Lauren Weisberger - Az Ördög Pradát Visel

A regény A főnöknőm egy boszorkány címmel 2005-ben jelent meg először magyarul. A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Lauren Weisberger: The Devils Wears Prada Doubleday, a division of Random House, Inc. Fordította: F. Nagy Piroska A könyvet tervezte: Malum Stúdió / Szabó Vince Copyright © Lauren Weisberger, 2003 Hungarian translation © F.Nagy Piroska, 2005, 2014 Copyright © GABO Kiadó, 2014 ISBN 978-963-689-946-2 A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges Elektronikus kiadás v.1.0. A sorozat további kötetei: Lauren Weisberger: A bosszú Pradát visel – Az ördög visszatér Kiadja GABO Kiadó www.gabo.hu [email protected] www.dibook.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

Könyvemet annak a három embernek ajánlom, akik őszintén hiszik, hogy vetekszik a Háború és békével: anyámnak, Cherylnek, mert ő olyan anya, amilyenért „lányok milliói az életüket is odaadnák”; apámnak, Steve-nek, aki jóképű, szellemes, okos és tehetséges, és aki ragaszkodott hozzá, hogy maga fogalmazza meg a neki szóló ajánlást; és tüneményes testvéremnek, Danának, kettejük kedvencének (mindaddig, amíg nem írtam egy könyvet).

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Köszönetet mondok annak a négy embernek, akik segítettek abban, hogy ez a dolog létrejöjjön: Stacy Creamernek, a szerkesztőmnek. Ha nem tetszik a könyv, őt hibáztasd… kihúzatta velem a legjobb poénokat. Charles Salzberg írónak és tanárnak. Ő erőltette mindenáron, hogy csináljam végig, amit elkezdtem, úgyhogy ha nem tetszik, őt is lehet hibáztatni… Deborah Schneidernek, a kivételes képességű ügynöknek, aki mindig megnyugtat, hogy legalább tizenöt százalékban szereti mindazt, amit teszek vagy mondok, nem beszélve arról, amit írok. Richard David Storynak, a volt főnökömnek. Most, hogy már nem kell nap mint nap reggel kilenc előtt találkoznom vele, könnyű szeretnem őt. És persze nagy-nagy köszönet mindazoknak, akik semmiféle segítséget nem nyújtottak, de megígérték, hogy több példányban is megveszik a könyvemet. Név szerint: Dave Baiada, Dan Barasch, Heather Bergida, Lynn Bernstein, Dan Braun, Beth Buschman-Kelly, Helen Coster, Audrey Diamond, Lydia Fakundiny, Wendy Finerman, Chris Fonzone, Kelly Gillespie, Simone Girner, Cathy Gleason, Jon Goldstein, Eliza Harris, Peter Hedges, Julie Hootkin, Bernie Kelberg, Alli Kirshner, John Knecht, Anna Weber Kneitel, Jaime Lewisohn, Bill McCarthy, Dana Mc Makin, Ricki Miller, Daryl Nierenberg, Wittney Rachlin, Drew Reed, Edgar Rosenberg, Brian Seitchik, Jonathan Seitchik, Marni Senofonte, Shalom Shoer, Josh Ufberg, Kyle White és Richard Willis. És külön köszönet Leah Jacobsnek, Jon Rothnak, Joan és Abe Lichtensteinnek, valamint a Weisbergereknek: Shirley-nek és Ednek, Judynak, Davidnek és Pamnek, Mike-nak és Michele-nek.

Óvakod j mi nd en olyan vállalkozástól, amely új ruha vásárlásával jár. HENRY DAVID THOREAU, WALDEN, 1854

1. FEJEZET Még át sem váltott a lámpa zöldre a Tizenhetedik utca és a Broadway kereszteződésében, amikor egy egész sereg öntelt sárga taxi húzott el az apró, de halálos veszélyt rejtő gépezet mellett, amelyet megpróbáltam elkormányozni a belváros utcáin. Kuplung, gáz, sebváltó (először üresbe? vagy először kettesbe?), kuplung ki, ismételgettem újra meg újra magamban, ám e mantra kevés vigaszt és még kevesebb útmutatást jelentett a város őrületes forgalmában. A kis autó ugrott kettőt, majd zötyögve nekilódult a kereszteződésnek. A szívem vadul kalapált a bordáim között, de a zötyögés egyszer csak alábbhagyott, és a kocsi szépen gyorsulni kezdett. De még hogy! Lepillantottam, hogy vizuálisan is meggyőződjek róla, tényleg csak kettesben vagyok, de egy taxi hátsó része olyan terebélyessé nőtt közvetlenül a szélvédőm előtt, hogy muszáj volt akkora erővel beletaposnom a fékbe, hogy letört a cipőm sarka. Basszus! Egy újabb pár hétszáz dolláros cipő esett áldozatául annak, hogy feszült helyzetben tökéletesen és végzetesen hiányzik belőlem mindennemű kecsesség és báj. Ebben a hónapban immár a harmadik töréskárt szenvedtem el, ezt kénytelen voltam végérvényesen leszögezni. Már-már megkönnyebbülés volt, amikor a kocsi lefulladt (nyilván elfelejtettem kinyomni a kuplungot, amikor azt az életmentő fékezést végrehajtottam). Mindössze pár másodpercem volt – csendes, nyugodt másodpercek, amennyiben valaki túl tudja tenni magát a dühös tülköléseken és a minden irányból feléje röpködő csúnya szavakon – arra, hogy lekapjam a lábamról mindkét cipőmet (Manolos márkájú!), és az utasülésre hajítsam őket. Izzadt kezemet jobb híján beletöröltem antilopbőr Gucci gatyámba, amely úgy rátapadt a combomra és a csípőmre, hogy másodpercekkel az utolsó gomb begombolása után itt is, ott is égő viszketés fogott el benne. Ujjaim nedves csíkokat rajzoltak a már teljesen elzsibbadt combomra feszülő elasztikus anyagra. Annyira igénybe vett, hogy ebédidőben átvergődjek a megannyi akadállyal telizsúfolt belvárosi utcákon ezzel a 84 ezer dollárt érő botváltós kisautóval, hogy úgy éreztem, muszáj rágyújtanom. – Mozduljon már, hölgyem! – üvöltött rám egy napbarnított képű sofőr, akinek dús mellszőrzete átütött az atlétáján. – Mit képzel, hol van? Valami kurva autósiskolában? Húzzon már el innen! Felemeltem remegő kezemet, hogy feltartsam neki az ujjamat, aztán nekikészültem, hogy amilyen gyorsan csak lehet, nikotint juttassak a vérembe. A gyors egymásutánban leejtett gyufaszálak jelezték, hogy a kezem megint

nedves az izzadságtól, s persze, hogy épp akkor sikerült a lángot a cigarettám végéhez emelnem, amikor a lámpa zöldre váltott. Így aztán cigivel a számban kellett megbirkóznom a bonyolult problémával, úgymint: kuplung, gáz, sebváltó (először üresbe? vagy először kettesbe?), kuplung ki, miközben a füst minden lélegzetvételnél ki-be áramlott a számon. A kocsi csak három sarokkal arrébb kezdett normálisan gurulni, amikor is végre kivehettem a számból a cigit. De addigra már késő volt: a túl hosszúra nőtt hamu egyenesen a nadrágomon éktelenkedő izzadságfolton landolt. Döbbenetes. De mielőtt végiggondolhattam volna, hogy röpke három perc alatt sikerült a Manolos cipővel együtt 3100 dollárt érő holmimat tönkrevágnom, a mobilom torkaszakadtából mekegni kezdett. És mintha ennyi szívás még nem volna elég, a hívó épp az volt, akire e pillanatban a legkevésbé vágytam: Ő. Miranda Priestly. A főnököm. – Ahn-dre-ah! Ahn-dre-ah! Hallasz engem, Ahn-dre-ah? – trillázta, mihelyt felcsaptam a Motorola tetejét. Mellesleg ez sem volt kis teljesítmény, tekintve, hogy mindkét (mezít)lábam és kezem mindenféle mással volt elfoglalva. A telefont a fülem és a vállam közé szorítva kihajítottam a cigarettát az ablakon, kis híján eltalálva vele egy biciklis futárt. Beüvöltött néhány nagyon kevéssé eredeti bazmeget az ablakon, majd vadul elém vágott. – Igen, Miranda. Szia, tökéletesen hallak. – Ahn-dre-ah, hol az autóm? Letetted már a garázsba? A következő lámpa szerencsésen pirosra váltott, és úgy tűnt, egy darabig úgy is marad. Sikerült nagy hirtelen úgy lecövekelnem a kocsival, hogy nem mentem neki senkinek és semminek, és ettől megkönnyebbülten fellélegeztem. – A kocsiban ülök, Miranda, pár perc múlva bent leszek a garázsban. Már biztosan aggódik, hogy minden rendben van-e, gondoltam, és megnyugtattam, hogy nem volt semmi gond, mindketten épen és sértetlenül ott leszünk hamarosan. – Akárhol is vagy – szakított félbe –, az a helyzet, hogy mielőtt visszajönnél az irodába, el kell menned Madelaine-ért, és el kell vinned őt a lakásba. – És letette. Én meg hallgattam a süket telefont. Aztán pár pillanatig dermedten néztem a készüléket, mígnem rájöttem, hogy azért tette le, mert minden információt elmondott, amit ez ügyben várhattam tőle. Madelaine. Ki az ördög az a Madelaine? És hol van e pillanatban? Tudja, hogy nekem kell érte mennem? Miért kell elmennie Miranda lakására? És az isten szerelmére, amikor Mirandának van sofőrje, házvezetőnője és nénikéje, miért nekem kell ezt lebonyolítanom? Eszembe jutott, hogy New Yorkban vezetés közben nem szabad mobiltelefont használni, és e pillanatban más se hiányzott volna, mint hogy összerúgjam a port a New York-i rendőrséggel. Lehúzódtam hát a buszsávba, és bekapcsoltam a vészvillogót. Belégzés, kilégzés, vezényeltem magamnak, és még arra is

odafigyeltem, hogy behúzzam a kéziféket, mielőtt leveszem a lábam a fékpedálról. Évek óta nem vezettem botváltós autót – pontosabban öt éve, amikor is egy középiskolás osztálytársam felajánlotta, hogy kölcsönadja a kocsiját pár órás tanulásra, ami után persze megbuktam –, de ezt Miranda nem vette tekintetbe, amikor másfél órával ezelőtt behívott az irodájába. – Ahn-dre-ah, el kell hozni a kocsimat arról a helyről, és be kell vinni a garázsba. Intézd el most rögtön, mert este ezzel kell kimennünk Hamptonba. Ez minden. – Én meg csak álltam a behemót íróasztala előtt, a szőnyegpadlóba gyökerezett lábbal, de ő már úgy tett, mintha ott se lennék. Legalábbis így éreztem. – Ez minden, Ahn-dre-ah. Láss hozzá – tette hozzá, fel se pillantva. Ó, hogyne, Miranda, mondtam magamban kifelé menet, és megpróbáltam kitalálni, mi legyen az első lépésem a megbízás teljesítése útján, melyen nyilvánvalóan ezernyi csapda leselkedik rám. Először is azt kell megtudnom, mi az a „hely”, ahol a kocsi jelenleg található. A legvalószínűbb, hogy szerelőnél van, de persze az öt kerület milliónyi autószerelő műhelye közül bármelyikben lehet. Vagy talán kölcsönadta valamelyik barátjának, és a kocsi azóta egy méregdrága, teljes körű szolgáltatást nyújtó garázsban dekkol valahol a Park Avenue-n? És még az is lehet, hogy egy vadiúj, tök ismeretlen autóról beszél, amit a napokban vásárolt, és most kell hazahozni a ki tudja, melyik autókereskedésből. Egyszóval volt dolgom elég. Először Miranda bébicsőszét kezdtem hívogatni, de a mobilja egyből a hangpostára kapcsolt. Következett a házvezetőnő, aki ezúttal nagy segítségemre volt. Annyit elmondott, hogy a kocsi egyáltalán nem vadiúj, hanem egy „lenyitható tetejű fűzöld sportkocsi”, és rendszerint Mirandáék háztömbjének egyik garázsában parkol. Arról viszont fogalma sem volt, hogy a márkája micsoda, vagy hogy jelenleg hol lehet. A listámon szereplő következő személy Miranda férjének alkalmazottja volt, aki közölte, hogy tudomása szerint a házaspárnak van egy csúcsszuper fekete Lincoln Navigatora meg egy kisebbfajta zöld Porschéja. Ez az! Megvolt az első láncszem. Egy gyors telefon a Tizenegyedik sugárúton lévő Porsche-kereskedésbe, ahol azt a felvilágosítást kaptam, hogy igen, most frissítették fel egy zöld Carrera 4 Cabriolet festését bizonyos Ms. Miranda Priestly számára, és egyben egy új CD-lejátszót is építettek bele. Hurrá! Rendeltem egy taxit, amely elvitt a szervizbe, ahol átadtam Miranda meghatalmazását (az általam hamisított aláírásával), hogy adják oda nekem az autót. Egyáltalán nem tűnt úgy, mintha aggasztaná őket, hogy szemmel láthatóan semmi közöm sincs Mirandához, hogy beállít ide egy vadidegen, és elviszi valaki másnak a Porschéját. Odalökték a kulcsokat, és a képembe nevettek, amikor kértem, hogy hozzák ki nekem a garázsból, mert nem vagyok benne biztos, hogy boldogulok-e hátramenetben egy botváltóval. Fél órába telt, míg eljutottam vele tíz háztömbnyire, és még akkor sem jöttem rá, hol és hogyan

tudok megfordulni, hogy eljussak vele a városon kívülre, oda, ahol a házvezetőnő szerint Mirandáék laknak, és a kocsi is parkolni szokott. Esélyem sem volt rá, hogy úgy érjek el a Hetvenhatodik és az Ötödik sarkára, hogy végzetes kár ne essen bennem, a kocsiban, egy biciklistában, egy gyalogosban vagy egy másik autóban, úgyhogy ez az újabb telefonhívás a legkevésbé sem tett jót az idegeimnek. Megint megpróbáltam körbetelefonálni, és ezúttal Miranda bébicsősze a második csengetésre felvette. – Szia, Cara, én vagyok. – Szia, mi van? Az utcáról beszélsz? Rettentő nagy a zaj. – Na igen, így is lehet mondani. El kellett hoznom Miranda Porschéját a szervizből. Csak éppen nem tudok botváltós kocsit vezetni. Most meg felhívott, hogy vegyek fel valakit, akit Madelaine-nek hívnak, és tegyem le a lakásnál. Ki a fene az a Madelaine, és hol van? Cara csak nevetett, úgy éreztem, legalább tíz percig, mielőtt válaszolni tudott volna. – Madelaine-nek hívják a francia buldog kölyökkutyájukat, és az állatorvosnál van. Most miskárolták ki. Nekem kellett volna elhoznom, de Miranda az előbb telefonált, hogy menjek el korábban az ikrekért az iskolába, hogy mindnyájan időben elindulhassanak Hamptonba. – Viccelsz. Egy nyavalyás kutyát kell elhoznom ezzel a Porsché-val? Anélkül, hogy megúsznám karambol nélkül? Ez nem fog menni. – A Keleti-parti állatkórházban van, az Ötvenkettediken, az Első és a Második közé eső szakaszon. Bocs, Andy, de most indulnom kell a lányokért. Hívj, ha bármiben segíthetek, oké? Összpontosító képességem utolsó cseppjeit felemésztve sikerült kimanővereznem a zöld bestiát a városból kivezető útra, és mire elértem a Második sugárutat, a stressz egyetlen alaktalan masszává olvasztotta a testemet. Ennél már nem lehet rosszabb, gondoltam, amikor egy újabb taxi állt meg fél centiméterre a hátsó lökhárítómtól. Ha egyetlen karcolás esik a karosszérián, tuti, hogy elveszítem az állásomat – ez magától értetődik –, de akár az életembe is kerülhet. Mivel fényes nappal, munkaidőben láthatóan nem volt parkolóhely, se engedélyezett, se más, a kocsiból felhívtam az állatorvosi rendelőt, és megkértem őket, hogy hozzák ki nekem Madelaine-t. Pár perc múlva (ezalatt újabb telefont kaptam Mirandától, hogy miért nem vagyok még bent az irodában) ki is jött egy kedves asszony egy nyüszítő, szortyogva szuszogó kiskutyával. A nő megmutatta nekem Madelaine összevarrt hasát azzal, hogy vezessek nagyon-nagyon óvatosan, mert a kutyának „van egy kis kellemetlensége”. Úgy lesz, asszonyom. Nagyon-nagyon óvatosan fogok vezetni, már csak azért is, hogy megmaradjon az állásom, és lehetőség szerint az életem is. Ha ettől a kutyának is jobb lesz, az már

csak a ráadás. Miközben Madelaine összegömbölyödött az utasülésen, rágyújtottam egy újabb cigarettára, és megdörzsöltem átfagyott, csupasz lábamat, hogy a lábujjaim továbbra is rá tudjanak tapadni a kuplungra és a fékpedálra. Kuplung, gáz, váltó, kuplung ki, mondtam fel a leckét, miközben megpróbáltam elengedni a fülem mellett a kiskutya keserves vonítását, valahányszor magasabb sebességbe kapcsoltam. Váltakozva vagy sírt, vagy nyüszített, vagy prüszkölt. Mire elérkeztünk Mirandáék házához, már közel állt ahhoz, hogy hisztériás rohamot kapjon. Próbáltam nyugtatgatni, de megérezhette a belső bizonytalanságomat – és egyébként sem volt szabad kezem, hogy megpaskoljam a hátát, vagy megcirógassam az orrát. Szóval ezért kellett négy éven keresztül regényeket, színdarabokat, elbeszéléseket és verseket ábrázolnom és elemeznem grafikusan, hogy alkalmasint megvigasztalhassak egy pöttöm, fehér, denevérszerű buldogot, de úgy, hogy közben ne rohanjak bele valaki másnak a nagyon-nagyon drága autójába. De szép az élet! Mindig ilyesmiről álmodoztam. Baj nélkül sikerült leraknom a kocsit a garázsba, a kutyát meg Mirandáék portásának a kezébe nyomnom, de a kezem még akkor is remegett, amikor beültem az egész városon át mögöttem haladó taxiba. A sofőr részvéttel nézett rám, és együtt érző szavakat ejtett a botsebváltós kocsikkal kapcsolatos nehézségekről – nekem azonban nem sok kedvem volt csevegni. – Menjen vissza egyenesen az Elias-Clark irodaházhoz – mondtam egy nagy sóhajjal, miközben a sofőr megkerülte a tömböt, és a Park Avenue-n elindult dél felé. Mivel naponta megtettem ezt az utat – néha kétszer is –, tudtam, hogy pontosan nyolc percem van arra, hogy fellélegezzek, összeszedjem magam, és talán még azt is kitaláljam, hogyan tüntethetném el a hamu- és izzadságfoltokat a Gucci nadrágomról. A cipőm – hát, az reménytelen esetnek látszott, legalábbis, amíg meg nem javítja a cipészek hada, akiket a Runway ilyen sürgős esetekre tart készenlétben. Az út hat és fél percig tartott, ami után mit volt mit tennem, kénytelen voltam egyetlen megmaradt tűsarkamon felbillegni, mint valami egyensúlyát vesztett zsiráf. Egy pillanatra beugrottam az épületben lévő kis butikba, ahol találtam egy vadiúj, térdig érő, gesztenyebarna színű Jimmy Choos csizmát, ami fantasztikusan jól ment ahhoz a bőrszoknyához, amire szintén ott bukkantam rá. A nadrágomat bedobtam a „tisztítandó ruhák” kupacba (a száraz vegytisztítás darabonkénti ára 75 dollárnál kezdődött). Már csak a sminkszobában kellett lebonyolítanom egy gyors látogatást, ahol az egyik lány csak ránézett az izzadságtól elmázolódott sminkemre, és már hozta is a szépítőszerekkel teli ládát. Nem rossz, gondoltam, szemügyre véve magam az elmaradhatatlan, földig érő tükrök egyikében. Ki gondolná, hogy percekkel ezelőtt még vészesen közel álltam ahhoz, hogy kinyírjam magam és körülöttem mindenki mást? Magabiztosan

ballagtam be a Miranda szobája előtti titkárságra, ahol szép nyugodtan leültem a helyemre, már előre örvendve annak a pár szabad percnek, amit kiélvezhetek, mielőtt visszajönne az ebédből. – And-re-ah – kiáltott ki ekkor hideg-rideg berendezésű irodájából. – Hol van a kocsi meg a kiskutya? Leugrottam a székemről, és amilyen gyorsan csak tizenkét centis sarkú csizmában plüssszőnyegen lehet, rohantam be hozzá, egyenesen az íróasztala elé. – A kocsit a garázsban hagytam, Madelaine-t pedig a portásotoknál, Miranda – jelentettem büszkén, hogy íme, teljesítettem mindkét feladatot, anélkül hogy hazavágtam volna akár a kocsit, akár a kutyát, akár magamat. – Miért, ha szabad kérdeznem? – horkant fel, és most először, amióta beléptem, feltekintett a Women’s Wear Daily előtte fekvő példányából. – Kifejezetten arra kértelek, hogy hozd mindkettőt ide, az irodához, miután a lányok minden pillanatban itt lehetnek, és indulnunk kell. – Ó. Hát, én úgy emlékszem, mintha azt mondtad volna, hogy… – Elég. Az ügyetlenségedet magyarázó részletek a legkevésbé sem érdekelnek. Indulj máris, és hozd ide a kocsit meg a kutyust. Úgy számolom, hogy negyedóra múlva indulunk. Megértetted? Negyedóra? Ez a nő el van tévedve. Egy-két perc, mire leérek, kocsiba szállok, újabb hat vagy nyolc, mire eljutok a lakásához, aztán nagyjából három óra, mire a tizennyolc szobás kégliben megtalálom a dögöt, kihozom a folyton lefulladó botváltóst a garázsból, és megteszem a húszsaroknyi utat vissza, az irodáig. – Értem, Miranda. Negyedóra. Mihelyt kirohantam a szobájából, újra rám jött a remegés, és már csak arra voltam kíváncsi, vajon most mondja-e fel a szívem a szolgálatot. Végtére is a huszonhárom év már egy szép, érett kor… Az első cigaretta, amire rágyújtottam, egyenesen a vadiúj csizmám orrán landolt, és ahelyett hogy lebucskázott volna a cementpadlóra, épp annyi ideig parázslott rajta, míg egy szép, kerek lyukat nem égetett rá. Hát ez jó, motyogtam. Kurva jó. Mindent összevéve a mai napom eddig négy lepedőmbe van – egyéni csúcs. Hátha meghal, mire visszaérek, gondoltam, mert úgy döntöttem, itt az ideje, hogy elővegyem az optimizmusomat. Hátha most az egyszer ledönti a lábáról valami ritka és egzotikus nyavalya, és mi mind megszabadulunk tőle, nyomorúságunk minden forrásától. Még egy utolsót slukkoltam, aztán elnyomtam a cigit. Közben arra intettem magam, hogy gondolkozzak józanul. Nem kívánhatod a halálát, győzködtem magam, miközben elnyúltam az autó hátsó ülésén. Mert ha meg találna halni, minden reményedet elveszted, hogy te öld meg őt a puszta kezeddel. És az nagy szégyen lenne.

2. FEJEZET A világon semmit nem tudtam, amikor életem első állásinterjújára tartva beléptem az Elias-Clark egyik liftjébe. Fogalmam sem volt róla, hogy a város pletykalapjainak kitűnő kapcsolatokkal rendelkező állandó cikkíróinak legtöbbje, nemkülönben az előkelő társaság ismert tagjai és a média felsőbb vezetői is megszállottan figyelik e halkan és olajozottan közlekedő liftek tökéletesen sminkelt, elegáns és magukba zárkózó utasait. Soha életemben nem láttam még ilyen csillogóan szőke hajú nőket, nem sejtettem, hogy egy bizonyos márkával fémjelzett ragyogás megőrzése évi hat lepedőbe kerül, vagy hogy ismert személyiségek a kész produktum láttán egy szempillantás alatt be tudják azonosítani az adott színárnyalat kikeverőjét. Soha nem kerültem még szemtől szembe ilyen gyönyörű pasikkal. Tökéletes volt a testük – nem túl izmos, az nem szexi –, és finoman bordázott garbójukban, feszes bőrnadrágjukban is ordított róluk, hogy egy életre elkötelezték magukat a testépítés mellett. A hátizsákok és a cipők, melyeket más, földi teremtményeken sohasem láttam, minden centiméteren azt kiáltották felém: Prada! Armani! Versace! Egy barátnőm barátnőjétől hallottam – az illető szerkesztőségi titkár a Chic magazinnál –, hogy ezek a kiegészítők hébe-hóba óhatatlanul szembetalálkoznak ezekben a liftekben a készítőikkel, s e megható találkozások alkalmával Miuccia, Giorgio vagy Donatella személyesen is megcsodálhatja a 2002-es nyári tűsarkúi valamelyikét, vagy a tavaszi, könnycsepp alakú táskáját. Tudtam, hogy a dolgok meg fognak változni számomra – csak abban nem voltam biztos, hogy a javamra-e. Az elmúlt huszonhárom évben, egészen mostanáig, jómagam a kisvárosi Amerikát testesítettem meg. Az egész létezésem, úgy ahogy van, tökéletes közhely volt. A connecticuti Avonban nőttem fel, a középiskolában sportoltam, együtt buliztam és nagy ivászatokon vettem részt a többiekkel szép elővárosi házakban, amikor a szülők nem voltak otthon. Iskolába melegítőnadrágban jártunk, szombat esténként meg farmert húztunk, és tánc közben nagyon büszkén viseltük zilált külsőnket. Na és az egyetem! Hát, az már egy bonyolultabb világ volt. A Brown a tevékenységek, tanórák és csoportok végtelen változatosságát kínálta a legkülönbözőbb művészek, beilleszkedési zavarokkal küszködők és számítógépfüggők számára. Akármilyen intellektuális vagy kreatív érdeklődésemet akartam volna kiélni, mindegy, hogy mennyire ezoterikus vagy népszerűtlen dologról lett volna szó, a Brownban biztos, hogy találtam volna ilyet. Talán egyedül csak a divat volt az, ami csöppet sem érdekelt. Négy évig jöttem-

mentem Providence környékén flanelingben és túrabakancsban, a francia impresszionizmust tanulmányozva és visszataszítóan terjengős angoldolgozatokat írogatva – mindez semmiféle értelemben nem készített fel az egyetemi éveimet követő legelső munkámra. Húztam-halasztottam, ameddig csak tudtam. A diploma megszerzése után összeraktam, ami kis pénzem volt, és három hónapig magányosan utazgattam. Egy hónapig jártam Európát vonattal, jóval több időt töltve tengerpartokon, mint múzeumokban, és leszámítva Alexet, aki akkor már három éve a barátom volt, nemigen tartva az itthoniakkal a kapcsolatot. Ő tudta, hogy öt hét után már kezdtem elmagányosodni, és mivel tanári gyakorlata épp akkor ért véget, s még ott volt előtte a nyár hátralévő része, mielőtt szeptemberben megkezdte volna a tanítást, meglepetésszerűen utánam jött Amszterdamba. Mivel addigra már bejártam Európa nagy részét, ő meg előző nyáron csinálta ugyanezt, egy kávézóban eltöltött, nem éppen színjózan délutánt követően összedobtuk az utazási csekkjeinket, és vettünk két jegyet Bangkokba – csak oda. Együtt végigkalandoztuk Délkelet-Ázsia nagy részét, csak nagy ritkán költve napjában tíz dollárnál többet, és közben megszállottan tervezgettük a jövőnket. Alex rém izgatott volt, hogy hamarosan elkezd angolt tanítani a város egyik hátrányos helyzetű gyerekeket oktató iskolájában. Úgy fel volt dobva attól, hogy majd formálhatja a gyerekek gondolkodását, és tanácsaival, útmutatásával irányíthatja a legszegényebbeket és legelhanyagoltabbakat, ahogy csak ő tud minden ilyesmiért lelkesedni. Az én céljaim korántsem voltak ilyen magasztosak: valamelyik magazin szerkesztőségében szerettem volna elhelyezkedni. Jóllehet tudtam, egyáltalán nem valószínű, hogy az iskolából egyenesen a The New Yorkerhez fogok kerülni, eltökéltem, hogy írok nekik. Mindig is ezt akartam csinálni, és konkrétan kezdettől fogva ennél a lapnál szerettem volna dolgozni. Életemben először akkor vettem kézbe a lap egy példányát, amikor hallottam, hogy a szüleim az egyik cikkről beszélnek, és az anyám azt mondta: „Olyan jól van megírva – ilyet manapság már nem lehet olvasni”, az apám meg helyeselt neki: „Nem vitás, ez az egyetlen okos cikk, amit mostanság írtak”. Ez tetszett nekem. Szerettem az eleven stílusban megírt könyvkritikákat, a szellemes karikatúrákat, és jó érzés volt bebocsáttatást nyerni egy különleges, csak az olvasók számára fenntartott klub tagjai közé. Az elmúlt hét évben minden cikket elolvastam, és kívülről fújtam minden rovatot, minden szerkesztőt és minden szerzőt. Alex és én arról beszéltünk, hogyan vágunk neki mindketten életünk egy új szakaszának, és hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy ezt is együtt csinálhatjuk. Ezzel együtt semmi okunk nem volt rá, hogy rohanvást induljunk haza; valahogy éreztük, hogy ez lesz az utolsó nyugodt időszakunk, mielőtt

elszabadul az őrület. Ostoba módon meghosszabbítottuk hát a vízumunkat Delhiben, hogy pár hetet eltölthessünk még Indiának ezen az egzotikus vidékén. Ami azt illeti, semmi sem tud oly hirtelen véget vetni egy romantikus kapcsolatnak, mint egy trópusi vérhas. Egy hetet töltöttem egy mocskos indiai turistaszállóban, egyfolytában könyörögve Alexnek, hogy ne hagyjon meghalni ezen a pokoli helyen. Négy nappal később megérkeztünk Newarkba, ahol aggódó anyám betuszkolt a kocsija hátsó ülésére, aztán végigkárálta az egész utat hazáig. Bizonyos értelemben ez minden anya álma: hogy legyen oka orvostól orvosig szaladgálni, míg tökéletesen meg nem győződik arról, hogy minden nyomorult parazita kitakarodott az ő kicsi leánykája szervezetéből. Négy hétbe telt, mire újból embernek éreztem magam, és még kettőbe, míg elviselhetetlennek nem kezdtem érezni otthon az életet. Anya és apa igazán aranyosak voltak, de hamar meguntam, hogy valahányszor elmentem hazulról, mindig megkérdezték, hová megyek, vagy amikor hazaérkeztem, azt, hogy hol voltam. Felhívtam Lilyt, és megkérdeztem tőle, nem foglalhatnám-e el a díványt csöppnyi harlemi garzonjában. Volt benne annyi szívjóság, hogy megengedte. Verejtékben úszva ébredtem fel abban a csöppnyi harlemi garzonlakásban. Lüktető fájdalmat éreztem a homlokom mögött, a gyomrom háborgott, az idegeim táncot jártak – de nagyon-nagyon kellemetlen módon. Ajjaj! Visszaestem, gondoltam elszörnyedve. A paraziták újra utat találtak a szervezetembe, és most már örök időkig szenvednem kell! Vagy mi van, ha még ennél is rosszabb a helyzetem? Ha elkaptam egy kivételesen hosszú lappangási idejű trópusi lázat? Vagy maláriát? Vagy talán ebolát? Némán fekve birkóztam hirtelen halálom gondolatával, amikor emlékfoszlányok kezdtek derengeni előttem az elmúlt éjszakáról. Egy füstös bár valahol East Village-ben. Valami zene, amit fúziós dzsessznek mondtak, valami élénkpiros ital, amit martinispohárban adtak – jaj, hányingerem van, ezt inkább hagyjuk! Betoppant néhány barát annak örömére, hogy újra itthon vagyok. Egy tószt, egy pohár, újabb tószt, újabb pohár. Ó, hála az égnek, nem valami ritka, vérzéses lázféleség, csak másnaposság. Fel sem merült bennem, hogy a vérhasban leadott tíz kilómmal nem bírom ugyanazt az italmennyiséget, mint korábban. A 177 centis magasságomhoz az ötvenkét kilóm nem sok jóval kecsegtetett egy keményen átlumpolt éjszakához (ámbár így visszatekintve, egy divatlapnál való elhelyezkedéshez nagyon is sok jóval kecsegtetett). Minden erőmet összeszedve eltávolodtam a díványtól, amely magához láncolt, és közben csak arra vigyáztam, nehogy elhányjam magam. Nem esett túlságosan nehezemre, hogy alkalmazkodjak Amerikához – az ételekhez, a viselkedéshez, a csodás zuhanyozókhoz –, de az, hogy vendégként lakjak valahol, elég hamar

elveszítette a varázsát. Úgy számoltam, hogy nagyjából még tíz napig bírom, ha átváltom a maradék rúpiáimat, s azzal teljesen lenullázom magam, a szüleimtől pedig csak úgy kapok pénzt, ha újra vállalom a másodhegedűs örökre rám osztott szerepét. Ez a hervasztó gondolat bírt rá, hogy kimásszak az ágyból azon az utóbb sorsdöntőnek bizonyuló novemberi napon, hogy a megbeszélt időben, egy óra múlva megjelenjek életem legelső állásinterjúján. Az elmúlt hetet Lily díványán töltöttem, harmatgyengén és kimerülten, míg végül nekem nem esett üvöltve, hogy keljek fel, ha csak naponta pár órára is. Mivel nem tudtam, mi mást kezdhetnék magammal, vettem egy metrókártyát, és miközben utazgattam a metrón, mindenfelé elszórtam a szakmai önéletrajzom példányait. Belenyomtam az összes nagy magazin kiadóvállalatának épületében posztoló biztonsági őrök markába, egy bátortalan kísérőlevéllel együtt, melyben elmondtam, hogy kiadói gyakornok szeretnék lenni, és tapasztalatot szeretnék gyűjteni a cikkírás területén. Túl gyenge és fáradt voltam ahhoz, hogy komolyan érdekelt volna, elolvassa-e bárki is a levelemet és az önéletrajzomat, állásinterjúra meg végképp nem számítottam. De csodák csodája, előző nap megszólalt Lily telefonja, és valaki az Elias-Clark emberi erőforrás osztályáról meglepő módon arra kért, fáradjak be egy kis „csevegésre”. Nem tudtam, ez vajon hivatalos interjúnak fog-e számítani, vagy sem, de egy csevegés mindenképpen kellemesnek ígérkezett. Leöblítettem az Advilt Peptóval, és sikerült felvennem egy egymáshoz ugyan nem illő blézert és nadrágot, de legalább nem csúsztak le girhes testemről. A hajamat szolid lófarokba kötöttem, és egy lapos sarkú, enyhén viseltes, kivágott cipővel tettem teljessé a képet. Nem volt valami fényes – ami azt illeti, kifejezetten ronda volt –, de pillanatnyilag ezt tudtam nyújtani. Emlékszem, arra gondoltam, hogy nem egyedül az öltözetem alapján fognak alkalmazni vagy elutasítani. Ebből is látszik, nem voltam épp a legjobb elmeállapotomban. Időben megérkeztem a délelőtt tizenegykor esedékes interjúmra, és addig nem is estem pánikba, amíg össze nem találkoztam a lift előtt várakozó nyakigláb, Twiggy-típusú csajok hosszú sorával. Be nem állt a szájuk, és locsogásukat csak a kőpadlón kopogó tűsarkú cipőjük zaja ellenpontozta. A Tűsarkú népség, gondoltam. Ez tökéletes. Belégzés, kilégzés, emlékeztettem magam. Nem hányunk. Most nem. Most csak arról lesz szó, hogy szeretnél kiadói gyakornok lenni, aztán mehetsz vissza a díványra. Nem fogsz hányni. Ó, igen, boldogan dolgoznék a Reactionnél! Hát persze, szerintem a B uz z tökéletes lenne. Tessék? Hogy én választhatok? Hát, még aludnom kell rá egyet, hogy el tudjam dönteni, ide jövök-e, vagy a Maison Vous-hoz. Hát ez nagyszerű! Percek múlva már ott díszelgett nem túl sikkes kosztümutánzatomon a nem túl hízelgő VENDÉG táblácska (sajnos akkor még nem tudtam, hogy

a dörzsöltebbek egyszerűen a táskájukra biggyesztik, vagy simán eldobják ezeket a lapocskákat, és csak a legbalfékebbek viselik őket), és magam is elindulhattam a liftek felé. És aztán… beszálltam. Elindultunk fel, egyre feljebb és feljebb, téren és időn és az átélhető végtelenen át, egészen a… HR-osztályig. E gyors és halk utazás alatt megengedtem magamnak egy kis pihenőt. A mellbevágóan sűrű parfümillat és a friss bőr szagának keveréke már-már az erotika birodalmának magasságába emelte a lift amúgy pusztán funkcionálisnak tekinthető terét. Az egyre magasabb szintek felé suhanva meg-megálltunk, hogy a lift kibocsáthassa a Chic, a Mantra, a The Buzz és a Coquette főhadiszállására igyekvő szépségeket. Az ajtók némán, tisztelettudóan nyíltak meg a hófehér fogadóterekre. Divatos, tiszta és egyszerű vonalvezetésű bútorok hívogatták az embereket, hogy foglaljanak helyet, sőt, látszott rajtuk, hogy együtt is sírnának velük, ha netán – ó, borzalom! – kihajítanák őket. Az előtér falain a különböző képes magazinok nevei sorakoztak jól olvashatóan, a maguk jellegzetes betűtípusával. Ezeket a neveket az átlag amerikai azonnal felismeri, de fel sem vetődik benne, hogy a város egyik égbe nyúló felhőkarcolójában élik lüktető, pezsgő életüket. Miközben bevallottan egyetlen munkát sem találtam lebilincselőbbnek a fagyott joghurt kikanalazásánál, épp elég sztorit hallottam frissen elhelyezkedett barátaimtól, hogy tudjam, a dolgozó emberek élete nem éppen ilyen. Korántsem. Sehol sem láttam émelyítően villódzó fénycsöveket, minden piszkot elnyelő szőnyegeket. Ahol slampos titkárnőknek kellett volna megbújniuk, ott kiugró pofacsontúra sminkelt, divatos ruhát viselő, tökéletesen magabiztos fiatal lányok ültek az íróasztalok mögött. Olyan, hogy irodakellékek, egyszerűen nem léteznek! Alapvető dolgok tűntek el, mint például iratrendező, papírkosár vagy számlakönyv. Hat szint suhant el villámgyorsan, a maga hófehér tökéletességében, mire meghallottam a hangot. – Az. Egy. Akkora. Kurva! Szóba se állok vele többé. Mit képzel? De most komolyan: MIT KÉPZEL? – sziszegte egy huszonvalahány éves lány, aki úgy nézett ki kígyóbőr szoknyájában és falatnyi topjában, mintha a Bungalow 8 éjszakai bárjába készülne, nem pedig fényes nappal, útban lenne a munkahelyére. – Tudom. Túúúúúúúdom. Mégis, mit gondolsz, mit kellett elszenvednem az elmúlt hat hónapban? Egy dög. És a tetejébe még az ízlése is rémes – kontrázott a barátnője, és együtt érzően rázta hozzá gyönyörűséges fülbevalóját. Szerencsére megérkeztem az én emeletemre, és a lift ajtaja némán kinyílt. Érdekes, gondoltam. Ha összehasonlítom ezt a lehetséges munkahelyi légkört egy elsős vagy másodikos klikkezős kiscsaj átlagos napjával a középiskolában, talán az még elviselhetőbbnek tűnik. Felvillanyozó? Hát, nem biztos. Kedves, kellemes, építő? Azt azért nem mondanám. Olyan hely, ahol jókedvre derülsz, és csak úgy

ég a kezed alatt a munka? Nem, ugye? Nem! De ha valami pörgős, kiszámíthatatlan, mesterkélt, elképesztően klassz és szívdöglesztően trendi helyet keresel, akkor itt a helyed, az Elias-Clarkban. A HR-osztály recepciósának csodás ékszerei és tökéletes sminkje természetesen nem csökkentette amúgy is vészes önbizalomhiányomat. Azt mondta, üljek le, és nyugodtan nézegessek bele néhány lapjukba. Én ezzel szemben őrült iramban próbáltam bemagolni az összes lap főszerkesztőjének a nevét – mintha arra számítanék, hogy majd fel kell mondanom nekik. Ugyan! Természetesen azt már tudtam, hogy Stephen Alexander a Reaction főszerkesztője, és nem volt túl nehéz megjegyezni a The Buzzét sem: Tanner Michel. Amúgy meg nagyjából ennyi az érdekes mindabból, ami megjelenik náluk, gondoltam. Meg fogok felelni nekik. – Szóval szeretnél betörni a magazinok világába, igaz, drágám? – jött egy alacsony, vékony nő, aki Sharonként mutatkozott be, majd elvezetett egy sor hosszú lábú, modell külsejű lány mellett a saját kopár és rideg irodájába. – Elég kemény dolog lesz így, rögtön az iskolapadból kikerülve. Jelentkezők egész hada verseng azért a pár álláshelyért, ami még betöltésre vár. És ráadásul nem is fizetnek valami jól, ha érted, mire gondolok. Végignéztem olcsó, egymáshoz nem illő ruhadarabjaimon és erősen lestrapált cipőmön, és arra gondoltam, most mit izgatom magam. Már elképzeltem, hogyan fészkelődöm be újra két hétre rágcsálni- és füstölnivalóval az én jó kis kölcsöndíványomra, és ettől csak fél füllel hallottam, amit szinte suttogva tett hozzá: – De elárulom neked, hogy épp most van itt egy óriási lehetőség, amit vétek lenne elszalasztanod! Hm. Erre már működésbe lépett az antennám, miközben megpróbáltam rábírni a nőt, hogy lépjen szemkontaktusba velem. Lehetőség? Elszalasztani? Pörögni kezdett az agyam. Most segíteni akar nekem? Tetszem neki? De hiszen még ki se nyitottam a számat, hogy tetszhetnék neki? És miért kezdett hirtelen úgy beszélni, mint valami autókereskedő? – Meg tudod mondani nekem, drágám, hogy hívják a Runway főszerkesztőjét? – kérdezte, és most először egyenesen a szemembe nézett. Puff neki. Hirtelen olyan sötét lettem, mintha lehúzták volna a redőnyt nálam. A világon semmi sem jutott eszembe. Most mi van? Vizsgáztat? Soha életemben nem olvastam még a Runway egyetlen számát sem. Az ég szerelmére, az egy divatlap, még az is lehet, hogy egy sor írás sem jelenik meg benne, csak az a rengeteg alultáplált modell, meg a csillogó reklámok! Hebegtem-habogtam valamit, miközben az imént bemagolt nevek mindenféle párosításban, összevissza kavarogtak bennem. Valahol, az agyam valamelyik zugában, megvolt az ő neve is – miért éppen az övé ne lett volna meg? Csak éppen nem jutott fel zavaros elmém

felszínére. – Izé, hát most éppen nem jut eszembe. De tudom, hogy tudom, persze, hogy tudom. Mindenki tudja, kicsoda ő! Csak éppen most, izé, hát úgy látszik, pillanatnyilag most éppen nem tudom. Egy hosszú percig csak nézett rám, nagy, barna szeme rászegeződött az arcomra, melyen most már kiütköztek az izzadságcseppek. – Miranda Priestly – mondta majdnem súgva, tiszteletteljes félelemmel a hangjában. – A neve Miranda Priestly. Ezután csend lett. Nekem úgy tűnt, mintha egy teljes percig egyikőnk se szólalt volna meg, de aztán Sharon valószínűleg eldönthette, hogy szemet huny végzetes ballépésem felett. Akkor még nem tudtam, hogy mindenáron fel akart venni még egy asszisztenst Miranda mellé, mint ahogy azt sem tudhattam, hogy mindenre el volt szánva, csak legyen már vége, hogy ez a nő éjjel-nappal hívogassa, és követelje rajta a lehetséges jelölteket. Kétségbeesetten próbált találni valakit, mindegy, hogy kit, akit Miranda nem fog elutasítani. És ha nekem akár a legcsekélyebb esélyem is van – bármilyen valószínűtlen is ez – arra, hogy megfelelek, és ezáltal könnyítek az ő helyzetén, nos, akkor megéri a rám pazarolt figyelmet. Sharon rám mosolygott, és közölte, hogy most találkozni fogok Miranda két asszisztensével. Két asszisztensével? – Persze – erősítette meg ingerült pillantással. – Természetes, hogy Mirandának két asszisztensre van szüksége. Allisont, az állandó első asszisztensét előléptették, ő lett a Runway szépségápolás rovatának vezetője, ennél fogva a másodasszisztens, Emily lép a helyére. A másodasszisztens posztja tehát pillanatnyilag betöltetlen. Andrea, tudom, hogy most végeztél az egyetemen, és talán még nem vagy teljesen járatos a magazinok világában… – Drámai szünetet tartott, s közben kereste a megfelelő szavakat. – De úgy érzem, az én feladatom, sőt kötelességem, hogy elmondjam, milyen hihetetlen lehetőséget jelent ez számodra. Miranda Priestly… – Újabb drámai szünet következett, mintha gondolatban fejet hajtott volna. – Miranda Priestly a legbefolyásosabb nő a divatiparban, és magától értetődően ő a világ egyik legkiválóbb magazinjának a szerkesztője. A lehetőség, hogy valaki neki dolgozhat, figyelheti őt munka közben, megismerkedhet híres írókkal és modellekkel, segíthet neki mindabban, amit nap mint nap csinál, nos, nem kell bizonygatnom neked, hogy ez olyan munka, amiért lányok milliói az életüket is odaadnák! – Hát igen, úgy értem, ez tényleg csodálatosan hangzik – feleltem, futólag arra gondolva, vajon miért próbál Sharon rábeszélni valamire, amiért milliók az életüket is odaadnák. De nem volt idő sokat töprengeni ezen, mert felemelte a telefont, csacsogott bele pár szót, majd néhány perc elteltével kikísért a lifthez,

hogy szerét ejthessem a Miranda két asszisztensével esedékes interjúnak. Azt gondoltam, hogy Sharon kezd kicsit úgy beszélni, mint valami robot, de aztán eljött az ideje, hogy találkozzak Emilyvel. Kiszálltam a tizenhetedik emeleten, és a Runway csüggesztően hófehér előterében várakoztam. Nagyjából fél óra telhetett el, mire kilépett az üvegajtón egy magas, vékony lány. Combközépig érő bőr csípőszoknyában volt, rakoncátlan vörös haját hevenyészett kontyban feltűzve viselte a feje búbján, és nagyon jól nézett ki. Tökéletesen hibátlan, sápadt bőre, melyet egyetlen szeplőcske sem csúfított el, gyönyörűen feszült hihetetlenül kiugró arccsontjára. Még csak el sem mosolyodott, amikor leült mellém, és komolyan, de minden különösebb érdeklődés nélkül végignézett rajtam. Unottan és közönyösen. Azután, minden sietség nélkül, és továbbra is mellőzve a bemutatkozást, Emily – mert gondoltam, hogy ő az – hozzáfogott a munkakör ismertetéséhez. Az az egyhangúság, ahogy ledarálta a mondatokat, többet árult el, mint amit a szavai jelentettek: nyilván tucatszor elmondta már mindezt, és mivel kevéssé bízott abban, hogy egy kicsit is más vagyok, mint a többiek, nem óhajtott több időt vesztegetni rám. – Kemény meló, nem vitás. Lesznek tizennégy órás munkanapok, nem gyakran, de azért elég gyakran – hadarta, még mindig nem nézve rám. – És fontos, hogy tudd, nem lesz semmiféle szerkesztői feladatod. Mint Miranda segédasszisztensének kizárólag az lesz a feladatod, hogy elébe menj, és gondoskodj a szükségleteiről. Ezek bármik lehetnek, a kedvenc levélpapírja megrendelésétől egészen odáig, hogy elkísérd a bevásárlókörútján. A lényeg, hogy a munka mindig szórakoztató. Úgy értem, hogy minden napodat és hetedet ezzel az elképesztően nem mindennapi nővel töltheted. Számíthatsz rá, hogy lesznek meglepetései – lehelte, és a beszélgetésünk kezdete óta most először látszott rajta némi elevenség. – Jól hangzik – feleltem, és úgy is gondoltam. A barátaim, akik rögtön a diploma megszerzése után munkába álltak, már hat teljes hónapja szenvedték a pályakezdők sorsát, és nem győztek panaszkodni. Mindegy volt, hogy bankban, valamelyik reklámcégnél vagy könyvkiadónál dolgoztak, kétségbeejtőnek érezték a helyzetüket. Sírtak a hosszú munkaidő, a kollégák és a vállalat személyzeti politikája miatt, de legfőképpen azon keseregtek, hogy megeszi őket az unalom. Az iskolához képest az itteni követelmények értelmetlenek, feleslegesek és egy csimpánz intelligenciájához méretezettek voltak. Órákon át számokat pötyögtek be adatbázisokba, és olyan embereket hívogattak fel vaktában telefonon, akik nem akarták, hogy felhívogassák őket. Fásultan lajstromoztak éveken át begyűjtött információkat egy számítógép képernyőjén, és hónapokig kutattak teljesen összefüggéstelen témákat, csak azért, hogy a főnökeik azt higgyék, valami értelmes dolgot művelnek. Mindegyik megesküdött rá, hogy az egyetem

elvégzése óta eltelt rövid idő alatt érezhetően butább lett, de nem lát lehetőséget arra, hogy innen megszabaduljon. Lehet, hogy nem kedvelem különösebben a divatot, de az biztos, hogy szívesebben töltöm a napjaimat valami szórakoztató munkával, mintsem hogy belefulladjak valami dögunalom melóba. – Az jó. Úgy értem, tényleg szuper. Egyébként örülök, hogy megismertelek. Megyek, és szólok Allisonnak, hogy beszéljen veled. Ő is szuper. Éppen csak befejezte, és bőrszoknyáját meg vörös fürtjeit zizegtetve eltűnt az üvegajtó mögött, máris megjelent egy egészen fiatal lány. Feltűnően fekete volt, és úgy mutatkozott be mint Allison, Miranda frissen előléptetett első asszisztense. Rögtön megállapítottam róla, hogy túlságosan vékony. De nem tudtam teljes figyelmemmel behorpadó hasára és kiálló medencecsontjára összpontosítani, mert elbűvölt az a tény, hogy egyáltalán ki merte rakni a meztelen hasát a munkahelyén. Fekete bőrnadrág volt rajta, puha és feszes, bolyhos fehér topja ráfeszült a mellére, és körülbelül öt centivel a köldöke felett végződött. Koromfekete, hosszú haja vastag, fényes függönyként terült szét a hátán. Ujjain és lábujjain fényes-fehérre voltak lakkozva a körmei, és furán foszforeszkáltak, mintha belülről lennének megvilágítva, elöl nyitott szandálja pedig újabb nyolc centivel nyújtotta meg amúgy is száznyolcvan feletti magasságát. Ezzel a félmeztelenségével sikerült hihetetlenül szexissé, ugyanakkor ízlésessé varázsolnia magát, nekem azonban leginkább a hidegsége tűnt fel. De szó szerint. Végtére is novembert mutatott a naptár. – Szia. Allison vagyok, mint talán már tudod – kezdte, lecsípve a top egy apró szöszmöszét bőrnadrágos vékony combjáról. – Épp most léptettek elő szerkesztővé, és tudod, ez az igazán óriási dolog abban, ha valaki Mirandának dolgozik. Igen, a munkaidő hosszú, a munka is kemény, de hihetetlenül csodás, és lányok milliói az életüket is odaadnák érte, ha ők csinálhatnák. És Miranda olyan csodálatos nő, szerkesztő, és ember, aki tényleg törődik itt a lányokkal. Ha egy évet eltöltesz mellette, éveket spórolhatsz meg, mert itt nem kell végigjárnod a szamárlétra valamennyi fokát. Ha megvan a tehetséged, egyből felküld a csúcsra, és… – És csak mondta, mondta, arra sem véve a fáradságot, hogy felnézzen, vagy legalább valamennyi szenvedélyt mutasson a szavai mellett. Az igaz, hogy nem tűnt számomra kifejezetten butának, mindamellett az a fajta köd ülte meg a tekintetét, amilyet csak szektatagoknál és agymosottaknál lehet látni. Határozottan az volt a benyomásom, hogy nyugodtan elalhatnék, piszkálhatnám az orrom, vagy egyszerűen kisétálhatnék innen, nem biztos, hogy észrevenné. Amikor végre összeszedte a cuccait, és közölte, hogy még valaki jönni fog, hogy kérdezgessen, kis híján elterültem a recepció csöppet sem hívogató kanapéján. Minden olyan hirtelen történt, hogy éreztem, a dolgok teljesen kicsúsznak a kezemből, de ezzel együtt izgatott voltam. Na és ha nem tudtam, ki

az a Miranda Priestly? Mindenki más elégedettnek tűnt velem. Szóval egy divatlap… lehetne valamivel érdekesebb magazin, de még mindig sokkal jobb a Runwaynél dolgozni, mint valami rémes szakfolyóiratnál, nem igaz? A szakmai önéletrajzomban annak presztízse, hogy dolgoztam a Runwaynél, biztos, hogy nagyobb hitelességet jelent számomra, amikor majd a The New Yorkernél jelentkezem munkára, mint ha mondjuk a Népszerű technikánál dolgoztam volna. És egyébként is biztos voltam benne, hogy lányok milliói az életüket is odaadnák ezért az állásért. Félórás ilyen és hasonló tökölés után megjelent a recepción egy újabb magas és lehetetlenül vékony lány. Megmondta a nevét, de én a testén kívül semmi másra nem tudtam odafigyelni. Szűk, rojtos szélű farmerszoknya volt rajta, áttetsző fehér, elöl gombolódó blúz és ezüstszínű, pántos szandál. Tökéletes barna színe volt, kifogástalanul manikűrözött körmei, és olyan sokat mutatott magából, amit egyetlen normális ember se tenne, amikor kint hó borít mindent. Bennem csak akkor tudatosult, hogy milyen borzasztóan rosszul öltözött vagyok, milyen ócska a hajam, és hogy semmiféle kiegészítő vagy ékszer nincs rajtam, de még ápoltnak se vagyok mondható, amikor intett, hogy menjek vele az üvegajtó mögé, és emiatt fel kellett állnom. Mind a mai napig kísért az emlék, hogy mi volt rajtam – és hogy a táska, ami velem volt, leginkább egy aktatáskára emlékeztetett. Még most is lángba borul az arcom, ha eszembe jut, milyen borzasztó félszegen mozogtam New York City legdivatosabb, legelegánsabb női között. Csak később, amikor már e kör peremén mozogtam, tudtam meg, mennyit nevettek rajtam az interjú egyes állomásai szünetében. A kellő szemrevételezés után az Ütős Csaj elkalauzolt a Runway szerkesztője és mindenestől szeretetre méltó holdkórosa, Cheryl Kerston irodájába. Ő is annyit beszélt nekem, hogy óráknak tűnt, de rá kivételesen oda is figyeltem. Figyeltem, mert látszott rajta, hogy szereti a munkáját: csupa izgalom volt, amikor a magazin szöveges oldaláról, meg arról a csodálatos kéziratról beszélt, amit épp most olvas, meg az írókról, akiket menedzsel, és a szerkesztőkről, akiknek a munkáját ellenőrzi. – Az égvilágon semmi dolgom az itteni munka divat részével – jelentette ki büszkén. – Úgyhogy az erre vonatkozó kérdéseidet legjobb lesz másnak tartogatnod. Amikor megmondtam neki, mennyire vonzónak tartom a munkáját, és hogy voltaképpen a divat nem igazán érdekel, és nincs is kapcsolatom vele, a mosolya fülig érő, őszinte vigyorrá változott. – Nos, Andrea, akkor minden bizonnyal épp te vagy az, akire nekünk itt szükségünk van. Szerintem eljött a pillanat, hogy megismerkedj Mirandával. És elfogadsz tőlem egy tanácsot? Nézz egyenesen a szemébe, és légy önmagad. Légy

igényes, és ő ezt tiszteletben fogja tartani. Mintegy vezényszóra beviharzott az Ütős Csaj, hogy elkísérjen Miranda irodájába. Mindössze harminckét másodperces út volt, de éreztem, hogy minden szempár rám szegeződik. Vizslattak a szerkesztői szoba tejüveg ajtaja mögül csakúgy, mint az alkalmazottak nyitott rekeszeiből. A fénymásoló mellett álló szépség még utánam is fordult, hogy jól megnézzen, és ugyanezt tette egy hihetetlenül jóképű pasi is, habár ő szemmel láthatóan meleg volt, és csak a szerelésemet figyelte. Épp be akartam lépni az ajtón, amely a Miranda irodája előtt lévő asszisztensi helyiségbe nyílt, amikor Emily kikapta a kezemből az aktatáskámat, és bevágta az íróasztala alá. Egy pillanat alatt felismertem e mozdulat üzenetét: Ha ezzel jelensz meg, oda a hiteled. És azután ott álltam Miranda tágas és levegős irodájában, melynek óriási ablakain át csak úgy áradt be a fény. Azon a napon nem is vettem észre más részletet; egyszerűen képtelen voltam levenni róla a szememet. Mivel soha nem láttam még csak fényképet se róla, megdöbbentem azon, hogy milyen vézna. Felém nyújtott keze vékonycsontú, nőiesen puha kéz volt. Felfelé kellett fordítania az arcát, hogy belenézhessen a szemembe, ennek ellenére nem állt fel az üdvözlésemre. Szakszerűen festett szőke haját simán hátrafésülve, csinos kontyba fogva viselte, csak épp annyira lazán, hogy természetesnek, ezzel együtt rendkívül elegánsnak hasson. Jóllehet nem mosolygott, nem tűnt különösebben félelmetesnek. Eléggé barátságosnak és valahogy összementnek tűnt félelmetes, fekete íróasztala mögött, és bár nem mondta, hogy foglaljak helyet, elég fesztelenül éreztem magam ahhoz, hogy leüljek az egyik vele szemben lévő fekete székbe. Csak ekkor vettem észre, hogy feszülten figyel, és látható derűvel nyugtázta magában igyekezetemet, hogy kecsesnek és illedelmesnek látszódjak. Leereszkedő és feszélyező volt a viselkedése, nem vitás, de úgy döntöttem, semmiképpen sem rosszindulatú. Ő szólalt meg elsőnek. – Mi vonz téged a Runwayhez, Ahn-dre-ah? – kérdezte a felső tízezer jellegzetes brit akcentusával, miközben mindvégig a szemembe nézett. – Hát, beszélgettem Sharonnal, és ő mondta, hogy asszisztenst keres – kezdtem kissé remegő hangon. Ő bólintott, amitől valamelyest nekibátorodtam. – És most, miután találkoztam Emilyvel, Allisonnal és Cheryllel, úgy érzem, teljesen világos előttem, hogy miféle ember az, akit keres, és biztos vagyok benne, hogy tökéletesen megfelelek az állásra – válaszoltam visszaemlékezve Cheryl szavaira. Egy pillanatra mintha felderült volna az arca, de nyugodt maradt. Ez volt az a pont, amikor rettenetesen fontos lett nekem ez az állás, és valahogy úgy kezdtem sóvárogni utána, mint az elérhetetlennek vélt dolgok után szoktak az emberek. Lehet, hogy nem ér fel azzal, amikor az embert felveszik

a jogi egyetemre, vagy egy esszéje megjelenik valamelyik egyetemi lapban, de sikerre éhes énem számára igazi kihívásnak tűnt. Mégpedig azért, mert csaló voltam, ha nem is túl tehetséges. Abban a pillanatban, amikor lábamat a Runway emeletére tettem, már tudtam, hogy én itt idegen vagyok. Az öltözékem, a hajam biztos, hogy nem stimmelt, de a viselkedésemről egyenesen ordított, hogy nem vagyok idevaló. A világon semmit sem tudtam a divatról, és nem is érdekelt. A legkevésbé sem. És ezért meg kellett kapnom az állást. Különben is, lányok milliói az életüket is odaadnák ezért az állásért. Olyan őszintén és magabiztosan válaszolgattam a kérdéseire, hogy magam is meglepődtem rajta. Ijedezésre idő sem volt, egyébként pedig Miranda elég kedvesnek látszott, és én, meglepő módon nem tudtam semmit, ami erre rácáfolt volna. Kicsit megzökkentünk, amikor megkérdezte, milyen idegen nyelveken beszélek, és azt feleltem, hogy héberül. Akkor egy pillanatra elhallgatott, aztán mindkét tenyerével az asztalára támaszkodva, jeges hangon azt kérdezte: – Héberül? Franciára számítottam, vagy legalábbis valami használhatóbb nyelvre. Már majdnem bocsánatot kértem, de időben visszafogtam magam. – Sajnos egy szót sem tudok franciául, de biztos vagyok benne, hogy ez nem jelent problémát. Erre összekulcsolta a kezét. – Itt az áll, hogy a Brownban végezted a tanulmányaidat. – Igen, izé, angol szakon, és a szépírás volt a szakterületem. Az írás mindig is a szenvedélyem volt. – Mit finomkodsz, szidtam magam. Muszáj volt kimondanod azt a szót, hogy szenvedély? – Az íráshoz való vonzódásod tehát azt jelenti, hogy a divat nem érdekel különösebben? – Ivott egy kortyot valami gyöngyöző italból, majd a poharat szép csendesen visszatette az asztalra. Egy gyors pillantás a pohárra elárulta, hogy azok közé a nők közé tartozik, akik úgy tudnak inni, hogy nem hagynak undorító rúzsnyomot a pohár szélén. Biztos, hogy a nap bármely órájában tökéletesen fedi a rúzs a száját. – Ó, nem, dehogy. Nagyon is szeretem a divatot – hazudtam folyékonyan. – Alig várom, hogy még többet megtudjak róla, mert úgy gondolom, egyszer majd csodálatos lesz a divatról írni. – Honnan az ördögből szedtem ezt? A dolog kezdett testen kívüli élménnyé válni. Ezzel a viszonylagos könnyedséggel folytatódott tovább a beszélgetés, mígnem feltette az utolsó kérdést: milyen magazinokat szoktam rendszeresen olvasni? Buzgón előrehajolva kezdtem sorolni: – Hát, egyedül a The New Yorkerre és a Newsweekre fizetek elő, de rendszeresen olvasom a The Buzzt. Néha a Time-ot, de száraznak találom, és a U. S. Newst, ami kicsit túl konzervatív. Kis bűntudattal, de élvezettel szoktam végigfutni a Chic magazinon, és mivel nemrég érkeztem meg

egy hosszabb utazásból, elolvasok minden utazási magazint, ami a… – És a Runwayt szoktad olvasni, Ahn-dre-ah? – vágott a szavamba, és az íróasztalon áthajolva minden eddiginél figyelmesebben nézett a szemembe. A kérdés olyan gyorsan, olyan váratlanul jött, hogy aznap először teljesen készületlenül ért. Nem hazudtam, nem köntörfalaztam, de még csak magyarázkodni se próbáltam. – Nem. Talán tíz másodpercnyi dermedt csend után behívta Emilyt, hogy kísérjen ki. Tudtam, hogy megkaptam az állást.

3. FEJEZET – Ez egyáltalán nem úgy hangzik, mintha megkaptad volna az állást – mondta halkan és szelíden Alex, a barátom, ujjaival a hajamat babrálva, miközben ölében pihentettem lüktető fejemet a fárasztó nap után. Az interjúról egyenesen az ő brooklyni lakására mentem, mert nem akartam még egy éjszakát Lily díványán tölteni, és egyébként is muszáj volt elmesélnem neki mindazt, ami aznap történt velem. Szívesen laktam volna nála, de nem akartam, hogy úgy érezze, túlságosan rátelepedek. – Nem is értem, miért akarnád. – Pár percnyi mérlegelés után azonban így folytatta: – Ha jól belegondolok, tényleg csodás lehetőségnek látszik. Úgy értem, ha az a lány, Allison, Miranda asszisztenseként kezdte, és most szerkesztő a lapnál, hát akkor szerintem is oké. Csak rá kell hajtanod. Annyira igyekezett, hogy a kedvemért izgatottnak látsszék! Elsőévesek voltunk a Brownban, amikor járni kezdtünk, úgyhogy már ismertem minden hangsúlyát, minden tekintetét, minden jelzését. Ő is csak pár hete kezdett dolgozni Bronxban, a 277-es általános iskolában, és úgy kivolt, hogy beszélni is alig tudott. Habár csak kilencéveseket tanított, borzasztó csalódást jelentett neki, hogy máris milyen unottak és cinikusak. Viszolygott attól, hogy ezek a kiskölykök nyíltan beszélnek az orális szexről, hogy legalább tízféle szleng kifejezést ismernek a marihuánára, és imádnak elhencegni azzal, hogy miket loptak, vagy hogy kinek az unokatesója ül jelenleg a legkomiszabb börtönben. Sittszakértők, Alex újabban már csak így nevezte őket. „Könyvet írhatnának arról, hogy mik a Sing Sing árnyalatnyi előnyei a Rikersszel szemben, ha el tudnának olvasni akár csak egy szót is.” Egyfolytában azon törte a fejét, hogyan tudna változtatni ezen. Becsúsztattam a kezem a pólója alá, és vakargatni kezdtem a hátát. Szegény srác, annyira szerencsétlenül nézett ki, hogy elfogott a bűntudat, amiért az interjú részleteivel traktálom, de hát muszáj volt beszélnem róla valakinek. – Tudom. Megmondták ugyan, hogy ebben a munkakörben szó sincs semmiféle szerkesztésről, de biztos vagyok benne, hogy pár hónap múlva megpróbálkozhatnék valami írással – feleltem. – Ugye, nem tartod aljas árulásnak, hogy egy divatmagazinnál fogok dolgozni? Megszorította a karomat, és lefeküdt mellém. – Te egy briliáns tehetségű, nagyszerű író vagy, bébi, és tudom, hogy bárhol tökéletesen meg fogod állni a helyed. Persze, hogy nem árulás. Ezzel fogod megfizetni a tanulópénzt. Azt mondod, ha lehúzol egy évet a Runwaynél,

megspórolsz újabb három évet, amit másutt kellene asszisztensi munkával elfecsérelned? Bólintottam. – Ezt mondta Emily és Allison. Hogy ez amolyan automatikus kárpótlás. Ha egy évet ledolgozol Mirandánál, és nem rúg ki, akkor felveszi a telefont, és ott szerez neked állást, ahol te akarod. – Akkor hogy hagyhatnád ki? Ledolgozod az évet, és utána állást kapsz a The New Yorkernél. Mindig is ezt akartad! Ráadásul nagyon úgy néz ki, hogy ezzel a melóval sokkal hamarabb eljutsz oda, mint ha bárhová máshová mennél. – Igazad van, tökéletesen igazad van. – Mellesleg, emiatt muszáj lesz felköltöznöd New Yorkba, ami, hogy őszinte legyek, most nagyon is jól fog jönni nekem. – Megcsókolt, méghozzá hosszan és ráérősen. – De elég volt az aggodalmaskodásból – folytatta a csók után. – Te magad mondtad, hogy még nem vagy benne teljesen biztos, megkapod-e az állást. Várjuk ki a végét. Összedobtunk valami egyszerű vacsorát, és a Lettermant nézve aludtunk el. Álmomban visszataszító kis kilencéves kölykök szexeltek és vedeltek a játszótéren, és épp az én drága, szerelmetes pasimmal üvöltöztek, amikor megszólalt a telefon. Alex felvette, odaszorította a füléhez, de se a szemét nem nyitotta ki, se egy hallót nem mondott bele, csak odapottyantotta mellém. Egyáltalán nem voltam benne biztos, van-e annyi erőm, hogy felvegyem. – Halló – motyogtam az órára pillantva. 7.15-öt mutatott. Ki az ördög telefonál ilyen hajnalban? – Én vagyok – reccsent rám Lily dühös hangja. – Szia, minden rendben? – Gondolod, hogy telefonálnék, ha minden rendben volna? Olyan másnapos vagyok, hogy majd’ belepusztulok, és amikor végre abbahagytam a hányást annyi időre, hogy el tudjak aludni, felver telefonon egy félelmetesen eleven nőszemély, és közli, hogy az Elias-Clark HR-osztályáról beszél. És téged keres. Hajnali hét óra tizenötkor. Úgyhogy hívd vissza. És mondd meg neki, hogy veszítse el a számomat. – Bocs, Lil. Azért adtam meg nekik a te számodat, mert még nincs mobilom. Nem hiszem el, hogy ilyen korán telefonált! Ez most jót jelent, vagy rosszat? – Fogtam a hordozható készüléket, lábujjhegyen kiosontam a hálószobából, és halkan becsuktam magam mögött az ajtót. – Mittomén. Sok szerencsét. Szólj, hogy mi lett. De az elkövetkező pár órában még ne, oké? – Szólok. Kösz. És bocs. Újra az órámra néztem, és nem akartam elhinni, hogy mindjárt hivatalos

tárgyalást kell folytatnom. Feltettem egy kanna kávét, megvártam, míg lefő, majd egy csészével a heverőhöz mentem. Ideje volt, hogy visszahívjam őket. Nem volt más választásom. – Halló, Andrea Sachs vagyok – mondtam határozottan, noha reszelős, mély hangom elárulta, hogy csak nemrég ébredtem fel. – Jó reggelt, Andrea! Remélem, nem telefonáltam túl korán – dalolta Sharon a maga napfényes hangján. – Biztos vagyok benne, hogy nem, drágám, különösen, mivel nemsokára muszáj lesz korán kelővé válnod! Nagyon jó hírem van a számodra. Miranda kifejezetten jó benyomásokat szerzett rólad, és azt mondta, nagyon várja már, hogy veled dolgozzon. Hát nem csodálatos? Gratulálok, drágám. Milyen érzés Miranda Priestly új asszisztensének lenni? Képzelem, hogy most… Forgott velem a világ. Megpróbáltam eltépni magam a heverőtől, hogy töltsek magamnak még egy kis kávét, vizet, akármit, amitől kitisztul a fejem, és le tudom fordítani a szavait angolra, de csak még mélyebbre süppedtem a párnák közé. Most azt kérdezi, hogy elfogadom-e az állást? Vagy ez már hivatalos ajánlatnak számít? Nem értettem semmit abból, amit az imént elmondott, azon kívül, hogy tetszettem Miranda Priestlynek. – …milyen boldog lehetsz ettől a hírtől. Ki ne lenne az, nem igaz? Akkor hát hétfőn már el is kezdheted a munkát, rendben? Ő épp szabadságon lesz, de így a legjobb kezdeni. Kicsit több időd jut arra, hogy megismerd a többi lányt. Ó, csupa bűbájos teremtés! Megismerjem? Mi?! Hétfőn elkezdhetem? Bűbájos lányok? Az egész valahogy nem akart összeállni a zavaros fejemben. Kiemeltem belőle egyetlen információt, amit megértettem, és arra válaszoltam: – Izé, azt hiszem, hétfőn még nem kezdhetek – kezdtem óvatosan, bizakodva, hogy sikerült értelmes mondatot kinyögnöm. A puszta szavak kimondásától valami félelmetes, féléber állapotba kerültem. Tegnap léptem be életemben először az Elias-Clark kapuján, és ma reggel azzal ébresztenek fel legmélyebb álmomból, hogy három nap múlva kezdjem el a munkát. Péntek volt – reggel hét óra! –, és ezek azt akarják, hogy hétfőn már álljak munkába? Éreztem, hogy az események kezdenek kicsúszni a kezemből. Mire ez a nagy sietség? Olyan fontos ez a nő, hogy ennyire kellek neki? És ez a Sharon mit van ennyire betojva Mirandától? Kizárt, hogy hétfőn elkezdhetem a munkát. Nincs hol laknom. Az otthont számomra a szülői ház jelentette Avonban; ha kelletlenül is, de ide mentem vissza az egyetem elvégzése után, és a holmim nagy része is itt dekkolt, mialatt én végigutazgattam a nyarat. Valamennyi interjúra alkalmas ruhám ott tornyosul Lily díványán. Bár igyekeztem mindig elmosogatni, kiüríteni a hamutartóit és

pintszámra hordani neki a Häagen-Dazst, hogy ne utáljon meg, de úgy gondoltam, nem árt, ha néha megszabadítom őt az örökös jelenlétemtől, így a hétvégéket Alexnél töltöttem. Ettől persze minden hétvégi bulizós ruhám meg mókás arcfestékem Alex brooklyni lakásában volt. Saját lakásom nem lévén New Yorkban, nem is értettem, hogy a csudába tudhatja mindenki, hogy a Madison Avenue vezet kifelé, a Broadway meg befelé. És ezek azt akarják, hogy hétfőn már kezdjek is? – Nos, izé, nem hiszem, hogy ez a hétfő-dolog menni fog, mert jelenleg nem vagyok New York-i lakos – hadartam erősen marokra fogva a telefont. – Szükségem lesz pár napra, hogy találjak valami lakást, vásároljak néhány bútort, és beköltözzek. – Ó, értem. Akkor hát, gondolom, szerda megfelel – mondta erre kissé fanyalogva. Néhány percnyi alkudozás után végül megegyeztünk november 17-ében, az általa javasolt naphoz képest egy héttel későbbre. Ezek szerint nyolc napom volt arra, hogy találjak egy lakást a világ egyik legeszelősebb ingatlanpiacán, és még be is rendezzem. Letettem a telefont, és végigvetettem magam a heverőn. Hagytam, hogy remegő kezemből kiessen a készülék, le a földre. Egy hét. Egy hét múlva dolgozni kezdek Miranda Priestly asszisztenseként. Hoppá! Várjunk csak! Volt itt valami, ami nagyon zavart… Valójában nem fogadtam el az állást, mert hivatalosan fel sem ajánlották. Sharonnak még csak ki sem kellett ejtenie egy olyan mondatot, hogy „szeretnénk ajánlatot tenni önnek”, mivel magától értetődőnek vette, hogy akiben az intelligenciának a leghalványabb szikrája is mutatkozik, nyilván azon nyomban elfogadja. Azt a szót, hogy „fizetés”, senki még csak ki sem ejtette a száján. Kis híján hangosan felnevettem. Ez valamiféle taktika, amit tökélyre fejlesztettek? Hogy megvárják, amíg az áldozat egy rendkívül stresszes nap után eljut a mélyálom fázisába, és akkor rárontanak egy olyan hírrel, melynek nyomán az egész élete megváltozik? Vagy egyszerűen csak feltételezte, hogy – mivel itt a Runway magazinról van szó – csak időt és energiát pazarolna olyan világias dologgal, hogy tesz egy állásajánlatot, és megvárja, hogy elfogadom-e? Sharon nyilván biztosra vette, hogy ki fogok ugrani a bőrömből e lehetőség hallatán, és boldogan megragadom a kínálkozó alkalmat. És igaza volt. Az egész olyan gyorsan, olyan viharos sebességgel játszódott le, hogy nem is volt időm a szokásos megfontolásra és mérlegelésre. De megvolt bennem az a jó érzés, hogy itt valóban egy lehetőség nyílt meg előttem, és bolond lennék, ha elszalasztanám, mert könnyen lehet, hogy csakugyan ezzel teszem meg az első, hétmérföldes lépést a The New Yorker felé. Meg kellett próbálnom. Szerencsésnek tudhattam magam, hogy megtehetem.

Friss erőre kapva lehajtottam a maradék kávémat, aztán főztem egy újabb adagot Alexnek, és vettem egy gyors, forró zuhanyt. Alex épp felült az ágyban, amikor visszamentem a szobájába. – Már fel is öltöztél? – kérdezte drótkeretes szemüvege után kotorászva, ami nélkül teljesen vaksi volt. – Tényleg telefonált ma reggel valaki, vagy csak álmodtam? – Nem álom volt – feleltem, és úgy, ahogy voltam, farmerban, garbóban visszamásztam a takaró alá. De vigyáztam, hogy ne áztassam el a párnáját a frissen mosott hajammal. – Lily volt. Az Elias-Clark személyzetise őt hívta fel, mert az ő telefonszámát adtam meg neki. És találd ki, mit akart. – Megkaptad az állást? – Megkaptam az állást! – Ó, gyere ide! – kiáltotta, és magához ölelt. – Büszke vagyok rád! Ez óriási dolog, de komolyan! – Te is úgy gondolod, hogy ez egy jó lehetőség? Tudom, hogy már beszéltünk róla, de még csak esélyt sem adtak, hogy én döntsek. A nő biztosra vette, hogy kell nekem az állás. – Ez tényleg fantasztikus lehetőség. A divat nem a legrosszabb dolog a világon; akár még érdekes is lehet. Erre csak a szememet forgattam. – Oké, lehet, hogy ez kicsit túl erős. De a Runwayjel az önéletrajzodban, és egy ajánlólevéllel ettől a Mirandától, és esetleg addigra pár cikkel a tarsolyodban, szerintem bárhová elmehetsz. A The New Yorker ott fog dörömbölni az ajtódon. – Remélem, igazad van. – Felugrottam, és kezdtem bedobálni a cuccaimat a hátizsákomba. – Még mindig áll az ajánlatod, hogy kölcsönvehetem a kocsidat? Minél hamarabb érek haza, annál hamarabb jöhetek vissza. Nem mintha igazán számítana, mert New Yorkba fogok költözni. Ez már tény! Mivel Alex kétszer egy héten hazajárt Westchesterbe, hogy vigyázzon a kisöccsére, amikor az anyja későig dolgozik, megkapta az ő régi kocsiját, hogy tartsa magánál a városban. Keddig azonban nem lesz szüksége rá, én meg addigra visszaérek. Ezen a hétvégén úgyis azt terveztem, hogy hazamegyek, és most legalább jó hírrel érkezhetek. – Persze. Fél sarokkal lejjebb állok a Grand Streeten. A slusszkulcsot megtalálod a konyhaasztalon. Hívj fel, ha odaértél, rendben? – Felhívlak. Tényleg nem akarsz jönni? Finom kaják lesznek. Tudod, hogy anyám mindig a legjobbakat rendeli. – Csábítóan hangzik. Szívesen mennék, de már beszerveztem néhány fiatalabb tanárt, hogy töltsük együtt a holnap estét. Gondoltam, talán segítene rajtunk, ha csapatban dolgoznánk. Már nem fújhatom le.

– Ó, te szerencsétlen jótét lélek! Ahová mész, mindenütt jót teszel, és bátorságot öntesz az emberekbe. Gyűlölnélek, ha nem szeretnélek ennyire. – Odahajoltam, és búcsúzóul megcsókoltam. Elsőre megtaláltam a kis zöld Jettát, és mindössze húsz percembe telt, mire rá tudtam keveredni az autópályára, amely kivitt az Északi 95-ösre. Fagyos novemberi nap volt, az utakon itt-ott síkos foltok mutatkoztak. De kisütött a nap, és a vidéket elöntötte az a téli ragyogás, amelytől a gyakorlatlan szem könnybe lábad, s az embernek hunyorognia kell. A levegő tiszta volt, és hidegével megtöltötte a tüdőmet. Végig letekert ablakkal mentem, és folyamatos ismétlésre állítva hallgattam a Almost Famoust. Még nyirkos hajamat fél kézzel lófarokba fogtam össze, hogy a szél ne fújja a szemembe, és a leheletemmel melengettem a kezem, legalább annyira, hogy tartani tudjam a volánt. Még csak fél éve, hogy elvégeztem az egyetemet, és az életem óriási fellendülés előtt áll. Miranda Priestly, aki tegnapig még idegen volt számomra, de akinek tényleg nagy hatalom van a kezében, engem választott ki, hogy a magazinjának dolgozzak. Most végre konkrét okom van rá, hogy otthagyjam Connecticutot, és beköltözzek – teljesen önállóan, mint egy igazi felnőtt – Manhattanbe, hogy megteremtsem a saját otthonomat. Ahogy ráfordultam a szülőházamhoz vezető útra, elöntött a jókedv. A visszapillantó tükörben láttam, hogy arcomat pirosra csípte a szél, s a hajam vadul lobog körülötte. Nem voltam kifestve, a farmerom a bokámnál körben csupa kosz volt a belváros tócsáitól. Mégis, ebben a pillanatban szépnek éreztem magam. Én voltam a testet öltött természetesség, hűvösség, tisztaság és frissesség, ahogy benyitottam az ajtón, és bekiáltottam anyámnak. Emlékezetem szerint ez volt életemben az utolsó alkalom, amikor ilyen könnyűnek és felszabadultnak éreztem magam. – Egy hét? Elképzelni sem tudom, édesem, hogy fogsz egy hét múlva munkába állni – közölte anyám a teáját kavargatva. A konyhaasztal mellett ültünk a szokott helyünkön, anyám a szokásos koffeinmentes teáját itta a szokásos édesítőszerével, én meg a szokásos English Breakfast teámat jó sok cukorral. Hiába hogy négy éve nem laktam otthon, elég volt egy nagy bögre mikróban felmelegített tea és néhány mogyoróvajas keksz, hogy úgy érezzem, mintha soha el se mentem volna. – Hát, nincs más választásom, és szerencsés vagyok, hogy ezt megcsíptem. Hallanod kellett volna, milyen határozottan beszélt az a nő a telefonban – magyaráztam, de ő kifejezéstelen arccal nézett rám. – Lényeg az, hogy én nem idegeskedem miatta. Állást kaptam egy híres magazinnál a szakma egyik legtekintélyesebb üzletasszonya mellett. Ezért az állásért lányok milliói az életüket is odaadnák. Egymásra mosolyogtunk, de anya mosolyában egy kis szomorúság bujkált.

– Örülök neked – mondta. – Van egy gyönyörű felnőtt lányom. Biztos vagyok benne, édesem, hogy ezzel egy csodálatos időszak kezdődik el az életedben. Ó, emlékszem, amikor az egyetem elvégzése után New Yorkba költöztem! Teljesen egyedül abban a hatalmas, bolond városban. Be voltam gyulladva, naná, de olyan hihetetlenül izgalmas volt! Szeretném, ha élveznéd minden egyes percét, az összes színdarabot és filmet, az embereket, a vásárlást, a könyveket. Ez lesz életed legszebb korszaka, tudom. – Rátette a kezét a kezemre, pedig ez nem volt szokása. – Nagyon büszke vagyok rád. – Kösz, mami. És vagy annyira büszke rám, hogy veszel nekem egy lakást, bútorokat és egy csomó új ruhát? – Hát persze – felelte, s miközben odament a mikróhoz, hogy felmelegítsen két újabb bögrével, egy magazinnal meglegyintette a fejem búbját. Nem mondott nemet, de nem is kapta elő azonnal a csekkfüzetét. Az este további részét azzal töltöttem, hogy e-maileket küldözgettem mindenkinek, akit csak ismertem, hogy nincs-e szükségük lakótársra, illetve nem ismernek-e valakit, akinek van. Felhívtam olyanokat, akikkel hónapok óta nem beszéltem. Semmi. Úgy döntöttem, nem tehetek mást – ha nem akarom állandóra kibérelni Lily díványát, és ezzel holtbiztosan tönkretenni a barátságunkat, vagy bebútorozni Alexhez, amire egyikőnk sem volt felkészülve –, mint hogy rövid távra kiveszek egy szobát, amíg be tudom szállítani a holmimat a városba. Igen, az lesz a legjobb, ha keresek egy szobát magamnak valahol, lehetőleg bútorozottat, hogy ne kelljen ezzel is foglalkoznom. Nem sokkal éjfél után csöngött a telefon, és ahogy utánakaptam, majdnem kiestem az ágyamból. A falról lemosolygott rám gyerekkorom hőse, Chris Evert bekeretezett és aláírt képe. Ott volt a faliújság alatt, amelyen még mindig kint virítottak a Kirk Cameron által kiragasztott cikk-kivágások. Belemosolyogtam a telefonkagylóba. – Hé, öreg, itt Alex – szólt bele a barátom olyan hangon, ami elárulta, hogy történt valami. De hogy jó-e vagy rossz, azt nem lehetett megállapítani. – Épp most kaptam egy e-mailt, hogy egy lány, Claire McMillan szobatársat keres. Princetoni csaj. Azt hiszem, találkoztam is vele. Andrew-val jár, és tök normális. Érdekel a dolog? – Persze, miért ne? Megvan a száma? – Nincs, csak az e-mail címe, továbbítottam az üzenetét, hogy felvehesd vele a kapcsolatot. Szerintem jó lesz. Írtam Claire-nek, mialatt befejeztem Alexszel a beszélgetést, aztán végre elaludhattam a saját ágyikómban. Talán-talán ez is elintéződik így. Claire McMillan: hát, nem egy nagy szám. A lakása sötét volt és nyomasztó,

ráadásul rémes helyen. Amikor megérkeztem, épp egy narkós támasztotta a falat a kapuban. De a többi lakó se volt sokkal különb. Egy házaspár kiadott volna egy szobát a lakásukban, azzal a hallgatólagos tehertétellel, hogy el kellene viselni állandó és zajos szeretkezéseiket; egy harminc-egynéhány éves festőművész négy macskával, aki azonban még többre vágyott; egy hosszú, ablaktalan és beépített szekrény nélküli, sötét hall végében lévő hálószoba; egy húszéves meleg srác, saját bevallása szerint szutykos korszakában. Mindegyik nyomorúságos szoba, amit végigjártam, jóval többre jött volna ki havonta egy ezresnél, miközben az évi bérem 32 500 dollár lesz – hatalmas összeg. És noha a matek sohasem volt erős oldalam, nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy kiszámoljam, a lakbér ebből legalább 12 ezret fog felemészteni, a többit meg elviszik az adók. Ja, és a szüleim elkobozták a csak vészhelyzetekben bevethető hitelkártyámat, azzal, hogy most már felnőtt vagyok. Hát nem aranyosak? Mivel Lilynek érdekében állt, hogy egyszer és mindenkorra letudjon engem a díványáról, mindenkinek írt, akit csak ismert. Egy csoporttársának, akivel együtt PhD-zett a Columbián, volt egy barátja, akinek a főnöke ismert két lányt, akik lakótársat kerestek. Fel is hívtam őket rögtön, és beszéltem egy Shanti nevű nagyon helyes lánnyal, aki elmondta, hogy ő meg a barátnője, Kendra, keresnek valakit az Upper East Side-on lévő lakásukba. A szoba ugyan nagyon picike, de van saját ablaka, beépített szekrénye, sőt még egy szabad téglafala is. 800 dollár egy hónapra. Megkérdeztem, van-e a lakásban fürdőszoba és konyha. Volt (mosogatógép, kád, lift persze nyista, de az ember nem is számít efféle luxusra az első kéglijénél). Király. Shantiról és Kendráról végül kiderült, hogy két nagyon aranyos és csendes indiai lány, akik most végeztek a Duke-ban, és iszonyúan sok időt töltöttek a munkahelyükön, valami befektetési bankban. Elsőre, és azután is, tökéletesen megkülönböztethetetlenek maradtak számomra. Egyszóval otthonra találtam.

4. FEJEZET Már három éjszakát aludtam az új szobámban, de még mindig úgy éreztem magam, mint valami rettentően idegen helyen. A szoba parányi volt. Talán valamivel nagyobb, mint a szerszámos fészer otthon, az avoni ház hátsó udvarában, de nem biztos. És a legtöbb üres térrel szemben, amelyek bebútorozva rendszerint nagyobbnak tűnnek, az én szobám mintha a felére zsugorodott volna. Naiv módon azt gondoltam, amikor megnéztem, hogy nagyjából elmegy normálméretű szobának, és megvehetem a szokásos hálószoba-berendezést: a jókora franciaágyat, komódot, és esetleg egy vagy két éjjeliszekrényt. Lilyvel elmentünk Alex kocsijával az Ikeába, a frissen végzettek lakberendezési Mekkájába, és kiválasztottunk egy gyönyörű, világos együttest, hozzá egy világoskék-sötétkék-királykék-indigókék árnyalatokból szőtt kis szőnyeget. Akárcsak a divat, a lakberendezés sem volt az erősségem: azt hiszem, az Ikea épp akkor lépett be a „kék korszakába”. Vettünk még egy kékkel tarkázott ágytakarót és egy pihekönnyű paplant. Lily rábeszélt egy kínai rizspapírból készült lámpára az éjjeliszekrényre, én pedig kiválasztottam pár előre bekeretezett, fekete-fehér képet, amivel megbonthatom valamelyest csupasz téglafalam rusztikus, vöröses felületét. Elegáns és könnyed képek voltak, nem kevés Zen-érzéssel. Egyszóval minden tökéletesen illett legelső felnőtt lakásomhoz a nagyvárosban. Tökéletesen, egészen addig, amíg meg nem érkezett. Úgy látszik, pusztán szemrevételezni egy szobát nem egészen ugyanaz, mint lemérni. Semmi sem passzolt bele. Alex összeszerelte az ágyat, és amikor beállította a sima téglafalhoz (Manhattanben így becézik a befejezetlen falat), kiderült, hogy az egész szoba tele lett vele. Kénytelen voltam a szállítómunkásokkal visszaküldeni a hatfiókos komódot, a két gyönyörűséges éjjeliszekrényt, de még a teljes alakot mutató tükröt is. Ők és Alex felemelték viszont az ágyat, és így be tudtam csúsztatni alá a négyszeresen kék szőnyeget, és még egy keskeny kék szél ki is látszott a behemót faalkotmány alól. A rizspapír lámpának nem volt min állnia, így egyszerűen csak leraktam a földre, és beékeltem abba a tizenöt centis sarokba, ami az ágykeret és a faliszekrény tolóajtaja között szabadon maradt. És noha kipróbáltam spéci ragasztószalagot, szöget, szigszalagot, csavart, drótot, gyurmaragasztót, kétfalú ragasztót és sok-sok káromkodást, a bekeretezett fotók sehogy sem voltak hajlandók fent maradni a sima téglafalon. Csaknem háromórányi erőlködés után, lehorzsolt, vérző ujjakkal végül feltámasztottam a képeket az ablakpárkányra. Így lesz a legjobb, gondoltam. Legalább kevésbé lát

be hozzám a nő, aki szemben lakik, a világítóudvar túloldalán. De mindez mellékes. Az is, hogy az ablakom a szellőzőaknára néz, és nem egy csodálatos panorámára, és az is, hogy a faliszekrényben nincs polcos rész, és olyan keskeny, hogy egy télikabát már nem férne be. A szoba az enyém – az első, amit úgy díszítek ki, ahogy nekem tetszik, nem szólnak bele se a szüleim, se a szobatársaim –, és nekem nagyon tetszett. Az első munkanapomat megelőző vasárnap este egyfolytában azzal gyötörtem magam, hogy mit vegyek fel másnap. Kendra, két lakótársam közül a helyesebbik, unos-untalan bedugta a fejét az ajtón, hogy halkan megkérdezze, nem segíthet-e valamiben. Tekintve, hogy mindketten ultrakonzervatív ruhákban jártak dolgozni, lemondtam róla, hogy a divat vonatkozásában tanácsot kérjek tőlük. Fel-alá járkáltam a nappaliban – már amennyire lehetett, mert az egész mindössze négy jókora lépés volt, aztán leültem a tévé elé. Mit vesz fel az ember, ha először megy be dolgozni a létező legdivatosabb divatlap legdivatosabb divatszerkesztője alkalmazottjaként? Hallottam már a Pradáról (attól a néhány menő csajszitól, akik ilyen hátizsákot hordtak a Brownban), meg a Louis Vuittonról (mindkét nagymamám felvágott a bőröndjeivel, amelyekbe valami név volt belevésve anélkül, hogy tudták volna, milyen menők ezzel), talán még a Gucciról is (mert ki ne hallott volna Gucciról?). De nekem egyetlen ilyen darabom se volt, és nem is tudtam volna, mit tegyek, ha mindhárom márka boltja hirtelen beömlesztette volna a teljes árukészletét a miniatűr kis szekrényembe. Visszamentem a szobámba – jobban mondva a faltól falig ágyra, amit én szobának hívtam –, és lerogytam rá, jól bevágva közben a bokámat a vaskos ágykeretbe. A francba! És most mi legyen? Sok-sok szenvedés és ruhapróbálgatás után végül egy világoskék pulóver és térdig érő fekete szoknya, hozzá a fekete, hosszú szárú csizmám mellett döntöttem. Azt már tudtam, hogy ezen a helyen az aktatáska nem játszik, úgyhogy nem maradt más hátra, a fekete vászontáskámat kellett vinnem. Az utolsó dolog, amire emlékszem abból az estéből, hogy megpróbáltam körbejárni az ágyamat a tűsarkú csizmámban, szoknyában, blúz nélkül, aztán leültem, hogy a kimerítő erőpróba után megpihenjek kicsit. A puszta idegességtől elájulhattam, mert kizárólag csak az adrenalin ébresztett fel hajnali fél hatkor. Kipattantam az ágyból. Egész héten túlfeszített idegállapotban voltam, úgy éreztem, szétrobban a fejem. Pontosan másfél órám volt arra, hogy lezuhanyozzak, felöltözzek, és eljussak a Kilencvenhatodik és a Harmadik sarkán lévő, diákklubra emlékeztető házunkból tömegközlekedési eszközzel a belvárosba. Baljós és ijesztő kilátások. Egy órát kell szánnom az utazásra, és fél órát arra, hogy gyönyörűvé varázsoljam magam.

A zuhany félelmetes volt. Élesen visító hangot adott ki, mint amikor a kutyakiképzőben megszólal a síp, a víz meg egészen addig makacsul langyos maradt, amíg ki nem léptem a jéghideg fürdőszobából – akkor bezzeg forró lett. Három napomba telt, mire megtanultam, hogy a tervezett fürdés előtt negyedórával nyissam meg a zuhany csapját, aztán uzsgyi vissza a takaró alá. Amikor még háromszor elszunyókáltam az ébresztőórával a kezemben, majd a második körre visszamentem a fürdőszobába, a tükröket már mind belepte a finompára a forró – igaz, hogy csak csörgedező – víztől. Huszonöt perc alatt magamra húztam szoros és kényelmetlen ruháimat, és már kint is voltam az ajtón – csúcs! És mindössze tíz perc alatt megtaláltam a legközelebbi metróállomást. Ezt előző este kellett volna végigcsinálnom, de kinevettem az anyámat, aki azt tanácsolta, próbáljam el az indulást, így majd nem fogok eltévedni. Egy hete, amikor az interjúra mentem, taxiba ültem, ennél fogva már előre felkészültem rá, hogy ez a metrózás olyan lesz, mint valami rémálom. De csodák csodája, a fülkében egy értelmesen beszélő alkalmazott ült, aki azt mondta, menjek el a 6-ossal az Ötvenkilencedik utcáig, aztán gyalogoljak kétsaroknyit nyugati irányba, a Madisonra. Ennyi az egész. Csendben utaztam a hideg szerelvényen a többi őrülttel, akik november közepén, ilyen kegyetlen időpontban képesek voltak felébredni és útnak indulni. Eddig minden oké – nem is volt semmi gáz, amíg el nem érkezett a pillanat, hogy felmenjek az utcaszintre. A legközelebbi lépcsőn felbaktattam a barátságtalanul hideg felszínre, ahol csak az éjjel-nappal nyitva tartó kocsmákból szűrődött ki világosság. Mögöttem volt a Bloomingdale, de ezen kívül semmi se tűnt ismerősnek. Elias-Clark, EliasClark, Elias-Clark. Hol lehet? Lassan tettem egy félfordulatot, s végre megláttam egy utcatáblát: Hatvanadik utca és Lexington. Jól van, az Ötvenkilencedik nem lehet olyan messze a Hatvanadiktól, de merre induljak el oda, ahonnan az utcák nyugat felé tartanak? És hol lehet a Madison a Lexingtonhoz képest? A múlt héten jártam abban az épületben, de itt most semmi sem emlékeztetett arra a helyre, hiszen a taxi a kapu előtt tett le. Őgyelegtem egy darabig, s közben örültem, hogy hagytam elég időt még arra is, hogy eltévedjek, ami lám, sikerült. Végül bementem egy csemegeboltba, hogy igyak egy csésze kávét. – Jó napot, uram. Nem találok oda az Elias-Clark irodaházhoz. Megmutatná nekem, melyik irányba induljak el? – kérdeztem a pénztárban ülő, idegesnek látszó embertől. Mogorván rám nézett, amitől meg én lettem ideges, gondolván, hogy talán modortalannak tart. Nyájasan elmosolyodtam. – Egy dollár – mondta, és nyújtotta a markát. – Pénzt kér az útbaigazításért? – Egy dollár, iszol tejjel vagy feketén, megmondsz. Csak bámultam rá, mígnem végre rájöttem, hogy csak annyit tud angolul, hogy

a kávéval elboldoguljon. – Ó, tejjel kérem. Nagyon szépen köszönöm. Odaadtam neki az egy dollárt, aztán visszamentem az utcára. Most még elveszettebbnek éreztem magam, mint eddig. Kérdezgettem újságosbódékban ülőket, utcaseprőket, még egy reggelit szállító, kiskocsit toló embert is. Egyikük sem értett angolul annyira, hogy meg tudta volna mutatni, merre van az Ötvenkilencedik és a Madison kereszteződése. Egy pillanatra már kezdtem újra Delhiben érezni magam, s attól féltem, mindjárt jön a depresszió meg a vérhas. Nem! Azért is megtalálom. Pár percnyi céltalan bóklászás után egyszer csak ott álltam az Elias-Clark székház kapuja előtt. Az üvegajtók mögött fényesen világított az előtér a kora reggeli sötétségben, és ezekben az első pillanatokban igazán meleg és barátságos helynek látszott. Ám amikor meglöktem a forgóajtót, hogy belépjek rajta, éreztem, hogy ellenáll. Egyre nagyobb erővel nyomtam befelé, mígnem egész súlyommal nekifeszültem, majdhogynem az arcomat is odanyomtam az üveghez, és csak akkor mozdult meg. De akkor meg olyan hirtelen pördült körbe a behemót üvegtábla, hogy hátulról nekem jött, amitől majdnem átestem a saját lábamon, és minden igyekezetemet latba kellett vetnem, hogy állva maradjak. A biztonsági pult mögött álló ember hangos kacajra fakadt. – Trükkös, mi? Nem először látom ezt a mutatványt, de nem is utoljára – úgy nevetett, hogy beleremegtek a hústáblák az arcán. Gyorsan megnéztem magamnak, és eldöntöttem, hogy ki nem állom, és azt is tudtam, hogy én se leszek rokonszenves neki, akármit mondjak vagy csináljak is. De azért rámosolyogtam. – Andrea vagyok – mondtam, és kötött kesztyűmet lehúzva, nyújtottam a kezem a pult felett. – Ma lesz az első munkanapom a Runwaynél. Én vagyok Miranda Priestly új asszisztense. – Részvétem! – bömbölte a pasi, és széles jókedvében hátravetette kerek fejét. – Ha-ha-ha! Hé, Eduardo, ezt nézd meg! Itt van Miranda új rabszolgája! Honnan jött, kislány, azzal a jóindulatú képével? Topekából? Az istenverte Kansasból? Elevenen felfalja magát, ha-ha-ha! De mielőtt válaszolhattam volna, megjelent egy pocakos alak ugyanolyan egyenruhában, mint az előbbi, és leplezetlenül végigmért. Már felkészültem az újabb gúnyolódásokra és pukkadozó röhögcsélésekre, ám ehelyett az ember kedvesen a szemembe nézett, és azt mondta: – Eduardo vagyok, ez az idióta pedig itt Mickey – mutatott a másikra, aki bosszúsnak látszott, amiért Eduardo ilyen kulturáltan viselkedik, és elrontja a mulatságot. – Ne is törődjön vele, csak ugratja magát. – Spanyollal kevert New York-i kiejtéssel

beszélt, és közben felvett a pultról egy aláírókönyvet. – Csak töltse ki ezeket a rubrikákat, és kap tőlem egy ideiglenes belépőt, amivel felmehet. Szóljon nekik, hogy kell magának egy fényképes belépőkártya. Biztos nagyon hálásan nézhettem rá, mert zavarba jött, és a pulton át elém tolta a könyvet. – Na jól van, töltse ki ezeket. És sok szerencsét a mai napra, kislány. Szüksége lesz rá. Ekkor már túl ideges és fáradt voltam ahhoz, hogy megkérdezzem, hogy érti ezt, és igazából nem is kellett megkérdeznem. Nagyjából csak arra volt időm az eltelt héten, amióta elfogadtam ezt az állást, hogy megtudjak valamicskét új főnökömről. Rákerestem a Google-on, és meglepve olvastam, hogy Miranda Priestly Miriam Princhek néven született London East End negyedében. Az ő családja is pontosan olyan volt, mint az összes többi ortodox zsidó család a városban: elképesztően szegény, de istenfélő. Az apja időnként alkalmi munkákat vállalt, de többnyire a közösség támogatásából éltek, mivel a papa napjai jó részét a zsidó szent iratok tanulmányozásával töltötte. Anyja meghalt, amikor Miriamot szülte, és az ő anyja, aki ezután odaköltözött hozzájuk, segített felnevelni a gyerekeket. És nem voltak kevesen! Összesen tizenegy gyerek volt. Miriam legtöbb bátyja és nővére fizikai munkás lett, mint az apjuk, és az imádkozáson meg a munkán kívül kevés dologra maradt idejük; kettőnek sikerült elvégezni az egyetemet, de ők is fiatalon házasságot kötöttek, és nekik is nagy családjuk lett. Egyedül Miriam törte meg a családi hagyományt. Félrerakta azokat a kis címletű bankjegyeket, amiket az idősebb testvérei csúsztattak oda neki, amikor csak tehették, és mihelyt betöltötte a tizenhetedik évét, azonnal kimaradt az iskolából – alig három hónappal az érettségi előtt –, hogy elszegődjön egy vállalkozó szellemű és nagy jövő előtt álló angol divattervező mellé asszisztensnek. Segített neki a szezonális bemutatók lebonyolításában, és pár év leforgása alatt sikerült nevet szereznie magának, mint a bimbózásnak induló londoni divatvilág egyik üdvöskéjének. Közben éjszakánként franciául tanult, majd elnyert egy szerkesztőgyakornoki állást Párizsban, a Chic magazinnál. Addigra már eléggé elszakadt a családjától: ők nem értették sem az életét, sem az ambícióit, Miriamot pedig zavarba ejtette rokonai ódivatú vallásossága és az, hogy tökéletesen hiányzott belőlük a kifinomult ízlés. A családtól való elidegenedésére az tette fel a koronát, amikor röviddel a francia Chicnél való elhelyezkedése után a huszonnégy éves Miriam Princhek felcserélte etnikai hovatartozását letagadhatatlanul jelző nevét a nagyobb magabiztosságot adó Miranda Priestlyre. Darabos cockney angolságát hamarosan nagy gonddal kiművelt, csiszolt stílus váltotta fel, és húszas évei végére a zsidó parasztlány, Miriam, tökéletes nagyvilági, társasági hölggyé változott. Villámgyorsan és irgalmat nem ismerően

emelkedett egyre magasabbra a magazin belső hierarchiájában. Tíz évet töltött el a francia Runway vezetői székében, amikor Elias átvitte az amerikai Runway élére, ami az elérhető legnagyobb eredmény volt. Beköltözött két lányával és abban az időben rocksztár férjével (aki maga is lelkesedett a nagyobb lehetőségeket ígérő Amerikáért) az Ötödik sugárút és a Hetvenhatodik utca sarkán lévő felhőkarcoló tetőlakásába, és ezzel kezdetét vette a Runway új korszaka, a Priestly-éra, amely már a hatodik éve felé közeledett, amikor elkezdtem a lapnál dolgozni. Valami őrült mázliból kifolyólag, előreláthatólag majdnem egy hónapja leszek ott, mire Miranda visszajön. Minden évben a hálaadás előtt egy héttel veszi ki a szabadságát, és csak az újévben kezd újra dolgozni. Rendszerint pár hetet a londoni lakásában szokott tölteni, de az idén, a többiek elmondása szerint, két hétre magával hurcolta a lányait és a férjét Oscar de la Renta birtokára a Dominikai Köztársaságba, a karácsonyt és a szilvesztert pedig a párizsi Ritzben szándékoztak eltölteni. Arra is figyelmeztettek jó előre, hogy ugyan elméletileg szabadságon van, ezzel együtt bármikor elérhető, és folyamatosan dolgozik, ennélfogva a csapat minden tagjának ugyanezt kell csinálnia. Engem például tökéletesen fel kell készíteni és be kell tanítani az ő fenséges jelenléte nélkül is. Így neki nem kell elszenvednie a betanulási idő alatt óhatatlanul elkövetendő baklövéseimet. Ez nekem is tetszett. Pontban reggel hétkor beírtam a nevemet Eduardo könyvébe, és életemben először áthaladtam a berregő forgókereszten. – Szerencsés kezdést! – kiáltott utánam Eduardo, épp mielőtt rám csukódott volna a lift ajtaja. A recepción Emily várt rám; szörnyen gebének és ápolatlannak látszott testhez álló, de gyűrött fehér pólójában és szupertrendi rakodómunkásgatyájában. Egy pohár Starbucks kávéval a kezében az új decemberi számot lapozgatta. Tűsarkú cipőjét lazán feltette a dohányzóasztal üveglapjára, vékony pamutfelsője alól átütött fekete csipke melltartója. A kávéspohár kissé elmázolta a rúzst a száján, és a vállára leomló, fésületlen, hullámos vörös hajától úgy nézett ki, mintha három napja ki se kelt volna az ágyból. – Hát szia – mormolta, és most ő is végignézett rajtam, mint az előbb a biztonsági őr. – Jó a csizmád. Megdobbant a szívem. Komolyan mondja? Vagy csak szívat? A hangjából nem lehetett megállapítani. Már most sajgott a talpam közepe, a lábujjaim meg nekipréselődtek a csizma orrának, de ha a Runwaynél valaki megdicséri a szerelésem valamelyik darabját, akkor már megérte a fájdalmat. Emily még egy teljes percig bámult rám, aztán egyetlen lendülettel lekapta a lábát az asztalról, és drámaian felsóhajtott. – Hát akkor lássunk hozzá. Tényleg őrült mákod van, hogy most nincs itt. Nem mintha nem lenne szuper jó fej, mert tényleg az – fűzte hozzá (mint hamarosan

rájöttem, majd magam is beillesztettem az eszköztáramba) a Runway klasszikus elmebeteg szófordulatát. Tudniillik, amikor valaki óvatlanul kiengedett a lepcses száján valami nem túl hízelgő megjegyzést Mirandával kapcsolatban, még ha az igaz volt is, az illetőn eluralkodott a paranoiás félelem, hogy Miranda meg fogja tudni, és villámgyorsan visszakozott. Egyik kedvenc munkahelyi szórakozásommá vált figyelni a kolléganőimet, hogyan próbálják visszaszívni, ha valami istenkáromló megjegyzés csúszott ki a szájukon. Emily beillesztette kártyáját a leolvasóba, aztán némán elindultunk egymás mellett a kanyargós folyosókon az emelet központja felé, ahol Miranda irodája volt. Néztem, amint kinyitja az irodakomplexum üvegajtaját, majd ledobja táskáját és kabátját a közvetlenül Miranda terem nagyságú szobája előtt lévő egyik íróasztalra. – Ez a te íróasztalod, magától értetődően – mutatott a vele szemben álló L alakú, sima fa asztallappal ellátott íróasztalra. Volt rajta egy vadiúj, kékeszöld iMac számítógép, egy telefon meg irattálcák, a fiókokban tollak, gemkapcsok és néhány jegyzettömb. – A cuccaim nagy részét rád hagytam. Egyszerűbb, ha az új dolgokat megrendelem magamnak. Emilyt épp akkor léptették elő első asszisztenssé, így vált a munkaköre szabaddá számomra. Elmondta, hogy két évig lesz Miranda első asszisztense, s utána meg sem áll a Runway valamelyik fantasztikus divatrovatáig. Ezzel a hároméves asszisztensi programmal a tarsolyában bárhol elhelyezkedhet a divatvilág berkeiben – én azonban továbbra is erősen hittem benne, hogy egyéves büntetésem letöltése elegendő lesz ahhoz, hogy felvegyenek a The New Yorkerhez. Allison már elhagyta Miranda főhadiszállását, és elfoglalta új helyét a szépségápolás rovatnál, ahol az új alapozók, hidratáló testápolók és hajápoló termékek tesztelése és reklámozása lesz a dolga. Nem nagyon tudtam, hogyan készítette fel erre a feladatra az, hogy előzőleg Miranda asszisztense volt, ettől függetlenül imponált a dolog. Ezek szerint az ígéretek igazak: akik Mirandának dolgoztak, kapnak állást. A többiek – lehettek vagy ötvenen az egész szerkesztőségben – tíz óra körül kezdtek beszállingózni. A legnépesebb természetesen a divatrovat volt, a maga majdnem harminc munkatársával, beleértve az asszisztenseket is. Jóformán mindenki útba ejtette Miranda irodáját, hogy smúzoljon egy kicsit Emilyvel, meghallgassa a főnökével kapcsolatos esetleges pletykákat, és megnézze magának az új csajt. Többtucatnyi emberrel találkoztam azon a legelső reggelen, mindenki harminckét hófehér foggal mosolygott rám, és úgy tűnt, hogy őszintén ambicionálja a velem való megismerkedést. A pasik egytől egyig rikítóan melegek voltak, testhez tapadó bőrgatyákban és bordázott pólókban parádéztak, amelyek ráfeszültek dagadó bicepszükre és

kifogástalan farkukra. A művészeti vezető, egy idősebb pasi, ritkuló haját pezsgőszínűre festette, és úgy nézett ki, mint akinek egyetlen életcélja, hogy utánozza Elton Johnt, nyúlszőr papucscipőben és kifestett szemmel jelent meg. A szeme se rebbent senkinek. A campuson is voltak homokos csoportosulások, néhány barátom is akadt, aki az elmúlt pár évben megvallotta nemi hovatartozását, de egyik se nézett ki így. Olyan volt, mintha a Rent teljes szereplőgárdája ott nyüzsgött volna körülöttem – csak persze jobb jelmezekben. A nők, jobban mondva a lányok, egyenként mind gyönyörűek voltak, együtt meg lélegzetelállítóan csodásak. A legtöbbjük nagyjából huszonöt évesnek látszott, és csak kevesen tűntek harmincnál idősebbnek. Noha szinte mindegyik hatalmas, csillogó-villogó gyémántot viselt a gyűrűsujján, elképzelhetetlennek látszott, hogy bármelyikük is szült volna már – vagy hogy egyáltalán valaha is akarna. Kecsesen járkáltak ki-be tízcentis tűsarkaikon, odalejtettek az asztalomhoz, kinyújtották felém karcsú ujjaikon kifogástalanul manikűrözött körmű, tejfehér kezüket, és bemutatkoztak – „Jocelyn vagyok, Hope mellett dolgozom”, „Nicole vagyok a divatrovattól”, „Stef vagyok, én foglalkozom a kiegészítőkkel”. Egyedül Shayna volt alacsonyabb 175 centinél, ő viszont olyan filigrán volt, hogy biztosan nem bírt volna el még öt centi magasságot. Nem hiszem, hogy többet nyomott ötven kilónál. Ahogy ott ültem a forgószékemben, és próbáltam visszaemlékezni a nevekre, berontott az ajtón az aznap látottak közül a legcsinosabb lány. Rózsaszín kasmírpulcsi volt rajta, ami úgy nézett ki, mintha rózsaszín felhőcskéből gombolyították volna le a fonalát. Elképesztő hófehér hajtincsek kígyóztak le a hátára. Száznyolcvan-valahány centis termetén épp csak annyi hús látszott, hogy valamiképpen meg tudjon állni a lábán, ennek ellenére olyan meglepő kecsességgel mozgott, mint valami táncosnő. Csak úgy sugárzott az arca, és többkarátos, hibátlan gyémánt eljegyzési gyűrűje olyan hihetetlen fényt árasztott, hogy nem tudtam levenni róla a szememet. Észrevehette, mert odadugta a kezét az orrom alá. – Én kreáltam – közölte, miközben mosolyogva nézte a kezét, majd rám nézett. Emilyre pillantottam, hogy jelezze, ki lehet ez a lány, de ő megint a telefonon lógott. Azt hittem, a lány a gyűrűről beszél, vagyis hogy ő tervezte, de aztán így folytatta: – Hát nem csodás szín? Egy réteg Mályvacukor és egy réteg Balettcipő. Vagyis hát a Balettcipőt kentem fel először, azután rávittem a fedőréteget. Szerintem tökéletes: világos szín anélkül, hogy úgy nézne ki, mintha tiszta fehérrel kented volna át. Azt hiszem, minden manikűrözésnél ezt fogom használni! – Azzal sarkon fordult, és kiment. Ó, igen, én is nagyon örülök, hogy megismerhettelek, szóltam utána gondolatban, miközben kilibbent az ajtón.

