Lauren Morrill - Vakrandi a végzettel.pdf

Lauren Morrill

MÓRA KÖNYVKIADÓ

A mű eredeti címe: Lauren Morrill: Meant to Be Text copyright © 2012 by Paper Lantern Lit, LLC

Fordította: CHOVANECZ-MOLNÁR ÉVA

Sorozatterv: LONOVICS ZOLTÁN

A kötetben olvasható idézetek William Shakespeare: Szentivánéji álom című művéből valók, Arany János fordításában Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása, másolása, egyéb engedélyköteles felhasználása – beleértve a kiadvány digitalizálását és ily módon történő többszörözését, nyilvánossághoz közvetítését – szigorúan tilos!

A kiadó könyveit kedvezménnyel megrendelheti webáruházunkban: www.mora.hu

Hungarian translation © Chovanecz-Molnár Éva, 2015 Hungarian edition © Móra Könyvkiadó, 2015

Inger Sjostromnak, eltántoríthatatlan szurkolómnak

1. fejezet

Akció a felhők felett

Yo utat – és bátran tegyél meg bármit, amit én sosem tennék :) – P Van néhány dolog az életben, ami úgy gáz, ahogy van. Mondjuk, mikor kiszórsz egy nagy tálnyi gabonapelyhet, mielőtt észrevennéd, hogy a tej megsavanyodott. Vagy az a szó, hogy „lucskos”. Vagy mikor hasra vágódsz a teljes lacrosse-csapat előtt a salátabárban… – Itt röpül a kismadár! Egy gépen utazni Jason Lippincott-tal ugyanez a kategória. Két sorral előttem Jason keze a magasban, poénból imára kulcsolva, miközben a gépünk meg-megrándul, akár egy bungee-kötélen. Nem mintha lenne bármi fogalmam, hogy milyen lehet bungee jumpingolni: hamarabb indulnék el egy szál bugyiban egy helyesírási versenyen, mint hogy leugorjak egy daruról, amihez szimplán egy gumikötéllel vagyok hozzáerősítve. A helyesírási versenyről legalább éremmel távozhatnék. Szorosan markolom a karfát, ahogy a gép megint több száz (ezer?) métert süllyed. Lehet, hogy Jason imája csak poén, de 5

az enyém nagyon is valódi. „Istenem, add, hogy épségben földet érjek Londonban… és menet közben talán módot találhatnál arra is, hogy elhallgattasd Jasont!” Utálok repülni. Komolyan. U-TÁ-LOK. Nem egy leányálom hipersebességgel átzúgni a felhőkön egy fémcsőben. Nagyjából annyira ésszerű, mintha csúzlival lőnének át az óceánon túlra. Az előttem lévő ülés háttámlájára erősített hálóba dugom a zseb-Shakespeare-emet, és gondosan egymásra igazgatom a szétcsúszott magazinokat a lehajtható asztalkámon. – Zuhanunk! – Naná hogy megint Jason. A gép egyre erősebben rázkódik. A térdem meg jól nekivágódik a lehajtható asztalkának, mire a fél zacskó sós mogyoróm és a teljes kupacnyi magazinom a közlekedő folyosón landol. Akaratlanul is megint a karfa után kapok, a mellettem ülő üzletember pedig hangosan feljajdul. Hoppá. Ez nem a karfa volt. Hanem a combja. (Fel is tűnt, hogy kicsit puha.) Elmotyogok egy bocsánatkérést, és harciason rámarkolok ezúttal tényleg a karfára. Lélegezz mélyeket. Behunyom a szemem, és megpróbálom magam elé képzelni Markot. Fura, hogy pont az évkönyvbeli képe ugrik be először. A vonásai tökéletesen arányosak, akár egy modellnek. Ragyogó mosoly, makulátlan, hófehér fogak, hibátlan sorban, kivéve azt az egyet, a felső hármast, amelyik egy icipicit csálén áll, és én egyszerűen imádom, mert ettől valahogy még jobban látszik, hogy a többi mennyire szabályos. Hullámos, sűrű barna haja is mindig jól áll, kicsit összeborzolva, csak épp, amennyire kell, mindenféle ragadós 6

vagy keményre szilárduló hajformázó nélkül. Tökéletes. Mint ő maga. Végre kezdek megnyugodni, mintha csak egy apró énekesmadár hátán szállnék az óceán felett, nem pedig egy kényelmetlen műanyag székbe szíjazva. Majd Jason hangos „Huhúúúú!”-jának köszönhetően a Mark ihlette zen nyugalom szertefoszlik. Felegyenesedem az ülésemben. Jason a feje fölé emelte a karját, mintha hullámvasúton ülne. Egy csinos utaskísérő siklik felé a folyosón. Szuper. Ha már az imáim nem tudják elhallgattatni a srácot, talán neki sikerül. A nyakamat nyújtogatom, hogy előnyösebb szögből lássam a jól megérdemelt letolást. Ehelyett mi történik: az utaskísérő egy félbehajtott szalvétát nyom a kezébe, amiből Jason nyomban ki is csomagol egy halom csokis kekszet. Abból, ahogy tartja őket, egészen óvatosan, nyilvánvaló, hogy még melegek. Az utaskísérő Jasonre villant egy mosolyt, az mond neki valamit, a nő pedig felnevet. Úgy viselkedik, mint valami hülyegyerek, erre első osztályú nasit kap! Atyaég! Ez már túlzás. Hát nem őrületesen jópofa? Bemutatom Sarah Findert, a Newton North gimi házi celeb-hírmondóját. Könyökével oldalba böki a mellette ülő Evie Ellstont, és Jason felé biccent. – Abszolút cuki. A Scarlet-ügy pedig már lefutott, igaz? – Teljesen lefutott. Hetekkel ezelőtt szakítottak. – Naná hogy Sarah tudja. Sarah mindig mindent tud. Az eddig eltelt három óra huszonhét perc alatt, amit ezen a járaton töltöttünk, Sarah és Evie minden egyes diákot kitárgyalt már. (Kivéve engem, 7

talán, mert utoljára nyolcadikban voltam pletyka tárgya, mikor Bryan Holloman Valentin-napon egy filcrózsát ragasztószalagozott a szekrényemre. Ez is csak azért érdekelt bárkit is, mert másnap kiderült, hogy a rózsát eredetileg Stephenie Kelley-nek szánta.) Közvetlenül Sarah mögött elhelyezkedő ülésem előnyös pozíciójából adódóan már hallhattam Amber Riley állítólagos orrplasztikájáról, Rob Diamos friss felfüggesztéséről, amiért a portásfülkében cigizett, és arról a megaláztatásról is, amit Laura Roberts lesz kénytelen elviselni, amiért az anyja 2000es Hondáját kapta meg a beharangozott vadiúj Range Rover helyett. – Gondolod, hogy romokban hever, és vigasztalásra vágyik? Hajt már valakire? – Evie-nek amolyan túlméretezett szája van a túlméretezett arcán, amitől a magánhangzói mérföldnyire elhallatszanak. – Kétlem – válaszolja Sarah. Majd kicsit halkabban folytatja: – Azt mondta, be akar kerülni a Mérföld Magasan Klubba. – Ez most komoly? Az nem az, khm… amikor az emberek… tudod… repülőn csinálják? – Abból, ahogy Evie hangja Mariah Carey hangmagasságaiba szökik, nehéz megmondani, hogy most elborzadt-e, vagy boldogan csatlakozna mint lehetséges partner. – Csssss! És igen. Tök komoly. Tudod, milyen. Bármiben benne van – mondja Sarah. Lenyűgöző. Elrebegek egy imát, hogy miközben az Úr igyekszik a levegőben tartani a gépünket, azért Sarah-t is vegye fel az Átmenetileg Elhallgattatandó Személyek 8

listájára. Mármint én abszolút nem vagyok amolyan kis prűd, aki szerint tinédzserként szexelni halálos bűn, vagy társadalmilag elfogadhatatlan. A világon semmi bajom a szexszel. Csak történetesen épp nem csinálom. De ha szexelnék is, akkor sem egy repülőgép mosdójában tenném. Ki akar pont egy ilyen szűk és mocskos helyen akciózni? Behunyom a szemem, és megpróbálom visszahozni Markot, de Sarah hangja szétszabdalja a képet, mint valami univerzális teleshopos kés. Könnyedén szétvág konzervdobozt, cipőtalpat és ábrándokat. Ha már nem élvezhetem tovább a képzeletbeli Mark társaságát, csak egy módja marad, hogy egyidejűleg gátat szabjak a Newton North legnagyobb pletykafolyamának, és elűzzem a közelgő légítélet képeit. Előhúzom az iPodomat a lila bőr válltáskámból, amit gondosan az előttem lévő ülés alá dugtam. Letekerem róla a fülhallgató zsinórját, és kiválasztok valami lágy dallamot. (Ehhez a helyzethez Hayward Williams zenéje illik. Mintha sódert és vajat öntöttek volna egy mixerbe, s az ő hangja lett az eredmény.) De ahogy felnyúlok, hogy a fülembe tegyem a hallgatót, a fürtjeim közt figyelő nedves és ragadós valamibe akadok. Előrehúzom a lófarkam végét, és szőlős rágógumira emlékeztető szagú és állagú gombócot találok benne. Bugyborékoló kuncogás tör fel mögöttem, és ahogy megfordulok, egy hétévesforma kissrácot látok Buzz Lightyear-es pólóban. Eszelősen vigyorog, anyuka pedig békésen szundít mellette. – Te voltál? – suttogom, dühösen felé rázva a hájam.

9

– Hoppá! – rikkantja, mielőtt újra hisztérikus kacagásban tör ki, pufók arca vöröslik a szőke fürtök kazla alatt. A gyerekek is felkerülhetnek a listára a többi dolog mellé, amit utálok. A repülés és a gyerekek. Percek óta próbálom már óvatosan kiszedegetni, aztán meg keményen kitépkedni a cuccot a hajamból (megállás nélkül hálát adva a szüleimnek, amiért egyke vagyok), mire nyilvánvalóvá válik, hogy el kell hagynom a helyemet, és ki kell mennem a mosdóba, hiába világít a pilóta utasítására a „Csatolják be biztonsági öveiket” jelzés. Repülőgépen nem használom a mosdót. Ez szabály. És nagyon nem szeretem megszegni a szabályokat. (Ez is amolyan szabály nálam.) Mert ha már a halálba kell zuhannom, az nem a bugyimmal a bokám körül fog bekövetkezni. Viszont egy nagy gombócnyi szőlős rágó a lófarkamban minden kétséget kizáróan vészhelyzetnek minősül, függetlenül attól, hogy többnyire nem sokat foglalkozom klórszítta, zabolátlan, barna tincseimmel. Óvatosan kikapcsolom az övem, miközben le nem veszem a szemem az utaskísérők fedélzeti konyhájáról, és elstartolok a vécé felé. Ahogy odabent turkálok a momentán a fejemen található lila, ragacsos trutyiban, elhaló vihogást hallok a falon át. Miért viselkedik úgy mindenki ezen a gépen, mintha a vidámparkban lenne? Én konkrétan most inkább lennék a Titanicon. Ott legalább kényelemben utaznék kristálytükrök és puha törülközők közt. Végre kitépem az utolsó rágócsomót is a hajamból, és ki akarok lépni a mosdóból, de a pulcsim ujját fogva tartja a 10

keskeny tolóajtó. Elbabrálok vele egy ideig, közben a könyököm jól beverem az ajtókeretbe. Végül kiszabadítom magam, és sarkon fordulok, hogy a helyemre induljak. Ebben a pillanatban a gép erősen megrázkódik, én pedig kivágódom a vécéből, mint egy puskagolyó. Csak két erős karnak köszönhető, hogy nem fejelem le a szűk folyosó falát. Ahogy felnézek, látom, hogy Jason Lippincott igyekszik lábra állítani. – Stréberke! – mondja, felidézve a szívemnek legkevésbé kedves gimis becenevem. Vigyorog, közben a homlokán jó pár szeplő összetorlódik. – Hogy tetszik a repülés? Elhúzódom tőle. – Julia vagyok – válaszolom a lehető legnyugodtabban, miközben megigazítom a nadrágom szárát, ami felakadt a tornacipőm sarkán. – Hát persze – mondja, és a folyosó felé int. – Csak utánad. – Ööö… kösz – nyögöm ki. Talán látja rajtam, mennyire vissza akarom már csatolni magamra azt az övét. Ahogy haladok a helyem felé, kezd feltűnni, hogy az osztálytársaim mind engem méregetnek. A stírölés pillanatok alatt vihogásba, majd harsány röhögésbe csap át. Ryan Lynch, a Newton lacrosse-csapatának kapitánya idétlenül vigyorog rám. Sarah, szemét rám szegezve, vadul suttog valamit Evie-nek. A leghalványabb segédfogalmam sincs, hogy mi folyik itt, egyből azon kezdek filózni, hogy rágó maradt-e a hajamban, vagy esetleg a képemre is kenődött belőle. Odanyúlok, hogy megtapogassam a hajam, amikor vad mutogatásra leszek figyelmes a szemem sarkából. Ahogy megfordulok, látom, ahogy Jason a klasszikus mozdulattal 11

felém himbálja a csípőjét, és Ryanre kacsint, majd összepacsiznak. Atyaég! Ilyen nincs. Ezek azt hiszik, hogy mindketten a mosdóban voltunk, Mérföld Magasan Klub meg minden. Azt hiszik, mert Jason gondoskodik róla, hogy azt higgyék! Hogy gondolhatják, hogy bármibe is belemennék Jason Lippincotttal, pláne egy repülőgép mosdójában! Ismét Sarah-ra pillantok, aki még mindig teljes pletykaüzemmódban van, és engem bámul. Ha ő tudja, akkor mindenki tudja, vagyis csak idő kérdése, hogy a hírek mikor érnek el Markhoz. És ki tudja, addigra mivé mutálódik a szóbeszéd. A Newton North gimi időnként egy orbitális pletykaláncra emlékeztet. Egy dolog biztos: az édes, kedves, figyelmes és jólelkű Mark semmit sem akar majd tőlem, ha azt hiszi, hogy én akár csak félpucéran Jasonnel voltam a mosdóban egy tengerentúli járaton. Bár Jason abbahagyta a csípőlengetést, még mindig vigyorog, és a levegőben pacsizik a mellette ülőkkel. Adj egy ötöst! Iggggen. Először lestréberkéz, utána meg úgy tesz, mintha hat mérföld magasban témázgattam volna vele. Csak annyira futja, hogy megfordulok, és mielőtt az ülésemre huppanok, odasziszegem: – Fejezd be! Begyömöszölöm a hallgatót a fülembe, felnyomom a hangerőt az iPodomon, és megpróbálom zenébe fojtani a megaláztatásom. Ezen a ponton már-már reménykedem, hogy tényleg lezuhanunk.

12

2. fejezet

Hosszú kávék és hosszú lábak

Nem mehetnék mégis inkább veled? – Jules Az út hátralévő részét végigduzzogom. Bárcsak itt lenne a legjobb barátnőm, Phoebe! Ő pontosan tudná, mit mondjon Jasonnek, és hogyan küldje el melegebb éghajlatra. Phoebe a frappáns visszavágások koronázatlan királynője. Mire leszállunk Londonban, és egyenesen odamasírozok Jasonhöz a poggyászkiadásnál, kész a válaszom. – Figyelj, ha túlpörgött kisgyerek módjára akarsz viselkedni, az a te előjogod, csak engem hagyjál ki belőle! Soha nem kavarnék veled, és főleg nem… – A végén kimondani sem bírom, úgy nem, hogy Jason még mindig idiótán vigyorog rám. Veszek egy nagy levegőt. – Nem egy repülőn, vagy akárhol máshol. Soha. Úgyhogy fejezd be! Végleg. Oké? – Előjogom, mi? – kuncog, miközben kicsomagol egy szőlős rágót, és a szájába tömi. – A felvételire megtanulandó szavak között szerepel, szóval lehet, hogy még nem hallottad korábban. – Oké, ez is 13

kicsit gyerekes volt, de a forgatókönyvemben nem jutottam tovább a nyitómondatomnál. – Ó, dehogynem. Héthúsz lett a szóbelim – mondja, aztán egészen közel hajol. A szőlős rágó szaga az arcomba csap, elfordítom a fejem, hogy ne érezzem annyira. – De el ne mondd senkinek! Még lerombolná a „túlpörgött kisgyerek” image-emet. Próbálok kiötleni valami frappáns választ, de megment, hogy a térdemnek csapódik valami. Lepillantva meglátom a kissrácot a gépről, gyűrött Buzz Lightyear-es pólóban, kócos szőke hajjal. – Vigyázz! – szólok rá, de túlzottan lefoglalja, hogy lepacsizzon Jasonnel, mielőtt továbbszalad a futószalagon keringő bőröndökhöz (és remélem, a szüleihez). – Hát ez meg mi volt? Jason egyre apróbb darabokra tépkedi a rágó csomagolását, a kis papírfecnik lehullanak a cipőjére. És ebben a pillanatban a fülembe cseng a csintalan kacagás, és a hajamhoz kapok. – Te! – kiáltom, miközben figyelem, ahogy Jason tökéletes lufit fúj a rágójából, ami eltakarja a fél arcát. A szeplői halvány körvonalát még így is látom, és szörnyen szeretném belenyomni az ujjam a lufiba, hogy beterítsem rágóval a homlokába lógó haját. Megnézném, mit szólna. – Kissrácoknak nem adhatsz rágót! – Miért nem? Úgy unatkozott. – Egy vállrándítással a futószalagon érkező csomagok felé fordul. – Jesszus, mami, engedd már kicsit el magad! Vakációzni jöttünk.

14

– Ez nem vakáció, ez tanulm… – kezdeném, de Jason félbeszakít egy elhallgattató manőverrel, amit, azt hiszem, A csodálatos kutyadokiban láttam. – Tudod, mi a te bajod, Stréberke? – kérdezi a sarkán hintázva, és rám kacsint. – Nem ismered azt a szót, hogy „szórakozás”. Talán, mert nem szerepelt a felvételi követelmények ismertetőjében. Elhúz mellettem a csomagok irányába. Döbbenten állok, és szupernova hőfokon gyűlölöm. Úgy össze vagyok zavarodva, hogy elszalasztom a táskámat, mikor elsiklik előttem a futószalagon, és meg kell várnom, hogy újra körbeérjen. Miközben a nyakamat nyújtogatva figyelem a nagy zöld sporttáskám, egyszer csak egy pár egyforma árnyék vetül rám. Ahogy felnézek, látom, hogy bekerített két emberszabású gólya. Egyforma szűk farmert és pántos felsőt viselnek, ugyanolyan színes sál van hattyúnyakuk köré tekerve. Mindössze az különbözteti meg őket, hogy az egyiküknek szoros aranybarna lófarokba van fogva a haja, a másiknak pedig szoros szőke lófarokba, és egy hatalmas jegeskávét szorongat, akkorát, mint az arca. – Ha a lakásban emeletes ágy van, én esküszöm, visszasétálok a Manolo cipőmben a következő járathoz, ami az Államokba megy – mondja a szőke. – Mikor legutóbb itt voltam a divathéten, négyen osztoztunk egy szobán. Mintha valami divattáborban lettem volna. Tutira nem vállalom be még egyszer.

15

– Én kibírom az emeletes ágyat, ha Ursula nincs ott – feleli a barna, miközben feljebb tornássza a vászonszatyrát csontos vállán. – Úgy horkol, mint egy favágó. Atyaég! Igazi, hús-vér modellek. Vagyis inkább csupa csont modellek. Oldalról meg sem lehet látni őket. Nyilvánvalóan túl sok bennük a koffein, és túl kevés a kaja. Csak most tűnik fel, hogy egy csomó száznyolcvan centinél magasabb nő kószál a futószalag körül. A repteret ellepték a beesett arcú glamazonok, fekete, gurulós bőröndökkel. Tízcentis tűsarkukon peckesen vonulnak a linóleumon, és úgy néznek ki, mintha az olasz Vogue-ból léptek volna ki, nem pedig a repülőből egy hat és fél órás út után. – Tudod már, melyik bemutatókat csinálod? – kérdezi a barna a balomon, miközben a futószalagot fürkészi a bőröndje után. – Lesz néhány castingom holnap – válaszolja a szőke. Lustán, szenvtelenül meglötyögteti a kávéját. – Bár az ügynököm azt mondta, hogy Stella McCartney tuti. Meg persze Marc Jacobs is, ő teljesen odavan értem. Elcsípem, ahogy a barna pofákat vág, miközben egyetlen könnyed, elegáns mozdulattal lekapja a bőröndjét a futószalagról. A beszélgetésük úgy elterelte a figyelmemet, hogy nem vettem észre a csomagomat, ami új fent elhaladni készül mellettem. Utánaugrok, és épphogy elkapom a műanyag fogantyút. Hátralendülök, hogy leemeljem a szalagról, de a rengeteg útikönyv miatt, amivel telepakoltam, a táska nehezebb, mint gondoltam. Elveszítem az egyensúlyom. Dőlni kezdek. Ahogy hátrafelé borulok, valaki ugyan megtöri a lendületemet, de sajnos pont a szőke 16

szupermodell az. Cingár alakját felkészületlenül éri lopakodó bombázóként rárepülő izmos testem és tíztonnás csomagom. – Mi a… – visítja, miközben épp leborul platformcipőjéről. Teljesen összegabalyodva érünk földet, a kávéja tócsában a padlón, a tréningnacim már szívja is magába. – Jaj istenem, annyira sajnálom – motyogom teljesen megszégyenülve. Próbálok feltápászkodni, de mire sikerülne, a lábam beleakad a sporttáskám fülébe, és visszaesek a fenekemre, a pocsolya kellős közepébe. Érzem, ahogy a hideg, ragadós lötty átáztatja a bugyimat. Csodás. Most, hogy azt hiszik, én is csatlakoztam a Mérföld Magasan Klubhoz, a legutolsó dolog, amire szükségem van, egy gyanús folt a tréningnadrágomon. Említettem már, hogy utálok repülni? Kiszabadítom a lábam, megragadom a táskámat, és elstartolok a legközelebbi kijárat irányába, mielőtt belecsöppennék egy igazi szupermodell hisztibe. – Bocs! – kiáltom vissza a vállam fölött. – Jössz nekem egy kávéval! – visítja a szőke, de nem fordulok vissza. Ahogy kiérek, a tömeget vizslatva a csoportomat keresem, nehogy lemaradjak a buszról. Kiszúrom Jasont, és elindulok felé, de hamar rájövök, hogy nem a csoporttal van. Épp élénken igyekszik szóba elegyedni egy hollóhajú szupermodellel, aki egy csillogó fekete luxusautóba készül beszállni. Jellemző. Egy másik fekete luxuskocsi pont előttem fékez le csikorogva. A sötétített ablakban látom a tükörképem. A repülőút után a hajam tiszta kóc, a szemem véreres, és most 17

már tetőtől talpig kávés is vagyok, beleértve egy nagy, nedves foltot a hátsómon. Csodás. Megérkeztem Londonba, és úgy nézek ki, mint egy őrült csöves, aki összepisilte magát. Vállamra kapom a táskámat. Végre meglátom az osztálytársaimat, akik egy hatalmas kék busz mellett gyülekeznek. Mrs. Tennison sürög-forog, létszámellenőrzést tart, kipipál egy-két dolgot a listáján. Majdnem mindenki felszállt már, mire a monogramos sporttáskámat cipelve feléjük indulok. Repülés, gyerekek, modellek és késés. És Jason Lippincott. Percről percre több dolog van a listán, amit utálok. Deirdre Robinson és az ő gigantikus, szőke, göndör bozontja mögött felszállok a buszra, és becsúszom elöl egy üres helyre, abban a reményben, hogy a másik ülés üresen marad. Igen, húsz diák vesz részt ezen a kiránduláson, és én pontosan nullával ápolok szoros barátságot. Hosszú lesz ez a tíz nap. Mikor a tizenegyedik évfolyam irodalomfaktjáról mindenkinek felkínálták a lehetőséget, hogy a tavaszi szünetben Londonba utazzon, azt hittem, legalább néhány csapattársam jönni fog. Erre minden alapos tervezés és szervezés ellenére sikerült jelentkeznem és befizetnem az előleget, mielőtt ráébredtem volna, hogy a kirándulás egyszerre van a MetroWest meghívásos úszóversennyel. Ez az a verseny, ahol tavaly országos csúcsot úsztam gyorson! Szóval én itt vagyok, a csapattársaim meg nincsenek. Eléggé feszít is, amiért ki kell hagynom a versenyt, a lábujjaimmal dobolni kezdek az edzőcipőmben. Megígértem 18

Haas edzőnek, hogy pluszhosszokat fogok úszni, míg itt vagyok (hál' istennek a szállodának van medencéje), és csak remélni tudom, hogy nem kerülök ki a csapatból, mire tíz nap múlva hazaérek. „Lazíts, Julia – mondta Haas edző, mikor közöltem, hogy tartom magam az edzéstervhez. – Próbálj meg egy kicsit szórakozni, amíg ott vagy, rendben?” Úgy tűnik, senki sem érti, hogy a szórakozásba az én olvasatomban beletartozik az edzés, az útikönyvek és a szabályok betartása is. Joel Emerson lustán lépdel a sorok közt, és észreveszem, hogy megáll az ülésem mellett, úgyhogy gyorsan odadobom a kézitáskámat. Joel a teljes buszút alatt lacrosse-taktikákat elemezne, amitől tutira felfordulna a gyomrom. „A francba, Phoebe, kinyírlak, amiért így kiszúrtál velem!” A szülei nem mentek bele, hogy Phoebe kihagyja a nagy családi találkozót, amit Chicagóban tartanak ötévente. Akármennyit érveltünk, nem engedtek. Phoebe még a „klasszul mutat majd a felvételi lapomon” kártyát is kijátszotta, de hiába. Nem mintha Phoebe-nek aggódnia kéne az egyetem miatt. Bámulatos művész, tutira bekerül a Rhode Island-i művészeti egyetemre. Én meg remélhetőleg a Brownra, és akkor együtt bérelünk majd lakást Providenceben, egy nagy, világos falú, tornyos viktoriánus házban. – Na de legalább ott a strand – mondtam neki a múlt héten. Több hónapnyi könyörgés után végre rávettem, hogy rendbe tegyük a gardróbját. Phoebe szerint ez beteges, de mások cuccait rendbe tenni amolyan hobbi nekem. Van

19

valami elképesztően megnyugtató abban, ha mindent a helyére raksz. – A Michigan-tónál. Azért az mégsem tengerpart – mondta, majd nyelvét kidugva vizsgálgatott tovább egy sárga pólót, vajon lyukas-e. Ráhajította az „elajándékozandó” kupacra. – A Chicagói Turisztikai Hivatal tiltakozását fejezi ki – feleltem, miközben egyenként vállfákra akasztgattam egy halom színes nyári ruhát. Magam elé tartottam egy tyúklábmintás lila minit, szegélyén tojásnyi lyukkal. – Ez marad? – Azt még simán megjavítom. – Phoebe az íróasztala melletti „megvarrandó” kupacra dobta a ruhát, mielőtt fényes fekete haját laza lófarokba kötötte. Úgy irigylem Phoebe haját. Két órámba és egy teljes polcnyi hajfixálóba kerülne, mire a hajvasalóval így kisimítanám az enyémet. A sok klórnak köszönhetően pedig messze nem lenne ilyen fényes. – Mellesleg, ha van is ott strand, csak nagyjából három hétig elég meleg az idő, hogy fürödni lehessen, úgy augusztus táján. Most meg március van. Chicago ilyenkor gyakorlatilag sarkvidék. Felsóhajtottam. – Nekem se lesz sétagalopp! Annyi csinibaba megy erre a kirándulásra, lehet, hogy agyilag teljesen leépülve és vadiúj ruhatárral jövök vissza, amiben csak szűk farmer és Tiffany karkötő lesz. – Próbáltam Phoebe nagy halom nyomott mintás pólójának összehajtogatására összpontosítani, és nem arra, hogy milyen elhagyatott leszek. – Most komolyan, mit fogok ott csinálni nélküled?

20

– Be sem tudsz majd telni Londonnal – mondta Phoebe, és a szeme tágra nyílt, ahogy belekezdett szokásos tirádái egyikébe –, a várossal, ami tele van megaszexi brit tudósokkal, akik Jane Austent és a Bronte nővéreket olvassák. És néha-néha megállsz majd, hogy egy pillanatnyi csenddel megemlékezz szívbéli barátnődről, aki szorgalmasan tömi magába a nagy-nagynénik által készített kimcshit és a különféle ragukat, miközben te épp az ötórai teádat kortyolgatod. Tehát a legjobb barátnőm nincs itt, hogy megmentsen. De én legalább Londonban vagyok. Szabadon. Szülők nélkül. Egy (szokás szerint aláhúzgált és bejelölgetett) útitervvel, mely szerint csupa olyan helyet látogathatok meg, amelyekről eddig csak olvastam vagy fantáziáltam, és egy sporttáskányi útikönyvvel, amelyekben a lényeges részek színes, öntapadós cetlikkel vannak megjelölve. Lehetne sokkal rosszabb is. Utazhatnék például Matilda nénivel, aki a látogatásai alatt többnyire folyamatosan arra célozgat, hogy ha kevesebb időt töltenék a medencében, és kicsit többet ruhában, akkor nekem is lenne pasim. Esetleg egy csoportnyi iskolaigazgatóval vagy Teleshop-házigazdával is bejárhatnám Londont. Az mind rosszabb lenne, mint a jelenlegi helyzet (gondolom). Úgyhogy eldöntöttem: ez a kirándulás csúcsszuper lesz. Veszek egy mély levegőt, előszedem az útitervet, és elkezdek rákészülni a holnapi múzeumlátogatásra a Tate-ben. Már korábban kinyomtattam a neten elérhető brosúrájukat, amely bemutatja a különleges kiállítási tárgyakat. Úgy tervezem, hogy az este folyamán (ami az útitervben „szobák elfoglalása” címen szerepel) 21

újraolvasom a Tate-ről szóló részeket mind az öt útikönyvemben. Elég csak a múzeumra és a könyveimre gondolnom, és a feszültség máris oldódni kezd bennem. Mrs. Tennison utolsóként siet fel a buszra, és kezdi felmérni a társaságot. Bő szárú nadrágja és virágos tunikája a diákok arcába csapódik, ahogy végigsiet az ülések között. – Mindenki megvan? Hiányzik valaki? – kérdezi, közben számol, majd a kezét tördeli. – Úgy néz ki, eggyel kevesebben vagyunk! – Ceruzával megrajzolt sötét szemöldöke összeszalad. – Megvagyok! Semmi vész! – Jason ugrik fel a buszra nevetve, átnyomakodik Mrs. Tennison mellett, és elindul hátrafelé. – Köszi, hogy tartotta nekem a buszt, Mrs. T. – Jason, légy szíves, ne szakadj el a csoporttól. Nagyon fontos, hogy mindannyian együtt maradjunk. – Tizenöt perc Londonban, és Mrs. Tennison már masszírozza a halántékát. Világos, hogy neki is kemény lesz ez a tíz nap. – Bocsánat, Mrs. T. Soha többet, cserkészbecsszó – vigyorog Jason, miközben a sorok közt sasszézik. Megáll az ülésem mellett, és szimatolni kezd. – Mogyorós, Stréberke? Megesküdtem volna, hogy te az a típus vagy, aki feketén issza a kávét. Ökölbe szorítom a kezem. Csobogó patak, hűs szellő. Madárkák, szívecskék, szivárvány és Mark bal felső hármas foga… – Köszönöm, Jason – Mrs. Tennison sóhajtva előhúz egy vastag mappát. A busz berregve nekiindul, a tanárnőnek pedig meg kell kapaszkodnia a legközelebbi ülésben, nehogy valakinek az 22

ölébe huppanjon. Majdnem Deirdre Robinson vattacukorszerű, zabolátlan, göndör fürtjeit kapja el, de Deirdre bemutat egy lebukós-elhajlós figurát, amit sejtésem szerint a vívócsapatban tanult (aminek ő az egyetlen tagja). – Rendben, akkor mindenki figyeljen ide – mondja Mrs. Tennison, és megköszörüli a torkát. – Van egy jó hírem. Valamit elkevertek a szállodában, így mindenki külön szobát kapott. Üdvrivalgás hangzik fel a buszon, amihez kivételesen én is csatlakozom. A külön szoba azt jelenti, hogy nem kell osztoznom Sarah Finderrel meg a szanaszét szórt dizájner farmereivel és hamis Louis Vuitton táskáival. Köszönöm, istenem! Ez a kirándulás egyre jobban alakul! – Oké, oké! – Mrs. Tennison csendre int minket. – Menjünk tovább. Takarodó este tízkor, amit mindenki be is fog tartani. A kulcsok éjszakára nálam lesznek, így biztos lehetek abban, hogy mindenki a szobájában van, nem pedig… – Elhallgat, és tudom, hogy lelki szemeivel látja, amint a társaság felét letartóztatják, a másik fele meg teherbe esik. Mindenki morog és dünnyög. Evie fel is visít: – Ez zsarnokság! – De biztosra veszem, hogy fogalma sincs, mit jelent a szó. Én nem bánom a takarodót. Korán fekszem, korán kelek, és leúszom az adagom. Mrs. Tennison folytatja: – Hogy bárki is egyedül elkódorogjon, azt a jól bevált páros rendszerrel fogjuk elkerülni. Körülöttem mindenki megmarkolja a legjobb barátja kezét, de miután én sok nyarat töltöttem cserkésztáborban, pontosan 23

tudom, mi következik, és a jeges rémülettől lassan összeszorul a gyomrom. – A kirándulás idejére beosztottam a párokat. Egyfelől a ti felelősségetek lesz, hogy ne veszítsétek szem elől a társatokat, másfelől a feladatok során és a beadandók elkészítésében is együttműködtök. Ne feledjétek, hogy ez egy angliai tanulmányi kirándulás. – Uh, ne is említse – motyogja Evie két sorral hátrébb, aki a repülőút végét azzal töltötte, hogy átlapozta a Londoni bevásárlókalauz a divat szerelmeseinek című örökbecsűt. Az életben nem láttam még könyvet a kezében ez előtt. – A kirándulás ideje alatt felelősséggel tartoztok a párotokért – folytatja Mrs. Tennison, felütésként a beszédéhez, amit sejtésem szerint indulás előtt a fürdőszobatükör előtt gyakorolt. – Az ő sikere a ti sikeretek. Nemcsak a tervezett programokon lesztek együtt, hanem a kijelölt kulturális túrákon is. Gondolom, felmerül bennetek a kérdés: mik azok a kulturális túrák? – Hát nem igazán. – Evie hangján érződik a méla undor. Szerencsére Mrs. Tennison nem hallotta meg. – A kulturális túrák mindennap kétórás blokkok, amikor lehetőségetek lesz önállóan felfedezni Londont. Természetesen párban. – Végre vásárolhatok! – sikít fel Evie. Ezt viszont Mrs. Tennison is hallotta. Szúrós pillantást vet Evie-re, mielőtt pontosítaná. – A túrákat kéretik London kulturális különlegességeinek felfedezésével tölteni – mondja, nem kicsit hangsúlyozva a szavakat –, és ebbe a vásárlás nem tartozik bele. A túrákat a 24

napi beszámoló esszéitek alapján fogom nyomon követni, amelyekben írtok majd a rengeteg csodálatos, jellemzően brit élményről, amit a nap során megtapasztaltok. Az osztálytársaim most már kórusban hőbörögnek. Nem is értem, mire számítottak. A közhiedelemmel ellentétben ez nem vakáció. Jegyre megy, és én jelest szeretnék. Mrs. Tennison végigszalad a párok listáján, feszülten figyelek, hogy mikor hallom a nevem. Ahogy halad előre, kezdek rájönni a logikájára. Brian Arnett Jamie Barnesszal került párba. Evie Ellston Sarah Finderrel. Tony Harrison Logan Hunttal. Lucy Karns Adam Landryvel. Ajaj! Ez csakis azt jelentheti, hogy… – Julia Lichtenstein, te Jason Lippincott-tal leszel. Nem, nem, nem és nem. Az kizárt, hogy pont Jasonnel. Először is, épp az előbb mondtam neki, hogy kopjon le rólam. Örökre. Rá sem bírok nézni, nemhogy kastélyokat látogatni vele. Másodszor, miről fogunk mi egyáltalán beszélgetni? Leszámítva a mai rövid kis csörténket, Jason és én nem igazán kommunikálunk egymással, mióta kilencedikben tampont tömködött az öltözőszekrényembe. Ő az ebédlő túloldalán szokott ülni a lacrosse-csapat többi tagjával és a röhögcsélő rajongóikkal, az órák nagy részét pedig azzal tölti, hogy kínos helyzetbe hozza a tanárainkat, idétlen poénokkal. Én nem tudom, hogyan játsszák a lacrosse-t, ő meg tutira nem olvasott még… könyvet legalábbis. Mindennek a tetejébe a kirándulás túlnyomó részét csajok becserkészésével igyekszik majd tölteni, ami állatira bosszantó annak, akinek őt kell szemmel tartania. Jelen esetben nekem. 25

De mielőtt kifejezhetném tiltakozásomat, Mrs. Tennison előszed egy doboznyi egyforma, ezüstszínű rádiótelefont, mindegyiken egy öntapadós cetlivel, rajta csinos kézírással a telefonhoz tartozó szám. (Lehet, hogy a tanárnő idegileg szét van csúszva, de az írása gyönyörű.) – Ezek az ideiglenes rádiótelefonjaitok, vagy mobiljaitok, ahogy az angolok mondják – magyarázza, és kicsit kuncog, miközben az ülések közt haladva kiosztja a készülékeket. Az én kis cetlimen a következő áll: +442015644264. Bámulom az ismeretlen, kusza számsort, és próbálom valahogy megjegyezni. Az országkód 44, ez könnyű. Húsz… Ez volt apa mezszáma a középiskolában, ő volt a futballcsapat kapitánya. Különböző alakzatokban kavarognak a fejemben a számok. És egyszer csak meglátom: 1564. április 26. Shakespeare születésnapja! Ez biztos jel. Már csak egy számot kell megjegyezni, és az elég könnyű: az utolsó négyes a GPA-m, vagyis a felvételi átlagom. Apa mezszáma, Shakespeare születésnapja és a GPA-m. Elmondom magamban párszor, míg meg nem jegyzem. Közben Mrs. Tennison mondja tovább a magáét: – Ezek feltöltőkártyás telefonok. Jelenleg mindegyiken húszpercnyi egység van, ami pontosan arra elég, hogy a rendőrséget, egy taxit vagy engem hívjatok. Vagyis ezek a telefonok vészhelyzetre vannak. – Szótagolva ejti ki a „vészhelyzet” szót. Az utolsó készüléket Susan Morgan napbarnított kezébe nyomja, aztán szembefordul a csapattal. – Ha a húszpercnyi egységnél többet használtok, azt már magatoknak kell majd rátöltenetek. Azt viszont nem

26

engedélyezem, hogy az egész kirándulás alatt a telefonon lógjatok. Evie Ellston, már megbocsáss! Ahogy megfordulok, látom, hogy Evie máris a telefonját bújja, manikűrözött ujjaival vadul kopog a billentyűkön. A neve hallatán felkapja a fejét, és ugyanazzal a lendülettel összecsapja a készüléket. – Igen, tanárnő? – kérdezi derűsen. – Mit csinálsz azzal a telefonnal? – Mrs. Tennison karba fonja a kezét, és utánozza Evie édeskés hanglejtését. – Ó, semmit! – A hangja most még sziruposabb, mint mindig, ha feljebbvalónak hazudik. Legalább egy tucat órára jártunk már közösen, volt időm kiismerni. – Evie, köszönöm, hogy eszembe juttattad, hogy még egy utolsó dologra felhívjam a figyelmet. Amint már mondtam, ezek a telefonok vészhelyzet esetére vannak. Nem SMSezésre, Twitterezésre, Facebookozásra, amőbázásra, csevegésre vagy bármi egyébre, ami akadályozza, hogy valóban megélhessétek ezt a néhány napot itt, Londonban. Ez az út lehetőséget teremt arra, hogy lecsatlakozzatok a telekommunikációs eszközökről, és összekapcsolódjatok egy lüktető várossal, amely csupa művészet, kultúra és történelem. Ha úgy ítélem meg, hogy a telefonhasználat túlságosan elvonja a figyelmeteket, azonnal elveszem. Ez esetben az út hátralévő részében a párotok telefonjára vagytok utalva. Világosan fejeztem ki magam? A buszon elszórtan felhangzanak az igenek és néhány eltévedt mormogás. Szétnyitom a mobilom, és azt kívánom, bárcsak leadhatnék róla egy vészjelzést Phoebe-nek. Még a szöveget is elkezdem bepötyögni. „Segítség! Jasonnel 27

kerültem párba! Vagy őt nyírom ki, vagy magamat.” De mivel én szabálytisztelő vagyok, összecsattintom a telefont, anélkül, hogy az üzenetet elküldeném.

28

3. fejezet

Forró fürdő, repülő köntös

Mért hiszi mindenki h 1 lánynak, ha jobban szereti a könyveket, mint az MbReket, okvetlenül élnie kell? – J A busz kihúz a reptérről, és én gyakorlatilag rátapadok az ablaküvegre. Nem vagyok hajlandó egyetlen pillanatot sem elmulasztani Angliából, csak mert Jason miatt stresszelek. Felmegyünk az M4-esre, és elindulunk London felé. Itt minden zöldebbnek tűnik, mint otthon. Bámulom az elsuhanó, vadvirágos foltokkal és árnyat adó, hatalmas fákkal pettyezett dombokat. Hűvös, de napos tavaszi délután van. Bárcsak kinyithatnám az ablakot, és beleszagolhatnék a levegőbe, mert innen úgy tűnik, mintha földszagú, nehéz és édes lenne. A zöld dombokat sűrű sorházak és hatalmas bevásárlóközpontok váltják fel. Egy pillanatra elkedvetlenedem, ezzel az erővel Clevelandben is lehetnénk. Aztán letérünk a forgalmas autópályáról, és az út hirtelen elkeskenyedik, az épületek fényűzőbbek lesznek. Ez az a London, amiről mindig is álmodtam. Minden ház olyan, mintha kastély lenne, vagy lett volna valamikor. Még a 29

McDonald's is – ami kőhomlokzatával egy impozáns, vörös téglás bérház alatt helyezkedik el – lenyűgöző. A buszunk eltűnik a föld alatt, és áthalad egy alagúton, mielőtt kibukkanna az utcán. Egy buja zöld kert mellett haladunk el, ami tele van gyönyörű virágokkal. Alig várom, hogy végre fogjam a rongyosra olvasott Büszkeség és balítéletemet, és egy hamisítatlan angol kertben lapozgassam. Bár ahogy magamat ismerem, megtámad majd egy vadliba, vagy valami hasonló. (Van némi problémám a libákkal. Ne ítélj elhamarkodottan!) Még magamhoz sem térek, már bent vagyunk a város sűrűjében, és elhaladunk a helyszínek mellett, amelyekről anyu gyerekkorom óta mesél nekem: Kensington High Street, Imperial College, Hyde Park, Piccadilly Circus. Egy pillanatra elszorul a torkom, és eláll a lélegzetem. Anya és apa annak idején Londonban voltak nászúton, és folyton azt tervezték, hogy visszajönnek majd. Apa viccesen azt mondta, hogy Párizs csak a fantáziátlan embereknek a szerelem városa. „Ide azokkal a hatalmas, szőrös sisakos gárdistákkal, bármikor” – mondogatta, és nevetve puszit nyomott anya homlokára. Gyűjtöttek is az útra a tizedik évfordulójukra, de mikor apa beteg lett, az utazás hamar feledésbe merült. A szüleim tizenévesen találkoztak, két rivális középiskolába jártak. Anya két szezonon keresztül figyelte apát a futballpálya széléről, és próbált szóba elegyedni vele. Egy nap futás közben kificamította a bokáját, és apa volt az első, aki kocsival arra hajtott. Felvette és bevitte anyát a sürgősségire, aztán együtt is maradtak, míg apa meg nem halt. Anya mindig azt mondta, hogy ez meg volt írva, és 30

tudom, hogy igaza van. Lehetett volna akár egy irgalmas, öreg szamaritánus is, aki felveszi, de a sors apát rendelte oda. A legtöbb embernek, akit ismerek, vagy külön élnek a szülei, vagy elváltak, vagy épp valahol a kettő között tartanak. De az én szüleim az összes gyerekkori emlékemben nevetnek, körbetáncolják a konyhát, vagy fogják egymás kezét. Több boldogság jutott nekik egy évtizednyi házasság alatt, mint másnak egész életében. Őket a sors hozta össze, és velem is így lesz. Ezért tudom, hogy Mark Bixford az igazi. Épp csak ötéves korunk óta vagyok szerelmes belé, akkor még szomszédok voltunk. Együtt csináltuk a szokásos ovis dolgokat: keresztülfutottunk a locsoló vízsugarán, bringáztunk, próbáltuk olyan magasra hajtani a hintát, hogy átforduljunk. Eljátszottuk, hogy kémek, háborús hősök, tanárok, előkelőségek vagyunk, vagy éppen az elnök… Egyszer játékból még össze is házasodtunk. Mark hazaszaladt felvenni a fekete pólóját (egy ötévesnél ez áll legközelebb a szmokinghoz), én rádobtam a fejemre egy párnahuzatot fátyol gyanánt, és a Morgó nevű, öreg plüssoroszlánom vezette le a boldogító eseményt az udvarunkban, a fűzfa alatt. Az esküvő életem első csókjával ért véget, és én azóta is el vagyok bűvölve Mark Bixfordtól. A hatodik születésnapomra kaptam tőle egy hatalmas zacskó citromos fruttit, ezt az ízt imádtam legjobban. (Kicsit a citromos illatú bútorápolóra emlékeztet, és kislányként imádtam otthon segíteni anyának a törölgetésben.) Mark összegyűjtötte a zsebpénzét, hogy vehessen egy doboz fruttit, és kiszedegette nekem a sárgákat. 31

Érted már, miért szeretem? De a következő évben az apját áthelyezték Pittsburghbe, és azt hittem, sosem látom őt többet. Elhatároztam, hogy új srác után nézek, de az évek során sokat gondoltam Markra, tűnődtem, hogy vajon egy jel vagy megérzés volt-e az „esküvőnk”. És Mark visszajött. Augusztus 19-én, pontosan 232 nappal ezelőtt. Azóta nem is szóltam más sráchoz. Sajnos Mark meg nem nagyon szól hozzám. Phoebe egyszer azt mondta, hogy valószínűleg megnémítja az irántam érzett mély szerelme, de szerintem a helyzet az, hogy ő már rég elfelejtette az udvarunkon kimondott boldogító igent, és azt, hogy mindketten kitéptünk Morgó kopott öreg sörényéből egy kis csomót, ami eltéphetetlen kötelékünket jelképezte. A némileg megtépázott oroszlán még most is ott ül a szekrényem legfelső polcán, kissé gyűrötten és szomorúan. Úgyhogy az elmúlt 232 napban csendesen és távolról rajongtam érte, várva azt a sorsszerű véletlent, ami majd összehoz minket. Nem arról van szó, hogy nyuszi lennék ahhoz, hogy beszéljek vele (oké, talán egy kicsit). Egyszerűen úgy gondolom, hogy ha ő az igazi (márpedig tutira ő az), akkor egyszer csak magától megtörténik majd a dolog. Tudom, hogy ez ellentmond a logikának és az ésszerűségnek, de a sors már csak ilyen. A saját szememmel láttam. Az apró londoni autók és taxik közt a buszunk olyan óriásinak tűnik, mint egy baktató elefánt egy csomó kiscica közt. Méretét egyedül az emeletes buszok közelítik meg, 32

amelyekből mindenfelé van egy. Folyamatosan azon parázok, hogy a sofőrünk betépett, és pillanatokon belül áthajt egy közeledő kocsin, aztán mindig beugrik, hogy itt, Angliában az út másik oldalán vezetnek. Elhaladunk néhány metrótábla mellett, pont ugyanúgy néznek ki, mint a pólókon az Urban Outfitters boltjában. A környező épületek az úttal együtt kanyarodnak. Pont ilyennek képzeltem Londont, de valahogy mégis sokkal jobb az egész. És eddig csupán az autóbusz párás üvegén keresztül láttam. Mikor kikeveredünk a kaotikus forgalomból a Piccadilly Circusön, befordulunk egy olyan szűk kis utcába, ahol biztosra veszem, hogy a busz be fog szorulni két ház közé. Mostanra egy kicsit beborult, és az épületek is elég magasak mellettünk, nehéz felmérni a távolságot az ablak melletti ülésemből. Végül a busz begördül a szállodánk elé, és megáll. A lélegzetem is elakad. A Soho Sennett London színházaknak, szórakozóhelyeknek és lemezboltoknak otthont adó, menő kerületében helyezkedik el. Az épület maga úgy néz ki, mintha egy tündérmeséből pottyant volna ide. Ahogy lelépek a buszról a vörös plüss-szőnyegre, már tudom, hogy nem lesz itt semmi gond. A világon semmi gond. – Erre tessék, kisasszony. – Egy nehéz, borvörös brokátkabátos férfi az ajtó felé int. Bent antik sárgaréz állványon vörös és arany tábla áll: ÜDVÖZÖLJÜK VENDÉGEINKET! A szálloda tulajdonosa Mrs. Tennison férjének a bátyja (vagy Mrs. Tennison bátyjának a férje – már nem emlékszem, melyik). Az ő cége vette meg a múlt évben, mikor még csak 33

egy sor városi ház volt, és nemrégiben végeztek a teljes felújításával. Hála Mrs. T. összeköttetésének (és a pletykák szerint valami családi ügy kapcsán felmerült jóvátételnek), az osztálytársaimmal mi is a szálloda első vendégei lehetünk. Azért vagyunk itt, hogy alaposan leteszteljük az új alkalmazottakat. Mert lássuk be, ha egy szálloda személyzete elboldogul húsz amerikai tinédzserrel, akkor bármit kibírnak. Azért elég hihetetlen ez az egész. A tavalyi csapat egy diákszállón lakott, és Jenny Davis matraca tele volt poloskával. Mire hazaért, úgy nézett ki, mint aki bárányhimlős, és senki sem ment a közelébe egy hétig. Alighogy belépünk az ajtón, Jason a földre ejti a táskáját, és odasétál a recepcióhoz, ahol kivágott fekete ruhában egy csinos kis vörös kopog a számítógépén. Jason hosszú felsőtestével teljesen áthajol a márványlapon, és lebámul a képernyőre. Még át sem fut az agyamon, hogy vajon mire készül, mikor a lány már nevetgél, szélesen mosolyog, és dobálja a haját. Elfordulok. Mármint most komolyan, ugyanezt a jelenetet fogom nézni újra és újra egész héten. Nincs értelme előre megtudni az undorító film csattanóját egy gusztustalan előzetesből. Mrs. Tennison körbejár, kulcskártyákat nyom a kezünkbe, és pipálgat a listáján. Amint megkapom a sajátomat, elcipelem a táskámat a pompázatos lépcső felé. A harmadikon megállok, hogy megmozgassam elgémberedett vállamat; már minden tagom fáj, és teljesen kimerültem a hosszú repüléstől. Elindulok a keskeny folyosón, amelynek falát gazdagon díszített lila és arany tapéta fedi. A folyosó végén súlyos mahagóniajtó, rajta egy réztáblára gravírozva 34

ott áll szépen hurkolt számokkal: 315. Kétszer is próbálkozom az elektromos kulcskártyával, mire az ajtó végre kitárul, nekem pedig leesik az állam. A szoba hihetetlenül apró, talán, mint egy nagyobbacska gardrób, de kit érdekel ez, ha az ember meglátja a berendezést. Egy hatalmas franciaágy uralja a szobát, amit padlótól a plafonig érő, jókora rézgombokkal díszített, steppelt, antikolt, barna bőr fejtámlával rögzítettek a falhoz. Vakítóan fehér, puha párnák halma töri meg a barna tónust, és egy vastag, bronz és borvörös színekben pompázó takaró van az ágyon keresztülvetve. Mahagóni éjjeliszekrények fogják közre az ágyat, a sarokban hozzájuk illő magas szekrény áll. Félig nyitott ajtaja látni engedi a karcsú, lapos képernyős tévét és a szórakoztatórendszert. Az ágy végénél, egy bambuszemelvényen – megbújva az ablakfülkében –, ahol általában egy beépített pad vagy egy karosszék található, ott áll egy ragyogóan fehér, zománcozott, lábas fürdőkád. Egy gyönyörű, csillogó, tökéletesen rám szabott fürdőkád. Kis híján örömtáncot lejtek. (Na jó, talán tényleg örömtáncot lejtek.) Kétféle függöny van az ablakon: egy fehér, hogy ne lássanak be, és egy borvörös sötétítő. Egy mennyezetbe süllyesztett lámpa borítja fénybe a festményszerű szobát. Odakintről hallom, ahogy az osztálytársaim is kiáltoznak a folyosón. Felfogom a szavakat: „micsoda takaró”, meg: „Wii is van”, de már csak arra tudok gondolni, milyen kétségbeesetten vágyom arra, hogy bemásszak a kádba, és ki se kelljen szállnom belőle. 35

Valami azt súgja, hogy itt nem lesznek poloskák az ágyban. De mielőtt vízbe meríthetném sajgó lábamat, még ki kell pakolnom. Nem élhetek tíz napig táskából (oké, valójában csak kilenc, mivel ma péntek van, és jövő szombaton indulunk haza). Szinte látom, ahogy gyűrődnek a ruháim. Plusz lehet, hogy abból a jeges kávéból a táskámnak is jutott. Rádobom hát a poggyásztartóra, aztán kinyitom, hogy kipakoljam és elrendezzem a cuccaimat. Épp csak elkezdem szétszortírozni a zoknijaimat és az alsóneműmet a szekrény különböző fiókjaiba, amikor a kedvenc harvardos pulcsim alól a kezembe akad egy pár magas sarkú. Phoebe ragaszkodott hozzá, hogy ezeket is hozzam. Az indulás előtti nap átjött hozzánk néhány (szerinte) „nélkülözhetetlen aprósággal” a táskájában, hogy segítsen bepakolni. – Ezt muszáj elvinned! – mondta, meglóbálva előttem a tízcentis sarkú, fekete, bőr gladiátorszandit, rézdekorokkal. – Ööö… Phoebs? Ez nem a báli cipőd? – kérdeztem a homlokomat ráncolva. – Az ezüstszínű ruha mellett döntöttem, ahhoz meg nem megy. Phoebe-nek olyan fantasztikus stílusa van, amilyet még a Teen Vogue vagy a Seventeen oldalain sem találsz. A gardróbja kész káosz, tele neonszínű és koptatott farmercuccokkal, jó pár évtizedet és különféle stílust felölelő darabokkal. De ha ráadsz egy összeállítást, és egyet hátralépsz? Lazán a legmenőbb. Persze az iskolai dizájner maffia nem értékeli a tehetségét. Marc Jacobs? Jöhet. Retró? 36

Elképzelhető. De ahogy Phoebe az adományboltokban vadászott cuccokat elegyíti a „csináld magad”-dal, azt már nem veszi be a gyomruk. Az aznapi szettje egy ceruzaszoknyának átfazonírozott, Rolling Stones-logós póló és egy mellénnyé átfazonírozott ceruzaszoknya volt. Kicsit őrült, de neki jól állt. – Nem akarod inkább visszavinni? – Nincs az a pénz! Annyira cuki, valamikor tutira hordani fogom – válaszolta Phoebe, továbbra is az arcom előtt lóbálva a cipőt. Alumínium karkötői úgy csattogtak, mint egy masírozó hadsereg díszlépései. – De addig is határozottan úgy vélem, ó, drága barátném, hogy igazán betörhetnéd. – Nem az a kifejezetten városnézős cipő. – Londonba mész! Kaland vár minden utcasarkon. Phoebe nem igazán úgy vélekedik a sorsról, ahogy én. Szerinte hajszolnod kell a végzeted, és ő mindig arra számít, hogy az élet olyan, mint valami romantikus vígjáték: nem kell mást tenned, csak beöltözni a hősnőnek, és záros határidőn belül egy dögös pasival fogsz csókolózni, miközben a háttérben szökőkút csobog, és a zene folyamatosan erősödik. Sajnálatos módon az én életem inkább azokra a tévéműsorokra hasonlít, amelyekben mosolygós idős hölgyek magyarázzák, hogyan kell pitét sütni. – De nem egy osztálykiránduláson – ráztam meg határozottan a fejem, és karba tettem a kezem. – És nem nekem. Különben sem fér be a sporttáskámba.

37

– Talán, ha egyet-kettőt itthon hagynál ezek közül – emelte égnek a szemét Phoebe, ahogy előhúzott belőle egy halom könyvet. – Csajszikám, komolyan, elviheted a Kindle-öm. Elhúztam a szám. Nekem is van e-könyv olvasóm, de szinte sosem használom. Nekem kell, hogy behajtogathassam a lapok sarkát, és kis öntapadós cetlikkel bejelölhessek szakaszokat. Nekem kell az, hogy ne csak olvassam, de tapinthassam is a könyveket. Soha sehová nem megyek könyv nélkül, és mivel most az óceánon túlra utazom, nem fogtam vissza magam. – Nem kell, köszi. – Áthajoltam az ágyon, de Phoebe elsasszézott a könyveimmel a szoba másik felébe. – Szükségem van a könyvek illatára, hogy elnyomják az áporodott repülőgépszagot. – Néha olyan vagy, mint egy vénasszony. Átugrottam az ágyon, hogy lecsapjak a könyvekre, de Phoebs a feje fölé tartotta a köteget, és fel kellett ugranom, ha el akartam érni őket. – Azok nekem kellenek! – tiltakoztam a könyvek után kapkodva, amiket ő gyorsan mindig arrébb húzott. – Dehogy! – válaszolta, és visszatette a köteget a polcomra. – Londonba mész, nem Ugandába. Még ha sikerülne is kiolvasnod a dugikönyved, vannak ott úgynevezett könyvesboltok. Azt csiripelik a verebek, hogy ha pénzt adsz, hagyják, hogy elhozz onnan egy könyvet. – Haha. – Ezt igennek veszem. – Azzal behajította a cipőt a táskámba, a könyveim helyére.

38

Most, hogy egy óceán választ el minket, előhúzom a magas sarkút, és beállítom a flip-flopjaim meg a praktikus tornacipőim mellé, a szekrénybe. Legalább emlékeztet Phoebe-re. Előszedem az öt, kábé 212 darab öntapadós cetlivel bejelölgetett útikönyvet, amit elhoztam, fényes borítóikról letörlöm az út porát, és szépen feltornyozom őket az éjjeliszekrényen. Hátrébb lépek, és megcsodálom a művem. A szekrénykém pont úgy mutat, mint egy fotó egy utazási magazinban. Aztán előveszek egy kicsi, megsárgult fényképet az egyik belső zsebből, kisimítom a széleit, melyek az idők során már elvékonyodtak és felkunkorodtak. Ez a kedvenc képem a szüleimről, az esküvőjük napján készült. Anya egyszerű, fehér, mell alatt húzott vászonruhát visel, csipkeujjakkal. Apa a tengerész-egyenruhájában áll mögötte, állát anya fejére támasztja. Mindketten nagyon nevetnek valamin, anya már majdnem a hasát fogja tőle, akármi volt is az. Amikor becsúsztatom a fotót a fésülködőasztal felett függő tükör keretébe, érzem, ahogy összeszorul a gyomrom, és könny szökik a szemembe. Az egyetlen, számomra bevált módon kezelem a helyzetet: a padlóra vetem magam, és csinálok pár gyors fekvőtámaszt. Nem fogok sírni az első napomon Londonban. Mire lenyomom a kemény húsz fekvőtámaszt, a könnyek felszáradnak, és a gyomromban is enyhül a szorítás. Itt az ideje annak a forró fürdőnek. Felugrok, és nekilátok magasság szerint sorba állítani a pipereholmimat a polcon. Levetkőzöm, beteszem a ruháimat a szállodai szennyeszsákba, és belebújok a súlyos, de puha fehér plüssköntösbe, amelyen ott díszeleg a Soho Sennett 39

monogramja. Világosan látszik, hogy arra a szupermodellre lett szabva, aki valószínűleg utánam kapja majd meg a szobát, és fel kell emelnem az elejét, mint egy báli ruhának, hogy járkálni tudjak a szobában. Az öv olyan hosszú, hogy kihúzom, és visszaakasztom a kampóra. Odakészítek egy törülközőt a kád szélére, és az ezüstszínű csapból forró vizet engedek. Amíg a kád megtelik gőzölgő vízzel, megmarkolom a pattanás elleni krémem tubusát, ezt az elképesztő, organikus ragyairtót, amit anya szerzett be Bostonban. A benne lévő gyógynövényeknek elképesztően megnyugtató illata van, viszont elég szerencsétlen zöld színe lesz tőle a krémnek. Elkezdem felpakolni, és mire végzek, úgy nézek ki, mintha zöldborsófőzelékkel dekoráltam volna ki az arcom. Ledobom a köntöst, és az egyik lábam épp belemerítem a forró vízbe, mikor kopogást hallok az ajtón. – Ki az? – szólok ki, remélve, hogy csak a takarító, akinek mondhatom, hogy ráér holnapig. – Jason vagyok. Egy teljes percbe telik, mire leesik, hogy Jason Lippincott áll az ajtóm előtt, és nem valami Jason nevű liftesfiú vagy a hokimaszkos pszichopata gyilkos a filmekből (aki, valljuk be, nagyobb eséllyel állhat az ajtó túloldalán, mint Jason Lippincott). Elzárom a vizet, és magamra kapom a köntösöm. El sem tudom képzelni, mit akarhat, ami azt jelenti, hogy ki kell nyitnom az ajtót, hogy megtudjam. Összefogom a köntöst meztelen testem körül, és most valahogy hiányolom az övet, mivel épp veszettül próbálom lerázni a habot a jobb lábamról, miközben az ajtó felé ugrálok. 40

– Mi van? – kérdezem, amikor kitárom az ajtót. Próbálok lazán viselkedni, dacára annak, hogy gyakorlatilag meztelenül állok ott. Viszont azonnal el is feledkezem erről a tényről, mikor meglátom Jasont az ajtó túloldalán, gondosan kilyuggatott farmerben és egy sima fehér pólóra vett mélykék, V nyakú kasmírpulcsiban. A pulcsi színe kiemeli a szeme kékjét, most már értem, miért az övé a „legszebb szem” a tavalyi évkönyv szerint. Enyhe kölniillat lebben be az ajtón, és feltűnik, hogy valamit kent a hajára, amitől az úgy áll, mintha most lépett volna ki egy szélcsatornából. Egyáltalán nem így nézett ki, amíg keresztülbuszoztunk a városon. Akkor egy polárpulcsi volt rajta, és egy leharcolt Sox baseballsapka a rozsdavörös, szénaboglya haján. Az egyetlen, ami nem változott, hogy egy nagy csomó lila rágót csócsál. Csak állok ott, próbálom helyre tenni magamban gyanúsan rendezett külsejét, ő meg előhalász egy tollat a zsebéből, leveszi a kupakját, és felém lép, miközben a hegyét egyenesen az arcomnak szegezi. – Mit művelsz? – visítom, és félrelököm a kezét. – Összekötöm a pontokat – közli tárgyilagosan. Az arcomhoz kapok, és a tenyerem tele lesz világoszöld pettyekkel. – Egyébként jól néz ki. Nagyon avantgárd – kiált utánam, amikor a mosdóhoz rohanok, hogy ledörgöljem a zöld trutyit az arcomról. Válasz helyett visszatrappolok az ajtóhoz, és jól bevágom, nem igazán törődve azzal, hogy odacsípi-e a tollát, vagy esetleg egy-két ujját. 41

Legnagyobb sajnálatomra Jason túl gyors, és kitartja a kezét, hogy az ajtó ne csapódjon be. – Akarsz buliba menni? – kérdezi a szobámba lépve, mintha nem is az imént akartam volna rávágni az ajtót. – Hogy hova? – igazítom meg a köntösöm. Biztos rosszul hallottam. – Buliba – ismétli meg, és széles vigyor terül szét szeplős arcán. – Vidám összejövetel, melynek jellemző eleme a zene és az ivászat… Annyi kérdés kavarog a fejemben, hogy választani is nehéz. Nagyjából három órája vagyunk csak a városban, ennek nagy részét egy buszon töltöttük tizennyolc osztálytársunkkal és egy jócskán lestrapált irodalomtanárral. Hogyhogy már meg is hívták egy buliba? Hol lesz a buli? És mi a fenéért áll Jason Lippincott az én ajtóm előtt, hogy magával hívjon? Mivel egyszerre mindet nem tudom feltenni, lehorgonyzok a legegyszerűbbnél, ami épp eszembe jut. – Milyen buli? – Hát lent voltam a bárban, és dumáltam azzal a sráccal… – Te a bárban voltál? – Nyugodjon meg, biztos úr, csak kólát ittam – emeli fel védekezőn a kezét. – Különben is labdarúgómeccs ment a tévében… – Focimeccs – javítom ki, magam sem tudom, miért. – Tök mindegy. A lényeg, hogy a barátnője szülei épp Csehszlovákiában vannak… – Gondolom, ez alatt Csehországot érted – javítom ki újra.

42

Érzem, hogy most elég szőrszálhasogatónak tűnhetek, de a történelmi tényekre elég háklis vagyok. Meg a földrajziakra is. Meg a… Atyaég, hirtelen megértem, miért hívnak Stréberkének! – Mit? – ráncolja a homlokát Jason zavartan. Persze nem tudok lekattanni a dologról. – Csehországot. Csehszlovákia már vagy húsz éve nem létezik. Úgyhogy, hacsak a szülei nem mentek vissza 1992be, akkor Csehországban vannak. – Na, hát ettől sokkal izgalmasabb lesz a sztori, nem igaz? – válaszolja mosolyogva, miközben nekidől az ajtókeretnek. A gondolataim visszakalandoznak a fürdőhöz és a könyveimhez, úgyhogy igyekszem rövidre zárni a beszélgetést. Szorosabbra húzom magam körül a köntöst, abban a reményben, hogy Jason észreveszi, pillanatnyilag egészen más terveim vannak. Nem érti a célzást. A testbeszéd nem játszik? – A bulinál tartottál – lendítem tovább a beszélgetést. – Igen, persze. Szóval a csaj szülei külföldön vannak, így meghívott néhány embert. A srác meg meghívott minket. – Minket? – Hát… tulajdonképpen engem hívott meg, de te vagy a párom, szóval áttételesen te is meghívást kaptál. Na, mit szólsz hozzá? Beszélgetés engem még az életben nem zavart így össze. Soha. Azért hív el, mert a párja vagyok? Mióta számítanak Jasonnek a szabályok? Idevágó példa: épp azt tervezi, hogy

43

kilóg bulizni. Ha már egy szabályt megszegsz, miért foglalkoznál a többivel? Én? Én személy szerint egyet sem fogok megszegni, nagyon szépen köszönöm. – Azt hiszem, kihagyom – mondom. – És azt hiszem, neked sem kéne menned. – Már miért ne? – lép felém, én meg gyorsan hátralépek. Ezzel akaratlanul is beengedem a szobába. Hagyja, hogy az ajtó becsapódjon mögötte. Fenébe! – Mert szerintem nem jó ötlet egy idegen országban házibuliba menni, ahová a szervező lány barátja hívott el, akit a bárban ismertél meg, miközben labdarúgómeccset néztetek. – Ahogy hátrahajtom a fejem, hogy a szemébe nézhessek, ismét megállapítom, milyen piszok magas. – Focit. – Karba teszi a kezét, és felvont szemöldökkel néz rám. – Tök mindegy – csattanok fel. Lépek még egy hatalmasat hátra, hogy végre ne tornyosuljon fölém. – Nem is ismered ezeket az embereket. Lehet, hogy drogdílerek vagy baltás gyilkosok. Lehet, hogy szektások, akik rá akarnak venni, hogy valami lepelben járkálj, és vakon kövesd minden utasításukat. De mindezt félretéve, az a szabály, hogy nem mehetünk el egyedül. – Á, a szabály. – Jason zsebre vágja a kezét, és halkan kuncog. – Te imádod a szabályokat. – Nem imádom őket – mondom, és kezdek besokallni. – Csak elfogadom a létezésüket! És nem akarok bajba keveredni a te eszetlenséged miatt. 44

– Ne már, Julia! Ha annyira érdekelnek a szabályok, akkor jobb, ha felöltözöl, mert holtbiztos, hogy az első számú szabály az, hogy „ne veszítsd el a párodat”. – Nem vagyok benne biztos, hogy egy házibuli idegen angolokkal az a fajta kulturális élmény, amire Mrs. Tennison gondolt – válaszolom. – Mrs. Tennisonnak is jót tenne egy buli! Lazulhatna egy kicsit. Szerinted meghívjuk? Nem tetszik, ahogy azt mondja, „is”. Én bőven laza vagyok. Nagy a különbség aközött, hogy valaki többre értékeli a könyveket a buliknál, mint hogy többre értékeli a tizenhat macskáját a napfénynél. – A válaszom nem – mondom, remélve, hogy ezzel lezártuk a beszélgetést. Lábujjaimmal vadul dobolok. Ha Jason záros határidőn belül nem lép le, Glasgow-ig kell elfutnom, hogy levezessem a stresszt. – Különben is a tanárnőnél lesz a kulcsom. Ezt hogy akarod megoldani? Vagy úgy készültél, hogy ma éjjel az előtérben alszol? – Ezért vannak nálam ezek – vigyorog, miközben elővarázsol a zsebéből két kulcskártyát, az egyiken tisztán látszik a 315-ös szám. Az én szobámé. – Ezeket meg hogy szerezted? – Barátkozom, Stréberke. Ebben vagyok a legjobb. Maradj csak velem, és lehet, hogy lassan te is megtanulod majd, hogyan kell ezt csinálni. – Megpróbálja a tenyerembe nyomni a kulcskártyát, de ellököm a kezét. – Nem kell! – kiáltom, és azon tűnődöm, mi lenne a büntetés, ha lebuknék egy lopott kulcskártyával, amit arra

45

használtam, hogy takarodó után bulizni menjek idegenekkel, egy idegen országban. Azt hiszem, a vádpontok ezen listája letartóztatást vonna maga után. – Oké, rendben. – Jason meglóbálja a kulcskártyát az orrom előtt. – Ha valóban azt szeretnéd, hogy a szobád kulcsa nálam maradjon… – Elhallgat, és sokatmondóan vonogatja a szemöldökét. Megragadom a kulcsot. – Én is így gondoltam – mondja önelégült vigyorral. Csak most veszi észre a fürdőkádat. – Bakker! Egy fürdőkád az ágyad végében? Hát ez ütős. Én is beszállhatok? – Nagyon vicces. – Érzem, ahogy elvörösödik az arcom. – Nem viccelek. Te, én és némi habfürdő… – Te nem vagy százas. – Az arcom úgy lángol, mintha egy vödör forró vízbe mártottam volna. – Része a vonzerőmnek. Jason megpróbál kikerülni, és felkapja a habfürdőt. Kikapom a kezéből, és megfordulok, hogy visszahelyezzem méltó helyére, a kád szélén. Ám ahogy fordulok, valami visszahúz. Lenézek, és látom, hogy Jason tornacipőjének fehér gumiorrával szorosan a fürdőköpenyem szegélyén tapos. Én mozgok, de a köntös marad. Miközben az információ eljut a szememtől az agyamig, érzem, hogy a köntös lecsúszik a vállamról. – Hé! – kiáltom, és ellököm Jasont. Hátraesik az ágyra, de megmarkolja a köpenyem elejét. Mielőtt ez az egész komolyabb komplikációba torkollna, 46

elperdülök tőle, szorosan összehúzom a köpenyt, viszont a lábam sikeresen belegabalyodik a földet söprő szegélybe. Ösztönösen előrenyújtom a kezem, hogy tompítsam az esést. És mivel a kezem már nem tartja össze, a köntös szétnyílik, és hullámozva száll utánam. Háttal állok neki; így Jason semmit sem láthat, de rémült sikolyom meglehetősen figyelemfelkeltő. Pont időben ül föl, hogy láthassa, amint földet érek – kalimpáló, pucér kar, láb és némi plüss. Amint sikerül megkülönböztetnem a csupasz hátsóm a könyökömtől, összegömbölyödöm, és a fejemre húzom a fürdőköpenyt, mint valami takarót. Egy örökkévalóságnak tűnik, mire Jason abbahagyja a nevetést. Végül lenyugszik annyira, hogy ki bírja nyögni: – Az egész éjszakát a köntös alá bújva akarod tölteni? – Menj el! – ordítom a plüss alól. – Bocsi, nem hallottam – mondja még mindig vihogva. – Mi lenne, ha elfordulnék, és te szépen kimásznál onnan? Aztán alaposabban megvitathatnánk ezt a buli dolgot. – Honnan tudjam, hogy tényleg elfordulsz? – Hát bízhatnál bennem. – Ó, persze – mormogom. – Vagy akár ott is maradhatsz egész éjjel. Egy pillanatig mérlegelem ezt a lehetőséget, de a fapadló eléggé nyomja a térdem. Egy hirtelen gondolattól vezérelve úgy döntök, hogy áttapogatózom az ágy túloldalára, ahol egy kicsit takarásba kerülök. Lapos kúszásban átvágok a padlón, és próbálom magamra csavarva tartani a fürdőköpenyt. A többméternyi fehér plüss alatt úgy nézhetek ki, mint valami szellemteknős. Mikor elérem az ágyat, kidugom a fejem, 47

hogy meggyőződjek róla, Jason állja a szavát, és a másik irányba néz. Sóhajtok egy hatalmasat, megigazítom a köntöst, és feltápászkodok. – Jól vagy? – szól hátra a válla felett. – Ott még nem tartunk – felelem. – Klassz. – Megpördül a sarkán, tornacipője talpa csikorog a lakkozott padlón. – Na, most már gyorsan kapd össze magad, és irány bulizni! Felkapja a kézitáskám a komódról. Már összekészítettem a holnapi múzeumlátogatásra a Tate-be. Felém hajítja. Szembesülve a lehetőséggel, amit a köntösöm elengedése jelent, ha el akarom kapni a táskát, úgy döntök, inkább hagyom, hogy orrba verjen, majd lepattanjon az ágyra. Mára már elég volt a meztelenkedésből, nagyon szépen köszönöm. – Öltözz! Indulunk. – Azt mondtam… – toppantok a lábammal, mint valami kislány. – Hallottam, mit mondtál, és úgy döntöttem, nem hiszem el. – Jason huncut vigyora egy pillanat alatt átvált valamiféle komolyságba. – Ide hallgass: itt maradhatsz a könyveiddel, vagy kimozdulhatsz, hogy élj egy kicsit. Csak rajtad múlik. Én speciel azt gondolom, hogy jót tenne neked egy kis kaland. Lent leszek az előtérben. Kapsz tíz percet, aztán lelépek, ami számodra hivatalosan azt jelenti, hogy elveszítetted a párodat. Az ajtó becsapódik, én meg állok egyedül a szobában, és pufogok. Mi az, hogy éljek? Éljek! De hát én élek. Ráadásul piszok jól. Sportolok, szórakozom, vannak barátaim, van… a francba, csak tíz percem van. Phoebe hangja cseng a fülembe: 48

„Londonba mész! Kaland vár minden utcasarkon.” Rájövök, hogy ezt be kell vállalnom. Kell egy kis kaland. Mert én Julia vagyok. Nem pedig Stréberke. Julia Lichtenstein vagyok, és annak ellenére, hogy a könyvek betűrendben vannak a polcomon, és néha Dantét idézek a csapattársaimnak vacsora közben, képes vagyok jól érezni magam. És vicces is vagyok. És ha ez kell ahhoz, hogy bebizonyítsam Jason Lippincottnak – hogy bebizonyítsam magamnak! –, akkor ezt fogom tenni. És ha már egyszer, talán életemben először, megszegem a szabályokat, jól is fogok kinézni hozzá. Előkapom az egyetlen szoknyát, amit magammal hoztam Londonba, egy épphogy térd fölé érő, lenge, sárga darabot, ami jól megy a fehér pólómhoz és a fekete, magas szárú Converse-emhez. De ahogy a tükörbe nézek, csak Stréberke bámul vissza rám. Úgy nézek ki, mint aki vidéki kiruccanásra készül, nem pedig egy londoni házibuliba. Tisztára, mint egy ötödikes az osztálykiránduláson. Mikor már csak percek választanak el attól, hogy elszalasszam a lehetőséget (vagy én szaladjak el), hajtok egyet a szoknyám derekán (így szinte már mini), és lecserélem a pólót meg a tornacipőt egy pántos felsőre, amit aludni hoztam, meg Phoebe magas sarkújára. A tízcentis sarkakon legalább kevésbé érzem magam törpének. A hajam reménytelen, úgyhogy lófarokban hagyom, remélem, menő leszek ezzel a szélfútta frizurával, most amúgy is ez a trendi. Felkenek egy kis szemhéjpúdert, igyekszem valami füstös hatást elérni, de az időszűke miatt inkább olyan lesz, mintha a szeneskosár mellett aludtam volna. Aztán kirohanok az ajtón (már amennyire ez egy magas sarkú, fekete, bőr 49

gladiátorszandiban lehetséges), és útban a lift felé becsúsztatom a kulcskártyámat Mrs. Tennison ajtaja alatt. Az egyik pillanatban azt remélem, hogy Jason már elment, a másikban meg azt, hogy mégsem, megállás nélkül azon tűnődve, egyáltalán miért rám vár, és nem, mondjuk, Evie-re vagy valaki hasonlóra. A lift csigalassúsággal halad, és én kezdek elbizonytalanodni. Ez rossz ötlet. Nagyon rossz. Kilógok egy buliba, csupa idegen közé, egy idegen országban. Ha elkapnak, azzal sokat kockáztatok. Buliba menni Jason Lippincott-tal? Mi a fenét csinálok? Ha ez nem vészhelyzet, nem tudom, mi az. Előhalászom a nekem kiosztott telefont, és dobok egy gyors üzenetet Phoebe-nek: „Bulizni megyek Jason Lippincott-tal. Szerinted teljesen elment az eszem?” Végül is mibe kerülhet egy rövidke üzenet? Aztán kinyílik a liftajtó, és újra szembe találom magam Jasonnel. – Felkészültél? – kérdezi széles vigyorral az arcán. A kezemben rezeg a telefon. „Hajrá! És várom a beszámolót. Ajánlom, hogy a cipőm legyen rajtad! P.” – Fel – mondom, és visszaejtem a telefont a táskámba a zseb-Shakespeare-em mellé. – Induljunk.

