vész el vele. Amikor felcipeltek a létrán a toubabok hajójának fedélzetére, és ledobtak, mint egy zsák kölest, egyetlen menedékem a képzeletem volt. Elképzeltem, hogy djelivé váltam, aki figyel és emlékszik. Az volt hát a feladatom, hogy tanúja legyek mindennek, és készen álljak arra, hogy a történtekről vallomást tegyek. Apámnak nem lett volna szabad megtanítania a lányát, hogyan kell leírni és elolvasni azt a néhány arab mondatot. Miért szegte meg mégis a szabályt? Talán sejtette, hogy valami történni fog, és fel akart engem készíteni.

7

A djeli az észak-afrikai közöségek fontos tagja, a mesélő, a szájhagyomány örzöje, de egyúttal költő, zenész és énekes is. Nagy tiszteletben álló közösségi vezető vagy akár királyi tanácsadó is válhatott belőlük.

A hajón és az utána következő sok-sok év során, gyakran elgondolkodtam, milyen sokat tanítottak nekem a szüleim a rövid idő alatt, amelyet együtt tölthettünk. Megtanították nekem, hogyan kell kölest termeszteni. Már fiatal gyermekként is olyan gyors és ügyes voltam, mint egy felnőtt, amikor vetésre került a sor. Tudtam jól, hogyan vájjak lyukat a jobb sarkammal, miként ejtsem a magot a kis mélyedésbe, és temessem be azonnal a talpammal, majd lépjek tovább, és kezdjem az egész folyamatot elölről. Tisztában voltam vele, miként gyomláljak, és tudtam, azért kell kapálni, hogy az eső, amikor végre megérkezik, megcsókolhassa a földet, és frigyre léphessenek – nem állhatott tovább egyszerűen, miután megcsókolta. Igen. Tudtam, hogyan kell a köles-földet gondozni, és megmutatták nekem, hogy az elmét is ápolni kell. Véletlen események sorozata mentette meg az életemet hosszú hajóutunk során. Az is segített, hogy a szülőföldemről származó rabok közül az utolsók között szállhattam fel a nagy hajóra. S hogy gyermekfejjel éltem át a történteket. Gyermeknek lenni bizonyos előnyökkel járt a rabszolgaszállító hajón. Senki nem akart őrjöngve lemészárolni egy gyermeket, még az emberrablók sem. Ugyanakkor a gyermeki elme sokkal rugalmasabb is. A felnőttek mások – ha túl keményen bánik velük az élet, megtörnek. Hosszú utazásom alatt számos alkalommal voltam leírhatatlanul megrémülve, mégis ép és egészséges maradt az elmém. A szüleimmel egyidős férfiak és nők közül azonban sokan elveszítették az eszüket az út során. Ha kétszer olyan idős lettem volna, valószínűleg én is megbolondulok. Azon a rabszolgaszállító hajón olyan szörnyűségeknek voltam szemtanúja, amelyeket a londoni polgárok sohasem hinnének el. Ám azokra az emberekre gondolok, akik átszelték velem az óceánt. Akik életben maradtak. Ugyanazokon a rémségeken mentünk keresztül. Néhányan még ma is sikoltozva ébredünk fel

az éjszaka közepén, de vannak emberek, férfiak, nők és gyermekek, akik úgy járkálnak az utcákon, hogy a leghalványabb elképzelésük sincs a rémálmainkról. Nem is fogják megtudni soha, mit kellett elviselnünk, ha nem találok senkit, aki meghallgatna. Történetem elmesélésével megemlékezem azokról az emberekről is, akik nem jutottak át, puskagolyók záporán, a cápákon és a rémálmokon, emléket állítok azoknak, akik sohasem találtak senkit, aki meghallgatta volna őket és azoknak, akik soha életükben nem nyúltak toll és tinta után.

A hajó úgy hánykolódott a vízen, akár egy vadállat, öszvér módjára ringatózott jobbról balra, mint aki a málhát próbálja lerázni hátáról, és úgy mászta meg a hullámokat, akár egy őrült majom. A vadállat étvágya végtelen volt, és mindannyiunkat felfalt. Férfiakat, nőket, csecsemőket. Velünk utaztak szülőföldem kincsei is: elefántcsont, sok zsák jamgyökér és mindenféle áru, amelyet a rablóknak dolgozó feketék húztak fel a hálókban. A rabok panaszos jajgatásán, a toubabok és fekete segédeik kiabálásán túl is hallatszott Sanu kisbabájának véget nem érő sírása; mintha megérezte volna a sorsunkat. Üvöltött, majd elcsuklott a hangja, és megint rázendített. Libabőrös lett tőle a karom. Próbáltam leküzdeni a késztetést, hogy én is sikoltozni kezdjek, így inkább a hajó bűzétől fulladoztam és hánytam. A hányinger egy ideig legalább elterelte a figyelmemet. Jobb bokám körül erős vasbilincs volt, amelyet a Sanu bal lábára erősített bilincshez rögzítettek. Mellette Fomba állt, akit egy másik férfihoz láncoltak. Egyik rabot a másik után húzták fel a fedélzetre, és láncolták az egyre növekvő csoporthoz. Egy fogoly megszökött, mielőtt rá tudták volna zárni a vasat a bokájára, és kiugrott a háborgó vízbe. A nyakán lévő vörös kendőt leszámítva anyaszült meztelen volt, és sajnálattal láttam a férfi fejét és

kendőjét a vízben bukdácsolni. Reméltem, hogy hamar teljesül a vágya, és gyors halált lel a hullámok között. A toubabok fekete segédei azonban megdobálták szegényt naranccsal, a többiek pedig kenukba szállva követték a potyogó gyümölcsök útját. Kihúzták a férfit a vízből, erősen fejbe kólintották, azután egy hatalmas, fekete férfi karjába lökték, aki a hajó oldalán lévő létrán állt. Az óriás visszavitte a férfit a fedélzetre, és addig fogta, amíg meg nem bilincselték. Remegtem a szélben, és attól féltem, hogy elájulok. Igyekeztem uralkodni magamon, nehogy megtántorodjak és elessek, mert azokat a foglyokat, akik térdre hullottak, addig verték, amíg újra fel nem álltak. Azzal próbáltam megnyugtatni magam, hogy elképzeltem egy anyát, aki éppen rettegő gyermekét csitítgatja. Nézz körül! – képzeltem, amint anyám szól hozzám. Nézz körül, és ne félj semmitől! A toubabok fekete segédei hordókat húztak fel a fedélzetre. Az egyik hordó kiesett a háló lyukán és széttört a fedélzeten, a benne lévő víz pedig a lábunkra folyt. A cipekedés, a kiabálás és a lánccsörgés közepette észrevettem némi rendszert is a zűrzavarban. Egy feltűnő ruházatú toubab egy másik férfi kíséretében végigsétált a foglyok hosszú sora előtt, egyenként megvizsgálva mindenkit. Azokat a foglyokat, akiket már szemügyre vettek, leküldték a hajó bűzlő gyomrába. A toubab magas, vékony ember volt, a haja egészen narancsszínű, egyenesen hullott alá a vállára. A feje búbja kopasz volt. A szeme kéken ragyogott. El sem tudtam volna képzelni ilyen csodát. Ha nem a saját szememmel látom, nem hittem volna, hogy ilyesmi létezhet. Olyan kék volt a tekintete, mint a folyók vize a csillogó napfényben. A toubab segédjének bőre azonban nem volt sem sötét, sem világos. Nem volt sem toubab, sem pedig a földim, inkább a kettő keveréke. A segéd bőrének sárgásbarna színezete volt, és egy vastag, csúnya heg húzódott

végig az arcán, egyik szemétől a szájáig. Nem díszítésnek szánt tetoválás volt, hanem vágott seb. Amikor megálltak előttem, a segéd belecsípett a karomba, azután durván megragadta az arcomat, hogy szétnyissa a számat. A narancssárga hajú toubab megállította, és előrébb lépett. Jelezte, hogy nyissam ki a számat, majd bele is nyúlt a szőrös mutatóujjával. Nyeltem egyet. Megtapogatta a nyakamat és a vállamat, megérintette a hátamat, és mutatta, hogy mozgassam meg a könyökömet és a térdemet. Amíg a toubab engem vizsgált, a segéd arcul ütötte Fombát. Fomba szája félig kinyílt, ajka nem mozdult, két szeme olyan nagyra nyílt, akárcsak egy-egy mangó. A segéd megint szájon vágta, és motyogott valamit a bamanához valamelyest hasonló nyelvén. Olyasmit mondott, hogy hajtsa le a fejét. Fomba nem szólt semmit, nem is mozdult. A segéd ismét ütésre emelte a kezét. – Fomba – szóltam rá –, hajtsd előre a fejedet! Fomba rám meredt, és félrehajtotta a fejét. Akkor a felügyelő és segédje felém fordult: – Beszélni maninka? 8 – kérdezte a segéd. – Bamana – feleltem. – És beszéled az ő nyelvét is? – Fulfulde – magyaráztam. A felügyelő és a segéd tanácskozni kezdett a toubab nyelvén. Újra a toubab felügyelőre pillantottam. Villámló bot volt a csípője egyik oldalára csatolva, kard a másikra. Keskeny orra volt. Feszülten figyeltem, amint a furcsa szavak összevissza röpködnek közöttük. Ám akkor a segéd maninka nyelvre váltott, és nagy meglepetésemre a felügyelő azt is ismerte. Egyszerű szavakat használva, hogy a toubab férfi is megértse, a segéd így szólt: 8

Maninka: nyugat-afrikai nyelvcsoport.

– A lány beszéli a férfi nyelvét, és ért maninkául is. A felügyelő odaintett magához egy másik toubabot, és a láncaimra mutatott. A toubab hozzám szaladt, lehajolt mellém, bevert egy fémdarabot a bokámat szorító vasba, és szabadon engedett. A segéd nyomban Fombához kísért. – Mondd meg neki, hogy nyissa ki a száját, de ne harapjon! – utasított. Elmagyaráztam Fombának, mit kell tennie. A toubab felügyelő bedugta az ujját Fomba szájába, megvizsgálta a fogsorát, és úgy tűnt, hogy egészségesnek találta. – Most mondd neki, hogy ne mozogjon! – folytatta a segéd. A felügyelő megtapogatta Fomba bordáit, mire észrevette, hogy Fomba fájdalmasan összerezzen. – Eltört? – kérdezte a segéd. – Fomba, nézz rám! Fáj az oldalad? – Fomba egy alig hallható igent mormogott, de én ösztönösen megmásítva fordítottam le válaszát a toubab segédjének. Biztonságosabbnak tűnt hazudni. – Azt mondja, jól van, és a bordái sem fájnak. A narancssárga hajú toubab Fomba fülébe kukkantott, minden porcikáját megvizsgálta, még a péniszét is, amelyet felemelt és meghúzogatott. Fomba döbbenten kitátotta a száját, de nem szólalt meg. A felügyelő mondott valamit a másik toubabnak, aki mellettem állt, és egy tollal furcsa jeleket vésett egy vékony pergamenre. Keze rossz irányban haladt a pergamenen, és semmi más nyomot nem hagyott csupán értelmetlen ákombákomokat. Végeztek Fombával. Két fekete segéd felhúzott egy nehéz csapóajtót, amely belesimult a padlóba. Az ajtó nagyra tárult, akár egy krokodil szája, egyre csak szélesedett, mígnem teljesen felnyitották. Emberi ürülék orrfacsaró szállt fél a fedélzetre, felnőtt férfiak sírásának hangját hozva magával. Fombát és a hozzáláncolt férfit lelökték a nyíláson, és eltűntek a szemem elől.

Az ajtót újra bezárták. A toubab felügyelő akkor hozzám fordult, mondott valamit, de nem értettem. Sanura és a kisbabájára mutatva a segéd megkérdezte: – A toubab azt kérdi, hogy te voltál-e? – Micsoda? – Te voltál-e, aki segített annak a nőnek a szülésnél? Kíváncsi lettem, honnan hallottak róla, és vajon mi mást tudhatnak még rólam. Bólintottam. A felügyelő kérdezett valamit, de nem értettem, így hát feltette újra a kérdést. Szavai közül kivettem az eső maninka megfelelőjét. – Tizenegy – válaszoltam. – Menni hosszú idő? – kérdezte. – Három holdhónap – feleltem. – Anya hol? – kérdezte. Nem válaszoltam. Sanura mutatva ismét megkérdezte: – Anya? – Megráztam a fejemet. Akkor Fantára mutatott, aki Sanu mellett állt, megismételve a kérdést: – Anya? – Én megint csak a fejemet ráztam. – Mit mondtál neki? – kiáltott rám Fanta. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de kiabálni kezdett, hogy nem szabad beszélnem azzal a gonosz emberrel. A segéd fenyegető lépést tett Fanta irányába, de toubab felügyelő visszahúzta. – Nem anya? – kérdezte a felügyelő. Csendben álltam, és nem mondtam semmit. A felügyelő és a segédje megvizsgálta Sanut. Amikor végeztek vele, alvó gyermekével együtt elküldték. Azt kívántam, bárcsak velük tarthatnék. Miközben a toubab férfiak elvezették Sanut, a segéd karomnál fogva Fantához vitt, és ott elengedett. Bilincsek nélkül álltam a fedélzeten, kinézve a hajó oldalán. El is futhattam és

leugorhattam volna a hullámokba, de a víztől mégis jobban féltem, mint a hajótól, így csupán álltam tovább mozdulatlanul. – Nyisd ki a szádat! – mondta a segéd Fantának. A felügyelő állt és várt. Fanta annyit mormogott fulfulde nyelven, hogy a férfi elmehet a pokolba. A toubab kiérezte szavaiból a megvetést, és visszahúzta a kezét. Fanta rendíthetetlen daccal állt a férfi előtt. – Nem beszél maninka – közöltem. – Mondd meg neki, hogy nyissa ki a száját, de ne harapjon! – utasított a segéd. Lefordítottam Fantának. – Soha – válaszolta nekem Fanta. – Úgyis megesznek minket. Nem akartam, hogy megverjék Fantát, és attól is féltem, hogy a végén engem büntetnek meg az asszony engedetlenségéért. Ezúttal nem gondolkodtam a szavakon, jöttek maguktól. – A férfi azt mondja, bántani fog engem, ha nem nyitod ki a szádat – hazudtam. Fanta erre kitátotta a száját. A felügyelő szemügyre vette a fogsorát, megnyomogatta kerek hasát, azután azt kérte Fantától, hogy nyissa szét a lábát. – Azt mondta, hogy nyisd szét a lábadat – fordítottam. – Soha – felelte Fanta. – Baba hamar – mondtam a toubab felügyelőnek. – Baba mikor? – kérdezte. – Egy holdhónap – feleltem. A felügyelő elbizonytalanodott, hangosan szuszogva lélegzett, fütyülő, sípoló hangot adva ki az orrán, amint a levegőt beszívta. Arra gondoltam, hogy biztosan eldugultak azok a szűk orrlyukak. Szájában fekete fogak sorakoztak, és egy pillanatra megláttam az ínyét, amely vörös volt, mint a kakastaréj. Csúnya ember volt, aki

minden jel szerint belülről már elkezdett rothadni, de nem láttam bántó szándékot a szemében. Még egy próbát tettem. – Baba egy hold – ismételtem, végigsimítva kezemmel Fanta gömbölyű hasán. – Mama. Nagy. Mama. Azt mondani, te megenni. A toubab felügyelő nem értette a szavaimat, de a segédje elmagyarázta neki. – Nem enni anya – felelte a felügyelő. Segédjével együtt a hasukat fogták a nevetéstől. – Munka. Dolgozni toubab földön. Nem megenni. – A narancssárga hajú toubab leengedte a kezét. A vizsgálat befejeződött. A segéd készségesen magyarázott: – Nem fogja megfőzni. A toubaboknak fog dolgozni. Mindannyian dolgozni fogtok. Elképesztőnek és hihetetlennek tűnt számomra, hogy a toubabok önként vállalják ezt a rengeteg hercehurcát, csak mert el akarnak vinni minket a földjükre dolgozni. Megépíteni egy hajót, átszelni a dühös hullámokat, felrakni a temérdek embert és árut a hajóra – mindezt pusztán azért, hogy dolgozzunk nekik. Egész biztosan egyedül is be tudnák gyűjteni a mangót és megőrölni a kölest. Bizonyára könnyebb volna, mint ezt a sok gondot magukra vállalni! A toubab felügyelőre mutatva megkérdeztem a segédet: – Mit csinálni ő? – Gyógyító – válaszolta a segédje. – Túl sokat fecsegsz velük! – szólt rám Fanta. – Azt mondja, nem fognak megenni téged. – Ki mondja? – A toubab. – Mit mondott pontosan? – Hogy dolgozni fogsz.

– Miért kellene dolgoznom nekik, ha úgyis megesznek? Hallgass ide, gyermek! Végül mindannyiunkat megfőznek és megesznek. A toubabok elvezették Fantát. Engem azonban a gyógyító mellet marasztaltak, hogy elmagyarázzam segédjének utasításait a fulbe nyelvet beszélő foglyoknak. Miután végeztek, leküldték a rabokat a hajó gyomrába. Amikor már én voltam az utolsó fogoly a fedélzeten, minden bátorságom az inamba szállt. A toubabnak már nem volt szüksége rám, és biztos voltam benne, hogy meg fognak ölni. Alig bírtam megállni a lábamon, úgy elhagyott az erőm, kis híján térdre rogytam. Ám akkor anyámra és apámra gondoltam, amint a falunk határában gyalogolnak, és állva maradtam. Meleg vizelet folyt le a lábamon, amitől elöntött a szégyen. A gyógyító ember egy ivótökben vizet adott. – Te segítesz nekem – mondta. Megittam a vizet, de nem szóltam semmit. – Te segítesz nekem, én segítek neked. Fogalmam sem volt, hogyan tudna segíteni nekem, vagy én mit tudnék tenni érte. Azt kívántam, bárcsak elküldték volna engem is Sanu és Fanta után. Bánatosan figyeltem, ahogy toubaboknak dolgozó feketék elhagyják a hajót, beszállnak a kenukba és eleveznek. Szabadon járhattak-kelhettek, de minket, a foglyokat el akartak hurcolni meszszire. Ebben biztos voltam.

A gyógyító ember keze a vállamon pihent. Mondott valamit, de nem értettem. A segéd elmagyarázta, hogy le kell mennem velük a hajó belsejébe, és már mutatta is az utat. A gyógyító karon fogva lekísért a meredek lépcsőn a hajó sötét, bűzös gyomrába. Fulladoztam az emberi ürülék bűzétől. Elképzeltem szülőföldem legnagyobb oroszlánját – akkora, mint a hegy a partvidéken, de

élő, lélegző és éhes. Olyan érzésem volt, mintha éppen most hatoltunk volna be a fenekébe. Az oroszlán feldúlta a környező falvakat, élve lenyelte az összes embert, és ide raktározta őket, ahol lélegezni is alig tudnak a gyomrában derengő halvány fényben. Előttünk a segéd vitte a hordozható lángot, amely világosságot gyújtott a sötétben. A gyógyító kezében is volt egy edény, amelyben tűz lobogott. Bármerre fordultam, mindenütt meztelen férfiak feküdtek a helyükön, egymáshoz láncolva, ahol szüntelenül nyögtek és kiáltoztak. Ürülék és vér folyt végig a hajópadlón, beborítva meztelen lábamat. A tőlünk balra és jobbra fekvő emberek közötti keskeny rés volt a folyosónk. Egymás hegyén-hátán, három szinten feküdtek a férfiak, mint a halak a vödörben. Az első a lábamnál, a második a derekamnál, a harmadik pedig a nyakam magasságában volt. Nem tudták fejüket arasznyinál magasabbra felemelni a nedves deszkákról. A férfiak nem tudtak egyenesen felállni, csupán görnyedt háttal – párosával egymáshoz láncolva – azon a szűk folyosón, ahol most mentem. A gyalulatlan deszkákon nem volt elég hely felülni. Néhányan a hátukon feküdtek, mások a hasukon. Bokájuknál fogva egymáshoz voltak bilincselve, kettesével, az egyik férfi bal lába a másik jobb lábával. Hosszú lánc futott a bilincseken lévő hurkokon keresztül, amely csak annyi mozgást engedett nekik, hogy néhány lépésnyi távolságot meg tudtak tenni egymáshoz láncolva a párjukkal, valamelyik ürülékes vödör irányába. A férfiak segítségért könyörögve nyújtották felém a kezüket. Undorodva húzódoztam hosszúra nőtt karmaik elől. Az egyik fogoly megharapta a segédet a kezén, aki erre alaposan fejbe kólintotta. A rabok ezerféle nyelven kiáltoztak, a hajó gyomrában őrjítő káosz uralkodott. Egyesek arab imákat mormoltak, mások

fulfulde nyelven kiabáltak, megint mások bamana szavakat üvöltöttek, sőt sok egyéb nyelvet is hallottam, amelyekkel korábban még sohasem találkoztam. Ugyanazért könyörögtek. Vízért, ételért, levegőért, fényért. Az egyik rab azért kiabált, mert akihez láncolták, meghalt. A libegő fényben láttam, amint kétségbeesetten rángatja a lábánál hozzáláncolt, mozdulatlan testet. Hideg borzongás futott végig a testemen, sikítani akartam. Nem!– mondtam magamnak. – Légy djeli! Láss és emlékezz! – Húgom, húgom! – szólt oda valaki. A hang tulajdonosa olyan felsőbbséggel beszélt, amelyet nem lehetett egyszerűen figyelmen kívül hagyni. Úgy beszélt, mint az apám. Megpillantottam az arcát, amely feszült volt ugyan és kimerült, ám nagyon eltökélt. A legfelső szinten feküdt, így arca közel került az enyémhez. – Húgom! – suttogta rekedten bamana nyelven. – Honnan származol? – Bayóból, Segu mellől – válaszoltam. – Hallottunk már rólad. Ugyebár te vagy az a lány, aki bábaként dolgozik, pedig még csak gyermek? – Nem vagyok már gyermek. Tizenegy esős évszakot éltem meg. – Mi a neved, Tizenegy Eső? – Aminata Diallo. Szóltam a segédnek, hogy az egyik fogoly tíz sorral hátrébb egy halotthoz van láncolva. El is indult két toubabbal, hogy kihalásszák a holttestet. Csörgették a láncokat, nyögdécseltek, újra megcsörgették a láncokat, végül kihúzták a holttestet a lábánál fogva, és elvonszolták a mocsokban úszó padlón. Elfordítottam a tekintetem, remegett a térdem, de nem engedhettem meg magamnak, hogy összeessek ebben a szennyben. A rabok jajgatása a fülemben csengett. Gyere le ide minden adandó alkalommal! – sürgetett a

férfi, parancsokat osztogatva, mintha az apám lett volna. – A segéd nélkül, nehogy kihallgasson! Gyűjts össze minél több értesülést, azután oszd meg velem! Biton vagyok, Sama falu főnöke. Én is bamana vagyok. Beszélj hozzám, mondj el mindent, ne felejts el semmit! Meg, értetted, gyermekem? Nyeltem egyet, majd bólintottam. – Nem lett volna szabad elrabolniuk – nyögtem ki végül. – Muszlim vagyok, szabadnak születettem. – Mindannyiunkat elrabolták – mondta. – Amikor eljön az ideje, fellázadunk. De most, gyermekem, szerezned kell nekünk egy kis ivóvizet. – Hamarosan kihajózunk – újságoltam megkönnyebbülten, hogy tudok neki szolgálni egy kis hírrel. – Honnan tudod? – Hallottam odakint. Most már nemsokára elindulunk. – Jó – felelte. – Néhányan közülünk már hónapok óta itt raboskodnak. Haldoklunk a hőségben. Beszéled a toubabok nyelvét? – Nem. De fulfulde nyelven beszélek, és ismerek néhány arab imát is. – Tanuld meg a toubabok nyelvét, de a miénket ne tanítsd meg nekik! – A gyógyító ember akkor hátulról meglökött. Biton még egyszer megszólalt: – Tizenegy Eső, Aminata Diallo, ne feledkezz meg a bamana főnökről! Nehezen haladtunk előre. Lassan botorkáltunk a sötétben. Rövid szünet után újabb kéz ragadta meg a csuklómat. Már éppen leráztam volna magamról, amikor odafordulva Chekura arcát ismertem fel. – Aminata! – suttogta. Chekura! – feleltem. – Nem gyűlölsz, amiért idehoztalak? – kérdezte.

– Túl nagy a hőség ahhoz, hogy gyűlölködésre vesztegessem az erőmet. – Ugye nem mondod el senkinek, hogy mit tettem, mielőtt csapdába ejtettek? – Nem. Azt akarom, hogy élj. Újra és újra elismételte a nevemet, azután hozzátette: – Muszáj hallanom tőled. Kérlek, mondd ki, mondd ki a nevemet! – Chekura – engedelmeskedtem. –Valaki tudja a nevemet. Ha téged látlak, mindig újra élni akarok. Azon gondolkoztam, vajon mi módon hozhatnék neki vizet. – Mindannyiunknak életben kell maradnunk – feleltem. – Ki akar meghalni az oroszlán végbelében? – Találó szavaim, az oroszlán végbele, futótűzként terjedtek el a rabok között. Biton meghallotta a kifejezést, és mély hahotában tört ki, amely végigsöpört a hajó gyomrán. Biton harsány nevetéssel elismételte a kifejezést, és a mellette lévő férfi továbbadta. A bamana nyelvet beszélők kiáltozni kezdtek. Kérdezz-feleleket játszva az egyik férfi feltette a kérdést, a többiek pedig válaszoltak. – Hol vagyunk? – szólt egyikük. – A húgunk azt mondja, az oroszlán végbelében – felelte két másik férfi. – Azt kérdem, hol vagyunk? – kiáltotta valaki más. – Az oroszlán végbelében! – válaszolták ezúttal még többen. Egy fogoly megkérdezte: Hogy hívják húgunkat, aki most tiszteletét teszi nálunk?

– Aminata. Bayóból származom, a Joliba partján fekvő Segu mellől. A sötétben a férfiak elismételték a nevemet, azután sorra elmondták a sajátjukat, amint elhaladtam közöttük. Azt akarták, hogy ismerjem meg őket, és tudjam, kik ők, mi a nevük. Tudatni akarták, hogy életben vannak, és élni is akarnak. – Idrissa. – Keita. S ez így ment tovább. Fombát kerestem, és végül nagy nehezen rá is bukkantam. Nevén szólítottam, de üres tekintettel meredt rám. Egy szó sem hagyta el az ajkát. „Én vagyok az, Aminata!” – suttogtam. Semmi válasz, nem szólalt meg. Nem akart beszélni. Megérintettem az arcát, ám még csak nem is pislogott. Le akartam volna feküdni a hatalmas, erős ember mellé, aki teljesen megnémult és kiüresedett, de a gyógyító megragadta a karomat, és előremutatott. A segéd kinyitott és félrehúzott egy fából ácsolt választófalat, amely mögött egy zsúfolt helyiség rejtőzött, körülbelül húsz asszonnyal és néhány csecsemővel tele. Az nők nem voltak összeláncolva, de alig volt helyük mozogni. A helyiség közepén magasabban volt a plafon, az asszonyok ott álltak, de a magasabbak még így is kénytelenek voltak összegörnyedni. Úgy kellett átfurakodnom a csoport tagjai között. A nők elsuttogták nekem a nevüket, és kérdezték, honnan származom. Egy kéz szorosan megmarkolta a karomat a könyököm fölött. Fanta volt az. – Tartsd magad távol a toubaboktól, különben megesznek! – figyelmeztetett. Kitéptem a karomat a kezéből, majd elfordultam a tömegtől. Hallottam, amint egy baba felsír, és addig keresgéltem az asszonyok között, amíg meg nem találtam Sanut. Elkapta a karomat.

– Vízre van szükségem, különben nem tudom szoptatni a kicsit – mondta. Megfogtam a kezét. A gyógyító ember elnyomakodott mellettem, és a lépcsők felé tartott. Segédje megállt, felém fordult világító vödrével a kezében, és azt mondta: – Itt maradsz, amíg fel nem hívunk a fedélzetre! Maradj a lépcső mellett! Ha elmész innen, ellátom a bajodat! Ha itt maradsz, akkor csak a többieket verem meg. Dacos tekintettel bámultam az arcába. Még láttam, amint a segéd ütésre emeli a kezét. Nem emlékszem rá, hogy megütött. Csupán a zuhanás emléke maradt meg.

Sötétségre ébredtem, undorító ízzel a számban. Ringatózást éreztem, mintha egy részeg szamáron ültem volna, amely pálmabort nyakalt. A gyomrom megint felfordult, fájt és üresen korgott. Próbáltam mozdulatlan maradni, és újra elaludni, de a szüntelen ringatózásban nem sikerült. Egy hang szállt felém. Kinyitottam a szememet. A gyógyító ember állt fölöttem. Megmozdultam a durva padlón fekve, és éreztem, hogy egy szálka a csípőmbe fúródik. Felemeltem a fejemet, amenynyire tudtam, körülbelül egy arasznyira, azután arrébb csúsztam a padlón, hogy fel tudjak állni. Sajgott a csípőm, száraz ürülék ragadt a lábujjaim közé, a fogam piszkos volt. Éreztem, amint a menstruációs vérzés kifolyik a testemből, és gyűlöltem, hogy ilyen állapotban kell állnom a szőrös toubab előtt. A gyógyító a karomnál fogva felrángatott a lépcsőn. Ki mentünk egy csapóajtón, de nem ugyanazon, amelyiken a férfi foglyok zárkájából lehetett kijutni a fedélzetre. Odafenn az erős napfény kis híján megvakított, kénytelen voltam becsukni a szemem. Amikor újra kinyitottam, észrevettem, hogy hajónk a nyílt vízen siklik, egyetlen evezős sem bukkant fel a látóhatáron.

A hullámok felemelték hajót, majd leengedték. Fejem fölött, az égbe meredő oszlopokon óriási vásznak lobogtak a szélben; mintha repülő szörnyek szárnyai lettek volna. Nem láttam sem szárazföldet, sem fekete emberekkel teli kenukat sehol. Egyedül voltunk a végtelen vízen. Biztos voltam benne, hogy a toubabok valamilyen félelmetes varázslattal vezetik a hajót ezen a beláthatatlan vízsivatagon. A gyógyító ember egy vödör tiszta vízre mutatott. Leguggoltam és leöblítettem magam. A testem tele volt sebekkel; az arcomon, csípőmön, combomon és bokámon is. A mellem fölött még mindig túlságosan fájt a seb, hogy megmossam, hozzá sem bírtam érni. A sós víz égette és csípte a bőrömet, mégis nagyon jó érzés volt lemosni magamról a rengeteg szennyet. Miközben öblögettem magam, a többi fekete aszszonyt néztem, akik az ételes vödrök köré kuporodtak. Sarkukra ülve, ujjaikat kanálként használva ették a főtt babból készült kását. A gyógyító egy üres kókuszdióhéjat nyomott a kezembe, egy vödör friss vízre mutatva. Kimertem egy kis vizet, és óvatosan belekortyoltam. Nem volt sós, így hát gyorsan megittam. Akkor Fanta jelent meg előttem. – Add ide! – mondta a kókuszdióhéjra mutatva. – Én még nem kaptam eleget. Átnyújtottam a vizet. Amíg Fanta ivott, a gyógyító adott egy hosszú, homokszínű ruhát. Ügyetlenül eltakartam magam, majdnem olyan megkönnyebbülést érezve, mint amikor végre ihattam. Fanta azonnal ledobta a kókuszdióhéjat. – Először a nők, azután a gyermekek – jelentette ki, azzal kikapta a ruhát a kezemből, és maga köré tekerte. A gyógyító ember nagyot sóhajtva fújta ki a levegőt szabálytalan fogai közül, de nem lépett közbe. Nem tudhattam, milyen ember valójában, ám olyan benyomást keltett, mint aki

nem igazán rajong a verésért. Abban a pillanatban mégis azt kívántam, bárcsak arcul ütötte volna Fantát, és elvette volna tőle a ruhát. Tétlenül hagyta azonban, hogy Fanta megtartsa a ruhadarabot, majd elindult, és intett, hogy kövessem a női részlegen át a fedélzeten, egy ajtón keresztül. A gyógyító akkor egy külön helyiségbe vezetett, ahol a férfi foglyok voltak. Legtöbbjük a hajóhoz volt láncolva. Néhányan a nevemen szólítottak, én pedig mindenkit üdvözöltem, aki köszöntött. Odamentem Bitonhoz, a falufőnökhöz, akivel az alsó szinten találkoztam. Vállát hátravetve, fejét felszegve állt. Rám mosolygott. – Aminata Diallo! – Szenvedéllyel, büszkeséggel ejtette ki a nevemet. Jólesett így hallani. Még ki is húztam magam egy kicsit. – Biton főnök! – köszöntöttem én is. – Több mint egy napig voltál távol. Mi tartott ennyi ideig? Azt feleltem, hogy aludtam, és nem is sejtettem, milyen sokáig. Biton az arcomon sötétlő véraláfutásra pillantott. – Maradj a fedélzeten, amennyit csak tudsz! – tanácsolta. – Minél több időt töltesz odalenn, annál hamarabb fogsz meghalni. A gyógyító ember megkérdezte tőlem, egyszerű maninka szavakkal, vannak-e halottak a fedélközben. Bitonra pillantottam a válaszért, de ő nem értette a kérdést. Megismételtem hát bamana nyelven. Biton erre azt felelte, hogy van egy halott, és aki hozzá volt láncolva, nem tudott feljönni a fedélzetre, hogy egyen és igyon. – Egy halott– mondtam a gyógyítónak, de nem értette. Feltattortamm egyik ujjamat, majd lefelé mutattam. A gyógyítónak két ember segítségére volt szüksége. A bilincsre mutattam, amely Bitont összekötötte a párjával, egy Poto nevű emberrel. A gyógyító ember a nadrágzsebébe nyúlt, kihúzott egy kulcscsomót, kiválasztott egy vékony fémkulcsot, majd beleillesztette a két férfit össze kötő vasba, és kiszabadította őket.

Miközben tíz másik fekete férfi pillantásától kísérve visszadugta a kulcsot a zsebébe, hívott két toubabot villámló bottal a kezükben, akik levitték a két fekete férfit a csapóajtón. Fomba mellé telepedtem, aki éppen evett. – Jó? – kérdeztem. Megrázta a fejét. – Fáj még a lábad? – érdeklődtem. Bólintott. Nem volt hajlandó rám nézni, de megfogta a kezemet, és nem is akarta elengedni. Ott maradtam hát mellette, és éreztem, ahogyan a hajó bukdácsol a hullámok között. Biton és Poto jelent meg a csapóajtóban, egy halottat cipelve. Megálltak a fedélzeten, egymásra pillantottak, azután rám. A gyógyító a hajó pereméhez, a fedélzet szélére intette őket, és dühösen mutogatott, hogy hajítsák át a halottat a korláton. A vásznat veszettül tépte a szél, még azt sem hallottam, amint a holttest a vízbe csapódik. Azon gondolkodtam, vajon hányán fogják közülünk a mélyben végezni? Megragadtam a gyógyító ember karját, és Fombára mutattam, igyekeztem elmagyarázni, hogy nagyon erős, végrehajtja bármilyen parancsát, csak vetesse le a lábáról azokat a szörnyű bilincseket. A toubabnak fogalma sem volt, miről beszélek. – Ne keverd bele! – szólt rám Biton, Fombára mutatva. – Miért? – Még beszélni sem tud. Elment az esze. A cél, hogy a toubab azokban az emberekben bízzon, akikre szükségünk van. – De hát a falumból származik – feleltem. – Mindannyian valamelyik faluból származunk, gyermekem. Ügyelni fogok rá, hogy ne bántsák. – Biton mozdulatlanul állt, hogy könnyen vissza tudják tenni a bilincset a lábára. – Látogass meg hamar, Aminata! A narancssárga hajú toubab akkor a karomnál fogva magával húzott, időnként meg-megállva, hogy ellenőrizze a rabok

bilincsét. Meghallottam, hogy a következő sorból valaki a nevemet suttogja. – Aminata! Chekura volt az. Haja a fejéhez tapadt, arca mindkét oldalán zúzódások éktelenkedtek, a lábára rászáradt az emberi ürülék. Ám abban a pillanatban úgy tűnt, mindez nem is érdekli. Fulfulde nyelven suttogott, hogy Biton ne érthesse. – Vigyázz ezzel az emberrel! Biton akar lenni a vezetőnk, de könnyen meghalhatsz miatta. Biton férfi volt, Chekura pedig még csak fiú. Biton jóval erősebb volt, és sokkal többen tisztelték. A földijeim már most hallgattak a szavára. Chekura segített ugyan az elrablóimnak, mégis bízni akartam benne. Három hónapig együtt menetelt velem. Egy ismerős, kis faluból származott, nem messze a szülőhelyemtől, és apám nyelvét beszélte. Éreztem, hogy Chekura megvédene engem, ha tudna. Ám azt is láttam, mire képesek a villámló botok. Biztos voltam benne, hogy megölnék Chekurát, ha a foglyok egyszer fellázadnak, és akkor vajon ki véd meg engem? Nem tudtam, kiben bízhatok. Azon töprengtem, vajon mit mondana most az apám. Chekurában vagy Bitonban bízzak? Apám válasza csupán csekély vigaszt adott. Tartsd nyitva a szemed és a füled, de ne bízz senkiben, csak magadban! A gyógyító ember levezetett egy lépcsőn, ahol még nem jártam. Átnyomakodott egy zsúfolt helyiségen, ahol férfiak aludtak, mennyezetre rögzített függőágyakban. Elhaladtunk egy szakács mellett, aki egy hatalmas fazék mellett szorgoskodott, azután szűk folyosóra értünk, amelynek egyik oldalán ajtók sorakoztak. A gyógyító kinyitotta az egyik ajtót, majd beléptünk egy kis szobába. Becsukta mögöttünk az ajtót. Egyedül maradtam a gyógyítóval. Megkönnyebbültem, hogy végre elhagyhattam a bűzölgő hálórészleget és a zsúfolt fedélzetet. Ám egyedül lenni a toubabbal a saját szobájában semmivel sem volt jobb helyzet számomra.

A férfi nagyot ásított, kinyújtózkodott, azután levette a kabátját. Ingén sárga foltok éktelenkedtek a hóna alatt, orrfacsaró szagot árasztva. Leült az ágyra, amely fából készült, lábakon állt a padló szint fölött, és egy hepehupás szalmazsák volt a tetejére terítve. Mutatta, hogy üljek le mellé. Mozdulatlanul maradtam. A toubab akkor hívogatóan megütögette az ágy szélét. Kelletlenül leültem mellé, azt kívánva, bárcsak más is volna még velem a szobában. Fanta biztosan tudta volna, ilyen helyzetben mi a teendő. A gyógyító mondott egy toubab szót, a fekhelyre mutatva, amelyen ültem. – Ágy – mondogatta többször egymás után. Nyilvánvalóan arra várt, hogy én is az ágyra mutassak és elismételjem a szót. – Ágy – mondtam, mire a férfi elégedett arcot vágott. Hüvelykujjával saját mellkasára bökve egy másik szót kezdett ismételgetni. – Tom – mondta sokszor. – Tom – ismételtem utána. Azután rám mutatott. Kimondtam a nevemet. Kelletlenül fintorgott. – Aminata – mondtam ismét, ám akkor rám mutatott, és valami mást motyogott – Újra és újra elismételte a szót. Azt akarta, hogy mondjam utána. – Mary – engedelmeskedtem végül. A férfi megint rám mutatott, mire megismételtem a mozdulatot, a mellkasomra bökve. A hüvelykujjamat használtam, akárcsak a toubab. – Mary – mondtam halkan. Nehezen sikerült csak kinyögnöm a hangokat, és elhatároztam magamban, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor ez a szó vagy a toubab neve elhagyta a számat. A gyógyító felugrott az ágyról, és tapsolt örömében. – Mary – ismételgette megint.

Én is felugrottam. Az asszonyokkal akartam lenni, de a toubab a vállamra tette a kezét, és visszanyomott az ágyra, túlságosan is közel hajolva az arcomhoz. Narancssárga szőr fedte az állát, hosszú szőrszálak meredeztek a füléből és az arcáról is. A füle mellett olyan vastag volt a szőr, mint a hüvelykujjam. Átsétált a szoba túlsó végébe, feltúrt egy utazóládát, és kivett belőle egy vörös szövetet. Hosszú volt, széles, puha lenvászonból készült. A toubab a karomra fektette a ruhát. Felpattantam az ágyról, és azonnal eltakartam a fenekemet és intim részeimet, a csípőmön kötve meg a szövetet. A férfi ámultan figyelte a csomót és kezem elképesztően gyors mozdulatait. Miután ismét leültetett az ágyra, kiment a szobából. Az ággyal szemben egy nyílás volt a falon. Odaléptem, hogy kinézzek rajta, és finom vízpermet érte az arcomat. Nyugodt vizeken hajóztunk éppen. Hallottam, amint a hajó vitorlái lágyan lobognak a szélben, de valami új, idegen, különös hangot is hallottam a hátam mögül. Mozdulatlanná válva füleltem. Biztos voltam benne, hogy valaki figyel, habár az ajtót senki nem nyitotta ki. Szívem hangosan kalapált. Megpördültem a sarkamon. Senki. Egyáltalán senki nem volt mögöttem. Újfent meghallottam a hangot, a szoba sarkából, ahol egy másik asztalon fémketrec állt. A ketrecben egy kék és sárga tollú, görbe csőrű papagáj gubbasztott. A szárnyait csapkodta. Ijedtemben hátraugrottam. A papagáj csak az ülőrúdján mozgott. Nem tudott elmenekülni, és nem tudott megtámadni sem, mert ugyanúgy bilincsben volt ugyanúgy be volt zárva abba a ketrecbe, mint én a hajóba. A madár oldalra billentette a fejét, mintha csak jobban szemügyre akart volna venni, és váratlanul szavak valóságos áradata hagyta el a torkát. Semmit nem értettem belőle. Nem énekelt, hanem beszélt, méghozzá nem is a szülőföldem nyelvén. A madár toubab nyelven beszélt.

A papagáj ketrece mellett egy kis tálban nagy halom diót láttam. Gyorsan beleharaptam az egyikbe. Finom és gazdag íze volt. Bekaptam még kettőt, és rágni kezdtem. A madár a dióra nézett, azután a számra. Vadul rikoltozva, ide-oda pillantgatott. Kiejtettem a diókat a kezemből. A tál mellett feküdt valamiféle vastag héjú, sárga gyümölcs, talán feleakkora, mint az öklöm, a két végén hegyes. Beleharaptam. Keserű íze volt, ezért inkább leraktam. Nyílt az ajtó, és a zaj felé fordultam. – Jaj, jaj, jaj! – kiáltotta a gyógyító. Odajött hozzám, szemügyre vette a sárga gyümölcsöt, a harapásom nyomaival. Akkor az övéhez nyúlt, és előhúzott egy kést a tokjából. Az ágy irányába hátráltam, összeszorítottam a számat, nehogy felsikoltsak. A késsel azonban nem rám akart támadni, hanem feldarabolta vele a gyümölcsöt, amelyre egy üvegből barna kristályokat szórt. Szájához emelte a falatot, beleharapott, kiszívta belőle a húst anélkül, hogy megette volna a gyümölcs héját. Nekem is adott egy darabot, én is a számhoz emeltem, kiszívtam a gyümölcshúst a héjából, lenyeltem és a savanyú íztől öklendezni kezdtem. A gyógyító ember még több kristályt szórt a gyümölcsre, megint ettem belőle, a számban táncot jártak az ízek, és hirtelen ráébredtem, milyen éhes és szomjas is vagyok. A férfi hozott nekem két kakaóbabhéjat. Az egyikben víz volt, a másikban pálmaolajjal főzött jamgyökér. Túlságosan gyorsan faltam a jamgyökereket, úgy ittam a vizet is, mint aki attól tart, hogy valaki ellopja, azután rögtön éreztem, hogy háborogni kezd gyomrom. A hajó újra ringani kezdett a vízen. – Étel – mondta a toubab, az ételre mutatva, amelyet ettem. Elismételtem utána a szót. – Éhes – mondta azután, megtapogatva a hasát. Próbáltam kimondani.

Ismét megtapogatta, megpaskolta a fekhelyet, amelyre leültem. Emlékeztem a szóra. – Ágy – mondtam neki. A gyógyító rám mosolygott, és jelezte, hogy feküdjek mellé. Ez egyáltalán nem tűnt jó ötletnek, de nem volt hová mennem. Az egész hajó rejtély volt számomra. Ha megszökök és elrohanok a gyógyítótól, akkor sem tudtam volna, merre keressem a többi asszonyt. Ha pedig sikerül a menekülés, akkor a hajó bűzlő gyomrában kellett volna aludnom. A toubab egy szőtt takarót terített a hátamra, megsimogatta a villámát, és azt ismételgette, hogy Mary, Mary. Kezét a takaró alá csúsztatta, majd lassan egyre lejjebb csúsztatta a hátamon. Azonnal elfordultam tőle, és betakartam a testemet. Lábamat összeszorítva, arcomat az ágyba temetve, hason feküdtem. Újra simogatni kezdte a hátamat. Akkor hirtelen hanyatt feküdtem, felültem és rámordultam. – Hagyd abba, különben apám visszatér halottaiból, és agyonüt! – fenyegettem. – Még csak tizenegy esős évszakot láttam! A toubabnak fogalma sem volt, mit mondtam, de biztosan kiérezte a félelmet és a dühöt a szavaimból. Bizonyos állatok, ha megérzik a félelmet, csak nagyobb dühvel támadnak A gyógyító hirtelen visszahúzódott, arcát a kezébe temette. Azután az asztalig nyúlt, egy fehér tárgyat vett a kezébe, és a melléhez szorította. Furcsa faragott tárgy volt, amelynek egyik darabja függőlegesen állt a másik pedig keresztben. A mellkasához szorította, halkan mormogott valamit és újra betakargatott. Barátságosan megtapogatta a vállamat majd tovább mormogott. Többé már nem simogatta a hátamat. Továbbra is feszülten és mereven feküdtem a hátamon, hogy szemmel tartsam a toubabot, néma csendben. Végül egyszer csak elaludtam. Amikor felébredtem, már sötét volt. Észrevettem, hogy az ágy belső széléhez toltak, a fal mellé – és hogy nem vagyok egyedül. Mellettem két alak feküdt szorosan egymáson, oda-vissza

ringatózva. Mindketten hangosan ziháltak. Az egyik magas, riadt hangon tiltakozott. Egy asszony volt, a földim. Nem értettem halk sikolyait és szavait. Ő feküdt alul, a gyógyító pedig rajta, miközben nyögve lökdöste magát a nőn fel és le. A falhoz lapultam, és lehunytam a szememet. Tudtam jól, hogy férfi sohasem érinthet meg így asszonyt, hacsak nem a férje. Még ha Papa nem is tanította meg nekem a Korán igéit, ezt magamtól is tudtam. – Aaaah – sóhajtotta a toubab. Az ágy elcsendesedett. Éreztem, hogy a gyógyító ember a nő és az én testem közé zuhan. Az asszony hangosan sírt tovább. Végül mindkettőjük légzése lecsillapodott. Sokáig figyeltem a sötétben, ahogyan mellkasuk emelkedik és süllyed, mígnem végül magam is elaludtam. Arra ébredtem, hogy fényárad be az ablakon. A gyógyító eltűnt, és a nő sem volt már sehol. Szorosan magam köré csavartam a vörös szövetet. Az ablak be volt csukva, és az alatta álló asztalkán néhány kauricsigát fedeztem fel, három kemény fémből készült tárggyal együtt. Vékonyabbak voltak, mint egy katicabogár, és kerekek, mint a hüvelykujjam körme, de jóval nagyobbak. Szép, ezüstszínű fémből készítették őket. Ráharaptam az egyikre, de nem bírtam belemélyeszteni a fogamat. Egy férfi arca domborodott minden tárgy egyik oldalán.

A következő napokban a narancssárga hajú toubab megmutatta, hogyan juthatok ki a kabinból, fel a fedélzetre, és hol találhatom meg a férfi és női foglyok zárkáit. Az asszonyok meglátogathatták a férfiakat, de a férfiakat leláncolva tartották. Fegyveres őrszemek ügyeltek, hogy a férfiak ne hagyhassák el a számukra kijelölt talpalatnyi helyet.

Napközben szabadon mozoghattam a fedélzeten, de éjszakára vissza kellett mennem a gyógyító szobájába. Megmutatta, miként gondozzam a madarát. Esténként be kellett takarnom a ketrecet, reggelente pedig le kellett vennem róla a takarót. Az én feladatom volt a papagáj ketrecének takarítása, sőt még etetnem is kellett dióval és mindenféle ínyencséggel, amelyet a toubab hozott neki: banánt, főtt húst, jamgyökeret, kölest, rizst. A madár mindent megevett. Amikor a gyógyító oda volt, magamnak tartottam meg az ételt. A papagáj rikoltozott, amikor megettem a diót, így hát egy részét neki adtam. Ha valaha visszatérek Bayóba, és elmesélem ezt a falum lakóinak, sohasem fognak hinni nekem. A toubab gyógyító imádta a madarat, hagyta, hogy ott üljön a karján. Annyira szerette, hogy megtanította neki a toubabok nyelvét. Nagyon is el tudtam képzelni, miként fogadnák a történetemet. Megdobálnának, harsányan kinevetnének, és két teljes hónapig másról sem beszélnének. Meséld el újra a toubab férfi és a madara történetét! A gyógyító sohasem próbált meg hozzám érni, amikor a madár figyelt. Először utasított, hogy takarjam le a kalitkát. Némely férfi tekintetében izzik a vágy, hogy bántsanak másokat. Ennek a toubabnak azonban halványkék, vizenyős szeme volt, még akkor is, amikor a madár már nem látott minket. Valahányszor közelített felém, rátette kezét a vállamra vagy a hátamra, durván ellöktem és dühösen rákiáltottam. Ilyenkor mindig gyáván meghunyászkodott, mint egy kis kutya, és elkezdett hangosan felolvasni egy könyvből, amelyet a bájában tartott. Úgy hangzott, mintha ugyanazokat a szavakat ismételgetné újra és újra. Különös módon ilyenkor bármit megadott, amit csak kértem tőle. Ételt, vizet vagy újabb szövetdarabot a fából ácsolt utazóládából, amelyet a kabinjában tartott. Vagy éppen az egyik rejtélyes fémkorongot, amelynek egyik oldalán egy férfi feje látszott.

A toubabok mindennap felhozták a foglyokat – kisebb csoportokban – a hajó gyomrából a fedélzetre. Láttam, ahogyan előjönnek a sötétből, tántorogva, hunyorogva a tűző napfényben, és felemelt karjukkal igyekeznek eltakarni a szemüket. Szorosan összeláncolták őket a fedélzeten, azután adtak nekik vizet és ennivalót. Néhanapján azt is megengedték, hogy megmosakodjanak. Egyszer észrevettem, hogy egy idősebb férfi hasra esik, amint mosakodni próbál. Nem bírt újra felkelni. Szörnyen sovány volt, már a bordái is kilátszottak, és halálosan kimerültnek tűnt. Egy fekete asszony ápolta, aki szintén idősebb volt már és gyenge. A férfi homlokát simogatta, megpróbált egy kevés vizet itatni vele, a szájához tartva az ivótököt. Négy toubab arrébb tolta a nőt, a térdénél és a hónaljánál fogva pedig felemelték a férfit, aki ernyedten lógott a karjukban, alig volt ereje ellenállni. Az asszony sikoltozott és könyörgött, kétségbeesetten igyekezett lefejteni a toubabok kezét a férfiról. Ám azok durván félrelökték, majd a férfit a hajó oldalához cipelték, és átdobták a korláton. A következő napokban az asszony annyira bánatos volt, hogy senki sern volt hajlandó a közelében maradni a fedélzeten, vagy leguggolni vele az ennivalóval teli vödrökhöz. Sanutól hallottam, hogy egyik nap nem akart feljönni a fedélzetre. Két nappal később, már nem is mozgott. Akkor őt is kivitték és bedobták a mély vízbe, ahogyan a férjével tették. Senki sem harcolt vagy könyörgött érte, és senki sem akart beszélni róla, miután már nem volt közöttünk. Kérdeztem Fan-tát, hogy szerinte vajon a nő meghalt-e már, amikor a vízbe hajították. – Csitt! – felelte, azzal el is fordult. Amint teltek a napok, megfigyeltem, hogy minél szabadabban jár-hattak-kelhettek a nők a hajón, annál többet kockáztattak. Fanta úgy vélte, bolond vagyok, amiért a gyógyítóval járkálok, saját elmondása szerint inkább aludt volna a pöcevödör mellett a

fedélközben, mint a toubab ágyában. Fanta általában a fedélközben tartózkodott, és mivel előrehaladott terhes volt, a toubabok megengedték neki, hogy ott maradjon. Nekem azonban nem volt más választásom, és sok más asszonyt is arra kényszerítettek, hogy töltse az éjszakát vagy az éjszaka egy részét valamelyik toubabbal. A gyógyító éjszakánként néha hozott magával egy-egy nőt az ágyba. Akadt háromnégy kedvence, és nekem mindig az ágyban kellett maradnom, még akkor is, ha volt vele valaki. Ilyenkor mindig szorosan a fal mellé húzódtam, bedugtam a fülemet, hangos dúdolással próbálva elterelni figyelmemet az ágy mozgásáról és remegéséről. Tudtam, hogy mihelyt a toubab teste abbahagyja a reszketést, mély álomba zuhan. A nők akkor minél kisebb zajt csapva kimásztak az ágyból, körbelopóztak a szobában, időnként elcsentek pár holmit valamelyik dobozból, majd elrejtették a ruhájukban. A toubab rendszerint hirtelen felriadt az álmából, felült az ágyban, azután adott az asszonynak némi élelmet, vizet vagy színes ruhát, és útjára küldte. A nők, akiket a szobájába hívott, sohasem néztek a szemembe. Megértettem, hogy nem szabad beszélnem velük. Nem árultam el a toubabnak, hogy az asszonyok mindent elloptak, amit csak találtak a kabinjában lévő dobozokban. Láttam, amint vasreszelők tűnnek el a ruhák redőiben. Észrevettem egyszer egy nőt, aki a gyógyító engedélyével elvett egy narancsot, ám mihelyst a férfi elfordult, felkapott egy szöget a padlóról, majd mélyen a gyümölcsbe nyomta. A fedélzeten meghallottam, amint az asszonyok beszélgetnek. Azt suttogták egymásnak, hogy a toubabok főnökének olyan a teste, mint egy szamárnak, sohasem kapnak tőle semmit a nők, csak a teste bűzét. Azt is beszélték, hogy szőrős a nyaka, a háta, sőt még a lábujjai is. Fanta erre csak felhorkant, és újfent figyelmeztetett minket, hogy egyikőnk még biztosan a gyomrában végzi, az ott növekvő szőrcsomó mellett.

Tíz tengeren töltött nap után a toubab levette a vasat néhány férfiról, akiket felengedtek a fedélzetre, ám mihelyst visszavitték őket a hajó belsejébe, újra megbilincselték őket. Biton biztatott, hogy tanuljak meg minél több toubab szót, hogy hírekkel szolgálhassak. S folyton sürgetett, hogy hozzak neki mindenféle holmikat a gyógyító kabinjából. – Ha Biton úgy szeretne téged, mint az apád – intett Chekura –, nem sodorna téged ilyen veszélybe. Mondd neki, hogy nem találsz semmi használhatót! Fomba továbbra is hallgatott, és láncot viselt a lábán. Habár tisztában voltam vele, hogy Biton azt mondta, ne kérjek szívességeket Fombának, nem bírtam tovább elviselni a véresre horzsolt bőr látványát bilincsbe vert lábán. Pedig nem is panaszkodott. Megértettem a gyógyítóval, hogy Fomba megbízható, és nyugodtan levehetik a láncait, hogy a fazekakból kimerje az ételt a vödrökbe. Sikerült szereznem számára egy ágyékkötőt is. Később azonban aggódni kezdtem, mert megfigyeltem, ahogyan a nők megkörnyékezik Fombát, és különböző holmikat nyomnak a kezébe, amikor a toubabok éppen nem figyeltek. Tartsd magad távol a bajtól! – szinte hallottam apám intését. – Vigyázz magadra! A gyógyító ember kabinjából néha kicsempésztem egy kis ételt, amelyet szétosztottam Fomba, Chekura, Fanta és Sanu között, amikor találkoztam velük a fedélzeten. Egyik nap, amikor Chekurának egy narancsot hoztam, gyorsan széttépte, kiszürcsölte belőle a levet és a gyümölcshúst, azután a héját a tengerbe dobta. Állán és arcán végigcsorgott a narancslé, úgy nézett ki, mint egy gyermek, aki csak most tanul önállóan enni, de nem törődött vele. Alig várta, hogy elújságolhassa nekem a híreit. – Fomba talán nem beszél, de a kezét ügyesen használja.

– Mit művelt? – Odalenn, a hajó gyomrában, kihúzott egy szöget és lepattintotta lábáról a bilincseit. Biton azt hitte, hogy puszta véletlen volt. Fomba akkor újra bezárta és kinyitotta a láncokat. Biton is megpróbálta leszedni, de neki nem sikerült. Egész este próbálgatta kinyitni a saját bilincsét, de nem járt sikerrel. Odahívta Fombát, aki egy pillanat alatt leszedte róla a láncokat. Egyik délután megjelent a toubabok főnöke a fedélzeten, a rabok vacsorája előtt, kezében egy csirke maradványaival. Bedobta a férfi foglyok sűrűjébe. A férfiak egymást ütve és rugdosva harcoltak a maradékokért, mohón szívták és rágták, amihez sikerült hozzájutniuk. Lerágták a csontokról az utolsó húscafatokat, azután szétrágták a csontokat, hogy kiszívják a belsejükből a velőt is. Akkor egy másik csirke maradványait is közéjük dobták, és az egész jelenet megismétlődött. Újra elkezdtek birkózni a férfiak. A hajó legénysége köréjük gyűlt, harsányan hahotázva, majd megint bedobtak egy kis maradékot a tömeg közepébe. Biton is ott állt a foglyok között a fedélzeten. Hallottam, ahogy parancsokat osztogat, majd kis idő múltán észrevettem, hogy a rabok abbahagyják a húscafatokért folytatott harcot, és visszavonulnak a harmadik csirke tetemétől. Biton felemelte és visszadobta a csontokat a toubab főnöknek. – Nem mersz megölni! – kiabált rá Biton. – Túlságosan értékes vagyok neked. A toubabnak fogalma sem volt, mit mondott Biton, de ez nem akadályozta meg abban, hogy megkorbácsoltassa. Tíz ütést kapott a hátára. Láttam, amint az első csapás a húsába vág, azután a gyógyító kabinjába siettem. Nem bírtam végignézni, hogy Bitont megkorbácsolják.

Másnap Biton ismét feljött a fedélzetre, és noha látszott rajta, hogy minden mozdulat szörnyű kínokat okoz neki, mégsem panaszkodott. Attól a naptól fogva kétségkívül Biton lett a foglyok vezére. A feketék semmit nem gyűlöltek jobban, mint amikor arra kényszerítették őket, hogy az ostort csattogtató őrök előtt táncoljanak a fedélzeten. Egyik nap, amikor a toubab segédje megbetegedett, és egy toubab tengerészre bízta az ostort, elkezdtem énekelni egy dalt, miközben mindannyian táncoltunk, mindenkit megnevezve a dalban, aki csak a szemem elé került. Igyekeztem minden embert megénekelni, megemlítve a dalban az illető nevét és szülőfaluját is. Mostanra már megismertem néhányukat. – Biton – kezdtem – Samából. – Chekura – énekeltem – Kintából. Isa Sirakoróból. Ngolo Jelibuguból, Fanta Bayóból. – A foglyok lelkét felderítette egy kicsit az énekem. Amikor dalolás közben valakinek elhangzott a neve és a szülőfaluja, egy férfi vagy egy nő egyszer tapsolt, ha jól mondtam, és a többiek elismételték utánam a nevet. Amikor rosszul tudtam a nevet, vagy éppenséggel nem tudtam, akkor az illető kétszer tapsolt és táncolt velem egy kicsit, miközben kiénekelte a saját nevét és a szülőfaluját. Mindenki bekapcsolódott a táncos dalolásba. Más napokon, amikor táncolnunk kellett, a foglyok felváltva énekelték meg egymás nevét és szülőfaluját, néhányan akár tizenöt ember nevét és faluját is fel tudták idézni. Pár nap elteltével én már majdnem mindenkinek tudtam a nevét, akivel csak a hajón találkoztam. Biton megparancsolta nekünk, hogy énekeljük a szokásos dalunkat a nevekről, és olyan szenvedéllyel táncoljunk, hogy a toubabok körénk gyűljenek megcsodálni a mozdulatainkat. A toubabok ranglétra szerint odajöttek, élükön a toubab főnökkel,

utána a helyettesével, a gyógyítóval és a többi vezetővel. Mögöttük felsorakozott az összes többi toubab. Maga Biton is táncolt és hangosan énekelt, hogy mindannyian jól hallhassuk. Egy kérdéssel kezdte, amely úgy hangzott, akár egy dal: – A toubabok segítője itt van most? Mondjátok meg, barátaim! – Nem – énekelte valaki hátul –, a segítő most nincs jelen. – Nézzetek meg újra jól, barátaim, csak a biztonság kedvéért! – kérte Biton, és amikor megbizonyosodott róla, hogy a segítő valóban nincs jelen, Biton újult erővel kezdett a táncnak, folytatva az éneket. – Ez a toubab, akinek szőrös az álla, ő az elsőtiszt. Vezeti a hajót. Élni fog. A második, akinek akkora a hasa, mint egy terhes nőnek, ő a toubab főnök. Halni fog. Ám előbb megvárjuk, hogy megszülessen Fanta gyermeke. Egy teljes holdhónapot töltöttünk a hajón. A rabok folyamatosan pusztultak. Minden napra jutott egy-két halott. A holtaknak nem járt tisztelet. A vízbe csapódó férfiak és nők holttestének hangja minden alkalommal egyre jobban megrémített. Bántotta a holtak szellemét. Ezt még rosszabbnak éreztem, mintha megölték volna őket. Fülemet hegyezve vártam a csobbanást, habár rettegtem tőle, ám még jobban nyugtalanított, ha nem hallottam. Számomra ez a csend azt sugallta, hogy a testek elsüllyednek a feledés homályába. Éjjelente álmaimat a Bayo széléről lezuhanó emberek képei kísértették, akik minden előzetes figyelmeztetés nélkül tűntek el, mintha csak bekötött szemmel sétáltak volna le a szikláról. A toubab tengerészek közül is sokan meghaltak. Azokon a napokon, amikor a gyógyítót kellett követnem, láttam néhányukat, ahogyan betegen fekszenek és haldokolnak. Fogaik megrothadtak, ínyük elrákosodott, zöld váladékot köptek, fekete foltok és nyílt sebek jelentek meg a bőrükön, szörnyű bűzt árasztva. Amikor egy toubab főnök halt meg, ruhával együtt dobták a vízbe. Ha viszont egyszerű tengerésszel végzett a halál,

akkor meztelenül hajították a cápák közé, amelyek úgy követtek minket, akárcsak holmi vízi keselyűk. A tengerészek az összes szemetüket a tengerbe dobták. Mindennap odaürítették az ürülékkel teli vödröket, a hordók a tengerbe okádták a gyomrukban lévő rohadt ételt és döglött patkányokat. Egy idő után már annyira rettegtem, hogy minden egyes alkalommal, amikor csobbanást hallottam, a legrosszabbtól tartottam. Nem voltak gyermekek a fedélzeten, senkivel sem tudtam játszani. A néhány kisbabától eltekintve csupán felnőtt férfiak és nők raboskodtak a hajón. Szerencsére nem zártak össze a többiekkel a fedélközben, de túl gyakran fordult elő, hogy nem volt semmi dolgom. Egyedül gubbasztottam a gyógyító kabinjában, ahol néha csak aludtam, hogy teljen az idő, vagy azzal szórakoztattam magam, hogy mogyorót dobáltam a papagájnak vagy szavakat tanítottam neki fulfulde nyelven, például olyasmit, hogy a toubabok megfizetnek mindenért. Máskor azt játszottam képzeletben, hogy a szüleim beszélgetnek, és miattam vitatkoznak. A nőkkel fog aludni a fedélközben, Nem, nem fog. Jobb, ha a toubabbal hagyjuk, mert nem fogja bántani. Nem fogja bántani? Azokat a nőket sem bántja éjszakánként. Igaz? Amikor már zsongott a fejem ezektől a beszélgetésektől, az otthonom felé tereltem a beszélgetést. Túl sok időt töltesz azzal, hogy nőket látogatsz a szomszéd falvakban, pedig még nem is vetettünk elég kölest. Az asszonyok minden alkalommal panaszkodnak, amikor nem mész velük a földekre. Nem csupán látogatóba megyek azokhoz a nőkhöz. Szülni segítek nekik. Cserébe hozok csirkét, edényeket, késeket, sőt, egyszer még egy kecskét is kaptam. Nem érdekelnek az ostoba asszonyok, és hogy mit fecsegnek a földeken. Vagy talán vetnek csirkéket és kecskéket is? Egyik este a fedélzeten Fanta szólt, hogy elkezdődtek a görcsök, és érzi a szülőfájásokat. Integettem Chekurának, aki

éppen akkor tűnt el a csapóajtón át a fedélközben, hogy lemenjen a többi férfival éjszakára. Bólintott, amint meglátta, hogy Fantára mutatok, majd két kezemet összetéve úgy teszek, mintha kitolnék valamit a hasam aljából. Mindennap a fedélzet és a gyógyító kabinja között közlekedtem, senki nem merészelt megállítani, mert tudták, hogy a gyógyítóhoz tartozom. Ezúttal azonban Fantát is magammal vittem. Ez volt az első alkalom, hogy a toubabok életterébe lépett. Észrevette a főzőedényt is, amelyben a toubab főnökök ételét főzték, és megjegyezte: – Meg kell ölnünk őket, mielőtt mindannyiunkat megfőznek. A gyógyító ember szobájában terítettem még néhány lepedőt az ágyra, majd odahúztam egy vödör vizet. Reméltem, hogy gyorsan lezajlik a szülés. – Előfordulhat, hogy egész éjszaka itt kell maradnom, ha sokáig tart – mondta Fanta. – Én nem fogom egy ágyban tölteni az éjszakát egy toubabbal, inkább meghalok. Vagy talán a toubab hal meg. Vállára fektettem a kezemet, és biztattam, hogy inkább a kisbabára gondoljon. Fanta megvetően felhorkant. – Már régóta nem törődöm vele. Egyetlen toubab sem fogja azt művelni a gyermekemmel, amit velünk műveltek. Kirázott a hideg a szavaira. Egy pillanatra el kellett szakadnom Fantától, össze akartam szedni magam, így hát azt tettem, amit a gyógyító ember korábban mutatott. Kezembe fogtam egy széles mosakodó vödröt, kiléptem egy pillanatra a szobából, és intettem a fiatal toubabnak, aki a tűznél dolgozott, hogy dobjon két tűzforró téglát a tálba. Azután visszavittem a vödröt a téglákkal a kabinba. Fanta a madárra mutatott, amely szélesre tátott csőrrel rikácsolt rá. Bedobtam néhány mogyorót, és egy kendőt terítettem a kalitkára, hogy elhallgattassam.

– Ne adj enni annak a fura lénynek! – morogta Fanta. – Tartsd meg az ételt magadnak, add oda a többieknek! Vagy nekem. – Muszáj etetnem a madarat, különben elpusztul. Ha pedig elpusztul, a gyógyító… – Tudom, tudom – vágott közbe Fanta. Beleöntöttem egy kis vizet a fémvödörbe, azután utasítottam Fantát, hogy lépjen bele. Leguggolt, óvatosan, nehogy hozzáérjen a forró fémhez. – Nem vettem meleg fürdőt, amióta Bayót elhagytuk – panaszolta. – Hmmmm – mondtam. – Te szoktál fürödni? – Néha. – A toubab közben figyel? – Igen. – Hozzád is ér? – Megpróbálta, de nem engedem. – S azt neked szabad? – Amikor a szemébe nézek, és keményen rászólok, nem próbálkozik tovább. – Ez egy gyenge toubab. A gyengék halnak meg először. Nem mertem megkérdezni Fantát, kik azok a gyenge emberek, akikre gondol: földijeink vagy toubabok? Fanta megpihent egy kis időre. Figyeltem, ahogyan a rángások és görcsök végigfutnak a testén. Amikor végzett a fürdővel, megtörülközött egy ruhával, amelyet odanyújtottam neki, majd megborzongott és felmászott az ágyra. – Nevezed valahogy? – kérdezte Fanta. – Kit? – A gyógyító embert. Néven szoktad szólítani?

– Van neve. Olyasminek hangzik, hogy Tom. – S te úgy hívod? – Nem. Soha nem hívom semminek. Csak beszélek hozzá. Név nélkül. – Helyes. Fanta egész teste beleremegett, amikor jöttek az összehúzódások és fájások. Ez így ment egy darabig, ám végül elcsitultak a rángások, és Fanta elaludt. Ez idő alatt a gyógyító belépett a szobába. Két kezét a magasba emelte, és döbbent arcot vágott. – Kisbaba – magyaráztam. – Kisbaba születni. – A toubab maga tanította nekem ezeket a szavakat. – Nem. Felálltam, mélyen a szemébe néztem. Muszáj volt, ez volt az egyetlen esélyem. Mindig működött, amikor eltoltam magamtól a kezét, és azt reméltem, hogy most is beválik. – Baba születni – ismételtem nyomatékosan, majd bamana nyelven határozottan hozzátettem: – Menj! Anya alszik. – Mikor? – kérdezte. – Baba születni hamar – feleltem. Kivett egy narancsot a zsebéből, majd előhúzott egy elefántcsont nyelű kést az övéből. Felszeletelte a gyümölcsöt, lerakta a késsel együtt egy kis asztalkára, mutatva, hogy Fanta és én együk meg. Megfordult, kihalászott egy másik szövetet az utazóládából, és Fanta lábához rakta. Pillantásom a késre esett, amelyet a gyógyító ember az asztalon felejtett. Gyorsan ivott pár kortyot egy üvegből, gyorsan visszadugta a ruhák alá a láda mélyére, összeszedett néhány holmit, és végül kiment a kabinból. Az ágyon ülve vártam, hogy Fanta felébredjen. Horkolt álmában. Arra gondoltam, hogy később az orra alá dörgölöm, hogy úgy horkol, mint egy vaddisznó. Amikor végre felébredt, riadtan felült, körülnézett, azután eszébe jutott, hol is van.

Morogva visszafeküdt. Lélegzése felgyorsult. Megdörzsöltem a hátát. – Tudnod kell valamit – szólalt meg. – Senkit sem fognak megenni, erre most ne gondolj! – nyugtatgattam, félbeszakítva a mondandóját. – Egy-két esős évszak múlva te lettél volna a férjem következő felesége – közölte Fanta. Leesett az állam ezekre a szavakra, és elhúztam tőle a kezemet. – Ez hazugság. – Ezért nem állhattalak sohasem – folytatta Fanta. – Olyan fiatal voltál, félig sem voltál még nő, és már tudtam, hogy egy napon te leszel a férjem kedvence. – Verejték gyöngyözött a homlokán, de meg sem mozdultam, hogy letöröljem. – Kényszerítettem volna anyádat, hogy otthagyjon téged az ajtóban – folytatta Fanta –, és mihelyst egyedül maradunk, királyi módon megvertelek volna. Megfizettél volna mindenért. – Nem hiszek neked – feleltem. – Apám és anyám sohasem egyeztek volna bele. – Nem? Mégis mit gondolsz, mennyi szava lehet egy ékszerésznek a falu főnökével szemben? Nem gondolod, hogy okosabb volt elfogadni a helyzetet, és inkább jó üzletet kötni? – Nem hiszek neked. – Nem akarod tudni, mennyiért keltél el? – Nem. – Egy napon gyűlölni fogod az embereket, akárcsak én. Egy napon lehervad a gyermeki ártatlanság az arcodról, amelytől mindenki elalél, és egyből megszeret téged, sőt öszszecsapják a kezüket örömükben, hogy egy ilyen kis vakarcs, mint te, már szüléseknél segédkezik. Tudod, mit gondolok, Aminata? Bárki szülhet gyermeket, és minden idiótából lehet bábaasszony.

Olyan dühös voltam, hogy szóhoz sem jutottam, fogalmam sem volt, miként vághatnék vissza. Legszívesebben leszúrtam volna a késsel. Ki akartam tépni a haját. Sikítani szerettem volna, üvölteni, hogy hazudik, hogy a szüleim sohasem adtak volna ahhoz az öregemberhez, még akkor sem, ha történetesen a falu főnöke. Tudtam azonban, hogy nem bánthatom Fantát, és nem sikoltozhatok. Anyám jól megtanított. Amikor a bába egy kismamának segít világra hozni a gyermekét, meg kell őriznie a nyugalmát. A szülő nő viselkedhet zsarnoki módon vagy dühöngő gyermekként, de a baba nem. Amikor az ember bábáskodik, nem önmaga. El kell felejtenie, kicsoda valójában, és csupán a másik asszonynak segít. Nyeltem egyet. Azon tépelődtem, vajon igaz-e, amit Fanta a fejemhez vágott. A szomorúság folyamatosan gyűlt a szívemben három hónapos hegyeken és völgyeken át tartó utunk során, sőt utána még egy hónapig ezen a bűzlő toubab hajón, és most kitört belőlem. Könnyek záporoztak a szememből, kapkodva vettem a levegőt. Sóhajtoztam, szipogtam és hasznavehetetlenig álltam egy helyben, miközben Fanta hanyatt feküdt az ágyon, figyelt és várt. Néhány pillanatig még rázta a sírás a testemet, lábam földbe gyökerezett, szememet lehunytam, kezemet ökölbe szorítottam. Előre-hátra hintázva ringattam magam, mire végül megnyugodtam. Nem maradt más hátra, mint hogy Istenhez fohászkodjam, ahogyan már nem tettem hosszú, hosszú ideje. – Allahu Akbar – mormoltam. Isten nagyszerű. – Ne vesztegesd az idődet! – mordult rám Fanta. – Nem érted, hogy Allah nem létezik? A toubabok irányítják az életünket, és itt csak az őrület vesz minket körül. Talán igaza volt. Lehetséges, hogy Allah csupán a szülőföldemen élt, az otthon maradt feketékkel. Talán jelen sem volt ezen a hajón vagy a toubabok földjén. Nem feleltem semmit. Megpróbáltam Fanta minden szavát elzárni agyam egy kis rejtett zugába. Hallottam, ahogyan anyám nyugodt és céltudatos hangján így szól hozzám: Világra kell segítenünk egy gyermeket.

Fanta teste ismételten elkezdett remegni, amint a fájások erősödtek. Felajánlottam, hogy kitapogatom, készen áll-e már a szülésre, de visszautasította. A tolófájások egyre sűrűbben és hosszabban követték egymást, de ráhagytam Fantára, hogy döntse el, mikor kell tolnia. Nem akartam irányítani. Adtam neki vizet és fogtam a kezét, de megvártam a falufőnök feleségét, hogy találja ki egyedül, mit is kell tennie. Hosszú ideig nyomta a babát, majd visszafeküdt és pihent. Azután, mintha valami újra megragadta volna a bensőjét, elkezdett tolni. Megint pihent egyet, majd olyan emberfeletti erővel tolt, hogy a végbeléből megindult a salak. „Most!” – kiáltotta Fanta. Még háromszor tolt. Megláttam a hajas fejbőrt előbukkanni a testéből, de a kisbaba még nem jött ki teljesen. Fanta még egyszer nyomott, mire a fej egészen kibújt. A bőre világos volt, kék és lila foltos, itt-ott fehér váladék és vér borította. Fanta ismét tolt egyet, és kibújt a baba válla is. A többi része már gyorsan kicsusszant. Hasa, hímvesszője, két lába és talpacskája. A toubab késével elvágtam a köldökzsinórt, azután bebugyoláltam a csecsemőt és odaadtam Fantának. A baba sírt, és Fanta hagyta, hogy a csecsemő hadd kiabáljon jó sokat, mielőtt elkezdte szoptatni. Nem büszke édesanya volt, hanem dühös. Igyekeztem Fantát kényelembe helyezni az ágyon, de eltolt magától. Hátat fordítottam neki, és lekuporodtam a szemetesvödör mellé. Az újszülött újra felsírt, és megfordulva észrevettem, hogy Fanta bizonytalan léptekkel átvág a szobán. Lekapta a kendőt a madár kalitkájáról, kinyitotta az ajtaját, és a csőrénél fogva kicibálta az állatot. A papagáj eszeveszetten csapkodott karmos lábával, végigszántotta Fanta karját, aki szitkozódva ugyan, de folytatta, amit elkezdett. – Engedd el! – kiáltottam rá.

Fanta rám se hederített. Kezében a gyógyító ember kését szorongatta. Addig szúrta és vagdosta a madarat, amíg a karmai már nem tépték a húsát, és a teste végleg el nem ernyedt. A véres masszát Fanta visszadobta a ketrecbe, becsukta a ketrec ajtaját, majd ismét letakarta a kendővel. Miután letisztította a kést, felöltözködött, és a kést becsúsztatta a ruhájába. Felvette az üvöltő csecsemőt, arcát pedig a melléhez nyomta. Fanta és a kisbaba végül elaludt, de én ébren maradtam, mert féltem, mi lesz, amikor a gyógyító visszatér és észreveszi, mi van a kalitkában. Ám a kis ablakon lassan fény szűrődött be, és a toubab férfinak nyoma sem volt. Felébresztettem Fantát, és mindhárman felmentünk a fedélzetre, mert már hajnalodott. A sápadt hold a horizonton derengett, ám ugyanabban a pillanatban egy tűzgolyó felső sarlója is megjelent a látóhatáron, az égbolt túlsó oldalán. Rosszat jelentett, amikor a nap és a hold egyszerre mutatkozott az égen. A gyógyító ember meglátta a csecsemőt, és elismerően megpakolta a vállamat. Fanta felé lépett, de a nő pillantása megállította. Fanta most már biztos lábakon állt. Eszembe jutott, hogyan gyalogolt három hónapig egy növekvő csecsemővel a hasában, hogyan kaszabolta szét a papagájt, hiába csípte, rúgta és vágta a madár a csuklóját. Az ég kitisztult, és a nap ádáz tűzgolyóként uralta az égboltot. A hold kezdett elhalványulni, és hirtelen úgy éreztem, most végleg magamra maradtam. Egyedül kellett boldogulnom. A narancssárga hajú toubab annyira örült a gyermeknek, mintha ő maga szülte volna. Elküldött néhány tengerészt, akik rövidesen vissza is tértek a toubab főnökkel és a segédjével. Hármasban elkezdtek beszélgetni. Miután megvitatták a teendőket, a segéd továbbadta nekem az utasításaikat, de nem értettem, mit akarnak. A segéd elismételte. Végül felfogtam, hogy a gyógyító azt akarja, adjam hírül a gyermek születését a fedél

közben raboskodó férfiaknak. El kellett újságolnom, hogy Fantának megszületett a gyermeke. Egy toubab kinyitotta a férfiak részlegéhez vezető ajtót. Tettem néhány lépést a sötétben. Alig láttam valamit. – Fantának fia született! – kiáltottam bele a sötétbe bamana nyelven. – Hangosabban – szólt rám a segéd. Újra elismételtem, azután fulfulde nyelven is. Arra számítottam, hogy a férfiak éljenezni fognak, és amikor feljönnek a fedélzetre, mindannyiunknak táncolnunk kell az ostorcsattogtatás mellett. Ám senki nem mozdult. Senki nem kiáltott. Teljes csend uralkodott, egyetlen hang sem hagyta el a szájukat. Halottam a lánc csörgését. A segéd parancsára még egyszer elismételtem a hírt. Továbbra sem érkezett semmi válasz. Visszamásztam a fedélzetre. A gyógyító ember újra összedugta a fejét a toubab főnökkel és a segédjével. Leküldték két tengerészt és a segédet a fedélközbe suhángokkal, villámló botokkal és mécsesekkel. A csapóajtón át elindultak lefelé. Hallottam, amint a segéd lefelé menet elkiáltja magát, hogy Fantának gyermeke született, és hogy a férfiak feljöhetnek a fedélzetre táncolni a nőkkel. Egy toubab tengerész pedig elindult, hogy kihajtsa az asszonyokat, a csapóajtójukon keresztül. Valaki megérintette a könyökömet. Azonnal hátrafordultam. Sanu állt mögöttem, gyermekét a karjában tartva. A kisbaba aludt. Sanu ellépett mellőlem, hogy megölelhesse Fantát, de látva Fanta fagyos pillantását, megtorpant. Sanu pár lépést hátrált, majd visszaállt mellém. A többi nő – akik a saját részlegükből jöttek elő, vagy a toubab főnökök kabinjából – lassan gyülekezni kezdett körülöttünk. Abban a pillanatban férfiak törtek elő a fedélközből – a rabok. Olyan gyorsan mozogtak, hogy egy pillanatig eltartott a két

toubab őrnek, akik a csapóajtót őrizték, mire felfogták, hogy többé nincsenek megbilincselve a foglyok. Az őröket ledobták a fedélközbe vezető lépcsőn, a lázadó rabok közé. A fehérek nekiláttak szétoszlatni a tömeget villámló botjaikkal. Egyik-másik feketét az arcán vagy a mellkasán érte a lövés, és rögvest hanyatt vágódtak, neki az áradó tömegnek, míg a többiek átnyomakodtak a fedélzetre vezető nyíláson, és szabadon rohantak a fedélzetre. Mintegy húsz-harminc embernek sikerült megszöknie, mielőtt a lángnyelvet lövellő botok el nem kezdtek tüzelni, méghozzá olyan erővel, hogy minden foglyot, aki megjelent a fedélzeten, visszasöpörtek a fedélközbe. Biton elsuhant mellettem, jobb kezében vasreszelőt, a balban pedig a bilincseit fogta. Beledöfte a reszelőt az egyik toubab szemébe, egy másikat pedig arcon vágott a bilinccsel. Az egyik fekete rozsdás szeggel szúrta ki egy tengerész szemét. A toubab vezetők folytatták a mészárlást villámló botjaikkal. Körülöttem mindenfelé lövések dördültek, asszonyok zokogtak. Visszahátráltam a hajó korlátjához. Észrevettem, hogy egy nő az egyik toubab tengerész hátára ugrik, és úgy szorítja, öleli a lábával, mint egy majom, miközben a szemét próbálja kikaparni. Fekete férfiak és nők sikoltoztak, akárcsak némely toubab. A többi toubab parancsokat osztogatott. Villámló botjaik halálos tüzet okádtak, de úgy tűnt, időbe telik, mire újra használni tudják a fegyvereiket. A foglyok gyorsabban csaptak le a késekkel, kalapácsokkal, szögekkel és őrjöngő kezükkel. Néhány lépésnyire tőlem balra, megláttam, hogy Fanta leguggol. Először azt gondoltam, talán megsérült vagy kimerült a szüléstől. Előregörnyedve kuporgott a földön, a kisbabája egy ruhán fekve rúgkapált mellette. Figyeltem, amint Fanta benyúl a ruhája redői közé. Hallottam, hogy a kisbaba halkan felsír. Apró lábával türelmetlenül kapálózott. Fanta előhúzta a kést, amelyet a gyógyító szobájából lopott el, egyik kezét a kisbaba fejére tette és hátrahajtotta. Belemártotta a kést a gyermek nyakába, és elvágta

a torkát. Azután betakarta a kék ruhával, felállt és a tengerbe dobta a kicsiny testet, öklendezni kezdtem a látványtól, és úgy éreztem, az egész testem elgyengül, mégsem tudtam elfordítani a tekintetemet. Fanta a gyógyító ember mögé rohant, aki tüzes botjával éppen másfélé célzott, és tövig döfte a kést a férfi nyakába. A gyógyító megpróbált megfordulni, de térdre esett. Láttam, ahogyan kigúvad a szeme, és karját kinyújtva félém zuhan. Vér ömlött a szájából. Tekintete rám tapadt. Nem bírtam a haldokló férfi szemébe nézni, és csak reméltem, hogy gyorsan meghal. Akkor valaki megragadott hátulról. Most már biztosan tudtam, hogy meg fogok halni. Allahu Akbar – mormogtam térdre rogyva a fedélzeten, de senki nem kezdett el fojtogatni, és nem szúrtak kést a bordáim közé. Fomba feküdt rajtam. Vér folyt a karjából az arcomra, majd újra felpattant. Egy kalapács volt sérült kezében, és bezúzta vele egy toubab koponyáját, aki Bitonra fogta éppen a fegyverét. Túlságosan rettegtem, hogy megmozduljak. Észrevettem, hogy Fanta odarohan a padlón kuporgó Sanuhoz, aki gyermekét magához szorítva igyekezett kimaradni a tomboló tébolyból. Láttam, amint Fanta őrülten mutogat valamit, és megpróbálja elvenni a gyermeket. Sanu nem engedte, kétségbeesetten szorította a kisbabát, de Fanta nem hagyta annyiban, addig lökdöste a másik nőt, amíg végül orrba nem verte. Sanu hanyatt esett. Fanta megragadta a síró kisbabát a lábánál fogva. Megpróbáltam felállni, oda kellett mennem. Észhez akartam téríteni Fantát. Ám mielőtt megmozdultam volna, Fanta már megfogta a kisbabát a sarkánál fogva, és fejjel lefelé lógatta. Fel nem foghattam, milyen őrültség kerítette hatalmába. Fanta a korláthoz lépett, és a kisbabát a csendesen várakozó vízbe hajította. Sanu felugrott, szája szólásra nyílt, de nem hallottam a hangját a fegyverropogástól és az emberek kiáltozásától. Sanu

akkor felmászott a korlátra, és a gyermeke után vetette magát a tengerbe. Fanta is megpróbált felmászni a korlátra, de egy toubab elkapta, a hajópadlóhoz csapta és ütlegelni kezdte. Egy mellettem álló fogoly mélyen belevágta a kardját a toubab hasába, aki egyensúlyát vesztve rám zuhant, a földhöz szögezve betakart és összevérezett. A holttest alatt ragadtam, nem bírtam kimászni. Két férfi rohant el mellettem és ugrott a vízbe. Rémülten megremegtem a dupla csobbanás hangjára. Egy nő is a vízbe vetette magát, azután még egy. Próbáltam kiszabadítani magam a férfi holt súlya alól, de lehetetlennek tűnt. Biton a toubab főnökkel harcolt, akinek elromlott a villámló botja. A toubab elkezdett csapkodni a bottal, mire Biton lehajolt, megragadta ellenfele lábát és kirántotta alóla, amíg egy másik fogoly egy kalapáccsal szétloccsantotta a toubab főnök koponyáját. Az első csapás után még mozgott, a másodikra már mozdulatlanná vált. A fekete férfi csurom vér volt, de nem tudtam, melyiküké lehet a vér. Két toubab lezárta és őrizte a lejáratot a fedélközbe. Egy tengerész Chekurával küzdött, megvágta a karját egy késsel. Chekura a földre zuhant, a vállát szorongatta, Fomba azonban mögé lépett, megragadta a tengerészt a hajánál fogva, hátrarántotta a fejét, másik karjával megragadta a férfi lába közét, és a tengerbe hajította. Ám akkor hátulról fejbe csapták egy puskatussal, mire Fomba elájult. Az egyik fogoly egy fa etetővályút használva szétloccsantotta egy toubab tengerész fejét, de a következő pillanatban szétrobbant a mellkasa. Nem bírtam nézni a patakokban folyó vért. Két tengerész új villámló botokat nyalábolt fel, majd a toubaboknak kezdték osztogatni őket, akik lelőtték a még küzdő foglyokat. Két másik feketét is leterítettek. Lehunytam a szememet egy pillanatra. A rabok harci zaja elhalt, egyikőnk sem maradt talpon. Csupán nyögdécselés és halálhörgés hallatszott, és a

fegyverek ropogása. Azután dühös fém csörgése hangzott fel, miközben a toubabok mindenkit ismét vasra vertek. Fombát is megbilincselték. Chekura vérzett, de nem annyira, hogy a tengerbe dobják, így hát ő is láncokat kapott. Bitont kegyetlenül megverték, betömték a száját egy ronggyal, a vas már vissza is került a lábára. Megláttam három toubab tengerész holttestét, azután a gyógyítóét és a toubab főnökét is. Teljesen érzéketlenné váltam az eszméletlen és vérző testek, a halottak tömegében. Fogalmam sem volt, vajon hány feketét öltek meg, és hányán vesztek a tengerbe. A toubabok imbolyogva botorkáltak a fedélzeten, tépett ruhában, vérezve, lógó hajjal és eltorzult arccal. Az egyik toubab üvöltözni kezdett a többiekkel, akik tették, amit mondott, és mentek, ahová parancsolta őket. A toubabok egyik feketét verték vasra a másik után. Engem is megbilincseltek. A fém belemart a bokámba, de még mindig életben voltam. Most már csak nyugton kellett maradnom. Tekintetemet felemeltem a bokámat szorító vasbilincsről, és lassan körülnéztem. Egy jól megtermett tengerész éppen Fantát szorította a földhöz, térdig letolt nadrággal. Egyik durva kezével lefogta Fanta mindkét csuklóját, szabad kezével felpofozta a nőt, és szorosan ráfeküdt, miközben férfiassága hosszú, kemény nyelvként lengett. Fanta leköpte a férfit, és olyan erővel harapta meg a csuklóját, hogy a férfi elhúzódott. Egy másik toubab egy vödörrel fejbe csapta a Fantán fekvő férfit. A támadó végül legördült Fantáról, és belerúgott. Fantát megbilincselték és betömték a száját egy ronggyal, hogy elhallgattassák. Figyeltem, amint a toubabok áthajítják a korláton a halottakat. Hangos tiltakozások közepette a súlyosan sérült foglyokat is megragadták és átlendítették a korláton. Még zuhanás közben is üvöltöttek. Hét-nyolc toubab hevert holtan előttem minden elképzelhető helyzetben kitekeredve, arccal lefelé, arccal felfelé,

az oldalukon fekve és a korláton lógva. A toubab főnököt és a gyógyító embert ott hagyták a fedélzeten fekve, olyan holtan, ahogy mindig is látni akartam őket. Allahu Akbar – mormoltam magamban. Talán Fantának volt igaza, talán még Isten sem bírná ki ebben a pokolban.

A toubabok nem végezték ki Bitont. Fellógattak néhány rabot a hüvelykujjuknál fogva, megkorbácsolták őket, és csak miután meghaltak, akkor engedték le újra a testüket. Ezt azonban csak a gyenge és hasznavehetetlen foglyokkal tették. Azt vártam, hogy talán megölik Fantát, vagy akár az összes nőt is, de semmi ilyesmit nem tettek. A zendülés után éjjel-nappal vasra verve tartottak minket. Kis csoportokban vitték fel a rabokat a fedélzetre, hogy szemtanúi legyünk a korbácsolásoknak. Ennünk és innunk kellett, azután újra leküldték minket a fedélközbe. Mosakodás nem volt, sem ruhák, sem jutalmak, még a nők sem alhattak a toubab vezetőkkel. Tengerészeket küldtek a fedélközbe villámló botokkal és dorongokkal. A fedélzetre húzták a holttesteket, és összeszedtek minden ruhát és fel nem használt fegyvert. Minden egyes nappal egyre több ember halt meg. A nevükön szólítottuk őket, amikor kihúzták őket a fedélzetre. Makeda Seguból. Salima Kambolóból. A fedélközben legalább nem hallottam a vízbe csapódó holttestek zaját. Habár odalenn sötét volt, és mocskos, nem akartam többé látni nagy vizet vagy beszívni a fenti levegőt. Több nap is eltelhetett mire a toubabok elkezdtek kis csoportokban felvinni minket a fedélzetre. Adtak ételt és valami hitvány italt, amelyben gyümölcsdarabok úszkáltak. Kaptunk dézsákat és vizet, hogy megmosakodhassunk. A toubabok kátrányt égettek a hálórészlegben, amitől émelyítő és fojtogató füst keletkezett. Próbáltak rákényszeríteni minket, hogy mossuk

meg az alvóhelyül szolgáló priccseket, de túlságosan legyengültünk. Kilátszottak a bordáink, a végbelünkből vér szivárgott. A tengerészek hasonlóan betegnek tűntek. Sok toubabot a szemem láttára dobtak a vízbe, mindenféle szertartás nélkül. A tengeren töltött két hónap után a toubabok mindannyiunkat felvittek a fedélzetre. Meztelenül kellett megmosakodnunk. Az eredeti létszámnak csupán kétharmada maradt meg. Összeszedték azokat, akiknek már jártányi erejük sem volt, és egyiket a másik után dobták ki a hajóból. Behunytam a szememet, befogtam a fülemet, de még így is hallottam a sikolyukat. Röviddel az után, hogy a zaj megszűnt, kinyitottam a szememet, és a lemenő napra esett a pillantásom. Éppen lebukott a látóhatár alá, rózsaszín ösvényt húzva a csendes víztükrön. Egyenesen a rózsaszínen hívogató ösvény felé hajóztunk, amely mindig úgy tűnt, mintha csak karnyújtásnyira volna, de mindig elérhetetlen maradt. Erre gyere! – mintha ezt mondta volna. Messze előttünk, a lemenő nap irányában megpillantottam valamiféle szürke tömeget. Alig volt látható, de mégis csak ott sötétlett. Szárazföld felé haladtunk. Amikor másnap reggel megint felvittek minket a fedélzetre, újra láttam a szürke foltot, most már sokkal közelebb volt. Szárazföld, fák, tengerpart. S még a tengerpart előtt látszott egy kis sziget is. Fák nem voltak rajta, csak homok és egy hatalmas, négyszögletes erőd. Ügy tűnt, a sziget felé tartunk. Levették rólunk a bilincseinket. Chekura odajött hozzám. Csupa csont és bőr volt. – Nagyon sajnálom, Aminata! – Elvesztettük a hazánkat – válaszoltam. – Elveszítettük a népünket. – Nagyon sajnálom, amit elkövettem ellened.

Üres tekintettel meredtem Chekurára. Az aggasztott most a legkevésbé, hogy valaha az emberrablóknak dolgozott. – Fázom, és még imádkozni sem tudok. Allah nem itt lakozik. – De még mindig élünk, Aminata Bayóból – felelte Chekura. – Átszeltük a nagy vizet, túléltük az utat. Így történt hát, hogy a nagy hajó, amely úgy megijesztett minket a nyílt vízen, hazánk szomszédságában, legalább néhányunkat megmentett attól, hogy a mélybe temessenek minket. Mi, akik túléltük az átkelést, a szörnybe kapaszkodtunk, amely elragadott minket. Egyetlen lélek sem akart közülünk erre a hajóra lépni, de amikor már kint sodródtunk a nyílt vízen, úgy kapaszkodtunk, mintha az életünk függne tőle. A hajó saját rothadó testünk részévé vált. Azok, akiket levágtak erről a ziháló vadállatról, gyorsan a halál torkába süllyedtek, mi pedig, akik tovább fogódzkodtunk ebbe az állatba, egyre hervadtunk, amint a méreg gyűlt a hasunkban, a gyomrunkban és a beleinkben. Addig maradtunk a vadállattal, amíg ismeretlen földeket nem érintett a talpunk. Ingatag lábakon járva elhagytuk a hajót a hosszú pallókon, mielőtt a méreg minket is megölt volna. Talán az új világban tovább élhetünk.

Második könyv

S a történetem csak vár, mint egy pihenő vadállat (London, 1803)

AMIKOR MÉG NAGYON FIATAL VOLTAM, apám úgy mesélte: az alattomos emberek szavai nagy vihart kavarnak. Amikor a szél erőre kap, mondta egyszer, homokot fúj a fülbe, és csípi a szemet. Sűrű fellegekben tornyosul a vihar a fejünk fölött, de nem láthatjuk, és nem is hallhatjuk. Csak amikor már biztonságos menedékbe bújik az ember, tanított apám, akkor tudja megmondani, honnan fúj a szél. Csupán nyugodtan szemlélve lehetséges megállapítani, hogyan védhetjük meg magunkat a bajtól. Szóval, most éppen Londonban vagyok, elszakadtam egy kicsit a tizenkét férfitól, mert örvénylő szavaiktól megfájdult a fejem. Egyedül ülök egy külön szobában, és mézzel ízesítem forró teámat. A folyosóról is hallom a felszabadítók vezetőjének nevetését. Alacsony férfi, aki gyakran félretolja a parókáját, hogy megvakarja alatta kopasz fejét, úgy áll peckesen, kihúzva magát, akár egy felkiáltójel. Velem azonban mindig figyelmesnek kell lennie. Kitárt karokkal várt, mintha azt jelezte volna, hogy terebélyes hasát átölelve bizonyára békét és vigaszt lelek. Sir Stanley Hastings, de én csak úgy emlegettem magamban, hogy a „jókedvű felszabadító”. Dallamos hangján lelkesen mesélte, hogy felesége és gyermekei megfogadták, soha többé nem tesznek cukrot a teájukba. Isten segedelmével, folytatta nyomatékosan, családjának egyetlen tagja sem fogja a rabszolgák vérét inni. Véleménye szerint egy olyan találmányra volna szükségünk – ami egy pillanat alatt véget vetne az egész rabszolga-kereskedelemnek –, amely vörösre festene minden cukorból készült terméket. Úgy

magyaráz, mintha a szónoki emelvényen állna. Hadd mocskolja be az ország minden csésze teáját a vér színe, és a harc ezzel le is zárulna! Vége szakadt a nyugalmas pihenésemnek, kikísérnek a csendes szobából. A jókedvű felszabadító fojtogató együttérzéssel megkérdezi, készen állok-e, hogy folytassuk a munkát. „Döntéseket kell hoznunk, mégpedig hamarosan.” „Úgy van, úgy van!” – visszhangozzák mosolyogva a többiek is. „Tudnunk kell, hogy támogatja-e a tervünket” – teszi hozzá Sir Hastings, gyűrött kiáltványok fölött tekintve rám. A felszabadítók egyenrangúnak tekintenek, és azt mondják, hogy szövetkeznünk kell az elnyomás ellen. „Akkor miért…” – tenném fel a kérdést, de nem engedik, hogy befejezzem. Hallom, amint tulajdonról, kárpótlásról és törvényes rendről suttognak. Nem kerüli el a figyelmemet, ahogyan ujjaikat nyújtóztatják, fáradt tenyerüket dörzsölgetik. Azt gondolván, hogy süket vagyok, Sir Hastings a mellette álló férfi fülébe súgja szavait, miszerint nem várható el tőlem, hogy teljes összefüggésében átlássam a terveiket. Újra visszafordul felém. „Az ön története az erényről szól” – mondja. „A túlélésnek semmi köze az erényhez” – felelem. „A méltóságára és bátorságára utaltam – válaszolja. – Szükségünk van egy emberi arcra, amely híven jelképezi a harcunkat, és most, íme, itt van ön. Egy asszony, Afrikából, egy felszabadított rabszolga, aki fellázadt és saját erejéből tanult emberré vált. Az elmúlt húsz évben – folytatja – a brit képviselők a felszabadító mozgalmak minden tüzér kioltották. Ám ez alkalommal, egy olyan nő, mint amilyen ön, mindent megváltoztathat.” Ez a feszültség fárasztó, én már nem akarok harcolni. Amikor lehalkítom a hangomat, mindannyian közelebb hajolnak. Azt mondom: „Nem szólalhatok fel a parlamentjükben, és nem is

beszélhetek a királyukkal anélkül, hogy szóba ne hozzam népem rabszolga-sorsának sürgető ügyét.” A férfiak nem hagyják nyugodni a kérdést. Minden nyílt és őszinte beszéd a rabszolgák felszabadításáról egy csapásra egységbe tömörítheti az ültetvényeseket, a rabszolgaszállító hajók tulajdonosait, a kereskedőket és a biztosítókat. Hát nem látom be, hogy vagyonos emberek ülnek a parlamentben? „Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy itt okoskodjak, nem tudok a rabszolga-kereskedelem ellen beszélni úgy, hogy közben ne ítéljem el magát a rabszolgaságot – felelem. – Vívják meg a maguk harcait, amelyeket meg kell vívniuk, és hadd vívjam meg én is a magamét! Mosolyt erőltetve az arcára, Sir Hastings azt feleli, hogy a briteket még mindig kísérti a St. Domingue-i véres rabszolgalázadás emléke. Ronda ügy volt legyilkolni azt a rengeteg fehér embert. Legfeljebb annyit kérhetünk, hogy szüntessék be a rabszolga-kereskedelmet.

„Még ha el is pusztítunk minden rabszolgaszállító hajót – vágok vissza –, mi lesz vajon azokkal az emberekkel, akik továbbra is rabszolgasorban sínylődnek? S mi lesz a gyermekek sorsa, akik rabszolgaságban látták meg a napvilágot, és mások rendelkeznek fölöttük?” A férfiak akkor John Clarksonhoz fordulnak, ahhoz a férfihoz, aki szállást nyújt nekem. Egyértelműen látszik, hogy nincs túl sok szava közöttük. Túlságosan is sokat hangoztatja naiv elképzeléseit, és sohasem tesznek róla említést az újságokban. Ám John Clarkson az az angol férfi, akivel hosszú utat bejártam, és aki elhozott a felszabadítókhoz. Mindent megpróbál, de nem tud meggyőzni. Így hát nem jutunk dűlőre. A felszabadítók tovább szövögetik terveiket. Úgy hírlik, hogy hamarosan meghallgatások következnek a rabszolga-kereskedelemmel kapcsolatban. S egy

napon, amikor a meghallgatásoknak vége, újabb petíciót akarnak beterjeszteni a parlament elé. Azt bizonygatják, hogy ezúttal esélyük van a győzelemre, és nagyon szeretném, ha valóban győzedelmeskednének. Kitűzött céljaik jobb helyzetet teremtenének a jelenleginél, de mindez még mindig kevés. A felszabadítók hiába neveznek egyenrangú embertársuknak; most sem ejtik ki nevemet a szájukon, nem nyitják ki a fülüket, hogy meghallgassák a történetemet. Legalábbis nem úgy, ahogyan el akarom mondani. Az idők során nagyon megszerettem az írott szót, és megláttam benne az alvó oroszlán erejét. Ez a nevem. Ez vagyok én. Így kerültem ide. Hallgatóság híján leírom a történetemet, amely nyugodtan vár, akárcsak egy pihenő vadállat, dobogó szívvel, halk lélegzéssel. John Clarkson azt suttogja, hogy nem fáraszthatnak ki engem a végtelenségig. Akkor a felszabadítók mind felállnak a székükből. A férfiak egyesével elém járulnak, mély tisztelettel hajbókolva kezet ráznak velem. Az egyik férfi megkérdezi, hogy kapok-e eleget enni, és megfelel-e az angol konyha az ízlésemnek. Megnyugtatom, hogy tökéletesen kedvemre való az étel. Egy vastag bajszú fickó szórakoztató kikapcsolódást kínál, az elkerülhetetlen unalom ellen. Lélegzetelállító kiállítás nyílt a városban afrikai emlősökből és hüllőkből, újságolja. Ez a legújabb divat Londonban. Érdeklődik, hogy láttam-e már? Nem nagyon vágyom alkoholban tartósított állatokat látni, de nem akarom megsérteni ezt a jóembert. Nem, válaszolom neki, arrafelé még nem jártam. Sir Hastings veszi át a szót: „Akkor hát mihez kezd egész nap? Képes egyáltalán tájékozódni az árusok, lovak és a szekerek zajos forgatagában?” Tátva marad a szája, amikor azt felelem, hogy nincs az a zűrzavar, amely felülmúlná egy rabszolgaszállító hajó gyomrában tomboló káoszt. Egy másik felszabadító azt kérdezi, hogy nem zaklatnak-e a csibész, londoni utcagyermekek. Nem

nagyon foglalkoznak velem a gyermekek, válaszolom, de az Old Jewry és a Prince sarkán áll egy rongyos, öreg, afrikai férfi, aki hajó formájú kalapot visel. Néha adok neki néhány pennyt, amikor felém nyújtja a kezét. A felszabadítók erre egyszerre hördülnek fel. Nagyon óvatosnak kell ám lennem ezekkel a semmirekellőkkel, figyelmeztetnek, nehogy becsapjanak. Igazán nem akarnak tiszteletlenek, lenni, de ezek a csirkefogók valójában sötét lelkű útonállók. Elindulok az ajtó felé. Az egyik férfi kitartóan könyörög, hogy meséljem el nekik, mivel töltöm az időmet. Elmondom hát, hogy van valaki, aki el szokott kísérni a könyvtárba. Ezt hallva kuncogás a válasz. „Gondolom, sokan megfordulnak ön után az utcán” – mondja. „Ne nevess! – szól rá John Clarkson, kissé talán túl keményen. – Fogadni mernék, hogy több könyvet olvasott el, mint te.” Minden találkozó végén a felszabadítók kisebb ajándékokkal lepnek meg. A legutóbbi alkalommal kaptam tőlük egy könyvet, egy újságot és egy darab sárga cukorkát, amelynek a belsejében két mogyoró volt. Ezúttal Sir Hastings egy lúdtollat és egy üveg tintát hozott. A tintásüvegen indigókékkel rótt, díszes írás látható. Tetszik, hogy sima a felülete, jólesik kézbe venni a súlyos üveget. Ujjammal végigsimítom az üveg felszínét, ám az írás mélyen az üveg belsejébe van temetve. Az angolok szeretik az egyik dolgot a másikba temetni, olyan mélyen, hogy csak erővel lehessen szétválasztani a kettőt. Mogyorót a cukorkába, indigót az üvegbe, afrikaiakat a rabláncba. A felszabadítók körülöttem tülekedve, egymás lábára taposva kísérnek ki az Old Jewry Street 18. számú házból. Lemegyek a lépcsőn az utcára, London szívébe. Megkapaszkodok a támaszul nyújtott karba, és John Clarkson visszakísér a közelben lévő házába. Mostanában már időbe telik, mire megteszek két háztömbnyi távolságot. Lépésről lépésre haladunk az áradó

embertömegen keresztül. Ám mindez nem számít, hiszen még mindig egyenes derékkal járok a saját lábamon. Amikor visszaérünk John Clarksonék otthonába, eszek egy kis kenyeret, érett cheddar sajttal. Szeretem az erős aromájú ételeket, a mangót, a malaguetta paprikát, a főtt gyömbért mézzel és rummal. Amikor először kértem, John Clarkson felesége egészen meg-botránkozott. Rummal? Miután meguzsonnáztam, és aludtam egy keveset, remélem, hogy újra kezembe vehetem a tollat és a tintát. Ha megérem, hogy befejezzem a történetemet, a szavaim túl fognak élni engem. Jóval később, miután megtértem őseim szelleméhez, az írásom talán még mindig a londoni könyvtárban fog várni olvasóira. Néha elképzelem, ki lesz az, aki először bukkan a történetemre. Vajon egy lány? Talán egy asszony. Egy férfi. Egy angol férfi. Vagy egy afrikai. Valamelyikük megtalálja a történetemet, és továbbadja belőle a tanulságokat. S akkor, úgy hiszem, okkal éltem ezen a földön.

Afrikainak neveznek (SULLIVAN-SZIGET, 1757)

EGY SZIGETRE HOZTAK MINKET, amely a toubabok földjének partjai mentén emelkedett ki a tengerből. Körülbelül százan maradtunk. Mindannyiunkat egy négyszögletes, körülzárt helyre vezettek. Toubab őrszemek álltak a kapukban, sőt odabenn is husángokkal és villámló botokkal a kezükben cirkáltak. Többnyire azonban magunkra hagytak, hogy azon tűnődjünk, mi lesz most a sorsunk. Mintha a nap túlsó oldalára utaztunk volna. A világnak ezen a részén a nap kiégett volt, és megbízhatatlan. Ujjaim megdagadtak, elzsibbadtak minden éjjel, és fájdalmasan lüktettek, amint a nap felkapaszkodott az égre. Fázott a fülem. Az orrom is. A többiekhez hasonlóan nekem is adtak egy durva rongyot, amellyel még a hátsómat is alig tudtam eltakarni. Éjjelente a homokos földön fekve rázott a hideg, és egy reggel arra ébredtem, hogy füst gomolyog a számból. Megijedtem, hogy lángra kapott az arcom, éjszaka megszállt az ördög, vagy talán megbélyegezték a nyelvemet. Azt vártam, hogy lángra gyulladok, már arra készültem, hogy sikítok. Visszatartottam a lélegzetemet. Nem jött több füst. Amikor kifújtam a levegőt, újra felszállt a vékony füstcsík. Belőlem gomolygott. Nem látszott láng, nem volt égés, csak a füst. Addig szállingózott a számból, amíg a nap magasra nem hágott az égen. Azután észrevettem, hogy reggelenként másoknak is füstöl a szája. A legtöbb fekete napról napra erősebb lett. Ezen az apró szigeten azonban patakokban folyt beleimből a barna víz. Testem kezdte feladni a harcot. Egyik reggel leült mellém Biton.

– Átkeltél a nagy vízen, gyermekem, most ne halj meg! Csak pislogtam, nem volt erőm felelni. Mellettem maradt, biztatóan paskolva a kezemet. A toubabok naponta kétszer, kihagyás nélkül, étellel és vízzel teli vödröket raktak be a zárkába, a kapu mellé. Mindig elég ennivalót adtak mindannyiunknak. Fanta piszkálgatta a rizst és a jamgyökeret, kiszedegette a húst, amelyről gyanította, hogy disznóból származik. Ő és én hozzá sem nyúltunk a húshoz, de a többiek azonnal befalták a zsíros falatokat. Szívesen kortyolgattam a vízből, de elvesztettem minden étvágyamat. Úgy éreztem, inkább meghalok, mintsem disznóhúst egyek. Biton mégis mindennap odajött hozzám, és biztatott, hogy ennem kell. Felkanalazott egy kis rizst az ujjaival, majd a számhoz emelte a falatot. – Nézd csak! – mondta. – Nincs disznóhús ebben a rizsben. Enned kell, gyermekem, ha élni akarsz. Fanta morgott, hogy a disznóhús beszennyezte az egész vödör ételt, de Biton leintette, és a szám elé emelte az ujját. Túl gyenge voltam, hogy ellenkezzek. Azokon a napokon, amikor felkelni sem bírtam a földről, Chekura hozott nekem ételt, Fomba pedig vizet. Fanta azzal fenyegetett, hogy meghúzza a fülemet, ha nem mozgok többé. Ám még betegen sem akartam, hogy anyáskodjon felettem. Senki nem beszélt a zendülésről és a gyilkosságokról, de én nem tudtam elfelejteni a rémségeket, amelyeket Fanta elkövetett. Az átkelés túlélői kis csoportokra oszlottak, így kuporodtunk le enni és aludni, így töltöttük napjainkat, tétlen várakozással. Bitonnal, Chekurával, Fombával, Fantával és egy másik fiatal nővel, Oumouval kerültem egy csoportba. Éjjelente együtt aludtunk, szorosan összebújva, hogy melegebb legyen, de én mindent megtettem, hogy ne kelljen Fanta mellett feküdnöm.

A toubabok adtak nekünk hideg vizet, hogy megmosakodjunk, és némi olajat is, hogy bekenjük a bőrünket. Naponta kétszer hoztak nekünk enni a vödrökben, de távolságtartóak voltak velünk. Messziről figyelték azonban, melyikünk eszik és keni magát olajjal, melyikünk nem, és az ellenállókat megfenyegették a husángjaikkal. Chekura felajánlotta, hogy bekeni száraz, repedezett bőrömet olajjal, Fanta azonban közénk állt, és kijelentette, hogy majd ő gondoskodik róla. Jobban esett volna Chekura gyengéd érintése, de nem volt erőm ellenállni. – Szóval, most felhizlalnak minket – morogta Fanta, miközben a lábszáramat olajozta. – Mind a ketten tudjuk, hogy ez mit jelent. Próbáltam apám módján imádkozni. Úgy gondoltam, ha visszatalálok Allahhoz, akkor talán valaki megment. Mostanra a földijeim Bayóban és a többi faluban már biztosan tudják, mi történt velem. Összeszedhetnének annyi embert, hogy túlerőben legyenek az emberrablók villámló botjaival szemben, és a nyomomat követve eljöhetnének megmenteni. Lehajtott fejjel arra fordultam hát, ahol a nap kél. A hazám irányába néztem. Gyertek, mentsetek meg! Valaki jöjjön és mentsen meg! Könyörgöm! Megkezdtem a szertartásos imákat, de Biton megtiltotta, hogy folytassam. Kezét a vállamra helyezte, szigorúan és mereven. Azt mondta, hogy nemrég egy férfit megvertek, amiért így könyörgött. Nem imádkozhattam. Nem tehettem ki magam egy verésnek. Biton szerint akkori állapotomban biztosan nem éltem volna túl egy verést. Az első és legfontosabb feladatom az volt, hogy életben maradjak. – Emlékezz anyádra és apádra! A szívedben hordod őket. Hallgass rájuk! Meg fogják mondani, mit kell tenned. – S az a sok ember, akik kiugrottak a hajóból? Nekik nem volt apjuk és anyjuk?