Élveztem a találkozást minden kollégámmal, mindenki kedves és aranyos volt, és a gyönyörű körömlakkimádót leszámítva úgy tűnt, hogy mindenki meg akar ismerni. Emily nem tágított mellőlem: minden alkalmat megragadott, hogy megtanítson valamire. Elmondta, ki az, aki igazán fontos ember, és ki az, akire rá se rántsak, továbbá kikkel érdemes összebarátkozni, ha azt akarom, hogy én is ott legyek a legjobb partikon. Amikor leírtam neki a Manikűrlányt, felderült az arca. – Ó! – lehelte olyan izgatottan, mint eddig még senki nevének említésekor sem. – Ugye, milyen káprázatos? – Izé… igen, elég helyesnek tűnt. Beszélni ugyan nem volt alkalmunk, csak éppen megmutatta nekem a kilakkozott körmét. Emily arcán büszke mosoly ragyogott fel. – Ugye tudod, ki ez a lány? Törtem a fejem, hogy vajon melyik filmsztár, énekes vagy modell lehet, de sehová se tudtam tenni. Szóval egy híresség! Talán ezért nem mutatkozott be – feltételezte, hogy felismerem. De nem ismertem fel. – Nem, az a helyzet, hogy nem tudom. Miért, híres? Emily undorral vegyes hitetlenkedéssel bámult rám. – Na igen – mondta, jól megnyomva az „igent”, és úgy pislogott rám, mintha azt mondaná: te aztán tényleg totál idióta vagy. – Ő Jessica Duchamps. – Aztán várt. Én is vártam. Semmi. – Ugye, tudod, kicsoda ő? Gondolatban megint végigfutottam különböző névsorokon, hátha akad valami, amihez hozzákapcsolhatom ezt az új információt, de egészen biztos voltam benne, hogy soha életemben nem hallottam erről a lányról. Egyébként is kezdett fárasztani a játék. – Soha életemben nem láttam még őt, Emily, és a neve se ismerős. Megmondanád, ki ez a lány? – kérdeztem, és nagyon igyekeztem, hogy megőrizzem a nyugalmamat. A legviccesebb az volt a dologban, hogy még csak nem is érdekelt, kicsoda ő, Emily azonban láthatóan nem akarta feladni mindaddig, amíg ki nem derül rólam, hogy egy lúzer vagyok. – Persze – válaszolta leereszkedő mosollyal. – Egy szavadba kerül. Jessica Duchamps egy… szóval ő egy Duchamps! Tudod, mint a város legmenőbb francia éttermének a neve! Merthogy a szüleié. Hát nem őrületes? Hihetetlenül gazdagok. – Komolyan? – adtam a lelkeset, hogy megismerhettem ezt a szupercsinibabát, csak mert a szülei étteremtulajdonosok. – Hát ez király. Válaszoltam néhány telefonhívásra a megkövetelt „Miranda Priestly irodája” szöveggel, miközben Emily is meg én is egyfolytában azon idegeskedtünk, hogy nem maga Miranda telefonál-e, mert akkor nem tudom, mit tegyek. A pánik akkor tört ki rajtam, amikor egy nő minden bemutatkozás nélkül, erősen brit

kiejtéssel beleugatott a kagylóba valami érthetetlen szöveget. Gondolkodás nélkül odadobtam a telefont Emilynek. – Ez ő – sürgettem súgva. – Vedd át. Emily ekkor nézett rám először azzal a jellegzetes nézésével. Úgy tudta felhúzni a szemöldökét és leejteni az állát, hogy azzal pontosan annyi undort fejezzen ki, mint szánalmat. – Miranda? Itt Emily – mondta, miközben olyan sugárzó mosolyt varázsolt az arcára, mintha Miranda bármelyik pillanatban kitüremkedhetne a kagylóból, és megláthatná őt. Csend. Homlokráncolás. – Ó, Mimi, ne haragudj! Az új lány azt hitte, Miranda vagy! Tényleg mulatságos, tudom. Azt hiszem, dolgoznunk kéne rajta, hogy ne gondoljuk minden brit kiejtés hallatán, hogy az illető csakis a főnökünk lehet! – Jelentőségteljesen rám nézett, miközben formára szedett szemöldöke még magasabbra ívelt. Még csevegett egy ideig, én meg eközben tovább kapkodtam a telefonokat, átvéve az Emilynek szóló üzeneteket, hogy kit hívjon vissza. Déltájban, épp, amikor kezdtem érezni, hogy éhes vagyok, megint csöngött a telefon, és a vonal túloldalán brit akcentust hallottam. – Halló? Allison, te vagy az? – kérdezte egy jeges, ám annál fejedelmibb hang. – Szükségem lesz egy szoknyára. Egyik kezemmel befogtam a kagylót, és éreztem, hogy a szemem elkerekedik. – Emily, ez ő, biztos, hogy ő – suttogtam, meglengetve felé a kagylót, hogy figyeljen oda. – Egy szoknyát akar! Emily megfordult, meglátta halálra vált arcomat, és nyomban lecsapta a telefont, még annyit se mondott, hogy „visszahívlak” vagy „szia”. Megnyomta a készülék gombját, hogy átvegye Miranda hívását, és megint az arcára ragasztotta a már ismerős bűbájmosolyt. – Miranda? Itt Emily. Mit csináljak? – Fogta a tollát, és vad iramban, ráncba szaladó homlokkal írni kezdett a jegyzettömbjébe. – Igen, természetesen. Magától értetődik. – És már vége is volt. Várakozón néztem rá. Látva, hogy egyszeriben milyen buzgónak mutatkozom, csak felnézett az ég felé. – Na, úgy látszik, megkaptad az első munkafeladatodat. Mirandának holnapra többek között kell egy szoknya, úgyhogy legkésőbb ma este fel kell tennünk egy repülőre. – Oké, és milyen legyen az a szoknya? – kérdeztem, még mindig nem térve magamhoz a megdöbbenéstől, hogy el kell utaztatnunk egy szoknyát a Dominikai Köztársaságba, csak mert ő így óhajtja. – Azt nem mondta meg pontosan – mormolta Emily, és felvette a telefont. – Szia, Jocelyn. Kér egy szoknyát, amit fel kell tennem ma este Mrs. de la Renta járatára, mert ő találkozni fog Mirandával odaát. Nem, fogalmam sincs. Nem, nem

mondta. Tényleg nem tudom. Oké, köszi. – Hozzám fordult, és azt mondta: – Sokkal nehezebb dolgunk van vele, ha nem közli a részleteket. Annyira elfoglalt, hogy általában nem törődik a részletkérdésekkel, így aztán azt se mondta, milyen legyen a szoknya anyaga, színe, stílusa vagy fazonja. De semmi baj. Tudom a méretét, és elég jól ismerem az ízlését is, hogy tudjam, pontosan milyen tetszik neki. Az előbb Jocelynnel beszéltem a divatosztályról. Mindjárt megindítják a versenytárgyalást. – Lelki szemeim előtt megjelent Jerry Lewis egy televíziós szoknyaverseny döntőjében elnökölve, mellette az óriási eredményjelző tábla, majd peregni kezd a dob, és voilà! Gucci! Felzúg a taps. Nem egészen így volt. A szoknyák versenytárgyalása volt a legelső leckém, amit a Runway képtelen világából kaptam, ámbár meg kell mondanom, hogy maga az eljárás éppoly hatékony volt, mint egy katonai hadművelet. Vagy Emilynek, vagy nekem értesíteni kellett a divatrovat asszisztenseit – talán nyolcan lehettek összesen, és mindegyik önálló kapcsolatot tartott fenn tervezők és üzletek egy meghatározott körével. Az asszisztensek tehát nyomban telefonáltak a különböző divatházakban, vagy ha úgy adódott, a legelegánsabb manhattani üzletekben fellelhető valamennyi PR-os kapcsolatuknak azzal, hogy Miranda Priestly – igen, Miranda Priestly, igen, saját személyes használatára – keres egy bizonyos cikket. Perceken belül az összes PR-főnök és asszisztens, aki csak Michael Korsnál, Guccinál, Pradánál, Versacénál, Fendinél, Armaninál, Chanelnél, Barney’snél, Chloénál, Calvin Kleinnél, Bergdorfnál, Roberto Cavallinál és Saksnél dolgozott, futárral elküldte az összes szoknyát, ami csak létezett a raktáron, és amiről úgy gondolták, hogy feltehetőleg tetszene Miranda Priestlynek. Elnéztem, milyen összehangoltan zajlanak az események, mint valami mesterien megkoreografált balettban, ahol minden szereplő pontosan tudja, hol, mikor és hogyan kell belépnie. Miközben zajlott e szinte mindennapos tevékenység, Emily elküldött, hogy szedjek össze még néhány holmit, amiket aznap este a szoknyával együtt szintén el kell küldenünk. – A kocsid ott fog várni az Ötvennyolcadik utca sarkán – mondta, miközben két telefonon beszélt egyszerre, és egy runwayes jegyzetlapra utasításokat firkált nekem. Egy pillanatra szünetet tartott, hogy odahajítson egy mobiltelefont. – Tessék, vidd ezt magaddal arra az esetre, ha el kell érjelek, vagy ha kérdeznem kell tőled valamit. Ne kapcsold ki. Mindig vedd fel, ha megszólal. Eltettem a mobilt és a jegyzetlapot, és lementem az épület Ötvennyolcadik utcára néző oldalára, miközben azon törtem a fejem, hogy fogom megtalálni a „kocsimat”, és egyáltalán, mit akar ez jelenteni. Alig léptem ki az utcára, s néztem jámboran körül, amikor egy zömök, ősz hajú ember lépett hozzám, szájában pipát lógatva. – Maga az új lány Priestlynél? – reccsent rám, a mahagóni színű pipát ki sem

véve dohányfoltos szájából. Bólintottam. – Rich vagyok. A diszpécser. Ha kocsi köll, csak nekem szóljon. Értve vagyok, szöszi? – Megint bólintottam, és bebújtam a fekete Cadillac szedán hátsó ülésére. Ő becsapta az ajtót, és intett. – Hová megy, kisasszony? – kérdezte. Csak ekkor jöttem rá, hogy fogalmam sincs. Előhúztam a cédulát a zsebemből. Első állomás: Tommy Hilfiger stúdiója, Nyugati Ötvenhetedik utca 355. 6. emelet. Keresd Leanne-t. Tőle mindent megkapsz, amire szükségünk van. Megadtam a címet a sofőrnek, aztán csak bámultam kifelé az ablakon. Egy óra volt, fagyos téli kora délután. Huszonhárom éves voltam, és egy sofőr vezette szedán hátsó ülésén utaztam Tommy Hilfiger stúdiójába. És majd’ éhen haltam. Csaknem háromnegyed órába telt, mire megtettük a tizenöt saroknyi utat a hamisítatlan déli csúcsforgalomban, amit először volt alkalmam megtapasztalni a belvárosban. A sofőr azt mondta, megkerüli a tömböt, amíg odabent időzök, én pedig bementem Tommy stúdiójába. Amikor a hatodik emeleti recepcióban Leanne után érdeklődtem, épp egy gyönyörű lány – egy nappal se idősebb tizennyolc évesnél – robogott le a lépcsőn. – Szia! – kiáltotta kicsit éneklősen. – Te biztosan Andrea vagy, Miranda új asszisztense. Mi nagyon szeretjük őt, így aztán te is szívesen látott vendég vagy nálunk! – És fülig érő szájjal mosolygott. Én is. Egy asztal alól előhúzott egy masszív műanyag tasakot, és minden teketória nélkül kiborította a tartalmát a földre. – Itt van Caroline kedvenc farmerja három színben, és bedobtunk néhány topot is. Cassidy pedig egyszerűen odavan Tommy szoknyáiért; kap tőlünk olívazöldben és koptatottat is. Farmerszoknyák és farmerdzsekik, de még néhány pár zokni is kirepült a zacskóból – csak bámultam: annyi ruha volt ott, hogy négy vagy több kiskamasz szekrényét is megtölthette volna. Ki a bánat lehet az a Cassidy és Caroline? – néztem megrökönyödve a halomra. Ki az az önmagát ilyen nagyra tartó személy, aki Tommy Hilfiger farmert hord – méghozzá három különböző színben? Leanne láthatta rajtam, mennyire össze vagyok zavarodva, mert szándékosan hátat fordított, mialatt visszarakosgatta a ruhákat. – Tudom, hogy Miranda lányainak tetszeni fognak. Évek óta mi öltöztetjük őket, és Tommy mindig maga választja ki nekik az egyes darabokat. Hálás pillantást vetettem rá, és a vállamra dobtam a jókora tasakot. – Sok szerencsét! – kiáltott utánam, amikor csukódni kezdett a lift ajtaja. – Szerencsés vagy, hogy ilyen fantasztikus állást kaptál! – tette még hozzá mosolyogva. Én meg rögtön hozzátettem gondolatban: amiért lányok milliói az életüket is odaadnák. És ebben a pillanatban, miután belülről láttam egy híres

divattervező stúdióját, és dollárezreket érő ruhákat vittem magammal, úgy gondoltam, igaza van. Attól kezdve, hogy felismertem a dolgok lényegét, a nap további része elrepült. Pár percig vívódtam magamban, vajon megharagszik-e valaki, ha most tartok egy percnyi szünetet, és eszem egy szendvicset, de muszáj volt megtennem. Reggel hét óra óta, amikor bekaptam egy croissant-t, egy falatot sem ettem, és már két óra felé járt az idő. Megkértem a sofőrt, álljon meg egy csemegebolt előtt, és az utolsó pillanatban úgy döntöttem, neki is hozok egyet. Leesett az álla, amikor a kezébe nyomtam a pulykás-mustáros szendvicset, és hirtelen megfordult a fejemben, vajon nem hoztam-e ezzel kínos helyzetbe. – Csak gondoltam, maga is éhes lehet már – mondtam. – Úgy értem, egész nap furikázik a városban, talán még ebédelni sincs ideje. – Köszönöm, kisasszony, nagyon jólesik. Éppen tizenkét éve fuvarozom az Elias-Clark lányait, és ők egyáltalán nem ilyen rendesek. Maga nagyon kedves – mondta erős, de számomra felismerhetetlen akcentussal, miközben egyenesen a szemembe nézett a visszapillantó tükörben. Rámosolyogtam, de egy röpke pillanatra rossz előérzetem támadt. Aztán elszállt a pillanat, és csak ültünk ott, kiki a maga helyén, faltuk a szendvicsünket, és hallgattuk a kedvenc CD-jét, amin egy nő szitárkísérettel újra és újra ugyanazt rikoltozta valami ismeretlen nyelven. A következő feladat, amit Emily felírt nekem, egy fehér sort beszerzése, amelyre Mirandának teniszezéshez volt feltétlen szüksége. Azt hittem, a Polóhoz kell mennünk érte, de Emily a Chanelt írta fel. Chanel készít fehér teniszsortot? A sofőr elvitt a privát szalonba, ahol egy idősebb elárusítónő, akinek úgy varrták fel az arcát, hogy a szemét csak résnyire tudta kinyitni, a kezembe nyomott egy bársony reklámtáskát, benne egy selyemmel bevont akasztóra tűzött, nullás méretű, fehér pamut-lycra forrónadrággal. Ránéztem a sortra, amelyről úgy láttam, hogy még egy hatévesre se menne rá, aztán a nőre pillantottam. – Hm… gondolja, hogy Miranda viselni fogja ezt? – kérdeztem óvatosan, attól tartva, hogy ha ez a nő kitátja a pitbullszáját, egy falásra bekap. Dühösen villogtatta keskenyre húzott szemét. – Nos, nagyon remélem, kisasszony, tekintve, hogy ő maga adta meg a pontos méreteket, amik alapján kiszabták és megvarrták – horkant fel. – Mondja meg neki, hogy Mr. Kopelman a legjobbakat kívánja. – Hogyne, hölgyem. Akárki legyen is az illető. Következő állomásként az szerepelt Emily céduláján, hogy a belvárosba menet ejtsem útba a Városháza közelében lévő J&R számítógépüzletet. Úgy látszik, az egész városban egyedül itt kapható a Nyugat harcosai nevű számítógépes játék, melyet Miranda Oscar és Annette de la Renta fiának, Moisesnek óhajtott megvenni. Mire egy óra múlva beértünk a belvárosba, rájöttem, hogy a mobillal

távolsági hívást is bonyolíthatok, úgyhogy boldogan felhívtam a szüleimet, és elmeséltem nekik, milyen szuper az állás. – Apa? Szia, itt Andy. Találd ki, hol vagyok most! Igen, persze, hogy dolgozom, de pillanatnyilag épp egy sofőr vezette autó hátsó ülésén ülök, és itt furikázunk Manhattanben. Már jártam Tommy Hilfigernél és Chanelnél, és ha megveszem ezt a számítógépes játékot, máris indulok a cuccal Oscar de la Renta Park Avenuen lévő lakására. Nem, nem neki lesz! Miranda Dominikán van, és Annette még ma este oda fog repülni hozzájuk. Magánrepülőn, persze! Apám boldogságomat hallva kicsit aggódónak, de azért elégedettnek tűnt, és el is döntöttem, hogy szerinte amolyan egyetemet végzett hivatalsegédként alkalmaztak. Ami tökéletesen megfelelt nekem. Miután ott hagytam a Tommyféle ruhákkal teli táskát, a forrónadrágot és a számítógépes játékot a szörnyen elegáns Park Avenue-i lakás halljában (szóval így néz ki az, amire az emberek olyankor gondolnak, amikor a Park Avenue-ról beszélnek!) egy roppant választékos küllemű portásnál, rögtön indultam is vissza az Elias-Clark székházba. Amikor visszaértem az irodába, ott találtam Emilyt, amint lótuszülésben ajándékokat csomagol fehér papírba, melyeket fehér selyemszalaggal kötött át. Hegyekben álltak mellette a padlón a piros-fehér dobozok, csupa egyforma doboz, százával, talán ezrével, elborították a padlót kettőnk íróasztala között, sőt, befolytak még Miranda irodájába is. Emily nem vette észre, hogy nézem – mindössze két perc alatt csomagolt be gyönyörűen egy dobozt, s újabb tizenöt másodpercébe telt, míg rákötötte a hófehér selyemszalagot. Kiszámított mozdulatokkal csinálta, egyetlen másodpercet sem vesztegetve feleslegesen, s a becsomagolt fehér dobozok újabb hegyként magasodtak a háta mögött. A hegy egyre magasabbra nőtt, de a becsomagolatlan halom csak nem akart fogyatkozni. Ránézésre úgy becsültem, hogy a következő négy napja erre megy rá, és még akkor sem fog végezni. – Hahó, Emily! – kiáltottam túl a nyolcvanas évekbeli számot, ami a számítógépéből szólt. – Szia, visszajöttem. Felém fordult, és egy másodpercre úgy tűnt, fogalma sincs, ki vagyok. Tök kifejezéstelen volt az arca. De a következő pillanatban láttam, hogy beugrik neki: én vagyok az új lány. – Hogy ment? – kérdezte gyorsan. – Mindent elintéztél, ami a listán volt? Bólintottam. – A videojátékot is? Amikor odatelefonáltam, összesen egy darab volt belőle. Megvolt még? Megint bólintottam. – És mindent elvittél de la Rentáékhoz a Parkra? A ruhákat, a sortot, mindent? – Igen. Minden simán ment, pár perce adtam le. Azon töprengek, hogy fog

rámenni Mirandára az a… – Figyelj, nekem most ki kell rohannom a mosdóba, csak azt vártam, hogy visszaérj. Ülj le addig a telefon mellé, oké? – Nem voltál vécén, amióta elmentem? – kérdeztem elképedve. Öt órája mentem el. – Miért? Emily befejezte a szalag megkötését, majd hűvös pillantással rám nézett. – Miranda nem tűri, hogy más vegye fel a telefonját, mint az asszisztensei, úgyhogy amíg nem voltál itt, nem akartam kimenni. Biztosan kirohanhattam volna pár percre, de tudtam, hogy zűrös napja van, és azt akartam, hogy bármelyik pillanatban elérhető legyek a számára. Úgyhogy addig nem megyünk ki a vécére – és máshová sem –, amíg nem egyeztettük a dolgot egymással. Össze kell dolgoznunk, hogy a lehető legjobb munkát végezzük neki. Oké? – Persze – feleltem. – Menj csak. Itt leszek. Megfordult és kiment, én pedig fél kézzel megkapaszkodtam az íróasztal szélében. Összehangolt haditerv nélkül nem mehetek ki a vécére? Tényleg itt ült öt órán keresztül, összeszorítva a hólyagját, csak mert félt, nehogy az alatt a két és fél perc alatt, míg a női mosdóban időzik, ide találjon telefonálni egy nő az Atlanti-óceán túlsó partjáról? A jelek szerint igen. A helyzet kissé drámainak tűnt, de arra gondoltam, hátha túl stréber ez az Emily. Nem létezik, hogy Miranda megköveteli ezt az asszisztenseitől. Holtbiztos voltam benne. Vagy tévednék? Kivettem néhány papírt a nyomtatóból, és megláttam a címet: Karácsonyra kapott ajándékok. Egy, kettő, három, négy, öt, hat egyes sortávolsággal teleírt oldal az ajándékokról, minden sorban feltüntetve a küldő és az ajándéktárgy. Összesen kétszázötven tétel. Úgy nézett ki, mint a brit királynő nászajándékairól készített nyilvántartás, nem tudtam elég gyorsan olvasni. Szerepelt például egy Bobby Brown sminkkészlet magától Bobby Browntól, egy Kate Spade táska valamilyen bőrből Kate és Andy Spade-tól, a Bond Street-i Smythsontól származó burgundivörös iratrendező Graydon Cartertől, egy vidraprémmel szegett hálózsák Miuccia Pradától, egy gyöngyből fűzött, többsoros Verdura karkötő Aerin Laudertől, egy gyémánttal kirakott óra Donatella Versacétól, egy láda pezsgő Cynthia Rowley-től, egy gyönggyel díszített ujjatlan top a hozzá való estélyi táskával Mark Badgley-től és James Mischkától, egy Cartier tollkészlet Irv Ravitztól, egy csincsillasál Vera Wangtól, egy zebracsíkos kiskabát Alberto Ferrettitől, egy kasmírtakaró Rosemarie Bravótól. És még csak az elején tartottam. Volt a listán mindenféle formájú és méretű kézitáska az égvilágon mindenkitől: Herb Rittstől, Bruce Webertől, Giselle Bundchentől, Hillary Clintontól, Tom Fordtól, Calvin Kleintől, Annie Leibovitztól, Nicole Millertől, Adrienne Vittadinitől, Michael Korstól, Helmut Langtól, Giorgio Armanitól, John Sahagtől, Bruno Maglitól, Mario Testinótól és Narcisco Rodrigueztől, hogy csak

néhányat említsek. Tucatjával voltak Miranda nevében készített ajándékok különböző jótékonysági szervezetek részére, köztük százával borok és pezsgők, nyolc-tíz Dior táska, néhány tucat illatgyertya, pár darab keleti kerámiaedény, selyempizsama, bőrkötéses könyv, fürdőolajok, csokoládék, karkötők, kaviár, kasmírpulóverek, bekeretezett fotók és annyi virágcsokor és/vagy cserepes növény, amennyivel feldíszíthették volna a Kínában divatos, egyszerre ötszáz párnak rendezett esküvőt valamelyik futballstadionban. Jaj, istenem! Ez most komoly? Ez igaz? Tényleg olyan nőnek dolgozom, aki szám szerint 256 darab ajándékot kapott karácsonyra a világ leghíresebb embereitől? Vagy talán nem a leghíresebbektől? Nem nagyon tudtam. Felismertem pár nyilvánvaló világhírességet és nagynevű divattervezőt, de akkor még nem tudtam, hogy köztük vannak a legfelkapottabb fotósok, stylistok, modellek, társaságbeli előkelőségek, és az Elias-Clark vezetőinek teljes köre is. Épp azon tűnődtem, vajon Emily tudja-e, ki ez a sok ember, amikor visszajött a mosdóból. Megpróbáltam úgy tenni, mintha nem olvasnám a listát, de láthatólag egyáltalán nem nehezményezte. – Őrület, mi? Ő a legszuperebb nő – kezdett ömlengeni, s lekapkodva a papírokat az asztaláról úgy bámult rájuk, mint valami epekedő szerelmes. – Hát nem elképesztő? Ez itt a tavalyi lista. Csak azért vettem elő, hogy tudjuk, mire számítsunk, mert máris elkezdtek befutni az ajándékok. Ez az egyik legklasszabb része ennek a munkának, amikor sorra felbontjuk az ajándékait. – Ettől zavarba jöttem. Mi bontjuk fel az ajándékait? Miért nem ő maga? Ezt meg is kérdeztem. – Elment az eszed? Mirandának kilencven százalékban nem tetszik, amit küldenek neki. Van köztük kifejezetten sértésnek számító is, olyan, amit meg se mutatok neki. Mint ez itt – mondta, és felemelt egy kis dobozt. Egy Bang & Olufsen márkájú cordless telefon volt, az a jellegzetes ezüstmetál színű, lekerekített formájú, amelyik kétezer mérföldes körzeten belül mindenütt tisztán hallható. Alig pár hete jártam az üzletben Alexszel, aki a nyálát csorgatta a sztereókészülékeik láttán, úgyhogy tudtam, hogy a telefonjaik ára ötszáz dollárnál kezdődik, és néhány apróságtól eltekintve mindent tudnak. – Egy telefon? Hinnéd, hogy valakinek van bőr a képén egy telefont küldeni Mirandának? – Odalökte elém. – Tartsd meg, ha akarod, nem is engedem, hogy meglássa. Rém dühös lenne, ha megtudná, hogy valaki egy elektronikus izét küldött neki. – Úgy ejtette ki az „elektronikus” szót, mintha rokon értelmű volna azzal, hogy „testnedvekkel borított”. Bedugtam a telefont tartalmazó dobozt az asztalom alá, és megpróbáltam nem fülig érő szájjal vigyorogni. A cordless telefon szerepelt az új szobámba még beszerzendő dolgok listáján, és épp most takarítottam meg rajta ötszáz dollárt. – Egyezzünk meg abban – mondta, miközben újból lótuszülésbe ereszkedett –,

hogy néhány órát még eltöltünk ezeknek a boroknak a becsomagolásával, aztán felbonthatod a ma beérkezett ajándékokat. Ott vannak – mutatott a háta mögé, az íróasztalára, ahol kisebbfajta halomban álltak a színes dobozok, tasakok és kosarak. – Ezek tehát olyan ajándékok, amiket mi küldünk szét Miranda nevében, igaz? – kérdeztem, felemelve az egyik dobozt, és hozzákezdtem, hogy becsomagoljam a vastag fehér papírba. – Ja. Minden évben ugyanaz. A legfelső körbeliek egy üveg Domot kapnak. Idetartoznak az Elias felső vezetői és azok a neves tervezők, akik nem személyes barátai. Az ügyvédje és a könyvelője. A középszinten lévők Veuve-öt kapnak, és nagyjából mindenki ebbe a körbe tartozik – az ikrek tanárai, a fodrászok és a többi. A senkik egy üveg Ruffino chiantit kapnak, és rendszerint a PR-osok küldenek semmitmondó apróságokat azoknak, akiknek Miranda még a nevét sem tudja. Chiantit fognak küldetni velünk az állatorvosnak, néhány bébiszitternek, akik beugrottak Cara helyett, olyanoknak, akik rendszeresen kiszolgálják azokban az üzletekben, ahol törzsvevőnek számít, és a connecticuti nyaralóban lévő személyzetnek. Huszonötezer dollár értékben rendelek ebből a cuccból november elején, amit aztán Sherry-Lehman leszállít, és rendszerint egy hónap kell a becsomagolásukhoz. Jó, hogy most nincs itt az irodában, különben hazahordhatnánk az egészet, és otthon kéne becsomagolnunk. Szép kis mennyiség. – Gondolom, kétszer annyiba kerülne, ha Sherry-Lehmannál csomagolnák be, igaz? – töprengtem hangosan, miközben még egyre az ajándékozás hierarchiáját próbáltam felfogni. – Mit érdekel az minket? – mordult fel Emily. – Hidd el nekem, pillanatok alatt tisztába fogsz jönni azzal, hogy itt az ár nem számít. Egyedül arról van szó, hogy Mirandának nem tetszik az a papír, amibe ők szoktak csomagolni. Tavaly elküldtem nekik ezt a fehér papírt, de az övék nem lett olyan szép, mint amikor mi csináljuk. – És látszott rajta, hogy büszke rá. Majdnem este hatig csomagoltunk, s közben Emily elmondta, hogy működnek itt a dolgok, én meg igyekeztem az agyammal becsomagolni ezt a különös és izgalmas világot. Épp amikor arról világosított fel, hogyan issza Miranda a kávét (sok tejjel és két kocka barna cukorral), belépett egy izgatott szőke lány, akire emlékeztem a sok divatházi asszisztens közül, kezében egy babakocsi méretű fonott kosárral. Tétován megállt Miranda irodája előtt, mintha attól félne, hogy a puha, szürke padlószőnyeg mindjárt homokká változik Jimmy Choos cipője alatt, ha át merészeli lépni a küszöböt. – Szia, Em. Itt vannak a szoknyák. Bocs, hogy ilyen soká hozom, de most, hogy nyakunkon a hálaadás, nem találtam odabent senkit. De azért remélhetőleg

találsz olyat, ami tetszeni fog neki. – És lenézett az összehajtogatott szoknyákkal teli kosarára. Emily alig leplezett megvetéssel pillantott fel rá. – Csak hagyd az íróasztalomon. Majd visszaviszem azokat, amik nem kellettek. Nagy valószínűséggel az összeset, ismerve az ízlésedet. – Az utolsó mondatot már csak az orra alatt morogta, hogy csak én halljam. A szőke lány láthatóan zavarba jött. Biztosan nem ő volt a legfényesebb csillag az égbolton, de elég helyesnek látszott. Kíváncsi voltam, miért utálja ilyen nyilvánvalóan Emily. De már olyan hosszú volt ez a nap a folyamatos magyarázataival, a sok megbízással keresztül-kasul a városon, meg a nevek és arcok százaival, amiket igyekeztem mind megjegyezni, hogy meg se kérdeztem. Emily felrakta a nagy kosarat az asztalára, majd csípőre tett kézzel lenézett rá. Miranda irodájának padlóján ülve is láttam, hogy legalább huszonöt különböző, anyagban, színben, méretben hihetetlen változatosságot mutató szoknya volt a kosárban. Tényleg nem mondta meg, hogy milyet akar? Még annyit sem tett meg, hogy tájékoztassa Emilyt, elegáns vacsorához kell-e, vagy teniszpartihoz, vagy éppenséggel egy olyan, amit fürdőruha fölé kaphat magára? Farmerszoknyára gondolt, vagy egy könnyebb anyagúra? Miből kellene ráéreznünk, hogy mi az, ami tetszene neki? Gondoltam, megpróbálom kitalálni. Emily behozta a kosarat Miranda szobájába, és vigyázva, szinte áhítattal, letette mellém a plüss-szőnyegre. Aztán leült, és egyenként kezdte kirakosgatni a szoknyákat körénk. Volt köztük egy csodálatos horgolt darab Celine-től különleges fuksziaszínben, egy gyöngyszürke lapszoknya Calvin Kleintől és egy az alján körben fekete gyöngyökkel kivarrt fekete bőrszoknya magától Mr. de la Rentától. Voltak szoknyák pirosban, ekrüben és levendulakékben, némelyik csipkével díszítve, némelyik kasmírból. Akadt néhány elegáns, bokáig érő, és olyan kurták is, hogy inkább pánt nélküli topnak látszottak. Kiemeltem egy lábszárközépig érő gyönyörű, barna selyemszoknyát, a derekamhoz illesztettem, de az anyag csak az egyik lábamat takarta. A következő valóságos tüll- és sifonfelhőként ért le a padlóra, és leginkább egy charlestoni kerti partira illett volna. Volt egy koptatott farmerszoknya, amelyikre már eleve rátettek egy nagy, széles, barna bőrövet, egy másik, áttetsző ezüst bélésselyemből készültre meg rádolgoztak egy zizegő, ezüst rátét anyagot. Hát ezt meg hová lehet felvenni? – Hűha! Úgy látszik, Miranda odavan a szoknyákért – mondtam, csak mert jobb nem jutott eszembe. – Nem mondhatnám. Inkább a sálak a mániája. – Emily nem volt hajlandó szemkontaktusba lépni velem, valahogy úgy, mintha épp azt vallotta volna be nekem, hogy herpesze van. – Ez is azok közé az aranyos különcségei közé

tartozik, amiről nem árt tudnod. – Komolyan? – Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a hangom derűs legyen, és ne szörnyülködő. Egy sálmániás? Én is szeretem annyira a ruhákat, táskákat és cipőket, mint akárki más, de egyikkel kapcsolatban sem jutna eszembe a „mánia” szó. És volt valami Emily hangjában, ami arra utalt, hogy ez a mánia nem valami átmeneti rögeszme. – Igen, és biztos, hogy valami különleges szoknyára van szüksége, de igazán a sálak számítanak nála. Tudod, neki a sál egyfajta szignó. – És rám nézett. Látva tökéletesen kifejezéstelen arcomat, megkérdezte: – Emlékszel, ugye, találkoztál vele, amikor az interjúra jöttél? – Hát persze – vágtam rá gyorsan, mert éreztem, nem lenne jó ötlet elárulni ennek a lánynak, hogy az interjú alatt Mirandának még a neve sem jutott eszembe, nemhogy arra emlékeznék, hogy mi volt rajta. – De abban nem vagyok biztos, hogy láttam rajta sálat. – Őrajta mindig és mindig és mindig van egy fehér Hermes sál. Leginkább a nyakában, de néha belekötteti a fodrászával a kontyába, amit a tarkóján visel, és van, hogy övként hordja. Tényleg olyan ez nála, mintha a kézjegye lenne. Mindenki tudja, hogy történjék bármi, Miranda Priestlyn lesz egy fehér Hermes sál. Ugye, milyen szuper? Ez volt az a pillanat, amikor észrevettem, hogy Emily egy almazöld sálat visel a nadrágja övrészébe fűzve, ami éppen csak kikukucskál fehér pólója alól. – Néha szereti összekeverni a stílusokat, és gondolom, most is valami ilyesmiről lehet szó. Mindenesetre ezek a divatidióták sohasem tudják, éppen mit szeretne. Itt van például ez! Kész förtelem! És a magasba emelt egy gyönyörű, lenge anyagból készült, bő, az eddigieknél kicsit elegánsabb szoknyát, melynek sötétbarna alapszínéből előcsillogtak az apró aranypöttyök. – Az – helyeseltem először, de messze nem utoljára ahhoz, amit mondott, pusztán csak azért, hogy elhallgattassam. – Elképesztően ronda. – A szoknya olyan csodaszép volt, hogy arra gondoltam, boldogan viselném akár még az esküvőmön is. Emily tovább locsogott mindenféle mintákról, anyagokról, meg Miranda igényeiről és óhajairól, s közben időnként elejtett egy-egy fullánkos megjegyzést valamelyik kollégánkról. Végül kiválasztott három, egymástól teljesen különböző szoknyát, és félretette azzal, hogy ezeket elküldi Mirandának, s közben végig beszélt, beszélt, beszélt. Próbáltam odafigyelni, de akkor már majdnem hét óra volt, és nem tudtam eldönteni, farkaséhes vagyok-e, hányingerem van, vagy csak ki vagyok merülve. Azt hiszem, mindhárom egyszerre. Észre sem vettem, amikor egy hórihorgas alak, de amilyet még életemben nem láttam, berontott az irodába.

– Te! – hallottam valahonnan a hátam mögül. – Állj fel, hadd lássalak! Megfordultam. Egy legalább két méter magas, napbarnított, fekete hajú férfi állt mögöttem, és ujjával rám bökött. Hihetetlenül magas termetén körülbelül százhúsz kilónyi izmot cipelt, és úgy nézett ki, mint akin mindjárt szétfeslik a… mi ez? Kezeslábas? Jaj, istenem! Kezeslábas volt rajta. Igen, nem tévedés, egybeszabott vászonoverall, szűk nadrággal, övvel és felgyűrt ujjal. És egy kepp. Egy lepedő méretű szőrmesál, kétszer a bikanyaka köré tekerve, hozzá fényesre suvickolt fekete katonabakancs, akkora, mint egy-egy teniszütő. Körülbelül harmincöt évesnek tippeltem, de izmos alakját, napbarnított bőrét és kifejezetten markáns állát tekintve, lehetett akár tízzel is több, vagy éppen öttel kevesebb. Gyors kézmozdulatokkal nógatott felállásra. Egy pillanatra sem tudva levenni róla a tekintetemet feltápászkodtam, ő pedig azon nyomban vizslatni kezdett. – Na! Lássuk csak, ki van itt nekünk? – harsogta, már amennyire egy falzetto harsogni képes. – Csinos vagy, csak túl egészséges kinézetű. És ez a szerelés se passzol neked. – Andrea vagyok. Miranda új asszisztense. Le-fel járatta rajtam a szemét, tüzetesen szemügyre véve minden porcikámat. Emily kárörvendő mosollyal nézte a jelenetet. A csend kezdett elviselhetetlenül hosszúra nyúlni. – Térdcsizma? Térdig érő szoknyával? Viccelsz velem? Ha nem tudnád, picinyem, ha nem vetted volna észre a nagy, fekete táblát az ajtó mellett, ez itt a Runway magazin, a világ legtrendibb magazinja. Világot mondtam, bébi! De ne félj, Nigel egykettőre megszabadít ettől a plázacica jelmeztől! Két jókora mancsát a csípőmre téve körbeforgatott. Éreztem, hogy pillantása végigvándorol a lábamon és a fenekemen. – Egykettőre, bébi, ezt megígérhetem, mert jó nyersanyagnak látszol. Jó a lábad, csodás a hajad, és nem vagy kövér. A nem kövérekkel tudok dolgozni. Egykettőre megcsinállak, bébi. Meg kellett volna sértődnöm, el kellett volna húzódnom az altestemet tapogató mancsa elől, hogy pár pillanatra elgondolkozzak azon a tényen, hogy egy vadidegen – és ráadásul kolléga – kéretlenül és őszintén, kerek perec a szemembe vágta, mi a véleménye az öltözékemről és az alakomról, de nem tettem. Tetszett, ahogy kedvesen nézett a nevetős zöld szemével, amelyben nyoma sem volt gúnynak, és még inkább jólesett, hogy átmentem a vizsgán. Hiszen ő volt Nigel – ezen az egy néven ismerték, mint Madonnát vagy Princeet –, a divat elismert szaktekintélye, akit még én is ismertem a tévéből, a magazinokból, a társasági hírek oldalairól, mindenhonnan; és csinosnak mondott engem! És azt is mondta, hogy jó lábam van! A plázacica megjegyzést elengedem a fülem mellett. Megkedveltem ezt a fickót.

Valahonnan a háttérből hallottam, amint Emily szól neki, hogy hagyjon békén. Nem akartam, hogy elmenjen, de már késő volt, Nigel elindult az ajtó felé, szőrmekeppje lifegett a hátán. Szerettem volna utánakiáltani, megmondani neki, örülök, hogy megismertem, és nem vagyok megsértve attól, amit mondott, és izgalmasnak találom, hogy át akar formálni. De mielőtt egy szót is szólhattam volna, Nigel hirtelen megfordult, és mint valami távolugró, két lépéssel mellettem termett. Közvetlenül előttem lecövekelte magát, izmoktól dagadó két karjával átnyalábolt, és magához ölelt. A fejem közvetlenül széles mellkasa alatt pihent, és beszívtam a Johnson’s babatestápoló semmivel össze nem téveszthető illatát. És épp abban a pillanatban, amikor visszanyertem a lélekjelenlétemet, és már viszonoztam volna az ölelését, hátralódított, két kezébe vette mindkét kezemet, és azt sipította: – Isten hozott a babaházban, bébi!

5. FEJEZET – Mit mondott? – kérdezte Lily, belenyalva a kanalában lévő zöldtea-fagylaltba. A Sushi Sambában találkoztunk kilenckor, hogy beszámolhassak neki az első napomról. A szüleim, ha kelletlenül is, de újra odaadták a vészhelyzetekre szóló hitelkártyát, amíg megkapom az első fizetési csekkemet. A fűszeres tonhaltekercsek és a tengeri algasaláta nyilvánvalóan vészhelyzetnek minősült, így aztán magamban hálát rebegtem anyának és apának, amiért ilyen bőkezűen megvendégelik Lilyt és engem. – Azt mondta: „Isten hozott a babaházban, bébi”. Esküszöm. Ugye, milyen király? A fagylaltoskanál megállt a levegőben, és Lily tátott szájjal nézett rám. – Megcsípted a legkirályabb melót, amiről csak hallottam – állapította meg ő, aki mindig arról beszélt, hogy egy évet dolgoznia kellene, mielőtt folytatja a tanulást. – Szerintem is. Kicsit meredeknek látszik, de azzal együtt király – mondtam, mélyebbre ásva olvadozó csokifagyimba. – Nem mintha nem lennék inkább újra diák, mint hogy bármi effélét csináljak. – Na persze, biztos vagyok benne, részidőben szeretnél dolgozni, hogy finanszírozhasd a szemérmetlenül drága és tök felesleges PhD-det. Mert azt csinálnád, nem? Irigykedsz rám, amiért csaposkodhatok egy egyetemi kocsmában, ahol minden áldott éjjel hajnali négyig elszórakoztatnak az elsőévesek, nappal meg irány a tanterem, igaz? És mindezt abban a tudatban, hogy ha – és ez a „ha” csupa nagybetűvel írandó – az elkövetkezendő tizenhét évben valamikor sikerül végeznem, nem fogok munkát találni. Sehol. – Mosolyt tettetve fülig húzta a száját, majd jót húzott a Sapporójából. Lily orosz irodalomból írta a doktoriját a Columbián, és eközben minden szabad percében különféle alkalmi munkákat vállalt. A nagyanyjának alig volt annyija, amiből eltartsa önmagát, és Lily addig nem folyamodhatott segélyért, amíg meg nem szerezte az egyetemi fokozatát, úgyhogy nagy szó volt tőle, hogy ezen az estén szabaddá tette magát. Most is lépre mentem, mint mindig, amikor az életén kesergett. – Akkor miért csinálod, Lil? – kérdeztem, pedig már milliószor hallottam a választ. – Mert szeretem! – mordult fel gúnyosan, és még a szemét is forgatta hozzá. És tényleg szerette. Akkor jött meg a kedve az orosz kultúrához, amikor a nyolcadikos tanára azt találta mondani neki, hogy mindig olyannak képzelte

Lolitát, mint amilyen ő, a kerek arcával és a göndör, fekete hajával. Amikor tanítás után hazament, kiolvasta Nabokov bujaságról írt remekművét, és nem hagyva magát felzaklatni a tanár-Lolita kapcsolatra vonatkozó utalástól, elolvasott minden egyebet, amit még Nabokov írt. És Tolsztojt is. Meg Gogolt. Meg Csehovot. Amikor vége lett a középiskolának, a Brownra jelentkezett, az orosz irodalom egyik professzorához, aki miután elbeszélgetett a tizenhét éves Lilyvel, kijelentette, hogy ő az orosz irodalom egyik legjobb és legszenvedélyesebb ismerője a diákjai közül, akivel valaha is találkozott. És azóta is szerette az orosz irodalmat, azóta is tanulmányozta az orosz nyelvtant, bármit el tudott olvasni eredetiben, de még jobban szeretett keseregni ezen. – Na igen, tökéletesen egyetértek, hogy óriási mákom van. Mit mondjak neked? Tommy Hilfiger? Chanel? Oscar de la Renta lakása? És mindez a legelső napon! Hogy őszinte legyek, nem tudom, mindezzel hogy jutok közelebb a The New Yorkerhez, de talán még túl korai lenne erről beszélni. Csak tudod, olyan az egész, mintha nem is volna igaz! – Nos, ha bármikor szükségét érzed, hogy újra érintkezésbe lépj a valósággal, tudod, hol találsz meg – mondta erre Lily. – Ha egy kis gettóra vágysz, ha csak annyi kell, hogy ne szakadj el a harlemi valóságtól, tekintsd otthonodnak 23 négyzetméteres, fényűző garzonomat. Fizettem, aztán búcsúzóul megöleltük egymást, és Lily még megpróbált különleges utasításokkal ellátni, miszerint a Hetedik és a Cristopher utca sarkáról hogyan jutok el a külvárosi albérletembe. Megesküdtem, hogy tökéletesen megértettem, hol találom meg a magasvasutat, azután meg a 6-ost, és a Kilencvenhatodik utcai megállótól hogy jutok el a lakásomig, aztán mihelyt elment, beültem egy taxiba. Csak most az egyszer, gondoltam, miközben elfészkeltem magam a jó meleg hátsó ülésen, és megpróbáltam nem letüdőzni a sofőr testszagát. Most már egy Runway-lány vagyok. Legnagyobb örömömre a hét többi napja is nagyjából ugyanúgy zajlott le, mint a legelső. Pénteken Emily meg én újra reggel hétkor találkoztunk a hófehér előtérben, ám ezúttal átnyújtotta a saját kártyámat; nem is emlékeztem rá, hogy készítettem volna fényképet, pedig ott volt rajta. – A biztonsági kamera készítette – jegyezte meg, látva, milyen értetlenül meredek rá. – Tele van velük az egész ház, csak hogy tudd. Komoly problémát okozott, hogy egyesek lopták a fotózásra megrendelt ruhákat, ékszereket, egyebeket; a küldöncök, és néha még a szerkesztők is, egyszerűen elcsentek eztazt. Így aztán most mindenkit figyelnek. Végighúzta a kártyáját a résben, mire a vastag üvegajtó halk kattanással

kinyílt. Emily gyors léptekkel elindult a folyosón a szobánk felé, csípője ide-oda ringott Seven márkájú vörösesbarna, feszes kordnadrágjában. Előző nap mondta nekem, hogy komolyan fontolóra kéne vennem, beszerezzek-e én is egyet vagy akár tízet, tekintve, hogy farmerból vagy kordnadrágból ez az egyetlen márka, aminek viselését Miranda eltűri az irodában. Ez, és még az MJ’s elmegy, de csak pénteken, és csak magas sarkú cipővel. – MJ’s: Marc Jacobs – válaszolta kissé ingerülten amikor visszakérdeztem. – Hála a kameráknak és a kártyáknak, mindenről tudnak, amit csinálunk – mondta, Gucci logóval díszített táskáját az asztalára dobva. Aztán hozzáfogott, hogy kigombolja testhez álló bőrblézerét, ami egyáltalán nem látszott megfelelőnek e késő novemberi időjárásban. – Nem hiszem, hogy tényleg megnézik a kamerákat, legfeljebb csak ha hiányzik valami, de a kártya mindent elárul. Mert például valahányszor lehúzod a földszinten, hogy elhaladhass a biztonságiak pultja előtt, vagy a mi emeletünkön akarsz bejönni az ajtón, tudják, hol vagy. Innen tudják, hogy valaki bent van-e, úgyhogy ha nem akarsz bejönni – csak arra az esetre mondom, ha valami szörnyűség történne –, egyszerűen ideadod nekem a kártyádat, és én lehúzom. Így megkapod a pénzedet azokra a napokra is, amikor nem vagy itt. És ugyanezt megcsinálod te is nekem – mindenki ezt csinálja. Ez az „akarsz” kicsit fejbe kólintott, de ő tovább folytatta az eligazításomat. – És így kapsz kaját az étteremben is. Hitelkártyaként is működik, csak rakjál rá valamennyi pénzt, a kasszánál meg leveszik róla, amit megettél. Persze így azt is tudják, hogy mit eszel – tette hozzá, miközben kulcsával kinyitotta Miranda irodájának ajtaját, és lehuppant a padlóra. Már nyúlt is egy díszdobozos borért, és kezdte csomagolni. – Érdekli őket, hogy mit eszem? – kérdeztem elképedve. – Hát, nem tudom. Lehet. Csak annyit tudok, hogy ellenőrizhetik. És a konditermet is. Itt azt is használnod kell, és az újságosstandnál könyveket és magazinokat kell vásárolnod. Azt hiszem, ez segít nekik abban, hogy szervezettek maradjanak. Szervezettek maradjanak? Egy olyan cégnél dolgozom, amelyiknek az jelenti a szervezettséget, hogy tudja, melyik alkalmazottja mikor melyik emeleten fordult meg, hogy hagymalevest evett-e ebédre, vagy Cézár-salátát, és hány percet bír ki az elliptikus tréneren? Micsoda mázlista vagyok! Miután már negyedik napja keltem hajnali fél hatkor, öt percembe telt, mire össze tudtam szedni magam annyira, hogy kievickéljek a kabátomból, és leüljek az íróasztalomhoz. Arra gondoltam, hogy egy pillanatra lehajtom a fejem az asztalra, és pihenek kicsit, de Emily megköszörülte a torkát. Jó hangosan.

– Khm, akarsz bejönni és segíteni nekem? – kérdezte, bár nyilvánvalóan nem kérdésnek szánta. – Tessék, ezzel csomagolhatsz. – És odatolt a kezem ügyébe egy halom fehér papírt, majd folytatta a munkáját. Közben Jewel bömbölt az iMacje extra hangszóróiból. Vág, berak, hajtogat, ragaszt. Emily és én egész délelőtt ezt csináltuk, s csak akkor álltunk meg, amikor huszonöt dobozzal elkészülve, leszóltunk a földszinti futárközpontnak. Ott tárolták a csomagokat mindaddig, amíg megkapták tőlünk az engedélyt, hogy december közepén terítsék be velük egész Manhattant. Már az első két napomon végeztünk a városon kívülre szállítandó palackokkal, amelyek a faliszekrényben várták, hogy a DHL értük jöjjön. Tekintve, hogy minden egyes csomagot sürgősséggel kellett elszállítani, hogy mindjárt másnap reggel megérkezzen a rendeltetési helyére, nem értettem, mire ez a nagy sietség – hiszen még csak november végét írtuk –, de annyit már megtanultam, hogy jobb, ha az ember nem tesz fel kérdéseket. Mintegy százötven palack bort szándékoztunk szétküldetni a FedExszel a világ minden tájára. A Priestly-féle palackok eljutnak Párizsba, Cannes-ba, Bordeaux-ba, Milánóba, Rómába, Firenzébe, Barcelonába, Genfbe, Brugges-be, Stockholmba, Amszterdamba és Londonba. Londonba tucatjával! A FedEx elröpíti őket Pekingbe és Hongkongba, Fokvárosba, Tel-Avivba és Dubajba (Dubajba!). Miranda Priestlyre emelik majd a poharukat Los Angelesben, Honoluluban, New Orleansban, Charlestonban, Houstonban, Bridgehamptonban és Nantucketban. És csak mindezek után következik New York, a város, ahol Miranda összes barátja lakik – orvosok, szobalányok, fodrászok, dadusok, stylistok, pszichiáterek, jógaoktatók, személyi edzők, sofőrök és anyagbeszerzők. És persze itt volt a divatipar legtöbb szereplője is: a tervezők, modellek, színészek, kiadók, hirdetők, PR-osok és divatguruk mindmind megkapták a maguk palack borát az Elias-Clark készséges küldönce révén. – Szerinted mennyibe kerül mindez? – kérdeztem Emilytől, miközben lenyisszantottam az érzésem szerinti milliomodik vastag fehér papírt. – Mondtam, hogy huszonötezer dollár értékben rendeltem piát. – Nem úgy értem, az egész mennyibe kerül szerinted? Estétől reggelig házhoz szállítani az összes csomagot a világ minden részébe… biztos, hogy egyes esetekben a szállítás többe kerül, mint maga a bor, különösen, ha nem valami márkás. A dolog láthatóan felkeltette a kíváncsiságát. Először nézett rám úgy, hogy nem volt a tekintetében undor, bősz elkeseredés vagy éppenséggel közöny. – Lássuk csak – kezdte. – Ha úgy vesszük, hogy a házi FedEx szolgálatunk tarifája 20 dollár körül mozog, szemben az összes nemzetközi cég kábé 60 dollárjával, akkor ez annyi, mint 9 ezer dollár a FedExnek. Azt hiszem, hallottam valahol, hogy a futárok 11 dolcsit raknak rá egy csomagra, vagyis a 250 csomagot

összesen 2750 dollárért viszik el. A mi időnket is beleszámítva, vagyis hogy egy teljes hetünkbe került, hogy becsomagoljuk az összeset, az annyi, mint mindkettőnk kétheti bére, ami újabb négy lepedőt jelent… E pillanatban összerándultam – kettőnk teljes egyheti munkáért járó bére összesen is a költségek messze legelhanyagolhatóbb tétele volt. – Igen, mindent összevéve 16 ezer dollár körüli összegre jön ki. Őrület, mi? De mit lehet tenni? Ő Miranda Priestly, mint tudjuk. Egy óra körül Emily közölte, hogy éhes, és néhány lány társaságában elindult a földszintre, hogy egyen valamit. Úgy gondoltam, felhozza az ebédjét, ahogy eddig is tette egész héten, úgyhogy vártam. Eltelt tíz perc, tizenöt, húsz, de nem jött a kajájával. Egyikünk sem evett az étteremben, amióta munkába álltam, nehogy épp azalatt telefonáljon Miranda, de ez azért nevetséges volt. Elérkezett a két óra, a fél három, aztán a három, és már kopogott a szemem az éhségtől. Megpróbáltam felhívni Emilyt a mobilján, de hangpostára kapcsolt. Lehet, hogy ebéd közben meghalt? – töprengtem. Megfulladt egy salátalevéltől, vagy összeesett, miután megivott egy pohár üdítőt? Arra gondoltam, szólok valakinek, hozzon fel nekem valamit, de túl primadonnás allűrnek tűnt, hogy arra kérjek egy vadidegent, hozzon nekem ebédet. Elvégre nekem kellene ebédet hoznom másnak: Jaj, drágám, én olyan fontos ember vagyok, egyszerűen nem hagyhatom félbe az ajándékok csomagolását, ezért arra gondoltam, lennél olyan kedves, és hoznál nekem egy pulykás szendvicset meg egy rongyoskiflit? Nagyon kedves. Egyszerűen nem tudtam megtenni. Úgyhogy amikor Emily még négy órakor sem adott magáról életjelet, és Miranda se telefonált, elkövettem azt a hihetetlen dolgot, hogy üresen hagytam az irodát. Miután végigkémleltem a folyosón, és sehol sem láttam előbukkanni Emilyt, szó szerint kirohantam a recepcióra, és hússzor egymás után megnyomtam a liftgombot. Sophy, a gyönyörű ázsiai recepciós lány felvont szemöldökkel nézett félre; nem tudtam eldönteni, vajon a türelmetlenségem késztette-e erre, vagy tisztában volt vele, hogy üresen hagytam Miranda irodáját. De nem volt idő tovább töprengeni ezen, mert megérkezett a lift, és még épp be tudtam ugrani, pedig egy csúfondárosan vigyorgó, heroinsovány, tüskés hajú, zöldcitrom színű Puma melegítőt viselő fazon már nyomta az AJTÓ BE gombot. Senki nem húzódott arrébb, pedig bőven volt bent hely. És bár normális körülmények között igencsak berágtam volna ezen, most csak arra tudtam koncentrálni, hogy valami kaját szerezzek magamnak, aztán a lehető leggyorsabban tűz vissza az irodába. A csupa üveg és gránit ebédlő bejáratát eltorlaszolta a Tűsarkúak egy csoportja: a falat támasztva és egymás közt sutyorogva figyelték a liftből kilépőket. Az Eliasalkalmazottak barátnői, jutott eszembe, mert Emily lefestette ezeket a csoportokat. Lily is könyörgött már nekem, hogy vigyem be magammal az

ebédlőbe, mivel az összes manhattani lap és magazin áradozott róla, hogy milyen nagyszerű itt a kaja, meg milyen óriási a választék – én azonban még nem tartottam itt. Különben is, hála Emily napirendjének, amelyben az iroda őrzése mindennél fontosabb szempont volt, két és fél percnél még nem töltöttem el itt hosszabb időt; ennyi kellett, hogy kiválasszam és kifizessem a kajámat, és nem voltam benne biztos, hogy fogok-e valaha is ennél hosszabban időzni. Átvergődtem a lányok csoportján, és éreztem, hogy utánam fordulnak, vajon olyasvalaki vagyok-e, aki számít. Nem. Gyors és határozott léptekkel elhaladtam a káprázatos bárány- és borjúsülthalmok mellett, majd erős akarattal elvonultam az aszalt paradicsommal és kecskesajttal készített pizzakülönlegesség előtt (amely oldalt, egy kis asztalra volt száműzve, amelyet mindenki csak szénhidrátsaroknak nevezett). Nem volt ilyen könnyű megkerülni a pièce de résistance-ot, vagyis a főfogásnak kikiáltott salátabárt (de nevezték zöldségeknek is, például a „Találkozzunk a zöldségeknél” beszédfordulatban), amely olyan hosszú volt, mint egy repülőtéri leszállópálya, és négy különböző irányból lehetett megközelíteni. Miután fennhangon megnyugtattam a sorban állókat, hogy nem gyúrok az utolsó tofukockákra, átengedtek. Egészen hátul, közvetlenül a paninistand mögött, amely leginkább egy sminkasztalra emlékeztetett, állt az egy szem, magányos levesespult. Magányos, mert a levesek séfje volt az egyetlen az egész ebédlőben, aki nem volt hajlandó alacsony zsírtartalmú, csökkentett zsírtartalmú, zsírmentes, alacsony sótartalmú vagy alacsony szénhidráttartalmú levest beilleszteni a kínálatába. Egyszerűen nem volt hajlandó. Ennél fogva az ő asztala volt az egyetlen a helyiségben, ahol nem volt sor, és én minden áldott nap egyenesen idejöttem. Mivel kiderült, hogy rajtam kívül senki sincs az egész vállalatnál, aki levest vásárol – és én is csak egy hete voltam itt –, a főnökök napi egy levesre korlátozták a kínálatát. Fohászkodtam, hogy bárcsak paradicsomleves lenne cheddar sajttal. Ehelyett egy óriási adag új-fundlandi halászlét mert ki nekem, azzal a büszke megjegyzéssel, hogy igazi, sűrű tejszínnel készült. Hárman is odafordultak a zöldségektől, hogy jól megnézzenek. Már csak a konyhafőnök asztala körül tolongó sokaságot kellett ügyesen megkerülnöm, ahol egy vendég séf talpig hófehérben jókora adag szasimit készített az őt körülvevő rajongóknak. Elolvastam a keményített gallérjára tűzött névtábláját: Nobu Matsuhisa. Nagyobb bűn-e, hogy soha életemben nem hallottam Mr. Matsuhisáról, mint az, hogy nem hallottam Miranda Priestlyről? A kis pénztáros lány előbb a levesre nézett, aztán a csípőmre. Vagy tévedtem volna? Már megszoktam, hogy valahányszor bemegyek valahová, mindig végigmérnek, és meg mertem volna esküdni rá, hogy ugyanazzal az arckifejezéssel néznek rám, mint én néznék egy kétszázötven kilós fószerra, aki előtt nyolc darab Big Mac sorakozik. A lány úgy emelte rám a tekintetét, mintha azt kérdezné: Tényleg erre van szükséged? De félresöpörtem

a paranoiámat, és emlékeztettem magam, hogy ő csak egy pénztáros egy kajáldában, nem pedig diétás nővér. Vagy divatmagazin-szerkesztő. – Na. Manapság nem sokan vesznek efféle levest – jegyezte meg a lány halkan, miközben beütögette a számokat. – Gondolom, nem sokan szeretik az új-fundlandi halászlét – motyogtam, átadva a kártyámat, s közben azt kívánva, bár járna gyorsabban a keze. Sokkal gyorsabban. Erre megállt, és keskenyre húzott barna szemével egyenesen a szemembe nézett. – Nem, szerintem inkább azért, mert a leves-séf ragaszkodik ezekhez a rettentően hizlaló dolgokhoz. Van fogalmad róla, mennyi kalória van ebben? Van fogalmad róla, mennyire hizlal már egy ilyen kis csésze leves is? Én azt mondom, már attól is öt kilót felszed az ember, ha csak ránéz… – Úgy nézett rám, mint aki azt mondja: És te nem vagy az, aki megengedheti magának, hogy öt kilót felszedjen. Jaj nekem. Mintha nem lett volna eddig is nehéz, hogy miközben a Runway nádszálvékony szőkeségei leplezetlenül méregettek, meggyőzzem magam, a normális magasságomhoz képest normális testsúlyú vagyok, most éppenséggel a pénztáros mondja nekem azt, hogy kövér vagyok? Felkaptam a bedobozolt levesemet, és kicsörtettem egyenesen a mosdóba, amely szerencsére éppen szemben volt az ebédlővel, hogy az ember megtisztulhasson a korábbi tivornyázásából eredő problémáitól. És még ha tudtam is, hogy a tükör se többet, se kevesebbet nem fog mutatni, mint amit reggel mutatott, mindenesetre szembefordultam vele. Egy dühtől eltorzult arc bámult vissza. – Mi az ördögöt csinálsz te itt? – kiáltott Emily a tükörképemre. Még időben hátrafordultam, hogy lássam, amint áthúzza a bőrkabátját Gucci táskája fogantyúja alatt, miközben napszemüvegét feltolja a feje búbjára. Hirtelen eszembe jutott, hogy Emily szó szerint érthette azt, amit három és fél órája mondott: kiment ebédelni. Mármint hogy házon kívülre. Ennél fogva magamra hagyott három teljes órán keresztül minden figyelmeztetés nélkül, gyakorlatilag egy telefonhoz láncolva anélkül, hogy evésre vagy vécére menésre lehetett volna reményem. Mindez azonban fikarcnyit se számított, hiszen tudtam, hogy nem lett volna szabad elhagynom az irodát, és fel voltam készülve rá, hogy egy velem egyidős akárki üvöltözni fog ezért. Szerencsémre kivágódott az ajtó, és bevonult a Coquette főszerkesztőnője. Mindkettőnket végigmért, miközben Emily elkapta a karomat, és a mosdóból kikormányozva egyenesen a lift felé irányított. Így álltunk meg a liftek előtt: ő a karomat markolta, én meg úgy éreztem magam, mint aki ágyba pisilt. Átéltük azt a jelenetet, amikor az emberrabló fényes nappal pisztolyt nyom a nő lapockái közé, és halk fenyegetőzés közepette elvezeti az

alagsori kínzókamrába. – Hogy tehetted ezt velem? – sziszegte, miközben belökött a Runway recepciójába nyíló üvegajtón, és együtt visszarohantunk az íróasztalunkhoz. – Mint rangidős asszisztens felelős vagyok azért, ami az irodánkban történik. Tudom, hogy új vagy, de a legelső napon megmondtam neked: nem hagyjuk őrizetlenül Mirandát. – De Miranda nincs itt. – Ez úgy hangzott, mint egy nyüszítés. – De telefonálhatott, mialatt te nem voltál itt, és nem volt itt más sem, hogy felvegye azt a nyavalyás telefont! – rikácsolta, miközben bevágta maga mögött az ajtót. – Számunkra az első és legfontosabb Miranda Priestly! Pont. És ha ezzel nem tudsz megbirkózni, csak jusson eszedbe, hogy lányok milliói az életüket is odaadnák az állásodért. És most ellenőrizd a hangpostádat. Ha telefonált, akkor neked véged. Annyi, mintha meghaltál volna. Szerettem volna bebújni az ágyamba, és meghalni. Hogy szúrhattam el ennyire rögtön az első héten? Miranda bent sincs az irodában, és én máris cserbenhagytam. Na és, ha éhes voltam? Várhattam volna. Vannak itt igazán fontos emberek, akik rendesen végzik a munkájukat, akik rám vannak utalva, én pedig átejtettem őket. Feltárcsáztam a hangpostafiókomat. – Szia, Andy, én vagyok. – Alex. – Hol vagy? Még nem fordult elő, hogy ne vetted volna fel. Nem tudok várni az esti vacsoráig… még vagyunk, ugye? Oda megyünk, ahová te akarod… te választasz. Hívj vissza, ha meghallgattad, négy után a tanszéki társalgóban leszek. Szeretlek. – Azon nyomban elfogott a bűntudat, mert már az ebéd utáni összeomlást követő pillanatokban eldöntöttem, hogy inkább átütemezem a programomat. Az első hét olyan őrületben telt el, hogy alig találkoztunk, és el is döntöttük, hogy aznap este kettesben fogunk vacsorázni. De tudtam, nem lenne jó húzás tőlem, ha belealudnék a borospoharamba, inkább ahhoz lett volna kedvem, hogy egyedül töltsem az estét otthon, és kicsit magamhoz térjek. Ne felejtsem el felhívni és megkérdezni, nem tehetnénk-e át a vacsorát holnap estére. Emily, aki addigra már ellenőrizte a saját hangpostáját, ott állt mellettem. Viszonylag nyugodt arcát látva sejtettem, hogy Miranda nem hagyott neki semmiféle halálos fenyegetést. Megráztam a fejem, jelezve, hogy eddig még nem kaptam tőle üzenetet. – Szia, Andrea, itt Cara. – Miranda bébicsősze. – Szóval, Miranda nemrég ideszólt – elállt a szívverésem –, és azt mondta, hogy próbálta hívni az irodát, de senki nem vette fel. Gondoltam, hogy épp benne vagytok valamiben, úgyhogy azt mondtam neki, alig egy perce beszéltem veled is és Emilyvel is. De ne aggódj, csak azt akarta, hogy faxoljátok el neki a Women’s Wear Daily egy példányát, úgyhogy csináltam itt róla egy másolatot. Már vissza is jelzett, hogy megkapta, úgyhogy

emiatt ne stresszelj. Csak akartam, hogy tudj róla. Jó hétvégét kívánok, majd később beszélünk. Szia. Életmentő csaj. Valóságos szent. El sem akartam hinni, hogy csak egy hete ismerem – méghozzá nem is személyesen, csak telefonon –, mert most valósággal beleszerettem. Minden tekintetben tökéletes ellentéte volt Emilynek: nyugodt, alapos, és nagy ívben hanyagolta a divatot. Elfogadta Miranda lehetetlen dolgait, de nem irigyelte őket; megvolt benne az a ritka és elbűvölő tulajdonság, hogy tudott nevetni önmagán és mindenki máson. – Nem, nem ő volt – mondtam Emilynek (és ez csak félig volt hazugság) diadalmas vigyorral a képemen. – Megúsztuk. – Megúsztad. Ez egyszer – közölte határozottan. – Vésd az eszedbe, hogy itt együtt vagyunk, de én vagyok a főnök. Fedezned kell, ha hébe-hóba ki akarok menni ebédelni, mert jogom van hozzá. Ilyen többé ne forduljon elő, megértetted? Visszanyeltem a kikívánkozó durva megjegyzést. – Igen – feleltem. – Meg. Este hétre végeztünk a dobozok becsomagolásával és továbbításával, és Emily nem hozta szóba többé az irodaelhagyás témáját. Végre nyolckor bezuhantam egy taxiba (csak most az egyszer), és tízkor már el is terültem – ruhástól –, mint egy béka, az ágytakarómon. És még mindig nem ettem, mert nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy ennivaló-vadászat közben megint eltévedjek, mint az elmúlt négy estén, a lakásom közvetlen szomszédságában. Felhívtam Lilyt, hogy kipanaszkodjam neki magam a vadiúj Bang&Olufsen telefonomon. – Szia! Azt hittem, ma este Alexszel van randid – mondta. – Igen, úgy volt, de hulla vagyok. Belement, hogy áttegyük holnap estére, és azt hiszem, házhoz fogok rendelni. Akármit. Milyen volt a napod? – Elbaltázott. El sem tudnád képzelni, mi történt. Persze, hogy el tudnád, mikor mindig ez történik… – A lényegre, Lil. Bármelyik pillanatban alvásba ájulhatok. – Oké. A világ legédesebb pasija jött be ma a felolvasásomra. Végigülte az egészet, látszott rajta, hogy teljesen el van varázsolva, és utána megvárt. Megkérdezte, elvihet-e valahová egy italra, és elmondta, hogy hallott a Brownban publikált disszertációmról, sőt, már olvasta is. – Óriási. Mennyi volt a pasi? Lily jóformán minden éjjel mással ruccant ki munka után. Egy este, miután végighallgatta néhány barátunkat, akik egy általuk felállított tízszer tízes skálán helyezték el a lányokat, akikkel épp kavartak, ő is megcsinálta a maga Törtszámos

Szerelem Skáláját. „A csaj hatos, nyolcas, B plusz” – jelentette ki például Jake arról a hirdetési asszisztensről, akivel előző éjjel jött össze. Ehhez persze mindenkinek tudnia kellett, hogy egy tízfokú skáláról van szó, ahol mindig az arc jelenti az első számjegyet, a test a másodikat, és utolsónak jön a személyiség, egy kicsit általánosabban értelmezett betűvel osztályozva. Mivel a pasik megítélésében nyilvánvalóan több szempont játszott szerepet, Lily megtervezte a tíz részből összetevődő Törtskálát, melyen minden rész egy pontot ért. A Tökéletes Pasiban értelemszerűen megvolt mind az öt elemi követelmény: intelligencia, humorérzék, elfogadható külső, helyes arc és bármi olyan munka, amely belefér a „normális” címszóval jelölt csoportba. Mivel a Tökéletes Pasit jóformán lehetetlen volt megtalálni, a másodlagos öt pontból lehetett javítani. Ezek között szerepelt, hogy az illetőnek nem lehet pszichopata exbarátnője, pszichopata szülei vagy a randira érkezőt megerőszakoló szobatársai, és nem lehet semmiféle, a sportokon és a pornótermékeken kívül eső érdeklődése vagy hobbija. Eddig a legmagasabb minősítést egy kilenctizedes fickó kapta, ő azonban szakított Lilyvel. – Hát, először egy erős héttizedet mutatott. Színész szakon végzett a Yale-en, ezzel együtt nyílt és becsületes, és olyan intelligensen tudott társalogni az izraeli politikáról, hogy közben egyszer sem mondta, hogy „atombombával kéne rendet csinálni köztük”, úgyhogy ez rendben volt. – Jól hangzik. Alig várom, hogy halljam, mi volt, ami eldöntötte a dolgot. Talán beszélt a kedvenc Nintendo-játékáról? – Rosszabb – sóhajtotta Lily. – Vékonyabb, mint te? – Rosszabb – hallatszott a csüggedt válasz. – Mi az ördög lehet még ennél is rosszabb? – Long Islanden lakik… – Lily! Ezek szerint földrajzilag nemkívánatos személy. Ettől még lehet vele randizni. Lehetne több eszed annál, mint hogy… – A szüleivel – vágott a szavamba. – Ó. – Már négy éve. – Jaj nekem. – És tökéletesen meg van ezzel elégedve. Azt mondja, el sem tudja képzelni, hogy egyedül lakjon egy ilyen óriási városban, amikor ilyen remekül megvan anyuval meg apuval. – Hűha! Ne is mondj többet. Nem emlékszem, volt-e valaha héttizedesünk, aki az első randi után egészen a nulláig tudott lezuhanni. A pasid új rekordot állított fel. Gratulálok. A te napod hivatalosan pocsékabb volt, mint az enyém.

Felültem, hogy lábammal betaszítsam a szobám ajtaját, amikor meghallottam, hogy Shanti és Kendra megjöttek a munkából. Egy férfihangot is hallottam, és átfutott az agyamon, vajon a lakótársaimnak van-e barátjuk. Az elmúlt másfél hétben összesen, ha tíz percet láttam őket, mert úgy tűnt, ők még nálam is tovább dolgoznak. – Olyan rossz volt? Hogy lehetett a te napod rossz? Hiszen te a divatszakmában dolgozol – mondta erre Lily. Halk kopogás hallatszott az ajtómon. – Várj egy pillanatra, jött valaki. Bújj be! – kiáltottam az ajtó felé, a parányi szobácskához mérten túl hangosan. Arra számítottam, hogy valamelyik csendes lakótársam fogja félénken megkérdezni, nem felejtettem-e el felhívni a háziurat, vezesse rá a nevemet a bérleti szerződésre (nem), vagy hogy vásároltam-e több papírtálcát (nem), vagy vettem-e át telefonüzenetet (nem). De Alex jelent meg az ajtóban. – Hé, visszahívhatlak? Alex jött meg. Egészen felvillanyozott, hogy itt látom, izgatott lettem attól, hogy így meglepett, ugyanakkor énem egy picike része már előre örült annak, hogy mindjárt letusolok, és már bújok is be az ágyba. – Persze. Add át neki üdvözletemet. És ne felejtsd el, Andy, milyen szerencsés lány vagy, amiért kiegészítetted vele a törtet. Klassz pasi. El ne engedd. – Mintha nem tudnám. Egy nyavalyás szent. – És küldtem egy mosolyt Alex felé. – Szia. – Szia! – Feltápászkodtam, és elindultam Alex felé. – Micsoda meglepetés! – Meg akartam ölelni, de ő elhátrált, és közben a háta mögé dugta a kezét. – Mi a baj? – Semmi az égvilágon. Tudom, hogy hosszú heted volt, és ismerve téged kitaláltam, hogy nem is ettél még, úgyhogy hoztam neked kaját. – Előhúzott egy hatalmas barna papírzacskót a háta mögül, amolyan régimódi sarki fűszeres stílusút, amelyen itt-ott már átütött néhány ínycsiklandozó illatú zsírfolt. Egyszeriben farkaséhes lettem. – Nem lehet igaz! Honnan tudtad, hogy épp az járt a fejemben, hogyan tudom rávenni magam, hogy elinduljak kaját felhajtani? Már fel akartam adni. – Akkor gyere, és egyél! – És elégedett képpel kinyitotta a zacskó száját. De nem volt annyi hely a szobám padlóján, hogy mindketten le tudjunk ülni. Arra gondoltam, megesszük a nappaliban, mivel a lakásban nem volt konyha, de Kendra és Shanti ott gubbasztottak a tévé előtt, orruk előtt érintetlen salátáikkal. Gondoltam, azt várják, hogy véget érjen a Real World epizódja, amit éppen néztek, de aztán észrevettem, hogy mindketten alszanak. Ilyen csodás életünk volt

mindhármunknak. – Várj, van egy ötletem – mondta Alex, és lábujjhegyen kiosont a teakonyhába. Két nagyméretű szemeteszsákkal tért vissza, amiket leterített a kék ágytakarómon. Aztán benyúlt a zsírpecsétes zacskóba, és kivett belőle két óriási hamburgert, bennük minden elképzelhető dologgal, és ráadásként egy extra nagy adag sült krumplit. Még arra is gondolt, hogy elhozza nekem a ketchupos dobozkákat és rengeteg sót, sőt a szalvétákat is. Tapsoltam örömömben, bár egy pillanatra magam elé képzeltem Miranda csalódott arcát, ahogy azt mondja: Te? Te hamburgert eszel? – Még nem tartok a végén. Tessék. – És elővarázsolt a hátizsákjából két kis doboz teát, egy kis csavaros üvegben vörösbort meg két papírpoharat. – Te viccelsz – mondtam halkan, és még mindig nem tudtam elhinni, hogy ennyi mindent cuccolt ide azok után, hogy lemondtam a randinkat. A kezembe nyomott egy pohár bort, és óvatosan hozzáérintette a sajátját. – Nem, nem viccelek. Azt gondoltad, elmulasztom, hogy meghallgassam, mi történt életed hátralévő részének első hetében? A legjobb barátnőmre! – Köszönöm – feleltem, és lassan belekortyoltam a boromba. – Köszönöm, köszönöm, köszönöm.

6. FEJEZET – Jaj, istenem, a divatlapszerkesztő, személyesen? – sikkantotta Jill, amikor ajtót nyitott. – Gyere ide gyorsan, a nővérkéd térdet szeretne hajtani előtted. – Divatlapszerkesztő? – horkantam fel. – Azt azért nem. Az elég nagy szerencsétlenség lenne a divatra nézve. Isten hozott újra a civilizációban. – Átöleltem, és el se engedtem, csak jó sokára, de még akkor se akartam. Rossz volt, amikor elkezdte az egyetemet Stanfordban, és engem kilencévesen egyedül hagyott a szüleinkkel, de még rosszabb, amikor elment a fiúja után – aki azóta már a férje – Houstonba. Houstonba! Azon a helyen minden tocsog a nedvességtől, elviselhetetlenül sok a szúnyog, és ha mindez még nem lenne elég, a nővérem – az én okos, gyönyörű nővérem, aki rajongott a neoklasszikus képzőművészetért, és az ember szíve elolvadt, amikor hallotta verset szavalni – elkezdett délies tájszólásban beszélni. És nem egy enyhe, dallamosan üde délies akcentust vett fel, hanem egy totális és semmivel össze nem téveszthető, átütő erejű, dobhártyarepesztő és nyakat vörösítően elnyújtott déli tájszólást beszélt. Még mindig nem bocsátottam meg Kyle-nak, amiért elcipelte őt arra a borzalmas helyre, még ha tulajdonképpen rendes sógor volt is. – Hé, Andy, most még gyönyörűbb vagy, mint amikor legutóbb láttalak. – Te mos’ mééég gyüőőőnyörüb vagy, mimmikó legutóbb láttalak. – Hát aztán mivel etetnek ott a Rumvéné, he? A legszívesebben egy teniszlabdát nyomtam volna a szájába, hogy meg ne szólaljon többet, de ő rám mosolygott, én pedig megöleltem. Igaz, hogy úgy beszél, mint egy vidéki, meg kicsit túl teli szájjal és túl gyakran vigyorog, de látszott rajta, mennyire igyekszik, és nyilvánvalóan imádta a nővéremet. Magamban megesküdtem, hogy nem fogok látványosan összerándulni, valahányszor megszólal. – Hát, nem nevezném éppen evésbarát munkahelynek, ha érted, mire gondolok. Akármitől legyen is, inkább a vízre gyanakodj, ne a kosztra. De sebaj. Te viszont remekül nézel ki, Kyle. Remélem, adsz elég elfoglaltságot a nővéremnek abban a nyomorúságos városban. – Andykém, szívecském, gyere és látogass meg minket. Hozd el magaddal Alexet is, és vakációzzatok kicsit. Nem olyan rossz, majd meglátod. – Előbb rám mosolygott, aztán Jillre, aki visszamosolygott rá, és keze fejével végigsimított férje arcán. Visszataszítóan imádták egymást. – De komolyan, Andy, rengeteg kulturális esemény van nálunk, és sok mindent

lehet csinálni. Mindketten szeretnénk, ha gyakrabban jönnél el hozzánk. Nem járja, hogy csak ebben a házban találkozhassunk össze – mutatott körbe Jill a szüleink nappaliján. – Úgy értem, ha Avont kibírod, biztos, hogy kibírnád Houstont is. – Andy, hát itt vagy! Jay, megjött a mi dolgozó lányunk is New York Cityből, gyere, köszönj szépen neki – kiáltott vissza anyám a konyhából kifelé jövet. – Azt hittem, telefonálsz, ha megérkezel a vasútállomásra. – Mrs. Myers épp azzal a vonattal várta Erikát, úgyhogy elhozott engem is. Mikor eszünk? Nagyon éhes vagyok. – Most. Akarsz zuhanyozni? Megvárhatunk. Kicsit megviseltnek látszol a vonatút után. Tudod, jó, ha… – Anya! – villantottam rá a tekintetem. – Andy! Olyan vagy, mint a dinamit. Gyere ide, és öleld meg apádat – mosolygott rám a hallból apám, aki magas volt, és ötvenöt évesen is rém jóképű. Egy Scrabble-dobozt dugdosott a háta mögött, amit egy-egy villanásnyi időre megmutatott nekem a lába mellett. Megvárta, amíg mindenki elfordul tőle, s akkor a dobozra mutatva hangtalan szájmozgással odaszólt nekem: – Fenéken foglak billenteni. Vedd figyelmeztetésnek. Elmosolyodtam, és bólintottam. Rájöttem, hogy jobban várom az elkövetkező negyvennyolc órát, amit a családommal fogok eltölteni, mint az elmúlt négy évben bármikor, amióta eljöttem hazulról. A hálaadási volt a kedvenc vakációm, és idén fel voltam készülve rá, hogy minden eddiginél jobban fogom élvezni. Az ebédlőben gyűltünk össze, és derekasan nekiláttunk a tömény kajának, amelyet anya rendelt a hálaadás napjának előestéjéhez illő lakoma hagyományos zsidó változatának a szakavatott ismerőjeként. Tálcákon gyönyörűen elrendezve sorakoztak a különféle péksütemények, füstölt lazac, krémsajt, fehér húsú édesvízi halak és egyebek, várva, hogy átrakjuk őket a papírtálcákra, ahonnan műanyag villákkal és késekkel fogjuk bekebelezni. Anya gyöngéd mosollyal nézte, amint csemetéi nekiesnek, s olyan büszkeség ragyogott az arcán, mintha egy teljes hétig sütött-főzött volna, hogy életben tartsa és táplálja a kicsinyeit. Mindent elmeséltem nekik az új állásomról, és amennyire csak tudtam, beszámoltam a munkakörömről, amivel még magam sem voltam teljesen tisztában. Egy pillanatra felmerült bennem, vajon nem hangzik-e nevetségesnek, ha elmondom nekik, hogyan szereztük be a szoknyákat, mennyi időt töltöttünk el az ajándékok becsomagolásával és elküldésével, és hogy mindenkinek van egy kis elektronikus azonosító kártyája, amely mindent elárul, amit a gazdája művel. Nehéz volt szavakba foglalni, hogy mindez milyen sürgős és fontos dolognak tűnt akkor, és hogy amikor dolgoztam, úgy éreztem, roppant helyénvaló, sőt jelentőségteljes az, amit csinálok. Csak beszéltem, beszéltem, de

nem tudtam, hogyan magyarázzam meg ezt a világot, amely földrajzi értelemben csak kétórányira volt innen, de a valóságban egy másik naprendszerben. Mindnyájan bólogattak és mosolyogtak, és kérdezgettek, mintha érdekelné őket, de én tudtam, hogy ez az egész túlságosan idegen és érthetetlen számukra, és annyira más, hogy semmi értelme nem lehet olyan emberek számára, akik – mint pár héttel korábban magam is – soha életükben nem hallották még Miranda Priestly nevét. Még nekem sem tűnt különösebben értelmesnek, sőt időnként nagyon is színpadiasnak találtam, erősen Big Brother-szerűnek, de ezzel együtt izgalmasnak éreztem. És szupernek. Határozottan és letagadhatatlanul fantasztikus munkahely volt. Hát nem? – És gondolod, Andy, hogy jól fogod érezni magad ott, míg kitöltöd az évedet? Vagy még az is lehet, hogy tovább ott akarsz maradni, hm? – kérdezte anya, miközben krémsajtot kent egy darab sós kekszre. Egy olyan szerződést írtam ugyanis alá az Elias-Clarkkal, hogy egy évig maradok Miranda mellett – feltéve, hogy nem rúgnak ki. És amennyiben jó minősítéssel, lelkesen és bizonyos szintű hozzáértéssel teljesítem a kötelességemet – ez a rész nem szerepelt a szerződésben, de féltucatnyian sejtették velem a HR-osztályon, továbbá Emily és Allison is –, azzal már olyan helyzetbe hozom magam, hogy megnevezhetem, a jövőben milyen munkát szeretnék végezni. Természetesen elvárták, hogy a szóban forgó munka a Runwaynél, de legalábbis az Elias-Clark cégen belül legyen, de szabadon kérhettem bármit, a könyvismertető cikkek írásától kezdve egészen a hollywoodi hírességek és a Runway közötti kapcsolatért felelős munkatárs posztjáig. A Miranda irodájában egy évet lehúzó legutóbbi tíz asszisztens közül kivétel nélkül mindenki a lap divatrovatához kérte magát, de én nem hagytam magam befolyásolni ettől. A Miranda irodájában végzett meló közvetlen utat jelentett ahhoz, hogy az ember megússzon három-öt év megalázó asszisztenskedést, és értelmesebb munkát kapjon nagyobb presztízsű helyeken. – Egészen biztos. Eddig minden nagyon jónak látszik. Emily egy kicsit, hogy is mondjam, elkötelezett, de amúgy minden nagyszerű. Nem is tudom, de ha Lilyt hallgatom, amikor a vizsgáiról beszél, vagy Alexet, hogy mennyi disznósággal kell megküzdenie munka közben, az az érzésem, hogy nagy mázlista vagyok. Kinek kellett a legelső munkanapján sofőr vezette kocsiban körbefurikáznia a várost? De komolyan. Úgyhogy igen, azt hiszem, szuper évem lesz, és izgatottan várom, mikor érkezik haza Miranda. Úgy érzem, fel vagyok rá készülve. Jill égnek emelte tekintetét, majd rám nézett, és a szeméből valami ilyesmit olvastam ki: Hagyd már ezt a süket dumát, Andy. Mindannyian tudjuk, hogy nagy valószínűséggel egy elmebeteg banyának fogsz dolgozni, akit egy sereg anorexiás divatmajom vesz körül, és csak azért próbálod rózsaszínűre festeni a képet, mert félsz, hogy ráfázol.

Mondani viszont ezt mondta: – Hát ez tényleg csodásan hangzik, Andy, de tényleg. Nem akármilyen lehetőség. Ő volt az egyetlen a társaságban, aki akár meg is érthette, mivel azelőtt, hogy kiköltözött volna a Harmadik Világba, egy évet Párizsban dolgozott egy kis magánmúzeumban, és ott kezdett érdeklődni az haute couture iránt. Nem annyira vevőként, inkább művészi és esztétikai szempontból kísérte figyelemmel az elegáns világ divatját, de azért így is nyert némi betekintést a divat birodalmába. – Nekünk is van ám egy nagy újságunk – folytatta Jill, és az asztal felett Kyle keze után nyúlt. Ő letette a kávéját, és mindkét kezét kinyújtotta Jill keze felé. – Ó, hála istennek – kiáltott fel azonnal anyám, s úgy dőlt hátra a székben, mintha valaki végre levette volna róla azt a százkilós súlyzót, ami már húsz éve nyomta a vállát. – Épp ideje! – Gratulálok nektek! Meg kell mondanom, anyátok már komolyan aggódott. Hiszen nem vagytok friss házasok, igaz? Már kezdtünk gondolkodóba esni… – vonta fel apám az asztalfőn a szemöldökét. – Hé, gyerekek, ez szuper! Épp ideje, hogy végre nagynéni legyek. Mikorra esedékes a kis lurkó? Ezek ketten meg olyan meghökkent képet vágtak, hogy egy pillanatra megijedtem, hátha az egészet félreértettük, és a „nagy újság” csak annyi, hogy vettek egy új, nagyobb házat azon a mocsárvidéken, ahol laknak, vagy hogy Kyle végre rászánta magát, hogy otthagyja az apja ügyvédi irodáját, és a nővéremmel együtt megnyitja a galériát, amiről Jill mindig is álmodozott. Talán túl korai volt a lelkendezésünk, de nem csoda, hiszen annyira vágytuk hallani, hogy útban van a jövendő unoka. A szüleim az utóbbi időben már csak erről tudtak beszélni, újra meg újra számba véve az okokat, miért nem jön már a gyerek a nővéreméknél. Az addig csak társalgási témának számító gyerekkérdés az utóbbi fél évben kezdett érezhetően rögeszmévé fajulni. A nővérem arcán aggódó kifejezés jelent meg. Kyle a homlokát ráncolta. A szüleim úgy néztek ki, mint akiket az ájulás kerülget a hirtelen beállt csendtől. A feszültség tapinthatóvá vált. Jill ekkor felállt, odament Kyle-hoz, és beleült az ölébe. Karjával átfogta a férje nyakát, s arcát az övéhez dugva suttogott valamit a fülébe. Anyámra néztem, akit már csak másodpercek választottak el az eszméletvesztéstől, s a szeme körüli apró ráncok az aggodalomtól mély barázdákká mélyültek. Végre, nagy sokára Jill és Kyle kuncogni kezdtek, majd felénk fordulva egyszerre mondták: – Kisbabánk lesz! – És akkor minden arc felderült. Mindenki visítozásban tört ki. És jöttek az ölelések. Anyám úgy ugrott fel a székből, hogy az feldőlt, s közben levert egy cserepes kaktuszt az üvegezett tolóajtó mellől. Apám elkapta Jillt, kétfelől csókot nyomot az arcára, aztán a feje búbjára, és ha jól

emlékszem, az esküvőjük óta most először Kyle-t is megcsókolta. Egy műanyag villával megkocogtattam dr. Brown feketecseresznye befőttjének dobozát, és bejelentettem, hogy erre illik köszöntőt mondani. – Emeljük poharunkat a vadonatúj Sachs-babára, családunk legújabb tagjára. – Kyle és Jill jelentőségteljes pillantást küldött felém. – Oké, egy Harrison-babáról van szó, de a szíve mélyén ő is Sachs lesz. Igyunk Kyle-ra és Jillre, a világ legtökéletesebb gyerekének jövendő tökéletes szüleire! – Koccintottunk üdítős dobozainkkal és kávéscsészéinkkel. Mialatt anyám mindent bedobott, hogy Jillt rábeszélje, adják a gyereknek a különböző elhalt rokonok valamelyikének a nevét, én leszedtem az asztalt, ami annyiból állt, hogy mindent, ami csak volt rajta, berámoltam egy szemeteszsákba. Kyle kávét kortyolgatott, és látszott rajta, hogy nagyon elégedett önmagával. Éjfél előtt nem sokkal apám és én belógtunk a dolgozószobájába egy játszmára. Apám feltett egy olyan zenét, amit akkor szokott, amikor napközben betegek jönnek hozzá, egyrészt, hogy ne hallatszódjék be a házban folyó élet zaja, másrészt meg, hogy odakint ne hallhassák meg, amit ők beszélnek idebent. Mint minden rendes pszichiáternél, apámnál is ott állt a sarokban egy szürke bőrrel bevont kanapé, de olyan puha, hogy mindig szerettem ráfektetni a fejemet a kartámlájára, és három szék, amelyek olyan szögben dőltek előre, hogy úgy tartsák a bennük ülőt, mint valami felkötőkendő. Mint az anyaméh, világosított fel apám. Íróasztala sima, fekete lapján a legmodernebb számítógép, és a színben passzoló magas háttámlájú, fekete bőrszék is csodásan puha volt. Egy egész falat eltakart az üvegezett könyvszekrény, telis-tele szakkönyvekkel, s a padlón, egy nagyon magas kristályvázában, a bambuszpálcái voltak. Az összképet csak néhány bekeretezett színes nyomat bontotta meg. – Akkor most mondd el nekem, Andy, hogy mi is van valójában – mondta, miközben kezembe nyomta a kis falapocskák tartóját. – Le merném fogadni, hogy most is kimerültnek érzed magad. Fogtam a hét lapocskámat, és gondosan elrendeztem őket magam előtt. – Jaaa, tényleg két őrült hét van a hátam mögött. Előbb a költözés, aztán a kezdés odabent. Fura hely, nehéz pontosan leírnom. Úgy képzeld el, hogy odabent a lányok gyönyörűek, vékonyak, és fantasztikusan szép cuccokban járnak. És tényleg nagyon helyesek, mindenki rém barátságos. Majdnem olyan, mintha valamennyien komoly gyógyszereken élnének. Nem is tudom… – Mi? Mit akarsz ezzel mondani? – Magam sem tudom igazán. Csak az az érzésem, mintha az egész egy kártyavár volna, ami egy napon össze fog dőlni. Képtelen vagyok megszabadulni attól az érzéstől, hogy nevetséges dolog egy divatmagazinnál dolgozni, érted?

Eddig meglehetősen értelmetlen munkát végeztem, de egyáltalán nem bánom. Önmagában az, hogy minden új, elég nagy kihívást jelent, tudod? – Bólintott. – Tudom, hogy ez egy szuper jó állás, csak azon töröm a fejem, hogyan fog felkészíteni a The New Yorkerre. Muszáj, hogy valami ne stimmeljen benne, mert eddig minden túl szép ahhoz, hogy igaz lehessen. De remélhetőleg csak hülye vagyok. – Nem hinném, hogy hülye vagy. Azt hiszem, csak érzékeny vagy. De egyetértek veled, valószínűleg szerencséd volt, hogy megcsípted ezt az állást. Emberek leélhetik az egész életüket úgy, hogy nem látnak olyan dolgokat, mint amiket te fogsz az elkövetkező évben. Gondold csak végig! Az iskola után az első munkahelyed a világ legnagyobb lapkiadó cége, ahol a legnagyobb hasznot hozó magazin legfontosabb asszonya mellett dolgozhatsz. Végig fogod nézni mindazt, ami a csúcsról lefelé, az egyes szinteken történik. Ha nyitva tartod a szemed, és tudod, mi mennyire fontos számodra, egy év alatt többet tanulhatsz, mint a legtöbben egész pályafutásuk alatt. Közben kirakta az első szavát a tábla közepére: LÖKÉS. – Kezdésnek nem rossz – mondtam, s kiszámolva az érte járó pontokat megdupláztam, mert az első szó mindig rózsaszín csillagos, aztán felírtam: Apa: 22 pont, Andy: 0 pont. Az én betűimből nem sok jó nézett ki. Az L-hez hozzátettem egy A-t, egy N-et és egy T-t, és besepertem a nyomorúságos hat pontomat. – Az a fontos, hogy tisztességesen csináld – mondta, a betűit tologatva. – Minél tovább gondolkodom rajta, annál inkább meg vagyok róla győződve, hogy ez a munka nagy dolgokat tartogat számodra. – Remélem, igazad lesz, mert hosszú időre elegem lett a papírvagdosásból és csomagolásból. Nem ártana, ha ennél izgalmasabb dolgok következnének. – Lesznek olyanok is, szívecském, lesznek. Majd meglátod. Lehet, hogy most úgy érzed, marhaságokat kell csinálnod, de hidd el nekem, nem így van. Ez valami fantasztikus dolognak a kezdete, érzem. És gondolkoztam a főnöködön is. Ez a Miranda nehéz embernek látszik, nem vitás, de azt hiszem, meg fogod szeretni. És azt hiszem, ő is meg fog szeretni téged. A T-met felhasználva kirakta, hogy TÖRÖL, és elégedetten rám nézett. – Remélem, neked lesz igazad, apa. Nagyon remélem. – Ő a Runway főszerkesztője… tudod, a divatmagaziné! – suttogtam a telefonba, és hősiesen próbáltam leküzdeni csalódottságomat. – Ja, tudom már, melyikre gondolsz – felelte Julia, a könyvkiadó marketingosztályának asszisztense. – Nagyon klassz magazin. Szeretem benne azokat a leveleket, amelyekben a lányok megírják, milyen kínos helyzetekbe kerültek menstruálás közben. Tényleg megtörtént esetek? Emlékszel arra,

amelyikben… – Nem, nem, ez nem a tinédzsereknek szóló lap. Kifejezetten felnőtt nőknek való. – Legalábbis elméletben. – Komolyan nem láttál még egy Runwayt sem? – Emberileg elképzelhető, hogy nem? – Mindenesetre úgy írja, hogy P-R-I-E-S-T-L-Y. Miranda, igen – mondtam végtelen türelemmel. Elképzeltem, mit szólna Miranda, ha tudná, hogy olyasvalakivel beszélek telefonon, aki még soha nem hallott róla. Biztosan nem örülne neki. – Tényleg nagyon hálás lennék, ha minél előbb el tudnád juttatni – mondtam még Juliának. – És ha egy vezető PR-osotok a napokban erre járna, szólj neki, hogy nyugodtan hívjon fel. Péntek reggel volt, december közepe, és már csak tíz órát kellett kiböjtölni, hogy itt legyen a hétvége. Eddig a divatra fittyet hányó könyves Juliát próbáltam meggyőzni arról, hogy Miranda Priestly valóban komoly és tekintélyes személyiség, akiért érdemes megkerülni a szabályokat, és egy időre sutba dobni a logikát. A dolog jóval nehezebben ment, mint gondoltam. Honnan tudhattam volna, hogy olyasvalakinek kell elmagyaráznom Miranda pozíciójának jelentőségét, aki soha életében nem hallott még a földkerekség legtekintélyesebb divatmagazinjáról – sem annak híres főszerkesztőjéről? A négy rövid hét alatt, amióta Miranda asszisztense voltam, rájöttem, hogy az efféle erőlködés és udvarlás hozzátartozik a munkámhoz, ám akit szeretnék meggyőzni, megijeszteni, vagy egyéb módon nyomást gyakorolni rá, az rendszerint hírhedt főnöknőm nevének puszta említésére is beadja a derekát. Szerencsétlenségemre Julia egy könyvkiadónál dolgozott, ahol egy Nora Ephron vagy Wendy Wasserstein sokkal nagyobb valószínűséggel részesült VIPbánásmódban, mint az a valaki, akit a szőrmék terén tanúsított csalhatatlan ízléséről ismernek. Ezt alapból meg tudtam érteni. Megpróbáltam visszaemlékezni arra az időre, amikor még hírét sem hallottam Miranda Priestlynek – ez úgy öt hete volt –, de nem sikerült. Pedig tudtam, hogy létezett ez a mesebeli időszak. Irigyeltem Julia közönyét, de hát ez volt a munkám, és ő egyáltalán nem bizonyult segítőkésznek. Úgy volt, hogy annak a nyomorult Harry Potter-sorozatnak a negyedik kötete másnap, szombaton jelenik meg, és Miranda tízéves ikerlányai külön-külön akartak belőle egy-egy példányt. Az első példányokat csak hétfőre várták az üzletekbe, nekem viszont szombat reggelre a kezemben kellett lenniük – percekkel azután, hogy kiszállították őket a raktárból. Harrynek és az egész bagázsnak magángéppel kellett elrepülnie Párizsba. Gondolataimat a telefon csengése szakította félbe. Felvettem, mint most már mindig, amióta Emily megbízott bennem annyira, hogy beszélhettem Mirandával. És öcsém! Beszéltünk is! Vagy hússzor egy nap! Mirandának még ebből a távolságból is sikerült befurakodnia az életembe, és ott tökéletesen átvenni az

uralmat. Reggel héttől este kilencig, amikor végre elmehettem, egyfolytában ostromolt az utasításaival, kívánságaival és követeléseivel. – Ahn-dre-ah? Halló? Van ott valaki? Ahn-dre-ah! Abban a pillanatban, amint meghallottam, hogy ki mondja a nevemet, felugrottam a székből. Beletelt egy teljes percbe, mire tudatosult bennem, hogy nincs itt az irodában, sőt az országban sem, és addig legalább biztonságban vagyok. Emily megnyugtatott, hogy Mirandának fogalma sincs róla, hogy Allison feljebb lépett a ranglétrán, sem hogy engem felvettek, mert őt az ilyen apró részletkérdések nem foglalkoztatják. Amíg valaki felveszi a telefont, és teljesíti az óhajait, az illető személyazonosságának nincs jelentősége. – Egyszerűen nem értem, miért tart neked annyi ideig, hogy megszólalj, miután felvetted a kagylót – mondta. Ez a mondat a világon mindenki másnak a szájából nyafogásnak hangzott volna, de Miranda végtelenül hűvösen és határozottan tudta kimondani. Amilyen ő maga is volt. – Mintha még nem dolgoznál itt elég ideje, hogy tudd: ha hívlak, válaszolj. Pofonegyszerű. Érted? Én hívlak. Te válaszolsz. Gondolod, hogy megbirkózol ezzel, Ahn-dre-ah? Bólogattam, mint egy hatéves, akit megszidnak, amiért feldobálta a spagettit a plafonra, pedig nem is láthatott engem. Erősen összpontosítanom kellett, hogy ne szólítsam „ma’am”-nak; ezt a hibát elkövettem a múlt héten, és majdnem kirúgtak miatta. – Értem, Miranda. Sajnálom – feleltem halkan. És ebben a pillanatban csakugyan sajnáltam. Sajnáltam, hogy a szavai nem jutnak el az agyam megfelelő részébe háromtized másodperccel gyorsabban, és hogy a lassúságom miatt az, hogy „Miranda Priestly irodája”, a másodperc egy töredékével hosszabb idő alatt hangzik el a számból, mint az feltétlenül szükséges lenne. Az ő ideje ugyanis, ahogy minduntalan emlékeztetett rá, sokkal drágább, mint az enyém. – Akkor jó. És most, miután ennyi időt elvesztegettünk erre, kezdhetjük végre? Megerősítetted Mr. Tomlinson szobafoglalását? – Igen, Miranda, egy órakor lefoglaltam egy szobát Mr. Tomlinson részére a Four Seasonsban. Még nem mondott semmit, de már tudtam előre. Alig tíz perce telefonált, hogy foglaljak le egy szobát a Four Seasonsban, és hívjam fel Mr. Tomlinson, valamint az ő, Miranda sofőrjét és a dadust, s mondjam el nekik a tervet. Most majd közli, hogy minden másképp lesz. – Nos, meggondoltam magam. A Four Seasons nem megfelelő hely ahhoz, hogy ott ebédeljen Irvvel. Foglalj asztalt két személyre a Le Cirque-ben, és emlékeztesd a teremfőnököt, hogy a két vendég az étterem hátulsó részében akar ülni. Nem elöl, ahol mindenki látja őket. Hátul. Ennyi.

Amikor először beszéltem Mirandával telefonon, meggyőztem magam, hogy amikor azt mondja: „ennyi”, azzal valójában azt akarja mondani, hogy „köszönöm”. A második héten újra át kellett gondolnom ezt. – Természetesen, Miranda. Köszönöm – feleltem mosolyogva. Éreztem, hogy a vonal túloldalán pillanatnyi szünet áll be; hirtelen nem tudja, hogyan válaszoljon erre. Vajon tudta, hogy fel akarom hívni a figyelmét arra, hogy nem hajlandó semmit megköszönni? Vagy furcsállta, hogy én mondok köszönetet neki, amiért eláraszt az utasításaival? Újabban elkezdtem megköszönni neki minden egyes gúnyos megjegyzését és telefonon közölt kellemetlen parancsát, és ez a taktika érdekes módon megnyugtatott. Tudta, hogy valami módon gúnyolódok vele, de mit mondhatott? Ahn-dre-ah, még egyszer nem akarom hallani, hogy valamit megköszönsz nekem! Megtiltom, hogy ilyen módon fejezd ki a háládat! Ha jól meggondolom, nem is erőltettem meg vele magam túlságosan. Le Cirque, Le Cirque, Le Cirque, mondogattam magamban, és eldöntöttem, hogy mindjárt el is intézem ezt az asztalfoglalást, hogy aztán visszatérhessek a sokkal nagyobb kihívásnak ígérkező Harry Potter-ügyhöz. A Le Cirque asztalfoglalási illetékese rögtön meg is ígérte, hogy készenlétben fog tartani egy asztalt Mr. Tomlinson és Irv számára, bármikor jöjjenek is. Emily, aki közben az irodákat járta, visszatért, és megkérdezte, telefonált-e Miranda. – Csak háromszor, és egyszer sem fenyegetett meg azzal, hogy ki fog rúgni – feleltem büszkén. – Persze célzott rá, de kifejezetten nem fenyegetett meg vele. Ez már haladás, mi? Nevetett, úgy, ahogy csak olyankor szokott, amikor magamat csúfoltam ki, és megkérdezte, mit akart a guruja, Miranda. – Mindössze azt, hogy állítsam más vágányra Vakapád asztalfoglalását. Nem egészen értem, miért nekem kell ezt csinálnom, amikor ott van a saját asszisztense, de tudom, hogy itt az ember nem tesz fel kérdéseket. Vakapádnak neveztük Miranda harmadik férjét, aki olyan volt, mintha vak, süket és néma lenne. A nyilvánosság előtt ez persze nem látszott rajta, de mi, akik közelről láttuk a dolgokat, egészen biztosak voltunk benne, hogy mindhárom fogyatékosság megvan benne. Más magyarázat ugyanis nem volt arra, hogy egy ilyen helyes pasi hogy bírhat együtt élni vele. Ideje volt magát Vakapádat is felhívni. Ha perceken belül nem telefonálok neki, még a végén nem ér oda időben az étterembe. Csak pár napra repült vissza a vakációzásból néhány üzleti tárgyalásra, és ez az ebéd Irv Ravitzcel – az EliasClark vezérigazgatójával – a legfontosabb programjai közé tartozott. Miranda azt akarta, hogy minden apró részlet előre tökéletesen ki legyen dolgozva – persze ebben nem volt semmi új. Vakapád igazi neve Hunter Tomlinson volt. Ő és

Miranda a nyáron házasodtak össze, mielőtt dolgozni kezdtem a lapnál, és abból, amit hallottam, eléggé sajátos udvarlás előzhette meg: Miranda üldözte a pasit, aki időhúzásra játszott. Emily szerint Miranda fáradhatatlanul koslatott utána, mígnem a fickó annyira kimerült az állandó menekülésben, hogy végül megadta magát. A nő úgy hagyta ott a második férjét (a hatvanas évek végének egyik leghíresebb zenekarának frontemberét, az ikrek apját), hogy egy árva szóval sem figyelmeztette, egyszerűen elküldette neki az ügyvédjével a papírokat, és pontosan tizenkét nappal a válás kimondása után újra férjhez ment. Mr. Tomlinson követte az utasításokat, és beköltözött Miranda Ötödik sugárúti tetőlakásába. Én mindössze egyszer találkoztam Mirandával, és egyszer se az új férjével, de épp elég órát beszélgettem telefonon mindkettőjükkel, hogy úgy érezzem, mintha a családtagjaim volnának. Kicseng. Harmadszor, negyedszer, ötödször… hmm, vajon hol járhat az asszisztense? Imádkoztam, bár átkapcsolna üzenetrögzítőre – nem volt hangulatom hozzá, hogy bájcsevegjek Vakapáddal, amit ő roppantul kedvelt. Inkább a titkárnőt választottam. – Mr. Tomlinson irodája – trillázta a déliesen elnyújtott hang. – Miben állhatok ma rendelkezésére? – Szia, Martha, itt Andrea. Figyelj, nem szükséges Mr. Tomlinsonnal beszélnem, csak egy üzenetet adj át neki, jó? Lefoglaltam neki egy… – Édesem, tudod jól, hogy Mr. T. mindig veled akar beszélni. Tartsd egy pillanatig. – És mielőtt tiltakozhattam volna, már megszólalt a Don’t Worry, Be Happy Bobby McFerrin-féle változata. Király. Naná, hogy Vakapád a világtörténelem legbosszantóbban optimista számával óhajtotta szórakoztatni a bekapcsolásra várakozókat. – Andy, maga az, drágám? – szólt bele előkelően halk, mély hangján. – Mr. Tomlinson azt fogja gondolni, hogy kerüli őt. Időtlen idők óta nem élvezhettem már a magával való társalgást. – Másfél hét óta, hogy egész pontosak legyünk. A vaksága, süketsége és némasága tetejében Mr. Tomlinsonnak még az az idegesítő szokása is volt, hogy rendszerint harmadik személyben beszélt önmagáról. Vettem egy mély lélegzetet. – Helló, Mr. Tomlinson. Miranda megkért, hogy mondjam meg, a ma délben egy órakor esedékes ebéd a Le Cirque-ben lesz. Azt mondta, hogy maga… – Drágám – szólt közbe Vakapád lassan és nyugodtan. – Hagyjuk most egy pillanatig a hivatalos programokat. Szerezzen egy röpke kis örömet egy öregembernek, és inkább meséljen az életéről Mr. Tomlinsonnak. Megteszi ezt a kedvemért? Meséljen, drágám. Mondja, boldog, hogy a feleségemnek dolgozhat? – Hogy boldog vagyok-e, hogy a feleségének dolgozhatok? Hmm, lássuk csak.

Sikítanak-e örömükben a piciny emlősállatkák, amikor egy ragadozó egészben nyeli le őket? Ó, hát persze, te pöcs, mámorosan boldog vagyok, hogy a feleségednek dolgozhatok. Amikor mindketten ráérünk, iszappakolást rakunk egymásra, és kitárgyaljuk a szerelmi életünket. Pont, mint a tini lányok, amikor alvás helyett átdumcsizzák az éjszakát, ha tudni akarod. És közben nagyokat röhögünk. – Szeretem a munkámat, Mr. Tomlinson, és imádok Mirandával dolgozni. – Visszatartottam a lélegzetemet, és fohászkodtam, hogy hagyja ezt abba. – Nos, Mr. T. örül annak, hogy ilyen jól mennek a dolgok. – Óriási, faszfejkém, ezt most komolyan mondod? – Ez nagyszerű, Mr. Tomlinson. Jó étvágyat kívánok az ebédhez – vágtam a szavába, mielőtt megkérdezte volna, mi a tervem a hétvégére. És letettem a kagylót. Visszaültem a székembe, és átpillantottam az iroda túlsó felébe. Emily azzal volt elfoglalva, hogy egyeztesse Miranda egyik húszezer dolláros American Express-számláját. Baljós árnyként sötétlett előttem a Harry Potter-projekt; haladéktalanul hozzá kellett látnom, ha nem akartam itt tölteni az egész hétvégét. Egy maratoni filmes hétvégét terveztünk Lilyvel. Engem teljesen kimerített a munkám, ő meg az órái miatt stresszelt, így aztán megfogadtuk, hogy az egész hétvégét a díványán fogjuk tölteni, és csak sörrel meg Doritosszal táplálkozunk. Semmi Snackwell. Semmi diétás kóla. Fekete nadrágról meg végképp szó sem lehet. És noha mindvégig beszéltünk egymással, úgy rendesen nem töltöttünk együtt semennyi időt, amióta beköltöztem a városba. Nyolcadik óta, amióta először megláttam őt, ahogy ott ül az ebédlőben egy asztalnál, egyedül, sírva, a legjobb barátnők voltunk. Akkor költözött a nagyanyjához, és kezdett a mi iskolánkba járni. Kiderült ugyanis, hogy a szülei nem jönnek egyhamar haza. Pár hónappal azelőtt indultak útnak egy turnézó rockbandát követve (mindketten tizenkilenc évesek voltak, amikor Lily született, és sokkal jobban érdekelték őket a zenekarok meg a toplisták, mint a csecsemők), őt meg otthagyták a félnótás barátaikra az új-mexikói kommunában (vagy „közösségben”, ahogy Lily szerette mondani). Amikor már majdnem egy év eltelt, és még mindig nem tértek vissza, a nagymamája elvitte Lilyt a kommunából (a „szektából”, ahogy ő szerette mondani) magához, Avonba. A nagyanyja aznap vágatta le erőszakkal a koszlott loboncát, és parancsolt rá ruhát, amikor magányosan, sírva pillantottam meg az ebédlőben – ettől volt úgy elkeseredve. Volt valami abban, ahogy beszélt, ahogy például azt mondta: „Ez most annyira zen volt tőled”, meg „Nyugi, vegyük lejjebb a nyomást”, ami teljesen elbűvölt, és azon nyomban összebarátkoztunk. A középiskolában mindvégig elválaszthatatlanok maradtunk, s a Brownban négy teljes évig egy szobában

laktunk. Lily ugyan még ekkor sem tudta, mi tetszik neki jobban: a MAC rúzs vagy a spárgából font nyaklánc, és mindig is kicsit túlzottan egyéniség maradt ahhoz, hogy mindent úgy csináljon, ahogy a nagy átlag, de remekül kiegészítettük egymást. És nekem mostanában nagyon hiányzott. Ő ugyanis első évét töltötte a doktori továbbképzőn, én meg gyakorlatilag rabszolgává vedlettem, így újabban nem sokat láttuk egymást. Alig vártam már a hétvégét. A lábam, a felsőkarom, a hátam baromira kivolt a tizennégy órás munkanapoktól. A tíz éve viselt kontaktlencsémet szemüvegre kellett cserélnem, mert a szemem annyira száraz és megviselt volt, hogy már nem tűrte a kontaktlencsét. Napi egy doboz cigit szívtam, és kizárólag Starbucks kávén (reprezentációs, természetesen) és előre csomagolt szusin (szintén repi) éltem. Máris fogyni kezdtem. Kis időre ugyan visszaszedtem azt, amit a vérhas miatt leadtam, de amióta elkezdtem melózni a Runwaynél, megint mentek le rólam a kilók. Valami lehetett az itteni levegőben; vagy talán attól, hogy olyan intenzíven kerültük az evést az irodában. Sikerült átvészelnem egy homloküreggyulladást is, amiről már csak a sápadtságom árulkodott. Pedig mindössze egy hónapja dolgoztam. És még csak huszonhárom éves voltam. És Miranda még be sem tette a lábát az irodába. A francba is, megérdemeltem egy normális hétvégét. És ebbe a katyvaszba csapott bele Harry Potter. Cseppet sem voltam tőle boldog. Miranda reggel megint ideszólt telefonon. Neki csak pár perc kellett, hogy közölje, mit akar, nekem meg egy örökkévalóság, mire megfejtettem. Hamar megtanultam, hogy Miranda Priestly világában jobb, ha az ember valamit rosszul csinál, és egy csomó időt és pénzt fordít a dolog elintézésére, mint ha bevallja, hogy nem érti a körülményesen és erősen idegenes kiejtéssel előadott utasításait, és megkéri, mondja el világosabban. Úgyhogy amikor arról kezdett motyogni, hogy szerezzem meg a Harry Potter-könyveket az ikreknek, és küldjem el Párizsba, az ösztönöm azt súgta, hogy a dolognak hatása lesz a hétvégémre. Amikor pár pillanat múlva se szó, se beszéd, letette a telefont, halálra váltan néztem Emilyre. – Mit? Jaj, mit mondott már megint? – vinnyogtam kétségbeesetten, és gyűlöltem magam, amiért nem mertem megkérni Mirandát, mondja el még egyszer. – Miért nem értek egy szót se abból, amit ez a nő beszél? Ez nem én vagyok, Em. Én angolul beszélek, mindig is ezt a nyelvet beszéltem. Tudom, hogy kizárólag azért teszi ezt velem, hogy az őrületbe kergessen. Emily a tőle megszokott undorral vegyes szánalommal nézett rám. – Mivel a könyv holnap fog megjelenni, és ők nincsenek itt, hogy megvegyék, azt akarja, hogy szerezz két példányt, és küldd el nekik Teterboróba. A gép elviszi a könyveket Párizsba – foglalta össze hűvösen, arra uszítva ezzel, hogy megjegyzést tegyek a kívánság nevetséges voltára. Megint csak arra emlékeztetett, hogy Emily bármit megtenne – de komolyan, bármit! –, ha azzal

kicsit kényelmesebbé teheti Miranda életét. Az égnek emeltem a tekintetem, és befogtam a szám. Miután NEM óhajtottam egy nanomásodpercet sem feláldozni a hétvégémből arra, hogy teljesítsem őnagysága parancsát, továbbá korlátlan pénz és hatalom (az övé) állt rendelkezésemre, a nap további részét azzal töltöttem, hogy megszervezzem Harry Potter repülőútját Párizsba. Mindenekelőtt írtam pár sort a könyves Juliának. Drága Juliám! Az asszisztensem, Andrea szerint te vagy az a jótét lélek, akihez őszinte nagyrabecsülésemmel fordulhatok. Tőle tudom, hogy te vagy az egyetlen, aki holnapra eljuttathat nekem két példányt a hőn óhajtott könyvből. Szeretném, ha tudnád, milyen nagyra értékelem az intelligenciádat, és azt a kemény munkát, amit végzel. Meg kell mondanom neked, hogy rettentő boldoggá teszed az én drága kislányaimat. És a jövőben nyugodtan szólj bármikor, ha szükséged van valamire, bármire, amire egy ilyen csodás lánynak, mint te vagy, egyáltalán szüksége lehet. Puszi-puszi, Miranda Priestly Alákanyarítottam a nevét (megérte az órákig tartó gyakorlás Emilyvel, aki ott állt felettem, és nem hagyott békén, amíg az utolsó hurkot is sikerült művészien kiviteleznem), majd a levelet hozzátűztem a Runway legfrissebb számához – még kint se volt az utcán –, és hívtam egy gyorsfutárt, hogy elvigye a csomagot a kiadó belvárosi irodájába. Ha ez nem jön be, akkor minden hiába. Miranda nem bánta, ha aláhamisítottuk a nevét – legalább nem kellett vesződnie a részletekkel –, de azon biztos bepöccenne, ha látná, milyen udvarias, milyen bűbájos hangú levelet írtam a nevében. Három kurta héttel ezelőtt még villámgyorsan töröltem volna a hétvégi programomat, ha Miranda felhív és közli, hogy tegyek meg neki valamit a hétvégén, de ma már eléggé tapasztalt – és kimerült – voltam ahhoz, hogy kicsit az igényekhez alakítsam a szabályokat. Mivel Miranda és a lányok nem lesznek ott személyesen a New Jersey-i reptéren, amikor majd a Harry Potter megérkezik, semmi okát nem láttam, miért nekem kéne elutaztatnom őt. Abból a feltételezésből kiindulva, hogy Juliának sikerül két példányt szereznie a részemre, kidolgoztam néhány apró részletet. Aztán ráültem a telefonra, és egy órán belül kész volt a haditerv. Brian, a könyvkiadó készségesnek mutatkozó kiadói asszisztense – akit

biztosítottam, hogy egy-két órán belül megkapja Julia engedélyét – este hazaviszi a Harry Potter két hivatali példányát, hogy ne kelljen szombaton bemennie a kiadóba. Ott hagyja a könyveket Upper West Side-i házuk portásánál, én pedig másnap délelőtt tizenegyre kocsit küldök értük. Miranda sofőrje, Uri szól nekem mobilon, hogy rendben megkapta a csomagot, és útban van a Teterboro reptérre, ahol a két könyvet felrakják Mr. Tomlinson magángépére, és útnak indítják Párizsba. Rövid ideig eljátszottam a gondolattal, hogy titkosítom az egész hadműveletet, hogy még jobban hasonlítson a KGB akcióira, de aztán elvetettem, mert eszembe jutott, hogy Uri nem beszéli tökéletesen az angol nyelvet. Ellenőriztem, milyen hamar jutnának el a könyvek a leggyorsabb DHL szállítással, de leghamarabb hétfőre vállalták a kézbesítést, ami nyilvánvalóan elfogadhatatlan volt. Innen jött a magánrepülő ötlete. Ha minden a terv szerint megy, a kis Cassidy és Caroline vasárnap reggel már úgy ébredhetnek párizsi magánlakosztályukban, hogy olvashatják Harry kalandjait – egy teljes nappal hamarabb, mint a barátaik. A gondolat jóleső érzésekkel töltött el. Viccen kívül. Percekkel azután, hogy a kocsikat lefoglaltam, és minden résztvevő készenlétbe helyezte magát, Julia visszahívott. Jóllehet a feladat hajmeresztően veszélyes, és nagy valószínűséggel kockáztatja, hogy bajba kerül miatta, örömmel ad át két példányt Briannek Ms. Priestly részére. Ámen. – Szerinted el van jegyezve? – kérdezte Lily, miközben visszatekerte az elejére A meglógtam a Ferrarivalt, amit az imént néztünk meg. – Az istenért, még csak huszonhárom évesek vagyunk, mire ez a nagy sietség? – Tudom, szerintem is baromság – kiáltottam be a konyhából. – Talán anyu és apu nem engedik hozzáférni a vagyonához, amíg meg nem állapodik. Ez azért már elég motiváció ahhoz, hogy gyűrűt húzzon a csaj ujjára. Vagy lehet, hogy csak magányos? Lily erre csak nevetett. – Az szóba se jön, hogy szerelmes a lányba, és az egész hátralévő életét vele akarja leélni, igaz? Ezt a lehetőséget teljes mértékben számításon kívül hagyhatjuk, mi? – Pontosan. Fel se merül. Mondj valami mást. – Jó, akkor mondom a hármas számú változatot. A pasi meleg. Végül kénytelen önmagának is bevallani – miközben én mindvégig tudtam –, és rájön, hogy anyuapu nem fogja tudni kezelni ezt a dolgot, ezért az első lánnyal, aki az útjába akad, fedezni akarja magát. Mi a véleményed? A Casablanca következett a listán, és mialatt én a Morningside Heightson lévő, alkóv nélküli kis lakása csöpp konyhájában forró csokoládét készítettem a mikróban, Lily a gyorscsévélővel az elejére tekert. Végiglustálkodtuk az egész

péntek estét – csak cigizés és egy újabb kazetta benyomása céljából szakítottuk félbe a henyélést. Szombat délutánra már nagy kedvünk lett kimozdulni, úgyhogy pár órára lementünk a SoHóba. Mindketten beszereztünk egy-egy vadiúj topot Lily közelgő szilveszteri bulijára, és csak úgy, az utcán vettünk egy nagy pohár tojáslikőrt. Mire visszaértünk Lily lakására, teljesen ki voltunk dögölve, de boldogok voltunk. Az este hátralévő részét tévézéssel töltöttük, hol a TNT-re kapcsolva, ahol a Harry és Sally ment, hol meg a Saturday Night Live-ot nézve. Annyira pihentető volt, annyira más, mint az a mindennapossá vált gyötrelem, amibe belekerültem, hogy teljesen megfeledkeztem a Harry Potterről, és csak akkor jutott eszembe, amikor vasárnap telefoncsengést hallottam. Jaj, istenem, ez ő! Hallottam, hogy Lily közben oroszul beszél a saját mobilján. Hála, hála, hála a jó istennek, nem ő volt. De persze nem tudtam rögtön megnyugodni. Már vasárnap délelőtt volt, és nem tudtam, azok az idióta könyvek elindultak-e Párizsba. Annyira élveztem a hétvégét, és olyan fantasztikusan sikerült kikapcsolnom, hogy el is felejtettem ellenőrizni a telefonomat. Természetesen be volt kapcsolva, és a leghangosabbra volt állítva a csengetés, de egyáltalán nem számítottam rá, hogy valaki jelentkezik egy problémával, amikor nyilván már túl késő van ahhoz, hogy bármit is lehessen tenni. Megelőző akciót kellett volna végrehajtanom: még tegnap megerősítést kérni minden érintettől, hogy tökéletesen megkoreografált tervünk minden egyes lépése úgy zajlott le, ahogy elő volt írva. Idegesen túrtam fel a hátizsákomat a mobil után, melyet a Runwaytől kaptam, és amely biztosította, hogy minden pillanatban mindössze hét számjegynyi távolságra legyek Mirandától. Végre sikerült kiszabadítanom a hátizsák alján összekeveredett fehérneműk közül, és hanyatt vágtam magam az ágyon. A kis képernyő nyomban elárulta, hogy nincs térerő, és én már kapásból tudtam, hogy ő keresett, és a telefon automatikusan hangpostára kapcsolta. Teljes szívemből gyűlöltem ezt a mobilt. De ekkor már gyűlöltem az otthoni új Bang&Olufsen készülékemet is. Gyűlöltem Lily telefonját, a telefonreklámokat, a telefonok képeit a magazinokban, sőt még Alexander Graham Bellt is gyűlöltem. A Miranda Priestlynek végzett munkának számos sajnálatos mellékhatása volt a mindennapjaimra, de mind közül a legtermészetellenesebb az ádáz és emésztő telefongyűlöletem volt. A legtöbb ember számára a telefon csengése örömteli jelzés. Valaki el akarja érni, üdvözölni akarja, tudakozódni a hogyléte felől, vagy tervei vannak vele. Bennem azonban félelmet, heves nyugtalanságot és szívbénító rémületet ébresztett. Egyesekre a telefon által kínált sokféle szolgáltatás az újdonság erejével hatott, és jó szórakozásnak tartották. Én csak a kényszerítő erőt láttam bennük. Jóllehet Miranda előtt nem foglalkoztam azzal, hogy létezik olyasmi,

mint hívásvárakoztatás, elég volt néhány napot eltöltenem a Runwaynél, máris igénybe vettem ezt a szolgáltatást (hogy Mirandának soha ne kelljen foglalt jelzést hallania), a hívó fél kiírását (hogy elháríthassam az ő hívását), hívásvárakoztatást a hívó fél nevének kiírásával (hogy elháríthassam az ő hívását, mialatt a másik készüléken beszélek) és hangpostát (hogy ne tudja, hogy most nem fogadom a hívását, mert ő közben egy üzenetrögzítő üzenetét hallja). A telefontársaságnak fizetett havi ötven dollár csekély árnak tűnt a lelki békémért. Pontosabban, nem annyira a lelki békémért, inkább a jó időben kapott figyelmeztetésért. A mobiltelefonnál nem voltak ilyen kibúvók. Habár mindent tudott, amit az otthoni telefon, Miranda szempontjából semmiféle oka nem lehetett annak, hogy bármikor is kikapcsoljam. Olyan nem létezett, hogy ne vegyem fel. Azt a pár okot, amit Emilynek felvetettem, amikor először nyomta a telefont a markomba – mint a Runwaynél nélkülözhetetlen munkaeszközt – azzal, hogy kivétel nélkül mindig vegyem fel, visszakézből elhárította. – És mi van, ha alszom? – kérdeztem ostobán. – Felébredsz rá, és felveszed – válaszolta a körmét reszelve. – És ha valami elegáns vacsorán vagyok? – Úgy csinálsz, mint minden New York-i: vacsora közben is telefonálsz. – Épp vizsgál a nőgyógyász? – Nem a füledbe néz bele, vagy igen? Rendben van. Megértettem. Átkoztam azt a kurva mobilt, de nem tehettem úgy, mintha nem létezne. Úgy összekötött Mirandával, mint a köldökzsinór, nem engedte, hogy felnőjek és elszakadjak attól, ami fojtogatott. Állandóan hívogatott, és a szervezetem, mint valami beteges, félresikerült pavlovi kísérlettől, zsigerszinten kezdett reagálni a hívásaira. Brring-brring. Felgyorsuló szívverés. Briiiing. Ujjak automatikus ökölbe szorulása, vállak megfeszülése. Briiiiiiiiing. Jaj, miért nem hagy békén, kérlek, istenem, szépen kérlek, felejtse el, hogy élek. Az egész fantasztikusan jó hétvége alatt egyszer sem jutott eszembe, hogy a mobil netán nem működik, és arra gondoltam, majd szól, ha valami probléma van. Egyes számú tévedés. Lerohantam az utcára, és ott futkostam, míg az AT&T kegyeskedett újraműködni, s akkor visszafojtott lélegzettel felhívtam a hangpostafiókomat. Anyám hagyott egy aranyos üzenetet, amiben vidám hétvégét kívánt Lilyvel. Egy barátom San Franciscóból üzleti úton New Yorkban töltött egy hetet, és hívott, hogy jöjjünk össze. A nővérem szólt, hogy emlékeztessen, küldjek egy szülinapi képeslapot a férjének. És tessék, szinte váratlanul, de mégsem, megszólalt az a rémes brit akcentus is: – Ahn-dre-ah. Itt Mir-ahnda. Vasárnap reggel kilenc óra van Párizsban, és a lányok még nem kapták meg a könyveiket. Hívjál fel a Ritzben, és nyugtass meg,

hogy hamarosan megérkeznek. Ennyi. Kattanás. Kezdett elönteni az epe. Az üzenet, mint rendesen, most is nélkülözött minden kedvességet. Se köszönés, se búcsúzás, se köszönöm. Természetesen. Ráadásul fél nappal korábban hagyta, és én még mindig nem hívtam vissza. Emiatt már vígan kirúghat, ezzel tisztában voltam, de nem tehettem semmit. Mint valami amatőr, feltételeztem, hogy a tervem tökéletesen működött, és még arra sem figyeltem fel, hogy Uri nem hívott, hogy visszaigazolja a csomag továbbítását. Gyorsan hívtam Urit, mert persze ő is kapott egy éjjel-nappal hívható készüléket Mirandától, akárcsak én. – Szia, Uri, itt Andrea. Ne haragudj, hogy vasárnap zavarlak, csak meg szeretném kérdezni, elhoztad tegnap a könyveket a Nyolcvanhetedik és az Amsterdam sarkáról? – Szia, Andy, de jó hallani a hangodat – dörmögte Uri kegyetlen kiejtésével a telefonba; nagyon szerettem hallani. Az első perctől kezdve Andynek hívott, mint valami jó öreg nagybácsi, de az ő szájából – ellentétben Vakapáddal – egyáltalán nem esett rosszul. – Persze, hogy elhoztam a könyveket, úgy, ahogy mondtad. Gondolod, hogy nem akarok segíteni neked? – Nem, dehogyis, nem erről van szó, Uri. Csak kaptam egy üzenetet Mirandától, hogy még nem kapták meg, és azon gondolkozom, mi történhetett. Egy pillanatig hallgatott, aztán megadta annak a pilótának a nevét és számát, aki tegnap a magángépet vezette. – Ó, köszi, köszi, köszi szépen – mondtam, miközben nagy sietve lefirkantottam a számot. Már csak azért kellett fohászkodni, hogy a fickó jóindulatú legyen. – Most rohannom kell. Bocs, hogy nem tudok tovább beszélgetni, de szenzációsan jó hétvégém van. – Jó, jó, jó víkendet neked. Szerintem a pilóta segíteni fog, hogy megtudjad, hol vannak a könyvek. Sok szerencsét – mondta vidáman, és letette. Lily gofrit sütött a konyhában, én pedig hiába szerettem volna társulni hozzá, ezt el kellett intéznem, ha nem akartam elveszíteni az állásomat. De az is lehet, hogy azóta már ki vagyok rúgva, gondoltam, csak senki nem vette a fáradságot, hogy ezt közölje velem. Eszembe jutott az a divatszerkesztő, akit a nászútja alatt penderítettek ki. Ő maga bukkant rá erre a hírre, amikor a Women’s Wear Dailyt olvasta Balin. Gyorsan felhívtam a számot, amelyet Uri megadott, és majd’ elájultam az idegességtől, amikor egy üzenetrögzítő jelentkezett. – Jonathan? Andrea Sachs vagyok a Runway magazintól. Miranda Priestly asszisztense. A tegnapi úttal kapcsolatban szeretnék kérdezni valamit. Ó, most jut eszembe, talán még mindig Párizsban van, vagy hazafelé tart. Csak arra lettem volna kíváncsi, hogy a könyvek, és persze maga is, egy darabban megérkeztek-e

Párizsba. Visszahívna a mobilomon? 917-555-8702. Kérem, ha lehet, mielőbb. Köszönöm. Viszlát. Arra gondoltam, felhívom a Ritz portását, hogy emlékszik-e az autóra, amelyik meghozta a könyveket a Párizs környéki magánrepülőtérről, de gyorsan észbe kaptam: az én mobilomról nem lehetett külföldre telefonálni. Nagy valószínűséggel ez volt az egyetlen funkció, amelyet letiltottak rajta, és persze az egyetlen, amire szükség lett volna. Ebben a pillanatban Lily bejelentette, hogy egy egész tányérra való gofrit és hozzá egy csésze kávét készített nekem. Kiballagtam a konyhába, és elvettem a kaját. Ő egy Bloody Maryt iszogatott. Brrr. Vasárnap délelőtt. Hogy lehet ilyenkor inni? – Miranda-vész? – nézett rám együtt érzőn. Bólintottam. – Azt hiszem, ezúttal tényleg elbaltáztam. Most már tényleg ki fog rúgni. – Jaj, picinyem, mindig ezt mondod. Nem fog kirúgni. Még nem is látott téged keményen dolgozni. Legalábbis jobban tenné, ha nem rúgna ki. Neked van a legklasszabb állásod a világon! Óvatos pillantást vetettem rá, és nyugalomra intettem magam. – Bizony – folytatta Lily. – Úgy látszik, neki nehéz a kedvében járni, és talán egy kicsit bolond is. Ki nem az? Akkor is ingyen kapod a cipőt, a ruha átalakítást, a hajvágást és a ruhákat. Ruhákat! Ki az, aki ingyen kap márkás cuccokat csak azért, mert naponta bejár a munkahelyére? Andy, te a Runwaynél vagy állásban, hát nem érted? Lányok milliói gyilkolni is hajlandók lennének, hogy övék lehessen az állásod! Megértettem. Ott, abban a pillanatban megértettem, hogy kilenc év óta, amióta ismerem, Lily most először nem érti. Ő is, mint minden barátom, szerette hallgatni azokat az őrületes munkahelyi sztorikat, amiket az elmúlt hetekben meséltem nekik – a pletyiket meg a talmi csillogást –, de igazából nem fogta fel, milyen kemény napokat élek át odabent. Nem értette meg, hogy nem az ingyenruhákért megyek be továbbra is nap mint nap, s hogy a világ összes ingyenruhája sem tudná elviselhetővé tenni ezt a munkát. Ideje volt, hogy végre beavassam az egyik legjobb barátnőmet, hogy végre megértse, miről van szó. Csak el kell neki mondanom. Igen! Ideje, hogy elmeséljem valakinek, mi az, ami zajlik. Már nyitottam is a számat, s előre örültem, hogy végre szövetségesre fogok találni, amikor megszólalt a telefonom. A fenébe! A legszívesebben odavágtam volna a falhoz, vagy elküldtem volna a pokolba azt, aki a vonal túlsó végén volt, bárki legyen is. De élt még bennem egy picike remény, hogy talán Jonathan jelentkezik valami információval. Lily mosolyogva intett, hogy csak nyugodtan, ne zavartassam magam. Szomorúan

bólintottam, és a fülemhez szorítottam a mobilomat. – Andrea? – szólt bele egy férfihang. – Igen. Jonathannal beszélek? – Azzal. Az előbb hazaszóltam, és megkaptam az üzenetét. Most éppen útban vagyok Párizsból haza, az Atlanti-óceán felett, de olyan aggodalmas volt a hangja, hogy gondoltam, most rögtön visszahívom. – Köszönöm! Nagyon köszönöm! Igazán nagyon kedves. Igen, aggódom kicsit, mert ma felhívott Miranda, és az a furcsa helyzet alakult ki, hogy még nem kapta meg a csomagot. Maga, ugye, átadta Párizsban a sofőrnek? – Persze hogy átadtam. Tudja, kisasszony, az én munkám olyan, hogy nem teszek fel kérdéseket. Csak elrepülök oda, ahová mondják, akkor, amikor mondják, és igyekszem mindenkit egy darabban odajuttatni. De olyasmi nem sűrűn fordul elő velem, hogy mindössze egy csomaggal repülöm át az óceánt. Valami nagyon fontos dolog lehetett az, teszem azt egy szerv valami életmentő szervátültetéshez, vagy egy titkos dokumentum. Úgyhogy nyugodt lehet, nagyon gondosan jártam el, és odaadtam a sofőrnek, ahogy meg lett mondva. Egy rendes fickónak a Ritzből. Nincs semmi probléma. Megköszöntem neki, és bontottam a vonalat. A Ritz portása elintézte, hogy egy sofőr kimenjen Mr. Tomlinson gépéhez a de Gaulle-ra, és bevigye a Harry Pottereket a szállodába. Ha minden a terv szerint ment, Mirandának helyi idő szerint reggel hétre meg kellett volna kapnia a könyveket, és tekintve, hogy ott már késő délutánra járt, el nem tudtam képzelni, mi húzhatta keresztül a számításainkat. Nincs mese, fel kell hívnom a portást, és mivel ezt a mobilomon nem tehettem meg, egy olyan telefont kellett keresnem, ami alkalmas rá. Kivittem a kihűlt gofrikat a konyhába, és belezúdítottam a szemetesbe. Lily már megint a díványon hevert, félálomban. Megöleltem búcsúzóul, azzal, hogy később majd felhívom, és elindultam, hogy fogjak egy taxit, és bemenjek vele az irodába. – És mi lesz a mai nappal? – kesergett. – Már bekészítettem Az amerikai elnököt, csak be kell kapcsolni. Még nem mehetsz el, még nem ért véget a hétvégénk! – Tudom, ne haragudj rám, Lil. Ezt muszáj most elintéznem. A legjobban azt szeretném, ha itt maradhatnék, de az a nő nagyon rövid pórázra fogott. Felhívhatlak később? Az iroda persze tök üres volt, nyilván mindenki a Pastisban kajált a befektetési bankár pasijával. Leültem a helyemre, ahol sötét volt, vettem egy mély lélegzetet, és tárcsáztam. Szerencsémre Monsieur Renaud, a kedvenc Ritz-portásom, a helyén volt. – Andrea, kedvesem, hogy van? El vagyunk ragadtatva, hogy Miranda és az ikrek ilyen hamar visszajöttek hozzánk – hazudta. Emily elárulta nekem, hogy

Miranda olyan sűrűn száll meg a Ritzben, hogy a hotel egész személyzete névről ismeri őt és a lányokat. – És tudom, hogy ő is boldog, hogy ott lehet, Monsieur Renaud – hazudtam én is. Mert akármilyen segítőkész volt is szegény feje, Miranda minden lépésébe belekötött. Becsületére legyen mondva, ettől ő még továbbra is ugyanúgy igyekezett, és továbbra is azt hazudta, hogy mennyire szereti Mirandát. – Szeretném megkérdezni, hogy a kocsi, amit Miranda repülőgépe elé küldött, visszaért már a szállodába? – Hogyne, kedvesem. Órákkal ezelőtt. Reggel nyolc óra előtt érhetett ide. A legjobb sofőrünket küldtem – közölte büszkén. Ha tudta volna, miért zavarta körbe a városon a legjobb sofőrjét! – Hát ez különös, mert én azt az üzenetet kaptam Mirandától, hogy hozzá nem érkezett meg a csomag. Megkérdeztem az itteni sofőrt, aki esküszik rá, hogy leadta a reptéren, a pilótát, aki esküszik rá, hogy elrepítette Párizsba, és odaadta az önök sofőrjének, és ön emlékszik is rá, hogy a csomag megérkezett a szállodába. Akkor hogy lehet, hogy ő nem kapta meg? – Szerintem az lehet a megoldás, ha megkérdezi magát a hölgyet – mondta erre ő tettetett örömmel. – Mit szólna, ha kapcsolnám őt? Reménykedtem benne, hogy erre nem fog sor kerülni, hogy ki tudom deríteni, és meg tudom oldani a problémát anélkül, hogy beszélnem kelljen vele. Mit mondok neki, ha továbbra is azt állítja, nem kapta meg a csomagot? Javasoljam, hogy nézzen körül a lakosztálya asztalán, ahová nyilván órákkal ezelőtt letették? Vagy végig kell csinálnom még egyszer elölről az egész tortúrát, magánrepülőstől, és a nap végére el kell juttatnom hozzá két újabb példányt? Vagy legközelebb szerződtessek egy titkos ügynököt, aki elkíséri a könyveket a tengerentúlra, és biztosítja, hogy ne történhessen velük semmi baj? Még gondolkozom rajta. – Rendben, Monsieur Renaud. Köszönöm a segítségét. Néhány kattogás után telefoncsengést hallottam. A feszültségtől enyhén izzadni kezdtem, ezért beletöröltem a tenyeremet a tréningnadrágomba. Közben megpróbáltam nem gondolni rá, mi történne, ha Miranda meglátna tréningnadrágban az irodájában. Nyugi, fő az önbizalom, nyugtatgattam magam. Telefonon keresztül nem tud kibelezni. – Igen? – hallottam valahonnan a messzeségből, és ez a hang kizökkentett. Caroline volt az, aki tízéves korára tökéletesen elsajátította anyja rideg és udvariatlan telefonálási stílusát. Cassidyben legalább annyi udvariasság volt, hogy mondott egy hellót a telefonba. – Szia, kicsim – turbékoltam, s közben utáltam magam, amiért benyalok egy kölyöknek. – Andrea vagyok, az irodából. A mamid ott van? – A mamára gondolsz? – javított ki. – Persze, mindjárt hívom.