50

4. fejezet

Pasik, pia, telefonszámok … Egek!

Jesszus! Híreim vannak Markról! Beszélnünk kell. Vedd fel! – P Fél órával és egy pofátlanul drága taxizással később egy fényűzően berendezett ház nappalijában állok, egy olyan szoknyában, amiről lassan kiderül, hogy túlontúl rövid. Körülöttem mindenki úgy néz ki, mintha most lépett volna le a Vanity Fair címlapjáról. Nagyon nem illek ide. A sarokban egy amatőr DJ sziporkázik (vagy legalábbis próbál), mikrofonnal a kezében. Hangszórókkal körülbástyázva a srác egyáltalán nem passzol a gazdagon díszített, brokáttal bevont régiségek közé. A bútorokat leginkább az impozáns szó írja le, és ez a jelző sehogy sem illik a rikító öltözékű tinikre, akik különböző alakú és színű üvegekkel és poharakkal a kezükben pillanatnyilag köztük lazulnak. – Király, mi? – kérdezi Jason.

51

– Ó, abszolút! A legkirályabb! – válaszolom kissé eltúlzott lelkesedéssel. Tökhülyének érzem magam, és a testemen végigáramló kínos érzéstől imbolyogni kezdek a túlságosan magas cipősarkamon. Jason egy félmosollyal a fejét ingatja. – Igyunk valamit – javasolja. Ó, hát persze! Igyunk! Mert kilógni a szállodából nem elég gáz csak úgy magában, rúgjunk is be mellé! Jason utat tör magának a tömegben, és épp el is tűnik egy lány mögött, aki olyan, mint egy imádkozó sáska bőrnadrágban. Megyek utána, mert a vágy, hogy ne legyek egyedül, elnyomja bennem a késztetést, hogy rendesen viselkedjek. Gyanítom, ezt a „rendes viselkedés” dolgot már amúgy is elszúrtam. A nappalin keresztül a konyhába tartunk. Jason elővarázsol az egyik szekrényből két poharat, darabjuk drágábbnak látszik, mint a repjegyem. A konyhasziget márvány munkalapja tele van különféle üvegekkel és mixerekkel. Jason különböző üvegekből löttyint a poharakba, és az egyiket a kezembe adja. Amint megkapom, nagyot kortyolok belőle. Sosem iszom alkoholt, de mintha a kezem önállósította volna magát, a számhoz emeli a poharat, mielőtt az agyamnak ideje lenne kapcsolni, hogy: „Mit művelsz?” Haas edző kinyírna, ha megtudná, hogy versenyszezonban alkoholt iszom. Rögtön úgy érzem, mintha valaki égő gyufát nyomott volna le a torkomon. Akármilyen lazának is akarok látszani pillanatnyilag, a testem átveszi az irányítást. 52

– Hú – nyögöm, az arcom eltorzul a sokktól. – Hú, egészségedre! – nevet rám Jason. – Csak nem erős? – Nem, pont jó – mondom, és (most már kicsit óvatosabban) újra belekortyolok, miközben azon tűnődöm, vajon a mondás, hogy „Ha Rómában vagy…”, Londonra is érvényes-e. Ez a korty már kevésbé éget, de az íze továbbra is olyan, mint a gyújtófolyadéknak, pedig Jason jó adag limonádét kevert hozzá. Biztos vagyok benne, hogy abból, ahogy újra meg újra összerándul az arcom, neki is nyilvánvaló, hogy számomra abszolút szűz a terep. Most mit mondjak? Anyukám az a klasszikus kertvárosi aggódó típus, én pedig – ahogy azt már világosan elmagyaráztam – nem igazán szeretem áthágni a szabályokat. De most, hogy egy rakás idegennel bulizom – ráadásul Londonban –, olyan, mintha teljesen új szabálykönyv lenne érvényben, jó lenne, ha kapnék belőle egy példányt. – Most iszol először alkoholt, Stréberke? – A nevem Julia – válaszolom –, és nem. – Ez nem is teljesen kamu. Lichtenstein nagyi minden karácsonykor ad egy kortyot a mézédes portóijából. Az is számít, nem? – Ha te mondod. – Jason kortyol egyet a poharából. – Figyi, nem kevertem erősre az italodat, de azért csak óvatosan vele. Szeretném azt hinni, hogy őszintén igyekszik megóvni attól, hogy az alkohol miatt kínos helyzetbe és/vagy veszélybe kerüljek, de gyanítom, csak gúnyolódik velem. – Aha, köszi – mondom, de Jason már odébb is sétált.

53

Gondolom, ezek a bölcs szavak jelentették a búcsút, mert öt másodperccel később már a konyha sarkában látom csevegni egy káprázatos angol lánnyal, aki még a hajában lévő harsány pink tincseket is elbűvölően tudja viselni. Szuper. Szóval akkor itt vagyok egy buliban, totál idegenek között, egy túl rövid szoknyában, totál egyedül. Én vagyok a bulizó jó kislány két lábon járó iskolapéldája. Magamhoz ölelem a poharamat, hogy megvédjem az erre kószáló erőszakolóktól, akik randidrogot szórnának bele. – Hát hellóka – szólal meg egy magas, határozottan amerikai hang, és ahogy odafordulok az alakhoz, aki mellém sompolygott, egy nagyon magas fickó mellkasával kerülök szembe. Egy gyors pillantás a magasba, és meglátom a lehető legbénább béna srácot, a haja agyonzselézve, pattanásos orrán drótkeretes szemüveg. (Nem vagyok gonosz! Szemléletesen fogalmaztam!) – Ööö… szia – mondom, és már mérem is fel a szobát, hogy megtervezzem a menekülő útvonalat. – Béna egy buli, mi? – kérdezi, és fél könyökével a pulton támaszkodva belemászik az intim szférámba. – Sokkal menőbbeken is voltam már a követségen. – A követségen? – kérdezem, és rögtön meg is bánom a kíváncsiskodásomat, hisz ezzel önként és dalolva bekapcsolódtam a beszélgetésbe. – Egy honfitárs! – kiáltja, ahogy meghallja a kiejtésem. – Igen, az apám diplomata. Én már gyakorlatilag mindenkit ismerek, úgy értem, mindenkit, aki számít. És már éltem mindenfelé.

54

Ó, te jó ég! Visszataszító és nagyképű. Nyerő páros. A belső jelzőrendszeremen visít: MEGSZAKÍTÁS! MEGSZAKÍTÁS! – Ez igazán szuper – mondom, miközben továbbra is a menekülő útvonalat tervezem. – Totál szuper – folytatja, tudomást sem véve a kétségbeesésemről. Azt hiszi, hogy odavagyok a nevetséges hencegésétől. – Úgy értem, még csak tizenhat vagyok, de már három szenátor is hajlandó beajánlani a Harvardra. Vagy a Yale-re. Még nem tudom, melyiket válasszam. Meglátjuk, honnan kapom a legkecsegtetőbb ajánlatot. – Hűha! Ez igazán… hűha – felelem, és lenyelem, amit valójában gondolok, benne olyan kifejezésekkel, mint a „kopj le” és a „balfék”. A számhoz emelem a poharamat, és egyszerre sikerül lepleznem mind az ital, mind a társasága iránti ellenszenvemet. – Hozhatok neked még egyet? – kérdezi. – Ó, hogyne – nyomom a kezébe a poharam. Amint elfordul, hogy isten tudja, mivel töltse tele, már tűzök is ki a konyhából, aztán végig a folyosón. Bevetem magam egy nyitott ajtón, reményeim szerint egy fürdőszobába, de úgy tűnik, egy dolgozóban kötöttem ki. A falak mentén bőrkötéses könyvek és bulizók. Középen egy óriási mahagóni íróasztal uralja a szobát. A dübörgő basszus és a dühöngő hormonok nélkül azonnal otthon érezném itt magam. Lehuppanok egy párnázott, fényes bőrkanapéra, és rögtön egy újabb partiarc mellett találom magam. Gyűrött ing és egy annál is gyűröttebb sportzakó van rajta. Az aranycímer a hajtókán elárulja, hogy egyetemi előkészítős. Egy metszett 55

üveg vizespoharat dédelget, benne valami barna likőrrel, ami rögtön elárulja, hogy a srác egy részeg egyetemi előkészítős. Az italának olyan erős a szaga, hogy attól félek, megperzseli az orrszőreim, és a szag csak erősödik, amikor részegségtől súlyos karjával átöleli a vállamat, és felém fordul. – Mire gondolsz, kislány? – kérdezi kásás hangon. Hát épp a táskámban lévő pici könyv súlyára gondolok, és arra, hogy most egy forró fürdőbe merülve kellene lapozgatnom elnyűtt, jegyzetekkel tarkított lapjait. Még egy napja sincs, hogy Jason párja vagyok, és máris bekövetkezett, amitől a legjobban féltem. A fürdő helyett itt találom magam valami rémálomszerű, élő szereplős videojátékban, ahol az a cél, hogy minél több részeg, idegesítő tinédzser fiút lőjön le az ember. Minden buli ilyen? Mert ha igen, akkor nyilvánvaló, hogy nem sokat vesztettem. A könyv meg csak húzza a táskámat, csúfot űzve belőlem az eszement döntésemért, hogy idejöttem. – Ahogy tetszik – nyögöm ki, de azonnal meg is bánom. – Mi? Érzem, ahogy foltokban kipirul az arcom az izgalomtól. – Hát… tudod, ez egy színdarab. És van benne egy Rosalinda nevű lány – kezdem, és folytatom is, mintha a srác másra sem vágyna, mint egy irodalmi eszmefuttatásra. De világos, hogy épp másra vágyik, mert közelebb húz, és azt mondja: – Figyelj, Rosalinda, felmegyünk? – Ööö… nem. Én nem Rosalinda vagyok – mondom, kibújva az öleléséből. – Rosalinda az Ahogy tetszik szereplője. 56

– Nekem nagyon tetszik – válaszolja, és felém küld egy kéjsóvár mosolyt. – Menjünk. Elkapja a kezemet, és megpróbál felhúzni a kanapéról, de az idegességtől izzad és csúszik a tenyerem. Ahogy teljes súlyával hátradől, hogy felrántson, a keze egyszer csak kicsúszik az enyémből. Pár lépést hátratántorodik, megáll, imbolyog, aztán ismét tántorog egy kicsit. Lép még egyet, és a lába nekiütődik a mögötte álló széles, üveg dohányzóasztalnak. Messze túl részeg ahhoz, hogy megtartsa az egyensúlyát, vagy akár védekezzen. Tulajdonképpen úgy tűnik, csak annyira van ébren, hogy élvezze a zuhanást. Legalábbis addig, amíg a feneke össze nem ér az alatta ripityára törő üveglappal. A csörömpölés fültépő. Még DJ Sziporka és a több mint ötven fecsegő, nevetgélő partiarc lármáján keresztül is hallani. Az egész bagázs megdermed, minden tekintet a szoba közepén lévő üvegkupacra és a részeg srácra szegeződik. Én kapok először észbe (talán, mert én vagyok a legjózanabb), és gyorsan felugrok, hogy felsegítsem a földről. Csodával határos módon sértetlennek tűnik, de kétlem, hogy ez így is marad, ha elkezd botladozni a nagy halom üvegszilánk között. – Mi a büdös franc?! – visítja a magas szőke, aki akkora tűsarkakon billeg be a szobába, hogy az én pántos Szandim babacipőnek tűnik mellette. Az arcára kiül a borzadály, és ebből leveszem, hogy ő a buli házigazdája. Legnagyobb megdöbbenésemre Mr. Bewan Rughva szólal meg elsőnek, a földön ülve motyog valamit Rosalindáról, aki az emeletre készül vele. Bágyadtan felém mutat. 57

– Engem nem… – szólalok meg, de hamar félbeszakítanak: – Tök mindegy – mondja a szőke, elkapja a srác kezét, és felhúzza. Meglep, hogy milyen erő van benne ekkora sarkakon, de lehet, hogy az extra izgalomtól felszabaduló adrenalin pörgeti fel. Sajnos ezt az emberfeletti erőt most rám irányítja. – Figyelj, Rosalinda, Gabe egy seggfej, és megértem, hogy élettelen tárgyakra hajigálod őt. Csak tartsd szem előtt, hogy ebben a házban egy rakás felbecsülhetetlen szar van, úgyhogy figyelj, hova dobod, világos? Sarkon fordul, szőke haja olyan erővel lebben meg, hogy majdnem félrekapom a fejem, és az ajtó felé vonszolja Gabeet. Én ott maradok az üvegtörmelék között állva, a buli pedig folytatódik körülöttem. A show-nak nyilvánvalóan vége, és senkit sem izgat igazán, hogy egy összetört asztal maradt utána. Elsuhan mellettem egy magas, sötét alak, aki úgy néz ki, mintha most lépett volna ki egy Armani-reklámból. – Szexi név – mondja, és valami erős illatú kölni nyomát hagyja maga után. – Én nem vagyok… – kezdem megint, ezúttal csendesebben, de nincs értelme. Armani már el is tűnt. És akkor belém hasít a felismerés: lehetnék Rosalinda. Lehetnék bárki. Úgy tűnik, senki sem tudja megkülönböztetni a szabálykövető, Shakespeare-t olvasó, gyorson csúcstartó, überstréber Juliát a massachusettsi Newtonból attól a Julia nevű lánytól, akit minden pasi vonzónak talál, és aki úgy rázza le a fiúkat, hogy üvegasztalra löki őket. Lehetnék valaki menőbb, magabiztosabb, csak ma estére, csak ezen a bulin. 58

Lehetnék szuper-Julia. Julia, aki szellemes, alkoholt iszik, és a fiúk – józanul, vagy sem – csüngenek minden szaván. Látom magam pasik gyűrűjében, a szexi frizurák és őrjítő akcentusok valóságos svédasztalánál, amikor valaki nekem jön. – Ó, te jó ég! Ezer bocs. Esküszöm, egy balfácán vagyok, hasra esek csinos lányok előtt a folyosón – mondja egy nagyon jóképű, szőkés angol srác. – De nyilvánvalóan nem akkora balfácán, mint szegény Gabe. Láttam, ami bent történt. Szép passz volt. Avery vagyok. Rosalinda, igaz? – Valójában Julia. – Jason, aki mindig Stréberkének hív, és Gabe, a város piása után elegem lett azokból, akik eltévesztik a nevem, nagyon szépen köszönöm. – Aha, szóval Julia – kortyol nagyot a söréből. Szőke haja a szemébe lóg. Egy egész kicsit Markra emlékeztet, amitől a gondolataim Phoebe SMS-ére terelődnek, tűnődöm, vajon milyen „hírei” lehetnek Markról. Avery laza mozdulattal hátrarázza a haját, ahogy a fiúk szokták, és folytatja: – Elég őrült jelenet volt. Ugye nem vágtad meg magad? – Jól vagyok, köszi – válaszolom. – Nem nagy ügy. Csak annyi, hogy kicsit rámenős volt. – Gabe egy seggfej. De te legalább meg tudod magad védeni. – Ó, én bármikor kész vagyok egy kis harcra. – Megfeszítem a bicepszem, és észre is veszem, milyen határozottan kirajzolódik a rendszeres úszástól és fekvőtámaszozástól. Esetlenül leengedem a karom, mielőtt még valami női Hulknak néz, és elmenekül. 59

– Tehát akkor szingli vagy? – függeszti rám várakozásteljesen mélybarna szemét. – Hogy mi? – Megmozgatom a szandálom, próbálom lehúzni az egyik bőrszíjat a kis lábujjamról, miközben igyekszem kibogozni ezt a meglehetősen hirtelen váltást a beszélgetés irányában. – Már úgy értem, ha téged nem kell megvédeni – mondja, közben az arcára némi pír szökik, de ettől csak olyan pirospozsgás, sportos rögbijátékos ábrázata lesz. – Úgy értem, khm, szóval úgy értem, hogy nincs, aki megvédjen. Gondolom. Na, hát ennek se füle, se farka. Próbáltam fineszesen kideríteni, hogy van-e barátod, de ez minden volt, csak nem fineszes, igaz? A fejemben ezer apró tűzijáték szikrázik. Itt áll előttem egy valóságos Abercrombie-modell, és izgul. Mert velem beszélget. Igyekszem nyugodt maradni, de a kezemmel a hajamhoz, onnan a szoknyámhoz, majd a táskámhoz kapok. Veszek egy mély levegőt, csípőre teszem a kezem, és összeszedem magam. – Semmi gond – válaszolom hűvösen. (Hűvösen?) – Ami azt illeti, van barátom, csak otthon, az Államokban. Ezért az önvédelem. – Hazudok, mint a vízfolyás. Meg kell majd köszönnöm Phoebe-nek, hogy annak idején elcipelt abba az egyhetes drámatáborba. Döbbenetemre csalódottnak látszik. De azért tovább kérdez: – Szóval akkor amerikai vagy? – Nem vetted le az akcentusból?

60

– Az első benyomás gyakran téves – mondja. (Ó, ha tudná…) – Az Államokból pontosan honnan? – Bostonból – felelem, ami sokkal nagyvilágibbnak hangzik, mint Newton, ami Boston egyik külvárosa; és gyakorlatilag a legunalmasabb hely, ahol úgy lakhat az ember, hogy azért még látja a város körvonalait. Valahogy azonban Boston sem az igazi, úgyhogy folytatom: – De jelenleg Manhattanben élek. – Hűha – mondja, és megint kortyol egyet a sörből. – Mindig is el akartam menni New Yorkba. Mit csinálsz ott? Egy pillanatra kihagy az agyam. Nem is tudom, melyik a zavarba ejtőbb: pazar kiejtése vagy a határozott álla. Aztán eszembe jutnak a zsiráf termetű lányok a poggyászkiadásnál, a kávéjuk, a gurulós bőröndjeik meg a csillogó luxusautóik. Eszembe jut az a szépség is, akivel Jason próbált szóba elegyedni a reptér előtt. – Modellkedem – bököm ki végül, és kihúzom magam tízcentis cipősarkamon, abban a reményben, hogy nem veszi észre, hamarabb beválogatnának mumpicnak, mint a Topmodell leszek! következő szériájába. Elég zsibbadtnak tűnik ahhoz, hogy bevegye, úgyhogy folytatom: – Van egy lakásom a belvárosban. Együtt lakunk néhány csajjal. – Hát ez marha jó – mondja tágra nyílt szemmel. A poharát is erősebben markolja. – Ezért vagy Londonban? – Persze – felelem a körmömet vizsgálgatva. – A divathétre jöttem, és lesz egy katalógusfotózásom is. – Katalógusfotózás? Honnan a bánatból szedtem ezt? Csak úgy dől belőlem a hazugság, és már látom is Markot az én jóképű, amerikai pasim szerepében, aki lelkesen támogatja a 61

modellkarrierem, miközben őrülten hiányzom neki, mikor úton vagyok. Avery a kezembe nyom egy üveg sört, amitől még színesebb lesz a történet. Épp egy egész oldalas hirdetésről mesélek a Vouge-ban, amikor előhúzza a telefonját, és elkéri a számomat. A régi Julia ordít a fejemben: „Ez nem vészhelyzet!” De szuper-Julia másként gondolja. Mi baj lehet belőle, most igazán? A legkevésbé sem tűnik szexuális bűnözőnek, úgyhogy mit vacakoljunk? Ráadásul annyira cuki, és különben sem tervezem, hogy felveszem, már ha hívni fog egyáltalán. Úgyhogy rászólok hülye kis Stréberkére, hogy duguljon el, szuper-Julia pedig kikapja a srác kezéből az iPhone-ját, és bepötyögi az iskola által biztosított számot a fényes képernyőn. Apa mezszáma. Shakespeare születésnapja. A felvételi átlagom. Kész és kész. Visszaadom a telefont, és egy röpke pillanatra a tenyerében felejtem a kezem. – Várom a hívásod – mondom, mielőtt rávillantok egy mosolyt, sarkon fordulok, és elindulok kifelé a szobából. Nem igazán tudom, hová is megyek, de olyan menőnek tűnik odébbállni. Még csak meg sem billenek a kölcsönkapott magas sarkúban, ahogy kisétálok.

62

5. fejezet

Monzatszrekeszet

Na mizu? Csak nem jelentette be Mark vánosssan h engem szRet?? Váááá álmodni cs lehet. Kidőltem hnap skype – J Pár órával később viszont már határozottan billegek a szandiban, mikor Jason végül megjelenik mellettem a nappaliban. Addig egy jóképű sráccal dumáltam, akinek szakadt pólóján Bob Marley képe virított, de ő elment, hogy hozzon nekem még egy italt. A kandalló mellett állok, és a párkánynak támaszkodva próbálok talpon maradni. Épp megfelelőnek látszott az alkalom, hogy válaszoljak Phoebe SMS-ére, és mikor elhajolok a kandallópárkánytól, hogy visszategyem a telefont a táskámba, érzem, hogy imbolygok. Nem tudom pontosan, hogy a különféle poharakból és üvegekből mi minden került a szervezetembe, de bármi is volt, rendesen betett az egyensúlyérzékemnek. Milyen jó szó. Egyensúlyérzék. Eggggyensúlyééééérzék… – Miről motyogsz itt? – Mi van? – kapom fel a fejem. Jason szeplős arca és zavart mosolya beúszik a képbe. – Azt mondogatod, hogy egyensúlyérzék. 63

Hoppá, ez hallatszott? – Semmiről. Hagyjuk. – Jól szórakozol? – bámul rám, és felvonja vöröses szemöldökét. Nekem kicsi, napégette hernyónak tűnik a szemöldöke, ettől pedig olyan hihetetlen vihogás és csuklás tör rám, hogy csak bólintani tudok válaszként. Jason úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy teljesen szétcsúsztam. – Óriási. Na, akkor lépjünk, jó? – A derekamra teszi a kezét, hogy kikormányozzon a szobából. – Hová ez a sietség? – kérdezem, bár inkább úgy hangzik, hogy „ovaza ssseccség”. Jason vállának dőlve lépkedek, és iszonyúan igyekszem ellenállni a késztetésnek, hogy simogatni kezdjem a kasmírpulcsiját. – Ezt most, hogy érted? – kérdezi, továbbra is a kijáratot keresve. – Gyakorlatilag úgy kellett elvonszolni téged ebbe a buliba, kézzel-lábbal tiltakoztál, most meg maradni akarsz? – Nem. Tőlem mehetünk – mondom, vagy inkább motyogom összeakadó nyelvvel. – De nem kell neked engem cipelni magaddal. Várjunk csak, ez rossz monzatszrekeszet. – Szuper, nyelvtanóra a részeg Stréberkével – morogja Jason, miközben könyökével eltol valakit az útból. – Nem vagyok stréber! Nem vagyok prűd. Én egy PARTIARC vagyok! – kiabálom, és elengedek egy olyan partiarcos „vúúúúhúúú”-t, amit józanul elég idegesítőnek tartok. Pedig olyan klassz így csinálni. Tényleg klassz. Most már tökre megértem, mi a jó a vúhúzásban. Klassz? – Vúúúúhúúú!

64

– Oké, partiarc – mondja Jason, és határozottan elkapja a kezem. – De most vége a bulinak. – Mitől lett hirtelen olyan sürgős, hogy lelépjünk innen? – Csak úgy – feleli, miközben kivágtázunk a lépcsős tornácra, de már csak azután, hogy egy mély hang bentről feldörög: – Hé, te kis amerikai szargombóc! Te zaklattad a barátnőmet! Jasonnel megperdülünk, és szemben találjuk magunkat egy nagyon magas, nagyon részeg és nagyon brutális külsejű angol sráccal, akinek neonszínű zebracsíkok vannak kiszőkített, égnek álló hajában. Még így részegen is azonnal beugrik, hogy ki lehet az a bizonyos barátnő: a lány, akivel Jason a konyhában beszélgetett, a lány a pink csíkokkal tarkított frizurával. – Szó sem volt ilyesmiről – válaszolja Jason lényegesen bátrabban, mint kellene, ha az ember egy hegyomlással beszélget. – Jason, ez nem a megfelelő alkalom, hogy kiállj a – csuklás – becsületedért – súgom oda, a bódulatba bevillanó tiszta pillanatomban. – A haverom azt mondta, dumáltál vele – folytatja a srác kihívóan. Dühös szeme vérben forog. – Na ja, dumáltunk – vonja meg Jason a vállát. – Többnyire a szánalmasan féltékeny és szörnyen visszataszító pasijáról volt szó, aki, ha jól értem, te vagy. – Megragadom Jason karját, hátha így elhallgattathatom. Elhúzza a száját. – De hozzá sem értem.

65

– Nem a fenét! – dörgi az emberszabású hegy. – De most megbánod. – Ne fenyegetőzz, barátom – mondja Jason, és elegánsan a fickó vállára teszi a kezét. – Na és miért ne? – Mert az apám ügyvéd, és tönkretesz, ha a dagadt ujjaid közül akár eggyel is hozzám érsz. Csak most tűnik fel, hogy Jason is részeg egy kicsit, ez lehet az egyetlen ok, amiért hecceli itt ezt a böhöm nagy fickót. – Na, húzzál el! – mondja a hegy, és a keze ökölbe szorul. – Tudod, nem igazán ismerem ezt a brit kifejezést. Azt jelenti, hogy „további kellemes estét”? – Jason! – sziszegem, igyekszem elérni, hogy vegyen vissza, és elhúzhassunk végre. Egyre inkább tudatosul bennem, hogy részeg vagyok, és a felismerés, hogy kilógtam bulizni egy osztálykiránduláson, aminek ez lett a vége, kezd kiborítani. Egyetlen gondolat zakatol a fejemben: „soha többet nem akarok berúgni, soha többet nem akarok berúgni”, miközben a lépcső korlátjába kapaszkodva próbálok állva maradni. Az angol fickó gúnyosan mosolyog Jasonre. – Azt jelenti, hogy rohadtul péppé verlek, és uzsidobozban kell majd visszapostázni téged a mamádnak – mondja húsos öklét a magasba emelve. Ettől vihogni kezdek, mert elég vicces egy síkagyú brittől azt hallani, hogy „uzsidoboz”. Nagy mák, hogy Jason időben elhajol, így a részeg egyetemi előkészítős Gabe szalad bele a kemény ütésbe.

66

Szegény srác, egy perc nyugta sincs, de gyanítom, olyan részeg, hogy ezen a ponton már szinte semmit sem érez. Sportzakója és nyakkendője meglebben, mint két szárny, majd úgy, ahogy van, lerepül a tornácról, egyenesen az útra, ahol egy nagy csapat Arsenal-drukker tart egy pubból a legközelebbi metróállomásra. Nyilvánvaló, hogy ők is legurítottak pár pohárral a meccs után, és nem igazán díjazzák, hogy egy tinédzser ledönti őket a lábukról. – Mi a francot képzelsz, vaze?! – üvölti az egyik férfi, a gallérjánál fogva megragadja Gabe-et, és visszalöki a tornácra, neki a felhergelt szerelmesnek, ami nem egyszerű mutatvány. A döbbenettől gyakorlatilag földbe gyökerezett a lábam, de ahogy Gabe elvitorlázik mellettem, mégis hátralépek, nehogy kiüssön. Eközben kis híján leesek a lépcsőről egy művészien metszett rózsabokorba. – Húzzál el te is! – ordítja a szerelmes, akinek egyértelműen nem túl széles a repertoárja riposztokból. Kezd összeverődni a tömeg, ahogy a tinédzserek kinyomakodnak a házból, hogy megnézzék a bunyót. Felhergelt Szerelmes kikap az egyik bámészkodó kezéből egy sörösüveget, és elhajítja a középkorú pasasok felé, akik most már a járdán tömörülnek. – Te kis rózsaszín tollú köcsög! – ordítja az egyik, miközben felrohannak a lépcsőn, hogy elcsípjék Felhergelt Szerelmest. – Kapjátok el a kis punkot! – Húzzatok el! – Fogod még bánni, hogy nem te húztál el! 67

– Trágya Arsenal! – Te vagy trágya! – Rúgd szét a seggét! Egy szempillantás alatt komoly utcai bunyó tör ki a járdán, középkorú focidrukkerek birkóznak részeg tinikkel. Lendülnek az öklök, repkednek a sértések, és a vállamba fájdalom hasít, mert valaki belekapaszkodik a műbőr válltáskámba, aminek a szíja simán leszakad. A táskám tartalma szétszóródik a tornácon a tomboló őrület alatt. – A jó francba! – sikoltom, térdre vetem magam a durva kövön, és próbálom menteni a menthetőt. Kiszúrom, hogy a telefonom a legfelső lépcső szélén landolt, de ahogy nyújtózkodom, hogy megszerezzem, valaki a hátam mögül durván lesöpör. Két lépcsőt lebukfencezek, és egy rakás karra, lábra és fenékre huppanok. – Csini a bugyid – hallom, és ahogy felnézek, Jasont látom, amint épp felém nyújtja a kezét. – Húzzunk innen a bánatba! – A telefonom! – kiáltom, miközben felhúzom magam. – Pont ott volt – mutatok a legfelső lépcsőre, de a telefonnak hűlt helye. – Nálam van – feleli Jason, és feltart egy csillogó, ezüstszínű készüléket. – Indulás! Most! Elkapja a kezem, és végigrohanunk a járdán. Egymás után suhannak el a házak, és a háztömb végén Jason hirtelen balra fordul. Dunsztom sincs, hol vagyunk, vagy hová tartunk, és dunsztom sincs, hogy vajon Jason tudja-e, de sikerült elkapnom az ütemet, és a tízcentis sarkakon is tartom vele a lépést. A verekedés zaja elhal, ahogy egyre távolabb kerülünk a bulitól. Megpróbálom elhessegetni a gondolatot, hogy a 68

szandálom futás közben hogyan töri ronggyá a lábamat, és azt is, hogy a többi holmim szétszórva hever az utcán, most már legalább fél mérföldre tőlem. A táska olcsó, könnyen pótolható húsz dollárból a H&M-ben, és van egy csomó másik ceruzám meg több-tubusnyi szájfényem. Még egy tartalék számológép is van az utazótáskámban. De a szívem szakad meg, ha a szamárfüles, jegyzetekkel teli zsebShakespeare-emre gondolok, ami most jó eséllyel egy pocsolyában fekszik, az alatt a hülye rózsabokor alatt.

69

6. fejezet

Másnap reggel

Jól vagy? Mark nem vallott nyilvánosan szerelmet, de tök furán viselkedik. Később beszélünk – P Bip-bip… Bip-bip… Bip-bip… Valami idegen hang ritmusára pislogva nyitogatom a szemem. Eltart egy darabig, míg rájövök, hogy nem a newtoni hálószobámban vagyok. Még csak nem is az Egyesült Államokban. Több ezer mérföldre az óceánon túl, Londonban. Az osztálytársaimmal. És azzal az új, bolyhos kis jószággal, amelyik, úgy tűnik, az éjszaka során nőtt a nyelvemre. – Huh – felnyögök, és próbálok kiszakadni a mély álomból. Nemcsak undorítónak érzem magam. Undorító is vagyok. Maga a megtestesült förtelem. Bip-bip… Bip-bip… A fejem a csipogás ütemére kezd lüktetni, a mahagóni éjjeliszekrény felé lendítem a kezem, és hatalmasat csapok az úti ébresztőórámra. Mint valami lézersugár, egyenesen a szemgolyómba hasít a fénycsík, amely beszűrődik azon a kis résen, ahol a függöny nem ér le teljesen a földig. 70

Bip-bip… Bip-bip… Na, hát akkor ez mégsem az úti ébresztőórám, mivel az már csak egy halom műanyag a padlón. Mi történik velem? Egyre erősebben kalapál valami a fejemben, visszaidézve a tegnap éjjel dübörgő basszust. Jönnek az emlékek, mintha maga DJ Sziporka konferálná fel őket. A házibuli. A rövid szoknya. Jason. A sör. A nagyképű diplomata gyerek. Gabe. Rosalinda. Az összetört üvegasztal. A basszus. Egek, a basszus! Avery. Bip-bip… Bip-bip… Beborít a tegnap éjszaka, és ez a folyamatos csipogás adja hozzá az ütemet. Mi a pokol lehet ez? Bip-bip… Bip-bip… Aztán a kirakós utolsó darabja is a helyére kerül. A telefonom! Sikerül kiszabadulnom a körém tekeredett ágyneműből, és látom, hogy még mindig a tegnap esti felhajtott miniben vagyok. Gyakorlatilag már az államig csúszott fel. A topom bal pántja valahogy átkeveredett a fejemen, így mindkét pánt a jobb vállamon van. Egy pillantás a tükörbe elárulja, hogy úgy nézek ki, mint aki a hullámvasúton próbált meg felöltözködni. Huh. SOHA. TÖBBET. NEM. ISZOM. Bip-bip… Bip-bip… Le kell állítanom a csipogást, ami reményeim szerint a szobát is megállítja, hogy ne dőljön tovább balra. A csupasz lábam, amit jelenleg haragosvörös hólyagok borítanak, valami kicsi és hidegen landol. Felemelem, a csillogó, ezüstszínű telefon az, és még mindig csipog, és csúnya piros

71

fénnyel villog rám. Biztos a régi Julia állított be valami emlékeztetőt. Az összes létező gombot megnyomom az ismeretlen mobilon, hogy végre elhallgattassam az átkozott készüléket. Hál' istennek sikerül valami jót megnyomnom, mert a csipogás abbamarad, és egy üzenet jelenik meg a halványkéken világító képernyőn. Olyan szuper, hogy találkoztunk tegnap este. Majd meghaltam egy csókodért. Tudunk most dumálni? – Chris Mi van?! Az agyam mélyrepülés üzemmódba kapcsol. A telefonomon van egy üzenet egy sráctól, aki odavan – nem, majd meghal! – egy csókomért. Kicsoda?! Chris? Melyik volt Chris? Koncentrálok, próbálom visszaidézni az események sorát, amelyek ehhez az üzenethez vezettek. Az összetört asztalig minden megvan. Azonban az este többi részét sajnálatos módon többnyire homály fedi. Tudom, hogy egy újabb sört adtak a kezembe, aztán még egyet. Kezdtem egyre többet beszélni, és egyre merészebb lettem. A sör segített, meg az érzés is, hogy szuper-Julia vagyok, egy teljesen új ember, aki semmiben sem hasonlít Stréberkére. És kiderült, hogy szuper-Julia igen népszerű a fiúk körében. Ott volt az ír fickó, valami balladát énekelt (bár kicsit hamisan). Megadtam neki a számomat, jobbára azért, nehogy belekezdjen a valószínűleg igen gazdag ír-punk repertoárjába. 72

Aztán ott volt az egyetemi előkészítős srác az előkelő kiejtésével, aki folyamatosan a családja magángépéről beszélt. Ő a másik, aki azért kapta meg a számom, hogy megszabaduljak tőle. És ott volt még a borzas hajú, magas srác, aki egy Shinsfeldolgozásokat játszó zenekarban gitározik, meg a szőke egyetemista, aki huszadik századi kelet-európai irodalmat tanul, és a mélykék szemű fiatal skót művész, aki a legutóbbi installációjáról magyarázott, amihez alufóliát és Beatlesdalszövegeket használt. Mindannyiukat elkápráztattam a szellemességemmel, a kisugárzásommal és a sör generálta magabiztosságommal, könyvről könyvre partner voltam a könyvmániásnak, boncolgattam a Revolution 9 hangkollázsát a művésszel, és dúdoltam, ahogy a gitáros pengetett. Fel sem merült bennem, hogy bármelyikük keresni fog. A fiúktól érkező hívásaim általában két téma köré csoportosíthatók: vagy segítséget kérnek a házi feladathoz, vagy korrepetálni kell őket. Miután a bulin megismert srácok közül egyik sem az iskolatársam, nem számítottam rá, hogy bármelyikükről is hallani fogok még valaha. Melyik volt Chris? Újra elolvasom az SMS-t, hátha valami beindítja a memóriámat. Majd meghal a csókomért? Mindegyik cuki volt, úgyhogy abban biztos vagyok, hogy én is majd meghalok a csókjáért. Már úgy értem, a bulin megismert fiúk közül egyik sem volt az Igazi. Nem úgy, mint Mark. De Mark nincs itt. És csókolózni egy fiúval azért jó gyakorlás lehet. Mert, ugye, gyakorlat teszi a mestert, márpedig én vérprofi akarok lenni, 73

mire Markkal összejövünk végre. Nem mintha olyan gyakran adódna ilyesmire alkalmam. Akármit is csináltam múlt éjjel – azt hiszem, ezt hívják flörtölésnek –, nyilvánvalóan működött. Reménykedjünk, hogy józanul is tudom produkálni. Mert ismétlem: SOHA. TÖBBET. NEM. ISZOM. Most már csak az a kérdés: mi a fenét kellene erre visszaírnom? Valaki hangosan dörömbölni kezd az ajtón. – Julia? Az egész osztály rád vár! Lennél olyan kedves levonszolni a seggedet a földszintre úgy kábé tíz perccel ezelőttre? – Sarah Finder hangja figyelemre méltó intenzitással hatol át a vastag faajtón, egyenesen a fülembe fúródva, mint egy nyílvessző. Rápillantok az órára a telefonon, és látom, hogy életemben először késésben vagyok. Úgyhogy bepötyögöm az első dolgot, ami alkoholtól zavaros elmémbe ötlik. Én is örülök, hogy találkoztunk! Most nem jó. Rohanok egész napos fotózásra. Később beszélünk. – J Egyszerűbbnek tűnik folytatni ugyanazt a hazugságot, amit tegnap elkezdtem, mint kitalálni egy teljesen újat. Rányomok a Küldésre, még mielőtt felfognám, mit tettem. Igyekszem az eszembe vésni, hogy később ellenőriznem kell, hány egység van még a telefonomon, aztán kiugrom az ágyból, és gargalizálok egy kis szájvízzel. Gyűrött szoknyámat gyorsan farmerre cserélem, ledobom a pántos felsőm a kedvenc kék hosszú ujjú pólóm kedvéért, és beleugrok kényelmes 74

tornacipőmbe, remélve, hogy így megnyugtathatom haragos lábamat. Iszom, flörtölök, hazudok, és most kések is. Nem jöhetne vissza most már a régi Julia?

75

7. fejezet

Görbülő lábujjak, csók és birkózás a múzeumban

Hűha. Minden világos. Most már tom h meg kellett volna csókoljalak. – C – Ebben a teremben minden kép valóságos lakoma a szemnek. Zsírként fröccsenő színek, a szenvedély érett gyümölcsei mindenfelé a vásznon. Kóstoljanak bele a szemükkel az impresszionizmus szaftos ízeibe, a művészet zamatos mártásaként önmagába visszaörvénylő színeibe. Az idegenvezető mondókáját vihogás szakítja félbe. Úgy hasogat a fejem, hogy nem mozdítom meg azért, hogy lássam, ki nevet a „szenvedély érett gyümölcsein” – vagy hogy felhívjam a figyelmet a képzavarra. Pillanatnyilag semmi mást nem akarok, csak visszamászni az ágyamba. Az egyetlen ok, amiért még nem dobtam ki a taccsot, az, hogy túlságosan nagyra becsülöm a Tate-et ahhoz, hogy a padlón hagyjam a reggelimet. De ha az idegenvezető továbbviszi ezt a lakomás-mártásos vonalat, megeshet, hogy nem tudom visszafogni magam. 76

Befejezi a szövegét az impresszionizmusról, aztán magunkra hagy minket, hogy megcsodáljuk, amit a terem rejt. A diákok a különböző alkotásokat vizsgálgatva járnak körbe-körbe. – Evie Ellston! – Mrs. Tennison topog keresztül a termen Evie-hez, aki a csillogó, ezüstszínű telefont szorongatja francia manikűrös kezében. – Nem igazán értem, hogyan sikerül a téged körülvevő művészetnek figyelmet szentelned, ha a telefonodat bújod. Miközben Evie telefonjáért nyúl, Mrs. Tennison csörömpölő karperece beleakad Evie bőr válltáskájának rojtjaiba, lerántja vele Evie válláról, és a tartalma szétszóródik a padlón. A komoly körömlakk-készlet, többtubusnyi szájfény és három különböző hajkefe mellett látok úgy nagyjából húsz darab műanyag kártyát „Hívj & írj” felirattal! Mrs. Tennison Evie-ről a földön heverő feltöltőkártyákra néz, majd ismét Evie-re. Evie szeme tágra nyílik, és minden szín kiszalad az arcából, míg végül csak a mesterien felvitt arcpír marad. Lehet, hogy a családja kőgazdag, de még én is hallottam róla, hogy az apja milyen szigorú. Ha Mrs. Tennison felhívja, akkor itt valakinek elveszik az Audiját. – Evie Ellston, emlékszel, mit mondtam? – vakkantja Mrs. Tennison. – Ööö… miről is? – válaszol Evie alig hallhatóan. – A telefonhasználatról, kisasszony. – Mrs. Tennison sóhajt egy nagyot, aztán kissé megemeli a hangját, hogy az összes diák hallhassa a galériában. – Gyertek ide, legyetek szívesek! 77

Odatömörülünk. A csapatból valakinek olyan szaga van, mint a hagymának a reggeli omlettjében, úgyhogy pár lépéssel arrébb kell mennem, mert a hányingertől elszédültem. Mrs. Tennison hangja belehasít a terem hűvös levegőjébe. Evie telefonját a magasba tartja. – Úgy tűnik, Evie Ellston úgy gondolja, hogy a szabályok, melyek meghatározzák, hogy ezek a telefonok milyen célra használhatók – és milyenre nem –, pusztán javaslatok. Akkor tisztázzuk. A kiránduláson testben és lélekben is jelen kell lennetek. Ebből kifolyólag nem telefonálhattok, nem küldhettek SMS-t, nem Twitterezhettek ezekről a készülékekről, csak vészhelyzet esetén. És ne feledjétek, az út során tanúsított viselkedésetek nemcsak a tantárgyi értékeléseteket befolyásolja, hanem az otthoni magatartásjegyetekbe is beleszámít. Amennyiben megszegitek a szabályaimat, annak osztálytermi következménye lesz. – Sajnálom – motyogja Evie. Szinte hallom anya hangját: „Dehogy sajnálja. Csak azt sajnálja, hogy lebukott.” Utálom, amikor ezt nekem mondja, de nem tagadom, kicsit felvillanyoz, ahogy elnézem Evie arcát, miközben a telefonja eltűnik Mrs. Tennison útikönyvekkel megtömött, ronda, öreg táskájában. – Hogyne, biztos vagyok benne – mondja Mrs. Tennison. – De késő bánat. A telefonod egyelőre nálam marad, és ha valami gond van, kölcsönkérheted a párodét. A diákok ismét szétszóródnak a galéria különböző szegleteibe, és a kellemes borzongás, amiért Evie csávába került, hamar szertefoszlik. Hirtelen úgy érzem, hogy a 78

gyomrom a hátsómon keresztül készül távozni. Osztálytermi következmény? Kinyitom a telefonomat, és végignézem az üzeneteimet. Vajon Mrs. Tennison rájön? Próbálom kitalálni, hogyan köthetném a telefonomon lévő SMS-eket a kirándulás kulturális szempontjaihoz, de ha csak rágondolok a tegnap esti bulira, újult erővel kezd lüktetni a fejem. Fel kell töltenem a telefonom egyenlegét. Visszateszem a mobilt a táskámba, és ismét belekezdek abba, amit egész délelőtt csináltam: úgy teszek, mintha egy műalkotást tanulmányoznék, miközben csak állok némán, próbálok kitartani és nem hányni. Így sikerült eltitkolnom a másnaposságom az osztálytársaim és Mrs. Tennison elől. Elárulom, nem volt könnyű mutatvány. Bár hónapok óta erre az útra készültem, most egyetlen percét sem tudom élvezni. Úgy érzem, a szemgolyóm kiszakad a helyéből, az agyam meg kiszivárog a fülemen. És ez csak nyaktól felfelé. A gyomrom konkrétan csacsacsát jár. Sikerült ugyan letuszkolnom egy pirítóst a szállodából kifelé jövet, de határozottan kikívánkozik. Ott egy pad a terem közepén, pont egy hatalmas szobor előtt. Odatántorgok, és megkönnyebbülten felsóhajtok, ahogy lerogyok a hűvös márványlapra. Megfeszített figyelemmel bámulok a szoborra, mintha a csodát szívnám magamba. Valójában csak összeszorítom a szám, és igyekszem lecsillapítani háborgó gyomrom. Eszembe jut az üzenet, amit reggel elküldtem, és bár nem gondoltam, hogy ez lehetséges, de ettől még pocsékabbul érzem magam.

79

Jobbról csörömpölést hallok. Mrs. Tennison és túlméretezett ékszerei csapódnak le mellém. Felsóhajt. Láthatóan megviseli, hogy 0-24-ben a szigorú tanerőt kell alakítania. – Hát nem gyönyörű? – Pompás – felelem, alig pillantva az előttem álló hatalmas szoborra. Felismerem a művészettörténet-könyvemből, hogy ez A csók, Rodintől. Hatalmas és borzasztóan fehér. Miután rettenetesen másnapos vagyok, gyakorlatilag árnyékolnom kell a szemem a kezemmel, hogy rá tudjak nézni. Két szerelmest ábrázol, meztelenül, egymás köré font karral, fergeteges smárolás közben. Reménykedem, hogy Mrs. Tennison csendben kívánja befogadni a szépséget, de nincs ilyen szerencsém. – Rodin igazán ismerte a testet – mondja, és megint sóhajt. – Kiemelte a vágy minden fizikai megnyilvánulását. Nézd csak, hogy feszül meg a férfi háta, ahogy a nőt közelebb húzza. Még a nő lábujjai is kéjtől görbülnek a kőben. Ennek az alkotásnak minden egyes részlete arra hivatott, hogy felszítsa a szenvedélyt. – Lenyűgöző. – Próbálom ezt úgy mondani, mintha lelkesednék, anélkül, hogy túl szélesre nyitnám a számat. – Tudod, gyakran képzelem magam ebbe a műbe – mondja, és erre a gyomrom végképp tótágast áll. – Egy szoros ölelésbe zárva, mintha sosem lenne elég közel. Ajka az ajkán, csupasz testük összeér, a vágy egyszerűen… – Durva! – kiáltom, és a kezem a szám elé kapom.

80

– Tessék? – kapja oldalra a fejét Mrs. Tennison, és összehúzott szemmel néz rám, látom, milyen bőkezűen bánt a türkiz szemfestékkel. – Ó! Hát – pánikolok – csak… hogy hát, ööö… milyen durva, hogy az osztály többi része nem értékeli annyira ezt az alkotást, mint ön, Mrs. Tennison. – Ó, igen, az bizony – mondja, és fújtat egy nagyot. – Csak remélni tudom, hogy egyik-másik osztálytársadnak sikerül legalább belebotlania némi kulturális tapasztalatba. Még rám mosolyog, mielőtt egy újabb diák után nézne, akit megszégyeníthet a jelenlétével. Kiszalad belőlem az adrenalin, és teljesen kimerültnek érzem magam. Előrehajolok, és az ölembe hajtom a fejem, hátha lesz egy pillanatnyi nyugalmam, mielőtt tovább kell mennünk a pop art gyűjteményhez. De hát most sincs szerencsém. – Hé, partner, jól vagy? – huppan le mellém Jason a padra. Biztos itt lézengett valahol, és várta, hogy Mrs. Tennison odébbálljon. – Nem – motyogom bele a farmerembe, túl pocsékul vagyok, hogy hazudjak. – Macskajaj? Az szívás, barátom – mondja, ültében is szteppelve magas szárú, zöld Converse-ében. Esküszöm, ez a gyerek egy pillanatra nem bír nyugton maradni. – Hogyhogy neked semmi bajod? – Sikerül végigmondani a kérdést, aztán gyorsan megint összeszorítom a szám. Én úgy nézek ki, mint döglött macska az országúton. A srác meg itt ül szikrázó kék (kicsit sem véreres) szemmel. Szimatolok, hátha érzek egy kis sörszagot, vagy akár egy kis tegnapi

81

kölnit, de semmi. Ha valamit egyáltalán ki tudok venni, az a szállodai szappan illata. – Rutin – feleli nevetve. Addig turkál a zsebében, mígnem elővarázsol egy lila-fehér papírfecnit. Rágópapírt. – Túléled? – Még nem dőlt el. Egyelőre próbálom kiheverni a traumát, amit a tegnap éjszaka okozott – egyenesedem fel. – Nem hiszem el, hogy hagytam magam rávenni, hogy elmenjek veled abba a buliba. És még be is rúgtam. Egek, teljesen leégettem magam múlt éjjel! – Leégetted? Dehogyis. Nekem úgy tűnt, sikered volt. – Újra meg újra félbehajtja a rágópapírt, míg az már szinte csak egy pötty. – Micsoda? – kérdezem. A papírból enyhe szőlőillat érződik, el kell fordulnom, nehogy elhányjam magam. – Úgy bizony. Kábé egy óra után elkezdtelek keresni, hogy visszavigyelek, de aztán láttam, hogy azzal a gitáros sráccal vagy. – Egy közeli szemetes felé pöccinti a csomagolópapírt, de az lepattan a peremről, és a földön köt ki. – Úgy tűnt, jól érzed magad. Egyenesen felülök, és felé fordulok. – Gitáros srác? Milyen gitáros srác? Megvan a neve? – Hm… Bono? Nem, nincs meg. Miért? – Semmi különös – mondom, és igyekszem közönyös arcot vágni. Viszont biztos vagyok benne, hogy sipító hangom elárult, mert Jason a homlokát ráncolva néz rám. – Mi van, Julia? Még a szokásosnál is flúgosabban viselkedsz ma délelőtt. – Jason nem mozdul, hogy felvegye a rágópapírt, ami továbbra is ott hever vagy fél méterre a 82

szemetestől. Naná hogy Jason képes szemetelni a világ egyik leghíresebb múzeumában! – Már mondtam. Másnapos vagyok. Minden sietség nélkül felállok, és odasétálok az eldobott rágópapírhoz. Határozottan semmi szükségem rá, hogy Jason Lippincott – aki egészen eddig a kirándulásig mindösszesen három szót szólt hozzám életemben – flúgosnak tituláljon. – Persze, de van itt még valami. – Jason feláll, és utánam sasszézik. A tornacipője úgy nyikorog a múzeum padlóján, mint egy idegesítően csaholó kiskutya. – Tényleg? – Menet közben megállok és szembefordulok vele, jórészt azért, hogy ő is megálljon, és a nyikorgás abbamaradjon. – Pedig momentán csak erre tudok gondolni. – Egy múzeumban vagyunk, Stréberke – mondja egy késői Picasso-festményre mutatva. – Neked ez hazai pálya, de rá se hederítesz semmire. Komolyan. Történt valami tegnap éjjel? Van egy cseppnyi aggodalom a hangjában, és ez ellágyít egy pillanatra. De aztán elképzelem, mi történne, ha Jason mindent megtudna az SMS-ezgetésemről. Akkor is eleget piszkált, mikor alig volt hozzá muníciója. – Nem akarok beszélni róla. Hátat fordítok neki. Előttem egy Mondrian-festmény, harsogó narancsszínekben és kékekben. Hallom a tornacipő árulkodó nyikorgását, ahogy Jason mellém kerül és megáll. – Egyáltalán nem akarsz róla beszélni, vagy velem nem akarsz róla beszélni? Úgy látszik, nem tudom lerázni a srácot. – Mindkettő.

83

– Ne már, Julia! – böki meg a vállam a vállával. – Tudom, hogy pokolian érzed magad ma reggel, de tegnap este úgy tűnt, mintha talán-talán jól szórakoztál volna. – Tényleg jó volt – ismerem el, még mindig kerülve a tekintetét. – Vagyis hozzásegítettelek egy emlékezetes első éjszakához Londonban? – Büszkeség bujkál a hangjában. – Atyaég, jobban, mint gondolnád! – Mintegy végszóra, rezegni kezd a telefonom a táskámban. Előveszem, kinyitom, és ott az újabb üzenet Christől. „Remélhetőleg hamarosan” – olvasom. – Már ne is haragudj, de az nem a sulitól kapott telód, Miss Julia Csak Vészhelyzet Esetén? – kérdezi Jason, és mikor végül mégis ránézek, semmi kétség, gúnyos vigyor terül szét az arcán. Kétségtelenül élvezi az újabb szabályszegésemet. – Megtennéd, hogy most békén hagysz? – Sóhajtok, és gyorsan összecsapom a telefont. Mitől lett hirtelen ennyire fontos Jasonnek, hogy engem bosszantson? Mitől vette most hirtelen észre, hogy egyáltalán létezem? – Jaj, ne már, én vagyok a párod. Nekem bármit elmondhatsz. – Vállamra teszi a kezét. Alaposan meglep ezzel a mozdulattal, de nyilvánvalóan pontosan ezt akarta. A másik kezével hirtelen kikapja a telefont a kezemből, mielőtt átsprintelne a következő terembe. A macskajaj összes tünete elmúlik egy pillanat alatt. Utánastartolok. Két különböző termet is bejárok, mire megtalálom a sarokban, a Warholnak szentelt galériában. Warhol egyik terepszínű nyomata alatt böngészi a telefonomat. Megkaparintom tőle a készüléket, de a vásott 84

vigyorból tudom, hogy bekövetkezett, amitől tartottam. Az összes üzenetet elolvasta. Vér szökik az arcomba. – Neked meg mi bajod van? Fejre ejtettek, vagy mi? – csattanok fel. Annyira kínos ez az egész, úgy érzem, mintha valaki betolta volna a fejem egy pizzasütő kemencébe. – Fotózás? – nevet Jason. – Ez volt az első dolog, ami eszembe jutott. Neked köszönhetően nem gondolkodtam teljesen józanul. – Visszagyömöszölöm a telefont a táskámba, majd összekaparva méltóságom romjait, sarkon fordulok, és elmasírozok. – Hé, senki sem kényszerített, hogy annyit igyál – mondja, miközben megint jön utánam. – Nem írsz vissza? Úgy kívánná az illem. Megfordulok, és felemelem mindkét kezem. – Fogd be! Csak fogd már be! Azt szeretném, hogy a nap hátralévő részére dugulj el! – fakadok ki. A válla felett megpillantok egy pisztolyt ábrázoló Warhol-nyomatot. Ó, bárcsak. .. – Befogom. – Jason úgy tesz, mintha becipzárazná a száját. De csak a pillanat törtrészéig marad úgy, mielőtt kicipzárazza, és azt mondja: – De először hallani akarom a sztorit. – Milyen sztorit? – kérdezem türelmetlenül. – A sztorit erről a Chris gyerekről. Ki a srác? – Jason arca pont olyan, mint aki nagyon igyekszik, hogy ne törjön ki hisztérikus röhögésben, amitől teljesen elborul az agyam. – Fogalmam sincs! – A fejfájás kezd visszatérni, úgyhogy ismét megcélzom a legközelebbi padot, és lehuppanok rá. 85

– Fogalmad sincs? – Jason természetesen leül mellém, mivel láthatólag eldöntötte, hogy mi ma a legjobb barik vagyunk. Vagy azért, mert azt akarom, hogy végre leszálljon rólam, vagy azért, mert abban bízom, hogy segíthet kideríteni, ki lehet Chris, vagy azért (tulajdonképpen pontosan azért), mert túl elcsigázott vagyok már, hogy tovább ellenkezzek, elmesélem neki az egész történetet: Gabe-ről és az összetört asztalról, Averyről és a megadott telefonszámomról, és az összes többiről, akik közül az egyiket Chrisnek hívják, és ő küldte nekem azt az üzenetet, amin most Jason vigyorog. – Kezdődjék hát az élcelődés – temetem a tenyerembe lüktető fejem. – Micsoda? Rajtad élcelődni? Én? Bizonyára tréfálsz. – Jason a táskám felé nyúl, a telefonért. – Én csak segíteni akarok. – Persze, hozzásegítesz a felfüggesztéshez – válaszolom, és elrántom a táskám. – Julia, te vagy a „párom” – mondja, az ujjaival mutatva a szükséges idézőjeleket. – Sosem hagynám, hogy bajod essen. – Ó, világos. Csak elviszel egy idegenektől hemzsegő buliba külföldön, és magamra hagysz. Aztán belekeversz egy utcai bunyóba, ahol elhagyom az összes cuccom, közte a zseb-Shakespeare-em. – A zsebmicsodád? – szalad fel Jason szemöldöke. Valószínűleg azt hiszi, hogy egy apró Shakespeare-figuráról beszélek. (Éppenséggel van olyanom is, de inkább otthon hagytam, Newtonban, nagyon szépen köszönöm.)

86

– Tök mindegy. A kérdés az, hogy miért fogadnék el segítséget tőled. – Nézd, én bárkinél el tudom érni, hogy belém szeressen – mondja Jason. Felhorkanok. – Azt nem tartom valószínűnek. Nem sértődik meg. – Oké, oké. Bárkinél el tudom érni, hogy komolyan kedveljen. Bárkinél. Garantálom. És ezt az adottságomat szívesen kiterjeszteném rád is. Akarod, hogy a pasi beléd essen? Én el tudom intézni. – Nyújtja a kezét, hogy megpecsételjük az üzletet. – Ó, és biztos csupa szívjóságból akarsz segíteni nekem! – szegezem rá a tekintetemet. – Egy fenét – mondja vidáman. – Te is kisegítesz engem. Gyanakodva bámulom. – Mit akarsz? – kérdezem. – Megírod nekem a napi beszámoló esszéket – vonja meg a vállát, mintha ez lenne a legkézenfekvőbb dolog a világon. – Most viccelsz? – kiáltom. – Azt akarod, hogy segítsek neked csalni? – Semmi sincs ingyen, Stréberke. – Karba teszi a kezét, és a falnak dől. – Döntsd el, mit akarsz. – Szó sem lehet róla. Elsétálok mellőle, mielőtt meggondolom magam. Várom, hogy utánam jöjjön, és tovább csipkedjen, mint valami féktelen kiskakas, de nem mozdul. – Akkor sok sikert az SMS-kalandodhoz – szól utánam. – Az erő legyen veled. 87

Megállok a terem kellős közepén. Úgy érzem, a telefon húzza le a táskám. Mikor kiveszem és felnyitom, látom, hogy az üzenet Christől még mindig ott van a kijelzőn, mintha csúfolódna velem. – Ugyan már, Stréberke – szólal meg Jason. Rémülten felkiáltok, és megfordulok. Nem vettem észre, hogy mögém settenkedett. – Írsz egy pár pluszbeszámolót. Nagy kaland. Ráadásul biztosra veszem, hogy már előre aggódsz, mennyire fogja lehúzni az én esszém a te átlagodat. Mi lehet jobb módja az átlagod megőrzésének, mint hogy te magad írod meg az egészet? Átcikázik az agyamon a telefonszámom. Négyes a vége. Az én tökéletes átlagom, amiért olyan keményen megdolgoztam. – Most fenyegetsz? – kérdem. Igyekszem keménynek hangzani, mégis hallok egy enyhe kis remegést a hangomban. – Szó sincs róla! – mondja, de úgy vigyorog rám, hogy az már messze nem a vidám kategória. Fondorlatos. – Csak szólok, hogy nem vagyok valami jó helyesírásból. Vagy nyelvtanból. Se a határidők betartásában. – Te most fenyegetsz! – Csak rendelkezésedre bocsátom a tényeket. Hogy mihez kezdesz velük, az már a te dolgod. – Úgy beszélsz, mint egy ügyvéd – mondom, és már nem szorítom annyira a telefont. – Az alma nem esett messze a fájától – feleli. – Gyerünk, Julia. Csak néhány pluszbeszámoló. Valószínűleg még élvezni is fogod. Most pedig odaadnád azt nekem? – Kiveszi a telefont a kezemből, kinyitja, és vadul pötyögni kezd. – 88

Magabiztosnak kell tűnnöd, sőt pimasznak. A pasiknak bejön a magabiztosság. – Megnyom még néhány gombot. – Ez majd megteszi a magáét. „Igazából… azt hiszem, nekem kellett volna megcsókolni téged” – olvassa hangosan, én pedig azonnal elvörösödök. – Márpedig másnaposnak kell lenned, ha azt hiszed, hogy én ilyet valaha is kiejtenék a számon – jelentem ki. – Kizárt, hogy ezt elküldjem neki. – Már megtetted. – Jason összecsapja a telefont, és a kezembe nyomja. – Ilyen nincs! Újra kinyitom a mobilt, és átfutom az üzenetnaplót, remélve, hogy csak be akart ijeszteni. De jaj, ott az üzenet az „Elküldött” mappában. – Hát arról hablatyoltál, hogy te ilyet sosem tennél, szóval megtettem helyetted. – Szemlátomást elégedettséggel tölti el a jól végzett munka öröme. A totális összeomlás határán szédelgek, amikor a telefon megrezdül a kezemben. Úgy le vagyok taglózva, hogy kis híján a földre ejtem. – Mit ír? – kérdezi Jason a kijelző fölé hajolva, és lelkesen várja, hogy kiderüljön kis kísérletének eredménye. Ez az a pont, ahol már olyan dühös és döbbent vagyok, hogy egy szó sem jön a nyelvemre, úgyhogy egyszerűen odaadom neki a készüléket. – „Minden este egy új esély…” – olvassa. – Látod? Mondtam, hogy meg tudom csinálni – vigyorog rám. – De most mi van? Este találkozni akar! – Csak úgy cikáznak a gondolataim. 89

– Ami nem fog összejönni – mondja Jason határozottan, és összecsapja a telefont. – Mi? Miért nem? – Először is, azt sem tudod, ki ez a srác. Tök idegen. Nem randizhatsz vele két SMS után. Túl veszélyes. De ami még lényegesebb, nem akarsz túl lelkesnek tűnni. Legyél kicsit elérhetetlen. Régimódi, de működik. – Komolyan? – Természetesen. És legyünk őszinték: még nagyon sok útmutatásra lesz szükséged, mielőtt egyedül is elboldogulsz Chrisszel. Az irányításom és a felügyeletem nélkül simán elszúrnád. Sajnálatos módon Jasonnek igaza van. Vakmerő voltam tegnap éjjel, és szerencse, hogy megúsztam egy vicces, rejtélyes, szexi SMS-sel. Viszont mit fog Chris gondolni, ha rájön, hogy nem egy káprázatos szupermodell vagyok, hanem Stréberke a massachusettsi Newtonból. Valószínűleg sikítva menekül majd. Kell egy kis idő, hogy végiggondoljam. – Mindemellett azt mondtad a fickónak, hogy fotózáson vagy – mutat rá Jason, mintha a gondolataimban olvasna. – Nem tudsz vele találkozni, míg ott nem végzel, Kate Moss. – Dugulj el! – Úgy teszek, mintha belebokszolnék a karjába, de önkéntelenül elmosolyodok. – Hé, nem én állítottam, hogy szupermodell van a családban! – emeli maga elé mindkét kezét. – Sose mondtam, hogy szupermodell vagyok! – Ó, hát nem beszéltél neki a milánói divatbemutatódról, szupermodell? – teszi az ujját vádlón az orromra.

90

Rácsapok a kezére. Jason elugrik előlem, megbotlik, aztán talpra szökken. – Most mi van, hozzám fogod vágni a telefonod, Naomi Campbell? – nevet, és tettetett rémülettel az arca elé kapja a kezét. – Megeshet! – mondom, és játékosan felé hajítom. Könnyedén elkapja, kinyitja, elüt egy újabb üzenetet, aztán visszadobja. Olyan, mint egy kiskölyök, aki meglovasított egy egész tortát. Most mit csinált? Mikor meglátom, mit írt, olyan zavarba jövök, hogy attól tartok, nem is vörös, hanem egyenesen lila az arcom. Ma este nem bírnál velem. Uhh! – Balfék! – Megint rácsapok. – Na de hölgyem, micsoda gorombaság! Jason elhajol az ütés elől, csak a pulcsiját sikerül meglegyintenem. Nekilendülök, hogy újra elkapjam, mikor csörögni kezd a telefon. Chris száma villog a kijelzőn. Nem üzenet, egy valódi hívás. Jason kihasználja, hogy a döbbenettől lemerevedek, kimarkolja a kezemből a telefont, és kinyitja. – Helló, drága – szól bele búgó, érzéki hangon. Na, ez már sok. Áthágva az összes, ember és emberszabású által ismert múzeumi szabályt, rávetem magam, és lerántom a földre. Jason arrébb gurul, de sikerül belemarkolnom a pólója szegélyébe, és visszahúznom. Ahogy a keze elérhető távolságba kerül, a feje fölé tartja hosszú (és meglepően 91

izmos) karját. Nincs más választásom, fölé kell kerekedjek, ha tényleg vissza akarom szerezni a telefont. – Jól szórakozol? – kérdezi, mielőtt végrehajt valami nindzsatrükköt, amivel ő kerül felülre, és két vállra fektet. – Mert én határozottan élvezem. Ahogy vége a hívásnak, Jason lehengeredik rólam, és elterül mellettem a földön. Nevetve fújtat, mámoros a győzelemtől. Óriási. Mit fog gondolni ezek után Chris? Sosem kellett volna megbíznom Jasonben. – Jason Lippincott! Julia Lichtenstein! – Mrs. Tennison érkezik rohanva, klumpája dühösen csattog. – Az ég szerelmére, mit csináltok a Tate padlóján? Szégyenkezve talpra ugrok. Nem büntetett meg tanár negyedikes korom óta, mikor elkaptak, hogy a szekrényben bujkálok kidobózás helyett. – Izé… leborultunk a kultúra előtt? – nyögi be Jason, még mindig a földön ülve, képén a védjegyévé vált vigyorral, ami valószínűleg tömérdek hasonló csávából húzta már ki, tömérdek másik tanárnál. Határozottan arrébb lépek, mintha fizikailag is lerázhatnám a rossz hatását. – Mrs. Tennison, annyira sajnálom. Ami történt… Mrs. Tennison nem hagyja, hogy végigmondjam. – Őszintén szólva, Julia, megdöbbent a magatartásod. Úgy viselkedsz, mint valami kisgyerek, ráadásul a világ egyik legnagyszerűbb múzeumában. – Förtelmes nyaklánca, ami úgy néz ki, mintha kerámia karácsonyfadíszekből készült volna, hangosan csörömpöl, ahogy mérgesen gesztikulál. Felesleges lenne magyarázkodni. 92

– Soha többet nem fordul elő – mondom inkább rekedten. – Hát szerencsére lesz még esélyetek, hogy elmerülhessetek a műélvezetben – mondja olyan hangon, ami azon tanárok sajátja, akik kitalálták a tökéletes nevelő célzatú büntetést. – Miután itt, a Tate-ben elvesztegettétek az időt, te és Jason a kulturális túrátok keretében meglátogattok egy másik, szabadon választott múzeumot. És kérek egy ezerszavas esszét a művészet kulturális jelentőségéről. – Ezer szó? – Jason alig bírja kinyögni a számot. – Még egy megjegyzés, és kétezer lesz – veti oda Mrs. Tennison. – És most csatlakozzatok az osztályhoz. Ideje továbbmenni. – Megigazítja magán virágmintás blúzát, és elmasírozik csattogó klumpájában. – Hogy te mekkora seggfej vagy! – mondom fojtott hangon, mikor Mrs. T. hallótávolságon kívül kerül. – Te kezdted – vonja meg a vállát Jason, miközben helyrerángatja szürke pólóját. – Hány éves vagy, öt? – Aki mondja másra, az mondja magára. – Nyelvet nyújt rám. – Remek. Remélem, ezt az ötletességet az esszéd megírásánál is kamatoztatod majd. – Hát… nem. Az csak rád vár. Emlékszel az egyezségünkre? Jason észreveszi, hogy a sarokban Sarah és Evie összedugják a fejüket Sarah telefonja fölött, és elindul feléjük. Pár lépés után visszafordul. – Fel a fejjel, Stréberke! Pluszházi. Az a kedvenced, nem igaz? 93

– Julia vagyok! – füstölgök, de Jason már el is sétált a többiek felé.

94

8. fejezet

Ó, drágám … Hihetek-e neked?

Mi folyik közted és JL között? Szállj le róla – SF Kínos, dühítő, szánalmas: SF. Sarah Finder. Ki más? Aligha titok, hogy úgy tekint Jasonre, mintha ő lenne a legjobb dolog a világon a szénhidrátszegény keksz után. Forog velem a világ. Arra már szerencsére nem vette a fáradságot, hogy személyesen is kérdőre vonjon, mert az már tényleg sok lett volna. Tuti kidobtam volna a taccsot. Újraolvasom az üzenetet. Szálljak le róla? Nem fér a fejembe, hogyan hiheti, hogy egyáltalán rajta vagyok. Biztos a kis birkózásunkat hitte flörtölésnek (hányás). Egyértelmű, hogy lemaradt arról a részről, amikor péppé akartam nyomni Jasont. Undorodva ejtem vissza a telefont a táskámba. – Lennél szíves igyekezni egy kicsit? – szólok hátra. A délután kellemetlenből pocsékba váltott. Először is rossz felé indultunk, amikor kijöttünk a Tate-ből, aztán Jason kicikizett, mikor elővettem az öntapadós cetlikkel tarkított útikönyvemet, a hozzá tartozó bejelölgetett, kihajtható 95

térképpel, végül megbotlottam egy repedésben a járdán, és kis híján felborítottam egy csapat turistát. – Hova a francba sietsz? – csattan fel, megszaporázva a lépteit, hogy utolérjen. – Nézz már körül! Gyönyörű ez az egész. Nem tudnál visszavenni egyszer egy kicsit? Igaza van, persze, de be nem vallanám. Végre a helyes irányba tartunk, keletnek a folyó mentén, Millbanken keresztül. Körös-körül faragottkő és vöröstégla épületek és évszázadok esőitől zöldre színeződött réz. Még a bostoni olvasmányaimból emlékszem rá, hogy bő tíz kötetre elegendő történelem mellett suhanunk el éppen. Már-már megállok, hogy felhívjam Jason figyelmét a Chelsea Művészeti Főiskolára, ami korábban a Királyi Katonai Orvostudományi Főiskola épülete volt, ahol kifejlesztették a tífusz elleni oltóanyagot. De miután tudom, hogy a tizenkilencedik századi történelem és a járványok bármiféle említése Jasonnél süket fülekre találna, inkább nekivágok a folyó ívét követő, fákkal szegélyezett, árnyas sétánynak. – Le akarom tudni ezt az egészet, hogy végre visszamehessek a szállodába, és ússzak néhány hosszt vacsora előtt – felelem, az alacsony kőfalon túl a Temze sötét vizét figyelve. A hűvös szél enyhíti ugyan a fejfájásomat, de alig várom, hogy belecsobbanjak a medencébe, és kiússzam magamból a feszültséget. Ma van az úszóverseny, és én szívem szerint ott lennék, főleg azok után, ami délelőtt történt. – Néhány hosszt? – néz rám kérdőn Jason. – Neked is megvan a módszered másnaposság ellen, és nekem is. 96

– Jó vagy benne? – kérdezi, kicsit felgyorsítva, hogy mellettem jöjjön. – Tessék? – Az úszásban. Jó vagy benne? – Talán – felelem, azon tűnődve, vajon milyen válaszra számít. – Hogyhogy talán? – mondja kétkedőn. – Nem nyertél az országoson női száz pillangón zsinórban kétszer is? – És száz gyorson is – teszem hozzá. Aztán lefékezek. – Ezt meg honnan tudod? Szembefordulok vele. Jason gyorsan hátra is lép egyet. – Hát olvashattam róla valamit az iskolaújságban, vagy ilyesmi. Ezen ne törd a fejed – mondja, és zsebre vágott kézzel, ruganyos járásával elsétál mellettem. – Egyébként hova megyünk? – Arra gondoltam, hogy megcélozhatnánk a National Galleryt. Egyszerű odajutni, és ott könnyen találunk jó anyagot az esszéhez. Ott van kiállítva a Napraforgók Van Goghtól, és azt mindenképp meg akarom nézni. Van Goghról jó esszéket lehet írni. Vagy írhatnánk egy sor reneszánsz festményről és a történelmi hátterükről. – És az alatt, hogy „írhatnánk”, természetesen azt érted, hogy te írhatnál – mondja Jason, miközben masírozik tovább, és kerülgeti a Temze túlpartját fotózó turistákat. – Egy fenét! – Gyorsítanom kell a tempómon, hogy lépést tarthassak hosszú, nyurga lábával, és hirtelen ráébredek, hogy most már én követem őt. – Az egyezség a napi beszámolókra vonatkozott, ami csak háromszáz szó. Hála neked, most egy

97

ezerszavas beadandóval is lógunk Tennisonnak, úgyhogy nyugodtan besegíthetsz. – Ami azt illeti, te ugrottál rám. Véleményem szerint ez az én felelősségemet lenyomja… úgy kétszázötven szó környékére. – Jason majdnem belerohan egy ék talpú cipőben egyensúlyozó nőbe. Elugrik jobbra, hogy elkerülje a frontális ütközést. – Mindig kettőn áll a vásár… vagy ebben a konkrét esetben a birkózómeccs kimenetele a Tate padlóján. – Te kényszerítettél! – mondom. – Ötszáz szó, alsó hangon. – Ahogy a szavak elhagyják a számat, szinte el sem hiszem, hogy alkudozom vele. – Háromszázhuszonöt, és ez az utolsó szavam. – Bánom is én! – Semmi kedvem egy újabb vitához, és amúgy is világos, hogy nem bízhatok abban, hogy elvégzi a feladatot. Azt kívánom, bárcsak újra keresztülnézne rajtam, ahogy korábban tette. – Ha a következő egy órában képes lennél együttműködni velem, össze tudnánk rakni a beadandót, és még tanulhatnánk is valamit. Nagyon szeretném látni a Caravaggiót! – Szunyókáljunk! – Jason lehuppan egy padra a sétány mellett, hátraveti a fejét, szemére húzza a baseballsapkáját, és hangosan horkolni kezd. Egy hatalmas, piros kirándulóbuszról éppen előttünk szállnak le, az utasok már felfegyverkeztek a fényképezőgépeikkel, hogy lőjenek néhány képet a folyón úszó hajókról. Egy idősödő férfi még Jason felé fordulva is elkattint egy fotót, mintha Jason valami performance-művész lenne.

98

– Van jobb ötleted? – kérdem, és próbálom elfojtani a dühömet. Ismét talpra szökken, és megindul a járdán, továbbra is kelet felé, a kanyargó folyó mentén. – Ami azt illeti, van. Gyere utánam! Int nekem, aztán úgy tesz, mintha fejest ugrana egy csomó, fényképezőgépet cipelő turista közé. Amerikaiak, ha hinni lehet az amerikai zászlós pólóknak. Elképzelem, mi lenne, ha leráznám, és egyedül mennék el a National Gallerybe, amikor egy pillanatra meglátom felbukkanni a tömegben a baseballsapkáját. Mielőtt megkérdőjelezhetném a döntésem, utánaindulok. Ahogy sétálunk, a nap eltűnik egy felhő mögött. Pillanatokon belül amolyan klasszikus, felhős, ködös londoni idő lesz. Hűvös szellő fúj a Temze felől. A folyón itt-ott rögbimezt és széldzsekit viselő evezősök szelik a vizet fényes, vörös csónakokban. Az alacsony kőfalat a pázsitból kiemelkedő kovácsoltvas kerítés váltja fel. Az előttünk magasodó fák és épületek közül kikandikálnak a Westminster tornyai. Tisztára, mint a filmekben. És bár másnapos vagyok, és isten tudja, hová követem Jasont, teljesen magával ragad a csodálat, amit London iránt érzek. Nem csalódtam benne. Apának igaza volt. A fenébe Párizzsal, London a nekem való város. De hamar felocsúdok, mert Jason levezet a kövezett sétányról a rakpartra, ahol végigmegyünk egy keskeny gyalogúton, a folyóparton; kavicsok csikorognak a talpunk alatt. A gyalogút tele van üvegszilánkkal és szeméttel, szemmel láthatóan nem turisták szoktak sétálgatni itt. 99

– Hová megyünk? – kérdezem. – Már majdnem ott vagyunk – mondja Jason, és úgy rohan, mintha nem is valami hátborzongató vagy minden eshetőség szerint veszélyes helyre vinne. – Ez nem válasz a kérdésemre – felelem. Kicsit lelassít, hogy beérjem. – Mindig ilyen komoly vagy? – Igen – válaszolom, mert tudom, hogy ha nemet mondanék, az csak olaj lenne a tűzre. – Hát legalább őszinte vagy. Komoly és őszinte – mondja az előttünk lévő híd talapzata felé tartva. – Szóval akkor hová… – kezdem, de Jason félbeszakít: – Itt vagyunk – mutat előre. Az „itt” konkrétan egy betonbunker-féleség, amely felülről a híddal határos, amelyen autók dübörögnek. A híd alatti betonfal, amely az utcára vezető domb ívét követi, nemcsak a graffitiseknek nyújt tökéletes felületet, de ideális félcsőként is szolgál a nagy csapat szutykos görkoris punknak, akik (sisak nélkül!) az életük kockáztatásával süvítenek benne fel és le. Görkorisok ugranak és pördülnek le az itt-ott lerakott rámpákról is. A minden elérhető felületet beborító falfirkák örvénylő színkavalkádja nélkül szinte teljes sötétségben lennénk, de az élénk színek a fény látszatát keltik. Akár a gyalogútról, akár a hídról nézzük, az egész park tökéletesen rejtve marad. – Mi ez a hely? – kérdezem. – Egy titkos görkorcsolyapálya! – szól hátra Jason a válla felett. Elkezdi körbejárni a helyet, leugrál különböző rámpákról. – Klassz, mi? 100

– De mit keresünk mi itt? – Még mindig kicsit zavarodott vagyok: a görkorisok száguldozása és a színes falak is szédítőek, a hely ráadásul visszhangzik az egymásnak kiabáló srácoktól. – Ha netán elfelejtetted volna, a művészetről és a kultúráról kell esszét írnunk. – Hülyéskedsz? Ez a hely tele van művészettel és kultúrával – mondja Jason, és elindul a színes graffitivel borított betonpillér felé, a park túloldalán. – Talán többel is, mint a zord, öreg National Gallery. Úgy döntök, hogy a megjegyzést a National Gallery „zord” és „öreg” mivoltáról elengedem a fülem mellett (főként, mivel a 187 évével szinte csecsemőnek számít abban a városban, amit a rómaiak alapítottak i. sz. 43-ban), és inkább követem Jasont a falhoz. Végighúzza a kezét a lepattogzott, megrepedezett betonon, ami tele van bámulatos tagekkel. Nincsenek felismerhető alakok vagy minták, csak kavargó és fröccsenő festék. A vibráló színek szinte lerobbannak a falról. Valahogy a Mondrianra emlékeztet, amit délelőtt a Tate-ben láttunk. – Király, mi? – kérdezi Jason, végigfuttatva ujjait a falon. Élénkvörös hajával akár be is léphetne a festménybe. – Abszolút – ismerem el, és elindulok a faltól egy méretes kő felé, közel a folyó széléhez. Úgy van kifestve, mint valami pszichedelikus húsvéti tojás. – Köszönöm – mondja Jason, kissé meghajolva. – Jobb, mint a National Gallery? – Azért a Napraforgókat szeretném látni – válaszolom. Nem tudom, és nem is akarom ilyen könnyen nyerni hagyni. – De ez tényleg lenyűgöző. 101

– Ezt bóknak veszem. – Úgy mosolyog, mint egy kisfiú, aki jelest kapott az első dolgozatára. Elbaktat az ellenkező irányba, egy másik betonfal felé, amely festékszóróval és stencillel készült rajzokkal van tele. Nem éppen Banksy-tagek, amiket a neten láttam, de közel olyan jók. Egy sor festett fekete patkány az emberi evolúciót ábrázolja. Van egy pár gyatra anarchista jelkép is, de a képek többsége figyelemre méltóan kidolgozott. A fal közepe olyan, mintha egy hatalmas lyuk lenne a betonban, melyen keresztül mozgalmas utcai jelenetet látunk. Ami azt illeti, egész közel kell mennem, hogy rájöjjek, festékszóróval létrehozott érzéki csalódás az egész. A park egyik szegletében egy szakadt kinézetű görkoris srác – szűk farmerben és még szűkebb (meg azt hiszem, kissé ironikus) Justin Bieber-pólóban – felkap egy akusztikus gitárt, amit egy csomó viharvert, málló matrica tarkít. Ahogy a vállára igazítja a bőrszíjat, már-már arra számítok, hogy a legfrissebb emó-punk szám szédítő feldolgozását fogom hallani, de az egyik legkedvesebb Beatles-dalom, a Here, There, and Everywhere kezdőhangjait kezdi finoman pengetni. Elképesztő, mennyire tehetséges: gyönyörűen és lassan játssza, rövid riffekkel a dallamon. Behunyt szemmel hallgatom, és egy percre még a macskajaj is elmúlik. Beatles élőben a Temze-parton: tökéletes londoni pillanat. – Minden oké? – teszi a vállamra Jason a kezét. – Persze, csak egyszerűen imádom ezt a dalt – felelem, és hátrahajtom a fejem, hogy magamba szívjam az ég látványát, és vegyek egy mély levegőt. Anya erre a dalra vonult az oltár elé, és a szüleimnél hagyomány volt, hogy a házassági 102

évfordulójukon erre táncoltak, még akkor is, ha a táncuk csak egy kétperces forduló volt a nappaliban. – Aha. Beatles. Nem rossz. Olyan erővel és olyan gyorsan kapom fel a fejem, hogy az agyrázkódást kockáztatom, miközben megfordulok, hogy egyenesen a szemébe nézhessek. – Nem rossz?! – kérdezem hitetlenkedve. – Na, akkor tisztázzuk: a Beatles a legjobb banda, amit a föld valaha a hátán hordott, és ha neked nem nyilvánvaló, mennyire zseniálisak, akkor nem is értem, hogy lehet annyi eszed, hogy reggel egymagad felöltözz! – Ez pontosan ugyanaz a szöveg, amit apa vágott ki, mikor a nagyapámnak volt képe megkérdőjelezni a Beatles nagyszerűségét. Persze ez még azelőtt volt, hogy megszülettem volna, de anya még mostanában is elismétli néha a történetet, és jót nevet rajta, hogy apa úgy felhúzta magát, hogy nagyapa azt sem tudta, mit válaszoljon. – Vissza, kislány – mondja Jason feltartott kézzel. – Én imádom őket. Arrébb sétál, feltételezem, azért, hogy meneküljön az agybajom elől, én pedig visszafordulok a körülöttem lévő festményekhez. Van egy folt, ahol a többrétegnyi szivárványszínű festék elkezdett lemállani. Egy szorgalmas művész valami fene se tudja, milyen eszközzel belevéste a Queentől a Fat Bottomed Girls szövegét. Valahogy gyönyörű az egész. – Hé, Jason – intek a vállam felett, hogy megmutassam, de mikor megfordulok, nincs sehol.

