Laurell K. Hamilton: Vérvörös végzet

LAURELL K. HAMILTON

I.

1 Két imádott pasim közt aludtam el, karomat átvetettem pucér testükön, hogy még álmomban is ölelhessem a harmadikat. Amikor elaludtunk, még mind a három meleg volt és élő, de most, órákkal később, hogy a telefonom felriasztott, már csak két test árasztotta az élet forróságát, a harmadik kihűlt tetem volt csupán. A kellemes és otthonos barlangbéli ágyunkban fekvő egyetlen vámpír többféle értelemben is nyugovóra tért, amikor messze odafönn felkelt a nap. Vámpíroknak ideális lakhely ez, de annak, aki fél a sötétben, vagy nyomasztja, hogy többtonnányi kő és föld nehezedik rá, nem kifejezetten javallott. Az ne legyen a hálótársunk. Átmásztam Nathaniel szinte lázasan forró testén, hogy elérjem az éjjeliszekrényen a mobilomat. Először az övét emeltem fel, de ez csak akkor derült ki, amikor megnyomtam a gombot, és láttam, hogy a képernyővédő hármunkat ábrázol. Az enyémen csak a hármunk összefonódott keze látható, rajta a vadonatúj jegygyűrűnk. Végül meglett az is. De akkorra már átkapcsolt rögzítőre. – Ki volt az? – kérdezte Micah álmos hangon. Hunyorogva néztem a túlságosan is fényes kijelzőt a túlságosan is sötét szobában. – Nem ismerős a szám. A francba, még a körzetszám se. Azt hiszem, nemzetközi. Ki a fene hívna külföldről? Nathaniel hozzám bújt, fejét a két mellem közé fúrta a takaró alatt, és motyogott valamit. De ő gyakran beszélt álmában, ráadásul ő aludt hármunk közül a legmélyebben, szóval nem is törődtem azzal, mit beszél. – Hány óra van? – kérdezte Micah már sokkal éberebben. – Hajnali öt – feleltem, miközben szerettem volna visszarakni a telefont az éjjeliszekrényre, de Nathanieltől moccanni se tudtam. – Alig három órát aludtunk – morogta a másik pasim szinte fájdalmasan. – Tudom én is – nyögtem, ahogy próbáltam az alvó Nathaniel teljes súlyával a testemen kitornázni magam az ágy széléhez. Micah átölelte a derekamat, és Nathaniellel együtt magához húzott. 9

– Aludjunk… még muszáj lenne aludnunk – motyogta a lapockáim közé. Ha nem csusszanok vissza közéjük sietősen, akkor ő is álomba zuhan, és esélyem se lesz visszapréselnem magam közéjük a takaró alá, és éjjelente tíz foknál nem nagyon volt melegebb a hálónkban, szóval mindenképp a fülemre akartam húzni azt a takarót, ha a fene fenét eszik is. Vaktában az éjjeliszekrény felé hajítottam a mobilomat, de persze a földön landolt. Ahogy láttam, nem villant fel, nem esett baja, jól elvolt ott a padlón is. Csessze meg magát, aludni akartam. Beerőltettem magam a keskeny résbe a két pasim közt, és visszacsusszantam a jó melegbe. Már épp kezdtem elszenderedni, amikor megint felzendült a mobilom, csak most a totálisan ismerős csengőhangon, George Thorogood „Bad to the Bone”-ját csipogva. Az egyik legjobb barátomhoz, a halhatatlangyilkos kollégámhoz, Edwardhoz kötött csengőhang volt. Kis pikantéria a dologban, hogy Edward ugyanabban a testben lakozik, mint Ted Forrester rendőrbíró. Pont, mint Clark Kent és Superman. Lerúgtam magunkról a takarót, és nagy igyekezetemben szabályosan lezuhantam az ágy melletti ruhakupacra, amelynek a tetején a mobilom is villogott. – Itt vagyok, itt vagyok! – nyomtam meg a gombot végül. – Minden oké, Anita? – kérdezte Edward gyanúsan virgoncan, vagyis nyilvánvalóan rendőrök társaságából hívott, akik mindent hallanak. – Ja, pazar. Rohadtul friss vagy hajnali ötkor – igyekeztem magamra találni, és ügyelni arra, hogy a hangom ne úgy hangozzon, mint azé, aki rohadtul fázik az ágymelegen kívül. Keresgélni kezdtem a ruhák közt, de folyton a pasijaim holmija akadt a kezembe. – Itt nálunk már délelőtt tizenegy van. Szóval nem otthonról, Új-Mexikóból hív. – Merre jársz? – Dublinban. – Miféle Dublinban? – Az írországiban. Pucéran és vacogva csücsültem a padlón, és úgy kotorásztam a ruhák közt, mint egy fészket rakó madárka. Gondolkodni próbáltam. Nem jött össze, ezért inkább megkérdeztem: – Miért vagy az írországi Dublinban? – Ugyanazért, amiért hívlak, Anita. – Vagyis? 10

Igyekeztem nem felhúzni magamat, mert azon mindig remekül szórakozott, ráadásul Tednek mindig mindenhez jóval hosszabb idő kell. Edward sokkal lényegretörőbb. Tény, hogy ugyanaz a személy voltak ők ketten, csakhogy Edward módszeres ember, vagyis nem túl jó ötlet kiugrasztani abból a szerepből, amelyet éppen játszik. – Vámpírok. – Írországban nincsenek vámpírok. Ez az egyetlen ország a Földön, ahol soha nem is voltak. – Hat héttel ezelőttig mi is ugyanezt gondoltuk. – Miért, mi történt hat héttel ezelőtt? – kérdeztem, miközben próbáltam befúrni magamat a ruhakupacba, hogy ne fázzak annyira. Valaki az ágyról rám dobott egy köpenyt. – Köszi – szóltam fel a vérleopárdnak, aki megszánt. – Találtak egy vámpíráldozatot – felelte Edward. Magamra húztam a köntöst, közben az állammal szorítottam a vállamhoz a telefont. A fekete selyemköntös sokat nem melegített, de a semminél többet ért. Régóta szerettem volna már szerezni valami melegebbet, de nem könnyű olyan holmit találni, ami szexi is, és melegít is. – Vámpíráldozat? És meg is halt? – Azt nem, de elég sok vére elfolyt. – Vágom. Itt az Államokban mehet is a bíróság elé a vámpír, ha az áldozat nem egyezett bele. De ha beleegyezéses volt, akkor még vétségnek sem számít. – Kitörölte az emlékezetéből az esetet. – Amennyiben a vámpír és a véradó megegyezett abban, hogy a vámpír használhatja a pillantását, hogy a véradó megtapasztalhassa az egész vámpírbulit, akkor ez annyi, mintha valakivel sokat iszol, és utána részegen hazaviszed meg a többi. Ez se bűncselekmény, legfeljebb téves helyzetfelismerés. – Az áldozat nem emlékszik semmire, vagyis sose derül ki, hogy beleegyezett-e akármibe is. – Ha genetikai mintát vesznek a harapásból, és a vámpír benne van a rendszerben, nem lesz nagy ügy megtalálni. – Mivel senki se gondolta, hogy vámpírharapás, nem is kezelték vámpírtámadásnak. Randidrogos ügynek tekintették. – A harapásnyom nem volt elég árulkodó? – Te magad is azzal kezdted, Anita, hogy Írországban nincsenek vámpírok. Évezredek óta nem láttak errefelé vámpírt. A fognyomokat tűszúrásoknak ítélték, azt gondolták, hogy ott adták be a randidrogot a lánynak. Ha tűnyomokat 11

nem kerestek volna, egy az egyben elkerülte volna a figyelmüket a fognyom, annyira apró és jelentéktelen. Soha még ennyire finom harapást nem láttam. Kicsit kihúztam magam ültömben, egyrészt hogy megköthessem a köntös övét, másrészt az infó is felkeltette az érdeklődésemet. – Pedig nem sokkal kevesebb vámpírharapást láttál már életedben, mint én. – Aha – énekelte Ted forresteres hangján. Nagy eséllyel hozta az íreknek a full extrás amerikai cowboyt, akcentussal meg a többivel, amit csak akarsz. Bárkinek el tudta adni magát, be tudott épülni akármilyen környezetbe, de valahogy amikor Tedet alakította, egyszerűen élvezte, hogy egészen a giccsig bármit megengedhet magának. Lehet, hogy még Ted cowboykalapját is képes volt magával vinni, fel a repülőre, vállalva a sok macerát, csak hogy teljes legyen az imidzs. Ahogy elképzeltem, hogy Írországban parádézik abban a kalapban, nem tudtam, hogy megszakadjak-e a röhögéstől, vagy rángatózzak kínomban. – Mennyire finom? Lehet, hogy gyerekvámpír? – Láttam már ennyire apró női vámpírharapást is, de gyanús, hogy ez inkább gyerek lesz. – Hogyhogy ez? – Úgy, hogy több különböző fognyom is van. Legalább három. – Vagyis három vámpír. – Alsó hangon. De lehet annál is több. – Ezt miből gondolod? – Engedélyezték, hogy megosszam veled a dokumentációt, szóval, ha esetleg géphez tudnál ülni, átpasszolom a képeket. – A mobilom is egy gép. Dobd át a számomra MMS-ben. – Némelyikhez nem árt a nagyobb monitor. – Jó… hát éppenséggel lehet gépem. Csak kerítenem kell valakit, aki segít belépnem meg hasonlók. – Tudom, hogy van biztonságos e-mail-címed. Küldtem már át neked máskor is anyagot. – Tudom, tudom. Csak itt nem gyakran használom a gépeket. – Hol vagy? – A Kárhozottak Cirkuszában. – Üdv Jean-Claude-nak. – Üdv? Ezt még Ted se szokta használni. – Ha egyszer amcsi vagyok, Anita. Vagyis cowboy. Nem tudtad, hogy minden amcsi cowboy, szívem? – énekelte olyan akcentussal, hogy akár texasi népi táncra is perdülhettem volna rajta. 12

– Ja, ahogy minden ír kobold, és azzal kezdi, hogy madárfüttyös szép jó reggelt. – Ha rajtam múlna, már rég itt lennél velem és a koboldokkal. – Hogyhogy ha rajtad múlna? – Keress egy gépet, és nézd át a képeket, Anita – mondta immár a saját edwardos megnevezhetetlen és behatárolhatatlan kiejtésével, ami bárhonnan jöhetett, de talán leginkább Középnyugatról. Már vagy hat éve ismertem, amikor kiderült a számomra, hogy a Ted Forrester az eredeti neve, ezen anyakönyvezték, és a katonaságnál meg a rendőrbírói szövetségi programban is ezen tartják nyilván. Én addig csakis Edwardként ismertem. – Jó, mindjárt, de mit akartál azzal mondani, hogy ha rajtad múlna? – erősködtem, miközben felálltam a jó meleg ruhakupacomról. Egyből fázni is kezdett a hátsóm. Lepillantottam az ágyra, mert Micah és Nathaniel is profibb volt nálam a géppel. Nathaniel még most is szórakozott néha azzal, hogy különböző csengőhangokat illeszt az ismerőseimhez. Némelyik elég kínos meglepetést okozott, amikor a zsaruk közt, munkában megcsörgettek, de a „Bad to the Bone” annyira passzolt Edwardhoz, hogy megtartottam. – Hívj vissza, ha már gép előtt vagy – mondta búcsúzásképpen, és már le is tette. Ez végképp a régi Edward volt. Ahogy a mobilom képernyője kihunyt, totális, fekete sötétség borult a szobára. Olyan sötét volt, mint a föld gyomrában – ahol voltaképpen voltunk –, hogy akár a saját szemembe is simán belenyúltam volna, mert még az utolsó előtti pillanatban se látom meg a közelítő ujjat. Általában résnyire szoktuk hagyni a fürdő ajtaját, hogy az éjszakai fény kiszüremlő kékségében legalább valamennyire tudjunk tájékozódni, de most valaki véletlenül becsukta. Csak azért nem tanyáztam el semmiben a fürdőszobaajtóhoz vezető sötétben tapo­ gatózás közepette, mert elég jól ismertem már a helyiséget. Aztán ahogy kinyitottam az ajtót, szinte hanyatt lökött a nagy fényár. Egy pillanatig azt hittem, a rendes világítás maradt felkapcsolva, mert olyan nagy volt a kontraszt. De aztán a sötéthez szokott szemem alkalmazkodott, és nagy pislogva megnyugodhattam, hogy csak az őrzőfény az, ahogy annak lennie kell. Szívem szerint hagytam volna a pasijaimat aludni, de sajnos szükségem volt a segítségükre, vagy legalábbis az egyikük segítségére. Most már tényleg le kell írnom, hogy kell bejelentkezni a gépbe, meg az egész hercehurcát, mert úgy tűnik, képtelen vagyok megjegyezni. Nekik valahogy olyan simán ment ez, nem lehet nagy ügy, csak az én agyamban nem ragad meg. Kicsit néztem őket az ágyban. Nathaniel úgy befészkelte magát a takarók alá, hogy csak a feje búbja meg a közel a bokájáig érő hajfonata látszott. A rezes barna hajon 13

vörösen izzott a fény. Az oldalán aludt, hogy széles válla hegyként nyomta fel a takarót. Annyira összehúzta magát, hogy nem is látszott, mennyire magas, pedig egyhetvenhat körül járt. Micah karnyújtásnyira feküdt tőle, kettejük közt megmaradt a helyem, hátha visszamászom végre közéjük a melegbe. Legszívesebben másztam is volna, de ha a kötelesség hív, akkor az ember lánya megy. Micah göndör haja az arcába lógott, alig látszott alatta a barna bőr, csak a karcsú vállát és az egyik karját nem fedte a takaró. Ő hiába is edzett ugyanolyan keményen, mint Nathaniel, soha nem növeszthetett volna akkora izmokat. Eleve nem volt nálam magasabb, alulról nyaldostuk az egyhatvanat. Pedig rohadt erős vérleopárd volt, ő volt a helyi Nimir-Raj, a leopárdkirály, vagyis az én királynőm párja, a dominánsok dominánsa. A takarótól nem látszott, de igazi úszóalkat volt, széles váll, keskeny csípő, Nathaniel pedig csupa izom és gömbölyület. Jean-Claude a hátán feküdt mellettük. Az oldalán is szívesen aludt, de mivel ő mindenképpen kihűlt hajnalban, senki se erőltette, hogy vele is bújjunk össze, ezért mindegy volt, hogy éppen milyen pózban helyezkedik el. Mi hárman azonban mindig az oldalunkon durmoltunk, így tudtunk a leghatékonyabban összesimulni még álmunkban is. Egyébként Jean-Claude volt mindannyiunk közül a legmagasabb, egynyolcvan fölött néhány centivel, és ahogy a hátán hevert, jól látszott, hogy tényleg mennyire termetes. Hosszú, fekete haja már közel a derekáig ért. Épp olyan fekete volt, mint az enyém. Ami nálam érthető, hiszen én anyai ágon mexikói lennék, de ő európai volt, szóval ez a genetika lutrija. Az ő bőre valamivel sápadtabb, mint az enyém, bár sokkal nem, hiszen az apai ágon nálam német vér csörgedez. Szerintem, ha nem halott lenne, mármint ha élne ténylegesen, és nem vámpírként létezne, akkor én lennék a haloványabb, de persze így nem, hiszen egy vámpírénál nem létezhet sápadtabb bőr. De még így is ő volt a legszebb pasi, akit valaha láttam. És mindezt úgy, hogy Nathaniel és Micah mellett feküdt, akiknek ugyan nem látszott az arca, de fejből ismertem a vonásaikat, és ők is garantáltan gyönyörűek voltak. Állítólag én is szép vagyok, és jobb napjaimon még akár el is hittem ezt, de alapvetően mégis minden alkalommal elámultam, amikor így láttam őket együtt, és arra gondoltam, hogy micsoda csoda az, hogy ők mind az enyémek és én az övék vagyok. Valami megcsillant Micah hajában, és aztán leesett, hogy a szeme villant, mert nyitva van, és engem les a barna fürtök rejtekéből. – Csak megjátszottad, hogy alszol? – suttogtam. Felült, bólintott. Én meg feddőn cicegtem rá: – Rendőrségi ügyet kihallgatni, ejnye. 14