Egy-két perc elteltével Miranda megérkezett. – Igen, Ahn-dre-ah? Remélem, fontos. Tudod, mennyire nem szeretem, ha megzavarnak, amikor a lányokkal vagyok – közölte a maga nyers modorában. Tudod, mennyire nem szeretem, ha megzavarnak, amikor a lányokkal vagyok, sikítottam volna a legszívesebben. Kurvára vicces vagy, anyukám. Azt képzeled, azért hívlak, mert csak ez hiányzik az egészségemhez? Mert nem bírok ki egy nyavalyás hétvégét se anélkül, hogy ne halljam az undok hangodat? Én nem tölthetem az időmet a lányokkal? Azt hittem, mindjárt szívgörcsöt kapok a méregtől, de vettem egy mély lélegzetet, és belevágtam. – Nagyon sajnálom, Miranda, ha rosszkor hívlak, de szeretném tudni, hogy végül megkaptad-e a Harry Potter-könyveket. Azt üzented, hogy még nem érkeztek meg, de már mindenkivel beszéltem, és… – Ahn-dre-ah – vágott a szavamba a mondat közepén lassan és határozottan. – Ahn-dre-ah. Nem ártana, ha jobban figyelnél. Én ilyet nem mondtam. Ma kora reggel megkaptuk a csomagot. Történetesen olyan korán érkezett, hogy ezzel az ostobasággal ébresztettek mindannyiunkat. Nem hittem a fülemnek. Álmodtam volna, hogy ezt az üzenetet hagyta nekem? Még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy alattomosan megtámadjon az Alzheimer-kór, nem igaz? – Én azt mondtam, hogy nem kaptuk meg mindkét példányt, ahogy kértem. A csomagban csak egy könyv volt, és nyilván el tudod képzelni, mennyire csalódottak voltak a lányok. Azt várták, hogy mindketten megkapják a saját példányukat, ahogy megígértem. Várom a magyarázatodat, hogy miért nem teljesítetted az utasításomat. Ilyen nincs. Ez nem lehet igaz. Biztosan csak álmodom, és álmomban egy alternatív világegyetem lakója vagyok, amelyben bizonytalan időre felfüggesztettek mindent, ami kicsit is emlékeztet az ésszerűségre és a logikára. Bele se szabad gondolnom, miféle abszurditás az, ami itt történik. – Miranda, jól emlékszem rá, hogy két példányt kértél, és én kettőt is rendeltem – hebegtem, ismét csak mélységesen utálva magamat az alázatoskodásomért. – Beszéltem a kiadós lánnyal, és biztos vagyok benne, hogy meg is értette, hogy neked két példányra van szükséged, úgyhogy elképzelni sem tudom… – Ahn-dre-ah, tudod, mi a véleményem a mentegetőzésről. Nem vagyok különösebben kíváncsi a tiédre. Remélem, ilyesmi többé nem fordul elő, rendben? Ennyi. És letette. Én meg csak álltam ott, legalább öt teljes percig, és hallgattam a kagylóban hallatszó élesen vijjogó hangot, ami a vonal bontását jelezte. Az agyamban

egymást kergették a kérdések. Megöljem? – töprengtem, a lebukás lehetőségét mérlegelve. Automatikusan rám fognak gyanakodni? Természetesen nem, állapítottam meg – mindenkinek, legalábbis a Runwaynél mindenkinek van indítéka. Fel vagyok-e vértezve érzelmileg arra, hogy végignézzem lassú, gyötrelmes kínhalálát? Nos, igen, a legnagyobb mértékben. Lassan visszatettem a kagylót. Csakugyan félreértettem volna az üzenetét, amikor korábban meghallgattam? Fogtam a mobilomat, és újra lejátszottam az üzenetet. Ahn-dre-ah. Itt Mirahnda. Vasárnap reggel kilenc óra van Párizsban, és a lányok még nem kapták meg a könyveiket. Hívjál fel a Ritzben, és nyugtass meg, hogy hamarosan megérkeznek. Ennyi. Igazából nem történt semmi baj. Lehet, hogy kettő helyett egy példányt kapott, szándékosan mégis azt a benyomást keltette bennem, hogy katasztrofális hibát vétettem, ami véget vethet az egész pályafutásomnak. Amikor felhívott, egyáltalán nem érdekelte, hogy az ő reggel kilenc órai telefonja hajnali háromkor csörög nálam, méghozzá azon a csodás hétvégén, amit hónapok óta először élvezhetek zavartalanul. Azért hívott, hogy kicsit még jobban az őrületbe kergessen, kicsit még jobban megszorongasson. Azért hívott, hogy szembeszegülésre uszítson. Azért hívott, hogy még jobban meggyűlöljem.

7. FEJEZET Lily szilveszteri bulija a maga szolid módján egész jól sikerült – mindössze pezsgőt ittunk papírpoharakból, az egyetemről jött egy csapat, meg még akiket sikerült odacsábítani. Sohasem voltam oda ezért az ünnepért. Nem is emlékszem, ki nevezte először dilettánsok éjszakájának (azt hiszem, Hugh Hefner), mondván, ő az év többi 364 napján egyfolytában eljár az éjszakába, de hajlottam rá, hogy igazat adjak neki. Ez a kényszeres ivászat meg örömködés nem feltétlenül használ a hangulatnak. Lily tehát megszervezte ezt a kis bulit, hogy megspórolja nekünk a fejenkénti 150 dollárt, amibe a jegy került volna valamelyik klubba, vagy ami még rosszabb, ott fagyoskodjunk valahol a Times Square-en. Mindannyian hoztunk magunkkal egy üveg, nem túlságosan vad piát, Lily kiosztott mindenféle zajkeltő eszközt meg csillogó fejdíszeket, és amikor alaposan beittunk, vidám újévi köszöntőket mondtunk Lily Harlemre néző háztetőjén. Mindnyájan elég rendesen beszívtunk, de mire mindenki elment, Lily teljesen kiütötte magát. Addigra már kétszer hányt, ezért nem mertem magára hagyni a lakásban, így aztán Alexszel becsomagoltuk a cuccait egy táskába, és magunkkal vonszoltuk őt is egy taxiban. Hozzám mentünk, Lilyt leraktuk a nappaliban a kanapéra, és másnap elmentünk egy jó nagyot kajálni. Örültem, hogy vége lett a nagy vakációzásnak. Ideje volt visszatérni a rendes kerékvágásba, és nekilátni az új munkámnak. Még ha úgy éreztem is, hogy legalább tíz éve dolgozom, gyakorlatilag még mindig csak kezdő voltam. Nagy reményeket fűztem hozzá, hogy a dolgok javulni fognak, ha Miranda és én nap mint nap együtt dolgozunk. A telefonban bárki lehet kőszívű szörnyeteg, különösen ha nem fekszik neki a vakációzás, és ilyen messze van a munkától. Meg voltam győződve róla, hogy az első hónap gyötrelmei után egy egészen új helyzet következik, és izgatottan vártam, hogyan alakulnak a dolgok ezután. Január harmadikának hideg és szürke reggelén nem sokkal múlt tíz óra, és tulajdonképpen boldog voltam, hogy dolgozhatok. Boldog! Emily egy pasiról, egy állítólagos „csúcsszuper, nagy jövő előtt álló énekes szövegíróról” áradozott, akivel a szilveszteri bulin ismerkedett össze L. A.-ben, és aki megígérte, hogy egy-két héten belül meglátogatja New Yorkban. Én egy tényleg helyes sráccal, a szépségápolás rovat társszerkesztőjével csevegtem. A Vassarban végzett, és a szülei még nem tudták – annak ellenére, hogy épp azt az egyetemet választotta, és hogy a szépségápolás rovatnál dolgozott egy divatmagazinnál –, hogy fiúkkal jár.

– Nem akarsz velem jönni, Andy? Ígérem, jól fogod érezni magad. Bemutatlak pár igazi meleg pasinak, majd meglátod, milyen jó fejek. És van néhány hetero barátom is. Különben is, ez Marshall partija, óriási lesz – győzködött James az íróasztalomra támaszkodva, miközben az e-mailjeimet néztem át. Emily meg csak áradozott tovább a hosszú hajú énekeséről, és az elkövetkező randevújukról. – Mennék én, tudod, csak hát ma este találkozom karácsony óta először a barátommal – feleltem. – Hetek óta tervezzük, hogy elmegyünk kettesben vacsorázni, és legutóbb is lemondtam. – Akkor találkozz vele utána! Hidd el, nem mindennap adódik lehetőséged, hogy megismerd a civilizált világ legtehetségesebb festőművészét! Nyüzsögni fognak nála a hírességek, és mindenki fantasztikusan jól fog kinézni. Ez lesz a hét legszenzációsabb partija! Ott lesz Harrison és Shriftman is, az isten szerelmére, ezt nem hagyhatod ki! Mondd, hogy jössz. Olyan fancsali képet vágott, mint egy kölyökkutya, muszáj volt nevetnem rajta. – James, hidd el, tényleg szívesen elmennék, még sohasem voltam a Plazában! De már nem változtathatom meg a programomat. Alex asztalt foglaltatott a lakása közelében lévő kis olasz étteremben, és már nem mondathatom le vele. Tudtam, hogy ezt nem tehetem meg, de nem is akartam – kettesben szerettem volna tölteni vele az estét, meghallgatni, hogyan alakul a szünidei programja, de sajnáltam, hogy épp erre az estére tették ezt a partit. A múlt héten olvastam róla a lapokban – úgy tűnt, egész Manhattan vad izgalommal várja a hajfestés művésze, Marshall Madden idei, nagyszabású utószilveszteri buliját. A hírek szerint még a szokásosnál is fényűzőbb lesz, mivel Marshall a napokban jelentette meg új könyvét, Fess meg engem, Marshall címmel. De nem óhajtottam lemondani a barátommal megbeszélt randit egy sztároknak rendezett parti kedvéért. – Na jó, rendben, de aztán ne mondd, hogy soha nem hívtalak sehová. És ne gyere hozzám sírva, ha holnap azt olvasod a Page Sixben, hogy Mariah-val vagy JLóval láttak. – Azzal félig komoly, félig megjátszott sértődöttséggel elvonult. Az új év első hete eddig simán lement. Még mindig az ajándékok bontogatásával és katalogizálásával voltunk elfoglalva – ma reggel két gyönyörű, drágakövekkel kirakott tőrt csomagoltam ki –, de már nem volt mit elküldeni, és a telefonok is némák voltak, mivel sokan még nem jöttek vissza szabadságukról. Mirandát a hét végén vártuk haza Párizsból, de azt mondta, majd csak hétfőn jön be az irodába. Emily bízott benne, hogy már fogom tudni kezelni, és én is így gondoltam. Mindent végigvettünk, és majdnem egy teljes noteszt teleírtam a jegyzeteimmel. Abban a reményben pillantottam le rá, hogy emlékezni fogok mindenre.

Kávé: kizárólag a Starbuckstól, sok tejjel, két kocka barna cukorral, hozzá két szalvéta és egy keverőkanál. Reggeli: Mangia házhoz szállítás, 555-3948, egy kocka lágy dán sajt, négy szelet szalonna, egy pár virsli. Újságok: újságos a hallban, New York Times, Daily News, New York Post, Financial Times, Washington Post, USA Today, Wall Street Journal, Women’s Wear Daily, és péntekenként a New York Observer. Hétfőn megjelenő hetilapok: Time, Newsweek, U. S. News, The New Yorker (!), Time Out New York, Economist. És így tovább, a kedvenc, valamint a gyűlölt virágai, az orvosai neve, címe és otthoni telefonszáma, a házvezetőnője, kedvenc uzsonnája, kedvenc ásványvizei, a méretei mindenféle ruhaneműből, a fehérneműtől a síbakancsig. Volt listám azokról az emberekről, akikkel akart beszélni (mindig), és külön azokról, akikkel nem akart beszélni (soha). Csak írtam, írtam és írtam, valahányszor Emily ezekről a dolgokról beszélt az együtt töltött hetek alatt, és amikor befejeztük, úgy éreztem, nincs olyan dolog, amit ne tudnék Miranda Priestlyről. Kivéve persze azt, hogy pontosan mitől lett olyan fontos személyiség, ami miatt nekem egy egész jegyzettömböt tele kellett írnom azzal, hogy mit szeret, és mit nem. Tulajdonképpen miért is kell nekem mindezzel törődnöm? – Igen, elképesztő pasi – sóhajtotta ábrándosan Emily, mutatóujján körbe-körbe csavarva a telefonzsinórt. – Azt hiszem, ez volt életem legromantikusabb hétvégéje. Ping! Új e-mailed érkezett Alexander Finemantól. Megnyitáshoz klikkelj ide. Ó, remek. Szia, kicsim, hogy telik a napod? Itt minden a feje tetején áll, mint rendesen. Emlékszel, amikor meséltem neked, hogy Jeremiah egy papírvágó késsel, amit otthonról hozott, megfenyegette az összes kislányt? Hát, úgy látszik, komolyan gondolta – ma megint hozott egyet, és a szünetben megvágta vele az egyik kislány karját, akit lekurvázott. A vágás egyáltalán nem mély, de amikor az ügyeletes tanár megkérdezte, hogy jutott ilyesmi az eszébe, azt felelte, látta, amikor a mamája barátja ezt csinálta a mamájával. Hatéves, Andy, ugye, milyen hihetetlen? Úgyhogy az igazgató ma estére rendkívüli tantestületi értekezletet hívott össze, ezért nem tudok ma veled vacsorázni. Nagyon sajnálom! De meg kell mondanom, nagyon örülök, hogy így reagálnak erre az esetre, ez több, mint amit reméltem. Megérted, ugye? Kérlek, ne légy dühös rám. Később majd felhívlak, és ígérem, kárpótollak érte. Szeretlek. A. Kérlek, ne légy dühös? Remélem, megérted? Az egyik kiskölyök megkéselt egy másikat, és ő reméli, hogy nem fogok haragudni, amiért emiatt lemondja

a vacsoránkat? Én azért mondtam le a munkába állásom első hetében, mert túlságosan megerőltetőnek éreztem, hogy egy hétig egy limuzinban kellett furikáznom a városban, és ajándékokat kellett csomagolnom. Sírni szerettem volna, felhívni telefonon, hogy megmondjam, semmi baj, büszke vagyok rá, hogy így törődik ezekkel a gyerekekkel, és egyáltalán, hogy elvállalta ezt a munkát. Rákattintottam a „válasz” ikonra, és éppen kezdtem volna írni, amikor meghallottam a nevemet. – Andrea! Útban van ide. Tíz perc múlva itt lesz – kiáltott Emily, és látszott, hogy nehezére esik megőriznie a nyugalmát. – Hmm? Bocs, ne haragudj, de nem hallottam, hogy… – Miranda útban van az irodába. Fel kell készülnünk. – Útban van az irodába? Én azt hittem, szombatig még az országba se teszi be a lábát… – Hát, nyilván meggondolta magát. Mozdulj már meg! Hozd fel a földszintről az újságjait, és rakd szét úgy, ahogy mondtam neked. Ha ezzel kész vagy, töröld le az íróasztalát, tegyél a bal kéz felőli oldalra egy pohár Pellegrinót jéggel és egy zöld citrommal. És nézd meg, hogy a mosdójában minden felszerelés a helyén van-e. Már beült a kocsijába, ha a forgalom engedi, tíz perc se kell, és itt lesz. Kirobogtam az irodából, de még hallottam, amint Emily szaporán beütögeti a különböző mellékállomások számait, és belesikítja a kagylóba: – Útban van ide, szólj mindenkinek! – Három másodperc alatt végigrohantam a folyosón, át a divatosztályon, de már hallottam a rémült kiáltásokat: „Emily most szólt, hogy útban van befelé”, és „Jön Miranda!”, és egy egészen vérfagyasztó sikolyt: „Megjööööööööööööööööött!” Asszisztensek igazgatták kétségbeesetten a folyosón sorakozó próbabábukon lévő ruhákat, szerkesztők vágtattak vissza az irodájukba, ahol láttam, amint egyikük lerúgja a lábáról a lapos sarkú cipőt, s bújik bele a tűsarkúba, miközben a másik a száját rúzsozza, a szempilláját göndöríti, a melltartója pántját igazgatja, és mindezt villámgyors egymásutánban. Megláttam Jamest, aki rémült arccal vizsgálta fekete kasmírpulóverét, nem feslett-e ki valahol, és eközben szaggatott kis mozdulatokkal Altoidsot spriccelt a szájába. Nem is értettem, honnan tudta meg – hacsak nincs a férfivécé is felszerelve hangszórókkal az ilyen esetekre. Borzasztóan szerettem volna megállni, hogy végignézzem az előttem kibontakozó jelenetet, de tíz perc sem állt rendelkezésemre, hogy felkészüljek a Mirandával való találkozásomra, és nem akartam elszúrni a dolgot. Mindeddig igyekeztem úgy mozogni, mint aki egyáltalán nem lohol, de látva, mennyire sutba dobják a többiek az emberi méltóságnak még a látszatát is, nyakamba szedtem a lábamat. – Andrea! Ugye, tudod, hogy Miranda útban van ide? – kiáltott utánam Sophy

a recepciós pulttól. – Igen, tudom, de te honnan tudod? – kiáltottam vissza futtomban. – Kicsi szívem, én mindent tudok! Azt ajánlom, kapcsolj nagyobb sebességre. Jegyezd meg, Miranda Priestly nem szereti, ha megvárakoztatják. Beugrottam a liftbe, és még visszakiáltottam egy köszönömöt. – Három perc, és itt vagyok az újságokkal! A liftben lévő két nő undorral nézett rám, és erről rádöbbentem, hogy üvöltöttem. – Bocs – mondtam lihegve. – Csak most tudtuk meg, hogy a főszerkesztőnk útban van az irodába, és ez váratlanul ért bennünket, úgyhogy mindenki ideges kicsit. – Most minek magyarázkodok itt ezeknek? – Egek, te biztosan Mirandánál dolgozol! Várj csak, mindjárt kitalálom. Te vagy Miranda új asszisztense? Andrea, igaz? – villantotta rám a hosszú lábú barna mind a száz fogát, és úgy mozdult felém, mint egy éhes piranha. A barátnője arca felragyogott. – Aha, igen. Andrea – ismételtem meg a nevem, mintha nem volnék benne egészen biztos, hogy az enyém. – És igen, én vagyok Miranda új asszisztense. A lift e pillanatban leért a földszintre, és a még csak résnyire kinyíló liftajtón keresztül, a két nőt be sem várva, kiugrottam a hófehér előcsarnokba. Még hallottam, amint az egyikük utánam szól: – Szerencsés lány vagy, Andrea! Miranda elképesztő nő, lányok milliói az életüket is odaadnák az állásodért! Megpróbáltam nem ledönteni a lábáról azt a néhány jogászforma alakot, akik savanyú képpel álldogáltak ott, és szinte repülve érkeztem meg az előcsarnok sarkában álló újságosbódéhoz, ahol az apró termetű kuvaiti Ahmed árulta a temérdek fényes magazint és a jóval szerényebb választékú, főleg cukormentes cukorkákat és üdítőket. Emily karácsony előtt, a tréningem részeként bemutatott bennünket egymásnak, és csak remélni tudtam, hogy most számíthatok a segítségére. – Állj! – kiáltott rám, amikor a pult melletti állványról huzigálni kezdtem az újságokat. – Te vagy az új lány Mirandánál, igaz? Gyere ide. Megfordulván láttam, hogy Ahmed a bódéból félig kihajolva néz rám hiúztekintettel és az erőlködéstől vörösödni kezdő arccal. – Aha! – rikkantotta, s olyan fürgén ugrott talpra, mint egy öregember, akinek mindkét lába el van törve. – Itt a tiéd, ne bántsd, ami az állványon van. Mindennap félreteszem a tiédet, így biztos, hogy jut mindegyikből. – És kacsintott hozzá. – Köszönöm, Ahmed! El se tudom mondani, milyen nagy segítség ez nekem. Ez azt jelenti, hogy most rögtön elvihetem az összes magazint is? – Persze. Ma már szerda van, és mindegyik hétfőn jelenik meg. A főnöködnek

ez biztos nem nagyon tetszik – tette hozzá, mint aki sokat tud, majd benyúlt a pult alá, és előhúzott egy nyaláb újságot. Egy gyors pillantással megállapítottam, hogy mind ott van, ami a listámon szerepel. Hol a fenében lehet az a nyavalyás kártya? Benyúlva hófehér blúzom alá, ujjaim ráakadtak a selyemzsinórra, melyet Emily rögtönzött számomra Miranda egyik fehér Hermes sáljából. – Soha ne hordd a nyakadban a kártyát, amikor ő itt van, de ha mégis elfelejtenéd levenni, legalább ne lógjon egy műanyag zsinóron – figyelmeztetett. Az utolsó két szót undorral köpte ki a száján. – Tessék, Ahmed. Nagyon köszönöm a segítségét, de most rohannom kell. Már útban van befelé. Villámgyorsan végighúzta a kártyámat a leolvasón, majd mint valami virágfüzért, visszaakasztotta a nyakamba a selyemsálat. – Akkor futás. Szedd a lábad! Kézbe kaptam az újságokkal telitömött műanyag tasakot, és rohanás közben ismét végighúztam a kártyámat a biztonsági forgókereszt elé felszerelt masinán, hogy visszaengedjen az Elias-Clark liftjéhez. Végighúztam, és meglöktem a kart. Semmi. Még egyszer, ezúttal erélyesebben. Semmi. – Some boys kiss me, some boys hug me, I think they’re okay-ay – zendített rá áthatóan magas hangon Eduardo, a kövérkés, és kicsit mindig gyöngyöző homlokú biztonsági őr a pultja mögött. A francba. Látnom se kellett fülig érő, bizalmaskodó vigyorát, hogy tudjam, megint el kell játszanom neki – mint az elmúlt két hétben minden áldott nap. Úgy látszott, sose fogy ki az idegesítőbbnél idegesítőbb számokból, és addig nem engedett át, amíg nem produkáltam magam. Tegnap az I’m too Sexy volt műsoron. Miközben azt énekelte, hogy I’m too sexy for Milan, too sexy for Milan, New York and Japan, végig kellett sétálnom egy képzeletbeli kifutón. Jó buli lett volna, ha éppen olyan hangulatban vagyok. Néha még el is mosolyodtam rajta. De ez volt a legelső napom Mirandával, és nem vihettem fel késve a dolgait. Nem, az lehetetlen. A legszívesebben behúztam volna Eduardónak egyet, amiért feltartóztat, miközben mindenki más vígan csörtet el mellettem a biztonságiak pultja előtt. – Ha nem engednek be normálisan, fogom magam, és elhúzok inneeen – dünnyögtem, pontosan úgy húzva el és halkítva el az utolsó szavakat, mint Madonna. – Hol itt az átélés, kis barátnőm? – húzta fel Eduardo a szemöldökét. Ha tovább is hallgatnom kell a hangját, erőszakosságra fogok vetemedni, döntöttem el magamban, és az újsággal teli táskát lecsapva a pultra, mindkét karomat a magasba lökve, csípőmet balra billentve, bombasztikusan vonagló ajakkal sikítozni kezdtem: – A material! A material! A material! A material… WORLD! Eduardo nyerítve tapsolt és bravózott, és a berregőt megnyomva átengedett.

Emlékeztető önmagam számára: akkor és ott szállj vitába Eduardóval, amikor és ahol hülyét akarsz csinálni magadból. Aztán megint beestem a liftbe, majd elszáguldottam Sophy mellett, aki előzékenyen és szó nélkül kinyitotta előttem a folyosóra nyíló ajtót. Még az is eszembe jutott, hogy megálljak az egyik minikonyhánál, és jeget dobjak egy talpas pohárba, amit a többi hasonló között a mikró feletti kis faliszekrényben tároltunk, külön Miranda számára. Fél kezemben a pohárral, az újságokkal a másikban, befordultam a sarkon, egyenesen neki Jessicának, a manikűröslánynak. – Andrea, tudsz róla, hogy Miranda úton van ide, az irodába? – nézett végig rajtam ingerülten és rémülten. – Persze. Elrohantam az újságjaiért meg a vizéért, most viszem be a szobájába. Ha nem haragszol… – Andrea! – kiáltotta utánam, miközben futtomban láttam, hogy az egyik jégkocka kirepül a pohárból, és a művészeti részleg előtt landol a földön. – Ne felejts el cipőt váltani! Megtorpantam, és lenéztem a lábamra. Az a fajta utcai sportcipő volt rajtam, ami semmihez se ment, de nagyon király volt. A hallgatólagos és egyéb öltözködési szabályok Miranda távollétében magától értetődően sutba voltak hajítva, és noha az irodában mindenki fantasztikusan jól nézett ki, az emberek csupa olyasmit hordtak, amiről megesküdtek, hogy soha, semmilyen körülmények között nem viselnék Miranda szeme láttára. A legjobb példa volt erre az én égővörös, lyukacsos sportcipőm. Folyt rólam az izzadság, mire visszaértem az irodánkba. – Megkaptam az összes lapot, és a biztonság kedvéért megvettem a magazinokat is. Csak az a baj, hogy nem maradhatok ebben a cipőben, igaz? Emily kitépte a füléből a fülhallgatót, és ledobta az asztalra. – Nem, persze, hogy nem maradhatsz ebben. – Felemelte a telefonkagylót, tárcsázott négy számot, majd beleszólt: – Jeffy, hozz nekem egy pár Jimmy cipőt, mindjárt mondom a méretet – és rám nézett. – Kilenc és feles. – De közben már kivettem a szekrényből egy kis üveg Pellegrinót, és megtöltöttem a poharat. – Kilenc és feles. Nem, most rögtön. Nem, Jeff, komolyan beszélek. Most azonnal. Andrea edzőcipőben van, az ég szerelmére, méghozzá pirosban, és Miranda bármelyik pillanatban megérkezhet. Oké, köszi szépen. Csak most vettem észre, hogy az alatt a négy perc alatt, míg én megjártam a földszintet, Emily sikeresen bőrnadrágra cserélte kopott farmerját, és elöl nyitott tűsarkúra a saját edzőcipőjét. Merthogy ő is abban volt. Ezen kívül rendet csinált az egész irodakomplexumban: az íróasztalunkról mindent besöpört a fiókokba, s azokat az

ajándékokat, amiket még nem vittek el Miranda lakására, behordta a szekrénybe. Továbbá friss szájfényt rakott fel, kis színt az arcára, és így már csak annyi teendője volt, hogy intsen nekem, mozogjak. Felkaptam az újságokkal teli reklámtáskát, és kiráztam a tartalmát Miranda irodájában arra a csak kevéssé megvilágított asztalra, ahol Emily szerint Miranda órákig szokta vizsgálgatni a beküldött fotók negatívjait. Állítólag azt szerette, ha az újságjait is ide teszik, így megint elővettem a jegyzeteimet, hogy a megfelelő sorrendbe rakjam őket. Első a New York Times, aztán jön a Wall Street Journal, utána a Washington Post. És így tovább, olyan sorrendben, ami számomra nem jelentett semmit, egyik a másikon, kicsit elcsúsztatva, míg végül szép legyező alakzatban beterítették az egész asztalt. Az egyetlen kivétel a Women’s Wear Daily volt: ezt az egyet az íróasztala közepére kellett helyezni. – Megjött! Andrea, gyere ki! Most jön felfelé – hallottam Emily sziszegését a külső irodából. – Most szólt fel Uri, hogy ebben a pillanatban szállt ki a kocsiból. Letettem a WWD-t az asztalára, a Pellegrinót ráhelyeztem az asztal sarkára tett vászonszalvétára (melyik sarkára kell? elfelejtettem), s egy utolsó pillantást vetve az irodára, hogy minden rendben van-e, indultam kifelé. Jeffy, a divatrovat egyik asszisztense, a kezembe nyomott egy gumiszalaggal átkötött cipősdobozt, és elvágtatott. Egy Jimmy Choo szandál volt benne, melynek keresztbe-kasul szőtt teveszőr pántjai közepén egy-egy csomó meredezett, és az ára lehetett vagy nyolcszáz dollár. A francba! És ezt kell nekem felvennem. Lerúgtam a cipőt és a jól átizzadt zoknit a lábamról, be az asztalom alá. A jobb lábamra elég könnyen felment, de a bal lábamon beakadt a körmöm az egyik csomóba. Nagy nehezen kiráncigáltam, és beleszuszakoltam a bal lábamat is, melybe mélyen belevágtak a pántok. Pár másodpercig még elvesződtem a bekapcsolással, és éppen kiegyenesedtem, amikor Miranda belépett az ajtón. Megdermedtem. Méghozzá a mozdulat kellős közepén, és csak arra tudtam gondolni, milyen röhejes lehetek így félig felemelkedve, de annyi lélekjelenlétem nem volt, hogy kiegyenesedjek. Ő nyomban kiszúrt magának, talán mert arra számított, hogy Emily még ott fog ülni a régi asztalánál, és odajött hozzám. Odajött, és az asztalom lapjára támaszkodva közelebb hajolt. Világoskék szemét végigjáratta rajtam, jól megnézve fehér blúzomat, piros kord Gap miniszoknyámat, és az immár sikeresen becsatolt teveszőr pántos Jimmy Choo szandálomat. Úgy éreztem, testem minden négyzetcentiméterét alaposan szemügyre veszi, beleértve a bőrömet, a hajamat, az öltözékemet, s noha tekintete villámgyorsan siklott végig rajtam, az arcán egy izom se rándult. Még közelebb hajolt, míg az arca már mindössze harminc centiméterre volt az enyémtől; éreztem rajta a finomsampon és a drága parfüm illatát, és tisztán láttam az apró ráncokat a szája és a szeme körül. De túl sokáig nem nézhettem az

arcába, mert ő vizsgálgatta beható figyelemmel az enyémet. A legkisebb jelét sem mutatta, hogy emlékezne rá: a) már találkoztunk egymással; b) én vagyok az új alkalmazottja; és c) nem én vagyok Emily. – Helló, Ms. Priestly – nyikkantam meg a pillanat késztetésének engedelmeskedve. Olyan elviselhetetlen volt a feszültség, hogy muszáj volt mondanom valamit. – Nagyon izgatott vagyok, hogy együtt fogunk dolgozni. Nagyon szépen köszönöm a lehetőséget, hogy… – Fogd be! Fogd már be azt a buta szádat! Hogy az emberi méltóságról már ne is beszéljünk. Ő meg elment. Amikor már mindent megnézett rajtam, ellökte magát az asztalomtól, és otthagyott engem motyogva, a mondat közepén. Éreztem, hogy forróság önti el az arcomat, a zavar, a szégyen és a megalázottság pírja, és az sem segített, hogy magamon tudtam Emily dühös tekintetét. Felemeltem égő arcomat, és láttam, hogy Emily csakugyan dühösen mereszti rám a szemét. – Fel van jegyezve minden? – kérdezte Miranda csak úgy, bele a levegőbe, miközben bevonult az irodájába, mint örömmel megállapítottam, egyenesen ahhoz az asztalhoz, melyen elrendeztem az újságjait. – Igen, Miranda. Itt van – válaszolta Emily alázatosan, Miranda sarkában loholva, s már nyújtotta is a kapcsos írótáblát, melyhez azt a gépelt lapot tűztük, amelyen Miranda üzenetei sorakoztak, beérkezésük időrendjében. Mozdulatlanul ülve figyeltem a szobájában lévő képek üvegében, amint körbejárja az irodáját; ha nem a fotókat, csak az üveget néztem, láttam bennük a tükörképét. Emily azon nyomban szorgos munkába kezdett az íróasztalánál. Csend volt. Soha nem fogunk egymással vagy bárki mással beszélgetni, mialatt ő a szobájában van? – töprengtem. Gyorsan írtam egy e-mailt Emilynek, és megkérdeztem tőle. Láttam, hogy megkapja, és elolvassa. És már meg is jött a válasza: Pontosan, írta. Ha valamit meg kell beszélnünk, suttogunk. Egyébként nem beszélünk. És SOHA ne szólj hozzá, csak ha ő akar beszélni veled. És SOHA ne hívd őt Ms. Priestlynek – Mirandának szólítsd. Érted? Megint úgy éreztem magam, mintha pofon vágtak volna, de felnéztem, és bólintottam. És ez volt az a pillanat, amikor megláttam a kabátot. Ott volt az orrom előtt, egy nagy halom meseszép szőrme, ledobva az asztalom sarkára, az egyik karja még le is lógott róla. Emilyre néztem. Ő az égnek emelte a szemét, majd a szekrényre mutatott, és hangtalanul súgta: – Akaszd be! – Olyan súlya volt, mintha egy nedves ágytakarót húznék ki a mosógépből, mindkét kezemmel emelnem kellett, nehogy végighúzzam a földön, de sikerült vigyázva felraknom egy selyemmel bevont vállfára, majd végtelen óvatossággal becsuknom a szekrény ajtaját. Még vissza sem ültem a helyemre, amikor Miranda megállt mellettem, és tekintete ezúttal akadálytalanul végigvándorolhatott rajtam. Akármilyen lehetetlennek tűnt is, úgy éreztem, minden egyes testrészem tüzet fog

a pillantásától, de közben dermedten álltam. Épp amikor a hajam kezdett volna lángra lobbanni, az a könyörtelen, kék szempár végre megállapodott a szememnél. – Kérem a kabátomat – mondta nyugodtan, egyenesen a szemembe nézve, és én nem tudtam eldönteni, vajon tudja-e, hogy ki vagyok, vagy észre sem vette, netán nem is érdekli, hogy egy többé-kevésbé idegen lány úgy tesz, mintha az asszisztense lenne. A felismerésnek szikrája sem csillant meg a szemében, jóllehet alig pár hete voltam meghallgatáson nála. – Hogyne – nyögtem ki, és visszaindultam a szekrényhez, ami nem volt valami jó húzás tőlem, lévén, hogy Miranda elállta az utat. Hogy ne menjek neki, oldalazva próbáltam elcsusszanni mellette. Egy centimétert se mozdult arrébb, hogy elengedjen maga mellett, és éreztem, hogy a tekintete ezalatt is rajtam kalandozik. Végre, hála istennek, a markomban éreztem a szőrmét, és óvatosan kihúztam a szekrényből. Már dobtam volna oda neki, de az utolsó pillanatban lefékeztem a mozdulatot, és tartottam a kabátot, mint valami úr. Miranda egyetlen kecses mozdulattal belebújt, aztán felkapta a mobilját – ez volt az egyetlen tárgy, amit magával hozott az irodába. – Estére kérem a könyvet, Emily – mondta, és magabiztosan kivonult az irodából; talán észre sem vette, hogy az a három nő, aki odakint áll a hallban, őt látva, fejét leszegve szétrebben. – Igen, Miranda. Felhozatom Andreával. Ennyi volt. Elment. És a látogatás, amely emeletszerte pánikot és vad iramú előkészületet váltott ki, beleértve a smink és a ruházat gyors megigazítását, négy percig sem tartott, és tökéletesen ok nélküli és felesleges volt.

8. FEJEZET – Ne nézz oda – mondta James mozdulatlan szájjal, mint egy hasbeszélő –, de tőled jobbra ott van Reese Witherspoon. Persze nyomban odafordultam, amitől ő zavartan összerezzent, és megláttam: egy pohár pezsgővel a kezében, fejét hátravetve nevetett. Nem akartam tőle elájulni, de hiába – ő volt az egyik kedvenc színésznőm. – James, drágám, úgy örülök, hogy eljöttél az én szerény kis partimra – lépett mögénk egy vékony, szép arcú férfi. – Kit tisztelhetünk a hölgyben? – Megcsókolták egymást. – Marshall Madden, a hajszínezés guruja, és Andrea Sachs. Andrea jelenleg… – Miranda új asszisztense – fejezte be a mondatot Marshall, és rám mosolygott. – Mindent tudok rólad, kicsim. Köszöntelek a mi kis családunkban. Remélem, meglátogatsz majd engem. Ígérem, tudunk majd kezdeni valamit a külsőddel. – Gyengéden végigsimított a fejemen, és a magasba emelte egy hajtincsemet. – No igen, egy árnyalatnyi mézszőke, és mindjárt te leszel a jövendő szupermodell. Kérd el Jamestől a telefonszámomat, csillagom, és keress meg, mihelyt lesz egy szabad perced. Lehet, hogy mondani könnyebb, mint megtenni – csacsogta, és ellibegett Reese irányába. James sóhajtott, és epekedve nézett utána. – Ő a mester – lehelte –, a legeslegjobb, nem vitás. A tökély. Hozzá képest a többiek kisfiúk, hogy mást ne mondjak. És csodálatos! – Tényleg az, ebben egyetértünk. Jártál vele? – Tökéletesen egymáshoz illő pár voltak: a Runway szépségápolás rovatánál dolgozó asszisztens és a szabad világ legfelkapottabb hajfestő fodrásza. – Sajnos nem. Már négy éve ugyanazzal a fickóval él együtt. Hitted volna? Négy éve! Mióta szabad a legklasszabb meleg pasiknak monogámoknak lenniük? Ez nem tisztességes. – Hé, és mióta szabad a legklasszabb hetero pasiknak monogámoknak lenniük? Mármint ha nem mellettem monogámok… – Nagyot szívtam a cigimből, és egy majdnem tökéletes füstkarikát sikerült kifújnom. – Na valld be, Andy. Valld be, hogy örülsz, amiért eljöttél ma este. Ugye, milyen szuper? – nézett körül James mosolyogva. Nagy kelletlenül úgy döntöttem, hogy ha már Alex lemondta, mégiscsak eljövök Jamesszel, főleg mert megígértettem vele, hogy nem hagy magamra. Szinte lehetetlennek tűnt, hogy bármi érdekes történhet egy ilyen partin, amit

a szóban forgó könyv ürügyén rendeznek, de be kellett ismernem, hogy meglepődtem. Amikor például Johnny Depp odajött, hogy üdvözölje Jamest, döbbenten hallottam, hogy nemcsak tökéletesen birtokában van az angol nyelvnek, de még néhány szellemes viccet is megeresztett. És óriási elégtételt jelentett, hogy Gisele, a legmenőbb csajok legmenőbbike, kifejezetten alacsony. Na persze még jobb lett volna azt látni, hogy titokban tömzsi is, vagy hogy annyira pattanásos, hogy a csodás címlapfotóin csak festékszóró pisztollyal lehet eltüntetni a ragyáit, de ennyivel is beértem. Egyszóval az a másfél óra, ami eddig eltelt, nem volt rossz. – Azért ezt nem merném mondani – feleltem közelebb hajolva hozzá, hogy futólag szemügyre vegyem azt a feltűnően jó külsejű fickót, aki mogorva arccal álldogált a könyves asztal közelében, a sarokban. – De közel sem olyan undorító, mint képzeltem. És különben is, a mai nap után bármire kapható vagyok. Miranda villámlátogatását követően Emily közölte velem, hogy aznap este életemben először el fogom vinni „a Könyvet” Miranda lakására. A Könyv egy telefonkönyv nagyságú, különálló lapokból összefűzött monstrum volt, melyben a Runway legfrissebb számának cikkei szerepeltek. Emily elmagyarázta, hogy semmi fontos dolgot nem lehet készre csinálni mindaddig, amíg Miranda el nem megy, mert az összes művészeti vezető és szerkesztő egész nap vele tanácskozik, és Miranda óránként változtatja a véleményét. Így aztán a voltaképpeni munka mindig csak öt óra után kezdődik, amikor Miranda elmegy, hogy valamennyi időt az ikrekkel töltsön. A műszaki szerkesztők ilyenkor készítik el az új szedéstükröt, és illesztik be a frissen beérkezett fotókat, a szerkesztőség pedig végre valahára kézbe kapja és kinyomtathatja a kéziratot, melynek első oldalán keresztben ott virít az „MP”, jelezve, hogy Miranda jóváhagyta. A szerkesztők azután átküldik az egész napi változtatások listáját a képszerkesztőség asszisztensének, aki órákkal azután, hogy már majdnem mindenki hazament, végigfuttatja a képeket, a szedéstükröt és a szövegeket egy kis gépen, amely beviaszolja a lapok hátoldalát, és rányomja őket a Könyv megfelelő oldalára. Ezután jövök én, hogy elvigyem a Könyvet Miranda lakására – nagyjából valamikor este nyolc és tizenegy óra között, attól függően, mikor végeztünk –, hogy alaposan végignézhessen benne mindent. Másnap aztán visszahozza, és akkor az egész szerkesztőség még egyszer végigmegy az egész lapszámon. Amikor Emily meghallotta, hogy közlöm Jamesszel, mégis elmegyek vele a partira, rögtön lecsapott rám. – Ugye, tudod, hogy addig nem mehetsz sehová, amíg a Könyvvel nem végeztél? Csak néztem. James meg olyan szemeket meresztett rá, mint aki mindjárt nekiugrik.

– Na igen, meg kell mondanom, a munkádnak ez a része az, amitől a legnagyobb örömmel szabadulok meg. Néha borzasztó későn végez vele az ember, de tudod, Miranda ragaszkodik hozzá minden áldott este. Ő otthon dolgozik. Ma este itt maradok veled, megmutatom, hogyan csináld, de aztán legközelebb már önállóan kell boldogulnod. – Oké, kösz szépen. Van valami elképzelésed arról, hogy ma este mikor fogunk végezni? – Nincs. Minden este más és más. A képszerkesztőséget kell megkérdezned. A Könyv végül viszonylag korán, fél kilencre elkészült, és miután átvettem a kimerültnek látszó asszisztenstől, Emilyvel együtt elsétáltunk az Ötvenkilencedik utcába. Emily egy nyaláb frissen tisztított ruhát cipelt vállfán, műanyag huzatban, és elmagyarázta, hogy a Könyvvel együtt kell elvinni a tisztított ruhákat is. Miranda ugyanis behozza a piszkos ruháit az irodába, ahol az én feladatom lesz felhívni a tisztítót, és szállítást kérni. Ők nyomban elküldenek érte valakit az Elias-Clark székházba, aki átveszi a holmit, és másnap tökéletesen kimosva, kivasalva leszállítja. Ott tároljuk a ruhákat a szekrényben, amíg oda nem tudjuk adni Urinak, vagy mi magunk el nem visszük Miranda lakására. Egyszóval, a munkám percről percre nagyobb szellemi erőfeszítést igénylőnek tűnt. – Hé, Rich! – kiáltott oda Emily tettetett vidámsággal a pipáját rágcsáló diszpécsernek, akivel az első napomon találkoztam. – Ő Andrea. Ő fogja esténként elvinni a Könyvet, úgyhogy legyen rá gondja, hogy jó kocsit kapjon, rendben? – Meglesz, Vöröske. – Kivette a szájából a pipát, és felém bökött vele. – Gondoskodni fogok a Szösziről. – Remek. Ja, és elküldene utánunk még egy kocsit Miranda lakásáig? Andrea és én más-más irányba megyünk, miután leadtuk a Könyvet Mirandának. Már jött is a két masszív autó; az elsőben ülő behemót sofőr kikászálódott, és kinyitotta nekünk a hátsó ajtót. Emily mászott be elsőnek, s rögtön elő is kapta a mobilját, majd kikiáltott: – Miranda Priestly lakására, legyen szíves. A sofőr bólintott, sebességbe tette az autót, és már indultunk is. – Mindig ugyanaz a sofőr jön? – kérdeztem, mert nem értettem, honnan tudja a pasi, hogy hová kell mennie. Emily intett, hogy maradjak csendben, mert épp egy SMS-t kezdett írni a szobatársának. – Nem – válaszolta aztán –, nagyon sok sofőr dolgozik a cégnek. – Legalább hússzor mentem már mindegyikükkel, úgyhogy mostanára mind tudja a címet. – Azzal visszatért a mobiljához. Hátrafordultam, és láttam, hogy a másik, üres kocsi követ bennünket. Egy jellegzetes Ötödik sugárúti épület előtt álltunk meg – portás, kifogástalan

járda, gondozott balkonok, meleg fénnyel csalogató előtér. Egy szmokingos, kalapos ember máris ott termett az autónknál, kinyitotta az ajtót, és Emily kiszállt. Nem értettem, miért nem hagyjuk nála a Könyvet és a ruhákat, hisz amennyire tudtam, a kapusok épp ilyesmikre kellettek. Vagyis hogy ez volt a munkájuk. Emily azonban elővett Gucci logós táskájából egy bőrből készült Louis Vuitton kulcstartót, és a kezembe nyomta. – Itt megvárlak. Vidd fel a cuccot a lakására. Az A jelű tetőlakás. Nyiss be, tedd a Könyvet az előtérben lévő asztalra, a ruhákat meg akaszd a szekrény melletti fogasra. Nem a szekrénybe, hanem a szekrény mellé. Aztán gyere el. A lényeg, hogy ne kopogj, ne csöngess. Nem szereti, ha zavarják. Egyszerűen csak menj be, aztán gyere el, de csendben! Miután mindezt elmondta, ismét kinyitotta a mobiltelefonját. Jól van, el fogom intézni. Mit kell ekkora ügyet csinálni egy könyvből meg néhány nadrágból? A liftkezelő kedvesen rám mosolygott, és miután elfordított egy kulcsot, szó nélkül megnyomta a tetőlakást jelző gombot. Férfi létére úgy nézett ki, mint egy megvert feleség, akinek csüggedt és bánatos arcáról lerí, hogy nem tud tovább harcolni, inkább megbékél szerencsétlen sorsával. – Megvárom itt – mondta halkan, a padlót bámulva. – Ne maradjon tovább egy percnél. Majdnem elbotlottam a folyosó süppedő, borvörös szőnyegén, amikor a cipősarkam beakadt az egyik csomóba. A falakat vastag, krémszínű, hosszában hajszálcsíkos szövettapéta borította, és egy bőrrel bevont, vajszínű pad állt a fal mellett. A közvetlenül előttem lévő üvegajtón egy B betű virított, de amikor megfordultam, szemben egy ugyanilyen ajtót láttam, rajta egy A betűvel. Nagyon észnél kellett lennem, hogy meg ne nyomjam a csengőt, de a fülemben még ott visszhangzott Emily figyelmeztetése, és beillesztettem a kulcsot a zárba. Rögtön éreztem a kattanását, és mielőtt még végigsimíthattam volna a hajamon, vagy arra gondolhattam volna, vajon mi lehet az ajtó túloldalán, már benn is voltam egy tágas, levegős hallban, ahol meglepő módon finom sült bárányborda illata terjengett. És ott láttam őt, amint épp egy elegáns mozdulattal a szájához emeli a villáját, miközben két tök egyforma, fekete hajú kislány üvöltözik egymással az asztal felett, és egy magas, marcona külsejű, ősz hajú, nagy orrú férfi újságot olvas. – Mami, mondd meg neki, hogy nem jöhet be a szobámba, és nem viheti el az én farmeromat! Rám nem hallgat – nyafogott az egyik Mirandának, aki letette a villáját, és arra készült, hogy igyon egy korty, nyilvánvalóan Pellegrino ásványvizet zöld citrommal, a tőle balra lévő pohárból. – Caroline, Cassidy, elég legyen. Egyszerűen nem akarom ezt tovább hallgatni. Tomas, hozzon még ebből a mentazseléből – kiáltotta Miranda. Egy férfi sietett

be, gondolom, a szakács, kezében ezüsttálcával, rajta egy gömbölyű ezüsttálkával. Csak ekkor eszméltem rá, hogy csaknem fél perce állok már ott, és nézem, ahogy vacsoráznak. Ők még nem láttak meg, de mihelyt elindulok az asztal felé, észre fognak venni. Nagyon óvatosan mozdultam meg, ennek ellenére éreztem, hogy minden fej felém fordul. Már éppen köszönni akartam, amikor eszembe jutott, mekkora idióta voltam, amikor ma, az első találkozásunkkor összevissza hebegtem-habogtam, úgyhogy inkább befogtam a szám. Asztal, asztal, asztal. Megvan. Tedd a Könyvet az asztalra. És most jönnek a ruhák. Kétségbeesetten néztem körül, hová kell akasztanom a kitisztított ruhákat, de egyszerűen nem tudtam összpontosítani. A vacsoraasztalnál néma csend lett, és éreztem, hogy mindannyian engem figyelnek. Egyikük sem köszönt. A lányokat a jelek szerint nem zavarta, hogy egy vadidegen tartózkodik a lakásukban. Végre megpillantottam az ajtó mögött egy kabátoknak készült kis szekrényt, és nagy nehezen sikerült beakasztanom a rúdra a vállfákat. – Ne a szekrénybe, Emily – hallottam Miranda lassú, tagolt felszólítását. – A kampókra, amik direkt erre a célra vannak felszerelve. – Aha, látom már, itt vannak. – Idióta! Pofa be! Nem vár választ, csak tedd, amit mond! De nem bírtam ki. Az egész annyira rémes volt, hogy senki nem mondott még egy hellót se, meg se kérdezték, ki vagyok, és egyáltalán, valaki csak úgy besétált a lakásukba, és most itt sertepertél. És mi az, hogy Emily? Most viccel? Vagy vak? Tényleg nem látja, hogy nem az a csaj vagyok, aki már több mint egy éve dolgozik neki? – Andrea vagyok, Miranda. Az új asszisztensed. Csend. Átható, elviselhetetlen, véget nem érő, fülsiketítő, bénító csend. Tudtam, hogy nem volna szabad tovább beszélnem, tudtam, hogy a saját síromat ásom vele, mégsem bírtam megállni. – Khm, nos, elnézést az alkalmatlankodásért. Csak felakasztom itt ezeket a fogasra, ahogy mondtad, és már megyek is. – Ne dumálj már! Tojik rá, hogy mit csinálsz. Csináld, aztán tűnj el. – Oké, további jó étvágyat a vacsorához! Örülök, hogy megismertem a családot. – Megfordultam, hogy kimenjek, és közben pontosan tudtam, hogy nemcsak az volt nevetséges, hogy egyáltalán beszéltem, de ráadásul csupa hülyeséget mondtam. Örülök, hogy megismertem őket? Hisz még csak be se mutattak egyikőjüknek sem! – Emily! – hallottam, épp amikor a kilincs gombjára tettem a kezem. – Emily, holnap este ez elő ne forduljon. Nem vesszük jó néven, ha megzavarnak bennünket. – Ebben a pillanatban a kilincs gombja magától megfordult a kezemben, és végre kint voltam a lépcsőházban. Az egész egy percig sem tartott, én mégis úgy éreztem magam, mintha úgy úsztam volna végig egy úszómedencét, hogy közben egyszer sem jöttem fel levegőt venni. Lerogytam a padra, és egymás után többször is mély lélegzeteket vettem.

A dög! Amikor először szólított Emilynek, azt még betudhattam tévedésnek, de a második már nyilvánvalóan szándékos volt. Mivel lehetne jobban megalázni és semmibe venni valakit, mint következetesen másvalaki nevén szólítva, azok után, hogy még a jelenlétéről sem vett tudomást a lakásában? Enélkül is tudtam, hogy én vagyok a legnyomorultabb pária, a legalacsonyabb rendű létforma a lapnál – Emily egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy ezt tudatosítsa bennem –, de tényleg annyira fontos volt Mirandának, hogy ő is az orrom alá dörgölje? Könnyen előfordulhatott volna, hogy egész éjjel ott ülök, és gondolatban újabb és újabb golyózáport zúdítok az ajtajára, de egy diszkrét torokköszörülésre felnézve megláttam a szomorú kis liftkezelőt, aki a földre szegezett tekintettel türelmesen várta, hogy beszálljak mellé. – Bocsánat – motyogtam, és bevonszoltam magam a liftbe. – Semmi probléma – felelte olyan halkan, hogy suttogásnak is beillett volna, és továbbra is figyelmesen nézte a padlót. – Idővel könnyebb lesz. – Tessék? Bocsánat, de nem értettem, hogy mit… – Semmi, semmi. Itt is vagyunk, kisasszony. Viszontlátásra. Kinyílt a liftajtó, és megpillantottam az előtérben álló Emilyt, amint hangosan csevegett valakivel a mobilján. Amikor meglátott, becsukta a telefont. – Hogy ment? Ugye, nem volt semmi probléma? Milyen jó lenne elmondani neki, hogy mi történt, gondoltam. Bárcsak együtt érző kolléganőre találnék benne, olyanra, akivel egy csapat lehetnénk mi ketten! De tudtam, hogy csak újabb verbális ostorozásnak tenném ki magam. És azt momentán nem venném jó néven. – Tökéletesen rendben ment minden. Gond nélkül. Éppen vacsoráztak, én meg mindent úgy hagytam ott, ahogy mondtad. – Helyes. Na, ezentúl ezt fogod csinálni minden este. Aztán hazaviteted magad a kocsival, és azzal végeztél. Mulass jól Marshall buliján. Én is mennék, de már megbeszéltem ma estére egy bikinivonal-gyantázást, és nem mondhatom le. Gondolnád, hogy két hónapra előre be vannak táblázva? Pedig a tél közepén vagyunk. Biztos mindenki most akar téli vakációra menni. Érted te ezt? Hogy miért akarja minden New York-i nő épp most gyantáztatni a fazonját? Fura, de hát mit tehetnénk? A fejem a hangjával egy ütemre lüktetett, és nagyon úgy látszott, hogy bármit tegyek, bárhogy válaszoljak is, arra ítéltettem, hogy az idők végezetéig a bikinivonal-gyantázásról szóló fejtegetését kelljen hallgatnom. Ennél talán még az is jobb lett volna, ha hagyom, hogy üvöltözzön velem, amiért megzavartam Mirandáék vacsoráját. – Tényleg, mit tehetnénk? De most mennem kell. Azt mondtam Jamesnek, hogy kilenckor találkozom vele, és már tíz perccel múlt kilenc. Akkor holnap?

– Ja. Az lesz. Ó, csak hogy tudd, most, hogy már elég rendesen be vagy tanítva, továbbra is hétre kell járnod, de én csak nyolcra jövök. Miranda tud róla. Az úgy van, hogy a rangidős asszisztens később kezd, mivel sokkal keményebben kell dolgoznia. – Azt hittem, mindjárt a torkának ugrok. – Szóval csináld továbbra is a reggeli dolgokat úgy, ahogy tanítottalak. Hívj, ha muszáj, de mostanra már tudnod kell a napi rutint. Szia! – Azzal beugrott a ház előtt várakozó két kocsi közül a másodikba. – Szia! – trilláztam a képemre ragasztott óriási műmosoly kíséretében. A sofőr tett egy olyan mozdulatot, mintha ki akarna szállni, hogy kinyissa nekem az ajtót, de szóltam neki, hogy be tudok ülni magamtól is a hátsó ülésre. – A Plazához, legyen szíves. A hideg ellenére James kint várt rám a lépcsőnél. Hazamehetett átöltözni, és nagyon vékonynak látszott fekete bőrgatyájában és testhez álló, fehér, bordázott felsőjében, amely még jobban kiemelte szakszerűen felvitt „téli barnaságát”. Én, a kis Gap miniszoknyámban, annak rendje és módja szerint amatőrnek tűntem mellette. – Szia, Andy, hogy sikerült a könyves beugró? Mialatt sorban álltunk a ruhatárnál, hogy beadjuk a kabátunkat, kiszúrtam Brad Pitt-et. – A mindenit! Brad Pitt is itt van? – Ja, igen. Tudod, Marshall csinálja Jennifer haját. Úgyhogy neki is itt kell lennie valahol. Komolyan, Andy, legközelebb talán hiszel nekem, ha hívlak valahová. Gyere, igyunk valamit. Mire hajnali egy óra lett, már négy ital volt bennem, és vígan társalogtam a Vogue egyik asszisztensével, többek között a bikinivonal gyantázásáról. Méghozzá szenvedélyesen. És még csak nem is idegesített a téma. Krisztusom, gondoltam, miközben Jamest keresve átkeltem a tömegen, és egy faltól falig mosolyt villantottam Jennifer Anniston felé, ez a buli félig sem olyan gáz, mint gondoltam. De egy kicsit be voltam állítva, és alig hat óra múlva megint dolgozni kellett menni, nem beszélve arról, hogy már majdnem huszonnégy órája otthon se voltam. Úgyhogy amikor kiszúrtam Jamest, aki épp kifelé tartott a Marshallszalon egyik koloristájával, nyomban elindultam utánuk. Ekkor egy kéz érintését éreztem a vesetájékomon. – Hé – mondta az az őrült jóképű pasi, akit már korábban is láttam elbújva az egyik sarokban. Vártam, hogy észrevegye, összetévesztett valakivel – talán hátulról ugyanúgy nézek ki, mint a barátnője –, de ő még szélesebben vigyorgott rám. – Nem vagy valami beszédes, úgy látom. – Miért, a „hé” már komoly szónoki teljesítménynek számít? Andy! Kuss legyen már! – szidtam magam némán. Itt ez a gyönyörű pasi, aki

pont téged szúrt ki egy partin, ahol hemzsegnek a hírességek, és te azzal kezded, hogy jól letolod? De nem látszott rajta, hogy megsértődött volna, sőt, ha lehet, még inkább fülig szaladt a szája. – Bocsánat – motyogtam, csaknem kiürült poharamat vizslatva. – Andrea vagyok. Na. Azt hiszem, ez már jobb kezdés. – Nyújtottam a kezem, és arra gondoltam, vajon mit akarhat. – Nekem az előbbi is tetszett. Engem Christiannek hívnak. Örülök, hogy megismertelek, Andy. – Kisöpört egy hullámos barna hajtincset a bal szeméből, és húzott egyet a kezében tartott Budweiserből. Valahonnan ismerősnek tűnt, de nem tudtam hová tenni. – Bud? – mutattam a kezére. – Nem gondoltam volna, hogy egy efféle partin ilyen közönséges dolgok is vannak. Harsányan, szívből jövő jókedvvel nevetett, nem csak úgy, kuncogva, ahogy vártam. – Te mindig kimondod, amit gondolsz, igaz? – Elszörnyedt képet vághattam, mert újra elmosolyodott, és így folytatta: – Nem, nem, ez jó dolog! És ritkaság, különösen ebben a szakmában. Tudod, képtelen vagyok rávenni magam, hogy pezsgőt igyak szívószállal egy miniüvegből. Van benne valami rémesen enervált. Így aztán a bárpultos eldugta ezt valahol a konyhában. – Megint hátralökte a szemébe hullott hajfürtöt, de az megint visszaugrott, mihelyt elvette a kezét. Elővett egy csomag cigit fekete sportzakója zsebéből, és odakínálta nekem. Kivettem egyet, majd rögtön el is ejtettem, s amikor lehajoltam, hogy felvegyem, megragadtam az alkalmat, hogy szemügyre vegyem őt. A cigi pár centire landolt fényes, szögletes orrú félcipőjétől, rajta az elmaradhatatlan Gucci-bojttal, feljebb emelve a tekintetemet pedig észrevettem, hogy tökéletesre koptatott Diesel farmerja hátul épp olyan hosszú és széles, hogy rálógjon a fényes félcipő sarkára, s az alja enyhén ki van rojtosodva. A farmert fekete bőröv – talán szintén Gucci, de hál’ isten nem lehetett felismerni – tartotta meg pontosan a dereka alatt, ahol kell, sima fehér pamutpólóját beletűrte – amely akár Hanes márkájú is lehetett volna, de minden kétséget kizáróan Armani volt, esetleg egy Hugo Boss, és amely tökéletesen érvényre juttatta gyönyörű arcszínét. Kifogástalan szabású, fekete sportzakója nyilván méregdrága lehetett, és valószínűleg mértékre készült, mert úgy állt átlagos méretű és mégis megmagyarázhatatlanul szexi felsőtestén, mintha ráöntötték volna. De leginkább a zöld szeme ragadott meg. Mint a tenger tajtékja, villant át rajtam, vagy talán pávakék? Magassága, testalkata, egész megjelenése távolról Alexéra emlékeztetett, csak valahogy jóval több volt benne Európából, és sokkal kevesebb Abercrombie-ból. Talán kicsit hűvösebb, talán kicsit jóképűbb. Határozottan idősebb, már inkább harminc körüli. És valószínűleg sokkal dörzsöltebb is.

Rögtön tüzet varázsolt elő, és egészen közel hajolt, hogy biztosan meggyulladjon a cigarettám. – És mi szél hoz el téged egy ilyen partiba, Andrea? Te is azon szerencsés kevesek közé tartozol, akik magukénak mondhatják Marshall Maddent? – Nem, sajnos nem. Legalábbis még nem, ámbár ő volt olyan finom lélek, és azzal kecsegtetett, hogy talán még tartozhatok – válaszoltam nevetve, s egy röpke pillanatra felfigyeltem rá, milyen elszántan igyekszem jó benyomást kelteni ebben az idegenben. – A Runwaynél dolgozom. A szépségrovattól hurcolt magával az egyik fiú. – Á, a Runway magazinnál? Szuper hely, ha a munkát veszem, már ha valaki az S&M-ben kavar, meg ilyesmi. Hogy tetszik? Nem voltam teljesen biztos benne, most az S&M-re vagy a munkára érti, de feltételeztem, hogy ő tudja, mert „brancsbeli” lévén tisztában van azzal, hogy a dolog nem pontosan úgy fest, ahogy a kívülállók látják. Elbűvöljem a mai napom rémálomszerű eseményeivel, beleértve a Könyv ma esti célba juttatását? Nem, nem, végtére is fogalmam sincs, ki ez a fickó… Nyilván ő is a Runway valami távoli részlegénél dolgozik, de az is lehet, hogy az Elias-Clark egy másik magazinjánál. Sőt még az is elképzelhető, hogy a Page Six valamelyik besurranó riportere, akiktől Emily óva intett. „Egyszer csak ott teremnek – mondta vészjósló képpel. – Felbukkannak a semmiből, és megpróbálnak behúzni a csőbe, hogy mondj valami zaftosat Mirandáról vagy a Runwayről. Nagyon vigyázz.” Ez, és a személyi azonosító kártya körüli mizéria döbbentett rá arra, hogy a Runway belső ellenőrzése a megszégyenítésre játszik. Most megint éreztem, hogy hatalmába kerít a Runway-paranoia. – Hát, elég fura hely – mondtam, és nagyon igyekeztem, hogy a hangom hányavetinek és semmitmondónak tűnjék. – A magam részéről nem vagyok túlságosan otthon a divatban, inkább írni szeretnék, és ahhoz ez szerintem nem rossz kezdés. Te mit csinálsz? – Író vagyok. – Jé, komolyan? Az jó lehet. – Reméltem, hogy nem hangzott annyira leereszkedőnek, ahogy éreztem, de már tényleg kezdett kicsit unalmassá válni, hogy New Yorkban mindenki írónak, vagy színésznek, vagy költőnek, vagy képzőművésznek kiáltotta ki magát. Én rendszeresen írtam az egyetemi lapba, és egyszer, még középiskolás koromban, egy esszém megjelent valamelyik havi folyóiratban, gondoltam. Ettől már író lennék? – És miket írsz? – Eddig főleg szépirodalmat, most éppen az első történelmi regényemen dolgozom. Ivott egy újabb kortyot, és megint félresöpörte a szeméből azt az idegesítő, de különben nagyon szexi hajtincset.

Az „első történelmi” azt jelentette, hogy a többi nem történelmi regény volt. Érdekes. – És miről szól? Gondolkozott egy pillanatig, aztán azt mondta: – Egy fiatal nő meséli el, hogyan élt ebben az országban, mialatt zajlott a második világháború. Most tartok a kutatómunkám záró szakaszánál, most másolom át az interjúk szövegét meg a hasonlókat, de az a kevés, amit eddig írtam, egész jól sikerült. Azt hiszem… És mondta tovább, de én már átkapcsoltam róla. A francba. Abból, amit a könyvről elmondott, rögtön eszembe jutott a cikk, amelyet a napokban olvastam a New Yorkerben. A jelek szerint az egész irodalmi világ felajzottan várta ennek a fickónak a következő könyvét, és megállás nélkül azon lelkendeztek, hogy milyen valósághűen ábrázolja regénye női főhősét. Szóval ott álldogáltam egy partin, lazán fecserészve Christian Collinsworth-szel, az ifjú zsenivel, aki érett férfiként, húszévesen, a Yale könyvtárában ücsörögve írta meg első regényét. A kritikusok szabályosan megőrültek érte, a huszadik század egyik legjelentősebb irodalmi teljesítményeként emlegették, és a pasi azóta két másik könyvvel is előrukkolt, s mit ad isten, mind a kettő hosszabb ideig vezette a bestsellerlistát, mint az előző. A The New Yorker még egy interjút is lehozott vele, amelyben a cikkíró nemcsak „az eljövendő évek egyik irodalmi nagyágyújának” nevezte Christiant, hanem olyan pasinak, aki „fantasztikusan jól néz ki, gyilkosan jó a stílusa, és olyan természetes sármja van, hogy – abban a valószínűtlen esetben, ha irodalmi sikerei nem biztosítanák számára – pusztán azzal is életre szóló sikereket érhetne el a hölgyek körében”. – Hú, ez tényleg nagyszerű – mondtam, mert hirtelen olyan fáradtság fogott el, hogy semmi szellemes, vagy vicces, vagy aranyos nem jutott az eszembe. Ez a fazon itt egy nagymenő író – mi a csudát akarhat tőlem? Talán csak el akarja ütni valamivel az időt, amíg a barátnője nem végez az aznapi modellmunkájával, és nem fut be. És amúgy meg mit számít neked ez az egész, Andy? – kérdeztem magamtól szigorúan. Ha netán elfelejtetted volna, történetesen van egy hihetetlenül helyes, megbízható és csodálatos barátod. Úgyhogy elég legyen ebből! Gyorsan kitaláltam hát egy mesét arról, hogy most rögtön haza kell mennem, amin Christian láthatóan jót mulatott. – Megijedtél tőlem – közölte velem, mint valami tényt, és csúfondáros mosolyt villantott felém. – Én tőled? Ugyan miért kellett volna nekem megijednem tőled? – flörtöltem akaratom ellenére; vele valamiért könnyen ment az ilyesmi. Megfogta a könyökömet, és ügyesen megfordított. – Gyere, beraklak egy taxiba. És mielőtt tiltakozhattam volna, mondván, tökéletesen alkalmas vagyok rá,

hogy egymagam is hazataláljak, és bár nagyon örülök, hogy megismerhettem, de azért ne képzelje, hogy feljöhet hozzám, már ott álltam vele együtt a Plaza vörös szőnyeggel borított lépcsőjén. – Kocsi kéne, emberek? – kérdezte a portás, miközben kiballagtunk. – Igen, legyen szíves, hívjon egyet a hölgynek – felelte Christian. – Nem, kocsival vagyok, ott áll – mutattam az Ötvennyolcadik utca Paris Theater előtti szakaszára, ahol a céges autók sorakoztak. Nem néztem rá, de éreztem, hogy újra elmosolyodik. Megint azzal a mosollyal. Odakísért a kocsihoz, kinyitotta az ajtaját, és egy gáláns mozdulattal a hátsó ülésre mutatott. – Köszönöm – mondtam szertartásosan, egy kicsit se félszegen, és nyújtottam a kezem. – Igazán örülök, hogy megismertelek, Christian. – Én is neked, Andrea. – Megfogta a kezem, s ahelyett, hogy mint vártam, megrázta volna, a szájához emelte, és mindössze egy töredékmásodperccel tartotta ott tovább, mint kellett volna. – Nagyon remélem, hogy hamarosan ismét látjuk egymást. – Mire ezt elmondta, valahogy sikerült beevickélnem a hátsó ülésre anélkül, hogy megbotlottam volna, vagy más módon égettem volna magam, és közben erősen összpontosítottam arra, hogy el ne vörösödjek, amivel persze elkéstem. Christian becsukta az ajtót, aztán csak állt és nézte, amint a kocsi elindul. Ezúttal nem tűnt számomra furcsának, hogy noha két hónappal ezelőttig még csak nem is láttam belülről olyan kocsit, aminek az utasterét plexi válaszlappal különítették el a sofőrüléstől, az elmúlt hat órában egy kifejezetten személyes használatomra kirendelt autóval furikáztam a városban. Sőt, az is egész rendjén valónak tűnt, hogy én, aki addig senkit sem ismertem, aki valamennyire is híres lett volna, most testközelbe kerültem hollywoodi hírességekkel, és New York City egyik vitathatatlanul legpartiképesebb agglegénye szaglászta – igen, ez a helyes kifejezés, szaglászta – a kezemet. Nem, igazából ez mind nem számít, emlékeztettem magam újra meg újra. Ez mind ehhez a világhoz tartozik, és te nem ebben a világban akarsz élni. Innen nézve akár még jópofának is tűnhet, gondoltam, de bizonyos értelemben azért ez magas neked. Ezzel együtt elnézegettem a kezemet, és igyekeztem a legapróbb részletekig felidézni, hogyan csókolta meg… Aztán bedugtam ezt az áruló kezet a táskámba, és kivettem belőle a mobilomat. Miközben beütögettem Alex számát, azon tűnődtem, mit is akarok pontosan mondani neki.

9. FEJEZET Tizenkét hétbe telt, mire beadtam a derekamat a látszólag korlátlan mennyiségű, divattervezők által kreált ruhadarabokkal kapcsolatban, amelyeket a Runway mindenáron rám akart erőltetni. Tizenkét iszonyatosan hosszú – tizennégy óra munkával, és ötnél még véletlenül se több órányi alvással töltött – hétbe. Tizenkét kegyetlenül hosszú hétbe, mely alatt naponta néztek végig rajtam a hajamtól a cipőm sarkáig, és soha egyetlen elismerő szót sem kaptam, de még az az érzésem sem támadhatott, hogy többé-kevésbé megfeleltem. Tizenkét borzasztóan hosszú hétbe, mialatt mindvégig tehetségtelennek, alkalmatlannak, és minden szempontból idiótának éreztem magam. Így aztán a Runwaynél töltött negyedik hónapom elején (már csak kilenc van hátra!) elhatároztam, hogy mostantól új nő leszek, és ezt az öltözködésemmel is jelezni fogom. A tizenkét hetet lezáró megvilágosodásomat megelőzően erőm utolsó cseppjeit is felemésztette a reggeli ébresztő, öltözés és elindulás – be kellett látnom, hogy könnyebb lenne, ha egy szekrényre való megfelelő ruhatár állna rendelkezésemre. Egészen addig az öltözködés volt a rémes reggeli készülődés legstresszesebb része. Olyan hihetetlenül korán szólt az ébresztőóra, hogy meg se mertem mondani senkinek, hánykor kelek reggelenként – a puszta kimondása is fizikai fájdalmat okozott. Olyan kimondhatatlanul nehéz volt hajnali hétkor munkába indulni, hogy az szinte már mulatságos volt. Persze, velem is előfordult már az életben, hogy reggel hétkor ébren voltam, mondjuk, egy reptéren ücsörögtem, mert el kellett érnem egy korai járatot, vagy még hátravolt egy anyagrész, amit át kellett néznem az aznapi vizsgámhoz. De leginkább fordított helyzetben talált ébren ez az időpont: még nem találtam be az ágyamba az előző éjszaka után. Ilyenkor, amikor az ember tudta, hogy egy egész napi alvás vár rá, egyáltalán nem tűnt olyan rémesnek a reggel hét óra. Ez viszont egészen más volt. Ez az állapot állandó, könyörtelen, embertelen alvásmegvonással járt, és hiába próbáltam számtalanszor úgy intézni, hogy még éjfél előtt ágyba kerüljek, sohasem sikerült. Az elmúlt két hét különösen húzós volt, mivel az egyik tavaszi lapszám zárása zajlott, így voltak napok, amikor majdnem este tizenegyig bent kellett rostokolnom az irodában, míg végre megkaptam a Könyvet. Éjfél volt, mire leadtam, és hazamehettem, és még ennem is kellett valamit, csak utána hánthattam le magamról a ruhámat, és ájulhattam be az ágyba. A fülsiketítő légköri kisülések – az egyetlen zaj, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni – pontban hajnali fél hatkor kezdődtek. Akkor kidugtam egyik

meztelen lábamat a takaró alól, és vaktában kinyújtva az ébresztőóra irányába (amely stratégiai megfontolásból az ágy lábánál volt elhelyezve, hogy mindenképpen meg kelljen mozdulnom), vaktában rugdosni kezdtem mindaddig, míg el nem találtam, megszüntetve ezzel az éktelen sivítást. Ez így folytatódott következetesen és előre megjósolhatóan hétpercenként, egészen reggel hat óra nulla négy percig, amikor is menetrendszerűen rám tört a páni félelem, s az ágyból kiugorva rohantam zuhanyozni. Ezután, rendszerint 6.31 és 6.37 között jött a szekrény előtti tipródás. Lily, aki a maga középiskolás egyenfarmerjával, ócska L. L. Bean pulóvereivel és spárganyakláncaival szintén nem volt divatmajomnak nevezhető, mondta is mindig, amikor összefutottunk: „Nem értem, hogy járhatsz még mindig így dolgozni. Elvégre ez a Runway magazin, az ég szerelmére! A cuccaid tényleg aranyosak, de ezeket akármelyik lány hordhatja. Miért nincs rajtad soha a Runway saját márkája, Andy?” Nem árultam el neki, hogy az első hónapokban azzal az eltökélt szándékkal keltem fel korábban, hogy a banán-köztársasági ízlésvilágot tükröző gardróbomból előcsalogassak valamiféle Runway-megjelenést. Reggelenként ott álltam a mikróban megmelegített kávéval a kezemben csaknem fél órát, azon szenvedve, hogy melyik csizma, melyik öv, hogy gyapjú legyen-e, vagy mikrokord. Ötször cseréltem harisnyát, míg végre megtaláltam a jó színt, csak azért, hogy aztán szidjam magam, mert egyszerűen semmilyen stílusú vagy színű harisnya nem volt oké. A cipőm sarka mindig túl alacsony, túl szögletes, túl vastag volt. Egy árva kasmírcuccom se volt. Életemben nem hallottam még tangáról (!), ennél fogva rögeszmésen próbáltam kitalálni, hogyan lehet eltüntetni a bugyi vonalát, ami számtalan kávészünetben képezte kritika tárgyát. Három hónap után megadtam magam. Egész egyszerűen belefáradtam. Érzelmileg, fizikailag, mentálisan minden erőmet kiszívta a mindennapos megpróbáltatás a szekrényem előtt. A legelső napom három hónapos jubileumán engedtem. Ez is olyan nap volt, mint a többi: ott álltam, egyik kezemben kedvenc sárga bögrémmel, a másikkal kedvenc Abercrombie-cuccaim között kotorászva. Minek harcolok én itt? – kérdeztem magamtól. Attól, hogy az ő ruháikat hordom, még nem kell feltétlenül gaz árulónak tartanom magam, nem igaz? És egyébként is, egyre gyakrabban tettek csípős megjegyzéseket a ruhatáramra, annyira, hogy már kezdtem attól tartani, az állásom forog kockán. Megnéztem magam a tükörben, és nevetnem kellett: ez a csaj a Maidenform melltartójával (jaj!) és a pamut Jockey bikinibugyijával (ajjaj!) akar úgy kinézni, mint aki a Runway stábjához tartozik? Na ne. Ilyen göncökben kizárt. Az istenért, végtére is a Runway magazinnál dolgozom – itt már nem elég annyi, ha nem aggatok magamra szakadt, rojtos, pecsétes vagy kinőtt cuccokat. Félrelöktem

márkajelzés nélküli, elöl gombos ingblúzaimat, és megkerestem tweed Prada szoknyámat, fekete Prada garbómat és lábszárközépig érő Prada csizmámat, amit Jeffy adott egyik este, mialatt a Könyvre vártam. – Mi ez? – kérdeztem akkor, elhúzva a tasak cipzárját. – Ez az, Andy, amit hordanod kéne, ha nem akarod, hogy kirúgjanak – felelte mosolyogva, de nem nézett a szemembe. – Tessék? – Nézd, szerintem nem árt, ha tudod, hogy, izé, szóval hogy a kinézetedtől nincs mindenki elájulva itt. Én persze tudom, hogy ezek a cuccok elég drágák, de ezzel együtt a dolog megoldható. Nekem annyi mindenem van a szekrényben, amiről nemigen tud senki, úgyhogy észre se fogják venni, ha néha kölcsönveszel ezt-azt belőle. – A „kölcsönveszel” szónál ujjaival idézőjelet rajzolt a levegőbe. – És persze fel kellene hívnod az összes PR-ost, hogy adják meg a kártyaszámodat a tervezőiknek. Én csak harminc százalék kedvezményt adhatok, de mivel Mirandának dolgozol, meglepődnék, ha bármennyit is felszámítanának neked. Semmi sem indokolja, hogy ebben a… na, szóval Gap-dologban járjál továbbra is. Nem kezdtem el magyarázni neki, hogy nem vagyok elájulva a Runway dolgaitól, hogy inkább Nine Westet hordtam, és nem Manolost, és a Macy’s ifjúsági osztályán vettem a farmeromat, nem pedig a Barney’s teljes nyolcadik emeletét elfoglaló farmerparadicsomban. Ehelyett csak bólintottam, mert láttam rajta, milyen kínosan érinti, hogy neki kell felvilágosítania arról, hogy nap mint nap lealázom magam a többiek előtt. Vajon ki bízta meg ezzel, villant át rajtam. Emily? Vagy maga Miranda? Nem mintha számítana. A pokolba is, már három teljes hónapot sikerült túlélnem, ha az segít átvészelnem a hátralévő kilencet, hogy Prada garbót hordok, és nem az Urban Outfitterstől valót, hát legyen. Eldöntöttem, hogy nyomban hozzálátok egy új és felturbózott ruhatár összeállításának. Végül 6.50-re sikerült elhagynom a lakást, méghozzá úgy, hogy szerintem baromi jól néztem ki. A lakásomhoz legközelebb eső, reggelit áruló kiskocsiban ülő fickó még füttyentett is, és nem tettem tíz lépést, amikor egy nő állt meg mellettem, hogy közölje, már három hónapja szemez azzal a csizmával, ami a lábamon van. Ezt meg tudnám szokni, gondoltam. Mindenkinek magára kell venni valamit reggelenként, és ebben a szerelésben sokkal jobb volt a közérzetem, mint eddig bármelyikben. Elbaktattam a Harmadik sugárút sarkára, ahogy az már szokásommá vált, ott leintettem egy taxit, és berogytam a jó meleg hátsó ülésre; még ahhoz is túl kimerült voltam, hogy hálát adjak, amiért nem kell a közönséges halandókkal együtt bezsúfolódnom a metróba, csak rekedten elkrákogtam, hogy „Madison hatszáznegyven. Siessen, kérem.” A sofőr végignézett rajtam a visszapillantó tükörben – esküszöm, egy csöpp részvéttel a tekintetében –, és azt

mondta „Ó, igen. Az Elias-Clark házhoz”. Visító kerekekkel fordultunk rá a Kilencvenhetedik utcára, majd balra a Lexre, zöldhullámban végigrepültünk az Ötvenkilencedik utcáig, ahol nyugatnak, egyenesen a Madison felé vettük az irányt. Pontosan hat perc múlva hangos kerékcsikorgással megálltunk a magas, keskeny, karcsú monolit előtt, amely oly sok benne tartózkodónak nyújtott követendő példát. A fuvardíj hat dollár negyven cent volt, mint minden áldott reggel, és én egy tízdollárost adtam a sofőrnek, ahogy minden áldott reggel tettem. „A többi a magáé”, csicseregtem, és mindig elöntött ugyanaz az öröm, amikor láttam a pasi megdöbbenését és boldogságát. „Fizeti a Runway.” Ezen a téren nem is volt semmi probléma. Mindössze egy hete dolgoztam a cégnél, amikor rájöttem, hogy a könyvelés nem tartozik az Elias erősségei közé, sőt igazából másodlagos jelentőségű. Soha nem jelentett problémát, hogy naponta elszámoltassak taxira egy tízest. Minden más cégnek első dolga lett volna feltenni a kérdést, hogy milyen jogon járok be naponta taxival a munkahelyemre; az EliasClark csak azt nem értette, miért méltóztatok taxiba szállni, amikor rendelkezésemre áll a céges autó. De valahogy sokkal jobban éreztem magam attól, ha naponta megvághatom a céget egy tízesre, még akkor is, ha nem képzeltem azt, hogy bárki is közvetlenül megsínylené a túlköltekezésemet. Nyugodtan nevezhetnénk ezt passzív-agresszív lázadásnak. Úgy vettem, hogy ezzel elégtételt veszek rajtuk. Kiugrottam a taxiból – még mindig tartott az örömöm, hogy sikerült valakinek jól elindítanom a napját –, és elindultam a Madison 640. felé. Annak ellenére, hogy az Elias-Clark székházának nevezték, az épület felét a város egyik legtekintélyesebb bankja, a JS Bergman bérelte. A házban semmit se használtunk közösen, még a liftet sem, de ez nem gátolta sem az ő gazdag bankárjaikat, sem a mi divatos szépségeinket abban, hogy az előcsarnokban ismerkedjenek egymással. – Hé, Andy. Mi a helyzet? Rég láttalak – szólalt meg mögöttem egy kicsit bátortalan és tétova hang. Miért nem hagy békén ez az akárki, gondoltam bosszúsan. Lélekben már az Eduardóval eljátszandó reggeli szertartásra készítettem fel magam, amikor nevem hallatán hátrafordulva, Benjamint, Lily egyik, még a kollégiumi időkből való exét (a sok közül) pillantottam meg. Ott ült, hátát az épület falának vetve, a bejárat mellett, mint aki észre sem veszi, hogy a járdán ücsörög. Csak egy volt Lily számtalan pasija közül, de az első, akit a barátnőm igazán és őszintén szeretett. Nem beszéltem a jó öreg Benjivel (hogy utálta, ha így hívták), amióta Lily rajtakapta, amint egyszerre két csajjal szexel, akik tagjai voltak Lily énekegyüttesének. Belépve a srác campuson kívüli lakásába, ott találta őt a nappaliban két csendeske, visszahúzódó lánnyal, egy szopránnal és egy alttal,

akik attól kezdve rá se mertek nézni Lilyre. Próbáltam meggyőzni, hogy az egész csak amolyan kollégiumi csíny volt, de nem ette meg. Napokig sírt, és megígértette velem, hogy nem mondom el senkinek, amit látott. Nem kellett senkinek se elmondanom, megtette ezt Benji – mindenkinek elhencegett, aki csak vevő volt rá, hogyan „tömött meg két gágogó libát”, miközben „egy harmadik végignézte”. Az ő elbeszélésében úgy nézett ki a dolog, mintha Lily végig jelen lett volna, és a díványon ülve élvezte volna a látványt, amint az ő nagy és erős embere férfiasan vitézkedik a két kis csajszival. Lily akkor megesküdött, hogy soha többé nem lesz komolyan szerelmes egyetlen pasiba se, és a jelek szerint eddig be is tartotta az ígéretét. Sok fiúval lefeküdt, de annyi ideig már nem tűrte meg őket maga körül, hogy komolyan megkockáztassa, a végén még talál bennük valami szeretnivalót. Másodszor is ránéztem, hátha felfedezem a srác arcán a régi Benjit. Akkoriban kisportolt testű, helyes fiú volt. Normális pasi. De a Bergman csak az emberi vázat hagyta meg belőle. Egy túlméretezett, gyűrött öltöny volt rajta, és úgy nézett ki, mintha abban reménykedne, hátha egy csipetnyi kokain is kijön a Marlborójából. Még csak hét óra volt, de ő úgy festett, mintha agyondolgozta volna magát, és ettől határozottan jobban éreztem magam. Mert megérdemelte, amiért olyan szemét módon elbánt Lilyvel, és mert nem én voltam az egyetlen, akinek ilyen förtelmesen korán kellett bevonszolnia magát a munkahelyére. Lehet, hogy ő évi 150 ezer dollárt kap azért, hogy ilyen nyomorult állapotba kerüljön, de mindegy, legalább nem voltam egyedül. Benji tisztelgett nekem az égő cigijével, amely túlvilági fénnyel izzott a sötét téli reggelben, majd intett, lépjek közelebb. Ideges lettem, hogy a végén még elkések, de Eduardo azzal a tekintetével nézett rám, amely azt jelentette, hogy „Nyugi, még nincs itt, semmi vész”, úgyhogy odamentem Benjihez. Tekintete fátyolos volt, pillantása csüggedt. Lehet, hogy úgy gondolta, neki van basáskodó főnöke. Hah! Ha tudná! Kacagni lett volna kedvem. – Hé, észrevettem, hogy egyedül te jársz be ilyen korán – dünnyögte, mialatt a táskámban kotorásztam a rúzsom után. – Mi az ábra? Olyan fáradtnak és kikészültnek látszott, hogy hirtelen egészen rokonszenvesnek és kedvesnek találtam. De akkor úgy éreztem, mindjárt magam is összecsuklom a fáradtságtól, és magam előtt láttam Lily arcát, amikor Benji egyik debil haverja megkérdezte tőle, megelégedett-e annyival, hogy nézi őket, vagy inkább ő is beszállt volna, és akkor elvesztettem a béketűrésemet. – Az az ábra, ha tudni akarod, hogy egy meglehetősen maximalista nőnek dolgozom, és ahhoz, hogy mindent készen találjon, nekem két és fél órával hamarabb kell bejönnöm, mint a többieknek az egész nyavalyás magazinnál! – feleltem, és a hangomból csak úgy sistergett a düh és a gúny.

– Jóvanna. Csak kérdeztem. De azért szar ügy lehet. Melyiknek dolgozol? – Miranda Priestlynek – feleltem, és azon fohászkodtam, hogy ne jöjjön semmiféle válaszreakció. Hihetetlenül boldoggá tett, ha egy láthatóan iskolázott, sikeres fazonnak gőze sem volt, kicsoda Miranda. Azt nagyon élveztem. És szerencsére most is ez volt a helyzet. Benji vállat vont, letüdőzte a füstöt, és várakozóan nézett rám. – Ő a Runway főszerkesztője – mondtam, és lehalkított hangon még hozzátettem: – És nagy valószínűséggel a legnagyobb kurva, akivel életemben találkoztam. Úgy értem, még soha nem találkoztam olyan emberrel, mint ő. Talán nem is emberből van. – A legszívesebben Benjire zúdítottam volna minden panaszomat és keservemet, de akkor teljes erővel kitört rajtam a Runwaynél általánosan eluralkodott „paranoiás visszatáncolás” nevű kórság. Rögtön elfogott az idegesség, már-már rögeszmés félelem attól, hogy ez a mit sem sejtő, közömbös figura valami módon Miranda besúgói közé tartozik, akit az Observertől vagy a Page Sixtől küldtek, hogy kémkedjen utánam. Tudtam, hogy az egész nevetséges, és teljességgel abszurd feltételezés. Elvégre évek óta ismertem Benjit, és biztos voltam benne, hogy semmiféle értelemben nem dolgozik Mirandának. De azért nem teljesen biztos. Végtére is, hogy lehettem volna teljesen biztos benne? És ki tudja, ki áll e pillanatban a hátam mögött, s hallja minden egyes becsmérlő szavamat? Az okozott kárt azon nyomban helyre kellett hozni. – Na persze azt el kell ismerni, hogy ő a legnagyobb szaktekintély a divat és a lapkiadás területén, és New York City e két nagyon fontos iparágában nem juthatsz el a csúcsig, ha egész nap csak cukorkát meg simogatást osztogatsz. Na, szóval érthető, ha egy kicsit keményen fogja a munkatársait, igaz? Én is azt tenném. Na igen. Hát, most már rohannom kell. Örülök, hogy újra találkoztunk. És villámgyorsan elhúztam, mint újabban gyakran, amikor azon kaptam magam, hogy Lilyn, Alexen vagy a szüleimen kívül másvalakivel beszélve nem állom meg, hogy ne ócsároljam a banyát. – Hé, azért ne búsulj annyira – kiáltott utánam, miközben már a lift felé igyekeztem. – Én múlt csütörtök reggel óta vagyok itt. – Azzal eldobta a parázsló csikket, és unottan beletaposta a betonba. – Jó reggelt, Eduardo – mondtam, és a lehető legszánalmasabban, kialvatlan tekintettel néztem rá. – Gyűlölöm a hétfő reggeleket. – Hé, kislány, rá se rántson. Ma reggel legalább megelőzte – felelte mosolyogva. Természetesen azokra a kegyetlen reggelekre célzott, amikor Miranda hajnali ötkor állított be ide, és ilyenkor fel kellett kísérni, mert ő nem volt hajlandó beléptető kártyát hordani magával. Attól kezdve jött-ment az irodában, és közben állandóan hívogatta Emilyt meg engem, amíg végre valamelyikünk fel tudott ébredni, kivakaródzott az ágyból, és munkára kész állapotba hozta magát, mintha

legalábbis a nemzet biztonsága függött volna attól, hogy beérjen a munkahelyére. Meglöktem a forgókeresztet, s közben azon imádkoztam, hogy ez a hétfő legyen kivétel, és engedjen át anélkül, hogy produkálnom kellene magam. De nem jött be. – Ju tel mi vat ju vant, vat ju rili-rili vant – énekelte tele szájjal, az összes fogát villogtatva rémes spanyol akcentusával. Amitől persze minden örömöm, ami a taxis boldogításából és abból fakadt, hogy előbb érkeztem meg, mint Miranda, egy csapásra elillant. Úgy álltam ott ma is, mint minden reggel: nyúltam volna át a biztonsági pult felett, hogy letépjem Eduardo arcát. De mivel olyan belevaló csaj voltam, ő meg kevés barátaim egyike ezen a helyen, mélabúsan belenyugodtam a megváltoztathatatlanba. – Áj tel ju vat áj vant, vat áj rili-rili vant, áj vana – áj vana – áj vana – áj vana – áj rili-rili-rili vana ziga zig aaaaahhhh – énekeltem megadóan, mintegy szánalmas hódolatképpen a Spice Girls kilencvenes évekbeli sikerszáma előtt. Eduardo ekkor ismét elvigyorodott, és megnyomta a berregőt, így végre átmehettem. – Hé, el ne felejtse: július tizenhatodika! – kiáltotta utánam. – Tudom, július tizenhatodika… – kiáltottam vissza, utalva közös születésnapunk dátumára. Már nem emlékszem, hogyan és miért tudta meg a születésnapom időpontját, de elbűvölte a tudat, hogy ugyanazon a napon születtünk. És valami megmagyarázhatatlan okból ez is része lett a mi saját, reggeli rituálénknak. A minden egyes rohadt reggelen végigjátszott rituálénknak. Nyolc lift sorakozott az Elias-Clark-oldalon, a fele az első tizenhét emeletig járt, a másik a tizenhetediktől felfelé. Csak az első sor számított igazán, mert a nagy nevek általában az első tizenhét emeleten dolgoztak; jelenlétüket a liftajtók feletti kivilágított panelekkel verték nagydobra. A második emeleten egy ingyenes fitneszterem állt az alkalmazottak rendelkezésére, egy teljes Nautilusberendezéssel és legalább száz lépcsőző- és súlyzógéppel. Az öltözőkben voltak szaunafülkék, forró légkamrák, gőzkamrák, hozzá egyenruhás kabinos lányok, és a sürgős esetekre volt manikűr- meg pedikűrszalon, valamint arcápolás. Nekem persze soha nem volt időm ilyesmikre – reggel hat és este tíz között ezek a helyek mindig zsúfolásig tele voltak. Az írók, szerkesztők, üzletkötők három nappal előre kértek időt a jóga- vagy kickboxórákra, és nem jutottak be, ha nem voltak ott a megbeszélt időpontnál negyedórával hamarabb. Mint szinte mindenből, amit azért találtak ki az Elias-Clarknál, hogy megkönnyítsék vele az alkalmazottak életét, ebből is kihagytak. Olyasmit is hallottam, hogy az alagsorban van napköziotthonos óvoda, de senkit se ismertem, akinek gyerekei lettek volna, úgyhogy ebben nem voltam biztos. Az igazi élet a harmadik emeleten kezdődött, ahol az étterem volt, és ahol

Miranda nem volt hajlandó a rabszolgákkal együtt étkezni, kivéve, amikor Irv Ravitzcel, az Elias elnök-vezérigazgatójával ebédelt, aki viszont szeretett ott enni, hogy kimutassa az alkalmazottaival való egységét. És csak szálltunk fel, egyre feljebb, elhagyva a többi híres nevet és címet. Legtöbbjük kénytelen volt osztozni egy-egy emeleten, s az egymással szemben lévő recepciós asztalok saját üvegajtajuk mögül néztek farkasszemet egymással. A tizenhetedikre érve kiugrottam a liftből, és egy ellenőrző pillantást vetettem a seggemre az üvegajtó tükrében. A tervező együttérzéséről és zsenialitásáról adott tanúbizonyságot azzal, hogy a Madison 640. összes liftjéből kihagyta a tükröket. Mint rendesen, most is elfelejtettem magammal hozni az elektronikus személyi kártyámat – azt, amelyik követi minden mozdulatomat, tudja, mit vásároltam, és mikor hagyom el a házat –, úgyhogy be kellett törnöm az emeletre. Sophy csak kilencre járt be, ezért kénytelen voltam bemászni az asztala alá, megkeresni a gombot, amely kinyitja az üvegajtót, majd a recepciós előtér közepéből az ajtóhoz vágtázva egy rántással kinyitni, mielőtt újból bezáródna. Néha háromszor-négyszer is meg kellett ismételnem, míg végre el tudtam kapni, de ma már a második kísérletre sikerült. Amikor megérkeztem, az emeleten még sötétség honolt; minden reggel ugyanazon az úton mentem el az asztalomig. Belépve, tőlem balra volt a reklámosztály. Ők teljesen és száz százalékban el voltak zárva mindentől, ami az emelet kiadói részlegében volt: a szerkesztők választották ki a ruhákat a divatfotókhoz, ők udvaroltak a jó íróknak, ők válogatták össze a kiegészítőket, készítettek interjúkat a modellekkel, ők szerkesztették meg a cikket, tervezték meg az oldalakat, és kérték fel a fotósokat. A szerkesztők utaztak el a világ legklasszabb helyeire, ők kaptak ingyen ajándékokat és árengedményt az összes tervezőtől, ők figyelték az új trendeket, és ők jártak partikra a Pastisba és a Floatba, mert nekik „figyelniük kellett, hogy mit hordanak az emberek”. A reklámra ott volt a próbálkozás és a hirdetési helyek eladása. Néha rendeztek egy-egy promóciós partit is, de mivel azokon nem jelentek meg hírességek, halálra untatták az újdonságra mindig kiéhezett New York-i népséget (legalábbis így szólt Emily gúnyosan megvető megjegyzése). Egyszer, amikor a Runway reklámcélú partit rendezett, egész nap megállás nélkül csörgött a telefonom. „Hallom, hogy a Runway ma este partit rendez. Engem miért nem hívtak meg?” Egy külsőstől kellett megtudnom, hogy aznap este bulit rendezünk; a szerkesztőséget sohasem hívták meg rá, mert úgyse mentek volna el. Mintha nem lett volna elég ok, hogy a runwayes csajok kigúnyoljanak, terrorizáljanak és kiközösítsenek bárkit és mindenkit, aki nem volt közülük való, még belső osztálykorlátokat is fel kellett állítaniuk. A reklámosztályról egy hosszú, keskeny folyosó vezetett a balról nyíló kis

teakonyháig. Itt tartották a legkülönbözőbb teákat és kávékat, és volt egy hűtő is az itt tárolt ebédeknek – tök feleslegesen, mivel a Starbucksnak kizárólagos joga volt ellátni az alkalmazottakat a napi kávéadagjukkal és mindazzal az élelemmel, amelyet oly nagy gonddal válogattak össze az étteremben, vagy rendeltek meg a belváros ezernyi olyan helye bármelyikétől, ahol előre csomagolt ebédeket árusítottak. De azért kedves gesztus volt, szinte már aranyos: az az üzenet szólt belőle, hogy ide nézzetek, van ám nekünk Lipton teánk is, meg Sweet’N Lowsunk, és itt a mikró, ha netán fel akarnátok melegíteni a tegnapi vacsora maradékát! Mi is pont olyanok vagyunk, mint mindenki más! 7.05-re végre beértem Miranda birodalmába, de addigra már olyan fáradt voltam, hogy vonszolni is alig bírtam magam. De mint minden másban, itt is volt egy mindennapos rutin, amit eszembe sem jutott se megkérdőjelezni, se megváltoztatni, úgyhogy buzgón nekiláttam. Kulccsal kinyitottam a szobája ajtaját, és felkapcsoltam az összes lámpát. Odakint még sötét volt, és élveztem azt a drámai percet, amikor ott álltam a nagy észosztó még sötét irodájában, s miközben kibámultam New York City örökké nyughatatlan, villódzó fényű látképére, és beleképzeltem magam valamelyik filmjelenetbe (válaszd, amelyik neked tetszik, lényeg, hogy legyen benne ölelkező pár a pasi hatmillió dolláros, folyóra néző lakásának óriási teraszán), úgy éreztem, mintha a világ tetején állnék. Ekkor kigyulladtak a fények a szobában, és az álom szertefoszlott. A New York-i hajnal „minden lehetséges” érzése elmúlt, és helyette Caroline és Cassidy két, hajszálra egyforma, vigyorgó képét láttam, semmi mást. Aztán kinyitottam a külső, vagyis a mi irodánkban lévő szekrényt, ahová beakasztottam a kabátomat, és ahol mindenféle egyéb holmit tároltunk: levetett kabátokat és ruhákat, melyek értéke több tízezer dollárra rúgott, néhány frissen tisztított ruhát, melyet még nem vittünk el az irodából Miranda lakására, és legalább kétszázat a hírhedt hófehér Hermes sálakból. Azt hallottam, hogy a Hermes tavaly úgy döntött, nem gyártja tovább az ő kedvencét, az elegáns, sima fehér selyemkendőt. A cégnél valaki úgy érezte, magyarázattal tartoznak Mirandának, és rögtön fel is hívta, hogy elnézést kérjen tőle. Ő cseppet sem meglepő módon ridegen közölte velük, hogy rendkívül csalódott, és mindjárt fel is vásárolta a teljes megmaradt árukészletet. Körülbelül ötszáz sálat szállítottak az irodába, még mielőtt én ide jöttem volna dolgozni, és azóta a készlet mintegy a felére csökkent. Miranda mindenütt elhagyogatta őket: éttermekben, moziban, divatbemutatókon, heti összejöveteleken, taxiban. Elhagyta őket a repülőtéren, a lányai iskolájában, a teniszpályán. Talán úgy tekintette őket, mintha zsebkendők volnának? Vagy selyemre jobban szeretett jegyzetelni, mint papírra? Akárhogy is, de tényleg úgy bánt velük, mintha eldobhatók lennének, és egyikünk sem mert emiatt szólni neki. Az Elias-Clark kétszáz dollárt fizetett darabjáért, de

mi úgy adtuk a kezébe, mintha papír zsebkendő volna. Tudtuk, ha így folytatja, két év se kell hozzá, ki fog fogyni a sálakból. Elrendeztem a szekrény polcain a narancssárga dobozokat. Nem sokáig maradtak érintetlenül. Minden harmadik vagy negyedik napon, amikor arra készült, hogy kimegy ebédelni, felsóhajtott: „Ahn-dre-ah, adj egy sálat”. Azzal a gondolattal vigasztaltam magam, hogy én már rég nem leszek itt, mire kifogy belőlük. Másvalaki lesz az a szerencsétlen, akinek majd meg kell mondania, hogy nincs több fehér Hermes sál, és hogy nem is lesz többé, hiába is rendelnének, mert nem készítenek és nem szállítanak egyet sem belőle. A puszta gondolat is rémisztőnek tűnt. Éppen kinyitottam a szekrényt és az irodát, amikor feltelefonált Uri. – Andrea? Itt Uri. Le tudnál jönni? Az Ötvennyolcadik utcában állok, közel a Park Avenue-hoz, pontosan a New York Sports Club előtt. Hoztam neked ezt-azt. Ez a hívás amolyan előzetes értesítés volt arról, hogy hamarosan megérkezik Miranda is. Valószínűleg. Reggelenként többnyire előreküldte Urit a holmijaival, úgymint néhány piszkos ruhával, melyeket el kellett vinni a tisztítóba, a lap egy példányával, amit hazavitt elolvasni, magazinokkal, javítandó cipőkkel vagy táskákkal, és a Könyvvel. Így elérte, hogy nekem kelljen még munkakezdés előtt lemenni a kocsihoz, és felhurcolni ezeket az eléggé világias cuccokat, és mire ő beteszi a lábát az irodájába, már intézkedjek is a sorsukról. Általában a cuccok érkezése után fél órával ő is befutott, mivel Uri már fordult is, hogy érte menjen oda, ahol történetesen aznap reggel állt lesben. Ő ugyanis akárhol lehetett, mivel Emily szerint sohasem aludt. Nem hittem el, amíg el nem kezdtem Emilynél korábban bejárni az irodába, és elsőként lehallgatni a hangpostát. Miranda kivétel nélkül minden éjjel nyolc-tíz nehezen érthető üzenetet hagyott nekünk hajnali egy és hat óra között. Ilyesmiket: „Cassidy egy olyan nejlonzsákot akar, amilyet a kislányok szoktak hordani. Rendelj neki egyet középméretben és olyan színben, ami tetszik neki.” Vagy: „Szükségem van annak a régiségboltnak a címére és telefonszámára, ami a Hetvenvalahányadik utcában van, ahol a komódot láttam.” Mintha tudnunk kéne, milyen nejlonzsák a menő mostanság a tízévesek között, és a hetvennel kezdődő utcákba – igaz is, keleti vagy nyugati? – fellelhető mintegy négyszáz régiségbolt közül melyikben látott valamit valamikor az elmúlt tizenöt évben, ami tetszett neki. De minden reggel hűségesen végighallgattam és leirkáltam ezeket az üzeneteket, újra meg újra rácsapva a „visszajátszás” gombra, hogy legalább a hangsúlyból próbáljak támpontokat kikövetkeztetni, hogy ne kelljen közvetlenül Mirandához fordulnom további információkért. Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy azt javasoltam, kérjük meg őt, adjon több részinformációt, de erre csak egy lesújtó pillantást kaptam válaszul Emilytől.

A jelek szerint tilos volt Mirandának kérdéseket feltenni. Inkább kínlódtunk, vergődtünk, és vártuk, hogy a végén közölje velünk, mennyire hiábavaló volt minden igyekezetünk. Ahhoz, hogy megtudjam, hol látta azt a komódot, két és fél napig kellett cirkálnom Manhattanben, a Park mindkét oldalának hetvennel kezdődő utcáiban. A York Avenue-t kikerülve (túl sok benne a lakóház) végigautóztam az Elsőn, vissza a Másodikon, fel a Harmadikon, vissza a Lexen. Kihagytam a Parkot (ez is túlságosan lakónegyed jellegű), de a Madisont már végigvizslattam, aztán ugyanúgy a nyugati oldalon. Kezemben írásra kész tollal, kigúvadó szemmel, az ölemben nyitott telefonkönyvvel, ugrásra készen lestem, mikor bukkan fel egy bolt, ahol régiségeket árulnak. Minden egyes régiségboltba bementem, hogy személyesen nézzek körül. A negyediknél már művészi tökélyre vittem a koreográfiát. – Jó napot, árulnak komódot? – sikoltottam el magam gyakorlatilag abban a pillanatban, amikor a berregő megszólalt, és beléphettem. A hatodiknál már nem is mentem beljebb az ajtóból. Valami morcos eladó ilyenkor tetőtől talpig végigmért, hogy lássa, olyasvalaki vagyok-e, akivel érdemes egyáltalán szóba állnia. Ezen a ponton a legtöbben már kiszúrták a rám várakozó kocsit, és mogorván odabrummogtak egy igent vagy nemet, habár akadtak, akik részletesebb leírást kértek arról, hogy pontosan milyen komódot keresek. Ha beismerték, hogy árulnak olyasmit, amire illik a kétszavas leírásom, nyomban előhozakodtam egy gyors „És járt itt mostanában Miranda Priestly?”vel. Ha eddig nem gondolták azt, hogy hibbant vagyok, ezen a ponton már látszott rajtuk, hogy mindjárt hívják a biztonságiakat. Néhányan soha életükben nem hallották ezt a nevet, ami egyrészt azért volt fantasztikus, mert üdítő volt első kézből értesülni arról, hogy igenis vannak még normálisan funkcionáló emberi egyedek, akiknek az élete felett nem ő uralkodik, másrészt meg azért, mert minden további szócséplés nélkül elinalhattam onnan. A szánalmas többség, vagyis akik ismerték a nevet, rögtön kíváncsiak lettek. Voltak, akik megkérdezték, melyik pletykalapnak írok. De akármilyen sztorit találtam is ki, egyikük sem találkozott vele az üzletében (kivéve három helyet, ahol „Hónapok óta nem láttuk Ms. Priestlyt, jaj, nagyon hiányoljuk már! Kérem, mondja meg neki, hogy Franck/Charlotte/Sarabeth szeretettel üdvözli!”) Amikor már harmadik napja jártam a várost, és még délben sem volt meg a szóban forgó üzlet, Emily végre megengedte, hogy visszajöjjek az irodába, és tisztázzam a dolgot Mirandával. Már akkor kivert a víz, amikor a kocsi megállt az épület előtt. Eduardót megfenyegettem, hogy át fogok mászni a forgókereszten, ha nem enged át produkció nélkül. Mire felértem a mi emeletünkre, csuromvíz volt rajtam a blúz. Az irodába lépve vadul remegni kezdett a kezem, és az előre gondosan megfogalmazott szöveg (Helló, Miranda. Jól vagyok, köszönöm kérdésedet. És

te? Figyelj, csak meg akartam mondani, hogy minden erőmmel azon voltam, hogy megtaláljam azt a régiségboltot, amit említettél, de eddig nem jártam szerencsével. Talán ha annyit elárulnál, hogy Manhattan keleti vagy nyugati részében van-e? Esetleg emlékszel az üzlet nevére?) egyszerűen belehullott tépett agyam valamelyik ismeretlen bugyrába. Minden protokollt felrúgva nem nyújtottam be írásban a kérdésemet, hanem engedélyt kértem, hogy bemehessek hozzá. Talán annyira megdöbbentette, hogy meg merészeltem szólítani anélkül, hogy ő szólt volna hozzám, hogy beengedett. Hogy rövidre fogjam, Miranda előadta teljes repertoárját a sóhajoktól a leereszkedő vállveregetésen át a sértegetésig, de végül kinyitotta fekete bőrbe kötött Hermes határidőnaplóját, és elővarázsolta belőle… az üzlet cégkártyáját. – Minden adatot rámondtam az üzenetrögzítőre, Ahn-dre-ah. Túlságosan megerőltető lett volna, ha leírod magadnak? – Noha mohó vágyat éreztem, hogy a szóban forgó cégkártyával dekoratív mintákat véssek a képébe, egyetértően rábólintottam. Egészen addig, amíg a kártyára pillantva meg nem láttam a címet: Keleti Hatvannyolcadik utca 244. Hát persze. Tök mindegy volt, hogy kelet vagy nyugat, Második sugárút vagy Amszterdam, mivel az az üzlet, aminek felkutatására harminchárom órát áldoztam a munkaidőmből, nem is a hetvenvalahányadik utcában volt. Ez járt a fejemben, miközben gyorsan lefirkantottam Miranda tegnap éjjeli óhajait, mielőtt lerohantam volna a földszintre, hogy a szokott helyünkön összefussak Urival. Minden áldott reggel nagy részletességgel leírta, hol parkol a kocsival, ahol elméletileg találkoznom kellett volna vele. Ezzel szemben minden áldott reggel, akármilyen szélsebesen értem is le a földszintre, ő már minden cuccot behozott, hogy nekem ne kelljen le-fel szambáznom az utcán, hogy megtaláljam. Nagy örömömre ez a reggel sem volt kivétel: úgy állt ott az egyik forgókeresztnek támaszkodva, zacskókkal, ruhákkal és könyvekkel megrakodva, mint egy jóságos, bőkezű nagypapa. – Nehogy feldöntsél már! – szólt erőteljesen oroszos kiejtésével. – Egész nap csak rohansz, rohansz és rohansz. Kegyetlenül megdolgoztat, látom én. Ezért hozom ide neked a holmikat – magyarázta, miközben rám aggatta a számtalan reklámtáskát és dobozt. – Jó kislány legyél, hallod-e, és legyen ma jó napod. Hálás pillantást küldtem felé, majd félig tréfásan Eduardóra meresztettem a szemem – így akartam közölni vele, hogy „megöllek, vazze, ha csak gondolni mersz rá, hogy most pózoljak itt neked” –, de mindjárt megenyhültem, amikor szó nélkül átengedett a forgókereszten. Valami csoda folytán eszembe jutott, hogy az újságosstandnál megálljak, ahol Ahmed még rám rakta Miranda reggeli újságjainak tekintélyes halmát. A postázóból ugyan naponta reggel kilencre valamennyi megérkezett Miranda asztalára, nekem mégis egy teljes másodpercet

arra kellett szánnom, hogy a minimumra csökkentsem annak kockázatát, hogy egy pillanatot is az újságjai nélkül kelljen töltenie az irodájában. Ugyanez volt az ábra a hetilapoknál is. Minden jel szerint senkit sem zavart, hogy naponta kilenc napilapot és hetente hét hetilapot kell szállítani valakinek, aki csak a pletyka- és divatrovatot olvassa el mindegyikből. Az egész szállítmányt beborítottam az asztalom alá, a padlóra. Ideje volt, hogy feladjam az aznapi első rendeléseket. Már kívülről tudtam egy ínyencségeket házhoz szállító belvárosi hely, a Mangia számát, ahol, mint rendesen, most is Jorge vette fel a telefont. – Szia, balfék, én vagyok az – köszöntöttem, a kagylót beszorítva a fülem és a vállam közé, hogy közben elkezdhessek belépni a Hotmailbe. – Indítsuk el a napot. – Jorge és én barátok voltunk. Azok, akik reggelenként háromszor-négyszer-ötször is beszélnek egymással, elég gyorsan, és sokszor jópofa körülmények között tudnak összebarátkozni egymással. – Helló, bébi, máris küldöm az egyik fiút. Ott van már? – kérdezte, és nem kellett kimondania, úgyis tudtam, hogy az elmebeteg főnöknőmre gondol. Jorge az egyik reggeli emberem volt, ahogy előszeretettel neveztem őket. Eduardo, Uri, Jorge és Ahmed biztosították, hogy a napom a lehető legkellemesebben induljon. Hál’ istennek nem tartoztak a Runway személyi állományába, ennek ellenére az életemben külön-külön betöltött szerepük egyedül azt a célt szolgálta, hogy a főszerkesztőm élete még tökéletesebb legyen. Egyikőjük sem fogta fel igazán, micsoda hatalma és presztízse van Mirandának. Az egyes számú reggelinek másodperceken belül be kellett futnia a Madison 640-be, és jó esély volt rá, hogy majd ki kell dobni. Miranda minden reggel négy szelet zsíros, kövér szalonnát, két pár virslit és egy darab lágy dán sajtot evett meg, amit egy nagy adag Starbuckstól hozott tejeskávéval (figyelem! két kocka barna cukor!) öblített le. Tudomásom szerint az egész szerkesztőség azt találgatta, vajon folyamatosan Atkins-diétán van-e, vagy csak mázlista, akinek valami fantasztikus génállomány folytán ilyen szuperemberi emésztése van. Akárhogyan is, Miranda gondolkodás nélkül ette a legzsírosabb, leggyomorforgatóbban egészségtelen kajákat – míg mi, többiek, természetesen nem engedhettük meg magunknak ugyanezt a luxust. Miután a megérkezését követő tíz percen túl már semmi sem volt forró, mindig újat kellett rendelnem, s a régit kidobnom, egészen addig, míg Miranda meg nem jelent az irodában. Ugyan felmelegíthettem volna, de az megint csak elrabolt volna öt percet, és úgyis észrevette volna. („Ahn-dreah, ez ehetetlenül rossz. Azonnal hozass friss reggelit.”) Így aztán húszpercenként újra meg újra leadtam a rendelést, egészen addig, míg fel nem hívott a mobilján, hogy rendeljem meg a reggelijét. („Ahn-dre-ah, rövidesen

megérkezem. Rendeld meg a reggelimet”.) Természetesen ezután rendszerint két-három perc múlva már ott is volt, így mindenképpen meg kellett előzni a rendelésekkel. Egyrészt, mert a figyelmeztetés túl későn jött, illetve a legtöbb esetben egyáltalán nem is jött. Az én módszerem szerint azonban mire befutott a telefonja, amellyel a reggelije megrendelésére szólított fel, már két-három is útban volt. Csengett a telefon. Ez csak ő lehet – ilyen korán nem telefonál más. – Miranda Priestly irodája – trilláztam, és vártam a jeges hangot. – Emily, tíz perc múlva megérkezem, addigra legyen kész a reggelim. Rászokott, hogy mindkettőnket Emilynek szólítson, amiben az a rejtett üzenet volt – jogosan –, hogy tökéletesen megkülönböztethetetlenek és egymással bármikor felcserélhetők vagyunk. Valahol tudat alatt nagyon sértett a dolog, de mostanára már megszoktam ezt az állapotot. És különben is, túl fáradt voltam, semhogy olyan esetleges dolgokkal foglalkozzam, mint a nevem. – Igen, Miranda, máris. – De addigra már letette. És belépett az ajtón az igazi Emily. – Hé, már itt van? – suttogta, lopva Miranda szobája ajtaja felé pillantva, mint mindig. Se köszönés, se jó reggelt, ahogy a főnökétől tanulta. – Nem, de épp most hívott, hogy tíz percen belül megérkezik. Rögtön jövök. Gyorsan a kabátom zsebébe süllyesztettem a mobilomat meg a cigimet, és már futottam is. Percek alatt kellett leérnem a földszintre, át a Madisonon és be a Starbucksnál álló sorba, miközben végre élvezettel lenyomhattam a tüdőmbe a nap első cigijének füstjét. A csikket elnyomva az Ötvenhetedik és a Lex sarkán bebuktam a Starbucksba, és szemrevételeztem a sort. Ha nyolcan vagy annál kevesebben voltak, akkor beálltam, mint minden normális halandó. De legtöbbször, mint ma is, legalább húsz, ha nem több, nyomorult, munkába igyekvő pária várakozott elcsigázott arccal a betevő reggeli koffeinadagjára, úgyhogy muszáj volt elébük tolakodnom. A dolog egyáltalán nem volt ínyemre, de Miranda semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy megértse, a tejeskávét, amelyet minden reggel letettem eléje, nemcsak hogy házhoz szállítással nem lehetett odavarázsolni, de ilyenkor, amikor mindenhol elkezdődött a munka, fél órába is beletelhetett, mire megkaptam. Pár hétig hallgattam a dühös rikoltozást a mobilomban („Ahn-dre-ah, egyszerűen nem értem, hogy amikor teljes huszonöt perccel korábban szóltam neked, hogy jövök, a reggelim még mindig nincs kész. Ilyesmi nem fordulhat elő.”), aztán muszáj volt szólnom az üzletvezetőnek. – Khm. Jó napot. Kösz, hogy egy percre szóba állt velem – mondtam a kis fekete nőnek. – Tudom, hogy tisztára őrültségnek fog hangzani, de arra gondoltam, nem találhatnánk-e ki valamit a sorban állásommal kapcsolatban. – És

amennyire csak tőlem telt, megpróbáltam elmagyarázni, hogy egy fontos embernek dolgozom, akivel nem lehet szót érteni, és aki nem szereti, ha várnia kell a reggeli kávéjára, és volna-e rá valami mód, hogy rögtön a sor elejére mehessek, persze a lehető legnagyobb tapintattal, és valaki rögtön elkészítse a rendelésemet? Valami vakszerencse folytán, Marion épp aznap este volt hivatalos a divatkereskedői szakképzettséget igazoló bizonyítványa átvételére. – Úristen, te most viccelsz velem? Te Miranda Priestlynek dolgozol? És ő a mi tejeskávénkat issza? Nagy adagot? Minden reggel? Hát ez hihetetlen. Jaj, hát persze, igen, természetesen! Rögtön szólok is mindenkinek, hogy segítsenek neked. Te csak ne izgasd magad semmi miatt. Ő a legnagyobb név a divatszakmában – hadarta Marion egy szuszra, miközben én kénytelenkelletlen buzgón bólogattam rá. Így történt, hogy egy egész hosszú sorra való fáradt, mérges, önző New York-it kikerülve leadhattam a rendelésemet azok előtt, akik már sok-sok perc óta vártak a sorukra. Ettől persze nem éreztem magam jól, se fontosnak, de még elégedettnek sem, és mindig előre rettegtem azoktól a napoktól, amikor ezt elő kellett adnom. És amikor a sor ijesztően hosszúra nyúlt, mint például ma is – végigkígyózott a pult körül, sőt a vége az ajtón kívülre került –, még annál is rohadtabbul éreztem magam, mert tudtam, hogy teli kézzel fogok elmenni. Akkor már dobolt a halántékom, és éreztem, hogy a szemem is kiszáradt. Próbáltam megfeledkezni róla, hogy erről szól az életem, hogy ezért töltöttem el négy hosszú évet verseket memorizálva és prózai szövegeket elemezve, ezért szereztem jobbnál jobb jegyeket. Ehelyett megrendeltem Miranda nagy adag tejeskávéját az egyik új kiszolgálótól, és hozzá a magam egyéb dolgait, úgymint: egy nagy adag Amaretto Cappuccinót, egy Mocha Frappuccinót és egy Caramel Macchiatót, hozzá fél tucat muffint és croissant-t. A végösszeg 28 dollár 83 centre rúgott. A számlát gondosan besüllyesztettem a tárcám számlák részére fenntartott, már szépen dagadó rekeszébe, a többi mellé, amiket el fogok számoltatni a szolid és mindig megbízható Elias-Clarkkal. Most már sietnem kellett, mert tizenkét perce, hogy Miranda telefonált, és tudtam, hogy azóta talán már ott ül az íróasztalánál, és azon háborog, hogy hová tűnök el minden áldott reggel. A csészéje oldalán díszelgő Starbucks logó nem adott neki semmiféle támpontot. De mielőtt felnyalábolhattam volna az egész cuccot a pultról, megszólalt a telefonom. A szívem, mint rendesen, most is nekiugrott a bordáimnak. Tudtam, hogy csak ő lehet, senki más, és halálra rémített. A mobilomra pillantva beigazolódni láttam a gyanúmat, meglepett hát, amikor Emily hangját hallottam Miranda készülékéről. – Itt van és morózus – suttogta Emily. – Vissza kell jönnöd. – Mindent megteszek, amit csak tudok – mordultam rá, miközben egyik

karomon a tálcával és a süteményekkel teli zacskóval egyensúlyoztam, a másik kezemben meg a telefont tartottam. Épp itt volt a gyökere annak a gyűlöletnek, amely Emily és köztem kialakult. Mivel ő töltötte be az „első” asszisztensi pozíciót, sokkal inkább én voltam kettőnk közül Miranda személyi asszisztense, aki a kávékat meg a kajákat hordta, segített a gyerekeinek a házi feladat elkészítésében, és rohangált fel-alá a városban, hogy megszerezze a legjobb fogásokat az általa rendezett vacsorához. Emily a pénzügyeit, az utazásait és – ez volt a legnagyobb falat – néhány havonta a ruharendeléseit intézte. Úgyhogy mialatt én reggelenként kint voltam, hogy összeszedjem a kajákat, Emilynek egyedül kellett felkapkodnia a szünet nélkül csörgő telefonokat, és kezelni a kora reggeli éberségében egyre-másra követelődző Mirandát. Gyűlöltem őt, amiért ujjatlan blúzban járhatott be, mert nem kellett napjában hatszor otthagynia a jó meleg irodát, hogy körbeszáguldja New Yorkot, mert éppen valamit el kellett hozni, fel kellett hajtani, meg kellett keresni, össze kellett szedni. Ő meg azért gyűlölt, mert volt rá ürügyem, hogy otthagyjam az irodát, és mert tudta, hogy a szükségesnél mindig tovább maradok, hogy nyugodtan telefonálhassak a mobilomon, és háborítatlanul cigizhessek. Visszafelé rendszerint tovább tartott az út, mint a Starbucksba vezető, mivel szét kellett osztanom a kávékat és a sütiket. A hajléktalanoknak hordtam ezeket, azoknak az állandó kuncsaftjaimnak, akik az Ötvenhetedik utca kapualjaiban éjszakáztak, napközben meg az utcaszintnél magasabb bejáratok mellett húzták meg magukat, fittyet hányva a város azon igyekezetének, hogy „megtisztítsák tőlük az utcákat”. A rendőrök mindig elzavarták őket, mielőtt beindult volna az igazi csúcsforgalom, de mire megkezdtem első kávéfutásomat, már mind újra a helyükön voltak. Volt abban valami fantasztikus – sőt éltető – érzés, hogy ezek a méregdrága, Elias által szponzorált kávékülönlegességek a város legszámkivetettebb népségének kezében landoltak. Az örökké pisis gatyás ember, aki a Chase Bank előtt aludt, naponta kapott egy Mocha Frappuccinót. Soha nem ébredt fel, hogy elvegye tőlem, de minden reggel letettem a bal könyöke mellé (szívószállal, természetesen), és mire pár óra múlva, a második kávéfutam alkalmával visszatértem, rendszerint eltűnt – az emberrel együtt. Az öreg hölgy, aki tolókocsijában ülve egy kartonlemezt tartott a kezében, amelyen az állt, hogy NINCS HOL LAKNOM/TISZTÁLKODNOM/MIT ENNEM, kapta a Caramel Macchiatót. Rövid idő alatt megtudtam, hogy Theresának hívják, és régebben ugyanolyan tejeskávét vittem neki, mint Mirandának. Ő mindig megköszönte, de sohasem ivott bele, amíg meleg volt. Amikor egyszer megkérdeztem tőle, talán nem akarja, hogy továbbra is hordjam neki, élénken megrázta a fejét, és azt motyogta, hogy nem szeretne válogatósnak látszani, de

inkább valami édeset szeretne, és hogy a kávé neki túl erős volt. Másnap vaníliával ízesített tejszínhabos kávét vittem neki. Így jobb? Ó, igen, sokkal, de sokkal jobb, talán még egy kicsit túl édes is. A következő napon aztán sikerült eltalálnom az ízlését: kiderült, hogy Theresa ízesítés nélkül szereti a kávét, tejszínhabbal és egy kis karamellsziruppal. Meg is jutalmazott egy majdnem teljesen fogatlan mosollyal, és attól kezdve, mihelyt odaadtam neki, nyomban hozzá is látott, hogy bevedelje. A harmadik kávé Riót illette, a nigériai fiút, aki egy pokrócról CD-ket árult. Nem tűnt hajléktalannak, de egy reggel, amikor épp átnyújtottam Theresának a napi járandóságát, odajött hozzám, és azt mondta, vagy inkább énekelte: „Te, te, te, te vagy a Starbucks-tündér, vagy mi? Hol az enyém?” Másnap a kezébe nyomtam egy nagy adag Amaretto Cappuccinót, és azóta is barátok vagyunk. Napi huszonnégy dollárral többet költöttem kávéra, mint kellett volna (Miranda tejeskávéja mindössze négy dollárba került), csak azért, hogy még egy passzív-agresszív csapást mérjek a vállalatra; így fejeztem ki rosszallásomat, amiért ennyire szabadjára engedik Miranda Priestlyt. Odaadtam ezeknek a szutykosaknak, büdöseknek, bolondoknak, mert ezzel – és nem az elpazarolt pénzzel – szúrtam ki igazán velük. Mire visszaértem az előtérbe, Pedro, a Mangia mexikói Runway-fiúja, akinek kínszenvedés volt hallani az angol kiejtését, elmerülten társalgott spanyolul Eduardóval a liftek előtt. – Hé, itt a mi lányunk – kiáltotta, mire néhányan a közelben lévők közül odasandítottak ránk. – Meghoztam a szokásosat: szalonna, virsli és egy gyanús kinézetű sajtféleség. Ma csak egyet rendeltél! Én nem t’om, hogy lehet, hogy megeszed ezt a sok szart, azt mégis ilyen girnyó vagy, te lány – harsogta tele szájjal vigyorogva. Lenyeltem a kikívánkozó megjegyzést, hogy ezek szerint ő még nem látott igazi girnyót. Pedro pontosan tudta, hogy nem én eszem meg az általa odahordott reggeliket, de mint mindenki más a tucatnyi ember közül, akivel nap mint nap reggel nyolc óra előtt volt alkalmam szót váltani, ő sem volt tisztában a részletekkel. Mint rendesen, most is egy tízest nyomtam a markába a 3 dollár 99 centes reggeliért, és már mentem is fel az emeletre. Miranda épp telefonált, amikor beléptem az irodába, kígyóbőr Gucci kabátja az íróasztalom tetején hevert. A vérnyomásom azon nyomban a plafonig ugrott. Belepusztulna, ha tenne még két lépést a szekrényig, kinyitná, és beakasztaná a kabátját? Miért kell levetnie és ráhajítania az én asztalomra? Letettem a tejeskávéját, ránéztem Emilyre, akit túlságosan lefoglalt, hogy egyszerre három telefon volt a fülén, ezért észre sem vett, és beakasztottam a kabátot. Aztán kibújtam a sajátomból, és lehajoltam, hogy belökjem az asztalom alá – az enyém ugyanis megfertőzhette volna az övét, ha a szekrényben véletlenül hozzáért

volna. Kivettem két kocka barna cukrot, egy keverőpálcát és egy szalvétát az íróasztalfiókomból, és az egészet összefogtam. Egy másodpercig mérlegeltem, vajon beleköpjek-e a kávéjába, de uralkodtam magamon. Ezek után kihúztam egy kis porcelántányért a fejem feletti rekeszből, ráömlesztettem a zsíros húsdarabokat meg a dán sajtot, és beletöröltem a kezemet a tisztítandó ruhájába, ami szintén ott lapult az asztalom alatt, úgyhogy nem láthatta, hogy még nem vittem el a tisztítóba. Elméletileg minden alkalommal el kellett volna mosnom a tányért a babakonyhánk mosogatójában, de erre még egyszer sem tudtam rávenni magam. Nem vállaltam azt a megaláztatást, hogy mindenki szeme láttára az ő edényeit mosogassam, inkább minden alkalommal papír zsebkendővel töröltem tisztára, és a körmömmel kapartam le a rászáradt sajtot. Ha meg tényleg piszkos volt, vagy már régóta kuksolt a falipolcon, kinyitottam egy palack Pellegrinót, és rálöttyintettem belőle egy keveset. Úgy gondoltam, még hálás is lehet, amiért nem spricceltem rá a bútortisztítóból. Tisztában voltam vele, hogy egy új erkölcsi mélységet értem el – egyedül csak az aggasztott, hogy olyan magától értetődően süllyedtem le idáig. – Ne felejtsd el, azt akarom, hogy a lányaim mosolyogjanak – mondta épp a telefonba. A hangjából rögtön rájöttem, hogy Luciával, a divatrészleg igazgatójával, a közelgő brazíliai fotózás felelősével beszél arról, hogy a modelleknek hogyan kell megjelenniük. – Boldog, ezer foggal mosolygó, tiszta és egészséges lányokat akarok látni. Nem mélabúsakat, nem dühöseket, nem morcosakat, nem szomorúra sminkelteket. Azt akarom, hogy ragyogjanak. És ezt komolyan gondolom, Lucia, ennél kevesebbet nem fogadok el. Letettem a tányért az íróasztala szélére, és mellé helyeztem a kávét meg a szalvétát az összes hozzávalóval együtt. Rám se nézett. Egy pillanatra megálltam, hátha oda akar nyújtani nekem egy halom papírt, hogy faxoljam el, keressem meg vagy rakjam el, de mivel tudomást sem vett rólam, kimentem a szobájából. Reggel fél kilenc volt, három órája voltam talpon, de úgy éreztem magam, mint aki tizenkét órája gürizik, és most eljött a pillanat, amikor végre, aznap először, én is leülhettem. Épp amikor beléptem a Hotmailbe, és már előre örvendeztem, hogy biztosan kapok néhány vicces e-mailt külső emberektől, kilépett a szobájából. Blézerének kapcsos öve összeszorította amúgy is vékony derekát, és még jobban kiemelte az alakjára tökéletesen rásimuló ceruzaszoknyát. Látszott rajta, hogy mindjárt szétrobban. – Ahn-dre-ah. A kávé jéghideg. Nem értem, miért. Nyilván túl sokáig oda voltál! Hozz egy másikat. Mélyen beszívtam a levegőt, és erősen koncentráltam, hogy a gyűlölet ne üljön ki a vonásaimra. Miranda letette az asztalomra a kávét, amellyel megsértettem,

és belelapozott a Vanity Fair új számába, amit valaki a szerkesztőségből az ő számára készített oda. Éreztem, hogy Emily engem néz, és hogy a pillantásában együttérzés és harag keveredik: rosszul érezte magát amiatt, hogy megint végig kell csinálnom a szörnyű tortúrát, de gyűlölt azért, hogy emiatt van merszem dühöngeni. Hiszen lányok milliói adnák az életüket az állásomért, nem? Így aztán egy hallható sóhajjal – újabban tökélyre fejlesztettem, hogy csak annyira legyen hangos, hogy Miranda meghallja, de mégse annyira, hogy felelősségre vonhasson miatta – megint belebújtam a kabátomba, és elindítottam a lábamat a lift felé. Ez megint egy hosszú napnak ígérkezik. A húsz percen belül lezavart második kávéfutam már sokkal simábban ment; a Starbucksnál kicsit megcsappant a sor, és Marion lépett szolgálatba. Ő maga készítette el a nagy adag tejeskávét, mihelyt beléptem az ajtón. Most nem bajlódtam további rendelésekkel, mert mihamarabb szerettem volna visszaérni és leülni, mindazonáltal egy-egy cappuccinót mégiscsak kértem Emily és a magam számára. Épp fizettem, amikor megszólalt a telefonom. Hogy az ördög vinné el, ez a nő tényleg kibírhatatlan! Telhetetlen, türelmetlen, lehetetlen nőszemély. Még négy perce sincs, hogy kitettem a lábam, nem létezik, hogy máris balhézni akar. Újra fél karomon a tálcával egyensúlyozva kihalásztam a mobilomat a kabátzsebemből. Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy amiért így viselkedik, felhatalmazva érzem magam, hogy elszívjak még egy cigit – csak hogy pár perccel később vigyem fel neki a kávéját –, de akkor megláttam, hogy Lily hív az otthoni telefonjáról. – Szia, rosszkor? – kérdezte, és érezni lehetett a hangján, hogy izgatott. Az órámra néztem, és láttam, hogy most előadáson kéne lennie. – Ühüm, olyasmi. A második kávéfutamomon, ami igazán király. Tényleg, de komolyan, nagyon jól érzem magam, ha erre voltál kíváncsi. Mi van? Most nem órán kéne lenned? – De igen, csak tegnap éjjel megint a rózsaszín inges fiúval lógtam, és mindketten kicsit több margaritát ittunk. Egészen pontosan nyolccal többet. Ő még most is itt hever ájultan, úgyhogy nem hagyhatom magára. De nem ezért hívlak. – Hanem? – kérdeztem alig-alig odafigyelve, mert az egyik cappuccino épp kilöttyenni készült, miközben a mobilt a fülem és a vállam közé szorítva, egyetlen szabaddá vált kezemmel kihalásztam egy szál cigarettát a dobozból, és rágyújtottam. – A háziúrnak volt képe reggel nyolckor bekopogni, hogy közölje velem, ki vagyok rúgva a lakásból – mondta a legkevésbé sem elkeseredetten. – Ki vagy rúgva? De hát miért, Lil? Mit fogsz most csinálni? – Úgy látszik, végül rájöttek, hogy nem vagyok Sandra Gers, és hogy ő már hat

hónapja nem lakik itt. Mivel gyakorlatilag nem vagyunk egy család, nem passzolhatta volna át nekem a lakását. Én persze tudtam ezt, úgyhogy az egyszerűség kedvéért azt mondtam, hogy én ő vagyok. Fogalmam sincs, hogyan jöttek rá. De tulajdonképpen már nem is érdekes, mert ezentúl lakhatunk akár együtt is, te meg én! Te ugye havonta fizetsz a szobáért Shantinak és Kendrának? Albérletbe mentél, mert nem volt hol laknod, igaz? – Igaz. – Hát most majd lesz! Együtt szerezhetünk egy helyet, méghozzá ott, ahol nekünk tetszik! – Király! – Komolytalannak tűnt számomra a dolog, azzal együtt, hogy őszintén lelkesedtem az ötletért. – Akkor hát benne vagy? – Feltétlenül, Lil. De tényleg, őrült jó ötletnek tartom. Ne vedd elutasításnak, de havas eső esik, én meg kint állok az utcán, és a bal karomon végigcsorog a forró kávé… – Bip-bip. Újabb hívásom volt, és bár majdnem sikerült megégetnem a nyakamat a cigarettám parazsával, miközben megpróbáltam eltávolítani a mobilomat a fülemtől, annyit mégis sikerült meglátnom, hogy Emily keres. – A francba, Lil, Miranda keres. Rohannom kell. De gratula, amiért kirúgtak! Csuda izgi. Később hívlak, oké? – Oké, majd beszélek… De addigra már átkapcsoltam, és lelkileg felkészültem a lebaltázásra. – Megint én – szólt kimérten Emily. – Hol a pokolban vagy? Csak egy nyamvadt kávét kell hoznod, az ég áldjon meg! Elfelejted, hogy én is csináltam, amit te most, pontosan tudom, hogy nem tart olyan sokáig, hogy… – Mi? – üvöltöttem bele a telefonba, miközben két ujjal befogtam a mikrofont. – Mit mondtál? Nem hallak. Mindenesetre, ha te hallod, amit mondok, egy perc, és ott vagyok! – Azzal becsuktam a telefont, és visszasüllyesztettem a zsebembe. És noha a Marlboro fele még megvolt, ledobtam a járdára, és rohantam vissza az irodába. Miranda kegyeskedett elfogadni ezt az alig melegebb új kávét, és még békén is hagyott bennünket tíz és tizenegy között, mialatt zárt ajtó mögött turbékolt a telefonján Vakapáddal. Magam hivatalosan csak a múlt héten találkoztam vele először, amikor szerda este, úgy kilenc óra körül beugrottam a Könyvvel. Épp akkor vette ki a kabátját az előtérben a szekrényből, és tíz percen keresztül beszélt nekem úgy, hogy közben harmadik személyben emlegette saját magát. Akkori találkozásunktól kezdve külön elhalmozott a figyelmével, amikor esténként besurrantam, és mindig szakított rá pár percet, hogy érdeklődjön a napom felől, vagy elismerését fejezze ki a munkámért. Természetesen az ő kedvességéből egy szikrányi se ragadt a feleségére, de legalább volt köztük valaki, aki rendes volt.