103

Fürkészem a parkot, és észreveszem, hogy az utcazenészhez sétált oda, aki épp a gitárját hangolja. Jason előveszi a pénztárcáját, és ad valamennyit a srácnak, amit az elvesz, és cserébe átnyújtja a hangszerét. Te jó ég! Mit csinál ez? Nekem integet. Először habozok, de olyan vadul hadonászik, mint aki mindjárt rohamot kap. Végül csak odamegyek. – Mi a csodát… – kezdeném, de félbeszakít: – Ül – mondja, mintha kutya volnék, és a padra mutat. Tudom, hogy addig fog szekálni, míg meg nem teszem, úgyhogy sóhajtva leülök, ahová mutatja. Pont a pad előtt áll, úgyhogy kicsit felfelé kell néznem, hogy lássam az arcát. – Most boldog vagy? – kérdezem. Válasz helyett belekezd az Oh! Darling tökéletes, akusztikus verziójába, de a görkoris sráctól eltérően Jason énekel is. Énekel! Na mármost, én alapesetben nem nagyon szeretem, ha valaki a közelemben énekel, még kevésbé, ha nekem. Függetlenül attól, hogy jól, rosszul vagy közepesen énekel-e az illető. Lényegtelen. Nem akarlak élőben hallani, hacsak nem szerződtél valamelyik neves céghez, akit az iluneson is megtalálok. Ezért nem bírom nézni a tehetségkutató műsorokat sem. Folyamatosan azon izgulok, hogy a versenyzők felsülnek, kínosan feszengeni kezdenek, és akkor én is kínosan feszengeni fogok miattuk. De Jason fantasztikus, le vagyok nyűgözve. A hangja belehasít a londoni ködbe, én meg hozzátapadok a padhoz, és képtelen vagyok levenni róla a tekintetem. Csillogó szemmel 104

egyenesen a szemembe néz. Kristálytisztán kiénekel mindent, még a Paul McCartney védjegyévé vált „óúh”-kat is a különböző hangmagasságokban. „Ó, drágám, hidd el nekem – énekli a vége felé járva -, én sohasem bántanálak.” Mire befejezi a számot, leesik az állam. És miközben én zakatoló aggyal próbálom kiötleni, hogy mit is mondjak – ebben a pillanatban, mikor tök kínosan kéne feszengenem, de ehelyett teljesen el vagyok bűvölve –, ő könnyedén átkapja a gitárt a feje felett, visszaadja a görkoris srácnak (aki lelkesen tapsol), és elindul a park túlsó vége felé. Lekászálódok a padról, és utánaindulok. – Hát ez meg mi volt? – bukik ki belőlem. Jason úgy tesz (azt hiszem), mintha a többi falfirkát vizsgálgatná. – Mondtam, hogy imádom őket – rántja meg a vállát, de nem néz rám. – Ja-ja, imádod őket, de fogalmam sem volt, hogy ez azt jelenti, te vagy Paul McCartney reinkarnációja. – Nem is – söpri le a bókot. – Én csak elpötyörészek. Anyával régen Beatles-lemezeket hallgattunk, meg ilyesmi. Már éppen azon vagyok, hogy én is meséljek neki a szüleimről, de valami megállít. Nem szeretek apáról beszélni. Még Phoebe-vel is csak ritkán beszélek róla. – Hát ez klassz volt – mondom, aztán pillanatnyi szünet után hozzáteszem: – Te voltál klassz. Vállat von, és ránéz az órájára. – Figyi, még mindig odaérünk a National Gallerybe, ha sietünk. Miről is akarod írni a beadandót? 105

– Erről – mondom, és annyira szeretném, hogy rám nézzen. – A graffitikről. A park „galériájáról”. Ez bámulatos. Tele van művészettel és kultúrával, te magad mondtad. – Gondolod? – fordul végre felém. – Igen, természetesen. – Elindulok az ember evolúcióját bemutató kép felé. – Itt a gépem. Csinálhatunk pár képet. – Csúcs! – csillan fel a szeme. – Hajrá. Benyúlok a táskámba, előásom a fényképezőgépem, és ellenőrzöm az elemek töltését. – Hogy akadtál rá egyáltalán erre a helyre? – Hát izé, egy srác… – kezdi, de már nevetek is. – Persze – vágok közbe. – Te mindenhol ismersz „egy srácot”. – És ez így is van – mondja gyorsan. – Nincs bajom a sötét alakokkal. – Rámutat egy tagre, hogy azt fényképezzem le. – Biztos, hogy ezt akarod? Mármint nem aggódsz a jegyed miatt? Nem hiszem, hogy Mrs. Tennison ilyesmire gondolt. – Nem lesz gond – mondom megdöbbentően magabiztosan ahhoz képest, hogy a jegyem a tét. – Figyelemre méltó előrelépés – mondja. Ráfúj az ujjai hegyére, aztán lazán végigszánt velük a vállán. – Jó munkát végeztem. Pompásan sikerült az átalakulásod Stréberkéből Szexbombává. A következő pár órát azzal töltjük, hogy kiválogatjuk a legérdekesebb műveket a falakról és a kövekről körös-körül a parkban. Mire elindulunk, már közel negyven fényképet készítettünk, és van többoldalnyi jegyzetünk Jason macskakaparásával és az én egyenletes gyöngybetűimmel. Miközben a szálloda felé tartunk, alig hisszük, hogy szinte 106

besötétedett. Döbbenetemre gyakorlatilag huszonnégy órát töltöttem Jason Lippincott-tal, és ami azt illeti, jól éreztem magam. Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy talán még barátok is lehetünk. Úgy látszik, Jason csupa meglepetés. Ahogy mászunk felfelé a dombon, és elindulunk a főút felé, rájövök, hogy már órák óta nem ettem. Jason el van foglalva a telefonjával, összevont szemöldökkel írja az SMSeket. Most akkor vagy komoly bajba került, vagy határozottan nem iskolával kapcsolatos célra használja azt a mobilt. Én is előveszem az enyémet, kíváncsi vagyok, jött-e újabb üzenet Christől, amit nem vettem észre, vagy éppenséggel egy nem fogadott hívás valamelyik másik sráctól, akivel a buliban találkoztam. De a képernyőn nincs jelzés. Nagyot sóhajtok, Jason viszont csak pötyög, pötyög a billentyűkön. Frászt kapok a hangjától. – Farkaséhes vagyok – bököm ki. Most vagy tényleg nem hallja, amit mondok, vagy csak úgy tesz. Belerúgok egy utamba kerülő, összetaposott sörösdobozba, csörömpölve bukik át a járdaszegélyen, ki az útra. – Akarsz enni valamit hazafelé? – Öö… aha, persze – mondja, de még mindig a telefonját bújja. – Klassz. – Nem hiszem el, hogy megkértem Jason Lippincottot, hogy töltsön még több időt velem. Nem hiszem el, hogy bele is egyezett. Egy sarki pub felé veszem az irányt, cirka fél háztömbnyire a szállodától. Az olajban sült kaják az abszolút gyengéim, és le akarom vadászni London legjobb fish and 107

chipsét. Már épp nyúlok az ajtókilincs felé, hogy bemenjek, mikor látom, hogy Jason megállt a járdaszélen. – Vagyis inkább mégse – csapja össze a telóját, és visszateszi a táskájába. Egy pillanatig eltöprengek, vajon a káprázatos, pink tincses lánnyal SMS-ezett-e, a tegnapi buliból. Rásandítok az én telefonomra. Továbbra sincs semmi. És most még Jason is le akar pattintani. – Mégse? – kérdem, és visszalököm a telefont a táskámba. – Úgy értem, most nem. Nem vagyok éhes, és azt hiszem, kicsit szeretnék, érted, egyedül lenni. Hogy kiengedjem a gőzt. Valahogy eléggé kimerültem – motyogja, elfojtva egy – talán – műásítást. – Oké, hát akkor… – kezdem, de a pubból kitrappoló Sarah Finder és Evie félbeszakít. Mesésen néznek ki a városnéző szerelésükben, ami szűk farmert és trendi, túlméretezett pamutinget jelent. Hozzá passzoló sál van a nyakuk köré tekerve, és egyforma, kalapált ezüst fülbevalók fityegnek fényes, tökéletesen hullámos fürtjeik alatt. Hogy sikerült strandfrizurát csinálniuk a londoni márciusban? Lepillantok a kedvenc farmeremre, a lyukakat én koptattam ki a térdén, nem Abercrombie & Fitch. Hogy lehet, hogy én vagyok az egyetlen ezen az úton, aki tanulmányi kiránduláshoz csomagolt, nem divatbemutatóhoz? – Jason! – kiáltja Sarah elcsuklón, és felé siet, hogy jól megölelgesse. – Atyaég! Hol voltál eddig? A Tate óta színedet sem láttuk!

108

Mindketten fölém tornyosulnak teli talpú platformcipőjükben, úgyhogy ösztönösen lábujjhegyre állok, hogy ne érezzem annyira picinek magam. – Láttál ma valami menőt? – duruzsolja Evie, karját Jason válla köré fonva. – Nem, semmi különöset – feleli Jason, én pedig kicsit meglepődöm a gerincem mellett végigfutó apró tűszúrásokon, ahogy ezt kimondja. Még csak rám sem néz. Mintha hirtelen megszűntem volna létezni. – Ó, hát mi sem – nyögi Sarah. – Nem tudom, hogy fogom megírni azt a hülye beszámolót. – Londonban vagyunk. Itt minden különleges – morgom. Aztán gyorsan befogom a szám. Ezt tutira nem terveztem hangosan is kimondani. – Ó, Julia, észre sem vettem, hogy itt vagy – mondja Evie kuncogva. – Jól szórakozol Londonban? – Meg sem várja, hogy válaszoljak. Visszafordul Jasonhöz, és belekarol. – Szóval hol is voltál mostanáig? Várom, hogy Jason elmesélje nekik a görkoriparkban töltött délutánunkat (és a minikoncertet), de éppen egy csomó osztálytársunk tódul ki a pubból, és közrefogják. Majdnem leszorítanak az útra a nagy csődületben. Aztán visszaindulnak a pub bejárata felé, és Jasont is magukkal sodorják. Nem nagyon tudom, mire készülnek, de abban meglehetősen biztos vagyok, hogy fish and chips nem szerepel a terveik közt. Hát ennyit arról, hogy Jason egyedül akar lenni. Feltételezem, hogy Sarah-val SMS-ezett idefelé jövet. Valószínűleg ő hívta ide, a pubba. Jason pedig kétségkívül azt tervezte, hogy lepattint, még mielőtt ideérünk. 109

Nem csoda, hogy Sarah azt a fura és undok üzenetet küldte korábban. Szerencséjére túl másnapos voltam, hogy válaszoljak, bár még most sem tudom, mit írhattam volna vissza, pedig a macskajaj már elmúlt. Semmi szükségem rá, hogy valami Newton North-os drámába csöppenjek, pláne olyanba, amelyben Jason is érintett. Sarah kicsit el van tájolva, és nyilvánvaló, hogy szemet vetett Jasonre. És ez így van rendjén, komolyan. Megérdemli Jasont. És Jason is megérdemli őt. A haragra összpontosítok, úgyhogy nem tudok a gyomromat megint felkavaró érzéssel foglalkozni, amitől még az étvágyam is elment. Az egyik percben még szerenádot ad nekem, a másikban meg úgy tesz, mintha nem is léteznék. És van képe lerázni azután, hogy akkora feneket kerítve ennek az egész „párrendszer”-nek, elvonszolt egy buliba, és bajba kevert Mrs. Tennisonnál. Ennyit az új Jasonről. El sem hiszem, hogy azt gondoltam, összebarátkozhatunk az út során. Ez a srác most is pontosan ugyanaz, aki eddig volt: egy hatalmas seggfej. Késő este, már a szállodában, a beadandónkon dolgozom. Először úgy gondoltam, csak a saját részemet írom meg – ötszáz szót, se többet, se kevesebbet –, de ahogy kezdtem belemelegedni, egyre kevésbé izgatott Jason. Már majdnem megvan a teljes esszé, és még csak nem is bosszankodom. A srác nyilvánvalóan azt gondolja rólam, hogy valami sorscsapás vagyok, az ő szórakozását akadályozó kölönc, így jobb szeretném a vele eltöltendő időt az iskola által előírt túrákra korlátozni. Nincs több házibuli meg kitérő titkos parkokba. 110

Harapok még egyet a currys-csirkés szendvicsemből – amit egy kisboltban vettem a sarkon túl, és gépelés közben eszegettem aztán megmozgatom az ujjaimat. Épp nekilátnék az összegzésnek, mikor csilingelve egy e-mail ugrik fel anyától. Szia, kicsim! Csak szeretném tudni, hogy alakul a nagy londoni kalandod. Szerelmes vagy már? Folyamatosan várom a beszámolókat. Mindent tudni akarok a kirándulásaidról! Nagyon-nagyon hiányzol. Ne aggódj, felveszem az összes kedvenc műsorunkat, úgyhogy ha hazajössz, mindent bepótolunk. Kérlek, írj, hogy tudjam, épségben földet értetek. Millió puszi, kis drágám. Anya Hogy szerelmes vagyok-e? Tudom, hogy anya a városra értette, de persze hogy nekem az elmúlt huszonnégy órában megismert fiúkon jár az eszem. Rákattintok a Válasz gombra, de habozok, az ujjaim csak lebegnek a billentyűk fölött. Nem igazán kérhetem anya tanácsát anélkül, hogy az ivászatot is felhoznám. És azt, hogy kilógtunk. És hogy megszegtem vagy ezer másik szabályt az elmúlt másfél napban, amit az óceán túloldalán töltöttem. Bárcsak megkérdezhetném, mit javasol, de azt hiszem, nincs a sztorinak anyabiztos változata. Úgyhogy inkább dobok neki egy gyors választ a Tate-ben tett látogatásról és a holnapra tervezett barangolásról a Towerben. Azzal fejezem be, hogy nekem is nagyon hiányzik, ami igaz

111

is. A laptopom a jellegzetes „husss” hang kíséretében átrepíti neki az e-mailt a kibertéren. Visszakattintok a doksira, hogy összedobjam az esszém (vagyis az esszénk) utolsó kétszázvalahány szavát, de csak villog rám a kurzor. Nem jut eszembe, mit akartam írni. Olyan az agyam, mint a szétázott kukoricapehely. Kell egy kis szünet. Fogom a fényképezőgépem, és elkezdem átpörgetni a délutáni képeket. Leragadok annál, amit a gitáros görkoris srác csinált. Jasonnel egy tipikus angol, piros telefonfülkét ábrázoló tag előtt pózolunk. Az angol királynő van a fülkébe festve, a telefonból pedig a következő szöveg jön ki: „London a vonalban.” Szorosan egymás mellett állunk. Mintha csak összeöltöztünk volna egyforma, fekete polárpulcsinkban, Jason szürke pólója kikandikál a nyakánál a lehúzott cipzár alól. Baseballsapkája kissé csálén áll, vörös haja minden irányba meredezik alóla. Teljesen odavoltam az eldugott parktól, a minikoncerttől és attól, hogy klasszul kitárgyaltuk a graffitiket. Hatalmas dinka vigyor ül a képemen, Jason meg röhög a fotón. Csak most jövök rá, amikor a digitális kamera kijelzőjén nézem a képet, hogy miért nevetett annyira. Szamárfület mutat a fejem fölött. Ez most komoly? Hány éves, öt? Az ágyra dobom a gépet, ahol kettőt is pattan, mielőtt a matrac széléről a földre esik. Abban a pillanatban megbánom. Eszembe jut, hogy a garancia vélhetően nem terjed ki a Jason keltette düh miatt keletkezett károkra. Az ágy széléhez lépek, hogy felvegyem. Mikor lehajolok, látom, hogy a telefonom mellett ért földet, ami villogva jelzi, hogy új üzenet érkezett. 112

Gyakran van nálad adásszünet? JL-t MARHÁRA NEM ÉRDEKLED – SF SF? Felteszem, ez is Sarah Findertől érkezett, csakúgy, mint az az undok üzenet, amit másnapos fásultságomban korábban kitöröltem. Úgy tűnik, nem vette túl komolyan Mrs. Tennison indokolatlan telefonhasználatra vonatkozó figyelmeztetését – vagy úgy gondolja, hogy ez most komoly vészhelyzet. Azért ez majdnem vicces. Sarah azt hiszi, hogy Jason Lippincott tetszik nekem. De a következő pillanatban már nem találom olyan viccesnek. Ha Sarah azt hiszi, akkor lehet, hogy Jason is azt hiszi. Akkor ezért akart annyira lerázni? Miért volt olyan fura és feszélyezett? Azt hiszi, hogy én is olyan epekedő, nyomi csaj vagyok? Most komolyan el tudnék süllyedni szégyenemben. Egy dolog, ha az ember lánya konkrétan egy epekedő, nyomi csaj, de az már nagyobb gáz, ha azt hiszik róla, hogy egy epekedő, nyomi csaj, miközben szó sincs ilyesmiről. És ha Sarah ezt gondolja rólam, akkor hamarosan mindenki más is így fogja gondolni. És ez még Markhoz is eljuthat. Tipródom, hogy visszaírjak-e – valami olyasmi, hogy „előbb vájnám ki a saját szemem egy tompa ceruzával, mint hogy Jasonnel randizzak”, pont megfelelne –, de félek, ez csak olaj lenne a tűzre. Inkább úgy döntök, hogy nem lesz több félig vicces birkózás egyetlen múzeum padlóján sem. Nyilvánvalóan félrevezeti az embereket, Jason és én még 113

csak barátok sem vagyunk. Ő az utolsó a világon, akibe valaha belezúgnék. Teszek róla, hogy ez Sarah-nak és mindenki másnak is egyértelmű legyen. Ez az egész mai nap képtelenségek sorozatából áll, és én már semmi mást nem akarok, csak aludni végre. Amikor bemászom az ágyba, a telefonom megint villogni kezd. Az első gondolatom, hogy nem veszek róla tudomást, nem akarom tudni, Sarah ezúttal milyen bájos beszólással áll elő, de tudom, hogy képtelen leszek elaludni, ha nem olvasom el. Kinyitom a telefont, és a szívem nagyot dobban. Chris.

114

9. fejezet

Abszurd tweetek és tonhalak

A távollét felszítja a

tüzét… Találkozhatnánk? – C

Na, erről ennyit. Most már tutira nem tudok elaludni. Egy dolgot tehetek, hogy lenyugtassam magam: belebújok a Newton North úszócsapatának fűzöld dresszébe, és a tető felé veszem az irányt, ahol a beltéri úszómedence található. Láttam a szálloda prospektusában (amit már az utolsó betűig elolvastam… kétszer), hogy mindennap éjfélig nyitva van, és most még csak kilenc óra. Úgyhogy van egy teljes órám, hogy visszaérjek, mielőtt Mrs. Tennison ellenőrzi, hogy mindannyian leadtuk-e a szobakulcsot. A pótkulcs még mindig ott van a tárcámban, de végeztem a Jason-féle svindlikkel. Mindegy, hogy az óceán melyik felén vagy, a medence vegyszerszaga pont ugyanolyan, engem pedig megnyugtat a klór és az izmaim égő fájdalma, miközben a vizet hasítom. Ha a víz alatt vagyok, a világ gyakorlatilag elnémul, és csak a saját gondolataim maradnak. Egy kis gyorssal kezdek. Hosszú évek hajnali edzései és hétvégi versenyei során formás izmokat fejlesztettem a 115

vállamon, karomon és a combomon. Olyan a testem, mint egy összenyomott kis rugó, tömör és erős. Látszólag bármelyik pillanatban kiengedhetem a spiráljaim, és felpattanhatok a levegőbe. Ha nem a vízben vagyok, ez azt jelenti, hogy a farmerem mindig túl hosszú, és combban sosem elég nagy. Pántos felsőben pedig kissé férfiasnak tűnök. De a medencében tökéletes a testem. Pontosan azt teszi, amire utasítom, pontosan a megfelelő pillanatban löki szét a rugót, hogy győzelemről győzelemre, rekordról rekordra hajtson. Sajnos a gondolataim most a fiúk körül kavarognak. Ott a titokzatos Chris és az üzenetei. Ott van Mark, a nagy Ő (bárcsak ő is tudna erről). És most Jason, akinek, úgy tűnik, az élete célja, hogy engem kiborítson, és a lehető legváltozatosabb módon megalázzon. Ha a bosszantás nem működik, akkor simán flörtölni kezd velem. Biztos erről szólt a szerenád is. Mert flörtölt velem. Tudom. Éreztem. Éreztem? Chris. Mark. Jason. Chris. Mark. Jason. Ritmust dobolnak az agyamban minden karcsapásnál. Nem elég a gyors. Kell valami keményebb, úgyhogy kipattanok a medencéből, megfordulok, és egyenesen visszaugrok, megpróbálom újrakezdeni pillangón. Ez a legnehezebb úszásnem, de egyben a kedvencem is. Ezúttal, ahogy a vízbe csapódom egy tökéletes, lapos fejessel, rögtön apa jut eszembe. Ötéves koromban heteket töltött azzal nyáron, hogy megtanítson a tökéletes fejes technikájára. Apa mindig is 116

klassz tanár volt. Szigorú, de türelmes. Míg a legtöbb gyereket körbetapsolták egy ügyetlen hasasért, addig apa ott állt mellettem a medence szélén, és mutatta, hogyan hajlítsam a térdem, hogyan hajtsam a fejem a karom közé. Úszni is ő tanított meg még korábban. Persze hagyta, hadd kapálózzak egy pillanatig, de sosem volt bennem kétség, hogy erős karjával utánam nyúl, és kiránt a vízből a fürdőruhámnál fogva, miközben én levegő után kapkodok és prüszkölök. Apa sosem hagyta volna, hogy bármi baj érjen. Erre őt érte baj. Égnek az izmaim, ahogy hajtom magam előre a sávban, és azon gondolkodom, milyen gyorsan lett beteg. Ahogy én emlékszem, erős és egészséges volt egészen addig a pillanatig, amikor egyszer csak már nem volt az. Emlékszem, egyetlenegyszer látogattam meg a kórházban. És még borostásan és sápadtan is maga volt az erő. Mint aki csak kinyújtja a karját, és kihúz engem akármilyen slamasztikából. A temetésből nem sokra emlékszem – még csak hétéves voltam –, csak a koporsóra terített amerikai zászlóra, a rengeteg egyenruhás férfira és a díszlövésre a huszonegy puskából. Kiszámolok huszonegy tempót a hossz során, aztán felhúzom magam a medence szélére. Vízcseppek peregnek le az arcomon, senki meg nem mondaná, hogy sírok. Ha most nem nyugszom le, akkor pillanatokon belül zihálni kezdek, és izmos vállamat zokogás rázza majd. Többnyire a medence az én oázisom, de néha, mikor belopóznak az emlékek, szinte összenyom.

117

Egyértelmű, hogy segítségre van szükségem, és csak egy embert ismerek, aki minden szükséges információnak birtokában van, hogy tanácsot adhasson. Veszek pár mély lélegzetet, amíg megtörülközöm, aztán indulok vissza a szobámba, ahol kinyitom a laptopom, és hívom Phoebe-t Skype-on. Azonnal beklikkel. Mosolygós arca betölti a képernyőt, és látom, hogy a kedvenc felsője van rajta, a rég elfeledett, 90-es évekbeli bukás, a Dick Tracy mozikba kerülésének emlékére piacra dobott póló. Mögötte hálószobájának sütőtökszínű fala látszik, amit az online piactérről beszerzett kézművesmunkák díszítenek. Ettől a látványtól elfog a honvágy. Egy pillanatig komolyan koncentrálnom kell, hogy kordában tudjam tartani azokat a könnyeket. – Halihó! – mondja Phoebe vidám Mary Poppinsos hangsúllyal, jókedve átcsicsereg a laptopom hangszóróján. – Kíváncsi voltam, mikor hallok rólad megint. Az utolsó üzid kicsit hiányos volt. – Hát igen. – Visszagondolok a Phoebe-nek részegen elküldött SMS-emre. – Kicsit megritkulnak majd az üzenetek. A helyzet úgy áll, hogy Evie-nek egyetlen nap leforgása alatt sikerült csillió dollárt eltwittelni, vagy üzengetni, vagy mit tudom én, és Mrs. Tennison teljesen kiakadt. Gyakorlatilag ordított Evie-vel a Tate-ben. – Tudom. Sarah már befrissítette a Twitteren, hogy nem lesz több frissítés. Milyen abszurd már ez az egész? – Röhögünk az idétlenségükön. – Rám viszont nagyon büszke lehetsz. Tudod, mit csinálok éppen, fél nappal az indulás előtt? 118

– Csomagolsz! – mosolygok. Egyedül Phoebe érti, hogy engem a rendezettség mennyire felvillanyoz. – Használod a listát? – Naná! – lengeti meg a gyűrött cetlit, amin az én saját fejlesztésű, spéci listám található. – E nélkül a kis huncut nélkül valószínűleg egy farmerrel, hat pulcsival és bugyi nélkül érkeznék Chicagóba. Mi a helyzet a jó öreg Angliában? – Ahh – ennyit sikerül kinyögnöm, és a kezembe temetem az arcom. – Ennyire jó? – Phoebe hátradől festékpöttyös székén, és felteszi a lábát az asztalra. – Rosszabb – motyogom a tenyerem takarásából. – Hát van itt valami, ami eltereli a gondolataidat, akármi is a probléma. Egy kis pletyi Markról. A szívem kalapálni kezd, és olyan közel hajolok a gépemhez, hogy szinte a képernyőnek koppan a fejem. – Atyaég! Teljesen kiment a fejemből! – kiáltom, ahogy eszembe jut a tegnap esti üzenet. – Mi az? – Na figyelj, és mondd, hogy ez nem sorsszerű – kezd bele Phoebe. – A Polar Popban voltam, hogy vegyek valami vacsit a családnak, és ki más kajálhatott volna ott éppen, mint Mark? – És? – Alig tudom palástolni a türelmetlenségemet. Ha tehetném, most azonnal átugranék hozzá a képernyőn keresztül. – És Ian Greennel volt, aki teljesen bezsongott, mert úgy néz ki, Serena Garner randira hívta Markot előző este.

119

Összeugrik a gyomrom. Serena Garner magas és elbűvölően kecses. És mindennek a tetejébe: végzős. A tükörben rápillantok izmos deltámra. Serenához képest úgy nézek ki, mint egy tagbaszakadt hátvéd. Esélyem sincs vele szemben. Phoebe észreveszi, hogy lelombozódom, úgyhogy gyorsan folytatja: – De ő nemet mondott! Ott magyarázta Iannek, hogy Serena nem az esete, és hogy nem fogja olyan lányra pazarolni az idejét, aki nem tudja megadni neki, amit ő akar – fejezi be diadalmasan. Nem az esete? Gyorsan sorra veszem Serena jellemző tulajdonságait. Gyönyörű. Mindig úgy néz ki, mintha egy samponreklám forgatására igyekezne. Megválasztották a gimi legszebbjének, bálkirálynőnek, a diákönkormányzat elnökének, és ha lenne olyan kategória az évkönyvben a végzősöknek, hogy „Mindig Mindenben a Legjobb és Pont”, azt is tutira ő nyerné. Mindemellett buta, mint a tök. Várjunk csak. Akkor ez azt jelenti, hogy Mark az okos lányokat kedveli? Az olyanokat, mint én? – Jesszus, ez szuper! – kiáltom, és megragadom a laptop peremét, mintha meg akarnám ölelni Phoebe-t a képernyőn keresztül. – Aha, nem rossz, mi? – Aztán a homlokát ráncolja. – Bár szerintem az kicsit gáz, hogy azt mondta, Serena nem tudja megadni neki, amit ő akar. Mit jelent ez egyáltalán? – Ez nem gáz! Amiről beszél, az az MVI! – kiáltom, az igaz szerelemre megalkotott kódunkra utalva. – Meg van írva. 120

– Visszagondolok az esküvőnkre az udvarunkon, és azon tűnődöm, hogy ez az egész azt jelenti-e, hogy Mark is emlékszik rá. Talán tudta, hogy Phoebe hallja a beszélgetésüket. Talán tudta, hogy el fogja nekem mondani. Kinek kell SMS, mikor életed szerelme a legjobb barátoddal üzen? – Már úgy értem, tudod, hogy Serena nem a legélesebb kés a fiókban. Emlékszel, mikor muffint vettünk tőle a tánccsapat jótékonysági buliján, és nem tudta kiszámolni a visszajárót? Szerintem Mark csak arra gondolt, hogy nincs igazán közös témájuk. – Lehet. – Phoebe vállat von, de látom, hogy nem győztem meg. – Na, álljunk csak meg, nem te voltál az, aki a múlt héten rábeszélt egy sárga minire, mondván, milyen jó lesz majd az első randira Markkal? – nézek a szemébe a kissé pixeles képen. – Most kezdesz kételkedni? – Julia, ébresztő! Engem nem izgat, hogy Markkal jársz, vagy a focicsapat teljes kezdősorával, vagy éppenséggel Joey Bensonnal… – Vele éppenséggel nem! – csattanok fel. Joey köpenyt hordott az iskolában, hosszú, fekete bársonyköpenyt – nyolcadikban! és nem viccből. Azóta is randistop van érvényben vele kapcsolatban. – Én azt se bánom, ha Jason Lippincott-tal jársz… – Most már tényleg dugulj el! – kiabálom egyenesen bele a mikrofonba, de Phoebe szigorú tekintettel nyomja tovább: – Mindössze azt szeretném, ó, drága barátném, ha végre járnál valakivel. Hogy csinálj valamit, akkor is, ha az nem az a varázslatos, csodálatos dolog, amiről álmodtál. Ne üldögélj 121

tovább egy pillanatig se, egy ábrándot kergetve, amire talán sosem találsz rá, mert lehet, hogy nem is létezik. – De rá fogok találni – erősködöm –, és igenis létezik! Láttam. – Lehet, hogy rátalálsz – sóhajt Phoebe, állát a tenyerére támasztva, mert tudja, hogy ha anyáról és apáról van szó, jobb, ha nem provokál. – De lehet, hogy nem. Csakhogy amíg te ölbe tett kézzel epekedsz és vársz, és tűnődsz és reménykedsz, hogy ez a tökéletes szerelem egyszer csak rád talál, addig rengeteg randi és rengeteg csók suhan el melletted. – Hát pont ez az – mondom. – Csókok. Vagy még inkább A csók. Ma azt bámultam a Tate-ben, személyesen és élőben. – Na jó, most épp újrahasznosítom Mrs. Tennison kissé kínos szövegét korábbról, de talán volt benne igazság. Mármint, a tanárok csak tudnak valamit, nem igaz? – Én olyat akarok. Lábujjgörbítően fantasztikus csókokat. Különleges csókokat egy különleges fiútól. – Sajnálom, hogy ezt tőlem kell megtudnod, Julia, de Rodin egy csomó másolatot készített A csókból – mondja Phoebe, és a szemét forgatja. – A csók több tucat változatban megtalálható a múzeumokban világszerte. És tudod mit? A szobor alakjai elvileg a házasságtörők Dante Poklából. A világ legromantikusabb hűtlenjei. – De Mark… – próbálok tiltakozni. – Lehet, hogy ő az MVI-d – szakítja félbe a mondókámat. – De az is lehet, hogy nem. És addig, amíg ennek a végére jársz, jó, ha tudod, Julia, hogy sok hal van még a tengerben. Nagy halak is. Fincsi halak. Tonhalak! 122

– Lehet, hogy már horogra is akadt egy – mondom engedékenyen, hogy lezárhassuk a vitát, és rátérhessünk a szaftosabb részekre. Szépen elmesélek Phoebe-nek mindent a buliról, Chrisről és az SMS-ekről. – És az utolsóban azt írta, hogy: „A távollét felszítja a szív tüzét.” És kérdezte, hogy összefuthatunk-e! Phoebe szájtátva bámul rám a képernyőn keresztül. Ahogy a kamerához hajol, a két szeme akkorának tűnik, mint egyegy gömbakvárium. – Jules, ez eszméletlen! Találkozol vele? A körmömet piszkálgatom. Sosem festem ki, mert a klórtól óhatatlanul lepattog a lakk. A lekopott körömlakk finoman szólva megőrjít, ez az én személyre szabott kryptonite-om. – Nem tudom. Összeláncoltak Jasonnel, ez bonyolítja a dolgot. Ma például felvette a telefonom, mikor Chris hívott. – Amitől talán féltékeny lett, és még kíváncsibb – mondja Phoebe. – Ha jól értem, azt az üzit, amiben találkozóra hív, a hívás után küldte, nem? – De. – Látod? Kíváncsi. Te is legyél az. Írj neki vissza! – De mi legyen Jasonnel? És Sarah-val? Sarah minden mozdulatomat figyeli, és gyakorlatilag hozzá van ragadva a telefonjához – próbálkozom. – Szerintem ő közel sem tart annyira a szüleitől, mint Evie. Nem igazán szeretnék úgy hazamenni innen, hogy kétes hírnévre teszek szert, és a Twitteren minden lépésemről tudósítanak. Phoebe tagadólag int a kezével. – Felejtsd el őket! Mindenki tudja, hogy Sarah pletykáinak kilencven százaléka kamu, és a maradék tíz százalék is csak 123

részben igaz – mondja, bevetve azt a megnyugtató hangszínt, amit a barátságunk évei alatt kifejlesztett. – Szóval ezekre a kiruccanásokra Jasonnel kell menned? De ez szigorúan üzlet, így van? Jason csak szórakozik veled, Sarah meg dilis. Ne hagyd, hogy az agyadra menjenek, oké? Mindössze újabb tízpercnyi unszolás kellett, hogy meggyőzzön. Nem arról, hogy nem Mark az Igazi, hanem arról, hogy nyugodtan érezzem jól magam más halakkal… ööö… pasikkal is. Phoebe is úgy véli, hogy rossz ötlet összejönni külföldön valakivel, aki gyakorlatilag idegen, mielőtt egy kicsit többet megtudna róla az ember lánya, úgyhogy mikor leülök, hogy válaszoljak, azt az üzenetet írom be, amiben megegyeztünk. Én is sokat gondolok rád. De szeretnék többet tudni rólad, mielőtt újra találkozunk. Még néhány SMS? – / Összecsukom a telefont, és nekilátok a szokásos lefekvés előtti rutinnak. Miután lemostam az arcom, megmostam és fogselyemmel megtisztítottam a fogam, minden porcikám bekentem testápolóval, és kikészítettem a másnapi ruháimat, végre kész vagyok, hogy eltegyem magam holnapra. Mire bemászom az ágyba (vészesen közel ahhoz az időponthoz, amikor reggel kelnem kell), már sokkal jobban érzem magam. Végtére is én egy nagyon szerencsés ifjú hölgy vagyok. Itt fekszem összegömbölyödve a világ legkényelmesebb ágyában (komolyan, olyan, mintha egy ölelésben aludnék), egy pompás szállodai szobában, Londonban. Még nyolcnapnyi érdekes és izgalmas utazás vár 124

rám, és egy titokzatos idegen, aki meg akar csókolni. Lefogadom, hogy ez Phoebe-nek eszébe sem jutott, mikor azt mondta, keressek kalandot Londonban! Egy jó terv kell nekem. Imádom a terveket, főleg ha a kedvenc ceruzámmal le is vannak írva, helyes kis pöttyökkel a felsorolásnál, de most túl fáradt vagyok, hogy kikeljek az ágyból. Inkább kényelmesen elhelyezkedem, fejem a pehelypárnába süppesztve bámulom a plafonon az ízléses, antikolt rézcsillárt, és gondolkodni kezdek. Először is le kell jönnöm erről a szabályszegés cuccról. Kilógni? Piálni? Mákom van, hogy nem kaptak el. Aztán ki kell derítenem, ki ez a Chris. Emellett szeretnék egy kis időt nyerni, hogy elbűvöljem az eszemmel – vagy legalábbis a helyesírásommal –, nehogy fejvesztve rohanni kezdjen az ellenkező irányba, ha rájön, hogy nem pontosan az a modell vagyok, akinek kiadtam magam. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy maga Jason Lippincott, a szabályszegés koronázatlan királya cipel engem keresztül Londonon. Hirtelen kapcsolok: lehet, hogy nem is olyan rossz, hogy az elkövetkező nyolc napra Jasonhöz vagyok láncolva. Kétségtelen, hogy a srác szörnyen idegesítő, és nemegyszer kis híján tönkretette az életem, viszont sanszos, hogy rengeteg körmönfont kémtrükkje van, amivel segíthet nekem megtalálni titokzatos hódolómat. Hadd szegje csak meg ő a szabályokat, én meg ott leszek szorosan mögötte, és learatom a termést, remélhetőleg egy nagy adag szédületes európai smacizás – vagy smárolás, ahogy itt mondanák – formájában a titokzatos idegennel. Ha ezért meg kell írnom egy pár plusz 125

beadandót, és néhány órával tovább kell eltűrnöm Jason társaságát, ám legyen, részemről áll az alku. Ki tudja? Lehet, hogy az út végére nemcsak a városba leszek szerelmes.

126

10. fejezet

A gyötrelem ezer arca

Milyen Mark? :P – J Mikor az ébresztő megszólal, olyan tiszta a fejem, és olyan rózsásak a kilátásaim, hogy akár csicsergő madarak is röpködhetnének a szobában, és vidám kis egérkék várhatnák, hogy felöltöztessenek a bálra. Kinyújtóztatom a tegnapi edzéstől még mindig kissé merev lábam, aztán ledobom magamról a szállodai plüsstakarót, és kiugrok az ágyból. Belebújok a kedvenc farmerembe, felkapok hozzá egy topot meg egy retró flanelinget, amit tavaly kaptam Phoebetől. Már annyira régi és elnyűtt, hogy olyan, mintha egy kosár kiscica lenne rajtam (de nem valami beteg módon). Ellenőrzöm, hogy minden megvan-e a táskámban, ami a mai programokhoz szükséges (útikönyv, térkép, határidőnapló, feltöltött telefon, könyv arra az esetre, ha ottragadok valahol és nagyon ráérek, fájdalomcsillapító, rágó, egy tolltartó négy darab kihegyezett, HB-s ceruzával… szóval csak a legszükségesebbek). Elégedetten a szálloda étterme felé veszem az irányt. 127

Az éjszakai edzéstől kitisztult a fejem, de felébredt tőle a sportolóétvágyam, és érzem, hogy majd éhen halok. A konyha, úgy tűnik, felkészült rám, mert mikor leérek az étkezőbe, a legelképesztőbb büféasztal vár, amit valaha láttam. Többsornyi fényes, ezüstszínű melegen tartó edény, tele francia pirítóssal, lédús bogyós gyümölcsökkel megszórt amerikai palacsintával, ropogósra sült szalonnával, rezgős tojásrántottával és pirított krumplival (így hívják ezt itt?). Kicsit arrébb kiszúrok egy másik asztalt, ami szinte roskadásig van édes és sós péksüteményekkel, meg habosított vajjal és krémtejszínnel teli tálakkal. Mindenből halmozok egy adagot az aranyszegélyes tányéromra. Ha van mennyország, akkor az ez a büfé – egy könyvtárban, ahol senki más nincs, csak én. Meg talán Phoebe. És anya. És Mark. – Szénhidrátdiéta? – jegyzi meg Evie gúnyosan, ahogy ellibeg mellettem. A nehéz tányér majdnem kicsúszik a kezemből, és a két buci teasütire kissé labilison ráhelyezett gofri kis híján a földre pottyan, egy löttyintésnyi juharszirup pedig becsordogál az ingem mandzsettája alá. Evie elhúzza a száját, rátesz egy fél grépfrútot az amúgy üres tányérjára, majd tovalibeg Sarah asztalához, az étterem közepén. Vágok egy grimaszt a távolodó hátának, letörlöm a szirupot az ingemről, és keresek egy üres asztalt a sarokban. Rávetem magam a kajára és a Büszkeség és balítéletkötetemre. Teljesen belefeledkezem a jelenetbe, ahol Mr. Darcy megkéri Elizabeth kezét, mikor észreveszem, hogy valaki álldogál fölöttem. Jason az, a jól bevált szerelésében: 128

farmer, ami úgy néz ki, mintha utoljára a kilencedikes tesióra előtt lett volna kimosva; egy leharcolt, kibolyhosodott, öreg polárpulcsi; és az örökké csálén álló, Sox feliratú baseballsapka. Bármibe le merném fogadni, hogy a pulóver alatt egy Bruins-hokimez van. – Hová tűntél tegnap este, Stréberke? – Ezt úgy kérdezi, mintha én pattintottam volna le őt. Még az enyémnél is jobban megpakolt tányérral egyensúlyozik. – Visszajöttem a szállodába – felelem hűvösen. Tudatosan – és azt hiszem, nagyon éretten – úgy döntök, hogy nem veszek tudomást a gúnynévről. Jókedvem van, és szeretném, ha ez így is maradna. Ráplottyantok egy kanál krémtejszínt egy falat gofrira, és megállapítom, hogy valószínűleg a vércukrom még túl magas ahhoz, hogy beguruljak. Talán beállt nálam a kajaeufória. – Egyedül? – kerekedik el a szeme. – Ja – mondom, betömök egy villára való gofrit a számba, és próbálok magabiztosnak tűnni. – Akartam úszni egy kicsit. – Értem. – Félretolja szemébe lógó haját, ami azzal a lendülettel vissza is hullik az arcába. Újabb két próbálkozás után feladja, és betűri az egészet a baseballsapkája alá. – Tudod, igazán nem kéne egyedül kóvályognod. Sok őrült szaladgál odakinn. – Világos – mondom. – Hiszen veled lenni, az tök normális. – Haha. – Becsúszik az enyémmel szemközt lévő székre, és lehúzza a pulcsija cipzárját. Nyugtázom, hogy igazam volt a hokimezzel kapcsolatban. – Most komolyan, Julia. Visszakísértelek volna a szállodába. Csak szólj legközelebb. 129

Őszintének tűnik, de ettől még bénábbnak érzem magam, mint valami szánalmas, magányos kislány, aki arra sem képes, hogy kerítsen valakit, aki hazakíséri. Tíz percen belül ez a második, hogy valaki úgy kezel, mint egy lúzert, úgyhogy már nem is izgatom magam. Ideje kézbe vennem a dolgok irányítását, szóval úgy döntök, mozgásba lendítem frissen kiforralt tervemet. – Akartam írni Chrisnek. – Felsandítok a villám mögül, hogy lássam, hogyan reagál. Jason kissé összehúzza a szemét, és úgy pislog rám. – Szólóban nyomnád tovább az SMS-ezgetést, hm? Veszélyes játék. – Felkap egy szelet, valami számomra felismerhetetlennel vastagon megkent kenyeret, és hatalmasat harap belőle. Abban a pillanatban összeráncolja a homlokát, és elfintorodik. Nagyot nyel, aztán felkapja a szalvétát az ölemből, és vadul törölgetni kezdi a nyelvét. – Mit eszel? – kérdezem. – Marmite-ot – prüszköli. Lenyúlja az áfonyalevemet, és húzóra megissza. – Váh, olyan az íze, mint a sós sárkupacnak. – Minek kented a pirítósodra, ha azt sem tudtad, mi az? – Ha Rómában vagy… – Lefordítja a pirítósát, így a kellemetlenkedő Marmite már nem szemez vele. – Te nem pont ugyanezért próbálkozol ezzel az SMS-es vakrandival? Már nyitom a szám, hogy válaszoljak, de Sarah, akinek laza, hullámos fürtjei a vállát verdesik, gyakorlatilag ráugrik az asztalunkra, és belém fojtja a szót:

130

– Atyaég, ugye te is rá vagy már kattanva a stratfordi kiruccanásra? – hadarja, szemét Jasonre szegezve. Az ő univerzumában én jelen sem vagyok. – A mire? – vonja fel az egyik szemöldökét Jason. – Stratford-upon-Avon – mondja Sarah lassan. – Shakespeare szülőhelye – teszem hozzá felvilágosításképpen. Feltörlök az ujjammal némi lecsordult juharszirupot, és lenyalom. Sarah enyhe elképedéssel néz rám, de nem érdekel. Ez a juharszirup maga a folyékony szerelem. Míg figyel, felkapok egy sajtos blinit, és jókorát harapok belőle. Sarah úgy fest, mint aki fejben számolja a kalóriákat. Aztán visszafordul Jasonhöz. – Evie látta a neten, hogy ott lesz még egy rakás másik amerikai suli is mindenfelől – magyarázza. – Nagy buli lesz. – Francba az irodalommal, gyerünk piálni – morgom magam elé egy sajtos rúd morzsái közt. – Mondtál valamit? – Sarah átható pillantást vet rám. – Semmit – rázom a fejem, és a szalvétám a tányéromra dobom. – Fergetegesen hangzik. – Tökre feldob, hogy végre kikeveredünk Londonból egy napra – sóhajt színpadiason. – Már úgy untam magam. Szóval te is jössz? – Mindannyian megyünk – közlöm. – Kötelező. – Hallottad a hölgyet – bök felém Jason a hüvelykujjával. – Úgy sejtem, mi megyünk. – Már hogy mi ketten? – kérdezem erős kétkedéssel a hangomban, de tisztán csak a poén kedvéért. Hogy Sarah szavaival éljek: teljesen „rá vagyok kattanva” a stratfordi 131

kirándulásra. Nemcsak azért, mert az Shakespeare szülőhelye, hanem mert a szüleim ott vették a jegygyűrűjüket, úgyhogy azt tervezem, mindenképpen benézek abba a kis régiségboltba, ahol találták. – Igen, kedves párom – mondja Jason, és a nyomaték kedvéért ököllel rácsap az asztalra. – Mi ketten egy pár vagyunk, és mint ilyen, demonstrálni fogjuk a párságunkat a stratfordi kiránduláson való részvételünkkel. Mi ketten. Együtt. – Vagy azért, mert kénytelen vagy a pároddal menni – fűzi hozzá Sarah, abban az ellenszenves hangnemben, amit előszeretettel használ. Megigazítja a vállán barna bőrtáskája szíját, megfordul, és visszabilleg Evie-hez. – Na ide figyelj – mondom Jasonnek, amint újra rám néz. – Tisztázzunk valamit. Én iszonyatosan várom ezt az utat, és nem a nagy buli vagy hogyishívják miatt. Amint megérkezünk, elválnak útjaink. A májam és én nem vagyunk vevők a múltkorihoz hasonlóra. Te bulizhatsz, én meg magamba iszom a kultúrát. Jason önelégülten vigyorog. – Mi ketten nagyon eltérően határozzuk meg a „kultúra” fogalmát, Stréberke. – Mi ketten mindennek a fogalmát nagyon eltérően határozzuk meg – mondom. – Ha már a kultúránál tartunk. – Jason előrehajol, és elcsen egy kövér epret a tányéromról, amit arra tartogattam, hogy belemártogassam a gofrikról lehulló porcukorba. Most mindössze annyit tehetek, hogy nem nyúlok át az asztal felett,

132

és nem kapom ki a kezéből. – Nem feledkeztél meg a mi kis egyezségünkről, ugye? – Megírom a hülye esszéidet! – csattanok fel. Aztán észbe kapok, és kissé visszafogottabb hangon folytatom: – Amíg te is betartod, amit ígértél. – Afelől ne legyen kétséged – nyújtja a kezét. Égnek emelem a szemem, miközben megrázom. – Lepaktáltam az ördöggel – morgom. Remélem, nem adtam el túl sokat a lelkemből. – Jól van, egy kis figyelmet kérek! – szól Mrs. Tennison az étterem túlfeléből. – Megérkezett a busz. Lassan fejezzétek be a reggelit! Felállok, és elindulok a busz felé, anélkül hogy megvárnám Jasont. Nagyon remélem, hogy a mai kalandjaim kissé kevésbé lesznek kalandosak, mint a legutóbbi kalandjaim. – Ez hatalmas! – Mrs. Ben is ezt mondta! Végszóra harsogó röhögés, ahogy a buszunk elzörög a Big Ben mellett. Kínomban megint a szememet forgatnám, de attól tartok, nem sok kellene, hogy fennakadjon, és ezek a péniszes szóviccek igazán nem érnek annyit, hogy maradandó szemkárosodást szenvedjek miattuk. Mire a buszunk megáll a Towernél, már nem sok jót remélek a nap hátralévő részére. Lehet, hogy cinikus vagyok, de miután Jason egész idő alatt, míg a Big Bent bejártuk, arról beszélt, hogy Mrs. Ben bizonyára gyakran elmegy, van 133

egy sanda gyanúm, hogy egy olyan nevezetesség, ami a koronaékszerekről híres, szintén nem a legbájosabb megjegyzéseket csalja majd elő belőle. Erre most csöndben van, attól a pillanattól kezdve, hogy átléptük a küszöböt. Nem poénkodik, nem nevetgél, nem horkantgat, és nem pacsizik senkivel. Egyszerűen csak jön velünk, figyeli, amit az idegenvezetők mondanak, és menet közben (lehetséges lenne?) végigolvassa a történelmi magyarázatokat. Kijövünk a Waterloo Blockból, ahol a koronaékszerek találhatók, Mrs. Tennison megkér mindenkit, hogy keresse meg a párját, és tárgyaljuk meg, amit eddig láttunk. – Felhívnám a figyelmeteket, hogy ez tökéletes téma a napi beszámolóhoz – mondja, és a szeme csak úgy csillog a házi feladat keltette izgalomtól. – Ne csak egyszerűen beszélgessetek róla. Vesézzétek ki! Akkor később már sokkal könnyebb dolgotok lesz. Jasonre egy sarokban találok rá, fényes papírra nyomott prospektust nézeget, amit az idegenvezetőktől kaptunk, mikor megérkeztünk. Nem sokat várok a kivesézéstől. Végtére én fogom megírni Jason beszámolóját is. – Őrület, mi? – mondja, ahogy egy pillanatra felém lengeti a prospektust. – Azt ugye tudod, hogy itt embereket kínoztak? Fura, hogy mégis mindenki a smukkokról ismeri. Bámulok rá. Csak beszél, beszél a híres ékszerek és az épület falai közé zárt politikai foglyok közti összefüggésekről, amire elképesztő módon a juxtapozíció szót használja. Akkor sem döbbennék meg jobban, ha egy

134

gyümölcsökből készült kalappal a fején kánkánt táncolna a Westminster apátság közepén. – És egy csomó fogoly még csak nem is jelentett valódi veszélyt. Oké, mondjuk, Guy Fawkes megpróbálta felrobbantani a Parlamentet, vagy valami ilyesmi, de sokkal jobban tartottak attól, amit mondott – folytatja. Emlékszem, hogy volt szó Guy Fawkesról az európai történelem fejezetben. – Figyi, te jártál már Hudson edző politikaitiltakozás-órájára? – Még nem – felelem. – Bízom benne, hogy a következő félévben bejutok rá. Hudson „edző” tulajdonképpen a vitacsapatot vezeti, de pontosan olyan népszerű, mint az iskolánk fociedzője. Sőt talán még népszerűbb. Már alig várom, hogy felvehessem az óráját. – Azt mindenképp fel kell venned – mondja Jason sugárzó arccal. – Nagyon fogod bírni. Csak pislogok. Az, hogy Jason Lippincott kurzust javasol nekem, nagyjából olyan, mintha én sminktippeket adnék Evie-nek. Szerencsére még mielőtt gondolkodnom kéne a válaszon, az idegenvezető jelez, hogy induljunk tovább. Ahogy folytatjuk a sétát, próbálom Jason szemével nézni a helyet, de valahányszor elhaladunk egy sötét folyosó mellett, feláll a szőr a hátamon. Szinte érzem, ahogy láthatatlan kezek belöknek egy börtöncellába, és otthagynak egy halom rothadó szalmán, miközben körös-körül patkányok szaladgálnak. Az idegenvezető újra meg újra megemlíti, hogy a hely tele van az itt lefejezett emberek kísérteteivel. Csak elképzelni tudom, hogy nézhetnek ki az itt tekergő szellemek. 135

Valami azt súgja, hogy nem olyan barátságosak, mint akik a Harry Potterben szerepelnek. Igyekszem nem túl közel kerülni a nyirkos kőfalakhoz, ki tudja, nem maradt-e itt egy kis gümőkór vagy bubópestis. Ösztönösen kitapogatom a táskámban a kis kiszerelésű kézfertőtlenítő gélt. – El tudod képzelni, hogy embereket börtönöztek be ide? Néhányat közülük semmiért – szólal meg Jason. Nekidől az egyik gümőkóros falnak, engem meg kiráz a hideg. – Hát azért van rá esély, hogy legalább egyik-másik bűnös volt valamiben – felelem. Mondjuk, ezt magam sem teljesen hiszem. Megköszörülöm a torkom, és bevetem Hudson edző érvelési módszerét. – Naiv és igazságtalan dolog a történelmet a mi értékrendünk szerint megítélni. Akkoriban az volt. Akkoriban azt ismerték. És az embereket meg kell büntetni, ha megszegik a szabályt, amennyiben a szabály tisztességes. – És ki dönti el, hogy tisztességes-e a szabály? – A társadalom – mondom nyugodt hangon. Jason szemöldöke felszalad, válaszra nyitja a száját, aztán becsukja. Egy rebbenésnyi diadalt érzek. Ez most azt jelenti, hogy győztem? Átsétálunk a következő terembe, ahol interaktív bemutató van a bebörtönzöttekről. Kicsit giccses az egész a kisfilmekkel, amelyekben ripacskodó, brit akcentusú színészekkel rekonstruálták különböző történelmi figurák történetét. Körülöttünk mindenhol kínzóeszközök és a használatukat elmagyarázó, korban passzoló táblák.

136

Jason gyakorlatilag átugrál a termen. Mikor a túlsó falhoz ér, egy lendülettel kirántja a nadrágszíját, és átfűzi a kőfalba erősített két vaskarikán, jóval a feje fölött. – Jason, mi a… – Ó, korbácsolj meg! Rossz kisfiú voltam! – Visszhangzik a terem a hangjától. – A rengeteg bulizás, a lányok, az a sok szórakozás… Mind a társadalmi szabályok ellen való! Az erény ellen való! Büntess meg, Julia! Az összes vér az arcomba szalad. Idegenek bámulnak tátott szájjal, miközben az osztálytársaim nevetgélnek és sugdolóznak. Átsprintelek a termen. – Neked meg mi bajod? – kérdezem az arcába hajolva. – Elmeroggyant vagy, vagy mi? Jason simán nyögdécselni kezd, hangosan, elnyújtva, és vonaglik a kőfal előtt. Biztos állatian néz ki így, hogy ilyen közel állok hozzá. Olyan gyorsan szökkenek hátra, hogy kevés híján rábukfencezek egy óriási vasszűzre. Egy csoport kockás egyenruhás, angol iskolás lány harsány nevetésben tör ki. – Imádom az amerikai srácokat – mondja az egyik. – Olyan vicces – erősít rá egy másik, és még oda is integet azzal az ujjhullámoztatós integetéssel. Nehezen állom meg, hogy ne hányjam el magam látványosan. Hogy ájulhatnak így el tőle? Végtére is Londonban vagyunk, itt azért van a népeknek stílusa. Hát nem látják, hogy Jason alapvetően egy nagyra nőtt hétéves? Gyorsan körbenézek a teremben, Mrs. Tennisont keresve. Ha valaki, hát ő véget tud vetni ennek a képtelenségnek, de 137

épp nincs sehol. Ez most komoly? Mióta megérkeztünk ide, úgy kering körülöttünk, mint egy sűrű szúnyogfelhő, erre pont most kell kimennie. Az ember azt gondolná, hogy aki olyan aggodalmaskodó, mint Mrs. T., megtanulja, hogyan tartsa vissza, míg a csapat vad tinédzser elhagyja a felbecsülhetetlen értékeket felvonultató épületet. Várom, hogy egy őr kidobjon, de úgy tűnik, a biztonságiakat sem izgatjuk. Mi több, látom, hogy az egyikük egy mosolyt próbál elfojtani. Jason végül kihúzza a derékszíját a vaskarikákból. Széles mosolya önelégült vigyorra vált. – Mi baj, Julia? – kérdezi. – Hadd találjam ki: nem jön be neked a dominaszerep? Talán azt akarod, hogy neked dirigáljanak. Azt mondják, általában a legdominánsabb emberek keresnek valakit, aki megmondja nekik, hogy mit csináljanak. Figyelj, ha te erre gerjedsz, biztos vagyok benne, hogy össze tudjuk hozni a dolgot… Annyira kínos ez az egész, és annyira feldühít, hogy legszívesebben odalépnék hozzá, és jól orrba gyűrném. Ehelyett csak ökölbe szorítom a kezem, és érzem, ahogy a körmeim belemélyednek a tenyerembe. – Muszáj ekkora seggfejnek lenned? – kérdezem a legnyugodtabb, leghűvösebb hangon, amit csak magamra bírok erőltetni. – Miért gondolod, hogy a nap minden percében neked kell a figyelem középpontjában állnod? Elhanyagoltak kiskorodban, vagy mi van? Anyuci nem szerette eléggé a kicsi fiát? Tégy egy szívességet mindkettőnknek, és tedd túl magad a nyomorodon, oké? Jason arca megkeményedik. 138

– Hűtsd le magad, királylány. – Próbálja visszabújtatni az övét, de leejti. Csörömpölve ér földet. – Ez poén volt, Julia. P-O-É-N. Neked sem kéne mindig ekkora taplónak lenni. Szóra nyitom a szám, hogy válaszoljak, de már ott sincs. Ég az arcom, és legnagyobb rémületemre a szememet elfutják a könnyek. Nem engedek utat nekik. Nem hiszem el, hogy ezt mondta. Mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jeges vízzel. A csoportunk már gyülekezik az ajtónál, hogy átsétáljunk a következő terembe, Jason pedig beáll a sor végére, egy kicsit elkülönülve a többiektől, kezét a zsebébe süllyeszti, és eltökélten maga elé bámul. Ennyit arról, hogy nem engedem, hogy kiborítson Jason. Ennyit arról, hogy a segítségével cserkészem be Christ. A frász jön rám, mikor a telefonom megint rezegni kezd a combomnál. Remegő kézzel kiveszem a táskámból, és kinyitom. A Globe-ban voltam tegnap este, és rád gondoltam. Te gondolsz rám? – C A szívem a torkomba ugrik, és nagyokat nyelek, hogy visszatereljem oda, ahová való. Bárcsak most azonnal Chrishez rohanhatnék – ami, belátom, nem kicsit lenne furcsa, tekintve, hogy arra sem emlékszem, hogyan néz ki. Rányomok a Válaszra, de csak állok és bámulom az üres kijelzőt és a villogó kurzort. Fogalmam sincs, mit írhatnék, ami nem szúrja el az egészet.

139

– Hadd találjam ki: Chris az. – Jason rám szegezi a tekintetét a kiürült terem túlsó végéből. A többiek már továbbmentek. Tekintete nem árul el semmit. – Még mindig nem ijesztetted el? – Neked meg mi bajod van?! – szakad ki belőlem. – Azt hittem, már tudod – vonja fel a szemöldökét. – Szeretethiány és éretlenség. Szólj, ha kihagytam valamit. Érzem, hogy a bűntudattól összerándul a gyomrom. Akkor is megérdemelte. Nagyon is. Elfordulok tőle. – Semmi szükség rá, hogy lépten-nyomon megalázz – mondom sírós hangon. – Eleget égetem én magam így is. Egy pillanatnyi csönd, aztán ütemes nyikorgás hallatszik, ahogy Jason elindul felém. Kinyújtja a kezét. – Kérem a telefonod – mondja. Nem mosolyog, de a hangja kissé megenyhült. – Kizárt. – Elég egy rossz szó, és megeshet, hogy többé nem hallasz felőle. – Látom rajta, hogy túllépett azon, amit korábban mondtam. Azt hiszem, én is elfelejthetem, hogy letaplózott. Talán időnként valóban egy kicsit… szókimondó vagyok. – Kétségtelen, hogy önnek Dr. Love segítségére van szüksége. – Pfuj – nyögöm fájdalmas képpel. Jason hozzám hajol, és megbök a vállával. – Úgy látom, eddig az a taktikád, hogy cselezel és mellébeszélsz. Ez bevált? A gyomrom őrült táncot jár. Nem fogom elszúrni. Vagy mégis? Fixírozom a telefont a kezemben.

140

– Tégy belátásod szerint – mondja végül Jason, és elkezd hátrafelé szökdécselni, még mindig engem figyelve. Újra ott bujkál a mosoly a szemében. – Sok szerencsét. Úgy érzem magam, mint valami horrorfilmben, ahol az ajtóban állva próbálom eldönteni, hogy beengedjem-e a vámpírt, aki megvéd a vicsorgó vérfarkastól. Az egyik szépen darabokra szaggat, a másik kiszívja belőlem az életet. Hirtelen nem tudom, melyik lehet a rosszabb. Már majdnem elért a kijárathoz, mikor utánaszólok: – Várj! És Jason visszaszökdécsel hozzám. „A Globe-ban voltam tegnap este, és rád gondoltam” – olvassa hangosan, ahogy elé tartom a telefont. – Hát először is, ez jó jel. Rád gondolok? Ez azt jelenti, hogy… – Rám gondol? – Ahogy mondod – feleli, ügyet sem vetve a csipkelődésre. – És a Globe. Ez jó nyom lehet. Hát, Julia Lichtenstein, úgy tűnik, valami rejtélyes dolognak nézünk elébe. És talán egy kis kalandnak. – Összedörzsöli a kezét, mint valami főgonosz. – A Globe az amolyan régimódi filmszínház, nem igaz? Zavartan nézek rá. – Már amennyiben „filmszínház” alatt a világhírű színházat érted, ahol a Shakespeare-darabok többségét először előadták. Jason felnevet.

141

– Lazíts, egy csapatban játszunk. Nem vagyok totál idióta. – Felderül az arca. Még a szeplői is élénkebbnek tűnnek. – Lehet, hogy Chris színházőrült. Kis stréber, mint te! Lenyelek egy csúnya visszavágást. Indulunk a csoportunk után, le a lépcsőn, ez a tárlatvezetés is befejeződött. Nemsokára az utcán leszünk, és szétszóródunk, hogy „elmerülhessünk a kulturális élvezetekben” a páros túrán. A többiek hangja visszaverődik a kőfalakról, és hallom, ahogy izgatottan tervezgetik, merre tovább (az úti célok közt gyakran szerepel bolt, illetve pub, ahol meccset lehet nézni). – Szóval szerinted mit csináljak? – kérdezem, mikor már ismét az utcán vagyunk. – Hát azt hiszem, ez egy nyom, amit követnünk kéne. – Körbenéz, próbálja belőni, merre vagyunk. – És ki kéne derítenünk, ki ez a srác. És aztán boldogan éltek, olvastok, múzeumba jártok, vagy amit ti stréberek csinálni szoktatok, míg meg nem haltok. – Haha – csattintom össze a telefont. – Én nem mindig vagyok stréber. Akarom mondani, egyáltalán nem vagyok stréber. Egyszerűen csak érdekel a történelem. Meg az irodalom. És a politikai rendszerek. És… Jason félbeszakít: – Tegyél meg egy szívességet – mondja fájdalmas arckifejezéssel. – Ne menj jogra! Borzasztóan érvelsz. – Aztán újra felélénkül. – Na akkor… van kedved meglátogatni néhány angol színházat? Beugorhatnánk a Globe-ba. Kicsit kérdezősködünk. Lehet, hogy ott dolgozik, vagy ilyesmi. – És szerinted mikor menjünk? – kérdezem. Őrlődöm, hogy most a vágyaim kövessem, és végre érdemben is 142

kinyomozzunk valamit Chrisről, vagy a fogadalmamhoz tartsam magam, mely szerint több szabályt nem szegek meg. A táskámban van a program, és nincs túl sok szabadidő beütemezve. – Itt a vissza nem térő alkalom – vágja rá Jason gondolkodás nélkül. – A kulturális túra pont megfelelő erre. – Azt az időt arra kell fordítanunk, hogy önállóan bejárjunk néhány nevezetességet, amiről aztán megírhatjuk a beszámolóinkat – mondom, leplezni próbálva a bosszankodásom. – Azt hiszem, a megfogalmazás, amit kerestél, az az: „amiről aztán megírhatom a beszámolóinkat” – javít ki Jason. Lehajol, hogy a bal cipőjén bekösse a kirojtosodott, koszos fűzőt. – Mellesleg a fél osztály arra használja ezt az időt, hogy kocsmázzon vagy vásárolgasson. Mi viszont olyan helyre megyünk, amire még Mrs. T. is azt mondaná, hogy kulturális szempontból jelentős. Őszintén szólva nem rossz ötlet. A Globe színházat azóta meg akarom nézni, hogy hatodikban először elolvastam a Romeo és Juliát. Még ha Chris nincs is ott, valóra váltok egy régi álmot. Mindeközben tudatában vagyok, hogy Jasont készülök követni London utcáin, aki állítólag segít nekem összejönni egy sráccal. Szerintem ha ezt a mondatot egy héttel ezelőtt valaki leírja és megmutatja nekem, tutira eldurran az agyam. – Na mi lesz, Julia, vár a végzeted, vagy valami ilyesmi – sürget Jason, és már el is indult.

143

Ha valaki, hát én tudom, hogy a végzettel nem lehet vitatkozni. Feljebb rántom a vállamon a táskát, és elindulok én is, hogy utolérjem.

144

11. fejezet

Variációk vécépapírra

Hűha, asszem új mvi a láthatáron… – P – Ez a hely aztán keményen retró. El tudod képzelni, hogy talán Shakespeare is pont itt állt? A járdán szobrozunk Jasonnel, és az előttünk magasodó Globe színházat bámuljuk. Az ég szürke, és lóg az eső lába, amitől az épület még impozánsabbnak hat. Most megint úgy tűnik, hogy Jasont érdekli és lenyűgözi a történelem, én pedig megint meglepődök ezen. Hideg, nedves szél csapja az arcomba a hajamat. Nagyot sóhajtok, és oldalra, majd hátrarázom a fejem, próbálom megzabolázni a tincseimet. Azóta küzdök a hajammal, hogy elhagytuk a Towert, és a félórás séta után a Temze mellett, majd át rajta, hogy végül elérjük a Globe-ot, úgy nézek ki, mint Frankenstein menyasszonya. – Ez már nem az eredeti épület – válaszolom a táskámban hajgumi után kotorászva. Általában legalább kettő van nálam. – Komolyan?

145

Felnézek Jasonre, az arcára ugyanaz a döbbenet ül ki, mint az ötéves unokatesódéra, ha elmondod neki, hogy tündérek nem léteznek. – Aha. Ami azt illeti, ez már a harmadik – magyarázom, miközben kócos hajamat kusza lófarokba kötöm. – Az első leégett egy előadás során, az 1600-as évek elején, a másodikat lebontották úgy harminc évvel később, ez pedig csak az 1990-es évek végén épült meg. – Na látod! Minek ide Tennison, mikor itt vagy nekem te idegenvezetőnek? Hát ez óriási. Stréberkéből előléptem szánalmas, középiskolai irodalomtanárrá. Felteszem, mindkettő fejlődés az epekedő, nyomi csajhoz képest, úgyhogy nem igazán lehetek válogatós. Jason bedob egy szőlős rágót a szájába. – Gyerünk, keressük meg a hódolódat – mondja, és nekiiramodik a lépcsőknek. – Kapj el! Mikor felérek a lépcső tetejére, Jasont már az üvegezett hirdetőtábla előtt találom, amint éppen a színház műsorát tanulmányozza. – Tegnap este volt előadás – kopogtatja meg az üveget a Szentivánéji álom mellett. – Talán a titkos imádód is itt volt. – Na jó, és most mit csinálunk? – kérdem türelmetlenül. – Visszanézzük a biztonsági kamera felvételeit? – Nem is rossz ötlet, CSI: londoni helyszínelők… De inkább nem. – A jegypénztár felé int. – Egy kicsit egyszerűbbre vesszük a figurát, és megkérdezzük azt a fickót. Az utolsó ablak kivételével az összes pénztár zárva van. Abban pedig egy bozontos szemöldökű, ginvirágos orrú, 146

idősebb férfi olvas egy vastag, bőrkötéses könyvet. Az ablakban lévő névtáblán az áll: FÉLIX. Jason odasomfordál, de az öreg annyira belemerült a könyvbe, hogy észre sem veszi. Állunk ott egy darabig, köszörüljük a torkunkat, próbáljuk felhívni magunkra a figyelmet, aztán Jason végül megkocogtatja az üveget. – No, mi kéne? – dörmögi Félix. Nagy, vizenyős szemét mereven ránk szegezi drótkeretes szemüvege mögül. – Elnézést a zavarásért, uram – szólal meg Jason –, de reméltük, hogy segítségünkre lesz valamiben. – Aztán mibe'? – morogja Félix, aki nyilvánvalóan továbbra sem igen kíván a segítségünkre lenni. Jason leveszi a sapkáját, és megpörgeti az ujján. – Hát tudja, ez a barátom itt, keresi egy másik barátját, Christ… – Hogy mi? – Az öreg már meg sem próbálja leplezni ingerültségét. – Azt reméltük, talán meg tudja mondani nekünk, itt volt-e a barátom tegnap este – fuvolázom azon az édes, udvarias hangon, amit arra használok, hogy a felnőtteknél elérjem, amit akarok. – Ifjú hölgy, van fogalmad arról, milyen rohadt sokan voltak itt tegnap? Telt ház volt. – Félix visszatér a könyvéhez. Elfordulok a jegypénztártól, és nagyot sóhajtok. Úgy tűnik, így nem megyünk semmire. – Telt ház? – kérdezi Jason, aki nem futamodik meg olyan könnyen. – Mondja, Félix, az hány embert jelent?

147

Félix ujjával egy gyűrött, viharvert kiírásra mutat apró fülkéje sarkában: BEFOGADÓKÉPESSÉG MAX. 1500 FŐ. – Tegnap este tömve voltunk diákokkal, szóval kizárt, hogy meg tudnám mondani, itt volt-e a cimborátok. – Diákokkal? – Jason az ablaknak nyomja az orrát, hátha rá tud pillantani a Félix asztalán heverő papírokra. Félix a pultra csapja a könyvét, és lekapja a szemüvegét. Nem nehéz kitalálni, hogy azt remélte, ez a beszélgetés mostanra már befejeződik. Ő is odahajol az ablakhoz. Szinte olyan, mintha összekoccanna az orruk. – Igen, fiatalember. Egy csapatnyi locsogó kölyök a Szent Bonaventurából. Valami iskolai feladat, vagy mi nyavalya. Hegyezni kezdem a fülem az iskolai feladat hallatán. Határozottan emlékszem, hogy voltak egyetemi előkészítősök a bulin. Dereng a kis aranycímer a sportzakójukon. Chris lehetett az egyik! – Elnézést, öö… uram? – vetem be újra a felnőtteknél használt hangomat, miközben csípőmmel arrébb lököm Jasont. – Esetleg útba tudna igazítani a Szent Bonaventurához? – Kérd el a telefonszámot – suttogja mögöttem Jason. – Kérd el a telefonszámot! – Jól van! – vetem oda, és oldalba bököm a könyökömmel. – Vagy, izé, nincs meg véletlenül az iskola telefonszáma? Az is klassz lenne. Ígérem, utána hagyjuk tovább olvasni. Félix összehúzott szemmel néz rám, mint aki nem igazán hiszi, hogy valaha is leszállunk róla. Majd a tekintete megállapodik Jasonön, és gyorsan felismeri, hogy a srác profi

148

kellemetlenkedő, ha arra kerül a sor. Hamarosan mutatja is a telefonszámot. – Adj egy tollat – kéri Jason, miután a zsebében hiába kotorászott utána. Viszont talált helyette egy maréknyi aprót, némi szöszt és egy fél csomag rágót. Benyúlok a táskámba, kiveszem a tolltartómat, és odanyújtom neki az egyik tűhegyesre faragott ceruzámat. – Ki hord manapság ceruzát? – kérdezi, és úgy néz rá, mintha lúdtollat és pergament kínálnék neki. – Én – felelem, és összepréselem a számat. Nekem kell az a telefonszám, de nem kell hozzá a hülye duma. Kilencedikes korom óta nem hordok magammal tollat, mert mikor egyszer átvágtam a tornatermen a könyvtár felé menet, egy vad kidobózás kellős közepén találtam magam. A következő, amire emlékszem, hogy ülök a fenekemen, és a hátsó zsebemben lévő toll vörös tintája áztatja fehér lenvászon nadrágom ülepét. Evie pedig szétkürtölte, hogy épp megjött a menzeszem, és rávett néhány fiút – köztük Jasont –, hogy tömjenek tampont a szekrényembe. – Kell vagy nem kell? – kérdezem. Nyújtom a ceruzát a hegyes végével felé, és a fejembe beúszik egy kép, amint belenyomom, pontosan a srác szemgolyója közepébe. – Igen, miss Lichtenstein, köszönöm, miss Lichtenstein – mondja Jason, egy képtelen meghajlással kísérve a szövegét (hozzátenném, hogy a bal szeme vészesen megközelíti a ceruza hegyét). Kikapja a kezemből a ceruzát és a kis noteszt, amit szintén mindig a táskámban hordok. Lehajol, a noteszt a térdére támasztja, és kezdi lejegyezni a számokat. Épphogy leírja az elsőt, és már hallom is az 149

árulkodó pattanást. Felemeli a ceruzát, és elkerekedett szemmel bámulja a most már üres végét. – Kitört! – közli. – Nagyon rányomtad – világosítom fel. – Ez az oka annak, hogy az emberek tollat használnak, Stréberke. Miért nincs egy francos tollad? – Mert a tollból kifolyik a tinta. – A ceruzának meg kitörik a hegye. – Aha, de akármikor ki lehet hegyezni. Egy törött tollal mit csinálsz? – Kihegyezem? Ki a fene hord magánál ceruzahegyezőt? Hol élünk, 1943-ban? Benyúlok a tolltartómba, és felmutatok egy kicsi, piros hegyezőt. Aztán kiveszem a ceruzát a kezéből, és miközben végig a szemébe nézek, belenyomom a faragóba, és háromszor erőteljesen megforgatom. – Te ütődött vagy – közli Jason, és kikapja a ceruzát a kezemből. Mikor megvan a szám, megköszönjük Felixnek (aki valamit visszamorog), és ellépünk az ablaktól. Jason előveszi a telefonját, kihangosítja, és tárcsázza a számot. Közel hajolok, nehogy egy szót is elmulasszak. – Halló? – Egy derűs női hang csicsereg a hangszóróból. Egy pillanatig hallgatunk, mert elfelejtettünk megállapodni abban, hogy melyikünk beszéljen. Engem hirtelen elfog a pánik, és csak valami bugyogásféle tör fel belőlem, úgyhogy Jason ugrik be.