– Verd ki a hajót a fejedből, gyermekem! Az már semmi egyéb, csak egy rothadó tetem a fűben. Megrettentél a tetem bűzétől és a legyektől. De már magad mögött hagytad, és most folytatnod kell az utadat. – Gondolod, hogy értünk jönnek? Biton segített lábra állni, és komor tekintettel pillantott rám. – Kicsoda? – A földijeink. A népünk. Biton a víz felé fordult. Követtem a tekintetét, és akkor észrevettem, hogy a hajó, amely a szigetre hozott minket, eltűnt. Biztosan elhajózott az éjszaka. – Nem, gyermekem – felelte Biton. – Nem fognak eljönni. Magamban úgy okoskodtam, hogy nem tudhat erről semmit, hiszen nem is imádkozik. Biton nem ismerte Allah tanításait. Bizonyára tévedett. Más módon azonban talán még nagy segítségemre lehetett. – Egy napon, amikor újra megerősödünk, vissza tudnál vinni a vízen? – Tudod, milyen vastag egy nyúl lába? – Igen – válaszoltam. – Nos, olyan közel kerültünk ahhoz, hogy meghaljunk. Hat holdhónapja még birkózni tanítottam a fiúkat a faluban. Egyikük sem tudott legyőzni. Mostanra már megvénhedtem. Túl öreg vagyok, hogy megtegyem, amit kérsz. Te pedig túlságosan fiatal, hogy ilyesmit forgass a fejedben. – Talán egy nap – erősködtem. – Ma élünk, gyermekem. A holnap még csak álom. Egyszer-kétszer még elismételtem magamban a szertartásos imákat. Allahu Akbar. Ashhadu Allah ilaaha illa-Lah. Ash hadu anna Muhamadar rasuululah. Nem olyan érzés volt, mint amikor otthon imádkoztam egy meghitt zugban, kizárva az egész

világot. Otthon, még a ramadán alatt is, amikor napközben egy teljes holdhónapig böjtöltünk, könnyen jöttek számra az ima szavai. A toubabok földjén nem tudtam egyedül imádkozni. Néma szavakat mormolva magányosnak és haszontalannak éreztem az imádkozást. Amint teltek-múltak az éjszakák, egyre kevesebbet gondoltam Allahra. A közös vödrök körül üldögélve ettünk a Sullivan-szigeten. A harmadik napon Fanta folyamatosan Fombát bámulta szúrós tekintettel evés közben. Fomba akkor egy kis ételt mert a tenyerébe, és elhúzódott tőlünk, hogy egyedül egyen. Biton erre azonnal felállt, Fomba után ment, és kezét a vállára téve visszahozta a körünkbe. – Fomba velünk fog enni – jelentette ki bamana nyelven. Kérte, hogy magyarázzam el Fantának. Azt mondta, nem számít, hogy Fomba és mások egykor szolgák voltak a hazánkban. A toubabok földjén mindannyian együtt fogunk enni. Nem fedhetjük fel a közöttünk fennálló különbségeket. A toubabok nem tudhatnak meg rólunk semmit. Fanta dühösen felrúgta a vödröt. – Nem lett volna szabad, hogy elraboljanak. Szabadnak születtem – morogta.

Többen egymáshoz bújva aludtunk a hideg, homokos talajon, Biton, Fanta, Chekura, Fomba, Oumou, még páran és én. Bayóban sohasem láttam ennyi férfit és nőt együtt aludni. Senki nem nézte volna jó szemmel. Ám a szigeten most testünk melegét egyesítve könnyebben vészeltük át az éjszakát. Egyik éjjel arra ébredtem, hogy lángolnak a csillagok. Hiányzott Oumou lábának melege és Biton horkolásának hangja. Chekura ott feküdt, Fomba is a közelben volt. Fanta sajnos éppen mellettem aludt. Oumou és Biton azonban eltűnt.

Megfordultam, és elakadt a lélegzetem, amikor megpillantottam őket. Biton és Oumou! Alig néhány lépésre tőlünk. Egymáson lovagoltak sóhajtozva, ágyékukat egymáséhoz nyomva. Úgy összeragadtak, mint a kutyák. Hallottam a verejtékes testek csapkodó hangját. Rögtön a gyógyító embert juttatta eszembe, aki mindig ugyanabban a napszakban fogadta a nőket, evés és a tüzes víz élvezete után, de még alvás előtt. Amikor még otthon éltem a szüleimmel, néha fel kellett kelnem, hogy könnyítsék magamon. Ám először mindig, körül kellett néznem. Talán Mama és Papa éppen együtt voltak, ringatózva és zihálva, mint Biton és Oumou. Most nem kelhettem fel. Csendben kellett feküdnöm. Lehunytam a szememet, és abban reménykedtem, hogy hamarosan abbahagyják, és soha többé nem kell ilyet látnom. Reggel, amikor felébredtem, Oumou és Biton újra közöttünk volt, és senki nem szólt egy szót sem.

Egy hajó érkezett a szigetre. A toubabok igyekeztek összeterelni minket, azokkal kezdték, akiknek testéből még mindig áradt az ürülék. A testem össze akart csuklani. Nem is vágytam másra, mint hogy ki nyújtózhassak, és magába öleljen az anyaföld. Széna, fű, föld, homok; engem már semmi nem érdekelt. Bármilyen ágy megfelelt volna. Az örök azonban lábra állítottak, és kényszerítettek, hogy hajoljak előre. Attól féltem, hogy megint bélyeget sütnek a bőrömre, de nem volt erőm ellenállni. Lenyomták a fejemet, hátrahúzták a csípőmet, azután egy fűből készült dugót dugtak mélyen a végbelembe. Nagyon csípett, és egész testem fájdalmas görcsbe rándult tőle, de nem tudtam eltávolítani. Némi kényszer hatására sikerült kihúznom magam. Levetették velünk a durva rongyokat, amelyeket korábban adtak, és tűzbe dobtuk őket. Végül egy hajóra tereltek

minden rabot, és átszeltük a vizet a láthatáron nyújtózó szárazföld felé. Összetéveszthetetlen szagot sodort felénk a szél. Megéreztem, mielőtt megfordultam volna. Egy másik hajó érkezett a szülőföldemről, alig tudtam kivenni az emberek körvonalait, úgy össze voltak zsúfolva a fedélzeten. Hajójuk lassan közeledett a szigethez, amelyet éppen elhagytunk. Mélységesen megkönnyebbültem, amiért nem kellett a szemükbe néznem, nem kellett szembesülnöm a nyomorúságukkal. Reméltem, hogy sohasem kell velük találkoznom. A toubabok mindannyiunknak adtak egy újabb rongyot, amely ugyanolyan durva volt, mint az előző. Átdugtam rajta a karomat, majd keresztülhúztam a fejemen is. A szúrós anyag dörzsölte a bőrömet, de nem okozott olyan fájdalmat, mint a fehér kötél, amely a csuklónkat szorította. Pallókat fektettek le a hajóról a mólóra, és lesétáltunk a toubabok földjére. Sohasem jártam még ilyen zsúfolt és különös helyen. Láttam toubab fiúkat és férfiakat, egyenes hajúakat és sárga fogúakat, amint járkálnak, lovagolnak vagy szekereken üldögélnek. Némelyik rongyokat viselt, mások viszont finom anyagból varrott ruhákat, vastag csizmával. A legfurcsább azonban az volt, hogy mindenütt feketéket pillantottam meg, amint árut szállítanak, izzadva és kiabálva. Hangjukból időnként játékos örömöt véltem kihallani. Nem viseltek béklyót a csuklójuk vagy a bokájuk körül, ám egyikük sem próbált elmenekülni vagy harcolni. Némely ekképpen dolgozó földim nem viselt mást, csupán térdnadrágot. A fekete nők ráérősen sétálgattak az utcákon, közszemlére téve hátsó felüket, színes kendőkkel díszítve fejüket. Nem tudtam levenni szememet a vörös, a narancs és a kék színárnyalatok kavalkádjáról. Egyik-másik asszony a toubabokkal együtt nevetgélt. Láttam egy toubab férfit, aki kezét egy fekete bőrű nő hátsójára helyezte. A nő teli szájjal mosolygott a férfira.

A toubab fiúk kinevettek minket, és kövekkel dobáltak. Az emberek megbámultak, és kiabáltak ránk az utcáról, a lépcsőkről, a teraszokról, a fából készült épületek tetejéről, sőt még a lovas kocsikról is. Az egész világ megbolondult. Megfigyeltem egy toubab asszonyt, aki valamiféle kerek holmit tartott a feje fölé, hogy árnyékot nyújtson neki. Keze fehér volt, mint a csont. Nem. Nem is csont, az nem lehetséges. A kezének olyan színe volt, mint a fényesre csiszolt elefántfognak. Jobban szemügyre vettem, és észrevettem, hogy az nem is bőr. Valami más takarta a kezét, puha és finom anyagnak tűnt. Ó, mennyire vágytam arra az anyagra! Megóvhatta volna fájó ujjaimat, nehogy fázzanak és feldagadjanak a dermesztő éjszakákon. A toubab nő egyenesen rám nézett. Arca rózsaszín és pufók volt. Szája vékony és sápadt. Tekintete egy sziklás medrű folyóra emlékeztetett, amely mintha hívogatott volna: Ugorj be, gyermekem! Ugorj be most azonnali Nem fog fájni. Pillantásunk találkozott. A nő a szája elé kapta a kezét. Éreztem, amint viszket a bőröm kihullott hajam helyén, amint fájdalom nyilallik a térdembe, és a fűdugasz kényelmetlenül fojtogatja a hátsómat. Azt kívántam, bárcsak azzá a nővé válhatnék, aki bennem ébredezik, hogy elnyerhessem az emberi méltóságomat, és soha többé ne foszthassanak meg tőle. Egy lyukba léptem, és hirtelen elveszítettem az egyensúlyomat. Chekura megkötözött kézzel is segítségül tudta nyújtani a karját, nehogy a mély lyukba zuhanjak. – Aminata! Menj rendesen! Ne állj meg! Bármerre is néztem, árukat láttam: gabonával teli zsákokat, halomba rakott kukoricát, szénakazlakat a lovaknak, szögeket kupacba rakva. Marhákat és disznókat vezettek át az úton. Kecske sehol sem volt, de csirkéket sok helyen láttam, egy csapatban ötöt vagy akár többet is, a lábuknál összekötve lógtak lefelé ugyanarról a kötélről, így szállították őket a fiatal fiúk vagy a földijeim.

Az utcák és a kanálisok tele voltak hulladékkal; rothadó gyümölcsök, macskatetemek, emberi ürülék és megzöldült húsdarabok hevertek szerteszét. A szemétben kövér, széles szárnyú halálmadarak turkáltak, amelyek az égen is keringtek, a fejünk fölött körözve. Úgy éreztem, hogy engem is kiszemeltek, miközben elrepültek fölöttünk, elképzeltem, amint azt gondolják: Egyszer téged is elkapunk. Szülőföldemen a városokat körkörösen rendezték el, hogy mindenki együtt lehessen. Itt azonban minden irányban jártakkeltek az emberek, rótták a poros utakat, amelyek egymással párhuzamosan vagy éppen éles szöget bezárva futottak. Biztos voltam benne, hogy nyomban eltévednék, sohasem tudnék tájékozódni egy ilyen helyen. Betereltek minket egy nyitott térbe, egy épület elé, amely fából készült, és olyan magas volt, mint öt felnőtt férfi. Rengeteg ember volt bezsúfolva, azt gondoltam, hogy talán piac lehet, amikor azonban körülnéztem, kupacba rakott tököket, sót vagy sheadiót keresve, csak embereket láttam – földijeimet – összekötözve, durva rongyokban. Chekurát távolabb húzták, azután Fantát, Bitont és a legtöbb társamat is. Kiáltottam Chekurának, de az emberek ordítása elnyomta a hangomat. Az egészséges foglyokat egy nagy körbe rendezték, és egy másik körbe kerültek a többiek, akik sántítottak, testüket vérző sebek borították, megvakultak, vagy kilátszottak a bordáik, mint a félig kész hajóknak. Ebbe a körbe kerültem én is. Valaki oldalba bökött, és hátranézve láttam, hogy Fomba áll mögöttem. Üveges szemmel, fél oldalra billentett fejjel tántorgott. A jelek szerint már a toubabok is tisztában voltak vele, hogy Fomba fejében nincs minden rendben. – Fomba! – szóltam hozzá. Rám nézett, felemelte összekötözött csuklóját, és a körmét kezdte rágni. Elméje már jórészt megbomlott, de talán még észhez tudtam téríteni. – Ne hajtsd ennyire oldalra a fejedet! Egyenesítsd ki! – Azt gondoltam,

ha értékesnek látszik, talán még megmenekül a veréstől, vagy még rosszabbtól. Két toubab férfi állt egy magas emelvényen. Az egészséges foglyokat egyenként eléjük vezették. Többségük csüggedt vállal, lehorgasztott fejjel állt, miközben a toubabok kiabáltak. Amikor az ordítozás abbamaradt, levitték őket az emelvényről, és eltűntek a tömegen át. Amikor Bitont vezették fel az emelvényre, büszkén felemelte a fejét. Volt egy vágás a lábszárán és egy csúnya sebhely az arcán, de kihúzta magát és egyenesen állt. Bőre olajos volt, és fényes. Gyűlöltem, hogy ott kell állnia, miközben minden szem rászegeződik. Egy toubab felemelte Biton ágyékkötőjét, hogy megnézze összezsugorodott hímvesszőjét. Visszaengedte a rongyot, majd megvizsgálta az izmait is. Amikor a kiabálás már a tetőfokára hágott, Biton körülnézett, és találkozott a pillantásunk. Szólásra nyitotta a száját. Aminata Diallo – mondta. A tömeg zajától ugyan egy hangot sem hallottam, de láttam, miként mozog a szája, és tudtam, hogy az én nevemet suttogja. Két toubab lépett fel az emelvényre, megtapogatták Biton arcát, szétfeszítették a száját és beledugták az ujjúkat. Megfogdosták mindenütt, azután elhagyták az emelvényt. A hangzavar egyre nőtt. Az egyik toubab orrhangon énekelni kezdett, majd olyan gyorsan abba is hagyta, ahogyan elkezdte. Egy férfi kiáltott a tömegből, mire az első toubab folytatta az éneklést, ahol az imént abbahagyta. Még többen kezdtek kiabálni. Az éneklés elhallgatott, majd megint csak elkezdődött, és ez így ment tovább, amíg Biton el nem hagyta az emelvényt, hogy eltűnjön a sűrű tömegben. A foglyokat egymás után vezették fel az emelvényre. Kiáltottam Chekurának, amikor a fiút is közszemlére tették, de nem hallotta. Reméltem, hogy éppen olyan büszkén fog állni, mint Biton, de neki nem sikerült. Megbotlott. Riadtan hátrált,

amikor egy férfi a szájába nyúlt, mire a toubabok röhögésben törtek ki. További kiabálás után Chekurát is levonszolták az emelvényről, és eltűnt a szemem elől. A toubabok ugyanolyan tollat és tintát használtak, mint amilyet a gyógyító mutatott nekem a hajón. Figyeltem az egyik férfit, aki éppen írt, balról jobbra, balról jobbra. A többiek is így csinálták. Hát mindenki megtanult visszafelé írni? A férfi észrevette, hogy bámulom, szúrós tekintetet vetett rám, majd elfordult, és már nem láttam, mit művel. A többi férfi kerek fémtárgyakat cserélgetett. Némelyik fényes volt, a többi tompán csillogott. Nem tűntek olyan vonzónak, mint a kauricsigák vagy a manillák. A porban, a talpam alatt, megpillantottam egy csillogó fémdarabot, amely körülbelül háromszor akkora volt, mint a hüvelykujjam körme. Sikerült leguggolni és felvenni az ujjaim közé, azután felálltam, hogy közelebbről is megvizsgálhassam. A tárgy egyik oldalán egy férfi arcát láttam – ugyanazt az arcot, amelyiket korábban is láttam, a gyógyító ember kabinjában. Fogaim közé vettem a fémdarabot, de túl kemény volt, nem bírtam eltörni. Eszembe jutott, hogy talán át lehet lyukasztani. Ha egy lyukat fúrnának belé, keresztül lehetne dugni rajta egy fűből készült, szorosra szőtt fonalat, hogy a csuklót vagy a nyakat díszítse – ám még akkor is ronda volna. Nem tudtam elképzelni, mi adhat értéket ennek a fémdarabnak. Újra kiabálást hallottam, és visszanéztem az emelvényre. Éppen Fantát vitték a tömeg elé. Köpködve igyekezett ellenállni, amikor szét akarták feszíteni a száját, és erősen rúgkapált, amikor a szemérmét próbálták megvizsgálni. Az emberek nevettek és kavicsokat dobáltak. Amikor Fanta üvölteni kezdett, egy rongyot tömtek a szájába, erre viszont fulladozni kezdett, így hát újra kihúzták. Megint sikoltozni kezdett, és ismételten betömték a száját. Egy férfi megfogta a mellét. Fanta erre megkarmolta az arcát, a férfinak pedig kiserkent a vére. Akkor a háta mögött

összekötötték a kezét. Reméltem, hogy abbahagyja az ellenkezést, mielőtt valaki csúnyán megveri. Amikor egy másik férfit rúgott arcon, a tömeg hangosan felhördült. A férfi Fanta arcába csapott, és egy másik toubab megkötözte a bokáját. Az összes emelvényre hozott fogoly közül aznap Fanta volt az egyetlen, akinek betömték a száját, összekötözték a csuklóját és a lábát. Fanta mintha könyörgött volna, hogy megöljék, de ahhoz túlságosan is élvezték a toubabok a műsort. Amikor belefáradtak a nevetésbe és a kiabálásba, Fantát is levitték az emelvényről. Az összes egészséges foglyot elvezették. A legtöbb toubab is elment. A ruhába öltözött feketék ellenőrzése mellett, akik nem is beszélték a nyelvünket, a többieket – köztük engem is – a zárkában őrizték, ott vártuk, mi lesz a további sorsunk. A nap továbbhaladt az égen, és nekünk nem volt sem vizünk, sem ételünk, sem egy hely, ahová leülhettünk volna. Körülbelül ötvenen lehettünk bezárva: idősek és fiatalok, betegek és gyengék, törött végtaggal, hiányzó fogakkal, vizenyős, elfehéredett, világtalan szemmel. Néhányan még meg tudtunk állni a saját lábunkon, ám olyanok is akadtak köztünk, akik nem, így az épületnek dőltek vagy összeestek. Amíg vártunk, a fekete őr eloldozta megkötözött csuklómat, Fomba azonban gúzsban maradt. Mégis sikerült leülnie, és hátát egy fának vetve elaludt. Én is leültem, de biztos voltam benne, hogy nem fogok tudni elaludni, miközben a toubabok körülöttem cirkálnak. Arra eszméltem, hogy egy fiatal fekete felébreszt, egy fadarabbal bökdösve a testemet. Hüvelykujjával jelezte, hogy keljek fel. Akkorra már sokkal kevesebb toubab és fogoly állt az épület előtt. A körülöttem ácsorgó összes fogoly beteg volt, vérző sebek borították tagjaikat, vagy megvakultak. Egyik-másik fogoly, köztük Fomba is, üveges szemmel bámult maga elé, látszott rajtuk, hogy elment az eszük. Csupán harmincán maradtunk. Sokkal kisebb volt a zaj, mint korábban. Egy toubab sem kiabált

vagy nevetett. Nem álldogáltak körülöttünk toubab nők, akik minket bámultak volna. Két fiatal fekete egy vastag farúd két végét fogva szétlökdöste a rabokat, karnyújtásnyi távolságra rendezve minket egymástól. Selejtes foglyok voltunk, akiket egyetlen hosszú sorba állítottak. Az előttünk lévő teret üresen hagyták. Toubabok és a nekik dolgozó feketék álltak egyik vagy másik oldalunkon, kivéve öt toubabot, akik körülbelül harminclépésnyire velünk szemben sorakoztak fel, egymástól egyenlő távolságra. Mindegyikük kezében kötél volt, és egy vonal mögé álltak, amelyet a földbe karcoltak. Az egyik oldalt álló toubab néhány szót kiáltott, feje fölé tartva villámló botját. Felfelé célzott a fegyverrel. A maradék foglyokat egy kicsit távolabb rendezték egymástól. A toubab nyilvánvalóan arra készült, hogy egyenként megöljön minket. Hadd legyek én az első! Imádkoztam magamban. A toubab fegyvere olyan iszonyatos durranással sült el, hogy elveszítettem az uralmat a beleim fölött. Egy pillanatom sem volt, hogy elgondolkozzak a szégyenemen, amint a fűdugó és saját ürülékem kiáramlott a testemből. A toubabok előrerohantak, kötéllel a kezükben, egymást lökdösve, és igyekeztek összefogdosni a rabokat. Egy férfi megragadott, megpróbált megkötözni, egy másik férfi azonban ellökte, és saját kötelét kötötte a derekam köré. Bűzös mellkasához rántott, és szorosabbra húzta a kötelet, amely a bőrömbe vágott. Amint a kötelet csomózta, a férfi a lábamra taposott, teljes súlyával ránehezedve. Felsikoltottam, mire hátrébb lépett. Megfordult a fejemben, hogy talán most el is törtek véres lábujjaim. Egyedül álltam, immár kötéllel a derekam körül. Egy öreg fekete nőt – már láttam korábban, el is tűnődtem, hogyan volt képes túlélni az átkelést – leütöttek. Egy pillanatra láttam Fombát is, amint a földön ül: két karját a térde köré szorította, tenyerét a fülére tapasztotta, szemét becsukta, előre-

hátra ringatva magát. Ugyanaz az ember, aki engem megkötözött, kötelet kötött Fomba köré is. Három férfi kellett hozzá, hogy felemeljék. Fomba ernyedten feküdt a karjaik között. Holtsúly volt, de nem holttest. Egy férfi letépte Fomba kezét a füléről, és rákiáltott. Akkor többen is odaözönlöttek, és már nem láttam Fombát. A maradék foglyokat is mind megkötözték és csoportokba terelték. A köteleket tartó toubab férfiak elindultak az épülettől, két, három, négy beteg fogollyal. Egy toubab elkapta a Fomba dereka köré kanyarított kötelet, hozzám húzta, és mindkettőnket elvezetett egy poros ösvényen. Balra és jobbra nézelődtem, Chekurát, Bitont és Fantát keresve, de nem láttam egyiküket sem, ahogyan a többi egészséges fogoly is eltűnt. Fomba néhány lépésnyire mellettem baktatott. Szeme nyitva volt, de nem látott engem, sem bárki vagy bármi mást maga körül. A toubab ismét a lábamra taposott, és felsikoltottam. Fomba azonnal felém fordult, tekintete megtelt élettel, és rám bámult. Most már látott engem. Úgy tűnt, hogy a hangom az egyetlen, ami képes kirántani Fombát révületéből. Elszégyelltem magam. Bayóban neki kellett szolgálnia minket, most viszont neki volt szüksége rám. – Jól vagy? – kérdeztem. Rám mosolygott – Ha találok egy kis vizet, adok neked is – ígértem. Fomba szólásra nyitotta a száját, de egyetlen hang sem hagyta el a torkát. Miután már mentünk egy ideje, egy fiatal fekete munkáshoz vittek minket, aki egy lovas kocsi mellett állt. Két megkötözött fogoly várt mellette, egy férfi és egy nő. Nem ismertem őket, nem a mi hajónkkal jöttek. Erősebbnek és egészségesebbnek látszottak, mint amilyen én voltam. Néhány szót suttogtam nekik,

de világos volt, hogy nem tudtak beszélni sem velem, sem egymással. A toubabok egy oszlopba rendezték a rabokat, ötlépésnyire egymástól, és a derekunknál fogva kötöztek össze minket. Fomba állt a sor elején, a szekérhez kötve. A második férfi, aki úgy nézett ki, mint aki el akar rohanni, Fomba mögé került. A fiatal nőt elém helyezték, és amikor én is elfoglaltam helyemet a sor végén, észrevettem, hogy jobbra-balra tekinget maga körül. A toubab felmászott a szekérre, és egy bottal a lovára csapott. Az állat nekilódult, mire megmozdult a szekér is, és nekünk nem maradt más választásunk, mint szintén elindulni.

Egész nap gyalogoltunk. Nem kaptunk inni, nem kaptunk enni, a dolgunkat végezni sem állhattunk meg. Ha valakinek netán pisilnie kellett, akkor azt menet közben volt kénytelen megtenni, tehetetlenül tűrve, hogy a vizelet végigfolyjon fájó lábán és égesse sebes bőrét. Néha oldalra pillantva megpillantottam a nagy vizet, többnyire azonban csak a fákat, a szárazföldet és a végtelen utat láttam, mocsarakkal a bal kezem felől. Szülőföldemen sohasem láttam még ilyen nedves földet, ahol egyenesen a vízből nőtt volna ki a fű és a nád. Moha borította laza öltözék módjára a fákat. A kocsi hátsó részében forogtak a kerekek, hosszú órákon keresztül figyeltem, ahogyan pörögnek, mozognak, nem törnek össze és nem adják fel. Lenyűgöztek engem a kerekek, és megpróbáltam elképzelni, hogy a két lábam is ilyen, csak forognak, forognak a napsütésben. A fekete munkás mellettünk menetelt, lehajtott fejjel, mint egy megvert kutya. Amikor megálltunk éjszakára, a kötél a derekunkon maradt ugyan, de hagyták, hogy lefeküdjünk a földre. Az aszszony mellé feküdtem, aki egész nap előttem gyalogolt. Szabadon pillantottunk egymás szemébe, és megkönnyebbülten láttam,

hogy barátságos a tekintete. A fekete munkás tüzet rakott, főzött nekünk kukoricakását, azután kimerte ivótökökbe, amitől még fájóbban hiányzott a szülőföldem. Vizet is adott nekünk. A nyílt mezőre tereltek minket, ahol leültem és kinyújtóztattam a tagjaimat. A nővel lefeküdtünk egymás mellé, és melegen átkarolt engem. Nagyon hálás voltam vigasztaló melegségéért, amelyet sohasem kérhettem volna. A nyelve idegen volt számomra, így hát először mutogatással tanítottuk egymásnak a nevünket. Tala, így hívták. Rámutattunk a vödörre, és elismételtük az étel nevét, egymás nyelvén, azután a vizet, a holdat, a csillagokat tanítottuk meg egymásnak. Csak le kellett feküdnöm az asszony mellé, hogy megtanuljam a nyelvét. Azt álmodtam, hogy a toubabok földjén járok, egy erdőn megyek keresztül. A toubabok és a nekik dolgozó feketék messze vittek a várostól. A kora reggeli ködben sétáltunk, nyulak szaladtak át előttünk az ösvényen. Siess – gondoltam –, mert elkapnak és megesznek! A figyelmeztetést az ösvényen átvágó, vemhes nyúlnak szántam, amely azonban ahelyett, hogy eltűnt volna a bokrok között, megállt, felém fordult és hosszan rám meredt, mígnem láttam, hogy anyám szeme néz vissza rám. A nyúl egy ideig előttem ugrált, mutatva az utat, mintegy tudatva velem, hogy maradjak az ösvényen, mert jó irányba tartok. Amint haladtam tovább, a toubabok fekete vadászokká változtak át. Hallottuk a dobok hangjait az erdőből, a falubeli asszonyok kiáltásait a pataktól, akik a ruhát mosták. A nyúl hirtelen anyámmá változott, és egy leölt nyulat egyensúlyozott egy tálban a fején. Most segítettünk egy szülésnél, és éppen hazafelé tartottunk. Amikor másnap reggel felébredtem, és folytatódott a menetelés, jobbra-balra tekintve, kerestem a falumból származó embereket. A járt ösvényeken és a mezőkön mindenütt feketék

voltak. Sohasem képzeltem, hogy ezt fogom látni, azt gondoltam, teljesen egyedül leszek, egy fekete a toubabok tengerében. Ám bármerre is néztem, fekete férfiak és asszonyok haladtak el mellettünk. Néhányan megláncolva, mások kötélen, megint mások szabadon járkáltak, kíséret nélkül. A sok körülöttünk járkáló feketét látva – sokkal többen voltak, mint a toubabok –, meggyőződésemmé vált, hogy a fogságom nem tarthat sokáig. Valaki biztosan megment. Ám ez nagyon furcsa világ volt. Semmi értelmét nem láttam. Egyetlen fekete sem küzdött vagy kiabált, nem is próbált elfutni. Az ellenállás legcsekélyebb jelét sem mutatták. S egyikük sem vett rólam tudomást. Amikor Tala és én idegen feketékkel találkoztunk, többféle nyelven üdvözöltük őket, de általában senki sem válaszolt. Egyszer azonban, első egész napos menetelésünk során, Tala felismert egy férfit. Körülbelül apám korabeli lehetett, és egy földút szélén állt egy csapat megláncolt fogollyal, akik a földön pihentek. A férfit is egy toubab és egy fekete munkás tartotta szemmel. Magas és szikár ember volt, foltokban kihullott hajából, éhes ábrázatából és rogyadozó járásából egyértelmű volt, hogy hozzánk hasonlóan ő is nemrég szállt csak le egy rabszolgaszállító hajóról. Tala rákiáltott a férfira, aki visszakiáltott. Tala tudomást sem véve toubab vezetőnk egyértelmű figyelmeztetéseiről, tovább kiáltozott a férfival. Mintha emberek nevét sorolták volna: Wole, Youssouf, Fatima. Olyan gyorsan kiáltoztak, ahogyan két ember erre képes lehetett. Kicseréltek minden információt, amennyit csak lehetett a rövid idő alatt, amely rendelkezésükre állt. A férfi addig kiabált Tala után, amíg annyira el nem távolodtunk, hogy már nem is hallatszott tovább a hangja. Tala visszakiabált a férfinak. Végül, amikor már nem hallotta, zokogva a földre hullott, és rövid menetünk kénytelen volt megtorpanni miatta. A toubab férfi leugrott a szekérről, Tala felé indult, de integetve magamra mutattam, azután Talára. Letérdeltem, az asszony füléhez hajoltam és gyengéd szavakat suttogtam neki.

Megfogtam a kezét, és felállítottam, bólintva a toubabnak, majd Talát szép lassan az előttünk kanyargó ösvény felé húztam. A toubab visszatért a szekérhez, fekete segédje pedig mellénk lépett, ott gyalogolt tovább. Puha mokaszint viselt, ujjatlan len inget és durva posztónadrágot, amelyet kötéllel kötött össze a derekán. Azon tűnődtem, vajon ki lehet, és honnan származik. – Hová visznek minket? – kérdeztem halkan. Kifejezéstelen arccal meredt rám, és néhány érthetetlen szót motyogott. Ezen a földön a feketék folyton mozgásban voltak. Menet közben láttam egy toubabot, aki egy málhás szamarat, négy fekete férfit és öt nőt vezetett. Az asszonyok batyuba kötött ruhát egyensúlyoztak a fejükön, csecsemőket cipeltek a hátukon, és a kezükben mindenféle edényeket vittek. A férfiaknak nem volt semmi a fejükön vagy a hátukon, de izzadságban úszva egy hatalmas ágykeretet hordoztak, egy-egy sarkát fogva. Az út mentén haladtak, mi pedig elmentünk mellettük, mert lassabban gyalogoltak. Nem siettek, de keményen dolgoztak, és amint elhaladtunk mellettük, megpróbáltam elkapni a toubabtól legtávolabb álló asszony pillantását. – Fulfulde, bamana – suttogtam –, beszélsz valamelyik nyelven? Barna hajú, alacsony, széles csípőjű asszony volt, és olyannak tűnt számomra, mint aki tudja, hogyan kell egyedül megszülni egy gyermeket. Keresztül nézett rajtam, és haladt tovább. Időtöltésként az emberek arcát fürkésztem, és próbáltam beszélni hozzájuk, amikor a villámló botot cipelő toubab nem hallhatta. Amint elhaladtak mellettünk, azt figyeltem, vajon viselnek-e törzsi jeleket, és hogyan viselik a nők a hajukat. Copfba kötve, befonva, csomózva, esetleg eltakarva. Kerestem a jeleket, hátha látok olyan feketéket, akik emlékeztetnek a falum lakóira.

Nagyon sok fekete, akikkel útközben találkoztam, mintha nem is a szülőföldemről származott volna. Azon töprengtem, vajon hol születtek és hogyan kerültek ide. Menetelésünk második napján egy asszony közeledett velünk szemben. Amint a vödröt egyensúlyozta a fején, a homloka közelében, és ahogyan a gyermekét hordta a hátán, rögtön tudtam, hogy bamana. – I mi sógomá! – kiáltottam, amikor a közelembe ért. Jó reggelt. A nő azonnal megállt. – Nse i mi sógóma! – felelte. Neked is jó reggelt! – Gyermekem! – folytatta bamana nyelven. – Tiszta csont és bőr vagy. Ki volt az apád? – Aminata Diallo vagyok, Mamadu és Sira leánya, Bayo falujából származom, Segu mellől. Már két napja járjuk ezt a földet. – Nyeba vagyok, Tembe lánya, Sikassóból, gyermekem. Már öt esős évszak óta itt vagyok. Nagyon erős vagy, hogy túlélted az átkelést. – Hová visznek? – kérdeztem. A toubab leszállt a szekérről, és dühösen felém indult. – Menj! – sürgetett Nyeba. – Vagy meg fognak verni. – Hol talállak meg? – Ha szerencsés vagy, találsz ismerősöket a halászhálóban. – A halászhálóban? – értetlenkedtem. A toubab a fejemre ütött, és addig kiabált, amíg Nyeba el nem távolodott. Azután még egyszer fejbe csapott, és már hátrapillantani sem mertem. Továbbhaladtam hát a többiekkel. Felgyülemlett testemben a bánat, amely már kitöréssel fenyegetett, de nem volt hová távoznia. Egy kőhajításnyi szélességű folyóhoz értünk. Itt vártunk fél napig. Akkor nyolc fekete férfi érkezett, hogy betereljenek minket egy hosszú kenuba,

amelyet két fából faragtak. Eloldozták a kötelékeinket, majd beültettek minket a kenuba. A toubab szintén bemászott mellénk, de fekete segédjét a parton hagyta a lovas kocsival. A félmeztelen férfiak hosszú evezőket mártottak a vízbe, ellökték a kenut a parttól, és elindultunk egy közeli sziget felé. Miközben eveztek, az izmok táncot jártak a bőrük alatt, de néhányan bizonyhátukon viselték a korbács nyomait. Fomba elmélyülten figyelte a feketéket, ahogyan a vízbe merítették az evezőket. Úgy tűnt, lenyűgözi a látvány. Oldalba bökött egy feketét, rámordult és felkapott egy evezőlapátot. Az evezősök nevetve figyelték, amint Fomba küszködve próbál egyensúlyozni és közben még evezni is. Fomba gyorsan felvette a ritmust. A többiek hagyták, hadd evezzen, és halk éneklésbe kezdtek. Ez volt a leggyászosabb dallam, amelyet valaha hallottam; elcsigázott és megnyomorított lelkekből tört elő. Úgy gondoltam, bizonyára ezek az emberek is az átkelés túlélői. Hogyan tudtak volna egyébként így énekelni? Oldalba böktem a férfit, aki Fombának adta az evezőjét. – Bamana vagy? – suttogtam. – Maninka – felelte, anélkül hogy felém fordult volna. – Anyámtól tanultam a dalt, aki Afrikából származott. – Honnan? – Afrikából, a szülőföldedről. Izgatottan néztem rá, a karjába akartam ugrani. A férfi könnyedén felemelte a fejét, nem viselt az arcán törzsi jeleket. Körülnézett, hogy meggyőződjön: a toubab nem figyel minket. – Mi az a halászháló? – kérdeztem. – A segítségével találjuk meg egymást. Üzeneteket továbbítunk szájról szájra. – Hová megyünk most? – kérdeztem.

– Egy szigeten fogtok dolgozni. Maradj az asszonyokkal, és tanulj tőlük! – Nincsenek jelek az arcodon. – Azok törzsi jelek. Szép holdsarlókat viselsz, gyermekem, de én nem vágyom rájuk. – Miért? – Én már itt születtem. Ezen a földön nem használunk törzsi jeleket. – Mások is születtek itt? – Igen. De mi úgy tartjuk, hogy akik túlélték a nagy átkelést, azoknak két élete van. Nem akartam két életet élni, csak az igazi életemet szerettem volna visszakapni. – Miért művelték ezt velem? – Elraboltak Afrikából, hogy a toubaboknak dolgozz. – Afrika – ismételtem. – De hát mi az? – Az édesanyám földje. A föld, ahonnan származol. – Afrikának nevezik? – Igen. Ha ott születtél, akkor afrikainak neveznek. Hívnak persze minket niggereknek meg negróknak is, de leginkább rabszolgáknak. – Rabszolgáknak? – kérdeztem. – Rabszolgáknak. Ez azt jelenti, hogy a buckrához 9 tartozunk. – Ki az a buckra? – Azok az emberek, akik minket birtokolnak. – Nem birtokol engem senki. Nem vagyok afrikai, bamana vagyok és fula, Bayóból származom, Segu mellől. Én nem az vagyok, akinek mondasz, nem vagyok afrikai! 9

Buckra: pejorative szó, az afroamerikaik használták, főként a deli államokba, a fehérek megnevezésére. A szó valószinűleg az afrikai efik nép mbakata szavából származik, amely urat, gazdát jelent.

– Vigyázz, mert a toubab figyel minket! – Hová visznek? A férfi elismerően nézett rám. – Olyan vagy, mint az anyám, az elméd kérlelhetetlen, mint egy csapda. Most viszont enned és tanulnod kell, hasznossá kell tenned magad. A toubab még mindig figyel. Nem beszélgethetünk tovább. – Szabadnak született, hit hű muszlim vagyok – erősködtem. – Allaahu Akbar. Erősen megragadta az alkaromat. – Hagyd abba! – suttogta. Hirtelen elakadt a lélegzetem, és a szemébe néztem. Düh ködösítette a tekintetét, ujjai karmokként zárták körül a karomat, egyre szorosabban. – Soha többé nem szabad így imádkoznod! Veszélyes. A toubab korbáccsal fog rendre tanítani. Nem csak téged, hanem mindannyiunkat. A férfi, aki afrikainak nevezett, akkor elengedte a karomat, elvette a lapátot Fombától, és újra nekilátott az evezésnek. Átsiklottunk egy nádason, majd egy szigeten kötöttünk ki. Fomba és én hagytuk el először a kenut. Átbotorkáltunk egy mocsáron a szárazföldre, ahol is egy villámló botot tartó feketével találkoztunk, aki továbbvitt minket.

A szavak messzebbre úsznak az árral, mint ameddig az ember eljut a parton (St. Helena-sziget, 1757)

KÖRÜLBELÜL TIZENKÉT ÉVES LEHETTEM, amikor megérkeztem Robinson Appleby indigóültetvényére. Azt hiszem, 1757 januárjában történhetett. Hideg volt, és a derekam körül nem viseltem mást, mint egy darabka durva kendervásznat. Belemart a csípőmbe, kidörzsölte a bőrömet, és bal lábam erősen vérzett. Két lábujjam mintha el is lett volna törve. Alig bírtam járni. Amint bevonszoltam magam egy hófehér, előkelő lakóház hatalmas udvarába, hirtelen belém hasított a felismerés, hogy egy tányérnyi ételt sem tudnék egyensúlyozni a fejemen. Ha rám bíztak volna egy tálat, tele naranccsal és banánnal, mind a földön végezte volna. Besántikáltam az udvarba, Fombával az oldalamon. Szájtátva bámultam a sok férfit, nőt és gyermeket. Láttam olyan embereket, akiknek sötétbarna bőre volt, mint az enyém, és láttam világosbarna bőrűeket is. Észrevettem olyan gyermekeket és babákat, akiknek egészen halvány volt a bőrük, sőt olyanokat is, akiknek úgy ki volt mosva, mint a buckrának. Azután ott voltak még a frizurák is: sűrű hajfonatok, fejre simuló, befont hajtincsek, copfok és kopasz fejek. Láttam olyanokat, akiknek a hajába mintákat borotváltak. Mások színes kendőket viseltek fejükre tekerve. Vöröset. Narancssárgát. Tekintetem egy citromsárga fejfedőre szegeződött, és egy pillanatra elábrándoztam, vajon nekem is lesz-e egyszer ilyen kendőm. Megérkezésem napja minden valószínűség szerint vasárnap volt. Az asszonyok a tűznél álltak, és egy edényben ételt főztek. Hatalmas edény volt, de csak három fadarab égett alatta. Lassú tűzön híg pörköltet főztek. Az étel illatát felém sodorta a szél. Hús, zöldségek, bors. Ez volt az első alkalom az elmúlt fél évben, hogy zamatos étel illata csapta meg az orromat. Egy férfi a földön üldögélt, keresztbe vetett lábbal, hátát egy másik férfinak vetve, aki mögötte ült a padon, lábát terpeszbe rakva. A földön gubbasztó férfi előrehajtotta a fejét, a másik pedig egy hosszú késsel borotválta az előtte ülő haját. Leöblítette a kést egy

ivótöknyi vízben, majd folytatta a borotválást. Olyan fáradt voltam, hogy alig álltam a lábamon, de még emlékszem, hogy megfordult a fejemben: Annak a férfinak van egy kése, és még csak nem is használja. Ha van kése, és mégsem rohan el, mi lesz itt belőlem? A sok fekete között egy toubab is volt, hosszú, begombolt kabátban. Hegyes orra és álla volt, haja pedig olyan egyenes, akár a pergamen. A napfény megcsillant a kabát gombjain. Térdnadrágja sima, fényes anyagból készült. Lábát szétvetve, magabiztosan állt, mintha csak a világ ura volna. Mellette egy szalmaszőke asszony éppen bemártotta tollát egy tintásüvegbe, amelyet egy fekete tartott számára, és írni kezdett egy könyvbe. Balról jobbra. Balról jobbra. A toubab főnöknek volt egy néger segédje, aki igényesebb öltözéket viselt, mint a többi fekete, és egy nádbotra támaszkodva állt. A néger segéd jelzett Fombának, hogy dőljön előre, azzal megvizsgálta Fomba arcát és mellkasát. Nádpálcájával megütögette Fomba lábszárát, bordáját és hátát, azután felém fordult. A segéd a szemembe nézett. Valamilyen parancsot adott, de nem értettem. Észrevettem egy apró rést az alsó fogai között. A toubab akkor előrelépett, letépte a ruhát a derekamról, és a kezével intett. Azt akarta, hogy tegyem szét a lábamat. Az összes többi néger minket figyelt. Mozdulatlanul álltam. A toubab megint integetett, de nem bírtam megmozdulni. Nem lettem volna képes alávetni magam egy újabb vizsgálatnak. A férfi megpofozott, és a földre estem. A hátamon fekve az járt a fejemben, hogy a toubabnak bizony meg kell erőltetnie magát, le kell hajolnia, hogy a földön ütlegeljen tovább. A néger ütésre emelte a nádpálcáját. Magam köré fontam a karomat, a szememet is becsuktam. Akkor egy hangot hallottam. A toubab adott ki egy újabb parancsot. Nem éreztem ütést, így hát

kinyitottam a szememet, és láttam, amint a néger lassan leengedi a nádpálcát az oldalához. A toubab leguggolt mellém, hogy a szemembe nézzen. Kék volt a szeme. Lustán végigjáratta tekintetét a testemen. Nem a mellem fölötti sebhely keltette fel a figyelmét, hanem valami más. Abban a pillanatban nagyon meztelennek éreztem magam, hiszen tudtam jól, hogy bimbózó mellemet méricskélik. A toubab mondott még valamit, mire a nádpálcás néger is mellé guggolt. Most már mindketten kiabáltak velem. Abban a pillanatban egy női hang vágott át a zajon. Egy vörös sálat láttam, egy nyakat, amely éppen olyan sötét volt, mint az enyém, széles, lapos orrot és fehér fogak villanását. Az asszonynak egy kisebb ruhadarab volt a derekába gyűrve. Megtörölte a kezét a ruhába, azután hallottam, amint rárivall a nádpálcás négerre. Ezernyi szó hagyta el hirtelen a száját. Úgy áradtak nyelvéről a szavak, akár a leves, és nem hittem volna, hogy bárki is megértheti, mit beszél. A néger és a toubab egy lépést hátrált, mire a termetes asszonyság felnyalábolt engem a porból. Testem ide-oda rázkódott a nő izmos karjában. Hallgattam, hogy sípolva veszi a levegőt, miközben engem cipel, de nem szólt egy szót sem. A tisztás távolabbi végén elértünk néhány sárból tapasztott, zsúpfedeles lakóházhoz. Az asszony benavigálta széles testét az egyik házba, ahol két férfi állt egy nyirkos szobában, és összegörnyedve, kezüket csapkodva hahotáztak. Az asszony talpra állított, de továbbra sem engedte el a karomat, nehogy összeessek. A férfiak elcsendesedtek, szinte meg sem rezzentek. Mintha még sohasem találkoztak volna hozzám hasonló teremtménnyel. A férfiak kihátráltak a sátorból, mint akik csodát láttak. Az asszony egy szalmaágyhoz vezetett, betakargatott, azután egy ivótököt emelt a számhoz. Ittam egy korty vizet. A nő szeme sötétbarna volt, és kiismerhetetlen. Nem olyan benyomást keltett,

hogy a közeljövőben meghalhatna. Biztonságban éreztem magam a jelenlétében, és olyan mély álomba zuhantam, mint már hónapok óta egyszer sem. Néha arra eszméltem, hogy az asszony ivótökökkel zörög. A kemény, bőrszerű felületek, amint egymáshoz értek, dallamos zajt csaptak, amely majdnem olyan volt, mint a játékdobok hangja; ezt a ritmust hallva az otthonomról álmodtam. Halványan tudatában voltam, hogy valaki feltámogat és megitat. Meleg, nedves rongyokkal törölgették az arcomat. Hallottam egyszer egy madarat, amely a koromsötét éjszakában énekelt. Eszembe is jutott, vajon kinek csiripel ilyenkor. Talán engem hívott. Egy meleg test aludt mellettem. Jólesett az aszszony testének szagát érezni. Megnyugtatott a horkolása, a bensőjében virágzó élet hangja szólt az asszonyból. Amikor felébredtem hosszú álmomból, durva ruha fedte a testemet. Az asszony, aki menedéket nyújtott nekem az ágyában, kézen fogva elvitt, hogy megismertessen a többiekkel, akik szintén a zsúptetők alatt laktak. A férfiak lenyűgözve néztek rám, néha meg is érintették a csuklómat, és olyan nyelven beszéltek hozzám, amelyet nem értettem. A nők a vállamat simogatták, kedvesen megöleltek. Ujjaikkal megtapogatták az arcomat ékesítő félholdakat, őrülten nevettek, inni hoztak nekem, és főtt kukoricakásával kínáltak, időnként még hússal is. Megszagoltam a húst, és elfordítottam a fejemet. Disznó. A vastag karú asszony, aki mellettem aludt, lábánál fogva felkapott egy csirkét az egyik edényből, majd kérdőn a számra mutatott. Igen, bólintottam, eszek csirkét. Ám ilyet nem eszek, ráztam meg ujjamat a nagy állatra mutatva, amely az orrával turkált a sárban. Olyat nem. Disznót nem. Három férfi jött elő az egyik kunyhóból, az egyikük Fomba volt. Szeme tágra nyílt. Amint megláttam, odafutottam hozzá. Erősnek és izmosnak tűnt, mint aki most már rendesen eszik.

Kinyitotta a száját, és megpróbálta kimondani a nevemet, de nem jött ki hang a torkán. – Fomba – mondtam a nőnek. – Fombának hívják. A falumból jött, Bayóból. Az asszony elmosolyodott. Úgy tűnt, nem aggódik, sőt nem is nagyon tűnődik azon, amit mondtam, és már pontosan tudtam az okát. Néger volt, de nem igazi fekete. Már ezen a földön született. Ez a hely volt az otthona. Nem kellett megértenie engem. Nekem kellett megértenem őt. Rádöbbentem, hogy nem mehetek sehová, és nem is fogok megérteni semmit, amíg meg nem tanulok beszélni ezzel az asszonnyal. Tudtam jól, hogy meg kell tanulnom a nyelvüket, ha boldogulni akarok. Sőt nemcsak magam miatt, hanem Fomba miatt is. Amikor visszatértünk a szállásunkra, az asszony leültetett az ajtó előtt egy tuskóra, és lassan beszélni kezdett hozzám. Kezemet a tenyerébe fogta, amely kétszer akkora volt, mint az enyém. Töredezett volt a körme, bőrkeményedések borították az ujjait, és a keze olyan ráncos volt, akár a kiszáradt folyómeder. megveregette a kezemet, végigsimította ujját a bordámon, majd tenyerét a vállamra tette. A mellkasára bökött, és így szólt: – Georgia. – Azután nyitott tenyerét felém nyújtotta. – Aminata – mondtam. Georgia háromszor el ismételtette velem a nevemet, de csak annyit sikerült kimondania, hogy Meena. Ezen az új földön afrikai voltam. Ezen az idegen földön, új néven szólítottak, amelyet olyasvalaki adott, aki nem is ismert engem. Új név egy új élethez annak a lánynak, aki túlélte a nagy átkelést.

Teltek-múltak a hónapok. Az idő egyre melegebbre fordult, a levegő nyirkossá és fülledtté vált. Szúnyogok zümmögtek

dühösen, leszálltak a fülemre, megcsípték a lábikrámat, a vállamat és a nyakamat. Georgia szavaival élve „mindég, mindég, mindég” dolgoznunk kellett. Megtanultam, hogy a mindég annyit tesz: amíg el nem végeztük a feladatainkat. Ez heti hat nap munkát jelentett. Disznókat etettünk és neveltünk. Tyúkokat háborgattunk a tojásokért, szappant főztünk hamuból és lúgból. Ruhákat mostunk és foltoztunk. Robinson Appleby, a toubab főnök többnyire távol volt, és az asszonya csak ritkán csatlakozott hozzá az ültetvényekre tett útjain. Amikor Appleby elutazott, egy másik toubab költözött a nagy házba, és felügyelte a munkákat. A felügyelő volt az első szavak egyike, amelyet megtanultam, de alig pár hónappal Appleby elutazása után a felügyelő meghalt, és a toubab főnök kis időre viszszatért. Amikor néhány nappal később újra elment, Mamed – a csapkodós néger a nádpálcával – lett a főnök. Mamednek volt két segédje, és mindegyikük villámló botot, husángot, ostort hordott magával. Legtöbbször nem is tartózkodott más az ültetvényen, csak ötven rabszolga, akiket egy néger felügyelő és két néger segéd tartott szemmel. Egyetlen toubab sem volt a közelben, mégsem próbált meg senki megszökni a szigetről. Georgia mindenhová magával vitt, és állandóan beszélt, elmondta minden dolog nevét, amihez csak hozzáfogott. Hosszú szálú füvet gyűjtött, és kosarat font belőle. Amikor a férfiak hoztak neki oposszumot, gondosan lenyúzta a bőrét. Amikor teknőst kapott, figyeltem, amint levest főz belőle. Könnyen lejött a teknősök páncélja, miután felforralta őket. Georgia folyton leveleket, bogyókat és gyökereket gyűjtögetett. „Bodza” – mondta egyik nap, szemügyre véve egy magas, lombos növényt, fehér csokorszerű virágokkal. Később a tűzhelye mellett kifőzte a leveleket forró vízben, a folyadékot pedig egy ivótökben tárolta. A virágokat disznózsírban főzte ki, és a főzetet egy

gömbölyű, vékony nyakú lopótökben tartotta. A lopótök egyike volt a mindenféle méretű és alakú tökökből álló gyűjteményének, amelyek a falra akasztva lógtak a kunyhójában. „Bodzavirág és disznózsír” – ismételgette, amíg utána nem tudtam mondani. Egy napon felkereste egy férfi, akinek a lábán gennyes seb éktelenkedett; Georgia bedörzsölte a sebet a főzettel. A férfi cserébe adott neki egy ivótököt, a saját készletéből, amelyben erős illatú folyadék kotyogott. Georgia nagyot kortyolt belőle, majd kitátotta a száját, mintha csak tüzet okádna. „Itóka” – mondta. Minden szót elismételtem, amely Georgia szájából elhangzott. Pár hónap alatt sikerült megszoknom a beszédét. Egyre inkább követni tudtam a szavait, így világossá vált számomra, hogy valójában két különböző nyelvet tanít nekem. Akárcsak a maninka és a bamana – más nyelvek voltak, mégis rokonok. Az egyik egy kicsit hasonlított hangzásában a másikhoz. Az egyik nyelven Georgia akkor beszélt, amikor egyedül volt a négerekkel az ültetvényen, ezt a nyelvet gullahnak 10 nevezte. A másikon Robinson Applebyvel és a többi fehérrel beszélt, ezt a nyelvet pedig angolnak hívta. „Tesvér tolvaj volt mi disznaj” – így hangzott gullah nyelven. „A testvér elrabolta a mi disznónkat” – ezt kellett mondani a fehér embernek. Úgy is lehetett fogalmazni, hogy „a nap száraza biza kiszítta a tengeri”. Azt is meg kellett azonban tanulnom, hogy a „szárazság tönkretette a kukoricát”. „Buckra nekünk ad a féjit, a meg eszi a hátsófelit” – hangzott Georgia szokásos módján, de meg kellett tanulnom ezt másképpen is mondani: „A fehér ember nekünk adta a fejét, ők pedig megették a püspökfalatját.” A négerek buckrának nevezték a fehéreket, de Georgia figyelmeztetett, hogy soha ne hívjam „fehérnek” őket. 10

A gullah a dél-Karolinában és Georgia államban élő rabszolgák leszármazotainak nyelve. A nyelv alapja az angol, rengeteg afrikai jövevényszót tartalmaz, valamint sok kreol nyelvből is kölcsönzött kifejezéseket.

– Ha egy fehér embert fehérnek nevezel, akkor bizony kékrezöldre ver. – Hát minek nevezzem? – kérdeztem. Azt a férfit, akié a birtok volt, „Apbee uraságnak” kell szólítani, magyarázta Georgia, ha azonban az úr szól hozzám, akkor „Appleby uraság” néven szokta nevezni magát. A feleségét „nagyságának” vagy „a nagyságának” kellett szólítani. A leckéknek sohasem akart vége szakadni. Appleby keresztneve Robinson volt, ám egész biztosan megvertek volna, ha egy buckrát a keresztnevén szólítok. Ha nem tudtam egy fehér ember vezetéknevét, akkor az „uraság” vagy a „nagysága” is megtette. Nem volt szabad a buckra szemébe nézni, amikor beszélt hozzám, és nem viselkedhettem úgy, mintha többet tudnék nála. Ugyanúgy ostobaság lenne volna ostobának tettetni magam, tette hozzá Georgia. A legjobb megoldás, ha úgy követem a buckrák beszélgetését, mint egy jól nevelt kutya. Minden tőlem telhetőt el kellett követnem, hogy távol tartsam magam Applebytől, ha egyedül voltam. Végül Georgia a lelkemre kötötte: sohasem szabad elfelejtenem, hogy a buckrák nem tudnak gullah nyelven. Csakis a saját nyelvükön értenek. Nem szabad hát megtanítanom a buckrákat egyetlen néger szóra vagy kifejezésre sem, és nem árulhatom el azt sem, hogy megértem, amit egymás között beszélnek. Georgia nagyon elégedett volt, amiért gyorsan megtanultam a gullah nyelvet. Magával vitt az ültetvényen lakó többi nőhöz és férfihoz, hogy eldicsekedhessen a fejlődésemmel. – Úgy megtanulta, mint a, sicc! – újságolta. – Huss, huss, huss! A szavak úgy repülnek a szájából, mint a sas madarak. Felnevettem. Rendkívüli élvezettel hallgattam annak az asszonynak a beszédét. Minden alkalommal, amikor szóra nyitotta a száját, valami elképesztőt mondott. Volt valami abban, ahogyan beszélt, ami elviselhetőbbé tette az életet.

– Mondd csak, virágszálam – kérdezte egy napon –, Fomba miért nem beszél? Azt feleltem, hogy megnémult a nagy hajón. – Átszelte veled a nagy folyót? – Igen. Georgia bólintott, kezét a vállamra tette. – Átvágtál a nagy folyón, és lángol a fejed. A felnőtt férfi is átvágott a folyón, és örökre befogta a száját. – Látszott, hogy Georgia erősen gondolkodik, megpróbálja kihámozni a dolog értelmét. Keresztbe fonta maga előtt a karját, két tenyerét pedig a hóna alá dugta. – Mocskos egy folyón vágtatok ti át, ha még az ember szava is eláll tőle. Nem árultam el Georgiának, hogy Fomba woloso volt a falunkig bán. Nem akartam, hogy bárki tudjon róla. – Jól dolgozik – mondtam. – Erős, mint a bivaly. – Tudom – felelte Georgia. – Tegnap felemelt egy disznót a földről, azután fel kötözte a vörös tölgyre, hogy kivérezzen. Elég munka lett volna három embernek is, de Fomba egyedül kötözte fel a disznót a fára. Azt akartam, hogy Fomba életben maradjon. Meglehetősen aggasztott, hogy nem beszél. Megtanultam, hogy ezen az ültetvényen kétféle rab él. Voltak „értelmes négerek”, akárcsak én, akik tudtak a toubabok nyelvén beszélni és megértették a parancsaikat. Azután ott voltak a többiek, az „értelmetlen” négerek, akik egyáltalán nem tudtak beszélni a toubabokkal, így hát sohasem kaptak könnyebb munkát, sohasem tanították őket érdekes dolgokra, sohasem kaptak bőséges élelmet, sem más kedvezményeket. Arra gondoltam, ha köztudottá válik, hogy Fomba teljesen egyedül fel tud emelni és ki tud véreztetni egy disznót, talán gondoskodnak róla, és békén hagyják. Annyira már ismertem, hogy tudjam, megzavarodik és feszült lesz, ha sarokba szorítják.

Amikor azonban hagyták, hadd dobáljon égetett meszet a tóba, hogy elkábítsa és kimerje a halakat, akkor jól elboldogult. Erős volt, és megbízható. Mindennél jobban vágytam arra, hogy az is maradjon. Csakis erős embereket akartam látni magam körül.

Egy napon, amikor a szúnyogok különösen kegyetlenül csíptek, Maned egyszer csak félbeszakította a munkánkat, amint Georgiával a mosóteknőknél dolgoztunk. Utasított, hogy menjek vele. – Hagyd már békében ezt a lányt! – morogta Georgia. – Olyan szorgosan dolgozik, mint a fészekrakó madár. Mamed félretolta Georgiát, és vasmarkával elkapta a csuklómat. Szorítása a bilincseket juttatta eszembe a rabszolgaszállító hajón. Georgia leengedte a karját, és utánunk kiáltott. – Velem gyűlik meg a bajod, ha csak egy ujjal is hozzáérsz ahhoz a lányhoz! Mamed a kunyhók felé tartott, maga után húzva engem is. Valami gond volt a térdével – a jobb oldalival, ahol a nádpálcáját is tartotta –, mert nem hajlott rendesen. Ám ez nem tartotta vissza attól, hogy gyorsan szedje a lábát, sőt le sem gyengítette. A nadrágja térdmagasságban le volt vágva, és a lábszárán úgy izegtek-mozogtak az izmok, mintha kígyók tekeregtek volna a bőre alatt. Ezüstszürke haja nem volt olyan göndör, mint az enyém, és világosabbnak tűnt a többiekénél az ültetvényen. Amikor Georgia már nem látott minket, Mamed elengedte a csuklómat, és előrement a fák közé. Egy tisztáshoz értünk. Nagy, zsúpfedeles tetőt láttam, amely magas póznákon állt, falak és ajtók nélkül. A tető csupán árnyékul szolgált, alatta szögletes, ciprusfa kádak voltak elhelyezve. Hat kád állt egymás mellett, három-három egy-egy sorban, és bűzlöttek a húgytól. A kádak

mindkét sorban lépcsőzetesen voltak felállítva, egyikből a másikba csövek vezettek. Mamed a kezembe adott egy fenyőgallyat és egy kefét. Megmutatta, hogyan másszak be a kádakba, hogyan kell a kefét belemártani a lúgos vízbe, majd tisztára dörzsölni a fát. Azután figyelte, vajon követem-e az utasításait. Kemény munka volt, de megmutattam, hogy gyorsan tanulok, és jól elvégzem a munkát. Nem kívántam magamra haragítani. Éjszaka megkérdeztem Georgiát, miért kell kitakarítani a kádakat. – Az indigónak – felelte. – Indigó – ismételtem utána. Georgia azt mesélte, hogy az indigónak a buckrák ruhájának befestéséhez van köze. Fel nem foghattam, mi köze lehet a ruhákhoz annak, hogy én egy üres fakádat pucolok tisztára. Georgia elmagyarázta, hogy amíg odavoltam Mameddel dolgozni, a férfiakkal kötegszámra hordták be a rozsét az egyik tisztásról. – Kígyómarós, darázscsípős, bogármászós, semmire nem jó, piszkos munka – morogta Georgia. Nap nap után Mamed visszavitt a kádakat tisztítani. Egyik nap káddörzsölés közben felnéztem, és észrevettem, hogy Appleby közeledik félénk. Mamed akkor rám üvöltött, hogy kihagytam egy piszkos foltot, majd megütött a nádpálcával. Éreztem, hogy Appleby szeme túlságosan sokáig időzik a tagjaimon, és örültem a kendervászon ruhának, nem számított, milyen durva anyagból készült, mert eltakarta a testemet. Appleby hamar magunkra hagyott minket, és folytattam a munkámat, nem zavartatva a továbbiakban Mamed nádpálcájától. Amikor Mamed egyedül volt velem, és a munkámat felügyelte, nem használta a négerek szavajárását, hanem a buckrák nyelvén beszélt. Eszembe jutott, hogy ennek valami köze lehet Mamed külsejéhez. Sokkal világosabb volt a bőre, mint az enyém, de

sötétebb, mint a buckráké. Azon töprengtem, kik lehettek a szülei, de nem mertem megkérdezni. Mamed végül egyre gyakrabban hagyott egyedül, hogy takarítsam a mocskos foltokat. „Eddig pucold” – parancsolta, a kádra mutatva. Amikor visszajött, ellenőrizte, hogy elértem-e a kitűzött célt. Igyekeztem gyorsan elvégezni a munkát, hogy elkerüljem a pálcaverést. Hogy jobban teljen az idő, elképzeltem, miként biztatna az apám. Milyen más lett volna minden az apám mellett! Egy apával, aki a saját nyelvemen beszélt volna hozzám, megmutatva, miként kerülhetem el a verést, és hogy a csuklómat egy nagy, erős ember szorongassa. Megtanított volna, hogyan éljek ezen a földön. Rettenetesen vágytam valakire, aki mindent tud rólam, és azt is pontosan tudja, milyen tanácsokra van szükségem. A fejemben megpróbáltam felidézni apám halk és megnyugtató hangját, ahogyan ujjaival gyengéden megsimogatja a karomat. Ezt akarják, Aminata, így fogod túlélni a nehézségeket. Itt van például a csirke. Ezen a helyen nem véreztetik ki a csirkét, csak lecsapják a fejét és kitépik a belsőségeket. Ha tudod, kerüld a disznóhúst, de túlságosan ne aggódj miatta! Új földön élsz, új országban laksz már. Tegyél meg mindent a túlélésedért! Figyelek rád, leányom. A csillagok a szemeim, látlak téged ebben az új világban is. Átkeltél a nagy folyón, és most már életben kell maradnod. Mamed napjában többször is visszajött ellenőrizni a munkámat, morogva biccentett, néha pedig hozott enni és inni is. Hét nap kemény munka után a kádak olyan tiszták lettek, ahogyan azt Mamed elvárta. Este az ágyunkban Georgia elmesélte, hogy hallotta Mamed dicsérő szavait, milyen jó munkát végeztem. – Mamed honnan származik? – kérdeztem. – Ő is csak egy néger – felelte. – Itt született a karolinai ültetvényeken.

Egy pillanatra elhallgattam, fülelve, hogyan ejti ki Georgia az új szót. Miközben törtem a fejemet, miként nyújtja el a hangokat, szinte szünetet tartva a szótagok között, Georgia már újabb titkot súgott meg. – Mamed anyja Afrikából származik. – Tényleg? – kiáltottam. – Csendesebben, kiscsibém! Megragadtam a csuklóját. – Mamed anyukája afrikai? – suttogtam. – Aha. – Honnan származik? – Engedd el a kezem, kislány! Elengedtem a csuklóját. – De hát honnan származik Mamed anyja? – Egyik afrikai olyan, mint a másik. Mit tudom én? – Életben van még az anyja? – Már réges-rég halott. – Ismerted? – Sohasem találkoztam vele, de ez még nem minden – folytatta Georgia. – Mi tudsz még? – Mamed apja buckra volt. Saját ültetvénnyel a Coosawszigeten. – Él még az apukája? – Halott, akárcsak az anyja. – De hát miként történt, hogy Mamed rabszolga lett? – Felügyelő – helyesbített Georgia. – Talán nem rabszolga ő is? – De igen. Csak sokkal előkelőbb ám, mint te vagy én. – De az apja buckra volt?

– Ez a színtiszta igazság – bizonygatta Georgia. – Akkor miért lett Mamedből rabszolga? – Rabszolga az anyád, te is rabszolga vagy. Rabszolga az apád, te is rabszolga vagy. Akinek néger vér csörgedezik az ereiben, az bizony rabszolga, ez már csak így megy. Meg akartam kérdezni, hogyan került Mamed a mi ültetvényünkre, de Georgia máris felelt ki nem mondott kérdésemre. – Amikor Mamed anyja eltávozott, a buckra apja eladta öt Apbee uraságnak. Elnémultam egy időre, de képtelen voltam elaludni. Felfoghatatlannak tűnt, hogy kádat kell takarítanom, ruhát mosnom és csirkét pucolnom egy olyan ember számára, aki még csak nem is él velünk. Hogyan történhetett, hogy hirtelen a tulajdonosommá vált, és az összes többi rabszolgáé az ültetvényen? Azon morfondíroztam, vajon mindig birtokol-e engem, vagy csak amikor éppen neki dolgozom. Vajon akkor is a tulajdona vagyok, amikor alszom? Georgia hangosan horkolt, de nem tudtam türtőztetni magam, és megráztam a vállát. – Mi az? – kérdezte. – Mi jelent az, amikor az ember rabszolga? – Ne ébressz fel a buta kérdéseiddel! – Mégis hogyan birtokol minket az a buckra? – faggattam. – Minden elképzelhető módon. – Na és ha mi nem…? – Nem mi? – Nem dolgozunk. – Ha nem dolgozol, hát meghalsz – közölte Georgia. – A buckra növényeket termeszt, amiket gondozni kell, és háza van, amit fel kell építeni. Ha pedig nem teljesíted a parancsait, akkor meghalsz.

– Mielőtt mi nem voltunk, a négerek előtt, az afrikaiak előtt, ki végezte a munkát? – Éppen valami szépet álmodtam. Miért zavarsz engem ezzel a sok beszéddel? Ki? Mit? Miért? Kislány, holtfáradt vagyok. Még mindig ügy érzem, mintha a fát hurcolnám. Hanyatt feküdtem, és összeszorítottam a számat. Talán máskor feltehetem a kérdéseimet. Megtanultam végre beszélni az asszonnyal, és az agyamat elárasztották a kérdések. Georgia távolabb húzódott az ágyban, úgy maradt egy pillanatra, nagyot horkantott, majd újra felém fordult. Játékosan rácsapott a kezemre. – A szülőföldeden az afrikaiak folyton ugatnak? – Nem többet, mint te – vágtam vissza. – Amikor beindulsz, úgy ugatsz, mint egy kutya, aminek tüzet fogott a farka. Georgia nevetve kikászálódott az ágyból, hogy könnyítsen magán az ajtón kívül lévő vödörbe. Amikor visszajött, így szólt: –A te afrikai szád olyan, mint egy vágtató ló. Lassítsd le és tartsd féken, virágszálam, vagy nekimész egy fának! Most hagyj aludni, mielőtt elverlek! – Azzal megpaskolta a hátamat, az oldalára fordult, és hamarosan újra horkolni kezdett. Kis időbe telt, mire elaludtam, de jóleső érzéssel töltött el Georgia horkolása és testének melege, amely szétáradt az ágyon.

Egy holdfázissal később Mamed magával vitt egy kisebb csapat négert – közöttük Georgiát, Fombát és engem – egy szántóföldre. Magokat vetettünk a felügyelete alatt. Olyan volt, mint otthon. A sarkammal lyukat ástam, beleejtettem a magot, a másik lábammal pedig betemettem a lyukat. Mamed elismerő pillantással nyugtázta, milyen ügyes vagyok. A férfiak azonban hosszú kapákat használtak, és sokkal gyorsabban haladtak.

Együtt énekeltünk a közelünkben dolgozó emberekkel, és igen gyakran Georgia vitte a prímet. Kiástuk a lyukat, elvetettük a magokat, betakartuk a lyukat, azután kezdtük elölről az egészet, mindenki a saját sorában dolgozva, miközben Georgia panaszos hangján énekelt. Sohasem tudtam meg, hol tanulta Georgia a dalait. Időnként csak úgy egyedül énekelte őket, máskor megvárta, amíg minden sor után énekelve felelgettünk. Amikor együtt énekeltünk, a válaszok ritmusára vetettük a magokat is. A vetés utolsó napján, amint kiástuk a lyukakat, Georgia elénekelt egy sort. Volt egy öregapám, de már régen meghalt. Erre mi a lyukba ejtettük a magot, és énekelve feleltünk. De már régen meghalt. Fomba, aki a tőlem balra lévő sorban dolgozott, szintén a lyukba dobta a magot, de nem énekelt. Betakartuk a lyukakat, előrébb léptünk, és egy pillanatra megálltunk. Akkor Georgia elénekelte a következő sort. Tíz köteg rőzsét hordtunk be a tűző napon. Újabb lyukat ástunk, beledobtuk a magot, és együtt énekeltem a többiekkel. Rőzsét hordtunk be a napon. Amint Georgia a következő sort énekelte volna, a lábam már készenlétben állt, hogy kiássam a következő lyukat. Georgia elkezdett énekelni, én pedig lábamat a földhöz csapva rátapostam egy kígyóra. A kígyó hirtelen elkezdett sziszegni és tekeregni, csapkodó nyelvvel. Felsikoltottam. Fomba odaugrott mellém, majd kapájával azonnal lecsapta és szétlapította a kígyó fejét. Mielőtt köszönetet mondhattam volna, egyik kezével felemelte a kígyó fejét, a másikkal a még remegő testét, és mind a kettőt messzire hajította. – Ó, te falu bolondja! – rivallt rá Georgia, és adott neki egy pofont. Odafutott, ahová Fomba a kígyót dobta, és visszahozta az elpusztított testet.

Aznap este megnyúzta a kígyót, olajat dörzsölt a bőrbe, és beolajozva tartotta napokig. Végül kiszárította a beolajozott bőrt, és a vasárnapi ünnepi kalapjára tekerte díszítésképpen. Széles karimájú szalmakalap volt, kék és zöld pávatollal díszítve, amelyek hetykén ágaskodtak. – Kígyó vagy uraság, mind egyre megy – mondta Georgia. – Hordjad a ruháit, mert szerencsét hoz! Alig tizenöt nap múlva a növénykék lassan kibújtak a homokos földből. Mamed szigorú felügyelete alatt egy vödörrel locsoltam őket, és a növénykék szépen ki is hajtottak. Amint egyre szélesebb leveleket kezdtek növeszteni, Mamed rám bízott tíz sor növényt mindennap. Az volt a feladatom, hogy összegyűjtsem a növényekről a szöcskéket. Nagyon szigorúan rám parancsolt, nehogy megsértsem a növényeket, vagy ledörzsöljem a finom, molyhos leveleket. Csak annyit kértek tőlem, hogy óvatosan összegyűjtsem a rovarokat, szétnyomjam, majd beledobjam őket egy vödörbe, és így folytassam, egyik növénytől a másikig. Mamed úgy ügyelt a levelekre, mintha egyenként ismerné mindet, és nem tudná elviselni a gondolatot, hogy rovarokkal kell osztoznia rajtuk. Naponta tíz sor növényt tisztogattam meg a rovaroktól, napokon keresztül, miközben egyre magasabbra nőttek.

Appleby uraság nagy házát egy néger asszony takarította, aki a kisbabáját afrikai módon kötözte a hátára munka közben. Egy kis sárkunyhóban lakott, távol a többiektől, és nem volt túl sok szava senkihez. Amikor már egészen jól beszéltem gullah nyelven, elmentem meglátogatni az asszonyt a házában, amint éppen saját kis kertjében dolgozott. – Jó estét, Cindy-Lou! – köszöntöttem. Válaszképpen felmordult, és csak gyomlált tovább.

– Mindannyian afrikai módon hordjátok a gyermekeiteket. Megint morgott, de nem válaszolt semmit. – Fomba és én ugyanabból a faluból származunk – folytattam. – Bayóban mi is éppen úgy hordjuk a kisbabákat, mint… – Ezen a földön születtem, és most a paszulyt karózom. Szóval, ne karattyolj itt nekem semmiféle Afrikáról! Aznap este, amikor végre ágyba kerültünk, Georgia rám förmedt. – Ne jártasd a szádat folyton Afrikáról! – korholt. – Legközelebb fogd be a szádat, ha egy négerrel találkozol, vagy ha fehér embert látsz, akár a lován ül, akár a hátsóján! Ne fecsegj arról, milyen volt otthon, meg minden, különben a karolinai buckra kiveri belőled Afrikát! Másnap este, miközben Georgia figyelte, amint eszek, és kijelentette, hogy most már tapadt némi hús a csontomra, Appleby lépett a házunkba. Magas volt, arca simára borotvált, feszes nadrágot és finom bőrből készült lovaglócsizmát viselt. Tisztában voltam azzal, hogy nem szabad bíznom benne, mégis – tisztes távolból ugyan – szerettem volna többet megtudni róla. Feszülten lestem minden szavukat, miközben Georgiával tárgyaltak. Arról beszélt, hogy a másik szigeten egy nőnek gondjai vannak. – Ha dolgoznom kell egész éjjel, akkor nem dolgozok holnap – jelentette ki Georgia. – Csak délelőtt – felelte Appleby. Georgia nem tágított. Amikor Appleby végül engedett, Georgia ragaszkodott hozzá, hogy a férfi hozzon neki egy „csecsemő méretű” mozsarat mozsártörővel együtt Charles Townból. Appleby beleegyezett. Georgia összeszedte egy kendőbe a főzeteit, bájitalait, gyógynövényeit, azután megragadta a kezemet. – Csak te mehetsz – mondta Appleby.

– Velem jön a lány is. – Akkor siessetek! Olyan gyorsan mentünk Georgiával, ahogy csak a lábunk bírta, így is alig tudtunk lépést tartani Appleby hosszú lépteivel. Georgia hangosan zihált, mintha eldugult volna az orra. Egyszer csak találkoztunk egy négerrel, aki az ültetvényen dolgozott, úgy hívták, Happy Jack, és kétlovas kocsival várt minket. Georgiával felmásztunk a lovas kocsira, majd végigdöcögve egy hepehupás úton, a mólóhoz értünk. Beültettek minket egy kenuba, amelyet egy ciprus kivájt törzséből faragtak, két oldalához pedig egy-egy farönköt kötöztek. Négerek álltak a kenuban, a szomszédos ültetvényről, és hosszú botjaikkal átlökdöstek minket a vízen. Egész idő alatt, amíg a kenuban ültünk, Georgia az evezősöket faggatta. Nagyon gyorsan beszélt, és világos volt, hogy Appleby egy szavát sem érti, sőt még csak nem is figyel Georgia kérdéseire. „Hová lett Öreg Joe? – kérdezte Georgia. – És Quaco? Mi történt Sallyvel, miután elvitték a St. Helena-szigetről?” Nagyjából értettem, amit az evezősök válaszoltak neki. Megérkeztünk egy másik szigetre, ahol lovas kocsival elvittek minket egy kunyhóhoz, amelyben egy asszony vajúdott. Mielőtt beléptünk, Georgia megszólította az ültetvény buckra főnökét. – Uraság, adjon nekem pipát és dohányt – mondta – meg két ölnyi Charles Town-i vörös szövetet! – Kaphatsz két pipát és dohányt, de semmi egyebet – felelte a férfi. Georgia bólintott, és beléptünk a kunyhóba. Egy asszony feküdt az ágyon három égő gyertya fényében. Georgia a buckra férfitól tiszta ruhát és három ivótök meleg vizet kért, azután elhessegette Applebyvel együtt. Georgia elővett a batyujából egy lopótököt, teli olajjal.

– Ülj le mellé és beszélj hozzá! – utasított. Amíg Georgia beolajozta a jobb kezét, széttárta a nő lábát és becsúsztatta ujjait a lába közé, a terhes asszony szemébe néztem és megkérdeztem, hogy hívják. Nem válaszolt. – Mi a neved? – kérdeztem újra. Semmi válasz. – Azt kérdezte, hogy hívnak – szólt rá Georgia. Még mindig semmi válasz. Az asszony halálra volt rémülve. Amikor ismét feltettem a kérdést, ezúttal bamana nyelven, hirtelen kikerekedett a szeme. Amikor fulfulde nyelven is megismételtem, végre elkezdtek ömleni belőle a szavak. Georgia oldalba bökött, és azt mondta: – Jó, hogy itt vagy, lányom. Az asszonyt Falishának hívták, és azt mesélte, hogy nemrég, alig néhány hónapja szelte át a nagy folyót. Falisha megragadta a kezemet, és a fájdalomtól hátrafeszült a háta. – Lélegezz szaporán és aprókat, amikor jönnek a fájások! – tanácsoltam. Georgia akkor Falisha hasára fektette a kezemet. Megfogtam egyik helyen, azután kicsit távolabb, majd egy másik helyen is. Georgia megkérdezte, hogy éreztem-e valamit. – Két kisbaba – feleltem. Georgia szája tátva maradt. – Honnan tudod? – Meséltem már, hogy édesanyám megtanított bábáskodni. – Hasznát vennénk most az anyádnak – mondta Georgia. – Ez az asszony meg is halhat itt nekünk. Falisha egész éjszaka vajúdott, a fájdalom hullámai átjárták a testét, de a fájások között csak beszélt és beszélt, mintha nem beszélt volna egyetlen embertársához sem, hónapok óta. Elmesélte, hogy két gyermeke maradt otthon, a férjével együtt rabolták el, de a férje meghalt az átkelés során. Nem akartam

többet hallani, és nem is kérdeztem tőle semmit, remélve, hogy kifárad és elcsendesedik. Falishának azonban be nem állt a szája. Az egyik gyermeke három, a másik öt esős évszakot élt meg. Sajnos fogalma sem volt róla, hogy most hol vannak, ki viseli a gondjukat. Megkönnyebbültem, amikor végre abbahagyta a beszédet, és hosszan, halkan, mély torokhangon felnyögött. Falisha nem várt utasításokra. Emberfeletti erővel tolta a kisbabát a saját ritmusában, és több próbálkozás után elő is bújt egy gyermek feje. Újra nyomott, és előbukkant a válla, majd az apró fenék és a kis lábak is kijöttek. Georgia bebugyolálta a kisbabát, és átnyújtotta nekem, hogy fogjam a karomban. A babának apró, pisze orra volt, és csücsöri szája. Azon tűnődtem, vajon mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy felfogja, nem élhet olyan szabadon, ahogyan szeretne. Falisha fürgén kapkodta a levegőt. – Fiad született! – adtam hírül. Falisha halványan elmosolyodott, de nem volt ereje a beszédhez. – Még egy másik babát is meg kell szülnöd – mondtam neki. Az első csecsemő felsírt. – Jól van. Lélegzik a kisfiú – suttogta Falisha. – Én most meghalok. Neveld fel a gyermekemet, fula lány, mert meghalok! – Senki nem hal meg – tiltakoztam. – Még egy másik gyermek is van a méhedben. Falisha elszunnyadt. Magamhoz szorítottam a kisbabát, amíg el nem aludt. – Szép kis halandzsa nyelvet beszéltek! – jegyezte meg Georgia. – Fulfulde – feleltem. – Fu, micsoda? – A nyelvünk – magyaráztam. – Ügy hívják, hogy fulfulde.

Georgia megrándította a vállát. Rágyújtott a pipájára, és pöfékelni kezdett. Nem akartam felébreszteni az anyát vagy a kisbabát, de már napok óta fel akartam tenni Georgiának egy kérdést. Suttogva így szóltam hozzá: – Már régóta szeretnék megtalálni egy embert. Chekura a neve. Georgia felkapta a fejét, és fürkészően nézett rám. – Túl fiatal vagy te még a férfiakhoz. – Nem a férjem – feleltem. – Együtt szeltük át a nagy vizet. Olyan, mintha a bátyám volna. – A bátyád – fintorgott gunyorosan. Ám komoly tekintetemet látva Georgia ellágyult. – Ha itt van Dél-Karolinában, akkor egyszer csak bele fog akadni a halászhálóba. – Halászháló – ismételtem. – megvan a magunk módja – magyarázta Georgia türelmesen. – A négerek szája olyan, mint a folyó. Szavaink messze úsznak ezen a folyón, Savannah-tól egészen St. Helénáig, onnan Charles Townig, és még tovább. Hallottam ám, hogy Virginiáig és vissza is eljutott már hír. Szavainkat messzebbre sodorja a víz, mint ameddig az ember eljut a parton. Ha megtalálunk valakit, felbukkan a halászhálóban. – Még nem is férfi – mondtam. – Csak egy fiú. Chekurának hívják. – Ha itt van a közelben, megtaláljuk a halászhálóban. Vagy talán előbb ez a fiú lel rád – felelte Georgia, miközben hüvelykujjával dohányt tömött a pipába. – Szívol te is? – kérdezte. Megráztam a fejemet. – A hívők nem dohányoznak. – A hívők? Az égre mutattam.

– Allah. – Miről beszélsz, lányom? – Isten – magyaráztam. – Mi köze ennek Istenhez? – kérdezte Georgia. – Isten azt mondja, nincs dohányzás. A szent könyv szerint nem szabad rágyújtani. – Ne beszélj itt könyvekről! Azt egyáltalán nem szeretik a buckrák. Teljesen összezavarodtam. Emlékeztem, hogy a gyógyító valamibe könyvet olvasott a kabinjában a lámpája fényénél. – Mi köze ennek Istenhez? – ismételte meg Georgia a kérdést. – Isten nem szereti a dohányt – mondtam. – Ki hallott már ilyet? – csapott Georgia a combjára. – Apbee uraság hisz Istenben, mégis füstöl. Az ültetvényünkön két néger állandóan arról beszél, hogy Jézus így, Jézus úgy, aztán ők is füstölnek. Van, aki hisz Istenben, és van olyan is, aki nem, de én még nem láttam olyan négert Karolinában, aki ne lenne oda a dohányért. Nem tudtam, hogyan magyarázzam el Georgiának, hogy az én hitem szerint a pálmabor és a dohány tilos, de a kóladió ellen nincs semmi kifogásom. Nem láttám kóladiót azóta, hogy elhagytam a hazámat. A Koránt túlságosán is bonyolult lett volna elmagyarázni. A kisbaba felsírt. Georgia elvette tőlem, és a szájába nyomta Falisha mellét. A csecsemő mohón nekilátott a tejnek. – Ez majd felébreszti Falishát – mondta Georgia. Pontosan így is történt, Falisha felébredt, és újra elkezdett nyomni. A második baba már sokkal gyorsabban világra jött. Kislány született, de szürke és mozdulatlan volt. Georgia elvágta a köldökzsinórt, és gondosan fülelt, hátha meghallja a lélegzését vagy a szívverését, de egyik sem hallatszott. Teljesen begöngyölte hát a kisbabát.

– Hol a második? – kérdezte Falisha. – Meghalt – feleltem. – Lány volt? – Igen. – Mindig szerettem volna egy kislányt. – Falisha arcát a kezébe temetve, mozdulatlanul feküdt az ágyon. Megsimogattam a haját, de Falisha nem mozdult. Felálltam, hogy levegőzzek egy kicsit odakinn. A csillagok fényesen ragyogtak aznap éjjel, a kabócák végtelen éneküket zengték. Az égbolt tökéletes volt, hogyan lehetett akkor a föld olyan végtelenül romlott? Georgia utánam jött. – Sietnünk kell, a buckra mindjárt visszajön, A második gyermek a mi titkunk marad, senki nem szerezhet tudomást róla. Falishának csak egy kisfia született. Hallod? Mondd meg neki is! Georgia becsomagolta a batyujába a halott kisbabát, és a ruhájába rejtette. A fiút Falisha mellén hagytuk, hadd szopjon. Mire visszaértünk az Appleby-ültetvényre, a napfény már derengett a keleti égbolton. Egy pillanatra megálltunk az ajtóban. Amikor megbizonyosodtunk róla, hogy minden csendes, Georgia elvitt az erdő sűrűjébe, hogy eltemessük a halott ikertestvért. Azután gyorsan ágyba bújtunk. – Sohasem láttam még afrikait ilyen gyorsan tanulni – mondta Georgia, megsimogatva a hajamat. – De légy óvatos, kislány! Túl sokat tudsz. Ezért egyszer még megölnek. – Elpusztíthatatlan vagyok – mondtam. – Hát, pedig félholt voltál, amikor összekapartalak az udvaron – felelte Georgia. – De most nagyon is örülök, hogy életben maradtál.

Az idő egyre melegebbre fordult, a levegő is párásabb lett. Amint a hús gyarapodott a csontomon, amire Georgia olyan büszke volt, úgy tért vissza minden hónapban a vérzésem is. A meleg az otthonomra emlékeztetett, de a fülledt levegő nedves takaróként nehezedett a váltamra. Tanúja voltam az első viharnak, amelyet még sok másik követett. Egy késő délután feketedni kezdtek a gyapjas felhők az égen. Mielőtt vége lett a napnak, megváltoztak a fények, mintha hirtelen beesteledett volna. Lecsapott a közelben egy villám, az ég egyre hangosabban dörgött, azután szinte felrobbant. Georgia azonnal elrántott a mosókádtól. – A villám megsüt, mint egy darab szalonnát! – Bevonszolt a házába, és átkarolta a vállamat. – Remélem, hogy a tető kitart. Nem egyszerű eső volt. Ügy zuhogott, mintha ezernyi vödörből öntötték volna a vizet. Két fa is kidőlt a viharban, egy harmadikba pedig villám csapott, és széthasította. A mi tetőnk kitartott, de egy másik beszakadt. Hallottuk, ahogyan a lakók kiabálva menekülnek lerombolt otthonukból, egy másik házban keresve menedéket. Kis idő múltán a rohamnak olyan gyorsan vége lett, ahogyan elkezdődött. Az ég kitisztult, a felhőket elfújta a szél, és az eső utáni hűvös levegő hamarosan ismét fülledtté vált a melegben. Georgia mindig magával vitt, valahányszor bábáskodnia kellett egy vajúdó nő mellett az ültetvényen vagy a szomszédos szigeteken. Minden harmadik csecsemő halva született, vagy hamar meghalt, és több anya is életét vesztette szülés közben. Szerettem Georgiával lenni, de gyűlöltem a halál és a betegségek pusztításának látványát. Georgia nem akart egyedül hagyni az ültetvényen, folyton azt hajtogatta, hogy nem vagyok biztonságban nélküle. Könyörögtem, hadd maradjak, amikor már előre tudta, hogy egy vajúdó asszony haldoklik. Nem csak anyák és újszülött gyermekek haltak meg. Sokan életüket vesztették, buckrák és felnőtt négerek is. A csontjukig

hatoló láz vitte el őket. Georgia mesélte, hogy a buckrák félnek a délvidéki mocsarak gőzölgéseitől. Az év legmelegebb felét, amelyet Georgia csupán beteg évszaknak nevezett, Appleby szinte teljes mértékben az ültetvénytől távol töltötte. Georgiát az egész délvidéken gyógyítóként és bábaaszszonyként ismerték. Gyakorta keresték fel buckra vagy néger felügyelők a szomszédos ültetvényekről, hogy a szolgálatait kérjék, és Georgia minden alkalommal ragaszkodott valamilyen fizetséghez. Egy dologra mindennél – a rumnál, dohánynál és az élénk színű ruháknál is – jobban vágyott, és az bizony nem volt más, mint a kínafa kérge. 11 Appleby és a többi ültetvényes kénytelen volt a Charles Town-i piacról beszerezni számára a becses kérget, és zsörtölődtek vele, amiért ilyen drága fizetséget kér. Néha Georgiának tíz szülést is el kellett vállalnia, hogy egy tasakkal kaphasson. Amikor hozzájutott a kéreghez, megszárította, egy részét porrá törte maroknyi mozsarában, vigyázva, nehogy akár egy szem is kárba vesszen. Azután egy bőrzacskóban tárolta a házában, a gerendára akasztva, a többi darabkáját pedig elrágicsálta. Engem is kínált, de túlságosan keserű volt az íze. Rajtam és Happy Jacken kívül, akit időnként az ágyába fogadott, Georgia senkit sem engedett a házába lépni. Nem akarta, hogy bárki matatni kezdjen az általa gyűjtött porok és növényi gyökerek között, és különösen a kínafa kérgét féltette, amelyről úgy tartotta, hogy a legjobb gyógyszer a lázra. Georgia különböző, kék színű tasakokban tartotta a gyógynövényeit. Megtanított nekem minden apró részletet velük kapcsolatban. A kékesfekete tasakban kakukkfüvet tárolt, amelyet a szülés meggyorsítására használt, valamint a méhlepény eltávolítására. A sötétkék tasakban, amely olyan volt, akár a mély víz, a csattanómaszlag magját tartotta, amelyet Georgia titkos 11

A vörös kinafa egy örökzöld, trópusi kávéféle fafaj, kérgéből készül a kinin, amely fertőtlenitő hatású és a mocsárláz hatékony gyógyszere.

fegyverként őrzött, az őrület előidézésére. Egy égszínkék tasakba fenyőtűcsomókat gyűjtött, amelyekből nátha ellen teát főzött. Egy világoskék zacskóban édesköményt és ánizsmagot tartott, arra az esetre, ha valakit a szél bántott. – Ez mi? – kérdezte Georgia engem vizsgáztatva. – Sütni való banán és feketebeszterce keveréke. Kígyómarás ellen – feleltem. – Ügyes vagy. És ez? – Csombor menta a rovarok ellen. – Ne áruld el a buckrának, hogy vág az eszed, lányom! – figyelmeztetett. – Mert rögtön visznek a folyópartra, hogy belefojtsanak a vízbe. Nem sokkal az indigó elvetése után Georgia kijelentette, hogy nagyon beteggé fog tenni, de csupán azért, hogy később ne haljak meg. Azt mondta, időre van szükség a gyógyuláshoz, így hát ez most a legmegfelelőbb alkalom, hogy a végére járjunk. Járvány tört ki az országban, mesélte, Charles Townban, a délvidéken és a sűrűn lakott területeken. A járvány jön és megy, ám amikor újra kitör, nagyon sok életet követel magának. Georgia elmagyarázta, hogy egy öreg, délvidéki asszony tanította meg, miként lehet megelőzni a himlőt. – Gondoskodom rólad, hogy később ne halj meg. Tiltakoztam ellene, hogy bárhol is megvágjon a késével. – A karodnak csak egy icipici részén – erősködött. Változatlanul ellenálltam. – Ide nézz! – Georgia megmutatta a vállát és a hátát. Számos himlőfoltot fedeztem fel. – Ez minden, ami utána marad. Néhány apró folt. Megbetegítelek, de cserébe később nem fogsz meghalni. – Mikor? – Most. Az indigóaratás előtt van időd felépülni. – Mamed megver, ha nem dolgozom – érveltem.

– Mamed is tud róla. Évekkel ezelőtt őt is felvérteztem a himlő ellen. Erre könnyekben törtem ki. Georgia keményen kezébe fogta az államat. – Ezt hagyd abba! Meggyógyítalak téged is, mintha a saját vérem volnál. Georgia egy késsel belevágott az alkaromba. Az elképzelhető legszörnyűbb fájdalomra készültem, de nagyon gyorsan járt a keze, és csupán egy apró vágást ejtett rajtam, az sem volt mély. Belenyomott egy vékony fonalat, amely állítása szerint egy olyan embertől származott, akit ugyanilyen módon betegített meg. Összezárta a sebet, majd bodzás zsírt kent rá. – Ennyi az egész? – kérdeztem. – Egyelőre – felelte. – Nem lesz több vágás? – Nem lesz több vágás. De hamarosan beteg leszel. – Mikor? – Hét nap múlva. Georgia nem engedte, hogy kilépjek a kunyhójából. Bent kellett maradnom egész nap, a házban kellett ennem, még a dolgomat is a vödörbe végeztem. Majdnem megbolondultam az unalomtól. Jól éreztem magam, mégsem volt tennivalóm. Azon veszekedtem vele, miért kell nekem a sötét, nyirkos kunyhóban gubbasztani egész nap, de Georgia nem tágított. Azután hirtelen rám tort a láz. Úgy éreztem, szétrepednek a csontjaim és a hátam. Ám a láz hamar le is csillapodott. – Most már kimehetek? – kérdeztem. – Még nincs vége – válaszolta Georgia. A láz valóban visszatért. Annyira fajt a fejem, hogy le kellett feküdnöm, és a szememet eltakartam a fénytől. Amikor kihajoltam az ágyból, hogy hányjak, az egyik fogam a szemem

láttára esett a vödörbe. Másnapra sebek lepték el a szám és az orrom belsejét. – Olyan büdös leszel, hogy még magadat is utálni fogod – mondta Georgia. – De sose aggódj! Gyorsan elmúlik, nyoma sem marad a bűznek. Ne is törődj vele! Fekélyes kelések jelentek meg a testemen. A talpamat borító sebek fájtak a legjobban. Olyan átható bűzt árasztottak, hogy szégyelltem Georgia közelében lenni. Én magam is alig bírtam elviselni a büdösséget. – Ismerem ezt a szagot, már hozzászoktam. Ezek jó fekélyek – biztatott. – Hogy érted azt, hogy jó? – kérdeztem alig hallható suttogással. Nem bírtam kimászni az ágyból. Meg akartam halni. – Az egyik kelés itt, a másik ott. Nincsenek összetapadva. Csak tíz kelésed van. A tíz, az nagyon jó. Majdnem fél holdhónapig eltartott a betegség. A hólyagok lassan kezdtek behegedni. Ígéretet tettem, ha valaha felgyógyulok, sohasem fogok panaszkodni, még magamban sem, hogy keményen kell robotolnom a tűző napon vagy a buckrának kell dolgoznom. Erőm lassan visszatért, és már az ágyban is meg tudtam fordulni elviselhetetlen kínok nélkül. Később már fel is bírtam ülni, tettem pár lépést a kunyhóban, és pár falatot is legyűrtem vacsorára. Amikor az utolsó heg is leesett, Georgia kijelentette, hogy jobban vagyok. – Most már kimehetsz egy kicsit levegőzni – mondta. – Hamarosan úgyis újra munkába kell állnod. Georgia egész nyáron rajtam tartotta a szemét. – Könnyen kiheverted – állapította meg. – Éppen csak néhány himlőfoltod maradt, és egyik sem az arcodon. Azt feleltem, hogy ez nagy megkönnyebbülés nekem. – Jobb lett volna, ha az arcodon is marad néhány folt, csibém. – Miért?

– Kell neked valami, hogy elcsúnyítson. Olyan vagy most már, mint egy virágszál. S ez bizony nem jó hír.

Georgiának igaza lett. Rendbe jöttem, mire elérkezett az indigó betakarításának ideje. Az aratás előtti este Georgiával vödröket hordtunk ki az egyik raktárból, és a többi néger házai elé raktuk. – Ez mire kell? – kérdeztem. – A húgynak – mondta Georgia. Aznap éjjel mind az ötven rabszolga az Appleby-ültetvényen a vödrök fölé állva vagy guggolva vizelt. Másnap reggel Georgiával minden bűzlő vödröt lecipeltünk a kádakhoz, amelyeket tavasszal gondosan tisztára suvickoltam. Mire az összesét odahordtuk, Mamed és a többiek már felsorakoztak. Mamed kiadta az utasításokat, de Fombát és engem leszámítva mindenki tudta, mit kell tenni. Mamed beállította Fombát indigót vágni, és azt mondta neki, hogy a talajhoz minél közelebb vágja el a növényt. Fomba nem tudta követni az utasításokat. Mamed félrevonta, egy másik férfit állított a helyére, nekem pedig meghagyta, hogy szedjem fel az indigószárat és a leveleket, majd hordjam őket a kádakba. – Ne rohanj! – szólt rám Georgia, aki lihegve próbált lépést tartani velem. Megláttam Applebyt, amint szorgos csapatunkhoz közeledik. Néhány hónapja távol volt, és már meg is feledkeztem róla. – Apbee uraság figyel – suttogtam –, és Mamed azt mondta, hogy siessek. – De nem ennyire. Túl meleg van. Egész nap ki kell tartanod. Szép lassan dolgozz! Az indigó csúnyán összehasogatta a karomat. Igyekeztem hamar megszabadulni a növénytől, így hát sietve beledobtam a

köteget az egyik kádba. Ám akkor Mamed nádpálcája csattant a lábamon. Dühös voltam, amiért Mamed újra megütött, különösen miután tavasszal olyan keményen dolgoztam, hogy kitakarítsam a kádakat. Abban a pillanatban nem is féltem. Csupán haragos voltam. Mamed megragadta a karomat. – Óvatosan járj! – figyelmeztetett. – Siess, de ne rohanj! Az indigó olyan, mint egy alvó gyermek. Járj vele finoman, hogy fel ne ébredjen! Megpróbáltam lerázni magamról a kezét, de szorosan fogta a karomat. – Figyelj ide! – Azzal a Georgia karjában pihenő levelekre mutatott. – Látod azt a finom port? – Odanézve láttam a finom bevonatot a levelek erezetén. – Ha megrázod a levelet, a por lehullik. Mi a porért dolgozunk. Ezt a port akarjuk. Lassan járj, finoman bánj a növényekkel! Továbbra is dühös tekintettel meredtem Mamedre, azután észrevettem, hogy Appleby minket figyel. A legyek és a szúnyogok körüldongták az embereket, berepültek a fülembe és a hajamba. Két néger cédrusfaágakkal legyezte Applebyt, négy másik pedig a kádakat legyezte, hogy ne szálljanak beléjük a rovarok. – Finoman – ismételtem –, finoman. Mamed erre elengedte a karomat. Visszatértem a munka folyamába, és úgy mozogtam, ahogyan kérte. Egy órával később Appleby félrevont. – Te, Meena! Nagyon meglepett, hogy tudja a nevemet. Lesütöttem a pillantásomat, ahogyan Georgia tanította. – Értelmes nigger vagy? – Igen, uram. – Gyorsan tanulsz? – Csak értelmes vagyok, Apbee uraság.

– Hány éves vagy? – Tizenkettő – feleltem. – Mihez értesz? Georgia felkészített erre a kérdésre is. – Tudok szappant főzni és disznót etetni. – Ez minden? – Nem, uram. – Mit tudsz még? Észrevettem, hogy Georgia minket figyel. – Kapálni, kádat mosni, bábáskodni. – Azt hol tanultad? – Georgiától – válaszoltam Applebynek. – Kislány, mik ezek a jelek a nyakadon? – Nem tudom, uraság. – Himlős voltál? – Nem tudom, uraság. – Akkor csak dolgozz, és hallgass Georgiára! – mondta. – Igenis, uraság. Azzal Appleby hátat fordított, és visszasétált Mamedhez. – Jövőre takaros teremtés lesz – jegyezte meg, majd bement a nagy házba. A munkába visszatérve segítettem a bűzlő folyadékokat átfolyatni a második kádba, amelyhez hosszú, villás végű karókat rögzítettek. Minden karó végén egy vödör himbálózott, amelynek az alja ki volt vágva. Georgia megmutatta, hogyan használjam a karót a folyadék keverésére. Kitartóan és erősen kellett dolgoznom. Én az egyik kádban kevertem az anyagot, mellettem pedig Georgia egy másikban. Amikor a karom már sajgott a fáradtságtól, Georgia vette át a munkát. Amíg pihentem, Georgia egy kézzel folytatta a saját kádjának a keverését, a másikkal az enyémet keverte. Csapkodtam magamon a szúnyogokat, és

folytattam a keverést. A kádak második lépcsőjében végül elkezdett habzani a folyadék. Mamed akkor egy kis olajat adott hozzá egy másik bőrvödörből. Amikor a kék sár lassan leülepedett a kádak alján, a vizet leengedték egy harmadik kádba. – Ezt akartuk elérni – mondta Georgia a sárra mutatva, a középső kádak alján. Amíg a sár száradt, Georgia és én a cédruságakkal legyeztük, hogy elhessegessük róla a legyeket. Mamed és a férfiak nehéz zsákokba töltötték a sarat, amelyeket magasra lógattak, hogy kicsepegjen belőlük a folyadék. Azután széles lapátokkal szétkentük a sarat egy pajtában, hogy megszáradjon. Fulladoztunk a bűztől, amikor a sárból téglákat kellett formáznunk, és végül fahordókba raktuk őket. Már napkelte előtt munkához láttunk, és meg sem álltunk, amíg a nap le nem nyugodott. Házunk udvarán egész nap víz melegedett egy hatalmas üstben. Mielőtt lefeküdtünk aludni, bármilyen későn is volt, bármennyire fájt is a karunk a fáradtságtól, kimertünk néhány vödör vizet, elvittük a fák közé, és a csillagos égbolt alatt megmosakodtunk. – Mihez kezdenek azzal a sok sárral? – kérdeztem. – Kékre festik a fehérek a ruháikat – felelte Georgia. – Az a sár ruhákhoz kell? – Amikor Apbee uraság legutóbb felénk jött, kék inget viselt. Nem vetted észre? Azt feleltem neki, hogy már nem is emlékszem. – Ötven néger gyúrja a húgyos sarat Apbee uraság ingéért – háborgott Georgia. Morgott a kemény munka miatt, hogy milyen rengeteget kell dolgozni aratás idején, de Georgiát is vonzotta az indigó. Ellátta Mamed sérüléseit és vágott sebeit, ezért a felügyelő juttatott neki egy kevés indigólevelet és pár bőrtasaknyi sarat. Georgia a levelekből krémet készített, amely enyhítette az aranyér tüneteit

azoknál az asszonyoknál, akik szülés közben túlságosan erőlködtek. A sarat azonban saját kísérleteihez is szívesen használta. – Nézzenek oda! Felnőtt nő létemre a sárban játszom! – nevetett és horkantott. Letérdeltem a földre, és érdeklődve figyeltem, ahogyan Georgia egy széles lopótökben vizet kever az indigósárhoz. – Nem tudnám megmondani, miért szeretem ilyen nagyon. Amikor apámnak még csak a térdéig értem, volt egy vak kutyám. Szép kutya volt, sosem mart meg egy lelket sem. Vaknak született. Az égvilágon semmit se látott. De nem volt sokkal több eszem annál a kutyánál. Csak a botot láttam a sárban. Imádtam a sarat túrni azzal a bottal. Georgia egy ruhát áztatott a tökbe. Másnap reggelre a ruha világoskék árnyalatot vett fel. Amikor kivette és a fény felé tartotta, mintha az ég egy darabkáját tartotta volna a kezében. Arra az időre, amíg dolgoztunk, visszarakta a ruhát az oldatba. Amikor este ismét kivette a szövetet a festőfolyadékból, már sötétebb volt a színe, egészen lilás árnyalatú, mint a kedvenc erdei virágom, a sásbokor. 12 Georgia megrázta a fejét, és újra a folyadékba merítette a ruhát. Ezúttal a ruha a telihold által megvilágított éjszakai égbolt színét vette fel. – Ez az! – kiáltott fel Georgia, és a tűz mellé terítette a ruhát száradni. Amikor Georgia végül befedte haját a megszárított, festett szövettel, megcsodáltam az indigó szépséges árnyalatát Georgia ráncos szeme és szája fölött. Úgy tűnt, mintha a kendő és az arc magába szívta volna a világ összes bölcsességét és szépségét. Heteken át tartott az indigó aratása és feldolgozása. A munka utolsó napján véletlenül elejtettem egy zsák indigósarat. A zsák 12

A sásbokor a Sisyrinchium nemzetségbe tartozó faj, szubtrópusi, lágy szárú és kék virágú növény.

leesett a földre, és a tartalma kárba veszett. Mamed keményen megragadta a karomat, ujjai elcsigázott izmaimba martak. – Allahu Akbar! – kiáltottam fel önkéntelenül. Féltem, hogy Mamed megüt, amiért tiltott fohászkodást ejtettem ki a számon, de elengedte a karomat és hátralépett. – Allahu Akbar – motyogta halkan, hogy csak én érthessem. Intett nekem, hogy kövessem az erdő széléhez. – Kitől tanultad ezeket a szavakat? – suttogta. – Apámtól. – Beszélt arabul? – Csak amikor imádkozott. – Szemmel tartottam a nádpálcát, amelyet még a kezében tartott. – Megint meg akarsz ütni? – Miért? – Mert imádkoztam. Mert az apámról beszéltem. – Nem. Nem akarlak megütni. A válaszon felbátorodva szabadjára engedtem a dühömet. – Ne szoríts! Fáj. Megmarad a kezed nyoma a karomon! – A kemény munkának ma vége – közölte. – A betakarítás befejeződött. Ma este, evés után, gyere el hozzám! Képtelen voltam kiverni a fejemből Mamed kezének szorítását, amint ujjai a karomba vájtak. Ugyanakkor talán volt mit tanulnom attól az embertől, aki beszélte az apám nyelvét. Georgiától megtanultam, hogyan maradjak életben a buckrák földjén, lehetséges azonban, hogy Mamed azt is meg tudja tanítani, hogy szökjek meg innen. Mamed az utolsó rabszolgakunyhóban lakott. A patkóalakban elrendezett házak közül az egyik legszélső volt az övé. Kétszer akkorának tűnt, mint a többi kunyhó, vastag falai mészkőből, homokból és kagylóhéjból épültek. Habár Georgia kunyhójában agyag borította a földet, Mamed a talajszint fölé építette háza fapadlóját. Nálunk volt ajtó, de nem nyílt ablak, Mamed kunyhóján mindkettő helyet kapott. A mi kunyhónkban éppen

annyi hely volt, hogy az ágy és az asztal elférjen, és még „ki tudjunk lépni az ajtón”, ahogyan Georgia mondogatta. Mamed tágas házában rengeteg hely volt, könnyedén elfért két szék, egy tűzhely, hozzávaló kéménnyel egy kis asztal és egy könyvekkel teli polc is. Koromsötét volt odakint, de Mamednél egy gyertya lángja lobogott. Fából készült ágya, amely lábakon állt, szénával és ágyneművel volt bélelve. Több takarót is megpillantottam. Miközben körülnéztem a kunyhóban, lassan az ajtó felé mozdultam. –Azért hívtalak ide, hogy beszélgessünk – szólalt meg Mamed az uraság stílusában. – Megtanítsalak a buckrák nyelvére? – Nem is tudom. – Megtaníthatlak. Érted, amit mondanak? – Egy részét. – Attól félsz, megint bántani foglak. Nem válaszoltam. Amikor Appleby nézett rám, végigmérte az egész testemet. Mamed viszont szigorú tekintettel nézett egyenesen a szemembe, mintha fel akarná mérni, menynyit érek. Meg akart érteni. Mamed felkapott egy széket, és elém hozta. – Ülj le! – mondta. A szék a sok használattól simára kopott, olajjal fényesítették csillogóra. Négy erős lábon állt, amelyeket lécek kötöttek össze. Az egyszerű és elegáns bútordarab az otthonomat juttatta eszembe. – Honnan való ez a szék? – kérdeztem. – Én készítettem. – Hogyan? – Egy ciprusfa törzséből. – Gyönyörű.

– Ha az embernek akad elég ideje, szép dolgokat tud alkotni. Még a buckrák földjén is. – Ez a te földed? – Ügy érted, hogy afrikai vagyok-e, vagy néger? Bólintottam. Mamed megpaskolta a széket, jelezve, hogy üljek le, és megvárta, amíg lassan leereszkedem rá. Mamed mesélni kezdett. Az apja egy buckra ültetvény tulajdonosa volt Coosawszigeten, az anyja pedig egy fula törzsfőnök lánya. Mamed anyja megtanult írni az uraságától, aki megígérte, hogy felszabadítja az asszonyt a fiával együtt. Mamed anyja emlékezett néhány afrikai imára, és Mamednek is megtanította őket, mindazzal együtt, amit a buckráktól tanult. Örültem, hogy elmeséli a történetét, tetszett dallamos hangja is. Sebhelyek és vágások borították egész karját, ám most nem a felügyelőt láttam benne, az ütésre emelt nádpálcával. Egészen más embernek tűnt – olyan embernek, aki tanítani akar. Ha Papa átszelte volna velem a nagy folyót, bizonyára bátorított volna, hogy tanuljak. Mégsem mertem feltenni a kérdést Mamednek, amely pedig nagyon izgatott. Azon tűnődtem, ha olyan nagyon sokat tud, miért van még mindig Appleby ültetvényén? Mamed kiolvasta a kérdést a szememből. – Amikor fiatal voltam, felborultam a lóval, és a lábam megbénult. Most pedig már öreg is vagyok ahhoz, hogy szökni próbáljak – mondta Mamed. – Hová szöknek a négerek? Mamed két kezét összefűzve, mélyen a szemembe nézett, csak azután válaszolt. – Az indiánok között bújnak meg – felelte –, vagy délre mennek, hogy a spanyolok között éljenek. – Mamed nem akart az indiánok között bujkálni vagy Fort Musában élni délen a spanyolokkal. Szeretett ugyanabban az ágyban aludni minden

éjjel, és annak is örült, hogy van egy kis kertje, amelyet gondozhat. – Elfogadtad így az életedet? – kérdeztem. Mamed feszengve köhintett. – Itt maradok, és jól élek. Ez a legjobb, amit tehetek. Nálam jobban senki sem ismeri az indigó gyártásának módját, és ezt Appleby uraság is tudja. Mamed elmondta, hogy üzletet kötött Applebyvel. Ha Mamed gondozza az ültetvényt, és kiváló minőségű indigófestéket állít elő, cserébe azt eszik, amit csak akar, úgy rendezi be az otthonát, ahogyan kedve tartja, külön ellátmányhoz jut Charles Townból, még könyveket is kap minden évben Applebytől. Zárva kell azonban tartania a kunyhóját, nem mutathatja meg a könyveket senkinek, és nem taníthat meg olvasni egyetlen négert sem. Újra bólintottam. – Nem terveztem, hogy bárkit is megtanítok olvasni. Ám a te szemedben ma megláttam az értelem fényét. Nagyon sok mindent elvettek tőlem, ami jogosan engem illetett volna – az anyámat, az apámat, a szülőföldemet, a szabadságomat. Most viszont olyasmit ajánlottak fel nekem, amit talán sohasem kaptam volna meg. Féltem elfogadni a kínálkozó lehetőséget, de attól jobban rettegtem, hogy esetleg elveszíthetem. – Mindig is szerettem volna olvasni – feleltem. – Már azelőtt vágytam rá, hogy átkeltem volna a nagy folyón. – A buckrák nem folyónak nevezik. Úgy hívják, hogy tenger vagy óceán. Atlanti-óceán. – Atlanti-óceán – ismételtem. – Senkinek nem beszélhetsz arról, amit tanítok neked! – kötötte Mamed a lelkemre.

– Megígérem. – Senki nem szerezhet tudomást róla! – ragaszkodott hozzá. A szemébe néztem, majd higgadtan bólintottam. Első leckénk a nevem kiejtésével és helyesírásával kezdődött. Mamed volt az egyetlen ember Dél-Karolinában, aki valaha megkérdezte a teljes nevemet. Miután helyesen kimondta, megtanította, hogyan kell leírni. Ám az ültetvényen később is mindig Meenának szólított.

Georgia már várt, amikor bebújtam mellé az ágyba. – Bántott téged az az ember? – kérdezte. – Nem. – Mit akart? – Csak beszélgetni. – A férfinép sohasem csak beszélgetésre vágyik. – Tényleg csupán beszélgettünk. Semmi több. Georgia rövid szünet után folytatta. – Amíg odavoltál „csak beszélgetni”, Miss Meena, egy látogatód érkezett. – Látogatóm? – Rögtön kiugrottam az ágyból. A lehetetlen ma már egyszer valóra vált. – Valaki eljött értem, hogy hazavigyen? – Ülj le, lányom! – szólt rám Georgia. – Csupán egy fiú volt. Majdnem fiatal férfi, de azért mégis csak egy fiú. Visszamásztam az ágyba. – Milyen fiú? – kérdeztem csendesen. – Az afrikai neveden keresett téged. Neki is valamiféle hasonlóan fura neve volt, talán olyasmi… – Chekura? – Az. Úgy hívták. A fiú nevét hallva felsikoltottam, és újra felpattantam.