Épp arra gondoltam, hogy fel kéne hívnom valamelyik PR-ost, hogy szerezzünk nekem még néhány normális ruhát, amiben eljárhatok dolgozni, amikor Miranda hangja kizökkentett a gondolataimból. – Emily, kérem az ebédemet. Az irodájából kihallatszó kiáltás nem szólt konkrétan egyikünknek sem, mivel az Emily név mindkettőnket jelenthette. Az igazi Emily rám nézett és bólintott, s ebből tudtam, hogy nekem kell megmozdulnom. Smith & Wollensky száma be volt programozva a vonalasomba, és a hangból megállapítottam, hogy az új lány vette fel a kagylót. – Szia, Kim, Andrea vagyok, Miranda Priestly irodájából. Sebastian ott van? – Szia, khm, izé, mondanád még egyszer a nevedet? – Függetlenül attól, hogy hetente kétszer, mindig ugyanebben az időpontban telefonáltam, és már bemutatkoztam, ő mindig úgy viselkedett, mintha soha az életben nem beszéltünk volna még egymással. – Miranda Priestly irodájából beszélek. A Runwaytől. Figyelj, ne vedd gorombaságnak – de, nyugodtan annak veheted –, de sietek. Beszélhetnék Sebastiannal? – Ha bárki más vette volna fel, minden további nélkül megmondtam volna neki, hogy Miranda kéri a szokásosat, de mivel ez a manci olyan ostoba volt, hogy semmit nem lehetett rábízni, megtanultam, hogy magát a főnököt kérjem. – Nos, rendben, megnézem, hogy el tudom-e érni. – Bízzál bennem, Kim, el tudod érni. Miranda Priestly az életet jelenti számára. – Andy, csillagom, hogy vagy? – búgta Sebastian a telefonba. – Remélem, azért hívsz, mert a mi kedvenc divatnagyasszonyunk szeretne ma valamit ebédelni. Kíváncsi lettem volna, mit szólna, ha csak egyszer is azt felelném, hogy nem Miranda akar ebédelni, hanem én. Végtére is ez nem kifejezetten előre csomagolt kaja volt, mert a királynő kedvéért kivételt tettek. – Pontosan. Azt mondja, ma nagy kedve volna a ti éttermetekből enni valami finomat, és azt is mondta, hogy puszil. – Miranda akkor se tudta volna megmondani annak a helynek a nevét, ahonnan nap mint nap az ebédjét hozzák, ha halállal vagy csonkítással fenyegetik meg, nemhogy azt tudta volna, hogy hívják az étterem nappal szolgálatban lévő vezetőjét, de Sebastian mindig olyan boldog volt, ha ilyesmiket mondtam neki. Ma meg egyenesen vihorászott nagy izgalmában. – Fanti! Egyszerűen mesés! Minden össze lesz készítve, mire ideérsz – kiáltotta megújult lelkesedéssel. – Már alig várom! És persze mondd meg neki, hogy én is csókoltatom! – Megmondom. És viszlát, hamarosan. Egészen kimerültem a nagy igyekezetben, hogy kellőképpen körbecirógassam

az egóját, de annyira megkönnyítette a munkámat, hogy bőven megérte a fáradságot. Olyankor, amikor Miranda nem házon kívül ebédelt, mindig ugyanazt az ebédet tettem le az asztalára, amit ő szép kényelmesen, zárt ajtó mögött, befalatozott. E célból több porcelántányért is tartottam a faliszekrényemben. Voltak közöttük a tervező által küldött mintadarabok, de voltak olyanok is, amelyeket csak úgy elhoztam az ebédlőből. Olyanokat, hogy mártásoscsésze, pecsenyekés meg damasztszalvéta. Túl macerás lett volna készletezni, úgyhogy az ilyesmit mindig Sebastian szállította az étellel együtt. Így aztán megint a vállamra dobtam a kabátomat, cigaretta és mobil újra be a zsebbe, és indultam kifelé a február végi, egyre szürkébb és szürkébb városba. Mindössze egy negyedórás séta volt a Negyvenkilencedik utca és a Harmadik sarkán lévő étteremig, mégis megfordult a fejemben, hogy kocsit hívok. Aztán, amikor megéreztem a tüdőmben a hideg és tiszta levegőt, meggondoltam magam. Rágyújtottam, és leszívtam a füstöt; amikor kifújtam, már nem is tudtam, a füstöt engedtem-e ki, a hideg levegőt vagy a bosszúságot, mindenesetre rém jó érzés volt. Máris lazábban kerülgettem a céltalanul ténfergő turistákat. Régebben undorral néztem a mobiltelefonon beszélő járókelőket, de a napjaim újabban olyan zűrösekké váltak, hogy magam is rászoktam a menet közbeni telefonálgatásra. Előkaptam a mobilomat, és felhívtam Alex iskoláját, ahol, ködös emlékeim szerint, e pillanatban épp a tanári ebédlőben kellett, hogy egye az ebédjét. Kétszeri csengetés után egy elgyötört szoprán szólt bele: – Halló. Itt Mrs. Whitmore. Miben segíthetek? – Beszélhetnék Alex Finemannel? – Megkérdezhetem, ki keresi? – Andrea Sachs vagyok, Alex barátnője. – Ó, igen, Andrea! Már nagyon sokat hallottunk magáról – mondta olyan fojtott hangon, mint aki mindjárt megfullad. – Komolyan? Hát ez… ez nagyszerű. Én is sokat hallottam már önről. Alex csodás dolgokat szokott mesélni minden kollégájáról. – Ó, milyen kedves. Hallom, Andrea, milyen remek munkahelye van. Nagyon érdekes lehet egy ilyen tehetséges nő mellett dolgozni. Maga tényleg szerencsés lány. Ó, igen, Mrs. Whitmore. Mondhatom, tényleg szerencsés lány vagyok. Olyan szerencsés, hogy arról magának fogalma sincs. El se tudom mondani, milyen szerencsésnek éreztem magam például tegnap délután is, amikor tamponért kellett kiszaladnom a főnökömnek, aki aztán közölte velem, hogy rossz tampont vettem, és megkérdezte, miért nem tudok semmit rendesen megcsinálni. És

nyilván csak a szerencsének tudható be az is, hogy miért kell nekem minden reggel nyolc óra előtt másvalaki izzadság- és ételfoltos szennyesét rakosgatnom, hogy mit mikor vigyek a pucerájba. Ó, várjon csak! Azt hiszem, pillanatnyilag azért mondhatom a világon a legszerencsésebbnek magam, mert három teljes héten keresztül alkalmam volt három állam összes tenyésztőjével konzultálni abból a célból, hogy megtaláljam a tökéletes francia buldog kölyköt, azért, hogy két, hihetetlenül elkényeztetett és undok kislánynak külön-külön meglegyen a saját kis kedvence. Igen, asszonyom, ilyen szerencsés lány vagyok. – Ó, igen, ez tényleg fantasztikus lehetőség – vágtam rá gépiesen. – Olyan állás, amiért lányok milliói az életüket is odaadnák. – Ezt nem is kell mondania, drágám! Nahát, épp most lépett be Alex. Már adom is. – Szia, Andy, mi van? Hogy alakul a napod? – Ne is kérdezd. Épp útban vagyok, hogy elhozzam Őfelsége ebédjét. A te napod milyen? – Eddig jó. Az osztályomnak ebéd után zeneórája van, úgyhogy most van egy szabad másfél órám, ami épp jól jön. Aztán gyakorolnunk kell a hangos olvasást. – A hangján éreztem egy kis csüggedtséget. – Még akkor is, ha az az érzésem, hogy soha nem fogják megtanulni, hogyan kell elolvasni valamit. – És volt ma már verekedés? – Nem volt. – Mit akarsz ennél többet? Volt egy viszonylag fájdalommentes napod, még vér se folyt. Élvezd ki. Hagyd azt az olvasást holnapra. Tudod, mi újság? Lily telefonált reggel. Kirúgták a harlemi lakásából, úgyhogy most össze fogunk költözni. Vicces, mi? – Hé, gratulálok! Nem is jöhetne jobbkor neked! Jól fogjátok érezni magatokat együtt. Ha jobban belegondolok, kicsit félek is tőle. Állandóan együtt leszel Lilyvel… Lily pasijaival… Ígérd meg, hogy sokat leszünk nálam is. – Hát persze. De te is lehetsz nálam: olyan lesz megint, mint amikor utolsó évesek voltunk. – Azért kár, hogy el kell mennie abból az olcsó kis lakásból. De amúgy tényleg szuper. – Igen, egészen belelkesedtem. Shanti és Kendra nagyon rendesek, de azért nem jó idegenekkel együtt lakni. – Szerettem az indiai kajákat, csak azt az állandó curryszagot nem bírtam, ami belevette magát mindenembe. – Majd megkérdezem, akarja-e Lil, hogy ma este igyunk egyet a nagy újságra. Te benne lennél? Találkozhatnánk valahol az East Village-ben, az nincs messze tőled. – Jól hangzik, benne vagyok. Ma este még kiszaladok Larchmontba, hogy megnézzem Joey-t, de nyolcra visszaérek a városba. Te addigra még úgysem fogsz

végezni, úgyhogy találkozom Maxszel, és utána összejöhetünk mindnyájan. Jut eszembe, Lily most jár valakivel? Maxnek jól jönne egy, szóval… – Egy mi? – vágtam a szavába nevetve. – Rajta, mondd csak ki. Azt hiszed, a barátnőm egy kurva? Csak szabad szellemű. Hogy jár-e valakivel? Miféle kérdés ez? Valami rózsaszín inges fiú volt nála múlt éjszaka. Azt hiszem, nem ez az igazi neve. – Na mindegy. Hívj fel, amikor végeztél a Könyvvel. – Úgy lesz. Szia. Már épp le akartam csapni a telefon fedelét, amikor megszólalt. A szám nem volt ismerős, és a puszta megkönnyebbülés miatt, hogy nem Miranda vagy Emily, fogadtam a hívást. – Mir… ööö… halló? – Rendszerint automatikusan a „Miranda Priestly irodája” felkiáltással vettem fel a mobilomat és az otthoni telefonomat is, ami kínos volt, valahányszor nem a szüleim vagy Lily keresett. Erre muszáj lesz odafigyelnem. – A szépséges Andrea Sachsszal beszélek, akit akaratom ellenére úgy megrémítettem Marshall partiján? – kérdezte egy rekedtes és rettentően szexi hang a vonal túloldalán. Christian! Már-már megkönnyebbülést éreztem, amiért eszembe se jutott az óta az érzéki kézcsók óta. De most nyomban megelevenedett bennem, mennyire igyekeztem elbűvölni őt azon az estén a szellemességemmel és a kedvességemmel, és gyorsan megfogadtam, hogy most hűvösen fogok viselkedni. – Az vagyok. Kivel beszélek? Sok férfi rémített meg azon az estén számtalan különféle okból kifolyólag. – Oké, eddig jó. Lélegezz mélyeket, ne parázz. – Nem is tudtam, hogy ennyi vetélytársam van – felelte behízelgő hangon. – De az az érzésem, ezen nem kéne meglepődnöm. Hogy vagy, Andrea? – Jól. Sőt, nagyon jól – hazudtam simán, mert eszembe jutott a Cosmo egyik cikke, amely azt a tanácsot adta, hogy egy új pasival mindig „könnyedén, lazán és boldogságot sugározva” beszéljünk, mert a legtöbb „normális” pasi nem jól veszi a keménykedő cinizmust. – A melóhelyen minden a legnagyobb rendben. Imádom a munkámat! Mostanában rém érdekes dolgok vannak, rengeteget tanulok, és minden a lehető legszuperebb! De tényleg. És veled mi újság? – Ne beszélj túl sokat magadról, ne urald a beszélgetést, add meg neki azt a jó érzést, hogy mesélhet a kedvenc és számára leginkább ismerős témáról: önmagáról. – Ügyesen tudsz hazudni, Andrea. Egy gyakorlatlan fülnek már-már hihető, amit mondasz, de egy profit nem tudsz átvágni. Azért ne aggódj. Ezúttal még elnézem neked ezt a dolgot. – Már nyitottam a számat, hogy visszautasítsam a vádaskodását, de aztán inkább elnevettem magam. Meg kell hagyni, jó füle van. – Gyorsan a lényegre térek, mert mindjárt felszállok egy D. C.-be tartó gépre, és

a biztonságiak nem túl boldogok attól, hogy fülemen egy mobillal sétálok át a fémdetektoron. Van már programod szombat estére? Ki nem állhattam, amikor valaki így fogalmazza meg a kérdését, és nem azzal kezdi, hogy mit akar. A barátnője mellé keres kísérőt, hogy ne kelljen egyedül intéznie a bevásárlásait, s arra gondol, hogy én megfelelek a célnak? Vagy kutyasétáltatóra lenne szüksége, mialatt ő egy újabb nyolcórás interjút ad a New York Timesnak? Épp egy alkalmas semmitmondó válaszon törtem a fejem, amikor azt mondta: – Mert szombatra foglaltam helyet a Babbóban. Kilencre. Néhány barátom is ott lesz, főleg lapszerkesztők, és más érdekes emberek. Egy szerkesztő a The Buzztól, meg egy-két író a The New Yorkertől. Jó csapat. Benne vagy? Ebben a pillanatban egy mentőautó húzott el mellettem vijjogó szirénával, villogó lámpákkal, de hiába dobott be mindent, hogy utat találjon magának a bedugult forgalomban. Az autóvezetők, mint rendesen, most se törődtek vele, és a mentő bennragadt a pirosban ugyanúgy, ahogy a többi autó. Arra kért, hogy menjek el vele? Igen, feleltem gondolatban, pontosan ez történt. Megkért, hogy menjek el vele. Randira hívott! Christian Collinsworth randira hívott engem – egy szombat esti randira, hogy egész pontos legyek, méghozzá a Babbóba, ahol főidőben fenntartott helye van egy csapat, hozzá hasonlóan okos és érdekes ember társaságában. És még csak nem is a New Yorker írói jártak a fejemben! Gyötörtem az agyam, vajon említettem-e neki a partin, hogy a Babbo az az étterem New Yorkban, amelyet feltétlenül ki akartam próbálni, hogy mennyire imádom az olasz kajákat, és azt is tudtam, mennyire szereti Miranda is – egy szó, mint száz, majd’ meghaltam a vágytól, hogy elmehessek oda. Egyszer még az is eszembe jutott, hogy egy heti fizetésemet elverem egy ottani vacsorára, ezért felhívtam őket, hogy asztalt foglaltassak Alexnek és nekem, de öt hónapra előre teljesen be voltak táblázva. Három éve senki nem hívott randizni Alexen kívül. – Jaj, Christian, az tök állat lenne – kezdtem, de a legszívesebben máris visszaszívtam volna ezt a „tök állat”-ot. Tök állat! Ki is mondta ezt? Mindjárt eszembe villant a jelenet, amikor Baby büszkén közli Johnnyval, hogy hozott egy görögdinnyét, de rögtön el is hessegettem, arra kényszerítve magam, hogy a megaláztatás ellenére valahogy tovább mondjam. – Tényleg nagyon szeretnék – igen, te idióta, ezt már mondtad, most próbálj valahogy elmozdulni innen –, de nem tehetem. Izé, már van programom szombat estére. – Összességében ez egy jó válasz, gondoltam. Kiabálnom kellett a sziréna miatt, ezzel együtt úgy gondoltam, eléggé méltóságteljesre sikerült a válaszom. Az ember ne legyen kapható egy randira, amire két nappal korábban hívják el, és igazából még azt se kell elárulni, hogy van pasim… Elvégre semmi köze hozzá, nem igaz? – Andrea, most tényleg van programod, vagy úgy gondolod, hogy a barátod

nem venné jó néven, ha másvalakivel mennél el valahová? – Ezt csak vaktában mondhatta, gondoltam. – Akár így van, akár úgy, nem tartozik rád – feleltem kissé finomkodva, és még a szememet is forgattam hozzá. Közben a tilos jelzést észre sem véve, átkeltem a Harmadik sugárúton, kis híján elgázoltatva magam egy furgonnal. – Oké, rendben, ezúttal szabadon engedlek. De újra meg foglak kérdezni. És szerintem legközelebb igent fogsz mondani. – Nocsak, komolyan? És miből gondolod? – Az önbizalma, amely korábban olyan szexinek tűnt, most sokkal inkább elbizakodottságnak kezdett látszani. A gond csak az volt, hogy ettől még szexisebb lett. – Csak megérzés, Andrea, csak megérzés. És nem kell, hogy fájjon miatta az a csinos kis fejecskéd – sem a barátodé –, mindössze baráti meghívásról van szó, egy jó társaságban elköltött, finom vacsorára. Mi lenne, ha őt is elhívnánk, Andrea? Mármint a barátodat. Jó fej lehet, szívesen megismerkednék vele. – Nem! – Szabályosan elszörnyedtem a gondolatra, hogy ezek ketten egy asztalnál, egymással szemben üljenek, hiszen a maguk elképesztő mivoltában annyira, de annyira mások voltak! Szégyelltem volna, ha Christian látja, milyen egészséges lelkivilágú, jótét lélek Alex. Christian szemében Alex ártatlan vidékinek tűnne. És még jobban szégyelltem volna, ha Alex a saját szemével látná azt a sok visszataszító tulajdonságot, amit én annyira vonzónak találtam Christianben: a stílusát, a fölényességét, azt a sziklaszilárd magabiztosságot, ami lehetetlenné tette, hogy bármi sértés elérjen hozzá. – Nem – nevettem, helyesebben nevetést préseltem ki magamból, miközben lazának igyekeztem mutatkozni. – Nem hinném, hogy ez jó ötlet. Ámbár biztos vagyok benne, hogy ő is szívesen megismerkedne veled. Ezen együtt nevettünk, de az ő nevetésében volt valami gúnyos, lekezelő él. – Csak tréfáltam, Andrea. Biztos vagyok benne, hogy a barátod jó srác, de különösebben nem gyúrok rá, hogy megismerkedjek vele. – Na persze. Nyilván. Úgy értem, tudtam, hogy mit fogsz… – Figyelj, most rohannom kell. Mi lenne, ha felhívnál, ha meggondoltad magad… Vagy ha mégis másképpen alakulna a szombatod? Oké? A meghívásom továbbra is áll. Ja, és legyen ma nagyon jó napod. És mielőtt egy szót is szólhattam volna, letette. Mi volt ez? Magamban újra lejátszottam a beszélgetésünket. A Toplistás Író valahogy kiderítette a mobilszámomat, felhívott, és tökre randit kért tőlem szombat estére a legtrendibb étterembe. Fogalmam se volt, tudta-e eleve, hogy van pasim, vagy nem, de nem tűnt úgy, mintha különösebben parázna miatta. Azt az egyet tudtam biztosan, méghozzá abból, hogy ránéztem az órámra, hogy túl hosszan társalogtam vele. Harminckét perc telt el azóta, hogy

eljöttem az irodából – ennél általában rövidebb idő alatt szoktam megjárni az odavissza utat. Becsattintottam a telefont, és akkor vettem észre, hogy már meg is érkeztem. Nagy nehezen kinyitottam a súlyos faajtót, és beléptem a csendes, félhomályos étterembe. Annak ellenére, hogy minden asztalnál ott ültek a belvárosi banktisztviselők és ügyvédek, kedvenc sültjeik társaságában, jóformán egy pisszenés se hallatszott, mintha a plüss-szőnyeg és a férfias színvilágú berendezés minden hangot elnyelt volna. – Andrea! – hallottam Sebastian hangját a pult mögül, s máris úgy röpült felém, mintha most estem volna be az utolsó adag életmentő gyógyszerrel. – Úgy örülünk, hogy itt vagy! – Szavait két, ropogósra vasalt szürke szoknyát viselő kiscsaj lelkes bólogatása kísérte. – Komolyan? De miért? – Sohasem álltam meg, hogy legalább egy kicsit ne tréfálkozzak Sebastiannel. Hihetetlenül lökött alak volt. Úgy hajolt közelebb, mint valami összeesküvő, és izgatottan sutyorogta: – Hát tudod, mennyire odavagyunk mindnyájan itt a Smith & Wollenskynél Ms. Priestlyért, nem? A Runway egyszerűen csodás magazin, azzal a rengeteg gyönyörű képpel, azokkal a lélegzetelállítóan fantasztikus holmikkal, meg persze az irodalmi cikkekkel. Mindnyájan odavagyunk a lapért. – Irodalmi cikkek? Nahát. – Alig bírtam elfojtani a vigyorgást. De ő büszkén bólogatott, majd megfordult, mert az egyik egyenöltözéket viselő beosztottja megpaskolta a vállát, hogy vegye át tőle a cuccot. – Ah! – kiáltott fel Sebastian ujjongva. – Itt is van: egy tökéletesen elkészített ebéd egy tökéletes főszerkesztőnek. És egy tökéletes asszisztensnek – tette hozzá egy kacsintás kíséretében. – Köszönöm, Sebastian, mindketten nagyra értékeljük. – Kinyitottam a vászonzsákot, amely pontosan olyan überkúl volt, mint amilyeneket a Strandben lehet kapni, és amilyenekkel a vállukon a New York-i diákok szaladgálnak, csak a márkajel nem volt rajta, és belekukkantottam, hogy minden rendben van-e a kajával. Pontosan hatvandekás, félig sült marhaszelet – vagyis inkább félig nyers. Rendben. Két szem sült krumpli, egyenként újszülött kismacska nagyságú, még gőzölgő forrón. Rendben. Külön egy kis edényben krumplipüré sűrű tejföllel és pluszvajjal habosra keverve. Rendben. Nyolc tökéletesen egyenes, dundi és zamatos fejű spárga, a vége a hófehér húsig levágva. Rendben. Ezenkívül egy fém mártásoscsészében olvasztott vaj, kis dobozka, színültig tele durva szemcsés kóser sóval, egy fanyelű pecsenyekés, ropogósra keményített hófehér damasztszalvéta, amely ma pliszírozott szoknya formára volt hajtogatva, Ó, milyen gyönyörű. Sebastian leste, hogy tetszik-e. – Nagyon szép, Sebastian – dicsértem meg olyan hangon, mint egy kiskutyát, amiért odakint végezte el a nagydolgát. – Ma tényleg kitettél magadért.

A boldogságtól sugárzó arccal nézett rám, majd profi alázattal lesütötte a szemét. – Mit mondjak, köszönöm. Tudod, mennyire odavagyok Ms. Priestlyért, és hát tényleg óriási megtiszteltetés, hogy… szóval… – Hogy ti készíthetitek az ebédjét? – próbáltam kisegíteni. – Hát igen! Pontosan. Úgyis tudod, mire gondolok. – Persze hogy tudom, Sebastian. Nagyon fog ízleni neki, ebben biztos vagyok. – Nem volt szívem megmondani, hogy azonnal szét szoktam bontogatni minden kreációját, mert az ő imádott Ms. Priestlyje hisztirohamot kapott volna, ha meglátja, hogy a szalvéta valami másnak – teszem azt, tekegolyózsáknak vagy tűsarkú cipőnek – akar látszódni, és nem szalvétának. A hónom alá kaptam a zsákot, és már fordultam is, hogy induljak, amikor megszólalt a telefonom. Sebastian várakozó pillantással nézett rám, reménykedve, hátha a készülékben megszólaló hang az imádott nőé, élete értelméé lesz. Nem lehetett csak úgy otthagyni. – Emily? Te vagy az, Emily, alig hallani a hangodat! – hallatszott Miranda élesen pattogó, dühös hangja. – Helló, Miranda. Igen, Andrea vagyok – feleltem nyugodtan, miközben Sebastian láthatóan majdhogynem elalélt már attól is, hogy hallja a nevét. – Magad készíted az ebédemet, Andrea? Mert az én órám szerint harmincöt perccel ezelőtt kértem. Egyetlen okot sem tudok elképzelni – feltéve, hogy jól végzed a munkádat –, miért nincs már itt az asztalomon. Te tudsz? Megjegyezte a nevemet! Apró győzelem, de most nincs idő ünnepelni. – Nos, khm, nagyon sajnálom, hogy ennyi ideig tart, de volt itt egy kis kavarodás a… – Neked, ugye, fogalmad sincs, mennyire nem érdekelnek az ilyen részletek? – Igen, természetesen, értem, és nemsokára… – Azért hívlak, hogy közöljem veled, az ebédemet akarom, méghozzá most rögtön. Itt aztán tényleg nincs sok helye a nüanszoknak, Emily. Én. Az. Ebédemet. Akarom. Most. – Azzal letette a telefont, nekem pedig úgy remegett a kezem, hogy leejtettem a magamét a földre. Sebastian, akin látszott, hogy mindjárt elájul, gyorsan felkapta, és a kezembe nyomta. – Haragszik ránk, Andrea? Remélem, nem hiszi azt, hogy elhanyagoljuk! Ugye, nem? Vagy ezt hiszi? A szája feszes kis oválissá kerekedett, és a homlokán kidagadó ér jól láthatóan lüktetni kezdett. Szerettem volna úgy gyűlölni őt is, ahogy Mirandát gyűlöltem, de csak szánni tudtam. Miért van, hogy ennek az embernek ilyen fontos Miranda Priestly? Miért akart ennyire a kedvébe járni, ilyen jó benyomást gyakorolni rá, így

gondoskodni róla? Talán neki kéne átvennie a munkámat, gondoltam, mert én felmondok. Igen, ez az. Visszamegyek az irodába, és azonnal felmondok. Kinek hiányzik a szemétkedése? Mi jogosítja fel, hogy így beszéljen velem, vagy akárkivel? A pozíciója? A hatalma? A presztízse? A nyavalyás Prada cuccai? Egy igazságos világban elfogadható ez a viselkedés? A kilencvenöt dolláros ebédről szóló számla, melyet naponta alá kellett írnom az Elias-Clark részéről, a pulton feküdt, gyorsan aláfirkantottam hát, persze törvénytelenül. Fogalmam sem volt, számít-e egyáltalán, hogy az én nevem szerepel rajta vagy Mirandáé, vagy Emilyé, vagy Mahatma Gandhié, de nem is érdekelt. Felkaptam a kajás zsákot, és kirobogtam vele, faképnél hagyva a kétségek közt tipródó Sebastiant. Az utcára kiérve azonnal taxiba vágtam magam, s eközben kis híján elkaszáltam egy öregembert. Arra, hogy körültekintő legyek, egyszerűen nem volt idő. Fel kellett mondanom az állásomat. A déli forgalomban is tíz percbe telt, mire megtettük a pár saroknyi távolságot, és ezért egy húszast dobtam oda a sofőrnek. Ötvenest adtam volna, ha az van nálam, és kitaláltam volna valamit, amivel behajthatom az Eliason, de több pénz nem volt a tárcámban. Ő rögtön számolni kezdte a visszajárót, de én rácsaptam az ajtót, és már futottam is. Hadd menjen az a húszas egy kicsi lányról való gondoskodásra, vagy egy bojler megjavíttatására, gondoltam futás közben. Vagy akár a munka után felhajtott pár korsó sörre, a queensi taxiállomásnál – akármit kezd is vele ez a sofőr, biztos, hogy nemesebb célokra fordítja, mintha egy újabb Starbucks kávét venne rajta. Álszent felháborodással beviharzottam az épületbe, és a sarokban csoportosuló kisebb társaság rosszalló pillantásaival mit sem törődve elszáguldottam mellettük. Láttam, amint Benji épp kilép a Bergman-liftek egyikéből, de gyorsan hátat fordítottam neki, hogy ne kelljen még több időt elvesztegetnem, odanyomtam a kártyámat, és csípőmmel megtaszítottam a forgókeresztet. A francba! A fémrúd visszalökte a medencecsontomat, és ebből tudtam, hogy perceken belül lila folt fog terjengeni a bőrömön. Felpillantva két csillogóan fehér fogsort láttam, körülötte meg egy izzadságtól fénylő, zsíros arcot. Eduardo. Ez most viccel velem. Képes rá. Rávillantottam a legundokabb pillantásomat, azt, amelyikről üvölt, hogy Dögölj meg!, de ma ez se használt. A szemkontaktust végig megtartva átugrottam a másik forgókereszthez, fénysebességgel rácsaptam a kártyámmal, és nekifeszültem a rúdnak. De még időben lezárta, és aztán csak állt ott, egyenként beengedte az imént sandán méregető fazonokat, szám szerint hatot, azon a forgón, ahol az előbb akartam átmenni. Én meg közben dühömben majdnem elsírtam magam. De Eduardo nem könyörült meg rajtam. – Ne légy már úgy elkámpicsorodva, lányom. Ez móka, nem kínzás. Na gyerünk.

Figyelj, mert… Látod, most magunk vagyunk. Nincs senki, aki látna. Látod, most magunk vagyunk. Nem hallik más, csak a szívünk dobogása. – Eduardo! Hogy a fenébe gondolod, hogy elkezdek itt műsorozni neked? Most nincs időm erre a szarakodásra! – Oké, oké. Akkor most nem lesz műsor, csak éneklés. Én elkezdem, te meg befejezed. Ne rosszalkodjatok, gyerekek, mondják, ha együtt vagyunk. Szépen játsszatok. Nem értik, és mi… Rájöttem, hogy fel se kell mondanom, ha az életben egyszer feljutok az emeletre, abban a pillanatban úgyis kirúgnak. Akkor meg már miért ne tehetném kellemessé másvalaki napját? – Futunk, ahogy a lábunk bírja – folytattam, még az ütemet se vétve el. – Fogjuk egymás kezét, futunk bele az éjszakába, te átölelsz, elesünk, és akkor azt mondod… Közelebb hajoltam, amikor észrevettem, hogy a fickó, Mickey, aki az első napomon volt itt, hallgatózik. Eduardo fejezte be: – Látod, most magunk vagyunk. Nincs senki, aki látna. Látod, most magunk vagyunk. Nem hallik más, csak a szívünk dobogása! – Kipukkadt belőle a röhögés, miközben a levegőbe lendítette a jobb kezét, én meg belecsaptam a tenyerébe. Közben hallottam a fém kattanását. – Jó étvágyat az ebédhez, Andy! – kiáltotta vigyorogva. – Neked is, Eduardo, neked is. Míg felértem a lifttel, szerencsére nem történt semmi, és amikor az iroda ajtaja elé értem, eldöntöttem, hogy mégsem mondhatok fel. Eltekintve attól, hogy túl félelmetes lenne mindenféle előkészület nélkül meglépni ezt a lépést, valószínűleg csak rám nézne, és közölné, hogy „Nem, nem engedlek el”, és erre mit tudnék mondani? Emlékeztetnem kellett magam, hogy az életemnek mindössze egy évéről van szó. Egyetlen évéről, amellyel sokkal több nyomorúságot elkerülhetek. Egyetlen évig, 12 hónapig, 52 hétig, 365 napig kell elszenvednem ezt a sok szemétkedést, hogy aztán azt csinálhassam, amit igazából akarok. Ennyit ki lehet bírni, és különben is túl kimerült voltam ahhoz, hogy akár csak gondolatban is foglalkozzam másik munkahely keresésével. Nem, ehhez most tényleg nem volna erőm. Amikor beléptem, Emily felnézett. – Mindjárt itt lesz. Épp most hívták át Mr. Ravitz irodájába. De komolyan, Andrea, mi tartott ilyen sokáig? Tudod, hogy engem támad le, ha te késel, és mit mondhatok neki? Hogy cigizel, ahelyett, hogy kávét vennél neki, vagy a barátoddal társalogsz, ahelyett, hogy hoznád az ebédjét? Ez nem fair dolog, de tényleg. És lemondó arckifejezéssel visszafordult a számítógépéhez. Igaza volt. Tényleg nem volt fair. Se velem, se vele, se egyetlen civilizált

emberi lénnyel szemben sem. És rohadt érzés volt, hogy még én is megnehezítettem az életét, méghozzá minden áldott alkalommal, amikor egy percre kitehettem a lábam az irodából, és lazíthattam valamelyest. Mert távollétem minden pillanata Emily számára olyan pillanatot jelentett, amikor Miranda lankadatlan figyelme egyedül őrá irányult. Megfogadtam, hogy ezentúl igyekezni fogok. – Tökéletesen igazad van, Em, és ne haragudj. Igyekezni fogok. Őszinte meglepetéssel és némi elégedettséggel nézett rám. – Ennek nagyon örülök, Andrea. Úgy értem, én is csináltam azt, amit te most. Tudom, mennyi szívatás van benne. Hidd el, én is mentem ki hóban, sárban, esőben, hogy egy nap ötször, hatszor, hétszer is hozzak kávét neki. Olyan fáradt voltam, hogy mozdulni is alig bírtam – tudom, milyen ez! Néha engem is felhívott, hogy hol van már ez meg az: a kávéja, az ebédje, valami különleges, érzékeny fogra való fogkrém, amiért kiküldött – jó érzés volt megtudni, hogy legalább a foga érzékeny egy kicsit – olyankor, amikor jóformán még ki se léptem a házból. Még az utcára se tettem ki a lábam! Ő ilyen, Andy. Ilyen, és kész. Ne harcolj vele, mert belebuksz. Nem akar neked rosszat, hidd el, tényleg nem. Csak ilyen. Bólintottam. Megértettem, csak elfogadni nem tudtam. Még nem dolgoztam sehol másutt, de képtelen voltam elhinni, hogy minden főnök, függetlenül attól, hogy hol van, pontosan így viselkedik. És ha mégis? Letettem a zsákot az asztalomra, és hozzáláttam az ebéd szervírozásához. A puszta kezemmel, egyenként szedegettem ki a kajákat a hőálló csomagolásból, és rendeztem el (reméltem, hogy gusztusosan) a faliszekrényből elővett porcelántányéron. Csak egyszer lassítottam le, hogy beletörölhessem zsíros ujjaimat a koszos Versace nadrágjába, amit még nem küldtem el a tisztítóba. A tányért aztán egy kerámiával kombinált fa tálalótálcára raktam, amelyet szintén az asztalom alatt tároltam. Mellé tettem a vajjal teli mártásos csészét, a sót és a szoknyaformáját elvesztett vászonszalvétába göngyölt evőeszközt. Amikor egy pillantással szemrevételeztem elkészült művemet, észrevettem, hogy hiányzik a Pellegrino. Jó lesz sietnem – bármelyik pillanatban visszaérhet! Kiszáguldottam az egyik minikonyhába, elővettem egy marék jégkockát, és lelkesen lehelgettem őket, hogy le ne fagyasszák az ujjaimat. Innen már csak egy icipici lépés választott el, hogy meg ne nyalogassam őket. Megcsináljam? Nem! Emelkedj felül az ilyen kis galádságokon. Ne köpj bele az ételébe, ne nyalogasd végig a jégkockáit. Ennél te sokkal nagyvonalúbb ember vagy! Még akkor is üres volt az irodája, amikor visszaértem, úgyhogy nem volt más dolgom, mint kitölteni a palackozott ásványvizet, majd a szépen megkomponált tálcát elhelyezni az íróasztalán. Ha visszajön, odatelepedhet a böhöm nagy íróasztalához, és kikiabálhat, hogy valaki csukja be utána az ajtaját. És ez lesz az

az egyetlen alkalom, amikor boldogan és lelkesen fogok ugrani, mert ez nemcsak azt jelenti, hogy egy jó fél órán át nyugton fog ülni a szobájában, miközben telefonon Vakapáddal diskurál, de azt is, hogy végre valahára mi is ehetünk. Egyikünk ilyenkor lerohant az ebédlőbe, felkapta az első kaját, ami a keze ügyébe esett, és már vágtázott is vissza, hogy a másik is mehessen. Aztán megpróbáltuk eldugni az ételt az asztalunk alá meg a számítógép monitorja mögé, arra az esetre, ha netán váratlanul jelenne meg. Mert létezett egy ki nem mondott, de áthághatatlan szabály, miszerint a Runway munkatársai nem ehetnek Miranda Priestly szeme láttára. Pont. Az órám szerint negyed három volt. A gyomrom szerint öreg este. Hét órája múlt, hogy a Starbucksból visszafelé jövet benyomtam az arcomba egy csokis fánkot, és már úgy kopogott a szemem az éhségtől, hogy alig bírtam megállni, bele ne harapjak a marhaszeletébe. – Em, mindjárt elájulok az éhségtől. Azt hiszem, leszaladok, és felhozok valamit. Neked is hozzak? – Megőrültél? Még fel se szolgáltad az ebédjét. Bármelyik pillanatban itt lehet. – Komolyan beszélek. Nem érzem jól magam. Azt hiszem, nem tudok tovább várni. Már szédelegtem a kialvatlanságtól és az alacsony vércukorszinttől. – Légy észnél, Andrea! Mi van, ha összefuttok a liftben vagy a recepcióban? Tudni fogja, hogy elhagytad az irodát! Őrjöngeni fog! Nem éri meg kockáztatni. Várj egy percet, hozok neked valamit. Felkapta az aprópénzes erszényét, és már indult is kifelé. Nem telt el négy másodperc, és megláttam Mirandát. Feszült, összehúzott szemöldökű arcát látva azon nyomban elmúlt minden szédülésem, éhségem és kimerültségem. Felém se nézett, és hál’ istennek mintha fel se tűnt volna neki, hogy az igazi Emily nem ül az asztalánál. Volt egy olyan érzésem, hogy a Mr. Ravitzcel folytatott tárgyalása nem volt valami nagy siker, ámbár az is lehet, hogy csak azon mérgelődött, hogy el kellett hagynia az irodáját. Mindeddig Mr. Ravitz volt az egyetlen ember az egész székházban, akivel szemben Miranda mindig szolgálatkésznek mutatkozott. – Ahn-dre-ah! Mi ez? Megmondanád nekem, hogy mi az ördög ez? Bevágtáztam a szobájába, és megálltam az asztala előtt. Mindketten lenéztünk arra, ami az asztalon volt, vagyis az ebédre, amelyet minden alkalommal, amikor nem házon kívül ebédelt, itt fogyasztott el. Gondolatban villámgyorsan végigvettem, nem hiányzik-e valami, vagy nincs-e a tálcán egy oda nem való dolog, netán nem raktam-e a rossz oldalra, esetleg nem készítettek-e el rosszul valamit. Mi lehet a baja vele? – Hát, izé… ez itt az ebéded – mondtam gyorsan, őszintén igyekezve, nehogy gúny érződjék a hangomból, ami elég nehéz volt, tekintve, hogy válaszom arról

szólt, ami enélkül is teljesen világos volt. – Valami baj van? Nyilván nem tett mást, mint kinyitotta a száját, de én, abban a már-már önkívületi állapotomban úgy láttam, mintha hegyes tépőfogakat növesztett volna. – Valami baj van? – utánozott sipítva, de ez a hang nemhogy az enyémre, de semmiféle emberi hangra nem hasonlított. Résre szűkített szemmel hajolt közelebb, de mint mindig, most sem volt hajlandó felemelni a hangját. – Igen, valami baj van. Valami nagy-nagy baj van. Miért kell ennek itt lennie az asztalomon, amikor visszajövök a szobámba? A kérdés úgy hangzott, mint azok a jól ismert csalafinta találós kérdések. Miért kell ennek itt lennie az asztalán, amikor visszajön a szobájába, kérdeztem magamtól. Nyilván nem az a helyes válasz, hogy azért, mert egy órával ezelőtt ezt kérte, de csak ez a válasz jutott az eszembe. Nem tetszik neki a tálca? Nem, az nem lehet: milliószor látta már, és még egyszer sem kifogásolta. Véletlenül nem azt a bizonyos húst adták neki? Nem, az sem lehet. Az étterem egyszer tévedésből egy csodálatosan szép vesepecsenye-szelettel küldött vissza, gondolván, hogy biztosan jobban fog ízleni neki, mint az a rágós marhaszelet, de amikor meglátta, majdnem szívrohamot kapott. Felhívatta velem a főszakácsot, és telefonon keresztül rikácsolt vele, de úgy, hogy ott állt mellettem, és diktálta, mit mondjak. – Nagyon sajnálom, kisasszony, higgye el, végtelenül sajnálom – mondta az az ember halkan, és a hangja alapján ő lehetett a világon a leghelyesebb fickó. – Én csak arra gondoltam, hogy mivel Ms. Priestly olyan megbecsült vendégünk, megérdemli, hogy mindenből a legjobbat kapja tőlünk. Nem számítottam fel neki többet, de ne aggódjon, többé nem fordul elő, ígérem. – Sírni lett volna kedvem, amikor megparancsolta, hogy közöljem ezzel az emberrel, hogy soha az életben nem lesz főszakács rendes helyen, legfeljebb valami bevásárlóközpont másodosztályú lacikonyháján, de meg kellett mondanom. Ő meg bocsánatot kért, és egyetértett, és attól a naptól kezdve Miranda mindig megkapta a véres marhaszeletét. Úgyhogy ez sem lehetett a gond. Fogalmam sem volt, mit mondjak, vagy mit tegyek. – Ahn-dre-ah. Mr. Ravitz asszisztense nem mondta neked, hogy pár perce ebédeltünk meg együtt abban a lepra ebédlőben? – kérdezte szinte szótagolva, mintha minden erejével vissza kellene fognia magát, nehogy teljesen elveszítse az önuralmát. Mi van? Azok után, hogy ennyit lótottam-futottam, hogy Sebastian bohócot csinált magából, a dühös telefonok, meg a kilencvenöt dolláros ebéd, meg az énekszám előadása, meg azok után, hogy az éhségtől szédelegve elrendeztem tálcán a kajáját, már csak azt várva, mikor jön meg, hogy én is ehessek – ő már közben megebédelt? – Izé… nem, semmiféle telefont nem kaptunk tőle. Szóval, ezek szerint ez azt

jelenti, hogy nem kéred ezt? – És intettem a tálca felé. Úgy nézett rám, mintha azt javasoltam volna, hogy egye meg valamelyiket az ikrek közül. – Mit gondolsz, mit jelent ez, Emily? A francba! Pedig már egészen jól tudta a nevemet. – Gondolom, igen… Szóval, hogy azt jelenti, hogy nem kéred. – Ezt elég gyorsan sikerült felfognod, Emily. Szerencsés vagyok, hogy ilyen gyorsan tanulsz. Azonnal tüntesd el innen. És ez többé elő ne forduljon. Ennyi. Nekem rögtön bevillant egy kép, hogy mi lenne, ha mint a filmekben, egy mozdulattal lesöpörném az asztalról az egész mindenséget tálcástól. Ő meg csak nézne, aztán elfogná a bűnbánat, és nem győzne bocsánatot kérni, amiért így beszélt velem. De ahogy meghallottam a körmei koppanását az asztalon, rögvest visszazuhantam a valóságba, gyorsan felkaptam a tálcát, és óvatosan kiiszkoltam a szobájából. – Ahn-dre-ah! Csukd be az ajtót. Egy perc nyugalomra van szükségem! – kiáltott utánam. Gondolom, kiboríthatta, hogy ott látott az asztalán egy fogára való ebédet, de megenni már nem tudta. Emily épp akkor jött vissza egy doboz diétás kólával meg egy zacskó mazsolával. Amolyan nassnak szánhatta, amivel átvészelhetem ebédig, és persze az egészben nem volt egy árva kalória, egy gramm zsír vagy egy csipetnyi hozzáadott cukor se. Meghallva Miranda kiabálását, lecsapta a cuccot az asztalára, és rohant, hogy becsukja az üvegajtót. – Mi történt? – suttogta, szemével a kezemben tartott, érintetlen tálca felé intve, és lecövekelve az asztalom mellett. – Ó, hát kiderült, hogy a mi drágalátos főnökünk már ebédelt – sziszegtem összeszorított foggal. – Most zavart ki, amiért nem éreztem meg, nem találtam ki, nem voltam képes belekukkantani a gyomrába, hogy tudjam, már nem éhes. – Ugye, most viccelsz? – nézett rám Emily. – Azért üvöltözött veled, mert elrohantál az ebédjéért, ahogy kérte, és nem tudhattad, hogy ő közben már megebédelt másutt? Micsoda kurva! Bólintottam. Rendkívüli, elképesztő változás volt, hogy Emily ez egyszer az én oldalamra állt, és nem kezdett el leckéztetni a szokott „Én ezt nem értem” kezdetű szemrehányással indítva. De azért ne siessük el a dolgot! Ez túl szép, semhogy igaz lehessen. Ahogy a lenyugvó nap nyomában is rózsaszín és kék sávok jönnek a ragyogás után, Emily arcán is bűnbánat követte az előbbi haragot. A Runway-féle paranoiás visszatáncolás. – Emlékezz vissza, miről beszéltünk korábban, Andrea. Nem akar bántani téged. Ez nála nem jelent semmit. Csak túl nagy felelősség van rajta, azért nem tud úrrá lenni az ilyen kicsinységeken. Dobd ki a kaját, és hagyjuk az egészet

ennyiben. Emily ezek után elszánt arccal leült a számítógépe elé. Tudtam, hogy most az jár a fejében, vajon Miranda szereltetett-e poloskákat a külső irodába, és végighallgatta-e az egész diskurzusunkat. Emily arca lángolt, látszott rajta, hogy ideges, amiért az imént elvesztette az önuralmát. Én meg azon gondolkoztam, vajon hogyan sikerült életben maradnia ilyen hosszú ideig. Egy pillanatra felötlött bennem, hogy megeszem a szelet húst, de a tudattól, hogy pár perce még ott volt Miranda asztalán, hányingerem támadt. Kivittem a tálcát a konyhába, és úgy, ahogy volt, a drága, finom fűszerekkel elkészített étellel, a porcelántányérral, a fém vajtartóval, a sótartóval, a damasztszalvétával, az evőeszközzel, a pecsenyekéssel és a Baccarat pohárral együtt beborítottam az egészet a szemetesbe. A francba velük. Az egésszel. Mit számít? Holnap újra megkapok mindent, vagy ha nem holnap, hát akkor, ha majd ismét megéhezik, és kéri az ebédjét. Mire megérkeztem a Drinklandbe, Alex láthatóan ideges volt, Lily pedig már rendesen beseggelt. Rögtön az jutott eszembe, csak nem tudta meg valahonnan Alex, hogy ma randira hívott egy pasi, aki nem elég, hogy híres és idősebb, de ezen kívül még komplett faszfej is? Rájött volna? Megérezte? Most mondjam el neki? Nem, semmi szükség rá, hogy ezen témázzak vele, amikor nincs semmi jelentősége. Nem szívesen ismertem volna be, hogy érdekel egy másik pasi. Nem mintha valaha is lépni akartam volna ebben az ügyben. Úgyhogy semmit nem nyertem volna azzal, ha szóba hozom a telefonbeszélgetésünket. – Szia, divathölgy – kiáltotta nehezen forgó nyelvvel Lily, és felém emelte gintonikos poharát. Valamennyi ki is löttyent belőle a kardigánjára, de láthatóan nem vette észre. – Vagy mondjam, hogy leendő lakótársam? Hozz egy italt. Tósztot kell mondanunk – javasolta kásás hangon. Megcsókoltam Alexet, és leültem mellé. – Milyen csini vagy ma! – nézett elismerően Prada-szerelésemre. – Ezt mikor szerezted be? – Ó, csak ma. Még időben felvilágosítottak, hogy ha nem kezdek valamit a külsőmmel, akkor lehet, hogy nem tarthatom meg az állásomat. Kicsit sértő volt, de be kell vallanom, ha már úgyis mindennap fel kell venni valamit, ez a cucc nem is olyan rossz. Ne haragudjatok, hogy így elkéstem. Egy örökkévalóságig tartott, mire megkaptam a Könyvet, és amikor beadtam Mirandáékhoz, elszalajtott a sarki csemegébe bazsalikomért. – Mintha azt mondtad volna, hogy van szakácsa – jegyezte meg Alex. – Miért nem ő szerzi be az ilyesmit? – Tényleg van szakácsa. Van házvezetőnője is, meg dadusa, meg két lánya.

Úgyhogy fogalmam sincs, miért éppen engem küldött el a vacsorához való zöldfűszerért. Azért is kifejezetten bosszantó volt, mert az Ötödik sugárúton nincs sarki csemege, és nincs a Madisonon meg a Parkon se, úgyhogy el kellett mennem egészen a Lexig, ahol végre találtam egyet. De persze ott nem árultak bazsalikomot, úgyhogy kilenc sarkot kellett gyalogolnom, mire találtam egy D’Agostino’st, ami nyitva volt. Ez még külön negyvenöt percembe került. De én mondom, hogy bőven megérte ezt a háromnegyed órát. Ha belegondolok, mennyi mindent tanultam, mialatt arra a nyavalyás bazsalikomra vadásztam, milyen jó előkészület volt ez arra az időre, amikor majd mindenféle magazinoknál fogok dolgozni! A legjobb úton vagyok, hogy pillanatokon belül szerkesztő legyen belőlem! És győztes mosollyal néztem végig rajtuk. – A jövődre! – kiáltotta Lily, aki a gúnynak még a szikráját sem fedezte fel heves kirohanásomban. – Már teljesen kikészült – mondta Alex csendesen, és úgy nézett Lilyre, ahogy a kórházi ágyában alvó nagybeteg rokonára néz az ember. – Amikor Maxszel ideértem, ő már órák óta itt lehetett. Vagy ha nem, akkor nagyon gyorsan tud inni. Lily mindig is sokat ivott, de ez nem volt szokatlan, mert Lily mindent nagyban csinált. Ő volt az első, aki felső tagozatos korunkban füvezett, elsőként vesztette el a szüzességét a középiskolában, és az egyetemen is ő próbálta ki először a csukott ejtőernyővel való zuhanást. Mindenkit és mindent szeretett, még akkor is, ha az illető nem szerette viszont, csak éreztesse vele, hogy él. – Nem értem, hogy fekhetsz le vele, amikor tudod, hogy sohasem fog szakítani a csajával – mondtam neki elsőéves korunkban egy fiúról, akivel titkos viszonya volt. – Én meg azt nem értem, hogy tudsz ennyi szabályt betartva élni – vágott vissza kapásból. – Mi a jó ebben a te tökéletesen kiszámított, előre megtervezett, szabályokkal telezsúfolt életedben? Élj egy kicsit, Andy! Érezz! Élni jó! Újabban talán kicsit többet ivott, de tudtam, hogy az első éve hihetetlenül stresszes, még neki is nagyon megterhelő, és hogy a professzorai a Columbián sokkal többet követelnek, és egyáltalán nem olyan megértők, mint azok, akiket a Brownban az ujja köré csavart. Talán nem is olyan rossz ötlet, gondoltam, és intettem a felszolgálónőnek. Talán az ivás segít kezelni a dolgokat. Rendeltem egy Absolutot grépfrútdzsússzal, és jó nagyot kortyoltam belőle. Még rosszabbul lettem tőle, mert még mindig nem volt időm enni a mazsola és a diétás kóla óta, amit napközben Emily hozott nekem. – Biztosan rémes hetei voltak az egyetemen – mondtam Alexnek, mintha Lily nem is ült volna ott velünk. Nem vette észre, hogy róla beszélünk, mert épp azzal

volt elfoglalva, hogy félig leeresztett szemhéja mögül egy yuppie-val szemezzen, aki a bárpultnál ült. Alex átkarolt, én meg közelebb fészkeltem magam hozzá. Olyan jó volt újra mellette lenni – mintha már hetek óta nem találkoztunk volna. – Utálom magam, amiért elrontom a kedvedet, de muszáj hazamennem – mondta, miközben a fülem mögé igazgatta a hajam. – Nem lesz gondod vele? – El kell menned? Máris? – Máris? Andy, két órája ülök itt, és nézem, hogyan vedel a barátnőd. Azért jöttem, hogy veled találkozzak, de te nem voltál itt. És mindjárt éjfél, nekem meg még dolgozatokat kell javítanom. Mindezt nyugodtan mondta, én mégis láttam rajta, hogy ideges. – Értem. Nagyon sajnálom, de komolyan. Tudod, hogy ha rajtam múlt volna, itt lettem volna. Tudod, hogy… – Mindent tudok. Nem azt mondom, hogy bármit is rosszul csináltál, vagy másképp kellett volna csinálnod. Megértem. De te meg azt próbáld megérteni, hogy én honnan jövök, oké? Bólintottam, és megcsókoltam, de szörnyen éreztem magam. Megígértem neki, hogy kárpótolom érte, hogy megszervezek egy estét, egy különleges estét csak kettőnknek. Mert tényleg sok mindent el kellett viselnie tőlem. – Szóval ma este nem tudsz itt maradni? – kérdeztem egy kicsit még reménykedve. – Nem, hacsak egymagad nem tudsz elbánni Lilyvel. Tényleg haza kell mennem, hogy kész legyek azokkal a dolgozatokkal. – Búcsúzóul megölelt, nyomott egy puszit Lily képére, és elindult a kijárat felé. – Telefonálj, ha kellek – szólt vissza elmenőben. – Hé, Alex miért megy el? – kérdezte Lily, noha egész idő alatt ott ült velünk. – Dühös rád? – Lehet – sóhajtottam, és a mellemre öleltem vászon oldaltáskámat. – Mostanában szemét módon bántam vele. – A pulthoz mentem, hogy kérjek egy étlapot, és mire visszamentem, a Wall Street-i fickó ott kuporgott a kanapén Lily mellett. Huszonöt és harminc közöttinek néztem, de kopaszodó homloka miatt nem lehetett biztosan tudni. Felkaptam Lily kabátját, és odadobtam neki. – Vedd fel, Lily. Megyünk – mondtam, a pasira nézve. Elég alacsony volt, és bő szabású vászonszerelése sem állt jól kövérkés termetén. Az meg, hogy a nyelve máris öt centire volt a legjobb barátnőm fülétől, a legkevésbé sem tette rokonszenvessé számomra. – Hé, hová rohansz? – kérdezte a pasi nyafogó orrhangon. – Még csak most kezdünk ismerkedni a barátnőddel. Lily vigyorogva bólogatott, s közben inni próbált, de nem vette észre, hogy már

üres a pohara. – Hát ez nagyon édes, de most már ideje indulnunk. Hogy hívnak? – Stuartnak. – Örülök, hogy megismertelek, Stuart. Mi lenne, ha megadnád Lilynek a számodat, és ő majd felhív, ha egy kicsit jobban érzi magát. – Vagy nem. – Mit szólsz hozzá? – és rávillantottam egy bájmosolyt. – Hát, lehet róla szó. Semmi gond. Majd még találkozunk. – Azzal felpattant, és olyan szélsebesen iramodott el a bárpult felé, hogy Lily észre se vette, hogy már nincs ott. – Stuart és én most ismerkedtünk össze, igaz, Stu? – fordult a pasi hűlt helye felé, aztán csak nézett bambán. – Stuartnak hirtelen el kellett mennie, Lil. Gyere, menjünk innen. A vállára terítettem sárgászöld kabátját, felrángattam rá, és megvártam, amíg némi veszedelmes ingadozás után visszanyeri az egyensúlyát. Gondoltam, majd a kinti tiszta, hideg levegőn kijózanodik kissé. – Nem érzem jól magam – mondta nehezen forgó nyelvvel. – Tudom, nyuszifül, tudom. Szerzünk egy taxit, az majd hazavisz, rendben? Gondolod, hogy menni fog? Bólintott, aztán lazán előredőlt, és kidobta a taccsot. Egyenesen a barna csizmájára, és egy keveset a farmerja szárára is. Ha most látnák a runwayes lányok a legjobb barátnőmet, futott át az agyamon önkéntelenül. Leültettem egy olyan kirakat kiugró párkányára, amely nagy valószínűséggel nem volt riasztóval felszerelve, és meghagytam neki, hogy onnan el ne mozduljon. Az utca túloldalán volt egy éjjel-nappal nyitva tartó hely, és tudtam, hogy Lilynek most vízre van szüksége. Arra értem vissza, hogy megint hány – ezúttal végighányta elöl magát –, és a szemhéja lecsukódik. Két palack Poland Springet vettem, egyet, hogy megigya, egyet meg hogy megtisztítsam vele, de már teljesen ki volt ütve. Az egyik vizet rázúdítottam a lábára, hogy levigye a trutyit, a másiknak meg a felét a kabátjára öntöttem. Jobb, ha vizes, mint ha rajta marad az okádék. Olyan részeg volt, hogy észre sem vette. Kicsit győzködnöm kellett egy taxist, hogy – látva Lily pocsék állapotát – beengedjen bennünket a kocsijába, de a jó hosszú út viteldíja mellé még busás borravalót is ígértem neki. A Lowe East Side-tól egészen a messzi Upper Westig kellett vinnie minket, és magamban már azt számolgattam, hogy ez legalább húsz dolláromba fog kerülni. Talán majd el tudom számoltatni, amikor Mirandának kell valamit felhajtanom. Igen, ez menni fog. Az, amíg felértem vele negyedik emeleti lakásába, még a taxizásnál is kevésbé volt mókás, de a huszonöt perces autózástól valamelyest kezelhetőbbé vált, úgyhogy miután lehámoztam róla a ruhákat, még le is tudott önállóan

zuhanyozni. Akkor beállítottam arccal az ágya felé, és figyeltem, amint fejjel előre belezuhan. Lenéztem rá, ahogy ott feküdt eszméletlenül, és egy pillanatra elkapott a nosztalgia az egyetemi évek meg minden után, amit akkor együtt csináltunk. Most is jó volt, nem vitás, de soha többé nem lesz az életünk olyan gondtalan, mint akkor volt. Futólag elgondolkodtam azon, hogy Lily talán túl sokat iszik mostanában. Ugyanis többé-kevésbé folyamatosan be volt állítva. De amikor Alex a múlt héten szóba hozta ezt a dolgot, megnyugtattam, hogy csak azért, mert még mindig diák, még mindig nem a valódi világban él igazi, felnőtt felelősséggel (mint például kitölteni pohárba a tökéletes Pellegrinót!). Nem mintha nem emelgettük volna együtt a poharat a Senor Frog’sban a tavaszi szünetben, vagy nem ittuk volna át nagy igyekezettel magunkat három üveg vörösboron, hogy megünnepeljük annak a napnak az évfordulóját, amikor nyolcadikban megismertük egymást. Lily tartotta a homlokomat, amikor az utolsó utáni tivornyázást követően arccal a vécécsésze felett gubbasztottam. Olyan is volt, hogy négyszer kellett összekanalaznia a földről, mialatt visszavezetett a koleszba, miután nyolc rumos kólát sikerült benyomnom azon az éjszakán, melyet az Every rose has its thorn kivételesen rémes karaoke-előadása tett feledhetetlenné. A huszonegyedik születésnapja éjszakáján elvonszoltam hozzám, ott bedugtam az ágyamba, és tízpercenként ellenőriztem a légzését. Végül ott aludtam el mellette a padlón, miután meggyőződtem róla, hogy túl fogja élni ezt az éjszakát. Kétszer is felébredt közben. Először hányni – igazán nagyon igyekezett, hogy beletaláljon a szemetesbe, amit odakészítettem neki, de aztán összekavarta a dolgokat, és inkább végighányta a falamat –, másodszor meg, hogy tiszta szívből bocsánatot kérjen, és elmondja, mennyire szeret, és hogy én vagyok a legjobb barátnője. Ilyenek a barátok: együtt leisszák magukat, hülyeségeket csinálnak, aztán vigyáznak egymásra, hogy ne történjen semmi baj, nem igaz? Vagy ez az egész csak amolyan kollégiumi baromkodás volt, egy rítus, amelynek megvan a maga helye és ideje az életben? Alex váltig állította, hogy ez más, hogy Lily más, de én nem így láttam a dolgokat. Tudtam, hogy ma éjjel mellette kéne maradnom, de már hajnali két óra felé járt, és nekem öt óra múlva munkába kellett indulnom. A ruhám bűzlött a hányástól, és Lily szekrényében semmi olyat nem találtam volna, amiben megjelenhetnék a Runwaynél – különösen a mostani, feljavított külsőmmel. Sóhajtva betakartam hát egy takaróval, és beállítottam az óráját reggel hétre, hátha nem lesz annyira másnapos, és muszáj lenne bemennie egy előadásra. – Szia, Lil. Megyek. Minden rendben? – És odatettem a mobiltelefonját a feje mellé, a párnára. Kinyitotta a szemét, rám nézett, és elmosolyodott.

– Kösz – motyogta, máris lecsukódó szemhéjjal. Hát, egy maratoni futóversenyt biztosan nem nyert volna meg a mostani állapotában, talán még egy motoros fűnyíróval sem boldogult volna el, de ha kialussza magát, nem lesz semmi baj. – Szívesen – feleltem, mert az elmúlt huszonegy órában ez volt az első pillanat, amikor végre nem kellett rohannom valahová, nem kellett valamiket átrendeznem, átcsoportosítanom, hoznom-vinnem, rendbe tennem, kitisztítanom és egyáltalán. – Holnap felhívlak – mondtam, miközben szuggeráltam a lábamat, hogy fel ne adja a szolgálatot. – Feltéve, hogy bármelyikünk is életben lesz még. – Azzal végre-valahára elindultam haza.

10. FEJEZET – Szia, de jó, hogy utolértelek – hallottam Cara hangját a vonal másik végéből. Mire ez a nagy sietség reggel háromnegyed nyolckor? – Aha… Sohasem szoktál ilyen korán telefonálni. Mi a baj? – Az alatt a pár másodperc alatt, míg ezt kimondtam, fél tucat lehetőség villant át rajtam, hogy most vajon mire lehet szüksége Mirandának. – Nem, nem, nincs semmi baj. Csak figyelmeztetni akartalak, hogy Vakapád útban van hozzád, hogy meglátogasson, és ma reggel különösen csevegő kedvében van. – Ó, remek, hát ez igazán nagyszerű hír. Már majdnem egy teljes hét eltelt azóta, hogy részletesen kifaggatott az életemről. Kezdtem is aggódni, hová tűnhetett az első számú rajongóm. Befejeztem a magam számára készített emlékeztető begépelését, és ráklikkeltem a „nyomtat” ikonra. – Szerencsés lány vagy, el kell ismernem. Irántam már teljesen elvesztette az érdeklődését – kesergett dicséretes színészi átéléssel. – Már csak téged lát. Hallottam, amikor azt mondta, átugrik, hogy megbeszélje veled a Met-parti részleteit. – Hát ez óriási. Sőt, király. Alig várom, hogy megismerjem az öccsét. Eddig csak telefonon beszéltem vele, de a hangja alapján totál faszfej lehet. Szóval biztos, hogy idejön, vagy még van rá esély, hogy a mai napon megmenekülök ettől a plusz kínszenvedéstől? – Nem, ma nem. Mondom, hogy útban van hozzád. Mirandának fél kilencre kell mennie a pedikűröshöz, úgyhogy nem valószínű, hogy ő is bemegy vele együtt. Gyorsan megnéztem az Emily asztalán lévő előjegyzési naptárat, hogy mi van aznapra bejegyezve. És tényleg Miranda-mentes reggel volt. – Fantasztikus. Nincs is annál szebb dolog, mint kora reggel meghitt csevegést folytatni magával Vakapáddal. Tényleg, miért beszél olyan sokat? – Válaszképpen csak arra tudlak emlékeztetni, ami a legnyilvánvalóbb: feleségül vette őt, ebből látszik, hogy nem komplett. Hívj fel, ha valami különösen nagy baromságot mondott. Most rohannom kell. Caroline, számomra kideríthetetlen okból, szétmázolta a fürdőszoba tükrén Miranda Stila rúzsát. – Az életünk hajójára leselkedő zátonyok, igaz? Mi vagyunk a legklasszabb csajok. Mindenesetre kösz az infót. Később még beszélünk.

– Oké, szia. Mialatt Vakapád érkezésére vártam, megnéztem az emlékeztetőt. Ott volt a Metropolitan Múzeum igazgatóságának címzett megkeresés, amelyben Miranda engedélyt kér, hogy március folyamán valamelyik galériában vacsorát adhasson a sógora tiszteletére. Tudtam, hogy szívből megveti a pasit, de hiába, mert mégiscsak a családhoz tartozott. Jack Tomlinson Vakapád zabolátlan öccse volt, aki nemrég jelentette be, hogy elhagyja feleségét és három gyerekét, és elveszi a masszőzét. Jóllehet ő és Vakapád az előkelő bentlakásos középiskolát kijárt keleti parti arisztokrácia mintapéldányai voltak, Jack a harminc felé közeledve kibújt Harvard-személyisége bőréből, elköltözött Dél-Karolinába, ahol pillanatok alatt vagyont szerzett ingatlanüzletekkel. Abból, amiket Emily elmondott, arra következtettem, hogy ízig-vérig déli fazonná, amolyan szivart rágó, bagólevet sercintő vidékivé változott, akitől Miranda, az előkelőség és a mesterkélt kifinomultság megtestesítője, nyilván irtózott. Vakapád megkérte őt, hogy szervezze meg az öcsi eljegyzési partiját, és Miranda, akit elvakított a szerelem, kénytelen volt eleget tenni a kérésnek. Márpedig ha ő csinált valamit, akkor annak nagyot kellett szólnia. Úgyhogy a parti a Metben lesz, és pont. Tisztelt igazgatósági tagok, blablabla, szíves engedélyükért folyamodom, hogy egy csodálatos kis estélyt adhassak, blablabla, amelynek lebonyolítására természetesen a legexkluzívabb rendezvényszervezőket, virágkötészeket és zenekart kérem fel, blablabla. Még egyszer ellenőriztem, hogy nincsenek-e benne szembeszökő hibák, aztán alákanyarítottam a nevét, és telefonáltam, hogy küldjenek egy kézbesítőt, aki személyesen elviszi a levelet. Egy perc sem telt belé, kopogtattak az iroda ajtaján – amit ilyen kora reggel mindig csukva tartottam, hiszen ilyenkor még úgysem jött senki –, és már kezdtem ámulni, hogy ilyen gyorsan reagálnak a telefonomra, amikor kitárult az ajtó, és megjelent Vakapád, a hajnali nyolc óra előtti időponthoz képest túlontúl lelkes vigyorral a képén. – Andrea – fuvolázta, egyenesen az íróasztalomhoz sietve, és olyan őszintén mosolygott rám, hogy rögtön bűntudatom támadt, amiért nem bírom őt. – Jó reggelt, Mr. Tomlinson. Mi szél hozta erre ilyen korán? – kérdeztem. – Sajnálom, de Miranda még nincs bent. Halkan nevetett, s közben úgy mozgatta az orrát, mint egy rágcsáló. – Igen, igen, nem is jön be, majd csak ebéd után, legalábbis azt hiszem. Andy, tényleg nagyon régen volt alkalmunk összefutni. Meséljen hát Mr. T.-nek, hogy mennek a dolgok? – Először hadd vegyem el ezeket – mondtam, és kivettem a kezéből a Miranda szennyesével teli monogramos vászontáskát, amit vele küldött be nekem. Megszabadítottam továbbá a gyöngyökkel kivarrt Fendi táskától is, amely újabban

ismét előkerült. Afféle bevásárlótáska volt ez, amelyre gyöngyökből egy bonyolult kristálymintát varrtak ki kézzel Silvia Venturini Fendinél kifejezetten Miranda számára, mintegy köszönetképpen a támogatásáért; a divatrovat egyik asszisztense szerint az értéke nem sokkal maradt alatta a tíz lepedőnek. Észrevettem, hogy az egyik vékony bőrfogantyúja újra elszakadt, pedig a kiegészítőkkel foglalkozó rovat legalább hússzor visszaküldte már a Fendinek, hogy javítsák meg. A táskát arra tervezték, hogy egy finom kis női pénztárcát, és legfeljebb egy napszemüveget, vagy ha minden kötél szakad, egy aprócska mobiltelefont tegyenek bele. Miranda ezzel nem sokat törődve belepakolta az extraméretű Bulgari parfümjét, a letört sarkú szandálját, melyet vélhetőleg nekem kell megjavíttatnom, a jókora Hermes előjegyzési naptárát, mely nehezebb volt, mint egy laptop, egy túlméretezett szöges kutyanyakörvet, amelyről úgy gondoltam, vagy Madelaine-é, vagy ez lesz az új divat, és a Könyvet, melyet előző este szállítottam a lakására. Ha nekem lett volna egy tízezer dollárt érő táskám, bevágtam volna a zaciba, és egy évre előre kifizettem volna belőle a lakbéremet. Miranda azonban jobban szeretett mindenféle limlomot tartani benne. – Köszönöm, Andy. Maga tényleg óriási segítséget jelent mindnyájunknak. Ezért is szeretne Mr. T. többet is megtudni az életéről. Mi újság magával? Mi újság velem? Hát, nézzük csak. Igazából nem sok. Időm nagy részét azzal töltöm, hogy megpróbálom túlélni azt az időt, ameddig elszegődtem a te szadista feleséged szolgálatába. Ha napközben adódik néhány szabad percem, amikor nem az ő megalázó követeléseit kell teljesítenem, akkor azt az agymosó dumát igyekszem közömbösíteni, amivel az első asszisztense próbál megetetni. Azokon az egyre ritkábban előforduló alkalmakon, amikor kívül kerülhetek ennek a magazinnak a falain, rendszerint arról próbálom meggyőzni magam, hogy teljesen oké az, ha valaki nyolcszáz kalóriánál többet eszik napjában, és hogy a hatos méretemmel egyáltalán nem tartozom a dagadt csajok kategóriájába. Szóval, ha röviden akarok válaszolni: semmi különös. – Hát, Mr. Tomlinson, igazából semmi különös. Sokat dolgozom. És amikor nem dolgozom, elmegyek valahová a legjobb barátnőmmel vagy a barátommal. Vagy igyekszem meglátogatni a családomat. – Régebben sokat olvastam, akartam mondani, de ahhoz ma már túl fáradt vagyok. És a sport is mindig fontos részt foglalt el az életemben, de már arra sincs időm. – Huszonöt éves, ugye? – kérdezte, de nem folytatta. El sem tudtam képzelni, mit akar ezzel. – Nos, nem. Huszonhárom vagyok. Csak májusban diplomáztam. – Áá! Huszonhárom… – Úgy nézett ki, mintha azon törné a fejét, mondjon-e valamit, vagy ne mondjon. Igyekeztem felvértezni magam. – Árulja hát el Mr. T.-

nek, mivel szórakoznak manapság a huszonhárom évesek ebben a városban? Étterembe járnak? Klubokba? Ilyesmi? – Megint mosolygott, én meg azon tűnődtem, hátha tényleg annyira szüksége van a figyelemre, amennyire mutatja: semmiféle hátsó szándék nincs az érdeklődése hátterében, egyszerűen csak leküzdhetetlen vágyat érez arra, hogy beszélgessen. – Hát igen, ilyesmiket, azt hiszem. Klubokba nemigen járok, de bárokba, sörözőkbe, ilyen helyekre igen. Elmegyünk vacsorázni, moziba, meg hasonlók. – Nos, biztosan nagyon kellemes lehet. Én is csináltam efféléket, amikor annyi idős voltam, mint most maga. Most meg örökösen csak a munkaebédek meg a befektetőkkel való tárgyalások. Élvezze ki, amíg teheti, Andy. – És kacsintott hozzá, mint egy cinkos apa. – Ó, igen, igyekszem – préseltem ki magamból. Menj már el, menj már el, menj már el, könyörögtem magamban. Ez a három perc volt békés és nyugalmas az egész napomban, és ez az ember most ezt is ellopja tőlem. Már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, amikor kivágódott az ajtó, és becsörtetett rajta Emily. A fején volt a fülhallgatója, és mindene rángott a zene ütemére. Néztem, ahogy tátva marad a szája, meglátva Vakapádat az asztalom előtt. – Mr. Tomlinson! – kiáltotta, miközben letépte a fülhallgatóját, iPodját pedig bedobta Gucci táskájába. – Minden rendben? Ugye, nincs semmi baja Mirandának? – Az arcán is és a hangjából is őszinte aggodalom érződött. Osztályon felüli alakítás volt, ahogy eljátszotta a mindig százszázalékosan figyelmes, kifogástalanul udvarias asszisztens szerepét. – Helló, Emily. Nincs semmi baj, rövidesen Miranda is itt lesz. Hálás köszönetem az érdeklődésért. Mr. T. csak azért ugrott be, hogy elhozza a holmiját. Hogy van ma? Emily sugárzott. Kíváncsi lettem volna, tényleg örül-e, hogy a pasi itt van. – Remekül, köszönöm kérdését. És ön? Andrea mindenben tudott segíteni? – Ó, hogyne – villantotta felém aznap hatezredik mosolyát Vakapád. – Gondoltam, néhány dolgon átfutok az öcsém eljegyzési partijával kapcsolatban, de most jövök rá, hogy ehhez talán még kicsit korai az időpont, nemde? Egy pillanatig azt hittem, a reggelre érti, hogy még túl korán van, és már majdnem felkiáltottam, hogy „De!”, aztán rájöttem, hogy a részletek megbeszéléséhez tartja korainak az időpontot. Mr. Tomlinson visszafordult Emilyhez, és azt kérdezte: – Ugye, milyen nagyszerű segítséget kapott a junior asszisztens személyében? – Abszolút – szűrte a hangokat összeszorított fogán keresztül Emily. – A lehető legjobbat. – És vigyorgott hozzá. Én is vigyorogtam.

Mr. Tomlinson extra fényerővel vigyorgott rám, amiről eszembe jutott, nincs-e valami kémiai egyensúlyhiánya. – Hát, Mr. T.-nek most már mennie kell. Mindig nagy élmény számomra, ha kicsit elcseveghetek magukkal. Nagyon kellemes délelőttöt kívánok mindkettőjüknek. Viszlát. – Viszlát, Mr. Tomlinson! – kiáltotta Emily a pasi után, aki már a hallban lépdelt a recepció felé. – Miért voltál olyan undok hozzá? – tudakolta, miközben lefejtette magáról az áttetszően vékony bőrblézert, amely alatt egy még annál is áttetszőbben vékony, ovális, mély nyakkivágású top volt rajta, elöl, a mellrészen csipkéből, mint amilyenek a régimódi fűzők voltak. – Undok? Megszabadítottam a cuccoktól, és beszélgettem vele egészen addig, míg meg nem jöttél. Mi ebben az undokság? – Hát, először is nem köszöntél el tőle. És amúgy meg rá van írva az arcodra. – Az arcomra? – Igen, ahogy ránézel. Látni az arcodon, hogy mennyire többre tartod magad annál, ami itt van, és hogy mennyire utálsz itt lenni. Velem még eljátszhatod ezt, de Mr. Tomlinsonnal nem. Ő Miranda férje, vele végképp nem bánhatsz így. – Em, szerinted a pasi egy kicsit nem… hogy is mondjam… dilinyós? Be nem áll a szája. Hogy lehet valaki ilyen kedves, amikor ő meg ennyire… nem kedves? Figyeltem, amint Emily bemegy Miranda szobájába, hogy meggyőződjön róla, jól tettem le az újságokat az asztalára. – Dilinyós? Nem hinném, Andrea. Ő az egyik legmenőbb adótanácsadó Manhattanben. Nem volt értelme vitatkozni vele. – Nem érdekes, azt se tudom, mit beszélek. Veled mi van? Milyen volt a tegnap estéd? – Ó, nagyon jó. Elmentem Jessicával ajándékokat vásárolni a koszorúslányainak. Mindenütt voltunk: a Scoopnál, a Bergdorf’snál, az Infinityben, mindenütt. És felpróbáltam egy csomó cuccot, hogy ötleteket gyűjtsek Párizsra, de ahhoz még tényleg túl korán van. – Párizsra? Párizsba készülsz? Ez azt jelenti, hogy itt hagysz engem egyedül vele? – Ezt a második mondatot nem akartam hangosan kimondani, de kicsúszott a számon. Megint úgy nézett rám, mintha meghibbantam volna. – Igen, októberben elmegyek Párizsba Mirandával, megnézni a tavaszi bemutatókat. Minden évben elviszi magával a senior asszisztensét a tavaszi divatbemutatókra, hogy ők is láthassák élőben ezeket a dolgokat. Úgy értem, milliószor voltam már a Bryant Parkban, de az európai bemutatók azért egészen

mások. Gyors fejszámolást végeztem magamban. – Októberben, azaz mostantól számítva hét hónap múlva? Egy hét hónap múlva esedékes utazáshoz próbáltál fel ruhákat? Nem akartam olyan nyersen fogalmazni, ahogy végül hallatszott, és Emily rögtön mentegetőzni kezdett. – Na igen, de persze nem akartam semmit megvenni, annyi minden változhat addig a divatban. Csak éppen el akartam kezdeni gondolkozni rajta. Ez tényleg nagy dolog, gondold csak el. Ötcsillagos szállodában lakni, a legőrületesebb partikra járni, meg ilyenek. És a tetejében végignézni a világ legfantasztikusabb divatbemutatóit! Emily már elmondta nekem, hogy Miranda évente háromszor-négyszer is átruccant Európába az ilyen divatbemutatókra. Londont mindig kihagyta, mint mindenki más, de októberben elrepült Milánóba és Párizsba a tavaszi modellek bemutatójára, míg júliusban a téli, márciusban pedig az őszi kollekciók felvonultatására. Volt, hogy összekötötte valami nyaralással, de nem mindig. Majd’ meggebedtünk, úgy melóztunk, hogy felkészítsük őt a hónap végi bemutatókra. Eszembe is jutott, vajon miért nem tervezi, hogy most is elvisz magával egy asszisztenst. – Miért nem visz magával mindegyik bemutatóra? – kérdeztem, noha tudtam, hogy a válasz egy véget nem érő magyarázat lesz. Már attól is izgalomba jöttem, hogy két teljes hétig nem fogom látni Mirandát az irodában (egy hetet tölt el Milánóban, egyet meg Párizsban), attól meg egyenesen elfogott a szédülés, hogy ebből egy hétre Emilytől is megszabadulok. Szalonnás sajtburgerek, szakadt farmernadrágok és lapos sarkú cipők – az ördögbe is, edzőcipők! – jelentek meg lelki szemeim előtt. – Miért csak októberben? – Hát, nem arról van szó, hogy odaát nincs szüksége segítségre. Az olasz és francia Runway mindig küld valakit mellé a saját emberei közül, sőt sokszor maguk a szerkesztők vannak vele. De a tavaszi eseményen szokta rendezni azt a nagyszabású partit, amit mindenki az év legnagyobb bulijának tart. Én csak arra az egy hétre megyek vele, amit Párizsban fog tölteni. Ezek szerint egyedül bennem bízik annyira, hogy ott a leginkább segíteni tudok neki. – Ezek szerint. – Hmm, biztosan isteni lesz. És ez azt jelenti, hogy azalatt egyedül fogom őrizni a házat? – Igen, leginkább. De ne hidd, hogy üdülés lesz. Könnyen lehet, hogy ez lesz a legkeményebb heted, mert amikor távol van, rengeteg háttérmunkát szokott igényelni. Örökké hívogatni fog. – Jaj, istenem – nyögtem, mire felnézett a plafonra. Nyitott szemmel aludtam, az üres monitorra meredve, mígnem az iroda

kezdett benépesülni, és bámulhattam az embereket. Tíz órakor ittam egy garantáltan tejszínmentes, sovány tejeskávét, hogy gyógyítgassam vele az éjszakai pezsgőzésből eredő másnaposságomat. Aztán James állt meg az asztalomnál, mint mindig, ha látta, hogy Miranda nem ül a szobájában, és közölte, hogy az éjjel a Balthazarban megismerkedett jövendőbeli férjével. – Csak üldögélt a bárpultnál egy olyan fantasztikusan gyönyörű piros bőrzakóban, amilyet még életemben nem láttam – és ahogy levette! De azt is látnod kellett volna, ahogy a nyelvére helyezte az osztrigát… – Szabályosan felnyögött. – Ó, egyszerűen csodálatos volt. – És elkérted a számát? – érdeklődtem. – Még hogy a számát? Megpróbáltam megszerezni a nadrágját. Tizenegyre már tök pucéron feküdt az ágyamon, és mondhatom, öregem… – Hát ez szép, James. Mondhatom, szép. Te aztán nem lacafacázol, igaz? Nem vagy te egy icipicit feslett? Elvégre az AIDS korában élünk, ha jól tudom. – Picinyem, ha láttad volna ezt a fickót, minden megfontolást mellőzve térdre rogytál volna előtte. A pasi elképesztő volt! Egyszerűen bámulatos! Tizenegyre már mindenki járt mindenkinél, és mire eljött az ebédszünet, a szó többnyire a különböző ruhadarabok körül forgott, méghozzá rendszerint a falnál felállított ruhaállványok mellett. Jeffy minden reggel kihúzta az összes állványt, rajta azokkal a ruhákkal, fürdőruhákkal, nadrágokkal, ingekkel, kabátokkal, cipőkkel és minden egyébbel, melyeket azzal a szándékkal kértek be, hogy lefotózzák valamelyik katalógus számára. Az egész emeleten minden fal elé odaállított egyet, hogy a szerkesztők könnyen megtalálják, amire szükségük van, és ne kelljen végigkutatni az egész Szekrényt. A Szekrény persze nem igazi szekrény volt, sokkal inkább egy kisebbfajta bemutatóterem, ahol a falak mentén körös-körül cipők sorakoztak a legkülönbözőbb méretben, színben és fazonban, egy virtuális Willy Wonka gyár divatőrültek számára, telis-tele tűsarkúkkal, balettcipőkkel, magas sarkú csizmákkal, elöl nyitott szandálokkal, gyönggyel kivarrt topánokkal. Fiókos szekrények, némelyik beépítve, mások csak úgy beállítva egy sarokba, tömve minden elképzelhető anyagú és fazonú harisnyanadrágokkal, harisnyákkal, zoknikkal, melltartókkal, bugyikkal, kombinékkal, fűzőkkel és félfűzőkkel. Az utolsó pillanatban jutott eszedbe, hogy egy párducmintás La Perla push-up melltartóra van szükséged? Menj, nézd meg a Szekrényben. És mit szólnál egy testszínű neccharisnyához? Irány a Szekrény. A legtávolabbi két falnál sorakoztak a kiegészítők polcai és fiókjai; már maga a mennyiség is döbbenetes volt, nem beszélve az értékükről. Töltőtollak. Ékszerek. Ágyneműk. Sálak, kesztyűk, sísapkák. Pizsamák. Pelerinek. Vállkendők. Irodaszerek. Selyemvirágok. Kalapok, tömérdek mennyiségben. És táskák. Ó, a táskák! Bevásárlótáskák, sporttáskák, hátizsákok és

oldalzsákok, vállra vethetők és minik, túlméretezettek és marokra foghatók, akkorák, mint egy boríték, és kézbesítők vállára való méretűek – és mindegyiken az exkluzív név és egy olyan árcédula, amely meghaladta az átlag amerikai egyhavi hitelkeretét. És akkor még ott voltak a ruhákkal teli állványok, szorosan egymás mellé állítva, hogy el se lehetett menni közöttük, s még így is elfoglaltak minden talpalatnyi helyet. Jeffy tehát napközben betolta az összes állványt a hallba, hogy legalább félig használható hellyé varázsolja a Szekrényt, ahol a modellek (és a magamfajta asszisztensek) felpróbálhatnak egyes ruhákat, és hozzáférhetnek a hátul lévő cipőkhöz és táskákhoz. Még nem láttam olyan vendéget a mi emeletünkön – lett légyen az író, valamelyik lány fiúja vagy stylist –, aki ne kapott volna a szívéhez, s ne meredt volna tátott szájjal a hallban felvonultatott holmik láttán. Volt, hogy az állványok a fotózás szerint voltak elrendezve (Sydney, Santa Barbara), máskor cikkek szerint elkülönítve (bikinik, kosztümök), de leginkább csak méregdrága cuccok reménytelenül kusza összevisszaságának látszottak. És bár mindenki megállt, hogy megbámulja, és ujjaival finoman megmorzsolja a vajpuha kasmírokat és a gyöngyökkel csodásan kivarrt estélyiket, a Tűsarkúak voltak azok, akik a tulajdonos szemével vizsgálgatták a „ruháikat”, miközben minden egyes darabhoz megjegyzéseket fűztek. – Maggie Rizer az egyetlen nő a világon, aki ezt felveheti – jelentette ki a szobánk előtt fennhangon Hope, a divatrovat egyik asszisztense, aki mellesleg drabálisnak tartotta magát az ötvenkét kilójával, miközben sóhajtva emelte maga elé a szóban forgó nadrágot. – Ebben az én fenekem még óriásibbnak látszana, mint amilyen óriási amúgy is. – Andrea – kiáltott be hozzám a kiegészítők rovatánál dolgozó barátnője, akit nem nagyon ismertem –, légy szíves, mondd Hope-nak, hogy nem kövér. – Nem vagy kövér – jött ki a számon automatikusan. Sok-sok órát megspórolhattam volna, ha van egy olyan blúzom, amelynek a mintáját ez a mondat adja, vagy ha egyszerűen rátetováltattam volna a homlokomra. Így azonban állandóan kaptam a felhívásokat, hogy közöljem a Runway legkülönbözőbb alkalmazottaival, miszerint nem kövérek. – Jaj, istenem, nézted mostanában, mekkora hasam van? Mindenütt a hurkák meg az úszógumik… olyan vagyok már, mint az a nyavalyás Firestone áruház, tudod, amelyikben az autógumikat árulják. Kész hústorony! Mindenki a hájával foglalkozott, akkor is, ha egy csepp se volt rajta. Emily megesküdött rá, hogy a combjának nagyobb a kerülete, mint egy mamutfenyő törzsének. Jessica szerint úgy rengett a háj a felsőkarján, mint Roseanne Barrén. Még James is azon kesergett, hogy aznap reggel, amikor kilépett a zuhany alól, akkorának látta a seggét, hogy arra gondolt, ideje lenne ledolgozni róla a zsírt.

Eleinte igyekeztem ésszerű válaszokat adni a „szerinted kövér vagyok?” kérdésre. „Ha te kövér vagy, Hope, mit szóljak én? Öt centivel alacsonyabb vagyok nálad, és nagyobb a súlyom.” – Ó, Andy, ne vicceld el a dolgot. Én tényleg kövér vagyok, te viszont vékony vagy, és fantasztikusan jól nézel ki! Természetesen azt gondoltam, hogy hazudik, de hamar rájöttem, hogy Hope – és az összes többi anorexiásan vézna csaj meg a pasik többsége az irodában – képes rá, hogy más emberek súlyát helyesen becsülje meg. De amikor belenéznek a tükörbe, tényleg úgy látják, hogy egy zsírsertés néz vissza rájuk. Persze, bármennyire igyekeztem is védekezni ez ellen, újra meg újra emlékeztetve magam, hogy én vagyok a normális, és ők nem azok, ez az állandó „kövér vagyok” témázás rám sem maradt hatástalan. Még csak négy hónapja dolgoztam, de a gondolataim máris kezdtek ferde – hogy ne mondjam, paranoiás – irányt venni. Néha már az is megfordult a fejemben, hogy ezek a megjegyzések nekem vannak címezve. Úgymint: én, a magas, karcsú, fantasztikus külsejű divatrovat-asszisztens, megjátszom, hogy kövér vagyok, azért, hogy te, az idomtalan, tenyeres-talpas, köpcös személyi asszisztens ráébredj, valójában kettőnk közül te vagy a kövér. A százhetvennyolc centimmel és az ötvenkét kilómmal (ugyanennyi voltam, amikor az egész testemet ellepték a paraziták) mindig is azt hittem, hogy a korombeli lányok közül a soványak táborába tartozom. Mindaddig úgy képzeltem, hogy magasabb vagyok az általam ismert nők kilencven százalékánál és legalább a pasik felénél. Amíg nem kezdtem ezen az illúzióromboló helyen dolgozni, nem is tudtam, milyen az, amikor az ember minden áldott nap, reggeltől estig abban a tudatban él, hogy alacsony és kövér. Könnyen lehet, hogy az egész bandában én vagyok a törpe, a legtömzsibb és legterjedelmesebb. És ha véletlenül egy pillanatra megfeledkeztem volna erről, ezek a napközbeni dumcsizások és pletyizések nyomban emlékeztettek rá. – Dr. Eisenberg azt mondja, a Zóna-diéta csak akkor használ, ha kiiktatod a gyümölcsöt is – csatlakozott hozzájuk Jessica, miközben lekapott egy szoknyát a Narcisco Rodriguez-állványról. Nemrég volt az eljegyzése a Goldman Sachs egyik legifjabb alelnökével, és már előre szorongott a közelgő esküvőjétől, amelyen meg fog jelenni az előkelő társaság. – És igaza van. Az utolsó ruhapróbám óta még legalább öt kiló lement rólam. Azt még megbocsátottam neki, hogy éhezteti magát, pedig már annyi hús se volt rajta, hogy a teste normálisan tudjon működni, de azt nem, hogy még beszél is róla. Én ugyanis képtelen voltam rávenni magam, hogy egyáltalán foglalkozzam ilyesmivel, akármilyen neves orvosokra hivatkozzon is, vagy akárhány sikersztorit meséljen is el. Egy óra körül elcsendesedett az iroda, ugyanis már mindenki az ebédeléshez

készülődött. Na nem arról volt szó, hogy ebédidőben bármit is ettek volna – inkább a vendégfogadás ideje volt ez. Elnéztem a menetrendszerűen betoppanó stylistokat, külsős cikkírókat, szabadúszó újságírókat, barátokat és szeretőket, akik mind meg akartak mártózni és sütkérezni abban a fényben és ragyogásban, amely egészen természetes közege a dollárezreket érő ruháknak, a gyönyörű arcok tucatjainak és annak a rengeteg, hihetetlenül hosszú és karcsú lábnak, amely itt felvonult. Mihelyt Jeffy meggyőződött róla, hogy Miranda is és Emily is elvonultak ebédelni, odaballagott hozzám, és átnyújtott két hatalmas reklámtáskát. – Nesze, nézd át ezeket. Kezdetnek biztosan jó lesz. Az egyik reklámszatyor tartalmát kiborítottam az asztalom mellett a földre, és hozzákezdtem, hogy szétválogassam. Volt köztük két pantalló, egy teveszín meg egy grafitszürke, mindkettő szűk szárú és ejtett derekú, valami hihetetlenül puha, finom gyapjúból. Egy barna bőrből készült Gucci nadrág, amiben még egy slampos banya is topmodellnek nézne ki, továbbá két, tökéletesen koptatott Marc Jacobs farmer, amiket mintha egyenesen rám szabtak volna. Volt még benne nyolckilenc különböző top, a testhez álló Calvin Klein garbótól kezdve az aprócska, leheletkönnyű Donna Karan blúzig. Egy gondosan összehajtogatott, élénk mintás Diane Von Furstenberg ruha alatt találtam egy tengerészkék, bársony Tahari nadrágkosztümöt. Első pillantásra beleszerettem egy pliszírozott Habitual farmerszoknyába, amelyből épp csak egy kicsit látszott ki a térdem, és tökéletesen illett a virágmintás Katayone Adelie blézeremhez. – Ezek a ruhák… mind az enyémek? – kérdeztem, reménykedve, hogy a hangomon izgatottság érződik, és nem sértettség. – Igen, de szóra sem érdemes. Csak pár holmi, ami már időtlen idők óta hevert a Szekrényben. Egyiket-másikat valószínűleg használtuk is már fotózáshoz, de nem küldtük vissza a gyártónak. Néhány havonta ki szoktam üríteni a Szekrényt, és olyankor elajándékozom a cuccokat. Gondoltam… ööö… talán érdekelhet téged. Hatos a méreted, ugye? Bólintottam, de egy szót se tudtam kinyögni. – Aha, gondoltam. A legtöbben kettesek vagy még kisebbek, úgyhogy ez itt mind a tiéd lehet. Jaj. – Hát ez óriási. Szuper. Jeffy, nem is tudom, hogy köszönjem meg. Ez egyszerűen fantasztikus! – Nézd meg a másik tasakot is – mutatott a másik, hatalmas reklámtáskára. – Hátha le tudod dobni azt a bársonykosztümöt meg azt a ronda kézbesítőtáskát, amit mindig magaddal szoktál hurcolni. Ebből a másik, még degeszebbre tömött táskából elképesztő mennyiségű cipő,

táska és néhány kabát került elő. Volt köztük két pár magas sarkú Jimmy Choo csizma – egy boka- és egy térdcsizma –, két pár elöl nyitott, tűsarkú Manolo szandál, egy pár klasszikus, fekete Prada papucscipő és egy pár Tod márkájú, ugyanabból a fazonból. Jeffy azonnal figyelmeztetett is, hogy ezeket ne hordjam az irodában. A vállamra dobtam egy jókora, piros antilopbőr táskát, és mindjárt észre is vettem rajta elöl a két, egymásba fonódó C betűt. Ez azonban közel sem volt olyan szép, mint az a sötét árnyalatú csokoládébarna Celine táska, amelyet meg a másik karomra vettem. Az egészre a koronát egy hosszú, military stílusú köpeny tette fel, a jellegzetesen nagyméretű Marc Jacobs gombjaival. – Te most viccelsz – mondtam halkan, miközben végigsimítottam egy Dior napszemüvegen, melyet nyilván az utolsó pillanatban még behajított a zacskóba. – Biztosan csak ugratsz. Láttam rajta, hogy tetszik neki, ahogy reagálok. – Csak tedd meg nekem azt a szívességet, hogy hordani is fogod őket, jó? – mondta félrebillentett fejjel. – És ne mondd meg senkinek, hogy elhoztam neked ezeket a cuccokat. Tudod, mindenki ugrásra készen várja a Szekrény kiürítését. Ezerrel húzott ki a szobából, amikor meghallottuk Emily hangját, ahogy odakiált valakinek a hallban, én meg gyorsan behajigáltam az asztalom alá az új ruháimat. Emily a szokásos ebédjével tért vissza az ebédlőből: egy tartósítót nem tartalmazó, természetes gyümölcslével és egy miniatűr adag balzsamecetes, brokkolis jégsalátával. Nem ecetes – balzsamecetes! Miranda is megérkezhetett bármelyik pillanatban – épp most telefonált Uri, hogy az imént tette ki –, úgyhogy még az a megszokott hét percem sem maradt, ami ahhoz kellett, hogy levágtassak a levesemért, és az asztalomhoz visszaérve magamba döntsem. Vészesen múltak a percek, majd’ éhen vesztem, de nem volt energiám, hogy utat vágjak magamnak a Tűsarkúak között, se ahhoz, hogy a pénztáros csaj újra végigmérjen, ráadásul azon filózzak, hogy nem ártok-e magamnak azzal, ha ilyen tűzforró (és hizlaló!) leveseket eszem, ráadásul olyan iramban, hogy érzem, amint végigperzseli a nyelőcsövemet. Á, nem érdemes, gondoltam. Ha egyszer kihagyod az ebédet, abba még nem fogsz belepusztulni, sőt! Az összes épelméjű, egészséges kollégád szerint csak erősebb leszel tőle. Különben is egy kétezer dolláros nadrág közel sem áll olyan mesésen azokon a csajokon, akik örökké csak zabálnak, győzködtem magam. Letottyantam hát a székembe, és arra gondoltam, milyen jól reprezentálom a Runway magazint.

11. FEJEZET Álmomban éles hangon vijjogott a telefon, de jó időbe telt, mire beúszott a tudatomba a kérdés: ez ő lehet? A paraméterek meglepően gyors számbavételét követően – Hol vagyok? Ki az az „ő”? Milyen nap van ma? – rájöttem, hogy nem lehet valami jó jel, ha a telefonom szombat reggel nyolc órakor cseng. Még hosszú órákba telik, mire bármelyik barátom felébred, és évekig tartó kísérletezés után a szüleim is kénytelenek voltak beletörődni, hogy a lányuk délig nem veszi fel a telefont. Hét másodpercembe telt, mire mindezt végiggondoltam. De ekkor eszembe jutott Emily első napi érvelése, így aztán elindítottam a karomat, hogy a takaró alól kinyúlva végigpásztázza a padlót az ágyam előtt. – Halló? – Büszke voltam rá, hogy a hangom olyan erősen és tisztán cseng, mintha már órák óta keményen dolgoznék valami rendes munkán, és nem hevertem volna ájult álomba dőlve. – Jó reggelt, kicsim! De jó, hogy ébren vagy. Csak azt akartam mondani, hogy itt vagyunk a Harmadik és a Hatvan-valahányadik sarkán, úgyhogy tíz perc múlva meg is érkezünk, jó lesz? – harsogott anyám hangja a vonal túlsó végén. Jaj, a költözés! Ma van a költözés napja! Teljesen kiment a fejemből, hogy a szüleim beleegyeztek, ma bejönnek a városba, és segítenek összepakolni és áthurcolkodni az új lakásba, melyet Lilyvel közösen béreltünk ki. Mi fogjuk átvinni a ruháimmal, CD-immel és fényképalbumaimmal teli dobozokat, míg az igazi költöztetőkre marad, hogy megküzdjenek a masszív ágyammal. – Ó, szia, mami – motyogtam, visszazuhanva az elcsigázott hanghordozásba. – Azt hittem, hogy ő vagy. – Nem, mára szabadságot vettél ki. Jut eszembe, hol tudunk leparkolni? Van ott valahol egy garázs? – Igen, a házunk alatt, csak a Harmadikról kanyarodjatok be rögtön jobbra. Adjátok meg a lakásom számát, akkor kaptok kedvezményt. Még fel kell öltöznöm. Mindjárt találkozunk. – Rendben, kicsim. Remélem, felkészültél a mai munkára! Visszahanyatlottam a párnámra, és arra gondoltam, vajon szóba jöhet-e, hogy egy kicsit még visszaaludjak. Meglehetősen eltökéltnek tűntek, tekintve, hogy Connecticutból egészen idáig autóztak csak azért, hogy segítsenek nekem a költözésben. Ebben a pillanatban rázendített az ébresztőórám. Aha! Ezek szerint emlékeztem rá, hogy ma van a költözés napja. A tudat, hogy nem fogok végképp elhülyülni, némiképp megnyugtatott.

Talán még nehezebben kászálódtam ki az ágyból, mint máskor, annak ellenére, hogy az időpont ma pár órával későbbre tolódott. Az ágy mellett ott volt az összehajtogatott ruháimból álló kis kupac, ezeket kellett még a fogkefémen kívül elpakolnom. Felvettem a kék Adidas tréningalsómat, a kapucnis Brown melegítőmet és a piszkosszürke New Balance edzőcipőmet, amely bejárta velem a világot. Alig végeztem mindezzel, megszólalt a kapucsengő. – Sziasztok. Egy pillanat, és beengedlek benneteket. Két perc múlva kopogtak a lakás ajtaján, de nem a szüleim álltak ott, hanem Alex. Kicsit zilált volt, ezzel együtt klasszul nézett ki, mint mindig. Kifakult farmerja lecsúszott a csípőjén, hosszú ujjú kék pólója pedig épp annyira volt szűk, amennyire kellett. Apró, drótkeretes szemüvege mögött, amit olyankor hordott, ha már nem bírta a kontaktlencsét, láttam véreres, kivörösödött szemét. Nem bírtam megállni, hogy meg ne öleljem. Nem láttam múlt vasárnap óta, és akkor is csak egy gyors délutáni kávézásra tudtunk találkozni. Együtt akartuk tölteni az egész napot és éjszakát, de Mirandának műsoron kívül kellett egy bébiszitter Cassidy mellé, hogy elvihesse Caroline-t az orvoshoz, és engem mozgósított. Olyan későn értem haza, hogy már nem maradt idő Alexre, aki megunta, hogy csak azért tanyázzon az ágyamban, hogy egy pillantást vethessen rám. Meg tudtam érteni. Előző éjszaka nálam akart maradni, de én még őriztem a látszatot a szüleim előtt: noha minden érdekelt fél tudta, hogy Alex és én lefekszünk egymással, semmi olyat nem lehetett tenni, mondani, vagy csak célozni is rá, ami ezt megerősítette volna. Így aztán nem akartam, hogy ott legyen, amikor a szüleim megérkeznek. – Szia, bébi. Gondoltam, elkél ma nálatok egy kis segítség. – Azzal a magasba emelt egy Bagelry-zacskót, amiről rögtön tudtam, hogy a kedvenc sós bageljeim és néhány nagy adag kávé van benne. – Megjöttek már a szüleid? Nekik is hoztam kávét. – Úgy tudtam, ma magánóráid lesznek – mondtam épp abban a pillanatban, amikor Shanti fekete nadrágkosztümben kilépett a szobájából. A fejét lehajtva haladt el mellettünk, valami olyasmit motyogva, hogy egész nap dolgozni fog, és elment. Olyan ritkán szóltunk egymáshoz, hogy nem is tudtam, felfogta-e egyáltalán, hogy ma vagyok utoljára a lakásban. – Úgy is volt, de felhívtam a két kislány szüleit, és mindketten azt mondták, hogy nekik a holnap reggel is megfelel, úgyhogy a rendelkezésetekre állok! – Andy! Alex! Apám állt az ajtóban Alex mögött, és úgy ragyogott az arca, mintha ez volna a földkerekség legcsodálatosabb reggele. Anyám meg annyira elevennek látszott, hogy hirtelen arra gondoltam, csak nem valami szerrel dobta fel magát. Egy gyors helyzetfelmérés után rájöttem, azt feltételezik, és joggal, hogy Alex csak az imént

érkezett, tekintve, hogy még rajta van a cipője, és láthatóan frissen vásárolt kaja van nála. Ráadásul az ajtó is nyitva állt. Huh. – Andy azt mondta, ma nem érsz rá – mondta apám, letéve a nála lévő, minden jel szerint bagelekkel – sós bagelekkel, nem kétséges – és kávékkal teli zacskót a nappali asztalára. Szándékosan kerülte a szemkontaktust. – Most jöttél, vagy épp mész? Rámosolyogtam Alexre, remélve, nem bánta meg máris, hogy mibe keverte magát ilyen kora reggel. – Ó, épp ebben a percben érkeztem, dr. Sachs – felelte Alex. – Áttettem egy más időpontra a korrepetálásokat, arra gondolva, hogy talán jó hasznát veszik még egy segítségnek. – Nagyszerű. Ez tényleg nagyszerű, biztosan jól jön majd a segítséged. Tessék, vegyél egy bagelt. Ne haragudj, Alex, de kávéból nem vettünk hármat, mert nem tudtuk, hogy te is itt leszel. Apámon látszott, hogy őszintén zavarba jött, ami igazán megható volt. Még mindig nem tudta megemészteni, hogy a legkisebb lányának pasija van, még ha mindent megtett is, hogy ez ne látszódjék rajta. – Semmi gond, dr. S. Én is hoztam egy-két dolgot, úgyhogy mindenből van bőven. – És egyszer csak apám meg a pasim ott ültek egymás mellett a kanapén, és minden feszélyezettség nélkül nekiláttak reggelizni. Én meg eszegettem mindkettőjük bageljeit, és közben arra gondoltam, milyen jó lesz újra együtt lakni Lilyvel. Lassan egy éve, hogy eljöttünk a kollégiumból. És most egy lakásba fogunk esténként hazamenni, és együtt fogunk morogni a szörnyű másnap miatt – mint a régi szép időkben. Alex és apám valami sportról cseréltek eszmét (gondolom, baseballról), miközben én anyámmal a szobámban címkéztem fel a dobozokat. Sajnos nem volt valami sok: mindössze pár ágyneműs, egy másik meg a fényképalbumaimmal és az íróasztalomra való, gondosan összeválogatott holmikkal (igaz, hogy íróasztalom még nem volt). Aztán volt még egy doboz a szépítő- és tisztálkodószereimmel és egy halom ruhazsák telis-tele a Runway-féle ruhákkal. – Akkor lássunk hozzá! – kiáltott be apám a nappaliból. – Csss! Felébreszted Kendrát – suttogtam vissza hangosan. – Szombat van, és még csak reggel kilenc óra. Alex megcsóválta a fejét. – Nem láttad, amikor az előbb elment Shantival együtt? Legalábbis azt hiszem, ő volt az. Mindenesetre ketten voltak, mindkettő kosztümben, és nagyon boldogtalannak látszottak. Nézz be a szobájukba. Egy szobán osztoztak, mert emeletes ágyon aludtak. Óvatosan beljebb löktem a résnyire nyitva lévő ajtót. Mindkét ágy gyönyörűen be volt vetve, a párnák

felrázva, s mindegyiken egy-egy, mintájában megegyező, kitömött Gund kutya csücsült. Csak ekkor döbbentem rá, hogy soha még be se tettem a lábamat a szobájukba, nem is tudtam pontosan, hogy mit dolgoznak, hová mennek nap mint nap, és hogy egymáson kívül vannak-e egyáltalán barátaik. Boldog voltam, hogy elmegyek innen. Alex és apám addigra már eltakarították a maradék kaját, és épp a haditervet próbálták összeállítani. – Igazad van, mindketten elmentek. Azt hiszem, nem is tudják, hogy ma elköltözöm. – Mi lenne, ha hagynál nekik egy levelet? – kérdezte anyám. – Talán a Scrabble-tábládon. – Örököltem apám Scrabble-imádatát, és mivel neki az volt az elmélete, hogy minden új lakásba új készletet kell venni, a régit itt szándékoztam hagyni. Az utolsó öt percet azzal töltöttem, hogy a betűkből kiraktam: „Köszönök mindent, és sok szerencsét. Andy.” Ötvenkilenc pontos. Nem rossz. Egy óra alatt bepakoltuk mind a két kocsit, de úgy, hogy nekem csak annyi dolgom volt, hogy kinyitottam a kaput, és őriztem az autókat, amíg ők visszamentek a lakásba. Az ágyat költöztetők – akik többet kértek, mint amibe az egész nyavalyás ágy került –, késtek, úgyhogy apám és Alex is elindultak a belváros felé. Lily a Village Voice egy hirdetésében talált rá az új lakásunkra, amit én még nem is láttam. Déltájban hívott fel az irodában, és belesikoltotta a mobiljába: – Megtaláltam! Megtaláltam! Tökéletes! Van benne fürdőszoba folyó vízzel, parketta, minimális felpúposodással, és már négy teljes perce itt vagyok, de még egyetlen egeret, sőt egy szál csótányt se láttam. Eljössz megnézni? – Most is be vagy lőve? – suttogtam. – Itt van, úgyhogy a világon sehová se megyek. – Most rögtön ide kell jönnöd. Tudod, hogy mennek ezek a dolgok. Itt van a kezemben az űrlap. – Lily, gondolkozz már. Most akkor sem hagyhatnám el az irodát, ha sürgős szívátültetésre lenne szükségem, hacsak nem akarom kirúgatni magam. Hogy mehetnék el megnézni egy lakást? – Pedig fél perc múlva már nem lesz meg. Még legalább huszonöten pályáznak rá, és mindnél ott van a kitöltendő űrlap. Ezt most kell megcsípnem. Manhattan gyalázatos ingatlanpiacán ritkább fogásnak számítottak a többékevésbé élhető lakások, mint a többé-kevésbé normális, rendes srácok. És ha ehhez még többé-kevésbé elfogadható lakbér is társult, akkor nehezebb volt megkaparintani, mint egy saját szigetet valahol Kelet-Afrika partjainál. Jóval nehezebb. Nem számított, ha koszos volt, ha rohadt a padló, ha foltok éktelenkedtek a falakon, és özönvíz előtti felszerelések voltak a lakásban.