150

– I-igen, hölgyem, jó napot – hebegi, és megköszörüli a torkát. – Az egyik tanulójukat keressük. Talán tud nekünk segíteni. – Meglehet – mondja a nő, továbbra is vidáman. – Mi a tanuló neve? – Chris – feleli Jason, majd kétségbeesetten ram néz. Azon tűnődöm, vajon min aggódik, mikor a nő a vonal másik végén folytatja: – Vezetékneve? – Aha. Világos. – Ööö… hát ez az – mondja Jason, egy szolid kis nevetéssel próbálva menteni a helyzetet. – Azt nem igazán tudjuk. Tudja, a barátom találkozott a fiatalemberrel… – Fiatalember? – szól közbe a hang. – Igen, hölgyem – feleli Jason –, és hát… – Ajaj – mondja a nő. – Attól tartok, félretárcsáztál. A Szent Bonaventura lányiskola. Ide nem járnak fiúk. Hirtelen az összes levegő kiszökik a tüdőmből. Ez volt az egyetlen nyomunk, erre most kiderült, hogy nem vezet sehová. Jason elmotyog egy udvarias köszönömöt a telefonba, majd becsukja, és zsebre vágja. – Hát ez bukta – sóhajtom, visszanézve a Globe-ra. – Egy lépéssel sem kerültünk közelebb hozzá, hogy megtaláljuk Christ, mint mikor ideértünk. Szitálni kezd az eső, és a szakszerű pakolás meg a reggeli ellenőrzés dacára sikerült ott felejtenem az összecsukható esernyőmet a szállodában. Tényleg nem ártana végre összekapnom magam; ez annyira nem vall rám.

151

– Nem tudom, te hogy vagy vele, de én farkaséhes vagyok – dobja be Jason, miközben beugrik egy közeli kapualjba az eső elől. – Mit szólnál, ha keresnénk egy helyet, ahol kajálhatunk, és kivárhatjuk, míg eláll? – Benne vagyok. – A gyomrom tényleg korog, és a legjobb fish and chips ügyében sem jutottam még egyről a kettőre. Már nyúlok is a táskámba az útikönyvért, de Jason eltolja a kezem. – Esik az eső, partner – mondja. – Nincs idő könyvekkel vacakolni. Rögtönöznünk kell. Még az is megeshet, hogy olyan helyre megyünk, amiről egyetlen értékelést sem olvastunk. – Tettetett rémülettel az arcára szorítja a kezét. – Elképesztő! Fel tudod ezt fogni? Megkerüljük a színházat, és találunk egy Starbucks kávézót. Nyilván nem azért repültem át az óceánt, hogy ugyanazokat a túlárazott italokat és péksütiket kapjam, amelyekhez otthon minden másnap hozzájutok, de sajnálatos módon, ahogy megállunk a jól ismert zöld lógó előtt, megnyílik az ég, és szakadni kezd az eső. Az ajtócsengő csilingelőse jelzi az érkezésünket a majdnem üres kávézóba. Itt is ki vannak rakva ugyanazok a zöld-fehér bögrék, fel van tornyozva ugyanaz a rengeteg-féle őrölt kávé, és pont ugyanolyan üveges pultban vannak a sütik, mint a többi nyolcbillió Starbucksban, ahol életem során megfordultam. Az egyetlen figyelemre méltó különbség, hogy a falakat műalkotások borítják. A pult közelében, a szívószálak és pohártartók fölött szinte a teljes falat egy pókszerű fémszobor foglalja el, olyan, mintha drót vállfákból készült volna. Aztán ott a királynő portréja M&M's 152

cukorkákból kirakva, és a párja Margaret Thatcherről fruttipapírokból. A sarokban meg valami, ami úgy néz ki, mintha az alkotó letekert volna egy teljes guriga vécépapírt, és fölkapcsozta volna a falra. Mindegyik alatt ott egy kis fehér kártya a művész nevével és az alkotás árával. És a fontjelek után nagyon sok nulla van. Kíváncsi vagyok, Phoebe mit szólna ehhez a kiállításhoz. Mindenesetre mérsékelné a szülei aggodalmát, mely szerint a művészi pálya – a papája kedvelt mondásával – „egyenes út a híd alá”. – Szerinted van, aki ezt megveszi? – súgom oda Jasonnek. – A nagy kérdés az, hogy szedik le a falról azt a vécépapírt egyben – feleli, és nem állhatom meg nevetés nélkül. A kicsi, kerek asztalokat kerülgetve odamegyünk a pulthoz, az üveg mögött élénk színű kerámiatányérokon különféle finomságok sorakoznak. Fentről egy sor retró tábla lóg, rajtuk gondosan kimódolt, hanyag eleganciával ráfirkantva az italok és az árak. – Te mit fogsz kérni? – kérdezem a kínálatot szemrevételezve. – Még nem tudom. Te? Egy csésze teát? – kérdezi Jason a jellegzetes angol hanghordozást mímelve. – Na azt nem! – fintorodom el. – A tea gusztustalan. – Nem kicsit – mustrálja a sütiket. – Fűízű. A lány a pult mögött, akinek mindkét szemöldökében piercing van, a frufruja meg acélkék, sokatmondóan elhúzza a száját, és a plafonra bámul. – Egy olyat kérek. – Jason az üvegre nyomja az ujját egy pufi, csokidarabokkal pöttyözött süti előtt. – Legyen kettő – mondom, és összefut a nyál a számban. 153

– Legyen négy – kontráz rá Jason, és előveszi a pénztárcáját. – A vendégem vagy. Fogja a sütikkel megpakolt tányérunkat, én meg veszek két pohár vizet. Az ablak mellett, a sarokban parkolunk le egy kis kerek asztalnál. Ahogy leülünk, látom, hogy Jason a rágóját a fehér porcelántányér peremére ragasztotta. Elhúzom a szám, és gyorsan átmenekítem a sütijeimet a másik oldalra. Jason egy felet már be is tömött a szájába. És bármennyire is szeretnék csúnyán nézni rá, nehéz áthatóan fixírozni valakit, ha az én szám is tömve van édességgel. Miközben csendben, szemünket a kajára szegezve majszolunk, azon filózok, milyen különös, hogy itt ülök vele szemben egy asztalnál, olyan közel, hogy a könyökünk szinte összeér. Pedig általában az iskolai ebédlő két ellentétes végében ülünk. Valahogy mégis meglepően nyugodt vagyok. Ez a csend közöttünk furamód megnyugtató. Mintha tűzszünet lenne, és ez nem is rossz. Az ablakból látom, hogy többcsapatnyi turista gyülekezik a Globe előtt, néhányon tekintélyes ernyőkkel, a többség viszont abba a szörnyű, kukazsákszerű esőköpenybe burkolózva, ami a turistakopasztó ajándékboltokban kapható. Próbálnak bepasszírozódni a színház környékén lévő épületek párkányai alá, de túl sokan vannak. Kezdenek bemenekülni a Starbucksba is, és amíg tódulnak be az ajtón, elképzelem, hogy ez egy regiment dühös, túltömött kukazsák inváziója. – Nos, felhívhatom a figyelmedet egy makettre, amelyen egy műanyag dinoszaurusz és kifogyott ajakápolós tubusok is láthatók? – kérdezi Jason két falat között. A nagyvonalúan

154

„művészi”-nek nevezhető alkotás felé int, amely a fejem felett függ a falon. – Azt hiszem, pontosan ez az, ami még a szobámból hiányzik – nevetek, és a homlokomat ráncolva, komolykodó képpel bólogatok. Egyszer csak – minden előzmény nélkül – azt kérdezi: – Mi az az MVI? Ez egy tűzijátéknyi minirakétát indít be az agyamban. – Tessék? – kérdem elcsukló hangon, miközben egy sütimorzsa kipottyan a számból. Őrülten remélem, hogy nem látta. – MVI – ismétli Jason lazán, miközben lesöpri a morzsákat az asztalról. Szuper. – Hát ezt meg hol hallottad? – Átpörgetem az agyamban tárolt virtuális emlékmappákat, és töröm a fejem, hogy azt hallhatta-e esetleg, mikor Phoebe-vel beszéltem, vagy talán részegen én – pontosabban szuper-Julia – fecsegtem ki valamit két fotómodelles sztori között? Atyaég… – Az egyik kiscsaj mondta a Towerben. Gőzöm se volt, mit jelent. – Vállat von, és nagyot harap a sütijéből. – Azt hittem, valami helyi szleng. Neked meg ott az a sok könyved, gondoltam, esetleg ezt is tudod. – Kac-kac, ismét jót nevettünk – vágok vissza. Tartok egy kis szünetet, míg letörök egy újabb darabot a süteményből. Pontosabban húzom az időt, hátha eltereli valami a figyelmét, és ejthetjük a témát. – Gyerünk – erősködik –, mondd már! – Nem tudom – mondom óvatosan. – Úgy értem, ahogy mi Phoebe-vel használjuk, azt értjük alatta, hogy „meg van írva”. 155

Jason csuklani kezd. – Most mi van? – kérdem, rögtön védekezőn. – Vagyis ha azt mondod, MVI, akkor, mondjuk, a srácokra gondolsz? Néhányszor megköszörülöm a torkom, és próbálok lazának tűnni. – Aha. Például azt mondom, hogy „X és Y tökre MVI”, vagyis meg van írva, hogy együtt járjanak. Vagy: „Az a srác tökre az én MVI-m”, ami nagyjából azt jelenti, meg van írva, hogy összejöjjünk. Jason felhorkan. Látom, hogy nem veszi be. – És neked ki az MVI? – szegezi nekem a kérdést. Ettől teljesen leblokkolok. Mert, ugye, amióta csak az eszemet tudom, azt mondtam, hogy nekem Mark az MVI, de kizárt, hogy ezt Jasonnek eláruljam. Hála az égnek, nem kell előállnom a válasszal, mert Jason tovább nyomatja: – Meg van írva… – vihogja. Kivesz egy rakás barna cukros tasakot az asztalunkon álló tartóból, és elkezdi a tenyeréhez ütögetni, hogy fellazítsa benne a cukrot. – Mekkora marhaság! – Hogy érted? – Nem létezik, hogy te ezt elhiszed. Intelligens csaj vagy. Tisztában vagy a dolgokkal. Úgyhogy azt is tudnod kell, hogy ez az egész egy rózsaszín tündérmese. Marketingfogás. Rom-komok, cuki képeslapok, Valentin-nap meg gyémántgyűrű. Marhaság! – Letépi három cukros tasak tetejét, hátrahajtja a fejét, és a szájába borítja a tartalmukat. Nagyszerű. Ennyi cukorral szuperszonikus sebességre kapcsol majd. 156

– Mit gondolsz, te sosem leszel szerelmes? – kérdezem hátradőlve a székemen, a fém belenyomódik a hátamba. – De, biztosan leszek szerelmes. – Jason a markába gyűri az üres tasakokat, aztán lepotyogtatja őket. Szétpattognak az asztalon. Ügyet sem vet rájuk, kis kupacba tologatja a morzsát a tányéron, megnyalja az ujját, és belenyomja a halomba. – Rengeteg alkalommal. És ha az leszek, az szerintem nem a sors vagy a végzet miatt lesz, vagy azért, mert „meg van írva”. – Hát akkor mi miatt? – dobom vissza a labdát. Nyúlok a papírtasakokért, összeszedem őket, és ráteszem a tányérunkra. Miért szedem össze mindig utána a szemetet? – Fogalmam sincs. Még sosem voltam szerelmes – mondja, és szétszedegeti maradék sütijének darabkáit –, de úgy képzelem, hogy azért lesz, mert az a lány viccesnek találja majd, ha hülyét csinálok magamból, nevetni fog a béna vicceimen, és ugyanazt a zenét szereti, mint én. – Szóval valaki olyat keresel, aki pont olyan, mint te? – Persze – vonja meg a vállát, majd szélesen elvigyorodik. – Csak cickákkal. Ösztönösen karba fonom a kezem (kissé lapos) mellkasomon. – Hát ez kedves – bámulok rá összehúzott szemmel. – Mindenesetre a lényeg az, hogy talán van olyan lány, aki nem szívesen van egész nap a társaságomban, de szaladgál pár olyan is odakint, aki viszont igen. És ők intelligensek és viccesek. Szeretik azokat a dolgokat, amiket én, meg utálják azokat, amiket én is, de főleg: megismertetnek egy csomó új

157

dologgal. Ez olyan közel van ahhoz, hogy „meg van írva”, amennyire csak el tudom képzelni. – Szóval nincs olyan hogy „a nagy Ő”? – Nincs. Ők vannak. Többes számban. Sok-sok Ő. És ez az én nagy szerencsém. – Újabb vigyor terül szét az arcán, és rám kacsint. – Gusztustalan vagy – közlöm, és megdobom a szalvétámmal. Még a levegőben elkapja. – Igazam van – jelenti ki, és visszahajítja a szalvétát. – Nincs igazad – hajolok el, és a szalvéta elvitorlázik a vállam fölött, majd lecsúszik az ablakról. – Majd meglátjuk. Szeretnék rávágni valami szellemeset és csípősét, de ebből mindössze annyi lesz, hogy azt mormogom: – Én is azt hiszem. – A flörtölés sem más, mint amikor felépítesz egy jó érvelést, vagy hasznot húzol egy üzletből – magyarázza, miközben az utolsó darab süteményt kezdi ide-oda pöckölgetni az asztalon. – Taktikázás, Julia. Meggyőzés. A pokolba is, színház a javából! Már-már megsajnálom. Taktikázás? Színház? Ez jut eszébe, ha a szerelemre gondol? Szomorú, komolyan. Köztudott, hogy Jason apja és mostohaanyja csúnya válóper után mentek szét. Jason apja meglehetősen nagymenő ügyvéd Bostonban, úgyhogy a szaftos részletekkel tele volt az internet. Apukát mocskolták rendesen, anyukáról meg azt pletykálták, hogy félrelépett, és egy tál rizottó is belekeveredett a dologba, amit nyilvánosan hajigáltak egy jótékonysági esten, ami szintén a mamához volt köthető. A 158

szülőanyjáról semmit sem tudok – más sem –, de azt igen, hogy a mostohaanyjával, aki egész kicsi kora óta mellette volt, gyakorlatilag nem találkozik. El tudod ezt képzelni? Tulajdonképpen ő volt az anyja, és most annyi. Elment. Sarah Finder szerint Jason apját hol ezzel, hol azzal a hosszú combú szőkével látni, a soron következő mindig fiatalabb, mint az előző volt. Nem csoda, hogy Jasonnek torz képe van a szerelemről. Azt hiszem, ez a 725. ok, amiért Jason és én maradéktalanul és totálisan különbözünk. Talán már csak pár perc, és indulhatunk. Benyúlok a székem támlájára akasztott válltáskámba, hogy kivegyem a Büszkeség és balítéletet. – GÓÓÓÓÓÓÓL! Egy darabka sütemény lepattan a mellkasomról, majd a földre esik, telefröcskölve krémtejszínnel az ingemtől lefelé. Felnézek, Jason két keze a magasba emelve. Mielőtt tiltakozhatnék (vagy védhetném a ruhámat), újabb darabot pöcköl felém. Ez célt téveszt, és helyettem a dinoszauruszos makettre toccsan, közvetlenül a bal vállam mögött. A kék hajú pultos, arcában a fémekkel, finoman szólva nincs lenyűgözve. Összemarkolja a kezében lévő mosogatórongyot, és elég erélyesen földhöz csapja, úgy tűnik, ki fog jönni a pult mögül, egyenesen hozzánk. Mondjuk, hogy kirúgjon minket. Ellenben én ma (és ami azt illeti, máskor sem) nem igazán vágyom rá, hogy nyilvánosan megszégyenítsenek, úgyhogy megragadom Jason kezét, és az ajtó felé húzom.

159

– Mi a franc… – kezdi, de lepisszegem, és a dühös pultos felé intek. – Julia, épp a Világkupát készültem megnyerni – nyafogja, és megpróbál visszahúzni. – Csak egy lövés kell még! – Gyere már! – Határozottan megrántom a kezét, és együtt kibotladozunk az eső áztatta utcára.

160

12. fejezet

Kémjátszma, avagy Mick Jagger visszavág

Hahó P, mi is a kedvenc Shakespeare-idézeted? (mindig elfelejtem) – J – Auu! – Elrántom a kezem a fiókos szekrény rézfogantyújától. Bekapom az ujjam, hátha az csökkenti a sokkot, hogy a fogantyú megrázott. Az összes felsőm egy kupacban a földön hever, épp egyesével újrahajtogatom és visszateszem őket a fiókba, a hosszú ujjúakat balra, a rövid ujjúakat jobbra. Magam elé tartva mindegyiket gyorsan megszemlélem, nincs-e rajta valami kósza szösz, és amint meglátom a legkisebb bolyhot, leszedem. Az elmúlt pár napban mindig kapkodva öltözködtem, ebből kifolyólag elég nagy összevisszaság van a szekrényemben, épp itt az ideje, hogy rendbe szedjem. Délután öt óra, a program szerint „pihenőidő”. Mrs. Tennison ezt nyilvánvalóan a saját pihenőidejének szánta. Azt hitte, hogy mi is fogjuk a cuminkat, és szundizunk egyet? Még a kirándulás felénél sem tartunk, és a tanárnő már most 161

kivan. Gőzöm sincs, hogy fogja végigcsinálni a hátralévő egy hetet. Jó lenne, ha tudnék egy kicsit a beszámolómon (vagy beszámolónkon, többes szám, azt hiszem) dolgozni, de az agyam most nagyjából csak arra képes, hogy szöszöket vadásszak. Kíváncsi vagyok, miről fognak írni az osztálytársaim, mivel – ahogy Jason rávilágított – többségük azzal töltötte az időt, hogy kocsmázott vagy vásárolgatott. Akár velük is tarthattam volna, mert belefutottam ugyan néhány kulturális élménybe, de nemigen sikerül összpontosítanom. Az eső odakint halkan dobol az ablakpárkányon, és amolyan ebéd utáni kábulatba ringat, a laptopom képernyőjén a kurzor meg csúfondárosan kacsingat rám, mert képtelen vagyok összeütni egy sima egyoldalas beadandót. A szekrény rendbetétele jó módszernek tűnt, hogy legalább valami felett visszanyerjem az irányítást az én kis univerzumomban. Anya mindig azt mondja: „Tégy rendet a szobádban, tégy rendet magadban.” De én most csak arra tudok gondolni, amiről Jasonnel beszélgettem pár órával ezelőtt a kávézóban. A szavai megállás nélkül bennem visszhangzanak: „Tudnod kell, hogy ez az egész egy rózsaszín tündérmese.” Nyilván nehéz hinni a szerelemben, ha azok, akik a példaképeid lehetnének, nyilvánosan szoknyapecérnek meg pénzhajhásznak titulálják egymást. Kézbe veszem anya és apa képét. Tudom, hogy csak a családi sorozatokban divat isteníteni a szülőket, de az enyémeknek tényleg tökéletes volt a házassága. Szerintem

162

ezért nincs anyának senkije, mióta apa meghalt. El tudod képzelni, milyen lehet másodszorra keresni a tökéletest? Igyekszem magam elé idézni Mark arcát, de mindig csak egy paca ugrik be. Épp próbálok a tökéletesen tökéletlen mosolyára fókuszálni, mikor kitartó zümmögés zavarja meg a gondolataimat. Nyúlok a telefonomért, a kijelzőn újabb üzenet vár. Tali az Alap/Hangban? Tudod h van? – C Chris! És én pont az MVI-mre gondoltam. Már úgy értem, persze Markra gondoltam, de ez simán lehet egy jel. Mondjuk, hogy talán Chris az MVI-m. És épp most adta meg nekem a helyet, ahol pont most van. Egy gyors kör a Google-ön egyetlen lehetőséget dob fel, ahol Alap/Hang nevű hely van Londonban (mert feltételezem, hogy Titokzatos Chris nem Türkmenisztánban lazul), és úgy tűnik, ez egy kis lemezbolt, pont itt, a Sohóban, csupán pársaroknyira a szállodától. Talán úgy öt perc sétára. Akár most is oda tudok menni, és… És mi? Semmiképp sem találkozhatok vele. Egy dologban Jasonnek igaza volt: Chris csalódott lesz, hogy szuper-Julia visszaváltozott… olyan Julia-Juliává. De azért odamehetnék, és tisztes távolból megnézhetném magamnak. Még a végén lehet, hogy emlékszem is rá a partiról. Rányomok a Válaszra, és kezdem bepötyögni az üzenetet, hogy ilyen meg olyan elfoglalt vagyok, de közben rájövök, hogy ha azt írom neki, nem megyek, akkor talán elmegy. Nem, nem. Mindenképp ott kell maradnia. Úgyhogy inkább 163

tudomást sem veszek az üzenetéről. Úgy teszek, mintha meg sem kaptam volna, aztán átrobogok a lemezbolthoz, és nyomozok egy kicsit. Feledve a fogadalmam, mely szerint nem szegek meg több szabályt, gyorsan lefirkantom az útvonalat a Google-ből, bedugom a cetlit a zsebembe, és útra készen állok. Épp az összecsukható esernyőmet akarom felkapni, mikor valaki kopogtat az ajtón. Kilesek a kukucskálón, és Jason közelről gömbölyűre torzult arcát látom, aki az ajtófélfának támaszkodik. Hogyaza! Nyitom az ajtót, ő meg beugrik, mielőtt becsaphatnám az orra előtt. – Mit akarsz? – Hát így kell üdvözölni egy jó barátot? Neked is szép napot, gyönyörűm. – Bocsi. Épp a beadandómat írtam, és megzavartál. – Házi feladat: ez biztosan elijeszti Jasont. – Szuper. Pont ezért jöttem – terül szét a vigyor szeplős arcán. – Mert? – Csak jöttem ellenőrizni, hogy megcsináltad-e az enyémet is – világosít fel. Ügyesen kicselez, és a szoba közepén terem. – Talán kell még egy-két utolsó simítást végeznem rajta, érted, hogy a saját szavaimmal legyen. – Még nincs kész. – Határozottan és kedvesen kell rendeznem a dolgot, ha meg akarok szabadulni tőle. Nem hazudok túl jól. – De hamarosan. – Csak nem a tisztánlátással van problémád? Homályos a belső tükör? 164

– Dehogy. Csak kiderült, hogy a dupla munka duplaannyi ideig tart. – Rásandítok a telefonomra. Még mindig ott hever nyitva az ágyamon, és látszik az üzenet. – Küldök egy SMS-t, ha megvagyok, rendi? – Küldesz nekem SMS-t? Jesszus, nagyon lazán veszed a telefonhasználatot! – húzza fel a szemöldökét. – Minél tovább téblábolsz itt, annál tovább tart megírnom. – Kitárom az ajtót, és egy udvarias mozdulattal kitessékelem. – Most menj. – Na jó. Akkor gyerünk dolgozni! Egy-kettő! – Aztán hirtelen gyanakvó lesz az arca. Ránéz az összekészített táskámra, ami az ágyon hever. – Na álljunk csak meg egy pillanatra! Készülsz valahová, Stréberke? – Nem – vágom rá. Talán kicsit túlságosan is gyorsan. – Akkor miért van rajtad kabát? – Jason közelebb hajol, hogy leszedjen egy szöszt a vállamról. – Huzat van? Vagy átfagytál? Kár, hogy az orrodat nem takarja el az a kabát. Az már nőni is kezdett, te kis hazudós. – Jól van! – robban ki belőlem, csak hogy befogja már végre. – Oké, igen. Talán gondolkodtam rajta, hogy esetleg elmegyek valahova. Most boldog vagy? Karba teszi a kezét, és csodálkozva néz rám. – Nélkülem? Ejnye-ejnye, te lassan tényleg notórius szabályszegő leszel. Hadd találjam ki. Újabb üzenetet kaptál a szerelmedtől. Elengedem a fülem mellett a „szerelmed” szót, és odanyújtom a telefonom. Miközben Jason az üzenetet olvassa, az állát dörzsölgeti. Csak most veszem észre, hogy

165

egy egész kicsit borostás. Férfiasabbnak tűnik tőle, ami még hangsúlyosabbá teszi huncut pillantását. – Az Alap/Hang egy lemezbolt – motyogom zavaromban. – Gondoltam, odamegyek. Sandán rám villantja átható kék szemét. – Hát akkor tiszta szerencse, hogy erre jártam – mondja, és már fordul is az ajtó felé. – Hozom a kabátom. Seperc alatt itt vagyok. Megkísért a gondolat, hogy lelépjek, de ehelyett inkább bezárom az ajtót, és a biztonság kedvéért kétszer is meghúzom, aztán előtte várok. Jason másodperceken belül siet felém a folyosón, kócos vörös haja az arcába hullik. – Azt hittem, nem hiszel a szerelemben – mondom, miközben a lift felé tartunk. – Nem is – szól hátra a válla fölött. – Akkor minek jössz? – Mert szerintem ez a srác jót tenne neked, Stréberke. Nem ártana, ha kicsit felszabadultabb lennél, és ehhez ez a külhoni futó kaland lehet a kezdő lökés. Lehet, hogy kigyógyít a nevetséges tündérmesédből. Nagyot sóhajtok, de nem szólok. Én szeretem azt a tündérmesét, nagyon szépen köszönöm. Az Alap/Hang olyan, mintha a múlt századból maradt volna itt. A padlótól a plafonig porlepte CD-k borítják a falat. Hosszú asztalok roskadoznak a bakelitlemezekkel telepakolt tejesládák súlya alatt. Ezek az asztalok tagolják a boltot, köztük keskeny folyosókkal, a fal mellett pedig üvegezett fafülkék sorakoznak a zenehallgatáshoz, pont, mint egy sor

166

régi telefonfülke. A bolt kissé dohos, állott levegőjébe a porosodó régi holmik jellegzetes szaga vegyül. Van bent néhány vásárló. Abból három lány. A boltban lévő két fickó közül az egyik a szakállas, középkorú eladó, molyrágta sportzakóban. A másik meg egy kábé tizenhárom éves kissrác, aki leragadt az egyik tartónál, amin a Rush összes albuma található. – Nem hinném, hogy itt van – súgom Jasonnek. – Miért suttogsz? – súgja vissza. – Ez nem könyvtár. – Tök mindegy – mondom kicsit hangosabban, és megköszörülöm a torkom. – Nem hinném, hogy itt van. – Biztos vagy benne? Ő például potenciális jelölt. – Jason fejével a Rush-CD-ket böngésző kissrác felé int. – És nagyjából a te szinteden nyomhatja. Kezdő. – Hé, ha tudni akarod, már csomó randim volt korábban! – vágok vissza. Három randi, na, de ezt Jasonnek nem kell tudnia. Azért akkora lúzer nem vagyok. – Á, komolyan? És kik a szerencsés fiatalemberek? Robotika-szakkörösök? Matematléták? – Jason karba teszi a kezét, és nekidől a koncertpólós állványnak, mintha azt várná, hogy megcáfoljam. – Kevin Heineman. És még néhány másik srác, akiket szerintem nem ismerhetsz. – Mert nem léteznek, teszem hozzá magamban. Jason úgy tesz, mintha mindjárt hanyatt esne. – Kevin Heineman? Most hülyéskedsz? A saját szememmel láttam, hogy a srác megette a fikáját. – Ó, és ez mikor történt, elsőben?

167

– Tavaly – mondja röhögve. – Na gyere, te éjszakai pillangó, nézzük meg hátul a fülkéket. Megyek utána a folyosón, aztán balra, a négy, egymás mellett álló, szűk fafülke irányába, melyek kifakult, szakadt poszterekkel vannak kitapétázva. Kézzel írott figyelmeztetés áll mindegyik fülke ajtajára ragasztva, mely szerint: „A fülkében csak egy vendég tartózkodhat!” Az első kettő üres. A harmadikban egy lány egy Tori Amos-albumot szorongat, és elég savanyú képet vág. – Csúnya szakítás – kacsint rám Jason. Aztán elkerekedik a szeme. – Hű, azt hiszem, itt van valami. A szívem a torkomba ugrik, lassan közelítek a fülke felé. Chris? Először nem látok senkit, de mikor Jasonre pillantok, ő a földre mutat. Lenézve két tinit látok, iskolai egyenruhában, akik egy fülhallgatón osztoznak, és vadul smárolnak. A lány rajtakap, hogy bámulom, és igen csúnyán néz rám, mielőtt feltartja a középső ujját, majd folytatja, amiben benne volt. – Remek, Jason – mondom, és próbálok én is ugyanolyan rondán nézni, mint az előbb Miss Smaci. – Most mi van? – pillant rám azzal az ártatlan arckifejezésével, amit – úgy tűnik – tökélyre fejlesztett. – Gyerünk innen! – Megfordulok, és csalódottan az ajtó felé indulok. Ismét egy elpuskázott lehetőség, hogy láthassam Christ. – Mi van, elcaplattunk egész idáig, most meg passzolnád az egészet pár perc után, csak mert nincs itt a titkos imádód? – Jason kinyitja az első fülke ajtaját, és int, hogy menjek be.

168

– Én oda be nem megyek veled – jelentem ki. A fülke éppen csak elég két embernek, és önkéntelenül is bevillan, amit Sarah Finder mesélt Jason tervéről, hogy be akar kerülni a Mérföld Magasan Klubba. Jason megadóan billenti oldalra a fejét. – Ígérem, jó fiú leszek. Gyerünk! Már úgyis itt vagyunk. Akár jól is érezhetjük magunkat. Odapördül a legközelebbi lemeztárolóhoz. Színpadiason megmozgatja az ujjait, becsukja a szemét, bedugja a kezét a lemezek közé, egy pillanatig kivár, aztán találomra kihúz egy színes borítót. Ránéz, majd szorosan magához öleli, karjával eltakarva a hátulját, hogy ne lássam. – Tökéletes – mondja csillogó szemmel. – Ideje egy kis továbbképzésnek szerelmi ügyekben, Stréberke. Itt a vissza nem térő alkalom. Gyakorlatilag belök a fülke ajtaján. Mögém lép, és behúzza az ajtót, mielőtt tiltakozhatnék, vagy menekülőre foghatnám. A sarokban egy asztalkán hificuccok tornyosulnak ingatag kupacban. Van egy kazettás magnó, egy CD-lejátszó, két nagy hangfal, és a kupac tetején egy lemezjátszó. Jason megbök párszor a vállával, hogy menjek az útból, aztán a csípőjével lökdös, ami szintén arra hivatott, hogy félretoljon. Körbesasszézunk, gyakorlatilag egymás arcába szuszogva, míg végül ő kerül a hifitorony mellé, én pedig az ajtónak préselődöm. Folyton nekem ütközik, miközben próbálja úgy tartani a lemezborítót, hogy ne lássam.

169

– Ja, Julia, láttad, mi van kiírva? – Jason fejével a fülke ablaka felé int. – Idebent csak egy ember tartózkodhat. Szóóóóóóóóóval jobb, ha lebuksz, oké? – Hülyéskedsz? – nézek rá elkerekedő szemmel. – Megint bajba akarsz kerülni, mert nem tartottad be a szabályokat? – emeli meg az egyik szemöldökét. A fene egye meg. Túl jól ismer. Leereszkedem a padlóra, és a térdem a mellkasomhoz húzom, Jason hátat fordít nekem, és felhelyezi a lemezt a lejátszóra. Megnyom néhány gombot, aztán felemeli a tűt. – Na akkor – drámai mozdulattal viszi a tűt a forgó lemez fölé. – Ez a szám a szerelemről szóló dalok esszenciája, sőt kvintesszenciája. – Kvintesszenciája? – Borítékolható, hogy ettől megcsókolnak, és biztos forrásból tudom, hogy Ryan még a csókolózásnál is tovább jutott Evie-vel, miközben ez a szám ment. Elakad a lélegzetem. Óúú! Nagyon óúú! Nem is tudtam, hogy Evie és Ryan randizott. Hihetetlen, hogy bármelyiküket el lehet cibálni a tükör elől annyi időre, hogy kavarni tudjanak. Jason a lemezre ejti a tűt, aztán ő is letelepedik a padlóra. Velem szemben hátát a hátsó falnak támasztja, térde a térdemnek nyomódik. Rákezd a zenekar, és úgy hangzik, mintha hat elektromos gitár és egy szintetizátor vinné a prímet. Hangos, de közben lassú és drámai. Nézem Jasont, ő meg olyan áthatóan bámul rám, hogy hirtelen lesütöm a szemem. A dal egészen lágy, a feszültség fokozatosan nő. Hallom a háttérben a közönséget, 170

vagyis ez koncertfelvétel. Visszapillantok Jasonre, tekintete még mindig rám szegeződik. A szívem felveszi a ritmust. Szorosabbra fonom a karom a térdem körül, a tenyerem izzadni kezd. Ez tényleg jó szám… Aztán belép az énekes, egy férfihang: „Szerelem jéggel, mit vártál mást? Csak tölts egy italt, s én szédítlek már…” Mi van?! Kérdőn nézek Jasonre, de ő elröhögi magát. – Ezt a fejet! – nyögi vihogva. – Nagyon bejött neked! – Mi ez? – Ugyan! Ne mondd, hogy nem ismerted fel Diamondot! – Előhúzza a borítót a feneke alól. Neil Diamond ott virít a legszűkebb farmerben, amit valaha pasin láttam, meg egy amerikai zászlót mintázó selyemingben, ami annyira ki van gombolva, hogy messze többet enged látni a testéből, mint szeretném. Azt sem tudom, mit mondjak. Tátott szájjal bámulok Jasonre. – Te beteg vagy – bukik ki belőlem végül. – Ez neked a tökéletes szerelmes dal? Ő csak nevet. – Jesszus, Julia, azt hittem, ezen már túl vagyunk. A szerelem illúzió. És nem jó értelemben! Egy pillanatra elönt a düh, de amilyen gyorsan jött, úgy el is illan, és megint a sajnálat marad. Olyan hirtelen pattan fel, hogy a lemezen megugrik a tű. Van egy kis recsegés, aztán taps hallatszik, ahogy a fúvósok rákezdenek. Jason arca rögtön felderül, és olyan szélesen vigyorog, hogy a szeplői szinte összefolynak. 171

Felcsendül Neil hangja, azon az énekbeszédszerű, szárnyaló módon, amilyen a koncerteken szokott lenni. – „Sweet Caroline!” – énekli Jason. – Gyerünk. Pont, mint otthon! Énekelj te is! – Te nem vagy komplett – felelem, még mindig a padlón kucorogva. Lehajol, megragadja a karom, és egyetlen gyors mozdulattal talpra állít. – Na de hölgyem, ön bostoni – méltatlankodik Jason, miközben gyakorlatilag megint egymás arcába szuszogunk. – Mutasson több tiszteletet Neil iránt, ha nem akarja, hogy egy félstadionnyi rajongó magának ugorjon? – Felemeli a tűt, kicsit arrébb viszi, és pont ott ejti le, ahol a Sweet Caroline kezdődik. Megfordítja a Sox sapkát, úgy a szemére húzza, hogy látom az emblémát, és léggitározni kezd a refrénre. Annyira idétlen, hogy muszáj nevetnem. – Tudod a szöveget! Énekelj! Egy pillanatnyi tétovázás után meg is teszem. Teljes hangerőn rákezdek a szövegre, ahogy apától tanultam, hozzátéve, hogy „Oly szépek! Oly szépek! Oly szépek!”, ahogy a Red Sox stadionjában szokták, a Fenway Parkban. A refrén végén halk kopogás hallatszik az ablakon, és megfordulva látom, hogy az eladó dühösen integetve tessékel ki bennünket a fülkéből. A szám elé kapom a kezem. – Jesszusom, minden kihallatszott! Ráadásul nem is lehetnénk bent együtt – mutatok a kis feliratra. Jason értetlenül néz rám. – Persze hogy kihallatszott. Mit gondolsz, miért vannak a fülhallgatók? A fülkék nem hangszigeteltek. 172

– Ez nagyon gáz! – nyöszörgöm a fülke falának dőlve. – Gyerünk innen, mielőtt baj lesz. – Emiatt ne izgulj! Csak megmutattad, hogy szereted a szülővárosodat. – A csípőjével kilöki az ajtót, aztán int, hogy én bújjak ki először. Mikor újra a folyosón vagyok, nekitámaszkodom egy soullemezekkel teli ládának, Jason pedig mellém préselődik. – És most már tudom, hogy akár barátok is lehetünk – teszi hozzá. Elfordítom a tekintetem, így nem láthatja, mennyire tetszik az ötlet. Jó érzés arra gondolni, hogy mégiscsak lesz itt egy barátom a kiránduláson, és ez sokkal klasszabb, mint úgy tenni, mintha jóban lennék Sarah-val vagy Evie-vel. – És ugyan miért? – Mert a vak is látja, hogy Sox-drukker vagy – félrefordítja soxos baseballsapkáját, és vigyorog. – Sajnálom, ha csalódást okozok, de évek óta nem voltam meccsen – vonom meg a vállam. – Micsoda? – Jason úgy bámul rám, mintha most vallottam volna be, hogy farkam van. – Régen apával jártam – felelem. Egyszerűen kibuknak belőlem a szavak, mielőtt végiggondolhatnám, mit is mondok. – Ő nagy drukker volt. De miután meghalt, nem akartam, hogy anya vigyen. Úgy éreztem, túlságosan elszomorítaná. Most viszont azt kívánom, bárcsak visszaszívhatnám, amit mondtam. Sosem beszélek apáról. Pillanatnyi kínos csend támad, az a fajta, amiből felfogod, hogy akaratlanul is zátonyra futtattad a beszélgetést. A padlót bámulom, és úgy 173

teszek, mintha teljesen lekötné a figyelmemet egy régi hajgumi, ami valami úton-módon a sarokban kötött ki. Gondolkodom, mit mondhatnék, ami oldaná a hangulatot, de olyan az agyam, mintha por lepte volna be. Jason azonban megszólal: – De tudod, azért lassan megoldódnak a dolgok. Akkor is, ha sokáig úgy érzed, hogy semmi sem működik, végül minden megoldódik. Felnézek rá, meglep a hangjában érződő lágyság. És most úgy látszik, ő sajnál engem. A nyakamat elönti a melegség, és örülök, hogy le van engedve a hajam, mert így Jason nem láthatja a foltokat, amelyek, tudom, lassan megjelennek. Mélyet lélegzek, és a testem kissé felé billen. A szűk helyen vészesen közel kerülök hozzá, és attól félek, megérzi, hogy dobol a szívem. Mondanék valamit, de fogalmam sincs, mit, úgyhogy végül csak állunk, talán túl sokáig is, egymás szemébe nézve. Aztán kiveszi a szájából a szőlős rágót, és a lemezes láda oldalára tapasztja. – Ez gusztustalan! – bukik ki belőlem. Ezzel el is szállt a pillanat varázsa. Jason felnevet, és az életnagyságú Rolling Stoneskartonfigurák felé fordul. Mick Jagger szája, épp szöveg közben, hatalmasra van nyitva. Jason egy gyors mozdulattal elkapja, és mélyen leengedi, miközben karját Mick kartoncsípője köré fonja. – Most meg mit csinálsz? – Egy kis kielégülést keresek – feleli. – Nem pontosan ez a szöveg – hívom fel a figyelmét. 174

– Ó, tisztában vagyok vele. Mick nem fogja viszonozni a csókomat, a prűd mocsok. – Jason félrehajítja a papírfigurát, és véletlenül Keith Richardsot és Brian Jonest is leborítja vele. Egy szempillantás alatt repül az egész kartoncsapat, és lever egy halom CD-t a pénztár mellett. A csörömpölés zajára minden szempár felénk fordul, köztük az eladóé is, aki épp régi albumokat áraz a pult mögött. – Jaj istenem, nagyon sajnálom – mondom csak úgy bele a levegőbe, és lehajolok, hogy felszedjek néhány CD-t. De mielőtt bármire jutnék, Jason megragadja a kezem, és az ajtó felé cibál. Megint egy kiruccanás vele, ami katasztrófába torkollik, és mi ketten az utcán sprintelve próbálunk kikerülni a csávából. A fejemben pedig megint tolongnak a kérdések, válasz meg csak alig.

175

13. fejezet

A rojt az rojt, és pont

Jason még mindig seggfej? – P – Ezt a drapériát pedig a palotában lakó első uralkodó, maga Viktória királynő választotta, nem sokkal azelőtt, hogy először az életére törtek – mondja az idegenvezetőnk, hangja az izgalomtól megemelkedik, miközben a kifejezetten förtelmes sötétítők felé mutat. Aztán halkan kuncog. – Bízzunk benne, hogy a két dolog közt nincs összefüggés! Megmarkolom a noteszem, és vadul jegyzetelek. „Viktória kir. Drapéria. Merénylet?” Alatta hozzáfűzöm a saját megjegyzésem: „Ezt vajon miért kell nekünk tudni?” A mai idegenvezetőnk a Buckingham-palotában nagyjából annyira volt izgalmas, mint a latinra fordított bostoni telefonkönyv. Monoton hangon beszélt, és csak akkor mutatott némi élénkséget, ha a palotában található drapériák történelmi vonatkozását taglalhatta. Másról sem beszélt, csak kelmékről és színmintákról. Én bírom a szimbolizmust, meg minden, de néha a rojt, az csak simán rojt, vágod, haver? Bátran megkockáztatom, hogy a trónterem drapériájában lévő 176

aranyszálnak nem sok köze van a versailles-i békeszerződés aláírásához. Megfordulok, hogy megosszam ezt Jasonnel, de ő leragadt valahol leghátul. Teljesen szétszórt egész délelőtt. A túra elején még mellettem volt, és közelről követte a vezetőnket, miközben én jegyzeteltem. Állandóan a telefonját nézegette, aztán undorodva összecsapta. Alig figyelt arra, amit az idegenvezető mondott, és ahogy haladtunk végig a palotán, hamar elsodródott mellőlem. Az idegenvezető egy folyosón át a könyvtárba vezet minket. Felgyorsul a pulzusom, ahogy csodálattal végignézek a bőrkötéses könyvekkel teli polcokon. Megállok, hogy végigfuttassam az ujjam egy sor lélegzetelállító Shakespeareköteten, de a fickó már megint belelendül. Ezúttal a sarokban álló aranycsíkos karosszék szövetéről nyomja. Meg Churchillról, aki valami látogatáskor itt ült. Ha sikerül összekötnie a széket Churchill kormányzásával a villámháború idején, még én is fejet hajtok. Lapozok egyet a noteszemben, és újra előrefurakodok. Már majdnem teljesen elöl vagyok, de Deirdrétől semmit sem látok abból, amire a vezetőnk épp mutat. Megzabolázhatatlan szőke hajkoronája képes lenne eltakarni a napot is. Lábujjhegyre állok, és kicsit tipegek ide-oda, hátha jobb lesz a kilátás, de egyszerűen lehetetlen ellátni a haja mellett vagy fölött. Kénytelen vagyok testi kontaktushoz folyamodni. Megköszörülöm a torkom, aztán egy nagy lépéssel megkerülöm, miközben finoman arrébb taszítom a csípőmmel. – Hé! – suttogja. 177

– Jaj, bocsi – mondom együtt érző mosollyal. – Olyan béna vagyok! Odafordulok, hogy én is lássam, mit nézünk, és reflexből kitör belőlem egy félhangos, rémült kiáltás, majd gyorsan hátra is lépek egyet. Egy asztal tetején egy tökéletesen élethű, kitömött lúd áll, kiterjesztett szárnyakkal, mintha épp elrepülni készülne. – Jól vagy? – kérdezi Deirdre meglepően előzékenyen ahhoz képest, hogy épp az imént löktem arrébb, hogy jobban lássak. – Aha – füllentem, miközben igyekszem elszakítani a tekintetem az előttem lévő állatról. – Csak… ludak. Utálom őket. – Úúú, én is, tökre – súgja vissza, a hangjában kis nevetéssel. – Egyszer egy liba rápiszkított a táskámra, isteni szerencse, hogy vízhatlan volt, és… Deirdre magyaráz tovább, de nem figyelek. A saját rémtörténetem jár az eszemben. Ötéves voltam, mikor a szüleimmel a közeli parkban piknikeztünk a szomszédokkal. A többi gyerekkel játszottam egy tavacska mellett, mikor egy csapat vadlúd szállt le a közelben. A kis ovis lábamon odatipegtem az egyikhez, hogy megsimogassam. Homályos kisgyerekemlékeimből úgy rémlik, az a madár hallatta a világ leghangosabb, leghosszabb, legfélelmetesebb rikoltását, amit életemben bármilyen állattól is hallottam, aztán a kezem felé csípett. Visítottam, akár egy sziréna, és rohantam, mint az őrült, a madár meg kergetett. Azt hittem, meg fogok halni – vagy legalábbis úgy sikítottam, apa elmondása szerint, aki odaszaladt, felnyalábolt, és hirtelen 178

nagyobb lettem, mint az a hülye madár. A karjában tartott, és együtt zavartuk el az ostoba állatot. Ennek ellenére azóta is félek tőlük. Valahányszor látok egyet, az mindig arra emlékeztet, hogy most már egyedül kell elzavarnom a ludakat. De ezt itt legalább már kitömték, lelakkozták, és ráerősítették egy falapra. Phoebe, a nagy állatbarát kinyírna, ha ezt hallaná, de mindez némi perverz elégedettséggel tölt el. Szerencsére a tárlatvezetés már nem tart sokáig. Mikor végre visszaérünk a nagy előcsarnokba, a csapat szétszóródik, hogy bejárja a termet, megnézze a falakon függő portrékat, és tanulmányozza a márvány lépcsősort. Szépen elteszem a noteszem a táskámba, és odamegyek, ahol Jason néz ki egy hatalmas ablakon. Egyik kezéből a másikba dobálja a telefonját, és ha jól sejtem, nem az ablakról leomló lila brokát politikai hatásairól elmélkedik. – Minden rendben? – kérdezem tőle. – Bal lábbal keltél fel, vagy mi? – Micsoda? – Összerezzen, mintha addig észre sem vette volna, hogy megjelentem mellette. Párszor elhúzom a tenyerem ide-oda az arca előtt. – Egyetlen disznó viccet sem sütöttél el úgy kábé két órája. Jól érzed magad, nem vagy lázas? Egyszer csak teljesen váratlanul kiböki: – Komolyan Mark Bixford az eseted? Teljesen lefagyok. – Tessék? – Mindössze annyi telik tőlem, hogy legalább nem csuklik el a hangom.

179

– Úgy értem, elég felszínesnek tűnik a srác – mondja Jason. Az arcomnak nem szabad elárulnia, hogy az agyam épp most készül összeomlani. – Ezt meg honnan szeded? – kérdezem, küszködve, hogy nyugodt maradjak, küszködve, hogy a pánik ne érződjék a hangomon. – Sarah Findertől, a Pletykakirálynőtől. Ki mástól? Hát persze. Hirtelen elfog az émelygés. Az aranyozott terem forogni kezd velem. Kinek mondta még el Sarah? Vajon Mark is tudja? Egyáltalán Sarah honnan az ördögből tudja? Atyaég! Tweetelt is erről? Jason folytatja: – Másfelől viszont valószínűleg elbűvölő, és nem egy komplett seggfej, mint én. Ezt az „elbűvölőt” olyan hangsúllyal mondja, ami nem igazán tetszik. Reméltem, hogy elfelejthetjük, hogy tegnap úgy legorombítottam. Este már egyáltalán nem tűnt dühösnek, mikor az Alap/Hangba mentünk, de most szemmel láthatólag megint ki van akadva miatta. – Fogalmam sincs, miről beszélsz – nyögöm ki végül. Bízom benne, hogy nem veszi észre a homlokomon gyülekező verejtékcseppeket. – Megnyugodhatsz – veti oda. – Magasról teszek rá, kiért vagy oda. Nem mondom el senkinek. – Nem vagyok oda Markért! De ha úgy is lenne, mit zavar az téged? – Próbálok magabiztosnak és közönyösnek tűnni,

180

közben meg csak azt érzem, hogy a térdem remeg, mint a kocsonya. Igyekszem laza mozdulattal egy karosszék támlájára támaszkodni, ehhez képest úgy tűnik, mintha egy bútordarabba kapaszkodnék, miközben süllyed a Titanic. Remélem, a szék nem valami felbecsülhetetlen történelmi darab, ha esetleg beleájulnék. Vagy rárókáznék. – Nem zavar – közli. Belehuppan a székbe, és azt hiszem, olyanok lehetünk, mintha valami bizarr portréhoz állnánk modellt. Csak én valószínűleg úgy nézek ki, mint akinek pisztolyt tartottak a fejéhez, hogy odaálljon. – Akkor miért hoztad fel a témát? – forszírozom lángoló arccal. – Te nem látsz a szemedtől. – Jason keserűen elhúzza a száját. Lecövekelek előtte. – Na ide figyelj! Ne utáld Markot csak azért, mert olyan, amilyen te sosem leszel – mondom egyenesen az arcába. – Mi van?! – néz fel rám dühtől összeszűkült szemmel. – Hallottad. Mark igenis elbűvölő és tisztelettudó, és nem akar mindenáron a figyelem középpontjába kerülni. – Jason szóra nyitja a száját, de én mondom tovább a magamét, mielőtt szólni tudna. – Igazán klassz srác, aki soha még egy rossz szót nem szólt senkiről, és az, hogy te itt minden ok nélkül fikázod, elég szánalmas. – Tudod mit, Julia? Te egy… Mielőtt még valami igazán csúnya hagyhatná el a száját, a telefonom rezegni kezd a farzsebemben. A tenyeremet felé fordítva felemelem a mutatóujjam, ami nemzetközileg azt 181

jelenti, hogy: „Bocsi, most valami sokkal fontosabb dolgom van, úgyhogy neked várnod kell.” Mrs. Tennisont keresve körbepillantok, de mivel egyáltalán nem akarok kockáztatni, meglapulok Viktória királynő egyik puccos sötétítője mögött. Kinyitom a telefont, és egy újabb üzenetet találok Christől. Ülök egy KVházban a karamellás mokkámmal nézem az esőt & rólad álmodom… Az arcom még jobban elvörösödik. Ilyen édes üzenetet még soha senkitől nem kaptam. Elolvasom újra. Meg újra. Aztán érzem, hogy valaki bökdös a drapérián keresztül. – Itt vagy? Meghúzom a sötétítőt, próbálok kikeveredni mögüle, de Jason útban van, nem találom a nyílást. Érzem a kezét, ahogy tapogat, de még így sem tudok kijutni a drapéria mögül. Egy pillanatra elönt a pánik, hogy sosem kerülök ki innen, és összeaszott testem az épületet bemutató túra részét képezi majd. Végül kénytelen vagyok letérdelni és kikúszni alóla. Mikor kijutok végre, Jason a fejét ingatva égnek emeli a szemét, majd megajándékoz a „te tisztára dilis vagy” arckifejezésével. – Neked meg mi bajod van? – kérdezem, és próbálok úgy tenni, mintha épp nem egy garnitúra bársonyfüggönnyel folytatnék gigászi küzdelmet. – Ha annnnnnnnyira odáig vagy Markért, ha ő a te MVI-d – itt idézőjeleket rajzol a levegőbe az ujjaival –, vagy ilyesmi, akkor miért szaladgálsz ez után a Chris gyerek után? Ahhoz képest, hogy az a típus vagy, aki valószínűleg még a bugyijait 182

is vasalja, elég komolyan nyomulsz, nem? Pont, mint azok a csajok, akiket úgy lenézel. – Én senkit sem nézek le – tiltakozom. – Komolyan? Nem te vagy az, aki végig az út során azt gondolja, hogy az osztálytársai felszínes, szexmániás figurák, akik akkor sem lennének képesek értékelni London történelmét és irodalmát, ha az kiverné a szemüket? – Hát Sarah és Evie igenis sekélyes – replikázok. – Főleg Sarah. Miért nem tud a saját dolgával foglalkozni? Úgy tesz, mintha mások élete az ő külön bejáratú pletykalapja lenne. – Nem is ismered őt – vág vissza Jason. – Ha vetted volna a fáradságot, hogy többet tudj meg róla, tisztában lennél vele, hogy azért foglalkozik állandóan másokkal, mert szeretné megóvni a barátait. Téged meg annyira leköt a saját kis világod, hogy mást észre sem veszel. – Világos – motyogom. Elszorul a torkom. Abból, amit Jason mondott, úgy hangzik, mintha én egy rémes, szűk látókörű, öntelt szörnyeteg lennék. Én nem ilyen vagyok! Azt hiszi, ismer! Hát semmit sem tud rólam! Mély levegőt veszek, és halkabban folytatom. – Semmi közöd Markhoz, oké? Attól, hogy jártál egy csomó lánnyal, még nem leszel párkapcsolati szakértő. Oké, voltak barátnőid, de melletted maradt egy is egyetlen hétnél tovább? – Az ajkamba harapok, ahogy kimondtam, már meg is bánom. – Ha én ekkora kretén vagyok, akkor miért kérted, hogy segítsek? – Valami kis ezüstszínű tárgyat hajít felém. Elkapom, mielőtt orrba verne. A telefonom! – Nesze. Sok sikert az SMS-ezéshez. – Mi? Ezt hogy tudtad… Mikor tudtad… – hadarom. 183

– Az ilyen gennyládáknak, mint én, enyves a keze – mondja rezzenéstelen arccal. Atyaég! A drapéria. Biztos akkor csórta el a telefont, mikor „segíteni” próbált. Kapkodva szedem a levegőt, mintha most másztam volna ki a medencéből egy kemény hajrá után. Minden tótágast áll. Ha létezik olyan az embernél, hogy öngyulladás, félek, azt én most megtapasztalom. – Hagyj békén – suttogom. – Örömmel. – Jason szorosan ellép mellettem, vállával nagyot taszít rajtam. Egy lépést hátratántorodok… pont bele egy páncélruhába. Az egész vértezet inogni kezd a keskeny alapon. Próbálom elkapni, de már túl késő. Olyan, mint egy lassított felvétel, ahogy a páncél – ami meglepően nehéz ahhoz képest, hogy utánzatról van szó – a földhöz csapódik. A csörömpölés hangja visszhangot vet a márványpadlón, és átörvénylik a termen, mint a forgószél. Rémülettől dermedten állok. Mindenki engem néz, még Jason is, arca némi bosszúságot tükröz, de az is látszik rajta, hogy közben jól mulat. Az idegenvezetőnk kissé idegesen és elfúlón felnevet, s odaszól a meredten bámuló látogatóknak: – Csak egy másolat, csak másolat. De azért legyen óvatos, kisasszony, rendben? – Julia Lichtenstein, mi ütött beléd? – suttogja Mrs. Tennison összeszorított fogain keresztül. Szemmel láthatóan nem akar további jelenetet rendezni az idegenvezető előtt, de nagyon pipa.

184

Szaporán átcaplat a termen viharvert csizmájában; nyilván azt gondolja, hogy trendin néz ki, közben azonban olyan, mintha tuskólába lenne. Megragadja a karom, és gyorsan kivezet egy oldalfolyosóra. – Julia Lichtenstein – kezdi, kellően bosszúsan egy komoly letoláshoz –, az út során tanúsított viselkedésed teljességgel elfogadhatatlan. Azt reméltem, jó példát mutatsz majd az osztálytársaidnak, ezzel szemben fegyelmezetlen, meggondolatlan és tiszteletlen vagy. Ha valakitől, hát tőled ezt nem vártam volna. Ezzel a szöveggel be is vitt nekem egy gyomrost. Úgy érzem, mintha az összes levegő kiszorult volna a tüdőmből, a szememet könnyek égetik. Velem még így tanár az életben nem beszélt. Soha! – Annyira sajnálom – suttogom. A torkom hirtelen összeszorul, érzem, hogy mindjárt kitör belőlem a sírás. – Igazán? Mégis mi ütött beléd? – néz rám szigorúan összehúzott szemmel. Aztán sarkon fordul, elindul a többiek felé, és int, hogy kövessem. Úgy tűnik, nem várt választ, ami jó, mert nekem nincs is. Mi a fene bajom van? Tényleg azt mondta rám az előbb a tanárnő, hogy fegyelmezetlen vagyok? És tiszteletlen? Jason szerint felszínes, Mrs. Tennison szerint meggondolatlan… Mi jöhet még? A tanárnő után baktatok, és csatlakozom a csoportunkhoz. Ahogy a könnyeimet törölgetem, megpillantom Sarah Findert, aki majdnem a terem végében áll. Önelégült vigyorra számítok, de mindössze… szánakozást látok. Tulajdonképpen úgy tűnik, mintha sajnálna. Amitől egyáltalán nem érzem 185

jobban magam. Sőt kimondottan rosszabbul vagyok. Lehet, hogy valóban felszínes vagyok. Áh, tök mindegy. Csak azt tudom, elegem van abból, hogy keresztülnéznek rajtam, sajnálnak és ítélkeznek felettem… mindannyian.

186

14. fejezet

Lehet, hogy a szerelem vak, de én nem vagyok az

Szerelmi civódás? Mesélj! – SF Gyorsan úgy teszek, mintha válaszolnék Sarah üzenetére, aztán csak botorkálok tovább a vezetett túrán, mint valami zombi, miközben próbálok semmire nem gondolni és közönyös maradni. „Nem fogok sírni. Nem fogok sírni. Nem fogok sírni.” A palotalátogatás után egy pubba megyünk, amelynek különös neve van: Az Egyetlen Futó Inas. Az útikönyvem úgy említi, mint az egyik legjobb helyet, ha az ember „hamisítatlan brit kajá”-t akar, de azt sajnos nem említi, honnan ered a hóbortos név. Az útikönyvből megtudom, hogy a Mayfair negyedben található. Szeretnék odalapozni, hogy pontosítsam, mi is az, de a fejem annyira fáj, hogy képtelen vagyok a névmutatóra koncentrálni. Ahogy beérünk, az osztálytársaim szétszóródnak az asztalok körül és a bokszokban. Megszédülve a kocsmai koszt ínycsiklandó illatától, krumplipürével megfejelt bárányragut rendelnek, 187

ami itt „pásztorpite” néven fut, meg fish and chipset, ami a klasszikus, sörtésztába mártott, olajban kisütött halat és a vastagra szelt sült krumplit takarja. Ryan megkísérel egy pint sört is rendelni, de kénytelen elnevetni a dolgot, mintha csak valami hatalmas poén lenne, mikor Mrs. Tennison odaperdül, és igen rondán néz rá. Ez a hely ideális lenne, hogy folytassam a tökéletes fish and chips utáni kutatást. Az étlapon „tisztességes borsópüré”-ként aposztrofált köret is jár mellé, de nincs étvágyam. A gondolataim állandóan visszakanyarodnak Mrs. Tennison ingerült hangjához és az arcom előtt hadonászó ujjaihoz. Inkább nem rendelek, leülök egy kis asztalhoz a sarokban, és kinyitom a noteszem, abban a reményben, hogy figyelmesen végig tudok futni a jegyzeteimen, és piszkozatban megírom a mai beszámoló egy részét, de amit a füzetben látok, azok nem az én megszokott, takaroson rendezett jegyzeteim, behúzásokkal és kis gondolatjelekkel. A rendszerem összeomlott, a jegyzetem egy komplett káosz. Nekem ma semmi sem sikerül. „Nem fogok sírni. Nem fogok sírni. Nem fogok sírni.” A noteszemre egy árnyék vetül. Jasoné. Két fehér porcelántányért tart fish and chipsszel, mellette tökéletesen legömbölyített tartár- és borsópüréhalommal. Két üveg ásványvíz van a hóna alatt. – Angliából nem mehetsz úgy haza, hogy nem ettél fish and chipset. – Mikor nem válaszolok, kicsit lágyabban folytatja: – Ne már, Julia. Tudom, hogy úgy bírsz enni, mint egy hátvéd.

188

Elém teszi az egyik tányért, hangosan csörömpöl, ahogy az asztalra ér. Egy krumpli megszökik a halomból, és rápottyan a tartármártás tetejére. Önkéntelenül odanyúlok, kicsit szétkenem vele a mártást a tányér szélén, mielőtt visszateszem a többire. – Köszi – morgom, de muszáj eltolnom magamtól a tányért. A sörtészta szagáról eszembe jut az éjszaka, mikor leittuk magunkat a házibuliban, az első a sok szabályszegésből, ami idejuttatott. Összefont karomra ejtem a fejem, kócos fürtjeim szétterülnek az asztalon. – Nem bánod, ha leülök? – Természetesen válaszra sem várva leteszi a másik tányért az üres szék elé, ami az enyém mellett áll, és lehuppan mellém. Jason hangos rágcsálását leszámítva csendben telik el néhány perc. A fejem még mindig a karomon, de a sült krumpli illata kezdi kifejteni varázslatos hatását. Végül csak felemelem a fejem, Jason meg rögtön az orrom elé tolja az ebédemet. – Figyi, igazán értékelem, hogy nem kevertél bele a dologba – nyújtja felém a balzsamecetet. – Miről beszélsz? – Még a palotáról. Pipa voltál rám. Az én hibám, hogy nekimentél annak a páncélnak. – Vissza kell tartania a nevetést, miközben ezt mondja, amiről csak még inkább eszembe jut, milyen szörnyen kínos volt az egész szitu. Gyorsan folytatja: – Akárhogy is, nagyra értékelem, hogy nem szóltál semmit Tennisonnak. Ha Mrs. T.-től rossz jegyet kapok erre a tanulmányi útra, az elbaltázza a jegyem az egész félévre, és őszintén szólva az átlagomat is. 189

– Mi lett a héthúszas szóbeliddel? – válaszolom kissé élesen. – A te képességeiddel nem kéne hasítanod az órákon? – A képességeimmel semmi gond – közli tárgyilagosan. – De ahogy te magad is rámutattál, nem én vagyok a leg… komolyabb diák a világon. Ha a felvételi átlagomnak még egy csapást kell elszenvednie, akkor nem kerülök be egyik jó egyetemre se. Ha nem kerülök be jó egyetemre, nem tudok jó helyen jogot hallgatni. Ahogy jó atyám mondá, egyébiránt. És ha nem kerülök be a jogi karra, még a családi ünnepeken sem látnak majd szívesen, nekem elhiheted. – A nevetése kissé erőltetett. Nagyon szeretnék továbbra is haragudni rá, de most valami kis rokonszenvet érzek iránta. Apát nem érdekelte volna, mit kezdek az életemmel, amíg azt látja, hogy boldog vagyok. Számomra elképzelhetetlen, hogy a szüleim ilyen nyomás alá helyezzenek. Úgyhogy lenyelem a gonosz kis riposztom, és inkább a tányéromat bámulom. – Figyelj, kiakadtál. Teljesen megértem. És nagyon sajnálom, amit korábban mondtam. Szeretnélek kiengesztelni. – Ez egyszer komolynak tűnik. – És mit szándékozol tenni ez ügyben? – sóhajtom. – Hát az az üzenet Christől… – A zsebébe túr, és előhúz egy gyűrött papírfecnit. Úgy néz ki, mintha egy blokk lenne, hátulján Jason jellegzetes macskakaparásával. – Karamellás mokkát említett. Kiderült, hogy mindössze két hely kínál ilyet Londonban. Rágugliztam – magyarázza, miközben felém nyújtja a cetlit. Látom, hogy a címeket írta rá. – Hol a pokolban jutottál netközelbe?

190

– A biztonsági pultnál ülő csajnál. Cuki volt. És úgy gondolta, hogy én is cuki vagyok… – Elhallgat, és én pontosan értem. – Vagyis vak a lány? – kérdem. – Haha, de vicces. Habár azt hiszem, megérdemeltem – bök meg a könyökével. – Ebéd után indul a kulturális túra. Na mit szólsz? Én azt mondom, a karamellás mokka kifejezetten lényeges kulturális elem. Babrálok a szalvétámmal. Látom, hogy Jason próbálkozik, de még nem készültem fel rá, hogy megbocsássak neki. Viszont lehet, hogy Chris gyakran lóg abban a kávézóban. Lehetséges, hogy most is épp ott van, még akkor is, ha már korábban küldte az üzenetet. Phoebe-vel mi gyakorlatilag a Beanstalkban élünk. – Na jó – adom be a derekam. – Rendben. De most te írod meg a beadandód. – Ezt majd később megvitatjuk. – Jason öklével a levegőbe csap. – Ja, vissza kéne írnod arra az üzire. Mondjuk… mondjuk azt, hogy „bárcsak ott lennék, hogy felmelegítselek”. Akkora szemet meresztek, mintha vörös haja egyenesen lángra kapott volna, de miután nem visszakozik, feladom. Előveszem a telefont, és bepötyögöm, egyik zavarba ejtő szót a másik után. Végül is mit veszíthetek? Ebéd után elsétálunk nyolc háztömbnyit az első kávézóig, amit felírt, de abban a pillanatban, ahogy belépünk, tudom, hogy ez nem lehet az a hely. A falakon nehéz tapéta, rajta akkora rózsákkal, mint a fejem. Rengeteg van belőlük, vörösek, rózsaszínűek és lilák, ismétlődő alakzatban, amitől 191

az a nyugtalanító érzésem támad, hogy mindjárt bekerítenek. Minden kerek asztalkán horgolt terítő található, a falakon keresztöltéssel hímzett bibliai idézetek függnek, fakeretben. Itt maximum ősz, habcsókfrizurás társaság lehet törzsvendég, ők pedig, úgy tűnik, épp olvasókört tartanak, ahol Nicholas Sparks legújabb könnyfakasztója a beszélgetés tárgya. – Nem húzhatnánk el innen? – súgja Jason, ahogy a pult mögött álló öreg hölgy fenyegetően felénk lendít egy virágos porcelán teáskancsót. – Ó, dehogynem – súgom vissza az arcomra fagyott, erőltetett mosollyal a vendégek felé. Kisietünk, mielőtt még elkezdenek fényképeket mutogatni az unokáikról. A második kávézóhoz metróval kell mennünk, megállapítom, hogy Jason nagyvonalúan beállt közém és az ijesztő fickó közé, akinek zabkása- és izzadságszaga van. Úgy tűnik, Európában is vannak őrültek a metrón. Vagyis a földalattin, ahogy errefelé, Londonban mondják, azt hiszem. Mikor a szerelvény lassan fékezve megáll, Jason kipattan, majd megindul a kijárat felé. Épphogy kijutok a kocsiból, mielőtt az ajtók újra bezáródnak, és utánavetem magam. Jason kanyarog az ingázók tömegében, úgy kerülgetve az embereket, mintha szlalompályán lenne. Mikor odaér a mozgólépcső aljához, bevár. – Ez most mire volt jó? – kérdezem, de alig hagyja el a kérdés a számat, mikor már újra neki is indul, szalad felfelé a mozgólépcsőn, kettesével, sőt néha hármasával véve a fokokat hosszú lábával. Futok utána, és mikor végre kitörünk az utcára, már mindketten lihegünk és nevetünk. 192

– Hol ég a ház? – kérdezem levegő után kapkodva. – A napi edzés, Stréberke – feleli. Lihegve kicsit előrehajol, keze a térdén. Felegyenesedik, és egyik tenyerét a magasba tartja. Szökkennem kell egyet, hogy belecsaphassak. – Szép volt – mondja. – Köszi. – Ökölbe szorított kezem a fejem fölé emelem, mint egy futóbajnok, ami én tutira nem vagyok. Bár kifulladtam, hihetetlenül felvillanyozódtam. – Szóval mire is ez az őrült rohanás? – Nem akarsz találkozni ezzel a titokzatos Chrisszel? Nem ér meg egy kis futást? – Jason furcsán néz rám. Szóra nyitom a szám, de rájövök, hogy nincs mit mondanom. Kellemetlen érzés kúszik a gyomromba. Az az igazság, hogy nem vagyok biztos abban, mit is érzek a Chrisszel való találkozással kapcsolatban. Csak azt tudom, hogy jó érzés, hogy valaki akar engem, hajt rám, és flörtöl velem végre. És talán egy icipici részem élvezi Jason társaságát is. Átvezet egy téren egy szűk kis kávézó irányába, ami egy használtkönyv-kereskedés és egy internetkávézó közé van beékelve. Mikor belépünk, egyenesen a pénztárhoz sietek, hogy rákukkantsak a kínálatra. Nem meglepő módon a karamellás mokka ott van az itallap tetején, a ház specialitása. – Mit gondolsz, rendeljünk egyet? – kérdezi Jason, közvetlenül mögém érve. – Egész Londont átszeltük, hogy megtaláljuk. – Neee – mondom, miközben körbepillantok a kávézóban. – Nem nagyon szoktam kávézni. – Nem igazán fogyasztok koffeint semmilyen formában. Úgy felpörget, hogy képes lennék kiolvasni a Harvard könyvtárának teljes állományát 193

egy éjszaka leforgása alatt, vagy kitárni a karom, és levetni magam a Hancock-torony tetejéről. Mikor legutóbb megittam egy tejeskávét, úgy döntöttem, hogy a központi felvételire úgy készülhetek fel a legjobban, ha megtanulom az egész szótárat. Másnap reggel anya színes szókártyák között talált rám, amelyek úgy néztek ki, mintha egy sorozatgyilkos írta volna őket. A K betűsök között csorgott a nyálam. Hónapok teltek el, mire megint rá bírtam nézni egy K betűvel kezdődő szóra anélkül, hogy megborzongtam volna. A kávézóban mindössze néhány ember van, azok is többnyire idősebbnek látszanak, inkább végzősnek. Egyikük veszettül kalapál a laptopján, és egészen biztos vagyok benne, hogy nem ő Chris. Bizonyára emlékeznék az arcát keresztülszelő cakkos sebhelyre (remélem). Egy másik bele van feledkezve egy puha fedeles regénybe, de szerintem ő sem Chris, mivel meggyőződésem, hogy egy mellig érő, vörös szakáll jó eséllyel megragadt volna az emlékezetemben. Csak egy jelölt marad, aki úgy tűnik, olvas egy… Na ne! Az nem lehet. Pedig az. Egy zseb-Shakespeare hever az asztalon, a bögréje mellett (talán egy karamellás mokka?). Ez ő. Nem lehet más, csak ő. A gyomrom tótágast áll. Szarukeretes szemüvege és rövid, kócos, fekete haja van. Az a tipikus markáns, kicsit kocka szépfiú. Félig emós, félig hegyi ember. Egyszóval a srác szívdöglesztő. Ha mindennek tetejébe brit akcentusa is van, megeshet, hogy romantika okozta szívrohamot szenvedek el, és holtan esek össze itt helyben, ebben a kávézóban. 194

A tenyerem azonnal nyirkos lesz, az arcomból kifut a vér. – Gondolod, hogy ő az? – bök meg Jason. – Nem tudom – nyögöm, a szorongástól tőmondatos válaszokra szorítkozva. – Oda fogsz menni? – Nem. – Remélem, nem látszom annyira kétségbeesettnek, mint amilyennek érzem magam. A nadrágzsebembe dugom a kezem, nehogy valaki észrevegye, hogy olyan izzadt, mintha egy vájdling pattogatott kukoricára való olvasztott vajba mártottam volna. A szívem úgy dörömböl, mintha valaki speed métáit nyomatna a bordáim között. Jason fürkészve vizsgálgat. Azon kapom magam, hogy felle rugózok a lábujjaimon. Oké. Akkor majdnem pontosan olyan kétségbeesettnek látszom, mint amilyennek érzem magam. – Hát jó – lép el mellettem. – Akkor majd én. – Ne! – kiáltom, magamra vonva ezzel annak a néhány vendégnek a figyelmét, Jason után nyúlok, elkapom az inge szegélyét, és erősen megrántom. Visszatántorodik, majd szembefordul velem. – Mi folyik itt? Keresztül-kasul rohangáltunk Londonban, hogy megtaláljuk ezt a srácot. Most itt van, erre te nem vagy képes odamenni? Julia, egyszer csak le kéne szerelni a pótkereket. – Én… Én egyszerűen… – Úgy tátogok, mint valami szerencsétlen, partra vetődött hal. Fogalmam sincs, mit mondhatnék. Az az igazság, most, hogy láttam őt, képtelen lennék odamenni hozzá. A srác iszonyú jól néz ki! Én meg… 195

hát… én vagyok. Arról nem beszélve, hogy szupermodellnek hazudtam magam. Amit valószínűleg csak azért hitt el, mert ő is pont olyan részeg volt a buliban, mint én. Egyetlen pillantás napvilágnál, és a kártyavár összeomlik rövid kis lábam előtt. – Nem tudom megtenni – sikerül végül elhabognom. – Az nem a te könyved? – nógat Jason. – A zsebShakespeare-ed vagy micsodád? Megdöbbent, hogy erre emlékszik. Mikor utoljára a zsebShakespeare-em említettem, úgy nézett rám, mintha egy élő kis halat hordanék a tárcámban. – Még nem készültem fel – mondom csendesen, már-már suttogva. Megfordulok, és elindulok az ajtó felé. Jason trappol utánam. – Ez most komoly? – kérdezi. Csak bólintani tudok. Ezerféle érzés kavarog bennem, a félelemtől kezdve a szorongáson át a szomorúságig minden. Bárcsak lennék annyira magabiztos, hogy egyenesen odasétálok Chrishez, és rámosolygok. Evie és Sarah megtenné. Phoebe tutira. De én nem. Nekem nem megy. Én mondanék valamit, amivel elszúrnám, vagy megbotlanék a saját lábamban, vagy kávét borítanék az ölébe, és képtelen lennék elviselni a csalódott arckifejezését. Mikor kiérünk az utcára, kénytelen vagyok kicsit lehajolni, és párszor mély levegőt venni. A lábam bizsereg, most szívem szerint nekiiramodnék. Helyette még háromszor mélyen beszívom a levegőt, aztán Jason felé fordulok. – Azt hiszem, szükségem van még egy kis időre. 196

Jason csak néz rám, én meg felkészülök a heccelésre. De az, döbbenetemre, elmarad. Végigpillant az utcán, és hirtelen felderül. – Van egy ötletem. – Elkapja a kezem, és húz maga után a járdán. – Ettől jó kedved lesz. – Belép a szomszédos használtkönyv-kereskedésbe, ami – úgy tűnik – régiségekben és ritka kiadásokban utazik. Odabent olyan illat van, mint egy könyvtár padlásán, én pedig attól a pillanattól, hogy átlépem a küszöböt, és megszólal mögöttem az érkezésemet jelző kis csengő, a mennyországban érzem magam. Ez határozottan jobb buli, mint abban a kávézóban állni és reszkető ideggombóccá változni. Különböző méretű könyvekkel telezsúfolt polcok töltik be szinte az egész boltot, csupán keskeny folyosókat hagyva, melyeken az ember nézelődhet. A sarokban kövér, szürke macska szundikál puha, piros párnán, mellette egy kosárnyi sárga borítójú Penguin-klasszikus. A helyiséget lágy zene hangja tölti be, ismerős dallam, amit nem igazán tudok beazonosítani, mégis dúdolok. Odasétálok egy vitrinhez, amelyben csak úgy ragyognak a fényesre polírozott, bőrkötéses, aranyozott lapszélű könyvek. Miközben épp egy Shakespeare-összest fixírozok, rájövök, hogy mióta beléptünk, visszatartottam a lélegzetem. Úgyhogy hosszan és elégedetten sóhajtok. Jason az egyik szűk folyosón sétál, biztos a DVD-részleget keresi (amit egy ilyen helyen nem fog találni). Remélem, nem ver le semmit. Elindulok a legközelebbi folyosón, hátha megtalálom. A bolt hátsó traktusa kis kávézóba nyílik, végében színpaddal. Jó páran gyűltek az asztalok köré, kávét 197

és teát isznak csorba bögrékből. Épp egy fonott copfos fiatal lány jön le az aprócska színpadról, kezében akusztikus gitárral, miközben három szakadt kinézetű srác nyomakszik fel mellette. A gitáros megteker néhány gombot a Gibsonján, közben a dobos beveszi magát a sarokba, a dob felszerelés mögé. Percek alatt beizzítják az erősítőket, és a basszusgitáros beleüvölt a mikrofonba. A zenéjük hangos, és valahogy furcsának hat ezen a kicsi, régimódi helyen, ugyanakkor vidám is. A padlón keresztül a testem kezdi felvenni a ritmus lüktetését. Az első hangnál felismerem a dalt, legalább tízezerszer hallottam a szüleim öreg lemezjátszójáról, a minap pedig Jason játszotta nekem a görkoriparkban. Nekitámaszkodom egy könyvespolcnak a helyiség végében, behunyom a szemem, és hallgatom, ahogy énekelni kezdik: „Oh! Darling…” Jason megkopogtatja a vállam. – Gyere! Mielőtt észbe kaphatnék, már húz is a színpad felé. Végigmegyünk az apró asztalok és a vendégek között, egy pillanatig attól tartok, hogy felugrik a színpadra, és (ismét) énekelni kezd. De a színpad előtt hirtelen megáll. Aztán felém nyújtja a kezét. – Mit akarsz? – súgom. Magamon érzem a közönség tekintetét. Ott állunk az egész társaság előtt, alig pár lépésre a zenekartól. – Mit gondolsz, mit akarok? – válaszolja higgadtan. – Táncolni fogunk.