– Nyughass, lányom, mielőtt felébreszted a holtakat vagy valaki még rosszabbat! Lehalkítottam a hangomat, de továbbra sem voltam hajlandó elengedni Georgia kezét. – Hogy nézett ki? – Mint egy csavargó senkiházi. Nem tetszett a tekintete. Túl afrikai volt. Hát ezt akartad előkotortatni velem a halászhálóból? Izgalmam lassan fájdalomra váltott. Le voltam törve, amiért lemaradtam a találkozásról. –Visszatér, kiscsillag. A szomszédos szigeten dolgozik, innen egyáltalán nem messze. Meglásd, visszatér hozzád, mint egy éhes kutya.

Abban az évben lezajlott egy második indigóaratás is. A munka ugyanolyan kemény volt, mint először, de amikor végeztünk, szabadon főzhettünk, kertészkedhettünk és javítgathattuk a ruháinkat. Egyedül hagytak minket, buckra felügyelők nélkül. Amikor senki sem figyelt, felmásztam egy fára az erdőben, és gyakoroltam a szavakat, amelyeket Mamed írt fel nekem. Amikor az egyszerűbb szavakat megtanultam, mint például „kutya”, „macska”, „víz”, „apa”, folytattam a nehezebb kihívásokkal. Mamed értett hozzá, miként tartsa fenn az érdeklődésemet. Azt mondta, úgy tanít engem, ahogyan az anyja őt tanította. Egyik nap a megtanulandó mondat az volt: „A kutya megette a macskát.” A következő nap: „A macska elrohant az ugató kutya elől.” Később pedig már ez: „Az ugató kutya felkergette a macskát a fára, mire a madarak kiröppentek a fészkükből.” A nyelv szabályai lassanként világosodtak meg a fejemben, mintha egy titok darabkái kerültek volna egymás után a helyükre, és mindennap egyre többet akartam tudni.

Néha, amikor az olvasásóráknak vége volt, Mamed arról mesélt, milyen volt korábban az élet az Appleby-ültetvényen. Máskor viszont engem kérdezgetett. Fomba érkezése óta egyetlen szót sem szólt. Mamedet dühítette, hogy képtelen követni a parancsokat az indigó betakarítás alatt, így hát egyik este Fombáról kezdett érdeklődni. – Mi volt a munkája a falutokban? – Vadászott. Mi pedig mindent megettünk, amit csak hozott. – Jó vadász? – A legjobb – válaszoltam. – Egyetlen kőhajítással meg tud ölni egy nyulat. Néhány nappal később Mamed elintézte, hogy egy tapasztalt néger segítsen Fombának kenut építeni. Náddal szorosan összekötözték a bambusz rudakat, azután levágtak egy hosszú husángot, amelyet a hajó kormányzásához botként használhatott. Készítettek ciprusfából egy evezőt is. Fomba úgy megtanulta a kenu kezelését, mintha a saját teste lett volna. Szinte egész éjszaka siklott a vizeken és patakokon át a délvidéki szigetek között, hálót vetve, rákokat és halat zsákmányolva. Mamed felmentette Fombát az összes olyan feladat alól, amely az indigó aratásával volt kapcsolatos, azzal az egy feltétellel, hogy minden délután visszajön a halászott zsákmánnyal. Fomba ennél jóval többet tett. Hozott vissza az ültetvényre mókust, oposszumot, pulykát, teknőstojást is, Mamednek és mindenki másnak. Az emberek élvezték az új ízeket, a friss ételeket, és lassanként elfogadták, hogy Fomba hasznossá tudja tenni magát, ha hagyják egyedül dolgozni. Georgia nem nézte jó szemmel a tanulásom, de annak örült, hogy esténként egyedül lehet a kunyhóban. Amikor Mamed házikója felé tartottam, gyakran már szembejött velem Happy Jack, aki Georgiához indult légyottra. Rajta kívül senki mást nem ismertem, aki gyaloglás közben képes volt farigcsálni, és közben

még fütyülni is. Gyakran hozott virágot Georgiának, amelyet az erdőben szedett, és összekötve a füle mögé tett, hogy a keze szabadon maradhasson a faragáshoz. Egyik nap, amikor visszatértem a tanulásból, Georgia érdekes hírrel fogadott. – Happy Jackkel éppen hemperegtünk és lihegtünk és jól éreztük magunkat, amikor betoppant ide az a nagyszájú afrikai fiú. Happy Jack azon nyomban felugrott és kirohant. Lelépett az emberem! Egyedül maradtam, azután csak néztem azt a csont és bőr afrikait. A te nevedet hajtogatta. Három napig egyfolytában tudtam volna pofozni azt a kölyköt! – Hová ment? – Nem tudom, de remélem, jó messzire. Ahogy az a fiú óbégatott… Azonnal kirohantam a kunyhónk mögötti fák közé, és Chekurát szólítottam. A fiú ott bujkált a fák mögött. A karjába vetettem magam. Addig ölelkeztünk, amíg meg nem éreztem, hogy a férfiassága megkeményedik. Hirtelen eltoltam magamtól. Megindult belőlem a szavak áradata fulfulde nyelven. Tudni akartam, hol él, hol volt eddig, mit látott. Mindent tudni akartam, mégpedig azonnal. Georgia utánunk jött, és azt mondta, hogy napkeltére visszajön. Chekura azt felelte, hogy nem, a napkelte nem jó. Meglepetten hallottam, hogy Chekura közel sem beszéli olyan jól a néger angolt, mint én. Georgia nem akarta megvárni, amíg lefordítom Chekura mondanivalóját, így hát gyorsan elmagyaráztam neki, hogy Chekurának vissza kell érnie a saját ültetvényére, még napkelte előtt. Georgia megvonta a vállát, és elindult, hogy megkeresse Happy Jacket. Chekura tekintete végigsiklott a testemen, én pedig büszkén álltam előtte. Megtudtam, hogy a szomszéd ültetvény buckra tulajdonosa elutazott a beteg évszak idejére, ezért Chekura éjszaka szabadon közlekedhetett. Az évnek ebben a szakaszában,

mesélte Chekura, tucatnyi négert lehet látni, akik egyik helyről a másikra mászkálnak, hajóval vagy gyalog, és áruval kereskednek. Csirkét cserélgetnek rizsre, zöldséget tökre, nyulat rumra, valamint hírt hoznak a testvérekről, feleségekről és gyermekekről. Mélyre eresztik a halászhálót, majd újra felhúzzák. Chekura rengeteg afrikait talált a délvidéki szigeteken; két fulbe lakott Edistón, egy bamana a Coosaw-szigeten és három Eboe Morganon. Chekura alig akarta elhinni, milyen gyorsan sikerült megtanulnom a négerek nyelvét. Büszkén suttogtam, hogy olvasni is tanulok. – Van számodra egy meglepetésem – mondta. Előhúzott egy ruhadarabot az inge ujjából, négyzetté hajtogatta, és úgy adta a kezembe, mintha otthon lettünk volna, a hagyományos kóladió ajándékot nyújtva nekem. Egy piros csíkos kendő volt az ajándék. Kezembe szorítottam, megszagoltam, arcomhoz dörzsöltem, azután a hajamra kötöztem. – Gyönyörű vagy benne – mondta. Újra átkaroltam, közel akartam érezni magamhoz, és arra vágytam, hogy magam mellett tudjam, amikor másnap reggel felébredek. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy még nem állok készen arra, amit szeretne, de bizonytalanságomat látva Chekura megelőzött, és nem volt szükséges mondanom semmit. Kijelentette, hogy indulnia kell, ha még időben vissza akar érni az ültetvényre, mielőtt észreveszik, hogy eltűnt.

Chekura csak havonta egyszer tudott meglátogatni. Vágytam rá, hogy lássam az arcát, halljam a hangját és érezzem az illatát, amely az otthonomra emlékeztetett. Izgalmas volt a gondolat, hogy van itt valaki, aki ismer engem, ismeri a korábbi életemet. Egyre tovább öleltük egymást, minden

alkalommal, amikor találkoztunk. Különös érzés ébredezett mélyen a gyomromban és a két lábam között, de nem bíztam saját vágyaimban. Ragaszkodtam Chekura hangjához, mert a falum neszeit hallottam benne. Hajlandónak tűnt annyit beszélni, amennyire csak szükségem volt. A másik dolgot pedig nem erőltette.

Teltek-múltak a hónapok, és a hűvösebb évszakban, amikor már nem volt indigó, amelyet vetni vagy aratni kellett volna, Appleby gyakran az ültetvényen tartózkodott. Amikor körülbelül egy éve voltam már a St. Helena-szigeten, Appleby megjelent, és kinyittatta a nagy házat. Néhány négernek éjjel-nappal azon kellett dolgoznia, hogy rendbe tegyék, és főzzenek Applebyre és a feleségére. Az asszony csupán rövid ideig maradt, a férje visszavitte Charles Town-ba, majd egyedül tért vissza az ültetvényre. A hűvös évszak egyik reggelén Appleby a kunyhónkba jött. – Georgia, szedd össze magad! Itt vár egy emberem, hogy elvigyen a szomszéd szigetre, ahol egy asszony vajúdik. Georgia egyik kezével felkapta a táskáját, a másikkal megragadta a karomat. – Nem! – dörrent rá Appleby. – Ezúttal csak te mész. Könyörögve pillantottam Georgiára. – A lány velem jön – mondta az asszony. – Ne feleselj! – szidta meg Appleby. – Most pedig indulj! Miután Georgia elment, Appleby a nagy házhoz vezetett. Szemügyre akartam venni a rengeteg különös tárgyat, amelyet odabenn láttam, megérinteni a könyveket, beszippantani a finom illatokat a konyhából. Erre azonban volt időm. Tudtam azt is, hogy nem engednék meg. Mégis reménykedtem, hogy

elterelhetem Appleby figyelmét, és talán sikerül kicsusszannom a kezéből. A szakács hosszan bámult rám, azután elment. A férfi, aki a nagy ház padlóját suvickolta, szintén engem figyelt egy pillanatig, majd ő is távozott. – Ostobának tartasz? – kérdezte Appleby. – Hogyan, uraság? – értetlenkedtem. Appleby átráncigált a hallon, be egy szobába, ahol letépte rólam a ruhámat, félbetépte a piros csíkos kendőmet, és az ágyra lökött. – Ki az a fiú, aki utánad szaglászik? – Nincs semmiféle fiú, uraság. Pofon vágott. – Nem az enyémek közül való. Ki az a fiú? – Nincs fiú, uraság. Egyik kezét a számra szorította, és rám nehezedve az ágyra szögezett, miközben másik kezével kigombolta a nadrágját. Teste az enyémnek feszült. Éreztem verejtéktől nedves bőrét. Bűzlött. – Ki birtokol téged? – kérdezte. – Uraság. – Azt kérdeztem, ki birtokol téged? Mellkasán a drótszerű szőrszálak szúrták a mellemet. Borostája az arcomat dörzsölte. – Uraság, kérem, ne… – Ne mondd meg nekem, mit tegyek, és mit ne! – kiáltott rám. Felsikoltottam, és megpróbáltam eltolni magamtól, de nem tudtam kiszabadulni a nehéz test alól. Megfordult a fejemben, hogy a vállába harapok, vagy az ujjába, de akkor talán még kegyetlenebbül bántott volna. Feküdjek nyugodtan, mintha halott volnék, és várjam, hogy vége legyen? Igyekeztem összeszorítani a combomat, de szétfeszítette a kezével. A munkám már az övé volt, de most arra vágyott, hogy teljes egészében a tulajdona legyek.

Bárcsak lett volna nálam egy kevés Georgia szüléseknél használt olajából, akkor nem fájt volna annyira. Ám nem volt olaj nálam, és szörnyű fájdalom hasított a testembe, amint Appleby mélyen behatolt oda, ahol rajtam kívül nem volt senkinek semmi keresnivalója. Nem tudtam lelökni magamról ziháló testét, így hát olyan nyugodtan feküdtem, ahogy csak tudtam. Egyszerűen csak túl akartam élni ezt a borzalmat, várni, hogy vége legyen. Túlélni, hogy vége legyen. Appleby légzése felgyorsult, és amikor végzett, vadul felsikoltott. Amikor kicsússzam belőlem, úgy éreztem, minden erő elhagyja a testemet. – Afrikai ribanc – zihálta Appleby. Felállt, felhúzta a nadrágját, azzal kiment az ajtón. Az ágy csupa vér volt. Alattam is folyt tovább, mindenfelé. Nem bírtam megmozdulni, a szégyen és a fájdalom csapdájába estem. Egy alak állt az ajtónál. Happy Jack volt, fehér szakácskötényben. Egy gerezd narancsot tartott a kezében. Előrelépett, és a számba dugta a gyümölcsöt. – Szívd magadba az édességet, gyermekem! – biztatott, és közben megpróbálta alám csúsztatni a karját, hogy felemelhessen. Fulladozni kezdtem a narancstól, így hát Happy Jack kinyitotta a számat, kiszedte belőle a gyümölcsöt, és eldobta. A karjába emelt, ahogyan egy apa tenné saját gyermekével, és kivitt a házból. Fogalmam sem volt, hogy eljutok-e oda élve, de azt tudtam, hogy Georgia házába visz. Hosszú út volt, öszszevissza rázkódtam Happy Jack karjában, miközben hosszú léptekkel sietett előre. A szakács zihálása és az asszonyok jajveszékelése volt az utolsó, amit hallottam.

Elég tej a hosszú szoptatás idejére APPLEBY KEGYETLEN TÁMADÁSA után Georgia megitatott velem egy baradicskóróból és darált cédrusbogyóból készült forró italt. Borzalmas hasgörcsöket okozott, és meg is indult tőle a vérzésem. – Az uraság mocska folyik ki belőled – mondta Georgia. Hálás voltam érte. Azon gyötrődtem, vajon mit mondjak Chekurának, de Georgia inkább csendre intett. – A férfinépnek nem szükséges mindent tudnia – mondta. – Sőt, vannak dolgok, amikről egyáltalán nem kell tudniuk. Miután Georgia meggyógyított, két dolog segített, hogy elkerülhessem a további bajokat Applebyvel: mindig Georgia mellett maradtam, amikor az uraság a közelben volt, és Appleby egy új néger nőt hozott az ültetvényre, akit Sallynek hívtak. Óriási megkönnyebbülést éreztem, hogy már nem üldöz a figyelmével, de súlyos teherként nehezedett a vállamra, hogy most egy másik nőnek kell elszenvednie. Sally csupán pár évvel lehetett idősebb nálam, kedves arca volt, széles csípője és telt keble. Gyenge volt azonban, és nehezen tartott lépést a többiekkel az indigó vetése és aratása idején. Appleby sokszor lelte kedvét Sallyben, és talán folytatta is volna, ha Sally nyolc másik rabszolgával együtt hirtelen meg nem hal himlőben. Egy újabb nő kellett hozzá, hogy megmeneküljek Applebytől, és őt végül csak a himlő mentette meg. A következő két év gyorsan eltelt, és közben világossá vált számomra, hogy ezen a földön a négerek mind az ültetvényen haltak meg, vagy, mert már öregek voltak, vagy, mert idejekorán elvitte őket valamilyen légzőszervi betegség, a malária vagy a himlő. Kerestem a módját, miként juthatnék ki az

indigóültetvényről, hogy felfedezhessem a hazafelé vezető utat, a szülőföldemre. Nem jutottam azonban egyszerű megoldásra, hogy elérhessem a vágyaimat. Mindennap a szüleim jártak az eszemben, elképzeltem, amint arról beszélnek, hogy szívjak magamba minél több tudást, és használjam a képességeimet. Robinson Appleby birtokolta a testemet. Neki robotoltam évről évre az indigó bűzében a tűző nap alatt, az éhes szúnyogok ellen küzdve. Ám én apám miatt tanultam annyit, amennyit csak Mamed tudott az indigóról, és anyám emlékezetére vált belőlem Georgia biztos támasza, miközben segítettünk a vajúdó asszonyoknak világra hozni gyermekeiket a délvidéki szigeteken. Tudtam, hogy meg kell értenem a buckrák nyelvét, hogy életben maradhassak közöttük, így hát faltam Mamed tanító szavait. Hamarosan már úgy tudtam olvasni, ahogyan ő maga, és nem sok tudnivaló maradt, amit még megtaníthatott volna nekem. Óriási csalódás volt, amikor rájöttem, hogy Mamednek fogalma sincs, hogyan juthatnék vissza Afrikába. Csupán anynyit mondott, hogy sohasem hallott még olyasmiről, hogy egy rabszolga visszatért Afrikába, vagy, hogy bárki valaha is megpróbált volna visszajutni a szülőföldjére. Mamed könyvei egyáltalán nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel, mégis újra és újra elolvasgattam őket, amikor volt egy kis szabadidőm. A legbiztonságosabb hely az olvasásra Mamed háza volt. Sohasem kifogásolta, hogy ott vagyok. Éppen ellenkezőleg panaszkodott, ha pár napig nem mentem el hozzá, hogy egyik ciprusszékén ülve olvasgassak a gyertyafényben. A Biblia egyik fő előnye a hossza volt. Csodálatos történetek végtelen sorát fedeztem fel benne. Ábrahám és Mózes történetei apám elbeszéléseire emlékeztettek, amelyeket még a Koránból olvasott fel. Miután elolvastam Az ültetvényesek nagy egészségkönyvét, sajnálatos módon elárultam Georgiának, hogy a könyv szerint eret kell vágni a betegen, ami mindenféle

betegség ellen hatékony gyógymód, Georgia erre azt felelte, hogy a saját érdekemben jobban tenném, ha egyáltalán nem olvasnék könyveket. „Ezek a buckrák sült bolondok kislány. El is tudom képzelni. Még hogy kifolyatni a vérét egy beteg embernek!" Mamed adott nekem egy régi almanachot, amelyet egy Szegény Richárd nevű férfi írt. A szerző mindent tudott arról, hogyan kell megóvni a házat a természeti csapásoktól, mint például a villámlás vagy a vihar, de elképzelése sem volt, hogyan lehet Karolinából eljutni Afrikába. Az olvasás olyan érzéssel töltött el, mintha ébren álmodtam volna, egy titkos világban járva. Rajtam kívül senki sem tudta, hogyan léphet be erre a helyre, és egyedül én birtokoltam. A könyvek csakis a buckrák életével foglalkoztak, de hiába nem esett bennük egyetlen szó sem a feketékről, úgy éreztem, nem tudnék meglenni nélkülük. Abban reménykedtem, hogy egy napon találok egy könyvet, amely választ ad a kérdéseimre. Pontosan hol is van Afrika, és hogyan lehet eljutni oda? Néha el is szégyelltem magam, amiért nem tudok válaszolni a saját kérdéseimre. Hogy is származhattam olyan földről, amelyről még azt sem tudtam, hol van?

Az indigóaratás közepén jártunk. Szinte minden reggel, amikor Georgia még aludt, kiszaladtam az erdőbe, és hánytam. Nem sokkal az után, hogy a rosszullétek elkezdődtek, Georgia a karomra tette a kezét, úton az indigóföld felé. – Mit akarsz tenni, amikor Apbee uraság rájön? – Mire? – kérdeztem vissza. – A gyermekre, aki miatt reggelente rosszul vagy. Már régen szólni szerettem volna Georgiának, de kis ideig még őrizni akartam a titkot. Dagadt a mellem a büszkeségtől és a céltudatosságtól. Az én kisbabám a saját páromtól! Ezt a babát

meg akartam tartani, szeretni akartam. Ez a kisbaba nem egy buckra magjából fogant, hanem egy olyan férfitól lett, akit magam választottam: egy afrikai, aki tudja, honnan származom, beszéli a nyelvemet, és minden hónapban eljön, hogy meglátogasson. Egyre jobban vágytam Chekura látogatásaira, amelyeket következetesen a telihold napjaira időzítettünk. Szinte az egész beteg évszak alatt sikerült rendszeresen meglátogatnia, amikor éjszakánként könnyebb volt észrevétlenül közlekedni. Nagyon ritkán beszéltünk a nagy vízen való átkelésről vagy a hajóutat megelőző menetelésről a száraz-földön, de mindkettőnknek jólesett fulfulde nyelven történeteket mesélni kora gyermekkorunkról, és megosztani egymással a megfigyeléseinket – gyakran gullah nyelven –, amelyeket az új világról tettünk, Karolinában. Amíg beszélgettünk és nevetgéltünk, egymáshoz érintettük a homlokunkat, Chekura pedig a lábamat és a talpamat dörzsölte az olajjal, amelyet Georgiától könyörgött ki. Először nem követelt tőlem semmit. Amint teltek a hónapok, keze a bokámról egyre feljebb csúszott, majd elhagyta a térdemet is. Végül bennem is felébredt a vágy, úgy tört fel, mint ahogyan a víz átszakítja a gátat. Chekura mohó ajkát az enyémre tapasztottam, és mélyen magamba fogadtam a testét. Csupán néhány alkalommal adtuk át magunkat az emésztő vágynak, mielőtt a vérzéseim megszűntek. – El akartam mondani – feleltem Georgiának. – Ne beszélj nekem olyasmiről, amit már tudok – vágott vissza. – Csak azt mondd meg, mihez fogsz most kezdeni Apbee urasággal, hogy Sally már meghalt, örökre elment! Nem tudtam, mit mondhatnék. – Ne beszélj neki Chekuráról! – figyelmeztetett végül Georgia. – Már tud róla – feleltem. – A nevét nem ismeri. Ha azt akarod, hogy életben maradjon a fiú, akkor ne áruld el a nevét! És még valami.

– Mi az? – Amikor megszületik a gyermeked, addig szoptasd, amíg a tejed el nem apad! – Miért? – Ha szoptatsz, akkor Appleby talán nem fogja elvenni tőled a kisbabát. – Elrabolna egy babát az anyjától? – Ha elég idős vagy ahhoz, hogy gyermeked szülessen, elég idősnek kell lenned ahhoz is, hogy tudd: Apbee uraság tulajdona vagy tetőtől talpig, és minden más is, ami hozzád tartozik. Elnémultam a szavaira. Georgiával eddig két kisbabát segítettünk a világra az Appleby-ültetvényen, és még mindig az anyjukkal voltak. – Nem venne el egy gyermeket az anyjától – erősködtem. – Gyermekem – mondta Georgia. – Az emberi gonoszság határtalan. – Az arcomra pillantott, kezét a vállamra tette. – Csak szoptasd azt a babát, és imádkozz, hogy legyen tejed! Sok-sok tejed. Hadd lássa mindenki, hogy eteted azt a gyermeket! Hány vérzésed maradt ki? – Csak kettő. – Akkor még hosszú időd van hátra, virágszálam. Nagyon hosszú időd.

Egyik késő délután, amikor Georgiával éppen az emberi húgyban ázó indigóleveleket kevergettük a kádakban, Robinson Appleby jelent meg, két látogatóval. Mamed ránk förmedt, hogy keverjük gyorsabban az indigót. Appleby egyik látogatója jól öltözött férfi volt, aki legyezővel hessegette el a legyeket, és láthatóan vágyott rá, hogy mielőbb behúzódhasson az árnyékba. A másik látogató azonban közel hajolt hozzánk, és jól megnézte, mit csinálunk. Magas férfi volt,

talán az apámmal egyidős, és olyan sötét szakáll borította az arcát, mint a bőröm. Folyamatosan kevertem a vizet a szárakkal és levelekkel együtt a középső kádban, de amikor megfordultam, észrevettem, hogy a férfi engem figyel. Pillantásunk találkozott, ám rögvest a földre sütöttem a tekintetemet. Vajon mosolyt láttam az arcán? Visszafordultam a munkámhoz. A buckrák mosolyában sohasem bíztam. Számomra ez az arckifejezés azt üzente: Tudok valamit, amit te nem tudsz. Folytattam tovább az indigó kevergetését. – Tudod, hogy ki ez a férfi? – kérdezte Appleby Mamedet. – Nem, uram. – Ez itt Solomon Lindo – válaszolta Appleby. – Az új indigófelügyelő, aki egész Dél-Karolináért felel. A férfi, akit Solomon Lindónak hívtak, akkor Mamedhez fordult. – Ebben mi van? – Ebben a keverőkádban? – kérdezte Mamed. Solomon Lindo bólintott. – Mészkő, húgy és víz – felelte Mamed engedelmesen. – Mit gondol, milyen vastag lesz a sár, amely a kád aljára ülepszik? – kérdezte Lindo. – Háromujjnyi – válaszolta Mamed. Solomon Lindo oldalba bökött, mire abbahagytam a munkát. – Nézz rám, kérlek! – mondta. Lassan az arcába néztem. Applebyvel ellentétben Lindo szeme egészen sötét volt. – És te mit csinálsz? – kérdezte. – Keverem az indigót, hogy levegős legyen. – Meddig kell keverned? – A férfi az angolnak egy olyan változatát beszélte, amelyet korábban sohasem hallottam. Egyáltalán nem úgy hangzott, mint Appleby beszéde.

– Amíg a kék por fel nem úszik a víz színére. – És azután? – Abbahagyjuk a keverést, és hagyjuk, hogy a kék por leülepedjen a kád alján a sárra. – Azt tudod, mi történik, ha túl sokáig veritek az indigót? – Tönkremegy a festék. Solomon Lindo Applebyhez fordulva így szólt: – Kitűnő emberei vannak. – Azzal a három férfi visszaindult a házba. Aznap éjjel Georgiát és engem két másik asszonnyal együtt berendeltek a nagy házba, hogy segítsünk megfőzni egy nagy fazék csirkegumbót. 13 – A disznóhús tilos – jelentette ki Appleby. – Nem adhatok disznóhúst egy zsidónak. Ez az ember egészen Londonból jött idáig. Főzzétek meg neki Karolina legremekebb gumbóját, mert ő minősíti az indigónkat. Többet is szerettem volna megtudni az ismeretlen férfiról, aki ugyanazoktól az ételektől tartózkodott, mint a muszlimok. Tíz négernek elég ételt készítettünk, cipeltük a tányérokat, a különféle fogásokat, a vizet és az italokat. Appleby és a vendégei szinte mindent megettek. A vacsora végeztével belesüppedtek a nappaliban álló karosszékekbe, szivaroztak, kávéztak és whiskeyt iszogattak. Appleby kiküldte az összes négert a házból, engem kivéve. Az elmúlt két évben ez volt az első alkalom, hogy egyedül maradtam az urasággal; sem Georgia, sem pedig Mamed nem volt a közelemben. A szoba közepén álltam, a három férfi mind engem figyelt. – A legkiválóbb rabszolgám. Egyenesen az Aranypartról 14 – büszkélkedett Appleby a többieknek. – Még csak három éve van 13

A gumbo a kreol konyha jellegzetes, csirkéből és zöldségekből többféleképpen elkészithető, sűrű, csipős, rizses levese.

itt, és máris tökéletesen értelmes. Minden parancsot megért, segít a főzésnél, szappant főz, és a saját szemükkel látták, hogyan bánik az indigóval. A legcsodálatosabb az, hogy igazi szakértelemmel bábáskodik a szüléseknél. Bagóért jutottam hozzá Charles Townban, már éppen a halálán volt, amikor a Sullivan-szigetre érkezett. Erősen kételkedtem, hogy egyáltalán életben marad. Most nézzenek rá! Hússzor annyit kaphatnék érte, mint amennyiért vettem. – Na és mennyiért adná el? – kérdezte Solomon Lindo, gyors pillantást vetve rám. – Húsz fontnál kevesebbért semmiképpen – válaszolta Appleby. A harmadik férfi lerakta a szivarját, és hozzám lépett. Hatalmas pocakja az övére lógott, orra is csúf és vörös volt. – Hány éves vagy, Mary? – kérdezte. A buckrák minden négert Marynek neveztek, akinek nem tudták a nevét, de én szívből gyűlöltem ezt a szokásukat. A földre szegeztem a pillantásomat, és nem válaszoltam. – Te lány! – rivallt rám Appleby. – Ez itt William King. Gyakorlatilag ő uralja a Charles Town-i rabszolgakereskedelmet. Feltett neked egy kérdést. – Tizenöt. Azt hiszem – feleltem. – Azt hiszed? – kérdezte King. – Igen, uram. – Inkább nézem tizennyolcnak, mint tizenötnek – jegyezte meg King. – Gyermeket szült már? A kérdést Applebyhez intézte, ezért hallgattam. Appleby hirtelen egy pohár bort nyomott a kezembe, és így szólt. – Igyál velünk egy kis madeirát! 14

Az eredeti szövegben a rabszolga tipúsának megjelőlésére a coromantee szó szerepel, amely a mai Ghána terűletéről származó rabszolgák csoportját jelöli.

– Ne adjon neki bort! – tiltakozott Lindo, kivéve kezemből a poharat. – Beteg lesz tőle. Ne itasson bort egy gyermekkel! – Inkább nő már, mint gyermek – mondta Appleby. – De még nem jár messze a gyermekkortól – ellenkezett Lindo óvatosan. – Én vagyok a kereskedő – szólalt meg King. – Maga csak maradjon az indigónál, én pedig elmesélek mindent, amit a nigger nőkről tudni kell. – Megint felém fordult. – Honnan tudsz ennyit az indigóról? – Mamed oktatott. King gyanúsan méregetett. – Tessék? Oktatott. Hirtelen rájöttem, hogy nagyot hibáztam. Az oktatni buckra szó volt. Mamed figyelmeztetett, hogy ne használjak kifinomult szavakat a buckrák füle hallatára. – Tanított – helyesbítettem gyorsan. – Mamed tanított meg nekem mindent az indigóról. Appleby akkor magával hívta Kinget, hogy körbevezesse a házában, Solomon Lindo azonban velem maradt. Megvakarta a szakállát. Hosszú és vékony ujjai voltak. Lindo keze nem ültetvényesre vagy felügyelőre vallott. Talán minden indigóellenőr ilyen puha bőrrel, finom ujjakkal és tiszta körmökkel büszkélkedhetett. Lindo egy apró sapkát viselt a fején. Semmiben sem hasonlított a fejkendőre, amelyet magam is szívesen viseltem. Feje hátsó részének csupán egy kis részét fedte be. Rajtakapott, hogy a sapkáját bámulom. – Tudod, mi ez? – Megérintette a kis sapkát. Megráztam a fejemet. – Akarod tudni? – kérdezte. Bólintottam. – Kíváncsi lány vagy?

Továbbra is némán bámultam rá. – Ez egy kupa. Zsidó vagyok. Tudod, hogy az mit jelent? Nem feleltem. Solomon Lindo egy íróasztalhoz lépett, tintát és tollat vett elő, és rövid üzenetet írt egy papírlapra. Amikor végzett, megmutatta nekem. A következő szavak álltak rajta: „Fordulj meg! Anyádat fogod látni.” Amint elolvastam, rögtön sarkon fordultam, de nem volt ott senki. Visszafordultam, és észrevettem, hogy a férfi arcán széles mosoly ül. – Csak egy kis trükk volt – nevetett. – De nem fogom elmondani senkinek. Leforrázva álltam előtte. – Ne aggódj! – nyugtatgatott. – Nagy hasznát venném egy ilyen lánynak. Hangos beszélgetés hallatszott az ajtón kívül. Appleby és King tért vissza, akik éppen a kezükben tartott bőrflaskákból iszogattak. – Szóval egyenesen Afrikából származol – szólalt meg King. Bólintottam. – Hadd halljunk akkor egy kis hamisítatlan afrikai beszédet! – mondta. Akkor bamana nyelven azt mondtam, hogy nagyon gonosz embernek látszik. King felnevetett. – Egy szót sem értek belőle – fordult a másik két férfihoz. – Mindig szeretem próbára tenni őket, hogy tényleg tudnak-e beszélni valamelyik nyelven. Hirtelen kitört belőlem egy kérdés, mielőtt lakatot tehettem volna a számra. – Honnan származom? – kérdeztem.

King rám mosolygott. Láthatóan rendkívül mulattatta a kérdésem. – Hát ezt inkább neked kellene tudnod. – Hol van a szülőföldem? – Csak nem hazafelé tartasz? – csúfolódott King. Appleby újra felnevetett. King az asztalhoz lépett, kihúzott egy fiókot, kivett belőle egy hosszú papírtekercset, és kiteregette az asztalon. Kacskaringós vonalakat rajzolt, és azt magyarázta, hogy ezek a vizet mutatják. A vonalak egyik oldalára rajzolt egy nagy kört, amely Karolina államot jelképezte. A vonalak túlsó oldalára egy furcsa, gombára hasonlító alakot rajzolt. A gomba kalapjának a bal fele túlságosan nagyra nőtt, és King azt mondta, hogy ez Afrika. Egy sötét kört rajzolt a gombára. – A lány innen származik – mondta a többi férfinak, a rajz bal felső sarkába mutatva. – Az aranyparti a legjobb fajta afrikai – folytatta King –, de, Appleby barátom, egyetlen aranyparti sem volt abban a szállítmányban, amelyből vásároltál. Már ránézésre meg tudom állapítani, hogy ez a lány nem aranyparti. Az a legjobb fajta. Szimmetrikus, büszke tartású, szebb és csinosabb a többinél. Olyan csinos egyik-másik, hogy szinte el is felejti az ember, hogy feketék. – Ez a lány csinos – mondta Appleby Kingnek. – Ne aggódj, jó pénzt fogsz kapni érte. Appleby barátom, ha igazi ültetvényes akarsz lenni, akkor ismerd meg az embereidet. Az aranyparti vagy gambiai rabszolgák a legjobbak. Ha olyat nem sikerül venned, próbálj a Windward Coastról származó erős férfiakat keresni! A mandingók… és tessék, ez a lány valószínűleg mandingó… kedvesek ugyan, de amikor elfáradnak, használhatatlanok. Ráadásul túlságosan hamar elfáradnak. Azután ott vannak még a whydák, akik olyan vidámak, hogy már szinte buják. Ilyen fajtából is jó, ha akad egy-kettő, de nem kell

sok, mert akkor csak táncolnak és nevetgélnek egész nap. Arra pedig fel teheted az életedet, hogy egy kongói férfi azonnal a spanyolokhoz rohan, amint hírét veszi a Fort Musa-i erődnek. Ne vegyél kongóit, és soha ne vásárolj callabart. Az a legrosszabb fajta néger. A legrosszabb, én mondom neked, a lehető legrosszabb. 15 – Meg tudod őket különböztetni? – kérdezte Appleby. – Hát, nem is az alvásból gazdagodtam meg! – nevetett King. – Nekem elhiheted. Ha egy ibo kerül hozzád Callabarról, mihelyst kést adsz a kezébe, hogy vágja el egy disznó torkát, inkább a sajátját fogja elmetszeni. Egy ibo olyan lusta, hogy még élni sincs kedve. Ezernyi kérdés kavargott a fejemben, ám egyet sem tudtam feltenni. Honnan származtak ezek az emberek? Honnan ismeri King ezt a sok törzset? Kik voltak? Ha King olyan sokat tud, miként állíthatja, hogy a mandingók gyorsan elfáradnak, hiszen saját szememmel láttam, hogy egész nap dolgoznak a mozsarakkal? Órákon keresztül emelgették a mozsártörőt, hogy lisztet őröljenek a kölesből, vagy éppenséggel vajat köpüljenek a sheadióból. – Lindo, jöjjön velem! – mondta Appleby. – Beszélgessünk egy kicsit az indigómról! Amint a két férfi kilépett a szobából, az ajtó pedig lassan becsukódott mögöttük, láttam, hogy Lindo vet rám még egy utolsó pillantást, gondterhelt arccal. Már mozdultam volna, hogy én is elmenjek, de a másik férfi az utamat állta. – Tudod, ki vagyok én? – kérdezte. Megráztam a fejemet.

15

A Windward Coast a mai Elefántcsontpartnak felel meg. A mandigók a mai mali terűletéről származó nép. A callabarok a mai Nigéria terűletéről származnak.

– William King. A leggazdagabb kereskedő vagyok egész Charles Townban. Megpróbáltam kikerülni, és elhagyni a szobát, de nem engedte. – Tudod, mit jelent az, hogy gazdag? Még mindig érted, amit mondok, te lány? Megijedtem, hogy talán azt hiszi, elment az eszem, és a végén megver, így hát dőltek belőlem a szavak. – Nagy ház, sok-sok nigger, rengeteg indigós kád. – A gazdád, Appleby ragaszkodik az indigójához. Én rizst is termesztek. Azt gondolod, hogy az indigótermesztés nehéz munka? Bizonytalanul bólintottam. – Az indigó semmi. Próbálnál a rizsföldeken dolgozni. Egyikmásik nigger egy szezont sem bír ki, és elpatkol. Nedves munka. Nedves és forró. Aligátorok is felúsznak néha a folyón, egészen addig, ahol a munka van. Hamm-hamm, és el is merültél a vízben. – William King szétnyitotta a karját, és összecsapta a két tenyerét. Hátraszökkentem. – Szeretem az értelmes niggert – mondta. Azon töprengtem, vajon be van-e zárva mögötte az ajtó. – Lindo azért látogatott ide, hogy megvizsgálja az indigót, de én csak fel akarom mérni Appleby niggereit. Én magam adtalak el neki, és tudni akartam, mi lett belőled. De úgy látom, szépen kikupálódtál, csak az a baj, hogy nem vagy aranyparti. A Banceszigetről hoztalak át, és abban az évben nem érkezett onnan aranyparti szállítmány. Gyere ide! Felém nyújtotta a kezét, de nem mozdultam. – Mi az a Bance? – kérdeztem. – Mindent tudni akarsz, igaz? Bance az a hely, ahol eladtak téged Guineában. Az ajtó valószínűleg nem volt bezárva, de nehéz lett volna megkerülni ezt a kövér férfit, hogy elérhessem.

William King levetette a mellényét és kigombolta a nadrágját. Hátráltam egy lépést, és amint felém mozdult, elszaladtam mellette. Újra előrelendült azonban, és a falnak szegezett. – Ne ellenkezz, kislány! – csitított. – Csak meg akarom nézni, mi lett belőled. – Nadrágja akkor már a bokájáig le volt tolva. Úgy lóbálta méretes férfiasságát, mint ahogyan a faág leng a szélben. King háta mögött megzörrent az ajtó. Hallottam, amint Lindo Applebyhez beszél. – Ördög és pokol! – morogta King, majd kapkodva felrángatta a nadrágját.

Körülbelül egy hónappal később Georgia híreket kapott a halászhálón keresztül. Azt hallotta, hogy a zsidó ajánlatot tett rám Charles Townban, de Appleby uraság elutasította. Csalódott voltam. Úgy éreztem, ha elmehetnék Solomon Lindóval, minden bizonnyal jobb sorom lenne, mint ha Appleby ültetvényén maradnék. Ám Georgia azon a véleményen volt, hogy Appleby sohasem adna el. – Miért? – kérdeztem erőtlenül. – Mert túlságosan ügyes vagy. Túl értékes. Bábáskodsz a szüléseknél, és remekül értesz az indigó készítéséhez is. Miért akarna eladni az uraság?

A mellem lassan duzzadni kezdett. Tudtam, hogy hamarosan látszani fog rajtam a terhesség. Appleby nem engedte megházasodni a négereit. Néhányan titokban ugrották át a

seprűt, 16 mások egyszerűen együtt éltek vagy csupán éjszakánként látogatták egymást. Nekem azonban nem volt kétségem, mi volna a szüleim kívánsága, így hát elmondtam Chekurának, hogy szeretnék megházasodni. Az első augusztusi teliholdat választottuk az esküvő időpontjául. Nagyon izgalmas volt belegondolni, hogy bármilyen egyszerű körülmények között is, de össze fogunk házasodni. Egybe akartam kötni apró családomat, hogy összetartsam. Nem lehetett olyan esküvőnk, mint amilyet otthon tarthattunk volna, ahol a falu öregjei és a djeli is tanúi lettek volna a nagy eseménynek, továbbadva a történteket a következő nemzedéknek. Nem zajlottak aprólékos tárgyalások a házasulandó felek szülei és a falvak között, nem kapott ajándékot a családom, amiért elveszíti a lányát. Ragaszkodtam hozzá azonban, hogy Chekura adjon Georgiának valamiféle bőkezű ajándékot – fel is hajtott két csirkét, két fejkendőt, egy kék üveget, egy üveg rumot és egy tasaknyi kínafakérget. – Honnan tudott ez a bolond fiú kínafakérget szerezni? – hajtogatta Georgia újra és újra. Attól a naptól fogva azonban eldöntötte, hogy szeretni fogja Chekurát. A vendégek is sorban megjelentek ajándékokkal és étellel. Georgia és Fomba már előtte kicipelt egy vaslábost a tisztásra, és most vígan rotyogott benne a nyúlpörkölt. Mamed egy gyertyát hozott nekem, és egy gyönyörű széket, amelyet fényesre csiszolt ciprusfából készített. Fomba egy kis szobrot hozott nekem, amely egy kisbabát tartó nőt ábrázolt. Olajjal kente és fényesítette napok óta és hihetetlenül boldog volt, amiért végre átadhatta nekem. Chekura egy fésűt adott, és egy üveg kukoricaolajat, amely állítólag segített kibogozni a gubancos hajat, azután egy vörös-arany fejkendőt és egy gyönyörű, kék színű ruhát, amely 16

Seprűugrás: valószínűleg Ghánából származó hagyomány, amely kizárólag a rabszolgák között terjedt el. A rabszolgák esküvői szertartásának része volt, amikor a házasulandók egy földre helyezett seprűt ugrottak át, miután már férjnek és feleségnek tekintették őket.

finom pamutból készült – ugyanabból az anyagból, amelyet a buckra látogatókon láthattam a nagy házban. Chekurának egy sárga kendőt adtam, amelyet egy gyermek születésekor ajándékoztak nekem. Georgia szerint nem kellett volna adnom neki semmit. – Te magadat adod neki – mondta Georgia. – A bolond, nagyszájú afrikai örülhet, hogy ilyen asszonya lesz. Az esküvői mulatságunkon zenéltünk is, voltak furulyások és egy bendzsós is. Férfiak és nők egy része énekelt és táncolt, míg mások rumot ittak és pipáztak. Én ugyan nem imádkoztam már évek óta, de még mindig tartózkodtam a szesztől és a dohánytól, még az esküvőnk estéjén is. Miután ettünk, Mamed a földre fektetett egy seprűt és mondta, hogy ugorjunk át fölötte, és amikor az megtörtént, utána kijelentette, hogy mostantól férj és feleség vagyunk. Most már házasok voltunk és a kisbabámnak rendes apja lesz. Visszamentünk a kunyhónkba, átöleltük egymást, közelebb húzódtunk egymáshoz, mint férj és feleség, és elaludtunk egymás karjaiban. Legalábbis nekem sikerült elaludnom Chekura karjaiban, mert reggel, amikor felébredtem, Chekura már elment – visszament dolgozni a saját ültetvényére, a Lady' s-szigetre.

Robinson Appleby decemberben visszatért az ültetvényre. Értem küldetett. Nagy hassal jelentem meg előtte a széles verandán, amely körbevette a házat. A hasamban növekvő kisbabának már csak három hónapja volt hátra a szülésig. – Hallottam hírét – mondta Appleby, a hasam felé biccentve. – Kicsi baba – válaszoltam. Nem akartam, hogy észrevegye, milyen büszke vagyok a gyermekre, de az alsó ajkam megremegett.

Nagyot nyelt. Az ajkát harapdálta. Kezét a zsebébe sülylyesztette, majd kihúzta, azután elővette a zsebóráját a mellényzsebéből, és tűnődve vizsgálgatta. – Ki az apja? – kérdezte. Nem feleltem. – Tudom, hogy egy fiúval találkozgatsz. Földre szegeztem a pillantásomat, nehogy bármit is leolvasson az arcomról. Reméltem, hogy nem hallott az esküvőnkről. – Ezen az ültetvényen én döntök arról, ki kivel párosodhat – közölte. Intett az ujjával, hogy lépjek közelebb. Kicsit közelebb húzódtam. – Nagyon csinosan öltözködsz mostanában – mondta. – Kék ruha, vörös és arany kendő. Lefogadom, hogy imádod ezeket a ruhákat. Hadd lássam azt a ruhát! Gyere ide! Ide elém! Mondd, hogy „szeretem a ruháimat, uraság”! Elismételtem utána. – Gyere ki az udvarra! – szólt akkor. Egy pillanatra megkönnyebbültem. Ha kimegyünk az udvarra, akkor bizonyos dolgokat nem művelhet velem. Appleby ordítva parancsolta Mamednek és Georgiának, hogy hívjanak össze minden férfit, nőt és gyermeket az ültetvényről, aki pedig nem akar engedelmeskedni, az nem kapja meg a következő három ételadagját, és le kell mondania az ajándék rumról, ruháról és sóról, amelyet egyébként Charles Townból kapna. Az ültetvény összes munkása körénk gyűlt az udvaron, nagy kört alkotva. Appleby utasított két nőt, hogy rakjanak tüzet. Mameddel odaguríttatott egy üres hordót a raktárból, egy másik férfival pedig hozatott egy borotvát. Egy aszszonynak mosdótálat és ollót kellett hoznia. Appleby végül megparancsolta Georgiának, hogy az összes ruhadarabomat hordja elébe, a tűz mellé.

Amikor a tűz már javában lobogott, a mosdótálat feltöltötték, és a borotva is készen állt, Appleby hangos kiáltással adta tudtul, hogy aki szót mer emelni mellettem, az osztozni fog a sorsomban, vagy talán még rosszabb büntetésben lesz része. – Add ide a ruhádat! – fordult hozzám. Amikor vonakodtam, letépte rólam, és a kupacra dobta, amelyet Georgia odahordott. – Van egy törvény Dél-Karolina tartományban – mondta. – A niggerek nem öltözhetnek előkelőén. Abban a pillanatban döntésre jutottam. Úgyis azt tehetett velem, amit akart. Én azonban Bayo faluból származtam, egy gyermeket hordtam a szívem alatt, és igenis büszkén akartam viselni a sorsomat. – Dobd bele a tűzbe mindet! – utasított Appleby, a ruháim felé biccentve. Nem mozdultam. Appleby akkor Georgiához tartott. – Georgia! Tudod jól, hogy komolyan beszélek. A tűzbe velük, vagy megbánja. Georgia arcából kifutott a vér. Lehajolt hát, összeszedte minden holmimat, és a tűzbe vetette őket. Magamban köszönetét mondtam neki. Elégette ugyan a ruháimat, de megőrizte a méltóságomat. Az összes néger szemtanúja volt, hogy kiálltam magamért Appleby urasággal szemben. Sikerült learatnom ezt az apró győzelmet, amelyet sohasem akartam elfeledni. Appleby a mosdótálra mutatott. – Térdelj le, és vizezd be a fejedet! – parancsolta, ám most sem mozdultam. – Utolsó figyelmeztetés. Fejet a kádba! Letérdeltem, de a nagy hasammal nem bírtam fejemet a tálba hajtani. – Akkor ülj fel! – mondta Appleby, és három vödör vizet zúdított rám. A víz végigfolyt az arcomon, a nyakamon a hasamra. Azután Appleby elém gördítette a hordót.

– Hajolj erre a hordóra! – Nem! – tiltakoztam. – Tedd, amit mondok, méghozzá most rögtön, vagy kiürítem a kunyhótokat, és minden holmidat a tűzre vetem. Ruhákat, fésűt, mindent. Georgia minden ruháját, gyógynövényét és lopótökét is elégetem. Mindent. Hallod? Próbáltam a hordóra hajolni, de a hasam túl nagy volt. A hajamnál fogva felrántotta a fejemet. – Akkor ülj fel egyenesen! – parancsolt rám. Még mindig a földön térdelve kiegyenesedtem. – Te meg a titokzatos embered – vicsorogta Appleby. – Ennyi eszed van? Nem hitted, hogy tudtam a gyermekedről? A fejkendőiddel cicomázod magad, mint a fehérek. Még a Charles Town-i nigger nőket is megszégyeníted. Appleby mögém lépett, és durván a hajamba markolt. – Mi ez? – kiáltotta. Felkiáltottam a fájdalomtól. – Mi ez? – kérdezte újra. – A hajam. – Ez nem haj – mondta, egészen hátrarántva a fejemet. – Hanem gyapjú. – Amikor még erősebben meghúzta, elakadt a lélegzetem. – Nem haj – ismételte. – Mondd, hogy gyapjú. – Gyapjú. – Mondd: „Gyapjú van a fejemen, nem haj.” – Gyapjam van, nem hajam. – Ez itt gyapjú, és neked még ehhez sincs jogod, hacsak én nem adok rá. Könyökét a lapockámba nyomva Robinson Appleby a hordóhoz szorított, és csattogtatni kezdte az ollóját. Hajtincsek hullottak a homlokomra és a szemembe. A fürtök egymás után

záporoztak a számba, miközben néma könnyek szántották az arcomat. Minden hajamat elveszítettem, amelyet Georgiával vasárnap reggelenként gondoztunk, ápoltunk. Kárba veszett minden fésülés, olajozás és fonás. Amikor Appleby végzett az ollóval, beszappanozta a fejemet, majd elővette a kést. – Ha bárki megmozdul, a saját fejbőrén látja kárát! – fenyegetőzött. Hallottam a néger asszonyok rémült nyöszörgését. Egészen addig kitartott a bátorságom, de most hirtelen tovaszállt. – Uraság! Kérem, ne tegye! Akkor újra lenyomta a fejemet, beszappanozta és bevizezte az egész fejbőrömet. Azután durva mozdulatokkal borotválni kezdte a fejemet a késsel, végigkaparva a bőrömet a pengével, a homlokomtól a tarkómig. Újabb adag szappanos vizet löttyintett a fejemre, amely égette a friss sebeket a bőrömön, lefolyt az arcomon és csípte a szememet. A szappanos víz keserű íze elvegyült a hajtincsekkel a számban. Appleby a hordóra szorított, könyökét a hátam közepébe nyomta, a késsel pedig újra és újra végigkaparta a bőrömet, hátrafelé húzva a fejemen. Végül löttyintett rám még egy kis vizet, felállított a földről, és egy tükröt tartott az arcom elé. Úgy felsikoltottam, mint korábban soha. Nem ismertem magamra. Nem voltak ruháim, nem volt hajam, elvesztettem minden szépségemet és nőiességemet. – Ezúttal elengedlek verés nélkül – mondta Appleby. – Tűnj innen, és vegyél fel valami rendes ruhát! Ha még egyszer azon kaplak, hogy fehérnek öltözöl, újra megnyírlak, mint egy birkát, és mindent elégetek, amit Georgia kunyhójában találok. – Georgia nem kunyhóban lakik – suttogtam. – Remélem, hogy most nem feleselsz – válaszolta. – Georgiának otthona van. Georgia az otthonában él.

Appleby álla leesett a csodálkozástól. Elfordultam tőle. Borotvált fejjel, lemeztelenítve és felpuffadt hassal elindultam az udvar túlsó végébe. Vasárnap volt, mindenki a mosással és a főzéssel foglalatoskodott korábban. Most azonban az ültetvényen élő férfiak, nők, gyermekek némán és mozdulatlanul figyelték, amint elhaladok előttük. Fomba bánatosan lehajtotta a fejét, és eltakarta a szemét. Menet közben megérintettem a karját, a könnyeimet visszafojtva. Nem voltam hajlandó elfutni. Csak fokozta volna a szégyenemet. – Az a gyermek ugyanúgy nem a tiéd, mint a gyapjú a fejeden! – kiáltott utánam Appleby. – Mindkettő az én tulajdonom! Továbbmentem, olyan nyugodt léptekkel, ahogyan tőlem telt, a nagy hasammal. Nem ejtettem egyetlen könnycseppet sem, amíg haza nem értem.

Négy éve éltem már a St. Helena-szigeten, amikor elérkezett az időm, 1761. március tizenötödikén. Tizenhat éves voltam akkor. – Most már itt az otthonod – mondta Georgia. – Neked és a kisbabádnak is, Karolinában. Ügy éreztem, megbántanám Georgiát, ha ellenkeznék, így inkább csendben maradtam. Vajon hol találhat otthonra a gyermekem? Afrikában? Vagy az indigóültetvényen? Az egyik lehetetlennek tűnt, a másik teljességgel elfogadhatatlannak. Arra a felismerésre jutottam, hogy a gyermekemnek én fogom jelenteni az otthont. Én fogok jelenteni a gyermeknek mindent, amíg együtt haza nem megyünk. Ám ezt nem mondhattam el annak a nőnek, aki anyám helyett anyámként gondozott, amióta csak megérkeztem erre a földre. Georgia egy nagy bőrvödörben megfürdetett a holdfényben, megdörgölte a hátamat, két keze ellazította az izmaimat és a bőrömet. A kellő időben elindultak a fájások. Amikor az erős görcsök következtek, majdnem elveszítettem az eszméletemet.

Georgia már felkészült, hogy óvatosan belém nyúljon és kihúzza a babát, de kértem, hogy ne tegye, még nem álltam készen. Várnunk kellett. S így folytatódott: a fájások hullámokban kerítették hatalmukba a testemet, egész hasamban éreztem a kisbaba forgolódását. Hogyan képes egy ilyen kis gyermek ekkora felfordulást okozni? Eszembe jutott a rengeteg csecsemő, akiket az anyámmal világra segítettünk. Ügyesen bábáskodtam fiatal korom ellenére, hiszen csak nyolcéves lehettem akkoriban, de fogalmam sem volt, hogy a szülés mennyi fajdalommal jár. Honnan tudhattam volna? Hallottam a saját torkomból feltörő hörgést és nyögést, mintha egy állat szabadult volna ki belőlem, és tudtam, hogy készen állok. Nyomtam és nyomtam és nyomtam. Georgia figyelmeztetett, hogy pihennem kellene, és egy kicsit később újra próbálkozni. Egy kis enyhet adó, indigólevélből készük balzsamot kent az aranyeremre. Pihentem, és ittam pár korty vizet. Georgia a karjába emelt, beletett egy mosdótálba, és meleg vízzel mosdatott. Amikor újrakezdődtek a fájások, összegörnyedtem, és erősen nyomtam, amíg végül ki nem bújt a kisbabám. – Mamadu – nyögtem. – Ez afrikai név? – kérdezte Georgia. – Mamadu – ismételtem. – Így hívták apámat is. Mamadu. Legyen ez a neve, apám után. Azonnal a mellemre tettem a fiamat. Egy pillanatra, amíg elhelyezkedett és szopni kezdett, ujjongtam, és úgy éreztem, tele vagyok erővel. Amikor Mamadu jóllakott, Georgia lemosta és puha ruhába csavarta, nekem pedig vizet és egy kis cukrot adott, banánt, narancsot és kukoricakását. Azután Georgia visszatette a fiamat a karomba. Szorosan a mellemhez öleltem, összegömbölyödtem körülötte, és együtt aludtunk.

Amikor felébredtem, az asszonyok leöltek néhány csirkét, amelyeket saját magunknak tartottunk. Nagyon sok néger vacsorázott együtt aznap este, egyik a másik után látogatta meg Georgiát, hogy láthassa a kisbabát és gratulálhasson nekem. Nagyon bántott, hogy Robinson Appleby hamarabb láthatta a babát, mint Chekura. Appleby az ágyamhoz lépett, és egy fonott kosarat adott nekem. Nem akartam, hogy ilyen közel legyen, nem akartam, hogy megérintse Mamadut. Georgia hozzánk siklott, szakértő kézzel elvette tőlem a kisbabát, és biztonságosan a karjaiba vette. Appleby benézett a kisbabát takaró ruha redői alá, hogy megnézze a gyermek nemét, majd – hála az égnek! – elfordult, és magunkra hagyott minket. Azt reméltem, hogy láthatom Chekurát a gyermekünk születése napján. De nem jött el. Tudta jól, mikorra várom a kisbabát. Saját gyermekem apja nem jött el, hogy láthassa a fiát, és megcsókoljon engem. Az apám, úgy mondták, már másnap a karjába vett, hogy a világra jöttem. Hol volt hát most az a férfi, aki a tengerig vezetett engem, túlélte velem az átkelést, visszatért, hogy szaglásszon a lábam között, végül elvetette bennem a magját, és még a seprűt is átugrotta velem a telihold alatt? – A férfiak jönnek és mennek – mondta Georgia bölcsen. – Ne aggódj Chekura miatt! Csak szoptasd rendesen ezt a kis fickót!

Egymás után teltek a napok, de továbbra sem láttam viszont a férjemet. –Ne gyötörd magad! – csitított Georgia. – Eljön a férjed, amint tud. Egyik nap, amikor Georgia elment, hogy Happy Jackkel töltse az éjszakát, elaludtam az ágyban, Mamaduval a karomban. Azt álmodtam, hogy valaki kinyújtja kezét a nyakam mellett, és a rémálom hirtelen valósággá vált: el akarták lopni a kisbabámat. Megragadtam a kezet, amely megérintette a nyakamat, és erősen

beleharaptam. Végül arra ébredtem, hogy Chekura fájdalmában nagyot nyög. – Az én veszélyes kis feleségem! – mondta Chekura, a kezét rázva. – Veszélyes is lehet számodra, ha csak tizennégy nappal a fiad születése után jelentkezel! – Akkor hát számoltad a napokat? Talán mégis szeretsz? Gyengéden pillantottam rá. A rémálomnak vége szakadt, a férjem végül tényleg eljött, hogy meglátogasson minket. – Gyere közelebb, és nézd meg a fiadat! – Éppen azt tettem, amikor megharaptál. – Chekura kinyújtotta a karját, hogy felvegye Mamadut, aki halkan nyöszörgött, de nem ébredt fel. Chekura ujját a kisbaba szájába dugta. Mamadu álmában megmarkolta az apja ujját, és szívni kezdte. Chekura szélesen mosolygott, majd bemászott mellém az ágyba. Miközben a kisbaba közöttünk aludt, Chekura elmesélte, hogy nagyon szigorúan őrizték mostanában az ültetvényen. Egy új felügyelő érkezett, aki megpróbált véget vetni a négerek éjszakai kereskedelmének. Őrszemeket és csapdákat állítottak fel szerte az ültetvényen. Ha egy négert éjszaka csavargáson kaptak, azt nyomban lelőtték. Ha valaki csapdába esett, ötven korbácsütés volt a büntetése. Chekura azt mondta, hogy a feketék már lázadásra készülnek. Minden ügyességét latba kellett vetnie, hogy észrevétlenül meg tudjon szökni az ültetvényről. Sürgettem, hogy még jóval hajnal előtt menjen vissza, hiszen újra meglátogathat, amikor már lenyugodtak a kedélyek. Nem akartam, hogy megöljék a férjemet, mert az éjszaka közepén kiszökött, hogy engem lásson. Nem akartam Mamadu apját bajba sodorni a szeszélyeimmel. Hirtelen Georgia jelent meg az ajtóban.

– Zajt hallottam – mondta. – Bejöttem, hogy ránézzek a fészekre, és nézze meg az ember, milyen madár szállt a tetejébe! – Most valóban jól jönne, ha tudnék repülni – nevetett Chekura. – Éjszaka bizony nehéz észrevenni a csapdákat. Nappal felkutattam őket, hogy tudjam, hol rejtőznek a hold fényében. – Ne ölesd meg magad! – tette hozzá Georgia. – Menj viszsza tüstént, mielőtt felfedezik, hogy eltűntél! – Hát már te is, Georgia? – kérdezte Chekura. – Kidobsz a házból, mint Aminata? Szerettem, amint Chekura kiejtette száján a nevemet. Minden egyes hangját. – Nem kedvellek – felelte Georgia széles mosollyal –, de azt gondolom, hogy most már a családhoz tartozol. Chekura felállt az ágyról, odament Georgiához, és játékos csókot nyomott az arcára. – Hát nem aranyos? – nevetett. Georgia elhessegette magától Chekurát, azután kiment a házból, hogy újra megkeresse Happy Jacket. Amikor már hallótávolságon kívül volt, Chekura így szólt: – megvárhattál volna a névadással. Sundeenak akartam nevezni a fiunkat. – Akkor a következőt annak fogjuk nevezni – feleltem, Chekura kezét fogva. – Gyere, és látogasd meg a fiunkat, amilyen gyakran csak lehet! De vigyázz, nehogy elkapjanak és bántsanak!

A szülés után kaptam egy hét pihenőt, utána még egy darabig csak feleannyit kellett dolgoznom, mint a többi rabszolgának az ültetvényen. Mások végezték a feladataimat, amíg nem voltam elég erős, hogy dolgozzak. Georgia nem változtatott semmit kis otthonunk elrendezésén, de egyre többször töltötte az éjszakát Happy Jack kunyhójában.

Mamadut egy narancssárga szövetben a hátamra kötve hordtam. Hangja és mozdulatai olyanok voltak számomra, akárcsak egy ismeretlen, új nyelv, amelyet tökéletesen el akartam sajátítani, hogy mindent megadhassak neki, amire csak szüksége van. Megetettem, mielőtt megéhezett volna, és megesküdtem, hogy sohasem adok neki okot a sírásra. Kis idő múltán azt is megéreztem, ha morogtak a belei, és széklet ürítéshez készülődött. Ilyenkor gyorsan levettem a babát a hátamról, és kicsomagoltam a ruhájából, mielőtt elvégezte volna a dolgát. Egyik éjjel, amikor Mamadu csupán tíz hónapos volt, arra riadtam az éjszaka közepén, hogy a kisfiam keservesen sír. Feléje fordultam, hogy magamhoz húzzam, megvigasztaljam, és könnyítsék a mellem feszülésén. Kezem végigsiklott a fűből font ágyon. Az ágy, a levegő, a saját testem, és semmi más. Kinyitottam a szememet. A sírás a kis kunyhón kívülről jött, az éjszaka sötétjéből. Felugrottam, álomittasan, teljesen összezavarodva és tejtől feszülő mellel, mint egy fejésre váró tehén. Akkor megláttam Robinson Applebyt, amint éppen egy idegen férfi karjába helyezi a kisbabámat. A férfi felült egy lovas kocsira. Feléjük rohantam. A kocsis ostorával a lovak közé csapott, és a szekér megindult. Újabb ostorcsapásra a szekér gyorsan tovarobogott, és a kisbabám úgy eltűnt a sötétségben, akár egy hullócsillag. Applebyhez rohantam, és a mellét kezdtem verni. Ütöttemvertem, amíg meg nem unta, és végül a földre lökött. – Hozd vissza a gyermekemet! – üvöltöttem. Az arcomba nevetett. – Hozd vissza! – Túl késő. Már eladtam. Mindössze öt fontot kaptam érte, de végül is fiú, egy nap szép hasznot hozhat az új gazdájának. A por beleragadt a térdembe, a tej pedig patakzott a mellemből. Sohasem vágytam megölni egy embert, de Robinson

Applebyt akkor szívesen meggyilkoltam volna. A testem és a lelkem Mamadu után kiáltott, de a kisbabám már messze járt. Eladták, eladták, eladták. Appleby nem volt hajlandó elárulni, hová vitték. Mélyre merítettük a halászhálót, de sehol sem hallottak olyan kisbabáról, aki az anyja nélkül érkezett valamelyik ültetvényre, sem St. Helenán, sem a környező szigeteken. Nem volt a Coosaw, az Edisto-, sem a Hunting-szigeten. – A kisfiad nincs a halászhálóban – közölte Georgia. – Már túlságosan messze jár. Apbee uraság végleg eladta. Az összes harci kedv kiégett, elszállt belőlem. Még nyomorultabbul éreztem magam, mint amikor megérkeztünk Karolinába. Chekura egyszer sem jött meglátogatni. Biztos voltam benne, hogy az én hibámból. A férjem elfordult tőlem, mert elvesztettem a fiunkat, akit pedig közösen hoztunk a világra. Betegnek és elkeseredettnek éreztem magam, még ahhoz sem volt kedvem, hogy a kezemet felemeljem. Elkapott a láz, amely sok négert és még több buckrát megölt, de Georgia ápolása visszahozott az életbe. Szívesen meghaltam volna, ám a halál csupán befütyült az ajtórésen, és már suhant is tovább. – Ha az embered nem jön – mondta Georgia –, akkor biztosan eladták vagy bérbe adták, és nem tud eljönni. Egy szavát sem hittem. Megtagadtam a munkát. Nem voltam hajlandó bábáskodni, nem mostam ki több indigókádat. Appleby megfenyegetett, hogy ismét leborotválja a fejemet, de meg sem rezzentem a szavaira. A fiam elveszett, a férjem nem jött többé meglátogatni, és minden erőfeszítésem, hogy a buckrák világát megismerjem, teljes katasztrófával végződött. Georgia dühös lett rám, amiért nem voltam hajlandó dolgozni, és Mamed is figyelmeztetett, hogy csak ideig-óráig tud védelmezni. Appleby megvert, de én továbbra sem voltam hajlandó dolgozni neki. Az új indigószezon beköszöntével egyetlen magot sem vetettem a

földbe. Nem vettem magamhoz ételt, és nem szálltam ki az ágyból sem. Egyik reggel Appleby berontott a szobába, és kicibált az udvarra. Már felkészültem, hogy meg fog korbácsolni, ám egyszerűen csak elkáromkodta magát – „ostoba, semmirekellő guineai szuka!” és eladott Solomon Lindónak.

Afrika alakja (Charles Town, 1762)

RETTENETESEN HIÁNYZOTT CHEKURA. Fiatal testem tökéletes volt akkoriban: sima, erős, telt és formás. Bőröm csókokért és kényeztetésért kiáltott. Kezem és a testem készen állt, hogy simogassak, megöleljek, és magamba fogadjak egy férfit. Éjszakánként arra ébredtem, hogy a két lábam között nedves vagyok, és a testem sajog a Chekura utáni vágytól. De nem láttam viszont, nem is hallottam felőle, pedig üzenetet hagytam neki Georgiánál, hogy most már Solomon Lindónál lakom Charles Townban. Ha akart volna, biztosan megtalál. Végtelen gyötrelemmel és aggódással töltött el a gondolat, hogy ha valaha is visszajutok Bayóba, nem lesz gyermek a karomon, és nem lesz férfi, aki büszkén állna mellettem, amíg az otthoniaknak a buckrák furcsa szokásairól mesélek.

Charles Town élettel teli város volt. Abban a pillanatban, hogy Solomon Lindóval megérkeztünk a város kikötőjébe, a rothadó étel és az emberi ürülék szagából rögtön tudtam, hogy ez ugyanaz a hely, ahová öt évvel korábban megérkeztem a hajóval. Próbáltam elhessegetni magamtól az emléket. A magas férfira pillantottam, aki most már az új gazdám volt. Észrevettem, hogy nyugodtan tekinget az élelmiszerárusok asztalai félé, amint a piacra beléptünk, és hogy közben dudorászik is.

– Van több rabszolgája is? – érdeklődtem. Összerezzent a kérdés hallatán. – Van egy másik – felelte. – De a feleségemmel jobban szeretjük a szolgáló kifejezést. Nem bánunk durván a szolgálóinkkal. Az otthonunkban nyomát sem fogod találni annak a barbárságnak, amelyet a St. Helena-szigeten tapasztaltál. Garnélák csillogtak a napfényben, tengeri rákok tornyosultak hatalmas kupacokba rakva, halak sorakoztak az asztalokon, mind arra várva, hogy megvegyék. Ám legjobban a temérdek szabadon járkáló néger asszony döbbentett meg, tálakkal a fejükön, kosarakkal a kezükben. Színpompás ruhát, fényes alsószoknyát viseltek, fejükön pedig kendőt. Néhányan szőrmével díszített kalapot viseltek, mások fényes cipőt. Hevesen mutogattak beszéd közben, nevettek és alkudoztak. Nyelvük gyorsan pergett, és láthatóan otthon érezték magukat, mintha a világon egy lélek sem tudna ártani nekik. – Uram, egy shillinget a narancsaimért! – Egy várandós, néger asszony kapaszkodott Lindo nadrágjába, aprópénz után kutatva a férfi zsebében. Lába előtt egy zsák narancs hevert. Lindo hátrébb lépett, a megrökönyödésnek azonban semmi jelét nem mutatta. – Tízet kérek – mondta. Az asszony figyelmeztetően rázta meg az ujját Lindo arcába. – Ötöt kap egy shillingért. – Múlt héten még tízet kaptam ugyanezért az árért. – Változnak az árak – felelte a nő. Lindo egy érmét nyomott a kezébe. Az asszony rávillantotta széles mosolyát. Nagyon finom narancs, uram. Mindig tőlem vegyen! Finom narancs magának meg a fiatal kis asszonykájának. Fiatal asszonykája? Lindo nem válaszolt a megjegyzésre. A nő bepakolta a narancsokat Lindo zsákjába, majd odébbállt.

Figyeltem, amint elvegyül a tömegben. Akkor egy fehér férfi lépett hozzá, viseltes ruhában, és valamit ajánlott a gyümölcsökért cserébe. A várandós nő azonban a földre köpött, és hátat fordított – a rongyos férfi csupán annyi érdeklődést keltett benne, mint egy vízi patkány. Figyelmét kizárólag az olyan férfiakra pazarolta, mint a parókát és finom öltözéket viselő Lindo. Lindo mosolyogva rám nézett. – Ez a város tele van gyümölcskofákkal meg mindenféle árusokkal. Amit keresnek, abból valamennyit megtartanak, de valójában ők is csak rabszolgák. Elindultunk visszafelé az utcára. Amikor félreugrottunk, hogy kitérjünk egy lovas kocsi útjából, beleléptem egy rakás lótrágyába. Undorodva töröltem le a lábamat az utca egy tiszta részén, amelyet homok és apróra tört kagylóhéj borított. – Amikor hazaérünk, megmosakodhatsz – vigasztalt Lindo. – Charles Townban fél szemed mindig a lábad előtt legyen! Mindig. Amint megállapítottam, hogy a következő útszakasz biztonságos és járható, ismét fel mertem emelni a tekintetemet. Hatalmas keselyűk köröztek az égen, lassú szárnycsapásokkal, türelmesen. – Törvényt sért, aki megöli azokat a madarakat – magyarázta Lindo. – Az emberek még örülnek is a jelenlétüknek, mert elhordják a rothadó dögöket, tisztán tartják az utcákat, és nem kérnek cserébe semmit. Georgia egész biztosan szívesen megfőzne egy ekkora madarat levesnek, hagymával és jamgyökérrel. – Georgia? – Ő vót, aki vigyázott rám Appleby uraság földjén. – Ő volt, aki vigyázott rád. Igaz? – Igen, uraság. ő volt.

– Nem kell félned attól, hogy helyesen beszélj, Meena – mondta. – Úgyis tudom, hogy tudsz írni és olvasni. – Azt akarja, hogy úgy beszéljek, mint maga? Hogy úgy beszéljek, mint a fehérek? – Angolul – válaszolta. Séta közben egy pillanatra megállt. – Nem vagyok fehér ember. Zsidó vagyok, és az egészen más. Mind a ketten kívülállók vagyunk. Reméltem, hogy nem veszi észre a hitetlenkedést a szememben. Kerülni akartam a bajt ezzel az emberrel. Elmentünk egy kocsma mellett, ahonnan hangoskodó férfiak özönlöttek ki, egyik-másik italos üveget fogott a kezében. Egyikük az épület oldalához lépett, és mindenki szeme láttára vizelni kezdett. Az ajtón keresztül megpillantottam két négert, akik fehérekkel iszogattak. Felfoghatatlan volt számomra. Piacon kofáskodó néger asszonyok, fehérekkel iszogató férfiak, és itt vagyok én – egy rabszolga. – Valaki két fontot mondott? – kiáltotta egy hang. Egy nagy épülettel szemben fehér férfi állt egy emelvény tetején egy afrikai asszonnyal. A nő testét mindössze szakadt rongyok takarták. Tekintete jobbra-balra villant, szájából fehér hab szivárgott. Valamit elhessegetett az arca elől, pedig nem volt ott semmi. Az emelvény körül álló férfiak újabb számokat kiáltottak. – Kettő – mondta az egyik. Öt fontot hallottam? – kiáltotta a férfi az emelvény tetején. Senki nem felelt, csupán hangos röhögés volt a válasz. – Kérem, uraim, csak öt fontot! Némi gyengéd bánásmód egykettőre helyrepofozza ezt a boszorkát. Az emelvény mellett egy csoport afrikai fekete gyülekezett, némelyikük alig állt a lábán, másoknak genny csörgött a lábukon tátongó sebekből. Öten közülük úgy álltak ott, mint akik azt sem bánnák, ha a halál jeges marka kiszorítaná belőlük az életet.

Éreztem, hogy felfordul a gyomrom, kétségbeesés szorongatta a torkomat. A földre szegeztem a pillantásomat, hogy ne kelljen a szemükbe néznem. Jól táplált voltam, ők éheztek. Rendes ruhát viseltem, ők viszont rongyokat. Semmit nem tehettem az érdekükben, még a saját sorsomon sem változtathattam. Abban a pillanatban megvilágosodott előttem, hogy ezt jelenti a rabszolga lét. A múltad nem számít, a jelenben láthatatlan vagy, a jövőddel pedig nem te rendelkezel. Semmivel sem volt jobb a helyzetem, mint korábban. Nem tudtam, hol van a saját gyermekem. Még azt sem tudtam, hogy megváltoztatták-e a nevét. Minden reményemet elveszítettem, hogy egyszer megtalálom. A Karolinában töltött öt év alatt sokkal többet veszítettem, mint amennyit nyertem. Hirtelen elkezdett hiányozni St. Helena, hiányzott Chekura érintése, az esti olvasgatás Mameddel, a vasárnap délutáni ücsörgés a leveses kondér körül, hogy belélegezhessem a hal és a zöldségek illatát, miközben Georgia a hajamat gondozza. Hiányzott a kabócák szüntelen éneke, amelyet az őseim hangjának képzeltem, azt dalolva: Örökkön-örökké így fogunk zengeni, hogy el ne felejts minket. Újra felemeltem a tekintetemet, és a meggyötört foglyokra pillantottam. Megesküdtem, hogy nem engedem a város zajának elnyomni a rabszolgák hangját a fülemben, nem hagyom, hogy elrabolják tőlem a múltamat. Kevésbé volt fájdalmas felejteni, de mindent meg akartam figyelni, mert mindenre emlékezni akartam.

Solomon Lindo nagy, kétszintes faházban lakott a King Streeten. A ház földszintjén volt az irodája, a dél-Karolinai tartomány hivatalos indigóellenőreként. A ház tulajdonképpeni

lakórésze az iroda fölött és mögött helyezkedett el. Solomon Lindo ott élt a feleségével. Amikor megérkeztünk, nem vetkőztettek le és nem is vizsgáltak meg, hanem bevittek a nagy házba. Lindo hagyta, hogy egy ideig egyedül álldogáljak. Alaposan szemügyre vettem a helyiséget, a nagy ablakokat, a Lindót és egy asszonyt ábrázoló festményeket, és a székeket, amelyek faragott lábakon álltak. Amikor éppen egy asztalt és a rajta díszelgő ezüstvázákat nézegettem, egy nő lépett be a szobába. Magas volt, vékony és rendkívül fehér bőrű. Alig tíz évvel lehetett idősebb nálam. Az asszony haját apró főkötő fedte, hosszú, sárga ruhát viselt, alatta egyszerű alsószoknyát. Vékony szája és orra volt. Kék szemében apró, narancsszínű csillagok ragyogtak a pupillája körül. A fehéreknek különös szeme volt. A lehető legfurcsább színekben pompázott a tekintetük, ráadásul nem akadt két egyforma szempár. Solomon Lindo felesége barátságosan tekintett rám. Olyan embernek tűnt, aki biztosan nem ostoroztatna meg egy rabszolgát. – Meena – szólalt meg. – Jól mondom a nevedet? – Magas hangon beszélt, mint egy izgatott gyermek. Nagyot nyeltem. Ez az asszony volt az első ember, aki már a találkozásunk előtt tudta a nevemet. – Mrs. Lindo vagyok. Nagyon örülök, hogy végre találkozunk. Mr. Lindo már nagyon sokat mesélt rólad. Elmondta, hogy nagyon fiatal vagy, és gyorsan vág az eszed. Nem voltam benne biztos, hogy jól teszem-e, ha újra a szemébe nézek, így hát inkább lehajtottam a fejemet. – Kérlek, ülj le! – mondta Mrs. Lindo. Leültem egy vastagon párnázott, kemény támlájú, rózsaszínű székre. – Szörnyen meleg van – folytatta. – Innál valamit? Nem tudtam, mit feleljek, mert úgy beszélt hozzám, mintha a vendégük volnék. Otthon, Afrikában súlyos sértésnek számított

visszautasítani a felkínált ételt vagy italt. Elfogadtam hát a kínálást. Amikor a vékony üvegpoharat az ajkamhoz emeltem, az édes íz úgy áradt szét a számban, mintha azt mondaná: nem engedjük, hogy ezt az ízt valaha is elfelejtsd. – Remélem, szereted a citromlikőrt – mondta Mrs. Lindo. A házról kezdett beszélni, az életéről, hogy milyen nyüzsgő város ez a Charles Town, és mennyire várták, hogy hozzájuk költözzek végre. Értettem minden egyes szavát, de nem is figyeltem arra, amit mond. Amíg a ház úrnője áradozott, én azon tűnődtem, vajon hol lehet a többi néger, és mikor mutatják meg, hol fogok aludni. Megkönnyebbülést éreztem, amikor egy nagy hasú néger nő bukkant fél az ajtóban. Ügy becsültem, hogy négy hónapos terhes lehet. – Nahát – mondta a néger asszony. – Ez a fruska veszi el a helyemet? – Ne mondd ezt, Dolly! – szólt rá Mrs. Lindo. – Mr. Lindóval már elmagyaráztuk, hogy senki nem fogja elvenni a helyedet. Most, hogy kisbabát várok, ez a csinos lány idejön és elveszi a helyemet. – Meena fog segíteni neked megszülni a kisbabádat – magyarázta Mrs. Lindo. – Mr. Lindo szerint Meena már nagyon sok szülésnél bábáskodott. Dolly szája hitetlenkedve lebiggyedt. – Ez a kis bárány fog a gyermekem születésénél bábáskodni? Meg voltam győződve róla, hogy ezért a hangért Dollyt veréssel fogják fenyegetni, de Mrs. Lindo csupán sóhajtott. – Most már elég legyen! Kérlek, vidd Meenát a szállására! És légy kedves! Ha nem, akkor elveszíted a kiváltságaidat. Nem mehetsz a piacra, nem kapsz új ruhákat, nem lesz több szabad szombat. Érthető voltam?

– Igen, nagysága – válaszolta Dolly. Sarkon fordult, én pedig követtem kifelé az ajtón.

A ház mögött elhaladtam egy kis kert mellett, ahol egy magnóliafa néhány gyümölcsfa és egy tölgy magasodott. Az udvar hátsó részében kétszintes faépület állt. Elég nagynak tűnt, hogy akár húsz ember is kényelmesen lakhasson benne. Amikor beléptünk, megfigyeltem, hogy a padló nem földből van, hanem deszkák borítják. Semmi föld, sár vagy víz a lábujjaim között. Az alsó szinten gyertyákat láttam és egy szalmaágyat. – Itt ki alszik? – kérdeztem. – A bérelt szolgálók, amikor Lindónak több emberre van szüksége. – Bérelt szolgálók? Lindo fizet nekik, hogy itt dolgozzanak. Más emberek rabszolgái, akiket néha bérbe adnak Lindónak. Bólintottam. Azt gondoltam, hogy megértettem. Dolly felvezetett egy fából ácsolt lépcsősoron. Odafont felfedeztem egy lakrészt, amely sokkal tágasabb volt, mint bármilyen helyiség, ahol valaha is aludtam. – Ez az én szobám, de mostantól te is itt alszol – közölte Dolly. Két, deszkákból épített ágy állt a szobában, körülbelül arasznyi lábakon. A deszkákra szalmazsákokat helyeztek, azokat pedig takarók fedték. Olyan sok helyünk volt, hogy szinte magányosnak éreztem magam, amiért csak ketten lakunk itt. Sokkal vidámabb lehetett volna ez a hely Georgiával és pár másik asszonnyal, akik vidáman nevetgélnének és fésülgetnék egymás haját. – Én szoktam főzni és én járok a piacra. Ha elveszed tőlem a munkámat, akkor biztosan kidobnak – figyelmeztetett Dolly. – Le is út, fel is út.

– De hát miért dobnának ki? Nem vagy a rabszolgájuk? – Eladnak Georgiába – felelte. – Ne aggódj! Nem tudok főzni. – Nem tudsz főzni? – csodálkozott. – Miféle nő vagy te? – Gondosan szemügyre vett, és végül megkérdezte: – Afrikai vagy? – Igen. – Tisztavérű afrikai? Afrikából? Egyenesen a hajóról? – Afrikából származom – válaszoltam. – Mrs. Lindo azt mondja, hogy „tisztavérű afrikai” – magyarázta. Bólintottam. Sohasem láttam még olyan afrikait, aki nem főz, és ilyen természetesen beszél. Rámosolyogtam. – Szeretek enni – válaszoltam –, de utálok főzni. – Ha én utálnék főzni – csóválta Dolly a fejét –, Lindo uraság bizony ki is dobna. Akkor biztosan valami máshoz értesz.

Charles Townban az első heteim azzal teltek, hogy Dollyt követtem és figyeltem, amint a tennivalóit intézi. Minden reggel nekivágott a városnak, hogy gyümölcsöt, zöldséget és kenyeret vegyen. Dolly szerette a viharok beállta előtt elvégezni a feladatait. Miközben Dollyval jártam a város poros útjait, gyakran félre kellett ugranom a lovak elől, nehogy keresztülgázoljanak rajtam. Charles Town rémesen bűzlött a lovak és az emberek ürülékétől, az utcákon kóborló állatoktól, a mocskos emberektől, akik sohasem fürödtek, és a rothadó ételtől, amelyet az utcára vagy a folyóba löktek. Senkinek sem kellett a kikötő vagy a Sullivansziget felé pillantania, hogy rögtön tudja, van-e rabszolgaszállító

hajó a közelben. A halottak és haldoklók bűze terjengett ilyenkor a levegőben, rátelepedett a városra, hogy az ember szinte megfulladt. Lindo ügyeit intézve a városban azzal tereltem el a figyelmemet a szagokról, hogy a nők ruháit figyeltem. Dolly nem viselt egyetlen olyan durva ruhadarabot sem, amely kidörzsölte a bőrömet St. Helenán. Finom pamutruhát hordott, gyakran kék vagy vörös színre festve. Mrs. Lindo nekem is adott ilyen anyagot. Dolly szívesen viselt alsószoknyát, de én jobban szerettem afrikai módra a derekam köré tekerni a szövetet, és a csípőmnél megkötni. Dolly általában nem törődött azzal, hogy kendőt kössön a hajára vagy cipőt húzzon, amíg a házban, saját szavajárása szerint „Lindofalván” dolgozott, ám mielőtt kitette a lábát a városba, sohasem mulasztott el vörös kendőt kanyarítani a fejére, narancssárga sálat pedig a vállára, és felhúzni rézcsatos, piros cipőjét. Dollyval menet közben egymásnak mutogattuk a színpompás cipőket, alsószoknyákat, selyemsálakat és fehér kesztyűket. Dolly rajongott a csatos cipőkért, és kisebb gyűjteményt is tartott a kitaposott lábbelikből az egyik kilazult padlódeszka alatt a hátsó házban. Időről időre elővette, hogy leporolja őket, és újra felpróbálta mindet. Egyik nap Dolly egy selyemruhában parádézó nőre mutatott, és így szólt: – Nézd csak azt a nőt! Igazán csinos nőszemély. Úgy öltözködik, mint a királyné. – Mi az a királyné? – kérdeztem. – Még azt sem tudod, ki a király meg a királyné? Nem tudtam. – György király és Charlotte királyné – magyarázta Dolly fontoskodva. – Mit csinál a király? – faggattam. – A király a főnök az egész földön. – Milyen földön? – kérdeztem.

– Minden földön, ami a buckráé. A királyné a főnökaszszony. – Továbbsétáltunk. Kis ideig emésztettem a hallottakat, azután Dolly hozzám hajolt, és a fülembe súgott. – A fekete királynénak is nevezik. – Hogyhogy? Suttogva folytatta. – Afrikai vér is folyik az ereiben. Nem akartam elhinni. Senki nem hagyná, hogy egy afrikai az egész föld főnökasszonya legyen. A piacon minden kofa tudta, hogy Dolly Lindónak dolgozik. Dolly a zöldségeket és a fűszereket általában ugyanattól az embertől vette, egy négertől, aki egyedül gubbasztott egy tuskón, amelyet mindennap magával hordott a kiskocsiján. Jimbo névre hallgatott, az egész arcát szőr borította. Dús, hosszú szőrtakaró. – Rémesen néz ki – mondta Dolly–, de rendesen bánik az emberrel. – Szőrös kutya – suttogtam. – Mit akar ma Mr. Lindo? – szóit oda Jimbo Dollynak. – A legjobb zöldségeidet – felelte Dolly. – Mr. Lindo mindig a legjobbat kapja – bizonygatta Jimbo. – A gazdád a legjobb vevőm. Kedvemre való fehér ember. Adok okrát, salitababot, paradicsomot meg három csirkenyakat. – Lindo nem eszik csirkenyakat – tiltakozott Dolly. – Akkor neked adom, hogy jobban szeress – nevetett a férfi. – Már szerettem egyszer egy ilyen kivert kutyát – válaszolta Dolly nevetve, és a hasát paskolta. – Nekem nincs szükségem férfira. Rakd ide azt a nyakat a kosaramba! Megfőzöm magamnak. – Na és ki a kis barátnőd? – kérdezte Jimbo. – Ne kérdezd az afrikai nevét, mert úgysem bírom kimondani! Meenának nevezzük. Kedves, aranyos. Egyenesen a délvidékről

jött, és még a keselyűt sem tudja megkülönböztetni a keszkenőtől. – Miért ne tudnám? – Kapcsolódtam a beszélgetésbe. – A keselyű tegnap a fejed tetejére pottyantott, és a keszkenőt kellett használnod utána. Jimbo a combját csapkodta nevettében. – Neked mi a dolgod, Meena szívem? – kérdezte. – Mihez értesz? – Dollynak fogok segíteni, mert már akkora, mint egy ház. – Jó kislány – bólogatott a férfi, majd Dollyhoz fordult, és kiszámolta, hogy mennyivel tartozunk. – Nem értek a számokhoz – mondta nekem Dolly. Jimbóhoz visz a fordulva hozzátette: – Mr. Lindo eljön holnap, hogy kifizessen. Amint elhagytuk a piacot, egy fehér embert pillantottunk meg, aki öt néger fiút vezetett. Nyolcévesek lehettek, mindnek kopaszra borotválták a fejét, vézna arcuk sápadt és fakó volt. Miközben táncolva, énekelve, tapsolva haladtak előre, a hatodik fiú, aki magasabb, izmosabb volt, velem egyidős, mellettük ment, kezében egy táblával, amelyen az állt: FEKETE BŐRŰ ÖTÖS IKREK. HÁZI MULATSÁGOKRA BÉRELHETŐK. ÉRDEKLŐDNI WILLIAM KINGNÉL, A WATER STREETEN. Észrevettem William Kinget, aki finom ruhában, peckesen járt az utcán. Felém pillantott, de nem ismert fel. A férfi, aki annak idején eladott Robinson Applebynek, most már azt sem tudta, ki vagyok. King színes bőrű ötös ikrei láncot kötöttek a bokájukra, majd kitáncoltak belőle, fogtak egy narancsot és egymásnak dobálták, miközben egész idő alatt táncoltak, félig a levegőben lebegve, ahogyan ugráltak. Zsebeiket kiürítve elkezdtek zsonglőrködni, mindannyian három-három naranccsal. Valamiféle értelmetlen,

vidám dalt énekelgettek, amely afrikainak hangzott, de a szavakból semmi értelmet nem tudtam kihámozni. „Bokele bo. Bokele bo. Awa bokele bo.” Énekeltek, tapsoltak, miközben a narancsok csak úgy repkedtek a levegőben. Azután visszapakolták a narancsokat egy ládába, meghajoltak, majd kézen állva kezdtek el járkálni és táncolni, miközben a talpukkal úgy tapsoltak, mintha a kezük lett volna. Akkor egy fiatal, csupasz mellű fehér férfi, aki talán tizennyolc éves lehetett, a táncoló ikrek közé rohant, majd nekiállt ordítozni és kiabálni a fiatal feketékkel. – A fehérek imádják ezeket a fiúkat – jegyezte meg Dolly. – Miért viselkedik ilyen őrült módon ez a fehér fiú? – csodálkoztam. – Gondolom, a rum miatt – felelte Dolly. – Az egész város tele van kötekedő férfiakkal, akik csak isznak, verekszenek és keresik a bajt, azután hazamennek. – Kivel verekszenek? – Egymással. Az angolok és a franciák is ölik egymást, meg az indiánokat. Megráztam a fejemet, nem tudtam elképzelni, hogy ilyesmi megtörténhet. Még sohasem láttam egymással veszekedő fehéreket. – A fehérek bármin képesek összekapni – folytatta Dolly. – Lindo mesélte, hogy réges-régen a fehérek mind elmentek egymást ölni, mert az egyikük levágta a fülét a másiknak. Egy Jenkins nevű férfinak vágták le a fülét, így hát a harcot is róla nevezték el: Háború Jenkins Füléért. 17

17

Robert Jenkins brit hajóskapitány fiilét valóban levágták, ami ürügyet szolgáltatott a briteknek a spanyolok ellen vívott háború kirobbantásához. A háborút valójában a kereskedelmi jogokért vívták, legfőképpen azért, hogy a britek továbbra is adhassanak el rabszolgákat Latin-Amerikába.

A férfi, aki a néger fiúkat vezette, elkergette a fehér táncolót, mi pedig figyeltük, amint a táncoló menet eléri az utcasarkot, azután be is fordul. Dolly azt hallotta, hogy a férfi, aki az ötös ikrek gazdája, azzal keresi a pénzét, hogy bérbe adja őket a fehérek házi mulatságaira. Bevallottam, mennyire furcsállom, hogy a fehérek négereket visznek a mulatságaikra. – A fehérek nagyon furcsák – bölcselkedett Dolly. – Szeretik a házukban a világos bőrű niggereket, a mulattokat és a meszticeket. 18 Furcsa dolgokért vannak oda, de még furcsább, amiket nem szeretnek. A Lindo-ház felé vezető úton Dolly megállt, mert meg kellett pihennie. – A lábam már sajog, és úgy kiabál, mint a kántor – panaszolta. Szerettem Dolly beszédét hallgatni. Habár egészen másképp beszélt, mint Georgia, sokszor mégis eszembe juttatta a tűz körül üldögélő embereket St. Helenán, akik hosszú botokkal piszkálták a tüzet, és közben történeteket meséltek. Egészen elbűvöltek a buckrák könyvei, de legalább annyira megragadott a négerek nyelve is – nyelvek, amelyeket hallva otthon éreztem magam. Amint kicsatoltam Dolly cipőjének a csatját, dőlni kezdtek belőlem a szavak. – A lábad túlságosan meg van dagadva, nem fér már a vörös cipődbe – magyaráztam. – A cipő jó, és nem is dagadt a lábam – felelte. – Már rengeteg szülésnél segédkeztem odalenn, délvidéken. Ahogyan növekszik benned a gyermek, úgy dagad a lábad is. – Egy ilyen fiatal fogja világra segíteni a gyermekemet? – Öt holdhónap múlva – bizonygattam. 18

Mulatt: olyan ember, akinek az egyik szülője néger, amásik fehér bőrű. Meszuc: olyan ember, akinek az egyik szülője fehér bőrű, a másik indián.

– Isten irgalmazzon nekem! Az biztos, hogy úgy kicsinálsz, mint kutya a macskát.

A Lindo házaspár késő délután ebédelt. Dolly megfőzte az ebédet, utána elmosogatott, és amikor végzett, már kedve szerint tölthette az idejét. Nem kellett szombaton dolgoznia, akkor volt ugyanis a Lindo család vallási ünnepe, de elvárták tőle, hogy előző este készítse el az ételüket a sábeszre. A Charles Townban élő zsidók megtanították az egyik rabszolgájuknak, hogyan kell leölni az állatokat saját vallási előírásaik szerint. Dolly eljárt a boltba, ahol ez a férfi dolgozott, hogy húst és csirkét vásároljon. Solomon Lindo és a felesége sem evett disznóhúst. Talán tényleg igaza volt, amikor azt mondta, hogy hasonlóak vagyunk. Megfogadtam, hogy amíg a Lindo-házban élek, megpróbálom megenni az előírásaik szerint készült húsételeket. Lindo és a felesége gyakran megengedte Dollynak és nekem, hogy a maradékokat elvigyük, és a saját házunkban együk meg, az udvar hátuljában, sőt Mrs. Lindo néha még gránátalmát, fügét és sajtot is adott. Charles Town városának olyan volt az alakja, mint egy ujjnak, amelyet egyik oldalon a Cooper-folyó, a másik oldalon az Ashley határolt. A dagály és az apály mindennap kétszer érte el a várost, és amikor a víz visszahúzódott, a mély fekvésű, sáros területek bűze a perzselő nap alatt az égig ért. Időnként rothadó állattetemek feküdtek a laposokban. Máskor afrikaiak tetemét sodorta partra a víz, vagy váltak láthatóvá, amikor apály idején visszavonult a tenger. Valahányszor nagy felfordulást láttam a vízparton, tudtam jól, hogy bölcsen teszem, ha nem megyek a tömeg közelébe. Nem bírtam elviselni a felpüffedt holttestek látványát.

Egy szombati napon Lindo megengedte, hogy elmenjünk a vásárba, a város határába. Úgy járkáltunk ott Dollyval, hogy közben egyikünknek sem jutott eszébe elszökni, mint azok a négerek, akiket olyan elképedve bámultam, amikor megérkeztem a rabszolgaszállító hajóval. A vásárban láttunk medveharcot és kakasviadalt, láttunk fehéreket bezsírozott disznókkal birkózni, a nézők kiabálása, nevetése és aprópénzdobálása közepette. Az első férfi, aki földre tudta teperni a disznót, hazavihette zsákmányát. Dolly nyugodtnak tűnt, de én nagyon kényelmetlenül éreztem magam a részeg és kiabáló fehér férfiak tömegében. Attól tartottam, hogy féktelen jókedvük bármelyik percben dühbe csaphat át, és ha ez megtörténik, úgy be fogok szorulni közéjük, mintha még mindig a hajón volnék. Hazafelé tartva a városból elhaladtunk egy italmérés előtt, amely a Bacchus Jele nevet viselte. Nagybetűkkel állt egy táblán: fehérbőrű néger lány szürke szemmel, szőke hajjal. Próbáltam meglesni a lányt a lengőajtón keresztül, de csak néhány világos bőrű néger nőt pillantottam meg, akik a pultnál ülve ittak a fehér férfiakkal. – A buckrák fehéren szeretik a niggereiket – morogta Dolly. – Világosszőke, kimosva, éppen csak egy csipetnyi afrikai ízzel. Nem hittem teljes egészében Dollynak, mert eszembe jutott Robinson Appleby és az a sok férfi, aki mindig megbámult, valahányszor Charles Town utcáit jártam. Amikor végigmentem a városon, különösen azokon a napokon, amikor Dolly túlságosan fáradt volt, hogy csatlakozzon hozzám, hamar rájöttem, hogy óvatosnak kell lennem. Egyszer fényes nappal egy fehér férfi megpróbált beráncigálni egy kocsmába. Kiszabadítottam magam, és elszaladtam. Másnap a halpiacon egy néger férfi megragadta a mellemet, és a csuklómnál fogva vonszolni kezdett magával. – Gyere a hajómra! – mondta. – Ajándékom van számodra.

– Elszaladtam előle is.

Solomon Lindo türelmesen várta, hogy beletanuljak Dolly napi feladataiba, és megismerjem Charles Townt. Megkedveltem kitűnő életkörülményeimet. Többet aludtam és jobban ettem, mint valaha, amióta elhagytam a szülőföldemet. Egy napon Lindo hívott, hogy csatlakozzak hozzá a szalonban. Azt mondta, hogy a felesége elment könyvekről és zenéről csevegni a barátnőivel, de tud róla, hogy Mr. Lindo beszélni tervez velem. Lindo készített nekem egy pohár citromlikőrt, három jégkockával – nagyon szerettem a jeget, jobban, mint bármi mást a forró, nyirkos Charles Town-i napokon –, majd újra felém fordult. – Még most sem tudom, miként sikerült megtanulnod olvasni – kezdte. Kissé feszültebben ültem a kemény támlájú széken. – De nem is kell tudnom. Titokban tartod, rendben van, de amit mondok, azt is titokban kell tartanod. Arra készülök, hogy még a mostani tudásodnál is jobban megtanítsalak olvasni. Megkérdezte, hogy szeretnék-e tanulni. Bólintottam. Elmagyarázta, hogy Mrs. Lindóval számtan-, írás-, olvasásleckéket fognak nekem adni. A Charles Town-i polgárok nem vennék jó néven, ha megtudnák, hogy egy néger olvasni tanul, tette hozzá Lindo, ezért a dolognak köztünk kell maradnia. – Igenis – bólintottam. – Dolly azt mondja, hogy nem vagy nagy szakács – mondta. – Ez így igaz, uram. – Egyet se bánkódj! – legyintett. – Más feladatot tartogatok neked. Hogy tetszik az élet a házunkban? – Nagyon is tetszik, Lindo uraság.

– Örülök. Akkor azt szeretném, ha elkezdenél fizetni érte a magad módján. – Fizetni? – Tízezer ember él ebben a városban, több mint a fele néger. Mostantól szüléseknél fogsz segédkezni Charles Townban. – Milyen szüléseknél? – A néger szolgálók gyermekeit fogod a világra segíteni – felelte. – Habár ismerek néhány zsidót, akik szintén szeretnék igénybe venni a szolgálataidat. Bérbe adlak téged. Előredőltem a széken. – Bérbe akar adni? – Délelőttönként az én papírmunkámmal foglalkozol, könyvelést végzel. Megtanítom, mit kell tenned. Amikor végeztél, elmehetsz bábáskodni. Abból a pénzből, amit a szüléseknél keresel, heti tíz shillinget fizetsz nekem. Salamon Lindo napi két órában kezdett tanítani, korán reggel, mielőtt nekifogott hosszú munkanapjának. Azt mondta, hogy egyszer nekem is lesz saját könyvelésem, ha képes leszek megtanulni mindent a dél-Karolinai pénzügyekről. Azután megmutatott egy hirdetést, amelyet a South Carolina Gazette rovatai között helyezett el: „Tapasztalt bába. Engedelmes, értelmes, guineai perszóna. Bérbeadó. Érdeklődni: Solomon Lindo, King Street.” – Mit jelent az, hogy bába? – kérdeztem. – Olyan asszony, aki kisbabákat segít a világra. – És mi az, hogy perszóna? – Nő – magyarázta. – Mrs. Lindo is perszóna? Mr. Lindo kihúzta magát ültében. A kezét tördelte, majd egyenesen a szemembe nézett.

– Mrs. Lindo hölgy. – Nem Guineából származom – tört ki belőlem a tiltakozás, olyan dühvel a hangomban, amely még engem is meglepett. Felugrottam az asztaltól, felborítva egy tintásüveget. – Sőt, perszóna sem vagyok. Gyermekem van, és most is itt volna velem, ha Appleby uraság nem rabolja el tőlem. Nem vagyok perszóna, feleség vagyok, és anya. Hát nem vagyok én is nő? Lindo felállította a tintásüveget, és papírral felitatta a kifolyt tintát. Halvány mosollyal nézett rám. – Ez csupán egy kifejezés, amelyet az újságírók használnak. Nyugodj meg! Nem használom többször ezt a szót, ha sértőnek találod. De mi a bajod Guineával? Derűs érdeklődéssel fürkészte az arcomat. Úgy tűnt, felettébb élvezi a helyzetet, de az nem volt ínyemre, ahogyan a szeme elidőzött a testemen. – Guinea számomra semmit nem jelent. Hogyan is származhatnék onnan? Bayóban van az otthonom, ez a falum neve. Nem hallott még róla? – Afrika egy nagy, sötét kontinens. Nem ismerem az egészet. Senki nem ismeri. Elég legyen a beszédből, Meena! Lássunk munkához! Az üzleti főkönyvben azt tartjuk számon, hogy mennyi tulajdonunk van. A könyvelés során pedig azt rögzítjük, mennyit költöttünk és mennyit kerestünk. Itt kezdtek el bonyolódni a dolgok Lindo azt mondta, hogy kétféle módon tehetünk szert javakra. Az egyik módja, ha a kiszemelt áruért valami mást ajánlunk cserébe. – Mint amikor Georgia rumot és ruhát kap a bábáskodásért – mondtam.

– Látod, pontosan ezért vettelek meg – dicsért Lindo. – Tudtam, hogy gyorsan tanulsz. Láttam az értelmet a szemedben, és ki akartalak emelni a mocsárból. – Kiemelni? – Esélyt akartam adni neked, hogy használhasd az Isten adta képességeidet. Fehér ember még sohasem beszélt így velem, nem tudtam bízni a szavaiban. – Vallásos vagy, Meena? – Apám annak idején Allahhoz könyörgött – feleltem. – Tőle tanultam imádkozni. – Szóval, te muszlint vagy, én pedig zsidó. Látod, nem is különbözünk annyira. Zavartan rendezgettem a tollat és a tintásüveget. Abban a pillanatban nem szerettem volna Mr. Lindo szemébe nézni, aki azonban rendületlenül folytatta tovább a mondanivalóját. – Vallásaink hasonló könyveken alapulnak. Apád a Koránt olvasta, én a Tórát. Lenyűgöző volt számomra, hogy Solomon Lindo ismeri a könyv címét, amelyet apám még Bayóban mutatott nekem. – Az én hitem szerint – folytatta – dicséretes dolognak számít, ha lehetővé tesszük egy másik ember számára, hogy függetlenné váljon, és meg tudja állni a helyét az életben. Eltűnődtem. Akkor vajon miért nem szabadít fel engem? Úgy gondolom, megérezte a rideg visszautasítást a pillantásomban, mert elhallgatott, és visszatért a tanításhoz.

Lindo elmagyarázta, hogy vagy cserével jutok hozzá az árukhoz, vagy fizetek értük, réz-, ezüst-, esetleg aranyérmékkel. Ez nagyon zavaros volt számomra. Hihetetlennek tűnt, hogy

bárki jobban szeretné, ha haszontalan fémérméket kapna fizetségül, mint öt csirkét vagy három zsáknyi kukoricát. Lindo akkor érméket rakott a bal kezembe, és azt kérte, próbáljam meg elképzelni, hogy egy élő csirkét tartok a jobbomban. Azt kellett gondolatban eljátszanom, hogy ezzel a kettővel kimegyek a piacra. A kofa, aki narancsot árul, örömmel ad narancsot az érmékért, de csak az fogadja el a csirkét, akinek éppen szüksége van rá. – Mi történik, ha az érmék értéktelenné válnak? – kérdeztem. – Az embereknek mindig szükségük lesz csirkére, de vajon ilyen ronda fémlemezkékre is mindig igényt tartanak majd? Egyáltalán nem szép, és megenni sem lehet. Ha én árulnék narancsot, a csirkét választanám. Lindo az asztalra csapott. – Ez nem vita kérdése. Ez a lecke. Folytathatjuk végre? Bólintottam. Számtannal folytattuk a tanulást. Egy shilling meg még egy shilling egyenlő két shillinggel. Kettő meg kettő egyenlő négy. Lindo fürgén mozgatta ide-oda az érméket az asztalon. Egy shillingen tíz tojást tudok venni, öt shillingen ötvenet. Heti hat napon keresztül napi két órán át, minden reggel a számtant gyakoroltuk. Miután megtanultam az összeadást és a kivonást, a szorzás és az osztás már egészen könnyen ment. Solomon Lindo újabb és újabb kihívások elé állította elmémet, én pedig nagyon élveztem ezt a versenyt, és próbáltam lépést tartani a követelményekkel. Lindo következő tanórái a Charles Townban közkézen forgó pénzfajtákról szóltak. Az egyik a spanyolok nyolcreálos ezüstérméje volt, amelyet egyszerűen csak dollárnak hívtunk. Ez nem brit dollár volt, de az ezüst mindenütt ezüst, és amúgy is ez volt az egyik leggyakoribb pénzérme Karolinában. Mutatott egy olyan spanyol dollárt is, amelyet apró darabokra vágtak. A nyolc

háromszögletű darabkát aprópénz gyanánt használták, mert nem volt elég kis értékű érme forgalomban. Egy spanyol dollár hat shillinget ér, mondta Lindo, majd belefogott, hogy elmagyarázza a kapcsolatot a penny, a shilling, a korona, a font és a guinea között. Léteztek rézérmék és ezüstérmék, de a guinea mindig aranyból készült. – Guinea?– kérdeztem vissza. – Ugyanezzel a szóval illette a szülőföldemet is. Azt válaszolta, hogy az érmét azért hívják guinea-nek, mert abból az aranyból készítik, amelyet Etiópiából szállítanak. – Honnan? – kérdeztem. – A szülőföldedről. – Azt hittem, hogy Guineának hívja. – Sok neve van – felelte Lindo. – Guinea, Etiópia, Negritia, Afrika, mind ugyanarra a helyre vonatkozik. – A nagy aranypénzt Afrikáról nevezték el? – Igen. Ez a guinea. Huszonegy shillinget ér. Tátva maradt a szám. A buckrák embereket és aranyat is raboltak hát a szülőföldemről, sőt az egyiket arra használták, hogy adják és vegyék vele a másikat. Aznap már nem igazán volt kedvem többet tanulni, és megkönnyebbültem, amikor az óra hamarosan valóban véget ért. Amint felálltunk, és már majdnem kiléptünk az irodából, Lindo így szólt: – Nagy hasznot fogsz nekem hajtani, én pedig gondoskodom róla, hogy legyen rendes ruhád, és megfelelően táplálkozz. Jobb sorsod lesz itt nálunk, mint bármelyik négernek azon a földön, ahonnan jöttél, erről biztosíthatlak. – Bayóból jöttem, és szabadnak születtem – suttogtam. Solomon Lindo visszaült a székébe. – Tessék?

– Muszlint vagyok, szabadnak születtem. – Nos, jómagam Angliában születtem. Most azonban már mindketten a gyarmatokon élünk. Összefontam magam előtt a karomat. Egy percig mereven bámult, azután így szólt: – Elég szabadságod lesz. Szabadon kereshetsz magadnak pénzt bérmunkából, bábaként. Én pedig behajtom a jól megérdemelt nyereséget a befektetésemen. Egy vagyont költöttem rád. Magam is meglepődtem, amikor meghallottam saját gúnyos hangomat. – Ezt a vagyont érmében vagy csirkében fizette ki? Lindo döbbent arcot vágott. Megfordult a fejemben, hogy talán nem fogja büntetlenül tűrni ezt a beszédet. Akár meg is verethet. Lindo azonban csak megrázta a fejét, meghúzogatta a szakállát és felnevetett. Ez volt az első alkalom, hogy egy fehér embert megnevettettem. Ám számomra mindez egyáltalán nem volt mulatságos.

Lindo néhány napon keresztül még vizsgáztatott, majd végül úgy döntött, hogy kellő alapossággal megtanultam mindent, amit a számtanról és a pénzérmékről tanított nekem. Ajándékképpen egy könyvet adott, amelynek a címe Gulliver utazásai volt, Jonathan Swift tollából. Belelapoztam a könyvbe, és pillantásom a következő sorokra esett: Lefeküdtem a fűbe, mely csodálatosan gyengéd és rövid szárú volt és elaludtam, azt hiszem soha még ilyen mélyen… Világos nappal volt, mire felébredtem. Fel akartam kelni, de kiderült, hogy képtelen vagyok mozdulni: karjaimat és lábaimat

kétoldalt a földhöz erősítették. Hosszú és sűrű hajam is le volt kötve… 19 Hirtelen elfogott a vágy, hogy elolvassam az egész könyvet. – Legalább olyan élvezetes olvasmánynak tűnik, mint az Exodus – állapítottam meg. – Arról mit tudsz? – csodálkozott Mr. Lindo. Elmeséltem, hogy St. Helena szigetén a Biblia is a kezembe akadt. – Tudtad, hogy minden vallásban szó esik az Exodusról? – kérdezte. Ostobaságnak tűnt túl sokat beszélni, de nem tudtam viszszafogni magam, és kibukott a számon a kérdés: – Ezt hogy érti? – A zsidók, a muszlimok és a keresztények mindannyian szólnak a kivonulás történetről szent könyveikben – magyarázta. – En az izraeliták népéhez tartozom, és az Exodus története a rabszolgaságból való megmenekülésüket meséli el. Figyelmesen hallgattam Lindót, és közben a szavain töprengtem. A felismerés egyszerre volt lenyűgöző és zavarba ejtő. Megfordult a fejemben, hogy Lindo elmagyarázhatná, miért tartják a keresztények és a zsidók rabszolgaságban a muszlimokat, ha mind ugyanazt az Istent imádjuk, és mindannyian megünnepeljük a zsidók kimenekülését Egyiptomból. Vajon mennyit fizettek értem? Ki intézte el, hogy elhurcoljanak erre a földre? Vajon milyen szál fűzte azokat az embereket, akik elraboltak engem Bayóból, a keresztényekhez és a Midókhoz, akik Dél-Karolinában rabszolgákkal kereskednek? Amint a buckrák 19

Jonathan Swift: Gulliver utazásai. Karinthy Frigyes fordítása.

világa egyre jobban megvilágosodott előttem, úgy vált egyre érthetetlenebbé is. A válaszok újabbnál újabb kérdéseket vetettek fel. Lindo félbeszakította a gondolataimat. – Úgy gondolom, hogy az afrikaiak mindent meg tudnak tanulni, ha kapnak rá lehetőséget – mondta. – Tegyünk hát egy kísérletet, nézzük meg, te vajon mennyit fogsz tanulni! Lindo két kezét egymásra fektette. Pillantásom a gyűrűjére esett. Guinea – gondoltam magamban. – Guineai arany. Használj engem, ha muszáj, de én is használni foglak téged!

Solomon Lindo, Dél-Karolina tartomány hivatalos indigóellenőre, több forrásból is szert tett jövedelemre. Nem kapott fizetést, de a parlament ötszáz fontot juttatott neki évente, hogy számolja ki, hány font indigót szállítanak Angliába, míg az indigótermelők azért fizettek neki, hogy minősítse az indigójukat, és adjon nekik tanácsot, hogyan tudnának jobb minőségű árut előállítani. Én vezettem Lindo könyvelését, házhoz vittem a fizetési felszólításokat, és a South Carolina Gazette oldalain megjelent hirdetés hatására hetente egyszer-kétszer felkértek bábáskodni is, Charles Townban és a környező településeken. Lindo adott elegendő pénzt, hogy vászontasakokat, gyógynövényeket vásárolhassak, és minden más szükséges eszközt beszerezhessek az egyik piaci árustól. Egy hatszögletű kitűzőt kellett viselnem a ruhámon, hogy mindenki láthassa, jogomban áll szabadon mozogni a városban, mert bérrabszolga vagyok, és hogy elkerüljem a buckra férfiak zaklatását, vagy éppenséggel a letartóztatást A kitűzőn a nevem és az évszám állt: Meena 1762. A piacon bodzavirágot vásároltam, azután kifőztem zsírban a bolhacsípések ellen. Ezek a rovarok a tölgyfákról lógó mohában

rejtőzködtek. Vettem még gyapotgyökeret is, mert néha felkértek, hogy hajtsam el egy-egy asszony magzatát, ahogyan Georgia is megmentett engem, Robinson Appleby támadása után. Vettem kései meggyfakérget, meleg vízbe áztattam, és a főzetet az erős havi vérzésben szenvedő nőknek adtam gyógyírul. Szereztem tölgyfagyökeret és aloélevelet a csörgőkígyó marása ellen, mert amikor egy-egy vajúdó nőnek segítettem a szülésnél, ilyen panaszokkal is fordultak hozzám az emberek. A szeder gyomorfájásra és hasmenésre volt kiváló, a fehér babérfa gyökeréből készült tea pedig a vakságot gyógyította. A somfa, a kései meggyfa és a vörös tölgy kérge teának megfőzve enyhítette a súlyos, lázas betegségeket, amelyek megfertőzték a nyirkos, dohos levegőn dolgozó négereket. Miután összeszedtem a gyógynövényeimet, belevágtam a munkába. Rabszolganőknek segédkeztem a szüléseknél. Megtanultam ügyesen alkudozni a rabszolgák tulajdonosaival, mint azok az asszonyok, akik nagy hangon árulták a halat az utcákon. Solomon Lindónak tíz shillinget kellett adnom hetente, így hát elkezdtem tizenkét shillinget kérni a szolgálataimért, egy-egy kisbaba születésénél. Mindig igyekeztem többheti fizetségemet félrerakni és elrejteni egy kilazult padlódeszka alatt abban a szobában, ahol Dollyval aludtam. Előfordult, hogy semmit nem kerestem egész héten, más alkalommal viszont többször is elhívtak, és egy-két fontot kerestem. A rabszolgák gazdái néha megtagadták a pénzbeli fizetséget, de pénzen kívül csak madeirát, rumot, dohányt és jó minőségű pamutanyagot fogadtam el. Tudtam, melyikből mennyi ér tizenkét shillinget, és könnyedén el tudtam cserélni őket olyan holmikra, amelyekre nekem volt szükségem.