Nincsenek csótányok? Nincsenek egerek? Stipistopi! – Lily, megbízom benned, csináld. Le tudod írni nekem e-mailben? Igyekeztem minél előbb letenni a telefont, mert Miranda bármelyik pillanatban visszaérhetett a művészeti rovattól. Ha meglátja, hogy magánbeszélgetést folytatok, nekem annyi. – Hát, nálam van pár fizetési utalványod, mellesleg elég gázosak… aztán megvan mindkettőnk banki folyószámla-egyenlege, meg a hitelnyilvántartásunk másolata, és a te állásszerződésed. Egyedül a kezesünk nincs meg. A három állam valamelyikében állandó lakosnak kell lennie, aki negyvenszer annyit keres, mint a mi havi lakbérünk összege, és az én nagyanyámnak fix, hogy nincs meg a havi száz lepedője. Szerinted a szüleid vállalnának kezességet értünk? – Jézusom, Lil, nem tudom. Nem kérdeztem meg tőlük, és most nem nagyon tudok odaszólni nekik. Hívd fel őket. – Jó. Az ő pénzük elég lesz, ugye? Nem voltam benne teljesen biztos, de ki mást kérdezhettünk volna meg? – Csak hívd fel őket – mondtam. – Magyarázd el nekik, hogy nekem itt van Miranda. Mondd meg, hogy ne haragudjanak, amiért nem én telefonálok. – Meglesz – felelte. – Csak azt tudjam biztosan, hogy kivehetjük a lakást. Majd még hívlak. – És letette. Húsz másodperc múlva újból megszólalt a telefon, és az asztali készülék hívásazonosítóján ismét az ő száma jelent meg. Emily a maga jellegzetes szemforgatásával konstatálta, hogy ismét egy barátommal beszélek. Felkaptam a kagylót, de közben odasziszegtem neki: – Ez most fontos. A legjobb barátnőm telefonon próbál kivenni nekem egy lakást, mert én nem húzhatom ki a lábam ebből a nyomorult… Egyszerre három hangon támadtak rám. Emily kimért és nyugodt hangjába egy kis fenyegetés is vegyült: – Andrea, nagyon kérlek – kezdte, de ebben a pillanatban meghallottam, amint Lily fejhangon azt visítozza: – Beleegyeztek, Andy, beleegyeztek! Hallasz engem? Ám annak ellenére, hogy mindketten kifejezetten hozzám intézték a szavaikat, én igazából egyikőjüket sem hallottam. Az egyetlen hang, amely tisztán és hangosan eljutott a tudatomig, Miranda hangja volt. – Van köztünk valami probléma, Ahn-dre-ah? Döbbenet – a nevemen szólított! Úgy lebegett a fejem felett, mint aki mindjárt le fog csapni rám. Azon nyomban letettem a telefont, remélve, hogy Lily meg fogja érteni, és felkészültem a támadás fogadására. – Nincs, Miranda, nincs semmi probléma. – Helyes. Most pedig szeretnék egy fagylaltot, de még annak előtte szeretném

megenni, hogy az egész folyóssá olvadna. Vaníliafagylalt legyen – nem joghurt, nem jeges tej és nem cukormentes, se alacsony zsírtartalmú –, csokoládéöntettel és valódi tejszínhabbal. Nem, amit flakonból nyomnak ki, érted? Valódi, felvert tejszínhabbal. Ennyi. Azzal céltudatos léptekkel visszaindult a művészeti rovat irányába, otthagyva engem azzal a határozott sejtéssel, hogy kifejezetten azért jött át, hogy ellenőrizzen. Emily szája gúnyos mosolyra rándult. Csengett a telefon. Megint Lily volt. A francba – miért nem tud e-mailezni? Felkaptam, a fülemhez tartottam, de nem szóltam bele. – Oké, tudom, hogy nem tudsz beszélni, úgyhogy majd én beszélek. A szüleid lesznek a kezeseink, úgyhogy ez sirály. A lakás nagyméretű, egy hálószobás, és ha felállítunk egy válaszfalat a nappaliban, még úgyis marad elég hely egy kétszemélyes ágynak és egy széknek. A fürdőszobában nincs kád, de a zuhany okésnak látszik. Természetesen mosogatógép sincs, és a mosoda az alagsorban, a portás csak részidős, de egy saroknyira van a hatos vonat. És most jön a csúcs. Erkélye is van! Biztosan hallhatóan vettem a levegőt, mert még izgatottabb lett. – Tudom! Őrület, mi? Úgy néz ki, mintha bármelyik pillanatban lezuhanhatna a házról, de a lényeg, hogy van! És egyszerre mindketten elférünk rajta, és legalább lesz egy hely, ahol cigizhetünk! Egyszerűen tökéletes! – Mennyi? – súgtam rekedten, és azzal az eltökélt szándékkal, hogy ez lesz az utolsó szó, amit kiejtek a számon. – Összesen kétezer-kettőnyolcvan egy hónapra. El tudod hinni, hogy lesz egy saját erkélyünk fejenként ezeregyszáznegyven dollárért? Ez a hely az évszázad fogása! Akkor kivehetem? Hallgattam. Szerettem volna beszélni, de Miranda, miközben visszafelé araszolt az irodájába, még jól lecseszte mindenki előtt a közönségtalálkozók koordinátorát. Pocsék kedvében volt, és nekem a mai napra már elég volt a lebarmolásból. A lány, akit e pillanatban sértegetett, szégyenében lehajtotta a fejét, az arca lángolt. – Andy! Ez azért már kurvára röhejes! Mondd, hogy igen vagy nem! Már az is elég gáz, hogy el kellett lógnom a mai előadásról, te meg még el se tudsz jönni a melóhelyedről, hogy megnézd a kérót, de azért egy igent vagy nemet csak ki tudsz nyögni? Mi vagyok én… Lilynél elszakadt a cérna, és bár teljesen meg tudtam érteni, nem tehettem mást, muszáj volt lecsapnom a kagylót. Olyan hangosan üvöltözött, hogy visszhangzott tőle a néma iroda, miközben Miranda két méterre se állt tőlem. Idegességemben legszívesebben elkaptam volna a PR-os lányt, és meg se álltam volna a mosdóig, hogy együtt bőgjek vele. Vagy még jobb lenne, ha együttes erővel

bevonszolnánk Mirandát az egyik vécéfülkébe, és ott jól megszorítanánk a Hermes sálat, amelyet lazán odavetve visel a nyaka körül. Vajon én fognám le, vagy én húznám össze a sálat? De talán még egyszerűbb lenne, ha csak lenyomnánk a torkán azt a nyavalyás sálat, s közben néznénk, amint levegő után kapkod, és… – Ahn-dre-ah! – csapott le rám jeges hangja. – Mit kértem tőled alig öt perccel ezelőtt? – Jaj. A fagylalt. Elfelejtettem a fagylaltot. – Van valami különleges oka annak, hogy még mindig itt ülsz ahelyett, hogy a dolgodat csinálnád? Vagy gondolod, hogy tréfáltam? Tettem vagy mondtam volna olyasmit, amiből arra következtettél, hogy nem gondoltam komolyan, amit mondtam? Igen? Igen? Kék szeme egészen kidülledt, és jóllehet még nem emelte fel úgy istenigazából a hangját, már vészesen közel volt ehhez a fázishoz. Kinyitottam a szám, hogy válaszoljak, de ekkor meghallotta Emily hangját. – Ne haragudj, Miranda, az én hibám volt. Én kértem meg Andreát, hogy vegye fel a telefont, mert arra gondoltam, hátha Caroline vagy Cassidy hív, én meg a másik vonalon épp a blúzt rendeltem meg a Pradától, amit kértél. Andrea már épp indulóban volt. Ne haragudj, többé nem fog előfordulni. Csodák csodája! Megszólalt a Tökéletes, ráadásul az én védelmemben. Miranda egy pillanatra mintha megenyhült volna. – Nos, jó. De most már indulj a fagylaltomért, Andrea. Azzal bevonult a szobájába, és a telefont felemelve turbékolásba kezdett Vakapáddal. Emilyre néztem, de ő úgy tett, mintha belemerülne a munkába. Küldtem neki egy egyszavas e-mailt: Miért? Mert nem voltam teljesen biztos benne, hogy nem fog kirúgni, és most tényleg nincs kedvem egy újat betanítani, írta vissza azonnal. Elindultam, hogy felhajtsam valahol Miranda tökéletes vaníliafagylaltját, és mihelyt kiléptem a földszinten a liftből, nyomban felhívtam Lilyt a mobilomról. – Ne haragudj, tényleg nagyon sajnálom. Csak tudod… – Nézd, most tényleg nincs erre időm – közölte Lily kurtán. – Szerintem egy kicsit túlliheged ezt a dolgot. Azért egy igent vagy egy nemet bele tudnál mondani a telefonba, nem? – Nehéz ezt megmagyarázni, Lil, csak tudod… – Felejtsd el. Most rohannom kell. Majd hívlak, ha megkaptuk. Nem mintha téged különösebben érdekelne. Próbáltam tiltakozni, de addigra már letette. A francba! Tényleg nem várhattam el Lilytől, hogy megértse, amikor alig négy hónapja még magam is nevetségesnek tartottam volna a viselkedésemet. Az rendes dolog volt tőlem,

hogy bejárattam vele egész Manhattant, hogy keressen egy lakást, amelyikbe mindketten beköltözhetünk, közben meg a telefonjait se fogadom? De mi mást tehettem volna? Amikor közvetlenül éjfél után végre fogadta az egyik hívásomat, közölte, hogy megkaptuk a lakást. – Ez óriási, Lil. Nem is tudom, hogy köszönjem meg. Esküszöm, meghálálom. Ígérem! – Ebben a pillanatban eszembe jutott valami. Légy spontán! Hívok egy Elias-kocsit, elrobogok vele a Harlembe, és személyesen mondok köszönetet a legjobb barátnőmnek. Igen, ez az! – Lil, otthon vagy most? Átjövök, és megünnepeljük, oké? Azt hittem, ujjongani fog, de hallgatott. – Ne fáraszd magad – mondta végül. – Itt van előttem egy üveg So-Co, és nálam van a gyűrűs nyelvű srác. Mindenem megvan, ami csak kell. Ez elevenembe talált, de megértettem. Lily ritkán gurult dühbe, de olyankor senki se tudta jobb belátásra bírni, amíg túl nem jutott rajta. Hallottam, ahogy kitölti a poharába az italt, hallottam a jég csörgését, és amint lehúz belőle egy jó nagy kortyot. – Rendben. De hívj fel, ha szükséged van valamire, oké? – Minek? Hogy némán üldögélj a vonal túlsó végén? Nem, kösz. – Lil… – Miattam ne izgasd magad. Jól megvagyok. – Újabb korty. – Majd később beszélünk. És persze, gratulálhatsz nekünk. – Igen, gratulálok nekünk – ismételtem meg, de addigra már letette a kagylót. Hívtam Alexet a mobilján, hogy megkérdezzem, nem mehetnék-e át hozzá, de nem örült úgy a hangomnak, mint vártam. – Andy, tudod, hogy boldogan látnálak, de én most Maxszel és a fiúkkal lógok. Téged már úgysem lehet egy ideje hét közben megtalálni, úgyhogy kigondoltam, hogy ma este velük leszek. – Á, értem, és itt vagytok Brooklynban, vagy valahol a közelben? Én is csatlakozhatok hozzátok? – kérdeztem, jól tudva, hogy nyilván valahol az Upper East Side-on vannak, még az is lehet, hogy egész közel hozzám, hiszen a többi srác is mind ezen a környéken lakott. – Figyelj, bármelyik másik este szuper lenne, de a mai kifejezetten kanbuli. – Ó, értem, persze. Úgy volt, hogy Lilyhez megyek, hogy megünnepeljük az új lakást, de… szóval, kicsit összekaptunk. Nem tudja megérteni, miért nem tudok telefonon beszélni a munkahelyemről. – Hát, Andy, meg kell mondjam, néha én se értem teljesen. Úgy értem, tudom, hogy nehéz azzal a nővel dolgozni – hidd el, tudom –, csak nekem úgy tűnik, mintha vele kapcsolatban kicsit túl komolyan vennél mindent, tudod? – Úgy

beszélt, mint aki nagyon igyekszik, hogy könnyed és minden ellenségeskedéstől mentes hangot üssön meg. – Mert tényleg komolyan veszem! – vágtam vissza azonnal sértődötten, amiért nem akar találkozni velem, és nem könyörög, hogy menjek oda, ahol a barátaival van, és mert Lily pártját fogja, még ha igaza volt is, mint ahogy neki is igaza van. – Ez az életem, tudod? A karrierem. A jövőm. Mi a fenét kellene csinálnom? Vegyem úgy, hogy az egész csak egy vicc? – Andy, kiforgatod a szavaimat. Tudod jól, hogy nem így értettem. De addigra már üvöltöztem vele – egyszerűen nem tudtam uralkodni magamon. Előbb Lily, most meg Alex? Még ők is, nem elég nekem Miranda, reggeltől estig, minden áldott nap? Ez már túl sok volt. Sírni szerettem volna, de csak üvöltözni tudtam. – Egy kurva nagy vicc, mi? Ez az én munkám mindkettőtök szemében, igaz? Ó, Andy, egy divatlapnak dolgozol, hát mi lehet ebben olyan nehéz? – utánoztam őt, miközben pillanatról pillanatra jobban gyűlöltem magam. – Hát bocsáss meg, amiért nem lehetünk mindnyájan filantrópok vagy PhD-jelöltek! Bocsáss meg, ha… – Hívj, ha már lecsillapodtál – vágott a szavamba. – Ezt nem hallgatom tovább. – És letette. Letette! Vártam, hogy visszahív, de nem hívott. És most eljött a költözés napja – egy teljes héttel később –, és noha látszólag egyikük sem haragudott már, egyikük sem volt teljesen a régi. Azóta sem volt idő személyesen kibékülni egyikükkel sem, mivel épp nyakig voltunk a lapzártában, de úgy gondoltam, minden rendbe fog jönni, ha Lily meg én beköltözünk az új lakásunkba. A közös lakásunkba, ahol majd minden vissza fog térni a rendes kerékvágásba, mint amikor még a koleszban laktunk, és az élet még sokkal, de sokkal kellemesebb volt. Tizenegy órakor végre befutottak a költöztetők, akiknek teljes kilenc percre volt szükségük, hogy szétkapják az imádott ágyamat, és a darabokat behajigálják a furgonjuk hátuljába. Anyám és én velük mentünk az új lakásig, ahol apám és Alex smúzoltak a portással – aki fura módon John Galliano kiköpött mása volt –, a dobozaim meg ott tornyosultak a földszinti előtér falának támasztva. – Andy, de jó, hogy megjöttetek. Mr. Fisher nem nyitja ki a lakást, amíg egy bérlő nincs jelen – közölte apám széles mosollyal. – Ami nagyon bölcs dolog tőle – tette hozzá, a portásra kacsintva. – Miért, Lily még nincs itt? Azt mondta, tíz-fél tizenegy körül itt lesz. – Nem, még nem láttam. Telefonáljak neki? – ajánlkozott Alex. – Igen, azt hiszem, az jó lenne. Mi lenne, ha én meg felmennék, ööö, Mr. Fisherrel, hogy elkezdhessük felhordani a cuccokat? – Kérdezd meg tőle, van-e szüksége segítségre.

Mr. Fisher úgy mosolygott, amire nincs jobb szó, mint a kéjsóvár. – Kérem szépen, mi már itt egy kis család vagyunk – mondta, a mellemet nézve. – Szólítson Johnnak. Kis híján félrenyeltem a kezemben tartott, már teljesen kihűlt kávét, és az jutott eszembe, hátha a Dior márkát új életre keltő ember meghalt anélkül, hogy tudnék róla, és a portásom képében született újjá. Alex bólintott, és megtörölte a szemüvegét a pólójába. Szerettem, amikor ezt csinálta. – Te menj a szüleiddel. Én meg majd telefonálok. Eltűnődtem, vajon jó-e az nekem, hogy apám így összebarátkozott a portással, aki azóta nyilván már minden apró részletet ismer az életemből. A lépcsőház egész jól nézett ki, ha kicsit retró is volt. Valamilyen pasztellszínű kőből építették, és a lift előtt meg a postázó mögött néhány kényelmetlennek látszó padot is elhelyeztek. A mi lakásunk a 8C volt; délnyugatra nézett, ami állítólag előnyös. John kinyitotta az ajtót a saját főkulcsával, majd, mint egy büszke atya, félrelépett. – Tessék, ő az – jelentette ki. Én léptem be elsőnek, arra számítva, hogy átható kénszag, esetleg néhány, a plafonon köröző denevér fog fogadni, de a lakás meglepően tiszta és világos volt. Jobbra nyílt a konyha, egy hosszúkás, keskeny, egyszemélyes helyiség, fehér csempével és viszonylag fehér műanyag faliszekrényekkel. A pult tetejét valami tarka műgránittal vonták be, és a tűzhely fölé egy mikrót is beépítettek. – Hát ez nagyszerű – jegyezte meg anyám, kitárva a hűtő ajtaját. – Még jégkockatartó is van. Ekkor nyögve-fújtatva elvonultak mellettünk az ágyamat cipelő szállítómunkások. A konyha a nappalira nyílt, amelyet egy ideiglenes fallal már kettéosztottak, így választva le belőle egy második hálószobát. Ez persze azt jelentette, hogy a nappaliból ki lett iktatva az összes ablak, de ezzel nem is volt semmi gond. A hálószoba egész rendes méretű volt – határozottan nagyobb, mint amiből az imént költöztem ki –, és az erkélyre kivezető, üvegezett tolóajtó egy teljes falat elfoglalt. A fürdőszoba a nappali és az eredeti hálószoba között volt, rózsaszínű csempével és rózsaszínűre festett falakkal. Hát, istenem. Lehetne cikibb is. Bementem az igazi hálószobába, ami kifejezetten nagyobb volt, mint a nappali, és körülnéztem. Egy aprócska szekrény, egy mennyezeti ventilátor és egy kicsi, koszos ablak, amelyen át egyenesen a szomszédos ház egyik lakásába lehetett belátni. Lily ezt a szobát akarta magának, és én boldogan beleegyeztem. Neki kellett a nagyobb hely, mivel sok időt töltött tanulással a szobájában, én meg jobban örültem

a világosnak és az erkélyajtónak. – Kösz, Lil – suttogtam magam elé. – Mit mondasz, kicsim? – lépett be mögöttem anyám. – Ja, semmit. Csak azt, hogy Lily nagyon, de nagyon ügyesen csinálta ezt. Fogalmam se volt, mire készüljek fel, de ez csúcs, ugye, szerinted is? Úgy nézett ki, mint aki tapintatos is akar lenni, meg mondani is akar valamit. – Na igen, New Yorkhoz képest ez csakugyan remek lakás. Csak rossz belegondolni, hogy ennyi pénzért ilyen kicsi helyet lehet kapni. Tudtad, hogy a nővéred és Kyle havi ezernégyszázat fizet összesen, és nekik van központi légkondicionálásuk, márvánnyal kirakott fürdőszobáik, vadonatúj mosogatógépük, mosó- és szárítógépük, három hálószobájuk és két fürdőszobájuk? Kétezer-kétszáznyolcvan dollárért Los Angelesben már tengerparti villát bérelhet az ember, Chicagóban háromszintes lakást egy három forgalmi sávos úton, Miamiban egy négy hálószobás kétszintest, vagy Clevelandben egy nyavalyás kastélyt, körülötte vizesárokkal. Igen, ezt mi is tudtuk. – Igen, és hozzá még két parkolóhely, golfpálya-, tornaterem- és uszodahasználat – tettem hozzá, csak hogy segítsek neki. – Igen, tudom. De akár hiszed, akár nem, ez nagyon jó fogás volt. Szerintem nagyon jól fogjuk érezni magunkat itt. Anyám átölelt. – Szerintem is. Feltéve, hogy nem dolgozod halálra magad – tette hozzá könnyedén. Ekkor bejött apám, és kinyitotta azt a vászonzsákot, amit egész nap magával hurcolt, és amiről azt gondoltam, hogy a teniszruhája van benne, mert innen még el akar menni teniszezni. De egy gesztenyebarna dobozt vett elő belőle, amelyen ez a felirat virított: „Korlátolt példányszámú kiadás!” Scrabble. Gyűjtők számára, saját, forgatható állvánnyal és a lapocskákon kis szegéllyel, hogy a betűk ne csúszkáljanak. Az elmúlt tíz évben sokszor megcsodáltuk ezeket a különleges játékszaküzletek kirakatában, de nem volt olyan alkalom, amire megvehettük volna. – Ó, apa! Nem kellett volna! – Tudtam, hogy a készlet kétszáz dollárnál is jóval többe került. – Ó! De gyönyörű! – Használd egészséggel – mondta, és megöleltük egymást. – Vagy inkább páhold el öreg apádat, amit meg is fogsz tenni, előre tudom. Emlékszem, amikor még hagytam, hogy nyerjél. Muszáj volt, különben egész este durcásan jöttélmentél a házban. És most! Hiába, az én vénülő agysejtjeim már úgy ki vannak szikkadva, hogy ha akarnálak, se tudnálak megverni. De nem is akarlak – tette hozzá. Már épp válaszolni akartam neki, hogy a legjobb mestertől tanultam, de akkor

belépett Alex. És nem tűnt túl boldognak. – Mi a baj? – kérdeztem. – Ó, semmi – hazudta, és a szüleim felé pillantott. „Várj egy kicsit” intett a szemével, és azt mondta: – Felhoztam egy dobozt, itt van. – Hozzunk fel még párat – javasolta apám anyámnak. – Hátha Mr. Fishernek van valami kézikocsija. Akkor egyszerre többet is felhozhatnánk. Mindjárt jövünk. Alexre néztem, megvártuk, míg a lift ajtaja kinyílik, majd becsukódik. – Most beszéltem Lilyvel – mondta Alex lassan. – Ugye, már nem haragszik rám? Egész héten olyan érthetetlenül viselkedett. – Nem, nem hinném, hogy erről van szó. – Akkor miről? – Hát, nem otthon volt… – Hát hol? Valami pasinál? Nem hiszem el, hogy képes lekésni a saját költözködését. Kitártam az átalakított hálószoba egyik ablakát, hogy a beáramló hideg levegő elnyomja valamelyest a friss festés szagát. – Nem, történetesen az egyik kerületi rendőrőrszobán van – felelte Alex, a cipője orrát vizsgálva. – Hol? És jól van? Úristen! Megtámadták? Megerőszakolták? Most rögtön oda kell mennem! – Andy, jól van, nincs semmi baja. Letartóztatták. – Olyan nyugodtan mondta, mintha azt közölné egy szülővel, hogy a gyereke nem fog átmenni negyedik év végén. – Letartóztatták? Le van tartóztatva? – Próbáltam megőrizni a nyugalmamat, de túl későn eszméltem rá, hogy visítozok. Ekkor lépett be apám egy talicskával, amely vészesen billegett az összevissza rátornyozott dobozok súlya alatt. – Ki van letartóztatva? – kérdezte csak úgy mellékesen. – Mr. Fisher felhozta az összes cókmókot nekünk. Már épp készültem, hogy kitaláljak valami hazugságot, de Alex közbelépett, mielőtt valami elfogadható választ kinyöghettem volna. – Ó, semmi, csak épp azt meséltem Andynek, hogy tegnap este láttam a VH1on, hogy egy lányt letartóztattak a TLC-ből, mert kábítószert találtak nála. Pedig mindig olyan rendes, becsületes lánynak látszott… Apám megcsóválta a fejét, miközben végigvizslatta a szobát. Látszott rajta, hogy csak félig figyel oda, és talán nem is érti igazán, mióta érdekelnek minket a női popsztárok annyira, hogy még beszélgetünk is róluk. – Szerintem az lesz a legjobb, ha az ágyadat fejjel ahhoz a túlsó falhoz tolva helyezzük el – mondta. – És ha már szóba jött, megyek is, és megnézem, mit

csinálnak. Abban a pillanatban, amikor a lakás ajtaja becsukódott, szó szerint odavetődtem Alex elé. – Gyorsan! Mondd el, mi történt. Mi történt? – Andy, ne üvölts. Nincs olyan nagy vész. Sőt, tulajdonképpen még mulatságos is. – A szeme sarkában összegyűltek a nevetőráncok, és egy pillanatra pont úgy nézett ki, mint Eduardo. Jaj. – Alex Fineman, jobban teszed, ha sürgősen elmondod, mi történt a legjobb barátnőmmel… – Oké, oké, nyugi. – Látszott rajta, hogy baromira élvezi a dolgot. – Tegnap éjjel elvolt valahol egy fickóval, akit gyűrűs nyelvű srácnak nevezett. Ismerjük az illetőt? Csak néztem rá villámló tekintettel. – Lényeg, hogy elmentek vacsorázni, aztán a srác hazakísérte, ő meg gondolt egyet, hogy mi lenne, ha még ott az étterem előtt megvillogtatná magát neki. Olyan szexi volt, ezt mondta. Csak fel akarta kelteni a srác érdeklődését. Elképzeltem Lilyt, amint egy romantikus vacsora után kisétál az étteremből, hogy a következő pillanatban felrántsa a blúzát egy olyan pasi előtt, aki fizetett azért, hogy valaki szöget verjen a nyelvébe. Jézusom. – Jaj, ne. Ugye, nem… Alex komor képpel bólintott, és nagyon igyekezett, hogy el ne röhögje magát. – Azt akarod mondani, hogy azért tartóztatták le a barátnőmet, mert megmutatta a cickóját? Ez röhejes. New Yorkban vagyunk. Naponta látok nőket gyakorlatilag félmeztelenül rohangálni, még a munkahelyemen is! Már megint üvöltöttem, de nem tudtam megállni. – A fenekét. – Alex megint a cipője orrát nézte, és olyan vörös volt az arca, hogy nem tudtam megállapítani, most zavarban van-e, vagy nevetőgörccsel kínlódik. – A micsodáját? – Nem a mellét. A fenekét. Az alfelét. Körbe. Elöl-hátul. – Végre fülig szaladt a szája, és úgy röhögött, hogy azt hittem, mindjárt bepisil. – Mondd, hogy nem igaz – nyögtem, azon rágódva, hogy most meg mi üthetett a barátnőmbe. – És meglátta egy zsaru, és ott helyben letartóztatta? – Nem, hanem két kiskölyök látta meg, hogy mit csinál, és ők mutatták a mamájuknak… – Jaj nekem. – A mama megkérte, hogy húzza fel a nadrágját, Lily meg fennhangon közölte vele, hogy mit csináljon a javaslatával, mire a nő rendőrért ment, és talált is egyet a szomszéd utcában.

– Jaj, ne. Kérlek, ne is mondd tovább. – Pedig most jön a legjobb rész. Mire a nő a zsaruval visszaért, Lily és gyűrűs nyelvű már javában dolgoztak egymáson, ott, az utcán, legalábbis ő így mondta. – Kiről beszélsz? A barátnőmről, Lily Goodwinről? Aki nyolcadik óta az én legkedvesebb, legjobb barátnőm? Most meg meztelenre vetkőzve izél az utcasarkon? Olyan pasikkal, akiknek karikát fúrtak a nyelvébe? – Andy, higgadj le. Hidd el, hogy jól van. A zsaru csak azért tartóztatta le, mert ujjat mutatott neki, amikor a nőhöz hasonlóan ő is megkérte, hogy húzza fel a nadrágját… – Ó, istenem, hallgatni sem bírom tovább. Ilyen érzés lehet anyának lenni. – …de el fogják engedni egy figyelmeztetéssel, és visszamehet a lakására, hogy kijózanodjon; seggrészeg lehetett. Úgy értem, mi másért intene be valaki egy rendőrnek? Úgyhogy ne aggódj. Hordjuk be a cuccaidat, és aztán, ha akarod, elmehetünk meglátogatni. – Azzal elindult a talicska felé, amelyet a papám a nappali közepén állított le, és kezdte lepakolni róla a dobozokat. De én nem bírtam várni, muszáj volt tudnom, hogy van. A negyedik csengetésre vette fel a telefont, épp, mielőtt átkapcsolt volna hangpostára, mintha vívódott volna, hogy felvegye, vagy se. – Jól vagy? – kérdeztem abban a másodpercben, amint meghallottam a hangját. – Szia, Andy. Remélem, nem csesztem el az egész költözködést. Ugye, nincs rám szükségetek? Bocs az egészért. – Nem, nem amiatt aggódom, hanem miattad. Jól érzed magad? – Csak most jutott eszembe, hogy Lily az egész éjszakát a rendőrségen tölthette, tekintve, hogy vasárnap reggel volt, és csak nemrég engedték el. – Egész éjjel bent tartottak? A börtönben? – Hát, igen, így is lehet mondani. Nem is volt olyan rossz, egyáltalán nem olyan, mint a tévében, vagy ilyesmi. Végig aludtam abban a szobában egy másik, tök ártatlan lánnyal, akit szintén valami baromság miatt vittek be. Az őrök tök aranyosak voltak, szóval nem volt nagy cucc. Nyista rácsok, vagy ilyesmi. – Nevetett, de valahogy élettelenül. Egy percig még emésztettem a hallottakat, s próbáltam elfogadni a képet, hogy az én drága kis hippi Lilymet valami hatalmaskodó, dühös leszbi bezárja egy húgyszagú cellába. – És mindeközben hol a pokolban volt a pasid? Simán hagyta, hogy bent rohadj a börtönben? De mielőtt válaszolhatott volna, eszembe jutott: és vajon mindeközben hol a pokolban voltam én? Miért nem hívott fel Lily? – Ő történetesen tényleg nagyon rendes volt, még…

– Lily, miért… – …azt is felajánlotta, hogy bent marad velem, sőt még a szülei ügyvédjét is felhívta… – Lily, Lily! Állj már le egy pillanatra. Miért nem telefonáltál nekem? Tudod, hogy egy másodpercen belül ott lettem volna, és veled maradtam volna, amíg ki nem engednek. Mondd, miért? Miért nem hívtál fel? – Jaj, Andy, ez már igazán nem érdekes. És tényleg nem volt olyan rossz, esküszöm. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy tudtam ilyen hülye lenni, és hidd el nekem, többé nem fogok ennyire berúgni. Egyszerűen nem éri meg. – Miért? Miért nem hívtál fel? Egész éjjel otthon voltam. – Nem fontos, tényleg nem fontos. Azért nem hívtalak, mert gondoltam, hogy vagy dolgozol, vagy hullafáradt vagy, és nem akartalak zavarni. Különösen péntek este nem. Visszagondoltam rá, hogy mit is csináltam előző este, és semmi más nem jutott eszembe, mint az, hogy pontosan hatvannyolcadszorra néztem meg a Dirty Dancinget a TNT-n. – Dolgozom? Azt gondoltad, hogy dolgozom? És hogy jön ide a hullafáradtság, amikor neked segítségre van szükséged? Lil, én ezt nem értem. – Nézd, Andy, hagyjuk az egészet, oké? Te folyton csak dolgozol. Éjjel-nappal, és sokszor még hétvégeken is. És amikor nem dolgozol, akkor meg a munkádra panaszkodsz. Nem mintha nem érteném meg, mert tudom, milyen nehéz meló, és tudom, hogy a főnököd egy elmebeteg. Nem akartam megzavarni a péntek estédet, amikor nyilván pihensz, vagy Alexszel lógtok valahol. Mert Alex is mondja, hogy újabban sohasem lát téged, már csak ezért se akartam megfosztani őt a ritka alkalomtól. Ha igazán szükségem lett volna rád, telefonáltam volna, és tudom, hogy akkor ész nélkül rohantál volna. De esküszöm, nem volt olyan húzós. Kérlek, nem boríthatnánk fátylat az egészre? Ki vagyok dögölve, és igazából nem vágyom másra, csak egy tusolásra meg a saját ágyamra. Úgy meg voltam döbbenve, hogy szólni se tudtam, de Lily beleegyezésnek vette a hallgatásomat. – Ott vagy még? – kérdezte úgy harminc másodperc múlva, mialatt kétségbeesve kerestem a szavakat, hogy bocsánatot kérjek, vagy mentegetőzzek, vagy akármit. – Figyelj, csak az előbb értem haza. Aludnom kell. Hívhatlak később? – Ühüm, persze – sikerült kinyögnöm. – Lil, annyira sajnálom. Ha valaha is úgy viselkedtem volna, mintha te nem… – Andy, ne. Nincs semmi baj, jól vagyok. Jól vagyunk. Majd később megbeszéljük. – Oké. Aludj jól. Hívj fel, ha bármit tehetek… – Rendben. Igaz is, milyen az új hely?

– Pazar, Lil, de komolyan. Fantasztikusan jól csináltad. Jobb, mint képzeltem. Baromi jól fogjuk érezni magunkat itt. – Még a saját fülemben is üresen kongtak a szavaim, és teljesen nyilvánvaló volt, hogy csak azért beszélek, hogy járjon a szám, és még ne tegye le a telefont, és tudhassam, hogy a barátságunk nem változott meg valami megmagyarázhatatlan okból egyszer és mindenkorra. – Nagyszerű. Nagyon boldog vagyok, hogy tetszik neked. Remélhetőleg a gyűrűs nyelvű srácnak is tetszeni fog – tréfálkozott, de ez is olyan hamisan csengett. Aztán letettük, és én csak álltam a nappaliban a telefont bámulva, míg egyszer csak bejött anyám, és bejelentette, hogy elvisznek minket, Alexet meg engem, ebédelni. – Mi a baj, Andy? És hol van Lily? Úgy gondoltam, nála is el fog kelni egy kis segítség a holmijai szállításánál, de délután három óránál sokkal tovább nem maradhatunk. Már elindult? – Nem, ugyanis tegnap éjjel egy kicsit, izé, rosszul volt. Pár napja már érezhető volt, hogy beteg lesz, úgyhogy biztosan majd csak holnap költözik. Épp az előbb telefonált. – Biztos, hogy minden rendben lesz vele? Mit gondolsz, nem kellene elmennünk hozzá? Mindig úgy aggódom azért a lányért: nincsenek igazi szülei, csak az a hóbortos vén nagyanyja. – A vállamra tette a kezét, mintha még mélyebbre akarná döfni belém a tőrt. – Szerencséje van, hogy te vagy a barátnője. Különben végképp teljesen egyedül állna a világban. Elakadt a szavam, és csak másodpercek múlva sikerült kipréselnem pár rövid mondatot. – Igen, én is azt hiszem. De jól van, tényleg jól. Csak ki kell aludnia magát. Együnk inkább szendvicseket, jó? A portás mondta, hogy négy sarokkal lejjebb van egy szuper csemegeüzlet. – Miranda Priestly irodája – szóltam a már megszokottá vált unott hangomon, amely reményeim szerint jól kifejezte méla undoromat, amiért valaki meg merészeli zavarni azt az értékes időt, amit e-mailezéssel töltök. – Szia, te Em-Em-Em-Emily vagy? – kérdezte egy pösze és dadogó hang. – Nem, Andrea vagyok. Én vagyok Miranda új asszisztense – feleltem, habár már legalább ezerszer bemutatkoztam a legkülönbözőbb kíváncsi telefonálóknak. – Á, Miranda új asszisztense – harsogta az ismeretlen női hang. – A v-v-v-világ legszerencsésebb lánya, igaz? Hogy bírod a szolgálatot a legfőbb gonosz mellett? Erre már felkaptam a fejem. Ez valami új volt. Amióta a Runwaynél dolgoztam, még nem találkoztam olyan emberrel, aki ilyen vakmerőn a szájára merte volna venni Mirandát. Most komolyan beszél? Vagy be akar húzni a csőbe? – Nos, hát, a Runwaynél valóban sok tudást és tapasztalatot szereztem –

hallottam saját hebegésemet. – Ez olyan munka, amelyért lányok milliói az életüket is odaadnák. – Ezt most én mondtam? Kis csend következett, aztán egy hiénát megszégyenítő kacagás harsant. – Nahát, ez k-k-k-kurva jó volt! – visította a nő, fulladozó nevetés közepette. – Hogy csinálja? Bezár téged a West Village-i garzonjába, és csak akkor kapod vissza az összes G-g-g-gucci szerkódat, amikor már annyira agymosott vagy, hogy ki tudsz mondani ilyen baromságokat? F-f-f-fantasztikus! Ez a nő tényleg nem semmi! Nos, Miss Tudás és Tapasztalat, a pletykákból úgy értesültem, hogy Miranda ezúttal egy gondolkodó cs-cs-cs-cselédet szerzett be magának, de úgy látom, ezúttal sem lehet hinni a pletykáknak. Mondd csak, tetszenek neked Michael Kors sz-sszettjei, meg azok a J. Mendel’s-féle szépséges bundák? Jól van, aranyom, jól teszed. Most pedig kapcsold nekem azt a girhes főnöknődet. Nem tudtam, mit tegyek. Az első gondolatom az volt, hogy megmondom neki, velem ne szórakozzon, azt se tudja, ki vagyok, és hogy milyen átlátszóan leplezi ezzel a komoly magatartászavarral a dadogását. De még ennél is jobban szerettem volna a kagylót a számhoz szorítva belesuttogni: „Fogoly vagyok, el se tudja képzelni, hogy mennyire – kérem, könyörögve kérem, jöjjön, és mentsen ki ebből az agymosodából. Igaza van, pontosan úgy van, ahogy mondja, de én más vagyok!” De ezt se tehettem, mert eszembe jutott, hogy fogalmam sincs, ki ennek a recsegő, dadogó hangnak a gazdája. Vettem egy nagy levegőt, és elhatároztam, hogy egyenlítek – minden ponton, kivéve Mirandát. – Nos, valóban szeretem Michale Kors dolgait, de a szettjei nem tartoznak ezek közé. J. Mendel bundái természetesen tényleg gyönyörűek, de egy igazi Runwaylány, akinek kifinomult és csalhatatlan ízlése van, valószínűleg többre értékeli a Pologeorgisnál, a Huszonkilencedik utcában, méretre csináltatott holmit. Ja, és a jövőben, kérem, használja inkább az „alkalmazott segítséget” az olyan durva és elfogadhatatlan kifejezés helyett, mint a „cseléd”. Természetesen boldogan igazítom helyre minden további helytelen feltételezését, de talán előbb hadd kérdezzem meg, kivel beszélek. – Touché, Miranda új asszisztense, touché! Te és én akár m-mm-még barátok is lehetünk. Általában nem kü-kü-kü-különösebben kedvelem azokat a robotokat, akiket maga mellett tart, de ez rendben is van, mert őt se kedvelem különösebben. A nevem Judith Mason, és ha n-n-n-nem tudnád, én összesítem havonta az utazási tételeidet. Már csak azt áruld el nekem, mivel még viszonylag új vagy: véget értek már a mézeshetek? Hallgattam. Hogy érti ezt? Olyan volt az egész, mintha egy ketyegő bombához beszélnék. – Nos? Pillanatnyilag abban az elragadó időhézagban leledzel, amikor m-m-m-

már elég régóta ott vagy, hogy mindenki tudja a nevedet, de még nem olyan régóta, hogy leleplezzék és kihasználják az összes gyengeségedet. Az még a csodás érzés, amikor a-a-a-az bekövetkezik, nekem elhiheted. Tényleg nagyon különleges munkahely ez. Mielőtt egy szóval is válaszolhattam volna, így folytatta: – De egyelőre elég legyen a f-f-f-flörtölésből, új barátném. Ne is m-m-m-mondd meg neki, hogy én keresem, úgysem fogadja soha a hí-hí-hívásomat. Gondolom, idegesíti a dadogásom. Csak tedd rá a n-n-n-nevemet a Bulletinra, hogy visszahívathasson valakivel. Kösz, cs-cs-csillagom. És egy kattanás. Elképedve tettem vissza a kagylót, aztán kitört belőlem a nevetés. Emily rám nézett Miranda egyik költségelszámolása felett, és megkérdezte, ki volt az. Amikor megmondtam neki, hogy Judith, úgy kifordította a szemgolyóját, hogy azt hittem, vissza se tudja forgatni többé, és közben azt vinnyogta: – Na, az aztán egy főboszorka. Csak azt nem értem, hogy tud vele Miranda egyáltalán szóba állni. Az igaz, hogy nem fogadja a telefonjait, úgyhogy meg se kell neki mondanod, hogy keresi. Csak tedd rá a Bulletinra, és Miranda vissza fogja hívatni valakivel. Úgy látszott, Judith sokkal inkább tisztában volt az irodánk belső működésével, mint én. Kétszer ráklikkeltem csillogó, türkizkék iMacem „Bulletin” ikonjára, és végignéztem, mi jött be eddig. A Bulletin volt Miranda Priestly irodájának fő attrakciója, pièce de résistance-a, és amennyire én láttam, Miranda életének egyetlen értelme. Évekkel ezelőtt fejlesztette ki egy túlfeszített idegzetű, kényszeres asszisztens, amúgy egy egyszerű Word-dokumentum volt, olyan helyen, ahol mind én, mind Emily hozzáférhettünk. Egyszerre azonban csak egyikünk nyithatta meg, és tehetett hozzá új üzenetet, vagy kérhette le a tételes listát. Ilyenkor aztán kinyomtattuk a naprakész változatot, és a lapot rácsíptettük az íróasztalom fölötti polcon lévő kapcsos táblára, amelyről levettük a régebbit. Miranda napközben szinte percenként nézte meg a lapot, miközben Emily és én őrült iramban próbáltuk újra meg újra begépelni, kinyomtatni és rácsíptetni, ahogy egy-egy újabb telefon befutott. Sokszor sziszegtük oda egymásnak, hogy a másik csukja már be a Bulletint, hogy beléphessünk, és beírhassunk valami üzenetet. A nyomtatást egyszerre végeztük a saját külön nyomtatónkon, és rohantunk a kapcsos tábláért, csak akkor tudva meg, melyikünk anyaga a frissebb, amikor már ott álltunk szemtől szemben a saját példányunkkal. – Az enyémen Judith üzenete az utolsó – mondtam kimerülten a feszültségtől, hogy be tudjam fejezni, mire Miranda belép a szobába. Eduardo ugyanis felszólt, hogy figyelmeztessen bennünket, már útban van az emeletre. Sophy még nem

telefonált, de tudtuk, hogy másodpercek kérdése az egész. – Nekem itt van a párizsi Ritz hívása is, az Judith után jött be – kiáltotta mármár diadalittasan Emily, és rácsíptette a saját példányát a táblára. Én meg visszavittem a négy másodperce elavult kinyomtatott Bulletinomat az asztalomhoz, és végigfutottam. Kötőjelet nem volt szabad használni a telefonszámokban, csak pontot. Kettőspont nem szerepelhetett az időpontokban, csak pont. Az időpontokat a legközelebbi negyedórához kellett fel- vagy lekerekíteni. A visszahívandó telefonszámokat mindig pontosan egymás alá kellett írni, hogy jól kiugorjanak a szövegből. A listában szereplő időpont azt jelezte, hogy valaki telefonált. A „megjegyzés” szó olyasmit jelölt, amit Emilynek vagy nekem kellett közölnünk vele (minden ilyen infó a Bulletinba került, mivel mi nem szólíthattuk meg őt, ha ő nem szólt hozzánk). Az „emlékeztető” szóval jelöltük azt, amit Miranda nagy valószínűséggel valamelyikünk hangpostáján üzent valamikor az előző éjjel egy és hajnali öt óra között, abban a biztos tudatban, hogy a hangfelvétel eljut hozzánk. Saját magunkra harmadik személyben kellett utalnunk – amennyiben elkerülhetetlen volt, hogy utaljunk önmagunkra. Gyakran kért arra bennünket, hogy derítsük ki, pontosan mikor és milyen számon lehet utolérni egy bizonyos személyt. Ilyenkor nem lehetett előre tudni, hogy nyomozásunk eredménye a „megjegyzés” vagy az „emlékeztető” rovatba fog-e kerülni. Egyszer arra gondoltam, a Bulletint úgy is lehetne olvasni, mint a divatvilág Kikicsoda?-ját, ugyanakkor teljesen érzéketlenné váltam a szupergazdagok, a divatguruk és az összes lehengerlő fellépésű akárki iránt. Ebben az új runwayes valóságomban a Fehér Ház társadalmi kapcsolatokért felelős titkára közel sem volt olyan fontos személyiség, mint az állatorvos, akinek a kölyökkutya oltásairól kellett tárgyalnia Mirandával (ő jó eséllyel várhatta, hogy vissza lesz hívva!). Április 8., csütörtök 7.30 Simone telefonált a párizsi irodából. Megállapodott Mr. Testinóval a riói fotózás időpontjairól, Giselle ügynökével is lefixálta, de a ruhákról még veled is kell beszélnie. Kéri, hogy hívd vissza. 011.33.1.55.91.30.65 8.15 Mr. Tomlinson hívott. Mobilon érhető utol. Kéri, hogy hívd vissza. Megjegyzés: Andrea beszélt Bruce-szal. Azt mondta, az előszobádban lévő nagytükör bal felső sarkáról letörött egy darabka gipszdísz. Látott egy ugyanolyan tükröt egy bordeaux-i régiségboltban. Akarod, hogy megrendelje?

8.30 Jonathan Cole hívott. Szombaton indul Melbourne-be, és előtte még szeretné tisztázni, mi a feladata. Kéri, hogy hívd vissza. 555.7700 Emlékeztető: Felhívni Karl Lagerfeldet Az év modellje parti ügyében. Biarritzi lakásán érhető el ma este, ottani idő szerint 8.00 és 8.30 között. 011.33.1.55.22.06.78 otthon 011.33.1.55.22.58.29 otthoni műterem 011.33.1.55.22.92.64 sofőr 011.33.1.55.66.76.33 asszisztens száma Párizsban, arra az esetre, ha nem érnéd őt utol. 9.00 Natalie hívott a Glorious Foodstól, hogy mit szeretnél jobban, ha a Vacherint vegyes erdei gyümölcsös pralinéval vagy forró rebarbarakompóttal töltenék meg. Kéri, hogy hívd vissza. 9.00 Ingrid Sischy hívott, hogy gratuláljon neked az áprilisi számhoz. Azt mondja, a címlap „látványos, mint mindig”, és tudni szeretné, ki volt a kozmetikumot reklámozó fotó stylistja. Kéri, hogy hívd vissza. 555.6246 iroda 555.8833 otthon Megjegyzés: Miho Kosudo hívott, hogy elnézést kérjen, amiért nem tudja kézbesíteni Damien Hirst virágkompozícióját. Azt mondták, feltétlenül mondja meg neked, hogy négy óra hosszat várakoztak a háza előtt, de mivel nincs kapusa, végül el kellett menniük. Holnap megint megpróbálják. 9.15 Mr. Samuels hívott. Ebéd utánig nem lesz elérhető, de emlékeztetni szeretne, hogy ma este a Horace Mannben szülői értekezlet lesz. Még az előtt szeretne beszélni veled Caroline történelemdolgozatáról. Kéri, hogy hívd vissza 14.00 óra után, de még 16.00 óra előtt. 555.5932 9.15 Mr. Tomlinson újra keresett. Megkérte Andreát, hogy foglaltasson asztalt ma estére, a szülői értekezlet utánra. Kéri, hogy hívd vissza. A mobilon érhető utol. Megjegyzés: Andrea este, 20.00-ra, a La Caravelle-ben foglaltatott asztalt neked és Mr. Tomlinsonnak. Rita Jammet azt mondta, nagyon örül, hogy újra láthat, és hogy az ő éttermét választottad. 9.30 Donatella Versace hívott. Azt mondta, minden le van fixálva a látogatásodra.

Kérdezi, hogy lesz-e szükséged még valakire sofőrön, szakácson, személyi edzőn, fodrászon, sminkesen, személyi asszisztensen, három szobalányon és egy jacht kapitányán kívül? Ha igen, kéri, hogy tudasd vele, még mielőtt elutazik Milánóba. Mobiltelefonokat is fog biztosítani, de ő maga nem tud veled tartani, mivel elő kell készítenie a bemutatót. 011.3901.55.27.55.61 9.45 Judith Manson hívott. Kéri, hogy hívd vissza. 555.6834 Összegyűrtem a papírt, és behajítottam az asztalom alatt lévő szemétkosárba, ahol azon nyomban elmerült Miranda aznapi harmadik, kidobott reggelijének zsírjában. Eddig viszonylag normálisan folyt a reggel, legalábbis a Bulletin szempontjából. Épp rá akartam klikkelni a Hotmailem inboxára, hogy lássam, emailezett-e már valaki, amikor Miranda bevonult az irodába. De szemét ez a Sophy! Már megint elfelejtett előre ideszólni. – Remélem, a Bulletin frissítve van – szólt jeges hangon, se szemkontaktussal, se más módon nem véve tudomást a jelenlétünkről. – Igen, Miranda – válaszoltam, odatartva elé a lapot, hogy még érte se kelljen nyúlnia. Levette derékig érő vidraprém bundáját, ami olyan puha volt, hogy úgy kellett visszafognom magam, nehogy ott helyben beletemessem az arcom, és rálökte az asztalomra. Útban a szekrény felé diszkréten az arcomhoz érintettem. Jéghideg volt, és nedves: apró, még fagyott daraszemcsék tapadtak a szőrszálakhoz. Levéve a tetőt a langyos tejeskávéról, egy koszos tányéron gondosan elrendeztem a mai napra esedékes zsíros szalonnából, virsliből és sajtból álló halmot. Lábujjhegyen betipegtem az irodájába, és tapintatosan elhelyeztem az egészet az íróasztala egyik sarkán. Épp írt valamit csontszínű Dempsey & Carroll jegyzetfüzetébe, és olyan halkan mondta, hogy alig hallottam: – Ahn-dre-ah, meg kell beszélnem veled az eljegyzési partit. Hozz egy jegyzettömböt. Bólintottam. Az életem keresztje volt ez az eljegyzési parti; még egy teljes hónap volt addig, de mivel Miranda el akart utazni az európai bemutatóra, és oda lesz két teljes hétig, napjaink jó részét egy ideje már ennek a partinak a megszervezése kötötte le. Kezemben jegyzetfüzettel és tollal visszamentem hát a szobájába, s előre felkészültem, hogy egy árva szót se fogok érteni abból, amit mondani fog. Már épp azon gondolkoztam, hogy leülök, mivel úgy sokkal kényelmesebb írni, de bölcsen ellenálltam a kísértésnek. Miranda úgy sóhajtozott, mintha a feladat annyira megterhelő volna, hogy talán meg is haladja az erejét, és közben egyre a Hermes sálját rángatta, amely

ma a csuklója köré volt fonva, mint valami karkötő. – Hívd fel Natalie-t a Glorious Foodsnál, és mondd meg neki, hogy a rebarbarakompótot választom. Ne hagyd magad, ha személyesen velem akarja megbeszélni a dolgot, mert semmi szükség rá. Beszélj Mihóval is, hogy biztosan jól értették-e a virágrendelésemet. Valamivel ebéd előtt kérd a nevemben a telefonhoz Robert Isabellt, hogy nézze át az asztalterítőket, ültetőkártyákat és a szervírozótálcákat. Meg azt a lányt is a Metből, és kérdezd meg tőle, mikor mehetek át, hogy megnézzem, minden elő van-e készítve, és mondd meg neki, hogy faxolja át az asztalok elrendezését, hogy meg tudjam csinálni az ültetésrendet. Pillanatnyilag ennyi. Egyetlen szusszanásnyi szünet nélkül hadarta el mindezt a jegyzetei alapján. Abban a reményben firkáltam le a saját jegyzetfüzetembe, hogy jól megértettem mindent, ami, tekintve a kiejtését és a hadaró beszédét, nem volt mindig egyszerű. – Rendben – morogtam, és megfordultam. Miközben visszamentem az asztalomhoz, éreztem, hogy tekintetével a fenekem méretét vizsgálja.

12. FEJEZET Végre-valahára elérkezett a boldog nap, amelyet vártam, amelyről annyit álmodoztam. Miranda nemcsak az irodából távozott el, hanem még az országból is. Alig egy órája ült le a Concorde fedélzetén lévő székébe, hogy találkozzon néhány európai divattervezővel, ezzel a földkerekség pillanatnyilag vitathatatlanul legboldogabb emberévé téve engem. Emily egyfolytában arról próbált meggyőzni, hogy Miranda még követelődzőbb, amikor külföldön van, de nem hittem neki. Épp javában tervezgettem, hogyan és mivel fogom eltölteni a következő két hét minden egyes mámorító percét, amikor kaptam egy e-mailt Alextől. Helló, bébi, hogy vagy? Remélem, legalább ez a napod jól alakul.Biztosan jó érzés, hogy elutazott, igaz? Élvezd ki. Egyébként arra kérlek, ha tudsz, hívj fel délután fél négy körül. Az olvasásóra előtt van egy lyukasórám, és beszélnem kellene veled. Semmi komoly, de szeretnék beszélni veled. Csók, A. Engem persze rögtön elfogott az aggodalom, és gyorsan megkérdeztem, minden rendben van-e, de nyilván rögtön kilépett, mert erre már nem válaszolt. Az agyamba véstem, hogy pontosan fél négykor telefonáljak neki, és elöntött a szabadság mámorító érzése, amiért Őnagysága nem lesz itt, és nem köphet bele a levesembe. Mindenesetre a biztonság kedvéért letéptem egy Runway fejlécű lapot a tömbről, ráírtam, hogy TELEFON MA 15.30-KOR, és ráragasztottam a monitoromra. Épp készültem, hogy visszahívom az egyik volt osztálytársamat, aki egy hete hagyott egy üzenetet, amikor csengett a telefon. – Miranda Priestly irodája – sóhajtottam bele, arra gondolva, hogy nincs a világon olyan ember, akivel e pillanatban beszélni szeretnék. – Emily? Te vagy az? Emily? – Az összetéveszthetetlen hang betöltötte az egész telefonvonalat, és kiáradt az iroda légterébe. Noha a szoba túlsó felében Emily nem hallhatta, azon nyomban felnézett rám. – Helló, Miranda. Andrea vagyok. Segíthetek valamiben? – Hogy az ördögbe tud ez a nő telefonálni? Villámgyorsan ellenőriztem az úti programot, melyből Emily mindenkinek adott egy gépelt példányt, és láttam, hogy a gépe mindössze hat

perce szállt fel, és máris képes telefonálni az ülésbe szerelt készülékről. – Nos, nagyon remélem. Megnéztem a programtervemet, és most látom, hogy a csütörtöki vacsorához nincs elintézve a fodrász és a sminkes. – Hát, khm, azért, Miranda, mert Monsieur Renaud nem kapott százszázalékos visszajelzést a csütörtöki emberektől, de azt mondta, hogy kilencvenkilenc százalékban meg tudják oldani, hogy… – Ahn-dre-ah, azt mondd meg nekem, hogy kilencvenkilenc százalék szerinted ugyanannyi, mint száz százalék? Ugyanannyi, mintha visszaigazolták volna? De mielőtt válaszolhattam volna, hallottam, amint közli valakivel, valószínűleg egy stewardess-szel, hogy őt nem érdeklik az elektronikai eszközök használatára vonatkozó szabályok és rendelkezések, és hogy „legyen szíves valaki mást untatni ezekkel”. – De asszonyom, ez ellenkezik a szabályokkal, ezért meg kell kérnem, hogy fejezze be a telefonálást, amíg el nem érjük az utazási magasságot. Egész egyszerűen nem biztonságos – kérlelte a nő szinte esdekelve. – Ahn-dre-ah, hallasz engem? Figyelsz rám… – Asszonyom, ragaszkodnom kell hozzá. Kérem, tegye le a telefont. Már fájt a szám a fülig érő vigyorgástól – elképzeltem, hogy utálhatja Miranda, hogy így szólítják; az „asszonyom”megszólítás köztudomásúlag idős hölgyeknek dukált. – Ahn-dre-ah, a stewardess erősködik, hogy fejezzem be a beszélgetést. Majd visszahívlak, ha a stewardess megengedi. Addig igazoltasd vissza a fodrászt és a sminkest, és kezdd el interjúzni az új lányokat a dadus álláshelyére. Ennyi. Azzal letette, de még hallottam, amint a légikísérő újból leasszonyomozta. – Mit akart? – kérdezte Emily aggodalmas homlokráncolással. – Egymás után háromszor is a rendes nevemen szólított – hencegtem, miközben élveztem, hogy tovább csigázhatom a kíváncsiságát. – Háromszor, el tudod ezt hinni? Szerintem ez azt jelenti, hogy már a legjobb barátnők vagyunk, hát nem? Ki gondolta volna? Andrea Sachs és Miranda Priestly a legjobb barátnők. – Andrea, mit mondott? – Hát, azt akarja, hogy a csütörtöki fodrász és sminkes legyen visszaigazolva, mert neki a kilencvenkilenc százalékos biztonság természetesen nem elég. Ja, és mondott még valami olyasmit, hogy interjúvoljam meg a dadusállásra jelentkezőket. De ezt biztosan félreértettem. Mindegy, fél óra múlva úgyis újra felhív. Emily vett egy mély lélegzetet, hogy kellő méltósággal és tapintattal viselhesse el a hülyeségemet. Láthatóan nem volt könnyű dolga. – Nem. Nem hinném, hogy bármit is félreértettél volna. Cara már nincs

Mirandánál, úgyhogy nyilvánvalóan szüksége van egy új lányra. – Mi van? Hogy érted azt, hogy „már nincs Mirandánál”? Akkor hol a pokolban van? – Nehéz volt elhinnem, hogy Cara nem szólt nekem. – Miranda úgy gondolta, hogy Cara boldogabb lesz, ha valaki másnál dolgozik – válaszolta Emily szerintem sokkal diplomatikusabban, mint ahogy Miranda fogalmazott volna. Mintha bizony Miranda valaha is törődött volna mások boldogságával! – Kérlek, Emily. Kérlek, mondd el, mi történt igazából! – Caroline-tól hallottam, hogy Cara bezárta a lányokat a szobájukba, mert visszabeszéltek neki. Miranda nem tartotta helyénvalónak, hogy Cara ilyen módszerekhez folyamodik. Egyetértek vele. Úgy értem, Cara nem anyja ezeknek a lányoknak, igaz? Cara tehát ki lett rúgva, mert közölte a két kislánnyal, hogy amiért így viselkedtek, nem jöhetnek ki a szobájukból. – Aha, értem. Hát, az tényleg nem a dadus dolga, hogy figyelmeztesse a rábízottakat, hogy viselkedjenek rendesen – feleltem nagy komolyan bólogatva. – Cara ezzel túllépte a hatáskörét. Emily nemcsak hogy nem reagált a gyilkosan gúnyos megjegyzésemre, de láthatóan nem is vette célzásnak. – Pontosan. És különben is, Mirandának kezdettől fogva nem tetszett, hogy Cara nem beszél franciául. Hogy fogják így megtanulni a lányok amerikai akcentus nélkül? Ó, hát nem is tudom. Talán az évi 18 ezer dollárba kerülő magániskolájukban, ahol a francia nyelv kötelező tantárgy, és mindhárom franciatanáruk anyanyelve a francia? Vagy talán a nyelvet folyékonyan beszélő anyjuktól, aki maga is élt Franciaországban, és mind a mai napig évente fél tucatszor rándul át oda, ír, olvas és tökéletesen dallamos kiejtéssel beszél franciául? Ennek ellenére azt feleltem: – De milyen igazad van! Aki nem beszél franciául, ne legyen dadus. Értem. – Szóval, a te dolgod lesz, hogy kerül, amibe kerül, új dadust keríts a lányoknak. Itt van annak az ügynökségnek a telefonszáma, amelyikkel kapcsolatban állunk – mondta, és e-mailben elküldte nekem a számot. – Ők tudják, milyen kényes ízlésű Miranda – joggal, természetesen –, úgyhogy rendszerint megfelelő embereket küldenek. Óvatosan figyeltem Emilyt, és azon tűnődtem, vajon milyen lehetett az élete Miranda Priestly előtt. Ezalatt nyitott szemmel alhattam pár percet, mert a telefon csengésére riadtam fel. Szerencsére Emily vette fel. – Helló, Miranda. Igen, igen, hallak. Nem, nincs semmi probléma. Igen, visszaigazoltattam a fodrászt és a sminkest csütörtökre. Igen, Andrea már

hozzákezdett az új dadus kereséséhez. Három stabil jelentkezőnk lesz, mire visszajössz, és rögtön meginterjúvolhatod őket. – Félrebillentette a fejét, és a szájához emelte a tollát. – Mmm, igen. Igen, teljesen biztosra ígérték. Nem, nem kilencvenkilenc százalékban, hanem száz százalékban biztosra. Egészen biztos. Igen, Miranda. Igen, magam kérdeztem rá, és a válasz teljes mértékben pozitív volt. Számítanak rá. Oké. Viszlát. Kellemes repülést. Igen, vissza van igazolva. Most rögtön el fogom faxolni. Oké. Viszlát. Letette a kagylót, és látszott rajta, hogy ki van borulva. – Miért nem tudja megérteni ez a nő? Megmondtam neki, hogy a fodrász és a sminkes el van intézve. Aztán megint megmondtam neki. Miért kell még ötvenszer elmondanom ugyanazt? És tudod, mit mondott? Megráztam a fejem. – Tudod, mit mondott? Azt mondta, hogy mivel ez az egész ügy annyi fejfájást okozott neki, most szerkesszem át az útitervét úgy, hogy benne legyen az is, hogy a fodrász és a sminkes már száz százalékra vissza van jelezve, és faxoljam el a Ritzbe, hogy mire megérkezik, már ott legyen az érvényes útiterv. Mindent megteszek ezért a nőért, és cserébe így beszél velem? Látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát. Élveztem a ritka alkalmat, hogy Emily Miranda ellen beszél, de tudtam, hogy erre mindjárt jön a Runway paranoiás visszakozása, úgyhogy óvatosan kellett reagálnom. Pontosan azt a hangot kell megütnöm, amely egyformán fejez ki együttérzést és közönyt. – Nem ellened szól, Em, hidd el. Tudja, milyen keményen dolgozol: bámulatosan jó asszisztense vagy. Ha nem hinné, hogy szuper munkát végzel, már rég megszabadult volna tőled. Annyira még nem ijedt meg, hogy ezt megtegye; érted, ugye, mire gondolok? Emily könnyei elapadtak, és már közeledett ahhoz az övezethez, ahol, még ha egyetértett is velem, a védelmére kelne Mirandának, amennyiben valami durván sértő megjegyzést merészelnék tenni rá. Tanultam pszichológiából a Stockholmszindrómáról, amelyben az áldozatok azonosulnak az őket foglyul ejtőkkel, de igazából nem értettem, mi ennek a működési mechanizmusa. Talán videóra kéne vennem ezeket az Emily és köztem zajló kis beszélgetéseket, és el kéne küldenem a szalagot a profnak, hogy a hallgatók megnézhessék, hogyan játszódik le a dolog. Emberfeletti erőfeszítésnek tűnt, hogy továbbra is a legnagyobb óvatossággal járjak el. Mindenesetre vettem egy mély lélegzetet, és egyenesen a közepébe vágtam. – Ez a nő elmebeteg, Emily – mondtam halkan és tagoltan, azzal az eltökélt szándékkal, hogy egyetértésre bírjam őt. – Itt nem rólad van szó, hanem róla. Ez a nő egy üresfejű, sekélyes gondolkodású, kegyetlen ember, akinek tonnaszámra vannak a leggyönyörűbb ruhái, de azonkívül nem sok mindene van.

Emily nyakán és kétoldalt az arcán feszesre húzódott a bőr, és a kézremegése is megszűnt. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban keményen rám támadhat, de nem bírtam leállni. – Észrevetted már, hogy nincsenek barátai? Észrevetted, Emily? Tény, hogy éjjel-nappal csöng a telefonja, a világ legmenőbb figurái keresik, de nem azért, hogy a gyerekeikről, vagy a munkájukról, vagy a házasságukról csevegjenek vele, igaz? Azért hívják, mert akarnak tőle valamit. Félelmetes belegondolni, de el tudod képzelni, milyen lehet az, ha mindenki csak azért telefonál neked, mert… – Hagyd abba! – sikoltotta, és a könnyei megint végigperegtek az arcán. – A kurva életbe, fogd már be a szád! Belejtesz ebbe az irodába, és azt hiszed, tudsz mindent. Te kis én-olyan-élesnyelvű-vagyok-és-annyira-felette-állok-ennek-azegésznek kisasszony! Hát vedd tudomásul, hogy semmit se értesz. Semmit! – Em… – Ne Emezz engem, Andy! Hadd mondjam végig! Tudom, hogy Miranda nehéz ember. Tudom, hogy néha olyan, mintha elment volna az esze. Tudom, milyen az, amikor nem alszol, és mindig attól parázol, hogy fel fog hívni, és nincs egy barátod, aki értené. Mindezt nagyon jól tudom! De ha annyira utálsz itt lenni, ha örökké csak siránkozol meg panaszkodsz miatta, meg rá, meg mindenki másra, akkor miért nem mész el? Mert a te viselkedésed tényleg problémás. Azt mondod Mirandára, hogy elmebeteg, rendben, én meg úgy gondolom, hogy sokan, nagyon sokan vannak olyanok, akik szerint borzasztóan tehetséges és fantasztikus nő, és téged tartanának elmebetegnek, amiért nem adsz bele apait-anyait, hogy segíts egy ilyen bámulatos nőnek. Mert tényleg bámulatos nő, Andy, és ezt komolyan mondom! Elgondolkoztam ezen egy pillanatra, és úgy döntöttem, igaza lehet. Miranda, amennyire megállapíthattam, csakugyan fantasztikus főszerkesztő volt. Egyetlen árva szó sem kerülhetett bele a lapba az ő kifejezett, nehezen kiérdemelhető jóváhagyása nélkül, és minden szívfájdalom nélkül képes volt kidobni és újra megíratni valamit, tekintet nélkül arra, hogy ezzel mennyi kényelmetlenséget és elkeseredést fog okozni másnak. Jóllehet a különböző divatszerkesztők hívták be a ruhákat fotózásra, Miranda egymaga választotta ki a neki tetszőket, és azt is, hogy melyik modell melyiket viselje. A fotózásnál jelen lehettek a szerkesztők, de ők egyszerűen csak végrehajtották Miranda konkrét és hihetetlenül részletes utasításait. Ő mondta ki a végső – és gyakran az előzetes – szót minden egyes karkötő, táska, cipő, hajviselet, sztori, interjú, író, fotó, modell, helyszín dolgában, ami csak bekerült a lapba, és szerintem ez volt a magyarázata annak, hogy a magazin minden hónapban bombasiker volt. A Runway nem lett volna Runway – sőt talán semmi sem lett volna – Miranda Priestly nélkül. Ezt én is tudtam, és tudta mindenki más is. De hogy mindez feljogosította volna arra, hogy úgy bánjon

az emberekkel, ahogy bánt, erről továbbra sem voltam meggyőződve. – Emily, én csak azt mondom, hogy te tényleg baromi jó asszisztense vagy, és hogy szerencsésnek tarthatja magát, hogy van valaki, aki ilyen keményen dolgozik neki, mint te, és aki ilyen elkötelezetten végzi ezt a munkát. Csak azt szeretném, ha tudnád, hogy nem a te hibád, ha ő nincs megelégedve valamivel. Ő egy ilyen szerencsétlen alkat. Te ennél többet már nem tehetsz érte. – Tisztában vagyok vele. De te meg nem becsülöd őt eléggé, Andy. Gondolkozz el ezen. Komolyan mondom, gondolkozz el rajta. Ő olyan hihetetlenül nagyszerű ember, és annyi áldozatot hozott azért, hogy eljusson idáig, de mondd meg őszintén, nem ugyanez érvényes mindenkire, aki bármilyen területen is eljutott a csúcsra? Mondd meg nekem, hány olyan vállalatvezető, vagy partner főszerkesztő, vagy filmrendező, vagy akárki van, akinek nem kell néha bekeményítenie? Ez hozzátartozik a munkájukhoz. Ekkor már rájöttem, hogy ebben a kérdésben nem vagyunk egy véleményen. Világosan kiderült számomra, hogy Emily szívvel-lélekkel beleélte magát Miranda szerepébe, mindenestől elkötelezte magát a Runwaynek, csak azt nem értettem, hogy miért. Semmiben sem különbözött a divatmagazinok többi, száz és száz személyi asszisztensétől, kiadói asszisztensétől, segédszerkesztőitől, társszerkesztőitől, vezető szerkesztőitől és főszerkesztőitől. Egyszerűen nem értettem, hogy miért. Eddig mindig csak azt láttam, hogy mindenkit megalázott, alábecsült és megsértett a közvetlen főnöke, s ők cserébe ugyanezt művelték a rangsorban közvetlenül utánuk következővel. És mindezt azért, hogy egy hosszú és kimerítő felfelé kapaszkodás után végül ők is ott ülhessenek egy Yves Saint-Laurent-divatbemutatón az első sorban, és még menet közben kijusson nekik néhány ingyen reklámtasaknyi Prada cucc? De ideje volt fennen hangoztatni egyetértésemet. – Tudom – sóhajtottam, behódolva sziklaszilárd meggyőződésének. – De azért remélem, tisztában vagy vele, hogy te teszel szívességet neki azzal, hogy rendet teszel a szemétdombján, és nem ő neked. Azonnali ellentámadásra számítottam, ehelyett Emily elvigyorogta magát. – Hallottad, hogy százszor is elismételtem neki, hogy visszaigazolták a csütörtöki fodrászt és sminkest, igaz? Bólintottam. – Hazugság volt az egész – mondta, mint aki valami nagy csínyt követett el. – A világon senkit se hívtam fel, és nem is kaptam semmiféle visszaigazolást! – Az utolsó szavakat szinte diadalmasan vágta ki. – Emily! Ez komoly? És mit fogsz most csinálni? Megesküdtél égre-földre, hogy személyesen jártál utána.

Most először kedvem lett volna megölelni a csajt. – Andy, gondolkozz már! Te tényleg azt hiszed, hogy van olyan normális ember, aki nemet mond arra, hogy megcsinálja a haját és a sminkjét? A karrierjébe kerülhet: őrült lenne, ha elutasítaná. Holtbiztos vagyok benne, hogy a fickó mindig is erről álmodozott. Talán még a programját is megváltoztatja miatta. Teljesen felesleges visszaigazolást kérnem tőle, annyira biztos vagyok benne, hogy meg fogja csinálni. Hogy tehetné meg, hogy nemet mond? Egy Miranda Priestlynek?! Sírni lett volna kedvem, de inkább megkérdeztem: – Szóval, mit kell tudnom az új dadus felfogadásához? Azt hiszem, nem ártana, ha máris hozzákezdenék. – Bizony – felelte, még mindig saját bölcsességének boldogító tudatától ragyogó arccal. – Ez tényleg jó ötlet. Az első lány, akivel a dadusállás ügyében beszéltem, teljesen lökött volt. – Jaj, istenem! – visított fel, amikor a telefonban megkérdeztem, nem jönne-e be az irodába, hogy megismerkedhessek vele. – Jaj, istenem! Komolyan beszélsz? Jaj, istenem! – Khm, ez most mit jelent, igen vagy nem? – Istenem, hát igen! Igen, igen, igen! A Runwaybe? Ó, istenem! Hú, mi lesz, ha elmondom a barátaimnak! Meg fognak pusztulni. De komolyan. Csak azt mondd meg, hogy hol legyek és mikor. – Ugye, megértetted, hogy Miranda most nincs itt, úgyhogy vele nem fogsz találkozni? – Meg. Tökéletesen. – És ugye azt is tudod, hogy az állás arról szól, hogy dadus lennél Miranda két lánya mellett? Hogy semmi köze a Runwayhez? Sóhajtott, mint aki kénytelen beletörődni a szomorú és megmásíthatatlan ténybe. – Igen, persze. Dadus, tökéletesen felfogtam. Hát, azért tökéletesen mégsem foghatta fel, mert noha alkalmasnak látszott a szerepre (magas volt, kifogástalanul ápolt, eléggé jól öltözött és súlyosan alultáplált), egyfolytában azt kérdezgette, a munka mely részeit kell az irodában végeznie. Lesújtó pillantást vetettem rá, de nem tűnt úgy, mintha észrevette volna. – Khm, egyiket se. Emlékszel, ugye, beszéltünk erről? Csak előzetes terepmunkát végzek Miranda számára, történetesen itt, az irodában. De csak ennyi. Az ikrek nem itt laknak, ugye, tudod? – Persze, persze – bólogatott, de én már kihúztam a listáról. A másik három, akiket az ügynökség küldött, sem volt sokkal jobb. Külsőre mind

megfeleltek Miranda kívánalmainak – az ügynökség tényleg pontosan tudta, hogy mit akar –, de egyikben sem volt meg az a minimális valami, amit egy olyan dadusban kerestem, akire rábíznám a születendő unokaöcsémet vagy unokahúgomat. Az egyiknek még a Cornellben szerzett gyerekgondozói diplomája is megvolt, de csak nézett rám üveges szemmel, amikor azt próbáltam ecsetelni neki, hogy mik azok a finomságok, amiben ez a munka különbözik az általa eddig ismertektől. Egy másik együtt járt egy híres válogatott kosárlabdással, és ettől úgy érezte, hogy „bepillantást nyert a hírességek életébe”. De amikor megkérdeztem tőle, volt-e már dolga hírességek gyerekeivel, ösztönösen elfintorodott, és közölte velem, hogy „a híres emberek gyerekei mindig külön szám”. Kihúztam. A harmadik, egyben legígéretesebb lány Manhattanben nőtt fel, most diplomázott Middleburyben, és azért akart egy évig dadusként dolgozni, hogy összeszedjen valamennyi pénzt egy párizsi útra. Amikor megkérdeztem tőle, hogy ezek szerint beszél franciául, bólintott. Vele csak az volt a baj, hogy ízig-vérig belvárosi lányként nem tanult meg autót vezetni, és nem volt jogosítványa. Megkérdeztem, hogy hajlandó lenne-e megtanulni, mire azt felelte, hogy nem, mert semmi szükség rá, hogy eggyel több autó okozzon dugókat az utcákon. A hármas számú is ugrott. A nap hátralévő részét azzal töltöttem, hogy kiötöljem, hogyan tudnám ügyesen Miranda tudtára adni, hogy ha egy lány vonzó, sportos, jól kijön a híres emberekkel, Manhattanben lakik, van jogosítványa, tud úszni, diplomás, beszél franciául, és ráadásul maradéktalanul rendelkezik az idejével, akkor jó esély van rá, hogy nem akar dadus lenni. Olvashatott a gondolataimban, mert csengett a telefon. Néhány számtani művelet gyors elvégzése után megállapítottam, hogy az imént szállhatott le a de Gaulle-on, és egy pillantást vetve Emily másodpercnyi részletességgel átdolgozott programjára azt is tudhattam, hogy most éppen autóban ül, útban a Ritzbe. – Miranda Pri… – Emily – rikoltotta a fülembe. Bölcsen úgy döntöttem, ez nem a legalkalmasabb pillanat, hogy kijavítsam. – Emily! A sofőr nem a megszokott telefonomat adta ide, úgyhogy most nem tudom senkinek a telefonszámát. Lehetetlen helyzet! Hogy bonyolítsak le üzleti ügyeket, ha nincsenek telefonszámaim? Kapcsolj azonnal Mr. Lagerfeldhez. – Igen, Miranda, kérlek, tartsd egy pillanatig. – Lenyomtam a gombot, és hívtam Emilyt, hogy segítsen, habár jobban tettem volna, ha ott helyben egészben lenyelem a telefonkagylót, hisz úgysem tudom olyan rövid idő alatt megtalálni Karl Lagerfeldet, hogy Miranda ne kapcsolja ki dühében a magáét, és ne hívogasson újra meg újra, azzal, hogy „Hol a pokolban van már? Miért nem vagy képes megtalálni? Nem tudod, hogy kell egy telefont használni?” – Karllal akar beszélni – kiáltottam oda Emilynek, aki a név hallatán

villámgyorsan kutatni kezdett az asztalát borító papírok között. – Oké, figyelj. Van rá húsz-harminc másodpercünk. Te hívod Biarritzot és a sofőrt, én meg szólok Párizsnak és az asszisztensnek – mondta, miközben az ujjai már a billentyűk felett röpködtek. Duplán rákattintottam a nevek elérhetőségi listájára, ami mindkettőnk gépén rajta volt, és pontosan öt számot találtam, amit hívnom kellett: Biarritz-fővonal, Biarritz második fővonal, Biarritz-műterem, Biarritz-iroda és Biarritz-sofőr. Egy gyors pillantás a többi listára, azon belül Karl Lagerfeldre, elárulta, hogy Emilynek összesen hét szám jött be, és még ott voltak a New York-iak és a milánóiak. Reménytelen. Még végig se tárcsáztam a Biarritz-fővonalat, amikor láttam, hogy a villogó piros lámpa kialszik. Emily közölte, hogy ha nem vettem volna észre, Miranda letette. Mindössze tíz-tizenöt másodperc telhetett el – ma különösen türelmetlen hangulatban volt. Természetesen nyomban ismét csengett a telefon, és Emily, látva kétségbeesett kölyökkutya-pillantásomat, felvette. Még végig sem mondhatta az üdvözlő szavakat, máris halálos komoly bólogatások közepette kellett megpróbálnia valahogy megnyugtatni Mirandát. Én meg közben vadul tárcsáztam, és – csodával határos módon – sikerült megkapnom a biarritzi irodát, ahol egy olyan nővel kellett beszélnem, aki egy árva szót, de még egy szótagot se értett angolul. Lehet, hogy ezért ragaszkodott ilyen rögeszmésen ahhoz, hogy franciául is kell tudni beszélni? – Igen, Miranda, hogyne. Andrea és én máris telefonálunk. Pár perc az egész. Igen, értem. Nem, tudom, mennyire dühítő. Csak tíz másodpercig légy türelemmel, és ígérem, behozzuk neked a vonalba. Rendben? Lenyomta a „hívásvárakoztatás” gombot, és máris nyomkodni kezdte a billentyűket. Hallottam, amint szörnyűséges kiejtéssel franciául beszél valakivel, aki nem ismerte a Karl Lagerfeld nevet. Végünk volt. Meghaltunk. Már éppen le akartam csapni a kagylót, hogy az az őrült francia nőszemély ne rikácsoljon a fülembe, amikor láttam, hogy újra elalszik a villogó piros lámpa. Emily eközben szélsebesen tárcsázott. – Elment! – kiáltottam, mintha a kezem között halt volna meg a műtőasztalon fekvő beteg. – Legközelebb te veszed fel! – sikoltotta vadul röpködő ujjakkal. Naná, hogy ismét csengett a telefon. Felvettem, de meg se próbáltam beleszólni, úgyis tudtam, hogy a vonal túloldalán lévő hang nyomban meg fog szólalni. Úgy is lett. – Ahn-dre-ah! Emily! Bánom is én, melyikőtök az… miért veletek kell beszélnem, és nem Mr. Lagerfelddel? Miért? Ösztönösen úgy döntöttem, hogy nem szólalok meg, mivel úgy éreztem, ezzel

még nincs vége a szóáradatnak, de mint rendesen, most is melléfogtam. – Hall-óóó? Van valaki a vonalban? Mindkét asszisztensem képességeit meghaladó feladat volna, hogy egy telefonvonalat összekapcsoljon egy másikkal? – Nem, Miranda, természetesen nem az. Sajnálom – a hangom itt megremegett, de nem vesztettem el felette az uralmamat –, de úgy látszik, nem tudjuk utolérni Mr. Lagerfeldet. Már legalább nyolcszor próbáltuk… – Nem tudjuk utolérni? – ismételte gúnyosan. – Hogy érted azt, hogy nem tudjuk utolérni? Vajon egy egyszerű, öt szóból álló mondatnak melyik részét nem tudta megérteni, hasított belém. Úgy. Látszik. Nem. Tudjuk. Utolérni. Számomra elég világosnak és pontosnak tűnt: kurvára nem tudjuk utolérni őt. Ezért nem vele beszélsz most. Ha neked sikerül, akkor majd beszélhetsz vele. Ilyen és ehhez hasonló csípős válaszok kóvályogtak a fejemben, de csak hebegni-habogni tudtam, mint egy elsős, akit az órán felszólít a tanár néni. – Merthogy, szóval az a helyzet, Miranda, hogy felhívtuk az összes számot, ami csak az ő neve alatt szerepel a listánkon, és a jelek szerint egyiken sem érhető utol. – Hát persze, hogy nem! – visította, sutba dobva máskor fagyosan kimért hangját, már-már az idegösszeomlás határán. Aztán jól hallhatóan vett egy nagynagy levegőt, és nyugodt hangon folytatta: – Ahn-dre-ah. Tudsz róla, hogy Mr. Lagerfeld ezen a héten Párizsban van? – Úgy éreztem magam, mintha külföldi lennék, és most tartaná nekem a második angol nyelvórát. – Természetesen, Miranda. Emily már végigpróbálta az összes telefonszámot, ami csak… – És arról tudsz, hogy Mr. Lagerfeld közölte, miszerint a mobiltelefonján érhető utol azalatt, míg Párizsban tartózkodik? – Érezhetően minden izom megfeszült a torkában a nagy igyekezettől, hogy egyenletes és nyugodt maradjon a hangja. – Hát, nem, a mi listánkon nem szerepel mobilszám, még azt se tudtuk, hogy Mr. Lagerfeldnek egyáltalán van mobiltelefonja. De Emily épp most érte utol az asszisztensét, biztosan pillanatok kérdése, és megtudjuk a mobilja számát is. Emily ebben a pillanatban bökött az ég felé mindkét hüvelykujjával, majd sebesen firkálni kezdett, miközben hangos hálálkodásban tört ki: – Merci, igen, nagyon köszönöm, vagyis hát, merci – hajtogatta megállás nélkül. – Miranda, megvan a szám. Akkor most kapcsoljam őt neked? – És csak úgy dagadt a keblem a büszkeségtől. Sikerült! Jó munka volt! Tökéletes teljesítmény a legstresszesebb helyzetben. Mindjárt megszabadulok ettől az elmebeteg, idegbajos, örökösen telefonálgató őrülttől! – Ahn-dre-ah? – Úgy hangzott, mint egy kérdés, de én csak arra koncentráltam, hogy megpróbáljak rájönni, milyen rendszer szerint keveri össze

a nevünket. Eleinte azt hittem, szándékosan csinálja, de aztán rájöttem, csak azért, mert nem foglalkozik olyan ostoba részletkérdésekkel, hogy mi a neve a két asszisztensének. Emily is igazolta ezt a meglátásomat, amikor elmondta, hogy őt is csak az esetek felében hívja Emilynek, a másik felében hol Andreának, hol Allisonnak – az őelőtte lévő asszisztense nevén – szólítja. Máris jobban éreztem magam. – Igen? – Már megint vinnyogok. A francba! Hát képtelen vagyok megőrizni az emberi méltóságomat ezzel a nővel szemben? – Ahn-dre-ah, nem értem, mi ez a nagy hűhó Mr. Lagerfeld mobilszáma körül, amikor nekem megvan, sőt itt van nálam. Öt perccel ezelőtt adta meg, de szétkapcsoltak bennünket, és úgy látszik, nem jól ütöttem be. – Ezt úgy mondta, mintha az egész világ hibás lenne, csak ő nem, azért, hogy ilyen bosszúság és kellemetlenség érte. – Ó. Azt mondod, khm, hogy neked megvan a száma? És hogy kezdettől fogva tudtad, hogy ezen a számon érhető el? – Ezeket Emily kedvéért mondtam, és csak azt értem el vele, hogy Miranda még dühösebb lett. – Nem fejeztem ki magam elég érthetően? Kapcsold nekem a 03-55-23-56-6789-et. Most rögtön. Vagy ez túl nagy kérés? Emily hitetlenkedve ingatta a fejét, s közben összegyűrte a cédulát, amire az oly nagy küzdelmek árán megszerzett telefonszámot felírta. – Nem-nem, Miranda, természetesen nem túl nagy kérés. Máris kapcsolom neked. Tartsd egy pillanatig. – Megnyomtam a „konferencia” gombot, beütögettem a számot, és hallottam, amint egy idősebb férfi beleszól: „Allo!” Akkor megint megnyomtam a „konferenciá”-t. – Mr. Lagerfeld, kapcsolom Miranda Priestlyt – mondtam, mint valami múlt századi telefonközpontos kisasszony. És ahelyett, hogy némára állítottam volna a készüléket, aztán az egészet kihangosítottam volna, hogy Emily és én végighallgassuk a beszélgetésüket, egyszerűen letettem. Pár percig néma csendben ültünk ott, mert erőt vettem magamon, hogy ne mondjak semmit Mirandára. Inkább megtöröltem izzadt homlokomat, és vettem néhány nagy levegőt. Ő szólalt meg elsőnek. – Szóval, hadd foglaljam össze. Mindvégig megvolt neki a telefonszám, csak nem tudta, hogyan hívja fel? – Vagy nem volt kedve saját kezűleg felhívni – tettem hozzá szolgálatkészen, mert mindig lelkesített, ha szövetkezhettem valakivel Miranda ellen. Nem beszélve arról, hogy milyen ritkán nyílt erre alkalmam Emilyvel. – Tudhattam volna – mondta, és úgy csóválta a fejét, mintha szörnyen csalódott volna önmagában. – Ezt tényleg tudnom kellett volna. Mindig engem hív, hogy kapcsoljak neki valakit, aki a szomszéd szobában ül, vagy a két utcával

arrébb lévő szállodában lakik. Emlékszem, az volt a leghúzósabb eset, amikor Párizsból telefonált New Yorkba, hogy kapcsoljak neki valakit Párizsban. Úgyhogy a dolog teljesen normális, csak azt nem tudom felfogni, miért nem vettem észre, hogy ez is egy ilyen eset lesz. Már épp indulóban voltam, hogy lerohanjak az ebédlőbe, amikor újra csengett a telefon. Abban a tudatban, hogy kétszer egymás után nem csap le ugyanoda a mennykő, úgy döntöttem, rendes leszek, és felveszem a telefont. – Miranda Priestly irodája. – Emily! Itt állok a szakadó esőben a rue de Rivoli sarkán, és a sofőröm nincs sehol. Eltűnt! Érted, amit mondok? Eltűnt! Azonnal kerítsd elő! Életemben először hallottam ilyen hisztérikusnak a hangját, és nem lepett volna meg, ha kiderül, hogy csakugyan először került ilyen helyzetbe. – Egy másodperc, Miranda. Itt van a telefonszáma. – És kutatni kezdtem az íróasztalomon a programja után, amit az előbb tettem le, de persze sehol sem találtam. Mindössze három-négy másodperc telhetett el, de úgy éreztem, mintha ott állnék mellette, látnám, ahogy ömlik az eső a Fendi bundájára, és az arcán csurog le a szemfestéke. Mintha ki tudna nyúlni a telefonból, hogy lekeverjen egy pofont, és közölje velem, milyen tehetségtelen, béna alak vagyok, ügyetlen, gyakorlatlan, egyszóval lúzer. Ez nem az a pillanat volt, amikor a józan eszemre hallgatva emlékeztethettem volna magam, hogy ő is csak egy emberi lény (elvben), aki nem örül annak, hogy kint kell álldogálnia az esőben, és most ki kell töltenie a bosszúját a tőle 3600 mérföldnyire lévő asszisztensén. Nem én tehetek róla. Nem én tehetek róla. Nem én tehetek róla. – Ahn-dre-ah! Tönkremegy a cipőm. Hallasz engem? Figyelsz egyáltalán? Kerítsd elő a sofőrömet, de azonnal! Félő volt, hogy valami nem helyénvaló érzelem kerít hatalmába – már éreztem a gombócot a torkomban, az izmok feszülését a tarkómban, de magam sem tudtam, nevetni akarok-e, vagy sírni. Egyik se lett volna jó. Ezt Emily is érezhette, mert felpattant a székéről, és a kezembe nyomta a saját példányát. Jelölőfilccel ki is emelte a sofőr telefonszámait, mind a hármat – a kocsiban lévőt, a mobilt és az otthonit. Természetesen. – Miranda, muszáj lesz hívásvárakoztatásra tennem, mialatt felhívom őt. Rendben? Választ sem várva, amitől tudtam, őrjöngeni fog, hívásvárakoztatásra tettem, és újra tárcsáztam Párizst. Szerencsére a sofőr az első szám első csengetésére felvette. A baj csak az volt, hogy nem beszélt angolul. Jóllehet azelőtt sohasem éreztem hajlamot önpusztító cselekedetre, most egymás után háromszor is odacsaptam a homlokomat az asztal műanyag lapjához. Ezt látva Emily felvette a saját asztalán álló készüléket. Rögtön üvölteni kezdett bele, nem annyira azért,

hogy a sofőr megértse a rossz franciasággal előadott mondókáját, hanem egyszerűen azért, mert ezzel akarta kifejezni a pillanatnyi helyzet tarthatatlanságát. Az új sofőröket mindig be kellett törni egy kicsit, leginkább azért, mert ostoba módon úgy képzelték, Miranda eltűri, hogy hatvan másodpercig megvárakoztassák őt. És Emilynek meg nekem pontosan ebből az elképzelésükből kellett kiábrándítanunk őket. Pár perc múlva, miután Emilynek sikerült úgy megsértenie a sofőrt, hogy az inaszakadtából loholt vissza oda, ahol három-négy perccel azelőtt Mirandát hagyta, mindketten lehajtottuk a fejünket az asztalra. Már nem éreztem éhséget sem, és ettől kifejezetten ideges lettem. Csak nem fog magához idomítani a Runway? Vagy csak az adrenalin hatására ment el az étvágyam? Ez az! A Runwaynél népbetegségnek számító éhezés valójában nem valami öngerjesztő folyamat volt, hanem az egyes emberek szervezete reagált úgy az állandó rettegésre és szorongásra, hogy egyszerűen nem érzett éhséget. Megfogadtam, hogy ebben alaposabban el fogok mélyedni, és nem lehetetlen, hogy arra a felfedezésre fogok jutni, miszerint Miranda volt olyan fifikás, hogy szándékosan fejlesztett ki magának egy minden szinten támadó személyiséget, azzal a céllal, hogy ilyen véznává riogassa az embereket. – Hölgyeim, hölgyeim, hölgyeim! Fel a fejekkel azokról az asztalokról! Mi lenne, ha Miranda e pillanatban látna benneteket? Nem lenne túl boldog! – szónokolt James az ajtóból. Valami Bed Head nevű („Csúcs ez a név – muszáj volt kipróbálni!”) olajos, viaszos micsodával nyalta hátra a haját, és egy testhez álló futballmezféleség volt rajta, elöl-hátul a 69-es számmal. Vagyis a maga bonyolultan körmönfont és eufemisztikus módján hozta a formáját. Egyikünknek se volt annyi ereje, hogy felpillantson rá. Az óra még csak délután négyet mutatott, de nekünk olyan volt, mintha már éjfél volna. – Na jó, akkor hadd találgassak. Mama hívogat benneteket őrjöngve, mert elvesztette az egyik fülbevalóját valahol a Ritz és az Alain Ducasse között, és azt akarja, hogy keressétek meg neki, még akkor is, ha a becses darab Párizsban van, ti meg itt dekkoltok New Yorkban. – Azt hiszed, ettől vagyunk ilyen állapotban? – horkantam fel. – Ez a munkánk. Ezt csináljuk mindennap. Ennél nehezebbet mondj. Még Emily is nevetett. – Tényleg, James, ez nem elég jó. Én például tíz perc alatt megtalálok egy fülbevalót a világ bármelyik nagyvárosában – kapcsolódott be a társalgásba. – Az is csak egy újabb kihívás lenne, ha történetesen nem árulná el, hogy melyik városban vesztette el. De bármibe lefogadnám, hogy akkor is megtalálnánk. James, arcán színlelt elszörnyedéssel, kihátrált az irodából. – Jól van, hölgyeim, hát akkor további szép napot kívánok! Még jó, hogy nem

készített ki mindkettőtöket. Ez se semmi, de komolyan. Mindketten teeeeljesen normálisak vagytok. Bizony. Hát, legyen szép napotok… – Hová olyan sietve, cicababa? – vijjogta egy éles fejhang. – Gyere csak vissza szépen, és meséld el a lányoknak, mire gondoltál, amikor ma reggel magadra húztad ezt a hogyishíjjákot! – Azzal Nigel elkapta Jamest, és a bal fülénél fogva bevonszolta az íróasztalaink közötti, üres térségre. – Jaj, ne már, Nigel – nyüszítette James látszólag felháborodva, de persze boldogan, hogy Nigel egyáltalán hozzáért. – Tudom, hogy tetszik neked ez a póló! – Még hogy tetszik? Gondolod, hogy nekem tetszik ez a te mi-itten-buzi-fiúkvagyunk külsőd? James, ne legyenek illúzióid, jó? Jó? – Mi a gond egy feszes futballmezzel? Szerintem nagyon is dögös. Emily és én rábólintottunk, mintegy néma szövetséget ajánlva Jamesnek. Lehet, hogy a póló nem volt túlságosan ízléses, de hihetetlenül trendin nézett ki benne. És különben is elég meredek volt, hogy egy olyan fickó adjon öltözködési tanácsokat, aki e pillanatban zebracsíkos farmert és hozzá fekete, V-nyakú pulóvert viselt, a hátán kulcslyuk alakú kivágással, hogy látni lehessen hullámzó, fekete izmait. És egész megjelenésére egy lazán hullámos karimájú szalmakalap, valamint egy fekete szemceruzával (meg kell hagyni, nagyon finoman) kihúzott szem tette fel a koronát. – Fiúka, a divatot nem arra találták ki, hogy az ingeden tedd közhírré a ferde szexuális hajlamaidat. Nem ám, nem bizony! Szeretnél egy picike meztelenséget mutatni magadból? Látod, az tényleg dögös! Meg akarsz mutatni valamit a feszes idomaidból? Mert erről lenne szó, nem? A szerkó nem arra való, kisfiam, hogy közhírré tedd vele, milyen pozícióban szereted a legjobban. Érted már, mit beszélek? – De Nigel! – James megsemmisült pillantása egyedül csak a mérhetetlen boldogságát volt hivatva leplezni, amiért most az ő személye került Nigel figyelmének középpontjába. – Ne nigelezz engem, picinyem. Menj, és beszélj Jeffyvel, mondd meg neki, hogy én küldtelek. Mondd meg neki, hogy adja oda neked az új Calvin topot, amit a miami fotózásra kértünk be. Az a gyönyörű fekete fiú fogja viselni. Istenem, olyan édes, mint egy pohár sűrű csokoládéturmix! Na menj már, tűnés! De visszagyere ám, hadd lássam, hogy nézel ki! James eliramodott, mint egy jóllakott nyuszi, Nigel pedig végre hozzánk fordult: – Leadtátok már a ruharendelését? – Nem, mert addig nem dönt, amíg nincsenek a kezében a katalógusok – válaszolta unott képpel Emily. – Azt mondta, majd megcsinálja, ha visszajött. – Jó, de szóljatok nekem jó előre, hogy erre a bulira feltétlenül szabaddá tegyem magamat!

Azzal elvonult a Szekrény irányába, talán hogy elkapja a pillanatot, amikor James átöltözik. Egyszer már átéltem azt, amikor Miranda leadta a ruharendelését, és nem volt kellemes. A divatbemutatókon jegyzetfüzettel a kezében járkált egyik kifutótól a másikig, hogy felkészülve térjen vissza az Államokba, és elmondja a New York-i társaságnak, mit kell hordaniuk – valamint Amerika középosztályának, hogy mit szeretnének hordani –, méghozzá az egyetlen, valóban mérvadó kifutó kínálatából. Keveset tudtam arról, hogy Miranda különleges figyelmet szentel a kifutókon végiglejtő lányok öltözékének, mivel ő első pillantásra tisztában volt vele, hogy mit fog viselni a következő hónapokban. Egy-két héttel azután, hogy visszatért az irodába, Miranda odaadta Emilynek azoknak a tervezőknek a listáját, akiknek a katalógusait meg akarta nézni. Attól kezdve, hogy a rendszerint szóba jöhető személyek lázas sietséggel kezdték összeállítani számára az anyagukat, a Runway munkatársi gárdája riadókészültségben várta a könyvek megérkezését. Természetesen Nigelnek is fel kellett készülnie rá, hogy átlapozza Mirandával az összeset, és kiválasszák mindazt, ami személy szerint neki kellett. Ilyenkor kéznél volt egy szerkesztő a kiegészítők rovatától is, aki a táskákat és a cipőket választotta ki, és esetleg még egy divatszerkesztő, aki gondoskodott róla, hogy mindenki egyetértsen a választással – különösen olyankor, amikor a rendelés valami komolyabb cikkre, például egy bundára vagy egy nagyestélyire is kiterjedt. Amikor a divatházak végül összeállították a kért darabokat, néhány napra beköltözött az irodába Miranda saját szabója, hogy ráigazítson mindent. Jeffy ilyenkor teljesen kiürítette a Szekrényt, és senki se tudott dolgozni, mivel Miranda és a szabója órákra bekvártélyozták oda magukat. Az első ruhapróba-sorozat idején egyszer épp akkor mentem el a Szekrény mellett, amikor Nigel azt üvöltötte: „Miranda Priestly! Dobd le azt a göncöt, de nyomban! Ebben a ruhában pont úgy nézel ki, mint egy lompos cafka! Egy közönséges kurva!” Ott álltam, fülemet az ajtóra tapasztva – szó szerint az életemet és a testi épségemet kockáztatva, ha netán kinyílik az ajtó –, és vártam, mikor fogja Miranda leteremteni, de csak egy egyetértő mormogás meg ruhasuhogás hallatszott, ahogy nyilván levette magáról a szóban forgó ruhát. Most, hogy már elég régóta voltam itt, úgy látszott, engem ér az a megtiszteltetés, hogy megrendelhetem Miranda ruháit. Négyszer egy évben óraműpontossággal átlapozta a katalógusokat, mintha egyenesen neki készültek volna, és úgy választotta ki az Alexander McQueen kosztümöket és a Balenciaga nadrágokat, mintha egyszerű pólók volnának. Egy sárga post-it erre a Fendi ceruzapantallóra, egy másik sárga post-it arra a Chanel kosztümre, egy harmadik, rajta hatalmas „NEM”-mel a hozzávaló selyemfelsőre. Lapozás, ragasztás, lapozás, ragasztás… és ez így ment, míg össze nem állt a teljes szezonra való ruhatára,

olyan darabokból, amelyeket nagy valószínűséggel még meg se varrtak. Figyeltem, ahogy Emily elfaxolja a Miranda által kiszemelt ruhákat a különböző tervezőknek, mindenféle méret és színválasztás mellőzésével, mivel mindenki tudta, mi felel meg Miranda Priestlynek. Természetesen az még nem volt elég, ha valamit a helyes méretben készítettek el, amikor a ruhák megérkeztek a szerkesztőségbe, át kellett őket szabni, mintha rendelésre készültek volna. Amikor már az egész kollekció meg volt rendelve, le lett szállítva, át lett nyirbálva, és a sofőr vezette limuzin elvitte a hálószobai szekrényébe, Miranda csak akkor mondott le az előző szezonban beszerzett ruháiról. Yves, Celine és Helmut Lang darabjai szemeteszsákokba gyömöszölve érkeztek vissza az irodába. Legtöbbjük csak négy-hat hónapos volt, legfeljebb egyszer vagy kétszer, de leginkább egyszer sem volt viselve. Mindegyik olyan elképesztően divatos, olyan hihetetlenül gyönyörű volt, hogy a legtöbb üzletben még nem is árultak belőlük, de mivel az elmúlt szezonban jöttek ki, épp annyi esély volt rá, hogy Miranda felveszi őket, mint hogy belebújik a Target új, műbőr Massimo gatyájába. Olykor sikerült találnom egy-egy topot vagy egy nagyméretű blézert, amit megtarthattam, de mivel minden nullás méretű volt, ez egy kis problémát jelentett. Legtöbbször olyannak adtuk a holmikat, akinek tízévesforma lányai voltak, mert egyedül nekik volt esélyük rá, hogy beleférjenek a cuccokba. Elképzeltem a kiscsajokat, amint kisfiús testükön rúzspiros Prada szoknyákban és spagettipántos, feszes Dolce & Gabbana ruhákban illegetik magukat. Ha valami tényleg tök állat, méregdrága cuccra akadtam, kihúztam a zsákból, és eldugtam az asztalom alá, amíg biztonsággal haza nem csempészhettem. Néhány klikkelés az eBayen, vagy egy röpke látogatás valamelyik Madison Avenue-i jobb bizóban, és máris feltornáztam kicsit a havi fizetésemet. Ez még nem lopás, győzködtem magam, csak a lehetőségeim kihasználása. Miranda még hatszor telefonált este hat és kilenc között – éjfél és hajnali három között, az ő ideje szerint –, hogy kapcsoljuk össze különböző emberekkel, akik már szintén Párizsban voltak. Fásult beletörődéssel fogadtam a hívásait, egészen addig, míg végül összeszedtem a holmimat, és megpróbáltam kisurranni az éjszakába, mielőtt újra megcsörrenne a telefon. Épp a kabátomba bújtam bele elcsigázottan, amikor a szemem megakadt a cédulán, amit azért ragasztottam a monitoromra, hogy ne történhessen meg az, ami megtörtént: TELEFON MA 15.30-KOR. Szédültem, a kontaktlencsém rég kiszáradt, és úgy szúrta a szememet, mintha apró, kemény cserépdarabokat raktam volna a szemgolyómra. És ebben a pillanatban lüktetni kezdett a fejem. Nem azzal az éles fájdalommal, csak tompán, elmosódottan, amikor nem is tudod, voltaképpen hol, melyik ponton fáj, csak azt tudod, hogy lassan, fokozatosan el fog hatalmasodni rajtad, mígnem az izzó fájdalomtól vagy

sikerül elájulnod, vagy egyszerűen szét fog robbanni a fejed. Az óceán túlsó partjáról befutó őrjítő telefonhívások miatt olyan ideges voltam, annyira bepánikoltam, hogy elfelejtettem szakítani a napomból harminc másodpercet, hogy felhívjam Alexet, ahogy kérte. Egész egyszerűen elfelejtettem megtenni egy ilyen semmiséget annak az embernek, aki soha semmit nem várt el tőlem. Leültem az immár sötét és néma irodában, és felemeltem a kagylót, amely még kicsit nedves volt izzadt tenyeremtől, tudniillik alig pár perce fogadtam Miranda utolsó hívását. Az otthoni telefonja csak csengett, csengett, mígnem végül átkapcsolt az üzenetrögzítőre. De amikor a mobilján hívtam, az első csengetésre felvette. – Szia – mondta, mert látta a nevemet a kis képernyőn. – Milyen volt a napod? – Mindegy, a szokásos. Alex, borzasztóan sajnálom, hogy nem hívtalak fel fél négykor. Nem jutottam hozzá, itt olyan őrültekháza van, örökké csak telefonálgat, és… – Ugyan, felejtsd el. Nem nagy ügy. Figyelj, ez az időpont nekem nem nagyon alkalmas. Felhívhatlak holnap? – Zavart volt a hangja, és valahonnan a messzeségből hallatszott, mint amikor egy távoli tengerparton lévő kis faluból beszél valaki egy telefonfülkéből. – Aha, persze. De minden rendben? Nem akarod most gyorsan elmondani, miről akartál beszélni velem? Tényleg nagyon aggódtam, hogy nincs minden rendben. Kis ideig hallgatott, aztán azt mondta: – Hát, nem úgy nézett ki, mintha annyira aggódtál volna. Egyszer kérlek meg rá, hogy hívj fel egy nekem alkalmas időben – ráadásul a főnöknőd jelen pillanatban nincs is az országban –, és arra se vagy képes, csak hat óra múlva. Tudod, ez nem jellemző arra, aki őszintén törődik a másikkal. És mindezt a legkisebb gúny és rosszallás nélkül mondta, inkább, mint aki egyszerűen csak összefoglalja a tényeket. Én eközben a telefonzsinórt csavargattam, és végül úgy rácsavartam az ujjamra, hogy teljesen elszorította a vérkeringésemet, amitől az ujjam a tövénél megduzzadt, a hegyénél pedig elfehéredett. Ugyanakkor megéreztem a számban a vér fémes ízét, és ebből jöttem rá, hogy vadul rágom az alsó ajkam belsejét. – Alex, nem arról van szó, hogy elfelejtettelek felhívni – hazudtam szemrebbenés nélkül. – Egyszerűen nem volt egy szabad pillanatom, és mivel úgy gondoltam, valami komoly dologról van szó, nem akartalak csak azért felhívni, hogy megint félbe kelljen szakítanunk. Mert legalább hússzor, ha nem többször hívott fel ma délután is, és minden alkalommal halasztást nem tűrő ügyben. Emily ötkor lelépett, és itt hagyott engem egyedül a telefonnal, Miranda pedig egyszerűen nem áll le. Örökké csak hívogat és hívogat és hívogat, és valahányszor

készültem, hogy felhívjalak, megint ő keresett a másik vonalon. Szóval én… érted, ugye? Ez a lázas mentegetőzéssorozat még az én fülemben is szánalmasan csengett, de képtelen voltam leállni. Tudta, hogy megfeledkeztem róla, és én is tudtam. Nem mintha nem érdekelt, vagy nem törődtem volna vele, hanem mert Mirandán kívül valahogy minden megszűnt fontosnak lenni attól a pillanattól fogva, hogy betettem a lábam a munkahelyemre. Bizonyos szempontból továbbra sem értettem, megmagyarázni meg végképp nem tudtam, hogy olvadhatott bele a kinti világ a nemlétezésbe annyira, hogy egyedül csak a Runway létezett számomra. Különösen azért volt rettentően nehéz megmagyarázni ezt a jelenséget, mert ez volt az egyetlen dolog az életemben, amit megvetettem. És mégis, ez volt az egyetlen, ami számított. – Figyelj, most vissza kell mennem Joey-hoz. Két barátja van itt, és azóta már szétszedhették az egész házat. – Joey? Ezek szerint Larchmontban vagy? Szerdán nem szoktál rá vigyázni. Minden rendben van? Abban bíztam, hogy elterelhetem a figyelmét arról a napnál világosabb tényről, hogy hat teljes órán keresztül így belemerültem a munkámba, és ez látszott a legjárhatóbb útnak. Majd elmeséli, hogy az anyjának váratlanul bent kellett maradnia a munkahelyén, esetleg be kellett mennie Joe tanárához megbeszélni valamit, épp azon az estén, amikor a bébiszitter lemondta az aznapi vigyázást. Persze nem panaszkodna – ez nem az ő stílusa volt –, de legalább elmondaná, hogy mi van. – Igen, igen, minden rendben. Anyámnak befutott ma estére egy váratlan, sürgős kliense. Andy, tényleg nem tudok most erről beszélni. Valami jó hírrel akartam előrukkolni. De nem hívtál vissza – mondta színtelen hangon. Olyan szorosan csavartam rá a telefonzsinórt a mutató- és a középső ujjamra, hogy éreztem, amint lüktetni kezd bennük a fájdalom. – Ne haragudj. – Csak ennyit tudtam kinyögni, mert habár tudtam, hogy igaza van, túlságosan kimerült voltam ahhoz, hogy most valami komolyabb védekezésbe kezdjek. – Kérlek, Alex. Kérlek, ne büntess azzal, hogy nem mondasz meg nekem valami jó dolgot. Tudod, milyen régóta nem keresett senki azzal, hogy egy jó hírt mondjon? Kérlek. Legalább ennyit adj meg nekem. – Tudtam, hogy a józan érvelésem hatással lesz rá, és igazam volt. – Nézd, az egész nem olyan izgalmas. Csak annyi történt, hogy elkezdtem intézni, hogy visszamenjünk oda, ahol először jártunk kettesben. – Komolyan? Ez igaz? Visszamegyünk oda? Néhányszor felemlegettem a dolgot, amolyan mellékesnek és közbevetőlegesnek szánt stílusban, ő azonban, egyáltalán nem jellemző módon,

mintha elengedte volna a füle mellett a szavaimat. Valójában még korai volt ilyesmit tervezgetni, csakhogy Providence-ben mindig már hónapokkal korábban megteltek a szállodák és az éttermek. Néhány hete ejtettem is a témát, azzal, hogy majd kitalálunk valami mást, keresünk egy helyet máshol. De valahogy megérezte, mennyire szeretnék elmenni vele, és mindent elrendezett. – Igen, már el is van intézve. Van bérelt kocsi – méghozzá egy terepjáró –, és szobát is foglaltam a Biltmore-ban. – A Biltmore-ban? Ugye, most ugratsz? Ott foglaltattál szobát? Hát ez óriási! – Igen, mert mindig arról beszéltél, mennyire szeretnél ott megszállni. Úgyhogy arra gondoltam, ki kéne próbálnunk. Vasárnapra még asztalt is foglaltattam egy tízszemélyes reggelire, úgyhogy összeterelhetjük a csapatot, hogy végre egyszer, egy időben mindenki ott legyen. – Nem hiszem el. És ezt már mind elintézted? – Persze. Gondoltam, hogy lelkesedni fogsz érte. Ezért vártam annyira, hogy elmondhassam neked. De a jelek szerint túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy fel tudj hívni. – Úgy örülök, Alex! El se tudom mondani, milyen izgatott lettem, és alig hiszem el, hogy már el is intéztél mindent. Igazán sajnálom, ami történt, és már alig várom, hogy október legyen. Istenien fogjuk érezni magunkat, köszi szépen! Még beszéltünk pár percet, és mire letettem, már nem tűnt haragosnak a hangja, én azonban alig bírtam megmozdulni. Az erőfeszítés, hogy megbékítsem, s megtaláljam a szavakat, amelyekkel nemcsak hogy meg tudom győzni, nem feledkeztem el róla, de el is hitetem vele, hogy kellőképpen hálás és lelkes vagyok, felemésztette energiám utolsó cseppjeit is. Nem is emlékszem, hogy szálltam be a kocsiba, se a hazavezető útra, se arra, hogy a házunkba beérve köszöntem-e egyáltalán John Fisher-Gallianónak. Már-már jóleső fájdalomként sajgott a testemben a halálos fáradtság, s ezen kívül csak a megkönnyebbülésre emlékszem, hogy Lily ajtaját csukva találtam, és fény sem szűrődött ki alóla. Átvillant az agyamon, hogy rendelek valami ennivalót, de már a puszta gondolatát is kimerítőnek találtam, hogy ki kell választanom egy ételt, és telefonálnom kell, úgyhogy aznap is kihagytam az evést. Ehelyett kiültem üres erkélyem porladó betonpadlójára, és ráérősen rágyújtottam. Arra sem fecséreltem energiát, hogy kifújjam a füstöt, csak hagytam, hogy kiáramoljon a számon, és megálljon a mozdulatlan levegőben. Hallottam, hogy nyílik Lily ajtaja, a léptei végigcsoszognak a hallon, de gyorsan eloltottam a lámpámat, és aztán csak üldögéltem a sötétben és a csendben. Tizenöt órát beszéltem egyfolytában, képtelen voltam még egy szót kiejteni a számon.

13. FEJEZET – Vedd fel – nyilatkoztatta ki Miranda, amikor találkozott Annabelle-lel, a tizenkettedik lánnyal, akit interjúztattam, a kettőből az egyikkel, akit egyáltalán alkalmasnak találtam arra, hogy elküldjem Mirandához. Annabelle-nek francia volt az anyanyelve (ami azt illeti, olyan keveset tudott angolul, hogy az ikreket kellett megkérnem, fordítsák le nekem, amit mond), a Sorbonne-on végzett, magas volt és izmos, ráadásul gyönyörű, barna haja volt. És volt stílusa. Nem félt attól, hogy tűsarkú cipőben járjon dolgozni, és úgy tűnt, nem bántja Miranda nyers modora. Ami azt illeti, ő maga is eléggé zárkózott és rideg volt, és soha nem nézett az ember szemébe. Kicsit mintha mindig unatkozott volna, s volt benne egy csöppnyi közönyösség, meg egy nagy adag beképzeltség. Boldog voltam, hogy Miranda felvette, egyrészt mert nem kellett további heteket azzal töltenem, hogy újabb és újabb dadusjelöltekkel beszélgessek, meg azért is, mert ez annak volt a jele, hogy kezdek belejönni. Hogy mibe, azt igazán magam sem tudtam, de a dolgok kezdtek olyan simán menni, amennyire csak mostanság remélhettem. Sikerült úgy megcsinálnom a ruharendelést, hogy csak egyszer-kétszer fintorodott el rajta. Nem volt éppen elragadtatva tőle, amikor megmutattam mindazt, amit a Givenchytól rendelt, és véletlenségből pontosan úgy ejtettem ki, ahogy le van írva – give-EN-chee. Néhány szemmeresztgetés és csúfondáros megjegyzés után közölte velem a helyes kiejtést, és aztán minden viszonylag jól ment egészen addig, amíg meg kellett mondanom neki, hogy a Roberto Cavalli ruhák még nem készültek el, és még három hétig nem is fognak. De ezen is túlestem, továbbá sikerült összehoznom a ruhapróbákat is a szabójával a Szekrényben, és jóformán mindent összehordanom az otthoni, garzonlakás méretű öltözőszobája szekrényébe. A parti tervezése Miranda távollétében is folytatódott, a visszatérése után meg teljes gőzerővel, viszont meglepően kevés pánikolással ment tovább. Úgy tűnt, minden rendben zajlik, a közelgő péntek baj nélkül fog lebonyolódni. Chanel még akkor elküldte egyedi, földig érő, piros, gyöngyökkel kivarrt estélyi ruháját, amikor Miranda Európában volt. Egy hónapja láttam a W-ben egy ugyanilyen Chanel ruhát feketében, és amikor megmutatta Emilynek, nagy komolyan rábólintott. – Negyvenezer dollár – mondta további bólogatások közepette. – Negyvenezer MICSODA? – A ruhája. A piros Chanel estélyi. Negyvenezer dollárba kerülne, ha üzletben

akarnád megvenni. Na persze Miranda nem fizet érte annyit, de ezt még ő sem kapta meg ingyen. Durva, mi? – Negyvenezer DOLLÁR? – hüledeztem. Belegondoltam, mire elég negyven lepedő: két teljes évi tandíj, foglaló egy új házra, egy tipikus négytagú amerikai család évi átlagfizetése. De legalábbis egy rakás Prada cuccal teli reklámtáska. De egyetlen ruháért? Azt hittem, ezzel már mindent láttam, de meg kellett lepődnöm, amikor a ruha egy Ms. Miranda Priestly nevére címzett borítékkal együtt jött vissza a vegytisztítóból. A borítékban lévő krémszínű kártyán kézi nyomógéppel kiállított számla volt olvasható: Ruha típusa: Estélyi ruha. Tervező: Chanel. Hossza: Bokáig érő. Színe: Piros. Mérete: Nullás. Leírása: Kézzel gyöngyözött, ujjatlan, enyhén kivágott nyakú, oldalt rejtett cipzárral, anyaga nehézselyem. Szolgáltatás: Alap, első tisztítás. Ellenérték: 670$. Pár sor is olvasható volt a számlarész alatt, melyet az üzlet tulajdonosa írt. Teljesen biztos voltam benne, hogy a nő mind az üzlet, mind a lakása bérleti díját ki tudta fizetni abból a pénzből, amit az Eliastól kapott, Miranda mindenre kiterjedő tisztítómániája következtében. Nagy örömünkre szolgált, hogy egy ilyen gyönyörű ruhán dolgozhattunk, és reméljük, jól fogja érezni magát benne a Metropolitan Szépművészeti Múzeumban rendezendő partiján. A megbeszélés szerint május 24-én, hétfőn elküldünk a ruháért a partit követő tisztítás elvégzése céljából. Kérjük, tudassa velünk, ha egyebekben a szolgálatára állhatunk. A legjobbakat kívánja: Colette. De ma még csak csütörtök volt, és Miranda vadonatúj és frissen tisztított ruhája békésen pihent a szekrényben, ahol Emily már elhelyezte pontosan azt az ezüst Jimmy Choo szandált, amelyet Miranda kiválasztott. A fodrász péntek délután fél hatra oda volt rendelve a lakására, háromnegyed hatra fog jönni a sminkes, Uri pedig pontosan negyed hétkor kapja majd a telefont, hogy vigye el Mirandát és Mr. Tomlinsont a múzeumhoz. Miranda már elment az irodából, hogy végignézze Cassidy tornaversenyét, és reménykedtem, hogy korán szabadulok, s meglephetem Lilyt. Épp túl volt az utolsó vizsgáján, és el akartam vinni valahová, hogy ezt megünnepeljük. – Figyelj csak, Em, szerinted elmehetnék ma fél hétkor vagy hétkor? Miranda azt mondta, ma nem kell neki a Könyv, mert nincs semmi új – tettem hozzá gyorsan; bosszantott, hogy egy velem egyenrangútól és velem egy cipőben járótól engedélyt kell kérnem rá, hogy a szokásos tizennégy órás meló helyett kivételesen tizenkét óra után mehessek el. – Ja, persze. Jó, ha gondolod. Én már megyek is. – Ránézett a monitorára, és

látta, hogy pár perccel múlt öt óra. – Maradj még egy-két órát, aztán mehetsz. Ma este az ikrekkel lesz, úgyhogy nem hinném, hogy sokat fog hívogatni. – Emilynek randija volt azzal a pasival, akivel L. A.-ben ismerkedett össze szilveszterkor. A fickó végül eljött New Yorkba, és csodák csodája, tényleg felhívta őt. Az volt a terv, hogy beülnek a Craftbarba iszogatni, és ha a pasi jól viselkedik, Emily meghívja a Nobuba. Öt hete foglaltatott helyet, amikor a fickó megírta e-mailben, hogy valószínűleg New Yorkba jön; de még így is Miranda nevét kellett bedobnia, hogy biztosítsák a kért időpontot. – És mit fogsz csinálni, amikor megjelensz, és meglátják, hogy nem te vagy Miranda Priestly? – kérdeztem ostobán. Erre persze megkaptam a tapasztalt fehér ember mély sóhajjal kísért szemforgatását. – Egyszerűen közlöm velük, hogy Mirandának váratlanul el kellett utaznia, és az orruk alá dugok egy cégkártyát, azzal, hogy engem kért meg, vegyem át a foglalását. Nem nagy ügy. Miranda mindössze egyszer telefonált azután, hogy Emily elment, hogy tudassa velem, majd csak holnap délben fog bejönni az irodába, de addigra szerezzek be neki egy példányt abból a cikkből, amit „az újságban” olvasott az étteremről. Volt annyi lélekjelenlétem, hogy megkérdezzem, emlékszik-e az étterem nevére, vagy hogy melyik újságban olvasott róla, de ezzel csak jól felbosszantottam. – Ahn-dre-ah, késésben vagyok. Ne gyötörj a kérdéseiddel. Egy ázsiai fúziós étterem volt, és a mai újságban olvastam róla. Ennyi. – Azzal összecsukta Motorola V60-asát. Most is csak abban reménykedtem, mint mindig, amikor mondat közben hagyott faképnél, hogy egy szép napon majd csak rácsukja a mobilját tökéletesen manikűrözött ujjaira, és jól tönkreteszi a gyönyörűséges pirosra lakkozott körmeit. Eddig nem volt szerencsém. Írtam magamnak egy gyors emlékeztetőt a jegyzetfüzetembe, ahol Miranda milliárdnyi, örökösen módosuló kívánságait tartottam számon, hogy reggel első dolgom legyen megtalálni ezt az étteremismertetőt, aztán rohantam a kocsihoz. A kocsiból hívtam fel Lilyt a mobilomról. Épp akkor vette fel, amikor készültem kiszállni, hogy felmegyek a lakásba, úgyhogy csak intettem John FisherGallianónak (aki amióta megnövesztette kicsit a haját, és felrakott néhány láncot az egyenruhájára, napról napra jobban hasonlított a divattervezőre), de nem indultam el. – Szia, mi újság? Én vagyok az. – Sziiiiiia! – kurjantott bele a telefonba. Hetek, de lehet, hogy hónapok óta nem hallottam ilyen boldognak. – Teljesen kész vagyok. Kész! Nincs nyári trimeszter, semmi sincs, csak egy jelentéktelen kis disszertációtervezet, amit ha akarok,

utólag akár tízszer is megváltoztathatok. Úgyhogy július közepéig szabad vagyok! El tudod hinni? – Szinte ujjongott örömében. – Értem, és borzasztóan örülök! Mi lenne, ha megünnepelnénk egy vacsorával? Ahol csak akarod, a Runway számlájára. – Komolyan? Akárhol? – Akárhol. Itt vagyok lent a földszinten, és kocsival vagyok. Gyere le, elmegyünk valami klassz helyre. – Szuper! – sikította. – Úgyis el akartam neked mesélni mindent a freudos fiúról. Egyszerűen gyönyörű! Várj, beleugrok a farmeromba, és már ott is vagyok. Öt perc múlva jött szaladva; olyan trendin nézett ki, és úgy sugárzott a boldogságtól, amilyennek már nagyon régóta nem láttam. Szűk, koptatott, lábszárközépig érő csípőfarmer volt rajta, s hozzá hosszú ujjú, bő, fehér parasztblúz. Egy pár fülbevaló, amit még nem is láttam – vékony, barna bőrszíjakra fűzött türkizkék gyöngyök –, egészítette ki a látványt. Még ki is festette magát, és göndör hajfürtjei egészen úgy festettek, mintha az elmúlt huszonnégy órában valamikor láttak volna hajszárítót. – Klasszul nézel ki – mondtam, amikor bevágódott a hátsó ölésre. – Mi a titok? – A freudos fiú, természetesen. Elképesztő a srác. Azt hiszem, szerelmes vagyok. Eddig biztosan tartja a kilenctizedes szintet. Hihetetlen, mi? – Először is döntsük el, hová megyünk. Sehol nem foglaltattam asztalt, de bárhová odatelefonálhatok, és használhatom Miranda nevét. Ahová csak akarod. Épp szájfényt kent a szájára, aztán megnézte magát a sofőr visszapillantó tükrében. – Akárhová? – kérdezte elmélázva. – Akárhová. Mit szólnál a Chicama mojitóihoz? – javasoltam, jól tudva, hogy Lilynek nem az ételeivel, hanem az italaival lehet eladni egy éttermet. – Vagy néhány Cosmóhoz a Meetben? Vagy a Hudson Hotelhez, ott talán még ki is ülhetünk. De ha bort akarsz, szívesen kipróbálnám a… – Andy, nem mehetnénk el a Benihanába? Időtlen idők óta vágyom már oda – vallotta be szégyenlősen. – A Benihanába? A Benihanába akarsz menni? Ahol összeültetnek mindenféle turistával meg a nyafogó kölykeikkel, és állástalan ázsiai színészek főzik a kaját az orrod előtt, az asztalon? Erre a Benihanára gondolsz? Olyan lelkesen bólogatott, hogy nem tehettem mást, elkezdtem keresgélni a címet. – Ne, nem kell. Én tudom. Az Ötvenhatodikon van az Ötödik és a Hatodik között, az utca északi oldalán – kiáltott Lily előre a sofőrnek. Teljesen feldobott barátnőm észre sem vette, hogy csak bámulok rá. Egyfolytában a freudos fiúról lelkendezett, akit azért nevezett így, mert utolsó

éves doktorandusz volt pszichológia szakon. A már végzett diákok társalgójában ismerkedtek össze a LowLibrary alagsorában. Az összes paraméterét megtudtam: huszonkilenc éves („Ennyivel is érettebb, de egyáltalán nem túl öreg”), eredetileg Montrealból való („Irtó aranyos francia akcentusa van, de ettől függetlenül már teljesen elamerikaiasodott”), kicsit hosszú a haja („De nem az a gusztustalan lófarok hosszúságú”), és épp annyira borostás, amennyire kell („Pont úgy néz ki, mint Antonio Banderas, amikor három napja nem borotválkozott”). Annak ellenére, hogy hihetetlennek tűnt, hogy tényleg beleszeretett egy srácba, ez volt az egyetlen logikus magyarázat már-már eufórikus feldobottságára. De még ennél is nehezebb volt elhinnem azt az állítását, hogy még nem feküdt le vele („Két és fél hete lógunk együtt egyfolytában az egyetemen, és még semmi! Nem vagy büszke rám?”). Amikor megkérdeztem, miért nem láttam még a pasit a lakásban, elmosolyodott, és azt felelte: – Mert még nem hívtam meg a lakásba. Lassan lépjük meg a lépéseket. Kaja után ott álltunk közvetlenül az étterem előtt, miközben Lily azokkal a sztorikkal szórakoztatott, amiket a srác mesélt neki, amikor egyszer csak Christian Collinsworth jelent meg előttem. – Andrea. A szépséges Andrea. Meg kell mondanom, meglep, hogy te is a Benihana-rajongók táborába tartozol… Mit szólna Miranda? – tette hozzá incselkedve, és karjával átfogta a vállamat. – Én… ööö… nos – kezdtem hirtelen hebegni-habogni. Egyszerűen nem jutott hely a szavaknak a fejemben, ahol a gondolatok kétfelől pattogtak ide-oda bent, a két fülem között. A Benihanában enni! És Christian tudja! Miranda és a Benihana! Istenien néz ki ebben a bőrzakóban! Biztosan érzi rajtam a Benihana szagát! Nehogy megcsókold az arcán! Csókold meg az arcán! – Szóval nem az van, hogy… – Épp azon tanakodunk, hová menjünk legközelebb – szólt közbe Lily minden elfogódottság nélkül, és már nyújtotta is a kezét Christiannek, aki, csak most vettem észre, egyedül volt. – Úgy belemerültünk a dumcsizásba, hogy észre se vettük, hogy megálltunk itt az utca közepén. Haha! Na, mit szólsz hozzá, Andy? Engem Lilynek hívnak – fordult vissza Christianhez, aki megrázta a kezét, majd kisöpört egy hajfürtöt a szeméből. Ugyanúgy, ahogy oly sokszor láttam tőle azon a partin. Megint elfogott az a különös érzés, hogy órákig, sőt talán napokig is el tudnám nézni a mozdulatát, amivel félresöpri azt az imádni való hajtincset abból a tökéletes arcából. Csak bámultam rájuk, s egy idő után derengeni kezdett bennem, hogy mondanom kéne valamit. De ők minden jel szerint elvoltak egymással. – Lily – forgatta Christian a nyelve hegyén a nevet. – Lily. Klassz név. Majdnem olyan klassz, mint az Andrea. – Annyira azért magamnál voltam, hogy legalább rájuk nézzek, és észrevettem, hogy Lily arca felragyog. Azt gondolta

magában, hogy ez a pasi nemcsak hogy idősebb és irtó helyes, de ráadásul még le is tudja venni az embert a lábáról. Láttam, ahogy forognak a fogaskerekek az agyában, ahogy azon filózik, hogy engem érdekel-e a pasi, hogy Alex miatt hajlandó lennék-e vele valamire, és ha igen, hogyan tudná a maga részéről előmozdítani az ügyet. Lily odavolt Alexért, mert őérte nem lehetett nem odalenni, de azt nem volt hajlandó megérteni, hogy két ilyen fiatal felnőtt hogy tölthet ennyi időt egymással. Legalábbis ezt állította, habár én tudtam, hogy igazából a monogámia az, ami taszítja. Ha egy szikrányi esély volt rá, hogy lehet valami dráma Christian és énközöttem, Lily biztos, hogy teljes erőbedobással szítaná a tüzet. – Lily, örülök, hogy megismertelek. Én Christian vagyok, Andrea barátja. Ti mindig a Benihana előtt álltok meg beszélgetni? A mosolyától nyilalló-szorító érzés keletkezett a hasamban. Lily keze fejével hátralökte barna hajfürtjeit. – Jaj, dehogy, Christian! – kiáltotta. – Épp most jövünk a Townból, tudod, ott vacsoráztunk, és épp egy jó helyet keresünk, hogy megigyunk valamit. Te tudsz valamit javasolni? A Townból! Ez volt a város egyik legtrendibb és legdrágább étterme. Miranda járt oda. Emily rögeszmésen hajtogatta, mennyire szeretne elmenni egyszer a Townba. De Lily? – Jé, ez érdekes – mondta Christian, aki láthatóan bevette ezt a rossz dumát. – Épp onnan jövök, ott vacsoráztunk az ügynökömmel. Fura, hogy nem vettelek észre benneteket… – Egészen hátul voltunk, kicsit el is takart minket a bárpult – szóltam közbe gyorsan, valamennyire felocsúdva. Szerencsére odafigyeltem, amikor Emily – aki meg akarta nézni, vajon a hely megfelelő lesz-e a randira – megmutatta a Citysearch.comon sorakozó éttermek bárjairól készült apró fotók között a Townét. – Mmm. – Christian szórakozottan bólogatott, de így még helyesebb volt. – Szóval, épp arra gondoltatok, hogy megigyatok valahol valamit? Én a magam részéről mindennél jobban szerettem volna beállni a zuhany alá, hogy lemossam magamról a Benihana bűzét, de Lily nem adott rá lehetőséget. Egy pillanatra belém villant, hogy vajon Christiannek is ugyanolyan nyilvánvaló-e, mint nekem, hogy úgy árulom magam, mint egy kurva, de ő egészen fel volt ajzva, Lily meg már eltökélte magát, így aztán befogtam a számat. – Igen, épp azt beszéltük, hogy hová menjünk. Te mit javasolsz? Mindketten szeretnénk, ha csatlakoznál hozzánk – jelentette ki Lily, és közben játékosan belecsimpaszkodott Christian karjába. – Mi van a közelben, amit szeretsz? – Hát, a belváros nem kimondottan a bárjairól híres, de én most az Au Barban

találkozom az ügynökömmel, hátha szívesen eljönnétek velem oda. Éppen csak visszaszaladt az irodájába néhány iratért, de nemsokára ő is ott lesz. Andy, talán te is szívesen megismerkednél vele, sohasem tudhatod, mikor lesz szükséged egy ügynökre. Szóval, mit szólnátok az Au Barhoz? Lily bátorító oldalpillantást vetett rám, s a tekintetéből üvöltött, hogy Andy, a pasi gyönyörű! Isteni! Nem tudom, ki a fene lehet, de kellesz neki, úgyhogy kapd össze magad, és mondd, hogy nagyon szereted az Au Bart! – Nagyon szeretem az Au Bart – mondtam eléggé meggyőzően, noha soha életemben nem jártam még ott. – Szerintem tökéletes lesz. Lily mosolygott, Christian is mosolygott, és így hármasban elindultunk az Au Barba. Christian Collinsworth és én megiszunk együtt valamit. Ez már randinak számít? Természetesen nem, ne nevettesd ki magad, szidtam magam. Alex, Alex, Alex, hajtogattam némán, hogy emlékezzek rá, miszerint nekem már van egy szerelmetes pasim. Noha egy egyszerű csütörtök este volt, az ajtóban ott posztoltak a biztonságiak, és igaz, hogy minden gond nélkül beengedtek, de ezért le kellett pengetnünk fejenként húsz dollárt. Mielőtt átnyújthattam volna nekik a pénzt, Christian már ki is húzott három húszast egy vastag bankjegycsomóból, amit a zsebéből vett elő, és szó nélkül odaadta nekik. Próbáltam tiltakozni, de két ujját a számra téve azt mondta: – Drága Andy, ne gyötörd azt a csinos kis fejecskédet ezen. És mielőtt elhúzhattam volna a számat a keze elől, odanyúlt a másik kezével is, és két tenyerébe vette az arcomat. Tökéletesen összezavarodott elmém valamely távoli, eldugott bugyrában kigyulladt a vészlámpa, hogy vigyázat, most meg fog csókolni. Éreztem, csak éppen mozdulni nem tudtam. Ő engedélynek fogta fel az én másodperc töredékéig tartó „mozduljak? ne mozduljak?” habozásomat, és a nyakamhoz érintette a száját. Parányi, röpke érintés volt, talán egy egészen pici nyelvmunkával, pontosan az állam alatt, kicsit a fülem irányában, de kifejezetten a nyakamon – aztán nyúlt a kezem után, és behúzott magával. – Christian, várj! Én… ööö… nekem valamit meg kell mondanom – kezdtem, de közben magam sem voltam benne biztos, hogy egy kéretlen, nem is a szájra adott, éppen hogy csak nyelves csók tényleg megérdemel-e egy hosszas magyarázkodást arról, hogy nekem már van barátom, és nem állt szándékomban félreérthető jeleket küldeni. Láthatóan Christian se tartotta szükségesnek a dolgot, mert elvezetett egy sötét sarokban álló kanapéhoz, és rám parancsolt, hogy üljek le. Amit meg is tettem. – Hozok valamit inni, rendben? Ne izgulj már annyira. Nem harapok. –

Nevetett, én meg éreztem, hogy elvörösödök. – Vagy ha igen, akkor élvezni fogod. – Azzal megfordult, és elindult a bár felé. Hogy el ne ájuljak, vagy hogy gyorsan végiggondoljam, mi is történt az imént, végigpillantottam a sötét, barlangszerű helyiségen, hátha meglátom valahol Lilyt. Még három perce se értünk ide, de ő már nagy beszélgetésben volt egy magas, fekete fickóval; láttam, hogy csügg a pasi minden szaván, miközben élvezettel dobálja hátra a fejét. A mindenféle nációból összeverődött iszogatókat kerülgetve elindultam felé. Honnan tudja mindenki, hogy ide kell jönnie, ha nincs amerikai útlevele? Utat törtem magamnak egy harmincas pasikból álló társaság mellett, akik érzésem szerint japánul kiabáltak, aztán két, hevesen gesztikuláló nő mellett, akik szenvedélyesen tárgyaltak valamit arab nyelven, és egy boldogtalannak látszó fiatal pár mellett, akik dühösen meredtek egymásra, és haragosan sutyorogtak talán spanyolul, de az is lehet, hogy portugálul. A fekete pasi keze máris Lily derekán volt, és úgy tűnt, hogy teljesen elvarázsolódott. Itt most nincs idő udvariaskodásra, döntöttem el. Christian Collinsworth az előbb a szájával masszírozta a nyakamat. A fickóra ügyet sem vetve elkaptam Lily jobb karját, és elkezdtem húzni magammal a kanapé felé. – Andy! Állítsd le magad – sziszegte, és kirántotta a karját, de közben mosolyogva felnézett a pasira. – Mit vadulsz? Hadd mutassalak be a barátomnak. William, ő a legjobb barátnőm, Andrea, aki amúgy nem szokott így viselkedni. Andy, ismerkedj meg Williammel. – És jóindulatú mosollyal kísérte a kézfogásunkat. – Szóval, megkérdezhetem, miért akarod elrabolni tőlem a barátnőmet, Ahndre-ah? – kérdezte William mély hangján, amely szinte végigzengett a föld alatti helyiségen. Talán egy másik helyen, vagy egy másik időpontban, vagy másvalaki társaságában felfigyeltem volna meleg, barátságos mosolyára, vagy arra, hogy látva közeledésemet, milyen lovagiasan pattant fel nyomban, s kínálta oda nekem a székét, de hozzám akkor csak a brit akcentusa jutott el. Mindegy volt, hogy férfi, egy nagydarab fekete fickó, aki semmiféle szempontból, távolról sem hasonlított Miranda Priestlyre. Elég volt a kiejtését hallanom, azt, hogy pontosan ugyanúgy ejtette a nevemet, mint ő, máris a szó szoros értelmében szaporábban kezdett verni a szívem. – William, bocs, semmi személyes. Csak lett egy kis problémám, ezért szeretnék négyszemközt beszélni Lilyvel. Mindjárt visszahozom. Azzal még keményebben megmarkoltam Lily karját, és valósággal magammal rántottam őt. Elég a szarakodásból, szükségem van a barátnőmre, és kész. Mihelyt leültünk a kanapéra, ahol Christian otthagyott, gyorsan körülnéztem, hogy megbizonyosodjam, még mindig azon igyekszik, hogy magára vonja a bárpultos figyelmét, aztán vettem egy mély lélegzetet.