198

Megragadja a kezem, magához húz, és mire feleszmélek, már a klasszikus alaptartásban állunk. Furán érzem magam a karjában, mintha résen kéne lennem. Minden pillanatban valami csikitámadástól vagy hirtelen nadráglerántó akciótól tartok. De megeshet, hogy egy béna foxtrottba vagy tangóba kezd. Ehelyett lazít kicsit a tartáson, és lassú ringásba kezd. Belekuncogok a vállába. – Mi olyan vicces? Ez az egész vicces, mondom majdnem. De inkább megrázom a fejem, és csak annyit felelek: – Semmi. – Beszívom az inge illatát, öblítő és cédrus keveréke. Együtt dúdol a basszusgitárossal. – Ez lehetne a mi dalunk. – Igen, amiben egy srác épp bocsánatért esedezik – mondom fintorogva. – Nem bocsánatért esedezik. – Picit hátrahúzódik, hogy rám nézhessen. – A lány bizalmát kéri. – Talán azért, mert elvesztette azt a bizalmat a közelmúltban – vágok vissza, és én is kicsit hátrahúzódok. – Honnan ez a cinizmus ilyen hirtelen? Érzem, hogy az arcom felforrósodik. Jason tekintete az enyémbe kapcsolódik. A szeme kékjében pici aranyfoltokat látok úszni. – Te lettél érzelgős hirtelen! – Bocs – mondja fesztelenül. – Azt hittem, te vagy az, aki hisz a szerelemben, meg ilyenek. – Visszahúz magához, egészen szorosan. Érzem, hogy kimelegedett. És érzem,

199

ahogy a testéből áradó forróság keresztüllüktet rajtam a fejem búbjától a lábujjaim hegyéig. – Aha, én vagyok – felelem –, de ha tényleg ez a mi dalunk, akkor én az alternatív értelmezését választom. – Rendben, Lichtenstein professzor – mondja kuncogva. – Te nem így látod? – kérdezem, miközben az arcom már vészesen közel jár ahhoz, hogy a mellkasához simuljon. A fülemhez hajol. – „Naggyá, dicsövé tesz a szerelem; szíve lát csak, nem szeme” – mondja. Lehelete a nyakamat csiklandozza, és borzongás fut végig a hátamon. Meglepetésemben jól rátaposok a lábára. Ez most honnan jött? – Aúú! – ugrik egyet. – Vigyázz, hová trappolsz azokkal a tappancsokkal, rendben? Kicsik ugyan, de halálosak. – Ööö… hát igazából úgy van, hogy: „Nem szeme lát, csak szíve – javítom ki, és próbálok túllendülni a meglepetésemen, hogy Jason Shakespeare-t idézett, jóllehet nem tökéletesen –, s ez okon festik Cupidót szárnnyal, de vakon.” Kicsit furán érzem magam, ahogy a sorokat elmondom neki. Ez teljesen más, mint az ezer korábbi alkalom, mikor kijavítottam Jasont. Most egy kis melegséget érzek, és nem tudok a szemébe nézni. Phoebe-nek meg nekem ez a kedvenc Shakespeare-idézetünk, és mindig úgy képzeltem, hogy majd Mark fogja a fülembe suttogni, mielőtt lágyan megcsókol. Ezzel szemben Jason Lippincott szorít magához, kicsit erősebben is, mint kéne, és még csak nem is idézte pontosan. Felpillantok. Jason egyenesen rám néz, egyik szemöldöke felhúzva, szeme halványan megcsillan. Már előre félek, hogy 200

megint a szerelemmel fog heccelni, de nem, elkezd körbeforgatni. A zenekar most komolyan felpörgeti a számot, az erősítők zúgnak az énekes vonyításától. Jason egyre gyorsabban forgat. Elvesztem az egyensúlyom, és eltántorodom tőle, hátrabotladozom egy épp ott álló székre. – Azt hiszem, ennyi nekem elég is volt a táncból – mondom. Az ujjaim rákulcsolódnak a szék ülőkéjére, miközben a szoba forog velem. Szédülök a pörgéstől, és talán egy kicsit a beszélgetéstől is. Jason még mindig engem bámul. Most nem csillog a szeme. Az arckifejezése semmit sem árul el. – Ha te mondod – feleli. Kezét a zsebébe süllyeszti, aztán megfordul nyikorgó cipőtalpán, és elindul a bolt kijárata felé. Egy szempillantás alatt eltűnik a polcok között. Mélyet lélegzek. Még mindig érzem az illatát: szőlős rágó, textilöblítő és még valami… valami, amit nem tudok beazonosítani. Valami megrebben a gyomromban, de elintézem annyival, hogy csak egy kis hányinger a forgástól. A távolban hallom az ajtócsengő csilingelését. – Hé, várj! – kiáltom. Felkászálódok, közben egy pillanatra erőt vesz rajtam az az ájulást megelőző, zúgó érzés a fejemben. Többen utánam bámulnak, de nem veszek tudomást róluk. Látom Jasont az üvegajtón túl, háttal nekem, vörös haja kigöndörödik a baseballsapka alól. Farmerének ülepe megkopott, a bal hátsó zsebén tárcájának körvonala is kirajzolódik. Az egyik övbújtatója leszakadt és lóg, ettől barna színű öve kicsit lecsúszott a csípője tájékán. 201

Megállok egy pillanatra, hogy meggyőződjek róla, teljesen elmúlt a szédülés. Kinyitom az ajtót. Jason nem fordul meg, mikor a csengő csilingel. – Fogalmam sem volt, hogy tudsz táncolni – mondom a hátának. A másodperc törtrészéig habozik, aztán egy gyors pillantást vet rám a válla fölött. – Rengeteg dolog van velem kapcsolatban, amiről fogalmad sincs – mondja, és már ott sincs.

202

15. fejezet

A felügyelője, vagy micsoda

Szeretnélek jobban +ismerni – C – Ideülhetek? Kicsit meglepődöm, mikor meglátom, hogy Susan áll mellettem. A piros hajpántján, amely tökéletesen egyenesre kihúzott haját fogja hátra, ízléses kis masni van. Passzol a piros mintához a kardigánján, és piros lakkbőr balerinájához. – Ööö… persze – felelem, és közelebb húzom a noteszem, hogy helyet csináljak neki a szokásos asztalomnál, a sarokban. Be kell vallanom, örülök, hogy csatlakozik hozzám. Azt hittem, Jason ideül majd hozzám a vacsoránál, de a könyvesboltban rögtönzött táncelőadásunk óta egyszerűen keresztülnéz rajtam. Mintegy végszóra harsány röhögést hallok az étterem túlsó végéből. Jason egy csapat sráccal ül együtt, és zsömléket lődöznek a villájukkal. Tipikus. Látom, hogy Ryan is velük van. Nincs több hely az asztaluknál, ami megmagyarázza, Susan miért velem ül, és nem velük, csüngve minden egyes „haver”-on, amit Ryan kiejt a száján. Fantasztikus. Íme a lepattintott csajok asztala. 203

– Szóval mit csináltál a… – szólalok meg, de Susan már elő is húzott egy vaskos példányt a brit Vogue-ból, és belemerül. Valószínűleg azért is ült ide hozzám, mert úgy gondolta, itt majd zavartalanul átlapozhatja a magazinját. Egy zsömle az asztalunk felé repül, és lepattan a mögöttem lévő falról. Felpillantva látom, hogy Ryan és Jason diadalmasan emelik magasba a villáikat. – Hát nem totál idétlen? – Megfeledkezve a magazinról, Susan hátraperdül, és a fiúk asztalát bámulja. – Annyira dedós. – Súlyosan – erősítem meg. Istennek hála, legalább egy közös témánk van Susan Morgannel: a Jason iránt táplált ellenszenv. – Olyan, mintha képtelen lenne normális ember módjára viselkedni. És az a rágó! Mondj még egy gimis srácot, aki ennyi szőlős rágót eszik! Annyira gáz. Susan kissé zavarodottan néz rám. – Hogy mi? – kérdezi, aztán megrázza a fejét. – Ó, én Ryanre gondoltam. Ő az, aki egyszerűen… annyira lehetetlen. – Ó! – felelem. Akkor talán még sincs közös témánk Susannal. – Jason tulajdonképpen annyira nem vészes – folytatja. – Jó nagy pácból húzott ki tavaly tavasszal, mikor a számítógépem megette az év végi esszémet Freeman irodalomfaktjára. Rögtön kölcsönadta a saját gépét – és az ő jegyzetei sokkal, de sokkal jobbak voltak az enyémeknél! Úgy elhasaltam volna, mint annak a rendje, ha ő nincs.

204

– Ó! – mondom ismét. Bár ülök, érdekes módon úgy érzem, szédülök. Jason jófejségből kölcsönadta Susannak a számítógépét? És ami még furcsább: Jason jegyzetel órán?! – Ja-ja. Ami azt illeti, Jason klassz srác – csicsergi Susan. Aztán újra belemerül a magazinjába. Így megint egyedül vagyok. Nézem a saját jegyzeteimet, és próbálok valami értelmeset kibogarászni a rengeteg marhaságból, amit írtam. Később össze kell majd ütnöm a napi összefoglaló esszét, és az előttem heverő katyvasz alapján kizárt, hogy elkészülök vele. Olyan az agyam, mintha gyorson tempózna egy medencényi zöldcitrom-zselében. Hát… talán nem okolhatom kizárólag a jegyzeteim. Sokáig tartott, mire visszasétáltunk a kávézóból a szállodába, de valami módon sikerült úgy megtennünk az egész utat, hogy egy szót sem ejtettünk arról, ami kicsivel azelőtt történt. Én nem is nagyon tudom, mi történt – hogy ez is olyan különleges pillanat volt-e, mint a múltkori a lemezboltban, vagy csak képzeltem az egészet. És ott az üzenet Christől, ami persze abban a pillanatban érkezett, ahogy visszaértünk a szállodába. Nagy volt a csábítás, hogy megmutassam Jasonnek, de a tánc után kicsit furán vette volna ki magát. És mit értett azon, hogy „rengeteg dolog van velem kapcsolatban, amiről fogalmad sincs”? Mit titkol? Miért nem tud egyszerűen normális lenni? Az egyik pillanatban barátok vagyunk, a másikban úgy viselkedik, mintha leprás lennék. Az ember csak kapkodja a fejét. Mintha élvezné, hogy összezavarhat, mintha ez valami kis játék lenne. 205

Hát én már nem akarok játszani. Viszont Christ tényleg szeretném jobban megismerni. Pontosabban most, hogy láttam a srácot, azt szeretném, hogy ő ismerjen meg jobban engem, abban a reményben, hogy ha végre összeszedem a bátorságom, és találkozunk, akkor nem rémül meg és kap sokkot, mikor rájön, hogy én egy százötven centi magas úszó, nem egy száznyolcvan centis szupermodell vagyok. Ha nem is ő a legeslegdögösebb pasi, akit valaha láttam (persze csak Mark után), azért akkor is tökéletesnek tűnik. Hiszen Shakespeare-t olvasott! Egy kávézóban. Ugyanazt a könyvet, amit én is olvastam. Susanra pillantok, aki teljesen elmerült egy cikkben, amely a tollboa visszatérését taglalja. Valószínűleg a legkisebb mértékben sem zavarná, ha elsétálnék, mégis kellemetlenül érezném magam, ha szó nélkül magára hagynám. – Nem bánod? – intek fejemmel a lift felé. – Neki kéne ugranom az összefoglalónak, és a mai idegenvezető teljességgel hasznavehetetlen volt. – Ahogy gondolod, tök oké. – Odasandít Ryan asztala felé, ahol egy szék megüresedett. Kapja a cuccát, és rástartol. Ennyit arról, hogy gyerekesnek gondolja. Míg a vánszorgó lifttel haladok felfelé a megfelelő emeletre, előveszem a telefonom, és bámulom a Christől kapott üzenetet. Miközben a kabin elduruzsol a szintek mellett, nagy levegőt veszek, és bepötyögöm a választ. Mindenképp. Én is. – J

206

A legjobb, ha tömören és egyszerűen fogalmazok. Így nem szúrhatom el a dolgot… talán. Épphogy felérek, mikor rezegve megérkezik a válasz. Felkészültél a találkozásra? – C Felnyögök, és összecsukom a telefont. Erre nem válaszolhatok a folyosón. Kicsit gondolkodnom kell. Visszamegyek a szobámba, és ledőlök a nagy, puha ágyra, amelyen ott hever a kinyitott laptopom egy újabb összefoglalóra készen. Csakhogy én még mindig nem tudom összegezni a dolgokat. Gondolkodni is képtelen vagyok. Állandóan azt a szarukeretes szemüveget és kócos fekete hajat látom magam előtt. A srác túl dögös. Ez rosszabb, mint mikor még fogalmam sem volt, hogy néz ki. Most tökéletesen magam elé tudom képzelni az arcát… és az elkerülhetetlenül csalódott pillantását, mikor meglát közeledni. Mi a bánatot fogok mondani neki? „Ó, hahó, Chris! Úgy áll a dolog, hogy mikor azt mondtam, »szupermodell«, azt igazából úgy értettem, hogy »gimnazista«. És mikor fotózást említettem, akkor tulajdonképpen a kirándulásra gondoltam. Vagyis alapvetően egy piszkos kis hazudozó vagyok. Massachusettsből, és nem Manhattanból, de légyszi, ettől még őrülten szeress belém, oké?” Olyan erővel csapom le a laptopom tetejét, hogy a telefonom a padlóra huppan. Felveszem, és megint megnézem Chris SMS-ét. Jobban meg akar ismerni. Vagyis úgy sejtem, nem ez a megfelelő időpont, hogy tudassam vele, gyakorlatilag titokban végigkövettem őt a városon. Kacér 207

vagy szellemes akarok lenni, de inamba száll a bátorságom, úgyhogy jön a B terv: őszinteség. Még nem, bonyolult a helyzet. Azzal, hogy „bonyolult”, meglehetősen finoman fogalmaztam, de ha megpróbálnám leírni a vacak kis kölcsöntelefonom T9-es billentyűzetén, hogy is állnak a dolgok, az napokig tartana. És még az sem biztos, hogy igaz lenne. Mert lövésem sincs róla. Az ölembe húzom a laptopom, és bámulom az üres képernyőt. Újra nekiugrok a jegyzeteimnek, ezúttal a kedvenc zöld szövegkiemelőmmel felfegyverkezve. Átfutom a lapokat, és próbálok témákat kiemelni, vagy legalább egy kiindulópontot keresni. Miközben egyre megszállottabban lapozgatok, a filcet a számhoz nyomom, és ujjaimmal követem a sorokat, hátha találok valamit, akármit, amiről írhatok. Ahogy távolodok a kész beadandótól, úgy kerülök közelebb a totális összeomláshoz. Ez tök hiábavaló. Törött úti ébresztőórám gúnyosan mered rám repedt, haragosvörös kijelzőjével, amiért még mindig ezzel a feladattal vacakolok. Felugrok az ágyról, megrohamozom a falat, nekivetem a hátam, és mélyen leereszkedem. Falnál guggolás. Ha a combom zsibbad, akkor talán az agyamból kiáll a zsibbadás. Kezdem számolni a másodperceket. Harminc. Hatvan. Kilencven. Megy az idő, de nem történik semmi. Már majdnem két percnél tartok, és a combom remegni kezd, de még mindig őrült ingerült vagyok. Valahol három perc környékén a lábam feladja, és a padlóra 208

huppanok, egyenest a fenekemre. A combomat masszírozva fújtatok, és próbálom kitalálni, mit tegyek. Mintha két kézzel tapogatóznék az agyamban egy zseblámpa fényénél, de egy árva szót sem találok, ami leírná, mit érzek. Csak azt tudom, hogy kizárt, hogy meg tudnék írni kettőt ebből a hülye beadandóból, különösen, mivel az utóbbi időben Jason alig, vagy egyáltalán nem segített. Mondhatni, a segítőkésznek pont az ellentéte volt. Ha ő nem tartja be, amit ígért, akkor én sem. És ezt meg is mondom neki. Most. Végighúzom a kezem a hasamon, hogy kisimítsam a gyűrött pólóm; veszek egy mély levegőt, aztán kislisszolok a folyosóra, az ajtót egy cipővel támasztom ki, nehogy becsapódjon mögöttem, mert Mrs. Tennison már begyűjtötte a kulcskártyákat éjszakára. Megállok Jason ajtaja előtt, és mielőtt meggondolhatnám vagy lebeszélhetném magam, határozottan bekopogok. Semmi. Fülemet az ajtóra szorítom, de nem hallok zenét vagy a tévét, vagy bármiféle mozgást odabentről. Lehet, hogy már alszik? Az órámra pillantok. Fél tizenegy van. Jason biztosan kilógott. Még egyszer kopogok. Közelebb hajolok, mintha be akarnék kukucskálni a kémlelőnyíláson, és lefejelem az ajtót. – Aúú – motyogom a homlokom dörzsölgetve. – Jason nincs bent. Rémülten megpördülök, és látom, hogy Quentin Phillips – lacrosse-játékos és hírhedt füves – dugja ki a fejét a szemközti szobából. 209

– Tessék? – Hé, neked… valami cucc van… – Alig bírja kimondani a szavakat két röhögés között. – Mi? Mi van? – csattanok fel. – Tiszta zöld a szád – mondja Quentin, és felemelt ujjúval az arcom felé bök. Egyszerre feldereng, ahogy a jegyzeteim átnézése közben a fogaim közé nyomtam a zöld szövegkiemelőt. Remek. Megnyalom az ujjam, és vadul dörzsölni kezdem a szám, de tükör nélkül fogalmam sincs, hogy tényleg leszedtem-e. – Hová ment? – kérdezem, és mivel Quentin már nem nevet, feltételezem, hogy a zöld tinta nagy része eltűnt. – El… valahova – mondja bizarr nyugati parti akcentusával. (Biztos forrásból tudom, hogy a srác Bostonban született és nevelkedett.) – Nem tudod, hova? – Nem igazán – mondja vontatottan, és résnyire húzza a szemét. – Asszem, valami antialkoholista tüntetés. – Hogy micsoda? – Alig értem, mit hadovái, biztosan félrehallottam. – Nemtom. – Quentin arcán lusta vigyor terül szét. – Jason szesztilalomról beszélt, én meg kicsit fáradt voltam éppen, de tutter, hogy ott vannak, mer', mondjuk, a pia maga az ördög, nem igaz? – Egész biztos vagy benne? – kérdezem. Szesztilalom? Ez most komoly? Mi a frászt szív ez a srác? Már úgy értem, ha lenne is Londonban valami maradi antialkoholista gyűlés, gyanítom, Jason előbb gyújtaná fel a saját haját, mint hogy

210

részt vegyen rajta. Nagyon is alkoholpártinak tűnt péntek este. – Figyelj, ember, futásból jöttem vissza, megláttam a folyosón, és csak odaszóltam, hogy „Hé, haver, hova tépsz?” ő meg csak vissza, hogy „Megyek a szesztilalomba” – magyarázza Quentin, most már kicsit ingerültebben. – Nem én vagyok a felügyelője, vagy micsoda. Ez nem a te dolgod? Leesik a tantusz. Ez nem tüntetés, hanem az itt élő külföldiek törzshelye, elmentünk mellette az első nap. Úgy hívják, hogy Szesztilalom. Naná hogy Jason inni ment! Megint kilógott, és ezúttal nem vette a fáradságot, hogy szóljon nekem. Visszacsattogok a szobámba, és bevágom az ajtót, ahogy csak bírom. Az aranykeretes tükör megreccsen a falon. Felkapom az egyik súlyos, selyemhuzatos párnát az ágyról, beletemetem az arcomat, és megeresztek egy olyan hangos és hosszú ordítást, amilyet még szerintem soha korábban. Az ágyra hajítom a párnát, és a tükörbe nézek. Feldúltnak látszom. Pontosabban idegbajosnak. Annyiszor túrtam már bele a hajamba, hogy tiszta kóc, és egészen furcsa helyeken égnek áll. A szemem enyhén véreres, az arcomra meg valami nem múló pír költözött. Egyre apróbbnak és fullasztóbbnak érzem a szállodai szobát. A levegő egyszerre sűrű, áporodott és fülledt, képtelen vagyok jó mélyeket lélegezni. Muszáj összeszednem magam. Most. Feltépem a szekrényajtót, és kirántom a futónadrágom. Átöltözök, megkötöm a futócipőm, és kócos kontyba kötöm göndörödő loboncomat. Aztán a sporttáskámban kotorászok szakadt pénztárcám után. Annak a belső cipzáras zsebében 211

rámarkolok a műanyag kulcskártyára, amit Jason csórt nekem. A buli óta nem használtam, mert akkor megfogadtam, hogy tiszteletben fogom tartani a szabályokat. Hogy én mekkorát tévedtem! Kinyitom az ajtót, kidugom a fejem, és végigpásztázom a folyosót. Senki. Kilépek a szobából, veszek egy nagy levegőt, és hagyom, hogy az ajtó fémes kattanással becsukódjon mögöttem. Ellenőrzöm, hogy működik-e még a kulcs, és örömmel látom, hogy a kis zöld lámpa felvillan a gömbkilincs mellett, jelezve, hogy szabad az út. A nadrágom hátsó zsebébe dugom a kártyát, és elindulok a lépcső felé. Több háztömbnyit futok. Több mérföldet. Mintha már órák óta futnék. Futok, míg már nem érzem a fáradtságot, már nem fáj a lábam, míg robotpilótára nem kapcsolok. A szívverésem ritmusára futok. Késő van és sötét, de rengeteg ember mászkál az utcán, úgyhogy nem aggódom, hogy valami elhagyatott sikátorban kötök ki. Senki sem törődik az alacsony kis amerikai csajjal, aki harsány rózsaszín tréninggatyában rohangál. Mikor kezdek megnyugodni és ellazulni a futás ritmusára, az edzőcipőm beleakad valamibe, megbotlok és fel is bukok. A kezemet időben le tudom tenni, így elkerülöm, hogy beverjem a térdem a járdába, de a tenyerem szúr, és sikerül lenyúznom a bőrt a bal hüvelykujjamról. – Hát ez óriási – morgom, ahogy óvatosan felkászálódom. A bal cipőm teljesen ki van kötődve. Biztosan a fűzőre léptem rá. Annyira siettem, hogy végre kívül lehessek a szállodán, hogy elfelejtettem dupla csomóra kötni. Lehajolok, hogy újra megkössem. 212

– Sweeeeeet Caroline! Bár elmosódó a hangja, azonnal felismerem: ez Jason. Megfordulok, és látom, hogy épp kibukdácsol a pubból. Egyenesen a Szesztilalomhoz futottam. Hát persze. Fontolgatom, hogy lehajtott fejjel elhúzzak innen. De látom, hogy Jason rossz bőrben van. Belebotlik egy utcai kukába, és nevetgél egy kicsit. Ajaj. Határozottan részeg. Úgy látszik, nem vett észre. Összeszedi magát, és elindul a sarok felé. És elég sokszor megbotlik. Utánamegyek. Jobb, ha gondoskodom róla, hogy ne kerüljön még nagyobb slamasztikába. Végtére is én vagyok „a felügyelője, vagy micsoda”, ahogy Quentin nagyon elmésen megfogalmazta. Alig lépek ötöt, mikor Jason hirtelen sarkon fordul, és egyenesen belém ütközik. – Jaj! – kiáltom meglepetten, és azon agyalok, mit is fogok mondani, miért követem őt egy bárból kijövet az utcán, az éjszaka közepén. – Hűha, micsoda szerencsés fickó vagyok – hadarja kásás hangon –, hogy egy ilyen dögös csajba ütközöm. Ez nyilván hihetőbb lenne, ha a szeme nem lenne szorosan csukva. Valójában vörös az arcom, és izzadt vagyok a futástól. Régi Newton North-os pólóm verejtékben úszik, és néhány elszabadult hajtincs az arcomra és a homlokomra tapad. Jason úgy dörzsölgeti a szemét, mintha lefújták volna gázspray-vel.

213

– Julia vagyok – vetem oda, és megpróbálom elhúzni a kezét a szemétől, de ellenáll. Mikor elengedem, a bal ökle visszacsapódik, így a vége az, hogy jól szemen veri magát. – Aúú! – kiáltja, és tovább dörzsöli az arcát. – Esszmostmér' kaptam? – Mert megint kilógtál a szállodából, anélkül hogy szóltál volna – csattanok fel. A pólóm szegélyével letörlöm a verítéket az arcomról, és közben belesóhajtok a nedves anyagba. – És mert úgy kiütötted magad – egyedül –, hogy még a szemedet sem bírod kinyitni. – Nem egyedül! Barátokkal! Sok-sok új baráttal… – motyogja Jason, de nyomát sem látom ezeknek az állítólagos barátoknak. – Hol vannak ezek a fantasztikus új barátok? – kérdezem. – Most mentek el – vonja meg a vállát. – És most megyek én is. – Tesz néhány lépést a járdán, és rögtön rá is tapos lógó cipőfűzőjére. Elkapom, mielőtt elvágódna a kövezeten. – Ebben az állapotban nem jutsz messzire. – Egy apró sportbolt falának támasztom, aztán leguggolok, hogy bekössem a cipőfűzőjét. Quentinnek igaza volt. Tényleg nekem kell Jasonre felügyelni. – Ki vagy te, az anyám? – darálja egy közeli lámpaoszlopba kapaszkodva. Nagyjából úgy hangzik, hogy: „Mii 'agyte, a zajukám?” Úgy tűnik, Jason szavai eléggé összemosódnak, mikor részeg. – Talán rád is férne egy kis anyai szigor – vágok vissza, ő meg leejti a kezét könnyes, vörös szeme elől. – Mellesleg mi történt veled?

214

– Hát az a srác vette nekem azt a felest, és azt kaszkadőrnek hívják, és mikor csinálod, zöld citromot kell a szemedbe facsarni, és ez elég gázul hangzott, de hát a feles ingyen volt, érted, és miféle koszos amerikai volnék, ha visszautasítanék egy ingyen felest… – magyarázza egyetlen hosszú, végtelen mondattal, és csak akkor áll meg, mikor hatalmas levegőt vesz. – Nagggyon okos, zsenigyerek – felelem, átvetem a karját a vállamon, és visszakormányozom a járdára, a szálloda irányába. Bárcsak lenne nálam némi készpénz, akkor belökhetném egy taxiba, és végeztünk is. Ezzel szemben a fejem búbjától a lábujjam hegyéig izzadtan, elnehezült lábbal, gyakorlatilag vonszolnom kell végig az úton. Jason sovány ugyan, de akkor is egy fejjel magasabb nálam, ami rengeteg pluszsúlyt jelent. Holtsúlyt, amit épp a nyakamban cipelek. Miközben araszolunk előre, újra meg újra megbotlik. Lenézek, hátha a cipője kötődött ki megint, de a fűzők tökéletes dupla csomóban vannak. – Figggyelj – szólal meg újra, miután teljes testsúlyával rám nehezedik. – Csiná'tam egy kisss felderítést, tu'od? Mint egy kém. – Ahogy csuklik, az egész teste rázkódik, erősebben kell tartanom a derekát, nehogy arccal a járdán landoljon. – Miről beszélsz? – mordulok rá, miközben körülnézek, és óvatosan átvezetem őt az úttesten. „EMELETES BUSZ LAPÍTOTT KI TIZENÉVES TURISTÁKAT!” Igazán kedves kis főcím lenne az otthoni lapokba. – A Globe-ról besssz'lek, Julia. – Ezt úgy mondja, mintha pontosan tudnom kéne, miről hadovái. – Essz nemcsak egy 215

béna, kamu öreg színház, ami még csak nem is az eredeti – csuklik egy nagyot. – Essz egy titkos klub is. Tu’od, olyan menő hely, amiről senki se tud! Lehet, hogy a te Chris haverod ott volt. Minél izgatottabb lesz ettől a bizalmas információtól, annál kevésbé áll stabilan a lábán. Vadul gesztikulál, és a keze súrolja a mellemet. Az arcom lángol, mintha áramütés futna át a köldökömtől a gerincemig. Mondjuk, Jason nem veszi észre, szóval nem szólok, vezetgetem tovább a szálloda irányába. – Há' nem fantasztikus, Julia? – felnézek, és látom, hogy Jason sugárzóan mosolyog rám, napok óta nem láttam boldogabbnak. – Le kéne ellenőriznünk! Gyerünk! – Te az ágyadon kívül semmit nem ellenőrzöl le – közlöm határozottan. A következő sarkon balra fordulok, a Regent Streetre, ahol nagy a nyüzsgés, tele van üzletekkel és éttermekkel. Már csak háromtömbnyire vagyunk. Nemsokára hazaérünk. Úgy tűnik, Jason valamivel stabilabban lépked, így lazítok kicsit a fogáson. Abban a pillanatban ellendül tőlem, és nekinyomja az orrát egy elég sznobnak tűnő étterem ablakának. Cikornyás aranybetűkkel egy francia név van az üvegre festve. – Odass, Julia! Hús! Imádom a húst! – Elkezdi kocogtatni az üveget, mintha egy akvárium volna, az ablak mögött ülő középkorú párra mutatva, akik – úgy látom – báránycombot esznek. Elég pipának tűnnek, ami nem is csoda, mivel nem egy részeg tinédzsert rendeltek köretnek.

216

Megragadom Jason karját, és próbálom tuszkolni tovább az utcán, de ellenáll. Közelebb állok, ismét átfogom a derekát, és húzni kezdem. Széles szájmozgással hangtalanul elnézést kérek az ablaknál ülő pártól. Aztán megakad a tekintetem egy flitteres valamin, ami pont az asszony mögött csillog. A gyomrom borsónyira rándul össze. Az a valami egy ezüstszínű, flitterrel kivarrt boleró egy kócos, göndör hajú nő vállára vetve, aki szemben ül egy háromrészes öltönyt viselő, magas, vékony, kopaszodó férfival. Mrs. Tennison. Hirtelen nem tudom, hogy nevessek-e, vagy sikítsak. Úgy tűnik, a gardedámunk sem csak ötórai teázni szokott. Nem is tudom, mi döbbent meg jobban: az, hogy Mrs. Tennison kilógott, vagy az, hogy nyilvánvalóan több akcióban van része, mint nekem. Üres borospoharával integet, próbálja magára vonni a pincér figyelmét, aki az ablak felé igyekszik, feltehetően azért, hogy Jasont és engem elparancsoljon onnan. Amint a tanárnő feje az ablak irányába kezd fordulni, megragadom Jason hátán az inget, és lerántom őt a járdára. Szerencsére jelen állapotában nem tud mást tenni, mint összerogyni. – Hé! – Megpróbál talpra állni, de visszanyomom a földre. – Micsinász? – Pihenek – felelem. – Ja, az rám is rám fér. – Vállamra hajtja a fejét, és sóhajt. – Ez jó. – Aha – felelem. A fejére teszem a kezem, megakadályozandó, hogy Mrs. Tennison látóterébe kerüljön. 217

– Jó, míg ki nem jön a gardedámunk, és itt nem talál téged, részegebben, mint egy MTV-s valóságshow szereplője. – Az MTV szívás – motyogja. Bár egyetértünk, ezzel most nem foglalkozom. – A terv a következő. Mindketten arrébb csúszunk a járdán, el az ablaktól. Aztán visszamegyünk a szállodába, ahol te szépen lefekszel aludni, hason, ahogy kell, rendben? Jason gyorsan bólint. – Klassz terveid vannak, Julia. – Ideje volt, hogy észrevedd – morgom. Megragadom a karját, és húzom magammal, miközben rákjárásban araszolok az épület fala mentén. Jason lerázza a kezem, átfordul, és szórakozottan mászni kezd mögöttem. Mikor magunk mögött hagytuk az éttermet, újra talpra húzom, elkapom a derekát, és hajtom magunkat előre az utolsó három háztömbön a szállodánkig. Miközben igyekszünk átjutni a forgóajtón, Jason hozzám simul, állát a fejemre teszi, karját szorosan körém fonja. Szőlős rágó és állott sör szagát érzem rajta, meg valami fűszeres kölniét, ami olyan kellemes, hogy még egy szippantásra odahajolok. Próbálok a számon át lélegezni, hogy képes legyek az előttem lévő feladatra koncentrálni. Miután körbefordult velünk az ajtó, Jason az előcsarnok felé lendül, anélkül hogy engem elengedne, így mindketten a vörös plüss-szőnyegen landolunk. Fohászkodom, hogy egyetlen osztálytársunk se legyen a közelben, és egy gyors pillantás megerősít, hogy az imám ezúttal meghallgatásra talált. – Julia, segíts! – nyöszörgi Jason a padlón fekve, és felém nyújtózkodik, miközben én feltápászkodom. 218

Elkapom a kezét, felhúzom, és egyenesen a lift felé vezetem. Olyan erővel csapok rá a hívógombra, hogy az egyik körmöm visszahajlik, gyorsan a számba dugom az ujjamat, hogy tompítsam a fájdalmat. – Otthon vagyunk már? – motyogja Jason. – Már majdnem. Komolyan ennyire részeg vagy? – Ááá – int le. – Ninsss nagy vész. Fől'g, hogy már itt vagy. Te vagy a világon a legjobb partner. A legjobb! – Hát… igyekszem – mondom. – Mindjárt ott vagyunk. – Remélem, felérünk az emeletre, mielőtt meglátnának. Egy örökkévalóságnak tűnik, mire a lift megérkezik. Mikor a rézajtó kinyílik, csendesen hálát adok az égnek, hogy üres. Betolom Jasont, és én is beugrok mögé. Ahelyett hogy lehuppanna a liftben lévő vörös plüsspadra, úgy dönt, ismét inkább rám borul a felfelé vezető rövidke út idejére. Sóhajtok, és átfogom a derekát, nehogy elessen. – Kösssz, Jules – motyogja a hajamba. Miközben a liftajtó bezárul, vetek még egy pillantást az előcsarnokra… és meglátom Sarah Findert. A recepcióspult mellett áll, de egyenesen felénk fordul. Karba teszi a kezét, egyik oldalon kicsit megemeli a csípőjét, és a lehető legcsúnyábban néz rám. – Remek – mormolom, mikor az ajtó végre becsukódik, és siklunk felfelé. Mintha nem lett volna eddig is elég gondom, most még Sarah-val is küzdhetek. Megint. Biztosra veszem, hogy holnap valami kedves üzenetre ébredhetek tőle, és jó eséllyel egy-két dühös pillantásra a többiektől. Csodás. Mennyivel egyszerűbb volt az életem, amikor a nevem még amolyan 219

pletyka-feketelistán volt. Ki tudja, miket mondanak most rólam? Jelentést kell kérnem Phoebe-től az otthoni frontról. Istennek hála, Mrs. T. megtiltotta a tweetelést az út alatt. A szűk lift megtelik Jason kölnijének illatával. Szerencsére elnyomja az én izzadságszagomat. Mikor a lift felér a mi emeletünkre, Jason kiszáll, és elindul a folyosón. Nagyszerű, most már bezzeg tud egyedül is járni. Szaladok utána, és pont az ajtaja előtt érem utol. Előhúzza a lopott pótkulcsot a zsebéből, és igyekszik beletuszkolni a vékony nyílásba. De folyton elvéti, magán a faajtón próbálja áttolni, és a kulcskártya végül a lába elé esik, a szőnyegre. – Na hadd segítsek – sóhajtok, lehajolok, pontosan akkor, mikor ő, és összekoccan a fejünk. – Aú! – neveti el magát Jason. – Jó kemény fejed van. A türelmem végső határán vagyok, úgyhogy felkapom a kártyát a padlóról, benyomom a zárba, és kitárom az ajtót. Jason botorkál be először. Egy pillanatig habozok, aztán úgy döntök, talán jobb, ha követem. Próbálom felidézni, mit tanultunk elsősegélyből a „túlzott fogyasztás”-ról. Azt hiszem, meg kell róla győződnöm, hogy nem a hátán alszik. Odabent Jason rádől a frissen vetett ágyra, nyilván itt járt a szobalány. Egyenesen a fürdőszobájába megyek, fogok egy poharat, és megtöltöm hideg vízzel. Kifelé menet elveszem a kis szemetest a csap alól, és Jason ágya mellé teszem. Biztos, ami biztos. – De kényelmes… – motyogja.

220

– Tudom – felelem, miközben az éjjeliszekrényére helyezem a pohár vizet. – Már alig várom, hogy bebújhassak a sajátomba. – A tiéd is ilyen kényelmes, mint az enyém? Fogadok, hogy nem. – Biztos vagyok benne, hogy minden ágy ugyanattól a cégtől származik, ebből kifolyólag ugyanolyanok a… – Gyerünk! Próbáld ki. – Jason szeme félig le van hunyva, megütögeti az üres helyet maga mellett. – Nem hinném… – mondom lángoló arccal. A vízre mutatok. – Azt neked tettem oda. Idd meg! Jason hasra fordul. – Nem szükséges. Jól vagyok. – A hangja kicsit tompán jön a körülötte lévő nagy halom párna mögül. – Te vagy a legjobb. Mondtam már? Mert te vagy. A legjobb. – Aha. Köszi – válaszolom, közben végigsimítok a nadrágomon. – Oké, akkor jó éjt. Ne fordulj a hátadra, jó? Nem kapok választ. Másodperceken belül már horkol is. Az éjjeliszekrényén hagyom a kulcsot, ahol reggel biztosan megtalálja, aztán a zsebembe nyúlok, hogy előhalásszam a sajátomat. Csakhogy nincs kulcs a zsebemben. Ami azt illeti, zsebem is alig van: az ujjaim keresztülsiklanak a bélésen egy jókora hasadáson. Atyaég! Kezem-lábam elgyengül, ahogy fokozatosan összeáll a kép. Elvesztettem a kulcsomat. Behunyom a szemem, és már látom is magam előtt, ahogy a kis fehér kártya ott hever valamelyik londoni utcán, amelyen végigfutottam. 221

– Ó, a fenébe! – mormolom magam elé, Jason meg felhorkan az ágyon. – Mondd nyugodtan a csúnya szót, Julia – motyogja. Ezek szerint még nem alszik. Veszek egy mély levegőt, és átgondolom a lehetőségeimet. Megpróbálhatnám meggyőzni a recepcióst, hogy adjon másik kulcsot, de az elveszett kulcsok után büntetést kell fizetni, Mrs. Tennison pedig megtudná, hogy (rápillantok az órámra) éjfélkor nem a szobámban voltam. Óriási. Ránézek Jasonre, széttárt karral terpeszkedik el a takarón. Kis nyáltócsa kezd gyűlni a párnáján. Kizárt, hogy odafeküdjek mellé. Felkapom az egyik díszpárnát a földön lévő halomból, és a mutatós ágytakarót a sarokban lévő székről. Miután Jason fürdőkádja a fürdőszobájában található, nem úgy, mint az enyém, az ágy végénél hatalmas szőnyeg terül el. Megágyazom alkalmi fekhelyem, és összegömbölyödöm éjszakára. De úgy tizenöt perc múlva már tudom, hogy itt nem lesz alvás. A szőnyegen csinos kis csomók vannak, amelyek nyomják a hátamat. Ráadásul nem tudom kiverni a fejemből, hogy a földön fekszem, ahol az emberek a koszos lábukkal járkálnak. Gyakorlatilag teljes felületemen lábakkal érintkezem. Úgyhogy csak fekszem, pislogok a sötét plafonra a fejem felett, csomók nyomódnak a hátamba, és lábak mászkálnak rajtam. Ez nekem nem megy. De a másik lehetőségem az, hogy… és én nem tudok… nem fogok… Felkukucskálok az ágy végéből, és látom, hogy Jason az oldalára fordult, a széles franciaágynak pontosan a felét 222

foglalja el. Van elég hely, hogy felmásszak mellé anélkül, hogy hozzáérnék. Nagy levegőt veszek, és óvatosan elnyúlok az ágyon. Jason épp csak megmozdul, ahogy lefekszem. Annyira feszült vagyok, hogy attól félek, nem fogok tudni elaludni, de a kimerültségtől pillanatokon belül mély álomba merülök.

223

16. fejezet

Szemet szemért, SMS-t SMS-ért

Na ja. „A hű szerelmek folyama… kényelmes nem volt soha…”;) – C Egy fénysugár pont a szemhéjamra vetül. Éget is, úgyhogy megpróbálom a fejemre húzni a takarót, de nem megy, mert rajta fekszem. Nincs takaróm? Akkor hogyhogy nem fázom? Mindig fázom, ha nincs rajtam takaró… Óvatosan kinyitom a szemem, és egy halom szennyes ruhát látok a földön, a sarokban. Miért nem hajtogattam össze a ruháimat tegnap este? Jobban megnézem a kupacot. Az én farmeremen nincsenek gyári lyukak az Abercrombie & Fitchtől… Hirtelen eszembe jut, hol vagyok. Jason Lippincott szobájában. És már tudom, miért nem fázom. Az oldalamon fekszem, arcom egy súlyos tollpárnán pihen. Térdem behajlítva a mellkasomhoz húztam. Olyan meleg és meghitt az egész, mintha egy óriási ölelésben aludnék. És akkor beugrik: tényleg egy óriási ölelésben fekszem. A súly a derekam körül egy kar. És nem egy párna van a térdem mögött. Hanem két másik térd. Atyaég! Itt fekszünk 224

egymáshoz simulva, mint két kifli. Jasonnel. Jason mögém simul, kifliben, arcát a hajamba temeti és a leheletét érzem a fülemen, és… ATYAÉG, ITT FEKSZEM ÖSSZESIMULVA JASONNEL! Ha lenne egy piros lámpa és egy sziréna az agyamban, akkor Bostonig látszódna a villogás, és hallatszana a sikítás. Hajszálpontosan tizenegy percem van, mielőtt a csoportunknak találkoznia kell a hallban, hogy megkezdjük újabb kulturális túránkat. És nekem még mindig nincs kulcsom a szobámhoz, az pedig kizárt, hogy gyűrötten és szinte félálomban le tudnék osonni a portára, hogy kulcsot szerezzek, átöltözzek és vissza is érjek a hallba időben. Bármennyire szeretnék most rögtön kiugrani az ágyból, nem akarom megkockáztatni, hogy felébresszem Jasont, és szemtől szembe kelljen vállalnom, hogy a karjában aludtam (atyaég!) az éjszaka. Úgyhogy óvatosan kinyúlok, és lassan áthúzom magam a matracon, ügyelve, nehogy felriasszam. Már majdnem kiszabadulok, rákészülök, hogy lábam a padlóra lendítsem, mikor hortyogás és köhögés hallatszik az ágy túloldaláról. Jason karja átlendül a matracon, a derekam köré hurkolja, és könnyedén visszahúz magához. Mit küzdöttem, erre megint itt vagyok vele összesimulva. Újrakezdem a menekülést, ezúttal lassabban, de alig jutok arrébb pár centit, és már hallom is, hogy motyog. Bár tompán, de határozottan kivehetően a „még egy csókot” szavak hallatszanak a párnája irányából. Te. Jószagú. Úristen. Miközben összesimulva fekszünk Jason Lippincottal, ő csókolózásról álmodik? Sutba vágom a lassan, de biztosan taktikát, és kivágódom az ágyból. 225

Fenékkel érek földet, az ütést pedig felfogja egy kósza párna, ami valamikor az éjszaka folyamán lerepülhetett. Felugrok, belepillantok a tükörbe, és átkozom magam, amiért egy pillanatra is elhagytam a szobámat tegnap este. Még mindig a harsány rózsaszín tréninggatya van rajtam, és „Az olvasás szexi” feliratú pólóm, ami tegnap egész nap rajtam volt. Nem igazán tudom, hogy elég népszerű vagyok-e ahhoz, hogy az emberek megjegyezzék az öltözékem, de nem is szeretném, ha ez ma derülne ki. Nem mellesleg Sarah látott minket az este együtt, mikor Jasonnel felfelé vergődtünk. Ha kiszúr ma reggel ugyanabban a ruhában, vége-hossza nem lesz a pletykáknak, még kevésbé az SMS-ek áradatának. Szerencsére a telefonom megvan, a másik zsebemben volt. A padlón különböző ruhadarabok hevernek széthányva. Felkapkodok ezt-azt, a hüvelyk- és a mutatóujjam közé csippentve megszaglászom, hogy tiszta-e. Elborzadva viszszahőkölök, mikor ráeszmélek, hogy néhány póló határozottan nem tiszta. Négykézlábra ereszkedem, és mászva keresgélek valamit – bármit –, ami tiszta, vagy legalább majdnem az. Végül megütöm a főnyereményt, mikor a kezem beleakad egy kupacba, amit félig az ágy alá rúgtak. Berohanok a fürdőszobába, és magamra rántom a zöld Boston Celtics pólót, ami jóval a térdem alá ér. Ha lenne egy övem, akár még miniruhának is elmenne (és jó eséllyel trendibben néznék ki, mint az út során eddig bármikor), de öv híján csak remélhetem, hogy a csöves elegancia még mindig menő. Beletúrok gubancos hajamba, és a csuklómról lehúzott hajgumival kócos kontyba csavarom. Némi hideg vizet fröcskölök az arcomba, és hősiesen megpróbálok fogat mosni 226

egy csíknyi fogkrémmel és a mutatóujjammal. Mikor hátrébb lépek, hogy felmérjem a külsőm, még mindig úgy nézek ki, mint döglött macska az országúton. A póló hót gyűrött, és úgy hat számmal nagyobb. Az arcomon vörös foltokban virít a párna lenyomata, a kontyomból pedig vastag tincsek állnak ki minden irányba. A bugyim sem valami kellemes viselet egy teljes nap (és éjszaka) után, de nincs mit tenni. Indulnom kell. Mikor kilépek a fürdőszobából, Jason még mindig úgy alszik az ágyon, mint akit agyonvertek. Ha nem ébresztem fel, lemarad a kirándulásról. Ha felébresztem… hát akkor kénytelen leszek a szemébe nézni, és esetleg megmagyarázni, mi okból töltöttem az ágyában az éjszakát. – Bocsi, Jason – súgom, felkapom a polárpulcsiját a széktámláról, és osonok is ki az ajtón. Mrs. Tennison addig nem adja vissza a kulcsainkat, míg mindannyian le nem érünk a hallba, hogy elindulhassunk a Notting Hillre. Ahhoz képest, hogy a tanárnő tegnap későn került ágyba – hiszen tilosban járt –, meglepően élénknek tűnik. – Hol a párod? – kérdezi tőlem, mikor végre a kezembe nyomja a kulcsot. Világos, hogy ami Mrs. T.–t illeti, már nem haragszik rám a tegnapi múzeumi eset miatt. – Nem érzi jól magát – bököm ki. És akkor még rendkívül finoman fogalmaztam. – Azt mondja, összeszedhetett valami gyomorvírust. Mrs. Tennison összehúzott szemmel néz rám, én meg a legártatlanabb képpel bámulok vissza. Most miért, harmadikban működött, mikor véletlenül behorpasztottam 227

Mrs. Hardwell Toyotájának motorháztetejét labdázás közben. Valahogy sikerült meggyőznöm, hogy biztos egy mókus verte be egy jókora makkal. – Nagy kár – mondja végül. – Remélem, te nem kaptad el. Így végül Ryan Lynch és Susan Morgan mellé kerültem pótkeréknek. Sarah gyilkos pillantást vet rám, és odasúg valamit Evie-nek. Vér szökik az arcomba. Eszembe jut, hogy látta Jasont a liftben rám borulva tegnap éjjel. Egek… ha valahogy rájön, hogy egy ágyban aludtunk… Mélyet lélegzek. Senki sem tudja. Senki sem fogja megtudni. Semmi sem történt. Mrs. Tennison kihesseget bennünket az ajtón, és a legközelebbi metrómegálló felé terel. – Hová megyünk? – Evie hangja reszket az izgatottságtól. A mai kirándulás „vásárlásaként volt jelölve az útitervben. A londoni butikok legjavában eltöltött pazar délelőtt gondolata szemmel láthatóan teljesen felajzotta. – A Notting Hill felé tartunk – feleli Mrs. Tennison, miközben újra meg újra megszámol minket, ahogy haladunk. – Mint a Sztárom a páromban? – sipítja Sarah. – Hol? – kérdez vissza a tanárnő, Sarah meg csak bámul rá tátott szájjal. Mrs. Tennison megrázza a fejét, és szakadatlanul folytatja a számlálást. – Megyünk és felderítjük az utcai piacokat, ahol a világ legizgalmasabb és legérdekesebb régiségkereskedései is megtalálhatók! – Régiségek? – kiált fel Evie. Szinte látom, ahogy kasmírról és Jimmy Choo cipőkről szőtt álmai szertefoszlanák a szeme előtt. Olvastam róla, hogy egészen elképesztő használtruha-piac is van ott, de nem akarom 228

megadni neki az örömöt, hogy tudjon róla. Ráadásul Evie ritkán viseli kétszer ugyanazt a ruhát, úgyhogy nem fog hanyatt esni a retró cuccoktól. Elmosolyodom, ahogy a Notting Hillen található rengeteg antikváriumra gondolok. Be kell majd érnem a böngészéssel, mivel az összes pénzem a tárcámban van a bezárt szobámban. Hosszú napnak nézünk elébe. Sajnos úgy tűnik, hogy Ryannél és Susannél az antikváriumok nem szerepelnek a listán. Próbálom beterelni őket egy döbbenetesen kék homlokzatú, zsúfolt, keskeny boltba, de Susan ingerülten az égnek emeli a szemét, megragadja Ryan karját, és továbbvonszolja az utcán. Hamar rájövök, hogy ma nem fogok lenyűgöző régiségeket nézegetni. Úgy tűnik, a napi beszámolómat Susan Morgan fura csábítási módszeréről írhatom majd, lábjegyzetben részletezve Ryan Lynch – aki Susan nyilvánvaló rajongásának tárgya – nem kevésbé furcsa viselkedését, és azt, hogy milyen szinten képtelen észrevenni a jeleket. Ennek a bonyolult násztáncnak láthatóan része az is, hogy kitartóan úgy tesznek, mintha én ott sem lennék. Legalább nem kell azon aggódnom, hogy észreveszik, Jason ruhájában vagyok. Az sem tűnne fel nekik, ha letépném magamról a pólót, és egy szál melltartóban rohangálnék a piacon, magasba emelt kézzel, tébolyodottan kacagva. Még soha egyetlen sráccal sem aludtam egy ágyban. Ami azt jelenti, hogy Jason szó szerint az első fiú, akivel ágyba bújtam. Ettől kis híján sikítófrászt kapok, vagy bepisilek, vagy eljátszom az iskolaváltás gondolatával. 229

Kiszúrom Sarah-t az egyik standnál, amelyik tele van régi óraalkatrészekből készített ékszerekkel, és gyorsan egy másik árus asztala felé fordulok, nehogy észrevegyen. Már edzem magam az újabb gonosz üzenetére. Ami azt illeti, kissé meg is vagyok lepve, hogy még nem érkezett meg a telefonomra. Ma egyedül csak Christől kaptam üzenetet. Még nem írtam vissza. Hogy is írhatnék? Fogalmam sincs, mit válaszoljak neki. Míg Susan megáll egy fagyira egy utcai árusnál, végre alkalmam van kicsit alaposabban körülnézni, és meglátok egy asztalt, amelyen teáscsészék és a hozzájuk való csészealjak sorakoznak. Mind finom porcelánból készült, az élénk színű virágmintát kézzel festették rájuk. Az ember azt gondolná, ha határozottan rájuk lehel, millió darabra törnek. Olyan törékenynek és védtelennek tűnnek idekint. Behunyom a szemem, és szinte látom Jasont, amint poénból bemutat valami nindzsarúgást, véletlenül felborítja az asztalt, és záporozó porcelánszilánkokkal teríti be az utat. Kinyitom a szemem, a csészék továbbra is érintetlenek. Furamód csalódott vagyok. Te jó ég! Létezik, hogy hiányzik Jason? Na jó, lehet, hogy nem kimondottan hiányzik. Azt mindenesetre be kell látnom, hogy ezek a kis kirándulások kevésbé izgalmasak nélküle. Talán, mert Susan nevetséges módon koslat Ryan után, vagy mert a vásárolgatás sosem dobott fel igazán, de per pillanat szétunom az agyam. – Öö… jössz?

230

Susan megint vonszolja maga után Ryant a ruhaujjánál fogva, másik kezében az olvadó fagyit tartja. Sóhajtok, és én is utánuk slattyogok. Muszáj kijutnom innen. Ettől az egész nyomulástól felfordul a gyomrom. Keresem a tömegben Mrs. Tennisont, szerencsére csak két bódéval arrébb nézeget porcelán állatfigurákat. Odasétálok hozzá. Egy nagyjából öklömnyi birkát tart a kezében, melynek hátborzongató mosolyt festettek a kis birkaképére. – Láttál már valaha ilyen imádni valót? – kérdezi. Jaj ne! Tudhattam volna. Mrs. Tennison az a típus, aki igazából sosem nőtt ki a babagyűjtésből. Lefogadom, hogy hímzett párnákat is gyűjt. – Ööö… tanárnő… Nem érzem valami jól magam. – Gyomromra szorítom a kezem, hátha úgy hitelesebb. – Én… én azt hiszem, elkaphattam valamit Jasontől. – Próbálok valami olyasmire gondolni, amitől elsápadok, de csak az jut eszembe, ahogy felébredtem mellette, ami pont az ellenkező hatással van rám. Érzem, hogy elönti az arcom a pír. – Hmm… – ráncolja össze a homlokát Mrs. Tennison, és leteszi a birkát. – Tényleg lázasnak tűnsz. Igen! – Elég forrónak is érzem az arcom – teszek rá egy lapáttal. Megtörlöm a homlokom, mintha pillanatokon belül elöntene a veríték. – No, akkor taxiba teszlek, valószínűleg jobb, ha visszamész a szállodába, és lefekszel – jelenti ki, és a karomnál fogva elindul velem az úton. – Határozottan remélem, hogy nem valami vírus jár körbe, különben hazafelé

231

mindnyájatoknak nagyon kellemetlen útja lesz. Ettetek egymás ételéből, vagy ittatok a másik italából? A gondolat, hogy nyálat cserélek Jasonnel, elég, hogy halkan felnyögjek. Mrs. Tennison a hátamat dörgöli, és sóhajtva motyogja maga elé: – Te jó ég! – Isten hozta ismét, kisasszony – mondja a portás, fehér kesztyűs kezével kinyitva előttem a szálloda nehéz ajtaját. Haloványan rámosolygok. Valahogy nem érzem magam „kisasszonyának ma reggel. Kezdjük azzal, hogy egy fiú ágyában ébredtem. Azután: olyan cuccot viselek, ami félig lopott, félig koszos, és mindezek után azt hazudtam Mrs. Tennisonnak, hogy rosszul érzem magam. Egyszerűen nem bírtam már tovább nézni, ahogy Susan idétlenül kacarászik, miközben Ryan lustán pásztázza a felbukkanó angol bombázókat. Az emeleten egyenesen Jason szobájához tartok. Bedörömbölök az ajtón, aztán – visszagondolva a saját másnaposságomra – finomabb kopogásra váltok. – Jason? – kérdezem kíméletesen, de elég hangosan, hogy meghallja. – Jason, bent vagy? Az ajtó kilendül. Jason ugyanabban a ruhában van, amelyben reggel itt hagytam, ugyanabban, amit tegnap este viselt. Véreres a szeme, valószínűleg részben a macskajajtól, részben meg az ostobaságtól, amit a felesért csinált. Vörös haja őrült csomókban mered az égnek, mintha egy boci nyalta volna végig a fejét. Ennyit arról, hogy ő sosem másnapos. 232

– Mi van? – motyogja. Kezét a halántékára szorítja, mintha az agyát próbálná egy helyben tartani. – Enned kell – közlöm, miközben bemasírozok mellette a szobába. – Rendbe kell hoznod magad, és szükséged van egy kis friss levegőre. – Ahh – mordul fel, és visszazuhan az ágyra. A komódhoz megyek, és kihúzom a legfelső fiókot, de az üres. Csakúgy, mint az összes többi alatta. – Hol vannak a tiszta ruháid? – kérdezem egy kiképzőtiszt határozottságával. Én még egyszer nem kísérletezek a földön heverő kupacokkal. Valamit motyog a párnájába, a keze meg kivágódik balra, a sarok felé mutatva. Követem az irányt, és meglátom a gyűrött pólókkal és szakadt farmerekkel teletömött bőröndjét. Naná hogy nem pakolt ki. Feltúrom a bőröndöt, és kiszedek belőle egy farmernadrágot meg egy pólót, és igyekszem nem venni tudomást arról, hogy a kupac tetejére odatettem egy sötétkék bokszeralsót, amin csatahajók vannak. Odahajítom mellé az ágyra a ruhákat. – Kelj fel! – mondom. – Jót fog tenni. Ismét valami megfejthetetlen hangot ad ki magából, úgy hangzik, mint valamiféle átmenet a morgás és a nyögés között. – Kelj fel! – ismétlem meg, majd a fürdőbe trappolok, és megnyitom neki a zuhanyt. – Ez az utolsó lehetőséged, mielőtt musicalslágereket kezdek énekelni teljes hangerővel. És nekem borzasztó hangom van. Fekszik tovább, úgyhogy mély levegőt veszek, és belekezdek a „Holnap”-ba az Annie-ből. 233

– Vááááá! – ordítja Jason, és kiugrik az ágyból. – Jól van! Jesszus, téged Guantánamóba kéne küldeni. – Kitűnő – felelem az ajtó felé tartva. Nem szeretnék itt lenni, mikor Jason letolja a gatyáját. – Tíz perc múlva itt vagyok. Addigra zuhanyozz le, kérlek, és öltözz fel, különben jön a „Bye Bye Birdie”! Elsasszézok a folyosón a szobámig, és egyszerre csodás jókedvem kerekedik. Úgy érzem, mintha most léptem volna le a dobogóról egy versenyen, aranyéremmel a nyakamban. A szobámban gyorsan lecserélem Jason hatalmas pólóját és pulcsiját meg a koszos futónadrágomat a kedvenc kordnacimra és a skót kockás gyapjúpulcsimra, amit még anya kapott, mikor apával itt jártak anno. A pulcsi öregebb, mint én. Anya szekrényében találtam pár éve, és azóta is hordom minden télen. Mikor visszaérek, látom, hogy nem lesz szükség több musicalrészletre. Jason tiszta, és fel van öltözve, bár még mindig enyhén zöldes az ábrázata, a szeme pedig álmos. Visszahoztam a kölcsönvett ruháit, és most csinosan összehajtogatva beteszem a komódjába (gyakorlatilag csak ezek vannak ott, mivel minden egyéb szanaszét hever a szobában). Jason nem beszél sokat, míg kisétálunk a szállodából és végig az utcán. Valójában egy szót sem szól, csak felmordul, és egy étteremre mutat. – Wagamama? – olvasom a feliratot. – Sose hallottam róla. – Korhely kaja – mondja Jason. – Azt hittem, nem szoktál másnapos lenni – piszkálom.

234

– Azt mondtam, sok kell hozzá – feleli, és nyitja az ajtót, hogy bemenjünk. – És pontosan annyit is ittam. Sokat. A Wagamamáról kiderül, hogy egy klassz tésztázós hely, és mindketten egy-egy hatalmas adag csirkehúsos-zöldséges ráment rendelünk. Ahogy lapátolja be az ételt, Jason színe kezd visszatérni. A szeme kissé kitisztul, arcára újra kiül az a féloldalas, lusta mosoly. – Szóval hogy sikerült lelépned a mai kirándulásról? – kérdezi. – Jason Lippincott szabálykönyvéből tanultam, és azt mondtam, hogy rosszul vagyok – felelem. – Mellesleg nekem köszönheted, hogy te is kint vagy a szószból. – Szép munka – mondja a levesének. – Ha nagy leszek, meghálálom. – Tudtál aludni valamennyit? – Ahogy kimondom, kapcsolok, hogy a szuperkínos alvási pozíciónkról kezdeményezek épp párbeszédet. Bár abban sem vagyok biztos, hogy Jason emlékszik rá. Csaprészeg volt, mikor elaludt, és eljöttem, mielőtt felébredt. – Igen, hála az égnek – mondja, és az evőpálcikák helyett inkább egy villát részesít előnyben. – Úgy aludtam, mint a bunda. Nem is tudom, utoljára mikor aludtam ilyen jót. És te? – Öö… én is jól. – Elpirulok, és azon morfondírozom, vajon tudja-e, hogy a szobájában töltöttem az éjszakát. Az ágyában. Összesimulva vele, kis kifli-nagy kifliben. – Nevetsz álmodban. Felkapom a fejem. Tehát tudja. – Mit csinálok?

235

– Jól hallod. De ne örülj nagyon – mondja, és halványan elmosolyodik. – Nem cukin. Hanem hátborzongatóan. Inkább vihogásnak mondanám. Komolyan buggyant vagy, Stréberke. – Jaj, fogd már be! – vágom hozzá a pálcika csomagolását. A papír pont a tányérjában landol, amiben már szinte csak lé van. Kiszedi és visszadobja, de a másnaposság a célzásban is akadályozza. A fecni a jobb vállam fölött vitorlázik el. Elmesélem a vásárlás kiruccanást Ryannel és Susannel, és Jason azon poénkodik, hogy új személyiséget kellene venniük maguknak. Mondom is neki, milyen szerencsés, hogy átaludta az egészet, és hogy bárcsak én is elmondhatnám magamról ugyanezt. – Holnap alhatsz tovább – ajánlja. – Falazok neked. Majd azt mondom Mrs. Tennisonnak, hogy belevesztél egy gigantikus enciklopédiába, vagy valami hasonló. – Kizárt! Már alig várom a holnapi kirándulást – mondom, figyelmen kívül hagyva a csipkelődést. – Viccen kívül, ez lesz ennek az egész utazásnak a csúcspontja. – Miért, mi van holnap? – A kirándulás Stratford-upon-Avonbe – döbbenek meg, hogy nem emlékszik. – Ja, hogy az! Világos. De mi akkora nagy szám abban, hogy meglátogatod Shakespeare régi babaágyát, he? – Olyan elánnal szürcsöli le a levest a kanaláról, hogy egy része visszafröcsög az asztalra. – Shakespeare minden idők talán legnagyobb költője. Inspiráló lesz látni, honnan indult. Lehet, hogy néhány

236

szonettjét is ott írta. „Egy nyári naphoz hasonlítsalak?”1 – Zavartan elhallgatok. – Az pont jó lesz – dörmögi Jason, mielőtt a szájához emeli a tányérját, hogy kiigya a maradék levest. Vágok egy grimaszt. – Tisztában vagyok vele, hogy te nem hiszel a szerelemben, de én igen. – Szépen egymás mellé rendezem a pálcikáimat az üres tányérom mellett. – És Shakespeare pontosan tudta, hogyan kell írni róla. Chris megértené. Lefogadom, hogy ő értékeli Shakespeare-t. – Csak azért, mert angol? Ez szerintem cseppet rasszista. – Látom, hogy Jason szája széle felfelé görbül. Ugrat engem. Ez jó jel. – Hé, én sosem mondtam, hogy nem hiszek a szerelemben. Csak nem gondolom, hogy tökéletes, előre tervezhető pakkokban érkezik. A csilliomodik alkalommal húzom el a számat értetlenkedve, ami őt csilliomodszorra is hidegen hagyja. Ez lassan már rutinná válik, majdhogynem megnyugtató. Mindenesetre még a levesszürcsöléssel és az ugratással együtt is sokkal jobban érzem most magam, mint délelőtt, bár nincs kétségem afelől, hogy ez nagyrészt SMS-eket író rajongómnak és a holnapi stratfordi útnak tudható be. – És most mit csináljunk, Stréberke? – kérdezi Jason már az utcán, menet közben. – Hát mindenekelőtt felhagyhatnál ezzel a Stréberkézéssel – felelem. – Hazudtam egy tanárnak, hogy elvihesselek ebédelni. A legkevesebb, amit megtehetsz, hogy a rendes nevemen szólítasz. 1

William Shakespeare : XVIII. szonett (Mészoly Dezső ford.)

237

– Oké, oké. Ki se néztem belőled, hogy ekkora lázadó vagy – mondja nevetve. – Tehát akkor most mit csináljunk, Julia? Ennyire előre nem terveztem. – Nem tudom, szerintem, amihez csak kedved van. Egy feltöltőkártyát mindenképp vennem kell. Fogalmam sincs, mennyibe kerülnek ezek az SMS-ek, de biztosan nem… – London Eye – vág a mondatom közepébe Jason. – Mi? – A London Eye. Akarok menni vele egy kört – mondja. Én tétovázok, ő meg felvonja az egyik szemöldökét. – Azt mondtad, amihez csak kedvem van, és nekem ehhez van kedvem. Eltart egy darabig, de végül beadom a derekam. Nem mintha tériszonyom lenne, de… Na jó, van egy kis tériszonyom. A London Eye-t mind az öt útikönyvem említi (meg a másik három is, amit otthon hagytam). Ez Európa legnagyobb óriáskereke, és mindegyik könyv szerint pazar róla a kilátás. Titkon reméltem, hogy a földről csodálhatom majd a fenségességét, de úgy látszik, nem ezt dobta a gép. Apa állandóan azon kesergett, hogy miért is nem épült meg a kerék még azelőtt, hogy ők anyával itt jártak. Mindig azt mondta, hogy a következő útjukon a házasságuk minden évének örömére mennek majd vele egy kört, mire anya mosolyogva azt mondta: „Akkor jobb, ha nem várunk, míg megőszülünk.” Tíz fordulót kéne mennem a tiszteletükre, de most egynek is elégnek kell lennie. Mikor odaérünk az Eye-hoz, rájövök, hogy ez nem egy szimpla óriáskerék, hanem egy keményen felturbózott darab. Minden egyes beüvegezett kapszulában legalább húsz ember 238

fér el, és a teljes szerkezet olyan lassan araszol, hogy fél órába telik, mire megtesz egy teljes fordulatot. Jason fizeti a jegyemet. – Az én ötletem, úgyhogy a vendégem vagy – mondja határozottan, és felszállunk. A kapszulák szinte csak ablakokból állnak, a látogatók odagyűlhetnek eléjük, hogy csodálhassák odalent a Temzét és egész Londont a magasból. A kapszula közepén egy fapad áll, de mindössze egy nő ül rajta, szerintem ő is csak azért, mert neki valóban tériszonya van. Megállás nélkül nagy levegőket vesz, és időről időre a térdére hajtja a fejét. Remélem, nem dobja ki a taccsot, mert nem biztos, hogy el bírnám viselni, hogy be vagyok zárva egy felmagasztalt hörcsöglabdába, amit valaki telehányt. Miközben emelkedünk, csodálom a kilátást. Valóban lenyűgöző. Láttam korábbi látogatók videóit, panorámaképeit – egyik sem ér a közelébe. Arra a részre emlékeztet a Charlie és a csokigyárból, amikor Charlie megszökik a gyárból, és egy üvegliftben száll a város felett. Ragyogó kék az ég. Állat formájú habos felhők úsznak rajta. Az az érzésem, hogy egyenesen egy kunkori felhőcica pocakjában fogunk kikötni. Odalent, a Temzén úszó sétahajók parányi játékszereknek tűnnek, ahogy egyre feljebb és feljebb érünk. Már a Big Ben is csöppnyinek látszik a tetőpont felé közeledve. Szinte várom, hogy Jason mikor süt el róla egy viccet. – Imádtam ezt a kereket, mikor kölyök voltam – mondja ehelyett, és ahogy ránézek, látom, hogy lebámul az odalent maradt emberekre, akik most alig többek néhány pöttynél. – 239

Azt hiszem, az elsők között voltam, akik utaztak rajta. Évek óta nem jártam itt. – Nem tudtam, hogy korábban már ellátogattál Londonba – felelem, hozzá hasonlóan továbbra is az alattunk elterülő várost nézve. – Hát ha pontos akarok lenni, akkor nem azt mondanám, hogy idelátogattam – vonja meg a vállát Jason. – Én brit állampolgár vagyok. A mamám angol. Úgyhogy ez azért nem olyan, mintha turista lennék. – Ne haragudj, hogy mondtad? – Elfordítom a tekintetemet a kilátásról, és döbbenten bámulok rá. – Igazából ez csak formaság – mondja, és nem néz a szemembe. – Már úgy értem, kettős állampolgárságom van. Vagyis azért még amerikai vagyok. Fogalmam sincs, mit feleljek. Nem igazán tudtam soha semmit Jason édesanyjáról, de úgy gondoltam, ő is tipikus felső-középosztálybeli, bostoni kertvárosi anyuka. Meg nem fordult volna a fejemben, hogy angol, azt meg végképp nem sejtettem, hogy Jason is az. Eszembe jut, amit a minap mondott: „Rengeteg dolog van velem kapcsolatban, amiről fogalmad sincs.” Nem viccelt. Fürkészve figyelem, próbálom eldönteni, hogy kíváncsiskodjak-e tovább, de gondolatban már elkalandozott. A Temzén túl egy kis épületcsoportot figyel, amely balra esik a Buckingham-palota hatalmas, zöld kertjétől. – Látod ott azt a kis tornyot? – kérdi váratlanul. – Azt a kéket, ami mintha kicsit csálén állna. Annak a templomnak a tetején.

240

Tekintetemmel követem az ujját, amely a távolban lévő pontra mutat, és valóban ott egy kis kék torony, aminek olyan különleges a kialakítása, hogy úgy tűnik, mintha dőlne. Akkor tűnik fel, mikor Jason leengedi az ujját. A farzsebéhez nyúl, és elővesz egy bőrtárcát, amely olyan régi, hogy többnyire már inkább csak a szigetelőszalag tartja össze. Széthajtja, és kihúz belőle egy kicsi, gyűrött képet. Gondosan méretre lett vágva, hogy kényelmesen beférjen a Newton North-os diákigazolványa mellé. A fotón egy londoni látkép van, amit egy épület tetejéről készítettek. Csupa tető és kémény. Jason odatartja a fotót az ablakhoz, és a táj a fényképen lassan vonalba áll a kilátással. A képet sokkal közelebbről készítették, mint ahol mi vagyunk épp, a magasban, úgyhogy minden nagyobb rajta, és így könnyedén kivehető a kicsi, csálé torony. – Ott éltem ötéves koromig – mondja. – Mielőtt anya lelépett, és apa visszaköltözött Amerikába. A szavam is eláll a csodálkozástól, míg felfogom, mit mondott éppen. Tehát nemcsak angol az anyukája, de Jason is itt élt Londonban? Eddig meg voltam győződve róla, hogy Newton olyan kicsi hely, hogy mindenki mindenkiről mindent tud, de soha senki nem említette, hogy Jason Angliában lakott. – Milyen volt itt élni? – Próbálom kitalálni, melyik kis kémény volt az övék. – Nem sok mindenre emlékszem. – Halvány mosoly bujkál a szája szegletében. – Vagyis igazából szinte semmire. Elég kicsi volt a házunk, de emlékszem, hogy egyik karácsonykor valahogy sikerült beszuszakolnunk egy óriási karácsonyfát a 241

sarokba. Rávettem anyát, hogy fűzzön fel pattogatott kukoricát, ahogy a filmeken láttam, ő meg folyton megszúrta az ujját. És miközben ő fűzte a kukoricát, én a másik végéről ettem lefele. Egyetlen szem pattogatott kukorica sem került fel arra a fára – neveti el magát végül. – Klassz emléknek hangzik – mondom, és a karácsonyainkra gondolok, amikor apa még élt. Folyton azzal jött, hogy az a gyerek, aki nem hisz a Télapóban, nem kap ajándékot. Mindig megszervezte, hogy szenteste valamelyik szomszéd becsengessen hozzánk, és mikor kinyitottam az ajtót, ott találtam egy párnahuzatot, benne néhány becsomagolt ajándékkal. Apa szeretett nagy műsort csinálni abból, hogy a Télapó a jó kislányokhoz és jó kisfiúkhoz mindig korábban jön. És én hittem is a Télapóban, komolyan hittem, egészen addig, míg apa meg nem halt. – Ja, azok voltak a szép napok – mondja, bár a nevetése most keserűnek hangzik. Visszacsúsztatja a fényképet a tárcájába, a tárcát meg a farzsebébe. – Fura, hogy most már csak azok a képeslapok az ünnepi emlékeim anyámról, amiket minden karácsonyra küld. Még azt sem tudom, hogy tényleg ő írja-e alá őket. Súlyos csend telepedik közénk, míg Jason ismét a csálé kis torony felé nem int. – Ebury Street 42. Hót ennyi. Az órámra nézek, és megállapítom, hogy ha vége a menetnek, még rengeteg időnk marad, mielőtt Mrs. Tennison és a többiek visszaérnek a szállodába. – Akarod, hogy elmenjünk oda? Simán van még időnk, ha egy kicsit körül akarnál nézni a környéken. 242

– Ki van zárva – vágja rá Jason, hirtelen éles hangon. Nem erőltetem tovább a dolgot. Szeretném valamivel oldani a feszültséget, de semmi nem jut eszembe, ami nem nettó hülyeség. Inkább az órámmal babrálok. A kerék váratlan rándulással megáll, a fülkénk félúton himbálózik a folyó felett, kis kapszulánk megremeg. Néhányon megbillennek, elvesztik az egyensúlyukat, ahogy a lendület hirtelen megtörik. Jason – két keze mélyen a zsebében – felém lendül. Próbálok hátraugrani, de a mögöttem álló pár útban van, és visszapattanok, mint egy flippergolyó, egyenesen a mellkasának. Kinyújtom a kezem, hogy elkapjam a vállát, de Jason túl magas, így a kezem végül a derekán köt ki. Nem engedem el mindjárt. Azzal ámítom magam, hogy csak azért, mert nem akarok megint eldőlni, de a pár már ellépett a hátam mögül. Rengeteg hely van. Jason lehajtja a fejét, és most végre rám néz. Úgy érzem, egy teljes percig fogva tart a pillantása. Valahonnan közülünk forróság áramlik, esetlenül elhajolok, úgy érzem, elönt a verejték. Végül elengedem a derekát, és gyorsan lesütöm a szemem. Nyitom a szám, hogy mondjak valamit, talárt, hogy magyarázkodni kezdjek, de mielőtt megtalálnám a megfelelő szavakat, a fülke ismét megremeg, és folytatja az ereszkedést. Ez a zökkenés is pontosan olyan felkészületlenül ér, mint az első, de most hátratolom a súlyom, nem előre. Inkább seggre ülök, mint hogy véletlenül megint megöleljem Jasont.

243

Azonban ahogy borulok, kikapja a kezét a zsebéből, és utánam nyúl. Ezúttal az ő karja fonódik az én derekamra, és olyan erővel ránt talpra, hogy ismét a mellkasán kötök ki. A meglepetéstől kiszakad némi levegő a tüdőmből. Mélyet kell lélegeznem, hogy ismét megtöltsem. A fülkénk immár kecsesen siklik a föld felé, de Jason még mindig nem enged el. Körém fonódó karja lassan egészen megszokott érzés lesz, a könyvesbolti táncolástól a ma reggeli összesimulásig az ágyában. Újra elveszítem az egyensúlyom, dőlök hátra, de Jason erősebben tart, talpra állít, és még közelebb húz. Ha most ránéznék, szemtől szemben lennénk egymással, leheletnyi távolságra. Inkább a tornacipőmre koncentrálok, a dupla csomóra kötött fűzőkre, és azon parázok, mi történne, ha most felnéznék. Néhány pillanattal később Jason keze lesiklik rólam, és visszadugja a zsebébe. Miközben a kapszulánk a föld felé tart, végre összeszedem a bátorságom, hogy felpillantsak rá. Már elfordult, úgyhogy most megint mellettem áll, a folyót nézi odalent. Ahogy egyre közelebb araszolunk a földhöz, visszafordul hozzám. – Mit gondolsz, tényleg fogsz ezzel a Chris gyerekkel találkozni? Nem igazán tudom, mit mondjak erre, részben, mert magam sem tudom a választ, részben pedig azért, mert még mindig a hatása alatt vagyok annak, ami az előbb történt köztünk. Mert abban biztos vagyok, hogy valami történt. Végül egy olyan válasz mellett döntök, ami őszintének és igaznak tűnik:

244

– Ha meg van írva, akkor meg fogjuk találni egymást – mondom, és gyorsan kiugrom a már földet ért, de még mindig mozgásban lévő kapszulából. Jasonnel a nyomomban trappolok felfelé a gyalogúton, amely a kis parkon át a Belvedere Roadra vezet. – Julia, el kell mondanom neked valamit. Azt hiszem… – kezdi, de a telefonja rezegni kezd a kezében. Lenéz a kijelzőre. – Igen? Mit akarsz elmondani? Nézi még egy darabig a mobilját, homlokába lógó haját szórakozottan a baseballsapkája alá tűri. – Hagyjuk – mondja végül. Visszadugja a telefont a zsebébe. – Semmi lényeges. – Biztos vagy benne? – Fürkészem, hátha meg tudom fejteni az arckifejezését. Szája sarkában máris az a hamiskás mosoly ül. – Aha – feleli, és a sapkáját lekapva végighúzza a kezét a haján: lazán és fesztelenül. – Szóval a stratfordi kirándulás. Holnap lesz, igaz? – Igen. – Hát akkor, kedves Miss Útikönyv – lapogatja meg a csípőmre lógó válltáskát. – Soroljon néhány érdekes adatot és apróságot Mr. Bill Shakespeare szülőhelyéről. – Komolyan? – kérdezem. – Úgysincs más dolgunk – von vállat Jason. Előásom az útikönyvem, és felütöm az oldalt kilógó, színes öntapadós cetlik egyikénél. Letelepedünk egy padra a London Eye és egy fasor árnyékában, és részleteket olvasok fel a kötetből. Míg én olvasok, Jason hátrahajtja a fejét, arcát az ég 245

felé fordítja, miközben mélyeket lélegzik. Kicsit aggaszt, hogy kihasználja az alkalmat, és elszunyókál, de néha pislog, szóval tudom, hogy ébren van. Úgy szeretném megkérdezni a botladozásról a keréken, a borulásról, a fogva tartott pillantásról, de sejtelmem sincs, hogy akarom-e tudni a választ. Aztán inkább csak folytatom a felolvasást a Henley Streetről és Shakespeare szülőhelyéről. Ha ő nem vesz róla tudomást, akkor én sem.

246

17. fejezet

Vadlúdhajsza

Atyaég – úgy tűnik, igazad lehet az MVI-ddel kapcsolatban! Ez a sors keze. Beszélnünk kell, MOST. Skype? – P A busz az M40-esen robogva olyan helységek mellett halad el, amelyek neve úgy hangzik, mintha valamelyik Harry Potter-regényből kerültek volna ide. Mérföldeken keresztül ragyogó zöld dombok mellett hajtunk el. Már alig bírok megülni a fenekemen. A könyvemet is vissza kell tennem a táskámba. Életemben először képtelen vagyok belemerülni a Büszkeség és balítéletbe. Minden alkalommal, mikor jön Mr. Darcy, és mond valami nyájasat, nekem bevillan Jason, aztán a pillanat ott magasan a Temze fölött, mikor Jason és én elmerültünk… miben is? Egy hosszú pillantásban? És majdnem egy csókban? Ma Jason tudomást sem vett rólam, kivéve, mikor a reggelinél egy laza csípőmozdulattal arrébb tolt a sorban, hogy el tudjon venni még egy francia pirítóst. Figyelmen kívül hagyta Mrs. Tennison kifejezett kérését is, hogy a párunk mellé üljünk a buszon, és ellépve az ülésem mellett, inkább leült Sarah mellé a mögöttem lévő sorban. Aminek 247

egyenes következménye, hogy én nyertem meg Evie-t. Jason és Sarah egész idő alatt leveleket dobálgatnak egymásnak, röhögcsélnek, és egyébként is bosszantóak. – Ne már, ilyen nincs! – kiált fel Sarah egy újabb kirobbanó kacagás közepette. – Bárcsak megint összejönnének végre – motyogja bele Evie az angol Cosmójába. – Ó, te szentséges vibráló szexualitás! – Na várjunk csak… mi van?! – Hirtelen nem tudom eldönteni, mi a zavarbaejtőbb: az, hogy Evie hozzám szólt (vagyis inkább célozgat nekem), vagy az, amit mondott. – Hogy érted azt, hogy „megint összejönnének”? – Halló! Jesszus, ébresztő. Együtt jártak. Kilencedikben, nem emlékszel? – Evie összeráncolja a homlokát, és a szemét forgatja, mintha azt mondaná, „te semmit sem tudsz”. Lábát feldobja az előtte lévő szék támlájára, és lustán lapoz egyet. – És ahogy elnézem, benne van a pakliban, hogy újra egymásra találnak. Nem csoda, hogy Sarah egész héten dühös üzeneteket küldözgetett nekem! Vissza akarja kapni Jasont, és úgy gondolja, hogy én útban vagyok. Pedig mennyire nem. Senkinek sem állok útjában, ha Jasonről van szó. Kétségtelen, hogy a srác néha nagyon aranyos, mondjuk, mikor Beatlest énekel a parkban, vagy egy könyvesbolt polcai közt táncol. De ez nagyjából az esetek tíz százaléka. A maradék kilencven százalékban hülyét csinál belőlem, vagy – ami még rosszabb – úgy tesz, mintha nem is léteznék. Ettől függetlenül, ha arra gondolok, hogy Sarah és Jason összejön, remegni kezd a gyomrom. 248

És az a tíz százalék… Mert hát Jason nekem énekelt, és velem táncolt. Nem igaz? A buszút hátralévő részében a gondolataim az elmúlt pár nap eseményei körül nyargalnak. Annak ellenére, hogy Jasonnel Christ kerestük, és tudom, hogy Mark az MVI-m, másra sem gondolok, csak Jasonre és Sarah-ra… együtt. Behunyom a szemem, és magamra parancsolok, hogy Markra és az ő csodálatos mosolyára gondoljak, vagy akár Chrisre, ahogy a kávézóban ülve egy laza mozdulattal feltolja a szemüvegét az orrára, miközben a zseb-Shakespeare-ét lapozgatja… de teljesen elvesztettem az uralmat az agyam felett. Tisztára olyan, mintha egy filmet néznék az elmúlt pár napról, amit Jasonnel töltöttem, miközben valaki rajta tartja az ujját a gyorstekerő gombon. A képek villódzásától lassan elfog a hányinger. Hála az égnek, a busz hamarosan megáll. Egy nagy szippantás a friss, vidéki levegőből, egy pillantás körbe, és máris oldódik a feszültség. A vidéki városka abszolúte tökéletes a maga különös, angol módján, úgyhogy nem hagyom, hogy Jason (vagy ha már itt tartunk, bárki más) meggátoljon abban, hogy ezt kiélvezzem. A busz a Royal Shakespeare Theatre, a királyi színház közelében tett le minket, körülötte cuki kis boltok vannak, és ragyogó a kilátás az Avon folyóra. Ellentétben a Londonban töltött idő nagy részével, mikor is jellemzően szürke volt minden, most hét ágra süt a nap, és az izgatottság, amit még reggel, az induláskor éreztem, visszatér.

249

Elindulunk a Henley Streetre, és hamarosan egy régi, favázas ház előtt találjuk magunkat, melyet élénk színű, csinos kis vadvirágok és buja kertek öveznek. Shakespeare otthona. Az utazás bejelentése óta arra vártam, hogy ezt láthassam, és most majd bepisilek az izgalomtól. Sajnos (ám nem meglepő módon) Shakespeare szülőhelye meglehetősen népszerű turistacélpont. Hatalmas tömeg hömpölyög a gyalogösvényeken a kerten át, és ömlik ki az utcára. Egy öttagú család fényképezteti magát nem messze a bejárattól, egy jókora terület pedig tele van fényképezőgépet szorongató emberekkel, akik szintén erre várnak. Mrs. Tennison egy intéssel a bejárat felé terel minket, ahol is egy újabb idegenvezető vár ránk. Előrefurakszom. Rengeteg régi, történelmi helyen jártam már életemben, és tudom, hogy jellemzően elég kicsik és szűkösek. Nem én leszek az a palimadár, aki a szoba sarkába szorulva nyújtogatja a nyakát, hogy lásson-halljon valamit. Előkapom a táskámból a jegyzettömböm és egy frissen hegyezett ceruzát. A vezetőnk magas, szikár férfi, nagyjából az ötvenes évei derekán járhat. Mikor beszél, furcsa reszketés bujkál a hangjában, mintha ideges lenne. – Halló – szólal meg a torkát köszörülve. – Bertrand vagyok. Isten hozott benneteket William Shakespeare szülőházában. Nagy örömömre szolgál, hogy én kalauzolhatlak ma benneteket, mivel ez életem első vezetése. – Igyekszik méltóságteljesnek látszani, de folyamatosan feszülten nevetgél. 250

Az osztálytársaim kuncogni kezdenek, de eltökéltem, hogy nem veszek tudomást róluk. Megszállott Shakespearerajongó vagyok, mióta hatodikban megtaláltam anya nehéz, poros, aranyozott lapszélű kötetét az összegyűjtött műveivel. Azonnal a Romeo és Juliához lapoztam. Hallottam már korábban is Shakespeare-ről, persze, de egy árva sort sem olvastam a színműveiből. Már akkor is tudtam, hogy az övéhez hasonló írások valahogy jelentősek. Emlékszem, hogyan bukdácsoltam keresztül a sorokon, elolvasva és újraolvasva őket, hogy megértsem a mondanivalót, amit a szöveg hordoz. Mégis elakadt tőle a lélegzetem. Újra meg újra be akartam habzsolni a darabot, aztán minden egyebet is, amit Shakespeare valaha írt. Bertrand int, hogy menjünk be utána, ahol bele is kezd Shakespeare életének rövid ismertetésébe. Lehet, hogy a vezetőnk első pillantásra idegesnek tűnt, de amint mondani kezdi a szövegét, teljesen átlényegül. Mintha – kárómintás mellényben – maga Shakespeare vezetne végig minket az otthonán. Bertrandból dőlnek a sztorik Shakespeare elveszett éveiről, pletykál az Anne Hathawayjel kötött házasságáról (talán kényszerházasság), miközben a legnagyobb műveiből vett idézetekkel színesíti az előadását. A hetedik mennyországban járok. Olyan elánnal és gyorsan jegyzetelek, hogy kitörik a ceruzám hegye, és gyorsan elő kell halásznom egy másikat, mielőtt egyetlen szót is elmulasztok. Legyünk őszinték: Bertrandnak már a köszönéskor nyert ügye volt, úgyhogy a pipákból, csillagokból, négyzetekből és pontokból álló bonyolult 251

rendszerem csak úgy árad a lapokon. Meglehetősen könnyű így figyelmen kívül hagyni minden egyebet, többek közt Jasont is. Különösképpen Jasont. Oké, ezt kicsit talán eltúloztam. Talán mikor egy másodpercre odafordulok, hogy ellenőrizzem, nem keveredett-e el, vagy – tudom is én – nem tartóztatták-e le, és látom, hogy Sarah-val cseveg, és még csak meg sem próbál úgy tenni, mintha figyelne, talán akkor azért érzek egy cseppnyi kis csalódottságot. Talán egy picit féltékeny is vagyok. De gyorsan ledorongolom magam. „Hülye! Nem is kedveled Jasont. És persze hogy Sarah-val van, mert ő nem a te MVI-d, Shakespeare meg egyáltalán nem érdekli. Mark. Marrrrk. Ő értené. Ebben biztos vagyok.” – És most legyetek kedvesek követni, teszünk egy rövid sétát a Szentháromság-templomig, ahol megtekintjük Shakespeare sírját – mondja Bertrand, és egy finom kis intéssel visszairányít minket az utcára. – Mondanom sem kell, hogy adjátok meg a kellő tiszteletet. Mintegy végszóra Jason és Ryan az ajtóhoz rohannak, hogy elsők legyenek, aminek az lesz a vége, hogy válltvállnak vetve beszorulnak az ajtókeretbe. Moccanni sem bírnak, míg Susan meg nem jelenik mögöttük, és taszít egyet Ryanen, amitől mindkét fiú kibukdácsol az ajtókeretből. Végül hisztérikus nevetéssel elterülnek a járdán. Mrs. Tennison siet feléjük, és ahogy elhaladok mellettük, hallom, hogy pluszbeadandókkal fenyegeti őket. Na azt az esszét nem én fogom megírni! Hagyom, hadd főjenek a saját levükben, és a vezetőnk után sietek. 252

Bertrand megy előttünk végig a Henley Streeten. Mi Mrs. Tennisonnal a sarkában masírozunk, az osztály többi része mögöttünk kullog. Az út mellett végig régi, favázas házikók állnak, melyek látszólag egy erősebb tüsszentéstől felborulhatnak és összeomolhatnak. Elérünk az út végére, megkerülünk egy kicsi körforgalmat, és a High Street elején találjuk magunkat. A keskeny utca tömve van boltokkal, színes napellenzőkkel és kávéházakkal, előttük a járda tele asztalokkal. Mindent Ilyen-vagy-Olyan Cottage-nak hívnak. Nyilvánvalóan turistacsalogató az egész, de fütyülök rá. Egyszerűen imádom! Miközben sétálunk, bekukkantok a mellékutcákba, remélve, hogy esetleg meglátom az apró régiségboltot, amiről anya örökké mesél. Már vagy milliószor hallottam a történetet. Anyának és apának először nem volt gyűrűje, mikor összeházasodtak, mivel apa még csak akkor vonult be a haditengerészethez, és nagyon szegények voltak. Kószáltak a városkában térkép nélkül, és „hová fut ez az út”-at játszottak a tekergő utcákon. Ráakadtak egy apró használtcikk-kereskedésre, ahol találtak egy pár arany karikagyűrűt. Anya szerint ez egy jel volt, hogy jó úton járnak. Egyik gyűrűt sem kellett méretre igazítani, pont jók voltak. Olyanok, mintha az aranyat kézzel munkálták volna meg, körben kicsi huplikkal és egyenetlenségekkel. Apa mindig szívesen megmutatta, hogy anya gyűrűje pont beleilleszkedik az övébe. Most mindkét gyűrű anya ékszeres dobozában lapul, kék bársonyba bugyolálva, anyáé apáéba illesztve.

253

Néhány háztömbnyivel arrébb a boltokat lakóházak és téglaépítésű irodák váltják fel. A járda elkeskenyedik, így libasorban, egymás mögött kell továbbhaladnunk. Néhány percig csendben gyalogolunk, majd az utca kiszélesedik, és sűrűbbek lesznek a fák. Templomtorony nyújtózik a távolban. Egy kovácsoltvas kapuban állunk. Alacsony kőfal vesz körül egy fákkal övezett birtokot. Bertrand int, hogy gyűljünk köré, és én ismét gyakorlatilag az orra elé nyomulok, notesz a kézben, ceruza készenlétben. Most fogunk ellátogatni Shakespeare sírjához. Szívem szerint térdet hajtanék előtte. – Isten hozott benneteket a Szentháromság-templomban, amit sokszor egyszerűen csak Shakespeare templomaként emlegetnek – mondja Bertrand, miután vesz egy mély levegőt, és megköszörüli a torkát. – William Shakespeare-t 1564-ben itt keresztelték meg, majd ötvenkét évvel később itt hantolták el hat méter mélyen, hogy megakadályozzák testének elrablását. – Úúú, ez durva! – nyögi be Evie, és többen halkan kuncognak. Quentin is megszólal, örökké befüvezett hangján: – Rómeó és Julia találkozása a gyilkos zombival. Ez jó! – Aaaaaaggggyaaaaaaat! – Ryan Evie feje felé emeli a kezét, és felé tántorog, nyelve kilóg a szája sarkán. Evie kuncog, elugrik, és bebújik Jason mögé. Susan duzzogva félreáll. Ennyit a tiszteletről. Elhúzódom az osztálytársaimtól, és Bertrand felé küldöm legegyüttérzőbb pillantásom. Azt akarom, hogy tudja, én vele vagyok. 254

Bent, a templomban mindenki szétszóródik. Susan a középső folyosón vonszolja Ryant az oltár felé, és úgy fest, mint akit menten szétvet a boldogság. Ryan ezzel szemben úgy néz ki, mint aki inkább írna központi felvételit latinból, mint hogy az oltár elé álljon Susannal. Nem hibáztatom. Odalépek Shakespeare sírjához. Mellszobra fent, az oltár felett, a kék selyemszalag, amely a sírját jelöli, körbefut a kőpadlón. Fölötte egy emléktáblán ez olvasható: Krisztusrara kérlek, jó barát, itt nyugvó porom ki ne ásd! Légy áldott, ki e köveket óvod, s átkozott, te, ki bolygatod csontom. Újra és újra elolvasom a szavakat. Elképzelem, ahogy a szüleim itt állnak, alig huszonkét évesen, friss házasként, apa karja anya válla körül, anya pedig apa mellkasához bújik. És ismét megrendít, hogy én is mennyire vágyom erre. Ezúttal, mikor behunyom a szemem, gond nélkül ide tudom képzelni Markot, ahogy mellettem áll, és átöleli a derekamat. Belefeledkezem az elképzelt ölelésbe – talán kicsit túlságosan is, mert gyakorlatilag kis híján hanyatt esek. – Hé, hé, Stréberke! – Jason keze megtámasztja a hátam, és visszatol függőlegesbe. – Felhörpintetted a misebort? – Nagyon vicces – felelem. Utálom, hogy mikor kinyitom a szemem, ő áll mögöttem. Markot akarom látni, az ő tökéletes, huncut mosolyát, és hullámos, sötét haját, nem pedig Jason vigyorát és bozontos, vörös üstökét.

255

– Gyülekező, ifjúság! – Mrs. Tennison orrhangja visszaverődik a templom minden felületéről, és tőrként hasít a fülünkbe. E pillanatban hálás vagyok, hogy van okom megszökni Jasontől. A tanárnő kezében ott a program, amit felváltva tanulmányoz, és használ legyezőnek. Int, hogy menjünk ki a templomból, be a templomkertbe, ami megdöbbentően zöld. A gyep olyan tömöttnek és puhának látszik, hogy kedvem lenne leheveredni, és mikor körbenézek, látom, hogy néhány osztálytársam már meg is tette. Sarah és Evie letelepedtek egy fűzfa alá, és sutyorognak valamiről. (Légyszi, légyszi, hadd ne én legyek az!) – Hát, kedveseim, úgy tűnik, hogy a mai időbeosztást kicsit elszámoltam – mondja Mrs. Tennison az aggodalomtól elmélyülő ráncokkal a szeme körül. A keze is remeg, de az inkább a teamennyiségnek tulajdonítható, amit felszívott, mióta betettük a lábunk a ködös Albionba. Ez az út legalább tíz évet vesz el az életéből. Mivel úgy tizenkét- vagy tizenháromezerszer néztem át az útitervet, tudom, hogy még legalább egy óránk van, míg bejelentkezhetünk a szállásunkra, ahol az éjszakát töltjük. A tanárnő szemmel láthatóan nincs felkészülve arra, hogy egy órán keresztül szórakoztasson húsz tizenhét évest. Végül összehajtja a papírjait, visszatömi a táskájába, és vesz egy mély levegőt, hogy megnyugodjon. – Úgy tűnik, lesz egy extra óránk kulturális túrára. Többen öklükkel a levegőbe csapnak, és összepacsiznak. Ryan Lynch elkiáltja magát: – Shakespeare rulez! 256

– Mindenki a párjával! – szól utánunk Mrs. Tennison, ahogy kezdünk szétszéledni. – És ismétlem: kulturális túra! Szeretném látni a mai beszámolótokban, hogy mivel töltöttétek az időt! Mindenki megkeresi a párját, és szélnek ered. Tudom, hogy oda kéne mennem Jasonhöz, aki épp Evie-vel és Sarahval álldogál, de utálok én lenni a felesleges negyedik. Hallom, hogy Sarah valami vásárlást emleget. Jason a fejét rázza, majd Evie és Sarah elsiet a High Street irányába. Hamarosan már csak mi maradunk Jasonnel, leszámítva Mrs. Tennisont, aki a templomkert túloldalán lerogy egy padra a fűzfa alatt. Vitathatatlanul ráfér pár nyugodt perc. Néhány pillanatig állunk egymással szemben a pázsit ellentétes oldalán, Jason közben valami láthatatlan dolgot rugdos a földön. Egypercnyi gyötrelmes hallgatás után nem bírom tovább: – Hát akkor szerintem ledörgölhetnénk néhány sírkövet, aztán írhatnánk azokról, akiket alájuk temettek – vetem fel. – Sírok? Halottak? Hűha, még a nap is kisüt tőled, Jules? – veti oda Jason. Kicsomagol egy rágót, leharapja a felét, a másik felét meg visszacsomagolja. A maradékot zsebre dugja, későbbre, gondolom. Pfujjjj. – Talán neked van valami ragyogó ötleted? – Annyira szeretném, ha nem kéne tudomást vennem Jasonről. (Elvégre ő sem vett rólam tudomást egész nap.) Akkor lenne időm megkeresni a szüleim régiségboltját, vagy álmodozni Chrisről. Vagyis Markról. Vagyis… mindkettőjükről, na. – Van kedved kóvályogni? – kérdi. 257

– Kóvályogni? – kérdezek vissza. Érzem, hogy valami a válltáskámban nyomja az oldalamat. Átvetem a fejem felett, és kinyitom, hogy megnézzem, mi mozdult el a helyéről. – Igen. Se útikönyvek, se történelmi tények, csak elindulunk egy tetszőleges irányban, minden különösebb cél nélkül. Megtalálom, mi szúrt. A tolltartóm, aminek a jegyzetfüzetem előtt kell lennie, nem pedig mögötte. Gyorsan elrendezem a dolgokat, aztán visszaigazítom a táskám. Sokkal jobb. – Tudom, hogy mit jelent kóvályogni, nagyon szépen köszönöm. – Azt nem teszem hozzá, hogy az egyetlen hely, ahol én kóvályogni szoktam, az a könyvtár. Hahó, a Googletérképet nem véletlenül találták ki! Jason színpadiason meghajol, és széles mozdulattal lassan az út felé int, a Henley Streettel és a csoportunk többi részével ellentétes irányban. Hallgatagon indulunk el. Jason kezét mélyen a zsebébe süllyeszti. Hosszú a lába, ruganyos léptei akkorák, hogy meg kell kettőznöm a tempót, ha lépést akarok tartani vele. – Tehát. Van valami, amit kifejezetten látni szeretnél? – kérdezi. – Azt hittem, kóválygunk – felelem. Jason maga elé emeli mindkét kezét. – Na figyelj, te voltál az, aki teljesen rágerjedt erre a kirándulásra. Én csak biztos akarok lenni benne, hogy az irodalmi ábrándjaid valóra válnak. – Hót reméltem, hogy rátalálok arra a kis használt cikkesre… – kezdem, de Jason nem hagyja, hogy befejezzem. 258

– A nagy francokat – mondja, és megtorpan. – Ha vásárolni akarnék, akkor mehettem volna Evie és Sarah után. Fontolóra veszem, hogy elmagyarázzam neki, ennek semmi köze sincs a vásárláshoz, de ez azt jelentené, hogy beszélnem kéne neki a szüleimről. – Te hová szeretnél menni? – Nincs konkrét elképzelésem – mondja. – Én amolyan „kezdjünk neki, majd menet közben megoldjuk” típusú srác vagyok. Vágod. Carpe diem, meg ilyesmi. Sosem tudhatod, mi történik a következő pillanatban. Vágok egy grimaszt, de begyorsított, így nem látja. Sóhajtok egyet, és megyek utána. Elhaladunk egy sor kert mellett. Elsétálunk a Royal Shakespeare Company épülete előtt, de nem állunk meg, mert a környéke dugig van turistákkal meg gyerekekkel, meg fényképezőgépekkel meg hátizsákokkal. Kóválygunk a folyó mentén, a vízen kacsák úszkálnak lustán, és emberek siklanak kölcsönzött csónakokban. Hallgatásba merülünk, de ez egyáltalán nem kényelmetlen. A látvány olyan lenyűgöző, hogy igazán nincs szükség szavakra, bár az most már világos, hogyan írhatta itt Shakespeare azokat a gyönyörű szonetteket. A frissen vágott fű illatos, és csillog a harmatréteg alatt. Nehéz, édes virágillat leng be mindent. Madarak csicseregnek, alattuk békák kuruttyolnak rekedten, nekem meg az az érzésem, hogy ha most leülnék a jegyzetfüzetemmel és a ceruzámmal, én is valami nagyszerűt és csodálatosat alkothatnék. Meseszerű az egész – míg a napot el nem kezdi felfalni néhány egyre baljósabb felhő, és úgy tűnik, az ég bármelyik pillanatban leszakadhat. 259

Jason átvezet egy hídon a túloldalra, ahol a házakat és boltokat mezők meg karámok váltják fel, az utak keskenyebbek, a fű magasabb. Nem akarom megkérdezni, de ahogy folyamatosan távolodunk a várostól, és egyre beljebb hatolunk – isten tudja, hová –, már nem bírom megállni: – Hová megyünk? – kérdezem. – Mondtam, kóválygunk – ismétli meg, mintha ez pontos helymeghatározás lenne. Keresztülbotorkálunk a stratfordi pillangófarmon és egy régi sírkerten. Másodpercről másodpercre sötétebb lesz. Soha életemben nem láttam még felhőket ilyen gyorsan mozogni. Fel nem foghatom, miért gondoltam, hogy jó ötlet Jasont követni. Még ha tudná is, hová tart – de nyilvánvalóan nem tudja –, akkor is egyenest a probléma közepébe vezetne. Sosem tanulok. Jason futásnak ered az úton, amikor az ég megnyílik, és zuhogni kezd az eső. – Tudod, hogy hová mész? – kiabálom az égzengésben. Most már felesleges rohannunk, fél perc alatt bőrig áztunk. Villám cikázik át az égen. Hatalmasat dörren, én meg jól megijedek. – Azt hiszem, gyorsabban visszaérünk a High Streetre, ha átvágunk a Bancroft Gardensen – mondja Jason, miközben felméri a terepet. – Erre nem tudok mit mondani – felelem, és próbálom felidézni magamban a térképeket, amiket az utazás előtt böngésztem. Mit nem adnék most az iPhone-omért… – Ráadásul nem az a szabály, hogy viharban kerüljük a nyílt terepet? Nem akarom, hogy belém csapjon a villám. 260

– Választhatsz: vagy itt maradsz ebben a zivatarban, vagy vállalod velem a kockázatot. – És végszóra csattanás visszhangzik a fák közül. Átugrunk a vizes kerítésen, és nekiindulunk a magas fűben. Jasonnek nem okoz gondot a járás, hosszú lábával könnyedén lépdel a mezőn, de az én pici lábam nem olyan gyors. Valószínűleg az sem segít, hogy valahányszor dörgést hallok, lekuporodok a villámbiztos pózba, amit negyedikben tanultunk. Most mi van? Nem fogom az életemet kockáztatni! Kis ugrásokat kell beiktatnom a lépteim közé, ha tartani akarom az iramot. A pulcsim szorosan rám tapad, a farmerem pedig cuppog minden lépésnél. Miközben a mezőn haladunk keresztül, az eső amolyan sűrű köddé szelídül. Tekintetem a talajon tartom, hogy elkerüljem a pocsolyákat és gödröket, mikor meghallok valamit, amitől megtorpanok. Jason pár lépéssel előttem töri az utat, de hamar észreveszi, hogy lemaradtam. – Mi van? – Te is hallottad? – kérdezem. Kétségtelen, megint felhangzik: mintha duda szólna, feltéve, hogy a duda harmincéves és fűrészpor borítja. – Mit, a ludakat? – Miket?! – visítom, és a fejemet kapkodva körbenézek. – Hol? – Nyugi – kuncog Jason. – Nem fognak rád támadni. – Biztos vagy benne? – fonom keresztbe a karom. – Egy tapodtat sem mozdulok innen, míg meg nem esküszöl…

261

– Itt nincsenek ludak, te kis ijedős – vág közbe, és megpaskolja a fejem, mint egy ötévesnek. – Pánikra semmi ok. Amúgy mi bajod a libákkal? – Nem akarok beszélni róla – morgom, és elindulok előtte. Úgy hat-hét lépést teszek előre, mikor a talaj egyenletessé válik, és szembe találom magam egy nagyjából kilenc ludat számláló csapattal. Gombszemük rám szegeződik, szájuk – azaz csőrük – démoni mosolyra húzódik. Hosszú, hangos, vérfagyasztó sikoly tör ki belőlem. Megpördülök, és rohanni kezdek, nem törődve tovább azzal, hogy mennyi munkájába kerül rövid lábamnak, hogy átjuttasson a sáron és a füvön, vagy hogy akármikor belém csaphat a villám. Hallom Jason lépéseinek tompa puffanását magam mögött. – Lassíts – nyögi ki nagy nehezen. – Julia, várjál már? – Fut még egy darabig, mielőtt lehajol, és hisztérikus nevetésben tör ki. Lelassítok, és odakocogok hozzá. – Te idióta! – Nagyot bokszolok a karjába, bár kétlem, hogy érezné a csukladozó röhögés közepette. – Azt mondtad, itt nincsenek libák! – Nem láttam őket – kapkodja vadul a levegőt. – Az a sikoly elképesztő volt. Azt hittem, hullát találtál! Nem semmi! – Nagyon szépen kérlek, húzzunk innen, mielőtt… – kezdem, de már késő. Ismét mennydörög, és villám cikázik át az égen. A köd hirtelen folyékonnyá válik, és újra ömleni kezd az eső.

262

Jason mintha észre sem venné, mert továbbra is hisztérikusan röhög. Kétség sem fér hozzá, hogy akkor is röhögne, ha mindkettőnkbe belecsapna a villám. Nem is értem, miért hittem eddig ebben a hülye „kóválygás” tervben. Előkotrom a telefonomat, és kikeresem Mrs. Tennison számát a névjegyzékből. Alig pár napja vagyok Angliában, és máris alapos okom van a telefonhasználatra. Csakhogy mikor rányomok a zöld gombra, hogy útmutatásért telefonáljak, a készülékem sípol egyet, és elsötétül a kijelző. – Micsoda!? – ordítom, és hatalmasat toppantok az alattam összegyűlt pocsolyába. – Mi bajod van? – kérdi Jason, most, hogy végre összeszedte magát. – Hát azon túl, hogy eltévedtem, és egy mezőn állok a szakadó esőben, kitéve annak, hogy mindenféle betegséget hordozó madarak megtámadjanak, vagy belém csapjon a villám – vágom oda –, még a telefonom is lemerült! – Ez igen – nézi a sötét kijelzőt. – Azt gondoltam volna, hogy olyasvalaki, mint te, tervez annyira előre, hogy feltölti a telefonját, mielőtt elindulunk a szállodából. – Talán meg is tettem volna – csattanok fel, és erősebben szorítom a mobilt, nehogy a hülye fejéhez vágjam –, de azt hiszem, rám is átragadt az éretlenséged. – Aki mondja másra, az mondja magára – vág vissza bandzsítva, és megböki az oldalam. – Dugulj el, kérlek, és add ide a telefonod! – tartom elé a kezem. Néhány nedves hajszál folyton a számhoz tapad. Jason hirtelen abbahagyja a nevetést. Furán néz rám. 263

– Micsodámat? – A te-le-fo-no-dat – ismétlem, minden szótagot külön hangsúlyozva. – Eltévedtünk, és szeretném, ha mihamarabb kijutnánk innen. Felhívom Mrs. Tennisont útbaigazításért. Vagy hívhatod te is. – Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. – Megfordul, és elindul. – Miért nem? Nem lesz pipa miatta – mondom, miközben megyek utána. – Vagyis akkor biztos nem, ha bemutatod neki azt a lökött kiscserkészes tisztelgést, ami nyilvánvalóan mindenféle slamasztikából kihúz. – Figyelj, ha most felhívjuk, tudni fogja, hogy nem Stratford-upon-Akárholisvagyunk nevezetességeit tanulmányoztuk. Mellesleg nincs is szükségünk útbaigazításra. Ha megyünk tovább, végül úgyis odaérünk – von vállat, miközben kicsit tempósabban halad át a mezőn. Kocogásra kell váltanom, hogy tartani tudjam az iramot. – Nem akarok tovább tapicskolni a sárban és az esőben, mint az feltétlen szükséges. Vagy te hívod, vagy én. – Nem valószínű – masírozik tovább. – Jason, ez ostobaság! – kiabálom, dühtől emelt hangon. – Add már ide azt a nyavalyás telefont! – Nem! – veti hátra a válla fölött. – Nem? – Nem! – Rohanni kezd, mint az őrült. – Jason! – kiáltom nagyot toppantva a sárba. – Marhára nincs itt az ideje a fogócskázásnak. – De mivel nem áll meg, utánairamodom, és Jason alábecsüli az úszáson edződött lábam sebességét. Utolérem annyira, hogy kinyúljak, és 264

megmarkoljam a polárpulcsiját. Gondolkodás nélkül felugrok a hátára. Egy darabig még rohan tovább, kissé bizarrul lovacskázva velem, miközben a nyakába csimpaszkodom, aztán elbotlik. Mindketten a földre zuhanunk. Rögtön beletúrok a zsebébe, és kihúzom a telefonját. – Hé! – kiáltja, és akárcsak a Tate-ben, két mozdulattal átdobja magát, és hirtelen már én fekszem a hátamon a tapadás, mély sárban, s a nedvesség átszivárog a pulcsimon. A tüdőmből kiszalad a levegő, és míg zihálva kapkodok utána, Jason megkaparintja a telefont, és rám villantja azt az utálatos, féloldalas vigyorát. Magasan a feje felett tartva a készüléket vigyorog le rám, és diadalittasan, mélyen a szemembe néz. – Szállj le rólam! – visítom, és próbálok kimászni alóla. De nem enged felkelni. Aztán valami megváltozik, és csak azt érzékelem, hogy Jason rajtam fekszik, rám szegezi a tekintetét, ajka szinte az enyémhez ér, miközben eső csöpög a hajából, ami a füle mellett begöndörödik tőle, és lecsorog a nyakamon. A szívem kalapál, újra érzem a bizsergést a lábujjaimban. Jason a fűbe ejti a telefonját, és kisimít egy vastag, nedves hajtincset a szememből. Ujjai gyengéden az arcomhoz érnek, és érzem a remegést a köldökömnél, ami aztán egyenesen a gerincemhez fut. Miután a fülem mögé tűri a hajam, gyengéden a tenyerébe fogja az államat. Meglepően puha a keze, finoman bele is simulok. Valamivel lejjebb hajol, aztán újra kicsit visszahúzódik.

265

Annyi gondolat örvénylik a fejemben egyszerre, de egyikre sem tudok figyelni. Jason most…? Meg akar engem…? Akarom én, hogy…? Szóval mi most…? És akkor megcsókol. Ajka az enyémre tapad, eleinte erősen, mohón, és ez egyszer nem aggódom azon, hogy mi történik, vagy hogy helyes-e, amit teszek. Átadom magam neki, élvezem, lebegek benne. Nyelve finoman végigsimítja a felső ajkamat. Szétnyitom a szám, de ahelyett hogy ledugná a nyelvét a torkomon, mint Billy Russell, mikor nyolcadikban moziban voltunk, Jason hagyja, hogy lassan kalandozzon be az ajkam közé. Belesóhajtok a csókba, karom a derekát öleli, ujjaim belenyomódnak vizes pólójának szövetébe. Úgy tűnik, mintha órákig csókolna, míg szinte a lélegzetem is elakad. Hallom, hogy a háttérben dörög az ég, de egyszerre már az sem számít. Az az érzésem, hogy megnyílik a föld, és beszippant minket. Minden súly rajtam nyugszik, de nem érzem úgy, hogy összenyomna. Még többet akarok. Magamhoz szorítom, erősebben, hevesebben. Végül Jason elhúzódik, én meg csak pislogok rá. Úgy megkérdezném, hogy miért csókolt meg, és hogy komolyan gondolta-e, meg hogy akkor ez most mit is jelent. Végül úgy döntök, az lesz a legjobb, ha befogom a szám, így a végeláthatatlan badarságok folyama nem ömlik ki rajta. Jason mellém hengeredik, és feltámaszkodik a könyökére, mintha épp egy napsütötte mezőn hevernénk egy sárkupac helyett a most már csak szitáló esőben. – Kérdezhetek valamit?

266

A gyomrom görcsbe rándul, és készülök az elkerülhetetten „Ki a franc mondta neked, hogy így kell csókolózni?” kérdésre. – Persze – felelem, megacélozva magam, de Jason kérdése meglep: – Most komolyan, mi van a ludakkal? Látom, hogy a szeme csillog, a száját pedig összeszorítja, hogy el tudja fojtani kitörni készülő nevetését. – Ó, ez egy béna gyerekkori dolog. – Hasra gördülök, és a nedves fűbe temetem az arcom. A gondolataim még mindig kavarognak, a szívem is majd kiugrik a helyéből. – Na gyerünk, tudod, hogy alapvetően én még mindig egy hülye kisgyerek vagyok – bök oldalba. – Mesélj! Úgyhogy előadom neki a sztorit, a homályos gyerekkori emlékeim és a szüleim végtelen számú változatának egyvelegét. Miközben magyarázok, eszembe jut, apa hogyan játszotta el, ahogy elkergeti azt az átkozott madarat, miközben engem szorosan a karjában tart, és mindketten visszarikoltunk a libára. Mire befejezem, Jasonnel mindketten hanyatt fekszünk a fűben, és a hasunkat fogjuk a nevetéstől. – Apukád hatalmas figura lehet – mondja, mikor a nevetése végül lecsendesedik. – Az volt – felelem nagyot sóhajtva. – Volt? – Felkönyököl, érzem, hogy néz. – Meghalt, mikor hétéves voltam – mondom, és az eget bámulom a fejem felett. – Vagy úgy. Sajnálom – suttogja.

267

Kinyújtja a karját, és magához húz. Arcát a hajamba temeti, és finoman megpuszilja a halántékomat. Belekapaszkodom a mellkasomon nyugvó karjába. Megszorítom, miközben a könnyeimmel küszködöm. Mélyeket lélegzem, teljesen megtöltve a tüdőm a sűrű, nedves, fűillatú levegővel. Szinte hihetetlen, de Jason ölelésében feküdni a fűben sokkal klasszabb, mint amilyen bármelyik szállodai ágy vagy medence valaha is lehet. Mit érdekel engem, hogy reszketek a hideg széltől az átázott ruháimban? Mit érdekel, hogy annyi sár van rajtam, hogy akár saját kunyhót is építhetnék? És az sem izgat, hogy a hajam talán úgy összegubancolódott, hogy esetleg le kell borotválnom a fejem. Behunyom a szemem, és elcsendesülök – itt tudnék feküdni a világ végezetéig. Veszek egy mély levegőt, beszívom az eső illatától elnehezült levegőt. Jason már pár perce nem szól semmit. A szívem kis híján kiugrik a torkomon, de muszáj megkérdeznem. – Jason, ez most azt jelenti… – De a kérdés a torkomra forr. Egy kövér esőcseppet érzek legördülni az arcomon, ami megakad a szempillámon. – Szerintem most… – szólal meg, de a mondatát félbeszakítja egy villám csattanása. Mindketten feltápászkodunk. Jason kézen fog, és futásnak ered. Nem tudom, van-e fogalma róla, hová megy (nekem tutira nincs), de most örülök, hogy húz maga után. A lábam minden lépésnél mélyebben süllyed a sárba, ami felfröccsen a lábszáramra. A farmerem ronggyá ázott, az edzőcipőmet egyre vastagabb sárréteg borítja, de fütyülök rá. Megrázom 268

víztől elnehezült fürtjeimet, fű és kosz tapad hozzájuk, az arcomba csapódnak, és beleragadnak széles mosolyomba. Minden nehézség nélkül keresztülfutunk a hatalmas mezőn. Tökéletesen felveszem Jason tempóját, miközben szorosan fogom a kezét, és eszembe jut az első éjszakánk Londonban, mikor rohannunk kellett a házibuliból. Átcikázik rajtam, mennyi minden megváltozott azóta. Lelassítunk, hogy megálljunk egy lombos fa alatt, melynek törzséhez egy élénkkék bicikli van támasztva. Amolyan rozoga, régimódi városi kerékpár, és szemre úgy tűnik, hogy több ott a rozsda, mint a bringa, Jason gyorsan lepróbálja a kerekeket, párszor megforgatja őket, mielőtt felpattanna. – Ugorj föl – mondja. Nedves haja a homlokára tapad. – Hova? – Hát ide – ütögeti meg a csúszós kormányt, mikor elkerekedő szemmel nézek rá. – Most mi van, itt akarsz maradni? Felnézek. Mást sem látok, csak egybefüggő, szürke felhőket. – Várod, hogy lepottyan az égből egy sisak? – ugrat. – Vagy egy Volkswagen – motyogom, és még egyszer azért felnézek. – Jól van, jól van… Gondolom, ez még mindig biztonságosabb, mint a stoppolás. – Felküzdöm magam a kormányra, és ahogy próbálok elhelyezkedni, Jason a hónom alá nyúl, és minden nehézség nélkül megemel. Mire észbe kapok, már száguldunk is végig a keskeny úton a város felé.

269

18. fejezet

Hinni, vagy nem hinni: az itt a kérdés

HATALMASAT hibáztam – J Stratfordban töltjük az éjszakát egy apró diákszállón, ami nagyon emlékeztet egy elmegyógyintézetre. Fehérek a falak. Fehérek az ágyak. Fehér az ágynemű és a törülközők is. A szobán az utazáson részt vevő lányok felével osztozom, emeletes ágyakra zsúfolva, mintha egy gőzhajóra váltottunk volna jegyet. Nekem egy öreg vaságy jut, ami nyikorog, valahányszor megfordulok. És én forgolódom. Valószínűleg a szobában mindenki utálja a képemet. Imádkozom, hogy már mind aludjanak, mint akit fejbe vertek, mielőtt ezredszerre is megfordulok. Nem tehetek róla. Egyszerűen nem tud annyira leállni az agyam, hogy elaludjak. Anyát akarom. Ő verhetetlen a megnyugtatásomban, tökélyre fejlesztette ezt a képességét az évek során, apró kiborulásaim alkalmával. Semmire sem vágyom jobban, mint hogy otthon legyek, összegömbölyödjek a kanapén, és tévénézés közben állatfigurás kekszet rágcsáljak a nagy, 270

horgolt takaró alatt, amit Lichtenstein nagyi készített nekem, mikor megszülettem. De nincs horgolt takaró. Van ellenben egy borzalmasan szúrós pléd, aminek spárga- és hipószaga van. Ahányszor csak lehunyom a szemem, a csókot látom. Olyan intenzíven, hogy gyakorlatilag érzem. Minden szempontból tökéletes csók volt, egyet kivéve: Jason Lippincott-tal történt. Elhihetem, hogy így kellett lennie? Elhihetem, hogy ez van megírva? Ő van nekem megírva? Mióta itt vagyunk, Christ hajkurásztam, de cseppet sem kerültem közelebb hozzá. Viszont vitathatatlanul közel kerültem Jasonhöz. Elég közel, hogy az ajkunk összeforrjon. Aztán megint elkalandoznak a gondolataim, és újraélem az esőt, a füvet és a csókot. De abban a pillanatban, hogy elönt a boldogság, már hallom is Jason hangját, amint lestréberkéz. Hallom, ahogy azt mondja, a nagy Ő „marhaság”. Hallom a disznó vicceit a Big Benről, és látom, amint kikötözi magát a falhoz a Towerben, és hagyja, hogy égjek, mint a rongy. Még az is megjelenik előttem, hogy kilencedikben tampont töm a szekrényembe, és összefirkálja Phoebe festményét. Világos, hogy ez nem lehetett megírva. Persze az út során rájöttem, hogyan lehet elviselni Jasont, de alapvetően továbbra sem akarok a közelében lenni. Az tuti, hogy amint visszaérkezünk az Államokba, ismét hanyagolni fogjuk egymást. Mi nem vagyunk barátok. A legkevésbé sem vagyunk barátok. Nincs bennünk semmi közös. Az én MVI-m nem lehet egy olyan bosszantó, éretlen, kultúrálatlan, gusztustalan poénokat gyártó alak, mint Jason. 271

Nem lehet olyan, akinek kóros feltűnési viszketegsége van, és egész álló nap ő próbál a leghangosabb lenni a szobában. Nem lehet egy olyan srác, aki egy árva könyvet el nem olvasott még, pláne nem egy Jane Austen-regényt! Ez csak egy szerencsétlen baleset volt. Birkóztunk, elestünk, a pillanat hevében elragadtattuk magunkat, Jason felpörgette a hormonjaimat a hamiskás, féloldalas mosolyával, a nevetséges szeplőivel, kócos, szénaboglya hajával, mély hangjával, azzal, hogy gúnyt űz belőlem, mintha az egész csak valami bennfentes poén volna, mintha ezer éve ismerne… és mielőtt észbe kaphatnék, már vissza is tértem a csókhoz, átélem újra az egészet… Az esőt… Jason ajkának finom nyomását… Keze érintését a hajamban… Arra ébredek, hogy az osztálytársaim az utazótáskájukban matatnak. Úgy látszik, végül mégiscsak sikerült elaludnom. Túl gyorsan ülök fel, és beverem a fejem a plafonba. – Auu! – nyögök fel, és a gyorsan duzzadó púpot dörzsölgetem a homlokomon. – Nicsak, ki ébredt fel – zsémbel Sarah Finder. – Örülök, hogy legalább egyvalaki tudott aludni. Minket ugyanis ébren tartott a folyamatos nyikorgás. – Most komolyan – nyafogja Evie, miközben fogkeféjét visszahajítja Louis Vuitton kézitáskájába. – Olyan volt, mintha valakivel rosszalkodtál volna odafenn. – Bocs – motyogom elvörösödve. Gondolni sem akarok rá, mit tenne Sarah, ha megtudná, hogy Jason megcsókolt. 272

Szerintem az egész sulit meggyőzné, hogy három mellbimbóm vagy nemi betegségem van. Úgy hiányzik Phoebe! Amint visszaérünk a szállodába, e-mailben könyörgök majd neki, hogy Skype-oljunk. – Add vissza a töltőmet, légyszi! – tartja elém a tenyerét Evie, miközben lábával színpadiason dobol a padlón. Eddig nem tudtam, hogy a „légyszi”-t sértésként is lehet használni, de neki sikerül. Mi a jó abban, hogy mindannyiunknak ugyanolyan telefonja van? Hogy ugyanolyan a töltőnk is. Kölcsönvettem az övét tegnap este, miután lefeküdt. Lent, a szálló előterében egy csapzott alkalmazott előrecsomagolt reggelit oszt. A zacskóban egy szikkadt croissant-t, egy darabka fóliába csomagolt vajat és egy kis doboz áfonyalevet találok. Nem számít. A gyomrom teljesen fel van kavarodva. Akkor se tudnék enni, ha akarnék. Ahogy mászok fel a lépcsőn, és sasszézok be a buszba, Jasont keresem, de még nem ért ide. Középtájt beülök egy ablak melletti ülésre, és tűnődöm, vajon lehuppan-e majd mellém, és lenyúlja-e a reggelimet. Pár perccel később felbukkan a baseballsapkával megzabolázott vörös hajzat a busz elejében. A gyomrom bukfencet hány. Jason elindul az ülések közt, egy-két embernek odabiccent, ahogy elhalad mellettük. Mikor végre észrevesz engem és mellettem az üres helyet, már olyan őrületesen nem is döbbent meg, hogy nem ül ide. Amitől viszont ledöbbenek, hogy nekem mindössze egy fél biccentés jut, mielőtt ledobná

273

magát két sorral előttem. Még egy nyamvadt „Jó reggelt” se, ami után lestréberkézhet? Egyetlen szó se? Nyújtogatom a nyakam az előttem lévő ülések fölött, hátha megfordul, és mond valamit, de a busz startra készen felzúg, és útnak indulunk. Jason még csak felém sem pillant. Mikor az ablaknak döntöm a fejem, ki tudom venni az ablakkereten pihenő karját két sorral előttem. Észreveszem, hogy odanyújt valamit az előtte ülőnek, de nem látom pontosan, mit. Le nem veszem róla a szemem, de nem tudom, mi lehet. Mikor legközelebb megmozdulni látom, felállok, és úgy teszek, mintha nyújtózkodnék, és akkor már minden világos. Egy cetlit ad át Sarah Findernek. Olyan lendülettel hanyatlok vissza az ülésembe, hogy a fémrugók a fenekembe állnak. Tojok rá. Igazából még jól is jön, hogy van valami, ami miatt könny szökhet a szemembe, még akkor is, ha az a fenekembe szúró fizikai fájdalom. Összeszorítom a szemem, mielőtt egyetlen csepp is kicsordulhatna, és felidézem az összes dolgot Jasonről, amit tegnap este lajstromba szedtem – hogy bosszant, gúnyol, és kínos helyzetbe hoz, utálja a könyveket, amiket én imádok, állandóan neki kell a középpontban lennie –, és mire észbe kapok, már utálom is megint. De most sokkal komolyabb okom van rá. Mert neki köszönhetem életem legfantasztikusabb csókját – az első igazi csókom –, és most úgy tesz, mintha meg sem történt volna. És ami még rosszabb, az orrom előtt flörtöl Sarah-val.

274

Az út hátralévő része nyomorúságos. Hallgatnám az iPodom, de az összes szám csöpögős szerelmes dalnak tűnik. Ez szívás. Épphogy kiérünk a városból, mikor a telefonom rezegni kezd a combomnál. Kikotrom a zsebemből, és felnyitom, hogy megnézzem az üzenetet. Csak gondoltam +kérdem h vagy – C Sosem örültem még ennyire feltöltött telefonnak! Egy édes üzenet Christől pontosan az, amire szükségem van. És ez végre egy olyan SMS, amit nem kell elemeznem vagy megfejtenem. Olyan, ami nem igényel rafinált választ. Erre tulajdonképpen én magam is reagálhatok (hah!) őszintén. Voltam már jobban is… Másodpercekkel később érkezik a válasz: Ha a poklon mész keresztül, csak menj tovább. – Churchill Felnevetek. Apa állandóan ezt mondogatta, anya meg rácsapott a karjára, hogy ne mondjon ilyeneket előttem. Ezt szeretem. Mit szólsz a Frost-idézethez? 3 dolog az életről: Mindig. Megy. Tovább.

275

Rányomok a Küldésre, és elképzelem Christ valahol egy kávézóban, karamellás mokka és könyv az asztalon, telefon a kezében. Talán a szemüvegét is feltolja az orrnyergére minden alkalommal, mielőtt elküldené a választ. Talán még viseltes flanelingének ujját is feltűri. Elképzelem, ahogy a haja a szemébe lóg, miközben az SMS-t írja, és a szívem megrebben. Őrületes vagy. Ugye nemsokára lát6lak? A busz megáll, megérkeztünk, én meg nekiesem az előttem lévő ülés támlájának. A telefonom koppan a padlón, nekem meg hétrét kell görnyednem, hogy kibányásszam az ülésem alól. Mikor felállok, elöl látom Jasont, feje fel-felbukkan a sorok közti folyosón. Vállamra vetem a táskám, és én is elindulok előre, de megakad a szemem valamin, két sorral előttem, az egyik ülésen. Kis fehér papírdarab, talán egy blokk, szorosan összehajtva. Valami rá van firkantva. A cetli. Nekem az kell! Ugyanaz a viszkető nyugtalanság tölt el, mint amit alapesetben egy úszóversenyen, a rajtkövön állva érzek. Csak a jelre várva, ugrásra készen. Odanyúlok, felmarkolom, de mikor megfordulok, látom, hogy Deirdre értetlenül bámul rám göndör hajkoronája alól. Rámosolygok. – Hihetetlen, hogy egyesek képesek a buszon hagyni a szemetüket, hogy másnak kelljen összeszedni utánuk! – húzom el a szám. A cetlit meg a táskámba tömöm. Mikor visszaérek a szállodaszobámba, még a biztonsági láncot is beakasztom, mintha valaki rám akarna rontani, hogy 276

lopással vádoljon. Széthajtom a cetlit, és elolvasom a kétféle kézírást. Sarah szépen hurkolt, dőlt betűivel ez áll: „Mi történt veletek, srácok, tegnap este?” Mire Jason jellegzetes macskakaparásával a válasz: „Elszúrtam. Nem is kicsit.” Elolvasom újra. Meg újra. Aztán negyedszer. És ötödszörre is. Jó alaposan összegyűröm, és teljes erőből elhajítom a szobában. De ez csak egy kis papírfecni, szóval lebben egyet, aztán szépen lehullik a lábamhoz. Nem tudom, mi mást tehetnék, így jól rátaposok. Aztán még egyszer. Aztán még ugrálok is rajta. Kifulladok, mire végre abbahagyom, de nyugalom száll meg. Tehát tévedés volt. Mi tényleg utáljuk egymást. Tényleg teljesen különbözőek vagyunk. Kizárólag a hormonok miatt volt. Nem jelentett semmit az egész. Sose gondolok erre többet, egy másodpercig se. Úgy érzem, mintha rántottát csináltak volna az agyamból. Csak azt tudom, hogy ki kell adnom ezt a dühöt magamból, úgyhogy hanyatt vetem magam a földön, és csinálok száz felülést. Mire végzek, a hasizmaim feszülnek és égnek, a tüdőm több oxigénért könyörög. Leülök a nagy, puha ágyra, és magam köré csavarom az ágytakarót, mint egy köpenyt. Aztán eldőlök és elalszom, hogy behozzam a tegnap éjszaka kimaradt órákat. Mikor felébredek a szunyókálásból, látom, hogy átaludtam az ebédet. Ah, bánom is én. Az étvágyam továbbra is negatív. Meglátom a szálloda uszodájából lehozott törülközőmet a tartón. Mihelyt belebújok az úszódresszembe, érzem, hogy az izmaim beindulnak, rimánkodnak egy kemény edzésért. 277

A tetőtéri medencében sikerül egy tökéletes fejessel vízbe érkeznem, alig néhány csepp fröccsen szét. Gyorson kezdek, erőteljes csapásokkal szelve a vizet, de nem sokkal később pillangóra váltok. Nem ebben vagyok a legjobb, viszont olyan keményen megdolgoztatja a testemet, hogy semmi másra nem tudok figyelni. Csak a csókra. A csókra, ami tévedés volt. Úgy tűnik, a víz ma valahogy nem működik. Semmit sem némít el. Sőt minden hangosabbnak tűnik. Az a csók csak tévedés volt? De akkor miért éreztem annyira helyénvalónak abban a pillanatban? Csókolóztam már annyit életemben (oké, négyszer), hogy tudjam, ami tegnap történt, más volt. Különleges. Egyenesen észbontó. A gondolataim visszatérnek ahhoz a pillanathoz, amikor a fűben feküdtünk, épp az eső előtt, és éreztem a leheletét a hajamban. Már épp belevesznék az emlékbe, mikor bekattan a valóság, és visszaránt. Az, hogy „más”-nak éreztem, nyilvánvalóan azért volt, mert még sosem csókoltak meg véletlenül. Sosem csókolt még meg olyan, aki nem is akart velem csókolózni. (Még Johnny Cafferty is, akinek a táborban, üvegezés közben le kellett smárolnia, meg akart csókolni. Szólt Phoebe-nek, ő meg az utolsó pillanatban lökött egyet az üvegen, így az nála állt meg.) Mikor fogok én bármit is megérteni a szerelemről? Itt van Mark, Chris és Jason, és én folyamatosan mellényúlok. Mark ábránd, Chris rejtély, Jason pedig tévedés. Vagy mind a hárman azok? Már komolyan nem tudom. Aztán belém hasít: Chris végig látni akart, kérte, hogy találkozzunk. Én meg állandóan elutasítom. Miért? Mert 278

félek, és e miatt a hülyeség miatt elfutok valaki elől, aki valóban kedvel engem – aki örül, hogy találkozott velem –, még akkor is, ha nem pontosan tudja, ki vagyok. Ha tanultam valamit a szüleim kapcsolatából, az az, hogy a dolgok nem tartanak – nem tarthatnak – örökké, úgyhogy egyetlen percet sem szabad elvesztegetnem. Minden kapcsolat sorsszerű: ha kiderül, hogy Chris az MVI-m, akkor nem fogja érdekelni, hogy nem vagyok szupermodell. Úgy is szeretni fog. Egyébként meg már találkoztunk. Apa mindig azt mondta, az ember csak akkor szakíthat nagyot, ha nagyot is kockáztat. Itt az ideje, hogy én is kockázatot vállaljak. Odaúszom a medence széléhez, ahol a törülközőm és a telefonom hagytam. Kinyitom, és sebtében írok egy újabb üzenetet Chrisnek. Mit szólnál a ma estéhez? – J Rányomok a Küldésre, aztán becsapom a telót, és fejest ugrok egy újabb durva hosszra. Fél távnál lehetek, mikor észreveszem, hogy valaki áll a medence szélén, pont az én sávom végénél. Feltörök levegőért, és egy mozdulattal kitörlöm a vizet a szememből. – Julia! Ilyen nincs. Pislogok jó párat, a szemem tutira túl sok klórt kapott. Ez nem létezik. Csak álmodom. – Örülök, hogy itt találkozunk! Totál elfelejtettem, hogy a tizenegyedikesek is ebben a szállodában szállnak meg. Mark Bixford, Álmaim Férfija, az igazi MVI áll a medence szélén, és mosolyog le rám. 279

19. fejezet

Kettő egy pár, három már tömeg

Benne vagyok. Csatlakozol egy forralt borra & tekergésre a camdeni piacon? – C A telefonom csipog, újabb üzenetet jelez, de annyira elképedtem, hogy meg sem nézem. Bár meglehet, hogy csak az agyamban csipog valami – egy kis belső csengő csilingel. MVI! MVI! – Mit… mit csinálsz te itt? – kiáltom. A kemény edzéstől és a döbbenettől a hangom hadarás és éles. Megmarkolom a medence szélét, államat a szegélyre támasztom, és próbálom a lehető legjobban elrejteni a testem. Egyberészes fluoreszkáló csapatdresszem nem különösebben szexi. – Ja, hát hallottam, hogy van egy medence a tetőn, és gondoltam, feljövök megnézni – vonja meg Mark a vállát. – Úgy értettem, Londonban – pontosítok. Még mindig pislogom ki a klórt a szememből, de azért nem túl gyorsan, hátha Mark csak egy káprázat, és véletlenül elpisloghatom. – Apát az utolsó pillanatban hívták, hogy csináljon egy anyagot a divathétről – magyarázza, és beugrik, hogy a papája valami nagymenő fotós. Nemcsak a Vogue-ban és a 280

Harper'sben jelennek meg egész oldalas képei, de önkéntesként rákbeteg gyerekek fotózását is vállalja a gyermekkórházban. Minden évben felajánl egy sorozatot a Newton North szülői munkaközösségének jótékonysági árverésre. Idősebb Bixford minden kétséget kizáróan a fiára is átörökítette fantasztikusságát. – Mivel nem volt más tervem a tavaszi szünetre, engem is elhozott. Gondoltam, klassz lenne egy kis londoni kaland. – Azt hittem, még nincs is nyitva a szálloda. Úgy értem, rendes vendégeknek. – Mintha ez bármit is számítana ebben a pillanatban, Julia. Varázslatos társalgó vagy. De Mark nem grimaszol, nem sóhajtozik, és nem kezd viccelődni. Csak bólint, és elmagyarázza, hogy az apja is ismeri Mrs. Tennison férjének bátyját (vagy fordítva), és cserébe néhány fotóért a szálloda éttermébe, Bixfordék is a szálló vendégei a hét hátralévő részében. Borzongás fut végig a testemen, és hirtelen kapcsolok, hogy itt áll Mark Bixford, az MVI-m, én meg a medencében ázok. Rátámaszkodom a szegélyre, és kezdem feltolni magam. Nagyjából félig lehetek kint a vízből, mikor belém hasít, hogy ott fogok állni Mark Bixford, az MVI-m előtt egy vizes úszódresszben. A rémülettől visszazuhanok a medencébe, alaposan lefröcskölve Mark tökéletesen fehér edzőcipőjét. Egy szemvillanásnyi ideig elgondolkodom rajta, hogy lent maradok a fenéken, míg meg nem fulladok… vagy míg Mark el nem megy – akármelyik is következzék be előbb. De egy perccel később feltörök a felszínre, levegő után kapkodva. – Kell segítség? – Mark lehajol, és nyújtja a kezét. 281

Egy farmer meg egy pulcsi kell. Meg talán lobotómia, mert az agyam mintha lefagyott volna a sokktól. Elkapom a kezét, ő meg szépen kihúz, egyetlen határozott mozdulattal. Érzem magamon a pillantását, olyan helyeken, ahová csak képzeltem, hogy Mark Bixford tekintete valaha is elkalandozik majd. Egyszerre borzadok el, hogy a csapatdresszem van rajtam, és vagyok hálás, hogy nem egy csöppnyi bikinit viselek. Összefonom a karom a mellkasom előtt, aztán lelógatom kétoldalt, majd összekulcsolom a derekam előtt. Tutira úgy nézek ki, mintha félpucéran Macarenát táncolnék, így ellépek Mark mellett a törülközőmért, amit leraktam, mielőtt a medencébe ugrottam. Magamra terítem, mint egy köpenyt. – Én most, szóval… – motyogom, és fohászkodom, hogy az agyam bukkanjon elő az esőpára mögül, és kezdjen végre rendeltetésszerűen működni. – Megyek lefelé. Át kell öltöznöm. – Megyek veled. – Mark jön utánam a lifthez, és előreugrik, hogy megnyomja a gombot. A lift minden emeletnél csenget. Hangosan, metszőn, és valahogy élénken, mintha azt jelezné, hogy valami izgalmas van készülőben. Nem tudom elhinni, hogy Mark tényleg itt van, beszél hozzám, és nem csak illendőségből. Kénytelen vagyok újra meg újra rásandítani, hogy megbizonyosodjak róla, nem álmodom. Remélem, nem veszi észre. Koncentrálok, hogy ne bámuljam, és közben próbálok nem gondolni a közénk beálló csendre sem. Én nem szólalok meg, mert ha megteszem, elszúrom. Érzem, hogy bedugult a bal

282

fülem, de kizárt, hogy most kirázzam belőle a vizet. Nem fogok nekiállni Mark előtt ugrándozni, mint egy béna nyúl. Itt van Mark. Megállás nélkül ezt ismételgetem magamban, de még mindig nem tűnik teljesen valóságosnak. Meg kéne csípnem magam. Vagy őt. Vagy mindkettőnket. Vagy megkérni, hogy ő csípjen meg engem. Tutira beázott az agyam. Meredten nézem a réz liftajtót, amely visszatükrözi a mellettem álló Mark képét. A lift hátsó falának dől, mellkasa előtt összefont karral. Fel van tűrve az ingujja, és nem tudom levenni a szemem napbarnított bőréről. Néhány szeplő pöttyözi a karját. Úgy szeretném végighúzni az ujjamat egyiktől a másikig, összekötni őket, mint egy csillagképet. Itt van Mark. És beszél hozzám. Hozzám! – Hallom, volt némi izgalom idefelé a repülőn – szólal meg végül Mark, egyik szemöldökét felvonva. – Ja-ja, őrülten rázós utunk volt – felelem. – De te honnan… Még mielőtt befejezhetném a kérdést, a lift kettőt csengetve jelzi, hogy megérkeztünk az én emeletemre, és amint az ajtó kinyílik, Mark tükörképe eltűnik, és feltűnik helyette a hús-vér Jason, aki a liftre vár. Sötétzöld polárpulcsija lyukas a szegélyénél, az ujja pedig már túl hosszúra nyúlt. Kócos haja mintha szökni készülne félrecsapott baseballsapkája alól, szeme pedig ide-oda repked Markról rám, majd rólam Markra. – Szia! – kiáltom túlontúl élénken. Ellépek mellette, mielőtt bármivel leégetne, Mark meg jön utánam a folyosón. 283

– Sziasztok – köszön Jason, szembefordul velem, de továbbra is Markot nézi. Most, hogy így egymással szemben állva látom őket, nem is értem, hogy zúghattam bele Jasonbe akár csak két tizedmásodpercre. Mark tökéletes. Jasonnek igaza van: tévedés volt a csók. Nehéz megfejteni Jason arckifejezését. Nagyon nyugodtnak látszik. De sajnos ez inkább amolyan vihar előtti csendnek tűnik, ami után tornádó söpör végig a városon, és három tehenet meg egy Pizza Hutot hagy maga mögött a házad tetején. Az egész testem megfeszül, ahogy várom az elkerülhetetlen forgószelet. Marknak ez persze eszébe sem jut. – Szevasz, haver, örülök, hogy látlak – mondja, és kezet nyújt Jasonnek, aki csak bámul rá egy pillanatig, mielőtt belehajolna abba jellegzetes, félig pacsizós, félig ölelgetőshátbaveregetős manőverbe, amiben a srácok annyira jók. Akkorát csap Mark hátára, hogy hallani vélem, amint egy halk nyögés szökik ki belőle. – Én is örülök neked, haver – feleli cseppnyi szarkazmussal a hangjában, majd hozzám fordul. – Épp téged kerestelek, partner. Van az a szabadtéri helyszínes feladatunk, úgyhogy az jutott eszembe, feltérképezhetnénk a Covent Gardent. Virágokat szagolgatnánk, meg ilyenek, érted. – A neve ellenére az nem egy kert – felelem. – Micsoda? – Jason mintha meglepődött volna. – Az egy bevásárlónegyed – mondom. Feszülten Markra nézek. Nem akarom, hogy azt gondolja rólam, valami unalmas kis okostojás vagyok. Szerencsére úgy látszik, nem 284

figyel. – Ott van a Királyi Operaház is, különböző piacok, meg ilyesmi. – Tök mindegy – vágja rá Jason. Úgy helyezkedik, hogy Mark és köztem álljon. – Akarsz menni? – Nem igazán passzol a feladathoz – felelem, kényelmetlenül igazgatva törülközőköpenyem. Mark az órájára pillant. Könnyedén megkerüli Jasont, én meg gyakorlatilag elolvadok, mikor rám mosolyog. – Én a Hyde Parkba indulok pár percen belül. Apa ott fotózik, és azt kérte, hogy menjek ki hozzá. Velem jöhetsz, ha akarsz. Egy röpke pillanat törtrészére úgy tűnik, mintha Mark Bixford randira hívna, de Jason hamar keresztültrappol ebbéli reményemen. – Ez fantasztikusan hangzik! – Tömény affektált rajongás csöpög a szavaiból. – Mit gondolsz, Julia, hát nem fantasztikus? Nem is tudom, mintha csak meg volna írva. Intő pillantást lövellek felé, és úgy tűnik, veszi az adást: Ne. Csak. Ezt. Ne. Legszívesebben bemosnék neki, hogy eltűnjön az az öntelt vigyor a szeplős képéről, de inkább veszek egy mély lélegzetet, és Markra mosolygok. – Igen, az csúcs lenne – mondom, és nagyon remélem, hogy a hangom csak annyi lelkesedést árul el, amennyi indokolt, és nincs túlzottan „hogyneperszemostazonnal” színezete! – Megyek, és magamra kapok valamit. – Jól meggondoltad? – Mark rám mosolyog, és hamiskásan felhúzza tökéletes szemöldökét. – Mert a londoniak biztos imádnák, ha fürdőruhában sétálgatnál. Én tutira nem bánnám. 285

Jason bosszús pillantást vet rá, de nem igazán érdekel, mert jelenleg ezer apró Julia Lichtenstein cigánykerekezik az agyamban. Nemcsak hogy beszél hozzám, flörtöl velem! – De húzzál bele, oké? – veti oda Jason. – Nem akarok egész nap várni, míg megtalálod a tökéletes szerkót. – Persze, mert az pont rám vall – morgom. E percben semmi kedvem egy veszekedéshez Jasonnel. Nem tudom, mi keltette fel ilyen hirtelen annak a srácnak az érdeklődését, aki az agykapacitásom 94,32 százalékát lekötötte, mióta visszaköltözött Newtonba. Mindössze azt tudom, hogy akármi is ez az új valóság, amibe belecsöppentem, félek, hogy egy rakás jégkrémpálcika és régi ragasztószalag tartja össze. Nem fogok leállni vitatkozni Jasonnel, és megbolygatni ezt a törékeny, mesébe illő jelenséget. – Azért csak siess, rendben? Már mennék. – Jason rácsap a gombra, hogy újra hívja a liftet. Csengetés jelzi, hogy megérkezett. Az ajtó kinyílik, ő belép. – A hallban találkozunk. – Megyek veled – mondja Mark, karjával megállítva a záródó liftajtót, ami visszapattan, ő meg besétál. – Hozok harapnivalót az útra. Te kérsz valamit, Jules? Nem tudom, hogy Angliában is van-e citromos frutti. A liftajtó becsukódik, mielőtt válaszolhatnék, de talán jobb is így. Amúgy se tudtam volna megszólalni. Épp felemelt karral ugrándozok és örömtáncot járok, vizes hajam előrehátra csapkod. Ahogy visszaérek a szobámba, első dolgom, hogy végigmérem magam a tükörben. A hajam nedves tincsekben 286

lóg, a gesztenyebarna fürtök a vállamhoz tapadnak. A dresszem sehol sem csúszott kínosan félre, de azért egy Speedo nem pont az a szerelés, amit az első beszélgetéshez választottam volna, ami köztem és Mark között öt év óta lezajlott. Ellenállok a vágynak, hogy most azonnal felhívjam Phoebe-t Skype-on, és átharsogjam a neten, hogy Mark beszél hozzám, Mark randizni fog velem… fogjuk rá. A földszinten kell lennem úgy kábé öt perccel ezelőttre, úgyhogy a pletykaértekezletünket későbbre kell halasztani. Rekordidő alatt átöltözök, és úgy döntök, hagyom a hajam magától megszáradni, abban a reményben, hogy nem fog egy hatalmas szénaboglyává változni. Míg fogat mosok, behunyom a szemem, és magam előtt látom Mark mosolyát, mikor a nevemet mondta. Látom azt a fogát, amelyik rácsúszott a másikra, amitől egy kicsit – hogy is mondjam – még emberibb. Mert hát, úgy tűnik, emlékezett az esküvőnkre. És mosolygott. Mi más lehet ennél fontosabb per pillanat? Jason és Mark egy-egy plüss karosszékben ül egymással szemben, mikor leérek a hallba. Épp időben érkezem, hogy elcsípjem a beszélgetésük végét. Jason a bár felé néz, ahová egy csapat elkószált modell tévedt be egy kora délutáni italra. – Úgy látom, van itt neked könnyű préda bőven – mondja Mark. Gyomorforgató. Hallani sem akarok Jason „prédái”-ról. Fel nem foghatom, miért hagytam, hogy megcsókoljon. Mégis, amint ez eszembe jut, mint egy áramütés fut végig rajtam a csókunk emléke a fűben. Hirtelen elönt a forróság, az a fajta, amitől apró verejtékcseppek jelennek meg az 287

ember homlokán. Hallhatóan elakad a lélegzetem, és kénytelen vagyok megrázni a fejem, hogy elhessegessem a képet. A hangra felfigyelnek a fiúk is, és mindketten rám néznek. – Mehetünk? – kérdezem, kicsit talán túl lelkesen. – Aha – morogja Jason, és elindul az ajtó felé, anélkül hogy egyetlen pillantást is vetne Markra. Nem valami jó kezdet. Nagyjából húsz perc a séta a Hyde Park bejáratáig, és minden perce fájdalmasan kínos. Mark próbál Londonról csevegni, Jason csak horkant, vagy a szemét forgatja válasz gyanánt, én pedig, hogy ezt ellensúlyozzam, végül már úgy teszek, mintha Mark minden kiejtett szava drágakő lenne, amit egy jó tündér adott a szájába. Vészesen közel vagyok ahhoz, hogy ugyanazt a nevetséges rajongást adjam elő, mint Susan. Ha más nem is, legalább az időjárás velem van. Mrs. Tennison rendkívül büszke volt a kis szabadtéri helyszínes feladatára, mely azt a célt szolgálja, hogy kitereljen minket valamelyik nevezetes londoni parkba, a kocsmák meg a butikok helyett, amit az osztálytársaim úgy imádnak. Az elmúlt két nap esői után kezdtem azt hinni, hogy a „vissza a természetbe” projekt orbitális bukta lesz. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, mikor végre elérjük a Hyde Parkot, mert abban bízom, hogy itt már lesz elég látnivaló, amiről beszélgethetünk. Talán még Jasont is lerázhatjuk. Már persze ha tehetnék ilyet. Vagyis, ha meg tudnám tenni. Mert az nem lenne szabályos. Én pedig nem szegem meg a szabályokat. Kivéve Jasonnel. 288

Megint érzem a kezét a hajamban, ajkát az enyémen, és hangosabban szedem a levegőt. – Jól vagy, Jules? – torpan meg Mark, hogy megnézze, nem kell-e megütögetni a hátam, vagy szájon át lélegeztetni (hm, azt esetleg?). – Jól – felelem. – Én csak, öö… azt hiszem, lenyeltem egy bogarat. Szentséges. Ég. Most komolyan ezt mondtam? Mark azt fogja gondolni, hogy tiszta gáz vagyok. Szerencsére csak nevet. – Nyelni veszélyes. – És ezt úgy mondja, mintha értenem kéne a poént. A feszültség elszáll, és hálás vagyok neki, hogy megint jól érzem magam. Ezzel szemben Jason határozottan nem hagyja, hogy jól érezzem magam. Két lépéssel előttünk jár – elég távol ahhoz, hogy szándékosan udvariatlannak tűnjön, de ahhoz nem eléggé, hogy nyugodtan beszélgethessünk anélkül, hogy bekapcsolódna. Egy ötletem van, amivel elüthetem ezt a bénáskodást, úgyhogy előhúzom az útikönyvemet, és lapozgatni kezdem, míg meg nem találom a Hyde Parkra vonatkozó részt, amit kék öntapadós címkével jelöltem meg, mikor először olvastam ezt a könyvet, még Bostonban. – A könyv szerint a Speakers' Corner egész közel van – mondom, fel sem nézve az oldalról. – Az meg mi? – kérdezi Mark, a vállam fölött belepillantva a könyvbe. – Egy szabadtéri vitafórum – felelem, és próbálom leplezni, hogy a közelségétől a szívem őrülten kalapál. – Bárki kiállhat és beszélhet, hát… tulajdonképpen bármiről. 289

– Azt hiszem, te is felszólalhatnál, Julia – mondja Jason, miközben megfordul, és ismét kifürkészhetetlen pillantást lövell felém. – Szerintem elkápráztathatnál minket a nézeteiddel az MVI-ről! Majdnem elejtem a könyvet. – Mi az az MVI? – kérdi Mark, még közelebbről kandikálva a vállam fölött a könyvbe, mintha megkaphatná a választ a Frommer-féle londoni útikalauzomból. – Ó! Az… öö… csak egy izé. Társadalmi ismeretekből – mondom gyorsan, az agyam meg zakatol, hogy kiötöljek gyorsan három kis szót. – Az a… öö… Massachusettsi… Vidékfejlesztési… öö… Intézet. Igen, Massachusettsi Vidékfejlesztési Intézet. Vagy, ahogy mindenki ismeri: MVI. Jasonből kitör a röhögés. Legszívesebben kitekerném a nyakát. De mivel biztosra veszem, hogy az emberölés az óceánon innen is törvénybe ütközik, inkább sarkon fordulok, és elindulok az ellenkező irányba, átvágva a füvön a Speakers' Corner irányába. Örömmel látom, hogy Mark jön utánam. A Speakers' Corner kicsit az otthoni Boston Common parkra emlékeztet, leszámítva az idegenvezetőket, akik ott függetlenségi háborús egyenruhát viselnek. Rengetegféle ember nyüzsög itt. Néhány szónok valóban szappanos ládán áll, míg mások széken. Egyesek gondosan kidolgozott transzparenseket készítettek, mások plakátokat lobogtatnak, megint mások vadul gesztikulálnak. A gyalogút mellett, a kerítésnek támaszkodva egy férfi a túlnépesedés ellen szónokol. Vele szemben egy nyeszlett egyetemista sámlin állva próbálja meggyőzni az elhaladó 290

turistákat a vegán étrend előnyeiről. Futók cikáznak keresztül a tömegen, stabilan rögzített fülhallgatókkal, meg kisgyerekes anyukák, akik igyekeznek olyan gyorsan átjutni, ahogy csak tudnak. De sokan megállnak, hogy hallgassák őket. Egyszer-egyszer vissza is kiabálnak a szónokoknak. Egy pasas folyton azt ordítja: „Majd akkor leszek vegán, ha a szalonna fán terem, komám!” Átnyomakodunk a tömegen. Amit hallok, az többnyire makacsságnak, maradiságnak vagy egyenesen őrültségnek tűnik. Egyre kellemetlenebbül feszengek, borsódzik a hátam a feszültségtől. Nem bírom a tömeget, és nem bírom az ordítozást… ebből következik, hogy az ordítozó tömeget végképp nem bírom. Már kicsit szédülök is: a lármától kóvályog a fejem. Hátranézek, hogy Mark és Jason a közelemben van-e még, és közben beleütközök valakibe. Megpördülve látom, hogy a gyalogút közepén egy kopaszodó fickó álldogál hallgatagon, elnyűtt öltönyben. Fehér alapon fekete nagybetűkkel írt feliratot tart: NE HIGGY SENKINEK, NEKEM SE! – Elnézést – motyogom, de ő nem szól semmit. Csak halványan, hátborzongatóan rám mosolyog. – Julia, minden oké? – Mark jelenik meg mögöttem, kezét hátul a derekamra teszi. Érintésének melege újra a valósághoz kapcsol, és visszahúz a jelenbe. Ő is elolvassa a feliratot. – Ez meg mit jelent? – kérdezi. A fickó válaszként most is csak mosolyog. A másik oldalamon felbukkan Jason. – Mi a helyzet? 291

– Semmi. Gyerünk innen gyorsan! – Ellépek a pasas meg a felirata mellett, és sebesen elindulok a gyalogút másik vége felé, arra, ahol a Speakers' Corner véget ér, és a Hyde Park többi része kezdődik. Mark jön mögöttem, Jason meg utána. – Hát ez mi volt? – kérdi Jason mellém érve. – Nem jött be a dolog – közlöm, és akkor még finoman fogalmaztam. – Túl nagy a tömeg. – És a hangzavar – vágja rá Mark. Jason vállat von. – Én csíptem. Főleg az utolsó pasast. – Kitartóan fodrozza a földet, pár lépésenként elrúg egy-egy kavicsot. – Ügyes szlogen. – Én nem igazán értem. – Mit nem értesz? – Hát hogy most mit akar ez a fickó. – Csalódott vagyok. Teljesen összezavart az a rejtélyes üzenet. Mintha valami poén lenne, én meg nem vagyok beavatva. – „Ne higgy senkinek, nekem se!” Szóval mi ez, valami politikai állásfoglalás? Vagy egy párt jelmondata? – Talán simán csak őrült a pasas – von vállat Mark. – Nekem ő tűnt a legnormálisabbnak az egész társaságból – veti oda Jason, aztán felgyorsít, és eltávolodik tőlünk. – Továbbra sem értem – motyogom. Próbálom ellazítani a nyakam, megrázom a hajamat. Az úszástól még mindig nedves egy kicsit, és úgy érzem, mintha lehúzna, mintha valaki vizes pokrócot tett volna a fejemre, és arra kényszerítene, hogy helyes testtartásban sétáljak.

292

– Sejtettem – szól vissza Jason. Aztán egyszer csak, teljesen váratlanul, cigánykerekezni kezd a gyalogút kellős közepén. Kis híján kibukik belőlem, hogy „Ez meg mit jelentsen?”, de lenyelem. Érzem, ahogy erősödik a bizsergés a lábamban, mondjuk, mintha a holdig akarnék úszni, és vissza. Egyszerre kezelni Jasont és Markot túl megterhelő feladat. Mormolok valami olyasmit, hogy szomjas vagyok, és az egyik kis büfékocsi felé veszem az irányt, jó néhány parkol ilyenekből a környéken. Adok az árusnak egy rakás különböző, nehéz érmét, ő meg átnyújt nekem egy palack hideg vizet; kívül párás, mivel egyenesen egy nagy vödör jégből húzta ki. – Lassabban, partner, hagyj egy kicsit nekem is – áll meg mellettem Jason, én meg akaratlanul körülnézek, hol lehet Mark. – Elment a mosdóba – vág egy grimaszt. – Ó – felelem, elszontyolodva, amiért Mark lelépett, és bosszankodva, hogy Jason észrevette, hogy őt keresem. – Most komolyan, jól vagy? – Megvagyok. – Kezébe nyomom a félig kiürült üveget. – Mintha érdekelne. – Ááá, ne kezdd már megint! – tolja vissza az üveget. – Idd meg te a többit is. Úgy látszik, szükséged van rá. – Mért csinálod ezt? – bukik ki belőlem. Hirtelen úgy érzem, a sírás határán vagyok. Jason szeme megrebben. Egy másodpercre elbizonytalanodik. – Mit miért csinálok? – Hogy az egyik percben pokollá teszed az életem, a másikban meg úgy teszel, mintha fontos lennék neked. 293

– Én nem csak úgy teszek. – Kiveszi az üveget a kezemből, lehúzza a maradékot, majd a palackot a kocsi oldalához kihelyezett szelektív kukába hajítja. Visszalép az én kis intim szférámba, ezúttal sokkal közelebb, így ha a szemébe akarok nézni, gyakorlatilag hátra kell hajtanom a fejem. Ahogy ráemelem a tekintetem, gyöngéden a tenyerébe fogja az állam. Kissé előrehajol, a pillanat varázsa és szikrázó kék szeme már-már elszédít. A fejét picit balra fordítja. Én pedig jobbra kezdek hajolni, hogy találkozhassunk, de hirtelen belém hasít a Sarah-nak írt kis levélkéjének emléke. Gyorsan hátralépek. Megtántorodom, és csaknem leütök a lábáról egy fekete nadrágkosztümöt viselő, elegáns üzletasszonyt, aki fekete, gurulós aktatáskát húz maga után. Jason elkapja a könyököm, és elkormányoz a gyalogútról a gyepre, el Miss Biznisztől, aki az idegösszeomlás szélén áll egy karcolástól, amit a fekete magas sarkúján ejtettem. A földet bámulom, azon igyekezve, hogy a tornacipőm orrát tökéletesen egy vonalba igazítsam a kikövezett úttal. – Ez nem jó ötlet – szólalok meg végül, egy örökkévalóságnak tűnő hallgatás után. Jason nekidől egy csenevész fának, amit, attól félek, menten ki is dönt. – Valóban… – Elsötétül a szeme. A hangszínéből lehetetlen megállapítani, hogy ez kérdés volt, vagy egyetértett velem. – Valóban – felelem, még mindig elmélyülten a cipőmet bámulva. – Mindketten tudjuk, hogy hiba volt. Ne ismételjük meg, rendben? 294

Hallgat egy másodpercig. – Oké, rendben – mondja aztán. Haja hanyagul a szemébe hull. Elnéz a vállam fölött, és ahogy megfordulok, meglátom Markot felénk sétálni az úton. – Most mi jön? – kérdezi, megvillantva tökéletesen tökéletlen mosolyát. – Még több séta – felelem. Jason felé fordulok, csakhogy ő már előreszáguldott, cigánykerekeket hányva az úton. Alapesetben bosszantott volna a viselkedése, most viszont örültem, hogy legalább eltávolodik tőlem. Nem tudom, mi jár a fejében, de nincs kedvem részt venni a játékban. Markkal egymás mellett sétálunk. Kínos csönd telepedik ránk. Olyan görcsösen és elfogódottan próbálok jó benyomást kelteni, hogy azt sem tudom, mit mondjak neki. Úgy teszek, mintha a tájat csodálnám körülöttünk, és sokszor hagyom, hogy a tekintetem az arcára tévedjen, csak egy pillanatra, nehogy úgy érezze, bámulom. Észreveszek egy apró sebhelyet a jobb füle alatt, hibátlan kör, akár egy gombostű feje. Nekem is van egy ugyanilyen, hátul, a nyakamon. Bárányhimlő nyoma, még négyéves koromból. Tűnődöm, vajon az övé is himlőhely-e. – Örülök, hogy összetalálkoztam veled – szólal meg végül, így most már egyenesen ránézhetek, anélkül hogy kukkolónak tűnnék. – Pokolian untam volna magam, ha egyedül kellene lennem az egész út alatt. – Biztos találtál volna valamit, amivel elütheted az időt – felelem.

295

Komoly erőfeszítésembe kerül, hogy a hangom egykedvű maradjon. Eszemben sincs elárulni, micsoda izgalom járja át minden porcikámat. Örül, hogy összetalálkozott velem! Bizsereg a lábam. Úgy érzem, bármelyik pillanatban Broadway stílusú sztepptáncba foghatok, kirúgásokkal meg mindennel, ami kell. – Biztos – mondja Mark. Ahogy sétálunk, karunk lassan himbálózik, a keze az enyémhez ér, aztán megfogja. – De így azért sokkal klasszabb. Vigyorgok, mint a tejbetök, de hogy leplezzem, a cipőmet bámulom, aztán körbepillantok a parkban. Sétálunk végig az úton, kézen fogva, a szívemet pedig majd szétveti a boldogság. KézenfogvakézenfogvakézenfogvaegekittsétálunkKÉZEN FOGVA! Előttünk Jason továbbra is tiszta hülyét csinál magából. Átszökdel padokon, cigánykerekezik a gyepen, felpattan, és rácsap lelógó ágakra. Végigsöpör az úton, mint egy hadihajó. Időnként egy-egy gyalogosnak el kell ugrania az útból, nehogy kilapítsa. Tisztára olyan, mintha Markkal nekünk kéne felügyelni egy hiperaktív nyolcévesre. A gyalogút kiszélesedik, és jobboldalt meglátunk egy nagy tavat (hál' istennek ludak nélkül). A látványtól ismét feltolulnak bennem az otthoni emlékek, ahogy sétáltunk a Charles-folyó mentén a szüleimmel, kutyákat simogattunk, és kacsákat etettünk. (A kacsák kicsik és aranyosak. A ludak hatalmasak és gonoszak. Jelentős különbség.) Jason is megáll előttünk, és a tájat szemléli. 296

– Akárcsak otthon, mi? – szól hátra. Lassan kapcsol, mikor meglát minket Markkal kézen fogva. Aztán úgy megdöbben, hogy a szeplői szinte lepattognak az arcáról. Valami oknál fogva hihetetlen bűntudatom van. Az első reakcióm, hogy kirántom a kezem Markéból, megmarkolom az útikönyvem, és idegesen lapozgatom, míg meg nem találom benne, hol vagyunk. – Ez a Serpentine – olvasom az apró betűs szöveget. Egy kicsi, fekete-fehér kép van a rövid leírás mellett, azt tanulmányozom figyelmesen, remélve, hogy egyik fiú sem veszi észre, milyen kínosan érzem magam. – Elég lehetetlen név – mondja Mark a tó széléhez lépve. – Nem írja a könyved, miről kapta? Tele van kígyókkal? – Fején találtad a szöget! – kiáltja Jason. Felmászik egy padra, veszedelmesen egyensúlyozva a támláján, aztán szétveti a karját, a mellét döngeti, és úgy kiabálja: – Óvakodjatok a kígyótól! – Hangja végigdörög és visszhangot vet a vízen. Pár lépést eltávolodom tőle. Elhalad mellettünk egy idősebb pár, én pedig bocsánatkérően rájuk mosolygok, ami remélhetőleg valami olyasmit közvetít, hogy: „Milyen rémes is az elmebaj ilyen fiatal korban, biztos vagyok benne, hogy a gondozója hamarosan visszaviszi őt az elmegyógyintézetbe.” – Hát nem írja a könyv, honnan ered a neve, de azt megemlíti, hogy bár mindenki a teljes tavat Serpentine-nek hívja, az valójában a tónak csak a keleti felére vonatkozik. – Lebilincselő, Stréberke – jegyzi meg Jason. Elrugaszkodik a padról, és stabilan beleáll az ugrásba, pont előttem. – Egyszerűen lebilincselő. De mondok én neked 297

valamit. Miért nem emeled fel a fejed a könyvedből, és nézed meg élőben ezt az átkozott pocsolyát? Mark felnevet, én meg becsapom a könyvet. Nem akarom, hogy Mark azt higgye, totál gáz okostojás vagyok, és marhára nem tetszik, hogy rajtam nevet, mert Jason az én kontómra viccelődik. Birkózok a táskámmal, hogy vissza tudjam ügyeskedni bele a könyvet a rendes helyére, a tolltartóm, a tárcám, a telefonom és a Büszkeség és balítélet mellé, de a táska ellenáll. Odamegyek az egyik padhoz, és ráhajítom az ülőkéjére, ahol végre mindent szépen a helyére teszek. – Így már mindjárt más – mondja Jason, széles vigyora inkább gúnyos, mint bátorító. Nekiindul, padokon átugrálva és cigánykerekezve végig a füvön. – Befejeznéd végre? – sziszegem felé összeszorított fogakkal. – Piszkosul nem szeretnélek kórházba cipelni, ha eltöröd a karod. – Ugyan, ne már, Jules! – Jason hangjából süt a szarkazmus. – Engedd el magad! Szórakozz egy kicsit! – Markhoz fordul, és cinkosan, jól hallhatóan odasúgja neki a keze takarásából: – A mi kis Juliánk nagymenő ám tervezésben. Komolyan. Kérdezd csak meg a terveiről. A hosszú távú elképzeléseiről. Tutira van neki pár. – Igen? – Mark kissé zavarodottnak tűnik. Kezdek attól tartani, hogy összefog ellenem Jasonnel ebben a tébolyban, úgyhogy a fejemet ingatva elhúzom a szám, jelezve, hogy fogalmam sincs, miről beszél a srác. – Határozottan. – Jason felemeli a karját, újabb cigánykerékre készül.

298

Rám kacsint, aztán meglendül a teste, feje közeledik a talaj felé. Mikor átfordul, és lábra pattan, már látom, hogy túl nagy a lendülete. Dől hátra, de sikerül talpon maradnia, amolyan botladozó hátrafutásban, és hogy ne essen a fenekére, karjával csapkod, mint egy elszabadult szélmalom. Próbálok ellépni az útból, de mire észbe kapok, már sután össze vagyunk kapaszkodva, és Jason ledönt a lábamról… egyenesen bele a tóba. Sikítanék, de inkább gyorsan becsukom a szám, ahogy bukdácsolva elmerülünk. Hideg, habos víz tódul be az orromon, és áztatja át az összes ruhám. Talpra állok. Jason már hangosan röhög, és vizet köpköd, próbál megállni az iszapos fenéken. – Mi a fene bajod van neked?! – sikítom, és jó erősen visszalököm a vízbe. – Gondoltam, úsznál egyet. – Úgy tesz, mintha háton úszna, miközben a vízben fekszik. – Te. Nem. Vagy. Normális – mondom elfúló hangon. – Ugyan már, Jules. – A homlokára tapadt egy levél, és próbálja nem elröhögni magát. – Véletlen volt. Vizes vagyok, tele a hócipőm, és annyira nyomorultul érzem magam, hogy megszólalni sem bírok. Nem tudom elhinni, hogy Mark ma már másodszor lát csuromvizesen. Gondolni sem merek rá, milyen rémesen nézhet ki a hajam. Semmi mást nem akarok, csak ezen a szent helyen belefojtani Jasont a tóba. Vagy legalább jól orrba vágni. Próbálok dühösen kitrappolni a tóból, de a farmerem és a tornacipőm olyan nehéz a víztől, hogy alig bírom emelni a lábam.

299

Ronggyá ázott pulóverem ujja már jócskán túllóg a kezemen, a szegélye meg kis híján a térdemig csüng. Nagyjából négy lépésig jutok, mielőtt rálépnék a szétázott farmer kinyúlt szárára, és arccal előre visszabukok a vízbe. Miközben igyekszem feltápászkodni, hallom, hogy Jason röhög mögöttem. Fel nem foghatom, hogy lehetett valaha is kétségem az életemben betöltött helyét illetően. Az egyetlen érzés, amit valaha Jason Lippincott irányában táplálni fogok, az a teljes és tökéletes utálat. Mark áll a tó szélén, kezében a táskámmal. Jasonnel ellentétben nem nevet. Mintha aggódna. – Jesszus! Te nem vagy magadnál! – kiabálja Jasonnek. Aztán hozzám fordul: – Már biztosan átfagytál, Julia. Teszek még (óvatosan) pár lépést a vízben, mielőtt Mark felém nyújtja a kezét. Belekapaszkodom, és mikor végre ismét a parton vagyok, kicsavarom a vizet a hajamból. – Tessék, vedd ezt fel. – Leveszi a gyapjúpulóverét, és elém tartja. Kibújok a saját pulcsimból, és a szintén nedves pólómra ráhúzom Mark pulcsiját. Nincs hideg, de hűvös szél fúj, és csuromvizesen visszasétálni a szállodába feltehetően egyenes út a náthához. Hirtelen anya jut eszembe, dagadó bokával az út szélén, mikor apa megállt mellette kocsival. Ez az! Mark megment engem. Ez a gondolat legalább annyira átmelegít, mint a pulcsija. A tóban Jason hasasra készül, és kirikkant: – Ne már, Julia! Nem akarsz inkább benn maradni? 300

Mark puha pulóvere – ami még mindig meleg a testétől – meg a beleivódott fás illat távol tartja a haragot. Behúzom a kezem az ujjába, gallérját az arcomig rántom, és jó mélyeket lélegzem. – Most már jobb? – kérdezi. Bólintok. – Figyelj, miért nem megyünk vissza a szállodába, hogy megszárítkozz és átmelegedj? Felhívom apát, hogy egy kicsit később találkozunk. – Oké – felelem. – Ha biztosan nem bánod… – Határozottan nem bánom. – Mark átölel, magához húz, és megdörgöli a hátam, hogy felmelegítsen. – Hé, hová mentek? – kiáltja Jason. Még mindig pancsol a vízben. Mark megfordul. – Semmi közöd hozzá. Hozzábújok. Ebben a pillanatban az sem érdekel, ha bajba kerülök, mert faképnél hagyom a páromat. Nem érdekel, ha kipattintanak a csoportból, amíg egyetlen további másodpercet sem kell most Jasonnel töltenem. Már a szálloda utcájában járunk, mikor eszembe jut, hogy találkozót kellett volna egyeztetnem Chrisszel. Megtorpanok, és elfog a rémület. – Minden rendben? – kérdezi Mark, és a figyelmességétől ismét kiszáll belőlem az összes feszültség. – Persze, semmi gond – felelem. – Csak elfelejtettem valamit, de… ööö… nem nagy ügy. A szállodába visszaérve elindulok a lift felé, amikor hirtelen megállít egy mesterkélt kis torokköszörülés. Felpillantva Sarah-t látom, aki alaposan végigmér. El sem 301

tudom képzelni, mit gondolhat most, hogy csuromvizes ruhában végigcsöpögtetem a vörös plüss-szőnyeget. De gyakorlatilag köpni-nyelni nem tud, mikor Markot megpillantja. Megböki Evie-t, aki mellette áll, és még csak meg sem próbálja leplezni, hogy rám mutat, annak ellenére, hogy egyenesen ránézek. – Nem gond, ha itt most már magadra hagylak? Be akarok kapni valamit. – Mark fejével a bár felé int, ahonnan Evie és Sarah még mindig meredten bámul. – Persze, menj csak – felelem. – De ha akarod, elkísérlek. – Nem, neked át kell öltöznöd – mondja, és hátrál pár lépést. – Megleszek. – Rendben. – Igyekszem nem elárulni, hogy lelkesedésem a délutánt illetően szertefoszlik. – Hát… legalább hadd adjam vissza a pulóvered. – Amiatt ne aggódj. Majd később odaadod. És ettől mindjárt úgy érzem, mintha valaki nagydobot püfölne a mellkasomban. Később? Később találkozni akar velem! – Persze! Később! – kiáltom, de Mark már a bár felé vette az irányt, ahol Evie rávillant egy pomponlányos mosolyt, Sarah pedig magához inti. Hányás. Beszállok a liftbe, és az arcomhoz húzom a pulóver nyakát, hogy mélyen beszívhassam Mark fás illatát. Velem töltötte a napját. És megmentett. A szobámban előásom a telefonomat, és nem győzök ismét hálát adni az univerzumnak, hogy a táskám nem repült velem a tóba. Kinyitom, és pötyögök egy gyors bocsánatkérő üzit 302

Chrisnek, amiért megvárakoztattam. Mikor azonban a mentségeim sorolnám, rájövök, hogy azt azért mégsem írhatom neki, hogy Londonban sétálgattam a sors büntetésével és az MVI-mmel. De ahogy a gondolataim elidőznek Marknál, aki a divathétre érkezett Londonba, eszembe jut a tökéletes kifogás. Ma este nem megy! Elhúzódik a fotózás. Máskor? – J

303

20. fejezet

Zsonglőrködés

Körülötted aztán zajlik az élet. Szerencsére én szeretem, ha pezsegnek a dolgok… ha nyugi lesz, próbáljuk újra. – C Megmozgatom a lábujjamat az edzőcipőmben, és megrázom a lábam. Egy picike kavics van a cipőmben, ami reggel óta szúrja az ujjam. Minden negyedik-ötödik lépésnél azt hiszem, már sikerült kiráznom, aztán megint ott van, piszkálja a talpam. Ahogy rázom a lábam, érzem, hogy a kavics megmozdul, úgyhogy ráerősítek. Hűvös és szeles a reggel, szorosabbra is húzom magamon a széldzsekit. Egész délelőtt mentünk. Először a London Paviliont jártuk be, ez volt a város első varietészínháza, aztán a Criterion Színházat. Jasonnel még mindig nem beszélek, és ha háromméteres sugarú körön belül jön, elmanőverezek az osztálytársaim között, hogy elkerüljem. Mrs. Tennison végre szabadon engedett minket, hogy felderíthessük a Piccadilly Circus többi részét (ami az osztálytársaimnak vásárolgatást jelent). Én meg csak arra tudok gondolni, hogy ki nem állhatom Jasont. 304

Na jó, arra és Markra. Megállás nélkül rágondolok, mióta tegnap este magamra hagyott a hallban. Egész éjjel róla álmodtam, ő volt az első gondolatom, mikor felébredtem, magam elé képzeltem, miközben fogat és arcot mostam, és akkor is, mikor a ruháimat kiválasztottam. Ezért van rajtam a lila széldzsekim. Marknak is ilyen van, csak sötétzöldben. Majdnem mindennap azt hordja, kivéve, mikor esik, olyankor a vízhatlan Patagonia dzsekijét. Ha hideg van, a zöld gyapjúpulcsiját veszi alá, de ma nem, mivel az élére hajtogatva ott pihen a párnámon, a szállodában. Oh-oh. Határozottan rosszabb vagyok, mint Susan. Mint valami elmebeteg rajongó. Próbálok találni egy helyet, ahová leülhetek, de akár-hová nézek, mindenütt emberek vannak. Elkezdek utat törni magamnak a sűrű tömegben. Mindenki ugyanarra néz. Kíváncsi vagyok, mit bámulnak. Ahhoz túl alacsony vagyok, hogy ellássak közöttük. Hallok valami tompa kiáltozást, és néhány másodpercenként az egész társaság mennydörgésszerű nevetésben tör ki. – Elnézést – mondom, miközben vállammal benyomakodom két idős hölgy közé, mindkettőjük baseballsapkáját hatalmas selyem pünkösdirózsa díszíti. Átpréselődöm köztük, de véletlenül belekönyökölök az egyikbe, aki kék műszálas nadrágot visel. Veszekedni kezd velem, feltehetően németül. Lenézek az előttem sorakozó emberek lába közt, és meglátok némi szabad járdafelületet. Az lesz az én helyem. Lekucorodok és átnyomakodom, de az oldaltáskám fennakad egy műbőr övtáskán, én meg előrebukok a nyílt placcra. A 305

táskám, miután kiszabadul az övtáskából, utánam száll, és fejbe ver, a napszemüvegemet is lesodorja az arcomról. – Ragyogó! Egy önként jelentkező! Feltolom a fejem tetejére a szemüveget, és kirázom a hajamat az arcomból. Ülök a fenekemen egy turisták alkotta kör közepén. Rajtam kívül egyvalaki van még középen, egy bozontos, ősz hajú, apró öregember. Arca hosszúkás, és még hosszabbnak tűnik az álla körül lecsüngő, megereszkedett bőrtől. Szűk, fekete spandex nadrágja olyan, mint amit férfi balett-táncosokon vagy cirkuszi artistákon látni, és egy piszkos, fehér V nyakú póló lötyög aszott testén. Csak akkor kapcsolok, hogy rólam beszél, mikor hosszú, csontos ujjával rám mutat. Én vagyok az önként jelentkező. – Ó, öö… nem – mondom, miközben feltápászkodom, és leverem a hátsómról az út porát. – Én nem vagyok, öö… Már úgy értem, én nem igazán akarok… – Ne legyen ilyen bátortalan, kedvesem! – kacsint rám az öreg. – Kérünk egy tapsot a mi elbűvölő jelentkezőnknek! A nézősereg dörgő tapsban tör ki. Riadtan végigpásztázom a tömeget. Hatalmas és sűrű. Legalább százan lehetnek, és mindenki egyenesen rám szegezi a tekintetét. Teniszlabda méretű gombóc formálódik a torkomban. – Kérem… félreérti… én nem igazán szeretem… – A tömeget. Az embereket. Az önként jelentkezést. A nyilvánosságot. A szavak rögtön össze is torlódnak a fejemben, és egy hang sem jön ki a számon. – Nem lesz más dolga csak bájosan ott állni – feleli az öreg. Felemeli a kezem, hogy integessek a tömegnek. – Semmiség. 306

Óriási. Most nyilvánosan leégethetem magam külhonban, és még jól is kell kinéznem hozzá. Jobban éreztem magam, mikor az volt a legnagyobb gondom, hogy kavics van a cipőmben. Az öreg Tűzemberként mutatkozik be. Már rosszul kezdődik. Mielőtt ismételten tiltakozhatnék, bependerít a kör kellős közepére, és egy élénk banánsárgára festett ládára mutat. Elég magas, kábé a derekamig ér, és keskeny. Ránézésre egy határozott szellő is felboríthatja. – Felállni – utasít a Tűzember. Nézek rá értetlenül. – Elnézést, micsoda? – Olyan az agyam, mint egy tányér zabkása. A nézők azt hiszik, poénkodom, és mindenki ordítva röhög. Erre hirtelen Hulk ereje költözik az apró, öreg fickóba – aki amúgy úgy néz ki, mint egy fogpiszkáló –, és a hónom alá nyúlva felkap. Egyetlen gyors mozdulat, és már ott is állok a sárga doboz tetején. A térdem mindjárt remegni kezd, ettől a láda is meginog, és táncolni kezd a járdán. – És most ne mozduljon! – utasít az öreg harsány, drámai hangon a közönség felé fordulva. – Mivel ön amerikai, ahhoz, ami most jön, bizonyára nagyon-nagyon jó biztosítást akarna. – Micsoda? – kiáltom, de Tűzember már el is táncol tőlem, kezet ráz az első sorban álló emberekkel – rendesen megdolgozza a tömeget. Mindenki nevet és tapsol, én meg kezdek attól tartani, igazából azt várják, hogy komolyan megsérüljek. Azt hittem, Londonban vagyok, nem a római Colosseumban! 307

A dobozon állva – pontosabban imbolyogva – ellátok egy kicsit a tömeg fölött, egészen a Shaftesbury-szökőkútig, ahol az emberek a lépcsőkön henyélnek a délelőtti napfényben. A közönség között kiszúrom Jasont, közvetlenül előttem, úgy a harmadik sorban. Ryannel és az elmaradhatatlan Susannal állnak, és önelégült vigyor ül a képükön. (Ami azt illeti, Susant annyira lefoglalja, hogy ábrándos tekintettel bámulja Ryant, hogy ő nem vigyorog, de Ryan arcán helyette is extra önelégült vigyor ül.) Lefagyok. – Ó, igen, így sokkal jobb – jegyzi meg Tűzember. – Maradjon teljesen mozdulatlan. Egy kisfiú – úgy tíz-tizenegy éves lehet – bukkan fel a tömegből. Mintha Tűzember fiatalabb, miniatűr kiadása lenne. Szőke, szálkás haja a válláig ér. Ugyanolyan szűk, fekete harisnya és fehér V nyakú póló van rajta, bár az övé kevésbé tűnik viseltesnek, mint idősebb Tűzemberé (vagy legalábbis úgy néz ki, mintha kimosták volna valamikor a múlt év során). A fiú elfoglalja helyét a balomon, de nem néz a szemembe, Tűzember a jobbomra áll. A kissrácra nézek, hátha megszán, és leenged, de egyenesen elnéz mellettem. Meglehetősen gyorsan rájövök, hogy lángoló tekintete valódi lángolást tükröz. Mögöttem Tűzember négy, tekebábura emlékeztető valamit tart, és mindnek meggyújtja a szélesebbik végét. MEG-GYÚJT-JA. Felnyüszítek, és már ugranék is lefelé, de Tűzember rám kiált: „Ne moccanjon!” Pont időben merevedek meg, hogy az első lángoló tekebábu elszáguldhasson az arcom előtt. Másodperceken belül már mind a négy mozgásban van, oda308

vissza szállnak az öregember és a kisfiú között, hol előttem, hol mögöttem. Szeretném megmarkolni a copfom, hogy megóvjam a lángoktól, de csak állok dermedten. Figyelem, ahogy a lángok egyre gyorsabban szállnak előre és hátra. Nem tudom levenni róluk a tekintetemet. Felvesznek egy egyenletes ritmust, amire a gondolataim is ráállnák. Mark. Mark. Mark. Mark. Mark. Mark. Mark. Chris. Mark. Chris. Mark. Chris. Mark. Chris. Mark. Jason. Ahogy Jason arca beúszik az agyamba, kitisztul a tekintetem, és meglátom őt a tömegben. Megfejthetetlen kifejezéssel bámul rám, bár abban biztos vagyok, hogy ez nem a szokásos gúnyos mosolya. Még mindig látom a lángoló tekebábukat röpködni magam körül, de hirtelen elmúlik a félelem. Csak fáradtság marad. És ha már a zsonglőrködésnél tartunk: hogy jutottam idáig? Jó egy hete még utáltam Jasont, Mark pedig hozzám sem szólt. Az eddigi legnagyobb kalandom egy bostoni Kétéltűzés volt Phoebe-vel a Charles-folyón. (Phoebe úgy tett, mintha svéd cserediákok lennénk, ami azt jelentette, hogy én többnyire ültem kukán.) Most pedig ott tartok, hogy csókolóztam Jasonnel (de újra gyűlölöm), Mark meg nemcsak beszélget velem, de velem is akar lenni. Vegyük még hozzá, hogy a legdögösebb srác, akit valaha láttam (persze csak Mark után), Shakespeare-t olvas és üzenget nekem, és máris úgy érzem, mintha a Nem férek a bőrödbe mintájára elcseréltem volna az életem valakivel, aki sokkal menőbb nálam. Mi a fene történik az életemmel? 309

A közönség dörgő tapsba fog, amitől én is magamhoz térek a révületből. A bábuk már nem égnek, Tűzember és a kisfiú meghajol. Mindketten rám mutatnak, én pedig esetlenül pukedlizek a magasban, a láda tetején. – Ügyes, nagyon ügyes – nyújtja a kezét Tűzember, ahogy visszaugrok a járdára. – Sosem hátrány, ha az önként jelentkezők haján nincs túl sok hajlakk! A közönség nevet, én pedig kihasználom az alkalmat, hogy eltűnjek a tömegben. Arrafelé nyomakodom, ahol az osztálytársaimat láttam, de már felszívódtak. Nyomakodom tovább, míg végre elérem a külső kört. Odaérek a szökőkúthoz, és úgy döntök, most már kiszedem végre azt az idegesítő kavicsot a cipőmből. Hirtelen Jason bukkan elő a semmiből, és lehuppan mellém. Pillanatnyilag úgy fel vagyok pörögve, hogy eszembe sem jut arrébb menni, és tudomást sem veszek róla, miközben tépkedem a dupla csomót a tornacipőmön, míg a fűző végre kioldódik. Lehúzom a cipőmet, megfordítom, és háromszor is jó erősen megrázom. Nem esik ki semmi. – Életed végéig keresztül akarsz nézni rajtam? – bök meg a vállával. A válasz igen, úgyhogy felelet helyett visszanyomom a cipőt a lábamra, és a fűzőt gyorsan dupla csomóra kötöm. Mikor kész, felpattanok, ránehezedek rendbe szedett lábamra, és örömmel tapasztalom, hogy semmiféle kavicsot nem érzek. – Nem akarod megcsodálni a szökőkutat? Nagyon kedvelt látványosság. – Jason lehajol, és letöröl valami maszatot a tornacipőm fehér orráról, én meg kezdek ellágyulni. – Ha 310

alaposan szemügyre veszed, egy teljes beszámolót megírhatnál belőle. Bár a maszat már nincs ott, azért lehajolok, és megtörlöm a cipőm orrát. – Ne már, Julia! – Jason odanyúl, és kihúzza az útikönyvem a táskámból. – Miért nem mesélsz róla? Felsóhajtok. – Felvehetnének kihallgatónak a bostoni rendőrségre. – Kiveszem a kezéből a könyvet. – Még a legmegátalkodottabb bűnözőt is megtörnéd. – Odalapozok a Times Square kifinomultabb, londoni megfelelőjét, a Piccadilly Circust bemutató részhez. – Hivatalosan Shaftesbury-emlékkútnak hívják – mondom, miközben ujjammal követve végigfutom az apró szöveget a vonatkozó információkat keresve. – Egy híres viktoriánus kori emberbarát, Lord Shaftesbury tiszteletére emelték. Mikor elkészült, sok londonit felháborított a pucér, szárnyas íjász, Erósz a tetején. Úgy vélték, az alkotás túl erotikus egy olyan megbecsült és konzervatív emberhez, mint a lord. Azt is nehezményezték, hogy az emlékmű a város egyik közönséges negyedében állt. Ennek köszönhetően Erószt gyakran inkább a keresztényi szeretet angyalának nevezik. Gondolom, mert a pucér szerelemisten kissé botrányos lenne. Az „erotikus”, „közönséges” és a „pucér szerelemisten” szavak említése után rákészülök Jason elmaradhatatlan disznó vicceire, de mindössze egy szórakozott aha a reakció. Elmélyülten pötyög a telefonján, fel sem néz. Mivel továbbra is a telóját bújja, keresek egy másik szabad helyet a szökőkút lépcsőjén, és kinyitom az útikönyvem. Én 311

is elmélyülhetek. De miközben lapozgatok, rájövök, hogy képtelen vagyok koncentrálni a szövegre vagy a képekre. Furcsán izgatott vagyok. Ma még egyáltalán nem láttam Markot, nem is hallottam felőle. Christől ugyan kaptam üzit, de egyáltalán nem csigázott fel annyira, mint korábban. Mark minden figyelmemet leköti, és minden erőfeszítésem kudarcot vall, hogy józanul értékeljem a felbukkanását Londonban. Tegnap kétségkívül szuper napunk volt, haza is kísért, és nálam hagyta a pulcsiját (és leteszem a nagyesküt, hogy nem aludtam vele…), de ezt aligha értékelhetjük szerelmi vallomásnak. Valahogy mégsem tudom lerázni magamról azt a kedvetlenséget, ami erőt vett rajtam. Nem igazán segít, hogy Jason még a szokásosnál is furábban viselkedik. Alig szólt hozzám, bár ma már háromszor sikerült eljátszania, hogyan estem bele a tóba. Az egyetlen, ami szemmel láthatóan szórakoztatja, az élő szobrok mindenfelé a Piccadillyn, azok is csak azért, mert nagyon élvezi, hogy cikizheti őket. Sajnálom szerencsétleneket (komolyan, ha valaki, hát én tudom, mit éreznek), de hálás is vagyok, hogy Jason valaki mást ugrat, nem engem. Ezzel a rám nehezedő kínos érzéssel jobbára csak arra vágyom, hogy békén hagyjanak. De ahogy telik a nap, Jason hűvös viselkedésétől egyre cefetebbül érzem magam. Önkéntelenül lepergetem magamban az elmúlt pár napot: a majdnem csókot a London Eye-on, a csókolózós nagyjelenetet Stratfordban, és a levélkét, amiben ő az egészet hibának tüntette föl. Aztán pedig a tegnapi furcsa viselkedése Markkal. Jason kifejezetten ellenséges volt. Biztos, hogy történt valami 312

köztük korábban, amit még Mark sem vett észre, mert szemben Jason elmebajos viselkedésével, ő hűvös és nyugodt maradt. Iszonyú fura az egész. Megkérdezhetném Markot is, de nem különösebben szeretném belevonni abba a nevetséges színjátékba, ami jelenleg a tizenegyedikes tanulmányi kirándulásunk. Lehet, hogy nincs is semmi különösebb oka. Lehet, hogy Jason egyszerűen csak élvezi, hogy seggfej lehet, ami tulajdonképpen a legkevésbé sem döbbentene meg. Összecsapom a könyvet, és a két tenyerem közé szorítom. Behunyom a szemem, próbálom kiverni a fejemből az összes őrültséget, a millió apró Jasont, aki tréfát űzve a lelkemmel ugrál benne. – Öö… sajnálom, hogy meg kell zavarjalak az elmélkedésben, de én bemegyek a Lillywhitesba. – Kinyitom a szemem, Jason tornyosul fölém, hüvelykujjával a híres londoni sportszerboltra bök a válla felett. – Akarok venni egy labdarúgómezt, amit hazavihetek. – Focimezt – morgom tompán. – Tök mindegy. Majd jövök. Itt leszel? – Igen – sóhajtom. – Persze. – Megdörzsölöm a halántékom, de a tompa fájdalom a fejemben nem enyhül. A térdemre hajtom a fejem, és veszek néhány mély, megtisztító lélegzetet, ahogy az edzőnk szokta javasolni az úszóversenyeken. Oxigén járja át a tüdőm és az agyam, és tényleg jobban érzem magam. Mikor felnézek, a környezet már nem annyira szemet bántóan ragyogó, és a turisták keltette hangzavar sem olyan hangos. Végigpásztázom a teret, és meglátom Jasont. Megáll a Lillywhites bejárata előtt. Már megint azzal a nyavalyás 313

telefonnal van elfoglalva, de most gyorsan becsapja. Körbepillant, mintha keresne valakit, majd megfordul és elsétál. Lelép nélkülem. Hirtelen elönt a méreg. Nem hagyta, hogy keresztülnézzek rajta – dehogy, leszerelt a kedveskedésével… Mindezt azért, hogy alibije legyen. Micsoda manipulatív kis… Baseballsapkája áthullámzik a téren, majd eltűnik a Piccadilly metróállomáshoz vezető lépcsőn. Nem tudatos a döntés, hogy követem, egyszerűen csak felugrok, és utánasietek. Utálom, ha hazudnak nekem. Elegem van abból, hogy kihasználnak. Ráadásul tudni akarom, hova a fenébe megy a kis görény. Mikor leér a lépcsőn, megyek utána. Találok egy jó magas, széles vállú üzletembert, és megbújok hajszálcsíkos öltönye mögött. Mikor megérkezik a szerelvény, és kinyílnak az ajtók, Jason kocsijának túlsó felébe szállok. Az egyik ablakban látom a tükörképét, és rajta tartom a szemem, hogy tudjam, mikor száll le. Süvít a szerelvény a pályán, én pedig szorítom a kapaszkodót, nehogy rázuhanjak a mellettem álló, kissé fáradtnak tűnő asszonyra, aki egy ordító kisgyereket tart a karjában. Az eszembe vésem, hogy amint leszállok a metróról, keressem elő a kézfertőtlenítőmet a táskámból. Valahányszor megáll a szerelvény, figyelnem kell, hogy Jason a látóteremben maradjon, miközben a többi utas fel- és leszáll. Az első megálló a Green Park, aztán a Hyde Park Corner. Ahogy közeledünk Knightsbridge-hez, látom, hogy 314

Jason az ajtó felé indul. Ez az. Nagy levegőt veszek. A szerelvény megáll, az ajtók kinyílnak. „Kérjük, ügyeljenek a fel- és leszállásnál” – figyelmezteti a rögzített hang az utasokat, és az emberek, köztük Jason is, sietve nekiindulnak. A szívem hevesen ver, mikor megszólal a csengő, ami jelzi, hogy az ajtók hamarosan záródnak. És abban a pillanatban, mikor már úgy érzem, szétrobbanok a várakozástól, végül kiugrom a kocsiból, miközben az ajtók bezáródnak. Jason gyorsan halad a peronon, elcikázik az ingázók és a turisták mellett. Gyorsan és célirányosan gyalogol, így nem aggódom, hogy esetleg megfordul és rajtakap, hogy követem. Felkocog a lépcsőn, ki az utcára, aztán végig a Brompton Roadon, én pedig követem, fél háztömbnyi távolságból. Nem megyünk sokat, mielőtt célhoz ér. Harrods. Olyan ismert, mint a Macy's, de olyan drága, mint a Bendel's. A díszes épületről, amely egy egész háztömböt foglal el, ordít a „pénz”. Ha A pletykafészekből a csajok Londonba jönnének, itt vásárolnának. Ami azt illeti, a szobámban található összes könyvre hajlandó lennék lefogadni, hogy Evie és Sarah is ide kirándult a kulturális túrákon. Jason eltűnik az egyik „csupa réz, csupa üveg” ajtón át, így utánasietek. Egy pillanatra azért megállok az ajtóban, és gyorsan végignézek magamon az egyik makulátlan kirakatüvegben. Élénken emlékszem az útikönyvem azon bekezdésére, amely a Harrods dresszkódját részletezte. Legendák keringenek arról, hogy a személyzet megtagadta a belépést különböző rendű és rangú hírességektől már akkor is, ha flip-flopban próbáltak meg bemenni – akármennyi 315

gyémánttal volt kirakva az a papucs. Nem szeretném, ha kihajítanának innen, mert az öltözékem „rendezetlen”, ahogy azt a kissé homályos megfogalmazás meghatározza. Sajnos elegendő egyetlen pillantás a tükörképemre, hogy megállapítsam, a „rendezetlen” az én személyes stílusom. Beletúrok kusza, göndör fürtjeimbe (hamvába holt próbálkozás, hogy megzabolázzam a loboncom), a kezemmel végigsimítom az ingem. Izzadt tenyeremnek határozottan van némi gőzölő/vasaló hatása a ráncokra, és elégedetten lépek az áruházba, mert várhatóan nem fognak kirúgni. Odabent fejbe kólint a nyomasztóan fűszeres illatú levegő. Pont a férfi-illatszerosztályra léptem be, ahol szexi, öltönyös pasik kínálnak egy-egy fújást a legújabb illatokból. Pislogok párat, hogy homályos tekintetem kitisztuljon, és egy röpke pillanatra elfog a pánik, hogy szem elől tévesztettem Jasont. – A Craving David Beckhamtől? – búgja egy szirupos brit hang. – Hogy mi? Úgy tűnik, ez a varázsszó, mert egy spriccentésnyi akármi egyenest az arcomban köt ki, meg az orromban, a szememben és a számban. Köhögök és krákogok, és nem sok kell, hogy ideköpjek a Harrods padlójára. – Nagyon sajnálom, uram – mondja az eladó. Uram? Pont annyi időre tudom abbahagyni a köhögést, hogy ádáz pillantást vessek rá, mire döbbenten hátraugrik. – Jaj nekem! Nagyon sajnálom, hölgyem. Én… ööö… nem is figyeltem. – Lényegtelen – mormolom, és kicsit súrolva az eladót, ellépek mellette.

316

Óriási. Úgy nézek ki, mint egy csöves, és olyan a szagom, mint egy selyemfiúnak. Vérebeket fognak rám küldeni, hogy kipenderítsenek innen, és ennek a hülye kölninek köszönhetően igen könnyű lesz megtalálniuk. Továbbsétálok, és igyekszem kidörgölni a szememből David Beckham legújabb celebillatát. Nagyokat pislogok, várom, hogy tisztuljon a látásom, és megint frászt kapok, hogy elvesztettem Jasont. Szerencsére hamar kiszúrom a vörös szénakazlat, amint fel-felbukkan a mozgólépcsőn. Keresztülsietek a vásárlók tömegén, és én is fellépek, lassan, gépiesen követve őt a következő szintre. Folyamatosan a hátát nézem, látom is, hogy amikor felér, és leszáll a mozgólépcsőről, az ellenkező irányba indul el. Másodpercekkel később a legpompásabb dizájner cipőszalonnál bukkanok fel, amit valaha láttam. Phoebe elájulna. Villanásnyira látom a kék Sox sapkával megzabolázott vörös hajat: Jason egy másik mozgólépcsőre szállt. Behúzott nyakkal és lehajtott fejjel követem őt, beállok közvetlenül egy ősz hajú idős hölgy mögé, aki óriási, mézszínű szőrmebundát visel. Pelyhes kis zsebkutya van a hóna alatt, a szőre annyira hasonlít a szőrmekabát színéhez, hogy attól félek, belőle lesz a hozzáillő kalap. Biztonságosan megbújva Szörnyella de Frász mögött követhetem Jasont három emeleten át, ahol feltornyozva állnak a bőröndök (amelyek a Titanicon is megállnák a helyüket), és hegyekben a pihepuha törülközők (amikbe álmomban sem merném beletörölni az arcom), és ahol van egy hely, amit Ágystúdiónak hívnak. Rögtön beúszik a kép, 317

amint Jason az összes ágyat trambulinnak használja, de amint a „Jason” és az „ágy” szavak egymás mellé kerülnek a fejemben, a nedves fű és a csók is kezd bekúszni a gondolataim közé… Jobb lábammal jó erősen rátaposok a balra, hogy elkergessem a képet. Végül felérünk a negyedikre, ahol Jason leszáll a mozgólépcsőről, megáll és körülnéz. Komoly oldalazós ugrással tudok csak leszállni én is anélkül, hogy beleütköznék, és bebújok egy próbababa mögé. Elszámolok tízig, aztán kikémlelek a többrendnyi pasztellszínű frottír mögül, Jason újra elindult, én pedig megyek utána, ruhák és blúzok mögé rejtőzve, míg végül vesz egy éles balkanyart. Előlépek a ballonkabátos bábuk mögül. Jason a Kutyamennyország felé tart, melynek bejáratát két hatalmas, talapzaton álló porcelándalmata őrzi. Kicsit várok, míg kényelmesen beér, aztán átsietek utána a zsúfolt folyosón. A kutyacipőkkel teli vitrinek átmenetileg elvonják a figyelmem. És ez az a pillanat, mikor Jason megfordul. Talán nem tudja, jó irányba megy-e, vagy esetleg érzi, hogy követik. Akármi is az oka, hirtelen hátrapillant. Szerencsére van annyi időm, hogy beugorjak a sarokban egy kutyacsemegékkel teli pult mögé. Guggolok a rózsaszín-fehér csíkos pult mögött, és próbálom távol tartani a máj és a bacon szagát úgy, hogy arcom belenyomom David Beckham-illatú kapucnis pulcsimba. Mikor elégedetten nyugtázom, hogy Jason nem vett észre, lassan kikandikálok a pult mögül, és elnézek az üveg mögött lévő, csillagjegyeket formázó sütik fölött. Hátulról látom a fejét, amint éppen eltűnik a 318

Kutyamennyország túloldalán, így megkönnyebbülten, hatalmasat sóhajtok. – Kisasszony! Elnézést! – Egy kifogástalan frizurájú, sötétkék kosztümöt viselő, középkorú nő néz le rám. – Van valami probléma? – Jaj, nem, minden rendben – felelem sóhajtva. – Csak egy pillanat. Szusszanok egyet. – Nos, meg kell kérnem, hogy távozzon – mondja kimért brit akcentussal. Teljesen váratlanul ér, hogy pontosan ugyanúgy beszél, mint a gonosz igazgatónő A kis hercegnőből, engem meg elfog a jeges rémület, csakúgy, mint ötévesen, mikor először találkoztam a figurával. Ahogy felpillantok, olyan fagyos tekintettel néz rám, hogy úgy érzem, mintha belelökött volna a Charles-folyóba január közepén. – Ezt a viselkedést egyszerűen nem tűrjük a Harrodsban! Gyorsan elmotyogok egy bocsánatkérést, és meglódulok a kijárat felé, mielőtt még elkapja a karom, mint valami tanítónő, és kitessékel. Egyedül is kitalálok, nagyon szépen köszönöm.

319

21. fejezet

Mindenütt jó, de a legjobb a Harrodsban

Légy óvatos. Rossz lenne látni, hogy megbántanak. – S Szuper. Követem Jasont fél Londonon át, aztán nyoma vész a Kutyamennyországban. Elkezdek visszakeringeni a mozgólépcsőhöz, ami az utcára visz. Végigkanyargok a kismama, a csecsemő, a gyermek és a serdülő részlegen, egy teljes fényűző élet bontakozik ki a szemem előtt. Úgy tűnik, már majdnem ott vagyok, ahonnan elindultam, csak azt a lépcsőt kell megtalálnom, amelyik idehozott. Mostanra ismerős ez az érzés. Egészen pontosan a buli és Jason, meg a kis SMS-kalandom óta próbálok visszatalálni ahhoz a Julia Lichtensteinhez, aki Bostonban felszállt a gépre. A fenébe is, bármit megadnék, hogy ismét Stréberke lehessek. De amint azt hiszem, hogy újra rátaláltam, már nyoma sincs, és átveszi a helyét ez a hibbant tyúk, aki lelép a kirándulásról, hogy Jason Lippincottot kövesse.

320

Előttem itt egy hely, amit nemes egyszerűséggel Dinernek hívnak, lerí róla, hogy a britek úgy döntöttek, megpróbálják idevarázsolni a valódi amerikai ételbárélményt. Piros műbőr ülőkék, fényes, fehér, műanyag bevonatú asztallapok és csillogó króm, ameddig a szem ellát. De persze a klasszikus amerikai ételbár itt látható luxusverziója egy rendkívül fontos dolgot illetően melléfog: az egész túl tiszta, túl ragyogó, túl tökéletes. Otthon, az én kedvenc étkezdémben, a Deluxban már fényét vesztette a króm, lepattogzott az asztallapok széle, a pultnál pedig megszigszalagozott bárszékek állnak. Egy pillanatra mégis élesen belém mar a honvágy. A Delux volt apa törzshelye, mikor megszülettem, onnantól pedig a mi törzshelyünk lett. Minden áldott vasárnap oda vitt reggelizni, egészen csecsemőkoromtól. Imádta elmesélni, hogyan tette fel a hordozómat az asztalra a szalonnás tojása mellé. Azt mondta, az a reggel anyáé volt, hogy végre alhasson. De egyben a mi reggelünk is. Ahogy nőttem – és elég idős lettem, hogy egyedül üljek a székemen, apró kis lábamat lóbázva az asztal alatt, és elég idős, hogy megrendeljem a palacsintámat –, már egyre kevésbé szólt arról, hogy anya aludni tudjon, és egyre inkább rólam és apáról. Meglátom Jasont, Sox sapkája egy asztalon pihen, vörös haja csapzottan lóg a homlokába. Egy szőke lánnyal ül szemben, bár a „szőke” nem elég, hogy leírja azokat a csillogó, pazar, tökéletesen kisimított fürtöket. Hibátlan bőre olyan üde, mintha egy csapatnyi angyal állna felette, és spriccelné egész nap. Ajkán tökéletesen felvitt, mélyvörös rúzs. Ennek a lánynak olyan tökéletes a stílusa, hogy 321

hétköznap délben is megengedheti magának a „ribirúzst” – ahogy anya hívja –, és egy kicsit sem kihívó. Egy-egy pohár tejturmix áll előttük, Jason a felét már megitta, a lányé szinte érintetlen. Összehajolnak az asztal fölött, úgy beszélgetnek, mint két összeesküvő. A lány áttol egy darab papírt az asztalon, Jason gyorsan átfutja, majd zsebre vágja. Aztán kihúzza a szívószálat a turmixból, az asztalra ejti, megdönti a poharat, és egyetlen húzásra kiissza. A lány felnevet, és végigsimít a kezén. Valami oknál fogva ettől a látványtól – ahogy finoman megcirógatta Jason bőrét az ujjhegyeivel – összeszorul a gyomrom. Mikor felállnak, látom, hogy majdnem egyforma magasak. A lány odahajol hozzá, nekem meg mindjárt megáll a szívem… Most meg fogja csókolni? Ebben a pillanatban egy hawaii színekben pompázó, irdatlan hát zárja el a kilátást. Élére vasalt, khakiszínű bermudában és undorítóan rikító selyemingben egy nagydarab fickó kövér ujjával az ételbárra mutat. – Édesem, nézd! Lefogadom, hogy itt van pont olyan sajtburger, mint otthon! Nem meglepő, hogy egy ilyen pasas több ezer mérföldet megtesz azért, hogy ugyanazt a vackot egye, mint otthon… tányéronként húsz dollárral drágábban. Lejjebb engedem a tekintetem, és azt látom, amire számítottam: szandált visel zoknival. Először balra ugrok, majd jobbra, végül sikerül elnéznem Mr. Hawaii mellett, de Jason akkor már csak

322

búcsúzóul megszorítja a lány kezét, megfordul, és elindul. Bármi történt is, lemaradtam róla. Aztán váratlanul elindul felém. Most, hogy Mr. Hawaii továbbment, kapcsolok, hogy teljesen kikerültem a takarásból. Semmi sincs, ami mögé elbújhatnék, úgyhogy egyszerűen megfordulok, és elindulok az ellenkező irányba, tornacipőm talpa sietősen csikorog a márványpadlón. Kiszúrok egy táblát, rajta a felirattal: „Hölgy Társalgó”, ami feltételezésem szerint a mosdót jelentheti, és egyenesen arra veszem az irányt. Odabenn csillogó előtérben találom magam, a fal mellett pazar, aranyozott dívány áll. Lerogyok rá, és néhányszor mélyet lélegzek, igyekszem nyugodt maradni. Az agyam ettől még ontja rám a kérdéseket: Ki volt ez a lány? Vele SMSezett Jason egész nap? Hol ismerte meg? Megcsókolta? Engem megcsókolt. Most engem használ alibinek, hogy legyen alkalma őt is megcsókolni? Amilyen gyorsan jönnek a kérdések, úgy kínálja az agyam a válaszokat is: A lány szupermodell. A házibulin találkozott Jasonnel. Elbűvölte a srác amerikai humora és pimasz viselkedése. Bonyolult viszonyt folytatnak az üzenetek segítségével. Azért találkoztak, hogy megerősítsék friss kapcsolatukat, Jason őt akarja. Méghozzá nagyon. – Ahh – nyögöm, majd lehajolok, és a homlokomat a térdemhez szorítom. – Hozhatok önnek valamit, kisasszony? – Ahogy felnézek, egy jóságos, idősebb hölgyalkalmazottat látok a Harrods formaruhájában, aki aggódón néz rám.

323

– Nem, köszönöm, csak néhány percet kérek – felelem. Igyekszem valami mosolyfélét erőltetni az arcomra. A végeredmény bizonyára mindennél szánalmasabb, mert a hölgy megveregeti a vállam. – Megértem, kedveském. Maradjon, ameddig jólesik. Megköszönöm, aztán visszaejtem a fejem az ölembe. Jó lenne most ledobni magam a padlóra, és csinálni pár fekvőtámaszt, de valami azt súgja, hogy ezt a viselkedést sem tűrnék a Harrodsban. Minden izmom feszül, a lapockám közti terület görcsbe rándul. Mély levegőt veszek, és csinálok egy fejkörzést, hogy ellazítsam a nyakam. Nyugalom, nyugalom, ismétlem magamnak, és néhány újabb mély lélegzetvétel után végre menetkész vagyok. Kifelé megköszönöm a hölgynek, dobok néhány érmét az ajtó melletti ezüsttálkába, és elindulok vissza, a mozgólépcsőhöz. Ezúttal valóban sehol sem látom Jasont, hál' istennek. Lemegyek a mozgólépcsőkön a földszintig, és minden egyes emelettel egyre rémesebb a hangulatom. Elméletileg Jasonnek segítenie kellett volna nekem, ebben állapodtunk meg. De nem sikerült összejönnöm Chrisszel, és ezt a Mark dolgot is szabotálta. Kezdettől fogva játszik velem, és fogalmam sincs, miért. Mindenféle lányokkal flörtöl, hogy szobakulcsot vagy internet-hozzáférést szerezzen, vagy csak szórakozásból. Ráadásul jól is csinálja, és ez az, ami igazán kiborít. Sikerült annyit megtudnia rólam, hogy manipulálhasson (például kihasználja, hogy imádom a Beatlest), azért, hogy megkaphassa mindazt, amit akar, egy csóktól kezdve a nagy halom napi beszámoló elkészítéséig. Nem nekem segít, hanem magának, hogy hozzájusson, 324

amihez akar. És most épp a legcukibb lányt akarja, akit Britannia a hátán hord. Jason titokban kavart volna vele? Én egész idő alatt megbíztam benne, viszonoztam a csókját, ő meg arra sem vette a fáradságot, hogy említést tegyen a szuper-modellről, akit talonban tart? Jó, persze én kértem, hogy segítsen Chrisszel… és nem mintha Jason bármivel is tartozna nekem… Úgy érzem, mintha lenyeltem volna egy rakás angolnát. Ez így igaz. Jason nem tartozik nekem semmivel. De elhitette velem, hogy fontos vagyok neki. Olyan gyorsan cikáznak a gondolataim, hogy szinte beleszédülök. Teljesen magam alatt vagyok. Miért érné be a csajjal, aki csak színleli, hogy szupermodell, mikor megkaphat egy valódit is? Mélységesen megalázó ez az egész, érzem, hogy a szégyen birkózik a gyomromban a reggelimmel. Nem tudom kiverni a fejemből a rubinvörös ajkat, és a következő pillanatban már látom is lelki szememmel, ahogy csókolóznak. Próbálom meggyőzni magam, hogy nem érdekel, ha megtette – vagy újra megteszi. Én mással akarok csókolózni. Valaki olyannal, mint Mark. Próbálom elképzelni, milyen lehet, ha Mark húz közel magához erős karjával. Próbálom elképzelni az ő ajkát az enyémen, de mindig elillan a kép, mielőtt a jó részhez érnék. Helyette egy váltakozó diasorozatot látok: Jason megcsókol engem, utána megcsókolja azt a lányt. Aztán összeáll a kép. Hát ezért volt szerinte hiba a mi csókunk. Valószínűleg végig rágondolt, és mikor észhez tért, és felfogta, hogy Stréberkét tartja a karjában, elinalt. 325

Nem véletlenül mondogatja nekem Sarah, hogy tegyek le róla. Visszagondolva rettentően szánakozó tekintetére a Buckingham-palotában, most kapcsolok, hogy nem magának akarta Jasont. Engem próbált megvédeni tőle és a hazugságaitól. Próbálta jelezni, hogy kerüljem el a srácot! Lehet, hogy mégsem ő a főgonosz, akinek mindig is hittem, de az én kis világomban jelenleg teljes a felfordulás. Mark flörtöl velem, Jason megcsókolt, Sarah Finder pedig jót akar nekem? Kék a fű, és zöld az ég? Mikor kijutok az utcára, elindulok a metróhoz, és vissza az osztályomhoz. Jó eséllyel Jason is odatart, és gyorsan észreveszi majd, hogy nem vagyok ott (vagy mégse?). Miközben megyek a járdán, érzem, ahogy gyűlik fel bennem a harag és a sokk okozta fájdalom. Nem értem, miért lep meg, hogy Jason kihasznált. Mindenesetre meglep. Meglep és bánt. Egy darabig úgy tűnt, mintha kezdene megváltozni. Mintha valaki más lenne. Mintha egy másik oldalát mutatta volna meg nekem. De még az is hazugság volt. Nincs másik oldal. Nem is igazán árulás ez, hiszen alapvetően nem volt mit elárulni. Egy hiba nem kapcsolat. Ha megint el tudok jutni oda, hogy tudomást sem veszek róla, mint mielőtt elindultunk erre az útra, akkor el tudom felejteni. Jason nem fontos. Mark az én MVI-m! Mark mellett sosem érzem magam ilyen rémesen, zavarodottan és ellentmondásosan. Mark mellett jól érzem magam. Egy MVInek pontosan ez a dolga. Nem számít. NEM SZÁ-MÍT! Minden lépésnél ezt ismétlem magamban, újra meg újra, míg végül már hallhatóan suttogom, miközben masírozom előre. 326

22. fejezet

Botladozás az emlékek útján Létezik h ma láttalak a Harrods előtt? (isten bizony nem követlek!);) – C Jason a Lillywhites előtt áll. Egyik lábával a falat támasztja maga mögött, látom, hogy a térde kikandikál a farmeréból az egyik lyukon. (Hogyhogy nem rúgták ki ezért a Harrodsból?) Nekidől a téglaburkolatnak, mintha végig ott állt volna, és mikor odaérek hozzá, lustán felnéz a telefonjából. – Hé, Stréberke, hol voltál? – Hogy hol voltam? – Forrni kezd bennem a düh, úgyhogy gyorsan rácsapom a fedőt, és jó erősen leszorítom. „Nem érdekel… nem érdekel” – mantrázom szakadatlanul, míg végül ahelyett, hogy kitörnék, egy laza vállrándítással elintézem a dolgot, és előveszem a telefonom, hogy átfussam az üzeneteket. – Hát… csak felderítettem a terepet, érted. – Kapás van? – biccent a telóm felé, a sajátját meg összecsukja, és zsebre teszi. – Találkoztál a hódolóddal? Jelentkezett? – Igazából azt várom, hogy Mark rám csörög – mondom hamiskás mosollyal az arcomon, miközben le nem veszem a szemem a mobilról. Látja vajon rajtam, hogy nem érdekel? – 327

Szerintem ma este lehet, hogy elmegyünk valahova, talán úszunk egyet, vagy ilyesmi. – Jason alig láthatóan visszahőköl, mintha pofon ütöttem volna. – Mi lett Chrisszel? Sétálok tovább, úgyhogy kénytelen a hátamhoz intézni a kérdést. – Az a helyzet, hogy nem tudom, kicsoda Chris. Markot viszont ismerem – felelem, de nem fordulok meg. – Biztos vagy benne? – kérdezi metszően hideg hangon. Erre már szembefordulok vele. – Tudom, hogy egy tök édes, tök kedves, tök cuki srác, aki nem viselkedik úgy, mint egy ötéves, vagy lökdös be engem a tóba. – Touché – mondja, de nem mosolyog. Az arca tökéletesen kifejezéstelen. Kínos csend telepedik közénk, és elhatározom, hogy nem fogok elsőnek megszólalni. Nem fogok… – Miben mesterkedsz már megint? – kérdezem. Fenébe! A kíváncsiságom és a vágy, hogy hazugságon kapjam, felülír minden más taktikát, amit kigondolok. – Ó – mondja nagyot sóhajtva –, hát csak felderítem a terepet. Megcsodálom a nevezetességeket. Felkészülök a sok izgalomra, ami még hátravan. – Miféle izgalomra számítasz? – Próbálom kiugrasztani a nyulat a bokorból. Azt akarom, hogy szóba hozza a Harrodsot, vagy azt a lányt, vagy a nyavalyás üzeneteket, amiket egész álló nap kap. Sajnos túl okos. Vagy csak túl jól hazudik. Nem jutunk el a válaszig. Megzavar a Lillywhitesból kiözönlő osztálytársaink áradata, egyikük-másikuk alaposan 328

fel van málházva szatyrokkal. Tömegesen nyomulnak a szökőkút felé, ott van a kijelölt találkozóhelyünk. Ryan fut be közénk, vadiúj lacrosse-ütővel a kezében. Olyan vadul hadonászik vele, hogy le kell hajolnom, ha meg akarom tartani a fogaimat. Mikor újra felegyenesedem, Jason lábával ellöki magát a faltól. – Velem egy percig sem unatkozol, Stréberke. Bekullogok a szállodaajtón az osztálytársaim után. Mindenki izgatottan cseveg az új szerzeményéről. Másra sem vágyom, mint hogy ússzak egyet. Vagy szunyókáljak. Esetleg, hogy ússzak, aztán szunyókáljak. A csapat a liftekhez siet, úgyhogy én kapásból megcélzom a lépcsőt. Egyenesen az ágyamba akarok dőlni, és senkivel nem akarok összefutni menet közben. Felmászom a háromemeletnyi keskeny lépcsőn az én szintemre, és nekifeszülök a nehéz, tűzálló fémajtónak. Amikor kivágódik, szinte beesem rajta. Egyenesen neki Marknak. – Hé! – kiáltja, és kinyújtott kézzel igyekszik megtartani. Arccal a mellkasán landolok, a világ legpuhább, vajszínű pulcsijához simulva. – Te jó ég! – zihálom a lépcsőzéstől kifulladva. Hátralépek az ölelésből, megigazítom magamon a kapucnis felsőm, közben lassan elpirulok. – Ne haragudj! – Ó, semmi gond. Sőt tiszta szerencse. Egész délelőtt kerestelek! – mondja Mark, és az a hatalmas, majdnem tökéletes mosoly terül szét az arcán, amit annyira szeretek. – Reméltem, hogy megint tehetünk egy kis felfedező körutat, 329

esetleg bekaphatnánk ebédre valamit. Imádtam veled tekeregni tegnap. – Hát persze! – vágom rá. Azt hiszem, nem játszom valami hitelesen a nehezen megközelíthetők. Érzem, ahogy a nyakés a vállizmaim ellágyulnak, mint a vaj, amilyen színű Mark pulcsija, és ami olyan jól illik sötét hajához és tavasziasan napbarnított színéhez. Miközben én Jason után szaladgáltam, Mark engem keresett egész délelőtt? Végre valaki, aki utánam fut. A fáradtságom nyomban el is illan. – De elkerülhetnénk ezúttal a tavakat és egyéb élő vizeket? – Naná – vigyorog. A falnak dől, összefonja a karját a mellkasa előtt. Esküszöm, úgy néz ki, mint egy parfümreklám, amit múlt hónapban láttam a Teen Vogue-ban. – Tetszik a humorod, Julia. Atyaég. Viccesnek talál. És nem esetlenül viccesnek vagy furcsán viccesnek. Elönt az a fajta meleg és boldog érzés, mint amikor az ember kakaót szürcsölget a kandalló előtt egy havas téli napon. Mark a lift felé int a fejével, olyan jellegzetesen laza mozdulattal, ami csak az igazán menők sajátja. Megyek utána. – Van valami elképzelésed? – kérdem. – Nem is tudom, csak sétáljunk. Mit szólsz? – Nyugodt és könnyed a hangja. – Tökéletes. – Úgy érzem, mintha a mellkasomba beszorult volna egy csomó levegő, úgyhogy hosszan sóhajtok. Ennek ellenére a feszítő érzés megmarad. Viszont ezúttal biztos vagyok benne, hogy a boldogság okozza. – Hadd ugorjak be a szobámba a térképemért. 330

– Isten őrizz! – Mark megnyomja a lefelé mutató rézgombot, és a lift kitárul, mintha csak ránk várt volna. Udvarias mozdulattal betessékel. – Ma én kalauzollak. – Aztán kiszámított nemtörődömséggel hozzáteszi: – Ugye nem kell megkeresned Jasont, vagy ilyesmi? – Ezt most miért kérded? – Nem akarok ingerült lenni, de jelen pillanatban nem áll szándékomban Jasonnel, vagy akár Jasonről beszélgetni. – Nem ő a partnered vagy micsodád az utazás alatt? – Tud ő vigyázni magára – felelem határozottan, és úgy tűnik, ez elég Marknak. A Temzéhez futó utcákon vezet keresztül. Elmegyünk az Alap/Hang mellett, ebben a lemezboltban jártunk Jasonnel az egyik, Chris után kutató expedíciónkon. Azóta átalakították a kirakatot, és most az eredeti Beatles-albumok hatalmas kartonpapír másolatával van tele – a brit kiadásúakkal, nem az amerikaiakkal, természetesen. Megteszem, ami csak tőlem telik, hogy ne gondoljak Jasonre és a mi számunkra… ami egyébként nem is a „mi számunk”. – Hogy én mennyire imádom a Beatlest! – mondja Mark a kirakathoz hajolva, még a homloka is hozzáér az üveghez. Kalapál a szívem, és úgy érzem, minden porcikámmal mosolygok. Hála az égnek, hogy szereti a Beatlest… Naná, hiszen ő az MVI-m. – Melyik a kedvenc számod? – Remélem, hogy az I've Just Seen a Face. Vagy a Here, There and Everywhere. Az maga lenne a tökély. Mark egy pillanatra elgondolkodik, mielőtt válaszol:

331

– Az Imagine – böki ki mosolyogva, rám villantva kicsit csálén álló fogát. – Egyszerűen imádom azt a dalt. Az ajkamba harapok. Nem akarom kijavítani, de muszáj. – Hát… az nem Beatles. – Nagyon igyekszem, hogy semleges maradjon a hangom, és ne ütközzön ki belőle a kis okostóni énem. – Hogyhogy nem Beatles? – Teljesen zavarba jön. – Az egy John Lennon-dal – mondom óvatosan, remélve, hogy ez majd a megfelelő irányba tereli, de látom az arcán, hogy ez abszolút új infó neki. – Abból az időszakból, mikor már feloszlott a Beatles. – Aha, vagy úgy – bólint, de úgy tűnik, nem nagyon izgatja a dolog. – Na ja. Tök mindegy, nem igaz? Elfojtom a késztetést, hogy elmagyarázzam, ez határozottan nem tök mindegy. Egy dolog kijavítani Jasont, aki már amúgy is azt gondolja, hogy én vagyok a legnagyobb okostojás, akit valaha a hátán hordott a föld. De úgy tűnik, Marknak nem ez a benyomása, ha viszont kijavítom, attól nála is elindulhat a vezérhangya. Ráadásul ezt könnyű eltéveszteni. Legalább azt tudta, hogy egy gombafejű énekelte. Tényleg könnyű eltéveszteni. És a ráadás ráadásaként az Imagine nagyon jó szám. Kicsit közhelyes, de attól még tényleg nagyon jó. Veszek egy mély levegőt, és bár kis híján a torkomon akad, nyögök egy olyan leheletnyi, lezser „ahá”-t, amilyen csak futja tőlem. Mikor a háztömb végére érünk, már látjuk a Temzét. Lelépek a járdáról a kissé girbegurba angol zebrára,

332

beleszippantok a ködös londoni levegőbe, és visszatér a mosoly az arcomra. – Julia! – Mark határozott, sürgető hangja zökkent ki a révületből. Rögtön utána jön az egyenesen felém száguldó taxi hangos és hosszú tülkölése. Mark elkapja a kezem, és visszaránt a járdára. – Ez meleg volt – mondja, mikor épségben átérünk az út túloldalára. – Jól vagy? Egyáltalán nem láttam, hogy jön. – Persze, jól – felelem, de közben az ujjaira meredek, melyek még mindig összefonódnak az enyémekkel. Nem engedi el a kezem. Mikor megint ránézek, észreveszem, hogy ő is összekulcsolódó kezünket nézi. Össze kell szorítanom a számat, nehogy egy hatalmas „Hurrrááá!”-ban törjek ki. Most mondanom kéne valamit – tudom, hogy az lenne a menő –, de az agyam képtelen három értelmes szót egymás mellé rakni. Újra Markra nézek. Most először veszem észre, hogy a szemében van egy kis karamellszín is. Úgy veszi körül a pupilláját, mintha napraforgó nyílna az íriszében. Olyan erős csábítást érzek, olyan elsöprőt, hogy néhányszor mélyen kell lélegeznem, nehogy ledöntsem őt a járda közepére, és smároljak vele egészen ballagásig. Rám mosolyog, és az agyam előzékenyen felhívja a figyelmemet, hogy ez nem álom. Ez a való élet. Az én életem, és Mark épp most kapott rajta, hogy bámulom. – Először vagy Londonban? – Mesterien tudja oldani a feszültséget. – Igen – felelem álmodozón. 333

– Menő, mi? – És akkor még finoman fogalmaztunk. Azóta hallok folyamatosan Londonról, amióta az eszemet tudom. A szüleim itt voltak nászúton, és imádták. – Az klassz – mondja, aztán hirtelen ezzel folytatja: – Emlékszem az apukádra. Meghalt, igaz? Érzem, hogy összeszorul a gyomrom, de míg általában elég lassú a folyamat, ahogy felbukkannak az emlékek apáról, most nagyon gyors. A gyomrom pillanatok alatt krumpli méretűre szűkül. – Öö… aha. Mikor hétéves voltam. – Az kemény – rázza meg a fejét. – Sajnálom. – Ez van – mondom. A cipőm orra véletlenül megakad a kövezeten, és megbotlok. Mark elkapja a karom, és megtart. – Köszi. – Irtó hülyén érzem magam, részben, mert megbotlottam, részben pedig azért, mert a furcsa kérdéseitől szó szerint és átvitt értelemben is elvesztettem az egyensúlyom. – Nincs mit. – Mark rám mosolyog. – Rám számíthatsz. Sétálunk a Temze mellett, nézzük, ahogy hajók siklanak a folyón a tavaszi hűvösségben. Kószálunk, nem szólunk egy szót sem. Mintha Mark egy atombombát dobott volna a beszélgetésünkre ezzel a „halott apuci” hozzászólással, és ezt, azt hiszem, ő is tudja. Egyre nyomasztóbbá válik köztünk a csend. Valamivel előttünk látszik a Big Ben. – Tudtad, hogy bár a németek a villámháború során bombázták Londont, mint az őrültek, és két oldala is megsérült az órának – idézem egyenesen az útikönyvemből 334

mégis pontosan járt, és a harangok is pontosan szólaltak meg? – Villámháború? – Igen. – Ránézek, és látom, hogy lövése sincs. – Második világháború? – Ja az! Már emlékszem – mondja, és kicsit megnyugszom. Ők egy teljes évvel ezelőtt vették ezt törifakton. – Hűha, te nagyon penge vagy, mi? – Ööö… azt hiszem – felelem, mert most őszintén, mit lehet erre mondani? – Fogalmam sem volt, hogy ennyi minden van elraktározva a csinos kis fejecskédben – mosolyog rám. Ettől a mondattól gyökeret ver a lábam. Mark lép még egyet, mielőtt észreveszi, hogy megálltam, aztán szembefordul velem. – Minden oké? – Hogyne – mondom összezavarodva. Lehajolok, és a cipőfűzőmmel babrálok, bár semmi gond nincs velük. Ennek ellenére kikötöm, majd újra megkötöm őket. Szeretnék arra koncentrálni, hogy csinosnak nevezett, viszont a megjegyzés másik része meglehetősen böki a csőröm. Mit akart ezzel mondani? Komolyan azt hitte, hogy ostoba vagyok? – Hé, emlékszel arra, mikor kicsik voltunk, és Robbie Hart azt mondta, hogy ha valaki babot dug az orrába, az belenő az agyába? – kérdezi Mark. – Te pedig azt mondtad, hogy nem igaz, erre ő feldugott egy babot az orrába, hogy megmutassa neked.

335

Elnevetem magam. Határozottan emlékszem rá. Az anyukájának be kellett vinnie Robbie-t a sürgősségire, hogy kiszedjék a babot, mert annyira betolta. – Nem volt igazam – mondom. – Kiderült, hogy egy babszem tényleg gyökeret tud ereszteni az agyban. Olvastam róla a neten. Megint hallgatunk, de már kevésbé érzem kellemetlenül magam. Szó, mi szó, egy babszem Robbie Hart orrában nem a legkedvesebb emlékem, de értékelem az erőfeszítést, hogy Mark megpróbálja oldani a feszültséget. Kószálunk még egy kicsit, közben dumálunk. Csak könnyed témákat hozok fel, és úgy tűnik, Mark nem bánja. Beszélünk a kedvenc filmünkről (az enyém: A vágy villamosa; az övé: Harcosok klubja), kedvenc együttesünkről (az enyém: na vajon?; az övé: Phish), kedvenc tévéműsorunkról (az enyém: bármi a History Channelről; az övé: bármi a Cartoon Networkről). Hát az ízlése nem éppen olyan, amilyennek képzeltem, de legalább fesztelenül tudunk beszélgetni, és nem hebegek összevissza. Phoebe büszke lenne a társalgási képességeimre. Végül a város közepén, egy parknál találjuk magunkat. Kovácsoltvas kerítés és hatalmas fák tartják tőle távol London nyüzsgését. Egy tábla szerint ez a St. James's park. Épp javasolni akarom, hogy menjünk és olvassuk el az információs táblát, hogy megtudjuk, hogyan jött létre ez a gyönyörű park, de Mark már el is suhan mellette. A gyalogút a bejáratnál több kis ösvénnyé ágazik el, melyek a fák között kanyarognak, mielőtt valahol középen ismét találkoznak.

336

Bemegyünk a kapun, és egy olyan ösvényen indulunk el, amelyik egyenesen a parkban található tavacskához vezet. Megállunk, és Mark lehajol néhány kavicsért, hogy kacsázzon a vízen. Oldalazva dob néhányat, mintha egy frizbit hajítana el, de mindegyik csak belecsobban, és lesüllyed a tó fenekére. A tavacska túloldalán esküvő van, nyoszolyólányok halványkék ruhában, vőfélyek szürke frakkban, fehér virágok a gomblyukakba tűzve és karokról aláomolva. A park szemközti oldalán, egy fűz alatt álldogálnak. Az egyik koszorúslány fel-feldobja a levegőbe üres virágszirmos kosárkáját. A másik a ruhájával birkózik, itt-ott megcibálja, és elég bosszúsnak tűnik. Az egyik vőfély elmélyülten telefonál, a másik meg időnként meghúz egy laposüveget. Egy eszelősen kattintgató fotós ugrál körülöttük. A menyasszony és a vőlegény kicsit arrébb állnak. Az ifjú ara hosszú, fehér ruhája elterül a lábánál, és a szél épp szétfújja művészien felfésült haját, de ő nem igazán zavartatja magát. Sőt mintha észre sem venné. Nézi újdonsült férjét, aki karját a derekára fonja, egyik keze a hátán, és egyenesen visszanéz rá. Mark a tóba dob még egy követ, aztán odalép hozzám. – Min gondolkodsz? Tétovázok. De mikor ránézek, egyértelműen látom, hogy valóban tudni akarja. Nemcsak udvariasságból kérdezi. – Hát… ez az egész valószínűleg tök nevetséges, és elképesztő, hogy ezt most szóba hozom, de… – Mély levegőt veszek, mielőtt a szavak villámgyorsan kibuknak belőlem: –

337

Emlékszel, amikor kicsik voltunk, és a kertünkben azt játszottuk, hogy összeházasodunk? – Persze hogy emlékszem! – Mark egy fának dől, és nevetni kezd. A park csendjében fülsértőnek és üresnek hat a nevetése. – Anya imádja ezt a sztorit. Még egy fényképe is van rólunk az esküvői ruhánkban, amit a játék kedvéért magunkra vettünk. Most nekem is eszembe jut a kép. Mark fotós papája készítette, azután, hogy végeztünk, és beszaladtunk átöltözni. Ha nem csal az emlékezetem, abban reménykedtünk, hogy a nászutunkon keresztülszaladhatunk a locsolófej vízsugarán. – Sosem felejtem el a kis hatéves Markot, aki olyan komolyan vette azt a játék esküvőt. – Érzem, hogy mosoly szökik az arcomra. – Azt mondtad, meg akarod találni a szerelmet, amiről a könyvekben olvastál. Mark nagyokat horkant, aztán magában nevet tovább, csendesen rázkódik a válla. – Mi olyan vicces? – Az arcát kémlelem, de nem árul el semmit. – Jaj, csak amit mondtál – sóhajt, és még mindig nevet egy kicsit. – Vagyis inkább, amit én mondtam. Valószínűleg egy pusziban reménykedtem. – Ezt hogy érted? – A szerelmet, amiről a könyvekben olvastam?! Most viccelsz? Az életben nem találtam volna ki ilyet magamtól. Lehet, hogy anya egyik sorozatából szedtem. Valószínűleg azt gondoltam, hogy így lesz egy kis ovis akció – kacsint rám. – Édes voltál, már akkor is. Nagyon perverz ilyet mondani? 338

Elfordítom róla a tekintetem. Kivörösödik az arcom. – Hát egyik-másik könyvben egészen fantasztikus szerelmekről olvasni – mondom csöndesen, és érzem, ahogy húzza a vállam a Büszkeség és balítélet a táskámban. – Persze, lehet – vonja meg a vállát Mark. – Nem igazán vagyok oda az olvasásért. Nincs rá időm, vágod? Örülök, ha átrágom magam a sok szeméten, amit órán feladnak. Miközben ezt mondja, úgy érzem, mintha távolodnék, vagy mintha ő távolodna. Minden eltűnik körülöttem, és bár még mindig mellettem áll, hirtelen elképzelhetetlenül távolinak tűnik. Átnézek a parkon, oda, ahol már szedelőzködnek az esküvő résztvevői, talán indulnak tovább valahová egy gyönyörű fogadásra, pezsgővel, menyasszonyi tortával. Velük akarok menni én is. Ahogy haladnak át a parkon, virágszirom és taft száll mögöttük, én pedig úgy érzem, valami meghalt bennem – egy kép, egy ábránd, ami egyetlen szempillantás alatt szertefoszlik. Mark hanyag beletörődéssel már csak hajigálja a kavicsokat a tóba. Meg sem próbál kacsázni. Ez a srác itt nem az a srác, aki a fejemben élt az évek során. Persze a huncut mosoly, a tökéletes haj ugyanaz, de hogy utálja a könyveket? Hogy hatévesen egy szappanoperából hallott mondatot ad elő? Hogy a Harcosok klubja a kedvenc filmje? Tisztára, mint mikor látsz egy interjút a kedvenc, menő filmszínészeddel, akiről menet közben kiderül, hogy igazából egy fellengzős seggfej. Pillanatnyilag nem akarok mást, mint felrohanni a szobámba a szállodában, és beletemetni az arcom a párnába, miközben az általam elképzelt világ összeomlik körülöttem. 339

Az elmúlt tíz évet azzal töltöttem, hogy kitaláltam Markról egy tündérmesét, ami úgy hamis, ahogy van. És itt egy pillanatra deja vu fog el. Ezt már hallottam korábban… Jason. Még akkor, amikor először beszéltem neki az MVIről, és kigúnyolt. Óriási, épp most világosodom meg, Jason Lippincott szíves hozzájárulásával. Mindenesetre igaza volt. Figyelem Mark arcát, próbálom meglátni benne a fiút, akinek képzeltem, de az nincs ott. Csak egy nagy, jóképű mosoly van, meg egy srác, akinek a kedvenc „Beatles”-száma az lmagine. – Már el is felejtettem, milyen vicces vagy – szólal meg Mark. Ellöki magát a fától, közelebb lép hozzám, és – azt hiszem – sokatmondónak szánt pillantással mélyen a szemembe néz. Mintha kicsit túl sokat nézett volna a nyolcvanas években készült tinifilmeket, mielőtt sétálni indultunk, ráadásul a negatív szereplők húzásait leste el. Sehol egy Jake Ryan a templom előtt a Tizenhat szál gyertyából, vagy egy Lloyd Dobler, feje fölé emelt magnóval. Csak az Álmodj rózsaszínt seggfej egyetemi előkészítőse. A gyomrom kifordul. Átöleli a derekam, és lassan közelebb hajol. És íme. A pillanat, amiről évekig álmodoztam. De tudom, hogy ami most jön, az nem az, ami után sóvárogtam. Azt hiszem, mára pont elég volt ennyi csalódás, úgyhogy amikor lehunyt szemmel a szájával egyenesen megcélozza az enyémet, hadarni kezdek:

340

– Lekések egy… ööö… egy időpontot. A házi feladattal. Van egy időpontom a házi feladattal. Vissza kell mennem a szobámba. Nem enged el. Még közelebb hajol, és a fülembe súgja: – Hadd jöjjek veled. Nagyon jó tanár vagyok. Hátraugrok. – Nem! – kiáltom magas, sipító hangon. – Figyi. Tudom, hogy ez nem a repülőgép mosdója, de attól még szórakozhatunk egy kicsit. Teljesen lemerevedek. Úgy érzem, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jeges vízzel. Atyaég… hát hallotta… és azt hiszi, hogy én… Hirtelen bevillan az egyik első dolog, amit itt, Londonban mondott: „Hallom, volt némi izgalom idefelé a repülőn.” Behunyom a szemem, és egy pillanatra megszédülök. Attól félek, elhányom magam. – Ryan mesélt a kis kalandodról hat mérföld magasban – folytatja Mark, aztán nevetni kezd, és megint felém lép. – Ne borulj már ki ennyire, Jules! Én szeretem a bevállalós csajokat. Nem is reagálok. Egyszerűen sarkon fordulok, és elrohanok.

341

23. fejezet

Honvágy a köbön

Annyira elveszett vagyok – J Mire kiérek a parkból, laza kocogásra váltok. A kapuban balra fordulok, és mikor elérem a következő háztömböt, már futok. Szaladnak mellettem a házak, de oda sem figyelek. Csak előrenézek, és egyre növelem az iramot minden elsuhanó tömb után. A világ minden kincséért sem állnék meg. Minél többet futok, annál fáradtabb leszek, és minél fáradtabb leszek, annál nehezebb azon gondolkodnom, hogy mi elől is futok éppen. Elérek egy másik parkhoz, és hirtelen bekanyarodok a kapuján. Végigfutok egy kanyargós gyalogúton, a kőből rakott boltíves kis alagútig, ami megint az utcára visz. Zakatol a szívem, szúr az oldalam, a lábszáram meg utoljára akkor égett ennyire, mikor kilencedikben versenyszerűen futottam. Hirtelen megállok, előrehajolok, és kezemet a térdemre támasztva lihegek. Aztán csípőre teszem a kezem, és kis köröket sétálok, hogy csillapodjon a szúrás, és kicsit megnyugodjak. Csak most vagyok képes körülnézni. 342

A park mellett állok, egy lakónegyedben. Háromszintes, vörös téglaházak sorakoznak az utcában. Mindössze az eltérő színű bejárati ajtók különböztetik meg egyiket a másiktól. Próbálok találni egy utcatáblát vagy bármiféle iránymutatást arra nézve, hogy hol is van ez az „itt”, de sehol semmi. Most kezd csak igazán zakatolni a szívem. Olyan gyorsan és olyan messzire futottam, hogy halvány segédfogalmam sincs, hol vagyok. Térkép meg nincs nálam. Mert úgy volt, hogy Mark kalauzol. Szuper. Elsétálok a sarokig, és megállok egy pillanatra. Körülnézek, abban reménykedem, hogy valami majd ismerős lesz, de mivel semmi, balra fordulok, és gyalogolni kezdek. Elindulok az úton, amely hamarosan emelkedni kezd, és egy dombra vezet. Mikor felérek a tetejére, megállapítom, hogy innen némileg jobban rálátok a környékre, és akkor észreveszem: ott a templom a csálénak látszó toronnyal. Pontosan az, amelyet Jason mutatott, mikor a London Eye-on voltunk. És ha ez az a torony, akkor én most közel vagyok a… Felnézek az utcatáblára, amely az előttem elnyúló útra mutat: Ebury Street. Megyek tovább, és figyelem a számozást. Ötvenkettő. Negyvennyolc. Negyvennégy. És egyszer csak itt van. Negyvenkettő. Ebury Street. Szerény, kétszintes téglaház, pont, mint a többi az utcában. Kék a bejárati ajtó, és az első szinten van egy széles, kiugró ablakfülke. A másodikon két ablakot zsalugáterek kereteznek, ugyanolyan kékek, mint az ajtó. Próbálom elképzelni Jasont odabent az anyjával és az apjával. Bekukkantok az ablakon,

343

remélve, hogy meglátom, hol lehetett a karácsonyfa, ahol a kicsi Jason leette a pattogatott kukoricát a girland végéről. De nem látok kicsi Jasont. Egy kislányt látok, úgy öt- vagy hatéveset, aki egy párnázott kanapén ül az anyjával. Egy könyv fekszik az ölükben, és a kislány vezeti végig duci ujjait a sorokon, miközben szája lassan formálja a szavakat. Az anyja mosolyog és bólint, biztatja, hogy folytassa. Újsággal a kezében egy férfi lép a szobába, és letelepedik egy karosszékbe. Nem. Nem egy férfi – az apám. Pislogok néhányat, és a kép elhalványul. A férfi odabenn nem az apám, a kislány sem én vagyok. Most veszem csak észre, hogy visszatartom a lélegzetem, és érzem, hogy könnyek tolulnak a szemembe, úgyhogy elszakítom a tekintetem a családtól odabenn. A cipőmet nézem, a fűzők most is olyan szorosak, amilyenre megkötöttem őket, tökéletes dupla csomók. Nem tudom, hogy a futás vagy az előbbi látvány teszi-e, de a lábam remeg, mint a kocsonya. Elkapom a ház előtt húzódó, alacsony kőfal szélét, és leereszkedem a lépcsőre, amely felvezet az ajtóhoz. Mikor végre ülök, előrehajolok, fejemet a térdemre ejtem, és a légzésem kapkodó lesz a feltörő könnyektől. Kipislogom őket, és észreveszem, hogy valami a cipőmre tapadt. Egy kis fehér papírcsík. Le akarom venni, de hozzáragadt a tornacipőm sarkához, hozzákapcsolva engem a járdához egy szép nagy adag rágógumival. Szőlős rágógumival.

344

Leszedem a papírt, a rágót meg a járdához dörzsölve próbálom eltávolítani a cipőmről. A papírnak az a széle, ahol a rágóhoz volt ragadva, leszakadt, a nagy része viszont sértetlen. A felirat kicsit megfakult, de annyira azért olvasható, hogy lássam, egy számla az a pubból, Az Egyetlen Futó Inasból. Miközben az elejét vizsgálgatom, észreveszem, hogy vörös tinta vérzik át rajta, és gyorsan megfordítom a papírt. Azonnal megismerem a kézírást, a rendetlen macskakaparást. Egy telefonszám van a tetején, alatta pedig ott a részlet, amit a könyvesboltban idézett, de ezúttal helyesen. Naggyá, dicsővé tesz a szerelem; nem szeme lát, csak szíve – s ez okon festik Cupídót szárnnyal, de vakon… Ez az az idézet. A Szentivánéji álomból. Amit elrontott, mikor táncoltunk. Ami az én legnagyobb kedvencem. Jason hazudott. Mégiscsak eljött a régi otthonához. Pontosan itt kellett hogy álljon, koszos tornacipőjében, a kövezeten, mindig lógó cipőfűzőjét keresztülhúzva egy kupac levélen, a járdán. Vajon látta bent az új családot? Neki is a családja jutott eszébe, mint nekem? A régi szép idők? Mielőtt minden széthullott? A gondolattól, hogy Jason itt volt, és kintről nézett befelé, megszakad a szívem. Most már nem lehet megállítani a könnyeimet. Nagy, kövér cseppekben gördülnek lefelé. Fejem az ölembe ejtem, kitör belőlem a zokogás. Sírok 345

Jasonért és magamért is. Nem tudom, pontosan meddig, de sírok, míg már nem marad könnyem. És mikor végül felemelem a fejem, és szipogva letörlöm a könnyeket az arcomról, megértem, amit végig tudhattam volna. Teljesen beleestem Jasonbe. Egész idő alatt, miközben utálkoztam a gusztustalan viccein és a fura viselkedésén, csak áltattam magam. Belezúgtam már az első nap, a görkoriparkban, mikor énekelt nekem. Kézzel-lábbal tiltakoztam ellene, és kergettem az álmom Markról, a tündérmesét, amit évekig szövögettem, és ami percek alatt hullott darabjaira, az orrom előtt. És ott van Chris, a másik tündérmese, ami ugyan csak pár napos, de már az elején elszúrtam a hazugságaimmal. Talán lehetett volna köztünk valami, csakhogy sosem tudhatom meg, mert a legelején tönkretettem. Szupermodell? Mégis mit gondoltam? Mélyen beszívok egy hatalmas adag levegőt, akkorát, mint amikor felbukkanok a vízből egy hosszú, kemény edzés után. Úgy érzem, mintha egy hete most vennék először levegőt, ég a tüdőm. Szorít és nehéz a mellkasom. Végre kiemelem a fejem a vízből, szembenézek az igazsággal. De az igazságtól még jobban elszomorodom. Mert Jason azt mondta, hiba voltam. Nem viszonozza az érzéseimet. És ott a szőke is a Harrodsból. Átszeltem az óceánt azért, hogy kiderüljön, az álom-Mark csupán ábránd, hogy belezúgjak az osztálytársamba, aki a legkevésbé sem volt a kedvencem, hogy itt találjam magam megint olyasvalaki után vágyakozva, aki nem engem akar.

346

24. fejezet

Szentivánéji rémálom

„Ily gyorsan elvész minden, ami fény.” – J Feltápászkodom a lépcsőről, mielőtt a család odabenn észreveszi, hogy egy zokogó amerikai lány dekkol a házuk előtt, és kihívják a rendőrséget. Elindulok az utcán. Mindennél jobban vágyom most egy jó kis lelkizésre Phoebevel, de az órámra pillantva látom, pontosan húsz perc múlva a Globe színháznál kell lennem, és nem késhetek el. A Szentivánéji álmot nézzük meg, és mindenkinek feltűnne, ha kezdés után érnék oda. Mindazok után, ami ezen a kiránduláson történt, ha lekésem az előadást, valószínűleg kicsapnak. Nem beszélve arról, hogy Mrs. Tennison biztosan megtudja, hogy egyedül mentem el. És akkor benne leszek a szószban rendesen. Gyorsan felmérem a környéket, keresve a legforgalmasabb utcát, ami, úgy tűnik, a háztömb végénél fut. Azt tudom, hogy az Ebury Street 42. előtt vagyok, de azt nem tudom, hogy az Ebury Street 42. hol van, arról meg végképp halvány gőzöm sincs, meddig tart majd, míg odaérek a Globe-hoz. 347

Ezúttal egész gyorsan sikerül taxit fognom. Azon imádkozom, hogy a fuvar ne kerüljön többe, mint a huszonöt font, ami a pénztárcámban lapul. Ez a taxiút életem leggyorsabb, legrázósabb, leghajmeresztőbb tíz perce, de mikor öt perccel a megbeszélt idő előtt csikorogva lefékezünk a színház előtt, nagyvonalú borravalót adok a sofőrnek. A Globe bejárata előtti járda, ami pár nappal ezelőtt szinte üres volt, most tömve van emberekkel. Az úton egymást érik a taxik, ontják a nézőket az esti előadásra, és folyamatosan dudálniuk kell, hogy a gyalogosok utat engedjenek nekik. Nagy a lárma és a zűrzavar, mint egy karneváli forgatagban – nyüzsgő turistákkal és színházlátogatókkal –, csak itt mindenki józan. Behúzom a nyakam, és próbálok egyenesen a bejárathoz jutni. Annyira sűrű a tömeg, hogy egyszer csak azt veszem észre, könyökök, hátizsákok és csípőre ültetett gyerekek alatt bújok át. Mikor a bejárathoz érek, egy karót nyelt és dühös jegyszedő üdvözöl. A szívem még jobban elszorul, mikor kapcsolok, hogy bizonyára mindkét jegy Jasonnél van. Nélküle kizárt, hogy bejussak. Lábujjhegyre állok, még lendületesen ugrok is néhányat, miközben megpróbálok ellátni a tömeg felett. Turisták áthatolhatatlan tömege csoportosul egy életnagyságú dioráma előtt, amely a Szentivánéji álmot mutatja be, tündérnek öltöztetett próbababákkal és egy szamárjelmezzel – teljesen eltakarva a kilátást. A fene ezekbe a rövid lábakba! Már épp arra gondolok, hogy feladom, leülök a járda szélére, és sírok, mikor meglátok egy kócos, vörös szénaboglyát hátul, a tömegben, Jason Ryan Lynch-csel áll, és élénken 348

beszélgetnek. Ryan elővesz egy poros, ütött-kopott hekilabdát, és elkezdik passzolgatni, kis híján feldöntve a körülöttük állókat. – Jason! – kiáltom, és úgy lengetem a karom a fejem felett, mint valami őrült, de háttal áll nekem, és nem vesz észre. Átnyomakszom a színházlátogatók és turisták sokaságán, és ahogy közeledek, elcsípek néhány foszlányt a beszélgetésükből. Ki tudom venni, hogy egy lányról beszél. Az megvan, hogy „heves” és „régóta”, de nem hallok mindent. Az átjutni próbáló taxik időnként felharsanó tülkölése állandóan megszakítja a hallgatózásomat. – És annyira édes, de… (TÜTŰŰŰŰŰ) – Érted, mire gondolok? – mondja Jason. – Tökre, haver – feleli Ryan. Bemutat egy pár fura ugrást, háta mögé passzolja a lasztit, aztán a feje fölött át Jasonnek. – Komolyan azt hiszem, hogy neked kéne… (TÜTŰŰŰŰŰ) A fene essen bele! Nem hallok semmit. Tutira a szőkéről beszélnek a Harrodsból, de semmi sem hallatszik a lényegből. Hülye taxik. Ryan jó erősen megrúgja a labdát, és az olyan gyorsan ér Jasonhöz, hogy ő csak épphogy beleér a cipője orrával, de az pont elég, hogy átrepítse a feje fölött, és pontosan a lábam előtt érjen földet. Jason megfordul, hogy felvegye, én meg akkor kapcsolok, hogy észre fog venni. Nem akarom, hogy azt gondolja, hallgatóztam, úgyhogy gyorsan lehajolok, és valahogy elugrok hátrafelé. Meglátom a Globe egyik szendvicsembernek öltözött alkalmazottját, akinek tábláin Titánia királynő van, és odasietek, hogy beálljak mögé. 349

Csakhogy nem figyelek, hová lépek, és beleütközök egy őszülő, pocakos férfiba, aki rám néz, és mérgesen felmordul. – Elnézést! – visítom, és megpróbálom kikerülni. Arccal nekiütközöm a szendvicsembernek. Nem egyszerű mutatvány megtartani az egyensúlyt, ha két méretes kartondarabot visel valaki, a srác hanyatt is vágódik. Nyúlok érte, és sikerül elkapnom Titánia arcát, de a fickó túl nehéz. Hátrabukik, én meg vele botlok, és egyenesen a kupac tetején landolok. Még az orromat is beleverem szegény srácéba, aki rám vigyorog. – Helló, szépségem – mondja. És csak most veszem észre, hogy gyakorlatilag lovagló ülésben vagyok rajta. Gyorsan lehengeredem róla, és a fenekemre huppanok. – Ez elegáns volt, Stréberke. Jason nyújtja felém a kezét. Annyira röhög, hogy csak kínlódva sikerül felhúznia a földről. Felkászálódok, közben úgy érzem, mintha fejjel belenyomtak volna a napba. Az egész testem ég. El is felejtem, hogy Jasont próbáltam megtalálni, és inkább azt kívánom, bárcsak még a taxiban lennék, és azon pánikolnék, hogy odaérek-e időben. – Ne vágj már olyan savanyú képet – mondja brit akcentussal, és vállon vereget. – Senki se látta. Teljesen nyilvánvaló, hogy hazudik. Egy másik Globealkalmazott próbálja felhúzni a szendvicsembert a földről, halkan morogva és gyilkos pillantásokat lövellve felém. Néhányan még mindig kuncognak, és egy közelben álló, kisgyereket tartó anyuka aggódva figyeli, nem sérültem-e meg. Végtelenül nevetségesnek érzem magam, és annyira

350

nem állok a helyzet magaslatán, hogy attól tartok, megint elsírom magam. – Julia! A nevemet hallva a hang irányába fordulok, de csak egy hatalmas szamárfejet látok mellettem bólogatni. Vihogás hallatszik a szamárfej belsejéből, ahogy valami furcsa, csoszogós táncba kezd. Most már tényleg bámulnak az emberek, de legalább nem engem. Ryan röhög, és úgy szorítja össze a lábát, mintha be akarna pisilni. Hát… el kell ismernem, Jason tényleg marha vicces, és sikerül is elmosolyodnom, mielőtt Mrs. Tennison elborzadva felsikolt, és utat törve a tömegben felé indul. Jason lekapja a szamárfejet, és rám kacsint. Miközben Mrs. Tennison az arca előtt hadonászik felemelt mutatóujjával, és belefog a „Miért nem tudod tiszteletben tartani…” kezdetű magánszámába, melyet mostanra már kívülről tudok, engem elönt a Jason iránti hála. Amit aztán gyorsan követ a szomorúság hulláma. Mintha a dolgok apránként visszatérnének a rendes kerékvágásba, bármit jelentsen is köztünk a rendes kerékvágás. Párba kerültünk egy kiránduláson, és jól érezzük magunkat együtt, szigorúan, mint két haver. Próbálok elfeledkezni a mai felismerésemről – hogy teljesen, tökéletesen, reménytelenül beleestem Jasonbe, és végül mégis epekedő, nyomi csaj lettem –, és inkább arra koncentrálni, hogy mindketten bejussunk a színházba. Nem igazán tudom, hogy megkönnyebbüljek-e, amiért a dolgok helyreálltak, vagy szomorkodjak, hogy nem alakultak másként. 351

Követem az osztályt az épületbe. Vagy legalábbis próbálom követni őket. Van némi torlódás a bejáratnál, a nézők összetömörülnek, és egyre ingerültebbek. – Állandóan ezt csinálod – pufog mögöttem egy nő. – Elmondom tízszer, erre te felhúzod magad, hogy minek kell tízszer elmondanom, aztán mégis elfelejted. Ha nem szeretnélek, tutira kinyírnálak. – Mi lenne, ha legközelebb csak egyszer mondanád el, és akkor talán nem kellene ilyen hülyeségeken veszekednünk? – feleli egy férfi. Mindezt némi éllel a hangjában, ami belehasít a várakozók hangzavarába. – Vagy inkább elmondom hússzor, és talán akkor nem felejted el magaddal hozni a fényképezőgépet – vág vissza a nő. Mindannyian átjutunk az ajtón a nézőtérre. Csak állóhely van, és a dühös pár pont mögém kerül. Szuper. Kialszanak a fények, és kezdetét veszi az előadás. A varázslat a színpadon csaknem magával ragad, de nem tudok szabadulni ettől a nyomasztó, utálatos érzéstől. Nem sokat segít, hogy a második felvonás felénél hallom, hogy a nő odasúgja a férjének: „Bár nálunk lenne a fényképezőgép.” És a férfi csak egy nagyot sóhajt válaszként. A fejfájás, ami akkor kezdődött, mikor a fények kialudtak, azóta tompa nyomássá alakult a tarkómnál. Húzódik előre, a homlokom felé, és bizonyos időközönként a halántékomnál lüktet a fájdalom. Miközben végigszenvedem a harmadik felvonást, nem akarom elhinni, hogy gyakorlatilag alig várom, hogy vége legyen a darabnak. Az előadás, amit attól a pillanattól várok, hogy megkaptuk az útitervet (megnézhetem 352

a kedvenc Shakespeare-darabomat a Globe-ban? Hűha, fantasztikus!), kezd a legborzasztóbb rémálmommá válni. Nyomorultul érzem magam, és a nyomorúságomtól csak még nyomorultabbul leszek. Az emberek szorosan összezsúfolódnak körülöttünk, mikor felnézek, látom, hogy az erkélyek is végig tömve vannak. Irtó nyomasztó, mindenhonnan arcok fordulnak felém. Le akarok ülni, még ha csak a földre is, de ahhoz sincs elég hely. A színpadra sem tudok koncentrálni. A szereplők elmosódva cikáznak. Olyan, mintha valaki zselébe tunkolt vattát tömött volna a fülembe. Tompán hallom a közönség nevetését, és ettől még jobban lüktetni kezd a fejem. A színpadon a szereplők egymással kiabálnak: egyik szerelmes perpatvar a másik után, úgy borítja be a nézőket a dühös hangzavar, mint egy hatalmas paplan. Lehajtom a fejem, hogy valamennyit kizárjak a zűrzavarból, de amint behunyom a szemem, bevillan valami a szemhéjam mögé. Hangok: a fejemben, az emlékeim között. Kiabálást hallok, két különböző hang, tompán, mintha egy ajtó mögül jönne. Összeszorítom a szemem, és akkor már látom is. Ülök a szobám padlóján, villanyok lekapcsolva, rózsaszín virágos hálóingem fodrozódik a bokám körül. Fülem az ajtónak nyomom, hogy halljam a folyosóról beszűrődő hangokat. Tudom, hogy ágyban kéne lennem, de nem bírok aludni. Folyamatosan hallom az ordítozást, és tudni akarom, mi az. Kipattan a szemem. Ettől az emléktől még pocsékabbul érzem magam, de nem igazán értem, miért. Mindenki szokott veszekedni, nem igaz? 353

Aztán valami belém hasít, rájövök, miért érzem magam olyan zavarodottnak. Mert én mindig azt gondoltam, hogy az én szüleim sosem veszekedtek. Hogyne, mindenki más szülei veszekszenek, de az enyémek nem. Mert ők tökéletesek. Vagy mégsem? Amint ezt végiggondolom, rájövök, mennyire nevetségesen hangzik. Már nem tudok figyelni a darabra. A színészek elmondják a szövegüket, a történet megnyugtatóan lezárul, a közönség tapsol, a fények kigyúlnak. A tömeg egyszer csak hömpölyögni kezd a kijárat irányába. Megyek kifelé a színházból Jason után. Szemem a hátán tartom. A polárpulcsija van rajta, és a hátuljára tapadva észreveszek egy rövid, barna szőrszálat. Mintha kutyaszőr lenne. Jasonnek van kutyája? Szívem szerint fognám magam, és leszedném, de mégsem teszem. Túlságosan leköt, hogy egyik lábamat a másik elé bírjam tenni. – Meg kell mondjam, Stréberke – szólal meg, amikor kiérünk az előcsarnokba –, ez egészen lenyűgöző volt. – Akkora mosoly ül az arcán, hogy még a szeme is csillog tőle. – Igen, nagyon jó volt. – Ez minden, amire futja tőlem. A beszéd furcsa visszhangot vet a koponyámban, amit szabályosan érzek. Tovább ront a fejfájásomon. – Hé, minden oké? Nem nézel ki valami jól. – Emeli a kezét, mintha meg akarná dörgölni a hátam, vagy átölelni a vállam, de egy másodperccel később meggondolja magát, és leengedi a karját. – Jesszus, köszi – felelem, még mindig a cipőmet fixírozva.

354

– Nem így értettem, és ezt te is pontosan tudod. Miért kell minden szavam kiforgatnod? Mielőtt válaszolhatnék, megfordul, és Ryan felé indul. Túl fáradt és zavarodott vagyok, hogy most utánamenjek. Képtelen vagyok bármire is odafigyelni. Csak a fojtott kiabálás visszhangzik a fejemben egy csukott ajtó mögül. Szünet nélkül.

355

25. fejezet

Szedd össze magad és …

Gyere Az Élet Sója pubba, ha rám érsz. Egész éjjel várok, ha kell – C – Haver, elég sápadt a csaj. Ki fogja dobni a taccsot? – Nagyon messziről hallom Ryan hangját. Jason lehajol, így az arca pont egy vonalban van az enyémmel. – Julia? Hahó, Julia! – Ujjával csettintget a szemem előtt, de láthatóan aggódik. – Most komolyan. Jól vagy? Pislogok párat, aztán megrázom a fejem. Nem is emlékszem, hogy kijöttünk a Globe előtti járdára, és taxira várunk, hogy visszajussunk a szállodába. Egész sornyi érkezik, fényesek és feketék, mi pedig csoportokba verődünk, és felosztjuk, ki melyikbe üljön. Rezeg a telefon a zsebemben. Összerezzenek, aztán előhúzom, és kinyitom. – Hát persze, ettől mindjárt nem vagy zombi – morogja Jason. – Ha a nyamvadt telefonon lóghatsz.

356

– Chris az – felelem, és átfutom az üzit. – Egy pubban van, és tudni akarja, hogy van-e kedvem odamenni. – Hát akkor úgy tűnik, itt az ideje végre. Még mindig kicsit tompa vagyok, így nemigen érzékelem, milyen éllel mondja. – Gondolod, hogy mennem kéne? – A szavak úsznak a kijelzőn, eltűnnek, majd ismét feltűnnek. – Miért is ne? – mondja közömbösen. – Ideje, hogy megembereld magad. – Egyedül? – motyogom, miközben cikáznak a gondolataim. – Miért nem viszed magaddal Markot? Ahogy hallom, igazi úriember. Mark nevére felnézek. Jason bosszúsan figyel. – Te meg miről beszélsz? – Leheletnyi remegést érzek az ujjaimban, meg kell markolnom a telefont, nehogy csörömpölve a flaszteren végezze. – Áh, felejtsd el – von vállat. Csúcs. Mindennek a tetejébe úgy tűnik, hogy a pletyka rólam és Markról mostanra szárnyra is kapott. Már nem csupán görcsben van a gyomrom, hanem olyan, mintha lenyeltem volna egy kétszáz kilós üllőt. Azt hiszem, ezzel el is dőlt a dolog. Mark egy ostoba, gyerekkori álom volt, a Jason iránt táplált, teljességgel nem normális érzéseim pedig szemmel láthatóan viszonzatlanok. Ezt az egész utat azzal töltöttem, hogy a romantikus szerelemről fecsegtem, arra gondoltam, azt hajszoltam, úgyhogy nem vagyok hajlandó úgy elhagyni ezt az országot, hogy nincs részem benne. Egyetlen percet sem töltök többé azzal, hogy olyasvalaki után 357

sóvárogjak, aki nem elérhető, pláne mikor van egy tökéletesen édes srác, aki engem hajkurászott egész héten. Én meg folyton kikosaraztam. Miért is? Mark miatt? Jason miatt? A semmiért. De Jason még nyilvánvalóan nem végzett velem. – Mikor legutóbb beszéltünk, még Mark volt. Most visszatértünk Chrishez. – Karját a magasba lendíti. – Az ég szerelmére, Julia, az ember csak kapkodja a fejét, ha a zavaros szerelmi ügyeiden próbál kiigazodni! – Egyáltalán nem erről van szó – felelem kissé ingerülten. Olyan jól az orrom alá tudja dörgölni a dolgokat, hát hadd kapjon most ő is egy kicsit. – Eltöltöttem Markkal egy kis időt, és rájöttem, hogy talán mégsem az, akinek gondoltam. Sorban érkeznek a taxik. Az osztálytársaink megrohanják őket, míg végül már csak mi ketten állunk Jasonnel a járda szélén. Az utolsó kocsiba csak mi szállunk be. Együtt. Jason pattan be először, és az ablakon keresztül kiabálja: – Hát nem ezt magyaráztam? – Nem, te azt mondtad, hogy Mark túl jó nekem – csusszanok be mellé. – Ilyen az életben el nem hagyta a számat! Te azt hallod, amit hallani akarsz, mi? – Az ablak felé fordul, így nem látom az arcát. A taxi nekiindul. – Tök mindegy, Jason – sóhajtom. Elfordulok, hogy kinézzek az én ablakomon. A kocsink átrobog a Temzén, egy keskeny kőhídon, aztán belefut egy sötét alagútba. Nincs semmi látnivaló, ami elterelhetné a figyelmemet az iránta érzett dühömről. 358

– Úgy bizony, tök mindegy. Rázz csak le engem is, ahogy lerázol mindenki mást. – Te most mégis miről beszélsz? – Nagyon kell igyekeznem, hogy ne remegjen a hangom. – Ha végre előbújnál az útikönyveid mögül úgy kéttized másodpercre, talán észrevennéd, hogy nem a magányos áldozat vagy, akinek a szerepében mindig tetszelegsz. Vannak, akiknek igenis fontos vagy. – Nocsak, mint neked? Hallom, ahogy a foga közt gyorsan beszívja a levegőt, aztán csend. – Talán – mondja végül. – Ó, ugyan már! – csattanok fel. – Micsoda nagyszerű barát vagy. Ha éppen olyanod van, tudomást sem veszel rólam, belöksz a tóba, lepattintasz, hogy „focimezt” vegyél, és ki tudja, még mit… nonstop megalázol, és gyakorlatilag kihajítanak miattad a kirándulásról. – Nélkülem az egész út alatt egyedül lettél volna, szórakozás helyett belemerülve a tények és évszámok csekkolásába, a maradék időt meg azzal töltötted volna, hogy a hülye MVI-dről, Markról álmodozol. Igazából hálás lehetnél nekem. – Hálás? Neked? Hálás? – Tehetetlen dühömben rácsapok magam mellett a bőrülésre. A tompa ütéssel nem igazán adtam ki a feszültséget, és most még a kezem is ég. – Te teljesen el vagy tévedve, tudod? El vagy tévedve, és… és éretlen vagy, és… – És önző és gyerekes és amúgy is egy seggfej – fejezi be a mondatom, gyakorlatilag köpködve. – Tudom, mondtad 359

máskor is. Ami azt illeti, már elég sokszor mondtad. – Szemét résnyire húzza, és olyan átható erővel néz rám, hogy hátrébb húzódok. – Tudod, mi a te bajod? Hogy senki sem elég jó neked. Egy álomvilágban élsz. És ha nem ébredsz fel, egyedül végzed a könyveiddel meg a négymillió HB-s ceruzáddal. A dühtől vöröset látok. El sem hiszem, amit hallok. Meg kellene csípnem magam, hátha akkor felébredek ebből a rémálomból. – Hogy jössz te ahhoz, hogy ilyeneket mondj nekem? – mondom elcsukló hangon. – Mihez hogy jövök? Hogy a képedbe mondjam az igazságot? – Jason most már nevet, de ez olyan bosszús nevetés, durva és metsző. – Látod? Engem kiosztasz, de te marhára nem bírod a kritikát. Úgy csinálsz, mintha csak neked lennének érzéseid. – Amint érzelmeket mutatsz, abban a pillanatban én… – mormolom, de Jason közbevág: – Na, mit csinálsz? Leteszed az útikönyvet? Tollat veszel? Áthágod a szabályokat? – Mást sem teszek, csak szabályt szegek, amióta itt vagyok! – ordítom, és jóformán nekiugrok az ülésemről. – Így van, és úgy tűnt, jobban is szórakozol, mint eddig egész életedben. – Nem, feszült voltam, és nyomorultul éreztem magam! Mióta nem tartom tiszteletben a szabályokat, több bajom volt, mint eddig egész életemben összesen. – Ezt most úgy mondod, mintha az én hibám lenne.

360

– Mert a tiéd. Attól a pillanattól, hogy elhagytuk Bostont, folyamatosan piszkálsz és provokálsz. És már rohadtul elegem van belőle… és elegem van a vicceidből, meg az önelégült mosolyodból, meg a gödröcskékből az arcodon, meg az éretlenségedből is. – Kapkodva szedem a levegőt, az arcom kivörösödik. A sofőr hátranéz a visszapillantó tükörben, túl hangos vagyok. – Éretlenség? Ennél többre nem futja? – fordul szembe velem Jason. – Gyerünk, Julia! Tudsz te jobbat is. Őrjöngj! Mondj valami csúnyát! Összehúzza a szemét, és én szinte csak a szemöldökét látom, pont olyan égővörös, mint a haja. Hirtelen teljesen leköti a figyelmem, nem is látok mást. Arra koncentrálok a szemében tükröződő fájdalom, düh és csalódottság helyett. Nem veszek tudomást a nyilvánvaló tényről, hogy a sírás határán van. – Jobbat akarsz? – könyörtelen düh fortyog bennem, forró, mint a láva. – Nem vagy te éretlen. Pontosan tudod, mit teszel. Tudatos döntés, hogy seggfejként viselkedsz. És ami a legundorítóbb, hogy príma vagy a szerepben. Hazudtál, és visszaéltél az érzéseimmel, végig az út során, és még élvezted is, nem igaz? Talán Ryannel jól elszórakoztatok azon, mennyire felhúztál. Ugrattál, vigasztaltál, kigúnyoltál, megcsókoltál, aztán dobtál valami szupermodellért. Ez neked a szórakozás? Hogy húzod az agyamat? Neked nem tanították meg otthon, hogy nem szabad így bánni az emberekkel? Ó, várjunk csak, lehet, hogy nem. Anyukád még azelőtt megpattant, hogy ehhez a leckéhez ért volna.

361

Amint kimondtam, már meg is bánok minden szót. Megfeszül az egész teste, mintha mindjárt lecsapna rám, vagy nekiiramodna és elrohanna. Ha a szeme lézersugár lenne, két tökéletes lyukat fúrt volna egyenesen bele a koponyámba. Egy pillanatra meg is ijedek. Ösztönösen közelebb húzódok a taxi ajtajához. De aztán ellazul a teste, egész gyorsan, mintha valaki odafentről kiengedte volna belőle a gőzt. Hátradől az ülésen, és lassú, vontatott tapsra emeli a kezét. – Ez igen. Igazán szép volt, Julia. Jelest érdemelsz erre a süketelésre. Mert ez a legfontosabb neked, nem igaz? Hogy jó jegyet kapj. Az a neked való élet: könyvek, iskola, jegyek. Apuci büszke lenne rád. A taxi csikorogva lefékez a szálloda előtt. Kivágom az ajtót, és kipattanok, aztán megfordulok, és visszadugom a fejem a kocsiba. – Baszd. Meg – mondom határozott hangon. – Remélem, ez elég csúnya. Alig látok a dühtől, ahogy bemasírozok a szállodába, vállammal arrébb lökök mindenkit, aki az előtérben az utamba kerül. Még csak elnézést sem kérek. Folyamatosan a veszekedésünk megy a fejemben, mintha ez lenne az egyetlen szám az iPodomon, és a kütyü ismétlésre lenne állítva. A szobámba érve úgy bevágom az ajtót, hogy a Londont ábrázoló képek megremegnek a keretükben. A csaphoz megyek, és megmosom az arcom. A jéghideg víz áthatol a dühömön, és nem marad más, csak zűrzavar meg fájdalom. Reszketni kezdek. Nem tudom, hogy a hideg víztől vagy mástól. Átölelem magam, hogy megnyugodjak. De nem 362

bírom abbahagyni a remegést. Vacog a fogam. Várom, hogy eleredjenek a könnyeim, de semmi. A szemem száraz és ég; jó erősen megdörgölöm az arcom. Anyát akarom! Előkapom a tárcám, és olyan erővel cipzárazom ki az első zsebét, hogy a húzóka a kezemben marad. Visítva földhöz vágom a letört darabot. Kiveszem a piros telefonkártyát, amit anya vészhelyzet esetére adott. Ez most itt határozottan vészhelyzet. Folyamatosan azt ismételgetem magamban: „Anyát akarom!” Beütöm a számokat a szobámban lévő vezeték nélküli telefonba, pontosan követve az utasításokat a kártya hátoldalán. Olyan ideges vagyok, hogy elírom, és háromszor kell tárcsáznom. Aztán végre kicsöng, kissé recsegősen. – Halló? – Anya! – kiáltom, és két kézzel markolom a telefont. – Julia? Jól vagy? – Tele a hangja aggodalommal. – Minden oké – mondom, és próbálom lenyelni a gombócot a torkomban. – Csak hiányoztál, és… hallani akartam a hangod. – Akkor jó – sóhajt megkönnyebbülve. – Frászt kaptam, mikor meghallottalak. Te is nagyon hiányzol, kicsim. Mi a helyzet arrafelé? – Semmi különös – felelem. Hirtelen azt sem tudom, hol kezdjem. – A hangodból ítélve nem úgy tűnik – nógat gyengéden. Anya már a hangszínemből mindig rájön a dolgokra. Szokta is mondani, hogy jobb, ha nem pókerezek.

363

– Csak egy kicsit honvágyam van – veszek nagy levegőt. – Kilenc nap hosszú idő. – Nekem mondod! Csak kóválygok itt a házban, és próbálom kitalálni, mit csináljak. Már annyira elfajult a helyzet, hogy azon gondolkodom, kötni kezdek. A feszítő érzés a mellkasomban oldódni kezd. – Mit szólnál a sortánchoz? Vagy a víz alatti kosárfonáshoz? Anya felnevet, hangja még a telefonon keresztül is tiszta és lágy. Elképzelem őt az aprócska konyhánkban, a rozoga étkezőasztalunknál, ahogy a szokásos helyén, az asztalfőn ül, ősöreg telefonunk zsinórját tekergetve az ujja körül. Mély levegőt veszek. Már a hangja megnyugtat. – Hát ami azt illeti… – kezdi, majd elhallgat. – Tegnap este Dannel randiztam. Elvitt abba az új tapasbárba. És a szorítás vissza is tér a mellkasomba. – Mi-micsoda? – hebegem. – Ki az a Dan? – Jaj, tudod, akivel a szomszéd Kathleen hozott össze. A könyvelő Kathleen munkahelyén – magyarázza kissé kimérten. Az agyam teljesen lefagyott. – Ezek szerint… a fickó érdemes volt egy második randira? – Igazából harmadikra. Hétfőn moziban voltunk, azon az új földönkívülis filmen. Harmadik randi? Azt tudom, hogy anya sok első randin volt már. És mindig az a vége, hogy hazajön, hatalmas sóhajjal lehuppan a kanapéra, és addig kapcsolgat, míg talál egy csatornát, ahol mindegy, milyen valóságshow-maraton 364

megy. Sosem kérdezek rá, hogy mi volt, részben, mert nem akarom tudni, részben, mert hatepizódnyi Tini mamik elég jól felvázolja a képet. De egy harmadik randi? Ostoba módon az egyetlen kérdés, ami eszembe jut: – Na és milyen volt? – Hát nem is tudom. Utálom a 3D-s filmeket. Kicsit felfordul tőlük a gyomrom. – Anya, nem a film! A randi. – Ja! Az klassz. Dan édes pasi. Vicces. És a tapasbárban spanyolul rendelt, ami elég imponáló volt. Szerintem vasárnap reggel elmegyünk a termelői piacra. Anya már három randin túl van, és a negyediket tervezi. Anyámnak jelen pillanatban élénkebb a szerelmi élete, mint nekem. – Egy… egy kicsit meg vagyok lepve. – Julia – sóhajt nagyot. – Úgy csinálsz, mintha soha nem randiztam volna. Olyan erővel markolom a telefont, hogy az ujjaim is belesajdulnak. – Tudom, hogy régen jártál fiúkkal… – Kicsim, én nem a gimiről beszélek. – Én csak… nem gondoltam, hogy újra… nem is tudom, találkozgatni kezdesz valakivel. – Le kell ülnöm az ágyra, mielőtt meghallgatom a választ. – Várható volt, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik – mondja gyengéden. – Már majdnem tíz éve. Nagyon szerettem apádat. Még most is szeretem. De ez nem ok arra, hogy lehúzzam a rolót. 365

– Hát lehet… – Nem létező szöszöket szedegetek a takaróról, és véletlenül kihúzok egy hosszú, vékony tollpihét a töltetből. Anya újra csak sóhajt. – Ide hallgass, Jules! Jól tudod, mennyire nehéz volt, mikor apád meghalt, de nagyon fontos, hogy az ember összeszedje magát, és továbblépjen. – Továbblépjen? – Simogatom a takarót a tollpihével, aztán a hüvelyk- és mutatóujjam közé fogom. – Természetesen. – De neked apa volt az igazi. – Hallom magam, miközben kimondom. Kétségbeesetten és gyerekesen hangzik, mintha attól, hogy sokszor elismétlem, igaz lenne. Elengedem a tollpihét, és ügyelem, amint lágyan a földre hull. – Ő volt, és aztán meghalt – mondja anya szelíden. – Nem akarom elhinni, hogy a szerelem csak egyszer érinti meg az embert, és tudom, hogy apád is ugyanezt mondaná. A szerelmet nem lehet csak úgy kikapcsolni. Az az élet része, ott van mindenütt. Ki kell nyújtanod érte a kezed, és megpróbálni megragadni. – Hűha… – sóhajtom, és próbálom felfogni, amit mond. A kép, hogy anya egy tapasbárban ül valami könyvelővel, nem fér össze azzal, hogy neki apa volt az MVI. Nem kereshet csak úgy valaki mást. Nem az MVI-nek kéne megtalálnia őt? De anya természetesen keres. Természetesen. Még csak kábé öt perce tudom, de már most hülyén érzem magam, hogy valaha is mást gondoltam. Ugyanaz a nevetséges érzés, mint amikor az emlékeimben felbukkant a veszekedésük. 366

Mintha egész idáig hittem volna a Mikulásban. – Julia, ezt igazából nem telefonon akartam elmondani. Sok mindent kell megemésztened. – Semmi baj. – Lerúgom a cipőm, és végigdőlök az ágyon. – Igazából pont erre volt szükségem. – Akkor nem rontottam tovább a helyzetet? – Nem, nem – felelem, és bízom benne, hogy hallja a hangomban az arcomra kiülő mosolyt. – Pont ellenkezőleg. Sokkal jobban érzem magam. Lassan leketyegnek a percek, úgyhogy elbúcsúzunk, és megnyugtatom, hogy már alig várom, hogy hazaérjek. Biztat, hogy élvezzem ki a még hátralévő kis időt Londonban, és már tudom, hogy úgy lesz. Túl sokáig úsztam víz alatt, és tartottam vissza a lélegzetem. Talán nincs is olyan, hogy „egyetlen tökéletes”. Talán Jasonnek van igaza: többen is tökéletesek, sokan, és rajtad áll, hogy megragadj egyet, mikor egymásra találtok az élet és a szerelem kiszámíthatatlan zűrzavarában. Jason… Ő lehetett az egyik ilyen. Igaza volt – végig igaza volt –, és fel nem foghatom, hogy lehettem olyan kíméletlen. Nem tudom, meg tud-e bocsátani nekem valaha is. Úgy felhívnám Phoebe-t, hogy vele is beszéljek erről az egészről: anyáról, a pasijáról, apáról és a fiúkról itt, Londonban, akik lassan elfogynak mellőlem, mint a székfoglalós játékban. De attól tartok, az egész városban nem lenne annyi telefonkártya, amennyi kitartana ennek a sztorinak a végéig. Úgyhogy inkább felveszem a mobilt az

367

éjjeliszekrényről, és megírom neki az egyetlen dolgot, amelyben jelenleg biztos vagyok. P – beleestem Jasonbe, és PROFIN el is szúrtam. Ne kérdezz. Sok jégkrémmel várj. Puszi, és hiányzol – J Tűkön ülve bámulom a kis telefont a kezemben, de hiába várom, hogy rezegjen. Vajon megkapta Phoebe az üzenetem? Ki lenne kapcsolva a telefonja? Bizonyára, különben azonnal visszaírt volna, valószínűleg, hogy megkérdezze, teljesen elment-e a józan eszem. Lehet, hogy válasz helyett simán csak keresni kezdett egy brit elmegyógyintézetet, ahová beutaltathat. Várok egy-két percet, talán addigra túljut az első sokkon, és képes lesz reagálni, de nem jön semmi. Az egyetlen új üzenet a telefonon az, amit Chris küldött Az Élet Sója pubból. Az egész veszekedés akkor kezdődött, mikor azt mondtam, hogy találkozni fogok Chrisszel. Most már nincs vesztenivalóm. Jason szívből utál, és egyébként is jó eséllyel a kis szőkével van valahol, úgyhogy mit számít? Azt hiszem, nem érdemes feleslegesen küzdeni. Felveszem a táskám az ágyról, átvetem a vállamon, és kitrappolok az ajtón.

368

26. fejezet

A titokzatos Chris

Kezdődik. – J A Leicester Square-en jövök fel a metróból. Késő van. Az út (és remélhetőleg egész további életem) során véghezvitt utolsó lázadásomként leléptem a szállodából, kihagytam a vacsorát, és eljöttem megkeresni titokzatos imádómat. Hé, ha már csinálunk valamit, csináljuk profin, nem igaz? És mivel holnap hazautazunk, úgy döntöttem, ezúttal nem aprózom el. Az utcai lámpák még csak most kezdenek kigyulladni körülöttem, a nap már lemenőben. Emberek nyomakodnak el mellettem, miközben a járdán állva próbálom belőni az irányt. Erre még nem jártam korábban, így kénytelen vagyok elővenni a lefóliázott London-térképemet. Visszalépek a metróállomás külső fala mellé, nehogy eltapossanak, és ujjamat végigvezetem az élénk színekkel jelzett utcákon, míg meg nem találom a megfelelő utat. Mindössze pár saroknyi rövid séta lehet innen a pub. Elmegyek néhány színes homlokzatú bolt előtt, amelyek az utcafronton úgy vannak kifestve, mint a hímes tojások, és a kirakataikba kitett áruik is pont ugyanolyan tarkák. Az egyik 369

üzlet kirakata tele van a szivárvány minden színében pompázó, kézzel kötött pulóverekbe öltöztetett próbababákkal. Egy óraboltban az állványt telezsúfolták élénk színű szíjakkal, a szomszédos ékszerüzlet pedig akkora bizsukat vonultat fel, amelyek simán lenyomnának engem. Vörös, lila és kék strasszok vannak egymásra halmozva. Alig pár háztömbbel arrébb el is érek a címre, amit a neten találtam. A pub egy teljes saroktömböt elfoglal, és ki van világítva, akár egy karácsonyfa. A hatalmas téglahomlokzat látványa egy másodpercig egészen nyomasztóan hat rám, meg is kell állnom a járdán, hogy lélegzethez jussak. A rengeteg csalódás után, amiben a héten részem volt, azt akarom, hogy ez most jól süljön el. Annak ellenére, hogy valószínűleg nem érdemlem meg, muszáj jól sikerülnie. Kérlek, ne okozz csalódást! Belépek az ajtón, és azonnal látom, hogy Az Élet Sója nem egy sima angol pub. Persze bárpult itt is van, meg bokszok és asztalok, de az első szintet egy színpad uralja. Zenekar is van, néhány srác a hangszereknél, és egy lány a mikrofon mögött. A zene hangos ugyan, de lágy, és én megkönnyebbülten sóhajtok, hogy nem egy Black Sabbath-emlékzenekar koncertjére sétáltam be. Nem hiszem, hogy el tudnám viselni. Fürkészem a tömeget, kócos fekete hajat keresek, szarukeretes szemüveget, egy agyonhordott flanelinget. Keresem a zseb-Shakespeare-t. De sehol sem látom. Behúzom a nyakam, és a kezemre húzom szürke kardigánom ujját, mintha az valami módon láthatatlanná tenne. A fenébe! Azt reméltem, már itt lesz, és vethetek rá egy pillantást, mielőtt ő meglát. Kell egy kis idő, hogy fellélegezzek, hogy 370

felkészüljek, és rendezzem a gondolataim, mielőtt odamegyek hozzá. Beletörődve, hogy várnom kell, elindulok a bárpulthoz, és felkapaszkodom egy magas faszékre, a lábam a padló felett harangozik. Intek a pultosnak, és rendelek egy sört, életemben először. Kiszökik a számon, mielőtt észbe kapnék, és ha már kint van, nem visszakozom. Azt sem tudom, hogy kell sört rendelni, csak annyit mondok: – Kérek egy sört. – Melyikből? – kérdezi a pultos, sűrű, vörös bajsza mögül. – Hogy? A színes sörcsapokra mutat a pulton. – Amelyik a legolcsóbb – mondom. Azt sem tudom, mennyibe kerül egy sör, azt pedig határozottan nem szeretném, hogy rendelek egyet, aztán meg nincs elég pénz nálam, hogy ki is fizessem. Most kiderül, hogyan sikerült ez egész héten az osztálytársaimnak. Rendeld ki elég magabiztosan, és már előtted is van a pint hideg sör, senki nem kérdez semmit. Meghúzom, és igyekszem nem fintorogni a keserű kortytól. Ez ugyan nem éget, mint az ital, amit Jason kevert nekem a házibuliban, viszont nincs is jó íze. Gyorsan kortyolok még kettőt, remélve, hogy az ízlelőbimbóim megszokják, de ez nem jön be. Előveszem a Büszkeség és balitélet-kötetemet, és felütöm. Lassan befejezem, de remélem, nem érek a végére, míg itt ülök. Semmit nem utálok jobban, mint egyedül várakozni valahol, olvasnivaló nélkül. – Ez a kedvenc könyvem!

371

Felnézek. Egy lány ül mellettem, szélesen mosolyog. A foga vakítóan fehér. Hosszú, szőke haja hullámokban omlik a vállára. Az a fajta frizura, ami úgy néz ki, mintha most lépett volna le a mozivászonról, tökéletes a formája és tökéletes az esése. Ül ugyan, de így is látszik, hogy magas. Lábát elegánsan keresztbe veti a bárszéken. Szűk farmert és fekete, bőr bokacsizmát visel. A túlméretezett kék ingben, ami rajtam úgy nézne ki, mintha rám csavarodott volna egy pamut zuhanyfüggöny, ő valahogy magasnak, formásnak és elbűvölőnek látszik. Egy aranykeretes pilóta napszemüveg van a feje búbjára tolva, ami hátrafogja a frufruját. Szőke hajában pink csíkok rikítónak, és halványan dereng, hogy már láttam valahol. Aztán beugrik: ott volt a buliban, ahová Jasonnel bepofátlankodtunk első londoni esténken. Vele láttam Jasont dumálni a konyhában, majd órákkal később láttam a hasonló frizurát viselő pasiját, aki Jasont kihajította a házból. Ő viszont nyilvánvalóan nem ismert fel, úgyhogy nem szólok semmit. Mindig is jó volt az arcmemóriám, ami azzal jár, hogy időről időre belefutok egy rakás elképedt reakcióba, mikor olyasvalakit ismerek fel, akinek halvány dunsztja sincs, hogy én ki vagyok. – Igen, nekem is – válaszolom. – Már vagy tízszer olvastam. – Dettó. Mindig úgy irigylem azt, aki először olvassa. Piszok mázlisták, nem is tudják, milyen jó nekik. – Úgy bizony. – Ismerem az érzést. Ezt érzem Jane Austennél és Shakespeare-nél is. Élénken emlékszem, mikor

372

először olvastam tőlük: az izgalomra és az erőre, hogy valami újat és elképesztőt fogadok magamba. – Bárcsak nekem is eszembe jutott volna, hogy hozzak egy könyvet – sóhajt a söre fölött. – Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig fogok itt ülni. – Ó, én soha sehová nem megyek könyv nélkül. – Megveregetem a válltáskám, és kissé aggódva villan fel bennem, hogy berakhattam volna még egyet. Bár ha kiolvasom a könyvet, és Chris még mindig nincs itt, azt talán jelnek vehetem, hogy feladjam. – Néha kifejezetten reménykedek, hogy akire várok, késik, hogy minél több időm legyen olvasni! Felnevet. – Átérzem. Bár egy kicsit most be vagyok sózva. Nem hiszem, hogy tudnék egy könyvre figyelni. – Te is vársz valakire? Bólint. – Múlt héten szakítottam a barátommal, miután rájöttem, hogy egy agyatlan tulok, és most irtó kíváncsi vagyok erre az új srácra. Bár most már kezdek aggódni, hogy eljön-e – mondja. De a hangja azért élénk. Ha nem lenne olyan eredendően kedves, idegesítő lenne a nagy boldogsága, mint azoknak, akik másról sem tudnak beszélni, mint hogy a jógázás mennyire megváltoztatta az életüket. – Amíg itt várunk, beszélgethetünk? Dumálunk még egy kicsit a Büszkeség és balítéletről, és míg nem figyelek oda, sikerül elszopogatnom még néhány korty sört anélkül, hogy visszajönne. Pár perc után a lány az órájára pillant, majd a bár fölötti órán is ellenőrzi az időt. 373

– Azt hiszem, felültettek – sóhajtja. – Azt hiszem, engem is – csatlakozom. Chris az üzenetben azt írta, egész este várni fog, de úgy tűnik, nem mondott igazat (oké, én is elég szabadon kezeltem ezt az igazmondás dolgot egész idő alatt). Úgy érzem, ideje feladni. – Tuti, hogy most már bőven eleget vártunk. – És ki az a srác, aki téged felültetett? – Honnan veszed, hogy fiú? – kérdezem. – Ó, hát ki más lehetne, mint egy fiú, nem igaz? – Sokatmondóan az égnek emeli a tekintetét, és lilára lakkozott körmével dobol a pulton, egyikkel a másik után, gyors egymásutánban. Furamód kellemesen érzem magam a társaságában. Talán, mert már egy ideje nem hallottam Phoebe-ről, és jólesik valakivel beszélgetni. Jólesik megnyílni. – Lehet, hogy furán hangzik, de egy olyan srácot keresek, akivel csak egyszer találkoztam. Egész héten SMS-eztünk. Elhalványul a mosolya, szeme kicsit összeszűkül. Némileg zavarodottnak látszik. – Én is. – Hogy érted azt, hogy „én is”? – kérdem. – Én is egy srácra várok, akivel csak egyszer találkoztam. A mobilom egész héten csiripelt az üzeneteitől. Én mondtam neki, hogy itt találkozzunk. – Nahát! Micsoda véletlen egybeesés. – De miközben kimondom, már érzem, hogy a „véletlen egybeesés” nem stimmel. Bízom benne, hogy nem beszélek olyan kuszán, mint ahogy érzem magam. – Ezt a srácot – Christ –

374

hajkurásztam egész héten. Végre megmondja, hol találkozhatunk, aztán meg nem jön el. Kitör belőle a kacagás. – Engem Chrisnek hívnak! Tulajdonképpen Christinának, de senki nem szólít így, kivéve a nagymamámat. Hát nem furcsa? – Furcsa – ismétlem, akaratlanul utánozva brit kiejtését. A korábbi lüktető fájdalom visszatér, és úgy érzem, mintha az agyamon egy nagy, bolyhos pulcsi lenne. Kicsit mintha túl meleg is lenne idebenn, úgyhogy meglazítom az ingem nyakát, hogy legyen egy kis levegőm. Mi van ebben a sörben? – Pokoli itt a meleg. Neked nincs meleged? Én majd megsülök. – Hát tudod, mit mond Churchill. „Ha a poklon mész keresztül, csak menj tovább” – kuncog az itala fölött. Az idézet üt. Mintha orrba vágtak volna. Atyaég! Az nem lehet. Miközben próbálom kitalálni, mit mondjak, valahol a tudatalattimban a valóság kezd körvonalazódni. Aztán lassan felkígyózik a tudatomba, mint egy lelassított villámcsapás, és érzem, hogy a forróság a gyomrom felé zúdul. – És te kire vársz? – kérdem, de előre félek a választól. – Jasonnek hívják. Egy buliban ismertem meg a múlt hétvégén. Amerikai a srác. Ó. TE. JÓ. ÉG. – Ismerem Jasont. – Végül ez bukik ki a számon egy – gyanúm szerint – teljes percnyi tátogás után. – Komolyan? – Elfordul a székén, míg végül a térdünk összeér. Most láthatóan ő kezd összezavarodni.

375

– Igen, ő az egyik osztálytársam. Együtt jöttünk erre az útra. A hétvégén mindketten ott voltunk abban a buliban. Ott találkoztatok – magyarázom, legalább annyira magamnak, mint neki. – Gondolod, hogy eljön? – kérdi reménykedve. – Hát ő… hogy is mondjam, jelenleg… nem szabad. – Tudom, hogy ez hazugság (bár lehet, hogy nem az – végtére is ott a szőke lány a Harrodsból), de még ha Jason utál is, akkor sem bírnám elviselni, hogy összejöjjön valakivel, aki nem én vagyok, pláne nem ezzel a merész, művelt, vitathatatlanul érdekes és intelligens, gyönyörű szőkével. Nem is beszélve arról, hogy őt is Chrisnek hívják. Meg akarom kapni az én Chrisemet, mielőtt Jason megkapja az övét, a fene essen bele! És akkor hirtelen átcsap rajtam a felismerés, mint egy hullám, és a valóság örvényébe húz. Én Chrisre várok. Ezt a lányt Chrisnek hívják. Ő Jasonre vár. Az üzeneteink felvillannak a szemem előtt. A megszólítás és az aláírás is, mindegyik egyszerűen csak „J” volt. Ő az én Chrisem. Valami miatt ezzel a lánnyal SMSeztem. Elfog a rosszullét, és eltolom magam elől a fél pohár sörömet a pulton. Víz kell. Most. Intek a pultosnak, de nem vesz észre. Olyan a torkom, mintha valaki leborította volna rajta egy sószóró tartalmát, és most küzdök, hogy nyelni tudjak anélkül, hogy kidobnám a taccsot.

376

– Jesszusom! Figyelj… te nem Jasonre vársz. Hanem rám. – Suttogni is nehezemre esik. – Azokat az üzeneteket én küldtem neked. – De a hangod olyan volt a telefonban, mint egy fiúnak! – kiáltja, és nekem rögtön bevillan a helyzet a Tateben, amikor Jason birkózás közben kiszedte a kezemből a telefont, és felvette. Egek. Bárcsak gyorsabb lettem volna, ha erősebben fogom a telefont, már egy héttel ezelőtt kiderült volna ez az egész! Nem hiszem el, hogy ez velem történik. Hogy juthatott idáig az életem? Most már úgy lötyög a gyomromban a sör, mint a víz az akvaparkok hullámmedencéiben. Hallom, hogy nyílik a pub ajtaja, de még nem készültem fel, hogy odanézzek. Fejem lehajtva, szemem összeszorítva. – Te jó ég, de helyes – motyogja Chris, nekem pedig kalapálni kezd a szívem. Bár tudom, hogy Chris… hát na, nem az én szexi álompasim, még mindig nem adom fel a reményt, hogy valami úton-módon a szemüveges, Shakespeare-t olvasó dögös fickóm belép ezen az ajtón. Kinyitom a szemem, és ott áll életem legnagyobb megrázkódtatása. Mark. Tényleg helyes. Úgy néz ki, mintha most csórta volna le a szerelését egy kirakati báburól, amin tépett farmer, fehér Oxford ing és szürke kardigán volt. Egyedül Markon áll jól egy kardigán. És bár objektíve tudom, hogy a srác lélegzetelállító, már nem érzem azt a gyomorszorító rajongást, amit az elmúlt bő 242 napban éreztem,

377

valahányszor csak megláttam. Döbbenten veszem tudomásul, hogy nem érzek semmit. – Julia! Nem láttalak, mióta elrohantál. Megcsináltad a házidat? – Ja, igen. – A motyogás elfogódottság, amit korábban éreztem, mikor vele beszéltem, elszállt. Kerültem őt a tisztességtelen ajánlata óta. – Te mit keresel itt? – Apa szerint ez szuper hely. Gondoltam, megnézem magamnak – mondja, aztán megakad a szeme Chrisen. – Jó a dekoráció. – Te most arra készülsz… – kezdem, de Mark félbeszakít. Teljesen a mellettem ülő, közel száznyolcvan centi magas szépségre összpontosít. – Hogy hívnak? – kérdezi, és gyakorlatilag lelök a bárszékről, ahogy benyomakodik Chris és közém. – Chris vagyok. – Szóval Chris. Tetszik ez a név. Szexi – mondja szirupos hangon. Sosem tűnt fel, milyen sima a modora, és nem a jó értelemben. Inkább olyan, hogy ha a hetvenes években lennénk, akkor trapézgatyás jampiöltönyt viselne. A gondolattól elfintorodom. – Te pedig kimondottan szexi vagy. Ez hányás. Komolyan? – Oké, szóval akkor én most… – kezdem, de Mark ismét félbeszakít. A székem felé int, amin még rajta ülök, és megkérdezi: – Szabad lesz?

378

Nem hiszem el, hogy arra kér, adjam át neki a helyem, hogy valami csaj mellé ülhessen. Nemrég még nálam próbálkozott. Hogy nem vettem észre, mekkora egy görény? A fülemben cseng Jason hangja, mikor azt mondta Markra, hogy „elbűvölő”, és csak most hallom ki belőle a gúnyt. Minden, amit róla mondott, hirtelen egyértelmű lesz. Jason végig tudta. És nekem is megpróbálta elmondani. Leugrok a bárszékről, és keresek egy asztalt. Chris és Mark önfeledten cseveg mögöttem. Világos, hogy Chrisnek már semmi szüksége a titokzatos „J”-re, legyen az Jason, vagy akár én. Felébred bennem a zöld szemű szörnyeteg. Hirtelen olyan egyedül érzem magam, mint még soha korábban az út során. Kell egy barát. Most kell Phoebe. Előveszem a telefonom, és látom, hogy nincs válasz tőle, dacára a korábbi bombasztikus üzenetemnek, hogy beleestem Jasonbe. Hol ez a csaj? És ez az a pillanat, amikor a kirakós utolsó darabkája is a helyére kerül. A telefon kiesik a kezemből, és csattanva padlót fog. Ha Chris Jasonnek küldött üzenetet, de én válaszoltam, akkor nyilván Jason telefonja van nálam. Az enyém pedig nála. Behunyom a szemem – és már látom is. Lebukfencezek a lépcsőről a múlt hét végi buli után, a táskám tartalma szanaszét. A telefonom a legfölső lépcsőn hever, aztán eltűnik. Utána már csak arra emlékszem, hogy Jason felhúz a járdáról, és azt mondja, nála van a telóm. Csakhogy ez nem 379

az én telefonom. Hanem az övé. Ami azt jelenti, hogy az enyém még mindig nála van. Ami meg azt jelenti… Most már könnyű összekötni a pontokat. Azok az üzenetek „C”-től? Mind Jasonnek szóltak, nem nekem. Azok az üzenetek Sarah-tól? Dettó. És ez mindjárt meg is magyarázza, hogy Phoebe miért nem hívott vagy írt nekem többet… Na várjunk csak. Ha a telefonom egész idő alatt Jason-nél volt, akkor… jaj ne! Phoebe valószínűleg Jasonnel SMSezett! Nem csoda, hogy tudott Markról és az MVI-ről és… Atyaég, mi másról tud még? Összekotrom a telefont a földről, és miután semmi más nem jut pillanatnyilag eszembe, küldök egy üzenetet magamnak.

380

27. fejezet

Minden jó, ha a vége hortenzia

J – hol a pokolban vagy? – J Épp rányomnék a Küldésre, mikor megáll valaki a hátam mögött. Megfordulok, és szembe találom magam Jasonnel. A haja most is kócos, és rajta van a leharcolt Sox sapka, de a kék kasmírpulcsit viseli a házibuli estéjéről. Pont úgy, mint akkor este, az anyag színe kiemeli a szeme kékjét, ragyogó színe szinte vakító. Mindkét keze tele van, az egyikben egy csokor barna papírba csomagolt hortenziát, a másikban pedig egy kicsi, zöld, bőrkötéses könyvet tart. Lövésem sincs, mit mondjak, vagy hol kezdjem, úgyhogy inkább a könyvre mutatok. – Ez mi? – Ó, hát azt hiszem, ez valami kárpótlás – köszörüli meg a torkát. – A Shakespeare-könyvedért. A zsebkiadásúért. Elveszem és magamhoz szorítom a kötetet, mint a gyerekek az alvós rongyukat. Jelen pillanatban semmi sem úgy áll, ahogy kellene, de legalább a Shakespeare-em megvan. 381

– Elolvastam pár oldalt. – Jason a könyvet nézi. – Nem rossz. Miután továbbra is a Shakespeare-t ölelem, a csokrot egyszerűen csak az asztalra teszi. Mivel nem mozdulok, és egy szót sem szólok, az ajándékok felé biccent. – Ezt… ezt azért hoztam, mert sajnálom. Az előbbi veszekedést. Hatalmas gombóc nő a torkomba. Mondanám, hogy én is sajnálom, de az jön ki helyette: – Azt hittem, utálni fogsz érte. Jason szeme megtelik melegséggel. Legszívesebben fejest ugranék bele, és úsznék. – Sosem tudnálak utálni. Mikor az előbb a fejemhez vágtad, hogy leráztalak, rájöttem, hogy tutira láttál Fionával, az unokatesómmal. Szabálytisztelő létedre elég trükkös vagy – mondja szégyenlős mosollyal. Lángolni kezd az arcom, mikor eszembe jut, ahogy a szőke lány – akiről azt feltételeztem, hogy szupermodell – az asztalon Jason kezébe csúsztatja a cetlit. – Az unokatesód? – ismétlem, mert még mindig túl zavarodott vagyok, hogy épkézláb mondatokat alkossak, vagy képes legyek követni egy egyszerű gondolatmenetet. – Igen. – Jason leül mellém egy üres székre. – Kicsi korom óta nem láttam, és végül arra jutottam, hogy meg kéne keresnem. Tudod, azután, hogy biztattál. – Én? – Igen. A London Eye-on, mikor felvetetted, hogy menjek el a régi házhoz. Hát elmentem. Jó szar volt, de aztán ráébredtem, hogy tehetek valamit ez ellen. Úgyhogy 382

felhívtam Fionát. Tisztára odáig volt, hogy hall felőlem, és ő mutatott könyvesboltot is, ahol megtaláltam neked a zsebShakespeare-t. – De miért a virágok? Hosszan beszívja a levegőt. – Ez a neheze – simít végig a haján. – A telefonod… szóval az az én telefonom. És hát… izé, hogy is mondjam… – Jason, tudok a telefonokról. – Enyhítek az acélos szorításon, és a mobilomat – pontosabban az övét – elé teszem az asztalra, majd egy finom mozdulattal kicsit megpörgetem. Nézi, ahogy surrogva forog, aztán lassan felemeli a fejét, míg végül találkozik a tekintetünk. A rémület és a megkönnyebbülés elegyét vélem felfedezni az arcán. – Komolyan? Mióta? – Kábé öt perce – mondom, fejemmel a pultnál ülő Chris és Mark felé intve. – Gondolom, emlékszel Chrisre, a buliból. Jason kihajol oldalra, megpillantja a pink csíkokat Chris hajában, majd hirtelen visszahúzódik, és mögém bújik, mintha valami élő pajzs lennék. – Semmi pánik – grimaszolok. – Tisztáztalak. Nézz csak oda alaposabban. Kikukucskál mögülem, és most veszi észre Markot. Ültében azonnal felegyenesedik, és látom, hogy a keze egy pillanatra ökölbe szorul. – Hát ez meg…? – A hangjából tisztán és világosan kihallatszik az undor. – Mit keres ő itt? – Ó, tudod, hogy van ez, tesó, felszed egy-két pipit – felelem a leghaverisztikusabb stílusomban. 383

– Utálom ezt a gyereket – mondja Jason, de látom, hogy már kezd felengedni. – Mindig másik csajról jártatja a száját. Az egész világnak tudni kell a hódításairól? – Hódításai? – buggyan ki belőlem. – Most komolyan, ez a srác két lábon járó gimis közhely. És jó eséllyel két lábon járó Petri-csésze is. Bele se merek gondolni, mi mindent szedett már össze, ha csak a fele igaz annak, amit mesél. – Jason lenéz a telefonra, majd újra rám, az aggodalomtól néhány ránc jelenik meg a homlokán. – Na várjunk csak, ugye nem vagy még mindig… te még mindig? Vele vagy? – Jesszus, dehogy! – mondom, és a válasz lendülete elég, hogy Jasonből kitörjön a röhögés. – Az a srác határozottan nem az én MVI-m. Abbahagyja a nevetést, és egyenesen a szemembe néz. Átható tekintetétől majdnem hátrahőkölök, de közel akarok lenni hozzá, így inkább előrehajolok. – Akkor ez most azt jelenti, hogy tudod, ki az? – kérdezi. – Már úgy értem, az MVI-d. Az ajkamba harapok. Nem vezetett semmire, hogy hittem az MVI-ben. Talán ideje valami másban hinni. Ránézek Jasonre, aki várakozásteljesen mosolyog. Érzem, hogy a szívem meglódul, és már tudom. – Fogalmam sincs. – Visszamosolygok rá. – De azt hiszem, nem is érdekel. Jason kifújja a levegőt. Lassú vigyor terül szét az arcán. – Akkor… nem vagy pipa a telefonok miatt?

384

– Nem tudok még elég ideje a dologról, hogy pipa legyek – vonom meg a vállam, mert gyakorlatilag így is van. – Dühösnek kéne lennem? – Tutira vettem, hogy az leszel. Ezért a virágok. Megelőlegezett bocsánatkérés. Remélem, nem bánod, hogy ráüzentem Phoebe-re, melyik a kedvenced. – Jól ismer. – Nagyot szippantok az édes virágillatból. – Te mióta tudtál a cseréről? – A Tate óta. – Jason ismét a térdét fixírozza. – Felvettem, és hallottam a lány hangját, és járni kezdett az agyam. Plusz elkezdtek hozzám beérkezni a neked szánt üzenetek. Például Phoebe-től. A hátam mögött hallom Chris gyöngyöző kacagását, és mikor megfordulok, látom hátravetett fejét és csillogó szőke haját, mintha a saját kis samponreklámjában szerepelne. Mark vigyorog rá azzal az ellenszenves, féloldalas mosolyával, és tejesen világos, mire kell neki ez a lány. – De ha tudtad, hogy a Chris-féle üzenetek tőle jöttek – intek a pult irányába –, akkor miért nem próbáltad te megkeresni őt? – Ezt hogy érted? – Látom, hogy egy kis ránc jelenik meg Jason két szemöldöke között. Komolyan nem érti? – Ez a csaj lélegzetelállító! Neked üzenget! Téged akart? – Ahogy a szavak kibuknak belőlem, megborzongok a reszkető, kissé sipító hangtól, ami a jelek szerint hozzám tartozik. Jason nevet, és megvonja a vállát. – Az ilyen csajok olyan srácokkal futnak, mint az ott. Úgy gondolod, hogy én olyan srác vagyok? 385

– Nem – mondom, és a hideg is kiráz, mikor eszembe jut, ahogy a felajzott Mark ölelgetett. – Nem hát. És azt reméltem, rájössz, hogy az ilyen srácok, mint én, olyan lányokkal járnak, mint te. – De miért nem szóltál semmit? – Próbálok nem belegondolni, mi mindent küldhetett neki Phoebe, abban a hitben, hogy nekem üzen. – Vagy cserélted vissza a telókat? – Mert jó volt segíteni neked a kutatásban – szégyenlősen zsebre dugja a kezét. – És úgy tűnt, még jól is szórakoztál. Mintha szükséged lett volna rám, vagy mintha éppenséggel örültél volna, hogy veled vagyok. Előtte úgy viselkedtél, mint aki azt kívánja, bár ugornék a Temzébe. – Azt kívántam – mondom, és ettől kicsit megbántódik, úgyhogy sietve hozzáfűzöm: – De csak mert állandóan olyan idióta voltál! Ha normális ember módjára viselkedsz, akkor talán eleve szerettem volna veled lenni, kutatás ide vagy oda. – Hát igen… Figyi – megdörzsöli a homlokát –, sajnálom. Nem akartam seggfej lenni. Mikor veled vagyok… nem is tudom, ellazulok. Veled tudok beszélgetni. Intelligens vagy és sokoldalú, és elgondolkodtatsz dolgokról. És időnként totál az agyamra mész. – Én nem is… – sipítom, aztán visszafogom magam. Gyanítom, én sem vagyok egyszerű eset. Jason mosolyog rám. A szeme olyan vakítóan kék, hogy alig bírok belenézni. – Tehát hagytad, hogy egy kitalált fickót hajkurásszak keresztül-kasul Londonon, mint valami őrült? – kérdezem, és beletemetem az arcom a hortenziacsokorba.

386

– Nem voltál őrült – mondja, és megcirógatja a karom. Bámulom az ujjai helyét, bizsereg a bőröm az érintésétől. Újra a karomra teszi a kezét, ezúttal határozottan, és egyenesen a szemembe néz. – Eltökélt voltál. Ezt szeretem benned. Annyira bátor vagy. Elpirulok a bókoktól, még úgy is, hogy nem teljesen fedik a valóságot. Ha Jason ismerné az összes félelmemet és a magammal szemben fennálló kételyeim, akkor tényleg a Temzének menne. – Nézd, azt gondoltam, hogy kiakadsz, ha megtudod – magyarázza. – Úgy voltam vele, hogy erről is azt gondolod majd, csak az én egyik hülye poénom volt, és akkor már nem lehetek veled, hogy segítsek megkeresni a titokzatos imádódat. És amilyen fontos neked a szerelem meg az MVI vagy mi a bánat, nem gondoltam, hogy valaha is megbocsátanád, hogy belerondítottam az ábrándjaidba a tökéletes kapcsolatról. Miközben végig… hát… azt reméltem, hogy észreveszed, hogy… – Te voltál az én titkos imádóm – fejezem be suttogva. – Valahogy úgy – mondja, és gyengéden megérinti az állam. – Komolyan tetszel nekem, Julia. Nagyon. Én… én veled akarok lenni. Óriási mosoly terül szét a képemen, akkora, hogy úgy érzem, a szám mindjárt külön életre kel. Az ajkamba harapok. Az egész testem forró, mintha bedugtak volna a sütőbe, és ezúttal hagyom, tényleg hagyom, hogy magával ragadjon a csókunk emléke a mezőn. – Szóval akkor a csók… igazi volt?

387

– Igazi – mondja, és most rajta a sor, hogy elpiruljon. – Hát persze. – De Sarah-nak azt mondtad, hiba volt – mondom, szigorúan a szemébe nézve. Kicsit megrándul, döbbentnek látszik. – Hát ezt hogy tudtad meg? – Láttam a levélkédet – felelem szégyenlősen. – Fent hagytad a buszon. Én meg összeszedtem, mielőtt leszálltam. – Nem a csók volt a hiba… hanem, hogy hazudtam neked. Mikor megcsókoltalak, ráébredtem, mennyire odavagyok érted, de arra is, hogy ebből már nem keveredhetek ki anélkül, hogy rájönnél, hazudtam. Úgy gondoltam, ezt végleg elszúrtam. – Hűha! – szakad ki belőlem, úgy érzem magam, mint egy lufi, amiből épp kiszalad az összes levegő. Nem tudnám megmondani, hogy most szívem szerint örömtáncot járnék-e az utcán, vagy a pult alatt összegömbölyödve szeretnék aludni egyet. – Szóval azt hiszem, csak egy kérdésem van – mondja Jason. – Mi lenne az? Megragadja a kezem, és megszorítja. – Számít az neked, hogy én egy bosszantó srác vagyok, akinek meggyőződése, hogy a citromos fruttinak olyan az íze, mint a bútorápolónak, aki nem hisz abban, hogy „meg van írva”, akire nem illik rá egyetlen tulajdonság sem, amiket a titokzatos Igaziban keresel? Hogy labdarúgásnak és nem focinak hívom, akárhányszor javítasz is ki? Hogy halálom napjáig tollat fogok használni? 388

– Hát – mondom, és közelebb húzom Jasont, miközben felemelkedek a székemről – egyszer valaki azt mondta nekem, hogy a szerelem nem tökéletes – vagy kiszámítható. Erre a csókra már készen állok. Akarom, és boldogan adom át magam Jasonnek. Karját szorosan a derekamra fonja, keze a hátamon, egészen magához húz. Oldalra hajtja a fejét, hogy az ajkunk találkozzon, és én egy egész hét sürgető vágyával csókolom, mikor összevissza szaladgáltam Londonban, keresve valamit, ami végig az orrom előtt volt. Nem az MVI-m. Valami sokkal jobb.

389

Köszönetnyilvánítás

Mindenekelőtt köszönet illeti Lauren Olivert és Lexa Hillyert, akik merték vállalni a kéziratomat, és több hónapnyi alakítgatással sikerült helyre pofozniuk. Csak egy zöldfülű szerző voltam, mielőtt ti ketten megtanítottatok rá, hogy a szereplőim irányítják a dolgokat, na, és addig csaptatok a kezemre, míg végül leszoktam a határozói igeneves szerkezetről. Köszönet mindenkinek a Paper Lanternnél: Angélának, Rhodának és Bethnek a stilisztikai és nyelvi csinosításért, a szurkolókórusért a görkoriversenyeken, és hogy sikkesek vagytok minden egyes bulin. Köszönet Stephen Barbarának, a legnagyszerűbb ügynöknek. Köszönöm a szerkesztőmnek, Wendy Loggiának, és mindenkinek a Random House-nál. Kívánni sem lehet jobb kiadót. Köszi, anya, hogy mindig okos tanácsokat adsz (és akkor is támogatsz, ha nem fogadom meg őket!), és hogy sosem hagyod szó nélkül, ha pongyolán fogalmazok (még egy blogbejegyzésnél sem). Köszi, apa, hogy időről időre megkérdezted: „Mi a helyzet az írással? Az neked nagyon ment.” Te mindig tudtad, hogy előbb-utóbb visszatalálok hozzá (még akkor is, amikor leadtam az újságíró szakot). Köszönet az egész családomnak, akik azóta drukkolnak 390

nekem, hogy a világra jöttem. Nagyon szerencsés csaj vagyok, hogy ti mind itt vagytok nekem. Köszönöm Alanának és Megnek, hogy biztattak, mikor úgy döntöttem, otthagyom a tanári pályát, és író leszek. Nem ment volna a támogató Facebook-üzeneteitek nélkül. Köszönet John Hayward Williamsnek, aki nem szakmabeliként először olvasott részeket a Vakrandi a végzettelből, és hozzájárult, hogy használjam a nevét a könyvben. Vegyétek meg a dalait, marha jó zene (haywardwilliams.com). És köszönöm az összes barátomnak, aki azt mondta: „Én tutira meg fogom venni a könyved!” Khm, itt az ideje, srácok! És ha mondtad, és ezt most olvasod, akkor igazán, nagyon bírlak. Ráadásul – nagy szerencsémre – életem során volt néhány igazán kiváló tanárom: Glenn Gass professzor, aki bizonyára nem emlékszik rám, mert millió másik hallgatóval ültem az előadásain, nagy hatással volt rám a zene iránti szenvedélyes rajongásával. Neki és az Indianai Egyetemen tartott, Z401: A Beatles zenéje című kurzusának köszönhetitek az összes kapcsolódó utalást. Mrs. Sarah Williams, aki az első leckét adta abból, hogy „megmutatni kell, nem elmondani”, és felkeltette az érdeklődésemet a kreatív írás iránt; Mr. Mark White és Mrs. Penny Piper, akik rávilágítottak, hogy a történelemből a történetek az érdekesek; és Mrs. Cynthia Freeman, aki inspirálja minden egyes diákját, és annyira hálás vagyok, hogy én is köztük lehettem. Valahányszor csak arra gondolok, hogy a Maryville gimi termeiben sétálok, mindig eszembe jut Cher Horowitz: „Hát igen, ez egy nagyon jó suli.” 391

Köszönet mindazoknak a Twitteren, Facebookon és a blogszférában, akik követték a munkámat, és üzeneteik szeretetet és támogatást sugároztak. Az internet tényleg klassz hely, ha ifjúsági regényekben utazol. És végül köszi, Adam, hogy belementél, hogy otthagyjam az állásom, és író lehessek, cserébe pedig csak azt kérted, hogy a rám szakadt szabadidőben sétáltassam meg a kutyát, és mosogassak el. Bocsi a mosogatás miatt.

392

A kiadó könyveit kedvezménnyel megrendelheti webáruházunkban: www.inoru.hu

65 ÉVE CSALÁDTAG Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja ISSN 2064-3667 ISBN 978 963 41 5024 4 Kiadja a Móra Könyvkiadó Zrt., Janikovszky János elnök-vezérigazgató Szerkesztette: Almássy Ágnes Sorozatszerkesztő: Pavlovic Tijana • Műszaki szerkesztő: Diósi Katalin Terjedelem: 24,5 (A/5) ív • IF 9215 E-mail: [email protected] • Honlap: www.mora.hu Alföldi Nyomda Zrt. (4901.49.02), Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

393