Miután Lindo nem tanított már tovább számtanra, a pénz kezelésére és az üzleti könyvek vezetésére, a felesége kezdett el

oktatni az írás művészetére. Mrs. Lindo örült a társaságomnak, és nagyon figyelmes tanár volt. Megtanított, hogyan vessek gyönyörű, írott betűket a papírra, és miután meggyőződött, hogy megtanultam az ábécét, azt is megmutatta, hogyan kell a szavakat és a mondatokat összefűzni. Mindennél jobban vágytam arra, hogy megtanuljam mindazt, amit az apám sok évvel azelőtt elkezdett tanítani, így hát ittam Mrs. Lindo szavait és utasításait. Kutya, csont, macska, fa. A kutya ráharapott a csontra, a macska felszaladt a fára. Könnyű volt és izgalmas. Amint fejlődtem, Mrs. Lindo egyedül hagyott, hogy önállóan gyakoroljam az írást. Tíz tengeri sügér egy shillingbe kerül a halpiacon. Az indigó termelés jövőre növekedésnek fog indulni. Egy napon hazajutok. Amikor Mrs. Lindo úgy látta, hogy elfogadhatóan írok, elkezdtem üzleti leveleket fogalmazni a férje számára: Nagyságos William King úr részére. Ezúton tudatom, hogy lejárt tartozása áll fenn Solomon Lindo, Dél-Karolina tartomány indigófelügyelője felé, ötvenöt font sterling értékben, az indigótermeléssel kapcsolatos szaktanácsadásért, valamint húsz font sterling értékben minőségvizsgálatért. Kérem a fenti tartozás mielőbbi kiegyenlítését, Solomon Lindo, King Street-i lakos részére. A késedelmes tartozást évi tíz százalék kamat terheli. Alázatos szolgája, Solomon D. Lindo. Hónapról hónapra sikeresen fizettem a heti tíz shillinget Mr. Lindónak, aki egyre több könyvet engedett olvasnom azok közül, amelyeket a Charles Town-i könyvtárból hozott haza. Jonathan Swift több művét is elolvastam. Kezembe került A hajótörés című

vers is, William Fabconertől. 20 A gyertya fényénél késő éjszakáig olvastam a South Carolina Gazette számait a hátsó házban, amelyen Dollyval osztoztam, és sohasem hagytam ki a szökött rabszolgákról szóló hirdetéseket. Élveteg néger perszóna, akit nemrég hoztak Guiney megyéből, múlt szerdán megszökött Goose Creekből. Új posztókabát volt rajta, egy dereka köré tekert ruha és egy fekete csíkos kendő a fején. Nem értelmes, arcát himlőfoltok csúfítják. Tíz font jutalom jár annak, aki visszahozza tulajdonosának, Randolph Clarknak. Amint telt-múlt az idő Charles Townban, vásároltam egy finom anyagból készült vörös sálat, egy indigószínű ruhát, egy tasak kínafakérget, és még így is sikerült félretennem tíz font ezüstöt. Mr. és Mrs. Lindo egyszer sem büntetett meg, de rettenetesen hiányzott Georgia és Chekura, és persze Mamadu is folyton az eszemben volt. Egyik este a kevés szabad néger nők egyikének segítettem megszülni a gyermekét. Az asszony alig volt idősebb nálam, és a férje azonnal berohant a szobába, mihelyst az én munkám véget ért, hogy megölelje a féleségét, és magához szorítsa a kisbabáját. Amikor hazaértem, Dolly már aludt, tenyerét hatalmas, duzzadt hasán nyugtatva. Leültem az ágy szélére, arcomat a kezembe temettem és szabadjára engedtem a bánatomat. Dolly felébredt a zokogásomra. – Mi a baj, virágszálam? – A hangjából érződő szeretettől és együttérzéstől még jobban záporoztak a könnyeim. Dolly kimászott az ágyból, és átölelte a vállamat. – Egy napon a te férjed is visszatér, és mindent elölről kezdhettek – vigasztalt. 20

William Falconer, skót költő, aki egy borbély fiaként született, később tengerésznek állt és hajótörést szenvedett. Az említett vers ezt az élményt dolgozza fel.

Néhány hónappal később világra segítettem Dolly fiát, Samuelt. Azután hármasban éltünk együtt a hátsó házban. A kisbaba Dolly hátán utazott egész nap, együtt voltak, amikor Dolly a ház körüli munkáit végezte, és amikor éjjel az ágyában aludt. Jóleső érzés volt egy új életet üdvözölni a hátsó házban, de sokszor belém hasított a fájdalom, amikor gőgicsélni vagy szopni hallottam a kisbabát. A Lindo házaspár annyira meg volt elégedve a bábaaszszonyként végzett munkámmal, hogy amikor a várandós Mrs. Lindónak is eljött az ideje, hogy megszülje első gyermekét, félrehívott egy kis magánbeszélgetésre. – Hallottunk a helyi orvosról – suttogta Mrs. Lindo. – Az asszonyok elvéreznek a keze között. Így hát Mrs. Lindónak is segítettem életet adni egy egészséges kisfiúnak, aki a David nevet kapta. Nagy meglepetésemre Mr. Lindo körülmetéltette a babát, amint az Bayóban is szokás volt. Néhány héttel később a Lindo házaspár behívatott a szalonjukba, citromlikőrrel kínáltak, és azt kérdezték, milyen ajándékot szeretnék. – Ajándékot? – csodálkoztam. – Amiért olyan nagy segítségünkre voltál – felelte Mrs. Lindo. Egy pillanatig gondolkodtam, azután megkérdeztem, hogy láthatnék-e egy világtérképet. – Miért akarsz térképet látni? – kérdezte Mr. Lindo. – Többtucatnyi könyvet elolvasott már – vágott közbe a felesége. – Mindent megtesz, amit kérünk tőle. Nem értem, mit árthat ez a kérés. – Mit akarsz megtudni? – faggatott Lindo. – Nem tudom, honnan származom – feleltem.

– Afrikából, átszelted az óceánt. Most Charles Townban élünk. Mindezt már jól tudod. – Igen, de még mindig nem értem, hol van Dél-Karolina a szülőföldemhez képest. Mr. Lindo felsóhajtott. – Nem értem, miért volna ez szükséges. – Solomon – szólalt meg Mrs. Lindo, kezét a férje térdére helyezve. – Vidd el Meenát a Charles Town-i könyvtárba, hadd lássa azokat a térképeket! Mr. Lindo azonnal felugrott a díványról, felborítva az italát. – Már azért is térden kellett csúsznom, hogy egyáltalán beengedjenek a Társaságba! – kiáltott fel idegesen. – Solomon, kérlek…– próbálta nyugtatni a felesége. Elvettem a rongyot Mrs. Lindótól, hogy feltöröljem a kifolyt italt, és pillantásomat az asztalra szegezve végeztem a munkámat. Mr. Lindo néhányszor már említette, hogy a zsidók egykor rabszolgák voltak az ókori Egyiptomban, és saját őseit is Spanyolországból űzték el. Azt magyarázta nekem, hogy a zsidók és az afrikaiak könnyebben megértik egymást, hiszen mindketten kívülállók. Ámde hiába szerette jobban a szolgáló kifejezést a rabszolga helyett, Dolly és én mégiscsak a tulajdona voltunk, és most már Dolly kisbabája is. Állt egy nagy háza a városban, és üzleteket kötött szerte a délvidéken. Finom ruhákat hordott, és szabadon járt-kelt. S ha éppenséggel úgy tartja kedve, a következő hajóval elhajózhatott volna Londonba. Azt hittem, hogy Mr. Lindo szégyellni fogja magát, amiért elveszítette az önuralmát, de úgy tűnt, nem képes türtőztetni magát. – Ahhoz elég jó vagyok nekik, hogy az indigójukat vizsgáljam. De vajon szavazhatok-e a választásaikon? Az anglikánok még a könyvtár vezetésébe sem engednek be.

Csak a kezemet figyeltem, de így is hallottam a remegést Mr. Lindo hangjában. Mrs. Lindo a kezét nyújtotta a férjének, magához húzta, majd leültette a díványra. – Senkinek nem kell térden csúsznia – mondta nyugodtan, kezét a férfi karjára téve. – Nem is kell kikölcsönöznöd a térképet. Csak menj be, és vess rá egy pillantást! – Mi lesz Meenával? – kérdezte Lindo. – Vidd magaddal! Elvégre a szolgálód. – Mrs. Lindo kuncogva hozzátette: – Fogj egy legyezőt, Meena! Mr. Lindónak minden bizonnyal szüksége lesz valakire, aki elhessegeti a legyeket a könyvtárban.

A Charles Town-i könyvtár a könyveket és a térképeket egy nagy teremben tárolta az Union Streeten. A könyvtáros a bejáratnál, egy asztalnál ült. Csupán egy futó pillantásra méltatott, és azonnal el is fordult, mintha valami ízléstelen dolog lettem volna. – Ó, igen, Mr. Lindo. Attól tartok, négereket nem engedhetek be. – Mr. Jackson, nincs magának véletlenül egy indigóval kereskedő bátyja? A könyvtáros gondosan becsukta az előtte fekvő könyvet. – Most az egyszer bizonyára senki sem fog kifogást emelni, Mr. Lindo. – Nagyszerű. Szeretnénk megtekinteni Voltaire néhány könyvét, valamint a legfrissebb világtérképeket. A könyvtáros egy asztalhoz vezetett minket a terem túlsó végébe, hozott nekünk két Voltaire-kötetet és néhány összetekert térképet, azután magunkra hagyott minket.

– Legyezz csak tovább! – utasított Mr. Lindo. – De már nem is figyel. – Nem baj, használd csak, elég meleg van idebent! Amíg Mr. Lindót legyeztem, a férfi eloldozta a csomót a térképet összekötő zsinóron. – Sohasem láttam még ennyi könyvet – ámuldoztam, amint körülnéztem, azt kívánva, bárcsak nőket és négereket is beengednének a könyvtárba. – Van vagy ezer kötetük – morogta Mr. Lindo. – Ráadásul a felét én fizettem. – Hol vagyunk? – kérdeztem, a térképre mutatva. – Ez itt Észak-Amerika brit fennhatóság alatt lévő része – magyarázta, kezét egy nagy földterületre téve. A terület szélén, közvetlenül egy nagy, kék folt mellett, amelyet Atlanti-óceánnak hívtak, Lindo egy pontra mutatott. Charles Town volt mellé írva. – Itt láthatod Afrikát – folytatta Lindo. A tenger túl felén egy furcsa alakú földtömeget pillantottam meg, amely a tetején kiszélesedett, a közepén elgörbült, és az alján elvékonyult. – Honnan tudja? – Ha figyelmesen megnézed, akkor te is el tudod olvasni a betűket: A-F-R-I-K-A. – Ez a szülőföldem? Ki állítja, hogy ilyen furcsa alakja van? – A térképészek, akik a térképeket rajzolják, a kereskedők, akik ezeket a földeket járják. A brit, francia, holland és egyéb utazók, akik eljutnak Afrikába, és elhajóznak a part mentén, északról délre és délről északra, közben pedig feltérképezik a földrész alakját. A térképen egy darabig elidőztem néhány alapzat nélküli háromszögforma fölött. Lindo azt mondta, hogy a hegyeket jelzik. Láttam egy oroszlánt és egy elefántot Afrika közepére rajzolva, hevenyészett ábra formájában. Megfigyeltem, hogy többnyire

tenger veszi körül ezt a földrészt. Arról azonban semmit nem tudtam meg a térképet fürkészve, hogy valóban onnan származom-e. Semmit nem sikerült felfedeznem rajta Bayóról, Seguról vagy a Joliba folyóról. Egyetlen dolog sem tűnt ismerősnek a szülőföldemről. – A víznek ezen az oldalán fekszik Észak-Amerika, annak is a britek által ellenőrzött része – mondtam, miközben a térképre mutattam. – Itt azt írja, Charles Town. Azt látom, mi hol vagyunk, de Afrikában nincsenek városok feltüntetve, csak ez a néhány hely a víz mentén. Cape Verde. Cape Mesurado. Cape Palmas. Honnan tudhatom meg, hol vannak a falvaink? – A falvak ismeretlenek – válaszolta Lindo. – Én keresztülmentem rajtuk. Mindenütt laknak emberek. – A térkép készítői számára ezek az emberek ismeretlenek. Nézd csak meg a sarokban! Azt írja: 1690. Ez a térkép egy hetvenhárom éve készült térkép másolata. Az idő tájt még kevesebbet tudtak Afrikáról. Úgy éreztem, elárultak. Megtanultam rendesen olvasni, és nagyon izgatott voltam, hogy végre lehetőségem nyílik megtalálni a saját falumat egy térképen. Ezen a térképen azonban nem szerepeltek falvak. Sem az enyém, sem másé. – Ez minden? – kérdeztem. Solomon Lindo az órájára pillantott, és azt felelte, hogy még egy térképre van időnk. Afrika térképe – állt a második térképen. A legfrissebb és legpontosabb megfigyelések szerint. Megnéztem a dátumot: 1729. Talán ez jobb lesz, mint az előző. A térkép egy gomba alakú területet mutatott, amelynek a jobb oldalán kitüremkedett egy földrész. A térkép tetején a Berber Sivatag, avagy a Szahara szavakat láttam, alattuk pedig Négerek földje állt. A girbegurba, cikcakkos partvonal mentén olyan nevekkel illették a különböző szakaszokat, mint Rabszolga Part, Arany Part, Elefántcsont

Part és Gabona Part. Apró betűk sorakoztak, ahol a part és a víz találkozott, a szárazföld belsejében azonban többnyire csak elefántok, oroszlánok és félmeztelen nők rajzai szerepeltek. A térkép sarkában egy afrikai gyermek rajzát pillantottam meg, amint éppen egy oroszlán mellett fekszik egy fán. Soha életemben nem láttam még ilyen ostobaságot. Nincs olyan bolond gyermek, aki egy oroszlánnal aludna. A térkép egy másik sarkában egy férfi ábráját kezdtem tanulmányozni, akinek a vállán egy hosszú farkú állat ült. – Az mi? – kérdeztem. – Egy majom – válaszolta Lindo. Ez az Afrika térképe nem az én szülőföldemet ábrázolta. Ez csak a fehér ember ködös fantáziáit jelenítette meg. – Néhány részlet hiányzik – mondta Lindo –, de most már legalább láthatod Afrikát. Már eleget láttam, mondtam neki. Miután azt a sok könyvet elolvastam, és rengeteget megtudtam a dél-Karolinai emberek életének részleteiről, mindennél erősebben éreztem, hogy ezek az emberek engem egyáltalán nem ismernek. Tudták jól, hogyan jussanak el hajóval a szülőföldemre, azt is tudták, miként tudnak onnan embereket rabolni. Ám arról fogalmuk sem volt, hogyan néz ki a hazám, vagy kik lakják és hogyan élnek. Miközben hazafelé sétáltunk az utcán, mélységesen elkeseredtem. Nem csak az bántott, hogy elveszítettem a fiamat és a férjemet, hanem hogy többé sohasem fogok hazajutni. Nem akartam a szökött rabszolgák nyomdokaiba sem lépni, az indiánokhoz menekülni, vagy délre, a spanyolokhoz. A mocsárban és az erdőben való bujkálás semmivel sem vitt volna közelebb Afrikához. Az egyetlen lehetőséget abban láttam, hogy tovább figyelek és tanulok, folytatva az olvasást. Egy napon talán elég jól megértem a fehér emberek világát, hogy rájöjjek, miként tudok örökre hátat fordítani neki.

Elkésett hírek egy szoptatós dajkától TELTEK-MÚLTAK AZ ÉVEK, a bérrabszolgaként végzett bábáskodás ugyanaz maradt, de az életem során elszenvedett veszteségek listája egyre hosszabbra nyúlt. Miután a Lindo családhoz kerültem Charles Townba, soha többé nem láthattam Georgiát, és egy napon azt a szomorú hírt kaptam a halászhálón keresztül, hogy Georgiát utolérte álmában a halál. Egy megmagyarázhatatlan betegség végzett vele. Fombát pedig, akivel egy faluból származtunk, egy éjszakai őrszem megölte. Fomba egy éjszaka kint volt a vízen a csónakjával, és halászott, amikor egy buckra felszólította, hogy azonosítsa magát. Fomba sohasem nyerte vissza a beszédkészségét, így hát az őrszem fejbe lőtte. Ahelyett azonban, hogy megtanultam volna könnyebben megbirkózni a csapásokkal, úgy éreztem, hogy minden újabb szívfájdalommal egyre nehezebb elviselni a következőt. 1774 őszén, amikor már közel tizenhárom éve éltem a Lindoházban, egy himlőjárvány elragadta Mrs. Lindót, Dollyt, a fiaikat és mintegy kétszáz másik lakost Charles Townban. Solomon Lindóval mély gyászunkban alig váltottunk pár szót. Amikor a házban járt-kelt, általában egy zsinagógabeli férfi társaságában, úgy ment el mellettem, mintha ott sem lettem volna. A bánat ködében botorkáló Solomon Lindónak legalább akadtak barátai, akik néha meglátogatták, ételt hoztak neki, de nekem nem volt senkim, aki megvigasztalhatott volna a veszteségeim miatt. Négereknek tilos volt belépni a hátsó házba, és a legtöbb barátom, akiket az évek során szereztem, már elment

– vagy a gazdájuk vitte el őket, amerre kedve tartotta, vagy a himlő végzett velük, és a különböző lázas betegségek. Nem tudtam Dollyt és a fiát kiverni a fejemből. Állandó társaságommá váltak a Charles Townban eltöltött hosszú évek alatt. Dolly úgy sürgölődött körülöttem, mintha az anyám lett volna: enni adott és kimosta a ruháimat, ha pedig ajándékot adtam neki, amelyet én magam is valamelyik szülés után kaptam (egy aprócska cseresznyefa dobozt vagy egy kis üveg nyugatindiai rumot), arca úgy felderült, akár egy kisgyermeknek. Az üveget az elnyűtt csatos cipők mellett tartotta, időről időre megvizsgálva őket, mintha csak régi barátait üdvözölné. Dolly elmondhatatlanul büszke volt rám, amiért megtanultam írni és olvasni. Időnként, amikor éjjel a hátsó házban olvastam, leheveredett mellém, kezét a karomon nyugtatva, és elaludt. Sohasem nyitott ki egyetlen könyvet sem, de szeretett mellénk ülni, miközben a fiát, Samuelt tanítottam olvasni. Késő esti óráink eredményeképpen a fiú tízéves korára egészen jól megtanult olvasni. – Megadtad neki az egyetlen dolgot, amit én nem adhattam meg – mondta Dolly. Mrs. Lindo elvesztése legalább ilyen fájdalmas volt. Az asszony sohasem emelt kezet rám, szolgálatom egész ideje alatt. Jobban megbíztam benne, mint bármelyik fehér emberben, és úgy bántam Daviddel, mintha a saját gyermekem lett volna. Miután Dolly, Samuel és David sorra meghalt, Mrs. Lindo is elkapta a lázat. Fekélyes kelések borították el a testét, hihetetlen kínokat okozva a sarkán és a tenyerén. En ápoltam, és rögtön láttam, ahogyan a hólyagok összenőttek és egyesültek az arcán, a nyakán és a hátán, hogy már nem sok ideig lesz közöttünk. Egy hétig sírtam, miután meghalt. Nem vehettem részt a temetési szertartáson, nem mondhattam el senkinek a házban, mennyire szerettem Mrs. Lindót, így hát egyetlen módon

vehettem csak tőle búcsút: leporoltam és tornyokba rendeztem a könyveket, amelyeket az évek során tőle kaptam. Már régen szokásává vált, hogy minden hónapban adott nekem egy könyvet ajándékba, mellé egy üveg bálna olajat, hogy utántöltsem a lámpámat. Tizenhárom oszlopba rendezve tartottam a könyveimet – egy-egy oszlopba tornyoztam a szolgálatom egy-egy éve alatt összegyűlt köteteket –, a hátsó ház egyik sarkában. Idefent biztonságban éreztem magam, egy fehér ember sem jöhetett fel a hálószobákba. Felépítettem saját kis könyvtáramat, és hosszú, magányos éjszakáimon, amikor Dolly és Sam már mélyen aludt, akár a fél éjszakát is olvasással töltöttem. Egészen addig a percig, amikor utoljára kiléptem Mrs. Lindo hálószobájából, sohasem képzeltem volna, hogy egyszer bánkódni fogok egy fehér ember halála miatt. Sohasem hittem volna, hogy így tud fájni értük a szívem. Solomon Lindót egy hétig mindennap meglátogatták ismerősei a zsinagógából, és egy teljes hónapon keresztül, szinte naponta érkeztek látogatók. A zsinagógabeli nők sokféle ételt hoztak, és Lindo nővére – egy alacsony, szigorú asszony, akit Leah-nak hívtak, és akit már a puszta jelenlétem is bántott – gyakran felügyelte a házat. Néhány héttel Mrs. Lindo halála után Mr. Lindóval egyedül maradtunk, egy igen ritka és rövid pillanatra. – Megfulladok ettől a rengeteg embertől – panaszolta. Solomon Lindónak legalább voltak barátai a bajban, akikkel megoszthatta a bánatát. Nekem nem volt senkim.

Charles Town lakosaira nehéz idők jártak. Egyre nehezebb volt pénzhez jutni, és a brit kormány törvénybe hozta, hogy DélKarolinában nem szabad papírpénzt elfogadni. Az emberek olyan dühösek voltak a britekre, akik ellenőrzésük alatt tartották a

teakereskedelmet, hogy hatalmas mennyiségű teát hagytak megrohadni Charles Town kikötőjében, és a fehérek nem voltak hajlandók teát inni a saját otthonukban sem. Lindo és a barátai a briteket okolták helyzetük rosszra fordulásáért, mindenkit figyelmeztettek, hogy háborúba fog torkollni a helyzet, ha nem történik hamarosan változás. Lindo elmondta, hogy a karolinai indigó feleannyiért kel el, mint a guatemalai és francia nyugatindiai, így hát az ültetvényesek már arról beszélnek, hogy inkább más növény termesztésébe fognak. Az embereket rettegésben tartotta a malária, a szifilisz és a himlő, a helyzet pattanásig feszült, tovább tetézve a problémákat. Charles Town polgárai már nem mertek kezet rázni egymással, nem voltak hajlandók elhagyni a házukat. Egy ideig a hivatalos elöljárók azzal próbálták megakadályozni a betegségek terjedését, hogy megtiltották a rabszolgahajók kikötését a Sullivan-szigeten. 1775 januárjában, néhány hónappal a himlőjárvány után, Solomon Lindo úgy döntött, hogy üzleti ügyben egy hónapra New York Citybe utazik. Abban reménykedett, hogy talán ráveheti a brit tisztségviselőket a karolinai indigó termesztés állami támogatásra. Állítása szerint olyan keveset kapnak már az indigósárért az ültetvényesek a nemzetközi piacon, hogy akár le is állhat a termelés Karolinában, ha a brit támogatás csökken vagy teljesen megszűnik. Miután Lindo elutazott, nővére, Leah beköltözött a házba. Az asszony egyedül étkezett, és egyáltalán nem gondoskodott arról, hogy nekem is jusson ennivaló. – Nincs mit ennem – mondtam neki, miután Lindo kihajózott a kikötőből. – Hát nem vagy bérbe adva? – csodálkozott. – De igen.

– Akkor meg tudod keresni magadnak az ételre valót. Nem vesztegetek rád sem időt, sem pénzt. Sőt, ha rajtam múlik, a bátyám sem fizet senkinek, hogy szerezzen neked. Amikor megpróbáltam bejutni a házba, hogy megkeressem a Mrs. Lindo hagyatékából származó könyveket, Lindo nővére nem akarta kinyitni az ajtót. Mivel nem volt mit ennem, sem olvasnom, egész nap az utcákat jártam, gyümölcsöt, mogyorót és némi húst kéregettem azoktól az asszonyoktól, akiket a piacon ismertem meg. Esténként néha grillezett halat vettem a kocsma mögött, ahová a fehér férfiak jártak, a mulatt nők kegyeit keresve. Pénz már szinte alig volt forgalomban, a piacon még a kis értékű holmikon is cserével adtak túl. Szomorúan gondoltam azokra a leckékre, amelyeket korábban Lindo adott a pénzről. Kiderült, hogy nekem volt igazam. A csirke értékesebb, mint az ezüst. Ritkán akadt csirkém, amellyel kereskedhettem volna, de elcseréltem minden árumat, amit csak kaptam a zsidóktól és az anglikánoktól, akiknek vajúdó asszonyai és rabszolgái mellett bábáskodtam. Néhány édesanya kis üvegnyi rumot adott, de volt egy gazdag asszony, aki egy egész dobozt nyomott a kezembe, ötven üres üveggel tele. Először becsapva éreztem magam. Mi haszna lehetett egy rakás üres palacknak? Amikor azonban otthon újra kinyitottam a dobozt, rádöbbentem, hogy az üvegek bizony rendkívül gyönyörűen vannak megmunkálva. Csodás, kacskaringós, kék minták díszítették őket. Az apró palackokba körülbelül két uncia folyadék fért, de mindegyiknek más volt az alakja, az egyik hengeres, a másik inkább kiöblösödött, sőt akadt közöttük szögletes és gömbölyű is. Mindegyikbe öntöttem egy kevés rumot, majd jól bedugaszoltam őket. Hónapokon át kereskedtem a sima, finom, kanyargós kék vonalakkal díszített üvegekkel a piacon. A néger kofák imádták a rumot, és megtartották a palackokat, mert úgy tartották, hogy

szerencsét hoz, ha kék üvegből isznak. Kék Üveges Lány néven szólítottak, amikor már látták, hogy közeledem, és a tőlem kapott palackok még sokszor gazdát cseréltek közöttük. Éjszakánként a hátsó házban aludtam, és szörnyen magányosnak éreztem magam Dolly és a fia nélkül. Az emberi természet ellen való véteknek éreztem, hogy egyedül kell aludnom. Azzal vigasztaltam magam, hogy a szüleimre és Bayóra gondoltam, vagy éppen Georgiára, amint az Appleby-ültetvényen meleg teste mellettem fekszik az ágyban, és harsányan horkol. Amikor nem tudtam elaludni, éjszakába nyúlóan újra elolvastam a könyveimet, és közben azokra az emberekre gondoltam – Georgiára, Chekurára, Mamedre, Dollyra és Mrs. Lindóra –, akik az életem részei voltak, amikor először kezembe vettem azokat a köteteket. Egyik éjjel lépések zaját hallottam a földszintről, leugrottam hát az agytól, és azonnal magamra kaptam a ruhámat. – Ki van ott? – kiáltottam. – Te vagy az, Aminata? – kérdezte egy férfi suttogó hangon. Mozdulni sem bírtam. Mikor is volt az utolsó alkalom, hogy valaki az afrikai nevemen szólított? Amikor Chekura felért a legfelső lépcsőfokra, rögtön a karjába vetettem magam. Amint szorosan öleltem, és lábam az övén nyugodott, éreztem elveszett gyermekkoromat a testében, a szülőföldemet a hangjában. Hosszú percekig csak csüngtem rajta, szinte félve attól a férfitól, akivé időközben talán vált. Mi lesz, ha már nem ugyanaz a fiú, aki segített életben maradnom a hosszú úton Afrika partjai felé, vagy nem ugyanaz a fiatal férfi, aki végül elvett feleségül és megajándékozott egy fiúval? A haja kihullott, kopasz feje fényesen csillogott. Még mindig nagyon vékony volt, alig nehezebb nálam, és csak néhány ujjnyival magasabb. Bal kezének középső ujja félig hiányzott, de Chekura még mindig ugyanúgy mosolygott, mint régen, amikor

Afrikában vándoroltunk. Szerettem látni a szemében lángoló fényt, az arcán elterülő széles mosolyt, ahogy rám nézett. Úgy kezdtünk el beszélgetni, mintha csupán előző nap váltunk volna el. – Hogy találtál rám? – Kérdezősködtem a zsidó Lindo háza után – felelte. – Hogy jutottál el Charles Townba? – Egy férfival érkeztem, aki rengeteg dohányt és rumot szállít a délvidékre, most pedig eljött a Charles Town-i piacra. – Meddig maradhatsz? – Csak ma éjszakára. De talán sikerül visszajutnom havonta egyszer-kétszer. – Talán visszatérsz egyszer-kétszer – mondtam, elengedve a kezét, és visszaroskadtam az ágyamra. Chekura mellém ült, kezét az enyémre fektette, de félretoltam. Újra megfogta a kezemet, ám akkor határozottan eltoltam magamtól. – Nem – tiltakoztam. – Nem teheted ezt velem. Jobban hiányoztál, mint azt valaha el tudnád képzelni. Nem mászhatsz csak úgy vissza az ágyamba azzal a halovány ígérettel, hogy talán „egyszer-kétszer” visszatérsz. – Van ennivalód? – A városban szoktam enni, itt nincs semmi étel. Lindo elment. Görbe ujjaival végigsimított az arcomon. – Akkor eljöhetsz velem. Meg sem tudja, hogy eltűntél. Elfordítottam a tekintetemet. – Azt akarod, hogy szökjünk meg, és együtt bujkáljunk a délvidéken? Mi lesz a gazdáddal? – Talán elenged egy-két napra. Tudok néhány helyet, ahol egyedül lehetünk. – Nem egy-két napot akarok veled tölteni – feleltem.

– Néha csak egy-két nap jut nekünk – vágott vissza Chekura. Egy ideig egyikünk sem szólalt meg. – Ahhoz a férfihoz mentem hozzá, akit szerettem – törtem meg végül a csendet. – Az a férfi vett el feleségül, aki szeretett téged – felelte. – Még mindig akarsz engem? – kérdeztem. – Mindig is akartalak. Szüntelenül. Most is. – Nem jöttél meglátogatni, miután Mamadut elrabolták. Chekura kinyújtózott az ágyon, lehúzott maga mellé, a fülembe suttogva. – A gazdám leküldött Georgiába három évre. Még mielőtt Mamadut elrabolták. Elhúzódtam, hogy a szemébe nézhessek. Rám mosolygott, megsimogatta a hajamat. – A gazdáink ismerték egymást – mondta. – Messzire küldtek, hogy ne legyek útban, és ne okozzak gondot. – Egész idő alatt azt gondoltam, hogy engem hibáztatsz – vallottam be. – Ugyan miért? – kérdezte. – Mert elveszítettem a gyermekünket. Chekura átölelt, és magához húzott. – Hogyan lehetne egy anyát hibáztatni, ha elveszíti a gyermekét? Egymás mellett feküdtünk, kezem Chekura csípőjén nyugodott – Mit kellett dolgoznod Georgiában? – kérdeztem. – Rizst kellett ültetnem – válaszolta. – Rosszabb, mint az indigó, sokkal rosszabb, mert vízben kell dolgozni, egész idő alatt. Ha nem dolgozol elég keményen, megkorbácsolnak. Ám ha elég keményen dolgozol, akkor belehalsz. Három szezont küszködtem végig. Chekura a mellére fektette az arcomat, és a fülembe suttogott.

– Amikor visszaküldték a szigetre, már hallottam, hogy Charles Townban vagy, de megtiltottak mindenféle csavargást és kereskedést. Őröket állítottak, hogy megállítsák a négerek éjszakai jövésmenését. Sikerült átjutnom az őrszemeken, de csapdába estem. Felemeltem fejemet a mellkasáról, és a szemébe néztem. Megsimogattam a kezét, a fél ujját. – Ez volt a büntetésem – mondta. Megcsókoltam kilenc ép ujját, elidőztem a tízediken, simogattam ajkammal a maradék, fél ujjat. Egész testemet átjárta a szerelem, amelyet Chekura iránt éreztem, de az is eszembe jutott, hogyan érezném magam, ha a most belém hatolna, azután eltűnne újabb tizennégy évre. – Olyan kerek a szemed, mint a makk, és gyönyörű a két holdsarló az arcodon – mondta. Arra gondoltam, milyen jól néztem ki húszas éveimben, amikor a részeg és visszataszító Charles Town-i férfiak – feketék és fehérek – durva közeledését kellett elhárítanom, és miként szenvedtem Solomon Lindo és a barátai pillantásaitól, akiket azért hívott a házba, hogy rajtam legeltessék a szemüket. Harmincéves voltam, és semmit nem tudtam felmutatni az életemben. Sem fiam, sem családom, sem szülőföldem. Még a szépségem is el fog illanni nemsokára. – Ne légy szomorú! – vigasztalt Chekura, újra és újra megsimogatva a karomat. – Soha még ilyen két szép hold, mint a tiéd, nem szelte át az Atlanti-óceánt – mondta. – Az elmúlt évek alatt, amikor nagyon hiányoztál, arra vártam, hogy előtűnjön a vékony, ezüstös holdsarló az éjszakai égbolton. Azokon az éjjeleken, egy hónapban csupán egyszer vagy kétszer, amikor az égbolt tiszta volt, úgy éreztem, újra itt vagy mellettem. Zokogásban törtem ki. Chekura a karjába ölelt, magához szorított, és amint zokogásom szipogássá csendesedett, hirtelen

megéreztem, miként süllyed és emelkedik egyenletesen erős mellkasa. Sokáig ébren maradtam, miután Chekura halkan horkolni kezdett, azon aggódtam, vajon hajnalban is látni fogome. Kettőnk közül én ébredtem fel hamarabb, keze még mindig a kezemben pihent. A mellemhez szorítottam. Valaha seprűt ugrottunk, valaha volt egy fiunk, és valaha azt reméltem, hogy mindannyian együtt élhetünk örökre. Chekura felébredt, és észrevette, hogy a kezünk össze van fonódva. Felém fordult. – Egy férjnek szüksége van a feleségére – suttogta. – Ugye most már szeretni fogsz? Arca fürdött a lágy reggeli fényben, így megfigyelhettem pár ráncot a szeme sarkában. Ez az ember egykor három hónapig vándorolt velem, a szülőföldemtől az óceán partjáig. Ez a férfi újra és újra az életét kockáztatta, hogy éjjelente meglátogasson az indigóföldek mellett, a St. Helena-szigeten. Elveszítette a fél ujját és az összes haját, de az irántam érzett szerelméből egy szikrányit sem. Régen eltemetett vágy szorongatta a torkomat. Testemet ugyanaz a forró nedvesség öntötte el, amelyet ezernyi ébren töltött éjszakán éreztem, Chekura után sóvárogva, ám ez alkalommal itt feküdt mellettem, és az enyém volt. Sejtelmem sem volt, mikor láthatom újra, ezért ki akartam élvezni minden pillanatot, amelyet Chekurával tölthettem. Simogattam és nyalogattam testének minden egyes porcikáját. Lubickoltam Chekura illatában és izzadságában, éreztem szenvedélyem lángolását, miközben egymást csókoltuk, ujjai pedig a testemen köröztek és kényeztettek. Ajkunk összeforrt. Éppen csak férfiassága hegyét engedtem magamba, így maradtunk egy darabig, egymást csókolva, nyalogatva és lassan ringatózva. Felnyögtem, amikor szája a mellbimbómat csiklandozta, és hüvelykujja végigsiklott kemény, duzzadt csiklómon. Chekura háta megfeszült, majd mélyen belém hatolt,

és belélegeztük egymásból az életet. Ziháló hangja, amint levegő után kapkodott, a gyönyör csúcspontjára juttatott engem is. Testem megremegett egyszer, kétszer, háromszor, amikor a férjem magja végül belém ömlött, és egyszerre kiáltottunk fel. Azután sokáig öleltük, és még egyszer megcsókoltuk egymást, mielőtt elaludtunk. Arra ébredtem, hogy Chekura ujjai az arcomat cirógatják. Halványan rám mosolygott, és tudtam, hogy hamarosan indulnia kell. – Tudod, mi történt Mamaduval? – kérdeztem. – Eladták valakinek Georgiában – válaszolta. – Ki mondta ezt neked? – Különböző emberek. A halászhálón át jöttek a hírek. – Te miért hallottál róla, ha én sohasem? – Odalent dolgoztam délen, Georgiában. Három hosszú évet töltöttem ott. Hallottam a rizsültetvényen, hogy eladták Mamadut, később pedig azt, hogy téged is elküldtek. Amikor ez a fülembe jutott, azt gondoltam, rögvest vízbe fojtom magam. Megsimogattam a kezét. – Sohasem tudhatod, mikor látod viszont a feleségedet. – Talán éppen ez a remény állított meg – mondta. Chekura keresztbe tett lábbal felült az ágyon. – Nem kedvelem ezt a Lindót. Itt hagyott téged teljesen egyedül, és még csak ételről sem gondoskodott számodra, mielőtt elutazott. – Rendesebb, mint a legtöbb fehér ember. Javára szóljon, hogy még sohasem vert meg. – Hallottam néhány szóbeszédet erről a Lindóról a halászhálón át. – Miféle szóbeszédet? –Akkoriban rebesgették, amikor Mamadut eladták. Tudtam jól, hogy a St. Helenán és a környező szigeteken élő barátaid

kérdezősködnek, hová vitték a gyermeket, és én is faggattam az embereket Georgiában, amerre csak jártam. Amikor találkoztam egy négerrel, aki jött vagy ment, mindig hírt adtam arról, hogy Mamadut keresem a halászhálón át. Valahol biztosan tudni fogják, hol van a fiam. Egy-két évvel később hírt kaptam felőle. Mamadut eladták egy georgiai családnak Savannah-ba. Folytattam hát a kérdezősködést a halászhálón keresztül. Ha akkor megtalálom azt a családot, biztosan megöltem volna valakit. De a himlő végigsöpört a városon, és a gyermekünk meghalt. – Meghalt? – Újra Chekura keze után kaptam, és erősen megszorítottam. – Körülbelül egy évvel az után, hogy eladták. – Miféle családhoz került? – kérdeztem. – Nem tudom a nevüket, de Solomon Lindo kötötte az üzletet. – Honnan tudod, hogy Lindo tette? – Ezt a hírt kaptam a halászhálóból. Egy gazdag, fehér családhoz került Savannah-ba. Volt náluk egy rabszolganő, egy szoptatós dajka, aki még Afrikában született. Amikor a sötét bőrű kisbabánk megérkezett, méghozzá szülő nélkül, a szoptatós dajka hírt adott róla a halászhálón. – Pontosan mit üzent? – A férfi, aki az üzletet kötötte, Lindo, az indigós zsidó volt. Ezt hallottam. A szoptatós dajka elmondása szerint az indigós zsidó a családnál vendégeskedett, amikor megérkezett a kisbabánk. Kifizették a közvetítői díját, azután elment. Lerohantam a lépcsőn, és bezárkóztam az árnyékszékre. Addig zokogtam, amíg el nem kapott a görcsös köhögés, és addig köhögtem, amíg el nem kezdtem öklendezni, majd hányni. Végül üresen és tompán mentem vissza az emeletre. Chekura közben meg sem mozdult.

– A kisbabánk meghalt? – kérdeztem. – Biztos vagy benne, hogy meghalt? – Háromszor is hallottam a halászhálón. Három különböző ember hozta a hírt, egyikük sem ismerte a másikat. Azt tudták, hogy én vagyok az apja a kisbabának, aki szülők nélkül érkezett Savannah-ba, és ismerték a szoptatós dajkát is. A dajka adta hírül mindegyiküknek, hogy a himlő 1762-ben elvitte a kisbabánkat. Sokáig néma csendben ültem. Végül Chekura megszólalt, és azt mondta, hogy már nem maradhat sokáig. Délben kellett találkoznia a gazdájával a Broad Streeten. Együtt sétáltunk be a városba. Egy kis kék palackos rumot elcseréltem két szelet tengeri sügérre, két cipóra és két narancsra egy asszonnyal, aki a reggeli piacon árult. Megettünk mindent a járókelők – feketék, mulattok, meszticek és fehérek – sokaságában sétálgatva, akik körülöttünk nyüzsögtek. – Akarod, hogy megöljem Lindót? – Applebyt is meg akarod ölni, és minden fehér embert, aki ide juttatott minket? – Csak Lindót akarom megölni – felelte. – A városban el tudnám kapni. Éjjel beosonok. Senki sem látna meg. – Könnyen lehet, hogy nem látna meg senki, de én tudnék róla. Nem hozhatod vissza a kisbabánkat azzal, ha megölöd. Azt akarom, hogy életben maradj, rendes emberként. – Azt akarod, hogy rendes ember legyek? – Elég gyilkolást láttunk már életünk során. Amúgy sem vagy gyilkos fajta. Ugyanaz a buta kisfiú vagy most is, aki elég bolond volt, hogy hagyja magát megláncolni és belökni egy hajóba, ahelyett hogy elmenekült volna. – Boldogan elmenekültem volna a rabszolga-kereskedők elől, de tudtam, hogy te át fogsz kelni a nagy folyón, és veled akartam menni.

Apró mosoly jelent meg az arcomon. – Ügyes próbálkozás – mondtam. – Bolond voltál, ugyanakkor jó ember is. Ha rendes ember maradsz és visszatérsz, sőt legközelebb egy kicsit tovább időzöl… ki tudja, mi fog történni? Még az is lehet, hogy végül hozzád megyek. – Mit nem mondasz! – felelte. Hosszan és édesen nézett rám, úgy ölelt a tekintetével, olyan szorosan és hevesen, ahogyan más férfiak csak a testükkel tudnának. Eljött az idő, amikor Chekurának mennie kellett. Délben egy férfival kellett találkoznia – ugyanazzal a buckrával, aki éjszakára kimenőt adott neki, és akit most át kellett kalauzolnia a déli mocsárvidéken. Kitárt tenyeremet Chekura kezéhez érintettem. Egymásnak feszülő két tenyerünk kicsiny házat formázott. Kicsit erősebben nyomtam ujjaimat az ujjaihoz, amelyek még puhák és simák voltak, az eltelt évek ellenére. Amikor Chekura rám mosolygott, láttam a mély ráncokat a szeme sarkában. – Isten veled, drága féleségem! – búcsúzott. Egy fehér férfi figyelt minket az utca túloldaláról. Biztosan ő volt Chekura gazdája. Nem bírtam mosolyogni, nem találtam a szavakat sem. Tenyeremet akkor még egyszer Chekura kezéhez szorítottam, még egyszer utoljára, azután az emberem elment.

Solomon Lindo visszatért egy hónapnyi távollét után. Két kisgyermek születésénél segédkeztem, amíg az uraság odavolt, de semmit nem kaptam a szolgálataimért, csupán egy üveg rumot, egy zacskó dohányt és egy rőf indigóval festett ruhát. Lindo hazaküldte a nővérét, egy napig üzleti ügyeit intézte, majd behívatott az irodájába. – Megnéztem az elszámolásokat – mondta. – Két fonttal tartozol.

Nem néztem rá. – Elvárom, hogy válaszolj, amikor hozzád beszélek! – dörrent rám. Halk, kifejezéstelen hangon így válaszoltam: – Maga sokkal többel tartozik nekem holmi ezüstnél. – Köteles vagy tíz shillinget fizetni nekem hetente, de amíg távol voltam, semmit sem adtál a nővéremnek. – Nincs semmim, amit magának adhatnék. Egyébként is fontosabb dolgok járnak most a fejemben. Lindo felhorkant. – Elveszítettem az indigófelügyelői állásomat. Akarod tudni az okát? Figyelmen kívül hagytam a kérdését. Mit érdekeltek engem Lindo indigós problémái? – Az ültetvényesek – folytatta – nem termelnek elég indigót ahhoz, hogy szükség legyen a szolgálataimra. Ha nem tudom rávenni a briteket, hogy emeljék meg az állami támogatást, ha nem emelkedik a nemzetközi piacon az indigó ára, a karolinai indigótermelés hamarosan össze fog omlani. – Ennek mi köze van hozzám? Öklével az asztalra csapott. – Ruházlak, etetlek! – üvöltötte. – Jobban élsz a házamban, mint bármely másik szolga a városban! Nem veszek neked többé sem ruhát, sem ételt. Sőt, elveszíted az előjogaidat is, amíg meg nem fizeted, amivel tartozol. Tíz shilling hetente, egy pennyvel sem kevesebb. – Nem tudok fizetni magának, ha nekem sem fizetnek – mutattam rá. – Mostantól tilos kimenned a városba, hacsak nem gyermekszüléshez hívnak, vagy más munkát kell elvégezned, amelyet én szabok ki rád!

– Akkor hát most már rabszolgának fog hívni szolgáló helyett? Lindo megragadta a csuklómat, és magához rántott. Éreztem a leheletét a homlokomon. – Főzöl nekem, és azt teszed, amit mondok! – Nem. Megpróbáltam kitépni a csuklómat a kezéből, de túl szorosan fogta. Másik kezével egy hatalmas pofont adott, azután elengedett. Égett az arcom. Mereven a szemébe néztem, amíg már nem tudta állni a tekintetemet, és elfordította a fejét. – Bocsáss meg! – mondta halkan, továbbra is kerülve a tekintetemet. – Nem tudom, mi ütött belém. Nem vagyok önmagam, amióta Mrs. Lindo meghalt. – Nem foghat mindent a gyászra – feleltem. Amikor felnézett, ismét megszólaltam. – Maga eladta a fiamat. – Nem tudom, miről beszélsz. Robinson Appleby adta el a fiadat. – Maga segített neki, és még fizetséget is kapott. Eladta a fiamat egy savannah-i családnak Georgiába. – Ki mondta ezt neked? – Szép kis héber! Még maga mondja, hogy nem is fehér ember. – Kutattál a papírjaim között? Azt gondoltam, hogy bizonyára megüt vagy letépi a ruháimat és megerőszakol. Az is eszembe jutott, hogy kidob a házából, éljek csak meg, amint tudok a Charles Town-i utcákon. Solomon Lindo egyiket sem tette. Lassan leroskadt egy székre, és kérte, hogy üljek le. Nem engedelmeskedtem, mozdulatlanul álltam tovább, keresztbe font karral. – Nem várom el, hogy megértsd, de az igazság ennél sokkal bonyolultabb.

Nem volt már mondanivalóm a számára, nem érdekelt többé Solomon Lindo, sem az igazságai.

A következő néhány hétben Lindo nehézkesen és kelletlenül járt-kelt a házban. Fegyverszünetet kötöttünk, de kemény feltételekkel. Nem fizettem többé neki semmit, Lindo pedig nem gondoskodott ételről, ruháról, bálnaolajról, sem más támogatásról számomra azon kívül, hogy zaklatás nélkül élhettem tovább a hátsó házban. Az utóbbi időben már nem hívtak bábáskodni a Charles Towni zsidók, és az anglikán rabszolga-tulajdonosok is csupán nagyon kevés rumot és dohányt voltak hajlandók fizetni. Nehezen tudtam túladni rajtuk, a piacon. Egyre szorosabbra kellett kötnöm az utolsó, még viselhető vörös ruhámat a csípőm és a derekam körül, és már az is kezdett kirojtosodni. Solomon Lindo nem engedte, hogy a továbbiakban a könyvelésén dolgozzam, a nővére házában kezdett étkezni is. Amióta Charles Townba érkeztem, először éreztem igazi éhséget, amely napról napra egyre jobban mardosott. A fehérek arról panaszkodtak egymásnak a piacon, hogy az angol király rabszolgái lettek, de már oda sem figyeltem a szánalmas sirámaikra. Szabadságot az amerikaiaknak! Le a rabszolgasággal! Nem arról a rabszolgaságról beszéltek, amelyet én ismertem, és nem is arról a szabadságról, amelyre én vágyakoztam. Az egész hihetetlenül nevetségesnek hatott a számomra. Minden ésszerűség és logika ellenére vártam Chekurát, és bíztam benne, hogy visszatér. Azt mondta, talán visszajön. Senki sem szólított azonban ismét az afrikai nevemen, nem kapaszkodott fel senki a lépcsőmön, hogy üdvözöljön az éjszaka közepén. Figyeltem, hátha meglátom a férjemet az utcán vagy a

piacon, de nem találtam sehol. Még a Charles Town-i újságot is mindig elolvastam, hátha valaki egy Chekura nevű szökött „szolgálót” keres. Ám az újságok csupán arról írtak, hogy a britek elfoglalták délen a spanyol területeket. Tisztában voltam vele, hogy egy ellenséges délvidéki városból, ahol mindenfelé katonák járőröznek, és a környék tele van őrökkel, csapdákkal, ültetvényesekkel, akik szökött négerekre vadásznak, ugyanolyan kevéssé valószínű, hogy Chekura újra el tud jutni épségben Charles Townba, mint hogy én észrevétlenül eljussak a szigetére. Nem volt hová menni, és nem volt hová elrejtőzni. New Yorkból való visszatérése után három hónappal Solomon Lindo megkért, hogy csatlakoztam hozzá a szalonban. Időtlen idők óra nem léptem be a házába, és már arra sem emlékeztem, mikor volt az utolsó alkalom, hogy jóllaktam. – Nyilvánvalóan mindketten szenvedünk – kezdte Lindo. – Véget akarok verni ennek a kilátástalanságnak. El kell utaznom New York Citybe. Kaptam ugyanis egy lehetőséget, hogy még egyszer érvelhessek az indigó állami támogatása mellett. – Lindo átnyújtott egy tányért, rajta kenyérrel, sajttal és gyümölccsel, valamint egy köteg ruhát is. – Fogd az ételt és ezeket a holmikat! Nem helyénvaló részemről. Hogy hagyjalak téged elhervadni. Azt gondoltam, hogy talán el akar adni, ám a férfi, aki egykor azt állította, hogy nem fehér ember, újra meglepett. – Holnap délelőtt tízkor indul a hajónk. Időben légy készen, mert pontban nyolckor indulunk. Úgy döntöttem, hogy magammal viszlek. Egy hónapig leszünk távol. Gondoskodni fogok róla, hogy legyen mit enned, és legyen az északi időjáráshoz megfelelő öltözéked. Írod a leveleimet, vezeted a könyvelést, és intézed az ügyeimet. Talán még rendbe hozhatjuk, ami elromlott közöttünk. Most, kérlek. menj, mert meg be kell fejeznem a munkámat!

Elhatároztam, hogy reggel vele utazom. Ez lesz az én kivonulásom. Némi szerencsével talán sohasem kell visszatérnem Dél-Karolina tartományba.

Harmadik könyv

Áldottabb vagy minden népnél (London, 1804)

A FELSZABADÍTÓK ÚGY VÉLIK, meg vannak számlálva a napjaim, és ezt nem tagadom. Mintha a tüdőm előre meghatározott számú lélegzetvételre volna teremtve. Amint közelebb jutok a véghez, szinte látom az alkonyi égen a felhők mintázatában kirajzolódni ezt a számot. Reggelente kissé zavarodottan ébredek. A naplemente egész nap előttem van, de igyekszem kiverni a fejemből, nehogy megakadályozza, hogy minden új napot ajándékként élhessek meg. Sohasem fogadtam be úgy egy istent, ahogyan azt a muszlimok, a zsidók és a keresztények képzelik, de minden reggel jóleső érzéssel tölt el, amikor elképzelem, hogy egy gyengéd hang így biztat: Jól van, indulj csak el! Élj még egy napot! Nem kell már többé keményen dolgoznom, sem a nap minden órájában azért küzdenem, hogy megtöltsem a hasam, vagy fedél legyen a fejem fölött. Ilyen módon sokkal könynyebb új felfedezéseket tennem. Mostanában felismertem, hogy történik valami az emberekkel, amikor rájönnek, hogy talán soha többé nem látnak viszont. Ilyenkor bölcs gondolatokat várnak tőlem, és szeretnék megosztani velem a fontos pillanatokat. Tegnap a jókedvű felszabadító – Sir Stanley Hastings, ahogyan a világ ismeri – addig erősködött, amíg végül rá nem vett, hogy csatlakozzam hozzá a vasárnapi istentiszteleten. Már hosszú ideje nyaggatott, és nem tudtam tovább halogatni a dolgot. Elmentünk hát a templomba, amely elmondása szerint az egyetlen valamirevaló imaház volt a városban. Szavához hűen mellettem maradt az egész megpróbáltatás alatt, készségesen

nyújtva a karját, amikor meg kellett támaszkodnom. Bementünk az épületbe, átsétáltunk egy boltív alatt, amely mintha időtlen kövekből és visszhangokból épült volna, majd belefutottunk a különféle meggyőződésű, és a legelképzelhetetlenebb parókákban, kalapokban parádézó hívek tömegébe, akik csapatostul özönlöttek, hogy megismerkedjenek velem. – Hallottuk, hogy hamarosan ellátogat közénk – örvendezett egyikük. – Értesültünk, hogy közeledik a bizottsági meghallgatás napja a parlamentben – mondta egy másik. – Úgy tudjuk, hogy Voltaire és Swift műveiből is tud idézni – ámuldozott a harmadik. – Csak amikor a saját gondolataim cserbenhagynak – feleltem, amin mindenki jót derült. Amikor a püspök felállt, végre leülhettem fáradt hátsómra az egyik padban. Mégpedig nem is akármelyikben, hanem az első padsorban. Sir Stanley a fülembe súgta, hogy csaknem ezer ember ül mögöttünk, és szinte éreztem, amint a megannyi szempár pillantása nyakam sötétbarna bőrébe fúródik. Elég, ha csak annyit mondok, hogy az én bőröm volt az egyetlen abban a szent épületben, amelynek sötét árnyalata volt. Inamba szállt a bátorságom, amikor a püspök hosszan rám szegezte tekintetét, elfoglalva helyét a pulpituson, és az egész gyülekezet engem bámult. Nem akartam mást, csak aludni egy kényelmes, csendes, magányos szobában. Szemhéjam elnehezült, de elszántan küzdöttem, hogy nyitva tartsam a szememet. Nem állt szándékomban szégyent hozni nemes lelkű házigazdám fejére, így hát olyan mozdulatlanul és egyenesen ültem, akár a londoni, fehér bőrű anglikán hívők, és nyitott szemmel álmodoztam a melegágyról és a tollpárnákról.

Nagy-Britannia és más hajós nemzetek népei leírhatatlan büntetéseket eszeltek ki, Ham, leszármazottai 21 számára, ám abban a pillanatban semmi nem tűnt rosszabbnak, mint a saját magukra kiszabott büntetés: mozdulatlanul ülni egy barlangszerű teremben, kőből épített boltívekkel és elérhetetlenül magas ablakokkal körülvéve, miközben egy apró ember monoton hangon kántál, majdnem egy teljes, iszonyatosan hoszszú óráig, miközben tilos elaludni. Minden tőlem telhetőt elkövettem, nehogy elszunnyadjak, és egyenesen ültem tovább. Úgy véltem, ha csak félig csukom le a szememet, senki sem mondhatja meg, hogy az álmok mezejére menekültem, egy távoli időbe és térbe. Anyámra gondoltam, aki olyan bölcsnek és öregnek tűnt, amikor még csak gyermek voltam. Amikor az ember élete utolsó lépéseit teszi, mintha még mindig anyja karjának lassú ringatása után vágyakozna. Ringatás. Ringatózott a testem. Egy pillanatra egy rémálom villant fel előttem, amelyben anyám karjának ringatása egy hajó lassú ringatózásává változott. Megbillentem a padban. Sir Stanley akkor finoman megérintette a karomat. Hirtelen felriadtam. Kiegyenesedtem, elvörösödve és teljesen ébren kihúztam magam. Szemem is tágra nyílt. A püspök még mindig duruzsolt, olyan hangon, amelyet minden bizonnyal arra találtak ki, hogy az öregasszonyokat alvásra csábítsa. Körülöttem a sok ember felállt, és követtem a példájukat. Felálltam, amikor imádkoztak, vártam, miközben énekeltek, velük együtt letérdeltem, majd visszaültem a padra a maradék bájjal, amely még a mozdulataimban rejlett. Nem is csoda, hogy nem akadt egyetlen afrikai származású férfi vagy nő sem a 21

Ham leszármazottai: Ham Noé egyik fia volt. Ham egyik fiat Kánaánt, Noé megbüntette, mert Ham részegen erőszakott tett az apján, illetve más értelmezések szerint meglátta őt meztelenűl. Később ezt a történetett átvették, és a fekete bőrszin létezésének magyarázataként értelmezték: a bőrszin Noé átka, amely Ham népét sújtja.

templomban. Ha beengedik őket, vajon kibírták volna-e az egy órányi pokoljárást? Lehetséges, hogy minden anglikán hívő füle az örökké duruzsoló püspök hangjára volt kihegyezve, aki éppen a feltámadásról és az örökkévalóságról tartott beszédet. Hallottam valamit az izraelitákról és az ígéret földjéről, de a testem nem vágyott másra, csak hogy végre vízszintes helyzetbe kerüljön. Egy napon bizonyára úgy dőlök be az ágyba, hogy soha többé nem kelek fel. De még nem. Szemem kissé tágabbra nyílt. Még ne, kérem! Erőre és kitartásra van szükségem, ha a bizottsági meghallgatáson fel akarok szólalni. Erő kell a lábamba, és egy kis lendület, amely a régi szenvedélyemre emlékeztet. Fájdalom, de elértem azt a kort, amikor könnyebb beszélnem, mint megértenem, ha hozzám beszélnek. Az istentiszteletnek ezen a pontján belém hasított a felismerés, hogy az utolsó ember a földön, akinek joga lehet ahhoz, hogy másokhoz beszéljen, egy pöttöm anglikán püspök, aki nem néz az ég felé, nem csapkod a kezével, nem jár a lába, és nem akarja Jézus karjába vetni magát. Döntésre jutottam. Jöjjön, aminek jönnie kell, de engem nem fognak még egyszer rábeszélni, hogy betegyem a lábamat egy anglikán templomba. Ha már Istent kell dicsőíteni, akkor csakis a birchtowni vagy a freetowni baptistákhoz vagyok hajlandó elmenni. Ott legalább táncolnak, amikor Jézust dicsérik, és elég hangosan kiáltoznak, hogy ébren tartsák az ilyen félholtakat is, mimén. Sikerült eléggé felszegni az államat és nyitva tartani a szememet, hogy ne lepleződjek le. Igen kellemetlen volt mozdulatlanul ülni egy templomban, de ez még nem szolgáltatott okot, hogy kényelmetlen helyzetbe hozzam Sir Stanley Hastingst, a feleségét és öt gyermekét.

A mise végéhez közeledve még egyszer utoljára felráztak zsibbadtságomból, amikor a tömeg felállt, hogy ismét énekeljen. Némán álltam közöttük, ezúttal teljesen ébren. Lüktettek a lábaim. Úgy éreztem, mintha minden párnázatót letéptek volna róluk, és a puszta csontomon állnék. Amint ébren ácsorogtam, és közben minden porcikám sajgott, alig várva, hogy vége legyen az istentiszteletnek, olyasmi történt, ami kiragadott kellemetlen hangulatomból, és felkeltette a figyelmemet. Hangokat hallottam. Ezernyi hangot. Az összes jó anglikán hangját egyszerre hallottam megszólalni. Amint a dallam megütötte a fülemet, halványan, távolról, felfoghatatlanul ismerősnek tetszett. Vajon hol hallottam korábban? Britannia az Űr szavára felkelt 22 Az azúrkék mélységből, S a fold így zengett éneket, Angyalok éneke szállt föl… Így szólt az ének. Kutatni kezdtem az emlékeim mélyén. Talán még Charles Townban hallottam ezt a dalt? Nem. Esetleg New Yorkban? Nem, ott sem. De hát akkor hol? Uralkodj, Britannia, urald a hullámokat! Britonból rabszolga soha, soha nem válhat... Britonból? Rabszolga? Mi ez az őrültség? Újra meghallgattam. Nem találtam semmiféle értelmét a szavaknak. Nem is a dal szövegére emlékeztem, hanem a dallamára. Hát mi lehetett ez a

22

A Rule Britannia egy brit hazafias dal 1740-ből. James Thomson skót költő verse, amely a brit nemzet nagyságát dicsőiti.

dal? Vajon hogyan volt lehetséges, hogy felismertem a dallamból áradó emelkedettséget és optimizmust? Áldottabb vagy minden népnél, Kik zsarnokok alatt nyögnek; Míg szabadon virulsz örökké A többi nemzet irigyel téged… Próbáltam belekapaszkodni a szavakba, megforgattam őket a fejemben. Áldottabb vagy minden népnél, kik zsarnokok alatt nyögnek. Jobbra pillantottam. Sir Stanley Hastings átszellemülten énekelt, szája úgy tátogott, akár egy vörösbegyfióka csőre tavasszal. Azután ismét felhangzott a refrén. Ez a rész volt számomra a legismerősebb. Szavai szenvedélyes lelkesedéssel töltötték el a templomjáró hívek szívét, akik olyan rajongással zengtek, ahogyan fehér embert még sohasem hallottam énekelni. Uralkodj, Britannia, urald a hullámokat! Britonból rabszolga soha, soha nem válhat… Hát ez volt az. Igen. Most már emlékeztem. Nem New Yorkban hallottam, és nem is Charles Townban. Sokkal, sokkal korábban. A rabszolgahajón. A fedélköz egyik kabinjában a gyógyító ember énekelte néha ezt a dalt. Akkoriban a leghalványabb elképzelésem sem volt, mit jelenthetnek a szavai. Azt gondoltam, hogy a gyógyító talán beteg, és fájdalmai vannak, vagy talán megbolondult. Előfordult, hogy az éjszaka közepén, amikor túlságosan felöntött a garatra, és már végzett valamelyik fekete nővel, az ágyában feküdt, az alacsony mennyezetet bámulta, és üvöltve zengte ezt a refrént, elnyomva a hullámok zaját és a

vitorlák csapkodását. Közönsége nem akadt senki, csak a papagáj a letakart ketrecben és én, aki mereven feküdtem mellette. Uralkodj, Britannia, urald a hullámokat! Britonból rabszolga soha, nem válhat… Nem tudtam angolul, és nem ismertem a fehérek szokásait, kislányként ugyan, de már veszélyesen közel a nővé váláshoz, így hát olyan nyugodtan feküdtem, ahogyan csak tudtam a gyógyító ember ágyában, és közben azon töprengtem, vajon miről énekelhet. Hadd énekeljen, gondoltam, mert amíg énekel, addig sem fogdos. Hadd énekeljen, gondoltam, szégyenkezve, amiért ez a férfi a szülőföldemről származó nőkben lelte kedvét. Ezeknek az asszonyoknak a balsorsa az én szerencsém volt, nyomorúságuk az én menekülésem. Uralkodj, Britannia, urald a hullámokat! Britonból rabszolga soha, soha… A soha volt az utolsó szó, amely még eljutott a tudatomig, azután férfiak és nők rémült kiáltásait hallottam mindenfelől. Biztosan elájultam. Sir Stanley Hastings alighanem elkapott, amint zuhantam, mert magamhoz térve a padon találtam magam. Végre. Már egy teljes órája vártam, hogy lefekhessek. Soha, soha… Már nem a gyógyító ember mellett hevertem, sikerült megszabadulnom a leghidegebb sírbolttól a földön, és visszatértem az anglikán templomba. Kinyújtóztatva feküdtem egy kemény fapadon, a legnagyobb köztiszteletnek örvendő, angliai rabszolga-felszabadító védelme alatt. Sir Stanley Hastings erős karja tartott, nehogy lecsússzak a padról. Szememet becsuktam, azon tűnődtem, vajon most mitévő legyek. Az anglikán hívők kétségbeesetten kiáltoztak, és Sir Stanley Hastings

volt közöttük a leghangosabb. „Könyörgök önöknek, álljanak hátrébb! Kérem, hátrébb! Nemes látogatónk elájult. Minden bizonnyal hitünk szenvedélye miatt, de nincs ok aggodalomra. Hamarosan magához térítjük. Tessék, van pulzusa. Még lélegzik. Kérem, álljanak hátrébb, azzal máris segítünk. Csak egy kis levegőre van szüksége.” Lehunyva tartottam a szememet, amíg ki nem kísértek a napfényre.

Jönnek és mennek az emberek a Szentföldön (Manhattan, 1775)

SOLOMON LINDÓVAL a Queen Charlotte fedélzetén hajóztunk ki Charles Townból. Már napok óta utaztunk, a hullámok úgy csapkodták a hajó oldalát, úgy emelkedtek fel és buktak alá, mintha azt akarták volna mondani: soha többé nem fogsz szárazföldet látni. A víz olyan sötét és fenyegető volt, hogy az ember azt hitte, aki beleesik, rögtön halálra fagy. Rettegtem visszavonulni aprócska lakrészembe a fedélzet alá. A legszívesebben egész nap a vízszint fölött tartózkodtam volna, ha észak felé hajózva a levegő nem fordul egyre hidegebbre. Lindo mindennap megkísérelt beszélgetni velem, de különféle ürügyekkel folyton elhárítottam a próbálkozásait. A néger szolgálók főtt rákot és pörkölt földimogyorót szolgáltak fel fehér térdnadrágban és vörös mellényben a Charles Town-i kereskedőknek, akik hajlandók voltak barátságosan viselkedni velük a nyílt tengeren, nekem azonban nem volt szabad belépnem a fehér utasok ebédlőjébe, és viszszautasítottam Lindo meghívását is, hogy csatlakozzam hozzá a kabinjában. Észrevehetően igyekezett kihasználni az utat, hogy minél többet pihenhessen, és hogy velem társalogjon. Nagyon rosszulesett neki, hogy továbbra is távolságtartóan viselkedtem vele. Az utazás harmadik napján – az út egyetlen enyhe és derűs szakaszán –, a férfiak és nők, a különböző ültetvényes – és kereskedőcsaládok sarjai, a fedélzeten üldögéltek, miközben néger szolgálóik madeirabort, szivart és narancsot szolgáltak fel nekik. Lindo kipakolta a hordozható sakk-készletét, és megkért,

hogy üljek le vele játszani. Csupán azért teljesítettem a kérését, mert túlságosan fáradt voltam, hogy továbbálljak. Az emberek számára újdonság volt, hogy egy négert sakkozni látnak. Lindo fogadást ajánlott egy szalmakalapos, vörös hajú, napbarnított férfinak, hogy játsszon velem, feltettek két guinea-t a mérkőzés végeredményére. Lindo évekkel korábban, amikor még szívélyes volt a viszonyunk, megmutatta a játék összes stratégiáját. Először is át kell venni az irányítást a tábla közepén. A futókat be kell állítani, mintha ágyúk volnának, a huszárokat pedig kémként kell elhelyezni. Az ellenfélnek nem szabad mozgásteret adni. Irányítás, támadás és a király sarokba szorítása volt a cél. Ocsmány játéknak tartottam, de legalább addig sem kellett Lindóval beszélgetnem, vagy hallgatnom, amint a lassan köddé váló indigópiacról kesereg. A napbarnított férfi végül döbbenten vette tudomásul, hogy mattot kapott, majd dühösen figyelte, ahogyan Lindo átnyújtja nekem a nyereményt. – Végül is megküzdött érte – vonta meg Lindo a vállát. Sokkal több eszem volt annál, mintsem belenézzek ellenfelem szemébe, így hát gyorsan a ruhámba csúsztattam az aranyat. Aznap délelőtt behajóztunk a kikötőbe. Amikor közelebb értünk a szárazföldhöz, láttam, hogy New York városa egy szigeten áll, és olyan látványt nyújt, mint megannyi láb. – Manhattannek nevezik – magyarázta Lindo. – A név az indián „dombos sziget”, azaz Manna-hata kifejezésből ered. Meglehetősen rosszkedvű voltam egész úton, amint azonban kinéztem az utcára, amely tele volt épületekkel, és meg is számoltam körülbelül tizenöt templomtornyot – a legnagyobb közülük akkorára nőtt, akár egy óriási fa –, a múlt egyre kisebb súllyal nehezedett a vállamra. Manna-hata nagyon megnyugtató nyüzsgést és felfordulást jelentett számomra. Sziget, vagy sem, azt reméltem, hogy talán ez lesz az a hely, ahol menedéket lelek.

A mólón nyüzsgő, kiabáló tömeg vett minket körül. Egy néger egy húzós kocsira dobta a csomagomat és Lindo utazóládáját, azután egy shillinget követelt Lindótól a szolgálataiért, aki engedelmesen kifizette. A hordárt követve elindultunk az emberekkel és lovas kocsikkal tömött utcán. Láttunk fából készült épületeket, de téglaházakat is. Az épületek rendezettek és szögletesek voltak, minden sarkuk merőleges. Nem jártunk még messze a kikötőtől, amikor egy külvárosi részhez értünk, ahol nem álltak rendes épületek, inkább csak viskók, bódék és sátrak furcsa egyvelege. A sátrak sarkai úgy meredeztek szerteszét, mintha törött végtagok lettek volna. A sáros utakon és csapásokon néger férfiak és nők közlekedtek. Némelyikük hulladékot cipelt, amelyet bizonyára a kikötőből zsákmányolt, mások törött árbocot, szakadt vitorlát és hosszú bordaként hajlított pallókat vittek. – Vászonváros – mondta Lindo. – Tartsd távol magad tőle, ha kedves az életed! – Kik ezek az emberek? – csodálkoztam. – Vászonvárosi négerek. Semmirekellők, akik örömmel szabadítják meg az embereket a javaiktól. – Szabadok? – kérdeztem – A kérdés inkább az, miként élnek – felelte. Még egy pillantást vetettem a négerek irányába, akik ki-be járkáltak a bódékból, vásznat és vizet cipelve. Megakadt a szemem egy nőn, aki éppen ételt főzött a tűz fölött. Úgy tűnt, hogy teljesen háborítatlanul élnek. – Ne vesztegessük az időt! – mondta Lindo, és szólt a hordárnak, hogy igyekezzen. Elolvastam minden utca nevét. Broadway. Wall Street – William. Befordultunk a Broad Streetre, majd a Pearl Streetre.

Egy cégér alatt, amelyen a FRAUNCES TAVERNA 23 név szerepelt, az ajtónálló kinyitotta előttünk az épület ajtaját, és beléptünk egy szállodába. Magas, erős és izmos, világos bőrű néger állt a pult mögött, aki kék vászon inget és zsebórát viselt. Ránk mosolygott: – Isten hozta önöket! – mondta olyan akcentussal, amely nem hangzott sem amerikainak, sem afrikainak. – Sam Fraunces vagyok – mondta megrázva Lindo kezét –, de hívjon csak nyugodtan Fekete Samnek, vagy egyszerűen Samnek, ahogy tetszik. Tudom, hogy még nem járt nálunk, mert sohasem felejtem el a vendégeink arcát. – Hozzám fordult, és velem is kezet fogott. – Azt pedig minden kétséget kizáróan állíthatom, hogy önt még soha nem láttam. De már nagyon régóta várom, hogy találkozzunk. Úgy bizony. Elmosolyodtam. Nyugat-India 24 volt, egészen biztos, valószínűleg jamaicai. Korábban is hallottam már jamaicai beszédet Charles Townban, de egyetlen jamaikai vagy bármilyen más nemzetiségű fekete sem lehetett volna ott kocsmatulajdonos. Ráadásul ez nem is egyszerű kocsma volt, hanem tízszobás szálloda. Egy kétszintes, vörös téglából emelt épület, és a konyhájának olyan híre volt, hogy a Charles Town-i emberek már a hajón is erről beszéltek. – Attól tartok, nem ismerem az önök nevét – mondta. Lindo bemutatkozott. – A csomagjaikból ítélve messziről éreztek hozzánk – folytatta Sam. – Charles Townból.

23

Máig létező étterem és museum, a fügetlenségi mozgalom fontos helyszine volt. A konfederáció kongresszusa itt ülésezett, mielőtt Philadelphiába költözött. 24

A karib térség és a Bahamák régi összefoglaló neve.

Pajkos mosoly jelent meg Sam finom vonalú szája sarkában. Magabiztos, nyugodt és határozott volt. – A hölgynek szüksége lesz… – Igen. Külön szobára – vágott közbe Lindo. – Magamnak egy tágas szobát kérek, és legyen szíves, hozasson fel egy asztalt és egy széket is, mert dolgoznom kell! – Gondoskodni fogok róla, uram – válaszolta Sam. Lindo nekilátott aláírni a vendégkönyvet. Annyit írt, hogy Solomon Lindo és szolgálója, majd elveszítette a türelmét, és közölte, hogy meg kell fürödnie, és még a városban is akadnak elintézendő üzleti ügyei, mielőtt bezárnak a hivatalok. – De uram! Mi lesz a bejelentőlappal és a fizetséggel? – kiáltott utána Sam. – Sajnálom, de váltót nem fogadok el, csak ezüstpénzt. – A szolgálóm majd elintézi – mondta Lindo, átnyújtva egy zacskó ezüstöt. Amíg Sam Fraunces hívott egy hordárt, aki felkísérte Lindót a szobájába, addig beírtam a nevemet a vendégkönyvbe: Aminata Diallo. Jó előjelnek véltem, hogy szabadon leírhatom a nevemet New York Cityben. A nevem leírásának puszta ténye, ahogyan simán, biztos kézzel vezettem a tollat a gyönyörű betűkkel, amelyeket Mrs. Lindo végtelen türelemmel tanított nekem, megpecsételt egy saját magammal kötött szerződést. Leírtam a nevemet egy hivatalos iratra. Most már valódi személy voltam, pontosan annyi joggal az élethez és a szabadsághoz, mint az a fehér ember, aki azt állította, hogy az övé vagyok. Nem akartam visszatérni Charles Townba. Nem érdekelt, hogy a New York-i április olyan hideg, mint Charles Townban a december. Nem bántam a ló ürüléket az utcán, a kiabáló ajtónállókat és a mólókon tülekedő és lökdösődő emberek tömegét. Egyiket sem bántam. Világossá vált számomra, hogy a négerek szabadon járnak kelnek New Yorkban. Bíztam benne, hogy megtalálom

köztük a helyemet. Többet nem leszek egyetlen ember tulajdona sem. Solomon Lindo és a hordár felment a lépcsőn. Visszaadtam Samnek a tollat, aki a helyére tette. – Ha meg nem sértem, hadd mondjam el, hogy még sohasem láttam egyetlen hölgyet sem ilyen merészen, ilyen gyöngybetűkkel írni. Elmosolyodtam, és pillantásom találkozott a férfi sötét, kíváncsi, pajkos tekintetével. Sam Fraunces ujjait összefűzve a vendégkönyvbe pillantott. – Micsoda különleges név – mondta. – A-mí… – Meena – fejeztem be helyette. – Szólítson csak nyugodtan Meenának! – Hát az könnyebben hangzik, mint ahogy ez kinéz. Mr. Lindo az ön… – Gazdám – válaszoltam. Tisztázni akartam a Mr. Lindóhoz fűződő kapcsolatomat. A férfi magabiztossága azt sugallta, hogy talán segíthetne nekem. – De már nem sokáig – tettem hozzá. A férfi buzgón rendezgetni kezdte az előtte heverő papírköteget és halkan így szólt: – New York a lehetőségek városa. Én is lehalkítottam a hangomat. – Tudna segíteni? A fiú, aki felvitte Lindo csomagjait az emeletre, visszatért az enyémekért is. Sam megköszörülte a torkát. – Négyes szoba – közölte, a táskákra mutatva. Amikor a fiú elment, Sam megkérdezte: – Ebédelt már? – Nem. Négy napig voltunk a tengeren, és teljesen elveszítettem az étvágyamat.

– Most hogy van az étvágya? – kérdezte Sam mosolyogva. – Már kezd visszatérni. – Akkor viszek önnek valamit a főztömből – mondta. Sam szolgálója felkísért a szobámba. Kinyitottam a zsalugátert, és kinéztem az ablakon, a nyüzsgő tömegre. Egy fiatal néger hegedült az utcán. Észrevett egy tehetősnek látszó fehér férfit, odaszaladt hozzá, majd hegedülve kísérte egy darabig az úriembert, aki végül hajlandó volt megválni egy pénzérmétől. A hegedűs körülnézett, meglátott egy másik férfit, és hozzá is odaszaladt. Hátrébb léptem az ablaktól, és lefeküdtem a puha ágyra. A harangokat és a lovak patkójának kopogását hallgatva elaludtam.

Soha életemben nem tapasztaltam, hogy egy magas, fekete férfi benyitott volna a szobámba egy gőzölgő étellel teli tálcával, és lerakta volna az asztalomra, az ágyam mellé. – Bocsánatot kérek, de ön mondta, hogy éhes. Ruhástól, mindenestől, mély álomba merültem. Kissé kellemetlenül feszengtem, amint lekaptam a lábamat az ágyról, és felálltam, hogy kisimítsam a ráncokat a ruhámon. – Szeretne inkább egyedül ebédelni? – kérdezte. – Ha egy kicsit ráér, nyugodtan üljön le velem! Sohasem szerettem egyedül enni. A férfi elmosolyodott. – Kifinomult lélekre vall. Hálásan köszönöm a meghívást. – Azzal velem szemben leült az asztalhoz egy székre. – Mr. Lindo távozott, amíg az ön ebédjét készítettük – folytatta a csevegést. – Milyen üzleti tevékenységgel foglalkozik az úr? – Indigóval – feleltem.

– Tájékoztatott, hogy ma este koncertre mennek, és megkért, hogy emlékeztessem önt, miszerint hétre el kell készülnie. Leültem az asztalhoz, hogy megebédeljek. A férfi bablevest főzött, olyan rengeteg erős paprikával, hogy újra otthon éreztem magam. Köretnek pedig mézzel és kókusztejjel édesített kukoricakenyeret készített. Hozott frissen sült rákos pitét is. Elmondása szerint a jó rákos pite titka az, hogy egy nagyon kevés zsemlemorzsát, olvasztott vajat és tejszínt kell a rákhúsba keverni. Olyan finom volt az étel, hogy az ember önkéntelenül is gyengéden akart bánni vele. – A rákot nem szabad túlfűszerezni – magyarázta. – Hagyni kell csendesen elolvadni a nyelven. Farkaséhes voltam. A falatok között Samet kérdezgettem. Sam Fraunces Jamaicában született, és ott is nőtt fel. Apja rabszolgatartó volt, anyja pedig rabszolganő, akit Sam apja szabadított fel. Samet tizenöt éves korában indították el az önálló élet útján, elegendő pénzzel, hogy New Yorkba utazzon, és üzleti vállalkozásba kezdjen. Jól forgatta a pénzét, két évig éttermeket vezetett, amíg végül ki nem tanulta az üzlet minden csínjátbínját. Sok kapcsolatra tett szert a beszállítókkal. Azután jelzálogot vett fel, hogy megvásárolhassa a szálloda épületét, és egy éttermet nyitott benne, amely a Queen Charlotte nevet viselte. – Az emberek úgy nevezik, hogy fekete királyné – mondtam. – Néhányan valóban ezt állítják, mások vitatják – felelte. – Erre mindenki fittyet hány mifelénk. A britek, úgy ahogy vannak, a királyukkal és a királynéjukkal egyetemben, nem lopták be magukat a New York-i népek szívébe. Sam nem akarta, hogy az étterméről és a szállodájáról éppen a brit királyi család jusson az emberek eszébe, ezért átnevezte. Így lett belőle Fraunces Taverna.

– Jót tesz az üzletnek – folytatta. – A toruk 25 is itt ehetnek és jól, érezhetik magukat, meg az amerikaiak is. Hát én mondom, jól eltakarította azt a sok rákos pitét, és dicséretnek veszem. Hadd viszonozzam én is egy bókkal! Ön gyönyörű teremtés. Óvatosan leraktam a villámat. – Nagyra értékelem az ebédet és a társaságát – mondtam –, és nem szeretnék udvariatlan lenni, de… Kezét felemelve közbevágott. – Megkímélem attól, hogy tapintatlannak kelljen lennie – vágott a szavamba, a székében feszengve. – Az egyik étvágyból nem feltétlenül következik a másik. – Biztos vagyok benne, hogy az ön helyzetében egy férfi előtt sok lehetőség áll nyitva. Elvigyorodott, és nem mondott ellent. Azt gondoltam, hogy most azonnal elmegy, de csak egymásra fektette két kezét, szájának vonala békésen kisimult, és így szólt: – Az arcán díszelgő félholdakból ítélve, az ön utazása bizonyára jóval Charles Town előtt kezdődött. Nem tudok mindenkinek segíteni, aki belép az ajtómon, de önért szívesen megteszek mindent, ami módomban áll. – Lehetséges-e elmenekülni és elrejtőzni New Yorkban? – kérdeztem. – A legtöbben Vászonvárosban keresnek menedéket – válaszolta. – De a fehérek néha rablócsapatokat küldenek be, és összefogdosnak mindenkit, aki csak a kezükbe kerül: a saját rabszolgáikat és szabad négereket egyaránt. Találtam végre egy együtt érző információforrást, így hát előhozakodtam minden fogas kérdésemmel.

25

A tory konzervativ, monarchiapárti politikai irányzat, főleg az anglikán egyház hivei alkotják. Az amerikai függetlenségi háborúban a gyarmatok függetlensége ellen és a brit uralom fenntartása mellett küzdöttek.

Sam véleménye szerint valószínűleg megtalálnám a módját, hogy fenntartsam magam New Yorkban. Talán még nála is adódna némi munka számomra. – Indulnak hajók Afrikába? – kérdeztem. – Ki van zárva – rázta meg Sam a fejét. – Biztos benne? – erősködtem. – Már az is őrültség, ha ilyesmiről fantáziál az ember – bizonygatta. – Miért? – New Yorkból nem indulnak hajók közvetlenül Afrikába. Először Angliába mennek, kirakodják a cukor-, rum-, dohányszállítmányukat és az indigót, amelyet Mr. Lindo annyira kedvel, és csak utána indulnak tovább Afrika felé. – Tehát mégis lehetséges innen eljutni Afrikába – szögeztem le. – Nos, egy hajósnak, kereskedőnek vagy rabszolgatartónak, igen. Londonon keresztül. De önnek? Soha. Semmiképpen. Miféle liverpooli hajóskapitány vesztegetné az idejét, hogy elvigye Afrikába? Inkább eladná újra rabszolgának, és Barbadoson vagy Virginián végezné. Ha pedig mégis sikerülne visszajutnia Afrikába, a rabszolga-kereskedők újra belöknék az első hajóba, és visszaküldenék ide. Lehajtottam a fejemet, tekintetemet a kezemre szegeztem. – Ne veszítse el a hitét! – vigasztalt. – Ez a legjobb város önnek. New Yorkban rengeteg búvóhely van, és nagyon sok munkát kínál. Remekül elboldogultam, amikor megérkeztem. – Igen, de ön szabad emberként érkezett ide.

– Ami a legfontosabb: az elméje már önnek is szabad. Ez a legjobb hely a Tizenhárom Gyarmat 26 területén. Ez a legjobb hely a világon. Verje ki a fejéből Londont! New Yorkra van szüksége. Ezernyi kérdésem lett volna még – hol tudnék elrejtőzni, hol találok munkát, mit kell tennem, hogy legyen mit ennem –, ám Sam Frauncesnek mennie kellett. – Vacsorára tele lesz az étterem – mondta.

Aznap este Solomon Lindo elvitt egy zeneművész önálló csellóestjére, aki Bach műveit játszotta a Trinity-templomban. Ennek a templomnak nyúlt legmagasabbra a tornya az egész városban. – Több mint százhetvenöt láb magas – mondta Lindo. Amint felkapaszkodtunk a lépcsőn, fekete férfiak, gyermekek és nők mellett mentünk el, akik könyörögve nyújtották felénk a kezüket. Kényelmetlenül éreztem magam, amiért nincs semmim, amit adhatnék nekik, őszintén reméltem, hogy az én sorsom nem úgy alakul, hogy hamarosan csatlakoznom kelljen hozzájuk. Lindo kihalászott hat pennyt a zsebéből, az egyik nő tenyerébe ejtette, és belém karolt. Jelképes gesztusa szörnyen feldühített. Ha azt hitte, hogy ettől másnap lelkiismeretesen fogom írni a leveleit, akkor gyorsan rá fog jönni, hogy tévedett. A templomban kézzel írott hirdetést pillantottam meg a falon: Négerek tanítására önkéntest keresünk. Az első padba ültünk, szinte karnyújtásnyira a csellós vonójától. Fiatal, fekete férfi volt, gondosan nyírt, barna szakállal és gesztenyebarna szemmel, amely muzsikálás közben is az arcomat fürkészte. Ahelyett, hogy a kottát követte volna ez a férfi, 26

A Tizenhárom Gyarmat: a későbbi Egyesült Államok keleti parti alapitó államai, amelyek 1607 és 1733 között brit gyarmatok voltak, majd 1776-ban függetlenné váltak.

akinek a műsorfüzet szerint Adonis Thomas volt a neve, fejből játszotta a dallamot, és engem nézett. Amint a hangszerére hajolt, majd újra felemelkedett, előredőlt, fejét lehajtva, hogy kövesse a zenei váltásokat, úgy éreztem, mintha hozzám beszélt volna. Világéletemben nehezen tudtam figyelni sok hangszer együttes zenéjének kavalkádjára. Charles Townban alkalmanként hallottam, ahogyan a sípok, oboák, kürtök és hegedűk birokra kelnek egymással, mintha megannyi hang háborúzott volna. Itt azonban barátságot tudtam kötni a csellistával. Egygyé váltam a zenével, és minden figyelmemmel a zene sürgető dallamát követtem. Megérintette a szívemet, ahogyan a zene elmélyült, mint a falum vénjeinek hangja, majd máskor magasra tört és elvékonyodott, akárcsak az éneklő gyermekek dalolása. Adonis Thomas csellója a lelkemnek suttogott: Ne veszítsd el a reményt! Te is létrehozhatsz valami gyönyörűt, de először szabaddá kell válnod.

Lindo utasítása szerint másnap reggel nyolckor kellett találkoznunk az étteremben, de néhány perccel korábban érkeztem, hogy beszélni tudjak Sam Frauncesszal. – Milyen volt a koncert? – érdeklődött. – Balzsam volt a lelkemnek – feleltem. – Reméljük, hogy jót tett az ő lelkének is – felelte Sam. – Kire céloz? – Hát Adonis Thomasra, a csellósra, természetesen. – Mi történt vele? – Nem mondta Mr. Lindo, hogy Adonis Thomas egy gazdag New York-i úr rabszolgája? Tátva maradt a szám. – Olyan gyönyörűen játszott! – áradoztam.

– Őszinte vágyakozással telve, gondolom – felelte Sam. Lindo lejött a lépcsőn, és az étterembe kísért. Még sohasem étkeztem fehér emberrel nyilvános helyen, és meglepetés volt számomra az is, hogy egyáltalán beengedtek. Ám egy néger pincér jött felvenni a rendelésünket, aki egyszerű mosollyal nyugtázta a jelenlétemet. Lindo zsemlét és tojást rendelt mindkettőnknek, majd kávét is kért mellé. Én viszont teát rendeltem, tejjel és cukorral. – Ma reggel csak kávéval és tejjel szolgálhatunk – mondta a pincér. – Akkor legyen kávé, tejjel és cukorral – feleltem. – A hazafiak dühösek a britekre, ezért nem hajlandók teát inni – suttogta Lindo. – Most arra hivatkoznak, hogy gyengíti a gyomorizmot, gyomorremegést okoz és görcsöket. De nem hibáztatom őket érte. A briteknek sikerült egyesíteni a hazafiakat a teatörvény 27 elleni közös gyűlöletben, és hamarosan, ha elveszítjük a támogatást az indigóra, még több felháborodást fognak kiváltani Dél-Karolinában. Nem voltam éhes, de éreztem, hogy ennem kellene. Erősnek és egészségesnek kellett maradnom, mert sejtettem, hogy hamarosan sokat leszek kénytelen várni két étkezés között. Lindo közölte, hogy írt egy levelet William Tryonnak, New York kormányzójának, amely arról szól, miért kell a Brit Birodalomnak továbbra is állami támogatásban részesítenie az indigótermesztést. Azt remélte, hogy a kormányzó talán meg tudja győzni a megfelelő embereket Londonban. – A piszkozat elkészült, a margóra írtam a javításaimat. Kérem, hogy írd meg rendesen, és akkor holnap kézbesíteni tudom – mondta. 27

Teatörvény: 1773-ban, Angliában adták ki. Eltörölte a teát sújtó importvámot, így a brit Kelet-Indiai Társaság olcsóbban tudta adni a teát a gyarmatokon, mint odahaza Angliában. Ezzel azonban kiváltották a gyarmati kereskedők felháborodását.

Nem akartam beleegyezni, de az ellenkezés sem tűnt bölcs választásnak. – Hol van a levél? – kérdeztem. – A szobámban. Itt hagyom neked a kulcsot. Találsz ott egy nagy íróasztalt, mindenféle írószerrel és papírral, amire csak szükséged lehet Bólintottam. – Meddig lesz ma távol? – Egészen estig eltartanak a megbeszéléseim – felelte. – Órákig kell majd győzködnöm az illetéseket, hogy egyáltalán bejuthassak a kormányzóhoz. Egész nap csak az anglikánokkal ebédel és golfozik. A forró, édes és tejes kávémat kortyolgattam. – Tudta ön, hogy Adonis Thomas rabszolga? – kérdeztem. – Kicsoda? – A csellista, akit tegnap este hallottunk. – Hát persze. Talán azt hitted, hogy egy néger megtanulhat így csellózni oktatás nélkül? Mégis mit gondolsz, hol tanulna meg csellón játszani? Talán Vászonvárosban? – Azt hittem, hogy… – Nekem erre most nincs időm – vágott Lindo a szavamba. – Estére legyen kész a levél! Valakinek meg kell tudnia Londonban, hogy az indigó hordószámra rohad a Charles Town-i kikötőben. A reggeli után először nem tudtam rászánni magam, hogy belépjek Lindo szobájába. A szobámban pihentem, mígnem az ablakomon beszűrődő hangok kicsalogattak a fogadóból. Könnyűnek éreztem a lábamat, mintha máris szabad földön jártam volna. Az emberek sietve haladtak minden irányba, senki nem ütközött meg azon, hogy engem lát. Amint befordultam a sarkon, és a napfény elárasztotta az arcomat, hihetetlen bizakodás töltöttel. Bármely irányba elindulhattam, amerre csak

szerettem volna, így hát a Wall Street felé irányítottam a lépteimet. Amikor odaértem, kiáltozást hallottam, és a Broadway irányába néztem. Egy szép, kétszintes lakóház előtt fehér emberek furcsa gyülekezetét pillantottam meg, mindannyian hadonászva magyaráztak. Akadtak közöttük gazemberek, munkások és jól öltözött férfiak is. – Betörjük az ajtót! – kiáltotta valaki. A tömeg baljóslatúan felmorajlott. A házat fehérre festették, és egy csinos, kővel kirakott járda vezetett a bejárati ajtótól az utcára. Egy ilyen ház Charles Townban egy férfinak, egy nőnek, a gyermekeiknek és egy-két rabszolgának adott volna otthont. Eltöprengtem, vajon laknak-e rabszolgák ebben a házban is? Felmerült bennem a gyanú, hogy ezek a dühös férfiak talán az itt élő négereket akarják elrabolni. – Le a, britekkel! – kiáltotta egy másik hang. Kisebb csoport tört előre a tömegben, amely az ajtót kezdte rugdosni és püfölni. Az ajtó kinyílt, és egy fehér bőrű komornyik jelent meg a nyílásban. A komornyikot a tömeg az utcára vonszolta, valaki az arcába csapott, mire szerencsétlen térdre esett. A tömeg átsöpört rajta, a komornyiknak még az orra vére is eleredt. Az emberek beözönlöttek a házba. Azt gondoltam, jobb lesz, ha elfutok, nehogy én legyek a következő, akit megtámadnak, de több lakó – sem fehér, sem fekete – nem lépett ki a házból. Csak a dühödt férfiakat láttam, egyik-másik még mindig a házba próbált bejutni, míg mások már kifelé igyekeztek, vázákkal, míves mahagóni ládákkal, székekkel és szőnyegekkel a kezükben. A házban összetörték a spalettákat, a selyem függönyöket pedig kidobálták az ablakon. Dermedten figyeltem a féktelen tombolást, kis idő múltán azonban, amikor a fosztogatók visszatértek egy rumoshordóval, és mohón nyakalták a szeszt a tenyerükből, nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy egy olyan asszony, mint

Mrs. Lindo vagy Dolly, mit érezne, ha csapdába esne a házban egy csapat önmagából kifordult férfival. A komornyik végül felkászálódott a földről, és felállt. Ahelyett hogy küzdeni kezdett volna, félrevonult és a homlokát kezdte dörzsölgetni. Egyre többen és többen indultak a Wall Street felé, olyan híreket kiabálva, amelyeket nem is értettem. Egy fiatal fiú, aki nem lehetett több tizenhétnél, megállt mellettem és torkaszakadtából üvöltötte: – Folyik a vér Lexingtonban és Concordban! 28 A zűrzavar közepette megkockáztattam egy kérdést: – Jaj, mi történt? – Lázadók csaptak le a torykra Massachusettsben, és a lázadók győztek. Olyan hangosan kiabált, hogy hátrébb kellett lépnem. Látta az arcomon, hogy fogalmam sincs, miről van szó, de valójában nem is akart mást, csak mások előtt hallatni a hangját. – Én a lázadókkal tartok – közölte. – A toryk meg… Te tory vagy? – Mit is jelent az egészen pontosan? – Előkelőén beszélsz ahhoz képest, hogy nigger vagy – válaszolta. – Jobb, ha nem vagy tory. Háború folyik, és ki fogjuk vívni a szabadságunkat! – Szabadságot? Fel akarjátok szabadítani a rabszolgákat? – A niggereket? Dehogy! Magunkról beszélek, a lázadókról, hazafiakról! Felszabadítjuk magunkat a britek és a mocskos adóik alól. Soha többé nem leszünk rabszolgák! A lázadókkal tartasz hát, vagy a torykkal? – Számit, ez bármit is?

28

Lexington és Concord volt a függetlenségi háború első fegyveres összecsapásának helyszine. 1775.

Április 19-én ütköztek meg egymással a Brit Birodalom és a tizenhárom gyarmat seregei.

– Válaszd a lázadókat, ha kedves az életed! – fenyegetett, azzal elrohant a barátai után. Az utcát elözönlötték az emberek, akik énekeltek, kiáltoztak és karabélyukkal lődöztek a levegőbe. Mire visszaértem a fogadóba, ott már elszabadult a pokol. A férfiak vedeltek, holtrészegen fetrengtek, átkozták a briteket és megesküdtek, hogy egy napon szabadok lesznek. Néhányan vacsorázni óhajtottak, és Sam a személyzetével együtt sürgött-forgott körülöttük. – Mi történik itt, Sam? – Ha segítesz nekem megetetni és kidobni innen ezt a csürhét – felelte –, meghálálom. Egyetlen vágyam az volt, hogy biztonságos helyre húzódhassak a részeg férfiak dühe elől, de Sam ajánlata túlságosan kecsegtető volt, hogy egyszerűen hagyjam veszendőbe menni. A konyhában segítettem; sört csapoltam a hordókból a kanosokba, rumos puncsot készítettem citromlével és narancsdarabkákkal, húst, sajtot, gyümölcsöt rendeztem el az elkészült ételekkel teli tányérokon, amelyeket továbbadtam a felszolgáló személyzetnek. A vendégek olyan hangosan kiabáltak, hogy attól tartottam, nemsokára itt is kitör egy lázadás. Ám amilyen vadul viselkedtek odakint az utcán, legalább anynyira szerették Sam Frauncest és a kocsmáját is, egészen otthon érezték magukat. Ahhoz képest, milyen részegek, hevesek és lármásak voltak, meglepő módon egyetlen tányért sem törtek össze. A tömeg végül szétoszlott, a hazafiak visszatértek az utcákra, és folytatták az ünneplést. Sam akkor megragadta a karomat. – Meena, most kell megszöknie! – mondta. – Most? – A háború elkerülhetetlen, a briteket életük legnagyobb meglepetése várja. Fogalmuk sincs, mennyire dühösek az emberek. Ha most megszökik, Lindónak nem lesz rá ideje, hogy levadássza magát.

– Miért? – Éppen most hallottam a hírt, miszerint a britek már arról beszélnek, hogy lezárják a kikötőt. Az uraság bizonyára haza akar térni, mert elképzelhető, hogy ott is lázadások törnek ki. Ha ma nem tud kijutni a városból, később talán egyáltalán nem fog sikerülni neki. Nem akartam többé Lindót látni, de megijedtem a gondolattól hogy megszökjek tőle. – De hát hol rejtőzzek el? – kérdeztem. – Egyelőre húzódjon északra! Végig a Broadwayn, a fák közé. – Na és Vászonváros? – Ne! Még ne menjen oda! Lindo oda maga után küldhet egy ügynököt. Teljesen lebénultam. Mihez kezdjek egyedül az erdőben? Ám Fraunces máris pakolni kezdett egy zsákba: almát, kenyeret, egy szelet sózott marhahúst és egy kis takarót. – Fogja a zsákot, és induljon most azonnal! Ne menjen fel a szobájába és ne késlekedjen! Északra, végig a Broadwayn. Amikor eléri a város szélét, menjen tovább, be az erdőbe. – Odakint a Pearl Streeten a férfiak újabb lopott rumoshordóból öntötték az italt a tenyerükbe. – Néhány nap múlva jöjjön viszsza! – suttogta Fraunces. – Sötétedés után. Kopogjon háromszor a konyhaajtón, a hátsó sikátorban. Kimerészkedtem a tomboló őrületbe, a részeg, nevető, káromkodó és verekedő emberek közé, akik erővel betörtek az összes gyönyörű házba. Végigsiettem a Broadwayn, elhagytam a Trinity-templomot, ahol előző este jártam, majd továbbhaladva egy kisebb templomhoz értem, a St.-Paul kápolnához. Csendes helyet keresve, hogy gondolkozhassak, felmentem a kápolna lépcsőjén, bekukucskáltam a nyitott ajtón, és néhány tanácskozó négert pillantottam meg. Érkezésemre megfordultak, és rám

bámultak. Erre én is sarkon fordultam, és kiléptem a templomból. Az utcán egy idős fekete férfi megragadta a karomat, és így szólt: – A helyedben nem mennék arra! – Merre? – Hát, amerre most mész. A Szentföldre. – Mi az a Szentföld? – A föld az egyházé, de csupa rosszhírű nő lakja. Ügy látom, új vagy még a városban. Gondoltam, bölcsebb lesz, ha tudod. – Hát akkor hol lehetnék biztonságban? – Jelenleg az ember sehol sem lehet biztonságban – válaszolta. – Északra tartva eljutsz az erdőbe, de légy óvatos odakint! Irányt váltottam hát, és északra indultam, ahogyan az öreg javasolta. Egyre kevesebb emberrel találkoztam, és a tivornyázók hangja is a távolba veszett. Kis idő után átvágtam az utolsó utcán is, eljutottam az erdő szélére, és a fák között haladtam tovább. Ijesztő volt a sötétség, és magányos lépteim zaja a száraz avaron. Rendületlenül mentem tovább. Menet közben azon gondolkoztam, vajon Solomon Lindo fejében megfordult-e valaha, hogy egyszer megszököm. Amint átvágtam egy tisztáson, néhány szögletes alakzatban földbe szúrt, faragott botot vettem észre, amelyek köré tökéletes kört alkotva köveket rendeztek. Beljebb további botokat és köveket láttam hasonló elrendezésben. Amikor végre úgy véltem, hogy olyan sűrű erdőségbe értem, amelyet Lindo el sem tud képzelni, leültem a földre, nekitámasztottam párna gyanánt a Sam Frauncestól kapott zsákot egy vastag fatörzsnek, és lefeküdtem, kinyújtóztatva a lábamat. 1775. április 23-a késő délutánja volt, amikor visszanyertem a szabadságomat. Eszembe jutott, hogy Solomon Lindo mostanában érkezhet vissza a Fraunces Tavernába, és első dolga az lesz, hogy

megnézze, leírtam-e a levelet Tryon kormányzónak. A New York utcáin tomboló őrület és felfordulás közepette senkit sem fog találni, akit utánam küldhetne. Sőt, ha megállít valakit, és kérdezősködni kezd, még is előfordulhat, hogy összekeverik azokkal az emberekkel, akiknek olyan szép házuk volt a Wall Streeten, és saját magát sodorja veszélybe Elgondolkodtam, vajon Sam Frauncesnak igaza volt-e. Lindo ténylég felszáll az első hajóra, amely elhagyja New Yorkot? Ha Fraunces tévedett, akkor Lindo keresni kezd engem a városban, de ilyen messzire biztosan nem merészkedik. Közel húsz év telt el azóta, hogy elraboltak az erdőben Bayo határában, és most végre egyedül maradtam a fák között, egy idegen földrészen – és újra szabad voltam. Nyugtalanul aludtam aznap éjjel, összekuporodva vékony takaróm alatt. Álmomban nyulak futottak át cikázva az ösvényen, majd megálltak az út közepén, és engem néztek. Két vékony holdsarló ragyogott az égen, és egy baglyot hallottam, amint engem szólít: Aminata Diallo! Újra és újra elhuhogta. Sűrűn felriadtam, és valahányszor elaludtam, a furcsa képek újra megjelentek előttem. Reggel arra ébredtem, hogy fény simogatja a szempilláimat, és megint hallani véltem a hangokat, amelyek engem szólítottak. Afrika hangjai voltak. Lehetséges, hogy tényleg engem hívnak? Kinyitottam a szememet. A talaj nedves volt. A takaróm még mindig rajtam feküdt, a kis zsák szorosan a hasamhoz simult. Honnan származtak ezek a hangok? Felkeltem, azután beletuszkoltam a takarót a zsákomba, és a nyirkos hajnali hidegben reszketve néhány lépést tettem a fák között a város felé, a hangok irányába. A hangok nem sugalltak veszélyt. Szülőföldem gyászoló hangjait hallottam. Egy perccel később kezemet egy fának támasztottam a kis tisztás szélén, és tágra nyílt szemmel figyeltem. Kicsivel távolabb, a földbe szúrt karók és kőkörök

közelében, amelyek mellett tegnap este elmentem, négerek egy kisebb csoportja afrikai dalokat énekelt, mély áhítattal. Nem ismertem a nyelvüket, de azt tudtam, hogy a szülőföldemről származik; mélyen zengett, vágyakozással volt terhes. Az emberek kört alkottak, és eszembe jutott, hogy ezt a táncot – felemelt karral, ringó csípővel járták, alig-alig emelve föl a talpukat – már korábban is láttam. Valami közéjük hajtott, ugyanaz az erő, amely a gyermeket az édesanyjához vonzza. A kör közepén egy afrikai nő állt, és hangosan jajgatott, egy halott kisgyermek testét tartva a kezében. A gyermek feje nem volt betakarva, de a testét indigókék vászonba tekerték. A dereka köré kék, zöld és fehér színű gyöngyökből álló füzért tekertek. A nő lassan a földbe helyezte a halottat, egy férfi pedig elkezdte betemetni a sírt a lapátjával. Körülöttük egy másik asszony tökéletes kör alakba rendezte a köveket, miközben a többiek faragott botokat szúrtak a földbe szögletes alakzatban, a halott kisgyermek sírja körül. A jajgató dallam ritmusára előreléptem, végül ott álltam az ismeretlen emberek között, velük együtt sírtam és ringatóztam. Egyik másik férfinak és nőnek törzsi jelek díszítették az arcát, de egyikük sem viselt olyan félholdat, mint én, és egyikük sem beszélt bamana vagy fulfulde nyelven. Engem is magukkal vittek a táncba, még azt sem kérdezték, honnan jöttem, hiszen elég volt rám nézniük, és hallaniuk, ahogyan saját anyanyelvemen sírok, és már tudták, hogy közéjük tartozom. A halott csecsemő az a gyermek volt, aki én voltam valaha. Ő volt az én elveszett Mamadum. Ő volt minden nyomorult ember, akit a kegyetlen tengerbe löktek végtelen utunk során a nagy folyón. Amikor a tánc véget ért, egy idősebb férfi elindult a város felé, a többiek pedig mögéje sorakozva követték. A sor végére kerültem egy asszony mellé.

– Hol laktok? – kérdeztem. A nő nem beszélt angolul, így hát az előtte sétáló asszonytól újra megkérdeztem. – Hol laktok? – Mindenütt vannak afrikaiak – felelte. – Néhányan Vászonvárosban élnek. Tudtad? – kérdezte. Bólintottam. – Mások fehér uraságoknál, akik tulajdonuknak tekintik a feketéket. – Vannak szabadok és rabszolgák is? – kérdeztem. – Közülünk senki sem szabad, amíg vissza nem jutunk a szülőföldünkre – válaszolta. – Afrikában hol van a szülőhazátok? – faggattam tovább. – Sok helyről származunk – felelte, az előtte haladókra mutatva – Én ashanti 29 vagyok. Nem ismertem ezt a szót, így hát megismételtem. – Na és te? – kérdezte. – Fula vagyok – válaszoltam –, és bamana. – Egy kicsi mindenből, igaz? – mondta a nő. – Olyan, mint ideát. – Vászonvárosban élsz? – kérdeztem. – Nem – rázta meg a fejét. – Háznál dolgozom, angol férfinál. Azt mondja, egy nap szabad leszek. De ezen a földön nem szabad senki sem. Van mit enni, van mit felvenni, és van tető az ember feje fölött, hogy ne ázzon meg. De egyedül az otthonod az, ahol szabad lehetsz. A kisbaba, akit eltemettünk, már hazafelé tart. Láttad a színes üveget? – A gyöngyöket a dereka körül? – Megtisztítják a szellemét, és hazavezetik, át a vízen, ahová tartozik. Rámosolyogtam a nőre, és megálltam. Közelebb értünk a város határához, mint ahogyan szándékomban állt volna. 29

Az ashanti egy nyugat-afrikai nép, amely a mai Ghána és Elefántcsontpart területen élt. Nagy befolyással bíró, erős nép volt, amely sokáig ellenállt az angol gyarmatosító törekvéseknek, míg földjük brit gyarmattá és az úgynevezett Aranypart részévé nem vált.

– Jó búvóhely – mondta az asszony. – A toubab nem jön a temetőnkbe. Üdvözlésre emelte az ujját, és elfordult. Az afrikaiak folytatták útjukat dél felé, átvágtak az erdőn, és egyikük sem pillantott vissza rám.

Még két napot és éjszakát töltöttem a fák között, azután bekopogtattam a Fraunces Taverna hátsó bejáratán. Vártam, újra bekopogtam, míg végül Sam ajtót nem nyitott. – Jaj, rémesen fest! – szörnyülködött. Egész testemben reszkettem, ruhám nedves volt, és mocskos. – Itt van még? – kérdeztem. – Elment. Rögtön a lázadás kitörésének a napján – felelte. – Egy órával az ön távozása után. Dühöngött pár percig, azután az első hajóval el is indult délre. – Kaphatnék egy kis enni – és innivalót? – Hozok valamit, amíg tiszta ruhába bújik. – Lindo nem vitte magával a holmimat? – Elrejtettem a táskáit, és azt mondtam neki, hogy ön azokat is magával vitte. – Az adósa vagyok – hálálkodtam. Sam akkor a vállamra helyezte a kezét. – Bizonyára még mélyebbre fogsz süllyedni az „adósságban”. De ne aggódj! Le fogod dolgozni. Üzletet kötöttem Sam Frauncesszal. Heti egy shillinget fizetett nekem, és még kaptam egy összetákolt ágyat is a zsúfolt raktárhelyiségben. Együtt ehettem a konyhai dolgozókkal, és cserébe napi hat órát kellett dolgoznom. Mosogattam, felmostam a padlót, zöldséget pucoltam, éjjeliedényeket ürítettem és számlákat írtam, de mindvégig tisztában voltam vele, hogy ez a

megállapodás csak ideiglenes lehet. A Fraunces Taverna falai között nem sokáig rejtőzhettem volna Lindo elől. A Trinity-templomban kiderült, hogy a négereket hat utcával északabbra, a St. Paul-kápolnában kell tanítani. A kápolna aprónak tűnt a Trinity-templomhoz képest, de igazán bájos volt, és sokkal jobban megfelelt az egyszerű embereknek. A fehér lelkész összecsapta a kezét ámulatában, amikor meghallotta, hogy tudok írni és olvasni. – Pontosan maga az, akit kerestem! – lelkendezett. A lelkész néhány néger ismerőse segítségével elhíresztelte, hogy új tanító érkezett, és kedd este már meg is tartottam az első órámat. Az est leszálltával hat néger szállingózott be a szentélybe. Egy hátsó szobában, lámpák és gyertyák fényénél, mindannyian bemutatkoztak, körém gyűltek, kezüket a vállamra, karomra és hátamra tették, és a kezem nyomán alakot öltő szavakat figyelték. – Az mi? – kérdezte egy magas, vékony, húsz év körüli férfi. – A neved – válaszoltam. – Claybourne Mitchell. – Nem tudok olvasni, hogy különböztessem meg a többi névtől? – Megtanítom – ígértem. – Bármekkora hordót összeeszkábálok – mondta –, de engem bizony nem lehet tanítani. – Dehogyisnem! – feleltem. – Engem biztosan nem. A gazdám gondoskodott róla. Ezért szöktem meg. – Sikerülni fog – győzködtem. Kezét a vállamon nyugtatva figyelte, ahogyan írok. – Csak a Claybourne nevet adták – mondta –, a Mitchellt magam választottam. Egyszer hallottam, hogy valakit így szólítanak, és annyira megtetszett, hogy eldöntöttem, ha egyszer

idekerülök, új életet kezdek. Szabad ember leszek. Két névvel. Két saját névvel. Egy másik nő, aki körülbelül annyi idős volt, mint Claybourne, de sokkal alacsonyabb, és kétszer olyan terebélyes, közelebb nyomakodott. – Túl sok figyelmet pazarolsz a fickóra! – panaszkodott. – Mi lesz az én nevemmel? Mikor fogod leírni? – Már itt is van – mondtam. – Hol? – Itt – mutattam a nevek listájára. – Bertilda Mathias. – Ezt a nevet kaptam, és nem látom okát, hogy megváltoztassam, mint Claybourne. Annak az alaknak akkora a szája, mint a felvonóhíd. – Kit nevezel te hídszájúnak? – csattant fel Claybourne. – Azt hiszed, hogy teljesen kisajátíthatod ezt az afrikai nőt? – vágott vissza a nő. Rávettem Bertildát, hogy meséljen egy kicsit magáról, és amit elmondott, rögtön le is írtam, hogy lássa. – Mosónő a brit kaszárnyában. – Azt ne írd ám le, hogy mennyit fizetnek! – szólt rám. – Azt nem is árultad el. – Akkor jó, mert többet akarok. Majd csak akkor írd le, ha egy shillinget kapok naponta. Annyit kapott az édesanyám, amíg meg nem halt szegény. – Mit szólnál ahhoz, ha azt írnám: „Egy shillinget akarok naponta”? – kérdeztem. – Tedd azt, húgocskám! Mutasd meg, hogy néz az ki! – Te is megszöktél a gazdádtól? – kérdezte Claybourne Bertildát. – Én aztán nem. Ne hívj rabszolgának, mert sosem voltam, és nem is leszek az! Anyám felszabadíttatta magát, mielőtt engem a

világra hozott, és kicsiny gyermekkorom óta a britek szennyesét mosta. Leírtam még néhány szót. „Szabadnak születtem.” Mind a hatan közelebb furakodtak. Miután leírtam mindannyiuk nevét, néhány rájuk jellemző részlettel együtt, gyakoroltuk az egyes betűk kiejtését. Azután még néhány szót leírtam. New York, Vászonváros, toryk, hazafiak, négerek, rabszolgák, szabadok, fehérek. Két óra múlva a lelkész hozott nekünk kenyeret, sajtot és almát. – Finom kenyér – állapította meg Claybourne. – Friss. Az a kenyér, amit utoljára ettem, olyan kemény volt, mint egy hordó, a patkány foga is beletört volna. – Mindenki nevetett, még Bertilda is. Claybourne megdicsért a lelkésznek, milyen jó tanár néni vagyok. – Akkor azt ajánlom, hogy jól bánjatok vele! – mondta a lelkész. – Ingyen tanít titeket. – A legjobb tanár, aki valaha tanított – lelkesedett Claybourne. – Nem tanított téged még soha senki! – replikázott Bertilda. – Az igaz, de most már el tudom olvasni a saját nevemet – válaszolta Claybourne. – Hamarosan le is tudod majd írni – feleltem. – Hogyan kell leírni azt, hogy „patkányoknak tilos”? – kérdezte Claybourne. Értetlenkedve bámult rá mindenki. – Fel akarom írni egy jó nagy táblára, aztán kiakasztom Vászonvárosban. A kápolnából mindenki nevetve távozott. Az utcán végül szétvált a csapat, azután ki-ki eltűnt az éjszakában.