– Christian megcsókolt. – Na és, mi a probléma? Rosszul csinálta? Ó, erről van szó, igaz? Semmi se tud hamarabb tönkretenni egy jó kezdést, mint ha… – Lily! Jól vagy rosszul, mit számít az? A szemöldöke felszaladt a homloka közepére, és már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de én folytattam: – És nem mintha ez bármit is jelentene, de a nyakamat csókolta meg. És nem az a probléma, ahogy csinálta, hanem mindenekelőtt az, hogy egyáltalán megtörtént. És Alex? Tudod, mennyire nem jellemző rám, hogy más pasik csókolgassanak. – Tényleg nem – morogta az orra alatt, de fennhangon ezt mondta: – Andy, nevetséges vagy. Szereted Alexet, ő is szeret téged, de ettől még tökéletesen oké, ha olykor-olykor úgy érzed, mással is szeretnél csókolózni. Huszonhárom éves vagy, az isten szerelmére! Ne vedd már annyira komolyan magad! – De én nem csókoltam meg… Ő csókolt meg engem! – Először is tisztázzunk valamit. Emlékszel, amikor Monica letérdelt Billnek, és az egész ország, minden szülő, Ken Starr-ral együtt sietett kijelenteni, hogy az bizony szexelés volt? Hát nem volt szexelés. Ugyanúgy, ha egy pasi arra gondol, hogy nyom egy puszit az arcodra, de valahogy a nyakadat találja el, az még nem jelenti azt, hogy „megcsókolt” téged. – De… – Fogd be, hadd mondjam végig. Annál, ami történt, fontosabb, hogy akartad, hogy a dolog megtörténjen. Csak valld be, Andy. Meg akartad csókolni Christiant, mindegy, hogy jó vagy rossz, vagy ellenkezik a szabályokkal. És ha nem vallod be, akkor hazudsz. – Lily, komolyan, nem hiszem, hogy rendes dolog, hogy… – Kilenc éve ismerlek, Andy. Gondolod, hogy nem láttam az arcodra írva, mennyire odavagy érte? Tudod, hogy nem volna szabad – ő nem a te játékszabályaid szerint játszik, igaz? De lehet, hogy pont ezért tetszik annyira neked. Hát akkor rajta, élvezd ki! Ha Alex jó neked, akkor mindig is jó lesz neked. Most pedig engedj el szépen, mert én is találtam valakit, aki jó nekem… pillanatnyilag. Szabályosan felugrott a kanapéról, és visszaszaladt Williamhez, aki tagadhatatlanul boldogan fogadta. Feszélyezett, hogy ott ülök egymagam azon a túlméretezett kanapén, és körülnéztem, hol lehet Christian, de már nem volt a bárpultnál. Mindjárt itt lesz, gondoltam. Minden rendben lesz, csak egy kicsit lazítanom kell. Lehet, hogy Lilynek van igaza, és tényleg tetszik nekem Christian – mi rossz van ebben? Intelligens, tagadhatatlanul jól néz ki, és az önbizalom, amivel kezeli a helyzeteket, hihetetlenül szexi. Elmenni valahová olyasvalakivel, aki

történetesen szexi, még nem jelent megcsalást. Az elmúlt években biztosan voltak olyan helyzetek, amikor Alex is együtt dolgozott, tanult, vagy csak megismerkedett valami nagyon helyes, vonzó lánnyal, és talán neki is megfordult egy s más a fejében. Ettől talán már hűtlenné vált? Persze, hogy nem. Megújuló önbizalommal (és most már azzal a kifejezett vággyal, hogy újra lássam, figyeljem, hallgassam Christiant, vagy csak hogy a közelében lehessek) elindultam, hogy megkeressem. Amikor megláttam, épp nagy beszélgetésben volt egy idősebb, már ötven felé közeledő, rendkívül elegáns öltönyt viselő férfival. Christian hevesen gesztikulált mindkét kezével, arca egyszerre látszott derűsnek és bosszúsnak, a mákos hajú férfi pedig komoly tekintettel nézett rá. Túl messze voltam tőlük, nem hallhattam, miről beszélgetnek, de elég intenzíven figyelhettem őket, mert a férfi elkapta a tekintetemet, és elmosolyodott. Christian parányit hátradőlt, majd társa tekintetét követve meglátta, hogy nézem őket. – Andy, drágám – kiáltotta teljesen más hangon, mint ahogy az imént beszélt. Észrevettem, milyen simán váltott át a csábító szerepéből az atyai jó barátéba. – Gyere ide, hadd mutassalak be a barátomnak. Ő Gabriel Brooks, az ügynököm, üzletember és univerzális hős. Gabriel, bemutatom Andrea Sachsot, aki jelenleg a Runway magazin munkatársa. – Örülök, hogy megismerhetem, Andrea – nyújtotta a kezét Gabriel, s azzal az idegesítő kímélettel fogta meg az enyémet, mintha azt mondaná: „Nem úgy fogok veled kezet, ahogy egy férfival tenném, mert félek, hogy összetörném azt a finom kis női kacsódat.” – Christian már sokat beszélt magáról. – Komolyan? – kérdeztem, valamivel határozottabban szorítva meg az ő kezét, amitől csak még jobban ellazította amúgy is petyhüdt fogását. – Remélem, csupa jót. – Természetesen. Mesélte, hogy írói ambíciói vannak, akárcsak ennek a mi közös barátunknak itt. – És mosolygott. Meglepett, hogy csakugyan hallott már rólam Christiantől, hiszen csak társalgási szinten került szóba köztünk az írás. – Hát, igen, szeretek írni, úgyhogy remélem, egy napon majd… – Nos, ha maga csak félig olyan jó, mint egyesek, akiket Christian elirányított hozzám, akkor kíváncsian várom, hogy elolvashassam a munkáit. – Benyúlt a zakója belső zsebébe, előhúzott egy bőrtárcát, és kivett belőle egy névjegyet. – Tudom, hogy még nem készült fel rá, de ha egyszer eljön az ideje, hogy megmutassa valakinek a dolgait, remélem, eszébe fogok jutni. Minden csepp akaraterőmre és energiámra szükségem volt, hogy nyugton tudjak maradni, és se a szám ne maradjon tátva, se a térdem ne kezdjen remegni. Remélem, eszébe fogok jutni? Az az ember, aki Christian Collinsworth, az irodalom ifjú

titánja érdekeit képviseli, az előbb arra kért engem, hogy tartsam meg őt az emlékezetemben? Őrület! – Hát, köszönöm – feleltem elszoruló torokkal, miközben bedugtam a névjegyét a táskámba, amelyből, tudtam jól, percenként elő fogom húzgálni, hogy megnézhessem, mihelyt alkalmam lesz rá. Mindketten mosolyogva néztek rám, de nekem egy teljes percembe telt, hogy ráeszméljek, ez volt a végszó ahhoz, hogy most lelépjek. – Hát, Mr. Brooks, khm, Gabriel, nagyon örülök, hogy megismerhettem. Most haza kell mennem, de remélem, hamarosan újra találkozunk. – Részemről a szerencse, Andrea. Még egyszer gratulálok a fantasztikus állásához. Csak most végezte el az egyetemet, és máris a Runwaynél kapott munkát. Ez igazán lenyűgöző. – Kikísérlek – mondta Christian, és miközben megfogta a könyökömet, intett Gabrielnek, hogy mindjárt visszajön. A bárpultnál megálltunk, hogy szólhassak Lilynek, indulok haza, ő pedig teljesen feleslegesen közölte velem – mialatt William a fülét döfködte az orrával –, hogy nem jön. A lépcső aljában, már odakint az utcán, Christian megcsókolta az arcomat. – De jó, hogy ma este összefutottam veled! És van egy olyan érzésem, hogy most majd végig kell hallgatnom Gabrielt is arról, hogy milyen fantasztikus lány vagy. – És vigyorgott. – Alig váltottunk két szót – emlékeztettem, mert nem értettem, mitől ilyen kedves velem mindenki. – Ez igaz, Andy, csak úgy látszik, te még nem tudod, hogy az írók milyen zárt világban élnek. Mindegy, hogy rémtörténeteket, kis színeseket vagy komoly újságcikkeket írsz, itt mindenki ismer mindenkit. Gabrielnek nem kell sokat tudnia rólad ahhoz, hogy tudja, benned ott a lehetőség: elég jó voltál, hogy állást kapj a Runwaynél, beszélgetés közben világosan és érthetően fejezed ki magad, és az ördögbe is, a barátaim közé tartozol. Semmi vesztenivalója nincs azzal, ha odaadja neked a névjegyét. Mit lehet tudni? Talán épp most fedezte fel a legközelebbi bestsellerírót. És hidd el nekem, neked sem árt, ha ismered Gabriel Brooksot. – Hmm, azt hiszem, igazad van. De most már tényleg indulnom kell, mert pár óra, és újra mennem kell dolgozni. Köszönök mindent, tényleg nagyon élveztem. – Odahajoltam, hogy puszit nyomjak az arcára, s közben félig-meddig reménykedtem, hogy felém fogja fordítani; igazából akartam is, de ő csak mosolygott. – Én még jobban, Andrea Sachs. Jó éjszakát, aludj jól. És mielőtt bármi, kicsit is szellemes mondat eszembe juthatott volna, már indult is vissza Gabrielhez.

Elindultam, hogy leintsek egy taxit. Eleredt az eső – semmi komoly, csak egy kis szemerkélés –, és persze ettől egy árva szabad taxi sem létezett egész Manhattanben. Hívtam az Elias-Clark gépkocsiszolgálatát, megadtam a VIPszámomat, és pontosan hat percre rá csikorgó fékezéssel megállt mellettem a járda szélénél az autó. Alex hagyott egy hangpostaüzenetet, amelyben megkérdezte, milyen volt a napom, és hogy egész éjjel otthon lesz, óravázlatokat készít. Úgy éreztem, ideje, hogy egy kicsit összekapjam magam, és megpróbáljak spontán lenni. A sofőr belement, hogy vár, amíg elkészülök, így aztán felrohantam az emeletre, beugrottam a tus alá, még arra is szántam pár percet, hogy a hajam is jól nézzen ki, és bedobáltam egy táskába mindazt, amire szükségem lesz, amikor holnap munkába megyek. Mivel már elmúlt tizenegy óra, nem volt nagy forgalom, így negyedóra se kellett, hogy odaérjünk Alex brooklyni lakásához. Amikor ajtót nyitva meglátott, őszintén boldognak látszott, és nem győzte újra meg újra elmondani, hogy el se hiszi, hogy képes voltam ilyen késő este eljönni egészen Brooklynig, és ennél nagyobb meglepetést nem is szerezhettem volna neki. És amikor a fejemet odafektettem a kedvenc helyemre a mellén, néztem a Conant, hallgattam a lélegzését, ő pedig a hajammal játszott, jóformán alig-alig jutott eszembe Christian. – Khm, helló. Beszélhetnék a konyharovat szerkesztőjével? Nem? Rendben, akkor talán egy szerkesztőségi titkárral vagy valakivel, aki megmondaná nekem, mikor jelent meg étteremismertető a lapban? – kérdeztem a The New York Times egy leplezetlenül ellenséges recepciósától. – Mi? – vakkantott bele a telefonba, és mindvégig úgy tett, mintha nem egy nyelven beszélnénk. De a kitartás meghozta a gyümölcsét, és miután háromszor is rákérdeztem a nevére („Nem adhatjuk meg a nevünket, hölgyem”), megfenyegettem, hogy panaszt teszek az igazgatónál („Mi? Gondolja, hogy törődik vele? Máris kapcsolom”), és végül nyomatékosan közöltem vele, hogy személyesen fogok elmenni a Times Square-en lévő szerkesztőségükbe, és mindent elkövetek, hogy kirúgják („Na, ne mondja! Mindjárt megijedek”), elege lett belőlem, és átkapcsolt valaki máshoz. – Szerkesztőség – reccsent rám egy újabb, éles hangú lány. Felötlött bennem, hogy vajon én is ilyen hangon szólok-e bele Miranda telefonjába, mert ha nem, igyekezni fogok. Annyira lelombozó volt egy ilyen leplezetlenül kelletlen hangot hallani, hogy a legszívesebben lecsaptam volna a telefont. – Helló, mindössze egyetlen gyors kérdésem lenne – hadartam, csak hogy végig tudjam mondani, mielőtt leteszi a kagylót. – Azt szeretném tudni, megjelent-e a lapotokban tegnap ismertető egy ázsiai fúziós étteremről? Felsóhajtott, mintha arra kértem volna, ajánlja fel valamelyik végtagját tudományos célokra, aztán újra felsóhajtott.

– Megnézted a neten? – És egy újabb sóhaj. – Igen, persze, de nem tudom… – Mert ott kell lennie, ha készítettünk ilyet. Nem követhetek nyomon minden egyes szót, ami megjelent az újságban, ugyebár. Erre már én is vettem egy nagy levegőt, és igyekeztem megőrizni a nyugalmamat. – Az elbűvölő recepciósotok azért kapcsolt hozzád, mert az archívumban dolgozol. Úgyhogy nagy valószínűséggel épp az a munkád, hogy nyomon kövess minden egyes szót. – Ide figyelj, ha nekem minden homályos leírás alapján, amivel ide naponta betelefonálgatnak, el kéne kezdenem a visszakeresést, semmi mást nem tudnék csinálni. Tényleg próbáld online megkeresni. – Újabb két sóhaj következett; már kezdtem aggódni, hogy túl sok lesz az oxigénből. – Nem, te figyelj ide egy pillanatra – kezdtem kioktató hangon; a legszívesebben jól elpáholtam volna ezt a csajt, akinek sokkal jobb állása volt, mint nekem. – Miranda Priestly irodájából telefonálok, és történetesen… – Bocsánat, azt mondtad, hogy Miranda Priestly irodájából beszélsz? – vágott a szavamba, és lelki szemeimmel láttam, hogy hegyezni kezdi a fülét. – Miranda Priestly… A Runway magazintól? – Róla van szó, minthogy más nem fut ezen a néven. Miért? Hallottál már róla? És ez volt az a pont, amikor a helyzetével a végsőkig visszaélő szerkesztőségi asszisztensből átvedlett ömlengő divatmucussá. – Hogy hallottam-e róla? Hát persze! Létezik ember, aki ne ismerné Miranda Priestlyt? A divat nagyasszonyát? Mit mondtál, mit keres? – Egy ismertetést. A tegnapi újságból. Egy ázsiai fúziós étteremről. Nem találtam meg a neten, de lehet, hogy nem néztem meg rendesen. – Ez persze hazugság volt. Megnéztem, és teljesen biztos voltam benne, hogy a New York Times egyetlen múlt heti példányában sem jelent meg ismertető ázsiai fúziós éttermekről, de ezt nem akartam az orrára kötni. Hátha ez a csaj csodát tud művelni. Már beszéltem a Timesszal, a Posttal és a Daily Newsszal, de eddig nem derült ki semmi. Ahhoz, hogy bejussak a Wall Street Journal archívumába, be kellett mondanom Miranda cégkártyája számát, és találtam is egy ismertetőt valami új thai étteremről a Village-ben, de el is vetettem rögtön, amikor észrevettem, hogy a belépés átlagban csak hét dollár, és a Citysearch.com csak egy egydolláros jelet tüntetett fel a neve mellett. – Nos, rendben, tartsd egy kicsit. Megnézem alaposabban neked. – És azzal „Nem követhetek nyomon minden egyes szót, ami megjelent az újságban”

kisasszony izgatott dünnyögések közepette kopogtatni kezdett a billentyűin. A fejem rémesen fájt a tegnap éjjeli kikattanásomtól. Az jó volt, hogy megleptem Alexet, és már az is hihetetlenül megnyugtatott, hogy ott vagyok a lakásán, de hosszú hónapok óta először egyszerűen nem tudtam elaludni. Folyton bevillant a kép, ahogy Christian csókolja a nyakamat, aztán ahogy kocsiba szálltam, hogy lássam Alexet, de neki mégse szóltam az egészről semmit, és ettől újra meg újra elfogott a heves bűntudat. Hiába próbáltam elhessegetni, mindig visszatért, ráadásul mindig erősebben. És amikor végre nagy nehezen elaludtam, azt álmodtam, hogy Alex lett Miranda új dadusa, és – bár a valóságban az igazi dadus nem lakott náluk –, be kellett költöznie Mirandáékhoz. Álmomban valahányszor látni akartam Alexet, be kellett ülnöm Miranda mellé a kocsiba, és el kellett mennem a lakására. Ő állandóan Emilynek szólított, és folyton elküldözgetett mindenféle idióta megbízásokkal, hiába mondtam, hogy csak a barátomhoz jöttem látogatóba. Reggelig odáig jutottam az álommal, hogy Alex annyira Miranda hatása alá került, hogy nem is értette, miért tartom őt olyan gonosznak, és mindennek a tetejében Miranda járni kezdett Christiannel. Szerencsére az álomnak vége szakadt, amikor ott tartottam benne, hogy Miranda, Christian és Alex vasárnap reggelenként Frette köntösben üldögélve, nagy nevetések közepette olvassák a Timest, mialatt én reggelit készítek mindhármuknak, felszolgálom, és utána elmosogatok. Erre már felébredtem. Az előző éjjeli alvás nagyjából annyira volt pihentető, mintha hajnali négykor egyedül baktattam volna végig az Avenue-n, és most e miatt az étteremismertető miatt még az a reményem is szertefoszlóban volt, hogy a péntekem legalább laza lesz. – Hmm… nem, mostanában mi tényleg nem közöltünk semmit ilyen ázsiai étteremről. Töröm a fejem, csak privátim, tudod, hogy nyílt-e mostanában valami trendi ázsiai fúziós hely. Ismersz olyan helyeket, ahová Miranda egyáltalán el szokott járni? – kérdezte, és a hangja nagyon olyan volt, mint aki mindenáron húzni akarja a beszélgetést. Nem vettem tudomást arról, hogy most már olyan jóban vagyunk, hogy a keresztnevén emlegeti Mirandát, inkább azon voltam, hogy letegyem a telefont. – Oké, gondoltam, hogy ez lesz. De nagyon köszönöm, mindenesetre. Igazán rendes voltál. Szia. – Várj! – kiáltotta, és jóllehet a kagyló már útban volt a készülék felé, a hangjára visszakaptam a fülemhez. – Igen? – Ó, hát csak azt szerettem volna, hogy tudd, ha bármi mást tehetek – vagy akármelyikünk itt –, nyugodtan telefonálj, jó? Mi itt nagyon szeretjük Mirandát,

és izé, bármiben segítünk, amiben csak tudunk. Az ember azt gondolhatta volna, hogy az Egyesült Államok First Ladyje kérte, hogy keressen meg az elnök számára egy, a küszöbönálló világháborúra vonatkozó információkat tartalmazó cikket, nem pedig egy akármilyen újság akármilyen ismertetőjét egy akármilyen étteremről. Az egészben az volt a legszomorúbb, hogy meg se lepett a dolog. – Oké, majd megmondom neki. Kösz szépen. Emily felnézett az épp soron lévő számla kiállításából. – Itt se volt szerencséd? – Nem. Fogalmam sincs, miről beszélt, és a jelek szerint senki más se tudja az egész városban. Minden olyan manhattani laptól beszéltem valakivel, amelyeket olvasni szokott, megnéztem az online kiadásukat is, beszéltem a szerkesztőségi archívumokkal, a kajarovatok szerkesztőivel, séfekkel. Egyetlen árva lélek sem akadt, aki tudna egy elfogadható ázsiai fúziós étteremről, amit a múlt héten nyitottak volna meg, hát még olyanról, amelyikről ismertetőt is írtak volna az elmúlt huszonnégy órában. – Szerintem nincs más hátra, meg kell kérned, hogy mondja meg pontosabban – közölte lassan, mélységes sajnálkozással a hangjában. – Jaj, ne, csak azt ne! Emily, mint rendesen, most se reagált gúnyos felkiáltásomra. – Délben be fog jönni. Én a helyedben előre kigondolnám, mit fogok mondani, mert nem lesz boldog attól, hogy nem találtad meg azt a cikket. Főleg, mert tegnap este kérte – emlékeztetett rá alig leplezett kajánsággal. Nyilván örült, hogy majd jól le leszek baltázva. Nemigen tehettem mást, mint vártam. Szerencsémre Miranda a havonta esedékes maratoni látogatásán volt a pszichiáterénél („Nincs rá ideje, hogy hetente egyszer elmenjen”, magyarázta Emily, amikor megkérdeztem, miért tart neki egyhuzamban három órán keresztül). Ez volt az egyetlen időszak, az éjszakát is beleszámítva, amikor nem hívott bennünket, és persze most az egyszer lett volna szükségem rá, hogy utolérjem. Az a halom levél, amelyet az elmúlt két napban fel se bontottam, már majdnem lefolyt az asztalomról, és alatta, a lábam körül szintén nagy halomban állt már a tisztítandó ruha. Egy hatalmas sóhajjal jeleztem a világnak, milyen szerencsétlen vagyok, és tárcsáztam a tisztítót. – Szia, Mario. Én vagyok az. Igen, tudom, két teljes nap, ne is mondd. Küldenél érte valakit? Szuper. Köszi. Letettem a telefont, és rávettem magam, hogy néhány ruhadarabot az ölembe véve hozzálássak a szortírozáshoz, és hozzáírjam őket a számítógépemben lévő listához, amelyen a kimenő ruhákat tartottam számon. Amikor Miranda este háromnegyed tízkor betelefonált az irodába azzal, hogy hol van az új Chanel

kosztümje, csak ki kellett nyitnom a dokumentumot, és már mondhattam is, hogy tegnap ment el, és holnap fogják visszaszállítani. Beírtam a mai ruhákat (egy Missoni blúz, két egyforma Alberta Ferretti nadrág, két Jil Sander pulóver, két fehér Hermes sál és egy Burberry pelerin), bedobáltam őket egy reklámszatyorba, rányomtam a Runway emblémáját, és hívtam egy futárt, hogy vigye le a földszintre, ahol majd átveszi tőle a tisztító embere. Igyekeztem minél gyorsabban túlesni az egészen. A tisztítózás az egyik legundokabb munka volt, mert akárhányszor csináltam is, mindig le lettem cseszve, amiért nem vettem észre, hogy más koszos cucca is belekerült. Amikor befejeztem a napi válogatást és bezsákolást, meg kellett mosnom a kezem: a Miranda-szag úgy áthatott mindent, hogy hiába keveredett benne a Bulgari parfüm és testápoló néhanapján Vakapád cigarettafüstjének leheletnyi illatával, ami egyáltalán nem volt kellemetlen, az egésztől fizikai rosszullét kerülgetett. Angol kiejtés, Bulgari parfüm, fehér selyemsálak – csak néhány az élet egyszerűbb gyönyöreiből, melyek számomra egyszer s mindenkorra tönkre lettek téve. A posta a szokásos volt: kilencvenkilenc százalékban úgy került be a papírkosárba, hogy Miranda nem is látta. Minden, ami a „főszerkesztőnek” volt címezve, egyenesen a levelezés rovat munkatársaihoz ment, de sok olvasó ennél fifikásabb lévén közvetlenül Mirandának címezte a levelét. Körülbelül négy másodpercembe telt, hogy kibontsam, és megállapítsam, ez a szerkesztőnek szól, és nem egy jótékonysági bálra szóló meghívó, sem egy rég eltűnt barát gyorsan odavetett pár sora, úgyhogy ki lehet dobni. Ma tonnaszám tornyosultak előttem az ilyen levelek. Lelkendező sorok tinilányoktól és háziasszonyoktól, sőt egy-egy meleg sráctól (vagy talán nem is meleg, csak nagyon sokat ad a divatra): „Miranda Priestly, ön nemcsak a divatvilág kedvence, hanem az én saját világom Királynője!” – áradozott az egyik. „Mélységesen egyetértek önnel, hogy az áprilisi számban leközölte azt a cikket, amely arról szólt, hogy a piros lesz ezentúl az, ami eddig a fekete volt – meredek volt, igazi zsenihez méltó!” – lelkesedett egy másik. Néhány levélíró bősz kirohanásokat intézett egy Gucci-reklám ellen, mondván, túlzottan szexuális tartalmú. A szóban forgó reklámfotón két nő fekszik egymáshoz simuló testtel tűsarkúban és harisnyatartóban egy feldúlt ágyon. Voltak páran, akik a besüppedt szemű, halálra éheztetett, heroinista képzeteket keltő modellek miatt tiltakoztak, akikkel a Runway az „Első az egészség: hogyan javítsuk a közérzetünket?” című cikkét illusztrálta. Az egyik egy közönséges postai levelezőlap volt, melyet cirkalmas betűkkel Miranda Priestlynek címeztek, és a túloldalán teljesen egyszerű írással csak ennyi állt: „Miért? Miért jelentet meg egy ilyen unalmas, ostoba magazint?” Hangosan felnevettem, és a levlapot becsúsztattam a táskámba –

a kritikus hangú levelekből és levelezőlapokból már szép kis gyűjteményem volt, hamarosan nem is lesz hely a hűtőszekrényemen, ahová kirakom őket. Lily szerint karmikusan rosszat jelent hazahordani más emberek negatív és ellenséges gondolatait, és csak a fejét csóválta arra az ellenvetésemre, hogy minden karmikusan rossz dolog, ami Miranda felé irányul, engem csak annál boldogabbá tesz. Az utolsó levél, mielőtt hozzákezdtem volna, hogy megküzdjek azzal a két tucat meghívóval, amelyet Miranda nap mint nap kapott, egy jellegzetesen tizenéves lány írása volt, hóbortos szívecskékkel az i betűn pont helyett. Épp csak át akartam futni, de nem hagyta magát ilyen könnyedén elintézni: rögtön az elején annyi szomorúság és őszinteség érződött rajta. Az egész oldal csupa fájdalom, csupa könyörgés, csupa esedezés volt. Eltelt az első négy másodperc, és én még mindig olvastam. Kedves Miranda! Anitának hívnak, tizenhét éves vagyok, most fogok végezni a newarki (N3) Barringer Középiskolában. Nagyon szégyellem, ahogy kinézek, habár mindenki azt mondja, hogy nem vagyok kövér. De én szeretnék úgy kinézni, mint azok a modellek az ön magazinjában. Minden hónapban alig várom, hogy megérkezzen a Runway, pedig a mamám szerint hülyeség a zsebpénzemet egy divatlapra költeni. De ő nem érti meg, hogy van egy dédelgetett álmom. Ön megérti, ugye? Kislány korom óta erről álmodozom, de nem hiszem, hogy valóra fog válni. Azt kérdezi, miért? A cicim nagyon lapos, a fenekem meg nagyobb, mint azoké a modelleké a lapjában, és ez engem nagyon zavar. Azt kérdem magamtól, így akarok én kinézni egész életemben? És azt felelem erre, hogy NEM!!! Mert meg akarok változni, és máshogy akarok kinézni, és akkor jobb lesz nekem, és ehhez kérem a segítségét. Előnyömre szeretnék megváltozni, hogy ha majd benézek a tükörbe, akkor nekem is tetsszen a mellem meg a fenekem, mert pont olyanok, mint azoké a lányoké a világ legklasszabb magazinjában!! Miranda, tudom, hogy ön csodálatos személy és divatlapíró, és ön át tudna engem formálni új nővé, és higgye el, hogy örökre hálás lennék érte. De ha mégse tudna átformálni, akkor esetleg nem küldhetne nekem egy igazán, de igazán, de igazán gyönyörű ruhát, kifejezetten különleges alkalmakra? Én soha nem szoktam randizni, de a mamám szerint a lányok egyedül is eljárhatnak, úgyhogy el is fogok. Egyetlen régi ruhám van, de az se divattervezőtől való, és nem is hasonlít azokra, amiket a Runwayben szokott bemutatni. A kedvenc tervezőim: Prada (1), Versace (2), John Paul Gaultier (3). Sok kedvencem van még, de közülük ez a három első. Nincs tőlük egyetlen ruhám se, de még üzletben sem láttam ilyeneket (azt se

tudom, Newarkban egyáltalán lehet-e kapni ezektől a divattervezőktől, de ha ön tud egyről is, kérem, írja meg nekem, hogy elmehessek megnézni), csak a Runwayben láttam ilyen ruhákat, és bevallom, hogy nagyon, de nagyon tetszenek. Nem is zavarom tovább a soraimmal, csak azt szeretném, ha tudná, hogy ha ki is dobja a levelemet a szemétbe, én akkor is rajongója leszek a lapjának, mert imádom a modelleket és a ruhákat, és mindent, és persze önt is imádom. Üdvözlettel Anita Alvarez U. i.: A telefonszámom 973-555-3948. Írhat vagy telefonálhat, csak arra kérem, hogy a július 4-ei hét előtt, mert addigra tényleg szükségem lenne egy szép ruhára. SZERETEM!! Köszönöm!!!!! A levélből áradt a Jean Naté-féle fanyar vécéillatosító, a vidéki tizenéves lányok nagy kedvence. De nem ettől szorult össze a szívem, s keletkezett gombóc a torkomban. Hány Anita élhet szerte az országban? Fiatal lányok, akiknek olyan kevés más dolog van az életükben, hogy értékeik, önbizalmuk fokmérője az, ami körül az egész létezésük forog: a ruhák és a modellek, amiket-akiket a Runway lapjain látnak. Hányan vannak rajta kívül, akik feltétel nélküli imádattal csüggnek azon a nőn, aki havonta összeállítja – e megtévesztően csábító fantáziavilág hangszerelőjén –, aki pedig rajongásuk egyetlen másodpercére sem szolgált rá? Hány lánynak fogalma sincs róla, hogy imádatuk tárgya egy magányos, mélységesen boldogtalan és sokszor kegyetlen nő, aki még véletlenül sem érdemli meg gyermekien ártatlan szeretetüket és figyelmüket? Sírni tudtam volna Anitáért és minden barátnőjéért, akik annyi energiát fektettek abba, hogy Shalommá, vagy Stellává, vagy Carmenné gyúrják át magukat, csak azért, hogy jó benyomást keltsenek egy nőben, hogy elnyerjék a tetszését, és hízelegjenek neki, aki a levelük olvastán csak a szemét forgatná, vagy rándítana egyet a vállán, és gond nélkül kidobná a levelüket, amelybe ők a lényük egy darabját írták bele. Ehelyett azonban betettem a levelet a legfelső fiókomba, és megfogadtam, hogy valami módon segíteni fogok Anitának. Ő még elszántabbnak tűnt, mint a többi levélíró, és semmi okát nem láttam, miért ne találhatnék neki az itt feleslegben lévő holmik között egy szép ruhát a remélhetőleg hamarosan esedékes randijára. – Hé, Em, leszaladok, megnézem, megjött-e már a Women’s Wear. Hihetetlen, hogy már ilyen késő van. Kérsz valami? – Hoznál nekem egy diétás kólát? – kérdezte.

– Persze. Egy perc, és itt vagyok – vágtam rá, és már cikáztam is a ruhaállványok között, el a személyzeti lift mellett, ahonnan kihallatszott a cigiző Jessica és James hangja, amint épp azon tanakodnak, vajon ki lesz ott Miranda ma esti Met-partiján. Ahmednek végül sikerült előteremtenie egy Women’s Wear Dailyt, ami nagy megkönnyebbülést jelentett, aztán lekaptam egy diétás kólát Emilynek, egy dobozos Pepsit meg magamnak – de meggondoltam magam, és magamnak is egy diétásat választottam. Sem ízben, sem élvezetben nem jelent olyan nagy különbséget, hogy megérje a rosszalló pillantásokat és/vagy megjegyzéseket, amit holtbiztosan kapnék azalatt, míg a recepciótól elérek az íróasztalomig. Úgy elmerültem a címlapon látható Tommy Hilfiger színes fotójának nézegetésében, hogy észre sem vettem, amint kinyílik az egyik lift ajtaja. A szemem sarkából láttam valami zöld villanást. A dolog feltűnt, mert Mirandának volt egy pontosan ilyen árnyalatú zöld tweedkosztümje, amilyet sehol másutt nem láttam még, de nagyon tetszett. És habár tudtam, hogy nem lehet, nem bírtam ellenállni, hogy fel ne pillantsak, be a liftbe, ahonnan – igazán meg se lepődtem rajta – Miranda nézett vissza rám. Úgy állt, mintha nyársat nyelt volna, a haja, mint máskor is, teljesen ki volt fésülve az arcából, s merőn bámulta feltehetőleg halálra vált arcomat. Egyszerűen nem volt mit tenni, be kellett lépni mellé a liftbe. – Khm, jó reggelt, Miranda – mondtam, de úgy hangzott, mintha suttogtam volna. Az ajtó ránk zárult: kettesben fogjuk megtenni az egész utat, fel a tizenhetedik emeletig. Ő egy szót sem szólt hozzám, hanem elővette a bőr előjegyzési naptárát, és lapozgatni kezdett benne. Álltunk egymás mellett, minden másodperccel tízszer olyan mély lett a csend. Egyáltalán megismert? Lehetséges, hogy sejtelme sincs róla, már hét hónapja én vagyok az asszisztense – vagy olyan halkan suttogtam volna, hogy nem is hallotta? Azon töprengtem, vajon miért nem kérdezett rá rögtön az étteremismertetésre, vagy hogy megkaptam-e az új porcelánok rendelésére vonatkozó üzenetét, és minden rendben van-e az esti partival kapcsolatban. Ő azonban úgy viselkedett, mintha egyedül lenne a liftben, mintha rajta kívül nem is lenne más emberi lény – pontosabban olyasvalaki, aki érdemes rá, hogy észrevegyék – a zárt kis fülkében. Majdnem egy teljes percbe beletelt, mire észrevettem, hogy nem is haladunk. Uramisten! Ezek szerint látott, mivel feltételezte, hogy én fogom megnyomni a gombot, én viszont moccanni se tudtam a rémülettől. Most lassan, tele félelemmel, kinyújtottam a kezem, megnyomtam a tizenhetes gombot, és ösztönösen vártam a robbanást. Ehelyett meglódultunk felfelé, és még abban sem lehettem biztos, hogy észrevette-e, hogy mindeddig egy helyben vesztegeltünk. Öt, hat, hét… mintha a lift tíz perc alatt ért volna fel egyik emeletről

a másikra. Már zúgott a fülem a néma csendtől. Amikor össze tudtam szedni annyi bátorságot, hogy lopva felpillantsak Mirandára, láttam, hogy le-föl járatja rajtam a tekintetét. Pillantása minden elfogódottság nélkül megállapodott a cipőmön, aztán feljebb vándorolt a nadrágomra, a blúzomra, onnan tovább az arcomra, a hajamra, de közben mindvégig kerülte a tekintetemet. Arckifejezése ugyanazt a szenvtelen undort fejezte ki, mint a Törvény és rend érzéketlenné vált nyomozói, amikor egy újabb agyonvert és vérbe fagyott hullával találják szembe magukat. Gyorsan végiggondoltam, mi van rajtam, mi lehet az, ami kiváltotta belőle ezt a reakciót. Rövid ujjú, military stílusú ingblúz, vadiúj, Seven márkájú farmernadrág, amit ingyen küldtek a PR-részlegből, csak azért, mert a Runwaynél dolgozom, és egy viszonylag lapos sarkú (ötcentis), fekete, hátul pánttal záródó cipő, az egyetlen nem csizma, nem edzőcipő, nem lapos sarkú bebújós, amit fel szabad vennem, és amiben napjában négyszer elloholhatok a Starbucksba, anélkül hogy szétnyúzná a lábamat. Rendszerint megpróbáltam viselni azt a Jimmy Choot, amit Jeffy adott, de hetente legalább egy szabadnap kellett, hogy elmúljon a talpamból a sajgás. A hajam tiszta volt, és művészien kócos kontyba tűzve csücsült a fejem búbján, ahogy Emily is hordta mindig, a körmeim pedig – bár nem lakkoztam őket – elég hosszúak és tűrhető formájúak voltak. A hónom alját két napja sincs, hogy borotváltam, és amikor legutoljára néztem, nem láttam feltűnő pattanásokat az arcomon. Fossil karórám megfordult a csuklómon, és így a számlapja a csuklóm belső felére került, ha netán valaki a márkájára lett volna kíváncsi, és jobb kezem egy villámgyors mozdulatával arról is meggyőződhettem, hogy nem látszik ki a melltartóm pántja. Akkor meg mi van? Mit néz rajtam? Tizenkettő, tizenhárom, tizennégy… A lift megállt, s az ajtó kinyílt egy másik, vakítóan fehér recepciós előtérre. Egy harmincöt körüli nő mozdult, hogy beszálljon a liftbe, de amikor meglátta, hogy Miranda áll bent, fél méterre az ajtótól megtorpant. – Ó, én csak… – hebegte fennhangon, miközben kétségbeesve kutatott az agyában valami elfogadható indok után, hogy miért nem lép be a mi kis magánpoklunkba. És jóllehet nekem kellemesebb lett volna, ha ő is velünk jön, drukkoltam neki, hogy megmeneküljön. – Jaj, persze! Ottfelejtettem a fotókat, amiket az értekezletre kell vinnem! – bökte ki végül, és vészesen ingatag Manolo tűsarkain iszkolt vissza az irodák felé. Miranda mintha észre se vette volna, az ajtó pedig ismét becsukódott. Tizenöt, tizenhat és végre – végre! – tizenhét, ahol a lift ajtaja egy csapat runwayes asszisztenslány látványára nyílt ki. Cigarettáért, diétás kóláért és az ebédjüket jelentő vegyes zöldségfélékért indultak. A szép, fiatal arcokra kiült a halálos rémület, és szinte letiporták egymást, csak hogy elkerüljenek Miranda útjából. Középen szabályosan kettévált a csapat, hárman egyik oldalra kerültek,

ketten a másikra, és ő kegyeskedett elvonulni közöttük. Mindnyájan némán bámultak utána, ahogy végiglépdelt az előtéren; nem tehettem mást, indulnom kellett. Azt hittem, semmit sem fog észrevenni. Egy elviselhetetlenül hosszú hétnek tűnt, amíg össze voltunk zárva egy másfélszer kétméteres fülkében, és még csak tudomásul sem vette a jelenlétemet. De mihelyt kiléptem az emeletünkre, megfordult. – Ahn-dre-ah? – kérdezte, éles hangjával széthasítva a helyiséget megtöltő, feszült csendet. Nem feleltem, azt gondolván, hogy ez csak amolyan szónoki kérdés, ő azonban várt. – Ahn-dre-ah? – Tessék, Miranda. – Kinek a cipőjét viseled? Egyik kezét könnyedén tweedbe burkolt csípőjére tette, úgy nézett rám vizslató szemekkel. Addigra a lift továbbment az asszisztenslányok nélkül, akiket túlságosan lenyűgözte, hogy élőben látják – és hallják! – Miranda Priestlyt. Hat szempár meredt a két lábfejemre, amelyek egész kényelmesen megvoltak még percekkel ezelőtt is, de most égni és viszketni kezdtek az öt divatasszisztens és egy divatguru feszülten figyelő tekintetétől. A váratlan (és első) közös liftezésünktől és a lábamat rezzenéstelenül bámuló tekintetektől teljesen összezavarodva azt hittem, hogy Miranda úgy gondolja, nem a saját cipőm van rajtam. – Hát… az enyémet – feleltem, és csak amikor már kimondtam, eszméltem rá, hogy válaszom nemcsak hogy tiszteletlenül, hanem egyenesen pökhendinek hangzott. A karzaton erre izgatott sutyorgás támadt, mígnem Miranda rájuk förmedt. – Csak azt nem értem, mért tesznek úgy az asszisztenseim, mintha nem volna jobb dolguk, mint éretlen fruskák módjára locsogni-fecsegni? – Egyenként rájuk bökött az ujjával, mivel ha pisztolyt nyomnak a halántékához, se tudta volna egyikük nevét sem. – Te! – rivallt rá az új lányra, aki talán akkor látta életében először Mirandát. – Ezért vettünk fel, vagy azért, hogy ruhákat rendelj a fotózáshoz? A lány lehorgasztotta a fejét, és nyitotta a száját, hogy bocsánatot kérjen, de Miranda már ott se volt. – És te! – lépett egyenesen Jocelyn elé, aki a rangidős volt köztük, és minden szerkesztő kedvence. – Azt hiszed, nincs rajtad kívül millió lány, aki a te állásodra vágyik, és éppolyan jól ért a ruhaiparhoz, mint te? Egy lépést hátralépett, és lassan, tetőtől talpig végigjáratta tekintetét mindegyikükön, épp annyit időzve el rajtuk, hogy valamennyien kövérnek, csúfnak és rosszul öltözöttnek érezzék magukat, majd visszaparancsolta őket az

íróasztalukhoz. Páran őszinte bocsánatkérést mormoltak, és gyorsan visszatakarodtak a divatrészlegbe. Amikor mind eltűntek, ráeszméltem, hogy egyedül vagyunk. Már megint. – Ahn-dre-ah? Nem tűröm, hogy az asszisztensem így beszéljen velem – nyilatkoztatta ki, miközben elindult a hallba vezető ajtó felé. Nem tudtam, most követnem kell-e őt, vagy sem, és csak reménykedhettem, hogy Eduardo vagy Sophy, vagy az egyik lány figyelmeztette Emilyt, hogy Miranda útban van vissza az irodába. – Miranda, én… – Elég. – Megállt az ajtóban, és rám nézett. – Kinek a cipőjét viseled? – kérdezte újból, nem túl elégedett hangon. Ismét lenéztem fekete, hátul pántos cipőmre, és azon gondolkodtam, hogy most mondjam azt a nyugati félteke legnagyobb divatszakértőjének, egy olyan cipő van rajtam, amelyet Ann Taylor Loft üzletében vásároltam? Egy újabb pillantás az arcára meggyőzött, hogy ezt nem tehetem. – Spanyolországban vettem – mondtam gyorsan. – Egy nagyon édes kis butikban, Barcelonában, a Las Ramblason, ahol a legdivatosabb spanyol üzletek sorakoznak. – Honnan a pokolból szedtem ezt? Erre ökölbe szorította a kezét, a szája elé emelte, és félrebillentette a fejét. Láttam, hogy a túloldalon James közeledik az üvegajtó felé, de mihelyt meglátta Mirandát, sarkon fordult, és elmenekült. – Ahn-dre-ah, ezt a cipőt nem hordhatod. Az én lányaimnak a Runway magazint kell reprezentálniuk, és ez a cipő nem közvetíti azt, amit üzenni akarok. Keress valami rendes cipőt a Szekrényben. És hozz nekem egy kávét. Rám nézett, aztán az ajtóra, és ebből megértettem, hogy oda kell nyúlnom, és ki kell nyitnom előtte, amit meg is tettem. Úgy vonult be, hogy meg se köszönte. Egyenesen az irodájába ment. Nekem is be kellett volna mennem a pénztárcámért és a cigarettámért, amik a kávéfutamhoz kellettek, de egyik se ért annyit, hogy úgy kullogjak be mögötte, mint egy sértődött, de hűséges kiskacsa. Megfordultam hát, hogy visszasétáljak a lifthez. Majd kérek Eduardótól egy ötöst a kávéjához, Ahmed pedig hozzáírhatja a csomag cigit a Runway számlájához, amelyet immár hónapok óta vezetett. Nem tartottam valószínűnek, hogy Miranda egyáltalán észrevesz, de ekkor, mint valami szeneslapáttal, fejen talált a hangjával. – Ahn-dre-ah! – Igen, Miranda? – torpantam meg, és gyorsan megfordultam. – Remélem, az étteremismertető, amit kértem tőled, már az asztalomon van. – Hát, az a helyzet, hogy volt egy kis gondom a megtalálásával. Tudod, beszéltem az összes újsággal, és úgy tűnik, hogy egyikük sem írt a napokban egy

ázsiai fúziós étteremről sem. Nem… khm… nem emlékszel véletlenül az étterem nevére? Anélkül hogy észrevettem volna, visszatartott lélegzettel vártam a bősz kirohanást. Úgy látszott, a magyarázkodásom kevéssé érdekli, mert tovább folytatta az útját az irodája felé. – Ahn-dre-ah, már megmondtam neked, hogy a Postban jelent meg. Olyan nehéz megtalálni benne? És már ott sem volt. A Postban? Aznap reggel beszéltem velük, és a pasi megesküdött, hogy nem közöltek olyan ismertetést, amire én gondolok – különben a héten amúgy sem nyílt meg semmi említésre méltó hely. Ez a nő, úgy látszik, kezd szenilissé válni, de ettől függetlenül engem fog okolni mindenért. A kávéfutam mindössze pár percig tartott, mivel már dél volt, így adtam magamnak még tíz percet, és felhívtam Alexet, akiről tudtam, hogy pontban fél egykor kezd ebédelni. Szerencsére felvette a telefont, így nem kellett újra valamelyik kollégájával bájcsevegnem. – Szia, bébi, hogy alakul a napod? – kérdezte vidáman, amitől külön oda kellett figyelnem, hogy ne húzzam fel magam. – Eddig nagyszerűen, mint mindig. Annyira szeretem ezt a helyet! Az elmúlt öt órát azzal töltöttem, hogy egy képzeletbeli újságcikket kerestem, amit egy téveszmékben szenvedő nő álmodott meg, aki inkább meghalna, mint beismerné, hogy valamiben tévedett. És veled mi újság? – Hát, nekem nagyon jó napom volt. Emlékszel, ugye, beszéltem neked Shaunáról? – Bólintottam a telefonba, annak ellenére, hogy nem láthatta. Shauna volt az a kislány, aki eddig még meg se mukkant az osztályban, és hiába volt minden fenyegetés, megvesztegetés, külön négyszemközti munka, Alex mindeddig semmivel sem tudta szóra bírni. Kis híján hisztérikus rohamot kapott az első napon, amikor a kislány megjelent az osztályban. Egy szociális munkás hozta be, aki rájött, hogy a gyerek kilencéves kora ellenére még soha életében nem látott iskolát belülről; azóta Alexnek szinte rögeszméjévé vált, hogy segíteni fog ennek a kislánynak. – Képzeld, most az van, hogy be nem áll a szája! És nem kellett hozzá más, csak egy kis éneklés. Behívtam mára egy folkénekest, hogy gitározzon kicsit a gyerekeknek, és Shauna végig énekelt vele! És amióta megtört a jég, gond nélkül szóba áll mindenkivel. Tud angolul. A korának megfelelő szókincse van. Teljesen és tökéletesen normális! – Ujjongó jókedve mosolyra késztetett, és hirtelen nagyon kezdett hiányozni. Olyan értelemben, mint amikor az ember sűrűn és rendszeresen találkozik valakivel, de igazából nincs semmilyen jelentős kapcsolatban vele. Baromi jó volt, hogy tegnap éjjel megleptem őt otthon, de szokás szerint úgy kivoltam, hogy semmit se lehetett kezdeni velem. Mindketten

rájöttünk már, hogy nem teszünk mást, mint várjuk, hogy leteljen a büntetésem, várjuk, hogy kitöltsem szolgaságom esztendejét, várjuk, hogy újra úgy legyen minden, ahogy azelőtt volt. De akkor is hiányzott. És továbbra is nem kis bűntudat gyötört az egész Christian-ügy miatt. – Nahát, gratulálok! Nem mintha szükséged lenne visszaigazolásra, hogy milyen szuper tanár vagy, de mégis megkaptad! Biztosan nagyon feldobott. – Igen, rém izgalmas. – Hallottam, amint a háttérben megszólal a csengő. – Figyelj, áll még az ajánlatod a ma esti randira, csak te meg én? – kérdeztem. Ma reggel, amikor kikászálódtam az ágyból, és elvonszoltam kimerült, sajgó testemet a zuhany alá, odakiáltotta, hogy estére kivenne egy filmet, rendelne valami kaját, és aztán csak punnyadnánk. Én meg visszamorogtam valami szükségtelenül gúnyos mondatot arról, hogy ne pazarolja rám az idejét, úgyis csak későn érnék haza, és akkor meg rögtön el is aludnék, és legalább az egyikünk élvezze az életet, és legyen egy jó péntek estéje. Most meg szerettem volna elmondani neki, hogy valójában nem rá, hanem Mirandára voltam dühös, meg a Runwayre, meg magamra, és hogy semmi más nem esne olyan jól, mint felkuporodni az ágyra, és egyhuzamban tizenöt órán át ölelkezni. – Persze – válaszolta meglepetten, de örömmel. – Mi lenne, ha nálad várnálak meg, aztán majd kitaláljuk, mit akarunk csinálni? Ellennék Lilyvel, amíg te hazaérsz. – Tökéletes. Végighallgathatsz mindent a freudos fiúról. – Kiről? – Nem érdekes. Figyelj, most rohannom kell. A királynő várja a kávéját. Este találkozunk, alig várom. Eduardo két versszak eléneklése után – én választottam a számot – felengedett az emeletre, Miranda pedig épp élénk beszélgetésbe volt merülve, amikor letettem a kávéját az íróasztala bal kéz felőli sarkára. A délután hátralévő részét a New York Post minden általam elérhető asszisztensével és szerkesztőjével való vitázással töltöttem, megpróbálva meggyőzni őket arról, hogy jobban ismerem a lapjukat, mint ők maguk, és lennének-e olyan szívesek, és eljuttatnának nekem egy icikepicike másolatot az ázsiai fúziós étteremről szóló tegnapi ismertetőjükről? – Ma’am, már vagy hússzor elmondtam önnek, de elmondom még egyszer: nem közöltünk ismertetőt semmiféle ilyen étteremről. Tudom, hogy Ms. Priestly egy őrült nőszemély, és nem kétlem, hogy pokollá teszi a maga életét, de akkor sem produkálhatok magának egy olyan cikket, amely nem létezik. Ért engem? – Ezt egy olyan munkatárs mondta, akire végül, habár ő a Page Sixnek dolgozott, rálőcsölték, hogy keresse meg a cikkemet, és hallgassak végre el. Türelmes és szolgálatkész pasi volt, de a végén ő is megunta a jótékonykodást. Emily közben a másik vonalon az egyik külsős gasztronómusunkkal beszélt, én pedig felhívattam

Jamesszel az egyik volt fiúját, aki a hirdetési rovatuknál dolgozott, hátha tudna valamit – bármit – tenni az ügyben. Már délután három óra volt, egy nappal azután, hogy Miranda kért valamit, és ez volt az első alkalom, hogy nem teljesítettem azonnal a kérését. – Emily! – kiáltott ki Miranda az irodájából. – Igen, Miranda! – ugrottunk fel egyszerre mindketten, hogy lássuk, melyikünkre fog rámutatni. – Emily, jól hallom, az imént a Post embereivel beszéltél? – kérdezte, arcát felém fordítva. Az igazi Emily megkönnyebbülten visszaült. – Igen, Miranda, épp most beszéltem velük. Konkrétan három különböző emberükkel, de mindhárman állítják, hogy a múlt héten Manhattan egyetlen pontján sem nyitottak új ázsiai fúziós éttermet. Nem lehet, hogy korábban volt? Ekkor már ott imbolyogtam az íróasztala előtt, épp csak annyira lehajtott fejjel, hogy láthassam új, tízcentis sarkú Jimmy Choo cipőmet, melyet Jeffy önelégült képpel nyújtott át nekem. – Manhattan? – nézett rám Miranda egyszerre értetlenül és dühösen. – Ki beszélt neked Manhattanről? Most rajtam volt a sor, hogy értetlenül nézzek rá. – Ahn-dre-ah, legalább ötödszörre mondom neked, hogy az ismertető egy Washingtonban nyílt új étteremről szól. Mivel ott leszek a jövő héten, foglaltatnod kell nekem egy asztalt. – Félrehajtotta a fejét, és olyan mosolyra húzta a száját, amire nincs más jelző, csak az, hogy gonosz. – Mi lehet annyira bonyolult számodra ebben a feladatban? Washington? Ötször mondta volna, hogy az étterem Washingtonban van? Nem hinném. Vagy kezd elmenni az esze, vagy egyszerűen csak perverz örömét leli benne, ha látja, hogy az enyém kezd elmenni. De mivel tényleg olyan idióta voltam, amilyennek tartott, megint előbb járt a szám, mint az eszem. – Ó, Miranda, de hát egészen biztos, hogy a New York Post nem közöl ismertetőket washingtoni éttermekről. Logikusnak tűnik, hogy csak New York-i helyekre mennek el, és azokról írnak. – Te ezt most viccnek szántad, Ahn-dre-ah? Úgy gondolod, hogy most humoros voltál? – A mosoly eltűnt az arcáról, s úgy hajolt előre ültében, mint a zsákmánya felett türelmetlenül keringő, éhes keselyű. – Khm, nem, Miranda, csak azt gondoltam, hogy… – Ahn-dre-ah, már vagy egy tucatszor világosan elmondtam, hogy a cikk, amit keresek, a Washington Postban jelent meg. Hallottál már erről a kis lapocskáról, igaz? Ugyanúgy, ahogy New Yorknak van a New York Timesa, Washington D. C.-nek is megvan a saját lapja. Érted, hogy működik ez a dolog? A hangja nem is gúnyos volt, inkább hihetetlenül leereszkedő. Már csak egy

lépés választotta el attól, hogy gügyögni kezdjen hozzám. – Mindjárt megszerzem neked – feleltem olyan nyugodtan, ahogy csak tőlem telt, és elindultam kifelé. – Ja, és Ahn-dre-ah? – A szívem meglódult, a gyomrom pedig görcsbe rándult, mint amely nem akar több meglepetést megemészteni. – Elvárlak a ma esti partira. Te fogod fogadni a vendégeket. Ennyi. Ránéztem Emilyre, aki elképedt arccal nézett vissza rám; a homloka ráncain lemérhettem, milyen hüledező arcot vághattam magam is. – Jól hallottam? – súgtam oda neki, de ő csak bólintani tudott, és intett, hogy menjek át az ő térfelére. – Ettől féltem – suttogta halálos komolyan, mint amikor a sebész közli a beteg családtagjával, hogy a mellüreg felnyitásakor valami szörnyűséges dolgot találtak. – Ezt nem mondhatta komolyan. Péntek délután négy óra van. A parti hétkor kezdődik. Estélyi ruhás, az ég szerelmére! Nem létezik, hogy elvárja tőlem, hogy én is ott legyek. – Hitetlenkedve ismét az órámra pillantottam, és próbáltam pontosan visszaemlékezni a szavaira. – Pedig komolyan mondta – felelte Emily, és felkapta a telefonkagylót. – Segítek, jó? Te szerezd meg azt a cikket a Washington Posttól, és vidd be neki a másolatot, mielőtt elmegy. Nemsokára itt lesz érte Uri, hogy hazavigye, mire jön a fodrász és a sminkes. Szerzek neked ruhát és minden egyebet, amire szükséged lesz ma este. Ne izgulj. Mindent elrendezünk. Azzal ujjai fürge táncot kezdtek járni a telefon billentyűin, és máris sürgős utasításokat suttogott bele a kagylóba. Én meg csak álltam bambán, mígnem fel se nézve felém intett, amitől magamhoz tértem. – Menj – súgta oda, és ritkán látható részvétféleséggel nézett rám. És mentem.

14. FEJEZET – Nem mehetsz taxival – közölte Lily, miközben kétségbeesetten böködtem a szemem felé vadiúj Maybelline Great Lash szempillaspirálommal. – Egy ilyen előkelő estélyre! Rendelj kocsit, az istenért. – Tűrte még egy kicsit, de aztán kikapta a kezemből a ragacsos végű pálcikát, és lecsukatta velem a szemhéjamat. – Azt hiszem, igazad van – sóhajtottam. Még most sem tudtam elhinni, hogy a péntek estémet estélyi ruhában kell töltenem a Metben, fogadva a Georgiából, Észak- és Dél-Karolinából származó újgazdagokat. A bejelentést követően három órám maradt arra, hogy legyen egy ruhám, megvegyem a festékeket, elkészüljek, átvariáljam a hétvégémre vonatkozó elképzeléseimet – és ebben az őrületes helyzetben megfeledkeztem az odafuvarozásom megszervezéséről. Szerencsére annak is megvannak az előnyei, ha az ember az ország egyik legnagyobb divatmagazinjánál dolgozik (amiért lányok milliói az életüket is odaadnák!), így délután háromnegyed öt előtt öt perccel megvolt az álomszép fekete, földig érő Oscar de la Renta ruhám, melyet Jeffy, a Szekrény tudósa és a női holmik nagy kedvelője volt olyan szíves és kölcsönadott nekem. („Lányom, rongyrázós partiba Oscarban mész, punktum. Most pedig ne szégyenlősködj, vedd le azt a nadrágot, és próbáld ezt fel Jeffy kedvéért.” Hozzáláttam, hogy kigomboljam, mire összerázkódott. Megkérdeztem tőle, most komolyan olyan visszataszítónak talál-e félmeztelenül, mire azt felelte, természetesen nem, mindössze a bugyim vonalát tartja undorítónak.) Már elment az utasítás, hogy kerítsenek egy ezüst Manolos cipőt a méretemben, és valaki a kiegészítősöktől kiválasztott egy hosszú, csörgő láncon lógó fényes-ezüst Judith Leiber estélyi táskát. Nekem ugyan egy tenyérbe fogható, kis Calvin Klein borítéktáska jobban tetszett volna, de az asszisztens egy méltatlankodó hang kíséretében kezembe nyomta a Judithot. Stef azon tipródott, hogy sálat vagy függőt viseljek-e hozzá, Allison pedig, a szépségápolás rovat frissen előléptetett szerkesztője, máris hívta telefonon a manikűrösét, aki rendszeresen bejárt az irodába. – Négy óra negyvenötre vár a konferenciaszobában – mondta. – Ugye, feketében leszel? Ragaszkodj a Chanel Ruby Redhez. Mondd, hogy a számlát küldje hozzánk. Az egész iroda lázasan dolgozott azon, hogy az esti ünnepi alkalomra megfelelő külsővel jelenhessek meg. Nyilvánvalóan nem azért, mert annyira imádtak, és mert kezüket-lábukat törték volna, csak hogy rajtam segítsenek. Sokkal inkább azért, mert tudták, Miranda utasítására kell átformálniuk, és neki

akarták mindenáron bebizonyítani, hogy milyen jó ízlésű és kiváló szakemberek. Lily közben végzett jótékony célú sminkórájával, és egy pillanatra átvillant az agyamon, nem látszom-e nevetségesnek a földig érő Oscar de la Renta estélyimben, számon a Fudgsicle csokis jégkrém ízű Bonne Belle rúzsával. De elutasítottam, hogy szerezzenek nekem egy sminkmestert, aki eljönne a lakásomra. Pedig megpróbáltak erősködni – és mondhatom, elég rámenősen –, de én hajthatatlan maradtam. Mindent azért én sem bírtam elviselni. Bebicegtem a hálószobába tízcentis Manolo tűsarkúmban, hogy egy csókot nyomjak Alex homlokára. Jóformán fel se nézett a magazinból, amelyet olvasott. – Tizenegyre holtbiztos, hogy itthon leszek, és akkor elmehetünk valahová vacsorázni meg egy italra, oké? Tényleg nagyon sajnálom, de ezt muszáj végigcsinálnom. Ha úgy döntesz, hogy elmész valahová a srácokkal, hívj fel, hogy majd csatlakozhassak hozzátok, rendben? Egyenesen az iskolából jött el hozzám, ahogy ígérte, hogy együtt töltsük az estét, és egyáltalán nem volt elragadtatva, amikor azzal a hírrel állítottam be, hogy valóban egy békés estét tölthet el itthon, de sajnos nélkülem. Kint üldögélt a hálószobám erkélyén, a Vanity Fair egy ott heverő régi példányát olvasgatva, és az egyik sört iszogatva azok közül, amiket Lily a vendégeknek tartogatott a hűtőben. Csak amikor már elmagyaráztam neki, hogy ma este is dolgoznom kell, tűnt fel, hogy nem látom Lilyt sehol. – Hol van? – kérdeztem. – Nincsenek órái, és tudom, hogy nyáron péntekenként nem dolgozik. Alex ivott egy kortyot a Pale Ale-jéből, és vállat vont. – Gondolom, itt van valahol. Az ajtaja ugyan be van csukva, de az előbb láttam valami fickót itt jönni-menni. – Valami fickót? Nem tudnál valamivel konkrétabb lenni? Miféle fickót? – Arra gondoltam, hátha betört valaki, vagy talán végre meghívta a freudos fiút. – Nem tudom, de elég ijesztő figura. Tetkók, piercingek, koszlott atlétatrikó – minden, ami belefér. El nem tudom képzelni, hol szedte össze ezt az alakot. – Azzal hanyagul megint ivott egy korty sört. Hát még én mennyire nem tudtam elképzelni, hol szedhetett össze egy ilyen alakot, amikor előző este tizenegykor, amikor elváltam tőle, egy nagyon illemtudó fickó, bizonyos William társaságában volt, aki, amennyire meg tudtam ítélni, nem egy atlétatrikót kultiváló, tetovált típus volt. – Alex, most komolyan! Azt állítod, hogy valami gengszter lófrál a lakásomban – egy gengszter, akit vagy hívott valaki ide, vagy nem –, és te még csak nem is izgatod magad miatta? Ez hihetetlen! Tennünk kell valamit! – Nyugi, Andy. Biztos, hogy nem egy gengszter. – És lapozott. – Valószínűleg egy punk-grunge-idióta, de nem gengszter.

– Hát ez kurva jó! Hajlandó vagy velem jönni, és megnézni, mi folyik, vagy egész éjjel itt fogsz ücsörögni? Még ekkor sem nézett rám, és végre megértettem, mennyire dühíti ez az egész este. Viszont én legalább annyira dühös voltam, amiért dolgoznom kell, és nem tehettem ellene semmit. – Mi lenne, ha akkor hívnál, amikor tényleg szükséged van rám? – Nagyszerű – fortyantam fel, és látványosan elfojtottam a mérgemet. – Majd ne érezz bűntudatot, ha meglátod a fürdőszoba padlóján a megcsonkított holttestemet. Berobogtam a szobába, és körbejártam a lakást, keresve a fickó jelenlétének nyomait. Az egyetlen, ami egyáltalán nem tűnt odavalónak, egy üres Ketel One-os palack volt a mosogatóban. Tényleg képes lett volna rá, hogy tegnap, valamikor éjfél után megvegyen, kinyisson és megigyon egy egész üveg vodkát? Bekopogtam az ajtaján. Semmi. Kicsit hangosabban kopogtattam, és hallottam, hogy egy pasi megállapítja azt a napnál világosabb tényt, hogy valaki kopogtat az ajtón. Ezúttal sem kaptam választ, ezért elfordítottam a kilincs gombját. – Helló? Van itt valaki? – kiáltottam jó előre, és igyekeztem nem benézni, hanem kivárni még egy kicsit. A pillantásom a két farmergatyára esett, amely egyetlen kupacban hevert a földön, a melltartóra, amely az íróasztal mögötti szék támlájáról lógott le, és a csordultig tele hamutartóra, amelytől úgy bűzlött a szoba, mint egy kollégiumi diákklub. Akkor egyenesen az ágyhoz mentem, amelynek a szélén elnyúlva, háttal nekem, anyaszült meztelenül hevert a legjobb barátnőm, mellette egy csenevész pasi, a felső ajkán izzadságcseppekkel, undorítóan zsíros hajjal. A testén kígyózó temérdek ronda tetoválás tökéletes álcázásként működött Lily zöld és kék kockás takaróján. A szemöldökébe egy aranykarika volt tűzve, mindkét fülében csillogó fémek, az állából pedig két, tompa végű szög állt ki. Szerencsére rajta volt a boxeralsója, de az meg olyan koszos és elnyűtt volt, hogy majdnem azt kívántam, bár ne lenne rajta. Szívott egyet a cigarettájából, lassan és jelentőségteljesen kiengedte a füstöt, és fejével nagyjából felém intett. – Te ott – és cigarettájával rám mutatott. – Csukd be szépen az ajtót, kisanyám. Mi? Kisanyám? Ez a csóringer fog engem illemre oktatni? – Te itt füvezel? – rivalltam rá, fittyet hányva minden illendőségre, és a legkisebb ijedtség nélkül. Alacsonyabb volt, mint én, és talán még hatvan kiló se – amennyire meg tudtam ítélni, a legrosszabb dolog, amit tehet velem, hogy hozzám ér. Megborzongtam a gondolatra, hogy hányféleképpen nyúlhatott hozzá Lilyhez, aki mélyen aludt a fickó védő őrizete alatt. – Ki a francnak képzeled magad? Ez itt az én lakásom, és azt akarom, hogy tűnj el innen. De rögtön! – tettem hozzá, mivel bátorságomat egyre növelte az idő szorítása.

Pontosan egy órám volt ugyanis arra, hogy istenien nézzek ki karrierem első és legstresszesebb estélyén, és az, hogy elbánjak ezzel a felturbózott gennyládával, nem volt benne a pakliban. – Öcsééééééém. Higgadj le – lehelte, és újra szívott egyet. – Nem úgy nézem, hogy a barátnőd azt akarná, hogy elmenjek… – Akarná bizony, hogy lépj le, ha magánál volna, te faszfej! – sikítottam, mert elborzasztott a gondolat, hogy Lily nyilván szexelt is ezzel a figurával. – Megnyugtathatlak, hogy mindkettőnk nevében beszélek, amikor azt mondom, hogy takarodj a lakásunkból! Ekkor egy kezet éreztem a vállamon, és megpördülve Alexszel találtam szembe magam; aggódó arcán láttam, hogy felmérte a helyzetet. – Andy, mi lenne, ha most elmennél zuhanyozni? Én majd elintézem ezt a dolgot, jó? Habár róla senki sem állította volna, hogy megtermett srác, e mellett a girhes koszfészek mellett, aki megállás nélkül a legjobb barátnőm csupasz hátához dörgölte az arcába kalapált fémizéit, úgy nézett ki, mint egy profi bokszoló. – Ez. Az. Alak – és rá is mutattam, hogy egészen világos legyen – Tűnjön. El. A. Lakásomból. – Rendben, értem, és szerintem már megy is, igaz, haver? – kérdezte Alex olyan hangon, ahogy egy veszettnek látszó kutyához beszél az ember, nehogy feldühítse. – Jaaaaaaa, semmi gond. Egy kicsit elszórakoztunk itten Lilyvel. Kurvára nyomult rám az éjjel az Au Barban – kérdezz meg bárkit, megmondják neked. Ott rinyált, vazz, hogy jöjjek fel hozzá. – Nem kétlem – felelte Alex, mintha csillapítani akarná. – Ha akarja, tényleg nagyon barátságos lány tud lenni, de néha túl sokat iszik, és ilyenkor nem tudja, mit csinál. Ezért én, aki jó barátja vagyok, meg kell hogy kérjelek rá, most menj el. A fickó elnyomta a cigarettáját, és színészkedve feltartotta mindkét kezét, mint aki megadja magát. – Semmi probléma, haver. Csak beugrom a zuhany alá, aztán rendesen elköszönök az én kis Lilymtől, és már itt se vagyok. Azzal kilódította a lábát az ágy szélére, és nyúlt az íróasztal mellett heverő törülközőért. Alex egy gyors lépéssel ott termett, kikapta a törülközőt a kezéből, és egyenesen a fickó szemébe nézve azt mondta: – Nem. Én azt mondom, most azonnal menj el. Most rögtön. És ahogy még sohasem láttam ismeretségünk csaknem három éve alatt, úgy állt oda közvetlenül a fickó elé, hogy már a magasságával is egyfajta testi fölényből eredő fenyegetést sejtetett.

– Nyugalom, haver. Megyek már – dünnyögte a fickó, miután egy pillantást vetve Alexre megállapította, hogy hátra kell döntenie a fejét, ha fel akar nézni az arcába. – Csak magamra rántom a ruhámat, és már itt se vagyok. Felkapta a földről a farmerját, és meglátta, hogy felhasított pólója kilóg Lily pucér teste alól. Lily megmozdult, amikor a pasi kihúzta alóla a pólót, sőt, pár pillanat múlva a szemét is sikerült valahogy kinyitnia. – Takard be! – mordult rá Alex, aki láthatóan kezdte élvezni új, „fenyegető ember” szerepét. És lám, a borzadály fickó szó nélkül felhúzta a takarót Lily válláig úgy, hogy már csak a fekete, göndör hajtincsei látszottak ki alóla. – Mi folyik itt? – krákogta Lily, miközben kínlódva próbálta nyitva tartani a szemét. Megfordulva azt látta, hogy ott állok, dühtől remegve az ajtajában, Alex pedig macsós pózba merevedve a borzadály fickó előtt, aki négykézláb, kapkodva kötözi kék és kanárisárga színekben pompázó bakancsait, hogy le tudjon lépni, mielőtt a helyzet komolyan elmérgesedne. De elkésett. Lily szeme megakadt rajta. – Ki a franc vagy te? – rivallt rá, egy mozdulattal ülő helyzetbe pattanva. Észre sem vette, hogy tök meztelen. Alex és én ösztönösen elfordultunk, amíg elszörnyedt arccal magára húzta a takarót, miközben borzadály fickó kéjes vigyorral bámulta a mellét. – Mi van, bébi, tényleg nem emlékszel, ki vagyok? – kérdezte vaskos ausztrál kiejtéssel, amelyet percről percre egyre kevésbé élveztünk. – Az éjjel bezzeg tudtad, hogy ki vagyok. – Elindult Lily felé, mint aki mindjárt le is fog ülni az ágy szélére, de Alex elkapta a karját. – Kifelé. Azonnal. Vagy kénytelen leszek kidobni innen – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Irtó jól állt neki ez a keménykedés, és látszott is rajta, hogy most büszke magára. – Már megyek is – mondta mindkét karját a magasba lökve a borzadály fickó. – Majd keress meg, Lily. Jó voltál az éjjel. – Azzal kiiszkolt, nyomában Alexszel. – Öcsém, ez a csaj nem semmi – hallottam még a hangját, mielőtt a bejárati ajtó becsapódott volna mögötte. De úgy látszott, hogy Lily nem hallotta, mert azzal volt elfoglalva, hogy magára rángasson egy pólót, és kimásszon az ágyból. – Lily, ki a kórság volt ez? Életemben nem láttam még ilyen ótvar alakot, nem beszélve arról, hogy milyen gusztustalan. De ő csak lassan ingatta a fejét, és látszott, hogy erősen koncentrál, hogy eszébe jusson az a pillanat, amikor ez a pasi belépett az életébe. – Gusztustalan. Igazad van, tényleg rémesen gusztustalan, de fogalmam sincs, mi történt. Arra emlékszem, hogy az éjjel, amikor elmentél, egy nagyon helyes pasival beszélgettem – valamiért egymás után ittuk a Jagereket –, de ez minden. – Lily, most gondold el, milyen seggrészeg lehettél, ha nemcsak arra voltál

hajlandó, hogy szexelj egy ilyen kinézetű figurával, de még fel is hoztad magaddal a lakásunkba! Azt hittem, csak azt mondom ki, ami teljesen nyilvánvaló, de Lily szeme elkerekedett a felismerés döbbenetétől. – Te azt gondolod, hogy szexeltem vele? – kérdezte halkan, érezhetően elutasítva azt, ami teljesen bizonyosnak látszott. Eszembe jutottak Alex néhány hónappal ezelőtt mondott szavai: Lily többet iszik a kelleténél – és csakugyan minden jel erre vallott. Rendszeresen elmulasztotta az óráit, letartóztatták, most meg tessék, hazacipelte ezt a rémítő kinézetű mutánst. Felidéződtek bennem az egyik professzorának a szavai is, amiket az üzenetrögzítőnkre mondott rá közvetlenül a záróvizsgák után. Valami olyasmiről beszélt, hogy Lily szakdolgozata ugyan káprázatosan jól sikerült, de mivel túl sok órát mulasztott, és túl későn adta be a dolgait, nem adhatja meg neki a jelest, amit pedig megérdemelne. Óvatos lépésre szántam el magam. – Lil, nyuszifül, én nem a pasit tartom az igazi problémának. Szerintem minden az ivás miatt van. Hozzáfogott, hogy kikefélje a haját, és csak ekkor döbbentem rá, hogy péntek este hat óra van, és ő még csak most kel fel az ágyból. Nem tiltakozott, úgyhogy folytattam. – Nem mintha bármi bajom volna az ivással – mondtam, nagyon igyekezve, hogy a beszélgetés viszonylag békés mederben folyjék. – Ami azt illeti, nem vagyok antialkoholista. Csak az jár a fejemben, hogy újabban kicsit elszaladt veled a szekér, nem gondolod? Minden rendben van az egyetemen? Már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de akkor Alex bedugta a fejét az ajtón, és a kezembe nyomta a rikoltozó mobilomat. – Ő az – mondta, és újból kiment. Argghhh! Ennek a nőnek érzéke van ahhoz, hogy tönkretegye az életemet. – Bocs – mondtam Lilynek, és egy óvatos pillantást vetettem a dühödten villogó kiírásra: MP MOBIL. – Általában elég neki egy másodperc arra, hogy lealázzon vagy lecsesszen, úgyhogy ne feledd szavad. Lily letette a hajkefét, és nézte, amint megnyomom a telefon gombját. – Miran… – Már megint majdnem elfelejtettem, hogy nem az irodában vagyok. – Andrea vagyok – helyesbítettem gyorsan, felkészülve a zárótűz fogadására. – Andrea, ugye tudod, hogy fél hétre várlak oda? – csaholta a telefonba, mellőzve minden üdvözlést vagy bemutatkozást. – Hát, hm, korábban hét órát mondtál. Még meg kell… – Fél hetet mondtam korábban, és most is annyit mondok. Fééééél héééétre. Felfogtad?

És letette. Az órámra néztem. Hat óra öt perc. Ebből gond lesz. – Azt akarja, hogy huszonöt perc múlva ott legyek – jajdultam fel. Lily láthatóan megkönnyebbült, hogy a figyelem elterelődött róla. – Akkor segítek, hogy elkészülj, jó? – Félbehagytunk egy beszélgetést, márpedig ez fontos. Mit akartál mondani az előbb? A szavakkal nem is volt semmi baj, de mindkettőnk előtt nyilvánvaló volt, hogy a gondolataim már millió mérfölddel arrébb járnak. Már eldöntöttem, hogy zuhanyozni nincs időm, negyedórám maradt arra, hogy kiöltözzek és kocsiba üljek. – Komolyan, Andy, most sietned kell. Menj, készülj el, majd később beszélgetünk. És megint csak nem tehettem mást, mint kapkodva, dobogó szívvel magamra rángatni a ruhát, sietve meggereblyézni a hajamat, és megpróbálva gondolatban felidézni az Emily által kinyomtatott neveket, és összepárosítani őket a vendégek arcával. Lily enyhe derűvel az arcán figyelte lázas ténykedésemet, de tudtam, hogy aggasztja a borzadály fickóval történt incidens, és rettenetes érzés volt, hogy ott helyben nem tudom megbeszélni vele a dolgot. Alex épp a mobilján beszélt az öccsével: próbálta meggyőzni, hogy ahhoz még tényleg túl fiatal, hogy este kilenckor moziba menjen, és hogy a mamájuktól nem volt kegyetlenség, hogy megtiltotta neki. Csókot nyomtam az arcára, mire elfüttyentette magát, és azt mondta, lehet, hogy elmegy vacsorázni valakivel, de hívjam fel később, ha azt akarom, hogy találkozzunk. Aztán visszaszáguldottam a nappaliba, már amennyire tűsarkúban ezt lehet, ahol Lily fogadott, kezében egy csodaszép fekete selyem valamivel. Kérdőn néztem rá. – Egy sál a nagyestélyidhez – fuvolázta, miközben úgy rázta a selymet, mint egy takarót. – Azt akarom, hogy az én Andym ugyanolyan flancosan nézzen ki, mint azok a karolinai újgazdagok, akiket úgy kell kiszolgálnia ma este, mint egy közönséges pincérnőnek. A nagymamám vette még évekkel ezelőtt, hogy ebben menjek Eric esküvőjére. Még nem tudtam eldönteni, gyönyörű-e vagy bűnronda, de elegánsnak elegáns, ráadásul Chanel, úgyhogy jónak kell lennie. Megöleltem. – Csak azt ígérd meg, hogy ha Miranda megöl, amiért valami rosszat találtam mondani, akkor elégeted ezt a ruhát, és gondoskodsz róla, hogy a Brown melegítőmben temessenek el. Ígérd meg! Kikapta a kezemből a szempillaspirált, amivel hadonásztam, és nekilátott, hogy kifessen. – Csodásan nézel ki, Andy, de komolyan. Nem hittem volna, hogy az életben

valaha is egy Oscar estélyiben foglak látni, amint elindulsz Miranda Priestly partijára, de esküszöm, hogy nem fogsz kiríni közülük. Most már mehetsz. A kezembe nyomta a láncon lógó, visszataszítóan fényes Judith Leiber táskát, és kinyitotta nekem az ajtót. – Mulass jól! – kiáltott utánam. A ház előtt várt a kocsi, és John – aki lassanként első osztályú homokosnak kezdett kinézni – elfüttyentette magát, amikor a sofőr kinyitotta előttem az autó ajtaját. – Dögleni fognak utánad, szivi – kiáltotta, és akkorát kacsintott hozzá, hogy a fél arca összerándult tőle. – Az éjszakai viszontlátásra! Persze fogalma sem volt, hová megyek, de vigasztaló volt a tudat, hogy úgy gondolja, legalább haza fogok jönni. Hátha nem is lesz olyan rossz, gondoltam, amikor elhelyezkedtem a bérelt autó kényelmes hátsó ülésén. De akkor felcsúszott a szoknyám a térdemre, és hátul a lábam hozzáért a jéghideg bőrüléshez, amitől hirtelen előrelódultam. Vagy lehet, hogy pont akkora szívás lesz, amilyennek már most elképzelem? A sofőr kiugrott, és rohant, hogy kinyissa nekem az ajtót, de mire odaért, már kint álltam a járdán. Életemben egyszer voltam a Metben, amikor anyával és Jill-lel felruccantunk egy napra New Yorkba, hogy megnézzünk néhány turistalátványosságot. Már nem emlékszem, milyen kiállításokat láttunk – csak arra, hogy az új cipőm kegyetlenül feltörte a lábamat, mire ideértünk –, de most felidéződött bennem, milyennek láttam akkor a végtelenbe vesző, fehér lépcsőket, és hogy úgy éreztem, sohasem fogok feljutni rajtuk. A lépcső most is ott volt, de egészen másként nézett ki ebben az alkonyi félhomályban. Úgy megszoktam már a kurta és gyászos téli napokat, hogy egész furcsának tűnt, hogy még csak most kezd sötétedni, pedig már majdnem fél hét van. Akkor este ez a lépcső egészen lenyűgözőnek tűnt. Sokkal szebbnek láttam, mint a Spanyol Lépcsőt, vagy ami a Kolumbia könyvtárához vezet fel, de még a Capitolium lélegzetelállító lépcsőrengetegénél is szebbnek odaát, D. C.-ben. Most nagyjából a tizedéig értem fel e hófehér gyönyörűségnek, amikor elkezdtem gyűlölni. Ki volt az az aljas és szadista őrült, aki miatt egy testhez álló, földig érő estélyiben, tűsarkakon tipegő nőnek meg kell másznia ezt a pokol dombját? És mivel nem tudtam teljes szívemből gyűlölni az építészt, de még a múzeumigazgatót sem, aki a megbízást adta neki, kénytelen voltam Mirandát gyűlölni, akit rendszerint okolni lehetett, mint aki közvetve vagy közvetlenül felelős életem minden nyomoráért és kínzatásáért. Még egy egész mérföld messzeségében látszott a lépcső teteje, és hirtelen bevillantak azok a nagy tekerések, amikor még volt időm konditerembe járni.

Valami náci kiképző őrmester felült a maga kis bicajának a nyergébe, és onnan üvöltözte ellentmondást nem tűrő, pattogó hangján: „Taposd, taposd, közben lélegezz, lélegezz! Kapaszkodj, ember, mászd meg a dombot! Mindjárt felérsz! Most ne lazíts! Mássz, nem halsz bele!” Becsuktam a szemem, és megpróbáltam elképzelni, hogy nyomom a pedált, a szél belekap a hajamba, áthajtok az edzőn, de tovább kapaszkodom egyre feljebb és feljebb. Bármit, mindent, csak megfeledkezzek az izzó fájdalomról, amely a kisujjamtól a sarkamig nyilall, és vissza a kisujjamba. Csak még tíz lépcsőfok, összesen csak tíz, istenem, mi ez a nedvesség a cipőmben, csak nem vér? Átizzadt Oscar estélyiben és véres lábbal fogok bevonulni Miranda elé? Kérlek, jaj, csak most az egyszer érjek fel oda! És sikerült. Csak egy világbajnok futó érezhet ehhez fogható diadalt, amikor megnyeri élete első aranyérmét. Vettem egy hatalmas lélegzetet, kezemet ökölbe szorítva küzdöttem le a heves vágyat, hogy egy cigivel ünnepeljem meg a győzelmemet, és inkább újból kirúzsoztam magam. Ideje volt átvedleni elegáns hölggyé. Az őr kinyitotta előttem az ajtót, és mosolyogva biccentett. – Üdvözlöm, kisasszony, maga biztosan Andrea lesz. Ilana meghagyta, hogy üljön le oda, ő is itt lesz egy percen belül. – Elfordult, és diszkréten mondott valamit a kabátujjára tűzött mikrofonjába, majd bólintva nyugtázta a fülhallgatójába érkező választ. – Igen, oda, kisasszony. Mihelyt tud, rögtön jön. Körülnéztem a hatalmas előtérben, de semmi kedvem sem volt egy leülés miatt végigcsinálni az egész cirkuszt a ruhámmal. Különben is mikor lesz legközelebb alkalmam zárás után a Metropolitan Szépművészeti Múzeumban lenni, amikor láthatóan egy lélek sincs már odabent? A jegypénztárak üresen álltak, a földszinti termekben sötét volt, ennek ellenére áhítattal szívtam be a történelem, a kultúra levegőjét. Olyan csend volt, hogy szinte belesüketültem. Csaknem tizenöt perce nézelődtem, de nagyon vigyázva, nehogy túl messze találjak kószálni a titkos ügynöki becsvágyakat dédelgető biztonsági őrtől, amikor egy teljesen átlagos kinézetű, hosszú, sötétkék ruhát viselő lány vágott át az előcsarnokon, egyenesen felém tartva. Meglepett, hogy egy ilyen izgalmas munkát végző lány (végtére is a múzeum különleges eseményekkel foglalkozó irodáján dolgozott) ennyire egyszerűen néz ki. Mellette hirtelen komikusnak éreztem a saját megjelenésemet: mint amikor egy kisvárosi lány megpróbál felöltözni egy világvárosi, elegáns alkalomra – mulatságos, de csakugyan az voltam. Ilana ezzel szemben úgy festett, mintha most is ugyanabban a ruhában volna, amiben dolgozott – és úgy is volt, mint később megtudtam. – Minek izgassam magam? – kérdezte nevetve. – Ezek az emberek nem azért jönnek ide, hogy engem nézzenek. – Barna haja tiszta volt, és egyenes szálú, de a legkevésbé sem divatos, barna, lapos sarkú félcipője pedig elképesztően

divatjamúlt. Kék szeme azonban tisztán és derűsen csillogott, és az első pillanatban tudtam, hogy kedvelem őt. – Biztosan te vagy Ilana – mondtam, valahogy úgy érezve, hogy ebben a helyzetben nekem kell átvennem az irányítást. – Andrea vagyok, Miranda asszisztense, és azért vagyok itt, hogy segítsek mindenben, amiben tudok. Olyan megkönnyebbültnek látszott, hogy rögtön az jutott eszembe, vajon mit mondhatott neki Miranda. A lehetőségek végtelenek voltak, de úgy képzeltem, a dolognak valami módon köze lehetett Ilana Háziasszonyok lapjába illő öltözékéhez. Megborzongtam a gondolatra, miféle komiszságot mondhatott egy ilyen aranyos lánynak, és csak azon fohászkodtam, hogy ne kezdjen el most sírni. Ám ő ehelyett rám nézett azzal az ártatlan, nagy, kék szemével, majd közelebb hajolt, és nem is olyan halkan közölte velem: – A főnöknőd egy első osztályú kurva. Döbbenten meredtem rá, de gyorsan magamhoz tértem. – Az, ugye? – És mindkettőnkből kitört a nevetés. – Mit csináljak, miben tudok segíteni? Miranda körülbelül tíz másodperc múlva megérzi, hogy itt vagyok, úgyhogy úgy kell tennem, mintha lázasan csinálnék valamit. – Gyere, megmutatom az asztalt – mondta, és elindultunk egy sötét folyosón az egyiptomi tárlat felé. – Szenzációs. Elérkeztünk egy kisebb, mondjuk teniszpálya méretű kiállítóterembe, melynek közepén egy négyszögletes, huszonnégy személyre terített asztal terpeszkedett. Láttam, hogy Robert Isabell kitett magáért. Ő volt New Yorkban a partiszervező, az egyetlen, akiről tudni lehetett, hogy a részletekre is meglepő gondossággal ügyelve rendez meg egy ilyen nagyságrendű eseményt: elegánsan, de nem a legfelkapottabb divat szerint, fényűzően, de nem hivalkodón, páratlanul a maga nemében, de sohasem lőve túl a célon. Miranda ragaszkodott hozzá, hogy Robert csináljon mindent, de én eddig csak egyszer láttam a munkáját, méghozzá Cassidy és Caroline születésnapi buliján. Tudtam, hogy képes Miranda gyarmati stílusú nappaliját menő belvárosi klubhelyiséggé változtatni (üdítőspulttal – ahol természetesen martinispoharakba töltötték az üdítőket – pihe-puha bőrrel bevont beépített padokkal, marokkói stílusú, fűtött sátorban berendezett táncteremmel) tízévesek számára, de ez tényleg lenyűgöző volt. Csillogó fehér volt minden. Sápadtfehér, selymesfehér, fényesfehér, matt fehér és teltfehér. Hófehér bazsarózsacsokrok, mintha egyenesen az asztalból nőttek volna ki, frissek, mint a harmat, de kellően rövid szárral, hogy a vendégek beszélhessenek fölöttük. Csontfehér porcelánok (fehér pettyezéssel) sorakoztak a ropogósra keményített, fehér damasztabroszon, és magas háttámlájú, érzékien finom bőrrel párnázott, fehér tölgyfa székek álltak a kifejezetten erre az alkalomra leterített, fehér plüssbársony szőnyegen. Egyszerű, fehér

porcelántartókban álló fehér templomi gyertyák árasztottak szórt, fehér fényt, alulról emelve ki (de valahogy mégsem perzselve meg) a bazsarózsákat, és diszkrét fénybe vonva az egész asztalt. A helyiségben csak az asztalt körülvevő falakon lógó, az ókori Egyiptom mindennapi életét ábrázoló képek tiszta és harsány kékjei, zöldjei és aranyai szolgáltatták a színeket. Tökéletes művészi ízlésre vallott az a szándékos ellentét, ami a fehér asztal és a felbecsülhetetlen értékű, aprólékos részletességgel kidolgozott festmények között feszült. Ahogy körbeforgattam a fejem, csodálva a színek és a fehérek közötti nagyszerű kontrasztot („Az a Robert valóságos zseni!”), a szemem megakadt egy vibráló piros alakon. A sarokban, egy nagyméretű festmény alatt Miranda állt mereven, mint aki nyársat nyelt, abban a gyöngyökkel kivarrt Chanel ruhában, amelyet kizárólag erre az alkalomra vettek, igazítottak rá, és tisztítottak ki. És bár túlzás lett volna azt állítani, hogy az utolsó pennyig megérte az árát (miután azok a pennyk több tízezer dollárhoz adódtak hozzá), Miranda tényleg lélegzetelállítóan nézett ki benne. Ő maga is valóságos object d’art volt, ahogy ott állt felszegett állal, tökéletesen feszes izmaival, mint valami gyöngyös Chanel selyemruhába öltöztetett neoklasszikus dombormű. Nem volt szép nő – a szeme kicsit túl mélyen ülő, és a kelleténél kisebb volt, a haja túl sima, az arca pedig túlontúl markáns –, ezzel együtt valami megmagyarázhatatlan módon magához vonzotta a tekintetet, és akárhogy próbáltam is tárgyilagos maradni, s úgy tenni, mintha a termet csodálnám, képtelen voltam levenni róla a szememet. Mint rendesen, most is a hangja riasztott fel elmélázásomból. – Ahn-dre-ah, ugye tudod a ma esti vendégek neveit, és felismered őket arcról? Remélem, alaposan megnézted a portréikat. Bízom benne, hogy ma este nem hozol szégyent rám azzal, hogy nem tudod név szerint üdvözölni valamelyiküket – mondta nem nézve sehová, pusztán csak a nevemmel jelezve, hogy hozzám beszél. – Hát, igen, végigvettem – feleltem, elnyomva a belső késztetést, hogy szalutáljak is hozzá, ugyanakkor azt is tudtam, hogy még mindig őt bámulom. – Pár perc alatt átfutok rajta még egyszer, hogy biztos legyek magamban. Úgy nézett rám, hogy rá volt írva az arcára: Akkor csináld, te mamlasz, mire eltéptem a tekintetemet róla, és kivonultam a teremből. Ilana közvetlenül mögöttem lépkedett. – Miről beszél? – súgta, közelebb hajolva hozzám. – Portrék? Megőrült? Egy félhomályos hallban leültünk egy kényelmetlen fapadra; mindkettőnkre ráfért, hogy kicsit elbújjunk. – Ja, persze. Na igen, normális esetben az egész múlt hetet azzal töltöttem volna, hogy megszerzem a ma esti vendégek képeit, hogy név szerint tudjak fogadni mindenkit – magyaráztam az elszörnyedt Ilanának, aki hitetlenkedő

arccal bámult rám. – De mivel csak most mondta meg, hogy ma este nekem is ide kell jönnöm, mindössze pár percem maradt a kocsiban, hogy megnézzem a képeket. Miért? – kérdeztem. – Ezt te furcsának tartod? Ne viccelj. Ilyesmi megszokott dolog egy Miranda-féle partin. – Hát, én azt hittem, ma este egy híresség sem lesz itt – felelte, visszautalva Miranda régebbi, szintén a Metben rendezett partijaira. Mivel ő is a múzeum tekintélyes pártfogói közé tartozott, gyakran biztosították számára azt a különleges előjogot, hogy kibérelhette a Metropolitan Múzeumot zártkörű rendezvények és koktélpartik céljára. Mr. Tomlinsonnak csak egyszer kellett kérnie, és Miranda máris rohant, hogy olyan bulit rendezzen a sógorának, amilyet még a Met se látott. Úgy gondolta, hogy egy Metben rendezett, vacsorával egybekötött estéllyel lenyűgözi a gazdag délieket és trófea gyanánt mutogatott feleségeiket. Igaza volt. – Igen, egy se lesz, akit kapásból felismernénk, csak egy rakás milliárdos, akik a Mason–Dixon-vonaltól délre laknak. Amikor memorizálnom kell a vendégek arcát, rendszerint könnyű megtalálni őket a neten vagy a WWD-ben. Az ember többnyire tudni szokta, hol találja meg a hírességek fotóit. De ha mondjuk a Charleston valamelyik jómódú kertvárosában vagy akárhol lakó Mr. és Mrs. Packard fotóját kell felkutatni, az már korántsem ilyen könnyű. Miranda másik asszisztense kereste ezeket az embereket, mialatt a többiek engem készítettek fel, és végül majdnem mindegyiket meg is találta a saját helyi lapjaik társasági rovatában vagy a különböző cégek weboldalain, de mondhatom, nagyon macerás munka volt. Ilana csak bámult rám. Azt hiszem, valahol éreztem, hogy úgy beszélek, mint valami robot, de nem tudtam leállni. Az arcán látható döbbenettől meg csak még rosszabbul éreztem magam. – Már csak egy házaspárt nem sikerült beazonosítanom, úgyhogy őket valószínűleg kizárásos alapon fogom felismerni – mondtam. – Jaj, istenem. Csak tudnám, hogy csinálod! Én már azért is dühös vagyok, hogy itt kell lennem péntek este, de fogalmam sincs, hogy tudnám elvégezni a te munkádat. Hogy bírod? Hogy tudod elviselni, hogy így beszéljenek és így bánjanak veled? Beletelt egy percbe, mire rájöttem, hogy a kérdése készületlenül ért: igazából még soha senki nem nyilatkozott negatívan a munkámról. Mindig is azt hittem, én vagyok az egyetlen – a millió képzeletbeli lány között, aki az életét is odaadná az állásomért –, aki valami enyhén zavaró vonást is felfedezett a helyzetemben. Még annál is szörnyűbb volt a megbotránkozást látni az ő szemében, mint nap mint nap a munkahelyemen végignézni a nevetséges dolgok százait. Attól, hogy ilyen leplezetlen szánalommal a szemében nézett rám, valami elpattant bennem.

Olyasmit tettem, amit hónapok óta, amióta embertelen körülmények között dolgoztam egy embertelen főnöknek, alkalmasabb pillanatra várva, mindig magamba tudtam fojtani. Sírva fakadtam. Ilana még nagyobb döbbenettel nézett rám. – Jaj, szívecském, gyere ide! Nagyon sajnálom, nem akartam! Te egy valóságos szent vagy, hogy kibírod ezzel a boszorkánnyal! Hallod, amit mondok? Gyere velem. – Azzal kézen fogva végigvezetett egy még sötétebb folyosón egy hátul megbújó irodához. – Itt vagyunk, ülj le egy percre, és felejtsd el, hogy néznek ki ezek az idióta alakok. Én meg csak szipogtam, és kezdtem nagyon hülyén érezni magam. – És ne érezd magad idegennek velem, hallod-e? Az az érzésem, hogy már nagyon régóta magadban tartod ezeket a dolgokat, pedig időnként muszáj alaposan kibőgnöd magad. Mialatt megpróbáltam letörölni az arcomon szétmázolódott szemfestéket, lázasan kotorászott az íróasztalában. – Itt van! – jelentette ki végül büszkén. – Mihelyt megnézted, meg fogom semmisíteni, és ha valaha is eszedbe jutna, hogy beszélj róla valakinek, pokollá fogom tenni az életedet. De most csak nézd meg, meglátod, elképesztő. És mosolyogva a kezembe nyomott egy BIZALMAS feliratú szalaggal átragasztott, nagyméretű borítékot. Feltéptem a ragasztószalagot, és kivettem a borítékban lévő zöld dossziét. Egy fotó volt benne – egy színes fotó Mirandáról, amint elnyúlva fekszik egy éttermi padon. Rögtön ráismertem, hogy a képet egy híres társasági fotós készítette Donna Karan nemrégiben, a Pastisban rendezett születésnapi partiján. Már megjelent a New York magazinban, és valószínűleg még többször is meg fog jelenni itt-ott. A képen a barna-fehér kígyóbőr felsőjét viselte, azt, amiről mindig azt gondoltam, hogy úgy néz ki benne, mint egy kígyó. Hát, úgy látszik, nem voltam ezzel egyedül, mert ezen a képen valaki – csak profi lehetett – roppant ügyesen egy csörgőkígyó méretre igazított képét illesztette pontosan oda, ahol Miranda lábának kellett volna lennie. Miranda, a Kígyó, sugallta a mű, mely a padon fél könyékre támaszkodó fekvő helyzetben mutatta, amint finoman metszett állát a tenyerébe támasztva nyúlt el a bőrülésen, miközben a félkörbe tekeredett csörgőkígyó lecsüngött a pad szélén. Tökéletes volt. – Hát nem óriási? – kérdezte Ilana, áthajolva a vállamon. – Egyik délután bejött hozzám Linda. Az egész napot a Mirandával való telefonálgatással töltötte; arról volt szó, hogy melyik galériában rendezzék a vacsorát. Linda természetesen az egyes számúra gondolt, mivel hogy az a legnagyobb és a legszebb, de Miranda úgy rendelkezett, hogy a másikban, az ajándékbolt mellett lévőben legyen. Ezen

elhuzakodtak egy darabig, mígnem végül Linda – többnapi tárgyalás után – engedélyt kapott az igazgatóságtól, hogy megrendezhetik a galériájában. Nagy izgalommal felhívta Mirandát, hogy elújságolja neki. Találd ki, mi történt akkor… – Nyilvánvalóan meggondolta magát – mondtam a világ legtermészetesebb hangján. – Úgy döntött, azt fogja tenni, amit Linda legelőször javasolt, csak előbb meg akart győződni róla, hogy mindenki úgy táncol, ahogy ő fütyül. – Pontosan. Na látod, ez baromira felbosszantott. Soha életemben nem láttam még, hogy az egész múzeum a feje tetejére állt volna egy ember miatt – azt képzeld el, ha az Egyesült Államok elnöke kérné, hogy a Külügyminisztérium itt adhasson vacsorát, nem adnák meg neki az engedélyt! És akkor a te főnöknőd azt képzeli, hogy besétálhat ide, és parancsokat osztogathat mindenkinek, és napokon keresztül pokollá teheti az életünket! Én mindenesetre megcsináltam ezt a kis képet, hogy felvidítsam vele kicsit Lindát. Tudod, mit csinált vele? Készített róla egy kicsinyített másolatot, hogy betehesse a tárcájába! Arra gondoltam, neked is használna. Még ha csak annyiból is, hogy emlékeztessen rá, nem vagy egyedül. Biztos, hogy neked a legnehezebb, de akkor sem vagy egyedül. Visszatettem a képet a bizalmas borítékba, és visszaadtam Ilanának. – Te vagy a legjobb fej – mondtam, megsimítva a vállát. – Tényleg klassz, amit csináltál. Ígérem, soha senkinek nem árulom el, honnan szereztem, de megtennéd, hogy elküldöd nekem? Nem hinném, hogy befér a Leiber táskámba, de mindent megadnék, ha elküldenéd a lakásomra. Megteszed? Mosolyogva intett, hogy írjam le a lakáscímemet, aztán mindketten felálltunk, és visszasétáltunk (a magam részéről visszabicegtem) a múzeum előcsarnokába. Közeledett a hét óra, a vendégek minden percben megérkezhettek. Miranda és Vakapád már az öccsel, az ünnepelt vőlegénnyel társalogtak, aki úgy nézett ki, mint egy déli középiskola egykori futball-, lacrosse- és rögbisztárja, akit szüntelenül körüldongtak a szebbnél szebb szőkék. A huszonhat éves szőke menyasszonyjelölt csendes nyugalommal álldogált mellette, és rajongó tekintettel nézett fel rá. Egy kis pohár valamit tartott a kezében, és boldogan kacarászott vőlegénye viccein. Miranda, arcán a legálságosabb műmosollyal, Vakapád karjába kapaszkodva csüngött rajta. Nem is kellett hallanom a szavaikat, hogy tudjam, alig érzékelte a megfelelő időt. A társasági jó modor sohasem volt az erőssége, ahogy a csevegéshez sem volt sok türelme – én azonban tudtam, hogy ma este mindent meg fog tenni, hogy a legjobb arcát mutassa. Kezdtem rájönni, hogy a barátai egytől egyig két kategóriába sorolhatók. Egyikbe tartoztak azok, akiket saját maga fölött állónak tartott, és akikben jó benyomást akart kelteni. Ez a lista rövid volt, de általában olyan emberekből állt, mint Irv Ravitz, Oscar de la Renta, Hillary Clinton és az összes A-kategóriás filmekben játszó filmsztár. Aztán ott voltak a nála alacsonyabb rangúak, akikkel leereszkedően bánt, nehogy elfelejtsék, hol

a helyük. Ide tartozott mindenki más: a Runway valamennyi munkatársa, az összes családtag, a gyerekei barátnőinek a szülei – hacsak véletlenül nem tartoztak az első kategóriába –, szinte az összes divattervező és más magazinok szerkesztői, továbbá a szolgáltatóiparban dolgozó minden egyes személy, itthon és külföldön egyaránt. A ma este attól ígérkezett különösen szórakoztatónak, mert ezekkel a második kategóriás népekkel úgy kellett bánnia, mintha első kategóriásak lennének, pusztán csak azért, mert kapcsolatban álltak Mr. Tomlinsonnal és az öccsével. Mindig élveztem azokat a ritka alkalmakat, amikor megfigyelhettem, hogyan próbál Miranda jó benyomást gyakorolni másokra – főleg, mert a természetéből hiányzott a kedvesség. Éreztem, hogy az első vendégek úgy érkeztek meg, hogy nem vettem észre őket. A szobában tapintható volt a feszültség. Emlékezetembe idézve a színes nyomtatóval készített fotómásolatot, odarobogtam a párhoz, és nyúltam a nő szőrmegallérjáért. – Mr. és Mrs. Wilkinson, nagyon örülünk, hogy eljöttek ma este. Kérem, hadd vegyem ezt el. És Ilana átkíséri önöket a hallba, ahol koktélokat szolgálnak fel. Reméltem, hogy e kis monológom közben nem bámulok kimeredt szemmel, de a látvány valóban borzalmas volt. Láttam már Miranda partijain nőket kurvának öltözve, férfiakat nőnek öltözve és modelleket mindenféle ruha nélkül, de ilyen ruhákban eddig még senkit sem láttam. Tudtam, hogy ez nem lesz egy trendi New York-i társaság, de arra számítottam, hogy valahogy úgy fognak kinézni, mint a Dallasban; ezzel szemben úgy néztek ki, mintha jelmezpróbás szereplőválogatáson jelentek volna meg. Mr. Tomlinson öccse például, aki amúgy ezüst hajával disztingvált külsejű volt, elkövette azt a végzetes hibát, hogy fehér frakkot viselt – májusban! –, s hozzá skót kockás zsebkendőt és sétabotot! A menyasszonyán egy smaragdzöld taft förtelem volt. A ruha vadul örvénylett, dagadozott és hullámzott körülötte, s közben úgy felnyomta egyébként is hatalmas kebleit, hogy szinte kibuggyantak a dekoltázsból – félő volt, hogy a végén még megfullad saját szilikonmellei között. Csésze nagyságú gyémántok lógtak a füléből, és egy még nagyobb szikrázott a bal kezén. A haját fehérre hidrogéneztette, akárcsak a fogait, és elképesztően magas és vékony tűsarkakon állt. – Dhágáim, annyira örülök, hogy el tudtatok jönni erre a kis pahtira! Ma mindenki szívesen jár pahtikra, nem igaz? – fuvolázta Miranda. A jövendő Mrs. Tomlinsonon látszott, hogy mindjárt elájul. Itt állhat szemtől szemben az igazi, az egyetlen Miranda Priestlyvel! Mérhetetlen boldogsága mindannyiunkat zavarba ejtett, aztán az egész szánalmas társaság, Mirandával az élen, átvonult a hallba. Az est nagy része nagyjából ugyanígy folyt tovább. Minden vendég neve eszembe jutott, és sikerült megúsznom anélkül, hogy bárkire is túlzottan sértőt

találjak mondani. Ahogy teltek az órák, már egyáltalán nem találtam szórakoztatónak a fehér frakkokat, díszes ruhákat, hivalkodó frizurákat, a még hivalkodóbb ékszereket és az első virágzásukon túli hölgyeket – de sohasem fáradtam bele Miranda nézésébe. Ő volt az egyetlen valódi hölgy, minden nő irigységének tárgya aznap este abban a múzeumban. És jóllehet a vendégek tisztában voltak vele, hogy a világ összes pénzén sem tudnák megvásárolni az előkelőségét és eleganciáját, ettől még nem szűntek meg vágyakozni rá. Őszintén megmosolyogtam, amikor nagyjából a vacsora felénél, szokás szerint egyetlen köszönöm vagy jó éjt nélkül elbocsátott. („Ahn-dre-ah, ma este már nincs szükségünk rád. Kísérd ki magad.”) Kerestem Ilanát, de ő már korábban elszökhetett. Mindössze tíz percet kellett várnom a kocsira – közben egy pillanatra eszembe jutott, mi lenne, ha metróra szállnék, de nem tudtam, mennyire gátolna ebben az Oscar, illetve a tűsarkúm –, s aztán kimerülten, de békésen elvetettem magam az autó hátsó ülésén. Amikor a lift felé menet elballagtam John mellett, benyúlt a kis asztala alá, és kihúzott egy nagyméretű borítékot. – Alig pár perce kaptam. Rá van írva, hogy sürgős. Megköszöntem neki, és mindjárt le is ültem a lépcsőház egyik sarkában. Vajon ki küldhet nekem valamit péntek este tíz órakor? Felbontottam a borítékot, és egy levélkét vettem ki belőle: Édes Andreám! Úgy örülök, hogy megismertelek ma este! Össze tudnánk jönni jövő héten egy sushira vagy valamire? Hazafelé menet dobom be ezt – gondolom, egy ilyen este után, mint amiben mindkettőnknek részünk volt, rád fér egy kis derű. Jó szórakozást hozzá. Puszi Ilana A borítékban Miranda, a Kígyó képe volt, amelyet Ilana felnagyított tízszer tizenhármas méretűre. A Manolosból kihúzott lábamat masszírozva elnéztem pár percig, különös tekintettel Miranda szemére. Ugyanolyan félelmetesnek és gonosznak láttam, mint akivel nap mint nap szembe kell néznem – de ma este szomorúnak és letagadhatatlanul magányosnak is látszott. Ha ezt a képet is felrakom a hűtőmre, és Lilyvel meg Alexszel csúfolódom rajta, attól még nem fog kevésbé sajogni a lábam, és a péntek estémet sem kapom vissza. Összetéptem hát

a képet, és felsántikáltam az emeletre.

15. FEJEZET – Andrea, én vagyok az, Emily – hallottam a rekedt suttogást a telefonban. – Hallasz engem? Emily hónapok óta nem hívott fel éjszaka a lakásomon, s ebből rögtön tudtam, hogy a dolog komoly. – Szia, persze. Rémes a hangod – feleltem azon nyomban felülve az ágyban. Vajon Miranda művelt vele valamit, attól ilyen a hangja? Legutóbb akkor telefonált ilyen későn, amikor Miranda szombat este tizenegykor azzal hívta fel, hogy Emily béreljen neki és Mr. Tomlinsonnak egy sugárhajtású magánrepülőt, amivel hazajöhetnek Miamiból, mivel a rossz időjárás miatt törölték a menetrend szerinti járatukat. Emily épp készült elmenni hazulról a saját születésnapi partijára, és rögtön felhívott engem, könyörögve, hogy intézzem el helyette. De csak másnap hallgattam meg az üzenetét, és amikor visszahívtam, még akkor is zokogott. – Nem tudtam ott lenni a saját szülinapi partimon, Andrea – sírta bele a telefonba, mihelyt felvette a kagylót. – Nem tudtam elmenni a saját születésnapi bulimba, mert repülőt kellett szereznem nekik! – Nem tölthettek volna el egy éjszakát valami szállodában, s repültek volna vissza másnap, mint más normális emberek? – kérdeztem, rámutatva az egyetlen magától értetődő megoldásra. – Gondolod, hogy nekem ez nem jutott eszembe? Hét perc leforgása alatt foglaltattam nekik luxuslakosztályt a Shore Clubban, az Albionban és a Delanóban, arra gondolva, hogy biztosan nem gondolja komolyan, elvégre szombat éjszaka volt! Hogy a pokolba bérel ki az ember egy gépet szombat éjszaka? – Jól sejtem, hogy nem fogadta el az ötletedet? – kérdeztem szelíden, mert őszinte bűnbánatot éreztem, amiért nem voltam elérhető, és így nem segíthettem ki a bajból, ugyanakkor magamban ujjongtam is, hogy ez a golyó most nem engem talált el. – Jól. Egyáltalán nem fogadta el. Tízpercenként hívogatott, hogy miért nem találtam még neki gépet, és örökösen várakoztatni kellett miatta azokat, akikkel beszéltem, és mire újra visszakapcsoltam hozzájuk, ők már letették – zokogta elcsukló hangon. – Egy rémálom volt az egész! – És végül mi történt? Alig merem megkérdezni. – Hogy mi történt végül? Mi nem történt végül? Telefonáltam minden egyes floridai magántársaságnak, de el tudod képzelni, hogy senki se vette fel a telefont

szombaton éjfélkor. Megkerestettem egyenként a pilótákat, felhívtam a belföldi légitársaságokat, van-e valami megoldási javaslatuk, sőt még a miami nemzetközi repülőtér valami felügyelőjével is beszéltem. Mondtam neki, hogy fél órán belül szükségem van egy gépre, hogy elhozzon két embert New Yorkba. Tudod, mit csinált? – Mit? – Nevetett. Hisztérikusan. Megvádolt, hogy terroristák, kábítószercsempészek meg effélék összekötője vagyok. Közölte velem, hogy több esélyem van arra, hogy hússzor belém csapjon a villám, mint hogy ilyenkor találjak egy pilótát meg egy gépet, akármennyit fizetnék is érte. És ha még egyszer fel merem hívni, kénytelen lesz átirányítani a hívásomat az FBI-hoz. Hihetetlen, mi? – De ekkor már üvöltött. – Kurvára hihetetlen, hát nem? Az FBI-hoz! – Feltételezem, hogy ez sem tetszett Mirandának. – Naná, hogy nem! Teljes húsz percig el se hitte, hogy nincs egyetlen árva gép se, ami elérhető lenne. Bizonygatnom kellett neki, hogy nem azért, mert mind foglalt, hanem mert ilyen késő éjszaka nem lehet gépet bérelni. – És mi történt? – Még csak a lehetőségét sem láttam, hogy ez az ügy szerencsésen végződhetett. – Hajnali fél kettő körül végre beletörődött, hogy aznap már nem tud hazajönni. Nem mintha különösebb jelentősége lett volna, mivel a lányok az apjuknál voltak, a dadus meg szükség esetén egész vasárnap elérhető lett volna; így aztán jegyet vetetett velem az első reggeli gépre. Ez zavarba ejtő volt. Ha a járatát törölték, feltételeztem, hogy a légitársaság amúgy is az első reggeli gépre érvényesítette volna a jegyét, különös tekintettel az ő fő-fő-első-leg-arany-platinagyémánt-vezető-VIP státusára, az első osztályú jegyeik eredeti áráról nem is beszélve. Ezt meg is mondtam. – Pontosan. Mint ahogy ezt tette a Continental is: biztosította a helyüket a menetrend szerinti első, hat óra ötvenkor induló gépre. Csakhogy, amikor Miranda meghallotta, hogy valakinek sikerült feljutnia egy hat óra harmincötkor induló Delta gépre, a plafonon volt. Tehetetlen idiótának nevezett, százszor megkérdezte, miféle asszisztens vagyok én, ha még egy olyan egyszerű dolgot sem tudok elintézni, mint egy magánrepülő kibérlése. – Ekkor már szipogott, és hallottam, hogy kortyol valamit, talán kávét. – Jaj, istenem, tudom, mit fogsz most mondani. Mondd, hogy nem csináltad meg! – Megcsináltam. – Nem. Ugye, most viccelsz? Negyedóráért? – Megcsináltam! Mi mást tehettem volna? Annyira ki volt akadva rám… így legalább megvolt a látszata, hogy tényleg csináltam valamit. Belekerült még vagy

kétezer dollárba, nem nagy ügy. Majdhogynem boldognak tűnt, amikor letettük a telefont. Mit kívánhatnál még? Ez volt az a pillanat, amikor mindkettőnkből kitört a nevetés. Tudtam, anélkül hogy Emily megmondta volna – és ő is tudta, hogy tudom –, hogy fogta magát, és vett még két jegyet a Delta járat business osztályára Mirandának, csak hogy befogja vele a száját, és végre legyen vége az örökös követelődzéseknek és sértegetéseknek. Fulladoztam a röhögéstől. – Várj, megmondom! Mire elintézted, hogy egy kocsi vigye őt a Delanóba… – …hajnali három óra volt, és addig este tizenegy óta pontosan huszonkétszer hívott a mobilomon. A sofőr megvárta, amíg lezuhanyoznak és átöltöznek a luxuslakosztályukban, aztán visszavitte őket a reptérre, hogy elérjék a korábbi gépüket. – Elég! Hagyd abba! – visítottam, az oldalamat fogva a nevetéstől. – Ez nem lehet igaz. Emily abbahagyta a nevetést, és megpróbált komolyságot színlelni. – Te most azt hiszed, hogy ez egy jó sztori? A legjobbat még el se mondtam! – Mondd, ne kímélj! – Kimondhatatlan jókedvre hangolt, hogy végre egyszer ugyanakkor és ugyanazt találjuk mulatságosnak Emilyvel. Jó érzés volt beletartozni egy csapatba, együtt harcolni valakivel az elnyomó ellen. Akkor jöttem rá először, milyen más lett volna ez az év, ha Emily és én igazán jó barátokká válva, egymást fedezve és védelmezve, egymásban kellőképpen megbízva, egységes frontot tudtunk volna alkotni Mirandával szemben. Talán akkor nem lett volna ennyire elviselhetetlen minden. De az efféle ritka alkalmakat leszámítva többnyire semmiben sem értettünk egyet. – Hogy mi a legjobb az egészben? – Szünetet tartott, hogy kicsit még élvezhessük az iménti ujjongó jókedvünket. – Azt persze nem tudta, hogy hiába indult korábban a Delta járat, a menetrend szerint nyolc perccel később szállt le, mint az eredeti Continental! – De durva! – sikítottam magamon kívül a sztori új, és még klasszabb poénját hallva. – Nem hiszem el, hogy ez nem egy vicc! Amikor letettük a telefont, ámulva láttam, hogy több mint egy órát beszéltünk, mint két igazi barátnő. Hétfőn persze azonnal visszavettük a megszokott kimért ellenszenv álarcunkat, de ez után a hétvége után az Emily iránt táplált érzelmeimbe mindig belevegyült egy cseppnyi szeretet is. Egészen mostanáig, persze. Annyira azért nem szerettem, hogy szívesen hallgattam volna azt a dühítő vagy kellemetlen dolgot, amivel nyilván elő fog most hozakodni. – Rémes a hangod, de komolyan. Beteg vagy? – próbáltam hősiesen némi

együttérzést csempészni a hangomba, de ezzel együtt a kérdés agresszívnak és vádlónak hangzott. – Jaj, igen – susogta rekedten, majd száraz köhögésben tört ki. – Tényleg beteg vagyok. Sohasem hittem el, amikor valaki azt mondta, hogy beteg, nagyon rosszul érzi magát: annak, aki a Runwaynél dolgozott, egy potenciálisan életveszélyes kórságot megállapító, nagyon hivatalos diagnózis nélkül mindig kellően jól kellett éreznie magát. Úgyhogy amikor Emily befejezte az ugató köhögést, és tovább erősködött, hogy komolyan beteg, akkor sem számoltam azzal a lehetőséggel, hogy hétfőn nem fog bejönni dolgozni. Elvégre repülnie kell Párizsba, hogy október 18-án ott találkozzon Mirandával, és addig már csak egy bő hét volt hátra. És egyébként meg én is túléltem már egy-két torokgyulladást, légcsőhurutot, egy szörnyűséges ételmérgezést és a cigi meg a megfázások miatti örökös köhögést, de amióta – majdnem egy éve – itt dolgoztam, még egy nap betegszabadságon se voltam. Egyetlenegyszer lógtam el egy orvosi rendelésre, amikor mindenáron valami antibiotikumot akartam szerezni a torkomra (akkor is azt hitték, hogy Mr. Tomlinson kedvéért mentem el terepszemlét tartani az új kocsik frontján), de a megelőzésre sohasem volt idő. Igaz, hogy tucatszor kerültem Marshall keze alá, jó párszor kimasszírozták belőlem az izomgörcsöt, méghozzá ingyen, mert megtiszteltetésnek vették, hogy Miranda asszisztense a vendégük, és a számát se tudom, hányszor vett kezelésbe manikűrös, pedikűrös és sminkes, de egy év alatt egyszer sem jártam fogorvosnál vagy nőgyógyásznál. – Tehetek érted valamit? – kérdeztem, igyekezve, hogy a hangom közömbösen csengjen, miközben azon gyűrtem az agyam, miért hívott fel, hogy közölje velem, nem érzi jól magát. Kettőnk között ez teljességgel szokatlan és értelmetlen dolog volt. Úgyis bejön hétfőn dolgozni, akár jól érzi magát, akár nem. Ezúttal mély hangon köhögött, és hallottam, hogy a tüdeje tele van slejmmel. – Aha, igen, azt hiszem. Úristen, nem hiszem el, hogy ez megtörténhet velem! – Mi? Mi az, ami megtörténhet? – Nem tudok elmenni Európába Mirandával. Monóm van. – Mi van? – Hallottad, nem tudok elutazni. Az orvos felhívott ma, hogy megvan a vérvizsgálat eredménye, és ez azt jelenti, hogy három hétig nem tehetem ki a lábam a lakásból. Három hétig! Most biztosan viccel. Még arra sem ad lehetőséget, hogy egy kicsit sajnáljam – hiszen most mondja, hogy nem utazik el Európába, márpedig bennem két hónapja egyedül az a tudat tartja a lelket, hogy Miranda és Emily egyszerre fognak egy időre eltűnni az életemből.