– Akkor hívj rendőrt, hogy segítsen a számítógéppel – mondta, de már kászálódott is kifelé a takaró alól, ügyelve, hogy ne húzza le Nathanielről. – Hozd, légyszi, a pisztolyomat is – kértem halkan. Óvatosan kiemelte az ágy végére csináltatott speckó pisztolytartóból a Springfield EMP-t, és az ágy másik oldalán mászott le, hogy ne kelljen Nathaniel felett a pisztollyal átlábalnia. Nem a ravasznál fogta, és igen óvatosan bánt vele, de még így sem ártott az extra elővigyázatosság. Ha az ember pisztolyt vesz a kezébe, mindig ügyeljen, hogy senki olyanra ne célozzon vele még egy pillanatig sem, akit nem akar lelőni. Elvettem tőle, és a köntös zsebébe dugtam. Reméltem, hogy elbírja a selyem, és hogy a kezem is viszonylag kényelmesen benyúlhat érte, ha valami miatt használnom kéne. Mindenesetre jó alaposan megszorítottam a derekamon a köntös övét. A zsebbel minden rendben volt, még ha a fegyver súlya kissé ferdén le is húzta. De átmeneti megoldásnak megfelelt. Micah a saját pisztolyát is hozta. Nem sok olyan likantrópot ismertem, aki nem testőr vagy zsoldos, és mégis hord magánál fegyvert. De Micah nemcsak a helyi leopárdfalka királya, hanem a Halandók és Vérállatok Jobb Együttélését Elősegítő Koalíció feje is. A Koalíció egy lassan, de biztosan erősödő országos szerv, amely szépen egybekovácsolja, együttműködő egységgé alakítja az ország mindenféle vérállatait, akik immár azonos célokért küzdenek az ő vezetésével. Sokan persze nem örültek, hogy az alakváltó közösség eddigi jól bevált széthúzása megszűnőben van, és egyre inkább képesek az együttműködésre. Gyűlöletkeltő csoportosulások ebben is az emberiségre leselkedő veszélyt látták. Egyes alakváltók pedig úgy érezték, hogy mi próbáljuk így rájuk erőltetni az akaratunkat, pedig a Koalíció csakis úgy lépett más alakváltó-csoportok területére, ha meghívást kapott, hogy segítsen megoldani olyan gondokat, amelyekbe nekik maguknak beletört a bicskájuk. Kicsit olyan volt ez, mint amikor az emberek kihívják a rendőröket, mert bajba kerültek, és amikor azok bűncselekményre utaló nyomokat találnak, már csak vádaskodnak és köpködnek rájuk. Már nemegyszer fenyegették meg Micah-t halálosan, ezért mindig testőrökkel utazott, és fegyvert is viselt. Nem lehetett bárhová bevinni a pisztolyt, olyankor le kellett adnia, és a testőreire hagyatkoznia, de azért alapvetően szeretett vigyázni saját magára. És ebben mélységesen egyetértettem vele. A köntösét valószínűleg Jean-Claude-tól kapta, szerintem csináltathatta neki, mert olyan volt, mintha a viktoriánus korból maradt volna rá, mélyzöld bársonyból, aranyos-zöld hímzéssel, különösen a széles mandzsetta és a 15

sálgallér­volt szinte súlyos a brokáthímzéstől. Ráadásul éppen a bokájáig ért, sikkes volt, és mégse bukott orra benne. Hacsak nem lépcsőn kellett persze felmennie. De a lépcső egyébként is nehéz ügy, ha az ember bokáig érő ruhá­ ban próbál közlekedni rajta. Már csak sötétzöld papucsot kellett felvennie, és indulhattunk is. Én végül beszereztem magamnak egy házicipőt, mert a papucsban röhe­ jesen csoszogtam, de valami azért kellett, hogy a lábam ne fázzon. Csak a selyemköntös helyett kellett valami komolyabbat kerítenem. Pláne, hogy mostanában már heti öt éjszakát is itt voltunk. A maradék kettőre is csak azért mentünk haza a Jefferson megyei házba, hogy némi napfény lássa a bőrünket, mert Micah kivételével mind jobbára éjjel dolgoztunk, és elég nyomasztó volt, hogy soha nem látjuk a napot. Nemrég megkérdeztem Jean-Claude-ot, hogy ő nem hiányolja-e, és elég savanyú képet vágott: – Nagyon is, ma petite. Amikor úgy döntöttem, hogy az leszek, ami lettem, nem is sejtettem, hogy ennyire megvisel majd a napsütés hiánya. Micah magához vette még a saját éjjeliszekrényéről, amelyen Jean-Claudedal­osztozott, a mobilját és a szemüvegét. Zöld-arany keretes szemüveg volt, dioptriás. A zöld-arany remekül állt a zöld macskaszeméhez, amely igazából nem a saját emberi szeme volt, viszont egy nagyon gonosz ember túlságosan is gyakran és hosszasan kényszerítette az állati alakjába, és olyankor megesik, hogy bizonyos testrészek már soha nem nyerik vissza az eredeti emberit. Micah a szemét veszítette el így, azt azonban sokáig nem is sejtettük, hogy a napszemüveg nemcsak a furcsa, állati szem takargatására szolgál, mert sokan megrettentek a szokatlan leopárdszemektől, hiába festett olyan egzotikusan a napbarnította bőre kontrasztjában. A macskaszem sajátossága az is, hogy természetétől fogva rövidlátó, ezt korrigálta a dioptriákkal. Mellesleg a színeket se érzékelte annyira tisztán, bár ebben nem macskásodott el, szerencsére, túlzottan. Az optikusa meg is kérte, hogy hadd írhasson tanulmányt a sajátosan deformálódott szeméről, és egy állatorvossal együttműködve komoly szakcikk készült. Eleinte azonban csak napszemüveget viselt, hogy ne legyen olyan feltűnő. Egy idő után viszont elkezdte aggasztani, hogy a dominanciaharcokban esetleg akadályozhatja a látási defektus, és ezért készíttetett magának végül dioptriás szemüveget is. És így olvasni is könnyebben olvasott. Korábban fel se tűnt neki, mennyit kell a szemét erőltetnie ehhez az egyszerű feladathoz. Ennek oka persze a macskaszemének sajátossága volt, amit teljesen profin lehetett szemüveggel korrigálni. Volt, hogy kontaktlencsét hordott, az jobban megfért a napszemüveg alatt, de idelenn nem vesződött a szeme takargatásával, 16

ezért csak a sima dioptriásat viselte. És ez a keret egyszerűen lélegzetelállítóan kiemelte a szemét, mintha egy műalkotás kapta volna meg végre a neki kijáró nemes keretet. Nathaniel az igazak álmát aludta, amikor végül nekilódultunk, és máris kezdett közelebb araszolni Jean-Claude-hoz. Hiába, hogy a vámpír ilyenkor halott a világ szemében, Nathanielnek lételeme a bújás, és biztosak is lehettünk benne, hogy előbb-utóbb mellette köt ki. Halkan mozogtunk Micah-val, bár egyiküket se ébreszthettük volna fel túlságosan könnyedén, mindketten ezt éreztük udvariasnak. Nem akartuk még véletlenül se megzavarni a közös pasink és közös mesterünk álmát. Az ajtóban Micah még intett, hogy igazítsam el a hajamat, ne lépjek ki szénaboglya fejjel a szobából. Ahogy elképedten vonogatni kezdtem a szemöldökömet a figyelmeztetésre, csak annyit tátogott, hogy Jean-Claude. Vagyis a vámpírvőlegényem megbízta, hogy akkor is ügyeljen a hajam állapotára, amikor ő nincs a közelben. És mivel hamarosan minden vámpírok királynőjévé válok azzal, hogy összeházasodunk, az agyammal értettem is, hogy a kérés jogos, nem árt, ha mostantól nagyobb gondot fordítok a megjelenésemre, de azért még ösztönösen felcseszett a noszogatás. Micah a saját haját is elrendezte valamennyire az ujjaival, szóval nem reklamálhattam, hogy csak tőlem várja el ezt a nevetséges produkciót. Jean-Claude azt mondta, hogy őt minősíti, ahogy mi kinézünk, hiszen hozzá tartozunk. Márpedig a vámpírok általában, főleg az idősebbek, igen nagy hangsúlyt fektetnek a külsőre. Ő maga azt állította, hogy hihetetlenül hiúk. És mielőtt még gúnyolódni kezdtem volna, átgondoltam kicsit. Mert hiszen ő se indult úgy sehova, hogy ne varázsolt volna mindent gondosan tökéletesre magán. Ezt korábban nem neveztem magamban hiúságnak, egyszerűen csak elkönyveltem jean-claude-osnak. De persze ebben a fényben tényleg nehéz lett volna mást mondani rá, hiába szerettem olyannak, amilyen. Mindenesetre soha nem kifo­gásoltam, hogy ilyen, hanem tettem, amit tennem kellett, és amit a férfiak általában tesznek évszázadok óta: indulás előtt türelmesen várunk a szeretett­ lényre, míg csodásan és makulátlanul kiperdül a fürdőszobából. Hiszen­érde­ mes várni rá. Az azonban eddig fel se merült bennem, hogy az esküvő közeledtével egyre inkább megköveteli majd tőlem is ezt a tökéletességet. És erre cseppet se voltam felkészülve, sőt, alkalmasnak sem éreztem rá magamat. Nem tetszett az irányvonal, de mit tehettem egyebet, mint alkalmazkodtam. Azt már ugyanis megtanultam, hogy csakis a legszükségesebb esetekben érdemes harcba szállnom ellene. Az esküvő dimenziója és mérete kérdésében már így 17

is csúfos vereséget szenvedtem. Már csak abban reménykedhettem, hogy a menyasszonyi és a koszorúslányi ruhák ügyében győzedelmeskedhetek. Micah kinyitotta az ajtót, és a két őr vigyázzba vágta magát. A hátuk olyan egyenes lett, mint két szálfa, a vállaik feszesek, a karjuk olyan mereven a testük mellett, mintha még mindig egyenruhában feszítenének a csillagos-sávos zászló alatt. – Nyugi, srácok, már nem a seregben vannak – intettem le őket. – Én soha nem voltam a seregben, Blake rendőrbíró – mondta a magasabbik. Majdnem fehér szőke haja annyira rövid volt, hogy szinte kilátszott alóla a fejbőre. – Csak egy dalt idéztem, Milligan. Tudom, hogy maga fóka volt. A másik, aki valamivel alacsonyabbra nőtt, és a haját se dugta olyan gyakran a nyírógép alá már, ferde vigyorra húzta a száját: – Millie-nek hiányos a könnyűzenei műveltsége. – Akkor segítsen neki felzárkózni, Custer – mosolyogtam vissza rá. – Amikor csak Kuszi fel akar zárkóztatni, a feleségem csúnyán berág rám – vigyorgott Milligan. A Kuszi Custer beceneve volt, eleinte Kuszkusz volt, de megkurtították. A becenevekkel már csak így megy, teljesen megjósolhatatlan az alakulásuk és fejlődésük. Micah kuncogva rázta meg a fejét: – A felesége a szavamat vette, hogy nem hagyom, hogy Custer megrontsa, ha együtt utazunk. – Tudom, hogy beszélt magával, uram. – Csak Micah. Legföljebb Mr. Callahan. Az urat hagyjuk. – Ez komoly? Tényleg beszélt a feleséged rólam Micah-val? – meresztett nagy szemeket Custer. – A múlt hétvégi utunkra majdnem ráment a házasságom – bólintott Milligan. – Azt hittem, az csak vicc volt. A haverja csak a fejét ingatta. – Nahát, basszus, ember, hát sajnálom, na. Nem szándékos volt – vette komolyra a figurát Custer, ami igen ritka látvány volt. Milligan és Custer egy tengerészgyalogos-egységből jött, amelyet felkelők támadtak meg. Azt hitték, hogy alakváltóként már jobbak a tengerészgyalogosoknál, de ezt benézték. Viszont a hat tengerészből egy meghalt, és az életben maradtak mind pozitív likantróptesztet produkáltak. Ami automatikus egészségügyi leszerelést jelent minden esetben. Már más katonák 18

is dolgoztak­nálunk, akik hasonló okokból voltak kénytelenek otthagyni a sereget. Az egyikük hívta fel a figyelmünket ezekre a tengerészekre, és mi munkát ajánlottunk nekik. Rajtunk kívül más magáncég is alkalmaz alakváltókat, de csakis olyanokat, akik már legalább két éve, de van, ahol négy év a kötelező limit, alakváltók. Ezek a tengerészgyalogosok viszont még nem töltötték be az egy évet sem. És az ilyen fiatal alakváltók általában nem urai a szörnyetegüknek telehold idején. Nálunk tapasztaltabb, idősebb alakváltók között vészelhetik át a veszélyesebb időszakokat, ezért nem kell biztonságos házba menniük, és a családjukra se jelentenek fenyegetést. Miután már betöltötték a két évet, tökéletes az önural­ muk, és kereshetnek más állást maguknak. Vannak, akik jobban fizetnek nálunk, mert a megbízás is kockázatosabb, de azért itt se keresnek rosszul, ráadásul az életüket se viszik nap mint nap vásárra. Egy szó, mint száz, nálunk jó helyen vannak, amíg nem tudják eldönteni, hogy a megszerzett rendkívüli képességeiket hol és milyen körülmények között akarják kamatoztatni, mi lesz a családjukkal meg a többi. A polgári szektorban mindenesetre viszonylag kevés az elhelyezkedési lehetőségük, pláne, ha nyugisabb állást óhajtanak. Egyébként nem sokan kifogásolták, amit nálunk kaptak, az egy szem Custer és még egy kollégája méltatlankodott néhanapján, hogy lehetne izgalmasabb a meló. Micah-val kézen fogva indultunk el a folyosón. Így persze az egyikünknek foglalt volt a lövőkeze – mellesleg most éppenséggel én áldoztam be, még ha pontosabban is lőttem nála –, de a saját otthonunk mélyén talán csak nem kellett annyira tartanunk semmiféle ellenségtől, ezért vállaltuk a kockázatot. Custer szólt utánunk: – Egyébként most ez hogy működik? Mert nekünk a szobában tartózkodókra kell vigyáznunk, viszont ebbe maguk is beletartoznak. – Majd én elkísérem őket, te meg maradj itt – javasolta Milligan. Custer nem emelt kifogást, már fel is vette a helyét az ajtónál. Egyből le lehetett venni, hogy ki volt a feljebbvaló a tengerészgyalogosoknál. Korábban még sose vettünk át egyszerre több embert azonos egységből ugyanabban az időben, szóval ezt a jelenséget még nem nagyon figyelhettük meg. Milligan és Custer esetében azonban prímán meg lehetett figyelni, hogy működik a dolog, mennyire olajozottan megmaradt a régi beidegződés. Annyira, hogy Claudia, aki az őrök, de legfőképpen a Cirkuszban dolgozók főnöke volt, felvetette, hogy nem kellene-e külön-külön beosztanunk őket. Mert nem ártana megtanulniuk, hogy a többiekkel hogy megy a közös munka, az együttműködés, de egyelőre senki sem emelt ellenük kifogást, szóval nem változtattunk. 19

Őszintén szólva nem gondoltam, hogy idelenn olyan fene nagy szükségünk volna testőrre, de már voltam annyira tapasztalt, hogy ne kezdjek vitázni Milligannel. Mert mondhattam volna, hogy én vagyok a főnöke, szóval azt csinálja, amit én mondok, viszont egyben a munkaterepe is voltam, hiszen rám is vigyáznia kellett, szóval elég maszatos volt ez a téma. Mert ha leállítom magamról, és mégis megtámadnak, és bajom esik, épp mert nem volt mellettem,­ akkor nagy a szívás. Na, hát ezért is olyan maszatos ez a viszony. És ezért is szoktam le arról, hogy a testőrökkel egyezkedjem. Így tehát Milligan elkísért bennünket a számítógépes szobába. Mivel Jean-Claude nem volt nagy barátja a modern technológiának, szerette, ha az emberei szemtől szembe­kommunikálnak egymással, ezért az okostelefonok kivételével egyetlen helyiségre korlátozta a huszonegyedik század vívmányait. Azért is rendezte így, mert az öregebb vámpírokat eléggé elbátortalanította a sok újdonság. És nem utolsósorban azért, mert elég nagy macera volt ilyen mélyen a föld alá lehozni a sok kábelt és vezetéket, és ha egyetlen helyiségre szorítkoztunk, azzal valamicskét egyszerűsödött a téma. Milligan a szoba ajtajánál előresietett, és kinyitotta. Mi hagytuk, hiszen ez volt a dolga. Odabenn félhomály volt, némelyik gép monitorán képek villództak, mások már fekete álomba merültek. Bementünk, Milligan jött velünk, de itt már kénytelen voltam leállítani: – Bocs, Milligan, de rendőrségi anyagokat kell átnéznem. – Csekkolnom kell a helyiséget. Oké, újfent meglett volna a lehetőségem, hogy utasítsam, mert őszintén szólva nemigen lapulhatott meg semmi olyan ebben a kicsiny szobában, amivel Micah-val ketten ne bírtunk volna el, de egyszerűbb volt hagyni, hogy végezze a munkáját. Hamar körbejárt, ellenőrizte azt a zugot is, ahová az ajtóból nem lehetett belátni. – A helyiség tiszta, asszonyom, uram. – Akkor hagyjon bennünket magunkra – mondta neki Micah. – Nem szükséges ránk tapadnia – bólintottam. Ettől már elbizonytalanodott, szinte látszott, ahogy kattognak a fogaskerekek az agyában. Próbálta eldönteni, hogy kinek az utasítását muszáj mindenképpen elfogadnia, hogy nem bírálhat-e felül bennünket. Gyakran megesett, hogy a volt katonáknak nehezére esett beilleszkednie a mi kevéssé merev irányítási struktúránkba. – Rendőrségi ügyről fogunk beszélgetni, Milligan. Azt nem hallhatja – foglaltam össze neki az egyszerűség kedvéért. 20

– Ezt aláírom – biccentett, és indult az ajtóhoz. – De ne maradjon itt az ajtó előtt – szólt rá még Micah. – Uram, én… – fordult vissza a testőr. – Én az ajtón keresztül is hallanék minden szót, ami idebenn elhangzik, Milligan. Vagyis akkor maga is hallaná. – Claudia leszedi a fejemet, ha nem várom meg magukat. – Mindkettőnknek van fegyvere, és a saját föld alatti erődítményünkben vagyunk – fakadtam ki. – Ha itt nem vagyunk biztonságban, akkor egyetlen őr édeskevés lenne, hogy kivakarjon bennünket a szarból. Milligan arcán felvillant az az arrogáns fintor, amelyet már többször is láttam az exprofiknál. – Még egy volt tengerészgyalogos is kevéske lenne, Milligan, nekem elhiheti. Na, eredjen vissza Custerhez, és őrizzék Jean-Claude-ot! Már nyitotta is a száját, hogy akadékoskodjon, de Micah beelőzte: – Ez parancs, Milligan. Anita is, és én is Claudia feljebbvalói vagyunk. A katona a homlokát ráncolva nagyot sóhajtott. – Igenis, uram! – Több kérdést nem kockáztatott, csak sarkon fordult, és ment. Én még csekkoltam, hogy végigmegy a folyosón, azután tértem vissza Micah-hoz. Már az egyik gép előtt ült, mert ülve gyorsabban tud gépelni, és kérdés nélkül írta be, amiket kellett. Annyiszor segített ebben a processzusban, hogy fejből tudta az azonosítómat és a jelszavamat is, szóval néhány percen belül a rendőrségi levelezésem előtt ülhettem. Ennek a zsaruk nyilván nem örülnének, mármint, hogy Micah fejből tolja az összes hivatali személyi kódomat, de engem nem zavart, tőlem ugyan nem tudja meg senki, és nyilván Micah se fog ezzel dicsekedni. Visszahívtam Edwardot, fel is vette rögtön első csengésre. – Online vagy, Anita? – kérdezte inkább Edward, mint Ted. – Végre tudunk rendesen beszélni? Magad vagy? – bátorodtam fel. – Nem – jött a nagyon is edwardos, egyszavas válasz, de valahogy nem éreztem benne a szokásos tedes dallamokat. – Míg megnyílik a mailed, magyarázd már el, hogy mit értettél azon, hogy ha rajtad múlik, nem csak a fotókat nézegetném. – Nem tudnak kibékülni a ténnyel, hogy nekromanta is vagy – morogta, és valahogy hiába igyekezett amolyan lágyan, tedesen elégedetlenkedni, Edward frusztrációját és hideg ürességét erőteljesebben érzékeltem. Nagyon nem örült, hogy nem csatlakozhatok hozzá játszani. 21

Hangok hallatszottak a háttérből, és Edward korrigálta magát: – Bocs, Anita. Most szóltak, hogy igazából nem tagadhatják meg senkitől az országba való belépést pusztán azon az alapon, hogy milyen varázslást gyakorol – javította ki magát immár Ted módra. – Én inkább pszichés adottságnak tartom ezt, nem annyira misztikusnak. – Az itteni törvények igazából nem tesznek különbséget a varázslás és a pszichés képességek között, csak a katolikus egyház által elismert csodák és egyéb mágikus cselekedetek között. – Tényleg szerepel a csoda szó a törvénykezésükben? Mert akkor tudomásom szerint Rómán kívül ők az egyetlenek. – Na, most már legalább tudod, Anita, hogy ők a nagy másodikok – mondta, és szinte látni véltem, hogy mosolyog közben, pedig az egész nagyon nem stimmelt. Mintha nehezen tartotta volna a Ted arcát, hiába volt zsaruk között. Vajon mi történhetett a korábbi hívása is a mostani beszélgetés közt eltelt bő negyedórában? – Jól vagy, Ted? – Prímán. Nem forszíroztam, mert vagy nem akar róla beszélni, vagy amúgy se tudna a többiek előtt. Közben letöltődtek a képek, Micah megnyitotta nekem a mellékleteket, és máris szemben találtuk magunkat egy nyakkal, amelyen két apró fognyom árválkodott. Valóban nagyon keskeny harapás volt, vagy gyereké, vagy nőé, akinek egészen kicsi a szája. Aztán a következő képen egy sokkal szokványosabb méretű nyom következett, amit már nyilvánvalóan senki se keverne össze semmiféle tűnyommal. Világos, hogy legalábbis két különböző vámpírtól származtak. – Kihangosítalak, Anita, avass be bennünket, hogy mit látsz – bennünket, persze. Sokkal inkább őket, az íreket. Nyilvánvalóan valamiféle teszt volt ez, és ha jól szerepelek, akkor talán meghívnak, hogy együtt szórakozhassunk Edwarddal­a koboldok közt. Csak az a kérdés, hogy akartam-e Írországba repülni, akartam-e egy nemzetközi járaton megkirándultatni a repülésiszonyomat. A válasz egyértelmű nem. Ugyanakkor kicsit se jött be, hogy csípőből megint elutasítóak velem egy olyan pszichés adottság miatt, amelyre semmilyen ráhatással nem lehetek, amit nem én kértem. Ja, és nem mellesleg némileg lobogott bennem a versenyszellem is. – Hát az már az első két képből világos, hogy legalább két vámpír van. Az első talán gyerek, vagy felnőtt nő, akinek szokatlanul kicsi a szája, esetleg szoros a fogsora. 22

– Pearson főfelügyelő vagyok, Blake rendőrbíró. Mit jelent az, hogy szoros a fogsora? – kérdezte éppen olyan kiejtéssel, amit vártam. A tökéletes ír akcen­tus, mint a filmeken. Viccesnek találtam, hogy ennyire meggyőzően ír a hanghatás, pedig a filmek nem is mindig tükrözik ezzel a valóságot. Nem egy olyan ír beszédet hallottam már, aminek semmi köze nem volt a filmekhez. – A vámpíragyarnyomok bizonyos szempontból nem különböznek a hétköznapi emberi fogsornyomoktól, Pearson főfelügyelő. Nem mindig a száj mérete határozza meg, hogy mekkora egy harapásnyom. Van, hogy a fogak elhelyezkedése a döntő. Ha valakinek túlságosan sok a foga a szája nagyságához képest, akkor azok feltorlódnak, és a szemfogak közötti távolság jóval kisebb lesz, mint az egy felnőttnél megszokott. – Nem a szemfogak érdekelnek bennünket, hanem a vámpíragyarak – szólalt meg egy újabb hang, immár kicsit sem filmes ír, hanem valami más tájékról származó. Végül is az Államokban is hallható a különbség a déli meg a közép­ nyugati vagy épp a keleti parti kiejtés között, hiába, hogy az internet kezdi elmaszatolni a különbségeket. Biztosan Írországban is ugyanilyen változatos a tájegységtől függően. Végül is mindenütt vannak regionális különbségek, változatok egy nyelvben. – A szemfogakból lesz a vámpíragyar, ha a gazdájuk vámpír lesz. – Ez csak Logan nyomozó volt, Blake rendőrbíró, ne is foglalkozzon vele. Hallottam, ahogy nevezett Logan elégedetlenül felhorkan, de szólni már nem szólt. Pearson nyilván a felettese volt, vagy volt valaki más fölötte, aki Pearson pártját fogta. – Mi a helyzet a következő képpel, Anita? – folytatta Edward egy sokkal kedélyesebb Tedként. Megnéztem a harmadikat is. Ezen még nagyobb volt a harapásnyom, de sokkal gorombább munka volt, szóval… – Ez még nagyobbnak látszik, de nem olyan tiszta, rendes harapás, vagyis vagy nagyobb erővel harapott, vagy amikor már eleget szívott, erőteljesebben rántotta ki az agyarait. És ez nagyobbnak is mutathatja a harapást magát, vagyis az is lehet, hogy ugyanattól a vámpírtól származik, mint a második. – És azt kijelenthetjük, hogy a második vámpír felnőtt férfi? – kérdezte Pearson. – Az agyarak távolságából első blikkre ezt mondanám, de nemegyszer láttam már olyan női vámpírt, akinek megvolt ez a távolság, tehát nem zárhatjuk ki teljes biztonsággal a nőket sem. Viszont a nyak női nyaknak tűnik. Igazam van? 23

– Igen. – Itt Logan nyomozó… – Tisztességesen szólítsd meg – jött egy újabb hang, azt hiszem, női. – Oké, legyen. Blake rendőrbíró, Logan nyomozó vagyok. A képeken nem látszik az ádámcsutka. Honnan tudja mégis, hogy női áldozatokról készültek a képek? – Elég régóta nézegetek már vámpírharapásnyomokat nyakakon és egyéb testrészeken, Logan nyomozó. Az ember egy idő után felismeri, amit lát. – És van valami jelentősége annak, hogy férfi, vagy nő, Anita? – kérdezte Edward. – A legtöbb vámpír a szexuális irányultsága alapján választja ki a véradóit, vagyis a legtöbb férfi vámpír női áldozatokat választ magának, míg a női vámpírok inkább a férfiakat preferálják. De persze sok olyan, főleg fiatal vámpír akad, aki még nem teljességgel ura a képességeinek, a vérszomjának, ezért lecsap bármilyen lehetséges zsákmányra, akár férfi, akár nő az illető. Mint általában a fiatal vadállatok. Előbb bele kell, hogy tanuljanak a zsákmányszerzésbe, és csak utána tudnak válogatni. – Logan nyomozó, Blake rendőrbíró – hallottam megint ugyanazt a hangot. Volt valami a hangsúlyban, ahogy a nevemet ejtette, amiből hirtelen az a sanda gyanúm éledt, hogy ez az ember nem örül, hogy velem beszélhet. De persze az is lehet, hogy csak túlérzékeny vagyok. Micah rám pillantott, és egyből vettem, hogy kivételesen nem a túlérzékenységi radarom vitt félre. Nem vitt félre semmi, hiszen Micah láthatóan ugyanazt gondolta erről a Loganről. – Igen, Logan nyomozó? – Szóval azt állítja, hogy a homoszexuális vámpírok kizárólag azonos nemű áldozatokat szednek? – Nagy valószínűséggel igen, de ha Írországban eddig még tényleg nem voltak vámpírok, akkor ezek igen fiatalok lehetnek, és mint mondtam, az mindent megváltoztat. Talán egyszerűen csak a legkönnyebb zsákmányt kapják el. Sok női vámpírban marad meg az a beidegződés, hogy a férfiak erősebbek, ezért kizárólag nőkre korlátozzák a vadászatot, még ha bármilyen halandó pasit könnyűszerrel kicsinálnak is. Egyszerűen annyira bennük van ez, hogy nem kockáztatnak, és a szexuális irányultságuktól függetlenül csak és kizárólag nőket ejtenek zsákmányul. – Ezek szerint a képek alapján fingja sincs a vámpírokról, akik tették – jelentette ki tapintható megvetéssel Logan. 24

– Megmondtam, Logan, hogy személyesen sokkal nagyobb segítségünkre lehetne Anita – mondta Edward hallhatóan nagyon erőlködve a tedes hangzás megőrzésével. Ez a Logan már korábban rendesen belemászhatott a képébe, ha így ki van borulva. – Nem hinném, hogy sokat nyernénk azzal, ha iderepítenénk a csaját, Forrester. – Logan! – jött a női hang. Igen, egyértelmű, hogy női hang volt. – Elég volt, Luke. Most már tényleg – dörrent rá Pearson is. – Mindenki tisztában van vele, hogy… – Nem, senki sincs tisztában semmi effélével – szakította félbe dühösen az ír akcentusával Pearson –, és mielőtt még egy kollégáról kezdesz pletykálni, esetleg győződj meg róla, hogy van-e valóságalapja annak, amit összehordasz. – Pedig a pletykák pont így indulnak – jegyeztem meg. – Parancsol, Blake rendőrbíró? – Valaki mond valamit, aminek köze sincs az igazsághoz, viszont jó botrányos a sztori, ezért senki se tudja megállni, hogy ne terjessze, és mielőtt még bárki észbe kapna, már el is terjedt az úgy nevezett igazság, ami valójában nagy hazugság. – Ahogy mondja. Sheridan felügyelő vagyok. Rachel Sheridan – jött most a női hang. – Örülök, hogy majdnem megismerhetem, felügyelő. – Naná, hogy melléállsz – epéskedett Logan azon a kellemetlenül savanyú hangján. – Mi a franc velem a baja? Még csak nem is ismerjük egymást – fakadtam ki. – Rám rágott be – szúrta közbe határozottan vidáman Edward. Valahogy indokolatlanul vidáman. – Mi a haragért lennék éppen magára berágva? – kérdezte Logan. – Mert féltékeny. – Magára, Forrester? A fene se féltékeny magára. – Pedig az. És Blake rendőrbíróra is az lesz. Ugyanazért, amiért rám. – Ami mi lenne? – Mit látsz a következő képen, Anita? Egy pillanatra elbizonytalanodtam, aztán meg arra gondoltam, hogy most hol érdekel engem, hogy egy ír zsaru mit gondol rólam a világ másik felén. Megnyitottam a következő képet, amin az előzőhöz hasonlóan nagyobb agyarnyomok voltak, de itt már egy annyira vad harapás nyoma, hogy szinte megtépte a nyakat. Önkéntelenül is nagyot nyeltem, és nagy volt a késztetés,­hogy megdörzsöljem a kulcscsontomon meg a bal könyökhajlatomban csúfoskodó hegeket, amelyeket ugyanaz a vámpír tépett. A második kis híján mozgásképtelenné tette a karomat, 25

csak a szorgos fizioterápiának és a rengeteg súlyzózásnak köszönhettem, hogy nem szűkült be a mozgástartomány, és épp olyan jól, vagy még talán kicsivel jobban is muzsikál, mint a baleset előtt. – Ezt a nyakat a vámpír kicsit megcincálta, mint aki nem tudta eldönteni, hogy mennyire marcangolja szét az áldozatát. Ez viszont mintha férfi nyaka lenne. Vagy talán nagyobb darab nőé. – És a vámpír is más – jelentette ki Logan kihívóan, hogy lássa, egyetértek-e vele. – Lehet, de nem valószínű. – Teljesen más jellegű a támadás – makacskodott a nyomozó. – Attól, hogy a harapás más jellegű, még nem biztos, hogy más vámpírtól származik, nyomozó. Egyszerűen csak kísérletezget a vámpír, próbálgatja, hogy milyen stílus a kedvére való. Vagy éhesebb volt, amikor ezt a zsákmányt ejtette, vagy éppen kezd ráérezni az erőszak lehetőségére. – Az erőszak lehetőségére, mindjárt beszarok. A nyakukba mélyeszti a fogait, hogy lehetne még ennél is erőszakosabb maga szerint? – Ezer módon. – Jöjjön a következő kép – kérte halkan, rendkívül higgadtan Edward, hogy kihallottam a hidegséget, amely annyira jellemző rá, és Tednél is ott lapul a felszín alatt. Itt már hatalmas lyukak tátongtak a nyakon. Már nem is vámpíragyar jutott róluk az eszembe, mert ezek tényleg lyukak voltak, mintha valaki jégvágóval döfött volna bele mélyen és erősen, amennyire csak bírt, abba a szerencsétlen nyakba. Micah szinte felszisszent, legalábbis élesen kifújta a levegőt, és elkapta a karomat. Csak most esett le, hogy bizonyára nem látott még ilyen durva vámpírtámadást. Mindig olyan erős volt, és magabiztos, valamint határozottan és higgadtan kezelte az életünkben felbukkanó erőszakot, hogy megfeledkeztem róla, hogy azért még nem látott ő se mindent. Ahogy én se, persze. Mert a Koalíciós útjain nyilvánvalóan történnek olyasmik, amiktől bennem állna meg az ütő, én találnám rohadtul frászosnak a helyzetet, még ha csak azért is, mert őt vagy bennünket fenyeget a veszély. Megfogtam a kezét, úgy tettem fel a következő kérdést: – Ki jött rá, hogy vámpírtámadás volt, és nem egyszerűen gyilkosság, amit valami hegyes eszközzel követtek el? – Bennünk fel se merült, hogy vámpír lehet, hiszen itt Írországban eddig soha nem volt még – mentegetőzött Pearson. – Gondolom. Valaki mégis rájött. 26

– Én – felelte Edward. – Vámpírokra nem jellemző az ilyen erőszak. A legtöbb rendőrségen, még itt nálunk is, ahol pedig tipikusak a vámpírtámadások, benézték volna. – Nem kell kímélnie bennünket, megvagyunk a kedvessége nélkül is – morogta Logan. – Én alapvetően kedves ember vagyok, Logan. Nem tehetek róla. – Mi van? – Hadd kérjek már jó előre elnézést Logan helyett is az egész beszélgetésre vonatkozóan. Így sok időt spórolunk – mondta Sheridan. – Helyettem ugyan ne kérj elnézést, Rachel. – Majd elnézést kérsz még te is, ne aggódj. De folytassuk – mondta a nő, és szinte kihallottam a hangjából a mosolyát. Vannak olyan emberek, akik egyszerűen nem jönnek ki senkivel. Úgy fest, Logan is ez az eresztés, és nem csak rám meg Edwardra pikkel, hallhatóan a helyiekkel is ugyanezt nyomatja. Ez kicsit megnyugtató volt. – Nézzük végig a többit is – mondta most Edward, mintha a többiek igazából ott se lennének. Edward magányos farkas volt, Ted a csapatjátékos. A következő kép még rémesebb volt, mintha valaki át akarta volna harapni az áldozata nyakát, miközben igazából fogalma se volt, hogy mit művel, mert a mély seb mellett, a nyak bal oldalán volt még egy harapás is. – Azt teszteli, hogy mennyire erős, hogy mire képes az ereje egy emberi testen. – Kezd rákapni az ízére – mondta Edward. – Ez most poén akar lenni? – kérdezte Logan vádlón. – Nem, csak pontos megfogalmazás. Egyszer maga is megpróbálhatná. – Mi a fenét próbáljak én meg? – A pontosságot – vágta rá Edward jeges indulattal. Mi a halált művelt Logan, hogy így felhúzta? – Ki a bánat maga, hogy idejön, és elkezdi osztani nekünk az észt, hogy milyen pontosak legyünk? – Én a többiekről nem szóltam egy szót se, Logan, csak annyit mondtam, hogy maga tanulhatna némi pontosságot. – Maga tetű! – Ugyan, kérem, vigyázzon a szájára – mondta Edward nagyon komoran. Ki akarta provokálni, hogy Logan nekimenjen. Mi a halál történhetett odaát Írországban, hogy Edward Ted-énjében ennyire bele akar mászni valaki képébe? Kicsit se jellemző rá, hogy a melóban ennyire ne lenne ura a helyzetnek, az indulatainak. Ez általában az én szerepem szokott lenni. 27

Mivel mást nem tehettem a helyzet javításáért, rátértem a következő képre. Ezen a nyakon ugyanaz a keskeny kis harapás volt az egyik oldalon, mint a legelső képen, a nyak másik oldalán pedig a nagyobb fognyom, nem az agresszív, hanem aki finom munkát végez, akiről eddig azt gondoltam, hogy torokátharapó agresszorrá vált. – Ezen az első két vámpírunk fognyomai vannak? – kérdeztem, és mivel nem jött válasz, kissé megemeltem a hangomat. – Hahó, Ted! – Igen, úgy fest, hogy az első két vámpírunk együtt vadászik. Összedolgoznak. – És ez az áldozat belehalt a támadásba? – Nem – felelte most Sheridan. – Azért ment be egy kórházba, mert vérzett a nyaka, és nem értette, hogy miért. Nem emlékezett semmire. – Kezdenek együtt dolgozni. – Micsoda nagy szaki maga, Blake – csapott le Logan marón. – Mennyire benéz­te ezt a második vámpírt. Hát mégse ez az, aki szétmarcangolja az áldozatait. – Ezek szerint legalább három vámpírral van dolguk – bólintottam. – Hallja, Blake? Marha nagyot tévedett. – Már az előbb is hallottam, Logan. És nem zavar, ha néha tévedek. Szívesen be is ismerem, ha így könnyebben elkapjuk az elkövetőket. – Kettő nem okozott komolyabb sérüléseket senkinek – mondta Sheridan. – És volt olyan, akit másodszor is megtámadtak? – Nem – felelte Pearson. – Kértem, hogy minden eddigi sérült kapjon rendőri őrizetet – szúrta közbe Edward. – És? Megkapták? – Egyelőre a főnökségen próbálják keresztülverni a túlórákat. – Jesszus, nem mondtad, hogy már egyetlen harapás után is hatalmuk van az ember felett? Hogy bármikor magukhoz rendelhetik őket? – Dehogynem. Szépen, részletesen elmagyaráztam. – Csak az nem fér a fejünkbe, hogy ha ez tényleg így van, akkor hogy lehetséges, hogy Amerikát még nem uralják a vámpírok. Mert ha egyetlen harapással rabszolgává lehet tenni bárkit, akkor maguknak rég szolgaságban kellene élniük. Maga, Blake rendőrbíró, ráadásul egy vámpír menyasszonya. Ha valóban rabszolga lehetne, akkor kötve hiszem, hogy még mindig dolgozhatna a rendőrségnél – érvelt Pearson. – Ha valaki önként adományoz vért a vámpírnak, akkor nincs teljes megbűvölés, és anélkül nem is lesz a vámpír ura az akaratának, nem szólíthatja magához 28

később. Ha önkéntesen csinálja az ember, nincs szükség elmetrükkökre, és így nem jelent sokkal többet az egész, mint egy kiszívott nyak. – Maga ad vért a vőlegényének? – Erre majd akkor válaszolok, ha maga is beavat a nemi életébe. – Én nem a nemi életéről kérdeztem, rendőrbíró. – Dehogynem. Micah megszorította a kezemet, és figyelmeztetőn nézett rám. Igaza volt. Ha nem vigyázok, és így folytatom, többet kitálalok a szerelmi életemről, mint amit a barátaimnak kész vagyok elmondani. Néha az ember többet elárul magáról azzal, ha nem felel egy kérdésre. Nekem ez mindig is nagy csapda volt, mert azzal is rosszat tettem magamnak, ha válaszolok, azzal is, ha nem. – Az ilyet az Államokban koporsólotyónak nevezik – kommentelt Logan. – A koporsólotyó annyit tesz, mint jelvénynyuszi, vagyis olyan csaj, aki lefekszik mindenféle zsaruval, csak mert zsaru. Én csak egyetlenegy vámpírral járok, tehát nem minősülök koporsólotyónak. – Mennyire sértő ez a kifejezés maguknál? – kérdezte Pearson. – Mondhatjuk, hogy egyszerűen lekurvázott, aki képes bármilyen vámpírral lefeküdni és a vérét adni neki. Vagyis határozottan rohadtul sértő. Micah közben elengedte a kezemet, felállt, és a hátam mögé lépett, és a köntösön át masszírozni kezdte a vállamat, hogy lenyugtasson kissé. Mert hirtelenjében befeszültem. – Logan és az egész Dublin Gardai nevében is bocsánatot kérek. – Mi az a Gardai? – Az ír rendőrök nevezik így magukat – magyarázta Edward. – Garda Síochána, többes számban Gardai. Szó szerint azt jelenti, hogy békeőrök. És csak húsz-harminc százalékuk kap egyáltalán fegyveres kiképzést. – Ez csak vicc, ugye? – Egyáltalán nem. – Hú, akkor ott nagyon másként megy, mint nálunk. – És csak azért ment húsz százalék fölé az arány, mert két éve pár külföldi alakváltó nagy felfordulást csapott itt. – Emlékszem, benne volt a hírekben – bólogattam. – Mintha valami boszor­ ka is lett volna az ügyben, igaz? Talán mintha egy egész természetfeletti bűnbanda lett volna. – Sajnos nem csak mintha, Blake rendőrbíró. Bűnbanda volt a javából – mondta Pearson. 29

– A boszorka ír, csak az alakváltók voltak bevándorlók, ha jól emlékszem. – Jól emlékszik. – És már az első vámpírjaikat is megkapták. Mi változott az országban az utóbbi néhány évben? – Tudomásom szerint semmi. – Akkor miért szaporodott el hirtelen maguknál is a természetfeletti bűnözés? – Fogalmam sincs, de jó a kérdés. – Nincs jó válasza rá? – Egyelőre nincs, de tudom, hogy kihez forduljak a témában. – Mind próbálunk rájönni, hogy miért bukkantak fel nálunk vámpírok – okoskodott Logan. – A csaj semmi olyat nem mondott, amit ne tudtunk volna már magunktól is. – Egészen másképpen tette fel a kérdést, ha nem figyeltél volna – intette Pearson. – Nehéz úgy figyelni, ha az ember feje nyakig benne van a saját seggében – mondta Edward. – Nem lesznek mindig a közelben a többiek, Forrester. – Ezt vegyem fenyegetésnek? – Az törvényellenes lenne, és a karrieremet kockáztatnám vele, vagyis természetesen nem fenyegetésnek szántam. – Na, figyeljen. Tegyünk úgy, mintha annak szánta volna, mert szeretném, ha biztos lenne benne, hogy a többiek jelenléte nem az én biztonságom garanciája, hanem a magáé – kezdte Edward Tedként, ám a hangja gyorsan mélyebb, jegesebb tartományba csusszant, mintha Edward átvette volna tőle a szót. Hogy érte el vajon Logan, hogy ennyire nehezen tartja magát a szerepéhez? Ennél keményebb sértéseket is benyeltünk már mind a ketten, és olyankor meg se rezzent az arca, sokkal nagyobb seggfejekbe is belefutottunk már a meló során, és mégse vetkőzött még ki ennyire magából. Általában csak a rosszfiúktól száll el ennyire az agya. – Elég legyen – dörrent rájuk Pearson. – Ha ő hajlandó tisztességesen játszani, akkor én is – morogta Edward. – Ez itt nem játék, Forrester. Mi épp ezeket a vámpírokat próbáljuk elfogni, mielőtt még több emberrel végeznek. Ez nagyon is komoly helyzet, nem játék. – Csak úgy érdemes játszani, ha magasak a tétek, nem gondolja, Logan? – Ez meg mit akar jelenteni, Forrester? – Hogy az élet és a halál a játék nagy tétje. 30

– Kicsit visszavehetnéd a műsort, Ted – szóltam rá. Ennél finomabban nem tudtam már figyelmeztetni, hogy kezd kibújni a bőréből. Olyan volt, mintha Superman Clark Kent szemüvegében, de a saját kék-piros szerkójában jelent volna meg a Daily Planet szerkesztőségében. Ha az ember Supermannek öltözik, hiába veszi fel a szemüveget, az ugyan nem fogja álcázni. – Ja, Ted, vegyél kicsit vissza a csajod kedvéért – acsargott vele Logan. – Maguknál milyen szabályok vonatkoznak a szexuális zaklatásra, Pearson főfelügyelő? – Miért érdekli? – Logan addig hajtogatja ezt a dolgot, míg végül csúnyán visszahullik rá. – Rám ugyan nem hullik semmi, Blake. Ez itt csakis a maga problémája, nekem semmi közöm hozzá. – Végre valamiben egyetértünk. – Mi a francról hadovál? – Hogy ez az én problémám. Szóval ne is vegye a szájára. – Én nem így értettem. – Akkor viszont nem fogalmaz pontosan, Logan. Amióta itt vagyok, folyton ez megy magával – kapcsolódott be Edward is. – Csessze meg, Forrester. – Kösz, inkább nem. – Nem így értettem, ezt maga is tudja. – Én csak azt tudom, hogy maga egy kolosszális seggfej. – Ha képtelen vagy civilizált módon együttműködni Forrester rendőrbíróval, Luke, akkor talán jobb lenne, ha kiszállnál az ügyből – figyelmeztette a kollégáját Pearson. – Én a kezdetektől dolgozom ezen az ügyön. – De az amerikaiak azért jöttek, hogy segítsenek megoldani. – Semmi szükségünk holmi cowboyokra, nélkülük is el tudjuk végezni a munkánkat. – Én örülök minden segítségnek – mondta most Sheridan. – Ezek a vámpírok ártatlan embereket ölnek, te meg csak Tedet piszkálod folyvást. – Á, szóval hirtelen már Ted? És akkor leesett: Logannek tetszett Sheridan, hogy az ég legyen hozzá irgalmas. És féltékeny arra, ahogy a csaj viselkedik Teddel, merthogy nyilván azt gondolja, hogy bejön neki. Valójában soha senki se növi ki a gimis énjét, és alkalomadtán mindenkinek bekattan a „tetszik nekem a csaj, akinek ez a faszi tetszik” mechanizmus, a megfelelő nemek minden esetben behelyettesítendők 31

persze. Persze nem voltam száz százalékig biztos az elméletemben, de azért érdemes volt futni a dologgal egy kört. – Mióta vagy már odaát, Ted? – vágtam bele a kísérletbe. – Egy hete. – Biztos nagyon hiányzol Donnának meg a srácoknak. – Ők is hiányoznak nekem. – Nyilván kiakadt, hogy épp az esküvői előkészületek kellős közepén léceltél le otthonról. – Azt már majdnem teljesen véglegesítettük. A te esküvőd tervezgetése a végtelenített játszma. – Mert túlnőtt önmagán – sóhajtottam, mert a gyomrom mindig összerándult, ha eszembe jutott a hihetetlen méreteket öltött vendéglista. – Ha így haladunk, előbb leszel te az én tanúm, mint én a tiéd. – Stop. Komolyan mondja, hogy Blake lesz az esküvői tanúja? – Aha – próbált Edward visszatalálni Tedhez. Még soha ilyen pocsékul nem alakította a saját alteregóját. Pedig alapvetően a legprofibb volt a témában. Loganben lehetett valami, ami ennyire kizökkentette. – És a menyasszonyát nem zavarja, hogy Blake is ott lesz az esküvőn? – Donna kifejezetten örül neki. – Milyen igaz a régi mondás, hogy a jó pasik mindig foglaltak – sóhajtott Sheridan, vagyis nem nyúltam mellé, a csaj kicsit se leplezte a vonzalmát. Végül is Edward egynyolcvan magas, szőke, kék szemű, karcsú és izmos, szóval minden, amire buknak a nők. Én soha nem láttam vonzónak, de a mi kapcsolatunk úgy indult, hogy halálosan megfenyegetett, és ez valahogy senki vonzerejének nem tesz jót. Azóta meg olyan közeli barátok lettünk, hogy vérfertőző jellege lett volna, ha bármelyikünk is rámozdul a másikra. Kerestem, van-e még kép, de nem volt. – Hogy lehet, hogy csak ennyi kép van, Ted? – Sehogy. Van még egy csomó másik is, de ennyit engedélyeztek. – Hölgyem és uraim, maguk valóban ennyire előítéletesek velem? – Nincs ebben semmi személyes, Blake, ne vegye magára – mondta Pearson. – Egy fenét nem személyes. – Egy fenét az – vágta rá az ír, és hallottam, ahogy utólag gondolkozik el azon, hogy mit is mondott éppen. – Valahogy az az amerikai rajzfilm jut az eszembe, amiben folyton kacsaidény van, nyúlidény soha. – Maguk vámpírokra vadásznak. És abban az én nekromanciám hatalmas segítség lenne. 32

– Írországban nincsenek élőhalottak. Legfeljebb szellemek, Blake rendőrbíró. – Nagy szart nincsenek, és ezt maga is pontosan tudja. Épp vámpírokat üldöznek. – Ez tény. – Hadd jöjjön ide Anita. Ketten jóval nagyobb segítség lehetünk – nógatta Edward. – Bocs, Forrester, és maga se vegye sértésnek, Blake, de nálunk a nekroman­ ciával nem megy semmire. – Miért? Tiltja a törvény? – Nem, nem kifejezetten. – Írország elvileg az egyik legtoleránsabb ország mágikus kérdésekben. Úgy érzem, csak velem kivételeznek. – Tényleg nincs ebben semmi személyes, Blake. – Szerintem ez nem azt jelenti, aminek szánja. – Kösz, ez jókor jött – nevette el magát Pearson. – Anita tényleg nagy segítség lenne – erősködött Edward. – Ezt vegyem beismerésnek, hogy a nagy hatalmú Ted Forrester, akit a vámpírok Halálnak neveznek, egymagában, az oldalbordája, vagyis a Hóhér nélkül már nem is boldogul? – Halál és Hóhér. Milyen szépen is cseng – merengtem. – Ahogy az is, hogy Halál és Háború – helyeselt Edward. – Hát, annak is van egy zamata. – A vámpírok és a vérállatok nevezik újabban Háborúnak Anitát – magyarázta a gyengébbek kedvéért Edward. – És magának miért nincs másik beceneve? – érdeklődött Sheridan. – Mert rám a Halál tökéletesen passzol – felelte rá Edward, és szinte láttam, ahogy egyenesen belenéz a nő szemébe. Van annak a hideg tekintetnek egy súlya, mintha a fagyos téli égbolt meredne az emberre. – Valóban. Tényleg passzol – futott jól hallható borzongás végig Sheridan hangján. Ebből a hangsúlyból egyből levettem, hogy a Donnáról és a srácokról meg az esküvőről tartott kis műsor közel se volt elég, hogy elvegye tőle a kedvét. Nem tudom, mivel hódította így meg Edward, hogy a termete meg a szeme színe kevéske lett volna, abban biztos vagyok. – Feküdj vissza, Anita, hátha tudsz még aludni egy kicsit. – Nem érzem magam valami nagy segítségnek. – Ennél nem is lehettél volna nagyobb, hiszen alig mutathattam neked valamit. 33

– Persze, mert odaát senki se szeretné, ha a csúnya nekromanta néni belebarmolna az ügyükbe. – Erre semmi szükség, rendőrbíró. – Mire? – A csúnya szavakra. – Logan ennél ótvarosabban beszélt. – De nem így. Aha. Szóval a belebarmolna okozott nehézségeket. – Ha nem használhatom a saját szavaimat, akkor sajnos csak bólogatni és mosolyogni tudok. Akkorát nevetett, mintha valami remek viccet mondtam volna. Pedig távol állt tőlem a tréfálkozás, de ha úgyse akartak velem együtt dolgozni, nem kell hallgatniuk a beszédemet sem, ilyen szempontból is megkönnyebbülhetnek. – Ne törődjön Pearsonnal – sietett Sheridan megnyugtatni. – Mind beszé­ l­ünk csúnyán, csak ő nem, és ez most egy megbeszélés a szent irodájában. Azért ilyen érzékeny. – Ha legközelebb beszélünk, majd próbálok szalonképesebb lenni. A vámpírjukkal meg sok szerencsét. – Köszönjük, rendőrbíró, ez igazán kedves magától – zárta le Pearson. – Nincs mit. Edward felvette a mobilt, és levette a kihangosítást, hogy legalább azt ne hallja minden ír, amit én mondok. – Mit tettél, hogy Sheridan ennyire beléd habarodott? – Gőzöm sincs – felelte, és nem rugóztam a témán, mert valószínűleg ez volt az igazság. Edward elbűvölő tudott lenni, ha meg akart tudni dolgokat, és közben érzelmileg kicsit se gabalyodott bele semmibe. Szóval komolyan gondolhatta. – Egyszerűen nem vagy tudatában, mennyire hódító vagy. – Próbálom kizárólag jó célokra, vagy személyes haszonszerzésre, esetleg az ellenségeim levadászására és kinyírására használni a szupererőmet, hogy utána véres táncot rophassak a hulláikon. – Senki se tud ilyen költőien beszélni, Edward. – Mindannyiunknak megvan a maga erőssége, Anita. Szép álmokat. Ha engedik, majd hívlak. – Jól van, addig meg vigyázz kurvára magadra. – Ahogy szoktam – mondta, és letette. Letettem én is. Pár órára még visszafekhettem. 34

Kinyitottam az ajtót. Micah szerencsére soha nem akadékoskodott, ha éppen úgy alakult, hogy én nyitottam ki előtte az ajtót, amit tudtam értékelni, mert néha a falnak mentem a rengeteg udvariaskodástól, amikor csak ki akartam volna menni valahonnan. A folyosó éppolyan üres volt, mint egy órája. Amiben semmi meglepő nem volt, hiszen a legtöbben éjjel dolgoztunk, és a reggel hat és hét óra közötti sáv nem sokunkat látta ágyon kívül, nem sokan igyekeztünk élvezni a kora reggel örömeit. – Komolyan azt gondolod, hogy a kisebbik fogsor egy gyerekvámpíré? – Mélységesen remélem, hogy nem. – Mert? – Beszéltünk már erről. A gyerekvámpírok mind bekattannak. Előbb vagy utóbb, de szükségszerűen megzavarodik az elméjük. Jean-Claude szerint a legtöbb rögtön vámpírrá válásukkor bomlott aggyal ébred. Egyszerűen képtelenek elfogadni a létezésnek ezt a formáját. Mi is örököltünk Európából néhány gyerekvámpírt, tapasztalatból tudtuk, mennyire igaz is ez. – Bartolome legalább elég öreg, hogy testileg is felnőttként tudjon működni – mondta Micah. – Ja, de attól még örökre tizenegy-két évesnek néz ki. – Valentina sokkal rosszabb. – Ki akarna örökre öt-hat éves maradni? – bólogattam. – Az elméje nem gyermeki elme. – Csak a teste, tudom. Borzalmas. – Azt tudom, hogy a teremtőjével végeztek a vámpírok. De ez még nem mentette meg a sorsától. – Komolyan remélem, hogy nálánál fiatalabb vámpírral soha nem fogok találkozni – szorítottam meg a kezét. – Pedig öregebb még Jean-Claude-nál is. – Csak a teste nem. Imádkoztam magamban, hogy az ír vámpír kis harapásnyomú nő legyen. És azért is imádkoztam, hogy soha ne legyen olyan vámpír, aki gyerekeket változtat át magához hasonlóvá, mert ha léteznek elátkozott vámpírok, akkor azok a gyerekvámpírok. Kérlek szépen, uram, ne hagyd, hogy több legyen belőlük!

35

2 Miután Jean-Claude is felébredt a nappali halálból, megtudtam tőle, hogy nagy tévedés, hogy Írországban ne lennének vámpírok, mindig is voltak, sőt, nálunk is van egy, aki onnan származik. Ez mondjuk egészen pontosan nem igaz, mert nem született ír volt, csak ott lelte halálát, ott vált vámpírrá. Miatta üldögéltem éppen a Haláltánc irodavezetői helyiségében. Valamikor JeanClaude irodája volt, akkor még volt stílusa, emlékszem, fekete-fehérre vette az egészet, a keleti szőnyegtől a falon bekeretezve lógó antik japán kimonóig. Mikor már személyesen nem jutott ideje a hely vezetésére, átadta a bizniszt Damiannek, és persze kiürítette a helyiséget. Damian tényleg jól vitte a boltot, ezt elismerem, de az iroda valahogy annyira üresen modern lett vele, hogy kétségeim támadtak, vajon tényleg ért-e a művészetekhez és a színházhoz. Hát ennyit konyítottam az effélékhez, hogy még mindig meggyőződésem volt, hogy csakis annyi drámaisággal és színpadiassággal lehet ezeket csinálni, amennyivel Jean-Claude csinálja. Azt hiszem, el lettem kényeztetve a témában. A székek passzoltak az asztalhoz, mintha ugyanott és ugyanakkor vásárolták volna őket szettben, és totál semmitmondó, sápadt faszínűek voltak. Elment volna tényleg bármilyen amerikai irodában, csak a lángvörös hajú, tejfehér bőrű, zöld szemű, közel egykilencven magas néhai viking harcos rítt ki brutálisan az egészből. Hozzá viktoriánusan burjánzó sötét bútorok illettek volna, nem ez a fakó semlegesség. Így minden stimmelt, csak épp azok nem, akiket belehelyeztünk: ő meg én. Mi túlságosan is színesek voltunk ehhez, ő a zöld szalonkabátjában, feszülősen szűk nadrágban és térdig érő csizmában, én meg a királykék üzletasszonyos kosztümömben, ami ugyan kissé talán túlságosan is kurta lett volna a legtöbb típusú üzlethez, de az én termetemet az ennél hosszabb szoknya csak összenyomja, és egyébként is, később JeanClaude-dal volt randim, és nem biztos, hogy a rengeteg megbeszélésem közé még be tudtam volna suvasztani egy átöltözést is. Igazából Damiannel már korábban megbeszéltem ezt a találkozót, mert mindenképpen meg akarta osztani velem a nyomorúságát. Az, hogy Edward 36

bejelentkezett az írekkel, és ebben a segítségemre tudott lenni, csak extra volt. De bárhogyan is ő kezdeményezte a dolgot, most valami miatt nem akaródzott neki rátérni a nyavalyáira, hiába szerettem volna a segítségére lenni. De nem akartam semmit erőltetni, gondoltam, ha még időre van szüksége, akkor kezdjük a bűntény kitárgyalásával, és majd mondja, mi a hasfájása, amikor úgy érzi, képes elébem állni vele. – Írországban mindig is éltek vámpírok, Anita. Az elmúlt ezer évben legalábbis mindenképpen, mert én akkor hajóztam oda, és a Nő, Aki Megteremtett már régóta, jóval azelőtt is ott élt a kastélyában, hogy én megpróbáltam volna elrabolni az aranyát és a gyémántjait. – De a halandók hogyhogy nem tudnak erről? – Te is épp olyan jól tudod, mint én, hogy egy vámpír intézheti úgy, hogy minden este más véréből igyék egy keveset, és így észrevétlen maradhasson. A gyomrunk egyébként se képes befogadni annyi vért, amennyi vére egy felnőtt embernek van, igazából nem is áll érdekünkben megölni azt, akinek a vérét vesszük. – Hacsak nem akarod vámpírrá tenni – bólintottam. – Vagy nem vagy szadista sorozatgyilkos vámpírbőrbe bújva. – Azt mondtad, hogy a Nő, Aki Megteremtett az. Bólintott, és a sápadt faasztalon fekvő kézfejére meredt. – Igen, az. – Akkor miként lehet, hogy a helyi hatóságok figyelmét elkerülte az idők során? Ha egyszer sorozatgyilkos? – Ne feledd, mikor kezdte a… karrierjét, Anita. Akkoriban nem számított ritkaságnak, ha az embereknek nyoma veszett. Sokan haltak korai, tragikus halált. A várható élettartam negyven évnél is kevesebb volt, a legtöbben ennél sokkal fiatalabban haltak meg. Negyvenéves korára pedig az ember már legalábbis nagypapa vagy dédnagyapa volt. – Negyvenévesen? – Már ezért az arckifejezésért megérte a beszélgetés, Anita – húzódott mosolyra a szája. – Írország történelme vérfürdők sora, különösen az 1170-es évektől kezdve, amikor a normannok megszállták a szigetet, és ott maradtak a helyiek nyakán. Hihetetlenül könnyű bárkit is eltüntetni, amikor épp harcok dúlnak mindenütt. Ott vannak azok, akik menekülni próbálnak a csatából. Senki se törődik azzal, hogy megérkeznek-e a szomszéd városba vagy a rokonokhoz, ha nem bukkannak fel, mindenki úgy van vele, hogy biztosan megölte őket az ellenség, vagy börtönbe kerültek. Hónapok, évek telhetnek 37

el, mire kiderül, hogy senkinek fogalma sincs, mi történt, és akkor már késő. A városi börtönökben meg hullottak a népek, betegségek és az éhezés tizedelte őket. Senkit sem érdekelt, hogy valaki az átlagosnál is rövidebb ideig bírta, és a börtönőr is félrenézett, ha olyanról volt szó, aki nem tudta fizetni a jobb ellátást. – Na jó, ezek szerint eddig nem sejtettem, hogy mennyire könnyű volt régebben megölni valakit. – Így van. – De ma már egészen másféle időket élünk, Damian. A huszadik meg a huszonegyedik században hogy tudott ő meg a vámpírjai titokban meghúzódni? Manapság már akkor halálra rémülünk, ha valaki késlekedik a válaszSMS-sel. Manapság már sokkal nehezebb bárkit is eltüntetni. – Nehezebb, tényleg sokkal nehezebb, de nem lehetetlenség. Szövetségi rendőrbíró vagy, Anita, nálam ezerszer jobban ismered a modern gyilkosok észjárását, munkamódszereit. Épp elég ilyen eseten dolgoztál már az Államokban, hogy tudd, mennyire kreatív a gyilkos az áldozatok becserkészésében és utána a hullák eltüntetésében. És akkor még csak a halandó gyilkosokról beszélünk. Képzeld csak el, mennyire profi az, aki évszázadokon át tökéletesíthette a módszereit. – Dolgoztam olyan ügyeken is, ahol nem halandó volt az elkövető. – Persze, de a lényeg akkor is ugyanaz. – Hány vámpír volt a csoportotokban? – Kevesen voltunk, hiszen bujkálnunk kellett. Minél nagyobb a vámpírcsalád, annál nehezebb észrevétlen maradni. – Világos. De mennyi az a kevés? – Egy tucatnál sose voltunk többen, inkább kevesebben. A hozzánk tartozó halandók és vérállatok sokkal könnyebben meghúzták magukat, nekik nem volt olyan nehéz dolguk. – Persze, azért van a vámpíroknak halandó szolgája meg moitié bête-je, vagyis állati fele, mert ők könnyebben mozognak nappal. – A Nő, Aki Megteremtett a napfényben is meg tudott maradni. – Jaj, persze, ne haragudj, annyira ritka képesség ez, hogy el is felejtettem. – Csak Perrin meg én tudtunk nappal életben maradni, sőt, még a kezét is foghattuk, akkor sem esett bajunk. Mindenki más, akit sétálni vitt, lángra lobbant és elégett. Ő pedig kacagott, csak kacagott. Egyébként a vámpírtanács egy követe javasolta neki a gonosz ötletet, amivel azt kockáztatta, hogy élve eléget bennünket. 38

Szó szerint átélhettem Damiannek ezt az emlékét, és most nem fűlött a fogam a repetára, ezért már kántáltam is: – Ő mondta, hogy „talán nem is a te erőd teszi őket képessé rá, hogy a napfényben sétáljanak veled – ekkor már Damian is becsatlakozott, és kórusban fejeztük be a mondatot: –, hanem ők maguk lettek olyan hatalmasak, hogy már maguktól is bírják a napfényt”. Összenéztünk. – Bár ne zúdítanánk folyton egymásra a legrémesebb emlékeinket, Anita – sóhajtott fel. – Ja. Miért nem kiskutyákra és ragyogó szivárványokra emlékszünk, amikor jön a vámpír és mestere móka? – Nekem sose volt kutyám. – Nekem volt. – Ja, persze, amelyik tizenhárom éves korodban elpusztult, és utána kimászott a sírjából és be az ágyadba. – Jó, akkor ne kiskutya legyen, hanem csak a ragyogó szivárvány. – Bírnám én is, ha csak szép emlékeket cserélgetnénk, de te vagy a mester, te határozod meg a kapcsolatunk természetét. – Vagyis ha nekem nem jönnek a vidám gondolatok, akkor neked se? – Hát az osztozás közben ez lehet az ábra. – Majd felvetem a problémát a terapeutámnak. Hogy hogyan nyúlhatnék inkább azokért. – És egyébként segít? Mármint a terapeuta. Ezen elgondolkodtam, majd biccentettem. – Azt hiszem, igen. – Egyébként miért döntöttél úgy, hogy rendes szakemberhez fordulsz? Mert tudom, hogy korábban is beszélgettél efféle problémákról a boszorkamentoroddal a tennesseebeli vérfarkasfalkánál. Tényleg így volt. Amikor Marianne segített a metafizikai képességeimben, némi terápiát is folytattunk. Még ma is járok néha hozzá. Nathaniel és Micah is járt már nála velem együtt, mert mindannyiunkra ráfért olyasvalakinek a véleménye és tanácsa, aki sokkal otthonosabb a mágia világában, de Marianne akkor se terapeuta. – Nem is tudom. Talán, hogy az anyám nyolcéves koromban meghalt. Vagy hogy az apám feleségül vett egy nőt, aki sehogy se tudta benyelni, hogy a mexikói származásommal, a fekete hajammal belerondítok a szőke, kék szemű családi tablókba. 39

– Vagyis nem akarsz beavatni, mert ezek a témák szinte teljesen hidegen hagynak már – nézett bele nagyon egyenesen a szemembe. Emberi arcon még ennyire zöld szemeket nem láttam. Legfeljebb pár házi macska pofájában. Pedig letette a nagyesküt, hogy már halandó emberként is épp ilyen színe volt. – Amikor sokáig nem találkozunk, mindig elfelejtem, hogy mennyire képtelenül zöld a szemed. – Vagyis tényleg nem áll szándékodban beavatni, hogy miért kezdtél tera­ peutához járni. – Mi van, már bókolni se szabad? – Először is, nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy ez tényleg bók volt. Másodszor pedig, szinte soha nem szoktál nekem bókokat mondani, szóval nyilvánvaló, hogy csak figyelemelterelésképpen vetetted be, még ha a leghatékonyabb módszered az is, amivel eredetileg kezdted: hogy jössz a tragikus gyerekkoroddal, és persze ezek után már senki se mer piszkálni. – Ha annyira tudod, hogy nem akarom elmondani, akkor meg mit erőszakoskodsz? – néztem rá elég barátságtalanul. – Talán azért, mert azt gondolom, hogy ha látom, hogy te miért mentél el, akkor esetleg elmegyek én is. – Ezért akartál velem találkozni? Hogy a terápiáról beszélgessünk? – kérdeztem, és igyekeztem nem mutatni, mennyire meglepett. – Nem, de nem rossz gondolat. – Nem, egyáltalán nem az. Szerintem a legtöbb emberre ráférne egy kis terápia. Bólintott, de nem úgy, mint aki egyetért, hanem úgy, mint aki érzi, hogy erre csak bólintani lehet, de igazából már máshol jár az esze. – Mi a baj, Damian? Napokkal ezelőtt kérted, hogy találkozzunk, amikor még fogalmam se volt róla, hogy az ír ügyek miatt én is szeretnék veled beszélni. – Rémálmaim vannak. – Vámpíroknak sosincs rémálma. – Tudom. Csak pislogott rám azokkal a lehetetlenül zöld szemeivel, a füle mögé simította a legalább annyira lehetetlenül vörös haját. Annyira ideges volt, hogy még az izmai is belefeszültek minden mozdulatába, vagy inkább abba, ahogy próbált nem mozogni, hogy ne árulja el magát, hogy mennyire ideges. Kivételesen bele se kellett látnom a gondolataiba, hogy pontosan levegyem, mit érez. 40

– Mennyire rémesek azok az álmok? – Meglehetősen. – Emlékek? – Némelyik. De a legtöbb most játszódik, és a legtöbb szereplőt nem is ismerem. – Nekem is voltak már ilyen álmaim. Amikor olyan, mintha valaki más álmába csöppentél volna. – Igen, de ezek nagyon erőszakos álmok. Rettenetesek – bólintott. A kezeire meredt, a válla beesett, mint aki teljesen összeroskadt. – Felébredek, Cardinale még halott, hideg a bőre, az én testem meg lázban ég. – A vámpíroknál elég nehéz ügy ez a rémébrenlét. – Hát igen, jogosabb rémébrenlétnek nevezni – bólintott. – És amikor a szerelmed kihűlve fekszik melletted, nem tud vigasztalón magához ölelni. – Hát nem tud. Folyton azt hajtogatja, hogy miért nem elég ő nekem, de egyszerűen nem érti. – Hogy olyasvalakire van szükséged, aki felébred, ha álmodban kiáltasz, és utána forrón magához szorít. – Igen, a fenébe is. – Jean-Claude mit mondott, amikor elmondtad neki? – Ő nem tudja. – Nekem mondod el először, nem a királyodnak? – Te vagy a mesterem, Anita. Elvileg neked kell először elmondanom. – Ezt majd később megvitatjuk. Hajnalban meghalsz? – Van, hogy igen, de a legtöbb esetben egyszerűen csak hozzábújok Cardinale-hoz, és alszom, míg a rémálmaim fel nem riasztanak. – Hajnalban meg kellene halnod, Damian. – Szerinted én nem tudom? Ma reggel ébredéskor vért izzadtam. Mintha lázas lennék, tisztára olyan érzés, csak épp vért izzadok. Olyan, mintha beteg lennék. – A vámpírok soha nem betegek. – Ha nem vagyok beteg, akkor mi ez az egész? – Fogalmam sincs, de kezdjük azzal, hogy elmondjuk Jean-Claude-nak. – És utána? – nézett megint bele nagyon mélyen a szemembe. – Mit szeretnél hallani, Damian? – álltam a tekintetét. – Beszélünk JeanClaude-dal. Azután talán megkeresem a problémával Marianne-t, ő boszi, talán van elképzelése, hogy hogyan fogjunk a dologhoz. 41

– Szerintem azért történik, mert Nathaniellel hármasban szinte soha nem találkozunk. Te vagy a nekromanta, én a vámpírszolgád, ő pedig a hívóállatod, és még sincs köztünk szinte semmilyen kapcsolat. – Ezt úgy mondod, mintha megszokott lenne, hogy egy nekromantának vámpírszolgája van, ahogy a vámpírnak halandó szolgája, pedig soha ilyen még nem esett meg a vámpírtörténelemben. És az, hogy még moitié bête-em is van, még furább, mert annak semmi köze a nekromanciámhoz. – Jean-Claude vámpírjegyein át egyre hatalmasabb leszel. Mert a halandó szolgája vagy. – Igen, de az mindenre nem magyarázat. – De saját képességeid is vannak, saját erőd, Anita. – Sajnálom, hogy akaratom dacára, teljesen véletlenül magamhoz láncoltalak téged és Nathanielt. Sajnálom ezt a triumvirátust. – Nemegyszer mentetted már meg az életemet az erőddel, Anita, szóval kicsit se bánom, hogy hozzád vagyok láncolva. Csak azt sajnálom, hogy Nathanielhez sokkal szorosabb viszony fűz. – Cardinale-lal arra kértetek, hogy hagyjalak benneteket monogám kapcsolatban élni. Én csak a kéréseteket tartom tiszteletben. – De Nathanielbe már rég szerelmes vagy, belém kicsit sem. Ezt ne akard a Cardinale-lal való kapcsolatommal magyarázni. – Nem is, de mielőtt monogámmá váltatok, szeretők voltunk. – Akkor is kevesebbszer feküdtél le velem, mint Richarddal. – Figyelj, én sajnálom, hogy bajod van, vagy félsz, vagy beteg vagy, vagy ilyesmi, de nem egyedül én tehetek arról, ami történt vagy nem történt köztünk. – Tudom. – Tényleg? Mert amit mondasz, az nem úgy hangzik. – Mondhatnám, hogy te vagy a mester, és a döntés felelőssége mindig a mesteren nyugszik, de nem mondom, mert ezzel csak feldühítenélek, és azt nem szeretném. – Hát akkor marha jól csinálod. Egyébként Cardinale ki nem állhat engem, és te kicsit se könnyíted meg a dolgom. A kisujjadat se mozdítod, hogy mi ketten közelíthessünk egymáshoz. – Senkit se kedvel, aki a közelembe kerül. De ez akkor se mehet így tovább, Anita. Azt mondogatod, hogy a vámpírok nem alszanak, nincsenek rémálmaik meg a többi, és persze ez alapvetően igaz is, de az is, hogy egy vámpírnak sincs halandó mestere, pláne nem nekromanta. Meggyőződésem, hogy ami velem 42

történik, az a triumvirátusunk hiányosságainak a következménye. Egyszerűen nem így kellene működnünk. – És szerinted hogy működhetnénk jobban? – Valahogy úgy, ahogy te és Jean-Claude meg Richard Zeeman, a farkaskirály. A ti hármasotok szerintem jó példa. – Pontosan miben? – Jaj, ne értetlenkedj már, Anita. – Nem értetlenkedem, azt se tudom, azt hogy kell. Őszintén nem értem, hogy mire próbálsz kilyukadni, mert Jean-Claude-dal már egy ideje tényleg nem sokat vagyunk együtt Richarddal. Másokkal randizgat, szeretne megnősülni, és klasszikusan hagyományos életet élni gyerekekkel, szép házzal, fehér kerítéssel, labradorral. – De havonta egyszer biztosan összejöttök. – Szexelni és szadomazóra. Álljunk csak meg. Arra célzol, hogy szexelni akarsz velem és Nathaniellel? – Ha látnád az arcodat, Anita. Tényleg ennyire rémes gondolat, hogy szeretők legyünk? Ez volt a csajos huszonkettes csapdája kérdés pasiváltozata: bárhogy felelsz is, megbuksz, mert egyszerűen nincs jó válasz. De kivételesen mákom volt, mert az igazsággal nem gyalogoltam bele a lelkébe: – Nem, kicsit se rémes gondolat. Gyönyörű vagy, és remek az ágyban. Nem ezzel van a baj. – Hanem mivel? – Ha lefekszel velem, pláne, ha még Nathaniellel is ágyba bújsz, akkor Cardinale el fog hagyni, mert ő sosem osztozna rajtad másokkal. Damian megint bólintott. – Ez világos számomra is, de valahogyan rá kell jönnöm, mi történik velem, és ehhez az kell, hogy szorosabb legyen hármunk közt a kapcsolat. Arra van szükségem, hogy a triumvirátusunk legalábbis úgy működjön, ahogy a te másik hármasod Jean-Claude-dal és Richarddal. – Az se mindig olyan fényes. – A miénknél még mindig jobb. Ezzel nehezen tudtam volna vitatkozni, meg se próbáltam hát. – Jó, de mielőtt bármi olyat művelnénk, amin Cardinale kiakadhat, beszéljünk vele. Tegyünk meg mindent, hogy közben a kapcsolatod is megmaradjon, ha lehetséges. – Mit érdekel annyira a kapcsolatunk? 43

– Annyit már megtapasztaltam az érzelmeidből, hogy tudjam, szerelmes vagy belé. És az fontos, nem szeretném elszúrni neked, csak mert a metafizika ilyen furán alakult köztünk. – Tényleg azt szeretnéd, ha mindenki boldog lenne körülötted, mi? – Ja. De nem mindenki van így a barátaival? Elmosolyodott, aztán megcsóválta a fejét: – Nem, igazából nincs mindenki így. – Ha valaki tényleg fontos neked, akkor azt szeretnéd, ha boldog lenne, Damian. Máskülönben igazából nem is fontos neked. – Még soha nem találkoztam olyan nővel, aki úgy gondolkodna, mint te. – Jaj, ne mondd már, hogy közel egy évezred alatt egy sem akadt! – Esküszöm, Anita. Elég sok szempontból vagy egyedülálló. – Az egyedülálló általában a fura udvarias megfogalmazása. – Jó, hát az is vagy – vigyorgott –, de a fura nem mindig jelent rosszat. – Nem, tényleg nem – mosolyogtam. – Néha épp a fura az, amire vágyik az ember. – Vámpír vagyok, te nekromanta. Nálunk a fura a kiindulási pont. Nagyot nevettem, aztán megfontoltam, hogy mennyire avassam be az ír esetbe. A vámpírszolgámként valahogyan állt rá az a szabály, hogy ha kifejezetten arra utasítom, hogy bizonyos dolgokról ne beszéljen senkinek, akkor nincs mérlegelési lehetősége, szó szerint képtelen elmondani a dolgot bárkinek is. A halandó szolgákkal általában nem így működött a viszony, legalábbis Jean-Claude és köztem cseppet sem. Én simán tudtam nem engedelmeskedni az ő parancsainak. – Valamin nagyon elgondolkodtál. – Ha azt mondanám, hogy Írországban olyan vámpírok ejtenek áldozatokat, akik meg sem kísérlik elrejteni áldozataikat, arra mit mondanál? – Hogy biztosan nem az én teremtőm műve. Mert ő soha nem követne el ilyen óvatlanságot. – Azt nem tudom pontosan, hogy hány halálos áldozata van. De többen bolyonganak az utcákon, miután megharapták őket, esetleg betévednek egy kórházba, de nem emlékeznek semmire. Na, erre most ő komorodott el. – Az én teremtőm soha nem hagyná, hogy így elkódorogjanak az áldozatai. Mert túlságosan is felhívná magára a figyelmet. Eddig hány ilyen áldozat volt? – Legalább féltucatnyi. 44

– Az biztos, hogy ha az ő vámpírteremtménye végezne ilyen hanyag munkát, akkor megölné. – Vagyis semmiképpen sem a te régi csoportod műve. – Nem, Anita – rázta meg nagyon komolyan a fejét. – A Nő, Aki Megteremtett soha nem kockáztatná, hogy az emberek tudomást szerezzenek a létéről. – Még manapság sem, amikor több országban is törvényes állampolgárok lehettek? – Ő azon nagy öregek közé tartozik, akik kételkednek abban, hogy az új szabályok és trendek sokáig életképesek maradnak. Ő azt mondja, hogy a halandó emberiség csapásától csakis úgy lehetünk biztonságban, ha nem tudnak rólunk. – Tényleg csapásnak nevezett bennünket? – Nem igazán kedveli a halandókat – bólintott Damian. – Ha halandó emberen kívül valami mással is fenntarthatná a szervezetét, ha nélkülük is életben tudna maradni, szerintem habozás nélkül váltana, és elfelejtené az embert úgy, ahogy van. – Az a vámpír, aki állatok vérét issza, előbb-utóbb elrohad. – Én is emlékszem, hogy nézett ki Sabine – borzongott meg. Valóban elég borzongató emlék volt. – Ja, és ha egyszer beindul a folyamat, nincs visszaút. Kénytelenek vagytok az emberekre hagyatkozni. – Azt élvezte, ha kínozhatta az embereket, és szívesen szexelt is velünk, ha épp úgy hozta a helyzet, de soha nem kedvelt bennünket, mármint az emberiséget. Persze az is lehet, hogy senkit a világon nem kedvelt soha. Megszólalt a mobilomon az időzítő. Lekapcsoltam, és felálltam. – Jean-Claude a szavamat vette, hogy ma este semmiképpen sem késem el. Esetleg tudsz még valamit mondani, ami a segítségünkre lehet az ír vámpírokkal kapcsolatban? Hogy egyáltalán mi történik ott? – Egyedül arra tudok gondolni, hogy esetleg kezd megkopni végre az ereje, és néhány teremtménye kicsusszant a hatalmából. És most megrészegedtek a hatalomtól – állt fel Damian is. – De miért kezdene hirtelen enyészni a hatalma? – Fogalmam sincs. Amikor öt éve eljöttem, még teljességgel ura volt az övéinek. – Nem lehet, hogy idegen vámpírok? Hogy külföldről érkeztek, és a te asszonyodnak nincs felettük hatalma? – Éppenséggel az is elképzelhető. 45

– De nem tartod valószínűnek? – Nem, nem kifejezetten. A Nő, Aki Megteremtett féltékenyen őrzi a hatalmát és az uralmát. Soha nem hagyná, hogy Dublinig is elmerészkedjenek idegenek, akik az óvatlanságukkal veszélyeztethetik az ő létét, esetleg megnehezíthetik a létezését. – Szerinted megölné azt, aki ezzel próbálkozik? – De mennyire. Viszont most már indulnod kell. Átgondolom, hogy mi hasznosat mondhatnék még régi úrnőmről és a csoportjáról, bár szinte teljességgel bizonyos vagyok benne, hogy ezek csakis kívülről érkezettek lehetnek. Úrnőm az erődje falain belül dühödten és szeszélyesen viselkedett, de kifelé mindig a fegyelem volt az első. Ezek, akikről te szóltál, nem tűnnek fegyelmezettnek, sőt, ha engem kérdezel, az a legvalószínűbb, hogy újonc vámpírok lehetnek, akik most kezdenek ismerkedni az erejükkel, de a néhai úrnőm könnyűszerrel végezhet velük, vagy éppen „meghívhatja” őket, hogy csatlakozzanak a családjához – tette erőteljes idézőjelbe a meghívni szót. – Vagy eljössz, vagy meghalsz? – Olyasmi. Jean-Claude engem is figyelmeztetett, hogy ügyeljek, hogy időben elindulj – sandított a faliórára. – Valaha mondott már bárkinek is ilyet? – meresztettem nagy szemeket. – Nem szerette volna, ha túlságosan is elvonom a figyelmedet. – Remek. Akkor beavatom őt és Nathanielt abba, amiről beszéltünk, és megpróbáljuk kiokoskodni, hogy mi történhet. Tervet kovácsolunk, jó? Kezet nyújtott, mintha egészen más természetű találkozónk lett volna. Én meg elfogadtam és megráztam. Pedig éppenséggel „fura” találkozóként kezdtünk. Az erő forró lángként csapott át a kezünk felett, mintha a láz mindkettőnket magával ragadott volna. Amikor legutoljára hozzáértem, vonzerőt, hatalmat és mágiát éreztem, de nem ilyen szintű hőhullámot. Elengedtem a kezét, de ő csak markolta az enyémet, míg rá nem szóltam. Akkor már nem volt választása, mert engedelmeskednie kellett. A kezünk elvált ugyan egymástól, de mintha ragacsos karamellből próbálnánk elhúzni, nehezen távolodtak el egymástól, édeskésen tapadtak volna össze megint. Csak álltunk ott, és egymásra meredtünk, zihálva szedtük a levegőt, mintha épp sprinteltünk volna egyet. – Mi a fene volt ez? – lihegtem, mert alig jutottam szóhoz. Kicsit izzadtam is. – Gőzöm sincs – suttogta erőtlenül, gyöngyöző homlokkal. Rózsaszínnek kellett volna lennie azoknak az izzadságcseppeknek, de sokkal sötétebbek 46

voltak, szinte pirosak. Egy vörös csepp elindult az arcán lefelé, a tekintetem önkéntelenül rátapadt, és követte. A mellkasát is kiverte ugyanaz a véres izzad­ ság, mintha ezernyi tűszúrás ütötte sebből vérezne, de nem vérzett, hanem izzadt. A vámpírok izzadságában mindig van egy kis vér, ami rózsaszínűre színezi a verítéket. Ahogy néztem a tejfehér bőrt megfestő vörös izzadságot, tudtam, hogy valami nagyon nem stimmel, hogy ilyen helyzetekben szokott az ember orvost hívni, de ki a francot riasszon az ember, ha egy vámpír betegszik meg? Mivel hagyományos értelemben a vámpírok soha nem betegszenek meg, orvosok se specializálódtak rájuk. Damian az ujjával a mellkasához ért, és csak bámulta a vért rajta. – Mi történik velem, Anita? – Nem tudom. – Nekromanta vagy, a mesterem. Tudnod kellene. Harag lobbant bennem, de sietősen elcsitítottam, hiszen igaza volt. – Ja, hát kellene, de nem tudom. Sajnálom. Zsebkendőt vett elő az íróasztalfiókból, és felitatta magáról a vért. A könnyű papír teljesen átázott. – Ma reggel is így ébredtem a rémálmomból, Anita, szabályosan úsztam a véremben. Teljesen bemocskoltam az ágyneműt, és Cardinale csak hevert jéghideg hullaként a véremben. Csak néztem rá döbbenten, mert még soha nem hallottam, hogy egy vámpír így beszélt volna a társáról. – Damian… – nyúltam felé, hogy megvigasztaljam, de az utolsó pillanatban észbe kaptam, visszarántottam a kezemet. Már a kézfogás is épp elég izgi volt, nem szerettem volna fokozni. – Bármi legyen is a bajom, Anita, érzem, hogy egyre rosszabb – hajította a véres zsepit a szemetesbe. – Legelőször is Jean-Claude-dal beszélünk. – És ha ő nem tudja, mi bajom lehet, ki lesz a második? – Majd vakarjuk akkor, ha viszket. – Ha Jean-Claude nem ad semmi magyarázatot, akkor Nathaniellel kell működőképessé tennünk a metafizikai hármasunkat. – Még ha Cardinale lesz is az ára? Lerántotta magáról a szalonkabátot, és két ujjával eltartotta. Ahogy megfordult, a lapockái közt is vér szivárgott, a mellkasa is ismét átázott, vérbe borult. A homloka is véres lett megint. 47

– Cardinale azt mondta, hogy inkább legyenek rémálmaim, minthogy rajta kívül mással is összefeküdjek – törölgette újabb zsebkendővel magát, míg az is egy merő vér lett. – Érzem, ahogy csurog a hátamon – mondta undorral. – Tényleg csurog, de nem merek hozzád érni az után a kézfogás után. – Ne vedd magadra, én se szeretnék ennél jobban vérezni. – Jean-Claude talán tudni fogja, miért váltotta ki ezt az érintésem. – Mindenesetre legyen ő is a szobában, amikor legközelebb egymáshoz érünk. – És Nathaniel is. – Meg néhány biztonsági őr – hajigálta a véres zsepiket a szemetesbe a vámpír. – Azok meg minek? – Amikor legutóbb félrementek bennem a dolgok, embereket öltem meg. Ártatlan embereket mészároltam le. Azóta sem emlékszem rá, de mondják, hogy ezt tettem, és én elhiszem. Rosszabb voltam, mint az újonc vámpír, aki először ébred vérszomjjal. Inkább voltam visszatérő szellem, akinek soha nem tisztul ki az elméje. – De akkor nem voltak ilyen tüneteid, nem? – Nem, semmi rémálom, semmi vérizzadás, erőlöketek se, csak a vérszomj borult rá az agyamra. – De akkor az más volt, Damian. – Biztos vagy te ebben? – Most mondtad. Egészen más tünetek. – Ez igaz. – Akkor egyszerűen megbomlott az elméd. – Nem, nem egyszerűen megbomlottam. Elvágtál magadtól, megszakadt köztünk a kapocs, és ahelyett, hogy végleg elpusztultam volna, megtébolyodtam. Talán mert elég öreg és erős vagyok. – Damian… – Tudom, hogy most nem vágtál le magadról, most megmaradtál mesteremnek, ugyanakkor teljesen eltávolodtál tőlem. – Mert te és Cardinale megkértetek rá. – Igen, így volt, csak azt nem fogtam fel, mennyire hiányozni fog a veled és Nathaniellel való kapcsolat. – Soha nem álltunk annyira közel egymáshoz. – Nem, és mégis érzem mindkettőtök hiányát. Mivel Nathaniel szinte ugyanezt mondta pár hónapja, most se köpni, se nyelni nem tudtam. Nekem annyira nem hiányzott Damian, mint a vőlegényemnek. 48

– Csak azt tettem, amire te kértél. – Akkor most talán visszavonom a kérést. – És ez mit akar jelenteni? – Hogy magányos vagyok. – Cardinale-lal élsz és dolgozol, szerelmes vagy belé. – Tudom. Majdnem feltettem a kérdést, hogy akkor meg hogy lehetsz magányos, de sehogy se tudtam normálisan megfogalmazni. – Azt hittem, aki szerelmes, az sosem magányos, hogy akkor az ember a szó minden értelmében hazatalál végre. – Olyan is – mondtam, és egyszerűen önkéntelenül elmosolyodtam. – Én is ezt akartam érezni, ahogy most mosolyogsz – ingatta a fejét –, de nekem már nem ilyen Cardinale-lal. Erre nem tudtam, mit mondjak. – Elállt a vérzés – közöltem inkább megkönnyebbülten. – Pompás, ma már másodszor állt el a vérizzadásom – hajította az utolsó vérrel átitatott zsebkendőt, mielőtt dühödten felpillantott volna rám: – JeanClaude azt mondta, hogy ha újra elborul az elmém, lehet, hogy kénytelen lesz végezni velem. – Emlékszem. – Nem hagyhatjátok, hogy újra ártatlan embereket bántsak. – Tudom. – Elmeséltem Cardinale-nak, mit műveltem legutóbb, amikor elborult az elmém, és az az érzésem, de komolyan, hogy inkább hagyná, hogy megöljetek, mint hogy lefeküdjek valaki mással. Hogy lehetne ez a szerelem, Anita? Hogy választhatja inkább azt, hogy megtébolyodjam, és le kelljen mészárolni, mint valami vágómarhát, mint hogy lefeküdjek valakivel? Nehezen tudtam volna válaszolni a kérdésre, ezért inkább hallgattam. A hallgatás elég ritkán kever bajba. – Válaszolj, Anita. Hogy lehetne már ez a szerelem? Persze akadnak, akik nem elégszenek meg a hallgatásommal, hiába, hogy nem sok okosat ajánlhatok nekik. – Gőzöm sincs, Damian. – Tényleg gőzöd sincs, vagy inkább azt gondolod, hogy ez nem lehet szerelem? Hanem inkább valami megszállottság. – Mivel én vagyok a másik nő a képletben, inkább nem mondanék semmit. 49

– A Nő, Aki Megteremtett semmit se tudott a szerelemről, a megszállottságot viszont jól ismerte. Gyakran keresett magának a rabok között vagy a jövendőbeli kincsvadászok között kedvére valót, akit magához szólított, mintha pizzát rendelne – nevetett fel fülsértőn, amitől az ember összerezzen, vagy éppenséggel sírni támad kedve. – Kiválasztott valakit, akit kedvére gyötört, babusgatott, vagy épp akivel dugott. Volt, aki úgy érezte, a nő szerelmes belé, pedig megszállott volt, ahogy a tudósok, akik addig csodálnak egy bogarat, míg a végén megölik, kitömik és feltűzik őket. Leküzdöttem a késztetést, hogy felhívjam rá a figyelmét, hogy a bogarakat nem szokás kitömni, sőt azt se kérdeztem meg, hogy a Nő, Aki Megteremtette ténylegesen kitömte és feltűzte-e a táblájára az áldozatait. Egyik megjegyzés se űzte volna el a szeméből a fájdalmat, szóval nem lett volna semmi értelme. Na, tanulok én, nem igaz? – Ne hasonlítsd Cardinale-t a Nőhöz, Aki Megteremtett. – Mert? Lehet, hogy a számos vele töltött évszázad alatt elfelejtettem, milyen is a szerelem, és már én is csak a megszállottságra vagyok fogékony. Lehet, hogy ezt láttam Cardinale szemében. Mi van, ha a kegyetlenkedések áldozataként töltött oly sok év után azt hittem, hogy szeretni akar, pedig láthatóan csak birtokolni vágyott? – Fogalmam sincs, mit mondhatnék erre, Damian. Az viszont majdnem biztos, hogy ez már túlmutat az én kompetenciámon, és tényleg érdemes lenne vele felkeresni egy rendes terapeutát. – Igen, talán így van – bólintott. – Mikor végzel ma éjjel? – Hajnal előtt két órával. – Ti is a Cirkuszban éltek Cardinale-lal, úgyhogy mindenképpen odajössz. Egy órával hajnal előtt találkozzunk. – Nem lesz túl sok időnk. – Addig elmondok mindent Jean-Claude-nak és Nathanielnek, hogy azzal ne menjen az idő. Átgondolta, majd végül rábólintott. A szalonkabátot a széke hátára dobta, hogy szabad legyen végre a keze. Meztelen felsőteste fehér volt, mint a tej, csak a vér kezdett rászáradni a hátán. – Van hát jó oldala is ennek az átkozott alvásnak. – A legtöbb vámpír kicsit szorong a hajnali haláltól. – Szerintem én kissé megkönnyebbülnék, ha végre meghalhatnék. 50

– Ez most valamiféle öngyilkossági gondolat akar lenni? – kérdeztem meg, mert ha nem teszem, akkor csak nyugtalanít. – Nem, semmiképp. Engem úgy neveltek, hogy ha a csatában ér a halál, akkor szép lesz a halál utáni életem. És amikor a Nő, Aki Megteremtett megölt engem, harcoltam. – Ja, Valhalla meg hasonlók. – Igen, Valhalla meg hasonlók – vigyorodott el. – Tehát akkor azt a pillanatot számítod a halálodnak, és a mindennapi meghalást már nem is éled meg annak? – Engem a Nő, Aki Megteremtett megölt, Anita, efelől ne legyenek kétségeid. Nem állíthattam, hogy teljes mértékben egyetértek ezzel az élet és halál definícióval, de ha neki ez a jó, akkor mit vitatkozzam? Én a mennyek orszá­ gában hiszek, és gondolom, a Valhalla is valami hasonló lehet. Ha nem, akkor azt csak egy rendes pap tudhatja, felesleges nekünk kettőnknek több szót fecsérelni rá. Mindenkinek a maga hite ad biztonságot, így van ez. – Akkor később találkozunk. – Így nem mehetek ki dolgozni – húzta el a száját. – Bűzlök a friss vértől és izzadságtól. Undorító. – Én nem éreztelek rossz szagúnak. Szerintem elég, ha megmosakszol itt hátul a kis fürdőszobában. – Nem is jöttél elég közel, hogy érezd a szagomat. – Mert azt mondtad, hogy ne menjek a közeledbe, mivel az érintésemtől izzadtál vért. – Igen, tényleg – sóhajtott. – Akkor én most hazamegyek a Kárhozottak Cirkuszába, mert már várnak rám. – Mehetek veled? Le kellene zuhanyoznom, és szeretnék átöltözni. – Nincs még egy vámpír, aki olyan jól repülne, mint te. Nem kell neked a kocsi. – Valahogy nem vagyok önmagam, Anita. Most inkább maradnék a kocsinál. – Na de hogy jöttél ide kocsi nélkül? – Cardinale-lal együtt járunk, hiszen tudod. – Bocs, igazad van, tényleg tudom. – Figyelj, ha nem akarsz elvinni, akkor nyugodtan mondd meg. – Nem vagyok biztos benne, hogy okos dolog lenne most kettesben kocsikáznunk. Már egy kézfogástól vérezni kezdtél. 51

Nagy lélegzetet vett, aztán lassan kifújta. Az az érzésem támadt, hogy a szokásosnál többet lélegzik, hogy más vámpírok nem vesznek ennyi levegőt. De nem akartam rákérdezni most, majd megkérdem Jean-Claude-ot, hogy ő mit gondol, ha már beszélt vele. – Ott a pont – bólintott. – Menj haza a Cirkuszba a kocsival, zuhanyozz le, és a zárószámra simán visszaérsz. – Logikus. – Ez most úgy hangzott, mintha jobban örülnél, ha nem lennék ennyire logikus. – Bárhogy legyen is, érzem a késztetést, hogy hozzád érjek, Anita. Mivel én nem éreztem olyan erős vágyat, mint ő, inkább hallgattam. Az em­ ber lánya nem mondja egy férfinak, aki épp bókolt neki, hogy sajnos a maga részéről egyáltalán nem látja vonzónak, hogy az érzelmei sajna egyoldalúak. Ha tehettem, inkább nem gyalogoltam bele mások lelkébe. – Nagyon erősen kizársz most magadból, Anita. Amikor megjöttél, nem volt ennyire szoros a pajzsod. – Egy kézfogástól elkezdtél vért izzadni, Damian, és gőzöm sincs, hogy én tehetek-e róla. Ezért vontam ennyire fel a pajzsot. – Olyan érzés, mintha itt se lennél. – Itt vagyok, látod. – A kettőnek semmi köze egymáshoz – ingatta a fejét. – Nem vágtam el a kötelékeinket, annyi eszem már van, hogy még csak véletlenül se tegyek ilyet. – Pedig olyan, mintha a világ legtávolabbi pontján lennél, amennyi energia áramlik közöttünk most. – Erre csak a korábbiakra utalhatok vissza. – Lehet, hogy neked van igazad, csakhogy nekem olyan érzés, mintha fogyóban lenne a levegőm. Mintha mindjárt megfulladnék. – Vámpír vagy. Nincs szükséged levegőre, csak ha beszélni akarsz. – Tényleg a szavak értelméről kezdesz vitatkozni, amikor az érzelmeimről beszélek neked? Na, most rajtam volt a sor a nagy belégzés, hosszú kilégzés rutinnal. Legszívesebben átadtam volna magam az ingerültségnek és a türelmetlenkedésnek, de butaság lett volna. – Csak azt mondtam, hogy a vámpírok nem tudnak megfulladni, Damian, attól persze te még valóban érezhetsz így. Csak a megfogalmazás furcsán hangzott. 52

– Újabban elég sok furcsaság jellemző rám. – Nekem most indulnom kell. Szólj Cardinale-nak a kocsi miatt, hogy miért vagy kénytelen itthagyni a melót. – Beszélek Angyallal, hogy a táncokban segítsen ki. Lassan kénytelenek leszünk felvenni még egy vámpírt, aki átvehetné némelyik számomat. Angyal tényleg remek asszisztens, de mindketten túl vagyunk terhelve. – Beszélj erről is Jean-Claude-dal. Ő biztos tud majd javasolni megfelelő személyt. – Te is ugyanúgy ismered a vámpírokat, Anita. – És ha biztonsági emberre lenne szükséged, tudnám is, hogy kit javasoljak, de arról gőzöm sincs, ki tudja eltáncolni a számaidat. – Nathaniel talán tudja. – Aha. Vagy Jason. – Majd megkérdezem őket. És összefuthatunk, miután lezuhanyoztam és átöltöztem? – Dobj meg egy SMS-sel, ha végeztél, és ha épp van pár percem, akkor oké, ha meg nem válaszolok, akkor nem tudok elszabadulni, és akkor marad az eredetileg megbeszélt időpont, a hajnal előtt egy órával. – Legyen – bólintott, de csak állt, mint egy rakás szerencsétlenség, a meztelen felsőtestével. Teljesen elveszettnek látszott, és ha nem lett volna a korábbi incidens, most szívem szerint magamhoz öleltem volna vigasztalón. Mivel ilyesmit most nem lett volna tanácsos tenni, elindultam. Kivételes éjszaka volt, mert nem dolgoztam, ami ritka esemény nálam, és csak egy randi várt rám. Régebben hagytam volna, hogy Damian nehézségei borítsanak minden előzetes tervet az életemben, de ma már tudtam, hogy vészhelyzetek folyamatosan adódnak, és ha azt akarom, hogy a sok vérengzésen, halálon és rémisztő dolgon kívül saját életem is legyen, akkor azért keményen ki kell állnom. Ha hagyom, hogy a váratlan események maguk alá gyűrjenek, akkor a magánéletem is előbb-utóbb áldozat lesz, amit úgy elintéztek, mint késes gyilkos az áldozatát. Szorosan tartottam a metafizikai pajzsomat, mert ha kicsit is leengedem, garantáltan maga alá temet a nagy kétségbeesés, amely olyan szerencsétlen látvánnyá változtatta most Damiant, és akkor végképp nem tudok kimenni az ajtón, és lőttek az estének. Ahogy a kilincsért nyúltam, az ajtó kivágódott, bele az arcomba. Reflexből rántottam pisztolyt és ugrottam hátra, ahogy a dühödten kicsapódó ajtók láttán szokásom. Ha valakire a frászt hoznám ezzel,­utólag még mindig bocsánatot tudok kérni. De most nem kellett senkit 53

megkövetnem, mert Cardinale érkezett, és minden volt, csak rémült nem. Inkább rémisztő, ha már mindenképpen választani kell. A tűsarkain bőven egynyolcvan felett járt, csupa csont és szeglet, a sminkje topmodell-tökéletességűre rajzolta az arcát, úgy lebegett fehér bőrén a festék, mint tavon a vízililiomok. A blúzom alatt a kereszt izzani kezdett. Még nem égetett, de gonosz erő jelenlétében bármire képes volt, és ha égetett, hát megégette a jót és a rosszat is, aki éppen hozzáért. Ezért a szabad kezemmel sietve kirántottam a textil alól. Ahogy Cardinale felém fordult, minden arccsontját láttam, félig-meddig átderengtek ragyogó bőrén. Elvileg éreznem kellett volna a közeledtét, pláne, hogy ennyire fel volt spannolva, de bizonyára Damian kirekesztése érzéketlenné tett minden más vámpír felé is. – Nehogy lelődd, Anita! – Inkább lőj le, mint hogy a hátam mögött összefeküdjetek – üvöltötte az arcomba, és a fogai úgy villantak ki a csini szörnyetegarcból, mint a bioszórákon látott röntgenképeken a különböző testrészek az átvilágított bőr alól. Hosszú, vörös haja úgy lobogott a feje körül, mint a felhőbe fagyott vér, amely sosem hullik le a földre, a szemei kék tűzben izzottak. – Azóta hozzá sem értem, amióta bejelentettétek, hogy monogám kapcsolatot szeretnétek. Hunyorognom kellett, kezdett olyan erőteljesen fényleni a blúzomon a kereszt, lassan már semmit se láttam a fényétől. Mielőtt még ez bekövetkezne, kénytelen leszek lelőni Cardinale-t, még ha utálnám is egy féltékenységi félreértés miatt elpusztítani. Mert azt még jobban utálnám, ha vakságomban átharapná a nyakamat. – Vegyél vissza, Cardinale, vagy le foglak lőni. – Csak a betegségemről beszéltünk, Cardinale. – Félmeztelenül állsz itt, a hátad véresre karmolva, és csak beszélgettetek?! – rikoltotta, és már inkább Damianre próbálta rávetni magát, ami egy fokkal jobb volt, mintha rám. – Megint vért izzadtam, és nem értem el a hátamat, nem tudtam letörölni a vért. A nyakamon a kereszt már annyira ragyogott, hogy a fénye betöltötte az egész szobát. Égetni nem égetett, mert azt csak akkor csinálta, ha vámpír, vagy démon, vagy gonosszá vált lélek érintette… vagy persze a GONOSZ, csupa nagybetűvel. A kereszt ragyogása egybeolvadt a vámpíréval, mintha kezdené magába szippantani, ami nyilvánvalóan nem volt igaz. Ahhoz, hogy a vámpír 54

ténylegesen lángra lobbanjon, hozzá kellett érnie a kereszthez. Az meg, hogy láthatóan nem zavarta a nagy fényesség, elég rossz jel volt, mert vagy túlságosan is dühödt volt, hogy érzékelje, vagy hatalmasabb, mint hittem. Nem mertem Damianre pillantani, hogy ő vajon eltakarja-e a szemét, mert ahhoz túl kicsi volt a helyiség, és Cardinale túl közel volt hozzám. Ha kénytelen lennék lepuffantani, pont az a töredékmásodperc hiányozna, amíg félrenézek. – Becsületszavamra mondom, szívem, hogy megint vért izzadtam. Levettem a kabátot, nehogy összemocskoljam. És egyszerűen nem tudtam magamat megtisztogatni. A nagy fényességben már csakis Cardinale kék szemének a tüzét láttam meg a vérvörös hajtengert. Arra céloztam, mert ha az agyat telibe kapod, akkor azt egyetlen szörnyeteg sem élheti túl. – Cardinale! – üvöltöttem rá, és az ujjam elindult a ravaszon.

55