Két hét tanítás után Claybourne megmutatta, honnan lehet építőanyagot szerezni, hogy felhúzhassam a saját kunyhómat Vászonvárosban. Felajánlotta, hogy szerez egy kalapácsot és egy emelőrudat, nekem pedig meghagyta, hogy hozzak néhány shillinget és egy lámpát. Egyik nap alkonyatkor találkoztunk a Pearl Streeten, a Fraunces Taverna előtt. Claybourne zsákkal a vállán jelent meg. – Hová megyünk? – kérdeztem. – Keresünk egy kirabolt házat – felelte. Pár órát csupán azzal töltöttünk, hogy az utcákon járkáltunk, a lovakat és a lócitromot kerülgetve. Valahányszor befordultunk egy sarkon, megfigyeltem, hogy egy csapatnyi fiatal néger férfi követ minket, egy háztömbnyire lemaradva mögöttünk. – Rájuk se ránts! – legyintett Claybourne. Addig róttuk a város utcáit, amíg kissé távolabb észre nem vettünk egy kizárólag fehér emberekből álló csőcseléket, amint egy kétszintes házból rohannak ki, lámpákat, ezüstöt és rumoshordókat cipelve magukkal. – Megvárjuk, amíg a méhek el nem hagyják a kaptárát – mondta Claybourne. A tömb körül köröztünk, majd fél óra múlva visszatértünk. Addigra leszállt a sötét éjszaka. Az ajtót betörték. A spalettát összezúzták, és kidobták az ablakon. Két hordót gurítottak az utcára, a belőlük kifolyt bor utolsó cseppjei az utca kövén csillogtak a holdfényben. – Most mi jövünk – jelentette be Claybourne. – Mi lesz, ha még van odabent valaki? – Az efféle csőcselék jön és megy. Nem maradt itt senki. Ráadásul alig akad pár holmi, amit elvihetnénk. Nem akartam betörni senki házába, még akkor sem, ha előttem más már kárt tett benne. Anyámra gondoltam. Ha tudná, mi mindenen mentem keresztül, vajon ehhez most mit szólna?

Claybourne észrevette, amint bizonytalanul megtorpanok az ajtóban. – Mindenki megkapja a maga jussát. Csak az a titka a sikernek, hogy az ember tudja, mikor kerül sorra. Gyerünk, kislány, most vagy soha! Követtem a férfit a házba. A ház fel volt dúlva. Szilánkokra tőrt vázákat láttam, és kiürített, összezúzott boros rekeszeket. A falon egy festményt vettem észre, amely egy elegáns karosszékben ülő férfit és nőt ábrázolt. Valaki egy késsel felhasította a képet. – Ki lakik itt? – kérdeztem. – Bárki volt is, már elmentek – válaszolta Claybourne. – De hát mégis kik? – Úgy vélem, toryk lehettek – mondta Claybourne. – A lexingtoni és concordi csata óta a lázadók a toryk házait fosztogatják. Amíg én a lámpát tartottam, Claybourne letette a zsákot a válláról, elővette a feszítővasat, majd lefeszegette egy szépen megmunkált asztal lábait. Egy kiürített ruhásszekrényben találtunk két gyapjú, takarót. A konyhában, ahol már csupán annyi étel maradt, amennyi szét volt szóródva a padlón, Claybourne kihúzogatta a szekrény három fiókját. Szobáról szobára haladt, gyorsan összeszedte az ágytakarókat, még egy szalmazsákot is talált, majd széttört egy furcsa, zöld színű asztalt, amelynek zsebek voltak az oldalán, a zsebekben pedig színes labdák. – Az micsoda? – kérdeztem. – Találtam már ilyet korábban is – mondta Claybourne. – Valami fehérek játéka, annyit tudok. – Hogy visszük el ezt a sok holmit? – kérdeztem. – Elhoztad az öt shillinget? – Igen.

– Helyes. Miután mindent kihordtunk az ajtó elé, Claybourne két ujját a szájába dugta, és éleset füttyentett. Négy tizenéves néger fiú tűnt fel a sarok mögül, és egyenesen hozzánk szaladtak. – Vászonvárosba, de tüstént! – adta ki Claybourne az utasítást. A fiúk türelmesen várakoztak. – Egy shilling üti mindenki markát – tette hozzá. Egy érmét dobtam mindegyik fiú tenyerébe. A fiúk mindent felmarkoltak, amit csak elbírtak, majd eltűntek az éjszakában. Én egy köteg asztallábat fogtam, Claybourne pedig az asztallapot egyensúlyozta a hátán. Végigküzdöttük magunkat a sötét utcákon, de egyszer csak könnyítettek a terhűnkön a fiúk, akik közben visszaszaladtak hozzánk, és segítettek elcipelni a többi szerzeményt. Másnap Claybourne gondos utasításai szerint adtam még egy shillinget az egyik kikötői munkásnak, aki megengedte, hogy elvigyek egy ölnyi szakadt vitorlavásznat. Három másik férfi segítségével, akik ugyancsak a St. Paul-kápolnában tanultak írni és olvasni, Claybourne épített nekem egy kis kuckót, Vászonváros hátsó szegletében. Nehezen tudtam elképzelni, hogy otthont lehet építeni a rengeteg összelopkodott holmiból, de néhányan hoztak még fát, összetört asztalokból és falakból kitépett gerendákat is, és néhány nap múlva beköltözhettem a Fraunces Tavernából egy féltetős bódéba, amely éppen elegendő helyet biztosított nekem. A zöld posztóborítású, lógózsebes asztal lábait szépen lefűrészeltük, az asztallapot lefektettük a földre, így hát nem a földre kellett tenni a szalmazsákomat, hanem az asztallapra. Egy szék, egy lámpa és három egymásra helyezett fiók számára volt még hely. Azt terveztem, ha találok néhány könyvet, akkor a fiókban fogom tartani őket. Vászon lógott az ajtó helyén, hogy egy kis magánéletem legyen, Claybourne azonban megígérte, hogy hamarosan épít nekem egy lengőajtót is a hideg ellen.

– De szerezz magadnak egy férfit, mielőtt lehull az első hó! – tanácsolta – Már van párom, és remélem, hogy végül rám talál – feleltem. – Hol van most? – Nem tudnám megmondani. Valahol Dél-Karolinában. Claybourne rosszallóan csóválta a fejét, de nem mondott semmi többet.

Solomon Lindo nem tért vissza New York városába, így biztonságosnak ítéltem, hogy időnként visszalátogassak a Fraunces Tavernába, Sam megengedte, hogy az étteremben egyek, felmentett az éjjeli edények ürítése alól, és egyre több levelezési és könyvelési munkát bízott rám. Felemelte a fizetésemet heti hét shillingre, amely elég volt arra, hogy ruházkodjak. Amikor az utazók otthagyták a könyveiket, ruháikat és a kitaposott cipőiket a szobáikban, Sam azokat mindig nekem adta. Elterjedt a híre, hogy értek a bábáskodáshoz, és csakhamar két vászonvárosi nőnek is segítettem megszülni a gyermekét. Nem kértem tőlük semmit cserébe. Amint beköszöntött a nyár, a kedd esti óráimon részt vevő négerek száma hatról tízre, majd tízről tizenötre nőtt. A lelkész időnként néhány percig figyelte az órákat a helyiség végéből, azután viszszavonult, hogy ne zavarjon minket a tanulásban. Senki nem fizetett nekem, de egy-két hetente mindig odajött valaki a féltetős kunyhómhoz, és fát, szögeket vagy vásznat hozott. – Meg kell javítani a kunyhót – mondta Bertilda –, hogy az afrikai tanítónőnk átvészelje a New York-i telet. A tanításom alatt egy hetvenéves, ősz hajú néger asszony, akit Miss Bettynek hívtak, három tanóra alatt megtanulta az ábécét, és egy hónappal később már olvasni is tudott.

Megkérdeztem, vajon Miss Betty szabad ember-e, mire azt felelte, hogy már túl öreg az efféle bolondságokhoz. Már harminc éve ugyanannak a fehér férfinak a tulajdona, aki György király feltétlen híve, és nemrégen Bostonból New Yorkba költözött. Miss Betty elmondása szerint mivel már megöregedett, a gazdája nem látja tovább hasznát, így hát azt sem bánja, hogy olvasni tanul. – Meg kellene szabadulnod a gazdádtól – mondta Claybourne. – És abban a disznóólban éljek, amit Vászonvárosnak neveztek? – kérdezte Miss Betty. – Szabadok vagyunk – erősködött Claybourne. – Szabadok a bolháitokkal együtt, az már igaz – felelte az idős hölgy. – Nekem tiszta ágyam van egy olyan háztető alatt, ami nem csöpög, sőt a St. Paul-kápolna ingyen konyhájára sem szorulok rá. – Jól van – hátrált meg Claybourne. – Akkor megehetem az almádat? Bertilda játékosan fejbe kólintotta a férfit. – Pimasz egy fickó vagy, tudod-e? – Köszönöm szépen, de most már csak azért is megtartom az almámat, mindentudó Claybourne uraság – vágott vissza Miss Betty. A nyár előrehaladtával Miss Betty minden tanórán részt vett, még azok után is, hogy elkezdtem heti két alkalommal tanítani. Mindig Claybourne mellé telepedett, úgy tűnt, szinte már várja, hogy újra perlekedhessenek. Amikor azonban egymás után két tanórán sem jelent meg, Bertilda felvette a legjobb ruháját, és megkért engem is, hogy tartsak vele. Elmentünk Miss Betty gazdájához, és bekopogtunk az ajtón. Ősz hajú fehér férfi nyitott ajtót, aki fegyvert fogott ránk.

– Ha huligánok vagytok, keresztüllövöm a szíveteket! – fenyegetőzött. Miss Bettyt keressük – feleltem. – Kik vagytok? – A tanára vagyok. – Tanár? Mi ez a bolondság? – Én vagyok a tanára a St. Paul-kápolnából. – Mit tanít neki? – Írást és olvasást. – Ostoba némber. Egy szót sem szólt nekem az egészről, Azt mondta, gyülekezetbe jár, és én nem kifogásoltam. Nos, ami azt illeti, Miss Betty súlyosan megbetegedett. Nem hiszem, hogy túl sokat fogják már látni. Kértük, hadd látogassuk meg. A férfi, aki Mr. Croft néven mutatkozott be, beengedett minket a ház egyik hátsó szobájába. Miss Betty ágyban feküdt, testét vékony, vörös takaró fedte, és még suttogni is alig bírt. – Sohasem volt még látogatóm – mondta levegőért kapkodva. – Mi a baj? – kérdeztem. – Öreg vagyok, és haldoklom, nincs ezen mit magyarázni. Kitapogattam gyenge pulzusát, kezemet a homlokára tettem, úgy éreztem, nincs láza. – Tudunk valamiben segíteni? – Tarts nekem egy órát! – kérte. Megmutattam neki egy cikket a New Amsterdam Gazette egyik rovatából, amelyet azután együtt is elolvastunk. A cikk arról szólt, hogy a lázadók miként ütöttek rajta egy fegyverraktáron, a városházán, és hogyan dobták egy ellátmányt szállító brit hajó rakományát egyenesen a folyóba. – Közeleg a baj – mondta Miss Betty. – Nagyon úgy tűnik – feleltem.

Mr. Croft megállt az ajtóban. Azt akarta, hogy távozzunk. Mielőtt azonban elmentünk, megígértettem vele, hogy még visszajöhetünk. – Köszönöm, virágszálam – hálálkodott Miss Betty. – Édesanyád igazán jól nevelt téged. Azt kívántam, bárcsak végigvirraszthatnám az éjszakát Miss Betty ágya mellett. Azt kívántam, bárcsak mellette maradhatnék, foghatnám a kezét, amíg elhagyja ezt a világot. Nem tehettem azonban többet, mint hogy megszorítottam a karját, és megígértem, hogy hamarosan újra látjuk egymást.

Bertildával elhoztuk Claybourne Mitchellt, hogy két nappal később együtt látogassuk meg Miss Bettyt, Mr. Croft azonban végtelen hosszúnak tűnő kopogás után nyitott csak ajtót. – Honnan tudtátok? – kérdezte. – Mit? – Hogy Miss Betty tegnap meghalt. Elmentem a Trinitytemplomba, de nem fogadnak több négert a temetőjükbe. Nem tudom, mit tegyek vele. – Mi gondoskodunk róla – jelentette ki Claybourne. Mr. Croft örömében összecsapta a kezét. – Egyszer még meghálálom. A hátsó szobában találjátok. Bertildával felöltöztettük Miss Bettyt a vasárnapi ruhájába. Claybourne rögtön felkapta a bőröndjét, benne Miss Betty öszszes tulajdonával, de megkértem, hogy tegye le. Kinyitottam, majd kivettem belőle néhány gyöngyöt és üvegcsét, amelyeket egy bőrzacskóban tartott. – Ezek elkísérik a sírba – mondtam. Mr. Croft megengedte, hogy magunkkal vigyük Miss Betty ágyneműjét és takaróját, összehajtogatva betettük a bőröndjébe,

a legjobbat azonban a teste köré tekertük. Claybourne elvitte a bőröndöt Vászonvárosba, de később viszszatért egy lapáttal, egy lámpával, néhány férfi és nő kíséretében. Miss Betty testének alig volt súlya. A vállunkra vettük, és végigmentünk a hosszú úton, a Broadwayn, elhagyva a Chambers Streetet, be a fák közé. Addig meneteltünk, amíg el nem értük a négerek temetőjét. A férfiak kiásták a sírt, Bertildával kivettük az ágyneműbe tekert Miss Bettyt, megigazítottuk a haját, a gyöngyöket és az üvegeket pedig a hasára tettük. Egyikünk sem ismerte igazán Miss Bettyt, de megfogtuk egymás kezét, és búcsúzóul elénekeltünk neki egy dalt, azt remélve, hogy egy napon tőlünk is így fognak búcsúzni. – Jézus, Urunk és Megmentőnk! – énekelte Bertilda. – Vezesd ezt az asszonyt át a hideg zöld vízen, és vezesd őt haza! Miután lefektettük Miss Bettyt a sekély sírba, és betakartuk a testét földdel, Claybourne és a férfiak köveket kerestek a holdfényben, majd körberakták velük a sírt. – Miért teszitek ezt? – kérdeztem. – Nem tudnám megmondani – felelte Claybourne –, de minden néger sírján ezt láttam. Odaillőnek és helyénvalónak tűnt. Visszagyalogoltunk Manhattanbe, ahol kisebb csoportokra válva eltűntünk az éjszaka sötétjében. Aznap este az ágyamat hidegebbnek és magányosabbnak éreztem, mint valaha, amióta New Yorkba értem. Egy év telt el azóta, hogy Chekura besurrant hozzám egyik éjszaka, és meglátogatott Charles Townban. Vajon visszatért valaha, hogy újra megkeressen? Ha igen, bármelyik néger gyümölcsárus vagy kofa a Charles Town-i piacon megmondhatta neki, hogy elutaztam Solomon Lindóval New Yorkba.

Novemberre az időjárás hidegre fordult. Magamhoz vettem egy kalapot és egy pár kesztyűt Miss Betty bőröndjéből. A kalapot éjjel-nappal hordtam, még a fogadóban sem vettem le. – Idebent nem kell ám kalapot hordanod – mondta Sam, és figyelte, ahogyan a széken ülök, és a New Amsterdam Gazette friss számát olvasom. – Azt akarom, hogy bent maradjon az összes meleg, mert így tovább tart, ha kimegyek a hidegbe – válaszoltam. Egy csésze gőzölgő kávét hozott nekem. Az újság arról írt, hogy háború tört ki a toryk és a lázadók között. Azon tűnődtem, hogy vajon mi történne a négerekkel New Yorkban, ha a lázadók kiűznék a briteket. Sam megsúgta, hogy véleménye szerint a lázadók a jobb emberek. Nem bízott a britekben, még azokban sem, akik hozzá jártak vacsorázni. Túl barátságosak voltak, túlságosan tetszett nekik az étel, de közülük minden második tartott rabszolgákat. Én magam abban hittem, hogy bölcsebb, ha nem bízunk senkiben. A melasszal és tejjel ízesített kávémat kortyolgattam, majd a bögrét letéve az újságra meredtem. A címlapon egy kiáltvány állt, amelyet Lord Dunmore, Virginia kormányzója adott ki, szabadságot ígérve minden négernek, aki hajlandó a britek oldalán harcolni a háborúban. „A végsőkig, hogy a békét és a törvényes rendet minél hamarabb helyreállítsuk.” – szólt Dunmore kiáltványa. – „Felhívom minden ember figyelmét, aki képes fegyvert fogni és harcba állni, hogy tartsa be őfelsége törvényeit… ezúton kijelentem, hogy minden szolgáló, négerek és mások, akik jelenleg a lázadókkal tartanak, szabadnak nyilváníttatnak, amennyiben hajlandók fegyvert fogni, és őfelsége hadseregébe állni, hogy minél előbb és minél gyorsabban visszaállítsuk a gyarmatokon a törvényes rendet, Őfelsége koronájának méltóságának megőrzésére."

A britek szabadságot ígértek nekünk, ha értük szállunk harcba. Ezernyi kérdés merült fel a fejemben. Vajon hogyan fognak minket felszabadítani? Hol és miként akarnak minket élni, hagyni? A kiáltvány harcképes férfiakról szólt, mintha csakis férfiakra volna szűkségük. De hát biztosan nem fognak egy néger nőnek fegyvert adni a kezébe. Ha pedig az összes férfi fegyvert ragad és meghal a lázadók golyóitól, akkor mihez kezdenek a szabadságukkal? Sam visszatért a konyhába. – Láttad ezt? – kérdeztem. – Felbolygatja a kedélyeket Vászonvárosban, az biztos – felelte. – De jómagam nem foglalkoznék vele túl sokat. Pusztulnak a britek, és több harcképes emberre van szükségük, ezért hadba szólítják rabszolgákat. Megőrjítik a lázadókat. Dühöngenek a kiáltvány miatt. Azt mondják, hogy nem tisztességes, mert ellopják a négereket a rendes emberektől. – De az ajánlatuk, hogy felszabadítanak minket – folytattam. – Azzal mi a helyzet? – Előbb vagy utóbb a britek elmennek innen. Egészen biztos. Amikor pedig elmennek, azt hiszed, hogy magukkal visznek? Aznap este a kápolnában a tanítványaim felpattantak a helyükről, amikor megmutattam nekik a New Amsterdam Gazette cikkjét. Újra és újra felolvastatták velem a kiáltványt. – Mit jelent ez az egész? – kérdezte Bertilda. – Azt jelenti – válaszolta az egyik férfi –, hogy akik harcolnak a britek oldalán, azok szabadok lesznek. – Csupán azt jelenti, hogy akik a britek oldalán harcolnak, azok öt golyóval a fejükben halnak meg – tette hozzá Claybourne. – Miért kéne nekünk megvívni a britek harcát? – kérdezte egy másik férfi. – Szabad akarsz lenni, vagy sem? – kérdezte Bertilda.

– Szabad lesz meghalnom – morogta Claybourne. – Köszönöm szépen, de már most is szabadnak érzem magam. – Szabad lehetsz, amíg ide nem tolja a képét egy kövér, rizstermesztő fehér ember, és bilincset nem tesz a nyakadba – érvelt Bertilda. – Kelj fel a csontos hátsó feledről, és harcolj, ember! – Miért nem harcolsz inkább te magad? – kérdezte Claybourne. – Harcolnék – felelte Bertilda –, ha engednék. Ha adnának egy karabélyt a kezembe, egyik ültetvényest lőném le a másik után. Hamarabb végeznék velük, mint egy voodoo főnök. – Helyettem is kapj be egy golyót! – vágott vissza Claybourne.

Egy héttel később éppen a Broadwayn gyalogoltam egy hűvös, szeles estén. Már elhagytam a Trinity-templomot, és a St. Paulkápolna csak néhány saroknyira volt előttem, amikor egy erős kéz befogta a számat. Próbáltam meglesni, ki lehet az, de támadóm erősen szorította a nyakamat. Egy férfi karja tartott fogva, és magával ráncigált egy sikátorba. Nem hallottam a lépések zaját, sem hangokat, egyedül a férfi zihálását hallottam, aki a földre lökött. Hanyatt estem, és támadóm rám nehezedve a levegőt is kiszorította belőlem. Annyit azonban láttam, hogy fiatal, fehér férfi volt, aki már a nadrágját is kigombolta. Igyekeztem kifordulni alóla, de újra nekem esett. Amikor kiáltani akartam, a számra szorította a kezét, a másik kezével pedig megütött. Teljes súlyával rám nehezedett, és a hideg sárba taszított. A szemébe köptem, és jó erősen megharaptam a kezét, de nem bírtam megmozdulni a férfi súlya alatt, nem tudtam kitörni erős szorításából, pedig már szaggatni kezdte rólam a ruhát.

Lépések zaja hallatszott, végre, majd kiabálás. Egy dühös férfi hangja szólalt meg az éjszakában. – Hé! Te mocskos csirkefogó! Hagyd békén azt a nőt! Szállj le róla, vagy lelőlek! Támadóm továbbra sem vette le rólam a mancsát. Éreztem, amint merev férfiasságával igyekszik utat találni a testembe. Csak amikor eldördült egy pisztoly, akkor hagyta abba. – A következő egyenesen a fejedbe megy! A súlyos test legördült rólam. Támadóm nagy nehezen feltérdelt, felrángatta a nadrágját, és hanyatt-homlok elrohant, még mindig kigombolt öltözékében. – Micsoda szégyen! – bosszankodott a pisztolyos férfi. Nem néztem rá, de megfigyeltem, hogy brit akcentussal beszél. – Még egy próbálkozás, és biztosan lelőttem volna. Hadd segítsek! Hálás voltam, amiért megvédett a támadómtól, de akárki volt is, azt kívántam, bárcsak egyedül hagyna. Meztelen bőröm kilátszott szétszaggatott ruhám alól. Csak el akartam jutni végre a két saroknyira fekvő kápolnába, ahol már várt volna a segítség. Lehorgasztottam a fejem, és továbbra sem voltam hajlandó a férfi arcába nézni. – Köszönöm, de most már jól vagyok. Nyugodtan magamra… – Nagyon jól beszél angolul, hallottam hírét – vágott megmentőm a szavamba. – A négereket tanítja a kápolnában. Maga az, akit Meenának neveznek. Felnéztem, és egy fiatal férfit láttam magam előtt, a brit hadsereg egyenruhájában. Üdvözlésre nyújtotta a kezét, és én elfogadtam. – Malcolm Waters hadnagy vagyok – mutatkozott be, elengedve a kezemet. Szőke haját oldalra fésülte, markáns arcéle

volt, és kíváncsi tekintete. – Akár hiszi, akár nem, éppen magát emlegettem valamelyik nap – mondta. – Köszönöm, de most már tényleg mennem kell. – Nem hagyhatom így magára. A kápolnába tartott? – Bólintottam. – Elkísérem odáig, és amíg a barátai ellátják, kerítek magának egy takarót. Elindultunk hát együtt. – A kápolna lelkésze azt mondta, hogy maga a tanárnő. Ez igaz? Szülésznő is, ha jól tudom. Azon gondolkodtam, vajon mi oka lehet egy hadnagynak, hogy rólam beszélgessen a lelkésszel, de újra csak bólintottam, és folytattam az utamat. Amikor a kápolnához értünk, magamra hagyott a barátaimmal, akik egyből átöleltek, kitisztogatták a sebeket az arcomon, és óva intettek, hogy többé ne legyek bolond, ne mászkáljak egyedül az utcán éjnek idején. Claybourne nem volt ott aznap este, de egy óra múltán Waters hadnagy ismét megjelent, és hozott egy takarót, amelyet magamra tekertem. Felajánlotta, hogy visszakísér Vászonvárosba. – Nem viszi sehova! – tiltakozott Bertilda. – Az ilyen fess, fehér fiatalemberek, mint maga, bemehetnek ugyan Vászonvárosba, de nem biztos, hogy ki is jönnek onnan. – Akkor magukkal mennék egy darabig. Így hát Bertilda, Waters hadnagy és én hosszú sétára indultunk, vissza Vászonvárosba. – Maga kicsoda? – kérdezte Bertilda. – A brit haditengerészet hadnagya vagyok. – Mit akar az én Meenámtól? – faggatta tovább a férfit. – Kérni szeretnék tőle valamit – válaszolta. – Mégis mit? – Magánügy – felelte a hadnagy csendesen.

– Na persze! Az a fickó, aki Meenával szórakozott, szintén a magánügyeit akarta intézni. – Semmi efféléről nincs szó. Tisztességes ember vagyok. A férfi furcsa, éneklő hangon beszélt, észrevehetően szórakoztatták Bertilda kérdései, és eszébe sem jutott megütközni rajtuk. Felajánlotta, hogy másnap meghív vacsorázni a Fraunces Tavernába, azután Vászonváros határában elbúcsúztunk, és a hadnagy eltűnt az éjszakában. – Miféle bolond fehér fickó akar belépni Vászonvárosba az éjszaka kellős közepén? – csodálkozott Bertilda. – Ugyanolyan bolond, mint mi. Mi is bolondok vagyunk, amiért éjjel New York utcáit járjuk. – Az a Claybourne is mindig csak azt hajtogatja, hogy ne mászkáljunk a sötétben, de az is egy bolond. Mégis hogyan közlekedjen egy nő, ha nem a saját lábán? Mellettem nincs férfi, hogy az ágyamat melegítse, vagy esténként hazakísérjen. – Hát nekem sincs – feleltem. – Nem vetettél még szemet Claybourne barátunkra? – kérdezte Bertilda. – Dehogy. Nekem már van emberem. – Hol van? – Nem tudom – ráztam meg a fejemet. – Na és te? – kérdeztem. – Neked tetszik Claybourne? Bertilda elmosolyodott, és a szeme tágra nyílt a sötétben. – Éjszakánként csak rá várok, és azon töröm a fejem, hogy az a sült bolond mikor kér már meg, hogy szeressem egy kicsit. –Talán nem is tudja, hogy ezt szeretnéd. – Szóval semmi nincs köztetek? – kérdezte. – Semmi az égvilágon – válaszoltam. – Jól van. Csak nehogy meggondold magad!

Sült kacsa. Főtt krumpli. Zöldbab. Melaszos kávé. Remekül vacsoráztam Malcolm Waters hadnagy számlájára, és egész idő alatt nem beszéltünk semmi különösebb témáról. Egy éve állomásozott New Yorkban, és jó véleménnyel volt róla a parancsnoka. A lázadók ellen vívott háború elég nehéznek bizonyult, ezt elismerte, de Lord Dunmore valóban teljesen komolyan gondolta, amikor szabadságot ajánlott minden négernek, aki fegyvert fog az oldalukon. – Minden néger férfinak, igaz? – kérdeztem. Belekortyolt a kávéjába. – Nos, igen – mondta. – Valóban néger férfiakról beszélt, hogy csatlakozzanak a harcoló alakulatokhoz. Más módon is lehet azonban szolgálni az ügyünket. Más feladatok is akadnak, amelyeket egy képzett és megbízható ember elvégezhet. Lehajtottam a fejemet, tekintetemet a kávémra szegeztem, és vártam, hogy folytassa. – Bizalmasan szeretnék beszélni magával. Nagyon kényes ügyről van szó. Az ebédlőben rajtunk kívül senki nem tartózkodott. Sam Fraunces odalépett hozzánk, hogy van-e bármire szükségünk, és megkértem, hogy rövid időre hagyjanak minket magunkra. Sam felhúzta a szemöldökét és olyan pillantást vetett rám, mintha azt mondaná: Remélem, tudod, mit művelsz. Ám amikor Waters hadnagy feléje fordult, Sam csupán így válaszolt: – Természetesen – azzal magunkra hagyott. – Pontosan erre a tapintatra van szükség ebben a helyzetben – mondta Waters hadnagy. – Miért is olyan felettébb kényes ez a helyzet? – kérdeztem. Tátva maradt a szája.

– Mondta már valaki, hogy afrikai létére nagyon választékos a… – Beszéde. Elmosolyodott. – Ezek szerint mondták már. – Pillanatnyi szünetet tartott, azután újra belekezdett. – Egy kis csávába kerültem. A kávémat kortyolgattam. – Maga bábaasszony – folytatta. Bólintottam. – Már sok szülésnél segédkezett. Megint bólintottam. – Hallott már a Szentföldről? – kérdezte. – Nincs messze onnan, ahol megmentett a támadómtól – feleltem. – Úgy van. Durva és veszélyes hely. Idővel rá fog jönni, hogy nem is egy éjszakai pillangó lakik arrafelé. Nyugodtan rápillantottam, és hagytam, hadd folytassa. A férfi előrehajolt, könyökét az asztalra támasztva, állát a tenyerébe helyezve, egészen közel hajolt hozzám. – Egy kicsit túlságosan is közel kerültem egyikükhöz. – Van egy barátnője – mondtam tapintatosan, akinek szüksége van a szolgálataimra. – Szerintem a legtöbbjüknek szüksége volna rá, de ez a lány színes bőrű. Barbadosi, hogy pontos legyek. Nagyon kedves, igazán finom a modora. Csinosabbat el sem lehet képzelni, és sajnos attól tartok, hogy nagy szüksége van segítségre. – Mennyire sürgős a dolog? – Bevallom, abban bíztam, hogy eljön, és személyesen eldönti. – Egy ezüstfont a díjam. – Az egy kisebbfajta vagyon.

– Ez a díjam. – Ugye nem akarja azt mondani, hogy egy vászonvárosi néger ki tud köhögni egy fontot? – kérdezte. – Ez a díjam. – Ismételtem, leküzdve a csábítást, hogy hozzátegyem: „magának”. – Tíz shilling – felelte. – Ez a díjam. – Már a meleg ruhákon járt az eszem, amelyeket a pénzen akartam vásárolni. Szükségem volt vastagabb zoknikra, pár gyapjúpulóverre és egy kabátra. – Tizenöt shilling – erősködött. Mereven a szemébe néztem. – Rendben – adta meg végül magát. – Egy font. Mehetünk? – Mikor? – Hát most rögtön. Nagyon sürgős az ügy.

Rosetta Walcott arca krémszínű volt, és sötétbarna szeplők tarkították. Hatalmas hasához képest igen vékony végtagjai voltak. Barbadosról érkezett azzal a fehér családdal, akik a tulajdonosának vallották magukat. Nem sokkal később, hogy letelepedtek New Jersey-be, egy éjszaka megszökött, és végül a Szentföldön kötött ki. Tizenhárom éves volt, nyolc hónapos terhes, és azt állította, hogy szerelmes Malcolm Waters hadnagyba. – Egyetlenegyszer sem ütött meg – magyarázta. – Ruhát és ételt adott nekem, de most azt mondja, hogy el kell mennem. Visszajöhetek, ha már újra vékony leszek, de ide gyermekkel nem térhetek vissza. – Mit akarsz tenni? – kérdeztem. – Vízbe fojtom a gyermeket, azután visszajövök Waters hadnagyhoz – felelte.

– Talán másképpen fogsz gondolkodni, amikor a kisbabádat szoptatod. – A hadnagy szeret engem – érvelt Rosetta. – Honnan tudod? – Egész idő alatt gondomat viselte. Kibérelte nekem ezt a kis szobát, nem kellett másik katonával hálnom. Megtartott magának. Minden héten eljött és meglátogatott. – Ha szeretne téged – győzködtem –, nem akarná, hogy megszabadulj a kisbabától. – Kikötötte, hogy nem jöhetek vissza gyermekkel. Nem is akarom a gyermeket. Szeretem a hadnagyot, és ő is szeret engem. Waters hadnagy felajánlotta, hogy visszakísér Vászonvárosba. Visszautasítottam. Ragaszkodott hozzá, de azt feleltem: ha szeretné, hogy világra segítsem a gyermekét, akkor hagyjon békén. – Csitt! – intett csendre, holott teljesen egyedül voltunk. – A lány gyermekét segíti világra, maradjunk ennyiben! Hagytam, hogy visszakísérjen Vászonvárosba, de közben végig azt kívántam, bárcsak öt fontot kértem volna tőle. Eltartott egy ideig, mire Solomon Lindo kimutatta a foga fehérjét, de Malcolm Waters hadnagy fénye még aznap megkopott, amelyen együtt vacsoráztunk. – Maga hány éves? – kérdeztem. – Hát ez elég udvariatlan kérdés – felelte. – Ha a segítségemet akarja, árulja el, hány éves! – Huszonkettő. – A lány pedig még csak tizenhárom – háborogtam. – Éppen elég idős. – Mihez elég? – Hogy tudja, mit csinál.

– Azt hiszi, hogy maga szereti, és gondoskodni fog róla – vádaskodtam. – A Szentföld nem megfelelő otthon egy gyermeknek. – Magának egyszerűen csak útban van az a gyermek. – Tud olyan helyet, ahol Rosetta ellakhatna? – kérdezte. – Miért nem maga tesz érte valamit? Miért nem segít? A hadnagynak láthatóan elege lett a kérdésekből. – Tényleg nagyon megkedveltem azt a lányt, de nem gondoltam, hogy ez lesz belőle. – Hát akkor miért nem segít neki most, hogy ez történt? – Ezért fogadtam fel magát. – Egy fontért világra segítem a kicsit, három fontért beköltöztetem őket Vászonvárosba – ajánlottam fel. – Felháborító! – méltatlankodott. – Az a felháborító, hogy meg akar tőle szabadulni, pedig a maga gyermekét hordja a szíve alatt! Szeretném látni, hogyan építene maga három fontból hajlékot neki.

Néhány héttel később üzenetet kaptam a brit kaszárnyából. Egy néger fiú hozta, aki nem keltett gyanút. Kinyomozta, hol lakom, és megkért, hogy menjek azonnal a Szentföldre. Segítettem Rosettának megszülni a gyermeket, és a hadnagy pénzén felfogadtam Claybourne Mitchellt egy csapat másik férfival, hogy lopjanak vagy súroljanak anyagot egy hajlékhoz, amely elég tágas, hogy anyát és lányát befogadja, azután hordjanak ide mindent Vászonvárosba, építsék is fel. Az én kunyhóm mellett már nem volt szabad hely, azt már elfoglalták. Tizenöt újabb féltetős kunyhót építettek, amióta beköltöztem, ezért Rosetta és a kisbabája az utolsó viskóba költözött, a vaktában felhúzott építmények sorában.

A következő néhány hónapban újabb tíz kisbabát segítettem világra. Megvetettem a brit katonákat, de tudtam, hogy az asszonyaikra csak szenvedés várna, ha nem segítenék nekik. A Broadwayn és a Chamberson álló brit kaszárnyákban már úgy neveztek: „Egyfontos Meena”. A pénzen ételt, ruhát és fát vettem, így sikerült átvészelnem a hosszú és hideg telet. 1776 áprilisában, egy évvel New Yorkba való megérkezésem után, éppen a tanításból tértem vissza a St. Paul kápolnából, amikor Rosetta Walcottot találtam a kunyhóm ajtajában, keserves könnyek között. – Mind elmentek! – panaszolta. – Kik? – Kik? Hát a britek! – felelte. – Nem vetted észre? Napok óta mást sem csinálnak, csak a csónakjaikon eveznek a hajóikhoz. Múlt éjjel az utolsó brit is elment. Tegnap ott jártam, mert találkozni akartam Waters hadnaggyal. – Te hadnagynak nevezed? Rosetta türelmetlenül rám pillantott. – Még csak egyszer látta a lányát. A kaszárnya üres volt. A britek mind elmentek. Katonák, irodisták, mindenki, ö is elment velük. A teljes brit helyőrség visszavonult New York városából. A New Amsterdam Gazette megírta, hogy még maga William Tryon kormányzó is a kikötőben talált menedéket, egy hajón. A lázadók kiözönlöttek a Broadwayre, a levegőbe lődöztek és nyakalták a gint. A Fraunces Taverna vendégei késő éjszakáig énekeltek, éljeneztek, ittak. Szerencsésnek éreztem magam, amiért a konyhában dolgozom, de a britek távozása után kétségeim támadtak, hogyan fogom megkeresni az élelemre, a ruhára és a kunyhó javítására valót.

– Micsoda? – csodálkozott Sam az aggályaimon. – Szerinted a lázadók nem járnak bordélyba? Amíg folyik a háború, mindig lesz munka az olyan lányok számára, mint Rosetta, és így az olyan asszonyok számára is, mint te vagy.

Négerek és egyéb személyes tulajdon A LÁZADÓK HAT HÓNAPIG TARTOTTÁK MANHATTANT, utána a britek visszavették, és hét évig tartották elfoglalva. Megszűntek az angolórák a St. Paul-kápolnában, mert a toryk oda zárták be az elfogott lázadókat, hogy kiéheztessék őket. A haldokló fehérek hangja nagyon hasonlított a rabszolgahajón senyvedő feketék jajgatására, nem is merészkedtem többé a kápolna közelébe sem. Már csak három hely maradt, ahol a négereket taníthattam, és meg tudtam osztani velük a híreket: a négerek temetője a nagyobb gyülekezetekhez, egy szoba a Fraunces Tavernában, ahová legfeljebb húsz ember fért el, valamint a kunyhóm előtti szűk kis tér. Kettesével-hármasával érkeztek újabb menekültek Vászonvárosba, számuk különösen megnőtt a Philipsburgi kiáltvány 30 1779-es kihirdetése óta. Minden néger, akit csak tanítottam, megtanulta Sir Henry Clinton, brit főparancsnok kiáltványának szövegét: „Minden négert, aki elhagyja a lázadókat, teljes biztonság vár a britek vonalai mögött, és bármilyen foglalkozást választhatnak, amelyet megfelelőnek ítélnek.” Így hát minden néger, aki csak képes volt, munkát vállalt a briteknél. Ezúttal azonban nem csak katonákat kerestek. Szükségük volt szakácsokra, mosónőkre, kovácsokra és kétkezi munkásokra egyaránt. Dolgoztak náluk kádárok, kötélfonók, ácsok és latrina-pucolók is. 30

A Philipsburgi kiáltvány Virginia kormányzójának négy évvel korábbi kiáltványát megerősítő dokumentum. Clinton, brit tábornok adta ki. Ebben minden rabszolgát felszabadítottak, függetlenül attól, hogy részt akartak-e venni a harcokban. Ennek hatására sok rabszolga megszökött az ültetvényekről. A sok szökött rabszolgából a háború után háromezer rabszolgát Új-Skóciába telepítettek.

Szükségük volt rám is. Malcolm Waters századosi sávokkal a vállán tért vissza New Yorkba. Arcába vágtam, hogy az előléptetéséhez bizonyára hozzásegítette az a rendkívüli elhivatottság is, amelyről a Szentföldön tett tanúbizonyságot, így hát a továbbiakban Szent Kapitánynak hívtam. A britek szeretői már nem a Szentföldön laktak, mert a rangidős tisztek házakat zsákmányoltak szerte a városban. A virágzó bordélyok azonban mindenféle asszonyok szolgáltatásait kínálták: néhol négerek, máshol fehérek, megint máshol különféle származású nők bocsátották áruba bájaikat. Nem csak szülésekhez hívtak. Gyakran kértek, hogy varádiccsal vagy gyapotgyökérrel kezeljem a nőket, és maradjak velük, amíg kivérezték magzatukat. Férfiak is megkerestek, hogy segítsek rajtuk, és gyógyítsam meg hólyagos, váladékozó hímvesszőjüket. Ilyen esetekre vérpipacsot és aloét tartottam készenlétben. Mindenkitől, aki meg tudta fizetni, a szokásos egyfontos díjat kértem. Égető szükségem volt a pénzre. Az árak az egekbe szöktek, és mindenki csalt – még a pékek is. A helyzet annyira elfajult, hogy a britek huszonkét rézpénzben tűzték ki a kenyér árát, és két fontban szabályozták a veknik súlyát is. A visszaélések megelőzésére a pékek a kenyérbe sütötték nevük kezdőbetűit. Valahányszor változásokról szóló hírek keltek szárnyra, a vászonvárosiak összegyűltek a kunyhóm előtt, és várták, hogy megjelenjek a New Amsterdam Gazette legújabb számával. Felolvastam Thomas Paine Józan ész 31című munkájából, amely a legtöbb vászonvárosi lakóból felháborodást váltott ki, mert elképzelhetetlennek tartották, hogy egy fehér ember, aki a

31

Thomas Paine Józan ész című műve 1776-ban jelent meg. Népszerű rőpirat volt legtöbbet olvasott írás az idő tájt. A gyarmati függetlenség mellett szólt, egyszerű nyelven és az egyházi énekek formai megjelenését követve. A protestáns hit és a fuggetlenség törekvések értékeinek egyesítését próbálta megvalósítani.

Tizenhárom Gyarmatról származik, brit rabszolgatartás gyakorlatára panaszkodjon. Sam Fraunces is beugrott ezekre a felolvasásokra, és közölte, hogy véleménye szerint Thomas Paine igazat beszélt. „Mondhattok, amit akartok, az amerikaiak győzni fognak György király és az angolok ellen” – bizonygatta. A lázadók nem akartak mást elérni, mim hogy önállóan dönthessenek az ügyeikről, és amikor Paine azt írta, hogy az amerikaiak rabszolgák a saját földjükön, csupán erre gondolt. A vászonvárosi négerek rajongtak Sam Frauncesért, mert mindig szétosztotta közöttük a fogadóban tartott nagy összejövetelek és bankettek utáni maradékot, és büszkék voltak, hogy a város legnépszerűbb szállodáját közülük való ember vezeti. Akkor mégis lehurrogták. – Miféle szabadság hiányzik nekik? – kiáltotta Claybourne. Bertilda megfogta Claybourne kezét, és felugrott. – Szabadon betörhetnek ide, vasra verhetnek minket, és már vihetnek is vissza délre, a rizsföldekre! – kiáltotta. – Jól tudjátok, hogy amilyen gyakran csak tudnak, itt portyáznak! Kétszáz másik ember morgott egyetértőén. – Engem senki nem hurcol le délre! – jelentette ki Claybourne. – Inkább meghalok. Ha valaki vasat mer rakni a nyakamba, megáll a szívem. Lenézek, és megmondom a szívemnek, most már örök nyugovóra térhetsz, üss egy utolsót, és menj aludni. Mindenki nevetett. – Nem tréfálok! – erősködött Claybourne. – Egész idő alatt, amíg a lázadók és a toryk egymást lőtték halomra, én a számat tanítgattam üzenni a szívemnek. Azt mondom, megállj, és a szívem szót fogad. Közlöm a szívemmel, hogy elvesztette a munkáját. Itt az idő kicsikém. Ki vagy rúgva. Munkanélkülivé váltál. Csendesedj el, feküdj le és halj meg! A szívem pedig

engedelmeskedik, mint egy kutya. Ezért nem vihetne el engem senki délre. Egy ember kikiáltott a tömegből. – Hé, Claybourne! Milyen kutya a szíved? – Egy golden retriever, ha tudni akarod. Sam Fraunces undorodva távozott. Számára Claybourne nem volt más, csak egy bohóc, az a fajta ember, aki sohasem fog kitörni a rabszolgalétből. – Csupán a bohócoknak és Claybourne Mitchellnek van félnivalója az amerikaiaktól – mondta Fraunces. – A lázadók a saját szabadságukat követelik, és tisztességesebbek, mint a britek. A szabadság hamarosan beköszönt ezen a földön, és a négerek is szabadok lesznek. 1782 egyik estéjén felolvastam az ajtóm előtt összegyűlteknek, hogy a britek a háború befejezése mellett döntöttek, és megadják magukat. Aznap nagy tömeg gyűlt össze, csendben és gondolataikba merülve ültek az emberek, miután a beszélgetés véget ért. A Philipsburgi kiáltvány szavaiba kapaszkodtunk: „Minden négert, aki elhagyja a lázadókat, teljes biztonság vár a britek vonalai mögött, és bármilyen foglalkozást választhatnak, amelyet megfelelőnek ítélnek.” Még abban is reménykedtem, minden ésszerűség ellenére, hogy elvisznek Londonba. Mert tudtam jól, hogy onnan – csakis onnan – hajózhatnék vissza Afrikába. 1783. március huszonhatodikán Vászonvárosban hirtelen megállt az élet. Visszatértek kunyhóikhoz azok, akik mindaddig a britek ruháit mosták. A három mosogatófiú és a két konyhai kisegítő, aki a Fraunces Tavernában dolgozott, kilépett a munkából, azután letáborozott a sátram előtt. A kovácsok lerakták a vasat, a kádárok otthagyták hordóikat, a munkások elhagyták a kikötőt, és úgy tűnt, hogy kis közösségünk minden férfi, nő és gyermek tagja rettegve kapaszkodik össze.

Akik nem hallották volna még a pletykákat, azoknak kinyitottam a Royal Gazette friss számát, és hangosan felolvastam a főparancsnok békeszerződéséről szóló felhívást, amely őfelsége minden harcoló alakulatára vonatkozott. Vászonvárosban csak a hetedik szakasznak volt jelentősége, amely így szólt: Mától fogva minden tengeri és szárazföldi összecsapást be kell szüntetni. A foglyokat mindkét oldalon, szabadon kell engedni. A Brit Birodalom a lehető leggyorsabban és a lehető legkevesebb kárt okozva minden hadseregét, helyőrségét és flottáját kivonja az Egyesült Államok területéről, ahonnan nem vihet magával egyetlen négert vagy egyéb személyes tulajdonát sem az amerikai lakosoknak. A fehérek örömujjongásban törtek ki a hírek hallatán, de mindenkinek, aki korábban megmenekült a rabszolgaságból, ez a békeszerződés a véget jelentette. Azzal, hogy a britek beleegyeztek, hogy nem vihetnek magukkal „négereket vagy egyéb személyes tulajdont”, egyszerűen elárultak és arra kárhoztattak minket, hogy az amerikai rabszolgatartók ismét ránk tehessék a kezüket. A britek önkéntes távozásán felbátorodva, az ültetvényesek Vászonvárosra uszították portyázó embereiket. Felállítottunk egy járőrcsapatot, amely a fehér és fekete bőrű idegeneket figyelte. Járőreink általában sikerrel elkapták, megverték és fogva tartották a betörőket, amíg át nem adtuk őket a briteknek. A rabszolgatartók és ügynökeik – Virginiától egészen Georgiáig – New Yorkba özönlöttek, és többen voltak, mint valaha. Körülöttünk ólálkodtak, rabszolgákra lesve, és minden adandó alkalmat megragadtak, hogy szökevényeket fogjanak el.

Veszélyes volt New Yorkban maradni, de a távozás még veszélyesebbnek tűnt. Ez volt a Tizenhárom Gyarmat utolsó zuga, amely még brit fennhatóság alatt volt, és amíg az utolsó brit is hajóra nem szállt, még élvezhettük valamelyest a védelmüket. Néhány nappal a britek árulásának napvilágra kerülése után Waters jelent meg nálam, amikor a szokásos hétfő reggeli felolvasást tartottam a Fraunces Tavernában. Jóképű férfi vált belőle, és különösen vonzón festett egyenruhájában, a sok rangjelzéssel és ezüst csíkkal színes vállapján, ruháján a fényes gombokkal. Aznap nem szólítottam Szent Kapitánynak, nem volt vicces kedvem. A britek egyszer már magunkra hagytak minket, pedig megesküdtek, hogy megvédenek, és most úgy látszott, megint csak erre készülnek. Megfogadtam, hogy ezúttal nem segítek Watersnek, bármennyire kétségbeesetten könyörög, vagy bármennyi pénzt ajánl is. Nem akartam többé megkönnyíteni a brit tisztek életét azzal, hogy világra segítem a szeretőik gyermekeit. Láthatóan mindenki osztozott csalódottságomban és dühömben. – Mi hasznunk van abból, ha segítünk magának? – kiáltott rá Claybourne Watersre. – Miféle ember maga? Eladni minket a lázadóknak… – Elhamarkodott következtetéseket von le – felelte Waters. – Meena, velem tudna jönni? – Ma nem dolgozom. – Nem erről van szó. – Többé ne számítson a szolgálataimra, Waters százados! Waters közelebb lépett, és halkabban, hogy csak én halljam, hozá tette: – Ez most nem a Szentföldről szól. Más természetű és nagyon sürgős az ügy. – Hamarosan visszatérek – mondtam a barátaimnak.

– Ne számítson rá! – morogta Waters.

A brit hadsereg barakkjába kísértek, az egyik tiszt szobájába, ahol teát szolgáltak fel, tejjel és cukorral. Kaptam almát, egy kis friss kenyeret és egy szelet Stilton sajtot. Megittam a teát, megettem a kenyeret és a sajtot, de az almát a táskámba csúsztattam. Waters bemutatott egy bizonyos Baker ezredes nevű férfinak, akinek sávok borították az egész vállapját, és olyan uralkodói megjelenése volt, olyan magabiztosságot sugárzott, mint aki mindkettőnket le tudna nyelni egészben. Baker ezredes határozott kézfogással megszorította a kezemet. – Azonnal a lényegre térek, mert bizonyára nincs sok vesztegetni való ideje, nekem pedig még kevesebb van. Példáját követve újra leültem, és vártam, hogy folytassa. – Waters százados azt mondja, hogy ön Guineában született. Igaz ez? – Bayóból származom, Afrikából. – Azt is említette, hogy ön igen művelt asszony, és tökéletes a helyesírása. Bólintottam. – Könyvelést vezetett, és érti a mikéntjét. Sorok és oszlopok, számok és nevek a megfelelő helyeken, minden ilyesmi. Ismét jeleztem, hogy az információ helytálló. Csak találgatni tudtam, hogy Waters ezt az utolsó értesülést Sam Frauncestól szerezte, akinek évekig vezettem a könyvelését. – De ami a legfontosabb, hogy ismeri a Vászonvárosban lakó színes bőrű személyeket, a legtöbben önt is ismerik. Két afrikai nyelvet beszél, és az egész közösség tiszteletét kivívta. Igaz ez?

Helyes, őfelségének szüksége van a szolgálataira. Minél előbb alkalmaznunk kell önt, egy napot sem vesztegethetünk el. Egy pillanatra elgondolkoztam, vajon nem csupán arról van-e szó, hogy bevonjanak egy részletesen kidolgozott tervbe, miszerint mostantól fogva a rangidős brit tisztek szeretőinek gyermekeit kell világra segítenem New Yorkban. Baker ezredes megkérdezte, ismerem-e az ideiglenes békeszerződés hetedik pontját. – Fél Vászonváros kívülről fújja, mert megtanítottam nekik. – Tudom, hogy a színes bőrűek árulásnak érzik – folytatta Baker ezredes –, de nincs ok aggodalomra. Tudja, a hetes pont csupán annyit mond, hogy elfogadjuk: nem illanhatunk el mások néger rabszolgáival vagy az amerikaiak egyéb személyes tulajdonával. A tulajdon itt a kulcsszó. Baker ezredes pillanatnyi szünetet tartott. – Érti? A színes bőrűek nem az amerikaiak tulajdontárgyai. Mindenki, aki legalább egy évig a britek szolgálatában állt, szabad embernek minősül. Senki sem birtokolja már. Könnyen beszél, akinek nem kell emberrablók elől bujkálnia Vászonvárosban, de nem éreztem volna bölcsnek az ellenkezést, így csak annyit kérdeztem: – Azt akarja mondani, hogy megtartja a négereknek tett ígéretét? – A leghatározottabb szándékunk, hogy Új-Skóciába költöztessük önöket, így hát nem szegjük meg egyetlen pontját sem a békeszerződésnek. – Új-Skóciába? – ismételtem. Reméltem, hogy nem egy büntető gyarmatról van szó. – Nem Londonba? – Új-Skócia brit gyarmat, amelyet nem érintett és nem szennyezett be egyetlen amerikai lába sem. Kétheti hajóútra fekszik New York kikötőjétől. Gyönyörű gyarmat az Atlanti-óceán

partján, innen északra, rengeteg erdővel, ivóvízzel. A sűrű erdők tele vannak állatokkal, szinte könyörögnek a földek, hogy kezdjünk el gazdálkodni rajtuk. Új-Skócia lesz, Miss Diallo, az ígéret földje az önök számára. Több kérdésem is lett volna, de az ezredes rendületlenül folytatta mondanivalóját. A brit erők beleegyeztek, hogy november vége előtt kiürítik New Yorkot, ami egyben azt is jelentette, hogy már csak szűk nyolc hónapunk maradt, és addig még rengeteg tennivaló várt ránk. Több ezer királypártit terveztek Új-Skóciába költöztetni fregattok, szállító bárkák, királyi hajók és magánhajók tucatjaival. Természetesen ingatlantulajdonosok is költöztek, sokkal nagyobb számban, mint négerek. – Azon a helyen, amelyet ön Ük-Skóciának nevez, mi szabadok leszünk? – kérdeztem. – Teljes mértékben. Olyan szabadok lesznek, mint bármelyik királypárti. Ugyanakkor elővigyázatosságra intem. Kemény munka vár önökre. Kapnak földet, amelyet művelniük kell. Kapnak vetőmagot, szerszámokat, ellátmányt és minden egyebet, amire csak szükségük lehet. Senkinek nem kell szűkölködnie ÚjSkócia végtelen földjein. A többi vászonvárosi négerhez hasonlóan én is alig vártam, hogy elhagyhassam New Yorkot a britekkel, mielőtt az amerikaiak, közöttük a rabszolgatartók is, átveszik az uralmat a város felett. Azon töprengtem, vajon tényleg megkapunk-e mindent, amit Baker ezredes ígért. Ám amikor arról volt szó, hogy eldöntsem, kire bízom drága szabadságomat, az én döntésem már megszületett. – Miért hívatott ide? Miért mondja el nekem… Az ezredes újra közbevágott.

– Elterjeszti a hírt a vászonvárosiak között. Segít nekünk számba venni őket. Záros határidőn belül össze kell gyűjtenie az összes lakó nevét, életkorát és azt is, hogyan szolgálták a briteket. Csak azoknak tudunk segítséget nyújtani, akik már legalább egy éve a brit vonalak mögött élnek. Tudnunk kell, hányán kívánnak Új-Skóciába költözni. Azután szinte azonnal meg is kell kezdenünk a behajózást. Baker ezredes felállt, hogy távozzon, ám akkor észrevette feltartott mutatóujjamat. – Ezredes! Nem akarom megsérteni, de még nem fogadtam el az ajánlatát. Hallottam, hogy Waters százados halkan kifújja a levegőt. Pillantásra sem méltattam, de biztos voltam benne, hogy egy gúnyos nevetést fojt vissza éppen. – Tudom, hogy önről az a hír járja, korrekt fizetséget vár el, Miss Diallo. Tisztességesen fogjuk honorálni a szolgálatait. – Én is el akarok utazni Új-Skóciába – jelentettem ki. – Szavamat adom rá, hogy így lesz – felelte. – Akkor elfogadom az ajánlatát. – Nagyszerű. Beszélje meg a részleteket Watersszel! – Baker ezredes még egyszer kezet rázott velem, majd elhagyta a szobát. Watershez fordultam. – Mi lesz a többiekkel? – Ha legalább egy évig szolgáltak a brit vonalak mögött, és erről igazolást tudnak szerezni, akkor ők is utazhatnak. – Hogyan szerezhetnének igazolást? Mi lesz azokkal a nőkkel, akik a Szentföldön… – Azok a négerek, akik a briteknek szolgáltak, és erről megfelelő bizonyítványt tudnak felmutatni, elhagyhatják velünk New Yorkot – ismételte Waters.

Reméltem, ez azt jelenti, hogy a nők is mehetnek, de Waters alig hagyott szóhoz jutni. – És az én fizetségem? – Egy ezüstfont hetente. A barakkjainkba kell költöznie, mert folyamatos lesz a munka. Kap szállást és étkezést is a fizetés mellé. – Ezt a sok információt a négerekről… hol fogják tartani? Egy külön könyvben, szólt a válasz. – Mi lesz a címe? Waters hűvösen elmosolyodott. – Mit szól ehhez: „Kivonulás a Szentföldről”? Keresztbe fontam a karomat. – Maga szórakoztatónak találja ezt az egészet. Igaz? Waters megnézte a zsebóráját, arca elkomolyodott. – A Négerek könyve lesz a címe. Holnap reggel hétre jöjjön el a Fraunces Tavernába, mert találkozónk lesz az ezredessel. Meg kell beszélnünk a részleteket. Hosszú nap lesz. Nyolc hónapnyi kemény munka vár ránk. – A Négerek könyve… – suttogtam. Azután bólintottam, és induláshoz készülődtem. Waters felemelte a kezét, kérte, hogy várjak, majd kiment a szobából. Egy perccel később visszajött, és a kezembe nyomott egy vászonzsákot. A zsákban alma, két vekni kenyér, sajt és szárított füge volt. – Egy kis felesleg a raktárunkból – mondta. – Biztos vagyok benne, hogy lesz, aki örülni fog neki. Két órával az után, hogy visszatértem Vászonvárosba, már mindenki hallotta a híreket. A barátaim a kunyhómnál gyülekeztek, hogy búcsút vehessenek tőlem. – Megőrizzük neked ezt a kunyhót, ha vissza akarsz jönni, mert eleged lett a fehérekből – mondta Claybourne.

– Most csupa ilyen szépeket mond – morogta Bertilda –, de mihelyst elmentél, elviszi az összes faanyagodat egy szempillantás alatt. – Nem viszek el semmit! – tiltakozott Claybourne. – Mert én építettem a saját kezemmel. Én építettem, még azelőtt, hogy te beköltöztél hozzám. – Akkora a szája, mint egy felvonóhíd, de szeretem az én drága emberemet – mondta Bertilda, megfogva párja kezét. Nekik adtam az étel felét, amelyet kaptam, a másik felét pedig félretettem Rosettának. Claybourne kezébe vette a veknit, és a súlyát méregette. – Az asszonyom is süti már a cipóját a sütőjében. Bertilda férje karjára ütött. – Elhallgass! – szidta meg nevetve. – Még nem lett volna szabad elhíresztelned. Nagyra nyílt a szemem, és Bertildára mosolyogtam. Még nem látszott rajta a terhesség. – Vastagodik már, bizony ám! – dicsekedett Claybourne. – Mégpedig jó fajta cipóval. Kicsit később aznap este, miközben éppen a holmimat pakoltam össze, két vászonvárosi férfi kopogott az ajtómon. – Meena – mondta az egyik. – Van itt egy férfi. – Egy férfi? – Veled akar beszélni. Görcsbe rándult a gyomrom. Megtaláltak. Elképzeltem, amint elkapnak és megkötöznek a saját sátramban. Tudtam, hogy odakint elmenekülhetnék. Kiléptem hát az éjszakába. – Meena, ismered ezt a férfit? – kérdezte az egyik őr. Sötét éjszaka volt, a hold sem világított. Egy fekete férfi állt előttem, vékony, alig magasabb nálam. Az egyik őr világosságot gyújtott.

– Aminata Diallo! – üdvözölt a férfi. Férjem karjába vetettem magam, válla fölött az őrökre mosolyogtam. – Igen, ismerem ezt a férfit! Ismerem kívül-belül. Ismerem mindenét. – Megfogtam Chekura kezét, és éreztem a helyet, ahol hiányzott egy ujja, azután a másik kezén is kitapogattam két hiányzó ujjat. – Abba kell hagynod az eltünedezést. Maradj végre mellettem, és őrizd meg az ujjaidat! – Még van elég ahhoz, hogy átöleljelek. – Kilenc éve várok rád – feleltem. – Jobb, mint a tizenhárom – válaszolta mosolyogva. – Hallottam hírét, hogy idejöttél a háború kitörésekor. – Így igaz. Te hol voltál? – A délvidéken, szokás szerint. Egész Georgiát bejártam, azután visszamentem az ültetvényre. Amikor a britek elfoglalták Charles Townt, belőlem folyami révészt csináltak, azután végighajóztunk a délvidék folyóin, anélkül hogy lelőttek volna. Nem tudom, mennyi haszna volt. Néhányan tűzharcban haltak meg, de sokkal többet vitt el a láz és a himlő. – Most ugye egy éjszakánál tovább tervezel maradni? – kérdeztem. – A férjed szabad ember, Aminata Diallo. Szabad ma este, szabad holnap, és szabadon itt maradhat veled. – Már nem vagyunk távol a szabadságtól, de még nem értük el – csitítottam. – Amíg el nem hagyjuk a Tizenhárom Gyarmatot. Nem könnyű szeretkezni egy olyan férfival, akit már kilenc éve nem látott az ember. Amikor utoljára találkoztunk, harmincéves voltam. Attól féltem, hogy most már nem vagyok szép. A mellem nem volt olyan feszes, mint régen. Vajon ernyedt hasam kedvét fogja szegni? Jómagam ugyanolyan gyönyörűnek láttam

Chekurát, mint régen. Nem bántam, hogy ezüst lett a halántéka, vagy immár sima és kopasz a feje. Chekura volt az én emberem, csak egy kicsit már előrébb járt az élet útján. Látni akartam, ahogyan megöregszik. Meg akartam tapasztalni teste minden változását, egyik napról a másikra, és kezemben akartam óvni a kezét. Azzal a biztos tudattal aludtam el aznap éjjel, hogy másnap a férjem mellett fogok felébredni. Reggel, amikor elhagyom Vászonvárost, még egy pontban meg kell állapodnom Baker ezredessel. Adjon szállást és szobát a férjemnek, és juttassa el őt is Új-Skóciába!

A reggelinél átadtak nekem egy üzenetet, amelyet el kellett vinnem Vászonváros lakóinak. A következő naptól kezdve mindennap, reggel nyolctól tizenegyig az összes néger, aki legalább egy évet szolgált a brit vonalak mögött, jelentkezhetett a Fraunces Tavernában. Minden férfi és nő két percet kapott, hogy bemutatkozzon. Ha meg tudták győzni a tiszteket, hogy rendes, erkölcsös emberek, és legalább egy évig szolgáltak a briteknek, akkor elmondták nekik, melyik mólónál kell jelentkezniük, és melyik hajóra szállhatnak föl. Ám azt is tudtukra adták, hogy a hajón sokkal alaposabb vizsgálaton fognak átesni. Minden személyt, aki valaki másnak adta ki magát, rögtön átadták az amerikaiaknak. Másnap kora reggel négyszáz ember gyűlt össze a fogadó előtt Baker ezredes bevezette az első harmincat, mindannyiukat behívta kocsmába, a többieknek pedig azt mondta, hogy a következő napon jöjjenek vissza. – Több hónapunk van még, hogy végezzünk – kiabálta. Nem tudjuk mindannyiukat egyetlen nap alatt meghallgatni.

Az volt a feladatom, hogy kikérdezzem a négereket, és válaszaikat közvetítsem a tiszteknek. Találkoztam emberekkel, akik olyan helyekről származtak, amelyekről még sohasem hallottam. Néhányukat nem is értettem, de legtöbbjükről sikerült összegyűjtenem a szükséges információkat, és sikerült elmagyaráznom nekik, mit írunk rá az igazolásukra, amelyet megkapnak. A szoba zsúfolt volt és forró, a napok hosszúra nyúltak. Habár nagyon vágytam vissza Chekura karjába, imádtam az új munkámat. Úgy éreztem, valami különlegeset tudok nyújtani azoknak a négereknek, akik menedéket keresnek Új-Skóciában, és én is valami különlegeset kapok tőlük. Azt üzenték: nem vagyok egyedül. Mindaddig úgy képzeltem, hogy az én életem egyedülálló a sok váratlan vándorlás miatt. Kiderült, hogy egyáltalán nem voltam különlegeseset. Aki csak elém járult, az enyémhez hasonló hihetetlen történettel állt elő. Minden beszélgetés végén gyorsan elhadartam a legfontosabb tudnivalókat. Melyik mólóhoz kell menniük, mikor kell ott lenniük, melyik hajóra kell felszállniuk, és miféle holmit vihetnek magukkal, ami nem volt más, mint egy hordónyi étel, egy hordónyi ivóvíz és egy láda ruha. Baker ezredes ragaszkodott hozzá, hogy mindezt értésükre adjam, habár mondtam neki, hogy nincs olyan néger Vászonvárosban, aki többhordónyi étellel vagy többládányi ruhával rendelkezne. Ám valami mást is megtettem azokért az emberekért, akik az első vizsgálaton átmentek. Megmutattam nekik az igazolást, amelyet kaptak, felolvastam nekik hangosan a nevüket, és gondoskodtam arról, hogy lássák, amint a nevük a listára kerül. A következő két napban hatvan újabb kivándorlót hallgattunk meg. Baker közölte a Fraunces Taverna előtt várakozó tömeggel, hogy menjenek nyugodtan haza, és jöjjenek vissza két hét múlva, mert május közepéig nem adnak ki újabb igazolásokat.

Kaptam egy kellemes szobát a Szentföld egyik házában. Chekurának megengedték, hogy velem lakjon, és megígérték, hogy mindketten elutazhatunk Új-Skóciába. – Adhatunk a férjének egy takarítói állást a barakkokban, hogy legyen elfoglaltsága – ajánlotta fel Waters. – Jobban teszi, ha elfogadja, mert nem fognak sokat találkozni.

Miután az első kilencven néger felsorakozott a Murray mólón 1783. április huszonegyedikén kora reggel, kezdetét vette az igazi munkám. Kieveztek velük néhány hajóhoz, amelyek az East Riveren horgonyoztak: a Springhez, az Aurorához és a Spencerhez, amelyek a St. John kikötőbe tartottak, és a Peggyhez, amelynek Port Roseway volt az úti célja. Tudtam, hogy St. John és Port Roseway ahhoz a földhöz tartozik, amelyet ÚjSkóciának neveznek, és a térképen meg is mutatták, hol találhatók ezek a városok. Baker ezredes, Waters százados és én először a Springhez eveztünk ki. Amint hajóra szálltunk, asszisztenseik előkészítettek nekünk egy asztalt. Az amerikai hadsereg két tisztje is csatlakozott hozzánk, akik azt figyelték, hogy engedély nélkül egy néger se jusson fel a hajókra. Tengerészek és tisztek jártak-keltek a fedélzeten, de az utasokat egyelőre az egyik alsóbb szinten várakoztatták. Szintér hajóra szállt velünk tucatnyi fehér lojalista, akik elsőként foglalhatták el a helyüket, de mi nem foglalkoztunk velük. Mi azért voltunk ott, hogy a négereket hallgassuk ki. Az volt a munkám, hogy figyeljem a tisztek és a menekültek beszélgetését, és jegyezzem fel a részleteket egy kétoldalas jegyzetfüzetbe. – Minden írástudását vesse latba! – utasított az ezredes. – Fogalmazzon tisztán, tömören és pontosan!

Ezen feljegyzéseknek az volt a célja, hogy összeírjuk minden olyan néger adatait, akiket a háború végén a brit gyarmatokra vittek. Ha később az amerikaiak kártérítési igénnyel lépnek fel, magyarázta az ezredes, a Négerek könyvéből rögtön kiderül, ki hagyta el New Yorkot. Egy tíz négerből álló csoportot hívtak fel a fedélzetre. Korábban sohasem láttam őket. – Kik ezek? – kérdeztem Waterst. – Rabszolgák és szökött szolgálók – felelte. – De azt hittem, hogy… – Hozzálátunk a vászonvárosi menekültek kimenekítéséhez is, de először a királypárti fehérek tulajdonait vesszük számba. Az ezredes akkor egy rettenetesen dadogó négert kezdett el kérdezgetni, de egy fehér lojalista előrelépett, és kijelentette: – Ő az enyém. – A lojalista, Isaac Allén alezredes állítása szerint ez a néger saját szerződött szolgálója volt, akit magával akart vinni St. Johnba. Az ezredes utasításait követve elkezdtem jegyzetelni. Az első oszlopba: George Black; közvetlenül mellé: Harmincöt, Azután leírtam a tulajdonos vagy a szerződött fél nevét: Isaac Allen alezredes. Az utolsó oszlopba pedig lejegyeztem, milyen körülmények közül szabadult fel az illető, mielőtt elszegődött volna jelenlegi gazdájához: felszabadította Lawrence Hartshorne, az igazolás szerint. Egy lány jelent meg előttem. Vigasztalan tekintetéből és a mögötte álló férfi fenyegető tartásából rögtön láttam, hogy ez az út semmiféle szabadságot nem fog neki hozni. Hana Palmer – jegyeztem le megint az ezredes szavait. Tizenöt, izmos fiatal lány, Ben Palmer Frogs Neckből, igénylő. – Igénylő? – kérdeztem az ezredest, miután a fehér férfi elvitte a lányt.

– Azt jelenti, hogy övé a lány. Meghallgattunk további négereket is. A többiek nem voltak szerződött szolgálók vagy rabszolgák, így hát a kérdések is szigorúbbá váltak. Milyen körülmények között szabadultak fel? Tudják igazolni, hogyan szolgálták a briteket? Fel tudnak mutatni valamiféle igazolást a brit hadsereg tisztjeitől, amely bizonyítja, hogy szolgáltak Őfelsége hadseregében? Amikor az ezredesnek elege lett a négerek nehezen érthető akcentusából, én folytattam a kérdezgetést és a jegyzetelést is. Egy fiatal nő lépett elém, kisbabával a karján. Emlékeztem, hogy már korábban is láttam a Szentföldön. Harriet Simpson – írtam le a nevét az első oszlopba. Tizenkilenc – folytattam, azután következett egy másik oszlop, a testi jellemzők rövid leírásával. – Csak egy-két szóval – kérte Baker. – Írja azt, hogy izmos, fiatal lány. Izmos, fiatal lány – írtam, de már a kifejezéstől is viszolyogtam. Korábban Winston Wakeman tulajdona, Nancy Mum, Virginia. Mivel tudta igazolni, hogy a briteknél szolgált, annyit írtam még hozzá, hogy Birch tábornok igazolása. 32 Amíg Baker azzal volt elfoglalva, hogy megtömje a pipáját, Harriet oda súgta nekem, hogy gyermekét egy brit százados nemzette. Sara, kétéves, egészséges gyermek, Harriet Simpson lánya, brit vonalak mögött született. Megkönnyebbültem, amiért Harrietnek volt igazolása Birch tábornoktól, ezért senki nem tartotta szükségesnek, hogy tovább kérdezgesse, hogyan is szolgálta a briteket. Az egyik férfi nyolcvankilenc éves volt. 32

Birch tábornok: a fekete királypártiak védelmezője. Személyesen irta alá sok fekete királypárti szabadságlevelét. A háború végén New York városában a rend fenntartásáért felelt, és ez idő alatt a Négerek könyvének összeállítását vezette.

– 1694-ben, Virginiában születtem – mondta, és én szorgalmasan jegyzeteltem. Arra a kérdésre pedig, hogyan szolgálta a briteket azt felelte: – Elfordultam a lázadóktól, az éppen elég szolgálat. Rabszolgának születtem, de szabadként halok meg. – Az ezredes belefáradt a sok részletbe, az amerikai felügyelők is kezdték unni, így hát úgy töltöttem ki az üres mezőket, ahogyan helyénvalónak ítéltem. John Cartwright, nyolcvankilenc éves. Öreg és fáradt, egyik szemén hályog. Korábban George Haskins rabszolgája, Virginia. Elmondása szerint három éve szolgál a brit vonalak mögött. Az öregnek nem volt igazolása, amellyel bizonyíthatta volna az elhangzottakat, de senki sem követelte tőle, így hát maradhatott. Minden négert számba vettünk a Spring fedélzetén. – Csak tízen vannak? – kérdeztem Waterst. – A hely nagy részét a fehér királypártiak és tulajdonaik számára kell fenntartanunk – felelte Waters. Az Aurorán tizennégy négert hallgattunk ki. Újra azt láttam, hogy a britek néhány menekültet valóban a szabadság földjére küldenek, de azt is megengedik, hogy a fehér királypártiak magukkal vigyék a rabszolgáikat. Aznap este Chekurával arról beszélgettünk az ágyban, mit tapasztaltam. Chekura nem volt meglepve. – Rabszolgák és szabad négerek Új-Skóciában? – morogta rosszallóan. – Hát ez tényleg az ígéret földje! A következő négy napban további hajókra vittek ki minket az East Riveren. Ötven hajón közel hatszáz férfit, nőt és gyermeket kellett kikérdeznünk. Baker, Waters és én nem tudtuk ellátni az egész munkát, ezért három másik felügyelőbizottságot is felállítottak. Napkeltétől napnyugtáig dolgoztunk, de az idő hamar elrepült. Élvezettel jegyeztem le a neveket a Négerek könyvébe, azzal együtt, hogyan nyerték el a szabadságukat az

emberek, milyen idősek voltak, és hol születtek: Dél-Karolinában, Georgiában, Virginiában, Madagaszkáron, Angolában és Bonnyban. Mindent le akartam írni róluk, de a jegyzetfüzet máris zsúfolt volt, és Baker ezredes siettetett, hogy végezzünk a várakozó emberek hosszú sorával. Az ezredes különösen kényes volt a leírásokra, és csak rövid kifejezéseket akart látni: izmos nő, sebhelyes arc, erős férfi, himlőfoltok, kedves férfi, átlagos férfi, kimerült, félszemű, élveteg nőszemély, javíthatatlanul lusta, kisgyermek, kedves fiú, szép gyermek. Jómagam nem sokat törődtem a leírásokkal, de szerettem látni, ahogyan az emberek szeme követi a kezemet, amint a nevüket leírom, és élveztem, ha felolvastatták velem a jegyzeteimet, amikor végeztem. Izgalommal töltött el a gondolat, hogy ötven évvel később valaki meglelheti az őseit a Négerek könyvében, és egy névre mutatva így szólhat: „Ez az asszony volt a nagyanyám.” Júniusban elküldtek Vászonvárosba, hogy hírül adjam az ott élő négereknek, miszerint a Hudson folyó északi szakaszán újabb tizenhét hajó áll készenlétben, amelyek rájuk várnak. A Free Briton fedélzetén, június tizenharmadikán, harmincnégy embert vettünk lajstromba, akik közül mindenki szerződött szolgáló volt. Az egyik fiatal nő rettegett, hogy azzal a férfival kell útra kelnie, akivel leszerződött, de nem tehettem mást, leírtam, amit Baker ezredes diktált. Sarah Johnson, huszonkét éves, zömök nő, negyedvér. Donald Ross szerződött szolgálója. Korábban Burgess Smith rabszolgája volt Lancaster megyében, de elhagyta a fent nevezett Thomas Johnsonnal, jelenlegi férjével. Ugyanaz a Donald Ross összesen öt szerződött szolgálót hozott magával a hajóra. Amikor elhagytuk a Free Briton fedélzetét, megkérdeztem az ezredest:

– A szerződött, az ugyebár csupán egy másik kifejezés arra, hogy rabszolga? – Nem – válaszolta Baker. – A négerek szabad akaratukból kötnek munkaszerződést, meghatározott időre, pénzért, szállásért és ételért cserébe. Miután annyi szörnyűségen átmentem, hogy szabad lehessek, el sem tudtam képzelni, hogy belemenjek egy ilyen szerződésbe. Július hónapjában újabb ötven hajó hagyta el a New York-i kikötőt, amelyeken összesen nyolcszáz férfi, nő és gyermek utazott. Az egyik hajó fedélzetén, amely St. Johnba tartott, felnéztem a jegyzeteimből, hogy kikérdezzem a következő sorban állót, mire Rosettával és a kislányával találtam szemközt magam. Tudtam róla, hogy végül szakácsnő lett belőle a brit kaszárnyában. Fel akartam ugrani a székből, hogy Rosetta nyakába ugorjak, de féltem, hogy az ezredes vagy valamelyik felügyelő közbelép, ha azt gyanítja, hogy segítem a barátaimat. Gyorsan a szemébe néztem. Alig láthatóan megrázta a fejét, hiszen nem akarta, hogy elkapják. Megköszörültem a torkomat, és munkához láttam. A kezében tartott igazolásra néztem, megkérdeztem a nevét és a korát, majd folytattam a jegyzetelés. – Siessen, Miss Diallo! Ha szabad ember, akkor elég, ha annyit ír, hogy önállóan utazik. Rosette Walcott, huszonegy éves, izmos nő. Önállóan utazik. Elmondásé szerint hét éve dolgozik a brit vonalak mögött. Birch tábornok igazolása. Adrienn Welcott, nyolcéves. Rosette lánya, szép kislány. Innentől kezdve, amikor olyan nő került elém, aki fiatalon került a brit vonalak mögé, és most gyermekkel utazott, eszembe jutott, hogy talán ugyancsak a Szentföldről menekül, és csendben drukkoltam neki. Kihallgattunk olyan négereket is, akik Québecbe, Németországba vagy Angliába tartottak. Először irigyeltem

azokat a négereket, akik Angliába mentek, tudván, hogy onnan indultak hajók Afrikába. De hamar kiderült, hogy minden néger, aki Európába megy, a háborúból hazatérő brit vagy német zsoldos katonák rabszolgája. Némelyik néger rabszolga évek óta szolgálta a tiszteket, másokat a déli ültetvényekről raboltak el és vetettek újra rabszolgaságba a brit katonák a saját céljaikra. Az irigykedésem így azután gyorsan sajnálatba fordult. David, tízéves, kedves fiú, igénylője Kospoth ezredes, aki németországi illetőségű. A fiú az ezredessel utazik, aki Philadelphiában vásárolta. A fiú nem tudja megmondani, korábban hol élt. Az ezredes azt akarta, hogy így jegyezzem le, David azonban röviden elmondta, hogy Kospoth ezredes és a német zsoldosok egy dohányültetvényről rabolták el néhány rabszolgatársával együtt. – Csak a lényeget, Meena! – utasított Baker a választ diktálva.

Chekura végig nagyon türelmes volt. Heti öt shillingért a brit barakkokat söprögette, hordta ki a szemetet egy korhadó mólóra a folyó partjára. Mindennap két órával hajnalhasadta előtt felkeltünk, hogy egymást öleljük és simogassuk és történeteket meséljünk az Amerikában eltöltött huszonhét évünkről. Sohasem fogytunk ki a történetekből. Mindent tudni akartam róla, és én is el akartam mondani neki mindent, ami velem történt. Megnyugvással töltött el a tudat, hogy a férjem ismeri az egész életemet. Úgy gondolom, hogy a gyermekünk 1783. augusztus tizenötödikén fogant. Egyszerűen tudtam, hogy újabb gyermekünk lesz, hiszen a párom egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt belém, amint a testünk egyszerre remegett, rázkódott és ért

a csúcsra. Kora reggel történt. A brit katonáknak volt egy kakasa, amely akkor még csak nem is kukorékolt. – El akarok menni innen, amilyen gyorsan csak lehet – mondtam, a lábamat Chekura teste köré fonva. – Igazi életre vágyom veled, férjem. Chekura két keze közé fogta az arcomat, és a holdakat simogatta az ujjával. – Ami most van, az is igazi. – De hát a britek megígérték, hogy szabadok leszünk ÚjSkóciában – érveltem. – Emlékezz arra a sok rabszolgára és szerződött szolgálóra, akiket beírtál a könyvbe! A britek elrabolták őket a lázadóktól, és a saját rabszolgáikká tették mindet. Lehet, hogy elérünk az ígéret földjére, de az is könnyen lehet, hogy mégsem. Akárhová is kerülünk, az életünk nem lesz könnyebb. De ez sohasem gátolt meg minket. – Miben? – Ebben – suttogta, és a száját az enyémre tapasztotta.

Augusztusra olyan sok hajó futott már ki a kikötőből, hogy Vászonváros kezdett kiürülni. Ez egy örvendetes fejlemény lett volna, ha egyben nem jelentette volna azt is, hogy a rabszolgákra vadászó csapatoknak is egyre könnyebb lett a dolga. Kevesebb volt a búvóhely, kisebb volt a tömeg, amelyben el lehetett bújni, és nem maradt már annyi néger, akik vigyázhattak volna egymásra. A fehérek bandái egyre bátrabban csaptak le a négerekre, akár szökött rabszolgák voltak, akár nem. Ha Chekura és én nem éltünk volna a brit kaszárnyában, mi is nagyobb veszélyben lettünk volna. Mégis rossz érzéssel töltött el az egész. Minél tovább maradtunk itt és segítettünk hozzá másokat a

szabadságukhoz, úgy nőtt az esélye annak, hogy elveszítjük a saját szabadságunkat. Szeptemberben, amikor a heti béremet fizették, megkérdeztem Baker ezredest, hogy elmehetünk-e Chekurával. Baker felnézett a könyveléséből, és így válaszolt: – A férje bármikor elmehet, de magának végig itt kell maradnia. Szükségünk van a szolgálataira, Meena. Így állapodtunk meg. Felfogadtuk magát, de itt kell maradnia, amíg be nem fejezzük a munkát. – Az mikor lesz? – Még az év vége előtt.

Októberben mintegy ötven hajó hagyta el New York kikötőjét. Engem minden különösebb figyelmeztetés vagy magyarázat nélkül egy másik felügyelőcsoporthoz osztottak be. Egy hosszú napot töltöttem velük a La Aigle fedélzetére küldött négerek kikérdezésével. A hajó Annapolis Royalba, Új-Skóciába tartott. Közülük sokan papírral tudták igazolni, hogy a Fekete Úttörők 33 nevű brit harcoló alakulatban szolgálták a brit koronát. Joe Mason, huszonöt éves erős férfi, Fekete Úttörők. Korábban Samuel Ash szolgálója, Edisto, Dél-Karolina. 1780 áprilisában szökött meg tőle. Prince, harmincéves közönséges falábú férfi, a Fekete Úttörők tagja, korábban Mr. Spooner rabszolgája, Philadelphia. 1777ben szökött meg tőle. Csoportosan érkeztek az emberek. Egy egész család együtt; korábban együtt, ugyanannál az ezrednél szolgált katonák vagy 33

Fekete Úttörők (Black Pioneers): 1776-ban alapított harcoló alakulat. Lord Dunmore, majd később Henry Clinton irányította őket. Az alakulat rabszolgatartóktól meg szökött és a britekhez átállt korábbi rabszolgákból állt.

szakácsok és mosónők vagy korábbi rabszolgák, akik ugyanattól a Chales Town-i, edistói vagy norfolki rabszolgatartó uraságtól szöktek meg. Voltak köztük kilencvenéves emberek és újszülött kisbabák is, egészséges katonák és haldoklók is. Volt, aki másokat vitt, és voltak, akiket kézen vezettek. Sarrah, negyvenkét éves közönséges nő, teljesen vak, Fekete Úttörők Korábban Lord Dunmore rabszolgája. 1776-ban szökött meg. – Hogyan veszítetted el a látásod? – kérdeztem suttogva. – Lúgot kevertem a szappannak, aztán egy robbanás kivitte – válaszolta. – Egy férfi adta volna éppen a vörös kabátját, és mondta, hogy bánjak vele óvatosan. Pillanat alatt megölte, szóval szerencsés voltam. – Biztosan borzasztóan fájt – sajnálkoztam. – Volt már rosszabb is – felelte. – Mondd csak, te néger nő vagy? – Afrikai. – Leírsz mindent? – Ez a dolgom. –Adj hálát az Úrnak lányom! Mindig is meg akartam tanulni olvasni, most már örülök, ha énekelni megtanulok. – Lord Dunmore volt a gazdád? – kérdeztem. – Igen, asszonyom. – Ugyanaz a Lord Dunmore, aki a kiáltványt adta ki? Az első, aki azt mondta, hogy szabadok leszünk, ha harcba szállunk a britek oldalán? – Ugyanaz a Lord Dunmore – felelte. – Virginia kormányzójának jár saját rabszolga. – Most már szabad vagy, Sarrah, és elmész Annapolis Royalba. – Ugyan fogalmam sincs, hogy az hol van, de nagyon jól hangzik.

– Északon, a part mentén, Új-Skóciában, két hét hajóútra. – Nagyon okosan beszélsz – mondta Sarrah –, és lefogadom, hogy csinos is vagy ám. Hozzáhajoltam, hogy elmondjak neki valamit, amit senki másnak nem mondtam még el, a férjemet kivéve. De előbb meggyőződtem, hogy senki nem hall minket. – Gyermeket várok. – A kisded nagy csoda, főleg mostanában – bólogatott Sarrah. – Embered veled van? – Igen. – Adj hálát az Urnák! Velünk utazol, virágszálam? – Nem ezen a hajón, de remélem, hogy hamarosan megyek én is. – Utazz jól, leányom, és vigyázz a szemedre!

Egy hideg októberi reggel, miután szeretkeztünk, és egymás mellett feküdtünk, ujjainkat összefonva, Chekura elmondta, hogyan veszítette el az ujjait. – A délvidéki vízi világban vezettem a briteket. Minden ültetvényt kifosztottak, amelyre csak rábukkantak. Lelőtték a lázadókat, ellopták a késeket, a csirkéket, a disznókat és az ezüstöt. Hadizsákmányként néhány rabszolgát is magukkal vittek, a többieket pedig felfogadták olyan segítőnek, mint amilyen én is voltam. Megígérték, hogy mindenkit, aki segít nekik, felszabadítanak. De amikor eljött az idő, és ki kellett üríteni Charles Townt, a britek csak a négerek egy részét vitték magukkal, megígérték, hogy a többieket is elviszik, de szokásuk szerint hazudtak. Tudtam azonban, hogy ki kell jutnom, mert egy Beaufort megyei férfi csak az alkalmat várta, hogy rám tegye a kezét, amiért megpróbáltam megszökni a britekkel. A brit

katonák mar elkezdték felemelni a hajóhidat. Egy társammal a vízbe ugrottunk ruhástul, mindenestől. Csak egypár lábnyira voltunk a hajótól. Megpróbáltunk felmászni a létrára, de a fedélzeten lévők azzal fenyegetőztek, hogy lelőnek, ha nem engedjük el a létrát. Nem hittem nekik. Már hónapok óta szolgáltam őket. Egyre csak másztunk fel a létrán, habár két tengerész meglengette a kardját a fedélzeten. „Ereszszétek el!”, kiáltották, de csak mentünk tovább. Végül tényleg nem tüzeltek ránk. De amikor a barátom a korlátra tette a kezét, az egyik katona lecsapta az ujjait. A társam felkiáltott, és a vízbe zuhant, de még a vízben is üvöltött miközben fel-felbukkant. Nekem addigra mindkét kezem a korláton volt. Az egyik katona rácsapott, és le is vágta két ujjam hegyét. De a jó kezemmel tovább kapaszkodtam. Inkább meghaltam volna a vízben, mint hogy visszamenjek a régi gazdámhoz. – Elkaptam egy másik tengerész pillantását. Láttam már azt az embert korábban. Kereskedtem vele a délvidéken. Láttam, hogy ő is felismert és az arckifejezése megváltozott. Felhúzott a fedélzetre, adott egy ruhát a vérző kezemre és maga mögé tolt. Egész úton lázas voltam, de végig csak rád gondoltam. Amikor New Yorkba értünk, Brooklyn Heights mellett elengedtek. Addig maradtam ott, amíg híreket nem kaptam Vászonvárosról. Rögtön indultam is, hogy megkeresselek. Azóta hiányzott Chekura, amióta Amerikába értem, és nem akartam még egy napot nélküle tölteni. Habár reggeltől estig dolgoztunk, a kora reggeli órák csak a mieink voltak, és senki másé. És mi ilyenkor csak szerettük egymást és beszélgettünk. – Hadd beszéljek ahhoz a kicsihez odabent! – kérte a köldökömhöz hajolva. – Eredj onnan! – próbáltam nevetve elhessegetni. – Nem, hadd mondjak valamit! Mondanivalóm van a számára.

Rámosolyogtam a páromra és eszembe jutottak azok a történetek, amelyeket a szüleim meséltek, hogy az apám hogyan tette ugyanezt velem, amikor én voltam az anyám hasában. – Maradj az anyukáddal, kislány! – suttogta Chekura a köldökömbe. – Szóval azt gondolod, hogy kislány lesz? – Hát persze, hogy kislány. Apukád nem jó ember, maradj inkább az anyukáddal! – Apukád nagyon is jó ember. Nagyon is jó. – Apukád egy örök vándor – mondta Chekura. –Mindannyian örök vándorok vagyunk. Mindahányan – feleltem. Másnap a kaszárnyában azzal a hírrel fogadtak, hogy Waters százados és Baker ezredes elhajózott Angliába. Semmi búcsú vagy köszönet, semmi üzenet, ki fog mostantól fizetni. S egy szó sem esett arról, vajon mikor tudnám én is elhagyni New Yorkot. Próbáltam beszélni a helyettes szállásmesterrel, aki ideges és türelmetlen volt. – Nem kívánjuk a továbbiakban igénybe venni a szolgálatait – közölte. – Szükségünk van a barakkokban elfoglalt szobájára is. Ki kell költöznie. Vissza kell térnie Vászonvárosba. – És a hajóm? Melyik hajóra szállhatok fel a férjemmel? – kérdeztem. Kotorászott az asztalán, majd valamit odalökött elém, anélkül hogy felnézett volna. – Fogja! – mordult rám, és elhagyta a szobátA jegyünkön az állt: „Joseph, beszállás november hetedikén, Annapolis Royal félé.”

Chekurával egy kétszáz fős tömegben álltunk a Murray-mólón. Összebújva álltunk a fagyos esőben, remélve, hogy Annapolis Royalban kellemesebb lesz a tél, mint Manhattanben, ahol csípős hideg volt és esett a hó. Nehéz kabátom alatt őriztem az igazolást, amelyet akkor adtak ki, amikor elkezdtem a Négerek könyvén dolgozni. Egy kis négyszögletes papíron folyékony kézírással a következő sorok álltak: 1783. április 21., New York. Ez a dokumentum igazolja, hogy tulajdonosa, Meena Dee, mandingo születésű, néger nő a britek segítségéért folyamodott, a Lord Dunmore, Virginia kormányzója és Sir Henry Clinton főparancsnok által kiadott kiáltványra hivatkozva. A fent nevezett néger személy ezúton megkapja Őexcellenciája Sir Guy Carleton engedélyét arra, hogy elutazzon Új-Skóciába, vagy amerre szándékozik. Birch dandártábornok parancsára. Kaptam rákos pitét, kemény sajtot, két vekni kenyeret, hat friss almát és négy palacksört, amelyet Sam Fraunces csomagolt be újságpapírba és ajándékozott nekem. Eljött a mólóra, hogy elbúcsúzzon tőlünk. Addigra minden barátom elment – egy részük St. Johnba, más részük Annapolis Royalba, megint mások Québecbe. Senkit nem ismertem azok közül, akikkel a kikötő mólóján együtt várakoztunk. Sam Fraunces megrázta Chekura kezét, engem pedig megölelt. Nem tudtam, hogyan köszönhetném meg mindazt, amit értem tett. Miután Chekurát és engem eltávolítottak a brit kaszárnyából, Sam megengedte, hogy a fogadójában lakjunk. Vászonváros túl veszélyessé vált, mondta nekem, mert a fehérek minden éjjel megjelentek a területen. Az a hír járta, hogy George Washington még november vége előtt belovagolhat a városba.

Amikor Chekurával már indultunk volna, Sam hozzám hajolt és a fülembe súgta, hogy George Washington állást ígért neki a háború utáni időkre. Samet nevezné ki a tábornok rezidenciájának főszakácsává, Mount Vernonban, Virginiában. – Amikor a toryk felhúzzák az utolsó horgonyt is, az amerikaiak bebizonyítják, hogy ők a jobb emberek. Sohasem adtad meg nekik a bizalmat, amely őket illeti. – Én a britekkel próbálok szerencsét – válaszoltam. Sam megragadta a kezemet. – Írj nekem Washington tábornok címére, Mount Vernonba! Kieveztünk a hajóhoz az esőben, majd mikor odaértünk, felsorakoztattak minket a Joseph fedélzetén és a fedélközbe küldtek, hogy ott várjunk, amíg sorra nem kerülünk a kihallgatásra. Két napig rakodták a hajóba a sózott marhahúst, szárított borsót, szalonnát, bort és ivóvizet. Nagy sokára a britek elkezdték a Négerek könyvéhez a kikérdezésünket. Egyiküket sem ismertem. Két amerikai tiszt minden lépésünket figyelte. Chekurát hamarabb szólították, mint engem. Chekura, negyvenegy éves, vékony, kistermetű férfi. Állítása szerint Charles Townban szolgált a briteknek. 1779-ben hagyta el gazdáját, a beauforti Mr. Smitht. Rendelkezik Birch tábornok igazolásával. Úgy tűnt számomra, minél kevesebbet mondok nekik, annál jobb. Sőt az egyszerűség kedvéért a nevem angolosított változatát nekik. Meena Dee, harmincnyolc éves, guineai születésű. 1777 óta a brit vonalak mögött. Korábban a Charles Town-i Mr. Lindo tulajdona volt. Rendelkezik Birch tábornok igazolásával. Néhány macskakaparásszerű tollvonással hivatalosan is szabadok lettünk. Chekura és én a fedélközbe mentünk, az utoljára kihallgatott négerekkel együtt. De amikor már éppen húzták volna föl a horgonyt, egy éles, átható hang kiáltott fel:

– Meena Dee! Kérem, hogy jöjjön vissza! A brit és amerikai tisztek összesúgtak. Az amerikaiak elővettek egy darab papírt, és a helyettes szállásmesternek mutogattak rajta valamit. Végül a helyettes szállásmester megszólalt. – Meena Dee, valaki vádat emelt ön ellen, így most nem hagyhatja el New Yorkot. Ezekkel a férfiakkal kell mennie. – De én… – További kérdésnek nincs helye. – De hát rendelkezem Birch tábornok igazolásával. Évekig szolgáltam a briteket. Április óta a Négerek könyvén dolgoztam Baker ezredes felügyelete alatt. – Majd válaszolhat a bíróságon az igénylője által felhozott vádakra. – Miféle igénylő? – Uraim, kérem, távolítsák el ezt a nőt a hajóról! Chekura megfogta a kezem. – A férje vagyok, vele megyek. A helyettes szállásmester elkomorodott. – Ide figyelj, fiam! Ha leszállsz a hajóról, azt garantálhatom, hogy másikra már nem fogsz felszállni. Ha ez a hölgy tisztázza magát a vádak alól, akkor felszállhat egy másik hajóra. De ha te most leszállsz, akkor New Yorkban maradsz. Személyesen fogok gondoskodni róla. Nekem erre nincs időm. – Maradj a hajón, Chekura! – könyörögtem. – Visszatérek. – Nem hagyhatlak magadra, feleségem. – Utazz el ezzel a hajóval! Ez az egyetlen lehetőség. Megtaláljuk egymást Új-Skóciában. Mondd meg mindenkinek, hogy keressenek engem! Én is ezt fogom tenni. Chekura megölelt. Megszorítottam a kezét. Ujjai lassan kicsúsztak a kezemből, amint lekísértek a fedélzetről, le a létrán,

be egy csónakba, majd visszaeveztek velem a Murray mólóra. Egész idő alatt le sem vettem a szemem a Josephről. Tudtam, hogy csak Solomon Lindo lehet, aki megvádolt. Közreműködött abban, hogy elválasszanak a fiamtól húsz évvel korábban, és most sikerült neki elszakítania a férjemtől is. Nem szívesen éreztem gyűlöletet a szívemben, így hát próbáltam nem Lindóra, hanem Chekura ölelésére gondolni. Börtönben töltöttem az éjszakát, elvették a táskámat, amelyben volt némi száraz ruha és az összes megtakarított pénzem. Még csak néhány shillingem sem maradt, hogy lefizethessem a néger börtönőrt. Odasúgtam neki könyörögve, hogy menjen és mondja el Sam Frauncesnek, mi történt velem. Megígértem, hogy ha ezt megteszi értem, Sam így vagy úgy megjutalmazza. Az őr rám mosolygott. – Mindenképpen megtettem volna – felelte. – Tudom, ki maga. – Ismer engem? – kérdeztem. – Tanította a lányomat a St. Paul-kápolnában, és most már szépen olvas. Azóta engem is megtanított egy kicsit olvasni.

Másnap reggel Sam Fraunces eljött meglátogatni. Más alkalommal mindig hihetetlenül bizakodó volt, de most még csak nem is mosolygott. –Bíztam a britekben – panaszoltam. – Azt mondták, megvédenek, és én hittem nekik. Sam megfogta a kezemet. Azt mondta, hogy azok az ültetvényesek, akik bizonyítékkal tudtak szolgálni, vissza kaphatták a szökött rabszolgáikat. – Azt nem tudom megígérni, hogy kihozlak innen, de mindég megpróbálok – ígérte. – Van azonban egy rossz hírem. – Mi az?

– Most hallottam, hogy Solomon Lindo a városban van. A tenyerembe temettem az arcomat. – Végem van. – Ne add fel! – vigasztalt Sam. – Meglátjuk, mit tudok meg. Az őr kikísérte Samet a cellámból. Megsimogattam a hasamat és a gyermekkoromban hallott dalokat suttogtam, hogy megnyugtassam a méhemben növekvő magzatot. Nem akartam félni. Nem akartam, hogy a kisbabám félelmet tanuljon tőlem. Próbáltam elképzelni a kisbabám száját, amint először felsír, hogy leküzdjem a kínzó gyötrelmeket. Miután két napot börtönben töltöttem, vasra verve és hátrakötött kézzel elvittek a Fraunces Tavernába, amelynek éttermét bíróság tárgyalóteremmé alakították át. A börtönőrrel és a békebíróval együtt vártam a tárgyalás megkezdésére. Ez utóbbi még megnevezni sem volt hajlandó azt a férfit, aki vádat emelt ellenem. Az ajtó hirtelen kinyílt, és a terembe belépett Robinson Appleby. Tárva maradt a szám. Nem láttam Applebyt, amióta huszonegy éve elhagytam St. Helena-szigetet. Mostanra már megkopaszodott pocakot eresztett, de csak még önteltebb lett az évek alatt. Széles mosoly terült el az arcán. – Meena, milyen kellemes meglepetés! – üdvözölt. – Hogy merészeli?! – Gondold meg, hogyan beszélsz a tulajdonosoddal! – Maga nem tulajdonosa itt semminek, csak a saját lelkiismeretének! – vágtam vissza.

– Egész nagy hírnévre tettél szert New Yorkban – folytatta Appleby. – Könnyen nyomodra akadtam. Appleby azt hazudta a békebírónak, hogy még mindig a jogos tulajdonosom. Állítása szerint csupán bérbe adott engem Solomon Lindónak, aki elrejtett, én pedig megszöktem. Így hát, mondta Appleby, valójában sohasem lettem szabad, törvénytelenül tartózkodtam New Yorkban, és még mindig a tulajdonát képeztem. Kihajtogatott egy gyűrött papírdarabot. – Ez a papír azt igazolja, uram, hogy 1757-ben vásároltam ezt a nőt Mr. William Kingtől Charles Townban. – Mit felel erre? – kérdezte tőlem a békebíró. – Ez az utolsó megjegyzés igaz – feleltem. – De 1762-ben eladott engem Mr. Solomon Lindónak. – Azután nem volt más választásom, hazugsággal folytattam. – Mr. Lindo pedig felszabadított engem 1775-ben. – Hol vannak a papírjai? – kérdezte a békebíró. – Mindet elveszítettem – válaszoltam. – Ez a nő azt állítja, hogy voltak papírjai, de elveszítette őket – mondta Appleby. – Én dokumentumokkal tudom alátámasztani az állításaimat. – Van bármi más, amit fel tud hozni a saját védelmére? – kérdezte a békebíró. – Ez a férfi hazudik. Akkor Sam Fraunces surrant be a terembe. – Mr. Fraunces – kérdezte a bíró –, van valami híre, amelylyel hozzá tud járulni az igazságszolgáltatás munkájához? – Nos, tudja rólam, hogy tisztességes üzletember vagyok. – Az ön hírneve feddhetetlen – felelte a bíró.

Akkor egy kis szünetet szeretnék kérni. Két órára volna szükségem. Éppen ennek a hölgynek a nevében járok el, és bizonyítékot próbálok szerezni. A bíró felsóhajtott. – Van még három ügyem mára – mondta. – Meghallgatom őket azután viszont, ha nem hozakodik elő újabb bizonyítékkal, nem tudok mit tenni, lezárom az ügyet. Továbbra is bilincsbe verve, felügyelet alatt ültem, amíg Appleby kiment megebédelni. A terem végében hallottam, hogy két másik néger ellen folyt per, akiket hozzám hasonlóan a kikötőben szedtek le a hajóról. Mindkettőjüket – egy férfit és egy nőt – átadták azoknak, akik azt állították, hogy az ő tulajdonaik. Megvetettem az amerikaiakat, amiért elvitték ezeket a négereket, de sokkal jobban lenéztem a briteket. Minden elképzelhető módon kihasználtak minket a saját háborújukban. Mi voltunk a szakácsaik, örömlányaik, szülésznőik, katonáik, nekik adtuk az ételünket, az ágyunkat, a vérünket és az életünket. És amikor a rabszolgatartók megjelentek, és elmondták a maguk történetét és bemutattak valami papírokat, a britek hátat fordítottak nekünk és hagyták, hogy megszerezzenek minket, mint egy vagyontárgyat. Az életünk vagy az elszenvedett megaláztatásaink semmit sem jelentettek nekik. Appleby két erős emberével várakozott. Attól tartottam, hogy el akarnak vinni. Végül Sam Fraunces lépett be a terembe. – Mr. Fraunces – szólt a bíró –, sikerült bizonyítékot szerezni? – Igen. – Akkor kérem, mutassa be! – Igen. Meg is teszem. Sam kinyitotta az ajtót, és Solomon Lindo lépett be a terembe. Solomon Lindo? Samnek bizonyára elment az esze. Vagy elárult volna? Vajon meg akarta pecsételni a sorsomat? Talán Lindo pénzt ajánlott neki, és mivel kemény idők jártak, Samnek nem

volt más választása, elfogadta. Ám ez nem tűnt valószínűnek. Applebyvel ellentétben, aki összeszorított szájjal, mereven bámult, Lindo csoszogva járkált és lehorgasztotta a fejét. Nem nézett rám. – Kérem, azonosítsa magát! – mondta a bíró. – Solomon Lindo vagyok. – Lakhelye? – Charles Town. – Üzleti tevékenysége? – Kereskedelem. – Van ingatlana? – Igen, van ingatlanom – felelte Lindo. – Van egy házam Charles Townban és egy indigóültetvényem az Edisto-szigeten. Az indigó ellenőrzésnek valószínűleg befellegzett az évek során. Bizonyára csak teljes kétségbeesésében vezeti még mindig az ültetvényt. Nem tudtam elképzelni, miként élhetnék tovább, ha nekem kellene felügyelnem az indigó termelést vagy a könyvelést. – Azért jött New Yorkba, hogy visszaszerezze ezt a nőt? – Az indigókereskedelemről szerettem volna tárgyalni New York kormányzójával, de tudtam, hogy ő is itt lesz. – Mi az ön szerepe ebben az ügyben? – kérdezte a bíró. – Ez a férfi – biccentett Lindo Appleby irányába – eladta nekem Meena Deet 1762-ben. Itt vannak a vásárlást igazoló papírok. Nem Mr. Appleby tulajdona ez a nő – válaszolta Lindo – hanem az enyém. – Mr. Appleby már megmutatta a papírjait. Van magának ennél frissebb dokumentuma? – kérdezte a bíró.

– Igen. Akarja, hogy megmutassam? – Mr. Lindo! Ez egy nagyon hosszú nap volt, elegendő, ha csak felolvassa. – Jobban örülnék, ha… – Csak olvassa fel, kérem, Mr. Lindo! Lindo megköszörülte a torkát, és kivette a papírt a zsebéből. Óvatosan széthajtogatta, kisimította a gyűrődéseket, újra megköszönj te a torkát, és elkezdett olvasni. – „Eladási szerződés, amely Robinson Appleby, St. Helenaszigeti lakos és Solomon Lindo Charles Town-i lakos között köttetett, 1762. február elsején. A szerződés tárgya, Meena, guineai nő.” Ennyi elegendő.? – Kérem, folytassa! – utasította a bíró. – „Solomon Lindo beleegyezik, hogy megvásárolja a nevezett nőt, Meenát hatvan font sterlingért, és…” – Lindo abbahagyta az olvasást. Észrevettem, hogy remeg a papír a kezében. – Nem ülhetünk itt egész nap, Mr. Lindo. Kérem, folytassa! Lindo tovább olvasott. – „És hogy megszervezi, Mamadu, Meena fiának az eladását. A nevezett fiú eladását Georgia államban, Savannah-ban kell végrehajtani, Robinson Applebynek megfelelő feltételek mellett. Az ügyletből származó nyereség háromnegyed része Mr. Applebyt illeti egynegyede pedig Mr. Lindót.” A haszon háromnegyed része az egyiké, egynegyed része a másiké lett. Nem akartam gyűlölettel mérgezni a szívemet, mert egy új lény növekedett bennem. A kisbaba miatt olyan nyugodt akartam maradni, mint egy bayói asszony, aki éppen a fején egyensúlyozza a terhét. A hasamra tettem a tenyeremet és vártam, hogy befejezzék a beszédet ezek a férfiak. – A szerződést aláírták és végrehajtották? – kérdezte a bíró. – Igen.

– És még önök nevezik magukat úriembernek? Appleby nem szólt semmit, de Lindo szólásra emelte a kezét. – Uram, nem vagyok büszke azokra, amiket tettem, de szeretném tisztázni az ügyet. Mr. Applebynek határozott szándéka volt, hogy a kisbabát és az édesanyját különböző tulajdonosoknak adja el. Rögeszméjévé vált, hogy megbüntesse ezt a nőt, mert úgy érezte, hogy semmibe vette a tekintélyét. Nem tudtam meggyőzni, hogy engedje nekem megvásárolni mind a két rabszolgát. Egy nagyobb összeggel ugyanakkor… amely sokkal tetemesebb volt, mint a megszokott öszszeg… végül meggyőztem, hogy adja el nekem Meenát. De még ebbe is csak úgy egyezett bele, ha megszervezem a nő gyermekének eladását. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy egy tiszteletre méltó úriember kezébe kerüljön a gyermek, és ami Meenát illeti, való igaz, hogy meg akartam vásárolni, és szerettem volna kiaknázni a munkaerejét, de azt is éreztem, hogy jobb sora lesz mellettem, mint egy rizsültetvényen Georgiában. A békebíró megrázta a fejét. – Mr. Appleby, kíván válaszolni? Semmi mondanivalóm nincs ennek a zsidónak – válaszolta Appleby megvetően. – Hadd nézzem meg a szerződést! –kérte a békebíró. Átvette a papírt, kisimította a gyűrődéseket, gondosan átnézte, majd visszaadta Lindónak, és Applebyhez fordult. – Mr. Appleby, ön szándékosan rossz színben tünteti fel az embereket. Egy napot kap, hogy elhagyja New Yorkot. Ha holnap délben még mindig a városban lesz, letartóztatom. Ha nem hagyja el harminc másodpercen belül ezt a szobát, letartóztatom hamis tanúzásért. Most pedig tűnjön el innen! Appleby kisietett az ajtón, anélkül hogy Lindót vagy engem akár csak egy pillantásra is méltatott volna. – Mr. Lindo, elviheti a tulajdonát – mondta bíró.

– A hölgy szabadon távozhat – jelentette ki Lindo. – Azért jött el egészen idáig, hogy felszabadítsa a rabszolgáját? – Inkább arról van szó, hogy rendezni akarok egy régi ügyet – felelte Lindo. – Engedjék szabadon ezt a nőt! – utasította a bíró a börtönőröket. – Hagyják elmenni! A mosolygó őr, akinek a lányát valaha tanítottam, levette rólam a bilincseket. Megérintette a vállamat, majd elhagyta a termet a bíró és a törvényszéki írnok mögött. Lindo rám nézett, arcán a tisztelet és a szégyen vegyes érzelmei tükröződtek. – Meena – kezdte. – Válthatnánk néhány szót? Nem akartam Lindo bánatos siránkozását hallgatni vagy köszönetét mondani neki, mert visszaadta azt, ami mindig is az enyém volt. Megértettem, hogy Lindo valamivel jobb ember, mint Robinson Appleby, de ugyanúgy elrontotta az a világ, amelyben élt, és amelyből túlságosan is nagy hasznot húzott. Nem akartam gyűlölni, de nem tudtam megbocsátani sem. Hirtelen új félelem tört rám, és kiömlő lávaként borította el a gondolataimat. Mi van, ha a testemben növekvő baba meghallotta ezeknek a férfiaknak a gonoszságát és az üzelmeiket? – Meena – kezdte újra Lindo –, beszélhetnénk… – Nem – feleltem. – Nem bírok. – Megragadtam Sam Fraunces karját, és kirohantam a teremből.

Több hajó nem hagyta el New York városát egészen addig a napig, amikor is a brit fennhatóságot véglegesen fel nem számolták. 1783. november harmincadikán kieveztünk a George III. névre keresztelt hajóhoz, ahol kihallgattak és felvették az adataimat a Négerek könyvébe. Olyan emberek faggattak, akik

nem ismertek. Végül elhagyhattam a Tizenhárom Gyarmat területét. Tudtam jól, hogy Egyesült Államoknak hívják immár ezt az országot, de nem voltam hajlandó ezen a néven nevezni. Semmiféle egység nem él egy olyan nemzetben, amely azt állítja, hogy minden ember egyenlőnek született, de láncon tartja a társaimat. Minden holmim a börtönben maradt, és a férjem sem fog várni rám Port Rosewayben. Annapolis Royal volt az egyetlen reményem, mert ez volt Chekura hajójának úti célja, de oda nem mentek hajók, és nekem nem volt választásom. Megvolt azonban a lábam, amely még mindig erőtől duzzadt, és a kezem, amellyel továbbra is tudtam bábáskodni, és a hasamban már növekedett egy új élet. Elgondolkodtam, vajon ki fogja a gyermekemet világra segíteni, amikor az a nap felragyog Új-Skóciában. Reméltem, hogy Chekura lesz az.

Eltűnt utoljára kifújt lélegzetemmel együtt (Birchtown, 1783)

AMINT HAJÓNK BEFUTOTT a kilenc mérföld hosszú öböl végébe, éreztem a hópelyheket az arcomon, és ahogy kiült a zúzmara a szám szélére. Láttam, hogy a partot gránitsziklák borítják. Mamutfenyőket, sűrű erdőket és több száz járókelőt láttam ebben a vadonatúj városban. Azt mondták, hogy Port Rosewayben kötünk ki, de a táblán a Shelburne név szerepelt. Kétszeresen is megfizettem az árát annak, hogy az utolsó, király-pártiakat szállító hajóval tudtam csak elutazni New Yorkból: a férjem már jóval előttem elutazott, és az összes szabad néger is, akiknek megengedték, hogy elhagyják New Yorkot a britekkel együtt. Hat másik néger szállt partra a hajóról, de mindannyian rabszolgák vagy szerződött szolgálók voltak, és a gazdájuk azonnal el is vezette őket. Ez lett volna hát az ígéret földje? Elhagytam a mólót és elindultam szétnézni a városban, miközben mindenfelé Chekurát kerestem. Talán időközben megtudta, hogy hová indult az utolsó hajó New Yorkból. Talán eljött értem ide, hogy megsimogassa gömbölyödő hasamat és üdvözölje a közös gyermekünket. De nem láttam egyetlen ismerős arcot sem. Többnyire csak fehéreket láttam, akik úgy mentek el mellettem, mintha ott sem lettem volna. Egy hosszú kabátot viselő, kalapos nő közeledett felém a Water Streeten. – Ez Port Roseway? – kérdeztem. A nő úgy elment mellettem, hogy még csak le sem lassított és rám se nézett.

Új-Skóciában hidegebb volt, mint Charles Townban, még hidegebb, mim New Yorkban. Akkor azonban eltemettem Chekura körül keringő gondolataimat, és elindultam, hogy találjak egy helyet, ahol alhatok, és szerezzek némi élelmet, hogy életben tartsam ezt a kis embert, aki a hasamban növekedett. A kereskedők kávéházába betérve szállás és munka után érdeklődtem. Egy nagy, erős férfi a karomnál fogva megragadott, és kiráncigált a helyről. – Nem szolgálunk ki niggereket! – kiabálta. – Nem is azt kértem, hogy szolgáljanak ki – mondtam. – Csak szeretnék… – Hordd el magad! – förmedt rám. – A magadfajtáknak Birchtownban a helye! Kilépve az utcára, megálltam a Water Streeten, elnéztem jobbra is és balra is, azon tűnődve, vajon ki tudna nekem segíteni. Amikor megérkeztem St. Helenára, Charles Townba vagy akár New Yorkba, nem az volt az első gondolatom, hol fogok aludni, vagy mit fogok enni. Ezen a helyen nem volt semmim és nem ismertem senkit, aki segíthetett volna. De tudtam, hogy a szabadságot választottam, annak minden bizonytalanságával együtt, és a világon semmi sem tudott volna arra késztetni, hogy visszaforduljak. Valami, ami olyan nehéz lehetett, mint egy cserebogár, eltalált a tarkómon, de decemberi havat sodort a szél, így hát túl hideg volt rovaroknak. Megfordultam – erre újra nekem csapódott valami, ezúttal az arcomnak, kétszer is. Az arcomhoz kaptam, és megfogtam azt a valamit. Azután nevetést hallottam. Két fehér férfi, akik a britek vörös egyenruhájának rongyos maradékát viselték, egy üveget adogatott egymásnak. Amikor rájuk néztem, abbahagyták a mogyoródobálást, de egyik a másik után felém köpött.

Két házzal arrébb elhaladtam egy cégér alatt, amelyre a Shelburne-i Hírmondó volt írva, és beléptem az ajtón. Egy alacsony, fehér férfi betűformákat rakott éppen sorba egy fémrúdon. – Reggelt! – morogta, egy pillanatra sem véve le szemét a munkájáról. – Jó reggelt magának is! – feleltem. Azonnal felnézett, és kedvesen rám mosolygott. – Mintha egy sokkal melegebb helyről származó ember akcentusát hallottam volna. Erről azt gondoltam, hogy a világon senkinek nincs ilyen akcentusa, mert senki nem élt ugyanazokban a városokban, falvakban, két különböző földrészen. Szerettem az akcentusomat, akármilyen is volt, és meg akartam tartani. – Ez a város itt Port Roseway? – Shelburne – felelte. – Épp most szállt le a hajóról? Úgy tűnt, nem bánja, hogy fekete vagyok, és számára teljesen idegen. – Igen – feleltem. – De azt hittem, hogy Port Rosewayben fogunk kikötni. – Így is történt. Nemrég vette föl a város a Shelburne nevet – Azok a betűk – mutattam fejemmel a munkája felé biccentve –, mind fejjel lefelé vannak. Mintha egy gyermek próbálta volna leírni őket, csak nem sikerült neki. – Jó szeme van. Azok a betűk szándékosan készültek így, viszont amikor a gép végez, a nyomtatvány helyesen fog kinézni, a hibákat leszámítva. – Én kiszúrom a hibákat. Van esetleg szüksége segítségre? – kérdeztem. – Mindenféle segítségre szükségem volna, de nem tudok fizetni semmit. Hol a csodában tanult meg olvasni?

– Ez egy hosszú történet. – Van időm – mondta. – Vannak emberek, akik barátságtalanul fogadják itt Shelburne-ben, de én hiszek abban, hogy az emberekkel érdemeik szerint kell bánni. Megkínálhatom egy kis teával? Egy hideg széllökés becsapta az ajtót. – Köszönöm, de nem maradhatok sokáig. Szállást keresek, és még munkát is kell találnom. Theo McArdle-nek hívták a férfit, és nagyon hálásan ittam az édes teáját. Felajánlotta, hogy visszajöhetek átnézni az első nyomatokat, amelyek a nyomdagépéből kijönnek. Cserébe pedig teával, keksszel, ingyen újsággal tud szolgálni és megoszt mindenféle információt, amit csak tud. És egy hasznos tippet kaptam már az első tea mellé, mielőtt bármi munkát is végeztem volna neki. A szabad négerek többsége Birchtownban élt, három mérföldnyire innen az öböl partján, de a földhivatalban még többet is tudnak mondani. Megköszöntem Theo McArdle-nek a teát, és megígértem, hogy visszajövök. A földhivatalban csak egy öreg négert találtam, aki egy széken ült, egy tábla mellett, amelyen az állt: teaszüneten vagyok. Az arcát himlőfoltok pettyezték és pápaszemet hordott, ami azonban csak egy üres keret volt, nem volt benne üveg. Az egyik szemén hályog volt, de a másik tiszta. Ráncos, vastag és háromszor akkora tenyerében, mint az enyém, egy görcsös nyírfavesszőből készült fehér pálcát tartott. Finoman megütögette a lábamat a vesszővel. – Nem akar köszönni egy beteg öregembernek? – kérdezte. – Maga nem olyan öreg – mondtam neki. Szája mosolyra görbült. – Hát ez nagyon keresztényi. Mondjon még egypár ilyet, hogy ez a béna és vak ember újra hallhassa a hangját!

– Ez az a hely, ahol földet osztanak? – kérdeztem. – Az attól függ. – Mitől? Hozzám hajolt, tenyeremet száraz, repedezett bőrű kezébe vette. Ez volt a legszélesebb tenyér, amelyet valaha láttam. – Nagyon sok mindentől – felelte. – New Yorkból érkezett? – kérdezte. – Igen. – Afrikai hitű? – Hát, sok mindent elhitettek már velem – válaszoltam mosolyogva. A férfi felnevetett. – Szeretem, ha egy nőnek van humorérzéke. – Van egy kis ember, akiről gondoskodnom kell, szóval én is jobb kedvemben leszek, ha találok egy meleg helyet, ahol elalhatok – feleltem. – Nem hallottam senkit bejönni magával. – Mert bennem növekszik ez a kis ember. – Halleluja, testvér! – kiáltott fel. – Ne fecséreld el itt a délelőttödet! Nincs vesztegetni való időd. A férfi, akivel találkozni akartál, nincs itt, de akkor sem segítene, ha itt volna. De szerencséd van, testvér, mert Moses Wilkínson vagyok – Van, aki csak a prédikátornak hív, de többnyire csak Moses Papának neveznek – Na és a lelked üdve? Nem akarsz megtérni? – Az attól függ – mondtam. – Mitől? – kérdezte széles mosollyal az arcán. –Tudja, hol kaphatnék szállást? – Persze, hogy tudom. A legjobb emberhez jöttéi. – Akkor oda szívesen megtérnék, Moses Papa.

Addig beszélgettem a prédikátorral, mígnem egy erős fiatalember lépett be a helyiségbe, és így szólt: – Visszajöttem, Moses Papa. – Azzal könnyedén felemelte, mint egy kisbabát. – Hozd a székemet! – szólt utánam Moses Papa. Felvettem a székét, majd követtem a két férfit az utcára. A fiatalember egy kétkerekű kocsiba ültette Moses Papát. – Velünk jöhetsz, de akkor gyalogolnod kell – mondta Moses Papa. A fiatalember befogta magát a kocsiba, és elkezdte húzni az öreget. A prédikátor mellett mentem, miközben az úton zötykölődött. – Birchtownba megyünk? – kérdeztem. – Három mérföldnyire van, a kikötő túlsó végében, amerre a madár se jár. Útközben elmesélte, hogy a rabszolgák és a fehérekhez szegődött szolgálók a városban laknak fehér, királypárti gazdáikkal. Ám ha történetesen színes bőrű az ember, és egyedül jött, akkor Birchtownban volt a helye. Új-Skóciában több szabad terület akadt, mint amennyit Isten be tud tüsszenteni, amint Moses Papa mondogatta, de alig adtak belőle a feketéknek. – De hát a britek azt ígérték, hogy kapunk földet – makacskodtam. – Akkor jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz, hogy a sor végére kell állnod – felelte. – Ezer másik színes bőrű is erre vár. Előttük pedig még néhány ezer fehér ember is várja a jussát. ÚjSkóciának hívják ezt a helyet, de a birchtowni polgárok más nevet találtak ki neki. – És mi az? – Új Szegénység.

Eszembe jutott Chekura figyelmeztetése, hogy ne legyenek túl nagy illúzióim az ígéret földjével kapcsolatban. Azon tűnődtem, hol lehet ő most, van-e mit ennie és van-e hol aludnia. – El kell mennünk, hogy vadásszunk neked valamit – mondta. – Vadásszunk? – Szereznünk kell egy kis szőrmét neked. Szeretik a szarvasok, a jávorszarvasok, a medvék, a fiatal nők is. A királypártiak hivatalára hiába vársz, nem fogja megmenteni a lelked vagy megmelengetni a hátad. – Amíg gyalogoltunk, Moses Papa elmagyarázta, hogy a Birchtownban élőket csoportokra osztották, és mindegyiknek van egy-egy vezetője, akinek az a feladata, hogy kiossza az élelmiszer-fejadagokat, és ha eljön az ideje, a kimért földeket. Moses Papa vezette a metodista hívők közösségét, amely az egyik ilyen társaság volt. – Magadhoz ölelted már Jézust? – kérdezte. – A kezemnek elég sok dolga akadt mostanában, de Jézus sem keresett engem. – Az a jó dolog az ember karjában – mondta –, hogy elég csak kitárni. Én elvesztettem a látásomat, és járni sem tudok már négy éve. – A himlő miatt? – Igen. De még mindig megvan a szívem és a karom, és ez éppen elég Jézusnak. Látod ezt a fiút, aki húz engem? Én törődöm a lelkével, ő pedig a többiekkel együtt elvisz engem ideoda. Jézus azt mondja, hogy törődnünk kell egymással. Két rúd állt ki a kocsiból. A fiatalember beállt közéjük és egyegy kézzel megmarkolta a rudakat. Körülbelül tizenhat éves lehetett, de már magas volt, és izmos, épphogy gyöngyözött a homloka ebben a munkában. – Szervusz – üdvözöltem a fiút.

Nagy mosollyal az arcán felém fordult, mintha csak az engedélyemre várt volna. – Jó reggelt, asszonyom! Isten hozta Új-Skóciában! – Köszönöm – feleltem. – Nagyon rendes tőled, hogy így húzod magaddal a prédikátort. – Moses Papa és én, mi egymást húzzuk. – Vándorló népek vagyunk mind – feleltem. – Ámen – szólt Moses Papa. Újra a fiúra néztem és eszembe jutott, milyen jó is volna, ha élne a fiam, ha erős volna, magasabb nálam, és figyelhetném, ahogyan más embereknek segít. Eltöprengtem, vajon hogyan nézne ki Mamadu, milyen ember lett volna belőle, ha mellettem maradhat. Ha életben marad, akkor éppen most töltötte volna be a huszadik évét. – Mi a neved fiam? – Jason Wood. Önt, hogy hívják, asszonyom? – Aminata. – Úgy hangzik, mint egy bibliai név. – Aminata – ismételtem. – De hívhatsz nyugodtan Meenának. Moses Papa pálcájának a hegye megtalálta a derekamat. Megtapogatott vele végtelenül finoman. – Ahhoz képest, hogy nő vagy, és még nem találtál rá Jézusra, egészen úgy beszélsz, mint egy prédikátor – állapította meg. – A szavaid úgy hangzanak, mintha ötszáz éve mondták volna ki őket. Mintha a szent falakról olvasnád fel a gondolataidat. Ilyen hanggal nagy segítségemre lehetnél a templomban. A hangod ritmusos, Meena, de ahogyan Jason mondaná, „elég fura hang jön a szájából”. Itt és most van elég időnk, úgyhogy mesélj szépen magadról, honnan jöttél! Amíg a Tizenhárom Gyarmaton éltem idegenek között, gondosan bezártam a szívemet és a lelkemet. Moses Papa

megértő és féltőn óvó hangja azonban kulcsként nyitotta ki bezárt szívemet. Megéreztem, hogy nem akar ítélkezni felettem, de bizonyára az is segített, hogy teljesen vak volt. Azóta, hogy elhagytam a barátnőmet, Georgiát, ez volt az első alkalom, hogy egy idegennel az anyámról, az apámról és azokról a dolgokról beszéltem, amiket Bayóban tanultam. Elmeséltem, hogy hogyan meneteltünk el a partig, beszéltem a tengeren való átkelésről, amíg ő időnként elmormogott néhány „áment” vagy halkan megjegyezte, hogy „hosszú vándorlásra küldött minket a mi Istenünk és gondoskodott róla, hogy túléljük”, addig elmondtam neki, hogyan vittek el Dél-Karolinába, mit tettem ott, és hogyan veszítettem el a fiamat, Mamadut. Nem akartam, hogy Moses Papa azt higgye, olyasmit kívánok adni neki, ami nem volt bennem, így hát elmagyaráztam neki, hogy a lelkem nem egy keresztényi lélek, habár egy keveset ismertem a Koránból és a Tórából, sőt sokszor olvasgattam a Bibliát is. – Valóban vándorló népek vagyunk, amint olyan szépen fogalmaztad, és te vándoroltál közülünk a legtöbbet – mondta végül Moses Papa. – Ámen – felelte Jason. – De még a vándoroknak is szükségük van otthonra, vagy ha az nem adatik meg, akkor szállásadókra – folytatta Moses Papa. – A feleségemmel egyszerűen élünk, de megtisztelnél vele, ha nálunk maradnál, amíg elrendeződik a sorsod. – Köszönöm, Moses Papa. Pálcája finoman megpihent a vállamon. – Most nem kérem tőled, hogy fogadd el Jézust – tette hozzá. – Mondjuk azt, hogy a te megtérésed még folyamatban van. – Tekintve, hogy mennyi mindent megtesz értem, azt mondhat a lelkemről, amit csak akar – feleltem.

– Nem az a lényeg, milyen nevet adunk a lelkednek – mosolygott Moses Papa. – Az a fontos, hová utazik a lelked, és kit emel fel. Miután egy ideig egymás mellett lépdeltünk csendben, áthaladtunk egy hosszú fenyőfasoron. Jobb kéz felől az erdő sűrűnek és áthatolhatatlannak tűnt. Bal kéz felől kevesebb fa volt és a fák között egy pillanatra feltűnt a kilenc mérföld hosszú öböl hideg, szürke vize. Miután egy jó darabot elhaladtunk, megkérdeztem Moses Papát: – Mennyi ideig tartana elgyalogolni Annapolis Royalba? – Még ruhát sem szereztünk neked télire, és te már arról beszélsz, hogy elmész. – Ott van a férjem. – Majd ha eljön a tavasz, segítünk megkeresni. – Nem mehetnék hamarabb? – kérdeztem. – Nem járható az út, leányom. – Elmegyek a világ végéig is, ha kell, hogy megtaláljam a férjemet. – Nem járható az út, mondom neked. Télen biztosan nem, főleg nem egy terhes nőnek. Mindketten odavesznétek. Hajóra kell szállnod, hogy eljuss Annapolis Royalba, és ha olyan vagy, mint mi mindannyian, akkor nincs pénzed hajóra. Most az a legfontosabb, hogy tartsd életben magadat és a kisdedet. A férjed vigyázni fog magára, amíg nem lehettek újra együtt. Megkérdeztem, nem tudja-e véletlenül, hogy a Joseph kikötött-e Annapolis Royalban, de Moses Papa elveszítette a türelmét. – Nem tudom, milyen hajók jönnek és mennek Új-Skóciában – felelte. – A legtöbb, amit tehetek, hogy gondját viselem a nyájamnak.

Mire Birchtownba értünk, porhó lepte be a földet és kavargott a hideg szélben. Körülbelül ezer szabad néger élt ezen a vidéken. Egyeseknek volt kunyhója, mások mély gödröt ástak a földbe, azután deszkákkal és fenyőgallyakkal borították be, majd összebújtak, hogy túléljék a telet. Moses Papa és felesége, Evangeline, egy egyszobás kis kunyhóban élt, amelyet középen egy függöny választott ketté. Ők a hátsó részben aludtak. Az elülső részben a gyülekezet hívőit fogadta Moses Papa és itt tudott velük négyszemközt beszélgetni. Ez a hely szolgált az én ideiglenes alvóhelyemül is. Theo McArdle felvett, hogy hirdetéseket írjak azoknak a kereskedőknek, akik selymet, dohányt, melaszt, gyümölcsöt, lisztet, kacsát és rumot hoztak be eladásra. Adott nekem ételt, hogy megoszthassam a birchtowni szállásadóimmal, de aminek a legjobban örültem, az az volt, hogy olvashattam a Shelburne-i Hírmondót. Mindig átlapoztam az újságot és elolvastam a más városokról szóló híreket, azt remélve, hogy talán lesz benne szó Annapolis Royalról vagy az ottani négerekről. Nem láttam azonban egyetlen cikket sem, ami szabad négerekről szólt volna. A feketékről általában olyan cikkek jelentek meg, melyek többnyire a szökésekről szóltak. Kezembe került a Nova Scotia Packet and General Advertiser egy példánya, amelyet Theo McArdle szintén a boltjában árult. Ebben a következő hirdetést olvastam: ÖT DOLLÁR JUTALOM A gazdájától szombaton, huszonkettedikén megszökött egy NÉGER NŐ, aki a DINAH névre hallgat, és körülbelül huszonöt éves. Szökésekor bő hosszú szoknyát viselt, bíbor és fehér színű köpenyt és egy kopott kék kabátot. A fent nevezett szökevény

kézre kerttője, aki visszajuttatja a rabszolgát jogos tulajdonosának, megkapja a meghirdetett jutalmat és a jogos költségeit is, illetve a hazajuttatás költségeit is fedezzük. Róbert Sadler, Shelburne, Mowat Street, 1783. július 24. Hajókészitők és egyéb személyek számára szigorúan tilos a fent nevezett nőt önhatalmúlag elvinni vagy rejtegetni! Birchtownban beszélték az emberek, hogy Dinah-t végül tényleg elfogták és visszajuttatták a tulajdonosának, aki megkorbácsoltatta. Rájöttem, ha valaki szabad emberként érkezett Új-Skóciába, akkor szabad is maradt, ez azonban nem akadályozta meg az amerikai rabszolgatartókat, hogy hajóra szálljanak és ideutazzanak, és megpróbálják vissza lopni a saját tulajdonukat képező feketéket. Ugyanakkor, ha valaki rabszolgaként érkezett Új-Skóciába, nagyon gyorsan ugyanarra a sorsra jutott, mint a testvéreink az Egyesült Államokban. A Birchtownban eltöltött idő első hónapjában két gyermek születésénél bábáskodtam, és munkát kaptam egy brit csoportnál, amely az Evangéliumi Igehirdető Társaság a Gyarmatokért 34 nevet viselte. Három shillinget fizettek hetente, hogy olvasni tanítsam a birchtowniakat. A metodista templomban tartottam az óráimat, ahol a tűzhely köré gyűltünk a diákjaimmal. Annyit dolgoztam, amennyit csak tudtam, hogy meleg ruhákat és egy medvebőrt vegyek az ágyamra. Alig volt valamim. Kevesebbet ettem és nehezebb körülmények között éltem, mint bármikor életemben. Viszont Új-Skóciában voltam és szabad voltam. Amikor Moses Papának nem volt szüksége a kocsira, mert éppen nem húzta senki Shelburne felől Birchtownba, mi, többiek osztoztunk rajta mindannyian. A megtakarításaimat felhasználva 34

Society for the Propagation of the Gospel in Foreign Parts.

sikerült három kocsit is megpakolni régi, használt fával, szögekkel, fatörzsekkel és maradék vitorlavászonnal. Jason és három másik diákom segítségével felhúztam egy sátrat. Póznákat vertünk a földbe, azokat kereszt rudakkal kötöttük össze, a rudak közét pedig mohával és fadarabokkal töltöttük ki, majd az egész szerkezetet vitorlavászonnal tekertük körbe, hogy ellenálljon a szélnek és becipeltünk egy terebélyes tűzhelyet a sátorba. Épp annyi hely volt a sátorban, hogy elfért egy ágy, egy szék, egy asztal, a tűzhely és én magam. A városban hite ment, hogy nekem van egy tűzhelyem. Egyike voltam azon keveseknek Birchtown-ban, akinek volt tűzhelye, és ez is azért volt, mert Theo McArdle ismert egy fehér királypártit, akinek már nem volt szüksége erre a tűzhelyre, tekintve, hogy éppen akkor kapott friss ellátmányt Angliából. Amíg Moses Papa a lelkünket gondozta, a félesége, Evangeline a gyomrunkról gondoskodott. Amikor beköltöztem a saját sátramba, elmentem kérni tőle néhány dolgot, a britek által hátrahagyott készletből. Evangeline jól megtermett asszonyság volt, aki egy baltát hordott az övébe tűzve. Bárki, akinek csak átfutott az agyán, hogy betör a raktárába, annak először Evangeline dühével kellett volna szembenéznie. Mindennap leltárba vette a raktárkészletét és számba vette azokat a dolgokat is, amiket nekem kiadott. Egy fűrész, egy kalapács, egy zacskó szög, egy font szárazbab, egy kevéske sózott disznóhús és egy zsák rizs vagy krumpli. Egy ideig bizonytalankodom. – Nem eszem disznóhúst – mondtam. – Nem kaphatnék helyette valami mást? – Evangeline így hát egy kis sózott halat adott. Megkérdeztem, hogy szerinte a rizst vagy a krumplit érdemesebb-e választanom. –Vidd a rizst! – javasolta. – Könnyebb tárolni és felhasználni. Szerezz egy kis paprikát, és főzd meg azzal! Ha van valami

zöldséged, azt is belerakhatod. Főzzél csirkemájat vagy disznófület, és azt is belerakhatod. Az itteniek vadalmát szoktak szedni a fáról vagy a földről, és azzal készítik el. Ha kicsit megfűszerezed, akkor tíz ujjadat megnyalhatod utána. A krumpli napról napra ugyanaz. Azt mondom, válaszd a rizst, és úgy vigyázz rá, mint a szemed fényére. Csomagold be gondosan, és tartsd száraz helyen! Evangeline istenfélő nő volt, aki hitte, hogy bármilyen bajba keverednek éjjel a négerek, az a saját hibájuk. A férje minden prédikációján részt vett, és gyors büntetésért imádkozott minden színes bőrű számára, akit italozáson vagy táncon kaptak, megsértve Shelburne város tilalmát, amely a „néger tivornyákra” vonatkozott. A havonta egyszer ülésező shelburne-i ítélőszék különböző büntetéseket szabott ki a birchtowniakra, korbácsolást egy néger tivornyán való táncolásért, vesszőzést a részegeskedésért és csavargásért. Egy néger, aki ellopott egy vekni kenyeret és megütötte a boltost, aki megpróbálta őt megállítani, húsz vesszőcsapást kapott a Water Street mindhárom kereszteződésénél. Volt egy-egy vesszőző hely a William, a Charlotte és az Edward Street sarkán, ahol az ujjongó tömeg körbeállta az elítéltet és mogyoróval dobálták a hátát, amíg őt megbüntették minden bűnéért. Egy nőt a Charlotte Street elején lévő akasztófára húztak föl, amiért ezüstneműt lopott attól az embertől, akinél szolgált. A szökött rabszolgákat, akiket később elkaptak, a bíróság elé citálták és mindig visszaküldték őket a gazdájukhoz, habár Birchtownban nagyon jól el tudtuk rejteni az ilyen szökevényeket, azt a látszatot keltve, mintha a családunk tagjai volnának. Az első hónapokban senkinek nem volt az égvilágon semmije Birchtownban. Egyetlen pénzérme sem cserélt gazdát a mi közösségünkben. Egyszer segítettem egy embernek levelet írni a

feleségének, aki Bostonban volt, és cserébe segített aládúcolni a tűzhelyemet, mert az egyik lába erősen rozsdásodott. Egy tizennyolc éves georgiai lány ikreit segítettem világra hozni, akire emlékeztem, mert én hallgattam ki a Négerek könyvébe való regisztráció végett. A lány férje kivágott és felfűrészelt nekem négy fát az erdőben, hogy kibővítsük és megerősítsük a sátramat. A shelburne-i népek fizettek a munkámért, és szükségem is volt a pénzükre, hogy más dolgokat vásároljak magamnak a városban. A birchtowni lakosok azonban annyira szegények voltak, hogy néhányan a saját ruhájukat cserélték el ételre. Jason anyjának – a fiú, aki Moses Papát húzta a kocsijában Birchtown-szerte – meg kellett ölnie a saját kutyáját, mivel már két napja éheztek. Egy nő, aki azzal hencegett, hogy önállóan sikerült eljutnia Új-Skóciába, egyszer csak annyira éhes volt és annyira fázott, hogy a keresztjével aláírta a papírokat, amivel lemondott a szabadságáról, cserébe egy ígéretért, miszerint szállást és étkezést kap és öt font fizetséget, amikor lejár a két év. Beszéltem a hasamban növekvő kisbabának azokról a megpróbáltatásokról, amiken keresztül kellett mennem életem során. „Gyermekem – mondtam neki. – Sohasem fogom odaadni a szabadságomat vagy a tiédet azért, hogy élhessünk. Keresek annyit, amennyiből éppen megélünk ezekben a nehéz időkben. Az első, amit megtanítok neked, honnan származik az édesanyád, és kik az őseid. A második, amit megtanítok neked, hogyan kell írni és olvasni. Gondolod, hogy meg tudod tanulni mindezt, mire megtanulsz járni?” Mindig, amikor azt hallottam, hogy Annapolis Royalból jött valaki Shelburne városába, megkérdeztem, hogy van-e híre a Joseph nevű hajóról, vagy találkozott-e Chekurával. Senki nem tudott segíteni. Még leveleket is küldtem két-három emberrel, akik hajóval érkeztek, és megkértem őket, hogy vigyék el őket a fekete királypártiak által látogatott kocsmákba. Sajnos sohasem

jött válasz. Gyalog túl messze volt, nem maradt pénzem hajójegyre, és egyébként is minden erőmet lekötötte az életben maradás, és hogy egészségesen éljek a bennem növekvő kis teremtménnyel együtt. Bárhol is járt éppen, tudtam jól, hogy Chekura is azt akarná, hogy mindenekelőtt a gyermekünkkel törődjek.

Shelburne városából hosszú, sáros és fáradságos úton lehetett eljutni Birchtownba. Ha az ember „csipkedte magát”, akkor is több mint két órába telt az utazás. Nem voltak lovaink, sem lovas kocsink. Nem volt más, csak a saját bőrkeményedéses talpunk, hogy elvigyen minket, és vissza is hozzon. Birchtownban a házikókon, sátrakon és földbe vájt lyukakon kívül zene és nevetés is volt a templomunkban. Rumot és rozspálinkát ittunk, amikor csak hozzájutottunk. Veszélyes volt a shelburne-i kocsmákban inni, de egy kis birchtowni dorbézolást egyetlen fehér ember sem akadályozott meg. Fehérek nagyon ritkán jöttek a mi közösségünkbe. Éjszakánként Birchtownban sok férfi és nő járt ágyról ágyra Evangeline Wilkinson károgása ellenére, aki sokat morgott a paráználkodás bűnéről. Párok formálódtak, majd váltak szét, cseréltek társat és álltak össze újra. A birchtowni sáros utakat járva gyakran hallottam zihálást, mélyről feltörő nyögést, magas hangú sóhajokat éjszakánként a sátrakból, és nappal a kápolnákból. Moses Papa a szószékről kérte az embereket, mindhiába, hogy fogják egy kicsit vissza magukat nappal, és áldozzanak több csendes éjszakával Jézusnak. Amikor az első telemet töltöttem Új-Skóciában, egy járvány söpört végig Birchtownon. Amikor a föld már túl fagyott volt ahhoz, hogy sírt ássunk, akkor a halottakat egyenesen a mocsárba

temettük. Az élők magukhoz vették a holtak ruháit, és azon imádkoztak, hogy melegebb idő legyen akkor, amikor eljön az ő idejük, hogy legalább egy rendes temetés jusson nekik és földben nyugodhassanak. Újabb négy kisbaba születésénél bábáskodtam, de közülük kettő egy hónapot sem élt meg. Gondolkoztam, vajon hogyan bírja ki egyetlen újszülött is ezt az időjárást, és nagyon szerencsésnek éreztem magam, amiért én csak tavaszra vártam a gyermekemet. A birchtowni lakosoknak nem volt sem pénzük, sem egyebük, amivel fizetni tudtak volna a segítségemért, de mindig adtak enni egy kis nyúlból és krumpliból készült paprikást, mert néhány kosár krumplijuk mindig volt, és a fiatalok egészen ügyesen ejtették csapdába a hófehér nyulakat. Shelburne egyik házában, amiért segítettem világra hozni egy fehér nő gyermekét (aki kijelentette, hogy a helyi orvos egy sarlatán, ráadásul két fontot kér), kaptam a szolgálataimért két vekni kenyeret, húsz almát, egy zsák rizst és egy öreg tobogánt. 35 Az ételt a tobogánra pakoltam, és visszahúztam Birchtownba. Jason megerősítette, erősebb kötelet kötött rá, és így már sokkal könnyebben tudta húzni Moses Papát a mély hóban. Hetente kétszer részt vettem Moses Papa istentiszteletén. Nekidőlt a pulpitusnak, hogy segítség nélkül tudjon állni, és addig dörgött és üvöltött, amíg be nem rekedt. Néha felakadt szemekkel zuhant hátra a várakozó diakónusok karjaiba. A hívők felugráltak a padokról, összevissza hadonásztak, majd összeestek. Jómagam sohasem éreztem ezt a fajta újjászületést, de amíg a többiek eksztázisban vonaglottak, én a Koránt olvasó apámra gondoltam, eltűnődve, vajon mit gondolna erről a vallásos áhítatról. Gondolataim az apámról anyámra terelődtek, és miközben a birchtowniak egymás karjába omlottak, és Jézust 35

Szánkó, fakutya.

emlegették, a padon üldögélve hagytam, hadd törjön fel szívemben a szomorúság. A „Dicsérd az Urat!” És a „Halleluja, testvér!” Kiáltásaira nagyot húztam saját könnyeim kútjából, azzal a biztos tudattal, hogy most senki nem fog zavarba hozni az aggodalmaskodásával. Azon a télen sokszor borultam térdre és emlegettem a szüleimet, a fiamat és a férjemet, úgy sírtam utánuk, mintha eltűntek volna utoljára kifújt lélegzetemmel együtt. Hasamat átölelve ringatóztam, és egészséges gyermekért, az élet ajándékáért imádkoztam. Azon a tavaszi napon, amikor a vajúdásom megkezdődött, az emberek többsége elhagyta Birchtownt és Shelburne-be ment, ugyanis egy hajó készült kikötni. Minden férfi és nő, akinek erős volt a háta és izmosak voltak a karjai, két shillinget tudott keresni dobozok és ládák cipelésével, reggeltől estig tartó munkával. Nem akartam teljesen egyedül megszülni a gyermekemet. Mi lesz akkor, ha segítségre lesz szükségem? Odahaza Bayóban, amikor még gyermek voltam, az emberek azt mondták, hogy rossz sorsra kárhoztatja az anyja a gyermekét akkor, ha egyedül akarja megszülni őt. Senki nem felelt, amikor a prédikátor ajtaján dörömböltem. Kinyitottam és néztem, ahogy elfordul az ajtó a rozsdás zsanérján. – Moses Papa! Evangeline! Evangeline, aki minden reggel felöltöztette és megborotválta a férjét, nem volt az elülső szobában. Moses Papa a hátsó részben horkolt. – Moses Papa! Evangeline! Elhúztam a függönyt. A prédikátor az ágy tetején, a takarókon feküdt, teljesen felöltözve. Egyedül volt, egy csésze tea volt az ágya mellett, az asztalon. A tea már langyos volt és ebből arra következtettem, hogy Evangeline felöltöztette a férjét, készített neki egy teát, majd elment Shelburne-be dolgozni. – Moses Papa!

Álmából felriadva hirtelen felült. – Ki az? – Én vagyok az, Meena. – Reggel van, vagy este? – Reggel. – Mit keresel itt a hálószobámban, asszony? – Eljött az időm, Moses Papa. Úgy tűnt, hogy nem fogta fel, vagy nem hallotta meg, amit mondtam. – Hol a feleségem? – Úgy vélem, hogy már felöltöztetett, és készített neked egy teát, Moses Papa. – Igen, igen, tényleg. Shelburne-ben van. Hol a szemüvegem? Felkaptam a pápaszemet egy faládáról, és a tenyerébe raktam. Elhelyezte az orrnyergén a szemüveget. – Mondd még egyszer, miért is jöttél most ide? – Mindjárt megszülöm a gyermekemet. Ez a férfi a templomban olyan lelkes és élénk volt, hogy az emberek nem tudták türtőztetni magukat, amikor nagyot dobbantott a szószéken és Mózesről prédikált, aki a zsidókat vezette a szabadság földjére. Kiválasztották őket, hogy letelepedjenek Palesztinában, és mi magunk is kiválasztottak vagyunk. Mi magunk! Testvéreim, mi is kiválasztattunk, hogy szabadok legyünk, mégpedig itt, Új-Skóciában. Ám a felesége gondoskodása nélkül Moses Papa, akinek szavára a hívők felugráltak és kiáltoztak, borzasztóan esendőnek tűnt a saját otthonában. – Ha jön a gyermeked, akkor még sok a tennivalónk – ült fel Moses Papa, és kapta le a lábát az ágyról. – Hívnál pár fiút, hogy felemeljenek innen?

Elsiettem, és néhány perc múlva négy fiúval tértem vissza, akiket Birchtownban hagytak, hogy a kistestvéreikre vigyázzanak. Kivitték Moses Papát a sátorból, és beültették a kocsijába. Miután a kunyhómhoz húzták, felemelték és leültették egy székre, amelyet már odakészítettem. Amikor újra egyedül voltunk, azt mondtam: – Nem vagyok benne biztos, hogy végig tudom csinálni egyedül. – Ne hagyd, hogy a szívedet átjárják a gondok és a félelmek! Felnevettem. – Remélem, hogy nem fog egész idő alatt prédikálni, mintha most is a templomban volnánk. Moses Papa kinyújtotta a lábát, és megtapogatta pálcájával a falat. – Ne aggódj leányom! Erős vagy, mint egy tíz láb magas fa. – Sokkal jobban erezném magam, ha tudnám, hogy hamarosan visszaérnek az asszonyok Shelburne-ből. – Egy ideje szeretnék már tőled kérdezni valamit. – Hát akkor csak kérdezz! Rajta! Moses Papa felém fordította az arcát, és mintha tényleg látott volna, megkérdezte: – Házas voltál, amikor ez a gyermek megfogant a méhedben? – Hát persze, hogy az voltam. Az én férjem Chekura, ahogyan már mondtam. Úgy volt, hogy egy hajón utazunk Annapolis Royalba, de engem leszállítottak a hajóról, így hát egyedül kellett utaznia. Nem tudom, hol van most, azt sem tudom, eljutott-e egyáltalán Annapolis Royalig. Azt reméltem, hogy ma megjelenik. – Ma? – Igen, ebben reménykedtem. – Ha jönni akart volna, már itt lenne, ezt bizton állíthatom. Tudom, milyenek a férfiak.

– El fog jönni – bizonygattam. – Egyszerűen tudom. – Miért vagy olyan biztos benne? – Hinnem kell valamiben – válaszoltam. – Ámen – bólintott Moses Papa. – Most én is szeretnék kérdezni valamit. – Hadd halljam hát! – Ha teljesen vak vagy, miért hordod mégis a pápaszemet? – Szeretem, ahogyan az orromon ül, egyfajta méltóságot kölcsönöz nekem. – De nincs benne üveg. – Kiesett, amikor himlős voltam. Sohasem gondoskodtam róla, hogy ki legyen cserélve. – Mégis milyennek látod a világot? – Semmilyennek nem látom. Nem fényes, de nem is sötét. Mintha nem is volna szemem. De még emlékszem, hogyan néznek ki a dolgok. Egy darabig csendben ültünk, azután felraktam a vizet egy kis vasedényben a tűzhelyre. – Abba a vízbe nem tudnál rakni egy kis szíverősítőt? – Van egy kis citromom, rumom, és cukrom. – Itt Birchtownban, mi ezt csak a „prédikátor limonádéja” néven ismerjük. – Miért? – A sheriff megállította egyikünket egy shelburne-i mulatságon, és megkérdezte, mit iszik – mesélte Moses Papa. – Az illető így felelt: „Nem iszom semmit, csak a prédikátor limonádéját." Moses Papával ittunk a forró italból és órákig beszélgettünk, amíg a fájások egyre erősebbé nem váltak. Végül, amikor már úgy éreztem, hogy a testem készen áll, újra és újra és újra nyomtam,

de még mindig nem éreztem, hogy kibújt volna a fej. Még azt sem nagyon tudtam megállapítani, hogy mennyire vagyok készen, és már kezdtem attól felni, hogy örökre bennem marad a gyermek, aki megfojt és megöl mindkettőnket. Ittam még egy kortyot a prédikátor limonádéjából, és a testem hirtelen görcsbe rándult. Amint a tisztelendő fogta a kezemet, én csak nyomtam és nyögtem újra. Egyenes háttal ültem, széttárt lábbal, és minden erőmmel nyomtam, hogy megszülhessem a kifejlődött életet. Éreztem, ahogyan a gyermek feje kicsusszan belőlem, és a következő hullámban sikerült kitolnom a teste többi részét is. Lenéztem, karomba vettem a világ legfiatalabb emberkéjét. Végül hanyatt feküdtem a kislányommal, és a mellemre fektettem. – A mindenségit, jó asszony! Mondd már, mit hoztál a világra! Abban a pillanatban nem gondoltam Moses Papára, sem arra, mi a gyermekem neme. Éreztem, amint ütemesen dobog a szíve a mellkasában. Kezemmel lágyan megsimogattam a hátát, mindkettőnket betakargatva egy száraz takaróval, amelyet már az ágy mellé készítettem. Szívünk együtt dobbant.

Gyermekeim, akár a fantomvégtagok MAYNEK 36 NEVEZTEM EL A LÁNYOMAT születésének hónapja után. Talán túl sokáig szoptattam vagy adtam neki a törött krumplit és zöldségeket, ahogy idősödött, ugyanakkor nem tudtam, hogy mihez kezdjek a szenvedélyes természetével. Néha úgy tűnt, hogy a világ minden rosszasága az ő lelkében gyülemlett fel és csak az alkalomra várt, hogy kitörhessen. Még egyéves sem volt, de már hangosan kiabált és a hátamat ütötte-verte, hogy tegyem le a földre, és hadd totyogjon kedvére a kis lábán. Nagyon szeretett más birchtowni nők karjaiban lenni és különösen kedvelte Mrs. Alverna Witherspoont, egy fehér királypártit, aki segítségünkre sietett, nem sokkal a kis May megszületése után. Amikor Maynek elege lett a pótmamákból, és vissza akart végre kerülni az én karomba, éktelen bömbölésbe fogott, és addig üvöltött, amíg nem történt minden az akarata szerint. Akárhová is mentem – legyen az tanítás, nyomdai munka vagy bábáskodás –, Mayt mindig magammal vittem a hátamon, bepólyázva egy vég indigószínű finom ruhába. Mindenféléről meséltem neki, még jóval azelőtt, hogy megérthette volna. Úgy éreztem, hogy a hangomnak kell pótolnia mindazt a sok dolgot, amit nem tudtam neki megadni – egy apát és a szülőföldem hagyományait. Még azt is elmeséltem neki, hogy a ruhát, amellyel szorosan a hátamra kötözve tudtam őt hordozni, a Világ Minden Kincse nevű. shelburne-i boltban vettem, azon kevés boltok egyikében, ahol szívesen látták a négereket. „Tudnod kell róla, 36

A május hónap angol neve.

hogy melyek a biztonságos helyek és melyek nem azok” – mondtam neki. Alverna Witherspoon gyakran bejárt Theo McArdle nyomdájába, jóval azelőtt, hogy megismerkedtünk volna. A férje bálnavadászatból élt, és Mrs. Witherspoon havonta kétszer behozta a férje hirdetéseit. Mindig McArdle foglalkozott a hölggyel, amíg én a rossz helyen lévő p-ket és q-kat javítottam ki a nyomtatásra előkészített, fejjel lefelé sorakozó betűsablonok között. Egy nap azonban, ahogy a betűket raktam sorba, egyedül voltam a boltban, amikor Mrs. Witherspoon belépett. – Itt van Mr. McArdle? – kérdezte. – El kellett mennie, hogy valamit elintézzen, Mrs. Witherspoon – mondtam. – Honnan ismer ön engem? – Hiszen bejön minden héten. – Én is láttam már magát párszor a kisbabával, de attól tartok, hogy én nem ismerem. – Nos, ezt a kislányt, aki annyira szereti kilopkodni a kiszedett betűket, Maynek hívják, én pedig Meena vagyok. – Theónak odaadtam egy hirdetést ma reggel. – Igen, bálnaolajról szól. Éppen most szedem ki a betűket hozzá. Rossz árat adtam meg neki. Egy kis hordónyi olajért nem két font hat shillinget, hanem három font hat shillinget kérünk. – Még ki tudom javítani – ajánlottam fel. – Meg lehet csinálni nyomtatás előtt? – kérdezte. – Csak egy perc az egész – feleltem. Kivettem néhány darabot a kiszedett betűsablonok közül, odaadtam Maynek az egyiket – nagyon szerette végigsimogatni az érdes sablonokat –, és kicseréltem őket. – Kész is – mondtam az asszonynak. – Már kész is? – kérdezte Mrs. Witherspoon. – Megnézhetem?

– Elég bonyolult. A betűk fejjel lefelé vannak egy nagy tálcán, és sietnem kell, hogy befejezzem, mielőtt nyomtatásba kerül az anyag, de más alkalommal szívesen megmutatom. Halványan elmosolyodott. –Jó, rendben, semmi gond. Kérem, mondja meg Mr. McArdlenek, hogy itt jártam! Igazán elragadó látványt nyújt az afrikai öltözékében azzal a jól nevelt kislánnyal a lábánál. Mint egy igazi nyomdászsegéd. – Valóban a segédje voltam tavaly, de már nem úgy tekint rám Theo mint a segédjére. Hétfőnként egyedül állítom össze a szószedeteket. – Kérem, mondja meg Mr. McArdle-nek, hogy itt jártam, és kitűnő kiszolgálásban részesültem! May hirtelen odaszaladt Mrs. Witherspoonhoz, és a kezébe nyomott fejjel lefelé egy M betűt, amelyet a tálcából vett ki. – Általában szégyenlősebb szokott lenni az idegenekkel – szabadkoztam. – Köszönöm, drágám – nevetett Mrs. Witherspoon, majd rám kacsintott, és a kezembe adta a betűt. – Nem! – kiáltott fel May, és a kezem után nyúlt. Végül engedtem neki, kifeszegette az ujjaimat, kiszedte belőle az M betűt, és visszaadta Mrs. Witherspoonnak. A hölgy csókot dobott Maynek, megvárta, amíg a kislányom hátat nem fordít neki, majd lerakta a betűt a pultra, és kivonult az ajtón. Következő hétfőn Mrs. Witherspoon visszatért, és megkérdezte: – Heti hány napot dolgozik Mr. McArdle-nek? – Minden hétfőn és kedden vagyok itt – feleltem. – Volna kedve szerdától szombatig nálam dolgozni?

Másnap Mrs. Witherspoon és a férje szolgálatába álltam. Elvégeztem minden feladatot, amit kértek. Kitakarítottam a nagy Charlotte Street-i házukat, vasaltam, vizet és fát hordtam, tüzet gyújtottam, kitakarítottam a kandallót, élelmet vettem és egyéb teendőket is elláttam számukra a városban. Még főztem is. Napi egy shillinget fizettek úgy, hogy napkeltétől napnyugtáig dolgoztam. Jobban szerettem McArdle nyomdájában dolgozni, mint a Witherspoon-házban végzett fizikai munkát, de annak a munkának is meg voltak a maga előnyei. Megengedték, hogy Mayt magammal vigyem, és hagyták, hadd sétáljon kedvére, és fedezze fel a házat, feltéve, hogy jól viseli magát. A Witherspoon házaspárnak nem volt saját gyermeke, ellenben gyakran hívtak vacsoravendégeket és sok maradékot hagytak, amelyet May és én megehettünk vagy visszavihettünk Birchtownba. Mrs. Witherspoon mindig megmutatta nekem a kidobásra ítélt háztartási cikkeit – öreg székeket, asztalokat, vödröket, kötelet –, mielőtt bármit is kidobott volna, és ha én nem is tudtam hasznukat venni, valaki más Birchtownban biztosan örült nekik. Életemnek ilyetén szerencsés alakulása miatt sokan irigykedtek rám Birchtownban. Sok néger állt szolgálatba shelburne-i királypártiakhoz, hároméves időszakokra. Valamivel jobb volt, mint éhezni és halálra fagyni, de nem sokkal. Egy fehér királypártinak minden érdeke azt kívánta, hogy a hozzászegődött négerből a lelket is kihajtsa a szerződéses időszak végére, sőt előfordult néhány elszegődött négerrel, hogy megbetegedtek vagy megsérültek, és már nem voltak hasznára a gazdájuknak, aki úgy kidobta őket, hogy a négerek még a nekik járó fizetést sem kapták meg. – Vigyázz, ne kerülj túl közel a fehérekhez! – figyelmeztetett Moses Papa. – Könnyen elfordulhatnak tőled. – Hogy elfordulnak-e vagy sem, azt csak a jövő tudta, de a fizetés, amelyet McArdle és Witherspoonék adtak, elég volt arra, hogy

May és én életben maradjunk, és másokat is támogassunk belőle, többek között Moses Papát. Még mindig bábáskodtam birchtowni szüléseknél, de már hosszú ideje nem fizetett érte senki. May nagyon szeretett velem jönni Shelburne-be, amíg ott dolgoztam. Mire hároméves lett, minden héten kapott kekszet és tejet Mrs. Witherspoontól, aki leült mellé és játszott vele, míg a kislányom evett. Egy nap Mrs. Witherspoon leírta a M A Y betűket egy darab papírra. – Tudod, hogy mit…? – May – felelte a gyermekem. – Hát ezt honnan tudtad? – Ez a nevem. M A Y. May. Mama tanította meg nekem. – Na és ez mi? – kérdezte Mrs. Witherspoon, egy újabb szót vetve a papírra. – Mama – mondta. – Na és ez? – Papa – felelte May. – Néhány ujja hiányzik, és nagyon szeret engem. Mrs. Witherspoon rám pillantott. Tudta, hogy McArdle segítségével már réges-régen elhelyeztem hirdetéseket az Annapolis Royalban, melyben Chekura hollétéről tudakozódtam. Egyetlen válasz sem jött. Mrs. Witherspoon azt is tudta, hogy May egyéves korára összegyűjtöttem annyi pénzt, hogy nyáron hajóra ültünk és elutaztunk Annapolis Royalba, de a következő hajóval vissza is jöttünk, mert egyetlen négert sem találtam, aki hallotta volna Chekuráról, vagy bármit is tudott volna egy Joseph nevű hajóról, ami 1783 őszén kötött ki náluk. Fogalmam sem volt arról, mi történt a férjemmel, vagy, hogy hol volt, de én még mindig hittem abban, hogy ha életben van és képes rá, akkor egy nap úgyis megtalál. Gondoskodtam róla, hogy minden birchtowni néger és minden shelburne-i fehér, akivel jó viszonyban voltam,

tudjon róla, hogy várom Chekurát, és bárki, aki találkozik vele vagy hall róla, tudjon nekem segíteni, hogy újra találkozhassunk. Néhány héttel May harmadik születésnapja után az apjáról és a szülőföldjéről beszéltem neki, mire egyszer csak így szólt: – Ne aggódj, Mama! Egy napon visszamegyünk még oda. – Megkérdeztem, hogy szerinte mégis hogyan kellene hozzáfognunk. – Sétálunk egy nagyot, viszünk magunkkal jó sok ennivalót, ha esetleg közben ebédelni szeretnénk, és amikor az erdő széléhez érünk, el is érjük Afrikát. A beszélgetés után nem sokkal a lányom hasmenéses, lázas beteg lett, elkapta azt a betegséget, amely felütötte a fejét Birchtownban. Ki kellett hagynom két napot is McArdle nyomdájában, de nem hiányozhattam még a Witherspoon családtól is. Úgy döntöttem, hogy Mayt magammal viszem, abból a megfontolásból, hogy Mrs. Witherspoon bizonyára megengedi, hogy betakargassam őt egy öreg takaróval, és hadd aludjon, amíg én dolgozom. A nyakamba vettem Mayt, és úgy vittem, de még ahhoz is gyenge volt, hogy előrehajoljon, és a homlokomba kapaszkodjon. Egész úton, Shelburne városáig magasba nyújtott karral kellett fognom a kezét. Mire a Witherspoon-házhoz értünk, a karom elfáradt, a lányom homloka pedig tűzforró volt. – Az isten szerelmére! – rémüldözött Mrs. Witherspoon. – Mit művelt a drága kis Mayjel? May, látsz engem? Nézz rám! Itt vagyok kincsem, nézz ide! May alig bírta nyitva tartani a szemét, és amikor levettem a nyakamból, nem bírt megállni a saját lábán segítség nélkül. – Ne hívjak egy orvost? – Nem kell – vágtam rá szinte azonnal. Utána, mivel szükségem volt a segítségére, és nem akartam megsérteni, hozzátettem kicsit udvariasabban: – Sajnálom, de nem bízom az orvosokban. Maynek csak egy kis pihenésre van szüksége, amíg én dolgozom.

A földszint egy üres szobájában, közel ahhoz a helyhez, ahol én dolgoztam, ágyba fektettük Mayt, betakartuk és óránként inni adtunk neki. A nap végén Mrs. Witherspoon felajánlotta, hogy töltsük ott az éjszakát. Rendkívül hálás voltam ezért, azért pedig különösen, hogy még három napot ott tölthettünk, amíg May láza megszűnt, és hasmenéseinek is vége szakadt, és az étvágya is visszatért. Mrs. Witherspoon ragaszkodott hozzá, hogy töltsük ott a negyedik éjszakát is, hogy May biztosan felépülhessen, mielőtt visszatérünk Birchtownba. Az utolsó napra May teljesen felépült és Mr. Witherspoonnal játszott, próbálta meghúzni a szakállát. Néztem, ahogy játszanak egymással kedvesen, és azt kívántam, hogy bárcsak megláthatná a lányom az apját. Biztos voltam benne, hogy Chekura is úgy bánna vele, ahogy Mr. Witherspoon. A lányom minden porcikáját szerettem és minden szívdobbanását imádtam, de nem voltam olyan édesanya, aki sokat játszott volna a gyermekével. Ehhez túlságosan kevés öröm volt bennem. Etettem, ruháztam, megtanítottam írni és olvasni, mielőtt hároméves lett, és magammal vittem mindenhová, ahová csak mentem, de túlságosan is sok dolgom volt, és túlságosan is fáradt voltam ahhoz, hogy játsszak vele. May betegsége és a közös küzdelem közelebb hozott minket egymáshoz a Witherspoon házaspárral. Adtak nekünk néhány régi takarót, hogy vigyük magunkkal Birchtownba, és még egy üres ágykeretet is kaptunk, hogy ne kelljen Mayjel a földön aludnunk. Most már minden alkalommal, amikor dolgozni jöttem, Mayt az ajtóban üdvözölte Mrs. Witherspoon, aki gyakran szórakoztatta Mayt, amíg én dolgoztam. Mrs. Wttherspoontól sokszor kaptam bálnazsírból készült lámpaolajat, egészen 1787 nyaráig, amikor a bálnavadászat a piac megszűnése miatt hanyatlásnak indult. Aznap, amikor beszüntették a vállalkozásukat, Mr. és Mrs. Witherspoon ragaszkodott hozzá,

hogy vacsorázzunk velük és töltsük ott az éjszakát. A New Yorkban töltött hosszú hónapokról beszéltem, amikor arra vártam, hogy elhagyhassam a várost, ők pedig elmesélték, hogyan veszítették el a birtokukat és a szép otthonukat, amikor elhagyták Bostont és Shelburne-be hajóztak a függetlenségi háború alatt. – Miért megy csődbe olyan sok vállalkozás mostanában? – kérdeztem Mr. Witherspoont. – Túlságosan is gyorsan építették ezt a kikötőt – felelte a férfi. – Mindenki meg volt róla győződve, hogy ez a város lesz az új New York. A várt fellendülés azonban nem érkezett meg, és nem volt elég munka. Az embereknek nincs elkölteni való pénzük, így a vállalkozások sem tudják eladni a megtermelt javakat. Ez a város majdnem olyan gyorsan fog tönkremenni, mint ahogyan felhúzták. Szokatlanul meleg hőhullámmal járó július köszöntött Shelburne-re és Birchtownra. A szúnyogok jobban csíptek, mint bárhol Dél-Karolinában, ahol valaha is jártam, és a medvék egészen a város széléig jöttek, hogy leegyék a bogyókat a bokrokról és feltúrják a szemetet. Nagyon kevés néger kapott földet, a britek pedig nem juttattak több ellátmányt a számunkra. A férfiak szarvasra és jávorszarvasra vadásztak, hogy annyi húst sózzanak be a télre, amennyit csak lehet. A legtöbb birchtowni férfi és nő mindennap sorban állt Shelburne utcáin, de egyre nehezebb volt munkát találni. Mr. Witherspoon bálnavadászata csak egyike volt a sok vállalkozásnak, ami hanyatlott. A fizetések meredeken zuhanni kezdtek, különösen a négereké. Napi kilenc pennyért cipelték a ládákat a mólókon, amivel harmadát keresték annak, amenynyit a fehéreknek fizettek. Azok a vállalkozások, amelyek mindezek ellenére munkát tudtak biztosítani, örültek, hogy a négereket alacsonyabb bérért tudják foglalkoztatni, de ezzel egyre növekvő számú fehér munkástömeg maradt munka nélkül. Nagy részük

leszerelt katona volt, akik, akárcsak a négerek, Shelburne-be költöztek, miután a britek mellett harcoltak a gyarmatokért a háborúban. Ezek a fehér munkások egyre dühödtebben gyülekeztek a sörfőzdékben. Rongyos ruhájukból és gyűrött arckifejezésükből láttam, hogy a fehérek közül is sokaknak kellet keresztülmennie nehéz időszakokon, és tudtam, hogy a négerek számára ezek az emberek a legveszélyesebbek. Egy késő júliusi estén May és én, miután végeztünk a Witherspoon-házban, a Charlotte Streeten mentünk a Water Street felé. Ilyenkor May addig szokott menni, amíg már el nem fáradt, olyankor mindig felkaptam és a csípőmre ültetve vittem hazáig. – Meddig szeretnél ma este sétálni? – kérdeztem. – Az első sörig – válaszolta. – Az első kocsma cégéréig? Az nincs messze. Mit szólnál, ha a Water Street végéig jönnél? – Nem, Mama! Túl sok az ember. Fel, Mama, fel, most! Felvettem a lányomat, és az utca túlsó vége felé pillantottam. A MILLIGAN’S ALE cégérétől nem messze egy csoport fehér férfi zaklatott egy létrán dolgozó néger munkást. – Mi az ördögöt keresel ott fent, fiacskám? – kiáltott oda neki az egyik. – Javítom a tetőt – felelte a munkás, és már nyúlt volna a kalapácsáért, amely az övéről lógott. Sietve elvittem Mayt az események helyszínéről két üzlet közé, azután az épület sarkánál körülnéztem. Láttam, amint a férfiak próbálják lerázni az ácsot a létráról. A fiú az ereszcsatornába kapaszkodott, hogy ne essen le. A férfiak kitépték alóla a létrát, mire himbálózva lógott lefelé a csatornáról. Egy fehér munkaruhás férfi lépett ki a kocsmából.

– Hé, azonnal adjátok vissza a létrát! Ez a fiú nekem dolgozik, és be kell fejeznie a munkáját. Két férfi visszalökte a kocsmárost az épületbe, a többiek pedig addig sértegették a levegőben lógó munkást, amíg az a földre esett. Akkor a férfiak ököllel estek neki, és a kikötőbe vonszolták, ahol belökték a vízbe. Az ács kikecmergett a hideg vízből, de a férfiak újra és újra bedobták. Rákiáltottak, hogy ha még egyszer kimászik, akkor megölik. Amikor mégis kimászott, lassan kúszva nedves ruhájában, addig ütötték-verték, amíg végül mozdulatlanná nem dermedt. Amikor ismét ledobták a mólóról, már nem jött vissza. – Mama, mit csinálnak? – Bántják az embereket – válaszoltam. Vissza akartam sietni Birchtownba, de jobb kéz felől dühös csőcselék gyülekezett a sörfőzde előtt, és egy másik tömeg formálódott bal kéz felől a Water Streeten. Mayjel a ház falához húzódtunk. – Gyújtsuk fel a házukat! – kiáltotta az egyik férfi, – Égessük porig Birchtownt! – mondta a másik. – Ideje, hogy móresre tanítsuk a niggereket! – üvöltötte a harmadik. – Kezdjük azzal a nagy marhával, ott, ni! A férfiak többsége sörözött, a többiek karabélyokat szorongattak a kezükben. A fehér férfiak két csoportja egybeolvadt, ahogy átvágva a Water Streeten félénk közelítettek egy néger férfi irányába, akit jól ismertek Birchtownban. Ben Hensonnak hívták, aki magas, jól megtermett férfi volt, és a szokásos munkahelyén dolgozott a Water Streeten. Éppen farönköt fűrészelt, ölenként három pennyért – Bennek volt a legizmosabb karja szerte Birchtownban, de most azt kívántam, hogy elmeneküljön, mielőtt ezek elkapják. Nem akartam, hogy be kelljen bizonyítania, milyen erős. Azt akartam, hogy ne essék bántódása. Amint a férfiak közeledtek, Ben tovább fűrészelte a vastag rönköt.

– Miért nem húzol vissza Niggervárosba a farönköddel együtt? – kiáltott rá a tömeg hangadója. Ben fel sem nézett, csak fűrészelt tovább. A tömeg vezére közelebb ment hozzá, Benre fogva a karabélyát. Ben egészen addig dolgozott, amíg karnyújtásnyi távolságra került tőle a férfi. Akkor Ben egy szemvillanás alatt kikapta a kezéből a karabélyt, ezzel lefegyverezte a férfit és a földöz vágta őt. Két másik férfi ugrott rá, akiket úgy rázott le magáról, mintha csak macskák lettek volna. Amíg elugrott egy negyedik férfi kése elől, egy újabb osont mögé, aki felemelte a karabélyát, és hátulról fejbe lőtte. A nagy Ben Henson úgy esett össze, mint egy zsák kalapács. Elfogott a hányinger a vértócsában fekvő test látványára. Abban a pillanatban a férfiak elfordultak Ben Hensontól, és megláttak engem. Megragadtam May karját, a Charlotte Street felé fordultam, felszaladtam a dombra és a Witherspoon-ház ajtaján kezdtem el dörömbölni. – Ki van ott? – kiáltott ki Mrs. Witherspoon. – Meena és May. Mrs. Witherspoon gyorsan kinyitotta az ajtót és betessékelt minket, majd bereteszelte az ajtót mögöttünk. – Figyeltem az eseményeket az ablakon keresztül. Aggódtam, nehogy magukat is elkapják. – Odakint ölik az embereket! – mondtam. – Ezeknek elment az eszük – háborgott Mrs. Witherspoon. Bevezette a lányomat a konyhába, hogy elterelje a figyelmét egy kis gyömbéres és melaszos sütivel. Kinéztem az ablakon a kikötő felé. Láttam, ahogyan Ben Henson ott fekszik a földön összetört fűrész-bakja mellett. Onnan a távolból úgy tűnt, hogy csak alszik. Nem volt más fekete bőrű az utcán. A fehérek bandája továbbállt.

– Láttam, hogy megöltek két embert! – suttogtam, amikor Mrs. Witherspoon hozott egy kupica rumot. – Ezt igya meg! – parancsolt rám. – Maradjanak velünk, amíg ez az őrület véget nem ér. Mrs. Witherspoon elszállásolt minket, és enni adott nekünk a következő három napban. A férje friss híreket hozott: a fehérek még mindig őrjöngnek. A munkanélküli férfiak dühöngő csapatai megöltek legalább négy négert és sok másikat megvertek. A pletykák szerint erőszakot is tettek néhány nőn. Amikor a fehérek megszállták Birchtownt, visszaverték őket, de ez csak arra volt jó, hogy nagyobb számban térjenek vissza, akkor viszont néhány házat is leromboltak, többet felgyújtottak és mindenkit megtámadtak, aki ellenállt. A Witherspoon-házban eltöltött napokon szokásos munkámat végeztem, miközben May játszott. Minden éjjel együtt aludtam a lányommal és próbáltam megnyugtatni magam a lélegzése ritmusával. Hogy fogok gondoskodni róla, ha lerombolták a kunyhónkat? Mi van, ha egész Birchtownt felgyújtották? És mi lesz Moses Papával és a többiekkel, akiknek szükségük van rám? Minden este megkértem Mr. Witherspoont, hogy ossza meg velem a legfrissebb híreket. Négy nappal a felkelés után Mr. Witherspoon szerint a kedélyek megnyugodtak. Mesélte, hogy nem bóklásztak már a férfiak csoportosan az utcákon, és nem jelentettek mar semmiféle erőszakos eseményt Birchtownból. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy most már biztonságosan visszavihetem Mayt Birchtownba, és azt gondoltam, az lesz a legjobb megoldás, ha először egyedül megyek vissza. Megbeszéltem Witherspoonékkal, hogy két napra náluk hagyom Mayt. Ez idő alatt azt terveztem, hogy megnézem, áll-e még a házam, azután ha tudom, akkor rendbe hozom, és segítek Moses Papának és a többi barátomnak, majd visszasietek Shelburne-be a lányomért.

Korán reggel végigsiettem a Charlotte Street-en, ráfordultam a Water Streetre, és közben egyetlen négert sem láttam dolgozni a városban. Egy hajó állt a kikötőben, de csak fehér munkásokat láttam dolgozni. Néhányuk megállt és letette a kezében vitt faanyagot és mereven engem bámult, amikor meglátott, de senki nem jött oda hozzám és senki nem szólt rám. Baj nélkül átjutottam a városon. Shelburne és Birchtown között általában szoktam találkozni négy-öt emberrel útközben, de aznap csak egy halott négert láttam, akit az út menti fára akasztottak föl. Csak egy térdnadrág volt rajta, és nem viselt se inget, se cipőt. Hideg borzongás futott végig a hátamon, mégis úgy éreztem, nem mehetek úgy tovább, hogy meg ne nézném, nem olyasvalakit öltek-e meg, akit ismertem. A lábánál fogva megfordítottam a holttestet, hogy megnézhessem, de annyira összeverték, és annyira véres volt az arca, hogy nem ismertem fel a férfit. Moses Papa metodista templomát a város keleti végében építették fel, így Shelburne felől senki sem léphetett be észrevétlenül Birchtownba. Ahogy megkerültem az öblöt és átmentem a patak fölött átívelő hídon, a templom üszkös romjai tárulták a szemem elé. Porig égették az épületet. A romoknál három öregasszony imádkozott, egy negyedik pedig éppen főzött. Ahogy a város felé tartottam, láttam, hogy nagyon sok kunyhót felgyújtottak vagy leromboltak. A kerteket széttaposták, és sokan hajlott háttal, szétszaggatott ruhákban jártak-keltek. Moses papát a temető előtt a kis kocsiján ülve találtam. A pápaszeme eltűnt, és az arcán sebesülés látszott. Kezemet a kezébe raktam. – Örülök, hogy életben vagy, testvér – szólalt meg. – Senki nem tudta, hol vagy. Moses Papát a saját kunyhójába vittem. Az ajtó eltűnt, az egyik falat bezúzták, és a tető is úgy nézett ki, mint ami bármelyik pillanatban beszakadhat. – Itt voltál, amikor rátámadtak a házadra? – kérdeztem.

– Az ajtóban álltam, várva, hogy jöjjenek. Hallottam, hogy isznak és nevetnek, és csak jönnek és jönnek. Így hát egyenesen feléjük néztem, amint errefelé tartottak. Mondtam nekik, hogy: „Ha az Úr magához akar szólítani, akkor jön és elvisz. Szóval, ha a gyilkolás benne van a véretekben, akkor csak gyertek és lőjetek le egy vak öregembert! ” Valaki a fegyver tusával megütött, egy másik a bordáimba öklözött. „Nem látlak benneteket, mondtam nekik, de ismerlek mindannyiótokat. Ismerem a hangotokat, és amikor találkozom a Teremtőtökkel, elmondom neki, milyen vérfürdőt rendeztetek itt. Lőjetek le, ha olyan bátrak vagytok!” De nem tették. Gyávák ezek mindahányan. „Vak ember, szólt oda nekem az egyik. Mondd meg a társaidnak, hogy tartsák távol magukat Shelburne-től. Maradjatok itt, és senkinek nem esik bántódása!” A kunyhómba visszatérve észrevettem, hogy valaki lerúgta az ajtót a zsanérról, és minden holmimat a földre szórta. Eszembe jutottak azok a férfiak, akik körülvették Ben Hensont, és borzongás futott végig rajtam, elképzelve, amint feldúlják az otthonomat. A kunyhóm előtt Moses Papa és én a hívek egy csoportjával találkoztunk. Megállapodtunk, hogy először a legkevésbé sérült házakat javítjuk meg. Azok, akiknek pedig a házát részben vagy egészben újjá kell építeni, az átépítés idejére beköltöznek a többiekhez. Az egész napot és az éjszakát Birchtownban töltöttem, és másnap délelőtt is még ott voltam, és tíz másik emberrel megjavítottuk a kunyhómat és még két másikat. Segítettem Moses Papának beköltözni a kunyhómba, ahol az elülső szobában kapott egy pótágyat, és délben, megígérve, hogy még sötétedés előtt visszatérek a lányommal, elindultam Shelburne felé. Elhaladtam a leégett kápolna romjai mellett, átkeltem a hídon és a város felé vezető útra léptem. Elég hosszú volt ez az út ahhoz,

hogy egyedül tegyem meg. Bal kéz felől a szél süvített a fák között, és jobb kéz felől az öbölben tajtékos hullámok emelkedtek és törtek meg, újra és újra. Előttem, ahol kanyarodott az ösvény, hangoskodó férfiakat hallottam. Beszaladtam az erdőbe és lassan addig osontam előre, amíg megláttam öt késekkel, fegyverekkel, kötéllel felfegyverkezett férfit, akik kezükben itallal Birchtown felé indultak. Nem volt értelme visszafordulni, mert akkor ott találtak volna rám. Ugyanakkor veszélyes lett volna továbbmenni is, mert meghallhatják, hogy a fák között zörgök. Így hát felmásztam egy magas fenyőfára, egyik ragadós ágról a másikra húzva fel magamat, ahol azután elhelyezkedtem tökéletesen csendben. A szívem hangosan dobogott a mellkasomban. A hangos zihálásomat elnyomta a férfiak kiabálása és nevetése. A „niggervárosi házrombolásról” beszéltek, amikor Jason bukkant fel a kanyarban, és azonnal körbe is vették. – Hová mész, fiacskám? – kérdezte az egyik fehér férfi. – Megyek Shelburne-be. – Birchtownban van a helyed. – Az anyukám Shelburne-ben van. Megyek, hogy elhozzam. – Mit csinál az anyád Shelburne-ben? – Mosónő. – Elveszi egy fehér ember munkáját, igaz? – Csak ruhákat mos. Egy másik férfi erre puskatussal fejbe ütötte Jasont. – Na, most elrontottad az örömömet – mondta az első férfi. – Milyen örömödet? – Egy kicsit játszani akartam vele. Megleckéztetni. Azután lassan megölni. De te most teljesen kiütötted, és elrontottad az örömömet.

– Kötözzük meg és szórakozzunk vele később! A férfiak lehúzták Jasont az útról, egy hozzám közel eső fához kötözték, majd továbbindultak Birchtown felé. Néhány percet vártam, hogy meglássam, jön-e még valaki. Jason lassan magához tért, és elkezdett nyögdécselni. Lemásztam a fáról, odaszaladtam hozzá és sietve kioldoztam a köteleit, amelyekkel a csuklójánál fogva a fához kötözték. – Jól vagy? – Igen. Jó, hogy itt van! – mondta. – Szóval haza akarod hozni az anyukádat? – Mama meghalt a lázadásban. Egyszerűen csak fogta magát és meghalt, anélkül hogy bárki is megütötte volna. Amint Jason felkelt a földről, megöleltem. – Ez elég borzasztó hír – suttogtam. – Van még otthon valaki? – Nem. Csak az anyukámmal laktam. – Miért mégy Shelburne-be? – Ennem kell. Munka kell. Aludnom kell valahol. Anyukám meghalt, és a kunyhónkat is feldúlták. – Azok a férfiak megölnek, ha visszamész Birchtownba. Gyere velem, hátha találunk neked valamit a városban! Elindultunk hát együtt Shelburne felé. –Amióta itt vagyunk Birchtownban, sohasem beszélt arról, hogy engem is maga írt be a Négerek könyvébe. – panaszolta. – Ó, te jó ég! – csodálkoztam. – Téged is én írtalak fel? Ne haragudj, Jason! Olyan sok hajón kellett dolgoznom, annyi nevet kellett leírnom, hogy egyszerűen elfelejtettem egy részüket. Egész nap sorban álltam a hajón, hogy feliratkozzak, és az összes színes bőrű tudta, hogy maga kicsoda. Az az apró, gyors beszédű afrikai nő, aki fél Manhattan négereit számba veszi. Maga nem ismerte mindannyiunkat, de mi mind szerettük magát. – Tényleg?

– Igen, mert gondoskodott rólunk. – És azt mondod, hogy én írtalak be a Négerek könyvébe? – Igen, hölgyem. – Mit írtam? – Már nem emlékszem. Nem tudtam olvasni, se akkor, se most. – Miért nem jöttél hozzám írást, olvasást tanulni Shelburnebe? – Már tizenkilenc éves vagyok. Ahhoz már túl késő. – Sohasem késő – feleltem. Amikor Shelburne-be értünk, észrevettem, hogy a hajó már kifutott. Jason elment megkeresni azt a férfit, akinél korábban dolgozott, én pedig a Charlotte Street felé indultam. Bekopogtam a Witherspoon-ház ajtaján. Semmi válasz. Újra kopogtam. Megpróbáltam, hogy nyílik-e az ajtó, de az meg sem mozdult. Benéztem minden ablakon, még a fáskamrába, a kútba és a hátsó ajtón is benéztem, de életnek semmi jelét nem láttam sehol. Még egyszer dörömböltem a bejárati ajtón, mire előjött egy nő a szomszéd házból, és megkérdezte, mi az ördögöt művelek. – A lányomat akarom, de senki nincs itthon! – kiabáltam. – Lehiggadnál? – suttogta a nő. – Nem volt már éppen elég baj mostanában? – Witherspoonéknál van a lányom, de senki nincs itthon! Tudja, hol vannak? – Te jó ég, asszony! Ne lármázz már! Próbáltam uralkodni magamon. Úrrá tudnék lenni a zihálásomon, ha ez a nő elmondaná, amit tud. – Hol van a lányom? – szipogtam. – Hároméves, ilyen magas, Maynek hívják. – Az a kicsi a tiéd?

Átvágtam az utcán, és a nő szemébe néztem, hogy egészen közel ért egymáshoz az arcunk. Abban a percben olyan dühös voltam, és annyira rettegtem, hogy egyszerre akartam nekiesni a nőnek és térdre esve a segítségéért könyörögni. – Hol van May? A nő hátrébb lépett, megköszörülte a torkát. – A Witherspoon család kihajózott. Hozzád és ahhoz a lányhoz semmi közöm. Azzal visszament a házba, és rám csapta az ajtót. Hallottam, ahogy a reteszt is rátolja. Átvágtam az utcán, azután kerestem egy követ, és betörtem vele a napellenzőt, amely a Witherspoon-ház egyik ablakát fedte. Bemásztam a betört ablakon. Minden szobát üresen találtam. Hiányzott az összes asztal, pipereasztal és ágy. – May! – kiáltoztam újra és újra, de senki nem felelt. Végigtántorogtam a Water Streeten. Több fehér munkást láttam a kikötőben. Határozott léptekkel feléjük indultam. – A lányomat keresem, hároméves, Maynek hívják. Láttak egy néger kislányt? Esetleg fehér emberek kíséretében? Az egyik munkás felém köpött, majdnem eltalálva a lábam. A többiek zavartalanul dolgoztak tovább. – Kérem, én csak a lányomat szeretném visszakapni. Meg tudnák mondani, hogy láttak-e egy néger kislányt? Egyikük sem felelt. A mólón továbbmenve egy fiatal férfi felé indultam, aki egy kötéllel dolgozott. – Kérem! – szólítottam meg. – A lányomat keresem. Egy kicsi lány. Hároméves. – Nem láttam egy néger kislányt sem – rázta a fejét. – Látta Witherspoonékat? Egy férfi és egy nő, a Charlotte Streeten éltek.

– Nem ismerek egy gazdag embert sem – felelte. – De néhányan kihajóztak ma reggel. Három vagy négy család utazott a hajón, csak ennyit tudok. Kirohantam a kikötőből, és berontottam Theo McArdle üzletébe. Theo döbbenten nézett fel a nyomdagépről. – Meena! – Hol van a lányom? – Látta valaki, hogy bejött? Itt nincs biztonságban. – Nem találom a lányomat, Witherspoonék pedig eltűntek. – Ha valaki azt találja gondolni, hogy nálam dolgozik, akkor… Felkaptam egy újságot, és hozzávágtam. Azután felmarkoltam egy köteg papírt, kinyitottam az ajtót, és kivágtam a köteget az utcára. – Mi történt a lányommal? McArdle utánam rohant, becsukta az ajtót, és leeresztette a függönyt. Hozott egy széket, és intett, hogy üljek le. Így is tettem, Theo pedig megállt előttem, háttal az ajtónak. – Witherspoonék már egy ideje arra készültek, hogy elhagyják a várost. Azt hittem, tud róla. Amint véget ért a lázadás, úgy döntöttek, hogy elmennek. – De hol van a lányom? – Amikor a zavargások véget értek, felbéreltek húsz szállítót, hogy hordják le a holmijukat a kikötőbe. Egy-két óra alatt végeztek. – Fehér szállítómunkások voltak, vagy feketék? – kérdeztem. Azt reméltem, a négerek legalább mondanak valamit Mayről. – Fehérek. – May Witherspoonékkal volt? Nem bírt megszólalni, de lassan bólintott. – Tudni akarom! – kiáltottam rá. – Mondja ki! A lányom elutazott azzal a hajóval?

Félrefordította a fejét, és a padlóra szegezte a pillantását. – Igen. – Hová mentek? – suttogtam. Nem hallotta, amit mondtam, így hát megismételtem a kérdést. – Bostonba. – És maga nem akadályozta meg őket? – Megpróbáltam – felelte. – Mi történt? Mondja el! – Kimentem a boltból, és utánuk mentem a kikötőbe. – A lányom sírt? – Nem. – Mrs. Witherspoon beszélgetett vele? – Igen, azt mondta neki, hogy maga is hamarosan jönni fog. Próbáltam beszélni Mr. Witherspoonnal. – Mit mondott neki? – Megkérdeztem, hogy nem lenne-e jobb, ha nálam hagynák a gyermeket, amíg maga érte nem jön. A lázadások miatt a kikötőt őrök vigyázták. Mr. Witherspoon azt mondta nekik, hogy én okoztam a felfordulást, mire meghátráltam, Meena. Nem kellett volna ezt tennem. Hangosabban kellett volna panaszkodnom, de kihátráltam a kikötőből, amikor felém indultak az őrök, és Witherspoonék elmentek a lányával. – Voltak négerek a kikötőben? Bárki, akivel beszélni tudnék? – Nem – felelte. – Mit csinált a kislányom egész idő alatt? – Mrs. Witherspoon karjában volt. – Nem is sírt? – Nem. Volt nála egy kis abakusz, egy játék, és éppen a kis golyókat tologatta.

Nem jutott eszembe több kérdés, és Theo McArdle-nek sem volt további mondanivalója. – Napok óta alig ettem – mondtam. – Néhány birchtowni barátomnak nincs hol laknia. Adjon valamit ennem, és békén hagyom! – Nekem sincs sok. – Adjon valamit ennem, Mr. McArdle! Hagyta, hogy elrabolják a lányomat, nekem pedig muszáj valamit ennem. Az üzlet hátsó végéből McArdle előhozott egy kiló rizst, egy darab sonkát, egy kis zsák borsót és egy vekni kenyeret. Magamhoz vettem az ételt, és elmentem.

Jason a város szélén várt rám. Nem volt mit ennie, de egy sebhely volt az arcán. Nem volt számára már munka, nem talált egy helyet sem, ahol maradhatott volna. Nem talált senkit, csak leszerelt katonákat, akik töltött fegyverrel, ökölbe szorított kézzel és rúgásra kész csizmával várták. Jason megkérdezte, hol van a lányom. Nem bírtam felelni, és a fiú többet nem is kérdezett. Átcaplattunk a sáron Birchtownba. Az erdőben síri csend uralkodott, de nem találkoztunk újabb támadókkal. – Elveszítettem a lányomat – mondtam. – Az utolsó gyermekemet. – Sohase mondja, hogy utolsó! Ne mondjon ilyet, Mrs. Dee! – Igenis May volt az utolsó gyermekem, Jason. Azért mondom, mert így van. Ha egyszer visszaérünk Birchtownba, ne is keress, hogy segítsek neked életben maradni, mert most magam is inkább meghalnék. Jason levette a vállamról a terhet, és felkapta a zsák borsót és rizst. Még csak eszembe sem jutott, hogy ellenálljak, arról sincs emlékem, hogyan telt a következő harminc perc, azon kívül, hogy

eltűnt a kétségbeesés ködébe. Amikor megérkeztünk, észrevettük, hogy újabb kunyhókat pusztítottak el a fehérek, de legalább a támadók már elmentek. Moses Papa a kunyhóm előtt ült egy leszakadt fadarabon és rám várt. Jason felemelte az öregembert a földről, és visszamentünk a kunyhóba. Csodálatos módon a házikó még mindig állt. Erősebb volt, mint hittem. A következő néhány hétben olyan mély bánatba zuhantam, hogy alig bírtam beszélni. Elviseltem, hogy Jason és Moses Papa az én kunyhómban laktak, amíg az ő házukat újjáépítették, de gondolni sem bírtam arra, hogy a birchtowni gyermekeket tanítsam, bábáskodjak, újra Theo McArdle nyomdájában dolgozzak, vagy bármi mást csináljak. Attól tartottam, hogy ha engedem, hogy felszínre jussanak az érzéseim, akkor annyi fájdalom törne ki belőlem, hogy nekirontanék valakinek és meg is ölném. Nem volt pénzem, hogy elmenjek Bostonba, és amikor végül megkérdeztem McArdle-t vagy bármelyik másik embert a városból, hogyan lehetne eljutni oda, mind azt mondták, hogy biztosan letartóztatnának és akár rabszolgasorba is vetnének, ha felbukkannék abban a városban, üres zsebbel, és anélkül hogy bárki is kiállna értem. – Azt sem tudjuk, hogy Bostonban maradtak-e – mondta McArdle. – Lehet, hogy továbbmentek Philadelphiába, New Yorkba vagy Savannah-ba. Akár Jamaicába, Barbadosra, St. Domingue-szigetére vagy Angliába is továbbhajózhattak. McArdle segítségével hirdetéseket helyeztem el a bostoni, philadelphiai és New York-i újságokban, amelyekben jutalmat ígértem bármilyen információért Witherspoonék hollétét illetően, akik korábban Shelburne-ben, Új-Skóciában laktak. Megkérdeztem minden fehér embert, aki hajlandó volt velem beszélni Shelburne-ben, de egyikük sem tudott felvilágosítani, hogy mi történt Witherspoonékkal. Még Sam Frauncesnek is írtam George Washington elnök rezidenciájára, Mount Vernonba,

Virginia államba. Hat hónappal később kaptam egy barátságos válaszlevelet tőle, de még Sam Fraunces sem tudott kideríteni semmit. A gyermekeim olyanok voltak, mint a fantomvégtagok. Elveszítettem őket, de még mindig a részeim voltak. Hiányoztak, de még mindig fájtak. Nem főztem, nem dolgoztam és nem ettem. Először életemben még olvasni sem volt kedvem. Még Chekurára sem gondoltam. Talán Moses Papának igaza volt. Ha Chekura vissza akart volna térni hozzám, akkor már jó ideje megtette volna. Moses Papa megkérdezte, kész vagyok-e befogadni Jézust a szívembe. Elmeséltem neki, hogy kislánykoromban volt egy hitem, amelyet fel kellett adnom, és most nem szomjaztam újabb Istenre. Megfogta a kezemet és félém fordult, mintha csak mélyen a szemembe nézne. – Te jó ember vagy Meena, olyan sok ember szeret téged. – Talán ez igaz is volt, de én nem láttam, és nem éreztem. Csupán azt tudtam, hogy azokat az embereket, akiket mindennél jobban szerettem az életben, elragadták tőlem. Újra elkezdtem Moses Papa prédikációira járni, ugyanakkor nem mondhatnám, hogy ez túl sok mindenen változtatott. Az emberek kedvesek voltak, hoztak nekem enni, leültek enni velem, amikor észrevették, hogy sohasem eszem egyedül, hoztak faanyagot, ágakat és szöget, amikor tudtak, hogy segítsenek rendbe hozni a kis kunyhómat. Jason és Moses Papa mindennap benézett. Amikor kialakítottak egy osztálytermet a számomra, újra elkezdtem tanítani, és habár nem éreztem már igazán, de próbáltam úgy tenni, mintha szeretném azokat a gyermekeket, akiket olvasni tanítottam. Theo McArdle végül meggyőzött, hogy menjek vissza dolgozni hozzá, és próbáltam érdeklődést mutatni az ott végzett munka iránt. Amikor egyedül voltam, elolvastam mindenféle könyvet,

amelyet McArdle szerzett nekem. Talált nekem egy Afrikatérképet, de a kontinens belsejében azon is csak dombok, oroszlánok, elefántok és majmok ábrái voltak. Körülbelül egy évvel az után, hogy Mayt elveszítettem, kaptam egy kis lámpát és négy liter bálna olajat, cserébe, amiért segítettem egy shelburne-i fehér nőnek megszülni a gyermekét. Ez volt az első kisbaba, akinek a születésénél bábáskodtam, amióta a sajátomtól elszakítottak. A hozzátartozóim elvesztése miatti fájdalom sohasem csillapodott. A végtagjaimat levágták, és örökké fájni fognak, hiába tűntek el. Ám valamiképpen megint továbbléptem az életben.

Elefántok a városok helyére A KÖVETKEZŐ NÉGY ÉVBEN nem kaptam semmilyen hírt Mayről. Hittem benne, hogy még mindig életben van, de ugyanúgy nem tudtam arról, hogy hol lehet ő vagy Witherspoonék, mint ahogyan arról sem tudtam, Chekura hol lehet. Shelburne aranykorának vége szakadt, és nagyon sok királypárti felszámolta a vállalkozását és visszatért az Egyesült Államokba. A birchtowni feketék ugyanakkor maradtak, és én is velük maradtam. Negyvenötödik életévemhez közeledhettem már, és nem tiltakoztam az ellen, hogy lassan több volt már az ezüstszínű hajszálam, mint a sötét, és nem szégyelltem már, hogy a kékre festett pápaszemben látnak, amelyre szükségem volt, hogy újságot és könyvet olvashassak. Theo McArdle segített megrendelni a pápaszemet Angliából, miután elmagyarázta, hogy ez egy duplazsanéros, alaposan megtervezett eszköz, hogy ne nyomja se az orromat, se a halántékomat. Kéthavi félretett pénzembe került a szemüveg, de egyébként sem volt igazán mire költenem a keresetemet. Nem volt férjem, nem voltak gyermekeim, és nem volt otthonom sem azon a kis kunyhón kívül Birchtownban, amelyet minden nyáron megerősítettem a közelgő tél ellen. Lett volna lehetőségem kétszer is elutazni Moses Papával és a gyülekezet tagjaival más új-skóciai templomokat meglátogatni, de mind a kétszer visszautasítottam. Abban a reményben éltem, hogy a lányom és a férjem még visszatér, és nem akartam távol lenni, amikor engem keresnek. 1790 tavaszán a metodisták bezsúfolódtak Moses Papa kápolnájába, mert egy Annapolis Royalból érkezett látogatót akartak meghallgatni. Egy alacsony, köpcös férfi volt a látogató, aki kicsit idősebbnek tűnt,

mint én, és olyan nyugtató hangon beszélt, hogy a hívek egy része el is aludt. De úgy tűnt, hogy van valami sürgős mondanivalója, így hát besurrantam én is, és leültem az első padra, hogy jobban halljam. – Thomas Petersnek hívnak – kezdte. – Tizennégy évvel ezelőtt megszöktem a gazdámtól, Észak-Karolinából. A háború alatt a Fekete Úttörők között szolgáltam a britek oldalán, de bárki, aki nem hisz nekem, az idejöhet és megnézheti a katonai igazolványomat. Én is csak olyan vagyok, mint ti mindannyian. Hét éve jöttem Új-Skóciába, és még mindig arra várok, hogy földet kapjak, de most már belefáradtam a várakozásba és úgy döntöttem, hogy teszek valamit, hogy változzon a helyzet. Thomas Peters elmondta, hogy pénzt gyűjt ahhoz, hogy Angliába utazhasson, ott pedig reményei szerint beszélni fog a brit parlament képviselőivel a föld nélküli fekete királypártiak ügyéről és a rabszolgaság továbbéléséről Új-Skóciában. Egyikőnk sem hitte el, hogy ebből bármi is lehet, de segítettünk neki annyival, amennyivel tudtunk. Lenyűgözött Peters elszántsága, és adtam neki tíz shillinget. A gyűlés után segítettem neki összefoglalni a gondolatait és megírni az úgynevezett beadványát. „A szegény, magukra hagyott rabszolgákat már nem védik a gyarmatok törvényei jobban… mint bármelyik szarvasmarhát vagy vérengző vadállatot… és… a rabszolgaság olyan kegyetlenül elnyomó és brutális rendszer, amely különösen megrázó, ellenszenves és visszataszító… azoknak a szabad színes bőrű embereknek, akik fel nem foghatják, hogy tényleg az a brit kormány szándéka, hogy fenntartsa vagy szemet hunyjon az új skóciai rabszolgaság felett.” – Tévedés ne essék – mondta Thomas Peters, amikor megköszönte a segítségemet –, elmegyek Angliába, és amíg ott vagyok, egy napra sem fogom elfelejteni a népünk helyzetét.

Peters bátorsága és ambiciózus természete eszembe juttatta, mennyire meggyengült az akaratom. Volt idő, amikor semmit sem akartam jobban, mint hogy elutazhassak Angliába, és hogy onnan valahogy visszajussak Afrikába. De már nem akartam utazni. Mohát tömtem a kunyhóm gerendái közti résekbe, hogy kívül tartsam a szelet, és fát cipeltem az erdőből, hogy ébren tartsam a tüzet éjszakákon át, a tűzhelyem alatt. Szinte csak ez a kunyhó volt, amim maradt, és mindennap azon dolgoztam, hogy tisztán és szárazon tartsam Chekurának és Maynek, ha egyszer visszajönnek. Arra az esetre, ha valaha is visszatérnének, egy kényelmes otthont akartam teremteni, ahol örökké együtt lehetünk. Próbáltam a munkába temetkezni és nem gondolni Chekurára és Mayre, de az emlékeik beárnyékolták az életemet. Hamar megfeledkeztünk Thomas Peterdről Birchtownban. A következő évben azonban visszatért hozzánk, hogy elmondja, sikerült eljutnia Angliába, és hogy beszélt néhány fehér emberrel, akik készen álltak arra, hogy elvigyenek minket Afrikába. Nevetségesnek tűnt az egész. Semmilyen részlettel nem tudott szolgálni, hogy alátámassza a történetét, és egyikőnk sem hitt neki. Mielőtt azonban elment, Peters megígérte, hogy hamarosan több információval fog tudni szolgálni. Néhány nappal később, amint éppen a Royal Gazette friss számát olvasgattam, egy hirdetésre lettem figyelmes, amelyet a Sierra Leone Company 37 nevű londoni társaság elnöke és tizenkét igazgatója jelentetett meg, és így kezdődött: SZABAD LETELEPEDÉS AFRIKA PARTJAIN. A hirdetés azt állította, hogy a Sierra Leone-i Társaság hajlandó szabad négereket befogadni az afrikai gyarmatán, 37

Sierra Leone Company: egy valaha létező üzleti vállalkozás volt, amely 1792-ben megalapította a második brit kolóniát Afrikában, új-skóciai feketék hazatelepítésével. Egyik alapítója John Clarkson volt. Kezdetben ugyan erős politikai ellenállásba ütközött a telep létrehozásának szándéka, de később az ügy elnyerte a brit parlament támogatását.

amennyiben bizonyítani tudják, hogy „erős jelleműek, becsületesek, józanok és elkötelezettek”. A hirdetés szerint, minden „szabad fekete férfi”, aki ilyen írásos bizonyítékkal tud szolgálni, az jogosult tíz hektár földre Sierra Leonéban, öt hektárra a felesége után és két és fél hektárra minden gyermek után. Feketék és fehérek azonos polgári, katonai, emberi és üzleti jogokkal és kötelezettségekkel bírnak majd Sierra Leonéban, és törvénytelen lesz a Sierra Leone-i Társaság részéről rabszolgakereskedelemmel foglalkozni vagy bárkit rabszolgasorba vetni. Amikor felolvastam a hirdetést a birchtowniaknak, többen kérték, hogy olvassam el újra. Felolvastam hát Moses Papa metodista kápolnájában, a baptista templomban és bárhol, ahol az emberek hallani akarták. Annyiszor olvastam fel hangosan az írást, hogy már kívülről tudtam. Ezzel együtt azonban nem értettem, ki lesz jogosult Afrikába utazni, hogyan jutnának el oda, mivel fizetnének az útért, ki állt az egész terv mögött, és mi oka volt arra, hogy felajánlja ezt a lehetőséget. Mindenki azt kérdezgette, hol van Sierra Leone, de nem tudtam megmondani. Hamarosan arra is rájöttünk, hogy okosabb nem beszélni erről a tervről nyilvánosan. Három férfi megvert egy néger kádárt Shelburne-ben, aki a Gazette egy példányával lépett be egy kávéházba. Sok birchtowni aggódott, hogy az Afrikába való költözésről szóló mendemondák csak arra jók, hogy újra feltüzeljék a fehérek négerekkel szembeni indulatait. Néhány nappal később egy John Clarkson nevű angol férfi lovagolt be Birchtownba, a királyi flotta hadnagyának makulátlan egyenruhájában. A férfi fiatalnak látszott. Én körülbelül negyvenhat éves lehettem akkor, a férfi pedig feleannyinak tűnt. Fiatalnak, de lelkiismeretesnek látszott, az arca, mint egy fiúé, az orra kicsi volt, az ajka telt. Simára volt borotválva, de az oldalszakálla bozontos volt. Moses Papa gyülekezetét kereste. Több száz ember zsúfolódott be Moses Papa kápolnájába, és

ugyanannyian gyülekeztek az ajtón kívül, így hát mindannyian kimentek. John Clarkson megállt, háttal az óceánnak, a szél szemébe fújta a haját, amelyet időnként kezével a füle mögé igazított. Egy nagy patkót formázva köréje gyűltünk az öböllel szemben. John Clarkson hangja magas volt, messze szállt a szélben. Csendben és mozdulatlanul állva hallgattuk, hogy egy szót se szalasszunk el. – Moses tiszteletes úr, hölgyeim és uraim! A nevem John Clarkson. A brit haditengerészet hadnagya vagyok. Most azonban nem katonai ügyben vagyok itt. Egy civil kezdeményezés miatt érkeztem, amelynek célja, hogy eljuttassuk Sierra Leonéba, Afrikába azokat, akiket önök közül érdekel ez a lehetőség, és jogosultak rá. Az emberek olyan hangosan éljeneztek, hogy Clarkson hadnagynak meg kellett várnia, hogy elüljön a hangzavar. Lenyűgözött a bőre fehérsége, még kék vénáját is láttam halántéka bőre mögött. A tekintete ugyanakkor élénk volt, és láthatóan figyelmesen megvizsgált mindenkit, miközben várta, hogy elcsendesedjenek. Rám vetette a pillantását. Mintha kissé elidőzött volna a szeme a hajam köré tekert narancsszínű sálon. John Clarkson haja szőke volt, enyhén kopaszodott, homloka egyre magasabb lett. Letörölte az izzadságot a szemöldökéről és a tenyerét a szeme elé tette, mint az olyan ember, aki küzd, nehogy elaludjon, mert még nagyon sok dolga van. Amikor a tömeg újra elcsitult, Clarkson elmondta, hogy ő Wisbechben született, egy Londontól kilencven mérföldre fekvő kikötővárosban, ő és a támogatói hittek abban, hogy a rabszolgakereskedelem egy sötét folt, a kereszténység mozgalmán. Elmondta, hogy világossá vált számára, miszerint a négerek, akik a lázadók ellen vívott harcban a briteket szolgálták, nem kapták

meg azokat a földeket és lehetőségeket Új-Skóciában, valamint Új-Brunswick-ban, amelyeket korábban ígértek nekik. – Azért jöttem ma önökhöz, mert az illetékes angol hatóságok felhatalmaztak, hogy a királypárti négereket új élet felé vezessem Afrikába. Clarkson egyéb ígéretet tett még azok számára, akik vele kívántak tartani, hogy egy új brit gyarmatot alapítsanak Sierra Leonéban. „A kalandorok”, ahogyan nevezte őket, teljes szabadságot kapnak ügyeik intézésében. Politikai és faji egyenlőséget hirdetett a számukra. Megígérte, hogy a brit kormánytól kapnak vetőmagot, szerszámokat és földet, amelyet a sajátjuknak mondhatnak. – De hiszen még itt sincs saját földünk! – kiáltotta valaki. – Nem tudom megváltoztatni a körülményeiket Új-Skóciában – felelte Clarkson –, de a Sierra Leone-i Társaság szabad elvonulást ad mindenkinek, aki az új gyarmatra akar menni, és földet is biztosít azoknak, akik odaköltöznek. – Hol van ez a hely, amelyet maga Sierra Leonénak nevez? – kérdezte Moses Papa. Clarkson megkérdezte, rajzoljon-e térképet, mire mindenki egyöntetűen igennel felelt. – Most meglátják – mondta mosolyogva –, hogy megbuktam a rajzórán az iskolában. – Mi is – felelte Moses Papa, amire nagy nevetés volt a válasz. Clarkson elővett egy tollat és egy darab papírt a táskájából, majd gyorsan felvázolta Afrika körvonalait. Rajzolt egy nagy oválist, amelynek bal alsó sarkát kivágták. Északra attól a ponttól, ahol a földrész nyugat felé kidudorodott, rajzolt egy nagy pontot, és azt elnevezte Sierra Leonénak. Nyugatra pedig, magyarázta, az

Atlanti óceán fekszik. Északnyugatra egy Wolof 38 nevű ország. Délkeletre a Gabonapart, Elefántcsontpart, Aranypart és Rabszolgapart terült el. Amikor végzett, körbeadta a papírt. – Megbuktam rajzból, de a haditengerészetnél kellett egy kis térképészetet tanulnom. Szerettem azt a barátságos melegséget, amellyel Clarkson beszélt. Nagyon tetszett az is, hogy azt mondta, mi sokkal többet tudnánk tanítani neki Afrikáról, mint amennyit ő tudna nekünk. – Rajzoljon egy oroszlánt! – kiáltotta valaki. – De előfordulhat, hogy úgy fog kinézni, mint egy elefánt – felelte. Amikor a nevetés elhalt, Clarkson újra komolyan folytatta. Elmondta, hogy minden kalandornak, aki Sierra Leonéba utazik, tartózkodnia kell a tisztességtelen, ellenségeskedő, a nem keresztényi és erkölcstelen viselkedéstől. Jegyzeteiből olvasva pedig hozzátette, hogy a „bűnözői hajlam, az iszákosság, erőszak, lopás, szabadosság paráznaság, a trágárkodás, a tánc és bármilyen gátlástalan érzelemki-nyilvánítás szigorúan tilos lesz. A közönség soraiból néhányan morogtak. Az egyik ember, aki a közelemben állt, nekem méltatlankodott: „Az ördögbe is, vállalkozunk egy ilyen útra, hogy hazatérjünk, és még csak nem is táncolhatunk örömünkben? Néhányan vihorásztak, de Clarkson nem törődött velük, hanem folytatta. A bűnözők és a rossz hírű egyének számára nem lesz hely a Sierra Leonéba tartó hajón. Egyedülálló nők sem kaphatnak engedélyt az útra, csak ha egy férfi jótáll a hölgy tisztességes hírnevéért, és gondoskodik a megélhetéséről. Clarkson segítséget kért, hogy valaki jegyezze le a gyűlésen elhangzottakat. Többen is az én nevemet kiáltozták. – Ki ez a Meena? – kérdezte Clarkson. 38

A wolof egy népcsoport, amely a mai Gambia. Szenegál és Mauritánia területén él

Előreléptem, így megkérdezte: – Megmutatná, kérem, ki az a bizonyos Mr. Meena? – Én vagyok Aminata Diallo. Meglepve vakargatta az oldalszakállát. – A nevem egyszerűen Meena. Azt mondta, hogy szüksége van egy írnokra. Nos, ebben tudok segíteni. – Valóban? – John Clarkson leengedte a kezét. Arcára olyan mosoly ült ki, amilyet évek óta nem láttam. Olyan volt, mintha azt üzenné: leírhatatlanul boldog vagyok, hogy megismerhetem önt. A mosolya azt súgta: azt hiszem, mi ketten barátok lehetünk. Óriási meglepetésemre hasonlóképpen éreztem. Amint megláttam ezt a férfit, rögtön megkedveltem. Kaptam írószerszámot és egy széket, amelyre leülhettem, és amint a gyűlés folytatódott, szorgosan jegyzeteltem. Clarkson megkérdezte, kik a közösség vezetői, hogy a következő hetekben gyorsan tudjon velük információt cserélni. Megadtuk neki a három lelkész nevét. Megkérdezte, hogy van-e bárkinek is ellenvetése a korábban vázolt terv kapcsán. Egy Stephen Blucke nevű birchtowni lakos felvetette, hogy a négereknek legalább annyit kell keresniük amennyit most itt ÚjSkóciában, kapnak. Miért kockáztatnák, hogy mindent elveszítenek, ha elindulnak egy veszélyes útra, egy ismeretlen földre. Clarkson ahelyett azonban, hogy támadásnak vette volna Blucke felvetését, biztatta a férfit és mindenki mást, aki úgy érezte, jól megy a sora itt Új-Skóciában, hogy maradjanak itt. Tetszett, hogy Clarkson hitt magában, és hagyta, hadd mondja el mindenki, mi a véleménye a dologról. Clarkson nagy erőfeszítést tett, hogy minden kérdést megválaszoljon. Szóról szóra nyerte el a bizalmamat. – Nem – felelte. – A hajók nem rabszolgaszállító hajók lesznek.

Ujját felemelve hangsúlyozta, hogy: „Sok rabszolga-kereskedő ügyködik Afrika partjain. Némelyek aljas üzelmeiket Sierra Leonéban végzik. Ám azon a gyarmaton, amelyet létrehozunk, szó sem lehet rabszolgatartásról.” John Clarkson elmagyarázta, hogy a Sierra Leone-i Társaságot olyan emberek vezetik, akik arra tették fel az életüket, hogy megszüntessék a rabszolgaságot. A hajó vagy hajók a modern élet minden kellékével fel lesznek szerelve, és elegendő mennyiségű élelmiszer is rendelkezésre fog állni, hogy minden férfi, nő és gyermek tisztességes körülmények között szelhesse át az óceánt. Clarkson elmondta, hogy reményei szerint a kalandorok két hónap múlva elindulhatnak, és körülbelül kilenc hétig fog tartani az út Halifaxből Sierra Leonéba. A Társaság költséget nem kímélve fogja elköltöztetni a kalandorokat Új-Skóciából, a kötelességtudat és a hazafiság kettős érzésétől vezérelve. A kötelességtudatot az táplálja, hogy a feketéknek megvan az a joguk, hogy az elnyomástól és a rabszolgaság igájától szabadon élhessenek, és mi lehetne jobb módja a felemelésüknek, mint visszaküldeni őket Afrikába, ahol civilizálhatják a helyieket, megtaníthatják őket írni és olvasni, felébresztve bennük a keresztény szellemiséget. Hazafiúi cselekedet volna, mert Sierra Leone fekete telepeseiként hozzájárulnánk, hogy Nagy-Britannia kereskedelmi kapcsolatokat építsen ki Afrika partjain. A birodalom anélkül lehetne egyre gazdagabb, hogy a rabszolgák munkájára kellene támaszkodnia. A föld olyan termékeny, mesélte Clarkson, hogy a füge, narancs, kávé és cukornád bőséggel terem a kialakításra kerülő gazdaságokban. Könnyedén előállítjuk, amire szükségünk lehet, és a Brit Birodalmat is segítenénk abban, hogy eladhassa Afrika gazdag kincseit. Néhányán már jártak ott előttünk, mesélte Clarkson. Egy csoport fekete londoni öt évvel korábban letelepedett Sierra

Leonéban, de az ő gyarmatuknak nem sikerült felvirágoznia. A miénk lehetne azonban a régi településük, amelyet fejleszteni tudnánk, és amelyből kiindulva terjeszkedhetnénk is. Kezdtem azt hinni, hogy Clarkson ígéretei valóra válthatók, de azt is éreztem, hogy nem tarthatok vele. Ha eljutok Afrikába, soha többé nem láthatom a lányomat és a férjemet. Amint ezen tűnődtem, Clarkson tovább beszélt, én pedig elkalandoztam gondolatban, és pár kérdést az arra adott válaszokkal nem tudtam lejegyezni. Gyermekkori álmom karnyújtásnyi távolságra került, mégsem éreztem helyesnek elfogadni. A gyűlés után a hadnagy felemelte Moses Papát, beleültette a kocsijába, és a két férfi meglátogatott a kunyhómban. Almát, vajas kenyeret és sajtot ettünk, amelyeket Theo McArdle erre az alkalomra adott, és ittunk a saját készítésű forró italomból, amely mentából, gyömbérből és mézből készült. – Ó, egek! – kiáltott fel Clarkson. – Ez tényleg kitisztítja az orrjáratokat! – Végignézett a tűzhelyemen, amely sütésre és főzésre volt felszerelve, végignézett a falon lógó konyhai eszközökön, és odahajolt, hogy szemügyre vegye a könyveket a polcomon. – Úgy látom, sokat forgatták őket – jegyezte meg, a könyvekre célozva. Elmondtam neki, hogy sokszor kiolvastam már a könyveimet. – Hát nem egy csodálatos menekülés a való világ elől az olvasás? – kérdezte. Felnevettem, mert meglepődtem a nyíltságán. – Csak nem azt akarja mondani, hogy elolvasta a Gulliver utazásait is? – De igen, nagyon sokszor – feleltem. – Nem imádni valók a liliputiak? – kérdezte. – Honnan a csodából vette Swift ezt a nevet?

– Lehet, hogy kicsik, de nagy kárt tudnak okozni – mondtam. – Akárcsak az angolok – válaszolta. Moses Papával felnevettünk, és még egy italt töltöttem Clarkson-nak. – Volna kedve az asszisztensem lenni? – kérdezte Clarkson. – Szükségem volna valakire, aki jegyzetel, beszél a négerekkel és segít megszervezni a kitelepülést. – Szívesen segítek, de nem mehetek önnel – jelentettem ki. – Talán segíthetnék, ha elszegődött valahová vagy adósságai vannak – mondta Clarkson. – Szabad vagyok, nincsen adósságom, de várom, hogy visszatérjen a férjem és a lányom, mert nélkülük nem utazhatok el. Clarkson részletek után érdeklődött, és ujjait összeérintve figyelmesen hallgatott, amíg beszámoltam neki Chekura és May történetéről. – Hát nem tudom, mit mondhatnék a lányáról, tekintve, hogy Witherspoonék tehetős emberek. Bármelyik városba vagy országba elvihették. De beszéljünk a férjéről! Azt mondja, hogy a hajót Josephnek hívták? – Igen. – És hogy az Annapolis Royal-i kikötőbe tartott? – Így van. – És a hajó 1783 – november tizedikén hagyta el New York városát? – Pontosan. – Akkor szerintem bizonyára van nyoma a hajónak a tengerészeti feljegyzésekben. Amikor visszaérek Halifaxbe, utánanézek a dolognak.

Megegyeztünk, hogy Clarksonnak fogok dolgozni, napi három shillingért, ezenkívül szállást és étkezést is kapok. Clarkson elmondta, hogy éjjel-nappal szüksége lesz rám, amíg el nem utazunk Afrikába. Kibérel nekem egy szobát a Water's Edge fogadóban. Néhány napig itt dolgozunk, azután elhajózunk Halifaxbe, hogy befejezzük a munkát. – Kaphatnék még egy csésze teát? – kérdezte. – Káprázatos ez az ital. Talán egy napon, gondoltam magamban, mesélek neki arról, ahogyan mentateát ittunk apámmal Bayóban, de most arról az emberről szerettem volna többet tudni, aki a Sierra Leone-i Társaságot vezette. Clarkson elmagyarázta, hogy a Társaság élén a rabszolgák felszabadításáért küzdő mozgalom néhány vezetője áll, közöttük a bátyja, Thomas Clarkson. Nyereséges gyarmatot akarnak létrehozni Afrikában, ahol a felszabadított feketék tisztességben élhetnek, termelékeny munkát végezve, és ahonnan NagyBritannia gyümölcsöző kereskedelmi kapcsolatokat építhet ki a világ többi részével – a kereskedelembe azonban nem tartozhat bele a rabszolgatartás gonosz üzelme.

John Clarkson nagyon lelkiismeretesen dolgozott a kalandorok lajstromba vételén. „Szükséges formaságnak” nevezte azt az udvariassági látogatást, amelyet Shelburne polgármesterénél tettünk, hiszen tudta, hogy ellenzi a kitelepülést. A polgármester szerint a négerek el fognak pusztulni útközben, vagy elviszi őket valamiféle trópusi betegség, vagy kannibálok módjára megeszik az európaiakat, akik Guineába viszik őket. John Clarkson minden elképzelhető kifogást megismert az öt nap alatt, amíg számba vettük a birchtowni lakosokat, akik útra kívántak kelni, és én minden létező nevet hallottam, amellyel

a szülőföldemről származókat illették. Az emberek etiópiaiaknak, sötéteknek, „a sötét bőrű fajhoz tartozóknak” 39 hívtak minket. Nevezték a földrészünket Sierra Leonénak, Serra Lyoának, Negritiának, Négerföldnek, Guineának és a sötét földrésznek. Hálátlannak tartottak minket, amiért el akarjuk hagyni ÚjSkóciát. Tudták jól, hogy a rabszolgák, a szerződött munkások, és akiknek adósságaik vannak, nem hajózhattak el Clarksonnal, így hát néhányan meggyanúsították egyik-másik négert, hogy tartozik nekik, vagy a szolgálatukban áll. Az volt a dolgom, hogy biztosítsam minden elutazni kívánó birchtowni polgár számára, hogy jelenjen meg és iratkozzon fel a Water's Edge fogadóban, és találjak bizonyítékot ahhoz, hogy ezeket a hamis állításokat megcáfoljuk. Nagyon gyorsan kellett haladnunk a munkánkkal, azonban Clarkson mindig szakított rá időt, hogy megkérdezze, van-e szükségem valamire – ételre, italra, tintára, tollra. Amikor elfáradtam, elmondta, hogy hasonlóan érez. Amikor pedig maradt néhány percünk hosszú, munkával töltött napjaink végén, Clarkson azzal szórakoztatott, hogy azokat utánozta, akikkel napközben találkoztunk. Bármelyik ember akcentusát el tudta játszani. Ám végeredményben teljesen komolyan vette a küldetését, és örömmel vettem tudomásul, hogy értékeli az erőfeszítésemet, amellyel a munkáját segítettem. Az éjszakákat azonban nehezen viselte Clarkson. Nem tudom, hogy volt képes ép ésszel túlélni a tengeri csatáit. A legkisebb támadás vagy provokáció hatására lángoló dühben tört ki, és dühös maradt egész nap és egész éjjel, vagy el sem tudott aludni. Ha el is aludt, akkor rémálmai voltak. A Water's Edge fogadó falai olyan vékonyak voltak, mint a pergamen, és minden éjjel a 39

Utalás Phillis Wheatley költőnő, Afrikából elhurcolt egykori rabszolga versére, amelyet 1772-ben írt. A versben hálát ad, amiért Amerikába jutott, mert itt megismerkedhetett a kereszténységgel. Phillis Wheatley volt az első amerikai fekete írónő.

kiáltozására ébredtem. „Ne! – kiáltott fel egyszer. – Azt mondtam, engedjétek el a lányt!” Az első ilyen kitörése után megértettem, hogy ezek olyan emlékek, amelyek csupán éjszaka törtek rá. Nekem is voltak rémálmaim, ezért nem ítéltem el. Reggelente, teázás közben az asztalon kopogtatva megkért, hogy emlékeztessem, hogy este írjon levelet a menyaszszonyának, és hogy még beszélnünk kell azokról a négerekről, akik nem utazhattak valamilyen oknál fogva Afrikába. Amikor az egyik kocsma tulajdonosa azt állította, hogy az egyik néger még mindig tartozik neki öt fonttal, sörért és halért, Clarkson saját maga fizette ki a tartozást, és figyelmeztette a néger kalandort, hogy többé ne tegye be a lábát egyetlen kocsmába sem, amíg ÚjSkóciában tartózkodik. Clarkson aggodalmaskodó természete az arcára volt írva, és előfordult, hogy könnyekben tört ki, amíg a befejezetlen munka részleteit tárgyaltuk. Ám sem nappali könnyei, sem éjszakai kitörései nem állíthatták meg abban, hogy nap, mint nap hosszú órákon át dolgozzon. Csodáltam, amiért ilyen állhatatosan küzd, amikor neki is voltak gondjai, és magamban megfogadtam, hogy legjobb képességeim szerint támogatni fogom a munkájában. Amikor befejeztük a feliratkozást Shelburne-ben, Clarkson megígérte a hatszáz kalandornak, akik jogosultak voltak az utazásra, hogy hajókat küld értük, amelyek Halifaxbe viszik őket. Miután emlékeztettem Moses Papát és Theo McArdle-t, hogy figyeljenek a Chekuráról és Mayről érkező hírekre, hajóra szálltam Clarksonnal. Halifaxbe két napig tartott az út, és mindeközben saját kabinom is volt. Furcsa megkönnyebbülést éreztem, hogy elhagyom azt a helyet, ahol nyolc évig laktam. Sok időm volt arra, hogy magányos éjszakáimon gondolkozzam, és belém hasított a felismerés, miszerint a rendes fehér emberek nem sokáig maradtak épelméjűek ebben a világban. Bármelyik fehér ember, aki segített a négereknek „felemelni magukat”,

ahogy Clarkson szeretett fogalmazni, gyorsan népszerűtlenné vált a többiek között. Reméltem, hogy Clarkson elméje is kitart addig, amíg biztonsággal eljutunk Afrikába. Dührohamai és kitörései viszont aggasztottak. Túlságosan is aggódott a négerekért, és ez egyszerűen nem volt egészséges.

Halifax nemrégiben alapított város volt, ahová 1791 novemberében érkeztünk. Nem volt annyira tetszetős vagy aprólékosan megtervezett, mint Shelburne. Hiányoztak belőle a raktárak tömbjei és azok a középületek, amelyeket a birchtowni feketék építettek Shelburne városában, de kellemesebb lakóhelynek tűnt, és a négerek számára sokkal kevésbé fenyegetőnek. Beköltöztem a King’s Inn egyik szobájába, amely egy forgalmas utcán állt a víz partján, jó néhány romos faépület szomszédságában. Csak néhány perc szabadidőm volt naponta, és szerettem egyedül kezdeni a napomat azzal, hogy megreggeliztem a szobámban, miközben elolvastam az újságokat. Henry Millstone, aki a hotel kocsmárosa volt, minden reggel hétkor hozott egyet a Royal Gazette legfrissebb számából, egy tál hallevessel együtt. Szeretett egy kicsit elidőzni velem és beszélgetni. – Clarkson hadnagy azt mondja, hogy maga a legműveltebb néger, akivel valaha találkozott. Ez igaz? Felfedeztem valami lenyűgözőt a fehérek viselkedésében. Mintha vagy dicshimnuszt akartak volna zengeni rólam, vagy el akartak volna kergetni a városból. Ám néha nehéz volt átváltani egyik emberfajtáról a másikra. – Akad néhány művelt néger, Mr. Millstone, és idővel, sokkal több lesz Új-Skóciában, ha már nem lesz tilos számukra írni és olvasni.

– Örülnék, ha velük tanulhatnék – nevetett. – Ön is elutazik a többiekkel Guineába? – Afrikába – javítottam ki. – Igen, én is úgy gondoltam. – Egyelőre csak a hadnagynak segítek – válaszoltam. – Elég veszélyes hely ez az Afrika – jegyezte meg óvatosan. Leraktam a leveses kanalat. A férfi szemébe néztem, és annyit feleltem: – Akárcsak Új-Skócia. Néhány nappal az után, hogy megérkeztem Halifaxbe, három néger férfi dörömbölt az ajtómon egyik este, tíz óra körül. Tizenöt napja érkeztek az erdőn át St. Johnból. Az egyik tisztségviselő a városban nem volt hajlandó engedélyezni számukra az Afrikába való indulást, sem felengedni őket egy Halifaxbe induló hajóra, így hát nem volt más választásuk, mint átvágni az országon, azt remélve, hogy megérkeznek, mielőtt a hajók elindulnak. Clarkson hozzájárult, hogy felengedjék a férfiakat a hajóra. Egy héten belül újabb száz átfagyott és éhes néger jelent meg Halifaxben, akik szintén gyalog érkeztek. Láttam férfiakat kabát nélkül, nőket, akiken nem volt más, mint egy rongyos takaró, és gyermekeket, minden ruha nélkül. December közepére Shelburne-ből és Annapolis Royalból újabb csoportok érkeztek a városba hajóval, aminek eredményeképpen az öszszes néger kalandor száma több mint ezerre rúgott. Clarkson vízparti raktárakban szállásolta el az embereket, hozott nekik takarókat, hogy ne fagyjanak meg éjszaka, és többtucatnyi nőt alkalmazott, akik esténként üstszámra főzték a vacsorát. Clarkson egész nap és fél éjszaka is dolgozott, ruhát vett a mezíteleneknek és orvosi ellátást szervezett azoknak, akik betegek voltak, a kikötőben töltött hosszú órái alatt. Amíg én arról beszéltem mindenkinek, hogy mit vihetnek magukkal az új-

skóciaiak Sierra Leonéba – ami nem volt több, mint hat családonként egy kutya, tyúkokat vihettek, de disznókat nem, egy láda ruhát, de asztalt vagy székeket nem –, addig Clarkson felügyelte a hajó berakodását. Mindennap ellenőrizte az utazásra készülő négerek egészségi állapotát, és minden hajóra rendelt szurkot. A fedélzetet felsúroltatta ecettel, és minden szálláshelyet átalakíttatott, hogy legalább két láb magasak legyenek. Még egy menüt is kialakított a felszolgált ételekről, hogy biztosítsa, hogy az utazók rendesen kapjanak enni. Reggelire és ebédre indiai ételt ettünk, melasszal vagy barnacukorral. Vacsorára pedig naponta változott, hogy mit kaptunk, de voltak sózott hal napok, sertéshús napok és marhahús napok. Répát, borsót vagy burgonyát kaptunk a hús mellé. Clarkson elintézte, hogy közel kétszáz pulykát vágjanak le és fűszerezzenek meg a karácsonyi ünnepségre, és hogy minden férfinak és nőnek jusson egy pohár sör vagy bor. A vacsora alatt magával vitt, és végigjártuk a raktárakat, ahol Clarkson beszélt a kalandorokkal. Együtt imádkozott minden csoporttal, és elismételte a „Sierra Leonéba tartó szabad feketékre vonatkozó szabályzatot”. Általában tisztelettel bánt az emberekkel, de jellemzően úgy beszélt az összegyűltek előtt, mintha gyermekek lettek volna. Összerezzentem, amikor figyelmeztette a kalandorokat az istentisztelet fontosságára, hogy válogassák meg a szavaikat, akadályozzák meg a veszekedéseket, és ne barátkozzanak a tengerészekkel. A négerek nem vették zokon a kioktatást. Tisztelettel övezték azt az embert, aki Afrikába vezeti őket. A kormányzó és a felesége meghívta Clarksont és engem a karácsonyi vacsorára. Ahogy beléptünk fényűző otthonukba, Clarkson a fülembe súgta, hogy a kormányzó házának építési költsége húszezer fontra rúgott, és hogy ebből a pénzből ezer négert foglalkoztatott volna egy éven át. Clarkson és én

csatlakoztunk tizenhat másik vendéghez az étkezőben. Mrs. Wentworth, egy nagyhangú, vonzó nő volt, és még alig fogtunk hozzá az evéshez, amikor máris más településre terelte a szót. – Én azt mondom, hadnagy, jó nagy fába vágta a fejszéjét ezzel az utazással! – Nagyon sokat jelent a négereknek – felelte Clarkson. – Komolyan gondolja, hogy jobb soruk lesz a trópusokon? – kérdezte. Elegem volt már abból, hogy úgy beszélgetnek rólam, mintha ott sem volnék, így hát én is bekapcsolódtam a vitába. – Nyolc éve várunk arra, hogy saját földünk legyen, a többségnek még ma sincs semmije. – Minden új-skóciainak megvan a maga története, milyen későn kapta meg a földjét – felelte. – Nem csak a feketék könyörögnek területért. – Nem csak földről van szó – vágtam vissza. – A szabadságunk a lényeg. A négerek a saját életüket akarják élni, de itt csak elfonnyadunk. – Igényük szerint kapják tőlünk az ellátmányt és a segítséget – válaszolta. – Ez nekem nem úgy hangzik, mintha fonynyadnának. Wentworth kormányzó közbevágott. – A szabadságról jut eszembe. Javasolhatom, hogy igyunk őfelsége, a király egészségére? Miután felszolgáltak egy kis gyümölcsöt és sajtot, egy komornyik jelent meg és felajánlotta a vendégeknek, hogy körbevezeti őket a kormányzó házában. Clarkson és én követtük a többieket a lépcsők végtelen során át, egyik szobából a másikba, amelyek tele voltak különböző személyekről készült festményekkel, de csak a térképszoba keltette fel a figyelmemet. A komornyik elmondta, hogy a föld minden elképzelhető helyéről voltak itt térképek. Amikor a menet elhagyta a szobát,

Clarksonnal hátramaradtunk. Végiglapoztam egy vastag köteg térképet, közben Clarkson arról panaszkodott, hogy időpocsékolás volt az egész vacsora. – Egyébként is kétséges, hogy sok előrelépést tudna tenni karácsony táján – mondtam. Clarkson elmagyarázta, hogy még be kell fejeznie a hajók felszerelését, és találnia kell egy másik hajóorvost is. Megkérdezte Wentworth kormányzót, hogy elvihetné-e az egyik királyi orvost Halifaxből a Sierra Leone-i útra, de a kormányzó visszautasította a kérését. Clarkson majd megfulladt a dühtől, amikor elmesélte a történteket. Egy orvos, egy tizenöt hajóból álló flottához, messze alatta van az elvárható számnak, mondta. Mi van, ha a hajók elszakadnak egymástól az út során? Mi haszna van az orvosnak az egyik hajón, ha valaki a másikon haldoklik? – Nyilvánvaló – szögezte le Clarkson. – A kormányzó nem akarja, hogy sikerrel járjak az ügyemben. Jobban örülne, ha a feketék itt maradnának, ahol vannak, hogy bizonyíthassa, mennyire elégedettek az életükkel Új-Skóciában, és hogy a panaszok, amelyek a négerektől származnak, miszerint roszszul bánnak velük, teljesen alaptalanok. Clarkson elkezdte kapkodni a levegőt, és vadul dobálta a karját. Leültem vele egy percre, és sikerült megnyugtatnom. Ráparancsoltam, hogy üljön nyugodtan, lélegezzen mélyeket, és én is vele együtt lélegeztem. Amikor megnyugodott és csatlakozott a vendégekhez egy italra, egyedül maradtam a térképekkel. Valaki vette a fáradságot és csoportokba rendezte a térképeket. Brit Észak-Amerika, Új-Skócia, Tizenhárom Gyarmat, Anglia, Jamaica és Barbados és Guinea. A Guineával jelzett kötegből kivettem az első térképet, és kiterítettem az asztalra, amelyen két gyertya világított. A szokásos félmeztelen afrikai férfiak és meztelen afrikai nők ábrái voltak

láthatóak a térképen, többnyire páviánok és elefántok társaságában. Amint újra benyúltam a Guinea jelzésű térképkötegbe, egy kis papír akadt a kezembe, amelyre gyönyörű, indaszerűen folyó kézírással a következőt írták: „Jonathan Swift 1733-as A költészetről: Egy rapszódia című verséből”. Azután megtaláltam a versrészletet is. Félelmetes rajzok Afrika térképén, Nagy kutatók elméjéből előlépvén. Hol a lakhatatlan vidékekre Elefánt kerül a városok helyére. Elefánt kerül a városok helyére. Jólesett tudnom, hogy közel hatvan évvel a születésem előtt Swift ugyanazokat az érzéseket öntötte szavakba, amelyek most a szívemben kavarogtak. Ezek nem Afrika térképei voltak. Minden ecsetvonás a díszes elefántokról készült rajzokon és a hatalmas, valószínűtlenül égnek meredő keblű nőkről készült festményeken arról árulkodott, hogy a térképkészítőknek nem sok fogalma volt a szülőföldemről. Egyik térképet húztam elő a másik után, de mindegyik térkép öreg volt, és semmi olyan részletet nem tudtak megmutatni, amelyet már fel ne fedeztem volna magam is. Felsorolták a Gabonapartot, Aranypartot és Rabszolgapartot, és az olyan nagyobb kikötők egy része is fel volt tüntetve, mint például Bonny és Elmina. Emlékeztem erre az utolsóra, mert úgy hangzott, mint a saját nevem. Végül elővettem a legfrissebb térképet, amelyet valaha is láttam Afrikáról. 1789-ben készült, és Londonban nyomtatták. Újra láttam rajta a rabszolga-kereskedelmet kiszolgáló kikötőket, mint például Wydah-t és Elminát, de messze északnyugatra láttam egy másik ilyen kikötőt is, amelyet Banceszigetnek hívtak. Emlékeztem, hogy William King, a dél-Karolinai

rabszolga-kereskedő arról beszélt, hogy engem a Bance-szigetről szállítottak ide. Nem tudtam megmondani, hogy a Bance-sziget melyik országhoz tartozik, de a Sierra Leone szavak ettől a helytől kicsit délkeletre voltak láthatók. Tüzetesen szemügyre vettem a térképet. Habár még mindig rajta voltak kötelező elemként a meztelen afrikai nők, gyermekükkel a hátukon, a majmok és az elefántok – különösen az úgynevezett „Zarra vagy a Barbárok sivataga” nevű területen –, láttam, hogy néhány várost feltüntettek a kontinens belsejében is. Ezen a térképen úgy tűnt, hogy a legtöbb kikötőt feltüntették és még néhány falut is. Gyermekkoromban emlékeztem, hogy az apám megígérte, hogy egy nap elvisz Segu városába. Elmondta, hogy ez négynapi járóföldre volt a falunktól, és most megláttam Segu nevét, néhány ujjnyira, északra a Bance-szigettöl. Lenyűgöző volt látni, hogy egy kis arasz a térképen milyen hatalmas távolságot jelent a valóságban. Akkor John Clarkson visszajött értem. – Leülhetnénk? – kérdezte. – Szeretnék pár szót váltani önnel. Leültem vele szemben, és azt hittem, hogy a még ránk váró munkáról akar beszélni. – Megkért, hogy nézzek utána a férje hajójának – szólalt meg Clarkson. – Josephnek, amely New Yorkból indult útnak, amikor kiürítették a várost. – Így van. – Arcomat két tenyerem közé fogtam, állam a hüvelykujjaimon nyugodott. Clarkson megköszörülte a torkát, és folytatta. – A hajó elsüllyedt. Mozdulatlanul ültem tovább. – Leellenőriztettem a brit tengerészet tisztségviselőivel – mondta, majd köhögött. – Van egy irodájuk az utcában. Megvannak náluk az utas listák, feljegyzések, hajónaplók, az öszszes irat.

Mozdulni sem bírtam, sem megszólalni. – A Joseph elsüllyedt – ismételte. – Az erős szelek eltérítették a kijelölt útvonaláról, és annyira messze sodródott a helyes útról, hogy majdnem Bermudáig jutott. Akkor azonban egy hatalmas viharba került, és elsüllyedt. Mindenki meghalt, aki a fedélzeten volt. A kapitány, a matrózok, a királypártiak, fehérek és feketék egyaránt. Nagyon sajnálom, de ön kérte, hogy járjak utána, mi történt. – Mikor tudta meg? – kérdeztem. – Ma. John Clarkson felém nyúlt, hogy a vállamra tegye a kezét, de kibújtam az érintése elől, és kirohantam a kormányzó házából. Nem akartam, hogy bárki meglásson vagy hozzám érjen. Egyedül akartam lenni a hírrel. Chekura. A férjem. Miután olyan hosszú utat tettünk meg. Meghalt azon a hajón, amelyen nekem is rajta kellett volna lennem. Azon rágódtam, vajon miként süllyedt el a hajó, talán villám sújtotta vagy felborult a háborgó tengeren? Vajon gyorsan meghalt a férjem vagy volt még ideje rám gondolni, amint elnyelte testét a víz? Azzal nyugtattam magam, hogy azt képzeltem, bizonyára valaki másnak próbált segíteni. Talán egy gyermeket tartott a kezében. Olyan sok afrikai lelte halálát a tengeren. Még sokkal többen haltak meg úton a rabszolgaszállító hajók felé. S most… még ez is. Nagyon sokszor meghalhattam volna, mégis itt voltam, éppen egy újabb pusztulással fenyegető tengeri út kezdetén. Az első útra akaratom ellenére vittek el. Ez a mostani már az én döntésem volt. Chekura meghalt. Mamadu is meghalt. May öt éve eltűnt. Ha még mindig életben volt, valószínűleg már nem is emlékezett rám, és minden bizonnyal nem is jöhetett már vissza. Annyira hiányzott mind a három szerettem, mintha a fél testem hiányzott volna.

A King's Inn emeletén lévő szobámban töltöttem a reggelt, bánatomat a párnába ürítve. Azután visszatértem, hogy segítsek John Clarksonnak. Úgy döntöttem, hogy fogom, ami még maradt a testemből és lelkemből, és csatlakozok az Afrikába tartó kivonuláshoz. Semmi nem maradt már számomra Új-Skóciában. Elképzeltem, hogy May egyszer csak felbukkan Shelburne-ben, és utánam érdeklődik; még a lélegzetem is elakadt a gondolatra. Igyekeztem megnyugtatni magam, megfogtam egy könyvet, a kezembe szorítottam, majd találomra felnyitottam egy oldalon, amelyet addig olvastam fel hangosan újra és újra, amíg ki tudtam mondani a szavakat. Lényegtelen volt, miről szól a könyv. Pusztán a tény, hogy hangosan felolvastam, kimondatta velem az egyszerű igazságot, amelyről évek óta nem vettem tudomást Birchtownban: soha többé nem fogom látni Mayt, és eljött az ideje, hogy továbblépjek.

Rendezett, csendes sorokban álltunk a mólón Halifax kikötőjében. Fázósan húztuk össze magunkat a szélben és az esőben, vártuk, mikor kerül ránk a sor, és visznek ki minket evezős csónakokkal a hajókra, és közben egymással sugdolóztunk. Minden harmadik férfi és nő hozzám hasonlóan Afrikában született. A gyermekeket is beleszámítva ezerkétszázan vágtunk neki az útnak, öt napig tartott, mire lecsendesedett a vihar. A Lucretiára szálltam fel John Clarksonnal, a hajóorvossal és az összes terhes asszonnyal és gyengélkedő kalandorral. 1792. január tizenötödikén mind a tizenöt hajó felhúzta a horgonyt, és Sierra Leone felé vette az irányt.

Negyedik könyv

Fekete arcú toubab (Freetown, 1792.)

AZON A HAJÓN, AMELYEN UTAZTAM, a Lucretián, százötven utasból hét halt meg az utazás alatt, amíg átszeltük az óceánt. Maga John Clarkson is majdnem feladta a küzdelmet. Egy vihar során a saját hányásában kezdett fuldokolni, de végül megmentették. Az utazás legnagyobb részében ágyban feküdt, de mire a hajónk befutott 1792. március kilencedikén a St. Georgeöbölbe, addigra összeszedte magát. Én a távolban felsejlő zöld hegyeket fürkésztem. Emlékeztem gyermekkoromból az oroszlán hátát és fejét formázó hegy körvonalára. Sierra Leone – az Oroszlán-hegy– olyan élesen emelkedett ki a félszigetből, hogy oda akartam nyúlni, hogy megérinthessem. Most már biztos voltam benne, hogy mintegy harminchat évvel ezelőtt egy olyan rabszolgaszállító hajón hagytam el Afrikát, ami a Bance-szigetről indult útnak. Megtaláltam a szigetet a térképről, és Clarkson elmondta, hogy ez a sziget Sierra Leonéban volt. Addig, amíg a partvonal, és az oroszlán alakú hegy nem került a szemem elé, kételkedtem abban, hogy valaha is tényleg visszatérek indulásom helyére. Túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen. Az új-skóciaiak egymást ölelgették a Lucretiá fedélzetén, és imákat rebegtek Jézushoz, és John Clarksonhoz. – Kérem, most már elég legyen… – mondta Clarkson, aki ugyan nevetett, de zavarba is jött. – Meséljen még arról a földről, ahová hozott minket! – kérte egy nő.

– Attól tartok, én is csak olyan vagyok, mint a legtöbbjük– mondta Clarkson, szemét a partra szegezve. – Sohasem jártam még Afrikában. Csodálkozva néztem rá, és észrevettem, hogy mások is ezt teszik. Sohasem fordult meg a fejemben, hogy az a férfi, aki az ÚjSkóciából történő kivonulásunkat vezette, sohasem látta még a szülőföldemet. Hogy megtörje a csendet, Clarkson egyik tisztje felnyitott egy hordót, és rumot töltött a fedélzeten tartózkodó férfiaknak és nőknek. Nem akartam inni, nem volt kedvem nevetgélni sem, inkább egyedül álldogáltam a hajó korlátjánál. A fakorlátnak nyomtam a kezemet, éreztem a nedves szellőt az arcomon, és azon tűnődtem, mi lesz most velem. Azt hittem, hogy kitörő örömmel fogok örvendezni a megérkezésünkön, ehelyett azonban elkedvetlenedtem. Hullámok mosták Afrika partjait, az igazi otthonom mégis messze kívül esett a látóhatáron. Tudtam, ha valaha is hazatérek, az emberek első kérdése az lesz: Hol van a férjed és a gyermekeid? Akkor pedig be kell vallanom nekik, hogy a toubabok földjén maradtak, és csak magamat tudtam megmenteni. Az átkelés közel két hónapig tartott, de a várakozásnak még nem volt vége. Amíg a flottánk tizenöt hajója horgonyt vetve égett a tűző afrikai nap alatt, Clarkson ide-oda cikázott a hajók között, és néhány másik között, amelyek már a kikötőben voltak. Láttam, hogy ők is a Sierra Leone-i Társaság zászlaja alatt hajóztak. Az emblémájuk két egymáson fekvő tenyér volt – az egyik fekete, a másik fehér. Megkönnyebbültem, hogy a többi hajó is baráti, de Thomas Peters felháborodva panaszkodott rájuk nekem, és minden más utasnak, aki hajlandó volt meghallgatni őt. Peters nem győzött emlékeztetni mindenkit, hogy ő tette lehetővé ezt az egész kivándorlást, azzal, hogy elutazott Londonba két évvel ezelőtt, és

panaszkodott, hogy a fekete királypártiak, még mindig föld nélkül tengődnek Új-Skóciában. Petersnek most azonban új mondanivalója volt. – Mit keres itt az a sok londoni hajó? Úgy volt, hogy ez egyedül a mi gyarmatunk lesz. A mi új életünk. Minden döntést mi hozunk meg. De most mégis mit csinálunk? Clarkson hadnagyra várunk, amíg ő a többi fehérrel dönt a sorsunk felett! Clarkson felfogadott néhány afrikai evezőst, hogy körbevigyék a St. George-öbölben. Mi mindannyian a fedélzeten álltunk, és az evezősök izmait, és sima egyenletes evezőmunkáját csodáltuk, amíg Peters végül feltette a kérdéseit Clarksonnak. – Kik azok a férfiak? – kérdezte. – A temne 40 törzshöz tartoznak, és Jimmy király az uralkodójuk – mondta Clarkson. – És ő kicsoda? – A helyi vezető. – Ezek az emberek mivel foglalkoznak? – Evezősök. Embereket és árukat szállítanak. – Mégis milyen embereket? Rabszolgákat? Clarkson arca lassan elvörösödött. Peters felemelte a kezét. – Nem akartam tiszteletlen lenni, de kérem, mondja el! Ezek az emberek rabszolgákat szállítanak a csónakjukon ebben az öbölben? Clarkson köhintett, és pillanatnyi szünetet tartott, amíg megfogalmazta a válaszát. Miközben gondolkodott, mi lassan köré gyűltünk.

40

Sierra Leone-i népcsoport.

– Thomas – szóltam Petershez. – Miért nem lépünk egy kicsit hátrébb, és hagyunk egy kis helyet Clarksonnak, hogy levegőt kapjon? – Köszönöm, Meena. Már mondtam maguknak, hogy a rabszolgatartással kapcsolatos tevékenységek még nem szűntek meg teljesen Sierra Leonéban. – De éppen itt, a szabadságunk kapujában? – kérdezte Peters. – Aligha – felelte Clarkson. – A Bance-szigeten, tizennyolc mérföldre, délre, az öbölben tevékenykednek. – De Mr. Clarkson, kérem! – kiáltottam. Többen felém fordultak, mert mindenki tudta, hogy Clarksonnal jól kijövünk. – Hogyan hozhatott minket a rabszolga-kereskedelem fészkébe? – Azért a helyzetünk messze nem olyan rózsás, hogy húsz hely közül tudtunk volna választani – felelte Clarkson. – A Társaságnak itt van érdekeltsége. Ezen a helyen kötöttünk megállapodást a helyiekkel. Ez a terület legalább mentesül a rabszolga-kereskedelem terhétől. Hallottam, hogy néhányan káromkodnak. Örültem, amiért egészen közel hajóztunk a Bance-szigethez, hogy láthattam a partot, és meggyőződhettem róla, hogy ez volt az a hely, ahonnan elraboltak. Most mégis azt kívántam, bárcsak kétszáz mérfölddel távolabb volnánk a part mentén, bármelyik irányba. Clarkson mintha csak kitalálta volna a gondolataimat. – Végig a guineai part mentén, ahol az európaiaknak településeik vannak, rabszolga-kereskedelemmel foglalkoznak. A küldetésünk különleges, a mi gyarmatunk más lesz. Fenn fogjuk tartani magunkat a gazdálkodással, az iparral és a kereskedelemmel, és megtaláljuk a módját, hogy szolgálhassuk a Brit Birodalmat.

– Nem azért hagytuk el az új-skóciai otthonainkat, hogy a briteket szolgáljuk – mondta Peters. – Azért jöttünk Afrikába, hogy szabadok legyünk. – Ez így is lesz – jelentette ki Clarkson. – A szavamat adom rá. Elég világosan beszélek? Egyikükből sem lesz rabszolga. Peters elhallgatott. Legnagyobb félelmeimet öntötte szavakba, de úgy okoskodtam, hogy a Bance-sziget elég messze van. Ha oda mehetek, ahová nekem tetszik, akkor még csak látnom sem kell soha többé azt a helyet. – Mikor szállunk partra? – kérdeztem. – Holnap – felelte Clarkson. A nap hátralevő részét és a másnap délelőttöt is azzal töltöttük, hogy a távolban fekvő buja zöld vidéket figyeltük a hajó korlátjának támaszkodva, amikor megláttunk egy újabb hajót közeledni. Clarkson a távcsövén keresztül figyelte a hajót, és felmordult. – Mi az? – kérdeztem. Átadta a látcsövét, amelyet kinyitottam, és beállítottam. Átkukucskálva rajta, feketéket láttam a fedélzeten, és akkor a Lucretiát megcsapta a bűz. Amint a hajó közeledett, egyre erősödött a szag is. Az új-skóciaiak egy része lement a saját kabinjába, de én csak bámultam megkövültén a hajót. Nem akartam látni, de nem tudtam elfordítani tőle a szemem. Clarkson elindult a kabinjába, majd a tengerész hadnagyi egyenruhájába öltözve visszatért a fedélzetre. A közeledő hajó szintén felkészült a találkozásra, minden foglyot leküldtek a fedélközbe. A hajó valódi feladatát azonban nem tudták elfedni, mert a bűztől mindannyian fuldokolni és öklendezni kezdtünk. Pontosan tudtam, hogy a foglyok a hajó gyomrában össze vannak láncolva, és szinte láttam magam előtt véresre dörzsölt lábukat, és hallottam az ajkukat elhagyó nyögéseket. Egy fehér férfival áteveztek a hajónkhoz, aki azután a fedélzetre mászott.

Clarkson kezet fogott a férfival, kedélyesen üdvözölték egymást, néhány szót váltottak, majd némi áru is gazdát cserélt. A hadnagy háromhordónyi szárított húst adott a férfinak, a rabszolga-kereskedő pedig többhordónyi ivóvizet és narancsot adott cserébe. Úgy ráztak kezet, mintha csak barátok lettek volna. Később, amikor a férfit visszavitték evezősei a saját hajójára, Clarkson észrevette, hogy őt bámulom. – Az a legjobb megoldás, ha az ember szívélyes marad az ellenséggel – mondta. – Miért hagyta elmenni azt a hajót? – kérdezte Peters. – Mr. Peters, nincs hatalmam ezekben az ügyekben. – Maga a beleegyezését adta a rabszolgakereskedelemhez. – Csupán vizet és narancsot vettem tőlük. Csupa olyasmit, amire önnek és a többi kalandornak hatalmas szüksége van – válaszolta Clarkson. – Gondolja, hogy saját élvezetemre vásároltam ezeket a holmikat? – Miért nem állította meg azt a hajót? – Mr. Peters, a mi hajónk nem csatahajó. Vagy talán lát egyetlen ágyút vagy karabéllyal felfegyverzett katonát a fedélzeten? Minden erőmmel tiltakozom a rabszolgakereskedelem ellen, de nagyon körültekintőnek kell lennünk, hogy kivel bocsátkozunk harcba. Azért jöttünk, hogy egy szabad gyarmatot alakítsunk ki, nem pedig azért, hogy háborút indítsunk a rabszolga-kereskedők ellen. Még nem is léptem a szárazföldre, de már tudtam, hogy semmi sem lesz egyszerű. Csodáltam Peterst, amiért ellenzi a rabszolgakereskedelmet, de egyelőre úgy éreztem, Clarksonnak van igaza. Már megtanultam, hogy van, amikor a harc teljesen kilátástalan, és olyankor a legjobb, amit tehetünk, hogy várunk és tanulunk.

Először szálljunk le a hajóról. Építsünk menedéket és keressünk ennivalót. Aznap éjjel, amint az eget figyeltem a Lucretia fedélzetén, sötét felhők gyülekeztek a hegyek fölött. Az ég elsötétült, és a csillagok is eltűntek. Villám hasított keresztül a felhőkön, megvilágítva a hajókat és a kikötőt. Az égzengés hullámai végigdörögtek az öblön. A hegyek barlangjaiból a mennydörgés ágyúdörgésként visszhangzott felénk újra és újra az éjszakában. A hajó utasai közül nagyon sokan megrémültek, de én nem felejtettem el a viharokat, még ennyi év után sem, és tudtam, hogy hamarosan továbbállnak.

Miután már harmadik napja pörkölődtünk a napon, világossá vált, hogy a Sierra Leone-i Társaságnak semmilyen terve nem volt arra nézve, hogyan juttasson minket partra. Hajónként egyetlen evezős csónakkal egy örökkévalóság lett volna partra szállítani az ezer utast és a csomagjainkat. Ahogy a fedélzeten álltam a többiekkel, az volt az érzésem, hogy a Lucretia inkább volt tengeri börtön, mintsem felszabadító hajó. Figyeltem, ahogy tizenhat evezős egy hatalmas kenuval, egyenes háttal, királyi angol székben egy peckesen ülő feketét hoz a hajóhoz. Mögötte ült a kormányos, előtte pedig az ütemesen doboló dobos. Már azelőtt hallottuk az öböl vizén felénk siklani a dob tamtamját, mielőtt kivehettük volna a csónakban ülők arcát. Jimmy király kívánta tiszteletét tenni John Clarksonnál, aki megparancsolta tengerészeinek, hogy húsz fegyverrel lőjenek dísz-sortüzet, és kérte, hogy úgy szólítsuk a törzsfőnököt: „Őméltósága”. – Soha az életben – morogta Peters.

Thomas Peters büszke tartással állt John Clarkson mellett, a hajólétra tetején, de a törzsfőnök a vállát súrolva egyszerűen elment mellette, karját kitárva Clarkson felé, hogy megölelhesse őt. Jimmy király angolul üdvözölte a katonákat és kezet rázott velük, de első pillanatban rólunk tudomást sem akart venni es ránk sem pillantott. Jimmy király tizenöt ananászt és egy elefántfogat adott Clarkson-nak, tömény rumért cserébe. A törzsfőnök rám tekintve megkérdezte a hadnagyot. – A szeretője? – Olyan öreg vagyok, hogy akár az anyja is lehetnék – feleltem. Jimmy király felröhögött, és a fedélzeten összegyűlt újskóciaiakra pillantva így szólt: – John Clarkson királynak sok szolgálója van. Thomas Peters erre határozottan felelt: – Mi új-skóciaiak vagyunk és egyenrangúak a fehérekkel. A temne törzsfőnök rá sem hederített. Újra Clarkson felé fordulva rám mutatott és megkérdezte: – Te erről beszél nekem? Az afrikai, aki több könyvet tud, mint az angolok? John Clarkson dermedten hallgatta a törzsfőnök szavait, láthatóan nem volt ínyére, hogy Jimmy király rajtam köszörüli a nyelvét. Jimmy király végignézett rajtam, és egy afrikai szózuhatagot zúdított rám. Fogalmam sem volt, hogy miről beszélt vagy mit mondott. Nevetésben tört ki, majd eltűnt Clarkson kabinjában, rumot inni. Később meghajolt felém, amint elhagyta a hajót. – Egy nap te eljössz falumba. Mi a neved? – Aminata. – Egy nap te királynő, Aminata. Jimmy király feleség. – Köszönöm, de én már házas vagyok. – Hol férjed?

Amikor nem válaszoltam, Jimmy király ismét felnevetett. – Ha másik oldalon – mondta nyugat felé mutatva, a víz túlsó partjára –, te már szabad. Azzal átmászott a hajó korlátján, majd le a létrán, beszállt a kenujába, és eleveztek vele. Teljesen valószerűtlennek tűnt, hogy angolul folyjon az első beszélgetésem, amelyet felnőtt fejjel folytatok le egy afrikaival a saját szülőföldemen. Volt valami ennek a férfinak a nagyképűségében, a toubabok tört nyelvén kifejezve, amitől a férfi inkább pojáca benyomását tette rám, mint egy valódi fenyegetést hordozó személyét. Néhány órán belül Jimmy király harminc kenut küldött, hogy partra tegyék az új-skóciaiakat. Ahogy feszes iramban felénk közeledtek, egy evezős hadsereg benyomását keltették. Örültem, hogy a segítségünkre siettek, de az is eszembe jutott, hogy milyen könnyen le is győzhetnének, ha harcra kerülne a sor. Amikor én kerültem sorra és bemásztam az egyik kenuba, próbáltam a hozzám legközelebb ülő fiatal evezőssel beszélni, ő azonban csak üveges tekintettel meredt maga elé, még csak a fejét sem fordította felém. Tette a dolgát, de semmi egyebet – együtt evezett a társaival, hogy simán és gyorsan partra tegyenek minket. Es így történt, hogy ugyanazok az emberek, akik rabszolgákat vittek a Bance-szigetre, partra tettek minket Sierra Leonéban, átevezve velünk a St. George-öböl vizén.

John Clarkson egy öreg vitorlavászonból emelt menedék alatt állt a Sierra Leone-i Társaság tizenkét dolgozójával maga mögött, mi pedig mindannyian köré gyűltünk. Egy helyben állva emelgettem a lábamat, újra és újra, hogy érezzem a talajt a talpam alatt. Levettem a cipőmet és hagytam, hogy a lábujjaim belemerüljenek a homokba. Azon gondolkoztam, hogy annak

idején úgy éreztem, hogy soha többé nem akarok hajóra szállni, erre most még egy hosszú út várt rám a szárazföldön át. – Hölgyeim és uraim! – szólt hozzánk Clarkson. – Nevezzük el az új kolóniánkat Freetownnak! 41 A parancsom úgy szólt, hogy hozzam önöket ide, és térjek vissza Londonba, de a Társaság vezetése nemrégiben üzenetet küldött Londonból, amelyben arra kérnek, hogy maradjak önökkel még egy ideig. Az új-skóciaiak nagy része, köztük én is, hatalmas tapssal fogadta a hírt. Jobban bíztam Clarksonban, mint bármely más fehér emberben, és hittem abban, hogy megtesz minden tőle telhetőt, hogy segítsen megalapoznunk az új életünket. Clarkson bemutatta a mögötte álló munkatársait, elmagyarázva, hogy a Társaság küldte őket Londonból, hogy a freetowni kolónia ügyeit intézzék. – Nem rendelkezhetünk magunk a saját ügyeinkről? – kérdezte Peters. – Végül, természetesen így lesz – bólintott Clarkson –, de a Társaság egy vagyont fektetett ebbe az utazásba, hogy önök ide jöhessenek, és úgy szándékozik kormányozni a kolóniát, hogy az sikeres legyen. Peters tovább dünnyögött. – Nem azért utaztunk ilyen messzire, hogy megint csak a fehéreknek engedelmeskedjünk. Moses Papa a kocsiján ült, amely átszelte vele az óceánt. – Mr. Peters! – szólalt meg. – Adjon esélyt a hadnagynak, hogy kifejtse az álláspontját. – Köszönöm – mondta Clarkson. – Mindannyiuknak ki kell vennie a részét a munkából, a legjobb tudása szerint. Figyelmeztetem önöket, hogy a munkakerülők ne számítsanak a Társaságtól sem ételre, sem vízre, sem építőanyagra, sem bármi 41

Freetown a mai napig Sierra Leone fővárosa, nevének jelentése: szabad város.

másra. – Clarkson utasított minket, hogy építsünk ideiglenes menedékeket távol a víztől, mert a vízparti területeket fent kell tartani a mólóknak, raktáraknak, boltoknak, valamint a Társaság lakóépületeinek és irodáinak. Peters és még néhányan mellette azt kiabálták, hogy nem azért jöttek Freetownba, hogy az angoloknak építsenek lakóházakat. Moses Papa újra megszólalt. – Testvéreim az Úrban! Most nem a vitának van itt az ideje. Nektek van szemetek, szóval nézzétek meg, és mondjátok el nekem: lát itt bárki is ötszáz lakóházat, ahol megpihenhet fáradt testünk? Van házunk az Istentiszteletekhez? Kitaláltuk-e már, hogyan fogunk ételt gyűjteni, vadászni és megosztani egymás között, amink van, amíg önellátókká nem válunk? Senki nem szólt egy szót sem. A következő néhány hétben megtisztítottuk a területet a fáktól és bokroktól, tűzifát aprítottunk, kipakoltuk a magunkkal hozott tartalékokat mind a tizenöt hajóból, egyik evezős csónakkal a másik után, széttéptük a tartalék vásznakat, és egyszerű lakóházakat építettünk, sárból, agyagból, és zsúpfedelet húztunk rájuk. Minden tekintetben a Társaságtól függtünk. Kellett egy kalapács? Egy darab vitorlavászon a ruhádhoz? Sózott disznóhús? Melasz? Kenyér? Mindent a Társaság adott. Tőlük származott az összes felszerelés, étel, minden, amiből házat építettünk magunknak – látszólag még minket is ők birtokoltak. Amikor már fájt minden csontunk a tűző napon végzett hosszú munkától, vagy bőrig áztunk a hirtelen ránk törő viharokban, Moses Papa emlékeztetett minket, hogy ideje van a harcnak is, de most a túlélésnek van itt az ideje. Egyelőre volt elegendő ennivalónk. A Társaság Angliából hajón küldött készleteket, és sok megmaradt még az idevezető útról is.

A sajt azonban megbüdösödött, a vaj megavasodott, a rothadó hordókból pedig kifolyt a melasz és beterítette a raktár padlóját. Moses Papa nem tudott túl sokat dolgozni, de leült velünk oda, ahová összegyűltünk, és mindig bedobta a javaslatait. Munkacsapatokra oszlottunk és elindultunk, hogy hordjunk ivóvizet, vadászunk, főzzünk, és ideiglenes épületeket állítsunk föl. Még a betegeknek is építettünk egy házikót. Az emberek olyan gyakran megbetegedtek, hogy az első néhány freetowni héten tíz új-skóciai és a Társaság három embere is meghalt. Volt olyan idő, amikor mindennap meghalt egy-két ember. Reggelente gyakorta azt kérdezgettük egymástól: „Hányán haltak meg múlt éjjel?” Clarkson sűrűn figyelmeztetett minket, hogy ne hagyjuk el Freetownt. Azt mondták, hogy a város határain kívül a Társaság nem tud megóvni minket a rabszolga-kereskedőktől vagy akár az ellenséges afrikaiaktól sem. Az új-skóciaiak nagy részének nem volt kifogása az ellen, hogy miközben építik a saját otthonaikat, a Társaságnak dolgozzanak. Én úgy éreztem, hogy az, hogy kötelező volt a városban maradni, olyan volt, mintha egy part menti szigeten éltem volna. Még nem jött el az ideje, hogy visszatérjek a valódi szülőföldemre. Miközben templomokat, házat, magtárat és utat építettünk, nem kellett szünetet tartanunk, csak azért, mert nem volt mihez kezdjünk. Mindig volt mit tenni. Én azonban úgy éreztem, hogy a sok fűrészelés és kalapálás csak arra volt jó, hogy falat emeljen közénk, újskóciaiak közé és a temne törzs lakói közé, akik Sierra Leone partvidékén éltek. Már nem voltunk Új-Skóciában, de egy jó részét magunkkal hoztuk. Azt éreztem, hogy az a kolónia, amelyet itt építünk, már nem Új-Skócia, de még nem volt Afrika sem. Nem Freetown miatt jöttem Afrikába, de a helyes döntés az volt, hogy egy időre szenteljem az energiámat a város építésének, segítve új- skóciai barátaim

álmainak megvalósulását. Egy ideig az én álmaimnak még várniuk kellett. Sikerült elkerülnöm a sok betegséget és lázat, amely sok életet követelt, és hasznossá tennem magam azáltal, hogy a betegekre vigyáztam, születéseknél bábáskodtam és néha Clarksonnak segítettem. Éjszaka fülledt és párás levegőben kellett aludnom, így egész nap fáradt voltam. Fájtak a csontjaim, a testem pedig egy puha tollal bélelt ágy után kiáltott. Néha eszembe jutott a fehér új-skóciaiak hangja, amint dühösen figyelmeztettek: „Fogalmatok sincs, hogy milyen jó itt nektek!” Az igaz, hogy az élet nagyon kemény volt az elején Freetownban – a hajlékaink, a templomok, az ennivaló és a ruhák, mind-mind olyan durvák voltak vagy még durvábbak, mint amik Birchtownban voltak. Az új-skóciaiak gyakran morogtak az ellátmány gyenge minősége és a britektől való teljes függésünk miatt, és őrszemeket és őröket állítottak, hogy figyeljék a rabszolgatartók esetleges támadásait. Ezzel együtt a telepesek csendes optimizmussal szemlélték, ahogy új életük felépül, és úgy érezték, hogy a biztonságuk kevésbé volt törékeny Freetownban, mint amilyen Új-Skóciában vagy New Yorkban volt. Én személy szerint egyre biztosabban éreztem, hogy egy afrikai számára a világ egyetlen helye sem volt biztonságos és sokunk számára az örök, kitartó vándorlás volt a túlélés kulcsa. Most, hogy visszatértem a szülőföldemre, meg sem fordult a fejemben, hogy elhagyjam azt. De ugyanakkor nem voltam benne biztos, hogy meddig fogom kibírni azt, hogy a rabszolga-kereskedők tanyája mellett kell élnem. Habár tíz évig éltem az új-skóciaiak között Birchtownban, többé nem éreztem magam teljességgel otthon közöttük. Kerestem a kapcsolatot a temne törzzsel, habár sok új-skóciai „pogánynak” hívta őket, és úgy vélte, hogy nem lenne szabad a mi településünk falai között kereskednünk velük. Volt olyan újskóciai, aki az összes lenézést, megvetést, amelyben része volt, az

afrikaiakon akarta volna megtorolni. Hallottam John Clarksontól, hogy két új-skóciait visszataszított a gondolat, hogy a Sierra Leone-i Társaság szabályai szerint kell élnie, így hát megszöktek, és a Bance-szigeti rabszolga-kereskedőkkel kezdtek el dolgozni. Dél-Karolinában afrikai voltam, Új-Skóciában királypárti vagy néger, vagy mindkettő, és végül itt Afrikában az új-skóciait látták bennem, és bizonyos szempontból én is így éreztem magam. Az biztos, hogy sokkal inkább éreztem magam új-skóciainak, mint afrikainak, amikor a temne asszonyok körém gyűltek, a fejükön gabonát, összekötözött csirkét és gyümölcsöt egyensúlyozva hatalmas tányérokon. Tudták, hogy Clarksonnal és a fehér tengerészekkel érkeztem, és ahogy a karomat szorongatták, úgy tűnt, hogy számukra épp annyira idegen vagyok, mint a britek. Próbáltam szót érteni velük fulfulde és bamana nyelven is, de ők csak nevettek és egy szavamat sem értették. Alig vártam, hogy megtanuljam a nyelvüket, legalább annyira, hogy elmondhassam: én is Afrikában születtem. Tudtam, hogy a temne törzs nem tekint engem közülük valónak, mégis úgy éreztem, van köztünk valamilyen kapcsolat, és a legkönnyebb és legtermészetesebb mód arra, hogy elmélyítsem ezt a fajta rokonságot, az az lenne, ha megtanulnám a nyelvüket. Mindennap új temne szavakat tanultam és állandóan használtam is őket a beszélgetéseim során. Azzal kezdtem, hogy megtanultam a temnék szavait a narancsra, vízre, baromfira és a rizsre, amelyet adtak nekem, és megtanultam a kés, edény, gyöngy, ruha és a rumra vonatkozó szavakat, amelyeket az új-skóciaiaktól kaptak cserébe. Megtanultam a számok nevét százig és a reggel, délben és este használatos üdvözlési formákat. Megtanultam, hogyan kell megkérdezni: Hogy vannak a gyermekeid? Hogy megy a munka? Hol tart az építkezés? Vagy miként mondjam: Minden rendben van. Köszönöm szépen. Tudnom kellett ezeket a

kifejezéseket, hiszen lehetetlen úgy keresztülvágni Afrikán, hogy az ember nem tud beszélni a helyiekkel. Hiába tanultam mindennap új szavakat és kifejezéseket, egyre csak azon tűnődtem, ki vagyok valójában, ki lett belőlem, miután harminc évet eltöltöttem a gyarmatokon. A szüleim, a férjem, a gyermekeim és mindazok hiányában, akikkel a gyermekkoromban tanult nyelveken tudtam volna beszélni, vajon melyik részem az, amely még afrikai maradt? Sohasem tudom újra itthon érezni magam, amíg nem találok vissza Bayóba.

Egy hónap múlva már megtisztítottuk a leendő város területét, felhúztunk néhány sátrat, és kunyhót, amelyben az összes újskóciainak volt helye. Felépítettük a Társaság legfontosabb épületeit és befejeztünk egy egyszerű templomot is, amely közösségi épületként is szolgált. Egy ideig felváltva használtuk a templomot. Vasárnaponként a baptisták gyűltek össze reggelente, délben jöttek a metodisták, késő délután pedig a Huntingdon egyház hívei következtek. Két hónap alatt négy, a folyóval párhuzamosan futó utcát alakítottunk ki és három másikat, amelyek ezekre merőlegesek voltak. Az új-skóciaiak, élükön Thomas Petersszel, többször is kérték, hogy mérjenek ki nekik földet, hogy elkezdhessünk termelni. A földmérő azonban meghalt, áldozatául esve, mint oly sok ember – fehér és fekete egyaránt – ennek az új éghajlatnak. A Társaság e szerencsétlenségre hivatkozva ragaszkodott hozzá, hogy az újskóciaiak minden erejükkel erősítsék meg a város épületeit, és építsenek új házakat a Társaságnak. Thomas Peters hiába próbálta az új-skóciaiakat a Társaság ellen hangolni. Csodáltam őt a kitartásáért. A britek hamis ígéretekkel traktálták a királypártiakat, akik értük harcoltak a

függetlenségi háborúban, majd Új-Skóciába költöztek, majd megint hazudtak arról, hogy mi is vár majd minket Sierra Leonéban. Nem próbáltak meg rabszolgasorba hajtani, de nem is szabadítottak fel minket. Nem kaptuk meg a megígért földterületeket, és nem is segítették más módon sem, hogy önellátóakká válhassunk Freetownban. Függtünk tőlük a számukra végzett munka által, illetve a tőlük kapott és az életünk fenntartásához szükséges készletektől, anyagoktól és az építkezésekhez szükséges eszközök miatt. Ugyanakkor ők szabták meg azt is, hogy milyen szabályok szerint élhetünk. – Elárultak minket Új-Skóciában, azután itt is, az őseink földjén – mondta Peters a Moses Papa templomában összegyűlt csoport előtt. – Legyél egy kicsit türelmesebb! – intette Moses Papa. – Még nem vagyunk szabadok, de már jó úton járunk. Osztoztam Peters csalódottságában, amiért újra a britek ellenőrzése alatt sínylődtünk, de nem volt gyűlölet a szívemben. Éreztem, hogy Moses Papának igaza van – napról napra egyre közelebb kerülünk a szabadsághoz. Egyébként is más dolgok foglalkoztattak. Számomra Freetown nem volt más, csak egy ugródeszka. Mielőtt elhagytuk Halifaxet, úgy képzeltem, hogy a kialakítandó freetowni telepünk össze fog olvadni az afrikai településekkel, és a jövőben alig látok majd európaiakat. Később úgy alakult, hogy a temne törzsbeli emberek naponta jöttek, hogy kereskedjenek velünk, de nem hívtak meg a házaikba, hogy csatlakozzunk hozzájuk. Ezenkívül a legkülönbözőbb kereskedelmi, áruszállító és katonai hajók is folyamatosan áramlottak az afrikai partokhoz, és minden héten eljöttek Freetownba is a tengerészek ezekről a hajókról. Megálltak, hogy feltöltsék a készleteiket, kereskedjenek, vagy egyszerűen csak pihenjenek, egyenek és igyanak. Így azután a Sierra Leone-i új

kolóniánk az új-skóciaiak, afrikaiak, a brit hivatalnokok és a szabadságukat nálunk töltő tengerészek valószerűtlen keverékévé vált. A rabszolgahajók kapitányai és legénysége rendszeresen átjártak a Bance-szigeti rabszolgapiacról, hogy igyanak és nőket keressenek maguknak Freetownban. Kezdetben aggódtam, hogy az idelátogató rabszolga-kereskedők megpróbálják a freetowni telepeseket újra eladni és megosztottam Clarksonnal is az aggodalmamat. – Jobb, ha hagyjuk, hogy kedvüket töltsék nálunk, mint megpróbáljuk kitiltani őket a városból. Csak felbőszítenénk őket, és magunkra vonnánk a haragjukat – felelte. – Elég kellemetlenül érzik magukat az új-skóciaiak – érveltem. – A helyzet engem is nyugtalanít. – Mihez kezdjünk? – kérdezte Clarkson. – Azonosítsunk minden látogatót a hajója alapján? – Rabszolgákkal kereskednek – erősködtem. – De nem itt Freetownban. – Hogy lehet ebben ennyire biztos? – Annyi rabszolgát vesznek a Bance-szigeten, amennyit csak akarnak – válaszolta Clarkson. – Túlságosan sok bonyodalommal járna, ha itt rabolnának embereket. Ezt pedig ők sem szeretnék. Nem akarnak mást, csak inni és jól érezni magukat. A Banceszigetre mennek dolgozni, ide pedig azért járnak, hogy szórakozzanak.

Rövid ideig egy Debra Stockman nevű nővel laktam együtt, aki Halifaxből idefelé esett teherbe, és akinek a férje meghalt útközben. Debra kisbabáját néhány hónappal az érkezésünk után segítettem világra, és megmutattam, hogyan pólyázza be a

kisbabát afrikai módra. Megtanítottam, mire figyeljen, amikor a kisbaba erőlködik, lába és háta megfeszül, hogy még időben le tudja emelni a kisbabát a hátáról, levenni róla a ruhácskáját és hagyni, hogy elvégezze a dolgát. Debra hamarosan saját vállalkozásba fogott – egy dísztárgyboltot indított el, ahol a hozzánk látogató tengerészek vásároltak. Debra szobrokat, álarcokat, a szertartásokhoz használt késeket, kis elefántokat ábrázoló fafaragásokat, nyakláncokat és elefántcsont karkötőket vásárolt a temne kereskedőktől, én pedig tolmácskodással segítettem az üzletkötést. Debra haszonnal adta el a portékáját azoknak a tengerészeknek, akik afrikai csecsebecsékkel akartak visszatérni Angliába. A legkeresettebb árucikkek a szantálfából faragott apró szobrok voltak. A fa mély, vörösesbarna árnyalata nagyon tetszett a tengerészeknek. Debra pálmaolajjal csiszolta fényesre a kis szobrokat, amelyek elefántokat, aligátorokat, majmokat ábrázoltak. De a tengerészek nem tudtak ellenállni a fiatal meztelen felsőtestű nők szobrainak sem. Nagyon ritkán fizettek ezüsttel, de gyakran adtak Debrának rumot, vasedényeket, kisebb főzőüstöket, vasrudakat vagy Angliából származó ruhát, és Debra mindig el tudta cserélni ezeket az árucikkeket ételre, tűzifára vagy némi, az építkezésnél nyújtott segítségre. A temnék gyorsan megtanulták, hogy hogyan kell fából házakat, gyakran emeletes házakat építeni, ami nagy örömmel töltötte el a telepeseket, és ennek eredményeképpen Debra és a lánya, Caroline hamarosan beköltözhettek a saját házukba, ahol nagyon kényelmesen élhettek. A temnékkel és a hozzánk látogató tengerészekkel való kereskedelem mellett a Sierra Leone Packettel, a Társaság egyik hajójával szállított készletektől is erősen függtünk. Ez a hajó folyamatosan ingázott Freetown és Anglia között.

Egy nap több százan összegyűltünk a kikötőben, és figyeltük egy hajó kirakodását. Azt reméltük, hogy kalapácsot és szöget fog hozni dobozszámra, de csak agyagedényeket kaptunk. – Mi ez? – kérdezte Moses Papa, amikor a kezébe adtam egyet. – Egy agyagedény – feleltem. – Micsoda? – Egy öntözőkanna. Most kaptunk belőle háromszáz darabot. Nem kaptunk azonban sem kalapácsot, sem szögeket. – Leányom! Írnod kell ezeknek az embereknek egy levelet. Mondd meg nekik, hogy nincs nekünk egy talpalatnyi kertünk sem, és amennyi eső itt esik, nincs szükségünk locsolókannára sem! Nem írtam végül a Társaságnak, de írtam Sam Frauncesnek és Theo McArdle-nek, miután Clarkson elmondta, hogy a leveleket Anglián keresztül Amerikába küldik. Szerettem eljátszani a gondolattal, hogy a szavaim átszelik a tengert, és reméltem, hogy egy szép napon választ is kapok rájuk.

A Társaság alkalmazásában gyermekeket és felnőtteket tanítottam írni és olvasni, Clarkson pedig – arra hivatkozva, hogy az írástól megfájdul a feje – adott némi többletmunkát is, mert megbízott, hogy írjam meg a londoni vezetőséghez a jelentéseit. S mivel titkárnői feladatokat láttam el, alkalmanként kieveztek velem Clarkson hajójához, hogy ott dolgozzunk együtt, egy nagy, irodává átalakított kabinban. – Nem akarna inkább a szárazföldön élni? – kérdeztem tőle egyik nap. – Tengerésztiszt vagyok – felelte –, és sokkal megnyugtatóbb számomra itt élni a vízen. Van időm gondolkodni, és az emberek

legalább nem tudnak csak úgy bedörömbölni az ajtómon, és rám törni, miközben éppen összpontosítani próbálok valamire. – Ha a Társaság magát kérte fel, hogy legyen a telep felügyelője, miért hagyja, hogy a többi tiszt irányítson szinte mindent? – Nekem nagyon megfelel ez így – válaszolta Clarkson. – Az újskóciaiakkal fennálló jó viszonyom sínylené meg, ha be kellene tartatnom a Társaság minden szabályát. – Nem ilyen szabályokra számított? Clarkson az égnek emelte a tenyerét, és így válaszolt: – Nem lehet mindent kiszámítani. Amikor papírra vetettem a kért dolgokat, a hadnagy meghívott egy teára. – Biztosan nagyon magányos itt a menyasszonya nélkül – mondtam. Ujjait ropogtatva elismerte, hogy valóban ez a helyzet. Biztatott, hogy nyugodtan olvassak el néhány londoni újságot. Amíg én így is tettem, Clarkson egy könyvet olvasott. Életemben először éreztem azt, hogy kialakult köztem és egy másik személy között egy kapcsolat, pusztán azáltal, hogy együtt ültünk és olvastunk. Úgy éreztem, hogy egy rendkívüli pillanaton osztozunk, habár nem szóltunk túl sokat egymáshoz. Valójában nagyon hálás voltam neki, amiért nem akart erőszakkal a szívembe férkőzni. Az Afrikába való visszatérés nem hozhatta vissza azokat az embereket, akiket elveszítettem. Itt Sierra Leonéban azonban sokkal kevésbé égett bennem a vágy, hogy újra lássam a lányomat, talán azért is, mert nem őt kerestem minden gyermekben, akit csak láttam. Akárhol volt is May, biztosan nem Afrikában.

Az első hónapokban a legtöbb telepes csak úgy tudta megkeresni a betevőt, ha a Társaságnak dolgozott, amiért fizetést és ellátmányt kapott. Habár a Társaság megígérte, hogy mindannyian ingyen hozzájuthatunk a készletekhez az első hónapokban, egy-két hónappal később már csak fél adagot kaptunk, és hamar odáig fajult a helyzet, hogy ha enni akartunk, csak munkáért cserébe kaphattunk ételt. Nem akadt mindennap mindenkinek munka a telepen, és bár egy gyakorlott munkás két shillinget kereshetett egy nap, heti négy shillinget kellett fizetnie az ellátmányért. Az új-skóciai telepeseket feldühítették a Társaság által szabott csillagászati árak, amelyeket a sózott halért, marhahúsért és baromfiért kellett fizetni, arról nem is beszélve, hogy vizezték az alkoholt. Ugyanakkor az italozás és a vallásosság egymás mellett indult virágzásnak. Néhány hónappal az után, hogy megérkeztünk, hat különböző vallási közösség jött létre, és alakítottak saját gyülekezetét. Először sátrakban, majd kunyhókban, később fából épített templomokban gyűltek össze. Egész éjjel zengett tőlük a telep, amint énekeltek, imádkoztak. A freetowniak nem bírtak pihenni, vagy meg kellett tanulniuk hangzavarban aludni. Minden áldott éjjel idehallatszott a dobok hangja Jimmy király falujából, majdnem fél mérföldről, és hallottuk a részegen dülöngélő, botladozó és éneklő tengerészek hangját, a telepesek közötti vitákat és civakodásokat – ki ölte meg kinek a kacsáját; ki vetett szemet kinek az asszonyára. Hallani lehetett, amint férfiak vernek férfiakat, férfiak vernek nőket, és igen, nők vernek férfiakat, ám még ezen a ricsajon is átszűrődtek a templomba járók ámenjei és hallelujái. Egy Cummings Shackspear nevű új-skóciai magával hozta a készleteit Halifaxből, többek között héthordónyi rumot. Soha sem tudtam meg, hogy sikerült neki összegyűjteni azt a rengeteg rumot, mielőtt hajóra szállt volna, vagy, hogy milyen hamis

ürüggyel vette rá a tengerészeket, hogy felrakják a hordókat a hajóra, de a leghozzáértőbb kádárok zárták le a hordóit Halifaxben, és amikor megnyitotta a kocsmáját, kétutcányira a víztől, akkor még mindig sértetlen volt a teljes italkészlete. Némely hívő, amint kiszállt izzadva és kimerülve a templomi padsorok közül, egyenesen hozzá ment inni. Valamivel kevesebb kocsmába járó volt az, aki otthagyva az ivást, egyenesen a templomba ment. Cummings vizezte a rumját – nem jobban, mint a Társaság –, és pohárszámra adta el. Elég pénzt harácsolt össze ahhoz, hogy megtartsa a készletét, és ne függjön a Társaság ellátmányától. A Társaság megpróbált csillagászati árat kivetni a saját rumjára, és egyébként sem akartak eladni neki semmit. De elég hajó kötött ki ahhoz – kereskedők, rabszolgaszállítók, a brit hadiflotta hajói hogy Cummings általában be tudott szerezni néhány hordó rumot, cserébe azokért az árukért, amelyeket temne kereskedőktől vásárolt: elefántcsontért, szantálfáért vagy alkalmanként nagy mennyiségű ananászért, többhordónyi vízért, kecskéért, baromfiért és egyebekért. Épített egy raktárat, ahol a készleteit tárolta, közvetlenül a kocsmája mögött, és egy temne feketével őriztette éjjelente. Az ivóját elkezdték Shackspear könyvének hívni. Az ivónak híre ment a tengerészek között is, és mihelyst lejutottak a hajóról, azonnal a keresésére indultak. Cummings üzlete olyan jól ment, hogy hamarosan már nem függött a Társaság kényétől-kedvétől és kivonta magát a telepesek és a Társaság közötti politikai huzavonából is. Elég kevesen tudták azonban megengedni maguknak ezt a luxust. Sohasem volt kiváló üzleti érzékem, és azok a szolgáltatások, amelyeket nyújtottam – írás – és olvasástanítás, a házam hátsó részében orvosi ellátás a betegeknek, akik különösen azért szorultak rám, mert a Társaság orvosai általában részegek voltak vagy maguk is haldokoltak –, nem sok jutalommal kecsegtettek,

de a túlélésem legalább nem függött teljes mértékben a britektől. Reggelente továbbra is a Társaság iskolájában tanítottam. Jimmy király és népe csak fél mérfölddel mellettünk élt, és amikor már egy éve voltam Freetownban, akkor értettem meg, hogy Jimmy király rá akarta venni John Clarksont, hogy bérleti díjat fizessen a temne földekért. Mielőtt megérkeztünk volna Sierra Leonéba, senki nem mondta nekünk, de lassacskán ráébredtünk, hogy Jimmy király emberei megtámadták és kifosztották az Angliából származó első fekete telepeseket, és nem fogadták el azokat a feltételeket, amelyek szerint pedig a britek magukénak érezték az állításuk szerint megvásárolt afrikai területet. Jimmy király kedvenc módszere arra, hogy nyomatékosítsa a szavait, az volt, hogy tucatnyi, harcosokkal teli kenut küldött a partjaink közelébe éjszaka, akik kiáltoztak és a dobokat püfölték, miközben továbbhaladtak. Ez halálra rémítette az új-skóciaiakat, akik több fegyverért könyörögtek Clarksonhoz. Szerettem a dobok hangját. Tetszett, ahogy visszhangoztak a St. George-öböl vizén, még a saját testem is beleremegett a hangjukba. Ilyenkor úgy éreztem, közelebb vagyok az otthonomhoz. Menj, és keresd meg a faludat! – mintha ezt mondták volna. – Látogasd meg a népedet! A szárazföld hegyei és a homokos partok közötti lankás dombokon fekvő kis közösségünk pontosan az a hely volt, ahol a legtöbb új-skóciai lenni akart. Ez volt az egyetlen hely, ahol biztonságban érezték magukat és ahol úgy érezték, hogy gyarapodni tudnak. Nekem azonban Freetown csak egy ugródeszka volt. Miközben a temne törzzsel kereskedtem és megtanultam a nyelvüket, csak a gyermekkoromban elhagyott otthonomra tudtam gondolni, és terveztem az utamat keresztül a kontinensen, a három hónapos gyaloglást, hogy elérhessem a szülőfalumat.

Hetente néhány alkalommal egy Fatima nevű fiatal temne nővel kereskedtem, de mindig kényszerített, hogy lealkudjam az árat egy elfogadható szintre. Az alkudozást mindig azzal kezdte, hogy ragaszkodott ahhoz, hogy kapjon két láb ruhaanyagot huszonöt narancsért, de az alku végén már megelégedett egylábnyival is. Mielőtt megkötöttük volna az üzletet, egy szertartásosan hosszú beszélgetésen kellett átesnünk. Minél jobban beszéltem a temnék nyelvét, annál hosszabbak voltak ezek a kacskaringós vargabetűk, mielőtt megkaphattam a narancsokat cserébe a ruhaanyagért. Egy nap beszélgetésünk részeként Fatima tucatnyi kérdést tett föl a férjemről és a gyermekemről, és hogy hogyan veszítettem el őket. Miután őszintén megválaszoltam mindet, feltettem Fatimának azt az egyetlen kérdést, amelyre igazán tudni akartam a választ. – Erős lábad van, igaz? – Így van. Hála istennek. – És messzire tudsz gyalogolni, ugye? – Ügy bizony. Hála istennek! – Akkor mondd, hogy jutok el a szárazföld belsejébe! Hogy találom meg a Joliba folyót? Fatima összeszedte a narancsait, és felpakolta mindet a tálcájára. – A mi titkunk. – Miért? – kérdeztem. Felemelte a tálcát, és felhelyezte a fejére. – Nem szabad beengednünk téged a földünkre. – Engem? – Egyetlen toubabot sem a hajóról. – Engem hívsz toubabnak? Nem hallottad a történetemet a férjemről és a gyermekemről? Ezen a földön születtem.

– Az csak egy történet, bár egész hihető. Ha akarod, én is mesélek neked egy történetet. De te most nem történetet akarsz. Te most az én hazámról kérdezősködsz. – Nem. Én az én hazámról kérdezősködöm. Ahol én születtem. – Az arcod olyan, mint az ittenieké, de a toubabokkal jöttél. Fekete arcú toubab vagy. – Bayo falujában születtem. Mamadu Diallo, az ékszerész és Sira Kulibali, a bábaasszony gyermekeként. Ma is ott élnék, ha nem raboltak volna el. Fatima elfordult. – Egylábnyi anyagot kérek a narancsért – közölte. – Vége már a meseidőnek. A beszélgetés után napokig olyan magányosnak éreztem magam, amilyen magányos csak a gyarmatokon voltam, amikor odakerültem. Eljutottam arra a földrészre, ahol születtem, de éppolyan elveszett voltam, mint az óceán túloldalán. Végül úgy döntöttem, hogy Fatima visszautasításának nincs semmi jelentősége. Én tudtam, ki vagyok, és honnan származom. A tény, hogy a temne törzs nem hiszi el a történetemet, semmit nem változtatott az igazságon. Csak azt jelenti, hogy máshoz kell fordulnom segítségért. Ismét eszembe jutottak Jonathan Swift szavai: Félelmetes rajzok Afrika térképén, Nagy kutatók elméjéből előlépvén. Hol a lakhatatlan vidékekre Elefánt kerül a városok helyére. Tényleg igaz volt, hogy a térképészek elefántokat rajzoltak a városok helyére. Most már azonban azt is megértettem, hogy milyen nehéz is lehetett nekik behatolni Afrika belsejébe.

Amikor Freetownban elkezdett esni az eső, olyankor úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Cölöpökre építettük a házainkat, hogy ne kelljen sártengerben úsznunk. Megtanultuk, hogy az értékes szárazárut fel kellett lógatni a menynyezetre. A tető vált a házunk legfontosabb elemévé. Ellestük a temne törzs tetőfedési technikáját, és amikor volt elegendő készletünk, fából építettünk magunk fölé tetőt, amelyet még kátránnyal is bekentünk. Szerény hajlékaink előtt főztünk, és megtanultuk, hogyan osszuk meg a főzéssel járó feladatokat, hogyan építsünk kis tetőt a főzésre szolgáló helyek fölé, és hogy hogyan lehetnek segítségünkre a temne szakácsok. Az első esős évszak májusban kezdődött és szeptemberig tartott, és ez idő alatt, ha a bab és a cassava gyökere nem erősödött meg, akkor remény sem volt arra, hogy ellenállnak majd az esőnek és a szélnek. Amikor az első esős évszaknak vége lett, és újra kisütött a nap, a rabszolgaszállító hajók egyre gyakrabban tűntek fel a Sierra Leone-folyón, és a Bance-szigeti telep egyre aktívabb lett. Egy októberi napon, amikor Debra és én paprikás csirkés gumbót főztünk, lépéseket, zihálást, nyögést és sóhajtozást hallottam. Olyan volt, mintha egy egész falu költözött volna, a hangok egyből visszaröpítettek gyermekkorom utolsó napjára, Bayóba. Amint megfordultam, harminc, a nyakuknál járomba fogott embert láttam, nagyjából vagy teljesen mezteleneket, akik egyenes vonalban masíroztak a folyó felé. Magas, sötét bőrű, a szélben libegő köpenyt viselő férfiak vezették őket, akik a fejükön szoros sapkát hordtak, kezükben pedig botot és ostort vittek – A menetben minden nő egy nagy sótömböt vagy jól megtömött – valószínűleg rizzsel vagy kölessel töltött – bőrzsákot cipelt a fején. A férfi foglyok a hajcsárok málháit cipelték. Egy üres tekintetű, tátott szájú férfi egy köteg lándzsát vitt. Ha szabadon tudta volna mozgatni a nyakát, talán használhatta volna a

fegyvereket, de tudtam, könnyen lehet, hogy már hetek óta ebben a járomban sínylődik, a nyaka sajog és ég. A keverőkanalat beleejtettem a főzőedénybe és a King Streetre futottam, hogy még előttük odaérjek. Figyeltem, ahogyan a mindenféle korú és testalkatú fogoly közeledik, és azon járt az eszem, hogyan tudnám kiszabadítani őket. Az egyik megbilincselt lány könyörgő szemmel nézett rám. Még nem volt nő, de már közel járt hozzá. Amint közelebb jött, kék festék nyomait láttam az arcába karcolva, két függőleges vonalban. A lány egyenesen rám meredt, és súgott pár szót. Hangja mély és rekedtes volt, mint egy idős asszonyé. Megláttam a fogínyét, és bár nem értettem a nyelvét, tudtam, mit akar: vizet, ételt, de leginkább segítséget, hogy hazajuthasson a családjához. Nyaka körül egy szorosan illeszkedő fagyűrű volt, amelyet lánc kötött össze az előtte és mögötte lévő férfiak igájával. Úgy tűnt, hogy nem volt vele senki a menetben, fogvatartóin kívül. Megfogtam a kislány kezét, és együtt mentünk át az úton. A bőre száraz volt, és repedezett. Nagyon szerettem volna adni neki vizet, de nem volt nálam más, csak a ruhák a testemen. Újra három szót motyogott. Mintha egy imát mormolt volna. Talán azt mondta: étel, víz, segítség. Vagy talán csak azt: kérlek, ments meg! Megrángattam a nyakát szorító igát, de erősen meg volt kötve. – Ne add fel, gyermekem! – biztattam olyan gyengéden, ahogyan csak tudtam, mert azt akartam, hadd halljon egy kis anyai szót. Egy mozdulattal levettem a vörös sálat a fejemről, és gyorsan a lány csuklójára kötöttem. Akartam volna még néhány kedves szót szólni hozzá, de akkor a menetet vezető hajcsár mögém lépett, és úgy oldalra lökött, mintha csupán egy úton ácsorgó kecske lettem volna. Azután a lány mellé állt, mellette haladt, amint a menettel együtt vonszolta magát, és innentől kezdve a menet vezetői szorosan a foglyok mellett maradtak. A

lány elhaladt öt-, tíz-, tizenöt lépésnyire, és már nem tudtam visszamenni mellé. Segítséget keresve körülnéztem, és észrevettem, hogy nagyon sok új-skóciai gyűlt össze a parton. Az egyikük Moses Papát a kocsijába rakta, hogy útját állja a rabszolgamenetnek, de egyszerűen elvonultak mellette. Thomas Peters mögém szaladt, karon fogva magával húzott, és beálltunk a menet mögé, hogy a vízhez kísérjük őket. – Hol van Clarkson, amikor szükségünk volna rá? – kérdezte Peters. – Jimmy királlyal üzletel – válaszoltam. Debra a vízpartra vezette Clarkson helyettesét, a Társaság Neil Park nevű egyik emberét. Mi, többiek mindannyian megálltunk: a harminc fogoly, a hat emberrabló, az új-skóciaiak egyre növekvő serege és a Társaság néhány felfegyverzett embere. Megrettenve láttuk, hogy hat nagy kenu már készenlétben áll, méghozzá temne evezősökkel. Moses Papa keményen küzdve igyekezett eljutni a víz széléhez a kocsijával. Miközben küzdött, Peters dühös hangja harsant fel: – Engedjék szabadon ezeket az embereket! – kiáltott rá a menet elején álló magas, afrikai férfira, akinek köpenye lebegett a szélben. A hajcsárok főnöke meg sem akarta hallani Peterst, és elkezdett a kenu kormányosával alkudozni, hogy mennyiért viszik ki őket a hajóhoz. Peters feldühödve ezen a sértésen a rablóhoz nyúlt, hogy megragadja. Három másik rabló azonban lefogta Peterst. Egyikük kést rántott, és Peters nyakának szegezte. A lány, akinek kék csíkok díszelegtek az arcán, Petersre nézett, majd rám és a tucatnyi, mögöttem álló új-skóciaira. Eszembe jutott, hogy biztosan az jár a lány fejében, ha igazán akarnánk, megmenthetnénk.

Neil Park temne tolmácsával az oldalán bekapcsolódott a vitába. A rabszolgahajcsárok sem beszélték a temnék nyelvét, de a saját tolmácsuk segítségével tudtak kommunikálni. – Vonuljanak vissza, és akkor senkinek sem esik bántódása! – szólt hozzánk Park. Senki nem mozdult. Park a mi királyunk, mondta a tolmács. A rabszolgahajcsárok főnöke megfordult, elmosolyodott, finoman meghajolt, és egy kis zacskó kóladiót vett elő a köpenye zsebéből. Átnyújtotta Parknak, aki félszegen tartotta kezében a zacskót. Park tovább beszélt, és elérte, hogy a hajcsárok elengedjék Peterst. Visszaparancsolta Peterst, de a férfi nem mozdult. A rablók újra tőrt rántottak. Peters erre pár lépést hátrált. – Ehhez maguknak semmi közük – fordította a tolmács Parknak. – A menet vezetői már fizettek, hogy átmehessenek a területen. Jimmy király saját maga engedélyezte az áthaladást. – Freetownban tilos a rabszolgatartás – közölte Park. Erre azt felelték, hogy Freetown a temnék földjén fekszik, amelyet megosztanak ugyan a fehérekkel, de nem a tulajdonuk. A Bance-szigeten pedig a többi fehér már várja ezeket a rabszolgákat. Park leengedte a kezét, és felénk fordult. – Keresztül kell engednünk őket, hadd menjenek a maguk útján. Jimmy királlyal kell ezt megbeszélnünk. – Nem engedjük, hogy elvigyék ezeket a foglyokat! – jelentet te ki Peters. Park odaintette a Társaság embereit. A Sierra Leone-i Társaság öt tisztje lövésre emelte a puskáját. – Ez a parancsom – figyelmeztette Park –, és ha kell, be is tartatom. – Mi nem fogunk meghátrálni, ők pedig nem mehetnek tovább! – erősködött Peters.

– Lépjen hátrébb! – parancsolta Park. – Nem mentheti meg ezeket a rabszolgákat! De ha most bajt kever, háborút szíthat a temnékkel. – Nem mernének megtámadni minket. – Már meg is tették – vágott vissza Park. Eszembe jutott, amit korábban hallottam arról, hogy a temnék feldúlták és kirabolták a londoni feketék első telepét. A menet vezetője kiengedte az igából az első foglyot – egy fiatal, tizenöt éves forma fiút, aki ugyanolyan riadtan nézett az újskóciaiakra, mint a fogvatartóira – és elkezdte beterelni őt az egyik kenuba. Peters odaugrott, elkapta a fiút és próbálta visszahúzni a partra. A Társaság emberei lövésre emelték karabélyaikat. Park felemelte a kezét, hogy megakadályozza a lövést. Két másik hajcsár elkapta Peterst, visszalökték, és újra megragadták a foglyot. Éppen, amikor azt gondoltam, hogy Peters talán győzni fog és kiszabadítja az első fiút, kiváltva az újskóciaiakból, hogy teljes erővel támadjanak, az egyik rabszolgahajcsár előhúzott egy szablyát a tokjából, és mélyen Peters mellkasába szúrta. Peters felnyögött, megtántorodott, szájából habos vér bugyogott, majd a földre zuhant. Az újskóciaiak megindultak a víz felé, de Park és emberei egy sorozatot lőttek a fejük fölé – Utolsó figyelmeztetés! – kiáltott fel Park. Az egyik telepes a saját karabélyát az afrikai rabszolgakereskedőkre szegezte. Park emberei újabb sorozatot lőttek ki, és a telepes összeesett. A többi telepes mozdulatlanul állt, de én odarohantam Petershöz, aki a víz szélén feküdt, néhány lépésnyire a foglyoktól, akiket elkezdtek beterelni a kenukba. Letérdeltem mellé, és a vállára tettem a kezemet. Barna szeme nagyra nyílt, mintha magába akarná szívni az életet, amelytől mindjárt búcsút kell vennie. Kezemet a testén nyugtatva így szóltam: – Nagyon jó ember vagy, Thomas – mondtam. – És jó vezető.

Peters alig volt képes felfogni, mi történt vele. Enyhén felemelte a kezét, én pedig megfogtam. Azután már nem lélegzett tovább, ujjal elernyedtek, és a fény kihunyt a szeméből. Továbbra is beszéltem hozzá. Azt akartam, hogy a szelleme hallja, amit mondok neki. – Elvezettél minket a szabadságba, Thomas Peters. Elvezettél minket Afrikába. Akkor hirtelen felfigyeltem a körülöttem hallatszódó kiáltozásra és a parancsszavakra. Scott Wilson, az új-skóciai, aki fegyvert emelt a temnék ellen, néhány lépésnyire holtan feküdt. A többiekre Park emberei fegyvert szegeztek, úgy tartották őket vissza. Park sürgette a kereskedőket, hogy szálljanak be a foglyokkal a kenukba és hagyják el a partot, mielőtt a helyzet még rosszabbra fordul. A kenuk elkezdtek távolodni a parttól a Bance-sziget irányába. A rabszolga-kereskedők nem néztek vissza, de a lány igen. Integettem neki, hogy tudassam vele, van valaki a világban, aki még ezek után is sok szerencsét kíván neki. A lány is felemelte a kezét, csuklóján a vörös sálammal.

A szentek segítsége A KÖZÖSSÉGÜNK KÉTSÉGBEESVE VETTE TUDOMÁSUL Peters és Wilson halálát. Amikor arról beszéltünk, hogyan kellene végső búcsút venni tőlük, megkértek, hogy írjak egy feliratot Peters sírjára, amely végül így szólt: Thomas Peters, az új-skóciai telepesek vezetője, aki a szabadságért harcolt, és végre szabaddá vált. Amikor Moses Papa elkezdett egy úgynevezett „családi tanácskozást” szervezni, amelyen csupán az új-skóciaiak vehettek részt, Clarkson titokban panaszkodott nekem, hogy ezzel gátat emelünk a telepesek és az angolok közé. – Hiszen az új-skóciaiak sem vehetnek részt a Társaság gyűlésein! – vágtam vissza. – Egy társaság és egy közösség vezetése két külön lapra tartozik – felelte Clarkson. Megegyeztünk, hogy ebben nem értünk egyet. Clarkson kérésére azonban megkértem Moses Papát, hogy az új-skóciaiak tarthatnák-e az első összejövetelt maguk között, majd meghívhatnák-e a Társaság képviselőit a gyűlésre. Moses Papa beleegyezett. Amikor találkoztunk a templomban, egyik szónok a másik után ítélte el a Társaságot, amiért összeállt a rabszolga-kereskedőkkel Freetownban. Egyesek fegyveres felkelést sürgettek, hangsúlyozva, hogy a Társaság néhány tucat embere nem jelenthet komoly kihívást ezer telepes ellen. Szerettem volna, ha a Társaság nem járul hozzá, hogy a rabszolgatartók továbbra is belépjenek Freetownba, de nem hittem, hogy további erőszak

javítana a helyzeten. Valahányszor az ismerőseim fellázadtak, sohasem győztek, és végül ártatlan emberek haltak meg. Moses Papa sikeresen vezette a telepesek gyűlését, anélkül hogy döntés született volna, fogjanak-e fegyveres felkelésbe, vagy sem. Amikor a templom ajtaját kinyitották a Társaság képviselői előtt, Clarkson és Alexander Falconbridge csatlakozott hozzánk. Az utóbbi a freetowni telep másik vezetője volt. Falconbridge megállt csendesen a helyiség hátuljában, hogy megfigyelje a történéseket, míg Clarkson a szószéken foglalt helyet. Egyre türelmetlenebbül hallgattam Clarksont, aki folyton azt ismételgette: „Tragikus körülmények vezettek két köztiszteletben álló új-skóciai halálához.” Ám megkönnyebbültem, amikor megígérte, hogy a Társaság állja a temetés költségeit, és támogatást nyújt az áldozatok özvegyeinek. Amikor Moses Papa felhozta a Freetownon keresztül rabszolgákat hajtó kereskedők témáját, Clarkson csupán azt válaszolta, amit már korábban is: „Nem fogjuk támogatni a rabszolgaságot Freetownban. Ebben a pontban a Társaság minden londoni vezetője egyetért.” Clarkson szavai hatására mindannyian még kiszolgáltatottabbnak éreztük magunkat. Megfordult a fejemben, hogy a Társaság vajon milyen erőteljesen állna ellen, ha a rabszolga-kereskedők megtámadnák Freetownt, és megpróbálnának kizavarni minket a Banceszigetre. Még ha a Társaság húsz embere hadakozna is a karabélyával, messze nem lennének abban a helyzetben, hogy letörjék a temne csapatok támadásait. Ahogy kiléptünk a templomból, Alexander Falconbridge lépett oda hozzám. – Már nagyon sokat hallottam magától, Meena – szólított meg, a kezét nyújtva felém. – Üdvözlöm, doktor Falconbridge! – köszöntöttem. Azt már tudtam Falconbridge-ről, hogy valaha orvos volt egy

rabszolgaszállító hajón, később azonban szembefordult ezzel a tevékenységgel, és nyilvánosan kiállt a rabszolga-kereskedelem ellen. Falconbridge magas, széles vállú, pocakos férfi volt, olyannyira, hogy még a lélegzése is nehézkes volt. Dús szemöldökéből mindenfelé szőrszálak pöndörödtek ki. A pupillái kitágultak, és a leheletén érződött a rum, de a szemében kedvesség tükröződött. – Fogadja részvétem az elhunytak miatt – mondta Falconbridge. – Peters és Wilson jó emberek voltak, akik a legjobbat akarták a népüknek. – Ha Peters nem lett volna, ma mi sem volnánk itt – mondtam. Már az utcán jártunk, és Falconbridge még mindig mellettem sétált. Megálltam, nehogy kötelességének érezze, hogy egészen hazáig kell kísérnie. – John Clarkson tisztelte, habár sokat vitatkoztak – folytatta. Újra bólintottam. – John Clarkson rendkívül csodálja magát. – A hadnagy is nagyon jó ember – feleltem. – Ő az utolsó rendes toubab – felelte kuncogva Falconbridge. Tudtam, hogy a férfi már jóval korábban Sierra Leonéban élt, mielőtt Clarkson vagy bármelyikünk letelepedett volna itt. – Clarkson mondta, hogy ön valaha a rabszolga-kereskedőknek dolgozott, de később ellenük fordult. – Igen. Én is lehettem volna az orvos azon a hajón, amelyik Amerikába vitte önt. – Csak egy orvos volt azon a hajón, és a saját szememmel láttam meghalni. – Nos, az orvosok megteszik a rabszolgákért, amit csak tudnak. Valamivel jobbak, mint a többiek. – Pillanatnyi szünetet tartott, majd újra megszólalt, alig hallhatóan. – Nem számít, mert részt

vesznek benne, fenntartják a bűnös helyzetet. Magam is ezt tettem, de soha többé. Elismertem, hogy ezt Clarkson is elmondta. – Azt is tudnia kell, hogy házas vagyok, és a feleségem most a hajón van. Már ezt is tudtam. – Akkor azzal is tisztában van, hogy a szándékaim tisztességesek. Kérem, jöjjön velem a King George fedélzetére ma este, és beszélgessünk még!

Falconbridge több szobát is fenntartott magának a King George fedélzetén. Aznap este megkérte temne törzsbeli szakácsát, hogy főzzön nekünk csirkepörköltet, és megkínált egy pohár rummal. – Egy pohárkával elfogadok – mondtam. – Magának egy kicsi, nekem egy nem olyan kicsi – mondta mosolyogva. Hátradőlt, nagyot sóhajtott, ivott egy korty rumot, azután újra hangosan kifújta a levegőt. – Rövid az élet, és ott kell megragadnunk az élet gyönyöreit, ahol ránk találnak. Bólintottam. – Nem hiszem, hogy valaha is élve kikerülök innen, így hát átkozott legyek, ha megtagadom magamtól az ital örömét. Beszéltünk sok különböző helyről, ahol az új-skóciaiak éltek, mielőtt Sierra Leonéba érkeztek. Szóba került Afrika, Georgia, Dél-Karolina, Virginia, New York, Új-Skócia és Új-Brunswick, hogy csak néhányat megnevezzek. – Az angolok tengerésznek születtek – magyarázta Falconbridge.

– De csak néhányuk ismeri az összes helyet, ahol maguk újskóciaiak már megfordultak. – Vándorló népek vagyunk – feleltem. A beszélgetésünk közepén meghozták a vacsorát. Amikor befejeztük az evést, Falconbridge felvette a szalvétát az öléből, hátrébb tolta székét, és nagyot sóhajtott. – Ön gyűlöl engem? – kérdezte. – Kellene? – kérdeztem. – Hát nem gyűlölik válogatás nélkül az összes fehér embert? Jó okuk volna rá. Öntöttem magamnak még egy kis vizet a kancsóból. – Ha gyűlöletre fordítottam volna az időmet, akkor már régen kihaltak volna belőlem az érzelmek, mára már nem maradt volna belőlem más, mint egy üres kauricsigahéj. Falconbridge megvakarta a könyökét – szakadt róla a víz. Eszembe jutott, hogy vajon a fehérek fürödtek-e, egy zsúfolt hajón élve, amely alkalmatlan volt a hajózásra. Freetownban az emberek legalább fürödtek. Építettünk fürdőházakat, külön a nőknek és külön a férfiaknak, és nagyon nehezen lehetett volna olyan telepest találni, aki ne fürdött volna legalább hetente. Közülünk azok, akik Afrikában születtek, még ennél is gyakrabban fürödtek – akár naponta. Néha éjjelente, amikor nem tudtam aludni, fogtam egy vödör vizet, és kivittem a fák közé. Kerestem egy csendes zugot a fák között, a csillagok alatt, és elnéztem ugyanazt az ivótököt, amelyet gyermekként úgy csodáltam. Az éjszaka hűvös levegőjében élveztem a bőrömre fröccsenő meleg vizet, és néha eltűnődtem, hogy vajon ki maradt életben Bayóban azon az éjszakán, amikor engem elraboltak. Falconbridge hangja térített magamhoz a révületemből. – Meglenne az oka a gyűlöletre. Hisz ön a megváltásban?

Lenyűgöző volt számomra, milyen egyenesen fel tudták tenni a kérdéseiket a fehérek. – Nem tudom – feleltem. – Három hónapnyi járóföldre, innen északkeletre születtem. A falumban többféle hitű ember élt. Az apám muszlim volt, és a Koránt tanulmányozta. Más falusiak szerint az állatoknak és a növényeknek is van lelkűk. Abban hittünk, hogy segítenünk kell egymást betakarításkor. Együtt dolgoztunk, együtt ettünk, együtt törtük a kölest. Abban hittünk, hogy ha meghalunk, újra találkozunk és visszatérünk az őseinkhez, azokhoz, akik világra hoztak minket. De nálunk senki nem beszélt a megváltásról. – A megváltást a bűnösök találták ki – mondta. – Bűnt követtem el, de meg is változtam. Az volt a feladatom, hogy lemenjek a fedélközbe, és ott megvizsgáljam a rabokat, hogy még lélegeznek-e vagy sem. Nagyon kegyetlenül bántak a foglyokkal. A lelkem ott halt meg, azokon a rabszolgaszállító hajókon. – Tudom, mi folyt azoknak a hajóknak a gyomrában – feleltem. Falconbridge a halántékára szorította az ujját. – Tudja, hogy a legkisebb segítséget sem tudtam nyújtani azoknak az embereknek? Ha bekötöztem a sebeiket, ők letépték a kötést, ha lekezeltem a sebet, akkor az csak vörösebb lett, elfertőződött, akár bele is haltak. Az egyetlen jó dolog, amit valaha tettem, hogy szembeszálltam a kapitánnyal, adjon tisztább vizet, jobb ételt a foglyoknak, és takaríttassa gyakrabban a hálórészleget. Falconbridge és én, mindketten az óceán átkelésének túlélői voltunk, de úgy tűnt, hogy az egykori orvos szenvedései egyre nőttek, amióta leszállt a hajóról. – Látom, hogy még mindig bántja – mondtam olyan kedvesen, ahogyan csak tudtam. – Nincs kedve beszélni még azokról a napokról? – Már túl vagyok rajtuk, már megírtam a történetemet.

– Tényleg? – Nem vagyok remek író. Clarkson azt mondja, hogy ön tud írni és olvasni. Bólintottam. – Bizonyára műveltebb nálam, és ezt nagyra becsülöm. Valóban írtam egy könyvet azokon a hajókon orvosként végzett munkámról az angliai szentek nagy-nagy segítségével. – Szentek? – Olyan emberek, mint John Clarkson. Egész csapat van belőlük Londonban. Amikor csapdába tudnak csalni egy gyanútlan közösséget az egyik templomban, sokáig verik a szent tamtamjaikat. – Valóban? – Megpróbálták eltöröltetni a rabszolga-kereskedelmet. Ismeri azt a szót, hogy eltörölni, igaz? – Befejezni, véget vetni, megszüntetni, kiirtani. Nagyjából ezt jelenti, ugye? – Biztos benne, hogy ön nem Angliában született? Elmosolyodtam. – Úgy nézek ki, mint aki Angliában született? – Meglepődne, ha látná, milyen fura fazonok születnek az országomban. – Sok mindennek neveztek már, de fura fazonnak még nem. Falconbridge felnevetett, és ivott az italából. – Úgy hallottam, haza akar menni. Bólintottam, és vártam, hogy folytassa. – Segíthetnék magának. de ahhoz vissza kellene térnie a Bance-szigetre – mondta. – Miért?

– Csak a Bance-szigetre látogató rabszolga-kereskedők ismerik ki magukat a szárazföld belsejében – magyarázta. – Akik az erődben dolgoznak rendes emberek. Meredten bámultam rá. –Úgy értem, ha szemtől szembe találkozik velük… én bemutatom magukat egymásnak… akkor garantálhatom, hogy civilizáltam fognak bánni önnel. Kezet ráznak, adnak egy italt, kicsit nevetgélnek, ételt cserélnek rumra vagy rumot ételre, még londoni újságot is adnak. Felsóhajtottam. Nem tudtam elképzelni, hogy önként a Banceszigeti rabszolgatelepre tegyem a lábamat. – Való igaz, hogy a munka, amelyet végeznek, az ördögtől való – folytatta Falconbridge –, de egyikük talán össze tudna hozni engem valakivel, aki elvihetné önt a szülőfalujába, és akkor valóra válhatna a kívánsága. A temne törzzsel való egyévnyi kereskedés után sem jutottam egy tapodtat sem közelebb ahhoz, hogyan juthatnék el Bayóba. Most úgy tűnt, hogy egy fehér ember megnyitja előttem az ajtókat. – Gondolkodom rajta – feleltem. Felesége. Anna Maria lépett be a helyiségbe. – Édes jó istenem! Nagyon meglepődtem, hogy itt találom! – kiáltott fel. – Éppen most akartam indulni – feleltem. – A férjem nagyon bonyolult ember. Igaz, drágám? – mondta a felesége. – Bonyolult hiba vagyok – felelte a férfi. Átnyújtotta a szöveget, amelyet elmondása szerint az angoloknak írt, akik sikertelenül próbálták megszüntetni a rabszolgakereskedelmet.

A szöveg körülbelül negyven oldal volt. Megnéztem a borítót. Alexander Falconbridge beszámolója az Afrika partjai mentén zajló rabszolga-kereskedelemről. Foglalkozása: egykori sebészorvos az afrikai kereskedelemben. London, 1788. – Mit jelent pontosan az, hogy „egykori sebészorvos”? – kérdeztem. –Azt, hogy kiléptem, amikor már nem bírta a gyomrom a munkát. – Kedveli önt – állapította meg Anna Maria. – Kérlek, ne kezdd! – mondta Falconbridge. – Amikor a férjem kiadja a kezéből a féltve őrzött szövegét, az azt jelenti, hogy kedveli, és szeretné, ha ön is kedvelné őt. – Egy nyitott oldalra mutatott, és kérte, hogy olvassak bele. Kezembe fogtam, körülbelül egy arasznyira tartottam a szememtől, és megjegyeztem, hogy szükségem volna néhány gyertyára. A kedvemben jártak, és hoztak gyertyát. Elővettem a kékre festett pápaszememet és az orromra tettem. Tudtam, hogy néhány új-skóciai fehér csak akkor használta a szemüvegét, amikor más nem látta, de én már túl öreg voltam ahhoz, hogy aggódjak, Anna Maria vagy a férje vajon mennyire találnak így vonzónak. Különben sem tudtam már olvasni szemüveg nélkül. Kinyitottam a szöveget, és hangosan olvasni kezdtem: „Gyakran megtörténik, hogy a négerek, miután megvásárolják őket az európaiak, dühöngő őrültekké válnak. Sokan közülük bele is halnak ebbe az állapotba, különösen a nők.” Leraktam a könyvet, és elmeséltem nekik, hogy saját tapasztalatom szerint a férfiak sokkal gyakrabban bolondultak meg, mint a nők. A férfiak kötelességüknek érzik, hogy megváltoztassák a kialakult szörnyű helyzetet, és képesek megbolondulni, amikor látják, hogy teljesen tehetetlenek. A nők vágya azonban, hogy segítsék a többi embert, arra pedig mindig

van mód, hogy egy kicsit segítsenek másoknak, még ha a helyzetet alapvetően nem is tudják megváltoztatni. Anna Maria lapozott a szövegben, és visszaadta nekem. Tovább olvastam. „A négerek, amíg a fedélzeten vannak, főként péppé főtt lóbabot, főtt jamgyökeret, rizst és néha egy kevés disznó – vagy marhahúst esznek…” Becsuktam a könyvet. Mintha csak tegnap lett volna, hogy ezt az ételt ettem, hogy életben maradjak, egy hajón, amely úgy bűzlött, mintha maga a halál lett volna. A foglyok körbeguggolták a moslékos vödröket, és kétségbeesetten kapkodtak a keksz és mogyoró után, amelyet a gyógyító ember kabinjából csempésztem ki. Anna Maria megszorította a könyökömet. – Látom, hogy nagyon felkavarja az olvasás – mondta. – Hagyjuk hát ezt egy másik alkalomra, ha gondolja! Szeretném azonban jobban megismerni önt. Eljönne holnap teázni?

Anna Maria Falconbridge és én egyre többször találkoztunk. Azt panaszolta, hogy alig akadnak érdekes emberek a Társaságban, akikkel beszélgetni tudna. Néha meghívott a fedélzetre iszogatni, és ez az asszony volt az egyetlen ember a Társaságból, aki valaha is belépett a házamba. Egy alkalommal arról panaszkodott, hogy a Társaság férfi tagjai állandóan drága ajándékokkal halmozzák el Jimmy királyt. – Afrikában az ajándékozás, még ha csupán csekély ajándékról van is szó, a tisztelet jele – magyaráztam. – Egy palack rum talán igen. De egy egész hordó? Nem szóltam semmit. Figyelmesén végigmért. – Az ön nyilvánvaló műveltségével és tapasztalatával, úgy gondolom, meg kellene írnia az élete történetét – mondta. –

Mások saját javukra fordították gazdag életművüket. Hallott már Olaudah Equianóról? 42 Afrikai férfi, egy hajdani rabszolga, éppen úgy, mint ön. Könyvet írt az életéről, ami híressé tette. Fogalmam sincs, hogy végig az igazat írta-e, de nem is ez a lényeg. A könyve mindenütt kapható Angliában. Ma már sok szegény angolnál gazdagabb. – Nem olvastam a könyvét – feleltem. Anna Maria beszámolt róla, hogy szerény személyes könyvtárat hozott magával. – Senkivel nem tudom megosztani, Meena. A Társaság embereinek java része körülbelül annyit ért az olvasáshoz és az irodalomhoz, mint egy szamár a csillagászathoz. Nagy örömömre szolgálna, ha önnek adhatnám a példányomat. Odakint temne törzsbeli építőmunkások éppen a barátnőm, Debra házára húztak új tetőt a szomszédban. Láttam, amint Anna Maria izzadságtól csillogó mellkasukat nézi, és így szólt: – Sokkal jobb, ha házakat építenek, mint ha a rabszolgakereskedőknek szállítják az elfogott embereket. Anna Maria kuncogott, majd folytatta. – Azt szeretném, ha jó lenne az emberiségnek, meg ilyenek, de sok nálamnál okosabb ember azzal érvel, hogy a rabszolgakereskedelem kimenti az afrikaiakat a barbár környezetből. Hallott már erről? – Az angolok csak azért mondják ezt, hogy igazolják saját gonosz-tetteiket – érveltem. – Mi a helyzet önnel? – kérdezte. – Világlátott, intelligens, művek. – Szóval az, hogy én tudok olvasni, máris igazolja a férfiak és nők elrablását? 42

Olaudah Equiano életrajzi ihletésű könyve hozzájárult az 1807-es, a rabszolga-kereskedelem eltörléséről szóló törvény megszületéséhez és a rabszolgaság 1833-as hivatalos megszüntetéséhez.

– Rablás? A Bance-szigeti kereskedők hatalmas összegeket fizetnek a szerzeményeikért. – Akkor is csak emberrablás. – Meena! A rablás itt kezdődik, ezen a földrészen, Afrikában, ahol a feketék kifosztják és elrabolják egymást. – Mégis mit gondol? Kinek rabolják el egymást? – Az afrikaiak már jóval azelőtt kereskedtek rabszolgákkal, mielőtt elkezdték volna őket Amerikába küldeni – erősködött. – Él egy közmondás a falumban. Óvakodj attól az okos embertől, aki helyesnek tünteti fel a gonoszt! – El tudom képzelni, hogy a liverpooli üzletemberek miként fogadnák ezt az érvet – nevetett. – Liverpool? – Az a város Angliában, ahonnan sok rabszolga-kereskedő az ügyeit intézi. Bizonyára megkérdeznék, vajon vitázhatna-e ön velem vagy elolvashatott volna-e több száz könyvet, ha nem vitték volna el rabszolgának. Nem tekinti ezt saját megváltásának? Vagy talán nem is keresztény? – Nem igazán–válaszoltam. Örültem, hogy végre témát váltunk. – Templomba járok, hogy a barátaimmal legyek, de nem mondhatnám, hogy keresztény vagyok. Feszült csend telepedett ránk. Arra számítottam, hogy mindjárt elkezdi dicsőíteni az anglikán egyház civilizáló erejét, de csak hozzám hajolt, megérintette a kezemet, és így szólt: – Nem hiszem, hogy akad akár egyetlen idősebb férfi is a Társaságban, vagy olyan idősebb hivatalnok a Bance-szigeten, akinek ne volna saját afrikai szeretője, akár kettő vagy még több. – Észrevettem – feleltem. Vállamhoz hajolva, alig hallhatóan folytatta. – Természetesen a Társasághoz tartozó nőknél ez nem így működik. Fogalma sincs, hogy ez milyen nehéz.

– Amikor a többieket kell megérteni – mondtam –, általában nem igazán erőltetjük meg a képzelőerőnket. Anna Maria felsóhajtott, és megérintette a karomat. Látszólag ritkán értettünk egyet, mégis tetszett, hogy nyíltan beszél velem, és kíváncsi a véleményemre. Mielőtt azonban Anna Maria Falconbridge folytathatta volna, a Társaság egyik embere üzenetet hozott, miszerint egy csónak készenlétben áll, hogy hazavigye őt a King George fedélzetére. Házamból kilépve egy utolsó pillantást vetett a temne tetőfedőkre a szomszédban.

G mint Garant és O mint Oswald EGY ÚJABB ÉVIG MINDEN PRÓBÁLKOZÁSOM kudarcba fulladt, hogy találjak egy olyan temnét, akit rávehetnék, hogy beszéljen nekem arról, miként juthatnék el a kontinens belsejébe. Végül elfogadtam Alexander Falconbridge ajánlatát, hogy elvisz a Bance-szigetre. Mindvégig Bayóról álmodtam, és sokkal tisztábban jöttek elő az emlékképeim, mint amikor a hajón utaztam vagy a gyarmatokon töltöttem első napjaimat. Úgy éreztem, mindent megadnék azért, hogy újra otthon lehessek. Legjobb ruhámat vettem fel az útra – egy pávatollas sárga kalapot, egy angol ruhát a szokásos afrikai öltözékem helyett, és a csillogó, ezüst-csatos, piros cipőmet. A ruhák, amennyire csak lehetett, segítettek elszakadnom attól a vékony, meztelen lánytól, akit negyven évvel korábban bezártak és megbélyegeztek a Bance-szigeti rabszolgatelepen. Úgy hallottam, hogy az utazáshoz legalkalmasabb időszak közvetlenül az esős évszak után kezdődik, amikor a kereskedők Afrika belsejéből elkezdik a piacra vinni a termékeiket. Falconbridge elintézte, hogy egy csapat temne evezős elvigyen minket a szigetre. Egész délelőtt eveztek felfelé a folyón, és ez idő alatt tizennyolc mérföldet tettek meg. A víz felszíne olyan sima volt, mint az üveg, ők pedig határozott evezőcsapásokkal tévedhetetlenül eveztek, és arra a helyre vittek minket, amelyet máskülönben soha többé nem akartam volna látni. Nem beszéltünk sokat. Míg a nap tűzött ránk, és az evezősök küzdöttek a folyó sodrával, Falconbridge csak annyit mondott: – Néha jobb lepaktálni az ördöggel, mint nem tenni semmit.

Amint a domb tetején szemünk elé tárult a fehér várépület, észrevettem, milyen kicsi is valójában a sziget. Csupán néhány száz láb hosszú, és ovális alakú. Egy talpig fehérbe öltözött, bajuszos, nagy hasú ember köszöntött minket a mólón. A bal kezével két fényesre csiszolt, tömörfa pálcát tartott, mindkettő körülbelül négy láb hosszú volt, alsó végükön jókora dudorral. Úgy néztek ki, mint valamilyen veréshez használt szerszámok, de a férfi úgy tartotta őket, mintha csak játékok lettek volna. Ugyanabban a kezében egy fagolyót is tartott, ami csak egy kicsit volt kisebb, mint az öklöm. Szabad karjával megrázta Falconbridge kezét. Üdvözlésre nyújtottam én is a kezemet, amelyet az Anna Mariától kölcsönkért kesztyűbe bújtattam. –William Armstrong – mutatkozott be. Határozott kézfogása volt. Nem olyan embernek tűnt, aki izzó vasat nyomna a mellkasomhoz. – Armstrong az erőd parancsnokhelyettese – mondta Falconbridge. – Aminata Diallo – mutatkoztam be én is. A valódi nevem némi biztonságérzetet adott. – Armstrong, öregfiú! – kiáltott fel Falconbridge. – Ez az a nő, akiről üzenetet küldtem neked. Briliáns elme. Afrikai, amerikai és új-skóciai. Sok utazáson van túl, és azok közül nem mindet vállalta önként. Hozzá kell tennem, hogy tíz angolból kilenc rosszabbul olvas nála. Úgy képzeltem, hogy Falconbridge úgy tekint erre a Banceszigeti utazásra, mint valamiféle elvégzendő feladatra. Zavart, hogy olyan fesztelenül viselkedik Armstrong társaságában. Armstrong elmosolyodott.

– Szeretem a titokzatos nőket – mondta. – A fiúk készítenek nekünk valami ebédet. Éhesek vagytok? Jó hosszú utatok volt föl a folyón, igaz-e? Falconbridge egy üveg barbadosi rumot adott Armstrongnak. – Rendes fickó vagy! – mondta Armstrong, megtapogatva barátja hátát. – Lejátszunk egy gyors golfmérkőzést még evés előtt? – Miért is ne? – felelte Falconbridge. – Szeretné nézni? – kérdezte Armstrong. Nyilvánvalóan nem volt más választásom, és egyelőre nem akartam szem elől téveszteni Falconbridge-et. Sok-sok lépcsőn fel menve elértük az erődöt. Hat ágyú figyelte a tengert. Brit zászló lengedezett a szélben. Örök voltak a kikötőben, a tetőn és az ajtóban, akik az idegeneket és a látóhatár szélén felbukkanó hajókat figyelték. A vár mögött a férfiak felváltva ütögettek egy kis fagolyót, két lyuk között oda vissza. Minden alkalommal, amikor a golyó beleesett egy lyukba, az egyik férfi kihalászta azt és viszszaütötte a másik lyuk felé. Az angolok a legfurcsább szórakozásokat eszelték ki. Eszembe jutottak a rabszolgahajón töltött napjaim, és hogy mennyire szerette a gyógyító ember a papagáját. Szerencsémre Armstrong és Falconbridge hamarosan elfáradt a játékban. Az ütőket odaadták egy kis temne fiúnak, akin sapka, ing és térdnadrág volt, majd mind beléptünk a várba. A Bance-szigeti erőd méretével és pompájával felvette a versenyt a kormányzó halifaxi házával. Márványlépcsőkön lépdeltünk egyre magasabbra, majd beléptünk az első emeleten az ebédlőbe. A helyiségben egy vöröses szantálfából készült asztal állt, hasonló anyagból készült fényes székek, a falakon pedig III. György király és Charlotte királyné képei lógtak. Egy percre megálltam, hogy megfigyeljem a hölgyet. Nem értettem, hogy

miért is nevezte öt bárki is feketének. A bőre világos volt, és a vonásai is fehér emberre jellemző vonások voltak. A szobában az asztalokon ezüst gyertyatartók álltak. A szoba szemközti falain nagy, elsötétített ablakok álltak. Az egyik oldalon az ablakok ki voltak nyitva és rajtuk a Sierra Leone folyóra lehetett rálátni. A másik oldalon is voltak ablakok, melyek az épület hátsó része felé néztek, de be voltak függönyözve, így nem láttam ki rajtuk. Armstrong sherryvel kínálta Falconbridge-et. – A hölgy iszik valamit? – kérdezte. – Kérdezd meg tőle! – felelte Falconbridge. – Megvan a magához való esze. Armstrong felém fordult. – Kér egy italt? Amíg a válaszon gondolkodtam, a két férfi koccintott. Az összecsendülő poharak hangja emlékeztetett a rabláncok csörgésére. Egy pillanatra páni félelem fogott el. Itt a Banceszigeten ez a két férfi bármit megtehetett volna velem. Megbolondultam én, hogy belefogtam ebbe az utazásba? Ha bármi oknál fogva ellenem fordulnának, órákon vagy napokon belül egy rabszolgaszállító hajó gyomrában találnám magam, rabláncra verve. – Jól van? – kérdezte Armstrong. – Igen, köszönöm. És igen, kérek egy italt – feleltem. Armstrong biccentett egy angol komornyiki ruhát viselő temnének, aki töltött nekem egy kis sherryt. Megkönnyebbülten fogtam ujjaim közé a pohár szárát. Mély levegőt vettem, majd belekortyoltam az italba. Olyan íze volt, mint amilyen íze a melasz és a vizelet keverékének lehet. Biztos kézzel fogtam a poharat és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne látszódjon rajtam, mennyire nem ízlik az ital. Nagy erőfeszítéssel nyugalmat erőltettem magamra.

Falconbridge mellé ültettek, Armstronggal szemben. Afrikai szolgálók kenyeret, sajtot, gyümölcsöt, bort, vizet és gőzölgő tányérokon cassavát, halat és sertéshúst szolgáltak fel. Az étel friss volt, és nagyon ínycsiklandó az illata. Teljesen elment az étvágyam. Azt akartam, hogy térjünk a tárgyra, és hadd hagyhassam el a szigetet, amilyen gyorsan csak lehet. De Armstrong és Falconbridge elidőztek az italuk felett. – Vetnének erre egy pillantást? – mutatott nekünk Armstrong egy ezüst pénzérmét. Egy spanyol dollár volt, más néven egy nyolcreálos. 43 Jól emlékeztem erre a pénzre azokból az időkből, amikor még Solomon Lindónak dolgoztam. De ez az érme egy kicsit más volt. Az érme hátoldala III. Károly spanyol király profilját ábrázolta, de a nyakába belepecsételték III. György képmását. Armstrongra néztem, és magamban eldöntöttem, hogy ha beszélgetek velük egy kicsit, az segít visszanyerni a magabiztosságomat. Ha meghallja a hangomat, és megbizonyosodik az értelmi képességeimről, talán már nem a leendő rabszolgát fogja látni bennem. – Ismerem a nyolcreálos érmét – feleltem. – De György királynak mi keresnivalója van Károly király nyakán? – Az egyik emberem hozta ezt Londonból – felelte Armstrong. – Az angolok kezdenek kifogyni az ezüstérmékből, így hát a spanyol ezüstöt használják. – Ám előbb angolositják – tette hozzá Falconbridge. Armstrong elmondta, hogy hallott erről egy vicces limericket. Amikor Falconbridge megkérte, hogy mondja el, Armstrong hangosan szavalta: A bank hogy elfogadtassa a pénzét, egy szamár nyakára nyomta egy bolond képét. 43

A spanyol dollar elterjedt valuta volt a XVIII. Században, ez volt a korai Egyesült Államok első pénzneme is.

Falconbridge felnevetett, majd így szólt: – Tényleg azt gondolod, hogy olyan bolond? Megengedheti az amerikai gyarmatoknak, hogy kikiáltsák a függetlenségüket, és megússzák háború nélkül? – Túl régóta harcol már – válaszolta Armstrong. – És igen. Elég nagy bolond. Nem hallottál róla, mit művelt a fiával? – Tudom, tudom – bólogatott Falconbridge. – Az egyik dühkitörése során a falba akarta verni a herceg fejét. Azt beszélik, úgy habzott a szája, mint egy versenylónak. – Ehhez nem tudok mit hozzáfűzni – mondta Armstrong. – Egy bolond feje egy szamár nyakán. Amíg a két férfi dohányzott és azon vitázott, hogy vajon a király tényleg bolond volt-e, kimentettem magam és odébb sétáltam, hogy még egyszer megnézzem a király és a királyné portréját. Leraktam a gyertyatartót, beültem egy kényelmes székbe, és elolvastam egy cikket egy angol újságban egy Mozart nevű zeneszerzőről, majd végül az elsötétített ablakhoz léptem, mely az épület hátsó részére nézett. A férfiak még javában ittak, dohányoztak és nevetgéltek. Láttam, hogy nincsen bezárva a zsalugáter, így megérintettem és óvatosan kinyitottam. Felnéztem a kék égre, de meghallottam az emberek nyögdécselését. Azonnal rájuk szegeződött a pillantásom. A földön, a kőfalak mögött egy elkerített részen negyven meztelen férfit láttam. Ültek, guggoltak és álltak, vérző sebeik voltak, és köhögtek. Bokájuknál fogva egymáshoz voltak láncolva. Egy pillanatra el is felejtettem, milyen régen hagytam el Bayót, és kinyújtottam a nyakam, hogy lássam, hátha felismerek közülük valakit. Felismerve a saját butaságomat megráztam a fejem, de nem tudtam a foglyokról levenni a szemem. Egy temne, aki tisztességes ruhát viselt, és egy bot volt a csípőjére kötve, hozott a foglyoknak egy nagy üst vizes zabkását, és beleöntötte egy vályúba. A foglyok odahúzódtak, letérdeltek a

sárba, és lehajoltak, hogy szürcsöljenek a vályúból. A férfiakat egy körülbelül négy láb magas kőfal választotta el a mintegy tíz nőből álló csoporttól, akik nem voltak összeláncolva, de szintén foglyok voltak. Két férfi mozdulatlanul feküdt a sárban, míg a többiek körülöttük járkáltak. Az egyik nő ugyanolyan nyugodtan feküdt a másik oldalon. Gyűlöltem magam, amiért nem segítek a foglyoknak kimenekülni nyomorúságos helyzetükből. Próbáltam győzködni magam, hogy nem állt hatalmamban felszabadítani őket, de valójában már a puszta látványuktól bűnrészesnek éreztem magam, és eltöltött a bűntudat. Az egyetlen erkölcsös cselekedet az lett volna, ha egész hátralévő életemet arra áldozom, hogy véget vessek az emberrablásoknak. De hát mégis mit kellett volna tennem? Mit tudtam volna megállítani az erőfeszítéseimmel? Valaki a vállamhoz ért. Megfordultam, és láttam, hogy Falconbridge áll mögöttem. – Ne kínozza magát! – mondta. – – Mindketten tudjuk, mi folyik itt. Armstrong mögénk lépett, és finoman becsukta az ablak zsaluit. – Nagyon sajnálom – szabadkozott. – Nem állt szándékomban ezt megmutatni önnek. Nem bírtam megszólalni. – Falconbridge szerint ön amatőr irodalmár és térképész – folytatta Armstrong. – Mit szólna hozzá, ha visszavonulnánk a dolgozószobámba? – Bekísért egy szobába, amelynek falát körben könyvespolcok borították, tele könyvekkel. – Teát? – kérdezte Armstrong. – Hívhatok egy szolgálót? – Mi előtt válaszoltam volna, már csöngetett. Egy temne férfi jelent meg, aki jelentőségteljesen figyelmen kívül hagyott. Armstrong utasítására néhány perccel később egy tálcával a karján tért vissza. Nem akartam inni, sem enni,

egyetlen falatot sem, sőt egy perccel sem kívántam tovább maradni ebben a várban, de csapdába estem. Elvettem a teát, és próbáltam biztos kézzel tartani a csészealjat az ölemben. – Falconbridge mesélt magáról egy kicsit. Remélem nem bánja – mondta Armstrong. – Egyáltalán nem. – Biztos, hogy jól van? – Igen – feleltem, de a kezem úgy remegett, hogy a csésze zörgött a kis tányéron. – Úgy értem, nem. De hamarosan jobban leszek. – A rabszolgák látványa miatt? Hosszan a szemébe néztem. – Falconbridge elmesélte, hogy gyermekként önt egy Afrika belsejében fekvő faluból ragadták el. – Ez így igaz. – Tényleg nehéz elhinni, hogy először itt volt Afrikában, majd elvitték a tengerentúlra, azután újra visszahozták… Megértheti, hogy ez nagyon szokatlan. Hagytam, hadd eméssze a saját gondolatait. – Falconbridge azt mondja, hogy vissza akar menni a szülőfalujába. – Valóban. – Lehetek őszinte? Bólintottam. Armstrong belekortyolt a teájába, azután a porceláncsészét a fényes asztalkára tette, és így folytatta: – Semmi jó nem fog kisülni belőle. – Nem arról van szó, hogy jó lesz-e nekem, vagy sem. Egyszerűen haza akarok menni. – Újra eladják rabszolgának – mondta.

– Honnan tudja? – Az emberek gonoszak. Nem tudtam tovább nyugodtan ülni a széken. Felálltam, Armstrong egyik polcához léptem, és levettem egy könyvet. John Newton: Egy rabszolga-kereskedő naplója 1750–54. Visszaraktam a könyvet a polcra, és ismét Armstronghoz fordultam. – Itt születtem, de mégsem egészen itt. Messze, innen északkeletre. Átkeltem az óceánon is, hogy hazatérjek. Azt gondolja, hogy most meghátrálok, csak mert ön azt állítja, hogy veszélyes? – Honnan tudja, hogy innen vitték el? – Egy rabszolgatartó mondta nekem, még Dél-Karolinában. Egyébként emlékszem erre a helyre. – Mire emlékszik? – Az éjszakai viharokra, arra, hogy miután villámlott, a mennydörgés visszhangzott a hegyek barlangjaiból. – A part mentén végig dúlnak viharok – érvelt Armstrong. – Emlékszem erre a várra, a rabszolgák zárkáira. Még arra a nevetséges játékra is emlékszem, amelyet a botokkal és a labdával játszanak. – Emlékszik a golfra? Bólintottam. – Amikor elhajóztak magával a Bance-szigetről, hová vitték? – Charles Townba. – Pontosan hová vitték Charles Townban? – A Sullivan-szigetre. Egy-két hetet karanténban töltöttünk az érkezésünk után. – Tényleg nagyon jól emlékszik a részletekre. – Nem szükséges egy nőt a saját életéből vizsgáztatni.