– Em, meg fog ölni ezért, muszáj elmenned! Ő tudja már? Baljós csend a vonal túlsó végén. – Aha… igen, tudja. – Felhívtad? – Fel. Illetve megkértem az orvost, hogy hívja fel, mert nekem nem hitte volna el, hogy a mono tényleg komoly betegség, úgyhogy az orvosnak meg kellett mondania, hogy őt is megfertőzhetném, meg mindenki mást, és egyébként… – Itt félbehagyta a mondatot, amely most ott lógott a levegőben, és érezni lehetett, hogy van még valami, ami még ennél is sokkal, de sokkal rosszabb. – Egyébként mi? – Önfenntartó ösztöneim máris csatasorba rendeződtek. – Egyébként… azt akarja, hogy te menj el vele. – Azt akarja, hogy én menjek el vele? Hát ez édes. Szó szerint mit mondott? Ugye nem fenyegetett meg, hogy kirúg, amiért megbetegedtél? – Andrea, én… – kínos, mélyről felszakadó köhögőroham jött rá, s egy pillanatra megijedtem, nehogy itt haljon meg nekem, mialatt velem beszél telefonon – …komolyan beszélek. Halálosan komolyan. Valami olyasmit mondott, hogy azok az asszisztensek, akiket kint adnak mellé, egytől egyig idióták, és akkor már az is jobb, ha inkább te vagy vele. – Ha ezt most hízelgésnek szánod, ne fáraszd magad! Nem létezik olyan aljas hízelgés, amivel rá tudnál venni ilyesmire. Úgysem hiszem el, hogy ilyen szépeket mondott rólam. A végén még elpirulok! – Magam sem tudtam, mire figyeljek inkább: arra-e, hogy Miranda azt akarja, menjek el vele Párizsba, vagy arra, hogy csak azért akar engem, mert kevésbé tart agyhalottnak, mint azokat az anorexiás francia… hm… Andrea-klónokat. – Jaj, fogd már be… – recsegte Emily a most már idegesítő köhögőrohamok szünetében. – Te vagy a világ legnagyobb mázlistája. Én két éve – sőt több mint két éve – várok erre az útra, és most nem utazhatok el. Érted, milyen fájdalmasan röhejes ez? – Persze, hogy értem! Egy baromi nagy közhely: ez az út a te életed értelme, nekem pedig púp a hátamra, és mégis én megyek, te pedig nem. Ugye, milyen mókás az élet? Halálra röhögöm magam – mondtam fanyarul, a legkevésbé sem örvendezve. – Na igen, szerintem is szívás, de mit tehetsz ellene? Már fel is hívtam Jeffyt, hogy lásson hozzá a ruháid megrendelésének. Egy tonna cuccot kell magaddal vinned, mivel minden bemutatóra, vacsorára, és persze Miranda Hotel Costes-beli partijára, másban kell megjelenned. Allisontól majd kapsz a sminkeléshez mindenfélét. Beszélj Steffel, ő adja a táskákat, cipőket és ékszereket. Mindössze egy heted van, úgyhogy holnap ez legyen az első dolgod, rendben? – Még most sem tudom elhinni, hogy ezt elvárja tőlem.

– Nyugodtan elhiheted, mert biztos, hogy nem viccből mondta. És mivel a héten az irodába se tudok bemenni, ezen kívül még… – Micsoda? Hogy még az irodába se tudsz bejönni? – Nem vehettem ki egyetlen nap betegszabadságot, sőt egyetlen órát se mulaszthattam az irodából, amikor Miranda bent volt, de Emily sem. Az egyetlen alkalom, amikor ez majdnem megtörtént, akkor volt, amikor a dédnagyapja meghalt. De akkor is úgy sikerült hazautaznia Philadelphiába a temetésre, hogy vissza tudott érni, és egy percet se hiányzott a munkából. Itt így működtek a dolgok. Pont. Az embernek ott kellett lennie, leszámítva, ha meghalt valaki (közvetlen családtag), ha kezed-lábad levágták (de csak ha a tiédet), vagy ha kitört az atomháború (feltéve, hogy az amerikai kormány megerősítette, miszerint a támadás egyenesen Manhattan ellen irányult). A Priestly-rezsimben itt húzódott a vízválasztó vonal. – Andrea, mononukleózisom van! Baromira fertőzök. Tényleg súlyos. Még egy kávét inni sem mehetek el itthonról, nemhogy egy egész napra dolgozni! Miranda megérti ezt, úgyhogy össze kell kapnod magad. Sok munkád lesz, míg mindkettőtöket felkészíted a párizsi útra. Miranda szerdán indul Milánóba, te pedig úgy repülsz el, hogy a rá következő kedden Párizsban találkozhassatok. – Megérti, azt mondod? Ugyan! Mondd el, hogy mit mondott pontosan. – Képtelen voltam elhinni, hogy elfogadott kifogásként egy olyan világias dolgot, mint a mononukleózis, hogy valakit miért nem lehet elérni. – Csak ezt az apró kis örömet szerezd meg nekem. Cserébe, amiért pokol lesz az életem az elkövetkező hetekben. Emily sóhajtott, és szinte láttam, hogyan forgatja a szemét. – Hát, nem volt elragadtatva tőle. Én tulajdonképpen nem beszéltem vele, de az orvos elmondta, hogy váltig arról faggatta őt, hogy a mono tényleg egy igazi betegség-e. De amikor a doki megnyugtatta, hogy tényleg az, attól kezdve nagyon megértő volt. Hangosan felnevettem. – Azt elhiszem, Em, elhiszem, hogy megértő volt. Te most ne izgasd magad semmiért, csak arra koncentrálj, hogy mielőbb jobban legyél, a többit meg majd én elintézem. – Elküldöm neked e-mailben az elintézendők listáját, hogy semmiről se feledkezz meg. – Nem fogok elfeledkezni semmiről. Tavaly összesen négyszer volt Európában, megnéztem. Mialatt odalesz, kiváltok a bankból valamennyi készpénzt, pár ezret átváltok euróra, pár ezerért veszek utazási csekkeket, háromszorosan visszaigazoltatom az összes megbeszélt időpontját a fodrászokkal meg a sminkesekkel. Mi van még? Ja, utánanézek, hogy a Ritz ezúttal megfelelő mobiltelefont adjon neki, és jó előre beszélek a sofőrökkel is, hogy még véletlenül

se várakoztassák meg. Máris azon gondolkozom, ki mindenkinek kell példányt adnom az úti programjáról – legépelem, semmi probléma –, és gondoskodni fogok arról, hogy szétosszák. És persze neki is szüksége lesz az ikrek óráinak, különóráinak, edzéseinek és szerepléseinek részletes felsorolására, valamint az otthoni személyzet munkabeosztásának teljes és aprólékos listájára. Látod? Nem kell izgulnod, minden szálat a kezemben tartok. – Ne feledkezz meg a bársonyról – mondta színtelen hangon, mint valami robot –, se a sálakról! – Hová gondolsz! Már rajta vannak a listámon. Mielőtt Miranda csomagolni kezdett volna egy útra – helyesebben mielőtt a házvezetőnője csomagolni kezdett volna neki –, Emilyvel vásároltunk egy vég bársonyt, és elvitettük Miranda lakására. Ott a házvezetőnővel közösen pontosan akkora méretre és olyan formára vágtuk fel, ahány és amilyen ruhát magával szándékozott vinni, és minden darabot külön-külön ezekbe a bársonyokba csomagoltunk. Ezek a bársonycsomagok ezután gondosan egymás tetejére kerültek több tucat Louis Vuitton bőröndbe, mindenféle egyéb dolgok társaságában. Egy bőröndöt meg félig azok a Hermes dobozok töltöttek meg, amelyek mindegyikében egyetlen fehér sál rejtőzött, csak arra várva, hogy elveszítsék, ottfelejtsék, elhányják, vagy egyszerűen elhajítsák. Miután befejeztem az Emilyvel folytatott beszélgetést, melyben igyekeztem őszintén együtt érző hangot megütni, Lilyt ott találtam elnyúlva a heverőn, amint nagyban cigizik, és egy koktélospohárból átlátszó italt kortyolgat, ami holtbiztos, hogy nem víz volt. – Úgy tudtam, idebent nem szabad cigiznünk – mondtam lehuppanva mellé, és rögtön fel is raktam a lábamat a szüleimtől kapott ütött-kopott dohányzóasztalra. – Nem mintha bánnám, de ezt a szabályt te találtad ki. Lily nem volt komoly dohányos; többnyire csak akkor cigizett, ha ivott, és nem is vásárolt cigarettát. De most egy doboz Camel Special Lights kandikált ki túlméretezett ingblúza zsebéből. Megböktem a combját papucsos lábammal, és fejemmel a cigi felé intettem. Egy öngyújtóval együtt odanyújtotta nekem. – Tudtam, hogy nem fogod bánni – mondta, és komótosan szívott egyet a cigiből. – Késésben vagyok, és ez segít a koncentrálásban. – Mit kell most megcsinálnod? – kérdeztem, miközben magam is rágyújtottam, és visszaadtam az öngyújtót. Ebben a szemeszterben tizenhét kreditet vett fel, az elmúlt tavaszi gyenge szereplése után. Néztem, amint újból slukkol egyet, majd leöblíti egy jókora korty nem víz akármivel. Nem úgy festett, mint aki jó nyomon van. Mélyen, jelentőségteljesen sóhajtott, és úgy kezdett beszélni, hogy a szája

sarkában ott lógott a cigi. Le-fel billegett, azzal fenyegetve, hogy bármelyik pillanatban kieshet a szájából, s hozzá még ott volt a boglyas, mosást rég látott haja meg az elmázolódott szemfestéke. – Egy cikket kell megírnom valami tök ismeretlen, ezoterikus akadémiai folyóiratnak, amit soha senki nem fog elolvasni, de akkor is meg kell írnom, hogy azt mondhassam, már publikáltam valahol. – Kínos. És mikorra kell megírnod? – Holnapra – felelte lazán, a legteljesebb közönnyel. – Holnapra? Ez komoly? Erre rövid, figyelmeztető pillantást küldött felém, mintegy emlékeztetve, hogy eddig úgy tudta, vele vagyok, és nem ellene. – Ja. Holnapra. Tényleg gáz, főleg, mert a freudos fiút jelölték ki szerkesztőnek. Úgy látszik, az senkit sem érdekel, hogy ő pszichológiában utazik, és nem orosz irodalomban – egyszerűen nincs elég szerkesztőjük, úgyhogy ő lesz a szerkesztőm. Kizárt, hogy ezt időben le tudjam adni neki. Le van szarva. Megint ledöntött valamennyit abból az italból, de látszott rajta, hogy az ízét nem akarja érezni, mert fintorgott. – Lil, mi történt? Igaz, hogy annak már pár hónapja, de amikor legutóbb hallottam a dologról, lassítani akartad az iramot, és a pasi tökéletes volt. Na persze, ez még azelőtt volt, hogy azt az izét felhurcoltad ide… Erre egy újabb figyelmeztető pillantás, majd ellenséges szemmeresztés következett. Legalább hússzor próbáltam beszélni vele a borzadály fickóról, de sohasem tudtunk négyszemközt maradni, és mostanában egyikünknek sem volt túl sok ideje bizalmas beszélgetésekre. Valahányszor megpendítettem a témát, mindig másra terelte a szót. Láttam rajta, hogy zavarja a dolog; azt már felmérte, hogy milyen rémes volt az az alak, de a mértéktelen ivásról, ami miatt ez a dolog megtörténhetett, nem volt hajlandó beszélgetni. – Igen, de akkor éjjel felhívtam őt az Au Barból, és könyörögtem, hogy jöjjön oda – felelte, s hogy ne kelljen a szemembe néznie, a távkapcsolóra összpontosított. – És? Eljött, és meglátta, hogy te a… hogy te mással beszélgetsz? Igyekeztem nem túl kritikus hangon fogalmazni, nehogy még elutasítóbbnak érezzen. Láthatóan tele volt a feje mindenfélével, az iskolai zűrjeivel, meg az ivással, meg ezzel a mérhetetlen sok pasival, és szerettem volna, ha elmondja valakinek. Azelőtt sohasem titkolt el semmit előlem, ha csak azért is, mert rajtam kívül senkije se volt, de újabban nemigen mondott el dolgokat. Megfordult a fejemben, hogy milyen furcsa, hogy négy hónapja nem voltunk képesek megbeszélni ezt az ügyet. – Nem, nem egészen így volt – mondta keserűen. – Eljött, megtette az utat

Morningside Heightstől egészen odáig, de én már nem voltam ott. Akkor felhívhatta a mobilszámomat, amit Kenny vett fel, és nem mondhatott túl kedves dolgokat neki. – Kenny? – Az az izé, akit a nyár elején felhoztam ide, emlékszel rá? – mondta gúnyosan, de ezúttal mosolygott. – Ahhah. És gondolom, a freudos fiú ezt nem vette jó néven. – Nem nagyon. De mindegy. Könnyen jött, könnyen ment, nem igaz? Kezében az üres pohárral kiszaladt a konyhába, és láttam, hogy ismét tölt magának a félig már kiürült Ketel One-os üvegből. Minimális szódát nyomott hozzá, és már jött is vissza a heverőre. Épp a lehető legszelídebben meg akartam kérdezni, miért nyakalja a vodkát, ha egyszer másnapra meg kell írnia egy cikket, amikor megszólalt a kaputelefon. – Ki az? – kiáltottam Johnnak, lenyomva tartva a gombot. – Mr. Fineman szeretne felmenni Ms. Sachshoz – jelentette szertartásosan. Mindig ilyen volt, ha más is hallotta. – Tényleg? Nagyszerű. Engedje fel. Lily felhúzott szemöldökkel nézett rám, én pedig tudtam, hogy most sem fogjuk megbeszélni ezt a dolgot. – Bosszúsnak látszol – mondta nem titkolt gúnnyal. – Nem dob fel, hogy a barátod meglepetésszerűen beállít, igaz? – Dehogynem – válaszoltam védekezően, és mindketten tudtuk, hogy hazudok. Az elmúlt hetekben feszültté vált a viszonyom Alexszel. Kifejezetten feszültté. Mindvégig megjátszottuk, hogy együtt vagyunk, és jól is csináltuk: majdnem négyévi együttjárás után már pontosan tudtuk, mit szeretne hallani a másik, s hogy mit kell tennünk. Ám azalatt, amíg én a munkahelyemen voltam, ő azzal kárpótolta magát, hogy még angyalibban viselkedett az iskolában – elvállalt minden korrepetálást, magántanítást, pluszórát és tantestületi feladatot, amit csak el lehet képzelni –, és amikor meg ténylegesen együtt voltunk, az körülbelül annyira volt izgalmas, mintha harminc éve lettünk volna házasok. Egy ki nem mondott megállapodás szerint mindketten azt vártuk, hogy leteljen a szolgaságom esztendeje, de arra már nem mertem gondolni, hogy addigra milyen irányt vehet a kapcsolatunk. De mégis. Itt volt két, hozzám nagyon közel álló ember – először Jill (aki valamelyik este felhívott, és tudatta velem, hogy milyen nyomorúságos helyzetben vagyok), és most Lily, aki rámutatott, hogy Alex és én újabban már egyáltalán nem tűnünk olyan irigylésre méltó párnak. És kénytelen voltam beismerni magamnak, hogy Lily, a maga összevissza beszélő, de ezzel együtt mindig a lényeget meglátó módján, észrevette, hogy nem örülök Alex érkezése

hírének. Rettegtem attól, hogy meg kell mondanom neki, muszáj elutaznom Európába, rettegtem a harctól, amely elkerülhetetlenül ki fog törni kettőnk között, és amit nagyon szerettem volna pár nappal későbbre halasztani. Ideális esetben akkorra, amikor már odaát leszek Európában. De nem voltam ilyen szerencsés, tekintve, hogy Alex már kopogott az ajtón. – Szia! – mondtam kicsit talán túl lelkesen, és már ott az ajtóban szinte a nyakába ugrottam. – Micsoda meglepetés! – Nem bánod, ugye, hogy csak úgy felugrottam? Itt találkozom Maxszel a sarkon egy italra, és gondoltam, beköszönök. – Persze hogy nem bánom, tökfej! Sőt! De gyere, gyere már be. Úgy beszéltem, mint egy eszelős, de akármelyik lélekbúvár rögtön átlátta volna, hogy ez a nagy látszatlelkesedésem csak arra jó, hogy kompenzáljam vele azt, ami belül hiányzik. Felkapott egy sört, arcon csókolta Lilyt, aztán letelepedett abba a világos narancssárga fotelbe, amit a szüleim még a hetvenes évekből mentettek át, jól tudva, hogy egyszer még eljön a nap, amikor büszkén odaadományozhatják valamelyik gyermeküknek. – Hát ez mi? – kérdezte Alex, fejével a CD-lejátszó felé intve, amelyből a Hallelujah egyik szívfacsaró feldolgozása harsogott. – Időhúzás – rántott egyet a vállán Lily. – Mi más lenne? – Figyeljetek, van egy hírem – mondtam tőlem telhetően lelkes hangon, hogy így próbáljam meggyőzni mind magamat, mind Alexet, hogy itt valójában az események egy előnyös fordulatáról van szó. Olyan nagy izgalommal készült a hétvégi hazautazásunkra – és én is annyi vehemenciával biztattam erre –, hogy tisztára kegyetlenség volt lefújatni vele az egészet alig másfél héttel az indulás előtt. Egy egész estét töltöttünk el többek között azzal, hogy kitaláljuk, kiket hívjunk meg nagyszabású vasárnapi villásreggelinkre. Mindketten egyszerre, arcukon jól látható aggodalommal néztek rám, s beletelt pár másodpercbe, mire Alex rászánta magát, és megkérdezte: – Igen? És mi az? – Na szóval! Most szóltak telefonon: Párizsba utazom egy hétre! – jelentettem be olyan túláradó örömmel, mintha egy meddő házaspárnak újságolnám el, hogy ikreik fognak születni. – Hová utazol? – kérdezte Lily zavartan, egyszersmind szórakozottan, mint akit nem igazán érdekel a dolog. – Minek utazol el? – kérdezte vele egyszerre Alex, és annyi öröm látszott az arcán, mintha azt jelentettem volna be, hogy pozitív lett a szifiliszleletem. – Emily most tudta meg, hogy mononukleózisa van, és Miranda azt akarja, hogy én kísérjem el a divatbemutatókra. Hát nem fantasztikus? – újságoltam.

Kimerítő volt. Magam is rettegtem az utazástól, de tízszer rohadtabb volt így, hogy még őt is meg kellett győznöm arról, hogy milyen óriási lehetőség ez számomra. – Nem értem. Hát nem ezer ilyen bemutatóra jár évente? – kérdezte Alex. Bólintottam, hogy de. – Akkor miért kell hirtelen most neked is elkísérned? Lily ezen a ponton kikapcsolt, és láthatóan elmélyülten lapozgatni kezdett a The New Yorker egy régebbi számában. Öt évre visszamenőleg megőriztem minden számot. – A tavaszi párizsi bemutatók alkalmával nagyszabású partit is ad, és azt akarja, hogy vele legyen az egyik amerikai asszisztense is. Először Milánóba utazik, és majd csak ezután fogunk találkozni Párizsban. Hogy lássuk, minden rendben megy-e. – És az az amerikai asszisztens csak te lehetsz, ami azt jelenti, hogy nem jössz velem haza – összegezte Alex színtelen hangon. – Hát, rendes körülmények között nem így szokott lenni. Mivel ez egy óriási megtiszteltetés, rendszerint csak az első asszisztens mehet, de Emily beteg lett, igen, nekem kell mennem. Jövő kedden indulok, úgyhogy ezen a hétvégén nem tudok Providence-be menni. Tényleg nagyon, de nagyon sajnálom. Felálltam, és odamentem hozzá, hogy leüljek mellé a heverőre, de ő azonnal megmerevedett. – Szóval ez ilyen egyszerű, igaz? Tudod, én meg már kifizettem az egész termet. Az sem érdekes, hogy én átütemeztem minden elfoglaltságomat, hogy elmehessek veled ezen a hétvégén. Szóltam anyámnak, hogy szerezzen egy pótmamát, mert te jönni akarsz. Nem nagy ügy, igaz? Csak közbejött egy újabb runwayes kötelezettség. Az eltelt évek alatt, amióta ismertem, még egyszer sem láttam ennyire dühösnek. Még Lily is felnézett a magazinból annyi időre, hogy elnézést kérjen, és kihúzzon a szobából, mielőtt kitör a botrány. Megpróbáltam bekuporodni az ölébe, de keresztbe tette a lábát, és elhessegetett. – Most komolyan, Andrea. – Csak olyankor hívott így, ha már nagyon felbosszantottam. – Megéri neked ez az egész? Légy egy másodpercre őszinte hozzám. Megéri neked? – Ez az egész micsoda? Hazamenni egy hétvégére, amikor százszor jobban megéri, hogy olyasmit csináljak, amit az állásom megkövetel? Az az állás, ami meg fogja nyitni előttem azokat az ajtókat, amikre álmomban sem mertem gondolni? Méghozzá hamarabb, mint valaha is reméltem? Igen! Megéri. Erre leejtette az állát a mellére, és egy pillanatra azt hittem, elsírja magát, de amikor ismét felemelte a fejét, az arcán csak harag látszott, semmi más.

– Nem gondolod, hogy szívesebben mennék veled, mint hogy valakinek a rabszolgája legyek egy teljes hétig, a nap huszonnégy órájában? – kiabáltam, tökéletesen megfeledkezve arról, hogy Lily is itt van valahol a lakásban. – Az egy percig se jut az eszedbe, hogy talán én sem szeretnék elutazni, de nincs más választásom? – Nincs más választásod? Csak neked van itt választásod! Andy, ez a munka már nem munka a számodra, ha eddig nem vetted volna észre: ez tölti ki az egész életedet! – kiabált vissza, s a vörösség az arcáról láthatóan terjedt át a nyakára, a fülére. Máskor aranyosnak, akár még szexisnek is tartottam volna a látványt, de ma este semmi mást nem akartam, csak lefeküdni és aludni. – Alex, figyelj rám, én tudom… – Nem, most te figyelj rám! Felejts el engem egy pillanatra, nem mintha túlságosan nehezedre esne, de most felejtsd el azt, hogy újabban alig-alig látjuk egymást, mert állandóan bent vagy a munkahelyeden, és mindig tele vagy halaszthatatlanul sürgős munkákkal. De mi van a szüleiddel? Mikor láttad őket utoljára? És a nővéredet? Tudod, hogy nemrég született meg az első kisbabája, és te még nem is láttad a saját unokaöcsédet, ugye? Ez nem mond neked semmit? – Lehalkította a hangját, és közelebb hajolt. Azt hittem, bocsánatot akar kérni, de így folytatta: – És mi van Lilyvel? Észrevetted, hogy a legjobb barátnőd masszív alkoholistává vált? – Megdöbbent arcot vághattam, mert sietve hozzátette: – Ne akard azt mondani, hogy nem vetted észre, Andy. A napnál világosabb tény. – Igen, tudom, hogy iszik. Te is iszol, meg én is, és mindenki más, akit ismerünk. Lily diák, és a diákok mind isznak, Alex. Mi olyan szörnyű ebben? – A szavaim, így kimondva, még szánalmasabban hangzottak, és Alex megrázta a fejét. Kicsit hallgattunk mindketten, aztán újra megszólalt: – Nem akarod megérteni, Andy. Magam sem tudom pontosan, hogy történt, de úgy érzem, mintha nem is ismernélek. Azt hiszem, egy időre szét kéne mennünk. – Micsoda? Mit mondasz? Szakítani akarsz? – kiáltottam, túlontúl későn kapva észbe, hogy halálosan komolyan gondolja azt, amit mond. A mindig megértő, mindig aranyos, mindig rendelkezésre álló Alextől természetesnek vettem, hogy örökké ott lesz mellettem, hogy egy hosszú munkanap után végighallgasson, kibeszéltessen vagy éppen felvidítson, amikor mindenki más csak saját magával van elfoglalva. A baj csak az, hogy én viszont nem teljesítettem az alku rám eső részét. – Nem, szó sincs róla. Nem szakítani, csak egy kis szünetet tartani. Azt hiszem, mindkettőnknek jót tenne, ha újraértékelnénk mindazt, ahova jutottunk. Mostanában nem vagy velem túl boldog, és én sem állítom, hogy repesek a boldogságtól, amikor veled vagyok. Talán egy kis távollét jót tenne

mindkettőnknek. – Jót tenne mindkettőnknek? Szerinted az majd segít rajtunk? – Sikítani lett volna kedvem a közhelyes szavaitól meg attól az elképzeléstől, hogy majd az idő segít, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Önzésnek éreztem, hogy most jön elő ezzel, épp amikor remélhetőleg az utolsó szakaszához ér egyéves büntetésem a Runway börtönében, és mindössze napok választanak el attól, hogy sikerrel vegyem karrierem legnagyobb kihívást jelentő akadályát. Az imént egy pillanatra feltámadó szomorúságom vagy aggodalmam azon nyomban ingerültséggé változott. – Hát jó. Tartsunk egy kis szünetet – fortyantam fel gúnyosan, bántón. – Egy lélegzetvételnyi szünetet. Egész jól hangzik. Csak nézett rám a nagy, barna szemével, amely tele volt mérhetetlen megdöbbenéssel és fájdalommal, aztán egyszer csak, azzal a jól látható erőfeszítéssel, hogy eltolja magától az arcom látványát, szorosan összezárta a szemhéjait. – Oké, Andy. Ezennel véget vetek a szenvedésednek, és elmegyek. Remélem, nagyon jól fogod érezni magad Párizsban. Őszintén remélem. Hamarosan beszélünk. És mielőtt még felfogtam volna, hogy ami most történik, valóság, puszit nyomott az arcomra, ahogy Lilynek vagy anyámnak szokta, és elindult az ajtó felé. – Alex, nem gondolod, hogy erről még beszélnünk kéne? – szóltam utána, amennyire tudtam, higgadt hangon. Csak nem akar most így, egyszerűen kisétálni az ajtón? Megfordult, és szomorú mosollyal azt felelte: – Ma este már ne beszéljünk többet, Andy. Az elmúlt pár hónapban, az elmúlt évben kellett volna beszélgetnünk, és nem a mai estébe belezsúfolni mindent. Gondold végig a dolgokat, oké? Pár hét múlva felhívlak, amikor már hazajöttél, és lecsillapodtál. És sok szerencsét Párizsban. Tudom, hogy nagyszerűen fogsz csinálni mindent. Kinyitotta az ajtót, kilépett, és csendben becsukta maga után. Berohantam Lily szobájába, hogy elmondhassa nekem, Alex túldramatizálja a helyzetet, hogy tényleg muszáj elmennem Párizsba, mert a jövőm szempontjából ez a legjobb, amit tehetek, hogy nincsenek alkoholproblémái, hogy nem vagyok rossz testvér attól, hogy épp most utazom külföldre, amikor Jill végre megszülte az első gyerekét. Ő azonban eszméletlen részegen feküdt ruhástól a vetetlen ágyon, s az éjjeliszekrényén ott állt az üres koktélospohár. Laptopja nyitva hevert mellette az ágyon. Vajon sikerült-e egyetlen szót is leírnia? – gondoltam. Megnéztem. Bravó! Kitöltötte a címsort, leírta a nevét, a csoportszámát, a professzora nevét, és felírta a cikk vélhetőleg ideiglenes

munkacímét: „A szerző műve olvasójával való szerelembe esésének pszichológiai leágazásai”. Hangosan felnevettem, de mivel erre se mozdult meg, visszavittem a számítógépet az asztalára, beállítottam az ébresztőóráját reggel hétre, és leoltottam a lámpát. Alig léptem be a szobámba, csengett a mobilom. Az első öt másodperces szokásos szívlötyögés után, amit a telefon minden megszólalásakor átéltem, hátha megint Ő hív, gyorsan felnyitottam, tudva, hogy Alex lesz az. Ismertem annyira, hogy nem hagy maga után elvarratlan szálakat. Ő az a srác, aki nem tud elaludni jóéjt puszi nélkül, és anélkül, hogy szóban is ne kívánna szép álmokat. Kizárt, hogy úgy vonult volna ki innen, hogy most aztán pár hétig szóba se fogunk állni egymással. – Szia, bébi – súgtam, mert máris hiányzott, de ezzel együtt boldog voltam, hogy legalább a telefonban együtt lehetek vele, és nem kell most azonnal szemtől szemben megbirkóznunk minden kérdéssel. Fájt a fejem, a vállamat meg úgy éreztem, mintha odaragadt volna a fülemhez, de semmi mást nem akartam, csak hogy halljam tőle, az egész egy nagy félreértés volt, holnap újra hívni fog. – Úgy örülök, hogy felhívtál. – Bébi? Hűha! Máris csapjunk a közepébe, Andy? Vigyázz, mert a végén még azt hiszem, hogy kellek neked – felelte Christian, és szinte magam előtt láttam széles mosolyát. – Én is örülök, hogy felhívtalak. – Ó. Te vagy az. – Hát, ennél már lelkesebb üdvözlésben is volt részem! Mi a gond, Andy? Újabban bujkálsz előlem? – Szó sincs róla – hazudtam. – Csak nehéz napom volt. Mint általában. Mi a helyzet? Nevetett. – Andy, Andy, Andy. Ugyan már. Semmi okod, hogy ilyen boldogtalannak érezd magad. Ott vagy a célegyenesben, ahol nagy dolgok várnak rád. Most például azért hívlak, hogy eljössz-e velem holnap egy PEN díjkiosztó ünnepségre és felolvasóestre. Rengeteg érdekes ember lesz ott, és amúgy is régen láttalak. Természetesen szigorúan szakmai programról van szó. Az ember azt hinné, hogy egy olyan lány, aki már túlontúl sok „Miből lehet észrevenni, hogy Ő készen áll arra, hogy nyilatkozzon?” című cikket olvasott a Cosmóban, ezt hallva nyomban meglátja, hogy felcsapódnak a veszélyt jelző zászlók. És valóban felcsapódtak – csakhogy nem voltam hajlandó észrevenni őket. Nagyon hosszú volt a nap, és el akartam hitetni magammal – ha csak pár percre is – hogy talán most őszintén beszél. Cseszd meg. Jó volt egy olyan pasival beszélni, aki nem kritizál, még akkor is, ha nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy foglalt vagyok. Tudtam, hogy nem

fogadhatom el a meghívását, de egy kis ártatlan flörtöléssel nem árthattam senkinek. – Komolyan? – kérdeztem félénk tartózkodással. – Mesélj el mindent róla. – Listát fogok készíteni az összes okról, hogy miért kell eljönnöd velem, Andy, és az első mindjárt a lehető legegyszerűbb: tudom, hogy mi a jó neked, Andy. Pont. Istenem, milyen pimasz. Miért érzem mégis olyan vonzónak? A labda ezúttal nálam volt, aztán tovább pattogott ide-oda, és nem telt bele pár perc, a párizsi út, Lily szánalmas kis vodkázása, Alex szomorú tekintete mind-mind jelentéktelenné zsugorodott a Christiannel folytatott tudatos, beteges, érzelmileg veszedelmes, de hihetetlenül szexis és mókás csevegésem mellett.

16. FEJEZET Az volt a terv, hogy Miranda egy héttel korábban érkezik Európába, mint én. Elintézte, hogy a milánói bemutatón egy helyi asszisztens dolgozzon a keze alá, és ugyanazon a reggelen akart megérkezni Párizsba, mint én, hogy együtt dolgozzuk ki a partija részleteit, mint két régi barátnő. A Delta nem volt hajlandó Emily jegyén átírni a nevet az enyémre, úgyhogy inkább új jegyet váltottam, csak ne kelljen újabb vitákkal még jobban felidegesítenem magam. Kétezer-kétszáz dollárért, mert a divatbemutatók hete volt, és mert az utolsó pillanatban váltottam meg. Mindössze egy percig haboztam, mielőtt megadtam volna a céges kártya számát. Tök mindegy, gondoltam. Miranda ennyit egy hét alatt elkölt csak fodrászra és sminkesre. Miranda segédasszisztenseként én voltam a legalárendeltebb pária a Runway egész csapatában. De ha azt vesszük, hogy rajtunk keresztül vezetett az út, akkor Emilynek és nekem volt a legnagyobb hatalmam a divat világában: mi döntöttük el, ki jöhet be Mirandához, mikorra kap időpontot (a kora reggel volt a legelőnyösebb, mert olyankor még friss volt a smink és gyűretlen a ruha), és kinek az üzenete jut el hozzá (ha a neved nem szerepelt a Bulletinben, nem léteztél). Ezért ha bármelyikünk segítségre szorult, a stáb többi tagja kénytelen volt kihúzni bennünket a bajból. Igen, természetesen volt abban valami kínos, amikor az ember arra gondolt, hogy ha nem Miranda Priestlynek dolgoznánk, ugyanezek az emberek minden bűntudat nélkül áthajtanának rajtunk a sofőr vezette autóikkal. De mivel ez volt a felállás, ha hívtuk őket, úgy rohantak szolgálni nekünk, mint a jól idomított kiskutyák. Mindenki felfüggesztette az aktuális lapszám körüli tevékenységét, és együttes erővel dolgoztak azon, hogy rendesen felkészítve bocsássanak útnak Párizsba. A divatrovat három Tűsarkúja nagy sietve összeállította a ruhatáramat, amelyben minden volt, amire szükségem lehetett. Lucia, a divatrovat vezetője, megígérte, hogy mire eljön az indulás ideje, nemcsak minden eshetőséggel számoló, teljes ruhatárral fogok rendelkezni, de egy skiccekkel teli egész vázlatkönyvvel is, amelyben szakszerű rajzok fogják megmutatni, hogyan társíthatom össze minden elképzelhető módon a kapott ruhadarabokat, hogy a lehető legtrendibb, de a legkevésbé zavarba ejtő külsővel jelenhessek meg. Más szóval: ne én döntsem el, mit vegyek fel, és mit mivel párosítsak, és akkor biztos lehetek benne, hogy mindig elfogadható lesz a megjelenésem.

Történetesen egy bisztróba kell elkísérnem Mirandát, és szerényen meghúzódni egy sarokban, mialatt ő elkortyolgat egy pohár bordeaux-i bort? Ehhez egy grafitszürke, hajtókás Theory pantallót kell felvennem fekete selyemből készült, garbónyakú Celine pulóverrel. Ellátogat a teniszklubba, hogy ott magánórát vegyen, s nekem kell a kezébe nyomnom a vizet, ha netán izzadni méltóztatna? Ehhez tetőtől talpig sportos szerelés dukál: lábszárközépig érő melegítőnadrág cipzáros-csuklyás felsőrésszel (derékban kurtított, persze, hogy kilátszódjon a köldököm), alatta egy 185 dolláros toppal és valódi bőr edzőcipővel – egytől egyig Prada, mondanom sem kell. És mi van akkor, ha netán – véletlenül – tényleg sikerül elérnem, hogy valamelyik bemutatón az első sorba ülhessek, mint ahogy a többiek megesküdtek rá, hogy sikerülni fog? A lehetőségeim korlátlanok voltak. Eddig a kedvencem (és még csak hétfő késő délután volt) egy iskolás lány stílusú, rakott szoknya volt Anna Suitól, hozzá egy nagyon áttetsző, fodros-bodros, fehér Miu Miu blúz, egy félhosszú, rafinált szabású Christian Laboutin csizma, és mindennek a megkoronázásaként egy, a szemérmetlenségig testhez álló Katayone Adeli bőrblézer. A régi Express farmerom és Franco Sarto lapos sarkú cipőm hónapok óta a szekrény aljában porosodott – és be kellett vallanom, hogy nem is hiányoztak. Arra is rájöttem, hogy Allison, a divatrovat szerkesztője csakugyan rászolgált a címére: a kisujjában volt az egész kozmetikai ipar. Miután „értesült róla”, hogy szükségem lesz néhány szépítőszerre és jó néhány tippre, huszonnégy órán belül összeállított egy minden rendeltetésnek megfelelő kozmetikai készletet. A túlméretezett piperetáska sokkal inkább egy akkora kerekes bőröndre emlékeztetett, amit már nem szoktak felengedni a repülőgép utasterébe, és meg volt rakva minden elképzelhető típusú és fajtájú színező alapozóval, arctejjel, szájfénnyel, krémmel és kihúzóval. Rúzsok a mattól a magas fényűeken és tartósakon át az átlátszóan világosakig. Szemfestékek hat árnyalatban – a világoskéktől a „gyászfeketéig” – s hozzá szempilla-göndörítő és szempillakefe, kettő, arra az esetre, ha netán az egyik sörtéi (ó, és még egyszer ó!) összetapadnának. Púderek – mintha a bőrönd felét a legkülönbözőbb alapozó púderek foglalták volna el –, a szemhéj árnyékolására/kiemelésére/kihangsúlyozására/elrejtésére, az arc színezésére, állítom, hogy több és finomabb színárnyalatban, mint egy festő palettáján: egyes árnyalatok napbarnított színt voltak hivatottak kölcsönözni az arc bőrének, mások fényt adtak neki, megint mások keskenyebbé, kerekebbé vagy sápadtabbá tették az arcot. Azt már nekem kellett eldöntenem, hogy az egészséges pírt folyékony vagy szilárd anyaggal, vagy a kettő kombinációjával érem el az arcomon. Mind közül az alapozók voltak a leglenyűgözőbbek: mintha valaki közvetlenül az arcomról vett volna le egy

bőrmintát, és annak alapján keverte volna ki az anyagokat. Akár plusz fény volt az, akár korrekciós alapozó, minden egyes üvegcse anyaga sokkal jobban passzolt az arcszínemhez, mint… mint a saját bőröm. Egy ugyanolyan, csak valamivel kisebb táskában voltak az egyéb készletek: a vattapamacsok, vattalapocskák, vattás pálcikák, szivacsok, vagy húsz különböző méretű ecset, lemosókendők, két különböző típusú szemfestéklemosó folyadék (hidratáló és olajmentes), nem kevesebb, mint tizenkétféle hidratálókrém (arcra, testre, mélyápoló, SPF 15-tel, csillámos, színezett, illatosított, illatmentes, hypoallergén, alfa-hidroxiddal dúsított, antibakteriális, és – arra az esetre, ha az ádáz párizsi októberi napsütés tönkre akarna tenni – aloe verás). E kisebb bőrönd egyik oldalzsebében külön papírlapokon egy-egy kinagyított, hangsúlyosan kisminkelt arc volt látható: Allison ezeken mutatta meg a gyakorlatban, mire valók a kozmetikai felszerelés darabjai. Az egyik arc fölé például ezt a titokzatos címet írta: „Nyugodt esti ragyogás”, de határozott, nagy betűkkel aláírta a figyelmeztetést is: ELEGÁNS ESTÉLYRE NEM VALÓ! TÚL LEZSER! Az arc kapott egy könnyű matt alapozóréteget, rá pár laza ecsetvonásnyi bronzos púdert, egy cseppnyi folyékony vagy krémpirosítót, egy nagyon szexis sötét szemkontúrt s hozzá erősen árnyékolt szemhéjat, melyet még jobban kihangsúlyoztak a koromfeketére festett szempillák és a gyorsan, épp csak odakent benyomást keltő csillogó szájfény. Amikor halkan odadünnyögtem Allisonnak, hogy ezt én képtelen leszek utánacsinálni, olyan bosszúsan és szemrehányóan válaszolta, mintha alig bírna uralkodni magán ekkora tudatlanság láttán: – Remélhetőleg nem is kell. – Nem? Akkor minek viszek magammal egy csomó arcot arról, hogy milyen különböző módokon kell használnom ezeket a cuccokat? Olyan lesújtó pillantást vetett rám, hogy az még Mirandának is becsületére vált volna. – Andrea. Vedd komolyan a dolgot. Ezek csak vészhelyzetekre szólnak, ha netán Miranda az utolsó pillanatban kérne meg, hogy kísérd el valami eseményre, vagy ha a fodrászod és a sminkesed nem tudná megcsinálni. Ja, erről jut eszembe, hadd mutassam meg, miket pakoltam be a hajadhoz. Miközben megmutatta, hogyan használjam a négy különböző hengeres hajkefét a hajam kiegyenesítésére, megpróbáltam megérteni, amit az imént mondott. Nekem is lesz fodrászom és sminkesem? Saját részemre nem szerződtettem senkit, amikor Miranda személyes stábját összeállítottam. Akkor ki az? Meg kellett kérdeznem. – A párizsi iroda – felelte egy sóhaj kíséretében Allison. – Te ott a Runwayt fogod képviselni, és Miranda erre nagyon kényes. Miranda Priestly társaságában fogsz megjelenni a világ legfényesebb estélyei némelyikén. Nem gondolod, ugye, hogy

a magad ügyességén múlik, hogy rendes külsővel jelenj meg ott? – Nem, persze, hogy nem. Határozottan sokkal jobb így, hogy lesz profi segítőm. Köszönöm. Ezek után Allison még két órán keresztül nyüstölt, míg végre elégedetten megállapíthatta, hogy bármelyik esne is kútba a szóban forgó hét előre betervezett tizennégy haj- és sminkprogramja közül, nem fogom abba a megalázó helyzetbe hozni a főnökünket, hogy a szemfestéket a számra kenem, vagy kopaszra borotválom kétoldalt a koponyámat, és indián módra lándzsahegyet tűzök a fejem tetejébe. Amikor végre befejeztük, azt hittem, végre lesz egy szabad percem, hogy levágtassak az ebédlőbe, és felkapjak egy kalóriadús levest, de Allison felmarkolta Emily telefonját – ami korábban az övé volt –, és feltárcsázta a kiegészítők rovatától Stefet. – Szia, én már végeztem vele, és most itt van. Akarsz átjönni? – Várj! Muszáj ebédelnem, mielőtt Miranda visszajön! Allison éppúgy forgatta a szemét, ahogy Emily. Kíváncsi lettem volna, vajon kifejezetten ez a munkakör ihlet-e a bosszúságnak ilyen szakszerű kinyilvánítására. – Jó. Nem, nem, Andreához szóltam – közölte a telefonba, miközben felvont szemöldökkel nézett rám – kiköpött Emily. – Úgy látszik, éhes. Tudom. Igen, tudom. Mondtam neki, de úgy tűnik, mindenáron… enni akar. Kisétáltam az irodából, felkaptam egy nagy csésze cheddar sajtos brokkolikrémlevest, és amikor nem egészen három perc múlva visszaértem, ott találtam Mirandát az íróasztalánál, amint úgy tartja el az arcától a telefonkagylót, mintha piócák hemzsegnének rajta. Aznap este kellett elindulnia Milánóba, de nem tudtam, megérem-e élve az indulását. – Csöng a telefon, Andrea, de amikor felveszem – mert úgy látszik, te nem tartod fontosnak, hogy ezzel foglalkozz –, nincs benne senki. Meg tudod ezt magyarázni? – kérdezte. Persze, hogy meg tudtam volna, csak nem neki. Azon ritka alkalmakkor, amikor Miranda egyedül volt az irodájában, néha felvette a telefont, ha az megszólalt. A hívó természetesen úgy megrémült az ő hangját hallva a vonal túlsó végén, hogy sürgősen letette a kagylót. Arra senki sem volt felkészülve, hogy ha felhívja, rögtön beszéljen is vele, mivel az azonnali kapcsolás eshetősége a nullával volt egyenlő. Jöttek egymás után az e-mailek a szerkesztőktől és asszisztensektől, hogy tudassák velem – mintha nem tudnám –, hogy Miranda újabban felveszi a telefont. „Hol vagytok, lányok???” – állt riadtan a levelekben. „Miért ő veszi fel a saját telefonját??!!” Motyogtam valamit arról, hogy néha nekem is le szokták tenni, de Mirandát a dolog már nem érdekelte. Nem rám nézett átható tekintettel, hanem

a levesemre. A sűrű, zöld folyadék egy cseppje lassan folydogált a csésze oldalán. Tekintetében akkor jelent meg az undor, amikor rájött, hogy nem elég, hogy valami ehetőt tartok a kezemben, de nyilvánvalóan el is akarom fogyasztani. – Tüntesd el azt, de rögtön! – förmedt rám az öt méter messzeségből. – A szagától is felfordul a gyomrom! Kidobtam az áruló levest a szemétbe, és vágyakozó pillantást vetettem utána, de a hangja visszarántott a valóságba. – Végignézzük az új számot! – rikoltotta, látható megkönnyebbüléssel helyezkedve el a székében, miután a Runway helyiségeiben a szeme elé kerülő ennivaló annak rendje és módja szerint ki lett dobva. – És mihelyt itt végeztünk, hívd össze a szerkesztőségi értekezletet. Minden szava újabb adrenalinhullámot indított el bennem, mivel sohasem tudtam, mit akar pontosan, és hogy tudom-e kezelni a helyzetet, vagy sem. Mivel az új anyagok átnézésének és a heti szerkesztői értekezleteknek a beütemezése Emily dolga volt, odarohantam az íróasztalához, hogy megnézzem az előjegyzési naptárát. A három órás rubrikába azt írta be: Sedona-fotó szemlézés, Lucia/Helen. Gyorsan beütögettem Lucia mellékét, és mihelyt felvette, belekiáltottam, mint valami őrmester: – Készen áll! Helen, Lucia asszisztense, szó nélkül letette a telefont, és én tudtam, hogy Luciával együtt már útban vannak az irodánk felé. Ha húsz-huszonöt másodpercen belül nem érkeznek meg, engem fog értük küldeni, hogy kerítsem elő őket, s nekem kell az orruk alá dörgölnöm – ha netán elfelejtették volna –, hogy amikor fél perce azt telefonáltam, hogy Miranda készen áll, akkor úgy értettem, hogy máris. Ez általában véve is kínos dolog volt, de még kínosabbá tette a kényszerűségből viselt, hegyes orrú, tűsarkú cipő. Amúgy sem jelentett nagy élvezetet, hogy végig kellett rohanni az egész szerkesztőségen, hol bujkál az éppen soros illető Miranda elől, főleg ha történetesen a mosdóban időzött. Mert bármi dolga legyen is valakinek a férfi vagy női mosdóban, semmiképpen sem ad felmentést az alól, hogy megjelenjen akkor, amikor elvárják, ennél fogva nekem be kellett oda hatolnom, és – néha bekukucskálva a fülkék ajtaja alatt, látom-e valamelyikben az illető cipőjét – udvariasan, de mindenképpen megalázó módon felkérnem, lenne szíves befejezni, és befáradni Miranda irodájába. Most azonnal. Minden érintett legnagyobb szerencséjére Helen másodperceken belül megérkezett, maga előtt tolva egy zsúfolásig tele kerekes ruhaállványt, egy másikat meg maga után húzva. Miranda irodájának üvegajtaja előtt egy pillanatra tétován megállt, majd amikor Miranda a szokásos észrevehetetlen módján biccentett neki, bevonszolta az állványokat a vastag szőnyegen. – Ez az összes? Két állvány? – kérdezte Miranda, jóformán fel se pillantva az éppen olvasott számból.

Helen meglepődhetett, hogy szóltak hozzá, mert Miranda sohasem szólt mások asszisztenseihez. De mivel Lucia még nem érkezett meg az ő saját targoncáival, nem volt más választása, válaszolnia kellett. – Khm, izé, nem. Lucia is jön mindjárt. Ő hozza a másik kettőt. Akarod, hogy, izé, elkezdjem megmutatni, miket kértünk be? – kérdezte idegesen. – Nem. És aztán: – Ahn-dre-ah! Kerítsd elő Luciát. Az én órámon már három óra van. Ha nem készült még el, van jobb dolgom is, mint itt ülni és várni rá. – Ami nem volt teljesen igaz, mivel láthatóan még nem fejezte be a magazin olvasását, és még mindig legfeljebb csak harmincöt másodperce múlt annak, hogy telefonáltam nekik. De ezt nem óhajtottam szóvá tenni. – Nem is kell, Miranda. Már itt vagyok – lihegte Lucia, szintén egy-egy állványt tolva-húzva. – Nagyon sajnálom. Még egy utolsó kabátot vártunk az YSL-től. Miranda íróasztala körül félkörben rendezte el az állványokat, melyeken típusonként sorakoztak a különböző darabok (blúzok, felsőruhák, nadrágok, szoknyák, valamint ruhák), és intett Helennek, hogy elmehet. Azután Mirandával kettesben végigmentek minden egyes darabon, megvitatva, hogy ott legyen-e, vagy ne legyen ott az arizonai Sedonában rendezendő divatfotózáson. Lucia egy „városi tehenészlány-eleganciát” szorgalmazott, ami szerinte tökéletesen mutatna egy vörös sziklás hegyeket felvonultató háttér előtt, de Miranda ezen csak fanyalgott, és egyfolytában azt hajtogatta, hogy neki jobban tetszik, ha valami pusztán elegáns, mivel a tehenészlány-elegancia önmagában ellentmondásos. Talán elege lett a tehenészlány-eleganciából Vakapád öccsének partiján. Sikerült kikapcsolódnom a társalgásukból, míg Miranda ki nem kiáltott nekem, hogy hívjam a kiegészítősöket, hogy átnézze az ő dolgaikat. Azon nyomban újra megnéztem Emily naptárát, de úgy volt, ahogy gondoltam: aznapra nem volt előjegyezve a kiegészítősök mustrája. Fohászkodva, hogy bár Emily pusztán csak elfelejtette volna beírni, felhívtam Stefet, és mondtam neki, hogy Miranda készen áll a Sedona-átnézésre. Nem volt ilyen szerencsém. Az ő mustrájuk csak másnap, késő délutánra volt előjegyezve, és a szükséges holmiknak legalább egynegyedét még meg se kapták a cégek PR-osaitól. – Lehetetlen. Nem tudom megcsinálni – közölte Stef, sokkal kevésbé magabiztosan, mint amennyire a szavaiból következtetni lehetett volna. – Mégis mi a fenét mondjak neki? – suttogtam bele a kagylóba. – Mondd meg neki az igazat: holnapra ütemeztük be, és egy csomó dolog még be sem érkezett. A legkomolyabban mondom! Épp most várjuk az egyik estélyi táskát, egy kis borítéktáskát, három különböző rojtos erszényt, négy pár cipőt, két nyakláncot, három…

– Oké, oké, megmondom neki. De ne menj el a telefon mellől, és rögtön vedd fel, ha újra hívlak. És a te helyedben addig is felkészülnék. Le merném fogadni, nem érdekli, hogy mostanra volt-e előjegyezve, vagy sem. Stef szó nélkül letette, én meg elindultam Miranda ajtaja felé, türelmesen várva, hogy tudomást vegyen rólam. Amikor elnézett valamerre az én irányomba, megszólaltam. – Miranda, most beszéltem Steffel, és azt mondja, mivel a szemle nem mára volt beütemezve, még várnak néhány holmi beérkezésére. De minden meg fog érkezni, mire… – Ahn-dre-ah, egyszerűen nem látom magam előtt, hogy fognak kinézni ezek a modellek cipő, táska, ékszer nélkül ezekben a ruhákban, és holnap én már Olaszországban leszek. Mondd meg Stefnek, hogy mutassa meg, amije van, és ha valami nincs még itt, arról hozzon nekem fotót! – Azzal visszafordult Luciához, és mindketten visszatértek az állványokhoz. Amikor ezt közöltem Steffel, új jelentést kapott számomra az, hogy „ne lődd le a hírnököt”. Teljesen kiakadt. – Hogy a kurva életbe állítsak most össze harminc másodperc alatt egy teljes anyagot, nem mondanád meg? Kurvára képtelenség! Az öt asszisztensem közül négy nincs itt, az az egy meg, aki itt van, egy komplett idióta! Andrea, mi a faszt csináljak most? – Kitört rajta a hiszti, de nem sok idő volt a győzködésre. – Oké, ez remek – mondtam bűbájos tekintetemet Mirandára függesztve, aki naná, hogy hallott mindent. – Megmondom Mirandának, hogy mindjárt itt leszel. – És letettem, mielőtt elbőgte volna magát. Nem ért meglepetésként, amikor két és fél perc múlva megérkezett az egyetlen, komplett idióta asszisztensével, továbbá a divatrészlegről kölcsönkért másik asszisztenssel és Jamesszel együtt, akit úgyszintén kölcsönkért a szépségápolás rovattól; mindnyájan halálra vált arccal hozták a hatalmas vesszőkosarakat. Rettegve álltak meg az íróasztalom mellett, mígnem megkapták Mirandától az észrevehetetlen bólintást, s akkor besasszéztak a térdhajlító gyakorlatok elvégzésére. Mivel Miranda láthatóan nem óhajtotta kitenni a lábát a szobájából – ahogy az már lenni szokott –, szét kellett rakni előtte az összes, ruháktól roskadozó állványt, cipőkkel teli dobozt és kiegészítőkkel csordultig megpakolt kosarat. Mire ők is külön-külön sorokba rendezték a holmikat a szőnyegen, hogy Miranda végignézhesse őket, a szoba úgy nézett ki, mint valami beduin bazár – csak éppen Madison Avenue-i cikkeket árultak benne. Az egyik szerkesztő egy kétezer dolláros kígyóbőr övre próbálta rábeszélni, míg a másik egy jókora Kelly táskát igyekezett rásózni. A harmadik egy rövid Fendi koktélruhát árult, miközben valaki más a sifon előnyeit magasztalta. Stefnek végül sikerült fél perc leforgása

alatt egy majdnem tökéletes mustrát összeszednie, de még egy csomó dolog hiányzott; láttam, hogy ezeket régi divatfotókon látható dolgokkal pótolta, váltig magyarázva Mirandának, hogy azok a kiegészítők, amelyek még ezután fognak beérkezni, nagyon hasonlók ezekhez, csak sokkal jobbak. Mindnyájan mesterei voltak a szakterületüknek, de Miranda valamennyiükön túltett. Ő volt a mindennel szemben tartózkodó fogyasztó, aki hűvös idegenséggel lépkedett egyik csodálatos holmitól a másikig, még véletlenül sem mutatva szikrányi érdeklődést sem. Amikor végül szerencsésen dönteni méltóztatott, csak rámutatott, és kiadta az utasítást (körülbelül úgy, mint egy bíró a kutyakiállításon: „Bob, ő a skótjuhászok győztese…”), mire a szerkesztők alázatosan rábólintottak („Igen, nagyszerű választás”, „Ó, ez csakugyan tökéletes lesz”), majd összepakolták a cókmókjukat, és sietve távoztak, ki-ki a maga birodalmába, mielőtt még Miranda meggondolhatná magát. Az egész rémes megpróbáltatás mindössze percekig tartott, de mire vége lett, mindannyian halálosan kimerültünk a sok idegeskedéstől. Miranda már korábban bejelentette, hogy ma hamarabb, négy óra körül megy el, hogy a hosszú távollét előtt még eltöltsön pár órát a lányokkal, ezért mindenki nagy megkönnyebbülésére törölte az aznapi szerkesztőségi értekezletet. Pontban 15 óra 58 perckor kezdte összepakolni a táskáját, hogy elmegy – a dolog nem lehetett túl megerőltető számára, mivel minden súlyosabb vagy fontosabb dolgot nekem kellett aznap este, még az elrepülése előtt időben elszállítani a lakására. Alapvetően mindössze a Gucci pénztárcáját és a Motorola mobiltelefonját kellett beraknia a folyamatos erőszaknak kitett Fendi táskájába. Az elmúlt pár hétben ez a gyönyörűség szerepelt már Cassidy iskolatáskájaként is, amitől sok gyöngy – no meg az egyik fül – szakadt le róla. Miranda egy napon azzal dobta le az asztalomra, hogy javíttassam meg, vagy ha nem lehet, dobjam ki. Büszkén ellenálltam a kísértésnek, hogy azt mondjam neki, a táska javíthatatlan, hogy aztán megtartsam magamnak, ehelyett elvittem egy bőrdíszműveshez, aki huszonöt dollárért megjavította neki. Amikor végre kitette a lábát az ajtón, ösztönösen nyúltam a telefon után, hogy felhívjam Alexet, és elpanaszoljam neki, miből állt a mai napom. Már el is kezdtem tárcsázni a számát, amikor eszembe jutott, hogy átmenetileg szakítottunk. Valósággal szíven ütött, hogy több mint három év óta ez lesz az első nap, amikor nem fogunk beszélni egymással. Csak ültem ott, kezemben a telefonkagylóval, és egy e-mailt bámultam, melyet előző nap küldött, és azzal fejezett be, hogy „csók”, és arra gondoltam, vajon nem követtem-e el óriási baklövést, amikor belementem ebbe a „szüneteltetésbe”. Újra elkezdtem tárcsázni, ezúttal azzal az elhatározással, hogy megmondom neki, beszéljünk meg mindent, derítsük ki, hol rontottuk el, és hogy vállalom a felelősséget azért,

ami engem terhel a kapcsolatunk lassú és folyamatos kifáradásában. De mielőtt egyszer is kicsenghetett volna, megállt az asztalom mellett a Mirandával való szemlézéstől feldúlt idegzetű Stef, a párizsi utamhoz szükséges kiegészítők átfogó haditervével. Most tehát cipőkről, táskákról, övekről, ékszerekről, harisnyákról és napszemüvegekről kellett tárgyalni, úgyhogy szépen visszatettem a telefonkagylót, és megpróbáltam az ő utasításaira összpontosítani. Az ember azt gondolná, hogy egy hétórás repülés a harmadosztályon testhez tapadó bőrnadrágban, elöl nyitott, pántos szandálban és a top fölött egy szál blézerben az utazások legrémesebbike közé sorolható, de nem. A hétórás repülés életem legpihentetőbb utazása volt. Mivel Miranda és én egyszerre, de más-más gépen repültünk Párizsba – ő Milánóból, én New Yorkból –, kiderült, hogy ráakadtam az egyetlen olyan szituációra, amelyben hét teljes órán keresztül nem tud felhívni telefonon. Kaptam egy csodálatos napot, amikor nem az én hibámból voltam elérhetetlen. A szüleim egyáltalán nem voltak annyira elragadtatva, mint vártam, amikor felhívtam őket az utazásom hírével. – Ó, tényleg? – kérdezte anyám azon a jellegzetes hangján, amiben sokkal több minden volt, mint amennyit ez a két rövidke szó jelentett. – Párizsba utazol most? – Hogy érted azt, hogy „most”? – Hát, csak mert nem látszik épp a legalkalmasabb pillanatnak arra, hogy Európába repülj, ennyi az egész – mondta elbizonytalanodva, de én éreztem, hogy bármelyik pillanatban megindulhat felém egy anya bűntudatkeltésének egész lavinája. – És miért nem? Mikor lenne alkalmas a pillanat? – Ne húzd fel magad, Andy. Csak arról van szó, hogy nem láttunk hónapok óta – nem mintha felhánytorgatnánk. Apád és én megértjük, mennyire igénybe vesz a munkád, de nem vagy kíváncsi az újszülött unokaöcsédre? Már több hónapos, és te még nem is láttad! – Anya! Ne kelts bennem bűntudatot. Égek a vágytól, hogy láthassam Isaacet, de tudod, most éppen nem tudok… – Apád és én megvesszük a jegyedet Houstonba, ugye, tudod? – Igen! Már négyszázszor elmondtad. Tudom, és hálás vagyok érte, de nem a pénzről van szó. Semennyi időre nem tudok elszabadulni a munkahelyemről, és most, hogy Emily kiesett, nem utazhatok el, még hétvégeken sem. Van valami értelme szerinted, hogy átrepüljek az ország túlsó végébe, csak azért, hogy mindjárt vissza is kelljen fordulnom, mert Miranda ideszól nekem vasárnap reggel telefonon, hogy vigyem el a ruháit a tisztítóba? Szerinted van értelme?

– Természetesen nincs, Andy. Csak azt gondoltam – azt gondoltuk –, hogy talán meg tudod látogatni őket az elkövetkező hetekben, mert Miranda elutazik, és ha te odarepülnél, akkor apa és én is mennénk. De te most elmész Párizsba. Ezt olyan hangon mondta, amiből érezni lehetett, mit gondol valójában. Ez a „de te most elmész Párizsba” azt jelentette, hogy „de te most inkább elröppensz Európába, csak hogy elszökj a családi kötelezettségeid elől”. – Anya, hadd mondjak meg neked valamit egészen világosan. Nem vakációzni megyek. Nem én döntöttem úgy, hogy inkább Párizst választom, mintsem hogy megnézzem a pici unokaöcsémet. Egyáltalán nem az én döntésem volt, mint ahogy valószínűleg tudod is, csak nem vagy hajlandó elhinni. Ez az egész borzasztóan egyszerű: vagy elmegyek Mirandával Párizsba három nap múlva egy hétre, vagy kirúgnak. Te látod itt a választási lehetőséget? Mert ha igen, azt én is szeretném hallani. Kicsit hallgatott, aztán azt mondta: – Nem, persze, hogy nem, szívem. Tudod, hogy megértjük. Én csak remélem… szóval, csak reménykedem benne, hogy örülsz annak, ahogy a dolgaid alakulnak. – Hát ez meg mit akar jelenteni? – kérdeztem undokul. – Semmit, semmit – vágta rá sietve. – Semmi mást nem jelent, csak amit mondtam: apádnak és nekem csak az a fontos, hogy boldog légy, és úgy tűnik, hogy mostanában, hát… szóval… na, újabban agyonhajtod magad. Minden rendben van? Kicsit megenyhültem, mert éreztem, hogy borzasztóan igyekszik. – Igen, anya, minden rendben van. Nem vagyok boldog attól, hogy Párizsba kell mennem, csak hogy tudd. Pokolian zűrös hét lesz, éjt nappallá téve hajtani fogok. De hamarosan letelik az egy évem, és attól kezdve nem kell majd így élnem. – Tudom, szívecském, tudom, milyen fárasztó év van mögötted. Csak azt remélem, hogy végül is megérte. Ennyi az egész. – Tudom, anya. Én is remélem. Jó hangulatban köszöntünk el egymástól, mégsem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy a szüleim csalódtak bennem. Rémálom volt, míg a csomagokat megkaptam a de Gaulle-on, de mihelyt véget ért a vámvizsgálat, azonnal megtaláltam az elegáns egyenruhát viselő sofőrt, aki egy táblát lengetett a kezében, rajta a nevemmel. Mihelyt magára csukta a kocsiban az ajtót, a kezembe nyomott egy mobiltelefont. – Ms. Priestly megkért, hogy hívja fel, ha megérkezett. Vettem a bátorságot, és beprogramoztam a szálloda számát az automata hívóba. Ő a Coco Chanel lakosztályban lakik. – Hm. Oké. Köszönöm. Azt hiszem, máris felhívom – közöltem vele teljesen feleslegesen.

De mielőtt még megnyomhattam volna a csillagot és az egyest, a készülék mekegni kezdett, s közben ijesztő piros fénnyel villogott. Ha a sofőr nem nézett volna olyan várakozóan rám, levettem volna a hangját, és úgy tettem volna, mintha nem látnám; de volt egy olyan érzésem, hogy parancsba kapta, tartsa rajtam a szemét. Volt a tekintetében valami, ami azt sugallta, hogy nem válik előnyömre, ha nem fogadom a hívást. – Halló? Itt Andrea Sachs – mondtam a tőlem telhető leghivatalosabb hangon, hátha mégsem Miranda az. – Ahn-dre-ah! Pontosan hány óra van nálad e pillanatban? Mi ez a beugrató kérdés? Bevezető a szemrehányáshoz, hogy elkéstem? – Hát, lássuk csak. Az én órámon most hajnali negyed hat van, de persze még nem állítottam át a párizsi időre. Így az én órám szerint e pillanatban délelőtt negyed tizenkettő van – vágtam ki nagy vidáman, abban a reményben, hogy sikerült a tőlem telhető merészséggel jól indítani ennek a mi végtelenül hosszú utunknak az első beszélgetését. – Hálás köszönet ezért a végeláthatatlan elbeszélésért, Ahn-dre-ah. És megkérdezhetem, mégis mit csináltál az elmúlt harmincöt percben? – Nos, Miranda, a gép pár perces késéssel ért földet, és aztán még… – Mert az úti programban, amelyet te készítettél el nekem, azt olvasom, hogy a géped ma délelőtt tíz óra harmincöt perckor érkezett. – Igen, menetrend szerint akkor kellett volna érkeznie, de tudod… – Nincs szükségem rá, hogy te mondd meg nekem, mit tudok, Ahn-dre-ah. Ezt a hozzáállást semmiképpen sem tűröm el az előttünk álló héten, megértetted? – Igen, természetesen. Bocsánat. Olyan szapora szívdobogás jött rám, mintha percenként ezerrel vert volna a szívem, és éreztem, hogy a megalázottságtól forróság önti el az arcomat. Meglehetősen esetlenül nekinyomtam az arcomat a limuzin szélvédőjéhez, és bámultam Párizs emberektől nyüzsgő utcáit. A nők itt sokkal magasabbaknak, a férfiak sokkal úriasabbnak látszottak, és szinte mindenki nagyon jól öltözött, vékony, és valahogy előkelőbb kiállású volt. Életemben eddig mindössze egyszer voltam Párizsban, de egy külvárosi diákszállóban lakó hátizsákos turistaként nem ugyanezek a benyomások értek, mint most, amikor egy limuzin hátsó üléséről szemléltem az elegáns kis butikokat és a járdára kitelepülő, hangulatos kávéházi teraszokat. Ezt meg tudnám szokni, gondoltam. Amikor megálltunk a szálloda bejárata előtt, egy úr nyitotta ki előttem az autó ajtaját. – Mademoiselle Sachs, örülök, hogy végre megismerhetem. Gerard Renaud vagyok. – Monsieur Renaud, örülök, hogy végre megismerhetem!

Hirtelen semmi más vágyam nem volt, mint bebújni egy finom, puha ágyba, és kialudni a repülőút fáradalmait. De Renaud máris döntő csapást mért vágyamra. – Mademoiselle Andrea, Madame Priestly kéri, hogy azonnal fáradjon be a szobájába. Attól tartok, még mielőtt elhelyezkedne a sajátjában – tette hozzá bocsánatkérő arccal, amitől egy pillanatra jobban megsajnáltam őt, mint magamat. Láthatóan nem esett jól neki átadni ezt az üzenetet. – Hát ez kurva jó – morogtam, mielőtt még észrevettem volna, milyen kellemetlen helyzetbe hozom ezzel Monsieur Renaud-t. Nyájas mosolyt ragasztottam hát a képemre, és újrakezdtem: – Kérem, bocsásson meg, de rettentő hosszú volt az út. Megmondaná valaki, hol találom meg Mirandát? – Természetesen, mademoiselle. A lakosztályában van, és ha jól sejtem, már nagyon várja önt. – Amikor ránéztem Monsieur Renaud-ra, mintha egy fél pillanatra feltekintett volna a mennyezetre. A telefonban ugyan mindig nyomasztóan illemtudónak éreztem őt, de most megváltoztattam ezt a véleményemet. Jóllehet túlságosan profi volt ahhoz, hogy kimutassa, hát még hogy bármiféle megjegyzést engedjen meg magának, én mégis arra gondoltam, lehet, hogy ő éppúgy utálja Mirandát, mint én. Nem volt erre semmiféle bizonyítékom, de egyszerűen lehetetlen volt elképzelni is, hogy létezhet valaki, aki nem utálja őt. Kinyílt a liftajtó, és Monsieur Renaud mosolyogva betessékelt, majd odaszólt valamit franciául a boynak, aki felkísért az emeletre. Aztán Renaud elköszönt tőlem, a boy pedig elvezetett Miranda lakosztályához. Ott bekopogtatott, majd gyorsan elhúzott, otthagyva engem, hogy egyedül nézzek farkasszemet Mirandával. Átfutott az agyamon, hogy vajon maga Miranda fog-e ajtót nyitni, de ez persze teljesen elképzelhetetlen volt. Az elmúlt tizenegy hónapban, mialatt ki-be jártam a lakásába, soha egy pillanatra sem kaptam rajta olyasmin, ami távolról is valamiféle munkára hasonlított volna, beleértve az olyan prózai tevékenységeket is, mint egy telefon felvétele, egy kabát kiemelése a szekrényből vagy egy pohár víz kitöltése. Egy csinos, formaruhás szobalány nyitott ajtót; míg intett, hogy lépjek be, könnyes szemmel egyre a padlót nézte maga előtt. – Ahn-dre-ah! – hallottam valahonnan a pazar nappali túlsó feléből, amelynél fényűzőbbet soha életemben nem láttam. – Ahn-dre-ah, ki kell vasaltatni ma estére a Chanel kosztümömet, mert a repülőút alatt úgy összegyűrődött, mint egy mosogatórongy. Az ember azt gondolná, egy Concorde-on tudják, hogyan bánjanak a csomagokkal, de az én holmim rémesen néz ki. Aztán hívd fel Horace Mannt, és tudd meg, hogy a lányok elmentek-e az iskolába. Ezt mindennap

csináld meg, nem bízom meg abban az Annabelle-ben. Minden este beszélj Caroline-nal is és Cassidyvel is, és írd fel a házi feladataikat, és hogy milyen vizsgáik lesznek legközelebb. Közvetlenül reggeli előtt kérem erről az írásos jelentésedet. Ja, és hívd fel nekem most rögtön Schumer szenátort. Sürgős. És végül közöld azzal az idióta Renaud-val, hogy szerezzen nekem hozzáértő személyzetet, amíg itt vagyok, és ha ez túl nehéz feladat a számára, akkor talán majd a szálloda igazgatóját kérem meg rá. Ez az ostoba lány, akit ideküldtek, értelmi fogyatékos. Tekintetem a szomorú lányra siklott, aki az előtérben kushadt, rettegve, egész testében remegve, mint egy sarokba szorított kisegér, és minden erejével azon volt, hogy el ne sírja magát. Feltételeztem, hogy ért angolul, úgyhogy a legrészvétteljesebb pillantásomat küldtem felé, de ő egyre csak reszketett. Körülnéztem a szobában, és közben kétségbeesetten próbáltam visszaemlékezni mindarra, amit Miranda az imént elhadart. – Meglesz – mondtam nagyjából arrafelé, amerről a hangját hallottam, valahonnan a rövid zongora és a tizenhét különböző virágkompozíció között, melyek ízlésesen el voltak helyezve a ház méretű lakosztályban. – Rögtön visszajövök, mihelyt elintéztem mindent, amit kértél. – Még egyszer körbepillantottam a szobában, amelyhez foghatóan álomszépet csakugyan nem láttam még. Tekintetem végigsiklott a brokátfüggönyökön, a süppedős, krémszínű szőnyegen, a fejedelmi méretű ágyat borító, gyönyörűen szőtt damaszt ágytakarón és az aranyozott szobrocskákon, melyek diszkréten voltak elhelyezve a mahagónipolcokon és -asztalokon. Mindössze egy sík képernyős tévé és egy ezüstösen csillogó, magnós, CD-lejátszós rádió jelenléte utalt arra, hogy nem a múlt században tervezték és rendezték be a lakosztályt, mesterségüket művészi szinten értő és gyakorló mesteremberek. A remegő szobalány mellett eltrappolva kimenekültem a folyosóra. Máris ott termett a megfélemlített boy. – Elkísérne, kérem, a szobámhoz? – kérdeztem, amilyen kedvesen csak tudtam, de ő nyilván arra számított, hogy én is sértegetni fogom, s ezért újra sietve elém vágott. – Erre, mademoiselle. Remélem, meg lesz elégedve vele. Mintegy húsz méterre egy számjelzés nélküli ajtó nyílt a hallból. Egy minilakosztályba vezetett, mely majdnem pontos mása volt Mirandáénak, csak sokkal kisebb nappalival, és a fejedelmi helyett csak egy fejedelemasszonyi ágy állt benne. A zongora helyét egy impozáns titkári telefonkészülékkel, vadonatúj desktop számítógéppel, lézernyomtatóval, szkennerrel és faxgéppel megrakott, hatalmas mahagóni íróasztal foglalta el, de ettől eltekintve a helyiségek hasonló fényűzéssel és ízléssel voltak berendezve.

– Miss, ez az ajtó arra a külön kis folyosóra nyílik, amely az ön szobáját összeköti Ms. Priestlyével – mondta a fiú, és már mozdult, hogy kinyissa az ajtót. – Ne! Jó lesz így, arra nem lesz szükségem. Elég, ha tudom, hogy ott van. – Rápillantottam a kifogástalanul vasalt inge zsebére tűzött, elegáns kis névtáblára. – Köszönöm… Stephan. – Belekotortam a táskámba némi apróért, hogy a markába nyomjam, de ráeszméltem, hogy eddig eszembe se jutott a dolláromat euróra váltani, és még nem volt alkalmam megállni egy automatánál. – Jaj, ne haragudjon, de nekem, khm, csak amerikai dollárom van. Jó lesz az is? Pipacsvörös lett az arca, és heves mentegetőzésbe kezdett. – Jaj, ne, miss, kérem, ne törődjön semmi ilyesmivel. Ms. Priestly minden ilyen részletet el fog intézni, amikor majd elutazik. De mivel önnek szüksége lesz helyi valutára, ha elhagyja a szállodát, engedje meg, hogy felhívjam a figyelmét erre. Odalépett a behemót íróasztalhoz, kinyitotta a legfelső fiókot, kivett belőle és átadott nekem egy borítékot, melyen a francia Runway logója volt. A borítékban egy köteg euró bankjegy volt, körülbelül négyezer amerikai dollár értékben. Mellette a főszerkesztő, Briget Jardin pár soros levele; őrá hárul mind az út, mind a Miranda partijának megtervezéséből és lebonyolításából származó nehézségek oroszlánrésze: Andrea, drágám, nagyon boldog vagyok, hogy itt vagy velünk! A borítékban megtalálod az összeget euróban, amit párizsi tartózkodásod alatt a személyes költségeidre küldök. Beszéltem Monsieur Renaud-val, aki a nap huszonnégy órájában elérhető lesz Miranda számára telefonon. Alább megtalálod a munkahelyi és a privát telefonszámait, továbbá a hotel séfjének, személyi edzőjének, diszpécserének és persze igazgatójának a telefonszámait is. Mindannyian ismerik Mirandát a korábbi bemutatókon való itt-tartózkodásából, így ezen a téren nem várható semmi probléma. Természetesen én is állandóan elérhető vagyok a munkahelyemen, és ha szükséges, mobilon és az otthoni számomon is, vagy faxon meg minden módon, ha bármelyikőtöknek bármilyen kívánsága lenne. Ha előbb nem, akkor a szombati nagyszabású estélyen találkozunk. Sok szeretettel üdvözöl: Briget A pénzköteg alatt egy összehajtogatott runwayes levélpapíron egy csaknem száz telefonszámból álló lista volt. Mindenki szerepelt rajta, akire az embernek szüksége lehetett Párizsban, az elegáns virágüzlettől kezdve egészen

a vészhelyzetben mozgósítható sebészig. Ugyanezek a telefonszámok sorakoztak annak a részletes úti programnak az utolsó oldalán is, amelyet én készítettem Mirandának, felhasználva mindazt az információt, amelyet Briget naponta frissítve faxolt el nekem. Úgyhogy e pillanatban nem létezett olyan előre nem látható, váratlan esemény – leszámítva egy világháborút –, amely megakadályozhatta volna, hogy Miranda Priestly a legkisebb stressz, idegeskedés és aggodalmaskodás nélkül tekinthesse meg az új tavaszi trendeket. – Nagyon köszönöm, Stephan. Ez sokat segít rajtam. Különválasztottam néhány bankjegyet a számára, de illedelmesen úgy tett, mintha nem látná, és elsuhant a folyosón. Örömmel nyugtáztam, hogy sokkal kevésbé tűnt megfélemlítettnek, mint alig pár perccel korábban. Valahogy sikerült utolérnem azokat az embereket, akiket Miranda említett, és úgy gondoltam, most majd lesz pár perc nyugalmam, hogy lehajtsam a fejem szépséges, kézzel szövött párnámra – de mihelyt lehunytam a szemem, csengett a telefon. – Ahn-dre-ah, azonnal gyere át a szobámba – ugatta, majd letette a telefont. – Igen, hogyne, Miranda, köszönöm kedves érdeklődésedet. Máris, a legnagyobb örömmel – mondtam bele a levegőbe. Levonszoltam elcsigázott testemet az ágyról, és vigyázva, nehogy a tűsarkam beleszúródjon a vastag szőnyegbe, kivonultam az én szobámat az övével összekötő folyosóra. Ismét egy szobalány nyitott ajtót a kopogásomra. – Ahn-dre-ah! Briget egyik asszisztense felhívott, hogy milyen hosszú beszédet fogok mondani a mai villásreggelinél – közölte, miközben a Women’s Wear Daily egy számát lapozgatta, melyet valaki az irodából, feltehetőleg Allison, aki még abból az időből ismerte a regulát, amikor ő is Miranda keze alatt dolgozott, faxolt át korábban, és két férfi dolgozott a haján és a sminkjén. A mellette lévő antik asztalkán egy sajttál volt. Beszédet? Miféle beszédet? A bemutatókon kívül a mai napon egyetlen dolog szerepelt a programban, valami díjkiosztó ebéd, amelyen Miranda nyilván a szokásos negyedóráját fogja eltölteni, aztán halálosan megunja, és elszökik. – Bocsánat. Beszédet említettél? – Azt. – Gondosan összecsukta az újságot, majd kétrét hajtva dühösen ledobta a földre, kis híján eltalálva vele az egyik férfit, aki előtte térdelt. – Hogy az ördögbe lehet, hogy nem tájékoztattak arról, hogy a mai ebéden valami lehetetlen díjat akarnak átadni nekem? – sziszegte, s eltorzult arcán olyan gyűlölet jelent meg, amilyet még sohasem láttam. Bosszúságot igen. Elégedetlenséget is, szinte folyamatosan. Ingerültséget, csalódottságot, általános boldogtalanságot – magától értetődően mindennap, minden percben. De ilyen leplezetlenül dühödtnek még nem láttam.

– Khm, Miranda. Bocsánat, de az a helyzet, hogy Briget irodája kért fel téged erre a mai napon, és ők nem… – Hallgass. Hallgass el, de rögtön. Te örökké csak mentegetőzni tudsz. Te vagy az asszisztensem, te vagy az, akit dolgozni hoztam Párizsba, te vagy az, akinek folyamatosan tájékoztatnod kell engem az eseményekről. – Már majdnem kiabált. Az egyik sminkes srác halkan megkérdezte angolul, hagyjanak-e magunkra pár percre, de Miranda meg se hallotta. – Dél van, és háromnegyed óra múlva el kell innen indulnom. Addigra ott legyen a szobámban egy rövid, tömör, értelmes beszéd, olvasható formában legépelve. Ha nem tudod megcsinálni, már mehetsz is haza. Végleg. Ennyi. Végigszáguldottam a folyosón, olyan gyorsan, ahogy tűsarkúban még soha, és még be sem értem a szobámba, már felcsaptam a mobilom fedelét. Majdnem nem tudtam beütögetni Briget munkahelyi számát, úgy remegett a kezem, de valahogy mégis sikerült. Az egyik asszisztense vette fel. – Add Briget-t! – rikácsoltam elcsukló hangon. – Hol van? Hol van? Beszélnem kell vele! Most! A lány egy pillanatra elnémult az ijedtségtől. – Andrea? Te vagy az? – Igen, én, és Briget-zsel akarok beszélni. Sürgős, hol a pokolban van? – Egy bemutatón, de ne izgulj, mindig be van kapcsolva a mobilja. A szállodában vagy? Szólok neki, és mindjárt visszahív. Alig pár másodperc múlva csengett a telefon az asztalomon, de nekem úgy tűnt, mintha egy hete várnék rá. – Andrea – énekelte Briget dallamos francia kiejtésével. – Mi a baj, drágám? Monique azt mondja, hisztérikus voltál a telefonban. – Hisztérikus? De még mennyire, hogy hisztérikus voltam! Briget, hogy tehetted ezt velem? A ti irodátok rendezte ezt a kurva ebédet, és senki se vette a fáradságot, hogy szóljon nekem, hogy nem elég, hogy kap valami díjat, de beszédet is kell mondania! – Andrea, nyugodj meg. Biztos vagyok benne, hogy szóltunk… – És nekem kell megírnom! Hallod, amit mondok? Negyvenöt kurva percem van rá, hogy megírjak egy köszönőbeszédet egy díjhoz, amiről a világon semmit se tudok, egy olyan nyelven, amin nem beszélek. Különben végem van. Most mit tegyek? – Jól van, higgadj le. Elintézem neked. Először is az ünnepség ott lesz, a Ritzben, az egyik szalonban. – A micsodában? Miféle szalonban? – Még annyi időm se volt, hogy körülnézzek a szállodában, de abban szinte biztos voltam, hogy kocsma nincs egy ilyen helyen.

– Franciául így hívják a… na, hogy is mondják nálatok? Tárgyalóterem. Úgyhogy neki csak le kell mennie a földszintre. Ott fog ülésezni a Francia Divattanács, vagyis egy itteni, párizsi szervezet, amelyik mindig a bemutatók idején osztja ki a díjait, mert ilyenkor mindenki itt van Párizsban. A Runway a divatsajtóban való népszerűsítéséért fog díjat kapni. Az egész nem egy, hogy is mondják nálatok, nagy cucc, jóformán csak formaság. – Óriási, most legalább tudom, miről van szó. És pontosan mit kell nekem írnom ezzel kapcsolatban? Mi lenne, ha egyszerűen lediktálnád angolul, és én megkérném Monsieur Renaud-t, hogy fordítsa le franciára? Kezdheted is, máris írom. – A hangomba visszatért némi önbizalom, de még remegett a toll a kezemben. A kimerültségtől, a nagy izgalomtól és az éhségtől alig láttam a Ritz levélpapírját, amely ott feküdt az íróasztalomon. – Andrea, megint szerencséd van. – Komolyan mondod? Mert én ebben a pillanatban nem érzem, hogy olyan marhára szerencsés lennék, Briget. – Ezek az ünnepségek mindig angolul folynak. Nincs szükség fordításra. Úgyhogy megírhatod nyugodtan, rendben? – Jó, jó, megírom – motyogtam, és kiejtettem a kezemből a kagylót. Még arra sem volt időm, hogy végiggondoljam, most először nyílik esélyem rá, hogy megmutassam Mirandának, bonyolultabb dolgokra is képes vagyok, mint kávét hozni neki. Miután letettem a telefont, és percenként hatvanszavas sebességgel gépelni kezdtem – a gépírás volt az egyetlen hasznos óra, amin a középiskolában részt vettem –, rájöttem, hogy Miranda legfeljebb három vagy négy perc alatt el tudja olvasni az egészet. Épp annyi időm maradt hát, hogy lenyeljek néhány korty Pellegrinót, és bekapjak pár szem epret, amelyet valaki gondosan odakészített a bárpultomra. Bárcsak egy sajtburgert is odakészítettél volna, gondoltam bánatosan. Eszembe jutott, hogy bedugtam egy Twixet a csomagomba, amely ott állt a sarokban, de nem volt annyi időm, hogy megkeressem. Pontosan negyven perc telt el azóta, hogy megkaptam a menetparancsomat. Ideje volt kideríteni, átmentem-e a vizsgán. Miranda ajtaját ezúttal egy másik – de ugyanolyan megrettent – szobalány nyitotta ki, és bevezetett a nappaliba. Nyilvánvalóan állva kellett volna maradnom, de a bőrnadrág, amit még az előző nap vettem fel, teljesen rátapadt a lábamra, és a pántos szandál, amely a gépen még egyáltalán nem volt kényelmetlen, úgy vágta a sarkamat és a lábujjaimat, mintha a pántjai hosszú, rugalmas borotvapengecsíkokból készültek volna. Úgy döntöttem, letelepedek a keményre tömött párnájú kanapéra, de mihelyt behajlítottam a térdemet, és a fenekem hozzáért a kanapé üléséhez, kivágódott a hálószoba ajtaja, amire

ösztönösen álló helyzetbe szökkentem. – Hol a beszédem? – kérdezte automatikusan, miközben egy másik szobalány egyetlen darab fülbevalóval loholt utána, melyet Miranda elfelejtett berakni a fülébe. – Írtál valamit, ugye? – Az egyik klasszikus Chanel kosztümje volt rajta – kerek gallér szőrmeszegéllyel –, hozzá különlegesen nagyméretű szemekből álló gyöngysor. – Természetesen, Miranda – feleltem büszkén. – Azt hiszem, meg fog felelni. – Elindultam felé, mivel ő nem vette a fáradságot, hogy személyesen érte jöjjön, de mielőtt átnyújthattam volna neki a papírt, kikapta a kezemből. Amíg a tekintete ide-oda járt a sorokon, észre sem vettem, hogy visszatartom a lélegzetemet. – Jó. Jó lesz. Nem valami eget rengető, de jó. Menjünk. – Felkapott egy steppelt Chanel retikült, és a láncánál fogva a vállára akasztotta. – Tessék? – Azt mondtam, menjünk. Tizenöt perc múlva kezdődik az a hülye ceremónia, és ha van egy kis szerencsénk, húsz perc múlva már meg is léphetünk. Szívből utálom az ilyesmiket. Nem, nem tévedés, tényleg többes szám első személyt használt. Ezek szerint nekem is vele kell mennem. Végignéztem a bőrnadrágomon, a szűk blézeremen, és úgy döntöttem, ha neki megfelel – és azt hallottam volna, ha nem –, akkor mit számít a többi? Biztosan asszisztensek hada fogja lesni a főnökök minden kívánságát, és a kutya se törődik vele, hogy mi van rajtunk. A „szalon” pontosan az volt, aminek Briget mondta – jellegzetes szállodai díszterem, amelybe beállítottak egy csomó kerek ebédlőasztalt meg egy alacsony prezentációs emelvényt, rajta pódiummal. A hátsó fal mellett álltam meg néhány más alkalmazott társaságában, és néztem azt a hihetetlenül unalmas, érdektelen kisfilmet, amelyet a tanács elnöke vetített le, és amely arról szólt, hogy a divat hogyan befolyásolja mindannyiunk életét. A következő fél órában mások is magukhoz ragadták a mikrofont, azután, még mielőtt egyetlen díjat is elővettek volna, pincérek hada kezdett salátákat széthordani, és bort töltögetni az asztalokon lévő poharakba. Óvatosan Mirandára néztem, akit láthatóan untatott és idegesített ez az egész, és igyekeztem minél kisebbre összehúzni magam a cserépbe ültetett fa mögött, amelynek támaszkodva próbáltam valahogy ébren maradni. Nem tudom, meddig lehetett csukva a szemem, de amint elvesztettem az uralmamat a nyakizmaim felett, és a fejem kezdett magától előrebillenni, meghallottam a hangját. – Ahn-dre-ah! Nincs időm erre a sületlenségre – suttogta elég hangosan ahhoz, hogy a közelben lévő asztal körül ülők odakapják a fejüket. – Nekem nem szóltak, hogy díjat fogok kapni, és nem készültem fel rá. Elmegyek. – Azzal megfordult, és elindult az ajtó felé.

Gyorsan utána bicegtem, de a legszívesebben vállon ragadtam volna. – Miranda? Miranda? – Mintha meg se hallotta volna. – Miranda? Ki vegye át a díjat a Runway nevében? – suttogtam olyan halkan, hogy azért még meghallja. Sarkon fordult, és belém fúrta a tekintetét. – Azt hiszed, érdekel? Menj ki te, és vedd át magad. És mielőtt egy szót is szólhattam volna, elment. Jaj, istenem. Ez nem igaz. Mindjárt felébredek a saját ágyamban, és rájövök, hogy ez az egész nap – a fenébe is, az egész év! – csak egy kivételesen szörnyű rémálom volt. Ez a nő nem várhatja el tőlem – a kezdő másodasszisztenstől –, hogy felmenjek oda, és átvegyek egy díjat, amit a Runwaynek ítéltek oda. Rémülten néztem körül a teremben, eljött-e még valaki erre az ebédre a Runwaytől. Nem volt ilyen szerencsém. Leroskadtam egy székre, és megpróbáltam kitalálni, hogy most kérjek-e tanácsot telefonon Emilytől vagy Briget-től, vagy lépjek le én is, hiszen Mirandának nyilvánvalóan semmit sem jelent ez az elismerés. A mobilom épp jelezte, hogy rákapcsolódik Briget irodájának számára (aki, remélem, még időben ide fog érni, hogy ő maga vegye át azt a nyavalyás díjat), amikor a következő szavak ütötték meg a fülemet: – …legnagyobb elismerésünket az amerikai Runwaynek a mindig pontos, mindig szórakoztató és mindig kellően informatív divattudósításaiért. Kérem, fogadják szeretettel a folyóirat világhírű főszerkesztőjét, a divat emblematikus személyiségét, Ms. Miranda Priestlyt! A teremben kitört a taps, és ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy megáll a szívverésem. Nem volt idő gondolkodni, átkozni Briget-t, amiért engedte, hogy ez megtörténjen velem, átkozni Mirandát, amiért elment, és magával vitte a beszédet is, átkozni magamat, amiért egyáltalán elfogadtam ezt a gyűlöletes állást. A lábam magától kezdett mozogni, bal-jobb, bal-jobb, és minden baj nélkül felmásztam a pódiumra vezető három lépcsőfokon. Ha nem lettem volna sokkos állapotban, talán felfigyelek rá, hogy a lelkes tapsvihar helyébe baljós csend támadt, melyben mindenki azt találgatta, ki a fene lehetek én. De nem figyeltem fel rá. Ehelyett valami nálam nagyobb erő arra késztetett, hogy mosolyogjak, kinyújtsam a kezem, és átvegyem a plakettet az ünnepélyesen komoly elnök kezéből, és remegő kézzel letegyem magam elé a pódiumra. Csak amikor felemeltem a fejem, és megláttam a rám szegeződő tekintetek százait – csupa kíváncsi, kérdő, zavart szempárt –, jöttem rá, hogy itt most megszűnök lélegezni, és azon nyomban szörnyethalok. Tíz-tizenöt másodpercnél nem állhattam ott tovább, de a csend úgy összesűrűsödött, s annyira rátelepedett a teremre, hogy már-már azt hittem,

tényleg meghaltam. Egy pisszenés sem hallatszott. Egyetlen villa sem koccant, egyetlen pohár sem csendült, senki nem súgta oda a szomszédjának, hogy kicsoda ez ott, aki kiállt Miranda Priestly helyett. Csak néztek rám, és csak néztek, míg már nem volt más választásom, meg kellett szólalnom. Egy szóra sem emlékeztem a beszédből, amit magam írtam egy órával ezelőtt, úgyhogy rögtönöznöm kellett. – Helló – kezdtem, és a fülemben visszhangzott a saját hangom. Nem tudtam, a mikrofon teszi-e, vagy a fejemben zúgó vér, de nem is ez volt az érdekes. Egyedül csak azt hallottam tisztán, hogy leküzdhetetlenül remeg a hangom. – A nevem Andrea Sachs, és Mir… khm, a Runway munkatársa vagyok. Sajnos Mirandának, izé, Ms. Priestlynek egy percre ki kellett szaladnia, de szeretném az ő nevében megköszönni ezt a díjat. És persze a Runway egész munkatársi gárdája nevében. Köszönöm, ööö… – itt kellett volna mondanom a tanács vagy az elnök nevét, de nem emlékeztem egyikre se –, nagyon szépen köszönöm ezt a… ööö… csodálatos elismerést. Tudom, hogy mindannyiunk nevében szólhatok, amikor azt mondom, hogy óriási megtiszteltetés ez számunkra. Idióta! Összevissza hebegtem-habogtam, és ezen a ponton már annyira sikerült magamhoz térnem, hogy észrevegyem, a közönség kezd sutyorogni. A tőlem telhető méltósággal, szó nélkül levonultam az emelvényről, és csak a hátsó ajtóhoz érve vettem észre, hogy a díjat meg otthagytam. Egy nő utánam hozta, ki az előtérbe, ahol a kimerültségtől és a megalázottságról szinte eszméletlenül rogytam le valahová, és odaadta. Megvártam, míg elmegy, aztán megkértem az egyik ajtónállót, hogy dobja ki. Ő vállat vont, és bedobta a táskájába. A szemét kurva! – gondoltam, de ahhoz is túl dühös és fáradt voltam, hogy különböző kreatív halálnemeket és módszereket találjak ki, amivel kinyírhatnám. Csengett a telefonom, és tudtam, hogy ő az. Levettem a telefon hangját, és kértem egy gin-tonikot a pénztárostól. – Kérem – mondtam. – Kérem, szóljon, hogy valaki hozza ki, de gyorsan. Kérem. – A nő rám nézett, és bólintott. Két nagy kortyban lenyeltem az egészet, és elindultam vissza, az emeletre, hogy megtudjam, mit akar. Még csak délután két óra volt, az első napom Párizsban, de már meg akartam halni. Csakhogy a halál nem szerepelt az opciók között.

17. FEJEZET – Miranda Priestly szobája – válaszoltam új, párizsi irodámból. Hajnali hat órakor vetett véget négy felséges órát kitevő éjszakai alvásomnak Karl Lagerfeld egyik asszisztensének hisztérikus telefonja. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy minden, Mirandának szóló telefonhívás közvetlenül az én szobámon keresztül fut be hozzá. Úgy látszott, az egész város és környéke tud róla, hogy Miranda itt tartózkodik a bemutatók hetében, úgyhogy szünet nélkül csörgött a telefonom, amióta csak betettem ide a lábamat. És akkor még nem említettem azt a két tucat üzenetet, amely a hangpostán át jött. – Szia, én vagyok. Mi van Mirandával? Minden rendben? Történt már eddig valami gáz? Ő hol van, és te miért nem vagy vele? – Szia, Em! Kösz az aggódást. Egyébként hogy vagy? – Mi? Ja, én jól. Kicsit gyenge vagyok, de javulgatok. Gondolom. Ő hogy van? – Jól. Én is jól vagyok, köszönöm kérdésedet. Igen, hosszú volt a repülőút idáig, és még nem aludtam egyhuzamban húsz percnél többet, mert állandóan csöng a telefon, és holtbiztos vagyok benne, hogy ez így is lesz végig, és ja, elmondtam egy, ott helyben rögtönzött beszédet – miután írtam egy rögtönzött beszédet – egy csomó embernek, akik mind Mirandát akarták hallani, de nyilván nem voltak elég érdekesek neki. Kurvára sikerült egy baromi nagy idiótát csinálnom magamból, közben majdnem infarktust kaptam, de amúgy tényleg minden szuper! – Andrea! Most komolyan! Tényleg izgulok e miatt az egész miatt. Nem sok idő maradt az előkészületre, és tudod jól, hogy ha valami nem sikerül, akkor engem fog hibáztatni érte. – Emily. Kérlek, ne vedd a személyed ellen irányulónak, de most nem tudok beszélni veled. Egyszerűen képtelen vagyok rá. – Miért? Van valami baj? Hogy sikerült a tegnapi programja? Odaért időben? Mindened megvan, ami kell? Odafigyelsz rá, hogy a megfelelő ruha legyen rajtad? Ne felejtsd el, a Runwayt képviseled odaát, úgyhogy úgy is kell megjelenned mindenütt. – Emily. Most le kell tennem. – Andrea! Aggódom érted. Mondd el, mit csináltál. – Na jó, lássuk. Az összes szabadidőmben, amim volt, fél tucatszor végigmasszíroztattam magam, kétszer megcsináltattam az arcomat, és néhányszor manikűröztettem. Mirandával nagyon jól összebarátkoztunk, és

mondhatom, tök jól megvagyunk együtt. Nagyon igyekszik, hogy ne követeljen tőlem túl sokat, azt mondja, tényleg azt szeretné, ha élvezném egy kicsit Párizst, hiszen olyan gyönyörű város, és nagy szerencsém van, hogy itt lehetek. Úgyhogy tulajdonképpen vakációzunk, és élünk bele a világba. Finom borokat iszunk. Vásárolgatunk. Tudod, a szokásos. – Andrea! Ez az egész egyáltalán nem vicces, oké? Mondd el végre, hogy mi az ördög folyik ott. Ő egyre idegesebb lett, én meg egyre jobb hangulatba kerültem. – Emily, nem tudom, mit mondhatnék el neked. Mit akarsz hallani? Milyen volt eddig? Lássuk csak. Az időm java részét azzal töltöttem, hogy megpróbáljak rájönni, hogyan tudnék aludni egy állandóan csörgő telefon mellett, miközben hajnali kettő és hat óra között elég ételt nyomok le a torkomon ahhoz, hogy kibírjam a következő húsz órát. Ez itt felér egy nyavalyás Ramadánnal, Em, napközben egy falatot se lehet enni. Igen, baromira sajnálhatod, hogy ezt kihagytad az életedből. Villogni kezdett a másik vonal, úgyhogy félretettem Emilyt. Valahányszor megszólalt a telefon, azonnal és ellenállhatatlanul Alex jutott az eszembe, hátha ő hív, és azt fogja mondani, hogy minden rendben lesz. Amióta megérkeztem, már kétszer felhívtam, és mindkét alkalommal fel is vette, de én, mint annak idején, felső tagozatos koromban, amikor ez volt az egyik kedvenc szórakozásom, mihelyt meghallottam a hangját, gyorsan letettem. Ilyen hosszú idő még sohasem telt el, hogy közben ne beszéltünk volna egymással, és szerettem volna hallani, mi van vele, de ugyanakkor azt is éreztem, hogy az élet sokkal egyszerűbb, amióta szüneteltetjük a veszekedéseket és az egymás elleni vádaskodásokat. Ezzel együtt lélegzet-visszafojtva vártam, mígnem meghallottam Miranda fülsértő hangját. – Ahn-dre-ah, mikor kell Luciának megérkeznie? – Ó, helló, Miranda. Megnézem a programban. Itt is van. Lássuk csak, itt az áll, hogy egyenesen Stockholmból repült ide a mai bemutatóra. A szállodában kell lennie. – Kapcsold nekem. – Igen, Miranda, egy pillanat. Félretettem, és visszakapcsoltam Emilyhez. – Ez ő, tartsd a vonalat. – Miranda? Megtaláltam Lucia számát. Átkapcsollak hozzá. – Várj, Ahn-dre-ah. Húsz perc múlva elhagyom a szállodát, és egész nap távol leszek. Mire visszaérek, szükségem lesz néhány sálra és egy új séfre. Minimum tízéves, elsősorban francia éttermekben szerzett gyakorlattal, és hetente négyszer legyen elérhető családi és havonta kétszer vendégeknek adott vacsora készítésére. Most kapcsold Luciát.

Tudtam, hogy le kellett volna csapnom a kagylót, azt hallva, hogy Miranda azt akarja, szerezzek neki Párizsból egy szakácsot New Yorkba, de én semmi másra nem tudtam figyelni, csak arra, hogy elmegy – nélkülem, egész napra. Visszakapcsoltam Emilyre, és megmondtam neki, hogy Miranda egy új séfet akar. – Dolgozni fogok rajta – jelentette be Emily köhögések közepette. – Levezénylem a selejtezőket, és neked majd csak a legjobbakkal kell beszélned. Csak annyit deríts ki, hogy Miranda meg akarja-e várni, míg hazaér, és csak akkor akar személyesen találkozni velük, vagy egy-kettő repüljön át oda most mindjárt. – Ezt nem mondod komolyan. – Dehogynem, nagyon is komolyan mondom. Miranda úgy vette fel Carát tavaly, hogy a Marbellában volt. Épp akkor ment el az akkori dadus, és nekem repülővel kellett elküldenem hozzá három döntőst, hogy azonnal választani tudjon közülük. Te csak derítsd ki, amit kértem, oké? – Jó – motyogtam. – És kösz. Pusztán csak beszélni is a masszíroztatásról olyan üdítően hatott rám, hogy el is határoztam, benevezek egyre. Csak kora estére kaptam időpontot, így aztán felhívtam a szobaszolgálatot, és rendeltem egy komplett reggelit. Mire a pincér behozta, már bebújtam egy plüssköntösbe meg a hozzá való papucsba, és hozzákészültem, hogy most belakmározok az omlettből, croissant-ból, dán sajtból, muffinból, krumpliból, gabonapehelyből és istenien illatozó francia palacsintából álló reggelimből. Miután két csésze tea kíséretében minden kaját elpusztítottam, visszacaplattam az ágyba, amelyben nem sokat tudtam aludni az éjjel, és olyan pillanatok alatt elaludtam, hogy utóbb arra gondoltam, valaki beletehetett valamit a narancslémbe. A masszázs aztán feltette a koronát erre az áldásosan békés napomra. Mindenki más végezte helyettem a munkámat, Miranda pedig csak egyszer – egyszer! – hívott és ébresztett fel, azzal, hogy foglaljak neki asztalt másnap ebédre. Ez nem is olyan rossz, gondoltam, miközben a nő erős keze gyúrtadagasztotta elferdült nyakizmaimat. Felfrissülésnek sem rossz. De amikor már éppen újra elszenderedtem volna, erőszakosan rikoltozni kezdett a mobilom, amelyet jobb meggyőződésem ellenére ide is magammal hoztam. – Halló? – szóltam bele vidoran, mintha nem is egy olajtól síkos asztalon feküdnék pucéron, félig szunyókálva. – Ahn-dre-ah. Szólj a fodrásznak és a sminkesnek, hogy jöjjenek korábban, és mondd meg Ungaro embereinek, hogy a ma este nem jó nekem. Inkább egy kisebb koktélpartira megyek el, és neked is velem kell jönnöd. Egy óra múlva legyél indulásra készen. – Igen, értem, jó – hebegtem, próbálva felfogni a tényt, hogy én most el fogok menni vele valahová. Bevillant az a tegnapi jelenet, amikor a legutolsó

pillanatban közölte velem, hogy el kell mennem vele valahová, és hirtelen úgy éreztem magam, mintha túl sok oxigént kéne hirtelen benyelnem. Megköszöntem a nőnek, holott mindössze tíz perce kezdett dolgozni rajtam, és felrohantam a szobámba, hogy kitaláljam, hogyan vegyem ezt a legújabb akadályt. Kezdtem megszokni. Fő, hogy gyorsan. Pár perc leforgása alatt megtaláltam Miranda fodrászát és sminkesét (akik történetesen nem voltak azonosak az enyémmel – engem egy haragos képű nő tákolt össze, akinek kétségbeesett tekintete, ahogy az első alkalommal végignézett rajtam, még most is kísértett, míg Mirandának két meleg pasi jutott, akik úgy néztek ki, mintha egyenesen a Maxim lapjairól léptek volna ki), és megbeszéltem velük az új időpontot. – Semmi probléma – nyafogta Julien erősen franciás kiejtésével. – Ott leszünk… hogy is mondjátok? Csengetésre! Szabaddá tettük a naptárunkat erre a hétre, ha netán Madame Priestlynek más időpontokban lenne szüksége ránk. Újra felhívtam Briget-t, és megkértem, beszéljen az ungarósokkal. Ideje volt szétnézni a ruhák között. Az éjjeliszekrényemen állandóan ott feküdt a vázlatkönyvem, benne a különböző külsőkkel, arra várva, hogy a divat birodalmában tévelygő magamfajta szerencsétlen lelki vezetőjéül szegődjön. Fellapozva elolvastam a címeket és alcímeket, próbálva felfogni, hogy mit is jelentenek. BEMUTATÓK: 1. Nappal 2. Este ÉTKEZÉSSEL EGYBEKÖTÖTTEK: 1. Reggelivel 2. Ebéddel A. Egyszerű hétköznapi (szállodában vagy bisztróban) B. Ünnepélyes (Az Espadon a Ritzben) 3. Vacsorával A. Egyszerű hétköznapi (bisztróban, szobaszervizzel) B. Közepes (elegáns étteremben, hétköznapi vacsorapartin) C. Ünnepélyes (Le Grand Vefour étteremben, ünnepi vacsorapartin) PARTIK: 1. Egyszerű hétköznapi (pezsgős reggeli, délutáni tea) 2. Stílszerű (nem fontos emberek által adott koktélparti, könyvbemutató, „csak azért, hogy igyanak”)

3. Elegáns kiöltözős (fontos emberek által adott koktélparti, minden, amit múzeumban vagy galériában rendeznek, bemutatókat követő, tervezők által rendezett partik) VEGYES: 1. Repülőtérre ki és be 2. Sportesemények (edzések, versenyek stb.) 3. Vásárlókörutak 4. Alkalmi megbízások A. Ruhaszalonokba B. Elegáns üzletekbe és butikokba C. Helyi élelmiszerüzletekbe és/vagy sürgős orvosi és szépségápolási segélykéréshez Arra nézve nem találtam utalást, mit kell felvenni olyankor, amikor az embernek fogalma sincs a házigazda fontos vagy nem fontos voltáról. Vagyis jó eséllyel követhettem itt el egy szarvashibát: a kört ugyan leszűkíthettem a PARTIK címszóra, ami első lépésként jónak látszott, de innentől a többi homályba veszett. Vajon ez a parti egy sima 2-es lesz-e, ahová elég valami ízléses cuccot felvennem, vagy amolyan igazi 3-as, mert arra egy tényleg elegáns darabot kell kiválasztanom. Olyan alcím nem szerepelt a listában, hogy SZÜRKE ZÓNA vagy HATÁRESET, de valaki az utolsó pillanatban jóindulatúan kézírással odafirkálta a tartalomjegyzék alá: Bizonytalanság esetén (aminek nem szabad előfordulnia) jobb valami fantasztikus holmiban alulöltözöttnek lenni, mint valami fantasztikus holmiban túlöltözöttnek lenni. Oké, akkor úgy veszem, hogy az én helyzetemre pontosan ráillik a PARTIK kategória, s azon belül a stílszerű alkategória. Fellapoztam a hatodik skiccet, azt, amelyiket Lucia erre a sajátos alkategóriára adott meg, és igyekeztem eldönteni, ezen belül mi mutatna rajtam a legkevésbé röhejesnek. Először felpróbáltam egy tollakkal borított topot s hozzá egy combig (igen, térd fölöttig!) érő, lakkbőr csizmát, de nagyon zavarba ejtően néztem ki benne, így végül megmaradtam a 33. oldalon látható, virágmintás Roberto Cavalli patchwork szoknya, hozzá egy miniatűr póló és egy fekete, motoros stílusú D&G csizma mellett. Dögös, szexi, stílusos – de nem túl elegáns –, kicsit a nyolcvanas éveket idéző retró, kicsit kurvás. Épp a megfelelő táskát kerestem hozzá, amikor megérkezett a fodrász-sminkes csaj, hogy a szokásos homlokráncolós, fejcsóválós stílusában megpróbáljon legalább félig olyan szörnyű kinézetűre felturbózni, mint amilyennek egyébként tartott. – Khm, nem lehetne azt ott alul kicsit világosabbra festeni? – kérdeztem óvatosan, a világért sem akarva leszólni a keze munkáját. Lehet, hogy jobb lett

volna, ha magam festem ki magamat – különösen mivel nagyobb készlettel és részletesebb instrukciókkal rendelkeztem, mint a NASA egy űrhajó megépítésével megbízott tudósai –, de a Smink Gestapo óraműpontossággal jelent meg mindig, akár akartam, akár nem. – Nem! – ugatott rám, láthatóan nem erőltetve meg magát, hogy ugyanolyan tapintatosnak mutatkozzék irántam. – Így jobban néz ki. Befejezte az alsó szempilláim koromfeketére festését, majd hirtelen, ahogy jött, eltűnt. Felkaptam a táskámat (krokodilbőr Gucci bowlingtáskát), és a feltételezett indulásunk előtt negyedórával levágtattam a hallba, hogy még egyszer ellenőrizzem, megjött-e a sofőr. Épp Renaud-val folytattam eszmecserét arról, hogy vajon Miranda azt akarja-e, hogy két külön kocsival menjünk, hogy ne kelljen szólnia hozzám, vagy egy autóval megyünk, kockáztatva, hogy elkap valamit az asszisztensétől, akivel meg kell osztania a hátsó ülést, amikor megérkezett. Végtelenül lassú pillantással végignézett rajtam, miközben az arca tökéletesen közönyös maradt. Átmentem! Ez volt az első alkalom, amióta nála dolgoztam, hogy nem azzal a méla undorral nézett rám, se gúnyosan becsmérlő megjegyzést nem tett. – Itt van a kocsi, Ahn-dre-ah? Fantasztikusan nézett ki rövid, húzott derekú bársony koktélruhájában. – Igen, Ms. Priestly, erre parancsoljon – szólt közbe behízelgő hangján Monsieur Renaud, elvezetve bennünket egy csoport mellett, akik csakis más egyéb amerikai divatlapok szerkesztői lehettek, és szintén a bemutatókra érkezhettek ide. Ahogy elmentünk mellettük, tiszteletteljes, halk suttogás hullámzott végig a szupertrendi kinézetű überkarzaton. Miranda két lépéssel előttem haladt, nádszálvékonyan, és nagyon, de nagyon boldogtalanul. Szinte futnom kellett, hogy lépést tudjak tartani vele, pedig ő tizenöt centivel alacsonyabb volt nálam, és megvártam, amíg egy „Mi van? Mi az ördögre vársz?” pillantást vetett rám, s csak akkor bújtam be mellé, a limuzin hátsó ülésére. Hál’ istennek a sofőr, úgy látszik, tudta, hová kell mennie, mert már egy órája az a paranoiás aggodalom gyötört, hogy Miranda egyszer csak oda fog fordulni hozzám, és megkérdezi, hol rendezik ezt az ismeretlen koktélpartit. És valóban odafordult hozzám, de nem szólt semmit, inkább Vakapáddal kezdett csevegni a mobilján, újra meg újra elismételve neki, hogy reméli, időben meg fog érkezni, hogy még át tudjon öltözni, és megihasson valamit a szombat esti, nagyszabású parti előtt. Vakapád a saját céges magángépén akart iderepülni, és egyfolytában azon vitáztak, hogy magával hozza-e Caroline-t és Cassidyt is, mivel hétfőig nem akart visszamenni, Miranda viszont azt nem akarta, hogy a lányok egy napot is mulasszanak az iskolából. Én közben egészen addig azon törtem a fejem, hogy mit fogok csinálni egész este, amíg meg nem álltunk a Boulevard Saint Germaine-en,

egy kétszintes villalakás előtt. – Ahn-dre-ah, ezt a partit egy olyan házaspár rendezi, akikkel jó barátságban voltam, amikor Párizsban laktunk. Azt kértek, hogy hozzak magammal egy asszisztenst, hogy szórakoztassa a fiukat, aki eléggé unni szokta ezeket az alkalmakat. Biztos vagyok benne, hogy ti ketten jól ki fogtok jönni egymással. Megvárta, amíg a sofőr kinyitja neki a kocsi ajtaját, majd kecsesen kilépett tökéletes Jimmy Choo körömcipőjében. Mielőtt én is kinyithattam volna a mellettem lévő ajtót, már fönt is volt a három lépcsőfok tetején, s nyújtotta a kabátját az inasnak, aki bizonyára már várta őt. Visszahuppantam a puha bőrülésre, épp csak egy pillanatra, hogy megpróbáljam feldolgozni ezt az új információ-gyöngyszemet, amit az imént közölt velem oly hűvösen. Azért volt minden, a haj, a smink, a napirend átírása, a pánikszerű keresgélés a divattanácsadó könyvben, a motoroscsizma meg minden, hogy egész este egy gazdag házaspár taknyos kölykét őrizzem, mint valami bébiszitter? Ráadásul egy taknyos francia kölyköt? Teljes három percig győzködtem magam, hogy már csak két hónap választ el a The New Yorkertől, hogy lassan letelik a szolgaságom esztendeje, ezt az újabb unalmas estét majd csak kibírom valahogy, ezzel is közelebb jutok álmaim állásához. Hiába, ez sem segített. Egyszeriben semmi másra nem vágytam úgy, mint összekuporodni a szüleim ágyán, és miközben anyám melegít nekem egy bögre teát a mikróban, apám felállítja az asztalon a Scrabble-táblát. Beállít Jill, és egye fene, Kyle is, a csöpp Isaackel, aki rögtön gagyogni és mosolyogni fog, mihelyt meglát, és Alex felhív telefonon, hogy megmondja, szeret. Senki sem fog törődni azzal, ha piszkos a tréninggatyám, vagy ha ijesztően ápolatlanok a lábkörmeim, vagy hogy megeszek egy hatalmas, kalóriadús csokis képviselőfánkot. A világon senki se tudna róla, hogy valahol az Atlanti-óceán túlsó partján épp divatbemutatók zajlanak, és a legkevésbé sem lennének vevők erre a hírre. De mindez hihetetlenül távolinak tűnt, mintha egy másik élet volna, és most be kellett érnem azokkal az emberekkel, akiknek az élete és halála a kifutón zajlott. Na és persze egy hisztiző, elkényeztetett, franciául karattyoló kiskölyökkel. Amikor végül kivonszoltam hiányosan, de stílszerűen öltözött testemet a limuzinból, az inas már nem volt sehol. A kis kert fölötti egyik ablakból élő zene hangjai szűrődtek ki. Vettem egy nagy levegőt, és emeltem a kezem, hogy bekopogjak, de ekkor kinyílt az ajtó. Meg kell mondanom, hogy eddigi, viszonylag rövid életemben még soha nem lepődtem meg annyira, mint ezen az estén: Christian mosolygott rám az ajtóból. – Andy, drágám, úgy örülök, hogy el tudtál jönni – mondta, majd odahajolt, és szájon csókolt. Mondhatni bensőségesen, tekintve, hogy a szám tátva maradt az elképedéstől.

