LaVyrle Spencer-A bolond özvegy

Will talált gyerek, a börtönt is megjárta, az otthontalanság, a számkivetettség az osztályrésze. Elly gyermekkora sem volt felhőtlen. A két ember nyomasztó lelki terheket cipel a vállán. Találkoznak, a bizalmatlanság oldódni kezd közöttük, s lassan az érzelmek is megjelennek. Ám, közbeszól a háború. Will a frontra megy, ahol nem mindennapi bátorságra valló tetteket hajt végre. Aztán visszatér az asszonyhoz, és végre teljes értékű emberként mindketten új életet kezdhetnek…

LaVyrle Spencer

A bolond özvegy

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: LaVyrle Spencer: Morning Glory Copyright C 1989 by LaVyrle Spencer Jove Books, New York

Fordította: Görög Lívia A borítót tervezte: Kocsis József Hungarian translation O Görög Lívia, 1993 ISBN 96381.69192 Fabula Könyvkiadó Kft.

Felelős kiadó: Surányi László igazgató Felelős szerkesztő: Kuszák Ágnes Műszaki vezető: Fellegvári Tibor Műszaki szerkesztő: Rucsek Andrea Alföldi Nyomda Rt. (8987.66-14-2) Debrecen, 1993 Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Terjedelem: 18,65 (A/5) ív

1917 A vonat egy ólomszürke novemberi nap délutánján futott be Whitneybe. Felhők tornyosultak az égen, az első esőcseppek nagy koppanással hulltak az állomás előtt várakózó kocsi bőrfedelére. Mindkét ablakon fekete függöny. Amikor a vonat megállt, az egyik függönyszárnyat kissé fellibbentette valaki, és kikukucskált a résen. – Megjött – sziszegte egy női hang. – Indulj. A fekete kocsiból kiszálló férfi tetőtől talpig feketébe volt öltözve. Nem nézett se jobbra, se balra, nyílegyenesen ahhoz a vagonhoz tartott, amelynek lépcsőjén egy fiatalasszony jelent meg, karjában egy csecsemővel. – Helló, papa – rebegte elhaló hangon a fiatalasszony, és bizonytalanul elmosolyodott. – Hozd a kölkődet, és gyere velem. – A férfi könyökénél fogva durván, sarkon penderítette a fiatal nőt, és a kocsihoz vezette: Egy pillantásra sem méltatta sem az anyát, sem a gyereket. Mihelyt a kocsihoz értek, belülről kinyitotta valaki az elfűggönyzőtt ajtót. A fiatalasszony magához szorította a kicsit. Szelíd, mogyorószín szeme esdekelve pillantott a rászegezett, könyörtelen zöld szempárra. Anyja fekete főkötőt és gyászruhát viselt. – Mama… – Szállj be! – Mama, én… – Szállj be gyorsan, mielőtt az egész város szemtanúja lenne a szégyenednek. A férfi lökött egyet a lányon. Az végre beült. Elvakították patakzó könnyei. Apja sietve követte, és megragadta a gyeplőt, amelyet a függönybe vágott két kémlelőnyíláson át vezettek be a félhomályos kocsiba. – Siessünk, Albert – parancsolta a felesége. Olyan mereven ült ott, mint egy kőszobor, és maga elé bámult: Az ostor lecsapott, a lovak nekilódultak. – Mama, kislány… Nem akarod őt megnézni? – Megnézni? – Az asszony összeszorította a száját, es továbbra is maga elé meredt. – Úgyis kénytelen leszek életem végéig nézni őt, mialatt az emberek arról a fertelmes bűnről fecsegnek majd, amellyel beszennyezted a családunkat. A fiatalasszony szorosabban ölelte magához a gyereket. Az felnyögött, és amikor az égbolt megdördült, hangosan felsírt. – Fogd be a száját, hallod! – Eleanornak hívják, mama, és… – Fogd be a száját, mielőtt minden erre járó meghallja! De a gyerek végigbőgte az utat az állomástól egészen a város déli végében, kissé elkülönülten álló házig, amelynek kerítését hajnalka futotta be az utca felőli oldalon. A fekete ruhás asszony ide terelte be az ifjú anyát gyermekével, és a következő pillanatban összehúzták az első, majd az összes többi ablakon is a sötétzöld függönyöket. A ház megvakult. A fiatal anyát soha senki nem látta ezután a házon kívül, és a függönyöket sem húzták soha szét.

3

Első fejezet Elkongatták a delet, a fűrész sivítása elhallgatott. Will Parker hátralépett, lekapta átizzadt kalapját, és ingujjával megtörölte homlokát. Ugyanezt tette a többi munkás is. Aztán visszahúzódtak az árnyékba, és átkozták a hőséget meg a szendvicseket, amiket a feleségük csomagolt. Will Parker rég leszokott az elégedetlenkedésről. A hőséget jól bírta, és nem volt se felesége, se szendvicse. Mindössze három lopott alma volt nála – annyira éretlenek, hogy sejtette: meg fog fájdulni tőlük a gyomra –, meg egy köcsög író, ezt is egy őrizetlen kút fedeléről emelte e1. Az emberek leültek az árnyékban, hátukat a terebélyes fenyőfáknak vetve, és élénken beszélgettek evés közben. Will Parker tőlük tisztes távolban ült le, nem volt barátkozó természetű, már nem. – Mindenható isten, de meleg van! – sóhajtott fel az egyik munkás, Elroy Moody, ráncos, vörös nyakát egy gyűrött kendővel törölgetve. – És micsoda por – tette hozzá Blaylock. Harákolt és a földre köpött. –Annyi fűrészport nyeltem, hogy elég lenne megtölteni egy matracot. Harley Overmire, az előmunkás, mint mindennap, ma is derékig levetkőzött, vizet locsolt a fejére, majd felhördült, hogy a figyelmet magára terelje. Overmire kis vakarcs ember volt, orra nagy és tömpe, füle kicsi, nyaka kurta. Sűrű, fekete haja göndör volt, és a nyakán túl, ahol egy kicsit elvékonyodott, ugyanolyan tömött, fekete szőrzetként nőtte be egész testét. Így, félmeztelenül szőrös majomnak festett. És Overmire szeretett félmeztelenül járni. Úgy érezte, ez a szokatlanul sűrű szőrzet kárpótlás alacsony termetéért, és ahányszor csak alkalma nyílt rá, mutogatta. Megtörülközött az ingében, és az udvaron átvágva a többiek felé indult. Útközben kibontotta ebédcsomagját, belekukkantott az egyik szendvicsbe és elkáromkodta magát: “A kurva istenit, már megint nem tett rá mustárt az asszony!” Undorral visszacsomagolta. – Hányszor megmondtam pedig neki: a disznóhúst magában szeretem, a marhát mustárral! – Miért nem neveled meg, Harley – – ugratta őt Blaylock. Vágd a fejéhez azt a szendvicset! – Őt megnevelni! Tizenhét éve vagyunk házasok. A pokolba is, ennyi idő alatt megtanulhatta volna, mit szeretek. – Cipője sarkával a száraz tűlevelek közé rúgta az ebédjét. Blaylock megkínálta Overmire-t saját szendvicsei egyikével. Will Parker kimeredt szemmel bámulta Overmire eldobott ételét, és igyekezett másra gondolni, miközben beleharapott a zöld almába. Keserű volt. Will összeszorította a száját majd kicsordult a nyála. Be csinos volt az a kert, ahonnan az írót elemelte! A hátsó kapu előtt egy fehér farönkön fehér, zománcos vödörben szép, rózsaszín virágok kellették magukat, a házból gyereksírás hallatszott. Egy szárítókötélen fehér lepedők, pelenkák, konyharuhák lengedeztek, és annyi kék cajgnadrág, hogy egyet könnyen nélkülözhetett a tulajdonosuk, meg hozzá illő, kék pamutingek ezek közül Will nemes gesztussal a legócskábbat választotta ki, és a legkülönfélébb színű törülközők. Will egy zöldet akasztott le a kötélről, mert valaha, régen egy zöld szemű asszony kedves volt hozzá, és azóta a kedvenc színe a zöld. A törülköző nedves volt, abba csavarta bele Will a köcsögöt. Most letekerte, ivott az íróból, és elémelyedett tőle. Édes volt és meleg. Fejét a fenyő törzsének támasztotta. Látta Overmire, ugyancsak méregeti őt azzal az apró, mélyen ülő szemével, és feláll. Parker lassan letette a köcsögöt. És ugyancsak lassú mozdulattal megtörölte kézfejével a száját. Overmire odasétált, és megállt Will kinyújtott lábánál, a magáét jól megvetve, ökölbe szorult kezét csípőjére téve. 4

Will Parker mindössze négy napja dolgozott itt, mégis leolvasta a másik arcáról, mi következik. – Parker? – Overmire hangosan beszélt, olyan hangosan, hogy mindenki meghallja. Will lassú, szögletes mozdulattal ellökte magát a fától, és lerakta maga mellé a köcsögöt. Overmire hátralökte szalmakalapját, összeráncolta a homlokát, hogy, mindenki lássa: nagy gondban van. – Úgy emlékszem, azt mondtad, Dallasból jöttél! Will tudta, mikor nem tanácsos a száját kinyitni. Arcizma sem rezdült, úgy nézett fel Overmire-re, egy falat savanyú almát rágcsálva – Azt mondtad, onnan jöttél? Will fel akart állni. Overmire rálépett Will lábára, és keményen megnyomta. – Hozzád beszélek, fickó! – förmedt rá, és körülpillantott vajon mindenki őt bámulja? A fájdalom miatt Will a földre támasztotta mindkét tenyerét. – Onnan jöttem – felelte nyugodtan. – És Huntsville-ben is jártál, fickó, vagy nem? A megalázottság fojtogató érzésétől megkeseredett Will szája íze. Ismerős érzés. Tudta: az emberek mind őt méregetik, és máris kezd kiülni arcukra a pimasz vigyor. De megtanulta, hogy ne pofázzon vissza, különösen akkor nem, ha fickónak szólongatják. Ettől a szótól, amelyet mindig azért használnak, hogy az egyik ember senkinek látsszék, a másik hatalmasnak, elöntötte a hideg verejték es a gyámoltalanság érzése. Overmire cipője még súlyosabban nehezedett rá, de Will ellenállt a kísértésnek, nem tört ki, hanem közönyt tettetett. – Oda csak a nagy bűnösök kerülnek, ha jól tudom, Parker! – Overmire még jobban ránehezedett Willre, de ő fel sem szisszent. Ehelyett fél kezével megragadta Overmire bokáját, és félrelökte a poros cipőt. Aztán, szemét le nem véve az előmunkásról, Will felkelt, felkapta elnyűtt kalapját, leporolta és mélyen a szemébe húzta. Overmire kuncogott, keresztbe fonta mellén húsos karját, és apró szemét a volt rabra szegezte. – Azt a hírt kaptuk megöltél egy texasi bordélyházban egy nőt, és most szabadultál a börtönből. Azt gondolom, egyikünk sem kér az efféle alakokból, elvégre feleségünk van, lányaink, ugye, fiúk? – És az embereire pillantott. Az emberek csendben várták a folytatást. – Nos, mit hozhatsz fel mentségedül, fickó? Will nagyot nyelt, az almadarabka lecsúszott a torkán. – Semmit, uram, De három és félnapi munkabér jár nekem. – Csak három – igazította helyre Overmire. – Fél napokat nem szoktunk elszámolni. Will fogai közt még egy kis almahéj őrlődött. Ettől előreugrott az állkapcsa. Harley Overmire maga elé kapta ökleit, mint aki harcra készül. Will azonban némán bámult rá cowboykalapja alól. – Legyen három – mondta nyugodtan. De olyan vadul köpte a földre az almahéjat, hogy az emberek összesúgtak. Aztán felkapta a törülközőt és a köcsögöt, s követte Overmire-t az irodába. Amikor onnan kilépett, az emberek a hirdetőtábla körül tolongtak. Közönyös képpel vonult el közöttük, miközben eltette tárcájába a bérét – kilenc dollárt. Nem nézett senkire. – Hé, Parker kiáltotta valaki. – Próbálkozz özvegy Dinsmore-nénál. Amilyen szorult helyzetben van, ő talán még egy börtöntölteléket is hajlandó befogadni. Ugye igazam van, fiúk? Harsány röhögés, aztán egy másik hang: – Hát az a nő mindenre képes, amilyen bolond, És végül egy harmadik: – Jobban elintézhetted volna a tökét, Harley, hogy az asszonyaink nyugodtabban alhassanak.

5

Will szó nélkül nekivágott a fenyvesnek. De amikor a lehullott fenyőtűk között megpillantotta a szendvics maradványait, éhsége felülkerekedett büszkeségén. Két ujja közé csippentette a szendvicset, mint a cigarettát, és tettetett könnyedséggel hátraszólt. – Van valakinek kifogása az ellen, hogy ezt megegyem? – Hogy a fenébe lenne, én dobtam el – kiáltotta Overmire. Újabb kitörő röhögés. – Legyen eszed, Parker, próbálj szerencsét a bolond özvegynél. Nem mondom, jól összeillenétek ti ketten: ő apróhirdetés útján keres férjet, te most jöttél ki a sittről. Talán jut neked nála egy szelet kenyér! Will elfordult, és útnak indult. De az ételt gombóccá gyúrta, és eldobta. Hogy a fájdalomtól meneküljön, egy másik helyre képzelte magát, amelyet sosem látott, ahol az emberek kedvesek egymáshoz, mindenki mosolyog, és teli tálak kínálgatják magukat. Rég nem hitte, hogy létezik a földön ilyen hely, de egyre gyakrabban menekült gondolatban oda. Amikor kissé megnyugodott, visszazökkent a valóságba: egy poros fenyvesbe, valahol Georgia állam északi részén. Előtte egy idegen országút. Most hová, merre? Úgy látszik, az ember hiába tölti le a büntetését, sosincs vége. Eh, minek ezen rágódni? Tovább kell állni ebből a nyomorú kisvárosból, de mielőbb. Alig egy mérföldet tett meg az úton, amikor megint előbukkant az a csinos tanya, ahonnan az írót, a köcsögöt és a ruhákat lopta. Vágyakozva nézte. Egy asszony állt a hátsó udvaron, szőnyeget porolt. Fején kendő, rózsaszín kötényt viselt, szép volt és fiatal. Készülő étel szaga áradt a házból. Will gyomra megkordult. Az asszony intett neki. Will bűntudatosan dugta el a köcsögöt. Kedve lett volna odamenni, bocsánatot kérni és visszaadni, amit elvett, de tudta: a fiatalasszony halálra rémülne tőle, és egyébként sem volt más ruhája. Elhagyta a tanyát, és továbbhaladt egy rozsdavörös köves úton. Szép volt a fenyők zöldje a vörös talaj fölött, jó az illatuk. És mennyi patak, gyors sodrású, a tengerbe siető folyó! Még vízesést is látott, ott, ahol a Blue Ridge dombvonulatáról a déli síkságra áradnak a vizek. És mindenfelé gyümölcsösök – őszibarack, alma, birs, körte. Úristen, be gyönyörű lehet, amikor ez a sok fa virágba borul! Will ráébredt: mohón vágyik megtapasztalni az élet édesebb oldalát – a keserűből bőven jutott neki. Észrevenni azt, amit eddig meg sem látott: az első rózsás foltot egy érőfélben lévő őszibarackon, a napsugár játszi fényét egy pókhálón, egy rózsaszín kötényt egy patyolattiszta, fehér kendőt viselő fiatalasszonyon. Elérkezett a városka szélére. Elhaladt egy jégverem, majd egy sárgára festett vasúti házikó előtt. Aztán egy elhagyott ház következett, amelynek deszkakerítését befutotta a hajnalka. Majd egy sor lakott ház, vörös téglából vagy szürke kőből épültek, mindegyik előtt veranda, és azon annyi hintaszék, ahány lakója lehetett a háznak. Iskola előtt haladt el, és máris ott találta magát a főutcán. Olyan volt, mint a legtöbb kisvárosi főutca délen, a főhelyet egy baptista templom foglalta el, mellette a városháza, körülöttük különféle boltok: drogéria, szatócsüzlet, kávéház, vas- és fémáru, kovácsműhely, és vele átellenben egy vadonatúj gazolinkút, üvegsassal a tetején. Megállt a helyi újság kiadóhivatalánál, szórakozottan bámulva tulajdon képmását a kirakatban. Aztán megtapogatta zsebében kevéske pénzét, sarkon fordult, meglátta a kávéházat, mélyen homlokába húzta a kalapját, és átvágott a téren. A tér közepén tenyérnyi zöld gyep virított egy zenepavilon előtt, amelyet feketére festett padok vettek körül. Egy hatalmas magnóliafa hűs árnyékában két öregember üldögélt. Felnéztek, amikor elment mellettük, egyikük oda is bólintott neki, aztán folytatta a munkáját: valamit faragott egy darab fából. A kávéház ajtaján nagy, piros-fehér Coca-Cola-reklám büszkélkedett. Amikor Will benyitott, az ajtó megnyikordult. Bent félhomály volt, megvárta, míg a szeme hozzászokik, aztán körülnézett. Két férfi kávézott a pultnál, éppen csak felnéztek egy pillanatra. Egy gömbölyded fiatal nő lejtett végig a pult mentén. – Jó napot. Mivel szolgálhatok? 6

Will az arcára összpontosított, hogy meg se lássa mögötte a polcon kínálkozó, ínycsiklandozó süteményeket. – Azt gondoltam, talán van egy újságja, és ideadná egy percre. A nő lenézően elmosolyodott, felvonta egyik, erősen kifestett szemöldökét, egy pillantást vetett a zöld törülközőre, amely a köcsögöt rejtette, azután előhalászott a pult alól egy újságot. – Köszönöm szépen – mondta Will. A nő alaposan megnézte őt magának, fél kezét kerek csípőjére téve és lassan forgatva szájában a rágógumit. – Nemrég van itt nálunk, ugye? – Igenis, asszonyom. – Maga az új ember a fűrésztelepen? Will a legszívesebben felkapta volna az újságot, hogy átfussa, és máris eltűnjön innen. De a két férfi a pultnál még mindig rá bámult. Tehát biccentett. – Megengedi, hogy leüljek valahová, és átnézzem a lapot? – Hát persze, csak helyezze kényelembe magát. Hozzak egy kávét vagy valami mást? – Köszönöm nem, asszonyom, én csak... – Intett a fal menten sorakozó bokszok egyike felé, és leült. A szeme sarkából látta: a felszolgálónő elővette a rúzsát, és a száját festi. Beletemetkezett az újságba. A főcímek az európai háborúról szóltak, meg egy titkos megbeszélésről Roosevelt elnök és az angol miniszterelnök, Churchill között. Valami Atlanti Chartát hoztak össze. A kulturális rovat többek között Orson Welles filmjéről, a Citizen Kaneről közölt ismertetést, a vegyes hírek után következtek az apróhirdetések, nem volt nehéz rájuk bukkanni a mindössze nyolcoldalas újságban. Egy ügyvéd közölte, hogy minden hónap első hétfőjén és szerdáján megtalálható a városházán, valaki eladásra kínált egy jó állapotú, használt ágyat, és valaki férjet keresett… Mit? Férjet? Will újra elolvasta ezt a hirdetést, bár a Fűrészmalom hirdetőtábláján is látta már. FÉRJET KERESEK. Egészséges, dolgos férfit, aki hajlandó helyben lakni. Életkor nem számít. E. Dinsmore, a Rock Creek Road utolsó háza. Egészséges férfit? Életkor nem számít? Nem csoda, ha fűrésztelepiek bolondnak nevezték ezt a nőt. Will tovább böngészte az apróhirdetéseket. Volt, aki szőnyeget kínált eladásra, egy szomszédos város fogorvost keresett, egy kereskedelmi cég könyvelőt. De senki nem keresett egy frissiben a Huntersville-i börtönből szabadult személyt, aki eddigi élete során bejárta a fél országot, és hol gyümölcsöt szedett, hol terhet hordott, hol pásztorkodott. Megint átolvasta azt a hirdetést. Elképedve, gyanakodva. Ugyan miféle nőszemély lehet az, aki apróhirdetés útján keres férjet? És ugyan miféle alak az, aki jelentkezik rá? A két idevalósi vendég most már nyíltan őt bámulta. A kiszolgálónő a pultra könyökölt, időnként szót váltott vendégeivel és sűrűn pillantgatott Will irányába. Will előjött a bokszból, a nő táncos léptekkel elébe sietett, Will visszaadta neki az újságot, a kalapja karimájához nyúlt, de nem emelte meg. – Nagyon lekötelezett, asszonyom – Semmiség. Ennyit igazán megtehet az ember az új szomszédjáért. A nevem Lula. – És barátságosan kezet nyújtott: a körme pontosan olyan vörös volt, mint a rúzsa. Will szemügyre vette a kezet és a nő csípőjének sejtelmes ringását félreérthetetlen felhívás volt ez. A nő a fejére tornyozva viselte erősen hidrogénezett haját, pontosan úgy, ahogy Hollywood soros üdvöskéje, Betty Grable. 7

Végre Will is odanyújtotta a kezet, kurtán megrázta Luláét, és megint biccentett. De a nevét nem mondta el. – Lenne szíves megmondani, hol találom Rock Creek Roadot? – Rock Creek Roadot? Will megint kurtán biccentett. A mosoly lehervadt Lula rúzsos ajkáról. A két férfi kuncogott. – A fűrésztelep után az első délre eső utca, és aztán balra az első. Will hátralépett, megbillentette a kalapját, és azt mondta: – Szépen köszönöm. – Hát, ha ez az alak normális! – fortyogott Lula, míg Will után bámult az ablakon át. – Hiába vesztegetted rá a bájmosolyodat, mi, Lula? – Miféle mosolyról fecsegsz, te ostoba fráter? Eszemben sem volt rámosolyogni. – Pedig úgy tudom, szereted riszálni ezt, ni – Orlan Nettles áthajolt a pulton, és belecsípett Lula fenekébe. – Vigyen el az ördög, Orlan, vidd innen azt a rusnya kezedet! Lula rácsapott Orlan kezére a nedves ronggyal, amellyel az előbb a pultot törölgette. Orlan hátradőlt a székén. Szemöldökét csodálkozva vonta fel. – Nohát! Láttál már ilyet, Jack? – Jack láthatóan jól szórakozott kettőjükön. – Életemben nem hallottam, hogy Lula bárki férfiember kezére ráütött volna, hé, Jack! – De ocsmány szád van, Orlan Nettles! – méltatlankodott Lula. Orlan lustán elmosolyodott, felemelte a kávéscsészéjét, és amögül figyelte Lulát. – No és mit gondolsz, mit kereshet az a fickó éppen a Rock Creek Roadon, Jack? Jack végre megszólalt: – Alighanem özvegy Dinsmore-nénál próbál szerencsét. – Könnyen lehet. Mert el sem tudom képzelni, mi egyebet találhatott abban az újságban, ugye, Lula? – Honnan tudjam, mit keres a Rock Creek Roadon? Hisz hallgatott, mint a sült hal, még a nevét sem mondta meg. Orlan kiitta az utolsó korty kávét, és a keze fejével megtörölte a száját. – Gondolom, csakugyan Eleanor Dinsmore-nál próbál szerencsét. – Annál az őrült kakadunál? – Lula kiköpött. – Hát, ha igen, hamarosan itt lesz újra. Úgy fut majd el onnan, mintha az ördög kergetné. – Ez tetszene neked, Lula, valld be, ezt szeretnéd! – Orlan kuncogott, kinyújtóztatta a lábát, felállt, és a pultra dobott egy pénzdarabot. Lula felmarkolta, a zsebébe pottyantotta a pénzt, a csészét pedig a mosogatóba csúsztatta. – Rajta, ki veletek. Nem illik egész nap két kávé mellett itt ücsörögni. – No, gyere, Jack, aszondom, ballagjunk el a fűrészmalomhoz, nézzünk egy kicsit körül, hátha sikerül megtudnunk valamit. Lula rábámult, de uralkodott magán, és nem kérte meg: jöjjön vissza és árulja el, mit tudott meg arról a magas, jóképű idegenről. Amilyen kicsi a város, úgyis hamar eljut hozzá a híre. Mire Will megtalálta a Dinsmore-tanyát, beesteledett. Mielőtt megmászta volna a dombot, megmosakodott egy forrásvizében, megtörülközött zöld törülközőjében, és gondosan felakasztotta azt száradni egy faágra, a köcsögöt pedig odarakta alá. Az út, ha egyáltalán megérdemelte ezt a nevet – meredek volt, sziklás és tele vízmosásokkal. Mire fölért, újra megizzadt, de azt gondolta, annyi baj legyen, úgyis kirúgja az asszony. Letért az útról, és az erdőn át közelítette meg a tanyát, hogy alaposan szemügyre vehesse. Valóságos szemétdomb volt: tyúkszar, halomban heverő, rozsdásgépek, a hátsó tornácon, amely úgy festett, mintha leszakadni készülne a házról, egy kecske rágcsált valamit, a házról, a fészerről hámlott a vakolat, szerszámok hevertek szanaszét, kitéve esőnek, viharnak, egy megereszkedett ruhaszárító kötél egyik végén ütött-kopott, zománcos bogrács csüngött. Éppen ide való vagyok, gondolta Will Parker. Kilépett a fák közül, és várt. 8

Nem kellett soká várnia. Egy asszony jelent meg a ház ajtajában, két gyerekkel: az egyiket a csípején hordta, a másik a szoknyájába kapaszkodott, hüvelykujjacskáját szopva. Az asszony mezítláb volt, szoknyája kifakult, blúzának színe, mint a piszkos vízé, egész megjelenése éppoly elnyűtt, mint a hely maga – Mit óhajt? – kérdezte fáradt, tompa hangon. – A Dinsmore-tanyát keresem. – Akkor helyben van. – A hirdetés miatt jöttem. Az asszony feljebb csúsztatta csípőjén a kicsit. – A hirdetés miatt? – kérdezte, és igyekezett jobban szemügyre venni a férfit. – A házassági hirdetés ügyében. – Will nem lépett közelebb, ott maradt, ahol volt, a tisztáson. Eleanor Dinsmore így nem sokat láthatott belőle. Ócska cowboykalapját mélyen a szemébe húzta, egész testsúlyával – ami nem lehetett sok – egyik csontos csípőjére nehezedett, és a két hüvelykujját beakasztotta nadrágja hátsó zsebébe. Lábán elnyűtt cowboycipő, kopottas, kék ingén két izzadságfolt a hóna alatt, kifakult cajgnadrágja rövid volt az ő magasságához. Az asszony megindult felé. Megkerülte a kecskét, lejött a lépcsőn, a kicsi még mindig a csípején lovagolt, a nagyobbik el nem engedte volna a szoknyáját. A gyerek is mezítláb volt. Az asszony lassan haladt, tudomást sem véve a tyúkról, ami kotkodácsolva kotródott el az útjából. Amikor tízlépésnyire megközelítette Willt, lecsúsztatta a földre a kicsit, aki sietve átölelte anyja térdét. – Maga jelentkezik a hirdetésre? – kérdezte szárazon. Will pillantása az asszony hasára esett. Másállapotban van, a sokadik hónapban, állapította meg. Az asszony fürkészte őt. – Hát igen, úgy valahogy. – Will mozdulatlanul állt, mint a kapubálvány. – Én adtam fel azt a hirdetést – mondta az asszony, a helyzetet tisztázandó. – Mindjárt gondoltam. – Hárman vagyunk… sőt már majdnem négyen. – Azt is láttam. – Sok munka van itt. Most nem jött válasz. Will némán és moccanatlanul állt, körül sem nézett a dúlt udvaron. – Mégis beállna? – kérdezte az asszony. Életemben nem láttam senkit, aki ilyen mozdulatlanul tud állni, gondolta közben. – Be én. A férfi nadrágja olyan bő volt, hogy csak a csoda tartotta vissza a lecsúszástól. Arca beesett. De a karja inas volt, az a fajta kar, amely mindig erőt sugároz, akár pihen, akár dolgozik. Sápadt bőrén átütöttek az erek. Sovány, de nem satnya. Munkához szokott, az biztos. – Akkor vegye le a kalapját, hogy én is lássak valamit magából. Will Parker nem szívesen tette meg. Amikor a börtönből elbocsátották, csak a csizmáját és a kalapját kapta vissza. Zsiros volt ez a kalap, elformátlanodott, de régi ismerős. Nélküle meztelennek érezte magát. Mégis azt felelte udvariasan: – Igenis, asszonyom. Kalappal a kezében megint mozdulatlanul állt, mialatt az asszony az arcába bámult. Olyan volt az is, mint a termete: hosszú és sovány. Barna szeme kifejezéstelen, hangja udvarias, de tompa. Nem mosolygott, pedig megnyerő szája volt, sarkaiban két gödröcske, felső ajka szépen formált. Haja sötétszőke, olyasforma, mint egy skót juhászkutya szőre, amellett borzas is. Homlokán otthagyta nyomát a kalapja. 9

– Ráférne magára egy hajvágás – jegyezte meg az asszony. – Igenis, asszonyom Megint föltette a kalapját és elrejtette a szemét. A karima alól fürkészte az asszonyt, elnyűtt pamutruháját, könyékig feltűrt ruhaujját, a kétes tisztaságú szoknyát domborodó hasán. Az arca tulajdonképpen szép lenne, csak öreg. De lehet, hogy a haja teszi azzá, az a kócos, minden, fuvallatra ide-oda libbenő hajtömeg. Will harmincévesnek nézte, de ha mosolyog, öt évvel fiatalabbnak látszik, gondolta: – Eleanor Dinsmore vagyok, Mrs. Glendon Dinsmore. – Will Parker – nyúlt a kalapjához Will, de éppen csak megbillentette, s máris megint a zsebébe vándorolt a keze. Nem nagyon beszédes férfi, az biztos, de annál jobb, vélte Eleanor. És nem tesz föl kérdéseket, holott volna rá módja is, oka is. Tehát az asszony folytatta a kérdezősködést: – Régóta van itt minálunk? – Négy napja. – Hol volt ezalatt? – A fűrésztelepen dolgoztam. – Overmire-nél Wil1 bólintotta – Rossz ember. Jobban jár, ha itt marad dolgozni. – Körülpillantott, majd hozzátette: – Én Whitneyben éltem le az egész életemet. Nem sóhajtott, de nem is volt rá szűkség. Will kihallotta szavaiból csüggedtségét, mialatt körbepillantott az elhanyagolt udvaron. Aztán megint Willre emelte a szemét, és egyik sovány kezét a hasára tapasztotta. – Uram – kezdte újra –, három hónapja függesztettem ki azt a hirdetést a fűrésztelepen, de maga az első, aki elég bolond volt megmászni a dombot és jelentkezni. Tudom, hogy fest a tanya, Tudom, hogy festek én magam. A városban mindenki bolondnak tart. Mondták magának is? – Mondták, asszonyom – felelte a férfi csendesen. A nő arcára kiült a meglepetés, majd halkan felnevetett: – Hát maga aztán nem kertel. Csak azt nem értem, miért nem futott már el innen? Will keresztbe fonta a karját, és áthelyezte testsúlyát a másik lábára. Ez a nő nagy tévedésben van. Ha meghallja, hogy ő büntetett előéletű, úgy pucolhat majd el innen, ahogy a lába bírja. De előbb-utóbb úgyis meg fogja tudni, jobb, ha máris túlesnék rajta. – Meglehet, magának kellene előlem elfutnia. – Miért? Will Parker most keményen az asszony szeme közé nézett. – Nemrég szabadultam a börtönből. Jobb, ha ezt most mindjárt megtudja. Azt várta: az asszony rögtön visszavonulásba kezd. De Eleanor Dinsmore csak elbiggyesztette a száját, és azt mondta ingerült hangon: – Vegye már le azt a kalapot, hadd lássam, miféle emberrel van dolgom. Will lassan leemelte a kalapját, és kifejezéstelen arccal bámul Eleanorra. – Miért dugták börtönbe? – Látta, milyen idegesen forgatja a kezében a kalapját a férfi, mennyire szeretné megint feltenni. És méltányolta, hogy mégsem teszi. – Mert azt mondták, megöltem Texasban egy bordélyházi nőt. A válasz kissé fejbe kólintotta Eleanort, de ha kellett, ő is tudott parancsolni az arcizmainak. – És csakugyan megölte? – kérdezte élesen, Will szemét figyelve. Hiába. A férfi szempillája sem rezdült, arca kifejezéstelen maradt. Csak az ádámcsutkája mozdult, amikor nagyot nyelt. – Meg, asszonyom. Mihelyt úrrá lett első döbbenetén, Eleanor, azt kérdezte: – És volt rá alapos oka? – Akkor azt hittem, van. 10

– És velem is ezt akarja tenni, Will Parker? – csattant Eleanor kérdése. Will nem tudott hová lenni a csodálkozástól. A szája önkéntelen mosolyra húzódott. – Nem, asszonyom – felelte nyugodtan. Eleanor mélyen Will szemébe nézett, két lépéssel közelebb került hozzá, és arra a belátásra jutott: nem, ez az, ember nem gyilkos, nem olyan a képe. Hazudni, úgy látszik, nem szokott, dolgos keze van, és nem fogja telebeszélni a fejét mindenféle zöldséggel. Ennél jobbat nem remélhet. – No, jó, akkor feljöhet velünk a házba. Úgyis azt mondják rólam, bolond vagyok, legalább lesz mire hivatkozniuk. Felkapta a kisebbik fiút, s a nagyobbikat átkarolva vitte magával a ház felé. A nagyobbik fiúcska hátrasandított, hogy lássa, követi-e Will őket, a kisebbik anyja válla fölött bámult rá, de az asszony nem nézett vissza, mintha azt akarná Will tudtára adni: tegyen, amit jónak lát. Úgy járt a nő, mint egy pelikán, minden lépésnél esetlenül ide- odahimbálózva. Haja fakó volt válla kerek, csípője széles. A ház belülről is rozoga, toldott-foldott volt. Fő része északkeletre nézett, az egyik szárnyépület nyugatra, a fedett tornác keletre. Az ablakok négyszögletesek, a tetőt itt-ott bádoggal foltozták meg, a tornácra vezető falépcső korhadt volt. De odabent frissen sült kenyér szaga terjengett. Will nyomban meg is pillantotta: a konyhakredencen hűlt, a mosogatódézsa mellett, alig bírta levenni róla a szemét. Eleanor Dinsmore megkérdezte, miután a kicsit beültette az etetőszékbe: – Mit szólna egy csésze kávéhoz? Némán bólintott, de nem mert beljebb menni a konyha küszöbénél. Nézte, hogy tölti ki Eleanor a kávét egy, a vastűzhelyen melegedő zománcozott kannából két csorba szélű csészébe. A szőke kisfiú még jobban elrejtőzött anyja szoknyájának a ráncai közé, úgyhogy az asszony alig bírt mozogni tőle. – Engedj már el, Donald Wade, hadd adjak kávét Parker úrnak. – Hanem a gyerek tapodtat sem mozdult. Végre az anyja felkapta. – Ő Donald Wade – mutatta be a kisfiút. – Kicsit vadóc. Nem sok idegent látott életében. Will nem mozdult el a küszöbről. – Üdvözöllek, Donald Wade – mondta, és bólintott a fiúcskának. Donald Wade anyja nyakába temette az arcát. Eleanor lezökkent egy bicegő faszékre, a vörös virágos viaszosvászonnal letakart asztal mellé. – Egész éjjel az ajtóban akar állni? – Nem, asszonyom – Will óvatosan megközelítette az asztalt, fogott egy széket és leült, jó távol Eleanor Dinsmore-től, kalapját megint a szemébe húzva. Belekortyolt a forró kávéba, de hiába várta Eleanor, nem szólt, csak hébe-hóba villant a szeme hol az asszonyra, hol a gyerekre, hol valamire mögöttük. – Fogadni mernék, azon jár az esze, ki lehetek – kezdte újra Eleanor. Lesimította Donald Wade ingét, és várta a férfi kérdéseit. Hiába. Csend volt a szobában, csak a kicsi csapkodta az etetőszéket. Az asszony felkelt, kekszet vett elő, és a gyerek elé rakta. Az elégedetten göcögött, kövér kis kezével felkapta a kekszet, és rágcsálni kezdte, Az anyja mögötte állt, és Willt nézte, miközben hátra- hátrasimította a gyerek pihés haját a homlokáról. Azt kívánta magában, vegye le megint a kalapját a férfi, ismerkedjenek össze. Donald Wade követte a mamát, és megint elbújt a szoknyája ráncai közé. Eleanor egyik kezével a kicsi haját simogatta, a másikkal Donald Wade-ét. És úgy, állva, kezdte elmondani, amit el kellett mondania. – A kicsi neve Thomas. Már majdnem másfél éves. Donald Wade hamarosan betölti negyedik életévét. S ez itt karácsonytáján jön majd a világra. Az apjukat Glendonnak hívták. Will önkéntelenül a nő hasára pillantott. És azt gondolta: úgy látszik, sokféle börtön van a világon: – Hol az apjuk? – kérdezte az asszony arcára pillantva. 11

Az asszony a fejévet nyugat felé intett. – Kint a gyümölcsösben. Oda temettem. – Azt gondoltam… – kezdte Will, de elharapta a szót. – Furcsa ember maga, Parker úr, Egy szót sem szól. Hogy ismerkedjék meg magával az ember, ha ennyire elzárkózik? – Will figyelmesen nézte őt, de nehezére esett ötévi hallgatás után beszélgetni, különösen úgy, hogy a gyerekek is őt bámulják. – Rajta, mondja csak ki, amit gondol? – biztatta Eleanor. – Azt gondoltam, talán lelépett. Nem ő lenne az első, mióta így megromlott a gazdasági helyzet. – Akkor nem keresnék férjet. – Nem, csakugyan nem. – Will szégyenkezve lesütötte a szemét. – Glendonnak különben sem jutott volna soha eszébe elszökni. Nem szorult ő arra, Örökösen az álmaiban élt, nem itt, a földön. Mi ketten sokat álmodtunk valaha. – A tekintetéből Will kiolvasta már nem álmodozik. – Régen halt meg?' – Ne aggódjék, a harmadik is tőle van. Will elpirult. – Nem erre gondoltam. – Dehogynem. Megfigyeltem én jól, hogy nézett rám, amikor beállított hozzánk. Áprilisban halt meg a férjem. Az álmai ölték meg, ez alkalommal a méhek és a méz. Azt képzelte, gyorsan meggazdagodhat, ha mézet termel a gyümölcsösben, de a méhek elkezdtek rajzani, és neki annyira sürgős volt, hogy nem ért rá az eszét használni. Én mondtam neki, lője le azt az ágat, hisz volt puskája, de nem hallgatott rám, Felmászott a szomszéd ágra, az letört alatta, és ő lezuhant. Mondhattam én neki akármit, sosem hallgatott rám. – Eleanor szeme a távolba révedt. Will a kezét nézte a kicsi haján. – Vannak ilyen férfiak – Will nehezen préselte ki magából a szavakat. Nem szokta meg, hogy valakit vigasztaljon vagy őt vigasztalják, – Nagyon boldogok voltunk. Kedves ember volt. – Az asszony arckifejezését látva Will azt gondolta: biztosan így simogatta egykor Glendon fejét is, a hajába túrva. Úgy tetszett, egészen megfeledkezett Willről, aki nem bírta, levenni a szemét az asszony kezéről. Ez is egyike volt azoknak az édes-szép dolgoknak, amik annyira a szivébe markoltak: az asszony keze, amint lágyan simogatja a kicsi haját, aki közben kekszet majszol és gagyog. „Vajon simogatta valaki így az én hajamat?”, töprengett Will. Réges-régen, talán De nem emlékezett rá. Eleanor Dinsmore gondolatai visszatértek a múltból a jelenbe, Will akkor is a kezét figyelte. – Min töpreng, Parker úr? Will elkapta a tekintetét. – Nem bánom a gyerekeket. – Nem bánja? – Úgy értem, nem bánom, hogy vannak gyerekei. A hirdetésben erről nem esett szó. – Hát szereti a gyerekeket? – csillant föl az asszony szeme. – Magam sem tudom. Nem sok dolgom volt gyerekekkel. Ez a kettő itt nagyon helyesnek látszik. Eleanor a fiaira mosolygott, és gyengéden megpaskolta arcocskájukat. – Sok örömet adnak az embernek. – Ez a kijelentés meglepte Willt: az asszony annyira fáradtnak, elgyötörtnek látszott, és a korához képest öregnek. – Jól gondolja meg, Parker úr – emelte fel a hangját Eleanor. – Három gyerek az nagyon sok. És nem tűrném, hogy kezet emeljen rájuk, ha rosszalkodnak is. Glendon fiai, és ő soha meg sem legyintette volna őket. Ugyan minek nézi őt ez az asszony? Will megint elpirult. De miért is nézné jobbnak, azok után, amit bevallott neki? – Becsszóra nem fogom őket bántani.

12

Eleanor hitt neki. Talán azért, mert a férfi szeme olyan gyengéden időzött el Thomas babahaján. Szerette a nézését, megfigyelte, ahányszor a gyerekekre néz, Willnek felcsillan a szeme. De nemcsak a gyerekekről kellett szólnia. – Meg kell mondanom, nagyon-nagyon szerettem Glendont. Időbe telik, amíg az ember túljut egy ilyen veszteségen, Nem kerestem volna új férjet magamnak, ha nem kényszerülnék rá. De hamarosan itt a tél, és a kisbaba is. Nehéz helyzetbe kerültem, Parker úr. Ugye, érti? Will komolyan bólintott. Feltűnt neki, hogy Eleanor hangjából hiányzik minden önsajnálat. – És még valami. – Eleanor Thomas hajára összpontosította figyelmét, a keze most idegesen járt, az arcát pír borította el. – Három gyerekem van, a legidősebb sincs még négyéves. Nos, ne értse félre, forrón szeretem őket, de több gyereket nem akarok. Három untig elég nekem. Mindenható atyám, ez eszembe sem jutott volna, riadt meg Will. Hisz szegény asszony oly elhanyagolt, mint a tanyája, és alig bírja el a terhét. Nagy szüksége van ugyan egy rendes ágyra, de lehetőleg olyanra, amit nem kell ezzel az asszonnyal megosztania. Eleanor felnézett, Will lesütötte a szemét. – Asszonyom… felelte rekedten. Megköszörülte a torkát, és újra kezdte. – Én nem azért jöttein ide hogy… – Nagyot nyelt, a nőre sandított, aztán elkapta róla a pillantását. – Csak egy biztos helyre van szükségem. Belefáradtam a vándorlásba. – Sokat utazott? – Mióta az eszemet tudom, mást sem teszek. – Honnan indult? – Hogy honnan indultam? – Will zavarba jött – Nem emlékszik rá? – Hát.., valahonnan Texasból. – Csak ennyit tud? – Csak ennyit, asszonyom. – Talán jobb is – mondta a nő elgondolkozva. Will kérdő pillantására nem jött felelet. Eleanor csak annyit tett még hozzá: – Én itt kezdtem, Whitneyben. És soha nem jutottam messzebb, mint a város széléről ennek a dombnak a tetejéig. Képzelem, milyen sokfelé megfordult. Will némán bólintott. Szótlansága tetszett Eleanornak. Azt gondolta: bizonyára jól megfér majd ezzel az emberrel. – Egyszóval csak egy rendes ágyra meg egy tál ételre van szüksége. – Igen, asszonyom. Egy percig elnézte a férfit, amint ott ült a szék legszélén, mintegy ugrásra készen, mélyen. a szemébe húzott kalappal, talán, hogy elrejtse a titkokat, amelyeket kiolvashatna a szeméből. Eh, mindenkinek megvannak a maga titkai. Tartsa csak meg, ő is megtartja magának, ami az övé. Hanem az biztos, hogy addig nem állapodik meg senki fiával, míg tiszta fénynél bele nem tekint a szemébe. Egyiküknek sincs sok veszítenivalója. A férfi egy börtönviselt csavargó, ő egy szegény, terhes nő, és még csak nem is szép. – Parker úr, ez a ház nem valami fényes hely, de lekötelezne, ha levenné a kalapját, ahányszor ide belép. Will lassú mozdulattal levette a kalapját. Eleanor felgyújtotta a petróleumlámpát, hogy jobban lássák egymást. Percekig mást sem tettek, csak egymást bámulták. A férfi ajka cserepes volt, arca beesett, de a szeme melegbarna. Mint a dió. Hosszú, fekete szempillákkal és két ránccal szépen ívelt szemöldökei között. Orra rendes: egyenes és vékony, akár azt is mondhatná az ember csinos. A szája finom rajzú.

13

Csak ne lenne mindig olyan zord. Talán sikerül idővel megmosolyogtatni. Nyugodt beszédű – ez Eleanor kedvére való volt. És ami a legfontosabb: a karja, ha sovány is, dolgos kar. És erre volt itt a leginkább szükség. Férfimunkára. Megfelel, döntötte el Eleanor. Az asszonynak finom bőre volt, erős csontozata, arcvonásai kellemesek. Járomcsontja ugyan egy kicsit jobban kiugrott a kelleténél, felső ajka kissé vékonyra sikeredett, és a haja fésületlen volt. De a színe mézbarna, és Will azt gondolta magában, ha megmosná, talán még inkább mézszínűvé válna. Végül a szemére pillantott, és csak most vette észre, hogy zöld. Egy zöld szemű asszony, aki úgy nyúl a kisgyerekeihez, ahogy minden kisgyerekhez nyúlni kellene. Megfelel, döntötte el Will, – Azt akartam, lássa, mit nyerhet velünk. Nem sokat – mondta Eleanor. Will Parker nem értett a szép szavakhoz, de annyit azért kibökött – Ezt egyedül én tudhatom. Eleanor nem jött zavarba, nem pirult el, csak újra felkelt a székéből, és azt mondta: – Kaphat még kávét, Parker úr. Kávét töltött mindkét csészébe, aztán visszaült az asztalhoz. Will két kézzel átfogta a forró csészét, és elnézte, hogy táncol a fekete lé felszínén a lámpafény. – Hogyhogy nem fél tőlem? – Talán félek Will felnézett rá. – Nem látszik. – Az emberen nem látszik meg mindig, amit érez. Ezt tudnom kell, gondolta Will – De csakugyan fél? Megint egymást bámulták a lámpafényben. Csend volt, csak Donald Wade rugdosta a szék lábát, és a kicsi szopogatta maszatos ujjacskáit. – És ha azt felelném, félek? – Kapnám és elmennék oda, ahonnan jöttem. – És kedve volna elmenni? Will nem szokta meg, hogy a véleményét tudakolják. A börtönben megtanulta: úgy jár a legjobban, ha egy szót sem szól. Különös érzés volt, hogy most szabadon kimondhatja, amit gondol. – Nem. – Itt akar maradni, holott odalent az egész banda bolondnak tart? – És igazán az? – Will nem akart ilyet kérdezni, de volt ebben az asszonyban valami, ami megoldotta a nyelvét. – Talán egy kicsit. Amit most készülök tenni, az éppen elég nagy bolondság. Vagy maga szerint nem az? – Hát… Nem volt szíve rámondani: az, és ezt Eleanor megérezte. Ebben a pillanatban görcsbe rándult Will gyomra – a zöld almák! –, de elhessegette a fájdalmat. Csak ideges vagyok, gondolta. Elvégre nem mindennapi esemény beállni férjnek. – Töltse itt az éjszakát – ajánlotta Eleanor. – Reggel, napvilágnál szemlélje meg a tanyát. És gondolja meg, mit tesz. – Majd hozzátette: – A pajtában elalhat. – Igenis, asszonyom. Megint belemart a fájdalom, most már a torkát szorongatta. Felnyögött. Az asszony azt hitte, a miatt, amit mondott neki. De el kell telnie jó néhány napnak, míg éjszakára is beengedi a házba. Elvégre ő, ha bolond is, nem ment el teljesen az esze. – Most még elég melegek az éjszakák. Mindjárt megvetem odakint az ágyát. – És odafordult idősebb fiához: – Eredj, Donald Wade, hozd ki apa párnáját. – A kisfiú félénken 14

kapaszkodott anyjába, miközben Willre bámult. Eleanor kézen fogta. – jól van, együtt hozzuk ki. Will utánuk nézett, és megint elszorult a torka, de most nem a zöld almák miatt. Mire Eleanor visszatért a konyhába, Will Parker eltűnt. Thomas ott ült az etetőszékben morcosan, mert elfogyott a keksz. Eleanor csalódottan bámulta Will hűlt helyét. Mi egyebet várhattál? Aztán gyanús, gurgulázó hangokat hallott. A nap már lement, a tájra sötétség borult: Eleanor kilépett a korhadozó hátsó tornácra, és hallotta: Will öklendezik. – Maradj bent, Donald Wade – lökte vissza a kisfiút, és bezárta az ajtót. A gyerek sírva fakadt, de Eleanor nem törődött vele, odalépett a lépcső felső fokára. – Rosszul van, Parker úr? – kérdezte. A férfi nagy erőfeszítés árán felegyenesedett, és azt felelte hátat fordítva az asszonynak: – Nem, asszonyom. – De hiszen hány. Will nagy lélegzetet vett, s mialatt tüdejébe áramlott a friss erdei levegő, hátravetette a fejét, majd megtörölte homlokát. – Már jól vagyok, Azok a zöld almák tették – Miféle zöld almák? – Zöld almát ettem ebédre. – Felnőtt ember létére több esze lehetne – csattant fel a nő. – Ehhez semmi köze nem volt az észnek, asszonyom, Éhes voltam. Eleanor ott állt a félhomályban, a hasára szorította Glendon Dinsmore párnáját. A férfira újra rájött a hányhatnék. De már nem volt mit kiadnia magából, Eleanor a párnát a tornác korlátján hagyta, és odalépett mögé. A sovány alak kétrét görnyedt: két tenyerét a térdére támasztotta, és igyekezett lélegzethez jutni. A bordáit meg lehetett volna számolni, úgy kiálltak. Eleanor kinyújtotta a kezét, hogy megérintse sovány hátát, de meggondolta magát, és két karját összefonta a melle alatt. A férfi lassan, kínosan felegyenesedett. – Miért nem mondta, hogy rosszul van? – Gondoltam, elmúlik. – Egyszóval nem vacsorázott? Semmi válasz. – És nem is ebédelt? Válasz most sem jött a kérdésre. – Honnan vette azokat az almákat? – Loptam valaki kertjéből. Van egy nagyon takaros kis gazdaság a főút mentén, még a fűrészmalom előtt Egy fatönkön rózsaszínű virágokkal. – Tom Marsh tanyája. Jó emberek. Így jár, aki lop. – Eleanor visszafordult, és a lépcső felé indult: – Jöjjön vissza a házba, készítek valamit magának. – Felesleges, asszonyom. Nem vagyok… Eleanor felemelte a hangját: – Jöjjön vissza a házamba, Will Parker, mielőtt a bordái kilyukasztanák a bőrét az ostoba büszkesége miatt. Will utánanézett, ahogy óvatosan felment a lépcsőn, a fokok szélére lépve, ahol nem voltak annyira elkorhadva. Aztán csapódott a hátsó ajtó. Odabent Donald Wade felhagyott a sírással. Idekint felzendült az éjszakai madárkórus. Will hátrapillantott. A homályban bársonyosan derengett a poros tisztás, nyoma sem látszott a rozsdás masináknak, tyúkszarnak, szemétnek. De Will jól emlékezett rá, milyen szánalmasan festett a hátsó udvar napvilágnál. És mennyire elnyűtt, fakó maga Eleanor Dinsmore is. És milyen világosan adta tudtára: nem hajlandó éjszakára a házába fogadni egy börtöntölteléket. Mi az ördögöt keresek én itt, gondolta, miközben megindult a ház felé.

15

Második fejezet Eleanor előbb lefektette a fiúcskákat, Will a konyhában várt rá, s közben körülnézett. Konyhaszekrény nem volt, csak nyitott polcok, fazekakkal, tányérokkal megrakva. Alattuk egy repedezett linóleummal borított lócaféle. Szögek tartották jól rosszul össze. A kiöntő ócska volt, csorba, vízkőtől eldugult. Vízcsap nem volt, ehelyett egy fehér, zománcos dézsából merítőkanál nyele állt ki. A követ toldott-foldott linóleum fedte, eredeti zöld mintázata sok helyen elfeketült. A mennyezetre ráfért, volna egy alapos lemosás. Szürke volt, és a tűzhely fölött kormos. Valaki nyilvánvalóan arról ábrándozott, hogy újravakolja a falakat, de csak odáig jutott, hogy lekaparta a régi vakolatot, úgyhogy a faváz lemeztelenedett. Willt meglepte, hogy ez az omladozó helyiség olyan jó szagot áraszt. Tekintete megint a kenyérre vándorolt. Erőnek erejével másfelé nézett, és várt. Mire Eleanor visszatért a konyhába, Will kalapja nem a fején volt, hanem az asztalon. Felkecmergett a bicegő székről, fél kezét a gyomrára szorítva. – Csak maradjon nyugodtan ülve, míg elkészülök. Will visszazökkent a székre. Eleanor kinyitott egy csapóajtót, és lebotorkált a pincébe egy nagyon meredek lépcsőn. Majd előbukkant a keze, kirakott a padlóra egy fedeles üstöt, aztán ő maga, nehézkesen mászva meg a lépcsőt. Amikor kinyúlt a csapóajtó fogójáért, Will segített neki. Az asszony meglepett pillantása elárulta: nem szokta meg az effajta előzékenységet. Willel is régen esett meg utoljára, hogy udvariaskodott egy nővel, de nem nézhette tétlenül, hogy egy terhes nő így küszködjön. Pár pillanatig egyikük sem bírt szólni. Végül Eleanor rásandított, és azt mondta. – Hálás vagyok magának, Parker úr. – És amikor Will leengedte a csapóajtó fedelet, hozzátette. – Soha életemben nem nyitogatott-csukogatott helyettem ajtót egy férfiember sem. Glendonnak eszébe sem jutott. Most egy kicsit furcsán érzem magam. Egyébként azt mondtam magának, maradjon nyugton. Alighanem fájós a gyomra, mióta másodszor is találkozott azokkal a zöld almákkal. Will elvigyorodott, és visszaült a helyére. Eleanor fát vetett a tűzre, és feltette melegedni az üstöt. – Elnézését kérem azért, ami az udvaron történt Gondolom, megijesztettem. – A világ legtermészetesebb dolga, ami történt, Parker úr. – Megkavarta, ami az üstben volt. – Mellesleg nem olyan könnyű engem megijeszteni. – Letette a kanalat, és Willre mosolygott. S ami a fő, még azelőtt hányt, hogy megkóstolta volna a főztömet. Kedvesen ránevetett Willre, aki szokásától eltérően viszonozta a mosolyt. Vajon találkozott-e már életében nővel, akinek volt humorérzéke, töprengett Will, de senki nem jutott eszébe. Figyelte az asszony esetlen, kacsázó járása. Ahányszor nyújtózkodnia vagy ágaskodnia kellett, hasára szorította a kezét. Csakugyan bolond? Hát én mi vagyok? Egy vadidegen nőt feleségül venni – már ez sem a legokosabb. És ráadásul egy terhes nőt! Mit tud ő egyáltalán a terhes nőkről? Semmit, azon kívül, hogy annak idején talán ő is teherbe ejtett egyet-egyet közülük. – Jobban érezné magát, ha lemosakodna – jegyezte meg Eleanor. Will rendes szokása szerint nem felelt és nem mozdult. – Ott a lavór, Will vágyakozva pillantott a lavórra, a szappanra és a fehér törülközőre, mely a lefolyó fölött függött egy falba vert szegen. Eleanor kisvártatva megfordult és megkérdezte: – Mi a baj? Annyira fáj a gyomra, hogy nem bír felkelni?

16

– Nem, asszonyom, – Még nem szokta meg a szabadságot, nem is hitt egészen benne. Úgy rémlett neki, ha valamiért kinyújtja a kezét, azt nyomban elkapják előle. Börtönben az ember megtanulja, hogy soha semmi sem biztos. Meg a legalapvetőbb szükségletek kielégítése sem. Ez a ház, a szappan, a lavór az asszonyé. És ő nem is sejtheti, mennyire becses mindez olyasvalaki szemében, aki mögött csak az imént zárult be a börtön kapuja. – Nohát, mi a baja? – Semmi… – Akkor fogja a vízforralót, és töltse meg a lavórt vízzel. Will felállt, de óvatosan mozgott. Megkerülte az asszonyt. A lefolyóban egy tiszta, fehér lavórt talált, a szegen fehér törülközőt. Patyolatfehéret. Fehérebbet sosem látott életében. A börtönben a törülközők bolhaszürkék voltak, és már bűzlöttek, mire kicserélték őket. Eleanor hátrasandított, amikor Will megtöltötte a lavórt, és két kezét belemártotta a hideg vízbe. – Meleg vizet nem kér? – A férfi hátrapillantott. Szeme most nem kifejezéstelen volt, hanem kérdő, tétova. – De igen, asszonyom – felelte. Mégsem nyúlt a vízforralóért, miután lerázta kezéről a vizet. Eleanor lekapta a tűzhelyről a forró vízzel teli kannát, kitöltötte, majd hátat fordított a férfinak, mintha a munkájához térne vissza, de lopva odapillantott, mert nem értette Will különös habozását. Az két kezére támaszkodva, mélyen a lavór fölé hajolt, és úgy állt ott karját megfeszítve, fejét lelógatva. Eleanor szemügyre vette a férfit: szeme csukva volt, szája nyitva. Végre vizet loccsantott az arcába és megborzongott a kéjtől. Eleanor mindent megértett, és elöntötte a részvét. Egészen átmelegedett tőle, s a szíve összeszorult. – Mióta nem volt része benne? – kérdezte csendesen. Will felemelte a fejét, de nem fordult meg, és nem is felelt. – Mióta nem mosdott meleg vízben? – kérdezte Eleanor olyan kedvesen, ahogy csak telt tőle. – Régóta. – Mióta? Will nem kért az asszony szánalmából. – Öt éve – Öt évet ült? – Ötöt, asszonyom – Belemerítette fejét a vízbe: háziszappan és friss levegő szaga áradt belőle, és ő hosszan, élvezettel szívta be ezt az illatot. – Ott csak hideg vízben mosakodhatnak? Will nem felelt. Helyére akasztotta a törülközőt, Világéletében hideg vízben mosdott, patakvízben, tóban, itatóvályúban. És legtöbbször az ingébe törülközött, ha szerencséje volt, a napon szárítkozott meg. – Mióta van szabadlábon? – Vagy két hónapja. – Mikor evett utoljára főtt ételt? Most sem felelt. Az inge két felső gombját gombolta be, és kibámult a lefolyó fölötti, párás ablakon. – Parker úr, kérdeztem valamit. Will balján, egy fali polcon kis kerek tükör hevert, Eleanort pillantotta meg benne. Nagyon makacsnak látszott az arca. – Jó ideje. Eleanor megértette: ez a férfi még a szemrehányást is jobban viseli, mint a szánalmat. Tehát a lehető legközömbösebb hangon közölte: – Gondolom, aki keményen dolgozik, annak jár a szappan is. – Átnyúlt Willen, fogta a szappant és a férfi kezébe nyomta. – Parker úr, nincs többé börtönben. Akkor használja a szappant, amikor tetszik, meleg víz is van mindig kéznél. Csak arra kérem, ha befejezte, öntse ki a vizet, és súrolja ki a lavórt. Will a tükörbe pillantott, és úgy érezte, mázsás kő gördül le a szívéről. Eleanor harciasan állt ott, mintegy párbajra készen. De Will érezte: a szigorú arc mögött nagylelkűség rejtezik. 17

– Igenis, asszonyom – felelte csendesen, de ezúttal az ingét is levette, úgy hajolt megint az áhított meleg víz fölé. Will nekiállt beszappanozni magát: karját, nyakát, vállát, mindenét, ahová elért Hátát barnára égette a nap, de ahogy előrehajolt, kilátszott a nadrágja fölött egy fehér csík. Eleanor soha nem látott még férfit mosakodni, Glendont nem számítva. Rajta kívül az egyetlen férfiember, akivel egy fedél alatt élt valaha, a nagyapja volt, és ő soha le nem meztelenítette volna még a felsőtestét sem nő előtt. Eleanor egyszerre ráébredt, hogy amit tesz – meglesni valakit ilyen foglalatosság közben illetlen dolog, és hirtelen elkapta Willről a tekintetét. – A törülközőt magának készítettem oda, használja nyugodtan – mondta, és kilépett a konyhából, hogy ne zavarja a férfit. Pár perccel később visszatért egy sárga fogkefével. Will éppen az ingét gombolta be. – Fogja! Glendoné volt, de ha nem bánja, szódával megtisztítom. Will bánta, de némán bólintott. Eleanor elővett egy csészét, szódát rakott bele és forró vizet öntött rá. – Mindenkinek szüksége van fogkefére – jelentette ki, miközben a fogkefét súrolta. Aztán átnyújtotta Willnek egy doboz fogporral együtt, és figyelte, hogy önt Will a tenyerébe egy kevés port. Will nem szerette, ha nézik. Öt éven át mindig nézte őt valaki, most végre kiszabadult, hát akkor ne bámulja őt senki! De hiába állt háttal az asszonynak, ott érezte magán a pillantását, mialatt ő az elhunyt férj fogkeféjével mosta a fogát. A fogpor olyan édes volt, hogy a legszívesebben lenyelte volna. Amikor végzett a fogmosással, Eleanor ráparancsolt: – Most üljön asztalhoz! Forró, jóízű zöldségleves várta, tele gombával, paradicsommal, hússal, Ha nem uralkodik annyira magán, Will úgy esett volna neki, mint egy kiéhezett állat. A gyomra korgott, követelődzött, mégis várt néhány pillanatig, nemcsak a leves illatát élvezte, hanem az örvendetes várakozást is, és azt a tudatot, hogy addig ülhet az asztalnál, amíg akar, nincs csengőszó, sem ordítozó fegyőr. – Lásson hozzá, egyék. Ez egészen más volt, mint ha az őr szólt volna rá. Ezt a felszólítást baráti érzés diktálta. Eleanor nézte, hogy viszi a szájához Will az első kanál levest. Ilyen jót életében nem evett még! – Azt kérdeztem az imént, mikor evett utoljára tisztességes ételt. Hajlandó válaszolni a kérdésemre, vagy nem? – Pár napja ettem volna. – Hogyhogy? – Beugrottam a városban egy vendéglőbe, mert el akartam olvasni az álláshirdetéseket, de volt ott egy kiszolgálónő, aki nagyon nem tetszett nekem, ezért nem rendeltem semmit, hanem távoztam. – Lula Peak. Hát őt csakugyan jobb elkerülni. Mást se tesz, csak a férfiak után fut, mióta elég nagy ahhoz, hogy elcsípje őket. Szóval napok óta zöld almán él? Will vállat vont, de akaratlanul hátrasandított a kenyérre. – Nem szégyen bevallani, ha az ember éhes, Parker úr! De Will másképp tudta. Igenis szégyen. Amerika csak most kezdett kikászálódni a depresszióból, s az országutak tele voltak csavargókkal, senki háziakkal, akik otthagyták a családjukat, céltalanul kószáltak ide-oda gyalog vagy tehervonatokon, és szégyentelenül koldultak. Az elmúlt két hónap alatt legalább egy tucat ilyen semmirekellővel futott össze. De ő maga soha nem koldult. Legvégső esetben lopott, de nem koldult. Eleanornak feltűnt, hogy a férfi evés közben minduntalan hátra-hátrapillant, nem őrá, hanem valamire, ami mögötte van. Megfordult a székén, hogy lássa: mi lehet az. Hát persze, a kenyér! Istenem, de ostoba

18

vagyok, hogy ez nem jutott eszembe. – Miért nem szólt, hogy enne egy karéj frissen sült kenyeret? – rótta meg Willt, miközben felállt, hogy odahozza. Csakhogy Will megtanulta a börtönben: nem szabad kérni, aki ott kért, arra ráüvöltöttek vagy megkínozták, arra kényszerítették, hogy ocsmány dolgokat tegyen, s annyira lealjasuljon, mint rabtartói. De hogy érthetné ezt meg egy asszony, akire három frissen sült kenyér mosolyog? Elhessegette csúf emlékeit, és elnézte, hogy kacsázik oda Eleanor a polchoz, hogy egy nagy kést emeljen le egy kampóról, amelyre különféle konyhai eszközöket akasztottak. Felkapta az egyik kenyeret, odahozta, és leszelt belőle egy jókora darabot. Will orrlyukai kitágultak, nyála majd kicsordult. Eleanor felszúrta a kenyeret a kés hegyére, és elé tartotta: – Kéri, uram? Will riadtan pillantott fel az asszonyra, olyan volt a szeme, mint a sarokba szorított vadállaté. Mert akarata ellenére felrémlett előtte Weeks, a fegyőr képe, azzal a hideg hüllőszemével, amint rávigyorog, és azt mondja zsíros hangján, komisz nevetéssel: – Akarod, Will? Akkor ugass, mint egy kutya! – És ő ugatott, mint egy kutya. – Kéri vagy nem kéri? – kérdezte most valamivel szelídebben Eleanor, visszazökkentve Willt a múltból a jelenbe. – Igen, asszonyom – motyogta Will, és érezte, megint elönti a tehetetlenség jól ismert kínja. – Akkor mondja ki bátran, amit akar. Ne feledje, Parker úr, ez itt nem börtön, – és odatette a kenyeret a levesestányér mellé. – A kenyér nem fog eltűnni, és senki nem üt rá a maga kezére, amikor érte nyúl. De itt szólnia kell, ha akar valamit. Nem vagyok gondolatolvasó! Will feszültsége fölengedett, de merev háttal ült a helyén. De furcsa teremtés ez az Eleanor Dinsmore! Hol ellenszenvesen parancsolgat, hol ábrándos és lágy. A kenyér még meleg volt, puha és finom. Amikor beleharapott, önkéntelenül lecsukta a szemét. – Hmm – mormolta Eleanor, amire Will felpillantott: és meglepve figyelte, hogy végigkacsázik a szobán, és előhoz egy nagy darab vajat, a világ legszebb, citromsárgán fénylő vaját. Odahozta és letette az asztalra. – Kér? Will nagyot nyelt, megint megmerevítette a derekát, és a szemébe visszatért az űzött pillantás. Akadozva préselte ki magából a szót: – Szívesen ennék abból a vajból. – Az egész a magáé – lökte elé a vajat Eleanor, majd leült vele szemközt. – Ugye egy cseppet sem fájt, amikor azt mondta: kérem, vagy igen? – Körbemutatott a konyhán: – Itt kénytelen lesz újra meg újra kérni, mert akkora a rendetlenség, hogy semmit meg nem talál. No, mire vár, kenje meg a kenyerét és egyék. Will keze öntudatlanul engedelmeskedett a parancsnak. Ez az asszony olyan gyorsan vált hangot és modort, gondolta kicsit elképedve. Amikor a levese fölé hajolt, Eleanor óva intette. – Csak óvatosan, ne kapkodjon. Egyen szép lassan, hogy a gyomra bevegye és megszokja a rendes ételt. Will szerette volna megmondani az asszonynak: jó a leves. Több mint jó. A legjobb, amit életében evett. És hogy a börtönben nem volt vaj. És a kenyér sem volt soha meleg és puha, hanem száraz és fekete. Hogy nem is tudja, mikor hívta utoljára valaki az asztalához. El szerette volna mondani, milyen sokat jelent az neki, hogy itt ülhet. De bókolni még annyira sem tudott, mint kérni. Némán ette a kenyerét, kanalazta a levesét. Míg ő evett, Eleanor elővette a kötőtűit és valami puha, könnyű, rózsaszínű holmit. Ahogy a kötőtű fel-alá járt, jegy-gyűrűje meg-megcsillant a lámpafényben. Finom formájú keze volt, de eldurvult a sok munkától, a bőre berepedezett. És ezt még szembeszökőbbé tette az ellentét azzal a finom, rózsaszín fonállal, amelyet egyik bőrkeményedéses ujjára tekert. – Mit bámul rajtam? 19

Will bűntudatosan elkapta a tekintetét. Eleanor elmosolyodott. A mosolytól egészen átlényegült az arca. – Még sosem látott nőt, aki köt? – Nem, asszonyom. – Sálat kötök a kisbabának. Kagylómintásat. – Kiterítette térdén a kötést. – Ugye, szép? – Szép, asszonyom. – És megint elfogta az érzés, hogy az élet tele van gyönyörű dolgokkal, amelyeket ő eddig észre sem vett, és sokért nem adta volna, ha megérintheti azt a puha holmit, amin Eleanor dolgozott. Olyan érzés lehet, mint egy nő haját megsimogatni. – Rózsaszín fonalat választottam, mert tudom, most lányt fogok szülni. A fiúknak jót tesz majd egy húgocska, ugye? Honnan tudta volna Will, mi tesz jót egy gyereknek? Hallgatott, evett, és figyelte a kötőtű mozgását. – Meleg takaróra is szüksége lesz a babának. Ez az öreg ház télen nagyon hideg ám. Glendon sokszor elhatározta, hogy kipofozza, betömi a réséket, de soha nem jutott hozzá. Will arra a falra pillantott, amelyről Glendon lekaparta a málló vakolatot. – Nekem talán sikerül betömnöm a réseket. Eleanor felnézett rá a kosárról, ahol a gombolyag lapult, és mosolygott: – Talán sikerül magának, Parker úr. Az jó lenne. Glendon igazán csupa jóakarat volt, de valahogy mindig másba kapott bele, valami újjal próbálkozott. Változékony hangulata ellenére Eleanor mindig gyengéden ejtette ki Glendon nevét, és az arcára kiült egy futó mosoly. Olyan nő eddig még nemigen akadt az útjába, gondolta Will, aki így elérzékenyült volna, ahányszor az ő nevét kiejtette: – Kér még egy kis levest, Parker úr? Will evett és evett, míg a gyomra olyan kemény nem lett, mint egy futball-labda. Akkor hátradőlt, megsimogatta a hasát és elégedetten felsóhajtott. – Hát van étvágya, nem mondom – Eleanor visszarakta a kötést a kosárba, és felkelt, hogy leszedje az asztalt. Majd megjelent Glendon Dinsmore párnájával, takarójával, és kivezette Willt a pajtába, Will a maga számára is szokatlan előzékenységgel nyúlt a nehéz petróleumlámpásért, nyitotta ki Eleanor előtt az ajtót és állt félre, hogy előreengedje. Felkelt a hold. A sötétben úgy úszott a fák fölött, mint egy hatalmas, sárga tök a fekete vízen. A tyúkok elültek, valahol a bozótban. Hogy találja meg vajon a tojásukat Eleanor Dinsmore? – Mondok én magának valamit – fordult hozzá Eleanor. – Holnap reggel, ha felkelt és jól körülnézett itt minálunk, Akkor döntse el, vajon csakugyan jó ötlet volna-e itt maradnia. Én becsületszavamra nem fogom itt tartani, akármit mondott is, amikor beállított hozzánk. Will elnézte az asszonyt, amint férje steppelt takaróját a hasára szorítva kacsázik mellette a holdfényben, és azt felelte: – Maga is gondolja meg, Dinsmore asszony. Pár lépésre a pajtától Eleanor figyelmeztette Willt. – Vigyázat, itt van egy halom ócskavas. Eleanor kinyitotta a pajta ajtaját. A kenőolajat sosem látott ajtó élesen csikordult. – Ami azt illeti, erre a pajtára is ráférne egy kis tisztogatás – jegyezte meg Eleanor, amikor Will magasra emelte a lámpást, hogy körülnézzen. – Holnap kitakarítom. – Hálás lennék érte. No, és Madam. – Madam? – Az öszvérem. Erre, erre – és egy létrához vezette – Odafönt fog aludni, a szénapadláson.

És már indult volna fel a létrán, ha Will vissza nem fogja. – Hadd menjek én elöl. Ez a létra nem látszik túlságosan megbízhatónak. Hóna alá fogta a lámpást, és megindult fölfelé. A harmadik fok letört alatta, úgyhogy a falnak esett, és egy percig úgy himbálódzott a levegőben, mint a bábu elszakadt zsinórján. 20

– Parker úr – sikoltotta Eleanor, és a lába után kapott, mialatt ő kétségbeesetten igyekezett egy szilárd fokot, találni. – Menjen arrébb! Eleanor visszalépett, és lélegzetvisszafojtva figyelte a lámpás vad táncát, Végre sikerült Willnek egy lépcsőfokon megvetnie a lábát, de ettől fogva óvatosabban haladt felfelé, minden fokot kipróbált, mielőtt rálépett volna. Eleanor a szívére szorította a kezét, és aggódva leste minden lépését, míg fel nem ért a padlásra – Istenem, de rám ijesztett! Legyen óvatosabb! Will feje eltűnt a fenti sötét térségben, aztán utánament a lámpás, egy pillanatra megvilágítva Will ócska kalapját. Amikor már biztonságban érezte odafent magát, visszanézett. – Maga beszél óvatosságról? Ha leestem volna, magammal sodortam volna, az hétszentség. – Ez az ócska létra éppen olyan rozoga, mint itt minden. – Ezt is megjavíthatom holnap. – Feljebb emelte a lámpást, hogy bevilágítsa a padlást. – Ni, itt széna van! – Azzal eltűnt, csak léptei hallatszottak odafentről – Elnézést a bűzért – kiáltotta Eleanor. – Nem olyan veszélyes, jól megleszek itt. – Kitakarítottam volna a pajtát, ha tudom, hogy vendégünk lesz éjszakára. – Sose aggódjék. Aludtam én már sokkal rosszabb helyeken is életemben. Will újra előbukkant, letette a lámpát maga mellé. – Feldobná az ágyneműt? A párna elsőre felrepült. A takaró csak harmadszorra. A harmadik kísérletnél Will szája a füléig szaladt. – Nem dicsekedhet az erejével, asszonyom. Ez volt az első könnyelműen kiejtett szava. Eleanor csípőre tett kézzel nézett fel rá, mialatt a férfi elkapta a takarót. Ha gyakrabban lenne ilyen vidám, nem is lenne rossz vele élni, gondolta Eleanor. – Nem dicsekedhetem? Pedig feldobtam a párnát is, a takarót is, vagy nem? – Nagy keservesen. Megint elvigyorodott, és ettől ellágyult az arca. Most először érezték fesztelenül magukat egymás társaságában. Will kihajolt a padlásról, és lenyújtotta a lámpást. – Itt van, fogja. – Ne butáskodjék. Régebben járkálok itt a pajtában, mint amióta maga birtokába vehette azt a micsodát, amit a cowboy-kalapjának becéz. – Mi baj van a kalapommal? – Úgy fest, mintha végigszolgált volna egy háborút. – De az enyém. Csak ez van nekem meg a csizmám. – Meghintáztatta a lámpást. – Itt van, vigye. Hát ezért tartja örökké a fején azt a szánalmas jószágot? – Csak tartsa meg – és máris eltűnt a sötétben. Will hallgatózott, de hiába, Eleanor mezítláb volt. – Dinsmore-né – kiáltott utána. – Mit óhajt, Parker úr? –kiáltotta a pajta ajtajából Eleanor. – Megkérdezhetem, hány éves? – November 10-én töltöttem be a huszonötödik évemet. Hát maga? – Harmincéves lehetek. Meglepett csend. Eleanor még nem emésztette meg ezt a választ. – Annyi lehet? – Valaki otthagyott a lelencház kapuja előtt kiskoromban. – Ezt Will nem sok embernek árulta még el. Nyugtalanul várta az asszony reakcióját. – Azt állítja, nem tudja, mikor van a születésnapja? – Mi tagadás… nem tudom.

21

A pajtában nagy csend támadt. Kint egy kuvik kiáltott és békák kuruttyoltak. Eleanor csak állt, keze a kilincsen. Will a padlás szélén térdelt. – Ha velünk marad, ki fogunk jelölni egy születésnapot magának. Az embernek szüksége van születésnapra. Willt mosolyra késztette ez a gondolat – Jóccakát, Parker úr. – Jóccakát, Dinsmore asszony. – Hallotta, hogy a pajtaajtó megcsikordul, és megint lekiáltott: – Dinsmore asszony! – Mi van? Öt másodpercig csend volt, aztán Will kibökte: – Nagyon köszönöm a vacsorát. Maga remekül főz. – Szíve nagyot dobbant örömében, hogy ezt kinyögte. Nem is volt olyan nehéz! Odalent, a sötétben Eleanor elmosolyodott. Neki is jólesett, hogy egy férfit láthatott az asztalánál. Visszament a házba és ágyba bújt, könnyű sóhajjal. Amikor kinyújtózott, enyhe görcsöt érzett a hasa alsó részén. Sietve az oldalára fordult. Ma fát vágott, holott tudta, nem lenne tanácsos. De Glendon a mindennapi feladataival is alig birkózott meg, hogy gondoskodhatott volna a másnapról? És nemcsak fát vágott. Vizet is hordott. Sokat. És még többre lesz majd szükség, ha megszületik a baba, és két pelenkás lesz a háznál. Végül a hátára fordult, és így maradt, egyik csuklóját a homlokára helyezve. Tisztán látta Will Parker izmos karját, s az izomcsomók közt a kék vénákat. És amikor a létrán himbálódzott, és ő megfogta a lábát, érezte, milyen erős az is. Maradj itt, Will Parker. Kérlek, maradj itt. WiIl elnyújtózott a szénapadláson, feje alatt egy valódi pehellyel töltött párna, alatta egy puha, steppelt takaró. A hasa tele volt, a foga tiszta, bőre szappanszagú. És kint valahol egy öszvér, kaptárak, csirkék és egy sok lehetőséggel kecsegtető ház. Itt viheti az ember valamire kemény munkával! Mit számít a kemény munka, az ördögbe is. Csak el ne kergess, Eleanor Dinsmore, és én majd megmutatom neked, ki vagyok. Megjelent előtte Eleanor képe, amint mezítláb áll két kisfiával a hátsó udvaron, hasa, akár a görögdinnye, és elgyötörten méregeti őt. Visszaemlékezett arra, milyen szórakozottan kérdezgette, és a hirtelen rémületre, amikor bevallotta, Huntsville-ben ült. Biztos most is ezen jár az esze, és nagyon is meggondolandónak tartja, hogy itt fogjon egy börtöntölteléket. Reggelre belátja, ezt nem kockáztathatja meg. De reggel ő majd megmutatja neki. Mielőtt elküldhetné a tanyáról az asszony, be fogja bizonyítani neki, hogy szándékában áll jól megszolgálni a kosztot, kvártélyt.

22

Harmadik fejezet Lula Peak egy kis házban lakott a Pecan Streeten, születésétől fogva. Anyja életében a ház bútorzata régi volt, de elfogadható. Most a konyhában egy vadonatúj hűtőszekrény díszelgett, a fürdőszobában csapból folyt a meleg víz, és a nappaliban új Philco rádió szólt. ,,Ó, Johnny, nincs nálad jobb szerető” – énekelte este nyolckor a rádió és Lula, miközben a fürdőszoba tükréhez hajolva a szemöldökét szedte egy csipesszel. „Ó, Johnny, az áldás a mennyekből jő.” Lula abbahagyta a szépítkezést, és úgy simította végig narancssárga selyemköntöse ujját, ahogy Betty Grable az utolsó filmjében, Aztán a keblét simította meg úgy, hogy a selyem kellemesen megcsiklandozza mellbimbóit, mire azok felmeredtek. Lula Szeretett tűzbe jönni, akár úgy is, hogy ő hozta magát ilyen állapotba, de lecsillapítani a vérét, ehhez férfi kellett, és nem volt elég férfi Whitneyben. – Lula, mi az ördög van itt – üvöltötte a nappaliból Harley Overmire: – Olyan hangosan szól a zene, hogy akárki bejöhet, te nem vennéd észre. – Harley, szivi, te vagy az? – A zene hirtelen elhallgatott. Lula kirontott a fürdőszobából: – Harley, kapcsold vissza a rádiót, ez a kedvenc dalom! – Odaröppent a rádióhoz, fehéren villant meg a combja a szétnyíló selyemköntös keretében, és bekapcsolta. ,,Ó, Johnny nincs nálad…„ Harley megint kikapcsolta. – Lula, nem ezért jöttem ide, hogy megsüketüljek. – Igazán? Akkor miért jöttél, Harlekin? És maximális hangerőre kapcsolta a rádiót. „Ó, Johnny, az áldás…„ Odalebbent a férfihoz durcás arccal, hozzányomta dús keblét, ráfonódott, és egyik fehér lábát kidugta a selyemköntös nyílásán. Festett ajka kéjesen szétnyílt, mialatt Harleyhoz dörgölődzött és megmarkolta egyik combját. Harley szeme kimeredt, a buja vágy kiült az arcára, mialatt térdét Lula lába közé csúsztatta. – Ju-hu-uj, Lula, cukorfalat, te aztán érted a módját! – Jobban, mint akárki, fiacskám, és ugye neked is sürgős? Harley két kézzel ragadta meg Lula csípőjét.

– Mi másért lennék itt, bébi? Lula a mellére szorította Harley kezét. – Érzed? Olyan kemény, mint a kő, attól, hogy rád gondoltam. Akarod tudni, Harley, mi történt még velem, mialatt rád gondoltam? – Akarom – lihegte kéjesen Harley, Lula lába közét tapogatva. Most már mind a ketten igazán belemelegedtek. Lula átölelte a nyakát, és a fülébe súgott valami malacságot. A férfi rekedten felröhögött: – Csakugyan? Próbáljuk ki. Ju-hu-uj, Lula cicám, sürgősen oltáshoz kell látnom, úgy érzem. Lula kigombolta Harley ingét és széthajtotta, átfogta a nyakát, finoman beleharapott a fülébe, aztán belenyalt és azt mondta: – Tudod mi kéne nekem? Egy olyan elektromos ventilátor, amelyik a levegőt hűti. Láttam Atlantában egy boltban egy ilyen gépet, amikor a nővéremet, Junie-t meglátogattam. Odatörleszkedett a férfi bozontos melléhez, előbb a nyelvével futott végig rajta, aztán belemarkolt a dús szőrzetbe. – Mmmm, szeretem, ha egy férfi szőrös. Attól olyan izgalomba jövök, de olyanba… Harley már alig bírta. – Szivi, nem vagyok milliomos, tudod? Lula bekapta egyik mellbimbóját és addig harapdálta, míg a férfi fel nem jajdult, és el nem kezdte dörzsölgetni. Akkor Lula mélyen a szemébe nézett, és azt mondta a világ legártatlanabb arcával – Fogadni mernék, a feleségednek már van olyan elektromos legyezője, ugye, Harlekin? – Hagyd már, Lula. Ágyba velünk. Fájt a harapás, szivi. 23

– És mi lesz a ventillátorommal? – Talán a jövő havi fizetésemből megveszem neked. – Az messze van. Hisz akkora a hőség, hogy éjszakánként le sem hunyom a szemem. – Lula, légy belátással. Már megvettem neked azt a hűtőszekrényt, meg a rádiót, meg egy fürdőszobát csináltattam, a régi klozet helyén. Hidd meg, nem volt könnyű megmagyaráznom Mae-nek, mire ment el az a sok pénz. Lula ellökte magától a férfit, és égnek emelte a karját. – Mae, Mae, Mae. Mást se hallok tőled, Harley Overmire. Hát jó, ha te nem veszed meg nekem a ventilátort, majd megveszi más. Épp ma járt a kávéházban Orlan Nettles. Elég lett volna egyet csettintenem, és akkor ma este ő volna itt, nem te. Fogadjunk öt dollárban Orlan Nettles nem is álmodik olyan figuráról, ahogy én ma veled csinálni akartam. – Kitaláltál egy új figurát? – Harley egészen elkámpicsorodott. Lula hátat fordított neki, és elmerülten tanulmányozta vörösre festett körmeit – Méghozzá milyen jót! A rádió már egy másik dalt harsogott. Harley átfogta hátulról Lulát, nyakába mélyesztette a fogait, megint a lába közé nyúlt, hogy meglágyítsa. De Lula, akármennyire élvezkedett is, nem engedett, amíg el ne érte, amit akart. Nem érte be az orgazmussal. Ha már ebben az isten háta mögötti kis lukban kell leélnie az életét, legalább kényelemben akarta leélni. A ventillátor, a fürdőszoba, a rádió csak a kezdet. Autót is akart, és selyemtapétát a nappaliba, és egy elsőrendű lemezjátszót. Harley már úgy zihált, mint egy hajszolt ló. Lula hátranyúlt, hogy Harleyt elhatározásra bírja. – Lula, cukorfalat, holnap megkapod a ventilátorodat – lihegte Lula fülébe. – Holnap, Harlekin? – búgta Lula. – Holnap. Úgyis át kell ugranom Atlantába. Lula elve az volt: valamit valamiért. Abban a minutában sarkon fordult, és elkezdte vetkőztetni Harleyt, közben nyalta-falta, becézgette és a konyha fele kormányozta: – Melyik a kedvenc szendvicsed, Harley? Harley kilépett a nadrágjából, és felnevetett. – Roastbeef mustárral. – Mmmm.. roastbeef mustárral. Szereted a mustárt, ugye, Harley? – Tudta ő jól, hogy Harley a mustárt szereti. Mindent tudott Overmire-ről, és tudása minden morzsáját a maga hasznára fordította. – De még mennyire. És Mae mindig elfelejt mustárt tenni a szendvicsemre. – Ez a baj Mae-vel – búgta Lula, és lerántotta Harley alsógatyáját. – Mae nem tudja, mi kell egy férfinak. Én annál jobban tudom. – Harley kuncogott és megfogadta magában, megveszi Lulának a legnagyobb ventillátort, amit csak Atlantában kapni. – És hol egye meg az ember a mustáros szendvicsét, Harley? – Addig simogatta Harley micsodáját, míg kőkeménnyé nem vált. – A konyhaasztalnál? – “Egek, de jó lesz ez” – gondolta Harley. Ötven percet töltöttek a konyhában, és Lula olyan sokféleképpen alkalmazta a mustárt, hogy ha a gyártójának elég fantáziája lett volna a felhasználás eme módjait kitalálni, milliószám adhatta volna el az üvegcséit. Később a ragyogó, új porcelánkádban, a habfürdőben, Lula végigjártatta lábujjait Harley szőrös mellén. A férfi szeme csukva volt, vaskos karja a kád peremén nyugodott. – Harley! – Hm. – Ma egy idegen jött be a kávéházba. – Hm. – Harleyt nem érdekelte a dolog.

24

Két percig egyikük sem szólt. Lula lehunyt szemmel, türelmesen várt. Tudta, hogy ha kérdezősködik, felkelti Harley gyanakvását. Pedig ha Harley azt képzeli, egyedül ő képes felcsigázni Lulát, nagyot téved. – Ritkán látni mifelénk idegent. Harley felnézett. – Magas, sovány fickó? Egy ütött-kopott cowboykalapban? – Igen, pont olyan volt – mímelt álmosságot Lula, majd elismerően csettintett. – Hé, Harley, hogy van az, hogy te mindent tudsz? Harley diadalmasan felnevetett, és megint hátradőlt. – Hja, ahhoz korábban kell kelned, hogy túljárj a jó öreg Harley eszén! – Éppen csak átfutotta az újságot, és már ment is. – Gondolom, állást keres. Ma rúgtam ki a telepről. – Mit követett e1? – Öt évet ült a huntsville-i fegyházban, mert megölt egy szajhát. Lula hirtelen felült. – Uramisten, Harley, csak nem? – Arra a gondolatra, hogy egy ilyen emberrel volt ma egy helyiségben, gyorsabban vert a szíve. – Lassan ki sem dughatjuk az orrunkat az utcára, mi nők! – Ezt mondtam neki én is. Parker, mi nem kérünk a magadfajta alakokból. Fogd a béred, és tűnj el. Szóval Parker a neve. – Jól tetted, Harley! – Hátradőlt, és a lábával megérintette Harley nemi szervét. Síkos tapintású volt. Lula kezdett újra begerjedni, ahogy maga elé képzelte a magas, hallgatag cowboyt, aki alig szólt, és az arcát a kalap karimája alá rejtette. Lassu víz partot mos, gondolta, és a vér egyre forróbban lüktetett az ereiben. Az lenne csak az igazi, ezzel a férfival hálni. Lula élénken el tudta képzelni, mit érezne: a veszélyt, a kihívást, a férfi vad vágyát, aki öt éve nem érintett nőt. Egek ura, ez felejthetetlen gyönyörűség lenne. – Fogadni mernék, én tudok valamit, amit te nem, Harley. – Lábujjai hernyóként másztak felfelé Harley mellbozontjában. – Felment a bolond Elly Dinsmore-hoz, a miatt az eszement hirdetés miatt. – Micsoda! – A víz kiloccsant a kádból, amint Overmire hirtelen felpattant. – Meg mernék rá esküdni, mert előbb elkérte az újságot, aztán leült, elolvasta, végül megkérdezte, merre van Rock Creek Road. Én elmagyaráztam neki, ő kapta magát, és elindult arra. Ugyan mi másért mászta volna meg a dombot? Overmire visszazuhant a vízbe. Csak úgy rázta a röhögés. – Uram Jézus, ha ezt elmesélem a fiúknak! De jót mulatunk majd. A bolond Elly Dinsmore. – Ugye, igazán bolond? – Bolondabb már nem is lehetne. Apróhirdetés útján keres férjet! – Hát persze, mi más lehetne azok után, hogy egész életére bezárták abba a házba! – Lula megborzongott. – Tudod, az anyja iskolatársam volt. Persze még az előtt, hogy megszülte a kölykét, és bezárták. – Ne mondd –, álmélkodott Lula. – Mindig a falat bámulta és rajzolgatott. Egyszer egy meztelen férfit rajzolt a rolóra. A tanító nem tudta, hogy ott az a rajz, és amikor lehúzta a rolót, az osztály megvadult. Hogy csakugyan Lottie See rajzolta-e, az sosem derült ki, de mind biztosra vettük, hisz lökött volt már akkor is. Harley kikelt a kádból és megtörülközött. Majd kijózanodva kérdezte. – Bizonyosan tudod, mondd, hogy ma nem volt “olyan” napod – nem estél teherbe? Lula agyát elöntötte a vér. – Kicsit későn jut eszedbe a dolog Harley, nem?

25

– Jézusom, Lula, én nem tudhatom, csak ha te figyelmeztetsz, hogy óvszert kell használnom. – Miért gondolsz hülyének, Harley? – Mindig elhangzott végül ez a kérdés. Mintha ő olyan buta lenne, hogy nem képes figyelni a naptárt. Ő nem felesége Harleynek. Nem lehet tőle gyereke. Különben ki a fenének kell tőle gyerek? Látta ő Harley gyerekeit, rövid nyakú, csúf kölykök, gombszemük van, olyanok, mint a kismajmok. Ha neki valaha is gyereke lesz, az hétszentség, hogy nem Harleytől. Hanem olyasvalakitől, mint Parker, aki csinos, barna szemű gyerekekkel ajándékozná meg, olyanokkal, hogy minden nő irigyelje. Egyszerre eluralkodott rajta az érzés, hogy a dolog sürgős. Hamarosan betölti harminchatodik évét, és semmi kilátása házasságra. Alighanem egész életét ebben a kisvárosban kell leélnie, és itt is hal meg, mint az anyja. És annyira megöregszik majd, hogy az öreg Harley nem hajlandó vele kefélni a konyhaasztalon vagy nem képes többé rá, ami egyre megy. Harley visszavonul majd a hintaszékébe, a háza verandájára, az ő drága, halál unalmas neje mellé, és az ő kedves kismajmai még kedvesebb kismajmokkal fogják megajándékozni, és Harley nagypapuska olyan boldogan él majd, mint kullancs a kövér juh bőre alatt. Ő meg, Lula, egyedül marad. Megöregszik. Elhízik. És maga eszi meg a mustáros szendvicseit. Hát ezt nem, ha rajta múlik, fogadta meg magában Lula. Isten segítségével még sikerülhet máshogy is.

26

Negyedik fejezet Eleanor arra ébredt, hogy az ablakon túl rózsaszín fény – a napkelte fénye – dereng, és kintről fejszecsattogás hallatszik. A vekkerre pillantott. Fél hét. Ez az ember fát vág fél hétkor? Mezítláb osont oda a konyhaablakhoz, kikémlelt és meglátta a farakást. Hánykor kelt ez az ember? A rakás máris derékig ért. Will félredobta kalapját, ingét, csak nadrágban és csizmában volt. Csupa csont és bőr, semmi hús. Ütésre lendítette a fejszét. Eleanor nem bírta a szemét levenni horpadt hasáról, inas karjáról. Látszott: sokszor vágott már életében fát, okos beosztással használta erejét, hogy a lehető legtovább bírja: a tőkére fektette a felvágandó fahasábot, hátralépett, és pontosan a közepére csapott le kétszer egymás után. Aztán felkapta a következő hasábot, és piff-puff, az is kettévált. Eleanor lehunyta a szemét. Istenem, tedd, hogy ne menjen el –, és kezét a hasára szorítva elgondolta, milyen ügyetlenül végezte ő ugyanezt a munkát, mekkora erőfeszítésébe, mennyi idejébe került. Kinyitotta a hátsó ajtót, és kilépett a tornácra. – Parker úr, maga a tyúkokkal kel? Will leengedte a fejszét és megfordult. – Jó reggelt, Dinsmore asszony. – Jó reggelt. Nem mondom, nagyon jólesik megint fejszecsattogást hallani. Bokáig érő, fehér hálóköntösben állt a tornácon: így még feltűnőbb volt kiugró hasa. Haja szabadon lógott a nyakába, mezítláb volt, és ilyen távolságból fiatalabbnak és derűsebbnek látszott, mint tegnap este. Will Parker egy pillanatig azt képzelte: ő Glendon Dinsmore, igazán ide tartozik, az asszony az ő felesége, a gyerekek az ő gyerekei. Ez a futó álom nem Eleanor Dinsmore-nak szólt, hanem annak a sok-sok örvendetes dolognak, amit Willtől mindeddig megtagadott az élet. Egyszerre ráébredt a valóságra. Sietve inge és kalapja után nyúlt. – Lenne szíves behozni nekem egy nyaláb fát tűzgyújtáshoz? – Máris hozom, asszonyom. – Hányja be a fásládába. – Igenis, asszonyom. Az ajtó becsapódott, Eleanor eltűnt. Will nagyon nem szívesen hagyta abba a favágást. A börtönben a mosodában dolgozott, beszívta a forró vízből felszálló szagot –más férfiak verejtékének bűzét a szűk, meleg kamrában, ahová soha be nem sütött a nap. Kint állni a reggeli napfényen, a még fel sem száradt harmattól csillogó fűben, a halványkék ég alatt, miközben madarak röpködnek körülötte – ez maga volt a paradicsom. És megragadni egy fejsze nyelét, érezni a súlyát, mialatt lecsap, érezni a fa ellenállását, hallani a koppanást, amint földre hull a két darab, ez maga volt a szabadság. És ez a szag! Tiszta, erős, a fából kicsorduló nedv átható szaga – nem tudott betelni vele. Ahogy azzal sem, hogy végre újra használhatja az izmait, megfeszítheti őket. A börtönben elpuhult, és valamiképpen férfiatlan is lett attól, hogy asszonyi munkát végzett. Eleanor Dinsmore örömmel hallotta a fejszecsattogást, Will Parker megváltásnak érezte. Will letérdelt és felnyalábolt egy csomó fát. Olyan magasra tornyozta a hasábokat, hogy az álláig ért a halom, aztán még feljebb, próbára téve erejét. Igen, ez férfimunka. Becsületes. Jóleső. Elégedetten állt ott, a fa súlyát méregetve. Aztán bekopogott a hátsó ajtón. Futva jött ajtót nyitni Eleanor, és összeszidta őt: – Mi a csudának kopogtat? – Hoztam a fát, asszonyom – Látom, nem vagyok vak. Kopogtatnia akkor sem kell. Kitárta az ajtót. – És vegye tudomásul, hogy nem járkálhat ekkora teherrel ezen a rozoga tornácon, még beszakad maga alatt. 27

– Ügyeltem rá, hova lépek. – Fellépett az utolsó lépcsőfokra, átsietett a tornácon és a konyhában beledobta a fásládába a nagy halom fát. Odaszólt az asszonynak: – Ez elég lesz valameddig. Eleanor Dinsmore tiszta, sárga kötényruhát, hozzá illő inget viselt, és copfba fonta a haját. Állata mellére hajtotta, egy kockás szalagot tartott a foga közt. Will csak nézte. Vajon mikor látott utoljára nőt, aki a haját fésüli kora reggel? Eleanor felfelé meredő könyöke kecsesnek tetszett. Inge kivágásából fehéren kandikált ki alsóruhájának egy darabja. Előhúzta foga közül a szalagot, erősen megkötötte vele a haját. Amikor felnézett, észrevette: Will tátott szájjal bámulja. – Mit néz rajtam? – Semmit. – Will arca tűzbe borult, bűntudatosa sietett kifelé a konyhából. – Parker úr. – Asszonyom – Will megállt, de nem fordult vissza, nehogy Eleanor pirulni lássa őt. – Kéne egy kevés aprófa. Volna szíves egy-két hasábot kisebb darabokra vágni? Will bólintott és kisietett. Meglepte és megdöbbentette a hatás, amelyet az asszony tett rá. Eh, nem is ő, lehetett volna akárki más nőszemély a helyében, ugyanúgy reagált volna. A nők lágyak, gömbölydedek, és ő nagyon régen nélkülözi őket. Minden férfi ugyanúgy járt volna a helyében. Mialatt letérdelt, hogy apróra vágjon egy tölgyhasábot, ott táncolt a szeme előtt az a kockás szalag az asszony foga közt, a ruhája alól kivillanó fehérnemű. Mi ütött beléd, Parker? Az az asszony öt hónapos terhes, megközelíthetetlen, mint egy sziklaszirt. Vidd be neki az aprófát, és gondolj sürgősen másra. Megint megállt az ajtó előtt, holott Eleanor már összeszidta egyszer, amiért kopogtatott. Will Parker előtt nem sok ajtó nyílt meg akkor sem, amikor még nem volt börtönviselt, és annyira hozzászokott a lakatokhoz, zárakhoz, hogy nem volt könnyű csak úgy benyitni egy asszonyhoz, és besétálni. Kopogtatás helyett bekiáltott: – Meghoztam az aprófát. Eleanor szalonnát szeletelt éppen. Felnézett és odaszólt: – Rakja be, kérem, egyenesen a tűztérbe. Will ennél többet tett: szépen megrakta a tűzet. Igazán nem nagy munka – és micsoda élvezet! Gondosan elrendezte az aprófát, gyufát gyújtott és megvárta, míg fellobban a láng. Nagy gyönyörűséggel. Kényelmesen. Többé senki nem áll a háta mögött és méri az időt. Amikor az aprófa már javában égett, rárakott egy jó vastag félhasábot, és bár a reggel melegnek ígérkezett, mindkét kezet kinyújtotta a tűz felé. Begyújtani a tűzhelyet: ez Eleanor Dinsmore szemében egyike volt a terhes reggeli kötelességeknek. Amikor látta, mennyire élvezi a férfi ezt a munkát, megpróbálta elképzelni, hogyan élhetett eddig, milyen kevés örömben lehetett része. Will nem szívesen, de megvált a tűzhelytől. Kezét a nadrágjába törölgette és megkérdezte: – Kell még valami? – Hozhatna nekem vizet abban a rocskában. Will hátulról megcsodálta Eleanor sárga öltözékét – sárga, mint a vaj, és hajában a kockás szalagot. Fodros kiskötényét hátul laza csomóra kötötte. És Willt megint elfogta a kínzó vágy egy saját otthon után, amit az élet eddig megtagadott tőle. Nem volt nagyon ínyére, hogy közelebb kerüljön az asszonyhoz. De a rocska ott volt a könyökénél. Will attól félt, mióta megölte azt a nőt, hogyha egyenesen odalép egy nő – bármelyik nő –mellé, az rémülten ugrik el. Tehát nagy ívben megkerülte Eleanort, és amikor kinyúlt a rocskáért, azt motyogta: – Bocsánat, asszonyom. Eleanor felnézett és rámosolygott. – Hálás vagyok a tűzrakásért, Parker úr. – Azzal folytatta a szalonnaszeletelést. Will az ajtó felé indult a rocskával, és azt gondolta. Évek óta nem éreztem ilyen jól magam. Az ajtónál megtorpant. – Azon gondolkodom, asszonyom... 28

Eleanor kezében megállt a kés. Felnézett. – Szokta fejni azt a kecskét? – bökött az udvar felé. – Nem a kecskét, a tehenet. – Van tehene? – Van. Herbert. Alighanem a pajtában van. – Herbert? – Will szája csücske felkunkorodott. Eleanor vállat vont, nevetve felelte: – Tőlem ne kérdezze ki nevezte így el. Mindig Herbert volt, erre a névre hallgat. – Megfejném Herbertet – Will mosolya egyre szélesebb lett –, ha adna nekem egy másik rocskát. Eleanor befejezte a munkáját, kezét beletörölte kötényébe, miközben dévaj fény csillant a szemében. – Nohát, nohát… adta az álmélkodót. – Csak nem mosolyogni készül ez az ember? Will arcán ott maradt a mosoly, mialatt farkasszemet nézett Eleanorra. Mindketten azt gondolták: ez a reggel sok örvendetes változást hozott. És egészen belefeledkeztek egymás nézésébe. Végül Will elkapta a pillantását, Eleanor pedig térült–fordult, és hozta a horganyzott rocskát. – Van egy fejőszék a pajta déli oldalán. Az üvegezett hátsó ajtó becsapódott, Eleanor utána szólt: – Parker úr! Will megfordult: – Asszonyom? Eleanor az üvegen át figyelte. Ilyen szép szájat sosem látott még. Ha mosolyra húzódott, egyenesen elragadó volt. – Reggeli után levágom a haját, uram. A mosoly ellágyult és kiült Will szemébe is. – Igenis, asszonyom – mondta elérzékenyülten, és megérintette kalapja karimáját. Életében nem volt még ilyen boldog Will. Soha nem volt a jövője ilyen ígéretes. Az asszony megengedi, hogy itt maradjon. Herbert fehér-barna foltos, jámbor jószág volt, nagy barna szemekkel. Láthatóan jó barátságban volt a kecskével: összedörzsölték az orrukat. Az öszvér a pajta előtt, a falnál álldogált, szemét behunyva. Will úgy határozott: az udvaron feji meg a tehenet, nem a rossz szagú pajtában. Odakötötte Herbertet egy karóhoz, kivitte mellé a fejőszéket, levetette az ingét, és a hátát süttette a nappal. Ötévi félhomály után nem bírt betelni a napfénnyel. A kecske mellette legelészett. Legelt a tehén is, nagyokat harapott a hersegő fűből. Will Herbert állkapcsának a ritmusához igazította a fejés tempóját. Végtelenül megnyugtató volt érezni a nap melegét, a tehén meleg testét, ahogy a homlokát nekitámasztotta, hallani az ismerős zajokat. Hőség áradt szét a karjában, az izmaiban, mialatt dolgozott, azt jelezte, hogy a teste úgy működik, ahogy működnie kell. Gyorsította az iramot, hogy kipróbálja, mire képes. Időközben előkerültek innen-onnan, éjszakai búvóhelyükről a csibék. Peckesen lépkedve gilisztát kerestek a fű közt. Will megnézte újra az udvart, és tisztának képzelte. Nézte a csibéket, és elképzelte, hogy festenek majd, ha megtollasodnak. Nézte a farakást, és elképzelte, mekkora lesz, ha minden fahasábot összevágott, felhasogatott, rendbe rakott. Volt itt tennivaló annyi, hogy csak győzze az ember, de a feladat nagysága növelte buzgalmát. Egy macska jött elő valahonnét, három kölykével. Három mulatságos, tarka szőrpamacs, nyílegyenes farokkal. Az anyamacska Will bokájához dörgölődzött. Ő megvakarta a hátát. – Hogy hívnak, cicus? – A macska bundája selymes volt és meleg. – Hármat kell táplálnod? Elkel egy kis segítség, ugye? –Talált a pajtában egy eldobott szardíniás dobozt, azt megtöltötte tejjel, aztán figyelte, hogy lefetyeli ki a négy macska. Az egyik kicsi belelépett a tejbe, Will felnevetett. És a saját nevetése olyan idegenül csengett a fülének, hogy felgyorsult tőle a szívverése. Hátrahajtotta a fejét, felbámult az égre, és hagyta, hogy eláradjon lelkében az érzés: szabad és boldog. Megint fölnevetett, és hálásan hallgatta ezt a ritka hangot. Mikor hallotta utoljára? Vajon mikor? 29

Indult a tejjel a házba, s már messziről megérezte a sülő szalonna illatát. Megkordult a gyomra. Az ajtó előtt megállt, kopogtatni készült. Eleanor felnézett, az üvegen át találkozott a pillantásuk. Will keze lehanyatlott. Nagy merészen benyitott és konstatálta: nem is esik nehezére. – Összeismerkedtem az állatokkal – jelentette. – A többihez képest az öszvér kicsit rátarti. – Te jó isten, valóságos beszédet vágott ki – jegyezte meg Eleanor Will felszegte a fejét. – Nem szoktam fecserészni. – Azt vettem észre. Azért a fiaimhoz szólhatna egy szót. A gyerekek már fenn voltak, mindketten gyűrött pizsamában. A nagyobbik felnézett Willre. Addig a kicsivel játszott, öt üres gurigával szórakoztak. – Üdv, Donald Wade – kockáztatta meg Will feszengve és zavartan. Donald Wade bekapta a hüvelykujját. – Mondd szépen: jó reggelt – parancsolt rá az anyja. Ehelyett Donald Wade kikapta a szájából nyálas ujjacskáját, es az öccsére mutatva közölte: – Ő Thomas baba. Thomas baba a pizsamakabátját gyűrögette. Willre bámult és összekoccantott két gurigát. Will még sosem váltott szót ilyen zsenge korú személlyel. Nem jutott semmi az eszébe, és nem tudta, hová tegye a kezét. Ezért fogta a másik három gurigát, és tornyot épített belőlük. Thomas baba lerombolta a tornyot, nevetett és tapsolt. – Kikészítettem magának Glendon borotváját, csuprát és borotválkozó ecsetét – szólt oda Eleanor, aki valamit kavargatott a tűzhelyen. Will felegyenesedett, előbb az asszonyra sandított, aztán a borotvára. De Eleanor már elfordult tőle, hogy ne zavarja. Eddig egy éles késsel borotválkozott, szappan nélkül, majd lenyúzta arcáról a bőrt. A csupor és az ecset éppen olyan jól jön majd, mint a meleg víz, de még nem merte értük kinyújtani a kezét. Hiába, ezt meg kell szoknia, minden reggel osztozniuk kell majd ezen a konyhán. Neki itt kell mosakodnia, borotválkoznia, a nőnek itt kell fésülködnie és ellátnia a gyerekeit. Bizonyos pillanatokban kénytelen lesz közel kerülni Eleanorhoz. És eddig még nem tapasztalta, hogy félreugrana előle. – Bocsánat – mondta Will. Eleanor odapillantott, a férfi kezébe adta a csuprot, de közben egy pillanatra sem hagyott fel a kevergetéssel, – Jól aludt az éjjel? – Jól, asszonyom. Will átnyúlta vízforralóért, megtöltötte a csuprot és a lavórt, szappanhabot vert, bepacsmagolta az arcát, mindezt háttal az asszonynak. – Hogyan kéri a tojást? – Főve vagy sütve. – Főve vagy sütve? – csodálkozott Eleanor. – Hát nyersen is szokott tojást enni? – Kénytelen voltam. – Úgy érti, elemelte egy tyúkketrecből a tojásokat? Will elmélyülten borotválkozott, kerülve az asszony pillantását. Eleanor felnevetett. Will a tükör segítségével rápillantott. Eleanor fesztelenül, sokáig nevetett, kezét a hasára tapasztva, egészen addig, míg Will dióbarna szemében is fel nem villant a nevetés egy szikrája. – Ezt ennyire mulatságosnak tartja? Eleanor nagy nehezen erőt vett magát, – Jaj, annyira sajnálom. Ez ugyan nem hangzott valami meggyőzően, de Will tapasztalta: Eleanor arcának jót tesz a vidámság. Tehát hozzátette: – a farmerek a róka számlájára írják a lopást.

30

Eleanor egy darabig a férfi arcát fürkészte. Hány mérföldet gyalogolhatott, gondolta, hány tyúkketrecet foszthatott ki, meddig tart még, míg feladja azt a távolságot, amelyet most olyan gondosan fenntart? – Hogy süssem meg a tojást? Lágyan szereti, keményen vagy rántottának? Will összerezzent. A börtönben mindig rántottát kaptak, olyan íze volt, mint a nedves újságpapírnak Istenem, hát választhat? – Lágyan kérem. – Lágy lesz. Mialatt megmosdott és megfésülködött, hallotta, hogy koccannak a tojások a serpenyő széléhez. Ezt a hangot sem igen hallotta eddig életében. A két kisfiú fecsegett és nevetgélt a háta mögött. A fagurigáik le-lepottyantak. A tűz ellobbanóban volt, hamvába holt. A vízforraló sípolt. Az édesanya azt mondta: – Reggelizünk, gyerekek. Gyorsan üljetek asztalhoz. A konyha megtelt bűvös illatokkal, az embernek majd kicsordult a nyála. A börtönnek főleg fertőtlenítőszer- és húgyszaga volt, az ottani ételeknek se íze, se bűze. Leültek reggelizni. Willnek a szája is tátva maradt, amikor a tányérját megpillantotta. Micsoda lakoma! Három tojás, három! Zabkása, szalonna, forró feketekávé és vajaspiritós málnalekvárral. Eleanor észrevette, hogy Will habozik, nem nyer az ételhez nyúlni, – Egyék – parancsolt rá, majd nekiállt egy tojást feltörni Thomas babának. Akárcsak tegnap este, Will alig akarta elhinni, hogy neki ekkora szerencséje lehet. Félig eltüntette már a maga reggelijét, amikor észrevette, Eleanor csak egy darabka kenyeret majszol. Villát tartó keze megállt a levegőben. – Mi a baj? – kérdezte Eleanor. – Nem ízlik valami? – Dehogy, dehogy! Ez… hát ez a legfinomabb reggeli, amit valaha ettem, de hol a magáé? – Kora reggel nem kívánom az ételt. Will el sem tudta képzelni, hogy valaki ne egyék, ha van mit ennie. Csak nem adta neki a maga részét ez az asszony? – No, de... – Sokszor megesik ez a nőkkel, amikor terhesek – magyarázta Eleanor. – Ó! – Will pillantása a nő hasára esett, de hirtelen félrekapta a fejét. Nohát, ez a férfi elpirult, esküdni mernék, gondolta Eleanor. és nem tudta miért, ez nagyon tetszett neki. Reggeli után leültette Willt egy székre a konyha közepén, és törlőruhát kötött a nyakába. Amikor az asszony keze a hajához ért, Will beleborzongott. Hallgatta az olló nyisszantásait, érezte fejbőrén a fésű fogait, és lehunyta a szemét, hogy zavartalanul élvezze a nő kezének minden érintését. Végigfutott a hátán a hideg, keze lazán pihent a combján, a törlőruha alatt. Eleanor észrevette, hogy Will behunyja a szemét: – Jó érzés? – kérdezte. – Igen, asszonyom – pattant fel Will szeme a kérdésre. – Ne álljon folyton vigyázzban! Lazítson. – paskolta meg gyengéden a vállát Eleanor. Többet nem szólt, némán végezte a dolgát, hogy ne zavarja meg Will élvezetét. A férfi szemhéja megint lecsukódott. Hat éve most érintette meg először gyengéden egy asszony: végigsimított a fülcimpáján, a nyakán, meleg és otthonos érzésekbe ringatva őt. Istenem, Istenem, de jó… És elaludt. Amikor a hajvágás végeztével Eleanor felkeltette, Will megütődve konstatálta, hogy elszunnyadt. – Készen vagyunk. – Eleanor levette a férfi nyakából a törlőruhát. Will felállt és megnézte magát a lefolyó fölötti pici tükörben. Jobb füle mögött ugyan kicsit hosszabb volt a haja, mint 31

a bal mögött, de egészében véve ez a hajvágás valóságos mestermű volt a börtönben elszenvedett, birkanyírásokhoz képest. – Jól fest, asszonyom. – Will megtapogatta a haját. – Köszönöm – nézett hátra. – És a reggelit is. Eleanor úgy tett, mintha meg sem hallotta válna a köszönömöt. Éppen a lehullott hajat söpörte össze. Nem nézett föl. – Jó erős szálú haja van, Parker úr. Glendoné finom volt és nem ilyen sűrű. Az ő haját is mindig én vágtam le. – Odakacsázott a falhoz a szemétlapátért. – Jó volt megint hajat vágni. És a borotvaszappan szagát érezni a házban, az is jólesett. Csakugyan, neki is jólesett? Vagy csak azért mondja, mert amilyen jószívű, nem akarja őt zavarba hozni. Úgy érezte, valamivel viszonoznia kell az asszony kedvességét. – Hadd söpörjem én össze – ajánlkozott, mialatt Eleanor lehajolt, hogy a szemétlapátra söpörje a hajhulladékot. – Ezt bízza csak rám. De nem bánnám, ha helyettem megetetné a malacokat. Fölegyenesedett, a tekintetük találkozott. Will szája szólásra nyílt, és egy belső hang arra biztatta: Mondd ki, Parker. Ha nem mered kimondani, ugyan miféle embernek néz majd téged ez az asszony? – Hosszú ideje nem éreztem ilyen jól magam, mint ez alatt a hajvágás alatt. Eleanor tökéletesen megértette őt, hisz oly sokáig élt maga is egy szeretet és gyengédség nélküli világban. Furcsa, milyen erős rokonszenvet képes ébreszteni két ember közt egy egyszerű kijelentés. – Igazán örülök neki. – A börtönben… – Mi volt a börtönben? – nézett rá megint Eleanor. Kár volt belekezdenie, de volt ebben a nőben valami, ami megoldotta a nyelvét, arra késztette, hogy megossza vele legfájóbb titkait. – A börtönben azokat a zúgó nullásgépeket használják, majdnem kopaszra nyírják az embert, ezért úgy érzi... – Will elakadt és lesütötte a szemét. Nehezére esett kimondani a szót. – Mit érez? – biztatta őt Eleanor. – Hogy meztelen – bökte ki Will, a szemétlapátot méregetve Pár pillanatig némán álltak mind a ketten. Eleanor sejtette, mennyire nehezére esett Willnek ezt megvallani, és már-már kedvet érzett, hogy megszorítsa a kezét, amikor Will hirtelen lehajolt, és a szemétlapát tartalmát a tűzre vetette. – No, megyek, megnézem, mi van a malacokkal. Donald Wade hajlandó volt elvezetni Willt a disznókhoz. Eleanor adott egy rocskát, félig tele tejjel, hogy azt adják oda a disznóknak. – A disznóknak! – Will haja az égnek állt erre a gondolatra. Hányszor kopott fel az álla eddig életében, és ez a nő tejjel eteti a disznait! – Herbert több tejet ad, mint amennyire szükségünk van a háznál, és a tejbegyűjtő kocsi nem jön fel ide, annyira elmosta az utat az eső. Egyébként sem szeretem, ha városbeliek jönnek ide, és beleütik az orrukat mindenbe. Adja csak oda a tejet a disznóknak. Will – nagyon kedve ellenére – engedelmeskedett. Donald Wade buzgón mutatta az utat, noha Will egyedül is odatalált volna, a bűz nyomán. Mialatt az udvaron átmentek, jobban szemügyre vette az utat. Szó, ami szó, gyászos állapotban volt. De Dinsmore-nénak van egy öszvére, és ahol öszvér van, szerszám is akad hozzá. Vagy ha még sincs, majd ő készít hámot fából. Okvetlenül járhatóvá kell tennie azt az utat, hogy a géproncsokat elfuvarozhassa. Eddig szemétnek tartották, holott becses fémhulladék. Nemsokára jó ára lesz, most, hogy Amerika látja el Angliát hadifelszereléssel Ez az asszony egy aranybányán ül, és nem is sejti!

32

Nemcsak az út nyújtott gyászos látványt, az udvar is. Rozoga épületek, mind úgy fest, mintha az első fuvallatra összeroskadna. A kicsit jobb állapotúakra is ráfért volna már a festés. A csűr gabona helyett hulladékkal volt tele: hordókkal, ketrecekkel, rozsdás szögesdrótkötegekkel, megvetemedett, halomba hányt bútorokkal. Csak a jó Isten a megmondhatója, mi tartja a helyén a tyúkól ajtaját. A bűz förtelmes volt a környékén. Nem csoda, hogy a csibék inkább a bokrok, roncsok között bújnak meg. Gépalkatrészek mellett haladtak el, üres festékes csöbrök mellett – bár hogy mire használhatták fel a hiányzó festéket, rejtély. A kecske a jelek szerint egy ócska targoncában lakott, tövig lerágta már az ülésről a borítást. Teringettét, gondolta Will, itt annyi elvégezni való munka van, hogy egy év kevés lenne hozzá, ha éjt nappá téve dolgozik is az ember. Egyszerre megszólalt a mellette lépkedő Donald Wade. – Megérkeztünk. – A gyerek egy építményre mutatott, amelyik leginkább dohányszárító pajtára emlékeztetett. – Hová? – Itt a moslékkeverő. – Bevezette Willt egy épületbe, amely tele volt mindenfélével, csakhogy itt használható holmik hevertek szanaszét: Dinsmore láthatóan nemcsak lomokat gyűjtött. Mi lehetett a mestersége? Házaló? Kupec? Itt is voltak festékes csöbrök, de tele festékkel. És új szögesdróttekercsek. Bútorok, szerszámok, nyergek, egy kis nyomdagép, szakajtók, hevederek, nádkötegek egy hordó tele dugattyúval, húsvéti kosarak, egy bojler, kolompok, szeszfőzőüstök, szőnyegek és a jó ég tudja, még mi nem rejlett a telezsúfolt épületben. Donald Wade rámutatott egy jutazsákra a piszkos padlón. Mellette rozsdás merőkanál hevert. – Kettő kell – tartotta fel három ujját, aztán a harmadikat a másik kezével visszahajtotta. – Kettő? – Mama mindig két kanál korpát kever a tejbe. Will kinyitotta a zsákot, és a kisfiúra mosolyogva megkérdezte tőle: – Akarod kimerni? Donald Wade hevesen bólogatott. Megmerítette a kanalat, de nem sikerült kihúznia a zsák mélyéről. Will segített. A korpa belehullt a tejbe. Amikor másodszor is megismételték a műveletet, Donald Wade előkotort a sarokból egy lécdarabot. – Ezzel keverd össze. Will elkezdte keverni a masszát, Donald Wade mellette állt zsebre vágott kézzel, és figyelt Egy idő után megszólalt. – Én is jól tudok keverni Will befelé nevetett: – igazán? Donald Wade megint hevesen bólogatott. – Micsoda szerencse. Éppen kezdtem elfáradni. Donald Wade keményen megmarkolta mindkét kezével a lécet, de nem boldogult Will nélkül. Will szélesen elmosolyodott, ahogy a fiúcskát nézte: Donald Wade beleharapott az alsó ajkába, és vékonyka karját megfeszítve próbálta elfordítani a botot. Will mögé térdelt, a karja éppen ráillett a kisfiú keskeny vállára, és együtt kavarták a moslékot. – Szoktál a mamádnak is segíteni? – Majdnem minden nap. Hamar elfárad, Legtöbbször a tojásokat szedem össze. – Honnan? – Innen is, onnan is. Tudom hova járnak a legszívesebben a csibék. Ha akarod, megmutatom neked. – Sok tojást tojnak? Donald Wade vállat vont. – A mama eladja a tojásokat? – El ám. – A városban? 33

– Nem, csak lejjebb, az úton. A mama kiteszi oda a tojásokat, a népek meg otthagyják a pénzt egy dobozban. Mama nem szeret lemenni a városba. – Miért nem? Donald Wade megint megvonta a vállát. – Vannak barátai? – Csak a papám. De ő meghalt. – Tudom. És igazán sajnálom, Donald Wade. – Tudod, mit művelt a múltkor Thomas baba?

– Mit? – Megevett egy gilisztát. Will eddig nem tudta, hogy egy négyéves gyereknek fontosabb a gilisztaevés, mint az apja halála. Felnevetett, és beletúrt a kisfiú hajába. Még puhább volt, mint amilyennek látszott. Ezt a kicsit nagyon meg tudnám szeretni – gondolta Wil1. Miután megetették a disznókat, elmentek a csaphoz, kiöblíteni a rocskát. A vízcsap körül óriási tócsa. Donald Wade persze besározta a cipőjét. Amikor visszatértek a házba, az anyja rászólt: – Eredj, fiam, és kapard le a sarat a talpadról, mielőtt bejönnél. – Az én hibám – lépett közbe Will. – Én vittem el őt a vízcsaphoz. – Maga? – Eleanor nagyot nyelt. Amikor megszólalt, csendes lemondás csengett a hangjában: – Tudom, szörnyű állapotban van itt minden. Gondolom ezt maga is tapasztalta. Will megnyalta az ajkát, viharvert kalapját behúzta mélyen a homlokába, két kezét becsúsztatta a hátsó zsebébe, és szemügyre vette a birtokot. Arcizma sem rezdült, Eleanor a szeme sarkából leste. Szíve riadót dobolt. Most fog elszökni. Elszökik, az hétszentség, ha napvilágnál megszemléli a tanyát. De Will nem romokat látott, hanem lehetőségeket. És semmi, de semmi ezen a világon rá nem bírhatta, hogy hátat fordítson ennek a helynek, hacsak el nem küldik. Merőn bámulta az udvart, és csak annyit mondott az ő visszafogott hangján: – Úgy nézem, az ólakra ráfér egy alapos takarítás.

34

Ötödik fejezet Sétára indultak, amikor a délelőtti nap már a fák koronája fölé emelkedett. Will még sosem sétált így, oldalán egy asszonnyal és két gyerekkel Különös és váratlan módon megejtő volt a séta. Will figyelte, hogy bánik Eleanor a gyerekeivel, hogyan cipeli Thomas babát a csípőjén, hogyan nyúlik vissza Donald Wade-ért, amikor a tornác utolsó lépcsőjéről leléptek, és mondja neki: – Gyere, drágám, te mutasd nekünk az utat! Hogy néz kicsi fia után boldogan mosolyogva, amikor Donald Wade előrevágtat, mintha most látná először röpködni szőke selyemhaját. Hogy öleli magához Thomast, a kicsi háta mögött összekulcsolva a kezét, áll meg és néz fel az égre: – Istenem, igazi áldás egy ilyen szép nap! – Hogy kiált rá Donald Wade-re: –Vigyázz arra a drótra a fű közt, Donald Wade! Hogy tép le egy levelet, nyújtja oda a kicsinek, aki meglegyinti vele az orrát, majd Eleanor úgy tesz, mintha Thomas megcsiklandozta volna, mire a kicsi felkacag. Willt valósággal elbűvölte, amit látott. Istenem, milyen jó anya ez az asszony! Mindig kedves. Mindig megleli a dolgok jó oldalát. Egy pillanatra sem szűnik megtörődni a gyerekeivel. Fontosak neki – ezt érezteti velük folyton. Soha senki nem sugallta ezt a tudatot Willnek: hogy ő fontos! Suttyomban szemügyre vette újra az asszonyt. Hasa most még feltűnőbben dagadt ki Thomas lábacskája alatt. Donald Wade azt mondta: az anyja könnyen elfárad. Will arra gondolt, felajánlja, hogy ő viszi Thomas babát, de visszariadt az utolsó pillanatban. Neki eszébe sem jutna megcsiklandoztatni az orrát a kicsivel vagy becézgetni őt. Mellesleg Eleanor bizonyára félne egy idegenre bízni Glendon Dinsmore fiacskáit. A ház mögött két karó között kifeszített szárítókötélen lengett a törülköző. Mögötte is kacathalmok hevertek, azután már a fák következtek: fenyők, tölgyek, hikorik és másfélék. Verebek röppentek fáról fára, és Eleanor azt mondta a gyerekeknek, ujjával követve a madarakat: – Látjátok, csipegető verebek! Egy széncinke szállt el mellettük, egy halott ágra telepedett. Eleanor azt is megmutatta a gyerekeinek, és a nevét is megmondta, A nap meg-megcsillant a fiúcskák szalmaszőke haján, és még sárgábbra festette Eleanor ruháját. Egy ösvényen haladtak, nemrég taposhatták ki, Donald Wade olykor megcsúszott, és hadonászva nyerte vissza egyensúlyát. A kicsi hátraszegte a fejét, és az eget bámulta, fél kézzel anyja vállába kapaszkodva. Olyan boldogok voltak mind a hárman! Will nem sok boldog emberrel találkozott életében. Csak bámulta az anyát és két gyermekét. Nem messze a háztól egy keleti fekvésű lankához érkeztek, amelyen szabályos rendben gyümölcsfák sorakoztak, – Ez a gyümölcsösünk – futott végig Eleanor tekintete a hosszú és széles kerten. – Jó nagy – jegyezte meg Will. – Még a felét sem látta. Ezek itt őszibarackfák. Lejjebb egész csomó alma- és körtefa van… sőt, narancsfák is. Glendon ötlete volt a narancsfa-telepítés, de nem ment vele sokra – mondta szomorkásan az asszony. – Fáznak itt északon. Will odalépett egy fához, hogy közelebbről szemügyre vegye a gyümölcsöket. – Rájuk fért volna egy kis permetezés. – Tudom – Eleanor szórakozottan simogatta kisfia haját. – Glendon készült is rá, de nem tudta már elvégezni, áprilisban meghalt. Itt délen sokkal korábban kell a fákat megpermetezni, nem áprilisban, gondolta Will, de nem szólt semmit. Továbbmentek. – Mikori ültetésűek ezek a fák?

35

– Pontosan én sem tudom. Még Glendon apja ültette a legtöbbet. Mindet, a narancsfákat kivéve. Itt százféle alma van, de sosem sikerült a nevüket megtanulnom. Glendon apja nagyon értett a gyümölcsfákhoz, de ő meghalt, még mielőtt én Glendon felesége lettem. Ő is ócskás volt, mint Glendon. Árverésekre járt, az égvilágon mindennel kereskedett. És felesleges dolgokat gyűjtött halomszámra. – Hirtelen témát váltott. – Evett már valaha birsalmát? Ezek itt birsek. – Olyan savanyú, mint a rebarbara. – De finom sajt készül belőle. – Ezt most hallom először, asszonyom. – Fogadni mernék, azt szívesen megkóstolná. Will röpke pillantást vetett az asszonyra. – Ühüm. – Ráférne némi hús és zsír a csontjaira, Parker úr. Will felpislantott a birsfákra, aztán a fejébe nyomta a kalapját. Eleanor kíváncsi lett. – Hol evett birset? – Kaliforniában. – Kaliforniában? – kapta fel a fejét Eleanor, és Willre bámult. – Ott is járt? – Egy nyáron át gyümölcsöt szedtem ott, kölyökkoromban. – Látott filmcsillagokat? – Filmcsillagokat? – Nem nézte ki az asszonyból, hogy érdeklik a filmsztárok. – Nem én. Hát maga? Elenaor felnevetett. – Hol láthattam volna filmsztárokat? Életemben nem voltam még moziban. – Soha életében? – Soha – rázta meg a fejét Elenaor. – Csak hallottam filmsztárokról, amikor iskolába jártam. Will sokért nem adta volna, ha megígérhette volna az asszonynak: elviszi egyszer moziba. De honnan venné a jegyek árát? És még ha lenne is pénze, Whitneyben nincs filmszínház. És az asszony kerüli a várost. – Filmcsillagok csak Hollywoodban vannak. Kaliforniában a hegyek között sokszor hideg van. És a tenger mocskos. Bűzlik. Nehéz dolgom less, ha le akarom szoktatni őt erről a pesszimizmusról – gondolta Elenaor. – Maga mindig ilyen csuda vidám? Will szerette volna még mélyebben a fejébe húzni a kalapot, de nem tehette, orra bukott volna. – Hát… Kalifornia nem olyan nagyszerű hely, mint maga hiszi. – Tudja, nem bánnám, ha gyakrabban mosolyogna. – Min mosolyognék? – vágott bosszús arcot Will. – Erre magának kellene rájönnie, Parker úr. – Lecsúsztatta csípőjéről a kicsit. – Uramisten, Thomas, lassan nehezebb vagy már, mint a rossz lelkiismeret. És elkezdett mindenfélét mutatni a gyereknek, amit Will magától soha nem vet volna észre. Egy ágat, amely szakasztott olyan volt, mint egy kutyamancs. – A legügyesebb faragómester sem képes ennél szebbet csinálni – jelentette ki Eleanor. – Aztán egy helyet, ahol egy állatka fészkelt a fű között, és egész csomó üres terméshüvelyt hagyott hátra. – Itt egy egérke lakott, szívesen ellátogattam volna pici gyümölcsösébe, ti nem? – Egy nagy zöld szöcskét egy még zöldebb gyepfolt közepén. – Halljátok, ciripel. A szárnyával csinálja, de ezt csak akkor veszitek észre, ha közelről nézitek. És a szomszédos ligetben egy magnóliafát. A fán fejmagasságban, az ágak elágazásánál mély odú volt, és ebben egy másik fa vert gyökeret: egyenesen a magasba törő, kis tölgycsemete. – Hogy került ez oda? – kérdezte Donald Wade. – Mit gondolsz, hogyan? – Nem tudom. 36

Eleanor nehézkesen lezökkent a földre, két fiácskája közé, és felbámult az egymásra nőtt két fára. – Hát tudjátok, élt itt az erdőben egy bölcs, öreg bagoly, és egy este, amikor erre járt, én is ezt kérdeztem tőle: Hogy került ez a ravasz tölgyfa a magnóliafa nyakába? És tudod-e, mit felelt? – mosolygott ravaszul Donald Wade-re: – Ne-e-em – Donald Wade elképedve bámult anyjára. Eleanor most úgy ült, mint egy indián, és mialatt tovább mesélt, egy botocskával kipiszkálta lába ujjai közül az odatévedt fakéreg-darabkákat. – Hát azt mesélte, valaha két mókus élt ezen a fán. Az egyik, nagyon szorgalmas volt, egész nap gyűjtögette a magokat ebbe a kis odúba, a fa oldalában. A másik mókus világ lustája volt. Egész nap hanyatt feküdt ezen az ágon – és egy szomszédos fenyő ágára mutatott a botjával – a jó puha farkán, keresztbe tette a lábacskáját, és figyelte a szorgalmas mókust. Addig várt türelmesen, míg annyi mag össze nem gyűlt, hogy tele lett a kis odú. És amikor a szorgalmas mókus elment, hogy begyűjtsön egy utolsó magot, a lusta átmászott erre a fára, és evett, evett, addig evett, míg az utolsó magocskát is be nem falta. Annyira tele lett a hasa, hogy csak ült mozdulatlanul azon az ágon, és végül egy nagyot böffentett. Akkorát, hogy lefordult az ágról. Eleanor mélyen beszívta a levegőt, átölelte a térdét két karjával, nagyot böffent és karját széttárva hanyatt vetette magát. Will elmosolyodott. Donald Wade kuncogott. Thomas baba felvisított. – Pedig, ha meggondolom, nem is volt olyan mulatságos a dolog – folytatta Eleanor, az eget bámulva. Donald Wade elkomolyodott, anyja fölé hajolt és megkérdezte: – Miért nem? – Mert a mókus esés közben beleütötte a fejét egy ágba olyan erősen, hogy szörnyethalt. Donald Wade fejbe vágta saját magát, hanyatt esett, a fűbe anyja mellé, behunyta a szemét és rúgott egyet-kettőt. Eleanor felült és az ölébe vonta Thomast. – Amikor a szorgalmas kis mókus hazatért, szájában az utolsó makkocskával, látta: oda az összes élelem, amit annyi fáradsággal szerzett. Bánatában elsírta magát, és ahogy a száját kinyitotta, az az utolsó makkocska éppen az odúba pottyant, az üres héjak mellé, amelyeket a haszontalan, falánk mókus ott hagyott. – Donald Wade is felült, hogy jobban hallja a mese folytatását. – A mókuska tudta, nem maradhat itt télire, hisz mérföldes körzetben összegyűjtötte az összes magot, makkot. Ezért búcsút mondott meleg fészkének, és nem is tért többé vissza, csak öregkorában. Bizony, annyira megöregedett, hogy nehezére esett már fel-le mászni a tölgyfákon. De még emlékezett régi fészkére a magnóliafán, és tudta, milyen meleg, száraz, biztonságos volt az a fészek, és felmászott, hogy egy utolsó pillantást vessen rá, csak úgy, a régi szép emlékek kedvéért. No, és mit gondoltok, mit talált a fészekben? – A tölgycsemetét – szólt közbe Donald Wade. – Azt bizony – Eleanor félresimította Donald Wade haját, hogy ne lógjon a szemébe. – Egy derék kis tölgyfát, amelyen annyi makk termett, hogy az öreg mókusnak nem kellett többé lefölfutkosnia a fákon, mert ott nőtt az orra előtt a sok makk, éppen csak a mancsocskáját kellett kinyújtania értük az ő meghitt, meleg fészkéből. Donald Wade kérlelte. – Mesélj még egy mesét, mama. – Nem lehet. Meg kell mutatnunk Parker úrnak az egész gazdaságot. – Felállt, kézen fogta Thomast. Gyertek, fiúk. Donald Wade, te fogd meg Thomas másik kezét. – Jöjjön, Parker úr – szólt hátra. – Telik az idő. Will hátra maradt és nézte, hogy szökdécselnek azok hárman egy sorban, kézen fogva egymást a füves lankán. Eleanor szoknyája összegyűrődött, de ezt egy cseppet sem bánta. Madarakat mutogatott a gyerekeknek, halkan fel-felnevetve, és az ő éneklő, déli tájszólásával minduntalan magyarázott valamit. Will szíve összeszorult arra a gondolatra, hogy neki sosem volt anyja, sosem vezette őt így kézen fogva senki, sosem mesélt neki senki. Ha olyan anyja 37

lett volna, mint Eleanor Dinsmore! Minden gyereknek ilyen anya járna. “Erre saját magának kellene rájönnie, Parker úr.” Ezek a szavak jártak Will eszében, és azon kapta magát, hogy hátrasandít a magnóliafára, amelyből egy kis tölgyfa nőtt ki. Most értette csak meg, milyen csuda ritka dolgot lát. A gyümölcsös alján két sor méhkaptárra bukkantak. Szürke, viharvert, gondozatlan kaptárakra. Will azon törte a fejét, mit tud ő a méhekről, és rájött: semmit. Úgy tekintett a kaptárakra, mint jövendő bevételi forrásokra, de Eleanor nagy ívben elkerülte őket, és Willnek eszébe jutott: az asszony férje a méhek miatt halt meg, és itt van eltemetve valahol a gyümölcsösben. Bár Dinsmore ebbe halt bele, Will úgy érezte: vonzzák a méhkasok és a körülöttük zümmögő méhek, valamint a déli napsütésben sütkérező – rothadó és ép – gyümölcsök szaga. Milyen ember lehetett Dinsmore? Soha semmit nem vitt végig, nem fejezett be, és láthatóan nem is törődött igazán semmivel. Hogy tűrhette el egy férfi, hogy ennyire tönkremenjen minden körülötte? Will egy kezén megszámolhatta azokat a dolgokat, amelyek valaha a tulajdonát képezték: egy ló, egy nyereg, némi ruha és egy borotva. Megnyújtotta lépteit, hogy utolérje Eleanort, és közben azon járt az esze: vajon ő is olyan megveszekedett ábrándkergető, mint a férje volt? Elhaladtak egy sokat ígérő pekandió ültetvény mellett az ágak csak úgy roskadoztak a még éretlen termés súlya alatt –, és a következő dombon váratlanul egy traktor állta útjukat. Will szeme felcsillant: – Mi ez? – Glendon ócska acélöszvére – felelt Eleanor, mialatt Will lassan körbejárta a rozsdásodó masinát. – Itt állt le, hát itt hagyta. – Egy, régi Bates G típusú traktor, talán 26-os vagy 27-es gyártmány. Elöl két nagy és széles kereke volt, hátul három pár kisebb, fogazott kerék. A fogak itt-ott letöredeztek. Ez a masina sem kelthető többé életre, gondolta Will. – Valamicskét értek a gépekhez, de úgy hiszem, ezen már az Isten sem segít. Továbbmenve eljutottak a birtok felső határáig, ahonnan egy ösvény vezetett vissza a házhoz. Tarlók és fahalmok mellett haladtak el, aztán megálltak egy magasra feltornyosuló halomnál, Will hátralökte a kalapját, és azt mormogta elképedve: – Szent Habakukk? – Tűzhelyek valóságos temetője hevert a lábuk előtt. Ott rozsdásodtak a magasra nőtt fű között. – Jó sok van belőlük, mi? – lépett mellé Eleanor. –Jóformán minden héten hozott haza egyet. Mondtam én neki eleget: „Glendon, mihez kezdesz ezekkel az ócska tűzhelyekkel, manapság mindenki áttért a gázra vagy a kerozénre.” De ahányszor meghallotta, hogy valaki kidobja, elment és begyűjtötte. Legalább ötszázra rúghatott a számuk. – Micsoda munka lesz ezt mind eltakarítani – sóhajtotta Will, és megvakarta a fejét. Eleanor felnézett: Will arcéle tisztán kirajzolódott a kék égre, most, hogy a kalapját hátratolta. Elárulhatja-e neki, hogy ez nem minden? Mást úgysem tehet, előbb-utóbb úgyis rájönne, gondolta Eleanor. – Várjon, még hátravannak az autók. Will már meg sem lepődött. – Autók? – kérdezte. – Roncsok, egytől egyig. Még rosszabb állapotban, mint az acélöszvér. Will csípőre tett kézzel állt még egy darabig, és a tűzhelyeket bámulta. Aztán megszólalt: – No, essünk túl rajta. A kocsi roncsok a melléképületek mellett feltornyozott fahasábok mögött hevertek, félkörben vették körül az egész térséget, az elburjánzott gyom között vad összevisszaságban üres vázak, horpadt tetők. Egy 1928-as, ablaktalan roncs előtt álltak meg. A növényzet benőtte a kereken és az orrát. A felhágón egy madár vert fészket. – A kormányához ülhetek? – kérdezte mohón Donald Wade. – Hát persze. És magaddal viheted, ha akarod, Thomas babát is. – Gyere, Thomas! – Donald Wade kézen fogta az öccsét, átsegítette a gyomokon, és beültette a kocsiba, maga mellé: Donald Wade buzgón tekerte a kormánykereket, s közben

38

utánozta az autó hangját. Amikor Eleanor és Will közelebb léptek, még vadabbul forgatta a kereket. Thomas pedig a bátyját igyekezett utánozni. Eleanor a nyitott ajtó mellett állt, és nevetett. Minél jobban nevetett, annál jobban ágáltak és zajongtak a kisfiúk. Eleanor behajolt a hiányzó ablakon, és állát az öklére támasztva azt kérdezte: – Hova utaztok, fiúk? – Atlantába! – kiáltotta Donald Wade vékony hangocskáján. – Lantába! – szajkózta Thomas. – És hajlandók vagyok felvenni egy csinos hölgyet? – Nem állhatunk meg, nagyon gyorsan hajtunk. – S mi lenne, ha csak úgy felugranék a lökhárítóra, amikor elhúztok előttem? – Oké-doké, hölgyem. – Au – Eleanor hátraugrott, és a lábát tapogatta. – Keresztülment a lábujjamon, uram! – Hűha? –Donald Wade tömzsi kis lába tövig nyomta a fékpedált. Nagy sivítással megállt. – Szálljon be, hölgyem. Eleanor adta a sértődöttet. Felszegte a fejét, és elfordult: – Nincs kedvem magával utazni, uram. Átgázolt a lábamon. Majd találok valakit, aki óvatosabban vezet. De megkérdezheti Parker úrtól, nem óhajt-e magukkal a városba menni. Reggel óta gyalogol, nagyon elfáradhatott, vagy nem, Parker úr? – És hamiskás mosollyal Parkerre sandított. Will soha életében nem játszott ilyesmit: Úgy érezte, semmi nem jut az eszébe, azok hárman pedig várakozásteljesen néztek rá. Kétségbeesetten kutatott agyában valami ötlet után, és hirtelen megszállta az ihlet. Felmutatta egyik ütött-kapott csizmáját, és azt mondta: – Majd legközelebb, fiúk. Éppen most vettem ezt a szép, új csizmát, és be kell törnöm szombatig. Este táncolni megyek. – Oké-doké, uram. Bzzz… – Eleanor Dinsmore felnevetett. Ő és Will kicsit távolabb álltak, egy terebélyes tölgyfa alatt, térdig fűben. Will úgy érezte, visszaváltozik gyerekké, és örült a játéknak, ami talán még soha nem esett meg vele életében. Meleg volt és jó fűszag, végtelen nyugalom. Az ember csak állt és nézte, hogy száguld Atlantába egy 1928-as tragacson két szöszke kisgyerek. Eleanor nevetése elhalt: Willt figyelte mosolyogva. Will karját lazán keresztbe fonva a mellén állt ott. Egy napsugár épp az orra hegyére esett: és szívből jövő mosoly ült az ajkán. – Nézzen csak ide – szólt Eleanor. Will ránézett és látta: az asszony az ő száját figyeli Lám, keresztülvitte, amit akart, megmosolyogtatta őt. És a mosolygás legalább olyan jólesett és legalább annyi erőt adott, mintha jóllakott volna. Will nem rejtette el ezt a mosolyt, hanem Eleanorra sugározta. – Jó érzés, ugye? – kérdezte csendesen Eleanor. Will barna szeme ellágyultan tekintett az asszony zöld szemébe. – Jó, asszonyom. Uramisten, mennyire más így Will Parker arca! – gondolta Eleanor. Will szeme kicsit összeszűkült, szemhéja félig leereszkedett, ajka ellágyult, megszokott, közönyös arckifejezés eltűnt. Nagyon jól megleszek ezzel az emberrel, hiszen rá tudom venni, hogy mosolyogjon. Will tekintete Eleanor ajkáról lassan kiálló hasára vándorolt. Az asszony nyugodtan állta Will kutató pillantását. „Holtomiglan” – ez hosszú idő. Hadd nézzen csak jól meg magának, mielőtt dönt. Ezt teszi ő is. Eleanor soha nem törődött azzal, ki szép, ki csúnya, De a mosolygó, megnyugodott Will Parker tagadhatatlanul vonzó látványt nyújtott. Amikor ez eljutott a tudatáig kicsit nyugtalanná vált Eleanor. – Tudja, Mrs. Dinsmore… Szavait félbeszakította Thomas sikolya. Will odapillantott. Mi az ördög… Donald Wade is felsikoltott – félelmében, fájdalmában. Will körülnézett és felkiáltott: – Uram Jézus, ki velük onnan! – Az autóhoz rontott, és kiemelte Donald Wade-et – Fusd minél messzebbre! Méhek! – Vagy fél tucat méh zsongott 39

Will feje körül. Egyik a nyakán csípte meg, másik a csuklóján, miközben a bömbölő Thomasért nyúlt. Mire ellépett a kocsitól, csak úgy rajzottak körülöttük. Cowboykalapjával kergette őket el Thomasról, mit sem törődve a neki jutó csípésekkel. Eleanor és Donald Wade előrerohant, de éppen, amikor Will utolérte őket, Donald Wade jajgatva orra bukott. Will felkapta őt is, és futott tovább. Hosszabb lába volt, mint Eleanornak, hamar elhagyta az asszonyt. Akkor habozva megállt, és visszanézett. Eleanor esetlenül futott, fél kezét a hasára szorítva, a másikkal a méheket hessegetve. Azok egyre többen voltak, és haragosan zúgtak. – Dinsmore asszony! – kiáltotta Will. – Vigye őket és fusson! – kiáltotta torkaszakadtából Eleanor: – Ne várjon meg! De a tekintetéből félelem sugárzott, Will tétovázott. – Menjen? – sikoltotta Eleanor. Egy méh Thomas karjára szállt. A kisfiú felsírt és kapálódzni kezdett. Will megfordult és felrohant a lankán, a két bömbölő, ficánkoló gyerekkel a hóna alatt. Amikor végre maga mögött hagyta a rajt, lihegve megállt, és hátranézett, éppen a legjobbkor: Eleanor megbotlott és arccal előre a földre zuhant. Will szíve majd kiugrott a mellkasából. Letette a fűbe a két gyereket, megparancsolta nekik – Itt várjatok rám! – és vágtatott vissza az asszonyhoz, akárhogy üvöltöttek a fiúk. Gyorsabban futott, mint valaha életében. Eleanor lassan az oldalára fordult és feltápászkodott. Egyik, csípőjére támaszkodva ült, lehunyt szemmel, a hasát tapogatva. Ó, Jézusom, Mindenható Isten – imádkozott Will, – ne engedd, hogy baja essen. Úgy fékezett le az asszony mellett, hogy térdre esett. – Dinsmore asszony – hebegte. Eleanor szeme kinyílt – a fiaim, jól vannak a fiúk? – Nagyon megijedtek, de nincs nagy bajuk. – Lekapta a kalapját, és meglengette Eleanor feje fölött, hogy elűzzön két dühösen zúgó méhet. –Takarodjatok innen, rusnya bogarak! A gyerekek odafönt még hangosabban bömböltek. Will előbb a fiúk irányába pillantott, aztán tanácstalanul Eleanorra, aki igyekezett úrrá lenni ijedelmén. Megfogta az asszony karját, és erőnek erejével hanyatt fektette. – Maradjon egy kicsit így. A méhek elvonultak. – De a gyerekek! – A gyerekeken van egy-két csípés, de hadd üvöltsenek egy kicsit. Maga csak feküdjön úgy, ahogy mondtam, – Alátuszkolta a kalapját. – Erre hajtsa a fejét. Eleanor engedelmesen elnyúlt a földön: Enyhe, múló sajgást érzett a hasában. – Nem sérült meg semmije, amikor elesett? – kérdezte aggódva Will. Ott térdelt az asszony mellett, és azon töprengett, mi a csudát csinálhat, ha a gyerek el akar menni itt helyben, ezen a mezei ösvényen. Nézte, hogy lüktet Eleanor hasa. Hozzányúljon? Megtapogassa? Ugyan minek? Fél lábát maga alá húzva kuporgott, és idegesen dobolt a combján. – Én jól vagyok. Kérem..., nagyon kérem, vegye gondjaiba a gyerekeket. – De maga… – Én pihenek itt egy darabig. Maga vigye a fiúkat a csaphoz, és kenje be sárral a csípéseket, az meggátolja a dagadást. – Hogy hagyhatnám így magára? – Tegye, amit mondok, Will Parker! Ha Thomast sok csípés érte, belehalhat. Az apjukat is a méhek miatt vesztettem el, értse meg! – Eleanor szeme könnybe lábadt. Will kelletlenül felállt, előbb a két kicsire pillantott, – ott ültek elveszetten a gyepen, és úgy bőgtek, hogy hallgatni is rossz volt –, aztán az anyjukra. – Ne merjen innen elmozdulni, míg vissza nem jövök! – parancsolt rá, majd nekiiramodott. Egy pillanattal később már két síró gyereknél volt. – Maa-maa! A mamát akarom! – Donald Wade arcán, kezén több csípés dagadozott. Egyik füle vörös volt és duzzadt. Öklével dörzsölgette a szemét. – Mama nem tud olyan gyorsan futni, mint én. Kapaszkodjatok belém, és mindjárt csinálunk valamit ezekkel a csípésekkel, hogy ne fájjanak. Thomas baba nyála-taknya-könnye egybefolyt. Tele volt csípésekkel szegényke. Különösen egy látszott veszélyesnek a nyakán. Máris jócskán megdagadt. Te jó isten, ha 40

befelé is olyan gyorsan dagadnak a csípések, mint kifelé, mi lesz velünk! Erre a gondolatra Will még gyorsabban szedte a lábat, mint addig: Istenem, ne engedd, hogy a gyerek megfulladjon! Amíg ez a kicsi úgy bőg, mint egy sziréna, nem fenyegeti a megfulladás veszélye, gondolta Parker, és futott tovább. Thomas végigüvöltötte az utat a kertig. Will óránként 7 mérföldes sebességgel érte el a csapot és a körülötte terjengő sarat. Bal lába nyugatra lendült ki, a jobb keletre, és a következő pillanatban beletoccsant fenékkel a sártócsába. Ott ült elképedve, a két bömbölő fiúcskával az ölében. Will levette Donald Wade öklét a szeméről. – Ne dörzsöld! – A sár hideg volt és csúszós. Will elkezdte bekenni vele a fiúkat: Thomas foggal-körömmel védekezett, hátravetette a fejét, ellökte Will kezét. De nemsokára minden látható csípésre sár került. A bömbölést el-elfúló zokogás váltotta fel, a zokogást nagy, csodálkozó szusszanások, amikor a gyerekek ráébredtek, hogy ott ülnek a csapnál és nyakig sárosak. Will kigombolta Donald Wade nadrágtartóját, feltűrte az ingét, le a nadrágját. A gyerek mellén-hátán vöröslő csípéseket is bekente, aztán a kicsi ingét is felhajtotta, és őt is besarazta. – Hát jól ellátták a bajotokat – konstatálta Will, miután gondosan végigvizsgálta mindkét gyerek testét, nehogy egy csípés is észrevétlen maradjon. – Jól vannak? Willnek leesett az álla, amikor felnézett Eleanor hangja hallatán, és megpillantotta az asszonyt a sártócsa szélén, kezében az ő szétlapított kalapjával – Úgy emlékszem, azt mondtam, várjon, míg magáért nem megyek! – Jól vannak? – kérdezte újra Eleanor. – Úgy hiszem, jól. Hát maga? – Úgy hiszem, jól. – Mama – a kicsi anyja felé tárta a karját, de Will ott tartotta. – Ülj itt még, pindurkám. Nyakig összesároznád a mamát. Egyszerre megrándult Eleanor arca, és a torka mélyéről kibuggyant egy nevető hang. Will rábámult. – Min nevet? – Jaj, ha látná, hogy festenek ott hármasban! – Eleanor a szájára tapasztotta a kezét, de kétrét görnyedt a kacagástól. – Csak most vettem észre! Willt hirtelen elöntötte a méreg. Hogy mer ez a nő rajta nevetni. Ekkora ijedséget még sosem állt ki, ilyen gyorsan még életében nem futott, most is olyan vadul ver a szíve, úgy lüktet a halántéka, hogy szinte fáj! És itt ül a sár közepén, az egyetlen jó nadrágjában: S mindez miért? Csakis érte meg a két fiáért! – Hagyjon fel a vihorászással! – förmedt rá Eleanorra. Felállította a két fiút, és felkászálódott ő maga is, két lábát szétterpesztve, mint a kisgyerek, ha tele a pelenkája: És a nő csak vihogott és vihogott. Will egyre dühösebb lett. – Maga megbolondult? – szegte előre az állát. Eleanor szólni sem bírt a nevetéstől. Végre kinyögte: – Alighanem bolond vagyok. Hisz odalent mind azt mondják! Az asszony jókedve olaj volt a tűzre. – Azonnal menjen be a házba és… és… – Will fuldoklott dühében, de nem tudta, hogy fejezze be a mondatot. Hát bába ő, vagy mi? – Már megyek, Parker úr, már megyek! – felelte vidoran Eleanor. Egy erélyes ütéssel helyrepofozta Will összelapult kalapját, és a saját fejébe csapta, úgy, hogy az orráig leszaladt. – Hát tehetek én róla, hogy ott láttam magukat a sárban ülni? – Nyúlt volna Thomasért, de Will rárivallt: – Hagyja, rájuk nekem lesz gondom. Maga menjen, és gondoskodjék saját magáról. Eleanor kuncogva hátat fordított és kacsázva megindult az ösvényen a ház felé.

41

Ebbe az istenverte nőbe annyi ész sem szorult, mint egy tyúkba! Hát nem tudja, hogy egy ekkora esés után mozdulatlanul kellene feküdnie a hátán? Nem lesz könnyű megszokni, hogy az ember egy féleszű nővel lakik egy fedél alatt. Nem éppen kedves hangon utána kiáltott: – Meddig hagyjam rajtuk a sarat? – Elég lesz tíz percig. Addig én készítek valamit, ami enyhíti a fájdalmat – kiáltatta vissza az ösvényről Eleanor. Azzal lerakta a küszöbre Will kalapját, és eltűnt a házban. Will levette a gyerekekről a cipőt és megengedte nekik, hogy a sárban játsszanak. Ő maga tíz kilóval súlyosabbnak érezte magát, annyi sár tapadt a nadrágjára. Oda-odapislantott a ház ajtajára, de az asszony nem került elő. Will maga sem tudta mit kíván, hogy előjöjjön, vagy, hogy ne. Ördögadta perszóna, csak áll és röhög az emberen, mialatt ő a lelkét kiteszi, hogy a két bőgő kölyköt lecsendesítse. És senkinek sincs joga az ő kalapját viselnie! Senkinek! Eleanor közben pizangleveleket tört össze egy mozsárban. Az ember csak akkor mondhatja el, hogy ismeri a másikat, ha már látta, mit csinál, amikor mérges. No, most igazán mérges volt Will Parker, és még így sem volt goromba s ez jó jel. Jaj, hogy festett ott a sárban, vérben forgó szemekkel. Ha hajlandó itt maradni, mennyit fognak ezen nevetni pár év múlva! Felnézett, és amit látott, attól szinte sóbálvánnyá meredt. Will Parker a ház felé tartott, karján a két meztelen fiúcskával. Parker barna karja mellett mellet rózsásnak és sutának hatott testecskéjük, kezük törékenynek Will széles vállán. A férfi nagyokat lépett, de cseppet sem sietett. Inge kigombolva, az arca komor. Micsoda gyönyörűség megint egy férfi karján látni az ő fiacskáit. Mind a kettő fél az idegenektől, de egy nap sem kellett, és elfogadták Will Parkert. És ő is eleget látott ez alatt a kis idő alatt, hogy tudja, jó apja lesz a fiúknak. Kedves lesz velük. És gondot visel rájuk. A félhomályos konyhából figyelte, hogy torpan meg Will a küszöb előtt. Kilépett az ajtón, és akkori vette észre: Will nadrágja az inge alja csuromvíz. – Abban a hideg csapvízben mosta ki a holmiját? – Azt hittem, maga ágyban fekszik. – Belém nyilallt egyszer, kétszer, de nincs komoly bajom. – Nem kellene orvoshoz mennie? – Doktorhoz! – fakadt ki Eleanor. – Minek nekem doktor? – Beugorhatok a várasba, és hívhatok egy orvost. – A városnak nincs szüksége rám, nekem sem a városra. Uramisten, öt hónapos terhes, és még nem látta orvos! Will pillantása az edényre esett, amelyet az asszony a kezében tartott. – Ez mi? – Összetört pízanglevél, a méhcsípésekre: de előbb szárazra kell törölnünk a fiúkat. Megtenné, hogy az egyiket maga törli meg, míg én a másikat Mielőtt Will felelhetett volna, már be is fordult az ajtón, majd megjelent két törülközővel. Az egyiket Willnek nyújtotta, a másikkal leült a legfelső lépcsőfokra, Mialatt ő Donald Vadet törölte szárazra, Will sután magához vonta a kicsit. Ez is először esik meg velem életemben, gondolta. Thomas Will szemébe bámult, de nem szólt egy szót sem.. Will elvigyorodott. – Le kell, hogy töröljelek, pindur – mondta, és mert Thomas nem tiltakozott és nem kapálózott, elégedett volt magával. Úgy látszik, tud bánni a kicsivel. Thomas tűrte, hogy Will felemelje a karját, szétválassza ujjacskáit,, ide-oda forgassa. Will alaposan ledörzsölte a testét, ügyelve a csípésekre. Thomas nyaka puha volt és vékonyka, bőre, mint a bársony, és jobb szagú volt, mint bárki emberfia, akihez Will eddig ilyen közel került. Váratlan gyönyörűség töltötte el Willt. Felpillantott. Eleanor őt figyelte. – Hogy boldogul? – mosolygott rá szélesen az asszony. – Egész jól. – Most csinálja először életében? – Igen, asszonyom. 42

– Sosem volt gyereke? – Nem, asszonyom. – Nős sem volt? – Nem, asszonyom. Elhallgattak és folytatták a gyerekek szárazra törlését. Willben úgy eláradt az érzés, hogy kicsit megenyhült az asszony irányában is. – Nagyon rám ijesztett, amikor elesett. – Én is úgy megijedtem, hogy még. – Nem akartam magára kiabálni. – Nem tesz semmit. Értettem én, mi a baja. – Majd hozzátette, – Gondolom, fázik a csuromvizes nadrágjában. – Majd megszárad Thomas olyan szép csendben állt Will térde között, hogy Will csak akkor vette észre, mi történik, amikor valami meleg csordult a nadrágjára. Lenézett, felkiáltott, és felugrott. Thomas baba nem zavartatta magát, pisilt tovább. – Nohát, Thomas, nem szégyelled magad? – Eleanor félretolta Donald Wade-et, és fellépett a tornácra. – Sajnálom, Parker úr, és köszönöm. – Bűntudatos pillantást vetett Will nadrágjára. – Thomas még nem egészen szobatiszta, és néha… – Eleanor szava elakadt. Fülig pirulva kért újra bocsánatot. Will szétvetett lábakkal állt, és megszemlélte a baleset következményeit. – Úgyis vizes volt a nadrág. – Szívesen kimosom, és amíg meg nem szárad, odaadom Glendon egyik nadrágját. Will felnézett. Találkozott a tekintetük. Eleanor pillantása riadt volt, Willé nevetős. Szája sarka mosolyra húzódott, majd a mosoly szétterült az egész arcán. Előbb csak kuncogott, aztán egyszerre nevetésben tört ki. Eleanor fellélegzett és vele nevetett. Így álltak ott a napsütésben és nevettek, együtt, ketten, most először együtt. Mire elhalt a nevetésük, valami megváltozott. Az arcukon ott maradt a mosoly, a szívükben feléledt a remény. – Így szokták itt fogadni azokat, akik a hirdetésre jelentkeznek? – kérdezte csúfondárosan Will. – Az ember mindenre el lehet készülve, két ilyen kicsi gyerekkel. – Ezt megjegyzem magamnak. – Máris hozom Glendon ruháit, és a pajtában megmosakodhat meleg vízben. – Köszönöm, asszonyom. De egyikük sem mozdult. Annyira meglepődtek, hogy új színben láthatták egymást, hogy szinte gyökeret vert a lábuk. Eleanor arca ragyogott. Will szívesen megérintette volna, hogy megtapasztalja, milyen a bőre – talán olyan sima, mint Donald Wade-é, és meleg a naptól. Ehelyett felvette a lépcsőről a kalapját, a fejébe nyomta, és immár a kalap biztonságos árnyékában bejelentette: – Úgy határoztam, maradok, ha maga is úgy gondolja. – Úgy gondolom – felelte eltökélten Eleanor. Will egész belseje felkavarodott erre a szóra. Soha senki nem tartott eddig igényt Will Parkerre. Megfogadta magában mindent megtesz értük, ami tőle telik, ha beledöglik is: – Ami meg a házasságot illeti, azt egyelőre halasszuk el addig, amíg el nem szánja rá magát. És ha sosem szánja rá magát, az se baj. Jól megleszek én a pajtában is. Ehhez mit szól? – Nagyszerű – felelte Eleanor, és egy ideges mosoly suhant át az arcán. „Vajon ő is olyan izgatott, mint én?”, gondolta Will. És sohasem tudta volna meg, mi az igazság, ha abban a pillanatban az asszony le nem süti a szemét, és nem egyengeti el ideges ujjakkal a tarkóján a haját.

43

Hatodik fejezet Az első héten, amelyet Will Parker a tanyán töltött, Eleanor jóformán csak étkezéskor látta a férfit. Will dolgozott, megállás nélkül. Már az első közös reggelükön kialakult a teendők sorrendje: Will fát vágott, behozta, tüzet gyújtott, aztán megtöltötte vízzel a rocskát és indult fejni, átengedve a terepet Eleanornak. Mire Will a házba visszaérkezett, Eleanor már felöltözött, és nekiállt reggelit készíteni, mialatt a férfi megmosakodott és megborotválkozott. Utána megetette a disznókat, és eltűnt valamerre, elvégezni aznapra kiszemelt munkáit. Első dolga volt faráccsal elkeríteni a csapot, majd megerősíteni a pajtabeli létrát. Keze nyomán olyan tiszta lett a pajta, amilyennek Eleanor még sosem látta: eltűntek a pókhálók, csillogtak az ablakok. A trágyát kivitte a gyümölcsöskertbe, az árkokba iszapot hordott. Következett a tyúkól. A hiányzó kakasülőket pótolta, megjavította az ajtót, ablakokat és kipucolta az ólat. Amikor mindennel elkészült, bejelentette: segítségre van szüksége a csibék betereléséhez. Ezzel egy óra hosszat elszórakoztak. Azaz csak Eleanor meg a gyerekek, Will majd kibújt a bőréből idegességében. Ahányszor egy-egy makacs csibe vonakodott a számára kijelölt helyet elfoglalni, Will földhöz csapta a kalapját és káromkodott. Eleanor csendesen kuncogott, és búzával csalogatta be a csibéket. Will nem kedvelte különösebben a tyúkokat. „Istenverte ostoba fajzat”, szidta őket. De mire az utolsót is sikerült az ólba terelni, Eleanor mégis kicsalt Willből egy tétova mosolyt. Annál jobban boldogult Will az őszvérrel. Első pillantásra megszerette Madamot, amint az bedugta széles, szőrös pofáját a pajtába, mialatt ő elvégezte az esti fejést. Madam éppoly gyanús szagot árasztott, mint a pajta, úgyhogy Will elhatározta: mihelyt végzett, Madamot is alaposan megtisztogatja. A csaphoz vitte, szappanpehellyel átmosta a szőrét, erős kefével átdörzsölte, egy dézsa vízzel leöblítette és végül egy ronggyal szárazra törölte. – Mi az ördögöt művel maga ott, a csapnál? – kérdezte a tornácról Eleanor. – Megfürdetem Madamot. – Mi a csudának? – Rászorul. Eleanor soha nem hallott olyat, hogy szappanpehellyel mossanak tisztára egy állatot. Ráadásul Glendonnak soha nem sikerült semmire rávennie azt a makacs állatot, Willnek ellenben úgy engedelmeskedett attól fogva, mint a parancsolat. Mindenhová követte, mint egy kutya. És olykor Eleanor azon kapta Willt, hogy mélyen belenéz Madam szemébe, és valamit súg neki, mintha közös titkaik lennének. Egyik este Will általános meglepetést keltett: váratlanul megjelent a tornác előtt, Madamot kötőféken vezetve. – Hát ez mi? – kukkantott ki az ajtón Eleanor és két fiacskája Will vigyorgott. – Madam meg én… Atlantába megyünk. Szívesen magunkkal viszünk utasokat is. – Atlantába? – Eleanor megrémült. Atlanta negyvenmérföldnyire van. Mit keres Will Atlantában? Ekkor észrevette: Will vigyorog. És hirtelen felfogta, miről van szó. Hangosan felkacagott, mialatt Will Madam orrát dörzsölgette. Lerítt róla: nehezére esik a tréfálkozás. Eleanor annál nagyobb elismeréssel fogadta a produkciót. – Óhajt valaki egy kört tenni Madam hátán? – kérdezte a fiaitól. Majd Willhez fordulva: – Biztos benne, hogy Madam nem fog rakoncátlankodni? – Szelíd, mint a bárány.

44

Eleanor a tornácról nézte, hogy vezeti körbe Madam hátán boldog kisfiait Will az udvaron, elöl Thomas, hátul Donald Wade, aki átölelte öcsikéjét. Thomas egy cseppet sem félt. Belekapaszkodott Madam sörényébe, és bugyborékolva nevetett. Ettől fogva Donald Wade, akárcsak Madam, árnyékként követte mindenhová Willt. És ha Eleanor azt találta mondani, most ne, a gyerek kétségbeesetten tiltakozott. És ilyenkor Will majd mindig a pártját fogta. –Hadd jöjjön velem a gyerek. Nem zavar. Egyik reggel, mialatt Eleanor éppen tésztát kevert – ánizsos süteményt akart ebédre sütni –, megjelentek ketten, Will és kis árnyéka – a hátsó tornácon fűrésszel, szegekkel, fával felszerelve. – Miben sántikáltok már megint? – kérdezte Eleanor, az ajtón kikukkantva. – Will meg én megjavítjuk a tornác padlóját? – jelentette büszkén Donald Wade. – Ugye, Will? – Hát persze, tökmag – Will Eleanorra sandított. – Kaphatunk egy ócska gyapjúrongyot? Eleanor kihozott egy rongyot, és nézte, hogy ül le Will a kisfiú mellé a lépcsőre, és mutatja meg neki, hogyan kell egy rozsdás fűrészt vattával és olajjal letisztogatni, majd a ronggyal letörölni. Hogy honnan vette Will azt a kicsi fűrészt, az ő titka maradt, de ettől fogva Donald Wade szerszáma lett. Will egy sokkal nagyobb fűrésszel dolgozott, amelyet már napokkal előbb megtisztított és megélesített. Amikor egy kis reszelővel Donald Wade fűrészét is megfenték, megkérdezte: – No, készen állsz a munkára? – Aha. – Akkor lássunk hozzá. Donald Wade hátráltatta Willt, minduntalan zavart okozott, de Will türelme kimeríthetetlen volt. Megmutatta neki, hogyan kell egy darab fát a két térde közé szorítani és a fűrésszel kettévágni, és amikor Donald Wade fűrésze megmakacsolta magát, és elakadt, Will félbeszakította a saját munkáját, a kisfiú fölé hajolt, megragadta kis kezét, és addig táncoltatta ide-oda a fűrészt, míg a fadarab kétfelé nem vált. Eleanor elragadtatva figyelte Donald Wadeet, aki felkacagott, majd imádattal bámulva Willre, azt rikkantotta: – Sikerült, Will! – Hát persze! No, most gyere ide, és adogass nekem szögeket! A szögek ugyan kicsit rozsdásak voltak, a fa is itt-ott korhadt, de pár óra alatt Will mégis rendbe hozta a tornácot. A siker örömére mind kiültek a lépcsőre, és ánizsos süteményt ettek tejszínhabbal. Eleanor rámosolygott Willre: – Mi tagadás, nagy gyönyörűség hallani a kalapács kopácsolását és látni, hogy újul meg a tornác! – Nekem meg nagy gyönyörűség érezni a sülő tészta illatát munka közben. Másnap kifestették a tornácot: a padlót téglavörösre, az oszlopokat fehérre. Az „Új Tornác” ünnepén Eleanor gyömbéres mézeskaláccsal kínálta a társaságot. Will két ember helyett evett, majd a hasát simogatva azt mondta: – Ez felséges volt, asszonyom. – Sosem mulasztotta el, hogy kifejezze elismerését, igaz, szűkszavúan tette. – Finom ebéd volt, asszonyom. – Vagy: – Szépen köszönöm a vacsorát, – Eleanort olyan büszkeség és elégedettség töltötte el ezektől a suta mondatoktól, amihez foghatót sosem érzett. Will imádta az édességeket, és nem győzött velük betelni. Egyik nap nem volt ebéd után desszert. Will csalódottnak látszott, de nem szólt semmit, hanem egy órával később Eleanor egy tál érett birsalmát talált a konyha küszöbén. Csakugyan: megfeledkezett a birsalmasajtról! Körülnézett, de Willt mintha a föld nyelte volna el. Eleanor fogta a tálat, és bevonult birsalmasajtot készíteni a konyhába. Will Parker a paradicsomban érezte magát ezekben az első hetekben. A munka privilégium volt, maga döntötte el napról napra, mihez van kedve. Vághatott fát, reparálhatta a tornácot, pajtát takaríthatott, öszvért fürdethetett, amit éppen akart. És senki nem ellenőrizte, és senki sem dirigált neki. Madam kezes állat volt, életének arra a rövid korszakára emlékeztette, 45

amikor volt egy saját lova. Behívta éjjelente a pajtába, és ott vetett magának ágyat Madam mellett, az alaposan kitakarított istállóállások egyikében, illatos, kaszált fűből. Aztán megvirradt, és minden reggel jobb volt még az előzőnél is. Donald Wade hűségesen megjelent minden nap, szentírásként fogadta Will minden szavát, és egész nap nem tágított mellőle. Sokszor meglepte Willt mókás kérdéseivel, megjegyzéseivel. És nemcsak szórakoztató volt Donald Wade, hanem igen eszes is, kíváncsi és ügybuzgó. – Én is segítek, Will! – harci kiáltással a nyomába szegődött, akárhová ment. Sokszor útban volt, véletlenül rálépett a csavarhúzóra, leejtette a szögeket a fű közé, Will mégis pompásan érezte magát a kisfiú társaságában. Szerette erre-arra tanítgatni a gyereket. Eleanortól leste el, hogyan kell egy gyereket valamire megtanítani, csakhogy ő másra tanította a fiúcskát. Férfidolgokra. A szerszámok nevére és használatuk módjára, arra, hogyan kell bőrt kilukasztani, egy ajtót megerősíteni, az öszvér patáját levágnia. Napjait nemcsak a munka és Donald Wade tette olyan boldoggá. Hanem az étel – ó, az ennivaló! Csak fel kellett sétálnia a házhoz, és elvenni, amire gusztusa támadt. Egy darabka süteményt, vajas kenyeret, akármit. Az a birsalmasajt! Az asszony értette a módját. Mindent jól készített el, hanem a birsalmasajt, az valóságos műremek volt. Will meghízott. Máris szűk volt neki a régi nadrágja, és jólesett Glendon Dinsmore bő overalljába bújnia. Furcsa, milyen könnyű szívvel adta oda neki Eleanor a férje minden holmiját: fogkefét, borotvát, ruhát. Még arra is kapható volt, hogy leengedje a nadrágot: Will lába hosszabb volt, mint Glendoné. Will tudta, sokkal többet köszönhet Eleanornak ezeknél a testi kellemetességeknél. Eleanor megbízott benne, visszaadta önbecsülését és munkakedvét. Megosztotta vele a gyerekeit, és ők újfajta boldogsággal ajándékozták meg. És Eleanor visszahozta rég eltűnt mosolyát is. Úgy érezte: nincs az a munka, amivel ő meg ne birkózna. És néhány nap múltán kezdte meghozni gyümölcsét Will lelkes iparkodása. Máris sokkal jobban festett az udvar és a tornác. A tojásokat könnyű volt összeszedni, mióta a tyúkok visszaszoktak az ólba. Lassan, de biztosan a fahalom is más formát öltött. És ahogy a tanya egyre szebb és tisztább lett, úgy lett egyre szebb és tisztább Eleanor is. Újabban cipőt viselt, minden nap tiszta kötényt, ruhát vett magára, és a ruhához illó színű szalagot kötött a hajába. Hetente kétszer mosott hajat, és Will sejtése beigazolódott: Eleanor hajszíne olyan, mint a cseppentett mézé. Will sokszor gondolta, amikor a konyhában összefutottak: Be csinos ma reggel, Mrs. Dinsmore! De nem merte kimondani. Akármilyen messze volt is már a börtön, gondolatai mélyén ott lappangott a gyötrő emlék. Ezért szigorúan betartotta a két lépés távolságot.

Egyébként is úgy vélte: még nem érdemelte ki igazán, hogy itt maradhasson. Előbb helyre kell pofoznia a házat, el kell egyengetnie az utat, termőre fordítani a gyümölcsöst és a méheket… Will hamarosan ráébredt: nem tudja, hogyan fogjon egyik-másik tervéhez. – Van Whitneynek könyvtára? – kérdezte egy szeptember eleji napon. Eleanor felnézett a varrásból: – Van, a városháza épületében. Miért? – Meg kell tudnom egyet-mást az almákról és a méhekről. Eleanor felkapta a fejét. – A méhekről? – kérdezte gyanakodva. Will némán ráemelte beszédes tekintetet. Már régen rájött: ez a legjobb módszer nézeteltérés esetén. – Maga járatos a könyvtárakban? Úgy értem, tudja, hogyan kell használni egy könyvtárat? – Igen. A börtönben is volt könyvtár. Mindent elolvastam, amit csak találtam. – Will nemigen emlegette a börtönt, most is sietett másra terelni a szót. – Volt a férjének olyan fátylas méhészkalapja és más efféle szerszáma? – Volt valahol. – Hálás lennék, ha előkeresné ezeket. Eleanort előbb rémület fogta el, aztán az ijedelmet konokság váltotta föl. – Nem akarom, hogy a méhekkel babráljon? – Addig a közelükbe sem megyek, míg nem tudom pontosan, mit kell tennem.

46

– Nem és nem! Will nem vitatkozott az asszonnyal. Jól tudta, miért fél annyira a méhektől. De ostobaság lenne üresen hagyni a kaptárakat, holott a mézért jó pénzt kaphatnának. Hogy meglágyítsa Eleanor szívét, a lehető legkedvesebben mondta: – Hálás lennék, ha előkeresné azokat a holmikat. – Aztán felállt az asztal mellől, és a kalapjáért nyúlt: – Ma délután bemegyek a városi könyvtárba. Ha óhajtja, bevihetek tojást, amennyi van, és megpróbálom eladni. Azzal elvonult egy dézsa meleg vízzel és a borotvával a pajtába, és fél óra múlva tükörsima arccal jött elő, frissen mosott-vasalt nadrágjában és ingében. Eleanort a konyhában találta. Láthatóan haragudott rá. – Indulok – közölte Will. – Hol vannak a tojások? Eleanor nem volt hajlandó a száját kinyitni. Csak odamutatott öt tucat tojásra. Egy lécekből összerótt rekeszben voltak. Nehéz lesz az a rekesz, de úgy kell neki, ha mindenáron a maga feje utána akar menni. Will előbb megemelte a rekeszt, aztán eltűnt, és Donald Wade talicskájával került elő. A rekesz belefért, hanem a talicska fogója nagyon is kurta volt Will hosszú lábához, karjához képest. Tett néhány lépést úgy, hogy a talicska folyton a sarkát verte, aztán meghosszabbította egy dróttal a fogantyút. Csak menjen! Szaladjon a városba, és hallgassa végig, amit ott összefecsegnek. És olvasson annyit almákról és méhekről, amennyi csak tetszik! De azt ne várja tőle, Eleanortól, hogy még meg is könnyítse a dolgát. Gladys Beasley pulpitus formájú íróasztala mögött ült, és egyengette a könyvtári cédulákat egy dobozban. Megigazította a gumibélyegzőt úgy, hogy a pereme pontosan a fényezett falappal párhuzamosan álljon. Töltőtollát becsúsztatta a toll tartóvájatba. Helyére igazította saját névtábláját az íróasztal előlapján. Székét pontosan a lábtartó elé tolta. Csak hogy csináljon valamit. Gladys Beasley életének alaptörvénye volt a rend. Ő a Carnegie Városi Könyvtár vezetője Whitneyben azóta, hogy Carnegie úr nagylelkűsége folytán felépülhetett a könyvtár. Negyvenegy esztendeje. Miss Beasley rendelte meg az első könyveket, amikor még a polcok sem álltak a helyükön. És ez alatt a negyvenegy év alatt nem egy kisegítőt küldött el, mert nem volt olyan precíz, mint ő. Praktikus, gumitalpú kubai sportcipőt hordott. Léptei, akár egy gránátosé, ezért a suszterrel még egy gumiréteget tétetett a cipője talpára, hogy ne üssön zajt, amikor a keményfa padlón fel-alá jár. Ha volt valami, amivel még jobban ki lehetett hozni Gladyst a sodrából, mint a könyvek hanyag kezelése, az az volt, ha valaki kopogós cipőben merészkedett be az ő könyvtárába. Tekintélyes keblét a legjobb, legdrágább melltartóba préselte be. Megnevezhetetlen színű alapon fehér kacskaringókkal díszített dzsörzé ruhája lábikrájáig ért, egyenesen lógott le terebélyes csípőjéről, és meg sem zizzent járás közben. Akkurátusan visszarakott a helyére egy halom magazint, és ujját végighúzta a polc szélén, hogy ellenőrizze, vajon a teremőr, Levander Sprague letörölte-e a port, ahogy illik. Levander öregszik, olykor bizony megfeledkezik a kötelességéről. De ma mindent rendben talált Gladys, és visszatért íróasztalához, mely a terem végében, a dupla ajtónak háttal állt, és éppen nekifogott megcímezni a levelezőlapokat azoknak a gondatlan olvasóknak, akik elmulasztották időre visszahozni a könyvet, amikor lépteket hallott a belső lépcső felől. Nyílt az ajtó, és belépett egy idegen, egy magas, sovány férfi cowboy ruhában. A férfi megállt az ajtóban, és körülnézett: megnézte a termet, az íróasztalt, Gladyst, aztán némán fejet hajtott, és levette a kalapját.

47

Gladys nekividámodva viszonozta a köszönést. A kalaplevétel kedves szokása eltűnőben van. Hová jutunk, Uramisten! Az idegen végre lelépett. Semmi cipőcsattogás. Egyenesen a katalógushoz ment lassú, nesztelen léptekkel, kikereste a B betűt, egy darabig lapozgatott a kartotékok közt, aztán nesztelenül visszatolta a helyére a fiókot. Körülnézett, majd elindult a tölgyfa asztalok között: a nem regény jellegű művek részlege felé. Nem fütyörészett, mint némely látogató, akit feszélyezett a környezet és a magány. A „gyakorlati tudományok” címszó alá besorolt könyvek közül kiválasztott egyet, aztán még egyet, és odajött Gladys íróasztalához. – Jó napot – köszönt suttogva Gladys. – Jó napot, asszonyom – felelte halkan a férfi. – Látom, megtalálta, amit keresett. – Meg, asszonyom. És szeretném ezt a két könyvet kikölcsönözni. – Van könyvtári jegye? – Nincs, de szívesen kiváltanék egyet. Gladys katonás mozdulatokkal kinyitott egy szekrénykét, elővett egy kitöltetlen jegyet, és gondosan rövidre vágott körmével az asztallaphoz szegezte. Ezek a körmök sosem láttak lakkot, gondolta magában Will. Gladys becsukta a szekrénykét, és tollát a tintába mártva, a kitöltendő lap fölé hajolt. – Neve? – Will Parker. Parker, Will ismételte el helyes sorrendben a nevet a könyvek őre. – Whitneyi lakos, nemde? – Az vagyok, asszonyom. – Lakcíme? – Izé – Will megdörzsölte orrát a keze fejével Rock Creek Road. Gladys felpillantott, alaposan megnézte magának Willt, majd közölte: – Szükségem volna valamiféle iratra a lakcím igazolásául. – És amikor nem jött válasz, még hozzátette: – Akármi megteszi. Akár egy magának címzett levélboríték is, bélyegzővel. – Nincs nálam semmi. – Semmi? – Nem régen lakom itt. Gladys szenvedő-türelmes arccal letette a tollat: – Nos remélem, megérti, Parker úr, nem kölcsönözhetek ki könyveket akárkinek, aki ide besétál, hacsak nem tudom biztosan: itteni lakos. Ez itt egy városi könyvtár. Más szóval ezt a könyvtárat Whitney lakosai tartják fenn Whitney lakosai számára. Nem tennék eleget könyvtárosi kötelességemnek, ha elmulasztanék valamiféle igazolást kérni. – Gondosan félrerakta a jegyet, elutasító arccal keresztbefonta a karját a mellén. Lélekben felkészült a vitára, ilyen helyzetben a legtöbben érvelni próbálnak. Will ehelyett egy lépést hátrált, szemébe húzta a kalapját, és az alól tanulmányozta az idős hölgyet egy darabig. Aztán némán bólintott, és a két könyvvel visszavonult a szekrényhez, ahonnan a könyveket elővette, leült az előtte álló, napfényben fürdő kemény tölgyfa székek egyikére, és belemélyedt az egyik könyv olvasásába. Gladys Beasley különböző kritériumok alapján ítélte meg klienseit. Cipőcsattogás, a beszéd hangereje, a könyvekkel, s a bútorzattal való kíméletes és tiszteletteljes bánásmód. Parker úr mindegyiknek eleget tett. És ritka elmélyülten olvasott, majdnem moccanatlanul. Legfeljebb lapozott, avagy ritkábban egy sort mintegy „aláhúzott” az ujjával, nyilván, hogy jobban megjegyezze. Mi több, nem csoszogott-topogott, és nem használta a szemközti széket lábtartónak. Az asztalra könyökölt a könyv fölé hajolva, amely szép rendesen, ahogy illik, az asztalon feküdt. És lapozásnál nem nyalta meg az ujjat .. csúf és egészségtelem, de elterjedt szokás szerint.

48

Máskor, ha valaki tollat és papirost kért Miss Beasleytől, nem úszta meg némi prédikáció nélkül. De Will Parker olyan példaszerűen viselkedett, hogy Gladys szakított saját normáival, és mintegy kárpótlásul azért, hogy kénytelen volt megtagadni tőle a kölcsönzőjegyet, tollat, papírt vitt oda neki, azt susogva: – Gondoltam, szüksége lehet ezekre. Will felnézett, kihúzta magát, és úgy felelte. – Nagyon lekötelez, asszonyom. Gladys összekulcsolta a kezét tekintélyes pocakján. – A méhek érdeklik? – Méhek és almák, igen asszonyom. – Miért, Parker úr? – Tenyészteni akarom őket, Gladys egyik szemöldöke felszaladt a homlokára. – Talán van e tárgyban néhány ismeretterjesztő füzetem – mondta némi gondolkodás után. – Köszönöm, asszonyom, de már el vagyok látva olvasnivalóval. Gladys biccentett, szerényen elmosolyodott, és magára hagyta Willt a könyveivel. Délután volt. Whitney mintha aludt volna, legfeljebb a fagylaltos kanál körül keringett egy-két légy. Lula Peak majd meg halt unalmában. Magában ült a kávéházban, és azt gondolta: Istenem, ez a város előbb-utóbb megöl. És még csak észre se fogják venni, ha belehalok az unalomba. Ásított, és miközben a melltartója lecsúszott pántját helyreigazította, megcirógatta saját vállát. Lula, lévén igen tüzes vérű, szívesen tapogatta önmagát. De jobb lenne, ha egy férfi fogdosná. Úgy, ahogy kell rafináltan. Lula nemrég olvasta valahol ezt a szót, és megtetszett neki. Igen, egy olyan férfi kellene neki, akiben van finomság, aki nem olyan durva pokróc, mint az a dög Harley Overmire. Lula elfojtott egy ásítást, közben széttárta két karját, kidüllesztette a mellét, és lustán kikukkantott az ablakon. Hirtelen leugrott a bárszékről: Jézusom, ez ő! Egy gyerektalicskával megy éppen át az utca túloldalára. Elmélázva mérte végig a férfi sudár termetét, keskeny csípőjét, szűk nadrágját. Will odabólintott Norris és Nat McCreadynek, amikor elment a két öreg agglegény mellett, akik egész áldott nap itt faragcsálnak a téren, szokott padjukon. Lula az ajtóhoz rohant. Ide nézz, Parker, én kellemesebb látvány vagyok, mint az a két vénember, biztatta gondolatban. De Will továbbment, pillantásra sem méltatva a kávéházat: Lula felkapott egy seprűt, és kilépett a napsütötte utcára, úgy téve, mintha a járdát akarná söpörni, de le nem vette a szemét Will távolodó fenekéről. Látta, hogy a férfi otthagyja a talicskát a városháza bejárata mellett, az árnyékban, és belép. Lula visszasietett a kávéházba, eldobta a seprűt, és türelmetlen pillantást vetett az órára: Fél három. Majd kibújt a bőréből izgalmában, de még várt öt percet, és töprengett. Senki nem fogja ide az orrát bedugni fél ötig. Igaz, a kávéház tulajdonosa dührohamot kapna, ha rájönne, hogy ő lelépett, és üresen hagyta a kávézót. De legrosszabb esetben azt mondja majd neki, csak átugrott a könyvtárba egy magazinért. Ahogy ezt elgondolta, levetette kötényét, ledobta a hozzávaló felsőrészt is, előkapta rikító narancssárga rúzsát, villámgyorsan kifestette a száját, helyrerántatta selyemharisnyáján a varrást, és már ott sem volt. Gladys Beasley, felnézett, amikor másodszor is nyílt a bejárati ajtó ezen a délutánon. Szája elkeskenyült, tokája felfúvódott. – Jó napot, Miss Beasley – csicseregte Lula olyan hangosan, hogy hangja betöltötte a magas, visszhangos olvasótermet. – Csendesebben! Olvassa el a kiírást! Lula odasandított a Miss Beasley íróasztala elején díszelgő feliratra: HALLGATNI ARANY!

49

– Jaj, igazán sajnálom – felelte suttogva, s kezét a szája elé kapva kuncogott. Aztán úgy nézett körül, mintha soha nem látta volna még belülről a könyvtárat, ami mellesleg megeshetett, mert Lula csakis a szívdöglesztő vagy pikáns könyveket szerette, és Gladysnek eszében sem volt ilyent vacakokra pazarolni az adófizető polgárok pénzét. Lula beljebb libbent. Cipőcsattogás! – Pszt! – Bocsánat! Majd lábujjhegyen járok. Will Parker felpillantott, közömbösen végigmérte Lulát, aztán visszasüppedt a könyvébe. A könyvtárterem U alakú volt. A termet Beasley kisasszony íróasztala – s mögötte privát dolgozószobája – osztotta két részre. Jobboldalt volt a szépirodalom, baloldalt az egyéb. Lula még sohasem járta terem bal oldalán, ahol Parker ült. De egyszerre eszébe jutott a bűvös szó: rafinált, ezért jobb felé indult el, mint aki ott keres alkalmas könyvet. Egyet-egyet, amelynek a színe megtetszett neki, ki is vett, de rövid habozás után mindegyiket visszalökte a helyére. Végül lábujjhegyen átosont Miss Beasley bal oldalára. Két kezét hátrakulcsolta, és homorított, hogy a keble minél jobban érvényesüljön. Gladys bosszúsan felállt, és Lula nyomában vagy tizenegy rendetlenül visszarakott könyvet igazított helyre. Lula most a bal oldali teremrészt vette szemügyre. Pontosan olyan volt, mint a jobb oldali tágas és világos, az utcára néző, nagy ablakokkal. Könyvespolcok nyúltak a padlótól az ablakokig, és könyvespolcok töltöttek ki a fennmaradó három falat. A helyiség közepét otromba tölgyfa asztalok foglalták el, és hasonló székek. Lula rá sem nézett Willre, tüntetőleg a polcokra irányította figyelmét. A sarkon túl, ahol a könyvespolcok a falra merőlegesen álltak, úgy mozgott, hogy Will láthassa, ha akarja, továbbra is erősen homorítva. Titokban oda-odalesett a férfira, de hiába. Pár perc múlva, látva, hogy hasztalan ácsorog a polcok közt, találomra kivett egy B betűs könyvet – egy Beethoven-életrajzot –, és lopva Willt figyelte, mialatt a könyvben lapozgatott. Istenkém, milyen jóképű ez a férfi! Lula lúdbőrös lett a cowboykalap láttán, meg attól, ahogy azt mélyen a szemébe húzta. Lassú víz partot mos, gondolta, ahogy elnézte, amint, ott ült, mozdulatlanul. Micsoda orra van! Egyenes és hosszú, nem olyan disznóormány, mint egyeseké. És a szája is nagyon csinos. Csuda jó lehet vele csókolózni. Lula érezte ereiben gyorsabban száguld a vér. Nem bírta tovább. Könyvét ledobta az asztalra, a férfival szemközt. – Szabad ez a hely? – ült le a csípőjét riszálva, és-úgy hajolt rá az asztalra, hogy mély belátást nyújtson a ruha kivágása. Will lassan felemelte a fejét. Lulának alkalma volta megcsodálni mélybarna szemét, mely fölé hosszú szempillák borultak, és azt az ennivaló száját – Szabad, asszonyom – felelte halkan. És olvasott tovább. – Megengedi, hogy ide üljek? – Csak tessék. – Miről szól a könyve? – Méhekről… – Az enyém meg Beethovenről. – Iskoláskorában Lula szerette a zenét, helyesen ejtette ki a nevet. – Tudja, ez a fickó valaha régen zenét szerzett, amikor a népek még parókában jártak. Will most sem pillantott fel. – Tudom. – Nohát – a szék nagyot csikordult, amikor Lula elhúzta az asztaltól. Leült, keresztbe vetette a lábát, ütemesen ringatta magát, és ugyanolyan ütemben lapozott a könyvben. – Nem láttam én már magát? Hol lakik? Will ridegen végigmérte. Érdemes egyáltalán válaszolni neki? Milyen közönséges külsejű nőszemély! A haját mind a homlokába fésüli, a szája vörös, mint a paprika, és hogy ki van pingálva az arca is! És már megint a mellét mutogatja! 50

– Mrs. Dinsmore tanyáján. – A bolond Ellynél? Ejha. Hogy van szegény? – És mert Will nem felelt, Lula közelebb hajolt hozzá. – Ugye, tudja miért nevezi őt mindenki bolond Ellynek? Elmesélte magának? – Sikerült Will kíváncsiságát felcsigáznia, de szólni most sem szólt a férfi, Lula nem csüggedt. Vidáman folytatta: – Születésétől fogva bezárva tartották abban a házban leeresztett redőnyök mellett, és ki nem tehette a lábát, amíg a törvény rá nem kényszerítette a fogvatartóit, hogy iskolába küldjék, de akkor is csak hatóra hosszat időzhetett házon kívül, utána megint bezárták. – Elégedetten dőlt hátra. – Látom, ezt nem tudta – mosolygott sokatmondóan Lula – egyszer faggassa őt ki ezekről a dolgokról. Kérdezze csak meg tőle, nem élt-e abban a léckerítés övezte házban, az iskola mellett, ahol most denevérek tanyáznak. – Lula még közelebb hajolt, és bizalmas hangon hozzátette: – Én a maga helyében egy percig sem időznék azon a tanyán, ha nem muszáj. Rossz hírbe keveredhet miatta, aszondom. Annak a nőnek nincs ki a négy kereke. – Lula hátradőlt a székén, mintha egy szalonban csevegne a férfival, és szórakozottan játszott a Beethoven-kötettel. – Tudom, nem könnyű új jövevénynek lenni ebben a városban. És a tetejébe halálra unhatja itt magát. De ha körül akar kicsit nézni nálunk, én szívesen elkalauzolom. Lula lába megkereste az asztal alatt Will lábszárát. – Van az Eecan Streeten, egy macskaugrásra innen egy sajt házacskám. – Bocsásson meg, asszonyom – szakította félbe Will. – Kint hagytam a napon egy csomó tojást. El kell adnom őket. Lula önelégülten mosolygott. A fickó vette az üzenetet. Tévedés kizárva. Amikor hozzáért a lábához, összerándult, ezt Lula jól látta. Figyelte, hogy rakja helyre a férfi előbb az egyik, aztán a másik könyvet, és mielőtt kimenekülhetett volna a polcok közül, ő elállta az útját. Elégedetten látta: amikor a férfi megfordult és megpillantotta őt, elpirult. – Ha érdekli az ajánlatom, Vickery kávéházában dolgozom egész nap. De nyolc órától szabad vagyok. – Lula ártatlan porcelánbabaarccal megérintette Will mellét két inggombja között, és végigfuttatta az ujját rajta. – A viszontlátásra, Parker. Lula ellibbent, mértéktelenül riszálva a csípőjét. Will felnézett, és észrevette a könyvtárosnő megrovó pillantását, nyilván végignézte az egész jelenetet. Rögtön másfelé pillantott, de Will még ilyen messziről is látta, megvetően lebiggyeszti a száját. Will elpirult, úgy érezte, mintha az a nő erőszakot tett volna rajta. A Lula-féle személyek csak bajt hoznak az emberre. Volt idő, amikor belement volna a játékba, sőt örült volna az ajánlatnak. De jobb belátásra tért. Nem volt más vágya, mint békében élni, és ezt a békességet ő Eleanor tanyáján lelte meg. Egyszerre heves vágy fogta el a tanya és lakói után. Lula nagy cipőcsattogás közepette távozott, és el is tűnt az ajtó mögött, mire Will odaért a könyvtárosnő íróasztalához. – Nagyon köszönöm a papírt és a tollat, asszonyom. Gladys Beasley felkapta a fejét. Arcára kiült a kelletlenség. – Nem nagy dolog. Willnek a lélegzete is elállt ettől a rideg fogadtatástól. Összetekerte a jegyzeteit, és félszegen álldogált íróasztal előtt. – Azon gondolkodom, asszonyom… – Min? – Gladys hangja éles volt, száját összeszorította. – Én Mrs. Glendon Dinsmore-nál dolgozom napszámosként. – Ha ő bejönne ide, és megerősítené, hogy nála lakom és dolgozom, megkaphatnám a kölcsönzőjegyet?

– Ő nem fog ide bejönni – Nem? – Azt hiszem. Mióta férjhez ment, nem lépte át a tanya küszöbét. Sajnálom, be kell tartanom a szabályt. – Felkapta a tollát, kipipált az előtte fekvő listán egy nevet, majd így folytatta: – De ha Eleanor írást ad arról, hogy maga neki dolgozik, és mióta és meddig, azt elfogadom.

51

Will Parker arcán megkönnyebbült mosoly suhant át, hüvelykujját beakasztotta hátsó zsebébe, és azt mondta gyerekes örömmel, amitől rögtön leolvadt Miss Beasley szívéről a jég: – Biztos megírja. Nagyon köszönöm, asszonyom, – Indult volna az ajtóhoz, de félúton megtorpant, és visszafordult: – Mikor nyitnak, kérem? – Hétköznap nyolckor, szombaton ötkor, és vasárnap természetesen zárva vagyunk. Will megint megbillentette a kalapját: – Majd jövök. – Már a kilincsen volt a keze, amikor Miss Beasley utána szólt: – Parker úr! – Asszonyom? – Hogy van Eleanor? Will érezte, ezt a kérdést egészen más szándék diktálta, mint Luláét. Megállt az ajtóban, és magában bocsánatot kért Miss Beasleytől: rosszul ítélte meg: – Nagyon jól van, asszonyom. Ötödik hónapban van a harmadik gyerekével, de makkegészséges és boldog, úgy hiszem. – A harmadik gyerekével? Jól emlékszem rá kislánykorából. Ötödikbe járt? Vagy hatodikba? Okos gyereknek látszott. Okosnak és kíváncsinak. Adja át neki üdvözletemet, legyen szíves. Ez volt, Will tapasztalatai szerint, az első baráti gesztus, mióta Whitneyben tartózkodott. Egyszeriben elmosta azt a keserű szájízt, amely Lula után maradt. – Átadom, és köszönöm, Mrs. Beasley. – Miss Beasley. – Miss Beasley. Most jut eszembe, van pár tucat tojásom. Szeretném eladni. Hol próbálkozzak? Gladys maga sem tudta, miért – talán mert Parker feltételezte, hogy ő férjnél van, vagy, mert hátat fordított annak az átkozott szajhának, Lulának, vagy egyszerűen csak azért, mert olyan boldogan mosolyodott el arra a gondolatra, hogy kaphat kölcsönzőjegyet –, mindenesetre meglepetten hallotta a saját válaszát: – Egy tucatot én is szívesen vennék, Parker úr. – Igazán? Hát ez nagyszerű – és megint elmosolyodott. – A többit vigye el Purdyhez. Itt van a boltja a tér túloldalán. – Köszönöm. Akkor futok, és… – tanácstalanul megállt. – Most jut eszembe, a tojások mind egy rekeszben vannak. – Tegye az enyémeket ebbe – Gladys odanyújtott neki egy kartotéktartó dobozt. Will bólintott, kisietett, és pillanatokkal később hozta a tojásokat. – Mennyit kér érte, Parker úr? – kérdezte Gladys, pénztárcáját előhalászva. – Mennyit? – Hát, magam sem tudom. – Hogyhogy nem tudja? – Tudja, asszonyom, ezek Mrs. Dinsmore tojásai, most adok el életemben először tojást. – Azt hiszem, huszonnégy centet szokás adni egy tucatért, de én huszonötöt adok, mert ezek bizonyosan frissebbek, mint amit Purdynél kapnék, és amellett házhoz szállította őket, – Átnyújtotta a huszonöt centes pénzdarabot, és amikor Will habozott elfogadni, a kezébe nyomta. – Csak vegye el nyugodtan. És ha jövő héten megint lesz, megint veszek egy tucatot Will végre elvette a pénzt, és bólintott. – Köszönöm, asszonyom. Nagyra értékelem a szívességét, és szentül hiszem, Mrs. Dinsmore is örülni fog. És átadom az üdvözletét, asszonyom. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Gladys Beasley bekattintotta fekete pénztárcáját, és elgondolkodva nézett maga elé. Igazán kedves fiatalember. Határozottan kedvelem, gondolta, Isten tudja, miért. Azazhogy mégis tudom, Mert tud bánni a katalógussal, segítség nélkül megtalálja a könyveket, elmélyülten olvas, arról nem is szólva, mennyire örült annak, hogy lehet kölcsönzőjegye. No, meg azért is, mert hajlandó visszamenni Eleanor Glendonhoz Rock Creek Roadra, hiába próbálta gonosz pletykával telebeszélni a fejét Lula Peak. És mert volt 52

ereje hátat fordítani annak a ringyónak! Szegény Eleanorral mindig igazságtalanul bánt ez a város, nem is beszélve a saját családjáról. Nagyanyja, Lottie McCallaster, mindig is habókos volt, fanatikus hívő. Azt beszélték, görcsökben fetrengett vallási önkívületében, és ahányszor egy vándorprédikátor idevetődött, ő megkeresztelkedett. Végül hozzáment egy magát Isten emberének nevező alakhoz, egy mennydörgő szavú prédikátorhoz, Albert See-hez. Az beköltöztette új hitvesét egy városvégi házba, ő maga pedig újból és újból térítő útra indult, az asszonyra hagyva, hogy felnevelje egyszem lányukat, Chloét. Chloe hallgatag, szelíd lányka volt, nagy, barna szemekkel. Anyja zsarnoki hatalommal uralkodott fölötte. Rejtély, hogy egy ilyen lány, akit az anyja jóformán soha nem engedett el a szoknyája mellől, hogyan és hol kerülhetett áldott állapotba, mégis ez történt. Attól fogva Lottie ki sem lépett többe a házból, és Chloénak és gyerekének, Eleanornak sem engedte meg, hogy átlépjék a küszöböt, míg az illetékes tisztviselő rá nem kényszerítette, hogy a kislányt elengedje iskolába. Különben elveszik tőlük, és egy gyerekotthonban helyezik el, fenyegetőzött a tisztviselő. Eleanorra azért emlékezett olyan jól Miss Beasley, mert a gyerek előbb megriadt a tágas terem látványától, és attól, hogy szabadon járhat-kelhet benne fel-alá, aztán odaállt a nagy ablakok egyike elé, és úgy itta magába a napfényt, mintha nem győzne vele betelni. Szegény kicsike! Miss Beasley nem volt különösebb képzelőtehetséggel megáldva, de így is végigfutott a hátán a hideg arra a gondolatra, milyen élete lehetett annak a szegény kis fattyúnak, Eleanornak abban az örökké zárt, leeresztett redőnyű házban, ahová élve eltemette a nagyanyja. Amikor Gladys Beasley a Beethoven-életrajzot az asztalon találta meg, az Almák és a Méhek kötetet ellenben pontosan a helyükön, tudta, nem tévedett: Will Parker méltó a rokonszenvére.

53

Hetedik fejezet Calvin Purdy átvette a tojásokat, tucatját huszonnégy centért. Ez a pénz Mrs. Dinsmore-t illette meg, de Willnek volt saját pénze is, kilenc dollár a gombra záródó mellzsebében. Megérintette, kemény és megnyugtató tapintású volt. Az jutott eszébe: ajándékot vesz Eleanornak. De mit vehetne? Parfümöt? Szalagot? Nem, nem, egyik sem jó. Cukrot? Eleanor rosszul lenne tőle, csak csipeget, mint egy veréb, alig eszik. Végül kiszemelt egy kis, üvegből készült kékmadarat. Eleanor szereti a madarakat, és a házban nemigen akad dísztárgy. Huszonkilenc cent volt az ára. Will vett még negyed dollárért két csokoládészeletet a fiúknak. És amikor a visszajáró pénzt zsebre vágta, elöntötte a boldogság, mehet haza. A város végén megállt, szemügyre vette azt a bizonyos házat. A rozoga léckerítés úgy meredt ki a földből, mint egy állat csontváza. Will lenyűgözve bámulta, maga volt a teljes elhagyatottság. A bejárati lépcsőket benőtte a fű, hajnalka futotta be az ajtó kilincsét, a rozoga erkélykorlátot és az egész oromfalat. Foszladozó, zöld redőnyök borultak az ablakokra. Hát ide zárták be szegényt? És még a redőnyöket is lehúzták! Egy olyan nőt, mint Eleanor, aki imádja a madarakat, tücsköket, az eget, a gyümölcsöst? Will megborzongott, és továbbsietett rakományával, a két csokoládészelettel és a kék madárral. Bár vihetnék neki többet és drágábbat, gondolta. Furcsa érzés volt ez neki, aki még életében nem vett senkinek ajándékot. Ehhez barátok kellettek volna és pénz, és a kettővel egyidejűleg Will ritkán rendelkezett. Azt ugyan sokszor elképzelte, milyen jó lehet ajándékot kapni, de azt el sem tudta eddig képzelni, milyen boldogító érzés adni. Vajon haragszik még rá az asszony? Nyugtalanság vett erőt Willen erre a gondolatra. Csak ment, zötyögött a talicska, és azon törte a fejét: hogyan csinálják más nők és férfiak, ha összekülönböznek? Hogy kötnek békét? Will eddig egyszerűen odébbállt, ha nézeteltérése támadt egy nővel. De Eleanor Dinsmore más. Ő jó anya, nagyszerű asszony, akit bezártak egy házba és bolondnak kiáltottak ki, és ha ő, Will, nem mondja meg neki, hogy egy cseppet sem bolond, ugyan ki fogja megmondani? Eleanor nyomorultul érezte magát. Házsártos volta férfival és dühös, már három óra telt el a távozása óta, régen itt kellene lennie, holtbiztos, hogy nem jön többet vissza. A te hibád, Elly. Nem bánhatsz így egy szabad emberrel. Ugyan miért jönne vissza ezek után? Feltette főni az ebédet. Sűrűn ki-kinézett az ajtón, Will sehol. Tiszta ruhát vett. Megfésülködött, szoros koszorúba fonta és a fejére tornyozta fel a haját. Kétségbeesve vizsgálta arcát a kis tükörben. Nem jön vissza, te eszement. Hegyen-völgyön túl jár régen, és te vághatsz megint fát reggelente. És étkezéskor nézheted a hűlt helyét. És nem válthatsz szót mással, csak a kisfiaiddal. Az jó lesz, mi? Eleanor behunyta a szemét, és két kezét összetéve azt mormogta: Szükségem van rád, Parker, kérlek, gyere vissza.

Will majdnem futva tette meg az utat a meredek domboldalon. Amikor felért a tetőre, és meglátta a tanyát, gyökeret vert a lába: Eleanor a tornácon várta. Őt, Will Parkert. Tiszta, sárga kötényruhájában, frissen fésülve, mellette a két fiú, és a házból kellemes ételszag áradt. Eleanor odaintett neki: – Miért maradt el olyan sokáig? Már aggódtam. Nemcsak várta őt, még aggódott is érte. Hirtelen mérhetetlenül megkönnyebbült, felvidult és elmosolyodott. Hja, a tanuláshoz idő kell! – Will! – rohant oda hozzá Donald Wade. Átfogta Will térdét, és rákapaszkodott, üdvözletképpen. Will beletúrt selymes hajába. 54

– Mit csináltál, míg elvoltam? – A mama lefektetett – Donald Wade méltatlankodó arcot vágott. – Szóval aludtál egy kicsit? – közben odaértek a tornác lépcsőjéhez. Will leengedte a talicska fogantyúját, és felnézett az asszonyra. – Aludt a mama is? – Nem, ő megfürdött a mosóteknőben. – Donald Wade, ne járjon a szád! – korholta Eleanor, és az arca kicsit megszínesedett. – Hogy van? – fordult aztán Willhez. – Köszönöm, jól – átadta a pénzt. – Miss Beasley, a könyvtárosnő huszonöt centet adott egy tucat tojásért, a többit Calvin Purdy vette át, tucatját huszonnégy centért. Itt a pénz, egy dollár huszonegy cent. És Miss Beasley megkért, adjam át üdvözletét. – Igazán? – Eleanor keze megállt félúton, a pénzről egészen megfeledkezett. – Azt mondta, emlékszik magára, egyszer járt a könyvtárban az ötödik vagy a hatodik osztállyal. – Nohát, ki gondolta volna? – Eleanor elképedt, elmosolyodott, és a szeme felragyogott. – Hát emlékszik rám – Emlékszik. – Azt hittem, a nevemet sem tudja. Will elvigyorodott. – Gondolom, nincs amiről Miss Beasley ne tudna. Eleanor felnevetett. – Szép a könyvtár, ugye? – Nagyon szép. Világos. – Will egy karmozdulatot tett. – Nagy, félkörben végződő ablakai vannak. És jó a szaga is. – Kiváltotta a kölcsönzőjegyét, Parker úr? – Nem tehettem. Maga nélkül nem megy. Miss Beasley azt állítja, magának kell igazolnia, hogy én itt lakom és dolgozom. – Úgy érti, be kell mennem? – Elly arcáról lehervadt a mosoly. Csüggedten mondta: – Nem hiszem, hogy ezt meg bírom tenni. Tegnap még Will megkérdezte volna: miért nem? Ma csak annyit mondott: – Elég, ha írásba adja. Az is megfelel, azt mondta Miss Beasley. Majd beviszem neki, amikor legközelebb bemegyek a városba. Úgyis be kell mennem jövő héten. Miss Beasley azt mondta, megint kér egy tucat tojást. – Csakugyan? – Eleanor jókedve hirtelen visszatért. – Csakugyan. És tudja, asszonyom, mit gondoltam? – Will feljebb tolta a kalapját, egyik lábát a felső lépcsőre rakta, és fél karjával rátámaszkodott. – Ha a felesleges tejszínt elvihetném félliteres korsókban, eladnám. Egy kis pénzt az is hozna a házhoz. Elly nem bírt ellenállni a kísértésnek. – Csak olyan ember, Parker úr, akinek a pénz a mindene? – kérdezte, ugratva őt. Will azonban tudta, több van e megjegyzés mögött, mint csúfondárosság ez valódi félelem a várostól. Meg sem számolta a pénzt, amit a markába nyomott. – Nem, asszonyom. – Fölegyenesedett. – Csak nem látom értelmét, hogy elszalasszam az alkalmat egy kis keresetre, ha alkalmam nyílik rá. Donald Wade észrevette a talicskában a barna papírzacskót, és megrángatta Will nadrágját.– Hé, Will, mi az? Will letérdelt a talicska mellé, átfogta a kisfiú derekát, és azt mondta, – Találd ki. – Donald Wade vállat vont, de le nem vette a szemét a zacskóról: – Talán az a legokosabb, ha belekukucskálsz. – Donald Wade mogyoróbarna szeme izgatottan felragyogott, mialatt benyúlt a zacskóba, és előhúzta a két csoki szeletet. – Cukorka! – ujjongott. – Csokoládé – mosolygott rá Will. – Az egyik a tied, a másik az öcsikédé.

55

– Csokoládé! – táncolt örömében Donald Wade. –Ide nézz, mama, Will csokoládét hozott nekünk. Eleanor hálásan pillantott Willre, akinek nagyot ugrott a szíve. – Milyen kedves tőle. Köszönd meg, Donald Wade! – Köszönöm, Will. – Szép, hogy gondolt rájuk, Parker úr. Will felegyenesedett, és az asszonykát nézte. Picit kirúzsozta a száját. Haját, mely olyan színű volt most, mint az érett búzakalász, koszorúba fonta a fején. Szeme zöld volt, mint a smaragd. Hogy zárhatták őt be egy házba? – A gyerekeknek kapniuk kell néha egy kis ajándékot. Magának is hoztam ám valamit. – Nekem? – Eleanor a mellére szorította a tenyerét. – Apróság – nyújtotta oda neki a zacskót. Elly izgatottan belenyúlt a zacskóba, előhúzta az üvegfigurát, és felemelte. – Ó, istenem… Parker úr... Ó, istenem. – Másik kezét a szája elé kapta, szemét elfutotta a könny. Lélegzetvisszafojtva bámulta a kékmadarat. – De hisz ez gyönyörű. – Volt egy kis saját pénzem – sietett megjegyezni Will, nehogy az asszony azt képzelje, a tojás árából vette neki az ajándékot. De ez a gondolat meg sem fordult Eleanor fejében. Belemosolygott a kékmadár festett szemébe. Az övé örömtől csillogott. – Egy kékmadár, nohát! – Szívéhez szorította az ajándékot, és Willhez fordult: – Honnan tudta, hogy szeretem a madarakat? Hát ezt nem volt nehéz kitalálni! Will figyelte az asszonyt, és mélységes elégtételt érzett, mialatt az minden oldalról szemügyre vette a madárkát. – Nagyon tetszik – mosolygott megint Willre. – Soha nem kaptam még ilyen szép ajándékot. Köszönöm. Will némán biccentett. – Látjátok, gyerekek? – Odafutott hozzájuk. – Parker úr vett nekem egy kékmadarat. Láttatok már ilyen szépet? Hová tegyük? Gondolom, a konyhaasztalra. De nem, inkább az éjjeliszekrényemre hisz mindenütt gyönyörű lesz, ugye? Gyertek be, és segítsetek nekem kiválasztani a madárka helyét. Maga is jöjjön, Parker úr. Befutott, izgalmában még az ajtót is elfelejtette nyitva hagyni Thomas előtt. Will felkapta a kicsit a lépcsőről. Rögtön csokoládés lett az inge. De mit számított egy kis csokoládé a világ legboldogabb emberének! Csak állt a konyhában, karján a kicsivel, és nézte, hogy röpdös ideoda Eleanor, a madarat ide-oda rakosgatva, az asztalra, a fali polcra, a ládára. – Hová tegyem, Donald Wade? – Mindig volt rá gondja, hogy éreztesse a gyerekekkel fontosak, ahogy Willel is éreztette. – Az ablakba. Akkor majd idejön az összes többi madár is, hogy megcsodálják. Hm, az ablakdeszkára? – Alsó ajkát beszíva nézett körül. A konyhát úgy toldhatták hozzá a házhoz, három ablaka is volt, egy keletre, egy délre és egy nyugatra néző. Eleanor a nyugatra nyíló ablak deszkájára helyezte a madarat. Ez az ablak a hátsó udvarra nézett, ahol a ruhaszárító állt, immár rendbe téve, újrafestve. Eleanor hátrahajolt, egyet tapsolt, és öklét az álla alá támasztotta. – Igen, igen, éppen ez hiányzott innen! Ami azt illeti, sokkal több hiányzott onnan, mint egy olcsó üvegtárgy, de amikor Eleanor végigtáncolt a konyhán, és megragadta Will karját, ő úgy érezte egy pillanatra, mintha valami becses ritkasággal ajándékozta volna meg az asszonyt. Will ezután még nagyobb buzgalommal dolgozott, mintha az asszony rossz emlékeit akarná ezzel eltörölni. És felfigyelt sok apró jelre, amit észre sem vett korábban. Eleanor egyetlen ablakát sem függönyözte be, mindig megörült a napsütésnek, valahányszor a házból kilépett, a hálószobájában reggelig égett a lámpás. Ugyan miért tette ezt vele a családja?

56

De Willnél senki nem tisztelte jobban mások titkait. És ha ismerte is a választ kérdésére, azt tudta most már nem csak azért dolgozik szorgalmasan, hogy biztosítsa önmagának a fedelet a feje felett, hanem azért is, hogy kivívja az asszony elismerését. Rendbe hozta az utat. Megjavította Madam hámját, és befogta őt egy súlyos acélhenger elé, mely idomtalanul nagy volt, akkora fogantyúkkal, mint egy taligáé. De Madam húzta, Will tolta, és így valahogy elvégezték a keserves munkát. A vízmosta helyeket feltöltötték, a kiugró részeket levágták, a nagy köveket félrehengerítették, és kiásták a kitüremkedő gyökereket. Donald Wade e1 nem maradt volna Will mellől. Olykor csak ült és nézett, figyelt, tanult. Máskor Will a kezébe nyomott egy lapátot, és megengedte, hogy kisebb kődarabokat hengerítsen az út mellé, aztán megdicsérte ügyességéért, ahogy ezt Eleanortól tanulta. Egy szép napon Donald Wade megjegyezte. – Az én apukám nem dolgozott sokat, Nem úgy, mint te. – Hát mit csinált? – Pepecselt. Így mondta a mama. Will kicsit elgondolkodott ezen a válaszon, aztán, megkérdezte: – De jól bánt a mamával, ugye? – Azt hiszem. Mama szerette őt. – Donald Wade kisvártatva hozzátette: – De sosem vett neki kékmadarat. Mialatt Will ezen rágódott, Donald Wade előrukkolt egy újabb, meglepő kérdéssel: – Most te vagy a papám? – Nem, Donald Wade. Igazán sajnálom. – De az leszel? Erre Will nem felelhetett. Csak Eleanor Dinsmore. Az asszony naponta kétszer megjelent Thomasszal és egy korsó behűtött málnaszörppel. Ilyenkor mindannyian letelepedtek Eleanor kedvenc fája árnyékában. És mialatt ők az édes italt szürcsölték, Eleanor madarakat mutogatott nekik. Mindet ismerte, a vadgalambot, a héját, a poszátát, a pintyőkét. És a fákat is: az ecetfát, a tulipánfát, a vérszilvát, különféle fűzfákat. És ismerte a kisebb növényeket is, a szedret, a császárszakállt, a szömörcét. Ezek a pihenők voltak Will életének legszebb percei. Ha csak annyit mondott Eleanor: – Huha, micsoda pompa út készül itt! –, az elég volt ahhoz, hogy Will még buzgóbban essen neki a kemény munkának. Amikor az út elkészült, Will suttogva köszönetet mondott Madamnak, hozott neki a kertből egy aranyszínű sárgarépát és jutalmul megfürdette. És vacsora után négyesben felültek a szekérre, és végigkocsikáztak a fák között kanyargó új földúton, amely az országútba torkollt. Másnap Will helyrepofozott egy szekeret, két új deszkaülést szerkesztett rá, megrakta áruval, és indult Witneybe. Egy tucat tojást vitt Miss Beasleynek, több tucatot Purdynak, és öt korsó tejszint is, amelyből egy nem jutott túl a könyvtáron. Will zsebében volt Eleanor igazolása Miss Beasleynek címezve. – Tejszín? – kiáltott fel Miss Beasley. – Mióta ennék már egy jó epertortát, de nincs epertorta tejszínhab nélkül. Will kikölcsönözte a kiszemelt könyveket, és már indult volna tovább, amikor Miss Beasley megállította. – Ó, találtam ám a hátsó szobában rendrakás közben ismeretterjesztő füzeteket a méhészetről. – És Will elé rakott egy mustársárga borítékot. – Ezeket nem kell visszahoznia. Hivatalból küldözgeti nekünk az illetékes hivatal, és úgyis csak kidobnám valamennyit. Will megtisztelve érezte magát: – Köszönöm, Miss Beasley. – Kár köszönetet mondania azért, ami úgyis a papírkosárba került volna – felelte szemlesütve Gladys.

57

Will megértette. Ez a katonás modor csak álcázás, mögötte egy félszeg, gyengéd lélek rejlik, és kedvesen rámosolygott a könyvtárosnőre. – Viszontlátásra egy hét múlva. Vidáman sietett le a lépcsőn, hóna alatta könyvekkel, másik kezében a sárga borítékkal, amikor egy ismerős hang megállította. – Nohát, nohát.., hisz ez Parker úr. Lula Peak mosolygott Willre kacéran. Szokásos, homlokba fésült frizuráját viselte Betty Grable módra, ajka vöröslött, kezét csípőre téve állta el Will útját. – Jó napot, asszonyom – igyekezett Will kitérni, de hiába. – Hová, hová olyan sietve? – Lula olyan bájosan őrölte a rágógumit, mint egy aligátor a zsákmányát. – Tejszínt hoztam, nem állhat a napon. Lula egy lépcsővel állt lejjebb Willnél, így majdnem a köldökéig ért az orra. Pillantását végigjártatta a férfin, ingén, nadrágján, a sárga borítékon, amelyre Miss Beasley felírta a nevét. – Szóval Willnek hívják? Will Parker… Szép név – nyújtotta a szót Lula, és vörös körmével rákoppintott Will inggombjára. Ő kis híján hátralépett, hogy Lula hozzá ne érjen, de erőt vett magán, és udvariasan a helyén maradt, mialatt Lula a fejét ingatta és a vállát vonogatta. – Miért nem néz be a kávéházunkba, Will Parker? Kapna tőlem egy csésze finom, jégbe hűtött teát. Ilyen hőségben nincs annál jobb! Will már attól félt, végigszánt a mellén azzal a karomszerű körmével ez a némber. – Nem érek rá, asszonyom – és leugrott a lépcsőről. – Még sok dolgom van. Ezúttal Lula félreállt, de Will a hátában érezte a pillantását, mialatt felszállt a szekérre, és Purdy boltja elé hajtott. Ez a nőszemély maga a két lábon járó baj. Will nem kért sem a bajból, sem a nőből. Hátra se nézett, úgy lépett be a boltba. Purdy a tojást is megvette, a tejszínt is, és azt mondta: – Pompás, máskor is hozzon friss árut, ha van, arra mindig találok vevőt. Will úgy érezte, Lula közelsége bepiszkolta. Alig várta már, hogy hazaérjen. Eleanor és a fiúk ezúttal az ecetfa alatt várták. Will egyenesen feléjük tartott, úgy vonzották, mint iránytűt az Északi-sark. Ide tartozom, hozzájuk, gondolta Will, ehhez az asszonyhoz, akinek egyszerűsége mellett Lula rikítóan ízléstelennek hat, természetessége mellett ordítóan mesterkéltnek. Volt idő, nem is olyan régen, amikor azt a másikat választotta volna Eleanor helyett, de ez szinte hihetetlennek tűnt a mai eszével. – Hát megjött – állt fel a fűből Eleanor. – Meg én. Egymásra mosolyogtak, és egy pillanatig gyönyörködtek egymásban. Eleanor feltuszkolta a fiúkat a szekérre, Will átrepítette őket a hátsó ülésre. – Üljetek rendesen, és kapaszkodjatok, nehogy lepottyanjatok. – Aztán lenyúlt Eleanorért, hogy felsegítse, s amikor a kezük találkozott, egy pillanatig egyikük sem mozdult. Eleanor fél lába a szekéren, szeme Will szemébe révedt. Aztán hirtelen megrázkódott, fellendítette magát Will segítségével, leült, és úgy tett, mintha mi sem történt volna. Will sokszor visszagondolt erre a pillanatra az elkövetkező napokban, miközben a házon dolgozott: sikált, falat kapart, vakolt, mázolt, ajtót javított, derítő gödröt ásott, és a konyhai kiöntőből csövön oda vezette ki a vizet, hogy könnyítsen Eleanor munkáján, aki gyorsan gömbölyödött, és egyre nehezebben mozgott. Eleanor ragyogott a boldogságtól, amikor először öntötte ki a szennyvizet, és az csodamód magától eltűnt a lefolyóban. Will azonban elégedetlen volt, szerette volna tökéletesen rendbe hozni a konyhát, fürdőszobát berendezni az asszonynak, de nehéz volt linóleumot és kádat szerezni. De Amerika egyre inkább átállt a haditermelésre. És arról is beszéltek már itt-ott, hogy be fog lépni aktívan a háborúba, noha voltak ennek ellenzői is. Will egészséges volt, fiatal és nőtlen, számolt azzal az eshetőséggel, hogy ha Amerika csak ugyan belép, őt besorozzák.

58

Eleanor mit sem tudott arról, ami a tanya kerítésén túl történik, de Will a könyvtárban hozzájutott a lapokhoz, ha nem is olyan rendszeresen, mint a börtönben. Aztán egy szép napon Will felfedezett egy rádiót a lomok között. Elemet sem volt könnyű keríteni, de mikor végre sikerült, a rádió csak nem akart megszólalni. Miss Beasley talált egy könyvet Willnek, amelyből megtanulta: mi a rádió, hogy kell megjavítani. Aznap este négyen ülték körül a bűvös dobozt, ahonnan a „Magányos Farkas” és hűséges barátja, Totnto, az indián kalandjai hallatszottak. Tonto csak kemo szabének nevezte fehér barátját. Ettől fogva Donald Wade nem járt többé, hanem vágtázott. Nyerített, kapált, patkócsattogást utánzott a nyelvével, és ahányszor belépett a házba, előbb kipányvázta „Ezüstöt”. Egy szép napon Will tréfából kemo szabének szólítatta, ezután Donald Wade naponta százszor harsogta: kemo szabe, kemo szabe. A rádió azonban nemcsak mesékkel szolgált. A valóság is betört vele a tanyára, hírek formájában. Esténként Will beállította London hullámsávját. És a hírek aláfestéseként bombarobbanások hallatszottak, a légelhárítás lövései, szirénák.

Hallgatta Eleanor is a híreket? Beszélni nem beszélt róluk. De Will tudta: sietnie kell. Fát vágott – egy évre valót, felszedte a konyha padlójáról az ócska linóleumot, felszórta homokkal, majd kencével kente be a padlót, és azon törte a fejét, hogy rendezhetne be fürdőszobát a családnak. És titokban a méhekről olvasott, egyre többet. A méhek ellenállhatatlanul vonzották. És most már tudta, tévedett, amikor azt képzelte: elhagyottak a kaptárak. Hogy csak néhány méh volt látható a bejáratnál, az nem jelent semmit, a többi bent dolgozik a királynő körül, vagy virágport hoz valahonnan. Egyre többet tudott a méhekről, és biztosra vette: a kaptárak teli vannak mézzel, és a méhek hamarosan rajzani fogtak. Eleanorral nem beszélt azóta a méhekről. És nem került elő a méhészfelszerelés sem. De minden könyv és füzet azt állította: mielőtt méhészkedésre adná az ember a fejét, előbb győződjék még róla, immunis-e a méhekkel szemben. Tehát Will kipróbálta. Mindenben úgy járt el, ahogy a könyvekből tanulta: megfürdött, hogy lemossa magáról Madam szagát, bedörzsölte a bőrét és a ruháját mentával, a gallérját feltűrte, a kézelőit begombolta, a nadrág hajtókáját körülkötötte, és kivonult a roncsautóhoz, hogy lássa: mit szólnak a méhek Will Parkerhez. Megizzadt a tenyere, mire az autóhoz ért. Megtörölte a nadrágjában, és figyelmeztette önmagát: mozogj lassan, a méhek nem szeretik a hirtelen mozdulatokat. Beült a kormányhoz, keze a keréken. A szíve a torkában dobogott. Nem kellett sokat várnia. Hátulról érkeztek, előbb csak egy, aztán még egy, és aztán rajokban, Will moccanatlanul ült, mialatt egy méh a hajára telepedett, és ott mászkált zümmögve, a többi az arca körül zsongott. Aztán egy másik a kezére szállt. De nem csípte meg, csak megszaglászta a szőrt Will keze fején, elsétált a csuklójáig, majd szárnyra kapott, és elrepült. Amikor beszámolt erről Eleanornak, az asszony felpattant az asztal mellől, kezét csípőre tette, a szeme szikrát hányt dühében. – Mit csinált? – Kimentem a méhes mellé, és beültem a kocsiba, hogy kitapasztaljam: immunis vagyok-e. – Fátyol és kalap nélkül? – Azt hittem, nem került elő a kalap. – Mert nem akartam, hogy a méhekkel vacakoljon. – De hisz mondtam: mentával dörzsöltem be magam, és lemostam Madam szagát. – Hogy a pokolba kerül ide Madam? – A méhek ki nem állhatják az állatok szagát, kivált a lovakét és a kutyákét. Attól megvadulnak. – Megcsíphették volna! Úgy, hogy belebetegszik! – Eleanor fehér volt, mint a fal. – A könyv azt mondja, aki méhészkedik, azt olykor-olykor megcsípik a méhek. De egy idő múlva annyira hozzászokik, hogy meg sem érzi. – Hát ezt nevezem… És ezt az én kedvemért tette, úgy gondolja? 59

– Azt gondoltam, ezzel kell kezdenem, mert a könyv is azt mondja… – A könyv, a könyv! Kesztyűt viselt legalább? – Nem, hiszen ki akartam próbálni… – Még a füstölőt sem vitte magával! – Ha ideadta volna, elvittem volna. – Ne kenje rám a saját ostobáságát, Will Parker. Átkozottul veszélyes volt, amit csinált, és ezt maga is tudja. Eleanor annyira kijött a sodrából, hogy hirtelen hátat fordított neki, mintha a látását sem viselné el, visszapenderült a tészta mellé, amellyel dolgozott, és olyan erővel csapott egy tojást az edény széléhez, hogy ezer darabra tört a héja. – A fene egye meg. Látja, ez is a maga bűne! – Hát, ha tudtam volna, hogy ennyire feldühödik... – Nem vagyok dühös! – kihalászott egy héjdarabkát, és a földhöz csapta. – Ha nem dühös, miért kiabál? – Nem kiabálok? – kiáltotta toporzékolva Eleanor, és szembefordult a férfival. – Egyszerűen nem értem, mi üt olykor a férfiakba. Még Donald Wade-nek is van annyi magához való esze, hogy nem megy egy méhkaptár közelébe úgy, hogy semmi nem védi, csak egy kis mentaszag.

– Mégsem csíptek meg, he? – mosolygott Will. Az asszony rábámult, az arca lángvörös, a szája összeharapva: – Menjen innen! – parancsolta halkan, de vészjóslóan. – Takarodjon a konyhámból! – És megint hozzávágott az edényhez egy tojást. A férfi tőle ötlábnyira állt, kényelmesen az ajtónak támaszkodva, és megcsodálta Eleanor haragtól kipirult arcát, harcias állát, hevesen hullámzó keblét, habot verő kezét. – Tudja, ahhoz képest, hogy nem dühös, csuda, mit művel azokkal a tojásokkal A következő pillanatban egy tojás repült felé, és a homloka közepén találta el. – Elly… mi az ördög… Előrehajolt. Orráról tojássárgája csöpögött, álláról ragadósan csorgott le a fehérje a csizmájára. – Azt gondolja, nagyon mulatságos ötlet beledugni a fejét egy méhkaptárba, és várni, hogy halálra szurkálják? – Az ajtóra mutatott. – Menjen innen, azt mondtam! Tűnjön el a konyhámból. Will engedelmesen sarkon fordult, de még el sem érte az ajtót, már kitört belőle a kacagás. Mire az udvarra ért, támolygott a nevetéstől. – Menjen! Megrázta a fejét, és vidáman kuncogott. Egyszerre azt hallotta: kinyílik a tornácajtó, mire megfordult, éppen jókor: a második tojás is eltalálta. A tenyerét. – Hujujuj! – nevetett csöndesen Will. – Vigyázat, Joe Di-Maggio! – Az ördög vigye, Parker! – Ha-ha-ha! Rázta a nevetés, mialatt a kúthoz ment, kiöblítette az ingét, és lemosta magát is. Még akkor is kuncogott, amikor az inget kiakasztotta száradni egy karóra. Hirtelen megvilágosodott az agya, elnémult és mozdulatlanná dermedt. Aggódik értem!

Úgy érte a felismerés, mint egy ökölcsapás. A házra meredt. Fontos vagy neki, Parker! És ő is fontos neked!

Szíve hangosan dobogott, mialatt ott állt a napon, és víz patakzott az arcáról, melléről. Fontos neked? Valld be, Parker, szereted őt! Letörölte az arcát, és bambán bámult maga elé. Hogy is van ez? Szerelmes egy asszonyba, aki éppen most vágott a fejéhez egy tojást, aki a hetedik hónapban van, és egy másik férfi gyerekét hordja a szíve alatt, akihez ő jóformán hozzá sem ért, soha meg nem csókolta és soha meg nem kívánta. 60

Mostanáig. Lassan lépkedett a ház felé, ereiben őrülten lüktetett a vér, és ő azon töprengett, mit mondjon neki? Amikor benyitott a konyhába, és csendesen betette maga mögött az ajtót, az asszony már a padlót mosta fel, és a világért fel nem pillantott volna. Will csak állt az ajtóban, nézte Eleanort, töprengett és várt. Eredj oda hozzá Parker!

Odalépett hozzá, egészen közel, de Eleanor súrolt, mint a megszállott, mintha nem egy, de tíz tojás nyomait kellene eltüntetnie. – Eleanor! Most szólította először a keresztnevén, és ez furcsa, bizsergető érzés volt. – Menjen innen! – Elenaor – mondta, sokkal lágyabban, és megfogta a karját, hogy fölsegítse. Az asszony felvetette a fejét. Zöld szeme könnyben úszott. Eleanor dühös volt, nagyon dühös. És ettől a kedves hangtól még dühösebb lett, maga sem tudta, miért. Felnézett Willre, ahogy fölé magasodott, csuromvizes, meztelen mellére, csinos, vizes arcára, víztől csöpögő szempilláira. Bőre barna volt a hosszú, napsütötte nyár után, kicsit meghízott, teste simának és ruganyosnak látszott. A puszta látása is felkavarta Eleanort. Épp az ellentéte volt Glendonnak: sudár, keménykötésű, csinos. De hogy szerethetne egy ilyen férfi egy bolond nőt, aki a hetedik hónapban van, és hordónyi a hasa? Eleanor feje lecsüggedt. Will az álla alá nyúlt, végigjártatta a tekintetét az arcán, aztán elvigyorodott és azt mondta: – Félelmes karja van, asszonyom. Eleanor érezte, ó, szinte fájdalmasan, a férfi vonzerejét, de el sem tudta képzelni, hogy elnyerhesse egy olyan férfi tetszését, amilyen Will, ezért azt gondolta: Csúfot űz belőlem. És hangosan kimondta: – Ez nem mulatságos, Will. Will csalódást érzett, de azért azt felelte a világ legnyugodtabb hangján: – Csakugyan nem az. Gondolom jobb, ha megbeszéljük a dolgot. – Nincs mit megbeszélnünk! – Csakugyan nincs? Eleanor hirtelen a szeme elé kapta a tenyerét. – Kérem, ne sírjon! – Én nem… én nem sírok. Mi az ördög van velem, gondolta Eleanor. Sosem szoktam sírni. Milyen kínos, hogy éppen Will Parker előtt sírom el magam, és még csak okom sincs rá. Will türelmesen várt, de Eleanor csak sírdogált halkan. – A terhes nők szoktak sírni olykor, ne is törődjön vele. – Bocsássa meg, hogy nevettem. – Bocsássa meg, hogy magához vágtam azt a két tojást. – Kötényébe törölte a könnyeit. – De Will, meg kell értenie ezt a dolgot a méhekkel… – Magának kell jobban megértenie a dolgot – felelte Will. És mert Eleanor szólni akart, intőn emelte fel a kezét. – Csak egy percig legyen türelemmel, és hallgasson meg. Nem szoktam hazudni. Sokszor jártam már kint, a gyümölcsösben. Én nem vagyok Glendon. Én óvatos ember vagyok, nekem nem esik bajom. – Honnan tudja? – Rendben van, biztosan nem tudhatom. De az ember nem élheti úgy le az egész életét, hogy örökké visszariad attól, ami bekövetkezhet. Pedig talán sosem fog bekövetkezni. – Hirtelen térdre ereszkedett ő is, és nagyon komolyan hozzátette: – Elly, a kaptárak tele vannak méhekkel. Méz is van, rengeteg. És én igenis hozzá akarok jutni ahhoz a mézhez, és el akarom adni. – Igen, de…

61

– Hadd fejezzem be, Elly. Még nem értem a végére. – Nagy lélegzetet vett, mielőtt folytatta volna. – Szükségem lesz a maga segítségére. Nem a kaptáraknál, azokat magamra vállalom, a közelükbe sem kell mennie. Hanem a méz kipergetéséhez és adagolásához kell a segítsége… – Gondolom, pénzt akar szerezni – fordította el a fejét Eleanor. – Azt. Miért ne? – Én fütyülök a pénzre. – Én nem. Nem magam miatt akarom, hanem maga és a gyerekek miatt. Bevezetném a villanyt, és talán fürdőszobát is csinálok. Gondolom, magának is szüksége lesz ezekre a dolgokra, különösen akkor, ha megjön a baba. És honnan vennénk a pénzt orvosra, amikor a kicsi megszületik? – Már mondtam magának: nekem nem kell doktor. – Ez egyszerűen nevetséges. Ki fog magának segíteni, ha eljön az ideje? Eleanor beharapta az ajkát, és farkasszemet nézett a férfival – Azt reméltem, maga. – Én? – Will szemöldöke felszaladt, szája elkerekedett. – Hisz én annyit sem értek hozzá, mint tyúk az ábécéhez! – Nem kell hozzá értenie – folytatta sietve Eleanor – előtte mindent elmondok magának, amit tudnia kell. És különben sem kell mást tennie, csak elkötni a…. – Álljon meg a menet! Eleanor nehézkesen feltápászkodott: – Fél, ugye? Will is felpattant, és két mély redő jelent meg a szemöldök között. – Igenis félek. De még mennyire. És miért én csinálnám, amikor van a városban orvos. – Már mondtam magának: a városnak nincs szüksége rám, nekem sincs szükségem a városra. – De hisz ez bo… – Will elharapta a szót. – Bolondság? – Nem ezt akartam mondani. – Will magában elátkozta az a kotnyeles nyelvét. – Hanem veszélyes. Előfordulhat, hogy a köldökzsinór a gyerek nyaka köré tekeredik szülés közben vagy farral jön… Akkor mi lesz? – Semmi. Már kettőt szültem, és nem volt semmi bonyodalom. Magától csak azt várom… – Nem? – fortyant fel Will. Jó pár lépésre eltávolodott Eleanortól, és onnan kiáltotta magából kikelve: – Az isten verje meg, nem vagyok bába! Elly most látta először igazán dühösnek Willt, és nem tudta mitévő legyen. Szüksége van rá, de mennyire, csakhogy ő ezt, úgy látszik, nem érti. Eleanor félt, de nem akarta mutatni. – Akkor talán okosabb, ha szedi a cókmókját, és távozik. Will megdermedt. Hányadszor hallja ezt már életében? Sajnáljuk, nincs többé szükségünk rád, fiú. Szívesen itt tartanánk, de… Pedig hogy igyekezett! Igazán hozzászokhatott volna már: mindig ez a vége. De fájt, az isten verje meg, pokolian fájt. Érezte, összeszorul a gyomra. – Nem beszélhetjük meg, Elly? – kérdezte levegő után kapkodva. Be jól esik a saját nevét hallani az ő ajkáról, gondolta Eleanor. De nem tarthatom itt dísznek. Ha maradni akar, legyen belátással. Tehát makacsul tovább térdelt, és azt mondta: – Egyedül is elboldogulok. Nincs magára szükségem. Senkinek nem volt szüksége rám soha, gondolta Will. Eddig azzal áltatta magát, itt talán másként lesz. De nem. Eleanor Dinsmore is jól megvan nélküle. Menjen el? Nem! Akár szereti őt az asszony, akár nem, ő itt boldog volt eddig, boldogabb, mint valaha életében, kényelemben élt, és volt minek örülnie. Ezért érdemes küzdeni! Tehát elnémította büszkeségét, odament az asszonyhoz, és leült mellé, könyökét a térdére támasztva. – Nincs kedvem elmenni… de nem azért szegődtem el ide, hogy gyerekeket

62

segítsek a világra. – Nyugodtan, megfontoltan érvelt.– Ez a kelleténél… izé – nagyot nyelt személyesebb ügy, nem? – Glendon megtette. Kétszer is. – Az más. Ő a maga férje volt. Eleanor fel sem nézett a sírásból. – Maga is lehetne a férjem. A meglepetés áramütésként szaladt végig Will testén. Jól értette? Mialatt ő ezen rágódott, Eleanor pirulva folytatta: – Én ezt alaposan meggondoltam, és ami engem illet, nekem semmi kifogásom ellene, hogy megesküdjünk. Azt hiszem, jól kijönnénk egymással, a gyerekek nagyon szeretik magát, és maga igazán jól bánik velük… és… és én sem hajigálok mindennap tojásokat. – De most sem nézett föl. Will majdnem elmosolyodott, kicsit meg is nyugodott. – Kívánja, hogy megesküdjünk? – Azt hiszem, igen. – Akkor nézz rám. Hadd nézzek a szemedbe! Végre felpillantott Eleanor, de a szemében csak némi zavar tükröződött. Szóval nem szeret, gondolta Will, csak a szükség köti hozzám. De hisz tudtam, az első pillanattól fogva, ahogy ide betettem a lábam! A csend egyre súlyosabb lett. Will felállt, odalépett az ablakhoz, ahonnan az immár rendes hátsó udvarra látott ki, meg az újonnan kifestett ruhaszárító karókra, és az járt a fejében, mi mindent akart, sőt akar még megtenni Eleanorért. – Tudja, Eleanor, ostobaság lenne csak azért összeházasodnunk, mert maga egy apróhirdetést tett közzé az újságban, és véletlenül én jelentkeztem rá. Ez nem elég ok arra, hogy két ember összekösse az életét. – Maga nem akarja a házasságot? Will hátrasandított. Eleanor arca lángba borult, szinte kétségbeesve. – Maga akarja? Terhes vagyok, buta és csúnya, gondolta Eleanor. Börtönviselt vagyok és gyilkos, gondolta Will. Egyikük sem merte kimondani, ami a szívét nyomta. Hosszú várakozás után Will megint az ablak felé fordult. – Én azt gondolom, ehhez kell valamiféle kölcsönös érzelem a két ember között. – Most ő pirult el, de ezt az asszony nem láthatta. – Én igazán kedvelem magát, Will. Maga is engem? – Eleanor hangja olyan közömbösen csengett, mintha azt mondana, jó napot. – Ühüm – Will úgy préselte ki elszorult torkán a választ. – Én is igazan kedvelem magát. – Akkor, azt hiszem, jobb, ha megesküszünk. Csak így, ilyen egyszerűen. Semmi égi zene, egy árva csók sem a csillagok alatt. Ott állt Elly, a hetedik hónapban – alig hírt felkelni a padlóról –, és a kötényébe törölgette a kezét. És háttal neki Will. Ahogy idáig eljutottak, az egy szemernyivel sem volt romantikusabb, mint Roosevelt elnök kölcsönbérleti törvénye. Hát, ami sok, az sok. Will eltökélte, mielőtt igent mond, igenis tudnia kell, hányadán áll az asszonnyal. Elszántan szembefordult vele. – Megenged egy kérdést? – Csak tessék. – Hol fogok aludni? – Hol akar aludni? Ezt Will maga sem nagyon tudta. Nehéz lesz odabent hálni, egy ujjal sem érni az asszony testéhez. A pajtában viszont nagyon magányosnak érzi magát. Óvatosan, nehogy elárulja magát, azt mondta: – Éjszaka kezd nagyon lehűlni a pajta. – Idebent nem alhat másutt, mint Glendon helyén, ugye tudja? – Tudom. – És kisvártatva megkérdezte: – Tehát? – Maga a férjem lesz, ott a helye. – Ühüm – felelte Will. Úgy látta, Eleanor nem fél. 63

– Én… én lámpafény mellett alszom. – Tudom. Eleanor meglepődött. – Tudja? Honnan? – Fel-felébredtem éjszaka, és láttam a fényt. – Maga nem bírna aludni miatta. Will sokáig gondolkodott a válaszon. – A börtönben soha nem volt egészen sötét. – Látta, Eleanor arca ellágyul. Vajon eljutunk valaha odáig, hogy minden gyenge pontomat felmerjem fedni előtte? – Hát, ugye… – Megint némaságba süppedtek mind a ketten. Nem tudták, mit mondjanak, mit tegyenek. Meghitt pillanat lett volna, ha annak rendje-módja szerint zajlott volna le a „lánykérés”, megfelelő érzelmi aláfestéssel. De mert nem így zajlott le, mindketten feszengtek. – Hát… – Will az orrát dörzsölgette, és idegesen kuncogott. – Hát… igen – Eleanor kitárta a karját, majd összefonta domború hasán. – Nem tudom, hogy köt az ember házasságot. – Calhounban, a városházán fogunk megesküdni. Ott mindjárt megkaphatjuk az engedélyt is. – Akkor ugorjunk át holnap Calhounba? – Holnap, az nagyszerű lenne. – Hánykor induljunk? – Ha lehet, korán. A szekéren kell mennünk, mert a fiúkat is magunkkal visszük. És tudja, milyen lassan cammog Madam. – Kilenckor megfelel? – Az nagyon jó lesz. Aztán csak néztek egymásra, mint borjú az új kapura. Most ébredtek rá, miben egyeztek meg. Ilyen félszegen. És váratlanul. – Hát… nekem mennem kell, vár a munka – bökött a háta mögé Will. – Engem is. Will elindult, de két lépés után megállt, azon töprengve, mit tenne vajon az asszony, ha most megfordulna, odamenne hozzá, és megcsókolná. Aztán mégis a jobbik eszére hallgatott, és szó nélkül kifordult az ajtón.

64

Nyolcadik fejezet Amikor aznap este lefeküdt, Eleanor sokáig nem bírt elaludni. Gondolkodott. A múltról, a jelenről, a jövőről. Vajon hogyan élnek majd Willel? Békésen vagy sokat veszekszenek? Veszekedni, ez új dolog volt Eleanor számára. Míg Glendonnal élt, sosem veszekedtek talán, mert Glendon túlságosan lusta volt még ehhez is. És abban a házban, ahol felcseperedett, ott sem volt soha veszekedés. Csak valamiféle lidércnyomás volt, súlyos, nem szűnő. Mindig ott volt, mint egy prédára leső szörny, amely bármikor lecsaphat rá fekete szárnyával. Ott rejlett abban, ahogy a nagymama mozgott, mintha attól félne, hogy ha a válla másképpen rándul, azzal megbántja az Urat. Ott rejlett anyja örökös erőfeszítésében, hogy lassan lépkedjen, zokszó nélkül hajtson végre minden parancsot, és szemlesütve tegye minden dolgát. De a legsúlyosabb akkor volt a helyzet, ha nagypapa hazaérkezett. Akkor imádkozással telt el az egész nap, és folyt a „bűntől való megtisztítás”. Eleanor kénytelen volt a szalon kemény padlójára térdepelni. Nagypapa a mennyezet felé emelte a karját, durva szálú, szürke szakálla reszketett, szeme még mélyebben ült gödrében, miközben fennhangon kérte az Urat bocsásson meg. Nagymama nyögött, nyöszörgött és vonaglott, mint aki görcsökben fetreng, és amikor már egész testében remegett, értelmetlen szavakat kezdett mormolni. És anya, a bűnös – lehunyta a szemét, olyan szorosan kulcsolta össze a két kezét, hogy elfehéredtek, és szánalmasan hintázott térden állva, miközben hangtalanul mondta az imát. Ő pedig, Eleanor, a szégyen gyermeke, ráhajtotta a fejét imára kulcsolt kezére, fél szemmel a jelenetet leste, és azon tűnődött, ugyan mit követhetett el az édesanyja és ő. Lehetetlennek látszott, hogy az anyja bármi rosszat elkövetett. Szerény volt, mint az ibolya, beszélni sem igen szokott, hacsak nagypapa rá nem parancsolt: imádkozzék hangosan, és kérje Istent, bocsássa meg az ő paráznaságát. Vajon mi lehet a paráznaság? – gondolkozott a kis Eleanor, és ő miért a szégyen gyermeke? Míg Eleanor kicsi volt, anya olykor beszélgetett vele csendben, az ágy rejtekében, ahol ketten háltak. De az évek múlásával anya egyre hallgatagabb és zárkózottabb lett. Rengeteget dolgozott – erre volt a nagymamának gondja. Ő végzett minden kerti munkát, mialatt a nagymama őrt állt az utcai ablaknál, kilesve a redőny alól. És ha valaki feltűnt az utcán, nagymama a hátsó ajtóhoz rohant, és kiszólt – Pszt, Chloe, gyere be, de rögtön! – Később Chloe már magától is bemenekült, mihelyt messziről meglátott az utcán valakit. Összesen három embernek volt bejárása a házba, ezeknek is csak azért, mert szükség volt rájuk: a tejesembernek, aki reggelente lerakta az ajtó elé a tejesüvegeket, a Raleigh szállítójának, aki az élelmiszereket hozta házhoz, és egy öreg embernek, Dinsmore-nak, aki jeget hozott, és akit később a fia váltott fel. Ha más kopogtatott be a kapun – a tanító vagy az adószedő, csak a redőnyt láthatták, amely meg sem mozdult. Aztán egy szép napon megjelent valaki a tanügytől, és követelte: bocsássák be. Tudomása szerint van a háznál egy gyerek, ha igen, a gyereknek iskolába kell járnia, ezt parancsolja a törvény. Nagymama halálra vált arccal állt a redőny mögött, és odasúgta neki – Hallgass, Eleanor, egy szót se szólj! Aztán egyszer olyankor jött hozzájuk az az ember, amikor nagypapa otthon volt, és bekiáltott: – Albert See! Tudjuk, hogy van a háznál egy iskoláskorú gyerek. Ha nem nyit kaput, bírói végzéssel és rendőri kísérettel jövök vissza, és betörjük a kaput. Ezt akarja, See? Így Eleanor iskolás lett. De ott is rosszul érezte magát. Sápadt volt, egy évvel idősebb, mint az osztálytársai, és egy fejjel magasabb. Furcsán viselkedett, alig beszélt, nem ismerte a legközönségesebb játékokat sem, csak bámult mindenre és mindenkire azzal a nagy, zöld 65

szemével. Meg sem mert mukkanni, de ha olykor mégis megesett, hogy fellelkesült, ugrált és kiabált, mint más gyerekek, azt is másképp csinálta, mint ők, és olyan hirtelen hagyta abba és némult meg újra, mint a lámpa, ha eloltják. Félt a tanítóitól, ha kedvesek voltak is, és a nyelvét öltötte a gyerekekre, ha csúfolták. Persze örökösen csúfolták. Eleanor szemében az iskola is börtön volt, nem jobb az otthoninál. Rákapott az iskolakerülésre. Előbb attól félt: Isten meglátja, és beárulja őt a nagymamánál. De nem történt semmi, és Eleanor megint nekivágott erdőnek-mezőnek. Itt ismerte meg az igazi csodát: a szabadságot. Tudta jól, hogyan kell némán, mozdulatlanul ülni egy helyen – eleget gyakorolta a leeresztett redőnyű házban –, és most érdemes volt ezt tudását kamatoztatni. Az erdő lakói megszokták a jelenlétét, nem féltek tőle, úgy élték rendes életüket, mintha ő egy lenne közülük: kígyók, pókok, mókusok és madarak. Elsősorban madarak. Ők voltak a legszabadabbak Eleanor szemében, hiszen röpülni tudnak. Elkezdte figyelni őket. Amikor a könyvtárban járt ötödikes korában, talált egy madártani könyvet, színes képekkel és madarak fészkelési szokásainak, tojásainak, hangjának részletes leírásával. És lassanként felismerte őket az erdőben, a vörös koronás, bűvös szavú királykát, a csonttollú madarakat, amelyek mindig csapatosan jöttek, és olykor becsíptek a cédrus túlérett gyümölcseitől, a pompás tollazatú, szemtelen szajkót, amely még a kardinálispintynél is szebb volt. Morzsát hozott magával, és a földre hintette maga körül, aztán mozdulatlanul ült, mint jó pajtása, a fülesbagoly. Egy pintyőke merészkedett közelebb, közelebb, és csipegette fel a morzsákat, másnap megjelent ugyanaz a pinty, harmadnap egyenesen hozzá repült, és egy szép napon feltartott tenyeréből eszegette a kenyeret. Nem sokkal ezután a gyerekek az iskolában összeverődtek, és hencegni kezdtek. Az egyik azzal, hogy negyven bukfencet vet egyvégből, mégse szédül el, a másik, egy kövér gyerek, azzal, hogy huszonöt gombócot megeszik egy ültében, a harmadik, akiről mindenki tudta, úgy hazudik, mint a vízfolyás, azzal, hogy nagybátyja Afrikába készül szafarira, és őt is magával viszi. Eleanor odasodródott a csoporthoz, és negyedikként félénken megkockáztatta: – A madarak odarepülnek hozzám, ha hívom őket, és a tenyeremből esznek. Úgy bámultak mind rá, mintha holdkóros lenne, aztán összesúgtak, és hátat fordítottak neki. És attól kezdve szándékosan olyan hangosan, hogy meghallja, olyanokat mondtak a háta mögött: ni, ez a bolond Elly See, aki a madarakkal beszél, és abban a leeresztett redőnyű házban lakik az őrült anyjával, nagyanyjával, nagyapjával. Glendon Dinsmore-ral is akkor találkozott először, amikor megint iskolát került Aznap későn indult haza, ezért lélekszakadva futott ki az erdőből, le egy meredek lejtőn, kisebbnagyobb kavicsokat zúdítva az útra. Glendon öszvére megriadt, visszahőkölt, és kis híján felborította a szekeret. – Hó – rántotta meg a gyeplőt Glendon. Nagy nehezen lecsendesítette a rúgkapáló állatot, aztán lekapta poros kalapját, és idegesen odaütögette az ülésdeszkához. – Az isten szerelméért, kislány, máskor nézzen a lába elé! – Nagyon sietek, Haza kell érnem, mire a gyerekek megjönnek az iskolából. – Halálra ijesztette szegény Madamot! – Nagyon sajnálom – szabódott Eleanor. – Jó – enyhült meg Glendon Dinsmore. – Gondolom, se látott, se hallott siettében. De legközelebb legyen óvatosabb. Hm – vetett egy pillantást az erdőre –, iskolát kerülünk? – És amikor erre nem jött válasz, jobban szemügyre vette a lányt. – Mondja csak, nem ismerjük mi valahonnét egymást?

Eleanor hátrakulcsolt kézzel állt, felsőtestét himbálva. – Maga hozott nekünk jeget, amikor kicsi voltam. – Én? – csodálkozott Glendon. – Mi is a neve? – Elly See, 66

– Elly See – a fiú az emlékei közt keresgélt. – Hát persze, már emlékszem. Az én nevem Glendon Dinsmore. – Tudom. – Tudja? – Glendon félszegen és meglepetten elmosolyodott. – Hogyhogy? Hisz nem járok már a házukhoz.

– Tudom. Nagypapa vásárolt egy villanyhűtőgépet, hogy ne kelljen többé jeget házhoz szállíttatnunk. Nem szívesen engednek be bárkit is a házba, – Vagy úgy. Már értem. Arra tartok, amerre laknak. Elvihetem? Elly nemet intett, és még szorosabban kulcsolta össze a hátán a kezét. Glendon felnőtt, tizenhat-tizenhét esztendős lehet, ha nagymama meglátná, hogy ő a fiú szekeréről száll le, órákig térdepeltetné a sarokban. – Miért ne? Madam meg sem érzi a súlykülönbséget. – Nagyon meggyűlne a bajom otthon. Rám parancsoltak, hogy az iskolából egyenesen hazamenjek, és idegenekkel sose álljak szóba. – Ments isten: attól, hogy miattam bajba kerüljön. Gyakran jár erre? – Olykor-olykor. – És mit keres az erdőben? – Tanulmányozom a madarakat. – Majd rövid töprengés után még hozzátette: – Az iskolához kell. A fiú okos képpel rábólintott. – A madarak kedvesek – jegyezte meg előzékenyen, aztán megrántotta a gyeplőt. – Nos, talán találkozunk máskor is. Nem akarom, hogy miattam elkéssen.

Elly hosszan utánanézett Glendonnak. Ő volt az első ember az eletében, aki nem úgy bánt vele, mint egy bolonddal, vagy mint a szégyen gyermekével. Sokszor gondolt vissza rá, mialatt a kemény padlón térdepelt, és sajgott a térde. A fiú külseje kicsit elhanyagolt volt, overallban járt és otromba csizmában, szakálla épp csak serkenőben, de Elly nem törődött a külsejével, csak azzal, hogy ez az ember nem nézte őt csodabogárnak. Amikor legközelebb iskolát került, talált az erdőben egy rejtekhelyet, ahonnan jól lelátott az útra. De hiába, Glendon nem tűnt fel sem aznap, sem a következő alkalmakkor. Elly csalódást érzett, maga sem tudta, miért. És mit akar a fiútól? Talán csak beszélgetni vele, adta meg magában a választ. Jól esett valakivel végre elbeszélgetni. Majdnem egy teljes év kellett ahhoz, hogy újra összetalálkozzanak. Egy meleg őszi napon, felhős ég alatt, sárguló levelek között. Elly éppen a foglyokat akarta becserkészni szerette az éneküket, és az erdő egy sűrűbb részén, ahol csapatosan fészkeltek a földön, elkezdett a fogoly kiáltását utánozva fütyörészni. De a bokor mögül nem bújt elő madár, ellenben a szomszédos dombon megjelent Glendon. Ugyanúgy festett, mint legutóbb: ugyanaz az overall, ugyanaz a gyér szakáll, porlepte kalap. Elly megállt, és bevárta a fiút, akinek a vállán egy puska lógott. Glendon már messziről odaintett neki: – Hahó, Elly! – Hahó, Glendon. – Hogy van? – Jól. Pár pillanatig némán álltak. Elly töprengve mustrálta a fiút. Glendon láthatóan örült a találkozásnak. Megdörzsölte az orrát, és azt kérdezte: – hogy vannak a madarai? – Miféle madarak? – A madarak csak rá tartoznak, senki másra. – Azt mondta, tanulmányozza a madarakat. Mit tanult róluk? Nem felejtette el egy év alatt, hogy én madarakat tanulmányozok? Elly felengedett. – Megpróbáltam előcsalogatni a foglyokat. – Hát hallgatnak magára? Ez nagyszerű… – Néha sikerül. Máskor nem, Mit akar azzal a puskával? – Vadászni. 67

– Úgy érti, állatokat öl meg? – Őzeket. – Én soha nem lennék képes megölni egy állatot. – Szeretjük az őzhúst, apám is, én is. – Remélem, egy sem kerül az útjába, Glendon hangosan felnevetett. – Kislány, maga nem akar ki. Látott foglyokat? – Nem. Még nem. Maga látott őzet? – Nem, még nem, – En láttam egyet, de nem árulom el, holti Gyakran találka-zóna vele – Mindennap kijön ide? – Majdnem mindennap. – Én is, amíg vadászni lehet. Elly ezen egy pillanatig elgondolkodott. De úgy érezte, illetlenség volna találkozót megbeszélni, elvégre ő csak tizenhárom éves. Glendon öt évvel idősebb. És már indult volna tovább, amikor a fiú megállította. – Hé, Elly, várjon! Elly már néhány lépésre eltávolodott, most szembefordult vele, – Mi van? – Talán olykor összefutunk itt. A vadászévad még két hétig tart. – Lehet. De most sietnem kell. Ha nem érkezem haza öt perccel négy után, fél órával tovább kell imádkoznom Elfutott, olyan gyorsan, ahogy csak a lába bírta, de egészen elképedt attól, hogy ez a fiú nem tartja őt bolondnak, és a barátságát keresi, holott ismeri a családját, hisz járt a házukban. Másnap visszatért ugyanarra a helyre, de elbújt. Glendon megjött, puskával együtt, leült egy fa alá, a puskát az ölébe rakta, zsákját a dereka alá, elővett egy kurta szárú pipáját, megtömte, és meggyújtotta. Elégedetten pöfékelt, kényelmesen elnyúlva. Amikor elszívta az adagját, kiverte a pipát. Elly megrémült. Mindjárt elmegy! Előbújt rejtekéből, csendben állt, várta, hogy a fiú felfedezze. Amikor Glendon meglátta, örömében elmosolyodott. – Szép jó napot! – Jó napot! – Szép napunk van, ugye? Elly nem felelt. Neki egyik nap olyan volt, mint a másik. – Hoztam magának valamit – mondta Glendon, és felkelt a földről. – Nekem? – kérdezte Elly gyanakvóan. Az ő környezetében senki nem kedveskedett soha a másiknak. – A madarainak – lehajolt, és felkapta a zsineggel összekötött szájú, kövér zsákot.

Elly szóhoz sem jutott a megdöbbenéstől. – Tavaly azt mondta, az iskola miatt kell a madarakat tanulmányoznia. Idén is azért jár ide? – Ó, nem. Kedvtelésből. Szeretem a madarakat. – Én is. – Odarakta a zsákot Elly lába elé. – Hányadik osztályt végzi? – Hetedikes vagyok. – Szeret iskolába járni? – Tavaly jobban szerettem. Miss Natwick miatt. – Engem is tanított. De nem voltam jó tanuló. Nyolcadik után ki is maradtam. Apámnak segítettem aztán a jeget kihordani. Ő meg én ott élünk – fejével arra intett –, Rock Greek Roadon. Elly odapillantott, aztán vissza, a zsákra. – Mi van benne. – Búza. – A félénk, kékmagtörő pintyek szeretik a búzamagot. Talán sikerül őket magához csalogatnia. Meg kellene köszönnie az ajándékot, de nem tudta, hogy fogjon hozzá. Ehelyett megosztotta a fiúval ismereteit a madarakról. – Legjobban a sárgarigókat szeretem. Ők nem esznek magot, csak kukacot vagy gyümölcsöt. De a magtörőpintyek biztosan örülni fognak a búzaszemeknek.

68

A fiú bólintott. Elly megértette: beéri köszönet helyett ezzel is. Még elbeszélgettek egy darabig erről-arról, iskoláról, madarakról, róluk szóló könyvekről, amelyeket Elly gyakran kihozott az erdőbe, máskor csak papírt-ceruzát vitt magával, lerajzolta a madarakat, és a könyvekből kikereste a nevüket. Odahaza tököt szokott kiakasztani madárháznak, mesélte Glendon. – Tököt? – csodálkozott Elly. – A madarak nagyon szeretik. Elég egy lukat vájni a tökbe, mindjárt beleköltöznek. – Mekkora lukat? – Az a madár meg a tök nagyságától függ. Aztán előhúzta az óráját, és figyelmeztette Ellyt: ideje hazamennie. Elly elfutott, de az első kanyar után megállt, kibontotta a zsákot, belenyúlt, és eddig soha nem érzett gyönyörűséggel turkált az érett búzaszemek közt. Másnap Glendon nem került elő. De a szömörcebokrok mellett, ahol már kétszer is találkoztak, ott hagyott neki három nagy, zöld-sárga csíkos tököt, mindegyiken más méretű luk, és rájuk erősítve egy drótszál. Ajándékot adott! Már másodszor! Egy darabig megint nem találkoztak, aztán egyre gyakrabban. Elly jól érezte magát Glendon társaságában. Volt miről beszélniük, a fiú is szerette az erdőt és az állatokat, s mindig tisztelettudó távolságot tartott Ellytől. Viszonzásul Elly megmutatta neki a sárgarigókat, a magtörő pintyeket és a kiakasztott tököket. Együtt figyelték a tökházba beköltöző madarakat: kettőbe egy-egy verébházaspár települt be, a harmadikba egy magányos kékmadár. Egy évvel később egy alkalommal Elly gyászos arccal azt mondta Glendonnak, miközben egy kidőlt fatörzsön üldögéltek, és a szomszédos fa odvában lakó oposszumot figyelték, – Többé nem találkozhatunk, Glendon. – Miért? – Mert nagybeteg vagyok. Hamarosan meg fogok halni. Glendon megriadt. – Meghalni? Mi a baja? – Nem tudom, de súlyos lehet. – Hát nem vitték orvoshoz? – Minek vinnének? Máris folyik belőlem a vér. Mit tehet itt az orvos? – Vérzik? Elly némán, csüggedten bólintott, az oposszum odújára szegezve szemét. Glendon lopva egy pillantást vetett Elly mellecskéire, tavaly óta megnőttek, akkor nagyobbacska makkra formáztak, most kis almára. – Beszélt erről az édesanyjával, Elly? – Hiába beszélnék – rázta meg a fejét a kislány. – Ő már nem a régi. Néha mintha azt sem tudná, hogy a világon vagyok.

– És a nagymamájának? – Isten ments, azt sosem tenném. – Miért? Elly lesütötte a szemét. – Mert. – És lemondóan vállát vont. A lelke mélyén érezte: ez azért van, mert ő a szégyen gyermeke. – Hát nem mondták meg magának? – Mit? – pillantott fel Elly, de mindjárt el is kapta a fiúról a szemét. – Ez minden nővel így van. Ha nincs vérzés, nem lehet gyerekük. – Glendon a tölgyek közt átszűrődő napsugarakra irányította a figyelmet. – Meg kellett volna mondaniuk, hogy ne ijedjen meg, amikor bekövetkezik. Most menjen haza, beszéljen a nagymamájával, és ő majd megmondja, mit kell ilyenkor tenni.

69

De Elly nem szólt otthon egy szót sem. Hitt Glendonnak, tudomásul vette, hogy ez így van rendjén, és azt is hamar megfigyelte, hogy a vérzés szabályos időközönként ismétlődik, és felkészült rá. Jó egy évvel később – Elly már betöltötte tizenötödik évét, egy szép napon megkérdezte Glendontól, mi az, hogy a „szégyen gyermeke”. – Hogy jut ez eszébe? – Mert én az vagyok. Örökösen ezt mondogatják nekem. – Ezt mondják? – Glendon arca kipirult haragjában, felkapott egy botot, négyfelé törte és elhajította. – Nem jelent semmit. – Az valami nagyon gonosz dolog, ugye? – Hogy lehetne az? Maga egy cseppet sem gonosz! – Hazudok nekik és iskolát kerülők – Ettől még nem a szégyen gyermeke. – Hát mitől? – Glendon nem válaszolt. – Glendon – kérlelte Elly –, maga az én egyetlen barátom. Ha maga nem mondja meg, kitől tudhatom meg? Glendon a térdére könyökölt, és a négyfelé tört botot bámulta. – Jól van, elmondom. Emlékszik, hogy volt az, amikor párosodni láttuk a fürjeket? És mi történt, amikor a hím a nőstény hátára ült? – Elly bólintott. – Így párosodnak az emberek is, de ezt nekik elvben csak akkor szabad, ha előbb megesküsznek. Ha mégis megteszik, mielőtt összeházasodnának, és gyerekük születik, akkor az olyan népek, mint a maga nagymamája, a szégyen gyermekének nevezik az újszülöttet. – Akkor én az vagyok. – Nem, szó sincs róla. – Nincs apukám. – De ez nem a maga hibája, ugye? Miért szégyellné magát ezért? Többet ezt a szót hallani sem akarom! Eleanor csak most értette meg, miért kellett örökösen vezekelniük, és miért nevezték az anyját bűnösnek. – Glendon! – Tessék. – Én zabigyerek vagyok? – hallotta olykor, hogy ezt mondják rá a háta mögött összesúgva az osztálytársai.

– Elly, tanulja meg: sose tulajdonítson fontosságot annak, ami lényegtelen. Az a fontos: milyen az ember lelke. És a maga lelke jó. Eztán sokáig ültek csendben, és a verebek csiripelését hallgatták. Elly felpillantott a föléjük boruló fa lombján átkéklő égre. – Kívánta már valakinek a halálát, Glendon? Glendon komolyan meghányta-vetette a választ: – Nem, azt hiszem, soha. – Én néha azt kívánom: bár halnának meg a nagyszüleim. Akkor nem kellene folyton imádkoznunk, felhúzhatnám a redőnyöket, és kiengedhetném anyát a kertbe. Azt gondolom, egy jólelkű ember ilyet nem kívánhat. Glendon megérintette Elly vállát, vigaszképpen. Ez volt az első eset, hogy szándékosan hozzáért. Eleanor kívánsága teljesült tizenhat éves korában. Albert See meghalt egyik körútján – egy Mathilde King nevű asszony ágyában. Mint kiderült, Mathilde fekete bőrű volt, és pénzért árulta bájait. Elly közölte Glendonnal a hírt. A gyász nyoma sem látszott rajta. Glendon megcirógatta az arcát. 70

– Ez jól van így, Glendon – mondta Elly. – Ő volt az igazi bűnös.

Lottie See-t annyira összetörte férje halála és e halál szégyenteljes körülményei, hogy többé nem mert sem a lánya, sem az unokája szemébe nézni. Még vagy egy évig ült szinte mozdulatlanul egy kemény hátú széken, arccal a lehúzott redőnyű ablak felé fordulva, de soha nem szólt többé, legfeljebb egy-egy imát motyogott el, és egy napon feje a mellére hanyatlott. Bevégezte. Eleanor leszedte a redőnyök széléről a ragasztószalagot, d amikor megpróbálta a redőnyt felhűzni, Chloe elkezdett sikoltozni, hadonászni, és úgy sunyta le a fejét, mint akit éppen meg akarnak ütni. Szülei halála nem hatott felszabadítólag Chloéra, hanem még súlyosbította tébolyát. Magatehetetlenné vált. Eleanor kimaradt az iskolából, és öltöztette, mosdatta, vetkőztette az anyját, főzött rá, gondoskodott testi szükségleteiről. Elly tizennyolc éves lett. Ekkor halt meg Glendon édesapja. Ellentétben Ellyvel, aki a legteljesebb közönnyel vette tudomásul nagyszülei halálát, Glendon gyásza mély volt. Amikor az erdőben találkoztak, csak úgy rázta őt a zokogás. Elly széttárta a karját, és magához ölelte Glendont. – Glendon, ne sírj… ne sírj! – Titokban gyönyörűnek tartotta, hogy valaki ilyen keservesen sirassa meg hozzátartozója halálát. Addig ringatta Glendont, míg a fiú könnyei el nem apadtak, és Elly szűz ölében keresett vigaszt. Elly számára ez az első ölelés nem testi, hanem lelki aktus volt: a szereteté. Többé nem imádkozott, és tudta: soha életében nem is fog imádkozni. De úgy érezte: megvigasztalni valakit, akit ekkora csapás ért, szebb és igazabb imádság, mint amilyet valaha is elmondott az árnyak házában térdepelve. Amikor túlestek a dolgon, Elly hanyatt feküdt, és a halványkék eget nézte a fák ágain kipattanó, zsenge rügyek között. – Én nem akarok szégyenszemre szülni gyereket, Glendon – mondta – Nem fogsz – szorította meg a kezét Glendon. – Hozzám jössz feleségül, Elly, ugye? – Nem tehetem. Nem hagyhatom magára az anyámat. – Hát hozd őt magaddal az én házamba. Együtt viselhetjük gondját. Amúgy is rettenetesen magányos lennék ott fenn. Biztos emlékszik még rám abból az időből, amikor a jeget hordtam nektek.

– Nem tud rólad, Glendon. Nem fogná fel. Hát nem érted? Megőrült. Retteg a napfénytől. Belehalna a félelembe, ha kimozdítanám a házunkból. De Chloe hamarosan meghalt, követte szüleit. Azon a napon, amikor őt eltemették, Elly összecsomagolta, ami kevés holmija volt, bezárta a leeresztett redőnyű ház ajtaját, felszállt Glendon szekerére, és távozott, vissza sem nézve. Egyenesen Calhounba hajtottak, ahol egy órán belül házasságot kötöttek a városházán. Házasságkötésük nem annyira egy szerelem betetőzése volt, inkább két magányos ember természetes szövetsége: így nem voltak annyira magányosak. És ilyen volt a házaséletük is: meleg barátság, de nem igazi szenvedély. És Elly most újra házasságot készül kötni, hasonló módon, hasonló okból. Ahogy ágyában fekve a holnapi napra gondolt, összeszorult a torka. Miért nem képes ő, a bolond Elly másképp házasságot kötni, csak józan belátásból? Elvégre neki is vannak érzelmei, mint bárki másnak, fájdalmai, kívánságai, álmai. Vagy sikerült egészen kiölni ezeket belőle annak az e1sötétített háznak az örök csendjében? Kitől tanulta volna meg, hogy kell egy férfival bánni? Könnyű volt kimutatni szeretetét a gyerekei iránt, de egészen más egy férfi tudtára adni, hogyan érez iránta. Miért is nem mondta aznap Willnek: Féltelek a méhektől! Ehelyett egy tojást vágott a fejéhez. Pedig mennyit tett érte Will már addig is. Annyira bánta, hogy könnyes lett a szeme, és miközben a könnyeit törölgette, eszébe jutott, milyen furcsa érzés fogta el, amikor Will felnevetett, ahelyett hogy megharagudott volna. Soha nem érzett hasonlót, még Glendonnal sem. Valamiféle felmagasztosulást. Szívbe markóló, torokszorító érzés volt. Olykor, például, amikor reggelente belépett a férfi a konyhába meztelen felsőtesttel, s barna bőrén még itt-ott megcsillant a kútvize, és kezet fogott vele, valósággal a fejébe szállt ez az érzés. Bolond Elly, 71

hogy képzelted, hogy Will Parker megcsókol? Mert azt vártad, ne tagadd! És jól tudod, miért nem tette meg: mert terhes vagy, csúnya és buta. Összegömbölyödött az ágyán, és nyomorultul érezte magát, mert holnap lesz az esküvőjük napja, de nem Will kérte meg az ő kezét, hanem fordítva történt.

72

Kilencedik fejezet Will izgatottan ébredt az esküvője napján. Volt egy titka. Egy meglepetés. Már két hete dolgozott rajta, és tegnap este, lámpafénynél fejezte be. A pajtából kilépve felnézett az égre – – borús volt, ezüstszürke, meleg, de esős napot ígért. A nők bizonyosan jobban szeretik, ha az esküvőjük napsütéses, de a meglepetés megteszi majd a magáét. A konyhában találkoztak. Mindketten feszengtek és aggódtak. Furcsán kezdődik ez az esküvő: a menyasszonyon egy kék bársony háziköntös, a vőlegényen egy ócska overall. – Jó reggelt. – Jó reggelt. Will két kanna vizet hozott be fürdéshez, begyújtott, és a vizet felrakta a tűzhelyre. – Gondolom, azt remélte, sütni fog a nap. – Hát szebb lenne – Pedig eleredhet, mire indulunk – mosolygott befelé Will, és a titkára gondolt. – Egyelőre nem úgy fest. És nem tudom, mit csinálunk a gyerekekkel, ha mégis elered az eső. Nem kéne elhalasztanunk az esküvőt holnapra? Will hátrasandított: – Szeretné elhalasztani? – Nem. – A pillantásuk találkozott. Ettől a választól Will megint mosolygott magában. De a reggeli alatt nőttön-nőtt a feszültség Elvégre ma lesz az esküvőjük, és eztán együtt fognak hálni. Willt azonkívül más is aggasztotta. Megvárta a reggeli végét, csak akkor tért a tárgyra.

– Elly… én... – Belezavarodott, elhallgatott, és a nadrágjába törölte izzadó tenyerét. – Mi baj? – fordult vissza Elly, aki éppen kezdte lerámolni az asztalt. Will igazán nem volt pénzéhes, de most hirtelen megértette a kapzsikat. Kitört: – Nem tudom, van-e elég pénzem a házassági engedélyre. – Ott a tojáspénz és az is, amit az ócskavasért kapott. – Az a maga pénze. – Ne butáskodjék! Mit számít a mai nap után? – A férfi dolga az engedély kiváltása – kötötte az ebet a karóhoz Will – – Meg a gyűrű vásárlása.., – Ó… a gyűrű – Elly mélyen megbánta, hogy elfelejtette levenni a jegygyűrűjét és eldugni a fiókba. – Talán… – kicsit töprengett, aztán így folytatta: – talán hordhatnám ugyanezt a gyűrűt. Will mélyen homlokába húzta a kalapját. – Az nem lenne rendes dolog – felelte ingerülten. Azzal felkapta a szappant, a lavórt, a fürdővizet, és az ajtó felé indult, önérzetesen kihúzott derékkal, nagy léptekkel – Ugyan miért olyan fontos ez? – Az nem lenne rendjén való – szólt vissza Will, már az ajtóból. – Hánykor óhajt indulni? – Még el kell mosogatnom, át kell öltöznöm, és a fiúkat is fel kell öltöztetnem. Meg, gondolom, nem ártana néhány szendvicset készíteni az útra… – Másfél óra múlva? – Az jó lenne. – A ház elé hajtok a szekérrel. Maga várjon rám itt, a konyhában. Will majd, elsüllyedt szégyenében. Szép kis udvarlás! Szép kis esküvő! És nemcsak a gyűrű miatt: neki nyolc dollár hatvankét cent az egész vagyona, és egy aranygyűrű sokkal többe kerül, De sok más is hiányzott ma reggel. Kézfogások, mosolyok, vágyak. Csókok. Miért ne csókolhatná meg a vőlegény a menyasszonyát az esküvőjük reggelén? Még csak nem is néztek egymásra. Ostobaságokról csevegtek, az időjárásról, Will pénzügyi gondjairól. A pajtában bosszúsan esett neki tulajdon testének. Lesikálta, a haját gondosan megfésülte, és tiszta ruhát vett: farmernadrág és hozzá való kabát, fehér ing, kifényesített csizma, még 73

viharvert cowboykalapját is alaposan lekefélte. Nem éppen esküvői díszruha, de ennél többre nem futja. Távoli mennydörgésre riadt fel. No, legalább az esőtől nem kell Eleanornak félnie. Ez az ő nászajándéka – bár most már korántsem örült neki annyira, mint korábban. Eleanor eközben odabent a házban az ágy alatt kereste Donald Wade cipőjét, mialatt két fia Madamot utánozta: iáztak és toporzékoltak. – Maradjatok nyugton, fiúk, nem várathatjuk Willt. – Igazán bemegyünk a városba a nagy szekéren? – Már megmondtam. Bemegyünk. Egyenesen Calhounba. De a városházán jónak kell ám lennetek. A kisfiúk húzzák meg magukat az esketés alatt, pisszenni se merjenek! – Mi az, hogy esketés, mama? – Már mondtam, drágám. Will meg én összeházasodunk. – Mi az, hogy házasodás? – Hogy mi? Elly egy pillanatig töprengett, mi is lesz az az ő esetükben. – A házasság azt jelenti, hogy két ember együtt akar élni holtág. Ahogy Will meg én. Nem bánjátok, ugye? Donald Wade elmosolyodott, és erélyesen bólintott. – Szeretem Willt. – Will is szeret téged. És téged is, mufurc. – Orrba bökte Thomast. – Minden olyan lesz ezután is, mint eddig. Kivéve… – A fiúk izgatottan várták a folytatást. – Kivéve, hogy nem alhattok többé az ágyamban, mert Will fog ott aludni. – Ő? – Bizony. – Akkor sem jöhetünk át, ha villámlik és mennydörög? Eleanor elképzelte négyüket egy takaró alatt, és kicsit habozva hozzátette: – Akkor talán igen. – Ekkor megdördült az ég. Eleanor kikémlelt az ablakon. – Siessünk. Will bármely pillanatban itt lehet. – És szórakozottan megjegyezte: – Uramfia, bőrig ázunk, mire a városházára eljutunk. Éppen végzett a fiuk öltöztetésével, és a piros szendvicsdobozért nyúlt, amikor újra dörögni kezdett az ég. De vajon csakugyan az ég? A dörgés egyre erősebben hallatszott, egyre közelebb jött, és valahogy másképp szólt. Eleanor az ajtóhoz lépett, Donald Wade kinyitotta, és mind döbbenten bámulták azt a rozsdás, ócska Fordot, amely a tornác elé gördült. Will ült a kormánynál. – Egek! – lehelte Eleanor. – Willnek autója van? – Donald Wade úgy rohant oda, mintha puskából lőtték volna ki. – Honnan vetted, Will? Ezen megyünk a városba? Will megállította az autót az útnál, kiszállt, de ezúttal nem figyelt Donald Wade-re: Eleanort leste, aki megjelent a tornácajtóban, kedvenc, sárga ruhájában, csinosan hátrafésült hajjal, kis, barna kabátkában, amely nem ért össze a hasán. Elly arca ragyogott. – Hát gyűrűje még nincs – kiáltotta Will –, de van egy tragacsa, hogy azon utazzon az esküvőjére. – Honnan vette? – kérdezte Eleanor, aki fél kezében a szendvicses dobozt tartotta, másik karján Thomas baba ült. És így lépkedett Will felé, mint egy holdkóros. Will szája csücske felkunkorodott. – A mezőről. Két hete, ahányszor sikerült egy-egy órácskát lecsípnem, ezen dolgoztam. – Úgy érti, ez a roncsok egyike? – Hát nem éppen egy. – Will a kalapja alól leste, hogy járja körül, arcán a bámulat kifejezésével, az ócska Fordot Elly. – Inkább nyolc-tíz, ez innen, az onnan, erős zsineggel, dróttal összekötözve. De azt remélem, elvisz Calhounig bennünket. Eleanor Will arcába mosolygott: – Will Parker, van egyáltalán olyasmi, amit maga nem tud megcsinálni?

74

Will kivette a kezéből és odaadta Donald Wade-nek a dobozt, majd Thomasért nyúlt. – Értek valamicskét a motorokhoz – felelte szerényen, noha titokban nagyon büszke volt rá. Csodatévő Elly! Ezzel a néhány szóval visszaadta a jókedvét. – Szálljon be. – Hát jár? – nevetett Eleanor. – De meg mennyire! És most már eshet is! Itt van, fogja a kicsit – nyújtotta át Ellynek Thomast. Donald Wade-et maga mellé röpítette. Ő a kormányhoz ült. Donald Wade egész testével Willhez simult, az ülésen állva. – Ezen megyünk a városba? – Ezen kemo szabe. Ülj le és kapaszkodj. – Will beindította a motort. A gyerekek felkacagtak, Eleanor a székébe kapaszkodott. Will elégedetten leste őt a szeme sarkából. – Honnan vett gázolajat? – Éppen csak annyit szedtem össze a roncsok benzintankjából, hogy elvergődjünk vele a városba. Kicsit rozsdás volt az olaj, de átszűrtem egy rongyon. – És ezt mind egyedül vitte végbe? Hol tanult meg gépekkel bánni? – Egy ideig egy benzinkútnál dolgoztam, El Pasóban. Ott lestem el a munkatársaimtól, ami keveset tudok. Megkerülték az udvart – sokkal tisztább volt, mint két hónapja. Aztán legurultak az úton, amely két hónappal ezelőtt még használhatatlan volt. Egy olyan autóban, amely két hónapja még csak ócskavas volt. Will méltán lehetett büszke önmagára. A fiúk ujjongtak. Eleanor szája fülig szaladt, miközben szorosan ölelte magához Thomast. – No, hogy tetszik? Eleanor szeme ragyogott az örömtől. – Ezt nevezem meglepetésnek. Mi több, most ülök először autóban. – Ez igaz? – Will nem akart hinni a fülének. – Igen. Glendonnak soha nem sikerült egyet sem rendbe hoznia. – Rákacsintott Willre. – De egyszer felültetett az acélöszvérére, és levitt a gyümölcsösbe, meg visszahozott. A lelket is kirázta belőlem. Mind nevettek, nem volt többé szürke a nap. Ha kettesben lettek volna, Will talán rászánta volna magát, hogy mondjon valami alkalomhoz illőt, de Donald Wade izgett-mozgott, eltakarva előle Eleanort. – Jó munkát végeztünk az úttal, hé, Will! – És átfogta Will nyakát, hogy magára irányítsa a figyelmét. – Csakugyan príma munka, picur – és beletúrt a kisfiú hajába. – De ne zavarj, az útra kell figyelnem. Willt megint elöntötte az a jó, meleg érzés, ami aznap, amikor a csokoládészeleteket és a kékmadarat megvette. Nemsokára az ő „családja” lesz itt mindenki. Az ő örömük az övé is. És egyszerre nem volt már olyan fontos, hogy nem vehet Eleanornak aranygyűrűt. Az asszony azonban elkomorodott, amikor feltűnt Whitney. Úgy hajtottak el a leeresztett redőnyű ház előtt, hogy Elly másfelé nézett. Szája elkeskenyedett, keze görcsösen ráfeszült Thomas derekára. Will azt akarta mondani: tudok a házról, Elly. Nem számít. De az utolsó pillanatban visszariadt Elly arc kifejezése láttán. – Meg kell állnunk a benzinkútnál – közölte. Nem tart sokáig. A benzinkutas leplezetlenül kíváncsi pillantásokkal méregette Ellyt, de ő makacsul előrenézett. Az ember Willhez fordult. – Csúnya időnk lesz. Will nem felelt, csak egy pillantást vetett az égboltra. – Szerencsésnek mondhatja magát, aki ma autón utazik – próbálkozott újra az ember, de le nem vette a szemét Eleanorról. – Öhöm – felelte Will. – Messzire mennek? – kérdezte a benzinkutas, akit láthatóan kevésbé érdekelt a gázpumpa, mint Eleanor és az, hogy ki lehet Will, és miért vannak együtt. 75

– Nem. – Calhoun felé visz az útjuk? Will előbb tüntetően rábámult, aztán a mérőre. – Már öt gallont töltött be. – Ó, a szivattyú leállt. – Will átnyújtott a kutasnak 83 centet, a helyére ült, és faképnél hagyta a fickót, kétségek közt hányódva. Amikor Whitneyt maguk mögött hagyták, Eleanor megnyugodott, – Ismeri ezt az embert? – kérdezte Will. – Ismerem. Őt is, a többit is. És ők is ismernek engem. Láttam, hogy bámult rám: majd kiesett a szeme. – Talán mert olyan csinos ma reggel, Elly. Szavai megtették a hatásukat. Eleanor rábámult, a füle hegyéig elpirult, és azt mondta: – Nem kötelező szépeket mondania csak azért, mert ma van az esküvőm napja. – Nem is azért mondtam. Gyönyörű tájon vitt át az útjuk. Hullámzó dombok, elszórtan sűrű fenyő- és tölgyligetek. A levelek most kezdtek sárgulni. Esőtől csillogott-ragyogott minden levél, minden szikla, és a kígyózó, narancsszínű út. A fatörzsek feketéllettek a gyöngyszürke ég előtt. Az út kanyargott és lejtett. Végre az utolsó kanyar után megpillantották Calhount. A város a vasúti sínek mentén feküdt, egy hosszú, keskeny völgyben. Utcái öregek voltak és tágasak, még akkor épültek, amikor az emberiség öszvéren es szekereken járt. Most is akadt itt-ott egy-egy öszvér vagy szekér, de több volt az autó, es a kovácsműhely szomszédságában benzinkút terpeszkedett. – Ismerős Calhounban? – kérdezte Will Eleanortól. – Tudom, merre van a városháza. Egyenesen előre tartson, a Wall Streetre. – Van itt valahol egy bazár? – Bazár? – csodálkozott Eleanor. – Mi a csudát akar egy bazárban venni? – Gyűrűt. – Ezt Will már félúton eltökélte. – Ugyan, Will, felesleges… – Gyűrűt akarok venni, azt mondtam, Akkor leveheti azt a másikat. Eleanor Willre sandított. Makacs arckifejezése láttán forróság öntötte el szívét. – Már levettem. Will rápillantott az asszony kezére. Csakugyan nem volt rajta a gyűrű. Megkönnyebbülten dőlt hátra. – Mama, mi az, hogy bazár? – kérdezte Donald Wade. – Olyan bolt, ahol csecsebecséket árulnak. – Csecsebecséket? Odamehetünk? – Úgy sejtem, Will odavisz bennünket. – A vezetőre pillantott. Will őt nézte. Pillantásuk találkozott. Megbűvöltén nézték egymást. Donald Wade orrát az ablaküveghez nyomta, és határtalan ámulattal szemlélte a várost. – Mama, mi ez? – Kimutatott az ablakon. Eleanor nem hallotta meg, Donald Wade négyszer is elismételte a kérdést. – Mama, mi ez? – Válaszoljon a fiúnak – figyelmeztette csendesen Will, és elfordította a tekintetét. – Egy víztorony. – Vitojo – visszhangozta Thomas. – Hát ez? – Pattogatott kukorica. – Kukika – ismételte meg tőle telhetően Thomas. – Eladó? – Hát persze. – Hurrá! Kaphatunk egy keveset? – Most nem, drágám. Sietünk. 76

Will gondolatban összeszámolta a pénzét. Összes vagyona hat dollár hetvennyolc cent, és abból futnia kell a gyűrűre, meg a házassági engedélyre is. – Ez mi? – Mozi. – Mi az, hogy mozi? – Olyan hely, ahol filmeket mutatnak be. – Mi az, hogy film? – Olyan kép, ami egy nagy vásznon mozog. – Megnézhetjük? – Nem, aranyom. Pénzbe kerül. Határőrök – hirdette a reklám, és nemcsak Donald Wade nézte sóváran, Elly is. Mit nem adnék érte, ha most elég pénzem lenne, gondolta Will. Végre megpillantotta, amit keresett. Egy téglaépületet, cégtábláján ez állt: Wister vegyesboltja – háztartási és egyéb használati cikkek, játékok. Leállította a kocsit, és kiemelte Donald Wade-et. – Gyere, kemo szabe, Nézd meg a bazárt. Bent, a párhuzamosan felállított polcokon csodálatos holmik sorakoztak. Játékautók, traktorok, vidám, piros-sárga labdák, építőkockák, rágógumi és édesség, hatlövetű pisztolyok és cowboykalapok. – Kalapot akarok! Olyat, amilyen Willnek van – kiáltotta Donald Wade. És Thomas utánamondta: – Kajapot. – Majd legközelebb, – Will szíve elfacsarodott. Eljutottak a bizsukhoz, és ott megálltak. A legkülönfélébb talmi ékszerek sorakoztak az üveg alatt, rózsaszín alapon, a színűk arany volt, és tarka drágakő utánzatokkal voltak kirakva. Will keserűen gondolt arra, hogy ezektől a vacakoktól egy hét alatt zöld lesz Elly ujja. De nem volt más választása. Letette Donald Wade-et. – Fogd kézen Thomast, és nézelődjetek, de semmihez se nyúljatok, rendben? A két fiú elügetett a játékpolc irányába. Will bánatosan nézegette az álarany, préselt rózsákkal díszített gyűrűket. – Azelőtt nem sokat törődtem vele, van-e pénzem, vagy nincs, de most azt kívánom, bár Rockefeller volna a nevem – mondta letörten. – Örülök, hogy nem az a neve, mert különben nem mehetnék magához feleségül. Will a szemébe nézett – olyan zöld volt az, mint az igazi smaragd –, és azt gondolta. kedvesebbb lénnyel eddig sosem találkozott. Ez egészen ő: most is megpróbálja felvidítani a másikat. – Attól tartok, zöld nyomot hagy majd az ujján. – Mit számít az, Will? – kérdezte lágyan Eleanor. – Nem lett volna szabad arra gondolnom, hogy újra felveszem a régi jegygyűrűmet. Ez figyelmetlenség volt a részemről. – Aranygyűrűt vennék magának, Eleanor, ha tehetném. Higgye el. – Ó, Will – Eleanor kezét Will kezére tette. – És akkor elvinném a fiúkat moziba, és vennék nekik utána fagylaltot, vagy pattogatott kukoricát. – Nálam van a tojás- és tejszínpénz, Will. Ezt bátran megtehetjük. Will a gyűrűt bámulta. – Hát nem érti? Nekem kéne őket vendégül látnom. Eleanor elengedte Will kezét, és felpróbálta a gyűrűt. – Ne legyen olyan büszke, Will. Lássuk, illik-e az ujjamra. A gyűrű túlságosan nagy volt, Eleanor kiválasztott egy kisebbet, az ujjára húzta, és olyan büszkén méregette a kezét, mintha gyémántgyűrű pompázna rajta. – Csoda jól áll, ugye? – megmozgatta az ujját. – És én igazán szeretem a rózsákat. – Olcsó holmi. – Ne merjen így beszélni a jegygyűrűmről Will Parker- adta a haragosat Elly. – Inkább siessen kifizetni, hogy máris indulhassunk a városházára. Vidáman sarkon penderült, de Will elkapta a karjánál fogva és visszafordította. 77

– Eleanor, én… – elakadt a szava, annyira meghatotta az asszony viselkedése. – Ugye, maga soha nem szokott panaszkodni? Ez a közvetett dicséret nagyobb örömet okozott Ellynek, mint a legköltőibb bók. – Sok okunk van hálásnak lenni, Will Parker. Gyerünk. – Belekarolt, és elmosolyodott. – Házasodjunk össze. Könnyen rátaláltak a városházára, egy Viktória-stílusú, vörös téglaépületre, amely előtt tágas azáleabokrok szegélyezte gyepszőnyeg terült el. A kaputól lépcső vitt az épületig, Will Donald Wade-et hozta a karján, Eleanor Thomast. Aztán felmentek az épület árkádos előteréhez vezető lépcsőkőn, és egy nagy, márványpadlós csarnokba jutottak. – Erre – mutatta az utat Elly az illetékes hivatalhoz, ahol az engedélyeket kiállították. – Mit óhajtanak? – kérdezte egy középkorú, sovány, barátságtalan arcú nő. – Házassági engedélyért jöttünk, asszonyom – felelte Will. A nő szúrós pillantása végigsiklott Donald Wade-en, Thomason, Eleanor domború hasán, és megállapodott Willen. Will erélyesen fogta Elly könyökét, és előretolta őt a magas pultig. A nő leemelt egy nagyalakú, feketébe kötött könyvet a háta mögül, és lecsapta maga elé: – Georgiai lakosok? – kérdezte. – Az vagyok – felelte Elly. – Whitneyben lakom. – Mióta? – Születésem óta. – Lakbizonylatra van szükségem. Jaj, már megint kezdődik, riadt meg Will. Őszinte meglepetésére Eleanor lerakta a pultra Thomast, és elővett egy összehajtott papirost a zsebéből. – Itt kaptam meg az előző házassági engedélyemet is. Éppen magától. Gondolom, ez is megteszi. A nő végigmérte Eleanort összeszorított szájjal, felvont szemöldökkel –, majd a papirost kezdte tanulmányozni, mialatt Thomas igyekezett megkaparintani egy bélyegzőt: Eleanor halkan rászólt, de eredménytelenül, mire Will lerakta Donald Wade-et, és leemelte a pultról a kicsit. Erre Donald Wade nyomban megpróbált felmászni Will lába szárán: – Nem látok semmit, Will, emelj fel! A nő rosszalló pillantást vetett valamennyiükre, majd tollért, tintáért nyúlt. – Eleanor Dinsmore – más neve? – Nincs. Az a satrafa egy világért fel nem nézett volna, de a toll megremegett a kezében. – Lakcíme változatlan? – Változatlan… asszonyom – tette hozzá Eleanor, Will példáját követve. – Van-e a házasságkötésnek törvényes akadálya? Eleanor előbb a nőre nézett tanácstalanul, aztán Willre. Willt elöntötte az epe.– Nincs házastársa, akkor miféle akadálya lehetne a házasságkötésnek? – kérdezte ingerülten. Pár pillanatig néma csend honolt a szobában. Aztán a tisztviselőnő, egy elítélő pillantást vetve Willre, újra belemártotta tollát a tintába, és azt kérdezte: – Hát maga? Maga sem házas? – Nyilvánvalóan nem tréfának szánta. – Nem, asszonyom. Csupán börtönviselt vagyok. – Willt mély megelégedés töltötte el, amikor a nő felkapta a fejét, és láthatóan elsápadt. Hanyag mozdulattal elővette inge zsebéből a börtön igazolását. – Gondolom, erre szüksége van. A nő hosszan vizsgálgatta Will papirosait, megint megvető pillantást vetett rá és elkezdett írni. – Lakcíme? – Ugyanaz, ami a menyasszonyomé. Újabb lenéző pillantás után a nő folytatta Will adatai bevezetését. – Mióta lakik ezen a címen? –kérdezte. 78

– Két hónapja. A nő most Eleanor hasára fordította kelletlen pillantását. A szája annyira elkeskenyedett, hogy egyenes vonalnak látszott. Az engedély elkészült, alákanyarította a nevét, és hűvösen közölte: – Két dollárt kapok. Will megkönnyebbülten sóhajtott, a nő bélyegzőt nyomott a papirosra, kitépte a könyvből, és a pultra dobta. Willben forrt a düh, de rezzenetlen arccal vette el az engedélyt, és megbillentette a kalapját. – Köszönjük, asszonyom. Ki fog bennünket összeesketni? – Murdoch bíró. – És sietett hozzátennie – Minden perce foglalt ma délelnőtt. Előre meg kellett volna beszélniük az időpontot. Will levette Donald Wade-et a pultról, Thomast jobban magához ölelte, a másik kezével Eleanor könyöke alá nyúlt, és hátra sem nézve kivezette az irodából. Mihelyt kiértek a folyosóra, elkáromkodta magát. – Istenverte vén boszorkány! Kedvem lett volna pofon vágni, amiért úgy nézett magára. Mi jogon húzza úgy fel az orrát? – Csigavér, Will. Hozzászoktam. De mi lesz a bíróval? Hátha, nem ér rá minket fogadni? – Kivárjuk, – De az a nő azt mondta… – Megmondtam: kivárjuk. Ugyan meddig tart az, amíg elmormol néhány szót és aláír egy papirost? – Hirtelen megállt. – Egy perc türelmet. – Bedugta a fejét egy nyitott ajtón, és megkérdezte: – Hol találjuk Murdoch bírót? – Második emelet, balra a dupla ajtón túl. Will makacs eltökéltséggel terelte föl leendő családját a második emeletre, majd a dupla ajtóhoz. Azon túl egy bírósági ülésteremben találták magukat. Határozatlanul álltak az ajtónál két padsor között. Tárgyalás folyt a teremben. Egy barna egyenruhás tiszt lépett oda hozzájuk: – Ha itt akarnak maradni, le kell ülniük – súgta oda nekik. Will hátrafordult, gyilkos indulat munkált benne. Még egy sértést nem viselt volna el. De a fiatalember arca kedves volt, modora udvarias. – Meg akarjuk kérni a bírót, eskessen össze bennünket, de nem beszéltük meg vele előre az időpontot. – Akkor kerüljenek kívülre – nyitotta ki előttük az egyik ajtót a tiszt, és amikor már mind kint voltak a folyosón, ő is kilépett. Az órájára pillantott. – Sűrű programja van ma a bírónak, de ha úgy gondolják, várjanak rá a szobája előtt, Talán sikerül szakítania egy kis időt a maguk számára. – Várni fogunk – felelte megenyhülve Will. – Hálás lennék, ha útbaigazítana bennünket. – Menjenek erre tovább – és az előtérből elágazó szűkebb folyosóra mutatott. – Nekem a teremben kell maradnom, de nem véthetik el. A neve ott áll az ajtón. És épp az ajtó előtt van egy pad, ott megvárhatják. Órája se Willnek, se Eleanornak nem volt. Úgy rémlett nekik, órákig ültek az ajtóval szemközt azon a fapadon. A gyerekek egy darabig elszórakoztak azzal, hogy fel-felmásztak a padról, aztán ráuntak, elfáradtak, és nyűgössé váltak. – Mama, menjünk már – nyafogta Donald Wade. Thomas bőgni kezdett és rugdalódzott. Végül elaludt, fejét Eleanor ölébe hajtva. Will igyekezett megfékezni Donald Wade-et. Egyszerre nyílt a szoba ajtaja, és két férfi lépett ki, élénken beszélgetve. Will felugrott a jöttükre, de azok figyelemre sem méltatták. Vártak tovább. Eleanor feje megfájdult, és ki kellett mennie a vécére. Thomas szipogva ébredt fel, Donald Wade éhségről panaszkodott. Amint Eleanor visszatért, Will lerohant a szendvicsekért. Éppen ettek, és igyekeztek rábeszélni a bömbölő Thomast, hogy egyen ő is, amikor az iménti két férfi közül az egyik visszatért.

79

Ezúttal megállt mellettük. – Rossz kedvében van a kicsi? – mosolygott barátságosan Thomasra. – Murdoch bíró úr? – ugrott fel Will, és lekapta a kalapját. – Én vagyok – a bíró haja szürke volt, termete gömbölyded, álla akár egy buldogé. – Az én nevem Will Parker. És ez itt Eleanor Dinsmore. Azt reméljük, a bíró úr időt tud szakítani arra, hogy összeeskessen bennünket. Murdoch kezet nyújtott Willnek, és odabiccentett Eleanornak. Aztán a két fiút vette gyengéden szemügyre, és végül Eleanorhoz fordult. – Akkor is itt ült már, ugye, amikor ebédelni mentünk? – Igenis, uram. – És mióta? – Nem tudjuk, uram, nincs óránk. A bíró elővette a zsebóráját, és ránézett. – Tíz perc múlva kezdődik egy újabb tárgyalás. – Telefonunk sincs – szabódott Eleanor –, máskülönben bejelentkeztünk volna. Csak úgy találomra bejöttünk Whitneyből, azt reméltük, minden rendben lesz. A bíró megint a fiúkra nézett, aztán a szendvicsre Eleanor kezében, és elmosolyodott. – Látom, magukkal hozták a két tanút is. – Igenis, uram… azazhogy nem, uram. Ezek a fiaim. Ő Donald Wade… ő meg Thomas baba. A bíró lehajolt, és kezet nyújtott Donald Wade-nek. – Jó napot, Donald Wade. – A kisfiú felsandított Willre, és csak akkor fogadta el kicsit félénken a bíró kezét, amikor Will bólintott. Murdoch komolyan, befelé mosolyogva rázott kezet a kisfiúval. Thomasra rákacsintott. – Nagyon unhattátok magatokat itt, fiúk. Mit szólnátok egy kis zseléhez? – Mi az, hogy zselé? – kérdezte Donald Wade. – Fáradjatok be az irodámba, és megmutatom nektek. Donald Wade megint felnézett Willre. – Csak menj be szépen. – Úgy hiszem, beiktathatom magukat a programomba – fordult most a két felnőtthöz a bíró. – Az aktus nem lesz nagyszabású, de törvényes. Lépjenek be. A szoba szűknek tűnt, talán mert annyi könyv volt a falak mentén, amennyit Will soha, sehol nem látott, a whitneyi könyvtárat kivéve. A bíró előbb a fiúkkal foglalkozott. Bevonult iratokkal telezsúfolt íróasztala mögé, egy fiókból elővett egy szivardobozt, kinyitotta, és a fiúk elé tartotta: – Ez a zselécukorka. – Ezek után a gyerekek szó nélkül tűrték, hogy a bíró leültesse őket saját székére, az íróasztal mögé, majd egy nyitott törvénykönyvre rakja a szivardobozt. – Itt rejtegetem a cukorkát, nehogy a feleségem rajtakapjon. – Megpaskolta tekintélyes pocakját. – Azt mondja túl sok édességet eszem. – És amikor a fiúk a cukorkáért nyúltak, huncutul felvillant a szeme: – Aztán hagyjatok nekem is belőle. Leakasztotta a fogasról fekete talárját, és közben megkérdezte Willtől: – Van engedélyük? – Van, uram. Kopogtak, és az ajtóban megjelent annak a fiatalembernek a feje, aki elirányította Willt és Eleanort a bíróhoz.

– Egy óra, bíró úr. – Jöjjön be, Darwin, és csukja be az ajtót, – Bocsásson meg, uram, máris késésben vagyunk. – Tudom. De addig úgysem mennek el, amíg én el nem bocsátom őket. A fiatalember betette az ajtót, közben a bíró begombolta a talárját, és bemutatta egymásnak a jelenlevőket. – Darwin Ewell, ez itt Will Parker, ez Eleanor Dinsmore. Össze akarnak házasodni. Szükségünk van magára, mint tanúra. A fiatalember kedvesen rájuk mosolygott, és kezet fogott velük. – És az a két zseléfaló ott Donald Wade és Thomas – mutatott a fiúkra a bíró.

80

Darwin elnevette magát. A fiúk se láttak, se hallottak: elmerülten válogattak a különféle színű cukrok közt. A bíró futólag megnézte a házassági engedélyt, aztán megállt Will és Eleanor előtt, domború pocakján összekulcsolt kézzel. – Vannak könyveim, azokból is felolvashatnám a szöveget – mondta a bíró.– De jobb szeretem a magam módján lefolytatni az esketést. A könyvekből éppen a lényeg marad ki. Az a kérdés például: elég jól ismerik-e egymást ahhoz, hogy okuk legyen hinni: helyesen teszik, amit tesznek? A szokatlan kezdet váratlanul érte Willt, kicsit késett a válasszal. Előbb Eleanorra sandított, aztán a bíróra. – Igenis, uram. – Igenis, uram – visszhangozta Eleanor. – Mióta ismerik egymást? Kis szünet, ki-ki azt várta, hogy a másik válaszoljon. Végre Will megszólalt: – Két hónapja. – Két hónapja – mérlegelte a választ a bíró. Aztán hozzátette: – Én éppen három és fél hete ismertem a feleségemet, amikor megkértem a kezét. És harminckét éve élünk együtt, boldogan. Szeretik egymást? Ezúttal mindketten előrenéztek, a bíróra, és enyhén elpirultak. – Igenis, uram – – felelte Will. – Igenis, uram – Eleanor hangja lágyan csengett. Will szíve majd kiugrott a helyéből, mialatt azon töprengett, igazán úgy gondolja-e Eleanor. – Ez derék dolog. Emlékezzenek erre akkor, ha nézeteltérés támad maguk között – és ezt senki el nem kerülheti, ha a házassága harminckét évig vagy ötvenig, vagy akárcsak kettőig tart. –, mert a nézeteltérésből vita lehet, abból pör, végül háború – és ezt el kell kerülniük úgy, hogy nem feledkeznek meg arról, amit most jelentettek ki előttem: hogy szeretik egymást. Egyetértünk? – Igenis, uram – válaszolta kórusban Will és Eleanor. – A házasság talpköve a kompromisszumkészség. Győzik-e majd türelemmel, belátással? – Igenis, uram. – Igenis, uram. – Elly nem mert a bíró szemébe nézni. Észébe jutott, hogy csorgott le Will képén a tojás. Felülkerekedett becsületessége, és hozzátette: – Igazán minden erőmmel ezen leszek. A bíró elmosolyodott, és bólintott. – És maga keményen dolgozik majd Eleanorért, Will? – Igenis, uram, máris ezt teszem. – Meleg otthont biztosít-e Willnek, Eleanor? – Igenis, uram, máris ezt teszem. A bíró dicséretére legyen mondva: arcizma sem rezzent: – Gondolom, ezek a gyerekek előző házasságából származnak, asszonyom? Elly bólintott. – És a harmadik is, amelyet a szíve alatt hord, nemde? Három gyerek. – Willhez fordult. – Három gyerek nagy felelősség. Felelősséget vállal-e értük, Will Parker? Jó férje és eltartója lesz-e Eleanornak? – Igenis, uram. – Mindketten fiatalok. Találkozhatnak életük során olyanokkal, akik iránt vonzalmat éreznek. Ha ez megesne, emlékezzenek vissza erre a mai napra, arra, hogy mit éreztek egy más iránt, amikor itt álltak előttem, arra, hogy hűséget fogadtak egymásnak. Nehezükre esik majd hűségesküjüket betartani? Will Lulára gondolt. – Nem, uram. Eleanor arra gondolt, hányszor csúfoltak őt az iskolatársai, és hogy Glendon halála óta senki nem bánt vele kedvesen, csak Will. 81

– Nem, egyáltalán nem. – Akkor fogadják meg szentül, hogy szeretni fogják egymást, gondot viselnek egymásra és gyermekeikre, keményen dolgoznak egymásért, türelmesek lesznek, megbocsátók és megértők, és megadják egymásnak életük végéig az illő tiszteletet. Megfogadja-e, William Lee Parker? – Megfogadom. – Megfogadja-e, Eleanor Dinsmore? – Megfogadom. – Van gyűrűjük? – Igenis, uram. –Will előkotorta a zsebéből a bazári holmit. – De csak egy. A bírót nem lepte meg a csekély értékű gyűrű. –Akkor húzza föl mátkája ujjára, és fonják össze a jobb kezüket. Will felhúzta Elly ujjára a gyűrűt. Tekintetük egy pillanatra összevillant, aztán lesütött szemmel megfogták egymás kezét: – Legyen ez a gyűrű állhatatosságuk és odaadásuk jelképe – folytatta Murdoch bíró. – Emlékeztesse önöket arra, hogy mától fogva egyek, míg a halál el nem választja magukat egymástól. Ezennel házastársaknak nyilvánítom kettejüket, a független Georgia állam által rám ruházott hatalomnál fogva. Ilyen gyors volt és ilyen egyszerű. Mintha igaz se volna. Will és Eleanor csak állt tanácstalanul a bíró előtt. – Vége? – kérdezte Will. – Már csak a csók van hátra – mosolygott a bíró. És hátat fordított nekik, hogy aláírja a házasságlevelet. – No, rajta – sürgette őket a bíró. Will vadul dobogó szívvel lehajolt, hogy rövid csókkal illesse Eleanor ajkát. Ez az ajak meleg volt és nyitott. Will most olyan közelről láthatta a zöld szemeket, ahogy még soha. Aztán felegyenesedett. Kényelmetlen pillanat volt, de túlestek rajta. – Gratulálok, Mr. Parker – rázott kezet Willel a bíró. – És magának is, Mrs. Parker. – Újabb kézszorítás. Új neve hallatán Elly még kényelmetlenebbül érezte magát, mint az imént. Forróság öntötte el a testét, és valósággal tüzelt az arca. Murdoch bíró átnyújtotta Willnek a házasságlevelet. – Sok boldogságot kívánok, de most sietnem kell az ülésterembe, mielőtt az ajtót kezdik döngetni az ügyfelek. – Nagy talársuhogás közepette az ajtóhoz sietett, s már a kilincsen volt a keze, amikor visszaszólt: – Pompás két fiuk van. Viszlát, fiúk! – Azzal eltűnt. Darwin Ewell is sok szerencsét kívánt az ifjú párnak, majd sietve követte a bírót. Öt-hat perc telhetett el azóta, hogy beléptek a bíró szobájába, és máris újra az előcsarnokban voltak, holtomiglan-holtodiglan megesküdve. – Hát ez megvolt – állapította meg Will, kicsit kifulladva. – Meg – Eleanor elképedve bámulta a bíró bezárt ajtaját. – De… miért olyan gyorsan? – Gyors volt, de törvényes. – Persze, de, – Eleanor Willre emelte tétova tekintetét, és azt kérdezte, – Most úgy érzi, nős ember lett? Will váratlanul elnevette magát. – Hát nem egészen. Alighanem mégis az vagyok. Hisz a bíró Mrs. Parkernek szólítatta magát. Eleanor felemelte bal kezét, és hitetlenkedve meredt a gyűrűsújjára. – Egyszóval mától Mrs. Parker vagyok. Most jutott csak el igazán a tudatukig, ők ezentúl Mr. és Mrs. Parker. És mialatt felmérték magukban e mellbevágó tény összes következményét, öntudatlanul a másik tekintetét kerestek. És nem bírták levenni egymásról a szemüket. Will agyán átsuhant a gondolat: megcsókolom, amúgy istenigazából. Eleanor pedig azon töprengett, milyen lenne, ha Will újra megcsókolná. De nem futotta rá a bátorságukból. Ehelyett észbe kaptak, hogy percek óta

82

néznek farkasszemet. Eleanor elvörösödött, és lesütötte a szemét. Will kuncogott, és megvakarta az orra tövét. – Azt hiszem, ezt meg kell ünnepelnünk. – Hogyan? – Eleanor Thomasért nyúlt volna, de Will megelőzte, karjára vette a kicsit. – Hát, ha jól számolom, még van öt dollár ötvenkilenc centem. Vigyük moziba a fiúkat. Donald Wade ugrándozott és tapsolt: – Juhuuj! Moziba! Moziba! Mama, vigyél minket moziba! – És rácsimpaszkodott Eleanor karjára. Will megfogta Eleanor könyökét, és a csarnok kijáratához kormányozta őt. –, Hát nem tudom, Donald Wade – ugratta a fiút, elvigyorodva felesége izgatott arca láttán –, de úgy nézem, nehéz lesz rábeszélnünk a mamát. Mr. és Mrs. William Lee Parker – és családja – mosolyogva lépett ki az épületből.

83

Tizedik fejezet A mozi előcsarnokában pattogatott, kukorica illata csapta meg az orrukat. A fiúk tágra nyílt szemmel, elbűvölten bámulták a piros-fehér kukoricapattogtató gépet. – Mama, vehetünk egy kicsit? – Will szíve megesett rajtuk, a zsebébe nyúlt, mielőtt Eleanor nemet mondhatott volna. A gyér világítású mozi teremben a gyerekek a székre térdepelve majszolgatták a pattogatott kukoricát. Míg fel nem tűnt a vetítővásznon a felirat: Jövő heti műsorunkból: De aztán szájtátva, moccanatlanul bámulták Az elfújta a szél jeleneteit. Eleanor nemkülönben. Will elgyönyörködött az arcában: villámgyorsan cikáztak át rajta a legkülönfélébb érzelmek: elképedés, csodálat, elragadtatás. – Ó, Will – sóhajtotta Elly – nézd csak, Will!

Will oda-odapillantott olykor a vászonra. De sokkal érdekesebbnek tartotta az ő arcukat, főként Ellyét, s teljes beleélésüket a mozgóképek közvetítette álomvilágba. Aztán vége lett a színes filmképeknek, következett fekete-fehéren a híradó. Díszlépésben felvonuló német katonák, bombák, gránátok, orosz csatamezők, sebesült katonák. Hideg zuhanyként érte őket a visszatérés az álmok birodalmából a valóságba. Will izgatottan figyelte a képeket. Vajon meddig maradhat még ki Amerika a háborúból? És ő? Most már családja van, élete, egészsége hirtelen olyan becses lett, mint még soha. Ez a felismerés a lelke melyéig megrendítette. A híradó véget ért. Will az övéire nézett, és észrevette, Eleanor őt figyeli. Az iménti jókedvnek nyoma sem volt az arcán, inkább gondterheltnek látszott. Lelkifurdalást érzett, kitette Ellyt a zord valóság érintésének, odavannak a napfényes illúziók! Aztán más belátásra jutott. Ahogy ő nem teheti, hogy ne vegyen tudomást az Európában folyó harcokról, és arról, hogy Amerika egyre több támogatást nyújt Angliának és Franciaországnak, Elly sem teheti. Nem bújhat meg többé a csigaházában, férje van, akit a kora, no meg a priusza alapján az elsők között fognak behívni. A híradó után következett a film. Mint kiderült, a Határőrök egy Hopalong Cassidy-film volt, és a fiúk olyan elbűvölten bámulták, hogy az bőven megérte a három dollárt, amennyit Will a jegyekért kipengetett. Ő maga is jól szórakozott, Eleanort pedig megint egészen magával ragadta a látvány. Hanem a fiúk, a két kicsi! Öröm volt nézni izgalomtól kipirult arcocskájukat, amint a vásznat bámulták, ahol a hős a jog és igazság bajnokaként küzdött fehér csataménje, Toppe hátán. Donald Wade szája tátva maradt, amikor Topper először jelent meg a színen vágtatva és méltóságteljesen horkangatva, és a lovasa pontosan olyan fekete kalapot viselt, mint Will. A kicsi előbb csak bámult elkerekedett szemekkel, aztán elkezdett hadonászni, visítozni, tapsolni, nem győzték csitítani. Eleanor kezdeti elragadtatása gyerekes izgalomnak és gyönyörűségnek adott helyt. Hopalong végül elnyerte szíve hölgyét, és amikor megcsókolta őt, Will a feleségére sandított. Eleanor megérezte a pillantását, és ismét megigézve bámulták egymást egy darabig. És aggodalom lopódzott a szívükbe: hogyan tovább? Aztán Hopalong ellovagolt a lenyugvó nap fényében, és a gyerekek fecsegni kezdtek. – Már vége? Hova ment Hopalong? Jöhetünk ide máskor is, Will? Ugye, megengeded? Útközben hazafelé Will és Eleanor egy szót sem szóltak egymáshoz. Thomas elaludt, Donald Wade, a fején Will kalapjával, a hátához simult és lelkendezett, Will válaszolgatott neki, de az esze máshol járt. Ma bent fog aludni. Olykor hátrasandított Eleanorra, hiába, az asszony maga elé révedt. Vajon neki is az jár a fejében, ami nekem? – töprengett Will. Otthon Will automatikusan elvégezte esti teendőit, de mindvégig a sosem látott hálószóba lebegett előtte, az ágy, egy igazi ágy, amelyben aludni fog, és amelyet egy nővel oszt meg. Igaz, állapotos nővel, akinek a terhessége annyira előrehaladott, hogy gondolni sem lehet házastársi együttlétre. Ha valaha elképzelte, milyen lesz az esküvője, biztos nem ilyennek gondolta: ő farmerben, a menyasszony hét hónapos terhes, a gyűrű bazári kacat, az esketés öt 84

perc a bíró szóbájában, utána kalandfilm, két rakoncátlan kiskölyök társaságában. Pedig még nem volt vége a napnak és az alkalomhoz nem illő eseményeknek. A vacsora: rántotta, zöldborsóval. Donald Wade bömbölt, mert Eleanor levette a fejéről Will kalapját Thomas előbb a zöldborsót köpte rá anyja sárga ruhájára, majd a tejet öntötte a padlóra. Eleanor a kezére ütött, mire Thomas nyafogása üvöltésbe csapott át. Will gyámoltalanul üldögélt a helyén, konstatálva, hogy a családi életnek vannak váratlan, ismeretlen oldalai is. Eleanor lavórt, rongyot hozott, hogy feltörölje a kiömlött tejet, de akkor közbelépett Will: – Nem, ezt hagyja rám. – És kivette a kezéből a rongyot.– Inkább a ruhájára legyen gondja. Eleanor felnézett, és Will kiolvasta zöld szeméből: ugyanazok a gondolatok bántják, ugyanolyan feszült az idegállapota, mint az övé, sőt a gyerekek rosszalkodása miatt még feszültebb, annyira, hogy kis híján sir. Will meghatódott. – Köszönöm, Will. – Siessen azzal a ruhával. Fél óra sem telt bele, és Will azon kapta magát, hogy segít Eleanornak a mosogatásnál – ő törölgeti szárazra az edényeket, és egy újabb fél óra múlva együtt fektették le a gyerekeket. Ez elég könnyen ment, a gyerekeket kifárasztotta az eseménydús nap. Mialatt Eleanor ágyba dugta őket, Will összeszedte a ruháikat, aztán nézte, hogy búcsúzik a gyerekeitől Eleanor. Arcon és szájon csókolta Donald Wade-et, valamit súgott a fülébe, miközben összedugták az orrukat. Aztán Thomast csókolta és paskolta meg, majd hátrafésülte a haját, mialatt a kicsi takaróját szorongatta és szopni kezdte a hüvelykujját. Will mosolyogva nézte őket. Nézni majdnem olyan jó volt, mint részesülni abban, amiben sosem részesülhetett gyerekként. Ilyenkor Will szerelme Eleanor iránt mintegy megnőtt és átlényegült: nemcsak férjként szerette Ellyt, hanem anyjaként is. És egyszerre megilletődötten ébredt rá: ezentúl minden este része lesz mindebben. Segíthet megmosdatni a maszatos pofikákat, összeszedheti a gyerekek szennyesét, és végignézheti a gyengéd esti búcsút. Így visszanyerheti egy részét annak, amit a sors megtagadott tőle. Véget ért az esti rítus. Eleanor felhúzta Thomas ágyán a rácsot, és odaintett Donald Wadenek. De a fiúcska váratlanul felállt, és bejelentette: – Willnek is akarok éccakai puszit adni. Will meglepetten állt fel, de habozott közelebb lépni: Eleanor megérezte, mi megy végbe benne, és hangosan elismételte: – Donald Wade puszit akar adni magának. – Nekem? – Will betolakodónak érezte magát, mégis nagyot dobbant a szíve. Donald Wade kinyújtotta felé a karját. Will megint Eleanorra sandított, megvakarta az orra tövet, és átvágott a szobán, kicsit félszegen. Leült az ágy végébe. A kisfiú átfogta a nyakát, és szájacskáját Will szájára nyomta. Ez váratlan volt, váratlan… Will most kapott életében először esti puszit egy kisgyerektől. Nem is sejtette, mennyire átmelegszik tőle az ember szíve-lelke, – Jóccakát, Will. – Jóccakát, kemo szabe. – Hopalong vagyok. Will felnevetett: – Bocsáss meg, elfelejtettem kinézni az udvarra, melyik ló áll ott kikötve. Thomas, noha már félig aludt, felpattant, amint Will a bátyja ágyához lépett. Arcocskáját felfújta, kimeredt szemmel figyelte, mi történik, és Thomas..., aki nehezebben melegedett fel Will irányában, mint Donald Wade, és még mindig félt olykor ettől az embertől, mindenben utánozta a bátyját. Ebben is. Nem ölelte át Willt, de meleg, nedves szájacskáját az övéhez érintette. Atyaúristen, Will sosem gondolta volna, hogy két „jóccakát” puszitól azt érezheti az ember: szeretik, szükség van rá. – Jóccakát, Thomas. Thomas csak nézett rá nagy, mogyorószín szemével. – Mondd Willnek: jóccakát – szólt rá kedvesen Elly. – Jóccakát, Vij. 85

Thomas még sosem ejtette ki Will nevét. Will elérzékenyülten hallotta a pici szájból, mialatt Eleanor megint lefektette és betakargatta a kicsit. Egy pillanatig egymás mellett álltak, visszanézve a gyerekekre. Valami meghittség, mély egyetértés támadt köztük, feledtetve azt, ami sikerületlen volt a nap folyamán. Kiléptek a konyhába, a fiúk ajtaját nyitva hagyták. Will a hajába túrt és mosolygott. Aztán felkuncogott gyönyörűségében és azt mondta: – Ilyen még sosem történt velem. – Tudom. Will szerette volna elmondani: csordultig tele a lelke. De nem talált szavakat. Ő, aki előbb árva volt, aztán vándormadár, aztán börtönlakó, aztán napszámos, és végül pótapa, hogy is önthette volna szavakba, mit jelentett számára az iménti öt perc. Eleanor tökéletesen megértette, Will nem számított rá, álmában sem, hogy köze lehet – a házon, gazdaságon túl a gyerekeihez is. De azt is látta, mennyire megszerette a fiait Will, és milyen jó apa lesz belőle: gyengéd, türelmes, az a fajta, aki örül minden apróságnak. Will keze lehanyatlott. Felszegte a fejét, szelíden elmosolyodott, és azt mondta: – Tudja, igazán szeretem a fiúkat. És megint összetalálkozott a tekintetük, Szerettek volna valamit mondani, valamit tenni. De későre járt, csak egyet tehettek: le kell feküdni. Egyikük sem merte ezt elsőnek kimondani. A rádióból zene szólt. A nyitott ajtón át, a gyerekszobába láthattak, és a gyerekszoba másik nyitott ajtaján át a sötét hálószobába. Mi vár ott rájuk? Eleanor a kezet tördelte, es azon gondolkodott: mit mondhatna. – Köszönet a moziért, Will. A fiúk sosem fogják elfelejteni, és én sem. – Én is jól éreztem magam. – Ez a téma kimerült. – A pattogatott kukorica is finom volt – sietett tovább fűzni a szót Eleanor. – Csakugyan. Ezúttal Willnek támadt egy mentőötlete. – Ni, el is feledkeztem ezekről – nyomta Eleanor kezébe a fiúk holmiját. Will ingen tejfoltok látszottak. – Köszönöm, hogy segített ágyba tenni a fiukat! – Köszönöm, hogy ezt megengedte nekem. Gyors összepillantás, félénk mosolyok, aztán néma csend, nyomasztó, szűnni nem akaró. Will vendégnek érezte magát a házban: elvégre az asszony háza, hálószobája – miért nem marasztalja őt éjszakára? Eleanor azonban nem szólt és nem mozdult. Valakinek mégis meg kell törnie a jeget. – Nem fáradt? – kérdezte Will. – Nem – vágta rá túl gyorsan Eleanor. Aztán lehajtotta a fejét, és hozzátette: – Azaz… kicsit elfáradtam. – Akkor egy percre kimegyek.

Amint Will eltűnt, Eleanor lehunyta a szemét, válla megrándult, és beletemette arcát, a gyerekruhákba. – Ostoba nőszemély! Mitől ijedezel? Meg fogja veled osztani az ágyadat és a takaródat – miért húzod az időt? Pillanatok alatt végzett az esti toalettjével: kibontotta a haját, megmosta az arcát, magára kapott egy bő, fehér muszlin hálóinget, és betakarózott, mire Will újra belépett a konyhába. Eleanor mozdulatlanul feküdt és hallgatózott. Will kinyitotta a rádiót, megigazította a tüzet, helyre tett egy karikát a tűzhelyen. Aztán csend lett, csak a vér lüktetett dobolva a fülében, és az ébresztőóra ketyegése hallatszott. Percek teltek így el. Végre felhangzottak Will léptei: a hálószoba felé tartott. Eleanor az ajtót bámulta, elképzelte, hogy habozik kint Will, mielőtt belépne, az ő szíve pedig úgy vert, olyan hangosan, mint az acélöszvér motorja, amikor egyszer felült rá. Will nagy lélegzetet vett, és belépett a hálószobába. Eleanor hanyatt feküdt, egy tiszta, fehér hálóingben, kezét összekulcsolta felmagasodó hasán, és bár az arca nem árult el semmit 86

érzelmeiről, bal és jobb orcáján egy-egy rózsaszín folt látszott, mintha angyal repült volna át a szobán, és egy-egy rózsaszirmot ejtett volna oda. – Lépjen be, Will. Will körülpillantott a szobában. Az ablakokon nem volt függöny, a padlót rongyszőnyeg takarta, házilag készült az ágytakaró is. Az ágy mellett éjjeliszekrény, rajta petróleumlámpa, egy faliszekrény, ajtaja félig nyitva, ezenkívül volt még a szobában egy ferde tetejű íróasztal, azon egy férfi arcképe. A férfinak elállt a füle, és kissé kopaszodott. – Még sosem láttam ezt a szobát. – Nincs rajta sok néznivaló. – Meleg és tiszta. – Két lépést tett előre, aztán önkéntelenül visszavándorolt a tekintete a férfira: – Glendon? – Ő. Will odalépett az íróasztalhoz felvette a bekeretezett fényképet, és közelebbről megnézte. Meglepte a férfi csúnyasága és öreges külseje. Kissé hajlott orra volt, csontos arca, beesett szeme, keskeny ajka. – Ő volt az idősebb, ugye? – Öt évvel. Will csendben tanulmányozta a fényképet. Sokkal öregebbnek látszik, gondolta. – Nem volt éppen szemrevaló. De jó lélek volt. – Azt mindjárt gondoltam. – Jó lélek, nem úgy, mint ő, aki egyaránt megszegte isten és az ember törvényeit. Will a helyére tette a fényképet. – Zavarná, ha ott hagynám a fényképet? – kérdezte az asszony. – Hogy a gyerekek ne felejtsék el az apjukat. – Egyáltalán nem zavarna. –Vajon arra akarja emlékeztetni őt az asszony, hogy Glendont szereti? Hogy Will Parker megoszthatja vele ma a fekhelyét, de semmi mást soha? Az asszonynak háttal vetette le az ingét, szeméremből. Eleanor nézte, és elámult. Will hátán kiugrottak az izmok, a bőre feszes volt és barna. A két hónap alatt, amit itt töltött, szépen kigömbölyödött a háta, a válla, a karja. Csípője keskeny, talán csontos is. Will felakasztotta ingét a faliszekrény gombjára, aztán leült az ágyra, a matrac besüppedt alatta. Eleanor szívdobogást kapott – fél éve hált egyedül. Will levette a csizmáját, lecsúsztatta a nadrágját, és egy gyors mozdulattal becsusszant a takaró alá, épp csak egy villanásnyit mutatva meg fekete szőr borította combjából és Glendon régi alsónadrágjából. Aztán csak feküdtek egymás mellett mozdulatlanul, és a mennyezetet bámulták. – Kicsit lejjebb csavarhatja a lámpást. Will kinyúlt, igazított a lámpán, és megkérdezte: – Így jó? A láng elhalványult, a homály megnőtt. – Pompás. Megint csak némán feküdtek egymás mellett. Meg sem próbáltak elhelyezkedni az ágyban. Várták, hogy a másik mondjon valamit, s a feszültség nőttön-nőtt. Will halkan elnevette magát. – Mi van? – nézett rá csodálkozvaElly. De gyorsan elfordította a fejét, amint Will felé fordult. – Ez bolondság. Így fogunk feküdni éjszakáról éjszakára? Eleanor fellélegzett, és Willre nézett. – Mennyire igaza van. – Hát igen, erre nem gondoltam. Azt hittem, nagyon furcsa lesz, tudja? – Az is. Furcsa – Vacsora óta majd kiugrottam a bőrömből.

87

– Én meg reggel óta. Életemben nem esett semmi annyira nehezemre, mint ma reggel benyitni a konyhába. – Hát maga is ideges volt? – Nem rítt le rólam? – Egy kicsit igen. De én azt hittem, feleannyira sem ideges, mint én. Kis szünet után Will megjegyezte: – Furcsa esküvő volt, ugye? – Hát nemigen várhattunk mást. – Elnézését kérem a bíró meg a csók miatt. Hisz, tudja. – Nem volt az olyan rossz. Túléltük, nem? – Aha, túléltük. – Én meg elnézését kérem a lámpa miatt. Álmatlan lesz miatta, ugye? – Míg meg nem szokom, talán. De ez mellékes. Ha olyan régen nem aludt volna valódi ágyban, mint én, nem sokat törődne ilyen apróságokkal, mint a lámpa. –Végigsimított a háziszappan- és frisslevegő-szagú, durva lepedőn, és felsóhajtott: – Ez nagy gyönyörűség, tudja. Igazi lepedő, puha párna. Eleanornak nem jutott eszébe ide illő válasz, hallgatott. Kint megszólalt egy kecskefejő madár, és a gyerekszobából hallatszott a rácsos ágy reccsenése. Thomas megfordult álmában. – Kérdezhetek valamit, Eleanor? – Hát persze. – Fél a sötétben? – Nem félelem – ezt válaszolta némi töprengés után Elly. – Illetve magam sem tudom. Talán az. Oly régen alszom már égő lámpás mellett! – Miért? – Will felé fordult, hogy az arcát lássa. A tekintetük találkozott. Elly a nagyapjára gondolt, az anyjára, azokra a szörnyű évekre a zöld redőnyük mögött. De nem akart erről beszélni, még valami csudabogárnak nézné őt Will. – Hát nem mindegy? Will azt kívánta magában, bár bízna meg benne annyira az asszony, hogy tudtára adja, mi az igazság a pletykákból. De mert látta, ma éjjel nem fogja elárulni neki a titkait, azt mondta: – Akkor meséljen Glendonról. – Glendonról? Éppen róla akar hallani ma éjjel? – Ha maga hajlandó beszélni róla, igen. Eleanor a kis fénykört bámulta a mennyezeten, amelyet a lámpa rajzolt rá, és igyekezett az emlékeit összeszedni. – Glendon szállította házhoz a jeget, amikor én kislány voltam. – Elbeszélte véletlen találkozásaikat az erdőben. – Először egy zsák búzát kaptam tőle ajándékba a madaraimnak, attól fogva jó barátok voltunk. Amikor betöltöttem a tizenkilencedik évemet, feleségül mentem hozzá. Azóta itt élek. Will csalódottan, hallgatta. Nem tudott meg semmit a bezárt házról, Eleanor Dinsmore Parker titkairól. Hiába a felesége, kevesebbet tud róla, mint némely szajháról azok körül, akikkel valaha dolga akadt. De tisztelte Eleanor akaratát. Neki is voltak olyan titkai, amelyekről nem szívesen szólt volna ma. – Most magán a sor – mondta Elly. – Rajtam? – Meséljen magáról. Hol töltötte a gyerekkorát, hogy került ide, mihozzánk? – Majd' mindig Texasban éltem, de annyifelé megfordultam, hogy nem győzném elsorolni a helységek nevét. Olykor árvaházban éltem, olykor nevelőszülőknél. Austin környékén születtem, ezt másoktól tudom, én nem emlékeztem rá, míg egyszer el nem vetődtem arra. – Mire emlékszik? – A legkorábbi emlékeimre kíváncsi? – Igen.

88

Will erőltette az agyát. Lassan felmerült a kínzó emlék. – Feldöntöttem a reggelimet, gondolom, zabkása volt, és olyan kegyetlenül elvertek, hogy megfeledkeztem az éhségemről is. – Jaj, Will… – Sokszor eltángáltak. Csak egy helyen nem, ahol talán fél évet töltöttem… pontosan nem tudom, mennyit. És a nevelőszüleim nevét sem jegyeztem meg. De az az asszony felolvasott nekem könyvekből. A legjobban azt a szomorú történetet szerettem, amelynek az volt a címe: A holland kutya. Egy fiúról szólt és a kutyájáról, és én mindig azt gondoltam, de jó lehet, ha valakinek kutyája van, a kutya nem hagyja soha magára az embert. – Will megköszörülte a torkát, és rövid hallgatás után folytatta: – Egy dologra emlékszem nagyon tisztán: arra, hogy ennek az asszonynak zöld szeme volt, a világ legszebb zöld szeme. És tudja mit, Eleanor? Elly felé fordult: – Mit? – Ez tetszett nekem a legjobban magán, amikor először tettem be ide a lábam – mosolygott rá Will. – A zöld szeme. Az övére emlékeztetett, és ő mindig kedves volt. És ő volt az, aki megtanított rá: a könyv jó dolog. – Mondja tovább – kérlelte Elly. – Utolsó állandó lakóhelyem egy Trice nevű család tanyája volt egy Cistern nevű mocsár mellett. Az öreg nem találta óráját. Mihelyt ezt meghallottam, tudtam, rám fogják kenni dolgot, és megszöktem, mielőtt újra megvertek volna. Tizennégy éves voltam, és azt gondoltam magamban: míg úton vagyok, nem dughatnak be egy iskolába, ahol a többiek úgy néznek rám, mint egy féregre. Fellógtam egy tehervonatra, elmentem Arizonába, és azóta mindig az utat róttam. Kivéve börtönéveimet és az itt töltött heteket. – Ilyen fiatalon kezdte? Tizennégy évesen? – Ilyen múlttal a hátam mögött nem voltam én már nagyon fiatal. Eleanor nézte az arcélét, a mennyezetre tekintő fekete szemét, egyenes orrát, mosolytalan ajkát. És szelíden megkérdezte: – Nagyon magányos volt? Will nagyot nyelt. Nem válaszolt rögtön. Aztán Eleanor felé fordulva azt kérdezte: – Igen. Hát maga? Ezt soha senki nem kérdezte meg Ellytől. S ha valaki a városbeliek közül tette volna fel neki ezt a kérdést, nemmel felelt volna, pedig nagyon jólesett azt válaszolnia: – Én is. Mindketten úgy érezték, ledőlt köztük az első fal. – Hisz családban élt. – Családom volt, de barátaim nem. Fogadni mernék, magának voltak barátai! – Barátaim? Nem. – Majd némi gondolkodás után hozzátette: – Hát talán volt egy. – Kicsoda? Will felvonta a szemöldökét, – Csakugyan hallani akarja? – Csakugyan. Ki volt ő? Will soha senkinek nem beszélt Joshról. És tartott tőle: a történet után Eleanor Parker megbánja majd, hogy az ágyába fogadta. De életében először úgy érezte: nagy megkönnyebbülés lenne erről beszélni. – Joshnak hívták – kezdett hozzá. – Josh Sandersonnak. Együtt dolgoztunk egy tanyán, egy Dime Box nevezetű helység közelében, Austin környékén. – Csöndesen nevetgélt: – Dime Box csuda hely volt. Olyan volt… talán olyan, mintha az ember fekete-fehér filmet nézne egy színes film után. Szomorú kis zug. Minden és mindenki halódott benne vagy már meg is halt. Az emberek, az állatok, a cserjék. És az ember semmihez sem kezdhetett a kimenőnapjain. Semmihez. – Will kis szünetet tartotta Visszaidézte magában azokat az időket. – Mégis mit csinált? – Ez nem éppen a mai naphoz illő téma, Elly – vetett az asszonyra egy gyors pillantást Will. – A legtöbb asszony tudja ezeket a dolgokat a férjéről már az esküvő előtt is. Árulja el, mit tett? 89

Will magasabbra polcolta feje alatt a párnát, mint aki hosszabb elbeszélésre készül, felhúzta egyik térdét, és a mellére kulcsolta a kezét. – Rendben van, maga akarta, elmondom. Rendesen átmentünk La Grange-ba, a bordélyházba. Minden szombat este. Megfürödtünk, kiöltöztünk, felmarkoltuk, amennyi pénzünk csak volt, és a városban jóformán az utolsó centig elvertük. Én nem voltam válogatós. Nekem akármelyik lány jó volt. De a barátom, Josh belepistult az egyik lányba, akit úgy hívtak: Honey Rossiter. – Megcsóválta a fejét. – Honey ugyan ki hiszi ezt el? Ő esküdözött, ez a keresztneve, én azonban egy szavát sem hittem. Josh viszont mindent elhitt, amit az a nő a fülébe duruzsolt. Nem lehetett Honeyre egy rossz szót sem szólni. Ha mégis megpróbáltam, majdnem megvert. Nagyon odavolt érte, ez az igazság. – Honey magas volt tizennyolc arasz, mondtuk tréfából –, és a haja valóságos sörény, aranybarna. Nem akármilyen haj volt, göndör, bár durva szálú, a férfiember keze elveszhetett benne. Josh sokszor emlegette Honeyt meg az ő mézszín haját. És egyszer arról kezdett beszélni, hogy ő feleségül veszi Honeyt. Josh, mondtam neki, az a lány szajha. Csak nem akarsz feleségül venni egy szajhát? Josh egészen kijött a sodrából, amikor ezt mondtam neki. Annyira belebolondult, hogy nem bírta megkülönböztetni a valóságot a hazugságtól. – Olyan volt Honey – Will szórakozottan babrált a takaró rojtjával – …olyan volt, mint egy filmszínésznő – mindig olyannak mutatta magát, amilyennek a partnere látni akarta. Úgy váltogatta a modorát, ahogy a férfiakat, de Joshsal elhitette: ő számára az egyetlen férfi. Sajnos, Josh bekapta a horgot. – No, és aztán egyik este, amikor odamegyünk, Josh megkérdezi: hol van Honey? És az a vén boszorka, aki a házat vezette, azt feleli neki: Honey még jó két óra hosszat foglalt lesz. Óhajt netán mást? Josh persze nem kért más lányt Honey óta soha, de mire Honey megjelent, Josh annyira felhergelte magát, hogy majd felrobbant. Bejön a nő vidáman szökdécselve a pihenőszobába, - így hívták a bárt, ahol a vendégek a lányokra vártak -, Josh meg nekimegy, és akkorát üvölt, hogy a falak beleremegnek. Hogy mer Honey mással eltölteni két órát, mi közben ő várja? – Nem vagyok a tulajdonod, Josh Sanders, mondja erre ő. Pedig azt szeretném, feleli Josh. Azzal előhúz a zsebéből egy gyűrűt, és bejelenti: megkéri Honey kezét. – Honey a pofájába nevetett – rázta meg Will a fejét. – Nem evett meszet, mondta, hogy feleségül menjen egy csóró lovászhoz, aki minden évben teherbe ejtené, és elvárná, hogy gondot viseljen rá, meg a bömbölő kölykeire. Ő úgy él, mint a gazdagok, éjszakánként eltölt pár órát háton fekve, és ezért selyemben-bársonyban járhat, és annyi osztrigát és húst ehet, amennyi tetszik. – Josh se látott, se hallott dühében. Ő szereti, mondta a lánynak, és nem tűri, hogy bárki mással lefeküdjék, és igenis vele fog jönni, most rögtön. És már nyúlt is érte, a lány meg előkap valahonnét egy pisztolyt – Jézusom, nem gondoltam volna, hogy fegyver is van a lányoknál! Egyenesen Josh szemét vette célba. Én felkaptam egy üveg skót whiskyt, és jól fejbe kólintottam. Igazán nem gondoltam semmi rosszra, csak leütöttem. Eldőlt, mint a kivágott fa, esés közben beütötte a fejét egy székbe, és ott feküdt az üvegcserepek közt, a kiömlött whisky tócsájában, és máris halott volt, pedig alig vérzett. Nem tudom, az üveg ölte meg vagy a szék, de a bíróságnak ez mindegy volt. Fél óra sem telt bele, és én máris rács mögött voltam. – Azt reméltem, megúszom a dolgot, elvégre Josht védtem. Ha nem ütöm le azt a bestiát, keresztüllőtte volna Josht. Csak azzal nem számoltam, milyen nagyon akarta ő a házasságot, mennyire letörte, hogy Honey meghalt. – Ő... – Will lehunyta a szemét. Az emlékfájt. Eleanor felült, és Will arcába nézett: – Mit tett ő? – kérdezte gyengéden. Will kinyitotta a szemét, és a mennyezetre meredt. – Ellenem vallott. Elmondta a maga könnyes meséjét arról, hogyan akart ő tisztességes asszonyt faragni Honey Rossiterből, kiemelni őt a fertőből, otthont és köztiszteletet nyújtani neki. A bíróság bevette a mesét. Öt 90

évet ültem, amiért megmentettem a barátom életét. – Will beletúrt a hajába, felsóhajtott, aztán az, oldalára fordult, térdét az álláig felhúzva: – Szép kis barát! Eleanor nézte Will lapockáit. Jó lett volna odanyúlni és megérinteni, vigaszképpen. Neki is csak egy barátja volt, mint Willnek. De az övé hűnek bizonyult. Elképzelte, mennyire fájt volna neki, ha Glendon elárulja. – Annyira sajnálom, Will. Will visszafordult, de most sem nézett Ellyre. – Eh, ördög vigye. Régen történt. – De még most is fáj, látom… Will hanyattfeküdt, két kezét a feje alá rakta, és azt mondta: – Hogy a pokolba lukadtunk ki éppen ide? Beszéljünk másról. Mindketten elkomorodtak. Eleanor nem bírt másra gondolni, csak Will szomorú, magányos ifjúságára. Mindig azt képzelte, nincs nála elhagyottabb lény a föld kerekén, pedig… szegény Will. Szegény, szegény Will. Most legalább itt van neki ő, Elly meg a két kisfiú. De meddig, ha kitör a háború? – Will, igazán olyan a háború, amilyennek a filmek mutatták? – Gondolom, olyan. – És mi is belekerülünk, ugye? – Nem tudom. De ha nem, ugyan minek toboroz katonákat az elnök? – Ha belépünk, magának is be kell vonulnia, Will? – Persze, ha behívnak. Eleanor majdnem felkiáltott, de aztán magába fojtotta. Maga is csodálkozott vad rémületén. Hát ennyire a magáénak érzi máris ezt a férfit? Felrémlettek a híradó fekete-fehér képei. Szörnyű dolog a háború. Igyekezett másra gondolni, a szép hölgyekre hatalmas selyemszoknyáikban, a cilinderes urakra, Hopalongra, amint Topperen vágtat kalapját lengetve… és Donald Wade-re, Will kalapjában. És amikor átlépte a keskeny mezsgyét, mely az álmot az ébrenléttől elválasztja, már Willt látta Topper hátán, neki integetett a kalapjával a bekötőútról… Pár perc múlva Will Elly felé fordult. Azt akarta neki mondani: – Ne aggódjunk időnap előtt. – De Eleanor aludt. Hanyatt feküdt, kicsit nyitott szájjal, két kezét összekulcsolva a melle alatt. Will figyelte egyenletes lélegzését és azt, ahogy egy hajszála meg-megrebben. Aztán az asszony hasára esett a pillantása, és azt gondolta: de jó lenne hozzábújni, az oldalára fektetni, két karjával átölelni és úgy aludni el, arcát az asszony hátába temetve. De mit gondolna, ha reggel így találná őt maga, mellett? Vigyáznia kell alvás közben is! Megint az asszony hasára pillantott. Mozgott! A takaró úgy hullámzott rajta, mintha egy macska mozdult volna alatta. Eleanor mégis mélyen aludt. Ez a kicsi lenne? Hát így mozognak a kicsik? Felkönyökölt és figyelt Megint mozgott a takaró. Will elmosolyodott. Ha lány, ha fiú, rakoncátlan a kicsi. Hogyhogy nem ébred fel rá Elly? Szerette volna felhajtani a takarót, és közelebbről megszemlélni a dolgot, vagy megtapintani. De nem merte. Megint visszafeküdt, megriadva attól a gondolattól, hogy beleegyezett: segít világra hozni a babát! Istenem, hát egészen elment az eszem? Biztos megölném szegénykét ezzel a durva, nagy kezeimmel! Ne gondolj rá, Will! Ehelyett igyekezett a két kisfiú „joccakát” pusziját felidézni. Hallotta vékonyka hangjukat, különösen Thomasét, „Joccakát, Vij.” De hiába igyekezett semmire sem gondolni, a lámpa fénye nem hagyta elaludni, Eleanor most felé fordult. Will elnézte arcára simuló, hosszú szempilláit, bal kezét, amelynek negyedik ujján ott csillogott a gyűrű. Tekintete végigfutott Elly fehér hálóköntösén – a takaró a derekáig lecsúszott –, aztán óvatosan, nagyon óvatosan kinyúlt megfogta a 91

hálóköntös szélét. Aztán az oldalára fordult, háttal az asszonynak, és igyekezett megfeledkezni az égő lámpásról.

92

Tizennegyedik fejezet Eleanor reggel elsőnek Will tarkóját pillantotta meg. Haja a forgónál lelapult, kitetszett alóla fehér fejbőre. Eleanor elmosolyodott. Lám, az intim együttlét titkai. Hosszan elnézte Will izmos hátát, fülét, hátgerincének csigolyáit, amelyek épp a derekánál tűntek el a takaró alatt. Tanulmányainak tárgya felhorkant, és hanyatt fordult. De nem ébredt fel, holott a nap az arcába sütötte Aranyban fürdette barna bőrét. Szakálla gyorsan nőtt, sokkal gyorsabban, mint Glendoné, és a melle, karja is szőrösebb volt. Váratlanul belenyilallt mélyen lent a vágy. Erre gyorsan lehunyta a szemét és megállapította: Willnek a szaga is más, mint Glendoné, annyira különbözik tőle, mint az alma szaga a narancsétól. Félig lehunyt szemhéja alól tovább fürkészte Willt. Jóképű, jó testű férfi. A La Grangé-i szajhák alighanem verekedtek érte. Megint érezte azt a furcsa, görcshöz hasonlító vágyat, és megdöbbent: azt hitte, a terhesség immunissá teszi a testi vágyak ellen. És egy újabb, zavaró gondolat. Hátha Will is figyelte őt, mialatt aludt? Tudatában volt, mennyivel szebb nála Will, és ez megriasztotta. Néha horkolni is szokott újabban Vajon tegnap éjjel is horkolt, mialatt Will őt nézte? Az ágy szélére gurult, hogy felöltözzön. De mihelyt megmozdult, Will úgy riadt föl, mintha egy bomba robbant volna a füle mellett. Megpillantotta Eleanor hátát, az ébresztőórát, aztán felült, és máris a kezében volt a nadrágja. Egymásnak háttal öltöztek fel, és csak akkor mertek hátrapillantani, amikor már az utolsó gombot is becsukták a ruhájukon – Jó reggelt – köszönt Elly bűntudatosan. – Reggelt. – Jól aludt? – Pompásan. Nem voltam terhére? – Amennyire tudom, nem. Hát én? – Maga sem. – Mindig ilyen könnyen ébred? – Mindjárt nyolc óra. Herbertet meg kell fejnem. – Egy pillanat alatt belebújt a csizmájába, a következő percben már az ajtónál volt, és az ingét gyömöszölte a nadrágjába. Amint Will eltűnt, Eleanor elterült az ágyon, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Hát ez megvolna! Egy ágyban aludtak, aztán felkeltek és felöltöztek úgy, hogy hozzá sem értek egymáshoz, és Will nem láthatta az ő csúnya, eltorzult testét. Aztán csak ült, és csüggedten bámulta a faliszekrényt. Aznap kora délelőtt, reggeli után, Will visszatért a házba, miután végére járt a reggeli kötelességeinek. A tornác alsó lépcsőjén ott várta a fátyolos kalap, a füstölő és a lép kiemelésére szolgáló szerszám. Elvigyorodott. Szóval vége a tojásdobáló korszaknak. Bement, hogy megköszönje a holmikat Eleanornak. A ház üres volt, az asztalon egy cédula: Kimentem a fiúkkal pekandiót szedni. Felkapott egy ceruzavéget, és odafirkantotta a levélke alá: Köszönet a nászajándékért. És indult a méhes felé. Házasságuk első napja mintegy megszabta a következő napok menetét is. Barátian éltek egymás mellett, kerülve a túlzott meghittséget, segítettek egymásnak, megosztották a gyerekek okozta örömöket. Mióta megtanultak alkalmazkodni egymáshoz, nem került sor újabb dühkitörésre. Békésen zajlott az életük.

93

Bár soha többé nem ejtettek szót a méhészeti eszközök hirtelen felbukkanásáról, ezzel vette kezdetét Will méhészkedése. Hogy Eleanor ne is tudja, mikor végzi ezt a munkát, Will a kalapot, füstölőt, szerszámot egy használaton kívüli melléképületben tartotta, távolabb a háztól. Will megtanulta tisztelni a méheket. Nyugalom honolt a gyümölcsösben, amely mindig a hatalmába kerítette őt is, ahányszor lement oda, és nemcsak a méhek békés szorgoskodása miatt, hanem azért is, mert ő maga kénytelen volt lassan mozogni közöttük. Így is megesett olykor, hogy megcsípték. Az első alkalommal felszisszent és csapkodni kezdett maga körül, mire még három csípés érte. Hamar megtanulta, hogy ne csapjon lármát és főleg, ne hessegesse a méhet. És ami ennél is fontosabb volt: megtanult különbséget tenni a méhek különféle hangjai közt. Máshogy zümmög az elégedett, dolgát békésen végző méh, mint az, amelyiket valami felizgatott: ez utóbbi hallatán várható volt a csípés, de sokszor elkerülhető is. Will megtanulta, hogy a méhek szeretik, ha az ember fütyörészik, nagyon nem kedvelik a vörös színt, annál jobban a kéket. Will tehát boldogan járt-kelt az őszibarackfák közt, kékbe öltözve, fütyörészve, arca előtt a fátyol, Kesztyű nélkül dolgozott, kaparta le a kemény propoliszt, amellyel a méhek a kaptár falán keletkezett legapróbb rést is sietve betömték. A füstölés egyszerű művelet volt, utána nyugodtan kiemelhette a kaptárból a lépet, bevitte a házba, és ott elkezdte a viaszsejteket óvatosan lekaparni egy késsel, amelyet előzőleg a petróleumlámpás lángja fölé tartott. Amikor Eleanor először ott találta e foglalatosság közepette, magára kapott egy pulóvert, kilépett a tornácra egy késsel a kezében, és azt mondta: – Úgy látom, nem árt, ha egy kicsit segítek. – És csakugyan meglátszott: nem először kaparja le a lépről a viaszt. Értett a méz ki pergetéséhez és megtisztításához is. Centrifugálás után meg maradnak benne apró viasz– és lépdarabkák, ezeket úgy távolították el, hogy felhevítették a masszát, aztán átszűrték, és végül a megszilárdult viaszt leválasztották a massza tetejéről. Aztán külön-külön csomagolták be a mézet és a viaszt, eladás céljára. Erről az eljárásról Will vajmi keveset tudott, Eleanor tanította meg mindarra, amit csak a gyakorlatban lehet elsajátítani. Igaz, közben kicsit zsörtölődött, de azért mindenre megtanította. – Hogy fogjuk ezt a micsodát megtisztítani? – mutatott Will a centrifuga tartályára. – Sehogy. Majd a méhek megtisztítják – felelte Eleanor. – A méhek? – A méhek mézevők. Csak hagyja kint a tartályt a napon, és bízza rájuk. És csakugyan, bármiféle mézes edényt, szerszámot jobban megtisztítottak a méhek, mint a súrolókefe. Eleanor jól látta Will karján, nyakán a csípéseket, de erről nem esett soha szó, és hamarosan annyira immúnis lett Will szervezete, hogy alig maradt nyomuk. Ezek a mézszüretelő napok is közelebb hozták őket egymáshoz. Munka közben gyakran találkozott a tekintetük. Ilyenkor egymásra mosolyogtak, és érezték: összetartoznak. Éjszakánként beszélgettek az ágyban. Will a méhekről mesélt, Eleanor a madarakról. – Tudja-e, hogy a légykapó madár kígyók levedlett bőréből készít fészket? – Minden kaptárban vannak dajkaméhek, ezeknek nincs más dolguk, mint a bábokkal törődni. – A kolibri az egyetlen madár, amelyik hátrafelé is tud röpülni. – Tudja-e, hogy a méhek kedvenc színe a kék? Ezek a megjegyzések sokat elárultak arról, aki mondta. Egyik éjjel Will megint a dolgozó méhekről beszélt. – Tudta-e, hogy tulajdonképpen halálra dolgozzák magukat, olyan kemény munkát végeznek egész életükben? – Nem. – Eleanor alig akarta elhinni.

94

– Pedig így van. Annyira elhasználják a szárnyukat, hogy egészen elkopik, és a végén már nem tudnak röpülni. Akkor meghalnak. – Will arcán némi zavar tükröződött. – Ez szomorú, nem? Eleanor új színben látta a férjét, és nagyon tetszett neki, amit látott. Hogyne fogadná szívébe egy nő azt a férfit, aki ilyen finom érzésekre képes? Önkéntelenül mozdult, hogy vigasztalásul megsimogassa Willt. Következő éjjel Will megint a méheiről beszélt. – Tudta-e, hogy a dolgozó méheknél megfigyelték: mindegyik mindig ugyanarról a virágról gyűjt nektárt és virágport. Ezt hívják virághűségnek. – Ezt maga találta ki – egyenesedett fel hirtelen Elly. – Szó sincs róla. Olvastam egy könyvben. Will, mint éjjeli beszélgetéseik alkalmával rendesen, hanyatt feküdt és a mennyezetet bámulta: Eleanor egy darabig némán figyelte őt, aztán visszafeküdt a vánkosra és azt mondta: – Ez szerintem nem meglepő. Vannak hű madarak is. Egymáshoz hűek. Például a sasok vagy a kanadai vadludak élethossziglan kitartanak egymás mellett. – Érdekes. – Ühüm. – Sosem láttam még sast – jegyezte meg Vill. – A sasok – Eleanor két keze felröppent a levegőbe – fenségesek. – Elmosolyodott. – Lánykoromban sokszor láttam egy aranysast odalent, a Cotton Creek melletti mocsárban, egy halott fán. Ha madár lehetnék, sas szeretnék lenni. – Miért? – kérdezte Will, és felé fordult. – Mert egyszer olvastam egy verset… – Mondja el – kérlelte Will. – Nem fog kinevetni? – Szavamra, nem. Kis gondolkozás után Elly félénken szavalni kezdett: Hegyes karmát a szirtbe vájja Magasan fönt, a néma tájba' Körülveszi azúrnak árja A mélyben fel-felcsap a hullám, Ő figyel és vár, hegyek ormán, S úgy csap le zúgva, mint a villám. Aztán hozzátette: – Tennysonnak hívják, aki írta. – Gyönyörű – mondta lágyan Will. Hát ilyen érzékeny, finom költői lélek Elly? Elly két ellentmondó érzés közt hányódott: el is akarta hallgatni érzéseit, fel is akarta tárni. Olyan erővel kulcsolta össze a kezét, hogy kifehéredett a bőre. Aztán nagyot nyelt, és halkan hozzátette: – A sasokat senki nem neveti ki. Ó, Elly, Elly, ki bántott meg ennyire? És hogy feledtethetnem el veled a régi fájdalmat? – Will az oldalára fordult és felkönyökölt, hogy Elly szemébe nézhessen. De Elly nem mozdult, és égett az arca.

– Kinevette valaki magát? – Will hangjából csak úgy sütött az együttérzés. Elly szemét elfutotta a könny, de amikor végre megszólalt, kitért a kérdés elől. – Sokáig nem tudtam, mit jelent az a szó: azúr Elly torka összeszorult, arcán tűzrózsák lángoltak. Will már-már nyúlt, hogy megsimogassa Ellyt. Talán az álla alá kéne nyúlnia, és finoman maga felé fordítania a fejét, hogy a szeméből olvassa ki: ő, Will együtt érez vele és sosem nevetné ki. Vagy magához kellene vonnia őt, és a fülébe súgni: „Mondd el nekem, mondd el, mi fáj olyan nagyon, együtt könnyebben túljutunk rajta,” De mint mindig, most is felülkerekedett a félelme a visszautasítástól. Te nőgyilkos börtöntöltelék, ha hozzá mersz érni, felugrik, és sikoltozni

95

kezd. De ha a karja lehanyatlott is, a hangjában annyi gyöngédség volt, amennyi csak tellett tőle. – Elly, most már senki nem nevet magán. Ellyt mérhetetlen sóvárgás fogta el. „Érints meg úgy, ahogy eddig még soha senki, úgy, ahogy én a fiúkat szoktam megérinteni, ha valami bajuk van. De értsd meg, elsőnek neked kell mozdulnod. Ne törődj azzal, hogy együgyű vagyok és csúnya és terhes. Te vagy a férfi, Will, érts már meg, a férfinak kell kezdeményeznie.” De Will nem tehette, nem merte megtenni az első mozdulatot. Így hát egyikük sem mozdult. Elly dagadt hasára kulcsolt kézzel feküdt, a szíve vadul dobogott, de félt, rettenetesen félt a visszautasítástól, attól, hogy nevetségessé válik, ehhez szoktatta eddigi élete. Will azt gondolta: nincs rajta mit szeretni, egyrészt a múltja miatt, másrészt eddig még sosem akadt olyan nőre, aki szeretetre méltónak találta volna őt. Így beszélgetéssel töltötték az éjszakai órákat – bolond Elly, és az ő börtönviselt férje. Egyre jobban becsülték egymást, de egyik sem merte megtenni azt az első mozdulatot, amelyre mindkettejüknek olyan nagy szüksége lett volna. Amikor másnap Will belépett a könyvtárterembe, Gladys Beasley éppen egy csapat iskolás gyereket avatott be a katalógus és a decimális rendszer titkaiba. Alacsony sarkú cipőt viselt, epezöld dzsörzé ruhát és szokott kék köpenyét. Az ő utánozhatatlanul pedáns modorában magyarázott, és közben gesztikulált. Will Beasley kisasszony íróasztalára könyökölve várta a lecke végét, és élvezte a gyerekek látványát. Mióta Ellyvel és két fiával élt, Will megtanulta becsülni a gyermeki őszinteséget. Miss Beasley befejezte a magyarázatot, és megfordult, hogy a gyerekeket összegyűjtve továbbhaladjon velük. Ekkor vette észre Willt. Arca felragyogott, önkéntelenül a szívéhez kapott. Nyomban észrevette magát, lehanyatlott a keze, és felvette szokott, zord arckifejezését, de már késő volt, elárulta magát, fülig pirult. Will kihúzta magát, és lekapta a kalapját. Kellemesen lepte meg Miss Beasley reakciója. Hisz mindent megtett ő, amit tehetett, hogy elnyerje az öreg kisasszony rokonszenvét, de ekkora sikerre nem számított. – Egy pillanat, gyermekeim – érintette meg két előtte haladó kisdiák fejét Gladys –, megnézhetitek a százasokat és a kétszázasokat. –Mennél közelebb ért Willhez, annál jobban elpirult. Will egészen elképedt. – Jó reggelt, Miss Beasley. – Jó reggelt, Parker úr. – Látom, ma sok a dolga – nézett a gyerekekre Will. – Csakugyan. Ez a második osztály. – Hoztam valamit magának – nyújtott oda Will egy félliteres üveget, mézzel tele. – Ó, Parker úr! – kiáltott föl Miss Beasley, és még jobban elpirult. – Saját kaptárainkból származik. Ezen a héten gyűjtöttük be. Gladys elfogadta az ajándékot, és a fény felé tartotta: – – Istenem, milyen tiszta és világos! – Mifelénk sok az ecetfa. Ezért olyan halvány a méz színe. Miss Beasley leszegte az állát, és elismerő pillantással mérte végig Willt. – Derekas munkát végzett, Parker úr. Will összekulcsolt kézzel, lábát szilárdan megvetve mosolygott le Miss Beasleyre, ócska kalapja árnyékából. – Meg akartam köszönni a füzeteket és a könyveket. Nélkülük nem jutottam volna semmire. Gladys melléhez szorította a mézesüveget, és felpillantott Willre. – Köszönöm magának, Parker úr. És kérem, köszönje meg a nevemben Mrs. Dinsmore-nak is az ajándékot.

96

– Hm – Will az orrát dörzsölgette. – Asszonyom, már nem Mrs. Dinsmore-nak hívják őt. Hanem Mrs. Parkernek. – Ó – kiáltott meglepetten és egy kicsit csalódottan Gladys. – Október végén kötöttünk házasságot Calhounban. – Ó – Miss Beasley gyorsan összeszedte magát. – Akkor jár a gratuláció, ugye? – Köszönöm, Miss Beasley. – Will zavartan topogott. – Asszonyom, nem akarom a tanítást megzavarni, de mennem kell, kevés az időm. Úgy értem, rengeteg munka vár még rám odafönt, mielőtt… Hisz, érti. Szeretnék felállítani egy áramfejlesztő gépet, és berendezni egy fürdőszobát Eleanornak. Ha lenne szíves pár könyvet előkészíteni villany- és vízvezetékszerelésről, beugranék értük egy óra múlva, amikor túladtam a mézen. – Villany- és vízvezeték szerelés. Meglesz. – Hálásan köszönöm. – Will elmosolyodott, megint lekapta a kalapját, és indult az ajtó felé. De félúton megállt, visszafordult, és mintegy mellékesen hozzátette: – És ha közben a kezébe akadna valami a szülésről, azt is tegye, kérem hozzá a többihez. – Szülésről? – Arról, asszonyom. – Miféle szülésről? Will érezte, arcát elönti a vér. Vállat vont és megjátszott fesztelenséggel mondta: – Hát tudom is én, lovak, tehenek elléséről… – Bizonytalan kézmozdulatot tett, félrenézett: – Tudja. Gyerekszülésről is, ha akad itt ilyesmi. Erről még sosem olvastam, érdekes lehet. Úgy érezte, Miss Beasley a veséjébe lát, de Gladys odatette íróasztala tetejére az üveg mézet, és szokott, éles hangján közölte: – Egy óra múlva itt várják magát a könyvei, Parker úr. És még egyszer köszönöm a mézet, Calvin Purdy megvette a méz felét, és némi rábeszélés után átvett még négy üveggel, tíz yard fehér flanelért és egy vég gyapotkelméért cserébe. A benzinkutassal is megalkudott Will: két üveg mézért feltöltette az autó tankját – feltett szándéka volt állandóan tele tankkal járni a baba világra jöttéig, minden eshetőségre felkészülve. Mialatt a tankot megtöltették, nézte az utca távolabbi sarkán Vickery kávéházát, és azon gondolkodott: talán ott is eladhatna egy-két üveggel, de ahhoz alighanem Lula Peakkel kellene tárgyalnia, és ki tudja, kibe-mibe marna bele már megint azzal a bíborvörös karmával. Will megrázta a fejét, és undorral másfelé fordult. A méz nem romlik meg. A tankolás után megint körbejárta a teret a könyvtár körül. A második osztály már távozott, a könyvtárterem csendes volt és néptelen. – Helló – köszönt be Will. Miss Beasley előjött a hátsó szobából, egy virágmintás zsebkendővel törölgetve száját. – Megzavartam az ebédjét? – Mi tagadás, meg. Kipróbáltam a maga mézét a süteményemhez. Fenséges. Egyszerűen fenséges. Will elmosolyodott: – A méheké az érdem. – Miss Beasley hangtalanul nevetett. De lerítt róla, amennyire örül az ajándéknak. Első pillantásra nem megnyerő teremtés – katonás, szigorú –, valószínűleg nincs sok barátja. Talán éppen ezért vonzódott hozzá Will: ebben hasonlítottak. Szája fölött sűrű, ámbár színtelen, alig látható bajuszka ékeskedett. Egy mézcsepp csüngött egyik pihéjén. Will egy szót sem szólt volna, ha nem kedveli annyira az öreglányt. Így azonban odamutatott: – Ott nem törölte egészen le. – Ö... ó… köszönöm – Miss Beasley kapkodva újra megtörölte a száját, de az a csepp most is ottmaradt. – Itt – nyúlt ki a kezéért Will, megfogta és odavezette a cseppecskéhez. – Ha megengedi. Miss Beasleyt talán még soha nem illette férfiember keze. Iskolás kora óta lemondott a másik nemről. Whitneyben a férfiak vagy nősek voltak, vagy mélyen alatta álltak szellemileg. 97

Amikor Will Parker hozzáért, Gladys Beasley egy pillanatra megfeledkezett róla, hogy úgy fest, mint egy heringes hordó és a nagyanyja lehetne Willnek, aggszűz kebléből majd kiugrott a szíve. Will rögtön visszakapta a kezét, és sietett hüvelykujját a hátsó zsebébe akasztani. Gladys láthatóan megrendült, de Will úgy tett, mintha nem venné észre. – Talált valamit számomra? – kérdezte. Miss Beasley öt könyvet tolt elé, némelyikben kis cédula jelölte meg a kívánt helyet. – Nagyon köszönöm, Miss Beasley. – Ez a munkám, Parker úr. Will szélesen elmosolyodott, megérintette kalapja karimáját, és magához ölelte a könyveket. – Akkor is szívből köszönöm, Miss Beasley. Jövő héten újra benézek. Jövő héten látom, gondolta Miss Beasley, és a szíve nagyot dobbant. Sietve kitöltötte a kartonok üresen hagyott rovatát és kapkodva rendet rakott az íróasztalán. A vízvezeték szerelő kézikönyve, Az elektromosság ABC-je, Edison találmányai, Jószággondozás a kisgazdaságban és A házi tudomány új korszaka, ezt az öt könyvet hozta magával Will a könyvtárból. Aznap este Eleanorral átellenben, aki pekandiót pucolt, Will a konyhaasztalra tette könyveit, és előbb egy tanulságos félórát töltött el azzal, hogy az első három könyv kijelölt részeit átfutotta, aztán az ötödikért nyúlt, amelyben vegyesen voltak nagyon fontos és Will nézete szerint ostoba cikkek. Ezen a címen: Hogyan válasszuk ki a megfelelő háziszolgát, nevetnie kellett, a következőn: Folttisztítás sózással, átlapozott. Volt benne sok recept is, meg más hasznos tanácsok, például: hogyan lehet megtisztítani a vízkőtől a teáskannát. Végre eljutott egy fejezethez, amelynek a címe megállította „Tanácsok fiatalasszonyoknak.” Előbb egy semmitmondó, nagyképű és ostoba eszmefuttatás kővetkezett: „Hogyan válasszunk férjet magunknak?” címen. Átlapozott oda, ahová Miss Beasley egy cédulát csúsztatott be „Hogyan biztosítsuk a gyermek egészségét megfogantatása és világra jötte után.” Rendben van, okosodjunk, mulatott magában Will.

„A házasság intézményét azért vezette be az emberiség, hogy gondoskodjék az utódok létrehozásáról és felneveléséről. Az előbbi célra a természet ellátta a férfit is, a nőt is a szükséges, bámulatosan megszerkesztett orgánumokkal.” Bővebb felvilágosítással a könyv nem szolgált. Will magában kuncogott, sőt vigyorgott, de eltakarta a száját. Elképzelte Miss Beasleyt, mialatt ezeket olvasta. Vajon mit érzett és gondolt közben szegény? A szerző a megfelelő orgánumok emlegetéséről váratlanul áttért az intelmekre, szigorú hangon közölte a nyájas olvasóval az alábbiakat: „Ha a szülők részegek a fogantatás pillanatában, sem testi, sem lelki értelemben nem remélhetnek egészséges utódokat. Ha a szülők nem szeretik egymást, ez a hajlandóságuk átöröklődhet. Ha a szülők egyike vagy mindkettő nagyon gondterhelt a fogamzás percében, azt a gyermek megszenvedi.” Will váratlanul hangos nevetésben tört ki. Eleanor felnézett: – Mi olyan mulatságos? – Hallgassa ezt meg – és Will hangosan felolvasta a bekezdést. Eleanor merőn rábámult, félbeszakítva a diótörést. – Azt hittem, a villanyszerelést tanulmányozza. Will nyomban elkomolyodott: – Úgy is van, illetve volt. – Eleanor átnyúlt az asztalon, felvette a könyvet, és elolvasta a címét. – Én, izé… én – Will arca lángolt, idegesen lapozott a könyvben, és rábukkant egy ábrára „Útmutató házi készítésű telefonhoz” – Azt gondoltam, talán készítek egy ilyet. Eleanor előbb az ábrára nézett, aztán gyanakodva Willre, szétroppantotta a diót, melyet a kezében tartott, és azt kérdezte: – És ugyan kinek telefonálnánk? – Magam sem tudom. De még jól jöhet az ilyesmi. Will, zavarát elrejtendő, újra belemélyedt a könyvbe. 98

Különféle tanácsok következtek állapotos asszonyoknak. Will még mulatott egy darabig magában, hanem a vidámságát mintha elvágták volna, amikor elérkezett ahhoz, ami őt voltaképpen érdekelte. „A szülés előkészítése.” Hosszú felsorolása következett mindazoknak a dolgoknak, szereknek, amelyek ilyenkor elengedhetetlenek. Te jó isten, ennyi mindenre lesz szükségünk? A következő bekezdés az ápolónő teendőit sorolta fel: ágyneműk, törülközők sterilizálása, megfelelő mennyiségű steril vatta és tamponok beszerzése és így tovább. Ápolónő? Honnan vennének ápolónőt? A felsoroltak egy részéről Will azt sem tudta, micsoda. Ha nem képes megérteni sem a szöveget, hogy lenne képes ellátni a feladatát? Egyre nagyobb aggodalommal, egyre sápadtabban olvasta a szülés leírását. Végül becsapta a könyvet, és felugrott. Minden vér kifutott az arcából. – Mi van, Will? Will kibámult az ablakon. A térde remegni kezdett, a kezét tördelte, és érezte, legalább száz lehet a pulzusa. – Nem bírom megtenni. – Mit? A rémület elszorította Will torkát, mint egy nagy darab száraz kenyér. Nagyot nyelt, de hiába: a csomó ott maradt. – Nem villanyszerelésről olvastam. Hanem gyerekszülésről. – Vagy úgy! – Igenis, arról – és most szembefordult Ellyvel. – Elly, az óta az éjszaka óta, amelyen megállapodtunk abban, hogy összeházasodunk, nem beszéltünk többé erről a dologról. De tudom, maga azt várja tőlem, hogy én segítsek, és én erre képtelen vagyok, Elly szeme sem rebbent. – Akkor elintézem én magam, Will. – Egyedül? – kiáltotta Will, ahogy a torkán kifért. A könyvért nyúlt, izgatottan lapozott, amíg elérkezett a kérdéses oldalhoz. – Ezt hallgassa meg: „A köldökzsinórt rendszerint elkötik, mielőtt elvágnák. Kivételt az az eset képez, ha a gyerek félig halva születik és nem lélegzik rendesen. Ilyenkor jobb nem elkötni, hanem hagyni, hogy kicsit vérezzék, ami előmozdítja a lélegzést.'' – Ledobta a könyvet az asztalra, és ráförmedt Ellyre. – És ha meghal a baba? Gondolja csak el, hogy érezném magam! És honnan tudjam, mikor rendes az újszülött légzése, mikor nem? És ami még rosszabb, itt ez a temérdek holmi, amire mind szükségünk lenne. Egyik-másikról azt sem tudom, mi a fene. És a könyvben szó esik arról, hogy a nő el is vérezhet. Elly, könyörögve kérem, engedje meg, hogy kihozzam a doktort a szüléshez. Tele van a tankom, gyorsan megjárnám az utat a városba és vissza.

Elly nyugodtan félretette a tálat a dióval, felállt és becsapta a könyvet. – Tudom, mire lesz szükségünk, Will. – Pillantásuk találkozott. Ellyé rezzenetlen volt, Willé aggódó. – És időben elő is fogom készíteni. Felesleges azt a vacakot olvasnia, csak még jobban megijed… – De a könyv azt mondja… – Tudom, mit mond. De szülni a világ legtermészetesebb dolga. Hogy csinálták az indián nők? Bementek az erdőbe, amikor eljött az idejük, világra hozták kicsinyüket, aztán visszamentek a földre kukoricát kapálni. – De maga nem indián – vetette ellene Will. – Az nem. De erős vagyok és egészséges. Mi több, boldog. Ez szerintem van olyan fontos, mint akármi más, vagy nem? Aki boldog, annak van miért harcolnia. Elly nyugalma hirtelen elmosta Will rémületét. Az elhangzottakból egy állítás ragadta meg elsősorban a figyelmét. Elly azt mondta, boldog. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy Will akár meg is simogathatta volna Elly arcát, és megkérdezhette volna tőle: – Boldog, Elly? Igazán az? – Mert szerette volna újra hallani, megbizonyosodni róla, hogy életében először jól csinál valamit. De Elly lehajtotta a fejét, és a dióval teli edényt a ládára rakta. – Van, aki nem viseli el a vér látványát, és mondhatom, sok vér jön ki a kisbabával együtt. – Az semmi. Már mondtam: attól félek, baj lehet. – Nincs pénzünk orvosra, Will. 99

– Összeszedhetünk annyit, amennyi kell. Bevihetek egy újabb rakomány ócskavasat. És ott van még a tejszín- és a tojáspénz, meg a méz ára is. És a pekandióé. Purdy biztosan megveszi. De Elly csökönyösen nemet intett. – Hagyja rám a baba gondját. Minden rendben lesz, meglátja. Elly egyre lassabban mozgott, terhe megnőtt és lejjebb szállt, a bokája megdagadt, a melle megduzzadt. A szülés pillanata napról napra közeledett. De közbeesett november 10-e, és ez egy időre másfelé terelte Will gondolatait. Ekkor volt Elly születésnapja. Reggel Will ébredt elsőnek, és hosszan nézte az alvó Elly arcát. Halvány szemöldök, aranyos szempillák, kicsit elnyílt száj, csinos orrocska. Elly lassan ébredezett, félálomban megnyalta a száját, megdörzsölte az orrát és végül felnyílt álomtól ködös szeme. – Jó reggelt, hétalvó – így Will. – Mmmm – Elly szeme újra lecsukódott az ágyon. – Jó reggelt. – Boldog születésnapot. Elly szeme kinyílt, de ő maga nem mozdult, csak lustán, boldogan elmosolyodott. – Hát nem felejtette el? – Nem én. Ma tölti be a huszonötödik évét. – Huszonöt év. Egy negyedszázad. – Ez többnek hangzik a valóságosnál. Maga fiatal. – Ó, Will, milyen szépeket mond nekem. – Jól megnéztem magamnak, amíg aludt. Nagyon is tetszett, amit láttam, Elly a takaró alá bújt. Will a párnájába fojtotta mosolyát. – Lesz ma ideje kuglófot sütni? Elly kikukkantott a takaró alól, – Lenne, de minek? – Akkor, kérem, süssön egyet. Megsütném én, de nem értek hozzá. – De minek? Felelet helyett Will kiugrott az ágyból, nagyot nyújtózott, megborzongott, kicsit tornázott – derékhajlítás jobbra-balra –, aztán a ruhájáért nyúlt. – Nem hajlandó válaszolni nekem? – kérdezte Elly. Will elvigyorodott. – Hát meg kell ünnepelnünk valahogy a születésnapját. – Az én születésnapomat! – ült fel hirtelen Elly. – He, jöjjön csak vissza. De Will már ott sem volt. Hogy ki palástolta nehezebben a türelmetlenségét aznap? Will, aki hetek óta készült erre a napra, Eleanor, aki vidáman látott neki a kuglófsütésnek, és azért sem kérdezte meg, mikor kerül sor az ünneplésre, vagy Donald Wade, aki a reggel folyamán tízszer is megkérdezte Willtől: – Még meddig kell várnunk, Will? – Azt csak a Jóisten tudja. Délre elkészült a sütemény, és bár Will csak estére tervezte az ünnepet, kénytelen volt engedni Donald Wade könyörgésének: – Wiiilll .. kéééérlek! Will ellágyult. – Rendben van, kemo szade. Hozzátok a cuccot Thomasszal. A cucc két gyűrött, fehér papirosba csomagolt, zsineggel összekötött csomag volt. Egyiket Donald Wade hozta, a másikat Thomas, és nagy büszkén letették Eleanor kávéscsészéje mellé az asztalra. – Ajándékok! – csapta össze a kezét Elly. – Nekem? – Mi csináltuk én, Thomas meg Will. – Ti csináltátok? – Az egyiket – sietett közbeszúrni Will. Thomast az ölébe vette. Donald Wade az anyjához bújt. – Ezt csináltuk. – Donald Wade a nehezebbik csomagot anyja kezébe nyomta.– Ezt nyisd ki előbb. – Le nem vette a szemét anyja kezéről, aki a zsineggel küszködött, úgy tett, mintha nem bírná kibontani. – Ez a vacak zsineg az idegeimre megy! – kiáltotta… – Segíts, Donald

100

Wade! – Donald Wade buzgón nekiállt bogozni és a papirost leszedni. Egy nagy faggyúgömb került elő. – A madaraidnak – magyarázta kipirulva Donald Wade. – A madaraimnak. – Elly csillogó szemmel bámulta a gömböt, és feltartotta a beleépített kis zsinegnél fogva. – Hogy fognak neki örülni! – Felakaszthatod. – Látom. Nos, azt hiszem, ennél szebb faggyúgömbbel még életemben nem volt dolgom. Köszönöm, drágám. – Will hozta a faggyút, és mi megdaráltuk, én segítettem Willnek a fogantyút hajtani, és Thomas rakta rá a magokat. – Szóval te is segítettél, Thomas – csókolta meg Elly Thomas arcát. – Nem is tudtam, hogy ilyen okos vagy már. – Nyisd ki a másikat is – nyomta a kezébe a kisebb csomagot Donald Wade. – Egyszerre két ajándék – hallatlan! – Ezt Willtől kapod – Willtől? – Elly szeme felragyogott örömében, és férjére nézett, mialatt a zsineggel babrált. Will, noha majd felrobbant türelmetlenségében, nyugalmat erőltetett magára. Elly Willre bámult, mialatt a zsineget bogozta. Will fél kézzel felhúzott térdére támaszkodott, Thomas ebből a háromszögű lukból kandikált elő. Nem adnám Willt tíz Hopalong Cassidyért, gondolta Elly. – Micsoda ember, ugye fiúk? Ajándékokkal halmoz el. – Siess már, mama. – Sietek… – A csomagból egy három darabból álló szett került elő, a legfinomabb vászonból, egy tojásdad alakú, két félhold formájú darab, azsúrral díszítve, beszegve, horgoló- és hímzőtűre várva. Eleanor könnyekig elérzékenyült – Ó, Will… Madeira toalettkészlet, ez állt a cédulán. – Tudom, hogy szeret kézimunkázni. – Ó, Will – emelte rá Elly könnytől ragyogó szemét. – Milyen kedves? – És felé nyújtotta, tenyérrel fölfelé fordítva a kezét. Will rátette a magáét és érezte, Elly pulzusa ugyanolyan sebes, mint az övé. – Köszönöm, drágám. Willt még soha senki nem nevezte, drágámnak. Testét-lelkét elöntötte a boldogság. Ujjaik összefonódtak, és kis időre mindenről megfeledkeztek: ajándékról, süteményről, terhességről, múltról és a két kisfiúról mellettük. – Mama, most már felvághatjuk a kuglófot – hangzott Donald Wade hangja, és az iménti meghittség elillant. Mégis minden más lett, fontosabb, felvillanyozóbb. Eleanor fel-alá járt a konyhában, habot vert, felszeletelte a csokoládés kuglófot, és Will le nem vette róla kérdő tekintetét. De Elly nem mert rápillantani. Aztán visszajött az asztalhoz, és odanyújtotta Willnek a tányért a kuglófszelettel. Will úgy vette el, hogy hozzá sem ért Elly kezéhez. És Elly megértette: Will azért olyan óvatos, mert alig mer hinni szemének-fülének. Bekövetkezett, amit legbolondabb pillanataiban sem képzelt. Szíve hangosan vert attól, hogy egy levegőt szívhat Willel. És úgy belesajdult hátába az izgalom és öröm, hogy alig bírt lélegezni. – Átveszem Thomast – mondta, igyekezve úgy tenni, mintha mi sem történt volna. – Csak maradjon itt, az ölemben. Maga egye nyugodtan a süteményét. Donald Wade hirtelen felpillantott, és villájával az ablakra mutatott: – Ki az ott? Will felugrott, és meglepetésében felkiáltott: – Mindenható Úristen! – Mit keres itt? – ejtette el a villáját Elly. Mielőtt Will válaszolhatott volna, Gladys Beasley bekopogott a tornácajtón. Will sietett ajtót nyitni: – Micsoda meglepetés, Miss Beasley. 101

– Jó napot, Parker úr. – Fáradjon be. Csak nem gyalog tette meg az utat a városból idáig? – Nincs autóm. Másképp nem jöhettem. Will meglepetten invitálta beljebb vendégét, és éppen bemutatni készült őt a többieknek, amikor Gladys maga vette kezébe az ügyet. – Helló, Eleanor. De megnőttél, gyermekem! – Helló, Miss Beasley. – Elly idegesen babrált a köténye csücskével. – Gondolom, ezek itt a fiaid? – Igenis, asszonyom. Donald Wade és Thomas. – És már a harmadik is úton van. Be szerencsés vagy, gyermekem. – Az vagyok– felelte engedelmesen Elly, de közben Willre sandított. Mit akarhat ez a nőszemély? Willnek sejtelme sem volt róla. De megértette Eleanor ijedelmét. Mióta nem beszélt már senkivel a városból! Minden valószínűség szerint Miss Beasley az első kívülálló, akit Eleanor bebocsátott a házába. – Úgy tudom, jár neked a szerencsekívánat abból az alkalomból is, hogy házasságot kötöttél Parker úrral. Eleanor megint Willre pillantott, aztán elpirult, lesütötte a szemét, és egyik ujja körmét végigfuttatta a széktámla peremén. Miss Beasley az asztalra pillantotta – Úgy látom, vacsora közben zavartara meg magukat… – Dehogy – sietett őt megnyugtatni Will. – Csak kuglófot eszünk. Donald Wade, aki megnémult idegenek jelenlétében, most érthetetlen módon megszólította az idegen hölgyet. – Mamának születésnapja van. Will, meg én, meg Thomas őt ünnepeljük. – Foglaljon helyet, és kóstolja meg a süteményünket – így Elly. Will nem hitt a fülének. De Miss Beasley a következő pillanatban már helyet is foglalt az egyik széken, és Elly átnyújtott neki egy szelet kuglófot tejszínhabbal. Willnek ugyan nem hiányoztak eddig a vendégek, de teljes hiányukat mégis egészségtelennek tartotta. És ha van a világon valaki, aki alkalmas Eleanort zárkózottságából kimozdítani, az Miss Beasley. Miss Beasley elfogadott egy csésze kávét is, jól megcukrozta, és bőven rakott rá tejszínhabot, aztán belekóstolt a kuglófba és cuppantott. – Mmmmm – igazán nagyon finom – állapította meg, – Legalább olyan finom, mint a méz, amit nekem küldtél, Eleanor, gyermekem. Be kell vallanom, nem szoktam meg, hogy könyvtári klienseim megajándékozzanak. Köszönöm szépen. Donald Wade cérnahangocskája csendült fel. – Akarja látni, néni, mivel ajándékoztuk meg mamát? Miss Beasley azon nyomban letette a villáját, és a gyerek félé fordult. – Nagyon szeretném látni. Donald Wade előkereste a faggyúgömböt, és odahozta. – Ezt a madarainak szántuk. Magunk csináltuk, Will, meg én, meg Thomas. – Magatok csináltatok? Nohát. – Miss Beasley alaposan szemügyre vette a faggyúgömböt. – Be okosak vagytok! És amit az ember maga csinál, az a legszebb ajándék – ahogy a méz is az volt, amelyet édesanyádtól és Parker úrtól kaptam. Szerencsés gyerek vagy – veregette meg kicsit sután Donald Wade vállát Miss Beasley. – A szüleid arra tanítanak, ami a legfontosabb. – És ez Will ajándéka – nyúlt Donald Wade a szettért, az izgalomtól kipirulva. – A mézpénzen vette, és mama ki fogja hímezni. Miss Beasley megint kellő figyelemmel szemlélte meg a szóban forgó tárgyat. – Lám, a mamátok is szerencsés. Donald Wade most ébredt rá, hogy ez a kövér, öreg hölgy idegen, mégis ismeri az ő mamáját. – Honnan ismered a mamámat, néni? 102

– Amikor kislány volt, alig valamicskével nagyobb, mint te, olykor ellátogatott a könyvtáramba. Úgy is mondhatnám, tanítottam őt egy kis ideig. Wade eltátotta a száját. –- Mi az, hogy könyvtár? – Ó, a könyvtár a világ egyik legszebb helye. Tele van könyvekkel. Vannak ott képeskönyvek, mesekönyvek meg mindenféle más könyv is. Egyszer gyere el megnézni. Kérd meg Parker urat, hozzon el magával. Akkor megmutatok neked egy pompás könyvet, az a címe: Timothy Totter és Tatter. – Hátradőlt a széken, olyan arcot vágott, mintha fontos elhatározás előtt állna, és így folytatta: – Azt hiszem, ez éppen egy olyan korú fiúnak való könyv, mint te. Hány éves vagy? Öt? Miss Beasley akarva sem választhatott volna jobb módszert arra, hogy a falat, amely Eleanort a külvilágtól elválasztotta, áttörje, mint ezt: kedves volt a gyerekeivel. Eleanor megnyugodva hallgatta a párbeszédet Miss Beasley és Donald Wade között. Most megint hozzá fordult az öreg hölgy: – Ez a legjobb csokoládés kuglóf, amit valaha is ettem. Hálás lennék, ha megkaphatnám a receptjét. – Majd minden átmenet nélkül közölte Willel: – Szomorú hírt hoztam, Parker úr. Levander, Sprague, aki az elmúlt huszonhat évben takarította a könyvtárat, tegnap éjjel szívroham következtében elhunyt. – Igazán sajnálom – Will eddig a hírét sem hallotta Levander Spraguenek. Mi az ördögért közli vele ezt Miss Beasley? – Mr. Sprague nagy űrt hagy maga után. Mindazonáltal hosszú, gyümölcsöző életet élt, és kilenc talpraesett fiút nevelt fel, akik majd gondoskodnak anyjukról hátralevő éveiben. Hanem én gondnok nélkül maradtam. Ezért a munkáért heti huszonöt dollárt fizettünk eddig. Nem vállalná el, Parker úr? Will elképedt, és egy gyors pillantást vetett Ellyre. De a könyvtárosnő máris folytatta: – Hetente hat éjszakáról van szó. Takarítás, portörlés – könyvtár zárás után – hulladékégetés, télen fűtés, alkalomadtán könyvek lehordása a pincébe, vagy új könyvespolcok építése. – Hát ez nem akármilyen ajánlat – mondta Will csendesen, befelé kuncogva. – Előbb Sprague úr egyik fiára gondoltam. De jobb szeretném, ha maga vállalná e1, Parker úr. Maga respektálta a könyvtárat, és ez tetszik nekem. Azon kívül a fülembe jutott, milyen gorombán küldték el a fűrésztelepről, és ez bántja az igazságérzetemet. Will lázasan töprengett. Mit szól vajon hozzá Elly? És egyedül hagyhatja-e őt esténként most, amikor olyan közeli a szülés? Másfelől heti huszonöt dollár szép pénz, különösen, ha nappal azt csinál, amit akar. – Mikor kellene beállnom? – Mielőbb. Ha lehet, még ma. – Ma? Izé... át kellene gondolnom – hebegte Vill. Elvégre Ellynek is van beleszólása, gondolta. – Rendben van. A tornácon várom meg a döntésüket. Will zavartan vakargatta az állát, de Miss Beasley máris kilépett a tornácra. – Elly? – kérdezte Will. Elly kerülte a tekintetét. – Mondjon igen, Will. Látom, hogy nagy kedve van hozzá. – De magának nincs ínyére, ugye? – Ostobaság! – Megvehetném a fürdőszobához a kellékeket, és nappal el is végezhetném a szerelési munkákat. – Mondtam már: fogadja el az ajánlatot. – De maga nagyon nem szereti, ha én a városban vagyok. – Amit a város iránt érzek, az az én dolgom. Nincs jogom magát visszatartani attól, amihez kedve van. 103

– Miss Beasley igazán korrekt ember. Vele sohasem volt baja, ugye, Elly? – Mondjon igent. – És mi van, ha megjön a baba? – Annak vannak biztos előjelei. – Igazán? Elly némán bólintott, de lerítt róla: nagy áldozat a részéről elengedni Willt. Will felemelte Elly állát, és egy gyors csókot nyomott az arcára: – Köszönöm, édesem. – És már be is csapódott mögötte az ajtó. Édesem? Ötvenmérföldnyi körzeten belül aligha akad nőszemély, akire ez a jelző kevésbé illene, mint rá, mégis átmelegedett tőle Elly szíve. A következő percben már jött is vissza Will.

– Elly, visszaviszem autón Miss Beasleyt a városba, és ő megmutatja nekem a könyvtárban, mi lesz a dolgom. Lehet, hogy kicsit ki is takarítom a helyiségeket. Ne várjatok meg a vacsorával. – Jól van. Will keze a kilincsen volt, amikor megint gondolt egyet, és visszatért Ellyhez: – Jól érzi magát? – Pompásan. Will arcára kiült a lelkesedés. Elly félrehessegette minden aggályát. Will soha nem fogja megtudni, mennyire hiányzik neki, ahányszor elmegy. Azt még kevésbé, mennyire retteg attól, mit hallhat-tapasztalhat Will a városban, ahol őt mindenki bolondnak tartja, és ahol sok a csinos, Ellynél sokkal csinosabb és okosabb nő. De hogy lenne szíve őt itt tartani, mikor annyira boldog és izgatott az új állás miatt? – Velem minden rendben lesz – nyugtatta meg újra Willt. Aki megszorította Elly karját, és távozott.

104

Tizenkettedik fejezet Will és Miss Beasley élénk beszélgetésbe merült útközben. A fiúkról, a születésnapról, végül Ellyről. – Makacs asszony, Miss Beasley. Most már elárulhatom, azért kértem könyvet a szülésről, mert Elly hallani sem akar arról, hogy orvost hívjak hozzá. Elvárja tőlem, hogy én segítsem világra a kicsit. – Megteszi? – Nincs más választásom. Máskülönben egyedül fogja elintézni a dolgot. Ennyire makacs. – És fél tőle? – Az ördögbe is, hogyne félnék! – Will elpirult. – Bocsásson meg, asszonyom. Úgy értem, ki ne félne a helyemben? – Nem hibáztatom érte, Parker úr. De a másik két gyerekét is otthon szülte meg Elly, vagy nem? – De. – És komplikáció nélkül, nem? – Már maga is úgy beszél, mint ő. Bevallotta, hogy megijesztette a könyv. Gladys vigasztalásképpen elmesélte, ő is félt eleinte a kollégiumtól, de megedzette a tapasztalás. Csak úgy folyt belőlük a szó. Will mesélt a gyerekekről, Ellyről, a méhekről, Gladys a könyvtárról és arról, hogy minden el fog rendeződni. Will megkérdezte, milyen ember volt Glendon Dinsmore, és azt a választ kapta: ég és föld közte és Will közt a különbség. De ki az ég és ki a föld, kérdezte erre Will. Gladys elnevette magát: – Látja, ezt szeretem magában a legjobban, hogy igazán nem tudja. Beszéltek, beszéltek, és egyiküknek sem jutott eszébe, milyen furcsa párost alkotnak ők ketten. Will a maga hányatott múltjával és szedett-vedett műveltségével, Miss Beasley tiszteletre méltó társadalmi pozíciójával és egyetemi végzettségével, Will a csavargó életével és Gladys a mozdíthatatlanságával. De mindketten magányosak voltak, ha más-más módon is. Will nem sok embert ajándékozott meg a bizalmával, Miss Beasleyt nem sokan ajándékozták meg bizalmukkal. Mindkettejüknek mérhetetlenül jólesett ez a beszélgetés. És mire beértek a városba, barátságot kötöttek. A könyvtár zárva volt aznap délután a haláleset miatt, de az épület belülről meleg volt, világos és tiszta. Miss Beasley körbevezette Willt a helyiségeken, még egyszer elmagyarázta, mi a dolga, és arra kérte, legyen ott mindennap öt perccel zárás előtt, hogy ő, Gladys közölhesse vele külön kívánságait, ha ilyenek vannak, majd átnyújtott neki egy kulcsot. – Ez az enyém? – Will alig merte elvenni. – A maga dolga bezárni az ajtót, amikor éjjel távozik. – Miss Beasley – mondta Will, a kulcsot bámulva a tenyerén –, ez a könyvtár a város tulajdona. Egyesek kifogásolhatják, hogy maga átadja a kulcsát egy börtönviselt embernek. Miss Beasley felfújta magát, és csípőre tette a kezét. – Csak azt próbálják meg, Parker úr. Én állok a harc elébe. És győzni fogok. Hát persze, gondolta Will növekvő csodálattal és jóérzéssel. Be ostoba férfiak lakhatnak Whitneyben, hogy egyik sem vette észre, micsoda kincs ez a nő! Amikor magára maradt, Will nagy gyönyörűséggel járta be a helyiségeket. Itt se ellenőr, se előmunkás, se fegyőr, a maga gazdája lesz. Mától fogva azok közé a boldog emberek közé tartozik, akik mindennap elindulnak kényelmes otthonukból a munkába, és hét végén felveszik a fizetésüket, abban a tudatban, hogy ez így lesz jövő héten is, azután is és mindig. Gondosan kitakarította a nagy termet, port törölt és már fél hétkor indulhatott haza 105

Haza. Oda, ahol várnak rá. Egy asszony, aki drágámnak nevezte. Aki megosztja vele az ágyát. Most, hogy állandó munkája lett, bátrabbnak és becsesebbnek érezte magát. Ma este talán mégis megcsókolja Ellyt, lesz, ami lesz! A konyha üres volt, amikor hazaérkezett, de a vacsorája ott várta a tűzhely szélén, és a konyhaasztal közepén a születésnapi kuglóf. A fiúk szobájából fény szűrődött ki és hangok. Will felkapta a tányérját és a villát, az ajtóhoz lépett. Elly ott ült Donald Wade ágya szélén, és magához ölelte a fiait. Elly mesélt a gyerekeknek. Will láttán felragyogott az arca. – Isten hozott, Will. – Folytasd csak. Elly elpirult, megigazgatta a haját, és tovább mesélt, holmi bolondos szőrmókokról. Will az ajtónak dőlve eszegette vacsoráját, hallgatta és élvezte a mesét. Elly végül mindkét fiát megcsókolta és betakargatta. Az ajtót félig nyitva hagyták, mint rendesen, és kivonultak a konyhába. – No, milyen volt a könyvtárban? – kérdezte Elly. – Képzelje el, mit tett Miss Beasley! – Mit? – Odaadta nekem a könyvtár kulcsát. Hihetetlen, nem? Eleanort meghatotta Will elképedése és öröme, s még inkább Miss Beasley bizalma. Mialatt Will elmosogatott, és elmondta neki, mik a teendői, Elly beült a hintaszékbe, és nekifogott a madeira szett első darabja kihímzésének. Munkája végeztével Will odahúzott mellé egy konyhaszéket, és kávét szürcsölve nézte, hogy nőnek ki színes virágok Elly ügyes ujjai nyomán. Látszólag roppant nyugodtak voltak mindketten, holott egyre feszültebben lesték az óra mutatóját. Nemsokára ideje lefeküdni. Amikor eljött a pillanat, Elly elrakta a kézimunkát, lezárták éjszakára a házat, és visszavonultak a szobájukba. Drágám. Egyszerű szó, de felkavarta Willt. Vajon igazán úgy gondolja Elly? Mialatt az ébresztőórát felhúzta, minden idegszálával arra figyelt, mikor süpped be a matrac Elly súlya alatt. Akkor hátranyúlt, és lejjebb csavarta a lámpát. Aztán hanyatt feküdtek, a mennyezetet bámulták és visszaidézték a nap eseményeit – a születésnapi ajándékot, a gyengéd szavakat, a kézfogást, a búcsúcsókot –, látszatra és kívülről nézve nem jelentős dolgok. De belülről… Múltak a percek. Egyikük sem mozdult. Egyikük sem szólt. Mindketten aggódtak és reménykedtek. Csak egy csókot az olyan nagy dolog? De mi van, ha Elly elutasít? Csókolj meg, kérlek. De ugyan mit láthat egy nőn, akinek már akkora a terhe, hogy alig bír totyogni? Méltatlan vagyok rá. Egy cseppet sem vagyok kívánatos. Nincs rajtam mit szeretni. Magányos vagyok, jaj de magányos. Fordulj felé, gondolta Will. Fordulj felé, gondolta Elly. A lámpás fénye reszketett a mennyezeten, a láng hunyorgott. Mintha még a matrac is reszketett volna alattuk. És amikor úgy érezték, ez már tarthatatlan, egyszerre szólaltak meg. – Will? – Elly? Egymás felé fordultak. A pillantásuk találkozott.

106

Percek teltek így el. Úgy érezték, mindjárt megfúlnak, annyira féltek… annyira kétségbeestek. Aztán egyszerre ellobbant, mint egy távoli csillag, Will egész múltja, Elly minden megaláztatása… Elly ajka öntudatlanul kicsit megnyílt. Will közelebb mozdult Ellyhez az ágyon, lassan, lassan, hogy ha úgy akarja, ideje legyen kitérni előle. Ehelyett Elly azt lehelte: – Will... és ő fölé hajolt és szájon csókolta. Nem szenvedélyesen. Szelíden, habozva. Inkább csak a leheletük keveredettel, ajkuk alig-alig ért össze, mialatt a szívük hangosan dobogott, és a lelkük repesett. Will fölnézett és beleegyezést olvasott ki Elly tengerzöld szeméből. Elly is Will szemét fürkészte… barna, rebbenő szemét, amelyet oly gyakran rejtett el kalapja karimája alá. Látta: Willt még mindig kétségek gyötrik, és nem értette, hogy kételkedhet magában az, aki olyan jó, olyan gyönyörű kívül-belül, mint Will. Hiszen ő, Elly See világéletében a gúny és nevetség céltáblája volt. De Will szemében nem látott gúnyt, csak ámulatot. Will újra megcsókolta, finoman, olyan finoman, mint amikor a lepke szárnya érint meg egy virágszirmot, és közben Elly keblét cirógatta. És végre, oly sok év után, Will Parkerről lehullt a magány fájdalmas terhe. A csók egyre teljesebb lett, forróbb, bár még mindig rejlett benne némi tartózkodás, mindkettejüket arra tanította eddig az élet, hogy ne higgyenek a csodában – és most mégis bekövetkezett. Will karja ráfonódott Ellyére, Elly ujjai belemélyedtek Will selymes mellszőrzetébe, a csók mélyült, az ajkak után most a nyelvek is találkoztak, melegen, nedvdúsan, remegve. Eddig a félelem dobogtatta a szíveiket, most a boldogság. Olyan ajándékot kaptak, amelyre egyikük sem volt elkészülve. Édes volt, édes ez a csók, nemcsak a vérük forrt fel tőle, nemcsak a szívük telt meg bizalommal, hanem azt a bizonyosságot is meghozta nekik, hogy nagyonnagyon fontosak egymásnak. Will Elly fölé hajolt, két könyökére támaszkodva, nehogy kárt tegyen benne. De Elly magához vonta, magára, a súlyát akarta érezni a szíve fölött, és Elly előbb óvatosan, aztán, ahogy Elly félreérthetetlenül tudtára adta: ő is így kívánja, egyre bátrabban beférkőzött a két duzzadt emlő közé. Így maradtak sokáig, élvezve, amire mindketten oly régen vágytak, aztán Will kicsit elhúzódott és lepillantott Elly arcára. Ugyanaz az elragadtatás ült rajta, amelyet Will is érzett. Összenéztek, aztán átölelték egymást, így ringatóztak, összefonódva. – Elly, Elly… annyira féltem – Lehelte Will. – Hát még én! – Azt hittem, el fogsz utasítani. – Én is azt képzeltem rólad. Will kicsit felemelte a fejét, hogy Elly arcába. – Ugyan miért utasítottalak volna el? – Mert nem vagyok szép. És nagy a hasam és félszeg vagyok. Will gyengéden megcirógatta Elly arcát. – Ugyan, dehogy, nagyon is szép vagy. Ezt mindjárt az első reggelen, amelyet itt töltöttem, észrevettem. Elly Will tenyerébe rejtette az arcát. Így könnyebb volt kimondania, amire készült. – És nem vagyok valami okos, sőt, lehet, hogy bolond vagyok. És ezt te is tudtad. Will gyengéden arra kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – De hisz én megöltem egy nőt. És börtönben ültem és bordélyházakba jártam. És te ezt tudtad. – Ó, az olyan régen volt! – A legtöbb ember sosem felejti el, és nem bocsátja meg. – Azt gondoltam, azért nem akarsz egy ujjal sem hozzám érni, mert Glendon gyermekét hordom a szívem alatt. – Mi köze ennek bármihez? – Ó, Will – Elly úgy érezte, ekkora öröm e1 sem fér a szívében. 107

– Megérinthetném a hasadat? Csak egyszer – kérlelte Will. – Még sosem érintettem meg viselős asszony hasát. – Elly elpirult, de igent bólintott. Will olyan óvatosan húzta végig a kezét Elly feszülő hasán, mintha az egy törékeny virágszál volna. – Nini, kemény… Azt hittem, puha lesz. Istenem, Elly, olyan jólesik az érintésed. – A tied is. – És megint odanyúlt Will sűrű, göndör szőréhez. – Hogy hiányzott ez nekem. Megint percekig bámulták némán, elragadtatva egymást. Elly Will hihetetlenül bársonyos szemét, kócos haját, Will Elly enyhén duzzadt ajkát, zöld szemét. És egyszerre féltékenység fogta el a múlt, Glendon Dinsmore iránt. Ostoba féltékenység. – Sokszor gondolsz még rá? – Hetek óta eszembe sem jutott. – Azt hittem, még mindig őt szereted. Elly összeszedte minden bátorságát, és elismételte Will iménti szavait: – Mi köze ennek bármihez? Azt hiszed, attól, hogy őt szerettem, mást nem szerethetek többé? Will felkönyökölt, Ellyre bámult és nagyot nyelt. Amikor megszólalt, a hangja elfúlt: – Elly, engem meg soha, senki… – Nem bírta folytatni. – Téged még soha senki nem, szeretett? Hát én szeretlek. – Senki, soha – ismételte behunyt szemmel, Elly tenyerét az arcára szorítva Will. – Sem az anyám, sem nő, sem férfi, senki. – Ej, Will Parker, még az életed fele sem telt el. És én fogadom, a második fele sokkal jobb lesz, mint az első volt. – Ó, Elly! – Ez hiányzott neki a legjobban. Hogy legalább egyszer valaki ezt mondja neki, erről álmodozott öt keserves évig a cellájában, a magányos, kóbor évek alatt, sőt, gyerekkorától fogva, amikor látta, hogy más gyerekek, a szerencsések, elkerülik az árvaházat, anyjuk, apjuk, otthonuk van. – Nem mondanád még egyszer? – kérlelte Ellyt. Elly szíve úgy vert, mint a felröppenő sas szárnya, miközben hangosan kimondta: – Szeretlek, Will Parker. Will feje lecsuklott. Erre nem készült fel, senki nem mondta neki. Új életre támadsz. Nem az leszel, aki voltál. Az leszel, ami sosem voltál. Elly után nyúlt, fejét a keblére hajtotta, és azt nyögte: Istenem, ó, én Istenem! – Szeretlek, Will Parker – súgta a fülébe könnyes szemmel Elly, és úgy ölelte magához a fejét, mint a gyerekét, aki rossz álmából riad fel. – Elly, én is szeretlek – Will úgy préselte ki magából a szavakat, de azt hittem, engem nem szerethet senki. Azt hittem, nincs rajtam mit szeretni. – Jaj, Will, nem, ez nem igaz. Elly úgy érezte, valahogy ki kell gyógyítania Willt ebből. A hajába merítette a kezét, és érezte, milyen gyönyörűséget okoz neki ez a mozdulat. Végighúzta ujjait a haján, a bőrét súrolva a körmével, egyszer, kétszer, lassan, lassan és újra meg újra, magába szíva, emlékezetébe vésve örökre a bőre, a haja sajátos szagát. Will borzongott. Egész életében arra vágyott, hogy valaki így nyúljon hozzá, egyszerre a fiúhoz és a férfihoz szóló, elzsongító, megnyugtató ujjakkal. Elly jótevő ujjai a hajában, ez mindenért kárpótolta. Kiszáradt föld volt – és Elly üde eső. Üres, megtöltésre váró edény és Elly a drága boré Színültig telt vele. Gyönyörtől mámorosan pillantott fel Ellyre. – Sokszor elnéztem, amikor így túrtál bele a fiaid hajába. És azt szerettem volna mondani: érints meg engem is úgy, ahogy őket. Ezt soha senkitől nem kaptam meg eddig, Elly. – Annyiszor teszem meg, ahányszor csak kívánod: Megmosom, megfésülöm a hajad, lesúrolom a hátad, megszorítom a kezed… Will csókja szakította félbe a szavait. Hálás csóknak indult, szerelmes csókká változott. Will érezte: itt meg kell állni, szelíden eltolta magától Ellyt. – Tudod-e, mióta szeretlek? 108

– Mióta? – Azóta, hogy azt a tojást hozzám vágtad. – Olyan régen, és mégsem szóltál egy szót sem, Will! Újabb heves csók után, miközben úgy szorította magához Ellyt, mintha soha el nem akarná többé engedni, arra kérte: – Mondd újra, – Mit? – nevetett rá Elly. – Tudod te. Mondd újra. – Szeretlek. – Mondd megint. Újra hallani akarom. – Szeretlek. – Rám unsz-e, ha újra meg újra kérlek: mondd ki ezt a szót? – Kimondom én kérés nélkül is. – Mióta szeretsz? – Magam sem tudom. Egyszer csak rájöttem: szeretlek. – Aznap, amikor házasságot kötöttünk? – Nem. – Amikor a mézet üvegbe töltöttük? – Talán. – Hát az biztos, hogy nem akkor, amikor a tojást hozzám vágtad. Elly kuncogott: – De aznap láttam meg először melledet, és nagyon megtetszett nekem. – Éppen a mellem? – Aha. – Előbb tetszett meg neked a mellem, mint én magam? – Előbb. Amikor megmostad a kútnál. – Akkor érintsd meg – kiáltotta ujjongva Will. – Érints meg mindenütt, ahol csak akarsz. Istenem, nem is sejted, mióta nem érintett meg női kéz. – Will – próbálta felénken megróni Elly. – Szégyenlős vagy? Ne legyél az. Érints meg bátran. Vagy várj csak. Kelj föl. Előbb hadd nézzelek meg magamnak. – Felállt, felsegítette Ellyt is. – Köszönöm, be szép látvány! – Elly lehajtotta a fejét, Will az álla alá nyúlt, felemelte, és azt mondta: – Eztán sosem kell lopva nézegetnem téged. Milyen zöld a szemed! Zöld a kedvenc színem, de azt már tudod. Elly egészen elképedve, meghökkenve nézett erre az új, örömtől túláradó Willre. – Mindig azt gondoltam, ha elég szerencsés leszek ahhoz, hogy feleségül vegyek valakit, annak a valakinek zöld szeme kell, hogy legyen. És most itt vagy. Ezzel a zöld szemeddel… rózsás arcoddal, és szép száddal. – Hüvelykujját előbb Elly szája sarkához érintette, aztán végigfuttatta a vállán, karján. Ott megállt a keze. – Elly, ne mozdulj – súgta. Azzal két tenyerébe fogta Elly keblét – el sem fért már a tenyerében az a két, duzzadt emlő –, finoman körülsimogatta, felemelte, majd, elengedte, és lejjebb siklott a keze, oda, ahol a legjobban kiállt Elly hasa. Két kezével ráfeszítette Elly testére a hálóköntöst úgy, hogy kirajzolódott kitágult köldöke. Akkor fölé hajolt és megcsókolta. Éppen ott, a hasa közepén, amelyről Elly azt gondolta: olyan csúf, hogy undort kelt. – Will, akkora a hasam, mint egy görögdinnye. Hogy tudod megcsókolni? – Elly, te áldott állapotban vagy. És ha nekem kell világra segítenem a babát, jobb, ha előre megismerkedünk egymással. – Eddig hittem, egy felénk, nyugodt természetű férfihoz mentem feleségül. – Én is azt hittem. Will mosolya nevetésbe csapott át. És azt gondolta vajon lesz még valaha ilyen szép az élet? És azt felelte rá magában: igenis lesz… holnap, holnapután és azután, még szebb is.

109

És úgy lett. Soha, álmában sem gondolta volna, hogy létezik ekkora boldogság, amelyet az elkövetkező napokon, éjjeleken átélt. Éjjel, az ágyban érezni egymás közelségét, Elly felé fordulni és átölelni őt, vagy fordítva, a derekát érezni Elly meleg karját, ébredéskor megpillantani Ellyt, aki fél könyökére támaszkodva őt tanulmányozza, megcsókolni őt kora reggel, a félhomályban és tudni: ezt bármikor megteheti. Csókkal búcsúzni, örömmel és aggodalommal megtérni Ellyhez. Belépni a konyhába, lopva, hátulról megcsókolni Ellyt, a boldogító pillanatra várva, amikor megfordul, és karját Will nyaka köré fonva viszonozza a csókot. Elly villájáról enni a süteményt, megsimogatni a haját, nézni őt hímzés közben. A kiöntő fölé hajolni, hogy Elly megmossa a haját, aztán kényelmesen ülni egy konyhaszéken, mialatt Elly megszárítja, megfésüli, levágja a haját, olykor egy csókot lopva a fülére. Kéz a kézben sétálni az úton, és megkocsikáztatni a fiúkat. Egyetlen dolog zavarta: Lula Peak. Hamar a fülébe jutott, hogy Will a könyvtár új őre. Egyik este besétált a hátsó ajtón, mialatt Will egy széket hozott helyre… – Hol bujkált eddig, drágaságom? Will riadtan fordult hátra: – A könyvtár zárva van, asszonyom. – Tudom. A kávéház is bezárt. Gondoltam, átugrom ide, és gratulálok az új munkájához. – Csábos pózban támaszkodott az ajtófélfának. – Így illik jó szomszédok közt, nemde? – Bizonyára, asszonyom. De ha megengedi: dolgom van. – És megint a szék fölé hajolt. Lula mögé állt, és azt mondta: – Gondolkozott azon, amit a múltkor mondtam, drágaságom? – Gyúrogatni kezdte Will nyakát. – Az olyan cukipofák miatt, amilyen maga, álmatlanul forgolódik az ember lánya az ágyán. Gondolom, maga, is ezt teszi, hisz a felesége terhes. Ugyan minek virrasszunk mind a ketten, mikor okosabbat is tehetünk? Will felegyenesedett, megragadta Lulát a vállánál fogva, és eltolta magától. – Nincs szükségem semmiféle zűrre, ezt már megmondtam magának. Én boldog házasságban élek, Miss Peak. És arra kell kérnem, távozzon, mert még sok a dolgom. Lula végigmérte tetőtől talpig: – Elpirultál, drágám. Biztos ki is melegedett az arcod… lássuk csak. – És odanyúlt, hogy megsimítsa Will arcát, de ő elkapta a felé nyúló kezet, és eltolta magától, erősen megmarkolva Lula öklét. – Az ördögbe, Lula: megmondtam, tűnjön el! Lula szeme kigyulladt izgalmában. – Ezt nevezem haladásnak. Már keresztnéven szólongatjuk egymást. – Eszébe ne jusson megint idejönni. – Vannak férfiak, akik maguk sem tudják, mit kívánnak. – Hirtelen lecsapott, mint egy kobra, belemart Will csuklójába és már hátra is ugrott. – Au, az isten verje meg! – Will szemügyre vette a sebet: kicsit vérzett. – Csak nem fájt, Parker? – kiáltotta kihívóan a küszöbről Lula. Kezét csípőre tette, szeme gonoszul villant. – Én olyanokat tudok, amiről a maga bolond feleségének halvány sejtelme sincs. Ezt tartsa eszében! – Azzal elfutott. Will megbecstelenítve érezte magát. És dühösnek. És vétkesnek. És védtelennek is, hisz nem intézhette el Lulát egy ökölcsapással, mint a börtönben azokat a férfiakat, akik ki akartak vele kezdeni. De Ellynek egy szóval sem említette a dolgot. Az első ajtót eddig is mindig bezárta a könyvtárban. És ettől az estétől fogva a hátsó ajtóra is ráfordította a kulcsot. Egy este mégis odasettenkedett hozzá Lula, amikor a hulladékot kivitte az épület mögé, elégetni. Ezúttal Will még jobban kijött a sodrából: nekilökte Lulát a szemétégetőnek, hangosan káromkodva, és már a levegőbe lendült az ökle, amikor hirtelen észhez tért. – Tedd meg nekem – nyávogta Lula–, tedd meg, Parker! – És Will döbbenten látta: ez a nő szinte betege valamiféle ferde, ijesztő vágynak. – Eredj az utamból, Lula – mordult rá, azzal felkapta a szemetesvödröt, és elrohant.

110

Igyekezett nem gondolni többé erre az incidensre, de mindig körülkémlelt, ahányszor kilépett éjjel a könyvtárból. Ellyt, ha lehet, még jobban becsülte ettől fogva jóságáért, tisztaságáért. Elly éjjelente ébren várta őt az ágyban, és mihelyt Will becsusszant mellé, átölelte, csókolózni kezdtek és kedveskedő szavakat súgtak egymás fülébe. De csókjuk, becézésük szűzi maradt. Elly mindig a hosszú, fehér hálóköntösét viselte, és Will tudta: szégyelli mutatni eltorzult testét. Habár Will szívesen ment volna tovább a kedveskedésben, nem sürgette Ellyt, és beletörődött, hogy csak eddig és nem tovább, megcsókolhatja, ahányszor tetszik, összeölelkezhetnek, de a keze sosem tévedt tilalmas területre. Hanem egy este, december elején, a hátsó ajtón ott találta Lula céduláját: egy mocskos rajz volt arról, hogyan csigázná őt fel Lula, ha engedne a csábításnak. Aznap éjjel, álmában Texasban járt, egy elvadult, búzavirágos, néptelen mezőn, és amikor letérdelt, hogy igyék egy patak vizéből, egyszerre felbukkant sárga ruhában a koromfekete szemű, hollófekete hajú Carmelita, a lányok egyike a La Grarge-i bordélyházból. Carmelita nedves szoknyája alatt kirajzolódott barna combja, ő meztelenre vetkezve utána vetette magát a vízbe, utána nyúlt, aztán fogócskáztak, majd a parton Will ujja becsúszott a két barna comb közé, Carmelita búgó hangon felnevetett, és kezelésbe vette Willt, nem éppen gyengéden, de annál eredményesebben. – Will… ébredj, Will. Will szeme kinyílt, és döbbenten látta, nem Texasban van, a búzavirágos mezőn, hanem saját vaságyában, arca nem a patak vizétől nedves, hanem az izzadságtól, mellette nem Carmelita fekszik, hanem Elly. Hímvesszője úgy meredt fel, mint egy mexikói kaktusz, és a keze Elly hálóinge alatt, viselős testén kotorászott. Elly riadtan nézett rá. Ő mozdulni sem mert pár pillanatig. – Álmodtam – nyögte ki végül, rekedten. – Felébredtél? – Fel. – Elkapta onnan a kezét, és azt morogta: – Bocsánat. – Mit álmodtál? – Semmi különöset. – Rólam? Will nem mert felelni. Magában elátkozta Lulát és a saját követelődző testét. – Elly, te félsz az érintésemtől? – Hisz bármikor megérinthetsz! – De ott nem. Kis csend. Aztán azt susogta Elly: – Nem akarom, hogy így láss. Állapotos asszonyon nincs mit nézni. Csúfak. – Pedig látni fogtak, amikor a baba világra jön. – Ó, csak kis ideig… És aztán már nem teszek ilyen rút. Will a mennyezetre barnult, és azt gondolta: Az nem természetes, hogy két ember, térj és feleség, együtt háljon, és még se érinthesse kedvére a másikat. – Eloltom a lámpát, Elly. Felelet nem jött, Will lecsavarta a lámpát. Sötétség borult a szobára, és szúrós petróleumszag terjengett. – Gyere közelebb – mondta ellentmondást nem tűrően. Megfogta Elly kezet és magához vonta. – Eljött végre ennek is az ideje, nem gondolod? – Will, nekem nagyon jó, ha megcsókolsz és átölelsz, de többre most nem vagyok képes. – Tudom. – Átfogta Elly csípőjét, és arccal maga felé fordította. – De minden étszaka egy kis halál nekem. Neked nem? Ne félj, olyan finom leszek, amilyen csak lehetek. – Felhúzta Elly hálóköntösét és két kezét rátette meztelen testére. – Tudd meg, Elly – szájon csókolta, rálehelt, miközben a szíve bolondul vert, – szeretném, ha az a kisbaba az enyém lenne… 111

Úgy tapogatta végig finom ujjakkal Elly bőrét, mint vak a Braille-írást.. – Ó, Elly, Elly – tört fel a torka mélyéről egy sóhaj. Aztán újra rálelt Elly kezére, és rátette hímtagjára. Megborzongott, zihálni kezdett és Elly tenyerébe lövellte a magját. Utána gyógyultnak, és egészségesnek érezte magát, és Elly után nyúlt, hogy hálából megsimogassa. De Elly ellökte a kezét, nagyot sóhajtott, majd hozzábujt. Ő a karjába vette, és köszönetet akart volna mondani neki, de nem talált szavakat érzelmei kifejezésére. Így beérte azzal, hogy még szorosabban ölelje magához nyakát, hátát, haját cirógatva. Kint egy magányos fajdkakas kiáltása hangzott fel. A kakas elröppent. Szél hajlítgatta a fák lombját. Messziről bagolyhuhogás hallatszott. Idebent Will és Elly összefonódva álomba merült. És egyiküknek sem jutott eszébe a lámpát meggyújtani.

112

Tizenharmadik fejezet December negyedikén déltájban köszöntött Ellyre az első fájás. Reggel óta tompán sajgott a háta, aztán egy kicsit vérzett, és pont tizenkettőkor állt be az első görcs, amelyet, tizenöt perc múlva követett a második. Ez már elég erős volt ahhoz, hogy a székéhez szögezze, és levegő után kapkodjon. Amikor vége lett, feltápászkodott, és átkacsázott az első szobába. Will törökülésben ült a padlón, fütyörészett és a fürdőszoba berendezésen dolgozott. Már elkészült az ajtó, le volt választva a tornácból egy darab, és csövek kandikáltak ki a padlóból. Will első heti keresetéből megvette nagy büszkén a fürdőszoba tartozékokat használtan, de ezzel egyikük sem törődött, olyan nagy dolognak számított a szemükben, hogy egyáltalán lesz fürdőszobájuk. A kád már a helyén állt, a hézagos falon belül: ezt majd csak a csövek lerakása után lehet befejezni. Will éppen egy könyökcsővel bajlódott, és félbeszakítva fütyörészését egy utolsó, nagy ütést mért rá, aztán ujjával kitapogatta: jól illeszkedik-e a cső vége. – Hé, Will – köszönt rá kedvesen, elismerő mosollyal Elly. Will ültében megfordult és rávigyorgott Ellyre: – Hahó, babám. – Szép kis baba – nevetett fel Elly. – Egy felfúvódott ló is elbújhat mellettem. – Ide veled – Will hátradőlt, a falnak támaszkodott, és két lábát szétvetve az ölére mutatott. – Ide, ide – és kinyújtotta érte piszkos kezét. Elly odabotorkált a szétszórt szerszámok és csövek között. – Ide, az ölembe, Nem., ne így – Will úgy ültette Ellyt az ölébe, hogy Elly bokája az ő csípőjén nyugodjon. – Will... a fiúk – suttogta Elly, aggódó pillantást vetve a háta mögé. – Mi van velük? – Bejöhetnek. – És rajtakapnak azon, hogy megcsókolom az anyjukat. Az csak javukra válna. – Will keze Elly derekára kulcsolódott, Ellyé az övére. – Will Parker – mosolygott rá Elly, – te vagy bolond, nem én. – Átkozottul igazad van, asszony. Bolondulok érted. – És hosszú, forró csókot nyomott Elly szájára, nem közönséges csókot, amolyan Will-félét, amely éppoly gyönyörűséges volt az elején, mint a végén. Utána Will beletemette az orrát Elly gallérjába. – Most piszkos a kezem. Tudod, hol járna, ha nem lenne piszkos? – Hol? – kérdezte Elly, lehunyt szemmel, könnyedén eljátszogatva Will hajával, amit olyan nagyon szeretett. Will kuncogott. –A konyhában, szendvicset készítene. Majd, éhen halok. Elly nevetve vágott vissza: – Te mindig éhen akarsz halni. Mit gondolsz, miért jöttem? – Hogy ebédelni hívjál? Will belenevetett Elly boldog, zöld szemébe. – Mi másért? – És ehelyett ideszegeztél a földre, és elpocsékoltál egy csomó időt, ami alatt ehettem volna! Még folytatta volna az ugratást, de Elly félbeszakította. – Hé, Will, találd ki, mi van. – Mi? – Kész az ebéd. – Hát, hiszen épp ideje. – Fel akart kelni, de Elly nem mozdult. – És találd ki, még mi van? – Nem tudom – Elkezdődött a szülés. Will úgy megriadt, mintha Elly főbe kólintotta volna a könyökcsővel.

113

– Elly, uramisten, nem lenne szabad itt ülnöd. Nem fájt, amikor magamhoz vontalak? Fel tudsz kelni? – Semmi baj – kuncogott Elly, Will rémülete láttán. – Még nem jött rám a következő fájás, és az, hogy itt ültünk, el is vonta a figyelmemet a fájdalomról – Elly, ez biztos? Csakugyan ütött az óra? – Holtbiztos. – De hogy lehetsz olyan biztos? Még csak december negyedike van – Mindig decembert mondtam, vagy nem? – Igen, de december olyan hosszú hónap. Úgy értem, én későbbre vártam a babát. Azt gondoltam, lesz időm befejezni a fürdőszobát, mire megjön. – Hát ez már csak így van a kisbabákkal – mosolygott megnyugtatóan Willre Elly. –- Nem szokták bevárni, míg ez vagy az elkészül. Akkor jönnek világra, amikor nekik tetszik. Ide figyelj, Will, van még egy-két elintéznivalóm, nagy segítség lenne számomra, ha kitálalnád a fiúk ebédjét meg a tiedet. Will nem bírt nyugton maradni. Elly titokban jót mulatott rajta. Félt annyi időre is magára hagyni Ellyt, míg a gyerekeket asztalhoz ülteti, és ebédet ad nekik. Ő maga nem is gondolt evésre, rohant Elly után a hálószobába. Elly éppen az ágyneműt tette el az ágyról. – Mit csinálsz? – Előkészítem a szülőágyat. – Ezt én is megtehetem! – fortyant fel Will. – Tudom, Will, de figyelj rám. Jobb, ha mozgok. Még órákig tarthat a dolog. Will félrelökte Ellyt, és villámgyorsan elkezdte lehányni a matracról a piszkos ágyneműt. – Nem értem, hogy hagyhattad, hogy leültesselek a fürdőszobapadlóra és hülyéskedjek, mikor már megindult a szülés. – Miért? Mit kellett volna tennem? – Nem tudom, de uram, Jézus, én a bokádat rángattam, és az ölembe ültettelek: erőszakkal. – Elly egy mozdulatot tett az ágy irányába. Will kitört. – Mondtam, hogy elrendezem az ágyat. Csak áruld el, mit kell tennem! Elly elmagyarázta a matracra újságpapír kerül, arra flanellepedők több rétegben, és a tetejükre egy muszlinlepedő. Takaróra semmi szükség. Will az ágyra meredt olyan keménynek, rosszat sejtetőnek tetszett. De Elly egy új, meglepő kéréssel állt elő. – Kérlek, ugorj le a pajtába, és hozz fel két istrángot. – Istrángot? – Will szeme elkerekedett. – Kettőt. – Minek? – És máris kezdhetsz vizet forralni. Töltsd meg a vízforralót, a teáskannát, a tartályt. Szükségünk lesz meleg vízre is. Menj már! – Minek? Mi a fenének kell az a két istráng? – Will… nagyon kérlek – Elly lenyelte a türelmetlenségét. Will lerohant a pajtába, átkozva magát, amiért még nem sikerült bevezetnie a házba a vizet, nem kötötte még össze a vízforralót a szélmotorral. Lekapta a falról az egész hámot, és szerelte az istrángokat, Három perccel később már újra a hálószobában volt. Elly egy szék peremén ült, hátrafeszülve, lehunyt szemmel, a szék karfáját erősen megmarkolva. – Elly – Will kezéből kiesett az istráng, ő maga térdre borult. – Minden rendben – nyögte ki nagy nehezen Elly. – Már múlóban a görcs. – Elly, bocsásd meg, hogy az előbb kiabáltam – nyögte Will. – Annyira féltelek. – Jól van, Will. – A fájdalom csitult, Elly kinyitotta a szemét, és hátradőlt. – Most figyelj rám. Fogd az istrángokat és súrold le őket alaposan kefével és sárga szappannal. Súrold le egyúttal a saját kezedet és körmödet is. Aztán hozd be az istrángokat, és egy vízzel teli fazékban főzd ki őket. Egy másik fazékban pedig az ollót és két erős zsineget. Ezeket a 114

holmikat a konyhában találod meg, a cukortartó mellett, egy edényben. És mihelyt a víz megmelegszik, hozz be egy lavórral, és hozd be a szappant is, hogy megfürödjek. – Rendben van, Elly – Will engedelmesen, de habozva indult kifelé, – És mihelyt a gyerekek megebédeltek, fektesd le őket. Will pontosan követte Elly utasításait, sietve, aggódva, örökösen attól félve, hogy történik valami, mialatt ő távol van. Amikor a lavórral belépett a hálószobába, Ellyt a szekrény előtt találta: tiszta, fehér babaruhákat és pelenkát vett elő a szekrényből, meg azt a rózsaszín sálat, amit maga horgolt és a hozzáillő parányi cipőcskéket. Mosolya olyan békés volt, olyan szelíd és derűs, hogy Will valamelyest megnyugodott. – Tudom: lány lesz. – Én is azt szeretném! A babaholmikat Elly berakta egy puhán kibélelt kosárkába, és olyan büszke pillantást vetett rá, mintha ő királynő lenne, a kosár pedig aranybölcső. – Most pihenj, amíg a vizet hozom – mondta Will.

Elly Will szemébe nézett: – El sem mondhatom, mennyire örülök, hogy itt vagy. – Én is. – Ez ugyan nem volt egészen igaz, Will szívesebben autózott volna be a városba egy orvosért, de minek már erről beszélni? Megtöltötte meleg vízzel a nagy lavórt, és kiment a konyhába mosogatni. Mire visszatért, Elly a lavórban állt, tetőtől talpig szappanosan. Még sosem látta Ellyt meztelenül, az ágyon kívül. A látvány a lelke mélyéig felkavarta. Nagy volt a hasa, aránytalanul nagy, de éppen ezért különös módon szép is volt ez a test, egészen máshogy szép, mint az eddig látott női testek. Egyszerre újabb görcs jött Ellyre. Majdnem elesett, de Will olyan gyorsan rohant oda hozzá, mintha puskából lőtték volna ki, átkarolta a derekát és fenntartotta, mialatt a görcsös fájdalom a csúcspontjára ért. Ahogy enyhülni kezdett, Elly, ha inogva is, de megállt a maga lábán. – Ez jó erős volt – mondta. – Most gyorsabban jönnek a fájások, mint amikor Thomast szültem. – Gyere. Térdelj le. Elly letérdelt, és Will lemosta a hátát, a karját, a mellét, boldogan, hogy végre tehet valamit. Kisegítette a lavórból, és megtörölte őt, – Köszönöm, Will, a többivel már magam is elboldogulok. – Fehér hálóköntösbe bújt, és egy zsákból nagy, félbehajtott, szárított leveleket szedett elő. A levelekkel a kezében kiment Will után a konyhába, ahol Will éppen a fürdővizet öntötte ki a lefolyóba. – Miért jöttél ki? – kérdezte izgatottan, amikor megfordult, és meglátta Ellyt. – Ne aggódj ennyire, Will. Szépen kérlek, a kedvemért! – Igyekszem, de nehéz. – Tudom – Elly látta, mennyire igyekszik uralkodni magán Will, és hálás volt az igyekezetért. – Most el kell mondanom, mi következik, és mit kell tenned. – Felesleges. Annyiszor olvastam azt a könyvet, hogy minden szavát az eszembe véstem. De tudni valamit vagy megtenni, az kettő. – Nagyon jól fogod csinálni, Will. – Elly belerakta a leveleket egy üstbe, vizet öntött rájuk a teáskannából, és feltette a tűzhely szélére az üstöt. – Ez mi? – kérdezte Will. – Fekete nadálytő. – Minek? – tudakolta elszorult torokkal Will. – Ha a szülés után véreznék, ezt péppé törve rakd rám. Összehúzza a bőrt, és így hamarabb begyógyul a seb. De ne feledd: amíg a kicsit el nem láttad, ne vesztegesd rám az idődet. Ha vérezne! Ettől megint annyira megriadt, hogy alig bírt odafigyelni Ellyre. – Csak azokat a sterilizált rongyokat használd, amelyeket kikészítettem a ládára. Minden egyéb is ott van, amire szükséged lesz: az olló, a zsinegek, a tamponok, alkohol és géz a köldökzsinórhoz és vazelin a pelenka alá. Előbb meg kell fürdetned. Gondoskodj róla, hogy maradjon elég meleg víz a baba fürdőjéhez és hideg víz a lepedőknek, mert azokat ki kell cserélni, mihelyt túl vagyunk a dolgon. A kicsi fürdetésénél ne sárga szappant használj, 115

hanem glicerint. Ne feledd: fognod kell a fejecskéjét, attól kezdve, hogy kikandikál, amíg az egész teste elő nem jön, és a fürdetés alatt is. Az első a baba, Will, és az a legfontosabb, hogy elkezdjen lélegezni. Ha felsírt, siess megfürdetni és felöltöztetni, hogy meg ne fázzék. – Tudom, tudom – felelte Will türelmetlenül. Csakugyan betéve tudta a szülészeti könyv megfelelő oldalait, mégis nagyon félt a folytatástól. – Most sétálgass velem – mondta nagyon nyugodtan Elly. – Sétálgassunk? – Az meggyorsítja a szülést. Két óra hosszat sétálgattak, csak akkor álltak meg rövid időre, ha Ellyre rájött a fájás. Will minden tőle telhetőt megtett: sétált, ha sétálni kellett, szorongatta Elly kezét a görcsök alatt, tréfálkozott a szünetekben, hogy felvidítsa, dédelgette, ha arra volt szüksége, beszélt hozzá. Fél háromkor felébredt a két fiú. Will melegen felöltöztette őket, és kiküldte játszani az udvarra. Nem sokkal három után Elly csendesen közölte: – Azt hiszem, most lefekszem. Hozd az istrángokat, drágám. És kösd őket az ágy végére, olyan távolságra egymástól, mint a két térdem köze. Will gyomra összeszorult, szája kiszáradt izgalmában. Idegesen meredt az ágyvégéhez kötözött istrángokra: úgy festettek, mint kínzóeszközök. A következő görcs csakugyan nagyon erős volt, és hosszan tartott, több mint egy percig. Amikor véget ért, és Elly újra lélegzethez jutott, azt mondta Villnek: – Mosd meg újra a kezedet és a körmödet, drágám. Nemsokára megjön a baba. Willt még jobban elővette a szorongás. Olyan vadul súrolta a kezét, hogy már fájt, és a sterilizált ollóval vágta le a körmeit egész rövidre. Ó, Istenem, miért is engedtem Ellynek, gondolta. Mi lesz, ha a köldökzsinór a baba nyaka köré tekeredik? Vagy ha Elly vérömlést kap? Vagy ha a fiúk idő előtt bejönnek az udvarról? És ebben a pillanatban csakugyan megjelent a konyhában a két kölyök, és a mamát keresték. Will az útjukat állta, és bepiszkította sterilizált kezét, amikor galléron ragadta őket. – Meg akarunk mutatni mamának valamit – közölte Donald Wade, és megpróbált kiszabadulni Will markából. – Madárfészket találtunk. – Emlékeztek rá, fiúk, mit mondott a mama a kisbabáról és arról, hogyan kerül majd ide, a kosárba? – A két fiú abbahagyta a kapálódzást, és kíváncsian várta, mi következik. – Nohát, a baba nemsokára itt lesz, de a mamátok kicsit rosszul érzi most magát a baba jövetele miatt, ami nem baj, mert akkor is így érezte magát, amikor ti megszülettetek. Úgyhogy ne féljetek, hanem legyetek jó fiúk. Donald Wade, fogd ezeket a süteményeket, vidd ki játszani az öcsédet, és addig ne jöjjetek be, míg én nem hívlak. –Igen, de… – Gyerekek, nincs időm veletek vitatkozni, a mamának most szüksége van rám. Ha jól viselkedtek, megint elviszlek titeket moziba. – Hopalong Cassidyhez? – Igen. Most eredjetek. – Aztán újra lesúrolta a kezét, lábával csukta be a tornácra nyíló ajtót, és vállal lökte be a hálószobába vezetőt. – A fiúk bejöttek. Megígértem nekik, hogy moziba viszem újra őket, így sikerült rávennem Donald Wade-et, hogy kivigye Thomast az udvarra. Hogy vagy? – Fájok – kuncogott Elly, és a kezét a hasára nyomta. A következő fájás olyan erős volt, hogy Elly teste felemelkedett a matracról. Will riadtan felugrott, és Elly fölé hajolt. Szívszorongva figyelte kíntól eltorzult arcát, és azt, ahogy az ágy rácsát markolja a feje felett. Attól fogva együtt lélegzett vele, együtt szenvedett, együtt csikorgatta vele a fogát. Az az egy-másfél perc, ameddig a görcs tartott, hosszabbnak tetszett, mint az öt börtönév együttvéve. 116

Amikor a görcs engedett, Elly Will felé fordította elgyötört arcát. – Mindjárt vége lesz, Will – zihálta –, moss le alkohollal, és add a kezembe az istrángokat. Will keze remegett, mialatt a parancsot végrehajtotta. Felhúzta Elly hálóingét, hogy lemossa alkohollal. A rémület egy pillanatra megbénította, de aztán rögtön magához tért. Elly testéből hirtelen átlátszó folyadék lövellt ki – a magzatvíz, benedvesítve a lepedőt. Will tudta: ez annak a jele, hogy a kisbaba hamarosan világra jön. És hirtelen helyére zökkent a lelki egyensúlya. Tudta, miért van itt, mit kell tennie, megnyugodott, a keze sem reszketett többé. Alkoholba mártott vattával alaposan lemosta Elly alsótestét és combját. Az istrángokat Elly térde alá csúsztatta. – Will – sikoltotta Elly, amikor rájött az újabb tolófájás. – Itt vagyok, szerelmem – felelte nyugodtan Will, de le nem vette a szemet Elly összeránduló hasáról. – W-W-Wiiiii! – A görcs fokozódott és tetőzött, Elly torkából valósággal kiszakadt ez a velőtrázó kiáltás. Mire elcsitult a fájdalom, Elly arca verejtékben fürdött, ajka kiszáradt, kicserepesedett. De mielőtt megnyalhatta volna, már jött a következő görcs, és vele együtt a baba fekete haja. – Látom a kicsit! – kiáltotta Will – Bátorság, drágám, még egy erőfeszítés, és itt lesz a baba. Két tenyerét odatartva várta az újszülöttet. Elly teste megint ívbe feszült, lába rátapadt az istrángra, keze olyan erővel szorította az ágy fejrácsát, hogy elfehéredett. Elly hangosan feljajdult, a gát berepedt, de Will most nem ért rá emiatt kétségbeesni, mert a baba fejecskéje máris kicsusszant, arccal lefelé, ahogy a nagykönyv előírja, aztán magától oldalra fordult, és ott feküdt Will tenyerén: pici volt, síkos és vörös. – Drágám, kint van a kicsi feje! Istenem, sötét szemöldöke van! – A kicsi eltorzult arcocskája ijesztően sötétvörös volt a kiállt szenvedéstől, de Will jól észben tartotta, amit a könyvből tanult: Ne ess pánikba! Ne akard erővel kihúzni őt! – Ne haragudj, picim, most ki kell tisztítanom a szádat – súgta oda Will a babának, és mintha a természet tudná, mit csinál, éppen annyi időt hagyott Ellynek a pihenésre, amennyire Willnek szüksége volt ahhoz, hogy benyúljon a baba szájába és kitisztítsa. Aztán újabb görcs, megjelent a baba egyik válla, majd a másik is, majd egy utolsó nagy erőfeszítés után ott pihent Will tenyerén a csöppség egész kis teste, amelyet egy vékonyka, göcsörtös zsinór fűzött anyja méhéhez. Síkos és nedves tapintású volt a kis test, Will soha nem tapasztalt izgalmat érzett, és arcára kiült a legteljesebb ámulat. – Itt van, Elly, megszületett. És igazad lett. Lány. És… és uramistenem, kisebb, mint a tenyerem. –A becses kis csomagot Elly hasára rakta. Elly elengedte a vasrácsot, lenyúlt és megsimogatta a kicsi fejét, fáradtan mosolyogva. Aztán visszacsuklott a feje, felnevetett és könnyek között kérdezte: – Szép? – Csupa lucsok – nevetett fel megkönnyebbülten Will. Ellyre megint rájött a fájás, de a méhlepény nem került elő, aztán megint és megint, és Will nagyot nyelt, mert tudta, most rajta a sor. Rátette fél kezét Elly lelappadt hasára, és jól megnyomta. Elly öntudatlanul el akarta tolni a kezét, Will torka elszorult: tudta, fájdalmat kell okoznia Ellynek saját érdekében. Benyúlt fel kézzel gyenge testébe, a méhlepény után tapogatózva, mialatt a másikkal fokozta a nyomást kívülről a hasára. – Elly, drágám, még egy utolsó nyomás, és utána pihenhetsz. – És Elly csakugyan összeszedte végső erejét, és kilökte testéből a méhlepényt. Will lehunyta a szemét, nagyot lélegzett és megdicsérte Ellyt: – Jól van, édesem. Minden rendben. Most pihenhetsz. Aztán elkötötte és elvágta a köldökzsinórt, pontosan úgy, ahogy a könyv előírta. Will eszébe idézte mindazt, amit a könyv arra az esetre ír elő, ha a kicsi nem kezdene rögtön lélegezni. Pofon kell ütni, hideg vízbe meríteni, mesterséges légzést alkalmazni. De 117

egy ilyen pici lényt így bántani? Lélegezz, kislány, lélegezz. Eltelt tizenöt másodperc, aztán harminc. Hallotta: a fiúk megint bejöttek. De ez alig jutott el a tudatáig. A szíve vadul vert. Elkeseredett. Megrázta a babát. Aztán egyik lábacskáját behajlította és visszaengedte. Egy másodperc múltán a kicsi szája kinyílt, csuklott egyet, hadonászni kezdett kezével-lábával, és végül felsírt cérnahangocskáján. Kis öklével a levegőt csapkodta, és oázott. Csendes, de egészséges sírás volt. Will örömében és megkönnyebbülésében felnevetett. Megcsókolta a pici orrocskát, és azt mondta: – Jól van, kislány. Ezt akartuk hallani. – De amikor Ellyre nézett, megrémült. Ellyt rázta a hideg – Semmi, semmi… mondta Elly. – Előbb a kicsit lásd el. Will nem tehetett mást, engedelmeskedett. Egy pillanatra mégis letette az újszülöttet, kihúzta Elly lába alól az istrángot, és betakarta reszkető tagjait. Könnyű csókot lehelt cserepes szájára. – Jövök, mihelyt megfürdettem. Jól vagy? Elly erőtlenül bólintott és lehunyta a szemét. Will felkapta a babát, kinyitotta a konyhaajtót és ott találta a fiúkat, Keservesen bőgtek, egymás kezét fogva. – Mama sikoltozott. – Már jól van. – Will elébük térdepelt Az oázó, vörösképű újszülött láttán mintha elvágták volna a fiúk sírását. – Van egy húgocskátok. – Donald Wade eltátotta a száját döbbenetében. – Most született meg. A fiúk, mintha összebeszéltek volna egyszerre kezdtek újra óbégatni. – Mamát akarom látni? – Mama! – Már jól van, nézzétek csak. – Will félig kinyitotta az ajtót. A fiúk bekukkantottak, de csak annyit láttak, anyjuk lehunyt szemmel fekszik az ágyon. – Pszt – csukta be Will az ajtót. – A mama elaludt. Később majd bemegyünk hozzá, de most előbb a picit kell megfürdetnünk. Gyertek, segíthettek nekem. Megbűvölten követtek Willt a konyhai lefolyóhoz, ahol Will belemerítette a picikét egy dézsa meleg vízbe. Azonnal abbamaradt az oázás. A baba kinyitotta sötét szemét, Thomas meg akarta érinteni. – Huhu, még nem szabad hozzáérni. – Thomas visszahúzta az ujját, és Willre bámult. – Honnan jött? – kérdezte Donald Wade. – A mama hasából. – Nem is fér be – vetette ellene Donald Wade. – Hogyne fért volna be. Úgy össze volt kucorodva, mint a kis lepke, mielőtt kirepül a bábból. Láttatok már bábot, ugye? – miért ne jöhetne elő egy kisbaba a mama hasából? A két fiú hallgatott és bámult. Aztán Donald Wade megjegyezte: – Nincs fütyije. – Mert lány. A lányoknak nincs fütyijük. – Majd később kinől neki? – tudakolta Donald Wade. – Nem. – Mi a neve? – Azt a mamától kell megkérdeznünk. A baba csuklott, a fiúk nevettek, aztán áhítattal lesték, hogy mosdatja meg glicerinszappannal Will a pici minden tagját. Will elandalodva figyelte a babát. Milyen pici és milyen tökéletes! Milyen selymes a bőre! Mire a baba megfürdött, mélyen belopta magát Will szívébe. Mit számít, hogy nem az övé? Ő segítette a világra, ő kényszeri tette rá, hogy lélegezni kezdjen, ő fürdeti meg először életében. Szíve úgy megtelt gyengédséggel, hogy majd kicsordult. Ennek a kislánynak igenis ő lesz az apja.

118

Puha törölközőre fektette a kicsit, és alaposan megszárította, boldog mosollyal az arcán. A baba dideregni kezdett. – Már túl vagyunk a nehezén, drágaságom – súgta a fülébe Will. – Mindjárt felöltöztetlek, és jó melegben leszel. – És azon, kapta magát, hogy nagy gyönyörűséget okoz neki ez a suttogás, holott a pici egy szót sem ért belőle. De hogy is állhatná még az ember, hogy ne beszéljen egy ilyen édes kis jószághoz! Will miután lemosta alkohollal a baba hasikóját, gondosan elkötötte a köldökzsinórt, aztán elvágta a csomó fölött, és bepelenkázta a kicsit. Az öltöztetés nem ment könnyen. A baba kapálódzott. A fiúk nevettek. Will üggyel-bajjal ráadta kisingét, rugdalódzóját. A fiúk még hangosabban nevettek. Will a pici rózsaszín cipőcskéért nyúlt: Donald Wade büszkén a kezébe nyomta. És a másikat Thomas. – Köszönöm, Thomas – túrt bele a kisfiú hajába Will. – Most beviszem a kicsit a mamátokhoz, mert látni akarja. Aztán majd titeket is látni akar. Mossátok meg a kezeteket, fésülködjetek meg, és várjatok a szobátokban. Majd szólok, ha jöhettek. A hálószoba ajtaja előtt Will megállt, és megint szemügyre vette a babát. Csöndesen, nyitott szemmel feküdt Will karján, két is ökle, mint a rózsabimbó, haja, mint a pókháló selyme. Will egy csókot lehelt a kisbaba homlokára. – Ó, be drága vagy, picim – súgta Will, és a szíve szinte fájt, annyira elöntötte a szeretet. Aztán belökte a hálószoba ajtaját, és a vállával becsukta. Elly elszunnyadt. Arca beesett, látszott rajta a kimerültség. – Elly, édesem – Elly szeme kinyílt, és megpillantotta Willt a babával. Will inge itt-ott vizes volt, az ingujja könyékig feltűrve, és a babára mosolygott, elandalodva. – Will – nyújtotta felé a kezét Elly. – Itt a pici. Szép tiszta. – Elly karjai közé helyezte a kis csomagot, és miközben elöntötte a szerelem Elly és a szeretet a baba iránt, belesajdult a gondolat, vajon tartotta-e őt így valaha az édesanyja? – Valószínűleg nem. De sebaj. Majd kárpótolja őt a látvány, ahogy Elly dédelgeti ezt a picit. – Hát nem gyönyörű, Will? – Gyönyörű, persze. Mint te. – Én nem vagyok gyönyörű, Will. – Én mindig annak láttalak. Egy percig így álltak, a kisbaba egyik kezecskéje Elly kisujjába kapaszkodott, a másik Willébe. Aztán Will nem szívesen, de véget vetett ennek a csodálatos pillanatnak. – Ideje, hogy rendbe hozzalak, drágám, Lemoslak és átöltöztetlek. Elly kénytelen-kelletlen átadta a babát, és Will a kosárba fektette. Még ráadta a rózsaszín sálat, finoman megérintette ujja hegyével a kislány haját, és azt suttogta: – Aludj, kis drágaságom. Magán érezve Elly tekintetét, picit elszégyellte magát. Hetekig tartott, amíg megtanult bánni a fiúkkal, és lám, az alig egyórás kislánynak becéző szavakat sugdos a fülébe. – Szeretlek, Will – mondta Elly. – Gyere ide. Közelebb, ide mellém. Will feszengve ült le az ágy szélére. Elly kénytelen volt lehúzni őt magához, hogy átölelhesse. – Nagy jót tettél velem, Will. – Ha így rád nehezedem, Elly fájni fog. – Dehogy, dehogy. És a következő pillanatban vadul összeölelkeztek. Will Elly fülébe súgta: – Ugye, gyönyörű? – Az. Valóságos csoda.

119

– Álmomban sem képzeltem volna, hogy ilyen érzés őt a karjaimban tartani. Nem számít, hogy nem az én gyerekem. Úgy éreztem, igenis az enyém. – Csak szeresd őt, Will, bátran. Egy év sem telik bele, és papának fog szólítani. A te lányod. Will még egy utolsó csókot nyomott Elly halántékára, aztán felállt: – Hozom a meleg vizet, anyuka. A fiúk alig várják, hogy bejöhessenek. Lemosta gyengéden Elly elgyötört tagjait egy puha rongy és a babaszappan segítségével, rátette a pépet, a tampont, és tiszta alsóneműt adott rá. Aztán bekapcsolta a melltartóját, és ráadta az új, tiszta hálóköntöst. Kicserélte az ágyneműt, a véres holmit kivitte beáztatni, aztán benyitott a fiúkhoz. Azok szép csendben vártak, mintha tudatában lennének, ez különleges nap. – Készen vagytok? Némán bólintottak. Will elmosolyodott. Donald Wade megfésülte a saját haját és Thomasét is. – Édesanyátok vár. Beléptek a hálószobába, Will kezét fogva, és kérdőn pillantottak fel rá. – Menjetek oda a mamához, de ne rázzátok az ágyát. A két fiú úgy bámult Ellyre, mintha mesebeli, varázserejű jó tündér lenne. – Láttátok a húgocskátokat, fiúk? – kérdezte Elly. – Szegítettünk Willnek megfüjdetni. – És felöltöztetni őt. – Tudom. Will elmondta. Azt állította, nagyon jók voltatok. –A két lurkó büszkén elmosolyodott. – Akarjátok a babát újra látni? Egyszerre bólintottak. – Hozd ide, drágám – fordult Willhez Elly. A baba aludt, de amint felvették, és Elly karjai közé helyezték, szopni kezdte saját kis öklét. A fiúk nevettek. Mind a kicsit bámulták percekig. Végül megszólalt Elly. – Mi legyen a neve? Te tudsz egy szép nevet neki, Will? – Will a fejét rázta. – Hát te, Donald Wade? – Donald Wade-nek sem jutott semmi az eszébe. – Hát te, Thomas? Persze ő sem tudott nevet. Elly csak udvariasságból kérdezte őt is, nehogy úgy érezze, kimarad valamiből. Elly megsimította a baba fejecskéjét, és csendesen nevetve azt mondta: – Én azt gondolom, legyen Lizzy. Mi a véleményetek? Mindenki helyeselt. – Elizabeth Parker lesz a neve, jó? – Parker? – kérdezte felragyogó szemmel Will. – Te segítetted őt világra, nem? Istenem, mindjárt elsírom magam, gondolta Will. Ez a nő mindenét nekem adja. Megsimogatta a kisbaba fejét. Lizzy, édesem, gyönyörűm, az enyém leszel! Egyik kezével Elly haját cirógatta, a másikkal átfogta Donald Wade derekát, és megérintette Thomas lábacskáját. Rámosolygott Lizzyre, és azt gondolta: – Mennyei dolog Eleanor Dinsmore férjének lenni.

120

Tizennegyedik fejezet Will mosolya mindent elárult Miss Beasley-nek, megszólalt volna. – Ellynek kislánya született. – És maga segítette őt világra. Will vállat vont. – Végeredményben nem olyan nagy dolog. – Ne szerénykedjen, Parker úr. Ha nekem kéne egy szülést levezetnem, meghalnék félelmemben. Minden rendben volt? – Minden. Déltájban kezdett vajúdni Elly, és fél négyre megszületett a kicsi. Lizzy a neve. – Lizzy. Csinos név. – Lizzy Parker. Képzelje, Elly az én nevemet adta a kislányának! Egy senkiházi csavargóét, aki azt sem tudja, hogy jutott ehhez a névhez. Majd meglátja, Miss Beasley, milyen aranyos a kicsi. Koromfekete haja van, és olyan csöpp körme, hogy szabad szemmel alig látni. Miss Beasley szíve megsajdult: neki sosem lett gyermeke, sem férje, aki örült volna a gyereknek. – Adja át szerencsekívánataimat Eleanornak. Azt üzenem, Lizzy legkésőbb ötéves korában kezdje meg a könyvtárlátogatást. Minél előbb kapatunk olvasásra egy gyereket, annál jobb. Különös napok és éjszakák köszöntöttek rájuk a baba születését követően. Mihelyt Lizzy megmozdult a kosarában, Will már ébren volt, helyreigazgatta és édes semmiségeket súgott a fülébe. Reggelente Will elkészítette a kisfiúk reggelijét, Ellynek tálcára vitte ágyba, egy csókkal megtoldva, Megfürdette Lizzyt, és tisztába tette, a piszkos pelenkákat kimosta és kiakasztotta száradni. Aztán port törölt, kifőzte a cumikat, belekészítette a vizes tejet a cuclisüvegekbe, amíg Ellynek nem volt elég teje a babát szoptatni. Megfőzte a vacsorát, megetette, levetkőztette a fiúkat, pizsamát adott rájuk. Végül sorra csókolta övéit: a fiúkat, Ellyt, Lizzyt, és indult a városba. De a legjobb a késő este volt, amikor Will, munkájából hazatérve, elterült Elly mellett az ágyon, közöttük a baba, és hol benne gyönyörködtek, hol egymásban, a boldog jövőről ábrándozva. Ez a felhőtlen állapot három napig tartott. Elly éppen zenét hallgatott rádión, a New York-i Filharmonikusokat, amikor félbeszakadt az adás, és John Daly bejelentette: – A japánok bombázták Pearl Harbourt. Elly előbb fel sem fogta, mit jelent ez. Aztán Willért kiáltott, aki futva jött: azt hitte, valami baja van Ellynek vagy a babának. – Mi a baj? – Bombáznak bennünket. – Kik? – A japánok. Hallgasd a híreket. És aznap késő estig a híreket hallgatták, mint mindenki más Amerikában. Riasztó híreket elsüllyedt amerikai hadihajókról, elsötétítésről Amerika nyugati partja mentén, mert japán támadástól tartottak, és arról, hogy ezrével jelentkeznek önként az amerikai férfiak katonai szolgálatra. Aznap éjjel korán oltottak villanyt Elly és Will. Vajon mit hoz a holnap? Roosevelt elnök szavát hozta. „Tegnap, 1941. december 7-én- e gyászos emlékű napon – a japán tengeri- és légierő váratlanul és előre megfontolt szándékkal megtámadta az Amerikai Egyesült Államokat. Mi több, San Francisco és Honolulu között, nyílttengeren torpedótámadás ért amerikai hajókat. A japán birodalom tegnap Malájföldet is megtámadta. Tegnap éjjel japánok támadták meg Hongkongot. Tegnap éjjel japánok támadták meg Guam szigetét.

121

Tegnap éjjel japánok támadták meg a Fülöp-szigeteket. Tegnap éjjel japánok támadták meg a Wake-szigetet. Ma reggel a japánok megtámadták a Midway-szigetet… Mindenütt harcok folynak. Tagadhatatlan tény: népünk, országunk területe és érdekeink nagy veszélyben forognak. Hadseregünkbe vetett bizalmunkkal, népünk határtalan odaadásával miénk lesz a végső győzelem – Isten bennünket úgy segéljen. Arra kérem a Kongresszust, jelentse ki, hogy a japánok oktalan és alattomos támadása, december 7., vasárnap óta az Egyesült Államok hadban áll a japán császársággal.” Will és Elly összenézett. Ne most – gondolta Elly. Ne most, amikor minden éppen jóra fordult. Hát így van ez – gondolta Will. – Én is harcolni megyek, ahogy polgártársaim ezrei. Maga is meglepődött, mennyire átérzi az Amerikán esett sérelem nagyságát – ahogy oly sokan mások –, és mennyire drága neki Roosevelt elnök „négy szabadságjoga”, mióta ő is élvezheti mind a négyet. – Will, be kell majd vonulnod? – kérdezte Eleanor éjjel, hosszú hallgatás után. – Gondolom. – De te most már apa vagy és családfenntartó! – Harmincéves vagyok. A mozgósítási törvény szerint a hadkötelezettség huszonegytől harmincöt éves korig terjed. – Talán mégsem hívnak be. Will nem felelt. De azt mondta pár pillanat múlva: – Azt a generátort mindenesetre rendbe hozom, és hűtőgépet is fabrikálok neked, meg elektromos mosógépet, és alaposan körülnézek, hogy mindent rendben hagyjak itt. Ettől fogva éjjel-nappal szólt a rádió. Amerikát készületlenül érte a háború, ezt bizonyították a hírek nap mint nap. Amellett Will hazahozta a könyvtárból az újságokat is, és egy térképen tanulmányozta a japánok hadállásait: ez még közelebb hozta a háborút. A városházán már működtek napi tizenkét órán át a toborzóirodák. És Amerika-szerte nőtt a felháborodás, az izgalom, a részvétel vágya. A maga módján Will is lázas izgalomban élt: mindent be akart fejezni. Elkészült a szél hajtotta generátor, és mert a rádió elemei kimerültek, újak nem voltak kaphatók, rákapcsolta a rádiót a generátorra, a régi kézi mosógépre rászerelt egy benzinmotort, és készített házilag egy petróleummal működő, nagy bojlert is. Az első fürdőnapot megünnepelték: előbb a fiúk ültek be a kádba, aztán Elly és utolsónak Will. Csak az árnyékolta be kissé az örömüket, hogy tudták: miért siet annyira Will a háztartás felszerelésével. Miss Beasley váratlanul betoppant, tíz nappal Lizzy születése után. A kicsinek egy kötött kabátkát és kis cipőt hozott, a fiúknak egy vadonatúj képeskönyvet, és felszólította őket: menjenek a szobájukba, nézegessék a képeket, neki beszélnivalója van a mamájukkal. – Tehát már felkelt és jól van – fordult Ellyhez. – Jól vagyok. Will feleslegesen félt és becézget. – Vannak pillanatok, amikor egy asszonyra ráfér némi becézgetés. – És minden átmenet nélkül, parancsoló hangon így folytatta: – Nagyon szeretném az újszülöttet is megnézni. – Hogyne, Miss Beasley. Jöjjön velem a hálószobába. Miss Beasley bevonult a hálóba, megszemlélte a kosárban szunnyadó kisbabát, és kijelentette: – Nagyon szép kislánya van, Eleanor. – Köszönöm, Miss, és a tetejébe még jó alvó is. – Igazi áldás, gondolom. – Igen, az.

122

Will meglepetésére Miss Beasley közölte Ellyvel: – Parker úr nagyon, nagyon örült annak, hogy a gyerek az ő nevét viseli. – Igazán? – Elly Willre sandított, aki mosolygott és vállat vont. Kínos csend támadt. Végre Elly rájött, mit kell tennie: – Van friss gyömbéres mézeskalácsunk és forró kávénk. Nem parancsol? – Köszönöm, kérek, gyengém a mézeskalács. Mind visszamentek a konyhába. Will törte a fejét: mit akarhat Miss Beasley. Látnivaló: legalább olyan feszélyezett, mint Eleanor. Mi hozhatta ide? Beszélgetés közben a háborúra fordult a szó. Miss Beasley elmondta: – Talán sosem csapott még ilyen magasra az amerikai hazafiság lángja, mint most. A férfiak úgy állnak sorba a toborzóhivatalban, mintha fagylaltot osztogatnának. Csak a mai napon öten jelentkeztek a mi kis városunkból. Úgy hírlik, behívták Harley Overmire-t is. Miss Beasley igyekezett közömbös arcot vágni, de Will észrevette: ezt kárörömmel mondja. – Attól féltem, Willnek is mennie kell – vallotta meg Eleanor. – Én is féltem őt. De az igazi férfi megteszi, ami a kötelessége, ahogy asszonya is, ha itt az ideje. Ezért jött volna? Sejtette, hogy Will már eltökélte: bevonul, és fel akarja rá készíteni Ellyt? Will megindultan figyelte a kövér hölgyet, aki kifogástalan modorban vette magához a mézeskalácsot és a kávét, és rájött: szereti Miss Beasleyt, segítségével könnyebb lesz a családjától elválnia. Mert, hogy beáll a seregbe, azt már rég eldöntötte: arra a katonaköteles korban levő férfira, akit sem testi, sem lelki fogyatékosság nem gátolt hazafiúi kötelessége teljesítésében, mégis kibújt alóla, gyanakvással és megvetéssel tekintett mindenki. Karácsony után rögtön jelentkezem, határozta el Will. Egy, egyetlenegy közös karácsonyt megérdemelnek ők négyen. Belevetette magát az ünnep tökéletes megszervezésébe, hátha többé soha nem lesz rá alkalma! A fiúknak csinált két rollert, azon kívül összevásárolt egy csomó édességet és Marcel kapitány vicces rajzos könyveit. Ellynek egy „léha” ajándékkal kedveskedett: az akkor divatos kínai sakk készlet egy példányát vásárolta meg. A sakkhoz ketten kellenek, így ez az ajándék mintegy jelképe volt annak az ígéretnek, hogy hazajön. December 22-én Manilától északra, december 23-án a várostól délre, partra szállt egy-egy nagy létszámú japán sereg. A várost bekerítették. Elly és Will hallgatólagos megegyezéssel kikapcsolta a rádiót az ünnepek időtartamára. De Elly tudta, mi következik. Tudta. Mialatt Will pörkölt mogyorót töltött Thomas harisnyájába, olyan izgatottan, mintha az az övé lenne, nem Thomasé, Elly csak nézte, majd odalépett hozzá: – Will, szeretlek. – És arcával Will arcához simult. – Én is szeretlek, Elly – felelte Will, Elly haját simogatva. Elly nem mondta ki: ne menj. És Will nem felelte rá mennem kell. Hanem sietve visszatértek a harisnyákhoz. Karácsony reggele keserédes élmény volt Willnek. A fiúk szeme felcsillant a két roller láttán, nevetve ürítették ki harisnyájukat az ölükbe, és még pizsamában nekiestek az új, vicces könyveknek. Ellytől egy inget kapott Will. Abban feszített, mialatt kínai sakkot játszottak, és a fiúk vadul száguldoztak körbe rollereiken. Nem a hagyományos pulykát ették vacsorára. Elly nem akarta, hogy Will lelőjön egy vadpulykát. Disznóhús volt töltve, pároltgombával, és befejezésül birsalmatorta. Vendégük is volt: Miss Beasley. Csak úgy ragyogott, amikor Will érte jött autóval, és hallatlan izgalomba hozta Ellyt: vendég, az ő asztalánál! Miss Beasley szebbnél szebb ajándékokat hozott: Ellynek egy gyönyörű, hét darabból álló kínai porcelán teáskészletet: a mélysárgán csillogó csészéken, tányérokon sárga madarak és virágok

123

díszelegtek. Willnek egy finom bőrkesztyű jutott, a fiúknak csodaszép kisautók, megtöltve édes, puha cukorkával, valamint egy új könyv: „Karácsonyeste volt” és vacsora után Miss Beasley fel is olvasta nekik a könyv szövegét.

1941 karácsonya… be gyorsan telt el! Will vitte haza Miss Beasleyt Burton Streeti házába. Egészen a kapuig kísérte. – Meg akarom köszönni, Miss Beasley, az ajándékait. – Ugyan, Parker úr. Én tartozom maguknak köszönettel. – Ilyen finom holmit, mint ez a kesztyű, én még életemben nem kaptam, És rettenetesen szégyellem, hogy mi nem adtunk semmit magának. – Hogy semmit nem adtak? Parker úr, tudja hány karácsonyestét töltöttem el egyedül anyám halála óta? Huszonhármat. Egy olyan intelligens ember, mint maga, ebből megértheti, mi mindent adtak maguk nekem. Az öreg hölgy gyakran mondott ilyeneket Willnek, hogy ő intelligens ember. Amitől mindjárt jobban érezte magát a bőrében. „Vajon mit tenne Miss Beasley, ha megcsókolnám?”, gondolta Will. Bizonyára főbe kólintana. – Elly szeme úgy kikerekedett, amikor azt a teáskészletet meglátta, ilyennek még sosem láttam. Vajon mihez kezd majd vele? – Maga csak tudja, hogy mire való az a készlet? Mind a ketten tudták, Ellynek nagy szüksége lesz egy barátnőre, Will távozása után, akit olykor meghívhat teára. – Úgy sejtem, tudom, asszonyom – felelte Will elérzékenyülten, és aztán megtette, amit a szíve sugallt: két kesztyűs kezét Miss Beasley vállára fektette, és gyengéd csókot nyomott az arcára. Miss Beasley nem kólintotta főbe érte. Hanem fülig pirult, hármat pislantott, majd berohant a házba, arról is megfeledkezve, hogy elköszönjön Willtől.

A háború tovább folytatódott. Öt héttel Pearl Harbor bombázása után, felépült egy új repülőgépgyár Mariettában. A japánok elfoglalták Malájföldet és a holland fennhatóság alá tartozó Kelet-indiai-szigeteket, az amerikaiak – az otthon maradottak – leállították autóikat és biciklire szálltak, a gazdagok elmenekültek nyaralóikból, amikor német tengeralattjárók tűntek fel az óceánon, partközelben. Georgia államban polgárőrséget szerveztek, és felkészültek egy esetleges ellenséges támadás elhárítására. És egy napon odafent, a fűrésztelepen Harley Overmire behunyta a szemét, összeszorította a száját, és jobb keze mutatóujját egy fűrész alá dugta. Will pedig eltökélte, nemhogy jelentkezik, hanem a legveszélyesebb alakulathoz kéri magát, a tengerészgyalogosokhoz. Azért, hogy ha visszatér, Overmire soha többé ne nézhesse őt le. A sors keze lehetett, hogy aznap, amikor ezt elhatározta, megérkezett a behívólevél. Amikor elolvasta, Will felbámult a kék égre, csigalassúsággal lesétált kedvenc ecetfájukhoz, és öt hosszú percig ült alatta. Mindent inkább, mint ezt megmondani Ellynek! Elly éppen a babát szoptatta, amikor Will belépett, és ő hosszan elgyönyörködött a képben. Emlékezetébe véste, nehezebb napokra. Torka elszorult, amikor az ágy mellé térdepelt, közel hajolt Ellyhez, a még mindig buzgón szopó kicsit nézve. Még ne mondd meg neki!

– Gyorsan nő, ugye? – Ühüm. – Meddig szoptatod? – Míg ki nem nő a foga, hét-nyolc hónapos koráig. Szerettem volna látni, hogy híjnak elő a fogacskái.

124

– Így látlak a legszívesebben, amikor hazajövök, Elnéznélek akármeddig, és sosem unnám meg. – És én sosem telnék be vele, hogy nézel, Will Elly, Elly nem akarok megválni tőled, de mennem kell.

Úgy gondolta, a halál küszöbén az ember kimondhatja azt is, amit máskülönben elhallgatna: – Annyiszor elgondoltam, vajon karjaiban tartott-e valaha is így az anyám, vajon szoptatott-e, sajnálta-e, hogy túl kell adnia rajtam. Mindig ez jár az eszemben, ahányszor Lizzyvel látlak. – Ó, Will – cirógatta meg gyengéden az arcát Elly. Megfoghatatlan okból Will úgy érezte, Ellynek joga van megtudnia, hogy úgy szereti őt mintha nemcsak a felesége lenne, hanem az édesanyja is. – Néha azt gondolom, azért is akartalak feleségül venni, mert olyan jó anya vagy, és nekem sosem volt anyám. Tudom, ez furcsán hangzik, de én… nos, én mégis meg akartam neked ezt vallani. – Tudom, Will. Elly felnézett, tekintetük összekapcsolódott. Elly végighúzta a hüvelykujját Will alsó ajkán. – Azt hiszem, kezdettől tudtam. Azóta, hogy először mostam meg a hajadat. De azt is tudtam, nem ez az egyedüli oka. Will fölé hajolt, megcsókolta őt úgy, hogy közben nem szűnt meg a pici száj cuppogása. Aztán Will lerogyott, arcát a matracra szorítva, s mindkettejüket átölelve. – Mi a baj, Will? Will nagyot nyelt és mélyen beszívta az ágy szagát. – Megjött a posta, igaz? Will majdnem elsírta magát, de visszaparancsolta könnyeit. Egy férfi nem sír, hanem bátran harcol a győzelemért. – Gondoltam – sietett folytatni Elly –, ma este birstortát sütök vacsorára. Tudom, mennyire szereted. – Megígértem a fiúknak, elviszem őket moziba. Erre sort kell kerítenem. – Én is veletek jöhetek? – Mit érne nélküled a mozi? Szomorúan egymásra mosolyogtak. Aztán csak nézték egymást, élvezve a másik közelségét, emlékeket gyűjtve az eljövendő napokra. Később Will megmutatta Ellynek a levelet is. – A tengerészgyalogosokhoz jelentkezem, Elly. – Oda? De miért, az istenért? – Mert jó tengerészgyalogos lesz belőlem, mintha egész életemben erre készültem volna. És mert némely aljas fráterek, olyanok, mint Overmire, inkább levágják az ujjukat, semhogy elmenjenek harcolni, és azt akarom, hogy az efféle senkik soha többé ne merjenek lenéző megjegyzéseket tenni rád vagy rám. – Bánom is én, mit beszél rólunk Overmire. – Én azonban bánom. Elly arca elkomorult. Will arra sem méltatta, hogy megbeszélje vele elhatározását, és kész kockára tenni az életét. – És nekem egyáltalán nincs beleszólásom abba, hova állsz be? – Nem, drágám, nincs, Még kilenc napjuk volt hátra. Kilenc keserédes napjuk. A háború szót többé ki sem ejtették. De Elly hideg maradt, sértődött. Will elvitte moziba a családot. A fiúk hangosan kacagtak a burleszken, Will megszorította Elly kezét – de nem jött válasz, és mindketten igyekeztek megfeledkezni a híradóban látott háborús képekről.

125

Will megtanította Ellyt az autóvezetésre, de nem sikerült kicsikarnia belőle azt az ígéretet, hogy ha a szükség úgy hozná, bemegy a városba. Január 29-én ünnepelték meg Will születésnapját, három nappal a bevonulása előtt. Eljött Miss Beasley is, és az új teáskészlettel terítettek, de a hangulat inkább gyászos volt, mint örömteli egy olyan ember születésnapját ülték meg egy találomra kiválasztott napon, aki addig sosem ünnepelhette meg ezt a napot, és most is talán csak azért, mert ez az utolsó alkalom erre. Amikor Will utoljára ment be a könyvtárba, Miss Beasley szokott, katonás modorában átnyújtotta neki az utolsó heti fizetését, és közölte: – Ez a munkahely magának van fenntartva, Parker úr. – Világért sem szólította volna másként Willt, mint a vezetéknevén, akármit érzett is iránta. – Köszönöm, Miss Beasley – mondta elszorult torokkal Will. – Ha nincs ellenére, holnap kikísérném a vonathoz. – Az nagyon kedves lenne, asszonyom – mondta Will, kissé kényszeredett mosollyal. – Nem tudom, Elly hajlandó-e rá. – Még mindig nem óhajt lejönni a városba? – Nem, asszonyom. – Jaj, ez a gyerek? – Miss Beasley összekulcsolta a két kezét, és izgalmában elkezdett felalá járkálni: – Olykor kedvem volna jól megmosni a fejét! – Az nem használna, asszonyom, sőt – Azt képzeli, egész életét az erdőben töltheti, elrejtőzve? – Minden jel erre mutat. – Will elmélyülten bámulta a padlót. – Asszonyom, szeretnék valamit kérdezni magától, ami már régen fúrja az oldalamat. Maga is hallotta, amikor az a nőszemély, Lula bejött ide, miket mondott Ellyről. Hogy a családja elzárva tartotta abban a város végi házban, és hogy mindenki bolondnak hiszi őt. Igaz ez? – Hát ő nem mondta el magának? – Will lassan nemet intett. Miss Beasley töprengett pár percig, aztán kiadta a parancsot: – Üljön le, Parker úr. Leültek egy asztal mellé, egymással szemben. Kintről behallatszott az utca zaja, a boltok most zártak, a boltosok hazatértek, egy autó zúgott el az épület mellett – Miért nem mondta el magának a történetét Elly? – kérdezte Miss Beasley, – Ezt magam sem tudom, asszonyom. Gondolom, beszélni sem szeret róla. Nagyon érzékeny teremtés. – Mégis az ő dolga volna ezt elmondani! – Tudom, asszonyom, de ha mindeddig nem tette, aligha meséli el nekem a történetet ma éjjel, márpedig én tudni szeretném, hogy s mint volt, mielőtt elutazom. Miss Beasley még töprengett egy ideig, végül elszánta magát. – Rendben van, elmondom. – Összekulcsolta a két kezét, és úgy helyezte az asztalra, mintha az bírói pulpitus lenne, és ő bíró. Részletesen elbeszélte, mi történt Chloe See-vel, Eleanor anyjával, azután, hogy teherbe esett. Isten tudja, hogyan történt, a szülei elküldték a zabigyereket megszülni, majd hazavitték az állomásról az anyát és gyermekét egy lefüggönyözött batárban, és amint hazaértek, Lottie See, Eleanor nagyanyja, elfüggönyözte a házat. Lottie See rögeszmésen vallásos volt, a férje vándorprédikátor, állandóan térítő körutakon járt. Az talán nem csoda, hogy nagy csapásnak érezték a törvénytelen unokát, de az már téboly, hogy emiatt fogolyként, bezárva tartották lányukat, míg meg nem halt. Azt beszélik, megőrült, és Eleanornak ezt végig kellett néznie. Őt is hasonló sorsra szánták, de a törvény közbelépett, a kislányt iskolába kellett küldeniük. Eleanor magának való, félénk, álmodozó gyerek volt, és tudja, milyen könyörtelenek tudnak lenni a gyerekek, azzal, aki más, mint ők. Hogy mennyire kegyetlenül gyötörték, azt maga is sejtheti, ha másból nem, abból, amit az a festett némber, Lula Peak eldarált magának. – Miss Beasley leszegte az állát, amitől a tokája 126

megkettőződni látszott. – Kis híján arcul ütöttem aznap azt a nőszemélyt. Ő egy, egy – Miss Beasley majdnem kitört, aztán nagy nehezen megfékezte magát. – Nem mondom ki, mert nem akarok az ő színvonalára süllyedni. A többit csak mendemondákból tudom. Albert See-nek állítólag volt egy néger szeretője, annak az ágyában halt meg. Ez a szégyen végleg megháborította a felesége elméjét, ő sem lépett többé ki a házból, egész nap imákat mormolt a fal felé fordulva. Nem sokkal később meghalt ő is, szegény, szerencsétlen lánya is, és Eleanor Glendon Dinsmore felesége lett. Hogy hogyan kerültek össze, azt nem tudom. Azóta üresen áll a nagyszülei háza, Talán emiatt nem felejtették el az emberek, ami ott történt. Olykor azt gondolom, Eleanor jobban járt volna, ha összedől az a nyomorult ház. Will most már mindent tudott. Megpróbálta megemészteni a hallottakat, elátkozva magában a baj okozóit, megdöbbenve a különös kegyetlenségen. – Köszönöm, hogy elmondta, Miss Beasley. – Megértheti, csak azért szántam rá magam… csak e miatt a háború miatt. Will átnyúlt az asztal fölött, és megszorította Miss Beasley kezét – Jó volt hozzánk, Miss. Ezt sosem felejtem el magának. Miss Beasley pár pillanatra átengedte neki a kezét, aztán felállt, és szigorú hangon, hogy felindulását elrejtse, azt mondta: – És most menjen tüstént haza. Haza a feleségéhez. Csak nem akarja utolsó itthoni éjszakáját a könyvtárban tölteni? – De maga az egész hetet kifizette. A mai napot is. – Parker úr még mindig nem tanulta meg, hogy nem szeretem, ha ellene szegülnek az utasításaimnak? Ha én azt mondom: menjen haza, akkor menjen. Will rávigyorgott, megbillentette a kalapját, és azt felelte – Igenis, asszonyom. Együtt fektették le a fiúkat Ellyvel. Utoljára. Will és Elly hallgatólagos egyetértéssel becsukta a fiuk szobájának ajtaját. Aztán csak álltak, izgatottan és tanácstalanul, mint házasságuk első éjszakáján, mert eljött az utolsó éjszaka, és még sosem szeretkeztek. Gyorsan pergett le a homok a képzelt homokórán. Will tanácstalanul bámulta Elly tarkóján a vastag hajfonatot. Nem tudta, hogy fogjon hozzá, pedig nagyon jól akarta csinálni, olyan jól, amennyire ez az asszony megérdemli. Elly hirtelen megfordult, és Will nyaka köré fonta a karját. – Ó, Will bocsásd még, kérlek, hogy olyan undok voltam veled. – Nem voltál az. – Undok voltam. De, csak mert annyira féltelek. – Tudom. – Will átfogta Elly nyakát, és ringatta. Ismerős otthonszaga volt: vacsora, kikeményített fehérnemű, tej- és babaszag. Mennyire szeretem még a szagát is! – gondolta Will. Aztán kiegyenesedett, Elly arcát két tenyere közé fogta, és megkérdezte tőle: – Mit szólnál egy közös fürdőhöz? Már régóta vágyom rá. – Én is. – Akkor miért nem mondtad? – Nem tudtam, Will, szokás-e ilyet csinálni. – Hát persze. – Menjünk, Will. – Elly kézen fogta a pártját, beléptek a fürdőszobába, az ajtót elreteszelték maguk mögött, aztán Will meggyújtott egy lámpást, Elly bedugaszolta a kádat és megengedte a csapokat. – Tegyél bele fürdőhabot is – mondta Will. – Szeretnék egyszer életemben buborékos vízben fürdeni.

127

Elly riadtan emelte fel a fejét. Will ámultan nézte: hogy lehet ennyire szemérmes, holott ő segítette világra a gyermekét, ő mosta le a testét, ő tette utána tisztába. De a szerelem, úgy látszik, más lapra tartozik. Elly a vízbe szórta a fürdőhabot, és amikor az első buborékok megjelentek, vetkőzni kezdett, Willnek háttal, Will azonban maga felé fordította őt. – Hadd vetkőztesselek le én, Elly. Ez egyszer engedd meg. Hadd vigyem magammal az emlékét. – Kigombolta Elly fakózöld házi ruháját, és a ruha, az alatta levő trikóval együtt a fölre hullott. Aztán leültette, elé térdelt és megszabadította barna, fűzős cipőjétől, harisnyájától, majd megoldotta melltartóját, és mielőtt az is földet ért volna, már lehullott Ellyről utolsó kis ruhadarabja is. Aztán hosszú percekig állt, és nézte Ellyt: súlyos emlők, megvastagodott bimbók, gömbölyű has, sápadt bőr. Akkor sem változtatott volna semmit rajta, ha ez hatalmában állt volna. Ez a test anyaságról mesélt, három gyerekről, és bár Will sokért nem adta volna, ha az ő gyermekei formálták volna ilyenné Ellyt, jobban akkor sem szerethette volna. – Így akarok rád visszaemlékezni. – Szentimentális bolond vagy, Will. Én… – Te tökéletes vagy, Elly... tökéletes. Ezt sohasem fogom megszokni, gondolta Elly. Hogy valaki imádjon. Szégyenlősen lesütötte a szemét. – Hát engem ki vetkőztet 1e? – ingerkedett Ellyvel Will. –Te, Elly? – Én, a te feleséged. – És mindjárt hozzá is látott, egészen az utolsó ruhadarabig, amely fennakadt egy pillanatra valamin, mielőtt a földre hullt volna. Kipirultan nézték egymást, és a szívük olyan hangosan vert közben, mint egy légkalapács. Sóvár csókban forrtak össze, miközben összeért, és lassan ide-oda ingott a testük. Végül Will ölbe kapta Ellyt, és belépett vele a kádba. Könyékig ért a víz, miután leültek. Elly Will háta mögé nyúlt, hogy elzárja a csapot. Will magához vonta és átölelte. Az első csókjuk szelíd csók volt. Két száj, két nyelv kóstolgatta egymást, a beteljesülés küszöbén. A víz alatt összefonódva ültek, Elly lába Will derekán, mégis hosszan eljátszottak a csókkal, szájuk egybeforrt, ajkuk összetapadt, a nyelvük cikázott, aztán újrakezdték. Elly Will hátára szorította nedves, meleg tenyerét, Will a mellére vonta Elly keblét. Elly bőre sima volt, Willé érdes, a női test lágy, a férfitest kemény. Ettől még hevesebb lett a csók. Will fürge kezével végigjárta – víz fölött és víz alatt – Elly szappantól síkos, sima bőrének minden fertályát, kitapogatta széles csípőjét, karcsú derekát, erős keblét, Elly buborékokkal borította el Will vállát-hátát, míg olyan sima nem lett a bőre, minta selyem, kitapogatta hátán a jól ismert három szemölcsöt. Tenyere végigsimított Will bordáin, karján, lapockáján, kitanulva minden porcikáját és izomrándulását. – Ma éjjel már szabad, Elly? – Szabad, igen. – Nem fogok fájdalmat okozni neked? – Felelet helyett Elly szájon csókolta Willt. – Nem akarok neked fájdalmat okozni! – Akkor gyere haza élve! Eddig erről egyikük sem beszélt. Ettől fogva kétségbeesés is vegyük ölelésükbe, kezük még fürgébben cirógatott, kutakodott. Mélyeket lélegeztek, olykor meg-megállva, hogy magukba fogadják a pillanat élményét és emlékét… Oóó sóhajtotta Elly, és feje hátracsuklott annyira, hogy szinte a vizet érte. Will torkából előtört egy nyögésféle, végigfuttatta ajkát Elly állán, és összevissza csókolta a mellét. Elly átengedte magát a becézgetésnek, és Will nem sietett, igyekezett annyi gyönyörűséget okozni Ellynek is, magának is, amennyit csak lehetett, és figyelte Elly arcának változás most – csak ez számított. – Ó, Elly, olyan régen vágytam már erre! – De miért vártál ilyen sokáig? 128

– Arra vártam, hogy te kimondd: lehet. – Ó, már két hete lehetett volna. – Akkor miért nem mondtad? – Magam sem tudom… Féltem. És szégyelltem magam. – Talán én is. Többé ne legyünk szégyenlősek! – Glendonnal sosem csináltunk ilyeneket. – A folytatás még jobb lesz. Elly odabújt Willhez, és a mellére fektette az arcát. – Megmosdathatlak, Elly? – Ez a kívánságod? – Nemcsak ez. Szeretnék beléd hatolni. – Én is ezt szeretném. Siessünk! Megosztoztak a szappanon. Megosztoztak egymáson. Feltérdeltek és mosdókesztyűt húztak a kezükre. Mosdatták egymást és csókolóztak, és megint összefonódtak és édes semmiségeket rebegtek egymásnak, és imádták egymást. És mikor a vágy már olyan erős lett, hogy fájt, Will eltolta magától Ellyt, és azt mondta: – Bújjunk ágyba. Ott álltak a gőzzel teli fürdőszobában, türelmetlenül nyúltak törölközőkért, mit bánták, vizes vagy száraz a testük, izgatottan nevettek és olykor egy csókot loptak a másiktól, felajzva, vággyal eltelve, készen a végső beteljesülésre. Will felkapta a földről farmernadrágját, és elővett a zsebéből egy óvszert. – Mi ez? – kérdezte Elly. – Nem akarom, hogy teherbe ess, Elly. Így is túl sok dolgod lesz. – Ó, erre semmi szükség. – Hogyhogy? – A nők nem szoktak teherbe esni, amíg szoptatnak, Will. – Ez biztos? – Biztos. Gyere. Will felkapta a lámpást, és lábujjhegyen besurrantak hálószobájukba. Elly mutatóujját az ajkára tette, majd felkapták Willel a kosarat, amelyben Lizzy aludt, és átvitték a nappaliba. Amikor az ajtót bezárták, egymás felé fordultak. Ütőerükben a vér csak úgy száguldozott, de ők tapodtat sem mozdultak egymás felé. Egyszerre megint elbizonytalanodtak. És most Elly tette meg az első lépést, s a következő percben megint egymás ajkán csüggtek, és összefonódtak, és eszükbe jutott a gyorsan pergő homok az órában. Milyen kevés az idejük… ekkora szerelemhez. Will türelmét vesztve megint felkapta, és az ágyra fektette Ellyt, odasúgva neki: – Húzd le a takarót. És mihelyt ez megtörtént, Elly már az ágyon volt és Will rajta, szájuk újra eszeveszett csókban forrt össze, nyelvük mélyre nyúlt, kezük-lábuk összefonódott. Féktelen volt ez az előjáték, gyönyör és várakozás. Egyikük sem érzett soha ehhez fogható szexuális vágyat. Hirtelen szakadt vége. Zihálva, levegő után kapkodva feküdtek egymáson, Elly alul, Will rajta. – Nincs szükséged valamire… ami megkönnyítené a dolgot? – A kisbaba kenőcse – vazelin ott volt az asztalon. – Csak rád, Will semmi másra. És hogy szólni se tudjon, Elly átfogta a nyakát fél karjával, és magához húzta a férfit. – Azt akarom, zöldszemű, hogy jó legyen neked. Tudta a módját. A La Grange-i bordély legügyesebb lakója tanította meg rá. Kezével és nyelvével izgatta Ellyt, mélyre nyúlva, míg a teste el nem kezdett hajladozni, mint fűz a szélben.

129

Amikor Will beléhatolt, Elly lehunyta a szemét – visszagondolt arra a régmúlt percre, amikor azon az első éjszakán Will megjelent a tisztáson, nyúlánkan és kiéhezve, fáradtan és titkait féltve – lehunyta a szemét és megnyitotta a testét, befogadva Will nagy-nagy szerelmét. Előbb fájt ugyan, de Elly Will szájára nyomott egy forró csókot, így palástolva halk nyöszörgését. De a következő pillanatban már nem a fájdalom késztette nyögésre, hanem a kéj. Will fölvitte őt egy fa csúcsára – végre madár lett, kecses madár, meglengette szárnyát, hogy fölröpüljön, és aztán, életében először, felszárnyalt az égbe, amellyel eggyé vált. Will, kiáltotta remegve, ujjongva, újjászületve. És amikor ő túljutott a csúcson, kinyitotta a szemét, úgy figyelte, hogyan követi őt Will ugyanezen az úton, miközben haja a homlokára tapad, karján úgy dagadnak az izmok, mintha kőbe faragták volna őket, és a szemöldökéről csöpög a verejték. Will, remegett, nyögött és mélyen, mélyen nyomult belé, mialatt a teste ívbe feszült. Elly nevét mondta ő is a csúcson, de alig érthetően, úgy összeszorult az állkapcsa. És amikor borzongva megkönnyebbült, Elly úgy érezte: nagyszerű ezt látni és magába fogadni. Fogta a férfi vállát, érezte, hogy rázkódik meg újra és újra, és azt gondolta: ez még a sas röpténél is szebb. Amikor vége lett, Will Elly mellé feküdt, és míg arra várt, hogy zihálása rendes lélegzéssé lassuljon, átkarolta a derekát. Halkan, boldogan felnevetett, még közelebb jött Ellyhez, és átölelte őt. – Jól vagy, Elly? – kérdezte kicsit bágyadtan. Elly mosolygott. – Pszt… meg akarom tartani. – Mit? – Mindent. Mindazt, amiben részesítettél. – Ó, Elly... Will megcsókolta Elly homlokát. Ő tovább beszélt: – Három gyerekem van, Will, három… de ebben sosem volt részem. Nem is tudtam, hogy ilyen érzések léteznek. És csak az utolsó éjszakánkon fedezhettem fel őket. Ó, Will, miért pazaroltunk el két hetet? Mit válaszolhatott erre Will? Csak simogatta Elly homlokát. – Will, úgy éreztem magam, mintha végre repülnék. Hogy-hogy ez sohasem esett meg Glendonnal? – És felkönyökölt, hogy Will arcába nézzen. Micsoda romlatlan teremtés! Ilyen ártatlan asszonnyal még sosem volt Willnek dolga. – Talán mert egy jó emberhez mentél feleségül, aki nem járt bordélyházba. – Te jó ember vagy, Will, erről kár is beszélni. De ha ezt ott tanultad, örülök, hogy te jártál oda. Will mosolygott, újra szemügyre vette a feleségét, és azt gondolta: oka van boldognak lenni. Tekervényes úton jutott ide. La Grange nélkül, Jash nélkül, a börtön nélkül soha nem kötött volna ki Georgiában. És akkor nem vehette volna feleségül Ellyt. De ma éjjel nem erről kell beszélniük, másról. – Drága Elly, volna egy-két megbeszélnivalónk. Például arról, milyen virágokat ültess ki jövő nyáron, hogy szüreteld le a birset, hogy segíthetnek neked a fiúk a pekandiószüretnél és… – Addigra haza kell jönnöd, Will. Tudom: addigra itthon leszel. – Talán. Gyorsan, egyre gyorsabban pergett a homok az órában. Elly Willhez bújt, erős, ritmikus szívverését hallgatta, és azért imádkozott: nehogy egy golyó örökre elnémítsa ezt a dobogást. – Írni fogok neked… – Én is írok… És örökké, örökké emlékezni fogok erre az éjszakára. Milyen csodálatos volt!

130

– Én is emlékezni fogok – sok mindenre. Arra a napra, amikor a fejemhez vágtad a tojást. Akkor ébredtem rá: kezdek beléd szeretni. Emlékezni fogok a reggelekre, amikor szalonnát szeleteltél. És arra az első reggelre, amikor egy sárga szalaggal kötötted fel a hajadat. És arra, ahogy habot vertél a süteményhez, és ahogy a fiúk ágyán ültél, esti mesét mondva nekik. És arra, ahogy hármasban vártatok rám az ecetfa alatt. Azt hiszem, sosem árultam el neked, mennyire szerettem ott üldögélni veletek. – És lágy csókot lehelt Elly homlokára. – Ó, Will – kapaszkodott bele kétségbeesetten, sírással küszködve Elly. – Vissza kell jönnöd. Még ezen a nyáron. Ígérd meg! – Ígéretért ígéretet cserébe. – Mit ígérjek meg? – szipogott Elly. – Hogy olykor bemész a városba, beviszed a fiúkat. Lásd be, Elly, ez anyai kötelességed. Donald Wade jövőre betölti az ötödik esztendejét, iskolába kell járnia. – Én is megtaníthatom őt írni-olvasni. – Hallgass rám, Elly. Vidd el őket a könyvtárba, vegyél ki könyveket nekik, hadd készüljenek az iskolára. Ne nőjenek fel olyan tudatlanul, mint te meg én! Gondold meg, milyen keservesen kell megdolgoznunk mindenért. Add meg nekik a lehetőséget, hogy okosabbak és jobbak legyenek nálunk. És ami téged illet: vidd be rendszeresen Purdynek a tejet, tojást. És vegyél finom bolti szappant, ne itthon főzögesd. Túl sok munka az egy embernek, amit te magadra vállalsz, Elly. Pénzed lesz elég, a Tengerészeti Hivatal rendszeresen megküldi majd neked a zsoldomat. A felét hadikötvénybe fektesd, a másik felét költsd magatokra. Vegyél jó cipőket a fiúknak, és Lizzynek mindent, amire csak szüksége lehet. És vegyél fel napszámost, ha férfimunkára lesz szükség a tanyán. És ha nem jönnék haza mézszüret idejére, arra is fogadj fel valakit. A méznek jó ára lesz, most, hogy szűkében vagyunk a cukornak… – De Will… – Elly drágám, nincs időm veled vitatkozni. Van egy jó barátnőd: Miss Beasley, Ő talpig becsületes és okos. Ha segítségre lesz szükséged, fordulj nyugodtan hozzá. Megígéred, Elly? Elly nagyot nyelt, de azt felelte halkan: – Megígérem. – Jól van. Figyelj ide. – Letörölte Elly arcáról a könnyeket, és megvallotta, amit meg kellett vallania. – Talán nem szép tőlem, de kikérdeztem Miss Beasleyt, és ő elmondott nekem mindent rólad. Elly, te miért nem mondtad el nekem ezeket soha? Elly lesütötte a szemét, és nem felelt. Will az álla alá nyúlt: – Vagy olyan jó, Mrs. Parker, mint akárki odalent a városban, vagy még jobb. És okos is vagy. A két fiad pedig még nálad is okosabb. Menj le a városba, és mutasd meg nekik… Will látta, Ellyből mindjárt kitör a zokogás. Átfogta, ringatta és úgy folytatta – Ó, drága Elly, ez a háború nagy változásokkal jár majd, a nőknek sokkal önállóbbá kell válniok. Most, ha megengeded, kérdeznék valamit. Elly biccentett, – Tied az a ház? – A városi ház? – Az, ahol laktatok. – Az enyém. De soha nem mentem oda vissza. – Nem is kell odamenned. De ha valami baj történne, valamiért nagyobb összegre lenne szükséged, eladhatod. Miss Beasley segíteni fog. Megteszed, ha úgy hozza a sors, és én nem jönnék haza? – Hazajössz, Will, haza kell jönnöd! – Igyekezni fogok, drágám. Ha valakire annyi jó vár itthon, annak van miért harcolnia! Átölelve tartották egymást és imádkoztak: így legyen. Ő, Will fogadja tárt karjai közé Lizzyt, amikor első, önálló lépéseit megteszi. Nyáron ő szüretelje a mézet. És ősszel, amikor vörösbe borul az ecetfa lombja, együtt üldögéljenek alatta mindannyian. 131

– Szeretlek, Elly. Jobban, mint gondolnád. Soha senki nem volt hozzám olyan jó, mint te. És mindig arra gondolj, amíg távol leszek, mennyire boldoggá tettél. Ha elcsüggedsz olykor, erre gondolj: milyen boldoggá tettél azzal, hogy három kisgyerekkel ajándékoztál meg, akiket szerethetek, azzal, hogy jól tartottál birsalmatortával, hogy azt érezhettem veled, valaki vagyok. És sose feledd, mennyire szerettelek, szeretlek téged, egyes-egyedül téged, egész életemben senki mást, csak téged, Eleanor Parker. – Ó, Will… Will... édes Istenem. Megpróbáltak újra csókba menekülni, de nem bírtak: elszorult a torkuk, könnyekkel telt meg a szemük. Összekapaszkodtak, kezük-lábuk egymásba fonódott, mintha soha nem akarnának elválni. Pedig ez elkerülhetetlen: Will elmegy, Elly magára marad, és semmivel, de semmivel nem akadályozhatják meg, hogy a homokórán leperegjen az utolsó homokszem is.

132

Tizenötödik fejezet Az ecetfa alatt búcsúztak el egymástól. Donald Wade a szekérkével gurult le, fél lábbal hajtva magát, Thomas a rollerén érkezett, Will a hóna alatt hozta szerény motyóját, Elly ölben Lizzyt. Az ég felhőtlen volt, kék és ők kezdetben erről beszélgettek, holott annyi fontosabb beszélnivalójuk lett volna. Végre Will magához intette a fiúkat, átfogta a derekukat, és azt mondta: – Mindenben szót fogadtok a mamának, rendben? Mindkét fejecske ünnepélyesen bólintott. Tudták: Will távozása fontos esemény, de azt még nem érték fel ésszel, miért. – Mennyi időre mégy el, Will? – kérdezte Donald Wade. – Hosszú időre. – De pontosan meddig maradsz? Will igyekezett nem nézni Ellyre: – Amíg el nem bántunk a japcsikkal, gondolom. – És igazi puskád lesz, Will? – Tudod, Donald Wade, ha visszajövök, majd mindent pontosan elmesélek neked. Addig légy jó fiú, és segíts a mamának. Rendben? – Rendben. – A kisfiú hangja nem volt olyan vidám, mint máskor, most fogta csak fel, hogy Will igazan elmegy. Búcsúcsókot váltottak. – Isten veled, kemo szabe. – Isten veled, pindur. – Isten veled, Vij. Will sietve felállt, még elbőgi magát, ha nem vigyáz. – Egyszer még a karomban akarom tartani Lizzyt. – Odanyúlt a kicsiért, és feltartotta úgy, hogy lábacskája Will mellén nyugodott. Lizzy kikandikált kötött sapkája alól. Fürdőszappan és púderszaga volt. – Hazajövök hozzád, te aranyos jószág, Lizzy. Látni akarom a fogacskáidat, amint kinőnek. – A válás annyira fájdalmas volt, hogy Will gyorsan véget vetett a búcsúnak. Megcsókolta a picit, és máris továbbadta Donald Wadenek. – Fogd a húgocskádat, és rakd be a kis szekérbe. Will utolsónak Ellyhez fordult. Elly hangtalanul sírt, hatalmas könnycseppek gördültek le halvány arcán. – Tartsa készen a birsalmasajtot, asszonyom, elvégre nem tudhatja, mikor toppanok be. Elly könnyek közt felemelte a fejét, és kelletlen arcot vágott. – Mindig is sok gondot okoztál nekem, amilyen édesszájú vagy, Will Parker. Hanem most már Will sem bírta tovább. Az ő szemét is elfutotta a könny. Megölelték egymást, jó szorosan, s a tettetett jókedv végleg elillant. – Gyere haza, Will Parker, hallod? – Hazajövök. Életemben először van hová és kihez. Hogyne jönnék haza hozzád! – És küldd el a fényképedet, mihelyt levetetted magad egyenruhában. – Elküldöm. És ne feledd, Elly, érsz annyit, mint akárki a városban. Vidd be néha a fiukat, és fordulj Miss Beasleyhez, ha bármire, szükséged lenne. Az utolsó csók nem akart véget érni. – Annyira, de annyira szeretlek! – Én is téged.

133

Will végül kénytelen volt kiszakítani magát Elly öleléséből. – Fogd Lizzyt és a fiukat, üljetek le mind az ecetfa alá. Ott akarlak látni benneteket, ha túljutottam a kanyaron. Üdv, fiúk. Legyetek jók. Azzal a hóna alá kapta motyóját, és sietős léptekkel megindult kifelé. Egy durva zsebkendővel megtörölte a szemét, hogy jobban lásson, és vissza se nézett, míg el nem jutott a kanyarnak arra pontjára, ahonnan, tudta, már láthatja őket. Ott nagy lélegzetet vett... sarkon fordult és szívébe véste a képet. Összebújtak a fa tövében, a fiúk közelebb húzódtak anyjukhoz, a gyér télvégi fűben. Kék melegítők, barna cipőcskék, meleg gyapjúkabátok, egy kék-zöld steppelt csuklyás kabátka, a csuklya alól kikandikáló pici arcocska, egy fakókék háziköntös, barna, fűzős cipőbe bújtatott, meztelen láb, hosszú, szőke hajfonat. A fiúk integettek. Donald Wade bőgött. Thomas azt kiabálta: 'stenveled, Vij! Vij! Elly magasra emelte a picit, és Lizzy kezével integetett neki. Will visszaintett, aztán sarkon fordult és elrohant. Mire a következő tanyához, Tom Marshékhoz érkezett, valamelyest megnyugodott. Megállt, szemügyre vette a hófehér házat, a hátsó udvarban az üres szárítókötelet. Mióta utoljára itt járt, új léckerítés vette körül a birtokot. Will benyitott a keritésajtón, aztán betette maga mögött, és megindult a ház irányába. Előjött valahonnan egy sárga kölyökkutya, megugatta, megszaglászta a csizmáját. Will megvakarta a füle tövét. – Hé, kutyus, hol van a gazdi? Mikor fölnézett, egy asszony jött elő a házból, vörös, nagy fehér gallérú szövetruhában. Éppen egy fehér kötött kabátot kapott magára. Ugyanaz a fiatalasszony volt, akit akkor látott. – Helló! – kiáltotta a fiatalasszony. Will közelebb lépett, és lekapta a kalapját. – Mrs. Marshhoz van szerencsém? – Az vagyok. – Az én nevem Will Parker. A Rock Creek Roadon lakom. Eleanor Dinsmore a feleségem. A fiatalasszony lejött a lépcső aljára, és kezet nyújtott. Szép nő volt, könnyű és kecses, göndör haja csillogóan fekete, arca, szája finoman kifestve. – Sokszor láttam elhajtani itt az úton, uram. – Mert lejárok dolgozni a könyvtárba. Úgy értem, lejártam. Most – kalapjával a város felé intett – úton vagyok Parris Islandre. – A tengerész-kiképzőtáborba? – Oda, asszonyom. – Behívták? – Be, asszonyom. – A férjemet is. Ő a hétvégén vonul be. – Sajnálom, asszonyom. Úgy értem... nagy átok ez a háború. – Az. Van egy tizenhét esztendős öcsém, Otthagyta az iskolát, és önként jelentkezett a hadíflottához. Anyám és apám nem tudta őt lebeszélni. – Tizenhét esztendős? Nagyon fiatal. – Annyira aggódom érte. – Kis hallgatás után az asszony megkérdezte – Tehetek valamit önért, Parker úr? – Nem, asszonyom. Én tartozom önnek valamivel, azt hoztam el. – Will előhúzott a csomagjából egy üveg mézet, és átnyújtotta a nőnek. – Pár hónappal ezelőtt elloptam a kútjukról egy negyed csupor írót. Hát ezért. Az író helyett hoztam. Saját készítésű méz. – Aztán előkerült a törölköző. –Ezt is innen loptam, a szárítókötélről. Még egy öltözet férfiruhát, de attól tartok, az már annyira kopott... – Még ilyet – nyúlt álmélkodva a mézért az asszonyka. – …hogy semmire sem jó, azért nem hoztam vissza. A bocsánatát akartam kérni, Mrs. Marsh. Régóta készülök már rá, nagyon bántott a dolog, jó embereket meglopni. – Elly azt mondja, maguk jó emberek. Hát ezért hoztam – mutatott az üvegre. – Nem nagy dolog, de hát 134

– elakadt, majd így fejezte be. – Egyszóval bocsánatot kérek, asszonyom, és remélem, a férje egészségesen tér haza a háborúból. – Egy pillanat, Parker úr! – Will megállt a kapu előtt. Az asszonyka odasietett hozzá. – Hagyjon nekem annyi időt, hogy ezt felfogjam. Soha senki… Ez a legfurcsább dolog, ami valaha megtörtént velem. Mennyit törtem akkor a fejemet azon, hová tűnhettek a férjem holmiijai – nevetett fel Mrs. Marsh. Will a füle hegyéig elpirult, az asszonyka jót mulatott. – Nincs rá mentségem, asszonyom, de igazán sajnálom. Máris nagy kő gördült le a szívemről. – Köszönöm a mézet. Jól fog jönni. A cukor egyre drágább. – Semmiség… – Nagyon is gavalléros ár a férjem ócska ruháiért. – Örömmel hallom, asszonyom. – Kinyitotta a kaput, a kutyus ki akart surranni, de a nő lehajolt, és fülön csípte. – Bámulom a becsületességét, Parker úr – kiáltotta utána. Will merőn nézte a kerítést. – Akkor nagyon kapóra jött nekem az az író meg a farmernadrág. Figyelmesen mustrálták egymást. Hiába idegenek, ugyanazoknak a gondoknak, félelmeknek és reményeknek a hálójában vergődnek, és ez közel hozta őket egymáshoz. Mrs. Marsh megint kezet nyújtott Willnek, és ő sietett azt megszorítani. – Remélem, hamarosan megint itt hajt el előttünk az úton. – Köszönöm, Mrs. Marsh. Ha úgy lesz, bekiáltok és beköszönök. – El is várom. – Hát akkor… Isten önnel. – Isten áldása kísérje, Parker úr. Will lekapta a kalapját, és nekivágott az útnak. De pár lépés után visszafordult. Az asszonyka éppen akkor nyalta le az ujjáról a mézet, aztán felnézett. Will vigyorogva bámulta. – Nagyon finom! – Asszonyom, meggondoltam magam. Az előbb azt kérdezte tőlem, tehetne-e értem valamit. Talán tehetne. – Egy katonáért bármit! – A feleségem, Elly magára maradt alig két hónapos kisbabájával meg a két fiacskájával, azok sem sokkal nagyobbak. Maguknak is vannak gyerekeik, jót játszhatnának együtt, és közben a két hölgy nyugodtan megteázhatna. Hisz az Ön férje is elmegy hamarosan. Mrs. Marsh mélyen elgondolkodott. – Az ön felesége Elly See, ugye? – Ő, asszonyom. De amit róla beszélnek, az nem igaz. Nagyszerű teremtés, és okosabb, mint sokan, akik rajta köszörülik a nyelvüket. Mrs. Marsh lezárta a mézesüveget, és feltartotta. – Akkor illő neki megköszönnöm ezt a príma mézet, ugye? Will megnyugodva elmosolyodott, és azt gondolta: Lám, Mrs. Marsh szépsége nem a bőre, haja, arca színén múlik, hanem sokkal mélyebbről jön. Mindkettejüknek belesajdult a szíve az elválásba, tán még barátságot is köthettek volna. A vasútállomás volt most a város legnépesebb épülete. Két fiatal regrutát búcsúztattak, egy fehéret és egy feketét. Egyenruhás cserkészlányok – fehérek és feketék – felsorakozva, egyegy dobozt nyújtottak át az újoncoknak, a helyi hölgybizottság is kivonult gyümölcslevekkel, süteménnyel felszerelve. Egy rosszul öltözött, soványka fiatalember elszakította a fehérregrutát a családjánál, hogy interjút kérjen tőle a helyi lapnak. Egy fekete pap futott, hogy a fekete fiút és családját elbúcsúztassa. És ott volt Miss Beasley is, szokásos, bolhaszín kabátjában, vastag cipőben, fején egy szörnyű, fekete, bödönforma kalap éktelenkedett. 135

Will még oda sem ért, már rákezdte: – Szóval Eleanor mégsem jött el. – Nem asszonyom. Otthon búcsúztam el tőle és a gyerekektől, így akarok rájuk visszaemlékezni. – Meg ne halljam ezt a fatalista beszédet többé, Parker úr! Nem tűröm, hallja! – Hallom – felelte bűntudatosan, de felvillanyozva Will. – Felvettem a maga helyére egy egyetemistát, de megmondtam neki, megbízatása ideiglenes, mihelyt maga visszatér, magáé az állás. Megértette? – Miss Beasley ezt olyan harciasan mondta, mint aki kész ellátni annak a japán katonának a baját, aki egy golyót mer kilőni Will Parkerre. – Meg, asszonyom. – Akkor fogja ezt, és rakja a holmija közé. Ez egy verskötet, a legjobb költők válogatott versei. Ígérje meg, hogy többször is elolvassa majd. – Hát… a versek meg én… – Valaki azt mondta: az ember kibír három napot is víz nélkül, de egyet sem költészet nélkül. – Köszönöm – tette el a könyvet Will. – Nincs szükségem a köszönetére. Ehelyett ígérje meg, hogy elolvassa. – Elolvasom. – Látom, maga sem hiszi, amit mond. Bizonyára sosem jutott eddig eszébe, hogy maga költői lelkületű ember, de én hallottam, hogy beszélt a méhekről, a fiúkról és a rügyekről. Ez a maga költészete. Helyette érje be a versekkel, hazatértéig. Will két kezébe fogta a könyvet, és úgy mondta: – Hazatértemig. – Mintha fogadalmat tenne. – Úgy legye. Nos – van elég pénze az útra? Willt szíven ütötte a kérdés. Mintha az édesanyja tette volna fel. – A behívóval együtt küldték meg a vonatjegyemet. Kis szünet következett, mindketten lázasan kutattak további közlendők után. – Elly lelkére kötöttem, forduljon magához, ha bármire szüksége lenne. Ezt nem veszi zokon, ugye, nem? – Ne érzelegjünk, Parker úr. Egyenesen sértésnek venném, ha nem fordulna hozzám. Írni fogok magának, beszámolok arról, ami a könyvtárban és a városban történik. – Nagyon hálás leszek érte, asszonyom. És válaszolni fogok, beszámolok minden egyes japcsiról és náciról, akivel elbántam. Begördült nagy zajjal, gőzt eregetve a vonat. Végre, gondolták mindketten megkönnyebbülten, mégis fájó szívvel. Will megérintette Miss Beasley karját, és megindultak az ezüstösen csillogó kocsik felé, a fekete családdal, a fehér családdal, lánycserkészekkel, jótékony hölgyekkel és a helyi riporterrel együtt, akik mind udvariasan köszöntötték Miss Beasleyt. Az égen a napsütés ellenére sötét felhők gyülekeztek, valamivel sötétebbek, mint a mozdony füstje. Mindenki búcsúzkodott mindenkitől. A kalauz elkiáltotta magát: – Beszállás de Will és Miss Beasley még mindig ott állt egymással szemben tanácstalanul – tekintetük ide-oda vándorolt, mielőtt egymásra mertek volna nézni. – Hiányozni fog nekem – mondta Miss Beasley, ez egyszer nem szigorúan, inkább elérzékenyülten. – Egész életemben nem hiányoztam senkinek és nekem sem hiányzott senki. Most milyen sokan fognak hiányozni: Elly, a gyerekek és maga. Szerencsés fickó vagyok. – Beszállás! – Soha nem bocsátom meg magának, Parker úr, ha megöleti magát. –Tudom. Én sem bocsátanám meg magamnak. Vigyázzon magára. Mihelyt megjöttem, felkeresem. 136

Miss Beasley arcáról lerítt, minden erejére szüksége van, hogy ne sírja el magát. Will arcára szelíd vigyor ült ki, aztán gyors csókot nyomott az öreglány ajkára, és egy pillanat alatt fenn termett a vonaton.

137

Tizenhatodik fejezet Drága Elly! február 26.

1942.

Szerencsésen megérkeztem Parris Islandre. Elég jól utaztam. Egyszer szálltam át Atlantában, aztán késő délután Yamasseeban az értünk küldött katonai buszra. A kiképzőtábor egy Buford nevű városon túl van, csúf hely, örülök, hogy nem kell itt élnem. Mindjárt megismerkedtem az őrmesterünkkel, nagy barom, a neve Twitchum. Első dolga volt ránk ijeszteni. Örökké csak bömböl, és ha szólunk hozzá, azzal kell kezdeni: sir. Van itt pár tanyasi fiú Iowából, meg Dakotából, akik eddig ki sem mozdultak a lovuk feneke mögül, fel nem foghatom, miért jelentkeztek ide, talán azt hitték, így elkerülik a frontszolgálatot. Twitchum külön élvezetét leli abban, hogy ezeket a fiúkat ijesztgesse és gyötörje. Ki is készültek alaposan, és persze nem tudják rendesen bevetni az ágyukat, mert az eddig a mamájuk csinálta helyettük, és Twitchum óraszám gyakoroltatja velük és ordít közben. Nekem öt évem volt rá, hogy megtanuljam, és sokkal keményebb büntetés járt a hibáért. Ki is szúrta az ágyamat Twitchum a sasszemével, hogy jó sarkosra van vetve. Odatolja a képét olyan közel az enyémhez, hogy a szagát érzem, megkérdi a nevemet és aztán azt: északi vagy, fiam vagy déli? Csakhogy én jól ismerem a Twitchumok fajtáját, és láttam, mit művel az északi jenki fiúkkal meg a fekete bőrűekkel, ezért azt feleltem: sir, nyugati vagyok, sir. Ő előbb meglepődik, aztán rám ugat: Őrszolgálat minden reggel ötkor. Miss Beasley adott nekem búcsúzóul egy könyvet versekkel, én meg egy csókot neki, de úgy láttam, nem haragudott meg érte. A tábor barátságtalan hely, sokan a fiúk közül máris honvágyról nyöszörögnek. Én nem, mert tudom, vannak ennél rosszabb helyek is, kipróbáltam, de azért csudára hiányoztok, te, zöldszemű, a gyerekek, és az ágy. Megettem az útravalót, amit adtál, a szendvicseket és a süteményt. Jólesett, eddig talán nem mondtam még neked, de te készíted a legjobb birstortát kerek e világon. Sorakozó, mondják, úgyhogy be kell fejeznem, félek, kicsit összevissza a levél, nem volt soha erős oldalam az írás, mert utáltam iskolába járni, és épp csak annyit végeztem el, amennyit muszáj volt. Szerető férjed: Will

Drága Will!

1942. február 26.

Én még soha senkinek sem írtam levelet, nem is tudom, hogy kell, de ideje megtanúnom. Szomorú vót nélküled a vacsora, a fiúkba blebújt belebújt az ördög (nincs radírom, sajnos), és én egész este csak rád gondoltam: hol lehetsz most, baj nélkül megérkezel-e, rendesen adnak-e ott enni-inni neked? Valjon ott volt-e az állomáson Miss Beasley, ahogy ígérte, így, papiroson se írni, se gondolkodni nem birok jól, de érezni máss dolog, és én telistele vagyok érzéssel, és máris hiányzol, pedig csak ma mentél el. Egy teljes órámba került, amíg eszt a levelét összehosztam, pedig nem hosszú, de hónap majd többet irok. Szeretettel: Elly

Drága Will!

1942. február 28.

Megjött a leveled és sírtam, szörnyű hely az a Parris lsland, mert te csak az én kedvemért vagy olyan bátor és mondod, hogy nem is olyan rossz. Ez egyszer nem magamért sírtam, de olyan rossz tudni, hogy ott vagy, remélem, mégis jól, az a Twitchum igazán maga a Sátán és róla sokat olvastam gyerekkoromban.

138

Parris Is. Dél-Karolina

1942. február 28. …mellékelten küldöm az igazolást és az életbiztositást. Tartsd őket biztos helyen…

1942. március 1. Hótbiztosra vettem, hogy levél jön tőled. Ahányszor a posta megérkezik, lefutok, de nem volt a ládában más levél. Bisztos jól vagy?

Paris Is. Dél-Karolina,

Drága Elly! március 2.

1942.

Igazán nagyon hiányzik a zöld szemed, és írtam volna előbb is, de nem hagynak rá időt. Ébresztő fél ötkor, és Twitchum ilyenkor egy szarbödönt (azaz hulladékgyűjtőt) gurít le a latrinához, és nekünk utol kell érnünk a bödönt. Összesen három percünk van mosdásra, borotválkozásra és minden egyébre, és ő közben ott ténfereg és ugat, mint egy veszett kutya, és ez így megy kilencig, megállás nélkül. Akkor van egy szabad óránk, de az se szabad, mert Twitchum bejön, és gyakorlatoztat minket vagy a dzsungeljáróit (csizmáit) pucoltatja velünk

Már átestem az itteni keresztségen, azaz lenyírták a hajamat, és olyan csúf vagyok, mint egy megkopasztott tyúk, és miért kéne fénykép egy ilyen csúfságról? Különben sem ajánlották fel, hogy lefényképeznek bennünket, majd talán később. A fogaimat is rendbe hozták, és hét inyekciót kaptam, hármat tudod már, hová. Phű! Azok a tűk lehetnének kicsit hegyesebbek. Éjjelente az ágyban rád gondolok meg a gyerekekre meg a főztödre, de itt sem rossz a koszt, nem olyan, mint a börtönben volt. Én nem… Nincs több időm. Máris rohanok ezt postázni. Szeretettel: W.

Drága Elly!

1942. március 4.

Leveled tegnap jött meg, én már előző nap elküldtem az enyémet, és megmagyaráztam, miért nem irhatok többet. Ne aggódj miattam, nagyon jól vagyok. Twitchum ugyan örökösen utánam leskelődik, és alig várja, hogy valamit hibázzak és ő lecsapjon, de ne félj, nem vétek el semmit, jól betanított majomként viselkedem. Hiányzol te is, a gyerekek is. Gondolom, Lizzy megnőtt. Rongyosra olvastam a leveledet, de ne aggódj miattam, kicsit magányos vagyok, más bajom nincs. Minden nap edzünk, szuronnyal is, és hadtörténeti óránk is van, ki gondolta volna, hogy újra iskolába kerülök az én koromban, de ott vagyok, és lesz elsősegély meg haditechnika is, és közben hosszú órákon át alaki kiképzés. A sok gyaloglás állítólag jót tesz a fegyelemnek, de most már értem, miért nevezik ezt a tábort bakancstábornak: itt aztán gyorsan kopik a bakancs. Akad itt mindenféle ember, Elly, ugyan a börtönben is sokféle volt, de itt közelebb vagyunk egymáshoz. Van, aki olyan büdös, hogy tisztálkodást is kell tanulnunk, és sokan nem tudnak olvasni, nekik külön olvasásórájuk van. A feketék külön barakkban laknak. Egy barátja azért mindenkinek van, úgy látszik, az enyém egy magas, vörös hajú kentuckyi fickó, a neve Otis Luttrell. Jól kijövünk egymással, mert egyikünk sem szeret sokat beszélni…

Kedves Parker úr,

1942. március 13.

139

mostanra bizonyára megszokta már a tengerészgyalogos-életet, mi meg idehaza kezdjük megszokni, hogy az ország hadat visel. Mióta Amerika belépett, egyre erősebb a propaganda. Minden héten valami újat találnak ki, hogy arra buzdítsanak bennünket, vegyük ki mi is a részünket a harcból. Minden szervezet, a cserkészektől a Jane Austen Társaságig fémhulladékot gyűjt. Őszinte bánatomra még a Town Street-i polgárháborús emlékművet, az ágyút is beolvasztották. Tiltakoztam pedig a városi tanácsnál elvégre az utókorra is tekintettel kell lennünk –, de persze most mindenki olyan buzgó hazafi, hogy leszavaztak.

Norris és Nat MacReady önként felajánlotta: megszervezik a polgárőrséget és a légiriadókat. Minden éjjel körüljárják a várost, hogy meggyőződjenek róla: tíz óra után senki sem kószál az utcán, és minden ablak, ajtó e1 van sötétítve. Megvallom, olyan régen üldögélnek már farigcsálva azon a szemközti padon, az utcán, hogy azt hittem: odanőttek. Minden szombaton, zárás után felkeresem Eleanort, most, hogy a napok már egy kicsit hosszabbak. Az is hozzásegített, hogy a háború miatt takarékoskodunk az árammal, és egy órával lerövidítették a nyitvatartási időt. Mindig nagyon jól érezzük magunkat a feleségével, Parker úr, és gyakran játszunk egy-két partit a kínai sakkal. A fiúknak könyveket viszek, hogy azt nézegessék, amíg ott vagyok. Egészségesek, erősek és Elizabeth hétről hétre hízik és nő. Én is megcsináltam a Győzelem-kertemet, de attól tartok, nincs olyan jó kezem a növényekhez, mint Eleanornak. Azért nem adom fel, és talán lesz egy-két paradicsomom. A mészáros gyűjti az elhasznált zsiradékot. A plakát azt állítja, fél kiló zsírban elég glicerin van ahhoz, hogy fél kiló lőport állítsanak elő belőle, így valamennyien odahordjuk a szalonnazsír maradékát. Van egy másik plakát is kifüggesztve a főutcán, a MacReady fivérek padja közelében. Ezen felsorolják mindazoknak a helybeli fiuknak a nevét, akik bevonultak. A maga neve a jobb oldali oszlopban van, ez a flotta oszlopa, a bal oldal a szárazföldi hadseregé. Szerencsére egyelőre még egyik név után sem került csillag. Franklin, a maga helyettese, jól dolgozik, csak port törölni nem szeret, és néha rajtacsípem, hogy a felső polcot nem törölte le. Remélem, levelem jó egészségben találja, a katonaélettel járó kényelmetlenségek ellenére. Várom a válaszát, de csak akkor, ha futja az idejéből. Azt hallottam, az alapkiképzés tartama alatt alig van szabad idejük. Baráti üdvözlettel: Gladys Beasley

Drága Will!

1942. március 15.

Képzeld, ki látogatott ma meg! Az a szép, fiatal Lydia Marsh, aki a közelünkben lakik. Látom, jön fölfelé az úton, mialatt én a Győzelem-kertemet ültetem. Azóta ültetek kerti növényeket, amióta a kapát elbírom, és most kitalálták ezt a nevet, hogy a városi népek is csináljanak kertet. Mrs. Marsh mézet akart venni, azt mondta, hallotta valakitől, hogy el is adunk mézet, de magával hozta a két gyerekét – a kislány, Sally négyéves, a kisfiú, Lonny kettő és a fiúk nagyon szívesen játszottak velük kint a hátsó udvaron, így megkínálhattam Mrs. Marshot teával, és kicsit elbeszélgettünk. Milyen kedves asszony…

Drága Elly!

1942. március 25.

Ez volt talán a legrosszabb napom, mióta eljöttem hazulról. Az egész század magán kívül van, sőt, az egész tábor. Talán hallottad a rádióból a hírt: Calvin Murphree hadnagy egy őrjáratot kivitt a szabadba, ott arra kényszerítette őket, hogy hason csúszva bújjanak át a szögesdrót kerítés alatt, mialatt ő gránátokat lőtt a fejük fölé. Aztán begolyózott, és elkezdett az embereire lőni, egyet meg is ölt közülük, kettőt megsebesített, mire valaki lefogta. Az ember felkészül lélekben arra, hogy a fronton golyó érheti, de hogy itt, a kiképzőtáborban, a saját tisztje fegyveréből, arra nem. Ó, Istenem,

140

mennyire hiányoztál nekem ma éjjel, én zöldszeműm! Elővettem a könyvet, amelyet Miss Beasleytől kaptam, és elolvastam kedvenc versemet, hogy egy kicsit jobban érezzem magam. Egy férfiról szól, aki hazafelé ballag, mialatt a hold lenyugszik, és asszonya égő gyertyával várja. Még huszonkilenc nap, akkor vége az alapkiképzésnek, és szabadságot kapunk, és hazalátogathatok...

Drága Will!

1942. március 25.

Minden rendben van, csak te hiányzol. Miss Beasley minden szombaton kijön ide munka után, mert a könyvtár korán zár. Hozott nekem egy helyesíráskönyvet, és segít a tanulásban, láthatod, a leveleim máris jobbak. Kínai sakkot játszunk, És találd ki, még mit tett… Rábeszélte a tejbegyűjtőt, hogy idáig feljön a tejért. Nagyon felment az ára, negyedliter 11 cent, félkilo vaj 30 cent, es ugyanennyi a tojás tucatja, és a pénzt a sofőr szedi be számomra…

Drága Elly!

1942. március 27.

Nem lett volna szabad múltkor, amikor olyan pocsék volt a kedvem, levelet írnom neked. Nem akarom, hogy miattam aggódj, van elég gondod a gyerekekkel, egyébként is jobban vagyok már és minden jól megy. Letettem sikerrel az elsősegélyvizsgát. Minden nap van puskagyakorlat, és furcsa, de azok közül a bamba fiúk közül, akik se írni, se olvasni nem tudnak, vannak, akik sötétben is képesek szétszedni és összerakni a puskát. Ez nekünk is jól megy, nekem meg a Vörösnek (így hívom a barátomat, Otist).

Drága Will! Egyszerűen nem értem, hogy múlhatnak ilyen lassan a napok. Örökké az jár az eszemben, mikor jössz haza? Meddig maradhatsz? Megint vonattal fogsz elutazni? Van számodra egy meglepetésem, akkor mutatom meg neked, amikor itthon leszel. A gyerekeknek van most egy naptáruk, csillaggal jelölték meg azt a napot, amelyen elmentél, és minden este, lefekvés előtt, egy nagy x-et rajzolnak az elmúlt nap alá…

1942. április 19.

Már csak hat nap, zöldszemű!...

Drága Will!

1942, április 19.

Hány birstortát akarsz?

Drága Elly!

1942. április 21.

Nem is tudom, hogy mondjam ezt el neked, mert tudom, a szíved szakad meg bele. Bármit szívesebben vállalnék, mint hogy én adjam tudtodra ezt a hírt, de megjött a parancs, és úgy látszik, nem kapjuk meg a várt szabadságot. Ehelyett Észak-Karolinába vezényeltek, a New River-i táborba, szerdán indulunk. Nem akarják elárulni nekünk, miért nem kaptunk szabadságot, de az emberek morognak, és egy páran rögtön olajra is léptek. Miattam ne aggódj, drágám, én jól vagyok. Azt remélem, te is jól vagy a gyerekekkel együtt, és megérted a helyzetet, és nem veszted el a bátorságodat…

141

Drága Will!

1942. április 23.

Nagyon-nagyon igyekeztem nem sírni, mert tudom, neked jutott a nehezebbik rész. Attól fogva, hogy megjött a leveled lefekvésig ki is bírtam, de aztán csak elbőgtem magam…

Drága Elly!

1942. május 3.

Hát itt vagyunk az új barakkokban, és a mellékelt cédulán küldöm az új címemet. Megkaptam az első arany stráfot, és egy dolcsit kellett adnom Bilinskinek, hogy felvarrja a galléromra, én olyan ügyetlenül bánok a tűvel-cérnával. Bilinski Detroitba váló lengyel mészáros ő most a szakaszomban van, de mindig csak azt nézi, hol szerezhetne egy kis pénzt, ezért elneveztük Dolcsi Bilinskinek. Ezúttal szomszédos a barakkunk Vörössel, és nagyon örülök, hogy nem választottak el bennünket egymástól…

Drága Will!

1942. május 6.

Miss Beasley kerített egy térképet, és megtaláltuk rajta New Rivert, és most már jobban el tudom képzelni, hol és merre vagy…

Drága Elly!

1942. május 14.

Sajnálom, hogy ilyen sokáig nem írhattam, de rettenetesen befogtak bennünket. Az egész banda azon töpreng, mi lehet velünk a szándékuk, és mikor állunk odébb. Úgy tetszik, nemsokára, és legközelebb nem gyakorlatozás jön, hanem igazi harc, mert nagyon intenzív harci kiképzésben van részünk, még közelharcot is gyakorlunk. Annyiszor csomagoltam össze a felszerelésemet, hogy sötétben, összekötött kezekkel is sikerülne. Ötféle csomag van, és meg kellett tanulnunk, melyikbe mi kerül. A teljes frontfelszerelésbe minden belekerül az égadta világon, a menetfelszerelésbe csak a legszükségesebb. Sokszor küldtek ki a vízre, lapos gumicsónakokon. Múltkor erről beszéltünk Vörössel: vajon miért ilyen kemény a kiképzésünk, és arra jutottunk, akármi az oka, nagy oka lehet…

Drága Will!

1942. május 17.

Tudom, bátornak kéne lennem, de arra a gondolatra, hogy a frontra mész, kiráz a hideg. Te az a fajta ember vagy, akinek egy kertben a helye, a méhkasai mellett, és ha visszagondolok rá, mennyire aggódtam, amikor a méhek közé mentél, és összehasonlítom azzal, amit talán tenned kell, igazán nagy bolondságnak tetszik, hogy a méhektől féltettelek. Will, édesem, mennyire szeretném, ha itt lehetnél, eljött a mézszüret ideje, és mit nem adnék, ha itt láthatnálak a gyümölcsösben a fák alatt, amint a vödröket megtöltöd, és lekapod a kalapodat, hogy lehűtsd vele a homlokodat...

Drága Elly!

1942. június 4.

Indulásra készen állunk, de hogy hová visznek, azt nem árulják el. Csak annyit mondanak: legyünk behajózásra készek, amint megjön a parancs…

142

Tizenhetedik fejezet – Jó reggelt Itt a Carnegie Város Könyvtára. – Helló, Miss Beasley? – Ki beszél? – Will. – Te jó isten, Will… Parker úr, jól van? – Remekül, de nagyon sietek. Figyeljen ide. Sajnálom, hogy munka közben zavarom, de nem láttam más módot arra, hogy Ellyt elérjem. És arra kell kérnem, tegyen nekem egy nagynagy szívességet. Elvinné neki az üzenetemet vagy elküldene valakit vele? Kiderült, szombaton behajóznak minket, negyvennyolc óra szabadságot adtak, de ha vonaton utazom Whitneybe, máris fordulhatok vissza. Mondja meg Ellynek, arra kérem, üljön vonatra, és találkozzon velem Augustában. Ez az egyetlen megoldás: ha félúton találkozunk. Mondja meg neki, a következő vonattal utazom Augustába, és a vasúti raktárnál várom – te jó isten, azt sem tudom, hol az a raktár. Akkor mondja azt neki: a női pihenőszoba előtt várom. Megtenne ezt nekem, Miss Beasley? – Ígérem, egy órán belül megkapja az üzenetet. Nem akar visszahívni a válasz miatt? – Nincs rá időm Negyvenöt perc múlva indul a vonatom. – Ha ez sem mozdítja őt ki a tanyájáról, hát semmi. Will felnevetett. – Erre nem is gondoltam – mondta elismeréssel a hangjában. – Csak annyit mondjon neki, szeretem és várom. – Mindjárt meg fogja kapni az üzenetet. – Köszönöm, Miss Beasley. – Ne bolondozzék, Parker úr! – Helló, Miss Beasley! – Tessék? – Magát is szeretem. Kis szünet. Aztán: – Bell úr nem azért találta fel a telefont, hogy holmi tengerészgyalogosok udvarolhassanak olyan nőknek, akik az anyjuk lehetnének. És ha nem tudná: háború van. A telefonvonalakat szabadon kell tartani, amennyire lehet. Will megint nevetett. – Üdv, drágaságom. – A manóba is! – Gladys Beasley pirulva csapta le a kagylót. Elly eddig csak egyszer utazott vonaton, de akkor olyan pici volt még, hogy arra nem emlékezhetett. Ha valaki pár hónappal ezelőtt azt jósolta volna neki: jegyet vált majd a vonatra, és átutazik egész Georgia államon, a szeme közé nevetett volna. Ha az illető még azt is hozzáteszi, hogy ezt egy babával a karján fogja megtenni, azt kérdezte volna, ugyan melyikük igazából a bolond. A vonatok zsúfoltak voltak, és tele eldobott cigarettacsikkel. Hárman-négyen is szorongtak egy kétszemélyes ülésen, de mert vele volt a kisbaba, az emberek kedvesek voltak Ellyhez. És segítőkészek is, mert Lizzy nyűgösködött. Abban a kocsiban, ahol utaztak, nyolc katona pókerezett. A füstöt vágni lehetett a kupéban. Lizzy bőgni kezdett, egy kifestett, magas sarkú cipőt viselő, feltűnően öltözött hölgy, az egyik katona, egy hadnagy kísérője odasúgott valamit partnerének. Pillanatok alatt előkerítettek egy kalauzt, kinyittattak egy külön fülkét Ellynek, ahol megszoptathatta és tisztába tehette Lizzyt. Atlantában a pályaudvar dugig volt síró, nevető, tolakodó, búcsúzkodó, kiáltozó emberekkel. Lizzy megrémült a zajtól, bömbölni kezdett, és abba se hagyta háromnegyed

143

órán keresztül, mialatt Elly maga is kis híján sírva fakadt. Karja fájt, annyit ringatta a kicsit, feje is megfájdult a lármától, az idegességtől. Mi lesz, ha Will mégsem várja Augustában? Ide egy régebbi típusú vonaton utaztak, az olyan koszos volt, hogy Elly attól tartott, Lizzy elkap valami betegséget. Annyira zsúfolt, hogy mozdulni sem lehetett, és annyira zajos, hogy Lizzy nem bírt elaludni, pedig holtfáradt volt. Ehelyett bőgött. Legszívesebben Elly is vele bőgött volna. De ahogy jobban körülnézett – volt abban a kocsiban mindenféle ember, katona és civil. Öreg és fiatal, nő és férfi – rájött, százan meg százan vannak úgy, mint ő: a háború kényszerítette útra őket, és sokan közülük talán ugyancsak ahhoz sietnek, akit szeretnek, egy utolsó, kurta, várva várt találkozóra. Megtörölte Lizzy orrocskáját, és azt gondolta: Jövök, Will, jövök.

Augusta végállomás minden eddiginél rosszabb volt, számos katonai tábor forgalmát bonyolította el. Ellyt magával sodorta a tömeg, egyik kezében See nagyapa bőröndjével, a másikban Lizzyvel. Remélte jó irányban sodródik. Valaki meglökte Elly vállát, a bőrönd a földre esett, és amikor Elly lehajolt, hogy fölvegye, Lizzy is lecsúszott. Ugyanakkor hátulról nekik ment valaki, úgyhogy kis híján mind a földre kerültek, – Ó, bocsánat. – A katona felsegítette Ellyt, kezébe adta a bőröndöt. Ő megköszönte, feljebb lökte a másik karján Lizzyt, és tovább haladt a tömeggel. Felettük egy orrhangú vasutas egykedvűen mondta be, melyik vonat indul, melyik érkezik az állomásra. Elly futólag úgy észlelte, elhaladtak egy újságosbódé, egy trafik, majd egy vendéglő előtt, egy pénztárnál hosszú sorban álltak az emberek, hogy jegyet váltsanak, két apáca rámosolygott Lizzyre. És annyi volt körös-körül az egyenruha, hogy Elly azt gondolta: uramisten, hát ki harcol? Aztán megpillantott egy lengőajtót, ezzel a felirattal: Férfiak, és mellette a párját: Nők. Újra elolvasta a feliratot, hogy biztos lehessen a dolgában, aztán körülnézett. És máris ott volt Will, futva közeledett. Mosolygott és integetett: – Elly! Elly! – Will! – A bőrönd leesett, Elly vadul dobogó szívvel, könnyfátyolos szemmel integetett Willnek, aki átcikázott az őket elválasztó sokaságon, és a következő pillanatban már mellette termett. – Édes Elly, hát eljöttél? – Will könnyedén felkapta Ellyt, szájon csókolta, kettejük közé szorítva Lizzyt. Rengett a föld a be- és kifutó vonatoktól, fülsiketítő volt a zaj, állandó hullámzásban a tömeg. De Elly és Will tökéletesen belefeledkezett a hosszú kéjes, Elly könnyeitől kicsit sós ízű csókba. Lizzy azonban megunta a dolgot, és bőgni kezdett, mire ők ketten szétváltak, nevetve, hogy egészen megfeledkeztek Lizzyről. – Hát te is itt vagy, kis cukorfalat? Hadd nézzelek meg jobban! – Will átvette Ellytől a kislányt, és mosolyogva szemlélte dundi, rózsás arcocskáját, sötét szempilláját, szemét – sokkal sötétebb volt a színük, mint legutóbb. Lizzy maga sem tudta, nevessen vagy sírjon, annyi volt a látnivalón – Be meghíztál, lelkecském – csókolta meg Lizzyt Will, majd a karjára ültette. – Sajnálom Will, de őt magammal kellett hoznom… Will csókkal zárta le Elly mentegetőzését. Ez a csók diadalmasan érzékien folytatódott és a végén mindent elsöprő lett. Lizzy megint sírni kezdett, de senki sem törődött vele. Csak ezután nézték meg jobban egymást. Elly káprázatosnak tartotta Willt feszes egyenruhájában, lapos sapkájában, annyira jóképűnek, mintha egy meséből lépett volna elő. Will karcsúbbnak és csinosabbnak látta Ellyt, és amit még soha nem tapasztalt: az arca diszkréten ki volt festve. – Istenem – suttogta –, alig tudom elhinni, hogy itt vagy. Annyira féltem, hogy nem jössz el. – Talán el sem jöttem volna, ha Miss Beasley rá nem beszél. 144

Will nevetett, megint megcsókolta Ellyt, aztán egy lépést hátrált, és végigmustrálta a feleségét. – Honnan vetted ezt a ruhát? – Csinos, divatos ruha volt, sárga, fekete szegéssel és gombokkal, a bő, rövid alj csak térdig ért. Vágott orrú, magas sarkú, színben a ruhához illő cipő egészítette ki a képet. – Én varrtam, amikor úgy volt, hogy hazajöhetsz. Emlékszel, írtam neked, hogy van számodra egy meglepetésem. Lydia Marsh kölcsönözte a szabásmintát, az anyagot meg a cipőt katalógusból rendeltem. Will elismerően füttyentett. Nem is tudta, mit dicsérjen előbb, hogy Elly szert tett egy barátnőre vagy azt, hogy ennyire megszépült. Haját feltűzve viselte, egy szőke tincs lógott csak a homlokába, a szemöldökét egy kicsit megritkította, és a száját finoman kifestette. – Kincsem, olyan szép vagy, hogy a lélegzetem is eláll. – Te is. – Elly nem győzte eleget csodálni Will pompás, új egyenruháját meg a tengerészet emblémáját a sapkáján: sas, földgömb, horgony. Will kicsit meghízott, vállban és derékban valamivel szélesebb volt, de ez határozottan jól állt neki. Elly dagadt a büszkeségtől, ahogy nézte Willt. – Hol az én cowboyom? – kérdezte szelíden csúfondáros hangon. – Lelépett, asszonyom – felelte rejtett büszkeséggel Will. – Most katona. – Kormányőrnek is elmehetnél, amilyen jól festesz – szögezte le Elly. – De hadd nézzem meg a lenyírt hajadat is. – Juj, csak nem akarod azt a csúfságot látni! – Igenis akarom, Parker tizedes. – Hát jó. Te akartad! Csakugyan nem volt örvendetes látvány a gyéren kiütköző hajkezdemények közül elővillanó fejbőr. Elly igyekezett valami vigasztalót mondani: – Még sosem láttam, azt hiszem, a füledet, Will. Csinos formájú. És te haj nélkül is szép vagy. – Te meg egy aranyos kis hazug, Parkerné asszony, Menjünk. Karolj belém, nem akarlak elveszíteni ebben a tülekedésben. Lizzy nagyon meglepett. Hogy vagy, Lizzy? Nagyon fáradt vagy? – Megint homlokon csókolta a kicsit, aki csendesen sírdogált, és a szemét dörzsölte. – Milyen volt az út, Elly? – Szörnyű. – Sajnálom, de egyszerűen nem volt időm végiggondolni, mihez kezdesz a gyerekekkel. A fiúkat kire hagytad? – Lydia Marshra. Előbb hallani sem akartak róla, el akartak jönni hozzád, de nekem épp elég volt ez az egy is. Őt hoznom kellett, még szopik. – Ez is csak akkor jutott eszembe, mikor már letettem a kagylót. Mikor evett utoljára Lizzy? – Háromkor. – Hát veled mi van? Éhes vagy? – Nem. De. – Elly belezavarodott. – Úgy értem, nem szeretném egy vendéglőben eltékozolni azt a kevés időt, és Lizzy sem bírja már sokáig. – Kivettem itt nem messze egy szobát egy szállodában. Mit szólnál hozzá, ha elugranék néhány hamburgerért? – Jobban meggondolva nem is vagyok éhes. Felejtsük el a hamburgereket. – Mégiscsak enned kéne valamit. Ne félj, mindjárt itt leszek a hamburgerekkel. És megyünk a szállodába. – Egy igazi szállodába? – Bizony, hölgyem, ma éjszaka egy igazi szállóban hálunk.

145

Huszonöt perc múlva átlépték a szobájuk küszöbét. Mialatt Will lerakta egy polcra a hamburgercsomagot, Elly körülnézett. Nem volt nagy a szoba, de jól felszerelt fürdőszoba tartozott hozzá, és a berendezése kellemes volt. Egy ülőgarnitúrából meg a dupla ágyból állt. Alig borultak össze, Lizzy felsírt. – El fog aludni? – Gondolom, igen. Holtfáradt. De mihez kezdünk vele? Hol alhat? – Mi a véleményed a karosszékekről? – Will az ülőgarnitúránál termett, és a két dagadt karosszéket összetolta, ágyat formálva belőlük. Elly szívéről mázsás kő gördült le. – Nagyszerű! – Vedd le róla a nedves pelenkát, addig én előkeresem a szárazat. Ez meg is történt. Szoptatáshoz Elly levetette a ruháját, és beakasztotta a szekrénybe. Bugyiban, melltartóban állt Will éhes szeme előtt. Nem bírták levenni egymásról a szemüket. Will gyorsabban szedte a levegőt, Elly arca égett. – Istenem, be szép vagy! – suttogta Will, elfúló sóhajjal. – Te is. Aztán Elly megoldotta a melltartóját. Egy pillanatig mozdulatlanul állt a fürdőszobaajtóban és élvezettel tűrte, hogy Will szerelmes szemekkel bámulja. Will nagyokat nyelt, orrcimpái kitágultak és a lélegzete már-már zihálássá változott, mialatt Elly Lizzyt szoptatta. Lefeküdt az ágyra, onnan nézte, hogy adja a kicsi szájába Elly súlyos melle bimbóját. A szeme valósággal beitta a képet. Amikor nem bírta tovább, járkálni kezdett a szobában, levette az egyenruha felsőrészét, és beakasztotta a szekrénybe, elővett az élelmiszeres csomagból egy hamburgert, és odanyújtotta Ellynek, aki beleharapott. Will behozott egy poharat a fürdőszobából, kinyitotta a tejet tartalmazó kartont, és kitöltött egy pohárral Ellynek. Amikor közelebb lépett, felesége szeméből ugyanazt az emésztő várakozást olvasta ki, amit ő maga is érzett. De előbb a kisbabát kellett megnyugtatni. Will nekiállt vetkőzni, Levette a nyakkendőjét, és szépen összehajtogatva a sapkája mellé tette. Elly minden mozdulatát figyelte, és elcsodálkozott azon, mennyire felkavarják ezek az egyszerű mozdulatok is. De örült ennek, és alig várta, hogy szabadon kimutathassa érzéseit. Eddig csak ócska cowboy csizmában, kifakult farmernadrágban, átizzadt, elnyűtt ingekben látta a férjét. Az egyenruha nemcsak kiemelte férfiasságát, de valamiképpen fontosnak és okosnak is mutatta, amitől még jobban átmelegedett Elly szíve. Will az ágyon hevert, két párnát gyömöszölt maga mögé, egyik lába az ágyon volt, a másik a padlón. Benyúlt a mellényzsebébe, és elővett egy csomag cigarettát, egyet kiválasztott, megropogtatta, aztán rágyújtott. Elly le nem bírta venni a szemét Will ápolt, cigarettát tartó kezéről. – Mióta dohányzol? – kérdezte. – Már jó ideje. Tudod, minálunk mindenki dohányzik. A napi adaghoz ingyen cigaretta is jár. Megnyugtatja az idegeket, – De olyan vagy, mintha idegen lennél. – Ó, ha ellenedre van, én… – Nem így értettem. Csak… Rég nem láttuk egymást, és most, hogy viszontlátlak, olyan ruhákat viselsz, amiket azelőtt soha, más a hajviseleted és új szokásokat vettél fel. – De itt belül nem változtam egy cseppet sem – fújta ki lassan a füstöt Will. – Igenis megváltoztál. Büszkébb vagy. Ahogy én is. Tudod, beszéltünk rólad Lydiával, és én megvallottam neki, mennyire féltelek, és itthon tartanálak, ha lehetne, ő meg azt mondta rá, legyek büszke arra, hogy egyenruhát viselsz. És amióta az egyenruhában megláttalak, büszke vagyok rád. – Mondok valamit, Elly. – Elnyomta a cigarettát a hamutartóban, csak azután nézett fel Ellyre. –ilyen szép ruhám még sosem volt.

146

– Meglepődtem, amikor az állomáson megláttalak. Egész úton úgy képzeltelek magam elé, ahogy otthon megszoktalak. És amikor megláttalak, valami történt velem. A szívem majd kiugrott a helyéről, azt kívántam, bár olyan lennél, mint voltál, mégis őrültem, hogy másmilyen vagy. Will ravaszul mosolygott, aztán azt mondta: – Pontosan így jártam én is, amikor megláttalak. És azóta is, ahányszor rád nézek. – Milyen a hamburger? – Te nem eszel? Finom. – Most éppen nem vagyok éhes. De Elly is félretette a maga szendvicsét, ivott egy korty tejet. Lizzy felriadt szunyókálásából, és megint sírt. – Nonono – Elly áttette őt a másik mellére. Will egy darabig bámulta Elly szabaddá lett mellét, aztán hirtelen kirohant fürdőszobába. Elly szeme lecsukódott, úgy érezte, ő is készen áll az elkövetkezendőkre. – Ó, Lizzy, siess, fejezd be, drágaságom.

A fürdőszobából pohárcsörgés hallatszott, vízcsobogás, végül megjelent az ajtóban Will. Ott állt trikóban, izmosan, szépen. – Annyira kívánlak, ahogy nőt még soha életemben – mondta mély haragon, alig türtőztetve magát. – Tudod ezt, Elly? – Mennyi időnk van, Will? – Holnap tizennyolc óráig be kell érkeznem a bázisra. – Mi az, hogy tizennyolc óra? – Délután hat. Fél háromkor megy a vonatom. Lizzy jóllakott. Nem rakhatjuk le? – Ez mindig így van veled? – Micsoda? – Mindig olyan sürgős, hogy belehalsz, ha egy percet várnod kell? Will mögötte állt, és Elly szabad mellét simogatta. Most szorosabbra fogta, felemelte, megcirógatta, majd végigfuttatta hüvelykujját a megkeményedett bimbón. – Mindig, azóta, hogy ott álltam a kútnál, a képem csupa tojás, és szerelembe estem veled. Állj fel. Will sietve összetolta a karosszékeket, letakarta egy takaróval, és amikor Elly lehajolt, hogy Lizzyt letegye, Will keze végigfutott Elly meztelen vállán. Aztán ott álltak, a rögtönzött ágy két oldalán, s csak bámulták egymást. Will átnyúlt, és megfogta Elly kezét, s az egymásra fonódó kezekben csak úgy száguldott a vér. Will az ágyhoz húzta Ellyt. Amikor összetalálkoztak, mámorító és lázas pillanat volt. Két, egymásra sóvárgó test, meghittség és lebírhatatlan, követelődző vágy mindent megérinteni, megízlelni. – Ó, Elly, annyira hiányoztál – Will lehúzta maga mellé Ellyt. – Olyan elhagyott volt az ágyunk nélküled, Will! Szinte magától hullott le róluk a ruha. Belezuhantak az ágyba. – Mutasd magad. – Will hátradőlt, aztán szemét-kezét végigjártatta Elly testén, csókolva őt, ahol érte. Elly lehanyatlott az ágyra, két karját a feje fölé emelve, s kehellyé vált, amelyből Will nektárt szürcsölt. Majd az ő keze is útnak indult, ő is belekóstolt Willbe, és odalett korábbi félszegségük, amikor végre egyesültek, tökéletesen összeillettek. Remegve élték át test és lélek elmondhatatlanul édes, várva várt egyesülését. Kizárták világukból a nemkívánatos betolakodókat, a háború és a halál kísértetét, és elmerültek egymásban, jussként fogadva a gyönyört. – Szeretlek. Szeretlek – suttogták újra meg újra rekedten. Ezt viszik magukkal mindketten, ha majd el kell hagyniuk ezt a szobát. 147

Valahol a horizonton lenyugodott a nap. Távoli harangszót hozott a szél, és nedves tengerszagot. Elly vállán egy súlyos kar nyugodott, combján egy térd. Elly kicsit lehúzta Will alsó ajkát, aztán visszaengedte. Will fáradtan elvigyorodott, de nem nyitotta ki a szemét. – Hé, Will! – Hm. – De örülök, hogy ideutaztam olyan messziről. – Én is. – Will szeme felpattant. Egymásra bámultak, immár mosolytalanul, jóllakottan. – Annyira hiányoztál, Will. – Te is nekem, zöldszemű. – Néha megfordulok otthon, kibámulok a fahalomra, és azt képzelem, mindjárt megjelensz és tovább vágod a fát. – Meg is fogok jelenni – hamarosan. Ez a mondat hirtelen túlságosan közel hozta a másnapot. Gyorsan visszamenekültek hát a jelenbe, becézgették, csókolgatták, szerették egymást, szerelmes szavakat suttogva. Megint összeborultak, immár nyugodtabban, komótosabban, a másik arcában gyönyörködve, mialatt a kéj át- meg átjárta testüket. Aztán megbeszélték a legfontosabb otthoni dolgokat, és Will újabb cigarettára gyújtott, a vállat kínálva párnául Ellynek. Elly merőn nézte a takarót a rábuknál, és elszánta magát arra a kérdésre, amitől rettegett. – Hová fognak küldeni titeket, Will? Will nagyot szippantott, leszívta a füstöt, és csak ezután felelt: – Nem tudom. – Hát nem mondták meg? – Beszélnek ugyan erről-arról, a Csendes-óceánt emlegetik, de hogy pontosan hova, azt senki nem tudja, még a parancsnokság sem. Ők minduntalan azt mondogatják: „lándzsahegy”, és tudnivaló, hogy ez mit jelent. – Mit? Will kinyúlt a hamutartóért, leverte cigarettájáról a hamut. – Annyit tesz, hogy mi vezetjük a támadást. – A támadást? – A partraszállást, Elly. – Hol? – Ki tudja – vont vállat Will. – Gyakorlatilag japán ellenőrzés alatt van a Csendes-óceán egész partvidéke, illetve nagy része. Bárhová küldhetnek bennünket, a Wake-szigettől Ausztráliáig. – De hogy tehetnek olyat, hogy elküldenek titeket valahová, és nem árulják el, hová? – A hadvezetés egyik eszköze a meglepetés. Ők elkészítik a tervet, mi engedelmeskedünk a parancsnak, és kész. Elly sokáig hallgatott, próbálta megemészteni, amit hallott. Aztán azt kérdezte: – Will, félsz? – Hát persze – simított végig Elly haján Will. – Utánagondolt, és hozzátette: – Olykor. Máskor azt mondom magamnak, a világtörténelem egyik legjobban kiképzett katonai alakulatának vagyok a tagja. Ha már harcolnom kell, inkább a bajtársaimmal, mint bárki mással. Minálunk mindenki a csoportért van. Nem magára gondol elsőnek, hanem a csoportra. És így mindegyikünk tudja, biztosan számíthat a többire. Ezt tartsd észben, ezzel nyugtasd meg magad, ha nagyon aggódnál értem. Nálunk mindenki érti és teszi a dolgát, mindig jelen van az, aki szükség eseten átveszi az addigi parancsnok szerepét. Ebből a tudatból kell erőt merítenem, ha olykor elővesz a félelem, és neked is. Ellyben megvolt a jó szándék, de szuronyok, és lövedékek táncoltak a szeme előtt. 148

Will magához vonta őt. – Gyere, drágám, beszéljünk másról. És beszéltek ezer más dologról. Az otthoni ismerősökről. Az útjukról, arról, hogyan tanulta meg kifesteni a száját Elly. Amikor besötétedett, megfürödtek, közben simogatták, fogdosták egymást, nevetgéltek, aztán újabb ölelés következett a fürdőszoba ajtajának dőlve. Utána megették a kihűlt hamburgereket, Will megismertette Ellyt a katonanyelvvel, és megnevettette azzal, hogy a spenótot Popeye-nek hívják. Éjféltájban a szőnyegen szerelmeskedtek. Will mesélt sárgarépa hajú barátjáról, Otis Luttrellről, és szép menyasszonyáról, Cleóról, aki egy fegyvergyárban dolgozik. Ilyen szívbéli jó barátja még sohasem volt, mondta Will. Tűnőben volt az éj. Ültek az ablakpárkányon, és a sötétbe bámultak. Tudták, a távolban hajók horgonyoznak. De az elsötétítés teljes volt, nehogy célpontot nyújtsanak egy német tengeralattjárónak. A háború itt volt, jelen volt, akárhogy igyekeztek is kizárni a szobából és a szívükből. Ott rejtőzött minden gondolatuk, érintésük, minden szívdobbanásuk mélyén. Hajnal felé elszundítottak, álmukban is összekapaszkodva. Nem sokkal hét előtt felébredt Lizzy. Odahozták az ágyra, maguk közé. Elly megszoptatta, és Will gyönyörködött a megunhatatlan látványban. Aztán kijelentette: ő akarja megfürdetni Lizzyt. És meg is tette, nagy gyönyörűséggel. Fürdő után jól megtörölte, tisztába tette, új ruhácskába öltöztette, és játszott vele az ágyon, hangosan nevetve mókás gügyögésén és setesuta mozdulatain. De közben sokszor pillantott Ellyre, és egyre mélyült mindkettejük tekintetében a néma bánat. A szobában ettek, és addig el nem mozdultak, míg erre fel nem szólították őket. Összecsomagolták szerény cókmókjukat. Az ajtóból hosszan néztek vissza a szobára, mely maga a mennyország volt számukra az elmúlt tizennyolc órában. Utolsó meghitt csókjuk – hiába igyekeztek uralkodni magukon szomorú volt és lemondó. Aztán sétáltak egyet Augustában, egy parkban letelepedtek, ahol Lizzy egy pokrócon játszott. Nézték a kék eget, a fákat, a gyereket, de leginkább egymást. És egy-egy csók is esett, de futó és könnyű, nyitott szemmel – nem bírták egy pillanatra sem levenni egymásról a tekinteteiket. Inkább cirógatták egymást, Will a rézgyűrűvel játszott, amely csakugyan zöldre festette Elly ujját. – Mihelyt hazajövök, veszek neked egy igazi aranygyűrűt. – Nem kell nekem arany jegygyűrű. Azt a gyűrűt akarom viselni, amelyet a házasságkötésünk napján kaptam tőled. Szomorúan néztek össze. – Szeretlek, zöldszemű, ezt soha ne feledd. – Én is szeretlek, te katona. – Igyekszem gyakran írni neked, de tudod… – Én naponta írok neked, ígérem. – A katonai cenzúra szigorú, azt nem tudhatod meg a leveleimből, hol vagyok, még ha megírom is. – Nem az a fontos. Csak az, hogy ép és egészséges légy. Újra hosszan egymásra néztek, aztán csak ültek összefont kézzel, és hallgatták a világ zajait: távoli hajókürt hangját, sirályrikoltást, a kicsi gagyogását. És virágillat lengett a levegőben. – Mennem kell – szólt Will elszoruló torokkal. – Hát persze, persze – Ellyből áradt a tettetett vidámság. – Kísérjük el a papát, Lizzy drágám, az állomásra, jó? Will vitte a kicsit, Elly a csomagokat. Az állomáson ugyanaz a tülekedés fogadta őket. Egymásra néztek, és hirtelen összeborultak.

149

Indul a kettő-harmincas Columbiába, Raleigh-be, Washingtonba és Philadelphiába, a hármas vágányról.

– Ez nekem szólt. – Megvan a jegyed? – Meg. – Csókold meg a nevemben a fiukat, és add át nekik ezeket a csokiszeleteket. – Át… átadom – nem bírta folytatni, nehogy hangosan elbőgje magát. Utoljára figyelmeztetjük az utasokat. Indul a vonat Columbiába, Raleighbe…

Elly zokogott, Will szeme gyanúsan fénylett. – Ó, Will! – Elly… Sután összeölelkeztek. – Gyere vissza hozzám, Will. – Mérget vehetsz rá: visszajövök. Utolsó csókjuk gyötrelmes volt – az elválás, az istenhozzád csókja, zokogással kísérve. – Indulás! – Fütty harsant, a vonat nekilódult.

Will Elly kezébe nyomta a babát, futott, nagyot ugrott és felkapaszkodott az egyre gyorsabban guruló szerelvényre. Az utolsó pillanatban fordult meg, így sikerült még megpillantania Ellyt és Lizzyt, amint vadidegenek között szorongva integettek a piszkos augustai pályaudvar peronján. Eleanor Parker rég nem imádkozott már. Inkább átok volt, mint imádság, amikor öklét rázva az égre nézett, és azt mondta: – Őrizd meg őt, hallod?

150

Tizennyolcadik fejezet Drága Elly! június 18.

1942,

Tegnap még veled voltam, ma már San Francisco felé visz a vonat. A Vörös velem van, de nem olyan kellemes társaság, mint te. Újra meg újra átgondoltam, milyen csodálatos volt veled, és mennyire szeretlek, és mennyire örülök, hogy azt a napot együtt tölthettük, mintha a mennyországban lettem volna…

Drága Will!

1942. június 18.

Ezt a levelet azért írom, mert muszáj írnom. A szívem majd kicsordul, e1 kell, hogy mondjam, neked, hogy éreztem magam Augustában, és mit gondolok arról az éjszakáról. Nem tudom, mikor jut el hozzád ez a levél, hisz azt sem tudom, hová küldjem, de amit most érzek, az akkor is igaz lesz, ha a levelemet csak egy hónap múlva kapod meg. Emlékszel, Will, amikor először beszélgettünk, azt mondtam neked, még mindig Glendont szeretem, és ezt is hittem. Ő volt életemben az első ember, aki kedves volt hozzám, nem kényszerített bűnbánatra és nem űzött gúnyt belőlem. És igazán boldog voltam a házasságunk alatt, ezért azt képzeltem, nagyon szeretem. És szerettem is, ezt ne vedd zokon, de amikor Glendon meg én házaséletet éltünk, az sosem volt olyan, mint veled. Nem mondtam el neked, de Glendon meg én először az erdőben voltunk így együtt. Az édesapja meghalt, és ő nagyon szomorú volt. Emlékszem, hevertem a gyepen, bámultam az eget, és hallgattam egy madár kiáltását, és azon törtem a fejem, melyik madár lehet az. Egy közönséges szalonka volt. Furcsa elgondolnom, hogy mindig máson járt az eszem, amikor Glendonnal házaséletet éltünk. Három gyerekünk lett, és mégis Will, azon a két éjszakán tanultam meg, mi a szerelem, amit veled töltöttem. Eszembe sem jutott a szalonka távoli kiáltása, amikor mi szerelmeskedtünk. Örökké ezt idézem az emlékezetembe, és hogy elég volt rád néznem, látnom, hogy jársz-kelsz a szobában, veszed le a nyakkendődet és máris mintha tűz gyulladt volna ki bennem. Senki nem mozog úgy, mint te, gondoltam. Senkinek sincs olyan gyönyörű szeme, mint neked. És nincs nálam szerencsésebb nő a világon.

Elolvastam, amit eddig írtam. Hát nem sikerült elmondanom, mit érzek, de a szerelmet leírni nem lehet. Szóval egészen másképp szeretlek, mint Glendont. Van egymondás, miszerint mindenki egész életén át keresi a maga elveszett felét, de én megtaláltam az enyémet, te vagy az, ezt tudom, mert nélküled félembernek érzem magam…

Kedves Parker úr!

1942. július 16.

Eleanor megmutatta nekem a maga levelét, és együtt tanakodtunk a térkép fölött: vajon hol lehet most?

Itt nagy változások vannak. A város elnéptelenedik. Nemcsak a fiatal férfiak tűntek el, a fiatal nők is. Munkába állnak Mariettában, Mobile-ban, Packardban és még északabbra is, különféle gyárakban gépeket, rakétákat és más hadifelszereléseket gyártanak. Fiatal koromban az a lány, aki nem ment férjhez, legfeljebb tanítónő lehetett, szolgáló vagy könyvtáros. Manapság a nők autóbuszt vezetnek, hegesztenek és darut irányítanak. Nem tudom, mi lesz itt, ha a győzelem után hazajönnek a férfiak. A maga állása mindenesetre biztos, Parker úr. Sok dolgot nem kapni vagy csak ritkán. Mazsolát (szerencsére szőlőnk lesz hamarosan), kátrányt (az utak rémes állapotban vannak), cukrot (ez hiányzik nekem a legjobban), konzervnyitót (nekem szerencsére van), de még hosszan sorolhatnám. Még a hús és az autó is

151

hiánycikk. Ford úr, akinek a gyárában harmincmillió autót állítottak eddig elő, nem tudja lecserélni a régi autóját, állami engedély híján. A háború legfőbb hatása, hogy egyenlővé tesz bennünket. A könyvtárban alig változott valami, mióta maga elment. Csak Lula Peak nem fordul itt többé elő. Bocsássa meg rosszmájúságomat, de azt a nőszemélyt nem viselem el. Félek, hamarosan itthagy a maga utóda is, és beáll katonának. Ámbár úgyis gyérebb a könyvtermés, mint azelőtt. Másra kell a papír. Csak a Vöröskereszt Elsősegély című kiadványa fogy, mint a cukor. Szombatonként most is meglátogatom Ellyt és a gyerekeket, de bejönni a városba nem akar. Van viszont egy jó barátnője, Mrs. Marsh. Gondoskodtam róla, Elly tudta nélkül, hogy Donald Wade megkapja az iskolai behívóját, okos kisfiú, máris folyékonyan olvas. És jó az emlékezőtehetsége is. Legutóbb ő és Thomas elénekelt nekem egy kis dalt, a rádióból tanulták. Donald Wade nagyszerűen énekel, ha nem tudná. Cserébe én is megtanítottam őt egy dalocskára, amelyre még gyerekkoromból emlékszem. Elly legalább annyira élvezte a dalt, mint a fia, vele énekelt, és akkor is azt dúdolta, amikor az asztalt leszedte. Ő is jól – van, eltekintve attól, mennyire hiányzik neki maga. Be kell fejeznem. Nem kívánok sok szerencsét, szégyellném tudva, hol van, és mit tesz értünk, tehát csak annyit mondok: éjjelente magáért imádkozom. Szeretettel: Gladys Beasley.

Drága Will!

1942. június 28.

Borzasztó ez a várakozás, nem tudom, merre lehetsz, és nincs is mód megtudni…

Valahol a Csendes-óceánon

Drága Elly! július 22.

1942.

Ha tudnám, sem mondhatnám meg, honnan hová tartunk, de a hajón egyelőre könnyű az életünk, jó a koszt, bőiben vagyunk a húsnak, zöldségnek, pihenhetünk is, minden nap tornázunk, de holnap nagytakarítás lesz. Megint lehorgonyoztunk, és itt van az utolsó tengeri postaállomás, holnap elhajózunk innen, levelet ma éjjel írhatunk utoljára, és nem tudjuk, mikor írhatunk legközelebb. Most már tudjuk, hová megyünk innen, szívem, de nem mondhatom meg, csak annyit árulhatok el, hogy tengeralattjárón folytatjuk holnap az utunkat. Remélem, ezt nem húzzák ki. Ahol most vagyunk, onnan nem látni az északi Sarkcsillagot, ellenben látjuk Dél Keresztjét, meg is tanultuk, hol találjuk meg az égen. A hálózsákomon fekszem, és rád gondolok meg a gyerekekre, cigarettázom, és igyekszem összeszedni a gondolataimat, mindazt, amit most el kéne mondanom. De csak a torkom szorul össze, és az jár a fejemben: az ördögbe is, Parker, haza kell menned, hallod? Elly, többet tettél értem az elmúlt esztendőben, mint bárki más egész életemben. Annyira szeretlek, Elly, hogy ahányszor rád gondolok, belém nyilall a fájdalom. Megajándékoztál egy igazi otthonnal, családdal, a szerelmeddel, és ha azt mondom: köszönöm, az olyan szegényes, meg sem közelíti azt, amit érzek. Átnéztem a könyvet, amelyet Miss Beasleytől kaptam, hátha találok olyan verset, amely elmondja helyettem, ami a szívemben van, de nincs szó, amely azt elmondaná. Tudd meg, zöldszemű, te vagy a legeslegjobb mindabból, amit az élet nekem adott, és ezen sem a háború, sem az óceán nem változtathat. Most abba kell hagynom, mert a kelleténél jobban elérzékenyültem, és elepeszt a vágy utánatok, de ne aggódj értem, mert mint már mondtam, a lehető legjobban felszereltek bennünket. Tartsd mindig eszedben, mennyire szeretlek, és hogy hazajövök, mihelyt ennek vége. Mélységes szerelemmel: Will

152

Drága Will!

1942. augusztus 1.

Megkaptam a leveledet, gondolom, az utolsót, amelyet a hajóról írtál, és annyira elkeseredtem, hogy egy sétát kellett tennem a gyerekekkel a gyümölcsösben, hogy ne veszítsem el a fejemet. Szörnyű elgondolni, hogy nem tudhatom, hol vagy és élsz-e…

Drága Will!

1942. augusztus 1.

Miss Beasley kihozta az újságokat, és ma nagybetűsek a címek. Mindig megijedek, amikor ezeket az óriási betűket meglátom… most egy csatáról szólnak a Salamon-szigeteken, és arról, hogy sok hajónk elsüllyedt, és annyira rettegek attól, hogy te is rajta lehettél az egyik szerencsétlenül járt hajón…

Drága Willl!

1942. augusztus l0.

…Szinte semmit nem mondanak nekünk, csak annyit, hogy támadásunk erős ellenállásba ütközik. Még csak hétfő van, de Miss Beasley mégis kijött hozzánk, mert ő is azt gyanítja, amit én, hogy te is ott vagy a kellős közepén azoknak a szörnyű harcoknak a Salamon-szigeteken. A japánok azt állítják, huszonkét hajónkat süllyesztették el, és további hatot erősen megrongáltak…

Drága Will!

1942. augusztus 18.

…ha tudnád, milyen rettenetes folyton háborús híreket olvasni. Hiába, hisz semmit sem tudunk…

Valahol a Csendes-óceánon.

Drága, drága Elly! augusztus 20.

1942.

Élek és kutya bajom, de részt vettem egy csatában, és most már tudom, milyen érzés embert ölni. Folyton azt kell magamban ismételgetnem, hogy ő az ellenség, és milyen jó lesz otthon, amikor ennek vége lesz. Itt ülök egy rókalukban, és a tornácra gondolok meg arra a napra, amikor megmosdat¬am a fiaikat a kútnál, és együtt töröltük őket szárazra. Aranyat érne most egy fürdő. Ahol vagyunk, örökké esik az eső. A tengerparttól a dzsungelig sárgás fű nő a pálmafák alatt. Nem mondom, hogy szeretem a dzsungelt, de vannak benne ehető dolgok. Jó időre el voltunk vágva az utánpótlástól, és mondhatom, gyomorszorító látvány volt távolodni látni hajónkat a vízen. Annyi kókusztejet ittam, hogy a fülemből is az csorog, és valami gomba is befészkelte magát oda. Pokoli hely ez a moszkitócsípésekkel és az esővel, de nincs miért aggódnod, ma megérkeztek a vadászrepülőink. Hallottad volna, hogy éljeneztünk, amikor földet értek. Páratlanul szép látvány volt! És nemcsak élelmet hoztak, azt mondták, irhatunk haza. Hogy eljut-e hozzátok a levél, azt persze Isten tudja, de ha mégis, csókold meg nevemben a kicsiket, és mondd meg Miss Beasleynek. a könyvét ugyan hátra kellett hagynom, de kitéptem belőle azt az oldalt, amelyen a kedvenc versem van, és azóta is, a hátizsákomban hordom, Csak azért bírom tovább, mert ezt a verset olvashatom újra meg újra, no meg a te leveleidet.

Drága Will!

1942. szeptember 4.

…Donald Vade-et ma elvitte az iskolába a busz…

153

Drága, drága Will!

1942. október 3.

…Lizzy kimondta: papa. A fiuk tanították meg rá…

Drága, drága Will!

1942. október 4.

Végre megjött a leveled, az első a frontról. Ó, Will, annyira aggódom a füled miatt, olyan szívesen csepegtetnék bele meleg, édes olajat, és mosnám és fésülném meg a hajadat, ahogy szereted. Miss Beasleyvel kisütöttük, hol lehetsz, és biztosra vesszük, Guadalcanalnál lehetsz, és rettenetesen féltelek, mert tudom, milyen öldöklő harcok folytak ott…

Sajnálattal közlöm férje súlyosan megsebesült október 25-én harc közben, a Salamon-szigeteken. Új címe beérkeztéig postája így címzendő: William L. Parker káplár 37 773 785 a kórházak központi postaelosztó hivatala APO 640 Care postamester New York Ny. Új címmel és további információval a kórház szolgál, d. e. 7: 10

Drága Will!

1942. november 1.

Rettenetesen aggódom. Kaptam egy sürgönyt, abban az állt, hogy súlyosan megsebesültél, de semmi más, sem az, hogy hol vagy most, sem az, hogy vagy…

Drága Will!

1942. november 2.

A szememet le nem hunytam múlt éjszaka, csak sírtam es azon gondolkodtam, mi lehet veled, élsze még, nem vesztetted-e el a kezedet vagy a lábadat vagy azt a gyönyörű barna szemedet…

Drága Will!

1942. november 3.

Csak most ébredtem rá, a sürgöny káplárnak nevez, szóval előléptettek. Elkergettem a rémképeket, és igyekszem a jó oldaláról felfogni a dolgot, csak ezt lehet tenni. Tudom, élsz, és nem adom fel a reményt, és minden áldott nap írni fogok neked, akár jön hír rólad, akár nem...

4193 US Navy Hosp. Plant

APO 515 Kedves Mrs. Parker, örömmel tudatom, hogy férje, William L. Parker káplár 37773785 állapota 1942. nov. 6-án javul. Diagnózis: bal combja sérült. Thomas M. Simpson hadnagy, M. A. O. Regostrar

4193 US Navy Hosp. Plant

APO 515 New York NY Kedves Mrs. Parker, 154

örömmel tudatom, hogy, férjét, William L. Parker káplárt 3 7 773 785 1942. nov. 6-án átszállítottuk a hátországba, és sérült bal combját megoperálták. Állapota javul. Virgil A. Saylor hdn. M. A. C. Registrar

U.S. Hadügyminisztérium

Hivatali ügyek Kedves Mrs. Parker, november 20.

1942.

én, mint William L. Parker káplár parancsnoka, kötelességemnek tartom Önnel tudatni, hogy férje túl van az életveszélyen, és méltán remélhetjük teljes felépülését. November 6-án átszállították a Tengerészeti Kórházba, Melbourne-be (Ausztrália), ahol sikeres operáción esett át. Most arra vár, hogy hazavitessék az Egyesült Államokba.

Parker káplár becsületére vált századának és az Egyesült Államok Tengerészetének. Bátran és jól harcolt. 1942. szeptember 14-én egy harci cselekmény során bámulatos bajtársiasságról tett tanúságot, amikor megpróbálta megmenteni erős ellenséges tűzben Otis Luttrell katonát úgy, hogy egy rókalukba vonszolta. Október 25-én megint kitűnt vitézségével Parker káplár: egymaga füstölt ki egy japán rejtett állást, amely, feltartóztatta előnyomulásunkat. A japánok egy pincében rejtőztek el, amely megközelíthetetlen volt folytonos tüzelésük miatt. Parker káplár önként vállalta, hogy kúszva megközelíti hátoldaláról a pincét, és megpróbált lukat vájni a tetejébe. Amikor ez nem sikerült, megpróbálta elnémítani a pincében megbúvó aknavetőket. Négy ízben hajított a pincébe kézigránátot, a japánok azonban rögtön visszadobták a gránátokat. Akkor Parker káplár megpróbálta a meggyújtott gránátot három másodpercig a kezében tartani, mielőtt elhajította volna. Amikor a japának ezt is visszahajították, a jelentés szerint Parker káplár „megdühödött”, és egy maga készítette dinamit-bombát dobott be a résen. Az megölte mind a nyolc japán katonát, de közben a káplár maga is sérülést szenvedett egy, a pince előtt felrobbant, ellenséges repeszgránáttól. Hála Parker káplár elszántságának és bátorságának, századunk sorsdöntő győzelmet aratott a japánok felett, az Ilu folyó torkolatánál: 12 tankjuk és 600 katonájuk veszett oda. Örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy Parker káplárt a kötelességteljesítést messze meghaladó hősiességéért kitüntetésre terjeszthettem fel az Egyesült Államok hadseregparancsnokánál, és William L. Parker káplár megkapta a Bíborszív-rend vitézségi érmét. Tisztelettel:

Merritt A. Edson ezredes,

az

I.

század

parancsnoka

Balboa, Tengerészeti Kórház

San Diego, Kalifornia Kedves Mrs. Parker, tudatom, hogy férjét, William L. Parker káplárt 337773785 1942. december 6-án átszállították a Balboa Tengerészeti Kórházba további orvosi kezelés céljából.

Balboa, Tengerészeti Kórház

San Diego 155

Drága Elly! december 7.

1942.

Megint itthon vagyok, többé nem kell értem aggódnod. Ezt a levelet egy vöröskeresztes ápolónő írja helyettem, mert az orvosok még nem engednek felülni. Megkaptam minden leveledet, a melbourne-i kórházban értek utol. Édes Elly, olyan jó volt a szavaidat olvasni. Szeretnék máris veletek lenni, de erre meg várnunk kell. A lábam nincs valami jól. Fő, hogy megvan és ha merev marad is, járni azért fogok tudni. Az itteni doktorok azt állítják, még mindig van egy repeszdarab benne, és megint meg kell operálni. De bánja az ördög, fő, hogy élek.

Sajnálom, hogy olyan keveset árultak el neked a sebesülésem után, és olyan nagyon aggódtál miattam. Én akkor nem voltam olyan állapotban, hogy írhattam volna. De most már nincs okod aggódni. Jól vagyok, és ez az igazság. Most már tudod, egy japcsi gránát talált el, mialatt nyolcukat kifüstöltem egy lesállásból, a repülőtér közelében, amely a csatornánál – most már elárulhatom, melyiknél, a Guadalcanalnál – fekszik. A csatorna kemény dió volt, sok a veszteségünk, de visszavetettük őket, és az a repülőtér most a mienk. Ha nem lenne a mienk, még mindig ők volnának az urak a Csendes-óceánon. Nagyon büszke vagyok arra, amit tettem. Itt el kell mondanom neked, barátom, a Vörös, nem élte túl a dolgot, és ennél többet jelenleg nem is mondhatok erről, gondolni sem szeretek rá. Úgyhogy ezek után nem nagy ügy, ha az embernek egy-két vasdarab van a lábában. De meg kell vallanom, nagyon megörültem, amikor megláttam a kórház homlokzatán a sávos lobogót. Mennyire szeretnélek látni, Elly, de előbb rendbe kell hozni a lábamat, úgyhogy még egy darabig itt maradok, úgyhogy lesem a leveleidet. Néha úgy érzem, mióta tengerészgyalogos lettem, mást sem teszek, csak a postát várom. Most, hogy a címem ismert és nem változik, hamar megkapom majd a leveleidet. Írj nekem gyakran, zöldszemű, jó? És kérlek, ne aggódj miattam. Most, hogy hazajöttem, minden a legnagyobb rendben. Csókold meg nevemben a gyerekeket, és mondd meg Miss Beasley-nek, írjon ő is. Szeretlek: Will.

Drága Will!

1942. december 9.

Végre itthon vagy, drágám! Ebben a percben jött meg a leveled, és én sírtam a boldogságtól. Ugye, nem küldenek vissza? Gyógyul már a lábad? Annyira aggódom miatta, és sajnállak, mennyi fájdalmat állhattál ki és hány operációt! Ha nem volna Kalifornia olyan messze, elmennék látogatóba hozzád, ahogy Augustába elmentem, de lehetetlennek látszik olyan messzire eljutnom. Azért nagy dolog lenne, ha a karácsonyt együtt tölthetnénk!

Drága Elly!

1942, december 24.

A nővérek színes lámpácskákkal díszítették fel az agyunk végét, de ha rájuk nézek, elszorul a szívem. Itt fekszem, és a tavalyi karácsonyunkra gondolok, amikor együtt töltöttük meg a fiúk harisnyáját cukorkákkal. Ó, mennyire vágyom haza!

Drága Will!

1943. január 29.

…boldog születésnapot…

Drága Elly!

1943. február 5.

156

…ma mankót kaptam és felkelhettem…

157

Tizenkilencedik fejezet Calvin Purdy a saját útja kezdetéig vitte Willt. – Nagyon köszönöm, Purdy úr. – Nincs mit, Will. Igazán ne vigyem fel a házukig? – Ne, uram. Ezt a kis erdősávot mindig nagyon szerettem. Jólesik itt nyugodtan, egyedül végigsétálnom. Ugye érti, mire gondolok? – Hogyne érteném. Májusban nincs ennél szebb hely egész Georgiában. Elboldogul a mankóival? – Köszönöm, el, uram. – Will kilendítette mindkét lábát Purdy Chevroletjéből, mialatt Purdy kivette hátulról Will batiz zsákját, odavitte és a hátára csatolta. – Szívesen felviszem legalább a hátizsákot. – Köszönöm, Purdy úr, de szeretném meglepni Ellyt. – Hát nem tud az érkezéséről? – Nem. – Akkor már értem, miért akar egyedül megérkezni a káplár úr – vigyorgott barátságosan Purdy, és kezet nyújtott Willnek. – Csak szóljon, ha segítségre van szüksége vagy autón akar menni valahova. És isten hozta! Amint magára maradt, Will belehallgatózott a csendbe. Itt nincs távoli ágyúdörgés, nem csapódnak be golyók a földbe a lába körül, nem rajzanak moszkitók, nincsenek halálordítások. Csak csend van, áldott, májusi csend. A fák zöldbe borultak. Az ösvény mentén üde kék folt: vadvirágok. Mellette vad-lóhere fehérlik. Egy poszáta lejt táncot a levegőben, majd leereszkedik egy ágra, félrehajtott fejjel Willre sandít és édesen énekel. Will a fölé boruló ágak alatt lépegetett mankójával. Az ég itt-ott átkéklett a lomb között. Hát igazán nem kell többé távoli hadigépek zajára fülelni, szemét megerőltetve kémlelni az eget: milyen alakú az a repülő, milyen felségjelet visel? Felejtsd el, Parker, itthon vagy.

Hat hónapja volt immár az Egyesült Államokban, de még mindig nem szokott hozzá a békeállapothoz. Örökösen fülelt, összerezzent a legkisebb neszre. Lehunyta a szemét, és mély lélegzetet vett: be jó az itthoni levegő szaga! Mire fölért a házhoz a jószagú csendben, végre úgy érette, igazán hazaérkezett. Az ecetfánál megállt, lecsúsztatta hátizsákját, és letette a földre bal lábát. Biztos, szilárd talaj, talán kicsit sáros, de amerikai. Ezt az utat ő maga készítette! Hirtelen vágy fogta el, leheveredni a dús, zöld, százszorszépekkel telehintett fűre. De ellenállt a kísértésnek, megint felvette a zsákját, és elbicegett a tisztásig. Ott gyökeret vert a lába meglepetésében. Ahányszor visszagondolt a Csendes-óceán déli partján otthonára, az úgy jelent meg lelki szemei előtt, ahogy az első este látta: tele rozsdás vassal és tyúkszarral. Amit most látott, attól a lélegzete is elállt. Nem bírt mozdulni, csak állt és bámult. Virágok! Mindenütt virágok… és csupa kékvirág. Vidáman, kedvükre burjánoztak, ahogy nekik tetszett. Will elmosolyodott. Mennyire Ellyre vall ez a szabadon tenyésző virágrengeteg! Ő szerteszórta a magokat, és a többit rábízta a napra, az esőre, a tyúkok trágyájára. Uramisten, ennyi kékséget egyszerre Will még sosem látott. Mindenféle virág, a kék legkülönbözőbb árnyalataiban. A tornác mentén magasra nőtt, vastag szárú, dús kék flox kereteste a házat, aztán bögrevirágok következtek tarkán, a legmélyebb bíbortól a halvány lilás rózsaszínig, majd széles szőnyeget alkotva a kékeslila kunkor. A csirkeólat klemátisz futotta be, sűrű és magasra nőtt búzavirágok özöne vette körül, egészen a kerítésig. Emitt apró, finom viaszvirágok hajladoztak a szélben, és bíborszín petúniák is rejtőztek társaik közt. Will beszívta az 158

illatukat. Új pergola állta ház mögött, az ösvény mentén, dúsan befuttatva hajnalkával. És mindenütt madarak, köztük egy pár kékmadár is. Will újra elmosolyodott a madarak láttán, lám, Donald Wade nem hiába rakta az ablakba az üveg kékmadarat. És méhek zümmögtek mindenütt, nektárt és hímport gyűjtöttek, kedvükre válogatva a virágok közt. Zümmögésük egybeolvadt a madarak énekével. Will felment a lépcsőn, és benyitott a hátsó ajtón. Azt várta, hogy Elly vagy a gyerekek kikiáltanak: – Ki van itt? De a konyhában nem volt senki. Will lecsúsztatta válláról a hátizsákot, és bekiáltott, – Elly! A konyha tiszta volt és jószagú, az asztalon egy terebélyes agyagkorsóban virágok. Will továbbment, de a ház üres volt. A hálószoba is, a gyerekszoba is. A konyhában tiszta ruhával letakarva egy zománcedényben frissen sült, még ki sem hűlt sütemény. Will belekóstolt, hú, de finom, méz, pekándió, szegfűszeg, fahéj. Levágott magának egy hatalmas szeletet, a szájába tömte, és kiment a kertbe. – Elly – kiáltotta a lépcső tetejéről Will. – Elliii! – De csak Madam, az öszvér válaszolt. És Elly nem volt sem a pajtában, sem a csirkeólnál, sem a veteményesben. Bizonyára eljött a mézszüret ideje, ha ennyi most itt a virág, és ennyire felmelegedett az idő, Will elhatározta, lemegy a gyümölcsösbe, kipróbálja, immúnis-e még a méhcsípésre. A fű magasra nőtt és sűrű volt, Will mégis könnyen haladt előre mankói segítségével. Minden olyan volt, mint régen, a hikkorik és a tölgyek zöldbe borulva, a kutyamancsot utánzó elhalt ág, a magnólia, amelyre ránőtt a tölgycsemete. A kis emelkedőn túl elé tárult a gyümölcsös, és ő elégedetten legeltette a szemét a bő termést ígérő fákon. A kert déli részében a színes kaptárok sorakoztak. De ki az ott, félúton? Csak nem… egy nő? Will szíve nagyot dobbant. Csak nem ő? Fátyolos kalapban, nadrágban, a sós vizes kannákkal bíbelődik. Az nem lehet. És mégis, nő az, bizony, az ő egyik ócska, kék darócingében, nyakig gombolkozva, a kezén vastag, sárga kertészkesztyű. Igen, egy nő méhészkedik itt, az ő felesége!

Will elmosolyodott, és érezte: úgy elönti a szerelem hulláma, hogy a háborút is feledteti. Ujjongva kiáltottat – Elly! – és odaintett neki. Elly felegyenesedett, odapillantott, felhajtotta a fátylat, beárnyékolta a szemét… és végre megértette. – Will! – Eldobta a lopót, amellyel az imént vizet szippantott fel, hogy a tartályokba töltse, és futva indult Will felé. – Will! – Kalapja leesett a fejéről, de ő csak futott tovább, egyik sárga kesztyűjét lengetve: – Will, Will! Will megragadta a mankóit, és sántikálva elindult Elly elé, amilyen gyorsan csak bírt, mosolyogva. A szíve a torkában dobogott, a szeme megtelt könnyel. Egyszerre előbújtak az erdőből a fiúk, ők is Will felé rohantak, azt kiáltozva: – Will hazajött! Will! Will! Egy almafánál találkoztak össze. Olyan heves volt az ütközés, hogy az egyik mankó leesett, és elesett volna Will maga is, ha Elly nem szorítja őt magához. Aztán csak álltak, szorosan összeölelkezve, egymás szagában fürödve – borotvakrémszag és fahéjszag –, és csókolóztak vadul, megállás nélkül. – Will! Will! – kiáltoztak a fiók, akik közben odaértek. Lizzy, akit ott felejtettek az erdőben, bőgve totyogott utánuk. – Kemo szabe! Pindur! – Will merev derékkal lehajolt értük, és mind a kettőt a karjába zárta. Megcsókolta kimelegedett, jószagú arcocskájukat. – Vigyázzatok Will lábára! – intette a fiait Elly, de az ölelkezés, csókolózás, nevetgélés négyesben folytatódott, mialatt Lizzy a kerítésnél állt, a szemét dörzsölgette, és vinnyogott. – Miért nem írtad meg, hogy hazajössz? – Meg akartalak lepni. – Mi a csodát keres ez még mindig a kezemen? – nézett Elly a sárga kesztyűre, és eldobta. 159

– Ide gyere! – Will megint átkarolta Elly derekát, és újra megcsókolta, mialatt a fiúk nem győzték őt újságokkal és kérdésekkel elhalmozni: – Most már itt maradsz?… Kiscsibéink vannak!.. Hű, ez az egyenruhád?... Vakációt kaptunk… Hány japcsit öltél meg?... Hé, Will, találd ki… Elly tért elsőnek magához a szédületből. – Hé, fiúk, lefelé! Willnek le kell ülnie… Le tudsz ülni a fűre, Will? – Hát persze? – Will leereszkedett, és mélyen beszívta a gyümölcsös levegőjét. Lizzy tovább bőgött a kerítésnél. A fiúk összevesztek Will sapkáján, mind a kettő magának akarta. – Gyerekek, fussatok a húgocskátokért, és hozzátok ide. A két fiú eliramodott, elől Donald Wade, a sarkában Thomas. Elly letérdelt Will mellé, és átölelte a nyakát: – Be szép vagy, Will! – Én szép! – Will felnevetett, és megcirógatta Elly hátát. Újabb csókot váltottak. Ez most lágy volt, lassú, ünnepélyes. Will belélegezte Elly szagát, behunyt szemmel. – Ó, Elly? –Úgy hangzott, mint egy ima. Megint belefeledkeztek egymás nézésébe. Aztán Will azt kérdezte: – Mit keresel itt? – Gondozom a méheidet! – Mióta csinálod? – Amióta elmentél, – Erről sosem írtál a leveleidben! – Én is meglepetésnek szántam. Will legszívesebben szerelmi ódát zengett volna, de nem volt költő, csak fülig szerelmes, ezért mindössze annyit mondott: – Nem akármilyen asszony vagy, tudod? Elly rámosolygott, és megcirógatta Will immár hosszúra nőtt, szalmaszőke haját. Will Elly nyakába temette az orrát: – Be jó szagod van! Virágillat! Mintha virágfürdőt vettél volna. – Nem kedvelem a mentaszagot, de a könyvecskék azt mondják, a fahéj is megteszi, azzal kentem be magam. Tudod-e, mi újság, Will? – Mi? – Itt a mézszüret ideje. Will lehunyta a szemét, hátulról úgy ölelte át Ellyt, hogy a kézébe fogta a keblét. – Érzem, tudom, drágám! Akarsz velem együtt szüretelni? – Semmit nem akarok jobban – felelte Elly suttogva, de a gyerekek már olyan közel voltak, hogy Will hirtelen a háta mögé kapta a két kezét. Elly azonban ráhajolt, és játékos-érzéki csókba vonta be Willt. – Hé, mit műveltek? – kérdezte Donald Wade, húgocskájával a karján. Thomas Will sapkájában feszített. – Csókolódzunk – szólt hátra Elly. – Jobb, ha hozzászoktok, sokat fogunk még csókolózni. Váratlanul odafordult Lizzyhez, becéző szavakat súgott neki, hogy megnyugtassa, és letörölte arcocskájáról a könnyeket. Donald Wade is Lizzyhez fordult, és azt mondta neki: – Lizzy, ez Will. Mondd, hogy papa, Lizzy. –Aztán mentegetőzve Willhez fordult: – Csak akkor mondja, ha kedve van hozzá. Lizzy megbámulta Willt, de amikor az apja fel akarta venni, sivalkodni kezdett. – Szép a gyümölcsös Ki permetezte meg a fákat? – Ki? Ki? Hát én. – És a hátsó udvart is te virágoztad fel? Életemben nem láttam szebbet. – Úgy ám. Én meg a fiúk. – És kinek a műve volt a hajnalkával befuttatott pergola? – Mamáé. – Meg Donald Wade-é – sietett megtoldani Elly. 160

– Igenis, én hoztam a szögeket meg mindent. – Ez szép tőled – nevetett rá Will. – Mama azt mondta, örülni fogsz neki. – Örülök is. Beléptem az udvarra, és azt hittem, eltévesztettem a házszámot. – Igazán? Will nevetett, és megbökte Donald Wade orrát. – Ugye, most már nem kell visszamenned? – kérdezte Elly. – Nem. Orvosi javaslatra elbocsátottak a seregből. – Az jó – Elly le nem bírta venni a szemét a férjéről, olyan csinos volt barnára sült arca az egyenruha gallérja fölött. – Igazi hős vagy, Will. Nagyon büszke vagyok rád. – Ugyan már – legyintett Will. – Hol a Bíborszíved? – A hátizsákomban. – Itt kéne viselned – mutatott a mellére Elly. – Miss Beasley beszélt az újságírókkal, és megjelent egy cikk rólad. Azóta mindenki tudja: Will Parker hős. – Aki ebben a háborúban részt vett, az mind hős. Mind rászolgált a kitüntetésre. – Lelőttél valakit, Will? – Bizony, fiacskám, és borzasztó volt. – De hisz azok gonoszak! Will Ellyre szegezte a szemét, de helyette egy rókalukat látott, tele vízzel, benne a barátját, Vöröst, és azt a bombát, amelyik éppen oda csapott be. Elly megpróbált közbelépni, de Will leintette. – Hagyd csak, drágám. – És a fiúhoz fordulva azt felelte: – Olyan emberek voltak, mint te vagy én. – Ó – Donald Wade elkomorult. Mialatt Elly visszatért munkájához, a gyerekek megcsodálták Will egyenruhájának minden darabját. A nap melegen sütött, Will levetette a zubbonyát, és elnyújtózott a füvön, szemét lehunyva. De a napfény vörösre festette Will szemhéját. Vérvörösre. És ő újra átélte azt a jelenetet: Vörös a hasán kúszik a Matanikau folyó egyik partján. Hirtelen megtorpan, amint kiér a magas fű közül, és a másik partról lőni kezdi az ellenség. A puskalövések akkorát csattannak, mint az ostor, gépfegyver mennydörög, és működésbe lép egy gránátvető is. A lövedékek egyre közelebb csapódnak be. És ott fekszik elnyúlva szegény Vörös, arccal lefelé, egész testében remegve, a füvet harapdálva, olya esztelen rémületben, amilyet soha nem élnek át szerencsésebb bajtársai. És Will látta önmagát is, amint visszakúszik a barátjáért a bokrok fedezékéből, újra hallotta a golyók lágy fütyülését, amint elszállnak fölötte, és a tompa puffanást, amellyel előtte, mögötte, jobbra, balra földet érnek. Sár fröccsent fel, amikor tőlük tizenöt lábnyira bevágott egy gránát. – Jézusom, gyere el onnan, gyere! – Vörös mozdulatlanul, bénán hevert a földön. Will újra érezte saját rémületét, mialatt elkapta Vörös karját, és elvonszolta egy piszkos vízzel teli rókalukba. – „Maradj itt, pajtás, majd adok azoknak a piszkoknak!” – és a fogát összeszorítva visszakúszott a fedezék felé, a szurony jobbra-balra billegett a hátán. Egyszerre előtűntek a semmiből a repülők, a bomba vészjósló sziszegessel leesett mögötte, éppen abba a rókalukba, ahová ő Vöröst bevonszolta. Will összeborzadt, kinyitotta a szemét. A gyerekek ott játszadoztak mellette. Méhek röpültek haza a zsákmányukkal, Elly a kis szekéren visszahozta, munkája végeztével, az üres fémkannákat, és azok úgy csilingeltek, mint egy harangjáték, ahogy a hepehupás talajon egymásnak ütődtek. Ne gondolj Vörösre, gondolj Ellyre!

161

Aznap éjjel különösen boldogitó volt az ölelkezésük. De amikor vége lett, Elly érezte: Will nemcsak a testét vonja meg tőle. – Mi a baj, Will? – Semmi. – A lábad fáj? – Nem nagyon. Elly tudta, Will nem mond igazat, de azt is tudta, utál panaszkodni. Will cigarettára gyújtott. – Akarsz róla beszélni? – Miről? – Bármiről. A lábadról, a háborúról. Gondolom, sosem írtál arról, ami igazán rossz volt, hogy engem kímélj. Talán most már beszélhetsz róla. – Minek erről beszélni? Háborúba mentem, nem teadélutánra. Ezt akkor is tudtam, amikor jelentkeztem. Elly úgy érezte: sorompó ereszkedik közéjük. De tudta, ma este nem húz ki semmit Willből. Igyekezett témát váltani. – Képzelem, mennyire meglepődött Miss Beasley, amikor meglátott. – Hát meg – kuncogott Will. – Megmutatta neked a cikkgyűjteményét? Kivágott minden cikket, ami a Csendes-óceán déli részén folyó harcokról szólt. – Hallgatott róla. – Tudod, mit gondolok? – Mit? – Hogy szerelmes beléd. – Eredj már! A nagymamám lehetne. – És a nagymamák nem szerethetnek? – Uramisten. – És tudod, még mit gondolok? Hogy te is úgy vagy vele. – Elly, te megbolondultál – tiltakozott pirulva Will. – Tudom, amit tudok, de igazán nem bánom. Elvégre neked sosem volt nagymamád, és ha egy kicsit szereted őt, azzal nem lesz kevesebb, amit tőled kapok. – Rendkívüli asszony vagy, Elly – Will eldobta a cigarettát, magához húzta Ellyt és egy csókot nyomott a feje búbjára. – Tudom, tudom. Miss Beasley egyébként csodálatosan jó volt hozzánk, miután te elmentél. Nem is tudom, mit csináltam volna nélküle, és Lydia nélkül. Lydia meg én igazán összebarátkoztunk. Azelőtt sosem volt barátom. De vele mindenről beszélhetek. Azt szeretném, hogy továbbra is eljöjjön néha a gyerekeivel. Akkor te is jobban megismernéd. Nincs kifogásod ellene, Will? Nincs válasz. – Will! Néma csönd. – Hé, Will! – Mi van? – Nem figyelsz rám. Will újabb cigarettáért nyúlt. És megint elveszett Elly számára. Will kétségkívül megváltozott. Nemcsak a lába miatt. Minduntalan elrévedt. Ilyenkor olyan gondolatok foglalkoztatták, amelyeket nem akart senkivel megosztani. Beszélgetés közben Elly sokszor azon kapta, hogy már megint elnéz valahová, és gondolatban messze jár tőle. Más jele is volt a változásnak. 162

Például az álmatlanság. Elly gyakran arra ébredt az éjszaka kellős közepén, hogy Will ül és cigarettázik. Olykor kiabált, átkozódott álmában, de ha Elly megkérdezte – Mi a baj? – mindig azt felelte: – Semmi, csak rosszat álmodtam. Kereste a magányt, és a legkisebb neszre kiborult. Egyszer Lizzy ledobta a poharát, Will felpattant, kirohant a házból, és nem ette meg a vacsoráját. Fél óra múlva bűntudatosan visszasompolygott, ölelte, csókolta Lizzyt, hogy kiengesztelje, és hozott neki egy maga faragta játékot. Aznap egy teljes órát töltött el a gyerekekkel az udvaron, utána nyugodtabbnak látszott, mint mindig, ha a gyerekekkel töltötte az idejét. Egy éjjel vihar tört ki. A villám ott csapott le valahol a közelükben, akkorát szólt, hogy a ház beleremegett. Will kiugrott az ágyból, és tele torokból, mint aki túl akarja harsogni a csatazajt, azt üvöltötte: – Vörös! Jézusom! Vörööös! – Will, mi bajod? – Uramisten, Elly, ölelj erősen! Kirázta a hideg, a következő percben pedig elöntötte az izzadság, de most sem árulta el, mi bántja. Testileg gyorsan gyógyult. Alig egy hét múlva megpróbált mankó nélkül járni, és egy hónap múlva el is dobta. Sokszor és sokáig fürdött, gyógyhatású sókat használt. Orvoshoz nem ment, pedig meghagyták neki, hogy kéthetente vizsgáltassa meg magát, de rögtön nekiállt méhészkedni, még mielőtt megvált volna a mankóitól, és a hatodik héten felvette a munkát a könyvtárban is. Nappal ráért, kitett egy táblát. – Használt autóalkatrészek és gumik kaphatók – és meglepően sokat keresett. Azzal együtt, amit a könyvtárban kapott, meg amit a kormány küldött rokkantsági járadék címén, meg a tojás-, tej- és méz eladásból akkora jövedelemre tettek szert, amilyenről korábban egyikük sem álmodott.

Will szívesen vett volna szép holmikat Ellynek, de minden jegyre volt. Így a pénz nagy részét félrerakták. Csak mozira költöttek, ahová szombat esténként jártak, ámbár Will nem volt hajlandó végignézni a háborús filmeket. Egy szép napon aztán befutott egy levél a kentuckyi Lexingtonból. Címzettje Will volt, feladója Cleo Atkins. Elly átnyújtotta Willnek: – Neked szól. – Ó – Will megnézte, honnan, kitől jött a levél. – Bontsd fel – biztatta Elly. Will nem mozdult. Állt, és a levelet bámulta. – Vidd le a gyümölcsösbe, és ott nyisd ki, Will! Will felnézett, mély, sötétbarna szeméből csak úgy sütött a fájdalom, és azt felelte rekedten: – Jó gondolat. Elly szíve elfacsarodott. A háború előtt nem tudta, milyen nagy dolog a barátság. De most átérezte Will fájdalmát, aki első barátjában keservesen csalódott, a másodikat, az igazit pedig a sors ragadta el tőle. Fél óra múlva utánament a kertbe. Willt egy öreg, göcsörtös almafa alatt találta, lábánál a levél, ő maga a kétségbeesés eleven szobra. Feje a térdére csuklott. Elly nesztelenül közelítette meg, mellé térdelt, és fejét a férfi vállára hajtotta. Gyengéden átfogta Will derekát, és várt. Végre gátját szakította a fájdalom. – Jézusom, Elly, én ö-öltem meg, én vovonszoltam el ahhoz a ró-rókalukhoz, és otthagytam, és mi-mire vi-visszanéztem, pontosan odae-esett az a bomba, és csa-csak annyit láttam, hogy az a vö-vörös haja csomókban szerterepül és… és azt üvöltöttem! Vörös! Vöö-röös! – Will égnek emelte az arcát, és ezt a szót üvöltötte, a néma légbe, olyan hangosan és sokáig üvöltött, hogy a nyakán, halántékán és ökölbe szorult kezére kidagadtak az erek. – Nem ölted meg, meg akartad menteni. – De megöltem a legjobb barátomat, és jutalmul egy átkozott Bíborszívet kaptam! Elly tudta, nem szabad ellentmondania, hagyni kell, hadd kiáltsa világgá dühét, fájdalmát. Némán simogatta Will hátát, és hallgatott. 163

– És most a menyasszonya azt írja nekem – istenem, hogy szerette őt szegény – Parker káplár, ne hibáztassa oktalanul önmagát. Hát nem érti, hogy muszáj magamat hibáztatnom? Ő mindig arról beszélt, hogy a há-háború után majd né-né-gyesben összejövünk, és kikirándulunk a hegyek közé… Hirtelen megfordult, és Elly karjai közé vetette magát, félelemtől reszketve. Belékapaszkodott, és végre elfogadta a felkínált vigaszt. Elly némán ringatta. Will szeméből patakzottak a könnyek. – Jaj, Elly, Elly az isten verje meg a háborút. Elly úgy fogta át, mintha Lizzyt tartaná az ölében. Egy idő után enyhült a karja szorítása, és nyugodtabban szedte a levegőt. –Vörös jó barátom volt. – Mesélj róla. És Will mesélt, megnyugodva. Elmondta, milyen volt valójában a csatornánál. Milyen a nyomorúság, a félelem, a halál, a mészárlás. Az „utolsó vacsora” a hajón, amikor annyit ehetett ki-ki, amennyit csak akart, hogy jól megtömje a bendőjét, mielőtt belelőnek. Milyen a hánykódás a gumicsónakon halálhozó korallzátonyok közt. Milyen volt bőrig ázva partra szállni, és három hónapig meg sem száradni, látni, hogy menekül el a hajó az utánpótlással, talán örökre. Megtanulni, melyik három hangyafajta ehető, miközben két napig hasalsz a fűben, tudva, hogy odafönt, a fán egy orvlövész les rád. Milyen iszonyú volt a nagy csata Bloody Ridge-nál, milyen volt végignézni emberek napokig tartó haláltusáját, mialatt a legyek a sebeikbe rakták le petéiket, milyen örökké kókuszdiót enni, míg az ember azt nem kívánta, inkább vigye el a malária, és hogy rángatózik a test a halál beállta után is. És végül Vörösről mesélt, akit annyira szeretett. Az élő Vörösről, nem a halottról. És mikor Will mindent kiadott magából, és úgy érezte, kimerült, Elly kézen fogta, és együtt ballagtak a ház felé, a késő délutáni napsütésben, át a gyümölcsösön, át a pergolán, hogy otthon együtt birkózzanak meg a feledés keserves feladatával.

164

Huszadik fejezet Lulára súlyos csapást mért a háború. Mindattól megfosztotta, ami fontos volt neki: nejlonharisnyától, csokoládéfagylalttól és a férfiaktól. Főleg a férfiaktól. A fiatalok mind elmentek, csak az olyan nyomorultak maradtak otthon, mint Harley, az a majom, de még őt sem zsarolhatta úgy, mint régen, hiszen nem volt üzemanyag, nem ugorhatott át Atlantába, másrészt még ott sem lehetett drága és szép holmikat kapni. Felháborító, hogy ez a Roosevelt mindenbe beleszól, még abba is, milyen fagylaltot szabad gyártani. Mit csináljon egy kávéház csokoládéfagylalt nélkül? Lula az öltözőasztala előtt ült, lábát felrakva. Nejlonharisnya híján – az ördög bújjék az ejtőernyősökbe, minek kell nekik annyi műanyag? –, kénytelen volt a lábát barnára festeni, hátul fekete csíkkal. Az eredményt a nagy tükör segítségével ellenőrizte, tökéletes volt. Kiválasztotta a legszexisebb darabot a szekrényéből, egy narancsszín-fehér dzsörzéruhát, mély kivágással, a ruha csak térdig ért, és csinosan feszült Lula csípőjére. Tesz még egy utolsó próbát, és ha most sem ér el semmit, nagyságos Will Parker úr felőle vakarhatja a tökét. Elvégre női büszkeség is van a világon! Bebújt a ruhába, aztán gondosan megfésülködött, a szokásos, Betty Grable-frizurát állította nagy műgonddal elő, végül rengeteg illatszert locsolt magára, és elégedetten bámult a tükörbe. Az a férfi, aki helyette a bolond Elly See-t választja, nem normális, állapította meg végérvényesen! Sóhajtva szedett elő a táskájából egy csomag mentolos cukorkát – jobbat, az isten verje meg, manapság nem kapni –, és bekapott egy szemet. No, de sebaj, a lehelete illatos, a lába szexis, a dekoltázsa jól mutat: indulhat a zsákmányáért. Ez a pasas, mióta kitüntetett tengerészgyalogos, és egy kicsit biceg, még jobban felcsigázta Lulát, mint régen. Rögtön észrevette őt, amikor hazaérkezett májusban, és a nyála is csorgott, ahogy nézte, mint biceg fel a könyvtár lépcsőjén ahhoz a vén szatyorhoz, Miss Beasleyhez. Mire Will az ajtóhoz ért, Lula vágytól égett, különösen ott alul. És ez azóta is így ment. Augusztusban egész álló nap őt leste a kirakatüvegen át, de ha nem jött is be a városba, elég volt rágondolnia, hogy átnedvesedjen az alsóneműje. Istenem, de jól festett az egyenruhájában, a barnára sült arcával és a mankóival! Nincs nála jobb falat egész Whitneyben, és Lula meg fogja szerezni magának. A könyvtár hátsó ajtaja nem volt bezárva. Lula nesztelenül nyomta le a kilincset. Bent egy rádió szólt halkan, alig szűrődött be valami fény. Lula végigosont a folyosón, és bekukucskált a nagyterembe. Ott is csak egy lámpa égett, és minden elsötétítő függöny le volt engedve. Ez szerencse – igazán meghitt hely. Will dolgozott, háttal neki, egy asztal alját tette rendbe egy csavarhúzóval, halkan fütyörészve. Lula csendben kilépett a cipőjéből, és olyan nesztelenül haladt végig a termen, mint egy macska. Szorosan Will mögött állt meg, és mihelyt beszívta a haja szagát, orrcimpái kitágultak, izmai megfeszültek. Szokása szerint Lula azt tette, amit a teste sugallt, nem amit az esze. El sem tudta képzelni, mennyire veszélyes lopva és hátulról megközelíteni egy volt tengerészgyalogost, aki Guadalcanalnál harcolt, villámgyorsak a reakciói, és nagy gyakorlata van a túlélés technikájában. Nagyon nőies mozdulattal odasimult a hátához, és át akarta ölelni a derekát. Will könyöke hátravágódott, bele Lula gyomrába. Ő maga talpra ugrott, hátraperdült, és majdnem halálos csapást mért Lula nyakára. A nő elterült a földön és hatlábnyit csúszott a padlón, míg ki, nem kötött egy asztallábnál. – Mi a fenét keresel itt? – tört ki Will. 165

Lula nem válaszolhatott, egyelőre levegőhöz sem jutott. – Kelj fel, és tűnj el innen! Nem bírok, akarta mondani Lula, de nem jött ki hang a torkán, csak tátogott, és a gyomrára szorította a kezét. Willt arra tanította a háború, hogy az ember élete roppant becses, egy pillanatát sem szabad olyanokra tékozolni, akiket ki nem állhat az ember. Durván felrántotta a földről Lulát. – Tanuld meg végre, Lula: a világ legjobb házasságában élek, és nincs szükségem arra, amit eladásra kínálsz. Tűnj el, és hagyj engem békén! Lula összegörnyedve, tántorogva tett néhány lépést. – Te… megütöttél… engem… te fattyú! – préselte ki magából a szavakat, levegő utána kapkodva. Will a következő szempillantásban már megragadta, és a levegőbe emelte a hajánál fogva. – Ne merj még egyszer fattyúnak nevezni – csikorgatta a fogát. – Fattyú, tegyél le – visította Lula. Ehelyett Will még magasabbra emelte: – Ringyó! – Fattyú! – Ringyó! – Juj, engedj el! Will elengedte, Lula úgy terült el a földön, mintegy rongycsomó. – Menj innen, és soha többé ne gyere ide, utánam szaglászni. Torkig vagyok a fajtáddal. Jó feleségem van, érted, jó! – Felkapta a ruhájánál fogva, lábra állította és elkezdte gorombán kifelé taszigálni, míg elérkeztek a hátsó ajtóhoz. Útközben Will felkapta Lula cipőjét, és úgy hajította ki, mint két narancsszín gránátot, utánuk lökte Lulát, búcsúzóul odakiáltotta neki: – Ha tüzelsz, Lula, eredj valaki más ablaka alá nyávogni! Az ajtó becsapódott Lula mögött, a kulcs elfordulta zárban. Lula magán kívül üvöltötte a bezárt ajtó felé fordulva: – Az isten verjen még, te seggfej! Mit képzelsz, csak úgy kilökhetsz engem! – Dühében belerúgott az ajtóba, jó erősen, majdnem eltörte a nagy libaujját, amitől meg dühösebb lett. – Seggfej! Hígagyú! Talpnyaló tengerész! Úgyis csak a fél fülemre lenne elég a micsodád! Lula könnyezve, összemázolt arccal lebicegett a lépcsőn, megtalálta a cipőjét, belebújt és hazasántikált. Veszett kedvében volt. Otthon egyenesen a telefonhoz rohant. Belekiabálta Overmire-ék telefonszámát, és türelmetlenül várt. Két csengetés után valaki beleszólt a kagylóba: – Halló. – Harley, itt Lula. – Megmondtam neked, Lula – súgta csüggedten Harley –, hogy soha ne hívj, itthon fel. – Annyit se számít nekem, amit te mondasz, mint a kutyaugatás. Fogd be a szád, Harley, és ide figyelj! Neked kell rajtam segítened. Úgyhogy ne alkudozz, hanem ülj be rögtön a tragacsodba, és egy negyedórán belül itt legyél, mert ha nem, én a bringámra pattanok, és olyan gyorsan hajtok majd, hogy a szél sem ér utol. És ha sikerül egy kicsit elcsevegnem Mae-vel, rá fog jönni, hol töltötted múltkor a délutánt, értve vagyok? Mozgás, Harley, mozgás! Úgy csapta le a telefont, hogy kis híján az asztal is összeroskadt. Harleynak nem volt választása. Minél öregebb lett, annál inkább a terhére volt Lula. De amilyen bosszúálló és konok az a nőszemély, képes végleg elrontani a dolgát Mae-vel, és ő nem akarta a feleségét elveszteni egy olcsó kurva miatt. A fűrésztelep jól jövedelmezett a háború alatt. Overmire hamarosan teli zsebbel vonulhat nyugdíjba, és akkor igenis Mae fog neki jégbe hűtött teát hozni a tornácra, és a fiúkkal jár majd horgászni, és jól szórakozik a kislányaival. A legidősebb már tizenhat éves, pár éven belül férjhez mehet, jöhetnek az unokák, és Harley különösen vonzónak találta ezt a kilátást. Átkozott Lula, mindent elronthat, ha nagydobra veri a kapcsolatukat. 166

Amikor Lulához benyitott, már ordított: – Lula, elment az eszed vagy mi? Hol a pokolban vagy, Lula? Lula meztelenül feküdt az ágyán, lábán a narancsszínű cipő, fülében narancsszín, flamingótollas fülbevalója, és több kék-zöld folt a testén, ahol összeütközésbe került Will Parker kezével. Egy tömjénrúd égett az éjjeliszekrényen, a lámpára Lula rádobta csipkés alsóneműjét, hogy a fényét tompítsa. – Lula, hogy az ördögbe jut eszedbe otthon felhívni, és úgy parancsolgatni nekem, mintha… Harley átlépte a küszöböt, és mintha elvágták volna, úgy elhallgatott. Lula egyik kezével magát tapogatta, a másikkal őt ragadta meg… Két hónappal később, egy hűvös októberi napon Lula megint felhívta Harleyt, ezúttal a malomban. – Harley, én vagyok. az! – Jézusom, Lula, mi jut eszedbe, itt felhívni? Azt akarod, hogy a verebek is rólunk csiripeljenek? – Találkoznunk kell, – Ma túlórázom. – Azt mondtam, találkoznunk kell! Fontos közlendőm van számodra! – Ma este nem jöhetek. Talán szer.. – Ma, mert ha nem, azonnal felhívom Edna Mae Simmset, és neki mondom el. – Jól van, jól! – Tíz perccel kilenc előtt várlak, itt nálam. – Az túl korán van, én… Lula lecsapta a kagylót. Overmire pontosan érkezett. Lula fényes fekete háziköntösben fogadta, amelyet cseresznyepiros, cintányér nagyságú orchideák díszítettek. Amint becsukódott Harley mögött az ajtó, Lula csípőre tett kézzel elé állt: – Gratulálok, Harley, felcsináltál. Szeretném tudni, szándékozol ez ügyben tenni. Harley akkor sem rémülhetett volna meg jobban, ha egy mérgezett hegyű nyíl süvölt el a füle mellett. Előbb szólni sem bírt, aztán elképedve, kiguvadt szemmel, elakadó lélegzettel elismételte: – Felcsináltalak? – Az ám, Harlekin. Mókuska van a hasamban. – De hisz két hónapja nem találkoztunk, Lula. – Pont két hónapos a kicsike. Emlékezz vissza, nem használtál óvszert! – Hogy használhattam volna, mikor nem kapni? Csodálom, hogy még nem jutott Roosevelt eszébe a cserkészekkel begyűjtetni a használt óvszereket, mint minden más lomot! – Harley leroskadt a díványra, és a fejét fogta. – Uram Jézus… terhes – motyogta. Lula égővörös körmeivel köröket rajzolt az egyik párnázott szék hátára. – Májusban várható az örvendetes esemény. – Voltál orvosnál? – Ühüm. Ma átruccantam Calhounba. Harley felugrott, és elkezdett izgatottan fel-alá járni a szobában. – Az isten verje meg, Lula, miért nem figyelmeztettél aznap éjjel, hogy teherbe eshetsz! Ez a te hibád, nem az enyém! Lula úgy kapta fel a fejét, mint a kobra, ha marni készül – Az én hibám! Te olcsójános, te szarevő, ne merd rám kenni ezt a dolgot. Mindig előbb ugrottál, és csak aztán kérdeztél. És azt is tudom, miért! Mert mindened a pénz. Most csak úgy dől hozzád a dohány, de te

167

sajnálod azt a pár pennyt gumira! Ne mutogass rám, Harley! Ha csak tíz másodpercet vársz azon az éjszakán, és az alatt felveszed az óvszert, nem itt tartanánk! – Megállj, Lula! Te úgy feküdtél itt az ágyon akkor éjjel, mint egy sóra borsra váró paradicsomos szendvics, és elvártad volna, hogy én gondolkozzam? Nem csukhattad volna össze a lábad egy percre? – Én, én, mindig csak én. Hat éve jársz ide, és mindig az én gondom volt odafigyelni. Hányszor jutott időben eszedbe a dolog, mondd, Harley? Én, én, mindig csak én, belefáradtam, tudd meg. Egyszer, egyetlenegyszer kellett volna neked vigyáznod egy kicsit, ahelyett hogy nekem rontasz, mint egy vaddisznó! – Vaddisznó! Már meg vaddisznó vagyok? – Ne térj el a tárgytól, Harley. Választ várok a kérdésemre. – Mi a fenét válaszolhatnék? Lula, némi gondolkodás után, arra a belátásra jutott, hogy Harley Overmire is jobb a semminél. Ágyban nem is olyan rossz vele, és így mégiscsak lenne apja a gyereknek. Lakkozott körmeit mustrálgatva azt mondta: – Otthagyhatod Mae-t, és elvehetsz engem feleségül! Hisz mi ő neked? Már rég nem fekszel le vele, magad mondtad! – Ő a gyermekeim anyja. – És mi vagyok én? Halljam! Harleynek nem jutott eszébe megfelelő válasz. – Mi vagyok én, Harley? Ez is a te gyereked, nem? Vagy úgy gondolod, Mae, a gyermekeid anyja, elvállalja a többi mellé ezt is? Ha akarod, máris felhívom, és azt mondom neki, kedves Mae, jövő nyárra egy újabb majomképű kölyökkel szaporíthatom a kollekciódat. – Légy észnél, Lula… – Legyek észnél, legyek észnél, és tűrjem el a szégyent, mialatt te ott hintázgatsz Mae és a törvényes kölykeid társaságában a tornácon! Két dolog közt választhatsz: Vagy elveszel feleségül, vagy átutalsz tízezer dollárt a bankszámlámra. Két hónapod van eldönteni, mit választasz. – Tízezer dollárt! Lula a tükör előtt illegette magát, és mintegy mellékesen, megjegyezte: – De ha Mae vállalja, hogy felneveli, semmi gond! Úgysem szeretem túlságosan a majomképű kölyköket. Pokoli ősz volt ez Harley Overmire-nek. Lula egy percre nem szállt le róla. Harley jól keresett a fűrészmalomban, de tízezer dollárt kifizetni egy ilyen kurvának, azt már mégsem! Amikor azt javasolta, vetesse el a gyereket, Lula majdnem kikaparta a szemét. Egy este, amikor Harley kilencig dolgozott, Lula beállított a telepre, hogy közölje: már csak négy hete van a gondolkodásra. És egy újabb hét elteltével felhívta Mae-t. – Ma beszéltem telefonon Mae-vel. – Mit csináltál? – Felhívtam, és azt mondtam, a Vöröskeresztnek gyűjtök. Megkérdeztem, nincs-e felesleges holmija, amit nekünk adhatna, szeretetcsomag céljaira. Van szappana és ceruzái és talán egy-két ruhadarab is, átugorhatok bármikor értük, mondta. És én át is ugrottam. – Ne bolondozz. – De bizony, Harley. Kedvesen elbeszélgettünk. Látod, milyen könnyű hozzáférnem? Harley gyomorfekélyt kapott. És aznap, amikor a postájában megtalálta a calhouni doktor számláját, még jobban megfájdult a gyomra. Lula egy napot sem hagyott ki. Feltűnt itt és ott, mondott ezt és azt, és Harley odáig jutott, hogy meggyűlölte, és nem értette, mi a csudát találhatott régebben ebben a szajhában. Hova tette a szemét? Mindenre feltette a koronát Lula azzal, hogy behívta Harley legidősebb fiát, Nedet, amikor az hazafelé tartott az iskolából, a kávéházba, és megajándékozta egy ingyenfagylalttal. Volt

168

képe Harleynak elmesélni az esetet, és hozzátenni: – Rég láttalak, Harley. A fiad most csinosabb, mint kiskorában. És jól megnőtt, Hány éves is? Tizennégy? Vagy már tizenöt? Ez nyílt fenyegetés volt. És az utolsó csepp a pohárban. Ha Lula Peak nem átall a gyerekekhez nyúlni, ideje őt leállítani. Harley gondosan eltervezte a dolgot. Szép ajándékot adott karácsonyra Lulának, hogy legalább az ünnepek alatt békén maradjon, de elhatározta: utána elintézi őt. Menni fog a dolog. Ismerte Lulát, tudta, mire vágyik mindennél jobban, elvégre nem volt süket, sem vak az elmúlt években. Az emberek a telepen sok trágár tréfát eresztettek meg Lula rovására, akiről tudták: örökké Parkert lesi az ablakon át, sőt még a könyvtárba is utánament. De úgy hírlett, Parker fütyül Lulára, pedig Lula még mindig rá ácsingózik. Parker. Harleyt mára neve is kihozta a sodrából. Parker és az ő átkozott Bíborszíve. Parker, a városka hőse! Bezzeg az ő háta mögött összesúgnak a népek, és azzal gyanúsítják, azért dugta a fűrész alá a kezét, hogy megmeneküljön a behívótól. Mit tudják ezek, micsoda bátorság kell ahhoz, hogy az ember odatartsa az ujját a fűrész alá! Szóval te hősnek képzeled magad, Parker! Besántikálsz a városba a mankóidon, és ott parádézol a főtéren az egyenruhádban, hogy térdre hullva imádjanak az emberek, és zászlót lobogtassanak üdvözletképpen. Én csak rád néztem, szajhaölő, és rögtön meggyűlöltelek, és most sem szeretlek jobban. Megpróbáltalak kikergetni a városból, ez elsőre nem sikerült, de másodszorra sikerülni fog, méghozzá a törvény hatalmánál fogva. Három teljes éjjelébe került Overmire-nek, hogy kiszemelje a könyvtár mögötti kis közben tárolt holmik közül a legalkalmasabb eszközt: egy citromsavas olajjal átitatott portörlő rongyot. A port könnyű azonosítani. Utána gondosan előállította a levélkét újságpapírból kivágott szavakból és betűkből, amelyeket felragasztott egy papírszeletre. Ujjlenyomatot nem hagyott a zsíros újságpapíron, se más jelet. TALÁLKOZZUNK CSÜTÖRTÖK ESTE 11 ÓRAKOR A KÖNYVTÁR HÁTSÓ AJTAJÁNÁL. W. P.

A cédulát belerakta egy használt borítékba – eredetileg a villanyszámlája volt benne –, a címzést borotvával kivágta, és a helyére nyomtatott – az újságból vett – betűkkel odaillesztette a kívánt címet. Amikor Lula kézhez vette a levelet, előbb úgy káromkodott, mint egy kocsis. Gebedj meg, Parker! Megvertél és szajhának neveztél. Gebedj meg! Csakhogy Lula Lula volt. Forróvérű. És minél többet gondolkodott a dolgon, annál nagyobb lett a csábítás. Ej, az a Will Parker, az a rossz fiú, az a nagy fiú! Az az erős, nagy tengerész. Ha szeretkezés közben is olyan heves, mint a minap volt… akkor óóóóó! Emlékezetes ölelés lesz! Különben is arra tanította a tapasztalat, hogy azoknak a férfiaknak, akiknek nagy a fülcimpájuk, a nemi szervük is nagy. Márpedig Parkernek nagy volt a füle. Csütörtök este kilenc órakor Lula összeillesztette a levélke széttépett darabjait. Fél tízkor már úgy érezte, tüzet fog a bugyija. És tízkor egy fürdőkádban ült, nyakig érő vízben, kalandra készen. Harley Overmire ott vacogott a hideg decemberi esőben, és átkozta az időjárást. Egy dologban mégis szerencséje volt: a tengerparti államokban még mindig kötelező volt az elsötétítés. Nem égtek az utcai lámpák, nem szűrődött ki fény az ablakokon. Tíz után senki nem léphetett ki az utcára, akinek nem volt külön engedélye. Gyere Lula, gyere. Fázom, bőrig áztam, és szeretnék már hazamenni.

169

A könyvtár főbejárata nyolc lábbal magasabban volt nála. Hallotta, amikor Parker bezárta kívülről az ajtót, jó fél órával korábban. Ezalatt ő olyan csendesen lapult, mint orvlövész a fán. Aztán Parker léptei koppantak a lépcsőn, felbőgött az autó motorja, és Parker elhajtott. Harley didergett fekete dzsekijében, ócska kalapjában. Érezte, a csontjáig hatol a hideg és az eső. Az olajos portörlő rongyot keményen markolta. Amikor Lula lépteit meghallotta, akkorát dobbant a szíve, hogy attól félt, kiugrik a melléből. Magas sarkok – kipp, kopp, kipp, kopp, feltehetően kivágott cipő, mert Lula elkáromkodta magát, amikor tócsába lépett. Megvárta, míg Lula fellép a harmadik lépcsőre, akkor gyorsan előjött rejtekhelyéről és mögé surrant. Úgy tervezte, gyors, tiszta munkát végez, olyan gyorsat, hogy Lula ne ismerje föl. De a rongy ócska volt, szakadós, Lula nagy nehezen kiszabadult a szorításból, megfordult, és meglátta őt. – Harley… kérlek… ne… Kénytelen volt a kezét is használni ahhoz, hogy végezzen vele. Nem számított rá, hogy végig kell néznie Lula arcára kiülő döbbenetet és iszonyatot. Sem az agónia groteszk fintoraira. És hiába volt elsötétítés, mindent látott. Lula nem adta könnyen magát, küzdött az életéért, tovább és keményebben, mint Harley hitte volna. Amikor Lula végre elzuhant, Harley letántorgott a lépcsőn és lehányta a könyvtár északi falát.

170

Huszonegyedik fejezet Egy december végi napon Elly éppen a konyhában tett-vett, amikor begördült az udvarra Reece Godloe egy sötét színű, poros Plymouthon, amelynek az oldalán ez a felirat díszelgett: SERIFF. Régen viselte már ezt a hivatalt Godloe, ő volt már akkor is a seriff, amikor egy napon bekopogott Albert See házába, és ráparancsolt: küldje iskolába az unokáját. Reece csúnyán elhízott öregkorára. Hasa úgy imbolygott minden lépésére, mintha egy görögdinnyét dugott volna a nadrágjába. Haja megritkult, arca borvirágos volt, orrlikai tágak. Nem volt éppen kellemes látvány, Elly mégis kedvelte őt: neki köszönhette, hogy kiléphetett abból a szörnyű házból. – Jó reggelt, Godloe úr – köszöntötte a tornácról, miután magára kapott egy kötött kabátkát. – Jó reggelt, Mrs. Parker. Kellemes volt a karácsonyuk? – Köszönöm, igen, uram. Hát a magáé? – Pompás karácsonyunk volt, – Godloe körülnézett az udvaron, a télire csinosan kitakarított kerten. Roncshalmaz sehol. Mi tagadás, alaposan megváltozott ez a hely Glendon Dinsmore halála óta. – Csinos a házuk tája. – Köszönöm az elismerést. Will keze műve. Godloe kényelmesen nézelődött. Csak egy idő után kérdezte: – Itthon van Parker úr? – A pajtában van, rendbe hozza tavaszra a kaptárakat. Godloe lábát a legalsó lépcsőfokra tette. – Ide hívná, Mrs. Parker? Elly homloka ráncba szaladt. – Valami baj van, seriff? – Beszélnem kell vele egy kisebb ügyben, amelyre múlt éjszaka derült fény. – Rendben van, rendben, máris hívom, Amint átvágott az udvaron, Ellyt balsejtelem fogta el. Mit akarhat ez az ember Willtől? Hivatalos ügy hozta ide, azt a vak is látja, de mi? Mire elérkezett a pajta nyitott ajtajához, már lerítt róla az aggodalom. – Will! A férfi sarkon fordult, kezében az ecset, arcán elégedett vigyor: – Hiányoztam, mi? – Will, a seriff akar veled beszélni. Will elkomolyodott: – Miről? – Nem tudom. Arra kért, hívjalak oda a házhoz. Will tíz másodpercig állt, mint a kőbálvány, aztán fogta az ecsetet, egy terpentines ronggyal letörölte, és a festékes bödönre rakta. – Menjünk. – Menet közben Will a kezét törölgette. Lépésről lépésre nőtt Ellyben a félelem. – Mit akarhat, Will? – Nem tudom, de majd kiderül. Elly magában imádkozott: legyen valami jelentéktelen ügy. Talán csak a könyvtári székeket akarják kölcsönkérni egy bálra, vagy Will a tilosban parkolt. Willre sandított. Nyugodtan lépkedett, arcán az a jól ismert „ne-is-sejtsék-mit-gondolok” kifejezés, amitől Elly még jobban megzavarodott. Godloe seriff az autójának támaszkodva várta őket, karját keresztbe fonva terjedelmes pocakján. Will megállt előtte, még mindig a kezét törölgetve. – Jó reggelt, seriff. Godloe biccentett, és ellökte magát az autótól: – Parker? – Miben állhatok szolgálatára? – Volna pár kérdésem. – Valami baj van? 171

Godloe elengedte a füle mellett a kérdést. – Maga a könyvtárban dolgozott múlt éjjel? – Ott, uram. – Akkor fejezte be a munkát, mint máskor? – Akkor, uram, – Hánykor? – Tíz órakor. – Utána mit csinált? – Hazajöttem és lefeküdtem. Godloe Ellyre sandított. – Maga akkor itthon volt, Mrs. Parker? – Hát persze. Gyerekeink vannak, seriff. Egyáltalán, miről van szó? Godloe megint nem felelt. Kővetkező kérdése úgy csattant, mint egy lövés. – Ismert egy Lula Peak nevű nőt? Will érezte, mint kúszik fel térdétől a hátgerincére az aggodalom, önti el a forróság. De arcizma sem rándult, a rongyot belegyömöszölte nadrágja hátsó zsebébe: – Tudom, ki ő. Hogy jól ismerem, azt nem mondanám. – Találkozott vele tegnap éjjel? – Nem. – Nem jött be a könyvtárba? – Senki sem jöhet be a könyvtárba, amikor én zárás után dolgozom. – Sosem jelent meg ott Lula Peak zárás után? Will ajka összeszorult, állkapcsa megfeszült, de farkasszemet nézett a seriffel. – Egyszerkétszer bejött. Elly megrovó pillantást vetett Willre. Gyomra összeszorult, mialatt a seriff elismételte Will szavait – Tehát egyszer-kétszer bement. Mikor? Will keresztbe fonta mellén a karfan – Már régen. – Nem lehetne pontosabban? – Egyszer-kétszer, mielőtt bevonultam, és egyetlenegyszer, mióta hazajöttem. Augusztusban, ha jól emlékszem. – Maga hívta oda? Will állkapcsa megint megfeszült, de uralkodott magán, nyugodt hangon válaszolta: – Nem, uram. – Akkor mit keresett ott? Will tudatában volt, hogy Elly elképedve bámul rá. Nézni bűntudattal mondta: – Gondolom, kitalálhatja, mint férfiember. – Nem feladatom találgatni, Parker. Az a dolgom, hogy kérdezzek és feleleteket kapjak. Mit keresett Lula Peak a könyvtárban, augusztusban? Will egyenesen a felesége megbotránkozott tekintetébe nézve mondta ki nyersen: – Gondolom, azt akarta, hogy megdöntsem. – Will – szakadt ki Ellyből az intő kiáltás, miközben szemébe kiült a döbbenet. A seriff azt várta: Will kertelni fog. Zavarba ejtette a válasz kendőzetlensége. – Tehát – idegesen tapogatta a tarkóját, nem tudta, most hogyan tovább. – Tehát elismeri... Will elkapta Ellyről a szemét. – Én csak azt ismertem el, hogy tudom, mit akart, de nem azt, hogy meg is kapta, amit akart. A pokolba is, egész Whitney tudja, miféle perszóna Lula Peak. Az a nő örökké hím után szaglászik, és ebből nem is csinál titkot. – Maga után is szimatolt? Will nagyot nyelt, és most jobban megfontolta a választ. – Így is mondhatjuk, ha akarja. – Will – szólt közbe meglepetésében Elly –, ezt nekem nem mondtad!

172

Will megint rászegezte a feleségére barna szemét. Más fegyvere nem volt, mint az igazság. – Mert nem volt jelentősége. Miss Beasley a megmondhatója, bátorítottam-e én valaha is azt a nőt.. Kérdezd csak meg tőle. A seriff közbeszólt: – Miss Beasley tehát látta, hogy Lula – mondjuk így – üldözi magát? Will rápillantott. – Mivel vádolnak, seriff? Ezt jogom van tudni. És ha az a némber tett panaszt ellenem, minden szava hazugság. Hozzá sem értem soha. – Maga, ha jól tudom, Huntsville-ben ült öt évet emberölésért? A félelem még feljebb kúszott Willben, de nem mutatta. – Így van. Leültem az időmet és elbocsátottak. – Egy városszerte ismert prostituáltat ölt meg. Will összeszorította a fogát és hallgatott. – Bocsásson meg, asszonyom – pillantott Ellyre a seriff. – De nem kerülhetem el ezeket a kérdéseket. – És megint Willhez intézte a szót: – Volt valaha szexuális kapcsolata Lula Peakkel? Willben csak úgy forrt a düh, de visszafogta: – Nem volt – felelte nyugodtan. – Tudta, hogy terhes, a negyedik hónapban van? – Nem. – Magától várt gyereket – Nem. A seriff elővett az autóból egy celofánba tekert csomagot. – Ismeri ezt a tárgyat? Will mozdulatlanul állt, lenézett az átlátszó csomagra, és megvizsgálta a tartalmát. – Úgy fest, mintha egy portörlő rongy lenne a könyvtárból. – Ugye, rendszeresen olvas újságot? – Újságot? Mi köze az újságnak… – Feleljen a kérdésre, – Esténként, ha van egy kis szabad időm a könyvtárban. Olykor haza is hozok újságokat, amelyeket a könyvtár kiselejtezett. – Melyik lapot olvassa a leggyakrabban? Will alig bírta türtőztetni magát. – Mit tudom én. A pokolba is… – A New York Timest? – Nem. – Hát melyiket? – Mit akar ezzel, Godloe? – Feleljen. – Gondolom, a városi lapot. – Mikor látta utoljára Lula Peaket? – Nem emlékszem. – Erőltesse meg az emlékezetét. – E hét elején… nem, a múlt héten, csütörtökön vagy pénteken, pontosan nem emlékszem. Amikor megérkeztem a könyvtár elé, hogy elvégezzem a munkámat, ő éppen bezárta a kávéházat. – Azóta nem látta? – Nem. – De azt elismeri, hogy tegnap is elvégezte a munkáját, mint máskor, és tíz óra tájban indult haza. – Nem tíz óra tájban. Pontosan tízkor, mint mindig. Godloe pozíciót változtatott, hogy tisztán lássa egyszerre Will és Elly arcát.– Lula Peaket tegnap megfojtották a könyvtár hátsó bejáratánál. Este kilenc óra és éjfél között állt be a halál. A hír gyomorszájon találta Willt. Forró dühét jeges rémület váltotta fel, arca pirosról fehérre változott. Ne, most, az egyszer ne bántsatok! Meglakoltam azért, amit elkövettem. Az 173

isten verje meg, hagyjatok békén. Engem és a családomat. Mialatt nőttön-nőtt benne a félelem, moccanatlanul állt, nehogy félreérthetően reagáljon. Gyomra remegett, a tenyere megizzadt, a torka kiszáradt. Mialatt a seriff kilőtte rá a maga gránátját, átvillant az agyán mindaz, ami drága neki – Elly, a gyerekek, közös életük, az otthona, az anyagi biztonság, a boldogság, a jövő ígérete. Arra a gondolatra, hogy mindezt elvesztheti, holott nem szolgált rá, végleg elkeseredett. Túléltem azt a szörnyű háborút, gondolta, de minek, ha itthon ez vár rám? Dühében, kétségbeesésében a legszívesebben ököllel csapott volna le valamire, valakire, átkozva a sorsot, mely időről időre ekkora bajt zúdít Will Parker fejére. De az arca nem árulta el, mit érez és gondol. Kissé rekedten azt kérdezte: – És maga azt képzeli, én öltem meg? A seriff előhúzott egy másik, celofánba göngyölt csomagocskát is, benne az újságbetűkből összeállított levélke. – A kezünkben van néhány nagyon meggyőző bizonyíték, Parker, például ez is. Will lepillantott a levélre, aztán felnézett Godloe-ra, és lassan kinyúlt a levélért, hogy elolvassa. Hirtelen feneketlen gyűlöletet érzett Lula Peak iránt, aki nem akart érteni a szóból, az iránt, aki elintézte Lulát, és rá akarja kenni a dolgot, és a pocakos seriff iránt, aki olyan ostoba, hogy nem lát tovább az orránál. Ugyancsak buta fráter lehet az, aki egy ilyen árulkodó üzenetet küld az áldozatnak, és azt képzeli, megúszhatja. Elly növekvő rémülettel hallgatta a párbeszédet. Úgy állt ott, mint aki nem bírja levenni a szemét egy mérges kígyóról, mialatt az mind közelebb kúszik hozzá. Amikor Will vissza akarta adni a csomagocskát a seriffnek, kinyúlt érte. – Hadd lássam én is. Míg döbbenten olvasta a levelet, kinyílt a tornác ajtaja, és Thomas kikiáltotta: – Mama, Lizzy már megint bepisilt. Elly nem hallott egyebet tulajdon ki-kihagyó szívverésénél, és nem látott egyebet, csak a levelet a W. P. monogrammal. Ó, istenem, ne. Ne vedd el tőlem Willt... – Mama, gyere már és tedd tisztába Lizzyt. Elly remegő kezében tartotta a csomagocskát, és Will rég elmondott szavai csendültek a fülében, szavak, amelyeket jobb lett volna nem hallania… La Grange-ba jártunk, a bordélyházba. Én nem voltam válogatós… Felkaptam azt az üveget. Úgy zuhant el, mint egy kidöntött fa, és már halott is volt, pedig alig vérzett... Elly egy pillanatra lehunyta a szemét. Levegő után kapkodott, nem bírt szabadulni attól a csomótól a torkában. Hát lehetséges ez? Will újra megtehette, csakugyan? Kinyitotta a szemét, és merőn bámult maga elé. Will feszülten figyelte Ellyt. Látta, milyen nehezen nyeri vissza az uralmát önmaga fölött. Mire Elly felnézett, a szeme kifejezéstelen volt, az arca sápadt, mint a fal. – Will…? – többet Elly nem mondott. Willt mégis úgy érte ez az egy szó, mint egy tőrdöfés. Ó, Elly Elly, te nem lehetsz olyan, mint ők. Bánom is én, mit gondolnak felőlem mások, de te a feleségem vagy, Elly, szeretett élettársam, te adtál okot rá, hogy megváltozzam, harcoljak, éljek, terveket szőjek, jobbá váljak! Te csak nem hiheted, hogy én képes vagyok ilyet tenni?

Will Parker annyi csalódást élt már át születése óta, hogy hozzászokhatott volna. De soha semmi nem törte úgy le, mint ez a pillanat. Hirtelen azt kívánta, bár ott végezte volna, ahol Vörös, abban a rókalukban, bár sose tette volna be a lábát ide, bár ne találkozott volna soha ezzel az asszonnyal, aki hazug reményeket keltett benne. A tornácajtó becsapódott – Mi a baj, mama? – kiáltotta Thomas. Elly nem hallotta. – Will, Will – suttogta megint alig hallhatóan. A seriff előhúzott egy bilincset: – William Parker, ezennel letartóztatom Lula Peak megölésének vádjával.

174

Ellybe most vágott csak bele a felismerés: elviszik Willt. Könnyek patakzottak a szeméből, öklét a szájára nyomta. Olyan gyorsan játszódott le az egész. Ebben a pillanatban Thomas bukkant elő Elly mögül. – Mama, mit keres itt a seriff? De Elly csak tátogott, nem jött ki hang a torkán. Will azonban tudta, milyen fájdalmasak lehetnek a gyerekkori sérülések, és meg akarta kímélni ettől Thomast. Mialatt a seriff hátrahúzta bal karját, és rákattintotta csuklójára a bilincset, azt mondta csendesen a kisfiúnak. – Thomas, fiacskám, eredj, vedd gondjaidba Lizzyt. – Állt, míg a bilincs második fémes kattanására várt, és magában azt gondolta: – Az ördög vigyen el, Godloe, legalább addig várhattál volna, míg a kisfiú visszamegy a házba! De Thomas több cowboy filmet látott életében, semhogy félreérthette volna a helyzetet. – Mama ez el akarja vinni Willt a börtönbe? Elvinni Villt a börtönbe! Elly hirtelen magához tért döbbenetéből. – Ezt nem teheti – nem viheti őt csak úgy el!

– A városi börtönben lesz, Calhounban, míg le nem teszik az óvadékot. Addig is szüksége lehet egy kabátra, asszonyom. Egy kabátra? Elly fejében tótágast állt minden, csak egy világos, parancsoló gondolata volt: Állítsd meg a seriffet! Állítsd meg! De nem tudta, hogyan, mire van joga neki, mire Willnek. Állt bénán és könnyezett. – Mama – Thomas is elsírta magát. Odarohant Willhez, és átkarolta a derekát. – Will, ne menj el! A seriff megpróbálta eltolni a fiút: – Jobb, ha visszamégy a szobádba, gyerek! Thomas rávetette magát, két ököllel verte. – Nem viheted el Willt! Nem engedem! Eredj innen! – Vigye őt vissza a házukba, Mrs. Patker – súgta oda Ellynek a seriff. De Thomas úgy rúgkapált, hadonászott, mint egy őrjöngő dervis, Elly nem bírt vele. – Szálljon be az autóba, Parker. – Egy perc türelmet kérek, seriff – Will térdre ereszkedett, Thomas a nyakába borult. – Will… Will… Ugye nem vihetnek el téged? Te olyan jó vagy, mint Hopalong! Will nyelt egyet, s arra kérte Godloe-t: – Vegye le, kérem, egy pillanatra a bilincset! – Godloe nagy lélegzetet vett, aztán tanácstalanul Ellyre bámult azzal a bamba birkaszemével. Will nem bírta tovább, kitört. – Nem futok el, Godloe, és ezt maga is tudja! – A seriff lenézett a zokogó kisfiúra, s jobbik eszére hallgatva kiszabadította Will fél csuklóját. Will átölelte Thomast, magához húzta, lehunyta a szemét, és lágyan azt mondta Thomasnak: – Igazad van, pindur. Én olyan derék fickó vagyok, mint Hopalong. Ezt sose feledd, jó? És azt sem, hogy szeretlek. És ha Donald Wade hazaérkezik az iskolából, neki is mondd meg, hogy szeretem, oké? Szelíden eltolta magától Thomast, szabad kezével letörölte a gyerek könnyeit: – Most légy jó fiú, menj be, és segíts anyádnak rendbe tenni Lizzyt. Ezt megteszed a kedvemért, ugye? Thomas zokogva elrohant, és egy pillanattal később nagy zajjal becsapódott a tornácajtó. Elly nézte, hogy áll talpra Will, de az arcát nem láthatta saját könnyei miatt. Will odanyújtotta mindkét csuklóját a seriffnek, és újra kattant a bilincs. – Will, ó, istenem Will… mit... – Elly végre megmozdult, de nem volt ura sem a szavainak, sem a mozdulatainak. Mint a csapdába esett vad, nem volt képes felfogni, miért nem változtathat a helyzeten. – Seriff… – De Godloe a foglyával volt elfoglalva. Akkor hirtelen Will felé fordult Elly: – Will… Belekapaszkodott az ingébe, könnyáztatta arcát hozzászorította Will száraz arcához. – Will… nem vihetnek csak úgy el! De Will rá sem nézett. – Menjünk – mondta a seriffnek. – Ne! Várjanak még! – kiáltotta Elly. – Seriff, hát nem lehetne… mi lesz vele? Várjon, hozom a kabátját! – Berontott a házba, hogy valamit tegyen végre. Mire a kabáttal visszatért, a két férfi már az autóban ült. 175

– Will – kiáltotta Elly, a kabátot az ablaküveghez nyomva, mert most már tudta, miért olyan hideg Will, szánta-bánta iménti elsietett, igazságtalan gondolatát, és meg akarta mutatni neki, hogy nem úgy érez. Itt van… a kabátod! Elhoztam, kérlek, vedd el! – De Will egy pillantásra sem méltatta. – Adja ide nekem – hajolt ki az ablakon a seriff, elvette Ellytől a kabátot, és cserébe a kezébe nyomta a rongyot, amelybe Will a festékes kezét törölte. – A legokosabb, amit tehet, Mrs. Parker, az, hogy fogad egy ügyvédet! – És elindította az autót. – De én senkit sem ismerek! – Akkor hivatalból rendelnek ki mellé védőügyvédet. – Mikor látogathatom meg? – Ha ügyvédje lesz! Az autó kigördült az udvarról. Elly majd összeroskadt kimerültségében, céltalanul hadonászott, és azt kiáltotta: – Will! – De az autó már eltűnőben volt. Elly megmarkolta a festékes rongyot, az arcához nyomta, beszívta a terpentinszagot, igyekezett úrrá lenni riadalmán, és kétségbeesetten bámulta az üres utat. A börtön éppen a városháza mögött állt, ahol Will házasságot kötött Ellyvel. Kis téglaépület volt, leginkább egy Viktória-korabeli lakóházra emlékeztetett. Will közönyt erőltetett magára, mialatt felvették az adatait, átkutatták, lekísérték a visszhangos folyosóra, és a zárka ajtaja becsapódott mögötte. Aztán csak feküdt némán a szürke fal felé fordulva az istállószagú párnán, a kemény matracon, ismerős – és utált – szagoktól körülvéve, húgy- és fertőtlenítőszag. Se sírni, se enni nem volt kedve. Minek egyék az, akinek az élete egy fityinget sem ér? Mióta azt kellett látnia, hogy a felesége gyanakodva néz rá, hajítófát sem ért az élete. Megcáfolni a vádat – minek? Az harc lenne, megint harc, és ő egész életén át mást sem tett, csak harcolt, és minek? Belefáradt. Hogy hihette el, hogy ő jelenthet valaha is annyit másnak, mint az neki? Bolond volt. Szamár. Ostoba fattyú! Nyilván benne van a hiba, őt nem lehet szeretni, mert ha Elly szeretné, úgy kelt volna a védelmére, ahogy Thomas. Eh, Parker, értsd már meg: egyedül vagy és egyedül is maradsz egész életedben. Add fel. Csak heverj itt, mások bűzét lélegezve, és vedd tudomásul: téged örök vesztésre ítélt a sors. Eleanor Parker ott állt háza hátsó udvarán, végignézte, hogyan hurcolják el a férjét, és most olyan rettentő félelmet élt át, amihez képest semmiség a halálfélelem, olyan kétségbeesést, amely jobban fájt, minta legszörnyűbb testi kín, és olyan bűnbánatot, amihez foghatót nem bírtak soha kicsiholni belőle nagyapjának átkai. Még el sem tűnt az autó a kanyarban, amikor már ráébredt: élete legnagyobb tévedését követte el az imént. Csak pár pillanatig tartott az egész, de ennyi is elég volt, hogy Will jéggé dermedjen. Úgy érte őt Will elutasítása, mint egy ökölcsapás. És ez csakis az ő hibájából történt így: Elly tudta, mit érez most Will, mennyire szenved, mennyire kétségbeesett. Miatta, csakis miatta. De az ördögbe is, ő nem szent és nem angyal! Sokkos állapotban volt. Tudta, akkor is tudta, Will Parker nem ölhette meg Lula Peaket, ez éppoly képtelen feltevés, minthogy Lizzyt megöli. Hirtelen fellángolt ereiben nagyapja, Albert See vére. Születése óta ott lappangott, csak az alkalomra várt, hogy kitörjön. És most volt oka rá, de még milyen: szerelme férje iránt. Nem veszítheti el sem ezt a szerelmet, sem Willt: olyan sokára talált rá, olyan boldog lett általa, annyi áldásos változást hozott az életébe! Tehát felemelte a fejét, rémületét energiává alakította át, kétségbeesését elszántsággá, bűnbánatát fogadalommá.

176

Kihozlak onnan, Will! És mire ezt végbeviszem, be fogod látni, hogy amit egy gyenge pillanatomban a szememből kiolvastál, nem jelent semmit. Emberi dolog volt. Ember vagyok, tehát olykor tévedek. Csak figyeld meg, hogy teszem jóvá!

– Thomas, vedd a kabátodat – viharzott be Elly a házba. – És készíts ki három pelenkát Lizzynek. És fuss le a pincébe, és hozz fel hat – nem, nyolc – üveg mézet. A városba megyünk! Ő maga összekapkodta az üzemanyagjegyeket, egy nagy kosarat a méznek, a leves maradékát, zabpelyhet, Lizzyt (úgy pisisen), egy álkulcsot és egy párnát, hogy kilásson a kormánykerék mögül. Öt perc sem telt bele, és már a kormánykereket forgatta. Ellyt most semmi sem állíthatta meg. Nem sokszor vezetett eddig, azt is csak az udvaron, és kis híján mindhárman kitörték a nyakukat, amikor először vette a kanyart a kocsi: végül mégis leértek baj nélkül az útjuk végére. Ellyről szakadt a verejték, de még keményebben markolta meg a kormánykereket, és vezetett, Willért tette, és magáért, és a gyerekeiért. Azért tette, mert Whitneyben ott lapul valahol egy aljas görény, aki elintézte Lulát: hát nem fog neki sikerülni az ő férjére hárítani a bűnét! De nem ám! Ha kell, elvezeti akár Washingtonba is ezt az átkozott kocsit, de kiharcolja az igazságát! Thomast, Lizzyt, a levest és a zabpelyhet kirakta a kocsiból Lydia háza előtt, azzal a kurtafurcsa magyarázattal: – Letartóztatták Willt Lula Peak meggyilkolásának a vádja ürügyén, megyek ügyvédet keresni! – Ötven mérföldes sebességgel lehajtott a városba, át a főtéren, az iskoláig, ahol is letaposta egy nagy darabon a gyepet, meg egy frissen ültetett rózsabokrot. Elly megüzente Donald Wade-nek, szálljon le a buszról Lydia Marsh házánál, aztán visszatolatott a könyvtárhoz, ahol felszaladt a járdára, és ott leparkolt. Míg a gyalogosok az autót kerülgették, ő berohant a könyvtárba, és elújságolta Miss Beasley-nek: – Az a lóképű Reece Godloe beállított hozzánk, és letartóztatta Willt Lula Peak meggyilkolása miatt. Segít nekem egy jó ügyvédet keresni? Ami eztán következett, az azt bizonyította, hogy ha egy szerelmes asszony hegyeket képes megmozgatni, kettő a tengerrel is megbirkózik. Miss Beasley nyomban kikapta a könyvet két olvasó kezéből. – A könyvtár bezár, kérem, távozzanak! – Kabátját útközben kapta magára, de máris tanácsokat osztogatott: – A legjobb ügyvédet kell megszereznünk. – Csak azt mondja meg, hol találom. – El kéne jutnunk Calhounba. – Ha elvezettem idáig a kocsit, elvezetem Calhounba is. Miss Beasleynek egy pillanatra elállt a lélegzete, amikor megpillantotta Will ócska tragacsát, alig tizenkét hüvelyknyire a téglafaltól. – Ki az ördög állította azt a kocsit ide! – üvöltötte öklét rázva egy futólépésben közelgő városi rendőr. – Hallgasson, Harrington úr, és elmenjen az utunkból, mert ha nem, elmesélem a feleségének, hogy szokta csütörtök délutánonként a meztelen bennszülött nőket nézegetni a National Geographicban! – lökte őt két kézzel hátra Miss Beasley. Amikor mindketten a kocsiban ültek már, és lezökkentek az úttestre, Miss Beasley körülpillantott, és azt mondta Ellynek az ő szokott, nyers, parancsoló modorában: – Ügyeljen Norrisra és Natre, Eleanor, nagy szolgálatot tesznek a városnak! – A kocsi lehuppant, átvágott az utcán, megint felszaladt a járdára, és, kis híján elgázolta a két öreg fivért, de ekkor Elly végre úrrá lett a kocsin, és egyes sebességbe tette. Miss Beasley dús keblei úgy lebbentek fel, minta vizsla fülei, amikor az autó előrelendült. Befordultak a sarkon, és megálltak a benzinkút előtt, a tér túloldalán. Négy üzemanyagjegy leadása árán Elly és Miss Beasley máris Calhoun felé robogott. – Parker úr természetesen ártatlan – szögezte le ellentmondást nem tűrően Miss Beasley. – Az, de az a nőszemély többször is követte a könyvtárba, és ez rossz pont Willnek. – Hohó! Erről lesz egy s más mondanivalóm az ügyvéd úrnak. 177

– Kit fogadunk fel? – Ha nyerni akarunk, csak Robert Collinst választhatjuk. Az a híre, hogy mindig nyer, és úgy is van. Alig tizenkilenc éves korában már elnyerte a vadpulykavadászat első díját azok elől a nagy pofájú, régi vadászok elől, akik el sem tudták képzelni, hogy egy ilyen tejfeles szájú kölyök lefőzze őket. Mégis Collinsé lett az első díj, ha jól emlékszem, egy tizenkét lövetű puska, és azóta mindig ő nyer. Dartmouthban végzett, osztályelsőként. Két évvel később megnyert egy reménytelennek látszó pert: a felperes egy fekete fiú volt, akit az alperes molnár, a volt munkaadója belökött a malomkerék alá, úgyhogy a fiú mindkét lába odaveszett. A molnár fehér ember volt, elfogulatlan esküdtszéket találni itt, délen jóformán lehetetlen, Robertnek mégis sikerült, és megnyerte a pert. Aztán egy baptista vénasszonnyal gyűlt meg a baja, aki agyonverte saját fiát, mert az egy nem baptista lányt akart elvenni feleségül. Nagy templomjáró és szentfazék volt az asszony, Robert özönével kapta a fenyegető leveleket a nő hitsorsosaitól – mellesleg ő maga is baptista –, nem is beszélve a papokról, akik nem szálltak le a nyakáról. Robert mégis elítéltette az asszonyt, és azóta tudják róla nem enged semmiféle nyomásnak. Robert Collins talpig becsületes ember. Elly rögtön ráismert. Ő volt az a férfi, aki Murdoch bíróval együtt lépett ki a bíró szobájából, élénk beszélgetésbe merülve vele, Elly esküvője napján. De nem ért rá ezen az emléken elandalodni, úgy meglepte az a párbeszéd, ami az ügyvéd és Miss Beasley közt bontakozott ki. – Beasley, mondta a titkárnőm. Csak nem Gladys Beasley, gondoltam erre én, Collins átvágott a zsúfolt előszobán nyugodt léptekkel, és Gladys felé nyújtotta csontos kezét. – Az vagyok, bizony. Helló, Robert. Az ügyvéd, kis, ráncos öregember, gyér, selymes hajjal, két kézzel ragadta meg Gladysét, és elnevette magát. – Még mindig a régi! Az egyetlen lány az iskolában, aki Robertnek szólított, nem Bobnak. Azóta is könyveket pecsétel a Carnegie könyvtárban? – Azóta is. Hát maga? Azóta is lelövöldözi Red Bone Ridge-ben a vadpulykákat? – Azóta is – nevetett ismét az ügyvéd, de nem engedte el Miss Beasley kezét. – Legutóbb éppen egy huszonegy fontosat kaptam puskavégre. – És kétségkívül tizenegy hüvelyk volt a szakálla, egy hüvelyk a sarkantyúja, és maga kiakasztotta a kocsma falára, hogy rápirítson a nagyhangú vadászokra. – Ilyen emlékezőtehetséggel jó ügyvéd lett volna magából, Gladys – nevette el újra magát Collins. – Ezt kénytelen voltam magára bízni. Az én időmben még nem nagyon tűrték el, hogy lányok jogot tanuljanak. – Gladys, csak nem neheztel még mindig rám azért, mert én búcsúztattam el az osztályt? – Ugyan már! A jobbik győzött. – Miss Beasley most egyszerre hangot váltott. – De elég volt a csevegésből, Robert. Hoztam magának egy klienst, aki erősen rászorul szakértő közreműködésére. A magam részéről személyes szívességnek tekinteném, ha segítene neki, jobban mondva a férjének. Bemutatom Eleanor Parkert. Eleanor, ez Robert Collins. Elly kezet rázott az ügyvéddel, és megkérdezte: – Van felesége, ügyvéd úr? – Már nincs. Pár éve meghalt, – Ó! Akkor ez a magáé! – Az enyém? – Collins örömmel fogadta el a mézet. – És van még sok méz ott, ahonnan ez jött, azon kívül tej, disznó, csirke és tojás, amíg a háború tart, jegy nélkül, és annyi pénz, amennyire csak szüksége van ahhoz, hogy lemossa Will-ről a becsületén ejtett foltot. Az ügyvéd nevetett, és a mézet magasba emelve azt kérdezte Miss Beasleytől – Tekinthető ez megvesztegetésnek, Gladys? – Tekintse, aminek akarja, de kóstolja meg egy darabka teasüteménnyel, és meglátja: felséges. 178

Collins sarkon fordult a mézzel a hóna alatt, és megindult az irodája felé. – Jöjjenek be mind a ketten, és csukják be maguk mögött az ajtót, hogy nyugodtan beszélgethessünk. Ami a honoráriumomat illeti, Mrs. Parker, arról még korai beszélnünk, előbb el kell döntenem, elvállalhatom-e az ügyet. Mihelyt leült az irodában, Elly sietett megnyugtatni az ügyvédet. – Ne aggódjék, ügyvéd úr, van pénzem. És tudom, honnan szerezhetek még pénzt, ha szükség lesz rá. – Tőlem – szólt közbe Miss Beasley. Elly meglepetten fordult felé: – Magától? – Térjünk a tárgyra, Robert ideje nagyon drága. Erről a dologról majd később tárgyalunk, négyszemközt. Robert Collins egy röpke negyedóra alatt értesült arról a néhány tényről, amelyről a két nőnek tudomása volt, és megígérte, amint teheti, elugrik a börtönbe Willhez, beszél vele, és rábírja: fogadja el őt ügyvédjének. Még mielőtt erre sor kerülhetett volna, Elly már ott állt Godloe seriff irodájában, kezében egy üveg méz. A seriff éppen a segédjével tanácskozott. – Ej, Elly – nézett szemrehányóan fel –, megmondtam magának, addig nem látogathatja meg Willt, míg nem szerzett neki ügyvédet. Elly lerakta a mézet a seriff asztalára. – Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. – És a seriff szemébe nézve így folytatta: – Alig egy órája dühömben lópofájúnak neveztem, holott mindig is nagyon tiszteltem magát. És már régóta szeretném megköszönni magának, hogy kihozott abból a házból, ahol felnőttem, ám eddig még nem volt rá alkalmam. Ezért hoztam ezt – intett a méz felé. – Will dolgához semmi köze. De szeretnék vele beszélni. – Elly, hát nem megmondtam… – Tudom, mit mondott, és azt gondolom: rossz törvény az, amelyik megengedi, hogy valakit lecsukjanak, arra sem adva módot neki, hogy elmagyarázza, valójában mi is történt. Tudom, milyen az, ha így zárják be az embert. Nem tisztességes dolog, Godloe úr, és ezt maga is tudja. Maga volt az egyetlen ember, aki a pártomra kelt, amikor azok bezártak, és elhíresztelték az egész városban, hogy bolond vagyok, azért zárnak be. Hát nem én vagyok a bolond, hanem azok, akik ilyen törvényeket hoznak, megakadályozzák, hogy a feleség szólhasson a férjével, amikor az olyan kétségbeesett, amilyen Will most. Nem arra kértem, hogy eressze őt szabadon, csak arra, amit a tisztesség megkíván. Godloe előbb rásandított, aztán a mézre, és elgyötörten mondta. – Jaj, Elly, a szabály az szabály. – Eh, hadd beszéljen a férjével – vágott közbe a seriff segédje, félénk mosolyt küldve Elly felé. – Ugyan mit árthat az? – A seriff kérdőn rábámult a fiatalemberre, aki vállat vont és hozzátette: – A hölgynek igaza van, és ezt maga is tudja, seriff. Nem tisztességes az eljárása. – Aztán Elly őszinte meglepetésére a fiatalember odalépett hozzá, és kezet nyújtott neki. – Nem emlékszik rám? Jimmy Ray Hess vagyok. Együtt jártunk ötödikbe. És ami a tisztességet illeti, én is egyike voltam azoknak, akik csúfneveket kiabáltak magára, és ha magának volt bátorsága bocsánatot kérni, én is azt teszem. Kérem, bocsásson meg. Reece Godloe megtört. Nagyot csapott az asztalra, és azt mondta: – Olykor magam sem tudom, ki itt a főnök. Rendben van, kísérje be őt a férjéhez. A fiatalember vigyorgott – Jöjjön utánam, Elly, odavezetem. Mialatt a folyosón lépkedtek, Elly úgy érezte, helyreállt hite az emberiségben. Hányan is segítettek ma neki: Lydia, Miss Beasley, Robert Collins és most Jimmy Ray Hess. – Miért teszi, Jimmy Ray Hess? – kérdezte Eleanor. – A férje tengerészgyalogos volt, ugye? – Az volt – az első században. Jimmy Ray ravaszkásan, titkolt büszkeséggel elvigyorodott, – Jimmy Ray Hess tüzér őrmester, a Charlie Companyból, szolgálatára, asszonyom. – Szalutált és kinyitotta a börtönbe vezető ajtót. – Balra a harmadik – mondta, és eltűnt. 179

Elly még sosem járt börtönben. Nyirkos volt és lehangoló. Visszhangos és rossz szagú. Elillant az a kis vidámság, amivel Jimmy Ray Hess megajándékozta. Még oda sem érkezett, már megsajdult a szíve. És amikor meglátta Willt azon a priccsen, háttal a rácsnak, az olyan volt, mintha önmagát látná térdepelni abban a házban, és bocsánatért esedezni valami miatt, amit nem követett el. – Helló, Will – mondta csendesen. Will riadtan hátrapillantott, aztán gyorsan a fal felé fordult. – Azt hittem, nem engednek be. Mindjárt megszakad a szívem, gondolta Elly. – Azt szeretted volna? – És mert Will nem felelt, hozzátette: – Képzeld el, azt is tudom, miért. Will makacsul a falat bámulta, de nagyot nyelt. – Eredj innen. Nem akarom, hogy itt láss. – Én sem akarnám, de ha már itt vagyunk, volna egy-két kérdésem. – Sejtem, mifélék – mondta elutasítóan a falnak Will. – Hogy megöltem-e azt a némbert. Volt-e vele dolgom. – Keserűen felnevetett, és odavetette Ellynek: – Hát törd rajtuk bátran tovább a fejed, mert ha csak ennyire bízol bennem, nem kérek belőled. Ellyt az önvád forró hulláma öntötte el. És kibuggyantak a könnyei. – Miért nem beszéltél soha róla, Will? Miért nem mesélted el nekem, hogy bejött a könyvtárba? Ha elmondtad volna, nem lepődtem volna annyira meg. Will hirtelen talpra ugrott, és szembefordult Ellyvel. A keze ökölbe szorult, a nyakán kötélként dagadt ki az ér. – Nem volt okom elmondani neked, amit nem tettem meg! Anélkül is tudnod kellett volna, miféle ember vagyok! De elég volt a seriff egy szava, és máris azt gondoltad, bűnös vagyok, vagy nem? Kiolvastam a szemedből, Elly, ne is próbáld tagadni. – Nem tagadom – suttogta Elly, halálosan szégyenkezve. Will izgatottan járt fel-alá. – Uram Jézus! Te a feleségem vagy! Tudod, mit éreztem, amikor olyan szemeket meresztettél rám, mintha én gyilkos lennék? Ilyen haragosnak és ennyire kétségbeesettnek Elly még sosem látta Willt. Szerette volna megérinteni, de közéjük állt a rács. Elly átfogta az egyik rudat, és azt mondta: – Will, nagyon bánom. De én is csak ember vagyok, én is tévedhetek olykor, mint bárki más. És éppen azért jöttem ide, hogy jóvátegyem a hibámat, és elmondjam mélységesen megbántam, hogy egy pillanatra is megfordulhatott a fejemben: talán te tetted, mert három perccel azután, hogy elvittek, már tudtam: te ilyet nem tehettél. Te nem – az én Willem nem. Will hirtelen megállt, és Ellyre szegezte barna szemét. A haja kócos volt, a keze ökölbe szorult, de a legszívesebben odarohant volna, hogy a rácson át megérintse Ellyt. Csakhogy az elszenvedett sérelem még mindig nagyon bántotta, ezért azt mondta hidegen, keserűen: – Akkor éppen három percet késtél, Elly, mert most már nem érdekel mit gondolsz, mit nem gondolsz. – Ez hazugság volt, és legalább akkora fájdalmat okozott neki, mint Ellynek. Will alig állta meg, hogy oda ne rohanjon Ellyhez, bocsánatát kérni, kezét, szájat megcsókolni a rácson át, amely elválasztja őket. – Ezt nem gondolhatod komolyan, Will. – Elly ajka reszketett, a hangja elcsuklott. – Nem? – vágott vissza Will, és igyekezett nem nézni Elly szemébe, mert a könnyektől olyan volt most az a nagy, zöld szem, minta harmatos fű. – Csak menj haza, és töprengj el rajta, ahogy én itt töprengtem mostanáig azon, vajon te úgy gondoltad-e – Rendben van, Will – engedte el a rácsot Elly, és hátralépett. – Ha azt akarod, elmegyek. Csak egy kérdésemre felelj előtte. Mit gondolsz, ki ölte meg Lulát? – Nem tudom – Will állt, mint a kapubálvány. Makacsabb volt annál, mint hogy megtegye azt az egyetlen lépést, amely véget vethetett volna a magára erőltetett pokolnak. Nem komolyan gondoltam, nem tudom, miért mondtam, istenem, Elly, annyira szeretlek!

– Ha látni akarsz, szólj Jimmy Ray Hessnek. Ő majd üzen értem.

180

Miss Beasley az autóban várta Ellyt, aki holtsápadtan, a lelke mélyéig megrendülve jött ki a börtönből. – Mi a baj, Eleanor? Elly elfordította a fejét. – Megbántottam Willt. – Megbántotta? Mi a csodáról beszél, Elly? – Amikor a seriff kijött hozzánk, és bejelentette, Lula Peak halott, átcikázott az agyamon: Will is tehette. Nem mondtam ki, de Will leolvasta az arcomról, mit gondolok. És most nem akar velem szóba állni. – Elly összeszorította a száját, hogy ne remegjen annyira az álla. – Nem akar szóba állni – Ó, azért kiabált velem, hogy könnyítsen a lelkén, és elmondja, mennyire megbántottam. De csak állt a zárkában, nem jött közelebb, nem fogta meg a kezemet, és nem mosolygott rám. – Eltakarta a szemét, és lehajtotta a fejét. Miss Beasleyt felháborította Will könyörtelensége, átfogta Elly vállát. – Ide figyeljen, fiatalasszony. Semmi olyat nem tett, amit bárki más ne tett volna ugyanígy a maga helyében. – Bíznom kellett volna benne! – Ugyan már! Egy pillanatra elfogta a kétség. Minden asszony így járt volna a maga helyében. Elly meglepetten nézett fel rá. Inge ujjával törölgette bőven ömlő könnyeit. – Maga is így járt? – Én is – hazudta Miss Beasley. – Természetesen. A fél város ezt hiszi. Ez annyit tesz, keményen meg kell küzdenünk azért, hogy bebizonyítsuk, tévednek. Miss Beasley együttérzése visszaadta Elly bátorságát. – És az én konok férjem még azt sem akarta elárulni nekem, van-e valamilyen gyanúja. – Ahogy magához tért, Elly gondolkozni kezdett. – Vajon ki tehette, Miss Beasley? Ezt ki kell valahogy derítenem. Ez az egyetlen módja annak, hogyWillt visszakapjam. Hol, kivel kezdjem? – Talán Norisszal és Nattel. Évek óta kucorognak azon a padon, és figyelik, hogy esik Lula Peak minden arra járó ember nyakába, ha az nadrágot visel. Majdnem bizonyos, hogy percre pontosan tudják, mikor surrant be az a némber Parker úr aztán a könyvtárba, és mennyi idő múlva távozott. Elly átgondolta a dolgot, és megtoldotta Miss Beasley ötletét: – És ők a városi őrség is, ugye? Miss Beasley kipirult izgalmában. – Éjjelente a városban kószálnak, hallgatóznak, nem közeledik-e repülőgép, és messzelátóval kémlelik a környéket, nem felejtették-e el valahol elsötétíteni az ablakot. – És hazakergetik az engedély nélkül kószálókat. – Az ám. – Akkor keressük meg őket – indította be a motort Elly. Ott találták Norris és Nat MacReadyt a szokott padjukon, a téren. Kaptak egy-egy üveg tiszta georgiai mézet, cserébe boldogan számoltak be arról a meghökkentő beszélgetésről, amelyet múlt év januárjában akaratlanul kihallgattak egy éjjel, a könyvtár mögött. – Norris meg én a Comfort Streeten jöttünk fől, a főtér felé, és éppen ott haladtunk el, ahol a szemétégető van… – Amikor kiröpült egy magas sarkú cipő, és eltalált a vállamon. Ezt Nat is tanúsíthatja… – Négy hétig látszott a vállán a nyoma… – Kicsit eltúlzod, Nat. Nem hiszem, hogy három hétnél tovább tartott… Nat elvigyorodott: – Rosszul emlékszel, öcsém. Négy hét volt az, teljes négy hét, mert emlékszem, még aznap beszéltünk róla, amikor…

181

– Uraim, uraim – vágott a szavukba Miss Beasley. – A párbeszédről volt szó, amit meghallottak. – Ühüm. Hát előbb az a cipő repült ki. – Aztán hallottuk a fiatal Parkert, úgy üvöltött, hogy a fél várost felverhette volna… – Ha tüzelsz, Lula, eredj nyávogni valaki más ablaka alá. – Pontosan így. Akkor becsapódott az ajtó, és Miss Lula… – Magánkívül dörömbölni kezd az ajtón, és olyan névvel illeti a fiatal Parkert, amit a naplómból kiolvashatnak a hölgyek, ha kívánják, de… – Sem én, sem Norris nem ismételjük el hölgyek előtt. – Nem ám. Meséld el nekik, Nat, mi történt aztán. – Akkor Miss Lula azt kiabálta, hogy izé – Nat a torkát köszörülte, és lázasan kutatott az agyában valami enyhébb szó után. De Norris talált rá a kifejezésre: – Hogy az ő hímtagja – Norris suttogóra fogta a hangját ezen a ponton – még Lula fél fülére is kevés lenne. Miss Beasley és Elly majdnem egyszerre kérdezte: – Elmondták ezt a seriffnek? – A seriff nem kérdezett ki bennünket. Kikérdezett, Norris? – Nem, nem. Ez adta Ellynek az ötletet: hirdetést tesz közzé az újságban. Elvégre az előző hirdetésével is szerencséje volt. Előbb hazaszállította Miss Beasleyt, aztán visszatért az újság kiadó hivatalába, ahol egy üveg méz ellenében a következő hirdetés közreadását vállalták: „E. Parker, aki a Rock Creek Road tetején lakik, pénzbeli jutalmat ígér mindazoknak, akik bármiféle olyan információval szolgálhatnak, amely segít tisztázni férjét, William L. Parkert Lula Peak meggyilkolása ügyében.” Őszinte meglepetésére a kiadó, Michael Hanley, rezzenéstelen arccal tudomásul vette a szöveget, megköszönte a mézet, és szerencsét kívánt neki vállalkozásához. – A maga férje derék fiatalember, Miss Parker. Ő bátran harcolt, nem úgy, mint egyesek, akik inkább levágták az ujjukat. Erről eszébe jutott Ellynek Harley Overmire gyűlölete Will iránt, és átvillant az agyán, talán szólni kéne erről Reece Godloe-nak és Robert Collinsnak. De nem ért rá soka gondolkodni, mert egyenesen az ingatlanügynökség elé hajtott, ahol minden teketória nélkül lecsapta Hazel Pride asztalára az álkulcsot, és bejelentette: – El akarok adni egy házat. – Hazel Pride férje „valahol Franciaországban” harcolt, és ez időre a feleségére bízta az ügynökség vezetését. Hazel minden sort elolvasott Willről és a Bíborszívről, úgyhogy a lehető legszívélyesebben fogadta Ellyt, és azt mondta, szégyen, amit Parker úrral csinálnak, és ha bármiben Elly segítségére lehet, ezer örömmel megteszi. Ne vigye oda Ellyt a saját autóján? Elly elhárította az ajánlatot, és autón követte Hazelt a házhoz a hideg, téli délutánon. A hajnalka levelei elszáradtak és lehulltak a homlokzatról, a fű sárga volt. A két autó a hátsó ajtóhoz kanyarodott. Elly sok mindent csinált aznap, de semmi nem esett annyira nehezére, mint belépni a házba Hazel Pride-dal, elhaladni a gyűlölt, zöld zsalugáterek előtt, a nagyszoba ama pontja előtt, ahol órákig térdepeltették, a szobasarok előtt, ahol a nagyanyja meghalt, a hálószóba előtt, ahol édesanyja megőrült, beszívni a száraz denevérürülék szagát az előcsarnokban, por, meg rozsdaszaggal és nyomasztó emlékekkel keverten. Nehéz volt, de Elly kiállta. És nemcsak azért, hogy legyen elég pénze Robert Collinst kifizetni, hanem azért is, mert egy nap alatt olyan nagy lépést tett, hogy azt gondolta, most már a végére jár. És mert tudta: ez tetszeni fog Willnek. A nagyszobában felhúzta sorban a redőnyöket. A nap besütött, de csak a levegőben szálldosó porcicák kerültek elő és némi egérpiszok a padlón.

182

– Kétezer-háromszáz dollár – jelentette ki Hazel, miután átnézte a táblázatot. – Ennél többet nem kínálhatok, tekintettel arra, hogy rengeteg munkába és pénzbe fog kerülni a ház rendbehozatala. Kétezer-háromszáz dollárból többre is futja, gondolta Elly, mint Collins honoráriuma, de azt remélte, szüksége lesz még pénzre a jutalmakat kifizetni. Azonnal aláírta a szerződést, még ott a házban, hogy soha többe ne kelljen oda visszatérnie. És amikor beült a kocsijába, és kihajtott a sárga füvön át az útra, mérhetetlen megkönnyebbülést érzett. Visszagondolt a napjára mennyi félelmet gyűrt le reggeltől estig! Elvezette az autót, életébeni először, Calhounig, szembenézett, a várossal, amely immár nem ellenségesnek, hanem segítőkésznek mutatkozott, elindította az igazságszolgáltatás gépezetét, és elűzte múltjának sötét árnyékait. Fáradt volt, olyan fáradt, hogy a legszívesebben az autóban aludt volna. De Will még börtönben van, és ott mindeni perc egy örökkévalóság. Tehát visszahajtott Calhounba, felkereste a seriffet, lehordta a sárga földig, amiért olyan felületesen nyomoz, és közölte vele: nézze át Nat és Norris MacReady naplóját. De Harley Overmire-t elfelejtette megemlíteni.

183

Huszonkettedik fejezet Will bábként hevert a nyomorúság burkában priccsén. Kintről, a folyosóról fémajtó nyitódása, záródása hallatszott be. Will nem mozdult, a falat bámulta. A lépések egyre közeledtek. Két pár cipő koppanása. Bőrtalpú cipőké, a kőpadlón.

Nagyon ismerős zaj! – Parker? – szólt be Hess az alseriff. – Itt az ügyvédje. Will elképedt: – Az én ügyvédem? – Felemelte a fejét, és hátrafordult, Hess mellett egy kis öregember állt, szürke hajjal, napbarnított arccal. Kissé görnyedten járt, barna öltönyt, gyűrött fehér inget viselt, a nyakkendője félrecsúszott. – A felesége felkeresett, és arra kért, beszéljek magával. Will hirtelen felült a priccsen. – A feleségem? – Ő és Gladys Beasley. – Az őr kinyitotta a cella ajtaját, az ügyvéd besétált. Szürke szemét Willre szögezte, arca derűs volt. Lerítt róla, megszokta, hogy meglepetten fogadják a bemutatkozását. – A nevem Bob Collins. Will elfogadta a kinyújtott kezet. – Will Parker – mondta, és magában azt gondolta: – Hát nemcsak bejött Calhounba, még ügyvédet is fogadott? De ugyan miféle ügyvéd ez? A zakója úgy fest, mintha egy mosógépből került volna elő, az inge úgy, mintha rég nem látott volna mosógépet. A haja úgy áll, mint a pitypang a szélben. Nemcsak zilált, kimerülten, lassan mozog, alighogy odaért a székéhez, rárogyott, háttal Willnek, kifújta magát, és csontos keze rácsapott csontos térdére. Amikor végre megszólalt, olyan vidám volt a hangja, mintha egy kerti ünnepségen mondana pohárköszöntőt. – Gladys Beasley az osztálytársam volt. – Nevetgélve hozzátette: – Annyi év után viszontláttam – micsoda meglepetés! – Huncut pillantást vetett Willre: – Csoda csinos lány volt Gladys. És roppant okos. Az egyetlen lány az osztályban, akivel értelmes dolgokról lehetett beszélgetni. Mindig zavarba jöttem a jelenlétében, olyan jól forgott az esze. Nagyon szerettem volna elhívni egy találkára, de magam sem tudom miért, sosem mertem. Will elképedve meredt az ügyvédre. Ugyan miért szabadította rá ezt a vén hóbortost Miss Beasley? Nem volna jobb, ha maga védené magát? De éppen, amikor Will idáig ért gondolataiban, Collins beszéde váratlan fordulatot vett. – Nos, Will Parker, maga ölte meg Lula Peaket? Will barna szemét rászegezte az ügyvéd arcára, és azt felelte: – Nem, uram. Collins helyeslőleg bólogatott, pár pillanatig némán tanulmányozta Willt, aztán megkérdezte: – Sejti, ki tehette? – Nem, uram. Megint hosszabb csend következett, de amikor Collins végre megszólalt, Will megkönnyebbülést érzett. – No, akkor munkához kell látnunk. Holnap lesz a vádemelés. Collins elvállalta az ügyet, és megígérte Willnek, minden hatalmában álló eszközzel igyekszik meggyorsítani az igazságszolgáltatás menetét. Ebben ő nagy, közölte Willel. Will nem hitt neki. Pedig Collins elhanyagolt külseje és öreguras viselkedése ellenére roppant okos volt, egyáltalán nem imponált neki a vádirat, meg volt győződve arról, hogy Will pártjára tudja állítani az esküdtszéket azzal, hogy felhívja a figyelmüket arra a tényre, hogy a vádhatóság elsősorban azért gyanúsítja Willt, mert börtönviselt, ahelyett hogy azt vették volna figyelembe: kitüntetéssel szerelt le a hadseregből. Egyáltalán nem tartotta fontos bizonyítéknak a levelet Will monogramjával, sőt azt mondta, még hasznukra is lehet, mert azt az érzést kelti egy hiszékeny, kötözni való bolondban, hogy biztonságban van. 184

A vád alá helyezés aktusa gyorsan zajlott le, és úgy, ahogy az előre látható volt: tekintettel Will múltjára, nem engedélyezték szabadlábra helyezését kaució ellenében. De Collins elérte, hogy az esküdtszéki tárgyalást egész közeli időpontra – egy héten belülre –tűzzék ki. Sok tanú jelentkezett Will mellett, de mint az ilyen esetekben szokás, a vádlott képviselője nem jelenhetett meg a teremben, így egyelőre az államügyész bizonyítékai többet nyomtak a latban, mint később, amikor alkalom nyílik a cáfolatukra. Will keservesen csalódott Azt remélte, Elly ott lesz valahol a bíróságon, és ő vethet rá egy pillantást. Legmerészebb álmaiban már látta Ellyt, amint kitárt karral közeledik hozzá, és azt mondja: „Minden rendben, Will, felejtsük el, ami történt.” De a tárgyalóteremből mellékfolyosókon kísérték vissza a börtönbe, ahol végleg magába roskadt. Vajon mi lesz vele? És nem szenilis az a roskatag, vén ügyvéd, akit Elly és Miss Beasley rászabadított? Hirtelen torkig lett a szűkös hellyel. Texasra gondolt, tágas, sík földjére és fölötte a végtelen, kék égre. De a vigasztaló kép hamar elillant. Will lehunyta a szemét, és azt gondolta: megint ő a vesztes, és Ellyt sem láthatta. Istenem, de nagy szüksége lenne most Ellyre! Mégsem mert neki üzenni Hess alseriff útján, attól tartott, legutóbb olyan gonoszul bánt vele, hogy talán akkor sem jönne el, ha ő hívná. S lám, Elly éppen akkor jelent meg, amikor Will már mindenről lemondott. – Látogatója van, Parker – szólt be a zárkába Hess. – A felesége. Jöjjön velem. Tehát Elly egész idő alatt itt volt, és a hívására várt. A szíve vadul feldobogott, felpattant a priccsről, a tükör elé ugrott.– Csak egy pillanat, Hess! – mondta, és négyszer-ötször végighúzta haján a fésűt. Aztán megfordult, és Hess után sietett. A látogatók terme egy hosszú, üres, csupasz helyiség volt. Mindössze egy asztal állt benne és három szék, olyasfajták, mint a könyvtárbeli székek. Amikor Will belépett, Elly már az asztalnál ült, új, sárga ruhában, az övéről egy erszény csüngött le. Hess leült az ajtó közelében, keresztbe fonta a karját, és úgy trónolt ott, mint aki hosszabb ideig készül várakozni. Vagy tíz másodpercig csak bámulták egymást, Will és Elly. – Helló, Will – mosolygott rá szomorúan Elly. – Helló. Halkan beszéltek, mégis visszhangzott a szavuk. Will tenyere izzadt, tarkója kimelegedett, mialatt beitta Elly képét, és nagy nehezen leküzdötte azt a vágyát, hogy átnyúljon az asztalon, és megragadja a kezét. – Nagyon sajnálom, hogy az esküdtszék így döntött. Azt reméltem, már ma velünk leszel otthon. – Én is azt reméltem, De Collins előre megmondta: ne fűzzek sok reményt az első meghallgatáshoz, hisz ő sem lehet jelen, nem képviselheti az érdekeinket. – Ez nem tisztességes eljárás, Will. Hogy tilthatják ki a vádlott ügyvédjét a kihallgatásokról? – Collins szerint ez a törvény. Mi csak a bírósági tárgyaláson nyerhetünk, a nagy esküdtszék előtt, – Vagy úgy. Csak nézték egymást, bűnbánóan és vágyakozóan, Elly az erszényével babrált, Will lopva a nadrágjába törölte izzadó tenyerét. – Elly, én… – Kérj tőle bocsánatot, te bolond! De Hess jelen volt és figyelt, és Will nyelve megbénult arra a gondolatra, hogy egy harmadik személy előtt kellene az érzelmeit feltárnia. Ezért csak annyit mondott: – Kedvelem Collinst. Azt hiszem, érti a dolgát. Köszönöm, hogy felfogadtad.

– Ne bolondozz, Will. Csak nem képzeled, hogy nem fogadok védőügyvédet a férjem számára? Willből ellenállhatatlan erővel kívánkozott ki: – Nem tudtam, mire számíthatok, azok után, hogy úgy beszéltem veled legutóbb. 185

Elly félrenézett: – Akkor én már megállapodtam Collinsszal. – Ó – Will mérhetetlen csalódást érzett. Megint őrült vágy fogta el Elly bocsánatáért esedezni, és egyszersmind torokszorító félelem: mi lesz, ha Elly végleg elhidegült tőle? Akkor minek harcoljon a becsületéért? Csak ült magába roskadva, némán. – Jól vagy? – emelte rá ismét a tekintetét Elly. – Milyen a koszt? – Nagyon jó. A seriff felesége főz ránk. – Jól is nézel ki. – Újabb ideges mosoly Majd kínos csend, Annál kínosabb, mert mindenről beszéltek, csak arról nem, ami a szívüket nyomja. – Hogy jutottál be a városba? – kérdezte Will. – Valaki behozott – tért ki az egyenes válasz elől Elly. Elly az erszényével játszott, mind a ketten az ő kezét bámulták, és hallgattak. Végül Elly elővette az erszényt, kinyitotta és azt mondta: – Tudom, Will, legutóbb azt mondtad, ne is jöjjek ide, de el kellett hoznom a gyerekek ajándékát. – Két összegöngyölt papírlapot vett elő, és Willnek nyújtotta. – Egy pillanat! – ugrott fel a helyéről Hess, és elkobozta a papírokat. Elly szemrehányó pillantást vetett rá: – Csak a gyerekek üdvözletét hoztam el. Hess megvizsgálta a papírokat, aztán visszaadta őket Willnek, és visszaült a helyére. Will szétgöngyölte a papirosokat. Mindkettőn ugyanaz a gyerekrajz volt, élénk színekben pompázó virágok és pálcikaemberkék, alattuk az üzenet: SZERETLEK, WILL és a két alig olvasható aláírás: Donald Wade és Thomas. Will még életében nem volt ilyen közel ahhoz, hogy hangosan elsírja magát. – Ezt nevezem – Will görcsösen lesütötte a szemét, nehogy Elly észrevegye, milyen nehezen uralkodik magán. – Hiányzol nekik – suttogta panaszosan Elly, és gondolatban hozzátette: És nekem is. Fáj a hiányod. Üres a ház, értelmetlen a munka, az élet csupa szenvedés. – Nekem is hiányoznak. Hogy vannak? – Jól. Ma mind a hárman Lydiánál vannak. Donald Wade ott száll fel az iskolabuszra. Szeret Lydiánál lenni. Sallyval várat építenek. Will megköszörülte a torkát, felnézett, a szíve majd kiugrott a helyéről, és azt kívánta immár századszor, bár ne mondta volna Ellynek azt, amit utoljára mondott. De mielőtt rászánta volna magát, hogy végre kinyögje: „Bocsáss meg Elly, szeretlek”, Elly szólalt meg: – Miss Beasley azt állítja, mifelénk Collins a legjobb ügyvéd. – Tökéletesen megbízom benne. De honnan veszel pénzt, hogy megfizesd a szolgálatait, Elly? – Ne aggódj. Jó volt a mézszüret, a bankban is szépecskén van pénzünk, és Miss Beasley is felajánlotta: segít. – Igazán? Elly bólintott. – Igazán, de az ő segítségét csak akkor veszem igénybe, ha muszáj. – Ebben nagyon igazad van. Megint csend támadt, egyikük sem mert szólni, Will a visszautasítástól félt, Elly Hesstől. – Mennem kell, Will – mondta végül Elly, és erőltetetten rámosolygott Willre. – Mostanában nagyon sokszor hagytam Lydiára a gyerekeket, nem szeretném, ha megunná. Willt elfogta a pánik. Még semmit sem mondott el abból, amit akart, nem fogta meg Elly kezét, nem kért tőle bocsánatot, nem dicsérte meg a szép, új ruháját. De talán jobb is így! Collins hiába biztatja, az ő sorsa már eldőlt. Vesztesnek született. El fogják ítélni, akármennyire ártatlan, és most hosszú időre csukják majd le, visszaeső bűnösként. És miért várjon rá Elly? Meglehet, hatvanéves is lesz, mire szabadul, Ha egyáltalán megéri.

186

Elly előbbre csúszott a székén. – Hát… – tanácstalanul felállt, fekete erszényét markolászva. Will sosem látott nála erszényt. Úgy érezte, nem kilenc napja váltak el, hanem kilenc éve, annyira másnak látta Ellyt. – Köszönöm, Elly, hogy eljöttél. Üdvözletem a fiúknak, és csókold meg a nevemben Lizzyt. – Megcsó… – Elly szava elfúlt. Megint egymásra bámultak, míg égni nem kezdett a szemük, és fájt minden egyes szívdobbanás. – Elly – suttogta Will, és Elly keze után nyúlt. A két kéz összefonódott, a ki nem mondott szavak helyett, szerelmes üzenetként. – Me-mennem kell, Will. – Elly szempilláin könnyek ragyogtak. Lassan kihúzta a kezét Will kezéből, hátralépett, és Will tisztán látta: mindjárt elsírja magát. – Mehetünk, Hess – fordult el kétségbeesetten, és megindult az ajtó felé, hogy ne kelljen Elly könnyeiben osztoznia. Elly nem is jött többet el. Eljött ellenben másnap Miss Beasley. Maga volt az élő szemrehányás. – Mit tett azzal a gyerekkel? – kérdezte szigorúan. – Hogy én? – Will szeme elkerekedett meglepetésében. – Mit tett Eleanorral? Tegnap este zokogva állított be hozzám, és azt mondta, maga nem szereti őt. – Csak higgye azt, az a legokosabb. – Hatökör! – a falak visszhangoztak a szót. Will elképedt, Miss Beasley még dühösebben folytatta. – Ő a maga felesége, Parker úr! Hogy mer úgy bánni vele, mintha futó ismerőse lenne? – Ha azért jött ide, hogy összetörje a csontjaimat… – Igenis, éppen ezért jöttem ide, maga senkiházi! És ne merjen velem ilyen hangon beszélni! Will kényelmesen és pimaszul elterpeszkedett. – Tudja, Miss Beasley, maga pont az, akire ma szükségem van. – Magának arra van szüksége, fiatalember, hogy lehordják a sárga földig, és ezt meg is kapja tőlem. Akármit mondott a feleségének, tűrhetetlen állapotba hozta. Holott ha valaha szükség volt rá, hogy mellé álljon, hát most van rá a leginkább szüksége. – Hogy én mellé álljak? Ő talán mellém állt? – Ó, ó! Gondolom, azért duzzog, mert tíz másodpercig tartott, amíg Elly megemésztette Reece Godloe vádjait, hogy aztán megcáfolja őket. – Megemészteni! Nemcsak megemésztette, el is hitte, hogy én tettem! Azt gondolta, én öltem meg Lula Peaket. – Azt gondolta, igen? Akkor miért tesz közzé folyamatosan hirdetéseket a whitneyi és calhouni újságokban, jutalmat ígérve mindazoknak, akik olyan információval szolgálhatnak, amelynek alapján magát felmentik? Miért hajtott fel egymaga vagy tizenkét tanút maga mellett? Miért tanult meg autót vezetni és utasította el… – Autót vezetni? …a pénzügyi segítséget, amelyet felajánlottam? Miért járta be az egész környéket, mézet osztogatva azoknak, akik éveken át rosszat mondtak róla, miért rágja Godloe seriff máját, mondván: kutassa fel az igazi gyilkost? És miért kereste fel Hazel Pride-ot, és vitte őt el abba a lakatlan házba, ahová senki be nem tette volna a lábát, aki annyit szenvedett ott, mint ő? Will végre közbeszólhatott: – Ki az a Hazel Pride? – A whitneyi ingatlanügynök. Eleanor eladta nagyapja házát, hogy megfizethesse a maga ügyvédjét, a legjobbat, akit csak találhatott Georgiában. Ehhez szembe kellett néznie azzal a házzal és egy egész várossal, tele gyalázatos seggfejekkel, akik nem érdemlik meg, hogy 187

megalázkodjék előttük. És ő mégis megtette, magáért, Parker úr! Mert annyira szereti magát, hogy a maga kedvéért bármivel és bárkivel képes szembeszállni. És maga mindezt úgy hálálja meg, hogy nem bocsátja meg neki azt a pillanatnyi reakcióját, amelyet egészen természetesnek tartana a maga részéről, ha ő lett volna börtönviselt és őt vádolták volna meg újabb bűntettel. – Miss Beasley rövid szünetet tartott, aztán szigorúan kijelentette: – Talán mégis tévedtem a maga megítélésében! Wall annyira megdöbbent, hogy nem jutott eszébe más, mint egy mellékes körülmény, abba próbált belekapaszkodni. – Nekem azt mondta, valaki behozta őt Calhounba. – Még hogy valaki behozta! Ő maga vezeti azt a siralmas autót, amelyet maga tákolt össze roncsdarabokból spárgával, és ha túléli a pert, az valóságos csoda lesz! Kis híján halálra gázolta Natot és Norrist, hogy azokról az épületekről ne is beszéljünk, amelyeknek nekiment, és a járdákról se, amelyekre fölszaladt. Úgy retteg attól a tragacstól, hogy majd belehal, de azért odaül a kormányhoz, naponta akár kétszer is behajt Calhounba, ha kell, és mindezt csak azért, hogy a végén maga elhitesse vele: nem szereti többé. Szégyellje magát, Parker úr! Miss Beasley úgy fenyegette meg a mutatóujjával Willt, mintha hatéves, rakoncátlan tarkó lenne. – Azt mondom, gondolkozzék el azon, mennyire megbántotta őt, ahelyett hogy a saját sebeit nyalogatná. És kérjen tőle bocsánatot, hallja, ha legközelebb idejön! Miss Beasley nem adott, alkalmat Willnek arra, hogy akár egy szót is kinyögjön a maga védelmében. Ugyanolyan viharosan távozott, ahogy jött. Will úgy érezte, egy tornádó ragadta magával. Zárkájába visszatérve Willnek különös élményben volt része. Felvidult. Elly… amint autót vezet? Elly… amint tanúkat toboroz? Elly… amint visszamegy abba a házba?

És mindezt őérte! Miss Beasley elérte, amit akart, a maga sajátos módján: megértette Willel, mennyire szereti őt Elly. Miss Beasley látogatása után Will csüggedését türelmetlenség és remény váltotta fel. Járkált a cellájában kezeit ropogtatva, és azon töprengett, miféle tanúkat szedhetett össze Elly. És elmosolyodott arra gondolatra, hogy Elly mézzel édesgette magához őket. Istenem, micsoda asszony! Járkált, töprengett, és megköszönte jó sorsának, hogy összehozta őt Ellyvel és Miss Beasleyvel. Egy óra sem telt belé, Will nagy elhatározásra jutott. – Hess! – kiáltotta torkaszakadtából. – Hess, jöjjön ide! – És a villájával dobolt a rácson. – Hess, üzenni akarok magával a feleségemnek! – Jövök, már jövök! – Hess megjelent a folyosón. – Mit akar tőlem? – Üzenhet a seriff Ellynek, hogy látni szeretném? – Miért ne? – Akkor szóljon neki máris, és mondja meg: hálás lennék, ha eljuttatná az üzenetet a feleségemhez, olyan gyorsan, ahogy lehet. – Szólok neki. – Hess máris indult, de még egy cinkos vigyort küldött Will felé. – Miss Beasley aztán érti a módját, hogy kell lebaltázni valakit, mi? – De még mennyire! – kapott a fejéhez Will. – Az igazat megvallva örültem, hogy biztonságban tudhatom magam a rács mögött. Hess nevetett, kettőt lépett, aztán megállt, és visszafordult. – Mindenki róla beszél. Csodálom, hogy maga erről nem tud. – Miről? – Hát hogy a felesége úgy furikázik ide-oda azon az autón, mintha nem létezne üzemanyagjegy, és tanúkat hajt fel maga mellett. Tudja, egy osztályba jártam Ellyvel, és én is bolondnak neveztem, mint annyian mások. Most azt mondják: több esze van, mint az

188

államügyésznek! Az fog belebolondulni abba, amit a maga felesége meg Collins kitálal a tárgyaláson. Will jóleső izgalomba jött. – Szólna Collinsnak is, hogy beszélni szeretnék vele? – Szólnék én, ha a városban lenne. – Hát hol van? – Tudom is én. A maga felesége úgy megfuttatja, mint a kopófalka a rókát. Egy dolgot azonban elárulhatok. – Mit? – Elérte, hogy február elejére kitűzzék a tárgyalást. – Tyűha! Az hamar lesz. – Ne becsülje le a vén rókát, különösen akkor ne, ha a maga feleségével működik együtt. Megint nekilódult, de újra csak visszafordult, és rávigyorgott Willre. – Szájról szájra jár egy tréfa, csakhogy az nem tréfa, hanem … – Hess megvakarta a fejét. – A leginkább azt mondanám, egyfajta tiszteletadás, tizenöt év késéssel. A népek azt mondogatják: Vigyázat, ott jön Elly Parker az ő mézes bödönével! – És még hozzátette, immár Willnek háttal: – Azt senki sem tudja, kapott-e Murdoch bíró is egy üveg mézet, de úgy hírlik, ő eskette magukat össze, és őt jelölték ki vezető bírónak a maga perének a tárgyalására. – Hess már a folyosó végében járt, és éppen az ajtót nyitotta ki, amikor megint elnevette magát, és visszaszólt: – Átadom az üzenetét a feleségének, Parker! – És az ajtó nagy dörrenéssel becsapódott mögötte.

189

Huszonharmadik fejezet Elly nem jelentkezett többé. Ellenben beküldött Willnek egy új öltönyt, egy csíkos nyakkendőt, egy fehér inget, mandzsettagombokat és Will katonacipőjét, ragyogóan kisuvickolva, hogy a tárgyalásra kiöltözzék. És a holmik fellé egy levélkét: – Győzni fogunk, Will. Szeretlek Elly. Will korán hozzáfogott az öltözködéshez. Gondosan megfésülködött, újra meg újra visszatért a tükör elé, és megtapogatta az arcát: elég jól megborotválkozott-e, helyreigazította a mandzsettagombjait, jobban megszorította a nyakkendőjén a csomót, újragombolta a zakóját. Arra a gondolatra, hogy viszontláthatja Ellyt, majd szétfeszítette az egyre növekvő várakozás. Míg a saját szemét bámulta a tükörben, Elly szemére gondolt. Tarts ki mellettem zöldszemű, ne mondj le rólam. Nem vagyok az a hülye ló, amelyennek legutóbb mutatkoztam. Csak legyünk túl ezen az ügyön, és bebizonyitom neked. Elly is nagy gondot fordított aznap a megjelenésére. Sárgába öltözött. Csakis sárga lehetett a ruhája, az volt az ő színe. A nap és a szabadság színe. Vajszínű gabardinból csináltatott kosztümöt, kitömött vállal, nagy, gombos zsebekkel. Ő is többször visszatért a tükör elé, hogy megszemlélje magát. Willnek nem lesz oka szégyenkeznie miatta. A tükörből egy elegáns, divatosan öltözött, ívelt szemöldökű, korallpiros szájú hölgy nézett vissza rá. Csak várd ki, Will, mihelyt ennek vége, mi leszünk a legboldogabb pár a világon.

Míg a tárgyalóteremben ült és várt, le nem vette a szemét az ajtóról, ahol Will be fog lépni. Amikor csakugyan belépett, pillantásuk találkozott, és Elly szíve nagyot dobbant örömében, izgalmában. Sosem látta még Willt öltönyben. Elképesztően jól festett, a haja kicsit sötétebbnek látszott, mint máskor, a hajolajtól, a nyakkendője akkurátusan állt, napégette arca szép kontrasztot alkotott hófehér ingével. Will felnézett, mihelyt belépett, és hirtelen szűknek érezte a gallérját. Tudta, hogy Elly sárgában lesz. Tudta! Az egyik magas ablakon betűzött a reggeli nap sugara – kilenc órakor kezdődött a tárgyalás – pontosan Ellyre, mintha be akarná aranyozni. Istenem, mennyire szereti Ellyt, mennyire szeretne innen szabadulni érte, vele. Míg a helyére ment, csak egymást nézték. A haja! Mit csinált Elly a hajával? Levágatta! Hátul és a fülénél egészen rövidre, oldalt elválasztva, a homlokán egy tincs. Az új frizura nagyon előnyösen emelte ki szép arcformáját. Will a legszívesebben felrohant volna hozzá, hogy megmondja neki, milyen szép, megköszönje az öltönyt, és a fülébe súgja: szeretlek, De nem tehette, Jimmy Ray Hess vigyázott rá, hát csak ment és bámulta Ellyt. Aki rámosolygott és két ujjal intett neki. Az öröm hulláma úgy elöntötte Willt, mint akkor, az augustai állomáson, amikor meglátta a tömegben Ellyt. Az a nő, aki Elly bal oldalára ült, odahajolt hozzá, hogy valamit mondjon neki. Hisz ez Lydia Marsh! Elly jobb oldalán komoly arccal, figyelmes tekintettel Miss Beasley ült, Éppen Will irányába pillantott. Ő elfogódottan köszöntötte, egy fejbólintással. Miss Beasley alig észrevehetően odabiccentett neki, és picit rámosolygott. Will mély hálát érzett, Barátok. Igazi jó barátok. Sietve odabiccentett Lydiának, majd újra Ellyre vetett egy utolsó, sóvár pillantást, amikor a helyére érkezett, és háttal a teremnek leült a védelem asztala mellé. Collins már ott volt, úgy öltözve, mint egy kótyagos múzeumi őr, gyűrött, bolhaszín gyapjúöltönyben, sárga gyapjúingben, és selyem nyakkendőben, amelyen rózsaszín flamingók díszelegtek. Will kezéről levették a bilincset. Collins sietett vele kezet rázni. – Jók az előjelek. Látom, kicsit felvidult. – Nem akarom, hogy a feleségemet a tanúk emelvényére szólítsa, Collins, ezt ne feledje! – Csak ha szükséges, már mondtam magának. – Akkor sem. Tönkretennék, Mindenféle ostobasággal hozakodnának elő, hogy bebizonyítsák bolond. Engem odaállíthat, őt nem. – Úgysem lesz rá szükség. Majd meglátja! 190

– Hol volt tegnap? Beszélni akartam magával. – Csendesebben, Parker. Foglaljon helyet Tanukat kerestem fel, akikre a felesége lelt rá. – Ez komoly? Ő csakugyan… – Kérem, szíveskedjenek felállni – mondta a törvényszolga. – A kerületi bíróság megkezdi a tárgyalást, a nagy tekintélyű Aldoch P. Murdoch bíró úr elnökletével. Will a száját is eltátotta, amikor belépett Murdoch bíró, fekete talárban. Murdoch szeme végigfutott a padsorokon, megállt egy pillanatra Willen, majd továbbsiklott. Bár arca kifürkészhetetlen volt, Will azt gondolta: csoda történt, egy talpig becsületes embertől függ a további sorsa. Ezt a meggyőződését egy régi emlék táplálta: két kisfiú, amint egy szivardobozból cukorkát majszol. – Foglaljanak helyet – parancsolta Murdoch bíró. Will leült, és közben odasúgta Collinsnak: – Ugye nem igaz, hogy Elly őt is megvesztegette? Collins az orrán libegő cvikker mögül a papírokra sandított, amelyeket egy ütött-kopott aktatáskából szedett elő. – Ezt viccnek szánta? Murdoch megvesztegethetetlen és megközelíthetetlen. Jaj, lett volna a feleségének, ha ezt megpróbálja! Kezdetét vette a tárgyalás. Elhangzott a védő- és a vádbeszéd. Collins olyan lassan, vontatottan adta elő a maga mondókáját, mintha nem sikerült volna előző éjjel kialudnia magát. Edward Slocum államügyész ezzel szemben tűzzel és ékesen deklamált. Feleannyi idős sem volt, mint Collins, és kétszer olyan magas, mint ő. Érces baritonhangja, tekintélyes termete mellett Collins úgy festett, mint aki megérett az elhantolásra. Slocum szeme fekete volt és tüzes, dús, hullámos hajával egy harcias kakasra emlékeztetett, aki nem tűr meg mást a maga szemétdombján. Slocum ékesszólóan, impozánsan megígérte az esküdtszéknek: a kétség árnyékát is kizárva bebizonyítja, cáfolhatatlan bizonyítékok birtokában, hogy Lula Peaket William Parker ölte meg hidegvérrel, előre kitervelten, aljas szándékból. Ha én az esküdtszék tagja lennék, gondolta Will önkéntelenül a két beszéd hallatán, Slocum minden szavát elhinném, és úgy vélném, a védőügyvéd szenilis. A vád első tanúja Reece Godloe seriff. A saját tanúi kihallgatása közben Slocum elébük állt terpeszben, átható tekintetét rájuk meresztve, azt az érzést keltve bennük, hogy minden egyes válaszuk az a sarkalatos pont, amelytől a tárgyalás kimenetele függ, majd a legalkalmasabb pillanatban, amikor vallomásuk legterhelőbb részlete hangzott el, átengedte őket az esküdtszéknek. Godloe serifftől megtudta a bíróság, hogy Will büntetett előéletű, hogy az áldozatot egy portörlő ronggyal fojtották meg, a találkára hívó levél Will Parker monogramját viseli aláírás gyanánt, és Parker maga is beismerte: gyakran olvassa a helyi lapot. Collins feltápászkodott. Az egész terem aggódva figyelte. Két kérdése között annyi idő telt el, hogy az esküdtek fészkelődni kezdtek. Amikor végre kibökte a következő kérdést, láthatóan mindenki megkönnyebbült. Nem nézett senkire és semmire, a padlóra és saját cipőjére szögezte a tekintetét. Keresztkérdései nyomán Godloe seriff – elmondta: Will letöltötte a büntetését, kiváló magaviseletű fogoly volt, szabadlábra helyezése végleges. Az is kiderült, hogy a seriff maga is a helyi újságot olvassa. A következő tanú, egy szemüveges nő, a helyi lapnál nyomdász, határozottan leszögezte, hogy a Lulát tőrbecsaló levél betűit a helyi újság egy vagy több számából vágták ki. A védőügyvéd kérdésére elmondta, az újság 143 261 példányban jelenik meg, tehát Whitneybe is jó pár száz példány jut el naponta.

191

Egy elcsigázott külsejű, idősebb halottkémtől, Elliut Mobridge-től megtudta az esküdtszék, hogy a meggyilkolt Lula Peak méhében négy hónapos magzatot találtak. A védő keresztkérdésére a tanú elmondta, nincs mód megállapítani, ki ejtette teherbe az áldozatot. Egy nyers modorú orvos szakértőnő, Lesbe McCooms megerősítette azt a tényt, hogy Lula nyakán egy elszakadt, olajos portörlő rongyot találtak, valamint emberi feltehetőleg férfi – kéztől származó, fojtogatásra utaló sérüléseket. A védelem nem kívánt kérdést intézni a tanúhoz, fenntartva magának a jogot, hogy később visszahívja. Miss Gladys Beasleytől, a köztiszteletnek örvendő, harcias matrónától az államügyész azt kérdezte, származhatott-e az „A” jellel csatolt bizonyíték, a portörlő rongy a whitneyi Carnegie Könyvtárból, amire Miss Beasley igennel felelt. Azt is beismerte, hogy Will Parker, a könyvtár alkalmazottja szolgálatban volt Lula Peak meggyilkolásának éjszakáján, hogy a könyvtár két példányban előfizeti a helyi lapot, és ő meg szokta engedni William Parkernek, hogy az egyik példányt – három-négy nap elteltével hazavigye. A tanúk semmi olyat nem mondtak, amire Will ne lett volna felkészülve, de döbbenten tapasztalta, mennyire terhelően hangzik ez rá nézve, eskü alatt valló tanúk ajkáról. Hanem az ügy alig érezhetően más irányt vett, amikor Robert Collins elkezdte feltenni keresztkérdéseit Miss Beasleynek. – Megjelent Lula Peak valaha is a könyvtárban, amikor Will Parker ott tartózkodott? – De még mennyire, – És meg is szólította őt? – Meg. – Ezt honnan tudja? – Minden szavukat hallottam a helyemről. A könyvtárterem U alakú, az én íróasztalom az U nyitott vége közepén állt, úgyhogy belátom az egész terepet, és olykor hallom is, amit mondanak. A mennyezet magas, erős a visszhang. – Mikor hallgatta végig az első beszélgetést Peak és Parker között? – 1941. szeptember 2.-án. – Hogy emlékezhet ilyen pontosan a dátumra? – Úgy, hogy Parker úr kölcsönző kártyát akart volna kiállíttatni velem, és én el is kezdtem kitölteni a kártyáit. Menet közben derült ki, nem tudja igazolni, hogy whitneyi lakos. Az ember takarékoskodjon, amivel lehet, ez az elvem. Tehát kitöltöttem Parker úr kártyáját és félretettem addig, amíg el nem hozza nekem az igazolást arról, hogy állandó helybeli lakos, mert biztosra vettem: el fogja hozni. Mindmáig az a kártya az övé, és a kiállatás első – utóbb kihúzott – dátuma 1941. szeptember 2. Miss Beasley felmutatta Will kölcsönzőjegyét: bizonyítékként a „B” jelzést kapta. – Tehát szeptember- 2.–án akaratlanul kihallgatta Lula Peak és William Parker beszélgetését. Elmondaná nekünk, amennyire emlékszik rá, mi hangzott el köztük: Miss Beasley kimérten, jól átgondoltan és kétségbevonhatatlanul pontosan, sőt szó szerint elismételte a Lula és Will között lefolyt beszélgetést. Azon kezdve, hogy Lula leült Willel szemközt, és a combja közé dugta a lábát, azzal folytatva, hogyan próbálta a polcnál útját állni és elcsábítani, és azon végezve, milyen gonoszul rágalmazta meg Lula Ellyt azzal, hogy kisgyerekkora óta bolond, holott Miss Beasley maga is emlékezett a gyermek Eleanor See-re, mégpedig éles eszű, kíváncsi iskolás lányként, aki jól rajzol. Elmondta, hogy tűnt el sürgősen Will a könyvtárból, ámbár végig udvarias maradt Lulával szemben, és nemcsak aznap, más napokon is, mert Lula mindjárt megjelent a könyvtárban azzal a felkiáltással, hogy „művelődni akar”, mihelyt Willt belépni látta, és ki sem nyitotta a találomra kiválasztott könyveket. Will izgatottan várta Miss Beasley tanúvallomását. Azt hitte, azok után, hogy úgy legorombította őt, meg is haragudott rá, és ellenszenvét a tanúvallomásában is ki fogja 192

mutatni. Szégyenkezve ismerte be: nagyot tévedett, jobb barátja sosem volt és sosem lesz, mint Gladys Beasley. Amikor Gladyst elbocsátották, szokott granátoslépteivel visszamasírozott a helyére, egyetlen pillantást sem vetve Willre, ő mégis holtbiztosan tudta Gladys rendületlenül hitt és hisz benne. Miss Beasley volt a vád utolsó tanúja. Most Collins következett. Collins legalább fél percig fészkelődött a széken, aztán egy teljes percen át a nézőteret kémlelte, végül még ötven, végeérhetetlen másodpercig babrált a cvikkerevel. Aztán csendesen felnevetett, biccentett és hangosan bejelentette: – A védelem Mrs. Marshot szólítja az emelvényre. Lydia Marsh, aki olyan szép volt, mint egy oltárkép a szénfekete hajával, halványkék ruhájában, letette, az esküt és elmondta: háziasszony, két gyermeke van, akiknek az apja „valahol Olaszországban” harcol. Egy jó megfigyelő konstatálta volna, hogy az esküdtek arckifejezése megenyhül, és elismeréssel figyelik Lydiát. Robert Collins ezt nemcsak észrevette, hanem sietett tőkét kovácsolni a minden amerikait, az esküdteket is átható hazafiasságból: – Mióta ismeri Will Parkert, Mrs. Marsh? Még néhány szokványos kérdés és felelet következett, aztán Collins megkérte Lydiát mesélje el, mi történt aznap, amikor Will Parker Parris Islandre indult, bevonulni a tengerészgyalogosokhoz: – Elment a házunk előtt, és a kerítésen át bekiáltott. Kicsit idegesnek és zavartnak látszott… – Óvással élek, bíró úr! A tanú következtetéseket von le… – Helyt adok az óvásnak. Lydia Marsh folytatta. Látszott, szilárdan eltökélte, a lehető legpontosabban adja elő a tényeket. – Parker úr előbb nem mert a szemembe nézni, és idegesen dobolt ujjaival a combján. Amikor leszaladtam hozzá, hogy elköszönjek tőle, átnyújtott nekem egy zöld törülközőt és egy üveg mézet. Azt mondta, a törülközőt is, az edényt is tőlem lopta másfél évvel korábban, amikor nagyon rosszul állt a szénája, és egy fillérje sem volt. Azért emelte el akkor az üveget, amelyben író volt. Bocsánatot kért tőlem, azt mondta, mindig bántotta a lelkiismerete amiatt, hogy tőlünk lopott, és e vétkét helyre akarja hozni, még mielőbb bevonul. Ezért hozta nekem a mézet, ellenszolgáltatásképpen. – Mert azt gondolta, nem lesz rá többé alkalma? Attól félt, hogy elesik a háborúban? – Ezt nem mondta, nem. Nem olyan ember. Ő az a fajta férfi, aki tudta, kötelessége vállalni a harcot, és zokszó nélkül vállalta, ahogy a férjem is. – És újabban, mióta Will Parker visszatért a Csendes-óceánról, nem tapasztalt elhidegülést a házastársak között? – Nem, éppen ellenkezőleg. Nagyon boldog házasok. Úgy hiszem, észrevettem volna, ha Will Parkernek a legcsekélyebb oka is lett volna egy olyan nő társaságát keresni, mint Lula Peak. – Miből gondolja, hogy nem volt oka rá? Lydia Ellyre pillantott, és a szeme felragyogott. – Mert Elly, azaz Mrs. Parker nemrég elújságolta nekem, gyereket vár, az első közös gyereküket. Willt úgy érte a hír, mint derült égből a villámcsapás. Hátrafordult, Elly tekintetét keresve. Félig fel is emelkedett, de ügyvédje kedvesen visszatartotta. Örömtől ragyogott az arca, amint előbb a felesége hasára pillantott, aztán piruló arcára. Igaz, Elly? A kérdés nem hangzott el, de mindenki hallotta és megértette a teremben, nem a fülével, a szívével. És mindenki látta, hogy mosolyodik el válaszul Elly, és bólint igent. Will ajkára győzedelmes, üdvözült mosoly ült ki, és a tizenkét esküdtből tizenkettő, mind, aki apa vagy anya volt, szíve mélyéig meghatódott. A terem zsongani kezdett, és csak akkor némult el, amikor Collins elbocsátotta a tanút, és bejelentette: most a törvényszolga fogja felolvasni William Parker katonai minősítését. A 193

törvényszolga, egy alacsony emberke, fel is olvasta vékonyka hangján, egyik szemöldökét felvonva elismerése jeléül. Az Egyesült Államok Tengerészete úgy jellemezte William L. Parkert, mint bátor újoncot, aki egyaránt kész teljesíteni a parancsot, és képes másoknak parancsolni, miáltal kivívta azt a megtiszteltetést, hogy még az alap- és harci kiképzés idején előléptették szakaszvezetővé, majd káplárrá, mielőtt egészségügyi okokból leszerelt volna 1943 májusában. A törvényszolga ismertette az első század parancsnokának, Merrit A. Edson ezredesnek a véleményét is, aki kiemelte Willnek a csatamezőn tanúsított bátorságát, és részletesen beszámolt azokról a hősies cselekedeteiről, amelyek alapján elnyerte a Bíborszív kitüntetést abban a csatában, amelyet azóta a haditudósítók csak úgy emlegetnek, mint „a Korall-tenger mellékén lezajlott legvéresebb csatát, a Bloddy Ridge-i ütközetet”. A terem tiszteletteljes csendben hallgatta végig a törvényszolga felolvasását. Collins a maga oldalára állította az esküdtszéket, és ennek tudatában is volt. Eddig ezt Will tisztességének, becsületességének, katonai erényeinek a megcsillogtatásával érte el. Most következzék egy kis léhaság. – A védelem Nat MacReadyt szólítja a tanúk emelvényére. Nat felkelt a helyéről, Norris mellől, és előrejött. Ámbár a válla kicsit görnyedt volt, korához képest meglepő fürgeséggel lépkedett. Nat roppant elegánsan festett első világháborús uniformisában, kissé elhomályosult aranycsillagaival és hadnagyi rangjelzésével. Lerítt Natről: büszke rá, hogy közreműködhet az igazság kiderítésében. Amikor megkérdezték tőle, esküszik-e, hogy az igazat vallja, a teljes igazságot és csak azt, így felelt: – Mérget vehetsz rá, fiam. Murdoch bíró ugyan ráncolta a homlokát, de nem utasította rendre a nézőket, amikor itt-ott nevetés hallatszott. Nat közben helyet foglalt az emelvényen. – Neve? – Nathaniel Mac,Ready. – Foglalkozása? – Nyugdíjba vonult kereskedő vagyok. Huszonhat éves korom óta egy jégvermet működtettem a város déli szélén. – Egész életét Whitneyben élte le? – Úgy ám, az egészet. Leszámítva 14 hónapot 1917-ben és 18-ban, amikor Uncle Sarn befizetett egy európai útra. Az elismerés moraja töltötte be a termet. Nat hátradőlt a székén, hogy teljes pompájában bemutassa egyenruháját: a vak is láthatta, mennyire büszke rá. – Hány éve vonult vissza az üzlettől? – Tizenöt éve. – Tizenöt éve? – Collins megvakarta a fejét, és a padlót tanulmányozta. – Tizenöt évi semmittevés egy kicsit unalmas lehet. – Méghogy semmittevés! Tudja meg, fiam, én meg a fivérem, szerveztük meg a polgárőrséget, és minden éjjel körbejárjuk a várost, hazazavarva a kijárási tilalom ellen vétőket, és figyelve, nem közelegnek-e japán repülők Ugye, Norris? – Hát persze – felelte a hallgatóság soraiból Norris, újabb nevetést váltva ki. Murdock bíró kalapácsa lecsapott. – A védőügyvéd lesz szíves a tanút arra inteni, hogy szavait a törvényszékhez intézze, ne a hallgatósághoz. – Igenis, bíró úr – felelte engedelmesen Collins. Megvárta, míg a terem elcsendesedik, és akkor folytatta. – Mielőtt megtárgyalnánk polgárőri feladatait és tapasztalatait, arra kérném, nézze meg ezt a tárgyat: – Collins előhúzott rojtos szélű zsebéből egy kis fafaragást, és átnyújtotta Natnek. – Ez a maga műve?

194

Nat átvette, megnézte és bólintott. – Nagyon úgy fest. Azzal felfordította a szobrocskát, egész közelről vizsgálta még a talpát és hozzátette: – Csakugyan az enyém. Belevéstem a monogramomat. – Mondja meg a törvényszéknek mi ez a tárgy? – Egy vadpulyka, fából. Hol vette? – Whitneyben, a drugstóre-ban. Huszonkilenc pennyt fizettem érte. – És figyelmeztette Havertyt, írja be az eladást a nagykönyvbe, jóváírás végett? Murdoch bíró megint koppantott egyet a kalapáccsal. – Természetesen, MacReady úr, – A közönség halkan nevetgélt. Collins várt egy kicsit, aztán sietve feltette a következő kérdést, nehogy magára vonja Murdoch bíró neheztelését. – És hol készítette ezt a szobrocskát? – A téren. – Melyik téren? – Whitney főterén. Ott ülünk nap mint nap, a fivérem meg én egy padon, a magnóliafa árnyékában. – És faragnak? – Természetesen faragunk. Ha egy öregember nem használja semmire a kezét, már indulhat is a temetőbe. – És mialatt ott faragcsálnak, sok mindent látnak abból, ami a téren történik? Hát – vakarta meg a fejét Nat –, azt hiszem, nemigen szalasztunk el semmit, ami ott történik, ugye, Norris? – Csöndesen kuncogott, és a teremben vele kuncogtak mindazok, akik tudták, mennyire igazat beszél. Ezúttal Norris csak mosolygott, és óvakodott felelni. Collins elővette a zsebkését és a körmét piszkálgatta, mintha egy mellékes kérdést készülne feltenni. – Látta valaha Lula Peaket jönni-menni a téren? – Jóformán mindennap. Ő szolgált fel Vickery kávéházában, tudja, és a mi padunk pont szemben van a kávéházzal, jól látjuk azt is, a könyvtárat is, és általában mindent, ami a téren zajlik. – Látta valaha Lula Peaket, férfitársaságban? Nat felnevetett, a térdét csapkodta. – Haha! Ez jó kérdés, mi, Norris? – És az egész terem nevetésben tört ki. – Feleljen a kérdésre MacReady úr – szólt közbe a bíró. – Több férfival jött és ment Lula, mint az egész csendes-óceáni flotta. Megint kitört a nevetés. Murdoch bíró koppantott. – Soroljon föl egyet-kettőt azok közül a férfiak közül, akikkel együtt látta Lulát. – Mióta? – Kezdettől, amennyire visszaemlékszik. – Hát… – Nat megvakarta a fejét, és a cipője orrát nézegette. – Lássuk csak, az régen volt. Lula mindig szerette a férfiakat. Hogy ki volt az első, azt nem tudom, de amikor Lula még éppen csak kinőtt a gyerekcipőből, talán 24-ben, ott volt az a sötétbőrű fickó, aki az óriáskereket működtette a jubileumi ünnepség idején. – Huszonötben volt – helyesbített Norris a helyéről. Slocum felpattant, és éppen abban a pillanatban, amikor a bíró megrázta a csengőt, elkiáltotta magát. – Óvással élek. Nem Lula Peak ügyét tárgyaljuk, hanem William Parkerét. Collins nyugodtan fordult a bíróhoz: – Bíró úr, itt nagyon nagy súllyal esik a latba az elhunyt jó-, illetve rosszhíre. Be akarom mutatni, hogy Lulát feslett életmódja folytán bárki teherbe ejthette azok közül a férfiak közül, akikkel összeszűrte a levet, és ezek száma legalább egy tucatra tehető. – Csak nem azt akarja bebizonyítani, hogy 1925-ben esett teherbe? – vágott vissza dühösen Slocum. – Bíró úr ez a téma mellékes és ízléstelen. 195

– Csak az elhunyt életvitelére szeretnék rámutatni, bíró úr engedelmével. A bíró elutasította az óvást, de ismételten figyelmeztette Collinst, ne engedjen a tanú hajlamának, hogy a hallgatósághoz forduljon, helyeslést várva. – Látta valaha Lula Peaket jönni-menni William Parker társaságában? – Hát csak azt láttam, hogy szeretett volna vele jönni-menni. Az első naptól fogva, hogy Parker úr betette a lábat a városba, és benézett a kávéházba. Attól fogva ahányszor csak észrevette Lula, hogy Parker úr bejött a városba, és átmegy a téren, mindjárt kapta a seprűt, és kipenderült az utcára sepregetni, de mert Parker úr rá se hederített, utánament mindenüvé. – Például hová? – Például a könyvtárba, ha Parker úr bejött könyvet kölcsönözni vagy tejet, tojást eladni Miss Beasleynek. Lula pillanatok alatt ledobta a kötényét, és máris rohant Parker után. Öregember vagyok, Collins úr, de annyira mégsem vagyok öreg, hogy ne vegyem észre, mikor jön tűzbe egy nőszemély, és hoppon marad-e vagy sem… – Óvás! – És ahányszor Lula kisomfordált a könyvtárból... – Óvás! – hoppon maradt, ahogy én láttam. – Óvás! Egy teljes percig eltartott, míg helyreállt a rend és a csend a teremben. A bíró ugyan elrendelte töröljék a jegyzőkönyvből Nat megjegyzéseit, de Collins jól tudta, az esküdtek agyából nem törölhetik ki az elhangzottakat. Lula Peak szajha volt, és most már aligha lehet bárkinek is kétsége afelől, hogy őt kell elítélni, nem Will Parkert. – MacReady úr – – magyarázta csendesen Natnek Collins –, meg kell értenie, mi itt csakis a tényekkel foglalkozhatunk, véleményekkel nem. – Értem, értem. – Tényekkel, MacReady úr. Tud olyan férfiakról, akikkel Lula Peak nemi kapcsolatot tartott fenn? – Tudok, uram. Ha hihetünk Orlan Nettles-nek. Ő maga mesélte el nekem, hogy megizélte Lulát a baseballpálya tribünje alatt, amikor a mieink a Grove City-beliekkel mérkőztek. A karzaton valakinek elakadt a lélegzete. Nettles felesége ült odakint. Collins megvárta, míg az esküdtek pillantása a karzatról visszatér Natre, csak akkor folytatta. – Ez mikor történt? – Aznap, amikor a mieink hét–hatra győztek, mert az utolsó pillanatban sikerült Willie Poundsnak bevágni egy dugót. Mi ketten, Norris meg én, minden mérkőzést végignézünk, és eltesszük a programokat is. Itt van, tessék. Múlt nyáron történt, július 11-én, ámbár nem tudom, minek kellett ezt a papirost magammal hoznom. Whitney férfilakosainak legalább a fele tud a dologról, mert Orlan fűnek-fának elmesélte. Igaz, Norris? – Az utóbbi kérdést törölje – szólt oda Murdoch bíró a jegyzőnek, mialatt a síró Alma Nettles kitámolygott a teremből, egy idős asszony karján. Még morajlott a terem, amikor Collins azt kérdezte Nattől: – Látta valaha Lula Peaket egy férfival kompromittáló pózban? – Láttam, uram. Volt egy mérnök a vasútnál, aki Miss Werm fogadójában szokott megszállni. A nevét nem tudom, de sűrű, vörös szakálla volt, és a karjára tetoválva egy kígyó – Miss Werm bizonyára tudja a nevét. Tetten értem őket, ha szabad így mondanom, egy szép napon, amikor horgászni mentem az Oak Creekhez. Csupaszok voltak, és amikor Miss Lula meglátott engem, hátravetette a fejét, nagyot nevetett, és azt mondta: „Miért vág ilyen felháborodott képet, MacReady úr? Inkább jöjjön, csatlakozzon hozzánk!”' A karzaton kórusban hördültek fel az asszonyok. – Csak a tisztánlátás kedvéért, amikor azt mondta, tetten érte őket, MacReady úr, azt úgy értette, szeretkezés közben? 196

– Úgy, uram. Collins hihetetlenül hosszú ideig bajlódott azzal, hogy előhúzzon a zsebéből egy gyűrött zsebkendőt, és kifújja az orrát. Hadd eméssze csak jól meg a tanúvallomásnak ezt a részét mindenki, akit illet, és akit nem illet. Végre zsebre vágta a kendőt, és a tanúhoz fordult. – Most térjünk vissza, ha lehet, a maguk mindannyiunknak oly fontos polgárőri tevékenységéhez. Mialatt az elmúlt hónapokban éjjelente körbejárta a várost, látott-e csakugyan egy bizonyos autót Lula Peak háza mögött parkolni? – Láttam, uram. – Kinek az autóját? – Harley Overmire-ét. Egy fekete Ford, a rendszáma PV 628. Rendesen a borókabokrok mögött parkolt, a kis közben. Múlt évben rengetegszer láttam ott, egy héten többször is. És azokon a napokon, amikor Lula nem dolgozott, láttam Harleyt délben bemenni hozzá. Ilyenkor a téren parkolt, bevonult a kávéházba, mintha ebédelni akarna, és a hátsó ajtón át osont a kis közön Lulához. – Mással is látta az utóbbi időben Lulát? – Igenis, láttam, uram, és megvallom, erről nagyon nem szívesen beszélek a nyilvánosság előtt. A világért sem akarnék egy olyan fiatal fiúnak ártani, talán nem is tudta, mire megy ki a dolog… – Azért csak mondja el, mit látott, MacReady úr. – Harley fiacskáját, Nedet. – Harley Overmire fiát, Ned Overmire-t? – Őt, uram. – Hány éves lehet a fiú maga szerint? – Körülbelül tizennégy. Tizenötnél nem több. Kilencedikbe jár, ezt tudom, mert az idén az unokahúgom osztályába került. – És együtt látta Lula Peaket Ned Overmire-rel? – Együtt, uram. A Vickery kávéház előtt. Lula söprögetett, mindig söpröget, ahányszor… hisz tudja… férfira vadászik. Egyszóval pár hete Ned Overmire arra jön a járdán, Lilla megállítja, ahogy más férfiakat is meg szokott állítani, beleakasztva azt a hosszú körmét a fiú inge elejébe, és megcsiklandozza a mellét. Meleg van, mondja Lula, jöjjön be a kávéházba, ingyen kaphat egy fagylaltot. Minden szót tisztán hallottam – Lula akarta is, hogy halljam, mióta rajtakaptam azzal a vasúti emberrel, szeret ugratni, Fagylalt – ugyan! – Bement vele a fiú? – Be. De istennek hála, pár perc múlva kijött egy eperfagylalttal. Lula az ajtóig kísérte, és utána kiáltott: Aztán gyere vissza, hallod! – És visszajött a gyerek? – Tudomásom szerint nem. – Hála az égnek – sóhajtott föl Collins, és ámbár a bíró rácsengetett, az esküdtek helyeselték Collins reagálását. – Hogy más férfiakkal, azokkal, akiket említett, szexuális kapcsolatot tartott fenn Lula, azt biztosan tudja? – Igenis, uram. – Tudomása szerint sikerült-e Lula Peaknek egyszer is magára vonnia Will Parker figyelmét? – Nem, uram, tudtommal nem. – A tanú az öné – mondta Slocumnak Collins. Slocum megpróbálta Nat MacReady tanúvallomásának a hitelét azzal megrendíteni, hogy bizonyítja: szenilis, nagyot hall vagy rövidlátó, de eredménytelenül. Nat emlékezőtehetsége félelmetesen jó volt, és olyan színes, hiteles anekdotákkal fűszerezte válaszait, hogy az ügyész keresztkérdései inkább a védelem malmára hajtottak a vizet, semmint a vádhatóságéra. 197

Amikor Nat lelépett a tanúk emelvényéről, Collins felállt és bejelentette: – A védelem Norris MacReadyt szólítja. Előlépett Norris. Ő is az első világháborús egyenruháját viselte, mint Nat, bár a gallérja ugyancsak lotyogott ráncos nyakán. Slocum összeharapta a száját, halkan elkáromkodta magát, és a hajába túrt, tönkretéve szép kakastaréját. – Neve? – Norris MacReady. – Foglalkozása? – Nyugdíjas kereskedő. Ugyanabban az évben vonultam vissza a jégveremüzlettől, mint a fivérem. Egész sor kérdés hangzott e1 a whitneyi polgárőrség megszervezéséről és ténykedéséről, mielőtt Collins rátért volna a rázósabb kérdésekre. – Nemde fültanúja volt egy beszélgetésnek augusztus 17-én, aznap éjjeli őrjáratúk során a Carnegie Községi Könyvtár hátsó ajtajánál? – Fültanúja voltam. – Kérem, számoljon be róla. Norris szeme elkerekedett, a bírára sandított. – Úgy gondolják, szó szerint elismételjem, amit Lula mondott? – Szó szerint, MacReady úr – felelte a bíró. – Rendben van, bíró úr, de a jelen levő hölgyek nem fognak örülni neki! – Maga eskü alatt vall, MacReady úr. – Akkor hát,.. – Norris, mint régi vágású úriember, még mindig habozott. – Nem lenne jobb, ha felolvasnám? Slacum felpattant, és megóvta a javaslatot. – Engedje meg, bíró úr, hogy a felolvasandó szöveg abszolút hitelességet bebizonyítsam – lépett közbe Collins. – Az óvásnak nem adok helyt, de magának csak egyetlen kérdést engedélyezek, Collins – Miből szándékozott felolvasni? – kérdezte Collins, Norrishoz fordulva. – Hát a naplónkból. Mi pontosan vezetjük a naplónkat, ugye Nat? – Pontosan – bólintott Nat. Az óvás ezúttal elmaradt. – Naplót vezetnek az őrjárataikról? – kérdezte Collins. – Kötelesek vagyunk naplót vezetni. A kormány így írja elő. Jelentenünk kell, hány repülőgépet láttunk, hányan szegték meg a kijárási tilalmat. Ez a háború más, mint az első világháború volt. Akkor nem kellett kémektől tartanunk itt, a hátországban. Ezért kell mindenről pontosan beszámolnunk. – Olvassa föl augusztusi 17-i bejegyzését, MacReady úr! Norris előhúzott egy kopott, zöld kötésű füzetet uniformisa belső zsebéből. Orrára tette drótkeretes pápaszemét – jó darabig eltartott, míg a szár kunkori végét sikerült a fülére akasztania. Akkor hátrahajtotta a fejét, megnyalta az ujját, és lassan végiglapozta a füzetet, olyan lassan, hogy a teremben mozgolódás támadt, mire végre rálelt a keresett bejegyzésre. „1943. augusztus 17. – kezdte kicsit rekedt hangon, aztán megköszörülte a torkát. – Kilenckor kezdtük meg az őrjáratot Nattel. Csend mindenütt, csak Carl és Judith Draithtel találkoztunk, egy bridzspartiról tértek haza a szomszédból, Nelsonéktól. Tíz órakor, ahogy a Comfort Streeten végigmentünk, hallottuk, valaki belép a könyvtár hátsó ajtaján. Én megálltam az épület sarkánál? Nat a sövény mögé lopódzott, hogy meglesse ki az. Intett nekem, és én vártam. Öt perccel később kirepült egy magas sarkú cipő, és vállon találta Natet. Később azon a helyen vörös horzsolás látszott. Odabent verekedés folyt Will Parker és Lula Peak között. Parker kilöki az ajtón Lulát, és azt üvölti: – Ha tüzelsz, Lula, eredj valaki más ablaka alá nyávogni. – És becsapja az ajtót. Lula verni kezdi az ajtót, seggfejnek, hígagyúnak, 198

talpnyaló tengerésznek nevezi Parkert. Aztán azt visítja (olyan hangosan, hogy a halott is felébredne rá): – A micsodád alighanem a fél fülemre sem elég! – Hogy beszélhet így egy nő!” Norris elvörösödött. Nat elvörösödött. Will elvörösödött Elly elvörösödött Collins udvariasan elkérte Norris naplóját, és csatolta bizonyítékként a peranyaghoz, „C” jelzéssel. Aztán átengedte a tanút Slocumnak. Slocum okult iménti kudarcából, nem intézett kérdéseket Norrishoz. Az egész terem mozgásba jött, a karzaton állandósult a súgás-búgás, és a jelenlevők előbbre hajoltak a székükön, amikor Collins megnevezte újabb tanúját: – A védelem szólítja Justin Kendall doktort. Kendall előrejött a padsorok közt. Vagy hat láb magas, tekintélyes külsejű férfi, volt, jól szabott, barna öltönyben a haja elöl erősen kopaszodott. Ujja hosszú volt és tiszta, amikor esküre emelte a kezet. Collins máris feltette neki az első kérdést mielőtt még helyet foglalhatott volna a tanuk padján. – Kérem, közölje a nevét es a foglalkozását. – Justin Ferris Kendall, belgyógyász. – Ugye itt, Calhounban rendel? – Itt. – Járt önnél vizsgálat céljából az elhunyt Lula Peak? – Igen, uram, múlt év október 20-án. – És ön megállapította, hogy körülbelül két hónapos terhes. – Meg. – Két hónappal azután, hogy fültanúk állítása szerint Will Parker azt mondta Lulának: Ha tüzel, eredjen más ablaka alá nyávogni? – Igen, uram – Alkalmazásában áll egy képzett ápolónő, Miriam Gaultier, aki egyszersmind, fogadja is a betegeket a rendelőben? – Igen, uram. – Köszönöm. A tanú az öné, Slocum. Slocum láthatóan nem értette, hová akar kilukadni a védelem ezekkel a kérdésekkel. Zavartan körülpillantott, félig felemelkedett a helyéről, és bejelentette: – Nincs kérdésem, bíró úr. – A védelem Miriam Gaultier-t szólítja az emelvényre. Minden fej hátrafordult a teremben, amikor a cikornyás ajtón át, amelyet Kendall doktor udvariasan kitárt előtte, bevonult a terembe egy kis szürke asszonyka, rámosolygott Kendall doktorra, és felment az emelvényre. – Kérem, közölje a nevét és a foglalkozását. – Miriam Gaultier. Ápolónő vagyok és asszisztens Kendall doktor mellett. – Mint hallhatta, a doktor az imént azt vallotta, múlt év október 20-án felkereste őt az elhunyt Lula Peak. Maga szolgálatban volt aznap? – Igen, uram. – Beszélt Lula Peakkel? – Beszéltem. – Mi volt a beszélgetés tárgya? – Megkérdeztem Miss Peaktől, mi a lakcíme, hogy odaküldjem a számlát. – És megadta a címét? – Nem, uram. – Miért nem? – Mert azt mondta, küldjem el a számlát Harley Overmirenek, Whitneybe.

199

Senki sem hallotta, hogy és mikor engedte át a tanút Slorumnak Collins, azt ellenben mind láttak, hogy buggyan ki a verejték Harley Overmire pórusain, mialatt az ügyész keresztkérdéseket tesz fel a tanúnak az elcsendesült teremben – Kifizették Miss Peak számláját, Gaultier kisasszony? – Ki. – Meri-e állítani, hogy a számlát nem Miss Peak maga fizette ki. – Készpénzzel fizettek. – Egy bizonyos személy? – Nem, postán küldték el az összeget. – Köszönöm elmehet. – De egy olyan borítékban küldték el… – Elmehet, Gaultier kisasszony. – …amilyenben a villanyszámlákat szokták postázni, mintha a feladó… Kétszer koppant Murdoch kalapácsa. – Végeztünk Gaultier kisasszony. A dolog még jobban ment, mint Collins remélte. Gyorsan hívatta a következő tanút. – A védelem visszakéreti Leslie McCoorns-t. Az orvos szakértőt emlékeztették rá, eskü alatt vall, és Collins minden teketória nélkül feltette a következő kérdést. – Amikor megvizsgálta Lula Peak holttestét, megállapította, hogy halálát nem a portörlő rongy okozta, mint kezdetben vélték, hanem emberi kéz, valószínűleg egy férfi keze, nemde? – Így van. – Miss McCooms, hány ujjlenyomatot találtak Lula Peak nyakán? – Kilencet. – Melyik ujj hiányzott? – A jobb kéz mutatóujja. – Köszönöm, a tanú az öné. Will érezte, hogy nő benne a remény. Két kezét a szájára szorította, hogy óva intse önmagát: még nem értünk a végére. De nem állta meg, és hátrapillantott Ellyre. Elly arcát rózsaszínre festette az izgalom. Slocumról lerítt, feldúlt és zavart, de még nem adta fel. – Megeshet-e, Miss McCooms, hogy valaki, akinek megvan mind a tíz ujja, csak nyolc vagy kilenc ujjlenyomatot hagy hátra? – Megeshet. – Köszönöm. Elmehet. Will hirtelen fellángolt reménye elhamvadt, de nem volt ideje kétségbe esni. Collins, a meglepetések embere, most gyors iramot diktált. Tudta, a sokk nagyobb, ha koncentrált. – A védelem Harley Overmire-t szólítja az emelvényre. Overmire, aki úgy festett, mint egy rémült, szőrös majom, végigszuszogott a termen. Világoskék öltönye majd kirepedt rajta, ingujja hat hüvelykkel volt hosszabb, mint kurta karja, egészen elfedte a kezét. A törvényszolga elé tartotta a Bibliát, és rászólt: – Kérem, emelje föl a jobb kezét! Harley arca olyan sápadt volt, mint a holdvilág. Felső ajkán csomókba gyűlt a verejték, a hóna alatt két sötét izzadságfolt ütött át a zakóján. – Kérem, emelje fel a jobb kezét! Harleynek nem volt más választása, engedelmeskedett a parancsnak. A teremben minden szem arra a húsos kézre szegeződött, amelynek árnyképe élesen kirajzolódott a terem falán, hiányzó mutatóujjával együtt. – Esküszik, hogy az igazat vallja, a teljes igazságot és csak azt? Harley hangja a csapdába esett egér cincogására emlékeztetett.

200

Mialatt a törvényszolga elharsogta az esküformulát, Collins az esküdtek szemét figyelte. Mind azt a remegő, négyujjas kezet nézte. – Közölje, kérem a nevét és foglalkozását. – Harley Overmire, a whitneyi fűrésztelep vezetője. – Leülhet. Collins úgy tett, mintha a jegyzeteiben keresgélne. Harley gyorsan leült, és elrejtette a jobb kezét. A légkör feszültté vált. Collins kivárta, míg a feszültség robbanásig nő, és le nem vette a szemét Harley eldugott, hírhedett kezéről, amely miatt már régen gyáva lógósnak tekintették. Collins levette a szemüvegét, kinyújtóztatta a lábát, mintha elővette volna a reuma, és lassan odasétált a tanú emelvényéhez. Gondolataiba merülve állt ott, egyik ujja az állán, aztán váratlanul visszaindult, mintha valamit az asztalán felejtett volna. Félúton megállt: sarkon fordult és megint elkezdte némán tanulmányozni Overmire-t. A teremben olyan teljes volt a csend, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Collins újra megnézte magának az esküdteket, sorban, egymás után, végül az esküdtszék vezetőjén állapodott meg a tekintete, és azt mondta, sejtelmes, célzásokkal teli, zengő hangon: – Nincs kérdésem. Ekkor délután négy óra húsz volt, Korogtak a gyomrok, de senki nem gondolt ebédre. Murdoch bíró sem pillantott az órájára. Ehelyett felszólította az esküdtszéket, hozza meg az ítéletet. A folytatás úgy zajlott le, ahogy az elvárható volt, Collins nagy örömére. Egy éhes esküdtszék, egy lenyűgözött bíró és hallgatóság, és az emelvényen egy verejtékező tanú. Az esküdtek kivonultak, mozdulatlan várakozást hagyva maguk mögött. Mintha mindenki tudta volna a teremben, hogy a várakozás rövid lesz, senki nem hagyta el a helyét. Murdoch bíró sem. Tiszteletteljes csend, forróság, korgó gyomrok, de mind a visszatérő lépesek, zajára figyeltek, és a világért el nem mulasztották volna azt a pillanatot. Éppen hét percig kellett várniuk. Tizenkét pár láb koppant az esküdteknek fenntartott magas faemelvényen, ahol tizenkét szék várt rájuk. Amikor ki-ki leült a helyére, a magas mennyezet visszaverte a bíró kérdését. – Esküdt hölgyek és urak, döntésre jutottak? – Igen, bíró úr. – Legyen szíves, adja át a törvényszolgának a döntést. A törvényszolga átvette és továbbadta Murdochnak, aki széthajtotta a keskeny papírcsíkot, elolvasta, aztán visszaadta az esküdtszék vezetőjének. – Olvassa fel, kérem, az ítéletet. Elly szorosan megmarkolta Lydia és Miss Beasley kezét. Will visszatartotta a lélegzetét. – Mi, esküdtek arra a belátásra jutottunk, hogy vádlott, William Lee Parker nem bűnös. Pokoli lárma támadt Will hátrapenderült. Elly a szája elé kapta a kezét és elsírta magát. Miss Beasley és Lydia igyekezett őt megnyugtatni. Collins gratulálni akart Willnek. De mindketten egyet gondoltak, egyet akartak: eljutni egymáshoz. Átfurakodtak a tömegen, mialatt egyesek a vállukat veregették, amit ők észre sem vettek. Mások gratuláltak: ők meg se hallották. Itt is, ott is rájuk mosolyogtak, de ők csak egymást láttak. Sietve, erősen megcsókolták egymást. Beletemették a fejüket a másik nyakába, és szorosan átfogták egymást. – Elly… édes istenem. – Will… édes Will… Will hallotta: Elly felzokog. Elly hallotta: Will nagyokat nyel. Behunyt szemmel ringatták egymást, szaglásztak egymást, tapogatták egymást, és megszűnt számukra a külvilág. – Szeretlek – súgta Will Elly fülébe. – Egy percre sem szűntem meg szeretni téged. 201

– Tudom – Elly állon csókolta a férjét. – És rettenetesen szégyellem, sajnálom. – Azt is tudom. Egy riporter Will nevet kiabálta. A tanúk arra vártak, hogy gratulálhassanak nekik. – El ne menj – súgta Elly fülébe Will, és jó erősen magához ölelte. Elly átfogta Will derekát, és hozzásimult, mialatt Will megtette, amit a szokás és a hagyomány megkövetelt tőle. Kezet rázott Collinsszal. Az nagyot csapott a vállára. – Nos, fiatalember, igazán élvezetes ügy volt. Will elnevette magát. – Magának talán igen. – Soha nem kételkedtem benne, hogy megnyeri a pert. – Úgy érti: megnyerjük. Collins szabad kezét Elly vállára tette. – Igaza van, csakugyan mi nyertük meg. Mi. – Kuncogott egy sort, aztán hozzátette: – Ha valaha munkára lenne szüksége, fiatalasszony, legalább fél tucat ügyvédet ismerek, akik mind tisztességesen megfizetnék a klienseik érdekében végzett szolgálatait. Jó a szimata és roppant találékony. Elly nevetett, s felnézett Will hóna alól, de éppen csak annyi időre, amíg beletekintett Will boldog, barna szemébe. – Sajnálom, Collins úr, de van már munkahelyem, és azt egy világért fel nem adnám. Will csókot nyomott Elly orrára, és mindhárman szívélyesen kezet ráztak. Lydia Marsh vetett véget ennek a kézfogásnak. Átkarolta Elly nyakát: – Elly, olyan boldog vagyok, hogy sikerült. – És arcát, Elly arcára fektette. – Maga miatt is, Will. – És lábujjhegyre állva megölelte. – Nem is tudom, hogy köszönjem meg magának, Mrs. Marsh – felelte Will, túláradó hálával. Lydia megrázta a fejét. Könnyeivel küszködött. Másképp nem mutathatta ki szeretetét, csak úgy, hogy megsimította Will arcát, és megcsókolta Ellyt. – A közeli viszontlátásra – mondta, és eltűnt. Megint egy riporter pattant Will elé: – Szabad egy szóra, Parker úr? – De máris ott állt előttük Nat és Norris MacReady, szájuk fülig húzódott májfoltos arcukon, büszkén feszítettek molyirtó szagot árasztó uniformisukban. – Nat… – Norris – Will mindkettejükkel kezet rázott, és átfogta a nyakukat. – De boldog vagyok, hogy az én pártomra keltek! Mit is mondhatnék? Maguk nélkül másképp végződhetett volna! – Egy veteránért mindent megteszünk – felelte Nat. – Mondja azt, hogy lesz utánpótlás a mézből – szólt közbe Norris. Mind felnevettek. Közben elhaladt mellettük Kendall doktor és Mrs. Gaultier. Rámosolyogtak Willre, vállon veregették. – Gratulálunk, Parker úr. A riporter lekapta Willt, amint kezet ráz a doktorral, és megköszöni a jókívánságait. Will úgy érezte magát, mintha a malomárokba esett volna. Barátok és idegenek gyűrűjében állt, és a riporterek kérdései csak úgy záporoztak rá. – Parker úr, igaz, hogy Harley Overmire elbocsátotta a fűrésztelepről? – Igaz. – Mert a börtönből jött? – Azért. – Igaz, hogy azért vágta le a saját ujját, hogy ne kelljen bevonulnia? – Azt igazán nem tudom, és nem is érdekel. Hallgassanak ide, hosszú és fárasztó volt ez a nap… Megpróbált az ajtó felé kerülni, de a jóakaratú tömeg úgy dongta körül, mint szúnyogok az izzadó homlokot. – Parker úr… – Szerencsekívánataim, Will.. 202

– Magának is, Elly… – Gratulálok, fiatalember, maga nem ismer engem, de én vagyok… – Parker úr, kaphatnék egy autogramot? – Ezt egy baseballsapkás kamasz kérdezte. – Jól ment a dolog, Will... – Elly, annyira boldogok vagyunk mindkettőtök miatt… – Gratulálok, Parker, jöjjön el a kedves feleségével hozzám, szívesen látom mindkettejüket vacsorára… Will nagyon rosszul érezte magát a középpontban, de ezek mind az ő városának a lakosai, akik végre befogadták őt is, Ellyt is. Tehát kezet rázott, mosolygott, úgy viselkedett, ahogy illik. De eljött az a pillanat, amikor nem bírta tovább. Homlokon csókolta Ellyt, és a fülébe súgta: – Tűnjünk el innen. És megindultak az ajtó felé. És ott állt Miss Beasley. Türelmesen várt a sorára. A riporter Will és Elly nyomába szegődött, amikor elindultak Miss Beasley felé. – Mi a véleményük Parker úr, Parkerné asszony arról, hogy letartóztatták Harley Overmire-t? Miss Beasley iszap zöld ruhát viselt, és két kezét, amelyben az erszényét tartotta, összekulcsolta túltengő keblén. Will addig tolta előre Ellyt, míg oda nem értek Miss Beasleyhez. Csak akkor engedte el a felesége derekát. Egy férfi közbeszólt: – Parker úr, én a helyi újságtól jövők, nem tenné meg, hogy… Elly Will védelmére kelt. – Most nem ér rá Várja meg odakint. Will csakugyan el volt foglalva. Nagy, reménytelen csatát vívott túláradó érzelmeivel. Odalépett Miss Beasleyhez, magához ölelte, szorosan tartotta. Még a belőle áradó testszagot is szerette ebben a percben. És megtörtént a hihetetlen: Gladys viszonozta az ölelést, átfogta Will vállát. – Tudja, hogy rám ijesztett? – kérdezte Will elcsukló hangon. – Mert arra volt szüksége, maga csökönyös szamár. – Tudom. De akkor azt hittem, magát is elvesztettem, Ellyt is. – Ugyan már, Parker úr. Ahhoz, hogy minket elveszítsen, nem elég úgy viselkednie, mint akinek elment az esze! Will kuncogott, pedig a torka elszorult a meghatottságtól. Még egy darabig így maradtak, összeölelkezve. – Köszönöm – súgta Miss Beasley fülébe Will, és csókot lehelt a fülére. Gladys megveregette Will hátát, aztán nagyot pislantott, és szokott katonás modorában közölte. – Elvárom, hogy hétfőn felvegye a munkát! Will kedves barna szeme Gladys arcára tévedt. Huncutul elmosolyodott, és azt felelte: – Igenis, asszonyom. Ekkor lépett közbe Collins. – Egész álló nap ölelgetni akarja azt a nőt, vagy másnak is hagy valamicskét belőle? Will meglepődött, sietett hátralépni. – Máris a magáé, ügyvéd úr. – Örülök neki. Szeretném elhívni magamhoz, és megkínálni egy kis brandyvel – majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Mit szól hozzá, Gladys? – Miss Beasley már akkor elpirult, amikor Collins közbelépett. – Tudja, Gladys, a főiskolán mindig azt terveztem, elhívom egy találkára, de olyan átkozottul okos volt, hogy nem mertem. Emlékszik még arra…. Collins hangja elhalt, amint kilépett a kapun Gladysszel. Elly belekarolt Willbe, együtt néztek a távolodó pár után. – Úgy fest, mintha Miss Beasleynek végre akadt volna egy udvarlója. – Kettő – nevetett Elly. – Három – húzta megint magához Ellyt Will.

203

– Parker úr, én a helyi laptól jöttem, és… – Felelj a kérdéseire, hogy mielőbb megszabaduljunk tőle – – súgta Elly Will fülébe. – Én majd az autóban megvárlak. – Nem mész sehova. Velem maradsz. Kettesben válaszolták meg a kérdéseket, elátkozva minden percet, amelyet nem tölthetnek kettesben, de megtudták, hogy csakugyan kiadták a letartóztatási parancsot Harley Overmire ellen, és már be is kísérték a börtönbe. Amikor azt kérdezte a riporter, mi erről a véleménye, Will csak annyit felelt: – Jó ügyvédre lesz szüksége. Én tudnék ajánlani neki egy kiváló férfiút. Már sötétedett, amikor Elly és Will végre beszállhatott az autóba. A törvényszék kertjében virítottak a kaméliák, a fák azonban még csupaszon emelték égnek ágaikat. A rozoga autó elülső ütközője behorpadt, lökhárítója kéken virított az autó fekete testén. Elly az utas helyére akart beülni, de Will visszatartotta. – Te vezetsz! – Én? – Azt hallottam, meg tanultál vezetni. – Nem hiszem, hogy Miss Beasley is ezen a véleményen van. Will az ütközőre és a lökhárítóra sandított. – Kicsit megtáncoltattad az autót, ugye? – Kicsit. – Ki rakta fel az új lökhárítót? – Én, Donald Wade-del. – Hej, micsoda asszony vagy, kedves feleségem! – ragyogott fel Will szeme. – Mióta rád találtam – felelte Elly. Még egy boldog percig legeltették egymáson a szemüket, aztán Will kiadta a parancsot: – Szállj be. Mutasd meg, mit tudsz. Elly mély lélegzetet vett, amikor a motort beindította. – Hát jó, mehetünk – és máris felhajtott a járdára. – Az isten verje meg, Will, halálra rémít ez a szörnyeteg! Sohasem arra megy, amerre szeretném. Will a fejét dörzsölgette és nevetett. – Mégis elvezetted Calhounba, hogy ügyvédet fogadj nekem, vagy nem? – Will, ne ugrass, legalább akkor ne, amikor ez az átkozott jószág mozog. Will hangja ellágyult: – És elvezetted Calhounba, hogy meglátogasd a férjedet! Összenéztek. Will levette Elly kezét a kormánykerékről, megdörzsölte a csuklóját. – Elly – csakugyan terhes vagy? Elly bólintott, ajkán remegő mosoly. – Lesz egy gyerekünk, Will. A tied és az enyém. – Egy gyerekünk – sóhajtott fel Will, amikor szólni meghatottságtól. – Ki hinné! Megint szerelmesen bámultak egymásra, aztán egyszerre nevették el magukat. – Egy gyerekünk! – ujjongott Will. – Szőke haja lesz, gyönyörű barna szeme és olyan szépen ívelt szája, mint neked, Will. – És megcsókolta azt a szép ívű szájat, amely megnyílt, hogy magába fogadja, birtokba vegye az övét. Will keze rátapintott Elly hasára, aztán lejjebb csúszott, és Elly összerándult. – Ezúttal orvost hívunk a szüléshez – jelentette ki Will. – Ahogy akarod – felelte szelíden Elly. A csók és az ölelés egyre forróbb lett, végül Elly kénytelen volt figyelmeztetni Willt: – Will, megláthatnak! Will keserveset sóhajtott, elengedte Ellyt, és azt mondta: – Talán mégis jobb, ha én vezetek. Hamarabb hazajutunk. Végighajtottak a törvényszéki palotához vezető úton és az 53-as Highwayn, aztán délkeletnek fordultak. Mögöttük lemenőben volt a nap, előttük felkúszott a dombra az út. Will leengedte az ablakot, és beszívta a friss, szabad erdei levegőt. Úgy itta be, mint a legfinomabb bort. 204

Szabad. És szeretik. És nemsokára apa lesz. És barátai vannak. És befogadta, sőt csodálja őt a város, amely a bajban a segítségére sietett. És mindezt egy asszony miatt. Will megrendült. Hirtelen lehajtott az útról, egy mezőn át be a még lombtalan fák közé. Egy mozdulattal leállította a motort, és a felesége felé fordult. – Ide gyere, zöldszemű – lazítatta meg a nyakkendőjét. És Elly egy szempillantás alatt a karjai között volt. Szájuk, mellük összetapadt, a nyelvük felszabadultan kalandozott a másik szájában. Ahogy összebújtak, úgy érezték, minden bajukból kigyógyultak. Will kicsit eltávolodott, hogy Elly szemébe nézett. – Iszonyúan hiányoztál nekem. – Nem jobban, mint te nekem. – Levágattad a hajad – nézett rajongó tekintettel Elly arcába Will. – Hogy elég divatosnak lássanak melletted. – Mivel érdemeltelek meg, Elly, mondd? – Nincs mit megköszönnöd, Will, én… Will egy csókkal zárta le a felesége ajkát. – Tudom, mit tettél értem. Tudok a mézről, az újsághirdetésekről, a tanúkról, akiket te hajtottál fel, tudok arról, hogy autót vezettél, és szembenéztél a várossal. De a ház, Elly, uramisten. Azzal is szembenéztél, ugye? – Mi mást tehettem, Will? Be kellett bizonyítanom neked, hogy nem volt igaz, amit az arcomról leolvastál aznap, amikor letartóztattak. Soha nem hittem, Will, én…, – Sírva fakadt. Will a szájával itta fel a könnyeit, újra meg újra végigszántva az arcát. – Nem volt szükséged rá, hogy bármit bebizonyíts nekem, Elly. Féltem és megmakacsoltam magam, és ostobán viselkedtem, ahogy Miss Beasley a fejemre olvasta. Amikor először látogattál meg, még meg voltam bántva – és én is bántani akartalak. De egy percig sem gondoltam komolyan, amit mondtam, Elly, becsületszavamra! – Megcsókolta Elly szemét, és lágyan elismételte. – Nem úgy gondoltam, Elly, és szánom-bánom. – Tudom, Will, tudom. Megint a két keze közé fogta Elly arcát, és beletekintett a szemébe. – És amikor másodszor is eljöttél hozzám, bocsánatot akartam kérni, de ott volt Hess, és minden szavunkat hallotta, ezért ostobaságokat hordtam össze, bocsánatkérés helyett. A férfiak olykor rettenetesen ostobák. – Mit számít ez most már, Will! – Szeretlek? – szorította magához Will Ellyt. – Én is szeretlek. Egy darabig így ültek, aztán Will azt mondta: – Menjünk haza. – Morzsolgatni kezdte Elly kurtára nyírt hajának egy fürtjét. – Haza, a gyerekekhez, a saját házunkba, a saját ágyunkba. Mennyire hiányzott nekem az az otthon! – Menjünk – bólintott Elly. Hazahajtottak a bíbor alkonyatban, át a barna georgiai dombokon, vízesések és fenyőerdők mellett, át a csendes városon a könyvtárával, a magnólia fájával és a főtérrel, ahol egy üres pad vár két öregemberre és a napsütésre. El a ház előtt, amelynek kerítése, homlokzatáról a hajnalka és zöld zsalugáterei eltűntek, a helyüket szépen nyírt gyep, újravakolt falak, nagy ablakok foglalták el, amelyek visszaverték a kelő hold tükörképét. Elly közelebb húzódott Willhez, egyik keze a vállán, a másik a derekán. Will Elly arcát figyelte, míg az autó elhajtott a ház előtt. Elly megérezte a pillantását, és rámosolygott. „Jól vagy?”, kérdezte Will szeme. „Jól”, felelte Ellyé. Will megcsókolta Elly orra hegyét, és kezét összekulcsolta Elly kezével. Elégedetten folytatták útjukat az éjszakában, egy meredek, sziklás útig, amely egy ecetfa mellett vezetett el, be az udvarba, ahol nemsokára kék virágözön övezi a hófehérre meszelt 205

házat. Ahol három gyerek alszik – nemsokára négy. Ahol az ágyuk vár rájuk… holtomiglanholtodiglan… és ahol a méhek nemsokára megint összegyűjtik a mézet, és jöhet a szüret.

206