– Azt mondja, hogy ez negyven éve történt? – 1757-ben érkeztem Charles Townba, és körülbelül tizenkét éves lehettem az idő tájt. – És most haza akar menni? – kérdezte. – Mindig is ezt akartam, amióta elraboltak. – De hát mégis miért? – Ön nem akarja látni Angliát, mielőtt meghal? – Amikor én hajóra szállók és hazatérek, Angliába fogok érkezni. Ám ha ön elindul a kontinens belsejébe, nem fogja megtalálni a faluját. Vagy nem találja meg, vagy elpusztítva találja. Ezernyi embert hurcoltak el rabszolgának arról a vidékről. Teljes közösségeket romboltak szét. Kétlem, hogy a faluja még mindig állna. Higgyen a szavamnak! – Nem hihetek. A saját szememmel kell látnom. – A rabszolga-kereskedők nagyon kegyetlen emberek. – Az egyetlenek, akik tudják, hogyan juthatok el a falumba. Armstrong felsóhajtott, kortyolt a teájából, és azt mondta, reméli, hogy nincs ellenemre, ha itt kell töltenem az éjszakát. Felhúztam a szemöldököm. – Ma nincs itt egyetlen kereskedő sem. Holnapra várom őket. Armstrong biztatott, hogy kényelmes szállásom lesz. Rápillantott láncon csüngő órájára, és felállt. Láthatóan távozni kívánt. Mielőtt azonban megfontolhattam volna, egy kérdés csúszott ki a számon. – Miért teszi mindezt? – Mit? Körbemutattam az ablakokra, a polcokra és a mennyezetre: – Ezt. Ezt az egészet. Armstrong megköszörülte a torkát, és összefonta a karját a mellén. Amikor megszólalt, a hangja lágyabb volt, kevésbé öblös és hangos.

– Csak ehhez értek. Imádom Afrikát. Bárcsak ne így volna. De ha mi nem lennénk, a franciák vennék át ezt az erődöt egy szempillantás alatt. Mindenki ezt teszi. A britek, a franciák, a hollandok, az amerikaiak, még ezek az átkozott afrikaiak is az idők kezdete óta verekszenek egymással a rabszolgakereskedelem miatt. – Attól még nem lesz helyes. – Ha mi nem visszük el rabszolgának, a többi afrikai élve felkoncolná őket. Mi legalább életben tartjuk őket, és ellátjuk a piacot. – Ha abbahagyná, a piac is elsorvadna. – Ön még nem járt Angliában, így hát hadd mondjak valamit. Százból kilencvenkilenc angol cukorral issza a teáját. A teáért, süteményekért és a cukorkákért epedünk. Élünk-halunk ezekért a dolgokért, és nem akarjuk megfosztani magunkat az élvezetektől. – De nincs szükségük rabszolgákra ahhoz, hogy cukrot állítsanak elő – erősködtem. – Nyugat-Indiában a feketék dolgoznak a cukornádföldeken, csak a feketék bírják ki. – Kezdhetne valami mást is ezzel az erővel. – Na és mit? Ugyanazt, mint a maga szeretett John Clarksonja Freetownban? Bólintottam. Armstrong öklével az asztalra csapott. – Termelt már bármit is a freetowni kolónia? Van-e nádcukor? Van-e kávé? Exportálják-e hajószámra az elefántcsontot vagy a szantálfát? Még csak kukoricát vagy rizst sem termesztenek! Egyetlen gazdaságuk sem működik még. Még csak nem is önellátók.

Nem álltam készen egy ilyen vitára. Az elmém választ keresve csapongott. – A könyörületesség nem kifizetődő – mondta Armstrong – Semmi nyereség nincs rajta. A freetowni kolónia pusztán gyermeki játszadozás, amelyet azok a feneketlen zsebű felszabadítók támogatnak, akik semmit sem tudnak Afrikáról. Nem tudtam, mit mondhatnék erre. Abban igaza volt, hogy a kolónia semmit nem állított még elő exportra, de ez még nem igazolta a rabszolga-kereskedelem szükségszerűségét. – Nézze! – folytatta Armstrong. – Tényleg szörnyű élményei voltak? Hiszen most itt van makkegészségesen, kényelmes ruhákban, jól tápláltan, tető van a feje fölött, és a felszabadítók védelme alatt él Freetownban. Az emberek többsége nem él ilyen jól. Nem találtam szavakat. Nem tudtam, hol kezdjem. Kimerültem. Hirtelen arra az ágyra vágytam, amelyet korábban ajánlottak, és egy nyugodt helyre, ahol egyedül lehetnék, hogy végiggondoljam magamban Armstrong érveit. – Biztosíthatom, hogy etetjük a rabszolgákat – mondta Armstrong. – Nem érdekünk, hogy éheztessük azokat az embereket, akikből hasznot szeretnénk húzni. Már nagyon elegem van a felszabadítók azon vádjaiból, hogy mi megbélyegezzük a foglyainkat. Amióta itt vagyok, sohasem láttam még ilyet. Nagy hűhót csapnak olyasmi körül, ami végül csak arra jó, hogy felizgassa a társasági hölgyeket, és a felszabadítók ügye mellé állítsák őket. Haboztam. Nem érdekelt, hogy ez az ember a parancsnokhelyettes ebben az erődben. Nem érdekelt, hogy nem tudtam elhagyni a Bance-szigetet az engedélye nélkül. – Forduljon meg, kérem, egy pillanatra! – Tessék? – Kérem, forduljon meg! Egy pillanat az egész.

A férfi megfordult. Kigomboltam három gombot, és lehúztam a ruhám egy részét, hogy felfedjem a mellem fölötti sebhelyet. – Most már visszafordulhat. Armstrong megfordult, és döbbenten felkiáltott. – Erre emlékszem én a Bance-szigetről – mondtam. William Armstrong közelebb lépett és figyelmesen szemügyre vette a bőrömet. Suttogás hagyta el az ajkát. – Tudja, mi ez? – Ezt a jelet sütötték belém a maga rabszolgaketrecében, amikor tizenegy éves voltam. Vér szökött Armstrong arcába, és hátrébb lépett. – Két betű – mondta csendesen. – Tudja, minek a rövidítése? – Ez egy G és egy O – feleltem. Sohasem tudtam meg, mit jelent. – Grant Oswald – felelte higgadt, érzelemmentes hangon. – Micsoda? – A társaság neve, akié a Bance-sziget. Grant Oswald. Richard Oswald egy skót ember, övé a társaság. A munkatársai… William Armstrong a székéhez hátrált, azután leült, és tenyerét a homlokához emelte. Hagytam, hadd üljön csendesen magában egy percig, amíg elfordultam és begombolkoztam. Végül három lépést tettem feléje, és egyenesen a szemébe néztem. – Magának fogalma sincs arról, miféle rémségeken kellett keresztülmennem. Minden egyes pillanat valóságos rémálom azoknak a foglyoknak, akiket fogva tart a falak túloldalán. Fogalma sincs, mit kell eltűrniük, ha egyáltalán túlélik a hajóutat. Nem ismeri azt az ezernyi megaláztatást és szörnyűséget, ami az útjuk végén vár rájuk. – Van, amire jobb nem gondolni – felelte. – Ezt magyarázza meg a foglyainak! – vágtam az arcába.

Armstrong felkelt a székéből, és megígérte, hogy gondoskodik róla, ne eshessen bántódásom. Holnap bemutat a kereskedőknek.

Másnap reggel nehéz és sűrű köd telepedett a vízre. Reggelire kávét ittam és kenyeret ettem egyedül a szobámban, majd Armstronggal együtt elhagytuk az épületet, elmentünk a konyha, majd a zsúpfedeles kunyhók mellett, ahol az afrikai munkások aludtak, míg egy emeletes épületbe értünk. Az épületben három helyiség volt, tele importált termékekkel. Kauricsigák a Maldívszigetekről, vasrudak Angliából, illatos szappanok Hollandiából és rum. Láttam még pisztolyokat, puskákat és töltényeket is. Sok vég ruhát is megcsodáltam, a legváltozatosabb színekben, amelyeket Armstrong elmondása szerint a londoni Kelet-Indiai Társaságtól vásároltak. A raktárban voltak még kések és szablyák, vasedények és üstök, sálak, nadrágok és ruhák is. Amint a nap felkelt, kezdtek összegyűlni az afrikai rabszolgakereskedők a tanácsteremben. Kezet ráztak Armstronggal, és vizsgálták az árumintákat, amiket a rabszolgákért cserébe ajánlottak fel nekik. Láttam fulbe férfiakat fehér köpenyben és fehér sapkában, temne férfiakat a saját törzsi viseletűkben és maninka kereskedőket a belső vidékekről. Hallottam temne, arab, fulfulde, maninka és angol szavakat és egy seregnyi más nyelvet, amelyet nem ismertem fel. Armstrong és a fulák vezetője, akit Alassannak hívtak, elkezdett tárgyalni. Alassan temne nyelven beszélt, amelyet egy tolmács fordított angolra Armstrangnak. Alassan húsz vasrudat, egy hordó rumot, egy vég ruhát, hat puskát, két doboz lőszert, két vasüstöt és két szablyát kért minden egyes egészséges felnőtt férfiért. Armstrong ennek a felét ajánlotta. Végül megegyeztek az árban – valahol félúton a kiindulási összegek között –, és abban is megegyeztek, hogy egy egészséges nő egy férfi árának felét, egy

egészséges gyermek pedig a negyedét éri. Ahogy a férfiak belekezdtek végtelen vitájukba arról, hogy mennyit ér egymáshoz képest az elefántcsont, a szantálfa és a fegyverek, nem figyeltem tovább ezekre a részletekre, hanem azon tűnődtem, hogy egyszer engem is biztosan így cseréltek el, ugyanezekért az árukért. Körülbelül öt vasrudat, egy negyed hordó rumot, egy vagy két puskát és a többi áruból is valami kisebb mennyiséget érhettem. Amikor hazafelé tartottunk Bayóból, és elraboltak az ösvényen, a rablóink is biztosan felmérték az értékemet. Talán nekik néhány nyulat és egy kecskét értem. Dél-Karolinában, amikor először eladtak, mint szófogadatlan rabszolgát, csak egy-két fontot értem. Ügy érzem szerencse is, hogy egyáltalán eladtak, mert ha nem így történt volna, mostanára könnyen lehet, hogy meg is haltam volna. Amikor utoljára eladtak Dél-Karolinában, Solomon Lindo úgy ítélte meg, hogy hatvan fontot érek. Kit lehet ezért a sok gonoszságért hibáztatni? Ki kezdte ezt az egészet? Ha valaha is hazatérek Bayóba, a falum lakosait még mindig fenyegetni fogja az a veszély, hogy valaki felméri, mennyit érünk, és elrabol minket? Vajon a népem még mindig tart wolosókát – második generációs rabszolgákat –, ahogyan azt gyermekkoromban is tették? Számomra úgy tűnt, hogy az emberkereskedelem addig fog folytatódni, amíg vannak emberek, akik szabadon birtokolhatnak másokat. William Armstrong a nevemen szólongatott. Többen is rám néztek, talán már jó néhányszor elismételte a nevem, mire meghallottam. Itt az idő, mondta, hogy előjöjjek és beszéljek Alassannal. Hallottam, hogy Alassan fulfulde nyelven beszél, az apám nyelvén a segédeihez, de nem akartam, hogy tudja, hogy én is beszélem ezt a nyelvet, így hát temne nyelven szóltam hozzá, és elmondtam, hogy a belső vidékre szeretnék eljutni, egy Bayo nevű

faluba, ami háromhavi járóföldre van innen északkeletre, nem messze Segutól, a Joliba folyó partján fekvő várostól. A magas fula felvonta a szemöldökét, és azt mondta: – Nem kereskedem nőkkel. – Kap egy hordó rumot – ígértem –, ha elvisz a belső vidékre. – Ezer hordó rum – felelte. – Egy hordó rum – válaszoltam. – Egyetlen csepp vízzel sem felhígítva. – Úgy alkudozol, mint egy férfi – mondta elismerően. – Egy napon még találkozunk. – Mikor? – kérdeztem. – Amikor legközelebb eljövök. – És az mikor lesz? Alassan elmosolyodott. – Jövök, amikor jövök. Engem itt ismernek. Alassan vagyok a nagy fula kereskedő. Nem bíztam a nagy fula kereskedőben, de ez a férfi volt az egyetlen reményem. Három hét is eltelt, mire beszélni tudtam John Clarksonnal. Azért volt távol, hogy a Jimmy királlyal fennálló területi vitáit rendezze, de amikor visszaért Freetownba, meglátogatott az otthonomban. Megkínáltam egy forró itallal. Azt mondta, mindig szívesen jön hozzám, amióta először megkínáltam gyömbéres mentateával Birchtownban. – Semmi nem tereli el jobban a figyelmemet a Társaság embereiről, mint egy önnél tett látogatás, Meena. Leültünk a székbe teázni. – Két hét múlva visszatérek Angliába – jelentette be Clarkson. Kis híján kiesett a kezemből a teáscsésze a tányérra.

– Az új-skóciaiak nagyon el lesznek keseredve – mondtam. – Ön az egyetlen ember a Társaságban, akiben megbíznak. – Itt az ideje, hogy hazamenjek. Nem akarom tovább váratni a menyasszonyomat. Meg tudtam érteni. Én is átszeltem volna a tengert, hogy a férjemmel lehessek – vagy megkértem volna, hogy keressen meg. – Van egy ajánlatom – folytatta Clarkson. – jöjjön velem Angliába! El tudnám intézni önnek ezt az utat. Amikor rabszolgaként éltem Dél-Karolinában, sokszor reméltem, hogy elhajózhatok Angliába – de csak azért, hogy utána továbbmehessek Afrikába. – Hagyjam itt a kolóniát? – kérdeztem. – Igen. – Mennyi időre? – Örökre – felelte. – Vagy amennyi időre gondolja. – Ugyan miért akarnám elhagyni Afrikát, amikor végre hazaértem? – Szükségünk van önre, Meena. A rabszolga-felszabadító mozgalomnak szüksége van a segítségére. Hallanunk kell a történetét, mégpedig a saját szájából. Felfoghatatlannak tűnt számomra, hogy egy olyan helyen van szüksége rám az embereknek, ahol még sohasem jártam. Megkérdeztem, hogy érti. – A bátyám, Thomas, és egy csoportnyi hasonló gondolkodású ember… anglikánok és kvékerek egyaránt… egészen közel állnak, hogy meggyőzzék a parlamentet a kegyetlenség eltörléséről. – Falconbridge említette, hogy néhányan megpróbálták meg szüntetni a rabszolgaságot – mondtam. – Nem a rabszolgaságot, hanem a rabszol-

ga-kereskedelmet. Hatalmas különbség. A kereskedelem alatt azt értem, hogy megveszik a rabszolgákat az afrikai partokon, átviszik az óceánon, és eladják őket Amerikában. Ez nem a legjobb, amit tehetünk, inkább csak az első lépés. Ettől még a rabszolgaság fennmarad, való igaz, de több férfit, nőt és gyermeket már nem vihetnének el a rabszolgaszállító hajókon. – Egyáltalán hogyan segíthetném én az ügyüket Angliában? – Ahogyan mondtam, a felszabadítók már közel jártak a megoldáshoz, Meena, de nem jártak sikerrel. Valami mindig hiányzott. Ön túlélte a rabszolgaságot, elmondhatja a briteknek, min ment keresztül. A szavai ezernyi embert elgondolkoztatnának, és amikor eljön az idő, hogy a parlament határozzon az ügyben, az ön hangja a mi javunkra billenthetné a szavazást. Megható volt, hogy Clarkson ilyen fontosnak tart engem, de nehéz volt elképzelni, hogy hatni tudnék az angol közvéleményre. Egy kezemen meg tudtam számolni, hány fehér emberre sikerült hatást gyakorolnom életem során. – Clarkson hadnagy… – mondtam. – Kérem, szólítson Johnnak! Fehér ember még soha nem ajánlott fel nekem ilyesmit, sőt úgy tapasztaltam, hogy a fehérek még egymást is „uramnak” vagy „kapitánynak” szólították. – Mr. Clarkson – mondtam. A férfi elmosolyodott. – John – javítottam ki magam. – Biztosan megérti, hogy nekem megvannak a magam tervei. Nemrégen Mr. Falconbridge és én a Bance-szigetre utaztunk. – Micsoda? Mégis miért? – Hogy keressek egy afrikait, aki el tudna kalauzolni a belső vidékekre.

– Egy kereskedő? Egy rabszolga-kereskedő? – Clarkson felugrott a székéről. – Ezt nem gondolhatja komolyan! – kiabálva folytatta. – Egy rabszolga-kereskedő ölte meg Thomas Peterst, és ugyanezek a gazemberek rabolták el önt is a saját családjától! Megbolondult, ha ezt forgatja a fejében, és nagyon meg kell fontolnia, kivel akar lepaktálni! – Armstrong is figyelmeztetett – feleltem. – A rabszolga-kereskedők közül William Armstrong még a tisztességesebb fajtából való – folytatta Clarkson. – Ha azt mondta, hogy ez veszélyes, akkor az ön helyében hinnék neki. – Nem a veszély irányítja az életemet – feleltem. – Egyébként nem szöktem volna meg a férfitól, aki a gazdám volt New Yorkban. Nem utaztam volna decemberben Új-Skóciába, egy olyan országba, ahol nem voltak sem barátaim, sem földem, sem otthonom, sem munkám. Biztosan nem csatlakoztam volna ehhez a freetowni misszióhoz sem. Clarkson újra leült mosolyogva és a fejét csóválva. – Vajon az esetleges veszély megállítaná önt abban, hogy megtegyen mindent, ami csak erejéből telik, hogy hazatérjen a szeretteihez? – kérdeztem. Clarkson tenyerét összedörgölve a szemembe nézett. – Hát, Meena, ön tudja, mit akar. Senki nem tudhatja jobban. Mindig óriási segítségemre volt, ezért ha tudok bármiben segíteni, akkor kérem, engedje, hogy segítsek. Elmondtam neki, hogy egy hordó rumot ajánlottam az egyik rabszolga-kereskedőnek, de biztosan többet fog kérni. Clarkson erre azt válaszolta, hogy a rendelkezésére álló forrásokat felhasználva vásárol nekem, de csakis nekem, három hordó rumot. Ez lesz a búcsúajándéka a számomra. Régóta és nagyon jól szolgálom már, mondta, és ha ez a rum lehetővé teszi, hogy hazatérjek, akkor legyen így.

– Tartson ki az egy hordós ajánlata mellett, ameddig csak lehet! – tanácsolta Clarkson. – Végül mindenképpen emelnie kell. Az afrikaiak ravasz kereskedők. – Clarkson hadnagy, kérem, ne felejtse el, hogy ön egy afrikaival beszél! Rám mosolygott, és kezet ráztunk. – Nagyon sok szerencsét kívánok! – mondta. – Amennyit csak egy brit kívánhat. Ha valaha visszatér az útjáról, talán még meggondolja, hogy Angliába költözzön. – Ha hazatérek – feleltem –, maradni szeretnék.

Isten segítségével 18OO SZEPTEMBERÉBEN, csupán egy hónappal azután, hogy az esős évszak tornádói és hurrikánjai elültek, felkészültem a szárazföld belsejébe tartó hosszú utamra. Beszereztem egy erős kecskebél tömlőt, amelybe belefért egy liter víz, és beleraktam egy antilopbőrből készült zsákba, ami épp csak egy kicsit volt nagyobb, majd a nyakamba vettem. Ezzel bármikor, ha friss ivóvízhez jutottam, feltölthettem a tömlőt. Egy másik bőrzacskóban magammal vittem az alvószőnyeget, egy pár kényelmes bőrszandált, egy váltás ruhát és tíz színes, indiai selyemsálat, amelyet a Társaság boltjából vásároltam. Úgy számoltam, hogy időről időre meg kell válnom egyik-másiktól, hogy fizessek egy-egy szívességért. Volt nálam egy zacskó kínafakéreg is, amelyet már csak fel kellett forralni, ha esetleg leterített volna a láz. Vittem magammal a temnék által csak toomának nevezett fa leveleit is, ami összetörve, megfőzve és citromlével összekeverve a kankó kezdésére volt alkalmas. Ez a szer megnövelheti az értékemet a betegségben szenvedő és éppen

velem utazó férfiak szemében. Nem voltam benne biztos, hogy a pénznek lesz-e értéke a belső vidékeken, de magammal vittem őt aranyguinea-t. Ha fizetnem kel valamiért, és a guinea-t elfogadják akkor legalább nem nehéz cipelni. Az érméket elrejtettem a ruháim közé a táskámba, hogy ne csörrenjenek egymáshoz menet közben. Korábban abban bíztam, hogy a Bance-szigeti látogatásom után néhány hónappal elindulhatok az útra, a belső vidékekre, de végül hat hosszú évig kellett várnom. Ezen idő alatt a kolóniát megtámadták a francia csatahajók és egy újabb néger bevándorlói hullám érkezett négyszáz jamaicai maroon 44 személyében, akik Halifaxből érkeztek, épp időben ahhoz, hogy le tudjanak verni egy fegyveres felkelést, amelyet az elégedetlen új-skóciaiak robbantottak ki, akiknek még mindig nem volt földjük, és csak nagyon kevés beleszólást kaptak a kolónia ügyeibe. Mégis Freetown valahogy fennmaradt, és egyre nagyobb számban vonzotta az afrikaiakat – temnéket és másokat is –, akik letelepedtek a városon kívül, mert munkát találtak a városban, és végül elkezdtek beköltözni magába a városba is. A freetowni telepeseket sohasem vitték el rabszolgának, de az évek alatt néhány rabszolgának szánt elfogott négernek sikerült megszöknie rabszolgahajcsárjaitól, és menedéket találtak közöttünk. A fula törzsbeli, Alassan nevű rabszolga-kereskedő csak egykét évente bukkant fel a Bance-szigeten, és évekig kellett vele alkudoznom, mire megegyeztünk abban, hogy elvisz engem Seguba – három hordó rumért –, a Joliba folyó menti városba, amely csupán néhány napi járóföldre fekszik Bayótól.

44

Afrikából származó rabszolgák, akiket Jamaicában dolgoztattak, de onnan megszöktek és letelepedtek a hegyekben, ahol szabad közösségeket alapítottak. Miután az angolok elfoglalták Jamaicát a spanyoloktól, hosszú küzdelem folyt az angolok és az egykori rabszolgák között. Az angolok végül a maroonok egy részét Halifaxbe, majd onnan Sierra Leonéba deportálták.

A Társaság kormányzója egy kis csónakkal küldött el engem a szigetre, a barátaimmal együtt, hogy elkísérjenek. Az út során, mely az öblön át vezetett, föl a folyón a szigetig, Debra, a lánya, Caroline, Moses Papa, Anna Maria és Alexander Falconbridge voltak az útitársaim. – Ha minden héten adnék magának egy brit újságot és egy új könyvet – kezdte Anna Maria, miközben a sziget felé tartottunk –, meg tudnám győzni, hogy hagyjon fel az ötletével? – Nem – feleltem mosolyogva. – Bármit is talál ott – mondta Anna Maria –, nem várhatja, hogy angol mércével mért civilizációra lel. – Ha Angliába vágynék – válaszoltam –, elutaztam volna John Clarksonnal. A saját népemet keresem. Az otthonomat szeretném megtalálni. Debra átölelt, ahogy Caroline is, aki már hétéves volt, és mindennap eszembe juttatta elvesztett gyermekeimet. Eltűnődtem, hogy ha May még mindig életben van, milyen lehet a mosolya? Odaadtam volna az életemet és a jövőmet és még ezt a hazafelé tartó utat is, csak hogy viszontlássam, lássam az arcát és átölelhessem. Ám ez lehetetlen volt, és csak egyetlen hely maradt számomra, ahová mehettem. Moses Papa megölelt, mielőtt kiléptem a csónakból. – Nem sokáig maradok már ezen a földön, Meena. Szerencsés hazatérést kívánok! Hamarosan én is elindulok haza. De úgy érzem, az én utazásom nem lesz olyan eseménydús, mint a tiéd. – Mondj el értem egy imát! – kértem. Amikor kiléptem a csónakból, Caroline minden barátom nevében egy égbe nyúló, kék pávatollal díszített szalmakalapot adott. Mindannyian felnevettünk, mert mindenki tudta, mennyire rajongok a kalapokért és a sálakért. Debra hozzátette:

– Csak azért, hogy ne csorbuljon a méltóságod az utad során. Caroline magához húzott, így hát lehajoltam, és akkor a fülembe súgott: – A kalap belsejébe, a hátsó részébe, Mama és én belevarrtunk öt aranyguinea-t, ha esetleg szükséged lesz rájuk. Kiléptem a csónakból, és addig integettem nekik, amíg el nem tűntek a szemem elől. Úgy éreztem, soha többé nem látom őket és egy percig húztam az időt, hogy emlékezzek mindazokra az emberekre, akiket magam mögött hagytam vándorlásaim során, akár kényszerből, akár saját akaratomból. Azután a rabszolgaszigetre gyalogoltam, ahonnan negyvenhárom évvel korábban elhajóztam Amerikába. Alassan tíz kenuval és ötven rabszolgával érkezett. Kiterelte a foglyokat a kenukból, elkezdett egyezkedni Armstronggal, ivott velem egy teát, majd megrázta a kezemet és felállt. – Elindulunk – mondta nekem temne nyelven. – Isten segítségével hazatérek – feleltem. – Alhamdidilay – mondta. Isten segítségével. A gyomrom felkavarodott, és azt kívántam, hogy bárcsak húsz évvel fiatalabb lehetnék. Alassan intett, hogy üljek a kenujába, amely a legelső volt a sorban. Az evezősök föleveztek velünk a folyón, miközben elhagytunk két rabszolga-kereskedő telepet is a Bance-sziget mentén. A tíz kenuban nyolcvan evezős volt, és mindegyikben volt még egy kormányos is. Egy dobosa volt a teljes csapatnak, és egy nyomkereső, aki megbeszélt valamit Alassannal. Mielőtt a nap lement, a kenukból kiürítették a rumot, a fegyvereket, a lőszert, a vasrudakat, a pamutruhákat és az indiai selymet. Alassan továbbadta a fizetségül kapott három hordó rumomat a helyi főnöknek, akivel a parton találkoztunk. Alassan és a törzsfőnök a rumról egyezkedtek és elégedettnek tűntek a megállapodásukkal. A rum, amelyet Alassan a Bance-szigetről

szerzett, kisebb kiszerelésben érkezett, lapos fenekű hordókban, amelyeket nem tudtak a fejük tetején egyensúlyozni. Utasított húsz evezőst, hogy kezdjék el a rumot szállítani, mire mindegyik egy darab vastag gyapjút rakott a fejére és azon egyensúlyozta a kis hordót. A fegyvereket és a lőszereket, az ezüstöt, a ruhaanyagot és a többi árucikket összekötözve vagy nagy növényi levelekbe csavarva vitték a fejük fölött az evezősök. Alassan egy magas, vékony, komoly férfi volt. A korát, úgy vélem, hogy az enyémhez hasonlóan nehezen lehetett volna megmondani. Ha egy fiatal férfi lett volna, aki kor szerint az unokám is lehetett volna, mondjuk húszéves, akkor aggódtam volna a tisztessége miatt, de a férfi idősebb volt – talán negyvenéves. Reméltem, hogy eleget látott már az életben ahhoz, hogy fontosnak tartsa betartani az ígéretét. Alassan egy bő inget hordott, ami leért egészen a combjáig, alatta pedig fehér indiai selyemből készült buggyos nadrágot. Amikor kereskedelmi tárgyalásokat folytatott vagy a helyi méltóságokkal kellett találkoznia, akkor felvette a szandálját, de egyébként mezítláb járt. Lábán a bőr narancsszínű volt és piszkos, egyes helyeken kirepedezett, de olyan erős volt, mint a marhabőr. Északkelet félé, a fás dombokon túlra vezette a menetet, és egy csapat cserkészt és vadászt küldött az ösvény elejére, akiknek az volt a feladata, hogy foglalkozzanak a kígyókkal, leopárdokkal és egyéb állatokkal. Alassan öt másik férfit tartott maga körül – hárman előtte, ketten mögötte –, akik szintén fel voltak fegyverezve. Egy, az övéről lógó késen és a válláról lógó bőrzacskóban lévő Koránon kívül Alassan nem vitt magával semmit. Odaintett nekem, hogy menjek a két fegyveres férfi mögött, akik őt követték, így én voltam az utolsó személy az utazók fő csoportjában, a szállítók mintegy nyolcvanfőnyi

csoportja előtt. A szállítók is föl voltak fegyverezve késekkel és szablyákkal, némelyiknek puskája is volt. Az első nap Alassan nem adott lehetőséget arra, hogy beszéljek vele. Időről időre beszélt az embereivel, és egyszer meghallottam, hogy fulfulde nyelven rólam is említést tesz az egyik hajcsárnak. – A falujába akar menni – mondta Alassan a segédnek. – Azt mondja, Segu mellett van. A beszélgetés egy részét nem értettem, de azután újra felvettem a fonalat. – Azt mondod, bolond? – kérdezte Alassan. – Nem. Nagyon is okos. Úgy számol, érvel és vitatkozik, mint egy férfi. Légy vele óvatos! Beszél temne nyelven, de angolul és bamanául is. Nem árultam el Alassannak, hogy fulfulde nyelven is beszélek, de nem is terveztem. Két órával sötétedés előtt a menet letért a kitaposott ösvényről, és a dombos vidék felé vettük az irányt, ahol felállítottunk egy kör alakú táborhelyet. Hat férfi – hárman ostorokkal és botokkal, hárman pedig kardokkal – a füvet kezdte csapkodni, hogy elriasszák a kígyókat. Üdvrivalgásban törtek ki, amikor egy hosszú kígyó siklott ki a bokrokból, ami addig tekergett és sziszegett, amíg az egyik kardos hajcsár le nem csapta a fejét. Nyolc férfi átfésülte a területet, hogy tűzifát keressenek, majd visszatértek egy-egy ölnyi fával, és pár percen belül már lobogott a tűz. A fák közül a közeli falu lakói egy kecskét hoztak Alassannak. A férfi megvizsgálta a kecskét, majd lefogták az állatot, elvágták a nyaki ütőerét, kivéreztették, majd megnyúzták és felaprították. Sohasem láttam még ilyen gyorsan főzésre előkészíteni egy állatot – Alassan emberei gyakorlott mészárosok és szakácsok voltak. A falubeliek hoztak mangót, narancsot, köleslisztet, hagymát, malaguetta paprikát és vasedényeket. Az edényeket egy nagyon ötletes módon, egy, a tűz fölé helyezett négyszögletes keret fölé

szerkesztett állványról lógatták a tűz fölé. Egy óra alatt kész is lett a pörkölt. Láttam, hogy Alassan egyik embere felügyeli, ahogy leeresztik az egyik hordó rum egyharmadát egy nagy ivótökbe, amelyet a falubeliek főnöke hozott magával. Fizetség, gondoltam, az ételért és a területen való áthaladás jogáért. Körülbelül az emberek fele – Alassan és a többi főhajcsár – letérdelt a porba imádkozni, mielőtt hozzáfogtak volna az evéshez, mindannyian kelet felé vetve tekintetüket. A felmálházott rabok nagy része nem imádkozott, csak csendben figyelte, amíg a többiek imádkoztak. Az utolsó alkalom, amikor fulbékat láttam csoportosan imádkozni, a falumban volt, Bayóban és felkavarodott a gyomrom a gondolatra, hogy ezek a férfiak, akik ugyanazt a vallást gyakorolták, mint az apám, rabszolga-kereskedelemből szerezték a vagyonukat. Elgondolkoztam, hogy egy ember, aki jó muszlimnak tartja magát, hogy bánhat másokkal ilyen kegyetlenül, de azután eszembe jutott, hogy ugyanezt a kérdést a keresztényeknek vagy a zsidóknak is fel lehetne tenni. Mivel nem volt jobb dolgom, amíg Alassan és az emberei imádkoztak, felmásztam egy fára, leültem egy ágra és elővettem egy könyvet, amelyet magammal hoztam – Olaudah Equiano élettörténetét –, és olvasni kezdtem. Nem sokkal a vacsora után Alassan a fához jött. Lemásztam, hogy beszélhessek vele. – Menj oda! – utasított a férfi. Az emberei felhúztak egy kis piramis alakú vászontetős sátrat. Kiterítettek egy szőnyeget is az alváshoz és egy másikat az evéshez. – Itt fogsz enni és aludni. Minden éjjel ezt fogod tenni. Nem tetszett, ahogyan Alassan utasítgatott. Megfordult a fejemben, hogy talán így fognak beszélni velem a férfiak otthon is, amikor hazatérek. Tartottam tőle, hogy az a sok idő, amíg önállóan kellett élnem, alkalmatlanná tett a bayói falusi életre.

Egyedül ettem aznap este, és a következő tíz estén is mindig, amikor felállítottuk a táborunkat. A férfiak tízes csoportokban körülülték a bográcsokat, én pedig kaptam egy nagy adag ételt. Ez volt az egyetlen étkezésem egész nap, bár amikor a falubeli gyermekek és asszonyok gyümölcsös tálakat vittek fejükön a karavánunkhoz, narancsot és ananászt kínálva nekünk, én is megkaptam a részemet. Sűrű erdőben jártunk, és nagyon örültem, hogy a menet első tíz embere előttem ment, mert sok kígyót és rágcsálót riasztottunk föl, ahogy mentünk az ösvényen. A hegyek felé tartottunk és bár sok csoporttal találkoztunk útközben, Alassan és emberei ritkán álltak meg, hogy köszöntsék őket. Amikor először mentünk el egy rabszolgacsapat mellett, negyvennyolc foglyot számoltam meg. A férfiak a nyakuknál fogva voltak egy igába zárva, a lábuknál fogva pedig összeláncolták őket. A nők és a gyermekek szabadon mehettek, de a fejükön nehéz étel – és só-terheket kellett cipelniük. A férfi rabszolgák elefántcsontot, szantálfát, ébenfa szobrokat és vizes tömlőket cipeltek. Ritkán láttam olyan foglyot, akinek ne kellett volna a fején vagy a karjában nehéz csomagot vinnie. Némely fogoly a földre szegezte üres tekintetét, mások folyamatosan ideoda pillantgattak, még mindig reménykedve, hogy megtalálják a menekülés útját. Nem tudtam levenni róluk a pillantásomat vagy elterelni a gondolataimat a feleségekről, férjekről, gyermekekről és szülőkről, akiket örökre elveszítettek a tenger felé tartó végtelen menetelésük során. Amennyire meg voltak rémülve, elképzeltem, ahogy addig nő bennük a feszültség, hogy kiváltja belőlük a hisztériát, szótlanságot vagy némely esetben az őrültséget akkor, amikor majd tömegével beterelik őket rabszolgaszállító hajókba, mint halakat a vödörbe, és átviszik őket a tengeren, és eladják őket – ha túlélik az utat – az árveréseken. Gyermekként hittem abban, hogy egyetlen rendes

felnőtt sem engedné, hogy egy ilyen rabszolgamenet zavartalanul folytathassa útját. És tessék, itt voltam én, síri csendben és bénán, cselekvésre képtelenül. Nem volt egy vigasztaló szavam ezekhez a férfiakhoz, nőkhöz és gyermekekhez, akik elmentek mellettem a tenger felé tartva, és nem lehetett mit tenni, amikor a vállaink súrolták egymást a szűk ösvényen. Egy szót sem beszéltem fulfulde nyelven az emberrablókhoz vagy a foglyokhoz. Nem akartam, hogy Alassan megtudja, értem a nyelvét. Alassan gyors ütemet diktált. A lábam már fajt, és egykét seb is volt már rajta, de az első tíz napban jól tartottam magam, miközben felmásztunk a dombokra. Volt időm, hogy elkalandozzanak a gondolataim a menetelés hosszú napjain, és egyre csak azon gondolkodtam, hogy mihez kezdek, amikor hazatérek. Azzal töltöttem az elmúlt negyven évemet, hogy Bayón gondolkodtam, de azon viszont nem, hogy mit teszek, ha majd egyszer visszatérek oda. Most már nem foglalkoztam azzal, hogy ki fog üdvözölni a falumban, vagy, hogy emlékszik-e még valaki a nevemre vagy a szüleim nevére. Lehet, hogy nagy tisztelettel öveznének a falubeliek Bayóban, amiért visszatértem közéjük, és beszélnék nekik arról, milyen az élet a toubabok között. Biztosan én lennék az első, aki ilyen mesével tér haza. Rájöttem, hogy nem az foglalkoztatott, mit akarok tenni, hanem inkább az, hol akarok lenni. Nem akartam mást, mint visszatérni arra a helyre, ahol az életem elkezdődött. Alkalmanként megálltunk napközben, hogy a teherhordók pihenhessenek és ihassanak, a muszlimok pedig imádkozhassanak. Egy nap, miután befejezték az imát és a pihenést, Alassan magához intett, hogy menjek mellette, ahogy északkelet felé folytattuk utunkat. – Imádkozol Allahhoz? – kérdezte. – Nem – feleltem. Nem akartam, hogy Alassan megtudja, hogy valaha muszlim voltam, mert féltem, hogy elítél és talán meg is

büntet, amiért elhagytam a hitet. Szívem mélyén nem éreztem úgy, hogy elhagytam volna apám hitét, egyszerűen csak hozzászoktam, hogy a hitem a lelkem egy csendes zugában ül. – Nem imádkozol egyáltalán? – kérdezte. – Megvan a magam imája. – Kihez imádkozol? Meg akartam erősíteni a Bance-szigeti angolokkal a kapcsolatomat, így hát azt mondtam: – A toubabok között megismert Istenhez imádkozom. – Tizenkét napja gyalogolsz férfiakkal – mondta. – Nem vagy fáradt? – A lábam gyakran elnehezül – válaszoltam. – De haza akarok menni. – Segu közelébe, a folyó partjára. – Bayóba – javítottam ki. – Segu mellett, a folyóparton. – Bayo milyen nagy? – Húsz család lakott ott, amikor elhagytam. – Azt mondod, hogy ott volt az otthonod, ahol valaha éltél? – Igen. – Akkor miért nem tudod, hol van? Nem akartam arról beszélni, hogy valaha én is rabszolga voltam, így nem válaszoltam a kérdésre. – Nem helyes, hogy egy idős asszony ilyen messzire gyalogoljon – mondta. – Hol van a férjed? Hol vannak a gyermekeid, hol vannak az unokáid? Úgy képzeltem, felfoghatatlan volna számára a gondolat, hogy nincsen családom. – Várnak rám Bayóban. Felnevetett, ami aggodalommal töltött el. Nem hitt nekem. – Most menj vissza! – utasított.

Visszaálltam a sorba, az eredeti helyemre, az Alassanra vigyázó férfiak mögé és a teherhordók elé. Azt kívántam, bárcsak lenne még egy nő a csoportban, mint ahogy sok-sok évvel azelőtt azt kívántam gyermekként, hogy bárcsak lennének még gyermekek a csoportban. Az északra tartó út tizenötödik napján a csontjaim elkezdtek fájni, és a bőröm hűvössé vált. Ahogy igyekeztem lépést tartani, olyan érzésem volt, mintha az apámat láttam volna az ösvényen magam előtt, üdvözlésre kitárt karokkal. Mintha Fombát is láttam volna, ahogy nyulat és kecskét nyúz minden bayói embernek. Tudtam, hogy nem voltak ott, de én mégis egyre csak őket láttam. A tizenhatodik napon alig bírtam már járni. Felmentünk a hegyre és elindultunk lefelé a túloldalon. Most már sokkal ritkásabb erdőben jártunk, ahol több volt a fű és a nyílt tér, és kevesebb a fa. Ez már jobban hasonlított arra a vidékre, ahonnan én származtam, de emlékeztem, hogy gyermekként végtelennek tűnő ideig kellett ezeken a vidékeken átvágni, amíg elértük a hegyeket. Aznap reggel kétórányi menetelés után összeestem. Kiabálást hallottam magam körül és sietős léptek zaját. Valaki felvett és egy fa alá vitt, megpróbált vizet önteni a nyitott számba, amitől fulladozni kezdtem. Azután egy sátorba vittek. Ahogy ott feküdtem, Alassan dühös hangját vettem ki, aki éppen hevesen vitázott valakivel. Adtam neki kínafakérget, hogy forralják föl teának. Másnap újra tudtam járni. Olyan érzés volt, mintha lábam erejének fele elfolyt volna, és hálás voltam, hogy nem kell súlyos terheket cipelnem a fejemen. Láttam, hogy Alassan figyeli, mikor tántorodom meg, de a lábam fokozatosan visszanyerte erejét, ahogyan a gyomrom és a beleim megnyugodtak. Emlékszem, hogy gyermekként nem értettem, hogy az idősebbek miért nem tudnak lépést tartani a menettel. Azt gondoltam akkor, hogy

mindenféle gondot elkerülnének akkor, hogyha egyszerűen csak gyorsabban mennének. Most azonban, amikor ifjúkori erőmnek már csak a töredékével bírtam, elismeréssel gondoltam vissza a sok sérülékeny emberre – terhes nőkre, idős nőkre, idős férfiakra –, akik túlélték a partra vezető hosszú utat. A legtöbb ember, akikkel találkoztam a gyarmatokon – valójában mindenki, akit nem Afrikából hurcoltak el –, úgy képzelte, hogy a rabszolgákat a parton fogdosták össze. Ez újra eszembe juttatta azokat a férfiakat, akik elefántokat és oroszlánokat rajzoltak az Afrikáról készített térképeikre. Fogalmuk sem volt, hogy kik vagyunk, hogyan éltünk és hogy milyen erősek voltunk, hogy egyáltalán eljutottunk a gyarmatokra. Amikor már huszonegy napja jártuk az utat, megkérdeztem Alassant, milyen messze van még Segu. Csak annyit felelt: – Még nagyon messze van. Újabb tíznapi menetelés után egy éjszaka vitatkozás és beszélgetés hangjaira ébredtem. Alassan és a tanácsadói a közeli tűznél ültek, én pedig teljesen csendben figyeltem őket a sátramban. – Alszik – mondta temne nyelven az egyik férfi rám célozva. – Beszélj fulfulde nyelven, a biztonság kedvéért! – figyelmeztette Alassan. – Ostoba szamár volt ez a nő, hogy eljött velünk erre az útra, és még hátráltat is minket – panaszkodott az egyik. – Hallgass el! Nem ostoba ez a nő, de mégiscsak asszony – felelte Alassan. Hallottam, amint hozzáteszi, hogy két nap múlva megérkezünk Kassam falujába, ahol rabszolgákat lehet adni és venni. A falutól délre út vezetett a partra a Bance-szigettől messze keletre. – Amikor odaérünk – mondta Alassan –, eladom az aszszonyt.

– Mennyiért adod el? – Nem lényeges – mondta. – Meglátjuk. Talán öt vég ruháért. Elég öreg már, de több nyelven beszél. Azt mondják a Banceszigeti toubabok, hogy sok szülésnél bábáskodott. Most kell eladnunk, amíg még egészséges. Hamarosan beköszönt a forróság, és meg fog betegedni. Azután már senkinek nem fog kelleni. Egy pillanatig nem is hittem el, amit hallottam. Bíztam benne, hogy Alassan betartja az ígéretét, amelyet nekem tett. Bizonyára nem felejti el azt sem, hogy már elfogadta a három hordó rumomat. A sátorban a férfiak felnevettek. Hallottam, hogy Alassan is velük nevet. Szinte felfoghatatlan volt, amit hallottam. Libabőrös lett az egész karom. Nem tudnék tovább élni, ha a szabadság és az otthonom utáni vágyakozással töltött hosszú évek után újra igába hajtják a nyakamat és láncra vernek, ahogy gyermekkoromban tették velem. A szám elé raktam a kezem, hogy megnyugtassam magam a saját lélegzetem melegével, és hogy elnyomjak minden hangot, ami esetleg elhagyja a számat. Az emberrablók mégis azt tervezik, hogy eladnak engem. Abban a pillanatban tudtam, hogy sohasem fogok hazajutni, és elkezdtem a szökésemet tervezni. Másnap egész nap, ahogy északkelet felé tartottunk, egy darab sót szopogattam, és olyan gyakran ittam, ahogy csak tudtam. Minden kunyhócsoportot, ami mellett elmentünk, minden falut, amelyet a távolban láttam megpróbáltam az agyamba vésni. Tanulmányoztam minden embert, akivel az ösvényen találkoztunk – pedig folyamatosan jöttek velünk szembe a falubeliek, vadászok, rabszolgahajcsárok az elhurcolt emberekkel –, és én olyan erősen figyeltem mindenre, ahogy csak tudtam.

Néztem, hogy vajon megértem-e a nyelvüket, hogy eldöntsem, vajon barátságosak, vagy, hogy a közelben élnek-e. A csontjaimban megint éreztem a remegést és a hidegrázást. Újra visszatért a láz. Egyszer, amikor megálltunk inni, kiszöktem a fák közé. Úgy éreztem, hogy a fél testem kifolyt belőlem, ahogy leguggoltam és könnyítettem magamon, de inkább arra koncentráltam, hogy mit kell tennem. Nagyon igyekeztem, hogy a gyengeségnek semmi jelét ne mutassam, és késő délutánig folyamatosan imádkoztam. Ahogy mindig, napnyugta előtt két órával Alassan megállította a menetet, és mi felállítottuk a sátrat, én pedig ettem, mert nem tudtam, mikor ehetek újra. Amit nem bírtam megenni, azt elástam egy lyukba, a sátram mögé, így senki nem tudta megosztani a hírt Alassannal, hogy nem fejeztem be az étkezést. Ahogy leszállt az éj, és az emberek elaludtak, összeszedtem a dolgaimat – egy tömlőnyi vizet, amelyet még sötétedés előtt feltöltöttem, szárított fakérget láz ellen és a bőrzacskómat a sálakkal és a pénzzel –, majd eltűntem a sátram mögött a fák közé. Egy-két mérföldet délnyugat félé mentem, vissza az út mentén, amin aznap jöttünk, de amikor a patakhoz értem, amelyet aznap láttunk, beléptem a vízbe, és mezítláb haladtam tovább a mederben, a köveken lépdelve, olyan sokáig, ameddig csak bírtam. Akkor már északnyugat félé tartottam, de tudtam, hogy a férfiak úgy próbálnának meg utolérni, hogy visszafordulnak és elindulnak délnyugatnak. Keresni fogják a lábnyomaimat és átfésülik az erdőt az ösvény mellett. Biztos, hogy jobban értenek a nyomolvasáshoz, mint ahogy én értek a bujkáláshoz. Nem tudom megverni őket abban a játékban, amelyhez ók értenek a legjobban, így csak akkor tudom elkerülni őket, ha teljesen túljárok az eszükön.

Éjjel addig gyalogoltam, ameddig bírtam, gyakorta megállva, hogy könnyítsék beleimen. Minden alkalommal ittam egy kis vizet, szopogattam egy kis sót, majd továbbindultam. Végül hajnaltájban egy barlangra leltem, mélyen bemásztam a belsejébe, azt érezve abban a pillanatban, hogy hamarabb fogok egy vadállattal összefutni, mint emberrel. Egész nap aludtam. Amikor felébredtem, kezdett leszállni az este, és újra útnak indultam. Három éjjen át küzdöttem magam előre, napközben elbújva, amíg végül teljesen legyengített a betegség és az éhség. A lábamat is megvágtam egy éles ágon, és a seb körül egyre csúnyábban vörösödött a bőr, habár olyan gyakran mostam ki a sebet a folyóban, ahogy csak tudtam. Egyik nap késő délután megláttam egy férfit, aki kecskékre vigyázott egy dombtetőn. Mozdulatlanul állt és figyelte, ahogy felküzdöm magam a domb tetejére. Amikor már félúton jártam, hogy elérjem a férfit, megcsúsztam és elestem, és akkor a kimerültség olyan erővel lett úrrá rajtam, hogy már nem bírtam felkelni. Óvatosan odajött hozzám, jártában a füvet ütögetve. Megpróbáltam bamana nyelven szólni hozzá. Mondott valamit, amit nem értettem. Próbáltam felkelni, de intett, hogy maradjak fekve, és hozott egy tömlő vizet. Mohón inni kezdtem, de kihánytam. Szóltam hozzá temne nyelven, nem válaszolt. Próbáltam a fulfuldét, és végül megértette a szavaimat: – Segítsen, rejtsen el! Vigyen az asszonyaihoz, kérem! A férfi fiatal volt és vékony, de elég erős ahhoz, hogy könnyedén vigyen engem. Egy fa árnyékába vitt. Odaadta a vizes tömlőjét, és mondta, hogy várjak. Három férfival, négy nővel és egy faágakból és kötelekből font hordággyal tért viszsza. A hordágy úgy nézett ki, mint amit sérültek szállítására használnak. Ráfektettek, az asszonyok pedig izgatottan kérdezgették, ki vagyok, honnan jöttem? – és mindeközben csak mentünk és mentünk úgy tűnt órákon át. Mindig, amikor egy buckába

ütköztünk, a csontjaimba hasított a fájdalom. Minden csontomat átjárta a láz: a nyakamat, a hátamat, a térdemet és a bokámat. Egy faluhoz érkeztünk, mely zsúpfedeles házakból állt és sárból tapasztott fal vette körül. Megkönnyebbülten láttam, hogy milyen kicsi. Az emberrablók itt nem keresnének. Bevittek az egyik kunyhó hűvösébe. Napokig csak aludtam és ittam, mielőtt ki tudtam volna szállni az ágyból. Ahogy öntudatra ébredtem, észrevettem, hogy egy kistermetű valami mászkál ki és be a szobámból. Pislantottam, és észrevettem, hogy egy szamár néz szembe velem. Azután egy éles, magas hang kezdte el szapulni a szamarat, és egy fiatal lány lépett be egy bottal a kezében, aki meg is csapkodta az állatot, ami azonnal vissza is vonult. A lány vizet hozott nekem. Talán nyolcéves lehetett. – Mi a neved? – kérdeztem tőle fulfulde nyelven. – Aminata – felelte. – Én is Aminata vagyok – mondtam a mellemre mutatva és elismételve a nevemet. Felderült az arca, és szája széles mosolyra húzódott. – Aminata – mondta magára mutatva, azután rám, elismételve a nevünket. – Étel – mondtam. – Később – felelte. Egy darabig engem nézett, azután megkérdezte: – Te toubab vagy? – Úgy nézek ki? – kérdeztem. – Még sohasem láttam toubabot. – A toubabok fehérek és rózsaszínűek, vagy olyanok, mint az egyik fajta ivótök – magyaráztam. – A toubabok úgy eszik meg az embert, mint ahogy mi esszük meg a kecskét – mondta.

– Azok, akiket én ismerek, nem esznek embert. – Találkoztál már velük? – Közöttük éltem. A földjükön. – Hazudsz! – mondta, azzal nevetve kitáncolt a kunyhóból. Újra elaludtam, azután ittam, szopogattam egy kis sót és megettem egy mangót. Ahogy a rostos magot nyalogattam és szopogattam, nem tudván, mikor ehetek legközelebb, megértettem, hogy mit kell tennem. Ha már sikerült megszöknöm Alassantól és az embereitől, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy senki más ne kerülhessen többé a kezükbe – vagy bármely másik rabszolga-kereskedő kezébe. Életem nagy része eltelt, amióta utoljára láttam Bayót, és abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán felismerném-e még a falut. Vajon még mindig megvan a falu körül a sárból tapasztott fal? Vajon a falu főnökének még mindig megvan a négy kis kerek háza egy-egy feleséggel mindegyikben? Vajon hallanám a köles és sheadió törésének zaját, ha belépnék a faluba? Talán már nem is létezik a falu. Vagy még mindig áll, és tízszeresére nőtt időközben. Ám ha Bayo még létezik is, akkor sem lehetek biztos, hogy bárki felismerné az arcomat. Attól a naptól kezdve, hogy elhurcoltak, az otthonom emlékei lehetetlenné tették, hogy úgy érezzem: ahhoz a helyhez tartozom, ahol élek, bárhol is éltem éppen. Talán ha mellettem marad a férjem, és éveken át együtt élhetünk a gyermekeinkkel, megtanultam volna otthon érezni magam egy-egy új helyen. A családom azonban sohasem tudott fészket rakni, egyetlen helyen sem. Miután meghallottam Alassan szavait, már nem vágytam Bayóba. Már csak az a határozott szándékom volt, hogy szabad maradhassak. Miközben vártam, hogy visszatérjen az erőm egy kunyhóban, amely olyan embereké volt, akiket még csak nem is ismertem, egyszer csak megszabadultam a legnagyobb vágyamtól. Tudtam, hogy sohasem megyek már haza.

Falconbridge a rabszolga-kereskedőkkel kötött megállapodásomat „az ördöggel való lepaktálásnak” nevezte. Igaza volt, de abban tévedett, hogy ez még mindig jobb volt, mint nem kötni semmilyen üzletet – Az életemet bíztam egy olyan emberre, aki úgy adta el az embereket, mint más a kecskéket. Engem is eladott volna úgy, ahogy már sok mindenki mást is. És én még segítettem őt ebben a munkában. Felajánlottam magam neki, és még fizettem is a megtiszteltetésért. Ki tudja, hogy hány embert vesz azon a három hordó rumon? Hamarabb innék mérget, mint hogy újabb húsz évig éljek más ember tulajdonaként – legyen az afrikai vagy toubab. Bayo nélkül tudok élni. Szabadság nélkül viszont meghalnék. Néhány nappal később, miután újra enni kezdtem, a falubeliek a tanács kunyhójába vittek, és bemutattak egy másik falu vezetőjének. – Igaz, hogy átszelted az óceánt a toubabok kenujával és közöttük éltél? – A férfi láthatóan mindannyiuk nevében beszélt. – Igaz. – Be tudod bizonyítani? – Mégis hogyan bizonyíthatnám be? – Mondj valamit a toubabok nyelvén! – kérte. Elővettem Olaudah Equiano könyvét, és felolvastam belőle egy részt. „Afrikának azon része, amelyet Guinea néven ismernek, ahol a rabszolga-kereskedelem folyik, körülbelül háromezer-négyszáz mérföld hosszan terül el a part mentén, és több királyságot is magába foglal. A legfontosabb királyság ezek közül Benin. Én ebben a királyságban születtem 1745-ben. A szülőhelyem tengerparttól való távolsága bizonyára meglehetősen nagy lehetett, mert sohasem hallottam fehéreket vagy európaiakat arról beszélni, hogy…”

Halk moraj futott végig a tömegen. Az emberek közelebb húzódtak hozzám. A férfi feltartotta a kezét. – Most mondd el, hogy ez mit jelent! – kérte. Elmondtam nekik, hogy Equiano egy afrikai volt, akit elraboltak, és a toubabok földjére hurcoltak. Túlélte azonban a megpróbáltatásokat, visszanyerte a szabadságát, és később egy könyvet írt az életéről. – Hazament, hogy megölje azokat az embereket, akik elhurcolták és eladták? – Nem. – Hát miféle ember az ilyen? – Olyan ember, akinek nagyon nehéz élete volt. Nagyon sok óceánon és szárazföldön kelt át, és mindeközben nem volt ideje arra, hogy megölje az ellenségeit, mert nagyon messze voltak. Minden erejét lekötötte a túlélés, nem tudott visszamenni, hogy megölje az ellenségeit. A főnök hümmögött, amiről tudtam, hogy ez az elégedettség jele. Mögötte a gyermekek lökdösődve tülekedtek, hogy közelebb férkőzzenek hozzám. Megkérdezték, hol van a férjem és a gyermekeim. Itt most nem lett volna értelme azt mondani, amit Alassannak, hogy Bayóban vannak, így hát ezúttal megmondtam az igazat. Elmondtam, hogy a toubabok elvették tőlem a gyermekeimet, a férjem pedig a vízbe fulladt. – Pontosan hogy is néz ki a tenger? – kérdezte a főnök. – Olyan, mint egy végtelen folyó. – Hogy hívták a férjedet és a gyermekeidet? – Chekura, Mamadu és May. – Hogy hívták a szüleidet, ezen a Bayo nevű helyen? – Mamadu Diallo, az ékszerész, és Sira Kulibali, a bábaasszony.

Az emberek felnevettek és kiáltozni kezdtek, amikor meghallották a neveket. Először önkéntelenül is visszahőköltem, azután rájöttem, hogy csak abbéli örömüket fejezik ki, hogy számukra is ismerős hangzású neveket hallottak. A főnöknek még sok kérdése volt. Mit értettem azon, hogy nem minden toubab maga az ördög? Miként lehetséges bármi jót is látni bennük? A kérdésre kérdéssel válaszoltam: – Hát nem ismered az emberi szívet? Egész este beszélgettünk, és nagyon kimerültem, de még maradtam, hogy beszéljek a falu egyik öregével, akit Youssoufnak hívtak. Elmagyaráztam neki, hogy vissza akarok jutni a tengerpartra. – Nem – felelte. – Maradnod kell. Nagyon jó feleségem leszel. – De hát én öregasszony vagyok. – Bátor és bölcs asszony vagy, nagyon fognak tisztelni engem miattad. – Hány feleséged van? – kérdeztem. – Négy – válaszolta. – Nem lehetek az ötödik – jelentettem ki. – Csak az első és egyetlen feleséged lehetek. – Az egyetlen? Hát miféle erős és rendes ember az, akinek csak egy felesége van? – Apám például ilyen volt, a férjem ilyen volt, némely toubab is ilyen. – Toubab – mondta a földre köpve. – Azok mind állatok! Elhurcolják az embereinket, asszonyainkat, gyermekeinket, elviszik őket, és megeszik vagy halálra dolgoztatják őket. – Az igaz, hogy halálra dolgoztatják, megverik és éheztetik őket, de sohasem láttam, hogy egyet is megettek volna közülünk – feleltem.

– Maradj itt közöttünk! Nagy megtiszteltetés nekünk, hogy itt vagy. – Az összes szomszédos faluból hozzánk fognak járni, hogy a történeteidet hallgassák. Tudtam, hogy Youssouf és az emberei megmentették az életemet, és nélkülük sohasem tudtam volna elmenekülni a rabszolga-kereskedők elől. Mégis tovább kellett mennem, és még sok feladat várt rám, így hát elhatároztam, hogy addig itt maradok, és a legtöbbet nyújtom magamból, ameddig visszanyerem az erőmet, utána azonban elmegyek. – Egy hónapig maradok, ha addig ehetek, ihatok nálatok, és megvédelmeztek az emberrablóktól. Azzal fizetem vissza, hogy dicsőséget hozok a falutokra. De nem lehetek a feleséged, mert egy férfi már vár rám, és el kell mennem, hogy megkeressem. – Egy másik férfi vár rád? – kérdezte. – Miért csak most mondod ezt? – Hát most már tudod – feleltem és annyiban is hagytam a dolgot. Nem tartottam szükségesnek elmondani, hogy a férfi nem afrikai volt, hanem egy toubab, és nem a férjem, hanem a rabszolgák felszabadításáért küzdő férfi. Georgia szavai jutottak eszembe, aki a védelmezőm és barátom volt, és sok évvel korábban azt mondta a St. Helena-szigeten: „A férfinépnek nem szükséges mindent tudnia. Sőt, vannak dolgok, amikről egyáltalán nem kell tudniuk.” – Milyen dicsőséget hozhatsz rám, ha nem leszel a feleségem? – kérdezte Youssouf. – Gondoskodj rólam, hadd nyerjem vissza az erőmet! – mondtam. – És minden este egy hónapon keresztül történeteket mesélek minden helyről, ahol csak jártam, és mindenről, amit a toubabok földjén láttam. Elmondom a történeteimet neked és minden látogatódnak, akit a faludba hívsz. Így hát egy holdhónapig minden este történeteket meséltem az életemből azoknak az embereknek, akik eljöttek hozzánk más

falvakból, néha órákig gyalogolva pusztán azért, hogy engem hallhassanak. Hoztak ajándékba ételt és kóladiót, és miután elégedetten távoztak, még hosszasan gondolkodtak és sokáig beszélgettek a hallottakon. Elmondtam a történetemet azoknak, akik hajlandóak voltak fél éjszakán át csendben ülni, engem hallgatni és kérdéseket feltenni. Volt, hogy azt kérték: csak a férfiaknak meséljek. Máskor csak a nőknek és a gyermekeknek meséltem. Néha beszéltem mindenkihez csak úgy, aki összegyűlt körém, miközben szóltak a dobok, az emberek táncoltak és énekeltek, balafonon 45 és gitáron zenéltek. Megosztottam velük ifjúságom történetét, a Bance-szigetre vezető utam történetét és azt is, hogyan bábáskodtam még útközben is. Mindig, minden történet során a szereplők nevét kérdezték tőlem. – Hogy hívták azt a nőt, aki várandós volt, és úgy vándorolt egészen a hajóig? – kérdezte egy nő. – Sanunak hívták, és nagyon kedves volt – feleltem. – Hogy hívták a gyermekét? – Aminata. – De hát az a te neved! – Így is van. – Rólad nevezte el az anyja? Elmosolyodtam, mire az asszony is elmosolyodott, és négy ember követelte a folytatást. Elmondtam a hajóval való utazásunk történetét, az óceánon kitört zendülést a hajón, azután a hajón és a Sullivan-szigeten tapasztalt körülményeket. Meséltem az indigó termesztéséről és betakarításáról és azokról a néger rabszolgákról, akikkel Amerikában találkoztam, tekintet nélkül arra, hogy hol születtek. Elmeséltem, hogy a toubabok 45

Xilofonhoz hasonló ütős hangszer.

mennyivel jobban szerették az ezüstdarabkákat, mint a csirkét vagy a rumot. Különösen népszerű volt a gazdag fehérek otthonáról szóló leírásom, és az asszonyaikról, és hogy hogyan jártak-keltek ezek az asszonyok, hogy viselték a terhességet és a gyermekszületést, és hogy hogyan főztek. A könnyük kicsordult, annyit nevettek, amikor azt hallották, hogy nincs is olyan gazdag fehér ember, akinek ne lenne afrikai szakácsnője. És a földön fetrengtek a nevetéstől, amikor elmondtam, hogy a hajón a gyógyító embernek egy madár volt a kedvenc állatkája, és a férfi rendes ételekkel etette a madarat és megtanította őt a toubabok nyelvén beszélni. Meséltem az Amerikában, a fehér emberek között zajlott háborúkról, arról, hogyan árultak el minket ÚjSkóciában, és végül arról, hogyan jutottunk el Sierra Leonéba, és hogyan kerestem hiábavalóan az otthonomat. Sohasem sikerült hazatérnem Bayóba, de egy hónapot eltöltve egy idegen faluban, én lettem az a mesélő – az a djeli –, aki mindig is szerettem volna lenni. Végül visszanyertem a régi erőmet. Együtt jártam a köles földeket az asszonyokkal és törtem a termést a mozsárban. Együtt ültem a többi asszonnyal, amíg ők kivonták az indigót a növényekből, keverték a növényt nagy kádakban, pontosan úgy, ahogyan én is csináltam a St. Helena-szigeten. A kék és bíbor különböző árnyalataira festették a ruháikat. Amikor eljött a búcsúzás ideje, kaptam tőlük ruhát, és felöltöztem a szokásuk szerint. Megkérdeztem, hogyan juthatnék vissza a partra, és rájöttem, hogy egyáltalán nem nehéz vezetőt találni. S így egy utolsó felfedezést tettem. Szinte lehetetlen volt bejutni Afrika belsejébe, de nagyon könnyű volt onnan kikerülni.

Az akadémia nagy djelije (London, 1802.)

SÖTÉT FELHŐK GYÜLEKEZTEK AZ ÉGEN, amint Anglia felé közeledtünk, és az erős szél, a viharos tenger összevissza dobálta a hajónkat, és benne mindannyiunkat. Elvesztettem az étvágyamat, napokig nem ettem. Minden bátorságom az inamba szállt, talán mert nem állt szándékomban máshová menni. Minden ízemben éreztem, hogy elfáradtam és megöregedtem. Maradhattam volna Freetownban, ahol – habár sok új-skóciai fegyvert ragadott a Társaság ellen, hogy harcoljanak a földért és az önrendelkezés jogáért – legalább meleg volt az idő, és voltak barátaim, akik felajánlották, hogy gondoskodnak rólam. Az Amerikában töltött évek alatt gyakran vágytam rá, hogy Londonba utazhassak, de csak azért, hogy utána továbbmehessek Afrikába. Azt sohasem gondoltam volna, hogy egyszer Afrikán át vezet az utam Londonba. A Sierra Leone Packet fedélzetén velem együtt utazott egy Hector Smithers nevű botanikus is, aki rumban tartósított rovarokat, hüllőket és más állatokat hozott ládaszám, és ezen kívül jó néhány élő állatot is: egy ketrecbe zárt kígyót, két patkányt, egy dobozt, ami teli volt homokkal és termeszekkel, egy antilopot, egy vaddisznót és egy leopárdkölyköt. Az utazás utolsó heteire ágynak dőltem, de Smithers ketrecbe zárt élőlényei még rosszabbul jártak. Mindegyikük találkozón végül a teremtőjével, kivéve a termeszeket. Smithers határozott kérésére szolgálatba rendeltek öt matrózt, hogy belezzék ki az állatokat, és segítsenek tartósítani őket hatalmas rumoshordókban. Amint a botanikus kétségbeesetten küzdött, hogy megmentsen mindent, amit csak lehet, és ki lehessen állítani őket Londonban, elkezdtem reménykedni, hogy amikor

eljön az én időm, finoman a földbe fognak süllyeszteni. Nem szeretnék ugyanis sem az óceán vizében, sem rumban nyugodni.

A Sierra Leonéban töltött hosszú évek alatt egészen megfeledkeztem arról, hogy vannak szegény fehérek is. A Freetownban élő fehérek a Társaság emberei voltak, a feleségeik, akik a legjobb házakban éltek, remek fizetést kaptak, és a legfinomabb ételeket ették. De Anglia… Ó, Anglia! Megpillantottam egy nyomorék férfit, amint a mankóján biceg, és a tenyerét tartja egy kis aprópénzért. Minden sarkon kéregető vakokat és sánta nőket láttam taknyos gyermekeikkel. Úgy tűnt, mintha minden második angolnak lett volna legalább egy megfeketedett, rothadó, szuvas foga. Láttam a hidegben reszkető, alulöltözött embereket, akik köhögtek, prüszköltek, köpködtek és haldokoltak. A szakadt ruhás embereknek félre kellett ugraniuk, gyakran bele a mocskos csatornába, nehogy a lovas kocsik átgázoljanak rajtuk. Kiabálások, vádaskodások és kölcsönös gyanúsítgatások hangjától csengett a fülem. Csípős volt a levegő az égő fa, a rothadó zöldségek és a boltokból kidobott hús szagától. Az árusok mindenfelé újságot, dohányt, pipát, bagót, bort és tömör cukortömböket kínáltak. Gravesendben találkoztam John Clarksonnal és a bátyjával, Thomasszal. Nyolc éve nem láttam Johnt. A két testvér határozottan megrázta a kezemet, beültettek egy ló vontatta kocsiba, és becsempésztek Londonba. Rummal, kenyérrel, sajttal kínálgattak a kocsiban, és megálltunk egy kávéházban is egy forró italra, és hogy átfussuk az újságokat. A kávéház levegője égette a szememet, mert odabent vágni lehetett a dohányfüstöt. Mézzel édesített kávét ittunk, a tulajdonos ugyanis bojkottálta a cukrot, azt mutatva, hogy támogatja a rabszolga-felszabadító mozgalmat. A kávémat

dohányzó, újságot olvasó, kávét és teát ivó férfiak társaságában kortyolgattam. Élénken, de békésen beszélgettek, és az újságuk fölött rám pillantgattak. Egy kopasz öregember annyira nem bírta levenni rólam a szemét, hogy végül felálltam a székemből, és megkérdeztem, hogy elkérhetem-e az újságját, hiszen úgysem olvassa. – Tessék? Megismételtem a kérdést. A férfi felröhögött. – Tudsz olvasni? Veszek neked meg minden úrnak, aki behozott ide, egy csésze kávét a saját pénzemből, ha felolvasol nekem valamit az újságból. Elvettem tőle az újságot. Sierra Leonéban hozzászoktam ahhoz, hogy olyan újságokat olvassak, amelyeket három vagy több hónapja nyomtak, de ezen az éppen aktuális dátum volt feltüntetve: 1802. október 4. Átlapoztam az újságot, és hamarosan egy igazán érdekes cikkre bukkantam: – „Újra meghallgatások a rabszolgák ügyében – szólt a cikk címe. Hangosan olvastam: – William Wilberforce újfent követeli, hogy a parlament hívjon össze egy másik bizottságot a rabszolgakereskedelemmel kapcsolatos állítólagos visszaélések kivizsgálására.”

A rabszolga-kereskedelem eltörlésére felállított bizottság irodájába vittek, az Old Jewry Street 18. szám alá, a városnak abba a részébe, ahol a fiatal rikkancsfiúk árulták az újságjaikat, a boltosok megszólítottak minden járókelőt, hogy lépjenek be a kávéházukba, és az árusok az aprócska boltjaik előtt álltak, készen arra, hogy vágjanak egy szelet birkahúst vagy egy nagydarab cukortömböt. Lovas kocsik robogtak szüntelenül a kövezeten. Zajosabb és élénkebb volt ez a város minden másik

városnál, ahol valaha is jártam, legyen az Shelburne vagy akár New York, és tíz év freetowni tartózkodás után mindezt támadásnak éltem meg az érzékeim ellen. Bevezettek egy szűk és kicsi épületbe, fel egy szobába, ahol a kályhában már égett a tűz, és gyertyafény villódzott a falon. Ott várt rám tizenkét férfi, türelmetlenül, hogy végre kezet rázhassanak velem, és üdvözölhessenek Angliában. Nagyon örültek, hogy John Clarkson végre sikerrel járt, és idehozott engem. John Clarkson nem mondott semmit, de éberen figyelt, amíg az idősebb férfiak átvették a szót. Új-Skóciában és Freetown-ban hozzászoktam, hogy őt látom vezető szerepben, de itt Angliában Clarkson a bátyja és társai árnyékába bújt. Egy magas férfi szorongatta meg a kezemet. Stanley Hastings néven mutatkozott be, és elkezdte magyarázni, hogy nagyszerű, kész terveik vannak velem. – Finoman és aprólékos gondossággal – mondta – kikérdezzük önt, és leírjuk röviden az élete történetét, kiemelve azt is, milyen durva bánásmódban volt része a rabszolga-kereskedelem miatt. Megköszörültem a torkomat. – Ön akarja megírni az életem történetét? – Ez annyira fontos feladat, hogy én magam fogok nekilátni. – Ujjait tördelte, mindegyiket végigropogtatta, majd elfoglalta magát a pipája tömésével. – Nagyon pontosan kell megírnunk az élettörténetét. A legkisebb pontatlanság vagy figyelmetlenség is végzetes következményekkel járhat az ügyünk sikerét illetően. Gyanakodva hallgattam Hastings tervét, hogy papírra akarja vetni az életemet. Ennek a férfinak annyi ereje volt, mint egy csatalónak, de egy ilyen bivaly csak ne túrja fél a földet az én kiskertemben! Tizenkét fehér férfi figyelme szegeződött rám, akik összefont ujjakkal figyeltek engem, arcuk azonban elkezdett forogni körülöttem, körbe és körbe. Visszatért a lázam. Hőhullámok és

hidegrázások futottak végig a testemen, mintha csak az óceán hullámain ringatóztam volna. A felszabadítók táplálták a tüzet a kályhában, de a szoba hideg volt, és barátságtalan, melege a legkevésbé sem hasonlított a szülőföldem forró éghajlatára. Egy férj, egy fiú vagy egy lány hiányában az afrikai nap jótékony simogatására vágytam. Nem leltem azonban melegségre, csak a fogaim vacogása és a csontomban érzett ismerős szenvedés maradt számomra. Felemeltem a kezemet, mert másra már nem voltam képes. Három dologra vágytam: egy takaróra, egy pohár vízre és arra, hogy senki ne írja meg helyettem az életem történetét. Nem tudtam azonban egyiket sem kérni. A következő pillanatban arra eszméltem, hogy pufók arcú oldalszakállas, aggodalmaskodó férfiak hajolnak fölém. Most már jobban van? – kérdezte Hastings. Becsuktam a szememet, és John Clarkson hangját hallottam. – Természetesen nincs jobban – felelte. – Mondtam már korábban, hogy korai még ez a találkozó, és attól tartok, hogy most már ragaszkodnom kell ehhez a véleményemhez. A hölgy a vendégem, én gondoskodom róla, és addig nem találkozhat a bizottsággal, amíg meg nem kap minden lehetőséget arra, hogy visszanyerje erejét az otthonomban! Levittek a lépcsőn az Old Jewry Street 18. alatt lévő szobából, besegítettek egy lovas kocsiba és elvittek Clarkson otthonába, amely ugyanabban az utcában volt. Egy fekete komornyik nyitott ajtót. Elkapott, amikor a térdem rogyadozni kezdett, és egy külön szobába vitt, ahol kaptam forró levest, teát, egy ágyat és takarókat. Amikor a láztól úgy éreztem, hogy felforr a csontvelőm, egy másik fekete szolgáló, akit Betty Annek hívtak megfürdetett és nedves ruhával borogatta a homlokomat. Kis idő múltán, amikor már egyedül is fel tudtam állni és ki tudtam üríteni a saját éjjeliedényemet is, először vacsoráztam

együtt John Clarksonnal és a feleségével, Susannah-val. Az étkezés után leültünk teázni hármasban egy hideg szobában, takaróval a derekunk körül és a lábunkon. Odakint szállingózott a hó, a levegő nyirkos volt, az idő pedig hideg és szeles. Megfogadtam, hogy még a vacak brit éghajlat alatt is el kell kezdenem mozogni és kimozdulni, ha egy kicsit is tovább akarok életben maradni. A sok veszteség ellenére, amelyet megéltem életem során, Londonban olyan magányos voltam, mint korábban talán még sohasem. Túlságosan gyenge voltam, hogy írjak, hogy felkeljek, hogy felfedezzem London utcáit, vagy találkozzak a bizottsággal. Ám végül, amint a tél tavaszba fordult, és a londoni köd már nem volt olyan fagyos, elkezdtem újra kimozdulni, és egyre jobban bíztam abban, hogy van még hátra egy kis időm. A végtelen londoni szürkeségben hiányoztak a szülőföldem ízei és színei. A kenyeret és a húst unalmasnak és emészthetetlennek találtam. Elgondolkoztatott, hogy az embereket, akik átszelték az óceánokat és uralták az egész világot, mennyire nem érdekelte az étel, és miként lehet azt elkészíteni. A londoniak alig ettek gyümölcsöt. Nekem nagyon hiányzott a banán, a zöldcitrom és az ananász, amelyet Sierra Leonéban megszoktam. Különösen a malaguetta paprika hiányzott, egyszer írtam is Debrának egy levelet, és könyörögtem, hogy küldjön nekem egy csomag főzéshez használatos fűszert. Szinte egyáltalán nem találkoztam feketékkel, ha nem számítjuk az alkalmankénti rövid beszélgetéseket Clarkson komornyikjával és szobalányával, de egyikük sem volt hajlandó megállni, és az időjáráson vagy az egészségi állapotomon kívül komolyabb beszélgetésbe bocsátkozni. Meg akartam kérdezni a komornyikot, aki borotvált fejű, alacsony férfi volt, és a Dante névre hallgatott, hogyan találkozhatnék a londoni feketékkel, de folyton eliszkolt előlem. Amikor már jobban voltam, és több időt

tudtam ébren tölteni, kifigyeltem a férfit, és meg is találtam Clarkson konyhájában. – Válthatnánk pár szót? – kérdeztem. – Bocsásson meg, asszonyom, de éppen távozni készültem. Meena – mondtam neki. – Szólítson, kérem, Meenának! A férfi megköszörülte a torkát, és az ajtó felé pislogott. – Miért kerül engem? – Nem akartam megsérteni, asszonyom. – Sohasem áll meg, nem válaszol a kérdéseimre. – Ezt az utasítást kaptam. – Utasítást? – Mr. Clarkson azt mondja, hogy nem beszélgethetünk. – Mégis miért nem? – Vissza kell nyernie az egészségét, hogy megírja az élettörténetét a bizottság számára, anélkül hogy bárki is befolyásolná önt. – Befolyásolna? – Későre jár, asszonyom. – Miféle befolyásolásra gondol? – kérdeztem újra Dante újra az ajtó felé pillantott. Csak ketten voltunk a helyiségben. Olyan halkan beszélt, hogy alig értettem a következő szavait. – A londoni feketékre. – Hogyan befolyásolhatná bárki az én történetemet, ha magamnak kell megírnom? – Pontosan így érzem én is, asszonyom. De Mr. Clarkson azt akarja, hogy a története tiszta legyen. „Egyenesen Afrikából”, ahogyan Mr. Clarkson mondaná. A bizottság tagjai nem akarják, hogy a londoniak azzal érveljenek, az itteni feketék találták ki azon történetét.

– Dante, nem akarom bajba keverni, de kérem, áruljon még el legalább annyit: sokan vannak még itt közülünk? Nagyot sóhajtott, és szélesen elmosolyodott. – Ezrek – felelte. Sierra Leonéban olvastam egy könyvet, amelyet egy afrikai írt, aki Londonban élt. – Olaudah Equiano – mondta Dante. – Akkor hát maga is hallott róla? Dante elmosolyodott. – Mindannyian hallottunk Equianóról – válaszolta. – Mindenki története, aki közülünk való és sikereket ér el az angolok között, tovább él a londoni feketék száján. – Gondolja, hogy találkozhatnék vele? – Meghalt néhány évvel ezelőtt. Elkeseredtem a hír hallatán. Equianóval nagyon szívesen találkoztam volna. Miután elolvastam a történetét, úgy éreztem, mintha már ismerném. Abban reménykedtem, hogy megkérdezhetem, mi vezette rá, hogy megírja az életéről szóló könyvét.

Még azon a héten találkoztam a felszabadítók bizottságával. Stanley Hastings hosszú bevezetővel kezdte, elmondta, mennyire örülnek, hogy visszanyertem az egészségemet. – Halljuk, halljuk! – kérleltek a férfiak. Kijelentettem nekik, hogy hamarabb esek össze London utcáin, mintsem megszabják, ki az, akivel találkozhatok, hová szabad mennem és mit tehetek. Azt hiszem, attól tartottak, hogy a szívem már nem bírja sokáig, mert mind a tizenkét felszabadító felugrott a székéből. – Jól érzem magam, nyugodtan leülhetnek.

Bizonytalanul, de újra elfoglalták a széküket. – Meghoztam a döntésemet – mondtam. – Kérem, folytassa! – biztatott Hastings. Úgy döntöttem, hogy megírom az életem történetét. – Természetesen – bólogatott Hastings. – De nagy szüksége lesz az irányításunkra, hogy biztosítsuk… – Irányítás nélkül, köszönöm szépen – feleltem. – Az én életem, az én szavaim, az én tollam. Képes vagyok magam is megírni. Akkor egy vékony, jól öltözött férfi állt fel, és William Wilberforce, 46 parlamenti képviselőként mutatkozott be. Megkérdezte, hogy tisztázhatja-e az ügyet. – Parancsoljon! – feleltem. – Nem az ön írástudói tehetségét vonjuk kétségbe – magyarázta Wilberforce. – Sokkal inkább arról van szó, hogy biztosítsuk az írás eredetiségét. – Pontosan ezért nem fogja senki megírni az életem történetét, csakis én magam. – Szólnia kell a gyermekkoráról – szólt közbe Thomas Clarkson. – Arról, hogyan meneteltek egészen a tengerig, ki kell emelnie a rabszolgaszállító hajók körülményeit, és írnia kell a Dél-Karolinában töltött időről, és muszáj, hogy… John Clarkson a bátyja vállára tette a kezét: – A hölgy nagyon jól tudja, miről kell, hogy szóljon a története. Megígértem, hogy azonnal hozzálátok a történet megírásához, feltéve, hogy senki sem akarja befolyásolni, kivel beszélhetek, beleértve John Clarkson komornyikját is.

46

A rabszolgák felszabadításáért küzdő yorkshire-i képviselő volt, nagy szerepe volt a mozgalom sikerében, közreműködött a Sierra Leone-i telep létrehozásában is.

– Meena, szeretném, ha tudná, hogy nem állt szándékomban megakadályozni, hogy megismerkedjen Dantéval – szabadkozott John Clarkson. Wilberforce hozzám hajolt. – Hibáztasson inkább engem, ha szeretné! De kérem, értse meg! A gyanú árnyéka sem vetülhet a történetére, nem szabad, hogy bárki azt gondolja, hogy a londoni feketék befolyásolták. Ha így volna, az nagy kárt okozna az ügyünknek, tekintve, hogy sokan nincsenek jó véleménnyel az itteni feketékről. – Amikor megírom a történetemet, megkapják az egészet. Csakis a saját nézőpontomból fogom megírni, nem fogja befolyásolni sem ön, sem a londoni feketék. – Ha ezt elfogadjuk – mondta Hastings –, megígéri, hogy megosztja velünk az írását és megengedi, hogy bizonyítékként felhasználhassuk a parlamenti maghallgatásokon, és hogy előtte nem is tesz említést róla a nyilvánosságnak? Egyetértőén bólintottam. – Rendben – mondta Wilberforce. – Csodás. Igyekeznünk kell. Mikorra tudná megírni? – Meglátom. – Hadd foglalkozzunk mi a sajtóval! Rendben? – kérdezte. – Hogy érti? – Töviről hegyire az ön története lesz, de az isten szerelmére, bízza ránk, hogy mikor és milyen körülmények között jelenik meg! Nem láttam okát az ellenkezésnek.

Másnap Dante elújságolta, hogy megemelték a fizetését. – Mit művelt azokkal a felszabadítókkal? – kérdezte. – Afrikai varázslat – mondtam mosolyogva.

Aznap este, amikor befejeztük a munkát, Dante hátravitt a ház hátsó részébe, a szolgálók részlegébe. Itt Betty Ann üdvözölt, az asszony, aki átsegített a betegségemen, és így felfedeztem, hogy a két ember egy párt alkot. Betty Ann fiatal, jamaikai születésű nő volt, akit Londonba vittek egy gazdag ültetvényes házi rabszolgájának, de felszabadította magát azzal, hogy megszökött. – Nem próbálták meg visszahurcolni? – kérdeztem. – Nem merték. A bíróság sem engedte volna–válaszolta. – Mostanában Londonban, ha valaki megszökik a gazdájától, szabaddá válik. Tudtam, hogy ez egy nagyváros, és egy még nagyobb világ, de meg kellett kérdeznem, hallottak-e egy gazdag fehér családról, akiket Witherspoonnak hívnak. Nem hallottak róluk. Egy kicsit bután éreztem magam, és mondtam magamban, hogy ne vesztegessem az amúgy is kevés erőmet hiábavaló reményekre. Londonban millió ember élt, és tudtam jól, ha a lányom még mindig életben van bármelyik faluban, kisvárosban vagy nagyvárosban élhet az Atlanti-óceán bármelyik partján. Dante és Betty Ann felajánlotta, hogy elvisz London azon részébe, ahol a többi fekete él, de nem volt erőm a kirándulásra, és inkább úgy döntöttem, arra szánom maradék energiámat, hogy megírom a jelentést a parlamenti bizottságnak. Elláttak étellel, tintával, tollal és papírral, melegen betakartam a lábamat takarókkal, leültem egy kényelmes asztal mellé, amelyen gyertyák égtek, és nekiláttam papírra vetni életem történetét. Amint írni kezdtem, nem tudtam abbahagyni. Előtörtek belőlem gyermekkorom emlékei, azután egymás után róttam a sorokat fiatal éveimről, bábáskodási élményeimről, majd arról is, amikor a saját gyermekemet hoztam világra. Csak írtam és írtam, vég nélkül. A felszabadítók nagyon izgatottak voltak.

– Csodálatos, hogy ilyen sok mondanivalója van, Miss Dee – mondta Thomas Clarkson a felszabadítókkal folytatott egyik gyűlésen. – De nem ér semmit, ha a parlamenti bizottság nem hajlandó meghallani. – Ebben van valami – ismerte el Wilberforce. – A rabszolgakereskedők nagyon hatásos előadást tartottak a bizottság előtt, minden újság tele van az érveikkel, amelyek mind a rabszolgakereskedelem fenntartása mellett szólnak. Az asztal körül a férfiak idegesen fészkelődtek a székükben. Elolvastam az említett beszámolókat. A rabszolgaságpártiak állítása szerint a rabszolgaság egy humánus intézmény, amely megmentette az afrikaiakat a saját szülőföldükön tapasztalt barbárságtól. Az afrikaiak egyszerűen megölnék egymást a törzsi háborúkban, érveltek, ha nem szabadítanák fel őket az amerikaiak, és ha nem élvezhetnék a kereszténység civilizáló hatását. Az újságok beszámoltak arról is, hogy a rabszolgaszállítás tiszta és biztonságos körülmények között zajlik, amennyire csak lehetséges, és az afrikaiak az utak során éppen olyan arányban haláloznak el, mint az angol tengerészek. Hastings azonban csendesen megszólalt. – Uraim, Miss Dee elmondja a történetét, és amikor ez megtörténik, egész Anglia figyelni fog. Wilberforce elintézte, hogy várjanak még egy kicsit a parlamenti bizottság előtt való megjelenésemmel. Közben arra biztatta a sajtót, hogy figyeljenek oda a rabszolgatartók vallomásaira. Hamarosan, azt mondta, olyan bizonyítékokkal fog szolgálni, amelyek cáfolják az állításaikat. Azután meggyőzött, hogy adjak oda neki ötven oldalt, amelyet felhasználhatna a vallomásomhoz.

Aznap, amikorra a parlamenti bizottsági meghallgatás ki volt tűzve, a Times a címoldalon tájékoztatta az olvasóit Hector Smithers-ről, a botanikusról, aki összeállított egy kiállítást halott, de jó állapotban megőrzött afrikai rágcsálókból, denevérekből, pillangókból, termeszekből, leopárdokból és aligátorokból. A megnyitás napján a kiállításra olyan sok ember volt kíváncsi, hogy be kellett zárni a bejárati ajtókat, hogy elejét vegyék a túl nagy zsúfoltságnak. A Times „A félelmetes, buja, színes és barbár afrikai állatvilág látványos bemutatójának” nevezte a kiállítást, és azt is megjegyezték, hogy hat penny a belépődíj. Az újságban egy kis cikk arról adott hírt, hogy a parlamenti bizottság hamarosan megkapja egy asszony beszámolóját, aki „frissen jött Afrikából”, és megmenekült a rabszolgaságból. A parlamenti bizottság ajtaja előtt álltam és vártam Hastingsszel. Fogalmam sem volt, vajon mi vár rám, hogyan fognak bánni velem. A torkomban dobogott a szívem, és azzal próbáltam megnyugtatni magam, hogy apámra gondoltam, milyen magabiztosan mozgott a keze, akár teát főzött, akár ékszert készített. Elképzeltem mély és zengő hangját, amint az óceánon is átnyúlva megnyugtat engem. Csak légy, aki vagy, és meséld el az életet, amelyet éltél! Az ajtó kinyílt, engem pedig behívtak. Egy négyszögletes szobában tíz szék állt a falak mentén az újságíróknak, és másik harminc szék a hallgatóságnak. Minden hely foglalt volt. Egy hosszú asztal egyik oldalán ültem, velem szemben pedig a bizottság tagjai. Tíz bizottsági tag volt jelen, egyikük William Wilberforce. Rám mosolygott, és elkezdte hivatalosan is elmagyarázni, amit már tudtam, hogy kérdéseket fognak feltenni, és azt várják tőlem, hogy válaszoljak. Wilberforce a nevemet, a születésem idejét és a születésem helyét kérdezte. Elmondtam.

– El tudná mesélni, kérem, a bizottságnak a gyermekkora körülményeit, Miss Dee? Megkérdezte, milyen körülmények között hurcoltak el tizenegy éves koromban, és hogyan jutottunk el három hónap alatt a tengerig. Olyan részletesen írtam le az életemet, ahogyan tőlem telt. Beszámoltam róla, hogy a férfiakat nyakuknál fogva zárták egy járomba, így alkottak egy menetet. Nem titkoltam, hogy a holtakat, haldoklókat és lázadókat bedobták a cápáknak. Elkezdtek suttogni a teremben, amikor arról beszéltem a bizottságnak, hogy a tengerészek kedvüket lelték a hajón az afrikai nőkben, és gyermekként még nekem is a hajó orvosának az ágyában kellett aludnom. – Mi a válasza arra a korábbi tanúvallomásra, miszerint a férfiakat és a nőket nem bélyegezték meg a rabszolgatelepeken, Afrika partjainál? – kérdezte Wilberforce. – Nem igaz – feleltem. – Ezt ön honnan tudja? – Mert engem is fogva tartottak egy ilyen telepen, és megbélyegeztek. – Melyik telepen és mikor? – 1756 körül, a Bance-szigeten, Sierra Leone partjai mentén bélyegeztek meg. Morajlás futott végig a termen. Wilberforce megkért, hogy ismételjem meg az imént elmondottakat, hogy jegyzőkönyvbe vehessék, és én így is tettem. – Honnan tudja a sziget nevét? Akkor még bizonyára nem tudott angolul. – Néhány éve visszatértem a Sierra Leone-i Társaság egyik vezetőjének a segítségével. – Ha nem túl indiszkrét a kérdés, hallhatná a bizottság, hogyan bélyegezték meg önt?

– Forró vasat nyomtak a húsomba. Egy nő elhagyta a termet. – Megmutassam a sebhelyet? – kérdeztem, mert korábban a felszabadítók azt kérték, hogy ajánljam ezt fel a meghallgatáson. – Hol helyezkedik el a sérülés? – kérdezte Wilberforce. – A jobb mellem fölött, uram. Az egész terem felhördült. Hallottam, amint a sok toll sietősen serceg a papíron. – Kívánják, hogy megmutassam, uram? – Nem szükséges, tekintve, hogy a hölgy eskü alatt vall – jelentette ki az írnok. Leírtam nekik, hogyan adtak el Charles Townban, hogyan fosztottak meg a fiamtól. Beszéltem a szülésről, amely 1784 májusában történt, és arról, hogyan rabolták el tőlem a lányomat Shelburne-ben, Új-Skóciában. Két órán át tartott a meghallgatásom. Amikor megkérdezték, hogy készítettem-e valamit, amire a bizottság később támaszkodhatna, elővettem életem történetének egy másolatát. A meghallgatás végeztével a felszabadítók egy külön szobába vezettek, ahol megkértek, hogy mutassam meg az említett sebhelyet az újságíróknak. Tíz férfi állt fel, egyik a másik után, hogy megvizsgálja a bizonyítékot a testemen. Lettek volna még további kérdéseik, de Wilberforce ragaszkodott hozzá, hogy mára már elég kérdésre válaszoltam, támaszkodjanak a tanúvallomásról készített saját jegyzeteikre. Amikor az egésznek vége lett, Wilberforce és Hastings beszálltak velem egy lovas kocsiba. Hirtelen rám tört a kimerültség. Csak néhány éve volt, hogy estéről estére az életem történetét meséltem, valahol egy faluban, messze Sierra Leone belsejében, és az emberek lenyűgözve hallgatták. Nevetve és közbe-közbe szólva folyton étellel és itallal kínálgatva azt éreztették velem, hogy a családom vesz körül. Itt egészen más

volt, mert amikor a bizottság előtt beszéltem, eltekintve a hallgatóság morajlásától és a toll sercegésétől a papíron, olyan érzésem volt, mintha a falnak beszéltem volna. Fogalmam sem volt, hogy a képviselők mit gondolnak rólam vagy a szavaimról, mert úgy ültek ott csendben, mint a baglyok. Nem számíthattam tőlük másra, csak újabb kérdésekre. Másnap John Clarkson elhozta nekem a Times, a Morning Chronicle, a Gazette, a Morning Post és a Lloyd's List egy-egy példányát. Minden újságban írtak a vallomásomról, és mindegyik a sebhellyel kezdődött. A következő hetekben az újságok újabb cikkeket közöltek arról, amit a bizottság előtt elmondtam. Mindennap megkért valaki, hogy beszéljek vele. Amikor a riporterek már megkapták a magukét, egyre többször kértek meg, hogy előadjak az iskolásoknak és irodalmi vagy történelmi társaságoknak. Néhány ilyen felkérést elfogadtam, és azt tapasztaltam, hogy ezeknek az embereknek sokkal több mondanivalójuk van számomra. Egyik este John Clarkson kopogott az ajtómon. – Egy levél jött önnek. Hadd mondjam el, hogy ami a közvélemény válaszát illeti, ön elhomályosította a felszabadítási bizottság minden tagját, egyedül talán William Wilberforce kivételével. – Mosolyogva átnyújtotta a borítékot, és udvariasan megkérdezte, hogy nézheti-e, amíg kibontom. – Igen, hadnagy – feleltem. – John – javított ki. Bólintottam és a borítékot kezdtem vizsgálgatni. III. György király pecsétje állt rajta. A borítékban egy meghívót találtam, amelyben kérték, hogy tiszteljem meg a királyi családot azzal, hogy elfogadom a meghívásukat egy teára. – Csodálatos! – mondogatta Clarkson. – A király sohasem találkozott volna Olaudah Equianóval. Ez sokkal több, mint amiben bármelyikünk is reménykedett.

Amikor a felszabadítók elterjesztették a hírét, hogy a király és a királyné első alkalommal fogad egy afrikai embert, az újságok újra felkapták a hírt. A Morning Postban egy James Gillray nevű művész rajzolt rólam egy karikatúrát, amint éppen kiveszek egy kockacukrot III. György király ujjai közül. A karikatúrán a király csont sovány volt, én pedig el voltam hízva, és az Ezt elveszem szavak jelentek meg egy buborékban a szám előtt. William Wilberforce képviselőt választották ki, hogy kísérjen el engem a teára, tekintve, hogy ő volt az egyetlen parlamenti tag a felszabadítási bizottságban. Már hetek óta hoszszú sorokban várakoztak a bizottság irodája előtt az emberek, abban a reményben, hogy találkozhatnak velem. Úgy tűnt, mintha fél London velem akarna beszélni, ha csak pár szót is. Észrevettem Hector Smitherst is a sorban, integettem neki, de nem állhattam meg. Azután visszanéztem. Megpillantottam egy fekete arcot a fehér emberek tengerében. Egy gyönyörű, fiatal, afrikai nő arca volt, aki körülbelül tizennyolc éves lehetett, de méltóságával és egyenes tartásával kitűnt a többi ember közül. Pillantásunk találkozott, és eltűnődtem, vajon láttam-e már korábban. Az ajka mozgott, de nem hallottam egyetlen szavát sem a tömeg zajában. – Ki vagy te? – próbáltam visszakiáltani, de ő sem hallott engem. Ó, milyen bolond vagyok! Annyi hosszú év eltelte után még mindig a lehetetlenben reménykedem. Nagyon sok embert elveszítettem, akit szerettem, és soha senki nem tért vissza hozzám. Mégsem tudtam kiverni a fejemből, hogy az a fiatal nő vajon miért állt odakint az esőben a többiekkel, csak hogy egy pillantást vessen rám. Nem tűnődhettem tovább a dolgon, mert besegítettek egy lovas kocsiba, és elsiettek velem a Buckingham-palota felé.

Ügy képzeltem, hogy hármasban leszünk a királyi párral, de amint bevezettek Wilberforce kíséretében egy ház méretű szalonba, tucatnyi szolgálót és legalább annyi parókás és estélyi ruhás hölgyet láttam még körülöttünk. Egyik parókás parlamenti képviselő a másik után pattant fel, és rázott velem kezet, azt kérdezgetve, hogy tényleg most jöttem-e „frissen Afrikából”. Wilberforce, hogy elhessegesse a kérdezősködőket, megfogta a karomat, és egy asztalhoz vezetett, amelynél egy szolgáló kekszet és teát szolgált fel. – Nézze csak! Nem látni cukrot sehol. Ezt az ön tiszteletére rendezték így – suttogta Wilberforce. Igaza volt. Az asztalon három mézes csuprot pillantottam meg. A szolgáló a sűrű folyadékot belekanalazta a teámba. Nagyon furcsa érzés volt, hogy egy fehér ember szolgál ki, és nagyon igyekeztem, hogy a teáscsészém ne zörögjön a kis tányérkán. Egy férfi, aki a királyi család egy munkatársaként mutatkozott be, megkért, hogy tegyek egy bejegyzést a vendégkönyvbe. Szúrós tekintetétől kísérve a következőket írtam: Egy olyan nő számára, aki szabadságból rabszolgaságba került, azután visszatért, igazán nagy megtiszteltetés, hogy találkozhat a királlyal és a királynéval. Nagyon remélem, hogy végül mindannyian szabadok leszünk. A férfi tátott szájjal bámult, mintha éppen egy zebrát látott volna könyvet olvasni. Wilberforce megkapta azt a jelet, amelyre várt, így hát elnézést kért a férfitól, lerakta a teámat az asztalra, és néhány ajtón átvezetve egy újabb terembe kísért. A király és a királyné széles, vörös székben ült. Hosszú palástjuk szétomlott a padlón, és megfigyeltem, hogy a király székének karfaja fényes szantálfából készült. Arra gondoltam,

vajon tudja-e, hogy a fa, amelyen a keze nyugszik, a szülőföldemen termett vörös fából való. – Lassan, óvatosan! – suttogta Wilberforce. – Hajoljon meg, de ne nyújtsa a kezét! Először Charlotte Sophia királyné előtt tettük tiszteletünket. Vele vágytam leginkább találkozni, mert látni akartam, valóban Afrika gyermekének látszik-e. A festményeken finom vonásokkal ábrázolták, arcát porcelánszínűre festették. Az asszonynak azonban, aki előttem ült, széles orra, telt ajka volt, és a bőre sokkal sötétebben csillogott, mint bármelyik festő képén. Charlotte királyné kinyújtotta kesztyűs kezét, és én finoman megráztam. – Isten hozta, Aminata! – üdvözölt a királyné. – Isten hozta Angliában! – Őfelsége – feleltem. Nagyon megható volt számomra, hogy a királyné vette a fáradságot, hogy megtanulja a valódi nevemet, és úgy hiszem, ő volt az első fehér ember, aki az első találkozásunkkor már így szólított. Ugyanakkor lehet, hogy tényleg nem volt fehér bőrű. El is döntöttem magamban ott és akkor, ha Anglia királynéja ki tudja ejteni a nevemet, akkor az összes alattvalónak is illene így tennie. – Nagy megtiszteltetés ez számomra, mert már sokat hallottam önről az elmúlt években – mondtam. – Igazán megtisztelő, ha belegondolunk, mennyit utazott. – A királyné széles mosolyt villantott rám, de láttam a szemében, hogy szeretne véget vetni a beszélgetésnek. – Elintéztem, hogy kapjon egy kis ajándékot a könyvtáramból – tette hozzá. – Köszönöm – feleltem. El akartam mondani Anglia királynéjának, hogy milyen mélyen vágytam rá, hogy országa vezetése vessen véget férfiak, nők és gyermekek kereskedelmének, egy szolgáló azonban megfogta a karomat, és

gyengéden, de határozottan egykét lépéssel távolabb tessékelt, hogy a királyné Wilberforce-ot is köszönthesse. Akkor III. György király elé kerültem. Meghajoltam, ő bólintott, és amint megbeszéltük, vártam, hogy Anglia királya kinyújtsa a kezét, vagy megszólaljon, de egyiket sem tette. Néhányszor bólintott és szólásra nyitotta a száját, ám akkor finoman elfordította a fejét, a szemét pedig tágra nyitotta. Nem úgy tűnt, mint aki tudja, mit is akar mondani, vagy ki vagyok én, vagy éppenséggel hol van. Nyugodtan végigmértem nagy, kerek, vöröses arcát és üveges tekintetét annak a férfinak, aki a világ legnagyobb rabszolgatartó nemzete fölött uralkodott, és megértettem, hogy nem fogunk szót váltani. Elvezettek, de nem különösebben zavart a dolog. Abból, amit láttam, a király akár egy újabb roham határán is állhatott. Nagyon sokat olvastam róla. Az angol Nemzeti Bank még egy érmét is kibocsátott arról, hogy a király elméje újra ép lett. Elgondolkoztam, vajon mit kérdeznének a szülőföldemen, ha tudnák, hogy találkoztam a toubab faamával, Anglia nagy törzsfőnökével. Soha az életben nem hinnék el, hogy beteg az agya, és hogy afrikai királynőt választott magának. Amikor elhagytam a Buckingham-palotát, ugyanaz a segéd, aki megmutatta nekem a vendégkönyvet, most egy bőrkötéses kötetet nyomott a kezembe. Anglia királynéja Jonathan Swift A költészetről: Egy rapszódia című művét ajándékozta nekem.

A parlamenti meghallgatás és a Buckingham-palotában történt látogatás minden erőmet felemésztette. Csendre és magányra vágytam és a legmegnyugtatóbb dologra a világon, az olvasásra. Újra fellapoztam Swift könyvét, amikor John Clarkson halkan kopogott az ajtómon. – Van itt valaki, aki látni kívánja önt.

– De nem vagyok úgy öltözve, hogy bárkit is fogadjak ma este – feleltem. – Nem hiszem, hogy ezt a hölgyet különösebben foglalkoztatná az ön megjelenése. Azt mondja, hogy nagyon hosszú ideje várja már ezt a találkozást. Akkor megláttam egy afrikai nőt – valójában egy lányt – belépni a szobámba. Arca sima volt, akár az ébenfa. Nem ékesítette hold-sarló vagy bármi egyéb törzsi jel, de úgy nézett ki, mintha a falumból, Bayóból származna. – Sajnálom – mondtam, amint felidéződött bennem a délelőtt. – Tudom, hogy láttalak ma az esőben. Akkor nem tudtam megállni és időt szakítani rá, hogy üdvözöljelek. – Nem bántam én az esőt! Mit számít az a néhány órás sorban állás! Mama, évek óta várom már, hogy találkozzunk! Hozzám lépett és olyan erővel borult a karomba, hogy kis híján felborított. Ezért az ölelésért imádkoztam szakadatlanul immár tizenöt éve. Egymásba kapaszkodva ringattuk egymást. Nem bírtam megszólalni, csak szorítottam a lányomat, amíg bele nem fáradtak az izmaim. Hátrahúzódtunk, hogy egymás szemébe nézhessünk, de továbbra is fogtuk egymás kezét.

May és én két teljes napig egy pillanatra sem hagytuk el egymást. Ugyanabban az ágyban aludtunk, ugyanannál az asztalnál ettünk és kéz a kézben sétáltunk a Temze partján. A fiatal nő puszta látványa is életkedvvel töltött el. Minden órában megcsókolta az arcomat. Még sokáig akartam élni, hogy láthassam, magamba szívjam a szépségét, és legalább egy kicsit hadd szeressem még a saját húsomat és véremet.

Nem volt szükséges elmondanom, mi történt velem, hiszen elolvasta a cikkeket az újságban. Az elkövetkezendő órákban és napokban azonban megtudtam, mi történt vele. Witherspoonék sohasem változtatták meg a nevét és sohasem rejtették el előle a tényt, hogy „magukhoz vették" Shelburne-ben, Új-Skóciában. Ugyanakkor azt állították, hogy ők mentették meg Mayt, miután az afrikai édesanyja elhagyta. Ám May elég idős volt már, hogy emlékezzen az együtt töltött éveinkre, ezért már az elejétől fogva kételkedett a történetben. Witherspoonék magukkal vitték Shelburne kikötőjéből Bostonba, és onnan azonnal továbbhajóztak Angliába. Először bolondultak érte, de később türelmetlenné és dühössé váltak, amikor May nem volt hajlandó felhagyni a kérdezősködéssel, hogy én hová tűntem. – Nagyon akaratos vagyok – mesélte. – Nem örültek a dührohamaimnak, hogy én az anyámat akarom. Witherspoonék házicselédként tartották Mayt. Éjszakára bezárták a szobájába. Nem járkálhatott szabadon Londonban. Megtanították írni és olvasni, valamint felszolgálni az asztalnál, ellátni a háztartási teendőket, amelyeket azután naponta végeznie is kellett. Sohasem nevezték rabszolgának, de nem is kapott fizetést. Tizenegy éves korában szabad eltávozást kért, de Witherspoonék visszautasították. Egy éjszaka kimászott hát a szobája ablakán, leugrott az utcára, és addig futott, amíg egy fekete prédikátor fel nem kapta a karjába, és meg nem kérdezte, miért szaladgál mezítláb az utcán, éjnek idején. A prédikátor megengedte, hogy vele és a feleségével maradjon, amíg nem talál a gyülekezetében egy családot, amely magához fogadná. Annak a családnak a férfi tagja, ahová került, újságárus volt, az asszony pedig takarító. Helyet szorítottak Maynek saját gyermekeik szobájában. May három évig ezzel az asszonnyal dolgozott és

házakat takarított, mígnem egy iskolában kezdett dolgozni, ahol a szegény fekete londoniakat tanították. – Megtanultál írni és olvasni – mondtam. May elmesélte, hogy még emlékezett arra, amikor a földbe karcoltam a szavakat, hogy gyakoroljon. – Tudom mennyire szeretted a szavakat Mama. Én is szeretni akartam őket. – Mi történt Witherspoonékkal? – kérdeztem. May után eredtek, de a család, aki befogadta, egy Granville Sharpe nevű felszabadító segítségét kérte, akinek „komoly beszéde volt Witherspoonékkal”, és emlékeztette őket, hogy nincs joguk fogságban tartani egy négert, aki fölszabadította magát. Elmagyarázta, hogy porig alázza őket a bíróság előtt, ha nem tágítanak. Witherspoonék Montrealba költöztek, hogy szállítmányozási üzletbe fogjanak, May pedig Londonban maradt. Másnap May elvitt az iskolába, ahol tanított. Végig követtek minket az újságírók, és órákig figyelték, ahogyan harminc afrikai gyermekkel töltöm a napot, akik írni és olvasni tanultak. Szerény körülmények között folytatták tanulmányaikat, és nem volt szinte semmijük, de May elmondta, hogy ez az iskola még mindig jobb helyzetben van, mint a többi. Nagyon sok fehér gyermek sem járt még iskolába. Amikor az újságok hírt adtak a látogatásomról, egyre többször kértek meg, hogy tartsak beszédet egy-egy iskolában, könyvtárban vagy templomban. Szóltam feketékhez és szóltam a fehérekhez is. Beszéltem az életemről bárkinek, aki figyelemre méltatott. Minél több ember tudott róla, annál többen tudták támogatni a felszabadítás ügyét.

Amikor újra a húsomat égette a láz, egész Londonban nem lehetett kínafakérget kapni. Majdnem elragadott a betegség, de

May hónapokig ápolt. Leves és kenyér, leves és kenyér, leves és kenyér, rizs és egy falatnyi birkahús volt a menü, amikor éppen magamban bírtam tartani az ételt. Egyre inkább csontvázhoz kezdtem hasonlítani. Volt már azonban okom élni, így hát újra kimásztam a betegségből. May és én beköltöztünk egy szállásra, amelyet a felszabadítók fizettek. Két kényelmes szobát béreltek tizenöt fontért egy évre, és egy szakácsot is szerződtettek mellénk, aki főzött ránk. 1805-ben John Clarkson meglátogatott minket új otthonunkban, és egy új Afrika-térképet is hozott ajándékba. Elújságolta, hogy jól halad a felszabadítás ügye, és a bizottság végtelenül hálás a munkámért. – Van bármi is, amire szüksége volna? – kérdezte. Megkértem Mayt, hogy egy kicsit hagyjon magamra a hadnaggyal. – Nem kell már sokat etetnie – mondtam Clarksonnak –, de arra kérem, gondoskodjon a lányomról. – Megígértettem vele, hogy a felszabadítók huszonöt éves koráig támogatják Mayt, és gondoskodnak róla, hadd járjon még iskolába, ha akar. – Rendkívül jó képességű fiatal hölgy, és mindent megteszünk, hogy megállja helyét az életben – ígérte Clarkson. – Helyes. – Remélem, hogy ez az utolsó egyezségünk – nevetett. – Ön keményen tud alkudozni. Elmosolyodtam. – A véremben van.

Amikor kértem a felszabadítókat, hogy támogassák May iskoláját, segítettek. Amikor elindítottuk a heti egyszeri ingyen étkeztetést a szegény feketék számára, ételt adtak. Ám amikor

sürgettem a felszabadítókat, hogy vessék rá magukat a parlamentre, akkor csak a rabszolga-kereskedelem ügyét akarták megtárgyalni. – Lépésről lépésre – csitított John Clarkson. – Miért nem lép egyszerre kettőt? – kérdeztem. – A gyermekek is ezt teszik, önnek is sikerülni fog. May iskolája kibővült, és először negyven, majd végül ötven diáknak jutott benne hely. Olyan jól teljesített az iskola, olyan sok felszerelést és támogatást kapott a felszabadítóktól, hogy néhány fehér diák is beiratkozott. May átnevezte az iskolát Aminata Akadémiára, és az iskola nagy djelijeként váltam ismerté. Mindenki tudta az iskolában, hogy a szó mesemondót jelent, és mindegyikük nagyon várta a péntek délelőtti meséimet. Mindig ugyanúgy kezdtem. Kitekertem a világtérképet, egyik ujjamat arra a pontra fektettem, amely a falumat, Bayót jelezte, a másikat pedig Londonra, és így szóltam: „Itt születtem, mi most itt vagyunk, és elmondom nektek, mi történt a kettő között.”

Végre befejeztem. Elmeséltem a történetemet. A lányom a mellettem lévő szobában alszik. Először nem akartam egyedül maradni éjszakára, de May finoman értésemre adta, hogy most már van egy férfi az életében, és gyermeket szeretnének. „Keress magadnak egy jó bábaasszonyt – tanácsolom – mert az én kezem mostanában már remeg.” Erre May azt feleli: „Cseppet se aggódj, Mama, minden rendben lesz.” May azt újságolja, hogy talált egy kiadót a történetem számára. A felszabadítóknak ugyanakkor van saját kiadójuk, és ragaszkodnak ahhoz, hogy kitöröljenek minden „állítást, amit nem lehet bizonyítani”. May nem tudja, hogy beleegyezzen-e a követelésükbe, vagy a választott párja segítségét kérje inkább. „A párod ismeri a népünk történetét?” – kérdezem. „Igen” – feleli.

„Akkor nézz mélyen a szemébe, hogy jó ember-e!” – mondom neki. Már megtette, válaszolja May, és tudja jól, hogy a párja jó ember. A vőlegénye a kiadó vezetője. Ugyanakkor azt mondja, a felszabadítók arra hivatkoznak, hogy megszolgálták a történetem kiadásának jogát. A földre teszem a lábamat. Nagyon fáj. Visszatért a láz, a csontjaim égnek. Legközelebb, ha lesz legközelebb, finoman rakom le a lábamat a földre. Megmondom a lányomnak olyan halk hangon, amelyet még magam is alig hallok, hogy köszönje meg a felszabadítóknak, amiért ételt és szállást adnak nekünk, és hogy segítik May iskoláját, mert iskolák nélkül a gyermekeinknek jövőjébe vetett hit elvész, de az én történetem csakis az enyém, és az fogja kiadni, aki nem változtat a szövegen. – Ez a férfi, aki el akar venni – mondom. – Mikor találkozhatok vele? – Már találkoztál vele, Mama, de mindig elfelejted. „Írj a barátomnak, Debrának Freetownba, mondd meg neki, hogy jöjjön el, mondd meg neki, hogy írassa be Caroline-t az iskoládba!” – sürgetem. May azt mondja, hogy Debra talán Sierra Leonéban akar maradni, és talán Sierra Leonénak is szüksége van rá. „Nem baj, azért csak írj Debrának – mondom –, és mondd meg neki, hogy szeretem!” Szeretnék rajzolni egy térképet, amelyen minden hely rajta van, ahol csak éltem. Felrajzolnám Bayót a térképre, és vörös vonallal jelölném a tengerpartig tartó hosszú menetelésemet. Kék vonal jelezné a tengeri utakat. A térképet díszes rajzok szegélyeznék. Nem lennének elefántok a városok helyén, hanem inkább guinea érmék festményei, amelyeket az Afrikában bányászott aranyból vertek, egy nő, aki gyümölcsöt egyensúlyoz a fején, egy másik, aki kék tasakban gyógyfüveket tart, egy olvasó gyermek, Sierra Leone zöld dombjai, a megérkezésem és az elhajózásom helyszíne…

Elhozzák nekem az újságot és a mézes teát, mert nem járok ki többé. Úgy tűnik, olyan sokat szunyókálok már napközben, hogy nem is tudom számon tartani a napokat. May elmondja a híreket a kiadótól és a térképésztől. Együtt fognak dolgozni, ígéri, és az emlékirataimba beletesznek egy térképet is. May és új párja kiöltözik, mert elmennek meghallgatni William Wilberforce beszédét, aki felszólal a parlament előtt. Az beszélik, hogy ezúttal győzni fog. Hát remélem is! Minden segítséget megadtam neki, amit csak tudtam. May megcsókol a homlokomon, és elsuhan. Ennek a lánynak még fiatal a lába, és úgy mozog, mint egy ciklon. Égő csontjaimmal én már nem bírok járni. Nem fogok többé átkelni egyetlen hídon sem, nem szállók hajóra, hanem itt maradok a szárazföldön, megiszom a mézes teámat, és lefekszek erre a szalmaágyra. Nem olyan rossz ez az ágy. Volt már rosszabb helyem is. Amikor hazajönnek, felébresztenek, és elmondják, mi történt. VÉGE