– Te meg mit keresel itt? Vigyorogva lökte hátra a mindig homlokába hulló tincsét. – Nem nekem kéne feltenni ezt a kérdést neked? Mert úgy látszik, mindenhol a nyomomban vagy, ahová csak megyek, úgyhogy kezdem azt hinni, le akarsz feküdni velem. Elvörösödtem, és – előkelőség ide vagy oda – felfortyantam. – Na persze! Csakhogy én nem vendégként jöttem ide, hanem egy nagyon jól öltözött bébiszitterként. Miranda megkért, hogy jöjjek el vele, és csak az utolsó pillanatban közölte, hogy ma este a házigazdák porontyára kell vigyáznom. Úgyhogy, ha megengeded, be is mennék, hogy utánanézzek, megkapta-e az esti tejecskét és a színes ceruzáit. – Ó, a poronttyal minden rendben van, egészen biztos vagyok benne, hogy ma este már semmire sem lesz szüksége, csak még egy csókra a bébiszitterétől. – Azzal két kezébe fogta az arcomat, és újra megcsókolt. Nyitottam a szám, hogy tiltakozzak, hogy megkérdezzem, mi a fene folyik itt, de ezt valamiféle felbuzdulásnak értelmezte a részemről, és bedugta a nyelvét a számba. – Christian! – sziszegtem halkan, arra gondolva, hogy vajon mekkora gyorsasággal fog kirúgni Miranda, ha rajtakap, hogy mit művelek az ő partiján egy valahonnan odatévedt pasival. – Mi az ördögöt csinálsz? Engedj el! – Kirángattam magam a karjából, de ő csak vigyorgott tovább azzal az idegesítően szívdöglesztő vigyorával. – Andy, úgy látszik, kicsit nehezen fogod fel, hogy ez itt az én házam. Az én szüleim rendezik ezt a partit, és volt annyi eszem, hogy megkérjem őket, szóljanak a főnökasszonyodnak, hogy hozzon magával téged is. Ő mondta neked, hogy tízéves vagyok, vagy te döntöttél így? – Te most viccelsz. Mondd, hogy csak vicc. Kérlek… – Nem az. Jó, mi? Mivel sehogy másként nem tudtalak levadászni, gondoltam, ez talán működni fog. A mostohaanyám és Miranda jóban voltak, amikor Miranda a francia Runwaynél dolgozott – ő ugyanis fotós, és állandóan dolgozik nekik. Csak annyit kellett mondanom, szóljon Mirandának, hogy szegény, magányos fia nem bánná, ha neki is lenne egy kis társasága egy szépséges asszisztens személyében. Úgy ment, mint a karikacsapás. Gyere, hadd kínáljalak meg valami innivalóval. – A lapockámra tette a kezét, és elvezetett a nappaliban lévő, masszív tölgyfából készült bárpulthoz, ahol három egyenruhás pincér töltögette a martiniket, skót whiskyket és keskeny, karcsú poharakba a pezsgőt. – Akkor most tisztázzuk: nem kell senki mellett bébiszitterkednem ma este? Nincs egy kisöcséd, vagy ilyesmi, ugye? Felfoghatatlan volt számomra, hogy el kellett kísérnem Miranda Priestlyt egy partiba, és egész este nem lesz más kötelezettségem, mint együtt lenni a tuti

klassz íróval. Nem azért hívtak meg, mert azt akarják, hogy táncoljak vagy énekeljek a vendégeknek, esetleg nincs pincérnő, aki felszolgálja a koktélokat, és úgy gondolták, engem az utolsó pillanatban is simán beállíthatnak? Vagy lehet, hogy most a ruhatár felé tartunk, ahol én fogom felváltani az unottan és fáradtan ücsörgő ruhatáros lányt? Az agyam egyszerűen nem vette be Christian sztoriját. – Hát, azt nem állítom, hogy ma este egyáltalán nem kell bébiszitterkedned, mert úgy gondolom, hogy nagyon-nagyon sok odafigyelésre lesz szükségem. De azt hiszem, ezzel együtt jobb estéd lesz, mint amilyenre számítottál. Várj meg itt. – Megcsókolta az arcomat, és eltűnt a csupa negyvenes-ötvenes, előkelő megjelenésű úr és a divatot ízléssel követő hölgy között, akik többnyire bankárok és újságírók voltak, de akadtak köztük divattervezők, fotósok és modellek is. A ház mögött volt egy kőből épült, elegáns kis zárt belső udvar, amelyet fehér gyertyákkal világítottak meg, és amikor kikukkantottam, épp egy zongorista játszott valamit halkan. Rögtön felismertem Anna Wintourt, aki álomszépen nézett ki krémszínű, pántos selyemruhájában és gyöngyökkel kirakott Manolo szandáljában. Élénk beszélgetésbe merült egy férfival, akit a barátjának néztem, noha óriási Chanel napszemüvegétől nem láttam, hogy derűs-e az arca, közömbös, vagy sír. A sajtó előszeretettel hasonlítgatta össze Anna és Miranda szeszélyeit és viselkedését, én azonban nem hittem el, hogy bárki képes olyan elviselhetetlen lenni, mint az én főnöknőm. A háta mögött álló kis csoportosulásról gyanítottam, hogy a Vogue néhány szerkesztője lehet, akik éppoly óvatosan és elcsigázottan figyelték Annát, ahogy a mi Tűsarkúink szokták Mirandát szemmel tartani. Mellettük pedig maga Donatella Versace rikácsolt. Az arcát olyan vastag sminkréteg borította, s a ruhája olyan elképesztően szűk volt, hogy valósággal önmaga karikatúrájának hatott. Kortyolgattam a pezsgőmet (amiről azt hittem, nem is fogok kapni!), és könnyedén csevegtem egy olasz pasival – talán az első csúnya olasz volt, akivel életemben találkoztam –, aki mindaddig ékesen bizonygatta a női test iránt érzett ösztönös csodálatát, amíg újra meg nem jelent Christian. – Hé, gyere csak velem egy pillanatra – mondta, és a legnagyobb lelki nyugalommal átvezetett a vendégek sűrű sorai között. Most is a megszokott öltözékét viselte – profi módon koptatott Diesel farmert, fehér pólót, fekete sportzakót és Gucci bebújós cipőt –, amelyben tökéletesen beleolvadt a divatvilág reprezentánsainak sokaságába. – Hová megyünk? – kérdeztem, tekintetemmel egyre Mirandát keresve, aki, mondhat Christian, amit akar, lehet, hogy továbbra is ott akar engem tudni egy sarokba száműzve, az úti program faxolásával vagy naprakész állapotba hozásával foglalatoskodva. – Először is szerzünk neked egy újabb italt, és talán nekem is. Aztán

megtanítalak táncolni. – Miből gondolod, hogy nem tudok táncolni? Történetesen nagyon tehetséges táncos vagyok. A kezembe nyomott egy újabb pohár pezsgőt, amely mintha a levegőből termett volna ott, majd bevezetett a szülei nappalijába, egy gyönyörű, vörösesbarna bútorokkal berendezett szobába, ahol egy hattagú zenekar játszott valami nagyon hip zenét, és vagy húsz harmincöt éven aluli ember gyűlt össze. A banda, mintegy végszóra, rázendített Marvin Gaye egyik számára, a Let’s Get It Onra, és Christian magához húzott. Jellegzetesen úrifiús, de férfias kölniillata volt, valami hagyományos, talán Polo Sport. A csípője természetesen és könnyed ösztönösséggel mozgott a zene ütemére, és miközben bejártuk az egész rögtönzött táncparkettet, halkan beleénekelt a fülembe. A tekintetem előtt összemosódott a szoba többi része – halványan tudatosult bennem, hogy mások is táncolnak, és hogy valaki valahol tósztot mond, de e pillanatban egyedül Christian alakja állt előttem élesen. Valahol a tudatom mélyén állandóan figyelmeztetett egy hang, hogy ez a hozzám simuló test nem Alex teste, de ez most egyáltalán nem érdekelt. Most nem. Ma este nem. Éjjel egy óra is elmúlt, amikor egyszer csak eszembe jutott, hogy én ide Mirandával jöttem el; órák óta nem láttam már, és biztos voltam benne, hogy tökéletesen megfeledkezett rólam, s visszament a szállodába. Ám amikor végre el tudtam szakadni Christian apja dolgozószobájának kanapéjától, láttam, hogy boldogan cseveg Karl Lagerfelddel és Gwyneth Paltrow-val – láthatóan nem izgatta őket, hogy pár óra múlva fel kell kelniük, mert kezdődik a Christian Diorbemutató. Épp azon tipródtam, hogy merjek-e közelíteni hozzá, vagy ne, amikor észrevett. – Ahn-dre-ah! Gyere ide – kiáltotta túl már-már vidáman a zsivajt, tekintve, hogy a társaság érezhetően felszabadultabbá vált az elmúlt pár órában. Valaki lejjebb vette a világítást, és azok, akik még maradtak, nyilvánvalóan figyelmes kiszolgálásban részesültek a bárpult mögött mosolyogva serénykedő pincérektől. A pezsgőtől jólesően elzsongított állapotomban nem is zavart, ahogyan kiejtette a nevemet. És noha eddig azt hittem, ez az este már nem is lehetne pazarabb, most nyilván azért szólított oda, mert be akar mutatni híres barátainak. – Tessék, Miranda – turbékoltam legbehízelgőbb kösz-hogy-elhoztál-erre-amesés-helyre hangomon. De ő még csak felém sem pillantott. – Hozz nekem egy Pellegrinót, aztán intézkedj, hogy a sofőr álljon a kapu elé. A mellette álló két nő és egy férfi elröhögte magát, én pedig éreztem, hogy vérvörös hullám önti el az arcomat. – Hogyne. Rögtön jövök. Felkaptam a vizet, melyet köszönés nélkül vett át tőlem, majd elindultam

a vendégek ritkuló csoportjain keresztül az autóért. Gondoltam, megkeresem Christian szüleit, hogy elköszönjek tőlük, de aztán meggondoltam magam, és egyenesen az ajtó felé vettem az irányt. Ott állt Christian önelégült képpel, az ajtófélfának dőlve. – Na, kis Andy, jó estét szereztem neked? – kérdezte, épp csak egy kicsit kásásan ejtve a szavakat, és e pillanatban semmi szívdöglesztőt nem találtam rajta. – Jó volt, tényleg. – Csak ennyi? A hangodból ítélve szeretted volna, ha ma éjjel felviszlek az emeletre, hm, Andy? Mindent a maga idejében, kis barátnőm, mindent a maga idejében. Játékosan rácsaptam a karjára. – Ne bízd el magad, Christian. Add át üdvözletemet a szüleidnek. – És ez egyszer én hajoltam oda, s nyomtam csókot az arcára, még mielőtt megmozdulhatott volna. – Jó éjt. – Hé, te csak felhecceled az embert! – kiáltotta akadozó nyelvvel. – Te kis céda! Fogadok, hogy a pasid bírja ezt benned, igaz? Mosolygott, de egyáltalán nem bántóan. Neki ez az egész csak játék, egy kis flörtölés volt, de nekem eszembe juttatta Alexet, és ettől egy pillanatra elkomorodtam. Épp csak annyi időre, míg arra gondoltam, hogy évek óta nem éreztem olyan jól magam, mint ma este. A pezsgő, a tánc közben egymáshoz simuló testünk, a keze érintése a hátamon, amikor magához húzott – mindettől elevenebbnek éreztem magam, mint bármikor a hosszú hónapok alatt, amióta a Runwaynél dolgoztam. Ezek a hónapok semmi mást nem hoztak számomra, mint frusztrációt, megalázást és zsibbasztó kimerültséget. Talán Lily is ezért csinálja, gondoltam. Alig vártam, hogy felhívhassam, és elmondjak neki mindent. Miranda öt perc múlva beült mellém a limuzin hátsó ülésére; kifejezetten boldognak tűnt. Megfordult a fejemben, hogy talán berúgott, de nyomban el is vetettem a feltételezést. Soha nem láttam még, hogy egy kortynál többet ivott volna bármiből, és azt is csak azért, mert a társasági szabályok megkövetelték. Pezsgő helyett inkább Perrier-t vagy Pellegrinót ivott, és Cosmopolitan helyett is biztos, hogy tejturmixot vagy tejeskávét választott volna, úgyhogy vajmi kevés esélye volt, hogy a fejébe szállt volna az ital. Miután öt percig gyötört a másnapi programmal (szerencsére volt annyi eszem, hogy bedugtam egy példányt a táskámba), odafordult hozzám, és az este folyamán most először rám nézett. – Emily… ööö… Ahn-dre-ah, mennyi ideje dolgozol te nálam? Ez a bal agyféltekéjéből jött elő, az én agyam meg nem működött olyan fürgén, hogy rájöjjek, milyen hátsó gondolat diktálta e váratlan kérdést. Furcsa volt, hogy

kérdése az én személyemre vonatkozzon, amennyiben nem az fogalmazódik meg benne, hogy mekkora idióta vagyok, amiért valamit nem találok, nem hozok vagy nem faxolok el elég gyorsan. Soha nem érdeklődött az életem felől. Hacsak nem emlékezett a felvételemet megelőző interjú részleteire – ami teljesen valószínűtlennek tűnt, tekintve, hogy már a legelső munkanapomon teljesen kifejezéstelen tekintettel nézett rám –, sejtelme sem volt, hová jártam egyetemre, ha jártam egyáltalán, Manhattan melyik részén lakom, ha ott lakom egyáltalán, s hogy mit művelek a napnak abban a néhány felbecsülhetetlenül drága órájában, ha művelek egyáltalán bármit is, amikor nem körülötte ugrándozom. És jóllehet ebben a kérdésben tagadhatatlanul jelen volt a Mirandaelem, ösztönösen megéreztem, hogy ez a beszélgetés talán rólam fog szólni. – Jövő hónapban lesz egy éve, Miranda. – És úgy érzed, tanultál pár dolgot, ami hasznodra lehet a jövőben? Merőn nézett rám, én pedig elfojtottam azt a vágyamat, hogy sietősen elkezdjem hadarni, mi mindent tanultam ezalatt: hogyan kell megtalálni egy áruház- vagy étteremismertetőt egy nagyvárosban vagy tucatnyi újságban úgy, hogy a világon semmit sem tudunk róla; hogyan kell kiszolgálni két tízéves kislányt, akik máris több élettapasztalattal rendelkeznek, mint a szüleim együttvéve; hogyan kell valakit, legyen az egy bevándorló kajakihordó srác vagy egy nagy kiadóvállalat főszerkesztője, rábírni valamire, üvöltözni vele, meggyőzni, elbűvölni, rinyálni, gazsulálni neki, nyomást gyakorolni rá azért, hogy megkapjam tőle azt, amire szükségem van; és persze hogyan kell egy órán belül minden kívánságot teljesíteni, mert olyan nincs, hogy valamit nem tudok, vagy valami nem lehetséges. – Ó, persze. Az egy év alatt, amit nálad dolgoztam, többet tanultam, mint bárhol másutt remélhettem volna – áradoztam. – Fantasztikus volt, de komolyan, látni, hogyan mennek a dolgok egy nagy – a legnagyobb – magazinnál. És persze azt is látni, hogyan tartod egymagad kézben a dolgokat, hogyan hozod meg egy személyben a döntéseket – elképesztő év volt! Nagyon hálás vagyok érte, Miranda! És azért is nagyon hálás vagyok, hogy hetek óta fáj két zápfogam, és munkaidőben nem voltam képes elmenni egy fogorvoshoz, de nem számít. Bőven kárpótolt a fájdalomért az újonnan, első kézből szerzett ismeretem Jimmy Choo kézműves szakértelméről. Vajon hihetően hangzott, amit mondtam? Lopva Mirandára pillantottam, de úgy látszik, megette, mert komoly arccal bólogatott. – Nos, tudod, Ahn-dre-ah, hogy egy év után, ha jól teljesítettek, kész vagyok előléptetni a lányaimat. Felgyorsult a szívverésem. Hát megtörténik végre? Most fogja közölni velem, hogy már el is intézte, hogy állást kapjak a The New Yorkernél? Nem számít, hogy

fogalma sincs róla, mindent megadnék, csak hogy ott dolgozhassak. Talán magától kitalálta, mert annyira törődik velem. – Veled kapcsolatban persze vannak kétségeim. Ne gondold, hogy nem vettem észre, mennyire hiányzik belőled a lelkesedés, hogy nem hallottam a sóhajtásaidat, nem láttam, milyen képeket vágtál, amikor olyasmit kértem tőled, amihez nem fűlt a fogad. Remélem, hogy mindez csak az éretlenséged jele, mivel más vonatkozásokban egész értelmesnek látszol. Pontosan mivel akarsz foglalkozni? Egész értelmesnek látszom! Mintha azt közölte volna velem, hogy én vagyok a legintelligensebb, legműveltebb, legnagyszerűbb és legrátermettebb ifjú hölgy, akivel az életben volt szerencséje megismerkedni. Miranda Priestly azt mondta nekem, hogy egész értelmes vagyok! – Hát, ami azt illeti, nem mintha nem szeretném a divatot, mert természetesen szeretem. – Siettem biztosítani felőle, óvatos elismerésként könyvelve el az arckifejezését, amelyen, szokás szerint semmiféle érzelem nem látszott. – Csak éppen mindig arról álmodtam, hogy író leszek, úgyhogy abban bíztam, hogy, izé, azon a területen tudnék sokat tanulni. Kezét összekulcsolva az ölébe fektette, és kinézett az ablakon. Látnivaló volt, hogy ez a negyvenöt másodperces beszélgetés máris kezdi untatni. – Nos, fogalmam sincs, le tudsz-e írni egy szót is, vagy sem, de nincs ellenemre, ha írsz pár rövid cikket a magazinnak, hogy kiderüljön. Talán egy színházi kritikát vagy egy kisebb cikket az Események oldalra. Természetesen, csak amíg nem hátráltat a nekem végzett munkádban, és a szabadidődben csinálod. – Hogyne, természetesen. Ez csodálatos lenne! – Beszélgettünk, igazi kommunikációt folytattunk, és eddig még egyszer sem mondtuk ki azt a szót, hogy „reggeli” vagy „vegytisztítás”. A dolgok túlságosan jól alakultak, hogysem kiaknázatlanul hagyjam a lehetőséget, úgyhogy kiböktem: – Az az álmom, hogy egyszer majd a The New Yorkernél dolgozhassak. Ez újra felkelthette immár elkalandozó figyelmét, mert megint jól megnézett magának. – És miért éppen ott? Csupa unalmas alak, semmi fény meg ragyogás. Nem tudtam eldönteni, ez most egy szónoki kérdés akart-e lenni, úgyhogy az látszott a legbiztonságosabbnak, ha befogom a szám. Nagyjából húsz másodpercig tartottam vissza a lélegzetemet, egyrészt, mert közeledtünk a szállodához, másrészt mert irántam tanúsított röpke, átmeneti érdeklődése kihunyóban volt. Végigment az időközben befutott telefonhívásain, de még így is oda tudta vetni nekem lazán és fölényesen: – Hmm, a The New Yorker. – Hevesen, biztatóan bólogattam, de rám se nézett. – Természetesen ismerek ott egy csomó embert. Meglátjuk, hogy zajlik le az út hátralévő része, és talán majd odaszólok nekik, ha

hazaértünk. A kocsi megállt a szálloda bejárata előtt, és az elcsigázottnak tűnő Monsieur Renaud az épp előrehajló kapust megelőzve maga nyitotta ki a Miranda felőli ajtót. – Hölgyeim, remélem, szép estéjük volt – fuvolázta, miközben igyekezett széles mosolya mögé rejteni kimerültségét. – Holnap reggel kilenc órára kérjük az autót a Christian Dior-bemutatóra. Fél kilenckor egy reggeli melletti megbeszélésem lesz a hallban. Gondoskodjon róla, hogy addig senki se zavarjon – lökte ki a szavakat, s az imént mutatott emberségnek még a nyomai is elillantak róla. És mielőtt elgondolhattam volna, hogyan fejezzem be a beszélgetésünket, vagy legalább kicsit még őrizzem az emlékét, hogy egyáltalán beszélgettünk, elindult a liftek felé, és eltűnt az egyikben. Fáradt, megértő pillantást vetettem Monsieur Renaud-ra, majd magam is beszálltam az egyik liftbe. Az éjjeliszekrényemre tett ezüsttálca, rajta az apró, ízlésesen elrendezett csokoládékkal, csak még tökéletesebbé tették ezt a remek estét. A legkevésbé sem számítottam rá, mégis átéltem egy olyan estét, amikor úgy érezhettem magam, mintha én is modell lennék, együtt szórakoztam az egyik legklasszabb pasival, akivel élőben összehozott a sors, és Miranda Priestly azt mondta nekem, hogy egész értelmes vagyok. Úgy éreztem, a végén minden szépen kialakul, már kezdenek mutatkozni az első jelei, hogy az elmúlt év sok áldozathozatala nem volt hiábavaló. Csak úgy, ruhástól, végigvetettem magam a vetetlen ágyon, bámultam a plafont, és még mindig nem hittem el, hogy nyíltan közöltem Mirandával, a The New Yorkernél szeretnék dolgozni, és ő nem nevetett ki. És nem kezdett el üvöltözni velem. És egyáltalán semmi jelét nem mutatta, hogy kiakadt volna ezen. Gúnyolódni sem kezdett, és nem mondta, milyen nevetséges alak vagyok, amiért nem a Runway valamelyik részlegében akarok tovább dolgozni. Az egész majdnem olyan volt – és lehet, hogy ezt most csak beképzelem, de nem hinném –, mintha figyelt volna rám, és megértett volna. Megértett és egyetértett volna velem. Szinte felfoghatatlan volt. Lassan levetkőztem, miközben percről percre újból végigéltem a mai estét, felidéztem, ahogy Christian szobáról szobára végigvezetett a házon, aztán azt, ahogy tánc közben a félig leeresztett szemhéja alól, az örökösen a homlokába hulló hajtincse mögül nézett rám, ahogy Miranda alig-alig észrevehetően bólintott, amikor megmondtam neki, hogy igazából írni szeretnék. Csodálatos este volt, nem vitás, az újkori történelem egyik legklasszabb estéje. Hajnali fél négy felé járt párizsi idő szerint, vagyis New Yorkban most fél tíz van, tökéletes időpont, hogy még elkapjam Lilyt, mielőtt elmegy az éjszakába. Habár azon nyomban tárcsázni kellett volna, figyelmen kívül hagyva a kitartóan villogó kis lámpát,

amely tudtomra adta – ó, milyen meglepő! – hogy üzenetem van, nagy vidoran elővettem a Ritz levélpapírtömbjét, és felkészültem a jegyzetelésre. Most jönnek majd mindenféle idegesítő emberek az idegesítő kívánságaikkal, de még ők se tehetik tönkre az én Hamupipőke-éjszakámat. Az első három hívás Monsieur Renaud-tól és az asszisztenseitől jött, visszaigazolandó a másnapra iderendelt sofőröket és megbeszélt találkozókat, nem feledkezve meg arról sem, hogy jó éjszakát kívánjanak nekem, mintha valaki volnék, és nem csak egy rabszolga. Ez jólesett. A harmadik és negyedik üzenet közben rajtakaptam magam, hogy szeretném is meg nem is, hogy Alextől is legyen üzenet, és ennek következtében egyszerre voltam boldog és szorongó, amikor meghallottam, hogy a negyedik hívás tőle jött. – Szia, Andy, én vagyok az. Alex. Figyelj. Ne haragudj, hogy odaát zavarlak. Biztosan rettentően elfoglalt vagy, de muszáj beszélnem veled, úgyhogy kérlek, hívj fel a mobilomon, mihelyt meghallgattad ezt az üzenetet. Mindegy, milyen későn, csak hívj, oké? Na. Oké. Szia. Olyan furcsa volt, hogy egy szóval se mondta, hogy szeret, vagy hogy hiányzom neki, vagy hogy várja a visszaérkezésemet, de arra gondoltam, mindez a nem helyénvaló kategóriába esik, amikor ketten úgy döntenek, hogy egy időre szüneteltetik a kapcsolatukat. Így aztán lenyomtam a TÖRLÉS gombot, és egy hirtelen elhatározással úgy döntöttem, mivel a hangján nem éreztem, hogy a dolog sürgős lenne, várok vele holnapig – hajnali háromkor, egy ilyen fantasztikus éjszaka után egyszerűen nem volt kedvem hosszasan eldiskurálni a kapcsolatunk állásáról. Az utolsó üzenet anyámtól jött, és az is valahogy furcsának és homályosnak tűnt. – Szia, kicsim, mami vagyok. Itt nálunk most nyolc óra van, nem is tudom, ott ilyenkor mennyi az idő. Figyelj, semmi vész – minden rendben van –, de jó lenne, ha vissza tudnál hívni, ha meghallgattad. Még jó darabig fent leszünk, úgyhogy nyugodtan hívhatsz bármikor, a ma éjszaka mindenképpen jobb, mintha holnap hívnál. Mindketten reméljük, hogy nagyon jól érzed magad, és majd tudunk veled beszélni. Szeretlek! Határozottan különös volt. Alex is és anyám is előbb hívtak fel Párizsban, mint hogy nekem alkalmam lett volna bármelyiküknek is telefonálni, és mindketten azt kérték, hogy hívjam vissza őket, tekintet nélkül arra, hogy mikor kapom meg az üzenetüket. Tekintve, hogy a szüleimnek Letterman műsorkezdő monológja már késő estének számított, akár fent tudtak rá maradni, akár nem, tudtam, hogy valaminek történnie kellett. Ugyanakkor anyám hangján sem éreztem különösebb pánikot, vagy legalább egy kis kétségbeesést. Talán veszek előbb egy jó kis habfürdőt a Ritz pompás készletéből, és azalatt gyűjtök annyi erőt, hogy

mindenkit visszahívjak. Ez az éjszaka túl jól sikerült ahhoz, hogy elrontsam anyám valami piti kis aggodalma vagy Alex „hogy is állunk most” kérdésfelvetése miatt. A fürdő pontosan olyan élvezetes volt, amilyet az ember elvárhat a párizsi Ritz Coco Chanel lakosztályához kapcsolódó kisebb lakosztályban, és utána még a piperetáskámban lévő, enyhén illatosított hidratáló testápolóval is bekentem magam. Végül beburkolóztam a csodás köntösbe, amelyhez fogható bársonyosan puha frottír még nem volt rajtam, és leültem a telefon mellé. Gondolkodás nélkül előbb anyámat tárcsáztam, ami valószínűleg hiba volt: már ahogy beleszólt, az is komoly feszültségről árulkodott. – Szia, én vagyok. Minden rendben? Holnap akartalak hívni benneteket, eddig nagyon nagy volt a hajtás. Várj, elmesélem, milyen fantasztikus estém volt ma! Előre tudtam, hogy semmiféle romantikus célzásokat nem fogok elejteni Christiannel kapcsolatban, mivel semmi kedvem nem volt elmagyarázni a szüleimnek, mi az ábra most Alexszel és velem, de azt tudtam, hogy mindketten el lesznek ragadtatva, ha meghallják, hogy Miranda jól reagált, amikor megemlítettem neki a The New Yorkert. – Kis szívem, nem akarlak félbeszakítani, de történt valami. Ma kaptunk egy telefont a Lenox Hill kórházból, ami a Hetvenhetedik utcában van, és úgy tűnik, hogy Lily balesetet szenvedett. Valószínűleg ennél nagyobb közhelyet nem is lehetne mondani, mégis azt kell mondanom, hogy egy pillanatra megállt a szívverésem. – Mi? Mit mondasz? Miféle balesetet? Anyám már átkapcsolt aggódó anya-üzemmódra, mert érezhetően igyekezett nyugodtan és értelmesen beszélni, feltehetőleg apám utasítását követve, aki nyilván azt tanácsolta neki, hogy ne veszítse el az önuralmát, amikor közli velem a hírt. – Autóbalesetet, szívem. Elég súlyosat, attól tartok. Lily vezetett – egy fiú is ült a kocsiban, ha jól emlékszem, valami csoporttársa az egyetemről –, és rossz felől fordult be egy egyirányú utcába. Azt mondják, frontálisan ütközött össze egy taxival, és több mint hatvannal ment a városban. A rendőr, akivel beszéltem, azt mondta, csoda, hogy életben maradt. – Nem értem. Mikor történt ez? Rendbe fog jönni? – Elkövetkezett egy pillanat, amikor rám jött valami fuldokló sírás, mert akármilyen nyugodt is próbált maradni anyám, a gondosan megválogatott szavaiból megértettem, hogy a helyzet nagyon komoly. – Mami, hol van most Lily, és rendbe fog jönni? Csak most döbbentem rá, hogy anyám is sír, csak nagyon halkan. – Andy, adom apát. Legutóbb ő beszélt az orvosokkal. Szeretlek, kicsim. – Az utolsó két szó már úgy hangzott, mint egy nyüszítés.

– Szia, édesem. Hogy vagy? Ne haragudj, hogy ilyen hírrel kell háborgatnunk. Apám hangja mélyen és megnyugtatóan csengett, és egy pillanatra feltámadt bennem a remény, hogy minden rendbe fog jönni. Most majd elmondja, hogy Lilynek eltört a lába, talán egy bordája is, vagy kettő, és valaki már szólt is egy kiváló plasztikai sebésznek, hogy néhány sérülést öltsön össze az arcán. De hamarosan meggyógyul, és minden rendben lesz. – Apa, elmondanád, hogy pontosan mi történt? Mami azt mondja, Lily vezette az autót, és teljes sebességgel nekiment egy taxinak. Nem értem. Semmit sem értek belőle. Lilynek nincs kocsija, és utál vezetni. Soha nem autókázna Manhattanben. Kitől hallottátok ezt? Ki hívott fel benneteket? És mi baja van pontosan? – Megint sikerült majdnem hisztis állapotba hergelnem magam, de ekkor újra meghallottam a hangját, amely egyszerre volt parancsoló és megnyugtató. – Vegyél egy mély lélegzetet; mindent elmondok, amit tudok. A baleset tegnap történt, de mi csak ma értesültünk róla. – Tegnap! Hogy lehet, hogy tegnap történt, és engem senki se hívott fel? Tegnap? – Hívtak, kicsim. Az orvos elmondta, hogy Lily kitöltötte a naptára első oldalát, és ott téged írt be, mint akit vészhelyzetben elsőként kell értesíteni, mivel a nagyanyjára nemigen lehet számítani. Gondolom, a kórház keresett otthon is, meg a mobilodon is, de persze te egyiket sem hallgattad le. Miután huszonnégy órán belül senki nem hívta őket vissza, és nem is jelent meg a kórházban, végigmentek a telefonszámain, és észrevették, hogy nekünk ugyanaz a vezetéknevünk, mint neked. Akkor idetelefonáltak, hogy megkérdezzék, hogyan tudnának téged utolérni. Mami és én nem emlékeztünk rá, hol szállsz meg, ezért felhívtuk Alexet, hogy megkérdezzük a szálloda nevét. – Istenem, és mindez már egy napja történt! És ő mindvégig egyedül volt a kórházban? És azóta is ott van? Nem győztem elég gyorsan feltenni a kérdéseket, de így is az volt az érzésem, hogy semmire se kapok választ. Csak azt tudtam biztosan, hogy Lily engem tartott a legfontosabb embernek az életében, annak, akit a „Baleset esetén értesítendő” rovatba szoktunk beírni, de soha még véletlenül se gondolunk bele, hogy ez komoly is lehet. És most, amikor tényleg szüksége lett volna rám – hiszen igazából senkije sem volt rajtam kívül –, nem voltam sehol. Már nem fojtogatott a sírás, de a könnyek továbbra is peregtek a szememből, forró, haragos csíkokat szántva az arcomon, a torkomról meg mintha habkővel dörzsölték volna le a bőrt. – Igen, még bent van a kórházban. Nagyon őszinte leszek hozzád, Andy. Nem tudjuk biztosan, hogy rendbe fog-e jönni. – Tessék? Mit mondasz? Mondana nekem végre valaki valami konkrétumot?

– Édesem, már legalább fél tucatszor beszéltem az orvosaival, és tökéletesen megbízom benne, hogy mindent megtesznek érte. De Lily kómában van, szívem. Az orvos természetesen megnyugtatott, hogy… – Kómában van? Lily kómában van? A szavak végképp elvesztették a jelentésüket; egyszerűen nem fogtam fel az értelmüket. – Drágám, próbálj lecsillapodni. Tudom, hogy ez mekkora megrázkódtatást jelent neked, és szörnyű, hogy telefonon kell ezt megbeszélnem veled. Nem akartuk megmondani, amíg haza nem jössz, de mivel a hétnek még csak a fele telt el, úgy éreztük, jogod van megtudni. De azt is tudnod kell, hogy mami és én mindent megteszünk, amit csak lehet, hogy Lily a legjobb kezelést kapja. Ő mindig olyan volt nekünk, mintha a lányunk volna, te is tudod, úgyhogy nem lesz magára hagyva. – Jaj, istenem, haza kell mennem. Apa, haza kell mennem! Nincs senkije rajtam kívül, én meg itt vagyok az Atlanti-óceán túlsó partján. Jaj, de az a kurva parti holnapután este lesz, és ő egyedül emiatt hozott ki magával, és ha nem leszek ott, tuti, hogy kirúg. Gondolkoznom kell! Muszáj végiggondolnom! – Andy, odaát már nagyon késő van. Szerintem az lesz a legjobb, ha most kicsit alszol, aztán leülsz, és megpróbálod végiggondolni a dolgot. Természetesen tudtam, hogy azonnal haza akarsz majd jönni, mert te ilyen ember vagy, de ne felejtsd el, hogy Lily e pillanatban nincs magánál. Az orvosa megnyugtatott, hogy jó esély van rá, hogy az elkövetkező negyvennyolc-hetvenkét órán belül ki fog jönni belőle, a szervezete most ezzel a szokatlanul hosszú és mély alvással próbál segíteni magán. De persze semmi sem biztos – tette hozzá halkan. – És ha kijön belőle? Mi van, ha mindenféle agykárosodás érte, meg szörnyű bénulás és hasonlók? Ó, istenem, ezt nem bírom ki! – Még nem tudnak semmit. Azt mondták, reagál a lábfeje és a lába stimulálására, ami jó jel, olyan szempontból, hogy nincs bénulás. De a fején sok duzzanat keletkezett, és addig semmit sem lehet biztosra venni, amíg magához nem tér a kómából. Várnunk kell. Még beszéltünk pár percet, aztán hirtelen letettem, és felhívtam Alex mobilját. – Szia, én vagyok. Láttad őt? – kérdeztem minden köszönés nélkül. Most egy szabályos mini-Miranda voltam. – Andy. Szia. Ezek szerint tudod? – Igen, épp most beszéltem a szüleimmel. Láttad őt? – Igen, most is itt vagyok a kórházban. Most nem engednek be a szobájába, mert nincs látogatási idő, és mert nem vagyok családtag, de itt akartam lenni, ha netán magához térne.

Nagyon-nagyon távoli volt a hangja, mint aki mélyen elmerül a gondolataiba. – Mi történt? Anyám valami olyasmit mondott, hogy ő vezetett, és nekiment egy taxinak. De én ebből egy szót se értek. – Igen, egy rémálom az egész – sóhajtotta. Éreztem rajta a szomorúságot és gondterheltséget, amiért még senki se mesélte el nekem a történteket. – Nem biztos, hogy jól tudom, de beszéltem a sráccal, akivel együtt volt, amikor a dolog történt. Emlékszel Benjaminre, arra a fiúra, akivel az egyetemen járt, és akit rajtakapott hármasban azzal a két lánnyal? – Persze, ő most ugyanabban a házban dolgozik, ahol én. Néha szoktam is látni. Mi az ördögnek volt vele? Lily gyűlöli, sohasem tudta megemészteni azt a dolgot. – Tudom, én is ezt hittem, de úgy látszik, újabban együtt lógtak, és tegnap éjjel is együtt voltak. A srác azt mondja, jegyet vettek, hogy megnézzék Phisht a Nassau Coliseumban, és együtt mentek oda kocsival. Szerintem Benjamin túl sokat szívott, és úgy döntött, hazafelé már nem vezeti az autót, Lily meg ajánlkozott, hogy majd ő. Minden gond nélkül vissza is értek a városba, de itt Lily átment egy piroson, aztán rossz irányba fordult be a Madisonra, neki a szembeforgalomnak. Frontálisan ütközött egy taxival a vezető oldalán, és hát, a többit tudod. – Itt elcsuklott a hangja, és én tudtam, hogy a helyzet rosszabb, mint bárki be merné vallani. Az elmúlt fél órában mást se csináltam, mint kérdéseket tettem fel – anyámnak, apámnak, és most Alexnek –, de a legkézenfekvőbb kérdést még nem tettem fel: miért hajtott át Lily a piroson, és miért fordult délnek egy sugárúton, amelyen csak észak felé lehet haladni? De nem kellett megkérdeznem, mert Alex, mint mindig, most is pontosan tudta, hogy mire gondolok. – Andy, a véralkoholszintje majdnem kétszerese volt a megengedett felső határnak. – Ezt tárgyilagosan közölte, igyekezve minden szót jól érthetően mondani, hogy ne kérhessem meg, mondja el még egyszer. – Istenem. – Ha – és amennyiben – magához tér, sokkal több mindennel kell majd szembenéznie, mint pusztán az egészségi állapotával: komoly bajban van. Szerencsére a taxis megúszta pár dudorral és zúzódással, Benjamin bal lába ugyan több helyen is eltört, de ő is rendbe fog jönni. Lilynél még várnunk kell. Mikor jössz haza? – Mi? – Még mindig azt próbáltam megemészteni, hogy Lily egy olyan pasival járt, akiről azt hittem, hogy gyűlöli, és hogy kómába került, mert ilyen részeg volt, amikor vele volt. – Azt kérdeztem, mikor jössz haza? – Miután nem feleltem, kisvártatva folytatta: – Hazajössz, nem? Ugye, nem gondolod komolyan, hogy ott maradsz,

amikor az egyetlen, legjobb barátnőd kórházban fekszik? – Mit akarsz ezzel mondani, Alex? Arra célzol, hogy mindez az én hibám, mert nem láttam, hogy ez fog történni? Hogy azért került kórházba, mert én most Párizsban vagyok? Hogy ha tudtam volna, hogy megint Benjaminnel jár, mindez nem történt volna meg? Vagy mit? Mit akarsz pontosan mondani? – üvöltöttem, mert az elmúlt éjszaka összes, zavaros érzelmei túlcsordultak bennem, és ettől muszáj volt üvöltöznöm valakivel. – Nem, semmi ilyesmit nem mondtam. Én csak úgy gondoltam, nyilván az a természetes számodra, hogy mihelyt lehet, hazajössz, hogy mellette lehess. Nem ítélkezem feletted, Andy, tudod jól. Azt is tudom, hogy nálatok már nagyon késő van, és az elkövetkező pár órában úgysem tehetsz semmit, úgyhogy azt javasolom, majd akkor hívj, ha már tudod, melyik géppel jössz. Kimegyek eléd a reptérre, és onnan egyenesen mehetünk a kórházba. – Jó. Kösz, hogy ott vagy mellette. Tényleg nagyon rendes vagy, jólesik nekem, és tudom, hogy Lilynek is. Felhívlak, ha már tudom, hogy mit fogok csinálni. – Oké, Andy. Hiányzol. És tudom, hogy azt fogod tenni, ami a helyes. A vonal megszakadt, mielőtt még felfoghattam volna a szavai értelmét. Azt fogom tenni, ami a helyes? A helyes?! Mi az ördögöt akar ez jelenteni? Dühös voltam, amiért arra számított, hogy felugrom az első gépre, és rohanok haza, csak mert ő ezt mondta. Gyűlöltem a leereszkedő, papos hangját, amitől mindjárt úgy éreztem magam, mintha valamelyik gyerek lennék az osztályában, akit rajtakapott az óra alatti fecsegésen. Gyűlöltem, amiért ő az egyetlen, aki most ott van Lily mellett, aki pedig az én barátnőm, hogy ő az egyetlen, aki az összekötő kapocs a szüleim és köztem, hogy megint a maga erkölcsi magasából osztja nekem az észt. Elmúltak azok az idők, amikor a jelenléte megvigasztalhatott volna, tudván azt, hogy ebben is együtt vagyunk, és együtt is fogunk kikerülni belőle. Mikor változtak így meg a dolgok? Egyszerűen nem maradt energiám arra, hogy megértessem vele, ha idő előtt hazautazom, nyomban kirúgnak, és akkor kárba veszett az egész éves szolgaságom. Sikerült elfojtanom a szörnyű gondolatot, mielőtt világosan megfogalmazódott volna az agyamban: hogy Lilynek most abszolút nem számít, ott vagyok-e, vagy nem vagyok ott, hiszen eszméletlenül és magáról mit sem tudva fekszik a kórházi ágyon. Vadul törtem a fejem, melyik megoldás lenne a jobb. Talán csak addig kéne maradnom, amíg segítek Mirandának a parti körüli teendőkben, aztán megpróbálnám elmagyarázni neki, mi történt, és felmentést kérnék a továbbiak alól. Vagy ha kiderülne, hogy Lily magához tért, valaki elmondhatná neki, hogy mihelyt tudok, én is jövök, mindössze még pár nap. És noha mindkét okoskodás elfogadhatónak tűnt e sötét hajnali órán, egy áttáncolt, átpezsgőzött, hosszú éjszaka után, miután egy telefonhívásból megtudtam, hogy

a legjobb barátnőm kómába esett, mert részegen vezetett, valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy egyik sem az. – Ahn-dre-ah, hagyj üzenetet Horace Mann-nek, hogy a lányok hétfőn nem mennek iskolába, mert Párizsban lesznek velem, és gondoskodj róla, hogy készüljön lista az összes házi feladatról, amiket el kell készíteniük. Szólj, hogy ma este később, fél kilenckor fogok vacsorázni, és ha nem tetszik nekik, akkor töröltesd. Szereztél egy példányt abból a könyvből, amit tegnap kértem? Négy példány kell belőle – kettő franciául, kettő angolul –, még mielőtt találkozom velük az étteremben. Ja, és kell egy végső változat a holnapi parti étlapjából, amelyen már feltüntették a változtatásaimat. Gondoskodj róla, hogy semmiféle sushi ne szerepeljen rajta, hallod? – Igen, Miranda – feleltem, a tőlem telhető gyorsasággal jegyzetelve a Smythson jegyzetfüzetbe, melyet a kiegészítők rovata csomagolt be előrelátó gondossággal a táskák, cipők, övek és ékszerek mellé. A kocsiban ültünk, útban a Dior-bemutatóra – életemben az elsőre –, és Miranda egyfolytában ontotta rám a különböző utasításait, tekintet nélkül arra, hogy még két órát se aludtam. Pontban háromnegyed nyolckor kopogott be az ajtómon a Monsieur Renaud keze alatt dolgozó egyik portásgyerek, hogy személyesen ébresszen fel, s győződjön meg róla, hogy időben elkészülök. Miranda ugyanis pontosan hat perccel azelőtt döntötte el, hogy szüksége van az asszisztenciámra. A fiú udvariasan nem vett róla tudomást, hogy láthatóan teljesen kiütve fekszem a vetetlen ágy tetején, és még a világítást is lejjebb vette, amely egész éjjel égett a szobában. Huszonöt percem volt arra, hogy letusoljak, konzultáljak a divattanácsadó könyvemmel, felöltözzek, és saját kezűleg kisminkeljem magam, mivel a mellém kirendelt nő ilyen korai időpontra nem volt beszervezve. Enyhe, pezsgőből eredő fejfájással ébredtem, de az igazi fájdalom akkor hasított a fejembe, amikor eszembe jutottak az éjszakai telefonok. Lily! Fel kell hívnom Alexet vagy a szüleimet, hogy megtudjam, történt-e valami az elmúlt néhány órában – istenem, mintha egy héttel ezelőtt lett volna –, de most nem volt rá idő. Mire a lift leért a földszintre, eldöntöttem, hogy még egy napot muszáj maradnom, csak még egy nyavalyás napot, hogy lemenjen ez a parti, aztán hazamegyek Lilyhez. Talán még egy rövid szabadságra is el tudok menni, ha Emily újra munkába áll, hogy együtt lehessek Lillel, és segítsek neki talpra állni, és megbirkózni mindazzal, ami nyilván vissza fog maradni nála a baleset következtében. A szüleim és Alex tartani fogják a frontot, amíg haza nem érek – nem úgy van, mintha teljesen egyedül lenne, bizonygattam magamnak. És itt most az életemről van szó. A karrierem, az egész jövőm forgott kockán, és nem láttam be,

hogy két nap ide vagy oda számítana egyáltalán valamit is annak, aki amúgy is eszméletlen állapotban van. Míg nekem – és nyilván Mirandának is – minden ezen fordul meg. Valahogy sikerült Mirandánál előbb beülnöm a limuzinba, és noha a tekintete állandóan a szoknyámat vizslatta, egyetlen megjegyzést sem tett az öltözékemre. Épp betettem a Smythson jegyzettömböt Bottega Venetta táskámba, amikor megcsörrent az új, nemzetközi mobilom. Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy eddig még sohasem szólalt meg Miranda jelenlétében, és gyorsan ki akartam kapcsolni, de rám parancsolt, hogy vegyem fel. – Halló? – szóltam bele fél szemmel Mirandát lesve, aki a programban lapozgatott, és úgy tett, mintha nem figyelne. – Andy, drágám, szia. – Apa. – Csak egy gyors tájékoztatást szeretnék adni. – Oké. – Igyekeztem a lehető legkevesebbet szólni, mivel hihetetlenül fura volt, hogy Miranda füle hallatára kell telefonon beszélnem. – Most hívott az orvos, és azt mondja, Lily állapotában olyan jelek mutatkoznak, mintha hamarosan magához akarna térni. Hát nem nagyszerű? Gondoltam, biztosan te is akarod tudni. – Ez nagyszerű. Tényleg nagyszerű. – Eldöntötted már, hogy hazajössz, vagy sem? – Khm, nem, még nem döntöttem el. Miranda holnap este partit ad, és feltétlenül szüksége van a segítségemre, úgyhogy… Figyelj, apa, ne haragudj, de ez most nem a legjobb időpont. Visszahívhatlak? – Persze, hívhatsz bármikor. – Próbált érzelemmentes maradni, de kiéreztem a hangjából a csalódottságot. – Remek. Kösz, hogy hívtál. Szia. – Ki volt az? – kérdezte Miranda, továbbra is a programot olvasgatva. Épp esni kezdett, és a hangját majdnem elnyomta a kocsi tetején kopogó esőcseppek zaja. – Hmm? Ja, az apám volt. Amerikából. – Honnan a fenéből jött most ez a számra? Amerikából? – És mit akart, mi olyat tegyél meg, amitől nem tudnál dolgozni a holnap esti partin? Két másodperc leforgása alatt millió lehetséges hazugság jutott eszembe, de nem volt idő, hogy bármelyiknek is kidolgozhassam a részleteit. Különösen most, hogy teljes figyelmével felém fordult, nem tehettem mást, meg kellett mondanom az igazat. – Ó, semmi. Egy barátnőm balesetet szenvedett. Kórházban van. Kómában, történetesen. És azért hívott fel, hogy elmondja, hogy van a barátnőm, és megkérdezze, hazamegyek-e.

Végiggondolta a hallottakat, lassan bólintott, majd felvette az International Herald Tribune aznapi számát, melyet a sofőr gondosan odakészített a számára. – Értem. Nem ám „Fogadd együttérzésemet”, vagy „És jól van a barátnőd?”, csak egy jéghideg, homályos kijelentés és egy végtelenül rosszalló tekintet. – De én nem, semmiképpen sem megyek haza. Tudom, milyen fontos, hogy ott legyek holnap a partin. Sokat töprengtem rajta, és szeretném, ha tudnád, hogy becsülettel ki akarok tartani melletted és a munkám mellett, úgyhogy maradok. Miranda először nem szólt semmit. De aztán halványan elmosolyodott, és azt mondta: – Ahn-dre-ah, nagyon örülök, hogy így döntöttél. Ez a tökéletesen helyes döntés, és méltányolom, hogy erre magad is rájöttél. Ahn-dre-ah, meg kell mondanom, kezdettől fogva voltak kétségeim veled kapcsolatban. Világos, hogy fogalmad sincs a divatról, de ennél nagyobb baj, hogy láthatóan nem is érdekel. És ne hidd, hogy nem vettem észre, milyen sok és változatos módon hozod tudomásomra, ha olyasmit kérek tőled, amit szíved szerint nem tennél meg. Kielégítően alkalmas vagy ugyan erre a munkára, de a hozzáállásod legjobb esetben is kifogásolható. – Ó, Miranda, kérlek, engedd meg, hogy… – Most én beszélek! És azt akarom elmondani, hogy most, miután bebizonyítottad az elkötelezettségedet, több hajlandóság van bennem arra, hogy segítsek neked elkerülni oda, ahová menni szeretnél. Büszke lehetsz magadra, Ahn-dre-ah. – Épp amikor már azt hittem, mindjárt elájulok e hosszú, mély értelmű és elégedettségről tanúskodó monológtól – hogy az örömtől-e vagy a fájdalomtól, magam sem tudtam –, még egy lépéssel továbbment. Egy olyan mozdulattal, amely alapvetően és minden szempontból összeegyeztethetetlen volt a személyiségével, kezét rátette az enyémre, mely kettőnk között, az ülésen pihent. – Magamra emlékeztetsz, amikor annyi idős voltam, mint most te. És mielőtt egy szót is kinyöghettem volna, a sofőr megállt a Carrousel du Louvre előtt, és kiugrott, hogy kinyissa az ajtókat. Felkaptam a magam és Miranda táskáját, s közben az járt a fejemben, ez vajon életem legfelemelőbb vagy legmegalázóbb pillanata-e. Az első párizsi divatbemutatóm teljes ködbe és homályba vész. Sötét volt, amennyire emlékszem, és a visszafogott eleganciához képest túl hangosan szólt a zene, de a legélesebben az maradt meg e kétórás bepillantásból a furcsaságok e különös világába, hogy milyen iszonyúan rosszul éreztem magam. A Chanel csizmában, melyet Jocelyn oly nagy gonddal választott ki az öltözékemhez – egy sztreccs, ennél fogva testhez tapadó kasmírpulóverhez és a hozzá való sifonszoknyához –, úgy éreztem a lábamat, ahogy a bizalmas iratok érezhetik

magukat az iratmegsemmisítőben. Fájt a fejem a másnaposságtól és az idegességtől, amire üres gyomrom tiltakozásul heves hányingerrel reagált. A terem leghátuljában álldogáltam válogatott C kategóriás riporterek és mások társaságában, akik nem érték el azt a szintet, hogy kiérdemeljenek egy ülőhelyet, fél szemmel Mirandát lesve, a másikkal meg azt, hogy hol keltem a legkisebb feltűnést, ha netán elkezdenék okádni. Magamra emlékeztetsz, amikor annyi idős voltam, mint most te. Magamra emlékeztetsz, amikor annyi idős voltam, mint most te. Magamra emlékeztetsz, amikor annyi idős voltam, mint most te. Újra meg újra ez a mondat visszhangzott bennem, aminek dallamához halántékom állandó, egyhangú lüktetése szolgáltatta a ritmust. Miranda kibírta, hogy majdnem egy óráig ne szóljon nekem, de utána nekilódult. Noha ugyanabban a szobában voltam, ahol ő, a mobilomon utasított, hogy vigyek neki egy Pellegrinót. Ettől kezdve tíz-tizenkét percenként szólt a telefonom, minden alkalommal újabb és újabb kívánsággal fokozva kínzó fejfájásomat. Csrrr. „Hívd fel Mr. Tomlinsont a repülőn.” (Vakapád a tizenhatodik próbálkozásomra se vette fel.) Csrrr. „Emlékeztesd az összes runwayest, aki csak itt van Párizsban, hogy attól, mert most itt vannak, nem hanyagolhatják el az otthoni feladataikat – mindent az eredeti határidőre kérek leadni!” (Az a két szerkesztő, akit sikerült utolérnem más és más párizsi szállodájában, simán kiröhögött, és letette a kagylót.) Csrrr. „Szerezz nekem azonnal egy normális amerikai pulykás szendvicset – elegem van már ezekből a sonkákból.” (Két mérföldet gyalogoltam a kínszenvedést okozó csizmámban, háborgó gyomorral, de pulykát égen-földön nem találtam. Megesküdtem volna, hogy ezt ő is tudja, mert Amerikában még soha nem kért pulykás szendvicset – pedig ott természetesen minden sarkon lehetett volna venni.) Csrrr. „Mire a bemutatóról visszaérek, ott legyen a szállodai szobámban az általad eddig talált három legjobb szakács személyi anyaga.” (Emily köhögött, nyavalygott és morgott, de megígérte, hogy át fog faxolni mindent, amit eddig megtudott a jelöltekről, abból majd összeállíthatom a személyi anyagukat.) Csrrr! Csrrr! Csrrr! Magamra emlékeztetsz, amikor annyi idős voltam, mint most te. Olyan hányinger jött rám, és annyira szarul voltam, hogy képtelen voltam odafigyelni az anorexiás modellek felvonulására, úgyhogy kilógtam a folyosóra, hogy hamarjában elszívjak egy cigarettát. Természetesen abban a pillanatban, amikor felkattintottam az öngyújtómat, újra felrikoltott a mobiltelefonom. – Ahn-dre-ah! Ahn-dre-ah! Hol vagy? Most meg hol a pokolban vagy? Eldobtam a még meg se gyújtott cigarettámat, és visszarohantam, miközben úgy kavargott a gyomrom, hogy éreztem, ennek hányás lesz a vége – csak az a kérdés, hogy hol és mikor. – Itt vagyok a terem hátuljában, Miranda – mondtam, besurranva az ajtón, és

hátammal megtámasztva a falat. – Mindjárt itt balra az ajtó mellett. Látsz engem? Néztem, amint ide-oda forgatja a fejét, míg végre a tekintete megtalálta az enyémet. Már éppen ki akartam kapcsolni a telefont, amikor színpadiasan belesuttogta: – El ne mozdulj onnan, hallod? El ne mozdulj! Azt gondolná az ember, az asszisztensem tisztában van vele, azért van itt, hogy segítsen, amikor szükségem van rá, nem pedig azért, hogy odakint kóricáljon. Ilyen nincs, Ahndre-ah! – A fejem ebben a pillanatban az új zene ritmusára kezdett lüktetni. Miranda akkor sem hagyta abba a sziszegést, amikor már odaért hozzám, de végre-valahára lecsukta a mobilja tetejét. Követtem a példáját. – Ahn-dre-ah, van itt egy nagyon súlyos problémánk. Neked van egy nagyon súlyos problémád. Most hívott fel Mr. Tomlinson. A jelek szerint Annabelle felhívta a figyelmét arra, hogy az ikrek útlevele a múlt héten lejárt. Aztán csak bámult rám, de én semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak hogy ne hányjak. – Tényleg? – nyögtem ki nagy nehezen, de láthatóan nem ez volt a helyes válasz. A keze görcsösen megmarkolta a táskáját, s a szeme a dühtől kezdett kidülledni. – Tényleg? – utánozott gúnyos hiénakacagással. Az emberek kezdtek felfigyelni ránk. – Tényleg? Ennyit tudsz csak mondani? Tényleg? – Nem, dehogy, persze, hogy nem, Miranda. Nem úgy gondoltam. Tudok valamiben segíteni? – Tudok valamiben segíteni? – utánozott ismét, ezúttal nyafogó gyerekhangon. Ha bárki más lett volna ezen a világon, azonnal lekevertem volna neki egy pofont. – Jobb, ha tőlem tudod meg, Ahn-dre-ah. Mivel a jelek szerint képtelen vagy az ilyesmit előre látni, kénytelen leszel kitalálni, hogyan lehet még időben meghosszabbítani az érvényességüket, hogy ma este ide tudjanak repülni. Hallani sem akarok róla, hogy a lányaim elmulasszák a holnap esti partit, megértetted? Hogy megértettem-e? Hmm. Jó kérdés. Fel nem tudtam fogni, mitől az én hibám az, hogy az ő tízéves lányainak lejárt az útlevelük, amikor elméletben megvan mind a két szülőjük, van egy mostohaapjuk, egy teljes állású dadusuk, akinek az ilyesmivel törődnie kéne – de azt is megértettem, hogy mindez nem számít. Ha ő úgy gondolja, hogy az én hibám, akkor az én hibám. Megértettem, hogy sohasem értené meg, ha azt mondanám neki, hogy a lányok nem fognak felszállni ma este arra a gépre. Gyakorlatilag nem létezett semmi, amit ne tudtam volna előkeríteni, megoldani, elintézni, de olyan nincs, hogy külföldről, nem egészen három óra alatt beszerezzek hivatalos papírokat. Pont. Egy év óta most először követelt tőlem olyasmit, amit nem tudtam teljesíteni – kiabálhatott,

követelőzhetett, fenyegetőzhetett, amennyit csak akart, mindez nem változtatott a dolgon. Magamra emlékeztetsz, amikor annyi idős voltam, mint most te. Leszarom. Leszarom Párizst, a divatbemutatókat, a maratoni „olyan ronda kövér vagyok” játszmákat. Leszarok mindenkit, aki azt hiszi, Miranda viselkedését igazolja az, hogy össze tud párosítani egy tehetséges fotóst néhány méregdrága ruhával, és ezt a tehetségét villogtathatja egy puccos magazin lapjain. Még azért is leszarom, amiért azt képzeli, hogy én kicsit is olyan vagyok, mint ő. És leginkább azért szarom le, mert igaza van. Mi a fenének állok még itt, s hagyom, hogy sértegessen, becsméreljen, alázzon ez az örömtelen nőstény ördög? Azért, hogy harminc év múlva, esetleg, én is itt ülhessek egy ugyanilyen eseményen, egyetlen asszisztens társaságában, aki gyűlöl, körülöttem emberek sokaságával, akik mind úgy tesznek, mintha szeretnének, mert muszáj úgy tenniük? Előkaptam a mobiltelefonomat, benyomtam az egyik számot, és figyeltem, hogyan sápad el fokról fokra Miranda arca. – Ahn-dre-ah! – sziszegte, úrinőhöz méltó önuralommal, hogy ne csináljon jelenetet. – Mégis mit művelsz? Mondom, hogy a lányaimnak útlevél kell, de azonnal, és te ezt a pillanatot találod a legmegfelelőbbnek a telefonálgatásra? Anyám a harmadik csengetésre vette fel, de én még egy hellót sem mondtam neki. – Mami, felszállok a legközelebbi gépre, amit elérek. Telefonálok, ha megérkeztem a JFK-re. Hazajövök. Összecsuktam a telefont, mielőtt Miranda megszólalhatott volna, és felnéztem rá. Őszinte meglepetést láttam az arcán. Amikor rájöttem, hogy a torkára forrasztottam a szót, a fejfájásom és a hányingerem ellenére széles mosoly terült el az arcomon. Sajnos hamar magához tért. Tudtam, nem sok esély van rá, hogy nem rúg ki, ha nem kezdek el rögtön mentegetőzni, magyarázkodni és meghunyászkodni, de egy fikarcnyi önuralmat sem voltam képes magamra erőltetni. – Ahn-dre-ah, ugye tisztában vagy vele, hogy mit művelsz? Ugye, tudod, hogy ha most fogod magad és elmész, kénytelen leszek… – Szarok rád, Miranda. Szarok rád. Hallhatóan elakadt a lélegzete, megrökönyödésében a szájához kapta a kezét, és láttam, hogy néhányan felénk fordulnak, hogy lássák, mi ez a villongás. Kezdtek mutogatni és összesúgni, s arcukon ugyanaz a döbbenet tükröződött, mint Mirandáén, hogy egy senki asszisztens ezt merte mondani – és nem is különösebben halkan – a divatvilág egyik élő legendájának. – Ahn-dre-ah! – Karomszerű ujjaival elkapta a karomat, de én kirántottam a szorításából, és teli szájjal ránevettem. Hirtelen eszembe jutott, ez a legalkalmasabb pillanat, hogy abbahagyjuk a suttogást, hadd tudja meg mindenki

a mi kis titkunkat. – Nagyon sajnálom, Miranda – közöltem vele a normális hangomon, amely most először nem remegett leküzdhetetlenül, amióta a repülőgép földet ért velem Párizsban –, de azt hiszem, nem maradhatok itt a holnapi partira. Megérted, ugye? Biztosan nagyon jó lesz, úgyhogy érezd magad jól. Ennyi. És mielőtt válaszolhatott volna, feljebb rántottam a táskát a vállamon, és a sarkamtól a lábujjamig nyilalló, éles fájdalom ellenére peckes léptekkel kivonultam a teremből, hogy fogjak egy taxit. Nem emlékszem, mikor éreztem olyan jól magam, mint ebben a percben. Indultam haza.

18. FEJEZET – Jill, ne ordítozz már a húgod után! – visította anyám tök feleslegesen. – Azt hiszem, még alszik. E pillanatban még hangosabban üvöltött fel egy hang a lépcső aljából: – Andy, még alszol? Fél szememet résnyire nyitva az órára sandítottam. Reggel negyed kilenc volt. Jóságos egek, hát mit képzelnek ezek itt? Egy darabig még forgolódtam, aztán sikerült végre annyi erőt összegyűjtenem, hogy fel tudjak ülni. – Jó reggelt – jelent meg Lily mosolygó képe alig pár centire az én arcomtól, amikor szembefordult velem. – Mondhatom, korán kelő népek laknak errefelé. Amióta Jill, Kyle és a kisbaba hazajöttek hálaadásra, Lilynek ki kellett költöznie Jill régi szobájából, és megkapta az én régi, kerekes gyerekágyam alsó részét, amely állandóra ki volt húzva, és majdnem egy szintben volt az én ágyfelemmel. – Mit panaszkodsz? Nem is értem, miért vagy dühös azért, mert felébresztettek. Fél könyékre támaszkodva újságot olvasott, és közben bele-belekortyolt a kávéjába, amit hol felvett, hol meg visszatett az ágy mellé, a padlóra. – Folyton felébredtem arra, hogy Isaac sír. – Sírt? Komolyan? – Nem hiszem el, hogy te nem hallottad. Fél hét óta megállás nélkül bömbölt. Aranyos kiskölyök, Andy, de abbahagyhatná már ezt a kora reggeli műsorozást. – Lányok! – üvöltötte el magát anyám újra. – Ébren van már valaki odafent? Akárki! Nem bánom, ha még alszotok, csak mondja meg valaki, hogy igen vagy nem, hogy tudjam, mennyi palacsintát olvasszak ki! – Megmondanád neki, hogy igen vagy nem? Megölöm anyámat, Lil. – Aztán a még csukott szobaajtó felé fordulva kikiáltottam: – Még alszunk, nem látod? Mélyen alszunk, valószínűleg még órákig. Nem halljuk a babát, se a te visítozásodat, se semmi mást! – Azzal visszahanyatlottam a párnámra. Lily nevetett. – Nyugi – mondta rá egyáltalán nem jellemző módon. – Csak boldogok, hogy itthon vagy, és ami azt illeti, én is boldog vagyok, hogy itt vagyok. Különben is csak két hónap, és megint ketten leszünk. És nem is olyan rossz. – Még két hónap? Eddig még csak egy telt el, de én már kész vagyok pisztolyt szegezni a halántékomhoz.

Levettem a hálóinget – Alex egy régi ingét –, és melegítőfelsőbe bújtam. Az a farmer, amit az elmúlt hetekben minden áldott nap viseltem, ott hevert a padlón, a szekrényem előtt; amikor felhúztam, éreztem, hogy kicsit szorosabb. Most, hogy már nem kellett egy csésze levesen vagy kizárólag cigarettán és Starbuckson élnem, fizikailag is kezdtem kicsit helyrejönni, és visszaszedtem azt az öt kilót, amit a Runwaynél leadtam. És még csak frászt se kaptam tőle. Elhittem, amikor Lily és a szüleim azt mondták, hogy egészségesnek látszom, nem pedig kövérnek. Lily tréningnadrágot húzott a boxergatyájára, amiben aludt, és tarka selyemkendőt kötött kisimított hajára. Most, hogy a haját kifésülte az arcából, jobban észre lehetett venni a szélvédő szilánkjainak nyomait jelző haragosvörös sebhelyeket a homlokán. Már kivették a varratokat, és az orvos megnyugtatta, hogy minimális heg marad utánuk, ha marad egyáltalán. – Gyerünk – mondta, megragadva a mankókat, amelyek mindig ott álltak a falnak támasztva, akármerre ment. – Ma mindnyájan elmennek, úgyhogy lesz egy éjszakánk, amit nyugodtan végigalhatunk. – Addig nem fogja abbahagyni a rikoltozást, amíg le nem megyünk, igaz? – mormoltam, megfogva a könyökét, hogy felsegítsem. A jobb bokáját tartó gipszet az egész családom aláírta, sőt, Kyle még idétlen kis üzeneteket is irkált rá Isaac nevében. – Nincs olyan szerencsénk. Az ajtóban megjelent a nővérem, karjában a kisbabával, akinek megállás nélkül csorgott a nyála a dundi állára, de most elégedetten gőgicsélt. – Nézd csak, ki van itt – gügyögte neki Jill, és le-fel hintáztatta a karjában a vidáman mosolygó kicsit. – Isaac, szólj rá Andy nénédre, hogy ne legyen már ilyen utálatos banya, mert úgyis mindjárt eltakarodunk. Megtennéd ezt a maminak, csillagom? Megtennéd? Isaac válaszul eltüsszentette magát, de olyan aranyosan, ahogy csak a kisbabák tudnak tüsszenteni, Jill pedig úgy nézett rá, mintha hirtelen felnőtt férfivá változott volna a karjában, és mindjárt elszavalt volna neki pár Shakespeareszonettet. – Láttad ezt, Andy? Hallottad ezt? Ó, az én picimnél nincs édesebb fiú a világon! – Jó reggelt – nyomtam egy puszit a nővérem arcára. – Ugye, tudod, hogy nem akarom, hogy elmenjetek? És Isaac is maradhat egészen addig, amíg meg nem tanulja, hogyan kell átaludnia az éjfél és reggel tíz óra közötti időt. Egye fene, Kyle is maradhat, ha megígéri, hogy nem beszél. Látod? Jól megleszünk itt. Lily leugrabugrált a lépcsőn, és köszönt a szüleimnek, akik már fel voltak öltözve, mert indultak dolgozni, és épp Kyle-tól búcsúztak el. Bevetettem az

ágyamat, Lilyét meg visszatoltam alá, majd a párnáját jól kiveregetve beraktam nappalra a szekrénybe. Még le se szálltam a párizsi gépről, magához tért a kómából, és Alex után én voltam az első, akit meglátott. Millió vizsgálatot végeztek el a teste minden porcikájáról, de azon kívül, hogy pár helyen össze kellett ölteni az arcát, a nyakát és a mellét, és el kellett látni a törött bokáját, tökéletesen egészséges volt. Persze rémesen nézett ki – pontosan úgy, mint ahogy az elvárható, ha valaki nekiugrik egy szembejövő autónak –, de egész szépen javult, sőt szinte bosszantóan vígan volt ahhoz képest, hogy nemrégen mit élt át. Apám ötlete volt, hogy november-decemberre adjuk ki a lakásunkat, és költözzünk hozzájuk. Habár az ötletet nem találtam túlságosan vonzónak, a nulla végösszegű fizetésem nem számított nyomós ellenérvnek. És különben is Lily láthatóan örült, hogy kis időre elhagyhatja a várost, s vele együtt a kínos kérdéseket és pletykákat, amelyekkel majd szembe kell néznie, mihelyt újra összetalálkozik a régi ismerősökkel. Feltettük a lakást a Craigslist.org-ra, mint ahonnan a téli vakáció alatt végig lehet látogatni New York minden nevezetességét, és mindkettőnk megdöbbenésére és ámulatára egy idősebb svéd házaspár, akiknek a gyerekei mind itt éltek, minden további nélkül megadták azt a bért, amit kértünk – havi hatszáz dollárral többet, mint amennyit mi magunk fizettünk érte. A fejenként havi háromszáz dolcsiból simán megéltünk, főleg mert a szüleim etettek bennünket, mostak ránk, és még egy lestrapált Camryt is használhattunk. A svédek az újévet követő héten szándékoztak elutazni, épp időben ahhoz, hogy Lily újra megkezdhesse a szemeszterét, és hogy én is kezdjek valamit magammal. Emily volt az, aki hivatalosan elbocsátott. Nem mintha a magam kis szabadszájú kirohanása után a leghalványabb kételyeim lettek volna a munkahelyi státusomat illetően, de Miranda dühében még egyet akart rúgni rajtam. Az egész alig három-négy perc alatt zajlott le, azzal a könyörtelen hatékonysággal, amelyet annyira szerettem a Runwaynél. Épp sikerült a taxi hátsó ülésén lefeszegetni a csizmát sajgó bal lábamról, amikor megszólalt a telefonom. A szívem magától értetődően nyomban ki akart ugrani a torkomon, de amikor eszembe jutott, hogy épp az előbb közöltem Mirandával, mit csináljon a Magamra emlékeztetsz, amikor annyi idős voltam, mint most te című kijelentésével, rájöttem, hogy nem lehet ő. Villámgyorsan végiggondoltam az eltelt perceket: egy kellett ahhoz, hogy Miranda becsukja a tátva maradt száját, és a karzat figyelő pillantásai kereszttüzében visszanyerje hűvös nyugalmát, egy második, hogy előkapja a mobilját, és felhívja Emilyt otthon, egy harmadik, hogy előadja a példátlan dührohamom alantas részleteit, és végül egy negyedik, mialatt Emily biztosította őt, hogy személyesen fog gondoskodni róla, hogy minden rendben legyen. Igen, mert bár a nemzetközi hívásokat

a telefon nem tudta azonosítani, számomra egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy ki hív. – Szia, Em, hogy vagy? – daloltam bele a telefonba, miközben csupasz bal lábamat dörzsölgettem nagy óvatosan, nehogy hozzáérintsem a taxi mocskos szőnyegéhez. Hallhatóan készületlenül érte a vidám csicsergésem. – Andrea? – Persze, én vagyok az, itt vagyok. Kicsit sietek, tudod… – Gondoltam, mindjárt meg is kérdezem, azért hívott-e, hogy kirúgjon, de aztán úgy döntöttem, ez egyszer adok neki egy esélyt. Felkészültem a szóáradatra, melyet nyilvánvalóan rám fog zúdítani – hogy hozhattál ilyen szégyent rá, rám, a Runwayre, az egész divatvilágra, blablabla –, de semmi ilyesmi nem jött. – Ja, persze, értem. Na szóval, most beszéltem Mirandával… – Úgy hagyta félbe a mondatot, mintha azt várná, hogy majd én folytatom, és elmagyarázom, hogy az egész egy óriási baklövés volt, és ne izguljon, már sikerült is mindent elsimítanom az eltelt négy percben. – És, gondolom, hallottad, mi történt. – Nos, igen! Andy, most mi van? – Ezt talán nekem kéne most megkérdeznem tőled, nem? Csend. – Figyelj, Em. Van egy olyan érzésem, hogy azért hívtál fel, hogy kirúgjál. Ha így van, akkor oké, tudom, hogy nem te döntötted el. Szóval, ő mondta, hogy hívjál fel, és mondj fel nekem? Jóllehet hónapok óta először éreztem ilyen könnyűnek magam, ugyanakkor azt vettem észre, hogy visszafojtott lélegzettel várom, mi van, ha valami ostoba, véletlen szerencse vagy szerencsétlenség folytán Miranda nem sértődött halálra, hanem respektálta, hogy azt mondtam neki, leszarom. – Igen. Megkért, hogy közöljem veled, azonnali hatállyal felbontotta a szerződésedet, és mire visszaér a bemutatóról, légy szíves, jelentkezz ki a Ritzből – mondta halkan, és némi sajnálkozással. Talán, csak mert arra gondolt, mennyi órát, napot és hetet fog megint eltölteni egy új lány felhajtásával és betanításával, de talán ennél több is volt a hangjában. – Hiányozni fogok neked, ugye, Em? Na, valld be. Ne félj, nem mondom el senkinek. Részemről ez a beszélgetés kettőnk között marad. Te nem akarod, hogy elmenjek, igaz? Csodák csodája, elnevette magát. – Mit mondtál neki? Folyton csak azt hajtogatta, hogy otromba voltál és közönséges. Ennél közelebbit nem tudtam kihúzni belőle. – Ó, talán azért, mert azt mondtam neki, hogy leszarom.

– Nem! – Azért hívtál, hogy kirúgj. Megnyugtathatlak, tényleg ezt mondtam. – Úristen. – Na igen, hazudnék, ha azt mondanám, nyomorult kis életemben nem ez volt az a pillanat, amely mindenért kárpótolt. És most a sajtó nagy hatalmú fejedelemasszonya kirúg. Nem elég, hogy nem tudom feltölteni a majdnem teljesen lemerített MasterCardomat, de elég reménytelennek látszik, hogy a jövőben el tudnék helyezkedni bármelyik magazinnál. Mi lenne, ha az egyik ellenségénél próbálkoznék? Ők boldogan alkalmaznának, nem gondolod? – De. Küldd el az önéletrajzodat Anna Wintournak – sohasem bírták egymást különösen. – Hmm. Gondolkodom rajta. Figyelj, Em, nincs harag, ugye? Mindketten pontosan tudtuk, hogy Miranda Priestlyn kívül az égvilágon semmi, de semmi nem köt össze bennünket, de most, hogy ilyen jól megértettük egymást, gondoltam, játszom még egy kicsit. – Nincs, persze, hogy nincs – hazudta ügyetlenül, mert nagyon jól tudta, hogy én ezennel a társadalmi kitaszítottság felsőbb sztratoszférájába készülök belépni. Esély sem volt rá, hogy Emily bevallja, e naptól kezdve nem ismer engem, de ez is rendben volt. Talán majd tíz év múlva, amikor ő ott fog ülni elöl, középen a Michael Kors-bemutatón, én meg még mindig a Filene’sben vásárolok és a Benihanába járok ebédelni, majd jót nevetünk az egészen. Vagy nem. – Hát, jó volt veled dumcsizni, de most egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy mi is legyen a következő lépésem. Meg kell tudnom, hogyan jutok haza a lehető leghamarabb. Szerinted használhatom még a visszaútra szóló jegyemet? Nem rúghat ki úgy, hogy itt ragadjak egy fillér nélkül egy idegen országban, nem igaz? – Hát, joga volna hozzá, hogy megtegye, Andrea – felelte Emily. Aha! Még egy utolsó kis szemétkedés. Megnyugtató volt tudni, hogy a dolgok alapjában nem változtak. – Elvégre te tagadtad meg a munkát, te kényszerítetted rá, hogy kirúgjon. De nem, nem hiszem, hogy bosszúálló volna. Az anyagi részét majd én elintézem. – Kösz, Em, rendes vagy. És sok szerencsét kívánok neked is. Egyszer még fantasztikus divatmagazin-szerkesztő lesz belőled. – Komolyan? Tényleg azt hiszed? – kérdezte felvillanyozva, boldogan. Hogy mitől volt érdekes egyáltalán az én véleményem, aki a divatvilág legnagyobb lúzere voltam, fel nem foghattam, de ő nagyon, de nagyon örült a szavaimnak. – De még mennyire. Egy percig sem kétséges számomra. Mihelyt Emilyvel befejeztem, Christian hívott. Meg se lepett, hogy már ő is hallotta, mi történt. Hihetetlen. De attól, hogy olyan örömmel nyugtázta a csúf részleteket, ugyanakkor mindenféle ígéretekkel és meghívásokkal bombázott,

megint kezdtem rosszul érezni magam. Amilyen nyugodtan csak tudtam, megmondtam neki, hogy most sok mindennel kell foglalkoznom, nagyon kérem, ne hívogasson, majd jelentkezem, ha jónak látom. Valami csoda folytán Monsieur Renaud és csapata még nem értesült róla, hogy időközben kiröpültem az állásomból, úgyhogy majd’ összetörték magukat nagy igyekezetükben, amikor meghallották, hogy egy sürgős ügy miatt azonnal haza kell repülnöm. A szálloda egy kisebb hadseregre való személyzete fél óra alatt helyet szerzett nekem a következő New York-i gépre, összecsomagolták a cókmókomat, és beültettek a limuzinba, amely feltöltött italkészlettel röpített a Charles de Gaulle-ra. A sofőr beszédes fickó volt, de én nem igen válaszolgattam: ki akartam élvezni az utolsó perceket, amit még mint a szabad világ legrosszabbul fizetett, de a legtrendibb cuccokban parádézó asszisztense tölthetek el. Megkínáltam magam egy utolsó pohár legfinomabb száraz pezsgővel, és lassan, élvezettel húztam belőle egy jó nagyot. Tizenegy havi, azaz negyvennégy heti, kábé 3080 órányi munkámba telt, mire rájöttem – egyszer és mindenkorra –, hogy Miranda Priestly tükörképévé válni talán nem olyan jó buli. Amikor a vámvizsgálat után kiléptem, nem egy egyenruhás sofőr várt magasra emelt táblával, hanem a szüleim, akik határtalanul boldogok voltak, hogy látnak. Megölelgettük egymást, és miután magukhoz tértek a kezdeti megrázkódtatásból, látva, hogy mibe vagyok öltözve (testhez álló, koptatott D&G farmer, hozzá tűsarkú cipő és egy teljesen átlátszó ingblúz – lásd a tartalomjegyzék „Vegyes” cím alatti „Repülőtérre oda és vissza” alcímet; messze ez volt a legrepülőbarátabb azok között, amiket becsomagoltak nekem), közölték velem a szuper jó hírt: Lily magához tért. A reptérről egyenesen a kórházba mentünk, ahol Lily még arra is képes volt, hogy a belépésemkor jelezze, hogyan viszonyul a szerkómhoz. Természetesen a dolog jogi oldalával is meg kellett küzdenie; elvégre részegen szembement a forgalommal egy egyirányú utcában. De mivel senki más nem sérült meg súlyosan, a bíró nagyon elnéző volt, és noha a nyilvántartásban mindig ott lesz az ittas vezetés miatti priusza, csupán kötelező alkohol-tanácsadásra, valamint harmincnapos közmunkára ítélték. Nem sokat beszéltünk róla – nem esett neki valami jól, hogy kimondja, alkoholproblémája volt –, de amikor kijött, elvittem az első csoportfoglalkozására az East Village-be, és utána elismerte, hogy nem is volt olyan lealázó, csak baromi idegesítő. Akkor azzal a felhúzott szemöldökű, sajátosan megsemmisítő pillantással néztem rá – á la Emily –, mire bevallotta, hogy volt a társaságban néhány nagyon helyes srác, és biztosan nem pusztulna bele, ha egyszer egy józan pasival randizgatna. Haladás. A szüleim rábeszélték, hogy valljon be mindent a dékánnak a Columbián, ami első hallásra valóságos rémálomnak tűnt, de a végén kiderült, hogy jó húzás volt. A dékán nemcsak azt engedte meg Lilynek, hogy a szemeszter közepén bukás nélkül

halasszon, de még az egyetem gazdasági irodájának is írt, hogy a befizetett tandíját érvényesítsék a következő, tavaszi szemeszterre. Lily élete és a kettőnk barátsága így minden jel szerint visszatért a rendes kerékvágásba. Alexszel már más volt a helyzet. Amikor beértünk a kórházba, ott ült Lily mellett, és mihelyt megláttam, önkéntelenül is arra gondoltam, bárcsak ne vonultak volna vissza a szüleim diplomatikusan a kórház büféjébe azzal, hogy majd ott megvárnak. Köszöntünk egymásnak, azután meg Lily körül sertepertéltünk, és amikor fél óra múlva belebújt a kabátjába, és búcsút intettünk egymásnak, úgy ment el, hogy jóformán egy szót se beszéltünk. Amikor hazaértem, felhívtam, de hagyta, hogy a hívás a hangpostára menjen. Még próbálkoztam párszor, aztán lefekvés előtt még egyszer. Felvette, de érződött a hangján a gyanakvás. – Szia! – mondtam úgy, mintha elragadó és összeszedett lennék. – Szia. – A hangjából úgy vettem ki, hogy nem dőlt be. – Figyelj, tudom, hogy a te barátod is, és hogy bárkiért megtetted volna, de akkor sem tudom eléggé megköszönni mindazt, mit Lilyért tettél. Hogy lenyomoztál, hogy segítettél a szüleimnek, és hogy órákon át ott ültél mellette. Komolyan. – Nem probléma. Bárki ezt tette volna, ha valaki, akit ismer, balesetet szenved. Nem nagy ügy. – Ebben természetesen az a célzás rejlett, hogy mindenki, kivéve valakit, aki valami hihetetlenül önző módon rangsorolja a prioritásokat. – Alex, kérlek, nem beszélhetnénk úgy… – Nem. És ami azt illeti, most egyáltalán semmiről sem beszélhetünk. Egy éve mindig ott voltam neked, és vártam, hogy beszélhessünk – néha egyenesen könyörögtem –, de téged az egész nem érdekelt. Valamikor ez alatt az egy év alatt elveszítettem azt az Andyt, akibe beleszerettem. Nem tudom, hogy történt, azt se, hogy pontosan mikor történt, csak az biztos, hogy te nem vagy ugyanaz az ember, aki voltál, mielőtt ezt az állást elfogadtad. Az én Andym fejében meg se fordult volna, hogy egy divatbemutatóra, vagy partira, vagy tudom is én, mi volt odaát, menjen, amikor egy barátjának tényleg komoly szüksége lett volna rá. Életbevágóan nagy szüksége. Örülök, hogy végül úgy döntöttél, hazajössz – hogy tudtad, hogy ez a helyes –, de most szükségem van egy kis időre, hogy rájöjjek, mi a helyzet velem, veled, velünk. Ez nem valami új dolog, Andy, számomra nem az. Régóta, nagyon régóta tart már, csak te túl elfoglalt voltál, azért nem vetted észre. – Alex, nem adtál nekem egyetlen percnyi alkalmat sem, hogy leüljünk egymással, és megpróbáljam elmondani, mi van. Lehet, hogy igazad van, lehet, hogy teljesen más ember lettem. De én nem hiszem, és még ha változtam is, nem hiszem, hogy csak és kizárólag rossz irányba. Tényleg ennyire eltávolodtunk

egymástól? Ő még Lilynél is jobb barátom volt, ebben biztos voltam, de sok-sok hónapja már nem volt a fiúm. Rájöttem, hogy igaza van: ideje volt, hogy ezt meg is mondjam neki. Vettem egy nagy lélegzetet, és kimondtam, még ha abban a pillanatban nem is voltam túl boldog tőle: – Igazad van. – Igazam van? Te is így gondolod? – Igen. Tényleg nagyon önzőn és tisztességtelenül bántam veled. – Akkor most mi legyen? – kérdezte csüggedten, de nem úgy, mint akinek összetörték a szívét. – Nem tudom. Mi legyen? Ne is beszéljünk egymással? Ne találkozzunk? Fogalmam sincs, hogy fog ez működni. De szeretném, ha hozzátartoznál az életemhez, és el sem tudom képzelni, hogy én ne tartozzak hozzá a tiédhez. – Én sem. De abban meg nem vagyok biztos, hogy ezt képesek leszünk-e hosszú-hosszú időn keresztül csinálni. Nem voltunk barátok, mielőtt járni kezdtünk volna, és számomra elképzelhetetlen, hogy ezentúl csak barátok legyünk. De ki tudja? Egyszer talán mindkettőnknek lesz egy csomó ideje arra, hogy kitaláljuk, mi legyen… Azon a hazaérkezésem utáni első estén letettem a telefont, és elsírtam magam – nemcsak Alex miatt, hanem minden miatt, ami az alatt az egy év alatt úgy megváltozott. Rosszul öltözött, gyanútlan kiscsajként ténferegtem be az EliasClark irodaházba, és kicsit viharverten támolyogtam ki, rosszul öltözött majdnem felnőttként (de aki most már tudja, mennyire rosszul öltözött). De a közben eltelt idő alatt annyi tapasztalatot szereztem, hogy azzal száz frissen végzetteknek való állást is betölthettem volna. És bár a szakmai önéletrajzomban most már ott virított, hogy ki lettem rúgva, ráadásul a barátom is otthagyott, és nem maradt az egészből más kézzelfogható hasznom, mint egy bőröndre való (na jó, négy Louis Vuitton bőröndre való), mesébe illő, márkás ruhám. Lehet, hogy mégis megérte? Lenémítottam a mobilomat, az íróasztalom legalsó fiókjából elővettem egy régi jegyzetfüzetet, és írni kezdtem. Mire lejöttem az emeletről, apám már elment az irodájába, és anyám is útban volt a garázsba. – Jó reggelt, szívecském. Nem is tudtam, hogy ébren vagy! Rohannom kell. Kilencre jön egy tanítványom. Jillék gépe délben indul, nem ártana időben elindulnotok a csúcsforgalom miatt. Be lesz kapcsolva a mobilom, ha bármi baj lenne. Ja, és ugye hazajöttök Lilyvel vacsorára? – Most nem tudom megmondani. Csak most ébredtem fel, még kávét se ittam. Nem dönthetném el kicsit később ezt a vacsora-dolgot?

Ő azonban hátra se fordult, hogy végighallgassa morcos válaszomat, mire kinyitottam a számat, félig már kint is volt az ajtón. Lily, Jill, Kyle és a baba csendben ültek a konyhaasztal körül, s a Times más-más oldalait olvasták. Az asztal közepén egy tálca szétázott, legkevésbé sem étvágygerjesztő palacsinta búslakodott egy üveg Aunt Jemima és egy darab, a hűtőből frissen kivett vaj társaságában. Az egyetlen dolog, amihez a társaság jól láthatóan hozzányúlt, a kávé volt, amit apám hozott a Dunkin Donutsból, ahová reggelenként elszaladt – ez a hagyomány onnan származott, hogy apám érthető módon húzódozott elfogyasztani bármit, amit anyám saját kezűleg készített. – Ez ehetetlen. Apa hozott ma egyáltalán fánkot? – Igen, eldugta őket a dolgozószobája előtti szekrénybe – felelte kajánul Kyle. – Nem akarta, hogy édesanyád meglássa. Ide hoznád az egész dobozt, ha úgyis odamész? Épp útban voltam megkeresni az eldugott zsákmányt, amikor megszólalt a telefon. – Halló? – szóltam bele a legprofibb kelletlen hangomon. Csak nemrég szoktam le róla, hogy minden telefoncsengetéskor automatikusan bemondjam, hogy „Miranda Priestly irodája”. – Halló. Andrea Sachsszel beszélek? – Az vagyok. Kivel beszélek? – Szia, Andrea, Loretta Andriano vagyok a Seventeen magazintól. Nagyot dobbant a szívem. Írtam egy kétezer szavas elbeszélést egy tinédzser lányról, akit attól kezdve, hogy bekerül az egyetemre, úgy elkap a gépszíj, hogy teljesen hanyagolja a barátait és a családját. Két teljes órámba került, hogy papírra vessem ezt a kis opuszt, de úgy gondoltam, sikerült kellőképpen humoros és egyben érzelemteli hangot megütnöm benne. – Öööö… szia! – Figyelj, idekerült hozzám az írásod, és meg kell mondanom, tetszik. Persze át kell fésülni kicsit, és a stílusát is át lehetne hangolni picikét – tudod, a mi olvasóink főleg kiskamaszok –, de szeretném lehozni a februári számban. – Tényleg? – Alig akartam hinni a fülemnek. Tucatnyi gyerekújságnak elküldtem a sztorit, aztán megírtam egy valamivel nagyobbaknak szóló változatban is, amit közel két tucat női magazinhoz postáztam el, de mindeddig senki a füle botját se mozdította. – A legnagyobb mértékben. Egy-ötvenet fizetünk szavanként, mindössze ki kellene töltened néhány adózási nyomtatványt. Szabadúszóként jelentettél már meg elbeszéléseket, ugye? – Tulajdonképpen nem, de korábban a Runwaynél dolgoztam. Nem tudom, miből gondoltam, hogy ez a javamra szól, különösen mivel ott

legfeljebb hamisított feljegyzéseket írtam, azzal a céllal, hogy másokat megfélemlítsek. De úgy tűnt, hogy Loretta nem figyelt fel a szavaimban rejlő logikai hiányosságra. – Komolyan? Az egyetem után az első munkahelyem a Runway volt. A divatrovatnál dolgoztam asszisztensként, és egy év alatt többet tanultam ott, mint a rá következő öt évben összesen. – Nekem is komoly élettapasztalatot jelentett. Szerencsésnek mondhatom magam. – Mit csináltál ott? – Miranda Priestly asszisztense voltam. – Ne mondd, tényleg? Te szegény lány, ezt nem tudtam. Várj csak… te voltál az, akit most rúgott ki Párizsban? Túl későn kaptam észbe, hogy nagy hibát követtem el. Néhány nappal azután, hogy hazajöttem, egy terjedelmes cikk jelent meg a Page Sixben a zaftos ügyről, valószínűleg az én szörnyű viselkedésemet ott végignéző egyik Tűsarok tollából. Tekintve, hogy pontosan idézték a szavaimat, másra nem tudok gondolni. Hogy is feledkezhettem meg róla, hogy a cikket mások is olvashatták? Volt egy olyan érzésem, hogy Loretta mindjárt kevésbé lesz elragadtatva az írásomtól, mint akár három perccel ezelőtt is, de most már nem volt mit tenni. – Khm, igen. De nem volt olyan vad dolog, tényleg nem. Abban a Page Sixcikkben nagyon felfújták az ügyet. De komolyan. – Hát, remélem, hogy nem! Valakinek végre egyszer meg kellett mondania annak a nőnek, hogy le van szarva, és ha ez te voltál, hát akkor le a kalappal előtted! Az a nő pokollá tette az életemet az alatt az egy év alatt, míg ott dolgoztam, pedig mindvégig egyetlen szót se kellett váltanom vele. Figyelj, most el kell rohannom egy sajtókonferenciára, de mi lenne, ha megbeszélnénk egy találkozót? Úgyis be kell jönnöd, hogy kitöltsd a papírokat, és mindenképpen szeretnék találkozni veled. Hozz magaddal bármit, amiről úgy gondolod, hogy jó lehet a lapnak. – Hú, ez nagyon jól hangzik. Következő pénteken három órára beszéltünk meg találkozót, és még akkor sem akartam elhinni, hogy ez megtörtént, amikor letettem a telefont. Kyle és Jill Lilyre hagyták a babát, míg elmentek felöltözni és becsomagolni, és már rákezdett egy félig sírós nyüszögésre, amiből két másodpercen belül feltehetőn teljes hangerővel előadott bömbölésbe váltott volna át. Kikaptam hát az üléséből, ráfektettem a vállamra, és elkezdtem simogatni a hátát a frottírrugdalózóján át, amitől csodák csodája, elhallgatott. – Nem fogod elhinni, hogy ki volt az – énekeltem, miközben körbetáncoltam a konyhát Isaackel. – A Seventeen magazin egyik szerkesztője! Meg fognak

jelentetni! – Ne beszélj! Kiadják az életed történetét? – Nem az én életem története, hanem Jenniferé. És mindössze kétezer szó, úgyhogy nem valami nagyregény, de kezdetnek jó lesz. – Nekem dumálhatsz – vigyorgott a szemét forgatva Lily. – A csaj nyomul, pedálozik, hogy elérjen valamit, s közben hanyagol mindenkit, aki számít valamit az életében. Jennifer sztorija. Aha. – Mindegy, ez részletkérdés. Az a lényeg, hogy a februári számban meg akarják jelentetni, és háromezer dollárt fizetnek érte. Hát nem őrület? – Gratula, Andy. Ez tényleg hihetetlen. És ezzel most el akarsz indulni, igaz? – Aha. Igaz, hogy nem a The New Yorker, de első lépésnek nem rossz. Ha még össze tudnék hozni pár ilyet, esetleg különböző magazinokban, azzal már elindulhatnék valamerre. Pénteken találkozom a nővel, és azt mondta, hozzak még mást is, amin dolgozom. És még azt se kérdezte meg, hogy beszélek-e franciául. És utálja Mirandát. Ezzel a nővel fogok tudni dolgozni. Elfuvaroztam a texasiakat a reptérre, vettem egy-egy jó zsíros hamburgert Lilynek meg magamnak, hogy lemossuk vele a reggeli fánkot, és a nap hátralévő részét – meg a következőt és az azutánit is – azzal töltöttem, hogy tudjak valamit mutatni a Miranda-gyűlölő Lorettának.

19. FEJEZET – Egy nagy vaníliás cappuccinót, legyen szíves – mondtam az Ötvenhetedik utcán lévő Starbucks pultosának, akit nem ismertem. Nemsokára öt hónapja lesz, hogy utoljára próbáltam innen épségben eljutni egy kávékkal és kajákkal megrakott tálcával vissza, Miranda irodájába, mielőtt még kipenderítene, amiért lélegzetet mertem venni. Ebbe belegondolva megállapítottam, hogy akkor már sokkal jobb, hogy azért rúgott ki, mert azt kiabáltam neki, hogy szarok rá, mint ha azért tette volna, mert két tasak Equalt hoztam neki két kocka barna cukor helyett. Az eredmény ugyanaz, mégis micsoda különbség! Ki gondolta volna, hogy a Starbucksnál ekkora a fluktuáció? Egyetlen embert se láttam a pult mögött, aki egy kicsit is ismerős lett volna, s ettől az egész olyan volt, mintha az idő, melyet itt töltöttem, sokkal régebben lett volna. Végigsimítottam jól szabott, de nem márkás fekete nadrágomon, és megnéztem, nem csaptam-e fel hátul a sarat. Tudtam, hogy egy egész divatmagazin teljes gárdája bőszen lehurrogna, én mégis azt gondoltam, hogy baromira jól nézek ki, útban életem második interjújára. Ma már nemcsak azt tudtam, hogy a magazinoknál senki nem visel kosztümöt, de valahogyan, valahonnan, talán egyszerű ozmózissal, az előkelő világ divatja is beszivárgott az agyamba. A cappuccino majdnem forró volt, de baromira jólesett ezen a fagyos, nyirkos napon. Máskor egy ilyen naptól depresszióba estem volna. Elvégre az év legnyomasztóbb hónapjának (február) egyik legnyomasztóbb napja volt, az a fajta nap, amikor még a legoptimistábbak is inkább a fejükre húznák a takarót, a pesszimisták meg holtbiztos, hogy nem úsznák meg egy marék Zoloft nélkül. De a Starbucksban barátságosan égtek a lámpák, és éppen annyian voltak, ami még kellemes volt, úgyhogy bekuporodtam az egyik túlméretezett zöld fotelba, és igyekeztem nem gondolni arra, hogy utoljára ki dörzsölte a támlához a koszos haját. Az elmúlt három hónap alatt Loretta a tanácsadómmá, a pártfogómmá és megmentőmmé szegődött. Mindjárt azon az első találkozónkon remekül megértettük egymást, és azóta is csodálatosan viselkedett velem. Az első pillanatban, amikor beléptem tágas, de zsúfolt irodájába, és megláttam, hogy – egek! – kövér, rögtön az a fura érzésem támadt, mintha máris szeretném ezt a nőt. Leültetett, és ott helyben elejétől a végéig elolvasta, amit azon a héten írtam. A finom gúnnyal vegyített beszámolókat divatbemutatókról, egy híresség személyi asszisztensének egyes szám első személyben megírt sztoriját és egy

remélhetőleg nagy érzékenységről tanúskodó írást arról, hogy mi kell – és mi nem kell – ahhoz, hogy elrontsunk egy hároméves kapcsolatot azzal, akit szeretünk, de akivel nem tudunk együtt lenni. Mesébe illő, már-már émelyítő volt, hogy kezdettől fogva milyen fantasztikusan jól kijöttünk egymással, milyen keresetlen stílusban tudtuk felidézni, mik voltak azok a lidérces álmok, amik a Runwaynél töltött időnkben gyötörtek bennünket (nekem mind a mai napig voltak ilyen álmaim, nemrégen például azt álmodtam, hogy a szüleimet agyonlőtte a párizsi divatrendőrség, mert sortban mászkáltak az utcán, és Mirandának valahogy sikerült örökbe fogadnia), és milyen hamar rájöttünk, hogy tök egyformák vagyunk, leszámítva azt a hét év korkülönbséget. Amióta az a briliáns ötletem támadt, hogy az összes runwayes ruhámat elviszem a Madison Avenue egyik sznob bizományis butikjába, vagyonos nő lettem, ennél fogva megengedhettem magamnak, hogy aprópénzért írjak – lényeg, hogy a cím alatt ott álljon a nevem. Jó darabig vártam, hogy majd Emily vagy Jocelyn felhív, és közli velem, elküldtek egy hivatalsegédet a ruhákért, de nem hívtak. Ezek szerint megtarthattam a ruhákat. A Diane Von Furstenburg ruha kivételével összepakoltam az egészet. Emily dobozokba rakta, és elküldte a lakásomra az íróasztalfiókjaim tartalmát, s amikor átnéztem a dobozokat, megtaláltam Anita Alvarez levelét, amelyben leírta, mennyire imádja a Runwayt. Mindig is szerettem volna valami csodás cuccot küldeni neki, de sohasem tudtam időt szakítani rá. Selyempapírba csomagoltam a ruhát, bedobtam mellé egy pár Manolo cipőt, és hamisítottam pár sort Miranda nevében – mint kiderült, ehhez is tehetségem van, bár nem voltam tőle túl boldog. Hadd tudja meg ez a lány – legalább egyszer az életben –, milyen érzés, ha az embernek van egy gyönyörű darabja. És ami még ennél is fontosabb, hogy van valaki a világon, aki komolyan veszi őt. Ezen a ruhán, és a szűk, nagyon szexis D&G farmeron, meg a kimondottan klasszikus, steppelt, láncfogantyús táskán kívül, amit anyámnak ajándékoztam („Ó, drágám, ez gyönyörű! Mit is mondtál, milyen márka?”), az utolsó áttetsző topig, bőrnadrágig, tűsarkú csizmáig és pántos szandálig mindent eladtam. Az üzlet pénztárosnője odahívta a tulajdonosnőt, és közös erővel úgy döntöttek, legjobb lesz, ha pár órára bezárnak, míg átnézik az árumat. Egyedül a Louis Vuitton poggyászkészletért – két nagyméretű bőrönd, egy közepes táska a kiegészítőknek és egy böhöm nagy utazókoffer – bezsebeltem hat lepedőt, és amikor végeztek a hosszadalmas, sok sutyorgással és kacarászással fűszerezett szemlével, egy több mint 38 ezer dollárról szóló csekkel a zsebemben távoztam az üzletből. Ami számításaim szerint azt jelentette, hogy egy teljes évig meglesz a lakbérem és a kajám, s eközben megpróbálhatom összehozni ezt az íróság dolgot. És aztán Loretta is belépett az életembe, amitől egyből minden még jobb

lett. Loretta már eldöntötte, hogy megveszi négy írásomat – egy kedvcsináló fülszövegnél alig valamivel hosszabbat, két ötszáz szavas tárcát, és az eredeti kétezer szavas elbeszélést. De még ennél is izgalmasabb volt az a bizarr rögeszméje, hogy segít kapcsolatokat teremteni; lelkesen ismertetett össze más magazinok szerkesztőivel, akiket szintén érdekelhettek egy külsős szerző munkái. Így esett, hogy ezen a borús téli napon bejöttem a Starbucksba – ismét útban az Elias-Clark székházba. Sokat kellett győzködnie, hogy Miranda nem fog abban a pillanatban kiszúrni, amikor belépek a kapun, nem fog a hajítódárdája hegyére tűzni, de így is eléggé paráztam. Már nem bénított meg a félelem, mint régen, amikor elég volt, hogy megszólaljon a mobiltelefonom, máris a torkomban dobogott a szívem, de azért szorongtam a gondolattól, ha mégoly kevés esélye volt is, hogy netán megpillantom őt. Vagy Emilyt. Vagy bárki mást, kivéve Jamest, akivel továbbra is tartottam a kapcsolatot. Loretta felhívta régi kollégiumi szobatársát, aki történetesen a The Buzz itteni kiadását szerkesztette, és elmesélte neki, hogy felfedezte a jövő új sikerkönyvének szerzőjét. Ez lettem volna én. Mára beszélte meg az interjúmat, és még arra is figyelmeztette a nőt, hogy Miranda rövid úton elbocsátott a lapjától. De a nő ezen csak nevetett, és valami olyasmit válaszolt, hogy ha mindenkit visszautasítanának, akit Miranda az évek folyamán kirúgott, akkor félő, hogy nem lenne, aki írjon nekik. Megittam a cappuccinómat, és új erőre kapva hónom alá csaptam a portfóliómat kitevő cikkeimet, majd elindultam – ezúttal nyugodtan, egy örökösen rikoltozó mobiltelefon és egy kávékkal megrakott tálca nélkül – az EliasClark székház felé. Egy kívülről megkockáztatott előzetes terepszemle meggyőzött róla, hogy az előtérben pillanatnyilag nem tartózkodik a Runway sleppjének egyetlen tagja sem, így aztán teljes testsúlyommal nekifeszülve beléptem a forgóajtón. Semmi sem változott azóta, hogy öt hónappal ezelőtt utoljára itt jártam: láttam Ahmedet az újságosstand pultja mögött, ahol egy hatalmas, fényes plakát hirdette, hogy azon a hétvégén a Chic partit fog rendezni a Lotusban. Noha a portán belépőkártyát kellett volna kérnem, ösztönösen a forgókereszt felé vitt a lábam. Ebben a pillanatban egy ismerős hang ütötte meg a fülemet. – I can’t remember if I cried when I read about his widowed bride, but something touched me deep inside, the day, the music died. And we were singing… A z Amerikai pite! Milyen kedves, gondoltam. Ez volt a búcsúdal, amelyet sohasem énekeltem el. Megfordultam, hogy ránézzek Eduardóra, aki most is ott állt kövéren, izzadva, és vigyorgott. De nem rám. A hozzá legközelebbi forgókereszt előtt egy hórihorgas, vézna, koromfekete

hajú, zöld szemű lány állt eszméletlenül szűk, testhez tapadó nadrágban és egy olyan topban, amiből kilátszott a köldöke. A két kezében egy kis tálcán három Starbucks kávét, egy újságokkal és magazinokkal teletömött zacskót, három vállfát, rajtuk egy-egy komplett kosztümmel és egy MP-monogrammal ellátott vászon ruhazsákot egyensúlyozott. Épp abban a pillanatban, amikor rájöttem, mi folyik itt, megszólalt a mobiltelefonja, amitől olyan rémület ült ki az arcára, hogy azt hittem, menten elsírja magát. Ám amikor látta, hogy hiába feszül neki újra meg újra a forgókeresztnek, sóhajtott egy nagyot, és rázendített: – ’Bye, ’bye, Miss American Pie, drove my Chevy to the levee, but the levee was dry, and good old boys were drinking whiskey and rye, singing thiswill be the day that I die, thiswill be the day that I die… Amikor visszanéztem Eduardóra, egy villanásnyi mosolyt küldött felém, és kacsintott. És amikor a csinos, fekete lány végigénekelte a szakaszt, Eduardo megnyomta nekem a berregőt, és úgy mehettem be, mintha olyasvalaki volnék, aki számít.

A GABO Kiadó e-könyveiről A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-book új köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok sem maradjanak le az olvasás élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb tartalmakat. Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja számítógépére, e-könyv olvasójára vagy okostelefonjára. A Dibook rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érheti el. Kiadónk célja, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe, amik kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel e-könyveinkben, azt jelezze az [email protected] email címen. További könyvek és újdonságok itt a Kiadó oldalán: www.gabo.hu E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu Kövessen minket Facebookon is: https://www.facebook.com/GABOKIADO

Ha tetszett a könyv, olvassa el ezt is: Lauren Weisberger A bosszú Pradát visel A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon

1. FEJEZET AMÍG CSAK ÉL

Hidegen, kérlelhetetlenül zuhogott az eső, és mivel a szél összevissza lobogtatta a vízfüggönyöket, úgyszólván semmi hasznát sem lehetett venni esernyőnek, esőkabátnak és esőcsizmának. Nem mintha Andynél bármelyik is lett volna. Kétszáz dolláros Burberry esernyője nem volt hajlandó kinyílni, és eltört, amikor erőltette; a csuklya nélküli, nagygalléros nyúlszőrme kisbunda fantasztikusan kiemelte a derekát, de nem védte meg a dermesztő hidegtől; a mutatós, vadonatúj, velúr Prada tűsarkúnak vidám fukszialila színe volt, de a lábfeje nagyobb részét szabadon hagyta. A csőnadrágban is pucérnak érezte a vádliját, mert a bőr annyit ért a szélben, mint a selyemharisnya. Máris kezdett szürke latyakká olvadni a negyvencentis hó, amely elborította New Yorkot, és Andy ezredszer is azt kívánta, bár ne kellene itt élnie. Egy taxi, mintha csak őt akarná igazolni, áthajtott a sárgán, és rádudált Andyre, aki elkövette azt a szörnyű bűnt, hogy keresztül akart vágni az utcán. Uralkodott magán, hogy ne intsen be neki – ma már mindenki fegyverrel jár –, inkább összeszorította a fogát, és megmaradt a néma átkozódásnál. Cipősarkának magasságához képest egész szép tempóban tette meg a következő kétháromsaroknyi távolságot. Ötvenkettedik, Ötvenharmadik, Ötvennegyedik… már nincs is olyan messze, és legalább melegedhet egy-két percig, mielőtt visszarohanna az irodába. Egy forró kávé, sőt talán, de csak talán egy csokimorzsás keksz ígéretével vigasztalta magát, amikor váratlanul meghallotta valahonnan azt a csengést. Honnan jön? Andy körülnézett, de a többi gyalogos mintha nem érzékelte volna a hangot, amely másodpercről másodpercre erősödött. Br-rrring! Br-rrring!

Az a csengőhang. Megismerné akárhol, amíg csak él, bár meglepő, hogy még mindig gyártanak telefonokat ilyen hanggal. Egyszerűen csak rég nem hallotta, és… egyszerre jött vissza minden. Tudta, még mielőtt előhúzta volna a táskájából a telefonját, mit fog látni, de még így is sokkolta a két szó a kijelzőn: MIRANDA PRIESTLY. Nem fog válaszolni. Nem bír válaszolni. Mély lélegzetet vett, kinyomta a telefont, visszadobta a táskájába. A készülék szinte azonnal ismét rákezdte a csörömpölést. Andy pulzusa felgyorsult, és egyre nehezebben kapott levegőt. Kilégzés, belégzés!, parancsolta magának, és leszegte az állát, hogy védje az arcát a havas eső korbácsától. Csak menj! Két sarok sem választotta el az étteremtől – már látta is, mint egy meleg fényben izzó ígéretet –, amikor egy különösen rosszindulatú széllökés megtaszította. Elvesztette az egyensúlyát, és egyenesen belelépett a manhattani tél egyik legcsúnyább részébe: egy földből, vízből, sóból, és az ég tudja, mi mindenből habart, fekete, kásás pocsolyába, amely olyan piszkos, jeges, és megdöbbentően mély volt, hogy tehetetlenül bele kellett süllyedni. Mint ahogy Andy is belesüllyedt a járda és az úttest közötti pokolkútba. Kecsesen megállt fél lábon, mint egy flamingó, a másikat imponáló elszántsággal jó harminc-negyven másodperc hosszan tartotta a vizenyős mocsok fölött, miközben fontolgatta, mit tegyen. Az emberek széles ívben kikerülték őt és a szortyogós tavacskát, amelybe csupán a térdig érő gumicsizmát viselő vakmerők gázoltak bele, ám senki sem nyújtott segítő kezet. Miután megállapította, hogy egyetlen irányban sem ugorhat ki a széles tócsából, Andy erőt gyűjtött az újabb hidegsokkhoz, és leengedte a bal lábát a jobb mellé. A jeges víz felrohant a lábfején, és megállapodott a bokája fölött, a lila cipő után még a bőrnadrágból is elnyelve jó tíz centimétert. Majdnem elsírta magát. A cipője és a nadrágja tönkrement, a lábát el fogja veszíteni, mert úgyis lefagy, a mocsárból nem szabadulhat, legfeljebb ha kilábal belőle, és csak arra bír gondolni: ez a büntetésed, amiért blokkoltad Miranda Priestlyt! De nem foglalkozhatott a nyomorúságával, mert amint elvergődött a járdáig, és megállt, hogy felmérje a károkat, ismét megszólalt a telefonja. Vakmerőség – sőt fenegyerekség – volt, hogy nem fogadta az első hívást, de nem teheti meg még egyszer. Csöpögve, vacogva, a könnyeivel küzdve rábökött a kijelzőre, és azt mondta: – Halló. – Ahn-dre-ah? Te vagy az? Egy örökkévalóság óta elmentél. Nem kérdem meg még egyszer. Hol. Van. Az. Ebédem? Nem tűröm, hogy így várassanak. Hát persze, hogy én vagyok, gondolta Andy. Az én számomat tárcsáztad. Ki más vehette volna fel? – Ne haragudj, Miranda. Borzasztó idő van idekint, de igyekszem a tőlem…

– Elvárom, hogy haladéktalanul itt légy. Ennyi. – Mielőtt Andy egyetlen szót szólhatott volna, a vonal megszakadt. Bár a víz a cipőjében az elképzelhető leggusztustalanabb módon cuppogott a lábujjai között, és ebben a tűsarkúban száraz időben is nehéz volt járni, és a felfagyott járda másodpercről másodpercre jobban csúszott, Andy futásnak eredt. A tőle telhető legnagyobb sebességgel megtett egysaroknyi távolságot, és már csak egyet kellett volna, amikor a nevét kiáltotta valaki. Andy! Andy, állj meg! Én vagyok az! Ne fuss tovább! Ezt a hangot mindenütt felismerte volna. De hogy kerül ide Max? Erre a hétvégére elutazott valahova az állam északi részébe valamilyen okból, amely elmosódott Andy emlékezetében. Vagy mégsem? Megállt, hátrafordult, kereste Maxet. Ide, Andy! És ekkor meglátta a vőlegényét sűrű, sötét hajával, fényes zöld szemével és markáns jóképűségével egy hatalmas, fehér ló hátán. Andy nem szerette különösebben a lovakat, amióta másodikos korában leesett egyről, és eltörte a jobb csuklóját, bár ez egészen barátságosnak tűnt. A férfi látványa olyan önkívületbe hozta, hogy meg sem kérdezte, mit keres Max fehér lovon Manhattanben, egy hóvihar kellős közepén. Max a gyakorlott lovas hanyagságával ugrott le az úttestre; Andy nem emlékezett, mondta-e valaha, hogy pólózik. Három hosszú lépéssel ott termett a lánynál, és a legforróbb, leggyönyörűségesebb öleléssel szorította magához. Andy elernyedt a megkönnyebbüléstől. – Szegény szívem – mormolta a férfi, ügyet sem vetve a lóra és a szájtátókra. – Halálra fázhattál már idekint! Kettejük között felvisított egy telefon – az a telefon. A lány kapkodva szétnyitotta. – Ahn-dre-ah! Nem tudom, hogy a „haladéktalanul” szó melyik részét nem érted, de… Andy egész testében remegett, amikor Miranda éles hangja belefúrt a fülébe, de mielőtt megmoccanhatott volna, Max kivette a kezéből a telefont, lenyomta a képernyőn a „vége” szót, azután tökéletes pontossággal célozva beledobta a készüléket a pocsolyába, amely korábban beszippantotta Andy lábát. – Végeztél vele, Andy – mondta, és egy nagy pehelydunnát borított a menyasszonya vállára. – Jaj, istenem, Max, hogy tehettél ilyet! Így is késésben vagyok! Még az étteremig sem jutottam el, és Miranda megöl, ha nem érek vissza időben az ebédjével… – Pszt! – Max rátette két ujját a lány ajkára. – Most már biztonságban vagy.

Velem vagy. – De már tíz perccel múlt egy, és ha Miranda nem… Max a lány hóna alá nyúlt, könnyedén a levegőbe emelte, óvatosan felültette oldalvást a fehér lóra, amelyet közlése szerint Banditának hívtak. Andy sokkolt némasággal nézte, ahogy Max leveszi az ő lucskosra ázott cipőjét, és a járdára dobja. Sporttáskájából – amelytől sose vált meg – kiemelte Andy kedvenc, mamusz fazonú, birkagyapjúval bélelt papucsát, és felhúzta menyasszonya vörösre fagyott lábára. A lány térdére borította a pehelytakarót, a saját kasmírsáljával bugyolálta be Andy fejét és nyakát, a kezébe nyomott egy rozsdamentes termoszt, amelyben, mint mondta, különlegesen tömény, forró, fekete csokoládé van. Andy kedvence. Utána fantasztikusan sima mozdulattal felszállt a lóra, és megragadta a kantárt. Mielőtt Andy megmukkanhatott volna, ügetni kezdtek a Hetedik sugárúton, amelyet a rendőri kíséret megtisztított előttük a járművektől és a gyalogosoktól. Óriási megkönnyebbülés volt érezni a meleget és a szeretetet, Andy mégsem szabadulhatott a pániktól, amiért nem teljesítette Miranda utasítását. Ki fogják rúgni, az fix, és ez még nem is a legrosszabb. Mi van, ha Miranda annyira bedühödött, hogy határtalan befolyását felhasználva megakadályozza, hogy Andy bárhol is munkát kapjon? Mi van, ha elhatározta, hogy móresre tanítja a titkárnőjét, és megmutatja neki, mi történik, ha valaki csak úgy faképnél hagyja – nem egyszer, de kétszer is – Miranda Priestlyt? – Vissza kell mennem! – kiáltotta bele a szélbe, amikor az ügetés átcsapott vágtába. – Max, fordulj meg, vigyél vissza, nem… – Andy! Hallasz, édesem? Andy! A lány szemhéja felpattant. Csak annyit érzékelt, hogy mindjárt kiugrik a szíve. – Nincs semmi baj, bébi. Most már biztonságban vagy. Csak álom volt, méghozzá úgy látom, borzasztó rossz álom – duruzsolta Max, hűvös tenyerébe fogva a lány arcát. Andy felkönyökölt. Reggeli napfény szűrődött be a szoba ablakán. Nem volt havazás, se ónos eső, se ló. A lába csupasz volt, de jó meleg a bársonyosan puha paplan alatt, és jólesett odasimulni Max erős testéhez. Mélyet lélegzett, beszívta a férfi leheletének, bőrének, hajának illatát. Csak álom volt. Körülnézett a hálószobában. Úgy érezte, mintha félig még aludna, a feje zavaros volt, mert nem a megszokott időben ébresztették. Hol vannak? Mi történik itt? Az ajtóra kellett pillantania, amelyen a frissen vasalt, isteni Monique Lhuillier ruha lógott, csak arról jutott eszébe, hogy az ismeretlen szoba tulajdonképpen az esküvői lakosztály – az ő lakosztálya –, és ezen az esküvőn

ő a menyasszony! Menyasszony! Úgy dobta fel magát az ereibe lövellő adrenalintól, hogy Max felkiáltott meglepetésében. – Miről álmodtál, bébi? Remélem, nem volt köze a mai naphoz. – Szó sincs róla. Csak a régi kísértetek. – Maxhez hajolt, hogy megcsókolja. Stanley, a máltai pincsijük, közéjük fúrta magát. – Hány óra? Várj csak, mit keresel te itt? Max azzal a vásott vigyorral nézett rá, amit Andy úgy szeretett, majd lekászálódott az ágyról, és a lány, mint mindig, akaratlanul megcsodálta a férfi széles vállát, lapos hasát. Olyan teste volt, mint egy huszonöt évesnek, illetve annál is jobb: nem az az eltúlzottan izmos fajta, de tökéletesen feszes és atletikus. – Hat óra van. Két órája jöttem – mondta, és belebújt flanel pizsamanadrágjába. – Rám tört a magány. – Hát pedig jobb lesz, ha eltűnsz, mielőtt észrevesz valaki. Anyád szörnyű nagy ügyet csinált belőle, hogy ne találkozzunk az esküvő előtt. Max kihúzta az ágyból a lányt, és magához ölelte. – Akkor ne mondd meg neki, de nem voltam hajlandó kibírni egy egész napot nélküled. Andy bosszankodást színlelt, bár titokban – főleg a lidércnyomás miatt – örült, hogy Max beosont hozzá egy kis összebújásra. – Na, jó! – sóhajtott színpadiasan. – De meg ne lássanak, amikor visszamész a szobádba! Kiviszem sétálni Stanley-t, mielőtt megrohanna a tömeg. Max a lány testéhez szorította a medencéjét. – Még korán van. Ha sietünk, biztosan… – Indíts! – nevetett Andy. Max ismét megcsókolta, ezúttal gyengéden, mielőtt kisurrant a lakosztályból. Andy felkapta Stanley-t, és puszit cuppantott a pincsi nedves orrára. – Na végre, Stan! – A kutya lelkesen csaholt, és szabadulni próbált; Andynek le kellett tennie, nehogy Stanley összekarmolja a karját. Néhány kellemes másodpercre sikerült elfelejtenie az álmot, de az gyorsan visszatért, teljes valósághű részletességében. Andy mélyen beszívta a levegőt, és elővette a gyakorlati eszét. Esküvői idegbaj. Klasszikus szorongásos álom. Nem több, nem kevesebb. Reggelit hozatott a szobapincérrel, megetette Stanley-t rántottával és pirítóssal, miközben fogadta az izgatott hívásokat az anyjától, a nővérétől, Lilytől, Emilytől, akik alig várták, hogy hozzáfoghassanak a készülődéshez, azután felcsatolta a pórázt Stanley-re, hogy tegyenek egy gyors sétát a csípős októberi időben, mielőtt túlságosan felmelegszik az idő. Kissé feszélyezte, hogy a leánybúcsújára kapott frottír mackónadrágot kell viselnie, a fenekén a harsogó rózsaszín ARA felirattal, bár titokban büszke is volt rá. Baseballsapka alá rejtette

a haját, befűzte a tornacipőjét, magára kapott egy Patagonia pulóvert, és csodával határos módon sikerült úgy kijutnia a hatalmas Astor Court Estate Szállodából, hogy egy élő lélekkel sem találkozott. Stanley olyan boldogan szökdécselt, ahogyan csak bírt a kurta lábacskáin, és húzta a lányt a telek határát jelző fasor felé, ahol már az ősz színeiben lángoltak a levelek. Majdnem harminc percet sétáltak, elég hosszú ideig ahhoz, hogy feltűnjön a távollétük, és noha a levegő friss volt, a dimbes-dombos vidék gyönyörű, és Andyben pezsgett az esküvői izgalom, mégsem verhette ki a fejéből Miranda képét. Hogy képes még mindig kísérteni? Majdnem tíz éve, hogy Andy elmenekült Párizsból és Miranda titkárnőjének lélekölő robotjától a Runwaynél. Felnőtt az óta a rettegett év óta, ugye? Minden megváltozott, ráadásul jó értelemben. A Runwayt követő első években szabadúszó volt, de büszkeségére sikerült állandó munkatárssá kinőnie magát a Boldogan éltek, míg meg nem haltak esküvői blognál. Pár évvel és több tízezer szóval később sikerült beindítania saját magazinját, a gyönyörű, csillogó, elegáns Plunge-ot, amely immár a harmadik évfolyamot éri meg, és minden baljóslat ellenére nyereséges. Már kezdik felterjeszteni díjakra, és a hirdetők az ajtajukon dörömbölnek. Most pedig, ennyi szakmai siker után még férjhez is megy! Max Harrisonhoz, a néhai Robert Harrison fiához, a legendás Arthur Harrison unokájához, aki rögtön a nagy gazdasági világválság után megalapította a Harrison Kiadóvállalatot, majd a Harrison Médiakonszernné, az Egyesült Államok egyik legtekintélyesebb és legnyereségesebb vállalkozásává fejlesztette. Max Harrison, akit régóta a legkívánatosabb partik közé sorolnak, aki New York Tinsley Mortimerjeivel és Amanda Hearstjeivel meg valószínűleg a húgaikkal, unokatestvéreikkel és barátnőikkel is járhatott, az ő vőlegénye! Délután polgármesterek és cápák jönnek ide, csak hogy megéljenezhessék az ifjú örököst és az új asszonyt. No és mi benne a legjobb? Az, hogy ő szereti Maxet. Max az ő legjobb barátja. Bálványozza őt, meg tudja nevettetni, és becsüli a munkáját. Ugye, milyen nagy igazság, hogy New Yorkban akkor nősülnek a férfiak, amikor készen állnak rá? Max alig pár hónappal a megismerkedésük után szóba hozta a házasságot. Azóta eltelt három év, és ma meglesz itt az esküvőjük. Andy megszidta magát, amiért egyetlen másodpercet is pazarol egy ilyen nevetséges álomra, és visszavitte Stanley-t a lakosztályába, ahol addigra kisebb asszonyhad repesett és kárált fejvesztetten, hogy csak nem szökött meg az ara. Egyszerre és hangosan lélegeztek fel, amikor Andy belépett. Nina, az esküvőtervező tüstént osztogatni kezdte parancsait. A következő órák egybefolytak; zuhany, főnözés, hajcsavarás, szempillafestés, annyi alapozó, amennyi egy pattanásos kamasz bőrét is kisimította volna. Valaki munkába vette Andy lábkörmeit, egy másik az alsóruhát hozta, egy harmadik a rúzs színéről folytatott megbeszéléseket. Mire felocsúdott, Jill, a nővére már

a magasba is emelte az elefántcsontszínű kreációt, a következő másodpercben Mrs. Sachs összehúzta a lánya hátán a finom selymet, majd belecipzárazta Andyt a ruhába. A nagyanyja kotkodácsolt gyönyörűségében. Lily sírt. Emily becsempészett egy cigarettát a nászutaslakosztály fürdőszobájába, mert azt hitte, hogy ott nem veszik észre. Andy igyekezett magába szívni, ami történt. Azután magára maradt. Mielőtt be kellett volna vonulnia a fényes bálterembe, pár percre egyedül hagyták, ki-ki elment öltözködni. Merev tartásban gubbasztott egy vastagon kipárnázott antik széken, és megpróbált vigyázni, nehogy akár egyujjnyira is meggyűrje a ruháját. Nem egészen egy óra múlva férjes asszony lesz, örök hűséget esküsznek egymásnak Maxszel. Szinte felfoghatatlan! A lakosztályban megszólalt a telefon. Max anyja volt az. – Jó reggelt, Barbara – mondta Andy annyi melegséggel, amennyi kitelt tőle. Barbara Anne Williams Harrison, az Amerikai Forradalom Leánya, aki a Függetlenségi Nyilatkozat nem egy, de két aláíróját számíthatta az ősei közé, mindazon jótékonysági bizottmányok állandó tartozéka, amelyek számítanak a manhattani jó társaságban, az Oscar Blandivel fésültetett frizurájától a Chanel papucscipőjéig maga volt a tökéletes udvariasság a leendő menye iránt. Tökéletesen udvarias volt mindenkihez. De nem volt érzelmes. Andy igyekezett, hogy ne vegye zokon, és Max biztosította, hogy csak képzelődik. Kezdetben arra gyanakodott, hogy Barbara őt is csak múló szeszélynek tartja. Később meggyőzte magát, hogy Barbara és Miranda ismeretsége mérgezett meg minden reményt, hogy valaha is közel kerülhessen az anyósához. Végül rájött, hogy Barbara egyszerűen csak ilyen: hűvösen udvarias mindenkihez, még a saját lányához is. Andy el sem tudta képzelni, hogy „mamának” szólítsa ezt az asszonyt. Nem mintha az valaha is felajánlotta volna… – Szervusz, Andrea. Most jutott eszembe, hogy oda sem adtam a nyakláncot. Annyit futkostam délelőtt a szervezés miatt, hogy későn keríthettem sort a fodrászra és a kozmetikusra. Azért telefonálok, mert egy velúrtokban van Max szobájában, annak az utálatos sporttáskájának az oldalzsebében. Nem akartam ott hagyni a személyzet orra előtt. Te talán több sikerrel győzhetnéd meg a fiamat, hogy használjon valami méltóbbat. Isten a megmondhatója, ezerszer is próbálkoztam, de egyszerűen nem akar… – Köszönöm, Barbara. Azonnal elhozom. – Nehogy megtedd! – vijjogta az asszony. – Nem találkozhattok a szertartás előtt, az balszerencsét jelent! Küldd oda anyádat vagy Ninát. Akárkit. Rendben? – Természetesen – válaszolta Andy. Letette a kagylót, kiment a folyosóra. Idejében megtanulta, hogy könnyebb, ha mindenben helyesel Barbarának, utána pedig azt teszi, ami neki tetszik. Vitatkozással nem jutott sehova. Pontosan ezért visel Harrison-ékszert, hogy „valami antik” is legyen rajta, nem pedig azt, amit

a saját családjától kapna. Barbara ragaszkodott hozzá. A Harrisonok hat nemzedéke használta már esküvőkön azt a nyakéket. Andy és Max sem tehet mást. Max lakosztályának ajtaja résnyire nyitva állt, a belépő lány hallotta a fürdőszobából a zuhany suhogását. Jellemző, gondolta. Én öt órája készülődöm, ő pedig csak most áll be a zuhany alá! – Max? Én vagyok az. Ki ne gyere! – Andy? Mit keresel te itt? – kiáltotta Max a fürdőszoba csukott ajtaja mögül. – Csak elhozom a mamád nyakékét. Ki ne gyere, oké? Nem akarom, hogy láss a menyasszonyi ruhámban. Benyúlt a táska első zsebébe. Velúrdobozt nem talált, csak egy összehajtott papírt. Krémszínű, vastag levélpapír volt, amelybe Barbara monogramját domborították díszes sötétkék betűkkel. Barbara annyi levélpapírt vásárolt, hogy a Dempsey & Carrollt mondhatni ő tartotta meg a piacon; ugyanazt a típust használta születésnapi gratulációkhoz, köszönőlevelekhez, vacsorameghívásokhoz, kondoleálásokhoz negyven év óta. Régimódian előírásos volt, és inkább meghalt volna, semhogy otromba e-mailt vagy – borzalom! – SMS-t küldjön valakinek. Logikus, hogy a tulajdon fiának is hagyományos, kézzel írott levelet küld az esküvője napján. Andy épp össze akarta hajtani, hogy visszacsúsztassa a zsebbe, amikor megakadt a szeme a saját nevén, és mielőtt átgondolhatta volna, mit tesz, már olvasni is kezdte: Kedves Maxwell! Tudhatod, hogy tőlem telhetően igyekszem tiszteletben tartani a magánszférádat, ám ennyire fontos kérdésekben nem hallgathatok. Korábban is szóvá tettem aggályaimat, de te mindannyiszor kérleltél, hogy gondoljam át őket. Most azonban, mivel küszöbönáll az esküvőd, úgy érzem, nem halogathatom tovább, hogy nyíltan és egyértelműen ismertessem álláspontomat. Könyörögve kérlek, Maxwell, ne vedd feleségül Andreát. Ne érts félre, Andrea kellemes teremtés, nem kétséges, hogy egyszer majd kellemes felesége lesz valakinek. De te, drágám, annyival többet érdemelsz! Megfelelő családból kell feleséget választanod, nem egy felbomlott családból, ahol Andrea mást sem ismert, csak válást és bánatot. Olyan lányt kell választanod, aki megérti hagyományainkat, életmódunkat, aki segít átadnod a Harrison nevet a következő nemzedéknek, főleg pedig olyat, aki többre tart téged és gyermekeidet a saját önző becsvágyánál. Nagyon meg kell gondolnod, hogy olyan feleséget akarsz-e, aki újságokat szerkeszt és üzleti utakra jár, vagy olyasvalakit szeretnél, aki önzetlenül a magáévá teszi a Harrisonok filantrópiáját. Nem olyasvalakit

szeretnél-e inkább, akinek fontosabb a családod, mint az önmegvalósítás? Megmondtam én neked, hogy előjel volt váratlan találkozásod Katherine-nel a Bermudákon. Ó, milyen örömmel mesélted, hogy viszontláthattad! Kérlek, ne kicsinyeld le ezeket az érzéseket. Még semmi sem dőlt el, még nem késő. Nyilvánvaló, hogy mindig is imádtad Katherine-t, és még ennél is nyilvánvalóbb, hogy tökéletes élettársad lenne. Mindig olyan büszke lehettem rád. Tudom, hogy apád is letekint most ránk, és szurkol neked, hogy helyesen cselekedjél. Szívem minden szeretetével: Anya A vizet elzárták. Andy összerezzent, a padlóra ejtette a levelet. Amikor utánakapott, észrevette, hogy reszket a keze. – Ott vagy még, Andy? – kiáltotta Max az ajtó mögül. – Igen, de… várj, mindjárt megyek – sikerült kinyögnie. – Megtaláltad? A lány nem válaszolt azonnal, mert nem tudta, mit mondjon. Mintha kiszippantották volna a szobából az oxigént. – Igen. Motoszkálás hallatszott, a kézmosóban megengedték, majd elzárták a vizet. – Elmentél már? Ki kell jönnöm öltözni! Kérlek, ne vedd feleségül Andreát. Fülében dübörgött a vér. Ó, milyen örömmel mesélted, hogy viszontláthattad! Most berohanjon a fürdőszobába, vagy kirohanjon az ajtón? Legközelebb akkor látja Maxet, amikor gyűrűt váltanak háromszáz ember – köztük Max anyja – előtt. Valaki kopogtatott, mielőtt benyitott a lakosztályba. – Andy! Te meg mit keresel itt? – kérdezte Nina, az esküvőszervező. – Jó ég, tönkreteszed a ruhád! Nem megígérted, hogy nem találkoztok a szertartás előtt? Ha ennyire nem tartod be, akár meg is csináltathatjuk előre a fényképeket! – Andyt az őrületbe kergette Nina örökös kerepelése. – Max, maradj a fürdőszobában! A menyasszonyod úgy áll itt, mint a szarvas az autó fénycsóvájában. Jaj, várjál, már csak egy másodperc! – Odarohant Andyhez, aki egyszerre próbált felállni és megigazítani a ruháját. – Na! – húzta fel a kezénél fogva Nina, majd lesimította a hableány-szabású, térdtől bővülő szűk szoknyát. – Most pedig gyere velem! És nincs több eltűnős szám, világos? Mi ez? – Kicsippentette Andy izzadt tenyeréből a levelet, és felemelte. Andy szó szerint hallotta a dübörgést a bordái közül. Átfutott az agyán, hogy talán szívrohamot fog kapni. Nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, ám ekkor

felfordult a gyomra. – Jaj, azt hiszem… Nina mintegy varázsütésre, vagy talán tapasztalatainak köszönhetően, épp a megfelelő pillanatban varázsolta elő a szemetest, és olyan erősen odaszorította Andy arcához, hogy a lány érezte az álla alatt a műanyag bevonatú perem nyomását. – No, no! – Nina hurutos nyávogása most különös módon megnyugtató volt. – Nem te vagy az első izgulós menyasszonyom, nem is te leszel az utolsó. Adjunk hálát a sorsnak, hogy nem ment rá a ruhádra! – Megtörölgette Max egyik pólójával Andy száját, aki ismét öklendezni kezdett a szagtól, holott eddig szerette a szappan és a bazsalikomos-mentás sampon bódító egyvelegét. Ismét kopogtattak. Bevonult St. Germain, a híres fotós, csinos, fiatal asszisztensével. – Le kell fotóznunk Max készülődését – közölte affektált, meghatározhatatlan kiejtésével. Szerencsére sem ő, sem az asszisztense nem nézett Andyre. – Mi folyik ott? – kiáltotta a fürdőszobába rekesztett vőlegény. – Max, maradj veszteg! – rikoltotta parancsolóan Nina. Andyhez fordult, aki nem tudta, meg bírja-e tenni a hatvan métert a lakosztályáig. – Retusálnunk kell a bőrödet, és… Jézus, a hajad! – Szükségem van a nyakékre – suttogta Andy. – Mire? – Barbara gyémánt nyakékére. Várj! – Gondolkozz, gondolkozz, gondolkozz! Mit akart? Mit kell csinálnia? Kényszerítette magát, hogy visszamenjen ahhoz az ocsmány táskához. Szerencsére Nina megelőzte, feltette a táskát az ágyra, gyorsan végigturkálta a zsebeket, és előhúzott egy fekete velúrdobozt, amelynek oldalára a Cartier szót gravírozták. – Ezt kerested? Na, gyere, menjünk. A lány tűrte, hogy kivonszolják a folyosóra. Nina utasította a fotósokat, hogy szabadítsák ki Maxet a fürdőszobából, és határozottan becsukta maguk mögött az ajtót. Andy nem bírta elhinni, hogy Barbara ennyire utálja. Nemcsak azt nem akarja, hogy a fia feleségül vegye őt, de még választott is neki feleséget, Katherine-t, aki megfelelőbb, kevésbé önző. Aki, legalábbis Barbara szerint, elmenekült a fiától. Andy mindent tudott Katherine-ről. A von Herzog-vagyon örököse, ha jól emlékszik korai, szakadatlan guglizásaira, jelentéktelenebb osztrák hercegnőcske, akit a szülei Max elit connecticuti előkészítő iskolájába küldtek át bentlakónak. Katherine európai történelemből diplomázott az Amhersten, ahova az után vették fel, hogy a nagyapja – osztrák arisztokrata, a II. világháború idején náci

szimpatizáns – annyi pénzt adományozott a főiskolának, hogy ott egy kollégiumot nevezzenek el a megboldogult feleségéről. Max azt állította, hogy Katherine túl prűd, túl illedelmes, általában túl udvarias. És unalmas. Túl maradi, túl nagy ügyet csinál a külsőségekből. Hogy akkor miért járt vele hosszabb-rövidebb megszakításokkal öt éven át, azt nem tudta megmagyarázni, de Andy mindig is gyanította, hogy nem ennyiből áll a történet. Úgy látszik, igaza volt. Max akkor hozta szóba utoljára Katherine-t, amikor fel akarta hívni, hogy közölje vele az eljegyzését. Pár hét múlva érkezett egy gyönyörűen csiszolt Bergdorf ólomkristály tál meg egy kártya, amelyen örök boldogságot kívánt nekik. Emily, aki a férje, Miles révén ismerte Katherine-t, esküdözött, hogy Andynek semmi oka izgulni, mert Katherine unalmas, fád, és noha vitathatatlanul „jó dudái” vannak, Andy minden más szempontból különb. Andy azóta nem nagyon foglalkozott a kérdéssel. Mindenkinek van múltja. Ő talán büszke Christian Collinsworth-re? Szükségesnek tartotta-e, hogy részletesen beszámoljon Maxnek az Alexhez fűződő kapcsolatáról? Természetesen nem! De egész más az esküvőnk napján olvasni a leendő anyósunk levelét, aki azon istenkedik a vőlegényünknek, hogy vegye el inkább a régi barátnőjét. Azt a barátnőt, akit olyan nagy öröm volt viszontlátnia a bermudai legénybúcsún, és akit Max kényelmesen elfelejtett megemlíteni. Megdörgölte a homlokát, gondolkozni próbált. Mikor írta Barbara ezt a mérgezett levelet? Miért tette el Max? És mi ez, hogy alig hat hete találkozott Katherinenel, mégsem szólt róla Andynek egy szót sem, habár a legapróbb részletig beszámolt a barátaival közös golfozásokról, pecsenyesütésekről és napfürdőkről? Kell lennie magyarázatnak, kell, hogy legyen! De mi az? Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a www.dibook.hu oldalon. Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg.