Laurell K. Hamilton - Ragály (Anita Blake 22.).pdf

2

Laurell K. Hamilton: Affliction Laurell K. Hamilton: Dancing Copyright © 2013 by Laurell K. Hamilton Hungarian translation © Török Krisztina, 2015 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Laurell K. Hamilton: Affliction Jove Books, The Berkley Publishing Group, a division of Penguin Group, New York, 2014 Laurell K. Hamilton: Dancing The Berkley Publishing Group, a division of Penguin Group, New York, 2013 Fordította: Török Krisztina ISBN: 978 61 5552 285 7 Agave Könyvek Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund A borítót tervezte: Demeter Zsuzsa Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán Szerkesztő: Rácz I. Péter Korrektor: Horváth Krisztina Készült: a Belvárosi Nyomda Zrt. nyomdájában, 2015–ben Felelős vezető: Derecskey László Műfaj: Fantasy

3

Ezt Anitának és magamnak ajánlom. Hogy legyen még húsz év rejtélyeket megoldani, rosszfiúkat fülön csípni, félelmeinkkel szembenézni és megtalálni a szerelmet. A művész és művészete nem egyéb, mint tükör s benne a tükörkép, a jin és a jang, taszítás és vonzás, oldhatatlan szétválás, melyből végül újrateremtés sarjadzik, mert ha igazi műalkotást akar létrehozni a művész, közben önmagát is újra kell teremtenie.

4

Lord Acton axiómájával élve: a hatalom megront, s az abszolút hatalom abszolút megront. Amikor ezekbe a könyvekbe belefogtam, mélységesen hittem a fenti igazságban, ma már sokkal kevésbé hiszek benne. Nem mindig ront meg a hatalom, néha megtisztít. Amit viszont mindenképpen igaznak hiszek a hatalomról, az az, hogy mindig megmutatja a valós arcodat.

Robert Caro

Míg a hatalom gőgössé teszi az embert, addig a költészet a korlátaira figyelmezteti. Míg a hatalom beszűkíti az ember vizsgálódási tereit, addig a költészet az eszébe idézi, milyen gazdag és változatos a lét. Míg a hatalom megront, addig a költészet megtisztít. John F. Kennedy

5

1. A pisztoly nyomta a hátamat, előrébb csusszantam hát a széken az íróasztal felé. Rögtön jobb lett, már csak a királykék szoknya korca alá rögzített pisztolytáskát éreztem, ami inkább megnyugtató volt, mint kényelmetlen. Mostanság csak akkor szoktam hordani a vállszíjat, amikor szövetségi rendőrbíróként megyek bevetésre, amikor a Halottkeltő Rt.–nél fogadom az ügyfeleket, már inkább a kevésbé látható pisztolyviseletre szavazok. Az ügyfél valahogy mindig ideges lesz, ha kivillan a fegyver. Pedig az ember azt gondolná, hogy annak, aki zombikra kíváncsi, jobbak az idegei, de úgy fest, a pisztoly látványa nagyobb sokk, mint sírból előhívott emberi maradványokról tárgyalni. Amikor már a zombi ténylegesen jelen volt, naná, hogy rögtön megváltozott minden, akkor egyszeriben már senkit sem izgatott annyira egy egyszerű fegyver. Viszont addig a halloweeni pillanatig okosabb volt ügyelni rá, hogy ne villogjon sokat a pisztoly. Kopogtak az ajtón, és Mary, a délelőttös titkárnőnk válaszra se várva már bent is volt. Közös ténykedésünk hat éve alatt most először fordult vele elő ilyesmi, eddig mindig akkurátusan kivárta, míg kikiáltom neki, hogy Bújj be!, így aztán nem is problémáztam, sejthettem, hogy rendkívüli helyzet állt elő. Felnéztem rá a határidőnaplómból, mert éppen a bejegyzett időpontjaimat csekkoltam, nehogy véletlenül egymásra csússzon két ügyfél. Mary hatvan felé járt, már kissé ki is gömbölyödött, és az őszülés problematikát is elengedte: bár a frizurája még 6

most is hibátlan és friss volt, az őszre nem festetett rá. Ettől, és a szemüvegtől, amit egy ideje szintén hordani kezdett, közel tíz évvel látszott öregebbnek, de láthatóan nem bánta. Azt mondogatta, hogy ha egyszer nagymama lett, nézzen is ki nagymamának. Most szomorú együttérzéssel tekintett rám, pont azzal az arckifejezéssel, amit a gyászoló hozzátartozóknak tartogat, akik a szerettük feltámasztását várják tőlünk. Határozottan zakatolni kezdett a szívem, hogy most én vagyok ennek a tekintetnek a címzettje, még a gyomrom is összerándult tőle. Miközben behúzta maga mögött az ajtót, koncentráltam, hogy mélyeket lélegezzek, és a levegőt lassan préseljem ki a tüdőmből. Csak nyugalom. Mary közben az asztalom felé tartott. – Mi a baj? – kérdeztem. – Ezt nem akartam a sok várakozó ügyfél füle hallatára telefonon mondani – kezdte. – Mit? – Igyekeztem nem türelmetlenül ugatni a kérdést. Még egy semmitmondó válasz, és nem ússza meg az ordibálást. – Egy nő keres a kettes vonalon. Azt mondja, a jövendőbeli anyósod. Mondtam neki, hogy legjobb tudomásom szerint nem jársz jegyben senkivel, mire azt felelte, hogy nem is tudja, pontosan minek nevezze magát, de a lényeg, hogy a fiával élsz együtt. Valójában több férfival is együtt éltem, de a legtöbbnek nem volt anyja, aki ilyen szöveggel telefonált volna. – Hogy hívják a nőt, Mary? – szegeztem neki a most már hallhatóan türelmetlen kérdést. – Morgannek. Beatrice Morgannek.

7

– Nem élek együtt Morgan nevű pasival – ráncoltam a homlokomat. – Még csak nem is jártam soha ilyen nevűvel. – Nekem se volt ismerős, de azt mondja, a férjének balesete volt, bele is halhat, és szerinte a fiának is értesülnie kell róla, mielőtt még túl késő lenne. Őszintén kétségbeesett a nő, Anita. Ne haragudj, lehet, hogy hibbant, de az is lehet, hogy egyszerűen csak a férje állapota miatt zaklatott, és nem tud tisztán gondolkodni. Nem akartam egyszerűen csak lerázni. Mármint, nem tudom pontosan minden pasidnak a vezetéknevét, szóval ezért... Majdnem mondtam neki, hogy nyugodtan pattintsa csak le a bolond asszonyt, de Mary arckifejezését látva meggondoltam magam. Évek óta szűrte már a bejövő hívásaimat, megbíztam az ítéletében. Jó érzékkel választotta el a zaklatott telefonálókat a hibbantaktól. – Azt mondta, hogy hívják a fiát? – Mike–nak. – Soha nem volt dolgom Mike Morgan nevű pasassal – ingattam a fejemet lassan. – Gőzöm sincs, miért épp ide telefonált, talán egy másik Anita Blake kell neki. Mary bólintott, bár az arca cseppet sem könnyebbült meg. – Megmondom neki, hogy nem ismersz Mike Morgant. – Az jó, Mary. Vagy másik Anita Blake–et keres, vagy hibbant. – Nem hallatszik annak. Csak feldúlt. – Te is tudod, hogy a hibbantak is lehetnek feldúltak. Őszintén. Ők maguk néha mély meggyőződéssel hisznek a tévképzeteikben. Mary bólintott, és ment vissza a telefonjához, hogy lerázza Beatrice Morgant, én pedig visszatértem a mai 8

utolsó ügyfelemhez. Úgy kellett szerveznem az időpontjaimat, hogy bármennyire hosszúra nyúljék is az eggyel korábbi, a következőre is biztonsággal odaéljek, és ne kelljen az ügyfelet a temetőben várakoztatnom. Elég vacakul viselték, ha magukban kellett ott ácsorogni és várni. Mondjuk az esetek többségében leginkább történelmi társaságok képviselőivel, esetleg ügyvédekkel volt dolgom, az elhunyt családtagjai már vagy maguk is a föld alatt porladoztak, vagy a hagyaték rendezéséig törvényi rendelkezés szerint nem jöhettek a zombi közelébe, nehogy a zombinak kedve támadjon a néhai szerettei láttán megváltoztatni a végrendeletét. Én azért személy szerint kételkedtem benne, hogy egy zombit ebben a kérdésben lehetne befolyásolni, de a legújabb bírósági gyakorlatot csakis helyeselni tudtam, hogy amíg bármilyen függő ügy érinti még az elhaltat, vagyis a zombit, addig a családtagok ne láthassák. Jobb a biztonság. Elég, ha egy milliárdost hirtelen kiforgatnak a frissen szerzett vagyonából, mert valaki súgott a zombinak, és befolyásolta, aztán rögtön a feje tetejére áll a világ. Mary másodjára már kopogás nélkül rontott be: – Micah az. Csak kiskorában becézték Mike–nak. És a nőt a második házassága miatt hívják Morgannek, régebben Callahan volt. Micah Callahan anyja van a kettesen, és az ő apja került kórházba. – A rohadt életbe! – átkozódtam, és kaptam fel a kagylót, míg a másik kezemmel a kettesre kapcsoltam. – Halló, Mrs. Callahan, vagyis elnézést, Mrs. Morgan, Anita Blake vagyok. – Jaj, hál’istennek! Annyira sajnálom, egyszerűen megfeledkeztem a név–változásokról. Tizennyolc éve 9

hívnak Morgannek, vagyis Micah tizenkét éves kora óta, amikor még Mike–nak szólíttatta magát, mert azt sokkal felnőttesebbnek érezte, mint a Micah–t – magyarázta, és hallottam, hogy közben sírdogál, még ha értelmesen, tisztán beszélt is. Ugyan mi lehet a foglalkozása ennek a nőnek, futott át az agyamon, de persze nem kérdeztem rá. Majd. Az embernek effélék járnak a fejében, amikor küzd, hogy ne szippantsa be egy adott helyzet érzelmi kavargása. Olyankor a legjobb, ha gondolkodsz, és nem érzel semmit. – Azt mondta a titkárnőnek, hogy Micah apját baleset érte. – Igen, Rusht, vagyis a volt férjemet, Micah apját megtámadta valami. A helyettese szerint egy zombi volt, de a harapás nem emberi. És meg is fertőzte ez a valami. – Zombik ritkán támadnak emberre. – Én is tudom! – kiabálta. Aztán hallottam, ahogy mélyeket lélegzik, igyekszik megnyugodni kicsit. Telefonon át is hallottam, milyen erőfeszítéseket tesz, szinte éreztem, ahogy próbálja összekaparni magát. – Bocsásson meg! Amikor Mike elhagyott minket, förtelmesen viselkedett, de Rush később elmondta, hogy a végére járt, és kiderült, hogy csak azért csinálta, hogy bennünket védjen valakiktől, akik másoknak bántották a családját. – Kik ezek a valakik? – A részletekbe nem ment bele, merthogy rendőrségi ügy. Folyton ezt csinálta még a házasságunk alatt is, tisztára kikergetett vele a világból, de megnyugtatott, hogy biztosan tudja, hogy Mike vérállatcsoportjából többeknek is megölték a családtagját, és ő csak azért tesz úgy, mintha gyűlölne bennünket, hogy minket ne bántsanak. Maga mit 10

tud erről? Tényleg így van? Elképzelhető, hogy Mike akarja még látni az apját? Vagy bármelyikünket? – folytatta már megint könnyek közt. Annyira sírt, hogy szünetet is kellett tartania. Közel húsz éve elvált ettől a pasitól, és mégis ennyire kikészíti ez az ügy. Bakker. Eszembe jutott, hogy Micah apja seriff volt vagy talán még most is az, és akkor tessék, most azt hallom, hogy olyasmiket szimatolt ki, amikről soha nem hittem volna, hogy rajtam kívül más egyenruhás–jelvényes is értesülhet. Elég kellemetlen, ha arra gondolok, hogy embereket öltem, hogy Micah–t meg a falkáját mentsem, márpedig kivégzési parancsot a témában soha nem láttam, vagyis akkor gyilkosságot követtem el. Kissé kiakasztott, hogy Callahan seriff ilyen sokat tud az ügyről. És persze az is fix, hogy Micah lassan évtizedek óta nem beszélt a családjával, tehát nem tőle tudja. De akkor meg honnan a halálból? Most rajtam volt a sor, hogy a légzésemmel csillapítsam a bennem tomboló viharokat, és leálljak a hülye paranoiámmal, hogy normálisan letárgyaljam végre ezt a krízishelyzetet ezzel a zokogó asszonnyal. – Mrs. Morgan, Mrs. Morgan! Asszonyom, figyeljen rám! Miért éppen ezt a számot hívta? Kitől kapta meg? – váltottam hát témát, mert hátha lenyugtatja kissé, ha konkrét kérdésekről kell gondolkodnia. Kicsit szipogott még, de végül el–elcsukló hangon folytatni tudta: – Láttuk Mike–ot a tévében. Hogy ő a Koalíció elnöke. – Az emberek és alakváltók közötti harmonikusabb együttműködést segítő Koalíció, igen. – Igen, igen – fűzte tovább jóval higgadtabban. – És már több helyen is olvastam, hogy magával él. 11

Nem tudom, azt is olvasta–e, hogy Nathaniel is osztozik a kis hármasunkban, vagy hogy mellesleg a Város Ura is a pasim. Szinte soha nem olvastam a lapokat, és a híradót sem figyeltem, szóval ritkán értesültem, hogy épp mit mesél rólam, rólunk a sajtó. – Miért nem a Koalíciót hívta, hogy közvetlenül vele beszéljen? – Tudja, legutóbb egészen borzalmas dolgokat vágott a fejemhez, és ha megint olyanokat kellett volna tőle hallgatnom, azt hiszem, végképp kiborultam volna. Megmondaná neki, hogy ha találkozni szeretne velünk, vagyis ha látni akarja még Rusht mielőtt... mármint ha még időben... Jaj, istenem, nem szoktam ennyire szétesni, csak annyira szörnyű ez az egész, ami Rushsal történik, annyira nehéz látni ebben az állapotban. – Milyen állapotban? Mi van vele? – Élve elrohad... Magánál van, a tudatánál, és közben rohad a teste, és az orvosok nem tudnak tenni semmit. Kap gyógyszereket, lassítják valamennyire a folyamatot, de olyan nagyon nem. – Ne haragudjon, ezt nem értem. Valami természetfeletti lény támadta meg Mr. Callahant, és megfertőzte valamivel? – Igen – lehelte. – De ismert a fertőzés? – Igen, a keleti parton akadtak már ilyen esetek, ezért is tudják lassítani valamennyire a lefolyását. De meggyógyítani nem lehet. Véletlen hallottam, ahogy egy nővérke zombikórnak nevezi, de rögtön le is kapták érte a tíz körméről. A főnővér jól letolta, hogy lehetőleg ne aggasson rá olyan elnevezéseket, amire a sajtó azonnal 12

ráharap. És az orvosok is arról suttognak, hogy ha a sajtó kiszagolja, tele lesznek vele az újságok. – De miért nevezte zombikórnak? – kérdeztem, leginkább hogy időt nyerjek, és megrághassam magamban az ügyet. – Mert kívülről befelé rohad szét az ember, szóval végig pontosan tudja, mi történik vele. Ráadásul úgy tűnik, irtó gyors lefolyású, és eddig csak egy ember életét sikerült valamicskét meghosszabbítani – borzongott bele a saját szavaiba. – Szeretnék feltenni pár kérdést, Mrs. Morgan, de nem akarom felzaklatni. – Kérdezzen csak nyugodtan. Mély levegőt vettem, lassan kifújtam, és végül nekiduráltam magam. – Azt mondja, van ez a másik beteg, akinél sikerült kissé kitolni a dolgot. Milyen hosszan tartották életben? – Öt napig. Azt a rohadt! Ezt persze hangosan nem mondtam ki... – Adja meg a címet és a telefonszámot, és beszélek Micah–val – mondtam, és már majdnem megígértem, hogy amint tudunk, ott leszünk, de aztán kénytelen voltam befékezni. Mert, hogy is tehetnék ígéreteket Micah nevében? Tíz éve nem is beszélt velük. Csak mert én rá tudtam venni magamat, hogy meglátogassam a családomat, akiktől én is totál elidegenedtem, még nem biztos, hogy Micah is megteszi ugyanezt. Mindenesetre leírtam mindent, amit az anyja mondott. – Köszönöm, köszönöm, annyira hálás vagyok. Tudtam, hogy az lesz a legjobb, ha egy másik nővel beszélek. Sokkal jobban kezeljük őket, mint hinnék, nincs igazam? 13

– Igazából nálunk éppen fordítva van. Micah kezel engem jól. – Aha. Biztos, mert maga is rendőr, mint Rush. Akkor lehet, hogy nem is a nemen múlik ez a dolog, hanem hogy állományban vannak?! – Gyanús, hogy igen. – Elhozza Micah–t? Annyira nem akartam volna hazudni neki, csak épp féltem, hogy a teljes igazságot most éppen nem tudná kezelni; kellett valami biztató, amibe belekapaszkodhat, amit várhat, míg az élve rothadó férje betegágya mellett ül. Édes Jézus, Mária és Szent József, még a gondolat is fertelmes volt! Nem hagyhattam, hogy a teljes reménytelenségbe süppedve kelljen ott ülnie a szerencsétlennek, ezért hát hazudtam. – Persze. – Látja, mennyire jól gondoltam! Ha meg tudja ígérni, hogy elhozza, akkor nagyon is jól tud bánni vele, nem is tudja, mennyire jól. – Meglehet, Mrs. Morgan, meglehet. – Szólítson Beatrice–nek vagy Beának, mint a barátaim – mondta már jóval higgadtabban. – Hozza haza a fiamat, Anita, kérem! Mit mondhattam volna? – Hazaviszem... Bea. Letettem, és közben mélységesen reménykedtem, hogy végül nem maradok hazugságban.

14

2. Más körülmények között fokozatosan adagoltam volna be a hírt Micah–nak, talán még Nathanielt is bevontam volna, de most szorított az idő, fejjel kellett belerántanom őt a családi katasztrófa kellős közepébe. Úgy kellett rázúdítanom a hírt, ahogy az ember nagy lendülettel letépi a sebtapaszt, mert azt semmiképpen sem hagyhattam, hogy meghaljon az apja, mielőtt még odaérhet elbúcsúzni tőle. Vagyis nem agyalhattam azon, hogy mégis milyen hatással lesz ez az egész a pasira, akit szeretek, és végső soron a közös életünkre. Ahogy meglehetősen gyakran, most is gondolkodás nélkül kellett cselekednem. A mobilszámán hívtam, nem a hivatalos vonalason, hogy ne kelljen átbeszélnem magam a titkárságán. A gyomrom görcsben volt, és csakis a rutinnak köszönhettem, hogy a légzésem és a beszédem kiegyensúlyozott maradt. Ha nem tudtam volna fegyelmezni magam, én is kiborultam volna. Mert iszonyatosan „nem akarom feladat” volt ez, nagyon nem akaródzott elmondani neki, de jobb ötletem nem volt, másra soha nem bíztam volna. Elég hülye helyzet, de van ilyen: te magad nem akarod elmondani a dolgot, de azt sem akarod, hogy mástól kelljen megtudnia. Tisztára sakk– matt. – Honnan tudtad, hogy pont rád gondoltam? – vette fel a telefont. A hanga boldogan csengett, örült, hogy én hívom. Láttam magam előtt az íróasztala mögött a jól szabott öltönyében, ami istenien áll karcsú, kisportolt testén. Olyan magas, vagy inkább alacsony volt, mint én, de a vállai 15

szélesek, a dereka pedig keskeny. Tisztára úszóalkat, pedig futni szokott. Sötétbarna göndör haja a válla alá ért, mert nemrég közös megegyezéssel mindketten vágattunk pár centit, így nem kellett egyikünknek se megszegni az alkut, ami úgy szólt, hogy ha bármelyikünk is levágatja a haját, a másikunk is megteszi. Valami romantikus reakció illett volna erre a kedvességre, de ahhoz túlságosan is meg voltam rémülve, túlságosan is tele volt a fejem a rossz hírrel, amit nekem kell a nyakába zúdítanom. Nem habozhattam, nem kerülgethettem a forró kását, nem időzhettem kedveskedésekkel, nem húzhattam az időt, elő kellett állnom a hírrel, különben olyan lett volna, mintha hazudnék, mintha cukorral próbálnám megédesíteni a mérget. Meleg, óvó takaróként vontam magam köré drága, édes szavait, jól beléjük burkolóztam, és belevágtam a közepébe: – Az előbb beszéltem anyáddal. A vonal túlsó végén nehéz, hallható csend fogadta a szavaimat, hogy a vérem hangosan zakatolt a fülemben. A légzésem felgyorsult, míg Micah–é elállt, míg az ő szívverése kihagyott, az enyém duplán szedte a ritmust, mintha ledermedt volna a végső lendület előtt, amivel leveti magát ő is utánam a szikláról. Nem sokáig bírtam ezt a csendet: – Hallottad, amit mondtam, Micah? – Hallottam – felelte, de már semmi melegség vagy öröm nem csengett a hangjában. Üres volt teljesen, érzelemmentes, a jeges indulatot nem számolva. Ilyennek még soha nem hallottam a hangját. Be is ijedtem tőle, ami viszont feldühített, mert elég nagy ostobaság volt ilyen 16

helyzetben beijedni, de ez „érzelmi félelem” volt, az a fajta, amit az vált ki az emberből, ha valaki, akit nagyon szeretsz, hirtelen különálló akaratra kel, és hirtelen világossá válik, hogy tőled függetlenül is elcseszhet mindent néhány rossz döntéssel. Hiába bíztam Micah–ban, hogy ilyet úgysem tesz, utáltam, hogy ennyire kiszolgáltatott vagyok, hogy érzelmileg ennyire függök bárkitől is. Már képes voltam átadni magam a szerelemnek, de azért a félelem megmaradt. És ez a lappangó félelem indította be egyből a védekező dühöt, hogy ha bármi gáz lenne, akkor én tudjak elsőként rúgni, hogy akkor az ő rúgása már válasz legyen, és ne fájjon annyira. Legalábbis a tudatalattimban ilyesmi magyarázat lakozhatott, hogy éveken át babusgattam magamban a stratégiát. Szerencsére a tudatommal átláttam, hogy miről szól az egész haragimpulzus, így csak uralkodnom kellett rajta, és igyekezni megőrizni a józanságomat. De azért nagyon nem tetszett, hogy már az ennyire kiakasztja, hogy az anyja egyáltalán telefonált nekem. Pedig az apját még meg sem említettem. Nem sok jót ígért az első reakció... – Mit akart? – kérdezte ugyanazon a rémes, idegen hangon. Mély levegőt vettem, hogy átmossa a neurotikus ösztönöket, amivel csuklóból lereagáltam volna ezt a párkapcsolati aknamezőt, elszámoltam tízig, és utána higgadtan, szinte normális hangon feleltem. Nagy fejlődés, hogy le tudom nyomni a haragomat, de az ismerős reflex egyből felébredt bennem, hogy inkább dühöngök, mint hogy bármi is fájjon. Dolgozom az ügyön, de volt ebben a témában valami, ami előhozta a régi mintázatot, a régi, jól bevált reakciókat. Pedig ennél már sokkal jobban csinálom, 17

már rég nem az a szomorú, dühödt lány vagyok, akit Micah is megismert az elején. – Apádat baleset érte. Az is lehet, hogy soha nem épül fel. Pontosabban valószínűleg haldoklik – mondtam ki már nem hűvösen vagy haragosan, hanem sokkal inkább bocsánatkérőn. Jesszus, mennyire nem ment ez nekem! – Hogy? Mi ez az egész, Anita? Nekifutottam elölről, elmondtam mindent szép sorjában, amit az anyjától megtudtam. Nem volt túl sok, pontosabban rohadt kevéske volt a körülményekhez képest. – Mennyire súlyos? – Elmondtam mindent, amit tudok. – Meg fog halni? Az apám meg fog halni? – Anyukád legalábbis ezt mondta, mellesleg eléggé padlón van. – Mindig is ilyen volt. Könnyen elragadták az érzelmei. Jó kontraszt volt apám higgadt kiegyensúlyozottsága mellett. Leállt az agyam, Anita. Most mi legyen? – Akarsz találkozni az apáddal, nem? – Mármint ki akarok–e vele békülni, mielőtt meghal? Hát igen. – Jó, akkor felülünk az első gépre, és már indulsz is hozzá. – Jó – mondta végtelen bizonytalanul. Annyira nem volt ez jellemző rá. – Akarsz egyedül menni? – Hogy érted? – Egyedül akarsz menni, vagy kísérjelek el? – Gyere velem, igen! – Jöjjön Nathaniel is? – Igen. 18

– Akkor felhívom őt is. Meg Jean–Claude–ot, hogy elvihetjük–e a gépét. – Jó, igen, kösz. Miért állt le az agyam? – Most tudtad meg, hogy az apád kórházban van, és ha nem sietsz, talán már nem is találod életben. Drámai körülmények között kell kibékülnöd a családoddal, ez bárkit megviselne, Micah. Adj magadnak néhány percet, hogy meg tudd emészteni. – Van benne valami – mondta. Még mindig nem volt magánál. – Maradjak vonalban? – Ha velem beszélgetsz, nem tudsz a repülő ügyében intézkedni – felelte. Amit mondott, logikus volt, kár, hogy a hangja nem árulkodott ugyanilyen józan higgadtságról. – Az tény, de a hangod alapján jobb lenne, ha nem hagynálak most magadra. – Jobb lenne, de most fontosabb, hogy mielőbb el tudjunk indulni. Most leteszem, és pár percig emésztem, amit mondtál, utána megszervezem a helyettesítést arra az időre, amíg nem leszek. – Én is elintézek mindent. – Szeretlek – mondta. – Én jobban szeretlek. – Én még jobban. – Én a legeslegjobban. Nathaniellel hármunk közös kis játéka volt ez, de néha kettesben is lezongoráztuk. Mert néha egyszerűen szükségünk volt rá.

19

3. Eléggé előrehaladt már a délután, hogy a Kárhozottak Cirkuszában a vámpírok éledezni kezdjenek, így amikor telefonáltam, Jean–Claude–dal is tudtam beszélni. Az álmosságnak nyoma sem volt a hangjában, nem úgy beszélt, mint aki most ébredt, azon egyszerű oknál fogva, hogy igazából nem aludt, hanem halott volt. A nappali halott állapotból nem ébredeztek a vámpírok, hanem egy csapásra magukhoz tértek, feléledtek. Olyan volt, mintha egy kapcsolót kapcsolnának fel és le. A nemlétük alatt, napközben még a testük is kezdett kihűlni, de persze a bomlás nem indult meg, szóval nem igazi halál volt ez. Mert ha az ember meghal, a bomlás abban a pillanatban megindul, ahogy utolsót dobban a szív. Pont, mint amikor levágsz egy szál virágot a kertben. Az is azonnal enyészni kezd, még ha eleinte csigalassú is a folyamat, nem érzékelhető, és azzal, hogy vízbe rakod, elhúzhatod a folyamatot, és a szépségét megőrizheted egy ideig. De vissza már nem fordíthatod, mert abban a pillanatban meghalt a virág, hogy levágtad a száráról. Ezzel szemben Jean–Claude vámpír volt, méghozzá mestervámpír a leghatalmasabbak közül, aki már hatszáz éve ugyanolyan szépségesen virul. Elméletileg a világ végezetéig vagy még annál is tovább megmaradhat szépsége teljében nyíló rózsának, létezhet, míg a napunk vörös törpévé nem aszik, és magába nem szippantja a bolygót. Elméletileg. Mert azért a vámpírok sem sebezhetetlenek. Én magam is, mivel vámpírhóhér volnék, végeztem már nem eggyel, világosan látom hát, hogy Város Urának lenni még nem 20

életbiztosítás, sőt, attól se lesz senki halhatatlan, hogy az Amerikai Vámpírtanács feje, legfeljebb rohadtul hatalmas. Ezért is tudott ébren lenni délután, amikor a nap még fenn jár az égen. Persze ha nem a föld alatti barlangrendszerből kialakított luxuskecójában lett volna, messze lenn a mélyben, a napfénytől távol, ő se tért volna még magához. – Érzem a nyugtalanságodat, ma petite. Mi történt? Beszámoltam mindenről. – Azt megszervezhetem, hogy Micah–val ti ketten most rögtön induljatok, de én csak azután követhetlek benneteket, ha tárgyaltam a terület urával, és biztosítottam róla, hogy nincsenek ellenséges szándékaink. – Az fel se merült bennem, hogy nem látogathatjuk meg Micah apját a kórházban anélkül, hogy erről értesítettük volna a helyi vámpírokat. – Ha csak ti ketten lennétek, és egyszerű párként érkeznétek, nem is lenne rá szükség. De a halandó szolgám vagy, a triumvirátus egyik oszlopa. Ha Richarddal mennél, vagy én utaznék oda vele kettesben, az már nyílt hadüzenetnek számítana. – De most csak az a lényeg, hogy Micah időben az apja mellett lehessen. Azt nyilván le tudják ellenőrizni, hogy ott fekszik a kórházban, és hogy haldoklik. – Egy mestervámpírnak vagy egy vérállatcsoport vezetőjének nem ilyen egyszerű beutazni mások területére, már tudhatnád. És te meg Micah vagytok a falka királynője és királya. Vannak leopárdok abban a városban? – Fogalmam sincs. – Meg kell tudnod – felelte halkan. – A fenébe – szaladt ki a számon. – Fogytán a türelmem.

21

– Az új Vámpírtanács még nagyon fiatal szervezet, mapetite. Nem kelthetjük erőszakos bunkók benyomását. Ha legalábbis előzetes tájékoztatást nem adsz azoknak, akiknek a területére utazol, azt hatalmi gőgnek fogják gondolni. Úgy éreznék, hogy azt hiszed, hisszük, hogy kényünk–kedvünk szerint jöhetünk–mehetünk az egész országban, mert a miénk. Az ilyen viselkedés felzaklatná a kisebb urakat, és az ellenfeleink könnyedén ellenünk fordíthatnák őket, lázadást szíthatnak. – Nem úgy van, hogy már nincsenek lázadók? Tudsz valamit, amit én nem? – Tudomásom szerint senki sem lázadozik Amerikában, abban azonban bizonyos vagyok, hogy elégedetlenek mindig akadnak. Soha egyetlen kormánnyal sem elégedett mindenki, a politika természete, hogy mindig vannak, akik utálják a hatalmon lévőket. – Ezt értsem úgy, hogy azért utálnak bennünket, mert létrehoztuk a tanácsot, hogy mindenkit megvédhessünk a gonosztevő vámpíroktól? – Értsd úgy, hogy hozzánk szaladtak a bajban, de most, hogy már biztonságban vannak, kezdik kritikusan szemlélni a hatalmat, amivel éppen őket védjük meg, kezdenek félni tőlünk, bizalmatlanokká válni. – Hát ez pazar. Szóval akkor Nathaniellel hárman nem látogathatjuk meg Micah haldokló apját a kórházban? – Nathaniel minek megy? – Mert ő is a társunk. És Micah szeretné, ha jönne. – Ja. Azt hittem, hívóleopárdodként vinnéd magaddal, és megy Damian is, hogy egyben legyen a triumvirátusod. Na, ez meg rögtön egy második hatalmi hármas, vagyis triumvirátus, méghozzá az enyém. Mert az van, hogy egy 22

igazán hatalmas vámpír egy halandó szolgával és egy hívóállattal hatalmi rendszert építhet ki, de halandó lénynek ilyesmi még soha nem sikerült. Akkor jöttem én. Jean–Claude szerint a vele való triumvirátusból szereztem annyi erőt, ami a nekromanciámmal megfejelve felülírta a metafizika szabályait, és létrehoztam a lehetetlent. Őszintén szólva még mindig nem értjük pontosan, hogy csináltam, de tény, hogy megcsináltam, és Damiannel meg Nathaniellel lett egy saját triumvirátusunk. – Damiant nem akartam magunkkal vinni. Ő nem a szerelmem. – De alkalmi szeretőd. – Ha minden alkalmi szeretőmet vinném, csapatszállító géppel kéne utaznunk. Elnevette magát azzal a bársonyosan csodás nevetéssel, ami végigborzongatta a bőrömet, és a telefonon át is úgy simogatott, mintha itt állna mellettem. – Nagyon igaz, ma petite, de mennyire igaz – mondta félig nevetve. Nagyot nyeltem, a hangja elég volt, hogy kiszaladjon a lábam alól a talaj. – Istenem, Jean–Claude, ezt ne csináld. Tudod, hogy ettől leáll az agyam. Megint nevetett, és ez kicsit se segített. Aztán leesett, hogy direkt csinálja, mert már az alhasamban is éreztem, ahogy növekedni kezd a kéj. – Meg ne próbáld! Erre visszahúzódott az ereje. Míg nem volt a Vámpírtanácsunk feje, soha nem volt rám ilyen hatással a nevetése pusztán telefonon át. Korábban nem hittem volna, hogy ha a mestervámpírok felesküsznek rá a tanácsban, az 23

az ő személyes erejét ilyen szinten felturbózza. Mert erre egyikünk se gondolt, amikor létrehoztuk, nem ez volt a célunk, hanem, hogy legyen végre egy biztonságos rendszer, azt viszont valakinek vezetnie is kell. És akkor már magunkban bíztam a legjobban. – Bocsáss meg nekem, ma petite! Új hatalmam néha a fejembe száll. Most már megértem, miért tart minden mestervámpír a tanács fejétől. Azzal, hogy felesküsznek rá, a hatalmukból átadnak neki egy keveset, és a sok kis kevés összeadódik, így a végeredmény igen figyelemreméltó lehet. – Azt akarod mondani, hogy ha nem lennél ilyen becsületes, akit nem ront meg a hatalom, ettől az erőtől végleg korrumpálódnál? – Nem vagyok benne biztos, hogy én magam vagyok a becsületes, ma petite. De azt tudom, hogy így együtt becsületesek vagyunk, és le tudjuk küzdeni a hatalom romboló hatását. – Nem hinném, hogy én lennék a jobbító tényező, Jean– Claude. – Én sem. De a metafizikai hálózaton át bennünk van Richard lelkiismeretessége, Micah bajtársiassága, Nathaniel kedvessége, Cynric tisztessége és Jade emlékei a szörnyeteg mesteréről, aki gonoszul visszaélt rajta a hatalmával. A mieink, akiket magunk köré gyűjtöttünk, nemcsak nagyobb hatalomhoz segítettek bennünket, de azt is a tudatunkban tartják, hogy nem vagyunk szörnyetegek, hogy nem vagyok szörnyeteg, és nem is szándékozom azzá válni. – Úgy nem lehetnél nem szörnyeteg, ha egyszerűen úgy döntenél, hogy nem leszel az? – kérdeztem, és ismert már 24

annyira, hogy rögtön értse, nem a benne lakó szörnyeteg lehetősége aggaszt. – Te sem vagy szörnyeteg, mapetite. És ha mindketten tisztában vagyunk vele, milyen lehetőségek bujkálnak bennünk, akkor el is kerülhetjük, hogy előtörjenek belőlünk ezek a lehetőségek. – Mi tehát a teendő, mielőtt Micah–val és Nathaniellel betennénk a lábunkat abba a kórházba? – Ténylegesen hármasban akartok csak menni? – Mi hárman, meg persze a pilóta. – Testőröket is vinned kell, ma petite. – De akkor a helyiek nem fogják még inkább azt hinni, hogy hódítani jöttünk? – Biztos lesznek köztük olyanok, akik majd azt gondolják, de az még biztosabb, hogy ha az ellenségeink megtudják, hogy a halandó szolgám a hívóleopárdjával és a Vadak Királyával hármasban messze jár, kísértésbe esnek, hogy kipróbálják, mi történik vajon velünk, többiekkel, ha ti hárman meghaltok. – Ja, tudom, elméletben mindenkinek annyi, ha túl sokan kiesnek a hatalmi szerkezetből. – Sajnos ez nem pusztán elmélet. Láthattad, hogy Nathaniel és Damian kis híján belehalt, amikor elszívtad tőlük az életerőt. És te magad is érezted az energiahiányt és veszteséget, amikor Richard és én megsebesültünk. Inkább ne teszteljük azt a felállást, amikor mindhárman egyszerre sérülünk meg. – Ezzel egyetértek. De testőrök kérdésében maradjunk a minimumon, Jean–Claude. Most először fogunk Micah családjával találkozni. Nem kéne túlságosan rájuk hozni a frászt. 25

– Biztos vagy benne, hogy pár testőrrel is tudsz vigyázni magatokra? – Ja, hát, ha a megfelelő pár személyt visszük, mindenképp. – Micsoda magabiztosság, ma petite. Csodálatot ébreszt bennem, ugyanakkor meg is rettent. – Megrettent? – Csak mert veszedelmes, sőt halálos vagy, csak mert könnyen és ügyesen ölsz, még nem leszel golyóálló, ha érted, mire gondolok. – És bombaálló sem. Nem vagyok szuperhős, tisztában vagyok vele. És ott lesz velem Micah és Nathaniel. Még ha a metafizikai károkat nem is számítom, akkor is lebénít annak a lehetősége, hogy nekik esetleg valami bajuk esik. – És ha nekem esik bajom? Helyben voltunk: ez a szépséges, lenyűgöző pasas is elbizonytalanodik néha, felmerül benne, hogy szeretem–e, vagy legalábbis, hogy mennyire szeretem. Érdekes, hogy mindannyiunkra rátör alkalomadtán ez a bizonytalanság, pedig elég leereszteni a pajzsunkat, és mélyen benne járunk egymás érzelmeiben, gondolataiban. És emiatt csak még jobban szerettem őt, pedig régebben igazi nőfalónak hittem, akit az ilyesmi soha nem foglalkoztat. Édes volt. – Szeretlek, Jean–Claude. Fogalmam sincs, mihez kezdenék, ha nem lennél nekem, a szívemben, az ágyamban. – Milyen költői lettél, ma petite. – Túl sok időt töltöttem Requiemmel, gondolom. – Ha túl vagyunk ezen a válságon, vele kapcsolatban is döntésre kell jutnunk. Hogy végleg visszaküldjük–e Philadelphiába. 26

– Hogy örökre Evangeline kettes számú szívszerelme legyen, tudom. – Ahogy mondod. – Amikor kicsi voltam, apu beagle kutyusokat tenyésztett. Én soha nem akartam megválni egy kölyöktől sem, és amikor már kicsit idősebb lettem, folyton aggódtam, hogy az új tulajdonosok majd nem gondoskodnak róluk úgy, ahogy mi. – Ezt még nem is mesélted. – Mi nem egyszerűen kutyakölykökön adunk túl, Jean– Claude. Ők a mi embereink, a szeretőink, barátaink, és mi elküldjük őket. Azoknál nem fáj annyira a szívem, akiknek saját birodalma lesz, akik a maguk és mások uraként élik tovább az életüket, de amikor más mestervámpírok alá rendeljük őket, az soha nem hagy nyugodni. Zavar. – Ezért teszünk oda néhány próbalátogatást. Hogy a saját szemünkkel lássuk, hogy jól bánnak–e a mieinkkel, hogy jó helyük lesz–e ott. – Requiem nem szereti Evangeline–t. – Nem. Requiem téged szeret. – Nem szándékosan bolondítottam magamba – sóhajtottam nagyot. – Ahogy én sem szándékosan adtam át neked az ardeurt, a kéjvágy tüzét, nem akartam, hogy az inkubusom szukkubusa légy, de így alakult. Vagyunk, akik vagyunk, és már ismered az ardeurt, hogy mire képes benned szex közben. – Requiem mestervámpír, és a kezdeti kötődést fel is tudta bontani. – Igen, ma petite, és szerintem nem is az ardeur miatt szerelmes beléd, hanem csakis önmagad miatt. A szerelem 27

soha nem a szerelmünk tárgyáról szól, sokkal inkább arról árulkodik, hogy mi magunk milyenek vagyunk. – Ez meg mit akar jelenteni? – Hogy Requiemnek kell valaki, akit szerethet. Mindig is reményvesztett romantikus volt, és annál romantikusabb nincs is, mint olyanba lenni reménytelenül szerelmesnek, aki másokat szeret. – Ez úgy hangzik, mintha pszichológusra lenne szüksége. – Nem ártana neki. – Gondolod, elmenne terápiára? – kérdeztem nagy sóhajjal. – Ha utasítanánk, mindenképpen. – Arra utasíthatjuk, hogy kérjen időpontot egy szakembertől, és beszéljen vele, de arra nem kényszeríthetjük, hogy komolyan át is gondolja a problémáit. Magadnak kell akarnod megoldanod a gondjaidat. Önként kell szembenézned a kemény igazságokkal, és magadnak kell akarnod küzdeni, hogy változz. Ehhez bátorság kell, és akaraterő. – Bátornak bátor, csak szerintem nem szeretne kigyógyulni a bajából. – Nem tehetek róla, hogy én fontosabb vagyok neki, mint ő nekem. – Hát nem. – Beszéljünk inkább az eredeti problémáról – váltottam. – Vagyis kezd eleged lenni Requiemből. – Hát, ja. – Igazából már elég régóta és elég súlyosan elegem volt belőle, de mindegy. – Minden napra egy nyavalya, jó? 28

– Ahogy tetszik. – Nekem így sem tetszik, Jean–Claude. Egészen máig még az se volt biztos, hogy valaha találkozom–e egyáltalán Micah szüleivel, de ha már, hát semmiképpen sem ilyen körülmények között szerettem volna. – Persze, hogy nem. A repülő a rendelkezésetekre áll, csak azt kell eldöntened, hogy melyik testőröket akarod vinni. – Mi a minimum? – Hat fő. – Vagyis fejenként kettő. – Oui. – Elintéznéd a gépet, amíg én megszervezem az őröket? – kértem. – Természetesen. És ha javasolhatom, olyan testőröket vigyetek, akik a szeretőid. Táplálnod kell az ardeurt, és Micah–t bizonyára alkalmatlanná teszi majd erre a gyász. Bólintottam, aztán eszembe jutott, hogy látni éppenséggel nem lát, hát hangosan is kimondtam: – Egyetértek. – Régebben sokszor bántott, hogy nem tudlak hazavinni, hogy megismerd a családomat, mert évszázadokkal ezelőtt meghaltak mind. Az ilyen alkalmakkor viszont mindig belátom, hogy vannak rémesebb és rosszabb dolgok is az életben annál, hogy rég elveszítettem őket. – Ja, hát a jelenben elveszíteni őket elég nagy szívás. – Ó, mapetite, ahogy te fogalmazni tudsz – nevetett fel kurtán. – Csak hogy tudd, épp dühösen felvontam a szemöldökömet. 29

– De nem komolyan. – Hát nem – mosolyodtam el. – Je t’aime, ma petite. – Én is szeretlek, mesterem. – Ezt mindig olyan gúnyosan, a szemedet forgatva mondod. Soha nem fogod komolyan gondolni. – Mert komolyan szeretnéd, hogy komolyan gondoljam? – Nem. Partnerekre vágyom, igazi társakra, nem rabszolgákra meg szolgákra. Ezt megtanulhattam abból, hogy éppen téged és Richardot választottam. Mert tudhattam, hogy mindketten harcolni fogtok a szabadságotokért, hogy azok maradjatok, akik vagytok. – És azt is tudtad, milyen dühödten fogunk harcolni? Erre csak nevetett, hogy az egész testem borzongott, az asztalba kapaszkodtam, és lehunytam a szemem. – Ezt fejezd be! – lihegtem. – Őszintén azt akarod, hogy soha többé ne tegyem? Remegve szakadt ki belőlem a levegő: – Nem – nyögtem ki végül. – Felhívom Fredót, hogy kit tud nélkülözni, és hogy egyetért–e a felállással, akiket összeválogatok. – Ezeket a részleteket bizton rátok bízhatom. – Köszönöm. Volt idő, amikor személyesen akartad volna kiválogatni, hogy kik kísérjenek el. – Volt idő, amikor a gyengébbekhez vonzódtál. De ezek az idők régen tovaszálltak már. – Azt azért ne felejtsd el, hogy azokban az időkben hozzád is vonzódtam. – De te jobb emberré tettél, Anita Blake, ahogy minden más férfit és nőt is az életedben. 30

– Gőzöm sincs, erre mit mondhatnék. Kicsit olyan, mintha mentegetőznöm illenék, vagy valami. – Néhány vezető a természetéből adódóan a legjobbat hozza ki a környezetéből. – Hahó, ezt a metafizikai villamost nem én vezetem, rémlik? Hanem te. – Én a politikai vezető vagyok, de vészhelyzetben az embereink java a te utasításodat követi. – Ez marhaság. – A harcban igen. – Jó, ha erőszakról van szó, abban tényleg profi vagyok. Te meg a politikában meg a vacsorapartikban vagy az. – Azért neked is vannak jó megvillanásaid a politikai színtéren. – És a vívótőrrel csak a Harlekin néhány harcosa bánik nálad jobban – viszonoztam a bókot, mert tényleg durván lenyűgöző volt, ahogy a kedvenc fegyverével bánni tudott. Kiderült, hogy fiatal vámpír, sőt már halandó korában is híres–hírhedt bajvívó volt. Azt is kifejtette, hogy egyenesen a vívótőrnek köszönheti az életben maradását, mert több mestervámpír is kihívta akkoriban, és a fegyvernemet ő maga választhatta ki, sorban végzett hát minden kihívójával. És erről egészen addig halvány fogalmam sem volt, míg az új edzőtermünkben el nem kezdett gyakorolni, és nem ámulhattunk tátott szájjal a testőrökkel együtt. – Most az egómat próbálod ápolgatni, ma petite? – Azt hiszem. Nagyot nevetett, de most csak jókedvében. – Arra semmi szükségem. Én vagyok a király, te pedig egyszerre vagy a királynőm és a generálisom. Aki a 31

támadást vezeti. Nálamnál sokkal jobban ismered az embereink erős és gyenge pontjait, mert te gyakorolsz és dolgozol velük. Többünket, öreg vámpírokat szégyenben hagytál, és miattad próbálunk többet törődni a formánkkal. – De a legtöbb vámpír nem tud izmosodni, az eredeti testükön nem tudnak a halál utáni életben változtatni. – Viszont én nem a legtöbb vámpír vagyok. Én fejlődhetek, változhatok, ahogy az enyéim mind. – Erre mondta az egyik lázadó vámpír, hogy a másoktól, a tőlük ellopott energiákból vagy erre képes. – Hogyne, attól hatalmasabb vagyok, de azt gondolom, hogy a testem változásait igazából az segíti, hogy igen szoros a kapcsolatom a vérállatainkkal. Én egyenlőként fogadom meleg hatalmukat és energiáikat, míg a régi, nagy öregek csak a rabszolgát látják bennük, csak a mestereik akarnak lenni. – Hát igen, mi nem a tulajdonunkként vagy a háziállatainkként tekintünk rájuk. – Márpedig a régi vámpírok ebben a kérdésben nem engednek. – Akkor bekaphatják. Nyilván ezért is jönnek hozzánk az alakváltók. Mert mi egyenlő viszonyokat kínálunk nekik. – Képtelenség úgy cselekedni, hogy az mindenkinek megfeleljen, hát törekedjünk olyasmire, ami legalább nekünk megfelel, úgy, hogy az közben másoknak se fájjon. Az én királyságomban nem lesznek rabszolgák. – Egyetértünk. – Most leteszem, hogy elintézzem nektek a gépet. – Persze, hogyne.

32

– Te most húzod az időt, igaz? – szegezte nekem a kérdést. Át kellett gondolnom a választ, de ahogy rájöttem, ki is mondtam, még ha régebben inkább meghaltam volna, mint hogy ilyesmi elhagyja a számat: – Nem tudom, mikor beszélhetünk legközelebb, és máris hiányzol. – És ez engem mindennél boldogabbá tesz, szerelmem. Ez a vallomás meglepő, de rendkívül jólesik. – Ha esetleg nem mondanám elégszer, Jean–Claude, tudd, hogy szeretlek. Szeretem látni az arcodat az asztal túloldalán, amikor eszünk, szeretem, ahogy Cynric focimeccsét nézed, szeretem hallgatni, ahogy Matthew–nak esti mesét olvasol, ha nálunk alszik, és még ezernyi meglepő apróságot szeretek benned, mert szeretlek téged teljes szívemmel. – Mindjárt megríkatsz. – Van egy nagyon okos barátom, aki szerint nincs semmi baj a sírással, mert az ember néha annyira boldog, hogy egyszerűen kibuggyan a szemén a boldogság. – Jason, Nathaniel vagy Micah? – Az egyikük – feleltem talányos mosollyal. – Tényleg rendkívül okos barátaid vannak. De most menjünk a dolgunkra, mapetite. Je t’aime, au revoir, hamarosan látjuk egymást. – Én is szeretlek. Gyorsan letettem, mielőtt még romantikusabbá és butácskábbá válnék. De azért a boldogságért a hangjában bőven megérte. Ha leengedjük a pajzsunkat, mindent érzünk, amit a másik, sőt, szavakat, gondolatokat is látunk, de azért jólesik időről időre a másik szájából hallani ezeket 33

a szép szavakat. Hiába vagyunk afféle mágikus, csodabogár banda, az nekünk se divatjamúlt, ha a szerelmünk elmondja, mennyire szeret bennünket. Mivel mind Isten képére teremtettünk, ez is tőle származhat, vagyis akkor nyilván neki is van egy „kis kedvence”, aki néha jó hangosan kimondja neki a szép szavakat: „Köszönöm, Istenem, ez a naplemente ez dögösre sikerült, és hát az a kacsacsőrű emlős is nagyon vagány móka.” Lehet, hogy ezért is imádkozunk hozzá úgy, ahogy imádkozunk, mert a mi szavaink nélkül talán magányos lenne az Úr. Néha felmerül bennem, hogy a wicca barátaim jól csinálják ezzel az egész Isten meg Istennő témával. Ha az emberek jobban működnek az életben, ha párban, boldogan élnek, és az Isten képére formáltak bennünket, akkor logikus, hogy az Istennek is szüksége lehet egy Istennőre. Ahogy a szerelmi életem egyre kiegyensúlyozottabbá, boldogabbá vált, egyre többet tanakodtam azon, hogy Isten nem magányos–e az ő Istennője nélkül. Lehet, hogy túl sok pogány haverom van? Elmondtam egy hálaimát a boldogságomért és egy másik fohászt Micah apjáért, aztán hagytam az Urat, hogy intézze nélkülem a saját szerelmi életét, ahogy neki tetszik. Miközben felhívtam Fredót a testőrök miatt, csak a fejemet csóváltam, hogy milyen bizarrul romantikus teológiai tévelygésekbe keveredem... mennyire csajos dolog, hogy az Istennek is nyilván csak kellene egy feleség. De ehhez igazából fikarcnyit sem értek. Ahhoz viszont, hogy veszedelmes pasikat válogassak össze, akik vigyáznak ránk a bajban, ahhoz nagyon is.

34

4. Micah megüzente, hogy beszélt Nathaniellel, aki összecsomagol mindhármunknak, és a reptéren találkozunk. Küldtem neki egy okét SMS–ben, aztán hívtam a hármasunk harmadikját. Nathaniel a második csengésre felvette. – Halihó, Anita. – Szia, cica – doromboltam neki. Jó, aláírom, a legtöbb pasi hidegrázást kapott volna egy ilyen becenévtől, de Nathaniel nem volt átlagos pasi. – Micah írta, hogy te csomagolsz mindhármunknak. Ugye nem felejted el, hogy ez az első találkozás a családjával?! – Nyugi, észben tartom. – Kelleni fog olyan felső is, aminek nem ér a köldökömig a dekoltázsa. – Ha egyszer odavagyunk a melleidért – felelte mosolygós hangon. – És ennek nagyon örülök is, sőt, helyeslem, de első alkalommal ne akarjuk az én adottságaimmal lehengerelni a családot. – Gondolod, magamtól úgy csomagolnék, hogy az a csodás, tejszínhabos gyönyörűség mindig szem előtt legyen? – kérdezte megjátszott ártatlansággal. – Gondolom – nevettem nagyot. – Eskü, hogy bedobok pár normál pólót is, de a legtöbb ruhád mélyen kivágott. – Azért, mert az egyszerű selyemblúzok sehogy sem állnak rajtam.

35

– Mert azokat nem dupla E kosarakhoz szabják, Anita. Nem is gondoltam, hogy sebészi rásegítés nélkül lehet valakinek ekkora melle, miközben ilyen karcsú, mint te. – A genetika csodái. – Éljen a genetika! – kiáltotta olyan lelkesen, hogy elnevettem magam. – Úgy pakolok, hogy passzoljunk egymáshoz, de ne félj, nem fogom kínos helyzetbe hozni Micah–t. Eskü. – Köszönöm. Másra nem is bíznám a csomagolást. – Sőt, öltönyt veszek én is, hogy szépen, csinosan érjünk oda a kórházba – mondta. Pazar öltönyei voltak, csupa menő márka, de egy vetkőzős táncosnak nem éppen ilyesmiben kell dolgozni járni. Az öltönyöket a rendkívüli alkalmakra tartogatta, esküvőkre, bizonyos üzleti megbeszélésekre, ahol Jean–Claude embereinek decensen, üzletemberesen kellett kinézni. Most fogtam csak föl, hogy Nathaniel tulajdonképpen boldog. Ami elég bizarr volt, tekintve, hogy milyen apropóból utazunk. Épp rákérdeztem volna, hogy mitől van ennyire feldobva, amikor egy másik hívás futott be. – Bocs, valaki keres. Muszáj csekkolnom, hogy nem Micah–e. – Várok – mondta vidáman. Túlságosan is vidáman, vagy csak így próbálta megkönnyíteni a krízishelyzetet? Jean–Claude keresett. – Na, mi az ábra? – Vannak vérfarkasok a testőrök közt, akiket vinni szeretnél? – kérdezte. – Persze. Micah is azt vallja, amit te, hogy igyekezzünk diverzifikálni. Mármint annyiféle vérállatot vigyünk magunkkal, amennyit csak lehet. 36

– Most erről kivételesen le kell mondanunk, ma petite. – Mert? – A helyi farkasok kérik, hogy ne vigyél senki olyat magaddal, aki kihívást jelenthet a számukra. Ha temetésre kerülne a sor, akkor megértik, ha magunkkal visszük a hívófarkasunkat, de amíg ez a szomorú szükség nem áll fenn, kérik, hogy jó szándékunk jeleként hagyjátok itthon a farkasokat. – És akkor most hagyjuk, hogy mindenben ők dirigáljanak? – Ha szeretnéd, hogy ez az utazás Micah–ról és a haldokló apjáról szóljon, akkor igen. Ha politikai leckét szeretnél adni a helyi vérfarkasoknak, és vállalod a kockázatot, hogy az ijedtség akár erőszakba is fordul, akkor persze ne változtass, vidd a farkast! – Jó, átszervezem a felállást. – Helyes. – Van még valami, amit nem árt tudnom? – A helyi mestervámpír tesz a politikai formaságokra, mindenre hajlandó Micah kedvéért. Még azt is felajánlotta, hogy az emberei gondoskodnak rólatok, hogy nektek csak a fájdalmas magánügyre kelljen koncentrálnotok. – Ez igen kedves tőle – feleltem, és még én is hallottam a hangomban bujkáló gyanakvást. – Persze, kedves, de ne feledd, ma petite, hogy már nem egyszerű látogatók vagyunk bárki területén is. Mi a személyünkkel a Tanácsot jelentjük ott, ahová érkezünk, ezért kijár nekünk a tisztelet és a kiszolgálás. Ezért ajánlotta fel a szolgálatait. – Vagyis nem kell végigzongorázni a sok kötelező vámpírpolitikai kört? 37

– Részben nem, de azért óvatosnak és figyelmesnek kell lennünk, nem gyalogolhatunk bele más mesterek lelkébe és egójába, különben elhintik az elégedetlenség és a lázadás magvait. – Tudod, hogy soha nem tennék ilyet. – Erre akkor is ügyelj, amikor szemtől szembe kerülsz vele és az övéivel, kérlek! – Félsz, hogy goromba leszek, és rájuk hozom a frászt? – Ugyan, ma petite, hogy is fordulhatna meg a fejemben, hogy te valaha is goromba leszel bárkivel? – csak enyhe éllel mondta, de az egész valahogy nagyon ült. – Jó leszek. Kedves tőlük, hogy így, egyik pillanatról a másikra készek segíteni. – Nincs sok választásuk. A régi, európai Tanács az ilyen gesztusok hiányát súlyos sértésnek értékelte volna, és ennek megfelelően járt volna el. – És ez mit jelent ebben az esetben? – Te magad is találkoztál már annak a néhai Tanácsnak a küldötteivel. Szerinted mit tettek volna egy mesterrel, aki nem adja meg nekik a kívánt tiszteletet? – Halálra rémisztették volna, megkínozzák, meggyötrik, és ha van emberük a helyére, még a hatalmát is megdöntik, bár talán akkor is, ha csak a káosz és a zűrzavar marad utána, csak a tréfa kedvéért. – Bizonyos szempontból sokat árt nekünk a régi Tanács efféle gyakorlata, hiszen miattuk sokan tartanak attól, hogy egy amerikai Tanács is épp ilyen félelmetes lesz. Aggódnak, hogy nekünk is a fejünkbe száll a hatalom. Más szempontból viszont jól jön, mert a megszokott etikett alapján készséggel ajánlják fel a segítségüket, és

38

gesztusokat tesznek felénk, nehogy kihozzanak a sodrunkból, és magukra haragítsanak bennünket. – Vagyis a régiek híre egyszerre nehezíti a dolgukat, mert mindenki be van szarva tőlünk, ugyanakkor valószínűleg éppen ezért rendesebben is viselkednek majd velünk. Mert be vannak szarva. – Exactement. – Várjunk csak! Amikor hozzánk jönnek tanácstagok, mi étellel fogadjuk őket. Akkor most engem is így fogadnak, és megkínálják majd az ardeurt? – Nem kértem ilyesmit, de ha nem teszik meg, akkor nem mutatják ugyanazt a tiszteletet, amit a régi Tanács tagjainak. – Értem már. Te tulajdonképpen azt teszteled, hogy viselkedik velünk, veled Fredrico – próbáltam nem nagyon szemrehányóan mondani. – Nem én szerveztem ezt az utazást, mapetite, de ha már egyszer így alakult, jó alkalmat teremt, hogy lássuk, mit gondol felőlünk a helyi vámpírúr. Ebből tudni fogjuk, hogyan uralkodunk, hogy nem vagyunk–e túlságosan gyengekezűek, nem kell–e szorosabbra fognunk a gyeplőt. – Jobban örülnék, ha Micah haldokló apját nem használnánk a helyi vámpírok hűségének próbálgatására. – Nem csak a vámpírokat, a helyi vérállatokat is teszteljük. Micah bejárja az országot, mindenféle alakváltócsoportokkal tárgyal, segít megoldást találni a problémáikra. Neki köszönhetően javul a kapcsolat az emberek és a vérállatok között. A mozgalom arcává vált, gyakran keresik meg több száz kilométerről is, hogy vitás ügyekben közbenjárjon. – Mire akarsz kilyukadni, Jean–Claude? 39

– Azt már tudjuk, hogy azért nincs másik állatcsoportból királyod, mert Micah metafizikailag a mindenki felett álló király neked, melletted. Rajtad keresztül a leopárdokon kívül sok más vérállatcsoporthoz is szoros kötelékek fűzik. – Tisztában vagyok vele, hogy mindenféle vérállattal van kötődésünk, és hogy Micah metafizikai értelemben igazi leopárdkirály, aki természetfeletti hatalommal uralkodik, nem egyszerűen az akarata és a teste erejével. Ha nem igazi király lenne az egyik vérállat szeretőm, akkor persze nem léteznének ezek a kötődések, de azt gondoltam, hogy ez csak nálunk, helyi szinten igaz. Most akkor azt mondod, hogy Micah energiája országszerte vonzó másoknak is, csak épp fel sem tűnik nekik? – Nem. Azt mondom, hogy amikor elutazik egy találkozóra, királyi hatalma is utazik vele. Az embereknek fontos, hogy biztonságban érezzék magukat, ma petite. Nálatok Amerikában az a lecke, hogy mindenki legyen a hőse a saját történetének, miközben a legtöbben erre alkalmatlanok. Nekik kell a vezető, akit követhetnek. Ha szerencsések, meg is találják azt, akit érdemes követniük, aki mellett jó lesz nekik, ha pechesek... – Csak sóhajtott, nem mondta végig a gondolatot. – Micah jó vezető. – Igen, az. Jó szándékú, erős, aki mindig a többség érdekeit és a nagyobb célokat tartja szem előtt. – Szerintem nem hívta fel a szülei városában a helyi vérállatokat. Nem beszélt senkivel. – Ezért is tárgyaltam velük én a nevében. – Esetleg szólhatnál neki erről. – Már megtettem. – És mit mondott? 40

– Hálás volt, hogy besegítettem, mert, ahogy mondta, a politika most végképp kiesett a fejéből. – Érthető – bólintottam. – De azon nem változtat, hogy az utatoknak politikai természete is van, ma petite. – Ó, a francba is, már értem. Ez az egész arról szól, hogy nekem kell Micah helyett is figyelnem ezekre a dolgokra. – Ez így nagyon szögletes megfogalmazás – kuncogott Jean–Claude, de az tény, hogy időközben Fredóval is egyeztettem, de nem az őrökről, akiket magad mellé választottál, hanem az esetleges politikai csapdákról és buktatókról. Biztosított, hogy beszél az emberekkel, akik veled utaznak, és politikailag kiműveli őket, bár megjegyezte azt is, hogy ha ennyire lényeges szempont a diplomácia, akkor nem feltétlenül ért egyet a választásaiddal. Erre megnyugtattam, hogy a legfontosabb a biztonságotok, tehát ne variáljunk az eredeti felálláson. – És abban is biztos vagyok, hogy meg sem kérdezted, kikről van szó. – A katonák kiválasztásában százszázalékosan bízom az ítélőképességedben, ma petite. – Kösz. Én pedig a politika és a diplomácia kérdéseiben bízom rád meg Micah–ra magam totálisan. Elég pocsék helyzet, hogy ezen az utazáson épp az én fejem lesz a legtisztább, hogy effélékkel nekem kelljen törődni. – Elég szerencsétlenül alakult, igen. Ki tudja, honnan, de valami megvilágosodott bennem, valami, amitől elég vacakul éreztem hirtelen magam: – A patkánykirály Rafael és a hattyúk királya, Reece is táplálja időnként az ardeurömet. Ha valamelyikükkel

41

hamarabb hoz össze ilyen szempontból a sors, mint Micah– val, most ő lenne ugyanúgy a „királyom”, mint Micah? – Nem hinném, bár biztosan nem cáfolhatom. Abban az egyben biztos vagyok, hogy éppen a patkányoknak és a hattyúknak van országos szinten egy közös uralkodója. Hiába, hogy nem használod őket túlságosan gyakran, viszont azokon a ritka alkalmakon igenis érzem, hogy az összes alattvaló energiája belénk áramlik. Beleborzongtam a gondolatba. Egészen döbbenetes érzés volt több száz kilométernyire élő emberek energiáját megérezni olyankor, ahogy átadják a királyuknak és rajta keresztül nekem. Akadtak hattyúk és vérpatkányok, akik annak dacára voltak arcról ismerősek, hogy az életben soha nem találkoztam velük, csakis a metafizikai energiaáramlásban láttam őket. – Szerinted Micah kezd amolyan mindenki felett álló királlyá válni? – Azt gondolom, hogy megnyílhat előtte az a rendkívüli lehetőség, hogy az ország likantróp közösségeinek legfőbb uralkodója legyen. Szerintem a vérpatkányok modelljét vette ehhez alapul. – Erről beszéltél már vele? – Szóba került már, igen. – Nem gondolod, hogy nem ártott volna engem is beavatni? – Miért, mapetite, te mit hittél, mi történik? Az ország minden fertályáról Micah–hoz és a Koalícióhoz fordulnak a különböző vérállatcsoportok, ha konfliktusaik adódnak egymás között, Micah segít elkerülni az erőszakot, megtalálni a békés megoldást, vagyis közelíteni a likantrópokat a halandó emberekhez. Ha a halandó 42

emberek csoportjai kérik mindig ugyanannak a személynek az iránymutatásait efféle ügyekben, akkor az mit jelent, ma petite? – Hogy az a személy a vezetőjük, vagy hamarosan az lesz belőle. – És ez benned eddig csakis azért nem tudatosodott, mert nem akartál gondolni rá. Mert ki nem állhatod a politikát. Micah nem akar király lenni, de ahhoz túlságosan is okos, hogy ne lássa meg a kínálkozó lehetőségeket. – Bocs, hogy lassú voltam, és némiképp ostoba. – Lassú, de soha nem ostoba. Néha talán felületes kissé. – Jó. A kérdés akkor sem változik: mi a dolgom ezen az utazáson, ha Micah–t túlságosan is lefoglalja a családja ahhoz, hogy politikailag aktivizálja magát? – Csakis Micah–ra figyelj. Fredrico tényleg rendkívül megértő volt az utazás céljának tekintetében. – Mit tudunk egyébként erről a Fredricóról? – Hogy valaha spanyol konkvisztádor és nemes volt. – Pedig a valaha volt nemesek általában nem kifejezetten megértők az olyan gondokban, amilyennel most Micah küzd. – Ez tény, ma petite. Talán tart tőlünk. Egy nemes hamar megtanulja, hogy a legbölcsebb rendkívül udvariasan viselkedni azokkal, akiktől tart. – Én a magam részéről ilyen esetekben az erőszakot tartom a legcélravezetőbbnek. – Ah, hogyne. Csakhogy neked soha nem kellett egy nemesi udvarban törekedned a túlélésre. Abban a helyzetben könnyen kitanulja az ember az alázatot. – Nekem az alázat nem éppen az erősségem.

43

Ezen hatalmasat kacagott. Szerintem soha még ilyen nagyot nem hallottam nevetni. Kivártam, míg rendesen kineveti magát. – Oké, nevess csak. Itt van nekem Nathaniel. – Bocsáss meg nekem, ma petite, de nálad kevéssé alázatos emberrel soha még nem volt dolgom, már ha diplomáciai tárgyalásokról van szó. – Én szeretek az erő oldaláról megközelíteni minden diplomáciai tárgyalást. – Még ha nem is vagy épp erős egy adott helyzetben. – Ennél a Fredricónál erősebbek vagyunk, nem? – De igen. Sokkal erősebbek. – Akkor azért olyan nagyvonalú, mert nincs más választása. – Pontosan, ma petite, de kérlek, az embereinek ezt ne fejtsd ki, ha találkoztok. Hagyd meg nekik a büszkeségüket. Fredrico olyan időkből származik, amikor a becsületen ejtett legapróbb sérelmekért is halálos párbajokat vívtak az emberek. Kérlek, ne éreztesd vele, hogy semmibe vesszük! – És a farkas a hívóállata? Azért voltál olyan készséges az ottani hordával? – Non, ma petite, Fredricónak nincsen hívóállata. A fontosabb vérállat–közösségekkel azért viselkedtem korrekten, mert Micah így tartja helyesnek. Hatalmunkat a természetfeletti lények egyenlőségére alapozzuk, nem pedig a vámpírok kizárólagos felsőbbrendűségére. Újsütetű megközelítés ez, nagyon amerikai, nagyon haladó. A fiatalabb vámpíroknak nincs is kifogása ellene, de az idősebbek helytelenítik, nem bíznak benne, ellenzik, hogy a likantrópokat is hatalmi helyzetbe hozzuk. 44

– Mivel Fredrico konkvisztádor volt, felteszem, ő is az utóbbi csoportba tartozik. Ő is kifogásolhatja a gyakorlatunkat, és azzal sincs kibékülve, hogy a bundásokat is bevonjuk a hatalomba? – Soha nem mondott ilyet. – De ha nincs hívóállata, akkor elég gyenge kis Város Ura lehet – vontam meg a vállamat, még ha a telefonban ez nem is látszott. – Az is. Ezért volt sokáig a puszta vidék a birodalma. Arra senki se számított, hogy a civilizáció odáig is eljut, és abból a tájékból is viszonylag gazdag és sűrűn lakott települést farag, ezzel jócskán megnövelve a hatalmát és a fontosságát is. – De hogyhogy nem próbálta senki sem megdönteni a hatalmát, ha ennyire gyenge mester? – Mindig is mesterien bánt a karddal meg a vívótőrrel, így ha valaki kihívta, ő választotta meg a fegyvernemet, így nem volt nehéz dolga. – Vagyis csak azért maradt idáig hatalmon, mert jól vív? – Amíg a kihívója nem a Vámpírtanács tagja, neki mint kihívottnak adott a fegyverválasztás joga, és a másik fél nem vetheti be a hívóállatát, hiszen neki nincs, ezért csalásnak minősülne az effajta előnyszerzés. – Így fordította erősségévé a gyengeségét. – Részben. – De te a Vámpírtanács tagja vagy. Ez változtat a dolgokon? – Az oldalamon harcoltál, amikor a Földmozgató megpróbált elpusztítani bennünket. Tanácstagként minden létező hatalmát felhasználhatta volna ellenünk. Még a Föld

45

bolygót is ellenünk fordíthatta volna, hogy porig rombolja szépséges városunkat. – A Földmozgató azt akarta elérni, hogy az emberek megint rettegjenek a vámpíroktól. Azt egy földrengéssel nyilván nem érte volna el, mert a kutya sem hitte volna el neki, hogy ő csinálta. – Ez igaz, de attól még teljes joggal megtehette volna, hogy így pusztít el mindannyiunkat. – De a lényeg az, hogy ha Fredrico ellen akarnánk harcolni, nekünk szabad lenne minden vérállatunkat is bevetni ellene, hogy tönkreverjük. – És a helyébe azt ültessük, akit csak akarunk, igen. – De mi kedvesek leszünk, és meghagyjuk neki a méltóságát. – Oui. – Oké, minden tiszta. – Remek. Akkor beszélj Nathanielünkkel! Akarod, hogy felhívjam helyetted Fredót, és másik embert kérjek a vérfarkas helyett? – Inkább szeretném én kiválasztani. – Akkor ne édelegj hosszasan a cicusunkkal! – Úgy lesz. Szeretlek. – Je t’aime, mapetite. Ezt a hívást befejeztem, mehettem vissza Nathanielhez. – Kihangosítottalak, mert közben haladnom kell a csomagolással – közölte egyből. – Oké. – Mit akart Jean–Claude? – Majd a gépen elmesélem. Most fel kell hívnom Fredót a testőrök miatt. – Persze. 46

– Szeretlek. – Én jobban. – Én a legjobban. – Én a legeslegjobban. Gyanús, hogy a két vérleopárdom érzelmileg kissé labilissá vált. De bagoly mondja verébnek, mi?

47

5. Ha még nem mondtam volna, rettegek a repüléstől. Ezen a fóbián az se változtatott, hogy a magángép ülése kényelmesebb, párnázottabb és fotelszerűbb volt. Attól még a gép keskenyebb és kisebb maradt. Ja, és a klausztrofóbiámat említettem már? Ez a két fóbia együtt tényleg igazi örömünneppé teszi a repülést. Most viszont leült mellém Micah, megfogta a kezemet, és meg is feledkeztem minden félelmemről, mert már csak miatta aggódtam. Az arca kifejezéstelen volt a napszemüveg alatt, de a kezéből, a tartásából sütött a feszültség. Most találkoztunk először azóta, hogy megtelefonáltam neki a rossz hírt. – Jól vagy? – kérdeztem, de rögtön éreztem is, mekkora marhaság jött ki a számon, még ha ezt szokás is kérdezni. Elmosolyodott, szomorkásán, megsemmisülten és kissé talán dühösen. Az a mosoly volt ez, amivel megismertem, mert eleinte mindig ez játszott az ajkán. Mosolynak mosoly volt, de annyi egyéb, kellemetlen érzelem bujkált benne, hogy igazság szerint nem is lehetne mosolynak hívni. Elszomorított, hogy megint látom. Áthajoltam hozzá, amennyire a biztonsági öv engedte, és magamhoz öleltem. Ahogy hozzám simult, kénytelen volt szinte átmászni az ülésembe, mert engem eléggé lefogott az övem, de egyikünk sem bánta. Az államat a vállára támasztottam, ez a nagy előnye annak, hogy egyforma magasak vagyunk. Rajta kívül egy pasim se volt, aki egy– hatvan körül mozgott, mint én magam. Legalább kényelmesen hordhatjuk egymás pólóit, és van pár közös 48

farmerünk is. A legalacsonyabb és törékenyebb pasi az életemben, de az ölelésében nem volt semmi törékeny. A csini öltöny alatt éreztem az atletikus izmokat... nem kevés kilométert lefut minden héten, mindig a szabadban, akár esik, akár fuj. Ez az ő elmélkedőórája, így nevezi. – Gőzöm sincs, hogy csináljam – suttogta bele a hajamba. – Hogy találkozz velük? – Igen. Nem eresztettem az ölelésből, csak megsimogattam vaskos varkocsát. – Annyira sajnálom, hogy így kell hazamenned. Úgy megszorított, hogy kis híján kegyelemért könyörögtem, de épp csak belefeszültem az ölelésbe, el is engedett. Vérleopárdként a legtöbb fémet képes puszta kézzel összenyomni, de mindig nagyon tudatosan kontrollálja az erejét. – Bocs – morogta, és visszahuppant a székébe, a fejét a támlának döntötte. – Nincs semmi baj, zaklatott vagy – fogtam meg a kezét. – És zaklatott is leszek végig, amíg ott leszünk. Hogy álljak elébük, Anita? Mit mondjak a haldokló apámnak? – szakadtak fel belőle a kérdések, amelyekről még soha nem beszélgettünk. – El sem tudom képzelni, milyen lehet olyan fiatalon, mint te voltál, elveszíteni az embernek a szüleit. Még így is borzalmas. – Borzalmas így is, úgy is – bólintottam. – De én alig múltam nyolc, amikor anyu meghalt. Te a szüléiddel nőttél fel, tőlük mentél fősulira, nekem meg tízéves koromig csak az apám volt. Akkor jött a képbe a mostohaanyám, akivel soha nem jöttem ki, és hozta a lányát, a 49

mostohatestvéremet, aki velem egyidős. Aztán megszületett Josh, a közös fiuk. El sem tudom képzelni, mennyire másként alakul az életem, ha nem hal meg az anyám. – Nekem is van mostohaapám és féltestvéreim. – Soha nem mondtad. – Soha nem is volt közös életünk anyám második családjával – vonta meg a vállát. – A váláskor apával maradtam. Nem mintha anyát nem szerettem volna, de ő ment el. És apu soha nem talált helyette mást, mintha egész életében csak egy embert tudott volna szeretni. – És tizenkét éves voltál, amikor elváltak? – Annyi. Az arcát fürkésztem. Nem volt valami világos a gépen, de nem vette le a napszemüvegét, megszokta már, hogy nyilvánosan mindig viselje a leopárdszemek miatt. A néhai szadista falkavezére, Kiméra miatt vesztette el az emberi szemeit, annyit kellett állati alakjában lennie, hogy a szeme már soha nem fog tudni visszaváltozni. Kiméra így büntette. Én nem bántam, mármint abból a szempontból, hogy imádtam a macskazöld szemeit, főleg, amikor a bőre lesült, ami majdnem mindig adott volt. Bezzeg én az apám németesen sápadt fehérségét örököltem, ami olyan rohadt nehezen barnul. Olyan nehezen, hogy semennyire. – Azt mondtad, hogy eredetileg barna szemed volt. Azt kitől örökölted? – Apától – mosolyodott el most igazából. Tele volt ez a mosoly boldogsággal és szeretettel, régi, szép emlékekkel és a büszkeséggel, hogy az apja szemeit örökölte meg. Sokszor mesélte, hogy mindig is együtt jártak vadászni ők ketten, ahogy én is az apámmal. 50

Hasonlóan nőttünk fel: sok sátrazás, természetjárás, vadászat. – Ezek szerint apukádra hasonlítasz? – Ja, hát néhány centivel magasabb és erőteljesebb alkat, de alapvetően az apai nagyanyám ágának a testalkata vagyunk mind a ketten. Nem is értem, a nagydarab pasiknak miként nem fordul meg a fejében, amikor elveszik a törékeny, apró kis tornászlánykákat, hogy a gyerekek részben az ő alakjukat öröklik majd, még a fiúk is. Erre soha nem gondolnak. – Ezek szerint a nagyapád nem tartozott a kedvenceid közé. – Apámmal soha nem jöttek ki egymással. Folyton azzal szekálta, hogy nem nőtt elég nagyra a rendes sportokhoz, pedig apám baseballösztöndíjjal végezte a fősulit. Persze, ami a fősulira elég volt, az a profi ligához kevés, de ezzel tisztában is volt. – De a baseball akkor is férfias sport. – Callahan nagyapa focizott és birkózott – vigyorgott erre Micah. – És ezerszer könnyebben izmosodott, mint mi. Olyasmi volt, mint Nathaniel. Mintha elég lett volna kimondani a szerelmünk nevét, alakot öltött: éppen ebben a pillanatban lépett fel a gépre a keskeny lépcsőkön. A válla szélesebb volt, mint Micah–é, és bő tíz centivel magasabbra is nőtt. Tényleg könnyen szedte magára az izmokat, az utóbbi időben már nem is gyúrhatott annyit, mert kezdett túlságosan is nagyra nőni, és akkor oda a hajlékonysága, ami egy táncosnak elengedhetetlen. Micah–nak bezzeg minden deka izomért meg kellett küzdenie. Nathaniel padlizsánvörös haját szorosan összefonta, mert így szemből most úgy tűnt, 51

mintha rövid haja lenne. Rajta is volt szemüveg, de ő a kinti napsütés miatt hordta, neki nem volt gond a szemével. Így hátrafogott hajjal és a napszemüveggel meg a decens, szürke öltönnyel semmi se vonta el az ember figyelmét a tökéletes profiljáról, az arcéle nemes vonaláról és az egyszerre lágy és férfias álláról. Azt hiszem, a telt, ívelt ajkai tették az amúgy is jóképű vonásokat szépségessé. A maga egyszerűségében volt szépséges, de ez olyan, mintha Michelangelo Davidját elintéznénk annyival, hogy a maga egyszerűségében márvány. Micah megszorította a kezemet, de már nem bánatában. Lehet, hogy az ő szíve is szaporábban vert, ha csak besétált hármasunk harmadikja? Egyszerre néztünk egymásra, és ahogy a tekintetünk összeakadt, a pillantásom az ő még teltebb ajkára vándorolt, kitört belőle a nevetés. Vele nevettem én is. És ezzel mintha egyszeriben elillant volna annak a szörnyű feszültségnek legalább egy része. Nathaniel elmosolyodott: – Valami vicces rajtam? – Dehogy – mondta Micah csak hogy annyira... Istenem, annyira... – Gyönyörű vagy – fejeztem be helyette. – Az – bólintott. Nathaniel elpirult, és ránk ragyogtatta a hatalmas, totálisan boldog mosolyát. Fürdött benne az egész arca, de a legmeghökkentőbb az a pirulás volt. – Soha nem láttalak még elpirulni – jegyeztem meg. Úgy hajtotta le a fejét, mint aki zavarba jött, ami megint új volt. Közben Micah már felpattant, és odasietett hozzá. Engem visszarántott a biztonsági öv, csak hogy tudatosuljon bennem, mennyire mániákus alak vagyok. 52

Büntiből most ülve kellett végignéznem, ahogy megölelik egymást. Baráti ölelésnek indult, ahol a felsőtest összeér, de a csípők biztonságos távolban maradnak egymástól, de akkor Micah kissé hátrébb lépett, és felnézett a magasabb férfira. Elég ritkán látom őket így, ebből a szögből. Mindkettőn napszemüveg, mindkettejük haja hátul összefogva, mindketten öltönyben: ritka látvány. Ha Nathanielt faragott márványhoz, akkor Micah–t faragott elefántcsonthoz hasonlíthatom, már ha az elefántcsont le tud bárnulni, és göndör fürtök keretébe lehet illeszteni. Micah haja olyan volt, mint az enyém, mindig kusza és fegyelmezhetetlen, nem lehetett olyan szigorúan összefogni, mint Nathanielét. Megcsókolták egymást, és én lélegzetemet visszafojtva néztem az ajkaikat, ahogy a karjaik egymásra fonódnak, ahogy Nathaniel tenyere Micah hátára simul, hogy az elegánsan konzervatív öltöny alatt érezze a domborodó izmokat. Aztán vége lett a csóknak, és felém fordultak, a két arc egymás mellől nézett rám, két mesterien faragott arc, csodás vonalak, félig elnyílt ajkak és a még mindig egymásra fonódó karok. Szívesen dicsekednék, hogy erre valami egészen költői és szép gondolat hagyta el a számat, de... – Azta... – ennyi jött össze. – Azt hiszem, szeret a csaj mozizni – vigyorgott Nathaniel. Micah elmosolyodott, és hívogatón nyújtotta felém a kezét.

53

Próbáltam felállni, de megint megfeledkeztem az övemről, aztán meg azt felejtettem el, hogy működik az a vacak. Miközben a csattal verekedtem, kinevettek. – Hülyére csókoltatok, pedig benne se voltam a csókban – mondtam. – Segítsek? – kérdezte nevetve Micah. Kiszabadultam, és már ott is voltam. Szétnyíltak, hogy kettejük közös ölelésébe léphessek, és már körülöttem visszhangzott a meleg, férfias nevetésük, és soha ennyire nagy boldogságot nem éreztem. Volt idő, amikor azt gondoltam, egyszerre csak egy férfiba lehetek szerelmes, de aztán jött Jean–Claude, és szeretem őt is meg ezt a két pasit is, akiket épp öleltem. Szerelemmel szeretem mind, együtt. Így hárman egy egység vagyunk. Jean–Claude külön egység, vele mi ketten, még ha vannak is más ágytársaink, egy pár vagyunk. De a szerelem, melyet iránta érzek, ugyanolyan szerelem. Az, hogy ebben a hármasban is teljes boldog szerelemben léteztem, szerettük egymást, semmit nem vont le a Jean–Claude iránti szerelmemből, sőt, inkább hozzáadott. Minden kapcsolat adott a többinek, így lettünk mindannyian sokkal boldogabbak, mint korábban. Nem hittem a „boldogan éltek, míg meg nem haltak”–ban, de a „boldogan éltek, mint korábban”–ban igen, mert velem megtörtént. Feltartottam az arcomat, és Nathaniel megcsókolt, miközben Micah ölelt mindkettőnket, vagy épp mi ketten öleltük őt, és tudtam, hogy ez után a csók után Micah–tól is kapok egyet. Csodás az élet, igazán. Együtt megoldjuk, bármi várjon is ránk Micah szülővárosában. Megcsináljuk, hárman együtt túléljük ezt is, mert szeretjük egymást. A 54

szerelem nem győz le mindent, de abban segíthet, hogy te magad legyőzz bármit.

55

6. Odakintről szóváltás hallatszott, és ez véget is vetett a szerelmes összebújásnak. Próbáltam kikukucskálni a gép ajtaján, hogy lássam, mi történik lenn a placcon, de Nathaniel válla kitakarta a képet. Ő maga persze látott mindent, és Micah is jobb szögben állt, meg is kérdeztem tőlük, hogy mi az ábra. – Nicky elállja a lépcsőn az utat, és a többi testőr kiakadt ezen – számolt be Nathaniel. – Nilda akadt ki – pontosított Micah. De már félre is húzódtak mindketten, hogy én is lássam az eseményeket. Nicky állt a kisgép felhajtható lépcsőjének aljában, helyesebben magasodott, mint valami szőke izomfal. Alulról verte az egy–nyolcvanat, így Nilda szabályosan fölé tornyosult a plusz tizenkét centijével: egy–kilencven pluszával ő volt a második legmagasabb nő, akivel valaha szembevitt az élet. És nemcsak magas volt, de kondizott is rendesen, amitől rajzosan izmosak voltak a karjai és lábai, még ha elég nehezen szedte is magára az extra anyagot. Lenyűgöző látvány volt, csupa izom és erő, de Nicky vállait egyszerűen nem lehetett überelni, olyan széles volt, mint amilyen magas én vagyok, vagy majdnem. Nilda nem volt egy genetikai mázlista, elég sokat kellett dolgoznia az izmaiért, nekem jóval könnyebben ment a dolog. Aranybarna bőre eszementen jól állt a fehérarany hajához, kék szeméhez, és az egész csaj úgy nézett ki, mint egy norvégiai utazási iroda reklámarca és – teste. Igazából Brünhildának hívták az egyik Valkűr nyomán, és ahogy ott állt kemény vonásokkal és izmokkal, ingerülten üvöltve 56

bele Nicky képébe, hát jobb nevet nem is találhattak volna ki neki. Évszázadokon át volt a Harlekin tagja, ami a vámpírok rendőrsége, de egyben kémszövetkezete és hivatalos bérgyilkosgárdája is. Amíg még működtek, halálosak voltak, olyannyira, hogy azért is az életével fizetett a szerencsétlen vámpír, ha kimondta hangosan a nevüket. Minden Sötétségek Anyjának, a létező legelső vámpírnak voltak a testőrei, és ő nem is félt használni őket, hogy fenntartsa abszolút hatalmát. De aztán kiöregedett, vagy csak beleunt a mókába, és egyfajta évszázadokon át tartó hibernált kómába zuhant, miközben persze kezdett kicsúszni majdnem ernyedt kezéből a hatalom, és a Harlekinben is törés jelentkezett: két pártra szakadtak – azokra, akik változatlanul hittek eredeti küldetésükben, és azokra, akik kezdték nem annyira jogosnak tartani az egész hatalmi rendet. Nilda tulajdonképpen az egyik ex–Harlekin mestervámpír hívóállata volt, de már egy ideje hozzánk tartozik. Néhanapján határozottan úgy éreztem, hogy ha Nildán múlik, ő bizony maradt volna a másik pártban, azon Harlekinek között, akik hittek a Sötétség hatalmában és a régi rendben, de persze nem rajta múlott, mert a mestere régi motoros vámpír volt, aki a hívóállatát csak úgymond a harmadik karjának, akarata hús–vér kiterjesztésének tekintette, aki azt teszi, amit ő parancsolt, nincs kérdés. Az ő szemében Nilda járó, beszélő harci gépezet volt, akit néha megdugott, bár meggyőződésem szerint azt is leginkább maszturbálásnak fogta fel, mintha a csaj nem is igazán lenne valóságos a szemében. Nilda mestere nem volt épp a szívem csücske, de persze Nildáért sem voltam különösebben oda. Azért került most ebbe a különítménybe, mert szerettük volna végre hatékonyan 57

egyesíteni a Harlekin–őröket a többiekkel, de sajnos nem Nilda volt a legkönnyebben beilleszthető darab. Ugyan, mit követhetett el Nicky, hogy így felhúzta? Mert azért ez a reakció még tőle is szokatlan volt. Léptem egyet az ajtó felé, és így már másik két őrt is észrevettem a jelenet két oldalán: Sáti, vagyis Sátán, ami igazából a Mephistopheles becézése volt, úgy vigyorgott, mint aki élvezi a műsort. Csak úgy ragyogott az a jóképű aranypofája, csak a kékes mogyoróbarna szemeiben villant óvatosabb visszafogottság. Nem is kellett ahhoz jobban megnéznem, hogy tudjam, ugrásra készen feszülnek meg az izmai, hogy ha tettlegességre kerülne sor, rögtön közbe tudjon avatkozni. Magasságában és a vállszélességben kábé félúton volt Nicky és Nilda között, még ha izomzat tekintetében alatta is maradt mindkettejüknek. Sáti nagynak és sportosnak született, így aztán nem strapálta magát a konditeremben. Fegyveres gyakorláson és a harcművészetekben rendesen odatette magát, de a súlyok valahogy nem hozták lázba. Ethan a másik oldalról leste a jelenetet komoly képpel, na, őt cseppet sem dobta fel. Az egyik legalacsonyabb testőrünk volt, egy–hetvenöt körül mozgott, és ezt durván kemény munkával próbálta ellensúlyozni. Mindig ő volt az utolsó a teremben, és az első, aki jelentkezett, ha valami újat lehetett tanulni. Rövid haja göndör fürtökben gyűlt a feje tetejére, annyira szőke volt, hogy már szinte fehér, ezüst–őszes árnyalatokkal. A feje közepén mélyvörös sáv vitt a homlokától le egészen a tarkójára, mintha a fodrásza a drámai hatás kedvéért festette volna bele, de neki a természet adta ezt a teátrálisan púnk hatást. A szeme puha szürke volt, mint az ezüstös melír a hajában. 58

– Még soha nem láttam Nildát ennyire kiakadni – jegyezte meg Nathaniel. – Én se – vágtuk rá kórusban Micah–val. Elindultam a konfliktus felé, hátha meg tudom akadályozni az agresszió kibontakozását. Úgy tippeltem, hogy Nicky nyilván beszólt a csajnak, de el nem tudtam képzelni, mi olyat mondhatott, ami így beakadt neki. A Harlekin–őrök a kémek kémjei voltak elvileg, ami acélidegeket kíván, és totális önfegyelmet, viszont azt is kezdtem látni, hogy a legtöbb vérállatra, aki a soraikban állt, ráfért volna a hosszas és alapos terápia. A mestereiknek éppen ez szolgált jó kifogásként, hogy igazolják a keménykezűségüket, mondván, hogy mi megmondtuk, hogy rövid pórázon kell tartani őket, hiszen csak állatok. Szerintem inkább az lehetett a háttérben, hogy évszázadokon, sokukat évezredeken keresztül bántották és rettegésben tartották, és most, hogy visszakapták a szabadságukat, egyszerűen nem tudtak mit kezdeni vele, mintha elfelejtették volna, hogyan lehet önálló akaratú lényként működni. Vagy éppenséggel tomboltak bennük az érzelmek, melyeket szabadon megélhettek immár, és melyeknek valós céltáblája a mesterük lett volna, de rajtuk mégsem vezethették le. Hát Nilda ma Nickyn próbálta levezetni. Bakker. Ahogy a lépcső tetejére értem, leszóltam neki: – Nyugi, Nilda! Mintha meg sem hallott volna, az ujját erőteljesen Nicky mellkasába döfte. Az oroszlánom vállai megfeszültek, a fizikai érintés egy lépés volt előre a tettlegesség felé. – Nem ugrunk egymásnak! – üvöltöttem rájuk. – Elég legyen, Brünhilda! 59

Hatalmas kék szemei felém fordultak, a kékség szinte teljesen szürkébe fordult, ami azt jelentette, hogy kezd eluralkodni rajta az indulat. Jó néhány hónapja élt már velünk, mind kitanultuk már, hogy ővikingségénél ez mit jelent. És már jött is a következő fokozat: forró energiája úgy lövellt ki belőle, hömpölyögve ért el hozzám is, mintha egy túlhevített kemence mellé kerültem volna. A régi rendben ennyi erő bevillantása bőven elegendő figyelmeztetés lett volna a többi vérállatnak, hogy fülüket– farkukat behúzva meghúzzák magukat, vagy éppenséggel felvegyék a kesztyűt, és ha harc, hát legyen harc. Mert ez a löket még Nildától is durva volt, égette a bőrömet, hogy még a lélegzetem is elállt tőle. – Azt állítod, hogy mi is közétek tartozunk, de a vitában folyton az ő pártjukat fogod! Ezelőtt a Sötétséget magát szolgáltuk, és most egyszeriben semmik vagyunk! – üvöltötte, és mintha a szavai is ugyanazt az égetően forró energiát lövelltek volna rám, mintha lángnyelvekkel akarta volna a levegőbe írni a panaszát. – Te üvöltözöl velem, Nilda – feleltem erre határozottan, de mégis higgadtan. – Te veszíted el az önuralmadat nyilvánosan, mint valami zöldfülű. Mi lett a Harlekin híres önfegyelmével? – Tudod is te, mit jelent a fegyelem – morogta. – Te csak egy kislány vagy, egy emberöltőt is alig éltél meg. Mi a Harlekin vagyunk! Forrón áradt körém az ereje, körbeölelt, hogy az volt az érzésem, égési sérüléseim is lesznek tőle. Koncentráltam, hogy ne ránduljak össze. Fel nem foghattam, Nicky hogy bírja ezt, mert minél közelebb vagy az energiaforráshoz, annál rosszabb, a testi érintés pedig csak fokozza a hatást, 60

az ténylegesen fájdalmas lehet. De Nicky olyan masszívan, megingathatatlanul állt benne, mint egy kőszikla a zúgó patakban. És ha ő képes volt rá, hát képes vagyok rá én is. Elindultam le a lépcsőn, és olyan volt, mintha tűzforró vízbe gázolnék bele, ami vörösre égeti a bőrt. – A harcban jók vagytok, az nem vitás, de más vonalon eddig még nem tudtatok igazán lenyűgözni. És a rossz hír az, hogy már ez a kislány parancsol nektek. Mindannyiótoknak. – Jean–Claude parancsol, te még hívóállat sem vagy, csak egy halandó rabszolga. Te nem parancsolgathatsz senkinek. Helyben is voltunk! A helyzetem a régi vámpírnormák szerint gyalázatos volt: azért ülhettem bele az ügyvezetői székbe, mert a főnök macája voltam. A régi rendben a természetfeletti erő határozta meg az ember rangját, és mindenkinek fix helyet garantált: elsők voltak a vámpírok, utána jöttek a vérállatok, és a halandó szolgák csak a sor végén kulloghattak. A sima emberek pedig egyszerűen kajának minősültek. – Te nekem nem vagy a főnököm, ember, ahogy Nicky sem az! – lépett egyet utóbbi felé, aki némán és mozdulatlanul állt előtte. – Neki nem is dolga neked parancsolni – mondtam, és közben szándékosan lejjebb engedtem a pajzsomat, és megnógattam a szörnyetegeimet. Szólítottam a saját nem e világi energiáimat, és beletoltam az övébe. Még két lépcsőfokot ereszkedtem a forróságba, a hangom ugyanolyan vadállatiasan morgott, mint az övé. Volt bennem tigris, leopárd, farkas és oroszlán – benne csak medve lakott. A kodiak és a grizzly rokona, csak épp még 61

náluk is hatalmasabb. Vannak ősi vérállatvérvonalak, akikben még fellelni rég kihalt állatok genetikai nyomát. A Harlekinek hívóállatai között nem egy vérmedve akadt, és mind nagy köcsög volt – de míg a medve csak egy vérállat, bennem addig egy egész állatkert lakik. Jean–Claude vámpírjegyei egyelőre nem hagyták, hogy alakot is váltsak, és bármelyik is kibújjon szó szerint a bőrömből, de azért csak ott éltek bennem, sőt, a vértigriseknek egyszerre több színváltozata, pontosabban az összes színváltozata is. – Mert az az én dolgom – mondtam nagy nyomatékkal. Elég közel voltam hozzá, hogy lássam, ahogy a szeme sötét vörösesbarnába fordul, ami a szörnyetegének a szemszíne. A vérállatoknál a szem az első, amely vált, mielőtt még az alakváltó felvenné szörnyetege testét. Nilda többször háborgott már, de a szeme még soha nem váltott. A francba! Az én kis erődemonstrációmnak éppenséggel csitítania illett volna a fellobbanását, mert azt mutatta, hogy kész vagyok felvenni vele a harcot. És pont az ellenkező hatást értem el vele. Hogy ez mennyire nem hiányzott épp most! – Úgy viselkedsz, mint egy elsőholdas újonc. Ha képtelen vagy uralkodni magadon, indíts vissza a cirkuszba, mert most semmi szükség ilyen hisztikre! – Azt a parancsot kaptam, hogy hatan kísérjünk el. Én vagyok a hatodik, és a parancsnak engedelmeskedem. – Fredónak viszont én parancsolok. Tehát ha én azt mondom, hogy indíts haza, akkor indíts haza! Lehajtotta a fejét, és szabályosan ott remegett körülötte az energiája, mint a nyári hőségben izzó aszfalt felett a levegő. Visszanyelte magába az erejét, és amikor a következő pillanatban felnézett, már az emberi kék szemei 62

néztek rám, még ha dühödten is. De ez már nem érdekelt, dühöngeni felőlem dühönghet, csak az önuralmát tartsa meg. – Nem hozok szégyent a mesteremre. A dolog kezdett lecsendesedni, de ahogy én láttam, már túlságosan is későn. Nem volt most indíttatásom Nilda lelkét pátyolgatni. Sajnáltam, sőt, bizonyos szempontból meg is értettem, hogy miért olyan dühös, de most Micah– nak volt szüksége rám, most csak ez érdekelt. – Nincs most energiám a te nyavalyáidra, Nilda. Sajnálom, hogy nem úgy fordult az életed, ahogy az a kedvedre szolgálna, de ez van, és ma nincs rá kapacitásom. Menj vissza a sofőrrel! Felhívom Fredót, és szólok neki, hogy érkezel. Nilda felnézett rám, de a haragjának már nyoma se volt. Az arcomat fürkészte, mint aki a vonásaimról próbálja leolvasni a gondolataimat. Ezt egyébként már többször megfigyeltem a Harlekin vérmedvéin, mintha nem igazodnának el az emberi arckifejezéseken. Amikor állati alakban voltak, én is elég nehezen mentem el még a szerelmeim arcán is, ezért nem firtattam a dolgot, de lehet, hogy lassan nem ártana rákérdeznem a dologra. Ha a mai napon túl leszünk, talán utána is nézek. – Visszanyeltem az erőmet, megtettem, amit kértél. Miért küldesz mégis vissza? – kérdezte olyan higgadtan, mintha eddig én lettem volna a kerékkötő, aki kivetkőzött magából. – Mert nem kockáztathatom, hogy Micah családja közelében esetleg megint megtörténjen, ami az előbb. Az apja rendőrségi kötelékben van, nyilván lesznek ott a kórházban mások is a jardtól, és ha az ő jelenlétükben 63

hozod ezt a paranormális műsort, fogják magukat, és kérdés nélkül lepuffantanak, hogy aztán később kimagyarázzák a dolgot. Nem árt, ha észben tartod, hogy nyugati államba megyünk, ahol emberi alakban is lelőhetnek egy alakváltót, és ha a boncoláson a vérvizsgálat kimutatja a likantrópiát, akkor még csak nem is gyilkosság, ha megöltek. És persze felőlem úgy öleted meg magadat, ahogy akarod, bár sajnálnám a mesteredet, hogy a fegyelmezetlen dedósként tomboló hívóállata miatt kellett pusztulnia, de ha ilyesmi bekövetkezne, akkor olyanoknak is baja eshet, akik viszont fontosak nekem, és azt már nem hagyom. A szeme még jobban elkerekedett, mintha két nagy kék víztócsa nőtt volna az arcába, és beletelt két pillanatba, mire leesett, hogy könnyek gyűltek bele. Elég pislognia, és kipotyognak, vagyis most épp azért küzd, hogy ne sírjon előttünk. Basszus. – Kérlek ne! – mondta. – Ha visszaküldesz, tudni fogja, hogy kudarcot vallottam. És ha csalódást okozok neki, akkor te nem tudod, mit tesz velem. – Jean–Claude engedélye nélkül semmit sem tehet, tehát csak a testőri feladataidat korlátozzuk, maradsz egy időre a háttérben, semmi ugrálás. De ennyi. Hatalmas sóhaj tört fel belőle, a teste görcsösen megremegett. A könnyek még most is ott csillogtak a szemében, de nem buggyantak ki. – Azt hiszed, hatalmatok alatt tartjátok az ősi Harlekineket, de ez nem igaz. Titokban megtartották a régi szokásaikat, és úgy korbácsolnak bennünket, mint a kutyákat, ha nem engedelmeskedünk.

64

– Én azt sem hagyom, hogy a kutyáinkat korbácsolja bárki. De azt mondod, Gunnar titokban ver téged? Fél kezét az arca elé kapta, és ellépett Nickytől, a lépcsőtől. Elég beszédes reakció volt. – A rohadt életbe – mormoltam őszinte döbbenettel. Micah mellém lépett, és éreztem, hogy Nathaniel is ott van mögöttem. Látnom sem kellett őket, tudtam. – Nem egy mestervámpírral találkoztam már az országban, akik így bánnak a hívóállataikkal. – És mi vagyunk előttük a példa, a fenébe is! Ilyet St. Louisban senki sem tehet, ezt nem engedhetjük! – Ha vissza akarod küldeni, akkor Jean–Claude–nak erre is ügyelnie kell – jegyezte meg Micah. – Márpedig így nem vihetjük magunkkal – toldotta meg Nathaniel. Egyszerre fordultunk hátra, felé. Ő volt a legkedvesebb közöttünk, aki mindig alárendelte magát, aztán néha jött egy pillanat, amikor megvillant a szemében az acél keménysége. Egyszerűen csak nem akart irányítani, de attól még ugyanolyan erős volt ő is. – Ezt nagyon meggyőzően mondtad. – Mert ez a meggyőződésem – csóválta a fejét kissé elnézőbb pillantással. – Nilda évek, évszázadok óta először érzi magát biztonságban. És gyakran megesik, hogy épp az ilyen helyzetben esik szét az ember, mert végre megteheti, megengedheti magának. Végre olyanok vannak körülötte, akik vigyáznak rá, ha megbotlik, de ha most akar kiadni magából több száz évnyi bántást és fájdalmat, akkor nem utazhat velünk. Ez nem erre az útra való program.

65

Belenéztem Nathaniel szigorúan komoly arcába, és rájöttem, hogy közülünk talán ő érti leginkább, miken mehet keresztül a lány, milyen fájdalmakat rejtegethet magában, és mégse hagyja, hogy éppen ezzel a fájdalommal manipulálja őt. Ezt a fajta erőt én még épp csak tanultam. Domináns típus vagyok, én első reflexből mindig mindenkit meg akarok védeni. De Nathanielnek most igaza van, még ha nagyon is kemény az igazsága. – Éveken át voltam Kiméra személyes, élő pofozózsákja, mélyen együtt érzek Nildával. Ha visszaértünk, megteszek mindent, hogy távol tartsuk tőle a mesterét, de most nincs rá energiám – csatlakozott hozzá Micah is. – Csak azért próbálnék jobban segíteni rajta, mert én is lány vagyok? – mértem végig a két pasimat. – Nem – rázta meg a fejét Nathaniel. – Azért, mert te nem töltöttél annyi időt terápiában, mint én. Ez az egész az egyén korlátairól szól, Anita. Csak pár hónapja ismered Nildát, nem is kedveled. Még csak nem is a barátod. Minden alakváltót megpróbál lenyomni, az embereken keresztülnéz, mintha nem is léteznének, egyedül rólad kénytelen tudomást venni, mert nincs más választása, de kicsit sem kedvel. Ne láss bele többet a könnyeibe, mint önsajnálatot és öncélt. Neki minden csakis önmagáról és a saját fájdalmáról szól. Mind ilyenek vagyunk, de nekünk vannak szeretteink, akik szeretnek bennünket, akiket mi is szeretünk, akikkel támogatjuk egymást, mi a helyünkön vagyunk, ő viszont nem. – De neki soha nem volt esélye – vetettem ellen. – Nem mi bántottuk, Anita – szúrta közbe Micah. – Tudom.

66

– Ha előbb magunkra nem gondolunk, akkor másokra sem fogunk tudni gondolni – mondta ki Nathaniel. Elég logikusan hangzott. Igaza volt, de akkor meg miért éreztem magam olyan pocsékul tőle. – Figyelj, Anita! – tette a kezét a karomra Micah, és fordított maga felé. – Lehet, hogy ennyi késlekedés is elég, és mire odaérek, meghal az apám. Ennyivel biztosan nem tartozom Nildának. Biccentettem. Így megfogalmazva még logikusabbá vált. – Majd a gépről felhívom Jean–Claude–ot és Fredót, hogy ne vesztegessünk el több időt. – Jake–kel is beszélj – mondta Nathaniel. Jake is vérállat volt, ő is a Harlekinhez tartozott régen. – Miért? – Mert ő elmagyarázhatja a többi Harlekinnek, hogy mennyire nem örülnél, ha Nildának és a hívóállatoknak bántódása esne, amíg távol vagy. És utána majd tárgyalsz velük te is. – A Harlekin Jean–Claude–ot sokkal inkább tiszteli, mint engem. – Vannak köztük, akik tényleg így vannak ezzel, de Jake rá fog mutatni a legfontosabb különbségre Jean–Claude és közted. – Ami mi? – Jean–Claude–nak fontos, hogy Minden Sötétségek Anyjának gyilkosai és testőrei immár neki dolgozzanak, ezért nem akarná elpusztítani őket. Téged ez nem tartana vissza.

67

– Én csak egy ember vagyok, Nathaniel. Nem keveredhetek konfliktusba a Hailekinnel, ha nem ölöm meg őket, sok esélyem nincs velük szemben. – Ezt mondom én is. – De nem akarom megölni őket – vontam össze a szemöldökömet. – Azért, ha muszáj, megteszed. – Szálljunk be, ne húzzuk tovább itt a földön az időt! – zárta le Micah, és ezzel végeztünk is. Beszálltunk, csak Ethan maradt hátra, hogy segítsen a sofőrnek a kocsiban tartani Nildát. A sofőr ember volt, és tartottunk tőle, hogy a vérmedve bánatában elveszíti a szörnyetege felett az uralmat, mert a bánat majdnem olyan erős érzelem, mint a harag, és akkor szétszaggatja a szegény embert. És ez a bánatdolog még mást is eszembe juttatott – hogy Micah–ért sem ártana jobban aggódnom. A felszállás és a leszállás általában nehéz pillanat nekem, de most, ahogy a szerelmem kezét fogtam, és ezen gondolkodtam csupa aggodalommal a szívemben, eszembe se jutott magam miatt rettegni. Ilyen sima felszállásban sem volt még részem.

68

7. Coloradóban már besötétedett, amikor földet értünk, szóval Denver is csak egy a sok elektromos csillagfényeket villogtató város közül. Legalábbis a levegőből. Két fekete terepjáró várt ránk két, koloritban hozzáillő vámpír sofőrrel, illetve egy fehér, aminek egy nagyon is fehér és nagyon is halandó lány támaszkodott neki. Olyan apró és törékeny volt, mint Micah, hullámos vörös haja a válla alá ért. A szeme színét innen nem láttam, de a formáját ismertem, hiszen éppen elégszer láttam már Micah arcában. A csontszerkezetük is hasonló volt, bár a vörös haj és a szeplők őszintén szólva meglepett. Valami miatt sötétebb árnyalatúnak képzeltem a családot, olyannak, mint ő. A lány mosolyogva lépett el a kocsitól, a farmere, kék pólója és westerncsizmája túlságosan is leharcolt volt ahhoz, hogy divatból hordta volna. – Juliet – lépett hozzá széles mosollyal Micah. – Mike – mosolygott vissza rá a lány. Szívből ölelték meg egymást, bár nem simultak össze, ahogy rokonoknál dukál. A négyórás repülésnek hála, már tudtuk, hogy Juliet Steve bácsinak a lánya, annak a Steve bácsinak, aki a fiával, Richie–vel együtt az életét vesztette abban a vérleopárd–támadásban, amiben Micah megfertőződött. Tizennyolc évesek voltak mindketten, mármint Micah és az unokatestvére, Richie, aki a szolgálati kihelyezése előtt, a kiképzés után látogatott haza, hogy még egyszer utoljára elmenjenek egy közös szarvasvadászatra, mielőtt még Micah is visszamenne a 69

fősulira. Ám amíg a szarvas nyomát követték, az ő nyomukra is ráakadt valami. Ha Micah apját nem hívják be szolgálatba egy gyanús haláleset miatt, ő is velük tartott volna. Nathaniel megfogta a kezemet. Éreztem a karján végigremegő feszültséget, még ha az arcán nem is látszott semmi, csak közönyös várakozás. De ez ideges közöny volt, ismertem, és nagyon is koncentrálnom kellett, hogy ne akarjam lejjebb engedni a metafizikai pajzsomat, hogy közvetlenül belekóstolhassunk egymás érzelmeibe. Ezt most nem engedhettük meg magunknak, mert akkor Micah érzelmei elborítottak volna mindhármunkat, és ha egyszer a pajzs lement, az erős érzelmeket nehezen tudjuk visszafogni a többiektől, akik mentálisan kötődnek hozzánk. Úgyis épp elég nagy teher lesz Micah mellett állni a családja körében, ha az érzelmei nem zúdulnak közvetlenül a nyakunkba. Ezért inkább csak közelebb léptem Nathanielhez, és a fülébe súgtam: – Nem kell idegeskedned. – Csak ha megígéred, hogy minden ugyanolyan marad hármunk közt – súgta vissza. – Megígérem – feleltem, és megszorítottam a kezét. Csak azért szorítkoztam ilyen minimális biztatásra, mert közben az egyik terepjárótól elindult felénk az egyik vámpír. Régebben talán azt mondtam volna, hogy felénk siklott, de már nem láttam a mozgását annyira kecsesnek, hiszen olyanokéhoz hasonlíthattam, mint Damian, Jean– Claude, Gonosz és Igazság vagy épp Requiem, akik mind St. Louisban éltek velünk, és akik mellett ez a vámpír otromba és lomha volt. Fekete öltönyben és fehér ingben volt, még a nyakkendője is fekete. Jean–Claude is fekete– 70

fehérben nyomta, de ennek a tagnak valahogy nem állt sehogy. Talán az öltöny szabása nem volt olyan előnyös, vagy hogy egyszerű konfekciódarab volt... Jean–Claude mindig ügyelt, hogy csak rá szabott holmikat viseljen, semmi átlagholmi, semmi konfekció, minden az ő saját, személyes stílusában. Ez a vámpír meg a semmitmondó tucatöltönyében és a rövid fekete hajával úgy festett, mintha valaki átlagos kinézetű vámpírt kasztingolt volna. Elég uncsi volt, legalábbis ahhoz képest, amihez szoktam, de azért mosolyogva fogadtam. Volt rutinom az ügyfelekre mosolygásban, és ez itt kiemeltnek számított, hiszen a helyi Város Urához tartozott, kijárt neki a kedvesség. Nathaniel ragyogó mosolyt varázsolt a képére, az elbájoló formáját hozta. Bármit érzett is, mélyen magába rejtette, hogy ne lássa senki. – Felteszem, ön Ms. Blake – mondta a vámpír pont olyan unalmasan és színtelenül, mint amilyen a ruhája is volt. Visszafogtam magam a szarkasztikus megjegyzésektől, hogy hát az fix, hogy nem dr. Livingston. – Igen, ő pedig itt Mr. Graison. A vámpír ezen meglepődött. – Sajnálom, de a szokásos protokoll nem kívánja meg, hogy egy hívóállatról vagy pomme de sangról tudomást vegyek. A pomme de sang az olyan személyeket jelöli, akiktől egy vámpír rendszeresen vért kap, jó, annál kicsit talán több mint egy szerető, még ha általában a kapcsolat nem a szexről, hanem a vérről szól is. Nathaniel így kezdte nálam, de annak jó sok éve már. És valóban a hívóleopárdom, csak... 71

– Ő a harmadik társunk, ételnél és házikedvencnél jóval több. – A harmadik társ elnevezés nekem nem mond semmit, Ms. Blake. – A kapcsolatunk harmadik tagja. – Ha jól tudom, az ön romantikus életében háromnál jóval több szereplő van, Ms. Blake. Mit mondhattam volna erre? – Hogy nem vagyok monogám, még nem jelenti azt, hogy a hozzám közel állók, ne lennének nekem fontosak. Tekintsen Micah–ra és Nathanielre a házastársaimként. Meghajtotta előttem kissé magát. – Bocsánatát kérem, nem tudtam, hogy ilyen komolyan veszi a szeretőit, már persze a mesterét nem számítva. – Hiba lenne átlagos vámpírprotokoll szerint értelmezni a prioritásaimat. – Feldühítettem. – Nyugi, Anita, nincs semmi baj – nyugtatott Nathaniel. – De nagyon is van – ingattam a fejemet. – És jól tudom, hogy most személyes ügyben érkeztek? – kérdezte a vámpír. – Jól tudja. – Mégis fegyverben van. – Ritkán megyek bárhova is fegyvertelenül – mondtam, és elengedtem Nathaniel kezét, hogy szemtől szembe fordulhassak végre ezzel a vámpírral. Épp most hozta a tudomásomra, hogy a ruhám alatt viselt fegyvereim nem maradtak előtte észrevétlenek. De az is lehet, hogy csak tippelt, és én árultam el magam. Jaj, a francba, mennyire a terhemre volt most ez a „kinek nagyobb a töke”játék! Épp Micah mellett kellene állnom... Vagy lehet, hogy épp én 72

kezdtem a játszmát?! Az is lehet, csak épp nem szándékosan. – Hogy hívják? – Alfredo vagyok. – Oké, pompás, Alfie. – Honnan tudja, hogy a mesterem így szólít? Igazából csak azért dobtam be a becenevet, hogy kiakasszam kicsit, és kizökkentsem a szerepéből. Hogy ráadásul beletrafáltam valamibe, csak fokozta a helyzetet. Mindenesetre sokatmondó mosolyt öltöttem magamra. – Figyeljen, igazán hálás vagyok, hogy kijött elénk a reptérre, és Fredricónak még hálásabb, hogy civilizált mesterként viselkedik, de igazából csakis azért vagyok itt, hogy a pasimat támogassam, és megismerjem a családját. Nem szeretnék „ki a félelmetesebb?”–et játszani, oké? – Én nem... – kezdte Alfie résnyire szűkült szemmel. – Egyszerűen csak elég lesz, jó? Ha maga leáll, leállók én is. Maga érezte szükségesnek, hogy elárulja, kiszúrta a fegyvereimet. Én cserébe szükségesnek éreztem, hogy megmutassam, ismerem a becenevét, de se időm, se energiám nem lesz efféle játszmákra, viselkedjünk hát normális emberekként. Kösz, hogy kijött értünk, nem tudtam, hogy Micah unokatestvére is itt lesz. – Normális emberekként? – kacagott fel kurtán, nagyon is emberien a vámpír. Nem lehetett több ötvennél. Ha előkapom a dobozból a nekromanciámat, egy–két év plusz–mínuszra megmondom, hány éves, de a metafizikai kíváncsiskodást sértésnek is veheti. – A normális embereknek nincsenek testőrei. Normális embereket nem részesítene királyi fogadtatásban a mesterem. Maga nem lehet normális ember, Anita Blake. 73

Maga a Hóhér, és immár az amerikai királyunk, Jean– Claude mellett a királynőnk. És nekromanta is, meg még ki tudja, mi. Titulusainak és hatalmainak listája túlságosan is hosszú, és mivel szerencsémre nem igényelt formális fogadást, nem is kényszerültem betanulni és felsorolni mindet, azt azonban nagyon is tudom, hogy maga soha nem lesz normális ember, Ms. Blake. Ezzel nehezen szállhattam volna vitába, de persze megakadályozni benne csakis az akadályozott, hogy Micah lépett hozzánk. Juliet a kocsija mellett várakozott. – Van valami gond? – kérdezte halkan, hogy az unokatestvére ne hallja. – Az égvilágon semmi – feleltem. – Szomorúsággal tölt el, Mr. Callahan, hogy ilyen szomorú és emberpróbáló körülmények között ismerhetem meg – hajolt meg Micah előtt Alfie. – Alfinak hívnak, és mesterem az ön szolgálatába rendelt. Érdekesnek találtam, hogy nekem és Micah–nak kijárt a főhajtás, de Nathaniel csakis az én követelésemre érdemelte ki. Hiába minden próbálkozás, a vámpírpolitikát képtelenség kiiktatni. – Köszönöm, Alfie – biccentett Micah. Aztán rám nézett azzal az ismerős pillantással, ami azt firtatja, hogy tényleg nincs–e valami probléma. Nem is annyira hallottam, mint éreztem, hogy a háttérben egy emberünk közelít felénk. És Alfie pillantása is elárulta, hogy a legnagyobb és legfélelmetesebb embereink lehetnek mögöttünk. Az, hogy a vámpír nem tudta leplezni az aggodalmát előttünk, még tízet levont az éveiből, már harmincnál többre nem saccoltam volna.

74

Hátrapillantottam, ott volt minden őrünk, aki végül is velünk tartott: Bram és Ares mint ugyanannak az almának a sötét és a világos fele, egy–nyolcvan magasak, izmosak és atletikusak, elég fenyegetően, de nem túlzottan. Erősek voltak, és gyorsak. Mindkettőről lerítt még a katonaságnál eltöltött idő, ami nem kopik le egyből, ahogy az emberfia kikerül a kötelékből, pláne, ha jó sokat lehúzott benne. Ares sivatagi cserzettsége már jócskán megkopott, bár könnyebben és jobban bárnult, mint általában a szőkék. Bram ennél már nehezebben lehetne feketébb, még ha tudom is, hogy a legfeketébb afroamerikai bőr is leéghet néha, csak épp sok idő kell hozzá. Elég megvetően vette tudomásul, hogy mexikói származású anyám csak a szemét és a sötét haját hagyta rám, a bőrömet és a barnulási képtelenségemet apámtól örököltem, aki viszont germán ősökkel büszkélkedhet. Bram még mindig tengerészesre gyalulta a haját, és csak nyavalygott, hogy az erős, göndör haja szúr, ha nőni hagyja. Ares megnövesztette valamicskét a magáét, hogy egy asszonyi kéz beletúrhasson, ahogy ő fogalmazott, de a tarkóján még mindig borotválta, biztos, ami biztos. Elég gyakran kérték össze magukat szolgálatban. – Mégis hogy vigyázzunk a testi épségetekre – vigyorgott Ares –, ha nélkülünk kezdtek kvaterkázni a rosszfiúkkal? – Egy az, hogy ők nem a rosszfiúk, hanem a házigazdák. Kettő az, kicsit se veszedelmesek. – Én megmondtam – vetette oda Nicky Aresnek, és mellénk lépett. A hihetetlenül széles válla miatt alacsonyabbnak látszott a másik kettőnél, pedig nem volt az. És a haja is nagyon más volt, nagyon szembeötlő: a 75

frufruját nem számítva rövid, de elöl a jobb arcát teljesen takarta egy hosszúra hagyott, vaskos tincs. Így leplezte, hogy a fél szeme hiányzik. Kamaszkorában vesztette el, akkor még nem volt véroroszlán, különben még meglenne mind a két, kékségesen kék szeme. – Mit mondtál meg? – kérdeztem rá. – Hogy egymagad is megküzdesz bármivel, ami a hangárnak ezen a felén van – válaszolta helyette Bram. Keveset beszélt, nem úgy, mint Ares, ha azonban szólt, akkor az lényegre törő volt. Ares gyakran viccelődött, ugratott másokat, Bram soha. – Ezt vegyem sértésnek? – kérdezte Alfie. – Ne – feleltem. – Igen – mondta ugyanakkor Ares. – Dehogy! – vágta rá Micah. Alfie halvány mosollyal pillantott egyikünkről a másikra. – Nem is tudom, pontosan mire számítottam, Ms. Blake és Mr. Callahan, de ez a cimborázós hangnem erősen meglep. – Remélem, kellemesen! – mondta Micah. – Igen – bólintott a vámpír. – Egészen tanulságos. – Tanulságos? Ezt meg hogy érti? – érdeklődtem. – Úgy, hogy tanultam belőle valamit. Szerintem nagyon jó szó ez, világos. Ebbe szerettem volna jobban belemenni, de Micah unokatestvére úgy döntött, ideje érdeklődnie végre. – Ki jön velem? – lépett a csoportunkhoz. – Ő itt Anita és Nathaniel, Juliet. Gyorsan nyújtottam a kezemet, hogy mindenféle ölelésnek elébe menjek. Nem szeretek ismeretleneket 76

ölelgetni, de elég sok családban szokás ez a boldog– boldogtalanok ölelgetése. A keze apró volt, mint az enyém, de a tenyere érdes, passzolt a veszkókhoz. Nathaniellel is kezet rázott, de a mosolyára nem reagált túl nagy lelkesedéssel. Kék szeme volt, de orrnyergén a függőleges ránc miatt nem is hasonlított annyira Micah–éra. – Bea néni szerint Mike menyasszonya vagy. Tényleg, vagy csak együtt éltek? Azért kérdem, mert ha csak Bea néni definiálta így a szerinte bűnös viszonyotokat, akkor segíthetek leszerelni a sok esküvős kérdést. Szinte elnevettem magam. Mennyire egyenes, szinte a gorombaságig. Tetszett. – Nem tervezünk esküvőt. Nem lehetne, hogy egyszerűen a barátnőjeként legyek bemutatva? – Az kizárt, nekem elhiheted. Az esküvőnk előtt én is együtt éltem a férjemmel, és a menyasszony elnevezéssel finomítják a reménykedő nemtetszésüket, hogy egyszer kilábalsz a bűnből. Micah–ra pillantottam, aki szavak nélkül is megértette az arckifejezésemet. – A rokonaim egy része eléggé... vallásos – bökte ki, mint aki nem találja a megfelelő kifejezést. – Kínos lesz. Juliet nagyot nevetett, és megrázta a fejét. – Kínos. Jaj, Mike, mennyire hiányoztál! Mindig te voltál a nagy megértő és elsimító. Tudom, hogy egyszerűen csak haza kéne jönnöd apádhoz, és mással nem is foglalkozni most, de te is tudod, hogy ez itt nem így megy. Sajnálom. – Én is – bólintott rá Micah. Kezdett az a kellemeden érzésem támadni, hogy Micah több okból sem kereste Kiméra halála után a kapcsolatot a 77

családjával. Egyszerre költöztek hozzám Nathaniellel, soha nem voltunk klasszikus pár mi ketten, mindig is hármas voltunk. – Anitát bemutathatjuk a menyasszonyodként, és azt el is nézi a család, de kettejüket együtt nem mutathatod be nekik, ahogy nekem. Ugye tudod? – Miért is ne – mondta halkan Micah olyan fojtottan, hogy egész vihart sejthettem a szavak mögött. – A legfontosabb, hogy Micah találkozzon az apjával, most nem kell semmi mással foglalkozni. Engem bemutathatsz a barátodként – mondta Nathaniel. – Nem – fogta meg Micah a kezét, és megrázta a fejét. – Nem mutathatlak be a barátomként. – Jaj, édes istenem, keresztül fogod verni rajtuk a témát. Fikarcnyit se változtál. Mindig te voltál a csendes, tökéletes fiú, míg aztán egyszer csak nem is voltál már annyira tökéletes. Amint elkezdtél hinni valamiben, senki és semmi nem téríthetett el tőle – sóhajtott a fejét csóválva Juliet, és Nathanielre pillantott. – Ne vedd magadra! Biztos rendkívüli ember vagy, hogy Mike ennyire kiáll melletted meg minden, de nem szeretnék a földindulásban ott lenni, amikor majd bemutat téged a családnak mint... – mondta, és Micah–ra nézett kérdőn: – Mint mit akarod őt bemutatni, Mike? – Ő életem másik párja – mondta nagyon határozottan Micah. – Imádom, hogy ezt mondod, Micah – mondta Nathaniel –, de ez most rólad és az apádról szóljon. A szavak nem számítanak, és nem akarom, hogy a kelleténél nehezebb dolgod legyen.

78

Micah megint megszorította a kezét, és még határozottabban rázta a fejét. – Nem csak szavak, Nathaniel, vagy ha azok is, a szavak nagyon fontosak, jelentésük van, amit tisztelni kell – mondta, és Nathaniel kezét nem eresztve fordult Juliethez. – Anita lehet a menyasszonyom, mert ha csoportként összeházasodhatnánk, megtennénk, de ez sajnos nem egy létező, törvényes lehetőség, ezért a menyasszony és az életem másik párja elnevezésekhez ragaszkodom. – Komolyan mondod? – nézett bele mélyen a szemébe Nathaniel. – Hogy ha csoportként összeházasodhatnánk, megtennénk? – Igen – felelte Micah. Nathaniel szabályosan a nyakába vetette magát, szorosan összeölelkeztek. Rendes ölelés volt, és látnom sem kellett Nathaniel arcát, hogy tudjam, sír. De sírtam én is, hogy a fenébe is ne. Odaléptem hozzájuk, és megöleltem őket, az én két pasimat. És ezzel meg is húztuk a vonalakat: Micah nem enged egy tapodtat sem, nem kisebbíti Nathaniel szerepét és súlyát az érzelmeiben senki és semmi kedvéért, még a családja érzékenysége miatt sem. Hát, ha ő képes rá, akkor mi is.

79

8. Mindhárman Juliettel tartottunk, és persze a testőrök nem hagyták, hogy legalább egyikük ne csatlakozzon hozzánk. Őszintén szólva nem is lett volna bölcs dolog ezen vitázni, elvégre azért jöttek velünk, hogy vigyázzanak ránk, és azt nehéz lett volna máshogyan megoldani. Ami meglepett a dologban, hogy ez a testőr nem Nicky volt, hanem Sáti. Furcsa volt, megszoktam, mert egy ilyen helyzetben nyilvánvalóan Nicky kerülne a közvetlen közelembe. És igazából hiányzott is. Nem mintha Sátiban nem bíztam volna meg ugyanannyira, vagy ő bénább lett volna. Tudtam, hogy ha úgy alakul a szükség, ő is legalább annyira hatékonyan megvéd majd bennünket. Csak amióta ő meg Nicky állandó partnerek lettek, még nem utaztam velük városon kívül, és egyszerűen szokatlan volt, hogy nem a véroroszlánom van mellettem. Nehéz volt ezt megfogalmazni normálisan, pláne, hogy Sátival jobban lehetett beszélgetni, és alapvetően is sokkal helyesebb volt, csak Nicky... Nicky az Nicky. Jobban passzolt hozzám. Mind a hárman hátra ültünk, az anyósülést átengedtük a testőrnek, ahogy illik, és a hátsó üléssort lehajtottuk, hogy beférjen a poggyászunk egy része. A maradékot Alfie vitte Brammel és Aresszel együtt a szállodába, hogy ők ketten intézzék a becsekkolást meg a kicsomagolást. Nicky egyedül követett bennünket a másik fekete terepjáróval, amit Alfie nekünk hozott ki a reptérre, hogy amíg kis városukban vagyunk, legyen mivel járnunk. Kölcsönkocsi. Az úgynevezett nem hagyományos csomagunkat, vagyis a 80

fegyvereinket riszteltük: felét Nicky hozta, a másik felét meg mi. Amiatt hajtottuk le a hátsó üléseket. Nem passzióból hoztunk magunkkal egy egész arzenált, a nagy része munkaköri kötelességem volt, mert szövetségi rendőrbíróként mindig velem kellett hogy legyen a felszerelésem – bárhol jártam is az országban, bármikor behívhattak. Akkor hozták meg ezt a szabályt, amikor egy szabadságolt rendőrbíró vészhelyzetben nem tudta kisegíteni az egyébként nagyon is a közelben bevetésen lévő kollégáját, mert nem volt nála a cucca. Még szerencse, hogy egy füst alatt módosították azt a rendelkezést is, hogy vagy az egész hóbelevancot hordom mindig magammal, ami azért kihívás, vagy úgy, ahogy van, biztonságos fegyverszéfben tartom elzárva. Azt a szabályt meg akkor léptették életbe, amikor egy kollégának a kocsija csomagtartójából emelték el a felszerelése egy részét, pontosabban egy egész táskányi nehézfegyvert, és később az egyik puskáját egy rablásban használták is. Aztán meg akkor vonták vissza, amikor egy másik kolléga fogta a teljes „menetfelszerelésünket”, bebattyogott vele a bíróságra, és felkérte a bírákat, hogy ugyan korzózzon már vele valaki egy félórácskát. Jó, nem igazi törvények voltak ezek, sokkal inkább szabályok vagy rendelkezések, amelyeket általában egy–egy tragikus eset után sietve, első reflexből hoznak, és mivel a természet– feletti rendőrbírókat általában már csak akkor vetik be, ha emberek vesztették életüket, elég szép terepe volt a tragikus esetek kibontakozási lehetőségének. És ami sok esetben életszerűtlenné tette ezeket a vészszabályokat, az éppen az volt, hogy nem mi magunk alkothattuk meg őket, hanem olyan „okosok”, akik soha még életükben fegyvert 81

nem fogtak a kezükben, nem voltak szövetségi kötelékben, és még csak véletlenül sem fordult velük elő, hogy a másodperc töredéke alatt kellett meghozniuk a legjobb döntést, méghozzá nehezített körülmények között, vagyis nagyban zajló vámpírhajszában, esetleg gyilkos vérállat üldözése közben. – Menjek lassan, hogy a másik emberetek nehogy lemaradjon? – kérdezte Juliet. – Nickyt akkor se tudná lerázni, ha akarná – vonta meg a vállát Sáti. – Véletlenségből meg végképp nem fogjuk elveszíteni. – De sötétben elég nehéz errefelé eligazodni. – Nyugi, Juliet, az embereink tudják a dolguk – nyugtatta meg Micah. Nathaniellel összebeszélés nélkül magunk közé vettük Micah–t. Részben azért, mert tudtam, hogy a házassági szándéknyilatkozat után Nathaniel mindenképpen szeretne testközelben maradni vele, részben meg Micah miatt, aki más alakváltókhoz hasonlóan igényelte a falka közelségét. És hiába viselkedett nagyon erősen és bátran, ráfért az extra megerősítés. Ezért hát két oldalról szorongattuk a két kezét, mert azt sem tudhattuk, hogy majd a családja előtt mennyire kapaszkodhatunk össze. Ők ketten általában a minimumon tartották nyilvános helyeken a fizikális érintkezést, persze sok múlott azon is, hogy épp hol vagyunk, mert azért akadnak az egynemű érzelemnyilvánítás kérdésében felhasználóbarátabb helyszínek is. De az is elképzelhető, hogy Micah–nak feltett szándéka lenyomni Nathanielt a családja torkán. Nem voltam meggyőződve róla, hogy épp most kellene ezt

82

végigvinni, de persze teljes mellszélességgel támogatni akartam ebben is, ha épp erre szánja rá magát. Az utcalámpák fénye megcsillant Sáti szőke haján, kiemelte a sok árnyalatot. Épp a válláig ért, de hosszabbra is növeszthette volna, ha épp úgy akarja. – Ne vedd magadra, Sáti, de azért meglep, hogy Nicky nem kezdett veled balhézni, hogy ő akar velünk jönni. – Én őriztem a csomagokat, és csekkoltam, hogy minden rendben menjen a kirakodásnál. – Ez is meglepő, nem? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Nathaniel. – Nicky a rangidős – fordult hátra ültében Sáti, hogy lásson is bennünket, amíg beszélgetünk. – De hát nem is a parancsnokod. – Viszont, ha verekedésre kerül a sor, simán lenyom – vigyorodott el szélesen. – És ezt az eszembe is idézte. Az arcát fürkésztem, hogy akkor ezt zokon vette–e, de neheztelésnek semmi nyomát nem láttam az arcán, csakis a szokásos kedélyességet. – Bram szerint lenyomhatnád őt, ha hajlandó lennél kicsit jobban feszülni edzésen – jegyezte meg Micah. – Annyira nem akarok feszülni – ragyogott hófehéren a széles vigyor a sötétben. – Megszoktad, hogy a természet hihetetlen gyorsaságot és erőt adott, igaz? Ezért vagy olyan lusta az edzésen – fejtettem ki mosolyogva, mert egyszerűen képtelenség volt haragudni rá. – Gyorsabb és erősebb vagyok, és amiben kell, abban dolgozom is keményen. – De csak amennyire muszáj. Nicky meg hajlandó azon túl is dolgozni, és ezért még jobb lesz. Te meg nem. 83

– Hát nem. – Micsoda egy lusta macska vagy te – mosolyogtam még jobban. – De a te lusta macskád. – Sátiról is tudnom kéne valamit? – szólalt meg hirtelen Juliet. – A testőrünk – válaszolta egyszerűen Micah. – Biztos? Mert Nathaniellel kapcsolatban megoldom a kármentesítést, amennyire lehet, de ha engem sem avatsz be, nem tudom, hogy védhetnélek meg. – Sáti nem a szeretőm. Sáti incselkedő pofával fordult meg, de épp kiértünk a lámpák fényköréből, így a hangja már a sötétből jött: – Pedig annyira szeretném, ha igent mondanál végre – ugratta. – Édes istenem, a család előtt a kórházban inkább hanyagolja az ilyen tréfákat – sóhajtott Juliet. – Tudok viselkedni, nyugi – fordult most felé Sáti. – Tényleg tud, ha akar, csak az idő jó részében nem akar – bólintottam. – Na, hát most akarjon, ha kérhetem. – Lehet, hogy magunk közt ugratom Micah–t, de soha nem hoznám mások előtt kellemetlen helyzetbe – mondta erre Sáti nagyon komolyan, és Micah–ra nézett: – Ha eddig nem mondtam volna még, hát őszintén sajnálom, ami édesapáddal történt. – Kösz, Sáti. – Lusta, de jó macska. – Ezt mások előtt ne. Oda lenne a többi őr szemében a jó hírem.

84

Erre már mosolyogtunk mind, és hát ő leginkább ezt szerette volna elérni. Nem véletlenül ragadt rá gyerekkorában a Sáti becenév, és nem is kopott le róla azóta. Jó, persze ha az embert Mephistophelesnek anyakönyvezik, akkor bármi jobban hangzik... Micah a vállamra hajtotta a fejét, az arcát a nyakamba temette. Nathaniel szabad kezével a szabaddá vált nyakát cirógatta, Juliet pedig mindenről beszámolt. Megtudtuk, hogy a férjével egy farmot vezetnek, működő gazdasággal. Van két gyerekük. A generációjuk nagy része vagy katona, vagy már rég házas, gyerekekkel, szóval menyasszonyként megjelenni közöttük rengeteg kérdést generál majd a jövőről, gyerekekről, esküvőről. Pompás. Micah kérdezgette, ő meg válaszolgatott, mi pedig csöndben simogattuk, nyugtatgattuk, de ahogy közeledett a találkozás időpontja, érezhetően egyre feszültebb lett, és amikor befordultunk a kórház parkolójába, már a szíve vad zakatolását is éreztem, mintha a saját szívem kalapált volna. Csekkoltam a pajzsomat, hogy teljesen kirekeszti–e a leopárdkirályomat, és készen álltam a találkozásra, már amennyire ez lehetséges volt. Annyi engedményt tettünk, hogy Micah a másik kezemet fogta, így nehezen fértem hozzá a pisztolyomhoz, ha esetleg lerohannak bennünket. De persze itt volt velünk Sáti, aki hivatalból is vigyáz ránk az ilyen esetekben, így a rosszfiúk miatt kell éppenséggel a legkevésbé aggódnom ma este. Pedig ezerszer inkább választanék egy rendes, tisztességes tűzpárbajt egy ilyen kórházi családi találkozóval szemben.

85

9. Ahogy Juliet bekanyarodott a parkolóba, Nicky árnyékként fordult is be mögöttünk. – Látja, nem hagyta el Nickyt – szólalt meg Sáti. – Nem kell az „én megmondtam” duma, attól mindenkinek herótja van – morgott a nő, miközben helyet keresett. A parkolóban egymást érték a mindenféle–fajta rendőrautók. – Hú, nem is kell ma dolgoznom – rikkantott Sáti. – Mi ez a nagy zsarufelvonulás? Közben Juliet egy megyei seriff kocsija mellett talált helyet, de Nickynek nem maradt semmi, a parkoló zsúfolásig telt. – Itt fekszik egy társuk. Nekünk ez kijár – mondtam, ahogy kicsatoltam az övemet. – Ja, hát a haverokat meg a közvetlen kollégákat értem is – forgolódott kíváncsian Sáti –, de itt mindenhonnan vannak. Még egy wyomingi járőrkocsit is láttam. – Apám nagyon régóta megyei seriff. Jó sok embert ismer. De az igazságot Nathaniel mondta ki. – Biztos sok olyan is van itt, aki soha nem ismerte Callahan seriffet, de amikor megtudta, hogy megsebesült, egyből azt érezte, hogy ide kell jönnie, hogy ha bármire is szüksége lenne neki vagy a családjának, akkor segíthessen. És hogy aki megsérült, soha ne maradjon magára. Virrasztanak mellette. Juliet ültében megfordult, és végigmérte Nathanielt. – Ezt meg honnan tudod? A te apád is rendőr? 86

– Nem, de már évek óta élek Anitával. Jártam nála a kórházban, ha épp megsérült, de más rendőrtisztekhez is mentem már be látogatóba. – Úgy fogadnak, mint családtagot? – A helyiek igen. Majdnem mindenki. – Hogy úgy mondjam, kezdenek hozzászokni a családi viszonyaimhoz – bólogattam én is. – Hát azt nem tudom, hogy a zsaruk hogy reagálnak majd – ingatta a fejét olyan hevesen Juliet, hogy a fürtjei vitustáncot jártak a feje körül –, de hogy a családom totál ki fog akadni a családi viszonyaitoktól, az fix. Azt hiszem, most előre elnézéseteket kérem miattuk. Legyünk túl rajta. – Bocsánatkérés elfogadva – biccentettem, Micah pedig megszorította a kezemet, hogy nem lehetett nem rámosolyogni. – Ha most megcsókollak, még ráadásul rúzsos is leszel. – Megkockáztatom. És próbálom nem elkenni. Óvatos csókot váltottunk, és csak egy halvány vörös csíkot hagytam az ajkán. – Kérek ebből a kis pirosságból én is, odabenn úgyse csókolózhatunk – kérte Nathaniel. – Annyira sajnálom – fordult felé a szűk ülésen Micah. – Nem gond. A legtöbb helyen amúgy se szoktunk smacizni, és akkor is tudom, hogy szeretsz, ha nem csókolgatsz folyamatosan. Micah odahajolt hozzá, de Nathaniel volt a magasabb, igazából neki kellett ráhajolnia Micah szájára. Éppolyan finoman érintették össze a szájukat, mint az előbb mi ketten, de aztán Micah keze becsusszant Nathaniel zakója alá, a tenyere a hátára kúszott, hogy az ing vékony anyagán át érezze az izmait és a bőrét. Én is szerettem a zakó alatt 87

kalandozni ilyen helyzetben, tisztában voltam hát vele, mit csinál. Nathaniel keze is elindult, és a csók forróbbá vált, én meg éreztem, hogy boldogan vigyorgok. Imádtam nézni őket. – Téged tényleg nem zavar, ugye? – kérdezte Juliet. Beletelt egy jó pillanatba, mire lesett, hogy hozzám beszél. Nem szívesen fordultam felé, mert nem szívesen szakadtam el a pasijaim látványától. – Hogy nem zavar? Imádom őket, és nézni is imádom, amit együtt csinálnak. – Ja, azt hiszem, eddig olyasmit hittem, hogy elviseled, hogy hárman vagytok, de ez a boldogság az arcodon... ez igazi boldogság. A homlokomat ráncoltam, közben Micah kibontakozott a csókból, Nathaniel pedig magához ölelte, a fejét Micah vállára hajtotta, egészen hozzábújt, nem is nézett Julietre. – Boldog is vagyok. – Miért ne lenne Anita boldog, ha csókolózni lát bennünket? – tette fel a nagy kérdést Micah, és egy pillanatra sem eresztette Nathanielt a megszokott, családias ölelésből. – Nem is tudom... – hebegte zavartan Juliet. – Én, azt hiszem, féltékeny lennék, vagy... nem szívesen látnék két pasit együtt. – Zavarba hoztunk – biccentett Micah. – Ja, hát kicsit, ne haragudj. Nem tudtam, hogy szereted a pasikat. – Hát alapvetően nem is. De Nathaniel a szerelmem. – Higgye el, odahaza összetört szívű srácok sora hever a nyomában – mondta Sáti –, akik mind arra várnak, hogy 88

hátha ez a mi dögös Micah–nk megszereti végre a pasikat is. De sajna férfiak kérdésében egypasis a fiú – tette hozzá, és olyan duzzogva biggyesztette le a száját, mintha ötéves lenne. Aztán hatalmas vigyorba fordult a képe, és már megint elillant minden bosszúságom, hogy miként lehet felnőtt férfi ennyire vicces és játékos, és hogy ugrathat mindenkit és bárkit a legváratlanabb helyzetekben is ilyen hidegvérrel?! – Van még egy–két pasas odahaza, akiket észrevettem – nézett bele Micah Sáti szemébe. Sáti vigyora erre kezdett lelohadni, és szinte láttam a szemében, hogy forognak az agyában a kerekek, erősen próbál visszagondolni, kivel hogy viselkedik otthon Micah, kiről beszélhet. Micah gyakran mondta: vagy te ugratsz másokat, vagy téged ugratnak. Félrefordultam, hogy ne lássa a vigyoromat. – Úgy ugratjátok egymást, mintha haverok lennétek – kommentelt Juliet. – Mert azok vagyunk – mondta Micah még mindig halkan és kedvesen. – Közeli haverok – nyomta meg túlságosan is a közeli szót Juliet. – Sáti lelkes biszex, de már mondtam, hogy nem vagyunk szeretők – simogatta meg Nathaniel haját közben Micah. – Ha azok lennénk, nem csinálnék titkot belőle. – Hát azt elhiszem – pillantott Nathanielre Juliet. – Zavart, hogy csókolózni látsz bennünket. Juliet lesütötte a szemét, de aztán felnézett, és bólintott. – Igen, és ne haragudjatok. Egészen addig nyitott voltam az egészre, míg...

89

– Ezért csókoltuk meg egymást itt bent a kocsiban. Mert a család többi tagjához képest nyitott vagy. De persze nemcsak a család, hanem a rendőrök meg a többiek miatt is. Két pasinak nem árt óvatosnak lennie, mert könnyen belemásznak a képébe egy ilyenért más pasik. – Ja, hát nem bánnám, ha a zsaruktól nem kéne megvédenem benneteket. Mert az törvényileg... kínos lehetne – mutatott rá Sáti is. – Be is vihetnének hivatali személy elleni erőszakért – bólintottam. – Jó, mi legyen akkor? Mert a zsaruk eléggé macsó banda, eléggé rosszul reagálnak a melegekre. – De te biszex vagy – sietett Juliet, és magamban gratuláltam is neki, hogy érzi a különbséget. – De a legtöbben úgy vannak vele, hogy vagy normális vagy, vagy meleg – vonta meg a vállát Sáti. – És ha egy pasi hozzáér egy másikhoz, akkor meleg és pont. Nathaniel annyira elfordította Micah vállán a fejét, hogy közbeszóljon ő is. – De a melegközösségekben is így megy. Ott meg azt mondják, hogy nem vagy elég meleg, ha egy nőhöz érsz. Legtöbbjük szerint a biszex egyszerűen döntésképtelen, vagy épp képtelen szembenézni az igazsággal. – Tényleg? – nézett nagyot Juliet. – A melegközösség is éppolyan szűk látókörű néha, mint a hetero – bólintott Nathaniel. – Nicky is itt van lassan – szólalt meg Sáti, de hiába néztem ki a parkolóba, nem láttam sehol. – Túl alacsony vagyok, hogy innen hátulról lássam? – kérdeztem. – Aha. 90

– Már én is látom, bár amíg a testőrötök nem szólt, nem vettem észre – ámult Juliet. – Ha Nicky ideért, és ha még mindig nincs senki a parkolóban, kiszállok, és ha jelzek, Anita a következő. – Végig szemmel tartotta a parkolót? – nézett elképedten Sárira Juliet. – A nagy részét – nyúlt Sáti a kilincshez. – És miért Anita száll ki a következőnek? – Mert utánam ő bánik a legjobban a pisztollyal. – De késsel én vagyok a jobb – éreztem szükségesnek, hogy megegyezzem. – Ja – vigyorgott hátra a válla fölött –, de nekem a bőröm alatt vannak a késeim. Azzal kisiklott a kocsiból, de az ajtót nem csukta be. – Ezt hogy értette? – Úgy, hogy vértigris – adtam meg a választ Julietnek. Nicky már ott állt az én ajtóm mellett. Épp csak egy röpke mosoly erejéig pillantott le rám, már kémlelte is tovább a parkolót. Ma este elsősorban a testőreink voltak, csak másodsorban barátok és szeretők. Sátié volt Nathaniel és az az oldal, Nickynek jutottam én és a kocsi másik fele. Micah választhatott, melyik oldalon akar kiszállni, és akkor az az őr vigyáz majd rá, amelyik ott áll. Nicky kinyitotta az ajtómat, vagyis végre kiszállhattam, anélkül, hogy leordították volna a fejemet. – Na de miért vannak attól a bőre alatt a kések, hogy vértigris? – A karmai a kések – felelte most Micah. Nicky a kezét nyújtotta, hogy kisegítsen, amire kicsit sem volt szükségem, mert meg tudtam oldani egymagam is a kiszállást, de Nicky olyan ritkán próbálkozott ilyesmivel, 91

hogy nagy meglepetésemben habozás nélkül belekapaszkodtam, úgy szálltam ki. És milyen jólesett megfogni a kezét. Micah még nagyban magyarázta Julietnek életünk realitásait, én meg felnéztem Nicky arcába, és elvesztem benne: jobb oldalát többé–kevésbé takarta a szőke hajtincs, de a megmaradt kék szeme éppolyan boldogan mosolygott, mint a szája. Már épp lábujjhegyre álltam, hogy megcsókoljam azt a mosolygó szájat, de a feje félrebillent, és hirtelen elkomorodott: – Zsaruk – súgta. Elengedte a kezemet, én pedig csatlakoztam a másik oldalon kiszálló Micah–hoz és Nathanielhez, Nicky beállt a hátunk mögé Sátival. Micah megfogta a bal kezemet, és húzott magával, miközben Juliettel odaköszöntek három különböző rangú és beosztású rendőrnek. Szép számban gyűltek most itt össze, merthogy Micah apja, ugye, seriff volt, és nyilván bőségesen akadnak majd olyanok is, akik szövetségi jelvénnyel pompáznak. Elég nagy ostobaság volt a részemről, hogy eszembe se jutott, hogy a kórházban majd lépten–nyomon zsarukba botlunk. Ebből is látszik, mennyire kizökkentett az anyja hívása. Most merült csak fel bennem, hogy okosabb lett volna Bramet és Arest magunk mellett tartani, mert ők katonák voltak, jobban illenének ebbe a kvázi hivatalos környezetbe. Nicky és Sáti ezzel szemben csak nagydarab, jóképű és izmos, a zsaruk radarján a rosszfiú vészjelet indítja be, szóval velük kettejükkel inkább hátra–, mint előrejutunk ezen a fronton. A rohadt életbe, hogy erre nem gondoltam!

92

10. Al Truman helyettes rendőrfőnök magas, vékony férfi volt, aránytalanul nagy lábakkal és kezekkel, mintha beragadt volna a kamaszkornak abba a szakaszába, amikor hirtelen megnőnek a végtagok, és a test ódzkodik követni a növekedést. A kinézete alapján arra számítottam, hogy ügyetlen, nehéz mozgású, de tévedtem. Nem mondom, hogy a megtestesült kecsesség lett volna, de nem volt vele gond. Gyanús, hogy mások is felültek már ennek, és esetlenségre számítottak, aztán jó alaposan meglepődtek. Vajon hány gyanúsított esett már pofára tőle? Levette a hivatalinak tűnő cowboykalapját, ami nem az a tipikus rendőrkalap volt. Nagy kezei idegesen tapogatták a kalap peremét, mint akinek évtizedes szokása már ez a mozdulat. Barna haját eléggé lelapította a kalap, de azért látszott, hogy alapállapotában hullámos, bár a borbélyának le kellett volna vágni a kezét, olyan jellegtelenre nyírta, hogy tulajdonképpen mindegy is volt, hogy elnyomta–e a kalapjával, vagy sem. – Utálom, hogy erre kell hazajönnöd, Micah. – Hát még én, Al – biccentett Micah, majd felénk fordult. – Allel egy gimibe jártunk. – Richie legjobb barátja voltam. Együtt voltunk alapkiképzésen. Al láthatóan úgy vette, hogy tudok arról a balesetről, amiben Micah vérleopárd lett, és persze tudtam is róla, de azért érdekesnek tartottam, hogy ilyen magától értetődőnek veszi. Mibe, hogy Micah anyja vagy valaki már jó előre

93

informálta, hogy ki vagyok? Nem is kellett ezen sokat agyalnom, mert már nyújtotta is a kezét: – Te biztosan Anita vagy – mondta. Hát igen, valakinek eljárt a szája. – Honnan tudtad, hogy... – kezdte Micah. – Anyukád mondta, hogy hozod a menyasszonyodat. Gratulálok. Pedig mind azt hittük, hogy vénlány maradsz. Beletelt némi időbe, mire leesett, hogy ezt is Micah–nak mondja, nem nekem. – Csak kerestem az igazit – mondta Micah, de a részletekbe nem mehetett bele, mert már ott is állt előttünk egy másik rendőr, hogy ő is bemutatkozzon. Michael Horton őrmester nem vette le a kalapját. Rajta coloradói egyenruha volt, és fiatalabb nálunk, mármint Nathanielt és Sátit nem számítva, akit általában mindenki hajlamosabb volt idősebbnek hinni, mert magas volt. Fiatalon az emberek annál idősebbnek feltételeznek, minél magasabb vagy, mintha a centikkel az évek száma is szükségszerűen gyarapodna, így az alacsonyakat meg mindenki hajlamos fiatalabbnak hinni. A legtöbben Horton őrmestert is öregítették volna, mert egy–nyolcvan fölött járt, de én nem tartoztam a legtöbb ember közé, nekem már volt ehhez szemem. Legföljebb huszonöt lehetett, vagyis egy–két évvel idősebb csak Nathanieléknél. Ami haj kilátszott a kalap alól, pár millisre volt nyírva. Ha ez a srác nem volt korábban katona, akkor elkérem a kalapját, és megeszem. És a katona leginkább tengerészt jelent. – Callahan seriff nagyon jó ember – mondta Horton, ahogy kezet rázott Micah–val. – Köszönöm. 94

Horton azonban csak Sátit és Nickyt tartotta igazából szemmel, nagy ember a nagy embereket, mint aki felméri a konkurenciát. Jó pár pontot levont a „vele ki mernék merészkedni a vadonba” kártyájáról, hogy minket teljességgel kihagyott a számításból. Ray Gonzales őrmester törte meg harmadikként a hirtelen támadt csöndet. Ő a boulderi rendőrőrsről érkezett, valamivel alacsonyabb, mint a másik kettő, de a felépítése olyan nickys volt, amitől nagyobbnak látszott. A vállát nem a súlyok húzták, és már kezdett pocakot ereszteni, csak úgy feszült rajta a derékszíj. Gonzalest egyszerűen ilyen nagyra teremtette az anyatermészet, és a korral, ami a hatvan felé közeledett már, kicsit kezdett megereszkedni, még ha keményebb is volt a sok puhaság alatt a látszatnál. Dinóra, az egyik testőrünkre emlékeztetett, aki akkora volt és úgy loholt, mint egy elefánt, de a nagy tömege mind masszív volt, és azon kevesek közé tartozott, akiktől még véletlen sem szerettem volna soha egy pofont se kapni. – Annyira örülök, hogy eljöttél – ölelte magához Micaht. – Sokat jelent ez Rushnak. – Bár hamarabb jöttem volna. – A lényeg, hogy most itt vagy. – Persze – felelte erre Micah, de láttam, hogy Gonzales megjelenése nagyon megindította. – Csecsemőkora óta ismerem Mike–ot – dörögte Gonzales –, és persze Alt is, ha már itt tartunk. Rushsal mi lettünk a nagy öregek. – Nem is tudom – nyújtott kezet egy civil ruhás zsaru Micah–nak. – Rickman nyomozó vagyok. Ricky. Ray kollégája fenn Boulderben. Bárcsak a fiatalok feleolyan kemények lennének, mint ő meg Rush. 95

– Egy szóval sem mondtam, hogy ne volnánk kemények – nevetett Ray. – Csak hogy megöregedtünk – tette hozzá, és mind a két kezét nyújtotta, úgy markolta meg az enyémet, miközben szélesen, melegen mosolygott rám: – Örülök, hogy elkísérte Mike–ot. – Köszönöm. Én is. – De a híre már rég eljutott ám hozzánk, Blake rendőrbíró – fűzte hozzá Rickman nyomozó. – Örömmel látom, hogy épp a mi földink kapta el végül, és nála horgonyzott le. Nem tetszett nekem ez a megfogalmazás, ahogy maga a pasas sem. Micah–ra sandítottam, hogy mit vár tőlem, milyen reakciót. – Be kell vinnem őket, mielőtt Bea néni még rám küldene valakit – szólt bele a beszélgetésbe Juliet, és már indult is tovább. – Kik ezek a cimborák? És minek a napszemüveg a fekete éjszakában? – érdeklődött Rickman. – Nem Hollywoodban van, he! Úgy döntöttem, a legjobb, ha elterelem kissé a figyelmet, mert nem szívesen adtam volna ki a srácok nevét. Nem mintha bárkit is köröztek volna, de attól még akadhatott ez meg az a priuszukon, és azt nem kéne mindenkinek látni. Ahogy Micah szemét sem, mert ezek az emberek itt még régről ismerik, és barna szemmel szokták meg, nem a leopárdzölddel. Bevetettem hát magam. – Engem nem kap el senki, Rickman nyomozó, vagyis Ricky. És ezt a lehorgonyzást meg végképp nem értem. – Nősülés, Blake rendőrbíró, vagyis Anita. A lehorgonyzás nem jelent egyebet, mint a házasságot.

96

– Eridj, Horton, intézd el, amire Bea kért! – adta ki az utasítást Gonzales. Horton már nyitotta is a száját, hogy tiltakozzon, hogy nem ő a főnöke, de az idősebb tiszt arcán lehetett valami, amitől belé fagyott a szó. – Nem gond, ha elmegyek, nyomozó? – kérdezte inkább Rickmant. – Ugyan, menj csak, megoldjuk nélküled is! Horton tette, amire utasították, ami elég meglepő volt, pláne, hogy egyikük se volt a felettese, és még csak nem is számított régi családi ismerősnek. Vagy Gonzales híre miatt nem ellenkezett, vagy szeretett volna átkerülni Boulderbe, és ezért igyekezett jóban lenni az öreggel is, meg a nyomozóval is. – Anitát tényleg nem lehet csak úgy elkapni – szólalt meg Micah. – Ami meg a napszemüveget illeti, azt tudtátok, hogy egy alakváltónak a szeme örökre állati szemmé változik, ha túlságosan is hosszú ideig kell állati alakban lennie? – Dehogy tudtuk – vágta rá Gonzales és Al szinte kórusban. – Azt mondja, a szeme már nem emberi szem? – meredt rá Rickman. – Azt. Tisztában vagyok vele, hogy a rendőrségen azt tanítják, hogy a likantrópnak a szemét kell figyelni, mert ha az átváltozik, akkor közeleg a baj, de az én szemem már nem tud emberi szem lenni. – Most milyen színű? – torpant meg elöl Juliet is. A hangjában vibrált valami, amit nem pontosan értettem. Talán bánat?

97

Micah levette a napszemüvegét, és beállt a legvilágosabb utcalámpa alá. Juliet a szája elé kapta a kezét, és felzokogott. Gonzales sötét arcát mélységes bánat öntötte el, Al pedig, ha lehet, még szomorúbban kapta el a pillantását. Rickman összerándult, de szomorúság vagy bánat nem döntötte hanyatt. – Hálás lennék, ha erről tájékoztatnátok a kollégáitokat is – mondta Micah. – Szeretnék most csak az apámra meg a családomra figyelni, és nem azon aggodalmaskodni, hogy valaki esetleg félreérti a szememet, és belém ereszt egy sorozatot. – Szólok Guttermannek, hogy tájékoztasson mindenkit, aki bent van Rushnál – nyúlt Al a vállmikrofonjáért. – Jó ötlet – biccentett Gonzales. Al halkan duruzsolt a mikrofonba, mi pedig csak álltunk, és vártunk. – Itt a seriff fia, Micah Callahan. A szeme állati formában maradt. – Hogy a halálba maradhatott úgy a szeme? – recsegett vissza a válasz. – Ez is megtörténhet velük – zárta rövidre Al. – Tájékoztass odabenn mindenkit. Nem kéne, hogy bárki is pisztolyt szegezzen Mike–ra, amíg az apjánál van, mert azt hiszi, hogy elkezdett alakot váltani, rendben? – Ilyen szart se pipáltam még – jött a hang, feltehetően Guttermané. – Szólok mindenkinek. – Kösz, Gutter. – Megesik, hogy bárki is azt gondolja, épp alakot vált, ha meglátja a szemét? – érdeklődött Rickman. – Néhanapján – felelte Micah, és visszabiggyesztette az orrára a napszemüveget. 98

Ez nekem is újdonság volt, és ahogy elnéztem Nathaniel arckifejezését, nem voltam ezzel egyedül. Ha magunk lettünk volna, kíváncsi lettem volna a részletekre. Nathaniel halványan biccentett, és már tudtam, hogy később együtt vonjuk majd a témában kérdőre a közös pasinkat. – Bekísérem őket – mondta Al. – Hogyne – bólintott Gonzales. – Miért van szüksége testőrökre, Blake rendőrbíró? – kérdezte Rickman. – Az utóbbi időben több fenyegetést is kaptam a halandók és likantrópok közötti jobb megértést elősegítő Koalíció miatt – sietett a válasszal Micah. – Vagyis a maga testőrei. – Gondolja, testőrökkel jönnék a kórházba, a családomhoz, ha nem lenne rájuk szükségem? A kérdés egy erős pillanatra kizökkentette Rickmant, de gyorsan magához tért, és taktikát váltott. – De ő nem testőr. Micah megragadta Nathaniel kezét, és maga mellé húzta, hogy úgy álljon mellette, mint én a másik oldalán. – Rickman nyomozó, ő itt Nathaniel, családunk harmadik tagja, életem másik páija. Gonzales felhorkant, hangosan. – Hú, nem semmi – füttyentett Al. – Hogy van ez magával meg a sok meleg pasassal, Blake? – nézett rám Rickman. Elnevettem magam, nem tehetek róla. Ezen mintha mindenki meglepődött volna, mert szinte egy emberként fordultak felém az egy szem Micah–t kivéve, aki Rickmant szuggerálta. 99

– Egy, ha a pasijaim melegek lennének, azzal nem mennék valami sokra, nem? Kettő, mit érdekli ennyire az én szexuális életem? – Három, mi a baj Anitával? – tette hozzá Micah. – Most ismerte meg. – Semmi gáz, Micah. Kicsit betojt tőlem. – De miért? – kérdezte Micah, mintha Rickman nem állna a maga hús–vér valójában előttünk. – Elbizonytalanítja a hírem. – És melyik híre lenne az, Blake rendőrbíró? Az, hogy maga hidegvérű gyilkos? Vagy hogy vudu királynő? Esetleg az, hogy a férfiak... kedvence? Nem esett le valami gyorsan, hogy a nők kedvence fordulatot forgatta ki a kedvemért, hogy ne kelljen a ribanc szót használnia, de az én fülemben ez a megfogalmazás meg olyan volt, mintha kitartott nőcskének gondolna. – Elég legyen! – lépett be Rickman elé Gonzales, és olyan hatalmas volt, hogy már nem is láttuk tőle a nyomozót. – Vidd be őket! – intett Alnek. – Nem vagy a felettesem – háborgott Rickman a háta mögött. – Rush Callahan több mint negyven éve a barátom. Együtt szolgáltunk, együtt ontottuk vérünket a hazáért, nincs annyi ujjam, ahányszor megmentettük egymás életét. Egyszerre léptünk be a boulderi rendőrséghez. Amikor kinevezték seriffnek, hívott magával. Nem azért utasíthatlak, mert őrmesterként a felettesed lennék, hanem mert megfeledkezel róla, hogy egy rendőrtársunk megsebesült, haldoklik, és épp a fiával beszélsz.

100

– De Blake–re meg a sok hókuszpókuszára nincs itt semmi szükség. Ebben az ügyben semmi szükség a szövetségiekre. – Majd máskor akard a karrieredet építgetni, Ricky, ez nem az az este. – Fogalmam sincs, miféle ügyről beszél, én Micah barátnőjeként, vagy menyasszonyaként, vagy miként vagyok itt. Csak miatta és az apja miatt jöttünk. – Azt állítja, hogy a barátnője, de közben szövetségi jelvénye van a kibaszott természetfeletti szekcióból, vagyis azt csinál itt, amit csak akar. – A barátnője vagyok, pontosan, és halvány gőzöm sincs, hogy mit hord itt össze. – Menjen csak – intett a kórház felé – Játssza a barátnőt vagy a menyasszonyt a család előtt, de ha megpróbál belemászni ebbe az ügybe, én nem fogom hagyni, nekimegyek magának, és egy életre megbánja, hogy rálépett a tyúkszemünkre! – A tyúkszemükre? – kerekedett el a szemem. – Maga tényleg így fenyegetőzik? Ennyire futja? – Anita – mondta halkan Nathaniel. Igaza volt, de akkor sem fogok ennek a Rickmannek gazsulálni. – Futja többre is – emelte meg a hangját a nyomozó. – Kísérd be őket, Al! A sort igazából Juliet vezette, Al jött leghátul, mint aki attól tart, hogy esetleg onnan érhet bennünket támadás. Gonzales Rickmant vette kezelésbe, és még hallottam a nyomozó ingerült ágálását. – Muszáj volt belekötni? – kérdezte Juliet. – Nem, bocs. Tudom, elég gyerekes volt – sóhajtottam. 101

– Azt eddig is tudtam, hogy olyanokkal akadnak gondjaid, akikkel dolgoztál már korábban, de Rickmannel még soha nem is találkoztál, nem? – kérdezte Micah. – Nem hát. Megszólalt Juliet mobilja, és kissé félreállt, hogy beszéljen a férjével. Sietve elnézést kért, és jelezte, hogy a gyerekeiről van szó, és már magunkra is maradtunk mi, „pasik”. – Én a magam részéről semmilyen segítséget se bánnék azok után, ami Rushsal történt – jelentette ki Al. – Miben kellene segítség? – A gyilkos zombik ügyében. – Tessék? – Többeket is megtámadtak a zombik. – Van a környéken egy megvadult zombi? – Nem egy – rázta a fejét. – Ez az egészben a legaggasztóbb, hogy soha nem ugyanaz. Mármint tudom, hogy Callahan seriff említett egy húsevő Zombit, ami még a hetvenes években garázdálkodott itt, de azt bekerítették egy házban, és elégették, azt az ügyet lezárták. – A húsevő hihetetlenül ritka. Egész pályám során egyetleneggyel találkoztam. És soha nem csapatostul járnak, ahogy a filmeken látni – mondtam, és magamban még hozzátettem, hogy igazából egyszerre csak egy megvadult zombit láttam mindig. Egész temetőnyi előszólított zombit is bevetettem már fegyverként rosszfiúk ellen, akik végezni próbáltak velem. Háromszor is megesett már hasonló velem. Úgyeltem, hogy véletlen se nézzek hátra Nickyre, aki az egyik ilyen esetnél ott volt. – Vagyis mindig ugyanaz a zombi követte el a támadásokat, ha előfordult ilyen eset, igaz? – kérdezte Al. 102

– Igen. – Hát most különböző zombik vannak. Legalább három nagyon más személyleírást kaptunk. – De a személyleírások soha nem passzolnak, attól még lehet, hogy egy és ugyanaz – vontam vállat. – Az egyik férfi, a másik nő, a harmadik gyerek. Az a gyanúnk, hogy egy családról van szó, akik úgy egy hónapja tűntek el a hegyekben. – Ugyan – ráztam meg a fejemet. – Senki se szólítana elő zombiként egy egész családot. Hacsak nem egy halottkeltő, aki valamiért haragszik a családra. De azért rohadtul komolyan dühösnek kell lenni ahhoz, hogy a halálból egy egész családot előszólítson bárki is, akik azért akarnak ölni, mert a gyilkosukat akarják, aki megölte őket. Csakis ez lehet egy zombi gyilkos hajtóereje, és olyankor bárkit elpusztít, aki az útjába kerül. És még akkor se válnak szükségszerűen húsevővé. Az egész család pszichésen áldott volt? – Arról éppenséggel nem tudunk. Miért? – A húsevők, akikről eddig hallottam, életükben mind halottkeltők vagy gyakorló vuduk voltak. – Vagyis ha te... – szaladt fel Al szemöldöke a homlokán, de gyorsan el is harapta a szót. – Elnézést kérek. – Nem gond. Nem véletlenül szerepel a végakaratomban a hamvasztás, Truman. – Félsz, hogy húsevő zombivá változol? – Minek kockáztatni? – Lehetne, hogy miközben a haldokló apám kórtermébe tartunk, nem kezdjük a szerelmem halálát latolgatni? – szólalt meg Micah.

103

– Jesszus – pirult el Al. – Csak valaki felvetette, hogy kérjük a természet–felettiek segítségét, és valaki név szerint is Blake rendőrbírót említette, pedig akkor még nem tudtuk, hogy idejöttök. Bocs, hogy kibújt belőlem a rendőr. Sajnálom,Mike... tényleg, ne haragudj! – Én is sajnálom – csatlakoztam. Micah megszorította a kezemet. – Megbocsátok, de kérhetném, hogy most egy ideig csak a menyasszonyom legyél, és ne Blake rendőrbíró?! – Hogyne – szégyelltem el magam mélységesen, hogy így megfeledkeztem róla, hogy ez családi és nem rendőrségi ügy, ahol Micah apja az áldozat. De valami nem hagyott nyugodni. – Kérdezhetnék még valamit? Csak egy dolgot, amíg még Al itt van. – De csak egyet – sóhajtott Micah. – Micah anyja azt mondta, hogy Callahan seriffet valami természetfeletti lény harapta meg. Mi volt az? – Az egyik húsevő. – Azt is mondta, hogy fertőzést kapott, és rohad a teste. Ezek szerint mindenki, akit megharaptak a zombik, zombivá változik? – Nem. Csak elrohadnak és meghalnak. – De a zombik nem terjesztenek fertőzést. – Ezek igen. – Hány áldozat van? – Öt. És az utolsó három támadásnál tanúk is voltak, azért tudjuk most már, mivel állunk szemben. – Most már? – Az első két áldozat elég gyorsan meghalt, aztán Dr. Rogers rábukkant valami keleten történt hasonló esetre, és

104

a publikációk alapján a többieknél sikerült is lelassítani a folyamatot. – Ez már több volt egy kérdésnél – szólalt meg halkan Nathaniel. – Nincs semmi baj, Nathaniel – intette Micah. – Anita az, aki. Az apámnak pedig nem rákja van, hanem valami természetfeletti cucc, és abban tényleg Anita a legjobb. – Szóval akkor tekinthetem bűnügynek? – Tőled tanultam, hogy a zombik csak úgy nem másznak ki a föld alól. És akkor ezeket is előszólította valaki, nem igaz? – De. – Többen meghaltak már, vagyis akkor ez legalábbis gondatlanságból elkövetett emberölés a halottkeltő részéről. – Ezt igazából a bíróságnak kell eldönteni. De valaki akkor is előhívta őket, és valami oka biztosan van, hogy már kiszabadultak az irányítása alól, és emberekre támadnak. Vagyis valaki vagy nagyobbat harapott, mint amit meg bír rágni, de a felelősséget nem vállalja érte, vagy szándékosan csinálta. Bárhogy legyen is, ha elkapjuk azt, aki előszólította őket, mindenképp halálra lesz ítélve, mert „mágiával tört mások élete ellen” a tényállás szerint. Ami tényleges és megfellebbezhetetlen, azonnal végrehajtandó halálos ítéletet jelent, pár hét, esetleg hónap alatt lefut az egész, nincs éveken át tartó siralomház. Micah bólintott. – Azt mondod – fordult Alhez –, hogy apát egy ilyen húsevő zombi támadta meg, és most rohad a harapás? – Majd Rogers doki mindent elmagyaráz.

105

– De én tőled kérdezem – erősködött Micah, és le nem vette volna a tekintetét Alről. – Már így is többet mondtam, mint amennyit egy folyamatban lévő nyomozásról civilekkel megoszthattam volna. – Nicky egy kivégzési végzés végrehajtása során Anita helyettese volt – intett Micah Nickyre, aki akkorát bólintott, hogy az arcába lógó hosszú tincs belehimbálózott. – Tisztában vagyok vele, hogy a természetfeletti rendőrbírók eléggé szabad kezet kapnak, ha vámpírvadászaton vannak, de ez most nem vadászat. – Ha mi nem vagyunk itt, Anitát beavatod? – Hogy aztán ő később mindent továbbadjon nektek? – Nem szokott velem megbeszélni folyamatban lévő ügyeket, Al. – Esküdj meg, hogy nem avat be az apád ügyével kapcsolatos részletekbe! Micah belenézett Al szemébe, és már majdnem belefogott a hazugságba. – Ne, Micah! – szorítottam meg a kezét, és néztem fel Alre. – Én a szavamat adom, hogy aki itt van, hallgatni fog arról, amit tőled hall. És Nicky erősítésként volt ott azon a vadászaton, és mindenfélét el szoktam mesélni Micah–nak és Nathanielnek, de ők soha nem adják tovább. – És te egyszerűen csak megbízol bennük, egy szimpla becsszóra? – csóválta a fejét Al. – Te is tudod, hogy ez nem így megy. Általában nem szoktam ügyekről fecsegni, csak épp ez Mike ügye, te pedig szövetségi vagy – mondta, és Nathanielre pillantott, aki még mindig Micah másik

106

kezét szorongatta. – Amúgy mondhatok valamit, ami rohadtul kurvára nem tartozik rám? – Mondhatsz – biccentett Micah, bár a hangja elárulta, hogy nem árt, ha óvatosan nyilatkozik arról, ami olyan kurvára nem rá tartozik. – Bemutathatod Nate–et életed másik párjaként, a te dolgod, de azért ne kéz a kézben állj vele tíz év után az első alkalommal a család elé. Kérlek szépen, Mike! Ismerem a családodat, és ráadásul még Bertie néni meg Jamie bácsi is itt van. – Mármint Bertie bácsi és Jamie néni – korrigáltam. – A Bertie a Bertha rövidítése, ő az anyukám nővére – magyarázta Micah, és magához húzta Nathanielt. – Szóval szerinted ne is érjek hozzá, mi? És Nathanielnek hívják, nem Nate–nek. Engem szólíthatsz Mike–nak, mert így nőttünk fel, de már Micah a nevem. – Persze hogy hozzáérhetsz... Nathanielhez, de ha javasolhatom, első alkalommal Anita legyen középen, csak ennyi. És megpróbállak Micah–nak hívni, de ha megfeledkeznék magamról, előre is bocs. Nathaniel gyöngéd puszit nyomott Micah arcára. – Úgyis majdnem mindig Anita alszik középen otthon is. – Téged nem zavar, ha rejtőzködni kell? – Nem azt mondom. De szeretném, ha máskor is eljöhetnék veled majd a családodhoz, de ha folyamatosan a képükbe dörgölsz, akkor nem fognak szeretni. És én azt szeretném, ha kedvelnének Micah ezen elgondolkodott, aztán rám nézett: – De ha te vagy középen, lefoglaljuk a pisztolyos kezedet.

107

– St. Louisban is így mászkálunk, ha épp nem egy ügyön dolgozom, és vannak velünk testőrök. – Miért vagyok én az egyetlen, aki nem akar bujkálni?! Juliet közben végzett a hívással, és az utolsó mondatokat már hallhatta, mert megjegyezte: – Mert úgy döntöttél, hogy az arcunkba vágod a pasidat, és ha te egyszer valamit elhatározol, akkor nem engedsz. Mindig is ilyen voltál. – Pedig ez inkább rám vall – mondtam. Olyan makacsság ült Micah arcán, amilyenhez még csak hasonlót se láttam rajta soha. – Néha elég hazamennünk a családunkhoz, hogy visszazuhanjunk a régi mintákba, régi szokásainkba és a régi érzelmekbe – szólalt meg Nicky a háttérben. – Úgy csapnak le ránk, mint a szellemek, és ha nem vigyázunk, visszaváltozunk a régi önmagunkká. Egyszerre néztünk rá mind. – Nahát, szóval maga sem csak egy szemrevaló izomtorony, mi? – biccentett Juliet. Nicky megvonta a vállát, már amennyire ekkora vállat vonogatni lehet. Nagyon is személyes tapasztalatból beszélt, és hirtelen feltámadt bennem az érdeklődés, hogy mikor is járt ő odahaza, és hogy sikerült az az utolsó látogatás. Amennyire tudtam, az anyja börtönben ül, és a húgait örökbe adták. Talán az apját látogatta meg? Miért olyan nehéz elképzelni, hogy fogja magát, és hazamegy a régi családjához? – Hát nem – vágta rá Micah. – Nicky elég okos. De zavarba jött, ami szintén elég ritka élmény volt tőle. A fejét Nathaniel vállára hajtotta, de nem úgy, mint aki

108

öleli, hanem mint aki megpihen kicsit, majd elengedte a kezét, és behúzott engem kettejük közé. Imádtam kettejük közt lenni, a biztonságot, hogy mindketten fogják a kezemet, és meggyőződésem volt, hogy a pár másodpercet, amit azzal vesztek, hogy el kell őket engednem, mielőtt pisztolyt rántanék, Sáti és Nicky ügyesen megoldja. – Kösz, Nicky, jól jött az emlékeztető – mondta Micah. – Általában te vagy az, aki bennünket emlékeztetsz, hogy viselkedjünk felnőtt módjára. Én csak viszonoztam a szívességet – felelte a véroroszlán, összemosolyogtak, biccentettek, ahogy a pasik meg szokták egymásnak köszönni, amit kell. Juliet mosolyogva, ezerszer nyugodtabban indult tovább. Ál hátra maradt, és hallottam, ahogy Nickyhez beszél: – Köszönöm, Nick. Vagy Nicky? – Mindkettő megfelel. – Hát én meg Ál vagyok, vagy Albert. És a Sáti minek a becézése? – A Sátánnak – mondta erre Sáti, és látnom se kellett, tudtam, hogy vagy fülig ér a szája, vagy épp halálosan komoly képpel közli a választ. Ha nem most értünk volna a kórház bejáratához, hátra is néztem volna, de a hűvös fertőtlenítőszag magába rántott. Éreztem, ahogy Nathaniel és Micah is összerándul. Ahogy az utóbbira néztem, láttam, hogy az orrát húzza, mintha valami büdös csavargatná, és Nathaniel arcán is szinte ugyanaz a fintor ült. Ő még a vállát is rázta, mint a tollait igazgató madár, vagy pontosabban a bundáját eligazgató macska.

109

– Képtelen vagyok megszokni a kórházszagot – súgta Micah. Úgy értette, hogy azóta, amióta hiperérzékeny leopárdszaglása van. – Na ne – hallottam Al hangját magunk mögül –, az nem lehet, hogy Sátánnak hívjanak. – Az ikerhúgomat meg Angyalkának. – Nem hiszem el. – Nem igaz, Nicky? – A Sáti a Sátán becézése, és a húgát tényleg Angyalkának hívják. Nagyon úgy tűnt, hogy nem akarják Alnek elárulni, hogy a Sátán csak egy becenév. Ehhez az estéhez nem ártott a jókedv, ha túl akartuk élni, és Al bolondítása Sáti nevével nem is volt rossz kezdet.

110

11. Juliet és Al mutatta az utat a lifthez és még tovább is, így nem kellett kérdezősködnünk. – A jelvényed itt van nálad? – kérdezte Al. – Nem is lehetne másképp, te is tudod. – Nem lenne baj, ha viselnéd valami jól látható helyen. – De akkor nem fogják mások is azt hinni, hogy a nyomozásba akar belefolyni? – kérdezte Micah. – Biztos lesznek olyanok is. De alapvetően a zsaruk kedvelik a zsarukat, és ha az apád is az, meg a barátnőd is, akkor téged is sokkal jobban kedvelnek majd. Mindannyiótokat jobban bírnak majd. Mintegy végszóra megállt velünk a lift. – Gondolod, nem árt megtámogatni a szeret– hetőségünket? – néztem rá. – Azt sosem árt. Fürkészve méregettem, hogy vajon miből maradtunk ki, de aztán arra jutottam, hogy végül is Al a mi emberünk, és ismeri a helyieket, szóval nyilván tudja, mit beszél. Egyébként is nyílt a lift ajtaja, nem rágódhattunk ezen tovább. Sietve elhúztam a derékszíjamon a jelvényem fedlapját, hogy látszódjon, mit takar. Jobban szerettem a másik jelvényemet, amit a nyakamba tudok akasztani, de azt nem hoztam magammal, mert nagy naivan meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg szükség lehet rá. Egy rövid folyosóra fordultunk Juliet és Al nyomában, bevettünk egy kanyart, és vagy fél tucat zsaru húzta ki magát és fordította utánunk a fejét, mintha madzagon húznák. Egyrészt a rendőr reflexből nyitva tartja a szemét, 111

mert bármikor jöhet a rosszfiú, mindig résen kell lennie. Másrészt Nicky pont olyan volt, mint egy rosszfiú, és Sáti is drabál izomembernek látszott, akit egy pillanatra sem szabad szem elől téveszteni. És mivel mindenki figyelmét ők ketten vonták magukra, mi négyen láthatatlan emberekként közlekedtünk, ami elég sajátos érzés, mintha egy varázspálcával hirtelen eltüntettek volna bennünket. Mondjuk, az is lehet, hogy Micah–val ki sem látszottunk Al és Juliet mögül. De Nathanielt legalább látniuk kellett volna. Igazából ketten voltak, akikről első blikkre megmondtam, hogy nem rendőrök: egy nő és egy férfi, nagy eséllyel házaspár. A nő fekete nejlon nadrágkosztümben volt, ami úgy negyven kilóval ezelőtt állhatott utoljára jól neki, és a kissé ráncolt gallérú, fehér ing se sokat dobott a látványon. Nagy, fekete keretes szemüveget hordott, dominálta az egész arcát. A haja rövid, barnából fáradt őszesbe forduló, ráadásul erősen göndör lehetett, mert ahogy megpróbálta egyenesre kifésülni, tisztára gyapjas birka látványt teremtett a fején. Pedig ha az embernek olyan göndör a haja, mint mondjuk az enyém is, meg Micah–é, nem árt memorizálni, hogy soha, de soha ne vedd a kezedbe a hajkefét, mert egyenes nem lesz, de mindent összekuszál, és semmilyen lobonc lesz a végeredmény. Ezt egyébként Jean–Claude–tól tanultam, akinek pedig inkább csak hullámos a haja. Ez a nő már túl volt az ötvenen, igazán rájöhetett volna már, hogy a göndör haj hogyan működik. Csak egy apró kis ezüstkereszt lógott a nyakában, semmi egyéb ékszer. Ja, és az inge gallérján egy pásztorbot kitűző, amit elvileg püspöki vagy annál magasabb szinten viselnek, 112

pontosabban eddig kitűzőként még soha nem is láttam, csak életnagyságú verzióban. – Bertie néni – üdvözölte hangosan Juliet, és már indult is felé, miközben a nő barátságtalanul pillantgatott Micah és énfelém. Lehet, hogy a „felém” részt csak a paranoia éreztette velem, de a tapasztalat azt mutatja, hogy egy fundamentalista, legyen akármilyen színű vagy formájú, rögtön első látásra megutál. Bertie néni miért lenne kivétel? De ha ez Bertie néni, akkor a férfi Jamie bácsi lesz. Hiába volt viszonylag magas, úgy egy–hetvenöt körül, tetemes pocakja és pipaszár lábai miatt jóval alacsonyabbnak tűnt. Már csak a lábak emlékeztettek rá, milyen is lehetett régen. Vannak nők, akik változatlanul büszkén mutogatják a méretesre felduzzadt felsőtestük dacára karcsún maradt lábaikat. Nem tudom, hogy a férfiak közt is vannak–e ilyenek, én mindenesetre jobban aggódnék az infarktus kockázata miatt, mint hogy a lábaimtól elszálljak. A férfi szemüvege szinte tök ugyanolyan volt, mint a nőé, de az öltönye jobban passzolt az alakjára, vagyis ő nyilván régebben felkapta magára az extra kilókat. Nem tehetek róla, nem tudtam kiverni a fejemből, hogy remélhetőleg egyikük se hajlamos a szívbetegségekre. Juliet és Al láthatóan megpróbált közbeavatkozni Micah érdekében, de ők csak álltak ott, mint a kőszikla, hogy mindenki számára egyértelmű legyen: csak az juthat be Micah apjához, aki előtte levizitált náluk. Micsoda boldogság! – Azt hittem, lent vagytok a büfében, hogy mindenki rendesen megvacsorázzon – próbálkozott Juliet. 113

– Megmondtam, hogy veled tartunk a reptérre Mike–ért, de te megszöktél – fogadta végtelen szigorral Bertie néni. – Nem szöktem meg, mert mondtam, hogy nem egyedül jön, és nektek már nem lenne hely a kocsiban. – És mégis honnan tudtad, hogy nem egyedül jön, ha megkérdezhetem? – szegezte neki éles, kellemetlen hangon az asszony. Jamie bácsi elénk penderült, és most láttam, hogy neki is van kitűzője, és nem cukorpálca, aminek elsőre gondoltam, hanem ugyanolyan pásztorbot, mint a nénin. Al bocsánatkérő pillantással lépett félre. – Hazatért hát a tékozló fiú – üdvözölte a bácsi Micah–t. – Apához jöttem – felelte Micah, elengedte a kezemet, és szabályosan belépett elém, hogy őt érje a támadás teljes detonációja. Vagy talán azt gondolta, gyáva meghunyászkodás a kezembe kapaszkodni? Na, majd később megkérdem. Nathaniellel továbbra is egymásba kapaszkodtunk, ami nagyon jól jött, mert ha már nem puffanthatom le Micah bácsikáját és nénikéjét, amiért ilyen goromba taplók, legalább lefoglalom a kezeimet. – Kik ezek az emberek, fiam? – kérdezte rögtön a második mondatában a bácsi, és az emberek szót sikerült úgy ejtenie, mintha mondjuk kurvapecért gondolna, csak épp az illem visszatartja, hogy ki is mondja a szemünkbe. Elsőként Sátit és Nickyt mutatta be nekik Micah. Jamie úgy méregette őket, mintha megvásárlásra lettek volna felajánlva, de neki sehogy se fűlne a foga az alkuhoz. – Ezek meg mik? – Emberek – felelte hűvösen Micah. – Természetellenesek? 114

Természetellenesek? – Azta! – szaladt ki halkan a számon. Eddig meg sem fordult a fejemben, hogy Micah családja kiakadhat azon, hogy a fiuk alakváltó. Csak a szex része aggasztott. Hogy milyen butuska vagyok! – Igen. Mint ahogy én is. Mozgolódás vagy sutyorgásféle támadt mögöttünk a rendőrök közt, mint amikor szél kavarja fel a magas füvet a fák alatt. Ez lehetett egyszerűen a kínos légkörre a reakció, de lehetett a feszültség is, hogy legalábbis hárman közülünk „természetellenesek”. A maroknyi államok egyikében voltunk, ahol bárki habozás nélkül lelőhette volna bármelyiküket, mondván, hogy halálosan fenyegetve érezte magát, és ha a vérvizsgálat kimutatja a likantrópia vírusát a halott vérében, akkor automatikusan jogos önvédelemnek minősül az eset. Ha volt tanúja a lövöldözésnek, és a vallomása szerint indokolatlannak tűnhet az eljárás, akkor az elkövető megizzadhat kicsit a bíróságon, de ha a tanú maga is meghal a vérengzésben, akkor minden nagyon simán és kényelmesen rendezhető. Eddig át sem gondoltam, hogy az én pasijaim szempontjából ez mit is jelent. Összeugrott a gyomrom, minden izmom megfeszült, ahogy leesett, hogy aki csak velem van, ugyanezt a kockázatot futja most ezen az utazáson. Annyira megszoktam már, hogy otthon a rendőr kollégák kezdenek úgy tekinteni a pasijaimra, mint átlagemberekre, hogy el is feledkeztem a nehezített helyzetekről. Hogy nem minden rendőr olyan megértő, mint az otthoniak. Hogy is lehettem ennyire ostoba és átgondolatlan?!

115

Felmértem a zsarukat: ketten olyan egyenruhában voltak, mint Al, a másik kettő két másikfélében, és volt még két civil ruhás is. De fegyvere mindnek volt, és a szemükben ugyanaz a gyanakvó fürkészés, ahogy Micah–t, Sátit és Nickyt méregették, hogy vajon nem reális–e a veszély. Lehet, hogy régen, valamikor a pályám kezdetén én is ezzel a szemmel méregettem bizonyos embertársaimat? Amikor én is egyből arra gondoltam, ha meghallottam, hogy ez meg az vérállat, hogy akkor biztosan félnem kell tőle, mert veszélyes? Ja, hát, azt hiszem, volt ilyen. Mert ezek a zsaruk a folyosón épp most tudták meg, hogy itt áll előttük három férfi, akik gyorsabbak, erősebbek és nehezebben megölhetőek, mint ők, ráadásul ketten közülük még nagyra is nőttek, és láthatóan tudnak bánni az izmukkal. Próbáltam átérezni a helyzetüket. Nem ment. Mert a kérdéses pasik túlságosan is sokat jelentettek nekem, hogy azonosulhassak a zsaruk gyanakvásával, hogy bármilyen szempontból is el tudjam fogadni a méregető pillantásokat. Tudtam, hogy ha bármi gellert kap itt, először lőnének, és csak utána kérdeznének. Volt idő, amikor én is ezt a stratégiát követtem. – Mindenki vegyen egy mély levegőt – mondtam hangosan, jól érthetően. – Anita Blake rendőrbíró vagyok, és azok, akiket most mind méregetnek, hozzám tartoznak. – Tudjuk, ki maga – közölte egy idősebb, állami egyenruhás rendőr nem éppen feldobódva. – Milyen módon tartozik magához a másik két szörnyeteg? – tette fel Jamie bácsi a kérdést, ami nyilván a zsaruk nyelve hegyén is ott billegett. A szörnyeteg szót leszámítva, mert hadd legyek legalább ennyire jóhiszemű a kollégákkal szemben. 116

– Először is soha többet ne nevezd őket szörnyetegeknek! – csapott le Micah. – Ha egyszer azok – dörögte a bácsi, és ujjával súlyosan Micah felé bökött. A kitűzője ezüstösen villant meg a lámpafényben. – Ahogy te is az vagy. – Édes istenem, a pásztorbot villog a ruhádon! Ugye nem lett belőletek a Nyájak Pásztora? – kérdezte Micah undorodva. A hibbant hír terjesztők, futott át az agyamon, de hangosan nem mondtam ki, mert mégiscsak Micah rokonai volnának. De a Nyájak Pásztorai elég idegesítő szekta, és mostanában egyre többen léptek be közéjük, hogy legfőbb küldetésüknek megfelelően a természetfeletti támadások áldozatait látogassák, és vigasz gyanánt elmondják az újdonsült vérállatoknak és vámpíroknak, hogy ők már lelketlen vadállatok/démonok lakta hullák, vagyis a gonosz szolgái. – Mi a szörnyetegek és démonok áldozatainak védelmében jöttünk ide – mondta kenetteljesen a bácsi, ami nyilván egy jó nagy igent jelentett. – Callahan seriffet nem alakváltó vagy vámpír harapta meg – szólt közbe most Al –, miatta kár volt idejönniük. – Rush családja vagyunk. Jogunk van itt lenni. – De csak családtagokként, nem pedig Pásztorokként – szögezte le Al. – Azért jöttünk, hogy megvédjük őt, ha esetleg a szörnyeteg visszatérne – nyilatkoztatta ki Bertie néni. – Ezt nyugodtan meghagyhatják a rendőrségnek. – Ha a rendőrség gonoszimádókkal és lelketlen szörnyetegekkel trafikál, akkor nem. A gonosszal nem védekezhetünk a gonosz ellen. 117

– Mégis kit neveznek gonoszimádóknak? – léptem Micah mellé. Nathaniel is lépett velem, mert a kezét nem eresztettem. Sőt, már a karomat ölelte mindkét kezével, mintha valami kellemeden és meggondolatlan lépéstől próbálna jó előre visszatartani. – Ugyan, ne vedd a szívedre, Anita, hiszen ugyanabban a mondatban lelkeden szörnyetegnek nevezték a saját unokaöccsüket is – mondta már érezhető indulattal Micah. A bőrömet borzolni kezdte az ereje első hulláma, a karomon felállt a szőr. Pedig keveseknek van olyan önuralma, mint Micah–nak, sőt, gyakran használja az erejét szándékosan arra, hogy más alakváltók indulatait csitítsa vele, ahogy én is próbáltam a reptéren Nildával. De most ezt valahogy nem szándékosnak gondoltam. A nagynénje meg a bácsikája feltehetően nem érezhette az energiahullámot, persze ha mégis, hát csak a félelmeiket igazolta volna. – Nyugi – súgtam neki. – Kell egy pillanat hozzá – súgta vissza. Vagyis időre volt szüksége, némi nyugalomra, hogy visszanyerje a kontrollt. Más választásom nem volt, mint magamra vonni a kedves rokonok indulatát. – Hogy merik a saját unokaöccsüket lelketlen szörnyetegnek nevezni, vaskalapos bigottak? Szégyent hoznak a kereszténységre. – Hogy meri a kereszténységünket megkérdőjelezni, gonoszimádó, pokolfaj ... – Elég volt, Jamie! – próbált meg Al belépni kettőnk közé. – Én keresztény vagyok, és a keresztem fellobban, ha kell – mondtam. – Nincs a hitemmel semmi baj. Maguk 118

mikor néztek szembe valamivel, ami a fejüket is leharapja, ha a hitük nem elég erős védelem? Nathaniel annyira szorította már a karomat, hogy szinte fájt. Nem állt szándékomban közelebb lépni Jamie bácsihoz, de a bigottak mindig kihoznak a sodromból. Általában épp azok a legkevésbé keresztényi gondolkozásúak, akik megkérdőjelezhetetlennek vélik minden gondolatukat. Micah energiái kezdtek visszaállni normál szintre. Hogy ennyire kijött a béketűréséből, és rá nem jellemezően átadta magát a hevületnek, nem egyszerűen a szarevő nagybácsinak és nagynéninek köszönhető. Elvégre itt feküdt valamelyik kórteremben az apja, és ezek ketten az elvakult szarságaikkal meg a vallási magamutogatásukkal rabolják az idejét, amit vele tölthetne. – Ő Micah menyasszonya – jött Juliet az aduásszal. – Már csak ezért is helyénvaló lenne, ha kulturáltan viselkednétek vele. Bertie néni a férje mellé húzódott, hogy ő is benne legyen az arcunkban. – Tényleg a menyasszonya, vagy Beatrice próbálja így szépíteni, hogy összeálltatok egymással? Na, tessék, most meg majd a szex részen fognak kiakadni. – Összeálltunk? – kérdeztem vissza. – Jól hallotta, ezt kérdeztem – szegte fel gőgösen az állát a néni. – Csak meglepett. Utoljára kislány koromban hallottam ezt a kifejezést. Nem hittem volna, hogy még élnek emberek a Földön, akik használják.

119

Erre elpirult, mintha zavarba hoztam volna, pedig még bele se fogtam. – A menyasszonya, vagy bűnben élnek? – Lehet, hogy egyszerre a kettő. Ahogy én is voltam Bennel – vágta rá Juliet. – Csak mert Ben elvett, amikor pedig már ingyen is megkaphatta a tejet, ha úgy hozta a kedve, még nem jelenti azt, hogy nem bűnben éltetek. – Ingyentej? Maguk élő emberek? – meredtem rájuk. – Ha egy férfi bármit megkaphat egy nőtől, amire csak kedve szottyan – mért végig totális megvetéssel Jamie bácsi –, akkor addig használja, amíg bele nem un, aztán elhajítja egy másikért, aki hajlandó széttenni neki a lábát. Nathaniel kétségbeesetten markolta már a karomat, de Micah avatkozott közbe. – Szégyellem, hogy olyan férfi vagy, Jamie bácsi, aki csak úgy megdug egy nőt, és utána odébbáll – mondta. – Tessék? – meredt rá a bácsi. – Én soha... – Épp most mondtad, ha egy férfi házasság nélkül is szexelhet egy nővel, akkor utána elhagyja egy újabbért. – Igen, ezért is házasodunk előbb, hogy a Jóisten lássa elkötelezettségünket. – Szeretem Anitát, és soha nem hagynám el egy másik nőért. És nem kell ahhoz az Isten, hogy tudjam, nem lenne helyes kihasználnom. És pirulok, hogy velem ellentétben te csak használtad volna Bertie nénit, amíg kedved tartja, aztán elhagyod, ha nem kellett volna előbb elvenned feleségül. – Én soha... Én ilyet nem mondtam!

120

– Hogy merészeled! – kiabálta Bertie néni. – Azonnal kérj bocsánatot a bácsikádtól, akinél jobb embert még nem hordott hátán a Föld, és aki soha nem tenne ilyet! – Es Anitánál meg én nem találkoztam még jobb emberrel, és soha nem hagyna el engem, csak mert házasság nélkül is annyit szexelhet, amennyit akar. Mert nem csak a szexért szeret, igaz, drágám? Azt hiszem, még soha nem nevezett drágámnak, de azért nem hagytam magam kizökkenteni, magától értetődően megadtam a választ. – Persze hogy ezer fontosabb dologért is szeretlek az észvesztőén jó szexen kívül is. Rám mosolygott, és levette a napszemüvegét, amit közben újra az orrára tolt a kórházba lépve. Jól megmutatta a nagynénjének meg a nagybátyjának a zöld leopárdszemeit. Azok ketten levegő után kapkodva hátráltak el. És akkor Bertie néni felsikoltott: – A szemei! Át fog változni! Jaj, istenem, Uram, segíts rajtunk! A rendőrök mind tudtak már a szeméről, így senki se kapott fegyver után, de persze Bertie néni nem tudhatta, hogy nem fogják azonnal lelőni. Simán hagyta volna, hogy megöljék Micah–t. – Állati alakban maradtak a szemei, Bertie. Nem fog átváltozni – nyugtatta meg Ál. De a két öreg csak egyre hátrált, és a rendőrökhöz rimánkodtak: – Védjenek meg bennünket! – Gutterman százados már tájékoztatott bennünket Mike Callahan szeméről – mondta az idősebb állami rendőr. –

121

Nem kell megvédenünk Rush fiától, aki mellesleg a maguk unokaöccse. Egyéb körülmények között talán hajlott volna, hogy a pártjukat fogja egy ilyen helyzetben, de most ő is levette, hogy a nagynéni szíve szerint lelövetné Micah–t a saját haldokló apja betegágyától pár lépésnyire, egy kórház folyosóján. Na, ezek a rendőrök már nem fogják megszeretni a két bigottat. Bizonyos határokat az ember egyszerűen ne lépjen át, még a legnagyobb elvakultságban se. Micah megfogta a szabad kezemet. – Maguk nem pásztorok, hanem birkák – mondtam. – Elég a veszélynek csak a gondolata is, és máris menedékért könyörögnek az igazi pásztoroknál, a rendőröknél. – Nem pásztorok vagyunk, Blake rendőrbíró, hanem juhászkutyák – vigyorgott, vagy inkább villantotta ki fogait az idősebb rendőr. Biccentettem, egyből vágtam, hogy a kötelező olvasmányra céloz David Grossman A harcról című művéből, méghozzá a „Birkákról, farkasokról és juhászkutyákról” nevezetű esszére. – Életünk rendeltetése, hogy a nyájat védjük, és nekimenjünk a farkasnak, ha támad – mondtam. Az öreg megint a fogát villogtatva biccentett. – Ezt tesszük, igen. Walter Bürke parancsnok vagyok, Blake rendőrbíró, és mélységesen sajnálom, hogy jelen körülmények között kell találkoznunk önökkel. – Ezt én is sajnálom. – Most néhány kedves kollégám lekíséri magukat a családhoz a büfébe – fordult Bürke a bácsiékhoz.

122

– Nem hagyhatjuk, hogy egymagukban bemenjenek Rushhoz. Egy szörnyeteg már megtámadta – jelentette ki Bertie. Bürke parancsnok mélyet sóhajtott: – Gutterman százados, Price szakaszvezető, kísérjék le őket a hozzátartozói váróba. Ha ellenállnak, fogják le őket hatósági személy elleni erőszakért. – Ezt nem teheti – ingatta a fejét Jamie. Bürke belenézett a bácsi szemébe, és az jó birkaként meg is hátrált a nagykutya magabiztosságától. – A fiú egyedül találkozik az apjával, lesz, ami lesz. Eldönthetik, hogy a váróban várják–e ki, vagy egy járőr kocsi hátsó ülésén. Rohadtul kellett koncentrálnom, hogy ne szóljak oda, hogy jól gondolják meg! Jól meggondolták, és hagyták, hogy a kedves rendőrök lekísérjék őket a váróba, vagyis később még találkozunk. Szívás. – Sajnálom, hogy a rokonaik csak még jobban megnehezítik a helyzetet, Mr. Callahan és Blake rendőrbíró – fordult felém, és lesandított a karomra, amit még mindig szorongatott Nathaniel. – Mr. Graison – mondtam. – Mr. Graison – ismételte el bólintva, majd felmérte még egyszer Nickyt és Sátit. – És azt is sajnálom, hogy testőrök nélkül nem látogathatják meg az édesapját a kórházban, de ha már a rokonok így viselkednek, mit várhatunk az idegenektől? – Köszönöm, Bürke parancsnok – biccentett Micah. – Ez jólesik.

123

– Maga egy nagyon jó zsaru fia és egy szövetségi rendőrbíró vőlegénye. Vagyis családtag. Menjen most az apjához, és még egyszer sajnálom, hogy ilyen fogadtatásra kellett hazajönnie! Nem egészen értettem, hogy Rush Callahan állapotára érti–e ezt, vagy az őrült nagynénire és nagybácsira. De mindegy is volt, a lényeg, hogy Coloradóban sem utál bennünket mindenki. Amit azért jó tudni.

124

12. Micah régebben mintha azt mondta volna, hogy az apja egy–hetven magas, de így a kórházi ágyban még annál is apróbbnak tűnt. A haja vörösesbarna volt, de nem az a mélybarna, vörös fényekkel, hanem inkább mélyvörös, barna fényekkel. Lehet, hogy ő vörös hajúnak mondaná magát? Reméltem, hogy majd magához tér annyira, hogy akár tőle is megkérdezhessem. Mert most ki volt ütve, ahogy csak a gyógyszerek ütik ki az embert. Az arca ernyedt volt, sokkal ernyedtebb, mint sima alvás közben, a fájdalomcsillapítók végezték a dolguk. A bőre olyan fakósápadt volt, hogy a pár szeplője barna tintafoltként rítt le róla. De még ha sápadtabb és világosabb hajú volt is, a vonásai Micah–t idézték. Eddig valahogy úgy gondoltam, biztosan az anyjára hasonlít, annyira nőiesen finomak a vonásai. Pedig az apjára ütött. A legnagyobb különbség – persze a szem körüli és a homlokot redőző ráncoktól eltekintve – a szájuk volt: Micah–é sokkal teltebb, csókolnivalóbb volt. Az apja vékonyabb ajkai klasszikusan a kaukázusi embertípusra jellemzők. Most jöttem csak rá, hogy majdnem minden pasimnak telt szája van... de hát mindenkinek van zsánere, melyet néha öntudatlanul is keres, mely szerint válogat. Még a hajuk göndörsége is hasonló volt, csak épp az apa sokkal rövidebbre vágatta, így az arca köré borult a kusza, vöröses hajkorona. Nem volt annyira göndör, mint Micah–é vagy az enyém, de Julieté meg már inkább csak hullámos volt. Ő egyébként kint maradt a folyosón, hogy Micah magában lehessen az apjával, és hogy megakadályozza, hogy még több rokon 125

ránk törjön. Szerintem azon igyekezett, hogy Micah összekaphassa magát Bertie néniék után a következő borzalmas családi ütközetre. Már a két öreg is bőven elég lett volna egy látogatásra, és ráadásul később még úgyis kell velük találkoznunk. – Milyen furcsa – szólalt meg Micah. Annyi furcsaság volt ebben a helyzetben, hogy bizarrul hangzott a kérdés, mégis mi a furcsa, de fel kellett tennem. – Amikor elváltak, apa levágatta rövidre a haját, mert nem boldogult vele egyedül. Korábban anya tartotta neki rendben. Tizenkét éves korom óta nem láttam ilyen hajjal. Biztos van új barátnője, vagy valakije, akiről még csak nem is hallottam. Szinte tapintható volt a szomorúság a hangjában, de a szomorúságot nem ölelhettem meg, csak őt. Átkaroltam a derekát, magamhoz szorítottam. Mondhatni reflexszerűen ölelt vissza, és közben le nem vette a szemét az ágyban fekvő alakról. A napszemüvegét az öltönye belső zsebében tartott tokba tette. Mások az olvasószemüveget tartják ott. Idegen szemekkel bámulta az apját. Nem csak a göndör fürtöket rendben tartó, rejtélyes barátnő lesz kettejük közt újdonság, sokkal több mesélnivalójuk lesz egymásnak. Imádkoztam, hogy alkalmuk is legyen rá. Félhomály volt a kicsiny kórteremben, a függönyöket behúzták az éjszaka sötétje ellen, csak az ágy melletti olvasólámpa égett, és a monitorok pislogtak, melyeken a figyelőfények jelezték az életfunkciókat, és a nővérkék szobájában is rájuk lehetett nézni a kontrolijukra, hogy tudják, Callahan seriff még életben van. A pittyegésük szinte zajt csapott a nagy csendben.

126

Nathaniel a hátunk mögé lépett, mert kevéske hely volt, és ketten nem tudtuk Micah–t ölelni, így csak a vállára tette a kezét. Micah a szabad kezével érte nyúlt, és kapaszkodott belé is, hogy a kimondhatatlan fájdalmakat az érintéssel könnyítsük. – Ti is érzitek? – kérdezte. Kérdeznünk sem kellett, hogy mit. Még az én halandó orrom is kiszagolta azt a betegesen édeskés szagot, ami egyszerre savanykás is, szóval az édeskés talán nem a megfelelő kifejezés, de a rothadó húsnak tényleg van egy kis édes jellege. Felnőttéletem nagy részét gyilkossági helyszíneléseken és zombikeltéssel, vagyis zombik között töltöttem, ismerem ezt a szagot, még ha az előszólított zombiknak nem is túlságosan erős a bűze. A szag egyébként a halottkeltő képességeinek a függvénye: minél erősebb a szaki, annál kevésbé bűzlenek a zombik. Kezdő koromban még elég gyatrán néztek ki a zombijaim, bár büdösek nem voltak, hiába látszott egyértelműen, hogy rothadnak. De láttam olyan előszólított zombikat, amelyek pont olyan szagosak voltak, mint egy friss tetem. A lepedőt egy kerettel a test fölé rögzítették, hogy ne érjen a bőréhez, mint az égési sérülteknél szokás. Bármilyen seb volt is az alatt a makulátlan lepedősátor alatt, éppúgy bűzölgött, mint a majdani tetem fog. Nagyot nyeltem, elszorult a torkom, de nem a hányingertől. Ennél sokkal rosszabbat is láttam és szagoltam már. Olyan volt, mintha Micah kemény önuralmát az én könnyeimmel kellene kompenzálni. De gebedjek meg, ha elsírom magam. Azért vagyok itt, hogy támogassam, nem azért, hogy egyből picsogni kezdjek. Nem lehetek ennyire csajos, a fenébe is! 127

Így csak egyre szorosabban öleltem a megelőlegezett hullaszagban, ha már jobb nem jutott az eszembe. Az arcát a hajamba fúrta, Nathaniel pedig a hátára simult, és a szabad karjával átkarolt engem, hogy együtt kanalazzon magához mindkettőnket. Halkan, de határozottan kopogtak, és az ajtó már ki is nyílt, aki érkezett, nem várt az engedélyünkre. Magas, vékony, fehér köpenyes férfi lépett be. Kedélyes, de üresen profi mosolyt villantott ránk, mert megtanulta, hogy a mosolytól mindenki kicsit jobban érzi magát. Ismerős mosoly volt, nekem is van ilyen az ügyfeleknek. Pontosan tudom, mennyire nem jelent semmit, csak annyit, hogy nem szeretnéd a kelleténél jobban felzaklatni az embereket. Ráadásul orvos volt, és az orvoshoz mindig aggodalmakkal megy az ember, hát annál inkább mosolyog. – Dr. Rogers vagyok, maga pedig biztosan Mike – nyújtotta felénk, alapvetően Micah felé a kezét, aki annyira nyilvánvalóan hasonlított az apjára, hogy nem lehetett számára sem kérdéses. – Micah. Már egy évtizede nem hív senki Mike–nak – mondta Micah, és felszabadította az egyik kezét, hogy megrázhassa Dr. Rogersét, aki most felém fordult. – Anita Blake vagyok – mondtam kérdés nélkül. – Nathaniel Graison – kezelt a dokival Nathaniel is. – Örülök, hogy itt vannak – bólintott Rogers. – Az anyám azt mondta Anitának, hogy fogy az idő. Ez igaz? – tette fel a nagy kérdést habozás nélkül Micah. – Amennyire tudtuk, lelassítottuk a kórt, de meggyógyítani nem lehet. Sajnálom. Micah csak bólintott, és lesütötte a szemét. Már nyúlt is megint a kezemért, és visszaálltunk abba a pózba, amiben a 128

doki érkezésekor voltunk. Rogers szeme rám villant, majd vissza a két pasimra. Féltem, hogy valami szerencsétlen kijelentést tehet, de megmaradt a szakma síkján. – Mennyi van még neki? – kérdezte végül Micah. – Nem tudnám megmondani. – Nagyjából? – Parancsol? – Becsülje meg, hogy maga szerint nagyjából meddig él még az apám. – Nem szívesen tennék ilyet – ingatta a fejét a doktor. – Jó, akkor beszéljen a kezelésről. Ez már nem érintette kényelmetlenül az orvost. Elmondta, hogy a keleti partvidéken előfordult már néhány hasonló eset. Nem teljesen ugyanez, de hasonló. – Azok a betegek pár órán belül meghaltak, de én kipróbáltam az ottani protokollt a mi eseteinken, és sikerült lelassítani a... fertőzés terjedését. – És ez tényleg fertőzés? – Igen, az – mondta nagyon magabiztosan. – És milyen típusú? – A kötőszöveti elhaláshoz hasonló, és ugyanúgy is kezeltük, először is eltávolítottuk az elhalt szövetet, majd masszív antibiotikumos kezelést alkalmaztunk, és túlnyomásos kamrát. – Mennyi szövetet... távolítottak el? – A lehető legkevesebbet. – Ez nem válasz. – Ha gondolja, megmutathatom a sebet, bár nem kifejezetten ajánlom a látványt. – Miért nem? – nézett rá Micah.

129

– Az, hogy látja, nem változtat semmin, nem segít semmit. Csak magát terheli szükségtelenül. – Tudnom kell, mit tett az apámmal – rázta meg a fejét Micah. – Nem tettem vele semmit, csak amit a tudásom diktált, és ami az ő javát a leginkább szolgálja. Micah lassan, egyenletesen fújta ki a levegőt. – Nem az én apám fekszik itt, de most nagyon megijesztett. Hol harapták meg? – kérdeztem rá. – A bal karján. – És a karja megmaradt? – szaladt ki Micah száján. – Meg – húzta el a száját Rogers –, de ha nem tudjuk megállítani, próbálkozhatunk az amputációval, bár nem hinném, hogy azzal megoldjuk a problémát, legfeljebb lelassítjuk kissé. – Más áldozatoknál is próbálkoztak az amputációval? – kérdeztem. – Igen, de vagy túl sokáig vártunk vele, vagy a harapás pillanatában a véráramba jut a fertőzés, és szétterjed az egész testben. Akkor nincs mit tenni. – Látnom kell! – jelentette ki Micah. Dr. Rogersen látszott, hogy nem esik le neki egyből, mire érti ezt Micah, persze mi Nathaniellel rögtön tudtuk, és Nathaniel sietve meg is magyarázta neki. – Úgy érti, szeretné látni a sebet. – Tényleg nem szívesen... – Maga nem nézné meg, ha a maga apja volna? – nézett bele mélyen az orvos szemébe Micah. – Lefogadom, hogy látni akarná. Hogy nem engedne belőle. – Én orvos vagyok, és szakmai okokból akarnám látni, hogy megértsem, mi történt. 130

– Na, hát én nem vagyok orvos, és remélem, hogy sokkal rosszabbra számítok, mint amilyen valójában, de még ha annál is rosszabb, muszáj látnom. Rogers halkan, csüggedten felsóhajtott. Az ágy melletti kis dobozból steril kesztyűt vett elő, és miközben felhúzta, megkerülte az ágyat, hogy a felsátrazott rész mellé kerüljön. – A legkönnyebb érintés is hatalmas fájdalmakat okoz a megsebesült területeken, ezért emeltük meg a lepedőt. – Mint az égési sérüléseknél. – Mint egyes égési sérüléseknél, igen – pontosított. Leakasztotta a lepedőt a fémkeretről, és még egy utolsó pillantást vetett ránk. – Őszintén nem ajánlom ezt a látványt. – Kérem, Dr. Rogers, csak mutassa! – mondta Micah halkan, higgadtan. Tiszta erőből markolta a kezemet, felteszem, Nathanielét is. Többet nem ágált a doki, csak lehúzta a lepedőt, hogy lássuk Rush bal karját és a mellkasát. Képtelen lettem volna megmondani, milyen lehetett az eredeti harapás, mert az alkarból kétöklömnyi, szabályos kimetszés hiányzott. De a seb helyzete egyből megmutatta, mi történhetett: Callahan seriffet megtámadta valami, ő reflexből maga elé kapta a bal karját, azért ott érte a harapás. Nem kevés védekező harapást begyűjtöttem már én is, de egy sem volt ennyire mély. Még ha fel is épülne, sok hasznát nem veszi majd a karjának, iszonyatosan sok izom és ín ment taccsra. Micah keze megfeszült, a szeme összeszűkült, de egyéb nem látszott rajta. Felindultsága és a sokk a kezébe összpontosult, sehol máshol nem adta jelét. Jézus, 131

mennyire uralkodott magán! Lenyűgöző volt, büszke lehettem rá, hogy hozzám tartozik. Mondani kezdett valamit, de aztán csak nagyot nyelt, nekifutott megint, ám végül csak a fejét rázta. Reméltem, hogy azt a kérdést teszem fel, amire ő is kíváncsi. – A seb széle sötétebbnek tűnik, mint az normális, és a sebben is látok elszíneződést. A kezeléstől van? – Sajnos valószínűleg nem. – Kezdődik újra a rothadás – mondta Micah kongó hangon. – Igen, van néhány baktérium a sok között, amelyet még soha nem láttunk, és azok ellen nincs is antibiotikumunk – húzta vissza a lepedőt a doki kérdés nélkül. Micah nem akadályozta meg, én sem szóltam hát semmit. Ahogy rám nézett, mértéktelen fájdalom ült az aranyoszöld szemeiben. A hangja csak haloványan volt rekedtebb a szokásosnál. – Kérdezd meg! – Mit kérdezzek? – kérdeztem vissza. – Amit csak tudni szeretnél. – Nem a barátnődként, hanem önmagámként? Bólintott. Felvontam a szemöldökömet, de ezen nem fogok vele vitatkozni. Tudnom kellett, mi a halál ez. – Legyen – vágtam bele –, mi támadta meg Callahan seriffet? – Nem tudjuk biztosan. – Azt mondták, húsevő zombi. – Valakinek eljárt a szája – jegyezte meg Rogers. – Természetfeletti ügyekkel foglalkozó szövetségi rendőrbíró vagyok. Ha úgy vesszük, ez a munkám. 132

– A helyi rendőrséget pont ez nyugtalanította. Hogy idejön, és ellopja tőlük az ügyet. – Nem akarok én semmit ellopni senkitől, de azt sem szeretném, ha a különböző rendőri szervek visszatartanák egymás elől az információt. Mert abból általában az következik, hogy az ügyet nem oldják meg, viszont garantáltan nő az áldozatok száma. Erre halványan összerándult a szeme. A többi áldozat sem lehetett matyó hímzés, ha ennyire beparázik a doktor a még több hasonló eset lehetőségétől. Ha nem Micah apja volt az utolsó, akkor már nem egyszerűen érdekes, hanem félelmetessé is válik a dolog. – Nem akarja, hogy mások is úgy járjanak, mint az apám – mondta Micah, vagyis ő is látta a doki arcrándulását. És „az apám” fordulatot sem véletlen használta. Mindketten ráéreztünk, hogy Rogers elgyengült, rá is repültünk egyből. Ketten együtt magunk alá gyűrjük, mert még egyenként is leállíthatatlanok vagyunk. Ketten együtt még annál is messzebb jutunk. – Természetesen nem. – Akkor segítsen! – vágtam rá. – Lehet, hogy a rendőrségnek dolgozik, de itt a betegem fiának menyasszonyaként van jelen. És ez azt jelenti, hogy maga civil, ahogy ezt hivatalosan nevezik Erről eszembe ötlött valami. – Valaki magát is civilként kezelte, és visszatartott információt? Egy röpke pillanatra elkapta a tekintetét. Mibe, hogy próbál uralkodni magán, ugyanakkor a válaszát is próbálja mérlegelni. Hogy mit és mennyit árulhat el.

133

Micah izmai megfeszültek, de egyeden érintéssel türelemre intettem. Most várni kell. Ez az első billenőpont, ez vezethet kitárulkozáshoz, de vissza az elzárkózáshoz is. Ha erőszakoskodunk, Rogers bezárni, ebben szinte száz százalékig biztos voltam. Olyan volt ez, mint a vadászat. Ahhoz is nagy óvatosság és végtelen türelem kellett, nehogy egyetlen rossz lépéssel lesodorj egy kavicsot, megroppants egy ágat, s azzal elijeszd a vadat. Nathaniel megmoccant, de nem kellett figyelmeztetnem. Tudtam, hogy ő ránk hagyja a munkát, nem fog nyomulni. A doktor egyikünkről a másikunkra pillantott, végül kettőnkön együtt állapodott meg a tekintete. Belenézett a szemünkbe, határozottan. Jó pillantása volt, nem zsarunézés, kicsit más, talán ez az orvosnézés. Úgy méregetett bennünket, mintha talán valami titokzatos betegség lennénk, de még nem biztos benne, valahogy el kellene döntenie, mit gondoljon. – Maga igazából a menyasszonya vagy a barátnője, vagy csak annak adja ki magát, hogy befurakodhasson az ügybe, mert a helyiek nem tárgyalnak magával? Az egyik orvos kollégám felvetette, hogy ki kellene kérnünk a maga szakvéleményét, mert senki nem tud annyit a zombikról, mint maga. De a rendőrök erre úgy kiakadtak, mintha magát a sátánt akarnánk konzultációra hívni. – Na, hát először is igazából Micah barátnője és szeretője vagyok. A menyasszony már húzósabb kérdés, mert mindenki olvassa a lapokat, hallja a bulvárhíreket, és tudja, hogy a Város Urával is járok. És mindenkihez nem mehetek hozzá. Rogers most az olyan nagyon csendesen mellettünk álldogáló Nathanielre nézett. 134

– És maga kicsoda, Mr. Graison? Nem szokásom mások magánügyeibe beleütni az orrom, de ha segítek a társainak, akkor a helyi rendőrség megnehezíti az életemet, és legalább hadd tudjam, pontosan kivel beszélek, és miért. – Mégis ki olyan lehetek, ami a helyi rendőrségnél magának gondot okozhat? – nézett nagyot Nathaniel. – Most nem azt a játékot játsszuk, amikor kérdésekre még több kérdéssel felelünk – ingatta a fejét Rogers. – Feleljen arra, amit kérdeztem, különben végeztünk! – Úgy nézek én ki, mint egy rendőr? – Nem, de Mike se tűnt annak, aztán faggatózni kezdett, és valahogy nagyon olyan lett, mint Blake rendőrbíró. Tudom, hogy az apja rendőr, és talán egyszerűen átszivárgott belé ez a viselkedés, de most már a maga energiája is kezd olyan jellegűre váltani, mint az övéké. Tudni szeretném, hogy miért. A megfogalmazásból egyből tudtam, hogy Rogers doki pszichésen ott van a szeren. Nagy eséllyel lenyűgöző diagnoszta, aki misztikus nyavalyáknál is hihetetlenül ráérez a megfelelő kezelésre. És sokan szerencsének hihetik, de én már tudtam, hogy annál jóval többről van szó. Nem egyszerűen csak azt a látszatot keltette, mintha belénk látna, bizonyos szempontból belénk is látott. És nagyon nem bántam, hogy éppen ő kezeli Micah apját, ugyanakkor ez azt is jelentette, hogy nem fogjuk olyan egyszerűen kijátszani. Egyből megérzi a hazugságot és a trükköket, és akkor bezárul, végleg. Csakis az igazsággal juthattunk valamire. – Maga biztosan rendkívüli diagnoszta – jelentette ki Micah, ezek szerint ugyanazt az asszociációs hálót végigfejtve. 135

– Az vagyok – vonta össze a szemöldökét az orvos. Még a szeme is összeszűkült. – De hízelgéssel nálam nem mennek semmire. – Mondd meg az igazat, Nathaniel! – kértem. Nathaniel közénk lépett, és mindkettőnk derekát átkarolta. Mi visszakaroltuk, így álltunk hárman összekapaszkodva az orvossal szemben. – Együtt élünk mind a hárman már majdnem három éve. A Bűnös Vágyakban vagyok vetkőzőtáncos, és vérleopárd, ahogy Micah is. – Akkor az már világos, hogy miért olyanok az energiái, mint Mr. Callahannek. De Blake rendőrbíró? – Én a Nimir–Rájuk vagyok, az azt jelenti, hogy leopárdkirálynő – adtam meg a magyarázatot. – Orvosilag igazolt, hogy több likantrópiát is hordozok, köztük a leopárdot is. – Olvastam a cikket, amit Dr. Nelson írt magáról. Maga egy orvosi anomália. Először is, ugye, képtelenség több likantrópiával is megfertőződni, mert az első elpusztítaná a többi vírust. Másodjára: maga nem vált alakot. Minden tünetet és sok kedvező tulajdonságot hordoz, de alakot soha nem vált. Úgy hallom, a hadipar érdeklődését is felkeltette a jelenség. – A pletyka hozzám is eljutott, de még senki nem keresett meg a katonáktól. – Pletyka – suttogta. – Igen, pletyka. – Meglehet, hogy tényleg olyan jó, Blake rendőrbíró, mint amilyennek tartja magát, de nekem akkor is itt kell majd élnem, a helyi rendőrökkel, ha maga már hazament.

136

Szeretném, ha valaki közülük jóváhagyná, hogy megosszam magával, amit tudok. – A szövetségi jelvény éppen arra ad felhatalmazást, hogy bármikor, bármilyen tetemet láthassak. – És pont az ilyen megközelítés miatt nem kedveli magát a többi zsaru, rendőrbíró. – Nem azért jöttem, hogy kedveljenek, hanem hogy az ügy megoldódjon. – Én azt hittem azért, hogy Mike–kal és a családjával legyen. – Elméletben azért, de rendőr vagyok, és nálam jobban senki sem ismeri a zombikat. A források kihasználatlansága lenne nem kikérni a véleményemet és a tanácsaimat, ha már úgyis itt vagyok. – Engedélyt kérek a helyiektől, hogy bevihessem a hullaházba, hogy a többi áldozatot is lássa. Egyébként pedig a rendőrökkel tárgyaljon. Már épp győzködni kezdtem volna, hogy azért csak mondja el, amit tud, amikor kopogás nélkül kivágódott a kórterem ajtaja. Reflexből perdültem meg, és a kezem nyúlt a fegyverért. Nem a dokinak szántam a gesztust, bár az elmúlt percek kukacoskodása eléggé bepöccentett, hogy pattanásig feszüljenek az idegeim, és kapva kapjak a levezetés lehetőségén. Elvileg tudtam, hogy az ajtó előtt álló Sátin és Nickyn semmi olyan nem juthat át, amire lőnöm kéne, és akkor még a folyosón strázsáló zsarukat nem is számoltam, de néha a szokások felülírják az elvi tudást. A legtöbb zsaruhoz hasonlóan megszoktam, hogy paranoiás legyek.

137

– Én megyek, beszélgessenek csak az öccsével – zárta le a beszélgetést Dr. Rogers, és kiment a férfi mellett, aki ezek szerint Micah öccse volt.

138

13. A férfi egy–hetvenöt felett volt, a haja éppen olyan sötétbarna és még göndörebb is, mint Micah–é, hogy a katonásan rövidre vágott fazonnal is megmaradtak a gyapjas göndörkék. A szeme szürkéskék volt, és nagy, hogy az ember egyből azt látta meg belőle, és aztán le is ragadt nála, mert annyira uralta az egész arcát. Ezért csak másodszori nézésre láttam ugyanazokat a telt ajkakat és sötét bőrtónust, melyet már Micah–nál megismertem. De a hasonlóság itt véget is ért. Ő is jóképű volt, de nála nyoma sem volt annak a finom csontszerkezetnek, azoknak a lágy vonásoknak, melyekkel Micah–t és Julietet is megáldotta a genetika az apai/nagybácsii örökségből. – Megjöttél hát, Mike – mondta mélyebb hangon, mint amire számítottam. – Szevasz, Jerry – üdvözölte Micah. Hacsak nincs Jerry nevű unokatestvér is a képben, akkor Jerry tényleg a testvére. – Beth tudta, hogy el fogsz jönni. Én nem hittem volna. – Mindig is Beth volt az optimistább – biccentett Micah. – A kishúgok már csak ilyenek – mondta Jerry még mindig az ajtóból. És csak nézték egymást, hogy mi Nathaniellel lehettünk volna akár a Holdon is, annyira nem számítottunk most. – Én nem tudom, általában milyenek a kishúgok, csak azt, hogy Beth mindig is édes volt. – Mármint lágyszívű. – Ha neked úgy jobban tetszik – vonta meg a vállát Micah. 139

Szerettem volna, ha megölelik egymást, vagy valami, de még soha nem találkoztam a testvérével, gőzöm se volt, milyen volt és most milyen a viszonyuk. Nem erőltethettem semmit. – Miért jöttél, Mike? – Hogy lássam apát. – Ha addig nem érdekelt, amíg egészséges volt, akkor mi a halált törődsz most vele? – Jerry... – Mi van? Arra számítottál, hogy csak hazalibbensz, mint a tékozló fiú, és mind zokogva borulunk a lábad elé? És elfelejtünk mindent? – Nem, arra nem számítottam, hogy te bármit is elfelejtenél. – Dehogynem. Azt gondoltad, lefut a giccses hollywoodi nagyjelenet, könnyek, zokogás, és megbocsát neked, mielőtt meghal. Ezért jöttél haza, a megbocsátásért. Na, még ha felébred és meg is bocsát neked, hát tudd, hogy én nem. – Hát tudom – mondta Micah halkan, higgadtan. Az arca kifejezéstelenebb nem is lehetett volna. – Nem mutatsz be a barátaidnak? – Nem hittem, hogy szeretnéd. – Őket nem utálom, testvér, csak téged. Micah egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét, és felém fordult. – Anita Blake, ez itt az öcsém, Jerry – mondta ugyanazon a hangon. Azt tettem, amit az ember egy ilyen helyzetben tehet: odaléptem hozzá, és a kezemet nyújtottam. Vagy gorombába vált, és nem vesz róla tudomást, vagy kezet 140

fogunk. Mintha meglepődött volna, de aztán megfogta a kezemet. Olyan volt, mintha kicsit el lenne veszve, hogy egy csajjal kell kezet fognia, de persze lehet, hogy csak azért bénult le, mert Micah barátnője voltam. Mindenesetre nem nézett keresztül rajtam. – Ő itt Nathaniel Graison – fejezte be a bemutatást Micah. Nathaniel ugyanazt tette, amit én, és Jerry vele is lekezelt, vele kissé határozottabban. Kezdett magához térni a döbbenetből, hogy civilizált lényekként viselkedünk. – Sajnálom, hogy nem jöttem haza hamarabb – lépett közelebb hozzánk Micah. – De miért nem? – Azt gondoltam, hogy utálni fogsz, szóval semmi értelme nem lenne. – Na, hát igazad volt, tényleg utállak – bólintott Jerry csillogó szemmel. – Förtelmes dolgokat mondtál anyának meg apának. – Tudom, hogy nincs magyarázat, de akkor úgy éreztem, nincs más választásom – mondta Micah kissé kásás hangon, és talán nem csak Jerrynek csillogott a szeme a szobában. De azért nem néztem rá hátra, nem is moccantam, nehogy azzal összetörjem ezt a pillanatot. – Apának van egy szövetségi haverja. Azt mondta, látott aktákat, hogy mi történhetett volna velünk, ha valami begőzölt alakváltókat nem győzöl meg róla, hogy utálsz bennünket. Megint a kérdés motoszkált bennem, hogy egy szövetségi mégis hogy szerezhetett tudomást erről? Honnan voltak infói? De most nem ez volt a téma, és Jerry nyilván amúgy sem tudhatja. Nehezen tudtam eldönteni, 141

hogy szívesen megismerném–e ezt a szövetségi havert, vagy inkább kerülném, amíg csak lehet. – Láttam, mit művelnek mások családjával, és nem kockáztathattam. – Rohadtul meggyőző voltál. Mind elhittük, hogy utálsz minket. Anya heteken át zokogott, Beth viszont a saját fülével nem hallotta, szóval nem is volt hajlandó elhinni, hogy képes voltál ilyeneket mondani. Azt állította, hogy szerinte azért hazudtál, mert szerintünk túlságosan is veszedelmes lettél így vérleopárdként. Ő azt hitte, mi zavartunk el itthonról. – Lehet, hogy ha Beth is hallja, nem is lettem volna képes elmondani, amit akkor kellett. – Nem lettél volna képes. Hogy belenézz az arcába, és olyan... kegyetlenségeket vágj a fejéhez. Te voltál a kedvenc bátyja, pedig apával állatokra vadásztál, gyilkoltál, és ezt utálta szegénykém. És téged mégis jobban szeretett. – Nem szeretett jobban, Jerry. Csak máshogy. – Te hazug szemétláda – vágta Micah fejéhez könnyes hangon, és a következő pillanatban már csorogtak is végig azok a könnyek az arcán. A hangja elcsuklott, ahogy még hozzátette: – Utállak, te hazug szemétláda. – Tudom – felelte Micah, és volt valami a hangában, ami miatt már nem tudtam nem hátrapillantani: az ő arca is könnyben úszott. Jerry tette meg az első mozdulatot, de Micah gyorsabb volt: egyszerre már ölelték egymást, zokogva kapaszkodtak egymásba. Jerry néhányszor elmondta még hazug szemétládának, de aztán a nagy becézgetésben egyszer csak változott a minta. 142

– Én is szeretlek – mondta Micah.

143

14. Amikor mindketten kisírták magukat, és letörölték a könnyeiket, és már tudtak úgy tenni, mintha soha nem is sírtak volna, Jerry levitt bennünket a családi váróba. Volt ott pár kanapé, székek, egy képes újságokkal teli dohányzóasztal, a falakon pedig vidámnak szánt színes képek, amelyeket szerintem soha senki nem érzett se megnyugtatónak, se szívderítőnek. Pont olyan volt, mint a többi száz váró, ahol megfordultam, hogy a rendőrökkel és/vagy a családtagokkal beszéljek a közeli műtőben fekvő áldozatról és a támadójáról. A rendőrökkel a hogy kapjuk el és csináljuk ki? motívum jellemezte a beszélgetéseket, a hozzátartozókkal a mondja el, amit tud, hogy elkaphassuk és kicsinálhassuk. Pont olyan volt, mint a többi hely, azzal az aprócska, ám nagyon is sajátos és elbizonytalanító különbséggel, hogy ebben ott voltak Micah rokonai. Mert talán soha nem kelünk egybe mi ketten, de Micah akkor is az életem része, és vele olyan boldog vagyok, mint még soha azelőtt. Akár húzunk egymás ujjára gyűrűt, akár nem, ezek az idegenek félig–meddig már nekem is a hozzátartozóim. Ami még a magamfajta kőkemény vámpírvadászoknak is rémisztő. Micah anyjának éppolyan szemei voltak, szürkéskékek, mint Jerrynek, és egyébként is rá hasonlított. Pontosabban Jerry hasonlított őrá. Vallig érő haja ugyanolyan bongyori volt, csak jó pár árnyalattal világosabb, valahol a világosbarna és sötétszőke közt. A bőre világos krémszín, amilyet csakis a természet és a genetika pajzán játéka adhat. A nővérénél egy lehelettel bennszülöttebbnek tűnt, a 144

vastag ajkai kirúzsozva, a sminkje tökéletes, és ha nem tudom, hogy ő Micah anyja, hát meg nem mondom, hogy már ötven felett jár. Fiatalabb korában vékonyabb lehetett, de nem torzult el az alakja, inkább csak kitelt, gömbölyűbb lett, és kifejezetten jól állt neki. Jól szabott blézere kiemelte teltségét, nem is próbálta leplezni, szóval istenien nézett ki. Dögös volt, egzotikus és gyönyörű és Micah mamája. És imádott ölelkezni. Úgy borult Micah köré, mintha ő lenne az utolsó kapaszkodó a viharban, és ha elereszti, minden elveszett. Csak szavakat értettünk abból, amit a könnyein át hadart: „boldogság, kisfiam... itthon... apád hogy fog örülni... úgy szeretlek...” – Szeretlek én is – mondta Micah, mert mi mást mondhatott volna –, és bocsáss meg nekem. Egy csomó mást is mondott, de a sírástól nem hallatszott. Nathaniel talán jobban hallotta, ahogy kissé távolabb lecövekeltünk kézen fogva, hogy kivárjuk, amíg elül az érzelmi vihar, és ránk is terelődik némi figyelem. Sáti és Nicky a várószoba ajtajánál vette fel a posztját, és szerencsére csak ez az egy bejárat volt, nem kellett hát hozzánk közelebb jönniük, hogy vigyázzanak ránk. Legalább kellő tér nyílt a családi dráma kibontakozásához. Micah végül elengedte az anyját, hogy megejtse a bemutatásokat. – Hadd mutassam be Anitát és Nathanielt, anya. Erre fel engem szorított magához, még Nathaniel kezét is kénytelen voltam elereszteni, és újra sírva fakadt, miközben egyre csak hálálkodott. – Köszönöm, hogy hazahoztad Mike–ot! Annyira nagyon köszönöm! 145

– Nagyon szívesen – motyogtam, és próbáltam kitalálni, hogy mikor nem számít már udvariatlanságnak, ha lefejtem magamról a kezeit. Az arcom a vállába borult, mert a magas sarkain egy–hetvenöt fölött járt az asszony, és nagy erővel préselt magához, hogy se alkalmam, se lélekjelenlétem nem volt lábujjhegyre emelkedni. – Levegőt is kapjon szegény, anyu – figyelmeztette Jerry. Az anyjuk nevetve engedett el, és gondosan ápolt kezeivel törölgette a szemeit? – Ne haragudj, folyton mindenkit ölelgetek, vigyázz velem! Eső után köpönyeg, futott át az agyamon, de persze mosolyogva bólogattam, mert ezt mégse mondhattam, más meg nem jutott eszembe. Az emberek nem viselik valami jól, ha ilyen helyzetekben arra kéred őket, hogy hanyagolják a taperolást, ezért megtanultam némán, mosolyogva tűrni. – Ő pedig Nathaniel Graison, anya – húzta most Nathanielt az anyja elé Micah. Nem tette hozzá, hogy életem másik párja, ahogy Julietnek mondta. A szülőkkel soha nem olyan egyszerű. Az asszony megnézte Nathanielt, majd Micah–ra pillantott, hogy mit is kelljen gondolnia. Micah megfogta Nathaniel kezét, mély levegőt vett, és kibökte: – Nathaniel is az élettársunk, anyu. Azt a kifejezést, ami egy pillanatra átsuhant az arcán, nem lehetett értelmezni, nekem legalábbis nem ment, mindenesetre a következő pillanatban magához rántotta

146

Nathanielt, és éppolyan hevesen ölelte, mint az előbb engem. Nathaniel csak a másodperc töredékéig habozott, aztán visszaölelte, és kissé meghökkent mosollyal nézett el az asszony válla fölött. – Olyan boldog vagyok, hogy mindkettőtöket megismerhetlek – verbalizálta aztán anyai örömét. – El sem tudjátok képzelni, micsoda öröm egy anyának, ha találkozhat a fia barátaival. Micah–val összenéztünk, és próbáltam a tekintetemmel kifejezni, hogy ez elég jóé ment. Bármibe lefogadtam volna, hogy az én mostohaanyám közel sem fogadná ilyen jól a találkozást, de persze Micah se számított ennyire könnyű csatára Nathaniellel. Lehet, hogy a szüléink felnőttebbek, mint hinnénk? Micah anyja kibontakozott a második számú ölelésből. – Én is örülök, hogy megismerhetem – mondta megkönnyebbült és boldog mosollyal Nathaniel. Ő sem gondolta volna, hogy ennyire flottul zajlik majd le ez a jelenet. Magas férfi lépett Micah mamája mögé. Na, ő magas volt, egy–kilencven fölött, a haját pár millisre vágta, de nem divatból, a félhold alakú, kikopaszodott, sápadt karima ezt elárulta. Sötét keretes szemüvege fölé busa, sötét szemöldök íve borult. A szeme okos kék. A sötét öltöny és a világoskék ing jól illett karcsú alakjára, és kiemelte szeme kékjét, bőre sápadtságát. A szemüveg és a kopaszság eléggé elvonta a figyelmemet, így csak lassan állt bennem össze a kép, hogy mennyire jóképű ez a pasas.

147

Kezét Micah anyjának a vállára tette, ártatlan, de egyértelműen férji gesztussal. Inkább éreztem, mint láttam Micah hirtelen támadt feszültségét. – Nagyon örülök, Mike, hogy el tudtál jönni – mondta a férfi, és a kezét nyújtotta. – Én is örülök, hogy itt lehetek – felelte Micah, és megrázta a kezet, majd visszafordult hozzánk, hogy bemutassa a kéz gazdáját: – Ő Tyson Morgan, Anita, Nathaniel. Anyám... férje. Nekem is van egy mostohaanyám, ismerős hát az a kínos érzés, hogy tudomást is vennél a kívülről jöttről, de a szülődnek nem szívesen neveznéd. Micah mostohaapjának hosszú, vékony ujjai voltak, illettek az alakjához. – Dr. Tyson Morgan – mosolygott. – Bea kollégája vagyok a főiskolán. – Anita Blake, szövetségi rendőrbíró. A férfi szája halvány, féloldalas mosolyra húzódott, és kissé megrázta a fejét, de nem nekem, sokkal inkább önmagának: – Azt hiszem, a kelleténél büszkébb vagyok rá, hogy Dr. Morgannek nevezhetem magam. Ne haragudjon, szólítson csak Tynak. – Ne mentegetőzzön, nem kis dolog az. És minek a doktora? – Amerikai irodalmat tanítok. Micah a várót fürkészte: – Beth hol van? – kérdezte. – Otthon a kicsikkel – felelte Ty. – Twain mennyi most? Tizennégy, vagy mennyi? Egyszerre bólintottak rá. 148

– Hawthorne pedig tizenkettő. Kemény küzdelem volt, hogy ne rángjon az arcom... Twain és Hawthorne, szegény srácokat Mark Twainről és Nathaniel Hawthorne–ról nevezték el. Oké, hogy hazai írók mind a ketten, de alapvetően inkább irodalombarátok macskái kapják a nevüket. A Twain még csak–csak, de Hawthorne egy kisfiúnak? Durva lehet szegénynek a suli. – És vannak még ketten rajtuk kívül is – folytatta Bea. – Vagy a Facebook–oldalunkon láttad? – Csak üzleti ügyekben szoktam netezni – rázta a fejét Micah. – Fiúk ők is? Vagy lányok? – Egy–egy. – És ők mennyi idősek? – Frost hatéves, Fen pedig négy. Micah Jerryre pillantott, aki csak megrántotta a vállát. – Van mit bepótolnod, öreg – morogta, és a magasba tartotta a bal kezét, hogy lássuk a jegygyűrűjét. – Kihez és mikor? – kérdezte Micah. – Nem ismered. Itt nővérke a kórházban, Janetnek hívják. Kevesebb mint két éve, és mielőtt még megkérdezed, igen, elvettem Kelsey–t a gimi után, kábé két évig tartott, de már az elején se működött. Janettel viszont nagyon jól megvagyunk. – Még azt sem tudom, mit dolgozol – mondta Micah. – Egy helyi tervezőcégnél vagyok, Janet bátyja a kollégám, így ismertem meg. És ti... hárman mióta vagytok együtt? – Közel három éve – mosolygott Micah, és megfogta a kezemet. Röpke pillanatig habozott csak, és Nathaniel kezéért is nyúlt. Elkaptam egy dacos pillantását, hogy csak merjen valaki kifogásokat emelni: az otthon mindig olyan 149

megértő és türelmes Micah–nk a családi körben jóval harcosabban működött, mint én. Így azért már érthető, hogyan lehetett eleinte olyan végtelen megengedő velem. Jerryn látszott, hogy nem nagyon tudja, mit gondoljon, az anyja viszont olyan széles mosolyt villantott ránk, mintha épp azt jelentettük volna be, hogy hamarosan unokával ajándékozzuk meg. Ty szabályosan megnyugodott, mintha épp most szállt volna ki belőle valami érthetetlen feszültség. Én legalábbis nem értettem. Mosolygott. Az elfogadás csodás. Ugyan miből maradhattam ki, hogy ennyire nagyon boldogok? Ha valami túlságosan is jónak tűnt, én mindig gyanakvóba kapcsoltam, elvégre nem véletlenül mondogatja az ember régóta, hogy túl jó, hogy igaz legyen. Egészséges mértékű cinizmussal jöttem a világra, amit a rendőrségnél eltöltött hat év se irtott ki belőlem. Micah megszorította a kezeinket, és új témára váltott. – Beth jár valakivel? Én még mindig kislányként gondolok rá, de már huszonkettő, ugye? Megint egyszerre bólintottak. – Idén diplomázott teológiából és filozófiából – közölte Jerry. – Teológiából és filozófiából? – nézett nagyot Micah. – Ezt nem is hittem volna róla. – Beletelt egy időbe, míg megtalálta önmagát, de ősszel megy tovább a mesterképzésre – bólogatott Bea. A hátunk mögül Nicky halk dörmögését hallottam, aztán egy sokkal élesebb női hangot. – Maga meg kicsoda? És hogy képzeli, hogy itt kérdezget bennünket?

150

Megfordultam, és láttam, hogy épp két nő próbál bejutni a testőreink mellett a váróba. – Nincs gond, Nicky, ők a nagynénéim – indult feléjük Micah. Az egyik nőnek a válla alá érő vörös haja volt, munkásfarmerben, pólóban és dzsekiben meg bakancsban volt, de nem a stílus kedvéért. A másik frizurája annyira rövid volt, hogy már nem is lehet frizurának nevezni. Ő nagyon hagyományos, térd alá érő szoknyát és blézert viselt kerek galléros fehér blúzzal és józan körömcipővel. Annyira különbözőre voltak dizájnolva, hogy a szemem elvacakolt velük egy kicsit, mire leesett, hogy tök egyformák, és meglehetősen hasonlítanak Micah–ra, az apjára és leginkább Julietre, aki épp futva követte őket. Mögötte egy negyedik nő vagy talán lány érkezett még. Rajta bokáig érő szoknya és nyakig gombolt, kiengedett derekú blúz volt, a haja szoros fonatban összefogva, de azért azt látni lehetett, hogy ugyanolyan rakoncátlan, mint a családban majdnem mindenkié. Ám amíg Juliet sminktelensége csak fiatalosabbá és frissebbé tette az arcát, ennek a lánynak különös kontúrtalanságot, a befejezetlenség jellegét adta. De lehet, hogy csak a hatalmas, fekete keretes szemüvege sugározta ezt a katonás szikárságot. Az a fajta szemüveg volt, amit fogamzásgátló szemüvegnek csúfolnak, mert senki se viszi ágyba azt, aki ilyet visel. Juliet egyébként stílusában annyira a hosszú hajú nőre hasonlított, hogy arra tippeltem, hogy az lesz az anyja. Micah Jody és Bobbie nénikként mutatta be őket. Jody volt a hosszú hajú farmer, Bobbie meg az általános iskolai, hajadon tanítókisasszony kinézetű. Jody egyébként tényleg 151

farmer volt, ugyanazon a birtokon élt, ahol Juliet a családjával, csak egy másik házban, együtt gazdálkodtak. De nem ő volt az anyja, hanem Bobbie. Rush ikerhúgai voltak ők ketten, és Bobbie ügyvédként dolgozott, nem tanítókisasszonyként. – Sajnálom, hogy Monty nem jöhetett, Mike – ölelte magához Bobbie néni sietősen. A Julietnél már látott kék szemek nála visszafogottak és kifürkészhetetlenek voltak, míg a lányánál hevesek és lobbanékonyak. Úgy mért végig, mintha a lehető legalaposabban ki akarna ismerni, hogy később kitűnőre vizsgázhasson belőlem. – Monty a második férjem. Bíró. – Gratulálok, emlékszem rá, akkor még nem volt az. Viszont apával meg Steve bácsival a legjobb cimborák voltak – bólintott Micah. Bobbie most először mosolyodott el, és olyan melegség és szeretet volt ebben a mosolyban, hogy rögtön világossá vált, mennyire szereti a férjét. – Nagyon jó bíró – bólogatott. Klassz, hogy Bobbie néni kétszer is megtalálta a szerelmet. – Rex se jön, mert már évekkel ezelőtt elváltam tőle. Most Kaliforniában él valami társasházban, és végre csakis önmagával kell foglalkoznia – mesélte kedélyesen Jody. – Nagyon sajnálom, Jody néni – ölelte meg őt is Micah. – Ne sajnáld, Mike! – vigyorgott rá az asszony. – Azóta sokkal boldogabb vagyok. Összevigyorogtak, és azon kaptam magam, hogy én is beszálltam a vigyor–fesztiválba, de volt valami Jodyban, ami ezt váltotta ki az emberből. – Ennek örülök – helyeselt Micah.

152

– Hát én is – nevetett Jody. – Ráadásul Juliet meg a férje remek bérlőtársak, és legalább lesz, aki továbbvigye a gazdaságot. – Jaj, köszönöm, én abból biztosan nem kérnék. Én ahhoz városi lány vagyok – borzongott meg tréfásan Bobbie, aztán pont ugyanúgy vigyorodott el, mint az ikertestvére, és még a kezét is megfogta. Egyforma boldogság ragyogott az arcukról. – Megmondtam, amikor Juliet megszületett, hogy a te lányod is. Azt azért nem hittem volna, hogy farmert nevelsz belőle. Ahogy egymásra mosolyogtak, a családi összetartozás mélységes és kanyargós viszontagságainak emléke derengett láthatatlanul körülöttük, mint egy törésbiztos, kézzel meg nem érinthető bűvkör. – Na, hátjutott is mindkettőnknek egy unoka per koponya. – Ahogy mondod – mosolygott a testvérére Bobbie. Juliet is mosolygott, jó volt egymás mellett látni hármójukat, az egységet, ami talán az ikerségből fakadt. Majd később megkérdem Micah–t. A negyedikként érkezett lány a háttérbe húzódott, szabályosan a falnak lapult, mint aki semmiképpen se tartozhat ebbe a boldog egységbe. – Emlékszel Mike–ra, ugye, Esther? A lány lassan eltolta magát a faltól, mint aki nem egészen tudja, hogy most mi a teendő. – Hello, Mike – súgta. – Hogy vagy, Essie? – kérdezte lágy hangon Micah, mintha ezzel az unokatestvérével mindig nagyon óvatosan kellett volna beszélni, nehogy összetörjön.

153

– Te és Beth hívtok már csak Essie–nek – mosolyodott el. – Engem már Micah–nak hívnak. Jobban szeretnéd, ha én is Esthernek szólítanálak? – Dehogy. Mindig is szerettem, hogy neked Essie vagyok – hadarta, és ahogy a nagy szemeivel felfelé pislogott, villámcsapásként ért a felismerés: ő csakis Bea ágáról lehet rokon, annyira jellegzetes volt a szürkéskék szeme. Vagyis ő csak Bertie néni és Jamie bácsi lánya lehet. Szegény gyerek, futott át az agyamon, bár már a húszas éveiben járt a lány, ami ugye kicsit se gyerek már, de valahogy annyival fiatalabbnak éreztem a koránál. Talán a rémes ruhái meg a szemüveg miatt? – Ó, már megint ezek az alakok – hallottam Sáti csüggedt sóhaját mintegy végszóra. Feléjük néztem, de Ty kitakarta előlem a képet, viszont azt hallottam, ahogy a bajsza alatt szentségel. – Ne a gyerekek előtt! – intette Bea, mintha neveletlen gyerek lenne ő is. – Jön a nővéred meg a férje. – A pics... apitlákba! – szaladt ki a felesége száján –, mára már épp elég volt belőlük. Micah–ra pillantottam, és odatátogtam neki, hogy apitlákba... ? – Várd meg, míg találkozol a nagyszüleimmel, majd megérted, miért nem káromkodik. – Ha az a szörnyeteg, ami benneteket megtámadott, biztonsági házban senyvedt volna, akkor Steve és Richie még ma is élhetne, és te sem állatként tengetnéd az életedet – jelentette ki Bertie néni. – Bertie néni! – kiáltott rá Juliet. 154

– Elég legyen! – avatkozott most már közbe Bea is. Az arca egészen piros volt, a szeme szürkébe sápadt. Mibe, hogy ha dühös, mindig szürke neki?! – Ugye, ezek ketten a család leghibbantabb tagjai? – kérdeztem. – Amikor elmentem, ők vezettek, igen. – De jó. Jamie bácsi úgy csapott le rám, mint aki csakis az alkalomra várt. – Tudjuk, hogy ki maga, Anita Blake. Feltámasztja a sírjukban fekvő holtakat, amit csak a Jóistennek szabadna. – Én nem támasztok fel senkit, csak zombikat szólítok elő. – Nyilván nem tudja azt, amit az Isten – dohogott Bertie. – A gonosz csak gyenge másolata az Úrnak. – Tessék? – szaladt fel a szemöldököm a homlokomon. – Rosszindulatú, szűklátókörű emberek vagytok– lépett közénk Jody néni. – Förtelem vagytok az Úr szemében – fröcsögte szinte ijesztően Bertie. Micah–ra és rám kiabált, de Jodyra volt dühös. – A gimnáziumban még nem így gondolkodtál – mondta kifejezéstelen, üresen kongó hangon Jody, de lehetett érezni, milyen súlya van a szavának – Valaha barátok voltunk, ez igaz. De aztán te bemocskolódtál, eltorzultál – jelentette ki Bertie. – Akkoriban nem volt bajod a mocskosságommal, de aztán megrémültünk. Én hozzámentem az első férfihoz, akinek kellettem, te meg összefeküdtél füvel–fával. – Mama! – képedt el Esther, mint akinek ez nagyon is újdonság. 155

– Én boldog vagyok – folytatta Jody. – Te elmondhatod ugyanezt magadról, Bertha? – Ne szólíts így! Soha többet ne szólíts így! – Ha egyszer így hívnak. Úgy éreztem, lemaradtam a sztori javáról. Bertie rávetette magát Jodyra, de Al beugrott a két verekedő nő közé, és szétszedte őket. Nicky beállt Jamie bácsi elé, nehogy csatlakozhasson a kalamajkához. Nicky mellett senki se próbált elmenni. Sáti egyetlen nagy lépéssel előttünk termett, hogy Bertie–t elszigetelje tőlünk. Senki se ítélte túlzásnak a lépéseiket, mert inkább a többieket óvták attól, hogy minket is belekeverjenek a balhéba, mint bennünket a többiektől. – Maga a sátán vérkurvája – üvöltötte nekem eközben Jamie. – Megüthetem? – kérdezte Nicky. – Csak egyszer. – Nem! – vágtam rá határozottan, hogy biztosan hallja és megértse. – Micah–t vagy Jean–Claude–ot gondolja a sátánnak? – érdeklődött Nathaniel. Sáti félreterelt hármunkat, hogy minél távolabb legyünk a veszekedéstől. Micah anyja, a mostohaapja, Jody, Bobbie, Bertie néni meg a bácsi teli torokból üvöltözött egymással. Juliet és Essie, meg persze mi magunk is csak néztünk, mint Rozi a moziban, hogy micsoda cirkusz támadt hirtelen. Borzalmas volt, de lehetetlen volt nem nézni, hallgatni. – Alig várom, hogy a nagy, családi karácsonyokról mesélj – hajoltam Micah füléhez. – Ennyire még soha nem fajultak el.

156

Juliet és Essie mellénk húzódtak. Essie suttyomban Sátit és Nathanielt nézegette, de néha Micah–n is megakadt a pillantása. Szerintem volt ott egy kis gyerekkori szerelem, ami azóta sem hamvadt el teljesen. – Ginger Dawsonra emlékszel? – kérdezte Juliet hangosan, hogy halljuk a nagy ordibálásban. – A Dawson–farmra igen. A szomszédban volt. – Ginger a legidősebb lányuk volt. Aki katonának állt. – Rémlik – bólintott Micah. – Közel öt évig élt együtt Jody nénivel. – Hogyhogy együtt éltek? – Minek is nevezted a kis csinost? Életed másik párjának? – Nathanielnek hívják – mondtam automatikusan. – Ja – bólintott Micah. – Na, ők is úgy éltek együtt. Összenéztünk. – Ez nekem új – bukott ki végül Micah száján. – A két pederasztáddal neveled a gyerekeidet – rikoltotta Bertie. – Szerintem a néni nem ismeri pontosan a szó jelentését – morogtam. – Bertie totál bezizzent – bólintott Juliet. Essie úgy gubbasztott magába fordulva, mint aki köszöni szépen, de nem ismer itt senkit ezek között az emberek között. – Annyira sajnálom, Mike – motyogta. – Nincs semmi baj, Essie, nem tehetsz arról, hogy ilyenek a szüleid – paskolta meg a karját Micah. A lány elragadtatva emelte rá kékséges szemeit, de Micah lemaradt a csodálójáról, mert az anyját és a 157

nagynénjeit figyelte. Nathaniel azonban figyelt, neki is feltűnt a leplezetlen imádat. – Egy fiadat megfertőzted – kiabált Bertie. – Csak nézd meg, mit hozott haza hozzád! Ne élj tovább a bűnben, mert a többi gyereked is megfertőzöd. Sátival akadt össze a pillantásunk. – Szerintem Nathanielre célzott, de... Bertie belemarkolt Bea hajába, és kitört a bunyó. Ahogy a két nővér belemelegedett a karmolós, hajtépős cicabunyóba, befutottak a kórház biztonsági emberei. Kicsit kínos volt, nem azért, mert pont Micah anyja volt az egyik, hanem ahogy verekedtek, az volt elég gáz. Kénytelen leszek megtanítani Beát a tisztességes jobbegyenesre és a balhorogra.

158

15. Nem tartozik a kedvenc programjaim közé a hullaház, de kivételesen inkább azt választottam, mint a magyarázkodást a biztonsági emberek és a zsaruk előtt, hogy miért ne vigyék be Bertie–t meg Beát a hűvösre. Azt meghagytam Micah–nak. Őszintén szólva Bertie nénit nem is bántam volna, csak akkor Micah anyja is megy vele. Richard Zeeman anyja, az első majdnem anyósom, szintén nem volt egy könnyű eset. Lehet, hogy nem véletlen, hogy a komoly pasijaimnak ilyen... nagyfeszültségű anyja van? Talán az anyjukhoz hasonló nőket szeretik? Micah–nak az apja is zsaru, szóval ő két legyet ütött velem egy csapásra. De hagyjuk is, nekem ez túlságosan is bizarr és freudi. Ahogy az első, műanyag fóliával letakart hullára bámultam, nem éreztem jobban magam, mint odafenn az élőkkel, de itt legalább tudtam, merre hány méter. Kicsit bűntudatom volt, hogy Nathanielt odafenn hagytam Micah–val meg a nagyon is élő balhéval, viszont ide nem hozhattam volna őket. Dr. Rogers azt is elég nehezen küzdötte ki, hogy én ránézhessek a tetemekre, ha még ráadásul a két pasimat is be szerettem volna kérni magammal, hát nyilván kitérnek a hitükből. Egyébként meg nyilvánvalóan nem akartam volna, hogy ilyen borzalmakkal teljen meg az agyuk, mert nekem ez a munkám, ráadásul egyből arra gondolnának, hogy Rush is ide fog kerülni, ugyanígy. Mert nincs rohadtabb dolog, mint látni a nagyon is valószínű jövőt. De ezen inkább nem merengtem tovább, csak alaposabban megnéztem magamnak a tetemet. 159

Valószínűleg az adminisztrációs hátteret is megnézhettem volna, hogy tudjam, hány éves volt a szegény nő, volt–e családja, és miféle életet élt. De nem akartam, erre nem kellett kiterjesztenem a jogaimat, nem volt rá semmi szükség. És sokkal könnyebb úgy kívül maradni a borzalmon, ha nem is annyira egy néhai személyt látok a hullában, hanem egy élettelen tetemet, ami. A múltja és a neve meg a többi apró részlet csak nehezíti a tárgyiasítást, és nem akartam egy oszlásnak indult asszonyt vizsgálni, maradjon csak tetem. Dolog. Valami és nem valaki. Néha elfog a kétség, hogy amolyan legalizált természetfeletti gonosztevőket irtó sorozatgyilkos lettem, de elég bemennem a boncterembe, ahol egyből elkap ez a kellemetlen együttérzés és empátia, amit egy sorozatgyilkos sosem érezhet. Ők általában nem sok különbséget látnak, mondjuk, egy szék vagy egy lámpa és az áldozataik között. Csakis így követhetnek el olyan borzalmakat, mert attól azért senki sem érzi pocsékul magát, ha szétver egy széket vagy összetör egy lámpát, nem? Vizsgálgattam az előttem fekvő hullát, és minden ízemben igyekeztem megmaradni ebben a zen állapotomban, és egy pillanatra sem gondolni Micah apjára, aki egyelőre még odafenn fekszik ugyan... és azt se engedtem az agyamba, hogy vajon mit érezhetett ez a nő élete utolsó óráiban, min mehetett keresztül. Ezeket a gondolatokat ki kellett szorítanom az aktív területekről, különben blokkolják a konstruktivitásomat, és akkor nem mennek velem semmire. Ha az érzelmeim elhatalmasodnak rajtam, akkor nekem végem, akkor nem működöm. Ja, hát minden arra mutat, hogy nem kezdek érzelemmentes 160

gyilokmasinává változni. Sőt. Ahogy a félig elrothadt tetemre meredtem, csak az járt az agyamban, hogy mennyire förtelmes halál ez. – Na, kápráztasson el bennünket, Blake – szólalt meg Rickman nyomozó. Ja, azt még nem mondtam, hogy közönségem is volt? Dr. Rogersen és Dr. Shelley–n, a halottkémen kívül, akikre persze számíthattam, ott volt még extrának Gonzales őrmester, Rickman, az ő társa, Conner nyomozó, Walter Bürke parancsnok, Al és Gutterman helyettes. Úgy tűnt, Al vezeti a nyomozást Rush ügyében, de ha tőlük ketten is itt vannak velünk lenn, akkor hányan maradhattak vajon kinn az életben szolgálatban? Nem volt ez egy túlzottan nagy város, az állománya szerintem elég szerény lehetett, persze ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem Al munkaszervezését, hogy hogyan osztja be az embereit?! Ő volt a főnök, ő tudta, hogyan szervezze az életet. A közönség garantálta részben, hogy Rickman ne csapjon hangos kiborulást. Mert úgy tűnt, amiatt aggódik, hogy majd ködös varázslatokkal vagy ki tudja, mivel, kárt teszek az áldozatokban. Találkoztam már ilyesmivel: voltak zsaruk, akik a szélsőséges vallásosságuk miatt óvták tőlem az ügyüket, mások azért, mert nő voltam, és minden más női zsarura ugyanígy kiakadtak, megint mások azt rühellték, hogy a szövetségiek nevében kontárkodom az ő dolgaikba. Nő voltam, zsarunő, istentelen mágiahasználó, és ha még ez se lett volna elég, szövetségi is – bőven szolgáltattam okot arra, hogy bárki személyre szabottan utálhasson. Azt azonban jó volt látni, hogy ilyen sok helyről és forrásból gyűltek össze a helyi és környékbeli erők, hogy együtt dolgozzanak az ügyön. Nem gyakori. 161

Volt egy olyan érzésem, hogy Rush Callahan seriff jó híre és kiváló munkája hozta össze őket ilyen nagy együttműködésbe. Alaphangon ugyanis a zsaruk úgy marakodnak a hatásköri és eljárási jogosultságaikon, mint kutyák a csonton. Javult ugyan a helyzet a múltbéli állapotokhoz képest, de még mindig távol jártunk az ideális testvériségtől, és az volt a jellemző, hogy mindenki csakis magának akarja a fennhatósága alatt történt bűnügyeket, hacsak nem estek a zűrös vagy a végzetesen uncsi kategóriába. Azokat szerették másra lőcsölni. Ez az ügy zűrös volt, de kicsit sem uncsi, viszont a sajátjuk is az áldozatok között volt, ezért mindenki teljes bedobással kereste a megoldást. Ilyenkor senki sem akar belebukni, mert az akár a karrierje végét is jelentheti, mint ahogy a siker mindig csudás szárnyalást hoz. És hát az az igazság, hogy a belebukás és a karrierszegés nekem se volt épp a kedvenc szakágam. Azért ilyen jelenléttel kicsit zsúfolt volt a nem túl tágas helyiség, kezdett eluralkodni rajtam a klausztrofóbiám, olyan érzés volt, mintha egy fal tornyosulna mögöttem, egyre jobban rám hajolna, agyon akarna nyomni. Igazából nem fal volt, hanem Dr. Shelley, aki végül elsőként sokallt be. – Arról volt szó, uraim, hogy csak megfigyelőnek jönnek, nem azért, hogy a nyakunkba lihegjenek. Mindenkit kérek, hogy lépjen egy nagyot hátra – mondta cseppet sem nőies finomkodással, és amikor senki sem sietett engedelmeskedni, még ingerültebben tolta fel gumikesztyűs kézfejével orrnyergén a szemüvegét. – Ez itt az én területem, ezt a részét én vezetem a nyomozásnak. Csakis azért lehetnek itt, mert én engedélyeztem. Ha 162

ellehetetlenítik a munkánkat, ki fogok küldeni mindenkit, világos? Kimásznának végre a nyakunkból a francba?! Bírtam ezt a nőt. A pasik összenéztek, hogy akkor ki is legyen az első, aki beadja a derekát. Gonzales lépett először hátrébb, majd Bürke, aztán Al és Gutterman, persze, Rickman volt az utolsó. Lehet, hogy nem személyesen velem voltak gondjai, hanem a nőkkel nagy általánosságban? – Köszönöm, uraim – nyugtázta minden további indulat nélkül Shelley, és visszafordult Rogershez meg hozzám. – Most, hogy már mozdulni is tudunk, Blake rendőrbíró, van esetleg kérdése? – Mi arra volnánk kíváncsiak, hogy mi olyat lát, amit mi nem – ugatott közbe Rickman nem arra, amit már korábban is hallottunk magától. Shelley ránézett, és látnom sem kellett az arcát, hogy tudjam, a megsemmisítő pillantását vette elő. Mindünknek kijutott már belőle, jó kis nézés volt, olyan, amitől általánosban harminc gyerekben akad benn a szó, és árad szét az osztályban a tökéletes csend és fegyelem, csak itt még némi megvetés is keveredett bele. Rickman nem kapta el a tekintetét, állta a sarat, és viszonozta a maga konok nézésével. Ebből is gyűjthettünk már tapasztalatot rendesen. – Ha minden infoval ellátja, Sheila, akkor nem fogjuk tudni, hogy tényleg hasznunkra van–e, vagy csak okoskodik, és mutogatja magát, mint általában a szövetségiek. – Ez itt az én bonctermem, Ricky, úgy vezetem, ahogy nekem tetszik – felelte hűvösen a nő, de a megszólításokból arra lehetett következtetni, hogy talán 163

nem csak szakmai síkon ismerik egymást. Jó, lehet, hogy a csávó csak ki akarta emelni, hogy szerencsétlen csajt Sheila Shelley–nek hívják, és végre nem kellett azt éreznie, hogy az ő Ricky Rickmanje a legbénább név a világon. – Ez itt állítólag a zombiszakik királya. Hadd mutassa meg, hogy mit tud! – erősködött tovább eltántoríthatatlanul Rickman. – Hullákat szólítok elő a sírjukból. Tegye fel a kezét, aki utánam tudja csinálni – mondtam. Na, erre beállt a döglött csend, és csak idegesen villogtak a szemek. – Talán nem volt ildomos az eszükbe juttatnom, hogy értek a zombik nyelvén? Hát elnézést, nekem ez a pszichés adottságom. Szívesen elcserélném valami kellemesebbre, de ez nem így működik. Nálam a zombikeltés olyan, mint a balkezesnek, hogy ügyesebb a bal keze, vagy a kék szeműnek, hogy kék szemet örökölt. Ez van, nincs mit csinálni. Tizennégy évesen tárgyaltam zombival először, szóval tényleg mondhatom, hogy szakértő és király vagyok a témában, bocs, Rickman nyomozó. – Hát akkor kápráztasson csak el bennünket nyugodtan, Blake. – Tűnjön el a bonctermemből! – fordult hozzá Dr. Shelley. – Ugyan, Sheila. – És ne szólítson a keresztnevemen, nyomozó, mintha együtt őriztünk volna birkát. Nem bírja a nőket, ha komolyabb pozícióba kerülnek, mi? Soha nem tudta benyelni – tette még hozzá a halottkém asszony, majd rám nézett:

164

– Sajnálom, rendőrbíró, ne vegye magára, mindig is ilyen volt. – Hogy lett belőle ilyen fiatalon nyomozó, ha ekkora seggfej? – Sajnos, ha egyszer kiemeli a fejét a seggéből, nagyon is érti a dolgát. Nem kevés komoly ügyet felgöngyölített már, és életeket mentett meg azzal, hogy időben elkapta a szörnyetegeket. Mármint a gyilkosokat, nem a magaféle szörnyetegeket – korrigálta magát, és ezt tényleg nagyra értékeltem. – De most éppen gyerekesen viselkedik, ami nem vezet sehová. Callahan seriffnek köszönhetjük, hogy mind egy kicsit jobb emberekké váltunk, életeket mentett meg már azzal is, hogy belőlünk a jobbat hozta elő, így hatékonyabban végezhettük a munkánkat. Soha nem tartja számon, mégis tudjuk, milyen sokkal tartozunk neki. És most hagyjuk, hogy a rendőrbíró végezze a munkáját, tiszteletben tartva nagy szakértelmét, amit többször is bizonyított már a természetfeletti ügyek tekintetében, és nem feledve, hogy Callahan fiának a menyasszonya, tehát megilleti a személyes tisztelet is érintettsége okán. Szóval Ricky, legyen annyira felnőtt, hogy legalább az egyik tényező miatt nem piszkálódik vele többet. Nem érdekel, miért adja be végre a derekát, a lényeg, hogy adja meg neki ugyanazt a tiszteletet és ugyanazokat az esélyeket, mint egy férfinak, aki ezzel a jelvénnyel, hasonló hírrel és ilyen személyes érintettséggel érkezik közénk. Le kellett gyűrnöm a késztetést, hogy megtapsoljam a beszédet. És végre Rickman is magába nézett, kínban érezte magát, amit nem volt rossz látni. A többi zsaru is megszeppent képet vágott, mintha a kioktatás ragályos lett volna, vagy legalábbis Rickman miatt kénytelenek lettek 165

volna szégyenkezni. Mindenesetre magába szállt mindenki, Rickman is befogta végre a pofáját, indulhatott a munka. – A zombi, ha harap, általában ugyanúgy harap, mint egy ember. Az első férfi áldozatunk vállát viszont szétmarcangolták, ahogy inkább egy vérállat vagy vámpír támad. – Egy vámpír nem tépi az embert, ahogy a terrier a patkányt – kifogásolta Bürke –, ha ők harapnak, az általában tiszta és halálos munka. Magabiztosan közölte. Próbáltam visszagondolni, hogy hozzáértem–e már bármihez is idelenn, amit nem szívesen vinnék át a saját bőrömre, de mivel semmi konkrét nem jutott eszembe, és az ellenkezője sem, úgy döntöttem, jobb a biztonság. – Ha levettem a kesztyűmet, mutathatok maguknak olyan forradást magamon, ami éppenséggel ilyen vámpír marcangolta seb után maradt. Bürke komoly pillantásából láttam, hogy nem nagyon akar hinni nekem. – Tudom, hogy a szakirodalom szereti úgy ábrázolni a vámpírokat, mint hideg és szervezett sorozatgyilkosokat, akik gondosan megtervezik, és utána makulátlanul kivitelezik a rémtetteiket, miközben a vérállatok tépnek és marcangolnak, a pillanat indíttatására ölnek, ahogy az oroszlán is a hátra maradt, sebesült vagy gyenge antilopra csap le. De én ismertem nagyon is barbár, véreskezű hentes vámpírokat, és tisztán, módszeresen ölő vérállatokat is – mondtam, majd ez utóbbit átgondoltam még egyszer, és a pontosság kedvéért kicsit cizelláltam: – Jó, több vámpírral volt dolgom, aki mészárlást csapott, mint mérnöki precizitással dolgozó vérállattal, de azért azt elhihetik, 166

hogy az a hátramaradó antilop nem mindig véletlenül marad le a csordából. Lehet, hogy a sors szeszélyének látszik, de a legtöbb ragadozó szándékosan izolálja a csordát, hogy próbára tegye, és kifigyelhesse, melyik a leggyengébb vagy legóvatlanabb láncszem benne. Az esetek nagy hányadában nyoma sincs a véletlennek az áldozat kiválasztásában. – A ragadozók, gondolom, mind egyformák, járjanak bár kettő vagy négy lábon – biccentett Bürke. – Legyen ember, vámpír vagy alakváltó, a ragadozó az ragadozó – bólogattam. – De a szövetségi adatbázisban sehol nem találni olyan esetet, amikor a vámpír felfalta volna az áldozatát, ahogy az alakváltók szokták – szólt közbe Rickman. – Nem úgy van, hogy ők nem esznek szilárd táplálékot? – A parancsnok csak annyit mondott, hogy terrierként tépik az áldozatukat, felfalásról szó sem volt. Rickman elég bambán meredt rám erre. – Olyat még nem látott, hogy egy kutya széttépett valamit, de nem ette meg? – Nem értem ezt az egészet – vonta meg a vállát a nyomozó. – Soha nem játszottál még rongyrángatóst egy kutyával, ami túlságosan is beindult egy idő után? – kérdezte tőle Gonzales. – Soha nem volt kutyám – rántott megint a vállán Rickman. Egy emberként néztünk rá. – Soha? – kérdezte Gonzales. – Komolyan? – kérdezte Al. – Inkább macskás? – kérdezte Shelley. 167

– Én nem, de úgy tudom, Blake igen – jegyezte meg csípősen, kötekedő képpel. – Ez most arra próbál frappáns célzás lenni, hogy Micah Callahan vérleopárd? – kérdeztem minden megvetésemmel, ami nem volt éppen kevéske. – Akinek a bundás mamusz jön be... – Ide figyeljen, nyomozó. Nem egyszer vágták már a képembe, hogy babiloni szajha vagyok. Gondolja, azzal a lelkembe gázol, ha azt mondja, macskás vagyok? – kérdeztem csípősen, és a macskás szót az ujjaimmal tettem idézőjelbe, – Hát igen, Ricky, elég gyengécske volt egy tízéves veterántól. – Gyenge lett volna bárkitől – toldotta meg Al. – Szánalmas sértésecske volt, nyomozó – csatlakozott be Bürke is. – Ugyan már, Rick, legalábbis vérkurvának nevezzen, ha már egyszer vámpírokkal fekszem össze! – folytattam. – Ja, persze, az se valami eredeti sértés, jut eszembe, Micah hibbant nénikéje meg bácsikája már hívott is ma úgy. – Jól van már, levettem a lényeget. – Azt csak hiszi, mert még el sem magyaráztam rendesen – ingattam a fejemet. – Az a vámpír, ami eddig a legjobban megcsócsált, kettéroppantotta a kulcscsontomat közben. A bal karom belső hajlatán akkora a hegesedés, hogy azt jósolták, nem is fogom tudni már rendesen használni, és csak súlyzózással és nyújtással tudom munkaképessé tenni. – Felfogtuk: maga kemény és rettentő. – Fogd már be, Ricky! – próbálta Gonzales leállítani.

168

– De ha nem akarta felfalni a vámpír, akkor miért marcangolta? – tette fel a nagy kérdést Bürke. – Mert azt akarta, hogy fájjon, hogy szenvedjek, mielőtt meghalok. Láthatják, mire képes az emberi fogsor, elég megnézniük ezt a tetemet itt. – Egyszer láttam olyat, hogy egy negyvenöt kilós pompomlány benarkózva foggal marcangolja szét egy pasas nyakát – borzongott meg Bürke, és egy pillanatra űzötten villant a tekintete. A legtöbb zsarunak megvolt az űzött tekintete, még ha általában jól leplezték is. Az évek során a rengeteg borzalom mindenkinek nyomot hagy a lelkén, a szívén, a szellemén. Ha egyszer láttad a borzalmat, soha nem felejtheted már el, soha nem tehetsz úgy, mintha nem láttad volna, nem tudnál róla, már nem lehetsz ugyanaz az ember, aki előtte voltál. Mindenkinél ki–kivillan egy pillanatra a maga személyes borzalma, mindenkinél más, a hatása azonban mindenkinél ugyanaz. Mindannyiunkat kísért a múlt, még Rickmant is. Visszafordultam Rogersékhez, ők sem voltak kivételek. A zsaruknak, baleseti egészségügyieknek meg úgy általában a vészhelyzetekkel foglalkozóknak, tűzoltóknak, mentősöknek... mindannyiunknak terhelt a múltja, szellemek nélkül is kísért bennünket. A puszta emlék is épp elég, nem kellenek természetfeletti extrák se.

169

16. A nő harapása nem volt véres munka, viszont az arcán kapták el, mintha a zombi azt akarta volna leszaggatni. – Nem tudom, maga a harapás mekkora kárt okozott, és mi az, ami az ellátás eredménye – néztem Rogersre. – A páciens először nem egyezett bele a seb kivágásába, csak amikor rájött, hogy a fertőzés nagyobb roncsolást végez, akkor. De akkor már késő volt. A fertőzés elérte az agyat, és már nem volt mit tenni. Kimetszettem az elfertőződött területből amennyit lehetett, de ahogy világossá vált, hogy minden hiába, már csak azon dolgoztunk, hogy csökkentsük a szenvedést. Ha ez a kórság elkap egy létfontosságú szervet, ami nélkül nem fenntartható az élet, már eszköztelenek vagyunk, csak annyit tehetünk, hogy telenyomjuk fájdalomcsillapítóval a szervezetet, hogy legalább ne kínok közt érje őket a vég. Felnéztem rá a nő szétmarcangolt arcáról. – Ezért van bekábítva Callahan seriff is? Nála is létfontosságú szervet ért a fertőzés? – kérdeztem kalapáló szívvel, bár kifelé ebből semmi se látszott rajtam, jól tartottam a közönypofát. – Nem, még nem. Viszont maga a fertőzés is hihetetlen fájdalmakkal jár, ezért már a kezdet kezdetén érdemes a csillapítás, így elviselhetőbb a lét, ha már egyszer segíteni nem tudunk, a fertőzést megállítani, visszafordítani nem tudjuk. – Becsületszavára mondja? – Becsületszavamra – bólintott. – Rushnak nagy szerencséje, hogy a karján sebesült meg, így nagy 170

mennyiségű izmot és szövetet el lehetett távolítani. Azt hittem, kimetszettem a fertőzött részt, és megállítjuk a betegséget, de olyan, mintha az ember semmiképpen se lehetne elég gyors, a kórokozó mindenképpen bent marad. Ha nem lettek volna a korábbi áldozatok, és az ő esetükből tanulva nem kezdjük el rögtön az antibiotikumos kezelést és a túlnyomásos kamrát, akkor mára teljesen szétterjedt volna a testén a fertőzés. Minden beteggel egyre többet tudunk meg a dologról. – A férfi vállsebét miért nem metszette körbe? – Ő volt az első, aki életben került be hozzánk. A balesetin nem a később kiderült agresszív fertőzésnek megfelelően kezelték, de így legalább van egy áldozat, akinél magát a sebet is láthatja. Tényleg marcangolni próbálta az az izé, ezért is zombiharapásként kezelték, amiről eddig is tudtuk, hogy fertőzéssel jár. És mire a kezelőorvos látta, hogy ez nem a szokásos fertőzés, és engem is bevont a kezelésbe, már késő volt. Addigra elérte a szívet, és nem tehettünk semmit. – Úgy érti, elrohadt a szíve? – kérdeztem. – Igen, egészen oszlásnak indult – felelt Dr. Shelley. – Soha korábban nem láttam még ilyet. A mellkas nagy részén teljesen ép a bőr, ahogy maga is látja, aztán a feltárás során kiderült, hogy maga a szív olyan, mint az eredeti harapási seb. – De miért a szív meg az agy rohadt el, hogyhogy először nem a körülötte lévő szöveteket támadta meg? – kérdeztem. – Nem tudjuk biztosan – magyarázta Rogers –, de azt gondoljuk, hogy a fertőzés egyből a véráramba kerül, és

171

így gyorsan eljut a létfontosságú szervekbe, és hogy úgy mondjam, két irányból kezdi meg a roncsolást. – Vagyis egyszerűen csak pech volt, hogy az archarapásról az agyba érkezett maga a fertőzés. – Igen. – És ha rögtön az elején kimetszhette volna a vállseb környékét, akkor nem halt volna meg olyan gyorsan. – Ha nem az első áldozatok közt lett volna, és ugyanúgy jártunk volna el, mint a seriffnél, akkor az esélyei is hasonlóak lettek volna – bólintott Rogers. Nagyon kellemeden megfogalmazás volt ez az úgynevezett esélyekről, hiszen a jelenlegi állás szerint Micah apja is csak némi időt nyert, nem a gyógyulást. Ezt már akkor is tudhattuk, amikor a gépről leszálltunk, csak... sietve megráztam magam, nem hagyhattam a személyes érintettségemet elhatalmasodni a szakmai felett. A munkára kellett koncentrálnom, a megoldást kellett keresnem, a kibaszott megoldást. Ha Micah apját nem is tudjuk már megmenteni, legalább azt találjuk meg, aki előszólította ezeket az elfajzott zombikat, azzal végezzünk. A bosszú persze nem megoldás, nem orvosolja, hogy elveszítjük Rusht, de van, hogy ennél több nem jut, és a semminél mindenképpen kielégítőbb, vagy legalábbis ezt mantrázom magamban, amíg ki nem derül, hogy már ez sem ér semmit. – Hol vannak a korábbi áldozatok? Akik még hamarabb belehaltak, mint ők. Rogers és Shelley összenézett. Nem gyakran látni ilyet orvosoknál, pláne sebész és kórboncnok között: olyat, ami elárulja, hogy nagyon nem akaródzik nekik újra látni a

172

hullákat. Mindketten kellemetlenül érezték magukat. De mi a fenéért? – A másik részlegen – mondta végül Shelley. – Milyen másik részlegen? – Ahol az olyan mértékben bomló tetemeket tartjuk, amelyek túlságosan is szaglanak. Hogy ne legyen elviselhetetlen a bűz. Abban nem lehet dolgozni. – Ja, ahol az oszló tetemeket és a vízihullákat szokás? – Igen – felelte kissé meglepetten. Nem hitte volna, hogy ennyire kiismerem magam a hullaházakban. – Ezek tényleg nem kifejezetten büdösek. Nem kellene pedig a fertőzés miatt jobban szaglaniuk? – Ez az egyik furcsaság. A szag nem az ilyen fokú oszláshoz párosodó szag. Kis könnyebbség a betegeknek és a családtagoknak, de azért nagyon különös. – Akkor a többi hulla miért került a bűzös részlegre? – ráncoltam a homlokomat. – Az első áldozatok sokkal jobban elrohadtak. A fertőzés néhány óra leforgása alatt a test ötven–nyolcvan százalékára átterjedt az eredeti harapásból. – Hogy? Néhány óra alatt? Egyszerre bólintottak. – Ezek itt pár óra alatt meghaltak? – A férfi igen. A nőt három napig tudtuk életben tartani. – És a korábbi áldozatok, akiket elzárva tartanak, szintén abba haltak bele, hogy létfontosságú szervet ért a fertőzés? – Nem – felelte a két orvos megint kórusban. A nő intett Rogersnek, az meg folytatta: – Náluk a fertőzés a szöveteken haladt előre, és így érte el a szerveket. Olyan volt, mintha a folyamat lelassulna, amikor a beteg haldokolni kezd. Nem jellemző, és mégis 173

olyan, hangsúlyozom, csak bizonytalant mondhatok, mert nagyon kicsi még a minta, hogy biztos következtetéseket vonhassunk le. – Értem. Ugyanúgy igyekeznek feltárni a betegséget, ahogy mi a bűncselekményt. – Nagyon hasonló a kettő, igen. – Nem sokat tudok az efféle betegségekről, nem is akarok találgatásokba belemenni. Azt meg tudnák mondani, hogy a harapások mennyire hasonlóak? – Hogy érti? – A nő arcán a harapás tiszta, a férfi válla szét van roncsolva. Azt tudjuk, hogy több zombink is van, és arra lennék kíváncsi, hogy mindnek megvan–e a maga stílusa, hogy úgy mondjam. Hogy az egyik inkább ide és így harap, a másik ott és úgy. Vagy harapja mind, amit ér? – Az áldozatok közül kettőnek volt arcsebe – szólalt meg Bürke a hátunk mögött. Váratlanul ért bennünket a közbeszólás, mintha megfeledkeztünk volna a zsarukról. – Háromnak, köztük a seriffnek is a vállát vagy a karját kapták el – tette hozzá Al. – Azt mondják, néhány esetben voltak tanúk. Említették, hogy másképpen támadtak volna a zombik? Al gondolkozott, majd a többiekre nézett. De mindenki csak a fejét csóválta. – Olyanok a vallomások, mint valami horrorfilm forgatókönyve – mondta végül Rickman. – Nem úgy értem, hogy annyira borzalmasak lennének, hanem mintha egy filmjelenetet beszélnének el. – Ezt nem értem.

174

A többiekhez fordult. Most először láttam a nyomozón a bizonytalanságnak bármi jelét. Nehezen tudtam eldönteni, hogy ettől emberibbé és szimpibbé vált volna, vagy inkább csak nyugtalanítóbbá. – Az egyik esetnél az én srácaim értek ki legelőször, szóval értem, mire gondol a nyomozó – szólalt meg Bürke. – A zombik olyan andalgó hullák, mármint lassúak és megállíthatatlanok. A szemtanúk viszont mind egyetértettek abban, hogy ezek a zombik gyorsak, akár egy ember, vagy talán egy kicsit még annál is gyorsabbak, ami nem valóságos, hanem olyan filmes dolog. – Az az egy húsevő zombi, amivel dolgom volt, gyorsabb volt az embernél – nyugtattam meg. – De miért gyorsítja fel őket a húsevés? – tette fel a kérdést Rickman. Az futott át az agyamon, hogy nem egyszer láttam már zombit húst enni, és megmaradni ugyanolyan komótosnak, de erről itt jobb nem beszélni, mert azokat a zombikat én szólítottam elő, és fegyverként használtam őket. Többször is megtörtént már velem hasonló, ha az életemet vagy más ártatlan emberek életét kellett mentenem, de soha nem kaptam hozzá törvényes felhatalmazást, és hát nagy eséllyel nem is lehetett volna rá efféle felhatalmazást rendőri szervtől kicsikarni, még ha a körülmények indokolják is a drasztikus fellépést. Elméletileg természetfeletti ügyekre szakosodott rendőrbíróként szabadon használhatom a pszichés adottságaimat a munkám végzésében, és az nincsen pontosítva, hogy milyen adottságokat és képességeket lehet ezalatt érteni, és mivel a munkám az, hogy személyeket kivégezzek... elméletileg a jövőre vonatkozólag jogosan járok el így. De 175

a valóságban nem hinném, hogy a rendőrség elfogadhatónak tartaná az eljárást. A legjobb esetben is a jelvényem bánja. A legrosszabban pedig megvádolnak, hogy mások megölésére mágiát használtam, ami automatikus halálos ítéletet jelent. Vakfolt ez a törvényalkalmazásban, de kissé túlságosan is nagy a kockázat nekem, hogy a saját életemen akaijam letesztelni. – Blake rendőrbíró, hall engem? Pislogva tértem magamhoz: Bürke már egy ideje beszélt hozzám, és én egy szavát se hallottam. – Ne haragudjon. Megismételné, kérem? Kicsit túlságosan is elgondolkodtam. – Mégis min? – csapott le Rickman. – A holtakon – feleltem, és hagytam, hadd értelmezze, ahogy akarja: hogy ezeken a holtakon itt előttünk kiterítve, a zombikon, a vámpírokon vagy éppenséggel az egyéb áldozatokon? – Miért is gyorsítja fel őket a húsevés? – ismételte meg a korábbi kérdését Rickman. – Fogalmam sincs. Azt viszont tudom, hogy a friss vértől tudnak beszélni, attól kelnek kicsit jobban életre. – Hogyhogy friss vér? – Látott már valaki zombikeltést? Mindenki a fejét rázta. Majdnem elmagyaráztam nekik a–tól z–ig az egész procedúrát, de aztán arra gondoltam, hogy feleslegesen terhelném őket, ráadásul, ha nincsenek rituális és vallási háttérismereteik, csak össze– zavarodnának. – Általában átvágjuk egy csirke nyakát a sírnál, vagy vannak halottkeltők, akik a saját vérüket veszik, a lényeg,

176

hogy a rituálénak elengedhetetlen eleme az ilyen vagy olyan friss vér. – És mi még? – érdeklődött Ál. – Egy penge, só, és sokan gyógyfüves főzetet is használnak. Általában minden halottkeltőnek megvan a saját egyedi keveréke, mindenki maga csinálja. Vannak, akik úgy érzik, a gyógyfüveik nélkül nem is menne a dolog. Alapvetően mindenki azt a főzetet veszi kiindulási alapul, amit még az őt kiképző mentor használt, azt variálja mindenki saját magára. – Csak ennyi kell a halottkeltéshez? – kérdezte Rickman. – A pszichés képesség sem árt, ami rohadtul ritka. És legalább három napja halott, eltemetett hulla is kell, ismernie kell a nevét, különben nem tudná előszólítani a sírjából. – Miért kell, hogy legalább háromnapos legyen? – folytatta Al a kíváncsiskodást. – Ennyi idő minimum kell, hogy a lélek távozzon a testből. Nagyra kerekedett szemek meredtek rám, mintha a frászt hoztam volna rájuk, vagy épp túlterheltem volna a kis fejüket. Veterán zsaruknál ritka madár ez a tekintet. De nem szálltam el magamtól, inkább kicsit szarul éreztem magam attól, hogyan is magyarázzam el az egészet. – Vagyis akkor hisz a lélekben? – így Rickman. – Hiszek. – Istenben is hisz? – Persze. – Akkor hogy vagy képes... – kezdte Al. – Mondd csak végig – néztem rá kissé elborulva, mert elharapta a mondatot. 177

Al láthatóan kényelmetlenül érezte magát, zavarba hozhattam a határozottságommal, de neki legyen mondva, végigmondta: – Hogy használhatsz fekete mágiát, hogy halottakat támassz fel? – Az ég szerelmére, errefelé nem olvasgatják a szövetségi kiadványokat, hogy mi különbözteti meg a törvényes vallási gyakorlatot és eljárásokat a törvénytelenektől? Al elpirult, nem akartam pedig ennél is jobban zavarba hozni. A szövetségesem volt, akinek nagy hasznát vehetem még. – Bocs, ide az isten háta mögé nem jut el minden szövetségi frissítés. – Én kérek elnézést, Al, csak eléggé unom már, hogy folyton rám sütik ezt a fekete mágiát. Elég rendesen kilovagolta már magát Micah rokonsága „az ördög és én” témán. – Jesszus, te ne haragudj, Anita, de tényleg. Irtóra gorombák voltak veled, és amilyen bunkó vagyok, kiment a fejemből. – Bertie és Jamie azok a rokonok? – érdeklődött Gonzales. – Ők hát – bólintott Al. – Később majd mesélek, hogy mivel riaszthatja el végleg az öregcsajt. – Hú, némi muníció nem jönne rosszul – sóhajtottam. – Jó, akkor próbálom kulturáltan megfogalmazni, mert még mindig nem tiszta minden – köszörülte meg a torkát Al. – Ha a halottkeltés nem fekete mágia, akkor mi?

178

– A legtöbben vudu gyakorlatnak tartják, de mivel én változatlanul és igazoltan episzkopálisnak tartom magam, nem vallásos rítusnak tekintem, csak egy egyszerű rítusnak, amellyel becsatornázhatom a halottakhoz fűző természetes adottságomat. – És más zombikeltőknek is ilyen? – kérdezte Rickman. – Ha hívő lennék, a vudu papnő megnevezést még elfogadhatónak tartanám, de így maradjunk a halottkeltőnél vagy animátornál, ami a latin „életre keltemből” származtatható. Tudom, hogy a boulderi rendőrségnél is bevett gyakorlatnak számítanak az olyan továbbképzések, melyeken tisztázzák, hogy a különböző speciális csoportok mit éreznek magukra nézve sértőnek, és mi az elfogadható terminológia, márpedig az animátorok elég elitcsoportnak minősülnek. – Milyen szempontból? – Abból, hogy nagyon is specializált az adottságunk. Az egész világon legfeljebb ha kétszáz ember képes halottakat előszólítani. És közülük a legtöbben csak az átlagos zombikat tudják produkálni, vagyis cammogó, elrohadt tetemeket, amelyek alig–alig emlékeztetnek az emberre, sőt az esetek többségében még beszélni sem tudnak. Olyanok, akik beszédképes zombikat tudunk produkálni, amelyek megfelelő kérdésekre válaszolni is képesek, maximum ötvenen lehetünk. Ha olyan zombit akar az ember, amely értelmesen és összefüggően képes, mondjuk, egy ügyvéd kérdéseire megfelelni, vagy elfogadhatóan el tud búcsúzni a hátrahagyott szerettektől, a kör tovább szűkül huszonöt– harminc főre. Húsevő zombikat pedig tényleg csak a legjobbak tudnak előhozni, kábé a legfelső egy százalék. És olyan, aki egyszerre többet is életre szólíthat, végképp 179

ritka, mint a fehér holló. Ebben az államban nem is ismerek ilyet. – Vagyis akkor a nagy animátorcégeknél kell keresgélnünk? – tette fel a nagy kérdést Rickman. – Nem hiszem, hogy bármelyik cégnél volna bárki is, aki ilyen ocsmányságot tenne. – Akkor? – firtatta tovább a nyomozó. – Vannak jó vudu varázslók, és vannak nem túlságosan rosszak. Egy igazán hatalmas varázsló, aki fekete mágiára adta a fejét, képes lenne rá, de ilyet csak egyet ismerek, New Orleansból, csakhogy Jim papa már nyolcvanéves, és minden beszámoló szerint a jó oldalon áll. Akadnak hatalmas papok és papnők, de ez még nem jelenti automatikusan, hogy a halottakat is elő tudják szólítani, bármit állítsanak is a vudu legendák. – Azt hittem, minden vudu pap képes zombit csinálni, ha elég nagy a hatalma – mondta Al. – Nem, a halottkeltés nem olyan egyszerű – ingattam a fejemet –, imával nem lehet megszerezni a képességet. Ez adottság, mint az, hogy az ember két perc alatt lefusson egy kilométert. Persze mindenki gyorsabb lesz, ha szorgosan gyakorol, de genetikai, készen kapott adottságok is kellenek a teljesítményhez. – Vagyis nem tudnál elég gonosz átokkal bárkit képessé tenni arra, hogy halottakat irányítson? – vitte tovább Al a gondolatot. Érdekes kérdés volt, jól meg kellett rágnom. – Őszintén szólva erre nem tudok válaszolni. Én nem végzek fekete mágiát, soha nem nyúlok olyasmihez, amivel a hatalmat áldozatokra vagy gonosz tettekre lehetne váltani. 180

– Miért tesz ilyet bárki is? – kérdezte Bürke. – Lehet, hogy túlságosan gyenge. Vagy fél. Vagy önmagában nem elég hatalmas, és erősebb, félelmetesebb, hatalmasabb szeretne lenni. – Magának persze ilyesmire semmi szüksége – jegyezte meg Rickman. – Nekem ugyan nincs. Miért, magának? – Nekem ugyan nincs – felelte meghökkenten –, de én csak egy nyomozó vagyok, nekem a démonok nem tudnak mit ajánlani. – Ugyan, nyomozó – nevettem nagyot –, létezik az a fajta gonosz, aminek kifejezetten az a szakterülete, hogy kiderítse, ki mire vágyik a leginkább, és aztán úgy tegyen, mintha éppen azt tudná kínálni neki. Egy bizonyos áron. – Miért mondja, hogy úgy tesz? – Mert a démoni erők is csak azt tudják adni, amit az Isten vagy valaki más megteremtett. Abban ők sem segíthetnek, hogy valami újat és soha még nem létezőt hozzál létre, mert ez nem áll hatalmukban. Ők is a teremtő szándékának köszönhetik létüket, nem részesei a teremtő gesztusnak. Csak utánozni, alkudozni tudnak, talán belelátnak legrejtettebb, legsötétebb titkaidba, félelmeidbe, de nem teremthetik meg ők a félelmedet, csak azt használhatják ki, ami már egyébként is megvan benned, és nem is kényszeríthetnek semmire, csak azt tudhatják, hogy mire voltál már képes, és azt felhasználhatják ellened. – Ezt meg honnan tudja? – nézett nagyot Rickman. – Először is rendes katolikus kislányként nevelkedtem. Másodszor pedig egyszer–kétszer már szembe találtam magam démoni erőkkel. – Démonokkal is harcoltál? – tátotta a száját Al. 181

– Nem éppen olyan értelemben, ahogy kérdezed, de igen. – És maga nyert? – kérdezte epésen Rickman. –Itt állok, és az áldozataik is túlélték a mesterkedéseiket, szóval mondhatjuk, hogy igen, én nyertem. – Ördögűzést is csinált már? – kíváncsiskodott Bürke. – Nem. Egyszer egy papnak asszisztáltam, de nagyon nem szívesen mennék bele még egyszer a hagyományos ördögűző rituáléba. – Miért nem? – Ha kérdeznie kell, akkor nagyon nem lenne jó, ha tudná – néztem bele a szemébe. – Szóval besegít a papoknak a démonok ellen? – sikerült egyre megvetőbben néznie Rickmannek. – Nem. Egyszer egy pappal, egy rituáléban együttműködtem, de a katolikus egyház minden halottkeltőt kiátkozott, szóval többet nem tehetek értük. – Kiátkozottan nehéz lehet megverekedni a démonokkal – tréfálkozott Rickman. – Ha az embernek tiszta a hite, akkor nem lehet gond. – Tiszta? És a maga hite tiszta volna? – kacagott nagyot. – Ne legyen ekkora pöcs, Ricky! – figyelmeztette Shelley doki. – Egy focicsapatnyi pasassal fekszik össze, hogy lehetne már tiszta? Gonzales és Bürke egyszerre ugrott neki, de a magasba tartottam a kezemet, hogy rám figyeljenek. – Nincs gáz, nem először kapom már meg ezt. Lenne viszont egy kérdésem a nyomozóhoz.

182

Bürke kétkedőn, Gonzales aggodalmasan, Al kíváncsian, Shelley dühösen, Rogers meg nagyon elkívánkozva nézett, de hagyták, hadd kérdezzek. – Ha férfiként feküdnék össze ennyi nővel, az is ennyire zavarná? Elgondolkodott a kérdésen, és a végén megrázta a fejét. – Nem, nem hiszem. Nem örülnék, ha a húgommal is járna, de... az nem zavarna ennyire. – Miért nem? – Mit miért nem? – Ha férfi lennék, miért nem zavarná ennyire? – Maga nő, és egy nő ne feküdjön össze mindenkivel – bökte ki összevont szemöldökkel. – Pláne, hogy nagyon is szép nő, nem kell kurvát csinálnia magából. – Jesszusom, Ricky – sóhajtott Shelley. – Nem tartozol ugyan alám, de beszélni fogok erről a feletteseiddel – jegyezte meg Bürke. – Hadd kérjek a nevében elnézést, Anita! – csóválta a fejét Gonzales. Elnevettem magam, nem jókedvemben, sokkal inkább hitedenkedőn: – Ezt az egészet hallottam már nem is egyszer sajnos, de az új, hogy csak a csúnya nők fekszenek össze mindenkivel. Ilyet még senki sem mondott. – A szépeknek nem kell, értük versenyt futnak a férfiak – magyarázta Rickman, mint aki tényleg nem érti, mi a probléma. Lehet, hogy tényleg nem értette? – Vagyis a csúnyák azért fekszenek össze mindenkivel, mert csak a szexszel tudják megszerezni a férfiakat? – próbáltam pontosítani.

183

– Jobb lenne, ha végleg befognád a szádat, Ricky – kérte Gonzales. – Szégyent hozol magadra és a boulderi egységre. Rickman teljesen elképedve nézett körbe. És az eddig teljes hallgatásba visszavonult Rogers doktor tette fel az evidens kérdést: – Nem érti, igaz? – Jézusom, Ricky – fakadt ki Shelley. – Azt hittem, csak azt utálja, ha egy nő pozícióba jut, és ezért bunkó, közben meg fel sem fogja, mennyire betegesen gondolkodik. – Mindenesetre jelenteni fogom a feljebbvalóidnak – zárta le Bürke parancsnok. – Mit? – Hogy Blake rendőrbírót lekurváztad – mondta egyszerűen Al. – Dehogyis. Gonzales sóhajtva dörzsölte meg az arcát: – Akkor ezért lepett meg mindig annyira, amikor egy– egy nő panaszt tett, hogy mindenfélének elmondtad őket? Azért nem lett egy panaszból se semmi, mert olyan rohadtul ártatlannak tűnt. – Mert meggyőződése volt, hogy az is – bólogattam. – Szociális diszlexiája van, egyszerűen nem látja. Gonzales másodszor is bólintott. – Mindegy, ez a viselkedés teljes mértékben elfogadhatatlan egy rendőrtiszttől – mondta Bürke. Nyilván nem érezte, hogy mennyire nem rendőrösen, hanem katonásan hangzott ez, de a lényeg a lényeg. – Tiszthez méltatlan magatartás – mondtam. – Olyasmi, igen – biccentett Bürke. – Elnézését kérem a sok gorombaságért, amit tapasztalnia kellett, amióta itt van. 184

Azt gondoltam, a két vallási őrült lesz a fő gond, de nyilvánvalóan tévedtem – nézett rideg keménységgel Rickmanre. Aki talán nem fogta fel, miért is olyan nagy baj, hogy így beszélt velem, de ezt a nézést nagyon is megértette. Próbálta ugyanolyan keményen állni azt a pillantást, de csupa bizonytalanság volt az arca. Talán mert tudta, hogy az nem lehet, hogy mindenki más téved, vagyis akkor csakis ő tévedhet. Még talán az is lehet, de nagyon feltételesen, hogy visszagondolt a többi nő vádaskodására, és esetleg kezdte látni, hogy talán mégsem azok tévedtek. Az ember mindig remél, még azt is, hogy az ilyen Rickman–félék is változhatnak. Dr. Rogersnek vissza kellett mennie az élő betegekhez. Mindenki kihámozta magát a védőruhából, maszkból, kesztyűből. – Fog tudni Micah beszélni az apjával? – kérdeztem tőle közben. – Jelenleg gyógyszerekkel előidézett kómában van. Alapvetően gyorsan ki lehet belőle hozni, de a legutolsó hasonló betegünk a sokkba halt bele, amikor a gyógyszerek kitisztultak a szervezetéből, ezért a seriffet lassabban hozom ki belőle, hogy a teste jobban tudjon alkalmazkodni. – Szóval volt olyan beteg, aki abba halt bele, hogy– megszűnt a fájdalom csillapítása? Rogers bólintott. – Ó, a rohadt életbe – káromkodtam halkan. – Nagyon sajnálom, rendőrbíró. Mindent megteszek, hogy a vőlegényének legyen ideje és lehetősége elbúcsúzni az édesapjától. – Ezt nagyra értékelem, doktor úr. 185

Kissé komoran biccentett. Soha nem jelent jót, ha egy doki ilyen képet vág. Úgy döntöttem, teszem, amivel segíthetek valamicskét: végzem a munkámat, ígéretet kaptam, hogy elolvashatom a tanúvallomásokat. Sőt, Al még jobb ajánlattal állt elő: – Gutterman helyettes Rushsal volt, amikor a támadás érte. Az ő vallomását a saját szájából meghallgathatja. – Legyen az a következő dolog – feleltem. – Guttert most hívták el egy másik ügyben. Hogy a seriff és én kikerültünk a vérkeringésből, nincs elég emberünk, nem tarthattuk őt is a kórházban. – Ha kell, szívesen átküldők hozzátok pár járőrkocsit, Al – ajánlkozott Bürke. – Nagyon hálás vagyok, parancsnok. És lehet, hogy később élek is az ajánlattal, ha a helyzet úgy hozza. Biztos vagyok benne, hogy ha nem Micah menyasszonya vagyok a szemében, másképpen fogalmaz. Mert ha Callahan seriff meghal, már nem kell ennyi emberét a kórházban állomásoztatnia. Mondhattam volna, hogy nem kell engem kímélnie, de nem mondtam, mert ha Micah történetesen velünk van, akkor nagyon is jól jön az efféle tapintat, szóval szokja csak meg. Egy pillanatra beállt a kellemeden csend, mert persze minden zsarunak leesett, hogy mire is gondolt Al, és mindenki habozott, hogy kommentálja–e a témát, vagy beszéljen csak mindenki helyett a csend. – Semmi gond, Al. Tudom, hogy Micah apjánál már csak idő kérdése a halál, hacsak nem csinálunk csodát. – Hiszel a csodákban, Anita? – Ja, hiszek hát.

186

– A csodák a vasárnapi iskolákba meg a karácsonyi különkiadásokba valók – horkant fel Rickman. – Túl régóta vagyok már zsaru, hogy hinni tudjak az ilyen szarságokban. Már nyitottam a számat, de Shelley doki gyorsabb volt. – A saját kontójára legyen ilyen cinikus, Ricky. Én a magam részéről hinni akarok Rush csodájában, hogy elmehet a fia és Blake rendőrbíró esküvőjére. – Abból nem lesz semmi – ingatta a fejét Rickman. – Ricky – préselte a fogai közt Gonzales ne temesd Rusht, amíg még velünk van! Rickman már megint azzal a döbbent képpel nézett körbe. Kezdtem azt gondolni, hogy komolyabb gondok vannak a nyomozó szociális készségeivel, nem egyszerűen csak bunkó. – Nem úgy értettem, Ray, én is szeretném, ha Rush jobban lenne, csak a tények, ugye... – Baszd meg a tényeket! – tornyosult a nyomozó fölé Gonzales. Egyforma magasak, inkább óriások voltak, de valahogy a nyomozó összement az őrmester mellett. Vannak ilyen emberek, akik, mint Gonzales is, egyszerűen tudnak nagyobbnak látszani. Állítólag én is meg tudom csinálni, de mivel nem nőttem akkorára, mint Gonzales, nyilván nem olyan látványos nálam a dolog. Bürke nem lépett be közéjük, csak közelebb húzódott. – Rickman nyomozó menjen kicsit távolabb Gonzales őrmestertől! – Ne haragudj, Ray, én... – habogta Rickman, majd megrázta a fejét, és végül arrébb oldalgott, de nyilvánvalóan fel sem fogta, miért veti szét a düh a másikat. 187

– Én nem mondok le Rushról – dörmögte dühödten Gonzales. – Hiszek a csodában, mert hinnem kell benne. Felé nyúltam, hogy a karjára tegyem a kezem, de aztán visszafogtam magam. Van olyan, hogy az ember dühét a testi kontaktus csak kirobbantja. És ezt nem szerettem volna. – Én is hiszek a csodában – ismételtem egyszerűen. Lassan fordította felém a fejét, mintha a nyakizmai beálltak volna a feszültségtől. Ebből láttam, mennyire közel került hozzá, hogy megüsse Rickmant, hogy mennyire meg akarta volna ütni. – Rushnak csak ez maradt – morogta. – Gyere, igyunk egy kávét a büfében! – mondta Al, és intett, hogy hagyjam őket kettesben a haverjával. Mivel amúgy sem tudtam, mit kezdhetnék Gonzalesszel, ráadásul Micah erkölcsi és érzelmi támaszaként jöttem, Alre hagytam a dolgot. Ha valakinek fogom a kezét a személyes válságában, akkor az csakis a „vőlegényem” lehet. Bürke kísért ki a folyosóra. Ares és Bram eltolta magát a faltól, vigyázzállásba vágták magukat. Egyikük se hagyta ott olyan rég a katonaságot, hogy a régi reflexek kikophattak volna már. Akkor értekbe a kórházba, amikor a zsarukkal lejöttünk a boncterembe, így Nickyék Micah–ék mellett maradhattak, mert a rendőrök egyébként is jobban bírják az exkatonák látványát, mint Sáti és Nicky civil– izomember attitűdjét. Micah–nak ebben tökéletesen igaza volt persze, de összeszorult a szívem, hogy a családi kiborulás és az egész kórházi hajcihő kellős közepén is kénytelen ilyenekkel foglalkozni, amikor most csak az apjára kellene gondolnia. Végigmértem a két magas, karcsú és izmos alakot, az egyik fekete, mint az éjszaka, a 188

másik pedig rezes, mézes arany, még a lebarnult bőre is. Annyira megszoktam már, hogy mindig együtt látom őket, hogy csak párban gondoltam rájuk, ahogy némelyik szerelmespárra gondol az ember, akik annyira összeforrottak, hogy külön–külön nem is igen látja, érzékeli őket az ember. Katonák voltak mind a ketten, akik ráadásul a rendőrséggel működtek együtt, nem ríttak ki az itteniek közül sem. Nincs olyan testőrünk, akik Micah családjára ne hoznák rá a frászt, már a puszta tény is, hogy a fiuknak, unokatestvérüknek egyáltalán szüksége lehet testőrökre, sokkolt mindenkit. Itt viszont komoly segítséget jelentett, hogy Bürke parancsnok mosolyogva rázott velük kezet, ahogy találkoztak. Ares és Bram egyetlen lépéssel felvette a hátam mögött a posztját. Már mindannyiunkba gyökeret vert ez a szokás, de Bürke felfigyelt rá. – Azt értem, hogy a Koalíció miatt Micah Callahant fenyegetések érték, de magának miért van szüksége testőrökre? – A sajtóban engem is összekapcsolnak Micah–val és a Koalícióval, ráadásul St. Louis Város Urához, Jean– Claude–hoz is kapcsolat fűz. Márpedig a gyűlölködők a vámpírokat nagyon szeretik gyűlölni. Látta, Micah nagybátyja és nagynénje milyen utálattal viselkedett velem, képzelje, idegenek hogy viselkedhetnek. – Ennyire problémás? – Idén egy fanatikus megpróbálta felrobbantani Jean– Claude egyik klubját – bólintottam, de azt már nem tettem hozzá, hogy Nathaniellel, Sátival, Nickyvel, Cynrickel és velem együtt szerette volna a levegőbe repíteni a kócerájt. Vámpírok nappali szolgája volt, pár harapással 189

megspékelve, és a gazdájának meggyőződése volt, hogy Jean–Claude gonosz birodalmat épít, ahol rabszolgasorba kerül minden vámpír. Ha egyszerre végeztek volna a hívóleopárdommal, két hívótigrisemmel és velem, akkor talán Jean–Claude–ot is meg tudták volna ölni, ők legalábbis ebben reménykedtek. Mert mind szoros metafizikai kötelékben élünk, ami az érzelmi kiszolgáltatottságnál sokkal többet eredményez. Én magam is végeztem már nem egy vámpírral úgy, hogy megöltem a halandó szolgájukat. Lehet, hogy azzal is hasonlót érhet el az ember, ha a hívóállatukat pusztítja el, a moitiébéte–et, vagyis a szörnyrészüket? A fő vezérelv, hogy ha bárkit megölsz a pszichés hatalmi láncban, jó eséllyel törhetsz az összes többi életére is. – Vagyis terroristák vadásznak magukra? – Olyasmi – bólintottam rá némi gondolkodás után. – És mi lett a robbantóval? – Meghalt. Bürke hátrasandított a testőrökre. – Jó, ha a szükségben kéznél vannak a cselekedni készek – mosolygott. – Nem mi tettük – szabadkozott Ares. – A másik kettő odafenn? – lepődött meg Bürke. – Ők túszok voltak. – És ki is vették a részüket a munkából – pillantott keményen a társára Bram, hogy Ares arcáról rögtön le is fagyott a mosoly. – Most mi rosszat mondtam? Miért nézel már megint így? – Mármint úgy, hogy értsed, már megint előbb jár a szád, mint az eszed? 190

– Hékás! – Párban lehetnek maguk ketten már egy ideje – nevetett nagyot Bürke. – Igen, uram – felelte Bram. – Ennyire látszik? – kérdezte Ares. – Látszik bizony. A jó partnerek olyanok, mint a házastársak. – A civilek közt vannak, akik a társukat a munkafeleségüknek hívják – kotyogtam közbe. – A rendőrségnél az ember néha többet látja a társát, mint a feleségét – sóhajtott Bürke. Értettem, miről beszél. – De most mivel érdemeltem ki ezt a nézést? – nyaggatta Bramet Ares. Bram csak rámeredt. – Mi van? – Amit mondtál, abból arra lehetett következtetni, hogy a velünk lévő másik két testőr nem annyira jó, mint ti ketten – oldottam meg a nagy rejtélyt. – Dehogy! – tiltakozott, és az arcán látszott, hogy komolyan gondolja. – Hát nem érted, Ares? Sáti és Nicky kicsit sem tűnik se rendőrnek, se katonának, és ha még ráadásul azt mondod, hogy túszul ejtették őket, azzal még inkább aláásod a tekintélyüket Bürke parancsnok szemében. Ares csak pislogott ránk, az arca egészen elképedten villogott. Aztán mély lélegzetet vett, kifújta. – Nem így értettem. – Tudom – forgatta a szemét Bram, mint egy sokat tűrő feleség. Félrefordultam, hogy ne lássák a mosolyomat. 191

– Örülök, hogy Blake rendőrbírónak és az ifjú Callahannek jó emberei vannak a bajban. – De nem mi mentettük meg aznap Blake rendőrbírót – nézett keményen Bürke szemébe Bram. – Azt hiszem, ezt már nem tudom követni – vakarta a fejét Bürke. Bram nagyot sóhajtott, rám nézett, majd Aresre és vissza megint rám. – Sajnálom, Anita, hogy a jelenlétünk a rendőrök szemében gyengébbnek mutat. Mintha olyan katona lennél, akinek testőrre van szüksége. – Jó, persze – vontam vállat –, de nincs mit tenni, ez van. – Hadd fogalmazzak világosan, parancsnok – fordult Burke–höz Bram. – Blake rendőrbíró részt vett a túszok kimentését és a robbantó lefogását célzó akció megtervezésében. Ő maga is bement a bevetésiekkel a terv részeként. A kollégák, akik odafenn vannak, kulcsszerepet játszottak benne. Sőt, Nathaniel Graison, a másik civil, aki Micah Callahannel van, mindannyiukat megmentette, mert ha ő nem teszi, amit elsőként tennie kellett, akkor garantált a kudarc. De Anita vállalta a legtöbbet, nem a kommandósok, és nem is a testőrök. Hanem ő maga. – Na, tessék, engem szidsz, hogy a számat jártatom, és akkor te mindent részletesen elmesélsz. – Rendőrségi ügy volt. Minden jegyzőkönyvezve van. Belenéztem Bram egykedvű arcába. Képtelen voltam elmenni azon a kifejezésen, és a vérhiénákhoz semmi közöm, így a gondolataiba se kukkanthattam bele. – Aresnek igaza van, ilyen hosszan még soha nem hallottalak beszélni. 192

– Még soha nem találkoztunk olyan magas rangú tiszttel, mint Bürke parancsnok. És mindenképpen szeretném, ha tudná, hogy nem áldozat vagy, akit meg kell menteni, hanem te vagy az, aki betöri az ajtót, és megment mindenkit. Elmosolyodtam, de azért valamit még mindig nem értettem. – És Nathaniel? Őt miért kellett kihangsúlyozni? – Mert ő afféle férfi, akin a hozzánk hasonlók keresztülnéznek, pedig annál ő sokkal többet érdemel. Ha csak annyit mondok el Bürke parancsnoknak, hogy te meg Sátán és Nicky milyen kemények vagytok, azzal kisebbítem Nathaniel érdemeit. – Micah Callahant nem vette védelmébe – jelezte Bürke. Bram csak a fejét fordította felé, de az energiája megváltozott. A szörnyetege még nem jelentkezett be, de mintha felpaprikázódott volna. Ares is érezte, kihúzta magát, és kissé közelebb lépett hozzá. – Micah–t nem kell senkinek megvédeni. Ő magáért beszél. – Nem akartam megbántani – sietett Bürke. – Anita utasításait követjük, mert ő a legelső köztünk a harcban – biccentett rá Bram. – És Micah–ét, mert ő a mi vezetőnk. – És a Város Ura? Ez a Jean–Claude? – Őt tiszteljük. – De ő nem a vezetőjük, ahogy Callahan és Blake? Most Ares sietett a társa segítségére. – Bocsásson meg a társamnak, uram, nem szokott ennyit beszélni, nincs ehhez szokva. Azt hiszem, a fecsegés órája lejárt, igaz, Anita? 193

– Le, bizony – mondtam. Akadtak vámpírok, akiknek a szemében gyengeség volt, hogy a testőrök inkább engedelmeskednek nekem, mint Jean–Claude–nak, és hogy az alakváltók egyértelműen Micah–t követik. A Harlekin valaha a Vámpírtanács vezérének, Minden Sötétségek Anyjának az elit testőrsége volt, de ahogy ő elbukott, a Harlekin Jean–Claude–é lett. Ő lett ugyanis a Vámpírtanács új feje. Ezt nem minden Harlekin helyeselte, mivel azonban konkurencia nem nagyon maradt, kénytelenek voltak belenyugodni, hogy „meghalt a király, éljen a király”. Még ha jelen esetben inkább úgy kellene fogalmaznunk, hogy „meghalt a királynő, éljen a király”. Bürke csak a fejét kapkodta, de az arcunkról ugyan nem olvashatott le semmit, és elég régóta volt már zsaru, hogy tudja, mikor kell feladni. Az viszont nem tetszett, hogy szóba hozta Jean–Claude–ot. Mégis mennyit tud a rendőrség a vámpírpolitikáról? Burke–öt elnézve jócskán többet, mint gondoltam. Lehet, hogy neki is barátai azok a rejtélyes szövetségiek, akik Rusht tájékoztatták Micah ügyében, és hogy talán értesült néhány nem annyira publikus kalandunkról is, amelyeket soha nem siettünk a rendőrségnek jelenteni, mert meg tudtuk oldani a rég bevált módszereinkkel. Jó, az illegális jelző is megállja éppenséggel a helyét. Le kellett ráznom Burke–öt, mielőtt valami még kínosabb témát hozna fel. És sajnos erre meg is volt a tökéletes kifogásom: – Most vissza kell mennem Micah–hoz és Nathanielhez. Bárcsak más körülmények között ismerhettem volna meg Callahan seriffet – mondtam hát. 194

– Callahan jó seriff és jó ember – biccentett elkomorult képpel a parancsnok. – Pokolian kívánom, hogy ezt személyesen is megtapasztalja, rendőrbíró. – Én is, parancsnok, én is. Mind kezet ráztunk egymással, és innentől hármasban mentünk a lifthez. Ideje volt utánajárni, hogy Micah anyja és nagynénje a fogdába került–e kölcsönös könnyű testi sértésért. Ez az út tele van mókával és kacagással.

195

17. Mire felértünk, pár döntés megszületett. Egyik nő se ment a fogdába, de Bertie–t és Jamie–t rendőri kísérettel kivezették a kórházból. Jody és Bobbie néni maradt, ahogy a rendőrhordák is, amíg csak Rush Callahan haza nem mehet, vagy örökre maradnia kell. A dokik elkezdték lehozni a fájdalomcsillapítókról, amelyektől nincsen magánál, de ahogy Rogers elmondta, nem siettethetik a folyamatot, hogy a test adaptálódjon, és nehogy megint bekövetkezzen a sokk, ami már egy korábbi beteggel végzett. Legalább két óránk volt, ha nem több, ezért... Meghívást kaptunk Micah anyjához és mostohájához. Nem volt túl messze a kórháztól, és az egyetemtől sem, ahol mindketten dolgoztak. – Nem megyek sehova – kezdett Micah egyből tiltakozni. Nathaniel közelebb húzódott hozzánk, halkan győzködte: – Ennünk kellene. – Nem vagyok éhes. – De a szörnyeteged igen, mert az enyém az, Anitában pedig több éhség is tombol. Mindketten felnéztünk rá. Nem tudom, Micah hogy volt vele, de én elég ostobának éreztem magam, hogy megfeledkeztem arról, hogy nem egyszerű emberek vagyunk. A vérállatoknál az éhség kicsit több gonddal jár, mint hogy leesik az ember vércukorszintje. Köztünk mindenkinek acélos uralma volt az éhsége felett, de az acélos még mindig nem a véglegesen tökéletes. 196

– Nagy stressz van most rajtad – duruzsolta Nathaniel. – És így nehezebb uralni bármit is. – Utálnék elmenni tőle most, hogy végre visszajöttem hozzá. – Az orvosok felhívnak, ha magához tér – fogtam meg a kezét. – Nathaniel–nek igaza van. Nem szeretnénk, ha a családod hirtelenjében megismerné a szörnyetegedet, nem igaz? – Annál jobb az önuralmam – mondta védekezőn, ami nem volt éppen jellemző rá. Nathaniel átkarolta a derekát, a kezét meghagyva nekem. – Senkit nem ismerek, akinek olyan fantasztikus lenne az önuralma, mint neked, Nimir–Rajom, de senki sem tökéletes, még te sem. Ne hagyd, hogy a bűntudat elvegye a józan eszedet. Éppen most. A családod ismét melletted áll, ne riaszd hát el őket egy meglepi alakváltással. – Beth annyira izgatott már, hogy végre találkoztok – lépett mellénk Micah anyja. Nem tudom, hogy melyik győzte meg: Nathaniel higgadt érvei, vagy a lehetőség, hogy a kishúgával is találkozhat végre, mindegy is, a lényeg, hogy Micah végül beadta a derekát, és elindultunk Juliettel mentünk, mert a holmink egy része még mindig az ő kocsijában volt. Megbeszéltük, hogy Beáéknál kipakolunk, és ő mehet is haza a saját családjához. – Magatokra hagylak benneteket egy kicsit – sommázta. Ezúttal Nicky ült mellette az anyósülésen. Hátrafordult, a kettőnk közé préselődött Micah–ra nézett. – Mi majd kihúzódunk a konyhába, vagy ha úgy akarjátok, a nappaliba, és akkor magatokban lehettek.

197

– Kösz, Nicky, de magam sem tudom, mit akarok. Anyám eladta a régi házunkat már vagy öt éve, gőzöm sincs, ez a ház milyen – mondta szomorkásán. – Nekem is elég bizarr érzés lenne, ha apám eladná a helyet, ahol felnőttem – szorítottam meg vigasztalón a kezét. – Én nem nagyon emlékszem a házra, ahol gyerekeskedtem – hajtotta Micah vállára a fejét Nathaniel. – Hétévesen eljöttem, és utána elég sokáig semmilyen otthonom nem volt. Amíg veletek nem találkoztam. – Miért jöttél el hétévesen? Mi történt? – pillantott rá hátra Juliet. – Anyám rákban meghalt, és a mostohaapám agyonverte a bátyámat – emelte fel a fejét Nathaniel, és ezt a szörnyű mondatot olyan közönyösen közölte, mintha egyszerű tényekkel szolgálna csupán. Nyolcéves koromban én is hasonló távolságtartással jelentettem be, hogy anyám meghalt, legalábbis a legtöbb kérdezőnek – Annyira sajnálom, Nathaniel. Ha tudtam volna, nem kíváncsiskodom – nézett vissza rá kicsit hosszabban, arcán azzal a jellemző együttérzéssel, amit a jól szocializált emberek általában felvesznek efféle tragikus válaszok hallatán. – Semmi gond, honnan is tudhattad volna? – Autó – szólalt meg Nicky. – Hogy? – fordult előre épp időben Juliet, hogy az utolsó pillanatban félrekapja a kikanyarodó kocsi orra elől a kormányt. – Bocs. – Ne forogj inkább, hanem vezess, jó?! – Jó, csak... – markolta erősen a volánt nagy zavarában. – Csak olyan szomorú. 198

– Elég sok szomorú van ebben a kocsiban – jegyeztem meg. – Ezt hogy érted? – nézett hátra megint, de végre csak a visszapillantón keresztül. Nagyot sóhajtottam, de ha egyszer én indítottam el ezt a lavinát: – Az én anyám nyolcéves koromban halt meg. Vártam, hogy Nicky is beszáll a vidámságkeltésbe, de ő nem szólt, csak bámult ki a sötét éjszakába. Neki legalább annyira tragikus volt a múltja, mint Nathanielé, de az ő dolga, hogy beszél–e róla, nem fogom erőltetni. – El sem tudom képzelni, milyen lett volna, ha olyan kisgyerekként elveszítem anyut. Micah átkarolta a vállamat, és könnyedén, megszokott gesztussal a combjára vonta Nathaniel kezét. Mindketten hozzábújtunk. Juliet szerényebb környékre ért, csupa régi, apró ház. A legtöbbnek viszont elég nagy udvara volt, nem átlagos külvárosi méret, sokkal inkább, mintha farmok között járnánk, de akadtak szerényebbre szabott telkek is, amelyek a legközelebb voltak a hatalmas sziklafalhoz, és egészen hozzápréselődtek a természetes kőfalhoz. Erről eszembe jutott, hogy igen, valahol a sötétben hegyek magasodnak errefelé. – Olyan furcsa érzés egy tök ismeretlen környéken a saját anyám háza felé tartani – jegyezte meg Micah. – Gondolom, az – fordult be egy zsákutcába Juliet, ahol már a házak is nagyobbaknak látszottak. – Én tehetek róla. Én nem kerestelek benneteket. Nathaniellel még jobban öleltük. – Azt tetted, amit tenned kellett – mondtam. 199

– Attól az őrülttől védted őket – toldotta meg Nicky. – Kösz – mosolygott rá Micah. Juliet nyilván rákérdezett volna, hogy miféle őrültre céloz Nicky, ha nem tárult volna ki a ház ajtaja, ami elé leparkolt éppen, és Micah anyja nem lépett volna ki a fénysugárba, mintha valami családi boldogságot sugalló reklámfilm szereplője lenne. Éreztem, ahogy Micah izmai megfeszülnek, de nem volt most ebben semmi rossz, csak öröm és izgatottság. Nathaniel már nyitotta is a kocsiajtót. – Várj, amíg a többiek el nem helyezkednek! – szólt rá Nicky. – Senki sem fog benneteket lerohanni Bea néni házánál – ugratta Juliet. – Valószínűleg nem, de nem árt az óvatosság. – A paranoia testőrbetegség. Tulajdonképpen direkt a legbetegebbeket válogatjuk magunk mellé – magyaráztam. – Amíg Bertie és Jamie nem nyomta le a kis műsorát, nem hittem el, hogy tényleg szükségetek lehet rájuk. De az elég meggyőző volt. Amilyen rémesek voltak. – Addig senki nem száll ki, amíg valaki nincs az ajtajánál – kapcsolta ki Nicky az övét. – Én se? – kérdezte Juliet. – Az mindegy, magára nem mi vigyázunk. – Hála istennek – nyúlt a kilincshez Juliet. – Még ne – érintette meg a vállát Nicky. – Azt mondta, kiszállhatok. – Azt mondtam, nem kell megvárnia, míg az egyikünk fedezi az ajtaját, de azt egyelőre nem szeretném, ha kinyitná az ajtaját. – Miért nem?

200

– Mert akkor világos lesz, és mindenki tiszta célpont idebenn. Juliet válla előreroskadt, és szinte éreztem, ahogy egy sokkal veszedelmesebb és riasztóbb szemszögből újragondolja az egész életét és a világot. A sötétben hátrafordult Micah–hoz: – Neked mindig így kell élned? – Ez csak elővigyázatosság. – Ezért nem akartál hazajönni? Azt gondoltad, hogy azzal minket is veszélybe kevernél? – Részben igen, de ma már van elég emberem, hogy a rosszfiúk ne akarjanak kikezdeni velem. Elég meglátniuk Nickyt meg a többieket, hogy tudják, nem vagyok védtelen. És azt is tudják, hogy ha bántják a családomat, annak következményei lesznek – mondta nagyon higgadtan és józanul Micah. Szerettem benne, hogy éppolyan megingathatatlanul és gátlástalanul gyakorlatias, mint én. – Úgy érted... – kezdte Juliet, de Sáti felbukkant az ajtómnál, Ares pedig Nathaniel oldalán, Bramet pedig szinte éreztem a kocsi hátuljában. Az utóbbi időben feltűnt, hogy ha Micah közelében vagyok, akkor a falka többi vérleopárdját is megérzem. Kinyitották az ajtókat, és kiszálltunk, elindultunk a ház felé. Micah anyja közben elénk indult, leért a lépcsőkön, de nem lepődtem meg, a kórházban tapasztaltakból azt már sejtettem, hogy Bea Morgan elég türelmetlen nő. Az indulatos, heves emberek ritkán türelmesek. Nekem nem kell magyarázni. A testőreink körében léptünk be az új házba Micah anyja mögött. Hagytuk, hogy Micah megfogja a kezét, és vele tartson. Ares azért végig a sarkában maradt. Nathaniel kezét nem engedtem el, Nicky és Sáti bennünket fogott 201

közre. Leghátul Bram zárta a sort, és folyamatosan a sötétséget pásztázta. Talán nem ilyen egymásra találós hazatérést képzelt el Micah, de ha valamiféle csodát összehoznánk az apjának, akkor az egész mit sem számít már.

202

18. Éppen csak körülnéztünk a tágas helyiségben, ami egyszerre volt nappali és étkező, sőt az egyik oldalon derékmagas parapetekkel leválasztva a konyha is gyakorlatilag benne volt ebben a térségben, amikor az egyik belső ajtón át egy sötétben maradt folyosóról fiatal nő lépett be. Göndör, sötét vörösesbarna haja a válláig ért. Százhatvan–egynéhány centi lehetett körülbelül, karcsú és törékeny, egyetlen nagyon is nem apróságot leszámítva: a mellei pont annyira voltak erősek és gömbölyűek, ahogy Micah férfias testrésze is jóval nagyobb volt az átlagnál, a teste arányaihoz pedig végképp meglepő méretű volt. A természet nyilván mindkettejüknél így igyekezett kárpótolni az általános törékenységet. De Micah legalább el tudta rejteni a maga „áldottságát”, Bethnek, mert csakis ő lehetett a fiatal nő, kicsit komplikáltabb feladat jutott. Elindult felénk, és már folyt a könnye. Micah elébe sietett, félúton egymás nyakába borultak. Beth addigra már zokogott, Micah pedig szelíden–vigasztalón lapogatta a hátát. – Tudtam, hogy el fogsz jönni – zokogta a lány. – Jerry azt mondta, hogy nem, de én nem hittem neki egy pillanatra sem. – Jól vagy, Bethy? – kérdezte egy vékony hangocska. Beth a szemét törölgetve bontakozott ki az ölelésből, és fordult hátra a folyosó felé, ahonnan ő maga is jött, és ahol most egy apró kisfiú álldogált. Aranyfürtök glóriája derengett a feje körül, a bőre hamvas volt, és isteni genetikai mix. A szeme nagy volt, épp olyan formájú, mint 203

az anyjáé és Jerryé, de sokkal világosabb barna, mint Bethé. – Jól, persze, Fen. Csak örülök, hogy hazajött a bátyám – törölgette már félig nevetősen a könnyeit. – De az ember nem akkor sír, ha örül, Bethy. Úgy mondta ki a nevét a kisfiú, mintha nem tudná rendesen kiejteni, hogy Beth, de nem is mond egészen Bettyt, hanem valamit a kettő közt. Becsattogott a nappaliba a pizsamájában, egyik kezében valami plüssállatot vonszolva maga után, egészen úgy festett, mint egy modern Róbert Gida, csak épp nem Micimackó volt nála, hanem valami más jószág. Hogy pontosan mi, azt nem tudtam kivenni, de az fix, hogy nem medve volt. Beth odament hozzá, és felkapta, a csípőjét kicsit kibillentette jobbra, hogy azon tartsa a súlyát, és visszasétált vele Micah–hoz. – Ő itt a bátyám, Fen, Mike. Tudod, meséltem már róla. A kisfiú ünnepélyesen mérte végig Micah–t: – Nekem is a bátyám vagy? Mielőtt Micah válaszolhatott volna, Disney hercegkisasszonyos hálóingben, verdeső sötét szőke varkoccsal és éktelen visítással egy kislány száguldott be a folyosóról. Idősebb, rövidebb barna hajú fiú rohant a nyomában. – Megöllek! – Hawthorne! – szólt rá Bea. Hawthorne? Ja, persze, a második férj irodalomtanár. Szegény gyerek. A kislány az anyja karjába vetődött, miközben Ty Morgan a nagyfiút dorgálta: – Ebben a házban nem járja az ilyen beszéd, Hawthorne. 204

– Totál leöntötte a hátizsákomat málnaszörppel! Pedig tilos a szobánkba lépnie! – Nem én voltam – kiabálta a kislány, és a két kis karocskája szorosan kapaszkodott az anyja nyakába, arcát a hajába temette. – Hazudsz, láttalak! Ha nem kellett volna megmentenem a házimat, elkaptalak volna, mielőtt anyához szaladsz! Az arca piroslott a dühtől, amit az emberből csakis a testvére válthat ki. A bőre olyan sötét volt, mintha mindig le lenne barnulva kicsit, a frizurája nagyon rövid volt, és ódivatú, mintha az ötvenes évekből mentették volna át. Tizenegy–tizenkét éves lehetett, élénkkék szemében harag villódzott. Kérdés, hogy alapvetően is ilyen indulatos kissrác volt–e, vagy csak a kórház és a váratlan drámai események váltották ki. Aztán persze leesett, hogy Rush nem is az ő apja, Ty az, akinek az égvilágon semmi baja. – Nincs semmi baj, Frost – simogatta a kislány hosszú, szőke fonatát Bea. – Tényleg leöntötted a szörppel Hawthorne hátizsákját? Mondd meg szépen az igazat, senki se fog haragudni rád! Frost felemelte a fejecskéjét, és Hawthorne–ra nézett az anyja mögött. – Hawthorne már most dühös. Ebben volt ráció. – Tudod, hogy nem szabad a hálókban enni és inni – dorgálta Bea. – Sajnálom, anyu – hajtotta le a fejét Frost. – Elfelejtettem. – Kérj szépen bocsánatot Hawthorne–tól! – mondta Ty. A kislány dünnyögött valami bocsánatkérésfélét.

205

– Ennyi? – kérdezte a fiú. – Lelocsolja valami szarsággal az iskolai cuccomat meg a házim egy részét, és egy bocsánatkéréssel megússza? – Ne beszélj csúnyán! – mondta Ty reflexből. – Frost segít megtisztítani a táskádat, és majd kitalálunk valami megfelelő büntetést, ami talán segít az eszébe vésni, hogy ételt és italt nem viszünk a hálószobába. Hawthorne csak a szemét forgatta. Aztán felpillantott, mint aki csak most vesz észre bennünket. A harag mondjuk tényleg csőlátást tud csinálni az embernek, de hogy hét vadidegent ne vegyen észre egyből... Az arcán érzelmek tomboltak, végül a kihívó dacnál horgonyzott le, úgy szegte fel az állát, ám a szemében szinte zaklatott gondterheltség táncolt. Végigmért bennünket, látszott, hogy mérlegeli a fizikai veszélyt, amit jelenthetünk, és máris kicsit idősebbnek kellett, hogy gondoljam. Tizenkettő a minimum. És az is biztos, hogy valami olyan sportot űz, amiben fontos a testi erő. Osztott–szorzott, és konstatálta, hogy jelenleg bőven akad nála nagyobb hímnemű a helyiségben, aki könnyűszerrel szétrúghatja a seggét. – Mit sportolsz? – kérdeztem. Meghökkenten fordult el a testőreinktől, akiket épp méregetett. – Focizom és ju jitsuzom. – Sejtettem, hogy van valami küzdősport – bólintottam. – Mert? – szűkült össze a szeme. – Abból, ahogy felmérted a pasikat. – Hogy érti? – Tudod te.

206

Rám nézett, és láttam, hogy nem egy nőt vagy egy felnőttet lát bennem, hanem egy valakit. Közel olyan magas volt, mint én. – És maga? – Én dzsúdóval kezdtem, de már MMA–zek. – Ez komoly? – kérdezte kissé gyanakodva. – Igen – bólintottam. A többi pasi felé nézett: – És ők? – Ők is. – Együtt edzünk vele – intett Ares felém a fejével. – Tényleg? – jött Hawthorne megint a gyanakvással. – Tényleg – vágtuk rá Sátival és Nickyvel kórusban. – Te Mike vagy, ugye? – pillantott most Micah–ra. – Bethre hasonlítasz – mondta Hawthorne némi tanulmányozás után. – Tudom. – Te is velük edzel? – Nem. – Miért nem? – Mert az én munkámban a fizikai erő és a testi ügyesség nem létfontosságú. – Maga mit dolgozik? – nézett rám Hawthorne. Félrehúztam a blézeremet, hogy lássa a szövetségi jelvényemet. – Szövetségi rendőrbíró – mondta ki Hawthorne hangosan. – Azért jött, hogy segítsen elfogni azt, aki Rusht bántotta? – Micah–val, vagyis Mike–kal jöttem. A menyasszonya vagyok, de ha már itt vagyok, azt hiszem, tényleg besegítek a helyieknek. 207

– Hát te? Te kicsoda vagy? – került most Nathanielre a sor. – Hawthorne – szólt rá az anyja, mintha udvariatlan lett volna. – Mi van? – Nathanielnek hívnak – nyújtotta Nathaniel a kezét a fiúnak, akit nyilvánvalóan meglepett a gesztus, de azért kezet rázott. – Te velük edzel? – Nem. Ugyanazért, amiért Micah sem. A fiú úgy méregette, mint aki próbálja elhelyezni, hogy ki és mi lehet ebben a kis együttesben. – Azok egyáltalán nem úgy néznek ki, mintha rendőrbírók lennének – mondta végül. – Figyelj, Hawthorne, mi lenne, ha Frosttal és Fennel visszamennétek a szobátokba, és lemosnátok a zsákodat? – szólt közbe Ty. – Fen négyéves – nézett megsemmisítőn az apjára a nagyfiú. – Mégis hogy tudna bármiben segíteni? – Nagyon is tudok segíteni – húzta ki magát Fen Beth ölében. Hawthorne színpadiasan felsóhajtott, a szemét forgatta, de végül biccentett. – Legyen. Elviszem a pisiseket hátra, de tudom, hogy csak meg akartok tőlem szabadulni, hogy ne kérdezősködjek és beszélgessek felnőtt–témákról – mondta, aztán egyszeriben elkapta az aggodalom, és kikandikált a bizonytalan kisfiú a kamasz alól. – Történt valami Rushsal? – Nem, Hawthorne, azonkívül, ami van, nem történt semmi – mondta Ty. 208

– Esküszöl? – Esküszöm. Hawthome biccentett, még egy aggodalmas pillantást vetett ránk, aztán nyújtotta a kicsikért a kezét. – Gyertek, nyavalyások, a felügyeletem alatt szépen letakarítjátok a szörpöt a táskámról. Bea letette a földre a kislányt, Frost felénk fordult, két kis keze a csípőjén, a könyökét kétoldalt hetvenkedőn felszegte, és törékeny, szív alakú arcocskájával végigmért bennünket. Apró, szinte mandulametszésű szemei voltak, mélységes barna. A haja színét nem számítva kiköpött Beth volt. Ha Micah–nak lenne egy kislánya, épp ilyen lehetne. – Nem vagyok nyavalyás – toppantott a lábacskájával. – Az vagy. – Nem vagyok. – Menj szépen a bátyáddal, és takarítsd fel, amit kipancsoltál! – szólt rá Ty. Belenéztem a férfi élénkkék, aztán Bea szürkéskék szemébe. Micah elsápadt. Hogy lehet az, hogy két kék szemű szülőnek ennyire barna szemű gyerekei legyenek? Valahogy Fen aranyos barna, haloványabb barna szeme még nem volt annyira nyilvánvaló, de a kislány... mintha Micah és Beth kukucskált volna ki az arcából. És ezeknek a szemeknek semmi köze nem volt se az anyjáéhoz, se az anyja új férjééhez. Mi a fene folyik itt? – Megyek én is, nehogy szétszedjék egymást – mondta Beth, együtt érző pillantást vetett Micah–ra, és már terelgette is ki a kicsiket. – Örülök, hogy hazajöttél – szólt még hátra az ajtóból.

209

Fen még visszakiabált a nénje válla fölött, a nyakát nyújtogatta, hogy ne tévessze szem elől Micah–t: – Nekem is a bátyám vagy? Micah az anyjára pillantott, és csak utána válaszolt a kisfiúnak: – Igen, azt hiszem, az vagyok. Bea Morgan a férje kezéért nyúlt, az arcán bűntudat suhant át.

210

19. – Mi folyik itt, anya? Ty? Ty kihúzta magát, majdhogynem kihívón nézett ránk. Bea könyörgőn nézett a fiára. – Egyszerűen csak megtörtént. – Frost nem Tyé, ugye? – Az én lányom. Biológiailag talán nem, de akkor is én vagyok az apja. – Hogyhogy biológiailag? – kérdezte Micah. – Kérlek, Mike, ne ess nekünk! Azt reméltem, hogy te jobban fogadod majd, mint Jerry, mert neked is két ember van az életedben – hadarta Bea mentegetőzőn, nagyon bizonytalanul. Megszólalt a csengő, és Bea szabályosan megörült neki, hogy az ajtónyitással elszabadulhat a kínos jelenetből, Micah–tól. Bram szó nélkül, árnyékként követte az asszonyt az előszobába: egy bejárati ajtót soha ne hagyj őrizetlenül, főleg, ha épp ki fog nyílni. Micah csak állt, és próbálta feldolgozni az elmúlt néhány perc eseményeit. Az apja szíve mégsem tört össze, nem magányosan epekedett a volt felesége után, sőt, legalábbis félállásban ő is be– bejutott az ágyába. És ez csak az egyik lehetséges értelmezése volt a helyzetnek. Nathaniellel Micah–hoz húzódtunk, de kivételesen elképzelésem sem volt, mit mondhatnék neki. Az az arckifejezés... mintha a kihagyott évek családi eseményei bombaként robbantak volna a tudatába. Nathaniel megérintette a karját, de Micah észre se vette. Jerry érkezett. 211

– Hé, emberek, mi az ábra? Soha nem zárjátok az ajtót lefekvésig. – Nem is zártam be – mondta Bea. – Mi zártuk be – szólalt meg Bram. – Minek? – meredt rá Jerry. – Egy kulcsra zárt ajtó pluszmásodperceket jelent, ami jól jöhet bizonyos helyzetekben. – Miféle helyzetekben? – nézett Jerry. – Bármifélében. Jerry megrázta a fejét, és Micah–ra nézett, a tekintetük összetalálkozott. – Te meg milyen arcot vágsz? Csak nem találkoztál Frosttal? – De – nyögte feszülten Micah. – Meglepetés! – rikkantotta Jerry, mint a kikiáltó a cirkuszban. – Szólhattál volna. – Jaj, isten őrizz! – ingatta a fejét Jerry. – Ez nem az én sztorim, én ugyan nem tudnám kimagyarázni. – Ne legyél goromba, Jerry! – kérte Bea. – Miért? Én is csak Frost hároméves korában tudtam meg. Nem hiszem el, hogy miként lehettem ennyire vak és ostoba. – Jerry... – Semmi Jerry, anya! Mesélj csak el mindent szépen Micah–nak! Én még mindig nem dolgoztam fel teljesen – állt meg Micah előtt. – Emlékszel, mennyire sajnáltuk mind a ketten apát? Olyan dühösek voltunk anyára, hogy elhagyta ezért a profért, és közben meg nagy titokban ugyanúgy együtt voltak.

212

– Ez nem igaz – mondta Bea. – Eleinte tényleg úgy volt, ahogy hittétek. Szerettem Rusht, de képtelen voltam vele élni. És amíg különváltan voltunk, megismertem Tyt. Rush is ismerkedhetett volna, kereshetett volna magának valakit, de nem akart. – Remélte, hogy észhez térsz, és hazajössz hozzánk – mondta Micah hirtelen nagyon is érezhető nehezteléssel. Vannak dolgok, amik évtizedek múltán is ugyanolyan fájdalmasak, élők. Olyan, mintha valami gonosz, mágikus Tupperware–dobozban tárolnánk őket – örökké megőrzik a frissességüket. – Micah David Callahan, harmincéves vagy. Vén fejeddel nem tudod elképzelni, hogy helyre hoztam valamit, amit tizenkét éves korodban tönkretettem?! Micah kissé zavarba jött ettől, de azért folytatta: – Jó, és akkor apával csaltad Tyt, vagy mi? Bea Tyra pillantott, aki odalépett hozzá, és megfogta a kezét. – Anyád mindig is szerette Rusht, és miután te elmentél, apád egyre több időt töltött nálunk, velünk és a gyerekekkel. – Twain negyedik szülinapjára emlékszem. Olyan büszke voltam rátok, hogy a gyerekek kedvéért képesek vagytok felnőtt módjára, békességben meglenni egymással, mintha egy nagy boldog család volnánk. – Ja, csak épp azt nem tudtuk – toldotta közbe Jerry epésen –, hogy közben apu befeküdt az ágyukba is. Amúgy felnőttesen. – Olyan régóta tart? – kerekedett el Micah szeme. Jerry csak bólintott. – Akarod te elmesélni? – nézett rá Bea. 213

– Isten őrizzen! – huppant le a legközelebbi kanapéra Jerry. – Akkor ne kotyogj állandóan közbe! Jerry széttárta a két tenyerét, mintha azt akarná mondani: Hogyne, parancsolj csak, tiéd a terep! Bea visszafordult Micah–hoz és mindannyiunkhoz: – Nem gondoltam, hogy egész kis közönségem lesz a sztorinkhoz – mosolygott. – Ha szeretné, szívesen kimegyünk a konyhába – ajánlotta Bram. – Köszönöm. Aresszel már el is foglaltak két bárszéket a konyhapult belső végében. Nicky rám nézett, én biccentettem, és követték ők is Sátival a két kollégát. Nem volt szívem szegény Beát kiábrándítani, hogy az alakváltók füleinek ez a néhány méter és félválaszfal sok akadályt nem támaszt, ugyanolyan tisztán hallanak majd mindent, mintha itt állnának körülöttünk. Néha már a diszkréció illúziója is épp elég az embernek, ha efféle kényes dolgokat kénytelen kitálalni. Mind letelepedtünk a szinte tökéletes négyszögben elrendezett kanapékra: Bea és Ty az egyikre, mi hárman velük szembe, Jerry pedig a kis kettesre a kettő közt, oldalvást. – Látni akarom mindenki arcát közben – mondta magyarázatképpen, ahogy átült. – Ez nem egy esztrádműsor, Jerry – szólt rá Ty. – Csak látni akarom, milyen az, amikor a testvéremre is ugyanúgy rázúdul ez az egész, mint nekem anno. – Beth már hamarabb tudta?

214

– Tíz éve még csak tizenkettő volt, anyával lakott. Amikor számomra is kiderült, és kérdeztem tőle, hogy miért nem mondta el nekem korábban, tudod, mit felelt? – Mit? – Hogy olyan jó volt, hogy reggelente apu is itt volt velük, és mind együtt reggeliztek. Hogy olyan otthonos volt. Mi ketten elveszítettük a családot, a biztonságot, de a hugicánknak még bőséggel jutott a tortából. – Én nem haragszom se Bethre, se apára, hogy a boldogságot keresték – mondta Micah. – Én viszont igen – vágta rá Jerry. – Mert én még akkor is mellette álltam a válás ügyében, ők meg közben henteregtek. Hagyta, hogy az együttérzésemről biztosítsam, miközben az egész egy nagy hazugság volt. – Nem volt hazugság – tiltakozott Ty. – De nem is az igazság – torkolta le Jerry. Erre Ty nem is tudott már mit mondani. – Neked ott van Anita és Nathaniel, nekem pedig Ty és Rush – próbálkozott Bea. – Nekem viszont csak egy feleségem van, nem kettő – jegyezte meg Jerry. – Még azzal az eggyel is nehezen boldogulsz – tért vissza Beth a szobába, majd Beához fordult: – Twain mesét olvas a kicsiknek. – Az jó – sóhajtott az anyja. Beth leült Jerry mellé, és bár ki nem mondta, mint a bátyja, de bármibe lefogadtam volna, hogy ő se bánja, hogy mindenkit jól láthat. Micah mindkettőnk combjára rátette a kezét, mi meg automatikusan a kezére a kezünket.

215

– Igen, tényleg ugyanolyan részei az életemnek mindketten, de nálunk a kezdet kezdetétől így volt. Mindig is hármasban éltünk, élünk, néha még többen vagyunk együtt. Nem tudom biztosan, hogy az utolsó félmondatot miért tette hozzá, hogy megbotránkoztassa őket, vagy hogy később ne vethessék a szemére, hogy bizonyos dolgokat azért csak elhallgatott. De mindegy is volt, mert meg sem hallotta senki. Talán úgy voltak vele, hogy egy estére épp elég a saját történetüket elénk tárni. Nem mintha nagyon siettettem volna, hogy a mi saját szerelmi életünket kiteregessük és elmagyarázzuk minden apró részletét. Nem szégyelltem, nem. Csak hosszadalmas és bonyolult volt, nem kicsit. Egy alkalomra pedig éppen elég egy ilyen sztori, pláne, hogy mielőtt visszamennénk a kórházba, nem ártana vacsizni is. A mi kis lányregényünk meg marad a következő közös estére. – Szerettem Rusht, de nem tudtunk együtt élni. Beleszerettem Tyba, de Rush hiányzott – fogta két apró kezébe a férfi nagy tenyerét, és felmosolygott rá. Szerelmes pillantás volt, de talán most inkább csak a férfi megnyugtatására szolgált. De lehet, hogy csak én kombinálom túl. – Tudom, hogy te érted – nézett most rám Bea. Legszívesebben megkértem volna, hogy engem hagyjon ki ebből az egészből, de Micah megszorította a kezemet, hogy nem kell mindig rögtön kimondani, ami az eszembe jut. Néha még ma sem árt erre emlékeztetni. A jövendő anyóssal és apóssal nem árt finomabban bánni, mint a szülőkkel.

216

– Velem nem egészen így volt Micah–val és Nathaniellel – maradtam meg egy konszolidáltabb verziónál, de gondolatban kifejtettem, hogy ez inkább a richardos és Jean–Claude–os felállásra hasonlít, a régi időkre, amikor a vérfarkas még sokkal inkább a része volt az életemnek. Már csak azért sem osztottam meg velük ezt, mert az a hármas annyira nem volt életképes. – Már mondtam, hogy Nathaniellel egyszerre jöttünk össze Anitával. Ők ketten már előtte is ismerték egymást, csak akkor még nem voltak egy pár. – Azt hiszem – simult Nathaniel Micah–hoz mosolyogva –, ha Micah nem jön, Anitával ma sem lenne közöttünk semmi. – Miért nem? – kérdezte Bea. Nathaniel ránk pillantott, én csak a szemöldökömet vonogattam, mert elképzelésem sem volt, mit fog erre mondani. Még szélesebben mosolygott. – Hárman együtt működünk. Szerintem egyikünk sem tudna klasszikus párként együtt élni Anitával. – Hát igen, pont, mint nálunk – sóhajtott Bea megkönnyebbülten. – Rushsal mi ketten kevesek voltunk egymásnak, de Tyjal együtt...–vonta meg a vállát, és nézett fel a férfira: – így már működik. – És nektek ez így jó? – kérdezte Jerry. – Beával hamar gondjaink kezdtek lenni, pedig szerettük egymást – fordult hozzá Ty. – Csak hiányzott valami – nézett megint a feleségére, és az arca ragyogott, mint az olyan férfinak, aki még mindig végzetesen bolondja a feleségének. – Rush volt a hiányzó darab. Micah keze megfeszült, és ahogy rásandítottam, döbbenetet láttam az arcán. Szívesen megkérdeztem volna, 217

hogy mi a baj, de ahhoz sokan voltunk. De Micah nem hagyott kétségek között. – Ezt megértem – mondta, Nathanielre nézett, és bármi volt is a szemében, Nathaniel arca boldogan kigyúlt, én meg csak mosolyogtam a két pasimra. – Jaj, az isten szerelmére – fakadt ki Jerry. Egyszerre meredtünk rá. – Na, mi az, szálka ment a hátsódba? – kérdeztem. – Pont ugyanúgy bámultok egymásra, a rohadt életbe. Ahogy apu is... basszus. – Jerry, ebben a házban így nem beszélünk – szólt rá Bea. – Nyugi, nem hallanak a kölykök – morogta Jerry, és egészen belesüppedt a kanapéba. – Szerintem ez csodás – mosolygott mindenkire Beth. – Annyira szerettem volna még egyvalakit a családba, aki ugyanúgy kiakad ezen az egészen, mint én. – Tele van a család olyanokkal, akik ki vannak akadva – nyugtatta meg Bea, és hirtelen öregebbnek, fáradtabbnak tűnt. Jerry kiegyenesedett, nyújtotta a kezét, mintha meg akarná érinteni az anyját, de Ty magasságában lehanyatlott a karja. – Nem úgy értettem, anyu. Annyira nem vagyok ostoba, mint azok. – Rush meg az én családomból már mindenkit ismertek, akik bejöttek a kórházba. Rush szülei is bejárnak, de csak ha Ty nincs ott. Őt nem viselik el. – Nagyapáék min akadtak ki? – kérdezte Micah. – Amíg Rush egészséges volt, amolyan „ne szólj szám, nem fáj fejem” mentalitással felülemelkedtek a... családi 218

struktúránkon, de a baleset óta egyikünk se képes rejtegetni, mennyire aggódunk érte. – Frostot látták már? – érdeklődött Micah, az anyja pedig bólintott. – Akkor tényleg egyszerűen csak nem akarták hallani az igazságot. – Lehetséges. De az is nyilvánvaló volt, hogy innen visszük be a kórházba Rush dolgait, mert itt él velünk. A kisháza megvan még, de már vagy hat éve nem lakik ott. Mocorogni kezdtem. – Mi az, Anita? Oszd meg velünk a gondolataidat, kérlek! Micah–ra néztem, biccentett, aztán vállat vont. Azt hiszem, úgy volt vele, hogy ebben az érzelmi dzsumbujban már ő se tudja, mi jöhet, és mi nem. – Hát ha hat év alatt nem tűnt fel nekik, hogy a fiuk itt él, akkor... ők is itt laknak a városban, igaz? – Igaz. – Akkor egyszerűen csak nem vettek tudomást a valóságról. Ahhoz az is kevés lett volna, ha Rush mindennap elmondja nekik az új címét. Ty, Bea és Beth sokatmondón összenézett. – Mi az? – ült fel Jerry. – Nagyapád meglátott, ahogy Rush kezét szorongatva ülök az ágyánál, és sírok – mondta Ty. – És? – vonta össze a szemöldökét Jerry. – Nem csak a kezét fogtad, ugye? – mondta Micah indulat és harag nélkül. Órák óta nem beszélt ilyen higgadtan. Ty bólintott, lesütötte a szemét. – Nem gáz, megértjük – nyugtatta meg Micah. – Én nem – jelentette ki Jerry. 219

– Hagyd már, Jerry! – Nem – mondta indulatosan, és az anyjáékról Micah–ra meredt. – Ty – szólalt meg Micah. A férfi felnézett rá. Micah a magasba emelte Nathaniel kezét, és gyöngéd csókot lehelt rá. Ty szemében könny csillogott. – Hogy jöttél rá? – Mert csak ez lehetett, vagy hogy megcsókoltad, és azt látta meg a nagyapa. – Kitagadták a fiukat? – kérdeztem. – Nem – rázta meg a fejét Bea –, úgy tűnik, azt gondolják, ez csak Ty gonosz befolyása. Ha... – kezdte, aztán hirtelen elhallgatott, és megrázta magát, újrakezdte: – Majd amikor már Rush jobban lesz, és hazajöhet, valószínűleg megpróbálják majd kiköltöztetni innen, vagy Tyt eltávolítani. – Ty nem megy sehová – mondta Beth. – Nem bizony – bólintott rá Bea. – A nagyszüleim nem olyan fanatikusak, mint Bertie néni, de bizonyos dolgokban nem ismernek tréfát – magyarázta nekünk Micah. – Engem végül azért fogadtak el, mert nem tehettem ellene, hogy alakváltó lettem, nem volt választásom. Ha a saját akaratomból váltam volna likantróppá, kitagadtak volna. – Rush a fiuk – mondta Bea –, és Rush most úgy érzi, kikerült Isten kegyelméből. Szeret velünk élni, ugyanakkor hisz abban, amit beleneveltek. Sok fájdalmat okozott neki, hogy hárman szeretjük egymást. – De soha még olyan boldognak nem láttam, mint így, hármasban, anya – szólalt meg Beth. Felkelt, és átült az 220

anyja másik oldalára, hogy most már ketten vigasztalják, öleljék. – Ez tény – bólintott Jerry. – Én sem láttam ennyire boldognak apát régebben. – Nem csak azért tartotta meg a kisházat odahaza, hogy a szüleit félrevezesse – mondta most Ty. – A városban kellett papíron laknia, boulderi címmel nem lehetett volna ott seriff. – Ez így van – bólintottam. – És a munkáját mindennél jobban imádja – csatlakozott Jerry is. – Ha az lenne a legnagyobb bajunk most, hogy esetleg más városban kell tovább szolgálnia és védenie, hawai lenne – sóhajtottam. – Annyira igazad van, Anita, annyira nagyon igazad – sóhajtott Bea. – A többi gyerek tudja? – kérdezte Micah. – Twainnek el kellett magyaráznunk, hogy miért alszunk mind a hárman egy szobában – mondta Ty. – Rákérdezett? Egyszerre bólintottak. – Rég nem találkoztál már vele – magyarázta Beth. – Nagyon komoly gyerek, rákérdez arra, amire kíváncsi. A két lábon járó társasági atomrobbanás. – Már négyévesen is nagyon komoly kissrác volt, amikor utoljára láttam. – Hawthorne is tudja, hogy közös szobánk van, de ő nem kérdez rá. Egyszerűen elfogadja, de olyasmire nem kérdez rá, amire nem akarja hallani a választ – fejtegette Ty. – Már akkor is hármasban voltatok, amikor Twain és Hawthorne kicsit volt? 221

– Akkor kezdtük összehozni, amikor Twain négyéves lehetett. – Amikor még én is itthon voltam. – Igen. – Ezt mind a ketten benéztük – nézett Micah Jerryre. – Ja, de te legalább tíz évre leléceltél, de nekem az egész az orrom előtt zajlott. – A válásod eléggé lekötött, bátyus – szúrta közbe Beth. Micah megszorította a kezemet. Szerintem az ment neki mélyre, hogy Beth Jerryt nevezte bátyusnak. Régen talán csak neki tartogatta ezt a megszólítást? – Sajnálom, hogy nem jött össze Kelsey–vel. – Soha nem is kedvelted. – Azt nem mondom, hogy soha, de amikor már a fősulira jártatok, tényleg nem. Nem kedveltem. – De miért nem? – kérdezte Jerry. – Régi ügy már – vonta meg a vállát Micah. – És el is váltatok már, szóval semmi jelentősége. Jerry az összekulcsolt kezeit bámulta, hosszan sóhajtott, majd kibökte: – Megpróbált az ágyadba bújni, ugye? – Olyan nagyon régen volt már – mondta közönyösen Micah, csak a kezén éreztem a feszültséget. – Miért nem mondtad, Mike? – rázta meg a fejét Jerry. – Bele voltál zúgva, és nem gondoltam, hogy mással is kikezd. Ráadásul eléggé részeg volt, olyankor bárkivel megesik. – Nem. Az ember menyasszonya még részegen se akarjon lefeküdni az ember bátyjával. – Jerrynél a pont – mondtam.

222

– De ezek szerint nem én voltam az egyetlen. Pedig komolyan azt hittem, hogy mással nem fog próbálkozni. – Miért? – Mert elég sajátos... érdeklődése volt – nyögte ki bizonytalanul Micah. – Mármint mániája – korrigálta Jerry. – Az. Nathaniellel eléggé értetlen képet vághattunk, mert Jerryből ingerülten bukott ki: – Rajtam kívül mindenki tudta, hogy Kelsey bundabaszó, szörnyetegszerető, vagy hogy mondjam, mi volt. – Már vérleopárd voltál, amikor kikezdett veled? – néztem Micah–ra. Micah bólintott. – De tényleg azt gondoltam, hogy csak fantáziálgat kicsit, és elég elutasítanom, végleg letesz róla. – Hát nem tett. Sőt, éppenséggel a helyi vérfarkasfalkával él, ott aztán kijut neki a bundások törődéséből. – Sajnálom, kistesó. – Nem szállhatok versenybe a... – nézegette a körmeit Jerry. – Tudod, hogy én mennyivel gyengébb vagyok abban, mint azok. Kelsey szerint az egyszerű emberekkel össze se lehet hasonlítani őket. – Azért az meglep, hogy nem hívott, hogy szállj be te is a buliba. – Mire már hívott, tudtam, hogy még ha alakváltó lennék, akkor se érné be csak velem. Valami végleg elromlott benne, javíthatatlanul. – Ez szomorú – fejezte ki Nathaniel is az együttérzését. 223

Jerry ránézett, a kezére, amit mindketten szorongattunk. – Komolyan zavart, amikor megtudtam, hogy apa anyával és Tyjal együtt egy pár, vagy mi. Nagyon nem jött be, hogy az apám összefekszik egy másik pasassal. – Jerry – szólt rá megint Bea. – Szégyelled? – nézett rá Jerry kihívón. – Nem én. – Én sem – rázta meg a fejét Ty Jerry kérdő tekintetére. – Jó, akkor úgy mondom, hogy zavart, hogy egy ágyban alszotok – fogalmazta újra Jerry, majd ránk nézett: – Ti mióta vagytok így hárman együtt? – Majdnem három éve. – Anya, Ty és apu közel kétszer olyan régóta. Egyedül én próbálkoztam a hagyományos megoldással, de két év után kénytelen voltam tudomásul venni, hogy nem fog összejönni. Lehet, hogy nekem is egy helyes párocskával kellene összebútoroznom. – Janet jó ember – nyugtatta Beth. – Kelsey–ről is azt gondoltam, hogy jó ember. – Kelsey mindig nézegette a pasikat a bulikon. – És ezt akkor miért nem mondtad? – Mert akkor még kicsi voltam, és fel sem fogtam, mit látok. Ma már biztosan mondanám. – Jó, ne haragudj, csak olyan hülye érzés, hogy Kelsey– vel ennyire nem jött össze, és hogy apuék dolgát sem vettem észre, pedig itt zajlott minden az orrom előtt. – Nem is gondoltam, hogy Janettel kapcsolatban vannak kételyeid – szólalt meg Bea. – Nincsenek. Csak aztán eszembe jut, hogy a többi dologban mennyire gyanútlan voltam, és feltámad bennem a nyugtalanság, hogy most meg vajon miről maradok le. 224

– Alig várom már, hogy megismerjem – mosolygott Micah. – De azért szólj, ha kikezdene veled – bólintott Jerry. – Még egyszer nem fordulhat elő ugyanaz – ingatta a fejét Micah, de Jerry komolyan gondolta. – Jó, megígérem, hogy ha mégis kikezdene velem, szólok. – Te is, szépfiú – fordult most Nathanielhez. Nathaniel először somolygott, de aztán zavarba jött, és csak annyit mondott: – Majd Micah–nak és Anitának szólok. – Mi pedig elmondjuk neked – fordultam Jerryhez. – De azt hiszem, nem tetszik ez a szépfiú megszólítás – mondta Micah. – Lekicsinylő Nathaniellel szemben. – Bocs, csak annyira szép – tárta szét a két kezét Jerry –, kissé elbizonytalanodtam. – A pasijaim gyakran vannak ilyen hatással az emberre – próbáltam tréfásan enyhíteni a szitut, de Jerry éppenséggel nem volt vevő a viccre. – Ha már itt tartunk, vegyétek ezt biankó felkérésnek, és ha Janet bármelyik pasidra rámozdulna, szóljatok – pillantott beszédesen a konyha felé. Én is arra fordultam: a testőreink ott ültek sorban a pultnál, mint fecskék a villanydróton. Próbáltam Jerry szemszögéből nézni őket – nála mind magasabbak, izmosabbak és nyilvánvalóan sokkal veszedelmesebbek voltak. Ares és Bram nem voltak ugyan helyesebbek nála, és Nicky is inkább gusztus kérdése volt, de Sátán majdnem olyan szép volt, mint Nathaniel és Micah. Csak annyiban volt más, hogy ő igazán férfias szépség volt, az én szerelmeim sokkal nőiesebb, androgünebb pasik, és nem csak hozzá képest. 225

– Ne érezd rosszul magad Jerry, néha én is elbizonytalanodom, hogy tényleg velem járnak–e. – Mert? – Mert megszegtem a nagy csajalapszabályt. – Azt én nem ismerem – ráncolta a homlokát. – Soha ne randizz nálad helyesebb pasival! Jerry zavartan mért végig, aztán Micah–hoz fordult. – Most ugye csak ugrat a csaj? – Abszolút nem – ingatta Micah a fejét. – Ha tényleg azt hiszed, hogy a bátyám vagy akár Lilaszem helyesebb nálad, akkor te nagyon más tükröt használsz, mint én. Erre én zavarodtam össze. – Anita csak akkor érti meg, ha egyértelműen kimondod. – Mit kell megértenem? – Nem sok ennyire gyönyörű nőt láttam még életemben. És ahogy elnézlek, neked ráadásul erről gőzöd sincs. – És nem is hiszem el. – Mert? – A gyerekkori traumáimat hagyjuk meg egy unalmasabb napra – vontam meg a vállamat. – Nem úgy volt, hogy eszünk is valamit? – Ne terelj! – kérte Jerry. – Még soha nem találkoztam nővel, aki témát akart volna váltani, miután a szemébe mondtam, hogy mennyire gyönyörű. – Anita nem hasonlít egyetlen más nőhöz sem – adott egy puszit az arcomra Micah. Felé fordultam, hogy megcsókolhasson és én is megcsókolhassam. – Mikor jönnek az unokák? – ragyogott ránk Bea arca. – Nekem nem lehet gyerekem – felelte egyenesen Micah. 226

Azt nem fejtette ki, hogy azért köttette el magát, mert Kimérának egyik kedvenc foglalatossága volt nézni, ahogy a terhes alakváltók alakváltás közben elvetélnek. Elég nehezen megszervezhető, komoly segítség nélkül egy alakváltó sem tudja kihordani a magzatot, néhány hónap után szükségszerű a vetélés. Az alakváltás túlságosan is agresszív teher a szervezetnek, hogy ne lökje ki magából a magzatot. Micah nem akart ilyen fájdalmak okozója lenni, és amíg engem nem ismert meg, nem is remélhette, hogy megszabadul Kimérától. – Úgy sajnálom – mosolygott gyöngéden a fiára Bea, és Nathanielre pillantott –, de Nathaniel és Anita közös gyermekeit is a sajátodként fogod szeretni, ahogy Ty és Rush is szereti a mieinket. És unokát akkor is akarok, nem érdekel, ki a bioapuci. Nathaniel eléggé meghökkent ezen, és riadtan nézett Micah–ra. – Teljesen egyetértek anyával. Nathaniel boldogan mosolygott végül, de... – Én nem tervezek teherbe esni – mondtam. – Első a karrier, megértem – bólogatott Bea. – Nem, igazából nem is a karrierem a lényeg. Csak épp nem vagyok az az anyatípus. – Nem akarsz gyereket? – Nem igazán. – Ha én lennék a lány, már rég terhesek lennénk – kottyant közbe Nathaniel. – Én sokkal háziasabb vagyok, és imádom a gyerekeket. Elég rondán néztem rá.

227

– Vacsorázzunk, mielőtt még vissza kellene menni a kórházba, vagy Anita túlságosan is kínosan kezdi érezni magát – mentett ki mosolyogva Micah. – Persze – állt fel Bea láthatóan határozott szándékokkal. – Annyi ételt idehordott már mindenki, hogy egy kisebb hadsereget el tudnánk látni. Nyilván megvolt a terve: vagy ejti a témát, ahogy van, vagy igyekszik úgy szervezni, hogy mindig legalább két– három cuki kiskölyök rohangásszon a lábunk körül, hogy a remélhetőleg bennük tomboló feromonok átszivárogjanak belém, és beindítsák végre a biológiai órámat. Pedig Frostot és Fent már láttam, és tényleg cukik, de azért annyira nem.

228

20. Három órával később megint a kórházban voltunk, és Micah apja magához tért. A jó kezét kidugta a takaró alól, és Micah belekapaszkodott, úgy szorította a mellkasához, mintha a szívét szorongatná. – Mike – mondta kásásán, mert a gyógyszerek még csak nagyjából tisztultak ki a szervezetéből, beszélni tudott már a fiával, de kába volt még. – Annyira sajnálom, apa. – Mit? – Tudod, hogy szeretlek, téged is, anyát is. Betht és Jerryt... és az összes kissrácot. Valami átsuhant Rush arcán. A szeme éppen olyan volt, amilyen Micah–é lehetett még azelőtt. – Tudsz róla? – Elég volt Frostot látnom – bólintott Micah. – Anyu és Ty kénytelen volt elmondani. Az apja rámosolygott. Szeretettel, boldogan mosolygott, még abban az állapotban, azon az ágyon is. – Nem terveztük, hogy ennyire rám hasonlítson. Micah még szorosabban ölelte az apja kezét, szaporán bólogatott, mint aki nem bízik a saját hangjában. Nathaniellel kézen fogva álltunk a szoba sarkában. Vártunk volna szívesen odakinn, de Micah szerette volna, ha bemegyünk vele. Az anyja kint maradt a folyosón, hihetetlenül viselkedett, nagyon bátran. – Nem zavar, hogy anyád, Ty meg én... – nagyot nyelt, lehunyta a szemét, és olyan nagy levegőt vett, hogy egészen beleremegett. – Nem zavar ez az egész? 229

– Nem, egyáltalán nem. – Jerry még mindig haragszik. – Jerry mindig haragszik. Az apja halvány mosollyal biccentett, az arca görcsösen megrándult. A beszélgetésnek nagy ára volt, fájdalomcsillapító alig maradt már a szervezetében. – Szólok a nővérkének, fájdalmaid vannak. Rush még nagyobbat nyelt, még reszketegebb levegőt vett. – A fájdalomcsillapító kiütne. És ezt nem akarom átaludni. – Jó – bólintott Micah. A hanga remegett, de nem sírt. Az apjáért meg fog tenni bármit, mert Micah ilyen, nem is lehetne másmilyen. Nathaniel megszorította a kezemet. Az ő szemében könny csillogott. Én nem sírok itt és most, Rush Callahan előtt semmiképpen. Lehet, hogy ez az egyetlen alkalom, amikor találkozhatunk, nem fogom könnyesen végigcsinálni. A francba is, de nem ám! – Ők kik? – kérdezte Rush, ahogy felénk pillantott. – Anita és Nathaniel. Kéz a kézben léptünk közelebb az ágyhoz. – Anita Blake rendőrbíró – lehelte Micah apja. – Az vagyok. A barna szemek Nathanielre összpontosítottak. Köztük mély ránc rajzolódott ki, mintha nagyon gondolkodna, vagy mondani szeretne valamit. Micah a fél kezével elengedte az apját, és felénk nyúlt. Megfogtam a kezét, és Nathanielt magam után vontam. – Már majdnem három éve élünk együtt hármasban – nevetett fel kurtán, majd hozzátette: – Féltem, hogy te meg anyu ellenzitek majd, hogy Nathaniellel vagyok. 230

Az apja elnevette magát, de görcsös rángatózásba fulladt a nevetése, már az egész testén végigvonaglott. Micah elengedte a kezemet, és a nővérhívóért nyúlt. – Hadd hívjam a nővérkét, apa! – Ne! – szorította meg Rush annyira erősen Micah kezét, hogy az izmok kidudorodtak az alkarján. Hevesen, szinte dühödten nézett a fiára: – Ne! – Jó, jó – engedte vissza a kezét Micah az apja karjára, mint aki a lehető legnagyobb felületen próbál érintkezni vele. – Honnan tudtad meg, hogy mi történt velem? – Anyu felhívta Anitát. Rush rám nézett, zsarupillantással: felmért, próbált belém látni, miközben minél többet igyekezett a saját érzelmeiből takargatni. – Mint nő a nőt. Arra játszott. – Igen – bólintottam. – Olvastam magáról, rendőrbíró. Hogy bírja, ha a női énjéhez folyamodnak? – mosolygott. – Megtettem, amire kért – mosolyogtam vissza rá. – Elhoztam Micah–t. – Igen, elhozta. Köszönöm. – Szívesen. Bárcsak ne ilyen körülmények között kellett volna megtennem, uram. – Ezt én is mondhatom, de ne urazzon. Szólítson Rushnak. – Akkor maga se hívjon engem rendőrbírónak. Nagy lélegzet, és még nagyobb erőfeszítés, hogy ne lássuk. – Anita. – Igen. 231

– És Nathaniel. – Igen, uram. – Hívjon már maga is Rushnak! – Rush – markolta egyre erősebben a kezemet Nathaniel. – Anyu azt mondta, rájöttél, miért viselkedtem veletek olyan ocsmányul tíz éve. Rush tekintete visszavándorolt a fiára. – Láttam néhány képet arról, más családokkal mit művelt Kiméra. Megértettem, amit tettél. Annyira nagyon szerettem volna kérdezni tőle valamit, de ez most nem rólam szólt. De tehettem valami akaratlan mozdulatot, mert Rush figyelme egyből rám szegeződött. – Kérdezzen csak! – Milyen képeket? – Mielőtt a csoportjával St. Louisba mentek, a mi környékünkön gyilkoltak és kínoztak embereket. A szövetségieknek egész aktáik voltak az ügyekről, csak azt nem tudták, ki vagy mi az elkövető. A testén görcs rángott végig, erőteljesen szorította Micah kezét, és most nem az érzelmek miatt. Úgy kapaszkodott, mint egy vajúdó nő. – Nem kell a nővérke, még nem – lihegte alig hallhatóan. – Nem akarom, hogy rendőrségi témákra fecsérelje az idejét – mondtam. – De tudni szeretné, miért küldte nekem át valaki a szövetségiektől az aktákat – nyerte vissza kissé az erejét, de az arcán ott vonaglott a szenvedés. – Igen. – Nagyon szeretné tudni – csatlakozott Micah is.

232

Rush felnézett ránk, a szemében ott villant a személyisége, erős akarata, és mindennél jobban kívántam, hogy csak találkozhassam vele máskor is még, amikor megint ereje teljében lesz. – Mond magának a Van Cleef név valamit, Anita? Most én következtem, hogy felvegyem a zsarumaszkomat, és ne ordítson rólam a meglepetés. Van Cleefnek hívták ugyanis Edward, pontosabban Ted Forrester rendőrbíró egyik kiképzőjét a fedett hadműveletekben, miután a katonasági speciális erőktől átkerült a szövetségiekhez. Két másik embert is ismertem, akinek volt köze hozzá: Foltos Ló Bernardót és Ottó Jeffriest. Ők is rendőrbírók voltak, mindannyian a természetfeletti részlegen, mint én. Tisztában voltam vele, hogy Edward éveken át működött profi bérgyilkosként, és a Ted Forrester volt az ő Clark Kent arca. Ottó Jeffries igazi neve Olaf volt, és amikor épp nem a katonáinkat képezte ki a legnagyobb borzalmakra, vagy épp nem távoli országokban kamatoztatta zsoldosként a képességeit, a hobbijának hódolt: sorozatgyilkos volt, de csakis akkor gyakorolta ezt a kedvtelését, amikor épp nem állt senki kötelékében, ezért a kormány szemet hunyt a kis túlkapásai felett. Őszintén, gőzöm sem volt, hivatalos szinten mennyit tudnak Edward és Olaf igazi identitásáról, de az tény, hogy a kiképzésükben Van Cleefnek oroszlánrésze volt. Másokkal is találkoztam már, akik a kezei alól kerültek ki, de azok a mások mind meghaltak mostanra. Mi négyen viszont éltünk. Túl sokáig hallgathattam, mert végül Rush szólalt meg: – Látom, mond. 233

– És magának? Micah csak kapkodta a fejét. Még nem ismertem, amikor utoljára Van Cleef embereivel játszottam. Mármint nem Edwardékkal, mert ők nem számítottak: Edward az egyik legjobb barátom volt, Bernardo munkabarátság, Olaf pedig belém volt zúgva, mert együtt vadásztam vele vámpírokra, együtt daraboltunk fel ezt meg azt, együtt gyilkoltunk, és ő sajnos ezt előjátéknak vette. Legutóbb megtámadta egy véroroszlán, és Olaf bekapta a likantrópiát. Aztán felszívódott, és eltűnt vele együtt egy doktornő is a kórházból, ahol ápolták. Arra jutottunk, hogy ő vitte magával, hogy a hobbijának hódoljon. Kis levélkét küldött nekem, amiben megírta, hogy amíg nem lehet biztos benne, hogy nem teszem őt is a házi cicusommá, mint Nickyt, addig távol tartja magát tőlem. Ismerték egymást régről, amikor még nem szelídítettem meg Nickyt. – Dolgoztam Van Cleef embereivel – mondta Rush. Pislogva igyekeztem leplezni meglepetésemet, hogy Micah apja ismer olyan veszélyes népeket, mint én. – És miért mutatták meg magának Kiméra aktáját, egyáltalán miért nyitottak róla meg az embereiről aktát? – A katonaság már régóta keresi a módját, hogy szelíd alakváltókat valahogy besorozzon. Kiméra is felkeltette az érdeklődésüket. – És tudták, mit művel? – kérdezte Micah. – Eleinte nem. Akkor kezdték megszervezni rá és az embereire a vadászatot, amikor már St. Louisban voltatok Foglyul akarták ejteni. Az áldozatain talált DNS–mintákból tudták, hogy vérpán. Tanulmányozni akarták. – Tanulmányozni? – horkant fel hitetlenkedve Micah. Kezdett kijönni a sodrából. 234

– Csak idén tudtam meg – hunyta le a szemét Rush újabb reszketeg sóhajjal. A homlokán izzadsággyöngyök ültek. – Maga is érdekli őket, Anita. – Mert én is olyan vérpánféle vagyok – És csak még inkább érdekes nekik attól, hogy nem vált alakot – nyitotta ki a szemét. – Ezt vegyük figyelmeztetésnek? – kérdezte Micah. – Megkereshetik, és zsarolhatják, hogy működjön velük együtt. – De mivel tudnak zsarolni? – Azt tudjuk, hogy Kiméráék St. Louisba mentek, de aztán onnan nem mentek sehová. Rezzenetlen tekintettel nézett rám, én meg odatettem magam ezerrel, hogy még csak véletlen se áruljam el magam: – És? Most mit mondjak erre? – Az ilyen emberek, mint Kiméra, az ilyen csoportok nem válnak csak úgy semmivé. De igazából a maga laborja indította be a kormányzati gépezetet. – Nem értem, miről beszél. – Maga ölte meg. Méghozzá közelről, mert csak így vájhatta magába a fogait vagy a karmait. A likantrópia fajtáinak ugyanúgy megvan a maga DNS–e, mint a vírusoknak. Tudják, hogy maga hordozza az ő DNS–ének részleteit, csakhogy a maga kontrollja még az övénél is tökéletesebb. Maga a katonaság álma: gyorsabb, erősebb, nehezebben elpusztítható, és hatékonyabban öl, mint az ember, ráadásul soha nem vált alakot. – De az nem azért van, mert vérpán vagyok. – Hanem? Miért? Csak egy pillanatig hezitáltam. 235

– Úgy sejtjük, a vámpírjegyek miatt. A vámpírok nem kaphatják el a modern likantrópiát, nem lehetnek alakváltók, legalábbis a modern értelemben, és amikor megfertőződtem, már Jean–Claude–hoz kötődtem. Rush nagyot nyelt, egy ideig teljesen lekötötte a lélegzés. – Vagyis ha mindenekelőtt nem kapja meg az ember a vámpírjegyeket, az egész nem működik. – Még az is lehet, hogy úgy se működne. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen, lehet, hogy még egyszer nem lehet ilyet létrehozni. – Ha többet nem ébrednék fel, mondja ezt el Gonzalesnek. Ő el tudja juttatni az infót, ahová kell. Ne ismerjen be semmit, csak annyit mondjon, hogy a kontrollját a Város Urához magát kapcsoló vámpírjegyeknek köszönheti. Mondja meg neki, hogy nem lehet reprodukálni. – Mit nem lehet reprodukálni? – nézett riadtan Micah. – Őt. Nem lehet több Anita. – Ez csak vicc, ugye? – Nem vesztegetném hazugságokra az időmet, Mike – nézett fel a fiára. – Szereted őt? – Szeretem. – Nathanielt is? – Igen. – Helyes, akkor boldog vagyok. Szeretem anyádat, mindig is szerettem, és már Tyt is szeretem. Jó nekünk hárman együtt. – Nekünk is jó. – Tudtad, hogy Jody néni a barátnőjével él? 236

– Aha. Rush nagyot nevetett, de a végén megint jöttek a görcsök, és már fel is nyögött. – Anya és apa azzal gyötri magát, hogy mit ronthattak el, hogy két gyerekük is természetellenes bűnben él – nevetett megint, élesen. – Bea és Ty itt van? – Kint várnak. Rush felnézett a fiára, lázasan fénylett a szeme, az arca izzadságban fürdött. – Szeretlek, fiam. – Én is szeretlek, apa. – Vigyázzon rá, Anita! – fordult felém. – Vigyázok. – Maga is szereti a fiamat, Nathaniel? – Nagyon. – Az jó. Hát vigyázzanak egymásra! – Úgy lesz, ígérem. Rush nagyon szaporán bólogatott, a keze megvonaglott Micah kezében. – Küldd be őket! Ha többet nem beszélnénk, tudd, hogy szeretlek, tudom, hogy jó ember vagy, és erős, és boldog vagyok, hogy két embert is találtál, aki szeret és boldoggá tehet. A legtöbb embernek feleennyi se jut. Micah egyik kezével megérintette az apja haját. – Szeretlek, apa – mondta, majd felénk fordult: – Hívjátok be anyut és Tyt! Nathaniellel az ajtóhoz mentünk, és magára hagytuk Micah–t az apjával, hadd mondják el egymásnak még utoljára, amit a végén az ember el akar mondani annak, akit szeret, ha kap rá esélyt.

237

21. Később a kórházi váróban Micah csak ült, a kezünket szorongatta, és maga elé meredt. Nicky, Sáti, Bram és Ares lazán szétszóródott a helyiségben, ártalmatlan hozzátartozóknak próbálták kiadni magukat, nem túl sok sikerrel. A rendőrök Aresszel és Brammel elcseverésztek, Sátinak még megnevettetni is sikerült őket. Nicky nem sokat vacakolt, a kanapé közelében, ahol mi ücsörögtünk, testőrtartásban nekivetette a hátát a falnak, és csak állt. Ő általában nem szakítja meg magát, hogy a zsarukkal összemelegedjen, az volt a kiindulópontja, hogy úgysem fogják megkedvelni. Micah visszavette a napszemüvegét: nem a szemét takargatta, nem. Hanem a lassan legördülő könnyeit. Nem hangosan sírt, nem törölgette a szemét, egyszerűen csak hagyta, hogy folyjanak, ült némán kettőnk között, és sírt. A rendőrök és az embereink persze betartották a pasiszabályt: ha egy férfi hulla némán, magában sír, vagyis úgy tesz, mintha nem is sírna, akkor ők is úgy tesznek, mintha. Al lépett be a helyiségbe, és halkan tárgyalni kezdett a kollégáival. Szomorúságba beleszokott arcuk hirtelen elkomorult. Aztán ketten biccentettek, és kimentek, mint akik határozott céllal indulnak valahová. – Mi történt? – kérdeztem. Al felénk pillantott, végigmérte Micah–t, mélységes együttérzés suhant át az arcán, de gyorsan le is rázta a vonásairól. Mire mellénk ért, már a semleges, kedélyes zsaru arca nézett le ránk. Habozva méregette Micah–t,

238

szája keskeny vonalán látszott, hogy a régi jó barátot vagy a zsarut hozza–e. – Tehetek érted valamit, Mike? – kérdezte végül jó barátként. Micah csak megrázta a fejét, nem szólt egy szót se, még a fejét sem emelte meg, hogy legalább a pillantásuk találkozzon. – Tudjátok, említettem, hogy Gutterman és a többiek egy kirándulót keresnek – váltott vissza zsaruba Al. – Nekem csak az rémlik, hogy valami ügyben el kellett menniük. – Két napja eltűnt ez a túrázó, pontosabban ez már a harmadik nap, ezért önkéntesekkel együtt, akik ismerik a hegyeket, keresni kezdtük. – Gondolom, a vadonban ez a rutin – bólintottam. – Lehetőleg kerüljük, hogy bárki más is elvesszen. – Igen, ezért csakis olyanok mentek ki a terepre, akik otthonosan mozognak a hegyek közt, ismerik a vidéket. Ketten nem tértek még vissza, de miattuk nincs okunk aggódni, náluk jobban senki sem boldogulna odakinn. Mindketten jól fizetett, nagyra becsült hegyi vezetők, vadászatoknál is gyakran kérik fel őket, a legtapasztalatlanabb vadászokkal is remekül működnek az erdőben. – Vagyis jó tanárok is, nem csak vezetők. – Ja. – És mi lett velük? – hajolt közelebb Nathaniel. – Eltűntek. – Kik azok? – húzta ki magát Micah annyira, hogy belenézhessen Al képébe. – Henry Crawford és a Kis Henry. 239

– A legjobbak között vannak, vagy legalábbis tíz éve még azok voltak. – Az idősebb Henry már hatvanöt idén, de az apádon kívül senki se tudná állva hagyni egy menetszerelésben megtett erőltetett hegyi túrán. Én sem. Kis Henry még csendesebb és félelmetesebb, mint tíz éve volt, de egyformán rájuk bíznám magam a vidéken, jöjjön bármilyen vész. – Kis Henry még mindig hegyimentő? – Az. Micah végül csak elengedte a kezünket, hogy letörölje a könnyeit. – Ne haragudj, Al, de nem mehetek el a kórházból. Anyu és Ty még most is bent vannak nála, és remélem, hogy még én is visszamehetek később. – Nem is kértelek semmire egyikőtöket sem, de Henryék után már nem engedek ki a hegyekbe több civilt. – Ott tűntek el, ahol a másik túrázó is? – kérdeztem. – Igen, arrafelé. – Valami gonosz lehet odakinn, ha már ők is ottmaradtak – görnyedt össze Micah, a könyökét a térdére húzta, és a padlóra meredt, a fejében sötét gondolatok cikáztak. Talán arra a vérleopárdra gondolt, ami sok évvel ezelőtt megtámadta? Az is valahol itt a hegyekben történt. – Mióta nincsenek meg? – Három órája. Alapvetően nem esnénk kétségbe, de most egyik pillanatról a másikra veszett nyomuk: az egyik percben még ott voltak a többiek közelében, átkiabáltak egymásnak, a másikban meg már semmi. – Hogyhogy semmi?

240

– Gutterman azt mondja, átkiabáltak neki, hogy „Találtunk valamit!”, de amikor rákérdezett, hogy a gyilkosra bukkantak–e rá, már semmi választ nem kapott. – És volt valami jel, hogy hol lehettek utoljára? – kérdeztem. – Amikor átkiabáltak. – Koromsötét van odafenn. Az orrunkig se látunk, a nyomkövető kutyák pedig egy másik részen keresnek egy öregembert meg egy kisgyereket, akik otthonról császkáltak el. Az öreg alzheimeres, a gyerek hároméves, és a hegyekben éjjel meglehetősen hideg tud még ilyenkor is lenni. – Ha nem tudnak behúzódni valahova, reggelre végük – mormolta Micah. – A túrázó, pontosabban két túrázó, akiket keresünk, felnőttek, egészségesek és van tapasztalatuk, felszerelésük. A Henryk is elboldogulnak odafenn könnyűszerrel. – Kutyával egyáltalán nem tudták keresni az eltűnteket? – kérdeztem. – Egyet magunkkal vittünk, de besült az orra. A kiképzője úgy mondta, hogy megvakult. Vakorr lett. Olyan volt, mint amit valami teljesen összezavart, mintha elképzelése se lenne, hogy minek a szagát érzi. A kiképző szerint korábban még soha nem csinált ilyet. – Olyan volt, mintha félne? – kérdeztem. Al megrázta a fejét. – Miért csinált volna úgy? – Speckó kiképzés híján a legtöbb kutya nem hajlandó természetfeletti lények nyomát követni. Összezavarodnak vagy megrémülnek. – Ez először ment a szagon, de aztán elértünk egy tisztásra, ahol megzavarodott, elkezdett körbe–körbe járni. 241

A kiképző megint beleszagoltatott a zsákba, amelyben az eltűntek személyes holmija volt, de többet nem találta meg a nyomot. Soha még ilyet nem láttam egy ennyire jó kutyánál. – Az egyikünk ráállhat a szagra – vetette fel Micah. – Nem akarok több civilt, mondtam – rázta a fejét Al. – Anita nem civil, és ha vérállat alakban vagyunk, ő a kiképzőnk. – Képes lennél elmenni a kórházból? – kérdezte Nathaniel. – És ha többet nem beszélhetsz apáddal? Micah leszegte a fejét, aztán megrázta. – Nem, azt hiszem nem. – De én megtehetem – vetette fel Nathaniel. – Nem – vágta rá Micah. – Nem – erősítettem meg én is. – Miért nem? – kérdezte. Összenéztünk Micah–val. Mit mondjunk erre? Hogy fontosabb nekünk bármilyen eltűnt idegennél? Hogy mind a ketten felelősnek éreztük magunkat érte, és ezzel veszélynek tettük volna ki? – És ha én is ott lennék Anitával és Nathaniellel? – kérdezte Nicky. – Mit mondtam a civilekről? – tiltakozott megint Al. – Nem vagyok civil. – De zsaru vagy katona se. Vagyis mégiscsak civil. – Abban az értelemben nem. Nem vagyok áldozattípus, nem lassítok le senkit, és ha harcra kerül a sor, nekem van a legnagyobb esélyem. – Nicky nagyon profi, Al – bólintott Micah. Erre már Ares és Bram is közelebb kóválygott. – Volt speciális erők, rémlik? – kérdezte Ares. 242

– Micah mellett is maradnia kell valakinek – jelentettem ki. – Váltson alakot Nicky, és kövesse ő a nyomot veled – javasolta Bram. Nicky ránézett, komolyan összeakadt a tekintetük. Egy ideig állták, rezzenetlenül mindketten, végül Nicky szólalt meg: – Állati alakban csak megölni tudok bármit is. Emberi alakban több lehetőségem is van, és Anita inkább azokat preferálja. Csináld inkább te! – Emberi alakban jóval sokoldalúbbak a képességeim – tiltakozott Bram. – Leopárd alakban ugyanolyan jól tudok nyomot követni, mint bármelyikőtök, de Anita és Micah vagy bárki más biztonságára nem tudok vigyázni. Abban ti sokkal jobbak vagytok – summázta Nathaniel. – Hát, te csak egy felvigyázott vagy – csatlakozott némi késéssel Sátán is a beszélgetéshez. A rendőrök a háttérben még mindig azon nevetgéltek, amit tőle hallottak. – Látom, új barátaid lettek – jegyeztem meg. – Már kedvelnek. Azelőtt nem kedveltek. – Sántinaak igaza van, Nathanielre nekünk kellene vigyáznunk – szólalt meg Bram. – Eredetileg azért lettünk volna hatan. – De azért engem is nehezebb elkapni, mint mondjuk egy zsarut, és macska alakban jobban tudok Anitával kommunikálni, mint egy kutya. – Macska alakban is tudsz beszélni? – kérdezte Al. – Nem egészen, de Anita akkor is hall engem – rázta meg a fejét Nathaniel. – Ez mit akar jelenteni? 243

– Hogy Anita eligazodik a testbeszédemen és a mimikámon, ahogy emberként is megértjük egymás gesztusait. Ismerjük egymást. – Mint egy pár? Vagy jó barátok? – kérdezte Al. – Olyasmi – hagyta rá Micah. Belehazudott a barátja szemébe. Nathaniel állati alakjában ugyanis fekete, és sötétben egyébként se olyan nagyon penge a látásom. Nem rossz, de nem is annyira jó. A sötétben az arcvonásait se igen látom majd, nemhogy olvassak róla. Viszont hallani fogom a gondolatait, érzékelem az érzelmeit. Sőt, ha képes lennék rendesen koncentrálni és egyidejűleg a saját testem felett is megőrizni az uralmam, miközben átvágunk az erdőn, akár a fejébe is belebújhatnék, és akkor ott lennék abban a kecses, könnyűléptű testben én is. – Tényleg? – mért végig eléggé szkeptikusan Al. – Tényleg. – Legyen: Nathaniel jöhet állati alakban, és te is, mert te szövetségi vagy. – És én – jelentkezett Ares –, mert tökéletes kiképzést kaptam, éppen ilyen helyzetekre készített fel, még a szörnyetegemre se lenne hozzá szükségem. – Igen? – nézett nagyot Al. – Felderítő mesterlövész vagyok. Al szemöldöke felszökött a homlokán, ezt láthatóan álmodni se merte volna. A katonasághoz soha nem volt semmi közöm, nem is nagyon tudtam, mi merre hány méter G. I. Joéknál. Mesterlövész, az addig oké, de mit tesz még ahhoz hozzá, hogy felderítő? Persze nem kérdeztem meg, majd ha Al áment mondott a felállásra, amivel nekiindulhatunk a hegynek.

244

– Én is vagyok olyan jó az erdőben, mint Nicky. Még talán jobb is – szállt be Sátán is a licitbe. – Azt nem állítanám, hogy az erdőben jobb lennél, de a rendőrök elbájolásában tényleg jobb vagy – engedett egy kicsit Nicky. – Te is tudsz elbájoló lenni, ha akarsz – hívtam fel a véroroszlán figyelmét. Nicky rám mosolygott, és ettől annyival fiatalabb lett az arca. Persze nem is volt öreg. Akkor talán csak a cinizmus tűnt el egy pillanatra. – Én is tudok hozni bizonyos figurákat, de Sáti ebben Micah–ra hasonlít, nekik sokkal jobbak a társasági adottságaik. – Te meg jobb vagy a konditeremben. – Ott mind jobbak vagyunk Sátánnál – szúrta közbe Bram. – Hékás! – tiltakozott tréfásan Sáti. – Lusta macska. Erre már csak vállat vont, de a vita lezárult. Megszületett a döntés, hogy Nicky és Ares tart velünk a hegyre. Nagyon nyerésre álltunk a témában, ezért a fejemben tolongó kérdéseket egyelőre elspájzoltam későbbre. – Szükségünk lesz néhány dologra – kezdtem bele az akció megtervezésébe. – Sok fegyverre – mondta Bram, Ares és Nicky egyszerre. Ebbe kissé belepirultam. – Ezt magától értetődőnek gondoltam – morogtam, és Alhez fordultam. – Kéne egy jó nagy nyakörv és hozzá póráz. – Az meg minek? Nathaniel veszélyes állati alakban? 245

– Dehogy. Csak a sötét erdőbe tartunk egy csomó fáradt, rémült emberrel, akiknek ráadásul fegyvere van. Ha nincs rajta póráz, mindenki a hatalmas, fekete nagymacskát látja majd benne, és nagyon nem lenne jó, ha bárki is le találná véletlenségből lőni. Ha ott lesz a kezemben a póráza, az emberek könnyebben megszokják a gondolatot, hogy segíteni jött, mint egy rendőrségi kutya. – Nem kell nyakörvet meg pórázt venni – nyugtatott meg Nathaniel. – Szerintem Anita jól mondja: ha pórázon vagy, mindenkiben tudatosul, hogy velünk vagy. – Jaj, nem azért. – Csak elhoztad a sajátodat – értettem meg egyből. Nathaniel pirulós örömmel bólintott. Még Asherrel vettük neki a kis „ékszert”. Asher Jean–Claude második embere volt, a térne/inja, ami franciául a régi párbajsegédet jelenti. Az angyalarcú, aranyhajú és pokoli temperamentumú Ashertől, aki a szadomazo hármasunkban Nathanielnek és nekem is a dominánk volt egészen addig, míg kénytelenek voltunk egy másik városba száműzni, mert kezdett őrülten féltékeny mestervámpírként tébolyodott dolgokat művelni nálunk. Alapvetően az ő ötlete volt a nyakörv, de Nathaniel imádta. Azt mondta, ha rajta van, biztonságban érzi magát. Engem rendesen kiakasztana, ha valaki pórázra akarna venni, de ha a szerelmünk mástól boldog, ám legyen. Vannak nők, akik attól érzik, hogy szereti őket a párjuk, ha kérés nélkül elmosogat; férfiak, akik attól, ha beszállsz velük a kedvenc videojátékukba, mások, ha veszel nekik egy csodás nyakörvet és pórázt, amin néha megsétáltatod őket.

246

– Félő, hogy most nem leszek alkalmas rá, hogy használjuk is – csóválta meg Micah mosolyogva a fejét. – Tudom én azt, Micah – simogatta meg Nathaniel ünnepélyesen a karját –, csak azért raktam el, mert jobban érzem magam, ha nálam van. Micah kissé meglepetten mosolygott. OŐmég nálam is kevésbé értette Nathaniel bolondériáját ezzel a pórázzal: én legalább néha szerettem, ha az ágyban dominálnak, ő nem bírta az ilyen szexet. Azt hagyta, hogy Jean–Claude a vérét vegye, és ehhez alá kellett rendelődni a vámpírnak. Nekem nagyon bejött, amikor csinálták, és ennek többször is jelét adtam, de azt még soha nem kérdeztem meg Micah–tól, hogyan érzi magát alávetett helyzetben. Egyszerűen eddig nem jutott az eszembe feltenni a kérdést. De persze ez most nem épp a megfelelő pillanat, szóval ez a kérdés is jegelve egy időre. – A kocsi csomagtartójában van, vagy abban a poggyászban, amit Bramék elvittek a szállodába? – Nem tudom, hogy mit vittek magukkal. Nem én válogattam szét a repülőnél a holmit – felelte Nathaniel. – Melyik bőröndben van? – kérdezte Ares. – Az segít, ha azt mondom, hogy a kis feketében? – kérdezte mosolyogva Nathaniel. – Nem sokat – ingatta ugyanolyan széles mosollyal a fejét a vérhiéna. – Hát akkor csekkoljuk, hogy a kocsiban van–e, és ha nincs, irány a szálloda – javasolta Nicky. Ez nem hangzott rossz elképzelésnek, csak ahhoz magára kellett hagyni Micah–t. És elég rossz érzés volt arra gondolni, hogy itt marad egymagában, miközben az apja ott fekszik benn abban az ágyban... 247

– Nincs gond, Anita – simogatta meg az arcomat. – Miattam nem kell aggódnod. Megöleltem, az arcomat az arcához nyomtam, a testünk úgy illett egymáshoz, mint egy kirakós játék két szomszédos darabja. Beszívtam az illatát, a közelségét, szinte összeforrtunk egy pillanatra. – Szeretlek – súgtam a fülébe. – Én jobban szeretlek – jött a válasz. Nathaniel mindkettőnket átölelt, hármasban forrtunk össze. – Én szeretlek a legjobban – lehelte. Már a mi kettőnk karjai is befogadták őt, már három kirakódarabka voltunk, a tökéletes, egymásba illesztett, nyugalmi állapotban. Micah lépett ki az ölelésből elsőként. – Menjetek, velem nem lesz semmi! Mind fogtuk a másikat. Most bólintottam, az ő kezét elengedtem, Nathaniel egy pillanattal később. – Vigyázzatok magatokra – búcsúzott Micah, majd Nickyhez fordult: – Ti is – és pasisan kezet fogtak, és a kézfogás féloldalas vállcsapkodásba fulladt. – Épségben hozz vissza mindenkit! – Mint mindig – mosolygott rá Nicky. – Nem lesz gond – bólogatott Ares is. – Kezet rá. És mosolyogva kezeltek Micah–val. – Kérek egy ölelést – lépett elém Sáti. Mosolyogva megcsóváltam a fejemet, de azért megöleltem. Már bontakoztam volna ki, amikor a két kezébe fogta az arcomat, és belenéztem a barnáskék szemébe – szokatlanul komolyan pislogott rám. Mielőtt még rákérdeztem volna, hogy na, mi van, gyorsan mosolyra húzta a száját: 248

– Menjetek. Elbájolom a helyi zsarukat, abban Bram úgyis csapnivaló. – A munkámban jó vagyok, nekem az a bájam – vonta meg a vállát a nevezett. És helyben is voltak, ugratták tovább egymást, ahogy a pasik szokták, ha az érzelmeiket nem akarják nagyon megszellőztetni. Mi lehetett az a komoly nézés? Ha kicsit lejjebb engedtem volna a pajzsomat, valószínűleg láttam volna, mit érez vagy gondol Sáti. Akkor pontosan tudnám, mit takart a pillantás. De az olyan lett volna, mintha illetéktelenül belekíváncsiskodtam volna valakinek a naplójába, ráadásul, ha nincs a helyén a pajzs, a pasik is, akikkel megvan a metafizikai kapocs, egyből belém látnak. Aztán meg ki tudja, mennyire sikerül hirtelenjében a helyére rántanom a védrendszeremet? Nem mindig ment ilyen érzelmileg kiélezett helyzetekben zökkenőmentesen. Márpedig odakinn az éjszakában civileknek veszett nyoma, és ilyenkor a segítség az első, vagy legalábbis ezt mondtam magamnak, ahogy elindultam Al helyettes rendőrfőnök nyomában a folyosón, a kórház kijárata felé. Nathaniel a bal kezembe csúsztatta a markát, hogy a jobb, amivel a pisztolyt kezelem, szabadon maradjon. Mögöttünk Nicky és Ares surrant – tekintélyesen.

249

22. Nathaniel bőröndje ott volt a terepjárónk csomagtartójában. Ott volt az én teljes bevetési felszerelésem is, de az nem a véletlen szerencse, hanem a testőreink gondosságának köszönhető: minden eshetőségre felkészülve hagyták benn a kocsiban. Vagyis nem kellett a szálloda felé kerülnünk. Jó pár órája itt voltunk már, és még csak nem is láttam a helyet, ahol talán hajnal felé alhatok majd pár órát. De ha az éjszakai akció eredményeként megtaláljuk a két Crawfordot, akkor már megérte. Al szolgálati autója mögött haladtunk, de a környék elvárásaihoz alkalmazkodva itt a rendőrautó is terepjáró volt, ami elég logikus döntés. Ares vezetett, Nicky ült az anyósülésen, nekünk Nathaniellel megmaradt az egész hátsó ülés. A kezét fogtam, élő és meleg volt abban a vaksötétben, ami a városon kívül beszippantotta a kocsit, és előre sejtettem, hogy mire számíthatunk a hegyekben. Nickyért és Aresért nem kellett aggódnom, hiába szerettem Nickyt nagyon, tudott vigyázni magára, ahogy Ares is. Már elég rég kiharcoltam, hogy Nathaniel is járjon szépen lőni velünk, így nagyjából bármilyen lőfegyverrel tud már bánni, nem is pontatlanul. És a merénylő támadása óta Nickyvel addig nem hagytuk élni, míg önvédelmi leckéket nem vett. Ha a merénylő ugyanolyan jól képzett harcos lett volna, mint mi, akkor nem sok esélyünk lett volna vele szemben, és a pasi, akinek most a kezét szorongattam, rég halott lenne. Tiszta mák, hogy olyan botcsinálta támadó volt. 250

Hagytam, hogy elhatalmasodjon rajtam a félelem: kiviszem magammal a hegyekbe, a vadonba, és arra hagyatkozom, hogy a szörnyetege, a leopárdja majd vigyáz rá. Hirtelenjében tiszta őrületnek láttam az addig elfogadhatónak hitt tervet. És különben is, mit számít nekem két idegen, amikor őt annyira szeretem?! Az egy dolog, hogy a saját bőrömet vásárra viszem, de hogy az övét kockáztassam... Még akkor is, ha a hívóleopárdomként éppen az ő energiáit szívtam el, ha esetleg nekem bajom esett, és a testem a gyógyulásra összpontosított. A legtöbb vámpírral úgy van ez a dolog, hogy ha a halandó szolgáját megölik, akkor meghal vele ő is, és ez persze fordítva is igaz, de még az erősebb mestervámpíroknál sem egyértelmű, hogy mindig van hívóállata. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy a képlet velük is hasonló: ha a hívóállatod meghal, neked is annyi, vagy legalábbis eléggé legyengít a veszteség ahhoz, hogy az ellenségeid könnyebben végezzenek veled. Vagyis minden alkalommal veszélybe sodortam Nathaniel életét, amikor csak vadászatra indultam, pontosabban, amikor az én életem veszélybe kerülhetett, de az sokkal elvontabb fenyegetés volt, ez meg itt, hogy jött velem, totálisan konkrét. Ezerszer valóságosabb. – Nem muszáj velünk jönnöd – suttogtam, nem azért, hogy azok ketten elöl ne halljanak, hanem mert éjjel a kocsiban, a sötétben minden úgy lecsendesedett. Rám nézett, a mozdulatot láttam a félhomályban. Pontosabban sötétben, szóval az arcát alig–alig láttam, épp csak a körvonalát és a mozdulatokat, de mivel sehol semmi közvilágítás nem volt már, csak fák végig az út mentén, és a fölénk magasodó hegyek, az arcvonásait teljesen elnyelte 251

a feketeség. A kocsik fényszóróját nem számítva vaksötét volt mindenütt. – Segíteni szeretnék. – De ez nem a te dolgod. – Figyelj, Anita, leopárdként sokkal jobb vagyok, mint az emberi testemben. – Hogy hogy jobb? – A harcban. És a túlélésben. – Mert? – A szörnyetegünk sokkal önzőbben reagál mindenre – válaszolt helyette Nicky. Ahogy hátrafordult az anyósülésen, világos haja kissé fénylő szellemtakaróként rebbent az arca sötét foltja körül. – Olyankor nem gondolunk a nagyobb célokra, az általános jóra meg a többi hasonló szarságokra, csak reagálunk és túlélünk. Leopárd alakban Nathaniel is jobban fog vigyázni magára. – Ez komoly? – kérdeztem, az ujjaim önkéntelenül simogatták a kezét, mintha az se lenne elég, hogy foghatom. – Az – mondta Nicky. – Ezért is vagyunk állati alakunkban annyira veszedelmesek. Mert nincs józan ok– okozat. És ez veszélyes. – Félig ember, félig állat formában jobban tudtok gondolkodni, igaz? – Aha. – De ehhez teljesen leopárdnak kell lennem – szólalt most meg Nathaniel. – Úgy jobb a szaglásod. – Jobb. – Világos.

252

– Azt hiszed, hogy csak mert a színpadon levetkőzve átváltozik leopárddá, és mégsem támad rá a közönségre, Nathaniel szörnyeteg alakban is olyan, mint emberként. Pedig ez nem igaz, olyankor a szörnyetege van ott, egy hangyányival önmagából. – És emberi alakban van benne egy hangyányi a szörnyetegéből? – Van hát. – Mivel te nem változol át, hiába van benned annyi szörnyeteg, bizonyos dolgokat nem biztos, hogy ugyanolyannak látsz, mint mi – bólogatott Nicky. – Milyen dolgokat? – Hogy mi a szörnyetegünk vagyunk, ahogy a szörnyetegünk is mi magunk. – Azt hiszem, ezt nem értem. – Leopárd alakban is én vagyok az – mondta Nathaniel – de ebben az alakban is a leopárdom vagyok. – Micah nem így beszél a szörnyetegéről – vontam össze a szemöldökömet. – És Richard sem. – Ne hasonlíts bennünket St. Louis farkaskirályához – tiltakozott Nicky. – Ő képtelen megbékíteni önmagában az énje két felét. – És Micah? Vele hogy van ez? – Neki hatalmas küzdelem, hogy emberi és civilizált maradjon. – Még mindig nem dolgozta fel a traumát, hogy egy támadás tette vérállattá – folyt bele a beszélgetésbe Ares is. – Nekünk, akiket akaratunk ellenére fertőztek meg, sokkal nehezebb ez a dolog. – Neked is vannak gondjaid?

253

– Ja, hát eléggé utáltam, hogy épp vérhiéna lettem. Mármint, ha már mindenképpen meg kellett támadnia annak a vérállatnak, miért nem lehetett valami dögösebb fajta? Mondjuk oroszlán vagy leopárd. A nagymacskák vagy a farkasok sokkal szexisebbek – nevetett, de nem jókedvében, inkább önironikusan. Ilyet sem hallottam még tőle. – Vagyis ha valami más állat lennél, nem utáltad volna annyira az egészet? – Ja, hát eleinte így voltam vele. – És most? Most hogy vagy? A visszapillantóból villant rám a szeme, és mivel épp szembejött egy kocsi a keskeny úton, a hirtelen jött fénycsóvában a szeme is felfénylett. De nem úgy, ahogy egy emberi szem. Ezek szerint neki még emberi alakban is hasznára van a szörnyetege ezerszer jobb a látása a sötétben. – Hiéna vagyok. Keményebb, erőszakosabb világ ez, mint bármelyik másik alakváltó közösségé. Mi a bőrünkön érezzük a feljebb kapaszkodás árát. Még az oroszlánoknál sem kell ennyire keménynek lenni. Elég sok klánunk él az országban, de ha egy–egy csoport visszatér a régi módszerekhez, akkor gyorsan megszerzi és megőrzi a város feletti uralmat. – Mik ezek a régi módszerek? – Régen, amikor a vérállatok még nem kerülhettek be az emberi társadalomba, sokkal kevésbé civilizáltan, sokkal természetesebben rendeztük a konfliktusainkat. – És ez mit jelent pontosan? – Azt, hogy a vérállatcsoportok háborúskodtak egymással – magyarázta Nicky. 254

– Azt hittem, St. Louison és a Koalíción kívül a legtöbb csoport tudomást sem vesz a másikról, elvan magában. – A vérállatok régebb óta törvényes tagjai a társadalomnak, mint a vámpírok, szóval nem éltél még a régi szép időkben, amikor egyszerűen átgázoltunk mindenen, ami egy idegen városban az utunkba került. Amíg a rendőrség nem talált hullát, egyszerűen csak eltünedeztek az emberek, mi meg a falkámmal megkaptuk a pénzünket, és mehettünk a dolgunkra. Mindenféle vérállatcsoportok béreltek fel bennünket, hogy a riválisaiktól megszabadítsuk őket, és mi kíméletlenül végeztük el a feladatot. – Tíz éve is van már, néhány államban még annál is régebb óta, hogy a vérállatság betegségnek számít, és így nem társadalmon kívüli, aki alakváltó. Ennyivel nem lehetsz nálam öregebb. Nicky hátrahajolt a két ülés között, a haja fényessége vezette a tekintetemet. – A likantrópok lassabban öregszenek, ezt te is tudod, Anita. – Miért, hány éves vagy? – Harmincegy. – Vagyis csak egy évvel idősebb nálam. – Igen – mormolta halkan a sötétben. – De huszonötnél nem gondolnálak többnek. – Te is inkább húsz–egynéhánynak nézel ki. – Jók a génjeim. – Biztos, hogy csak ennyi? – Ezt meg hogy értsem? – néztem bele a sötétbe, ahol az arcának kellett lennie.

255

– Érzem, hogy felzaklattalak, kiborultál. Nem mondok többet, hiszen a Menyasszonyod vagyok, legfőbb törekvésem, hogy te elégedett és boldog legyél. – Én viszont se a Menyasszonya, se a hívóállata nem vagyok, én megmondhatom neki – szólalt meg Ares. – Mit? – villant egyikről a másikra a szemem. Nathaniel csitítón paskolgatni kezdte a kézfejemet. – Damianről próbálsz nem tudomást venni, pedig ő a hívóvámpírod. Pontosabban a vámpír szolgád, mert vele és Nathaniellel megvolt köztetek a negyedik jegy is. – Az csak véletlen alakult úgy – vetettem rögtön ellen, és még én is hallottam, mennyire védekezőn hangzik az egész. – Az mindegy, csakis az számít, hogy megtörtént. Tudom, hogy Jean–Claude csak azt várja, hogy lássa, Damian nem kezd–e öregedni. Vagy hogy a te korosodásod megáll–e, hogy utána előhozakodjon a negyedik jeggyel neked és Richardnak. – Hagyományosan csak egy vámpírtól lehet negyedik jegyed. Csakis egy vámpír halandó szolgája lehetsz. – Hagyományosan talán így van, de te ember vagy, nem vámpír, és vámpír szolgád van, nem halandó. Veled kapcsolatban elfelejthetünk mindent, ami hagyományos, Anita. – Vagyis? – Egy évezrede te vagy az első igazi nekromanta, rád nem vonatkoznak a szabályok. – És? – kérdeztem duzzogva. Legszívesebben begubóztam volna magamba, ellököm magamtól Nathaniel kezét, és összehúzom magam a nyavalyás ülésen nagy duzzogva. Nagy küzdelem volt ellenállni a késztetésnek, 256

régi, fájó témába gyalogoltunk bele. Hogy pontosan mibe, azt nem tudtam, de az, hogy még Nathanielt is el akartam volna lökni miatta magamtól, olyasmit jelzett, hogy még jóval azelőttről ered a probléma, hogy megtanultam volna szeretni és szeretni hagyni magamat. Kényszerítettem magam, hogy ne húzzam el a kezemet, csak kiegyenesedtem, egészen merev háttal. Nathaniel keze elernyedt, hagyta, hogy fogjam. Koncentráltam, hogy lassan, mélyen tüdőzzem le a levegőt, és egyenletesen fújjam ki: – Ki is lyukadsz valamire, Ares? – A triumvirátusotok Jean–Claude–dal bénultságra van ítélve, mert Richard Zeeman, a hívóállatotok képtelen összeszedni magát, hogy végre az az Ulfric legyen, akinek a hasznát is lehet venni. – Azért nem teljesen reménytelen eset. Fejlődőképes. – Farkaskirályként igen, valóban mutat haladást, de a triumvirátusban semmit. Téged meg Jean–Claude–ot titkos szexuális kalandnak tekint, és Ashert se dominálja rendesen. Hiába állítja, hogy neki nem műfaja se a szadomazo, se Asher, tény, hogy nagyon is betalált neki, hogy kínozhatja. Szerintem Richardnak legalább annyira hiányzik vele a megkötözős szex, mint neked meg Nathanielnek. Csak ő soha nem vallaná ezt be. – Még mindig nem egészen értem, mire célozgatsz. Amit eddig mondtál, abban nincsen semmi új. – Nathaniellel és Damiannel van egy saját triumvirátusod. – Még ez se nagy újdonság.

257

– Biztos? Mert már évek óta dolgozom veletek, és ha nem tudnám, nem derült volna ki a számomra. Damiannek szinte semmi kapcsolata nincs veletek. – Monogám kapcsolatban él Cardinallal, és ezt tiszteletben tartom. – Nem csak a szexre és az ardeur táplálására gondolok, Anita. Hanem arra, hogy igazi hatalmi triumvirátust állíts fel velük, amilyet Jean–Claude is szeretne veletek. – Nem értem, hogy érted. Ismét a visszapillantóba nézett, de most nem jött kocsi, nem verődött vissza a fény a szemén, csak a mozdulatot láttam. – Nekem hazudik, vagy önmagának, Nathaniel? – Legszívesebben azt mondanám, hogy engem hagyj ki ebből, de... – sóhajtott súlyosan nagyot Nathaniel. – Mi a baj? – néztem rá. – Érzem, mennyire vonz minden hívóállatod, mennyire erős velük és Jean–Claude–dal a köteléked. Tudom, milyen szoros közöttünk a metafizikai vonzás, és Damian mindig kívül marad. De nekem hiányzik, Anita, érzem a hiányát. Nem nagyon tudom, hogy mondjam, de néha, amikor a hatalmad előhívod, olyan, mintha érte is nyúlna egy szál, de valahogy elkorcsosul. Erőtlen. Olyan, mintha... – hallgatott el, és kifelé fordult, hátha a rohanó sötétben megtalálja a megfelelő kifejezést. – Milyen? Visszafordult, és még a sötétben is éreztem a tekintete súlyosságát. – Mintha elpattant volna. Nem tudom, hogy történhetett, de megsérült, és így mi hárman nem teljesedhetünk ki abban az erőben, ami pedig megvan bennünk. 258

– Nem egyedül én tehetek róla – próbáltam elhúzni a kezemet, de Nathaniel nem engedte el, és ahhoz azért nem voltam elég ingerült, hogy mindenáron ki akarjam tépni a markából. — Damian nem akar ennél szorosabban kötődni se hozzám, se hozzád. Retteg, hogy az ardeur felemészti, ráadásul majdhogynem homofób. – Homofób? – röhögött fel Nicky. – Nem mondod! Ez rohadtul vicces. – Már miért lenne vicces? – Mert ha nem tudja benyelni, hogy nálad minimum két pasi megfordul pluszban még az ágyban, és hogy utána mindenkivel összebújj édesen, akkor aztán rohadtul peches! – London nem szereti a pasikat, és azt se, ha nézik – jegyezte meg Nathaniel. – Ezért kellett más vámpírokhoz látogatnia? – érdeklődött Ares. – Részben – ismertem el. Azt nem szívesen osztottam volna meg se Nicky–vel, se vele, hogy London ardeurfüggő volt, és minden egyes táplálkozással erősebbé tette a láng. Jean–Claude sourdre de sang–ja, Belle Morte, azaz a Szépséges Halál tette függővé eredetileg. De akkor régen London még lerázta a függőség igáját, és Angliába menekült Belle Morte elől, hosszú évszázadokon át élt tisztán, de akkor eljött hozzánk, és a régi függősége velem újra fellobbant. Ő lehetett volna a tökéletes táplálékom, de Jean–Claude–nál jó pár száz évvel idősebb volt, már rég mestervámpír. Így, hogy erősítette, hogy én tápláltam vele az ardeurt, gyorsan növelte a hatalmát, már–már kezdett Jean–Claude–ra is veszélyt jelenteni. Jó, egyelőre nem volt semmi komoly, de nem ártott résen lenni, kiszállni a 259

dologból. Négy távolabbi mestervámpír birodalmába is ellátogatott, reméltük, hogy az egyik majd csak megtetszik neki, és ott lehet a rangsor másodikja az új mestere alatt. A hatalma elég lett volna, hogy akár saját területe legyen, de a modern politika nem az ő terepe volt. Azóta nem tért haza, bár azt el is felejtettem már, hogy éppen hol tartózkodik. – Damian nagyon hasonló okokból nem akar hozzánk közelebb kerülni, mint Richard. – Szerintem, ha átvennéd az irányítást, ő sokkal kényelmesebben megvolna velünk hármasban, mint az Ulfric. Neki nincs akkora ereje, ha odatennénk magunkat, nem tudna szabadulni a hármasból. Nem tudna lerázni bennünket. – Te most azt kéred tulajdonképpen, hogy erőszakkal kössem őt magunkhoz, és így kovácsoljunk egy hatalmasabb triumvirátust abból, amink van? Az sem számít, hogy ez igazából metafizikai erőszak? – Jó, így kimondva nem hangzik túl jól. – És ez nem kifejezés. – Azzal nem volt sok bajod, hogy engem erőszakkal láncolj magadhoz – szólalt meg Nicky. – Te meg a falkád elraboltatok, mesterlövészeket állítottatok Micah–ra és Nathanielre meg Jasonre, és azzal fenyegettetek, hogy megölitek őket, ha nem teszem, amire utasítotok. Nem volt más választásom, mint téged a Menyasszonyommá tenni. – Ha ez vigasztal, soha életemben nem voltam ennyire boldog. Tényleg vigasztalt.

260

– Ahhoz képest, hogy neked elvileg az az életcélod, hogy én boldog legyek és jól érezzem magam, kevesen mondanak annyi kellemetlen dolgot bele a szemembe, mint te. Megrántotta azokat a hatalmas vállait. – Néha éppen arra van szükséged, hogy azokat a kellemetlen dolgokat halld. – Vagyis ezek szerint olyasmiket mondasz, amiket hallanom kell? – Megesik, igen. – És ettől kényelmetlenül érzem magam, ami téged felzaklat. – Nagyjából, ja. – Azt hiszem, nem egészen értem, mire jó ez az egész Drakula Menyasszonya buli – ráncoltam a homlokomat, amit talán nem is látott ebben a feketeségben, de muszáj volt. – Mi mind azok vagyunk, amikre szükséged van. – Ahogy ezt így mondod, azt hiszem, eléggé hepi vagyok, hogy Anita nem tudja a hiénákat is a hívóállatukká tenni – morogta Ares. – A mestervámpírok halandó embereket tesznek Menyasszonyukká – fordult egyenesen hozzá Nicky –, elméletileg veled is megtehetné. – Ha lehet, inkább ne teszteljük ezt az elméletet – borzongott meg Ares. Al kocsijának féklámpája vörösen felvillant, majd vett egy jobbost egy keskeny földútra. Már eddig is azt gondoltam, hogy tök sötétben haladunk, de csak most lett igazán vaksötét, ahogy behajtottunk az erdőbe, és a fák összeborultak fölöttünk. A sötétség egyre fokozódott, 261

ahogy egyre beljebb hajtottunk. Vidéken nőttem fel, sokat jártunk apámmal kempingezni, vadászni. Tudtam, milyen az éjszaka az erdőben. Gyerekkoromban soha nem az erdőben féltem éjjel, hanem odahaza, a házban. Az én képzeletem szörnyetegei nem a fák között lapultak, hanem az ágy alatt, a szekrényben. Felnőttként kevés utálatosabb és rémisztőbb dolgot tudtam volna mondani, mint éjjel a megvadult alakváltók vagy vámpírok utáni hajszát a sötét erdőben. Boldog voltam, hogy kivételesen nem ilyen vadászaton vagyunk. Az útra még lesütött a keskeny hold és a csillagok fénye, de azt sejtettem, hogy milyen vakságba csöppenünk majd a fák között. De nemcsak az én fejemben cikázhattak ilyen – szó szerint – borús gondolatok, mert Ares témát váltott: – Rohadtul koromsötét lesz odabenn a vadonban. – Te sokkal jobban látsz a sötétben, mint én. – Jobban, de emberi alakban azért annyival nem. – Hát legyél te a cica a póráz végén! – javasolta Nicky. – A hiénák nem macskák. – Inkább a macskák, mint a kutyák rokonai – mondtam. – A legtöbben úgy gondolják, a kutyákhoz több közünk van – villant rám megint a szeme a tükörben. – A mongúz, a cibetmacska és a szurikáta a legközelebbi rokon, ha már itt tartunk. Nincs igazam? – De. Honnan tudod? – Bioszdiploma. Plusz utánaolvastam, amikor kiderült, hogy a vérhiénák a második vagy harmadik legnagyobb csoport odahaza. – A bölcs ismerje az ellenfeleit – biccentett Ares. – Így is van, de ahogy magad mondtad, Ares, a hiénákhoz nem kapcsol semmilyen metafizikai kapocs. 262

Nem ismerem őket, ahogy az oroszlánokat, leopárdokat vagy farkasokat vagy a többi vérállatot, amelyeket magamban hordok, vagy legalábbis a magaménak vallók. A vérhiénák és a vérpatkányok tanították meg nekem, hogy a vérállatokkal való kapcsolatom igazából vámpírerő jellegű. És azokkal a szörnyetegekkel többet kell elméleti szinten foglalkoznom, utánuk olvasnom, amelyekhez nincsen közöm. – Mit foglalkozol egyáltalán velük? Egyszerűen csak nem kell róluk tudomást venned és pont. – Micah hisz benne, hogy a Koalíció segít összehozni minden vérállatot, hogy az érdekérvényesítő képességük megsokszorozódjon. Én ugyanígy hiszek ebben. Nagyon is jó gondolatnak tartom, viszont csakis úgy működhet, ha megtaláljuk, mi a közös bennünk, nem pedig azon lovagolunk, ami mindenkiben más, ami megoszt bennünket. – Így beszél egy politikus – bólintott Ares. – Lehet, de akkor is így van. Még egy sötét pillantást kaptam a visszapillantóból, de akkor Nicky megszólalt: – Szerintem megérkeztünk. Aresszel előrenéztünk, és még láttuk, ahogy Al leparkolja a járgányt. Itt voltunk hát, bárhol a pokolban legyen is az az itt.

263

23. Az Arapaho Nemzeti Parkban voltunk. Fenyőszag volt, és az örökzöldek sötét tömegébe sejtelmes nyárfafoltok vegyültek. Odalenn Boulderben nem éreztem ennyire ritkásnak a levegőt, és kissé aggodalmasan gondoltam arra, hogyan fog esni nekünk, akik pár órája repültünk ide a tengerszint feletti száznegyven méteres magasságban lévő St. Louisból kétezer–ötszáz méteres magasságban harcolni vagy menekülni, ha épp úgy hozza a szükség. Eredetileg úgy terveztük, hogy megérkezünk, Nathaniel alakot vált, és már indul is a nyomkövetés, de akkor még nem gondoltam arra, hogy ez egy nyugati állam, ahol a rendőröknek jogában áll az olyanokat, mint a szerelmeim és barátaim, vagyis az alakváltókat kártevő vadakként kezelni, és ha éppen veszedelmesnek érzik őket, akár le is puffantam. Ezek a rendőrök nem szoktak gyakran alakváltókat látni, pláne nem dolgoznak együtt velük. Így a gyors kezdés elképzelése lassú kezdéssé vált: ahelyett, hogy indultunk volna az eltűntek nyomában, sorban mindenkit meg kellett nyugtatni, hogy Nathaniel nem fogja felfalni őket, amint leopárddá változik. – Mindenki tudja, hogy a vérfarkasoknak egyből frissen elejtett húst kell enniük, amint alakot váltanak. Nagyon nem szeretnénk az a frissen elejtett hús lenni – hangoskodott Becker ranger. Épp olyan nagydarab volt, mint Nicky és Ares, és a lófarokba kötött világosbarna hajával, a pufidzsekijében pont úgy festett, mint a másik három erdei járőr kollégája, így csak abból derült ki, hogy nőnemű, amikor megszólalt. 264

– Csak vénasszonyos babona, hogy egyből enniük kell – legyintettem. – Ezt a vénasszonyos dolgot nekem célozta? – horkant fel Becker. – Dehogy. – Felőlem jöhet a hímsoviniszta megjegyzésekkel, de nem én állok a vadonban, fenn a hegyen harisnyában és magas sarkúban. – A csomagtartóban ott a bakancsom meg a farmerem a kivégzési cuccaim között. – De ha csak Callahan seriff fiának a menyasszonyaként, érzelmi támasznak jött ide, minek van magánál a kivégzési holmija? – Mert a törvényben elő van írva, hogy mindig magamnál kell tartanom a felszerelésemet, ha bármi adódna. Azt hittem, ezt már egyszer tisztáztuk – néztem Alre. – Igen, tájékoztattam is mindenkit. – Csak ezek a srácok maradtak ki a fejtágítóból? – Ide figyeljenek, emberek. Nem hihetik, hogy ideengedtem volna Mr. Graisont, ha csak a leghalványabb lehetőségét is látom, hogy bárkire is veszélyes lehet. Azért jött, mert ő az egyetlen esélyünk, hogy még az éjjel megtaláljuk Crawfordékat. Márpedig én a magam részéről nem nyugszom addig, amíg a Henryk biztonságban nincsenek, és nem tudjuk, mi történt velük. – Mr. Graison nyilván tudja – szólalt meg valaki. – Ezt ki mondta? – néztem körül. Mozgolódás támadt a sötétben összeverődött emberek közt, majd az egyikük előlépett. Magas volt, jócskán egy– kilencven fölött. 265

– Én mondtam – közölte hetykén, az igazán nagydarab férfiak arroganciájával, akik megszokták, hogy bárhová mennek, jó eséllyel ők a legnagyobb kutyák a társaságban. – Hogy hívják? – Travers. – Nos,Travers, komolyan gondolja, hogy az embereimnek bármi köze lehet ehhez az egészhez? Morgott valamit. – Bocs, de az nem megy, hogy amíg alaptalanul vádaskodik, addig mindenki kiválóan hallja, amikor meg elnézést kell kérni, akkor csak dörmög. Legyen a bocsánatkérés is ugyanolyan hallható – mondtam, mert kezdett betelni a poharam. Nem kellett látnom az arcát, hogy tudjam, mennyire rondán bámulhat most rám. Kihúzta magát: – Csak azt mondtam, hogy gondolom, hogy nincs – mondta mély, elégedetlen hangon. – Mivel két ember eltűnt, talán meg is sebesült, nincs felesleges megjegyzésekre vesztegethető időnk. Nathaniel a hátamra tette a kezét könnyedén, nyugtatni próbált, azt hiszem. Nem mindig szeretem, ha hozzám érnek, amikor kezdek bedühödni, most is koncentrálnom kellett, hogy ne rázzam le magamról a kezét. Amikor leesett, hogy szeretnék Nathanieltől elhúzódni, egyből tudatosult bennem az is, hogy nem ártana lehiggadnom kicsit. Bőségesen megvolt most az okom rá, hogy ne veszítsem el a higgadtságomat. – Régóta ismerem Kis Henryt. Meg akarom találni őt meg az apját – mormolta Travers. – Akkor segítsen megkeresni őket – mondtam jóval visszafogottabban. 266

– Ha Mike Callahant hozta volna magával, rendőrbíró, egyszerűbb lenne. Mert őt mindenki ismeri a tévéből, tudjuk, hogy a Koalíció vezetője, és uralma alatt tartja a... belső állatot magában. És ő Callahan seriff fia. De Mr. Graisont nem ismerjük – állt elő Michael Horton őrmester, akivel a kórházban már találkoztunk. – Én bízom a maga hírében, szóval, ha maga megbízhatónak és alkalmasnak tartja őt a feladatra, nincs kérdésem, de értse meg, akadnak emberek, akiknek kicsit több megnyugtatás kell, mielőtt még egy hatalmas, emberevő vad alakját öltené fel előttük egy idegen. Nem rendőr, nem volt katona, ahogy Mr. Ares. És Mr. Nicky is férfiszabású férfi, ha érti. Ezek szerint Horton úgy értelmezte, hogy a testőröket a vezetéknevükön mutattam be nekik. – Az a kifogása, hogy Nathaniel nem elég férfias? Esetleg a feltételezett szexuális érdeklődése a probléma? – kérdeztem hitetlenkedve. – Nem, nem így értettem – tárta szét a két tenyerét sietősen Horton őrmester, hogy idejekorán leállítsa a felvilágosító prédikációt, ami általában elkerülhetetlenül a nyakába zúdul, ha nem pontosítja gyorsan a mondandóját. – Inkább ne akard kimagyarázni ezt az utolsó megjegyzésedet, Horton! – lépett mellé Al. – Ha nem ragozod tovább, talán elfelejthetjük. – Lehet, hogy Horton rosszul fogalmazott, de a kérdés akkor is jogos: miért kellene megbíznunk ebben a Mr. Graisonban? – kérdezte Travers. – Se nem rendőr, se nem katona, csak egy alakváltó. Honnan tudhatjuk, hogy képes uralni magában az állatot? – Esetleg mondd el nekik, mi a munkája – vetette fel Nicky. 267

– Ha megtudják, még azt a kevés bizalmukat is eljátszod, ami eddig volt – suttogta Ares. – Van jobb ötleted? – kérdezte Nicky. Ares gondolkodott kicsit, majd megrázta a fejét. – Bocs, de nincs. – Nem kell, hogy kedveljenek vagy tiszteljenek, csak annyi, hogy hagyják, hogy alakot váltsak, és elinduljak a nyomon – mondta Nathaniel. Ares a homlokát ráncolta, ezt még a gyengécske fényben is láttam. – De vetkőzni a pipik szoktak, nem férfiak. – Pipik? – vigyorogtam. Ares a másodperc töredékéig zavarba jött, aztán szélesen elvigyorodott ő is. – Rémlik, hogy pár hónapja még egy nőgyűlölő seggfej voltam? – Nőgyűlölő? Nem hittem volna, hogy ilyen hosszú szavakat is tudsz – jegyezte meg Nicky. Ares az oldala mellett, hogy a többiek ne lássák a gesztust, bemutatott neki, Nicky pedig elégedetten felröhögött. – Nathaniel tökéletesen uralja önmagát – mondtam hangosan, és csak gondolatban tettem hozzá, hogy nála csak Micah jobb ebben. – Táncosként dolgozik, a színpadon, a közönségtől néhány méternyire vált minden este alakot. Ha képtelen lenne uralkodni magán állati alakban, már rég másik munka után kellett volna néznie. – Táncos? Színpadon? Ez meg mi akar lenni? – kérdezte Travers. – Vetkőzős táncos – jött egy hang a sötétből.

268

– Jézus isten, hát a Bűnös Vágyakban dolgozik! – kiáltott fel a Becker nevű nő. – Ezt meg honnan tudod, Becker? – kérdezte egy másik ranger. A nő még a sötétben is láthatóan zavarba jött. – Honnan tudod, Becker? Elutaztál megnézni? Láttad pucéran a pasit? – záporoztak szegényre a kérdések. – Igen, a Bűnös Vágyakban táncol – jelentettem be hangosan. – És ő nem tudja ezt elmondani a saját szájával? – kérdezte egy boulderi tiszt. – Úgy hallottam, hogy vannak vérállatok, akik már nem is tudnak beszélni, még emberi alakban sem. – Ha így lenne, akkor mindannyiunk helyett Anitának kellene beszélni – szúrta közbe Nicky. – Na, szuper, most már mindenki utál bennünket is – sóhajtott Ares. – Azok vagyunk mi is, én nem szégyellem – közölte Nicky. – Te igen? – Nem – meredt rá Ares dühösen. – Akkor meg ne rinyálj! Végigmérték egymást, amiről persze egyből beugrott, hogy ezek ketten nem gyakran dolgoznak együtt, sőt, kifejezetten tudom, hogy általában kerülik egymást. Egyszer egy bunyóban Nicky eltörte Ares karját. Ares nem orrolt meg érte, mert Asher, aki uralja a hiénákat, vámpírerővel ugrasztotta Nickynek, nem önszántából támadt rá, és Nicky csak védekezett. Részben ezért is száműzte Ashert Jean–Claude. – Én nem hallottam ilyen pletykát soha – szólalt meg Nathaniel. – És jó nagy marhaság – egy gyors 269

oldalpillantással csekkolta, hogy nem zavar–e, majd egy lépést előbbre lépett: – Ha leopárd alakban valakit meg akarnék enni, az a valaki biztos nem maguk lennének. Minden este dögös csajok előtt táncolok, őket érdemes lenne felfalni, de maguk, srácok, nem a fogamra valók – mondta. Nevettek. Néhányan inkább idegesen kuncogtak, de azért nevetés volt. – Ezt vegyük sértésnek? – kérdezte valaki. – Természetesen – villantotta ki Nathaniel a gyönyörű mosolyát, amivel a klubba érkező csajok pasiját szokta levenni a lábáról. Erre még nagyobb nevetés kerekedett, ez már az a pasis, elégedett–fajta volt. – A munkájukat nem tudnám elvégezni, de a szaglásommal elvezethetem magukat Crawfordékhoz. Anita pórázra fog venni, mint a kutyát, aki előttem már itt dolgozott. – Ha nem vagy veszélyes, minek vesznek pórázra? – váltott baráti tegezésre Travers. – Mert olyan leszek, mint egy nagy dög leopárd, és nem szeretném, hogy valami vadász lepuffantson. Ha egy szép nő vezet maga mellett, akkor senki se lőne rám. Talán azt gondolják majd, hogy képzelődnek, de lőni nem fognak. Ezzel nem tudtak vitatkozni, és végre lassan le is állt mindenki. Nathaniel levett mindenkit a lábártól, megnevettette őket, el is kezdhettünk talán már dolgozni. – Te mióta vagy ilyen bűbájos? – kérdezte tőle valamivel később Ares. – Mindig is az voltam, de az utóbbi időben sokat lógok veletek, és megtanultam, hogy kell a pasikkal beszélni. – Hohó, szóval nem csak a csinos kis pofád van – vonta meg a vállát Ares. 270

– Ha most azzal ugratlak, hogy észrevetted a csinos pofámat, azzal rossz hírbe hozlak a többi pasas előtt, szóval inkább csak ledobom a bőrt. Ares a szemét forgatva fordult be elé, neki háttal, hogy eltakarja, amíg levetkőzik. A másik oldalról Nicky lett a spanyolfal. De mielőtt még az ingét levette volna, megállítottam. – Hadd öltözzem át én is a munkaruhámba, mielőtt teljesen levetkőzöl. – Mert? – Mert ha mindketten egyszerre vagyunk minimális ruhában, az elvonja a figyelmemet. A szája nagyon széles mosolyba futott, kitárta a két karját, és magához ölelt. Takarásban voltunk, és sötét is volt, de mégis... – Nem túl jó ötlet a meló kellős közepén belemerülni a romantikába, szívem. – Tudom, de ha egyszer imádom, hogy végre kimondod, mennyire odavagy értem. Régebben sokat küzdöttél, hogy ne akarj engem. – Akartalak akkor is, csak még magamnak se ismertem be, pláne nem hangosan, mások előtt. – Akkor csókolj meg, és úgy talán képes leszel a pucérságomnak is kicsit ellenállni. Ezen csak nevetni lehetett, de aztán megcsókolt, és akkor már nem lehetett nevetni. Végül mentem átöltözni, felvettem a farmert, pólót, bakancsot, majd elkezdtem magamra aggatni a felszerelésemet. Először a mellényt, amit kifejezetten női idomokra gyártottak, a karomra az ezüstpengéket a tokjukkal, bár ha a dzsekit ráveszem, nagyon úgyse férek hozzá. Alapvetően 271

vész esetére hordom őket, és nemegyszer mentették már meg az életemet, bár ma éjszaka nagyobb szerep juthat a pisztolyoknak. A csípőmre, a tokba a Browning BDM, a Sig Sauer P238.380 a mellény egyik keresztpántjába, ha balról kellene előrántanom a fegyvert. Vállszíjon volt velem egy AR–15–ös, M4 típusú gépkarabély, ami a korábbi MP5–öst váltotta nálam, ami a még korábbi mini UZI–t. Az AR–t 6.8 SPC tölténnyel használtam, ami megadta a kis extra bummot, ami nélkül egy lány manapság már nem is boldogulhat. És ez a tölténytípus ráadásul porlékony, vagyis a célba csapódva tökéletesen szétmállik. Ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy ha eltalálom vele X rosszfiút, nem kell azon aggódni, hogy esedeg a teste másik oldalán kijutva a lövedék tovább utazik, és Y jófiút is elkaszálja. Mondjuk annyit is tett, hogy ha elvétem X rosszfiút, és Y jófiút kapom el véletlenül, akkor rémesen rossz éjszakánk lesz, de nem terveztem elvéteni a célt. Alaphangon a vállszíjon hordtam a Browningot, és a szíj hátsó részére, a hátamra egy hosszú pengét tudtam erősíteni. Igazi bozótvágó volt, hosszú, mint az alkarom, és a hajam teljesen elfedte. De ma mást viseltem a hátamon: zokninak vagy huzatnak nevezik, a mellény hátára lehet feltépőzárazni, és a Mossberg 500 Bantamem prímán ellakik benne. A kispuskát eredetileg úgy tervezték, hogy egy kamasz srác kezében is megüljön, és nyilván meg is voltak vele, de a magamfajta apróbb csajoknak is tökéletes volt. A vállam fölött átnyúlva könnyen előkaphattam a hátamról, ahová ferdén erősítettem fel, mert ha teljesen a gerincem vonalát követte, zavarta a fejemet, idegesített. Így kényelmesebb volt. Városi környezetben hordhattam volna ezt is vállszíjon, és 272

akkor felváltva használhatom az AR–rel, de így a két lengő szíj könnyen beleakadhat a bozótba, mindenféle kiálló vacakokba. Ha futnom kell, hát nem szeretnék egy vállszíjon felakadni valami ágra, és a vállam felett kikandikáló puskatus nem zavar a mozgásban. A keresztet is ezért dugtam be az ingem alá: hogy a lánc nehogy beakadjon, és véletlen leszaggassa róla valami bokor. Mert azt még megérzem, ha leszakadna, de hogy a sötétben az avarban megtalálnám–e a keresztet, vagy keresztet vethetnék rá, hát kétesélyes. És ma este természetfeletti szörnyetegekre vadászunk – ha zombik, akkor sokra nem megyek a kereszttel, de ha nem csak zombik... akkor nem árt a felszentelt cucc. A mellény zsebeibe került bőven extra ammo minden fegyverhez, és egy kis zseblámpát is elraktam. A mobilomat a gatyám egyik zárható zsebébe dugtam. És minderre felvettem egy vastagabb bőrdzsekit, mert azért itt fenn a hegyen nem volt meleg. Állítólag kétezer–hétszáz méter felett jártunk, ami nem épp trópusi zóna. Ares és Nicky is magára kapta a mellényét és a maga veszedelmes arzenálját. Amikor állig felfegyverkeztünk, következhetett Nathaniel vetkőzése. És aztán már ott állt előttem anyaszült meztelenül a csípős hegyi éjszakában. Egyszeriben minden kiment a fejemből. – Hé, Blake, ne veszítsd el az agyadat! – szólt rám a terepjárójából Al. – Ha a meztelen Nathaniel miatt egyszer nem hagyom el az agyamat, akkor tudni fogjátok, hogy már hulla vagyok. – Viszont, ha nem akarsz most mindjárt ruhát váltani, húzódj kicsit távolabb! – mosolygott rám Nathaniel.

273

Beletelt pár pillanatba, míg leesett, miről beszél. Hát csak ennyire vonta el a figyelmemet. De végül leesett, és hátrébb húzódtam. Az új alakváltóknál a váltást vér és áttetsző folyadék kíséri bőséggel. Ahogy megjön a rutin, a vér már nem kifejezetten jellemző az alakváltás folyamatára, de az átlátszó trutyi megmarad, még ha kisebb mennyiségben is, de talán ez olajozza be magát az alakváltást. Általában állati alakból emberibe kevesebb trutyival jár, de hogy miért, azt a vérállatok sem tudják. Nicky és Ares is hátrébb húzódott, Nicky kifordult, és az éjszakába bámult, de Ares nem. Már épp meg is kérdeztem volna, hogy miért, de Nathaniel abban a pillanatban szabadon engedte a szörnyetegét. Olyan erős energialöket ért, mintha a forró sütő ajtaját nyitottam volna magamra. Soha ilyennek nem éreztem még a szörnyetegét, ilyen forró áradatnak, most azonban áthömpölygött rajtam, és egyből éreztem, ahogy az én szörnyetegem felszegi a fejét, antik aranyérméhez hasonlatos, csak éppen vad élettől izzó szemeit felnyitja. Két kis tűzparázsként izzott a fekete bundában az a két szem. Próbáltam az energiát levezetni, a fenyőtüskés földbe küldeni, ahogy tanultam, de a leopárdomnak nem akaródzott a fenyvesnek átengedni a jó kis forróságot. Ő szeretett volna előbújni, és a melegben játszadozni. Alakot nem tudtam váltani, ami viszont még nem jelentette azt, hogy a szörnyetegem ne akarná nagyon. Zihálva kapkodtam a levegőt, mintha sprintelnék, a szívem a torkomban dobogott, a dobhártyám majd szétszakadt. Hirtelen igencsak tudatosult bennem, hogy ilyen magasan még soha nem jártam. A fejem szédelgett, és akkor jött az a lehetetlenül hangos dorombolás, 274

megrezegtette a levegőt, rákapcsolódott a gerincemre, borzongatta a bőrömet, megrengette az egész testemet, míg végül az ajkaim közül hangra kapva dorombolt elő. Előttem egy hatalmas, fekete leopárd állt, mint egy nagyobbacska póni, akkora, vagy háromszor testesebb egy rendes leopárdnál. Leült, mellső mancsaival a földet gyúrta, mintha ebben az új testben keresné még a helyét, a talajt maga alatt. Aztán megrázta a bundáját. Fekete volt, mint minden körülöttünk, de ő annyira fekete, hogy ha teljesen mozdulatlanná vált volna, észre sem lehetett volna venni az árnyékban. Felszegte a fejét, és kékesszürke szemét rám emelte. Elég ritka szemszín volt ez egy leopárdnak. Mintha az emberi szeme hozott volna annyi kompromisszumot, hogy na jó, állati alakban talán ilyesmi lehet, míg másoknál éppen a vadállat szeme alakult az emberi archoz. Elindult felém, a holdfény megcsillant a bundáján, ami alatt megfeszült az izom. Dorombolt, és kis híján összecsuklott a térdem. Ha Ares nem kap utánam, elterülök. – Mi a baj? – kérdezte. – Mi történt? – fordult felénk Nicky. – Nem tudom – lihegtem. A leopárdom odabentről acsargott rám. Olyan volt, mintha a testemen végigvibrálna a hang, ami nem is igazán hang. Megesett, hogy elégedettségemben doromboltam néha, de hogy acsarogjak... – Izzik a bőre a szörnyetegétől – mondta Ares. – Azt nem kéne. – Tudom – mormolta halkan Ares. Al kukkantott át a válla felett. Hát ezért suttogtak eddig ezek ketten. 275

– Gond van? – kérdezte Al, aztán kissé belesápadt, ahogy meglátta Nátháméit. – Valami van, de nem igazán tudjuk, mi – avatta be Nicky higgadtan. Nathaniel mellém siklott, aggodalmasan nézett fel rám. Beszélni nem tudott ebben az alakban, de úgy volt, hogy érezni, hallani fogom a gondolatait. Úgy volt. De most, ahogy bundás pofája a kezemhez ért, kiszaladt minden tagomból az erő, és Ares karjába zuhantam vissza. Mi a halál folyik itt? Még soha nem reagáltam így Nathaniel leopárdjára, és egyébként soha senki más állati alakjára sem. Ares határozottan átkarolta a derekamat és felállított. Elég erős volt, hogy úgy tűnjön, mintha nem ő tartana, hanem a saját lábamon állnék, de közben semmi súly nem került igazából rám. Nathaniel a hátsó lábaira ült, és zavartan nézett rám. Gőzöm sincs, honnan tudtam, hogy zavartan néz, mert a leopárdpofán nem nagyon tükröződnek érzelmek, és mégis tudtam, mire gondol. Soha még nem igazodtam ki ennyire jól a majdnem nem létező mimikáján. – Adna egy percet, Al? Kösz! – mosolygott rá Nicky, de amint eltűnt, a mosoly úgy foszlott semmivé, mintha soha nem is lett volna. Nicky kissé szociopata volt, jobb színészt keresni se kellett nála. – Hogy állsz a ciklusoddal? – súgta nekem. Próbáltam rá figyelni, közben úgy kapaszkodtam Ares karjába, mintha nekem kéne őt támogatni abban, hogy megtartson. – Milyen ciklusommal? – A csajossal. A menstruációssal. 276

– Nincs meg. – Azt tudom, csak úgy értem, hogy épp hol tartasz benne. Ez most elvileg a termékeny szakaszod lenne? – Mi van? – meredtem rá. – Te is tudod, hogy gyógyszert szedek. A keze az arcom felé indult, de gyorsan visszarántotta, és a nadrágjába dörzsölte, mintha valamit le akarna tisztogatni róla. – Jesszus, mennyire sűrű az energia. Hogy tudsz egyáltalán hozzáérni, Ares? – Hiéna nincs benne, rémlik? Nicky biccentett. – Mi történik velem? – Voltál már ennyire közel Nathanielhez az állati alakjában, amikor épp a ciklusod termékeny periódusában jártál? Kezdett visszatérni az erőm, átkaroltam Ares derekát, hogy most már én is tényleg kapaszkodjak valamennyire. – Gőzöm sincs, nem vezetek termékenységi naptárt. Szedek gyógyszert, ti, srácok használtok velem gumit, szóval úgysem lenne jelentősége. – Amióta veletek élek, se Micah–t, se Nathanielt nem láttam teljes állati alakjában. Voltál már a közelükben úgy, hogy nem csak félállati alakban vannak? Próbáltam felidézni a dolgokat. Első reflexből rávágtam volna, hogy naná, hogy voltam már, de minél jobban próbáltam visszagondolni, annál inkább elbizonytalanodtam. Miután Nathaniel a hívóleopárdom lett, már könnyűszerrel öltött félig emberi alakot. És nagyon büszke volt rá, hogy nemcsak kettő, hanem három alakja is van. 277

Láttam ebben az állati alakban? Hát nem. És Micah–t? Őt sem. Kiméra olyan gyakran és hosszasan kényszerítette az állati bőrébe, hogy a szeme végleg úgy maradt. És azt elmondta többször is, hogy azóta nem szeret visszabújni a szörnyetege alakjába. – Nem. Igazából még soha – ismertem el végül. – Egyikőtök sem veszi fel Anita közelében a teljes állati alakját – mondta Ares. A karjai még mindig a derekamon voltak, de már nem kellett annyira tartania, már elbírtak a saját lábaim. – Mert teljes állati formánkban nem szexel velünk. Nem is tudna. – Ja, hát ott az állat tabu – bólintott Ares. – Nem azért – ingatta a fejét Nicky. – A leopárdok állati alakban más leopárdokat képesek megdugni. – És ennek van valami extra, szó szerinti jelentése is, ha jól sejtem – mondtam. – Nem neked van bioszdiplomád? – kérdezte Nicky. Nathaniel elégedetlenül morgott. Lenéztünk rá, majd vissza Nickyre. – Bökd ki, mire jöttél rá! – kértem. – Ha a nőstény éppen a legtermékenyebb időszakában van, a teljes macska alak erőteljesebb ösztönválaszokat válthat ki. Elméletileg úgy nagyobb dózisban bocsátja ki a megfelelő feromonokat. Ares megpróbált elengedni, de meginogtam, úgyhogy visszatértünk az előző felálláshoz, kapaszkodtam belé tovább. – Így nem tudom végezni a munkámat. – Az agyad egyelőre nem tudja egyeztetni a dolgokat, adj neki pár percet – kérte Nicky. 278

– Honnan raktad ezt össze? – méregette Ares. – Az oroszlánoknál sokkal fejlettebb a szociális vonal, mint a többi macskánál. Figyelj, Anita, ha ennyire erősen reagálsz a leopárdjára most, akkor majd vigyázzatok a szállodában. A szexre ne is igen gondoljatok most. A leopárd halkan, torokból morgott. – Pénisztüskék – nézett le rá Nicky. Még soha nem láttam macskát ennyire kétségbeesni. Átgondoltam. – Ó, a francba, teljes állati alakjában a leopárdnak is tüskés a pénisze, mint a legtöbb macskafajtának. Nicky bólintott. – És ha most ennyire hevesen reagálsz rá, később se fog ártani az óvatosság. A feromonok megcsavarhatják az ember agyát, kicsit úgy, mint a pia. Tudom, hogy nem bánod a durvulást, de gyanús, hogy kis durvaságon túlmutat, ha te emberi, ő meg állati alakban van, és úgy csináljátok. – Nem terveztem. – Lehet, hogy te nem, de a leopárdodnak nagyon tetszene a gondolat, ha ennyire heves a reakciója most. Ezzel nem vitatkoztam, bár viszketett a nyelvem. – Jó, vettem, nincs szex állati alakban senkivel. Nicky lesütötte a szemét. – Mi van? – Az oroszlánoké nem tüskés – nézett végül fel mosolyogva, de az egy szeme sárgán csillogott. Átment oroszlánba, valami megmozgatta az ő szörnyetegét is, és most az oroszlánja pislogott rám az arcából. – A hím oroszlánoknak bejön, ha a nőstény élvezi.

279

Belenéztem abba a helyes arcba és az oroszlánszembe, és leesett, hogy őt is felizgatta a gondolat. Mit is mondhattam volna erre a mohó vágyakozásra? Nem mondtam semmit. Csak álltunk ott némán, hagytuk, hogy a kérdés valahogy elfelejtődjön. Néhány perccel később már megálltam egyedül is a lábamon. Gyorsan felraktam Nathaniel izmos, bundás nyakára a nyakörvet. Ezüst névtábla is volt rajta cirkalmas felirattal. – Cicamica? – olvasta el Ares. – Tényleg az van ideírva, hogy Cicamica? – Igen – mondtam, és ügyeltem, hogy a tekintetem a póráz karabinerén legyen, miközben becsatoltam. Most én kerültem az ő tekintetüket. – Cicamica? – ismételte Ares. – Anita így nevezi – magyarázta Nicky. – És Asher is – tettem hozzá. – Asher belemászott az agyamba, mintha én nem is léteznék, és azt akarta, hogy bántsalak benneteket – borzongott meg Ares. – Soha senki nem babrált így bele az agyamba. – Nem sok vámpírnak van affinitása a hiénákhoz. – Szerencse – motyogta, majd megnézte még egyszer a nyakörvön az ezüst névtáblát, vigyorgott. – Cicamica. A zsaruk imádni fogják. – Elvileg magáncélra készült – néztem rá szigorúan. – Úgy volt, hogy legfeljebb valami fétisbulin hordja. Nem azért lett, hogy rendőrségi körökben villogjon vele. Nathaniel a combomhoz dörzsölte a pofáját, és megpaskoltam a fejét. Beletúrtam a sűrű bundába, a bőre lázasan forró volt. A legtöbb állatnak magasabb az alaptesthője, mint az emberé, a 37,5–38 fok is normális 280

még. Nem sok vérállatot tapogattam még eddig állati formában. Lehet, hogy mind ennyire tüzel? Elküldtem Nickyt Alért, hogy végre nekilódulhassunk a két Henry Crawford keresésének. Ares rohadtul vigyorogva ácsorgott mellettünk. – Mi olyan mocsokul vicces? – Mindenkinek van ilyen cuki beceneve? – Nincs mindenkinek. – Aha. Na, ne csináld már! Micah–nak tutira van, meg Sínnek is. – Ejtsük a témát! Nicky már jött a zsarukkal, akiknek még be kellett mutatni a hatalmas, fekete cicamicát a póráz végén. Amikor az egyikük megpaskolta az oldalát, mint valami kutyának, már tudtam, hogy nyert ügyünk van. Persze még most is akadtak olyanok, akik nem szívesen jöttek volna a közelébe, pláne nem akarták tapogatni. Al a kocsijából hozott egy dzsekit meg egy ócska rongyot, hogy Nathaniel tudja, milyen szagot kövessen. Láttam, ahogy Becker járőr némán járó ajkakkal leolvassa a Cicamica nevet a névtáblán. Mosolygott, de annyira, hogy még a sötétben is láttam a szeme veszett csillogását. – Cicamica? – mondta ki Travers hangosan. A szememet forgattam, de Nathaniel beleszimatolt a levegőbe, és határozottan megindult a fák felé. – Szagot fogott. Eléggé húzott, kénytelen voltam kocogóra venni. Gyorsított, én követtem. Halkan, buzgón nyüszített fel, és már loholtunk előre a sötétbe.

281

24. Rohantunk a sötét, ismeretlen erdőben, és nagyon oda kellett tennem magam, hogy bírjam az iramot. Ebben az alakjában jóval gyorsabb volt, mintha a plusz két láb plusz lóerőt és tereptartást is adott volna. Én az emberi testemben nehezen kerülgettem az ágakat, mindenütt fenyőtüske volt, a sziklákon, a földön, a fákon, az egész világnak karácsonyillata volt, amibe erőteljes leopárdpézsma vegyült. De ahogy a bunda alatt megmaradt a tetoválás is, ha volt, Nathaniel leopárdjából az a sampon– és szappanillat is áradt, amit emberi alakban használt. A póráz bőrének szagát is éreztem, ahogy a kezem átmelegítette. A savas fenyőtüske alatt nem nagyon maradt aljnövényzet, így futhattam, ha az ágak elől sikerült időben lebuknom. A kezemet az arcom előtt tartottam, mert nem kívántam volna az ütközést. Nathanielnek nem kellett persze emiatt aggódnia, ő ahhoz túlságosan is lent volt. De egyébként rábízhattam magam, tudtam, hogy nem vezethet bele semmibe, rohantam hát bátran utána. A balunkon Nicky jött, éreztem, de nem az emberi agyammal, hanem az oroszlánommal. Amikor Menyasszonyomként magamhoz láncoltam, először ezt éreztem meg belőle. Menyasszonyként ő sokkal inkább érzékelt engem, mint én őt, de oroszlánként az én irányomból volt aktívabb a kötelék. A szemem sarkából a sápadt árnyát is láttam a fák között fel–felvillanni. Kerestem Arest is, de vele semmilyen metafizikai kapcsom nem volt, és a hiénáját sem „láttam”. Az emberi szemmel láttam csak, ha jobbra néztem, ő is tartotta velünk 282

a lépést a fák alatt. Nicky érzett engem, azt tudhattam, viszont az is világos volt, hogy Ares irányából is ugyanolyan vak a mi kettőnk kapcsolata, mint az enyémből, ő legfeljebb a szagomat érezhette valamivel jobban, mint én az övét. De mindegy is volt, csak az számított, hogy hosszú lábain ott inalt ő is velünk a sötétben. A hátunk mögül kiabálást hallottam. Al volt az, meg a többi zsaru, akikről igazából meg is feledkeztem, annyira beszűkült az érzékelésem és a világ az előttem loholó leopárdra, a tereptárgyakra és az egyenetlen talajra, Nickyre az oldalamon és az Ares csapta halk zajra meg a mozgására. Lassítottam, éreztem, micsoda erő van Nathanielben, hogy ha nem akarná, hogy vezessem őt, hát nem telne sok küzdelmébe, hogy ő vezessen engem a póráz másik végén. – Lassíts, Nathaniel! – utasítottam határozottan, azon a hangon, amit évekkel ezelőtt megtanultam a nagy kutyákkal kapcsolatban: ha olyasmit akar tenni, amit nagyon nem szeretnél, hát legyél hangos és határozott. A nagy kutyáknál is nagyobb macska lassított, és hátranézett rám. Volt valami a pofáján, valami vágy, de nem értettem. Pedig mennyire szerettem volna megérteni. Centinyit lejjebb engedtem a pajzsomat, és hirtelen megtelt az éjszaka szagokkal, zajokkal és érzékelésekkel, amelyek eddig sehol se voltak. Mindenütt szagok, vaskos, láthatatlan takaróként hullámoztak körül, töltöttek meg... és jobbra valami apró bundás lapult. Ehető volt, egérszagú, de nem egér. A fenyőszag olyan erős volt, hogy eddig elnyomott minden más illatot, mint a gépzaj az ember füle elől minden mást a 283

gyárban. Idővel ki lehet iktatni, és akkor jöhet minden más: olyan volt, mintha levélszagot éreznék, de inkább volt ez zöldszag és barnásabb szagok, és nem a leopárdom miatt egyszerűsítettem le színekre a szagokat, hanem az emberi agyam kereste hiába a precízebb fogalmakat, mert annyi különböző szagban úszott hirtelen. A szín azért kellett, mert vizuálisan könnyebben értelmeztem még a szagokat is. Az emberi agyamnak nem volt meg a kellő kifinomultsága a szagokhoz. A főemlős a látás segítségével tájékozódik leginkább, ezért fordítottam a rengeteg infót színekre – ez a szag éles és meleg és vörös; az a másik lágy és békés és kék; a fűszeresebb az barna és piros; a rügynek kék és zöld a szaga; a fenyő zöldtenger, amiből ki kell tempóznunk, hogy az összes többit megérezhessük. Azt tudtam, hogy a vadászkutyák orra megvakulhat, de hogy az én világom mennyire bezárja a szörnyetegeimet, azt eddig nem is sejtettem. Mennyire frusztrálhatja őket, hogy ebbe a szűkös emberi testbe zárva kell élniük, miközben a világ tele van szagokkal, amiket ez a test nem ismer. Azt mindig is sejtettem, hogy a szörnyetegeim neheztelnek a béna kis testemre, amiért olyan ártalmatlan – se karmok, se agyarak –, és a mozgása is olyan limitált, nem tud rohanni, felmászni sziklafalakon, fákra... de ahogy most Nathaniel leopárdja után rohantam az erdőben, és megnyitottam az érzékei és a gondolatai számára magam, rájöttem, hogy a felét sem értem annak, ami benne van, az emberi agyam képtelen értelmezni. Néhány foszlány eljutott hozzám, lenyűgöző volt, de azért mégiscsak olyan, mintha egy vaknak próbálnánk a színeket elmagyarázni. Milyen a piros, ha nem akarsz a hőre asszociálni? Mint a tűz, de abban narancs és sárga is van, sőt kék, és az izzón 284

fehér se véletlen létező fordulat. Hogy magyarázod el a pirosat olyannak, aki soha nem láthatta? A szörnyeteg hogy magyarázza el a szinte vak emberi orromnak a szagokat? Csak akkor vettem észre, hogy sírok, amikor a böhöm nagy állat a kezemhez dörgölődzött. Azért sírtam, mert megértettem, életemben először, hogy mennyire nem értem, és hogy mi mindenről lemaradok. Nicky átkarolta a vállamat, de ügyelt, hogy a lábamhoz odaféljen a leopárd. Nem simogattam, sokkal inkább hagytam, hogy a puha bundáját a kezembe tolja. Nem tudhattam, mit ért a sírásomból, de azt értette, ahogy egy házi macska is, hogy épp szomorú vagyok, és ennyi elég is volt. Nicky pontosabban érezte az érzelmeimet, ráadásul neki az volt a küldetése, hogy én jól érezzem magam. Azért volt ez így, mert a Menyasszonyom volt, bár ahogy hozzásimultam, és a dzsekije alatt éreztem a duzzadó izmokat, átfutott az agyamon, hogy kijárna neki már talán, hogy legalább a Vőlegényemnek hívjuk. Drakula meg az ő Menyasszonyai miatt neveztük el őt is. És lehet, hogy Drakula képessége kiérdemli a tiszteletet, de attól még nem kell nem tudomást venni a nyelv változatosságáról, hogy mindig születnek újabb kifejezések. Leesett, hogy azért fordulok a szavakhoz meg a jelentésükhöz éppen most, hogy kicsit eltávolodjam a szagoktól és attól az idegen világtól, amibe Nathaniel leopárdja rántott bele váratlanul. Azért épp a nyelvbe kapaszkodtam, mert az állatok azzal végképp nem foglalkoznak. Így könnyebben jutottam vissza önmagamba, ebbe a testbe, ehhez a tudathoz, a korlátolt érzékszerveimhez. Olyan dolgokra koncentráltam, amelyek legalább annyira idegenek a bennem lévő

285

leopárdnak és oroszlánnak, mint nekem a szagok, és így sikerült megint megvetnem a lábamat önmagamban. Ares valamivel távolabb álldogált, és a sötétbe figyelt. – Jesszus, mekkora zajt csapnak. Felemeltem a fejemet Nicky mellkasáról, és hallgatóztam. A leopárd nekidőlt a lábamnak, arra számítottam, hogy majd megfeszülnek az izmai, ahogy ő is hallgatózni kezd, de ő nyilván már percek óta hallotta az egyre közelgő rendőröket, mert csak én merültem el a könnyeimben meg az emberi gondolataimban és kettejük érintésében. – Túlságosan is beférkőzött az emberi agyadba Nathaniel leopárdja, igaz? – csókolta meg a homlokomat Nicky. – Ja – néztem rá, miközben letöröltem a könnyeimet –, honnan tudod? – Átjött az érzésekből némi túlfolyás – ölelt magához. Az állát a fejem búbjára támasztotta. A leopárd megnyalta a kezemet, halkan szimatolt. – Hozzám nem jönnek át tőled ilyenek. – De az érzelmeimet sem látod. Csak én a tiédet. Ezen elgondolkodtam. – Ez a Menyasszonyság vagy Vőlegénység eléggé egyoldalú dolog. Mintha nekem le se kéne szarnom, hogy veled mi van. Mintha csakis rólam szólna az egész. – Igen – mondta. Még szorosabban simult hozzám, és Nathanielt se tolta el, a leopárd kettőnk közé ékelődött, ránk fonódott, egyszerre mindkettőnkre. Békés, megnyugtató energia járt át. A kis hármasban én voltam az egyetlen, aki szerint ez ott és akkor nem volt éppen helyénvaló érzelem. Még mindig zavart, hogy ennyire 286

magamhoz láncoltam Nickyt, nem tudtam mit kezdeni ezzel. És mintha megérezte volna, már mondta is: – Soha életemben nem voltam olyan boldog, mint amióta veletek élek St. Louisban, Anita. – Nem zavar, hogy az egész a vámpírbűbáj miatt van? – húzódtam el kissé, hogy lássam az arcát. – Nem – suttogta, és lágyan megcsókolta a számat, úgy folytatta: – Boldog vagyok. Mit számít, hogy jutottunk idáig? Szívesen ellenkeztem volna, hogy nagyon is számít, de nem tettem. Csak átadtam magam a csókjának és Nathaniel selymes érintésének a lábamon, a kezemen. Dorombolni kezdett, és a hang végigrezgett a testünkön, mintha valami bundás, izmos, szépséges kis motor lenne, mert még ebben az alakban is szépséges volt. Ahogy ott álltunk, és Nicky ízét éreztem a számban, Nathaniel testének vonzását és taszítását, úgy éreztem, nem sokban különbözik ez attól, amit az ágyban érzek velük, emberi alakban. Lehet, hogy túlságosan is nagy dózisnyi leopárd szabadult a fejembe. – Mindjárt itt vannak a zsaruk – figyelmeztetett Ares. Szétváltunk, és mire Alék odaértek mellénk, csak álldogáltunk várakozva, semmi ölelkezés, összebújás. Akkor esett le, hogy eredetileg rúzs is volt a számon. Gyors oldalpillantással állapítottam meg, hogy Nickynek ott piroslik az ajka belsején a csók. Nem volt nagy a maszatolás, rajtam nem kenődött el, de azért nem maradt nyomtalan. És ha most elkezdi törölgetni a száját, csak szétkeni magán. De a sötétben talán nem veszik észre. De persze széles fénynyalábokkal jöttek, hogy mindenkinek taccsra vágják a látását a sötétben. Lehet, hogy Nicky

287

arcára több csóva is odatévedt? Vagy csak paranoiás vagyok? – Soha senkit nem láttam még így mozogni – lépett hozzánk Al. – Bocs, hogy ilyen sokáig kellett ránk, gyarló emberekre várniuk – csatlakozott lihegve Travers is. – De nyilván jól elvoltak magukban, ahelyett, hogy az elveszett személyeket keresték volna. Az igazsággal nem állhattam elő, így inkább támadással védekeztem. – Boldogabb lenne, ha malmozva ácsorognánk, míg maguk idecammognak? – Kis Henry a barátom, szóval igenis zavar, hogy csak smaciznak itt az erdőben, ahelyett, hogy őt keresnék. Ez nem valami profi hozzáállás. Nicky kihúzta magát, Nathaniel felhördült. Nem morgott, de nem is volt épp barátságos. Ares belépett közénk, hogy elállja a zsaruk útját, a két keze tettre készen, a lábai befeszültek, de persze senki se fog itt verekedni most. Mély levegőt vettem, és lassan, hosszasan fújtam ki. – Igaza van, nem volt valami profi a részünkről. Többet nem fordul elő. Travers nem tudott mit kezdeni a bocsánatkérésemmel. – Magát jóval harciasabbnak festi le a híre, olyannak, aki soha nem enged, Blake. – Harcias is vagyok – vontam vállat –, de ha tévedek, akkor beismerem. – Ha már a tévedésnél tartunk, nem lehetne, hogy nem szakítanak le bennünket ennyire? – kapcsolódott be a

288

beszélgetésbe Horton. – Nehéz a sötétben ennyire szétszóródva figyelni mindenkire. – Ott a pont – ismertem el. Még a földre szegezett lámpák fényében is láttam az őrmester arcán a meghökkenést. – Magának egyébként tényleg nem ez a híre. Mármint hogy ennyire könnyen lehessen tárgyalni magával. – Amikor még fiatal voltam, minden nehezebben ment velem – bólintottam. Erre elmosolyodott, de aztán gyorsan fegyelmezte magát. – Legfeljebb huszonöt, ha megvan. Mégis milyen fiatal volt akkor? – kérdezte zavartan. – Harminc vagyok. – Az újságokban is láttam már, hogy ennyi idős, de akkor is jóval fiatalabbnak látszik nálam. – Csak mert maga magas, én meg apró vagyok. Aki magasabb, azt idősebbnek látják, az alacsonyabbakat meg fiatalabbnak. – Ez tény – mosolygott megint. – Lehetne, hogy tovább keressük a barátomat? – érdeklődött Travers. Lepillantottam a mellettem üldögélő hatalmas leopárdra, az visszanézett rám. – Keresd őket! Keresd a szagot! Felnézett. Erősen koncentráltam arra, szabályosan elképzeltem, hogy mit szeretnék. Elképzeltem a dzsekit és a rongyot, amiről szagmintát vett, hátha ebben az alakjában a szavakkal nehezebben boldogulna. Talpra ugrott, kecsesen megfordult, és folytatta abban az irányban, amerre eddig is futott. Le se hajolt a földre, a 289

levegőbe se szimatolt bele, semmi, mintha pontosan tudta volna, hogy hova tart.

290

25. A tetem kis nyárfaligetben hevert, a fehér fatörzsek kísérteties strázsákként magasodtak körülötte. Csinos helyen hagyták a testet, kár, hogy csinosan helyben is hagyták. Ez is olyan helyszín volt, ahol az ember szeme először nem is akar hinni annak, amit lát. Ha gyorsan félrenézel, és nem is fordulsz vissza többet, az agyad nem fogja fel, megvéd a borzalomtól. Kár, hogy éppen az a munkám, hogy ne nézzek félre... Ezért hát lehajoltam, és szemügyre vettem, mit hagytak meg az egyik eltűnt emberünkből. Mivel nem ismertem egyiküket sem, nem tudhattam, melyikük az, csak annyit láttam, hogy ez egy hulla, nem kettő. Próbáltam ezt úgy felfogni, hogy akkor a második még életben van, bár abból, amit ezzel műveltek nem sok reményt meríthettem. A test méretéből és felépítéséből ítélve férfi volt. A ruhákat eligazgatták rajta utólag, mintha a halála után öltöztették volna vissza, vagy mintha kifejezetten azért rángatták volna félre korábban, hogy hozzáférjenek a húsához, és kiharaphassák. De bárhogy történt is, zombik ilyesmit nem tesznek. Ghoulok sem. A vérállatok elvileg képesek lehetnek rá, de minek? Sokkal egyszerűbb nekik, ha felfalják a bizonyítékot. Vámpírok is képesek egy hullát újra felöltöztetni, de még az ő esetükben se látom sok értelmét. Ráadásul hatalmas falatokat martak ki a testből, márpedig a vámpírok nem esznek húst, se emberit, se semmilyet, mert nem tudják megemészteni. Emberek is tehették, mondjuk ahhoz megint elég sok harapás volt, legalább tíz nyomot számoltam össze, és biztos ugyan nem 291

lehettem így első blikkre benne, de két különböző fognyomot minimum meg tudtam különböztetni. Vagyis alsó hangon is két szörnyeteggel van dolgunk. Ugyanaz a kettő vajon, amelyek a boncteremben látott áldozatokat is megtámadták? A legborzalmasabb egyébként a hulla arca volt, pontosabban az, hogy nem maradt belőle semmi. Felületesen nézve is mondhattam, hogy leharaptak róla mindent, ami egy arcot arccá tesz. A megcsonkítás nem fedi azt, amit vele tettek. De várhatóan érkeznek a helyszínelők, és akkor lesznek reflektorok, hogy a fényárban véletlenül se hagyjunk ki egy apró részletet se. Nickyvel odébb vitettem Nathanielt, hogy legalább ne lássa. Ahhoz túlságosan is féltettem, hogy a szagtól is kellőképpen messze legyen, és a korábbi élményeim alapján erősen gyanítottam, hogy neki a szag majdnem ugyanazt elárulja, mint nekem a látvány. De majd később, ha visszakapja a beszélőkéjét, megkérdem. Egyelőre csak nem akartam, hogy a pasim lássa azokat a fertelmeket, amelyek velem munkaköri kötelességből jönnek szembe nap mint nap. Nicky persze csak úgy volt hajlandó magamra hagyni, ha nem maradok egészen magamra, hanem Ares vigyáz rám. Nem volt ezzel bajom, Ares harci veterán, látott már ilyet vagy talán még rosszabbat is, vagy ha nem, hát most lát, és nem fog nyavalyogni miatta. Lehet a tengerészgyalogosokon gúnyolódni, de hogy nem csinálják össze magukat semmitől, az fix. És nekem ez bejön. Balról állt mellettem, mert a másik oldalamra Al került. Egyforma magasak voltak, csak épp Alt mintha kissé túlnyújtották volna, és ettől gebének hatott, Ares viszont így volt arányos. Ő is vékony alkat volt, de megdolgozott a 292

testéért, izmokat épített: magas volt, karcsú és erős. Barna szeme közönyösen pislogott, mint amikor egy zsaru felveszi a maga pléhpofáját, de persze soha nem volt zsaru, csak tengerészgyalogos. Jó sok járőr és ranger kezdett buzgón másfelé feladatokat keresni magának, hirtelen rádöbbentek, hogy vissza kell menniük, értesíteni az őrsöt, kihívni a helyszínelőket, rákérdezni, hogy nincs–e halaszthatatlan feladat másutt... Persze nem gáz, ha valaki nem bírja az ilyen topkategóriás horrort, de azért igyekeztem feltérképezni, ki a kemény és ki a legkeményebb. – Édes istenem – lehelte egy fiatalabb járőr. Odanéztem, Al pedig a zseblámpája fényét irányította rá. – Jól vagy, Bush? – Menjen oda, távolabb! – mutattam. Rám meredt, a szeme kidülledt, a nyaka rángott. Elkaptam a karját, és elfordítottam, a mutatott irányba taszigáltam. – Nehogy nekem leokádja a bűnügyi helyszínemet! Menjen! A fák felé botorkált, de nem érte el a tisztás peremét, kidobta a rókát. – Honnan tudtad? – kérdezte Al. – Látok épp elég fortéimét. A tisztás másik végében is hányt valaki. A rohadt életbe. Hányásszag vegyült a vérszagba. A hulla friss volt még, bűzleni nem kezdett egyelőre. Az erdőben is rókáztak ketten. Al görcsösen nagyot nyelt. – Jól vagy? – néztem rá.

293

Bólintott, de láttam, hogy nagy a küzdelem. A legtöbb embert beindítja mások hányása. Volt idő, amikor én is kiokádtam volna egy ilyen helyzetben a belemet, de azok az idők rég mögöttem maradtak, ma már nem is émelygek egy–egy ilyen helyszínen. – A maga bűnügyi helyszínét? – lépett mellénk Horton őrmester. – Természetfeletti rohadékok gyilkolásznak errefelé, és én a természetfeletti szekcióról jöttem. – De nem kértük a szövetségiek segítségét – ellenkezett Horton. – Nem, valóban nem – mondtam hirtelen nagyon fáradtan. – Szóval szerintem ez itt a mi bűnügyi helyszínünk, amíg másképpen nem nyilatkozunk. – Legyen, örüljön! – Tudja, maga közel sem az a kőfej, amilyennek egyesek elmondják – vonta össze a szemöldökét. – Inkább visszamegyek a kórházba Micah–hoz, hogy lássam, hogy van az apja, mint hogy egy hullán verekedjek az erdőben. – Még egyszer, sajnálom, ami Callahan seriffel történt. – Hát én is. – Maga elvileg szakértő szupersztár, vagy nem? – üvöltött oda a tisztás másik végéből Travers. – Akkor mondja meg, hogy mi ölte meg Crawfordot, és hol van Kis Henry! A nagydarab pasas a fák tövében állt, két kezét ökölbe szorította, és igyekezett nagyon átadni magát a dühének, de ahogy a szeme rángott, én másfajta érzelmeket gyanítottam a kitörése mögött. Emlékszem, azt mondta, hogy a fiúval 294

barátok. Nyilván a borzalmasan elintézett hullát látva csakis arra tudott gondolni, hogy a barátjával is ezt művelték. – Nem lehet, hogy ez az egyik eltűnt turista? – kérdeztem Altől. – Az nem volt ilyen magas. – Jó. És azt honnan tudjuk, hogy a két Crawford közül ő melyik volt? – Kis Henrynek vállig érő haja van. Az apja majdnem teljesen kopasz. Még egyszer megnéztük a holttestet, és még a sok vér és förtelem dacára is látszott, hogy valaha majdnem kopasz lehetett. – Igen, kimondhatjuk, hogy ez az idősebb Crawford. – Nagyon úgy tűnik – bólintott Horton. – Miért rágták le az arcát? – tette fel Al az első osztályú zöldfülűkérdést. Nagy öregek soha nem kérdeznének olyat, hogy a rosszfiúk miért követnek el valami ocsmányságot. Persze mindig van indíték, valami torzulás, patológia, de az igazából nem miért, hiszen a válasz mindig ugyanaz lenne. Miért tette a rosszfiú azt a gonoszságot az áldozatával? Mert megtehette/megtehették. Ez az egyeden, valóságos válasz, minden más ügyészi okoskodás. – A hullaházban volt egy másik áldozat, akinek szintén az arcát marcangolták szét. – De azt csak megharapták. Egyszer. Őt itt nem... egyszer – mondta Al, és a rutintalan kérdése után nagyon is jellemzően tompította a helyzetértékelést, ez már igazán zsarus volt. – Hát nem. – Én nem láttam az összes hullát – jegyezte meg Horton. 295

A szemem sarkából láttam, hogy Travers elindul felénk. Ares belépett elém, hogy csak rajta keresztül férkőzhessen hozzám. – Ne, Ares! – intettem a fejemmel. – Bő tíz centivel magasabb még nálam is, és vagy huszonöt kilóval nehezebb – vonta fel a szemöldökét. – De annak a huszonötnek a fele nem izom. – De a másik fele az. – Mindegy. Csak a rosszfiúktól kell megvédened, a rendőröktől nem. Látszott, hogy szívesen vonná ezt kétségbe, de hangosan nem ellenkezett, visszaállt a helyére, az oldalamra. – Na, gyerünk, szupersztár, kápráztasson el bennünket! – állt meg előttem Travers. Majdnem kiabált, de a hangja kásás volt a visszatartott sírástól. Iszonyatosan küzdött a könnyekkel, a dühkitöréssel is a sírást próbálta kiváltani. Éveken át használtam én is ezt a taktikát. – Nem itt ölték meg – mondtam halkan. – Nyilván, hiszen alig van vér. Csak idehozták. Mondjon valami olyat is, amit nem tudok! – Kis Henry is olyan nagy, mint az apja? – Ja, ezért is lettünk barátok. Mert mind a ketten nagyok vagyunk, és olyankor az ember vagy utálni fogja a másikat, vagy összehaverkodik. Mi összehaverkodtunk. – Al azt mondta, hátrakiáltottak, hogy találtak valamit, és onnantól kezdve csend. – Ja, én is ott voltam. Ne olyanokat hordjon itt össze, amiket már tudok! – ordította a képembe. Hagytam, hadd csapjon át felettem a haragja. A barátja apjának a hullája mellett álltunk, és a barátja még mindig nincs sehol. Logikus, hogy mérges. 296

– Hallott valami zajt utána? Kiáltásokat segítségért vagy verekedés zaját? – Nem, semmit – rázta meg a fejét Travers. – Meg tudták védeni magukat? – Henry a tengerészettől szerelt le, és azóta is kondizott. Tőle tanultunk Kis Henryvel bokszolni. Kis Henry pedig a különleges erőknél volt. – Két nagyra nőtt férfi, egy–kilencven magasak... – Kis Henry egy–kilencvenöt volt. – Jó. Két hatalmas pasas, mindketten ismerik a harcot. Nincs olyan ember vagy zombi, aki olyan gyorsan elintézhette volna mindkettőjüket, hogy még egy segélykiáltásra se futotta volna nekik. – Hát nem kussoltak volna – ingatta a fejét Travers. – És harcoltak volna. Kis Henry megváltozott, amikor katonáéktól hazajött. Soha nem beszélt róla, de valami rossz történhetett vele, és utána már eléggé kerülte az embereket. Szerintem ezért is állt össze az apjával. Így emberekkel alig kellett találkoznia, és jó sokat lehetett idekinn, a hegyen. Mindketten imádták a hegyet meg az erdőt. Gyanús, hogy fel se tűnt neki, hogy folyamatosan múlt időben beszél a barátjáról. – De akkor miért mentek el a szörnyetegekkel? – kérdeztem. – Honnan a fenéből tudjam? – üvöltötte az arcomba egészen közelről. Föléin magasodott, méghozzá tényleg jó magasról, de világéletemben én voltam mindenütt a legkisebb, megszoktam már, hogy mindig mindenki magasodik.

297

A kezeim készen álltak, egyik lábammal kissé előrébb léptem, felvettem a verekedős alapállást, de azért ezt még Travers se vehette provokációnak, csak épp nem érhet már semmi váratlanul. Rendőr volt, de nagydarab rendőr, és épp belekezdett a lábunk előtt fekvő hulla meggyászolásába, ráadásul a haverja is eltűnt. A gyász elég szaros élmény, az ember gyakran művel a hatására olyasmiket, amiket egyébként soha nem tenne. Mondjuk például nekiugrik egy kollégájának. – Gyere, Travers, sétáljunk egyet! – lépett mellé Horton. – Nem. Elvileg Blake itt a szörnyetegguru. De egy rohadt mukkot se mondott eddig. Csak kérdez, kurvára csak kérdez, Henry meg itt fekszik előttünk, és ezt... tették vele – hadarta, és elindult a másik irányba, hogy ne lássuk a könnyeit. Horton indult volna utána, de Al megállította. – Hadd legyen kicsit egyedül! Horton először tiltakozni látszott, habozott, de végül elfogadta az idősebb tanácsát. – Honnan tudtad, hogy nem veti rád magát? – kérdezte Ares. – Nem tudtam. – Hát tudod, nem egyszerű téged megvédeni, ha minden alkalommal, amikor nagydarab, dühös emberek belemásznak a képedbe, félreállítasz – vonta fel a szemöldökét. – Most először történt ilyesmi. – Velem. De a többiek is meséltek már hasonlót, akik gyakrabban dolgoznak veled. – Ja, hát kellemetlen alak vagyok, tény.

298

– Dehogy. Vagyis az, nagyon is – csóválta a fejét mosolyogva. – Mindegy, a lényeg, hogy nagy szívás vagy. – Az hát. – A gyilkos zombijaink műve – jelentette ki Al. – Mert? – kérdeztem. – Mert ha nem a zombik sebesítették meg a seriffet, akkor van egy új gondunk, márpedig nem hinném, hogy két külön húsevő zombi banda garázdálkodna idefenn. Eléggé kieső vidék ez. Ahhoz pedig emberek kellenek, hogy zombikat csinálj, nem? – Hát, ha eredetileg emberek voltak azok a zombik, akkor igen. – Vagyis szerinted olyasmi csinálta, ami soha nem is volt ember? – Nem azt mondom. – Hanem mit? – Hogy fogalmam sincs, mi csinálta. Ha zombi, akkor én ilyen zombit még soha nem láttam. Én eddig egyetlen húsevő zombit kaptam el, az szinte teljesen felzabálta a tetemeket, amiket elintézett, és jó nagy marcangolást csapott, minden tiszta vér volt, mint ahogy a vérállatoknál is. Ez olyan, mintha inkább ember csinálta volna. – Vagyis akkor emberrel van dolgunk? – Emberekkel – vontam meg a vállamat. – Ilyet ember nem tud, csak szörnyeteg. – Te is tudod, hogy sorozatgyilkosok, erőszaktevők is néha kiharapnak darabokat az áldozatukból. – Jó, persze, egy vagy két harapást. De nem így. – Vannak sorozatgyilkosok, akik annyit kihasítanak az emberből, amit utána megfőzhetnek.

299

– Jó, persze, de nem falatonként. Ha megfőzik az áldozatuk húsát, azt kivágják a testből. – Alaposan utánajártál már a témának, te is tudod, hogy az emberek néha borzalmas dolgokat művelnek egymással. – Nem azt mondom, hogy emberek nem tehették, csak azt, hogy nem hiszem, hogy emberek tették. – Miért? Mert nem akarod, hogy emberek képesek legyenek rá? – Nem, azért, mert emberek nem tudták volna Crawfordékat arra kényszeríteni, hogy felhagyjanak a kereséssel, és inkább velük menjenek. Csak természetfeletti dolog érhette el, hogy egyetlen hang nélkül, ilyen gyorsan eltűnjenek. Elvégre többen voltak, pár méterre se lehettek tőlük a társaik, rendőrbíró. Nem hiszem, hogy erre emberi lények képesek lettek volna. – A zombik mozgó hullák, Al – bólintottam. – Nincs semmi különös képességük azon túl, hogy nehezebb végezni velük, és a húsevők néha szupergyorsak és persze erősebbek, mint egy halandó ember. – De miért? – kérdezte Horton. – Mi miért? – Miért erősebbek a már halott emberek, mint az élők? Mármint ők is emberek voltak valaha, hogy lesznek attól erősebbek, hogy egyszer már meghaltak? Kurva jó kérdés volt. – Ez egy remek kérdés, kár, hogy nincs meg rá a remek válaszom. Egyszerűen csak erősebbek. – Nem mintha panaszkodni szeretnék, de maga itt a szakértő, és eddig sok szakértelmet még nem hallottunk. – Még soha ilyen bűncselekményt nem láttam. Ez az áldozat még azokra se nagyon emlékeztet, mint azok, akik 300

már a hullaházban vannak. Annyi csak a közös, hogy mind meg lett harapva, de itt véget is ér az összehasonlíthatóság, hiszen azokat csak egyszer harapták meg. Ők fertőzésbe haltak bele, valami furcsa fertőzésbe, de akkor is csak az végzett velük. Henry Crawfordot nem betegség ölte meg, nem is természetfeletti nyavalya. Azt látom, hogy nem alakváltók műve, mert a fognyomok nem állati fogsortól származnak, hanem emberitől. Egy húsevő zombi képes így harapni, de az általában felfalja az egész testet. Már így szabad szemmel is legalább két különböző fogsort meg tudok különböztetni az áldozaton, márpedig a húsevő zombik magányosan vadásznak. – A ghoulok nem hordában járnak? – vetette fel Horton. – De igen, csakhogy azok nem hagyhatják el a temetőt, ahol a sírjuk van – biccentettem. – Csak igen ritkán szabadulnak a határmezsgyén túlra, leginkább valami nekromancia vagy varázslat segítségével. – De ha teszem azt, idáig eljutnának, képesek lennének ilyesmire? – kérdezte Al. – Igen – bólintottam némi fontolgatást követően –, de mondom, ők általában felfalják a testet. A húsevőnek és a ghoulnak is ez a tápláléka. Márpedig Crawfordot nem azért ölték meg, hogy táplálékot szerezzenek, bárki tette is. – Honnan tudod? – Onnan, hogy ahhoz keveset ettek belőle. – És ha a másik Henryt megették, őt pedig csak halálra kínozták? – vetette fel Horton. Ezt jobban át kellett gondolnom. – A ghouloknak nincs delejező tekintetük, se bűbájos erejük – feleltem végül. – Hogy rabolhatták vagy csalhatták volna el őket hang nélkül? 301

– A vámpíroknak van bűbájuk. – Van, de ők meg nem esznek emberi húst. Így most nem látok a testen sehol agyarnyomokat, csak emberi vagy emberszerű fogak nyomát. – És minek van emberszerű foga, ami képes lett volna ilyet tenni? Nagyot sóhajtottam, bár ne tettem volna. Mert túlságosan is mélyre sikerült ez a lélegzet, és egyből éreztem, hogy kezd büdösödni a hulla, mint a túl sokáig kint felejtett hús a konyhapulton. Elvileg pedig nem kellett volna még éreznem, nem érezhettem volna. Lehet, hogy Nathaniel leopárdjától lettem érzékenyebb a szagokra? Azért reméltem, hogy nem, mert gyanús, hogy a munkámban inkább hátráltatna, mint segítene az új képesség. – A népi hagyomány ismer olyan lényeket, amelyeknek emberszerű foguk van, és rá is támadnak az emberre – próbálkozott Horton. – Mi például? – nézett le rá Al. – Őszintén szólva ez engem nem emlékeztet semmi mondabeli vagy népi alakra – ráztam meg a fejemet. – Ha valami eszembe jutna, ami így öl, egyből szólni fogok, de egyelőre nincs ötletem. Sajnálom, de tényleg. Általában ennél sokkal használhatóbb gondolataim vannak. – Az is valami, hogy Henryt megtaláltuk Abban segítettél – vonta meg a vállát Al. Horton ezzel egyetértett, de azután felfigyelt valamire a hátam mögött. – Errefelé tartanak az emberei. Lehet, hogy vissza kéne menniük a családhoz a kórházba, nem?

302

Nicky közeledett Nathaniellel a lába mellett, a póráz épp csak ott volt a kezében, nem kellett használnia. – Én hívtam ide Nickyt, Anita – szólalt meg Ares. – Minek? – Mert észrevettem nyomokat, de jobban nem tudom addig megvizsgálni, amíg rád kell vigyáznom. – Mindenféle nyomok vannak itt – bólintott Horton. – Elég sok kiránduló fordul meg itt – tette hozzá Al is. – Mezítláb? – kérdezte Ares. A két rendőr összenézett. Ahogy Nicky és Nathaniel mellénk ért, Ares vázolta a helyzetet a társának, és Nicky átvette a testőri feladatokat. A vérhiéna leguggolt, és a föld felszínére hajolva vizsgálódni kezdett. A mellénye zsebéből kis lámpát húzott elő, annak a fényében követni kezdte, amit látott. A tisztás másik vége felé haladt a nyomokon, aztán visszatért hozzánk. – A mezítlábas mellett van egy bakancsnyom is. Mélyebben nyomódnak bele a talajba, amikor idefelé vezetnek, mint visszafelé. – Befelé hozták a testet? – kérdeztem. – Úgy vélem, igen. – El tudna indulni a nyomon? – kérdezte Horton. – A fák között már nem olyan jól láthatóak. Itt a tisztáson nagyobb a por és a sár. Azt látom, hogy merről merre tartottak, de ebben a sötétben többet nem igazán lehet látni. És ha életben van is még a másik Crawford, a világost nem valószínű, hogy megéri. – Ha van valami javaslatod, Ares, ideje lenne előrukkolnod vele – tértem a lényegre.

303

– Nathaniel talán ki tudja szagolni legalább az egyikük szagát. Ha a fák között rátalál a szagukra, talán én is meglelem a nyomukat. – Nem akarom, hogy Nathaniel a hulla közelébe menjen. – Miért? Nehogy megrémüljön? Csak megvontam a vállamat. A leopárd halk, köhögő hangot hallatott. Ránéztem, bele a halvány szemébe, ami olyan végtelen komolysággal nézett, hogy bár tudtam, hogy nem kifejezetten emberi gondolatok és elme lapul abban a fejben, egy macskáénál többet láttam benne. Túlságosan is okos tekintete volt, túlságosan is... emberi. – Te mit szeretnél? – kérdeztem. Válaszképpen puha léptekkel a hullához osont, mint aki nagyon ügyel a bizonyítékok épségére. Lekuporodott a tetemhez, és vicsorogva morgott. Aztán felemelkedett, és elképedten nézett rám, mint aki nem érti, amit érzett. – Mi a baj, Nathaniel? Némán bámult rám. Lejjebb engedhettem volna a pajzsomat, de a korábbi próbálkozás emléke visszatartott, valahogy nem tűnt jó ötletnek. – Most jön, hogy ugasson kettőt, ha igen, egyet, ha nem? – kérdezte Horton, és miután elég értetlenül meredhettem rá, bővebben is kifejtette: – Csak mert nekem úgy tetszik, hogy maga sem érti jobban, mit akar, mint mondjuk én. – Nagyon is jól megértettem az előbb, csak túlságosan is intenzív lett a pszichés kapcsolat, azért is szaladtunk annyira előre. Annyira nem adhatom át megint magam neki.

304

– Ha tényleg a szörnyeteg búvóhelyére bukkanunk, akkor okosabb lenne együtt maradnunk – figyelmeztetett Al. – Semmi előrerohanás. – Nem tudom, mi a fene ez, de az biztos, hogy Nathanielt nem akarom rendőri erősítés nélkül a közelébe ereszteni. – Elhiszem – mosolygott Al. – Csak ügyelj a pszichés felállásra, nehogy megint visszaüssön! – Igyekezni fogok – mondtam, és visszafordultam Nathanielhez: – Megvan a szag? Válaszul Areshez ment, és megállt előtte. Felnézett a magas, szőke férfira. Tudom, hogy kettejük között nem lehetséges semmi pszichés kapocs, Ares mégis megértette. – Azt akarja, hogy én vezessem, és együtt kövessük a nyomot. – Te leszel a szem, ő az orr. Ares bólintott, én pedig nagy sóhajjal vettem el Nickytől a pórázt. Letérdeltem a fekete nagymacska elé, két kezembe fogtam az arcát, és mélyen belenéztem a szemébe, hogy „meglássam” odabenn Nathanielt. – Szeretlek – suttogtam. Olyan erővel dörgölődzött az arcomhoz, hogy kis híján hanyatt döntött. Átkaroltam a bundás nyakát. – Vigyázz magadra! Dorombolva simult a vállamhoz, majd szinte tökéletesen körém tekeredett. Szerintem leopárdul így fejezzük ki, hogy vigyázni fogok és te is vigyázz magadra és én is szeretlek. De az is lehet, hogy csak a szagát akarta rajtam hagyni. Hogy minden más vérállat tudja, hogy az övé vagyok. Vagy az is lehet, hogy ez mind egyszerre. Ares kezébe nyomtam a pórázt. 305

– Kösz, hogy bízol bennem. – Mindkettőtökben – pontosítottam. Mosolyogva fordult sarkon, és indult Nathaniellel a tisztás peremére, ahol korábban feladta a nyomkövetést. Nathaniel lekuporodott, a száját is kinyitotta, hogy „megízlelhesse” a szagnyomot. – Nathaniel meg tudja csinálni, Anita – tette Nicky a vállamra a kezét. A hangomban nem bíztam, így hát csak bólintottam. Nathaniel vicsorogva bevetette magát a fák közé. – Szerintem megvan a szag – mondtam, és már nyomultunk is utánuk Nickyvel. Al, Horton és a többi rendőr most nem szakadt le, csak néhányan maradtak hátra biztosítani a helyszínt. Nagy erőkkel indultunk neki, reménykedve, hogy a másik Crawfordot még meg tudjuk menteni, nem csak eltemetni. Imádkoztam, hogy időben érkezzünk, és hogy Nathanielnek ne essék baja. Ares, Nicky és én tudtuk, mivel jár a munkánk, de Nathaniel vetkőzésből élt, az ő legkellemetlenebb munkahelyi balesete legfeljebb az lehetett, hogy egy túlbuzgó rajongója letépi róla a tangát, esetleg zaklatja kicsit. Az nagyon nem fért bele az én szívszerelmem munkaköri leírásába, hogy olyan szörnyetegekre vadásszon, akik Henry Crawford arcát leették a csontjáról.

306

26. A leopárd ment a szagon, és Ares időről időre vizuális igazolást is talált, hogy jó irányba haladunk: letört gallyak, lábnyomok, feltúrt moha. Tisztára indián felderítőként csinálta, biztos ez volt a felderítő része a rejtélyes felderítő mesterlövészségének, mindenesetre fenn a hegyek között, az éjszaka sötétjében a leopárddal az oldalán az egész döbbenetes és szürreális élmény volt. Lassan haladtunk előre, mert Ares próbálta azt is kideríteni, hány zombi vagy mi a nyavalya lehet előttünk. Én tényleg csak arra vágytam, hogy zárjuk már le az egészet. A csuklyás izmom egyre jobban beállt, annyira feszült voltam. Felvetettem Alnek, hogy esetleg hívhatnánk a bevetésieket, de kint voltunk a semmi közepén, és a kisvárosnak igazából nem is volt bevetési egysége. Nem hivatalosan kérhettek volna segítséget Boulderből, vagy akár az FBI túszmentő egységét is hívhatta volna, de mindkettő elég valószínűtlennek és lassúnak tűnt. Maradtunk mi. Azért voltam ideges, mert Nathaniel is velünk volt? Lehet. De az se tetszett, hogy nem tudtam, mi intézte el így az idősebb Crawfordot. Mert ha csak halandó emberek vadultak be, akkor oké, de mi van, ha valami más? Az egyetlen húsevő zombi, amit eddig le kellett vadásznom, kis híján végleg betett nekem. De az elég ötletszerű mészáros volt, és a tetemek javát fel is zabálta. Ahhoz képest, ahogy az gyilkolt, a Crawford testén látott harapásnyomok sebészi tisztaságúak voltak. És hogy a fenébe tudták őket elrabolni a többiek szeme elől

307

gyakorlatilag? Túl sok volt a kérdés, és túl kevés a válasz, de ha meg tudnánk menteni a fiút... ha időben érkeznénk... Megbotlottam, Nicky kapta el a karomat. – Minden oké? – súgta. – Keveset tudunk – ráztam meg a fejemet. – Fogalmam sincs, mit hajtunk. – Ha Nathaniel nem lenne itt, nem lenne semmi bajod – hagyta a karomon a kezét, és hajolt hozzám egészen közel. Távolabb előttünk Ares szőke feje kísértetiesen világított a fekete dzsekije fölött. Mellette a leopárd mintha a sötétség összesűrűsödött foltja lett volna a fák árnya előtt. – Nem csak Nathanielről van szó. – Hanem? Egészen közel hajolt hozzám, szinte megcsókolt, és hirtelen éreztem, hogy vágyom a csókjára, attól minden jobb lenne. A szörnyetegeim vérállataihoz mindig megnyugtató volt hozzáérni, a fizikai kontaktus jól jött bármikor, de azért akció kellős közepén nem szokásom ennyire kizökkenni. Mi nyugtalanított? Tényleg csak annyi, hogy Nathaniel is itt van? Annyira aggódtam érte, hogy meggyávultam? Nem, nem. Az a feszülés a vállamban azt sugallta, hogy ennél többről van szó. Megtorpantam, és felnéztem Nickyre. – Miért rakták oda ki a testet? Miért nem rejtették el? – Azt akarták, hogy megtaláljuk. – Ha elrabolnak két embert, miért intézik el ilyen gyorsan az egyiket? Miért csak az egyiket? – Lehet, hogy mindketten meghaltak, Anita. – Tudom, de miért akarták, hogy megtaláljuk a hullát? Az egyiket. Mit nyerhetnek ezzel? – A zombik nem terveznek el előre semmit. 308

– Nem mondtam, hogy zombi volt. Mit nyerhetnek? – Hogy követjük őket. – Vagy épp elvisznek valahová. – Azzal senki se tervezhetett, hogy Arest vagy Nathanielt is hozod. – Máskor is használtam már alakváltókat gyilkosok lenyomozására. A hírekben is volt szó róla. – Szerinted csapda? – Lehet. Vagy Nathaniel miatt túlkombinálom. – Ne kételkedj magadban! Mit mondanak az ösztöneid? – A vállamban a feszültség azt sugallja, hogy szándékosan vezetnek bennünket valahova. – És ha ez így van? – Akkor csapda. – Ha nem? – Akkor lehet, hogy én tehetek Kis Henry haláláról – mondtam, és ahogy felnéztem, már nem láttam Arest és Nathanielt sehol. Ilyen nincs. Kocogni kezdtem, hirtelen beugrottak a régi erdőjáró ösztönök, amelyeket még gyerekkoromban fejlesztettem ki: az ember nem is próbál úgy látni, ahogy nappal, inkább tapintással érzékeli a fákat, a talajt. Aljnövényzet nem volt a fenyők alatt, sokkal gyorsabban, egyszerűbben lehetett haladni, mint egy lombos erdőben, alacsonyabban. Rohantam, néha lebuktam az ágak elől. Nicky végig mellettem maradt, de hogy miként tudta elkerülni a maga termetével az alacsonyabb ágakat, gőzöm sincs. A lényeg, hogy ott volt. Pár karcolást és horzsolást túlélünk. Abban már nem voltam annyira biztos, hogy azt túlélném, ha Nathaniellel történne valami.

309

A futás segített kicsit, a vállam kiengedett, és ebből tudtam, hogy ez jó így. Horton látta, hogy futva közeledünk, meg is kérdezte, hogy mi a gond. De nem álltam meg, nem volt idő magyarázkodni. Látnom kellett Nátháméit és Arest. Nem téveszthettem szem elől őket, egyelőre csak ez számított. Biztos ők is futnak, ha ennyire eltávolodtak tőlünk, hogy a fene egye meg! Visszhangot vert a ritka hegyi levegőben a sikoltás. Gyorsítottam, Nicky beelőzött. Amikor észrevette, hogy nem tartom a tempót, visszalassított, de rászóltam: – Menj, védd meg Nathanielt! A Menyasszonyom volt, tette, amire utasítottam, nem volt más választása. Magamra maradtam a sötétben, és futottam a sikoltozás felé. A leopárd üvöltése túlharsogta az emberi kiáltásokat. A rémület adrenalinlöketet pumpált a vérembe, és még gyorsabban rohantam.

310

27. Futtomban rántottam előre a vállszíjon az AR–t. A bakancsom kapaszkodott a talajba, ágak csapódtak az arcomba, a mellkasom zihált, ahogy a ritkás levegőt szedtem veszettül. A saját vérem dübörgése megtöltötte a fejemet. Tudtam, hogy több rendőr is rohan körülöttem a fák között arra, amerre én is tartok, mindenki igyekszik mielőbb odaérni, hogy kisegítse azokat, akik már ott vannak, de csak tudtam, figyelni nem figyeltem rájuk. Átfutott az agyamon az illanó gondolat, hogy ha most valami rám vetné magát, nem is hallanám. A ritkuló erdőben itt–ott puskacsőre erősített fény villant. Nem is tudtam, hogy ennyire gyorsan tudok futni, az akaratommal űztem magam, míg a végén nem kaptam elég levegőt, és fehér foltok ugráltak a szemem előtt, és tudtam, hogy ha nem lassítok mielőbb, akkor el fogok ájulni ebben az oxigénhiányos levegőben. Kényszerítettem magam, hogy lassítsak, mert kellett a levegő. Már alig néhány csillagot láttam csak, amikor a fatörzsek között alakokat pillantottam meg. Egy boulderi egyenruhást láttam, a nyomában egy zombi, de nem vette észre, mert épp egy másikra tüzelt bőszen maga előtt. Túl messze voltam még, hogy biztonságosan tüzet nyithassak, de mire beérek a biztos zónába, talán már meg is halt. Nekivetettem a vállamat egy fatörzsnek, az AR–t a vállamhoz támasztottam, az arcomat a fakéregnek nyomtam, és próbáltam mozdulatlan maradni a célzáshoz. A lélegzetemet sikerült visszatartani, de a testem lüktetett a futástól. Időm viszont nem volt. Célba vettem a zombi 311

fejét, és meghúztam a ravaszt. A fej vérfröccsenetté vált, semmivé lett. Ha embert találtam volna így el, nem lett volna kérdés. De nem ember volt. A rendőr megfordult, hogy mindkét zombival szembeszállhasson, én ellöktem magam a fától, és rohantam tovább, miközben a fejetlen zombi visszanyerte az egyensúlyát, és indult a rendőr felé. Egy zombinak szart se számít, hogy nincs feje. Ha csak egy ujj marad belőle, az is addig araszol utánad, míg el nem égeted. A vállamhoz préselt AR–rel értem ki a fák közül, és a lehetséges célpontokat kerestem a tisztáson. Már félig lekuporodva haladtam, ahogy a bevetésiektől tanultam odahaza. Elég bizarrul nézett ki a dolog, de puhábban és stabilabban lehetett haladni, és közben lőni, mint normális járásban. A tisztás csillagfényben fürdőtt, a rendőrök zseblámpáinak fénye villódzott mindenfelé, ahogy a célpontokat igyekeztek a fénykörökben tartani. Zombik mindenfelé. A tisztás közepe táján egy épület mellett egész halomban kuporogtak. Ettek valakit, csak azt nem láttam, hogy kit. Abban azért bíztam, hogy se Ares, se Nicky, de Nathaniel leopárdja nem olyan béna, hogy ilyen gyorsan zombikaja legyen belőle. Erre kellett gondolnom, míg átverekszem magam a tisztás túloldalára, amit az épülettől nem láttam, és ahol nyilván ők is vannak. Voltak nálam gyújtóeszközök, amivel a zombikat el lehet égetni. Az az egy gond volt velük, hogy az embereket is elégette. Csak a lőfegyvert lehetett egyelőre biztonsággal használni. A zombi, amit lefejeztem, a rendőr hátára vetette magát. Kétszer akkora volt, a szerencséden ember térdre rogyott alatta, miközben segítségért kiáltozott. Vaktában tüzelt a 312

másik zombira, ami szintén közelített. Sajnos, a testére célzott, és ha vámpír lett volna, talán ütött volna már annyi lyukat, hogy a szívét is elvigye, de egy zombinak sokat nem árthat ezzel, max. kissé belassítja. A hátán ülő zombi úgy hajtotta a nyakára a csonkolt fejét, mintha azt hinné, hogy még mindig van szája, amivel haraphat. A rendőr meg csak üvöltött, ahogy a másik zombi fölé hajolt, és kifogyott a töltény a puskájából. – Vigyázzon a szemére! – kiabáltam, de nem volt időm kivárni, hogy vajon meghallotta–e a jó tanácsot. Az AR–rel a másik zombiját is fejbe durrantottam, hogy vér, agy és csontszilánkok záporoztak mindenfelé. A rendőr négykézláb vergődött, üvöltött, mint egy sakál: – Szedje le rólam! Szedje le! Nem tudtam pontosan, hogy a zombira gondol–e, vagy a másik vérére, de a zombit leszedhettem: a vállához nyomtam az AR csövét, és tüzeltem. A kar leszakadt, a zombi meg hátraborult. A rendőr kivergődött alóla, és majdnem egyenesen a másik zombiba ütközött, ami vakon kerengett négykézláb a földön. Őt valahogy jobban kizökkentette a lefejezés, mint a cimboráját. A rendőr úgy kaszált maga előtt a levegőben, mintha a zombik pókok lennének, gyorsan elkaptam hát a karját, és elrángattam onnan, hogy fel tudjon tápászkodni végre. Az arca csupa vér volt, zombivér, de azért véresen is felismertem Bush járőrt, aki elsőként rókázott a korábbi helyszínen. A szeme kikerekedett, szaporán kapkodta a levegőt, és félő volt, hogy hiperventilál, ha nem sikerül gyorsan visszavennie kicsit. A saját embereimet kellett volna mielőbb megtalálnom, de nem hagyhattam itt, a fenébe is. 313

– Bush, figyeljen, Bush, hall engem? – ráztam a karjánál fogva, míg végre rám fókuszált a szeme. – Lélegezzen lassabban, Bush! Kicsit túlságosan is gyorsan bólogatott. – Kifogyott minden tölténye? – Nem mentem vele semmire. Nem állította meg őket. – A fejükre célozzon. – Maga is szétlőtte a fejüket, de nem haltak meg. Elvileg meghalnak, ha az ember szétlövi a fejüket. – Csak a filmeken. – Hogy lehet megölni őket? – markolta meg a karomat. – Sehogy. – De akkor mit tegyünk? – Maradt még tölténye? Bólintott, végre normalizálódott a légzése, és a szeme is kitisztult, legyőzte a félelmét. Kiürítette az üres tárat, és automatikusan lecserélte egy telire. Nem lesz baja. – Lője szét a fejüket, a szájukat, és akkor nem tudnak harapni – mondtam, és magamban hozzátettem, hogy legalább senkit se tudnak megfertőzni a rothasztó járvánnyal. – De úgy is rám vetette magát. – Ja, néha megesik. Maradjon mellettem. Addig lője a fejüket, míg nem marad szájuk. Az arcából lett véres maszk bólintott. Két kézzel markolta a puskáját, nem is remegett, és a tekintete is rendben volt. – Jöjjön, Bush, csináljuk! – Fedezem, Blake rendőrbíró. – Tudom én azt, Bush, tudom.

314

Elindultunk, és lőni kezdtük a zombikat. Csakis az arcukat célozta, másra nem pazarolta a lőszert. Gyorsan tanul, nagyon helyes. Talán megérheti a hajnalt.

315

28. Becker rangert kicibáltuk egy rakatnyi zombi alól. Szétlőtte a pofájukat, amennyire láttam, nem harapták meg. A nő társa meghalt, a nyakát harapták át, a szeme üvegesen meredt felfelé a csillagokra. A zombifej, ami falni kezdte, még mindig a nyakán rágódott, bár a test már nem csatlakozott hozzá, így a leharapott húscafatok a földre potyogtak körülötte. Ennek a zombinak a nyakát lőtték keresztül, de a rangeren ez sem segített. – Pete! – jajgatott Becker. – Meghalt, induljon! – rángattam el onnan a nőt. Bush segített kirángatni a lefejezett, szétlőtt, nyüzsgő zombitestek masszájából. Az a zombi, ami már zsákmányt ejtett, zabált, és a többiek is sietve csatlakoztak hozzájuk, ami tulajdonképpen segítség volt az élőknek. Egy zabáló zombi már nem támad újabb áldozatra. Soha még temetőn kívül nem láttam ennyi húsevőt. Honnan a pokolból kerültek ide? Leopárdsikolyt hallottam az általános üvöltözésben és lövöldözésben. Úgy csapott belém a hang, mintha áramot vezettek volna a tagjaimba. Koncentráltam, hogy ne akarjam pszichésen megkeresni Nathanielt, mert az mindkettőnket kizökkentett egy pillanatra. Szétlőttem még egy zombi fejét. Az AR–t a vadászpuskára cseréltem. Nem volt metafizikai szarakodásra vesztegethető időm, bíznom kellett benne, hogy Nicky és Ares vigyáznak rá és magukra, míg odaérek. Ők pedig bíztak abban, hogy én is tudok vigyázni magamra.

316

Már jó páran összegyűltünk rendőrök, körbe rendeződtünk, és az erdő sötétjét figyelve nyomultunk befelé a tisztáson. Végre elértük az épület sarkát, és egy sötét sziklának vetett háttal megláttam az embereimet. Nicky és Ares folyamatosan tüzelt, a hatalmas leopárd vicsorogva kuporgott a lábuknál. Al, Horton őrmester és Travers is velük volt, bár az utóbbi fél karja véresen, ernyedten csüngött alá az oldalán. Első pillantásra egyéb sérülés nem esett arrafelé. Ahogy végre megláttam őket, kioldott a mellkasomban a szorítás, amit eddig nem is éreztem, és meg is botlottam. De csak egy pillanatig tartott az elgyengítő megkönnyebbülés hullám, már tüzeltem is tovább. Nicky szétlőtte egy zombi fejét, és a leopárd elkapta a testet, cafatokra tépte. A három ember kicsit talán túlságosan is higgadtan figyelte, ahogy Nathaniel leopárdja zombikat szaggat szét a lábuknál. Ebből is látszott, hogy ez a munkamegosztás működhet már egy ideje. Volt idejük hozzászokni. Vicces, hogy a harcban miket talál elfogadhatónak az ember. Behatoltunk a zombik sűrűjébe. Nyerésre álltunk, amikor a jeges szél megcsapta a bőrömet. – Vámpírok – üvöltöttem még, de egyébre nem maradt időm. – Hol? – kérdezte Bush. Ekkor kitárult az épület ajtaja, de nem vámpírok, hanem zombik áradtak ki odabentről. Közöttük Kis Henry Crawford alakja tornyosult.

317

29. Kis Henry meztelen volt. Gyorsan felmértem, hogy megharapták–e, de semmi, csak az ágyéka környékén láttam alvadt vérnyomokat. A haja kibontva omlott alá a vállára, az arca és az álla borostás és szakállas volt. Muskétás–szakálla volt, mint Requiemnek, tőle hallottam az elnevezést. Valaki az arcára villantotta a zseblámpa fényét, láttam, hogy jóképűnek mondható, de a barna szeme üres, mintha mindenki elment volna otthonról nála. Talán a sokk? Hát, ha az alvadt vér az ágyékán mind a sajátja, akkor nem is csodálom. A zombik között egy akadt, amelyik elérte talán az egy– nyolcvanat, szóval Henry szabályosan kiemelkedett a rothadó pofák tengeréből, mint valami jóképű sziget. Legalább ketten kiáltottak fel döbbenten mellettem, Travers pedig kiáltozni kezdett neki: – Henry, én vagyok az, Hank! De Henrynek a szeme sem rezzent. Valami nagyon nem stimmelt. Csak épp egyelőre nem értettem, hogy mi. Szinte a levegő se moccant a tisztáson, csak a leaprított zombitestrészek kúsztak, másztak mindenfelé a földön, és akkor megint az a vámpírerő–lehelet, épp csak megborzolta a fákat, még a felszentelt holmik se pislogtak bele, olyan észrevehetetlen volt, de abban a pillanatban a zombik megindultak, és olyan gyorsan mozdultak, hogy a rendőrök nem láthatták őket. Annyi időm volt, hogy az egyiket, amelyik ellenem indult, pofán lőjem. Két másik lövést is hallottam, tudtam, hogy Nicky és Ares az. Hármat találtunk 318

el, mind a háromnak szétroncsoltuk a fejét, a földre zuhantak, és dőlt belőlük a vér, mint valami perverz szökőkútból. Egy zombinak nem lehetne ennyi vére, inkább olyanok voltak, mintha emberek vagy vámpírok lennének, legalábbis a vér mennyisége alapján. És volt az a vámpírerő–remegés. Hárman maradtak, de azok úgy termettek a rendőrök előtt, mintha odavarázsolták volna őket. Nem bűbáj volt, a vámpírok egyszerűen ennyire gyorsak. Az egyik elkapta Beckert, aki visítva lőtte mellbe. A vadászpuska akkorát szólt, hogy a bal fülemre kissé megsüketültem egy időre, viszont a zombi–vámpír a földre zuhant, a szíve helyén lyuk tátongott. Mennyire megérte azt a kis fülcsengést! Mögöttünk újabb puskák szóltak, Busht le kellett rántanom, miközben Arest leterítette az egyik zombi. Nicky már ott volt, puszta kézzel igyekezett lerángatni róla. A megmaradt harmadik Traverst kapta el, a nagy ember fél kézzel igyekezett legyűrni magáról, miközben Horton kereste a tiszta célt. Nathaniel leopárdja a zombi képébe csapott karmos mancsával, és ahogy felhasította a bőrt, az üvöltve ugrott hátra, még a prédáját is eleresztette. Fájt neki. Pedig a zombik nem éreznek fájdalmat. Nathaniel most a mellkasát tépte fel, a vámpír pedig, mert vámpír volt inkább, rémisztő visongást csapott, és a zombitestrészeken botladozva próbált menekülni a nagymacska elől. Rothadóvámpír volt, ami Amerikában ritka, mint a fehér holló, de akkor is az volt, méghozzá szinte újszülött. Onnan tudtam, hogy az idősebbek nem botladoznak ilyen fejvesztve. Nicky a karját az Arest támadó vámpír nyakába fonta, úgy rángatta le róla, a fél karját pedig hátracsavarta. 319

Annyira erős volt, hogy puszta kézzel le tudta fogni. Ares felkapta a pisztolyát, és a vámpír mellkasához nyomta: – Add fel! – morogta. Mélyen reméltem, hogy az eszében van, hogy ilyen közelről még a pisztoly lövedéke is simán keresztülmegy a vámpírtesten, és Nickyben köt ki. Az a vámpír, amelyik korábban Traverst próbálta legyűrni, felemelte a rohadó karját, amiből a csont fehéren villant elő a lámpák fényében. Az arcához emelte, és akkor esett csak le, hogy ez az élő tetem egy nő. Felém fordult, és a kezét nyújtotta. Értem? Kérlelően, de velem aztán csak vesztegette az erejét. – Ne bántsa! – szólalt meg Bush. Rápillantottam, az ő arca is szétesett, a tekintete üresen meredt előre, mint Kis Henryé. – Annyira gyönyörű – lehelte, és le nem vette volna a szemét a rothadó hulláról. A puskatussal az arcába csaptam, de hirtelen megéreztem a tarkómon Becker puskájának a csövét. – Nem látja, mennyire szép? Segítenünk kell rajta – énekelte megbűvölten, mint aki félálomban beszél. A puska csöve stabilan, acélosan pihent a koponyám tövén. Ha meghúzza a ravaszt, halott vagyok. Fehér izzással fénylett fel a keresztem, és vele együtt minden szent holmi körülöttem. Olyan fényesség támadt, hogy hirtelen alig láttam valamit, de a puska csöve lecsúszott a nyakamból, és a következő pillanatban Becker normális hangját hallottam: – Mi a pokol volt ez? A rothadóra céloztam volna, de már nem volt sehol. Kiugrottam a fénykörből, hátha meglátom valahol, de már 320

csak azt a mozdulatot láttam, ahogy egy test beveti magát a fák közé, abba az irányba menekülve, amerről jöttünk. Indultam volna utána, de Kis Henry éppen mellettem rogyott össze, és én reflexből nyúltam érte. Magánál volt, motyogott: – Szépséges, annyira gyönyörű. És elájult. Hirtelen egy több mint ötven kilóval nehezebb holtteher alatt találtam magam. Tiszta mázli, hogy jóval erősebb vagyok, mint amilyennek látszom. Morgó, recsegő hangot hallottam, hogy felállt a hátamon a szőr. Ahogy a hang irányába néztem, Arest láttam, ahogy aranyos, foltos bunda hullámzik elő a testéből, megcsillan a fényben. Gondoltam; azért vált alakot, hogy a sebesülései gyorsabban gyógyuljanak. És a következő pillanatban póni nagyságú foltos hiéna rázta meg magát, mint egy elázott kutya, és már rohant is át a tisztáson, be a fák közé. – Ares, ne! – üvöltöttem utána. Nem állt meg, messzehúzó vágtába váltott, aranysuhanással tűnt el az épület mögött. És egy másik árnyalak inait utána: a fekete leopárdot is elnyelte a sötét. – Ne, Nathaniel! A fenébe! Kis Henryt a mellettem álldogáló rendőrök karjába döntöttem, és már indultam is a vérállatok után. Még sietve kirántottam az egyik zsebemből egy bilincset, és Alnek hajítottam: – Ez elég erős a vámpírhoz. – Nem ölhetjük meg? – kiáltotta utánam. – Nincs kivégzési parancsunk. Ha anélkül hal meg, az olyan, mintha egy halandó ember halna meg előzetesben. – Ennek az izének nincsenek jogai – dühöngött Becker.

321

Az AR–t előrerántottam, hogy kéznél legyen, a vadászpuskát pedig visszatoltam a helyére. – De mennyire, hogy vannak – figyelmeztettem még a kolleginát, és már rohantam is tovább. – Gyere vissza, Blake! – kiabált utánam Al. – Lehet, hogy csapda – figyelmeztetett Horton is. – Tudom – szóltam még vissza. Arest talán hagytam volna is, ha már ennyire ostoba volt, de a fekete leopárdomat nem. – Várj meg, Anita! – kiabálta Nicky. – Gyere! – mondtam, de hátra sem néztem, és már jócskán bent jártam az erdőben, mire Nicky utolért. Tiszta erőből rohantam visszafelé a csapkodó ágak között, az egyenetlen talajon, abban a rohadtul ritka levegőben. A hiéna hátborzongató sikolya hallatszott, és utána rögtön a leopárd üvöltése. Bassza meg! Azt már futtomban megfogadtam, hogy ha Nathaniel épségben megússza ezt az éjszakát, akkor soha, de soha nem hozom még egyszer nyomozás közelébe. A leopárd üvöltött megint, és már csak a futás maradt a sötétben, az ágak suhogása és az árnyak mindenütt. Leengedtem a pajzsomat, hogy érezzem Nathanielt, és megdöbbentő volt az érzés, még lejjebb kellett tolnom, hogy megtaláljam a vámpírt. Nem mindig jön össze, hogy csak úgy megtaláljak egy vámpírt, de ma éjjel sikerült. Jeges tűzként éreztem messze elöl, Nathaniel lüktető forróságának a közelében, de volt ott még valami más is. Egy másik vámpírt is éreztem a közelükben. Ketten voltak, és a vérállataim akkor fogják ezt észrevenni, amikor már késő. Gyorsítottam, olyan sebesen futottam, amire szerintem nem is voltam képes. Nicky rám sandított, és egyetlen szó, 322

egyeden kérdés nélkül gyorsított, én pedig tartottam a tempót. Lehet, hogy mire odaérünk, már levegőt se kapok, és harcolni meg pláne fikarcnyi erőm se marad, de ha a fene fenét eszik is, odaérek.

323

30. Szürkésfehér csillagpor pöttyözte a látómezőmet, a torkom annyira összeszorult már, hogy alig–alig jutott levegő a tüdőmbe. A mellkasomban a szorítás csakis infarktust jelenthetett, de ott voltunk már, ahol a vámpírokat éreztem. Vagy legalábbis nagyon közel. Elsőként a hiéna aranyszőrét pillantottam meg, aztán a közvetlen mellette hömpölygő feketeséget, és tudtam, hogy Nathaniel az. Közvetlen előttük a vámpír, a hátát egy hatalmas, sötét fának vetette. Úgy rohanták le, és szorították őt sarokba, mint a vérebek. Térdre vetődtem a tűlevélszőnyegen, az arcomhoz szorítottam az AR–t, és küzdöttem a testemmel, hogy levegőt is kapjak, de moccanatlan is maradjak végső kimerültségemben. Hullámzott körülöttem a világ. A pszichés képességeim nem tettek immunissá a hegyi betegségre. Ha nem kellett volna éppen egy vámpírt falnak állítanom a fegyveremmel, szívem szerint éppen okádtam volna. Éreztem a második vámpír energiáját, próbáltam észrevenni, de hiába meresztgettem a könnyező szemeimet, még az első is ki–kiúszott a látóteremből. – Egy másik vámpír is van itt – lihegtem. – Érzem. Inkább motyogás volt ez a részemről, de Nicky meghallotta és értette is, mert a szeme már a sötétet pásztázta a fák között. – Nem látok semmit és senkit – mondta. – Ares, Nathaniel, érzitek a másik vámpír szagát?

324

Nathaniel a fának lapuló vámpírra morgott, de aztán felszegte a fejét, és beleszimatolt a levegőbe. A hiéna követte a példáját. Igyekeztem a szem előtt lévő vámpíron tartani a tekintetemet, de azért be–beúszott elém a szaglászó vérállatok képe. Észleltem, ahogy a leopárd felhúzza az ínyét, hogy a Jacobson–szervvel még több szagot érzékeljen. Nathaniel nemrég magyarázta el nekem, hogy ez olyan, mintha megízlelné a szagokat. Leszegte a fejét, prüszkölt egyet, és megrázta a fejét. Így hozta a tudomásomra, hogy nem érez semmiféle második vámpírt. De akkor én miért éreztem? Közben a vámpír kihúzta magát, és elindult a fától. Hirtelen megváltozott a viselkedése, és a sötétség dacára is látszott, hogy a külseje is más lett: hosszú, sötét haja dúsabbnak tűnt, és mintha láthatatlan szellő borzolta volna. A keresztem fehér fáklyaként izzott fel, és ha a légszomj köde nem lett volna elég, most már ez is elvakította a látásomat. Basszus! – Állítsd már le a vámpírbűbájt! – üvöltöttem. – Pedig így sokkal viccesebb. – Mutasd meg a csajnak, Nicky, hogy nem viccelek! A feje fölé célozz! – Miért nem lősz te? – Mert akkor valószínűleg lelövöm. A mellécélzás most elég nehezen menne. Nicky nem vitatkozott tovább, belelőtt a fa törzsébe a nő feje fölött. Az egész nem volt annyira hangos, mint szokott: épp eléggé megsüketített már a korábbi lövöldözés, és persze a pulzusom is hangosan dübörgött a fülemben, nehéz volt túlharsogni.

325

A hiéna toporogni kezdett, a leopárd felüvöltött. A hallásuk ezerszer élesebb volt az enyémnél. Micsoda égzengés lehetett a tisztáson az a lövöldözés Nathaniel fülének! – Kérlek, ne ölj meg! – kiáltotta kiválóan hallhatóan a vámpír, két karját széttárta hozzá, mintha azok pajzsként felfoghatnák a golyókat. Pedig nagyon nem. – Akkor elég legyen a bűbájból – lihegtem, miközben a keresztem halványulni kezdett. A hátunk mögött, a fák között már fel–felvillantak a fénypászmák, vagyis a rendőrök követték a lövés hangját meg a felizzó fényt. Bírom ezt a zsarukban, hogy mindig a baj felé tartanak, soha nem menekülnek előle. – Még egy bűbáj, és megmondom neki, hogy lőjön le – intettem a fejemmel Nicky felé. – Megsebesítsem, vagy végezzek vele? – kérdezte Nicky készségesen. Jobb lett volna, ha nem teszi fel hangosan a kérdést, de persze elég lényeges különbség volt, tényleg nem ártott tudnia, mire készüljön. – Csak sebesítsd. Megölni azután is meg tudjuk, de fordítva elég bajos lenne. – Ez tény – mormolta Nicky, az AR–t egy pillanatra sem engedve le a célzó pozícióból. Nagyon könnyedén tartotta így a fegyvert, mintha egész éjszakán át tudná csinálni. A rendőrök közben nagy zajjal és fénnyel beértek bennünket. Néhányan Nickyhez csatlakoztak, és a vámpírra szegezték a fegyvert, mások engem csekkoltak le. – Jól van, rendőrbíró? – kérdezte Bush. – Jól. – Akkor miért ül a földön? – kérdezte Becker. 326

– Túl sokat sprinteltem ebben a lehetetlenül kevés levegőben. – Hegyi betegség? – kérdezte. – Nagyon úgy fest. – Azért az vicces, hogy a csúnya, gonosz Anita Blakenek hegyi betegsége van – nevetgélt. Lassan kitisztult végre a látásom. Ami hurrá. Még lassabban felálltam, remegett minden tagom. Bush keze elindult felém, hogy támogasson, de vissza is rántotta rögtön. Úgy bánt velem, ahogy egy kollégával bánik a zsaru. És én ezt jól megérdemelt bóknak vettem. Csatlakoztam a vámpír körül összegyűlt emberekhez. Senki se lépett még közelebb hozzá, hogy megbilincselje, nyilván arra vártak, hogy megmondjam, biztonságosan megtehetik–e. És akkor leesett, hogy a legtöbbjüket mi szabadítottuk ki a zombik karmaiból, és talán úgy értelmezhették a cselekedeteinket, mintha tudnánk, mit csinálunk. Segítettem rajtuk, és most készséggel beszálltak a vápírvadászatba a sötét erdő mélyén. Fasza. Megálltam Nathaniel leopárdja és Ares hiénája között. Mivel Nickyre nyugodtan hagyatkozhattam, elengedtem az AR–t, és beletúrtam a kezem a leopárd fekete bundájába, a másikkal pedig a hiéna oldalát lapogattam meg. Jóval nagyobb dög volt, mint a leopárd, könnyűszerrel rátámaszkodhattam volna, mint valami túrabotra. A vámpír kikerekedett szemmel meredt a két vadállatra. Valaki az arcába irányította a zseblámpája fénypászmáját, mint valami reflektort, és már láttuk, hogy az egyik szeme élénken csillogó barna szem, a másik viszont matt és fehér hártyába fordult, mint a halottaké. Nathaniel karma a halott szem sarkától az álláig hasította fel az arcát. A seb alig 327

vérzett, mintha a hús ott tényleg régóta halott lenne már, de a mellkasán a másik hasítás annál bőségesebben vöröslött, a vér tisztára átáztatta a rózsaszín, A–vonalú ruháját. Az egyik válláról csontig lerohadt a húsa, de a másik gömbölyű volt, a bőre sima és tökéletes. Vajon miért nem használta a vámpírbűbáját, hogy az egész testét tökéletessé javítsa? A rothadóvámpírnak két alakja van: az emberi és a rohadó. A legtöbben a hibátlan, emberi alakjukban múlatták az idejük nagy részét, még ha általában élvezték is, hogy az áldozataikra a frászt hozzák a rothadó külsejükkel. Ez a vámpír azonban nem élvezte. – Ne bántson, kérem! – Te bántottad az idősebb Henryt – szegeztem neki. – Kit? – A másik férfit, akit a nyárfaligetbe vittetek. – Nem akartam bántani – kapta el a tekintetét. – Végre elég erős lettem, hogy hasson rajtuk a bűbájom, és gyönyörűnek lássanak. Az elsővel nem végeztem, de ő azt akarta, hogy bántsuk. Hogy a másik férfi szeme láttára bántsuk. – A fia előtt öltétek meg az apját. Belenézett az arcomba, ordított róla a rémület. – De nem akartam! – Senki se tartott pisztolyt a fejedhez – morogta Becker. – Annál sokkal rosszabb volt. Sokkal rosszabb – suttogta a vámpír. Megint éreztem a másik vámpírt, közelről éreztem. – Mi volt rosszabb? – kérdeztem. – Ő rosszabb – lehelte. – Ki az az ő?

328

A vámpír megrázta a fejét, és maroknyi hajtincs esett le az arcára. Lekapta onnan, zokogni kezdett. – Istenem, az lenne a legjobb, ha megölne! Ennél még az is jobb. – Biztosan fel tudod ölteni az emberi alakodat. Éjjel mindenképpen – mondtam. Rám nézett, a vaskos hajtincs még mindig ott volt a kezében. – Hogyan? Megismételtem. – Ha képes lennék rá, ő mondta volna. Megjutalmazott volna, hiszen megtettem mindent, amire kért. – Kicsoda? Felnézett valamire, amit nem láttam. – Ne, kérlek ne! – mondta, majd rám nézett megint. – Nem én tehetek róla, ne öljön meg. Ő irányít, és nem tudok nemet mondani neki. – Mire nem tudsz nemet mondani? – kérdeztem. – Semmire – mondta a távolból, mintha közben figyelne valamire, amit mi nem hallunk. Hideg szélként kavarodott fel benne az energia, megint felszegte ránk az arcát, és egyszeriben valaki más nézett ki az arcából. Csak egy vámpírt ismerek, aki így, ilyen kompletten birtokba tud venni más vámpírokat. – Utazó – suttogtam. – Mellé. De még egyet tippelhetsz – mondta ugyanaz a hang, a nő hangja, de olyan idegen hanghordozással, hogy inkább éreztem fiúhangnak, bár meg nem tudtam volna fogalmazni, hogy miért. – Ki vagy? – kérdeztem. – Találd ki! – sziszegte, és felizzott minden szent tárgy. 329

– Ne csináld, különben megöljük a nőt. – Csinálok helyette másokat – mondta a hang. – Más vámpírokat? – Vámpírokat is – szűkölte gonoszán, ami sehogy sem illett az összetört női testhez, amelyet használt. – Senki ne nézzen bele a szemébe! – ordítottam. – Mindig vannak ügyetlenek. Valaki mindig belenéz a szemembe – mondta a hang. – Hagyd el őt! – tartottam magam elé a keresztet. – Ezt akarod megmenteni? – kérdezte a hang jól mulatva a feltételezésen. – Neki is vannak jogai. Elraboltad a testét és fizikailag bitorolod, ez törvénybe ütközik. – De ő az enyém. Az enyém! – Nem, ez nem igaz – indultam el a vámpír felé a keresztet magasan magam elé tartva. Nicky mellettem gyalogolt, a fegyvere minden eshetőségre készen. A két vadállat a lábunknál morgott fenyegetően. – Ő az enyém! – süvöltötte a hang. – Nem így van! – ordítottam bele a képébe. – Hát akkor kié? Kié lenne, ha nem az enyém, aki pedig teremtettem?! – Ő csakis önmagáé. A vámpír lehunyta a szemét: nem bírta a felszentelt kereszt fényét. – Minden vámpír valakié, Anita Blake. Ha nem az enyém, akkor kié? – Az enyém – harsogtam, és a keresztet a nő karjához nyomtam. A vámpír felsikoltott, és akkor rám nézett a fehéres izzáson át, az arcán végtelen gyűlölet lobogott, majd eltűnt. 330

Éreztem, ahogy elmegy, elhagyja a nőt, aki élesen, reményvesztetten sikoltott fel. Levettem róla a keresztet, nekizuhant a fa törzsének, és a földre roskadt. Senki nem próbálta elkapni, még én sem. Ahogy a szent holmik utolsókat pislákoltak, mint a hajnali égen felszívódó utolsó csillagok, ő is felnézett ránk, és sírva fakadt: – Úgy sajnálom. Annyira nagyon sajnálom. – Tudom – mondtam. – Elűzted tőlem. Elűzted őt. Köszönöm, nagyon köszönöm. Azt gondolta volna, hogy örökre megszabadult a másik vámpírtól? Hogy elég egy szent tárgy érintése, és tényleg soha nem látja többé a szörnyeteget? Amilyen megkönnyebbült hálával nézett rám, nyilvánvaló, hogy pontosan ezt gondolta. Nem világosítottam fel az ellenkezőjéről, mert ki kellett őt hallgatnom, és amíg a megmentőjének hisz, sokkal készségesebben válaszol majd a kérdéseinkre. Mellesleg addig ne siess összetörni mások reménységét, amíg nem tudsz helyette mást kínálni nekik. Volt egy rendőr, akinél szintén akadt az újfajta bilincsekből. A vámpír tiltakozás nélkül engedte, hogy megbilincseljük, közben folyamatosan hálálkodott, néha közbeszúrva egy kis sajnálkozást is. Ares a földre rogyott. Még mindig hiéna alakban volt, és a lábai egyszerűen felmondták a szolgálatot. A megbilincselt vámpírt a rendőrre bíztam, és a lelkére kötöttem, hogy ne nézzen bele semmiképpen se a szemébe. Nicky és a még mindig leopárd Nathaniel Ares mellett kuporgott. – Mi van vele? – léptem melléjük. 331

Nicky a fénybe tartotta a kezét: véres volt, és a vérbe sárga csíkok keveredtek. Aztán megcsapta az orromat a szag. Ugyanaz, amit a kórházban éreztem. A rohadt életbe. – Ne, a fenébe is, ne! – rogytam le a hiéna mellé. A hiéna megborzongott, vonaglott egyet, aztán a bunda lemállott róla, és az emberi test mint egy jégbe fagyott maradvány bukkant elő a szertefoszló állati energiák alól, ahogy alakot váltott. Elvileg minimum négy, de akár tíz órát is kénytelen lett volna eltölteni a hiénatestben, egy vérállat csak akkor tudott ennél hamarabb visszatérni, ha hatalmas ereje van, vagy éppenséggel annyira megsebesült, hogy már képtelen tartani az állati formáját. Vagy meghalt. Visszafojtott lélegzettel tapogattam a nyakát a pulzusát keresve, imádkoztam, hogy dobbanjon, lüktessen a vére. És igen, ott volt, életben volt. – Itt egy sebesült, orvost kérek! Nicky a puszta kezét használta nyomókötésként a seben, míg vártuk a mentőstisztet, akiért Bushnak a tisztásra kellett visszamennie. Egy gumikesztyűt hajítottam oda neki. – Nem kaphatok el tőle semmit, Anita. – Ő elkapta. Nicky a homlokát ráncolva rángatta fel a kesztyűt a kezére, de egy szót sem szólt, nem vitatkozott. Most már gumikesztyűsen próbálta csökkenteni a vérzést. Nathaniel leopárdja megszimatolta a sebet, és sziszegett. Levettem a mellényemet. – Maga meg mit művel, rendőrbíró? – szólt rám Becker. – Oda akarom adni a pólómat, hogy azzal szorítsa el a sebet, de ahhoz előbb ki kell bújnom a mellényből.

332

Rajta kívül csak páran maradtak itt velünk, hogy minden eshetőségre felkészülve vigyázzanak ránk, bár elkaptam az egyikük megjegyzését, hogy mellettünk jóval nagyobb biztonságban vannak. Szerintem hármunkra gondolt. Levettem a mellényt, és nagy, fémes koppanással dobtam a földre. Kibújtam a pólómból, négybe hajtottam, és Nicky kezébe nyomtam. Véres gumikesztyűben nyúlt érte. A sötét vértől sárgásán ütött el a fertőzés. Persze lehet, hogy az nem maga a fertőzés volt, pontosan nem tudtam, mi volt az. Vajon mindenki elkapta, akit ma éjjel megmartak? A többi harapás nem tűnt vámpírharapásnak. Inkább tetszett zombi vagy ember fognyomának. Ezt a fertőzést vajon vámpírok és alakváltók is elkaphatják? Mert ha igen, akkor egy totálisan új járvánnyal állunk szemben. Visszavettem a mellényt. Így melltartóra elég kényelmetlen volt, de még mindig inkább dörzsölje ki a bőrömet, mint hogy bekapjak egy eltévedt golyót. És így a fegyvereimet is van hol tartani. Régebben, amikor a törvény kötelezővé tette a viselését, utáltam, de mára megszoktam, legalább volt miben cipelni magammal az arzenálomat. – Csinos cicifix – jegyezte meg valaki. Felnéztem a körülöttünk álldogáló rendőrökre. Nem tudtam eldönteni, hogy melyikük mondta, csak annyi volt biztos, hogy férfihang volt, szóval nem Becker. Megfordult a fejemben, hogy bedühödjek–e, de tényleg csinos darab volt, fekete csipke, nem olcsó vacak. – Kösz – mondtam, és becsatoltam a mellényt, hogy visszavegyem rá a dzsekimet is. – Passzol hozzá a bugyi? 333

A picsába is, ha az ember nem kéri ki magának, rögtön elszemtelenednek az ilyenek. Bátorításnak veszik. – Ki volt az? – néztem fel megint. Zavartan feszengtek, aztán mindenki hátrébb lépett, egy fiatal egyenruhást hagyva középen, egymagában. Ostoba volt, nem fogják megvédeni, itt kint, a pusztítás, vérző sebesültek és haldoklók között legalábbis senki. A leopárd úgy dőlt nekem az oldalával, mint valami nagyra nőtt kutya. Gyanús, hogy Nathaniel így próbált figyelmeztetni, hogy ne a barátokkal viaskodjam. Átöleltem a testét, hozzábújtam a meleg, otthonos bundájához. Lejjebb is ment a vérnyomásom. – A neve, járőr? – Connors. Connors járőr – mondta tisztán érthetően, és közben mélyen a szemembe nézett. – Ide figyeljen, Connors járőr. Ez a férfi, aki maga mellett is harcolt a húsevő zombikkal és vámpírokkal szemben, és most itt fekszik sebesülten, a barátom. Magának is biztosan van azok között barátja, akik a tisztáson hevernek ugyanilyen vagy még rosszabb állapotban. Csak bólintott. – Bocs, ezt nem hallottam. Esetleg kihangosítaná magát? – szegeztem neki. Már–már jólesett, hogy egy ilyen apróság miatt felhúzhatom magam. – Igen, van – mondta, és a hangjában némi ingerültség hallatszott. – És ilyen körülmények között maga szerint helyénvaló egy nőnemű tiszt fehérneműjéről fennhangon spekulálni? – Nem az – mondta ezúttal tisztán érthetően. – Örülök, hogy egyetértünk. 334

Bush érkezett kocogva, a nyomában egy másik tiszttel, aki Perkinsként mutatkozott be. – Hallottam, amikor orvosért kiáltott, de odaát is rengeteg a sebesült. Közben letérdelt Ares mellé, végigmustrálta meztelen testét. – Ő volt a hiéna? – kérdezte. – Ő. Három kesztyűt húzott, és csak utána intett Nickynek, hogy vegye el a sebről a kezét. Odavilágított Ares nyakára, ahol a seb volt, és megrázta a fejét. – Traversnek a mellkasán van egy ilyen seb. Ugyanaz a fertőzés, mint Callahan seriffnek. – Igen – bólintottam. – Nem zárul össze a seb. Azt hittem, a likantrópok gyorsabban gyógyulnak. – Azok a sebek, amelyeket más természetfeletti lények okoznak, lassabban múlnak el. – Vagyis azért nem gyógyul, mert vámpírharapás? – Azért, igen. A nagy leopárd nekem dörgölőzött, beletúrtam a bundájába. – Nincs baj, Nathaniel. De nem hagyott békén, kénytelen voltam ránézni. Nagyon is emberi pillantással nézett rám, valamit mondani próbált. Lejjebbengedtem a pajzsot, hátha „meglátom”, mit szeretne. Hirtelen szürkés képek árasztottak el, az éjszaka szaga és a testem érzése, ahogy hozzásimul, de... nem úgy, ahogy egy ember gondol rá, hanem sokkal inkább... gyorsan a helyére rántottam a pajzsot, de még így is beleszédültem, kénytelen voltam belé kapaszkodni, nehogy 335

eldőljek. Láttam dolgokat, töredékeket, mintha széthullott kirakódarabkákat látnék a padlón. Amikor az ember tudja, hogy egy képet lát, de csak a színes részletek virítanak mindenütt, összefüggéstelenül. Nathaniel energiája szétáradt rajtam, elektromos csókok bizsergették az idegvégződéseimet. A bundája a kezem alatt hullámzott, és életemben először tartottam a karjaimban, ahogy szó szerint kibújt az egyik bőréből, hogy a másikba visszaterelje az izmait, csontjait. – Édes istenem! – kiáltott fel a hátunk mögött Becker. Kíváncsi lettem volna, hogy az átváltozás döbbentette így le, vagy hogy immár anyaszült pucéran kuporgott mellettem a hosszú hajzuhatag takarásában. Amikor Ares változott át, egy mukkot se szólt, szóval sanszos, hogy a feljajdulás inkább a „meztelen és szépséges pasi”– jelenségnek szólt. Egy sebesültnél ráadásul illetlenség szexuális vonzódásnak jelét adni, de Nathaniel nem sebesült meg, ép volt, és nagyon is egészséges. Tökéletesen illeszkedett a karom görbületébe, az ölelésembe, mintha a Teremtő is pont oda és így alkotta volna. És ha a leopárdhoz jó volt hozzábújni, kétszer vagy hússzor is olyan jó volt ehhez a másik alakjához. – Még soha nem változtál vissza ennyire gyorsan – jegyezte meg Ares másik oldaláról Nicky. – Még soha nem próbáltam – mondta Nathaniel kissé megbicsakló hangon. Szorosan öleltem, csak ámultam, hogy milyen forró a teste, milyen selymes a bőre és a haja. Beletemettem az arcomat abba a zuhatagba, ahogy az ember nagyot kortyol a hűsítő italból. A nyakán még mindig ott volt a nehéz bőr nyakörv, csak már lógott rajta. 336

– Elvileg ilyenkor el kéne ájulnod – morogta Nicky. – Ha esetleg elájulnék, Anita, emlékszel arra a vámpírra, aki Tennesseeben harapott meg engem? – hadarta. Már akkor is tudtam, hogy vannak rothadóvámpírok, de azzal, hogy a harapásuk fertőző lehet, csak akkor szembesültem, amikor egy ilyen megharapta Nathanielt. A fájdalomtól üvöltve fetrengett a szállodai szobában, és ha Asher meg Damian a saját életüket kockáztatva nem szívja ki a fertőzést a testéből, talán bele is halt volna. Asher elég erős és hatalmas volt, hogy ne essen baja, de Damian majdnem végleg elrohadt. Őt én mentettem meg azzal, hogy a véremet adtam neki, tápláltam, amivel én is sokat kockáztattam, de mivel korábban én könyörögtem neki, hogy mentse meg Nathanielt, ez volt a minimum, amit tehettem érte. Ekkor Nathaniel még nem volt a hívóállatom, se Damian a vámpírszolgám. Mennyire távolinak tűnt már ez az emlék! – Hogy felejthetném el? – kérdeztem, és még szorosabban öleltem. Felfoghatatlan volt, hogy volt idő, amikor még nem szerettem őt, hogy volt idő, amikor bármire kész voltam, csak ne legyen a szeretőm. Most meg ő az egyik legfontosabb az életemben. – Aresnek is csak egy állati alakja van, mint akkor nekem. Ő sem fog tudni egymagában meggyógyulni. Belemerevedtem az ölelésbe, aztán lassan felnéztem a hajából, bele a szemébe. – Aresnek csak egy alakja van? – Nem tudtad? – Nagyra nőtt, domináns, erős pasi. Azt hittem, ez automatikusan két alakot jelent. – Nem feltétlenül – szólt bele Nicky is a beszélgetésbe. 337

– Nem pontosan értem, amiről beszélnek – mondta Perkins –, de vissza kell mennem, hogy néhány sebesültet még előkészítsek, mielőtt ideér a helikopter. – És Aresszel mi lesz? – kérdeztem. – A második körrel elküldöm őt is. – Nem. A lehető leggyorsabban be kell érnie a kórházba. – A likantrópok bármiből felállnak. És kevés hely van a helikopteren. Egy alakváltót nem sorolhatok a sebesült emberek elé. – Azt gondolod, hogy benne is éppolyan gyorsan terjed a fertőzés, mint nálad Tennesseeben? – Igen. – De maga is meggyógyult – bólintott Perkins. – Akkor nekem volt segítségem, itt viszont nincs senki – nézett nagyon komolyan a szemébe Nathaniel. Azt akarta ezzel üzenni, hogy vámpír nincsen velünk, de még ha lenne is, csak egy nagyon erős vámpír segíthetett volna anélkül, hogy ő maga is megfertőződjön. Asher elég erős volt, de Damian majdnem belepusztult. – Higgye el, ez a nyavalya ugyanúgy végez Aresszel is, mint Traversszel – fordultam Perkinshez. – A likantrópok nem kapnak el semmilyen fertőzést – ellenkezett a mentőstiszt. – Nathaniel csakis azért maradt életben, mert rendkívüli segítségünk volt. Ha az nincs, belehalt volna. Ez az egyetlen létező fertőzés, ami egy likantrópra végzetes lehet. A szavamat adom, hogy nem hazudok, csak hogy soron kívül feljuttassam az emberemet a helikopterre. Láttam a tetemeket a hullaházban, és a főartéria melletti harapás rendkívül gyorsan eljuttatja a fertőzést a

338

létfontosságú szervekbe. Ha a cucc eljut a szívébe vagy az agyába, meghal. – Ezt nem tudhatja. Az viszont bizonyított, hogy a másik három személynek két órán belül vége, ha nem jutnak komoly segítséghez. – Ha kivágja egy vérállat szívét vagy az agyát, meghal. Ha ez a fertőzés elrohasztja bármelyik szervet, az semmiben sem különbözik attól, hogy vadászpuskával szétlövi őket, az eredmény ugyanaz: annyi neki. – Már tudják kezelni, nem halad olyan gyorsan. – Gyógyszerekkel nem. Csak épp az alakváltók gyorsabb anyagcseréje gyorsabban pörgeti át a szervezetükön ezt is. Perkins szeme összeszűkült, nekem pedig nagy erőfeszítésembe került, hogy ne kezdjek vele üvölteni. Nathaniel szorosabban bújt hozzám, így próbált nyugtatni, nehogy elszakadjon nálam a cérna. És igaza volt, mert ha leordítom a drága mentős fejét, akkor juszt se segít, és Ares nem jut fel az első körben a helikopterre. – Ide figyeljen, rendőrbíró! Traversen kívül két másik emberünk is van, akinek egy órán belül vége. – Hányan férnek fel a helikopterre? – Hatan, mert a tisztáson csak a Black Hawk tud leszállni. – Akkor felfér a két kritikus betege, Travers, Ares és még ketten. Komoran nézett, ami soha nem jelent jót. – Nem szeretnék gorombának tűnni, de a szelekciós elv legfőbb eleme a sebesülés súlyossága és a felépülés esélye. Ha elfogadom, hogy a barátjának ugyanaz a baja, mint Traversnek, az nem változtat semmin. Úgy tudom, először 339

a fertőzött húst vágják ki a testből. Nincs likantrópvér– tartalékunk, pláne AB negatív vércsoportban, ahogy a társa, Nick jelezte. Az országban ez a legritkább vércsoport, soha nincs belőle elég. Azzal nem vesződtem most, hogy Nicky honnan tudja Ares vércsoportját. Majd ha már megmentettük, megdumáljuk. – Egy alakváltó kaphat emberi vért. Csak fordítva nem működik, a fertőzés kockázata miatt. – A legtöbb nyugati államban, így Coloradóban is, szigorúan elkülönítve kezelik a likantrópok és az emberek számára fenntartott vérkészletet. – Vagyis akkor se tudnák időben megműteni, ha odaérne, mert nincs elég vér? – Sajnos így van – bólintott. – És ha a likantróp nullás negatív? – Egy életmentő műtéthez elegendő vért egyetlen embertől is le tudunk venni, de mégis mekkora esélye lehet annak, hogy egy likantróp általános donort találjunk? – Én az vagyok. – Maga nullás negatív és likantróp? – Hordozom a vírust, csak alakot nem váltok. Gyakorlatilag nem vagyok likantróp. – Olyan nincs, hogy valaki hordozza, de nem változik át. – Igen, ezzel elég gyakran rágják a fülemet. Ehhez képest három éve pozitív lett a vérvizsgálatom, és azóta is egyben vagyok. – Ha becsap, Blake... – pislogott a homlokát ráncolva. – A szavamat adom. A vérvizsgálati eredményeimet a szövetségi nyilvántartásban megnézheti. Perkins gyanakodva méregetett. 340

– Hallom a helikoptert – jelentette Nicky. – Én nem hallok semmit – mondta Perkins. – Én se, de ha Nicky azt mondja, akkor meghalljuk mi is hamarosan – mondtam, és alig fejeztem be a mondatot, már kerepelt is a távolban a rotor. Messze járt még, de közeledett. – Már hallom is. – Én még mindig nem – ingatta a fejét Perkins. Még pár perc kellett neki. Ritkán tűnik fel, hogy nekem is természetfelettien jó a hallásom, annyit vagyok vámpírok meg alakváltók között. Aztán olyasmit mondtam, amit nem gyakran szoktam: – Kérem, ne hagyja meghalni! Így ne. – A fenébe is, legyen – vonta össze a szemöldökét. – Nick vissza tudja vinni a tisztásra? – Persze. – Jöjjenek velem, Blake, és maga vele tart a gépen! Extrában kell beraknom, de csak akkor, ha a pilóta jóváhagyja a túlsúlyt. – Elég kicsi vagyok. – Hát imádkozzon, hogy annyira kicsi legyen, hogy felférjen a rászorulókkal meg egy véradóval a helikopterre. Nicky könnyedén felkapta Arest, és indult Perkins nyomában. Nathaniel megfogta a bal kezemet, és suttogva kérdezte: – Hogy van a repülésiszonyod? Megdermedtem, lépni is elfelejtettem, kis híján orra buktam. – Kurva élet – motyogtam halkan, mély érzéssel. – Eszedbe se jutott, mi? – Ha megmenthetem, fel kell szállnom a gépre. – Ez az én csajom – szorította meg a kezemet. 341

– Ja, hát ez. Az vagyok. Mentünkben váltottunk egy gyöngéd csókot, egy ág beleakadt a hajába rögtön, ahogy beértünk a fák közé. Nyilván nem az utolsó. Becker kivette a hajából a csatot, és Nathaniel kezébe nyomta, hogy összefoghassa a rengeteg haját. És mellesleg kicsomagolja a teljes meztelenségét. A jó elnyeri a jutalmát, nem igaz?

342

32. De nem minden jó és nem mindig. A Black Hawk belül nem kifejezetten tágas. Elfért benne a pilóta, a másodpilóta, három hordágy és két mentőorvos. Az egyikük maradt a tisztáson, hogy besegítsen Perkinsnek a hátrahagyott sebesültekkel. Arest és Traverst a gép egyik oldalába, a harmadik hordágyat a két mentősülés közé szíjaztuk. Mire mindenki bent volt, meglehetősen szűkösen lettünk. Ja, azt már mondtam, hogy klausztrofóbiám is van? Én a hordágyak felé fordított arccal ültem, így legalább nem kellett kinéznem, ami a fóbiáim miatt elég jó döntés volt. A biztonsági övem kissé a hátamba passzírozta a vadászpuskát meg az AR–t, de be voltam kötve. A helikopter rotorjának lüktetése átjárta a testemet, a ritmusa nem lankadt egy pillanatra sem. A korábban visszaküzdött émelygésem feléledt megint, és csak ültem merev háttal, nagyokat lélegezve, remélve, hogy megint én leszek az erősebb. És közben minden igyekezetemmel úgy tettem, mintha nem több száz méterrel a föld felszíne felett lebegnék egy hörgő halálmasinában. Akkor egyszer csak valami hangot hallottam, nagy valószínűséggel üvöltést, ha a fülhallgatón és a robajon át is elért a fülembe. Ahogy felnéztem, Arest láttam felülni a hordágyon, pontosabban próbálkozni a szíjak dacára. A doki, akit Lawrence–ként mutattak be, ami lehetett akár a vezeték– vagy keresztneve is, az nem derült ki, kicsatolta magát, és tolta volna vissza Arest fektébe, de akkora ütést kapott visszakézből, hogy ha

343

nem kapom el, rázuhan a középen fekvő sebesültre. Aki egyébként meg se moccant, ahogy Travers sem. – Nincsen semmi baj, Ares! – kiabáltam túl a zajt. Lawrence visszaült az ülésébe, így már láttam mögötte Arest. Rémülten tágra nyílt szemét ide–oda kapkodta, míg végül rajtam állapodott meg a pillantása. Lassacskán elernyedtek a vonásai, kissé megnyugodott. Kicsatoltam magamat, és óvatosan közelebb mentem hozzá, nagyon nem szerettem volna rálépni a harmadik sebesültre. A hordágyakba kapaszkodtam, de senki se volt magánál, senki se panaszkodott. – Meg tudja nyugtatni? Szeretném csekkolni, hogy jól van–e – mondta a fülembe Lawrence. – Persze – mondtam, de a gép valami turbulenciába keveredhetett, mert hirtelen kirántották alólam a talajt. Ares utánam kapott, megragadta a bal karomat, és egy hosszú pillanatra úgy kapaszkodtunk egymásba, mintha szkanderezni akarnánk. A fogásán éreztem, hogy görcs ráng végig a testén, az arca eltorzul a fájdalomtól. A szája mozgott, mondott valamit, de nem hallottam, gyorsan lerántottam hát a fél fülemről a fülhallgatót, és közelebb hajoltam a szájához. – Valami nem stimmel – mondta. – Megsebesültél – kiabáltam a fülébe. – Nem, ez valami más, annál... – kezdte, de egy újabb görcs belé fojtotta a szót, és olyan hevesen szorította a karomat, hogy már kis híján kirántottam a markából, amikor hirtelen elernyedt. Megérintettem az arcát, úgy fordítottam a fejét, hogy lásson.

344

– A doki ellenőrizni akarja a funkcióidat. Engedd neki szépen, jó?! – Jó – préselte ki az összeszorított ajkain, a szeme kifordult fájdalmában. Megfordultam, odaintettem Lawrence–t. Vissza akartam ülni a helyemre, de Ares nem eresztette a karomat, úgy kapaszkodott belém, mintha az élete múlna rajta. Így csak félreálltam, Ares pedig kicsit kinyújtotta a karját, de nem engedett el. De legalább ezzel se veri le még egyszer a doktor fejét. Ha majd nagyon útban leszek, akkor újraszervezünk, de ha Aresnek jobb úgy, ha foghat, ha ez megnyugtatja, akkor maradok, ahol vagyok, amíg lehet. Lawrence végezte a dolgát, de amint leheletnyit hozzáért Areshez, egy újabb görcs rángott végig rajta, de olyan hevesen, hogy ha épp nem engem markol, megint lesodorta volna a lábáról a doktort. – Nyugi, Ares – kiabáltam bele az arcába –, csak segíteni akar. – Csak ellenőrzőm, amit kell, nem fogok szurkálni – nyugtatta Lawrence is. – Ne! – nyögte Ares fájdalmasan. – Hadd tegye a dolgát, Ares – hajoltam egészen közel az arcához. Centikre voltam tőle, jól láttam, ahogy a szeme a hiéna aranysárgájába fordul. A szörnyetege energiája átcsapott róla az összefogódzkodott karunkon, végigkúszott a gerincemen. – Nehogy megpróbáld! Itt benn nem válthatsz alakot, érted?! – Nem tehetek róla... ő akarja, hogy alakot váltsak. – Kicsoda? – A vámpír. Annak a nőnek a mestere... irányítja a... szörnyetegemet... 345

– Ahhoz egy harapás kevés. – Szálljunk le! Most. Nem tudom tartani... szólít engem. – Az kizárt, képtelenség. Az nem így megy. – Mintha a harapás... A rothadással átkerült belőle valami belém. Nemcsak a fertőzés, hanem ő maga is. – De ki? Tele torokból felüvöltött. – Fáj, istenem, annyira fáj! – Ares, ne... A karomnál fogva rántott le magához, bele egészen az arcába, hogy fejjel lefelé néztem bele a szemébe, mintha az ölemben pihenne a feje. Majdnem összetörte a csontjaimat. – Ha alakot váltok, nem leszek önmagam. Érted? Nem... én leszek. Ő fog... uralni. Ő fog irányítani. – A rohadt életbe – suttogtam, de az arcomról is pontosan leolvashatta, hogy nagyon is értem, miről beszél, mert ettől egy kicsit mintha megnyugodott volna. Bízott bennem. Reméltem, hogy nem hiába. – Most arról beszél, amire gondolok? – kérdezte Lawrence. – Le kell tenni a gépet! Most. – Kizárt – rázta meg a fejét Lawrence. – Ki kell innen juttatni Arest, mielőtt még alakot váltana. – Le tudnánk valahol szállni? – beszélt bele a doki a mikrofonjába. – Negatív – jött a pilóta válasza a fülünkre. Ares teste rángatózott, a szörnyetege energiája égnek meresztette minden hajszálamat. Morgott, méghozzá elég hangosan, hogy még a doki is hallja a fülhallgatója és a nagy zaj ellenére. Elkerekedett szemmel hadarta a mikrofonba: 346

– Gond van itt hátul, azonnali landolást kérek. A másodpilóta hátrafordult, kérdőn nézett ránk. – Mi a fene volt ez? – Alakváltó – mondta Lawrence. – Nem lenne rossz ötlet letenni a gépet – kiabáltam. – Negatív, ismétlem, negatív. Nincs biztonságos leszállásra alkalmas terep – mondta erre a pilóta. – Az alakváltó elveszti a kontrollt, azelőtt ki kellene juttatni a gépből – mondtam a mikrofonomba. – Felszállás előtt garantálták, hogy az alakváltó tökéletesen biztonságos. Különben nem vettük volna fel a madárra – felelte a másodpilóta. – Alaphangon biztonságos is, de most vészhelyzet van. És nem akarhatják, hogy itt fönn bújjon ki a bőréből. – Legalább tíz percig nem tudunk még hova leszállni. Annyi ideig kibírja? – Ares? Hiénaszemek néztek fel rám. A teste rángott, és a kezemet is majdnem összeroppantotta már, olyan erővel szorongatott. – Hallasz, Ares? – Igen – mondta morogva. – Tíz perc az egész, csak annyit kell kibírnod, és akkor földet érünk. – Nem hiszem... nem tudom. – Tarts ki, csak tarts ki, segítünk! Megint vonaglott, és kénytelen voltam kirángatni a kezemet a fogásából. – Bocs – mondtam, de akkor megint felüvöltött, és az üvöltés vonításba torkollt.

347

Lawrence elhátrált, de persze az ülése megállította. Most már a pilóta is hátranézett. – Mi a nyavalya ez? – Le kell szállnunk! – Még hét perc kell. – Anita! – üvöltötte Ares. Közelebb léptem hozzá, hogy jobban lásson, de a kezemet nem nyújtottam. – Itt vagyok. – Lőj le! – Mi van? – Lőj le, mielőtt alakot váltanék! – dobálta magát a hordágyon, megint üvöltött kínjában. – Itt fenn nem tudsz előlem menekülni. – Már csak hét perc, tarts ki, kérlek! Sikoltott, vonított... – Rád fogok támadni. Nem leszek önmagam, érzem. Jaj, istenem, istenem! Lőj le! – Vadul forgatta a szemét, végül Lawrence–re mutatott. – Maga! Lőjön le! – Azért vagyok itt, hogy megmentsem, nem azért, hogy megöljem – rázta meg a fejét az orvos. – Anita! – Itt vagyok, Ares. – Ne hagyd, hogy... Így... felhasználjon – nyögte, és megint üvöltött, ahogy a torkán kifért, kapkodta a levegőt irgalmatlanul szaporán. A teste szörnyen vonaglott, láttam, ahogy a bőre alatt kiugranak a helyükből az ízületek, a szalagok elmozdulnak, az izom hullámzik, ahogy izomnak nem lehetne. Küzdött az alakváltás ellen, vagyis lassabban, ezerszer fájdalmasabban ment végbe a folyamat. De időt akart adni nekünk. 348

– Mindig ennyire fáj ez? – kérdezte az orvos. – Most küzd ellene – ráztam meg a fejemet. – Hogy legyen elég időnk – értette meg egyből Lawrence. – Arrébb tudná vinni a többieket? Hogy távolabb legyenek tőle? – kérdeztem. – Mégis hova? Igaza volt, nem lehetett átrendezni semmit: Travers Ares fölé szorult, a harmadik sebesült pedig, akinek még csak a nevét se tudtam, pedig közénk, ott feküdt a legnagyobb szar kellős közepén! A sikoltás átváltott abba az ugató, hátborzongató röhögő hangba, a bunda kibomlott, csontok kerültek az új helyükre, mintha valami óriási kéz darabokra szaggatta volna az emberi alakot, és egy teljesen újat, másmilyet gyúrt volna azokból a darabokból. Soha nem láttam még ilyen alakváltást, mintha tényleg, szó szerint darabokra szedték volna Arest, és megint újra egybe. És ez nem csak áttetsző folyadékkal járt, ömlött a vére, mindenhová fröccsent, mert annyira próbálta visszatartani a változást. A földön fekvő sebesültet is beterítette, félő volt, hogy a likantrópvér bekerül a sebeibe, és akkor... újabb aggodalmak. Ares szétszaggatta a szíjakat, amelyek eddig lefogták, és felült volna, de Travers hordágya ott volt fölötte, nem tudott alóla szabadulni. Befordult a helikopter fala felé, csak a takaró látszott belőle, egész teste árnyékban maradt. Csak az izmai vonaglása látszott, mintha ezernyi kígyó kavarogna a vékony anyag alatt. – Mayday, Mayday, Mayday! – hallottam, ahogy a másodpilóta a rádióba kiabálja a vészjelzést. 349

Lawrence az ülésébe szíjazta magát, én állva maradtam, fél kézzel az egyik hordágyba kapaszkodtam, a másikkal a Browningomat húztam elő. Ja, hát az AR vagy a vadászpuska biztosabb lett volna, de azzal a helikopter falát is átlőttem volna, márpedig a levegőben az ember nem csinál ilyesmit, hacsak nem akar nagyon hirtelen a levegőben lenni. A Browning csak Arest lyukasztaná ki, ami csak rá nézve veszélyes, senki másra a gépen nem. Egy helikoptert még annyira sem szabad kilyukasztani, mint egy repülőt, ezt a speckó repülős tréningünkön alaposan az eszembe vésték: ha a rotorral bármi apróság történik, a helikopter leesik, találkozzunk bármilyen fantasztikus megoldásokkal a filmeken. Ha a motornak valami baja esik, mindennek vége. Ha egy repülőnek az egyik motorja kiesik, még mindig ott van a másik, azzal is le tud ereszkedni, sőt, le is vitorlázhat, akár motorok nélkül is. De a helikopternél, ha leáll a rotor, megsérül egy lapát, akkor vége. Ha már kénytelen leszek lelőni Arest, legalább ne több legyet üssek le egy csapásra, ne végezzek mindannyiunkkal. A Black Hawk remegve ereszkedni kezdett. – Találtam egy tisztást, de szűkös lesz – kiabálta a pilóta. – Csatolják be magukat! Megfordult a fejemben, hogy visszaülök én is a helyemre, de ha becsatolom magam, akkor nem fogom tudni időben lepuffantani Arest, a pilótákat a másodperc töredéke alatt elintézi, annyira szűk volt a hely. A szavamat adtam nekik felszállás előtt, hogy nem lesz semmi gond, nem hagyhatom, hogy darabokra szedje őket. Ha már a szavamat nem tartottam, legalább beállók a hatalmas

350

vérhiéna útjába, amely egyelőre a hordágyon lapult a sötétben, gonoszul morogva. Nem láttam belőle semmit. Ezerrel kapaszkodtam, megvetettem a lábaimat, és a sötét kupacra céloztam. Az egyetlen vigaszom az volt, hogy hiéna alakban Aresnek egyszerűen túl szűk volt a helikopter belső tere, és ez derekasan akadályozta a mozgásban. Amitől eddig állt a hátamon a szőr, most elkezdett hasznos lenni, vagy legalábbis ezzel nyugtattam magam, amikor valami a helikopter hasának ütközött. – Fák! – ordította Lawrence. Most, hogy mondta, már én is hallottam a gép testét karcoló ágakat. Éreztem, mennyire küzd a pilóta, hogy a szűk tisztásra lerakja a gépet. Amíg a lapátok nem sérülnek, addig nem gond, ha megcirógat néhány fa. Rázkódtunk, és kapaszkodni ugyan kapaszkodtam, de a lábam kicsusszant alólam. Koncentráltam, hogy ne zuhanjak rá a hordágyon fekvő sebesültre, és a pisztolyomat is Ares alakján tudjam tartani. Átfordult, és próbált előugrani, de felülről Travers, alulról meg a hordágy kerete tartotta fogva. Egy pillanatra belenéztem a fakó szőrű vérhiéna szemébe, az életre kelt rémálomba. Még mindig nem nyertem vissza az egyensúlyomat, csak a kapaszkodás tartott egyáltalán talpon, így nem tudtam rendesen célozni, félő volt, hogy eltalálom a fölötte fekvő Traverst. Lawrence kiáltott, de nem tudtam rá figyelni, mert célozni igyekeztem. A hiéna viszont tiszta erőből előrelendült, összeroppantotta maga alatt a hordágyat, Travers teste mindenestül megemelkedett, és Ares hatalmas alakja előkászálódott – ugyanazzal a lendülettel rávetette magát Lawrence–re. Már a kezében lehetett a 351

pisztoly, mert nálam hamarabb lőtt. Az én lövésem a mellkasát találta el, de meg nem öltem. Lawrence sikoltott. A következő pillanatban a sebesültön ültem, és a pisztolyomat a bundába toltam bele, határozottan, és már lőttem is, kétszer egymás után meghúztam a ravaszt. A törzsébe lőttem, nem kellett kivégeznem. Ezzel viszont csak felingerelhettem, mert most megfordult, és rám vetette magát. Beszorultam a szörnyeteg alá, alám pedig az egyébként is eszméletlen sebesült szorult. Közvetlen előttem csattogott a hatalmas, véres álkapocs, a szemei tébolyodottan forogtak, és belelőttem a kitátott szájába, kétszer. Olyan érzés volt, mintha egy baseballütővel hasba vágtak volna, levegőt se kaptam. De ha én nem végzek a szörnyeteggel, akkor végleg lehúzhatom a rolót, nekem annyi. Egy kar jelent meg előttem, és a hiéna belemart, leharapta a pisztolyt fogó kezet, pisztolyostul. Vér ömlött az arcomba, újabb sikoltás hasította a dobhártyámat. Hatalmas, fájdalmas rázkódás – földet értünk. Valaki ránk zuhant, a hiéna elrugaszkodott rólam, és a férfinak ugrott. Azt hittem, Lawrence az, de valaki kinyitotta az ajtót, és nem lehetett mind a kettő Lawrence. Beszorultam a hiéna fara alá, szó szerint rajtam ült. Beleürítettem a Browningot a testébe, ahol értem. Ha nem is végeztem vele, azért fájdalmat kellett volna éreznie, bénultan elterülnie, vagy valami, de nem, a következő pillanatban már el is rúgta magát rólam. Nagy nehezen felültem, és megláttam a dokit az ajtóban: a vállát úgy tépte ki a helyéből a hiéna, hogy a nyaki verőere is szakadt vele. Meghalt, vagy legalábbis haldoklott. Egy házat láttam, fényeket. 352

Egy kurvára lakott részen landoltunk, és Ares kiszabadult az emberek, gyerekek közé. Bassza meg! A pilótákat kerestem, a pilóta épp a másodpilóta kezére tett nyomókötést. Ő nyúlt be közénk a pisztollyal, az ő kézfejét szakította le Ares, az ő vére száradt az arcomra. Feltápászkodtam, a nagy ajtóhoz vonszoltam magam. Elhajítottam a Browningot, a kezembe rántottam a szíjon az AR–t, és Arest kerestem. Nem számítottam rá, hogy egyből észreveszem, mert elinalt már biztosan, és prédára leső vérszomjjal vetette bele magát a világba. A ház beállóján egy kocsi állt, az ablakok mögött sápadt gyerekarcok, és egy asszony guggolt odakinn, a haját és a szoknyáját felkavarta a helikopter rotorja, ami egyébként csak most kezdett leállni. A nő valószínűleg nem látta a gépből előugró hatalmas hiénát, de a gyerekek biztosan. Kristályos pillanat volt, minden belassult, az idő megállt. Az embert megszállja az illúzió, hogy mindenre van idő, minden sikerülni fog. Minden apró részletet élesen látsz, mintha gyémántmetszővel rajzolták volna hirtelen körbe. Láttam, ahogy a gyerekek a kocsiban sikoltozni kezdenek. Láttam, ahogy a nő a kezével takarja a szemét a rotor kavarta portól és szeméttől, és láttam, ahogy a nagy lapátok lassan megállnak a fejem fölött. Láttam, ahogy a vértől mocskos bundájú hiéna az asszony felé veti magát. A vállamra emeltem az AR–t, szorosan markoltam, felcsaptam az optikai kapcsolót, és megvilágítottam a hiéna hátsó felét. Meghúztam a ravaszt, és a 6.8–as lövedék kicsapta a dög alól a hátsó lábait. Az állat megpördült, felém fordult. Rám nézett. Nem állati tekintet volt ez. Sarkon fordult, rohanni kezdett, távolodni az asszonytól és a gyerekektől, be a fák közé. Ha eléri az erdőt, elveszítjük. 353

Az immár stabilan álló helikopter oldalának támaszkodtam, és nem egyszerűen lelassítottam a lélegzetemet, hanem nem vettem levegőt. Ares hangját hallottam a fejemben, ahogy a lőtéren magyaráz. Mesterlövész volt. A legtöbbször huszonöt és ötven méterről gyakorolok. A hiéna már vagy százméternyire volt, rohadtul szétlőve, és mégis jól mozgott még mindig. Százötven méter, mindegy is, a feje benne a célkeresztben, tisztán, ahogy tőle tanultam. „Vezesd a célt, keresd a szelet!” A széllel mindig bajban voltam. Meghúztam a ravaszt. A hiéna szaltót vetett a levegőben, és elterült az árnyékban, az erdő peremén. Biztosnak kellett lennem. Elbotorkáltam a Black Hawktól. Az oldalammal volt valami, nem éreztem. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire átvágtam a célra tartott AR–rel az udvaron. Egy reflektor követett a magasból, és már hallottam a másik helikoptert, de nem vettem le a szemem arról a pontról, ahol Ares elterült a földön. Időközben a pilóta csatlakozott hozzám, ő is a vállához szorított fegyverrel jött, mondott valamit, de nem értettem. A reflektor ránk ömlött a magasból, és immár Ares testét is láttuk a fénykörben, a magas fűben. Emberi alakban feküdt, de mintha lefejezték volna. Csak az ujjlenyomatai alapján lehet majd azonosítani, mert a fogai nincsenek már sehol. Megálltam a maradványai felett, az AR–t visszaengedtem a vállamra, és térdre rogytam. – Jól van? – kérdezte a pilóta. Bólintottam, de aztán rájöttem, hogy az oldalam nagyon nincs rendben, és ahogy odanyúltam, véres lett a kezem. 354

– Basszus – morogtam. – Eltalálták. – Hát el – mondtam, és elfeküdtem a hátamon a fűben, a fejem fölött ott körözött a második helikopter. Tévéstáb volt. Benne leszünk a hírekben, basszus, kétszer is. A pilóta az elsősegélydobozzal jött vissza. Nyomókötést tett a derekamra. Szerintem a másodpilóta talált el, amikor a hiénát próbálta kilőni. Az a rohadt eltévedt lövedék. A testet néztem néhány méterrel odébb. A férfit. Arest. Ami Aresből megmaradt. Néztem, amit műveltem vele. Annyira büszke lenne erre a lövésre. Hogy végre megtanultam a szélirányt is belekalkulálni a lövésbe. Lehet, hogy nem is ingatnám meg a hitében, hogy végre sikerült kiszámolnom, hogy tudatosan állítottam be így a célt, pedig ez nem igaz, még most sem érzem ezt a széldolgot. Ezt soha nem árulnám el neki. És valahogy ettől a gondolattól eredtek el a könnyeim. Már hallottam a mentő vijjogását a távolból. A pilóta túlságosan erősen nyomta az oldalamat, mire anyázva fel is emelkedtem félig fektemben, de a fájdalom belém hasított. Fények és szivárványos színek kavarogtak az éjszaka sötétjében, és amikor a feketeség elnyelt mindent, az egész világot, én átadtam magam neki.

355

33. Halk duruzsolásra ébredtem. Próbáltam volna megmozdítani a karomat, de nem ment, és ahogy kinyitottam a szemem, egy infúziós csövet láttam a balban. Amit ráadásul rögzítettek, vagyis többször is próbáltam már rángatni, amíg nem voltam magamnál. A figyelőmonitor képernyője valahogy sokkal világosabbnak tűnt a lesötétített szobában a kelleténél, de a lassú pittyegés teljesen normálisnak hangzott – Nahát, felébredt végre, ez nagyszerű – mosolygott le rám a nővérke. Szinte suttogott, ami furcsa volt, de aztán, mint aki a gondolataimba is belelát, hozzátette: – A vőlegénye elaludt végre a kanapén, szegény fiú. A szoba távolabbi vége felé pillantott, ahol a kis asztalka és két szék között álló kanapén Micah aludt nyakig betakarózva. Sápadt volt, sötét haja borzas glóriaként terült szét a feje körül a kispárnán. Annyira fiatalnak és törékenynek látszott. – Az apja hogy van? – súgtam. – Callahan seriff, tudja. A hangom reszelős volt, a torkom száraz. Egyébként is, ha egyszer infúziót kapok, akkor nyilván ki vagyok már ütve egy ideje. – Amennyire lehet, jól – felelte a nővérke, de gyanúsan sok dolga akadt hirtelen egy lázmérővel, amit éppen most kellett a nyelvem alá tuszkolnia. És ahogy félreállt, most vettem észre, hogy még valaki van a szobában, ott ül az ágyam mellett egy széken. És tiszta mák, hogy tele volt a képem a lázmérővel, mert különben hangosan felsikoltottam volna meglepetésemben: „Edward!” 356

Szőke haja pont olyan kurta volt most is, mint mindig, a szeme ugyanaz a halvány, jegeskék, mint a téli égbolt, és az arckifejezése közönyösen semmitmondó. De az alteregója tartásában ücsörgött ott: a bokáját feldobta a másik térdére, kényelmesen, akár egy cowboy, kék farmerjének fakóra kopott alját közszemlére téve barna spirálmintás veszkócsizmájával egyetemben. A térdén fehér cowboykalap, amit az idő már elefántcsontszínűre érlelt, a makulátlan fehér inge ezt elég jól kihangsúlyozta. Az ing ujját feltűrte, barnára sült, gyönyörűen izmos alkarja kivillant. A nyakában ott fityegett a szövetségi jelvénye, vagyis nem Edwardként jött, hanem Ted Forrester szövetségi rendőrbíróként. Szintén természetfeletti csoport. Edward Ted énje amúgy olyan, mint Clark Kent a Supermannek, csak épp Edward inkább valami szupergonosz. Mostanra egyébként leginkább főállású szövetségi Tedként funkcionált, de amikor megismertem, akkor még ugyanolyan vámpírhóhér volt, mint én, aki privátim Edwardként nagyon is keresett bérgyilkos. Alakváltókra és vámpírokra specializálta magát, mert az embereket annyival könnyebb megölni, szóval az már túlságosan is uncsi volt neki. Még ma sem tudtam pontosan, hogy hivatalosan mennyit tudnak erről a másik énjéről, de az tény, hogy Edwardként dolgoztunk éppen, amikor először hallottam Van Cleefről, és először találkoztam olyanokkal, akiket ő képzett ki. Amúgy túl sokat soha nem fecsegett róla Edward. – Helló, Ted – üdvözöltem, és köhécseltem néhányat, hogy ne legyen már olyan kellemetlen a hangom. Elmosolyodott, a szeme felfénylett, kékebb lett egyszeriben. A nővérke ránézett, és megint visszacsusszant 357

rá a Ted–álca, de a mosoly akkor is nekem szólt, mert értékelte, hogy végre nem a rossz nevet használtam. – Halihó – köszöntött halk, vidám Ted–hangon. Edwardot az ember elég ritkán láthatta. Annyira belegyógyult már a másik, joviálisabb énjébe, hogy jegyben járt egy özvegyasszonnyal, akinek két kisgyerekét a sajátjaként nevelte, szerette. Donna persze ismerte a múltja bizonyos részleteit, de mindent azért ő sem tudott. Eleinte rohadtul be voltam rá rágva, hogy a nőt és a gyerekeket is álcának használja, hogy a Ted–énjét kikerekítse, míg végül rájöttem, hogy tényleg szereti őket. Azt nem egészen vágtam, hogy mit eszik ezen a Donnán, de hát neki se jött be minden szívszerelmem, szóval egálban voltunk. A nővérke kivette a számból a lázmérőt, ránézett, mosolygott. – Már nincs láza. A doktor úr még biztosan akar egy röntgent csinálni, mielőtt elengedi, de aztán már nem tartjuk bent, mert úgy látom, remekül van. Megszokhatatlan, hogy a likantrópok mennyire gyorsan gyógyulnak, évek óta ámulatba ejt a képességük. Igazából kifejthettem volna, hogy én gyakorlatilag nem minősülök annak, mert soha nem váltok alakot, de nem akadtam fenn a részleteken. Kicsit olyan érzés kezdett lenni az utóbbi időben, hogy gyanúsan sokat tiltakozom. – Minek a röntgen? – Megrepedt a medencéje. Nagy szemeket meresztettem, aztán összevontam a szemöldökömet. – Miután meglőttek, még jártam.

358

– Ez tény, de hajszálrepedés volt, és a felvétel szerint sokkos állapotban lehetett, ráadásul csurig volt adrenalinnal. Az elég jó fájdalomcsillapító egy ideig. – Felvétel? – Benne volt a híradóban. – Az országosban is – tette hozzá Edward halkan. – Szólok Cross doktornak, hogy magához tért. – Előbb kivenné az infúziót? – A doktor úr megvizsgálná először. – Vizet kaphatnék? Vagy legalább jeget? – Megkérdezem. Becky vagyok, hívjon, ha bármire szüksége lenne – húzta össze a függönyt körülöttem, aztán kiment a szobából. Kivártuk, hogy az ajtó becsukódjon, és rögtön a lényegre tértünk. – Hogy kerülsz te ide? – Repülőn. – Úgy értem, miért jöttél? Ki hívott fel? – Hívtam a mobilodat, végül valaki felvette, és Micah– val tudtam beszélni. – Láttad a híradót. Bólintott. – És egyből iderepültél? – Te is ezt tetted volna fordított helyzetben. – Ja, ez igaz. – Csak azt nem értem, hogy miért nem hívtál már korábban. – Miért hívtalak volna? – ráncoltam a homlokomat. – Kitör a zombiapokalipszis, és nem hívsz meg. Ahogy megvonta a vállát, a kalapjára tette a kezét. Ted gesztusa volt ez, pedig magunk voltunk, de felteszem, ha az ember túl hosszasan éldegél álca mögött, hozzánőnek a 359

másik énjének a gesztusai, és már maga sem veszi észre, ha éppen azokat használja. Nekem mégis elég idegborzoló látvány volt, hogy Edward viselkedik Tedként, nem pedig fordítva. – Csak akkor derült ki, hogy zombiapokalipszis van, amikor már nyakig benne voltunk, de média közelében, kérlek szépen, ne használd ezt a rendkívül bájos fordulatot. – Késő. – A picsába – morogtam mély átéléssel. – A főhír az volt, hogy levadásztad a veszedelmes vérállatot, így megmentve egy édesanyát és a gyerekeit. Elkaptam a tekintetemet, hirtelen a kis kezem lett a legérdekesebb pont a szobában, ahogy ott hever mellettem a lepedőn. De igazából a gyerekeket láttam magam előtt, ahogy rémülten tapasztják a kocsi ablakára az arcukat, az anyjukat, ahogy eltakarja az arcát a helikoptertől felkavart portól. És a hatalmas hiénát... – Sajnálom Arest. Jó társ volt a harcban. – Az, igen – bólintottam. Nem kis szó volt ez Edwardtól Ares tekintetében. Igazi bók. – És azt még inkább sajnálom, hogy neked kellett megtenni. – Ja, hát én is – sóhajtottam. – A pilóta és a másodpilóta vallomása nem kifejezetten egyezik azon a ponton, hogy miért vesztette el az önuralmát. Aresnek nyilvánvalóan tökéletes kontrollja volt, különben nem dolgozhatott volna veled. Mi ment félre? – Csak annyit mondott, hogy valaki uralja, és kényszeríti az átváltozásra. – És megharapta a vámpír, amit uralt egy másik vámpír? – Igen. 360

– De egy harapással nem lehet csak úgy irányítani egy alakváltót. – Tudom, persze. – Akkor ez téged is váratlanul ért? – Ha az egészet egy rendőr mesélte volna, ha nem lettem volna ott személyesen, akkor azt hinném, félreértették a helyzetet, hogy csak a fájdalom és a fertőzés hagymázas őrjöngése volt, hogy az hozta ki belőle a szörnyeteget. – Mert azt nem tudod elhinni, hogy a kvázi helyettese egyetlen harapásával bármilyen mestervámpír–uralmat szerezhet egy Ares–féle alakváltó felett. – Az uralom teljessége miatt azt mondanám, hogy legalább a szemkontaktus elengedhetetlen lett volna. De inkább harapás és szemkontakt egyszerre. – Érezted ezt a másik vámpírt? – Az erdőben, amikor a vámpírnőt irányította, meggyőződésem volt, hogy kell lennie egy másiknak is a közelben. Annyira erős volt az energiája. – Annyira erős, hogy Arest egyetlen harapás nemcsak önmagában fertőzte el, hanem a vámpírerővel is. – Igen, annyira. – Képtelenség – ingatta a fejét Edward. – Az. – És mégis megtörtént. – Meg. Vagy egy percen át csak néztünk egymásra. – Elég macerás meló levadászni és megölni valakit, aki egyik testből ilyen könnyedén ugrik át a másikba. – Ennek az ügynek nem raktunk már végleg pontot a végére? – tettem fel a nagy kérdést. – Anyucira gondolsz? 361

– Ja. Ő volt a szellem, aki vámpírról vámpírra jár. – De a te testedet szívesen megtartotta volna. – Ha nem akart volna annyira, szerintem nem tudtam volna elegendő ideig egy testben tartani, hogy végezzek vele. – De ő nem csinálta ezt a rothadóvámpír–mókát. – Nem, ő nem. Persze elméletileg ő volt a legelső vámpír, vagyis akkor benne megvolt minden létező vámpírféle. Mert csakis tőle származhat. – Soha nem hittem el, hogy a Sötétség Anyja volt a legelső. – Én sem, de ha nem is volt a legelső, attól még rohadtul öreg volt. Egyedül a Napnak Atyját éreztem hasonlóan vénnek. – De őt Vegasban megölted. – Megöltük. – A gyilkos csapásnál nem voltam ott, ő a tiéd – ingatta a fejét. – Ez úgy hangzik, mintha számon tartanánk. – Számon is tartom. Te nem? – Nem, azt hiszem, nem – mondtam némi gondolkodást követően. – Mármint számszerűen nem, de mondjuk szövetségiként kénytelenek vagyunk adminisztrálni, az is igaz. – De azt nem tartod számon, hogy melyikünk végez a nagyobb, rusnyább dögökkel? – Nem én – vontam vállat. – A francba is, így már nem olyan menő lenyomni téged. – Nem is nyomtál le. Elvigyorodott, Ted és Edward furcsa keveréke volt ez a vigyor. 362

– Látod, hogy számon tartod? – Hivatalosan nem – vigyorogtam én is, de azért kicsit zavarba jöttem, ahogy kell –, de arra figyelek, hogy mit művelsz. – Számon tartod, csak épp nem ismered be. – Eddig nem számontartásnak fogtam fel – vontam megint vállat –, csak azt tudom, hogy hivatalosan eredményesebb vagyok, mint te. – Add csak szépen hozzá a nem hivatalos vadászatokat és trófeákat is, és akkor már nem egy paraszthajszállal vagyok előtted. – De te öregebb vagy. Nevetett, igazán, a szívéből, amilyen nevetésre csak azóta képes, amióta megtalálta Donnát meg a srácokat. Mintha ők tették volna képessé, hogy az Edwardból kiirtott sok jót is visszaemelje az életébe. – Itt már aludni sem lehet? – ült fel a szemét dörzsölgetve Micah. – Ne haragudj, aludj csak tovább! Majd csendben leszünk. – Dehogy, hiszen magadhoz tértél. Végre láthatlak! – És felkelt, egy szál öltönynadrágban, mezítláb indult felém. A felsőteste karcsú volt, de csupa szikár izom. Micah soha nem lesz nagydarab, annyi izmot nem tudna magára szedni, genetikailag alkalmatlan rá, de attól még szíjas volt, és erős, az izmok táncoltak a pucér felsőtestén. Annyira szerettem volna megérinteni, érezni a bőrét a tenyerem alatt. Általában mindig érzem ezt a vágyat, de most valahogy sokkal erősebb volt a késztetés, mint máskor. – Milyen hosszan aludtam?

363

– Egy egész napig – tette a kezét a kezemre, amiben az infúzió volt. Nyújtottam neki a jobbat, azt tudtam mozgatni, azt fogni is lehetett. – Ez a pisztolyos kezed. Lefoghatom? – Itt van Edward. Az ajtóval talán elboldogul. – Talán – mosolygott Micah, és megcsókolt. Szűziesnek, udvarias kis csóknak szánta Edward miatt. Elengedtem a kezét, a tenyerem felsiklott a forró karján, a nyakán, végül a tarkóján parkolt le. A haja csiklandozta a kézfejemet. Magamhoz húztam, és egy pillanatra átadta magát a csóknak, majd elhúzódott. Nagyon nem akaródzott elengedni, de lefejtette a tarkójáról a kezemet. Aranyoszöld szeme fürkészőn nézett le rám. – Enned kell. – Nem kell a kórházi kaját. – Lefogadtam volna. – Úgy néz rád, mint aki mindjárt felfal, pajtás – mondta neki Edward. – Amikor nem eszik eleget, így szokott nézni. – Magatokra hagylak benneteket szívesen – ajánlkozott Edward. – Várjuk ki, hazaengedi–e a doki. Nem szívesen szexelnék egy kórteremben. És nem ártana ránéznem apámra meg Nathanielre. – Nathanielnek mi baja? – Hegyi betegség, sokk, túl gyors alakváltás. És persze én is leszívtam, ahogy gyógyultam, tettem hozzá magamban. Edward azon kevesek egyike volt, akik szövetségi kötelékben álltak, és mégis ismerték a metafizikai igazságot velem kapcsolatban, de azért mégsem mondtam volna ki hangosan... 364

– Anita leszívta Nathaniel energiáit a gyógyuláshoz? – kérdezte hát meg ő hangosan. Micah–val egyszerre néztünk rá. Nem lehetett túlságosan barátságos pillantás. – Egyszer vele voltam vészhelyzetben, amikor az ardeurt kellett táplálnia. Most ugyanúgy megsebesült, de nem táplálhatta, pedig valahonnan kellett neki az energia. – Logikus – jegyeztem meg. – Már csak ilyen vagyok – bólintott Edward. Micah egy pillantást vetett rám, aztán ahogy biccentettem, elmagyarázta: – Ennél azért bonyolultabb a dolog, de tényleg leszívta az energiát. Ez az egész, ami történt, és ráadásul Anita még meg is sebesült. Ez kiütötte. – És Damian? Ő hogy van? – Jól. De a szokásosnál jóval többet evett az éjjel. – És a többiek? – kérdeztem, mert nem szerettem volna feltenni a kérdést, hogy ennek a nagy zabálásnak nem volt– e járulékos áldozata. Merthogy Damian vámpír, és a túlevés nem kifejezetten tesz jót az „etetőnek”. – Amennyire tudjuk, mindenki jól van. – Egy sima igen is elég lett volna. – Az elmúlt huszonnégy órát három kórterem között töltöttem, a két szerelmem és az apám közt ingázva, kicsit belefáradtam az udvariaskodásba. – Úgy sajnálom. – Semmi gond – mosolygott. – Örülök, hogy magadhoz tértél. – Én is. – Felkapok valamit, és átnézek Nathanielhez. – Kérek előbb egy búcsúcsókot! 365

– Nincs rajtam se cipő, se ing, Anita. Még nem megyek sehova – mondta, és visszament a kanapéhoz, egy kisebb táskában kezdett kotorászni, amire nem is emlékeztem. Kiszedett ezt meg azt, és a fürdőszobába indult, ami a függöny mögötti ajtó mögött volt. De mielőtt bement volna, még visszafordult egy szóra: – Ha közben megjönne a doki, és kórházi kaját kínálna, fogadd el! A rendes kaja segíthet egy ideig kordában tartani az ardeurt. Mert nem mindenki olyan kemény, ha úgy megcsókolod, ahogy az előbb engem is. – Nem is akartam szexelni – fészkelődtem kissé zavartan. Úgy nézett. – Tényleg nem. Ez hipervédekezően hangzott, és legszívesebben bevágtam volna a durcát, hogy így lelepleződtem, de ebből meg már tudtam is, hogy magamat próbálom becsapni. Már éreztem, ahogy dagad bennem a vágy. Hihetetlenül gyorsan helyrejöttem, és most majd fizethetem az árát. Jó, Nathaniel egy másik hasonló szobában fekszik infúzióra kötve, vagyis az ár egy részét már meg is fizettük. – Rendbe szedem magam. Ha valaki mással túlságosan is összemelegedne, kopogj, kérlek! – szólt oda Edwardnak. – Nem fogok idegeneket letapizni – duzzogtam. – Már több testőrünk is van – mosolygott Micah. – A legtöbben készek táplálni, de szinte egyikük sem olyan jó a kontrollban, mint én. Próbáltam volna keresztbe fonni a karjaimat, de a balomat még mindig nem mozdíthattam. – Jó leszek – mondtam, és igyekeztem nem morcosán biggyeszteni hozzá a számat. – Te mindig jó vagy, Anita. Csak semmi olyat ne tegyél, ami miatt később szégyellnéd magadat Edward előtt. 366

– Odakinn tele a folyosó zsarukkal, akik szeretnének már kiszakítani Anita mellől. Lehetne, hogy gyakorlásképpen már most Tednek hívsz? – Felfogtam. – És egyébként olyan zsaruk is hemzsegnek odakinn, akik apukaként várják, hogy jobban legyél. És az anyám meg a testvéreim is bármikor rád nézhetnek – toldotta meg Micah. – Mondom, hogy felfogtam – dobtam el magam a párnán, már nem duzzogtam. Tényleg felfogtam. – Szuper. Szeretlek. – Én is szeretlek. Bement a fürdőbe, és ahogy becsukta maga mögött az ajtót, hirtelen valahogy sötétebb lett. Kopogtak, és még engedélyt sem adtam, máris nyílt a másik ajtó. Az nem lepett meg, hogy az orvosom érkezett. Csak az, hogy az orvosom vámpír volt.

367

34. A vámpír Cross doki magas volt, és vékony, és ha nem lett volna a saját loboncom és Jean–Claude haja olyan fekete, akkor az övét annak mondtam volna. De így csak nagyon sötét barnának nevezhettem. – Tudom, ez a Cross név egy vámpírnak elég sajátos, de védelmemre szóljon, hogy már halandóként is így hívtak – nevetett, hogy kivillantak a vámpíragyarak. – Véletlen egybeesés? Elégedetten biccentett, leemelte a sztetoszkópot a nyakából, és vizsgálni kezdett. A frufruja féloldalas volt, így ahogy fölém hajolt, a bal szemét szinte eltakarta a haja. Hirtelen késztetés ébredt bennem, hogy odanyúljak, és kikotorjam az arcából. Ami azért nem kifejezetten jellemző rám, finoman szólva. Nem szokásom idegeneket tapogatni. A fürdőben zuhogni kezdett a víz, vagyis Micah bent állt a zuhany alatt, szappanosan, meztelenül. Olyan csábító gondolat lett volna csatlakozni hozzá. Cross doki egy–nyolcvan fölött volt, de a magasabbra nőtt pasijaimmal ellentétben ő nem érezte magát otthonosan annyira a magasban, most is egészen összegörnyedt, ahogy fölém hajolt, kissé kigombolta a felsőmet, és a mellkasomat kezdte hallgatni. Majd bocsánatkérőn hátranézett Edwardra: – Meg kell néznem a sérülés helyét, Mr. Forrester. Esetleg magunkra hagyhatna. – Jó lesz ez így, nem lesz gond – felelte Edward, és nem mozdult. – Hagyj magunkra! – néztem rá nyomatékkal. 368

– Nem hinném – ingatta a fejét. – Nem eszem meg, eskü – mondta mosolyogva Cross doki, de a keze nem mozdult a sztetoszkóppal a melleim közül. Nem ártott volna, ha kihúzza a kezét, miután végzett a hallgatózással, de nem húzta. Nem tudom, észrevette–e. Szaporábban kezdett verni a szívem. Mi a halál van velem? Ennél azért jobb már a kontrollom. – Nem attól félek, hogy maga eszi meg őt – mosolygott vissza rá Edward. Még jobban ráncoltam a homlokomat, ő meg olyan ártatlanul mosolygott, mintha a vurstlin ülne az óriáskeréken. A legszívesebben kerek perec ráparancsoltam volna, hogy hagyjon végre magunkra, de közben nagyon is jól tudtam, hogy nem lenne tanácsos kettesben maradnom a dokival. De a szívem mélyén nagyon nem bántam volna. Cross rám nézett, a szeme barna volt, a pupilla körüli szürke maszattal. Vajon barnának vagy mogyorószínűnek nevezte? – Dr. Cross – mondta Edward egyszerűen. A vámpír meghökkent, mint akinek most esik le, hogy egy ideje mozdulatlanul áll, és néz rám. – Elnézést, azt hiszem, kicsit fáradt lehetek – felelte kurtán, gyors mozdulattal a nyakába kapta megint a sztetoszkópot, felhajtotta a takarót és a hálóingemet, ami szinte a lepedőnél is méretesebb volt, szóval volt mit hajtania. – Gyorsabb lett volna fentről kihámozni – tréfálkozott. – Lehet. – Nem mindenkire jó ugyanaz a méret – bólogatott Edward.

369

A doki mosolyogva pillantott vissza rá. A keze belegabalyodott a kórházi hálóing vitorlájába, de aztán végre visszatért a munkájához. Ahogy meglátta a sebemet, összevonta a szemöldökét. Úgy fordult, hogy a hátával takarja a szemérmemet Edward elől, ami azért igen kedves volt a részéről. Határozottan szégyenlős vagyok. A haja az arcába hullott, pont a szemét nem láttam, pedig nagyon is szerettem volna belenézni. – Lenyűgöző – érintette meg az oldalamat. – Mintha legalábbis többhetes lenne. De van, akinek hónapok után néz ki így. Néztem, ahova mutatott: rövid, fehéres heg a csípőm peremén. Nem sokkal a golyóálló mellény vonala alatt. – Ha nem ezüsdövedék lett volna, szerintem még heg sem lenne – mondtam. – Komolyan? – mosolygott fel a doki. – Elméletből tudom, hogy a nem ezüstlövedék se nekem, se magának nem okoz sérülést, de a gyakorlatban még nem teszteltem az elméletet – nevetett nagyot a gondolaton, hogy mindketten golyóállóak lennénk – Elég rég lőttek meg utoljára nem ezüsttel, szóval én is csak az elméletet tudom – mondtam, és végre megint láttam a szemét. Az a szürke gyűrű halványította a barnát. Vagy csak ennyire halvány volt. – Dr. Cross – szólt rá immár élesebben Edward. – Igen, Forrester rendőrbíró? – pislantott meghökkenten a doki, majd felé fordult. – Hazamehet Blake rendőrbíró? A doki már megint a csípőmet nézte, a hálóing közben visszacsúszott, takarta a sebhelyet, így természetes mozdulattal felhúzta megint, kitakarva szinte az egész 370

altestemet, csípőmet. Az ujja a heget tapogatta, aztán lejjebb siklott oda, ahol a combom az ágyékomba ér. Semmi olyat nem érintett, amit ne lett volna indokolt megérintenie, nem is akadtam volna fenn ezen, de a haja megint az arcába hullott. Látnom kellett a szemét! Megérintettem az arcát, erre felnézett rám. Kisodortam a haját a homlokából. A szeme kikerekedett, a szája elnyílt. Szinte rémültnek, megdöbbentnek tűnt. – Anita! Összerezzentem Edward hangjára. Elrántottam a kezem a doki arcáról. Dr. Cross sietve felegyenesedett, lehúzta a hálóingemet. – Elnézést. Hol is tartottam? – Épp azt mondta, hogy Blake rendőrbíró jól néz ki. – No, hát igen, nagyon is jól, mármint igen szép... – gabalyodott most a szavaiba bele a doki. Érezte, hogy nagyon nem helyénvalóan viselkedik, de sehogy se sikerült kilábalnia belőle. – Úgy értette, hogy a sebe, igaz? Az néz ki jól. Mint ami meg is gyógyult – segítette ki Edward. – Igen, természetesen én is így értettem – próbálta összeszedni magát az orvos. – Szeretnék még egy röntgenfelvételt, hogy lássuk, tényleg össze–forrt–e az a repedés a medencén. A csont még az alakváltóknál is lassabban gyógyul. – És az mivel jár, hogy megröntgenezzék? – Azt hiszem, ezt nem értem. – Hordágyon röntgenezik meg, vagy elég a tolószék? – A tolószék tökéletesen megfelel. – És ki viszi be a röntgenbe? – folytatta Edward a faggatózást. 371

– Egy ápoló jön érte, odaviszi, és ha végeztünk, vissza is hozza. – Akkor menjen, intézkedjen! – Hú, tényleg. Ez jól hangzik – könnyebbült meg a doki, de az ajtóban még a függönybe is belegabalyodott. – Bocs, ma eléggé ügyetlen vagyok. Végül azért sikerült távoznia. – Húsz dolcsiba lefogadom, hogy ő maga jön vissza a tolószékkel, hogy majd ő elvisz a röntgenbe – mondta Edward. Csak a homlokomat ráncoltam. Az ujjaimon még éreztem Cross hajának a tapintását. Odabenn elállt a víz zuhogása. Micah hamarosan kint van, de ha még mindig el van repedve a medencém, akkor a szex nem annyira jó ötlet. – Elfelejtettem megkérni, hogy kössön le az infúzióról. – Ha csak azt felejtetted volna el. – Nem direkt volt – sóhajtottam. – Alsó hangon is kétszer megbűvölted a tekinteteddel, Anita. Egy vámpírt. – Az kizárt. – Ahogy az is, hogy alig több mint huszonnégy óra alatt meggyógyulj egy ezüstgolyós lövésből. Összeakadt a tekintetünk. Kinyílt a fürdőszoba ajtaja, pára, valamint a tiszta bőr és a víz édes illata áradt ki ránk. Ott állt Micah tiszta farmerben és pólóban. Ilyen nedvesen a haja majdnem feketének látszott, és egyenesnek, így a háta közepéig leért. Amikor megszáradt, több centit felugrott. Tetszett a nedves, kibomlott haja, de azok a ruhák... elég hervasztó volt. Sokkal jobban szerettem volna a ruhák nélkül látni, és 372

már a puszta gondolat elég volt, hogy érezzem, nagy bajban vagyok. Mert ez az egész annyira kínos volt Edward előtt. – Elég hamar ennem kellene – mondtam. – Mondta a doki, hogy rendes kaját ehetsz–e? – Nem. – Mit mondott? – Hogy meg szeretné röntgenezni, hogy lássa, összeforrott–e teljesen a medencecsont a seb alatt. Elvileg küldeni fog egy ápolót egy tolókocsival. – És az infúziót nem veszi ki? – Anita elfelejtett rákérdezni. A doki meg mindent elfelejtett. – Lemaradtam valamiről? – ráncolta Micah a homlokát. – Legalább kétszer megbűvölte a vámpír dokit a tekintetével. A tag kis híján ráugrott. – Udvariatlan volt? – kérdezte Micah, miközben a kanapéhoz ment. – Annyira nem, amennyire az ardeur szerette volna. – Tényleg ez volt, Anita? – nézett rám Micah. – Azt hiszem – süppedtem mélyebbre a párnák közt. – Húsz dolcsiba fogadtunk, hogy maga Cross doki fog érte gurulni a tolószékkel, hogy a röntgenbe vigye. – Nem álltam a fogadást – tiltakoztam. – Mert te is tudod, hogy visszajön, ahogy azt is, hogy nem maradhatsz kettesben vele. Micah leült a kanapéra, zoknit húzott, és motoroscsizmát. – Általában nem vonzódik olyan vámpírhoz, aki nem Jean–Claude–é.

373

– Én csak azt mondom, amit láttam – vonta meg a vállát Edward. Micah ráhúzta a farmer szárát a csizmára, felállt hosszú lábakkal, gusztusosán. Megigazgatta a nadrágot, az ezüstcsatos övét, bedugta a lombzöld pólóját a derekába. A póló színe kiemelte a szeme zöldjét, az aranyos csillogás kissé tompult. Ez az aranyosság a háttértől függően változott, mint a szürkéskék, vagy a kékeszöld szemű embereknél, akiknek szintén attól függ, hogy inkább kék vagy zöld vagy szürke–e a szeme, hogy épp mit viselnek, vagy milyenek a fényviszonyok. Vajon Cross doki szemében is ilyen az a szürke, ha épp nem fehéret visel? – Hú! – szaladt ki a számon. – Mi az? – lépett az ágyamhoz Micah. – Épp azon gondolkodtam, hogy Cross doki szemében a szürke hangsúlyosabban kiemelkedik–e, ha mondjuk szürke inget viselne. Ahogy a te szemedben is a zöld ebben a trikóban. Alig ismerem a pasit. Nem kifejezetten természetes gondolat, hogy máris a szeméhez igyekszem öltöztetni. – Hát nem – mondta Micah. A kezéért nyúltam. Ahogy azonban összeértünk, forróság futott át rólam rá, energiahullám, amitől libabőr borzolta végig a testét. – A francba! – kapta el gyorsan a kezét. – Nem direkt volt – mentegetőztem zihálva. A legszívesebben kicibáltam volna a pólóját a farmerből, hogy másszon be mellém az ágyba, a nedves haja cirógassa a testemet. – Állj le, Anita! Ne vetítsd belém a vágyadat! – hátrált el az ágytól. A nyakán a verőér lüktetett, vergődött, mint a 374

csapdába szorult állatka. Szerettem volna onnan kiszabadítani. Lehunytam a szemem, mély lélegzetet vettem, egyet, kettőt. És lassan kifújtam. Csak akkor nyitottam ki megint, amikor már stabilabbnak éreztem magam. Micah a kanapéról figyelt. – Nem csak szexre gondoltál, ugye? – kérdezte nagyon halkan, nagyon komoran. Megráztam a fejemet. – Miért, mivel van megspékelve az ardeur? – kérdezte Edward. Egyszerre néztünk rá, majd egymásra megint. – A barátod. Talán az egyik legjobb. Én nem tudom, mit tud és mit nem. Elég vicces volt, hogy Micah Edwardot az egyik legjobb barátomnak nevezi. Csajmércével tutira nem volt az. Soha nem jártunk együtt vásárolni, soha nem dumáltunk pasikról vagy... mondjuk a kapcsolatainkat megdumáltuk, de nem egészen úgy, ahogy az ember pasikról dumál. Az életünket is rábíztuk egymásra... és még mennyi minden mást. – Az előbb, amikor Micah elrántotta a kezét a kezemből, láttam, ahogy a pulzusa ott lüktet a nyakában, és arra gondoltam, hogy ki akarom szabadítani. – Az meg mit jelent? – kérdezte Edward. – Nem gondoltam végig pontosan, de igazából az járt a fejemben, hogy a fogammal fel kéne tépnem a húsát, hogy az ér felnyílhasson, hogy a vére kiszabadulhasson. – És ez a vámpírjegyek vagy a vérállatok miatt van? – Azt hiszem, kicsit mind a kettő miatt.

375

– És ha egyből belementél volna a szexbe, akkor is eszébe jut a vér meg az erőszak? – nézett Edward Micahra. – Nem valószínű, bár az erőszak gyakran keveredik az alakváltóknál a szexbe. De ha időben táplálja az ardeurt, akkor nem harapja át senkinek sem a nyakát. – És ha nem? – Ha igazi alakváltó lenne, akkor idővel elveszítené az uralmát a szörnyetege felett, és egyszer csak alakot váltana. – De azt nem tud. – Nem. – És mennyi idő kell még a kontrollvesztésig? – nézett rám Edward. – Attól függ mit jelent a kontrollvesztés. – Ennyire kevés? – Majdnem megborítottam egy vámpír dokit. Éreztem, hogy teljesen megbűvölhetném, és utána megdughatnám. Fincsinek tűnik. – Eddig is szinte teljesen immunis voltál már a vámpírtekintetre, de azért vámpírt még soha nem tudtál megbűvölni – jegyezte meg Micah. – Ezt Damiannek mondd. Őt is megborítottam, amikor a vámpírszolgámmá tettem. Micah ezen elgondolkodott. – Érdekes. Tényleg egyre nagyobb uralmad van a halhatatlanok felett. – De ehhez a vámpírhoz semmi kapcsolatom nincs, Micah. Eddig csak olyanokkal esett meg hasonló, akikkel saját kapcsolatom van, vagy akik Jean–Claude–hoz kötődnek. De a dokinak semmi köze hozzánk. – Már Jean–Claude minden vámpír királya az országban, Anita. Mindenfelől eljöttek St. Louisba a mesterek, és 376

letették neki a véresküt. Ha Dr. Cross mestere is köztük volt, akkor már megvan vele a kötődésünk, még ha eddig a létezéséről sem tudtál. Ezt meg kellett emésztenem. – Vagyis mostantól a vámpírok, akikkel találkozom, úgymond készen állnak rá, hogy közük legyen hozzám? – Megvan rá a lehetőség. Elméletben – bólintott Micah. – A fenébe. – Újabb lehetőség az újabb problémákra, igen. – Hacsak nem lesznek kaja. – Szerinted tényleg jó ötlet lenne lefeküdnöm Crosszal? – néztem Edwardra. – Ha ezt gondolnám, egyszerűen csak kimentem volna, hogy a természet tegye a dolgát. – Akkor? – Kórházban vagy, Micah családja itt él, a folyosón hemzsegnek a zsaruk. Itt nem teheted meg, hogy ragadozóként rávesd magad a doki bácsira. De később kajálhatod, ami adódik. – Nem fekszem össze bárkivel. Te is pontosan tudod. – De soha nem is értettem, mit kell ezen ennyit problémázni. Ez csak egy szükséglet, mint a kaja. – Mondja ezt a hűséges, kétgyerekes apuka. – Donnával persze hogy nem ilyen a szex. De egyébként még soha nem beszélgettünk a monogámiáról. Nekem nem rémlik. – Ezt értsem úgy, hogy félrekefélsz? – meredtem rá. – Értsd úgy, hogy amikor Edwardként úton vagyok, a szex nem kizárt. Ted monogám típus, Edward nem.

377

– Az ugye megvan, hogy kétszer is harmadik személyben beszéltél önmagadról? – kérdezett rá Micah helyettem is. – Szokta néha csinálni – bólintottam. – Hátborzongató, nem? – Kicsit. – Mit zavar, hogy esetleg összefekszem másokkal, amikor neked legalább húsz szeretőd van? – Nekem minden szeretőm tudja, hogy nem ő az egyetlen. Egyiknek sem hazudtam. Még hallgatással sem. – A poliamasius azt jelenti, hogy mindenki tudja, hogy ki kivel mit csinál – magyarázta Micah. – Mi ilyenek vagyunk. Ha emberek lennénk, és elkaphatnánk egymástól mindenféle szexuális fertőzést, akkor az őszinteségnek konkrétan egészségmegőrző szerepe is lenne. – Ha ez nekem szól, hogy legyek óvatos, akkor meg lehet nyugodni, amióta Donnával vagyok, mindig védekezem. Soha nem tenném ki semmilyen veszélynek. Se őt, se a családomat. – Gőzöm sincs, miért, de kicsit zavar a gondolat, hogy esedeg megcsalod őt. – Pedig nem is kedveled különösebben. – Nincs vele bajom, csak a választást nem értem. Azt viszont látom, hogy soha senkivel nem voltál még ilyen boldog, ami nekem elég is. – Ezt én is elmondhatom rólad néhány pasiddal kapcsolatosan. – És azt hiszem, ez a lényeg. Hogy miért kockáztatod a boldogságodat és a családodat a kis kalandokkal? Szerintem nem éri meg. – Gondolod, Donna nem tudná megbocsátani? 378

– Amikor találkoztunk rohadtul féltékeny volt rám. Szabályosan körbepisált, annyira vigyázott rád. Az ilyen nők nehezen osztoznak. – És még ma sem érti a kapcsolatunkat. Mármint téged és engem – mondta ki Edward. – Mert a legtöbben el sem tudják képzelni a szex nélküli barátságot – bólintott Micah. – Pedig ha egyszer szexelsz valakivel, már nem lehettek barátok – toldottam meg. – Szerelmesek lehettek, vagy szertők, de pusztán barátok már soha. – Jason az egyik legjobb barátod, pedig vele szoktál szexelni – kifogásolta Micah. Elvigyorodtam, ahogy eszembe jutott a Bűnös Vágyak szőke vérfarkas menedzsere és táncosa. – Jason a kivétel. Ő... Jason. Már azelőtt Nathaniel legjobb barátja volt, hogy bármelyikükkel is lefeküdtem volna. – De ez a mosoly nem egy barát mosolya – jegyezte meg Edward. – Jason az egyetlen pasi, akivel lefeküdtem, és mégis barátok maradtunk. – De miért? – Gőzöm sincs – vontam meg a vállamat. – Szerintem Jason tehet róla. Ahogy ő az egészhez hozzááll. – Donna azt mondta, hogy nem gáz, hogy lefekszem veled. – Tessék? – meresztettem nagy szemeket. – Azt gondolja, hogy amikor együtt dolgozunk, le is fekszünk egymással. – De megmondtuk neki, hogy nem. Te is és én is.

379

– Látja, hogy milyen közel állunk egymáshoz, és szerinte férfi és nő szex nélkül egyszerűen nem lehet ilyen viszonyban. – Vagyis azt feltételezi, hogy szeretők vagyunk, és belehazudunk az arcába? – Úgy fest. – Azt hittem, kedvel engem. – Kedvel. – Azt feltételezi, hogy szeretők vagyunk, és belehazudunk az arcába. Akkor utál. – Azt gondolja, hogy a kapcsolatunkat és őt is tiszteletben tartod, és látja, mennyire fontos neked a családom, a gyerekek. – Honnan tudod ennyire pontosan, hogy mit gondol? – kérdezte Micah. Nekem meg se fordult volna a fejemben a kérdés, de hát ezért ő a gondolkodó, aki a Koalíciónak is az esze, és ezért vagyok én az izomember a családban. – Mondta, hogy megbocsát nekem téged. Hogy látja, hogy miattad nem változik meg a kettőnk kapcsolata, mármint az övé meg az enyém, és hogy te az életemnek ahhoz a másik részéhez tartozol, ahová az erőszak is. Azt mondta, hogy ő Ted felesége lesz, és felfogta, hogy Edward nem az a nősülős típus. – Még mindig jár a terápiára? – Igen. Gondolom, erre is ott jött rá. – Vagyis mind a ketten két külön személyként fogjátok fel Tedet és Edwardot? – kérdezte Micah. – Úgy fest – biccentett Edward. – És ez milyen érzés? – Hogy kevesen értenek meg annyira, mint Donna.

380

– És abból, hogy Anitát meg tudja neked bocsátani, azt gondolod, hogy azt is meg fogja, hogy más nőkkel lefekszel. – Valahogy így. – De velem nem fekszel le – kifogásoltam. – Amikor próbáltam ezt elmondani neki, kiakadt, hogy ha ő elég bátor, hogy elfogadja a viszonyunkat, akkor legyek annyira tökös, hogy legalább beismerem. – És erre mit mondtál? – kérdeztem. – Szerinted? – pillantott Edward Micah–ra. Micah ránézett. – Azt, hogy igen, drágám. – Pontosan – bólintott Edward széles mosollyal. – Azt mondtad Donnának, hogy lefekszünk egymással? – Nem, csak nem kezdtem vitatkozni vele, amikor ő ezt mondta. Ráhagytam. – Az ugyanaz. – Nem – vágták rá kórusban. – Nem ugyanaz. – Mert? – Ja, igen, és most, hogy ezen túl van, igent mondott, és már csak az időpontot kell kitűzni – terelt Edward. Beletelt egy kis időbe, mire leesett. – Tényleg összeházasodtok végre? – Össze bizony – mosolygott boldogan. Én is mosolyogtam. – Gratulálok! – mosolygott Micah is. – Mikor? – Mikor érsz rá? – Én? Mármint nyilvánvaló, hogy ott leszek, amikor megszólal a nagyharang, de természetesen mi alkalmazkodunk hozzátok. 381

– Jó. Mert te leszel a tanúm. – Szívesen. De nem lesz gond, hogy Donna a szeretődnek hisz? – Azt állítja, hogy nem. Már forgott a fejem. – Ha nem mondtad volna el, hogy Donna mit gondol, akkor tök szuper lenne, de ez így... kicsit kínos. Edward nagyot kacagott, tiszta szívéből, azzal a nevetéssel, amit Donna ébresztett fel benne. Ezért a nevetésért pedig csak el tudok viselni egy kis kínos érzést, nem? – Nagy megtiszteltetés, hogy a tanúd lehetek – mosolyogtam, mert tényleg az volt. – De Donnának van egy feltétele. – Igen? – Az egyik pasidnak mellette kell állnia. – De egyiküket sem ismeri. – Szerintem úgy van vele, hogy ha legalább egy pasid veled jön, annyival kevesebb időt tudunk mi ketten együtt lógni – vonta meg a vállát Edward. – Vagyis elvileg bízik bennünk, de azért annyira nem. – Olyat soha nem állított, hogy bízna bennünk. Csak azt mondta, hogy megbocsátott nekünk, mert megérti, mit jelentünk egymásnak. Bizalmat soha nem említett. – Elég fura ez így. Bocs, tudom, hogy szereted, meg minden, de ez akkor is tök értelmeden. – Női logika. – Én is nő vagyok. – Ahhoz túlságosan is pasi vagy, hogy ennyire nő legyél. – Ez is értelmetlen.

382

– Dehogy – szólt közbe Micah. – Ez így nagyon is értelmes. Csak kapkodtam a fejemet, és egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy ezt bóknak vagy sértésnek vegyem–e. – Kellőképpen elvontam a figyelmedet az ardeunől és a vérszomjadról? – érdeklődött Edward. – Hogy? – Már rég levettem, hogy a vészhelyzet vagy egy bonyolultabb probléma totál ki tud zökkenteni a metafizikai gubancokból. Sikerült eléggé összezavarni, hogy a doki elvigyen röntgenre, és ne akard felfalni közben? Elgondolkodtam, és végül kitört belőlem a nevetés: – A francba veled, Edward... bocs, Ted, most aztán törhetem és törhetem a fejemet ezen a kitekert, logikának nevezett tébolyon. Kinyílt az ajtó, és megérkezett Cross doki egy nővérke kíséretében. – Arra gondoltam, hogy majd én elviszem a röntgenre – mosolygott. – Mégiscsak fogadnunk kellett volna – nézett rám Edward jelentőségteljesen. – Szívás volt az a fogadás, mindketten tudjuk. – És te soha nem szívod meg. – Ha egy mód van rá, nem. Összemosolyogtunk. – Milyen fogadásról van szó? – kérdezte a doki mosolyogva. – Ne kérdezze, évek óta a legjobb barátok! – nyugtatta meg Micah. – Néha muszáj rájuk hagyni. Ez olyan pasis dolog náluk. 383

– Hogyhogy? – értedenkedett a vámpír. – Úgy, hogy ebben a kapcsolatban én vagyok a feleség, ő a férj, Ted pedig a férjem legjobb haverja. Így már világos? – Fura, de igen – ráncolta kicsit a homlokát Cross. És hogy ennyiből egyből megértette, csak még szimpibbé tette a szememben, ami részben oké volt, részben viszont nagyon nem. Oké, mert jobb bírni az embereket, mint nem bírni. Nem oké, mert esélyesebb, hogy olyanokból kajáljak, akiket bírok. – Menj, látogasd meg Nathanielt és az apádat, én pedig elkísérem őket! – ajánlotta Edward. – Kösz. – Nem gond. – Donnának tényleg mindegy, hogy melyik pasim kíséri oltárhoz? – Ki az a Donna? – érdeklődött Dr. Cross. – A menyasszonyom – vigyorgott rá Edward. – Gratulálok! – Köszönöm. Most fontolgatjuk, hogy kiket hívjunk meg. – A tervezgetés a legjobb móka – mondta komolyan Cross doki. Ennyi elég is volt, hogy ez a vámpír biztonságban legyen tőlem. Soha nem tudnék megkajálni olyasvalakit, aki szerint az esküvő tervezgetése jó móka.

384

35. Cross doki lecsatlakoztatott az infúzióról, kiszedte a karomból a kanült, és kimehettem a mosdóba. Azt viszont nem hagyta, hogy felöltözzek. – Amíg nincs meg a röntgen eredménye, marad a kórházi hálóingben. Van egy sanda gyanúm, hogy ha ruhába bújhat, megszökik nekem – nevetett. – Ismer téged – biccentett elismerően Edward. Igyekeztem megsemmisítő pillantással honorálni a szavait, aztán elvonultam a fürdőbe. Ahogy becsuktam az ajtót, megláttam magam a tükörben: a hajam szalmakazal, a bőröm hullasápadt, a sminkemnek se híre, se hamva, és a szemem alatt fekete karikák, ami nálam nagyjából ritkaságszámba megy. Szóval, mint akit megtapostak. Csakis a vámpír agybabra számlájára írható, hogy Micah és a doki is beindult rám, vagy éppenséggel baj van a szemükkel. Vagy az enyémmel. De mindig is magam voltam önmagam legkeményebb kritikusa. – Édes jó istenem – sóhajtottam. – Mondott valamit, Blake rendőrbíró? – kérdezte odakintről a doki. Lehet, hogy vámpírnak semmi különös, de a hallása mindenképpen emberfeletti. – Semmi gond, csak a hajam. – Nagyon csinos a haja. Mindene az – szólt még be az ajtón át. Eleresztettem a fülem mellett a bókot, és az ujjaimmal megfésültem a kazlat a fejem tetején, amennyire tudtam. Igazából tusolni szerettem volna, tiszta ruhát, és el innen. Kajálni, mindenfélét, bármit, és onnantól kezdve rendben is 385

leszek. Legalább fogat mostam, és kezdtem még inkább értékelni Micah csókját, hogy ezzel a szájjal is képes volt olyan szenvedélyesen egyesülni. Jó, persze, fordított esetben engem sem izgatott volna a szája szaga, de akkor is. A szerelemben valahogy nem olyan lényegesek ezek a kis tökéletlenségek, pláne, amikor az ember boldog, hogy élete értelme nem maradt végleg a földön. Igen, ez sok mindent korrigál. A takarót, amit a doki hozott a székkel, köszönettel elfogadtam, mert volt már kórházi rutinom, hogy tudjam, mennyivel hűvösebb a kórház folyosóin bolyongani az adott vizsgáló irányába. Betelepedtem hát a székbe, elrendezgettem az ölemben a takarót, és feltettem a millió dolcsis kérdést: – Hol a cuccom? – Ott a kanapén vannak a ruhái, egy táskámban – intett a fejével Cross doktor. – Nem a ruhái érdeklik – tájékoztatta Edward, és felemelt egy kisebb hátizsákot a széke mellől. – Amikor megérkeztem, összeszedtem a helyiektől a holmidat. – A golyóálló mellényem abba nem férhet bele. Mondd, hogy a mentősök nem vágták le rólam, amikor behoztak! – Nyugi – mosolygott. – Egyben van, és biztonságban. Pár apróságot a testőreidre bíztam. – És mi van nálunk? – Annyi, hogy ne érezd fegyvertelennek magad. – Szuper. – Szerintem teljesen felesleges egy röntgen miatt állig felfegyverkeznie, Blake rendőrbíró. – Vitatkozhatunk, de úgyis mi győzünk – mondta könnyedén Edward, miközben kinyitotta a hátizsák száját. 386

– Vagyis egyszerűbb, ha elegánsan megadom magam? – Pontosan – bólintott Edward, és a kezembe nyomta a Browningomat. Reflexből csekkoltam a tárat, hogy biztos töltve van–e, bár ha valakiben megbíztam, hogy megfelelő állapotban adja át a pisztolyomat, hát az Edward volt. Az ölembe került, a takaró alá. Megnyugtató otthonossággal nyomta a combomat, és ha még a kezemet is rátettem, teljesen oké voltam. – Kést? – kérdezte. – Most nem kell – ráztam a fejemet –, úgyis csak le kéne vennem a röntgenhez – mondtam, és nyúltam a táskámért. – Eskü, hogy nem lépek le vele, ha hozhatom. Átgondoltam, tényleg, és végül mosolyogva bólintottam. – Köszönöm – biccentett Edward. Megköszönte, hogy megbízom benne, annyira, hogy rábízom a fegyvereimet, pedig a székemen vihetném is magammal. Az már mindegy volt, hogy amíg nem voltam magamnál, ő vigyázott rá, bizonyos dolgokban semmi szerepe a logikának vagy a józan észnek, csak az számít, hogy mi az, amitől jól érzed magad. Nekem fontos volt, hogy mindig a kezem ügyében tudjam a fegyvereimet, és ez a golyót kaptam téma csak erősítette bennem a „jobb, ha mindenemen lóg egy pisztoly” életérzést. Amikor Edward kitárta az ajtót, és Cross doktorral kivonultunk a folyosóra, még egyszer hálát adtam neki a takaróért, mert a folyosón szabályos tömeg nyüzsgött. Ha egy zsaru megsebesül, a kórházban mindig megnő a népsűrűség. Nekem általában nincsen akkora fanklubom, mert alapvetően nem otthon szoktam megborulni, a saját embereim között, hanem mindig idegenben, és egyébként 387

is elég megosztó személyiség vagyok, sokan nem bánják, hogy egy időre kivonnak a forgalomból. De itt Coloradóban aztán derekasan odatették magukat az egyenruhások és mindenféle színű–szagú kollégák, még olyan egyenruhát is láttam, amiről halvány dunsztom se volt, hogy mégis milyen testület. Helyiek, államiak, rangerek, ami csak van. És persze egy rakat civil is nyüzsgött közöttük, jelvénnyel a derékszíjukon vagy a nyakukban, mint Edward is. A sok kézrázás és bólogatás közepette a folyosó falának dőlve ott leledzett Sáti és Nicky is. Ahhoz képest, hogy milyen behemót nagy pasasok, egészen észrevétlenül meghúzódtak. Rájuk mosolyogtam, ők vissza, de nem is próbáltak a sok rendőr között hozzám farakodni. Megmutatták magukat, hogy ott vannak, de nagy eséllyel ennyi rendőr között testőrök nélkül is biztonságban vagyok. Azért jó volt látni őket. Ha esedeg az ardeur mégis átverekszi magát Edward meghökkentő és elképesztő hírein. Jelenleg a helyiek kedveltek, egy voltam közülük, de ha elszabadítok itt egy vámpírerő indukálta orgiát, amelybe őket is belerángatom, hát nyilván nem lennék már az első sorban a táncrendjükön. Cross doki válaszolgatott helyettem a kérdésekre, Edward gondoskodott róla, hogy egyenletes tempóban haladjunk előre, Sáti és Nicky pedig a háttérben kísért bennünket. Látni nem láttam őket, csak a melegségüket éreztem a buzgó, jóakaratú halandó energiafolyamban, úgy lobogtak, mint két fáklya a gyufamezőben. Vannak, akiknek fényesebben lobog a lángjuk, és én ezt a fényességet érzem.

388

A gyomrom olyan hevesen görcsbe rándult, hogy összegörnyedtem. – Jól van, rendőrbíró? – hajolt le hozzám a doktor. – A gyors gyógyulás elég energiaigényes – mondtam, ahogy igyekeztem lassan, egyenletesen lélegezni. – Ennem kellene valamit. – Persze, persze, hogy is nem gondoltam rá. És megálltunk a nővérpultnál, hogy valami ételt rendeljünk. Már megcsappant a rendőri sleppünk, voltak, akik átrendeződtek Callahan seriffhez, mások mentek vissza az őrsre, szolgálatba. Akik olyan kis helyről érkeztek, mint Al is, nem engedhették meg maguknak, hogy testületileg a kórházban piknikezzenek, valakinek a közjót is óvnia kellett. A folyosó végi ajtón Bush járőr lépett be. Rövid barna haját lelapította a kalap, mintha a járőrkocsiban is mindig viselné, mert az akadémián úgy tanulták, és ennyire friss volt még az a végzettség. – Nahát, Blake rendőrbíró, milyen jó magát látni. – Jó, hogy láthat, Bush – mosolyogtam rá. – Azért jöttem, hogy jelentsem magának, hogy a vámpírok, akik az egész mögött vannak, hajnalra hullák lesznek. – Miről beszél? – Ma este kivégezzük azokat a vámpírokat, akik a húsevő zombikat teremtették. – De nem ők vannak az egész mögött. Nem ők tehetnek róla. – Mi is ott voltunk – vonta össze a szemöldökét. – Mi is láttuk. 389

– Hallotta, mit mondott az a vámpír, Bush. Egy nálánál erősebb, gonoszabb vámpír szállta meg a testét. Az irányította. – Akit elkapnak, az mind hazudik, Blake, ezt maga is tudja. – Persze, de ebben az esetben a nő nem hazudott. Éreztem a másik vámpír energiáját. Éreztem, amíg a nőben volt, és azt is éreztem, amikor távozott. Olyan erős volt az az energia, hogy azt hittem, személyében is jelen van valahol a közelben, de neki nem kellett ott lenni, hogy a nőt irányíthassa. Az a vámpír tehet Callahan seriff rothadó fertőzéséről, ahogy arról is, hogy Ares agya elborult, és másokra támadt. Az a két vámpír, akit sikerült lefogni, a kapcsolat az igazi tettessel, ők a tanúink, és ha meghalnak, a legjobb nyomokat semmisítjük meg. Ha kivégzik őket, azzal még nem állítjuk meg a mestervámpírt, újabb kis vámpírokat teremt majd, akik ugyanúgy terjesztik tovább a fertőzést. Azzal, hogy ezt a kettőt megölik, csak a rosszfiúk malmára hajtják a vizet, mert akkor nem fogom tudni kikérdezni őket, nem tudunk meg tőlük semmit. – De egy büdös mukkot nem mondanak, hiába faggatjuk őket. – Én tudom, mit kell tőlük kérdezni, Bush. De ha meghalnak, mielőtt odaérek, már nem tudom kinek feltenni azokat a kérdéseket, és nem tudjuk meg, ki tette ezt velük. – Velük? Hogy a francba érti ezt? – Mind a két vámpírunk fiatal halott. Egy hónaposnál nem idősebbek, vagyis ők lehetnek az eltűntek, akiket kerestek. Ellenőrizték már az ujjlenyomataikat? – Ezek vámpírok, kivégzési parancs él a fejükre, nem kell semmit ellenőrizni, csak kivégezni őket. 390

– Tisztában vagyok vele, de értse meg, ha meghalnak, csak a dolgunk nehezedik. – Kinek a nevén van a kivégzési parancs? – kérdezte Edward. – Hatfield rendőrbíróén. – Iratlan szabály, hogy átengedjük a parancsot annak a rendőrbírónak, aki a vadászatban megsebesült vagy embereket vesztett. – Azt gondoltuk, hogy Blake rendőrbíró egy ideig még kórházban lesz. – Orvosi csoda vagyok. És ki kell kérdeznem azokat a vámpírokat. – Odatelefonálok, és megyek is, hogy megtegyem a szükséges lépéseket – mondta Edward, a hátizsákomat a székbe tette mellém, ügyelve, hogy a Browninghoz ugyanolyan jól hozzáférjek, mert ő mindenre figyelt, ami fontos. – Megyek én is magával, és beszólok rádión – ajánlkozott Bush. – Szóljon be most rögtön! – kértem. Ahogy Edwarddal elindultak a kijárat felé, Bush már beszélt is bele a mikrofonjába. Bízhattam benne, hogy Edward mindent megtesz, hogy élve találjam a fogdában a két vámpírt. De ha Hatfield végez velük, mielőtt még esélyem lenne kiszedni belőlük, hogy ki a nagy, gonosz vámpír, akkor rohadtul elborul bennem a borjú. Ha nem tudok beszélni velük, ott vagyunk, ahol a part szakad. – A Hóhér mondja, hogy ne végezzétek ki a vámpírokat – szólalt meg egy magas, fekete hajú, majdnem fekete szemű civil ruhás rendőr mellettem.

391

Végigmértem, és volt valami a termetében, hogy annyira magas és izmos, és a tartásában meg az energiájában, ami vibrált körülötte, ami azt súgta, hogy nem mezei nyomozóval van dolgom, hanem kommandóssal. Vagy valami speciális katonai egység tagjával. Néha nehéz ezeket megkülönböztetni. – Hízelgő, hogy még a kommandósok is eljöttek, hogy ne unatkozzam. – Mi buktatott le? – kérdezte, és a szemében a meglepettség röpke pillantása villant. – Ez – intettem felé. – Tudja, hogy most csak rám bökött? – Ahogy mondja. Elmosolyodott. Az egyik járőr megpaskolta a derékszíjára dudorodó pocakját. – Ja, Yancey, neked nincs meg a kötelező felszerelés. – Ha nekem ekkora felszerelésem lenne, Carmichael, ki is raknának a bevetésiektől – paskolta meg nevetve a saját lapos hasát. Nyilván kockás volt az a has, de persze nincs ebben semmi. A következő gondolatomban azonban már nagyon is volt valami, valami igazán veszedelmes. Mert arra gondoltam, milyen klassz is lenne, felhúzni a hasán az ingét, hogy tényleg ott vannak–e azok a kockák. – Elvennéd a táskát, Nicky? – kiáltottam az emberemért. A rendőrök utat nyitottak Nickynek. A legtöbben alaposan megnézték maguknak, Yancey a helyi bevetésiektől azzal a szokásos pillantással méregette, ahogy a nagyon erős, nagyon fitt pasik szokták a hozzájuk hasonlókat felmérni, hogy vajon elbírnának–e vele. Yancey volt a magasabb, de Nickynek a válla mindig mindenkire 392

nagy hatást gyakorolt, aki addig határozottan elégedett volt a saját dimenzióival. Nicky mellett még ezekben a pasikban is kétségek ébredtek. Megmosolyogtam, nem tehettem róla, de legalább a kellemeden késztetéseim visszavonultak valamicskét. – A helyiek nem túl boldogok, hogy a történtek után maga ennyi alakváltót tart a közelben – jegyezte meg Yancey. – Az emberemet ugyanazok a vámpírerők fordították ellenünk, mint korábban a rendőröket, köztük Bush járőrt is. Yancey a magasba emelte a két kezét, hogy mutassa, fegyvertelenül és jószándékkal érkezett. – A bevetésiek egyre gyakrabban vesznek részt a kivégzési parancsok végrehajtásában. Kiképeznek bennünket arra, ha valamelyikünket megszállná egy vámpír, és a társaink ellen fordítaná. Maga megtette, ami mindannyiunk rémálma, Blake rendőrbíró. Mind bőszen imádkozunk magunkban, hogy csak ezt ne kelljen soha. Azért jöttem, mert a bevetésiek nevében szeretném kifejezni elismerésünket azért, amit tett, és együttérzésünket, hogy kénytelen volt megtenni. A St. Louis–i Hermes nagy elismeréssel nyilatkozott magáról. – Köszönöm – mondtam, mert mi egyebet mondhattam volna. – Boulderben még nem kerülhetnek pszichés képességűek a csapatba. A jelentés azzal indokolta a nemleges döntést, hogy a legtöbben képtelenek egyszerre végezni a feladatukat és használni a pszichés képességüket. – Vagyis a legtöbben képtelenek egyszerre pontosan lőni és pszichésen is jelen lenni. 393

– Olyasmi – mosolygott, aztán súlyosan végigmért. – De maga képes rá, igaz? – Igen. – Rohadt egy lövés volt az, Blake rendőrbíró, különösen ott és akkor. – Arestől tanultam meg így lőni – mondtam. Egyenletes, mély lélegzetet vettem, mert a mellkasom összeszorult, szemem égett. Jézus, mindjárt sírni fogok. Nicky a vállamra tette a kezét. – Hogyhogy? – kérdezte Yancey. – A férfi, akit lelőttem, akit Aresnek hívtak, előző életében felderítő mesterlövész volt, csak aztán egy ellenséges támadásban likantropvírussal fertőződött meg. Akkor felmentették. A közelharcban és a kézifegyverekkel jó vagyok, de a nagyobb puskákkal és a távoli célpontokra mindig bénáztam. Ő tanított – magyaráztam, és a kezemet Nicky kezére tettem a vállamon. Az ujjaink összefonódtak, ez segített valamicskét. A másik kezemmel megmarkoltam a pisztolyt az ölemben, a fém belenyomódott a tenyerembe, ez is segített. Vicces, hogy pont egy fegyver jelenléte, tapintása segít feldolgozni, hogy kénytelen voltam egy másik fegyvert használni. – Azt tudtam, hogy mesterlövész volt, és hogy segített magának a vámpírvadászatban. De azt nem, hogy ő tanította lőni magát. – Távoli célpontra. Közelire már régebben is tudtam. – Sajnálom, rendőrbíró, nem akartam fájdalmas dolgokra emlékeztetni. Biccentettem, leszegtem a fejemet. Most nem tudtam felnézni, még abban sem voltam biztos, hogy a túlságosan

394

is nagy együttérzés vagy annak a hiánya borított volna ki jobban. De inkább nem is próbáltam kideríteni. – Nagyon vinnem kellene már a röntgenre Blake rendőrbírót – szólalt meg Cross. – Igen, hogyne – lépett hátrébb Yancey. A doki indult velem tovább a lift felé, Nicky nem engedte el a kezemet, ballagott mellettem. Sáti mögöttünk. A rendőrök nem jöttek tovább. Ahogy végre ránk csukódott a lift ajtaja, és Cross doki maradt velünk az egyetlen ismeretlen, kibuggyant az első forró könnycsepp a szememből. Nicky ujja a kézfejemet dörzsölgette, a másik oldalon Sáti a hajamat simogatta. – Nincs semmi baj, Anita – mondta. Megráztam a fejemet, már ömlött a könnyem. – Nagyon is van – hüppögtem, és átadtam magam a bánatnak és az igazságtalanság borzalmának. Zokogtam.

395

36. Két fehérjeszelettel, fejenként egy üveg vízzel és egy röntgenfelvétellel később már tudtuk, hogy a repedés maradéktalanul összeforrt. Ahogy a liftből kiszálltunk a mi szintünkön, megszólalt a mobilom. Nicky kiásta nekem a zsákomból. Edward hívott. – Élnek még a vámpírok? – vettem fel. – Sikerült eltolni a kivégzés időpontját, de azt nem hajlandók felfogni, hogy a vámpírok agyát is birtokolta valaki. Igazad volt, a két vámpír az eltűntek közül van. Kirándulók voltak, úgy egy hónapja jöttek ide túrázni. Ahogy mondtad. – Halottakban jó vagyok. – Beszélik, ja. – Ez meg mit akar jelenteni? – kérdeztem, mert Edwardra nem volt jellemző az efféle csipkelődés. – Akadnak itt helyi erők, akik egyre savanyodnak, ahogy kiderül, hogy neked van igazad. – Mert? – Mivel mi ketten arra alapozunk, hogy a másiknak remélhetőleg igaza van, ezt nem igazán értem én sem, csak látom, hogy mi megy itt. Úgy tippelnék, hogy a szakmai féltékenység lehet a háttérben. Hatfield rendőrbíró be van izgulva, hogy megmutassa, mennyire kemény csaj is ő, és mintha mellesleg minden jelvényes nő nevében sérelmezné a híredet. – Felteszem, nem a rendkívül eredményes vámpírvadász híremről van most szó. – Nem, a másikfajta híredről. 396

– Aha, arról, hogy hidegvérű gyilkos vagyok, aki előbb lő, és csak utána kérdez? – Nem is arról – kuncogott. – Vagyis hogy én magam is szörnyeteg vagyok, és ezért tudom olyan profin végezni a munkámat? – Nem, még csak nem is ez böki a csőrét – kacagott. – Hanem hogy túlságosan is sok pasival járok egyszerre? – Ez már közelít – mondta halkabban. – Ott van melletted a csaj? – Persze – mondta higgadtan. – És megvédted már a becsületemet? –Nehéz úgy megvédeni, hogy mindenkinek meggyőződése, hogy én is rajta vagyok a listádon – mondta még halkabban. – Ja, persze, erről a pletykáról elfeledkeztem – forgattam a szememet. – Én nem – mondta nagyon is különös hangsúllyal. – Ennyit bántanak a kollégák miattam? – Csak féltékenyek. – A sikereimre? – Aha. – Vagy inkább arra, hogy lefekszem veled? – kérdeztem. – Akadnak olyanok is – kuncogott a nagyon is tedes kuncogásával. – Nemsokára ott vagyok, hogy kikérdezzük a vámpírokat. – Hatfield vámpírjai. Őt kell meggyőznöd. – De ő máris utál. – Úgy bizony. – Pazar. Nicky tartotta az ajtót, Cross doki pedig betolt rajta. 397

– Egyél, mielőtt idejössz! – figyelmeztetett Edward. – Pár fehérjeszelet már lecsúszott. – Annál kicsit húsosabbat is kellene tolnod. – Nem szívesen szakítok félbe rendőri megbeszélést, főleg, ha vámpírtársaim élete a tét – szólt közbe Cross doki –, de szükségünk lenne a kórteremre. Maga hazamehet. – Várj egy picit, Ted! – kértem Edwardot, és a dokihoz fordultam. – Köszönöm, doktor úr. Nathaniel Graison is hazajöhet? – Igen, ő is mehet magával, de ne felejtsenek el sokat inni, nehogy a hegyi betegség visszatérjen. És ne nézzen így, rendőrbíró, az is benne volt mindkettejük állapotában. – Mennyit igyunk? – érdeklődött Sári. – Azt ugye tudja, hogy az ajánlás napi nyolc pohár víz. – Igen. – Most duplázzák meg. – Annyira időnk sincs – mondtam. – Akkor megint rosszul lesznek – vonta meg a vállát Cross. – Engem lelőttek, doki. – De őt nem. Már nyitottam a számat, de aztán be is csuktam, mert nem egészen tudtam, mit mondjak erre. – Tudom, hogy az egyik hívóállata, és hogy tőle szívta el az energiát a gyógyulásához – mondta az orvos. Én meg igyekeztem nem túlságosan meglepettnek látszani. – Jó okkal van vámpír orvos minden szinten. Néha a természetfeletti állampolgárt csak a természetfeletti orvosa értheti meg. – Akkor végig tudta, mi a gond? – kérdeztem rá.

398

– Először nem jöttem rá, de ennek ellenére tartom azt a diagnózist, hogy a hegyi betegségnek is oroszlánrésze volt abban, hogy kórházba kerültek. Mert azzal is nagyobb terhelésnek van kitéve a test. – Vedelni fognak – nyugtatta meg Nicky, és kapott is tőlem egy csúnya pillantást. – Szeretném, ha jobban lennétek. És ennyi elég volt, Nicky győzött. – Oké – bólintottam. – Megírom a zárójelentését, addig letusolhat, felöltözhet. – Azt hiszem, nincs időm zuhanyozni. – Van időd, nyugi – hallottam Edward hangját a telefonból. – És egyél is rendesen, jó sok húst! – Mondtam, hogy megettem két fehérjeszeletet. – Szerintem nem ártana melléjük pár fasírt. – Most arra célozgatsz, hogy az ardeurt etessem meg, mielőtt odamegyek? – kérdeztem rá. – Nem hittem, hogy célozgatok, de igen, erre gondoltam – mondta, majd lehalkította a hangját. – Erre Hatfield undorodva odébbállt. Szerintem a fasírtot valami perverz kis játéknak hiszi köztünk. – Elég gusztustalan kisjáték lenne. – Az hát. – Ennél te sokkal kifinomultabb vagy. – Köszi, de menjél kajálni, Anita! Ne itt benn boruljon el az agyad. – Úgy lesz – sóhajtottam nagyot. – Ott van még veled Nicky és Sátán? – Itt. – Azt tudod, hogy a legtöbb nő nem érezné velük olyan nagy megpróbáltatásnak a dolgot, ugye? 399

– Nekem se velük van a bajom. Hanem, hogy nem indulhatok a dolgomra egyből. – Fogd fel úgy, hogy huszonnégy óra alatt meggyógyult a törött medencéd és beforrt egy lőtt sebed. Cserébe csak egy kicsit gyakrabban kell az átlagnál szexelned. Nem annyira rossz ez a bolt neked. Így megfogalmazva tényleg nem volt az. – Ha nem gyógyulnál ilyen gyorsan, egy az egyben buknád a nyomozás további részét. – Jó, felfogtam. Táplálom az ardeurt, utána indulok. – Azért ne tartson sokáig. Hajnal előtt ki kell őket kérdezned. – Először kvázi megparancsolod, hogy szexeljek, utána megjössz a korlátozásokkal, hogy így meg úgy meddig tartson. Anyám! – Jó – nevetett –, csináld, amit kell, csak érj ide, mielőtt hajnalodni kezd. Aztán már valaki máshoz beszélt, és letette. – Na, hát hallottátok a nagyfőnököt: ennem kell, utána mehetek beszélni a vámpírokkal. – Melyikünk? – kérdezte Nicky. – Én – jelentette ki Sáti. Rámeredtünk. Mosolyogva emelte magasba a két kezét: – Legutóbb, amikor nagyobbat kajáltál Nickyvel, kis híján belehalt, rémlik? – Már tudom, hogy kétszer egymás után nem csinálhatjuk. – Ő a Menyasszonyod, vagyis nem képes elzárni az energiáit előled, ha beindul az ardeur. És nem szeretnénk, ha megint leállna a szíve, stimmt?

400

Ebben mind egyetértettünk. De aztán Sáti arca elkámpicsorodott. – Ennyire utálatos neked szexelni velem? – néztem rá. De aztán leesett, hogy mi a baja. Megint az önértékelés. Mert azt hitte, én szívesebben mennék el inkább Nickyvel. És persze ez így is volt, de nem azért, mert Sátán nem volt tökéletes és pazar. Egyszerűen csak túl későn érkezett hozzánk, addigra már felállt az első vonalam, ahová ő nem férhetett be. Amikor megérkezett hozzánk, annyira magabiztos volt, hogy szinte fájt. El volt telve magával. Eléggé elszomorított, hogy miattam ébredtek kételyei önmagában, még ha tisztában voltam is vele, hogy Asher is alaposan megdolgozta az önbecsülését. Odaléptem hozzá, megérintettem a karját, belenéztem a szemébe. – Dögös vagy, és jóképű, és ezt mindig is így gondoltam. – Persze, ezt mondod, de attól még szívesebben dugnál inkább Nickyvel. – Sokkal csinosabb vagy nálam – szállt be Nicky is a tuningba. – Kösz – vigyorgott Sáti, de Anitának tele az élete csinos pasasokkal. Neki a helyes pofinál meg a jó szexnél több kell. – Lehet, hogy több kell, de azért kezdetnek nem rossz ez se – álltam lábujjhegyre, hogy megcsókoljam, de még így is le kellett hajolnia, hogy elérjem a száját. Lehajolt, megcsókoltam, de a kék szeme még mindig véresen komoly maradt.

401

– Kezdetnek nem rossz, kár, hogy már tudom, milyen szerelmesnek lenni, milyen az, ha szeretnek. Hiányzik az érzés. – Asher. Bólintott. – Ha nem lennének a féltékenységi dührohamai, nekem is hiányozna – ismertem el. – Azt én sem szeretem benne, de azért szeretem, olyannak, amilyen. És ő is szeretett engem. – Kaptál valami hírt felőle? – Megüzente, hogy keressek magamnak egy lányt, éljünk boldogan, mert ő talált magának egy pasit, aki csak a pasikat szereti. Mellette nem kell valami kósza punci mellett másodiknak lennie. Megálltam előtte. Vajon Jean–Claude–nak is hasonlót üzent? Mert ilyesmibe nem avatott be az én szívem vámpírja. – Ja, hát ez eléggé jellemző rá. – De tényleg bánt, hogy talált magának helyettem egy másikat, Anita. Korábban azt gondoltam, hogy nekem egyetlen ember nem lehet elég, de kezdek kételkedni ebben. – Képes lennél lemondani a csajokról a kedvéért? – kérdezte Nicky. – Azt hiszem, talán igen – nézett rá Sáti. – Nem lenne könnyű, de szerintem meg tudnám tenni. Érte igen. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fog hiányozni. – Hiányzott már bárki is ennyire? – kérdeztem. Sáti a fejét rázta. Hiszen fiatalabb volt nálam, és korábban igen visszavonultan élt, életem legtöbb pasija

402

sokkal fordulatosabban cseperedett, mint ő. Megsimogattam a karját. Mosolygott, de szomorkásán. – Nekem is hiányzik – mondtam. – Tényleg? – Hiányzik a szadomazo szex vele és Nathaniellel, és kezdek rájönni, hogy legalább olyan nehéz dominát találni, mint egyébként megfelelő partnert. – Esetleg felveted Jean–Claude–nak, hogy hívja vissza hozzánk? – Már korábban elhatároztam, hogy ha hazamentünk, beszélek erről vele. – Komoly? – Jean–Claude nagy pazarlás a Kárhozottak Cirkuszába porondmesternek. Már csak üzleti szempontból is érdemes lenne visszahozni, hogy újra ő legyen a porondmester, és Jean–Claude csinálhassa tovább a Bűnös Vágyakat. – Kivel beszéltél az üzleti dolgokról? – kérdezte Nicky. – Jason mondta, hogy ő elvezeti a Bűnös Vágyakat, de az ő hangja nem olyan mágikusan csábító, és Jean–Claude– nak elég sok a törzsvendége, aki csakis miatta jár oda. – Lehet, hogy Jean–Claude inkább a nőket szereti, de neki is hiányzik Asher – fűzte hozzá Sáti. – Pár száz éve szerelmesek már egymásba. – És Micah–nak egyébként se jön be, hogy a természetfeletti találkozókon a „mi Micah–nk” fordulattal van elővezetve – bólintott Nicky. – Nekem ezt nem is mondta. – Az elmúlt hónapokban Jean–Claude sokkal nagyobb figyelemmel fordul felé, ami sokakban kelti azt a benyomást, hogy Micah nem csak a te szeretőd.

403

– Jean–Claude nem említette, hogy többet szeretne tőle a vérnél. – Ha Jean–Claude férfi szeretőre vágyik, miért nem engem kérdez? – tette fel a nagy kérdést Sátán. – Igent mondanál neki? – Nem rúgnám ki az ágyamból – vigyorgott Sáti. – Szerintem Jean–Claude azért kerül téged, Sáti, mert fél, hogy Ashert kiborítaná, hogy a két pasija lefekszik egymással, nélküle – vetette fel Nicky. Ez ledöbbentett, de Nicky csak megrántotta a vállát. – Ashernek nem a műfaja ez a poliamasius móka. Csak akkor közösködik, ha ő a központ. – De a központ csak nálam lehetett – bólintott Sáti. – Aztán amikor én szerettem volna egy nőt a hármashoz, akkor kiakadt. – Megbántad, hogy felvetetted? – kérdeztem. – Néha bánom, igen, de ha nem mondom ki, amit szeretnék, akkor talán soha nem derül ki, hogy ennyire tud nekem hiányozni bárki is. Akkor nem tudtam volna meg, hogy mit jelent nekem Asher. – Szerintem egyikőtök sem jött volna rá, mennyire sokat jelent nektek Asher, ha nem adódik rá alkalom, hogy hiányozhasson – mondta nagy bölcsen Nicky. – Ha hazamentünk, beszélek Jean–Claude–dal – bólintottam. – Kösz – mondta, ha lehet, még szomorúbban. – De ha talált magának helyettem és Jean–Claude helyett mást, akkor nem biztos, hogy akarom, hogy visszajöjjön. Azt nem bírnám ki, hogy mással van, és végleg elveszítettem. Nem tudtam, mit mondhatnék erre, hát megöleltem. Hozzám bújt, de nem volt ebben semmi szex, csak a bánat 404

és a vigasztalás. Asher hisztiviharainak pusztítása után kapaszkodtunk egymásba. – Ez nagyon szívszaggató, de nem vezet az ardeur gyors kielégítéséhez – jegyezte meg Nicky. Ránéztünk, a pillantásom nem lehetett kifejezetten barátságos, és gondoltam, Sátántól se kap ennél jobbat, de ő – legnagyobb meghökkenésemre – bólintott. – Igazad van. A szomorúság nem éppen vágykeltő. – És akkor mi legyen? – néztem fel az arcába. – Komolyan blicceled, hogy végre táplálhasd az ardeurtt – nézett nagyot most Nicky. – Csak most az egyszer. Nagyon beteg gondolat lenne, ha felhívnám Ashert, hogy komolyan lett–e valakije, vagy csak ezzel akart büntetni engem? – Hogy tudjuk, mi az ábra, mielőtt még beszélek Jean– Claude–dal a visszahívásáról – esett le nekem. – Igen. – És Anitáról is lemondasz a kedvéért? – kérdezte tőle Nicky. Sáti átgondolta, aztán megrázta a fejét. – Az arany hívótigrise vagyok, és minden módon a rendelkezésére kell állnom. És az ő vámpírjának a módok között a szex is a szükséglete. – Vagyis akkor Anita lesz a kivétel – összegezte Nicky. Sátán bólintott. – De nem azért akartál másik nőt, mert a többi pasi miatt ritkán jutottál be az ágyába? Hogy nem kaptál elégszer puncit? A homlokomat ráncoltam.

405

– Bocs, elfelejtettem, hogy nem bírod ezt a szót. De a lényegen ez sem változtat. Mert ezen indult a balhé, ami miatt Ashert száműztétek. – Megint igazad van, Anita. Tényleg ez a kérdés – bólogatott Sátán. – Jó. És válasz is van rá? – néztem rá. Sáti arcán úgy suhantak a különféle érzelmek, derűre ború, mint a nyári égen a felhők. – Majd lesz, ha beszéltem Asherrel. – Komolyan azt hiszed, hogy elég vele beszélned, és máris tudni fogod a választ? – meredt rá Nicky. – Tudni fogom – mosolygott megint szomorkásán Sáti. – Még ha nem is lesz nekem jó. – Én soha nem estem volna bele senkibe, ha Anita nem bűvöli meg az agyamat – ingatta Nicky a fejét. – Olyan ostobaság ez az egész szerelemdolog. – A szerelem ostobaság? – Elgyengít – bólintott Nicky. – Ez tényleg megeshet – ismerte el Sáti. Leesett, hogy Nicky tulajdonképpen ilyen fura módon vallott éppen nekem szerelmet, de nem csinált belőle nagy ügyet, szóval akkor én sem fogok. Majd átgondolom, és kitalálom, hogy kell–e ragoznunk. De egyelőre a nemre szavaztam. – És szerinted tanult a leckéből? – tértem vissza az eredeti kérdéshez. – Mármint Asher? – Igen. – Nem. – Hát szerintem sem – hagytam annyiban. – De egy ideig biztosan rendesen viselkedik majd. 406

– És mégis azt szeretnénk, hogy visszajöjjön – bólintott Sáti. – Úgy tűnik, mind azt szeretnénk. – Ennek semmi értelme. – Semmi. De ha lenne benne értelem, lehetne szerelemnek nevezni? Sátán ezen agyait kicsit, aztán megrázta a fejét. – Hát szerintem nem – mosolygott le rám. – De akkor is veszélyes lenne Nickynek most veled. Mármint a szex. Nem jönne jól egy újabb szívleállító baleset. Nickyre néztem, komolyan nézett vissza rám. Rájöttem, hogy végig ilyen volt az arca, amikor a szerelemről beszélt, akkor is. Odaléptem hozzá, és a derekára fontam a karjaimat, ő pedig automatikusan visszaölelt. Csak álltunk ott, és néztük egymást. – Soha többet nem kockáztatom az életedet. Lassú, egyre szélesebb mosoly bomlott ki az arcán, magához szorított, összetapadt a testünk: – Jó ezt tudni – suttogta nagyon halkan a fülembe. – De az ardeurt, akkor is táplálni kell – hívta fel az elkerülhetedenre a figyelmet Sáti. – Kivel akarod táplálni? – kérdezte Nicky tárgyilagosan. – Kik közül választhatok? Valaki mintha említette volna, hogy új emberek is érkeztek. Csak azt nem tudom, kik. – Megyek, megnézem, ki van Nathanielnél – indult Sáti. – Ő hol van egyébként? – A folyosó túlsó végében. Nicky még szorosabban ölelt. – Ő már eleget táplált. Most friss hús kell. – Nem is akartam Nathanielt úgy. Csak látnám már.

407

– Úgyis le kell zuhanyoznod. Menj előre, Sáti majd küld valakit utánad! – Szeretném, ha én választhatnék – meredtem rá kissé gondterhelten. – Senki olyat nem küldünk, akivel még nem szexetlél, és aki még nem táplálta az ardeurt. Ez így nem elég? – Hát nem. Nicky úgy nézett rám, mintha badarságokat hordanék össze. – Fogd fel úgy, hogy meglepi – vetette fel Sáti. – Állsz a meleg víz alatt, és egyszer csak csatlakozik hozzád a meztelen szeretőd. Romantikus és spontán. A homlokomat ráncoltam elképedésemben. Nicky a vállamnál fogva irányba állított. – Irány a fürdőszoba, van sampon, szappan, borotva, ami csak kellhet. Tisztálkodj meg, és hamarosan kapod a kaját is. Még taszított is egy kicsit rajtam. – Menjél, Anita, hogy mielőbb kikérdezhesd a vámpírokat! – Róluk el is feledkeztem. – Amikor nagyon mélyen vagy az ardeunel, megfeledkezel a lényeges dolgokról, megfigyeltem. Mosakodj, mi házhoz hozzuk neked a kaját, és utána megyünk rosszfiúkra vadászni. Nem vesződtem azzal, hogy felhívjam Nicky figyelmét, mennyire vicces, hogy ő beszél a rosszfiúkról a maga múltjával. Egyszerűen csak indultam a zuhany alá, és tettem a dolgom. Tény, hogy nagyon kellett már a táplálék, ha a leglényegesebb dolgokat is elfelejtettem, és hosszasan társalogtam lényegtelen kérdésekről, pedig szorít az idő. 408

Most gyors zuhany kellett, gyors kaja és még gyorsabb válaszok a vámpíroktól. A ma éjszaka a gyors megoldások éjszakája lesz.

409

37. A zuhany valójában egy egyszerű lefolyó volt a padlóba süllyesztve, két oldala függönnyel lezárva, a másik kettő fal. Nicky pedig jól mondta, a dolgaimat gondos kezek már bekészítették a polcra. Leszappanoztam, ledörzsöltem magam, megmostam a hajam, térdig leborotváltam a lábam, és még mindig sehol senki. Mostanában ráálltam a zónás borotválkozásra, mert ha félbeszakítanak, sokkal értelmesebb dolog mindkét lábon egyformán félig borotválva lenni, mint az egyiken végig, a másikon meg semennyire. Így az idő függvényében haladhatok tovább a zónákkal. De mégis, mi a túró tarthat ennyire sokáig a srácoknak? Ennyire nehéz eldönteni, hogy ki zuhanyozzon velem? Egy idő után már nem bírtam, kiléptem egy pillanatra a függöny mögül, hogy csekkoljam az iPhone–omon, hogy mennyi idő telt el. Tizenöt perc. Hú! Az utóbbi időben rohadtul begyorsultam a zuhany alatt. Gondolom, a rendszeres helyszínelések utáni alapos és szükséges tisztálkodás meghozta a rutint és a sebességet. Így azért már más volt a leányzó fekvése, negyedóra alatt tényleg nem annyira egyszerű döntésre jutni, elvégre alaposan meg kell fontolni, kit nélkülözhetnek akár egy egész napon át. Mert a mostani ardeur mohó lesz, ilyen krízishelyzetekben sokkal nagyobb és alaposabb az étvágya, és az bizony kiüti az embert, pontosabban a vérállatot. Úgy döntöttem, húsz percet kapnak, utána megcsörgetem őket.

410

De legalább folytathattam a borotválást térd fölött is. És legalább valamivel elfoglaltam magam, mert a türelem nem a nagy erősségem. Nem is annyira hallottam, inkább megéreztem az ajtó nyílását: hidegebb levegő suhant be a függönyök mögé a párás dunsztmelegbe. A függönyön nem láttam át, fogalmam se volt, ki érkezett. Borotvával a kézben fordultam a nyílás felé, vártam, hogy szétrebbenjen. Tényleg volt abban a meglepetésfaktorban valami, amelyről Sáti beszélt, a szívem szaporábban kezdett verni, izgultam, hogy kit kapok vacsorára. Egy szó, mint száz, felajzott a téma. A függöny szétnyílt, és Jean–Claude tökéletes, sápadt, meztelen alakja állt előttem, sötét haja kibontva omlott a vállára, de nem takart semmit, de semmit. Ő aztán végképp nem szerepelt a lehetőségek közt, a meglepetés nem is lehetett volna nagyobb. A legokosabb az lett volna, ha jól letolom, hogy a szerelem kedvéért veszélybe sodorja drága személyét. Mert ő az ország vámpír elnöke, hatalmas felelősséggel és tessék, mindent kockára tesz azzal, hogy idegen területre utazik. Miközben otthon volna igazán biztonságban. Efféle szemrehányásokkal kellett volna lerohannom, de én csak gyanúsan zokogásra emlékeztető hangot hallatva a karjába vetődtem, és csókra tartottam a számat. Egy pillanatra belenéztem azokba a kékségesnél is kékebb szemekbe, aztán átadtam magam a csóknak, a szájának, a kezeinek, melyek nedves testemet simogatták. Az a csók egyszerre lett víz és levegő és minden, amire vágytam, amire szükségem lehetett.

411

A levegőbe emelt, és én a derekára kulcsoltam a lábaimat, ő pedig fél kézzel összehúzta a háta mögött a zuhanyfüggönyt, és beléptünk a meleg vízsugár alá.

412

38. Csókolóztunk, és a víz úgy zuhogott az arcunkba, mintha az is része lenne a csóknak: egyre szenvedélyesebben faltuk egymás száját, és egyre forróbban ömlött ránk a víz. Jean–Claude hímtagja keményen ágaskodott kettőnk közt, éreztem a hasamon, ahogy hozzám nyomódott. Fantasztikus volt, és nagyon is romantikus, csakhogy egy vámpírral csókolózva mindig eljön az a pillanat, amikor elfogy a levegőm, neki viszont mindegy, ő megvan anélkül is. Egy ideig még próbáltam tartani magam, és mintha belefulladtam volna a csókjába, de aztán muszáj volt oldalra fordítanom a fejem, kellett a levegő. A testem legszívesebben hatalmas slukkot szívott volna magába, de tudtam, hogy a fejemre záporozó vízben az nem lenne épp jó ötlet, mert a tüdőmet inkább vízzel pumpálnám tele. És a fuldoklás még szex közben sem vonzó, így csak óvatosan, apránként kapkodtam a levegőt, hogy megmaradhassunk a romantikus vonalon. Jean–Claude csak állt az ezüstös esőfüggöny mögött, mintha fénylő, mozgó fátyolba burkolózott volna. A fejét kissé lehajtotta, hogy a szemébe ne folyjon bele a víz, így nem kellett hunyorognia, belenézhettem megint a kék szemekbe a nedves, fekete csipkét idéző szempillák keretében. Mintha ezüstös párában úszó mélykék tavacskákba bámultam volna, és közben csak szorított magához. A romantika és a forró szenvedély tökéletes pillanata volt. Az állam alá nyúlt, és megemelte a fejemet, hogy megint belebukjunk a csókba. Amikor másodszor levegőztem, 413

kilépett velem a vízsugár alól, és a sarokban a falnak vetette a hátamat, hogy már csak az ő hátát érje a víz. Lerakott a földre, és letérdelt elém. A haja csuromvizes volt már, a hullámok kiegyenesedtek, és így a derekáig ért. Ahogy egyébként nekem is vagy tíz centivel hosszabb lett, és jócskán súlyosabb. Sötét csíkokban tapadt az arcába, amitől a szeme csak még kékebbnek tetszett, mint az ég alja naplemente után, ahogy még utoljára kékes tinta ömlik el rajta, mielőtt fellobban a narancsos tűz, ami az éj feketéjébe hamvad. A víz gyöngyökben ült az arca élén, a szája csókolni való domborulatán. Rám hajolt, de a tenyeremmel megállítottam az arcát. – El se hiszem, hogy ilyet mondok – mondtam remegő, félig nevetős hangon –, de rövidre kell szabnunk az előjátékot. Hajnal előtt még ki kell kérdeznem két vámpír gyanúsítottat. – Ma éjjel már nem kérdezheted ki őket. – Mert? – Fredrico felvette velem a kapcsolatot, és sajnálattal közölte, hogy amikor értesült róla, hogy a két vámpír bűvölet alatt követte el a szörnyűségeket, közbenjárt értük. Megtagadták a vallomástételt, mert ha értékes a tudásuk, azzal az életüket menthetik meg. Vádalkut kérnek. – Az elkövető pedig minden elfecsérelt órával több esélyt kap a menekülésre és a fertőzés terjesztésére. – Ez tény, mapetite, de a hajnal őt is csapdába ejti, mint mindannyiunkat – tette kezeit a csípőmre. – Ahogy a nap felkel, vámpír nem követhet el újabb gonoszságot. – Csesszék meg!

414

– Magad is tevékenyen hozzájárultál a törvény megalkotásához, mely a vámpíroknak is jogot enged az ügyvédi segítségre – mosolygott Jean–Claude. – Csak akkor még nem gondoltam, hogy majd ellenem használják fel – mosolyogtam én is halványan. – Gyakran nem láthatjuk előre tetteink következményét, ma petite. Törekszünk a jóra, de a legtöbbször ott rejlik a cselekedeteink mögött a rossz lehetősége is. Erre csak bólogatni lehetett. – De van a hírnek jó oldala is: bőven van időnk, hogy addig nyalogassam a testedről a vizet, míg kiázik a szemedből a szomorúság. – Nincs szomorúság a szememben, csak mennem kell a dolgomra. Rám nézett. Ennyi volt, semmi vámpírbűbáj, csak az a mindent látó pillantása, és elkaptam a tekintetemet. Túlságosan is jól ismert már ahhoz, hogy becsaphattam volna, és ha őt nem csaphattam be, akkor magamat sem. A francba is, ez van, ha az ember túlságosan is közel engedi magához a másikat. Már nem tudsz elrejtőzni, még önmagad elől sem. – Szeretnék a munkára koncentrálni – próbálkoztam, de határozottan bénára sikerült. – Ilyen helyzetekben balzsamos kiút lehet a munka – mondta halkan. Kényszerítettem magam, hogy ránézzek, ahogy ott térdelt előttem, két keze könnyedén pihent a csípőmön. Az arca üres volt, amennyire csak a nagy öreg vámpírok arca lehet, érzelemnek, szándéknak nyoma sem volt rajta, nem próbált befolyásolni, nem adott táptalajt az indulataimnak,

415

csak várt. Kivárta, hogy dühöngeni fogok–e, vagy hagyom magam megvigasztalni. – Amikor megláttalak az előbb, annyira megörültem neked – mondtam, és kisimítottam az arcából az egyik vizes tincset. – Még akkor is, ha tudom, hogy nem lett volna szabad idejönnöd, mert a Város Ura erődemonstrációnak foghatja fel a látogatásodat – már mind a két tenyeremmel a csapzott hajtincseket sodortam hátra az arcából. – Még akkor is, ha tudom, hogy veszedelmes most utazgatnod, elhagynod a Kárhozottak Cirkuszának erődjét – kimondtam hát mindent, ami az eszemben járt, mert annyira bántott, hogy nem lehetett nem kimondani. Jean–Claude arca makulátlanul ragyogott fel rám. – Ahogy itt térdelsz előttem, ilyen szépségesen és hibátlanul, megint elképeszt, hogy engem akarsz, hogy egy ilyen szépség, mint te, még hat év elteltével is... A szája szétnyílt, mintha mondani akarna valamit, de az ajkaira tettem az ujjam, elhallgattattam. – Azt akarod mondani, hogy szép vagyok én is, és kénytelen vagyok hinni neked. Hinnem kell a döbbenetesen szép embereknek, akikkel az életemet élem, amikor ezt mondogatják nekem, de akkor is tény, hogy soha nem fogom megszokni a te ragyogó szépségedet, a szemedet, a hajadat, a testedet... mindent. Boldog vagyok, hogy eljöttél, imádom. Pedig nem kellett volna, elég lett volna leengedned a pajzsodat, és érezhettél volna mindent, amit érzek. A kezét a kezemre fonta, és csókra fordította az ujjaimat, végtelen gyöngéden és puhán illette a szája a bőrömet. – Amikor megláttalak a hírekben, ahogy ott fekszel sebesülten, véresen, tudtam, hogy nem halsz meg, hiszen 416

éreztem, mid és mennyire fáj, és azt is tudtam, hogy meg tudunk gyógyítani, és biztonságban hazatérsz hozzám, hozzánk. De ennyi nem volt elég, ma petite – mondta, és a mellkasára szorította a tenyeremet. – Éreznem kellett, ezt kellett éreznem. Az érintésedet a bőrömön, a csókodat az ajkamon, ölelnem kellett téged, szorosan, ahogy csak ölelni lehet. Testileg túlélném a halálodat, ahhoz elég erős vagyok már, de a szívem... – emelte megint a szájához a kezemet, és lehelt rá újabb csókot – a szívem érted dobog, Anita Blake. Ha módunkban állna összeházasodni anélkül, hogy életünk többi szereplőjét ezzel megbántanánk, feleségemnek akarnálak. Könnyek gyűltek a szemembe, éreztem, és rohadtul kellett összpontosítanom, hogy ne pislogjak, ne buggyanjanak ki azok a könnyek. Nem fogok sírni. – Micah szinte tökéletesen ugyanezt mondta Nathanielnek és nekem – mondtam, és a hangom nem remegett. – Akkor tegyük meg – billentette oldalra a fejét Jean– Claude. – Mit? – A törvény előtt csak egyikünk felesége lehetsz, de attól még tarthatnánk egy ünnepséget. Volt már ilyesmire példa. – Hogy érted? – Tartsunk csoportos esküvőt. Nem hivatalosat, de kézfogó lehetne, a küszöbön mindenki átemelhetne, ahogy a régi hagyomány kéri az országunkban. Már sírtam, pedig nagyon nem akartam. – De hogyan? Mármint hányan kelnénk egybe? És a gyűrűk? Mindenki kap gyűrűt? Jegygyűrűt. És egyáltalán, ki lenne hajlandó ennyi embert összeadni egymással? 417

– Egyelőre nem tudom a választ erre a rengeteg, nagyon is jogos és gyakorlatias kérdésre – mosolygott szélesen, és nagyon–nagyon boldogan –, de az, hogy ezekkel a kérdésekkel válaszolsz a javaslatomra, ahelyett, hogy nemet mondanál, sokkal több annál, amire számítottam. – Komolyan azt gondoltad, hogy nemet mondok? – kérdeztem immár zokogva. – Igen. Ha álmodni mertem volna egyébről, ezerszer romantikusabbá teszem ezt az éjszakát, és életed többi szereplőjével megszerveztem volna, hogyan vegyünk le végleg a lábadról. De ahogy az már mindig is lenni szokott közöttünk, ma petite, megcsáklyáztad a romantikus elképzeléseimet, hogy elnyelje őket a feledés jól megérdemelt kútja – csókolta meg a kezemet még egyszer, és emelkedett fel a térdéről. A kezemet nem engedte el, de a másik kezével könnyedén az arcomhoz ért, és úgy fürkészte a vonásaimat, mintha örökre meg akarná jegyezni, amit lát. Elálltak a könnyeim, csak néztem a világ legszebb arcát. – Anita Blake, megtisztelsz és végtelenül boldoggá teszel azzal – ereszkedett most már fél térdre –, hogy a feleségem leszel. Na, tessék, már megint sírva fakadtam! Csessze meg! Bólintottam, és amikor már beszélni is tudtam... – Igen, igen, a feleséged leszek! Rám mosolygott ragyogón és szélesen, nem a vámpírerő vagy a pszichés hatalom lángolt most az arcán, hanem a végtelen boldogság. Íme, egy férfi, aki hatszáz év alatt se szokott le arról, hogy a nő lába elé térdeljen, és a mennyekbe repüljön, ha az a nő igent mond a nagy kérdésre. Én pedig kivételesen átadtam magam a női 418

énemnek, és zokogtam örömömben, és hagytam, hogy a karjaiba vegyen. Sírtam a boldogságtól, ami néha olyan hatalmas, hogy egyszerűen kibuggyan az ember szemén át, de sírtam Aresért is, és leginkább azért, hogy meg kellett tennem, amit tettem, s azért, hogy ha már megtettem, miért nem tettem meg korábban. Akkor mindenkit, a pilótákat, az orvost is megóvhattam volna a veszedelemtől. A sírás és simogatás közepette a csókunk gyöngédből egyszer csak átcsapott hevesbe és vágyakozóba. A zuhanyzó padlóján ünnepeltük meg az igent: először ő volt felül, és gyönyörködhettem a döbbenetes szépségében, ahogy a teste ki–be járt bennem, csak így a folyamatosan zuhogó víz permetében félő volt, hogy előbb fulladok meg, mint hogy az ardeurt lerendeznénk. Nevetve rendeződtünk át, feltérdeltem, és Jean–Claude hátulról hatolt belém, és már rögtön nem is nevettem annyira, a lélegzetem elállt a gyönyörtől, hogy ott fickándozik bennem. Még jobban szétvetette a lábaimat, és a karjával tartott, miközben a farka azt az édes pontot cirógatta bennem hosszú, lassú lökésekkel. Csodálatos érzés volt. – Jean–Claude Jean–Claude Jean–Claude – kántáltam a lökések ritmusára, és ez meg is adta az alaphangot. Felgyorsult a légzésem, éreztem, ahogy a kéj egyre duzzad, dagadozik bennem. – Jaj, édes istenem, mindjárt, mindjárt ott vagyok! Egy röpke pillanatra billent csak ki a ritmusból, aztán folytatta azokkal az elnyújtott, kígyózó lökésekkel megint. Hallottam, ahogy szaporán szedi a levegőt, mint aki küzd, hogy visszafog a magát, küzd, hogy a teste minden porcikája megmaradjon ebben az egyenletes ritmusban. A

419

légzés a kulcsa mindennek, ha azt uraljuk, uralunk magunkban mindent. Két lökés között áradt szét bennem a gyönyör, hogy lüktetett bele mindenem. A padlóba sikoltottam a kéjt, a hangom szélesen visszhangzott a kis fürdőben. Nem esett ki a ritmusból, éreztem, ahogy az ujjai megfeszülnek a seggemen, próbált mozduladanul tartani, és csak dolgozott bennem megállás nélkül, hogy az orgazmusok egymást követték. De az is lehet, hogy egyetien, hatalmas orgazmushullámon hajózott a testem. – Egyél, ma petite, egyél, mert sokáig nem bírom már! Tápláld mielőbb az ardeunt – nyögte erőlködve. Igen, ott lapult a felszín alatt, ugrásra készen a tűz. Szinte gondolnom se kellett rá, felcsapott bennem, és újabb gyönyörhullámmal áradt el a testemen, magával rántva a férfit, aki rajtam lovagolt, hogy együtt hágjunk fel a kéjek magasára. Jean–Claude felnyögött, még egyszer megrándult a teste, és a következő mély és határozott lökéssel újabb orgazmust bontott ki bennem, és sikoltottam, a körmöm a vizes csempét karcolta, ahogy kapaszkodót kerestem volna, amibe belementhetem magam, ami horgonyként megtart az élvezetek örvényében. Befaltam az ő kéjét is, a szerelmünk bohóságát, az arca emlékét, a pillantásáét, ahogy rám néz, sőt, a könnyeket is, amelyek az én arcomat szántották korábban. Alapos, jó kis étkezés volt, mert nemcsak a gyönyörünk, de a szerelmünk is táplált. Még bennem volt, amikor lerogytam a csempére. Nagy üggyel–bajjal tartottam magam, és éreztem, hogy ő is tartja magát, hogy ne zuhanjon rám teljes súlyával, hogy ne

420

nyomjon bele arccal a vízbe. A karunk remegett a gyönyörtől és a fáradságtól. – Szeretlek, mapetite – mondta remegő hangon. – Je t’aime,Jean–Claude – remegett az én hangom is, de a csodás dugástól remegett, nem mástól, mert abban, amit mondtam, biztosabb voltam, mint bármi másban az életben.

421

39. Miután rendbe szedtük magunkat, mindent elmondtam Jean–Claude–nak a rothadóvámpírokról, a húsevő zombikról és a titokzatos mesterről, aki a vámpírokat uralta. És ahogy meséltem, rájöttem valamire. – Csakis azért nem próbáltuk ott helyben gyógyítani Arest, ahogy Tennessee–ben Asher és Damian gyógyította Nathanielt, mert nem volt velünk vámpír. De már itt vagy. Te meggyógyíthatnád Micah apját. Már fel voltunk öltözve, Jean–Claude épp a hajamat igazgatta, hosszú ujjait fésű gyanánt használva igyekezett kiigazgatni a boglyát. Hátrébb léptem, hogy lássam az arcát, de cseppet sem nyugtatott meg, amit láttam. – Miért nem? – kérdeztem rá, mert nem kellett kimondania. – Ha friss lenne a sebesülés, megpróbálnám, de a trauma napokkal ezelőtt történt, mapetite. A sebész kimetszette az eredeti sebet, és a fertőzés már más pontokra is átterjedt, csak a felszínen még nem mutatkozik. – Honnan tudod? – Nicky jelentést tett, amíg iderepültem. Amikor nem vagy magadnál, igen alapos és szenvtelen megfigyelő, mert nem kell a te érzelmeidre figyelnie. – Ezek szerint az előbb semmi újdonságot nem mondtam neked a vámpírokkal kapcsolatosan. Közelebb lépett, egy tincsemmel játszadozott. – Új nem volt, bár olyan részletekkel is szolgáltál, amelyekről Nicky nem tudott. Ő csak véroroszlán, nincsenek igazi pszichés képességei, mágiája. Ő alapvetően 422

csakis a testi történésekről számolhatott be. Te a metafizikai részletekkel kiegészítetted a képet. És tőled olyasmit is kérdezhetek, amire ő úgysem tudott volna válaszolni. – Mint például? – A Halálszerető elméletileg elpusztult, mások végeztek vele. Minden Sötétségek Anyjáról azonban már korábban is azt hihettük, hogy meghalt, és mégsem volt halott. Lehet, hogy a Halálszeretővel is ez történt? Lehet, hogy ő tért vissza a halálból? Egyből tiltakoztam volna, de észbe kaptam, ezt érdemes lett volna átgondolni. Jean–Claude egészen belemerült a hajam böngyörgetésébe, akár egy kisgyerek. Hagytam, hadd csinálja, mert istenien fog állni tőle a hajam, és ráadásul megnyugtatta a tevékenység. Általában csak akkor babrált ennyit a hajammal, vagy éppenséggel a sajátjával, ha ideges volt valami miatt, vagy ha speckó rendezvényre készülődtünk. – Amikor Anyucival összefogott a Halálszerető, éreztem az energiáját. Ez nem is hasonlított rá. Ezt a vámpírt nem jellemezte a régi Tanácsra jellemző ravaszság, hogy látomásként megjelenik a fejünk felett vagy akár a fejünkben. Ő a saját teremtményét használta, az ő száján keresztül beszélt hozzánk. – És az energiája? Az milyen volt, mapetite? – Hát nem az volt, hogy megéreztem a jelenlétét, és egyből a homlokomra csaptam, hogy hú, ez csakis a Halálszerető lehet. Ha így érted. – Így értettem, igen. Ezek szerint nem ő volt.

423

– Nem – mondtam elgondolkodva, mert valami nem hagyott nyugodni, mintha valami fontos dologról megfeledkeztem volna, olyan érzésem volt. – Mi a baj, mapetite? Valami nem tetszik neked. – A Halálszerető képes volt így uralni a vámpírokat, akiket teremtett? – Nem, soha. – És a zombikat? – Zombikat sem. – Akkor honnan kerülhetett elő hirtelen egy olyan mestervámpír, aki egyszerre utazik egyik testből a másikba, mint az Utazó, teremt rothadóvámpírokat, mint a Halálszerető, irányítja a zombikat, mint egy nekromanta, és a vámpírja egyetlen harapásával az alakváltókat? – Az Utazó bármilyen, a hívóállatainak megfelelő testbe vagy bármilyen vámpírba bele tud bújni, ez a mester csak a saját teremtményei testébe. Ilyen képessége a Sötét Anyának volt. És úgy hallottam, hogy hatalma teljén mindenféle halhatatlant képes volt irányítani, nem csak vámpírokat. – És mit tudsz a rothasztó harapásról meg az alakváltók harapással való irányításáról mondani? – Anya kreálta a Halálszeretőt, de ahogy Belle Morte vérvonalában a szexen keresztüli uralom képessége, úgy a Halálszeretőnél a rothadás képessége már a vérvonalon belül alakult ki, a vérvonal fejénél. És a legtöbb igazán hatalmas mester képes a harapásával irányítani az alakváltókat. – De nem úgy, ha nem ő maga, hanem a teremtménye harapta meg a vérállatot.

424

– Ezt nem tudom. Majd megkérdem az Utazótól, hogy ő bír–e ezzel a képességgel. – De akkor is, Jean–Claude. Honnan származhat ez a vámpír? Amerikában azért elég ritka a rothadóvámpír. – Ez tény. Ráadásul egy ennyire hatalmasat éreznem kellene, és én nem érzem. – Jézusom, hát persze. Hiszen te vagy a király – néztem rá, és gyorsan elkaptam a csuklóját, hogy most már hagyja békén a hajamat. – Azokat a vámpírokat, akik véreskút tettek neked, valamennyire érezned kell. – Te is érzed őket, mapetite. – Persze. Ha nem mesterek, és nem próbálnak elrejtőzni előlem. – Azt hiszem, most már a mestervámpírok nagy része sem tudna elrejtőzni a nekromanciád elől. Azzal, hogy az ország vámpírjainak feje lettem, mindannyian nagyon megerősödtünk. – Mert átadtak neked a hatalmukból a többiek, hogy megvédd őket a csúnya, rossz vámpíroktól. – Rettegtek mindannyiunk Öreganyjától, és attól, hogy esetleg olyan sorsra jutnak, mint az atlantai vámpírok, amikor a Halálszerető rémtettekre kényszerítette őket. – De ő nem uralta Atlanta Urát, hanem megtébolyította, és úgy vitte őket bele a mészárlásba. Ez eléggé emlékeztet arra, amit itt most ez a mester művel. – Talán nem is az emberi törvények, hanem a Tanács elől rejtőzködik. – Hogyhogy? – Hatalmas mester lehet, de annyira nem hatalmas, mint Minden Sötétségek Anyja volt, és ha rothadóvámpír, akkor Ámor de Morte leszármazottja lesz, vagyis amíg ezek 425

ketten életben voltak, rettegett tőlük, hogy esetleg uralmuk alá vonják vagy elpusztítják őt. – Vagyis kivárta, hogy mi kinyírjuk minden lehetséges ellenségét, és most színre lép? – Nem vagyok biztos benne, hogy ennyire egyszerű a képlet, mert az elmondottak alapján elég tébolyultnak tűnik. És a téboly nem logikus, még ha maguk a tébolyodottak logikusnak is érzik a tetteiket, ma petite. – Az őrület az őrült fején kívül már soha nem logikus. – Így van – bólintott Jean–Claude. – És most, hogy megsemmisítettük a konkurenciát, ez a tébolyodott bennünket hív ki párbajra? Vagy ahhoz túlságosan is tébolyodott, hogy ennyire számítsunk neki? – Én az utóbbira szavaznék. – A fenébe is. És van valahol teste, amit megkereshetünk és elpusztíthatunk? – Az Utazónak van, márpedig ő a legvénebb ezzel a testből testbe ugrálás képességével. Ha az ő eredeti testét elpusztítaná valaki, akkor neki végleg vége lenne. – De Anyuci nem halt meg, amikor elégették a testét. – Non, mais az a test, amit Párizsban megöltek, nem az igazi, nem az eredeti teste volt. Én legalábbis így hallottam. A fejemet csóválva igyekeztem összerakni a mozaikokat. – Tényleg nem az volt az igazi teste. Korábban is cserélgette már a testeket, ezért is gondolta, hogy az enyémet is megszerezheti, vagy legalábbis teherbe ejthet valahogyan, hogy aztán a gyereket kaparintsa meg magának – borzongtam meg, mert szinte még mindig éreztem, mennyire végtelenül gonosz volt a lénye minden porcikája. Ő maga volt az életre kelt fekete éjszaka. A 426

lélegző, lüktető, élő éjszaka, ami beslisszol az ablakodon, míg alszol, és megteszi, amitől a legrémesebb rémálmaidban félsz. Jean–Claude már megint a hajammal kezdett vacakolni. Nem egyedül én rettegtem a SÖTÉT–től, csupa nagybetűvel. – Olyan kurvára nehéz megölni a lelküket sétáltató vámpírokat – morogtam. – Oui, legelőször is csapdába kell ejteni egy testben, ahol kivégezheted őket. – Anyával is csak azért jöhetett össze, mert a testemet akarta. Ezért sikerült elég hosszasan tartóztatni, hogy a nekromanciámmal és a te hatalmaddal végezhessünk vele. – Akkor rá kell jönnöd, hogy mi az, amivel ezt a mestert elég hosszan egy helyben tarthatod, hogy Edwarddal leölhessétek. – És tudsz segíteni a megtalálásában? Elvégre te vagy a király, a legtöbb vámpírhoz már megvan a metafizikai kapcsolatod. Ezekkel a kapcsolatokkal nem tudod levadászni? – Őszintén szólva fogalmam sincs, ma petite. A régi Tanács feje, Anya leginkább a saját erejéből irányított, nem pedig a Tanács fejének átadott hatalommal. Nem én vagyok a legelső vámpír, nem én teremtettem a társadalmunkat. Vezető vagyok, de nem ebből a fajtából. – A vámpírnőt ő teremtette. Őt használva talán eljuthatunk hozzá, valahogy úgy, ahogy egy mobiltelefont is le lehet már nyomozni. Bekapcsolod a pszichés telefonját, és lenyomozod, honnan kapja az üzeneteket. – Jó gondolat, érdemes megpróbálkozni vele, ma petite. – De nem hiszed, hogy működne. 427

– Fogalmam sincs. Őszintén mondom. Mély levegőt vettem, lassan kifújtam, és témát váltottam, miközben azért erősen agyaltam rajta, hogyan is lehetne a nyomára bukkanni ennek az új főgonosznak. – És azt mondod, Micah apjáért nem tehetünk semmit? – Vámpírbűbájjal nem megyünk nála már sokra. Viszont az egyik rendőrt megmentettük. Azt, akit Traversnek hívnak. Próbáltam felé fordulni, de a hajamat igazgatta, nem hagyta, hogy mozgassam a fejem. – Kiszívtad a fertőzést belőle? – Nem én, hanem Igazság. – Elhoztad magaddal Gonoszt és Igazságot? – Ők a testőreim. – Azért ez elég kockázatos vállalás volt Igazságtól. Ő nem olyan erős, mint te. – Én vagyok a király, ami természetesen elég hatalmat adhat, hogy meggyógyítsam a rendőrt, ám ha valami mégis rosszul sül el, a helyi vámpírok erejét is elszívhattam volna. Mert nem hagytam volna, hogy szétrohadjak egy ismeretlen kedvéért, amikor ott van kéznél a helyiek energiája. És ha az első adandó alkalommal, amikor idegen mestervámpír területére látogatok, elszívom a helyi vámpírok energiáját anélkül, hogy arra a Város Urának az engedélyét kérném, a hírem nem különbözne a régi, európai mesterek hírétől. Akkor szörnyetegnek tartanának, márpedig ezt nem akarom. – Ennyire veszélyes ez a fertőzés? Még neked is? – A saját szemeddel láttad, hogy kezdett elrohadni Damian, amikor Asherrel Nathaniel segítségére siettek. Ha

428

te nem lettél volna, hogy tiszta, egészséges vért adj neki, akkor Damian menthetetlenül elpusztult volna. – De Ashernek nem voltak gondjai, pedig akkor még nem volt olyan erős, mint most, pláne nem olyan erős, mint te vagy. – Őszintén szólva egy idegen kedvéért nem kockáztatnám, ami vagyok és amit megalkottam. – Micah apjának a kedvéért sem? – próbáltam megint felé fordulni, ismét sikertelenül. – Érte talán megtettem volna, de mint mondtam, ő már nem gyógyítható. Vámpír nem képes megtisztítani a vérét, ahhoz túlságosan is szétterjedt már a testében – mondta, és a fejem másik felén kezdte igazgatni a hajamat. Legszívesebben leállítottam volna, de akkor eszembe jutott valami. – Edward említette, hogy a média zombiapokalipszist emleget, és a hírem bejárta a világot. – Oui – bólintott szórakozottan, mint akit teljességgel a hajam foglal le. – Akkor a sajtón kell majd átverekedni magunkat, ha be akarunk jutni a szállodába? Azért babrálsz annyit a hajammal? – A rendőrség távoltartja őket Micah családja miatt – tolt félre egy rendezett göndörkét, és tért rá a tarkóm feletti problémás zónára, amivel a legtöbb göndör hajú ember küzd. – Azt gondoltam, hogy esetleg beszélnünk kell az újságírókkal. – Holnap lesz valami sajtókonferencia. – Akkor mi ez a nagy törődés a hajammal?

429

Egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán molyolt tovább a fejemen. – Szeretem lefoglalni a kezem gondolkodás közben. – Ideges vagy? – Oui – felelte halkan. – A kézfogó miatt? Elbizonytalanodtál? – vontam össze a szemöldökömet. Na, most rám nézett, az álla szabályosan leesett. – Mon Dieu, dehogy is! – ölelt magához hevesen, majd belenézett mélyen a szemembe: – Végtelenül boldoggá tettél azzal, hogy igent mondtál, ma petite. Egy pillanatig se kételkedj abban, hogy nem repesek a boldogságtól az eljegyzésünktől, és nem várom a legforróbban, hogy végre megfelelő, hivatalos formát is adjunk neki. – Hivatalosat? De minek? – zavarodtam össze még inkább. – Mert én vagyok Amerika Vámpírkirálya, és a királyok nem titokban szoktak jegyet váltani. – Jesszus, és ez mit jelent? – Azt, hogy ha végre Micah–val és azokkal, akiket bele fogunk vonni a dologba, kitaláltuk, hogy hogyan szervezzük meg az összeházasodásokat, akkor nagydobra vetjük, bejelentjük, amit be akarunk jelenteni. – Jó, ez tényleg ésszerűen hangzik. De miért vagy mégis ideges? – Butaság az egész – húzódott el tőlem, és lesimogatta az inge csipkebetétjét, ami a gombok mentén futott végig az ing aljáig. Felette fekete bársonyzakót viselt, az ing galléija szélesen kihajtva feküdt a zakó kihajtóján. Általában állig begombolva hordta az ingeit, hogy a csipkezsabó fehéren kontúrozta fehér bőrét, csak a nap 430

végén, privát körökben engedte meg magának a nyitott gallér lazaságát. – Minden rendben? – kérdeztem. – Elmúltam hatszáz éves – sóhajtott fel reményvesztetten. – Az ember azt gondolná, hogy az efféle ostobaságokat már kinövi ennyi idő során. – Milyen ostobaságokat? – Össze kéne szednünk az embereinket, és visszavonulni a szállodába, de úgy hallom, notre chat a családjával van. A chat franciául macskát jelent, Micah–t nevezte így. Nathaniel volt a minet, vagyis kiscica, szintén franciául. – Igen, menjünk is fel hozzájuk, kérdezzük meg, hogy van az apja. Nehéz most neki, de... – Nem az édesapja szomorú sorsa aggaszt ennyire – ingatta a fejét Jean–Claude. – Hát mi? – Elég nehéz ügy megismerkedni Micah családjával. – Már bemutatott nekik? – Egyenesen hozzád jöttem, ezért nem adódott még alkalom rá. – Akkor végképp nem értelek. – Én vagyok a hisztis kiscsaj, mi? – sóhajtott nagyot. – Ha ezt úgy érted, hogy nem lehet rajtad eligazodni, akkor igen. – Nagyon szeretném üdvözölni Micah–t, szeretnék a támasza lenni, de félek, hogy nem venné jó néven a családja színe előtt. Vámpír vagyok, ráadásul férfi. Úgy hallom, nagyon vallásosak. – Vannak köztük olyanok is, de a szülei nem fognak fennakadni azon, hogy te is pasi vagy – mondtam, majd

431

elmagyaráztam Micah szüleinek igen sajátos családi berendezkedését. A végén Jean–Claude már kacagott. – Micah azon gyötrődött, hogy majd mit szólnak Nathaniel miatt, és közben kiderül, hogy ők vígan élnek hármasban! Ez csodálatos! – Nem volt gondjuk a vérállatokkal, nem hinném, hogy a vámpírságon fennakadnának – toldottam még meg. – És tárt karokkal fogadtak mindkettőtöket Nathaniellel a család kebelén? – Minden remekül ment – bólintottam. – De egy hármas sokkal elfogadhatóbb, mint a mi csoportos családunk. Végre kezdtem felfogni, mitől is annyira zaklatott. – Attól parázol, hogy Micah hogy fog téged bemutatni a családjának? Kecses franciásan megvonta a vállát, azzal az egyszerre nagyon is sokatmondó és semmit se közlő, jellegzetes mozdulatával. A derekára fontam a karjaimat, ő meg átkarolta a vállamat. Felnéztem a szemébe, mosolyogtam. – Tudod, mit mondok? Hogy soha ennyire aranyos nem voltál még, mint most, hogy Micah és a családja miatt izgulsz. – Dehogy aranyos, ma petite. Inkább csak nevetséges. Egy férfi van, akit Micah szeret, és az Nathaniel. Tisztában vagyok vele. – Te sem úgy szereted őt, mint Ashert. – Ez tény, csakhogy Asher már nincs velünk. – Ha már itt tartunk, megígértem Sátánnak, hogy beszélek veled Asherről. 432

– Mi van velük? – Hiányzik Sátinak. – Sokunknak hiányzik, ma petite – mondta, és a hangsúlyból érezhettem, hogy a többes szám mennyire őt magát is jelenti. – Beszéltél vele mostanában? – Beszéltem. Fürkészve kutattam a csinos vonásain, amin lehetetlen volt eligazodni. Mélyen magába rejtette az érzéseit és a gondolatait, ami csakis azt jelenthette, hogy valamit vagy nem akar velem megosztani, vagy attól tart, hogy ki fogok miatta borulni, ha meghallom. Támadt egy jó gondolatom. Legalábbis reméltem, hogy jó gondolat. – Asher beszélt az új pasijáról? Jean–Claude teste megfeszült, aztán mélységesen lecsendesült, mintha minden élet kiszállt volna belőle egy csapásra. A kígyók tudnak ennyire élettelenné válni, hogy akár botnak is nézheti őket az ember, hogy csak akkor moccanjanak újra, ha a veszély teljes bizonyossággal távol jár már. Vagy a préda közelebb. – A hallgatást igennek veszem – bólintottam. – Említette az új szépfiúját – jelentette ki Jean–Claude közönyösen. Volt idő, amikor ebből arra a következtetésre jutottam volna, hogy nem érdekli a téma, de ma már tudtam, hogy ez a közöny leplezi a leginkább húsba vágó érintettséget nála. – Sáti elvileg felhívta őt, amíg én zuhanyoztam. – Tényleg? – kérdezte ugyanazzal a közönnyel. – Igen – öleltem szorosabban. – A végére akart járni, hogy Asher csak vele kegyetlenkedett–e korábban ezzel a

433

történettel, vagy komolyan is gondolta, hogy már másutt köteleződött el. – Az biztos, hogy nagy tehetsége van a kegyetlenkedéshez – pillantott le rám rezzenéstelen arccal. – Úgy értem, Ashernek. – Sátinak annyira hiányzik, hogy a kedvéért képes lenne lemondani mindenki másról. – Miért gondolta meg magát Mephistopheles? – lágyult el valamicskét az arckifejezése. – Soha senki nem hiányzott még neki annyira, mint most Asher. Szerintem nem fogja fel, hogy talán nem létezik olyan ember, akiért érdemes lenne mindenki mást odahagyni. – Soha nem volt még Sátánunk szerelmes talán? – Úgy tűnik, nem. – Hiszen csak a szerelem teheti ennyire pokollá az elválást. – Úgy ám – bólogattam. Most végre ellazult a teste, már igazából is ölelt, nem csak rám tette a kezét. Elillant az a kellemetlen, hüllőszerű merevség, a teste ismét élt és lélegzett. Hihetetlen uralma volt felette, nemcsak a mozgást és az életfunkciókat tudta fegyelmezni, de az energiáját és az auráját is lebénította, ha úgy akarta. Lehet, hogy ez a vámpírmerevség is egy pszichés adottság, hogy mindenüket, még a jelenlétüket is kvázi láthatatlanná tehessék. – Érthető, ha hiányzik neked Asher – mondtam. Magához húzott, a fejemet a mellkasára, a fekete bársonyra hajtottam. A tapintásából éreztem, hogy nem igazi bársony, hanem valami modern verzió, valami szintetikus. A modern anyagok valahogy mind puhábbak. 434

– Gondolod, ma pétite? Hiányzik, de nem hinném, hogy tanult a leckéből, ahogy szerettük volna. Igen ékesszólóan zengedezett erről az új vérhiénájáról a telefonban, hogy minden kívánságát teljesíti. Próbáltam elhúzódni kissé, hogy lássam közben az arcát, de nem hagyta, csak ölelt magához erősen. Nem erőltettem, mert ilyenkor általában nem akarja, hogy lássam a feldúltságát. Az idősebb vámpírok az árulkodó arcvonásokat veszedelmesnek érezték. Évszázadokon át szenvedtek el büntetéseket és retorziókat a nem megfelelő gesztusokért, mimikáért, ebből a legtöbben megtanulták, hogy érdemes mindig mindent mélyen magukba zárni. Jean–Claude egyszer azt mondta nekem, hogy igazából már ahhoz kell erőfeszítéseket tennie, hogy mutasson érzelmeket. De szerintem amióta közelebb került a forróvérű szolgáihoz, mint amilyen én is vagyok, ez kezdett megváltozni. Átadtunk neki a melegségünkből, viszont ez a nehezen megszerzett önfegyelem lazulásával járt együtt. – Nem is tudtam, hogy vérhiéna a pasi – mondtam bele a mellkasába. – De nem a helyi hiénák vezetője, hanem a leghelyesebb fiúcska, aki nem tudott Asher bájainak ellenállni – sóhajtotta fáradtan. – És a csábítás feldühítette a falka vezetőjét? – Az ottani falka vezetője egy nő. Úgy érzem, Asher a választásomat, hogy éppen ide küldtem őt, célzásnak vette. Hogy szeretném őt a heteroszexualitás felé terelgetni. – Ezért dacosan ellenszegült, és csak azért is a pasikra repült rá.

435

– Jaj, még annál is sokkal jobb a történet: először elcsábította, behálózta a nőt, utána pedig ejtette ezért az új fiúért. – A szent szarba – toltam most el magamtól határozottan Jean–Claude–ot, és felnéztem az arcába –, ez meg akarja öletni magát? – Ha nem én küldtem volna oda, akkor Dulcia, a falkavezér, példát statuált volna az esetéből – ingatta a fejét Jean–Claude. – Úgy egy hónapja hívott fel, hogy beszámoljon Asher húzásairól. – A hiénák társadalma matriarchátus, Nárcisszusz ezért sem fogad a klánba nőket. Retteg, hogy egy nő automatikusan átvenné tőle a hatalmat, mint a természetben, a vad hiénáknál. – Ezt én is jól tudom, mapetite. – De lehet, hogy Asher nem tudja. Ő soha nem néz utána semminek, ahogy te, én, Micah, Nathaniel, Nicky, meg egyébként mindenki tenné. Nárcisszusz nem úgy vezeti a falkáját, ahogy általában a hiénák működnek, Asher pedig csak ezt a falkát ismerte eddig, talán fogalma sincs, mennyire veszedelmesek tudnak lenni. Jean–Claude ezen gondolkodott egy kicsit, aztán bólintott. – Ebben igazad lehet, bölcs meglátás. Asher mindig a fegyver volt nagyasszonyunk, Belle Morte kezében. Én is így kezdtem az udvarában, de én hamar elkezdtem kérdéseket feltenni, válaszokat keresni. Asher megelégedett azzal, hogy Belle, majd később az én terveim szerint cselekedjen. – Hát, nem egy nagy tervező, az biztos. – Ettől tartok én is. 436

– Az ereje meglenne, hogy saját területének ura legyen, Jean–Claude. De a vérmérséklete alkalmadanná teszi rá. – Ezt én is így látom. – Soha nem fog neki menni. Összenéztünk, egyetlen pillantás elég volt. – Vagy hagyom, hogy Dulcia végezzen vele bosszúból, vagy haza kell őt hívnom. – Nem hagyhatjuk, hogy megöljék – ráztam a fejem. – Nem. – Mikor volt ez a nagy kavarása? – Alig egy hónapja. – Szóval öt hónapig bírta, addig nem csinált semmi bajt. Aztán hirtelen megpróbálja egy vérhiénával megöletni magát? – Nagyon úgy tűnik. – Eredetileg egy hónapra száműztük, utána kitoltuk a határidőt háromra, mondván, hogy diplomáciailag sikeres. – Az is volt, azt meg egyikünk se hitte, hogy a távolság ilyen hamar megtanította volna az otthon és a szerettei becsülésére, ezért döntöttünk úgy, hogy jobb, ha még egy kicsit tovább marad. – Emlékszem, fontolgattad, hogy fél év után hazahívod egy rövidke látogatásra. Szerintem te hittél benne a legjobban, hogy fél év talán megtanítja, hogy lássa, mit érünk neki, és talán még a terápiát is vállalja a féltékenykedése és az erőszakossága miatt, csak hogy megint velünk lehessen. – Jól láttad, mapetite. – Persze ő nem sejtette, hogy elég lenne még egy hónapig bírnia, és akkor hazahívjuk. – Nem, nem sejtette. 437

– Így hát, amikor öt hónap hibátlan magaviselettel sem érte el, amit akart, kitört belőle a hisztis kamasz, és toporzékolni kezdett. – Lénye mélyén mindig is ott élt a toporzékoló kamasz. Fogalmam sincs, miért, de mindig is ilyen volt. – Ha a jóságával nem kerül a figyelem központjába, majd eléri a rosszaságával. – Nagyon igaz, ma petite. – Vagyis nem tanult az égvilágon semmit, és ha ennek dacára hazahívjuk, éppen ezt fogjuk díjazni. És ha valamilyen viselkedést megjutalmazunk, akkor azt a viselkedést állandósítjuk, Jean–Claude. – De hát mit tehetnék? Azt mondod, nem hagyhatjuk, hogy Dulcia megölje a sértésért. Most, hogy Asher pillanatok alatt romba döntötte azt a diplomáciai haladást, amit a Koalíció olyan nehéz munkával elért Dulcia klánjánál, szerintem Micah nem fogja hagyni, hogy egyszerűen valaki más területére küldjük tovább. – Egyébként sem megoldás a problémára, ha tovább görgeted. – Nem hát – dőlt neki a falnak. Úgy masszírozgatta a halántékát, mintha a feje is belesajdult volna ezekbe a gondolatokba. Szerintem soha nem láttam még nála ezt a gesztust. Nem hinném, hogy valaha is fájt a feje. – Jól vagy? – Nem. Nem vagyok jól. Ha nem szeretném szerelemmel Ashert, egyszerűen hagyhatnánk, hogy a saját viselkedésével intézze el a sorsát, mert mindig mindent addig feszít, míg valaki egyszer visszaüt. – De hogy üssünk vissza mi? – Nem tudom. Bárcsak ne szeretném. 438

– Csatlakozom. – Te nem úgy szereted, ahogy Micah–t, Nathanielt vagy engem – nézett rám. – Sőt, még abban se vagyok biztos, hogy lenne olyan fontos a számodra, mint Nicky vagy Cynric. Mit jelent neked Asher, mapetite? – Szeretem őt, de tisztában vagyok vele, hogy ennek a szerelemnek egy része belőled ered. És őszintén szólva nehezen tudnám megmondani, hogy a szerelem mennyiben a tiéd lecsapódása és mennyiben a saját érzelmem. – Ezt sajnálom. Nem szívesen hagyom, hogy mon chardonneret gyötörjön téged. Épp elég, ha ez egyikünk a rabja, ha az egyikünket kínozza. – Nekem nem az aranyfürtöm, az biztos. Próbálta elérni, hogy az ágyban én is szólítsam uramnak, ahogy Nathaniel, de te vagy az egyetlen a Földön, akit hajlandó lennék így nevezni, és téged is csak vámpírpolitikai megfontolásokból. – Komolyan gondolta vajon, hogy a szadomazo játékok miatt képes lennél őt így szólítani? – Lehetséges. De az is elképzelhető, hogy szokása szerint csak próbálgatta magát, hogy lássa, mit engedhet meg magának velem. – Sajnos ez elég jellemző lenne rá – bólintott Jean– Claude. – Mindig tudnia kell, meddig feszíthet egy kapcsolatot. A bizonytalanságának és beteg természetének a sajátossága ez. – Sajnos igen. Egy pillanatig csak némán álltunk ott, végül kimondtam: – Ezt mind tudjuk róla. Bebizonyította, hogy mit se tanult a száműzetéséből, vagyis ugyanannyi gond lesz vele, ha majd hazatér. 439

– Pontosan. – Akkor miért merülhet egyáltalán fel, hogy visszaengedjük magunkhoz St. Louisba? – Mert ha nem hozzuk ki Dulcia területéről, előbb–utóbb végez vele, mert Asher addig provokálja majd, amíg a nőnél el nem szakad a cérna. Vagy mi haza nem hívjuk – Vajon felfogja, hogy Dulcia képes megölni őt, és a hatalmi gubancok miatt majd vakarja később a fejét? – Dulcia tart tőlünk, mapetite. Nem szeretné Amerika első Vámpírkirályát az ellenségévé tenni. – És tart tőlünk annyira, hogy továbbra is lenyelje Asher sértéseit? – Nem ismerem őt eléggé ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolhassak. Ashert viszont annál jobban. Ha egyszer úgy dönt, kegyetlen lesz, nincs nála megállás, és remek érzékkel tapint rá mások érzékeny, sérülékeny, fájdalmas pontjaira. – Vannak tőled emlékeim, inkább csak foszlányok, amelyekben Asher Belle udvarának szórakoztatására nyilvánosan megerőszakol embereket. – Némelyik efféle borzalomban én is benne voltam, mapetite. Kényszerből. Különben én kerültem volna az áldozat helyébe. És én azt választottam, hogy inkább leszek ragadozó, mint áldozat. – De Ashert nem kellett kényszeríteni, igaz? – Valaha élvezetét lelte a kegyetlenkedésben. Azóta sokat változott, de a lelkében még mindig ott lapul a félelem– és fájdalomkeltés gyönyörűsége. Az ágyban szelídebben kiéli ezeket a késztetéseit, mert felfoga, hogy nálunk csak közös beleegyezéssel, épelméjűen űzheti játékait. 440

– Gondolod, kicsit hiányzik neki, hogy élesben is csinálhasson hasonlót? – Hogy kérdezhetsz ilyet olyasvalakiről, akit szeretsz? – A vak szerelem csak a szerelem első rohama, amikor elönt az endorfin és a mámor. Ha az lecseng, mindenknél jobban belelátsz abba, akit szerelemmel szeretsz. Látod a hibáit is, ahogy az erényeit. – Sok olyannal találkoztam az évszázadok során, aki szerelmi vakságban élt hosszasan. – Az igazi szerelem az, amikor a valóságos személyt szereted, nem valami idealizált személyt, akit a fejedben babusgatsz. Az csak illúzió, hamisság. – Na de ha a szerelmesek a hazug illúziókkal boldogok? Már nem nevezhetjük igaznak a szerelmet, ha fenntartásához szükségesek a hazugságok? – Nem. Meglepetten nézett rám. – Pedig a szerelem fenntartásához kell a rejtelem, ma petite. Ha mindent tudnánk a másikról, akkor a bűneink és kételyeink súlya agyonnyomna bennünket. – Tudjuk, hogy Asher kegyetlen, szadista, beteg dög, és mégis szeretjük. – Azt hiszem, nem szeretném, ha az én hibáimat is ilyen precízen listába szednéd. Azt hiszem, fájna tudni, hogy ilyen tisztán és élesen tudsz rólam mindent. – Vannak hibáid, ahogy nekem is – mosolyogtam rá –, de az erényeid bőven felülmúlják őket. Asherről ezt sajnos nem mondhatjuk el. – Asher gyönyörű. – Az. És fantasztikus domináns partner az ágyban. Mivel ő volt nekem az első, idáig nem is tudtam, milyen nehéz 441

ilyen határozott és kiélezett partnert találni a szadomazóhoz, aki nem elmebeteg, és még Nathaniel vágyait is képes kielégíteni. – Cicusunk vágyai néha rémisztőek. – Látod, ez az. Mivel te meg én megrémülünk tőle, nem tudunk olyan dominánsak lenni vele, ahogy ő élvezné. Asher viszont igen, ő képes elmenni addig, amire Nathaniel vágyik. Nem is szívesen hagynám őket konkrét szabályok nélkül magukra. – Szerintem épp ezt a veszélyt élvezik annyira mind a ketten egymásban. – Ez fix – biccentettem. – Tehát akkor elmondhatjuk, hogy Asher egyrészt gyönyörű és remek szerető a korbáccsal, viszont ez édeskevés, ha a mérleg másik serpenyőjébe a hibái és bűnei kerülnek. – Tény. De nem csak korbáccsal fantasztikus szerető – egészítettem ki. Jean–Claude egy pillanatra félrefordult, mint akinek össze kell raknia az arcát, mielőtt elém tárhatná. – Így van – mondta egyszerűen, de ez is elárult mindent: szinte fájdalom remegett ebben a két kurta szavacskában. – Nem tartod jó ötletnek, hogy hazahívjuk, igaz? – kérdeztem rá. – Mert te talán annak tartod? Egy ideig csak álltunk, és farkasszemet néztünk, de végül kénytelen voltam kimondani: – Nem, nem tartom annak. – A józan ész azt diktálná, hogy hagyjuk őt a sorsára – bólintott Jean–Claude. – Mármint hagyjuk, hogy Dulcia végezzen vele? 442

Alig láthatóan biccentett. Az arcán nem látszott semmi, szinte közönyösen nézett bele a szemembe. És éppen ez a rezzenetlenség volt bárminél beszédesebb. – Azt akarod, hogy én hozzam meg a döntést, igaz? – Én évszázadok óta élek a szépsége és kegyetlensége jármában, mapetite. Nem tudom úgy fegyelmezni, ahogyan kellene. – Én viszont nem hagyhatom, hogy valaki más ölje meg. – Nem tetszik ez a megfogalmazás, ma petite– kerekedett el alig láthatóan a szeme. – Nekem se. De akkorát behúzott Cynricnek, hogy jó ideig magához sem tért, és én azt hittem, eltörött a gerince, ami még egy vérállatnak is, sőt egy vámpírnak is végzetes lehet. Ha akár csak véletlenül megölte volna, lelövöm, Jean–Claude. Lelőttem volna, és a lövésem végzetes lett volna. – Nem kétlem, hogy képes lennél megtenni. De hogyan tudnál utána tovább élni... azt már nem nagyon tudom. – Gyakran gondolkodom ezen, amióta elutazott. Tisztában vagyok vele, hogy megtettem volna. Azzal is, hogy képes lenne addig feszíteni a húrt, hogy tényleg megtegyem, viszont azzal valami végleg összetörne bennem. Már Ares is rémes volt... hogy csakis én tehettem róla, hiszen én szolgáltattam ki annak a gonosz vámpírnak, és a végén mégis őt öltem meg. Havenbe nem voltam szerelmes, még ha szerettem is őt. És mégis meghalt bennem valami, amikor meg kellett húznom a ravaszt, és végeznem kellett vele. Jean–Claude felém lépett, de feltartottam a kezemet, hogy megállítsam. – Ne, most ne! 443

– Mit tehetnék érted, mapetite? – Épp most mondtad, hogy szerinted Asherrel végezni kell, de te nem tudnád megtenni. Épp most mondtad, hogy ez az én feladatom. – Neked se feltétlenül kell megtenned. Hagyhatjuk, hogy tegye, amit akar, és legfeljebb meggyengít bennünket. Nem hibáztatlak, hogy te sem tudsz ellenállni kegyetlen szépségének. – Tudod, hogy ezt nem hagyhatom – ingattam a fejemet. – Mivel az vagy, aki – mondta halkan. – Mi legyen hát, Jean–Claude? – Bölcs leopárdkirályunk szerint haza kell őt hoznunk, mert túl sokan hiányolják. – De nem csak ezt mondta. – Nem – mosolyodott el Jean–Claude. – Azt is mondta, hogy vagy hagyjuk, hogy Dulcia megölje, vagy hazahozzuk, amíg még nincs minden veszve, és még valahogy helyrehozhatja Dulciával és a klánjával a kapcsolatot. – Nathanielnek rettentően hiányzik. – Ahogy Sátánunknak is. – Még Richardnak is hiányzik, hogy valakit uralhasson az ágyban. Vele kiélheti sötét késztetéseit. Amióta nem játszadozhat Asherrel, sokkal undokabb lett megint. – Mon lupe meglepően tehetséges domináns. – Próbálja elfogadni végre magát olyannak, amilyen. És igenis élvezi a korbácsot, a durvaságot és a verbális kínzást. Asher pedig imádja, hogy egy hetero pasinál ő lehet az első, még ha Richard éppenséggel azt élvezi, hogy annyira vágyik az érintésére, és ő megtagadhatja tőle.

444

– Őgy fest, olyat adnak egymásnak, amire mindketten vágynak. Amellett, hogy Asher neked és Nathanielnek is hiánypótló partner. – Neked is az. – És Nárcisszusz, a mi hiénakirályunk is epekedik utána. – Egyszóval olyan vágyakat elégít ki köreinkben, melyeket senki más nem tudna. – Nagyon úgy tűnik. – Bárcsak ne szeretnénk – sóhajtottam. – Én évszázadok óta kívánom már ezt. – Elhiszem. Asher annyira... sérült. És persze soha nem fordulna szakemberhez, nem menne el terápiára. – Pedig részben a terápia lesz a hazatérésének a feltétele. – Arra kényszeríthetjük, hogy eljárjon egy lélekgyógyászhoz, Jean–Claude, de arra nem, hogy dolgozzon is a problémáin. – Ez igaz. – És az, hogy én is haza akarnám hozni, mutatja, hogy nem csak te nem tudsz szabadulni a hatása alól. – A szerelem egyszerre forrása az erőnek és a gyengeségnek, ma petite. Hogy épp melyiket hozza, mindig a körülményeken áll. Odaléptem hozzá, megöleltük egymást, de közben nem vettem le a szememet az arcáról. – Azért hívjuk haza, mert nem vagyunk elég erősek, hogy belevágjuk a képébe, hogy most már kopjon le, ugye? – Olyasmi, igen – mosolygott. – Hát nem csodás a szerelem? – De az – hajolt fölém, hogy megcsókoljon. – Bármilyen gyönyört, vagy szenvedést, vagy akár gyászt hozzon is, soha nem választanám helyette a semmit. 445

Megcsókoltuk egymást, mert éreznünk kellett, hogy itt vagyunk egymásnak, hogy nincs baj, nem vagyunk kötözni való bolondok Asher dolgában, vagy ha már azok vagyunk is, legalább mindketten egyformán benne vagyunk, és számíthatunk egymásra. A szerelem néha nem a bölcs döntésekről szól. Néha a közösen vállalt ostobaságról. Utáltam az efféle pillanatokat, de már rég megtanultam, hogy a szerelemben, az igazi szerelemben gyakran kell értelmetlen döntéseket hozni, melyekről előre tudni, hogy semmi jó nem sülhet ki belőlük, és mégis meghozzuk. De miért is? Mert a szerelem a reményről szól: mindig reméljük, hogy ezúttal másképpen alakul majd minden. És ez néha igaz is – erre itt voltunk mi ketten Jean–Claude–dal élő bizonyítékul –, máskor viszont nagyon nem, ezt pedig Richarddal a hármasunk igazolhatta. Gyenge szívvel senki nem nyeri el a szép hölgyet. Gyanús, hogy ez érvényes a szép pasira is. Reménykedjünk hát.

446

40. A helyi erők egy része, mint amilyen Yancey is volt a bevetésiektől, maguk közé tartozónak érzett, mert a tűzharcban helyén volt az eszem. Voltak azonban, akik próbálták rajtam leverni, amit Ares tett. Valakit okolniuk kellett, és mivel megöltem az első számú bűnbakjelöltet, én következtem a sorban, utáltak hát helyette engem. Sáti és Nicky bevitt az őrsre, és maradtak is mellettem. Edward/Ted itt várt ránk, és bemutatott Hatfield rendőrbírónak meg a többieknek. Át kellett olvasni egy halom tanúvallomást, megnézni a helyszínelési fotókat, az eltűntek képeit, akik közül nem egy került át a zombik/vámpírok soraiba. Rühelltem, hogy a jó kis sötétséget papírmunkára kell fecsérelnem, amikor arra tökéletesen alkalmas a nappal is, de a vámpírokat ma éjjel nem kérdezhettük ki. Azzal igyekeztem vigasztalni magam, hogy így legalább rohadtul alaposan fel tudok készülni a holnap éjszakára, amikor már kihallgathatóak lesznek. De azért csak frusztrált, hogy két pöpec kis tanúnk van, akik látták a nagy gonosz vámpírt, a veszély igazi forrását, és most mégsem tehetek fel nekik egy nyamvadt kérdést se. Az eredeti elképzelés szerint a két testőr odakinn megvár szépen, amíg nem végzek, vagy amíg le nem váltja őket a soros két fő. Rutinosak voltak, fegyverviselésijük is volt, kérésre bármikor készek lettek volna leadni a fegyverszéfbe az arzenáljukat, szóval azt gondoltuk, nem tudnak nekünk újat mutatni. Csak épp azt nem vettük számításba, hogy Ricky Rickman nyomozó is becsattog a munkahelyére. Az emberek azért rettegnek annyira az 447

alakváltóktól, mert külsőre totál úgy festenek, mint a normál ember. Merthogy azok is, egyszerűen csak elkaptak egy vírust, és amíg valaki nem látja a laboreredményüket vagy egy alakváltást, addig nem is feltétlenül sejti ezt róluk, el lehet őket adni embernek is. Nem állt szándékomban úgy tenni, mintha normál emberek lennének, csak épp nálam ez már rég nem volt központi topik – Takarítsa ki innen az állatait, Blake! – üvöltötte el magát Rickman. Egyáltalán nem volt dühös, csupán azt akarta, hogy aki csak az épület közelében van, hallja. Csöpögött róla az „ugye, megmondtam” önelégültség, ezt próbálta haragnak beállítani, de annyira nagyon lesírt róla, hogy boldog, hogy keresztbe tehet! – Nem állatok, Rickman – feleltem higgadtan. – Vérállatok? – kérdezte az egyik egyenruhás. – Ja, egytől egyig – sietett felvilágosítani Rickman. – Honnan tudod? – kérdezte a zsaru. A szeme rendesen kerekre nyílt, amitől csak még fiatalabbnak látszott. Fasza. – Egyszerűen csak látom. – Bármi történjék is, maradjatok ki belőle – súgtam Sátiéknak. – Semmi olyat ne tegyetek, amivel csak lovat adnátok alá. Nicky kurtán biccentett. – Oké, főnök – vágta rá Sáti. – Ha romantikusan akar sustorogni a bundabaszóival, hát ne itt csinálja – üvöltött megint Rickman. Egyre közelebb nyomult, a magasságával próbált már megint lehengerelni. – Először is, ne hordjon itt össze baromságokat, Rickman, onnan tudja, hogy likantrópok, mert én 448

felvilágosítottam róla – mondtam higgadtan, de határozottan. – Másodszor pedig nem állatok, hanem emberek. – A másik házikedvence megölte Bakert, és letépte Billings fél karját – ordította bele az arcomba már egészen közelről. Kezdett tömeg verődni körénk. Olyasmiket sutyorogtak, hogy „nem lenne szabad ide bejönniük”, meg „ki kéne dobni őket”, „ezek állatok” és persze „szörnyetegek”. – Először is nem a házikedvencem volt, hanem leszerelt tengerészgyalogos. És őt is ugyanaz a vámpír bűvölte meg, aki a többi kollégáját is. – Ő ugyan nem volt kolléga, hanem egy kibaszott állat volt – köpött az arcomba Rickman. Letöröltem a képemről a köpetet, és rámosolyogtam. Cseppet sem voltam nevetős kedvemben, nem szándékosan mosolyogtam rá, csak kezdte elönteni az agyamat a szar, és ahogy az már ilyenkor lenni szokott, a szám mosolyra húzódott. Ezután már a direkt erőszak a következő lépés nálam. Próbáltam fékezni magam, de az arcom elárult. Kínos. – Mi a halált vigyorog, Blake? – ordította. Nincs mentségem arra, amit tettem: szándékosan beleléptem a pofájába. Nem bántottam, nem ütöttem meg, még a karomat sem emeltem fel, csak épp még a pólónk alatt lévő golyóálló réteg is összeért rajtunk egy pillanatra. Eléggé ismertem az erőszak és a férfiak működését. Ez az apró mozdulat átbillentette a helyzetet. Hozzáértem egy pasihoz, aki fenyegetően magasodott fölém, beleköpött az arcomba. Ilyenkor egy érintés is más dimenzióba fordítja a szitut. Sok nő nem érti ezeket a szabályokat, nem tudják, 449

hogy a pasik is jobbára úgy ugranak össze, mint a kutyák – először csak szóban acsarognak, a testbeszéddel fenyegetőznek, és közben annyira felheccelik magukat, hogy a legapróbb érintés is átszakít mindent, és élesen, szinte fájdalmasan felcsavarja az egyébként is dübörgő adrenalingyárat. Ebben a dühödt állapotában az sem lett volna kisebb provokáció, ha ténylegesen megütöm. Ahhoz túlságosan is közel álltunk egymáshoz, hogy üssön, ezért csak a két vállamnál fogva taszított hátra, amitől rendesen megtántorodtam. Átfutott az agyamon, hogy eldobom magam, de sajna túlságosan is sokáig mérlegeltem, már nem lett volna hiteles a dolog. Mák, hogy amikor valaki ennyire fel van pörögve, mindig van második esély. – Úgy verekszik, mint valami kiscsaj – vágtam a képébe. Na, akkor ütött, és hiába, hogy sötét volt, mint az éjszaka, elég régóta dolgozott már a jardnál, hogy nyomozót csináljanak belőle, szóval verekedni tudott. Gyors voltam, és profi, simán blokkolhattam volna az ütést, de akkor nem olyan látványos, hogy milyen egy tetű alak ez a Rickman. Ráadásul ahhoz is elég gyors és profi voltam, hogy bírjam az ütését. Az ökle keményen csapódott az arcomnak, én meg eldőltem. Ez csak egy ember volt, de jóval egy–nyolcvan fölötti ember, szóval volt svung abban az ütésben, ráadásul a zsaruknál nagy a tétje annak, hogy tudnak–e rendesen ütni. Mert aki nem tud, annak nagyon hamar vége. Seggre ültem, a fejem csengett az ütéstől. Nem vártam meg, hogy kitisztuljon a fejem, mert a bunyó alapszabálya, hogy ha elesel, egyből állj talpra. A földről legfeljebb a térdét tudtam volna kirúgni, és szerettem volna bővíteni kissé a 450

repertoáromat, felpattantam hát, két kezem a magasban, harci állásban, ugrásra készen. Rickman gyorsabb volt, mint amilyennek látszott, már megint felém tartott az ökle. Most blokkoltam az alkarommal, és közben a másik kezemmel bevittem neki egy ütést az oldalába. A teljes súlyomat beleadtam az ütésbe, mintha a bokszzsákot soroznám. Ezt kellett tennem, egy ilyen helyzetben ez volt a legjobb megoldás. Csak épp évek óta nem verekedtem szimpla emberrel. Rickman tiszta erőből ütött meg engem, én pedig viszonoztam, amit kaptam. Arra azonban nem is gondoltam, hogy jóval erősebb vagyok, mint az ekkora csajok főszabály szerint. Nem gondoltam rá, hogy több likantrópia vírusát is hordozom, és vámpírokhoz kötődöm metafizikailag. Nem gondoltam semmire, csak arra, hogy úgy megüssem, hogy belesántuljon. Éreztem, ahogy a bordái megadják magukat, reccsenést hallottam, mint amikor csont törik, és abban biztos lehettem, hogy nem belőlem jött a hang. A következő pillanatban pedig egyenruhások erdeje nőtt kettőnk közé, két irányba vonszoltak bennünket. Vártam, hogy Rickman anyázzon még a háttérből, de semmi. Aztán ismerős arcot láttam magam előtt, Bush tolt a vállamnál fogva hátrafelé, fél szemmel maga mögé pislogva, hogy lássa, mi is az ábra. Az arca jobb oldalán fantasztikus színekben játszó bevérzések éktelenkedtek. Na, őt bezzeg ki tudtam ütni, amikor a vámpír belemászott a fejébe. Egy pillanatra olyan élesen hasított belém a bűntudat és a megbánás, hogy elfulladt a lélegzetem. Arest miért nem próbáltam meg kiütni? Válasz: ha valaki elkezdett alakot váltani, egy ütés nullát se ér. Sőt, csak 451

tovább ronthat a helyzeten, mert az ember elveszíti az eszméletét, és akkor csak még nagyobb tér nyílik a szörnyetegnek. Elméletileg tisztában is voltam ezzel, de a megbánásnak nincs semmi köze a logikához és az elméletekhez, mert az érzelmekben nem sok ilyesmi van. Csak álltam ott, megszűnt körülöttem minden, kezeket éreztem a karomon meg a vállamon, mert lefogtak, mintha nem akarnék leállni. Pedig nem is próbáltam rámászni megint Rickmanre. Részemről kibunyóztam magam, ennyibe is csak azért lehetett beleugrasztani, mert Ares miatt ki voltam bukva. A szemétláda, ennél sokkal jobb voltam már. – Maga aztán tud rendesen ütni, Blake rendőrbíró – vigyorgott rám Bush. – Jól van, na, magát épp ellenünk fordította a vámpír, valamit tenni kellett. – Nem is rólam van szó, hanem a nyomozóról. Állítólag eltörte a bordáit. – Csak egy lengőbordát. Az egyébként is olyan könnyen megroppan. – Hogy van a keze, rendőrbíró? – kérdezte egy kócos, fekete hajú civil ruhás nyomozó. – Prímán – szorítottam ökölbe a jobbomat. Nem fájt. Elmosolyodott, a jobb arcán kis gödröcske ugrott a szép szája mellé. A szeme szép barna volt, se túl sötét, se túl világos. – De az arcának nem fog ártani a jegelés. Amikor Rickman megütött, éreztem a fájdalmat, de csak most, hogy eszembe juttatták megint, kezdett sajogni. A rohadék rendesen nekem ugrott, még az én képességeim

452

mellett is ennyire fájt. Már nem is bántott annyira a bordája. – MacAllister vagyok. Robert MacAllister nyomozó, a barátaim csak Bobbynak hívnak. Szívem szerint rákérdeztem volna, hogy én vajon barátnak számítok–e, de az ilyen megjegyzéseket vagy flörtölésnek, vagy sértésnek szokták venni, ezért nem kérdeztem. – Örvendek, nyomozó. Bobby. Én Anita vagyok – tettem hozzá reflexből, de igazából próbáltam valahogy a hátuk mögötti eseményeket regisztrálni. MacAllister és Bush totál kitakart mindent. Minden olyan távolinak, szinte lebegősnek tűnt. Basszus, sokkos állapotba kerültem. Az meg hogy lehet egy ilyen kis játékbunyó után? Sáti érintette meg finoman az arcomat, hogy megnézze magának a sérülést. – Ha állandóan eltiltasz bennünket a bunyóidtól, a többi testőr ki fog röhögni. – Igyekszem ezt nem elfelejteni – mosolyogtam rá. Szerintem ez volt a célja. – Alig jöttél ki a kórházból – lépett mellénk Nicky. Felnéztem az arcába. Unott, beletörődő képpel nézett ki a haja alól, de persze arra utasítottam, hogy mindenképpen tartsa távol magát a feszkótól. És ha tényleg jobban elfajult volna a konfliktus, ő akkor is kénytelen lett volna ölbe tett kézzel nézni, még ha esetleg durván kárt tesznek is bennem. Csak mert direkt utasítást adtam neki. Milyen érzés lenne az neki? Az a kiszolgáltatottság. Néha nem ártana átgondolnom, mikre kérem... Ez a gondolat kissé kizökkentett.

453

A bal kezemet nyújtottam neki, és ő a hatalmas mancsába fogta. Alapállásból nem szoktam munkában a szeretőim kezét fogni, pláne, ha épp testőrként vannak mellettem, de most ez tűnt a legegyszerűbb bocsánatkérésnek. Ezzel minimum tartoztam neki, ha már hülye voltam, és gondolkozás nélkül utasítgattam minden butaságra. Tudnom kellett volna, hogy azzal az egy mondattal akadályozom a munkájában, hogy én magam nem engedem, hogy vigyázzon rám, de valahogy elvesztem a saját agyam labirintusában. A keze meleg volt, valóságos. És ez segített. Elmosolyodott végre, ami még többet segített, totál boldoggá tett, így nem is eresztettem el a kezét, hiába, hogy csupa zsaru téblábolt körülöttünk. – Figyu, Nicky, néha azért engedi a rendőrbíró, hogy tényleg meg is védjétek? – ugratta Bush. – Van, hogy megesik az is – vigyorgott Nicky. – Egy fenét – toldotta meg Sáti –, általában ő vigyáz ránk. Bush végigmérte az ördögi szőkémet, mint aki mindjárt elsüt valami nagy poént, de Sáti arckifejezése belé fojtotta a szót. Láttam, ahogy elbizonytalanodik, és már majdnem rákérdezett, hogy ez most akkor komoly–e, de ekkor mellénk lépett valaki, és vigyázzba vágta magát. MacAllister is egészen komolyba fordult. A többi egyenruhás úgy szívódott fel hirtelen, mintha most látnák, hogy legalábbis bubópestisesek vagyunk. Bárki állt is a hátam mögött, ő lesz itt a helyi nagykutya. Vagyis a főnökük. Nekem ugyan nem főnököm, de ha Rómában vagy, viselkedj úgy, mint a rómaiak...

454

– Blake rendőrbíró, Rickman nyomozó, jöjjenek az irodámba. Most. – Beteszi hozzánk a lábát, és egyből mehet a kapitány irodájába – súgta a fülembe MacAllister komoly képpel. – Ez gyors volt. – Ez a specialitásom – mondtam, és már fordultam is. Látványosan tapogattam az arcomon a máris duzzadozó sebemet. Hagytam, hogy Rickman megüssön, nehogy kitörjön a vérállathisztéria Nicky és Sáti miatt, mert semmi nem ássa alá úgy az ember szakmai tekintélyét, mint ha szakmaiatlanul, bunkón viselkedik. A vérállathiszti terén be is jött a húzás, már csak az a kérdés, hogy egyébre is lehet–e használni. Nem árt kihangsúlyoznom, hogy enyhítsem a kapitány aggályait Rickman bordái ügyében.

455

41. Jonas kapitány nagyra nőtt afroamerikai volt, aki a fősulin tutira játszott valami labdás csapatban, de az íróasztal mögött töltött idők olyan hatékonyan kigömbölyítették deréktájt, hogy kezdtem kételkedni a magasabb szinten lévő zsaruk egészségügyi vizsgájában. Lehet, hogy nekik nem ugyanazt kell évente letenniük, mint az állománynak? Az asztala mögül méregetett bennünket dühösen. A bennünket egyébként Rickmant nem foglalta magába, ő már a kórház felé tartott. A bennünket alatt engem, Susan Hatfield rendőrbírót és Edwardot kell érteni. Úgy tűnik, Hatfieldben felszította a harci kedvet, hogy egyből a kapitány elé rendeltek, és tüzelt megint, hátha kifúrhatna az ügyből. Kábé olyan magas lehetett, mint Edward, akit viszont kicsit megnyújtott a csizmája sarka és a kalap, a csajon meg ugyanolyan bakancs volt, mint rajtam – lapos. Összenyomta. Szóval alacsonyabbnak látszott. Gesztenyebarna haját kurta kis lófarokban fogta össze a tarkóján, a világítás vöröses tónusokat villantott fel a dühösen ide–oda pattogó fején, ahogy vehemens dühében gesztikulált. Nem sok hiányzott, hogy az uncsi barna helyett mélyvörös legyen. Vékony volt, de a szerencsés géneknek köszönhetően, no meg a sok mozgástól, nem éheztette magát. Szélesen kapáló karjai szíjasak voltak, izmos, de nem nagy. Fiúsán karcsú volt, a melle apró. Törékeny és nőies volt, még ha a nőies gömbölyületek le is maradtak róla. Az álla az én gusztusomhoz kicsit túlságosan is hegyes volt, de úgysem akartam felszedni, 456

csak ráérősen nézegettem, miközben őrjöngött. Gyakorlatilag azzal vádolt, hogy túlságosan is közel állok a szörnyetegekhez, ezért nem tudok józan döntéseket hozni. Igazából nem figyeltem, elégszer hallottam már ezt a nótát, és kezdtem rettentően unni. Csak álltam ott, és egyik fülemen be, a másikon ki a sok zaj. – Anita, hahó. A kapitány hozzád beszélt – hallottam egyszer csak Edward hangját. Összerezzentem. Edwardra pillantottam, aztán a másik oldalra, Hatfieldre, utána vissza Jonasra. – Elnézést, uram, nem hallottam, amit mondott. – Untatjuk talán, Blake? – Elég sokszor elfújták már nekem ezt a nótát, uram. – Anita fél arca belilult – lépett előrébb a kedélyes Ted– ábrázatával Edward. – Gyanús, hogy rendesen beleszédült Rickman egyenesébe. – Most kifogásokat keres neki? – kérdezte Jonas. – Nem, uram, csak arra hívnám fel a figyelmét, hogy most jött ki a kórházból, és még ha durván gyorsan gyógyul is, azért még ő sincs teljesen túl rajta. Megfordult a fejemben, hogy az állapota súlyosabb, mint amennyire mutatja. Jonas szeme összeszűkült, egy ideig Edwardot méregette, majd rám nézett. – Nincs jól, Blake? – Az arcom fáj – feleltem közönyösen. Mintha csak Hatfield heves kirohanásának az ellentettjét igyekeztem volna összehozni. – Innen nem látszik a sérülés. Forduljon úgy, hogy lássam! 457

Úgy fordultam, hogy lássa az arcom jobb felét, ahol a duzzadó seb kezdett lüktető fejfájássá fokozódni. Kár, hogy így éppen Hatfield arcába bámultam bele. Dühödten bámult vissza. Hallottam, ahogy Jonas hátratolja a székét. – Kezd elég rondán feldagadni – kerülte meg az asztalt, hogy közelebbről is szemügyre vehesse. A homlokát ráncolva szorította össze az ajkait. – Ricky telibe találta a csontot. Nem lehet, hogy megrepedt? – Nem hallottam reccsenést, uram. – Mennyire fáj? – Annyira szerintem nem, hogy el legyen törve. – Tört már el csontja? – Igen, uram. – Vagyis tudja, milyen érzés. – Igen, uram, tudom. – Jegelje! – fújtatott nagyot. – Különben még rádagad a szemére. Nem kéne, hogy összevert képpel sétáljon ki tőlünk – mondta, aztán az ajtóhoz ment, és kikiabált valakinek: – Kéne egy jégakku törölközővel! És már be is csukta az ajtót, mint aki ennyiből biztos benne, hogy a jégakku perceken belül betalál az irodájába. Visszatottyant a székébe, könyökeit a méretes pocakjára húzta, mert a szék karfája ilyen dimenziókkal már nem volt elég kényelmes. Az ujjait széttárta, a legyezőjük felett nézett ránk. – Hatfield rendőrbíró nevére szól a kivégzési parancs, és ő azt szeretné, ha Forrester rendőrbíróval együtt hagynák őt békében. – Ennyit én is hallottam.

458

– Gyakorlatilag nem vagyok a főnökük, egyiküknek sem, mert maguk mind szövetségiek, de a helyi rendőrség biztosítja a műveleteiket. Hatfield a helyi hóhér, őt ismerem. Minek is törődnék magukkal? – Ha csak annyiról lenne szó, hogy kivégezze a két vámpírt, nem is lenne semmi gondunk – mondtam. – Kivárná a hajnalt, addig meg lekötözné őket láncokkal, szent tárgyakkal, és karót vágna beléjük, és pont. Csakhogy mielőtt meghalnának, még ki kell belőlük szedni mindenféle információt. – Már rég halottak – vágta rá Hatfield túlságosan is indulatosan. Ő is egy vámpírgyűlölő volt. Mintha egy Ku– Klux–Klan–tag kapott volna szövetségi jelvényt és szabadkártyát nagy és szenvedélyesen gyűlölt ellenségeinek lemészárlására. Az effélék rohadt szemetek tudnak lenni. – A törvény szerint ugyan nem – mondta barátságosan, szinte tréfálkozva Edward. – Még szép, hogy a védelmébe veszi Blake–et – ugrott rá szabályosan Hatfield. – Most mászott ki az ágyából. – Hatfield – csattant a kapitány hangja ostorként. A nő ránézett, a pillantásából csak úgy sütött a bizonytalanság. – Valójában a törvényt védeném, nem Blake rendőrbírót – mondta Edward. – Mert a törvény szerint a vámpírokat ugyanazok a jogok illetik meg vizsgálati fogságban, mint a halandó állampolgárokat. – Csakis a miatt a hülye törvény miatt nem végezhettem ki őket ma éjjel, amit ez – bökött felém az ujjával Hatfield – segített megkreálni.

459

Kényszert éreztem, hogy elkapjam a felém bökött ujját, és kettéroppantsam, mint egy gallyacskát, de a nő közben rám se nézett, végig Edwardra bámult. – És ha megöli a két vámpírt, Hatfield, az miért olyan jó magának? – Mert kettővel kevesebb jár közöttünk – fordult végre felém. – Vagyis magának a legyilkolásuk fontosabb, mint hogy megoldja az ügyet. – Ha meghaltak, azzal megoldottuk az ügyet. – Az a két vámpír, akiről szó van, kábé egy hónapja lett csak vámpír, amikor halandóként eltűntek. A helyi kollégák legalábbis ezt mondták nekem. Belenéztem már az aktákba, de azt még nem láttam, hogy valóban egy hónapja tűntek–e el. – Egy hónapja, nagyjából – biccentett Jonas. – Akkor a nagy kérdés az, hogy mitől lettek vámpírok. Ki hozta létre azokat a rothadóvámpírokat, akiket az erdőben elpusztítottunk? – Az a rohadék, aki a város vérszívóit irányítja – mondta élesen, szinte kiáltva Hatfield. – Rothadóvámpírok voltak. Vagyis a helyi Város Ura nem teremthette őket, mert ő maga nem rothadó. – Egytől egyig sétáló hullák mind, Blake. A végén elrohad mind. – A végén mindenki elrohad, Hatfield. – Fredrico azt állítja, hogy semmit sem tud azokról a vámpírokról ott az erdőben – szólalt meg Jonas is. – Még jó, hogy ezt mondta – horkantott gúnyosan Hatfield. – Mi mást mondott volna? Hogy elveszítette az

460

uralmát pár vérszopója felett, és azok elkezdték leöldösni a népeket?! – Egész családok tűntek el – vetettem ellen. – A vámpírok soha nem irtanak ki egész családokat. Mert az ő törvényeik szerint tilos gyerekből vámpírt csinálni. – Öltem már gyerekvámpírt – jegyezte meg Hatfield. – Hányat? – néztem bele a képébe. Egy ideig csak konokul nézett maga elé, majd végül kibökte: – Kettőt. – De azért annál idősebbek voltak, mint amennyinek látszottak, igaz? – Ez meg mit akar jelenteni? – Hogy gyereknek néztek ki, de nem gyerekek voltak. – Gyerekek voltak – mondta meggyőződéssel. – Beszélt is velük? – Hogy beszéltem–e velük? Beszéljek velük? Mégis, ki akar beszélni egy vámpírral? Jaj, bocs, maga, és ha csak beszélne! – Beszélt valaha is, egyetlen vámpírral, akit utána megölt? – tette fel a nagy kérdést Edward. A nő nem nézett bele a szemébe, úgy válaszolt: – Hát nem. Napközben túl sokat nem fecsegnek. – És megesett már, hogy aktív kivégzési parancsot teljesített? – szegezte neki Edward. – Miután teljesítettem, mindenképpen aktívnak számít. – Vámpírvadászaton vett már részt? – kérdeztem most én. Erre már nem felelt, csak pislogott dühödten. – Csak a hullaházban végzett ki vámpírt?

461

– Nem. Volt, hogy a búvóhelyükön találtam rájuk, és a rohadt koporsóikban meg a hálózsákjaikban nyírtam ki őket. Leginkább mázlim volt, és nappal akadtam rájuk, mert tőlem nem rettegnek, a Hóhér nem én vagyok. Összenéztünk Edwarddal. Zöldfülűnek éppen nem nevezhettük a csajt, de attól még nem a mi ligánkban játszott. És ezt láthatta is az arcunkon, mert gyorsan hozzáfűzte: – Törvényes vámpírhóhér vagyok, végzem a munkám, ahogy kell. Egyszerűen csak nem én vagyok a Hóhér. Nekem a vámpírok még nem adtak ilyen cuki becenevet. – Nem jut minden rendőrbírónak – jegyezte meg Edward. – Ja. Tudom, hogy maga meg a Halál. Egy pillanatra ledermedtem, hogy Hatfield esetleg tud Ted igazi énjéről is, mert a vámpírok jóval hamarabb keresztelték el Halálnak, ahogy engem Hóhérnak, mint hogy megkaptuk volna a szövetségi jelvényünket. Akkoriban még bérgyilkos/fejvadászként praktizált, de a vámpírok a későbbi fejvadász/ rendőrbíró Edwardnál is megtartották a régi becenevet. Elég szimpi, hogy nem ragaszkodtak a szigorú adminisztrációhoz. – Ha azt hallotta, hogy a Négy Lovas egyike vagyok – kántálta Edward a kellemes Ted–hangján –, akkor nyilván azt is tudja, hogy Anitának két nevet is adtak a vámpírok. – Ja, neki két beceneve is lehet – biccentett durcásan Hatfield. – De én nem ismerem azt a másikat – szólalt meg Jonas. – Ugyan világosítsanak már fel engem is! Egy emberként néztünk Hatfieldre. Ő meg dühödten mért végig mindannyiunkat: 462

– Forrester a Halál, Blake a Háború. – És ki a másik két lovas? – Ottó Jeffries a Dögvész, Foltos Ló Bernardo pedig az Éhínség. – Foltos Lovat ismerem, Jeffriest csak hírből. Mindketten a seregnél szolgáltak, ahogy maga is, Forrester. – Igen, uram. – Akkor miért lett épp Blake a Háború? Még csak katona sem volt. – Neki nálam is több skalpja van – mondta Edward. – És a vámpírok a Halálban az egyesével áldozatait szedőt látják, a Háborúban a tömegmészárost. – Ezt a vámpíroktól tudja? – kérdezte Jonas. – Igen. Megkérdeztem. – És miért nem Jeffries vagy Foltos Ló? – Bernardóval már találkozott, nem? – kérdeztem. – Őt én is ismerem – mondta Hatfield –, és nem tűnt olyan ijesztőnek. – Ő Éhínség – bólintott Edward. – Fel nem fogom, miért – ingatta a fejét Hatfield. – A vámpírok szerint Bernardo elég íncsiklandó látvány, de soha egy vámpír nem kóstolhatta még. Ezért éhínséget hagy maga után. A nő csak nézett zavartan, de Jonas felröhögött. – Olyan, mint egy fincsi lakoma, világos. – Finom, de veszélyes – pontosított Edward. – Minden rendőrbíró között ő az ötödik az eredményességi listán. – Egyszer találkoztam Jeffriesszel. Elég bizarrul méregette a nőket, amikor azt gondolta, hogy senki se látja. Mintha húscafatok lennénk. Pedig akkor még nem fertőződött meg likantrópiával. Most aztán tényleg mi 463

vagyunk a hús a szemében – borzongott meg Hatfield. Egy pillanatra összehúzta magát, de aztán kapcsolt, hogy mit is művel, és gyorsan kihúzta a hátát. Kicsit nőtt a szememben a csaj, hogy ezt levette róla. Én Olafként ismertem meg Ottó Jeffriest, és a hobbija a sorozatgyilkolás volt. Persze soha nem munka közben, és soha nem idehaza. Szóval, amíg kormányzati megbízással le lehetett foglalni, mindenki biztonságban lehetett. Korábban a seregnél dolgoztatták is rendesen, amióta meg szövetségi jelvényt kapott, szó szerint ki sem látszott a munkából, ráadásul kedve szerint kínozhatta és gyilkolhatta a vámpírokat és elvadult alakváltókat. Ebben a melóban mindegy volt, hogy hajtod végre a kivégzést, csak az számított, hogy a végén nagyon halott legyen az elítélt. Élők és halhatatlanok sorában Olaf benne volt a legfélelmetesebb top tízben nálam. És Hatfieldnek igaza volt, már azelőtt is ilyen volt, hogy egy bevetésen egy véroroszlán megharapta volna, és a laborja pozitív maradt. Miután megkapta az eredményeit, felszívódott egy időre, de pár hónappal ezelőtt újra hallatott magáról. Még ha történt is néhány szerencsétlen baleset, míg a szörnyetege feletti kontrollját tanulta, a hatósági radar nem érzékelte. Micah érdeklődött a természetfeletti közösségben, és úgy tűnt, Olaf nomád oroszlánként él, véroroszlánfalkákhoz nem csatlakozott. De senkinek fogalma se volt róla, hogy merre birkózik a szörnyetegével. Nekem tulajdonképpen az is megfordult a fejemben, hogy nem is kellett túl messzire mennie, mert a saját, belső szörnyetege, a sorozatgyilkos énje annyira hasonlított a mostanihoz, hogy nem is kellett igazán tanulnia semmit,

464

ismerősként üdvözölhette, és egyből tudta uralni ezeket az ösztönöket is. Mivel Olaf korábban a sorozatgyilkos–szerelmének tekintett, mert együtt vadásztunk, és gyilkoltuk a rosszfiúkat, mielőtt még likantróp lett, igyekeztem lehetőségeim szerint kerülni őt. Amióta azonban véroroszlán lett, tekintve, hogy korábbról ismerte Nickyt, a Menyasszonyomat, aki szintén véroroszlán, már ő igyekezett engem elkerülni, még hatékonyabban nálam is, nehogy őt is végzetesen megszelídítsem. De ez nekem csak jó, én örülök bárminek, ami távol tartja őt tőlem. – Amióta elkapta a likantrópiát, én sem találkoztam vele. – És egy bundabaszót mióta zavar, ha valaki alakváltó? – kérdezte gúnyosan Hatfield. – Minek nevezett? – meredtem rá. – Szóval nem is tagadja, hogy Jeffriesszel is összefeküdt? – Nem feküdtem le vele, de azt már volt alkalmam megtanulni, hogy egyrészt a nemet sokkal nehezebb bebizonyítani, másrészt, ha egy nő több mint egy pasival jár, akkor sokan gondolják, hogy mindenkivel összefekszik. De engem most igazából az érdekelne, hogy bundabaszónak nevezett. – Én nem ismerem a kifejezést – szólt közbe Jonas. – Mielőtt leüvölteném bárki fejét, hogy ilyesmiket mond, nem ártana tudnom, pontosan mit jelent. – Olyanokra mondják, akik alakváltókkal dugnak – mondta Hatfield. – Nem igaz – mondtam. – Olyanokra mondják, akik bármilyen alakváltóval dugnak, csak mert alakváltók. Olyan, mint a zsaruknál az egyenruhacica. 465

– Meglehetősen goromba sértés ilyet mondani egy kollégának, Hatfield. – Úgy hallom, együtt él Callahan seriff Micah nevű fiával és még egy másik vérleopárddal is a falkából. Ez igaz? – Az. – És az a két szöszi, akiket magával hozott ide, azok is alakváltók, ahogy Rickman állította? – Azok. – És velük is összefekszik? Mély levegőt vettem, lassan kifújtam. Tízig elszámoltam, mielőtt igent mondtam volna. – Ez már négy alakváltó – összegezte Hatfield. – Soha nem állítottam, hogy nem járok alakváltókkal. – És akkor még itt van Forrester is. – Volna értelme tagadni? – néztem Edwardra. – Ha ezt akarja gondolni, úgysem hiszi el, bármennyire tagadnánk is – mondta, de kezdett Ted kikopni a hangjából. Hűvösebben, közönyösebben csengett már, az igazi Edwardra emlékeztetett. – És úgy hallottam, a Város Ura is sietve iderepült a betegágyához, ezek szerint vele is szokott kúrni. – Tudja, Hatfield, próbáltam kedvelni magát, de kezdem azt gondolni, hogy inkább nem fecsérelem erre az energiát. Utáljuk szépen egymást, és pont. – Maga egy bundabaszó koporsócica, ráadásul Forrester is magával bassza át a menyasszonyát meg a két gyerekét. Én soha nem is próbáltam kedvelni magát, Blake. – Hatfield – csattant Jonas hangja még keményebben. Kezdett elege lenni a műsorból.

466

– Ha tényleg lefekszem Teddel, akkor Donna, vagyis a menyasszonya, miért hívott meg az esküvőjükre? És legalább egy bundásomat is velem. Tudom, hogy más rendőr is ott lesz az esküvőn. Talán, ha az oltár előtt meglátnak Ted tanújaként, elülnek végre ezek a hülye pletykák. Hatfield nyitotta a száját, aztán be is csukta szépen. Sajnos, utána megint kinyitotta: – Ha ez igaz, akkor az esküvő után kész vagyok bocsánatot kérni. – Szuper. És mondja, milyen hosszú volt a leghosszabb párkapcsolata? – Ahhoz magának semmi köze. – Elmond mindenfélének, belemászik a képembe a magánéletem miatt, pletykákat terjeszt rólam meg Forrester rendőrbíróról, és ezt az egy egyszerű kérdésemet mellre szívja? Megint csak bámult maga elé, konokul. A szája körüli ráncok alapján elég gyakran vághatta ezt az elégedetlen pofát, mert azok a vonalak nem a sok mosolygástól lettek. Ha Hatfield nem vigyáz, hamarosan idő előtt megöregíti a sok elégedetlenség arcába vésődő nyoma. – Blake határozottan udvariasan viselkedik ez után a sok gorombaság után, Susan – hívta fel a figyelmét Jonas. – Három év. Három évig voltam férjnél – bökte ki végül a csaj nagy durcásan. – Remek. Micah Callahannel és Nathaniellel pont három éve élünk együtt. Jean–Claude–dal, a Város Urával már majdnem hét éve járok. A szöszik, ahogy maga emlegette őket, már több mint egy éve vannak velem. – De ez nem ugyanaz, mint a házasság – ellenkezett. 467

– Nem én tehetek róla, hogy többen nem házasodhatnak a törvényeink szerint. Ez olyan, mintha egy meleg pár együttélését alacsonyabb értékűnek ítélné, csak mert a törvény nem ad nekik lehetőséget arra, hogy összeházasodjanak, ugyanakkor éppen a törvénnyel akadályozza meg a házasságukat. – Azt állítja, hogy képes lenne hozzámenni mindhez? – kérdezte megvetően. – Mindhez talán nem, de többükhöz igen. – Többükhöz? – kérdezett vissza szinte undorodva. – Éppen azon agyalunk, hogy ki házasodjon össze kivel. – Azzal etet, hogy maga tényleg Callahan menyasszonya? – Nem etetem. Az vagyok. – Nem csak azért mondják, hogy a seriffnek ne azzal a tudattal kelljen meghalnia, hogy a fia meleg? Elnevettem magam, nem tehettem róla. A csaj nyilvánvalóan nem tudott semmit a seriff családi rendszeréről. – Mi olyan vicces? – Lehet, hogy maga a helyi vámpírhóhér, Hatfield, de nem él még olyan régóta náluk. Nem ismerheti annyira a helyieket. A csaj csak kapkodta a fejét. Érezte, hogy beletenyerelt valamibe, csak épp gőze sem volt, mibe. Nem tudom, Edward tudta–e, hogy áll Micah apjának az élete, mindenesetre senki olyan profin nem hozta a pókerarcot, mint ő. A csajnak meggyőződése lehetett, hogy csakis ő maradt ki a tudásból. Erre úgy döntött, ott veszi fel a fonalat, amiben még biztos. 468

– Ez az én kivégzésem, az én parancsom, semmi szükség Forresterre meg Blake–re, nem kell felettem anyáskodniuk. Két vámpírt egyedül is meg tudok ölni. – Az erdőben kettőnél jóval többen voltak – mondtam. – Maga is látta, hogy meghaltak. Hallottam, hogy kivette a részét a mészárlásból bőségesen. – Mondd, hogy valaki elégette a rothadóvámpírokat, akiket szétlőttünk! – néztem Edwardra. – Hatfieldet kérdezd, mire ideértem, ő már intézkedett – próbálta visszarángatni magára a Ted–maszkot Edward. De ő sem bírta Hatfieldet, nem ment neki könnyen a játék. – Vagy a fejüket, vagy a mellkasukat lőtték tropára, és a gerince egynek sem maradt egészben. Az százszázalékos hullának tekinthető – felelte konokul. – Idáig nem jutott el az atlantai események híre? Amikor a Város Ura elborult? – Amikor a zsaruk lángszórókkal semmisítették meg a vámpírok búvóhelyét, és vele majdnem minden bizonyítékot? Hogy az áldozatok maradványait sem lehetett azonosítani? A helyiek szerint maga mondta, hogy tűzzel kell kipucolni a terepet, ami jó nagy baromság és erős túlzás. – A rothadóvámpírokkal szemben a tűz az egyetlen biztonságos végintézkedés. – Csak épp még mindig akadnak olyanok, akik a bizonytalan helyzetben nem tudják, mi történt a szeretteikkel. Hála magának. – Anitának van igaza – mondta Edward jegesen. – Csak a tűzzel garantálható, hogy egy rothadó ne álljon talpra megint, bármennyire szétroncsolták is korábban a testét. Elégette a maradványaikat, Hatfield? 469

Csak kapkodta a pillantását közöttünk. – Csak a zombi nem pusztul el végleg, ha lecsapják a fejét. – Ahogy mondja. Viszont a rohadók nagyon is sokban emlékeztetnek a zombikra. – Lehet, hogy az atlantai Város Urához tényleg kellett a tűz, de az mestervámpír volt. Azokat sokkal nehezebb elpusztítani. Ezek itt újszülöttek voltak, nem? – Akiket persze könnyebb megölni, ezt nem vitatom. A biztonság kedvéért azonban még a legfiatalabb rothadóvámpírt is tűzzel kell megsemmisíteni, és a hamvakat sem árt különböző folyóvizekbe szórni. – Aha, most csak jól be akar ijeszteni. – Nálam mindig van egy lángszóró – mondta komoran Edward. – Néha még a repülőre is felengedik, ha szavamat adom, hogy nincs benne üzemanyag. – Beszélik, hogy imádja a tüzet, Forrester. Ágyba vizelős volt? A környék kutyáinak réme? Edward eleresztette a füle mellett a sértést. – Hova kerültek az erdőből a maradványok, kapitány? – kérdezte rezzenetlen fejjel. – A kórház hullaházában van egy speciális részleg a vámpír– és likantróp–maradványoknak. – Biztonságosabb, hogy ne jusson ki onnan semmi? – Nem, csak külön van választva, hogy az emberi maradványok... ne fertőződjenek meg – mondta a végén már határozottan zavartan. – Tudomásom szerint a normál hullák normál hullák maradnak, még ha összekeverednek is a vámpírok és az alakváltók tetemeivel. De a lényeg most az, hogy ezek

470

szerint a rothadók tetemei ott vannak egy épületben Micah–val, Nathaniellel és Callahan seriffel? Jean–Claude és a többi vámpír már visszament a szállodába, mert közeledett a hajnal, és az ember soha nem lehetett elég óvatos: ha valami miatt kint szorul egy vámpír a napon, akkor nincs második esély, és a közlekedésben mindig adódhatnak gikszerek. Legalább ők biztonságban voltak, csak épp vitték magukkal a legjobb testőreinket, ami azért jó nagy üröm az örömben. – Ahogy mondja. De most komolyan, tényleg össze tudják magukat foltozni annyira, hogy veszélyesek legyenek az emberekre? – kérdezte Jonas. – A rothadóvámpír ritka madár, de ha egyszer az embernek dolga akad vele, mindig égesse el, biztos, ami biztos. Úgy kell eljárni velük, mint a zombikkal – mondtam nagyon komolyan, hogy megértsék végre. – Anita jól beszélt – csatlakozott Edward is. – A zombikat legalább elégette, Hatfield? – néztem a csajra. – Az erdőben nem lehetett. Tűzgyújtási tilalom van. – És mit tett a maradványokkal? – Hajnalban kiszállt mindből az élet. A legszívesebben elkaptam volna, és alaposan megrázom, de igyekeztem nem elragadtatni magam. A tenyerembe vájtam a körmöm, hogy uralkodjak az indulataimon. – Mit tett a maradványokkal? – A vámpírtetemekkel együtt a hullaházba kerültek. – A rohadt életbe!

471

– Már jó rég lement a nap, Blake. Ha bármi gond lenne, már értesítettek volna bennünket – vonta meg a vállát Hatfield. – Hívja fel a hullaházat! – mondtam Jonasnak. – Ha minden klappol náluk, akkor Edwarddal csak túlizgultuk a dolgot. Tévedtünk. És marhára remélem, hogy mi tévedtünk. A kapitány már telefonált is, végül is az nem került semmibe. Igazából még soha nem találkoztam ennyire fiatal rothadókkal, lehet, hogy tényleg az évek hozzák meg az übergyógyulási képességeiket. Talán pár hét még kevés, hogy olyan rohadtul félelmetesekké váljanak? Nagyon hosszan kicsengett. Kezdtem ideges lenni, és Jonas homlokán is gyülekeztek a felhők. – Az van – szólalt meg Hatfield –, hogy maguk már túl régóta csinálják ezt a melót, paranoiások lettek. – A picsába – káromkodott Jonas. – A hullaházban nem veszik fel – mondta valakinek a telefonban. – Nem, ne küldjön le senkit! A boulderi rendőrkapitány vagyok, Jonas kapitány, és kifejezetten azt kérem, hogy senki se menjen a hullaház közelébe, amíg az embereim nem biztosították a terepet. Bárki volt is a vonal másik végén, valamit nagyon magyarázott, de a kapitány kristálytisztán elmondta, mit akar, hogy senki ne menjen le. De mindenáron tudni akarták, hogy miért, és persze Jonas nem akart pánikot kelteni, mert mi van, ha csak a telefon szart be, nem a gonosz zombik és vámpírok mészároltak le mindenkit odalenn. De erre nem volt idő. Fogtam a mobilomat, és már hívtam is Micah–t. Nem vette fel. De nem agyaltam azon, 472

hogy mi lehet vele, megcsörgettem Nathanielt. Nyilván Micah bent van az apjánál, lenémította a telefonját, ennyi. Nathaniel fel fogja venni. De amikor tényleg felvette, a szívem kis híján kiugrott a mellkasomból. – Minden rendben veletek, Nathaniel? – Micah apja úgy vergődik az altatásban, mintha rémálma lenne. A nővérke szerint ez nem normális, elvileg meg sem szabadna mozdulnia a sok gyógyszertől. – Beszél is? – Nem, csak dobálja magát, mintha rosszat álmodna, de persze nem lehet belőle felébreszteni. Micah és a rokonai vele vannak. Miért kérded, hogy beszél–e? – Arest egyetlen harapással uralni tudta. Eszembe jutott, hogy a halandókkal vajon ugyanígy van–e. – Ha úgy lenne, nem viselkedett volna már korábban is furcsán? – Talán csak a paranoiám. Van ott a folyosón ismerős rendőr? Olyan, akivel találkoztam, és nem utált első látásra? – Ütközöl a helyiekkel? – Kicsit, némelyikkel, de most tényleg beszélnem kellene valakivel, ha lehet. – Mi a baj, Anita? Lenyeltem a torkomból a gombócot: – Odavitték a hullaházba az erdőből a zombik és a vámpírok maradványait. – Nem égették el őket? – kérdezte. Csak a pasim, és mégis jobban tudja már, mint Hatfield. – Hát nem. – Mert?

473

– Tűzrakási tilalom, de hogy később miért nem, arról tényleg gőzöm sincs. Szóval, van ott ismerős? – Al helyettes itt van. – Odaadnád neki? – Szeretlek, és majd később mindent elmesélsz – mondta. – Én is szeretlek, és úgy lesz. Többet nem kérdezett, nem akadékoskodott, tette, amire kértem. Imádtam, de ebben a pillanatban még a szokásosnál is jobban, már ha lehetséges. Utána már csak távolabbról jött a hangja: „Anita szeretne beszélni veled.” – Halló, Anita, mi az ábra? A pasid elég komoly képpel nyomta a kezembe a telefont. Vázoltam neki a hullaházi helyzetet. – Ilyenkor nagyon kockázatos lenne bármit is elégetni az erdőben – mondta elgondolkodva. – Ez rendben is van, csak... Jonas kapitány nem ér el senkit odalenn. Ezért elrendelte, hogy ne menjen le oda senki, amíg nem ellenőriztük, hogy minden rendben van–e. Nem akar pánikot. De engem most csak az érdekelne, hogy valaki járjon a végére, hogy a hullák hullák maradtak–e. Azt nem tudom, hogy a zombidarabkák mozognak–e újra, de nem is az a lényeg. Hanem, hogy a rothadóvámpírokkal mi lett. – Totál szétlőttük mindet, Anita. A gerincüket, a szívüket, a fejüket, ripityára mentek. Az már egy vámpírnál is hulla, legalábbis a protokoll szerint. – A legtöbb vámpírnál így is van, de a rohadók nagyon mások, sokkal nehezebb végezni velük. Csak a tűzzel mehetünk biztosra, és még olyankor sem árt különböző folyókba és patakokba hinteni a hamvakat. 474

– Ez komoly? – kérdezte elég kétkedő hangon. – Figyelj, lehet, hogy tévedek, és akkor tévedtem, annál jobb. De ha csak halovány esélye is van annak, hogy igazam legyen, vámpírok flangálnak a kórházban egy ideje. Gőzöm sincs, mennyi idő kellett nekik, hogy újra összerakják magukat, hogy felgyógyuljanak, de ha meg tudták csinálni, mostanra talpon vannak, épen és egészségesen. – A frászt hozod rám. – Az jó. – A francba is, pár emberrel megkeressük a biztonságiakat, és csekkoljuk, hogy hullák vannak–e a hullaházban, vagy halhatatlanok. – Kösz, Al. És vigyázz magatokra! – Persze. Most visszaadom Nathanielt. – Eleget hallottam – mondta minden kertelés nélkül, ahogy visszakapta. – Mindenkit kinyírtak a hullaházban. – Lehetséges. És ezerszer inkább legyek feleslegesen paranoiás, mint higgadt és nyúljak mellé. Legyetek Micah– val nagyon óvatosak! Kik maradtak mellettetek? Közben kopogtak az ajtón, és egy egyenruhás papírtörlőbe csavart jégtömlőt hozott. Elvettem tőle, mert fáradozott érte, de az arcomat már nem is éreztem, elfelejtettem, hogy valaha is fájt. A jobb kezemmel nyomtam az arcomra a jeget, mert a balban ott volt a telefon. – Bram és Socrates. Micah mindenki mást hazaküldött aludni. – A fenébe! – Mert?

475

– Csak jobban örülnék, ha többen vigyáznának rátok, ennyi. Edward a magasba emelte a slusszkulcsát, hogy induljunk, és a mobillal a fülemen már mentem is utána. – Még nem végeztem magával, Blake – kiáltott utánunk Jonas. – Majd később ordibálhat velem, sőt, ha tévedtem a hullaház ügyében, akkor duplán leordíthatja a fejemet. Viszont ha igazam van, akkor most nincs vesztegetni való időnk. – A kórházi biztonságiak lemennek ellenőrizni a helyet. – Milyen fegyvereik vannak? – álltam meg az ajtóban kilinccsel a kezemben. Jonas rákérdezett a telefonban. – Nem tudják. Csak hogy fekete pisztolyok. Ennyi elég lesz? – Olyan ember küldte le a biztonságiakat, akinek lövése sincs a fegyverekhez? Van egyáltalán fogalmuk róla, mibe sétálnak bele? – Nem sétálnak bele semmibe – tiltakozott Hatfield. – Elvégeztem a munkámat. – Remélem, jól gondolja, Hatfield! Isten látja a lelkem, hogy mennyire szeretném, ha magának lenne igaza. – Tisztelettel, kapitány, figyelmeztesse a kórháziakat személyesen – mondta Edward. – Különben csak a hullákat szaporítják. Jonas letette, és már tárcsázott is megint. – Ismerek egy volt zsarut a biztonságiak között, megpróbálom elérni.

476

– Helyes – biccentettem, és már nyitottam is az ajtót. Lehet, hogy Jonas már nem hallotta, amit mondok, de nem is nagyon izgatott. – Nincs a kórházban semmi gáz – üvöltötte az ajtóból utánunk Hatfield. – Elvégeztem a rohadt munkámat! Edwarddal már nem is törődtünk vele. Összeszedjük Sátit és Nickyt, és már tűzünk is a kórházba. Ha tévedek, berongyolunk a hullák közé, és hülyét csinálunk magunkból, ám ha igazam van, még több hulla közt gázolhatunk majd előre. Ha igazam van, Nathaniel és Micah alatt pár emelettel féltucatnyi veszett vámpír és zombi szedi az áldozatait éppen. Jézusom, mennyire reméltem, hogy tévedek!

477

42. A hullaház ajtaja előtt álltunk, az ablakos ajtó bezárva és elbarikádozva, mert odabenn épp zombik falatozták a két hullaházi alkalmazottat és az egy szál biztonsági embert, akit valami agyas egymagában küldött ide le, miután Jonas telefonált. Mire Al leért az embereivel, már mindennek vége volt, a falatozás kivételével. Igazából a vámpírok miatt aggódtam, mert olyanról még soha nem hallottam, hogy a zombik a szétroncsolt testrészeikből újra összerakják magukat. A vámpírok miatt feleslegesen paráztunk, mert Alék látták, hogy a zombik őket is felzabálják. Két másik biztonsági volt velünk a kórháziaktól. Az egyikük a negyvenes évei elején járhatott, tagbaszakadt volt, tengerészséróval, és ordított róla, hogy a seregben szolgált. Macintoshként mutatkozott be. – Ja, mint az Apple, és éppúgy nyugodtan szólíthat mindenki Macnek. A másik alig múlt húsz, karcsú, szinte törékeny srác, szemüveges. Már a folyosón rosszul lett, mire gyorsan elzavartuk, hogy legalább ne közvetlen mellénk engedje ki a rókát. Az erdőben vagy a temetőben nincs ezzel különösebb gond, de zárt térben mindenre ráül a hányásszag. Mindegy, legalább kicsit arrébb rakta ki. Nem ordítottam vele. Mégis, kinek lehet abban rutinja, hogy egy kollégáját vagy haverját megzabálják a zombik? És miután hányt, már higgadt volt. Mindenki zöldfülűként kezdi, én is úgy kezdtem. Egyszer mindenki kirakja a rókát.

478

Gondolkodott már bárki azon, hogy miért van ablak a hullaházak ajtaján? Azért, hogy a dolgozók előbb benézhessenek, hogy nem támadt–e fel valami odabenn, és nem ugrik–e a nyakukba, amint belépnek. De bárki találta is ki, kurva magas lehetett, mert Edwardnak is lábujjhegyre kellett állnia, hogy bekandikáljon, pedig ő tizenkét centi plusz csizmasarkakkal magasabb nálam. – Mit látsz? – kérdeztem. – Azt, amiről Nicky is mesélt, ahogy a hegyekben volt: a sok zombi mind a testekre gyűlt, mint a keselyűk. – Amíg el nem fogy a kaja, nagyjából nem veszélyesek, de utána megpróbálnak majd kitörni, hogy friss húshoz jussanak. Milyen zombi az, ami lenyom egy vámpírt? – Efféle – vonta meg a vállát Edward. – A hullákat eszik, vagy csak a vámpírokat? – Nincsenek hullák a boncasztalokon. – A rohadt életbe! Ezt meg kell néznem. Edward lenézett rám, és elmosolyodott. Odabenn zombik zabáltak, kihallatszott a csámcsogás, ő meg mosolygott. – Felemeljelek, hogy elérd az ablakot? Összevontam a szemöldökömet. – Hogy tud ilyenkor mosolyogni? – kérdezte Al kissé zölden. – Elég gyakran tudok mosolyogni – mondta most tényleg Edward, szinte nyoma sem volt nála Tednek. Soha melóban még nem láttam ennyire felfedni a rejtett szociopata énjét. Vagyis meglehetősen kiboríthatta a látvány őt is, ha így kiszaladt a kezéből az irányítás. – Ja, nem ártana, ha valaki felemelne – mondtam sietve, nehogy Edward még jobban a frászt hozza Alre. 479

Edward már mozdult, de Nicky gyorsabb volt nála: fél térdre ereszkedett, és a két kezét összekulcsolva lábtámaszt tartott elém. – Fel is vehetted volna, az sokkal romantikusabb lenne – jegyezte meg Sátán. – Csak akkor romantikus, ha Anita is annak érzi, és most az szóba se jöhet. – Nem néztem ki belőled ennyi bölcsességet, fiam – szólalt meg a rendőr. Kábé olyan magas lehetett, mint Edward, de egyébként testesebb, és az extra testtömeg alacsonyabbnak láttatta. Majdnem tök kopasz volt, csak ősz pihék repkedtek a feje tetején. A szeme vibráló, tisztakék, amilyen az egész pasi lehetett fiatalabb korában. – Nem vagyok a fia – mondta Nicky. – Nem sértésnek szántam, sokkal inkább bóknak. – Kétes értékű bók – pillantott Gonzales Nickyre.– Ne szívja mellre, Jenkins mindenkit fiamnak szólít, és rendes bókra persze soha nem futja neki, csak ilyen kétesekre. Gonzales akkor is fenn volt Callahan seriff kórterme előtt, amikor Al összeszedte a vállalkozó szelleműeket, hogy leexpedíciózzanak ide. Kezdett az az érzésem támadni, hogy az ideje nagy részét a seriff közelében igyekszik tölteni. Nicky erre már nem reagált, csak várta, hogy belelépjek a markába. Nem tudtam, mit mondhatnék, mert nyilván a gyerekkori bántalmazások miatt rühellte, hogy bárki isfiamnak vagy fiúnak, szólítja. Nem kellett itt kiteregetni a személyes traumákat, kinek mi köze hozzá, így végül szó nélkül felléptem a bakba, amit tartott nekem. Megvolt közöttünk az összhang, biztos lehettem benne, hogy fel tud emelni, ő pedig abban, hogy meg tudom tartani magamat. 480

Ahogy felállt, csak az ujjaimmal stabilizáltam magam a hűvös ajtódeszkán, de ennyi. Amikor a megfelelő magasságba kerültem, leszóltam, hogy minden pazar, pont jó lesz. Pazar volt, már ami a pozíciót illette, mert beláttam, de közben meg jobb lett volna inkább nem belátni, nem látni azt, ami odabenn történt. Mindkét munkám az efféle kettős élményekkel jár. Most is, mint a legtöbb ocsmány jelenetnél, az agyamnak időbe telt, mire feldolgozta, amit lát. Első blikkre csak értelmetlen, értelmezhetetlen képek és formák villantak elém. Elvileg tudtam, hogy mire számítsak, hogy mit kellene látnom, egyszerűen csak a szemem nem volt hajlandó elfogadni a látványt. Ami soha nem jó jel. Az agy így ad még egy esélyt rá, hogy ne lásd, amit nem nagyon kellene látni, hogy kapd félre a fejed, és inkább kíméld meg magadat. De sajnos az ilyen látványok együtt jártak a munkámmal. Nekem éppenséggel pont akkor kellett odanéznem, amikor mások mind félrefordíthatták a fejüket, elkaphatták a pillantásukat. Így aztán koncentráltam, néztem, és egyszerre kitisztult a kép. Olyan volt, mint a zombis filmek, csak épp azok mindig rosszul csinálják, elcseszik, nem a valóságot mutatják. De akkor hogy lehet ez most mégis a valóság? Úgy féltucatnyi vámpír és tucatnyi zombi maradványai kerültek be a hullaházba, de itt annyi zombi volt, hogy megszámolni se lehetett őket, ahogy az áldozataik felett kuporogtak. Edward keselyűkhöz hasonlította őket, de a keselyűk minduntalan összekapnak a tetemek felett, megy a marakodás a legjobb falatokért. Ezek a zombik azonban békességben kuporogtak egymás mellett, és csak a cuppogó, tépő harapásaik hallatszottak, meg a csámcsogás, 481

amit egyébként már akkor hallottam, amikor még semmit sem láttam, csak épp az agyam nem akarta igazán beazonosítani a hangot. Eddig még nem is tapasztaltam, hogy a hallásom is igyekszik a látásomhoz hasonlóan vigyázni rám. Ez érdekes. Több „kajakupac” körül, csoportokba kucorodtak össze a zombik. Elvileg csak három hulla volt, de ezek négy csoportba oszlottak... A tetemeket nem láttam, annyira szorosan körülvették őket, de azért az éles mennyezeti fényben meg–megvillant néhány vérvörös húscafat, gyöngyházfehéren fénylő csont, vibrálóan színes belső szervek, amiket a testek belsejéből szaggattak ki és faltak be... más emberek. Voltak félig elrohadt zombik köztük, de láttam egyet, épp egy szíven nyam–mogott, aki olyan üde és életteli volt, mint a frissen szedett ibolya. Egy zombi se nézett ki ilyen jól azok között, amiket beküldtünk, és ennyi elég is volt a szegény, megkínzott agyamnak, hogy összerakja a kirakós darabkáit. – Ő, a szent szarba – szaladt ki a számon, és még én is kihallottam a hangomból a rémületet. – Mi az? – kérdezte Nicky. – Mi a baj? – kérdezte Edward. – Mi olyat látsz, amit én nem? – Kevesebb, mint egy tucat zombi darabjait hozták ide be. – Itt több mint húszán vannak. – Úgy bizony. És egyikük sem volt ennyire emberi, Ed... Ted. Kint az erdőben mind legalább félig, de inkább egészen rohadt volt. Csupa bomlott hús. Ezek viszont frissek.

482

– Vannak köztük olyanok, amik már hullaként itt feküdtek, amikor a zombi–maradványokat behordtuk ide – mondta Al. – Hogy? – bámultam bele a képébe, és már rendesen kellett kapaszkodnom az ajtóba. – Ahogy látom, szerintem köztük van az összes hulla, ami már itt feküdt benn, amikor a vámpírok és a zombik darabjait meghoztuk. – Tegyél le, Nicky! – Olyan, mintha megrémült volna – jegyezte meg Gonzales. – Ez nem jó jel. – Hát nem – mondtam. – Miért vágnak mind olyan képet, mintha szellemeket láttak volna? – kérdezte Jenkins. – Egy szellemtől nem ijednék be – mondtam. – De ez amolyan szófordulat, Anita – mondta Edward, mintha számított volna. – Mondják már, mi az ábra? – sürgetett Gonzales. – Zombit sírból lehet előhívni, nem hullaházból. Először el kell temetni a hullát, hogy utána zombiként elő lehessen szólítani. Még én sem tudnék a hullaházban fekvő hullából zombit csinálni. – Mert? A hulla az csak hulla. Akár a boncasztalon, akár a föld alatt – mondta Jenkins. – Nem. Nagyon nem. A zombik maguktól nem jönnek elő. Egy vudu pap vagy egy nekromanta kell, aki előhívja őket, másképp nem megy – mondtam, majd az ajtóra böktem. – Attól, hogy egy hulla mellé zombimaradványok kerülnek, még nem változik spontán zombivá. Ráadásul, ha egyszer egy zombinak levágták a testrészeit, nem rakja össze magát soha többé. Mozog tovább még a levágott 483

végtag is, és ha tud, végez azzal, ami az útj ába kerül, de meggyógyulni nem tud. A halott hús nem gyógyul, márpedig a zombinál halottabb nem létezik a halhatatlanok között. – Na de, ha az egész képtelenség, akkor mi a halál folyik itt? – tette fel a nagy kérdést Jenkins. – Gőzöm sincs – ingattam a fejemet. – Tyűha, nekem ez kicsit se tetszik – jelentette ki Gonzales. – Elvileg maga A zombiszakértő az egész szövetségi brancsban. Ha maga nem tudja, akkor... – Akkor megbaszhatjuk magunkat – fejezte be helyette Jenkins. Senki nem cáfolta. Nagy, nehéz valami csapódott az ajtónak, én meg úgy felvisítottam, mint valami elbaszott kislány.

484

43. – El kell égetnünk őket, kurvára hamut kell csinálnunk belőlük – mondta Edward –, és utána folyóvizekbe velük. – De hogy égessük el őket? – kérdezte Gonzales. – Van a kocsimban egy lángszóró. – Egy kórház alagsorában vagyunk – tiltakozott Gonzales. – Ki kell üríteni a kórházat. – Azt nem rendelhetjük el – háborgott Jenkins. – A hullaház dugig van gyilkos zombikkal, és tűz nélkül nem tudjuk megállítani őket. Ennél jobb okot nem is találhatnánk a kórház kiürítésére – mondtam. – Basszus – morogta halkan, mély érzéssel Gonzales. A zombik egyre–másra csapódtak neki az ajtónak. Egyelőre nehézkesen mozogtak, de a húsevők nem átlagos zombik, nem maradnak sokáig ügyetlenek és esetlenek. Gyorsan tanulnak, szinte pillanatok alatt fejlődnek egyre hatékonyabb gyilkosokká, ragadozókká. Soha nem hallottam még olyan húsevőről, ami néhány napnál tovább életben maradhatott volna. Nem rejtőzködnek valami profin, gyorsan megtaláljuk őket, és megöljük, vagy mi, vagy a vámpírok, mert túlságosan is rossz fényt vetnek a halhatatlanokra. A néhai Harlekinek mesélték, hogy az elszabadult zombikkal is ugyanúgy végeztek, mint a veszett vámpírokkal, nagyjából ugyanazért: nem tettek jót a vámpírok hírének sem, sanszos volt, hogy előbb–utóbb bosszúálló csürhe kezd veszett önbíráskodásba, kapákkal– kaszákkal kezdi irtani válaszul az összes halhatatlant a környéken. 485

Az ajtó beleremegett a következő rohamba. Egy emberként meredtünk a fejsze nyelére, ami kiékelte az ajtót. – Bármit teszünk is, meg kell tennünk, mielőtt még kitörnék ezt az ajtót – közöltem. Megszólalt Macintosh telefonja. Edwardon, Nickyn és Gonzalesen kívül mindenki összerezzent. Igen, még én is. – Itt Mac. Elképzelhető, hogy ki kell üríteni a kórházat – mondta, aztán hosszasan hallgatott, és közben nagyon elsápadt. – Tényleg három szinten láttak odafenn zombikat? Mind elhallgattunk, és füleltünk ezerrel. Ki is hangosította a mobilját, hogy tényleg halljuk, amit hallanunk kell: – Kihangosítottalak, zsaruk állnak mellettem. Elmondanád még egyszer, Ida? – A harmadik, ötödik és hatodik szintről jelentettek fennakadásokat, és az intenzív osztályról is. A kórházi vonalon jött a hívás, nem szólt bele senki, de a háttérzajokból ítélve vészes a helyzet. – Hányadikon van az intenzív? – kérdeztem. Mac kétszer ötöt mutatott a kezével. Vagyis a tizediken, ott, ahol Micah apja fekszik, ahol Micah és Nathaniel is van. Már hívtam is Nathanielt, nem Micah–t, mert ő nyilván az apja mellett van. – Anita – vette fel Nathaniel. Nem tetszett a hangja. – Egy zombi van odafenn a szinteteken. – Épp belenézek a képébe – mondta furán, higgadtan, mintha ezzel meg tudná nyugtatni a zombit. Pedig a zombik nem így működtek.

486

– Mondd, hogy vannak ott zsaruk is! – hadartam. A szám, mint a Szahara. – Vannak. – Bram és Socrates? – Ja, megvannak – mondta, és már suttogott. – De ez nem zombi, Anita. Hanem vámpír. – Rothadóvámpír, azért hiszik az emberek, hogy zombi. – Igen – suttogta. – Istenek anyja – motyogta Al. – Megyünk. Barikádozzátok el magatokat Micah apja szobájában! – Állj, vagy lövünk! – hallottam a háttérből a figyelmeztetést. – Lőjenek! Mondd nekik, hogy lőjenek! – üvöltöttem, és már rohantam is. – A zombikkal mi legyen? – kiabálta utánam Mac. Most esett le, hogy Al, Gonzales, Jenkins és Edward rohan mellettem, hátrahagytuk a két biztonsági őrt a vékony kis ajtó mellett. Befékeztem, mert ha a zombik kijutnak onnan, akkor... basszus! – Bent vagyunk a szobában – hallottam a fülemen Nathaniel hangját. – Bram és Socrates az ajtónál. – Ürítsék ki a kórházat! – ordította Edward Macnek. – Fel kell gyújtanunk. – Idebenn nem tud lángszórót használni, beindítja a tűzoltórendszert – kiabálta vissza Mac. – A rohadt életbe! – Mit mondott a lángszórókról? – kérdezte Nathaniel. – Hogy az automatikus oltórendszer miatt nem tudjuk használni. Eloltják a zombikat, mielőtt még a lángok kárt tennének bennük. 487

Megálltunk a folyosó közepén. – Én megyek Micah–hoz és Nathanielhez – mondtam. – Végezd a dolgod, Anita! – mondta a telefonba Nathaniel. Lövések hallatszottak, tompán, mert az ajtón kívül tüzeltek. – Jövök értetek. – Velünk egyelőre minden rendben – hallottam most Micah hangját a vonalban. – Te csak koncentrálj a munkádra! – Jövök. – Tele van a folyosó rendőrökkel. Velünk nem lesz baj. – Szeretlek, és Nathanielt is, de nem vitatkozom. Jövök – zártam le, és letettem. – Van nálam pár foszforgránát, a kocsiban meg még több – mondta Edward, és a kezembe nyomta a kocsikulcsokat. – Előbb a pasijaimért megyek – mondtam, és nem vettem el tőle a kulcsokat. – Azért – bólintott. A taktikai nadrágom szárán lévő zsebekből kivettem két gránátot, és a kezébe nyomtam, csak utána vettem el a slusszkulcsot. – Az erdőben úgysem tudtam használni őket, leégett volna a fél hegyoldal. Edward arcára bizarrul boldog mosoly ült ki. A lénye mélyén repesve várta, hogy végre szembetalálkozzon egy nálánál veszedelmesebb lénnyel. Eddig még nem jött vele szembe, de ő váltig kereste, kutatta. – Én megyek Rushért – jelentette ki Gonzales. – Én Forresterrel, Jenkinsszel és a biztonságiakkal maradok – mondta Al. 488

– Mondd meg Rushnak, hogy... hogy teszem a dolgom. – De a tűzoltófejek a gránátokat is eloltják – kifogásolta Sáti. – A foszfor csak még forróbban ég, ha víz éri – nyugtattam meg. Láttam Edwardon, hogy ugyanaz jut az eszébe: a látvány, ahogy a gránátokkal felgyújtott ghoulok üvöltve belegázolnak a patakba. Azok még a klasszikus foszforgránátok voltak, melyeket már tényleg csak a vámpírhóhérok vesznek. – Nehogy meghalj nekem! – Nem fogok – felelte Edward, és közelebb hajolt, hogy a rendőrök ne hallják: – A kocsiban Európa–sztájl gránátok vannak. Elkerekedett a szemem, mert Európának azon a vidékein, ahol a vámpírokat még szabadon lehet irtani, olyan gránátokat használnak, amelyek még a klasszikus foszforosnál is hosszabban égnek. Robbanó konstrukciók, rusnya éghető cuccot robbant a célpontra, ami addig ég, míg ki nem fogy alóla a célpont. Kurvára illegális holmi a világnak ezen a tájékán. – Amint lehet, hozok nektek is még mindenfélét – csóváltam a fejemet mosolyogva. – Még szép – biccentett. Alre pillantottam, gőzöm se volt, mit mondjak neki. Jenkinsszel meg a többiekkel csak most találkoztam, de Al Micah–val gyerekeskedett. Az ajtó nagyokat puffant, a zombik már együttműködtek. Soha nem láttam még ennyit egyben, pláne nekromanta irányítása nélkül. Edward mellett kellett volna maradnom, és megpróbálni irányítani őket. Forrásainkat akkor használtuk volna ki a 489

leghatékonyabban. De most a szerelmeimért kellett futnom. Ha őket biztonságban tudom, majd megmentem a világ maradék felét is, addig meg a világ vigyázzon magára, ahogy tud. Legalábbis ezt mondtam magamnak, ahogy Nickyvel, Sátival és Gonzalesszel a sor végén rohantunk a lift felé.

490

44. Ahogy a lift ajtaja kinyílt, hatalmas csattanás hallatszott a hátunk mögül, nem lehetett nem visszanézni. Edward és a többiek ráugrottak az ajtóra. – Anita! – kiáltotta Edward. – A francba! – Egy hordágyat használnak faltörő kosnak – üvöltötte. – Kell a felszerelésem! Most! Bocsáss meg! Évek óta dolgozunk együtt, és még soha egyszer sem jött ki a száján semmiféle bocsánatkérés a melóval és a meghozott – döntéseinkkel kapcsolatban. Sáti már a liftben volt, a markát tartotta. – Kérem a kocsikulcsot, te meg menj Micah–hoz és Nathanielhez! Újabb hatalmas csattanás, a folyosó végén mind nekivetették a vállukat az ajtónak. – Te tudod, hogy szoktam pakolni, Anita. Gyorsabban megtalálod, még annál is gyorsabban kell! Az ajtó úgy ugrott meg, mintha valami óriástenyér taszított volna rajta egy hatalmasat. Nem sokáig tudják már tartani. – Most, Anita! Beugrottam a liftbe. – Te maradj, Nicky, segíts nekik tartani az ajtót! Mindjárt itt vagyok. – Ne akard, hogy itt maradjak! – kérte Nicky, de közben kiszállt a liftből. Gonzales maradt Nickyvel. – Igyekezzen! – szólt még utánam. Újabb ajtódörrenés. 491

A liftajtók csukódtak, és akkor megvilágosodtam. Tisztában voltam vele, hogy Nicky erősebb, mint Sáti, őt kell hátrahagynom a többiekkel, neki nagyobb hasznát veszik a harcban is. Csak azért nem szerettem volna őt itt hagyni, mert szerettem. Szerelemmel szerettem, csak épp eddig nem voltam biztos benne. De ahogy az ajtók bezáródtak, még volt időm kiszólni neki: – Szeretlek, Nicky. A mosolyára záródtak rá az ajtók. Bár lett volna időnk búcsúcsókra.

492

45. Előkapartam a zsebemből a fülhallgatómat, beüzemeltem, és már hívtam is Micah–t. – A vámpírunk meghalt, Anita. Jól vagyunk. – A hullaházban viszont nagy a gáz, vissza kell mennem Tedhez. Addig is ott hagytam velük Nickyt – mondtam, és rögtön tudtam, hogy felmentésre várok, amiért hátrahagytam valakit, akit szeretek, ott hagytam a bajban, a szörnyetegekkel, pedig nem is zsaru. – És mi vett rá, hogy odalenn hagyd őket? – El kell mennünkTed kocsijához gránátokért meg a többi cuccért Sátival – magyaráztam, és közben a szövetségi jelvényemet a mellényem egyik tépőzárára erősítettem. Kivételesen nem volt velünk egyenruhás, se helyi erők, nem ártott, ha mindenki jól látja, hogy mi a jófiúk vagyunk. – Mert te tudod, hol vannak a holmik a kocsijában? – Pontosan – feleltem, ahogy a lift ajtaja kinyílt. Sáti csekkolta, hogy minden tiszta–e, majd biccentett, és a hátával tartotta a lift ajtaját. A pisztolyát készenlétben tartotta. Rothadóvámpírok és zombik ellen sokra nem megy egy pisztollyal, de Sáti élesben még nem élt meg annyit, mint Nicky meg én, vagyis a pisztollyal könnyebben és biztosabban boldogult, mint a nagyobb kézifegyverekkel. Én az AR–rel ellenőriztem a folyosót – jobbra, balra, előre semmi. Fent is. A vámpírok néha repülnek vagy lebegnek. A kórházi folyosó mennyezete elég alacsonyan volt, hogy bárki is fentről támadhatott vagy odafenn meglapulhatott volna, de a szokás az szokás, 493

és nem árt, ha ilyen szokásokat őrizget és gyakorol az ember, ha repülni tudó vámpírokra vagy mászni tudó alakváltókra vadászik főszabály szerint. – Szövetségi rendőrbíró – mondtam a döbbent nővérkéknek és dokiknak. – Rendőrség – tettem hozzá a biztonság kedvéért. El–elrikkantottam magam, hogy „rendőrség”, ahogy kifelé haladtunk Sátival. A kérdéseket eleresztettem a fülem mellett, mert nem teadélutánon voltunk, nem értünk rá fecsegni. Ráadásul Jonas kapitány elég nyilvánvalóvá tette, hogy nem akar riadalmat. Márpedig ha úton–útfélen elmesélem, hogy mi folyik odalenn az alagsorban, az több lenne egy egyszerű riadalomnál. Pedig nagyon is lenne helye a rémületnek és az általános menekülésnek és kiürítésnek, de nem nekem kellett intézkednem. – Mindjárt visszajövünk, eskü! – villantotta rájuk Sátán a bugyirongyoló mosolyát. Az egyik rémült nővérke egészen belepirult. Szabályosan flörtölni kezdtek. – Most kimegyünk az épületből – mondtam halkan Micah–nak. – Vigyázz magatokra! – Szerintem odakinn biztonságosabb, de vigyázunk – feleltem, és az AR–t magam elé tartva rohantam a kijárat felé. – Szereltek – hallottam a hangját. – Én is szeredek, és Nathanielt is. Nickynek nem tudtam búcsúcsókot adni. – Majd megcsókolod, ha megint találkoztok – nyugtatott meg Micah. Ennyi elég is volt, feloldozott, hogy nem küldtem a halálba a szerelmemet. 494

– Köszi. Most rohannom kell. Szeretlek. – Én jobban. – Én a legeslegjobban. Halkan kuncogott, és lerakta. Közben kiértünk Sárival, felnéztem a közvilágítás sárga csókjaival tompított feketeségbe, mögöttünk a kórház, előttünk a parkoló kocsik. Felettünk semmi mozgás. A parkoló üresen tátongott, ha nem lett volna olyan hideg, hallhattuk volna a tücskök ciripelését. – Futhatunk? – kérdezte Sátán. – Igen. Szabályosan természeti erőként startolt el, felfüstölt utána a beton, és már nem volt sehol, hogy a szívem is leállt tőle egy pillanatra. Aztán rohantam én is. Gyors voltam. Állórajtból váltottam sprintbe, hogy a parkoló elmosódott körülöttem, mintha valami filmes effektben lennék. Nemcsak azért futottam tiszta erőből, hogy mielőbb visszaérjek a többiekhez a segítséggel, hanem mert jólesett végre kiereszteni mindent, átadni magam a mozgásnak, az erőmnek, hogy végre megint képes vagyok ROHANNI! Edward terepjárójánál értem be Sátit, levegő után kapkodott. A szívem kalapált, a torkomban ugrált, de éltem, zsibongott a vér a testemben. Amikor ezt érzi az ember, legszívesebben hagyná a francba a fegyvereket, és puszta kézzel gázolna a harc közepébe. Soha nem tennék ilyet, még ha ismertem is az érzést. Sáti rám vigyorgott, vadul vicsorgott, de mégis dögösen és bájosan. Kinyitottam a kocsit, és visszavigyorogtam rá ugyanazzal a harapós mindent akarással. Mindent kipakoltunk, hogy hozzáférjünk ahhoz a rekeszhez, ahol Edward a robbanó cuccokat tárolta. Jó 495

okkal járt leginkább kocsival, még ha messzire kellett is furikáznia egy–egy helyszínelésért. Több belső rekesz is volt, oda rejtette el a legrondább dolgait. Így ha feltörik is a járgányt, pisztolyoknál veszedelmesebbet nem tudnak meglovasítani, mert soha nem találják meg a többit. Még ha az egészet ellopják is kocsistul, nagy eséllyel soha nem bukkannak az igazán ütős cuccokra, hacsak nem szedik darabokra valami profi műhelyben, de azért mindenre Edward se készülhet fel. És persze a dugicucc nagy része illegális holmi volt. Eddig nem is álmodtam volna például, hogy Európa–sztájl gránátja is van. Olvastam már ilyesmiről, sőt, képeket is láttam áldozatokról. Gyanús, hogy Európában többen azért is használták még mindig ezt a veszett cuccot, hogy így harcolják ki a vámpírok és alakváltók jogait. Mert ilyen fortéimét, amit ez a cucc művelt az áldozatával, senkivel sem szabadna tenni, aki és ami mozog. Fura, hogy a zombik jogai senkit sem izgattak. Nem minden nem e világi teremtetett egyenlőnek. Más körülmények között kétszer is meggondoltam volna, hogy legális akcióban, jelvénnyel illegális cuccokhoz nyúljak. De ma... az európai cuccal lehet esélyünk. Amit tudtam, a zsebeimbe tömködtem, a maradékot Sátinak adtam. A gránátok elég hosszan égnek, hogy ha felgyújtunk vele egy zombit, végezzen is vele, már ha korábban elegendő mozgó alkatrészt levágtunk róla, mármint a zombiról, hogy fáklyaként ne vesse ránk magát, vagy ne gyújtsa fel a kórházat. Edward tölténysorait látva támadt egy ötletem. Mindent felmarkoltam, fogtam a taktikai táskámat, Edwardét és még egyet, amit a kocsiban találtam, mert a zsebeinkben nem fért el a sok ammo. Alapvetően semmi szükség ennyi extra lőszert utaztatni 496

egy bevetésre, de a mostani kivétel volt. Ma éjjel nagy hasznát vehetjük. Ami nem kellett, visszapakoltuk a kocsiba, bezártuk, és egyetlen szó nélkül sprinteltünk vissza a kórházba. Elmosódott körülöttem a világ, ahogy próbáltam megmaradni Sáti tempóján. Jó harminc centivel volt magasabb nálam, ennek nagy része láb, és persze az ő javára szólt az egész vértigrises dolog is, de nem sokkal maradtam le, mire a bejárathoz értünk. A korábban mosolygó nővérke nagy szemekkel meredt ránk. – Maguk nem emberek, igaz? – Nem – feleltem. – Ez az egész emberdolog túl van spilázva – mondta újabb nedvesítő mosollyal Sáti, de már ott sem voltunk. A mobilom a „Bad to the Bone”–t kezdte dalolni, vagyis Edward hívott, mert még régen, amikor még nem tudtam állítgatni a csengőhangokat, Nathaniel nagy viccesen ezt állította be neki. – Vagyok – szóltam bele. – Hozd az összes extra ammót, amennyit csak elbírsz – mondta, és a fülemben lövöldözés visszhangzott a headsetemből. – Megvannak – mondtam, ahogy beléptünk a liftbe. – Ugyanarra gondolsz. – Van elég töltényünk, hogy darabokra szaggassuk őket, és... – Utána az eurósokkal elégetjük őket, egy helyben – fejezte be. – Aha.

497

– Aha – nevetett mélyen, ahogy a pasik nevetnek szex közben vagy életük legintimebb pillanataiban. – Én is imádom, ahogy gondolkozol – mondtam. Megint ugyanaz a nevetés. Azt hiszem, nem teljesen véletlenül gondolja Donna, hogy szeretők vagyunk. A háttérből kiabálás, sikoly. – Mennem kell – mondta Edward olyan komolyan, mintha azt a nevetést csak álmodtam volna. – Edward – suttogtam a levegőbe, a süket telefonba. – Jól van? – kérdezte Sáti. – Fogalmam sincs. Úgy hangzott, mintha a zombik már a nyakukban lennének. Sáti a pisztolyát a gépkarabélyára cserélte. – Fej– vagy szívlövéssel a zombit csak kiakasztod. A kezeiket és a lábaikat kell lekaszálnunk, mindent, amivel mozogni tudnak, utána jön a fejük, és úgy, ahogy vannak, égjenek. Hamuvá. – A részleteket meg sem beszéltétek Teddel. Honnan tudtad, hogy erre kell neki az extra ammo? A lift megállt. Az állam alá szorítottam az AR–t. – Csak tudtam, és kész. Az ajtó kinyílt, és egy zombi zuhant be a liftbe.

498

46. Sáti felkiáltott. Próbáltam volna mondani neki, hogy nem kell, mert már nem voltak karjai, de Sáti már tüzelt. Fejen lőtte a zombit, ahogy az próbálta volna lábon harapni. A fémdobozban szabályosan fájdalmas volt a dörrenés, mintha valami éleset döftek volna a fülembe. Sáti hallása az enyémnél is jobb volt, ráadásul ő nem számított rá. A kezét a füléhez kapta, fájdalmasan összegörnyedt. Nem törődtem már vele, majd mindjárt magához tér, keresztülléptem a zombitörzs felett, ami éppen próbált volna térdre vergődni. Az agya javát a lift padlójára kente. A vállamat a lift ajtajának vetettem, az AR a vállamnál, és próbáltam felmérni a helyzetet a folyosón, míg a hallásomat visszanyerem végre. Volt alkalmam megtanulni, hogy kapjam össze magam pillanatok alatt ilyen helyzetekben, megszoktam a szűk helyeken a lövöldözést, így legalább látni láttam, míg Sáti agya visszanyeri az uralmát a teste felett. Az első pillantásommal Nicky szőkeségét és Edward fehér kalapját kerestem, mindkettő a kavarodás fölé magasodott, tüzeltek ezerrel. Utána már képes voltam nagyobb volumenben is érzékelni a világot, látni, mi is történik körülöttem. A liftajtó előtt vették fel az állásaikat, de bal oldalról beomlott a vonaluk, mert a fiatal srác, Miller, vérző nyaksebbel ült a földön, a hátát a falnak vetve, kollégája pedig szorítókötést fabrikált neki éppen. A kezük vörösen virított. Jenkins állt a helyükre a félkörben, de neki csak pisztolya volt, és a zombik nagy ívben tettek a 499

pisztolyra. Ketten is rávetették magukat, egyből megtalálták a gyenge pontot. Okos, pláne, hogy zombik. Gonzales már tüzelt is bele a pofájukba. 45–öse volt, szét is csapta az egyik zombi fejét, ami most vakon kapkodott a kezeivel zsákmány után. A másik azonban elvetemült képpel indult meg Gonzales ellen, akinél épp kifogyott a tár. Alig fél méterről lőttem szét az agyát, az agya és a vére szökőkútként fröccsent szerteszét. Csont is volt a zuhanyban, de a lágy részek az igazán látványosak ilyenkor. Gonzales elnyílt szemekkel nézett rám, sötétebb bőre egészen elszürkült. Ennyiből vágtam, mi a helyzet: úgy lépett Jenkins mellé, hogy tudta, hamarosan elfogy a tölténye. Sáti mellettem állt. Zavartnak látszott, és az AR se volt a vállánál. Ez a srác bizony még soha nem járt élesben a harcban. Lövöldözésben, akcióban volt már része, bunyózni is bunyózott már persze, de ilyen szintű káoszt még soha nem élt át. Le is írtam magamban, már csak a zombikkal törődtem, lőttem, ami megpróbálta áttörni a vonalunkat. Elsőként a fejük alját igyekeztem szétroncsolni, hogy ne tudjanak harapni, így már félig le is fegyvereztem őket. Az egyiknek egy lövéssel leszedtem a karját és az egész vállát, de akkor a másik karjával nyúlt értem. Az arca már odavolt, megharapni nem tudott, de azért megfojtani még megfojthatott, ha rendesen fogást talál rajtam. Al a másik oldalamon állt, onnan tüzelt a 45–ösével, bele a zombik kitátott pofájába, kapkodó karjaiba. Ekkor ürült ki az ő fegyvere is. Gonzales hátrahúzódott mellém, a vadászpuskájával tüzelt tovább. Fél szemmel láttam, Sáti már annyira 500

magához tért, hogy az extra ammót kezdte osztogatni. Helyes. Al hátrazuhant. Reméltem, hogy csak lőszert szerez, vagy másik fegyvert, de sokáig nem elmélkedhettem. Lőttem, amit a kis körön kívül értem. Nicky közben mellém húzódott. Szétlőtte egy zombi pofáját, aztán eleresztette a karabélyát, két kézzel elkapta a zombi vállát és a felkarját, és húzta. Egy pillanatra láttam, ahogy kidagadnak az izmai, és már ki is rántotta a zombi karját a helyéből. Újszülött zombi volt, vagyis gyakorlatilag egy ember karját rántotta ki a helyéből puszta kézzel. Nem egyszerűen elképesztő ereje volt, még azt is tudta, hogy hol kell húzni, hogy a vállízületet szétkapja. Később majd talán megkérdem, hogy honnan a nyavalyából tudta. De bármilyen látványos tett volt is, nyilvánvalóan azt jelentette, hogy az ő fegyvere is kifogyott. Al közben megint a helyén volt, Gonzales és köztem, a 45–ös ott dolgozott a kezében. Ennyit arról, hogy elhoztam az összes létező ammót. Hátraléptem, hogy érzékeljék, hogy össze kell zárniuk a helyemen, és már zártak is. Belenyúltam a táskámba, előkaptam egy sornyi töltényt, és Nicky kezébe nyomtam, szerencsére ott állt mellettem. Töltött, és már vissza is mentünk a helyünkre. – Kifogytam! – hallottam Edward hangját a fülhallgatómon. Megint hátraléptem, a helyemen Nickyék zártak. Az AR–töltények nálam voltak, Sátinál inkább a puskaammo volt. Nyúltam a batyumba, közben megjelent Edward keze, és olyan simán átvette a sort, ahogy a váltófutók adják át

501

egymásnak a botot. Töltött, és én melléléptem, be a körbe. A másik oldalamon már Nicky tüzelt. Végre Sáti is csadakozott, Nicky másik oldalán dolgozott a fegyvere. Ha ezt túléljük, meg kell vele beszélnem, hogy miért tartott olyan sokáig, míg magához tért, és ki kell dolgoznunk valami kiképzőmódszert a hozzá hasonló újaknak, akik az igazi nagy szart még nem ismerik. De ez még a jövő zenéje. Itt és most a zombifejeket kell lőni, a karjukat leszaggatni, vagy a lábukat kilőni alóluk, hogy lefegyverezzük és lebénítsuk őket. Tűzharcban az emberben általában dobol az adrenalin, éber vagy. De megesik, hogy a harc az egyformaság taposómalmává fakul. Gondolkodás nélkül tüzelsz egyre csak, a test automata üzemmódba kerül, mert túl sok az inger – a zaj, a látvány, a szag, túl sokat kell látni, érezni, felfogni egyszerre, a mellény alatt csurgó izzadságtól kezdve a kéz sajgásáig, mert belefájdul a sok lövésbe. Szívesen lecseréltem volna már a fegyvert, hogy legalább így pihentessem a kezemet, de ide az AR kellett, nem lehetett lecserélni, ahogy szünetet tartani se. De a harc hevében minden ködössé válik, a félig süket füledben dübörög, a lövés erejétől vibráló testben zümmög, vagy az ütésben, ha az ellenség túlságosan közel jutna, hogy már csak ütni lehet. Túlélési üzemmód ez már, vagy még azon is túl. Gépies, kimerítő, néha pedig jön a fojtogató rémület, mint a csokimorzsa a kekszben, ami emlékeztet, hogy mennyire életben akarsz maradni, és ehhez mennyire nagyon meg kell ölnöd azt a másikat ott veled szemben. Az ilyen pillanatokban csúsznak be a hibák: rutinból tüzelsz bele a következő arcba is, fel sem fogod, hogy az nem egy ellenséges katona volt, amiből már annyit 502

kinyírtál, az agyad csak később szól, hogy álljunk csak meg, valami nem stimmel. Nem olyan arcba lőttem épp bele, ami nem akart bántani? Míg valaki nem élte át ezt a kimerültséget, ezt a sokkot, amit a harc hoz magával, fel sem fogja, hogy történhet meg ilyesmi. A legtöbben soha nem is fogják megérteni, mert nem kerülnek abba a helyzetbe, nem gázolnak keresztül ellenséges lényeken, nem kapnak utánuk kezek, nem csattognak fogak a torkuk után, nem próbálják megölni őket bármi módon, így nem is érthetik, hogy eljön az a pont, amikor már mindenki, ami nem „mi” vagyunk, „ő”–nek számít, akivel végezni kell. Aki még nem járta meg ezt a harci miazmát, az nem értheti, milyen ez. Ezért fordultam hátra, amikor nyílt a lift ajtaja, mert tudtam, hogy Sáti ott áll mögöttünk, és azok az ajtók mögötte is nyílnak, és tudnom kellett, hogy minden rendben van–e vele. Mert hiába, hogy harcoltunk, ő azért alám tartozik, én felelek érte, hiszen én hoztam zöldfülűén a csatába. Bevetésiek érkeztek teljes felszerelésben, és láttam, ahogy Sáti rájuk emeli a fegyvert. Kiáltani nem volt idő, és egyébként se hallotta volna meg, annyira odavolt már a hallásunk a nagy lövöldözésben. Sátán elé céloztam, a semmibe, nem tudatosan, nem gondoltam át, csak cselekedtem. Még a „reagáltam” kifejezés is lassú leírni azt, ami a testemben akkor lejátszódott, mert az agyam még fel sem fogta, mi történik, a testem már cselekedett is. A bevetésiek erre mind rám fogták a fegyvert, gyorsan fel is tartottam a kezemet, hogy minden oké, de legalább Sáti meghökkent ezen, és hátranézett rám. Láttam, ahogy a szeme fókuszál, ahogy az esze visszatér közénk, aztán már csak figyelte, ahogy a bevetésiek kiözönlenek a liftből, és 503

már tudtam, hogy nem lesz baj. Visszafordultam a harcba, hogy tovább szedjem a zombikat, de már nem volt mire lőni. A folyosó tele volt vergődő, vonagló testrészekkel, de semmi olyan nem maradt, ami ránk vethette volna mágát, legföljebb a lábunkat kaphatta el egy eltévedt kéz. Rémálomba illő látvány volt, de legalább már megölni nem tudott bennünket. – Úgy fest, lemaradtunk a buliról – tolta fel az arcvédő rostélyt Yancey, akivel korábban már találkoztam. Ha nem láttam volna a mozgó ajkait, nem tudtam volna, mit mond. – Tart még, nyugi. Most el kell égetni a rohadékokat. – Be fog indulni a tűzjelző és a vízzel oltó rendszer. Vagy kigyullad a kórház. – Az előbbi talán igen, de az utóbbi nem. – És mégis hogy oldja meg? – méregetett kétkedőn. Véres, zombimocskos képpel vigyorogtam rá, de Yancey meg se rezzent: – Majd meglátja. Visszavigyorgott, végignézett a térdig érő, vonagló testmasszán. – Alig várom. Bírtam Yancey–t, eléggé rendben volt.

504

47. A normál foszfor– vagy termitgránát úgy van kitalálva, hogy egy rövid ideig ég, aztán kialszik magától. Olyan sebeket okoz, ami pont elég, hogy a további alkalmatlankodástól eltántorítson vámpírokat, alakváltókat, ghoulokat, sőt, ha muszáj, embereket is. De a zombikra nem hat. Ők nem félnek, nem esnek pánikba, nem adják fel, csak mert fájdalmat okozol nekik. Mert nem is fáj nekik. Sokan kutatják, hogy miféle beidegződés képes arra, hogy mozogni tudjanak, de fájdalmat ne érezzenek. Ha megtalálják a választ, klassz lenne, mert bénult embereket is mozgásra tudnának bírni megint, de egyelőre nincs megoldás a rejtélyre, hiszen ha egy kart levágunk, az normális esetben élettelen tárgyként hever előttünk, nem működik karként tovább. Még rángatózniuk se lehetne, ahogy a félbevágott kígyó két részének, mert az emberi idegrendszer másként működik, márpedig a zombik emberként kezdik. A bevetésiekkel egy kupacba halmoztuk a testrészeket, és már lobogott is a máglya, mert a köréjük halmozott európai gránátok szépen égtek. Ezek nem gyorsan robbantak és égtek, mint a hazaiak; ezek robbantak, és mindent, ami csak a közelükben volt, felgyújtottak, és az égett is, amíg meg nem semmisült, és nem maradt már belőle semmi éghető. De nem olyan ez, mint a kandalló, barátságos narancsszín lángnyelvekkel. Ez a tűz fehéren izzik, beleég a retinádba, egy ideig el is vakulsz tőle, ha túl sokáig néznél bele. Mindenkit figyelmeztettünk, hogy ne nézzen a 505

tűzbe. Olyan hőség volt, hogy szinte leolvadt a bőrünk, de igazából csak azoknak olvadt le, amelyek a máglyán voltak, és mi kellő távolságban álltunk, nehogy ténylegesen is lángra kapjunk. – A zombik mindig ilyen fényesen égnek? – kérdezte Yancey. – A foszfor ég így, nem a zombik. Az égő hús szaga nem is mindig olyan vészes. Néha egészen olyan, mint a sülő hús illata, csak a hajtól és a szőrtől meg a bent hagyott belső szervektől büdös annyira. Vagy legalábbis furcsa. De nem mindig büdös, ráadásul a zombiknak alapvetően is jobb szaga van, ha már égnek, szóval... próbáltam felidézni a rothadózombik szagát, de vagy elment már az én szaglásom is, vagy ezek a zombik tényleg nem bűzlöttek. Az én zombijaimnak sincs rossz szaga, még ha néha a látvány nem is az igazi. Egyszer egy idősebb halottkeltő kolléga elmagyarázta, hogy a mágia, amivel a sírból előszólítjuk őket, egy időre leállítja a rothadást, és igazából ez a bomlás az, ami büdös. – Te érezted rajtuk a bomlás szagát, Edward? Edward átgondolta, aztán megrázta a fejét. – Nem én. Sátihoz fordultam, aki túlságosan is tágra nyílt szemekkel támasztotta mellettünk a falat. – Te éreztél hullaszagot? Csak megrázta a fejét, határozottan sokkosnak tűnt, de majd később aggódom miatta. – Érezted a szagukat? A rohadás szagát? – tettem fel a kérdést Nickynek is. – Nem, de a zombiknak nincs is hullaszaga.

506

– Az enyémeknek nincs, és még csak olyannal találkoztál. – Ez tény. De mitől ijedtél meg? – A legtöbb zombinak szaga van, hiszen hullák. Minél jobban lebomlottak már, annál büdösebbek. Az enyéimnek nincsen szaga, mert a mágiám elég hatalmas, hogy megállítsa a bomlást. A rothadóvámpíroknak viszont semmi szaga, hacsak nem akarnak kifejezetten szaglani. Szarul néznek ki, de a szaguk nem rossz. Fenn a hegyen sem voltak büdösek se a zombik, se a vámpírok, ugye? – Nem – ingatta a fejét Nicky. – Nekem ez magas – mondta Yancey. – Miért rossz az, ha nem bűzlenek? Ekkor kezdtek visítani a tűzjelző szirénák körülöttünk, de a lövöldözés olyan szinten vágta taccsra a hallásunkat, hogy olyan volt, mintha az alagút végén szólna a távolban, nem közvetlen fölöttünk. Utána beindultak a szórófejek is, és zuhogni kezdett. Szakadt a nyakunkba a víz, de a jeges eső legalább kimosta az izmainkból, a tagjainkból a csata fáradtságát. Kivételesen nem bántam volna, ha a fejemen a sisak, amit egyébként a hivatalos vadászatokon, amikor a bevetésiekkel megyek, kötelező viselnem, és amit annyira végtelenül ki nem állhatok. Kénytelen voltam leszegni a fejemet, hogy a víz ne mossa bele a szemembe és a számba a vért meg az egyéb trutyit. Jó, a számat nyilván becsuktam, ennyi rutinom volt, de attól sem voltam hepi, hogy az ajkaim érintkeznek a zombimocsokkal. Sátit még a víz zuhogása, a fehéren izzó tűz pokoli tombolása és a sziréna dacára is meghallottam, vagyis nem lehetett halk. 507

Tébolyultan törölgette az arcát, és persze hogy neki nem volt meg a száj csukva tartásáról szóló főszabály, amit a vízvezeték–szerelők és a szörnyvadászok mind betéve tudnak. Elbotorkált a faltól, és a máglya mellett zuhant térdre, majd az esőben okádott. Mellétérdeltem, megpróbáltam kikotorni a haját az arcából, egészen a bőrére tapadt, hogy egyenként kellett a tincseket hátraigazgatnom a füle mögé. Rám villantotta a szemét, ami túlságosan is kitágult, a szemfehérje veszettül villogott, mint a lovaknak, amikor ugrani készülnek rémületükben. Aztán megláthatott mögöttem valamit, mert még jobban elkerekedett a szeme, és a rémület tankönyves kifejezése ordított az arcán. Megpördültem, de csak a lobogó máglyát láttam, és a lángnyelvek közt polipkarokként tekergő végtagokat. Követtem Sáti pillantását, mire megláttam egy elkallódott kezet, amit a tűz nem ért el, és most az ujjain kúszott felénk. Az AR–t a Browningomra cseréltem, és szétlőttem az ujjakat, hogy elfelejtse a kúszást, aztán felkaptam a kart, és behajítottam a tűzbe. Sátán elborzadva meredt rám, mintha valami fertelmeset műveltem volna. A kezem indult, hogy meglapogassam a vállát, de aztán inkább nem értem hozzá, mert nyilván nem örülne, ha a zombikezes kezemmel most meg őt fogdosnám. – Menj fel, nézz utána a biztonságis srácnak, Millernek, vagy hogy hívják! Sáti bólintott, többször egymás után, túlságosan is szaporán, némán sajnálomot tátogott, és indult. Nem kérdeztem, hogy mit sajnál, mert pontosan tisztában voltam vele. Elvégre a testőröm volt, de ma este 508

csak nehezítette a dolgomat, és ráadásul valami meg is szakadt benne. Lehet, hogy idővel kiheveri majd, és a sokk nem hagy örökre nyomot a lelkén. Velem is megesett, hogy bűnügyi helyszínelésen okádtam, de akkor jött Edward, és mellette mély vízbe pottyantam, nekem sikerült feldolgoznom a sokkot. De ez én voltam. Sátán a falba kapaszkodva botorkált a lift felé, elkaptam a karját, hogy támogassam. Éreztem, ahogy minden izma megfeszül az érintésemtől, de nem rántotta ki a karját a fogásomból. Gyöngén, bizonytalanul rám mosolygott. Ezeket jó jelnek vettem – nem húzódik el tőlem, és még tud mosolyogni... Az évek során nem egy barátom/szeretőm akadt, aki elhúzódott, és soha többé nem került vissza a közelembe. Kissé remegő lábakkal érte el a liftet. Elkísérhettem volna, de igazából nem volt kedvem. Elvileg neki kellett volna énrám vigyáznia, és most én babusgatom őt. Egy testőr nem erre való, és Sátival a kapcsolatom nem volt olyan mély, nem adott nekem annyit, hogy a nyavalygásait, a csalódásokat is benyeljem tőle. Nem hiszem, hogy ezt a megingást orvosolni tudjuk. Mert soha többé nem fogok tudni bízni benne, soha többé nem merem majd az életemben szokásosan bekövetkező borzalmak közelébe engedni, vagyis akkor a közelemben sem maradhat meg. Soha nem felejtem már el ezt a közös akciót, ahogy ő sem. – Mi a gond azzal, hogy a zombik meg a vámpírok nem bűzlenek? – hajolt oda hozzám Edward. Rámosolyogtam. Edward aztán mindig kész a lényegre koncentrálni.

509

– Mert azt jelzi, hogy valaki vagy valami irányítja őket, vagy legalábbis átad annyi hatalmat nekik, ami megakadályozza, hogy elrohadjanak. – De odafenn a hegyen nagyon is rohadófélben voltak azok a szörnyetegek – kiabálta túl a tüzet és a zuhogó vizet Nicky. – Folyamatosan hagyták el a testrészeiket. – Láttam már olyat, hogy a zombikról lehullottak darabkák, de amikor visszakerültek emberi alakjukba, az is a helyén volt, amit korábban elveszítettek. – Hogy megy ez a dolog? – érdeklődött Yancey. – Fogalmam sincs – feleltem őszintén. – Csak azt tudom, hogy általában így zajlik. – Általában? Nem mindig? Letöröltem a vizet meg valami sűrűbbet az arcomról. – A rothadóvámpír elég speciális jelenség. A legtöbb vámpírszabály rájuk nem érvényes. – De az a vámpír mozgatja a zombikat is, aki fenn a hegyekben uralta a többi vámpírt? – kérdezte Nicky. Majdnem rávágtam, hogy igen, de... – Nem tudom – mondtam végül. Ha Yancey nem vett volna részt a beszélgetésben, találgattam volna kicsit, de nem tudhattam, mire futna ki a dolog, ezért inkább hallgattam. – Nem működik a lift – hallottuk Sáti hangját. – Ha beindul a tűzriasztó, automatikusan felmegy a földszintre, és már csak a tűzoltók tudják üzembe rakni egy speckó kulccsal – magyarázta Yancey. – Ezt mondhatta volna, mielőtt Sáti odamegy és nyomkodni kezdi a gombokat – morogtam. Yancey csak megvonta a vállát. – Én is tudtam – közölte Edward. 510

– Mégsem szóltál? Edward csak rám nézett, elég beszédes pillantással. Nickyre pillantottam. A haja úgy tapadt az arca jobb felére, mintha ragasztóval rögzítették volna. – És neked van mentséged? – Én szociopata vagyok, nem kell figyelmesnek lennem – vágta rá. Elég csúnyán nézhettem rá, mert pontosított: – Haragszol rá, érzem, szóval tényleg nem kell vele kedvesnek lennem. – Azt hittem, barátok vagytok. – A szociót vagy a patát nem értetted? A víz hirtelen elállt, és a váratlanul beállt csend szinte fülsértő volt, mintha a testem megszokta volna már a zajt és a jeges zuhanyt. Még azt is hallottam, ahogy levegő után kapok, vagyis semmi visszafordíthatadan nem történt a hallásommal, amit azért elég jó tudni. Sáti a falnak vetette a hátát, lassan lecsúszott a földre, a térdeit felhúzta a mellkasára, szorosan. Az arcán könnyek csillogtak. Körbenéztem a férfiakon, akik körbevettek, és leesett, hogy a zombikat megölni és eltakarítani ugyan segítettek, de az érzelmi drámát nem fogják helyettem megoldani. – Basszus – morogtam, és mentem vigasztalni. A rövid úton igyekeztem az arcomat fegyelmezni, eltüntetni róla az ingerültséget. És a pajzsomat is gondosan zártam, mert Sáti néha érezte a gondolataimat, nem mindig, de most nagyon nem jött volna jól, ha belelát a lelkembe. Mellesleg én sem szerettem volna érezni, amit ő érez éppen. Megálltam mellette, kerestem a megfelelő szavakat.

511

– Tudtad, hogy lőni fogok rájuk – szólalt meg, anélkül, hogy felnézett volna. – Honnan? Beletelt egy időbe, mire leesett, hogy a bevetésiekre gondol. – Megjártam már néhány hasonló harcot. Engem egyszer Edward mentett meg. – Jól bánok a pisztollyal, és a bunyóban sem vagyok rossz, de ezt nem tudnám csinálni, Anita. Ez nem testőrködés, ez háborúskodás. – Ja, hát néha ez a dolgom. – Nem tudtam – nézett végre fel rám. A szemében könnyek remegtek. Letérdeltem mellé, hezitáltam, hogy jó lenne–e most megölelni, vagy épp attól esne végképp szét, de ő megoldotta a dilemmámat: magához húzott, és én megöleltem. Az arcát az ölembe fúrta, és zokogni kezdett, hogy rázkódott bele a hatalmas, erős teste. Erős volt, bátor és gyors, és mégsem dolgozhat többé a testőrömként. Most csak zombikat kellett ölni, mennyire lenne kiborulva, ha emberekkel, alakváltókkal vagy vámpírokkal kellett volna végeznünk? Sátánunk nem elég kemény az én melómhoz. Mozgásra lettem figyelmes, felnéztem Sáti selymes, szőke hajából. Nicky Edwarddal és Yancey–vel társalgott, de most engem nézett, ahogy Sáti fülébe sugdosom a vigasztaló értelmetlenségeket. A pillantásunk összeakadt. Nickyt cseppet sem rázták meg a történések. Ő megélt már hasonló csatákat az előző életében, amikor még bérkatonaként kereste a kenyerét illegális gonosztevésekkel, mielőtt még az ardeur megszelídítette volna. Hosszan összenéztünk, aztán fordult is vissza ki–ki a dolgára: ő Edwardékhoz, én Sátihoz. De mindketten 512

tudtuk, hogy többet nem hozzuk magunkkal a szőke vértigrist. Ő nem való katonának. Nincs ebben semmi lekicsinylő, szégyellnivaló. Mindannyiunknak megvannak az erősségei és gyengéi, de mellém alapvetően ennél keményebb kell. Nicky és Edward úgy nézett most rám, mintha megérezték volna a gondolataimat. Nicky még akár érezhette is, mert ő a Menyasszonyom, Edward pedig a barátom, és az embert ismeri annyira a legjobb barátja, hogy sejtse, épp mi járhat a fejében. Végigmértem őket, és tudtam, hogy Edward szívesen látja a jövőben is Nickyt a hasonló akcióinkon. Arcáról már nyomtalanul elpárolgott Ted, az az Edward nézett rám, aki első találkozásunkkor megfenyegetett, hogy megkínoz és végez velem, és meg is tette volna, ha épp azzal bízzák meg. De azóta a barátja lettem, fontos voltam neki, hiányoznék neki, és talán nem is boldogulna annyira nélkülem, de azért az a gyilkos hidegség még mindig ott ült a vonásain. Nicky arcán ugyanaz a kifejezés ült: távolságtartó, hideg, bármire kész a túlélésért, hogy elvégezze, amit el kell végezni, bármi áron is. Nicky talán olyasmire is képes lenne, amire még én, sőt talán még Edward se, de az én életemben, úgy tűnik, nagyon is lehet helye némi szociopátiának a megfelelő pillanatokban. Nemrég mondtam neki, hogy szeretem őt, de csak most ébredtem rá, mennyire szeretem. Ahogy ott állt gyilkosan jeges nyugalommal, nem csappant meg iránta a szerelmem, inkább csak még nagyobb lett. Sátánba eddig se voltam szerelmes, de ahogy öleltem, miközben az ölembe zokogott, már biztosan tudtam, hogy soha nem is leszek.

513

48. Kinyílt a liftajtó, és állig beöltözött tűzoltók rontottak ki a folyosóra. Még mindig Sátit vigasztaltam, és biztos voltam benne, hogy leordítják a fejünket a tűz miatt, amit vízzel nem lehet eloltani, ezért átmentem kislányba, és ezerrel jobban kezdtem vigasztalni szegény ördögöt. Végül nem lett balhé, csak meg kellett őket nyugtatni, hogy senkinek nem esett baja, és már ott sem voltak. Lesimogattam a vizes haját, ő pedig a melleim közé fúrta az arcát, ami most kicsit se volt szexi a vastag golyóálló mellény miatt. Viszont annyira szorított magához az erős karjaival, teljes testével, hogy végül elpárolgott minden haragom és kiábrándultságom. Ha nem használtam volna pajzsként a tűzoltók dühe ellen, már rég felálltam volna mellőle, de így kénytelen voltam hagyni, hogy öleljen, tovább is, mint szerettem volna. Viszont a hosszú ölelés rám is hatott, és bár nem inogtam meg, hogy a St. Louis–i normál testőri kísérgetéseken túl soha nem dolgozhat már mellettem, az a kellemetlen, kissé ellenséges keménység, ami kezdett a lelkembe férkőzni vele kapcsolatban, megoldódott bennem, és elszivárgott. Talán amit eddig gyengeségnek láttam benne, nem is gyengeség, és mi, akik erősek vagyunk, rég elveszítettünk már valamit, ami ebből a pasiból soha nem fog kiveszni. Ha valaha is élt bennem egy puhább valaki, aki képes lehetett volna darabjaira hullani ennyi férfi szeme láttára, rég meghalt már. A büszkeség vagy inkább a makacsság egyben tartott volna, bármi van is. Bárhogy legyen is, csak öleltem Sátinkat, a mi Mephistophelesünket, és megállás 514

nélkül duruzsoltam a fülébe, hogy jól van, nincsen semmi baj. – Nekem kellene megvédenem téged. Nekem kellene segíteni neked, nem fordítva. Annyira sajnálom – emelte fel maszatos arcát, és nézett rám a végtelenül szomorú, kékségesen kék tigrisszemmel. – Mellettünk álltál, és harcoltál, végig. Nem menekültél el, nem omlottál össze, végezted a munkádat. Sokan nem lettek volna rá képesek, Sáti. – De most darabokban vagyok. – Ha vége a harcnak, és már nincs veszély, nincs ezzel semmi baj. Kitartottál a legvégéig. – De kevesebbre tartasz, mert szétestem. Tudom. Rámosolyogtam. Én térdeltem, ő ült, de még így is alig voltam magasabb nála. – Többet nem viszlek magammal vámpírvadászatra, de sokaknál bátrabb vagy. Képes voltál beismerni, hogy szerelmes vagy egy férfiba, és ez nem semmi. A legtöbben még önmaguknak se vallanának be ilyesmit. Én még mindig nem vállaltam Jade–et nyilvánosan, pedig már több mint egy éve lefekszem vele. Nagyon sokféleképpen lehet az ember bátor, Mephistopheles. Neked egyszerűen nem ez a tereped. Ahogy ezt kimondtam, elhatároztam, hogy ha hazamentünk, beszélek Jade–del, és elviszem valahová vacsorázni, hármasban, talán Nathaniellel. Hogy miért nem kettesben? Mert nem nagyon tudtam Jade–del mit kezdeni: ezerévesnél is idősebb volt, az ősi Kínából származott, és a kulturális szakadék közöttünk még annál is nagyobb gondot jelentett nekem, mint az, hogy ő az első csajom. Elkelt nekem a segítő a randinkon. 515

A tűzoltók Edwarddal üvöltöztek a foszfor miatt. – Mi a pokol ez a vacak? – hallottam egy harsogó férfihangot. A tűzoltók nem szívesen mondanak ilyesmit égő cuccokról, megszokták, hogy pontosan tudják, valami miért és hogyan ég. Azt nem hallottam, amit Edward mond, csak a csitító hangot, Ted hangját. Túl messzire voltunk, és hát a hallásom sem volt még a régi. – Gondolom, ha lezuhanyozhatnék, és lemoshatnám magamról a maradványokat, jobban lennék – morogta Sáti. Eszembe jutott, amikor először mentem haza egy hasonló bevetés után, és a tükörben észrevettem némi vámpíragyvelő–maradékot. Emlékszem, ahogy a tükörképemre meredtem, remegni kezdtem, és a fürdőszoba padlóján kötöttem ki nagyjából abban a pózban és állapotban, amiben most Sáti volt. Csakhogy nekem nem volt senki a közelemben, aki megvigasztalhatott volna. Olyan sokáig voltam egyedül, magányosan. Talán én is belekapaszkodtam volna valakibe, ha tehetem. Ha akkor lett volna valakim, akihez hozzábújhatok, most nem lennék ennyire kemény vajon? Vagy akkor is ugyanez lennék? Csak boldogabb lettem volna, sokkal hamarabb? Soha nem tudom már meg, de ahogy Sáti kiszolgáltatott arcát néztem, eszembe jutott mindez. Azt hiszem, soha eddig még nem fordult ez meg a fejemben. – Most utána kell néznem, hogy a többi szintről jelentett rothadóvámpírokat kivégezték–e, ahogy kell, és hogy Micah meg Nathaniel jól van–e. Aztán mehetünk zuhanyozni. – Segítesz mindent letakarítani rólam? – kérdezte bizonytalan pillantással. 516

– Ezt vegyem úgy, hogy szeretnél velem zuhanyozni? – kérdeztem vissza évődő mosollyal. Visszamosolygott, és ahogy a bizonytalanság átváltott boldog vágyakozásba, már megérte. Lehet, hogy régebben ennyi elég is lett volna, hogy Sáti lekerüljön a szeretőim listájáról? Lehet, de ha neki egy kis szex a zuhany alatt elég, hogy a bánat borúja elillanjon a szeméből, akkor nekem nem nagy áldozat. – Veheted – felelte, és már nem a kétségbeesett kapaszkodással ölelt, hanem forrón, ígéretesen. A szex talán nem megoldás mindenre, de azért sok esetben elég jól megold mindent. Például a haragot és a gyilkolás utáni rossz érzéseket elég jól eloszlatja.

517

49. Rendőrök, kórházi személyzet és mindenféle szóvivők tömegébe csöppentünk a liftből kilépve. Mintha a kórház népessége megháromszorozódott volna az alatt az idő alatt, amíg lent öldököltünk az alagsorban. – Magukkal meg mi a nyavalya történt, srácok? – kérdezte egy egyenruhás, akivel valamikor a nap folyamán már találkoztam valamelyik folyosón. Összenéztünk. A pasik haja vizesen tapadt a fejükre, és az én fürtjeimből is csöpögött a víz. Ahogy egyébként a ruhánkból is. Pocsolya állt alattunk. Már a liftben is hagytunk magunk után egyet biztosan, csak nem tűnt fel. – Hogy lehet, hogy ennyire vizesek, és mégis mintha valami vágóhídról jönnének? – nevetett nagyot a tag. És igen, a víz nem mosott le rólunk mindent. Mintha darabokban észleltem volna a világot, olyan érzés volt. Szóval lehet, hogy Sárinál jobban kezeltem a helyzetet, de azért sokkos lehettem én is. Szuper. – Zombik – feleltem. – Hogy? – Zombikat öltek – fejtette ki helyettem Hatfield, aki épp most futott be. – Mi meg vámpírokat, mégsem nézünk ki ennyire szarul. – A zombik sokkal dzsuvásabbak – hagyta rá Hatfield. – De szálljon le róluk, Lewis, beszélnem kell a rendőrbírókkal. Lewis folytatta volna, de Hatfield leállította: – Most! Az egyenruhás a homlokát ráncolta, de végül eloldalgott. 518

Hatfield teljes felszerelésben volt, ahogy mi is Edwarddal, csak nálunk több fegyver volt, persze mi hajlamosak voltunk túlzásokba esni. Letakart tetemet toltak be közénk, a lepedő egészen átázott rajta, és a vér még mindig szivárgott. Friss lehetett. Hatfield végignézte, ahogy betolják a liftbe, és még akkor is nézte, amikor a liftajtó bezárult. A pillantása Sáti korábbi tekintetére emlékeztetett. Már ő se nézhetett ki nagyon másként idegen tekintetek számára, mint mi, talán az egy szem Yancey kivételével, aki elment megkeresni a társait, és aki csak a takarításra érkezett. Nagy dzsuvával igazából a korábbi fázis járt, amikor cafatokra kellett lőni a zombikat, és a bevetésiek arról lemaradtak. – Öt halottunk van – közölte Hatfield dühödt ingerültséggel, de tudtam, hogy nem ránk mérges, csak úgy, a világra. Ismertem ezt az érzést. – Miller, a biztonsági, túlélte? – kérdezte Sáti. Hatfield megrázta a fejét. – Soha ilyet még nem láttam, mint ezek a rothadó rohadékok. Nem halnak meg, mint a rendes vámpírok. Nyitottam a számat, és Edward attól tarthatott, hogy majd az jön ki rajta, hogy én mondtam, mert békítőén a vállamra tette a kezét. – Ezeket a legnehezebb elpusztítani, igen – mondta. – A vámpírok tetemét már bedobták a kemencébe, az alagsorban. Ott semmisítik meg a vegyi hulladékot, de a saját szememmel néztem végig, ahogy a vámpírok elégnek benne. Ez már így elég lesz? – Megteszi – feleltem. – Kimászhatnak onnan? – rebbent idegesen a szeme. – A vegyi hulladék tökéletesen megsemmisül benne, így azt 519

gondoltam, hogy jó lesz így, de ha maguk szerint... – mondta, de elcsuklott a hangja. A pillantását a földre szegezte, a keze a pisztolya markolatán pihent. Volt idő, amikor én is kabalaként babusgattam a fegyveremet, babonából nem eresztettem egy pillanatra sem. – A tűzben még a rothadóvámpír is megsemmisül – nyugtattam meg. Felnézett rám, a tekintete űzött volt. – Vadásztam már vámpírra terepen. Nem vagyok zöldfülű, nem csak a hullaházban karózom meg őket. Tudom, milyen vadászni rájuk, milyen, amikor ők is vadásznak ránk, de ilyet még soha nem láttam. – Nálunk tényleg ritkaságszámba mennek – énekelte Edward tökéletes Ted–hangján. – Hogy tudták meggyógyítani a koponyájukon, szívükön és a gerincükön esett sérüléseket? Az ilyenek még a vámpíroknál is halálosak. – A rothadóvámpírok jobban hasonlítanak a zombikra. Ezért van az, hogy csak a tűzzel mehetünk biztosra. – Meg a napfénnyel. – Már két rothadót is láttam, ami állta a napfényt. Nappal rohadó tetemként mutatkozhatnak, nem tudnak emberi formát ölteni, de maguknál vannak és mindenfélére képesek. – De a nappal is aktív vámpír csak legenda – vetette ellen a csaj. – Ismertem más vámpírokat is, akik olyan erősek voltak, hogy a napfény se ártott nekik – ingattam a fejemet. – Némelyik annyira vénséges, hogy már a napfény is kevés, hogy kárt tegyen benne. Másoknál a hatalom növekedésének a jele, ahogy a hívóállat vagy a repülés. 520

– Amikor már azt hiszem, hogy láttam a legrosszabb fajtájukat is, mindig kiderül, hogy tévedtem – morogta maga elé Hatfield. A semmibe meredt, lelki szemei előtt a harc emlékei, a látott borzalmak pörögtek. Honnan tudtam, hogy ez jár a fejében? Mert velem is megesett, megjártam ezt az utat én is, nem egyszer, és már nagyon belefáradtam. – A rothadóvámpír a legrosszabb. Mind között – mondtam. – Tuti? – nézett rám. – Aha – néztem bele az űzött pillantásába. Elnevette magát, keserűen. – Majdnem megkértem, hogy ígérje meg, mintha nyamvadt kis ötéves lennék. Mosolyogtam, hogy ne legyen olyan fájó, amit mondok. – Semmit nem ígérhetek, bocs. – De azt mondta, hogy ezek a legrosszabbak. – Azt mondtam, de vannak dolgok, amelyek jobban rám hozták a frászt. Vámpírok, akiktől összeszartam magam. – Mint az, akit Vegasban ölt meg. – Ja, hát az rohadtul rémisztő volt. –Tényleg volt egy dzsinnje, amilyen az Ezeregyéjszakában? – Tényleg. – Nem hittem volna, hogy dzsinnek tényleg léteztek. Nem csak a mesében. – Hát én se. – Hát basszus. – Ja, a basszus az jó szó – vontam vállat. – De akkor ezeknek a vámpíroknak végleg vége, ugye? Csak az a kettő van már, akiket ma ki is végezhetek.

521

– A mestervámpírt kell elkapnunk, Hatfield, aki az egész mögött áll. Amíg azt meg nem öljük, gyártani fogja a rothadóvámpírokat meg a húsevő zombikat. Addig nem ölheti meg azt a kettőt az előzetesben, amíg ki nem kérdeztem őket holnap éjjel. Csak úgy van esélyünk kideríteni a mester búvóhelyét, csak úgy tudjuk végleg elpusztítani. A csaj biccentett, szaporán és többször, ahogy korábban Sáti lenn az alagsorban. – Forrester rábeszélt, hogy ne végezzek velük, de ha maga mondja, hogy több hasznunk van belőlük élve, mint holtan, hiszek magának, Blake. Korábban nem hittem, és emberek haltak meg miattam. Hamarosan felkel a nap. Mit tehetünk, amíg a vámpírok megint magukhoz térnek, hogy kikérdezze őket? – Az sem lesz egyszerű – szúrta közbe Edward –, az ötödik kiegészítés miatt. – Az a kibaszott új törvény – szaladt ki Hatfield száján, aztán gyorsan rám nézett. Szemügyre vett, mint aki próbál belelátni a fejembe. – Ennyire ismeri őket, és mégis harcolt ezért a törvényért, hogy jogaik legyenek a rohadékoknak. – Olyan ügyeim is voltak, ahol az elkövető sorozatgyilkos ember volt, mégsem gondolom, hogy az embereknek ne legyenek jogai. – A kettő nem ugyanaz. – Hány sorozatgyilkossági ügye volt? – Ahány vámpírügyön dolgoztam, mindben több áldozat volt. – A legtöbb vámpír a kajáért öl, vagy hogy vámpírt teremtsen – ráztam meg a fejemet. – Nem olyan

522

patologikusak, mint a sorozatgyilkosok, pedig szeretik őket is annak nevezni. – És ez mit akar jelenteni? – kérdezte ingerülten Hatfield, egy pillanatra megvillant a régi énje. – Azt, hogy találkoztam olyan emberekkel, sorozatgyilkosokkal, akiknek a tettei förtelmesebbek voltak bármilyen alakváltó vagy vámpír tetteinél. – Hogyhogy? – kérdezte elgyengülve, szinte könnyes hangon. – Mert mi emberi lények vagyunk, a francba is, és erre nem ártana emlékezni életünk minden pillanatában, és ennek tükrében cselekednünk. Márpedig a sorozatgyilkosok rohadtul megfeledkeznek róla. – Lehet rosszabb, mint amit ma éjjel láttunk? Nem tudtam, hogy csak megpaskoljam az arcát, vagy a képébe röhögjek. Edward mentette meg a helyzetet: – A legocsmányabb szörnyetegek, akikkel nekem valaha dolgom volt, Hatfield rendőrbíró, mind emberek voltak – mondta. – Ezt nem vagyok hajlandó elfogadni – mondta a csaj könnyes szemmel. – Senki se hajlandó, de attól még igaz. Megértőnek, sőt kedvesnek tűnt Edward, pedig se egyik, se másik nem volt ebben a témában, én pontosan tudtam. Tehetséges színész volt, ha arra volt szükség, Ted sok Oscart hazavihetett volna, ha a műfajában osztanak. Fel nem foghattam, hogy csinálja, de most végignézhettem, ahogy a könnyes szemű Hatfield ráharap erre a kedvességre, és mélyen benyeli. – Most mennem kell... mert... nekem... – mondta, és már rohant is a kijárat felé. 523

Lehet, hogy csak friss levegőre vágyott, bár sanszosabb, hogy egyszerűen csak nem akarta, hogy sírni lássák. Egy zsaru soha nem sírhat egy bűnügy helyszínén, pláne, ha nő. Mert azt soha nem éli túl. A hányást el lehet felejteni, de ha valaki sír, annak vége. – És most? – kérdezte Sáti. – Megcsókolom Micah–t és Nathanielt, aztán végre tényleg szeretném már látni a hotelszobát, tusolni és aludni pár órát. – Általában nekem kell ágyba parancsolni, ha meló van – jegyezte meg Edward. – Úgy fest, öregszem. – Pedig fiatalabb vagy nálam. – Vagy talán alig pár órája engedtek ki a kórházból – mosolyogtam –, és épp túl vagyok egy brutál zombimészárláson, és kicsit elfáradtam. – Kicsit elfáradtál – vigyorgott Edward, és a kalapját a szemébe húzta. – Kicsit elfáradtam – mosolyogtam rendületlenül. – Na, én viszont kibaszottul hulla vagyok – szólalt meg Nicky. – Nem úgy van, hogy az oroszlánok állóképessége verhetetlen? – kérdezte túlságosan is ártadan pillantással Sáti. – A tigriseknél ezerszer jobb az állóképességünk, ez persze még nem valami nagy cucc – vonta fel a szemöldökét Nicky. – Van egy módja bizonyítani, hogy melyik macska a kitartóbb – vigyorgott Sáti. Nicky szája is fülig ért.

524

– Nem tudom, hogy befogjam–e a fülemet, és hangosan énekeljek, vagy inkább megkeressem a többi testőrt, és megtegyük a tétjeinket – mondta Edward. Próbáltam szigorúan nézni rá, de Edward is vigyorgott, és ebben a nagy vigyorgásban nekem se maradt más választásom. – Oké, bár nem hinném, hogy amire én képes vagyok ma este, arra érdemes lenne–e fogadni. Sáti duzzogva húzta el a száját, de Nicky önelégülten nézett körbe. – A duzzogást értem, de mi ez a nagy elégedettség? – húztam össze a szemem. – Hullafáradt vagy, és tényleg most jöttél ki a kórházból, az ardeurt is tápláltad már, és mégsem mondtál nemet. Erre csak a szememet forgattam. – Én is szeretlek – hajolt a fülemhez. Kellett egy hosszabb pillanat, mire leesett, hogy mire érti, vagyis tényleg rohadtul fáradt voltam már. De amikor eljutott az agyamig, amit mondott, és ez az egész, akkor elvörösödtem, pirultam a sarkamtól a fejem búbjáig, mint akinek alágyújtottak. Pedig erről leszoktam már. De tényleg. Nicky hangosan nevetett, mint akit csiklandoznak. Annyira boldog nevetés volt, hogy többen is hátrakapták a fejüket. – Évek óta nem láttalak így elpirulni – mondta Edward. – Csesszétek meg mind a ketten! – mondtam, és a lifthez indultam. Most megyek, köszönök Micah–nak és Nathanielnek, aztán irány a szálloda.

525

Annyira ugyan nem akadtam ki, mint Sáti, de kezdett a bőröm húzódni a sok rám száradt ganétól, és nem szerettem volna belegondolni, pontosan mi is lehet a hajamban. Már megnyomtam a lift gombját, amikor eszembe jutott, hogy bomló hús és vér szárad rajtam, Micah apjának pedig nyitva hagyták a sebét, szóval a közelébe sem mehetek. Hívtam őket, és reméltem, hogy legalább az egyikük le tud jönni hozzám. Látnom kellett őket, a hangjuk már kevés lett volna. Kimerült voltam, és mégsem fogok tudni egykönnyen elaludni. Néha ez van a durva harcok után. Felfokozottság és kimerültség egyszerre. Nathaniel vette fel. Persze, le tudnak jönni, el tudnak köszönni. Juhé, de mennyire hogy! És most kezdtem érezni a könnyeimet, most kezdtek gyülekezni. Főszabály szerint nem szokásom ilyen hamar összeroppanni érzelmileg egy– egy erőszakos akció után, de néha mintha az agyam elfelejtette volna, hogy tudja feldolgozni a traumát, ezért újabb és újabb módszereket próbálgatott – a tréfálkozást, a gúnyt, néha a kimerültséget, a zavarodottságot, szomorúságot. Régebben egyszerűen érzéketlenné váltam az ilyen helyzeteket követően, csak azzal az volt a gáz, hogy az érzéketlenség minden másra is kiterjedt. Rohadt depresszív volt, és akkor jött Jean–Claude, és ledöntötte a falakat, amelyeket olyan szorgosan felhúztam a lelkem köré. A jó hír, hogy hihetedenül boldog lett az életem. A rossz, hogy a szerelemmel együtt más dolgokat is érezni kezdtem, márpedig a más dolgok közt akadt nem egy kellemetlen is. Kinyílt a lift ajtaja, és ott állt előttem Micah és Nathaniel. Nem sokon múlott, hogy zokogva a karjaikba vessem magam. Mégis megálltam, két okból: egy – Micah 526

kénytelen lett volna lezuhanyozni, mielőtt visszamegy az apjához, ha rákenem a sok zombitrutymót. Kettő – ha kislányként zokogva borulok a pasijaim karjába, azt soha nem mosom le magamról. A zsaruk onnantól fogva a kiscsajt látnák bennem, pedig csak úgy dolgozhattam együtt velük, ha engem is magukfajtának, kvázi pasinak látnak. Kár, hogy amikor józanul csak a kezüket fogtam meg, nem nagyon éreztem, hogy megérné, hogy pasinak tartsanak.

527

50. A pazar szállodánk portása egyetlen pillantást vetett négyünkre, ahogy besétáltunk a lobbiba napkelte előtt egy órával, és rögtön arra jutott, hogy valami nagyon nem stimmel az ő pazar szállodájában. Siettem, mert mindenképp szerettem volna még beszélni Jean–Claude– dal, mielőtt hajnalodni kezd, nem volt már türelmem egy újabb akadékoskodóhoz. – Csak a szobánkba szeretnénk felmenni – közöltem a portással. Végigmért bennünket, és üvöltött az arcáról, hogy egy szavamat sem hiszi, nekünk ugyan nincs szobánk ebben az ő szépséges intézményében. Gondolom, a szobaárak jócskán egy átlagrendőr fizetése fölött jártak. Edward megérintette a vállamat, ebből esett le, hogy megindultam a tag felé. – Nyugi – suttogta. Próbáltam lenyelni az indulatomat, a pulzusom kalapált. Mi üthetett belém? Biccentettem Edwardnak, eszemnél vagyok. Sáti győzte meg végül bevetve a sármját és a szobakártyát, ami nála volt. Mert amíg mi Nickyékkel a hegyekben vadásztunk, ő itt járt, kicsomagolt, berendezkedett. Erről persze eszembe jutott Ares, amitől elszorult a szívem, összerándult a gyomrom. Legalább nem volt a szeretőm, gondoltam, és erre rögtön jött a bűntudat a megkönnyebbülés miatt, hogy nem állt hozzám annyira közel, de bűntudat ide vagy oda, akkor is megkönnyebbülés volt. 528

Jean–Claude gyakorlatilag egy egész szintet kibérelt, a szobák egybenyíltak, így nyugodtan meginvitálhattuk Edwardot is egy kis pihenésre. Valahol akad neki is egy ágy, Sáti legalábbis ezt mondta. Lehet, hogy többet nem viszem magammal kivégzési parancsot végrehajtani, de a szobafoglalásokat, a helyszín biztosítását még rá lehet bízni. Vannak olyanok, akikre bátran rábízom az életem szervezését, de soha nem hagynám, hogy testőrként kísérjenek el egy akcióba, ahogy vannak mások, akiket mindig örömmel fogadok az oldalamon a harcban, és az életem egyéb buktatóiban hasalnának el csúfosan. Mindenkinek megvan a maga tehetsége, erőssége. Figyeltem, ahogy Sáti a beszáradt véres hajával leveszi a rémült portást a lábáról. Kapott abból a dögös mosolyból, melyet Sáti egyébként a szexuálisan kecsegtető helyzetekre és egyéneknek tartogat, és a portás vagy a fiúkra bukott, vagy Sáti ennyire bájos volt, mindenesetre nyertünk. A lényeg, hogy feljutottunk a szobánkba. Hárman a lifthez mentünk, Edward és Nicky berakodta a fegyvereinket és a felszerelést a kabinba, míg én az ajtaját tartottam. Alapból én is inkább rakodnék, de persze azt nem szerettem volna, ha a lift ajtaja becsukódik, és elviszi a sok drága és veszedelmes holminkat, ezért zokszó nélkül tartottam az ajtót. A végén annyi cucc került a kis lyukba, hogy mi magunk alig fértünk be. Edward akkor átvette a helyemet az ajtónál, Nickyvel bekászálódtunk, és hagytam, hogy magához húzzon, bevackoltam magam az ölelésébe, és igyekeztem csak jólesően elmerülni karjai melegében. Közben Sáti is befutott, beugrott mellénk, Edwardnak épp maradt egy talpalatnyi hely. Az ajtó bezárult.

529

– Megkérdezte, hogy ne segítsen–e a poggyászunkkal – mondta Sáti. – A fiúkat szereti a pasas, vagy a sármod mentes minden szexuális ígérettől? – érdeklődtem. – Mentes minden szexuális ígérettől – vigyorgott. – Nem is vagy annyira fáradt. Szigorúan néztem rá. Nicky még szorosabban ölelt, ő is kapott egy szigorú pillantást. – Amúgy a portás a fiúkat szereti – húzódott még szélesebbre Sáti vigyora. – Ez most azt akarja jelenteni, hogy később esetleg még összefuttok? – kérdezte Edward. – Ilyen durvára nem is gondoltam – legyintett Sáti. – Ez meg mit akar jelenteni? – kérdeztem határozottan morcosán. – Hogy nem kurválkodott, de sejtette a taggal, hogy ő is a pasikat szereti – magyarázta Nicky. Felpislogtam rá a karja alól, és olyan aprónak, kisgyereknek éreztem hirtelen magam, hogy... gyorsan el is húzódtam. – Most meg mit tettem? – nézett nagyot. – Honnan tudtad? – Szórakozásból flörtölni egyre megy, ha fiú, ha lány a célcsoport, Anita. – Vagyis te is csinálsz hasonlót. – Az első oroszlánfalkámmal volt, hogy én voltam a fiatal, helyes srác, aki kacéran elvonja valakinek a figyelmét, ha meló volt. Ja, csináltam hasonlót – mondta közönyös képpel, semleges hangon. Ő így rejtőzködött, amikor érzelmek támadtak rá, mert Nicky nem született

530

szociopata volt, a körülmények, pontosabban más emberek tették azzá, akik bántották, kínozták. Vagyis érzelmei még mindig voltak, csak éppen... jó mélyen elrejtve és kissé kifacsarodva. – És ezekben a melókban volt, hogy a flörtnél többet kellett tenned? – Ne csináld ezt! – szólalt meg Edward. – Mit? – meredtem rá. – Ne piszkáld azokat, akiket szeretsz, csak mert van fél perced, amikor nincs semmi vész, és az érzelmeid éppen próbálnának feltörni a biztos kis zugból, ahová bepréselted őket, mert ha nem engeded őket önként szabadon, akkor feltépnek, és darabokra szaggatják veled együtt a körülötted élők életét is. Egymásra néztünk. Szerettem volna rákérdezni, hogy ő kit szaggatott darabokra, aki valaha közel állt hozzá, mert abban biztos lehettem, hogy nem Donnáról meg a srácaikról beszél. Valakit korábbról, azokból az időkből, amikor még nem ismertük egymást. Ha magunk lettünk volna, rákérdezek, de mások előtt úgysem válaszolna, talán még kettesben sem. Az ajtó kinyílt, és Sáti jó testőrként elsőként lépett ki a folyosóra. Utána Edward, végül Nicky állta el hatalmas felsőtestével előlem a kilátást. Mivel már tudtam, hogy szeretem, határozottan más színezetet kapott a lehetőség, hogy esedeg golyót kap ebbe a szép, széles mellkasába. Férfihangokat hallottam, duruzsolást, aztán sokkal érthetőbben: – Bocs, haver, ez a parancs. – Mi a baj? – kérdeztem, és annyira szerettem volna valahogy átlátni Nickyn. 531

Edward válaszolt az ajtóból: – Claudia vezeti az egységet, és eléggé felhúzta magát. – Miért? Mit tettünk? – Te nem vagy bajban, csak mi – szólt hátra Sáti. – De miért? – kérdezte Nicky. – Úgy tűnik, azért, mert hagytuk, hogy Anitának baja essen. – Amikor dolgozom, fiúk, nem védhettek meg. – Claudia felel Jean–Claude és Anita biztonságáért – mondta egy második férfihang –, és most mindkettőtök fejével beszélni fog. – Te vagy az, Lisandro? – léptem el Nicky mellett, ő pedig hagyta, csak a kezemet fogta meg, hogy kéz a kézben lépjünk ki végre a liftből. – Én hát – felelte immár előttem állva. Spanyolosan jóképű volt, nem kifejezetten magas, de nem is alacsony, hosszú, fekete haja lófarokban összefogva. A fekete zakó alatt fekete farmer és póló volt, meg bakancs. A zakó alól szépen kimosolygott a derekán a korcába dugott pisztoly, pedig a dereka karcsú volt, a válla széles, mert Lisandro is komolyan vette a testőri testedzést, és Sátinál jóval szorgosabban dolgozott a testén. Nickynél karcsúbb, vékonyabb volt, akkora izomtömeget soha nem tudna magára építeni, viszont így is nagyon dögös volt. A harcban hatékonyabb volt, mint amit a testi adottságai ígértek, de... – Te elvileg nem utazol városon kívül munkába, nem? – Amikor Jean–Claude úgy döntött, hogy idejön, Rafael azt akarta, hogy a legjobbak vigyázzanak rá, ezért Claudiát bízta meg az egység vezetésével. És én vagyok Claudia

532

helyettese, mi vagyunk a legjobbak – mondta minden extra érzelem nélkül, tényszerűen. Szóra nyitottam a számat, aztán becsuktam, mert mit mondhattam volna erre? Hogy amióta majdnem meghalt egy akcióban velem, nem akarom sehová magammal vinni, nehogy nekem kelljen a felesége és a két gyereke elé állnom, hogy a férje az életét vesztette, miközben rám vigyázott. Vagy hogy volt egy ardeuretetési vészhelyzet, amikor Minden Sötétségek Anyja és a Halálszerető belemászott az agyunkba, és akkor a felesége azt mondta, nem gáz, de ha Lisandro még egyszer lefekszik velem, akkor elválik tőle, és viszi a gyerekeket, márpedig ezt semmiképpen nem szeretném megkockáztatni. – Hú, akkor én is a legjobbak közé tartozom – rikkantotta az egy–hetven alacsony Emmanuel a világosbarna hajával és hispanónál még soha nem látott szürkéskék szemével. Nyáron le szokott ugyan bámulni, de soha nem lesz olyan sötét a bőre, mint Lisandróé. Az egyik legfiatalabb emberünk volt, huszonöt éves se, bár pontosan nem tudtam, mennyi. – Ezek szerint titokban szoktál edzegetni, hogy ilyen jó lettél, mert legutóbb még nem nyomtál le semmiben – ugratta Sáti. – Mondjuk, nem muzsikáltál valami fényesen, amikor meg kellett volna védened. Ez elég mélyre mehetett, mert Sáti képéről lefagyott a mosoly. Sőt, mintha egy nálánál sokkal komolyabb énje kukkantott volna ki egy pillanatra a szemén. Komolyan feldühödhetett, mert a természetfeletti energiája végigsuhant a folyosón, márpedig az aranytigrisek híresek az önuralmukról. 533

– Figyu, bocs – mentegetőzött Emmanuel. – Túlzásba estem – fűzte hozzá zavartan. – Anitát a központi szobába kell kísérnünk, ott átadni a váltásnak, titeket pedig Claudiához irányítanunk – vázolta Lisandro. – Ted rendőrbíró kérdésében nincs utasításunk – Úgy gondoltam, hogy neki is lesz itt egy hely. És ha ne adj’ isten, valami balhé lenne, jobban járunk, ha velünk van – magyarázta Sáti. – A balhérésszel mélységesen egyetértek, egyébként pedig igazad van, miénk a teljes szint, egy szabad ágy biztosan akad neki. – Kösz – mondta Edward Ted–hangon, mosolyogva. Lisandro szeme gyanakodva szűkült össze, hiszen pontosan tudta, kicsoda Edward. Ted csak a zsaruknak szólt, nyilván nem akart kiesni a gyakorlatból. – Azt sem gondoltam volna, hogy Claudia elhagyja St. Louist amúgy – jegyeztem meg. – Sürgetett az idő, Bobby–Lee nem ért vissza, Fredónak meg valami családi eseménye volt, így maradtunk mi ketten. – Sajnálom – mondtam, bár nem voltam biztos benne, hogy megérti, miért kérek tőle elnézést. – Kis híján meghaltál, és még te kérsz elnézést, hogy nekünk utazni kellett? – csóválta a fejét széles mosollyal. – Magam mellett akarom tudni a fegyvereimet, a szobámban. Ha mindenki fog egy zsákot, hamarabb megleszünk a pakolással – váltottam témát. Senki nem vitatkozott, mindenki megfogott valamit, és Lisandro az egyik ajtóhoz irányított bennünket. Bekopogott, mint aki megbeszélt jelet ad, mert két rövid és egy hangosabb koppantás volt, és az ajtó már ki is tárult. 534

Azt nem láttam, ki nyitotta ki, mert a sok magas és vállas alak között esélyem se volt, de már megszoktam, hogy mindig én vagyok a legkisebb. Az ajtóban, a fal mellé rakodták a holmit, mert bár tágas szoba volt, ennyi minden nem fért volna már el másutt. Végre megláthattam a lakosztályomat. Egyszer biztosan csinos volt, de most a sok koporsóval eléggé zsúfolt lett, csak egy keskeny járaton lehetett benne közlekedni az ablaktól a fürdőig. Jean–Claude elalhatott volna az ágyban is, de a nagyöreg vámpírok szívesebben utazgattak saját koporsóval. Egyrészt kényelmesebbnek érezték, másrészt elég végzetes lett volna, ha egy szobalány véletlen vagy épp szándékosan elhúzza a függönyöket fényes nappal. Sok szobalány volt mélyen vallásos, ráadásul általában a világnak azokról a fertályairól érkeztek, ahol a vámpíroknak nem voltak jogaik, bárki végezhetett velük, ha elég gyors volt hozzá. Szóval nem érte meg kockáztatni. A fiatalabb vámpírok megelégedtek a múmiazsákokkal, mert egy hálózsák mégiscsak jobban belefért a poggyászba, és a koporsót igazából az olyanok érezték kényelmesnek, akik szolgákkal utaztak, akik cipekedtek és szervezkedtek helyettük. Jean–Claude ilyen volt. És a koporsók egy része épp ezeké a cipekedőké volt. Adtam Nickynek egy szerencsecsókot, és már vitte is Lisandro, hogy Claudia leüvölthesse a fejét valamiért, amiről kicsit sem tehetett. De a hierarchia már csak ilyen, és ha közbeavatkozom, csak még jobban ellene hangolom Claudiát. Aki egyébként közel kétméteres, soha élőben még nála magasabb nővel nem találkoztam, az izmai és a válla félelmetes, pedig még ilyen nagynak is nőies és szépséges volt. Sminket soha nem viselt, a haját pedig 535

általában szorosan összefogta a tarkóján, ahogy Lisandro is, és mégis meghökkentően szép volt. Lisandro tehát vitte Sátit és Nickyt, no meg Edwardot is, hogy egy ágyat kerítsenek neki és helyet a veszedelmes poggyászának. – Még mindig áll, hogy segítesz lemosakodni? – dugta vissza a fejét Sáti az ajtóból. – Persze – mosolyogtam, mert nem lehetett nem mosolyogni. Rám vigyorgott, Emmanuel pedig kifelé taszigálta: – Te micsoda egy kandisznó vagy! – Az hát – hallottam még Sáti hangját, ahogy az ajtó becsukódott mögötte. Megfordultam, és a koporsók meg a sok bőrönd halmai mögött végre megláttam az új testőreimet. És még szélesebben mosolyogtam. Gonosz és Igazság kísérte Jean–Claude–ot. Mindketten magasak voltak, a válluk széles, jóképűek, vállig érő hajjal. Gonoszé sűrű és egyenes és nagyon szőke. Igazságé barna, enyhén hullámos. Mindkettőnek szürkéskék szeme volt, néha inkább kék, máskor meg szürke. Igazságnak régebben volt egy kis borostája, de egyszer leborotválta, és utána a legtöbb vámpírhoz hasonlóan nem tudta visszanöveszteni többet, így már neki is tisztán látszott a gödröcske a férfiasan szögletes állán, mint a testvérének. Az arcszőrzet nélkül már tényleg ikreknek látszottak, pedig volt köztük pár év, jól tudtam. Azt is, hogy Gonosz a felelős a dizájneröltönyökért: halványszürke kék inggel magának és szénszürke ugyanolyan kékkel a testvérének, hogy kiemelje a szemük kékjét, és ahogy most egyszerre néztek rám, tisztára olyan volt, mintha tükörképeket látnék, de aztán Gonosz gúnyosan piszkálódó mosolya leszámolt a 536

pillanatnyi illúzióval, mert Igazság túlságosan is komoly volt az ilyen mosolyhoz. – Semmi értelme testőröket állítani melléd, ha megkötöd magad, és nélkülünk mész szörnyetegekre vadászni – szólalt meg Gonosz mosolyogva. – Ostoba vagy, testvérem – mondta Igazság, és elindult felém a koporsók között. Olyan volt, mintha egy temetkezési vállalkozó bemutatótermében lennénk. – Volt velem testőr – feleltem halkan. – Ostoba vagyok – bólintott Gonosz. – És sajnálom, ami Aresszel történt. Igazság magához ölelt, és én hagytam, hogy megszorítson erős karjaival. A zakó alatt éreztem a vállán átfutó pisztolypántot, a kezeim öntudatlanul is végigtapogatták a testét fegyverek után. A zakót úgy szabták, hogy szépen elférjen alatta a sok pisztoly és kés, és mégis csinosan álljon a viselőjén. Elég magas volt, hogy a hátán meglapulhasson egy kurta kard, amit ugyanolyan háti tokban viselt, mint én a nagykésemet, nekem persze egy egész kard sehogy sem fért volna el a hátamon, az övé hosszabb volt, mint az én törzsem nyaktól derékig. Tudtam, hogy a táskájában pedig egy rendes méretű nagy kard is lapul valahol. Ahhoz is csináltatott egy háton viselhető tokot, de persze azt nem lehetett a zakó alá rejteni, csak épp sokkal menőbb volt, mintha régiesen az oldalára csatolta volna. A csatabárdja se fért be a modern ruhák alá, de persze a bárdok olyanok, mint a gépfegyverek – nagy előnyük, ha mindenki jól látja őket, és elrettennek miattuk. Na meg a hatékonyság, az is fontos szempont az esetükben. Több bárdja is volt, egészen kis méretűek is, de

537

csak a legapróbb, a hajítóbárd fért be a ruhája alá, az is éppen hogy. Bírtam, hogy Igazságot mindig csak a fegyvereken átverekedve tudtam magamhoz ölelni. Nyilván akadtak olyanok a pasijaim között, akik ugyanezt bírták bennem is, bár az, hogy „bírtak” volna, eléggé kétséges megfogalmazás. Megsimogatta a hajamat, és csak ölelt szorosan. Igazság nem a szavak embere volt, másoktól sem várta a nagy mondatokat és szavakat. És volt, amikor ez nagyon is jól jött. Szinte egyszerre bontakoztunk ki az ölelésből. Felnéztem az arcába, a szeme szürkés volt, ami nála a szomorúságot jelentette. Vagy az én szomorúságomat mutatta. Már Gonosz is mellettünk állt. – Mi megértjük, milyen érzés, ha a barátodat és fegyvertársadat vagy kénytelen megölni, Anita – mondta nagyon komolyan. És igen, szó szerint értette. Mert évszázadokkal ezelőtt a teremtőjük, a vámpírvonaluk sourdre de sang–jának agya elborult, őrült vérengzésbe kezdett, és a téboly a vonal minden tagjára átterjedt a testvérpár kivételével. Akkor Gonosz és Igazság maga mészárolta le a társait, mielőtt még a Vámpírtanács hóhérai megérkeztek és végrehajtották volna a kivégzési parancsokat. Átkaroltam Gonosz derekát, így egyszerre öleltem mindkettejüket. Gonosz hajolt le elsőként a csókért, bizonyos szempontból ő volt kettejük közül a merészebb.

538

– Mi ilyen merészséget soha nem engedhettünk volna meg magunknak Sötét Úrnőnkkel szemben – hallottam egy férfi hangját. Ahogy megfordultunk, az évszázadokkal ezelőtti hóhérok egyike állt előttünk. Mischa valaha Harlekin volt, méghozzá Graziano, avagy a Dottore, a doktor az olasz vásári komédiából. Évszázadokon keresztül élt a maszk alatt, igazi arcát csakis azok láthatták, akik után kémkedett és akiket utána megölt. Több ezreknek, talán tízezreknek is az ő arca volt ebben a földi életben az utolsó, amit láttak. A legtöbb Harlekin több mint kétezer éves, márpedig ilyen hosszú idő alatt meghökkentően hosszú áldozati listát hozhat össze az ember. Kinézetre a legtöbben az átlagosnál is átlagosabbak voltak, mert az igazi kém beolvad, nem ríhat ki a környezetéből. A James Bond–féle kémfazon nem túl hatékony, mert amikor valakinek a fizimiskája annyira megjegyezhető, hogy a világ összes pultosa arcról tudja, hogy a martinit rázva iszod, nem keverve, akkor nehezen tudsz meglapulva, észrevéden információt gyűjteni bármilyen célpontról is. Az ilyen kém nem igazi kém, hanem inkább csali, hogy amíg ő látványosan tevékenykedik, addig az igaziak láthatatlanul elvégezhessék a tényleges munkát, az árnyékban meghúzódva gyilkolhassanak, és azon nyomban el is nyelje őket a sötétség. Mischa elég magasra nőtt, egy–nyolcvan körüli volt, sűrű, szőke haja egyenes, mint Gonoszé, csak éppen szinte fehérszőke, vagyis életében is ilyen lehetett, hiszen vámpírként sok napfény már nem éri, hogy tovább

539

fakíthassa. Gonosz haja aranyszőke volt, mert az övét sem sápaszthatta tovább semmilyen napfény. Mischa szeme kékséges kék volt, amilyennek az ember a nyári égboltot látja, csakhogy az övé a jeges téli eget idézte. Bárhonnan került is a Harlekin soraiba, arrafelé a fehérszőke haj és a kék szem lehetett az átlagos, szóval nyilván valami skandináv vidékről származott. – Anita gyöngédebb úrnő, mint a Sötét Anya volt – felelte rá Igazság. – Féltékeny vagy? – kérdezett rá Gonosz. – Mindannyiunk úrnőjének nem gyöngédnek kell lennie, hanem céltudatos vezetőnek. – Anita is vezet bennünket, ahogy kell. – De szerinted is jó vezető – fűzte Igazság szavához Gonosz is. – Csak féltékeny vagy, hogy mi élvezhetjük a kegyeit, míg te nem. – Ez hazugság, te is jól tudod. Csak azért mondod, hogy feldühíts. – Én magam is féltékeny voltam a többiekre, akik az ágyába juthattak, amíg én magam fel nem kerültem a listára. – De ne keverj össze önmagaddal! Engem ennél keményebb anyagból öntöttek – mondta Mischa, és közelebb jött az ajtótól, ami mintha a fürdőszobát rejtette volna. – Pedig sem a karddal, sem a lőtéren nem vagy keményebb nálam – provokálta tovább Gonosz. Mischa elvörösödött, a keze ökölbe szorult. Ahhoz képest, hogy milyen vénséges vén vámpír volt, elég könnyen fel lehetett húzni. A legtöbb nagy öreg ijesztő, szinte nem emberi módon uralta az érzelmeit. 540

– Késsel és puskával én vagyok a jobb nálatok – préselte ki az ajkai közt. – De karddal és pisztollyal alattunk maradsz – csadakozott a szópárbajhoz Igazság is –, bárddal pedig nem is próbálkozol. Igazság mellett szóljon, hogy csakis azért szállt be, mert Mischa nálatokat mondott. Igazság ritkán kezdeményezett konfliktust, viszont annál gyakrabban zárta le őket. Általában Gonosz kezdett kötekedni, hogy aztán tréfás könnyedséggel üsse el a végét, mert az már nem érdekelte, hogy ki is jön ki jobban a vitából. Igazságot sokkal jobban érdekelte a kimenet, ha már egyszer belefolyt maga is. – Még én is jobban lövök nálad pisztollyal – mondtam. – Mármint a lőtéren, célba. Igazi harcban nem. – Igazi harcban is elég jó vagyok – vontam meg a vállamat. – Igen, mélyen lenyűgözött az a lövés, amit a híradóban láthattunk – mondta Mischa szinte fájdalmasan, nem hittem volna, hogy képes vagy rá. – Meg kellett tennem, ezért meg is tettem. – Attól, hogy valamit mindenképpen meg kell tenni, még nem feltétlenül képes rá az ember, Anita Blake – mondta elmélázva. – És hogy olyan emberpróbáló körülmények között is képes voltál rá... lenyűgöző. – Mibe, hogy fáj kimondani? – ugratta tovább Gonosz. – A mi Sötét Úrnőnk fegyver volt – vetett rá komor pillantást Mischa. – Neki nem kellett se pisztoly, se kés, se edzés. Veszedelmesebb volt úgy is bármelyikünknél. – Ez most azt akarja jelenteni, hogy Anita veszedelmesebb a megmaradt Harlekinnél? – érdeklődött Gonosz. 541

– Nem – köpte megvetően Mischa. – Épp most mondtad, hogy Minden Sötétségek Anyja hatalmasabb volt mindannyiótoknál. Akkor az, aki végzett vele, természetszerűleg erősebb nálatok, nem? – kérdezte Igazság. Mischa némán rázta meg a fejét. – Sokat tanakodnak maguk közt, hogy egy egyszerű, halandó asszony hogy lehetett képes legyőzni sötét úrnőjüket – lépett be a szomszédos hálóból egy másik férfi. Mischánál jócskán magasabb volt, a vállai szélesebbek, nagyobb az egész felépítmény. Kuszán göndör, barna haja volt, a szeme vörösesbarna. Ha valaki nem tudta pontosan, hogy mit lát, emberi szemnek is hihette volna, pedig nagyobbat nem is téved. Mert medveszem volt, nagy, vörös, ősi barlangi medve szeme. Gazdáját Gorannak hívták, és már akkor vérmedve volt, amikor az emberi nagyvárosok legtöbbje pusztai legelő volt csupán, ahol szabadon kószáltak a marhák és egyéb kérődzők. Mischa pedig még nála is vénebb volt. Ha leengedtem a pajzsomat, és beléjük küldtem a nekromanciámat, az állkapcsom is belesajdult a vénségükbe. – Nincs ebben a szobában egyetlen egyszerű halandó sem – mondtam. – Jean–Claude hol van? – A másik szobában telefonál – mondta Gonosz, és a hangsúlyból rögtön tudtam, hogy bárkivel beszél is Jean– Claude, Gonosznak nem a szíve csücske. Mischának viszont nem okozott gondot, hogy kimondja, ami a csőrét baszta. – Urunk és mesterünk a szodomitával beszél, akit megseggel néha. – Szodomitával? – néztem nagyot. 542

– Asher van a vonalban – segített ki Gonosz, de jobb lenne, ha Jean–Claude nem hallaná, hogy így beszélsz a szerelméről, Mischa. – Állj! Egyszerre szodomita és megseggel? Milyen új szleng ez? – Nem új, csak próbál megbotránkoztatni – húzta el a száját Igazság barátságtalanul. – A szodómia résszel nem vitatkozom – léptem a vámpír és a medvéje felé –, de a megfarkal nem lenne helytállóbb? Mischa szeme villogott, levette, hogy kigúnyolom, de pontosan nem értette. Rég feltűnt már, hogy a régi vámpírok nem boldogulnak a szlenggel, még aki ismert és használt is néhány kifejezést, a többit nem mindig értette. Ráadásul a nyelv is nehézség volt, nehéz volt egyik nyelvről a másikra átültetni bizonyos fordulatokat. Igazság mögöttem állt, Gonosz a másik irányból kerülte meg a koporsókat és a termetes konferenciaasztalt, ami a szoba egyik felében terpeszkedett. Volt még egy dohányzóasztal is fotelekkel, azokat a falhoz húzták, hogy a koporsók jobban elférjenek. A beépített konyhát nem lehetett mozgatni, az maradt, ahol volt. – Mindannyiunkra nézve kínos, hogy Sötét Urunk visszakönyörgi St. Louis–ba azt a szodomitát. – Egyszer elnéztem, hogy így nevezed – mondtam –, és azt is a tudomásodra hoztam, hogy nem kedvemre való az elnevezés. De azt hiszem túl fáradt vagyok, hogy tovább finomkodjak veled. – Magad mondtad, hogy a szodomitaság vádját nem vitatod. – Semmi közöd ahhoz, amit a hálószobánkban egymással művelünk, amíg nem vagy te is a szeretőnk. 543

Mivel azonban nem vagy az, nem kell, hogy érdekeljenek a szexuális szokásaink. – Sértés ránk, akik elfogadjuk őt hercegünknek, hogy engedi egy másik férfinak, hogy így használja őt. – Szóval az a bajod, hogy azt gondolod, Asher dominálja? Mischa átgondolta, majd bólintott. – Ezt a megfogalmazást ugyan nem ismertem eddig, de azt hiszem, pontosan megfogalmazza a lényeget. Urunk van alul. Majdnem elnevettem magam. – Nahát, ha ez aggaszt, Mischa, megnyugtathatlak – mondtam, bár nem sok erőt éreztem magamban ehhez a beszélgetéshez.– Nem Jean–Claude van alul Asherrel. Ő dominál, nagyon is. A vámpír persze nem ismerte a szadomazo fogalmakat, ezeknek semmi köze nem volt a homoszexuális szexhez, meg úgy egyáltalán magához a szexuális aktushoz sem, de mindegy volt. – Úgy érted, Jean–Claude használja őt, és nem fordítva? – Ha ragaszkodsz ehhez a megfogalmazáshoz, ám legyen. Igen, így van – sóhajtottam, és nem fűztem hozzá, hogy legalábbis akkor, amikor én velük vagyok. Lehet, hogy amikor magukban voltak, váltottak, de engem ez rég nem izgatott, és most nem fogok elkezdeni olyasmin agyalni, ami nem is érdekelt, meg egyébként is... mi közöm van hozzá, ha egyszer tényleg nem érdekelt, mit művelnek kettesben? – Az van, Mischa, hogy szeretem a pasikat, és szeretem nézni, ahogy azok a pasik, akiket szeretek, együtt vannak, csodálni őket abban a tudatban, hogy a szépségük és erejük 544

később majd az enyém is lesz ugyanígy. Unom a homofóbiádat. Ma éjjel ráadásul kurvára kimerült is vagyok hozzá. Nem tudom, mit felelt volna erre, ha nem nyílik ki a szomszédos szoba ajtaja, és nem lép be Jean–Claude. Mischa egyetlen pillantása elég volt, hogy tudjam, előtte ugyan nem hangoztatta volna a korábbiakat, amivel engem terhelt. Lehet, hogy a háta mögött, előttem mocskolja Jean–Claude és Asher viszonyát, de a gonoszkodást nekem célozza, vagyis engem nem tisztel eléggé. Jean–Claude–tól tartott, tőlem nem. Ezt megjegyeztem magamnak, hogy ha majd nem leszek ilyen hullafáradt és nyakig az alvadt vérben, valamint a hullánál is hullább lények szutykában, megemésszem. – Látom, ma petité, mozgalmas éjszakád volt – kerekedett el kissé Jean–Claude szeme. Az akcentusát rég nem hallottam ennyire vaskosnak, és amikor ennyire franciásan beszélt, mindig kavarogtak benne az érzelmek, annyira, hogy hiába próbálta, nem tudta rendesen leplezni előlem. Értékeltem az erőfeszítéseit, mert legszívesebben kifakadt volna, hogy fülig véres vagy, látom, bizonyára ismét borzalmas veszélyben forgott az életed, és csoda, hogy egyáltalán túlélted... már megint. Hogy viheted újra meg újra vásárra a bőrödet, amikor pedig tudod, hogy mennyire szeretlek? De nem mondta ki, nem akart veszekedni, csak kecsesen felém siklott, és a kezét nyújtotta, mintha táncra kérne fel. Az ilyen pillanatokban rettenetesen közönségesnek, átlagosnak és nehézkesnek érzem magam. Elég jó a mozgás–látás koordinációm, gyors vagyok, tudom használni a testem, de soha nem leszek olyan kecses és 545

elegáns, mint ő. Évszázadok gyakorlása van ebben a mozgásban, és igen, ahogy erre gondoltam, leesett, hogy talán nem is csak az én féltésem miatt leplezi annyira az érzelmeit, hogy talán van egyéb rejtegetnivalója is. Hiszen Asherrel beszélt az előbb. Vagy nagyon jól, vagy pocsékul sikerült az a beszélgetés, de egyszerűen nem láttam rajta, hogy melyik. Ahogy az arcomra hajolt, és ajka az ajkamhoz ért, megéreztem az izgatottságát. A kevésbé belső őrök előtt szokásos szűzies csókunk hamar átfordult szenvedélyesbe, hogy végül ügyelnem és koncentrálnom kellett, nehogy az éles fogai felhasítsák a számat. Kifulladva, bután vigyorogva bontakoztam ki a csókból. Feldobott, összezavart, és úgy egészében mértéktelenül boldoggá tett ez a csók De nem a vámpírerő tehetett róla, Jean–Claude ilyen hatással volt rám. Olyan szélesen mosolygott rám, hogy az agyarai is kilátszottak ami szinte soha nem történt meg vele. Nyilvánvalóan annyira elégedett volt, annyira boldog, hogy már biztos lehettem benne, hogy a beszélgetés remekül ment, még a remeknél is remekebbül. – Közel már a hajnal, uram – szólalt meg Mischa megvetően. – Nincs idő a testi szerelemre. Jean–Claude egyeden pillantást vetett rá, de az is elég volt. Mischa mélyen meghajolt, a karja szűk, seprő mozdulattal ívet írt le a teste előtt, hogy az ember szinte látta a tollforgós kalapot, ami a gesztushoz dukál. A legtöbb Harlekin hajlongós volt, szinte földig hajtották magukat, de Mischához hasonlóan általában csak a sértő megjegyzések utáni pillanatokban, amikor jött a bocsánatkérés ideje, vagy ha nem akkor, hát ügyeltek, hogy a mozdulat gunyorosságot és megvetést üzenjen a 546

címzettnek. Csakis azért tűrtük meg őket, mert tényleg majdnem annyira jók voltak, mint amennyire jónak gondolták magukat, de legalábbis annyira mindenképpen, hogy ilyen vészhelyzetben, amikor Claudiának a legjobbakat kellett maga mellé válogatnia a kíséretünkbe, akkor közülük is mindig kerüljön a sorba pár. – Mondd csak, Mischa, hogy sikerült életben maradnod Minden Sötétségek Anyja mellett ilyen aljas jellemmel? – kérdezte Jean–Claude. Az akcentusa semmivé lett, az évszázados önkontroll a helyén volt. – A hús és a sértett érzelmek bagatell dolgainál többre tartotta gyilkos képességeimet – felelte Mischa hangosan és rezzenetlenül, bár én láttam, hogy a válla egy pillanatra megfeszül, ugrásra készen. Újabb sértéssel jött tehát, sőt, fenyegetéssel. És nemcsak én éreztem annak, mert Gonosz és Igazság kissé előlépett, nem be közénk, elállva az utat, csak felsorakozott, hogyha szükség lenne rájuk. – Tényleg azzal áltatjátok magatokat, hogy a gyakorlótéren túl is képesek lennétek legyőzni engem? – nézett rájuk megvetően Mischa. – Igen – vágta rá kórusban a két testvér. Kezük már a fegyverükön, és én is elléptem Jean–Claude–tól, hogy mindkét kezem szabad legyen, ha a szükség úgy hozza. Elméletileg Mischa csak a szokásos szarkavarását hozta, de persze soha nem az elméletek robbantják ki a viszályokat. – Én is nagyra tartom a képességeiteket, Mischa és Gorán – biccentett a másik férfinak is oda Jean–Claude –, ha nem így lenne, nem hoztalak volna benneteket magammal St. Louisból. De annyira nagyra nem, hogy

547

benyeljem a sértéseiteket. Felteszem hát a kérdést kertelés nélkül: ezt vegyem fenyegetésnek? – Nem, uram, dehogy – felelte kényszeredetten a vámpír, de a hang sehogy sem volt összhangban a mondandóval. – Elismered hát, hogy bajban vagy gondolataid megfogalmazásával – mondta lágyan, szinte kedélyesen Jean–Claude. – Nem én – vágta rá Mischa, ahogy azt várni lehetett. – Ezek szerint mégiscsak fenyegetőztél. – Nem, uram, dehogy... – kapkodta a fejét zavartan Mischa, járt az agya, és végül elég félszegen megtoldotta: – Legalábbis szándékosan semmiképp. – Mondd csak, Gorán, mestered kémnek is ilyen katasztrofális?! – Nem, Jean–Claude uram – mondta Gorán, de ahogy meghajolt, a szája mosolyra görbült. Annyival nagyobb volt a vámpírnál, hogy az ember nehézkesen ügyetlen meghajlásra számított volna, és nem. A vérmedve ugyanolyan elegáns könnyedséggel hajtott fejet, de persze neki is közel annyi évszázadnyi gyakorlás lehet már a háta mögött. Mischa öklei kifehéredtek, annyira szorította őket indulatában. Próbált uralkodni magán, ez nyilvánvaló volt, pedig tényleg vénséges vámpír volt, és ez náluk nem szokott kihívás lenni. A Harlekinek mind nagy önkontrollmesterek voltak, arcuk, hangjuk üres, mint akik éppenséggel arra várnak, hogy majd valaki a fejükbe plántálja a következő érzelmet, mert bennük annyira nincsen maguktól semmi. Engem ez egy kicsit mindig zavart, de a vámpírok már csak ilyen idegborzolóak tudnak 548

lenni. De Mischa nem ilyen volt, őt mindig is uralták az indulatai. – Bizonyára bosszant, ahogy néhány más néhai Harlekint is, hogy én lettem az új uratok és mesteretek. Tudom, hogy a Sötét Anya olyan vámpírokra küldött benneteket kémkedni, akiket elég erősnek érzett, hogy a Tanácsban akarja látni, vagy épp fenyegetésnek a hatalma ellen. Meggyőződésem, hogy soha nem kerültem fel a listára, soha nem figyeltetett, mert meg sem fordult a fejében, hogy fenyegetés vagy épp konkurencia lehetek bárkire nézvést is. Igazam van? – Igen, uram. – Bármelyikünknek dicsőségére vált volna a türelemnek és álcázásnak az a játéka, amelyet űztél – mondta mosolyogva Gorán. – Kellemes bók – ismerte el Jean–Claude. Mischa a homlokát ráncolta. – Mi zavar jobban, Mischa: hogy Belle Morte ágyasa lett az urad, vagy az, hogy egyetlen Harlekin sem látta meg időben, hogy fenyegető erő lehetek? – Sokat tanakodnak miattad, hogy még mit nem vettek észre a múltban – magyarázta Gorán. – Aláástad a felsőbbségtudatukat – tette hozzá mosolyogva. Mischa olyan gyorsan pördült meg, hogy a szem nem is követhette a mozdulatot, csak annyit láttam, hogy Gorán hátratántorodik, és a szája véres. Gonosz és Igazság ott termett, az egyik pillanatban még előttünk álltak, a következőben Mischa két oldalán, és Igazság elkapta a másik vámpír karját, mielőtt az még másodjára is megütötte volna a vérmedvét. Mischa másik

549

keze már Igazság felé lendült, de ő azt is blokkolta, következett a térd, és ki is robbant a harc. Alig tudtam követni a mozdulatokat, csak azt érzékeltem, vagy véltem érzékelni, hogy egyikük sem képes bevinni egyetlen ütést se a másiknak, olyan volt, mint egy végtelenségig felgyorsított full–contact edzés, csak épp mindketten meg is akarták ütni a másikat. És akkor Gorán is Igazság ellen indult, de Gonosz lekötötte, és már két irdatlan bunyó zajlott olyan kis helyen, ahol egy ilyen is nehezen fért volna el. Hogy miért nem rohantak be az őrök a folyosóról? Mert az egész szinte némán zajlott. Mert szinte hangtalanul küzdöttek, csak a ruha suhogása, a cipők surrogása, az izmok izmon csattanása és a lélegzetük hallatszott, amit én magam soha nem hallok, amikor gyakorolok, de akkora volt egyébként a szobában a csend, hogy most minden neszt észlelni lehetett. Jean–Claude csak figyelte őket, én meg őrlődtem mellette, hogy mit tegyek. Mind a négyen a mi testőreink voltak, és tessék, egymásnak estek. A végén még kárt tesznek egymásban, és akkor annyi emberrel kevesebbre számíthatunk. Ha magam lettem volna, lehet, hogy közbeavatkozom, hogy leállítsam őket, de itt állt mellettem Jean–Claude, a király, az elnök, minden vámpír feje. Ha ő nem állítja le őket, akkor nekem kellene cselekedni? Vagy várjak? A kérdés az volt, hogy mire várok, és ha végül arra jutok, hogy közbe kell avatkoznom, akkor hogy állíthatom le őket? Mischa köríves rúgással próbálkozott, de nem volt hozzá elég hely, a lába elakadt egy koporsóban, és csak a koporsó dőlt fel. Ettől persze ő is elveszítette egy pillanatra az egyensúlyát, és Igazságnak több se kellett. 550

Gyomorszájon vágta Mischát, erre az összegörnyedt, de közben már kapott egyet az arcába, amitől oldalra billent, és egy másik koporsóra zuhant. Hallottam, hogy nyílik a folyosóra nyíló ajtó, és épp csak egy pillantást vetettem arra, hogy érzékeljem Lisandrót és Emmanuelt. Fegyverrel a kézben rontottak be a szobába. Magasba tartottam a kezemet, hogy megálljt parancsoljak nekik, bár lehet, hogy nem is lett volna erre szükség. Nem akartam, hogy bárki lövöldözni kezdjen, hogy bárkit meglőjenek. A nagy csendben még mindig csak a zihálás hallatszott, de már csak két harcosé: ahogy visszafordultam a küzdelemhez, már vége volt, Gorán a földön hevert, Mischa a koporsón. Gonosz és Igazság ziháló mellkassal állt felettük, ami elég ritka látvány volt, vámpírok nem gyakran lélegeznek. Most is csak a küzdelem hozta elő, ebből láttam, hogy a két testvér rendesen megdolgozott a győzelemért. Kiütötték őket, ami nem kis produkció egy vérállattal és mestervámpírral szemben. Egymásra vigyorogtak, boldogan, vadul húzták fel az ajkaikat, hogy kivillanjon a fogsoruk. Gonosznak még az agyarai is kivillantak, amit nála még soha nem láttam. Azt nem tudtam, hogy Igazság is ennyire elragadtatja–e magát, mert ő háttal állt, és csak a tarkóját láttam. Gonosz arca oldalán vér szivárgott, Gorán is bevihetett legalább egy ütést. – Húh – hallatszott Emmanuel felől. – Azt érzem, hogy Gorán él, de mi van Mischával? – kérdezte Lisandro. A pisztolyát a földre szegezte, de el még nem rakta.

551

Eddig fel sem merült bennem, hogy egy ilyen vámpír– vámpír bunyóban egy gerinctöréssel az egyik vámpír akár végleg alulmaradhat. – Mischa túlságosan öreg vámpír ahhoz, hogy egy gerinctörés végezzen vele, nem? – tettem fel most hangosan a kérdést. Lisandro csak megvonta a vállát. Jean–Claude–ra pillantottam, ő nagy sóhajjal indult a koporsó felé. Igazság lehajolt volna, hogy csekkolja Mischa pulzusát. – Ne! – szóltam rá élesen. Igazság felnézett rám, de nem nyúlt az ernyedten heverő vámpírhoz. – Mi a baj? – Azonkívül, hogy talán megölted az egyik testőrünket? – Igen, azonkívül – bólintott zavartan Igazság. Előhúztam a Browningomat, Mischa tarkójához nyomtam. – Most csekkolhatod, hogy él–e. Igazság kissé összezavarodott, láttam rajta, de azért csak lehajolt. Nem kellett szemmel tartanom Mischát, a pisztollyal úgyis megérzem, ha mozdítja a fejét. A testét figyeltem, ahogy a harcban illik: a törzset kell figyelni, ahol a végtagok csatlakoznak, ott lehet észrevenni a mozdulat legelső jeleit. Mert ha a központ nem moccan, nem mozdul semmi sem. Láttam, ahogy a keze megfeszül, még nem a pisztolyán, hanem csak mellette. – Ne mozdulj, Mischa! Egy centit se – mondtam óvatosan, halkan, mert volt abban gyakoroltom, hogy viheti el az embert a hangja, amikor a pisztolyt célra tartja, a cső 552

valaki tarkóján, és az ujj a ravaszon. Veszélyes kombó ez, a legkisebb rezzenés is elég, hogy végleg rossz vége legyen. – Honnan tudtad, hogy csak megjátssza magát? – kérdezte Igazság. – Vámpírokra vadászom, rémlik? – Lisandro most le fog fegyverezni, hogy szépen lehiggadhass. – Én is le tudom fegyverezni – javasolta Igazság. – Nem, te nem. Ha te hozzáérsz, lehet, hogy megpróbál megölni, és akkor kénytelen leszek lelőni. – Gorán mindjárt magához tér – jelezte Gonosz. – Hallasz engem, Gorán? – kérdezte Jean–Claude. A vérmedve hangja kissé remegett, de mély volt az extra löket tesztoszterontól, amit a harc termelt. – Hallak, uram. – A harcnak vége, megértetted? – Megértettem. – Lisandro le fogja fegyverezni a mestered, nehogy valami szerencsétlen dolgot műveljen. – Szükségtelen. Már nyugodt vagyok – szólalt meg Mischa óvatosan, és a pisztolyom csövével az állkapcsa minden apró mozdulatát érzékeltem. – Le akartad lőni Igazságot, ahogy föléd hajolt – mondtam. – Megfordult a fejemben, de a pisztolyod csöve a tarkómon hathatós ellenérv volt. – És ha épp nincs a pisztolyom a tarkódon, mi lesz az ellenérv? – kérdeztem. – Vérem heves, de acélod hűvöse gyorsan lecsendesíti.

553

– Szép szavak. De mi a biztosíték, hogy később nem kap–e el megint a hév? – Mischa – szólalt meg Jean–Claude. – Igen, uram. – Add a szavad, hogy semmilyen módon, semmilyen eszközzel nem próbálsz Igazságon és Gonoszon bosszút állni ezért a közjátékért! Mischa mélységes mozdulatlanságba dermedt, még a pisztolyommal is éreztem a testében lezajló változást. Tudtam, hogy ha a pillantásomat az arcára merném emelni, akkor szoborarcát látnám, amin az életnek leheletnyi nyoma sem dereng. – Mischa – szólt Jean–Claude –, add a szavad! – És ha nem? – Akkor mapetite végleg lezárja ezt a vitát helyetted. – Ha meghalok, talán Gorant is viszem magammal a halálba. – Nagy kár lenne egy ilyen ostobaság miatt elveszítenünk őt, de tudta, mit kockáztat, amikor az oldaladon beszállt a harcba. – Igazság akadályozta meg, hogy Mischa másodszor is megüssön, miért törtél hát ellene? – kérdezte a vérmedvét Gonosz. – Mischa a mesterem – felelte magától értetődően Gorán. – A feleségek is gyakran nekiesnek a rendőröknek, amikor a férjüket, aki épp őket verte, be akarják vinni. Ezért is utálnak a zsaruk kiszállni családon belüli erőszak esetén – magyaráztam. – De miért akar valaki annak segíteni, aki bántotta? – kérdezte Igazság. 554

– Nem tudom, de így van. – Inkább választják a jól ismert poklot, mint az ismeretlen veszélyeit – mondta Jean–Claude. – Hogy? – néztem rá. – Mindegy, ma petite, nincs jelentősége. Mischa, add a szavad, hogy mehessünk végre mind lefeküdni! Most, hogy eszembe juttatta, hirtelen megéreztem a hajnal közeledtét, mintha egy óriás keze emelkedne a pillangó fölé, csak épp mi voltunk a lepkék, és pontosan tudtuk, hogy az óriás keze közelít. Mischa a szavát adta. – Elrakhatod a pisztolyodat, ma petite. Sok rosszat el lehet mondani a régi motoros vámpírokról, de azt nem, hogy nem tartanák meg az adott szavukat. Épp csak a másodperc töredékéig haboztam, mert Jean– Claude–nak igaza volt. Ez az egy a nagy öreg vámpírok mellett szólt, emiatt könnyebben lehetett velük boldogulni. A modern, fiatalabb vámpírok ugyanolyan könnyedén hazudtak bele az arcodba, mint az emberek, az ő szavuk szart sem ért. Levettem az ujjam a ravaszról, és elemeltem a tarkójáról a pisztolyt. A cső kerek lenyomata megmaradt a bőrén, annyira erősen nyomtam. Ha halandó lenne, meg is zúzódott volna. Hátrébb léptem, és csak akkor néztem bele a kék szemébe. Haragra számítottam, de tiszteletet, sőt csodálatot pillantottam meg benne. Na, erre nem készültem. – Felkelhetek? – kérdezte. – Fel – felelte Jean–Claude. Mischa nem mozdult, engem nézett. – Hallottad uradat és mesteredet. 555

– Ő nem ölne meg, te viszont igen. – Le nem lőne, de ez még nem jelenti azt, hogy nem is végezne veled. – Tiszta beszéd, sötét királynőm, de a pisztoly nálad van. – Kelj fel, Mischa, és ne csinálj semmi ostobaságot! Óvatosan ült fel, egy pillanatra sem vette volna le rólam a szemét. – Képes lettél volna megölni. – Ez a munkaköri kötelességem része. – Hogy megölj valakit, akinek a fejére kivégzési parancsot kaptál, aki elvette egy halandó életét. De te azért lőttél le majdnem, mert kárt akartam tenni Igazságban. Vagy többre tartod őt szeretődként, mint hittük, vagy bármelyik testőrödért megtetted volna ugyanezt. – Csak akkor fogok bárkire is fegyvert, ha képes lennék meghúzni a ravaszt is. És csak akkor húzom meg a ravaszt, ha meg akarom ölni azt, akire pisztolyt fogok. Én soha nem blöffölök, Mischa. Értjük egymást? – Nem, de ha arra vagy kíváncsi, hogy elhiszem–e, hogy képes lennél megölni, akkor a válaszom igen, igen, azt elhiszem. Belenézek a szemedbe, és nem látok benne megbánást, ahogy megkönnyebbülést sem, hogy nem kellett lelőnöd. Egyszerűen nem érdekel, hogy fordult a helyzet, nem érzel semmit az egésszel kapcsolatban. Ezt nem tudtam rólad. – Mit? – Hogy hidegvérrel gyilkolsz. Azt hittem, hevesen ölsz, ahogyan dugni szoktál. – A gyilkolást nem élvezem, a szexet igen – feleltem. – Én élvezem a gyilkolást – mondta Mischa halvány mosollyal, és közben engem figyelt. Látta, hogy elhúzom a 556

számat. – Zavar, hogy élvezem a gyilkolást. De miért? Semmivel se vagyok rosszabb a véroroszlánodnál, ő pedig a szeretőd. Ha ilyen kényes vagy az effélére, hogy dughatsz Nickyvel? – Elég – kiáltotta Jean–Claude élesen, hogy mindenki felkapta a fejét. Mischa és Gorán ismét mélyen meghajolt. Gonosz és Igazság csak a fejét hajtotta meg, öklét a szívére szorította. Lisandrót és Emmanuelt nem láttam ugyan, de nem hinném, hogy ők hasonlóan hivatalos gesztusokat tettek volna. Csak álltam ott, és azon merengtem, hogy hirtelen mi ez a sok nagy gesztus és formalitás. – Hamarosan itt a hajnal – nyújtotta felém a kezét Jean– Claude, én pedig elraktam a pisztolyomat, és odaléptem hozzá. A karjaiba vett, megcsókolt, már nem olyan hevesen, mint az előbb, de éreztem, ahogy a mozdulataira már ránehezedik a nap közelsége. Voltak éjszakák, amikor csakis arra vártam, hogy végre kidugja a látóhatár fölé a fejét a nap, amikor vámpírokkal küzdöttem életre–halálra, és most itt álltam az ország leghatalmasabb vámpírjának az ölelésében, a szívében. Éreztem, mennyire faramuci ez a helyzet, de különösebben nem zavart. – Holnap este megérkezik közénk Asher – mondta halkan, sietve. – Kocsival hozzák el, nincs innen messze. És majd velünk együtt repül haza. – És persze a lehető leghamarabb látni akar téged. – Mindannyiunkat. Ebben azért kételkedtem, de a kételyeimet megtartottam magamnak. Tisztában voltam vele, hogy kit szeret Asher a legjobban, pokolian biztos lehettem benne, hogy nem engem és nem is Nathanielt. Nagyon is jól tudtam, hogy 557

Jean–Claude ez a személy, bár Sátit nehezen tudtam volna elhelyezni Asher érzelmeinek listáján. – Ezek szerint jól ment a beszélgetés. – Nagyon jól – mosolygott ugyanazzal a boldogsággal Jean–Claude, mint amikor belépett a szobába. Lábujjhegyre álltam, és mosolyogva megcsókoltam, mert ha a szerelmed boldog, örülsz a boldogságának, még ha egy másik szerelme miatt boldog is. Nálunk legalábbis így megy. A mi kis csoportunkban Asher az egyetlen, akit féltékenység gyötör. Csak remélhettük, hogy kivételesen a zöld szemű szörnyeteg nélkül tér vissza közénk. Erre babonásan össze is kulcsoltam volna az ujjaimat, ha épp nem kellett volna édesen cirógatniuk Jean–Claude–ot.

558

51. Egy órája elmúlt már a hajnal, a vámpírok mind a koporsóikban feküdtek, Lisandro és Emmanuel pedig Claudiához kísérte Gorant. Lehet, hogy csak szolgálatba került, de lehet, hogy Claudia neki is megadta a beosztását, mindenesetre Lisandrót félrevontam, és beszámoltam neki Nilda pánikrohamáról a reptéren, hogy az indulataival hogy rúgatta ki magát a csoportból, de közben mennyire rettegett a mestere haragjától. Aki mellesleg Gorant is megütötte. Tudni akartam, hogy más Harlekin–tagok is bántalmazzák– e a hívóállataikat, és ha igen, milyen mértékben, mert nekem az ilyen nagyon nem kóser. Nicky és Sáti megint csatlakozott hozzám, ültünk a totál ránk aszalódott zombimocsokban. De azt már volt alkalmam megtanulni, hogy bármilyen kimerült is az ember, ilyen állapotban tusolás nélkül nem fekszünk le. – Le kell zuhanyoznunk – jelentettem hát be. – Azt ígérted, segítesz megmosakodni – vigyorgott Sáti. – Én pedig nem fogadom el, hogy kimaradjak a zuhanyszexből – csatlakozott Nicky is. – Hékás, nekem traumám volt – nézett rá Sáti. – Csak mert átestél a tűzkeresztségen, még nem jelenti azt, hogy neked jut a szex Anitával, nekem meg almás. – Ha ezt így folytatjátok, egyedül fogok lezuhanyozni. Úgy meredtek rám mind a ketten, mintha kínaiul szóltam volna. – De imádod a zuhanyszexet. – A szexet imádod, ahogy van – toldotta meg Nicky.

559

– Fáradt vagyok, elgyötört, és úgy vitatkoztok azon, hogy melyikőtökkel szexelek a zuhany alatt, mintha nekem nem lenne választási jogom. Pedig nehéz lenne kihagyni a számításból srácok. Egymásra néztek, Sáti zavarba jött, Nicky pedig egyenesen belenézett a szemembe, mint aki a gondolataimba akarna belelátni. Gondolom, éppen ezen mesterkedett. – Kivel szeretnél zuhanyozni? – kérdezte végül. – Per pillanat egyikőtökkel sem – vágtam rá durcásan. Nem is tudom, miért mondtam. Mind a ketten csodás szeretők voltak, ráadásul sokkal egyszerűbb és hatékonyabb a rám száradt izét levakarni, ha van, aki segítsen. – És akkor? Nicky fogja kimosni a hajamból a beleszáradt zombikat? – kérdezte már–már viccesen Sáti. – Nem az én dolgom a mosdatásod – mondta Nicky, de közben rám nézett. Megszólalt a telefonom, Edward csöngése szólt, muszáj volt felvennem. – Hahó, Ed... Ted. Mi az ábra? – Nehogy elcseszd! – Mit? Mit ne csesszek el? – Először is Sátit és Nickyt. – Tudom, már a liftben is mondtad. – Tudom, hogy tudod, de most is dühös a hangod. Ismerlek már. Ilyenkor undok vagy, és piszkálódsz, és a végén olyasmit teszel vagy mondasz, amit te bánsz később a legjobban. – Lezuhanyoztál egyáltalán, mielőtt átmentél lelki segélybe? – kérdeztem dühödten. Dühös voltam, de kicsit 560

össze is voltam zavarodva. – Egyáltalán, mióta osztogatsz te nekem tanácsokat pasiügyekben? – Épp csak kimásztam a zuhany alól, de bevillant, hogy mire felöltözöm, már nyilván belekötsz valamelyikükbe. Vagy mind a kettőbe egyszerre. És szinte azóta kritizáljuk és segélyezzük egymás magánéletét, amióta ismerjük egymást, ami azért elég bizarr, ha belegondolsz. És ez igaz is volt, szóval eléggé ledermesztett. – Régebben az volt a tanácsod, hogy túlbonyolítom az életemet, a legegyszerűbb, ha keresek magamnak valakit, akivel jó az ágyban, és pont. – Akkoriban még nem értettelek, ahogy önmagamat sem értettem. De most azt mondom, ne Nickyn és Sátánon vezesd le az indulataidat. Nicky jó srác, és Sáti is kitartott, amíg a harc meg a takarítás folyt, és csak akkor roppant meg, amikor már mindegy volt, és amikor már totál összecsapott a feje felett a szar és a félelem. Ne rajtuk verd le a rossz napodat! – Nohát, mint tiszta forrásból, úgy csörgedeznek a szádból a párkapcsolati bölcsességek. – Ha rossz tanácsnak érzed, hát ne fogadd meg – mondta. – Nem mondtam, hogy rossz. – Akkor ne veszekedj velük. Ne feledd, hogy az egyikbe szerelmes vagy, a másikat meg rohadtul szereted. – Igen, uram – vágtam rá makacsul, szinte durcásan. – Azt teszel, amit akarsz, Anita, de ebben a hangulatodban nem hiszem, hogy a legjobb ötlet egyedül lefeküdnöd. – Régebben mindig egyedül feküdtem le.

561

– Ja, és nyomorult voltál, boldogtalan. Lehet, hogy nem teljesen értem, hogy működhet ennyi pasassal az életed, de azt látom, hogy soha ennyire boldog nem voltál. Nem tudom, milyen mértékben köszönheted ezt Nickynek vagy Sátinak, de valamennyire mindenképp, szóval ezt tartsd jól az eszedben. Én alszom egyet, mielőtt valami jelvényes alak felhívna, hogy vészhelyzet van – mondta, és letette. Csak álltam ott a süket telefonnal a két pasim közt. Sáti arca csupa kérdőjel volt, Nicky igyekezett közönyösen nézni, és úgy is nézett, csak éppen ez a közönyössége árulta el, hogy mennyire végtelenül nem közönyös. – Ne haragudjatok! – mondtam mély sóhajjal. Összenéztek, majd vissza rám. – Miért? – kérdezte Nicky. – Hogy indulatos voltam, és rajtatok vezettem le a rosszkedvemet. – Nem gond, a Menyasszonyod vagyok, úgy bánsz velem, ahogy tetszik. – Tudod, mennyire utálom, hogy ezt komolyan is gondolod? – Tudom, de akkor is így van, és ha nem tettél volna a Menyasszonyoddá, akkor megöltelek volna, és a falkámmal együtt megöljük Jasont, Micah–t és Nathanielt. Nagyon rossz ember voltam, vagyok. Rosszfiú vagyok, vagy legalábbis az lennék, ha a te erkölcsi korlátaid és felháborodásod nem gátolna meg benne. – Tudom, tudom, én vagyok a te jó lelkiismereted. – Nem, annál is több vagy – lépett közelebb hozzám. – Az éjjel azt mondtad, hogy szeretsz. És éreztem, hogy komolyan gondolod. – Komolyan gondoltam. 562

A kezét nyújtotta, én megfogtam. – Oké, srácok, érezzétek jól magatokat! – szólalt meg Sáti. – Keresek magamnak egy másik szobát. Összenéztünk Nickyvel, felvontam a szemöldökömet. – Miattam nem kell elmennie – mondta. – Maradj! – Épp most vallottatok egymásnak szerelmet. Első ízben – nézett ránk Sáti. – Most kettesben kellene töltenetek az éjszakát. – Mert? – kérdezte Nicky. – Mert szerelmesek vagytok– felelte Sáti, mintha ez mindenre válasz lenne. – Semmin nem változtat, hogy Anita azt mondta, hogy szeret. – Pedig kellene, nem? – Már miért kellene? – Magyarázd el neki! – nézett rám Sátán. – Mit? Én Nickyvel értek egyet. – De nem kéne kettesben töltenetek az éjszakát, hogy megünnepeljétek a szerelmeteket? – Részben azért szeretem Nickyt – szorítottam meg mosolyogva a kezét –, mert nem problémázik azon, hogy Nathaniellel, Micah–val, Jean–Claude–dal, Asherrel meg még mindenki mással is osztoznia kell rajtam. – Nem is zavar? – nézett Sáti Nickyre. – Nathaniel szerint ebben te még nálam is jobb vagy, szóval nem értem, miért kérded. – Mert folyton előjön bennem ez a tigrisklánelv, hogy ha az ember egyszer szerelmes lesz, akkor monogámmá válik – rázta a fejét Sáti mosolyogva. – És ha Asher visszajön, meg fogom próbálni én is, és gondolom... gondolom, ilyen 563

vagyok. Nem is tudom, valahogy úgy érzem, hogy a szerelem biztosan mindent megváltoztat, nem? – Ha az ember jól csinálja, akkor a szerelemmel gazdagodsz, nem kevesebb leszel – mondtam neki. – Ez mit jelent? – Azt, hogy ha boldogok voltunk a kis poliamasius csoportunkban azelőtt, hogy Nickynek megmondtam volna, hogy szeretem, akkor minek változna meg bármi is pusztán attól, hogy kimondtam azt a szót? Sáti átgondolta, bólintott, beszívta az alsó ajkát, és megint bólintott. – Oké, ez a logika kiüti az én szentimentális izémet. És akkor? Hogyan tovább? – Hárman nem férünk el a zuhany alatt – mondta Nicky. – Nathaniellel és Micah–val beférnénk hárman, de nektek túlságosan is széles a vállatok ehhez. Sáti hirtelen szélesen elvigyorodott, elillant minden korábbi komolyság a szeméből. – Soha szállodában ekkora zuhanykabint még nem láttam, nagyobb, mint amit Jean–Claude a cirkuszban csináltatott. – Csúcs. – Akkor lemossuk magunkat, és jöhet a hármas szex a zuhany alatt – foglalta össze Nicky. – Jól hangzik – bólintottam rá. – A jónál is jobban. Csodásán hangzik – nevetett Sáti.– Nem hittem volna, hogy egyszer még kihámozlak a ruháidból. – Szerintem ez most nem rám vonatkozott – néztem Nickyre.

564

Nicky lecsüggesztette a fejét, nagyot sóhajtott, majd elnevette magát: – Ha nem hoztad volna fel, letapizhattál volna, és utána mondhattad volna, hogy valamit félreértettél. – Láttam, ahogy zsákolsz, nem szeretnék veled félreértést, Nicky – mosolygott rá Sáti. – Érthető – kacagott nagyot a véroroszlán. – Anitán osztozunk, nem egymáson. – De ha véletlen hozzád érek, nem gáz? – Nem hát. Sáti képén a régi vigyor virult, az a félig rosszaság, félig kéjvágy és teljes egészében bűbáj. – Csúcs. És tényleg csúcs volt.

565

52. Vannak pillanatok, amikor a vetkőzésben nincsen semmi szexi. Ha az ember csupa száraz vér és agyvelő, az éppen egy ilyen pillanat. Először megszabadultunk a fegyverektől, azokon is találtunk zombicafatokat, de majd letakarítjuk őket később. A golyóálló mellényünk alatt legalább tiszta maradt a felsőnk, persze így a mellényeket kell majd kitisztítani. Ráadásul az enyémet kifejezetten méretre kellett csináltatni, még csak váltás darabom se volt. A férfimellények sehogy se passzoltak a nőkre, de én szerencsére elég kicsi vagyok, és bárkitől kérek is kölcsön, mindenképpen elég bő vállban és hátban, hogy a melleimet legalább ne préselje össze, ahogy a nálam nagyobb nőknek. Ahogy most jobban megnézegettem a sok mocsokkal és folttal, hát lehet, hogy nem jönne rosszul egy váltás garnitúra. Mindhárman odakoncentráltunk, amíg a fegyvereket, a golyóálló réteget hámoztuk le magunkról, nem volt ebben semmi dögös, semmi izgató. Aztán következtek a felsők, és Nicky akkor nézett rá a melltartómra, jó, a melleimre, amelyek történetesen épp fekete szaténba voltak csomagolva. – Szeretem ezt benned – jegyezte meg. – Mit? A melleimet? – Azokat is – vigyorgott, de azt még jobban, hogy nem hisztizel velem, ha bámulom őket. – Push–up melltartóban járok. Gondolom, ha utálnám, hogy a népek megbámulják a melleimet, akkor valami mást hordanék. 566

– Ja, de tudom, hogy Nathaniel csomagolt neked, vagyis csak szatén meg csipke meg push–up van nálad. – Gyanús, hogy nem is nagyon van nekem más – ingattam mosolyogva a fejemet. – Ezt is szeretem benned. Aztán egy mozdulattal lehúzta a pólóját, hallottam, ahogy az egyik válláról halk reccsenéssel szakadt le a bőrről, mert a rászáradt trutyi odaragasztotta, de a mellénnyel legalább a póló nagy részén nincsen dzsuva. A mellény szempontjából ez persze szívás, de alatta nincs semmi, ami lelkileg jót tesz, mert távolabb van a szutyok a bőrünktől. Az izmos mellkasát meg a vállait gusztáltam. Majdnem el is vonta teljesen a figyelmemet a lapos hasáról... – Hm... micsoda kockák. – Ja, hát néhány kolléga ki is van akadva, hogy nekik akkor is kevesebb a kocka, ha ötször annyit dolgoznak is érte – vigyorgott. – Ez már genetika, nem mindenki tudja összehozni ilyennek, ha megszakad is érte. – Aha – mondta, és elégedetten nézett végig önmagán. Halk hangot hallottunk, olyat, amire az ember felkapja a fejét, és rögtön a forrását kezdi keresni, és attól függően, hogy kiben azonosítja, utána vagy vigasztalni kezdi az adott személyt, vagy próbál úgy tenni, mintha nem is hallotta volna azt a bizonyos hangot. Sáti már kicsatolta a derékszíját, de az ingét csak félig húzta fel a hasán. A kezeit furcsán tartotta el magától, mint aki nagyon nem szeretne hozzáérni valamihez, vagy éppenséggel már hozzáért ahhoz a valamihez, és most azt szeretné elkerülni, hogy minden mást is összekenjen vele. 567

Nickyvel összenéztünk, és egyetlen szó nélkül léptünk oda hozzá. – Hadd hámozzunk ki ezekből a göncökből – kértem, és igyekeztem csábítóan hangozni. Sáti elnyílt szemekkel nézett rám, a vonásait alig bírta türtőztetni, a páni rémület ott birizgálta a széleket. A két kezét úgy nyújtotta felém, mint egy ötéves, akinek bibis lett. Tiszták voltak, nem láttam rajtuk semmit, de az embert elkapja az a bizonyos önvádló pillanat, és hiába súrolja, sikálja magát, levakarhatatlanul látja a vérfoltot, mintha beleivódott volna a bőre minden pórusába. Nyúltam felé, hogy megérintsem, de elrántotta a kezét: – Tiszta... izé vagyok. – Én is – feleltem rá halkan. A szeme idegesen rebbent, villant a szemfehére, mint a lónak, mielőtt megbokrosodik. – Nincs semmi baj, Sáti, nyugi! Megrázta a fejét. – Az előbb azt mondtad, hogy nem hitted, hogy egyszer kihámozhatsz a ruháimból, és most egy fia bókot sem kapok – húzta Nicky. Erre halvány mosoly volt a válasz, bizonytalan, igaz, de annál mégiscsak pozitívabb reakció, mint amit én tudtam kicsikarni belőle. És végre megnézte Nickyt, végigmérte, végiggusztálta a meztelen, izmos mellkasát, ahogy az előbb Nicky az én melleimet. Nem egy pasim volt, aki egy ilyen pillantást minimum rossz néven vett volna, pedig elviselte, hogy néha más férfiak is vannak velünk az ágyban. Egyesek még akár ütöttek is volna érte. De Nicky lazán vette. – Így már sokkal jobb – mondta. 568

– Nem is szereted a pasikat – fürkészte az arcát félrebillentett fejjel Sáti –, akkor meg mit érdekel, hogy megcsodállak–e? – Szeretek meggyőződni róla, hogy nem csak úgy mondod–e – vonta meg a vállát Nicky, amennyire ekkora vállaltat vonogatni lehet. – Szereted tudni, hogy ha hagynád, megdugnálak–e, és közben ugyanúgy hajlandó vagy velem együtt zuhanyozni. A legtöbb heteró pasit ezzel ki lehetne kergetni a világból. – Én biztos vagyok a férfiasságomban. – Na, ez már igaz – szálltam be én is. Nicky rám mosolygott, én rá. – De akkor sem dughatsz meg. Én nem tartom oda senkinek a hátsóm. – Nekem úgy is jó – vonta meg most Sáti a vállát, és nem voltam biztos benne, hogy viccel. – Ha miattad áttérek, Jean–Claude–dal és Asherrel is csatáznom kell érted – vigyorgott Nicky. – Azt hiszem, maradok a heteroflexibilitásnak ezen az oldalán. Nem akarom túlbonyolítani az életemet. Sáti duzzogva csücsörített, és ha valaki nem látott még egy–nyolcvan magas izompacsirtát duzzogva csücsöríteni, hát bánhatja, mert eszementen jól állt neki. – Na, vetkőzés, és be a víz alá! – nevetett nagyot Nicky. Sáti arckifejezése erre a felszólításra gyökeresen megváltozott, a csücsörítés helyét valami bizonytalan reménykedés vette át. Eddig nem is tudtam, hogy tetszik neki a társa, de Nicky láthatóan tisztában volt ezzel. Csak én voltam ennyire vaksi, vagy a véroroszlánomnak ilyen jók az antennái?

569

Sáti gyors mozdulattal tépte le magáról a pólót, és hajította a földre, mint aki legszívesebben soha többet nem is érne hozzá, aztán kibújt a nadrágjából, és a korábban már levetett cipő és zokni mellé hajtogatta. És egyszeriben ott állt csont pucéran és gyönyörűen, de nem rám nézett kihívóan, hanem a másik pasira. Olyan volt, mintha azt gondolná, hogy na most Nicky majd megfutamodik, heteropánikba esik. Na, azt várhatta! Ha az idegeket teszteljük, hát én mindenképp Nickyre rakom a zsetont. Nem is okozott csalódást. Letolta a gatyáját, jó, egy kicsit fejtenie kellett, mert az egyik szára a combjára ragadt valami testnedvvel, de aztán letolta, ott harmonikázott a bakancsán, és ő kihúzta magát meztelen gyönyörűségében, gusztusosán, és úgy nézett bele Sáti szemébe provokatívan, hogy akkor most mondjon valamit, ha tud! Sáti kinyitotta a száját, becsukta, aztán hátravetette a fejét, és lehunyt szemmel, széles nagy jókedvvel kacagni kezdett. Nicky rám nézett, mosolygott. Akkor és ott elhatároztam, hogy soha nem próbálom átvágni Nickyt, mert nem vagyunk egy súlycsoport. Hazudni én is tudok, de ilyen szintű manipulációra még a lehető legjobb célért sem vagyok képes. Nicky a kezét nyújtotta, odaléptem hozzá. – Túl sok ruha van rajtad – mondta. – Erre van megoldás – mondtam. – Van bizony – helyeselt Sáti még mindig nevetősen. – De mennyire, hogy van. És volt is.

570

53. Segítettünk egymásnak megmosakodni. Sátinak háromszor is be kellett samponozni a haját, hogy kimossuk belőle a mocskot. Valami nagyon beletapadt, elég kiadós adagban, vagy talán a finom hajában maradt meg jobban. Nickyvel együtt szedegettük belőle a cafatokat, Sáti pedig vacogott, hiába, hogy forró víz zuhogott a vállára. Gyanús, hogy akár ötvenfokos vízbe is ülhetett volna, ettől akkor is vacogott volna közben a foga, még ha rákvörösre főzzük is. A csempés falnak támaszkodott, mintha kapaszkodna belé, hogy egyáltalán talpon maradjon. Nickyvel összenéztünk, a fejével intett, hogy öleljem át, és amíg ő tovább szedegette a feje hátuljáról a zombifalatkákat, addig én bebújtam Sáti válla alá. Ahogy megérintettem, összerezzent. – Én vagyok az, Sáti – nyugtatgattam. – Bocs, nem tóm, mi van velem. Ezt elengedtem a fülem mellett, hiszen mindketten pontosan tudtuk, mi van vele, de persze a tudás még édeskevés ahhoz, hogy orvosolni is tudjuk a bajt. Megérintettem megint, és már nem ugrált, hagyta. Simán elfértem a karja alatt, éppen a vállaim felett támasztotta a falat, annyira magas volt. Vagy harminc centivel nőtt nálam magasabbra, és ahogy közvetlen szemből felnéztem rá, tudatosodott bennem, hogy igazából nemcsak magas, de nagy is. A mellkasa széles, a vállai is, és ha rendesen edzett volna, hacsak feleannyi időt eltölt a súlyokkal, mint Nicky, bőven lehetett volna akkora, mint ő. Nem bántam, hogy ilyen lusta, és ezért nem nagyobbak az izmai, így is 571

szépséges volt, de persze nyilván az sem zavart volna, ha felgyúrja magát. Azt is imádtam, hogy Nicky meg olyan bámulatosan nagy, szóval eléggé mindenevőnek tűntem a testalkat kérdésében, egy kicsit nagyobb darab, egy kicsit magasabb, én akkor is tudom imádni. A haja így vizesen a válláig ért, szépen keretezte férfiasan szögletes állát. Kékséges szeme túlságosan is gyorsan pislogott, ahogy lenézett rám. Miközben Nicky rendületlenül bogarászta ki a koszt a hajából, én a nedves mellkasát kezdtem simogatni. – Azt hiszem, most nem vagyok abban a hangulatban, Anita. Nem hittem volna, hogy valaha is ilyet mondok, de folyamatosan az kattog az agyamban, hogy Nicky épp miket szedeget ki a hajamból. Már értem, miért a zuhanyzás az első dolgod, ha egy bevetésről hazaérsz. – Az az izé, ami az éjjel a kórház alagsorában szembejött, nagyon durva volt, Sáti – mondtam bele nagyon komolyan a szemébe. – Ez az egész még az én mércéim szerint is durva volt. Mészárlás. Nálam sem mindenestés program. Sőt, alapvetően ritkaságszámba megy az ilyen. – Azt akarod ezzel mondani, hogy mégsem vagyok nyamvadt cicamica? – Cicamicának cicamica vagy – mosolyogtam fel rá –, de semmiképpen nem nyamvadt. Ez nagyon brutál volt, mondom, még az én mércém szerint is. A húsevő zombival szinte nincs mit csinálni, nem lehet leállítani. És soha még ilyen rohadt sokat nem láttam egy kupacban belőlük – Komoly? – kérdezte halovány hangon, remegősen. – Komoly – simogattam meg az arcát.

572

A feje hátranyaklott, mintha Nicky túlságosan is húzná a haját, de aztán megláttam a véroroszlán hatalmas mancsát a hajában, ahogy erőteljesen beletúr. – Parancsolj, tiszta, mint a patyolat! Sáti hatalmasat sóhajtott, aztán ellökte magát a faltól, kihúzta a hátát, és beletúrt a hajába. Kétszer egymás után, megkönnyebbülten, míg végül hátrasimította az arcából. – Kösz, Nicky. – Egyszer majd viszonozhatod. – Ez most felhívás táncra? – nézett rá hátra a válla fölött Sáti. – Egy újabb közös zuhanyzásra invitálsz? – Eddig tökéletes úriemberként viselkedtél – mosolygott rá Nicky. – Nem fenyegeted az erkölcseimet. – Neked van még fenyegethető erkölcsöd? – néztem rá tréfásan. Nicky felvonta a szemöldökét. Most esett csak le, hogy az ő haja is hátra van simítva, hogy totál plán nyílik a jobb szeme helyén éktelenkedő forradásra. Alapvetően a hajával leplezte, hogy félszemű, mindig is szerettem, ha nem rejtegeti, ha végre láthatom a teljes arcát. Mert úgy éreztem, hogy olyankor elengedi magát, hogy biztonságban van mellettem. És ezt bírtam. Nagyon. – Nem, nincs – mondta határozottan gyászosan, semmi csipkelődés, és erről beugrott, hogy gyerekkorában bántalmazták, az anyjának nevezett nő szexuálisan és testileg is erőszakot tett rajta, ő kaparta ki a szemét is. Hirtelen ostobának és lassúnak éreztem magam, elefántnak a porcelánboltban. Közelebb léptem hozzá, végigsimítottam a csupasz karját. – Ne haragudj, nem gondolkodtam! 573

– Nem gáz – mondta. Hozzábújtam, de nagyon béna volt az egész, mert Nicky nem ölelt vissza, csak állt a karjaimban, mint valami cövek. – Kimaradtam valamiből, igaz? – hallottam a hátam mögül Sáti hangját. – Ja, alaposan – felelte Nicky. Felnéztem rá, az arcát fürkésztem. Félig elfordította, hogy a forradást ne is lássam, de persze nem hiúságból, ahogy Asher rejtegette a maga sebhelyeit, inkább csak távolságtartásból. De persze Nickynek nem is volt olyan egyszerű egy ilyen helyzetben totálisan bezárulnia, a kezével kellett volna előreigazgatnia a haját, az meg túlságosan is szándékolt, túlságosan is hiú mozdulat lett volna, és az kicsit se jellemző rá. – Nézz rám, kérlek! Rám nézett, de hetykén, távolságtartón, ahogy állt is. – Ne haragudj, hogy megfeledkeztem róla! – ismételtem meg a bocsánatkérést. Maradék szemében indulat lobbant, ahogy rám nézett, az oroszlánja energiája felhorgadt, hirtelen, mintha a forró víz melege is belőle áradt volna. – Hogy vagy képes megfeledkezni arról, amikor elég belenézned a képembe, hogy lásd?! – fakadt ki, és nyomatékül megérintette az arcán a forradást. Soha nem mondott még ehhez hasonlót, soha nem jelezte, hogy zavarná az a seb, az a hiányosság, ami pedig minden alkalommal, ha tükörbe nézett, felidézte benne a gyerekkor borzalmait. Abból is tudhattam volna, amilyen frizurát hord, hogy a hajával igyekszik dugdosni, de ilyen egyértelműen még soha nem mondta ki.

574

– Nekem az is csak te vagy – feleltem. – Amikor rád nézek, abban is csak téged látlak. – Érzem, hogy ezt tényleg így is gondolod – mondta, miután alaposan szemügyre vett. – Nekem tetszik ez a forradás – szólalt meg Sáti. – Az meg, hogy fegyverrel és test–test ellen is jobb vagy bármelyikünknél, hogy így kikompenzálod a fizikai hiányosságodat, egyszerűen lenyűgöz. Nicky próbált odébb húzódni a karomból, a haragja még forróbban lángolt. – Sátinak tényleg bejön a sebhelyed. Tappermániás. Erre Nicky megnyugodott kissé, és végre átkarolta a derekamat. Még nem ölelt át rendesen, de azért haladtunk. – Ha nem rémiszt halálra, szívesen be is bizonyítom, hogy az vagyok – jelentette ki Sáti. Nicky úgy nézett rá, mint akinek meggyőződése, hogy senki sem tud olyan korán felkelni, hogy őt halálra rémissze, de nem ismerte olyan jól Sátit, mint én. Volt egy olyan érzésem, hogy vértigrisünknek nagyon is vannak dolgai, melyekkel ráhozhatja a frászt, és fordítva. Csak épp Nicky az erőszak mezején tudta volna megfutamítani Sátit, amaz meg inkább az érzékiségén. Nem sok kedvem lett volna hozzá, hogy most ezzel kezdjenek egymáson kísérletezni. Tartottam tőle, hogy sírás lenne a vége. Sáti közelebb lépett, szorosan a hátamhoz simult, így Nicky karja beszorult kettőnk közé. Csak a másik pasi hasát érte, ez nem zavarta, mert nem emelt szót ellene. Egyelőre egyikük se ágaskodott, szóval kellemesen baráti maradt a szitu, nem túlságosan erotikus. Most Nicky arcához nyúlt.

575

Nicky elrántotta a fejét. Sáti karja lehanyatlott, az én karomon pihent meg. – Látod, hogy halálra rémisztelek – mondta, aztán lehajtotta a fejét, és csókot nyomott a hajamra. Jólesett az érintése, készségesen fordítottam felé az arcomat, hogy megcsókolhassa a számat is. Ahogy csókolóztunk, egyre jobban hozzásimultam, és Nickyt is egyre szorosabban öleltem. Sáti teste éledezni kezdett, és nekem ennyi elég volt, hogy még inkább hozzápréseljem a faromat. Nicky karja a derekamon kissé útban volt, ezért elhúzódtam tőle, hogy jobban érezzem Sátit. De Nicky közben elölről nyomult, ő is ágaskodni kezdett, ezért hát egy kicsit hagytam Sátit, és Nickyt csókoltam tovább. Gyöngéd, finom csóknak indult, az ajkunk éppen csak összeért, de egyre követelőzőbben falta a számat. Kihúzta a karját, ami Sáti és közém szorult, és egyszeriben ott voltam kettejük között, mint egy fincsi szendvics tölteléke. Éreztem, ahogy mindkettejük farka felágaskodik, elölről is, hátulról is keményen cirógattak. Hangosan felkiáltottam a gyönyörűségtől. Csak amikor Sáti hajolt megint csókért a számra, jöttem rá, hogy miért tapadnak rám annyira mindketten: miközben engem préseltek, egymás derekát karolták át, így húzták egyre szorosabbra a hármas ölelést. Nathaniel és Micah ezt szendvicsezésnek hívja, és mindig is imádtam, hogy én vagyok a töltelék. Felváltva csókolóztam mindkettejükkel, míg a végén már szédülten vonaglottam közöttük, mert mindketten nedvesek, kemények és fájdalmasan tettre készek voltak. Egyikük jobb volt az előjátékban, mint a másik, utáltam is,

576

hogy elpazaroljuk a nagy tehetségüket, de van, hogy a vágynak nincs türelme az előjátékkal vacakolni. Sáti felegyenesedett, már nem engem csókolt, hanem finoman megérintette Nicky forradását. Mivel a véroroszlánom nem tiltakozott, közelebb hajolt hozzá, ezzel még hatékonyabban felfeküdve a hátamra, és könnyeden finom csókot nyomott a hegre. Nicky még erre sem reagált, ezt Sáti bátorításnak vette, és a keze Nicky arcát kezdte simogatni, miközben végigcsókolta a forradást, ahol Nicky szeme volt valaha. Én csak néztem, ahogy csókolgatja. Nicky nem moccant, de én éreztem, hogy a vágya cseppet sem lankad, míg Sáti csókolja. Lassan és alaposan csókolgatta, haladt lefelé szépen a szájáig, és az utolsó csókkal Nicky száját érintette. Nicky elhúzódott, megrázta a fejét. – Ne! – mondta határozottan, de kicsit se dühösen. Sáti erre elvette az arcáról a kezét, és engem csókolt meg, szinte beitta a számat, olyan mohón. Végül elhúzódott, az ajkai elnyíltak, és olyan buja izgalom táncolt az arcán, hogy halkan, kissé ziláltan elnevettem magam. Nicky következett, és olyan gyöngéden, lágyan csókolt, mintha a szánk is szerelmeskedne. Amikor elhúzódott, remegett a térdem, és a szememet sem tudtam kinyitni, úgy belefeledkeztem. – Hú, ettől úgy érzem, érdemes lenne újra próbálkoznom – hallottam Sáti hangját. Felnéztem, Nicky mosolyát láttam, nagyon elégedett volt magával. Ezen én is csak mosolyogni tudtam, sőt vigyorogni, boldogan, határozottan rossz–kislányosan. – Tuti, hogy futok még egy kört, mert ez a vigyor... ez nagyon jó kis vigyor – mondta Sáti. 577

– Igen, ez egy jó kis vigyor – felelte rá Nicky mélyebb, még férfiasabb hangon, és azzal a mosollyal a képén, amiben ott bujkál a jó szex ígérete. Szerelmesen és vágyakozva nézett, tekintetében benne volt a bizonyosság, hogy mindenfélét megtehet és meg is tesz velem. – Miért van az az érzésem már megint, hogy kimaradtam valamiből, pedig itt vagyok én is? – kérdezte Sáti. – Szerelmes belém – mondta magyarázatképpen Nicky, és úgy tűnt, Sátinak ez tényleg meg is magyarázott mindent, mert azt felelte: – Mázlista vagy. Ilyesmit általában olyankor mondanak a pasik, amikor az jár a fejükben, hogy dögös a csajod\ gerincre vágnám én is, ha nem lenne erkölcsileg helytelen, és/ vagy nem ölnél meg, ha megtenném. Furcsa volt, hogy Sáti így udvariaskodott, miközben a meztelen seggemhez nyomta éppen a meredező faszát, és biztos lehetett benne, hogy mindjárt gerincre vághat, de persze a szex nem minden. Kellemes, persze, sőt, ha szerencsés flótás vagy, lehet akár kolosszális is, de a szíve mélyén mindenki a szerelemre vágyik. Megint felágaskodtam, hogy megcsókolhassam Nickyt, és most Sáti hátrébb húzódott, hogy a karjaimmal is ölelhessem, és Nicky is jobban hozzám férjen. A gyöngédség gyorsan mohóságba csapott. Aztán kibontakoztunk, és csak néztük egymást. – Most utoljára felajánlom, hogy gálánsán magatokra hagylak benneteket, srácok – mondta Sáti. – És hozzáteszem, hogy súlyos piros pontokat érdemlek, hogy képes voltam most is előhozakodni ezzel.

578

A vállam fölött néztem rá hátra Nicky öleléséből. Nem is tudom, mit mondtam volna, ha Nicky nem előz be: – Mellét vagy farát? – Mi? – nézett rá elképedve Sáti. – Hogy szeretnéd, hogy először megdugd, és utána leszopjon, vagy fordítva? Döbbenten fordultam vissza, és egyetlen pillantás elég is volt Nickynek. – Szeretsz engem, és én szeretlek téged, és ez így csodás, ahogy van, de a lelkem mélyén akkor is egy bunkó vagyok, Anita. Nyers és bunkó és erőszakos, és életemben először tőled kaptam gyöngédséget, tőled tanultam mindent ezen a téren, de ez még nem változtat rajta, hogy az vagyok, aki vagyok. – Rendben. Nincs gondom a munkamegosztással – biccentettem. – Csak kissé nyersen fogalmaztad meg, ennyi. És ez meglepett. – Jól van – vigyorgott Nicky szélesen. – Nos, Mephistopheles, a keblek vagy a popó híve vagy? – kérdezte, majd rám nézett, és a fejét félrebillentette: – ígyjobb? – Pompás, köszi – vigyorogtam. Sáti úgy méregetett bennünket, mintha most látna először. – Mi a gáz? – néztem rá. – Csak azon tűnődöm, hogy mikor jöttetek össze, és hogy nekem ez hogyhogy nem tűnt fel. Megint Nickyt néztem, aki magához húzott, nem is annyira szenvedélyesen, mint inkább romantikus szerelmesen, ami elég bizarr volt a körülményekre való tekintettel, konkrétabban, hogy még egy pluszpasi is van 579

velünk pucéran a zuhany alatt, de ez volt. Ha valami működik, nem kell piszkálgatni, próbáltam ezt végre megtanulni. – Úgy, hogy minden gondolatodat lefoglalta Asher – felelte Nicky. – Igaz – biccentett Sáti. – És a hátsóját kérem. Nicky vadul elvigyorodott, mintha inkább vicsorogna, bólintott. – Két végén dugjuk. – Szeretném kinyalni, miközben ő téged szop. – Zuhany alatt elég nehézkes mutatvány – tiltakoztam. – Menjünk az ágyba? – vetette fel Sáti. – Normál esetben boldogan mondanék igent, sőt. De ha nem tudok aludni, mielőtt felhívnak a zsaruk, akkor sírni fogok. Maradjunk most egy gyors közösülésnél – kértem. Sáti arcán fájdalmasan cikáztak az érzelmek, de végül megadó mosollyal bólintott. – Ki vagyok én, hogy a Tigriskirálynővel vitába szálljak? – Még mindig nem rajongok ezért az elnevezésért. – A Tigrisek Anyját jobban utáltad – hívta fel a figyelmemet Nicky. – Tény. – De sajna, most még nem fogunk dugni. – Mert? – Túl sok a beszéd, túl kevés a szex – mutatott lefelé, hogy lássam, lekonyult a szerszáma. Sátinál is ugyanaz volt a helyzet. – Ezen segíthetek – mondtam, és letérdeltem közéjük a vízbe.

580

– Akkor lesz orál és dugás is? Nem túl igazságos – jegyezte meg Sáti. – Én szeretem, és élvezek is mind a kettőtől – néztem fel rá. – Te vagy az első csajom, aki az óráitól is elélvez. – Megtennéd, Anita, hogy befogod a száját? – kérdezte Nicky. Sáti még nagyban magyarázott, amikor bekaptam a faszát, el is hallgatott a szó közepén. Fantasztikus érzés volt, imádtam, amikor egy pasi még ilyen puha és kicsi a számban, hogy könnyen bevehetem és ízlelgethetem, a nyelvemmel babusgathatom, és olyan mélyen magamba nyelhetem, amennyire csak szeretném, mert nem kapcsol be a garatreflex azonnal, és nem kezdek rögtön fuldokolni. Amíg így kóstolgattam, meg is maradt kellemesen kicsinek, csak akkor kezdett növekedni, duzzadozni, amikor lassan elkezdtem kihúzni a számból. Nicky belemarkolt a vizes hajamba, maga felé fordította a fejemet, és szabályosan magára rántott. Már nem volt olyan ernyedt, mint az előbb, attól állni kezdett, hogy végignézte, amit Sárival csinálok, a puszta várakozás pumpálta bele a vért, és őt már nem tudtam olyan egyszerűen magamba nyelni, és kicsit megforgatta a torkomat, ahogy mélyen magamba fogadtam, és a farka vége a garatomat érte. Nicky megfogta a fejemet, szorosan magán tartott, de a kezemet Sáti farkára kulcsolta, hogy érezzem, mennyire ágaskodik már ő is. A két duzzadó fasz érzése, egyik a kezemben, a másik a számban, a melegségük, a bőrük bársonyossága, ahogy szoptam és simogattam, felizgatott, és egyre hevesebben szoptam és simogattam mindkettőt. 581

Nicky megmarkolta a hajamat, és lerántott a farkáról. – Először beléd akarok menni – zihálta. Ugyanazzal a mozdulattal Sáti felé tolt, én meg már be is kaptam másik faszt, de közben nem engedtem el, így egyszerre simogattam és szoptam, nyalogattam a kis sima fejét. – Jaj, istenem – súgta. Nicky elkapta a derekamat és maga felé húzta a csípőmet, beigazított. Szerettem volna felé fordulni, hogy lássam, hogy mondjak valamit, de nem hagyta, odanyúlt, hogy a fejem maradjon a helyén, Sáti farkán. Világos volt, hogy mik a szándékai... besiklott a lábam közé a szerszáma, de a víz alatt mindig is szűkebb vagyok, így az ujjaival nyitott utat magának, elhelyezkedett, és akkor kezdett beljebb hatolni a nagyra nőtt makkja a szűk hüvelyembe. Már ez az érzés elég volt, hogy gyorsabban, mélyebbre szívjam magamba Sátit, a kezem stabilan tartsa a szerszáma tövénél. – Így nem fogom sokáig bírni – lihegte. Nicky csak jött belém egyre beljebb. Olyan szűk voltam, hogy sokkal hatalmasabbnak, vastagabbnak éreztem, mint amilyen, és az érzés fantasztikus volt, Sáti faszába kiáltottam a gyönyörűségemet. Sáti felnyögött, éreztem az előváladék sós zamatát. Nem sok kellett már neki, de nem zavart, mert Nicky végigért bennem, a testem átadta magát az élvezetnek, ahogy majdnem teljesen kihúzta belőlem a farkát megint, két kézzel tartotta a csípőmet, beállított, mintha valami táncba kezdenénk. Aztán belém hatolt újra, még mélyebben, és gyors, heves ritmusra talált, én meg egyre csak sikoltoztam Sáti mikrofonjába. – Mindjárt – nyögte a vértigris. 582

Nicky gyorsított, és minden döféssel mélyen elmerült bennem, a testünk összecuppant egy pillanatra, majd szétvált megint, és megint és megint, és a következő pillanatban már élveztem is, kibomlott bennem a gyönyör, és az utolsó sikolyom Sátinak is betett, már nem is én szoptam a farkát, hanem ő dugta a számat, de az orgazmusom ezt akarta, várta, mohón kérte mindkét hím tagot magába. Sáti elkapta a fejemet, a tarkómnál fogva szorított magához, ahogy mélyen belém tört, és szinte már fullasztó volt az érzés, kéj ide vagy oda. Próbáltam nem akarni lélegezni, mert úgyse tudtam volna. Nem mindig a garatreflex kapcsol be, néha a fulladás félelme hozza a pánikot. Ellazítottam a torkomat, és már sikítani se tudtam a gyönyörtől, mert Sáti annyira mélyen bennem volt, hogy nem fért ki tőle a hang. Éreztem, ahogy lüktet a farka bennem, és tudtam, hogy most fog belém élvezni, és akkor már jött is a forró áramlat, és próbáltam valahogy nyelni. Az ardeurrel nincs ezzel így semmi gond, mert az a tűz kikapcsol minden testi gátat, és csak az élvezet marad. De most nem kellett az ardeurt táplálnom, és mostanában igyekeztem minél több dolgot az ardeur nélkül megcsinálni, mert akkor legalább biztos lehetek benne, hogy véletlenségből nem merítem le halálosan egyik szeretőmet sem. Mert az eléggé tönkreveri a legjobb szexet is. Közben Nicky ritmust váltott, vagyis eddig a G–pontot célozta, és most beljebb vitte a fókuszt. Így hátulról ez még könnyebben ment. Sok nőnek csak a G–pont működik, a hátsó pontok nem annyira érzékenyek. Sokáig azt hittem, a méhszájam az, ami ilyenkor élvezetre lel, de nem, a pasik annál trükkösebbek néha, legalábbis némelyik, és ott 583

beljebb is megtalálják a G–pont megfelelőit. Nicky gyorsan meg is találta ezt a másik pontot, és a már éppen enyésző orgazmusom most újabb magasságokba csapott, Sáti pedig kihúzta a farkát a számból, hogy végre hangosan ki is kiabálhattam a gyönyörömet. Nicky még egyszer utoljára mélyen belém döfött, a két kezével rántott fel magára, és éreztem, ahogy megremeg bennem. Olyan mélyre jutott, hogy már szinte fájt, de az orgazmus mellett igazából mást nem is éreztem, a fájdalom is csak fokozta a kéjt. – Megyek én – mondta Sáti, és kissé bizonytalan lábakon kilépett a zuhany alól. Most már az én fejemre zuhogott a víz, kénytelen voltam lehajtani, hogy ne folyjon bele a szemembe meg a számba. Szívesen megkérdeztem volna, hogy mégis hova megy, de egyelőre nem találtam a szavakat. Még az orgazmusban jártam, az értelmes beszédre nálam várni kell még pár percet. Nicky még mindig mélyen bennem volt, tartott, ha akartam volna, se mozdulhattam volna. Rám hajolt, és megcsókolta a hátamat. – Az ember azt hinné, hogy egyszer megszokják végre, hogy kiabálni szoktál közben – mondta buján mély hangon. Vagyis Sátival nyilván meghallották, hogy a testőreink bedörömböltek az ajtón. Próbáltam zavarba jönni, hogy mindenki meghallotta odakinn, hogy szexeltünk, de Nicky rám simult, és morgott. A hang végigvibrált a testemen, mintha belülről zengetne meg a farkán keresztül. Beleborzongtam. Az arcát az arcomhoz nyomta, hogy a víz kettőnket nyaldosott.

584

– Ha Sáti nem lett volna itt, beléd vájtam volna a fogaimat, hogy megjelöljelek, de nem szabad megrémisztenünk a tigriskéket. És morgott megint, a mellkasa a hátamra simult, az arca az arcomhoz. Halkan, boldogan felnyögtem, ő pedig olyan mély nevetéssel visszhangozta, amelyhez már agyarak és karmok dukáltak volna.

585

54. Aranyló napsugár ébresztett, és ahogy kinyitottam a szemem, az arany hajzuhatag csak még aranylóbbnak láttatta a fényt. A függöny résnyire nyitva volt. Az ágy mozdult, és az arcomba kavarodott hajon keresztül Nickyt láttam, ahogy kimászik az ágyból. Vagyis a forró, puhán izmos valaki, aki hátulról szorosan ölel magához, Sátán lesz. Próbáltam volna kikotorni a haját az arcomból, de kiderült, hogy nem tudom mozdítani a karjaimat, mert Sáti annyira ölel. És a mozgásomra csak még közelebb fészkelte magát, még jobban szorított. Az ajtóból halk, mély hangokat hallottam. A fejemet el tudtam fordítani, és már láttam a résnyire nyitott ajtóban Nicky meztelen alakját, de a másik felet, aki kívül maradt, nem. Aztán Nicky kitárta az ajtót, és besétált Edward, én pedig gyorsan lenéztem magamra, hogy mennyire vagyok betakarózva. Ez a dolog az előbb még kicsit sem tűnt lényegesnek. Mint kiderült, Sáti nemcsak a karjaimat tartotta fogságban, hanem a takarót is, méghozzá a derekam magasságában. Pillanatnyilag a karja nagyjából takarta a melleimet, de a nagyjából határozottan nem elégséges, amikor olyasvalaki sétál be a szobába, aki nem a szeretőm. És hiába volt Edward a legjobb barátom, azért ez mégsem olyan, mintha a legjobb barátnőm lett volna. Elértem a takarót, de feljebb húzni nem tudtam, mert beszorult az is Sáti alá. Nem volt más választásom, mint meglapulni Sáti mögött, és kiszólni:

586

– Csak egy percet adj, Edward! – lehetőleg határozottan és higgadtan, de ez nem jött össze. Edward felnevetett, a ritka madár igazi nevetésével. Méghozzá Nicky jelenlétében, vagyis tényleg nem lehet róla rossz véleménnyel. – Elfordulok, hogy valamit magadra kaphass – mondta nagy nevetősen. Szerintem soha nem hallottam még ennyire jól szórakozni. És azt hiszem, nem is csak az én zavarom mulattatta, hogy olyan kétségbeesetten próbálom felébreszteni Sátit, hogy megszerezhessem alóla a takarót, a jókedvében benne volt Donna is, hogy próbálja feldolgozni a problémáit, és hogy hamarosan össze fognak házasodni. Lehet, hogy tényleg nevetséges voltam, de az is tény, hogy Edward boldog volt végre. Amikor évekkel ezelőtt megismertük egymást, mindketten rohadtul nyomorultak voltunk, csak épp nem tudtam róla. – Mindjárt, jól van már – nyögte Sáti, ahogy kicsit dühödten böködtem. Edward háttal állt az ágynak, ahogy ígérte, és a válla rázkódott nevettében. Nicky totál meztelenül ácsorgott mellette, cseppet sem zavartatta magát, ahogy Sáti se, hogy lerángatom róla az összes takarót. Ostoba vérállatok a szemérmetlenségükkel. És az én ostoba szemérmességem. Edward szinte kétrét görnyedt nevettében, és ahogy hallottam, levegőt se nagyon kapott. – Örülök, hogy vidámságot csempészhettem az életedbe – morogtam. Sáti erre elvigyorodott, Nicky kuncogott. – Ne merészeld! – fenyegettem meg az ujjammal Sátánt.

587

Sáti szája megvonaglott, ahogy igyekezett visszatartani a nevetését. Nicky arca is majd szétcsattant. A kétszemélyes takarót magam köré csavartam, és bemenekültem a fürdőszobába, útközben megragadtam a kistáskámat, és persze az ajtóban ráléptem a gigászi leplemre, hogy szó szerint bezuhantam a fürdőbe. – A rohadt kurva életbe! Ennyi elég is volt, harsogva felnevetett mind a kettő. Felnyaláboltam a takarómat és a méltóságom csekély maradványait, aztán a hangos kacagásban magamra csuktam a fürdőszoba ajtaját. A tükörbe bámultam, és csak forgattam a szememet. Akkor esett le, hogy fogalmam sincs, mit akar Edward a szobámban. Le mertem volna fogadni, hogy munkaügyben jött, vagyis bűnügyben, vagyis megint mehetünk a rosszfiúk után, bogozgathatjuk a gyilkos szövevényeket, kereshetjük tovább a rejtelmes mestervámpírt. Ez le is hervasztotta a mosolyomat, még ha nem is teljesen. Ja, hát nem volt rózsás a helyzet, és az éjszaka határozottan brutál fordulatot vett, de a pasik nevetése még mindig behallatszott. Háttérzajnak kellemes, napkezdésnek határozottan nem rossz.

588

55. Chapman szövetségi rendőrbíró irodájában, az íróasztal szélére kiteregetett kivégzési parancs mellett egy szék peremén biggyeszkedett Hatfield rendőrbíró. Éppen azon volt, hogy a végrehajtást rám delegálja. Volt már ilyenre precedens, csakhogy Chapman valami miatt nem helyeselte. Hatfield űzött tekintettel nézett fel rá. Nem úgy nézett ki, mint aki egy szemhunyásnyit is aludt az éjjel óta. Lófarka kuszán állt, tincsek meredeztek kócosán belőle. Tegnap olyan nett és összeszedett volt, most meg összetört és elesett, akit az ember legszívesebben az ölébe vesz, úgy vigasztal. Volt egyáltalán valakije, akihez hozzábújhatott? – Nem értem, uram. A parancs eredetileg is Blake rendőrbíróé lett volna, ha nem fekszik sérülten a kórházban. – Ezt a parancsot magára szignálták, Hatfield, és magától várjuk el, hogy végrehajtsa. A nő arcán fájdalom villant, mély ráncok húzódtak élesen ott, ahol tegnap még semmi se volt. Korábban harmincnál fiatalabbnak saccoltam volna, ma jócskán többnek. Persze nem a kora tehetett róla, hanem a stressz. Csúnyán nyomot hagy az emberen. Aztán van, hogy a ráncok és a nyomok idővel eltűnnek, de nem mindig. Ahogy a mosolygóráncok a boldogságunkat hirdetik a képünkön, úgy kiabálnak a csalódásainkról és frusztrációnkról egyéb, bőrünkbe vájódó jegyek, ugyanolyan letörölhetetlenül, mint a sérülések forradásai.

589

– Hatfield rendőrbíró igazából a Természetfeletti Csoport tagja, ahogy mi is, uram – mondta Edward. – Tisztában vagyok vele, Forrester rendőrbíró. – Akkor feltehetően azzal is tisztában van, uram, hogy mi nem tartozunk az irányítása alá, mert maga a sima szövetségi hierarchiába, mi pedig a természetfelettibe tartozunk. Hatfield zavartan pislogott Edwardra, mint aki ugyan nem egészen érti, hogy miről van szó, de azt érzi, hogy végre megint nincs minden veszve. – Hatfield korábban éveken át tartozott alám, Forrester. Tudja a dolgát. – Én azt hittem, az a dolgunk, hogy az élet megőrzése szempontjából a leghatékonyabban hajtsuk végre a parancsokat – folytam bele én is a beszélgetésbe. – Természetesen – vonta össze a szemöldökét Chapman. – Akkor Blake–nek kell végrehajtania – mondta Hatfield. – Én is részt veszek az irányítása alatt az akcióban Forresterrel, de megnyugtatóbb lenne, ha ő vezetné a nyomozást. – Maga régebb óta tartozik a rendvédelmi kötelékbe, mint Blake. Öt évvel több tapasztalata van – próbált a lelkére beszélni Chapman. – Így van. És vannak kollégák, akik régebben a seregben szolgáltak, Blake pedig katona se volt, de a halhatatlanokkal vitathatatlanul neki van a legnagyobb tapasztalata, uram. Meggyőződésem, hogy az ezen a téren meglévő tapasztalatlanságom közvetlenül okolható a tegnapi öt halottért. – Ne magát okolja azért, mert Blake és Forrester visszatartotta az információt. 590

– Öntudatlanul feküdtem a kórházban, Chapman – löktem el magam a faltól. – Mégis hogy a halálba’ osztottam volna meg bárkivel is bármilyen információt? Rám nézett, biccentett. – Igaza van, ez túlzás volt. Elnézését kérem. – Én pedig csak azután érkeztem, hogy Blake rendőrbírót meglőtték – szállt be Edward is. – És csak másnap, késő éjjel ismertem meg a tényeket. Mégis mi módon tarthattam vissza bármit is, amivel a tegnap éjszakai haláleseteket megakadályozhattuk volna? – tette fel a nagy kérdést halkan és még higgadtan, bár az indulat ott vibrált már a mindig kedélyes Ted–hangban. Soha ennyire dühösnek nem hallottam még Tedet. Chapman áthelyezte egyik lábáról a másikra a testsúlyát, az ujjait a háta mögött kulcsolta össze, ahogy némelyik katonatisztnek szokása. A haja ősz volt, kurtára nyírva, ahogy a tengerészeknél szokás. Mégis inkább exkatonának tippeltem volna, mert a tengerészek a rendőrséghez és a szövetségiekhez átigazolva hajlamosak voltak túlságosan nyersek maradni, és ezzel a saját karrierjüknek keresztbe tenni. Általában a volt katonák másztak magasra a szamárlétrán, a volt tengerészek alacsonyabban ragadtak. Jó, akadtak kivételek, nem mondom, hogy nem, láttam már anyázó volt katonát és volt tengerész nagykutyát, de a szabály éppen ennek az ellenkezője volt. – Én is hallottam az atlantai rothadóvámpíros ügyről, uram – mondta gyorsan Hatfield. – Én is olvastam mindazt, amit Blake leírt abban a jelentésben, tudhattam az ügyről mindent, amit ők, de mégsem jutottam a megfelelő következtetésre, mégsem kapcsoltam, hogy ezeket a vámpírokat is el kellene égetni, mint azokat ott Atlantában. 591

Soha nem volt még dolgom ilyenekkel, és azt gondoltam... hogy a szétlőtt fej, törött gerinc és a roncsolt szív... átláttam a mellkasokon ütött lyukakon, uram. Azt gondoltam, hogy így már kellőképpen halottak. Tévedtem. Kezdtem megkedvelni, amiért ilyen készségesen beáldozza magát, és magára vállal minden felelősséget, mert tényleg ő volt a ludas: óvatosabbnak kellett volna lennie, és a nagyvonalúságát emberéletek bánták. De... akkor sem kellene így átadnia magát a bűntudatnak. – Azok a vámpírok korábban eltűnt polgárok voltak, Hatfield rendőrbíró. Tartoztunk a családoknak annyival, hogy beazonosítjuk őket, mielőtt még eltüzeljük a tetemüket – mondta Chapman. – Ezt értsem úgy, hogy a lefejezett és szíven lőtt vámpírok elégetése kikerült a standard protokollból? – meresztettem nagy szemeket. – Átlagos körülmények között nincs rá szükség. Arról nem is beszélve, hogy évtizedekkel ezelőtt eltűnt személyek aktáit zárhattuk le végleg. Hú! – Őszintén szólva meg sem fordult a fejemben, uram, hogy öldöklő vámpírokban az ország másik felében évtizedekkel ezelőtt eltűnt személyeket keressem. – Pedig több család is megkönnyebbülhetett végre a hírt hallva. – De a fogászati beazonosításhoz ép fej kell, vagyis csak a tiszta lefejezés jöhet szóba, tilos a fejet szétlőni, roncsolni – mondta valamivel kevésbé ellenségesen Edward. – Így van – bólintott Chapman. – Mert sokaknak nincs nyilvántartva az ujjlenyomata.

592

– De az évtizedekkel ezelőtt eltűnteknél a fogászati nyilvántartással se feltétlenül megy sokra – mondta erre Edward. – Ha egy fogorvos nyugdíjba megy, csak azoknak a pácienseknek az adatait és aktáit továbbítja kollégáknak, akik még élnek. – Ez igaz. – Akkor hogy azonosították a halott vámpírokat? – kérdeztem. – A még élő családtagok DNS–ével, lehetőleg női rokonokból származó mintákkal. – Mert az anyai ágon a legtisztább a genetikai vonal. – Igen, ezt kevesen tudják – biccentett Chapman. – Ifjúkori tévelygéseim idején szereztem egy alapdiplomát biológiából – feleltem. – Olvastam az aktájában. Téma volt, hogy talán a tudományos háttere miatt olyan hatékony. Maga szerint van szerepe a munkájában az ez irányú ismereteinek? Átgondoltam, bólintottam. – Ráadásul elég sok órát hallgattam természetfeletti biológiából, mitikus és a néphagyományból ismert szörnyetegekről, meg olyanokról, amelyek a valóságban is léteznek, és ez így elég nagy segítség volt, hogy pontosabban tudjam, mivel is állok szemben. – Rendőrségi, katonai előélete nem is volt, csakis biológiai, de mégis ezerszer jobban teljesített a kezdetektől fogva, mint azok a rendőrbírók, akik frissen érkeznek az iskolapadból. – Halottkeltő kollégám és Forrester rendőrbíró még szörnyetegekre szakosodott fejvadász korszakából volt a mesterem a halottkeltésben és a vámpírvadászatban. – Manuel Rodrigeuz halottkeltőre gondol, igaz? 593

Bólintottam. – Neki sincs semmilyen rendvédelmi tapasztalata. – Nem, uram. Ő régivágású vámpírhóhér volt. Akit karós–kalapácsosnak szokás nevezni. – A hullaházi kivégzésekben még mindig használjuk ezeket az eszközöket. – Ja, hogyne – feleltem, és nem is próbáltam leplezni a megvetésemet. – Amit ezek szerint nem kifejezetten helyesel? – Csak próbálja ki, milyen egy platnira láncolt, az életéért könyörgő lényt szíven döfni, aztán majd beszélgethetünk. – Elvileg nappal szokás csinálni, amikor komatikus állapotban vannak. – Ja, hát tényleg, de amikor még új voltam, akadtak olyan szellemes kollégák, akik brahiból rávettek, hogy közvetlen az elfogásuk után, még éjjel hajtsam végre az ítéletet. Pár élő kivégzés bőven elég, hogy elvegye az effélétől az ember kedvét. Hátrakulcsolt kezekkel hintázott álltában, és bólogatott. Gyanús, hogy az idegességét próbálta ezzel leplezni. De miért volt vajon ideges? – Ezt meg is értem, Blake rendőrbíró. – Jó tudni – mondtam, és alaposan szemügyre vettem az arcát, a szemeit. Vagy a végére tartogatja a feketelevest, vagy valami egészen másról van szó. Hatfield felnézett rám a székről, a szeme még jobban elkerekedett: – Jó ég, tényleg könyörgő, vergődő vámpírokat döfött szíven? – Ja. 594

– Én is lőttem már le olyanokat, akik rimánkodtak, de... – rázta meg a fejét, és a tollát a papír fölé emelte. – Ne! – szólt rá Chapman. – Miért ne, uram? – nézett fel rá. – Miért ne delegáljam a feladatot arra a személyre, aki a legjobban el tudja végezni? – Bevett gyakorlat, hogy az újonc rendőrbírókat tapasztaltabbakkal rakjuk össze, hogy tanulhassanak, ahogy annak idején Forrester és Blake is összeállt. De maga tapasztalt, Hatfield. Jó rendőrbíró, jó zsaru. – Az vagyok, uram, de pszichésen üres vagyok. Amikor a szövetségi képzésen elvégezték rajtam a kötelező tesztet, az eredményem totális nulla volt. Blake–nek kiváló adottságai vannak a halhatatlanokkal és az alakváltókkal, olyan lényekkel, amilyenekre vadásznia kell. Én ezt százévnyi gyakorlat tapasztalatával sem überelhetem. Ezeket a képességeket a szörnyetegekkel nem tudom megtanulni. – Természetfeletti állampolgárok – korrigálta reflexből Chapman. – Nevezze őket, ahogy tetszik, azon nem változtat, hogy nekem soha nem lesznek olyan képességeim és tudásom, amilyen Blake–nek a vérében van. A rohamosztagosoknál is egyre több pszichésen fogékony kollégát alkalmaznak, ahogy a rendőrségnél is kezd az lenni a gyakorlat, hogy a partnerek egyik fele legyen érzékeny. Úgy gondolom, hogy a természetfeletti csoportnál is így kellene eljárni. Egész éjjel azon tanakodtam, hogy hogyan cselekedhettem volna másképpen, és csakis azt a választ találtam, hogy kell mellém valaki, aki pszichésen fogékony, és megmondhatja, hogy az adott tetem tényleg halott–e, vagy figyelmeztethet, 595

hogy amire készülök éppenséggel rossz döntés. A protokoll és a rendelkezésemre álló információ szerint helyesen jártam el, uram, de meggyőződésem, hogy én nem birtokoltam az összes infót, ami segíthetett volna a döntéshozatalban, mert nem is birtokolhattam. Boldogan dolgozom együtt Blake–kel, nagyon szeretném látni, hogyan lehet másképpen csinálni ezt a munkát, ha az ember pszichésen is felkészült rá. – Forresternek se volt sokkal jobb az eredménye azon a teszten. Akkor ő miért sikeresebb mégis a munkában magánál? – Nem tudom, uram, de azt látom, hogy a pszichés teszt sem tökéletes. – Úgy gondolja, hogy Forrester fogékonyabb annál, mint amit az eredményei sugallnak? – Vagy talán a sokéves tapasztalat, amit a szörnyetegek vadászatával töltött, és ami nekünk, többieknek hibádzik, az segíti. Azt viszont látom, hogy elfogadja Blake javaslatait, véleményét, pedig a kezdetekben éppen ő volt Blake mentora. Csapatként dolgoznak együtt, uram, szerintem részben ez a kulcs. Úgy tűnik, egyiküket sem érdekli, melyikük érdemének tulajdonítják a közösen elért sikert, hogy melyikük milyen rangra jut. Egyszerűen csak teszik, amit tenniük kell, vagyis életet mentenek a legjobb tehetségük szerint. Ismét a papír fölé hajolt, és már hiába tiltakozott Chapman, aláírta, és a kezembe nyomta a tollat. – Nem vagyok biztos benne, hogy így lesz a legjobb – ágált Chapman. Elsétáltam előtte, hogy elvegyem Hatfieldtől a tollat.

596

– Maga nem a főnökünk, még Hatfieldé sem, mert ő is közénk tartozik – torkolta le Edward. Aláírtam a papírt, és nyújtottam neki a tollat. – Leszel a tanú? – Hogyne – bólintott, és elsétált ő is Chapman előtt, hogy szignózzon. – Pont az a gond, hogy nem vagyok egyikük főnöke sem. A Természetfeletti Csoport olyan nálunk, mint egy egyre csak gyorsuló autó, melynek nem ül senki a volánjánál. Az ütközés elkerülheteden, és persze utána majd mi takarítsuk el a romokat. – Ha a mi alatt a szövetségi rendőrbírókat érti, akkor ne nagyon verje a nyálát. Úgy hallottam, hamarosan önálló adminisztratív egységgé alakulunk. – Ha így lesz, Blake, akkor maguk lesznek az Egyesült Államok törvényes halálbrigádja, akik legálisan vadászhatnak az állampolgárainkra. – Nem mondtam egy szóval sem, hogy jó ötletnek tartom, vagy hogy egyet is értek a döntéssel, de attól még valószínűleg életbe fog lépni – vontam meg a vállamat. – Nem hinném. – Majd meglátjuk. – Igen, meglátjuk. – A probléma igazából az – mérte végig Edward –, hogy maga rendőrségi és polgárjogi kérdésnek tekinti ezt az ügyet, pedig nem az. – Hát mi volna, Forrester rendőrbíró? Világosítson már fel. – Volt már annyira valóságos rémálma, hogy amikor felriadt belőle jeges verejtékben úszva, és körbepillantott a

597

szobában, mélységes megkönnyebbüléssel sóhajtott fel, hogy csak álmodta? – Kinek ne lett volna ilyen? – rántott egyet a vállán Chapman. – És volt már, hogy jött a megkönnyebbülés és a sóhaj, és akkor neszt hallott, méghozzá olyat, amilyent nem lett volna szabad hallania, mert egymaga volt elvileg a szobában? – folytatta Edward. Chapman belenézett a szemébe, fegyelmezte a vonásait. – Nem mondhatnám, hogy lett volna. – Nekem volt. És Anitának is. Mi tudjuk, hogy a rémálom valóságos is lehet, és képesek és készek vagyunk rá, hogy megküzdjünk ezekkel a rémálmokkal, és le is győzzük őket. – Sziklakemény rohadékok maguk Blake–kel, nem kell ragoznia, Forrester. – Nem erről van szó – rázta meg a fejét Edward. – Mégis miről? – kérdezte ingerülten. – Az újabb rendőrbírók rendőrként gondolkoznak, vagyis az élet megóvására lettek kiképezve. Mi Blake–kel inkább katonákként gondolkozunk, a mi munkánk az élet elvétele, nem a megóvása. A szörnyetegek megölésével persze életeket óvunk meg, de a munkánk ténylegesen a gyilkolás. Mi nem Kedves őrmester vagyunk, aki ellátogat a srácokhoz a suliba, hogy lássák, biztonságban vannak. Nem az előzékeny jelvényes tisztek vagyunk, akiket az idős nénik kihívnak telefonon, mert a macskájuk nem tud lemászni a fáról. Nem közlekedésiek vagyunk, akik kisegítik az eltévedt autósokat. Nem is a járőr, aki lekapcsolja a részeg sofőrt, nehogy ártatlanokat gázoljon el a kocsijával, vagy kárt tegyen önmagában. Mi nagyon nem 598

ilyenek vagyunk, nem is voltunk ilyenek soha. Nem ilyesmire lettünk kiképezve. A legjobb hóhérok nem rendőrségi előélettel érkeznek közénk, hanem nagyon gyakran a seregből, esetleg olyan polgári környezetből, ahol nagyvadakra vadásztak. – Blake nem a nagy fehér vadász. – Nem, de az apjával sokat járt szarvasvadászatra, márpedig annál nagyobb vadat az ő környékükön nem találhattak volna. – Ez nincs az aktájában – sandított felém Chapman. Megvontam a vállamat. – Mi levadászunk és megölünk dolgokat. Ha szemtől szembe harcra kerül sor, mint az éjjel is, elsősorban katonaként küzdünk, csak másodsorban zsaruként, mert még ha tárgyalni kényszerülünk is a rosszfiúkkal, ők is tudják, mi is tudjuk, hogy a végén így is, úgy is megöljük őket. Jelvényes gyilkosok vagyunk. Halálbrigád, és Hatfield meg a sok rendes volt zsaru, aki a sorainkba kerül, pontosan azért nem lehet olyan hatékony, mint mi, Foltos Ló Bernardo és Otto Jeffries vagy a többiek, mert ezt nem értik. Mi mind a rendőrségnek besegítő fejvadászokként vagy vámpírvadászokként kezdtük. – Elismeri, hogy maguk csak jelvényes gyilkosok – konstatálta Chapman. – El – bólintott Edward. – Nem tudom elfogadni, hogy a szövetségi szolgálatnak ebben része legyen. – Tudom. Azért, mert rendőrként az élet, a szabadság és a biztonság megvédésére esküdött fel. – Mi azért távolítjuk el a társadalomból a rosszfiúkat, hogy védjük az ártatlanokat. 599

– És ebben nagyon jó a rendőrség, ha a politikusok hagyják őket végezni a munkájukat, de ez nem változtat azon, hogy a szörnyetegek is valóságosak, Chapman rendőrbíró. Amikor a kormány úgy döntött, hogy a szörnyetegek túlságosan is veszedelmesek ahhoz, hogy egyszerűen börtönbe zárjuk őket, és csakis úgy tudhatjuk az ártatlanokat biztonságban, ha kivégezzük őket, akkor kivontuk ezt a feladatot a rendőrség hatásköréből. – Maguk is rendőrök, ott a jelvényük – ellenkezett Chapman. – Van jelvényünk, ez tény, és valóban zsaruk vagyunk, csak épp maga nem így gondolja. Ha ezt elfogadná, nem érdekelte volna, hogy Hatfield Anitára delegálta a parancs végrehajtását. – Az irányítás, az ellenőrzés és az egyensúly hiánya miatt. – A frászt hozzuk magára. – Nem, ez nem igaz. Majdnem kiszaladt a számon, hogy hazudik, de rendkívüli bölcsességgel inkább visszafogtam magam. Chapman végigmért bennünket, végül Hatfieldhez fordult. – Maga jó rendőrbíró, Hatfield. Ha vissza akarna térni hozzánk a Természetfeletti Csoportból, maximálisan támogatni fogom. Személyesen gondoskodom róla, hogy a karrierje se lássa kárát. – Köszönöm, Chapman, lehet, hogy élek is a lehetőséggel, de addig nem megyek, amíg ezt az ügyet le nem zártuk. Ha most elmenekülnék, egész életemben ennek a terhével élnék. – Ha itt végzett, visszatérhet a normális szolgálathoz. 600

– Köszönöm, uram, azt hiszem, meg is teszem. – Nincs rajtam a frász magától meg Blake–től, Foltos Lótól, Jeffriestől meg a többiektől, Forrester. De megrémít, hogy ilyenek vannak a sorainkban, mert maguk nem rendőrök, és nem szeretem, ha az emberek azt hiszik, hogy csak mert a szörnyetegnek jelvénye van, rögtön meg is szűnik szörnyetegnek lenni. – Maga most szörnyetegnek nevezett bennünket, Chapman? – szegeztem neki a kérdést. – Két pozitív likantróp is megmaradhatott a kötelékükben. Folytathatják a munkát, és közben közelről láttam, milyen hatalmas károkat okozott Blake alakváltó barátja a helikopteren. Őszintén elfogadhatónak tartják, hogy ilyen lények is jelvénnyel rohangászhassanak? – El fogom kapni a vámpírt, aki Arest kényszerítette, hogy ránk támadjon. El fogom kapni, és meg fogom ölni. – Bosszúból? – Nem, uram. Azért, mert ez a munkám. – Igaza van, Forrester – ingatta a fejét Chapman. – Maguk a jelvényes halálosztag. Már korábban is sejtettem ezt, ezért is szorgalmaztam, hogy Hatfield és a hozzá hasonlók csatlakozzanak a soraikhoz, hogy ellensúlyozzák a magukfajtát. Reméltem, hogy kiegyensúlyozottabb lesz a csoportjuk, de úgy tűnik, tévedtem, és ők romlanak magukhoz. – Kicsit öreg vagyok már ahhoz, uram, hogy meg tudjanak rontani – mondta Hatfield. Chapman szomorú szemekkel nézett rá. Ebből egyből tudtam, hogy Chapman megjárta a poklot. Van az a pillantás, amit csak az igazi erőszak, az igazi túlélés és az amiatti valóságos bűntudat csempész az ember szemébe. 601

– Amíg az ördög el nem viszi a lelkét, Hatfield, soha nem lehet elég öreg, hogy megrontsák – mondta, sarkon fordult, és kiment, az ajtót tárva–nyitva hagyva maga mögött. Összeszedtük a holminkat, és mentünk, hogy kihallgassuk a tanúkat, átolvassuk a jelentéseket, hátha rábukkanunk valamire, amin elindulhatunk.

602

56. Kaptunk egy eldugott kis helyiséget a helyi rendőrőrsön, ahol szétpakolhattuk a papírjainkat. Nem szívesen adták, de csak kénytelenek voltak belátni, hogy ha a kivégzési parancs már az én nevemre szól, akkor az enyém az ügy. Igyekeztem nem túlságosan gorombán intézkedni, de besokalltam már a sok gáncsoskodással. Napszálltáig mindent meg kellett tudnunk az ügyről a jelentésekből, a szemtanúk leírásából és a képekből. Reméltem, hogy személyesen is beszélhetek a kevéske életben maradt halandó szemtanúval, de előtte át kellett rágnom magam az írott anyagon. Aláírom, meglehetősen unalmas tud ez lenni, de nem véletlenül kell mindenről jelentést írnunk, fotókat és méréseket készítenünk a lehetséges összes szögből, még ha a bíróságon a nagy részét nem is lehet majd felhasználni. Mert megesik, hogy az átolvasás világosítja meg az embert addig homályos pontokon, és a végén ennek köszönhetően sikerül elcsípni a rosszfiúkat. Három kupacba osztottuk az anyagot: az első az eltűnt személyek, anyaga, ezek nagy részét egyébként mostanra le is zártuk; a bűnügyi helyszínek anyaga, ahol a gyilkosságok történtek; és az orvosi jelentések a túlélők sérüléseiről és a rothadókórról. Az utolsó kupacot passzoltam, alaposan kikérdeztem a dokit, aki Micah apját kezelte, és Edward is elbeszélgetett már a témáról mindenkivel, aki csak jelentést írhatott, míg én kiütve feküdtem a kórházban. Ez a kupac lett Hatfieldé, aki eddig még nem olvasta. A legtöbb vámpírhóhér az utolsó pillanatban kapja meg a kivégzési parancsot, amikor a 603

gyanúsított elkövetők már a börtönben várják a végrehajtást, és a legtöbben nem is veszik a fáradságot, hogy átnézzék az anyagot, mert minek is, amikor már úgyis pont került az ügy végére, pontosabban ők fogják kitenni a pontot a kivégzéssel. A vámpírhóhér alapvetően nem megoldja a bűnügyet, csak lezárja, de persze ennél tökéletesebb megoldást elképzelni se lehetne. Persze, nem tilos átnézni a jelentéseket, mielőtt az ember végrehajt, a legtöbben mégsem teszik meg. A hóhér csak megérkezik a kérdéses városka börtönébe, kivégez, és már megy is. Afféle Halálos Magányos Farkasok vagyunk, és egyébként tényleg neveznek is bennünket így, még ha ténylegesen nem is vagyunk farkasok, de a semmiből bukkanunk fel, és pillanatokkal később el is nyeli véreskezű alakunkat a semmi. Én a magam részéről elolvasom a jelentéseket, mert ha már véget vetek valaki életének, legalább tudjam, miért teszem. Jó ideje nem is hívnak már egyszerű hullaházi kivégzésekre, mert tudják, hogy csak a baj van velem, csak akadékoskodom, mert látni akarom az anyagot, közben meg bőven akad olyan rendőrbíró, mint Hatfield is, aki jön, elintézi a vámpíros problémát, és már megy is, és nem kérdez közben egy rohadt mukkot sem. Edward olvasta a helyszínelések jegyzőkönyveit én meg az eltűntekről szólókat. Érdekes, hogy az eltűntek egy részéből áldozat, más részéből pedig vámpír lett. Ezekben az ügyekben a vámpírokat nem tekintették áldozatnak. Ha valaki halandóból vérszívó lett, rögtön ő volt az ellenség. Pech. Olyan, mintha toronyba zárt hercegkisasszonyként kezdte volna az életét, aki csak várja a megmentő herceget, aztán egyszer csak rusnya sárkány lesz belőle, akit a hercegnek lemészárolni kell, nem megmenteni. Elméletben 604

persze tisztában voltam vele, hogy ez a dolgok rendje, csak az eltűntek listáját olvasgatva bizonytalanodtam el, hogy miért is olyan egyértelmű ez a csoportosítás. Azzal egyetértettem, hogy egy friss vámpírt teljességgel ural a meghibbant mester, aki teremtette, tehát csőre töltött fegyvernek kell tekintenünk, hiszen hetekig is eltart, mire öntudatra ébred, és már nem egyszerű vérszomjas gyilkos. A friss vámpírok harapják át általában az emberek torkát, mert a vérszagot már érzik, a vonzalom számukra leküzdheteden, de ügyetlenek, még nem tanultak meg bánni az agyaraikkal, és máris megtörténik a baleset. Egyébként ez a halandókra is igaz, mert ha bárkit is megbűvöl egy mestervámpír a tekintetével, ugyanolyan gyilkológép lesz belőle. Érthetően ez a sztenderd protokoll, pláne, hogy ha a mestervámpírt kivégezzük, általában oda a friss teremtmény józan esze is, csak egy tébolyodott vérszívó marad belőle, amolyan visszajáró szellem, aki rátámad mindenre, ami csak mozog. Nem jobbak a veszett kutyáknál. Csakhogy most különálló személyekké váltak a szememben ezek az emberek, akiknek életük, arcuk volt, mielőtt a baleset történt – gyerekes családok, eljegyzés előtt álló boldog párok, gyerekek, akiket a szüleik azóta is nyugtalanul keresnek. Ettől elbizonytalanodtam, hogy nem kellene–e ezeknek a frissen született vámpíroknak egy kis időt hagyni, hátha megszilárdult vámpíri öntudattal visszatérnének ahhoz az énjükhöz, akik a halandó életben is voltak? Az elméletet persze nem lehetett tesztelni, mert már emberfeletti állatokká változtak, akik emberefelettien erősek és gyorsak, és a halandók vérével táplálkoznak. A

605

húsevő zombiknál nem sokkal voltak élőbb, tudatosabb lények. És ilyen teremtményeket nem lehet ketrecbe zárni, remélve, hogy idővel jó útra térnek. Mégis felébredt bennem a kétség, hogy a sok lemészárolt vámpír között talán nem egy akadt, aki, ha nem alakul ilyen pechesen az új élete, idővel tisztes, törvénytisztelő halhatatlan állampolgárrá vált volna. Olyan ez, mint azon eltűnődni, hogy egy sorozatgyilkost nem lehetne–e megváltoztatni, jobb belátásra téríteni. Mert sokan közöttük egészen hosszú alvó periódusokat is megélnek, mondjuk, amíg a gyerekeiket felnevelik, nem gyilkolnak, csak amikor már kamaszok a srácok. Valahogy mintha a kamaszkor kiváltaná a szülőben újra a gyilkos ösztönt. Jó, tudom, hogy nem könnyű egy kamasszal, de hát mégis... – Mire gondolsz? – hallottam Edward hangját. Zavartan néztem fel rá az aktákból, a sok mosolygó, majd véres arcról, tulajdonképpen a saját gondolataimból. – Semmire, vagy legalábbis semmi hasznosra. – Azért csak oszd meg velünk. Hatfieldre sandítottam, már ő is engem figyelt. Ha kettesben lettem volna Edwarddal, talán be is avattam volna a kétségeimbe, de így... – Csak a friss vámpírokról jutott eszembe valami fura. Soha még nem volt olyan ügyem, ahol ennyien eltűntek, és gyilkos vámpírként tértek vissza. Olyan volt, hogy egy–két emberrel megesett, de nem többtucatnyival. – Itt sincs szó többtucatnyiról – tiltakozott Hatfield. – Az elmúlt három hónap minden eltűnését bekérettem a környékről, még az olyanokat is, amelyeknél nincs nagy esély rá, hogy kapcsolatban lennének ezzel az üggyel. Elég 606

sokan eltűntek a környéken, viszonylag kis területen belül ez alatt a három hónap alatt. Három annyira szétbomlott tetemet is találtak, hogy azt gondolták, meghaltak, és utána vadállatok tépték szét a tetemeket. Nem ritkaság az ilyen eset a vadonban, és olyankor rutineljárás baleseti halált megállapítani, és le is zárni az ügyet. – De maga szerint itt nincsen szó balesetről. – Egy igen erős vámpír évekre tudja kvázi hibernálni magát, inaktívvá válik, de megmarad, csakhogy amikor felébred, vagy kiszabadul onnan, ahol fogva tartották, esedeg csapdába esett, akkor általában kissé be van kattanva. Állati módon fal olyankor, mint egy friss vámpír, míg végre nem jut elég vér a szervezetébe, hogy az öntudata is maradéktalanul visszatérjen. Akkor megint önmaga lesz. Sok vámpír van, aki viszont soha nem tud már kimászni a tébolyból, ha hosszabb ideig étlen–szomjan fogva tartották. – De hogy? – Általában kereszttel lezárt koporsóban. – De ki csinálna ilyet? Az ember egyszerűen végez velük, és pont. Nem nagyon tudtam, mit mondhatnék erre, szerencsére Edward válaszolt helyettem. – A vámpíroknak megvannak a saját törvényei. Ha az egyikük megtébolyodik, de megölni nem akarják, általában így zárják börtönbe. – Azt hittem, végeznek egymással, mint a vadak. – Még a nagyragadozók sem szívesen ölik meg társaikat, akik úgymond a barátaik voltak korábban. A vámpírok pedig nem vadak, hanem emberek. Nehezen veszik rá magukat, hogy megöljenek valakit, akit régóta ismernek, 607

így inkább bezárják őket, hátha végül meggyógyulnak, és ismét önmaguk lesznek majd. – Vagyis megpróbálják rehabilitálni őket? – nézett nagyot Hatfield. – Olyasmi – bólintottam. Igazából a koporsóbörtön inkább volt büntetés, mint a megmentés hosszú útja. Ismertem vámpírokat, akik éppenséggel abba hibbantak meg, hogy túlságosan sokáig tartották őket koporsóban. De ebbe nem szándékoztam Hatfieldet is beavatni. Elég barátságosan viselkedett ugyan újabban, de azért még nem lett a barátom. – Tehát akkor tegyük fel, hogy van egy ilyen csapdába ejtett vagy bebörtönzött vámpír, akinek sikerül kiszabadulnia – próbálta összegezni Hatfield. – Akkor, gondolom, azt eszi, ami a keze ügyébe akad, vagyis állatokat, ugye? – Az állatokat nehezebb elkapni, mint hinné. De az is lehet, hogy az állatok vére kevés, hogy életben tartson. Még a frissen megölt állatoké is. – De miért? – Mert olyankor kell az a kis extra energia, az a „nem tudom, hogy mondjam, mi”, ami az emberi vérben van. – Mert a lelküket is kiisszák vele? – Ez azt jelentené, hogy az állatoknak nincsen lelkük, amivel én nem értek egyet. – Akkor? Mi az az extra, ami az embert olyan speciálissá teszi egy vámpír szemében? – Ha erre a kérdésre megadja a definíciót, Hatfield, megválaszolja a kérdést, amit az egyház és a filozófia évszázadokon át képtelen volt megválaszolni – mosolyogtam. 608

– Aha. Értem. De miből gondolja, hogy most ez történt? Hogy egy öreg vámpír tért magához a környéken? – Mert öregnek kellett lennie, csak az igazán régiek képesek rá. És ha eddig is ébren lett volna, akkor tudnunk kellett volna a létéről, mert egy ilyen hatalmas és öreg vámpír nem maradhat észrevétlen. Ekkora erőt nem lehet elrejteni se a vámpírok, se az emberek elől, az alakváltókról nem is szólva. A barátomat, Arest egyetlen harapással a hatalmába kerítette, távolból tébolyította meg, irányította a tetteit. És még csak nem is ő maga harapta meg, hanem az egyik teremtménye. – Én még olyan vámpírról se hallottam, aki képes a saját vámpírjait uralni, irányítani. Írnia kéne erről, hogy mi is tanulhassunk belőle. Edwardra néztem, ő meg vissza rám. – Az igazi nagy öregek zöme nem bírja, ha a kis titkait nyilvánosságra hozzák, Hatfield. – Ja, hogy még mindig élnek? Azt hiszem, úgy voltam vele, hogy nyilván meg is ölte mindet már. – Nem ölök meg minden vámpírt, aki csak az utamba akad. – Ja, nyilván nem – jött zavarba Hatfield. – Mármint együtt van a Város Urával. Nem sértésképp mondom. – Nem is sértődtem meg. Együtt járunk. Hatfield arcán olyan gyorsan cikáztak a gondolatok, hogy elképzelésem se volt, mit gondolhat. Szerintem ő se tudta pontosan. – Bökje ki, Hatfield! – szólt rá Edward. – Szerintem én sosem tudnám benyelni, hogy igazából már meghalt a pasim, de persze ha együtt jár vele, akkor

609

biztosan rohadtul dögös pasas lehet. De tényleg ne vegye sértésnek. – Miért venném annak? – mosolyogtam. – Jean–Claude tényleg dögös. – Sajnálom, hogy annyi förtelmet összehordtam magának róla meg Micah Callahanről meg... jaj, istenem, rémesen viselkedtem, csak maga eléggé meghatározza, hogy mit gondolnak a női rendőrbírókról a szövetségi Természetfeletti Csoportnál. – Elnézést, ha azzal, hogy természetfelettiekkel járok, megnehezítem a maguk életét, de csak azért nem fogok nem a szerelmeimmel járni, mert ez zavar másokat. – Most, hogy személyesen is megismerhettem, már látom, hogy ez az egész alapvetően a féltékenység miatt van. Maga nemcsak kemény, de gyönyörű is, vagyis biztosan sok nő első blikkre utálja, a pasik meg nem tudják eldönteni, hogy rivalizáljanak magával, vagy megpróbálják ágyba vinni. – Bocs, de az időm nagy részét olyan pasik között töltöm, akik mellett én vagyok a rút kiskacsa – ráncoltam a homlokomat –, ezért ezt a „túl szép vagyok” részt nem igazán értem, de ami a keménységemet illeti, azzal nem sokan versenyezhetnek. – Ha maga a rút kiskacsa, akkor azok a pasik még annál is szívdöglesztőbbek lehetnek, mint a képeken. – Meglehetősen látványosak. – A férfiaknak meg egyszerűen egyértelművé teszi, hogy esélyük sincs a versenyben. – A mi munkánkban nincs arra idő, hogy mások egóját babusgassuk – vontam vállat. – Valaki vagy elvégzi a munkáját, vagy nem. 610

– Ja, hát a legtöbb ellensége egyszerűen csak elbizonytalanodik a maga közelében – kuncogott Hatfield. – Nem hittem, hogy bárki is lehet annyira nagymenő, mint azt magáról beszélik, de megtapasztaltam. Engem meggyőzött, Blake, én mostantól a híve vagyok – mondta, aztán lehiggadt. A papírokra pillantott. – Ez a kórság borzalmas. Sajnálom Callahan seriffet, és ha tényleg a maga jövendőbeli apósa, azt is sajnálom, hogy Micah Callahannek erre kellett hazajönnie. – A legjobbat azzal tesszük velük, mindkettejükkel, ha elkapjuk a vámpírt, ami ezt művelte. Mire beesteledik, és beszélhetünk végre a két vámpírunkkal, nézzük át, mit tudnak mondani az áldozatok. Szeretném látni, földrajzilag mekkora körzetben vannak az eltűnések. Kellene egy térkép, amin bejelölhetjük az összes esetet, és ha igazam van, akkor leszűkíthetjük a területet, ahol a mestervámpír a testét rejtegeti. Ha az eltűnések egy kisebb térségben történtek, ahogy azt gyanítom, akkor odaküldhetünk embereket, rendőröket, hogy ellenőrizzék azokat, akik fenn élnek. A hegyekben mindig élnek olyanok, akik alig járnak le a lakott részekre, csak ritkán látják őket, és nem tűnik fel senkinek, ha sokáig nem találkozik velük senki. Egy részük emberkerülő, hegyi ember, de akadnak közöttük manapság olyanok, akik a nagy vagyonukból költöznek fel a hegyre, és még helikopterük is van, hogy azzal közlekedjenek. Őket is éppolyan ritkán látni idelenn, mint a régi vágású antiszocikat, ők is könnyűszerrel szaporíthatják az eltűntek számát. – Komolyan azt gondolja, hogy még ennél is több embernek veszett nyoma? – intett a fejével az aktákra.

611

– Félig–meddig remélem is, mert úgy legalább lehetne elképzelésünk, hogy hol kezdjük keresni a vámpír testét. – Úgy mondja, hogy a testét, mintha tényleg csak egy test lenne, mintha ő maga nem is lenne benne. – Az a vámpír, aki a teremtményét messziről tudja irányítani, az általában biztos helyen hagyja a testét, és beleköltözik más testébe. Úgy használja ezeket a testeket, mint valami cserkészegységeket, kilovagol bennük, és ha az éppen használt testnek valami baja esik, akkor továbbáll, átköltözik egy következőbe, a régit pedig elhagyja, mint a süllyedő hajót. – Ilyen könnyen ugrálnak testből testbe? – Ismertem néhány vámpírt, aki képes volt rá, igen. És itt a legrosszabb lehetőségekre kell felkészülnünk. – Na, de ha ilyen könnyen vándorol a testek között, akkor hogy öljük meg? – Megsemmisítjük az eredeti testet – vágtuk rá Edwarddal kórusban. Egyikünkről a másikra nézett: – Már csináltak ilyet, igaz? – mondta halvány mosollyal. Összenéztünk Edwarddal. – Ja – mondtam. – Csináltunk – felelte ő. – Jó, akkor kerítsünk egy térképet – bólintott, miután valamicskét magához tért az ámulatából.

612

57. Lett térkép, és a beledöfködött gombostűk – piros az ismert áldozatoknak, zöld az eltűnteknek, sárga a holtan megtalált eltűnteknek – tényleg sajátos mintázatot formáztak, még ha nem is olyan formát, amilyenben reménykedtem. Volt egy kisebb csoportosulás a kezdeti időkből fenn a hegy gyomrában, utána kilométerekkel lejjebb egy újabb kupac, egy újabb még közelebb a hegyekben meglapuló kisebb városkákhoz, és végül még egy, már Boulder közelében. De még ennél is meglepőbb volt, hogy Travers is csatlakozott hozzánk. Azt tudtam, hogy Igazság kiszívta a rothadó sebből a fertőzést, de úgy voltam vele, hogy egy vámpírharapásnál súlyosabb a sebesülése még így is, amiből fel kell épülnie. Az inge nyakában látszott a kötése, és elég bizonytalanul mozgott, ahogy az egyik oszlopnak dőlt, még fel is szisszent, de talpon volt. Mindenki kifejezte az örömét, hogy ismét köztünk van, máris. Én is üdvözöltem, de épp csak tudomásul vette a jelenlétemet. Amikor utoljára találkoztunk, kétszer is megmentettük az életét. Valami azt súgta, hogy ezt nehezen emészti. Anyám... – Hogy a fenébe nem vettük ezt észre?! – tette fel a nagy kérdést Foster nyomozó. Idősebb férfi volt szemüvegben és olyan séróval, hogy ezerszer inkább mondtam volna gimnáziumi matektanárnak, amíg a bicepszét és a széles vállait ki nem szúrtam. – Nem vettük észre, mert nem is volt mit észrevenni – harsogta mély hangon, undokul Travers, ahogy velem is 613

beszélt eleinte fenn a hegyen. – Ezek csak kirándulók, akik az elmúlt három hónapban eltűntek a hegyen. Nem vámpíráldozatok. – Általában ennyien odavesznek a hegyen errefelé egy átlagos negyedév alatt? – kérdeztem. Csend, végül Foster szólalt meg: – Nem. Ezért is lepődtem meg, hogy nekünk nem tűnt fel. Még ha nincs is vámpír vagy más természetfeletti ok a háttérben, akkor is nagyon sok. Valakinek ki kellett volna szúrnia. – Most először összegeztük így az eseteket – lépett a térképhez Jonas kapitány. – Ha egyenként vesszük, persze, meglepően sokan tűntek el, a szokásosnál jóval többen, de azért nem annyival többen. – Rendőrbíróként folyton belefutunk ebbe. Hogy egy– egy területen többfelé oszlik a rendfenntartási hatáskör, és hacsak nincs rá jó ok, nem egyeztetnek ezek a szervek. Ezt a területet is több szerv irányítja. És persze az eltűntek között lehetnek szökött személyek, idősebb kirándulók, akik egy rossz lépés miatt az életüket veszítették odafenn, baleset gyakran történik a vadonban, pláne, ha tapasztalatlanul jönnek ide az emberek, nincsenek tisztában azzal, milyen gyorsan változik odafenn az időjárás, milyen gyorsan lehűlhet. – Honnan ismeri így a hegyeket? Maga St. Louis–i, és az alig néhány méterrel van a tengerszint felett – szúrta közbe Travers. – Az ország minden pontjára szólított már kivégzési parancs. Egyszer a hegyekbe kellett mennem, ahol a semmiből hóvihar támadt egyik pillanatról a másikra, hogy alig értünk valami menedékbe. Utána alaposan 614

utánanéztem a dolognak, hogy ismerjem az ilyen terep viszonyait, és legközelebb ne a szerencsére bízzam a túlélést. Síkföldi vagyok, és ez egyszer kis híján az életembe került. De másodjára már nem kockáztatok. – Micsoda kiscserkész maga – ingatta a fejét Travers. – Mi a gondod Blake–kel? – szegezte neki a kérdést Hatfield. – Te meg mióta vagy ilyen nagy rajongója? – meredt rá Travers elképedten. – Mesélték, hogy bundabaszónak nevezted. – De akkor még nem ismertem Blake rendőrbírót – pirult el zavarában Hatfield. – Most már ismerem, Travers, és nagyra tartom. Tegnap éjjel öt ember veszítette az életét, csak mert nekem, vele ellentétben, nincs meg a megfelelő tapasztalatom a halhatatlanokkal. – Azok a vámpírok hullának látszottak. Hullák is voltak. Senki sem tudhatta, hogy nem eléggé hullák – ellenkezett Travers. – Blake tudta. És Forrester is. – Egy nagy szart. – Mi a fene problémája van magának, Travers? – nézett rá Jonas. – A többiek, akik Blake–kel fent voltak a hegyen abban az akcióban, mind csak jót mondanak róla. Magának meg ráadásul megmentette az életét az egyik vámpírja. – Ja, hát az egyik szeretője megcsinált, ahogy kell – morogta epésen. – Álljon már le, Travers! Ha Blake–nek folyamatosan a becsületét kell védenie magukkal szemben, nem marad senki, aki a munkát elvégezné. – Ja, hát hallottam Rickman esetét. Pedig nagy bunyós, a csajnak nyilván mákja volt – vágta rá Travers. 615

Edward elnevette magát. – Valami gáz van, Forrester? – nézett rá szúrósan. – Anitának ugyan nem volt mákja. – Ha mondom, hogy az volt – tolta el magát röpke, fájdalmas fintorral Travers, majd kihúzta magát, hogy közel kétméteresen a szoba fölé, azon belül is Edward fölé tornyosuljon. – Anitának nincs szüksége szerencsére, hogy valakit kiüssön – fejtette ki Edward. – Maga ott volt? – Nem. – Akkor meg honnan a halálból tudja, hogy történt? Ismeri egyáltalán Ricket? – Nem kell ismernem. – Ezt meg hogy értsem? – Anita nem azért nyom le bárkit is, mert mázlija van. Hanem azért, mert ő a legjobb. – Ja, hát azt nyilván tudja, hogy mennyire jó – jegyezte meg gúnyosan Travers. Edward felállt az asztaltól, amin fél seggel üldögélt. Travers lassan, merev léptekkel elindult felé. Mosolygott. Ismertem ezt a mosolyt, azt jelentette, hogy bunyózni akar, de nem belém kötött, hanem a „pasimba”. – Elég, Travers! Induljon haza! – szólt rá Jonas. – Minden emberre szüksége van, kapitány – tiltakozott Travers. – Azokra van szükségem, akik a kibaszott munkát elvégzik. Tudom, hogy Rickman nagy cimborája, de csak mert Blake szétrúgta a nyamvadt seggét, még nem kell a helyébe állnia, és folytatnia a kötözködést. – Semmi dolgom Blake–kel. 616

– Akkor meg ne akarjon belekötni, és Forresterrel se kekeckedjen. Még egy megjegyzés, és fegyelmit indítok maga ellen, úgy zavarom haza. – Mégis, miféle fegyelmit? – Kezdetnek szexuális zaklatásért. – Zaklatott a fene bárkit is szexuálisan. – Lehet, hogy nekem jobb a memóriám, Travers, idézném hát, amit az előbb mondott: „Ja, hát azt nyilván tudja, hogy Blake mennyire jó.” Ez szexuális zaklatás mindkét rendőrbíróval szemben. – Nem Blake–nek mondtam, szóval nem őt zaklattam. – Maga átaludta a legutóbbi továbbképzést szexuális zaklatás témában? Nőnemű kolléga jelenlétében tett bárminemű szexuális célzás már zaklatásnak minősül. Furcsa, de jobban baszta a csőrömet, hogy Travers utál, most, hogy megmentettük az életét, mint korábban, fenn a hegyen. Lehet, hogy az zavarta, hogy egy csaj meg természetfeletti lények mentették meg? Hát, ha így, ez csak még inkább dühített. – Ha az egyik vámpírja nem szívja ki belőled a rothadókórt, akkor most te is haldokolnál, mint a seriff – állt ki mellettem már megint Hatfield. – Én ugyan nem kértem a segítségét – duzzogott Travers. – Hálátlan pöcsfej – mondtam. – Engem is akar, Blake? – nézett rám dühödten. – Ha ezt szexuálisan érti, hát kösz, nem. Elvörösödött. – De ha verekedni akar, kivárnám, amíg felépül. Így nem lenne fair a küzdelem.

617

Travers arca elborult, és felém lépett, vagyis Edward felé is, aki közvetlen mellettem állt. – Nehogy idejöjjön, Travers – morogta Edward –, mert engem nem izgat, hogy még nem épült fel. – Azt hiszi, lenyomhat? – Tudom, hogy igen – felelte rá mosolyogva Edward, amivel pasinyelven azt fejezte ki, hogy ugyan nem akar verekedni, de bánni se bánja. Travers nem állt meg, Jonas kapitány állta el az útját. Aprónak tűnt mellette, bár a kisugárzása kétszer akkora volt. – Menjen haza, Travers! Javaslom, keresse fel a tanácsadást, mert a közelmúlt eseményei nyilvánvalóan nagy megrázkódtatást okoztak magának. – Nem olyan vészes a sérülésem. Segítek elkapni ezt a rohadékot. – Nem azt mondtam, hogy megsérült, hanem, hogy nagy volt a lelki trauma. Most pedig induljon haza, amíg még él a jóindulatom. Még egy lépés Forrester és Blake felé, és fölfüggesztem, és akkor táppénzt sem kap. Travers sarkon fordult, de indultában még hátraszólt a válla felett: – Nem tartozom a vámpírjának semmivel, Blake. – Igazság nem azért mentette meg, hogy az adósa legyen. Azért tette, mert így volt helyes, és mert tiszteli a harcostársat magában. – Nekem az nem a harcostársam. Az csak egy rohadt vérszívó. – Szívesebben rohadna el élve, mint Callahan seriff? – kérdeztem indulatosabban. Még nem kiabáltam. – Miért nem őt mentette meg a vámpírja? 618

– Mert a betegség már az egész testét megtámadta, nincs honnan kiszívni a kórokozókat – nyeltem vissza a keserű könnyeket. Nem fogok egy ilyen köcsög előtt sírni. – Micah apját már nem lehet megmenteni, de a maga kibaszottul hálátlan, nőgyűlölő, előítéletes, rasszista seggét igen. Traversnek lefagyott a képe, egészen összezavarodott. És ebből tudtam, hogy az a harc fenn a hegyen, a sebesülése, vagy hogy Igazság megmentette, valamelyik, vagy egyszerre mind, nagyon is mélyre ment nála. Nem tett jót a jellemének, na. Sarkon fordult, és egyetlen szó nélkül távozott. – Ennek mi a halál értelme volt? – kérdezte Jonas kapitány a szobától. Mivel igazából senki sem érezhette úgy, hogy neki szólt a kérdés, nem is válaszolt senki. Kissé túlságosan is súlyos csend ült a szobára. – Bocs a késésért – szólalt meg végül Al a háttérben –, de a francba is, Anita, te aztán cifrán káromkodsz. Erre legalább némi nevetés hallatszott, én meg rámosolyogtam Alre. Visszamosolygott rám, és láthattam az arcán, hogy eleget hallott, hogy jóvá akarja tenni. Lehet, hogy Travers hálátlan köcsög, de minden egyes hozzá hasonlóra jut egy Al, Hatfield és Jonas. A legtöbb városban több a barátom, mint az ellenségem, csak azt nem vágtam, hogy egyáltalán mi oka van annak utálni, aki utál. Miért neheztelnek rám, amikor soha nem adok rá okot. Ezt nem fogtam fel, nem szokásom az embereket olyasmi miatt utálni, amin úgysem tudnak változtatni, legyen az a kinézetük, a pszichés adottságaik vagy bármi egyéb. Jó, persze, nem vagyok valami simulékony, és garantáltan 619

megölök valakit, ahová csak beteszem a lábam, de utálni nem utálok senkit. Azoknak ez nyilván sovány vigasz, akik a megöltek sorait szaporítják, de ez van.

620

58. A régi szép időkben vámpírra nappal vadásztunk. Az ember kihasználta azokat a napfényes órákat, amikor a vámpírok csak védtelenül fekszenek, és nem tudnak „visszavadászni”. Olyankor kerestük meg a búvóhelyüket, ott megkaróztuk a szívüket, lecsaptuk a fejüket, sima ügy. Most azonban két őrizetes vámpírunk is van, akiket kikérdezhettünk, és garantáltan megtudhattuk a vámpírunk búvóhelyét, biztosra mehettünk. Kár, hogy amíg a nap fenn jár az égen, nem kérdezhettük meg őket. Várnunk kellett, de az ügyvéd sok gondot már nem fog okozni, mert a kivégzési parancs az enyém, és én meg fogom tudni dolgozni őket. Az elmúlt éjjel nagy vérengzés volt, jogosan feltételeztem hát, hogy több élet is veszélyben forog, és ilyenkor az ügyvéd jelenlétében felelniük kell a kérdéseinkre, nem tarthatják vissza az infót, aminek birtokában vannak. Az éjszakai öt halottból csak ketten veszítették életüket munkavégzés közben, a másik három ártatlan, civil áldozat volt, ez így már elegendő indok. Alig vártam már, hogy lemenjen a nap, és kifaggathassam őket. Ugyanakkor persze rettegtem, hogy a halhatatlan mesterük mit tartogat még a halhatatlan tarsolyában. Azok a zombik meg az elpusztíthatatlan vámpírok ott a kórházban eléggé hátborzongató kalandot jelentettek még nekem is, szóval vegyes érzelmekkel vártam az estét. Al néhány emberrel felkereste azokat, akik eldugott helyeken éltek fenn a hegyen, és nem vették fel a telefont, továbbá egy ideje nem látta már őket senki. Most, hogy az én nevemre szólt a parancs, jogomban állt a saját 621

embereimet is bevonni az ügybe, mert egy viszonylag új keletű törvény lehetővé tette, hogy az eljáró rendőrbíró igénybe vegyen akár civil segítséget is, ha azt megfelelőnek és szükségesnek látja a saját és mások élete védelmében. A rendelkezés azért születhetett meg, mert több rendőrbíró is vesztette már életét, amikor egyedül volt kénytelen cselekedni. Más esetekben pedig, amikor valaki civil segítséget vett igénybe, és az adott állam törvényei nem megfelelően definiálták az önvédelmet, és a civilek megöltek vagy megsebesítettek valakit, komolyan megüthették a bokájukat. Többen kerültek előzetesbe testi sértésért, egyvalakit gyilkossággal is megvádoltak. Sokan nem látják, milyen komoly eltérések vannak az egyes államokban a törvényi környezetben. Persze minden állam része az Egyesül Államoknak, amilyennek alapító atyáink megálmodták. De nem egy homogén ország vagyunk, hanem különböző államok egy nagy csokorba szedve, ahogyan szintén szerepelt az álomban. Amikor még nem volt jelvényem, de már együttműködtem a rendfenntartó szervekkel, elég sokat olvasgattam a különböző törvénykönyveket. A Legfelsőbb Bíróság persze a civilek javára döntött azokban a bizonyos kérdésekben, és szabadon is bocsátottak mindenkit, de előtte már jócskán eltöltöttek időt a hűvösön, csak mert rendőrbíróknak segédkeztek. Ezért születhetett hát meg az a bizonyos eljárási törvény kutyafuttában. Egy régi hagyományt öntöttek hivatalos köntösbe. Pont, mint amikor a seriff megállt a kocsmában, és megkérdezte, ki tart vele igazságot tenni, elporolni a rosszfiúkat. Az én személyemre pedig úgy lehetett ezt lefordítani, hogy végre hivatalosan is magam mellett tudhatom Nickyt. 622

Miután mindenki ment a dolgára, én behúzódtam a tanácsterem egyik sarkába, és felhívtam, hogy csatlakozzon hozzám. – Hozzam Sátit is? – kérdezte kertelés nélkül. – Szerintem neki egy életre elege lett a melómból. – Akkor kit szeretnél, hogy vigyek? – Azt sem tudom, ki van itt egyáltalán. Lisandro azt állította, hogy a legjobbak jöttek, szóval nekem szinte teljesen mindegy. – Döntsön Claudia? – Ha olyat jelöl ki, akivel te is, én is szívesen dolgozunk együtt, akkor igen. És persze olyan kell, aki a rendőrökkel is jól kooperál. – Megkérdezem, kit akar küldeni. És Sátit hova ossza be? – Te mit szeretnél? Ti ketten elég gyakran vagytok párban. Nem is tudom, hogy hangot adott–e, vagy csak a mosolyát éreztem meg a telefonon át. – Imádom, hogy kíváncsi vagy a véleményemre, amikor pedig egyszerűen csak utasíthatnál. Elvégre a Menyasszonyod vagyok. – Hát, úgy fest, én nem az az utasítgatós Vőlegény vagyok – somolyogtam. – Igazából azt hittem, ti ketten jó barátok vagytok. Csak aztán volt az a megjegyzésed a kórházban. – Nem is tudom, hogy magyarázzam – hümmögött. – Bizonyos mértékben barátok is vagyunk. De az alagsori harc után, amikor úgy kiborult, kissé hátrébb került a haveri listán. – Mert gyenge? 623

– És mert ha egy ilyen harcon kiborul, akkor nyilván nem szeretné hallani fiatalkorom történetét. Olyan ember nem lehet a barátod, akinek csak részben kellesz. Munkahelyi cimboraság lehet, és rajtad is szívesen közösködöm vele, mint hajnalban a zuhany alatt, az jó móka volt, de az igazi énemet nem tudná benyelni, Anita. Ezt az alagsorban megtanultam. – Szavazhatok én is? – lépett mellém Edward. – Ted is véleményezni akarja a kérdést – mondtam a telefonba. – Nekem ez okés – felelte Nicky. – Te kivel szeretnél együtt játszani? – néztem kérdőn Edwardra. – Mindenkit nem ismerek, aki eljött, de ha nem lehet Bobby Lee vagy Fredo, akkor Lisandrót kérem. És ha elhoztátok, akkor Socrates is jöhet. Claudiát is bevállalnám, bár nem tudom, ő hogy van velem. – Soha nem mondta, hogy ne bírná a fejedet. Nekem legalábbis nem. – Szerinte mellettem még nagyobb veszélyben vagy, mint nélkülem. – Én nem szeretnék Claudiával dolgozni – kottyan közbe Nicky. – Harcban csodás a csaj, de egyébként nem bírja a társaságomat. – Mert? – Nagy, domináns, hím véroroszlán vagyok. Amióta történt az a dolog az utolsó szeretőddel, akire ez a leírás illett, nem bízik bennem. Nagyon tapintatos volt, hogy nem mondta ki Haven nevét, akit kénytelen voltam megölni, és ez még mindig nyomta a lelkemet, méghozzá nem kicsit. Claudia soha 624

nem bírta Havent, és amikor totál elborította a szar az agyát, ő segített nekem megölni. Haven rálőtt Nathanielre, megsebesítette Claudiát és megölt egy másik véroroszlánt, ez azért tetemes mennyiségű szar. – Oké, ezt vágom. De Lisandrót meg én nem szeretném. – Pedig ő nagyon jó – győzködött Nicky. – Ja, de legutóbb majdnem ott hagyta a fogát. És egyedül neki van felesége meg srácai. Nem szívesen állnék elébük, hogy egy férjjel és apával kevesebb lett az életükben. – Lisandro tudja, mit kockáztat – vette ellen Nicky. – Ha Lisandrót kihagyod minden rendes melóból, tönkre is vágtad a karrierjét – csatlakozott be Edward is. – Lehet, de a kedvemért legyen így – sóhajtottam. – Nekem csak mondd meg, mit akarsz, és már teszem is a kedvedért, rémlik? – mondta Nicky. – Rémlik hát. Ezt Tednek mondtam. – Socrates veletek van? – érdeklődött Edward. – Vele nekem sincs bajom. – Nekem sincs, de nem bízik bennem, elég nehezen tudnánk együtt melózni. – De mi baja veled? – Hogy rosszfiú vagyok, ő meg exzsaru – felelte Nicky kertelés nélkül. – Nem vagy rosszfiú. – De az vagyok, Anita. – Akkor maradjunk annyiban, hogy ebben nem értünk egyet. – Mindegy – nevetett nagyon is férfiasan –, a lényeg, hogy Socrates zsaruagya kikattan tőlem, és ez így van jól.

625

Az vagyok, aminek gondol, mert nem tudom olyan ügyesen álcázni magam, mint Ted. Már majdnem rázendítettem, hogy Ted se rosszfiú, de aztán inkább hallgattam. A jó és a rossz eléggé relatív fogalmak, ha az ember a legjobb haverjáról és a szeretőiről beszél. Csak vettem egy mély lélegzetet, és annyiban hagytam. Ezt a mély és filozófiai problémát meghagyom egy másik napra. – Azok közül, akik itt vannak, Lisandrót vagy Dominót választanám, ha rajtam múlik. Büszkeség se lenne rossz, de ő Sátival együtt nőtt fel, együtt képezték ki őket. Lehet, hogy neki is betenne egy olyan harc, mint a tegnapi. Ethan is jó, de ő se biztos, hogy fel tudná ezt dolgozni – sorolta Nicky. – Tényleg, Büszkeség is itt van? Pedig még soha nem utazott városon kívül melóból. – Úgy tűnik, Claudia ajánlotta, és az aranytigris rábólintott. – Ki van még? – Hadd jöjjön Lisandro, Anita – súgta a fülembe Edward. – Folyton az jár a fejemben, milyen érzés volt látni, hogy esetleg mindjárt meghal. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem akarom, hogy nekem kelljen a felesége meg a gyerekei elé állni. – Nekem is vannak srácaim, és Donnával is majdnem össze vagyunk házasodva már. Engem mégsem akarsz otthon hagyni. Belenéztem a kék szemébe. A családjáról beszélt, kedvesen, de a szeme jéghideg volt, mint a téli tundra. Magunk voltunk a helyiségben, az egy szem Hatfieldet 626

nem számítva, aki a legtávolabbi sarokban maradt, hogy nyugodtan intézhessük, amit kell. Mindenképpen velünk akart tartani, hogy tanuljon, csupa alázat meg minden. A többiek már megkapták a feladatukat, a címet, ahová ki kell szállniuk, és elindultak. Edwardnak nem volt oka, hogy túlságosan belemelegedjen a Ted–játékba. Adhatta önmagát. – Kompromisszumot ajánlok – mondtam végül. – Jöjjön Lisandro és Socrates, majd beszélek vele, hogy zárja le a zsaruérzékenységét. – Komolyan azt hiszed, hogy növeled Lisandro túlélési esélyeit, ha velünk van Socrates? – meresztett nagy szemeket Edward. Csak vállat vontam. – Hagyd, hogy végezze a munkáját, Anita. – Nem, nem és nem. – Nem csinálhatod ezt, csak mert nős és gyerekei vannak – vonta össze a szemöldökét. – A testőreidnek is van élete a munkán túl, a gyerekek pedig csak szaporodni fognak. – Tisztában vagyok vele – feleltem rá dacosan. – Akkor ne hagyd, hogy a saját gyerekkori traumáid befolyásolják Lisandro helyzetét. – Gőzöm sincs, miről zagyválsz. – Anita – nézett rám határozottan. Szerettem volna bedurcázni, vagy legalábbis felhúzni magam kicsit, éveken át jól megvoltam ezzel a stratégiával. – Jó, de akkor is kell még egy harmadik ember. – És hagyod, hogy Nicky válassza ki? Nagyot sóhajtottam. – Ja, persze. – Én is – bólintott Edward.

627

– Tényleg? – néztem rá, nem is próbáltam leplezni a meglepetésemet. – Lisandro és ki legyen? – kérdezte Nicky. – Edwarddal arra jutottunk, hogy válaszd ki te, hogy ki a legmegfelelőbb. – Az igazi nevét használtad. – Ja, bocs. Csak nagyon meglepődtem. – Mivel tudott ennyire meglepni? – Majd elmondom, most készüljetek össze. Útközben összeszedünk benneteket. – Úgy legyen. Szeretlek. – Én is szeretlek – feleltem rá automatikusan, mert még mindig Edward arcát fürkésztem. Miután Nicky letette, rá is kérdeztem: – Ennyire bízol Nicky döntésében? Kurtán biccentett. – Ez nem kis bók. – Ismersz, Anita. Szeretek szociopatákkal dolgozni, akik készek bármire, csak a munka el legyen végezve. – És én hogy kerülök a képbe? – Te soha nem leszel olyan szociopata, mint én – vigyorgott a jó öreg Ted–képével és Nickyt még én sem érhetem utol soha. Ő soha nem hagyná, hogy az érzelmek befolyásolják a döntéseit. Socratesszel se az a baja, hogy megsértődött, amiért az nem bízik benne, az zavarja, hogy a srác nem követné feltételek nélkül a vészben az utasításait. És az a csapatmunka rovására menne, márpedig a harcban a csapatmunka a legfontosabb. Lezártam a vitát, mert Edward bízott Nickyben. Soha még egyetlen szeretőmben sem bízott ennyire. Micah–t és Nathanielt kedvelte, és ez alól Jean–Claude sem volt kivétel, de ez nem a bizalomról szólt. De most szorított 628

bennünket az idő, nem rágódhattam a témán hosszasabban, elspájzoltam, és haladtunk tovább. Elismertem magamban, hogy Lisandrót tényleg azért kerültem, mert én nyolcévesen vesztettem el az anyámat, tudom, micsoda veszteség az, milyen fájdalmakat és károkat okozott bennem, és semmiképpen sem szerettem volna, ha Lisandro srácai is ilyen deficittel kezdik az életet. Igen, ez volt az igazság. Utáltam, amikor a személyes páráim belemásztak a munkámba, a döntéseimbe. Évekig a magánéletembe is belerondítottak, de a melóm ritkábban szenvedte meg a traumáimat. Akadtak kivételek, mint amilyen ez is. Fogtuk Hatfieldet, és beszálltunk Edward terepjárójába. Elmondtam neki, hogy útközben felszedünk pár embert segítség gyanánt. Nem vitatkozott, csak annyit kérdezett, hogy a két szőkét visszük–e magunkkal. – Az egyiküket igen – bólintottam. – És egy új barátot? – Magának új, ja – mondta Edward. – Alig várom, hogy megismerhessem. Hátrapillantottam rá a visszapillantóban, hogy most gúnyolódik–e, vagy ennyire átfordult. – Mi az? – nézett vissza. – Csak azt nézem, hogy komolyan gondolta–e. – Én üdvözlöm, bármi vagy bárki is az, ami segít jobban végezni a munkámat. Tegnap éjjel miattam haltak meg azok az emberek. Őket már nem támaszthatom fel, de azon dolgozhatok, hogy a jövőben soha ne ismétlődjék meg velem hasonló. – Nem maga ölte meg őket, Hatfield.

629

– Egyikük se vitette volna a kórházba azokat a tetemeket és testrészeket. Ha az éjjel maguk lettek volna a főnökök, nem lenne öt áldozattal több. Mégis hogy állíthatnánk, hogy nem az én tudadanságom az oka a haláluknak? Nem tudtam erre válaszolni. – Mind hibázunk, amíg nem tanulunk belőle – szólalt meg Edward. – Pontosan. Ezért fogom magukat elbaszott árnyékként követni, amíg itt vannak, hogy megtanuljak mindent, amit csak lehet. Nem voltam biztos benne, hogy örülök, amiért Hatfield újabban ennyire elkezdett ragaszkodni hozzám, de ezt nem mondhattam bele a képébe. Összenéztünk Edwarddal, ő sem állította le. Lett egy harmadik kerekünk. Kíváncsi voltam, hogy tetszik majd neki Lisandro meg a harmadik testőrünk, akit Nicky magukkal hoz. És ha már itt tartottunk, igazából arra is kíváncsi voltam, nekik hogy tetszik majd Hatfield.

630

59. Már a harmadik címnél jártunk. Ha valaki csak elhajt a keskeny földúton a ház előtt, nem tűnik fel neki semmi rendellenes. Csak a házat megkerülve tárult elénk a lényeg: a betört ablakok, a szétvert ajtó, a feldúlt kis nappali, ahonnan olyan kilátás nyílik a hegyekre, amiért északabbra vagyonokat fizetnek. Ha ott lenne a kisház, már ledózerolták volna, és a helyébe valami sokkal elegánsabbat, nagyobbat, csillogóbbat húztak volna fel. Amerre néztünk, szédítő hegycsúcsok meredeztek, hósipkás magaslatok, mintha nem is valakinek a hátsó teraszán állnék, hanem egy naptárt lapozgatnék a világ legszebb tájaival. Mélyeket, kiadósakat lélegeztem, túlságosan is mélyeket, mert hirtelen letüdőztem annak a szagát, ami odabenn várt ránk. Az idős házaspárt zombik zabálták fel. Lehet, hogy előbb még a vámpírok kiszívták a vérüket? A szétszórt csontokból és a cafatokban megmaradt húsból nem lehetett megmondani. Hihetetlen, hogy még a legkisebb cafat hús is mennyire förtelmesen bűzleni kezd néhány nap alatt. Ha kihozták volna a maradványokat, a dögevők maradéktalanul el is takarítottak volna mostanra mindent, de az ablakokat és a teraszajtót majdnem teljesen eltorlaszolták a bútorok. Az ablak elé, gondoltam, a pár próbálta odavonszolni a szekrényt, de hogy a nyavalyába került a konyhaasztal az ajtóba? Ha azt is az öregek tették oda, akkor hogy szaggathatták szét és falhatták fel őket? Arrébb kellett rángatnunk, és bentről kellett megnéznünk. – A tegnap este rosszabb volt – lépett mellém Nicky. 631

– Tudom. – Akkor ez miért zavar jobban? Jogos a kérdés. – Láttad a képeket? – Ja. – Kint van az egész életük. Látod, ahogy gyarapodott a családjuk, megszülettek a gyerekek, aztán az unokák. Szerették egymást. Minden egyes képről ordít a boldogság, és akkor negyvenévnyi házasság után ez a vége, a borzalom és... valahogy túl sok éven át látom a boldogtalan véget a boldog életek végén. – A képek gyakran hazudnak, Anita. Egy fénykép erejéig bárki megjátszhatja a boldogságot. Miközben beszélt, kifelé nézett. Azt tudtam, hogy valami farmon nőtt fel, ahol marhákat tartottak, de hogy pontosan hol volt ez a farm, hogy a hegyek közelében–e, azt már nem tudtam. – Gondolod, hazugság a sok kép, és utálták egymást? – Dehogy – mosolyodott el –, nyilván neked van igazad, és ezek itt remek emberek voltak. Boldogságban nevelték fel a gyerekeiket, igazi mesebeli család voltak, mint amilyen a reklámok szerint mindenkinek van. De az a bántalmazó szörnyeteg anyám, aki kinyomta a szememet, még mindig él, börtönben van, de él. És itt vannak azok a srácok a képeken... Régebben azt gondoltam, hogy az ilyen gyerekkor csak mese, mert mindenkit ugyanúgy bántanak, mint engem, hogy ez a nagy titok, amit soha senki se mond ki hangosan, de mindenkinek ilyen az élete. Aztán eljött a nap, amikor rájöttem, hogy ez nem igaz. Nincs mindenkivel így. Csak az én rohadt családom ilyen.

632

Átöleltem, amennyire csak a golyóálló mellényeinktől és a normál ember szemében elképzelhetetlenül és hihetetlenül túlburjánzó fegyverzetünkben tudtam. A munkaruha nélkül sokkal kényelmesebb lett volna, de most kellett az érintés. – Amikor ilyen képeket látok, elszáll az agyam. Úgy érzem, mint akit becsaptak. Nagy hülyeség, mi? – Nem, egyáltalán nem hülyeség. – Érzem, hogy komolyan mondod – nézett le rám. – De ha nem érezném, amit érzel, akkor nem is hinném el. – Mit? – Bennünket. A szerelmünket. Ha nem kellene éreznem az érzelmeidet, akkor bebeszélhetném magamnak, hogy nem igaz, hogy mindenki hazudik, legalább részben, de hazudik. Hogy semmi se lehet olyan jó, mint azok a képek ott a falon. De te nem hagyod, hogy ezt gondoljam. Érzem, milyen szomorú vagy, mennyire szeretnéd, hogy ne érezzem magam ennyire cudarul, és mivel nekem az a dolgom, hogy te jobban érezd magad, jobban kell éreznem magamat, mert annyira azt szeretnéd, hogy boldog legyek. – Ha szeretsz valakit, fontos a boldogsága. – Igen – bólintott –, kezdem már én is érteni. Edward csadakozott hozzánk. A nyomában ott jött Hatfield és Lisandro meg Seamus. Seamus magas volt, sötét, jóképű és nagyon afrikai, ami elég viccesen jött ki a nevével együtt. Ilyen kinézettel az ember lándzsával vadászik oroszlánokra, és nem a smaragdszigetet idézi a neve. Mélybarna szeme felém fordult. Ha a hiénáknak nem lenne lapított pupillája, akkor akár emberinek is elment volna a szeme, de se a pupilla nem passzolt, sem a színe. Nem rezesvörös volt, mint Gorané, a vérmedvéé, de akkor 633

sem emberi barna. Szavakkal nehéz kifejezni a különbséget, de felismerni már felismertem, ha szembejött. Tudtam, hogy Jane, a vámpír, aki több száz évvel ezelőtt a hívóállatává tette, gyakran és hosszasan kényszerítette állati alakjába, ezért ragadt benn a szeme. Mint Micah–nak. Csak épp Seamus esetében rosszabb volt, mert Micah kínzóját megölhettem, az övét viszont nem, mert az valószínűleg a hívóállata életének is véget vetne. Én biztosan nem választottam volna harmadik emberünknek, nem mintha nem bíztam volna a testi erejében vagy az ügyességében, ahhoz éppen eleget láttam gyakorolni, lőni, verekedni. Ahhoz képest, hogy milyen magas volt, mennyire hosszúak voltak a végtagjai, hátborzongatóan kecsesen mozgott. Fredo egyszer „fekete víznek” nevezte, olyan cseppfolyós volt a mozgása. A becenév rajta maradt, többen is elkezdték Víznek szólítani. Nem úgy tűnt, mintha bánná. De Seamus nem bánt semmit. Hatalmas, sötét, kecses gyilkológép volt, kevesebb érzelemmel, mint a legtöbb szociopata. Hatfield a szeme sarkából figyelte, a keze öntudadanul is a szolgálati fegyvere körül rebegett folyamatosan. Annyira nagy volt, annyira fegyelmezett és annyira közönyös, hogy az már kiborító volt. Jó volt látni, hogy nem egyedül én akadtam ki ezen. Ha több idegen is lett volna velünk, elengedtük volna egymást Nickyvel, de az egy szem Hatfield vagy megszokja, vagy keres valakit, akibe ő is belekapaszkodhat, mert miatta ugyan nem eresztem el a meleg ölelésemet. Most alaposan rászorultam. – Itt meg mi a fene történt? – kérdezte. – A cuki öreg párt élve felzabálták a zombik. 634

– Azt én is látom – mondta borzongva. – De miért van az ajtó előtt az asztal, és a szekrényt ki rángatta a betört ablakhoz? Úgy értem... akkor meg hogy jöttek be a zombik? Tessék, rátapintott a rejtélyre. Kezdtem megkedvelni a csajt. – Ez a nagy kérdés. – Még ha valami miatt vissza is rakták volna utána a szekrényt meg az asztalt, bent kellett volna ragadniuk, és akkor most bent lennének a házban. De nincsenek – nézett körül Edward. – Megették az áldozatokat, és távoztak. – De hogy jutottak ki? – tettem fel akkor másképpen a kérdést. – A parafa táblát láttátok a sok kulccsal? – kérdezett vissza Lisandro. Mind bólogattunk, igent morogtunk. – Megnézzük, hogy ott van–e köztük a ház kulcsa? – Pótkulcs biztosan lesz – mondtam. – Az ilyen embereknek mindig van. – Jó, akkor csekkoljuk, hogy itt vannak–e a kulcsaik. Az ember tesz valamit a saját kulcsára, nem csak csupaszon hordja magánál. – Látta valaki a hölgy táskáját? Senki se látta. – Keressük meg! – javasolta Edward. Nem volt kedvem visszamenni abba a szagba, és végignézni megint a boldog képek sorát. Nickynek sem. És kivételesen Edwardot is meggyűrte kissé az élmény. Egyedül Seamust nem rázta meg hangyányit sem. Szívesen megkérdeztem volna Nickyt, hogy őt nem zavarja–e a

635

fekete ember közönyössége, de nyilván nemet mondott volna. A korábbi két ház, ahol jártunk, ugyanígy fel volt dúlva, ott is megtaláltuk az áldozatok maradványait, de az ablakot és az ajtót csak itt barikádozták el. Az a két ház teljesen beleillett a gyilkos zombitámadások profiljába. Ez az egy volt érthetetlen és rejtélyes, ezért hát minden ellenérzésünk dacára visszamentünk, hogy megtaláljuk a magyarázatot, mert ha épp nem dolgokra vadásztunk vagy dolgokat égettünk el, ez volt a feladatunk.

636

60. Sehol nem találtuk a néni táskáját, amit éppen a halála előtt használt. Hatfield felvetette, hogy nem minden nő hord táskát, de a pénztárcáját és a papírjait sem találtuk. A félj tárcája megvolt az igazolványával, pénzével, hitelkártyájával együtt, a hálószobában, az éjjeliszekrényen hevert. Nyilván odatette minden este, lefekvés előtt. – Van három táska a szekrényben, de vagy túl elegánsak, vagy régiek – jelentette Hatfield. – Kell lennie valahol egy negyediknek. Egyetértettem. Hol lehet az a táska? – A zombik nem lopnak táskát – mondtam. – És ha bőrből van? – kérdezte mély hangon Seamus. A hangja pont olyan volt, amilyenre az ember számított. – A húsevő zombik csak friss vagy majdnem friss áldozatot esznek. A kezelt bőr, még ha flancos és minőségi is, túlságosan halott anyag nekik. – Egy ghoul megenné – vetette fel Edward. – Igen, de akkor megették volna a férfi derékszíját meg még egy csomó minden mást is a házban. A ghoulok dögökkel és szeméttel táplálkoznak. – De nem hagyják el a temetőt, ahonnan származnak, nem? – kérdezte Hatfield. Edwarddal egymásra pillantottunk. Jól emlékeztünk az esetre, amikor a ghoulok követték a nekromantát, aki véletlenül feltámasztotta őket. – Nem hinném, hogy ghoulok voltak – mondtam Edwardnak válaszul a tekintetére. – Nem. 637

– De ha nem a zombik vitték el a táskát, akkor ki? – tért vissza az eredeti kérdéshez Nicky. – Talán valaki betört, miután már meghaltak, és az vitte el – vetette fel Lisandro. – És a férfi tárcáját miért hagyta itt? Több mint száz dollár van benne, és egy egész sor hitelkártya. – Ha nem rablás volt, akkor minek kellett bárkinek is a táska? – kérdezte Hatfield. – Ha rablás volt, miért nem vittek el sok minden mást is? – toldotta meg Lisandro. – Nem rablás volt tehát – zártam le. – A hegyekben voltak vámpírok is a zombikkal. Nem lehet, hogy ez is egy kevert csoport volt? – kérdezte Nicky. – Akár az is lehet – bólintottam. – Mi olyan volt a táskában, ami a tárcában nem? – folytatta Edward a találgatást. – Kulcsok – feleltük kórusban Lisandróval és Nickyvel. – Az ajtón és az ablakon nem jutottak be, de akkor valaki valamiért kinyitotta a bejárati ajtót. – Vámpírbűbáj? – vetette fel Hatfield. – Ha már hátul a zombikkal viaskodtak, akkor nem. Ha nem volt korábbi kapcsolatuk a vámpírral, akkor nem férhetett az agyukhoz, mert a rémület és a pánik mindent felülír. Mondjuk, ha korábban megbűvölte őket, akkor talán. – Azért elég valószínűtlen – vonta meg a vállát Edward. – Egyetértek. – Hátulról támadnak a gyilkos zombik, elbarikádoztad magad. Ilyen helyzetben miért akarnál ajtót nyitni? – tettem fel a nagy kérdést. – Kinek akarnád kinyitni? – pontosított Nicky. 638

– Olyasvalakinek, akit ismersz – vetette fel Hatfield. – Vagy aki segíthet – mondta Edward. – Hogy? – néztem rá. – Vészhelyzetben az ember a segítségnek nyit ajtót. Ha ég a házad, akkor a tűzoltóknak, ha rabló van odabenn, akkor a zsaruknak. – Vagyis egy rendőr volt? – meredtem rá. – Én csak azt mondom, hogy olyan embert engedhettek be, aki vagy rendőr, vagy akiről valami más miatt hitték, hogy meg fogja védeni őket. Egy olyan rendőrnek, akit ismertek. – Puszta találgatásra alapozva nem vádolhatunk meg egy rendőrt, hogy vámpírokkal és gyilkos zombikkal játszik össze – tiltakozott Hatfield. – Nem vádolunk senkit, Hatfield, csak keresgélünk. A környék minden házát nagyon hasonlóképpen törték fel, mindenütt fontos volt, hogy egy arra autózónak ne tűnjön fel, hogy történt valami. Zombik ilyesmire nem képesek. Még a gyilkos zombik sem gondolkodnak ennyire. Ha egy vámpír irányítja őket, akkor talán, de amit fenn a hegyen éreztem és láttam a vámpírból, nem tűnt annak a szervezett, előre gondolkodó típusnak. – Lehet, hogy a gyilkosságoktól esik egyre inkább szét? – vetette fel Edward. – Úgy érted, ahogy a sorozatgyilkos is kilazít, ahogy egyre inkább kielégülnek a késztetései? – Igen. – Elképzelhető. – Viszont valaki akkor is kiengedte a zombikat meg a vámpírokat, majd pedig elvitte magával az áldozat táskáját,

639

miután szép rendesen bezárta maga mögött a bejárati ajtót – foglalta össze Edward. – Igen, ezt már megbeszéltük. – De nem biztos, hogy mindenki így is gondolja – jelezte Hatfield. – Maga nem tartja elképzelhetőnek? – Nem – vágta rá a nő. – A tanulmányaim és a tapasztalataim szerint ilyen nem történik. A húsevő zombi ritka, mint a fehér holló. És nem hordákban járnak, ahogy a zombis filmeken. – Ez tény – bólintottam. – A vámpírok pedig nem állnak össze zombikkal. – Ez is tény. – És most akkor még azt is higgyem el, hogy egy ember, ráadásul talán egy zsaru, segít nekik becserkészni a házakat, a lehető legkevésbé észrevehető módon bejuttatja őket, és utánuk eltakarítja a terepet? – Úgy fest. – Na, de ha fedezni akarja őket, miért hagyta az ajtó előtt az asztalt? – szólalt meg Lisandro. – Miért vitte el a táskát? Behajíthatta volna a bejárati ajtó résén, elég nagy a nyílás, hogy beférjen – bólogatott Nicky. Kénytelenek voltunk mind egyetérteni, hogy az egész tisztára értelmetlen. – És ha nem akarja már fedezni őket? – kérdezte Seamus. – Hogy érted? – Ha ezeknél az áldozatoknál valami eltörött benne? – Mert mondjuk tényleg ismerte őket – folytatta Edward a gondolatot. – Elege lett. 640

– Vagy ő is látta azokat a képeket a falakon, ahogy mi is, és ez mélyre ment neki. – És most már azt akarja, hogy inkább kapják el őket? – kérdeztem. – Nem tudatosan, csak valahol mélyen, tudattalanul – mondta Edward. – És mostantól egyre több hibát fog elkövetni, hogy lebuktassa magát? – kérdezte Hatfield. – Az is lehet. Csak ahhoz még több gyilkosságot kell elkövetniük, én viszont szeretném elkapni őket, mielőtt bárki más meghalna – mondtam komoran. – Mind ezt akarjuk. Csak hogyan? – tette fel a nagy kérdést Hatfield. – Azt egyelőre nem tudom – ingattam a fejemet. – Egyelőre – hangsúlyozta Edward. – Ja, egyelőre. Az egyelőre mindig benne van a mondatban, Ted, ezt tőled tanultam. Bólintott, és kurtán, hűvösen rám mosolygott. Mennyire ismertem már ezt a mosolyát. Amikor gyilkolt, akkor virult az arcán. – Egyelőre nem tudjuk – ismételte meg. – De ki fogjuk találni. – És amikor kitalálták, hogyan tovább? – Megöljük mind. – A halandót is, ha tényleg segít nekik valaki? – Őt is, igen. – De neki először tárgyalása lesz. Az ügyvédje beszámíthatatlannak fogja nyilváníttatni, és mérséklik az ítéletét. – Nincs az az ügyvéd, aki ebből kimosdatná – csóváltam a fejemet. 641

– Mert? – Mert a kivégzési parancs nem tesz különbséget az elkövetők közt. – Ezt nem értem – ráncolta a homlokát Hatfield. – A parancs megfogalmazása lehetővé teszi, hogy mindenkit kivégezzek, aki benne volt a bűncselekményekben, Hatfield. – És egy embert is egyszerűen csak lepuffant, nem kell se letartóztatás, se tárgyalás? – meresztett nagy szemeket Hatfield. Bólintottam. – Persze ha megpróbál megölni engem vagy valaki mást, akkor meg tudnám húzni én is a ravaszt, nem azt mondom, de hogy képes egy megbilincselt, vámpírhoz hasonlóan leláncolt embert kivégezni? – Csak azt mondom, hogy a törvény lehetőséget ad rá. – Az emberek nem esnek kómába hajnalban. Belenézne a szemébe, és könyörögne. – Ahogy a vámpírok is, ha épp maguknál vannak. – Maga tényleg nem lát különbséget emberek és vámpírok között, igaz? – Nem, tényleg nem. – Régebben látott? – Régebben őszinte meggyőződésem volt, hogy a vámpírok gonoszak, és ha megölök egyet, a gonosztól szabadítom meg a világot. De ez már rég volt, jó ideje nem így gondolom már. – Ha én sem látnék különbséget vámpír és ember között, akkor képtelen lennék megölni őket. – Akkor kerülje Anita barátait – mondta Edward. – Ha egyszer embernek kezdi látni őket, már sehol sem látja a szörnyeteget. 642

– Én nem is tudom – csóválta a fejét Hatfield. – Mi lenne, ha kint folytatnánk ezt a beszélgetést, nem ebben a bűzben – javasolta Lisandro. – A vérpatkányoknak van talán a legérzékenyebb szaglása az egész állatvilágban – magyaráztam Hatfieldnek. – Vérpatkány? – meredt a csaj Lisandróra. – Jó, tudom, túlságosan is jóképű vagyok, hogy vérpatkány legyek. Nyilván vérfarkasnak vagy – leopárdnak képzelt. Pedig csak egy nagy, hatalmas patkány vagyok. Hatfield próbálta fegyelmezni a vonásait, de kudarcot vallott, képtelen volt legyűrni az undorát. Még bele is borzongott. – Fél a patkányoktól? – érdeklődött Lisandro. A csaj halványan biccentett. Lisandro szája mosolyra, pontosabban inkább mosolyféle fintorba húzódott, ami sehogy sem illett a helyes arcához. – Akkor ne akarjon állati alakban látni. – Nem is – nyögte Hatfield. Meg sem fordult a fejemben, hogy szó szerint patkányfóbiája lehet. A kígyó meg a pók az oké, az nem lepett volna meg, de hogy a patkány? Vicces, hogy ha az embernek valami az élete részévé válik, el is feledkezik róla, hogy másoknak az esedeg problémás lehet. Kiáradtunk a teraszra. A látvány üdítő volt, de az a szag... – A hűtő működik vajon? – kérdeztem. – Tudom, mire gondolsz – sóhajtott Lisandro. – Túlzott ez a nagy büdös, nekem is feltűnt, ezért már csekkoltam a konyhát, ott nincs semmi romlott étel. 643

– Akkor meg hogy lehet ennyire büdös? – Az ember azt hinné, hogy több hulla is van, csak épp nem találtuk meg. – Van egy alagsor – mondta Edward, és a terasz oldalára mutatott. Eddig nem is vettem észre a lefelé vezető lépcsőket: a terasz alatt volt egy ajtó. – Odabent nem láttam lefelé vezető ajtót – mondtam. – Én sem – csatlakozott Hatfield. Körbenéztem a többieken. – Megtalálta valaki a lefelé vezető ajtót? Csak a fejét rázta mindenki. Edward indult vissza, mi pedig a nyomában. A szoba belső végében a hatalmas szekrény félig eltakarta az ablakot, és elfoglalta a fal egy részét. Az előtt állt meg, és Nickyvel már arrébb is húzták: mögötte az átlagosnál kisebb ajtó lapult. – Nem az ablakot próbálták elbarikádozni, hanem az ajtót. – És ki vagy be akarták zárni azt a valamit? – De az is lehet, hogy elrejteni próbálták az ajtót – mondta Nicky. – Nem tudhatjuk. – Az ajtónál még áthatóbb a bűz – jelezte Edward. – Általában szag alapján nem lehet egy zombi nyomára bukkanni – mondtam. – Általában nem. Összenéztünk. – Vagy pokolian sok zombi van odalenn, vagy még több hulla. – A kocsiban van a lángszóróm – biccentett Edward.

644

– Az még nem sürgős – mosolyogtam. – Először nézzük meg, mi van odalenn. Ha tényleg zombik, ráérsz akkor megsütni őket. – Ki kell hívni a helyszínelőket, hogy képeket készítsenek és bizonyítékot keressenek – sietett Hatfield figyelmeztetni bennünket. – Igazából akár most kihívhatnánk őket, de halaszthatjuk akkorra is a hívást, amikor már tudjuk, mi van a lépcső aljában. – Mindenesetre valakivel azért tudassuk, hogy találtunk még zombikat vagy hullákat, mielőtt lemennénk – mondta Edward. – Még le se megyünk, máris hívjunk erősítést? – néztem rá. – Ha ez az alagsor is olyan, mint a kórházban, akkor nem fog ártani. Nem tudtam, erre mit mondhatnék. Hosszú évek óta ismerem, és még soha ilyesmit nem mondott, vagyis tartozom Sátinak egy nagy bocsánatkéréssel. Ha Edwardot is ennyire megzakkantotta a dolog, akkor tényleg nagyon durva lehetett. Hogy engem nem zakkantott meg jobban, az már nagyobb talány. Lehet, hogy majd később csapódik le bennem. Vagy Edward maradt túlságosan is magára a problémával érzelmileg. Végül is nekem itt vannak a szerelmeim, akikhez odabújhatok, ha túl nagy a lelki trauma, és az általában segít. – Jó, hát szóljunk be – egyeztem bele. Edward telefonált, beszámolt a gyanúról, hogy a ház pincéjében valami természetfeletti vagy szimplán csak ocsmány dolog lapul, és azt is közölte, hogy ugyan csináltunk néhány képet a mobilunkkal, de ha pontosabb 645

dokumentációt akar bárki is, akkor jöjjenek a helyszínelők is. Amikor jött a felvetés, hogy küldenek erősítést, Edward nem tiltakozott. Kezd lágyulni a haver. – Megvárjuk őket? – kérdeztem, amikor befejezte a hívást. – Nem. – Ha lemegyünk, mielőtt megjön az erősítés, akkor minek kellett vacakolni a hívással? – meresztette a szemét Hatfield. – Hogy tudják, hogy hol vagyunk. Nem árt az óvatosság. – Milyen óvatosság? – Hogy ha az a dolog, ami odalenn van, meg akarna enni bennünket, vagy csapdába ejt, vagy éppenséggel az alagsor maga a csapda – magyaráztam. – Ha azt gondoljuk, hogy csapda, akkor okosabb lenne megvárni őket – felelte erre. – Meglehet. Edward felkapcsolta az AR taktikai világítását. – De nem várjuk meg őket, igaz? – Nem – mondta Edward. – Nem – mondtam én is. – Miért nem? – kérdezte Hatfield. – Mert ők a Halál és a Hóhér – válaszolta helyettünk Seamus. – Nem a Halál és a Háború? – lepődött meg Hatfield. – De, nevezik őket úgyis – biccentett Niclcy. – Talán ha párszor beszállunk mi is az ilyen ügyekbe, nekünk is kitalálnak valami hercig kis nevet – vetette fel elgondolkodva Seamus. – Mint például? – Végrehajtók. 646

– Mi? – A végrehajtói vagyunk, nem? Ti is, én is, mind – magyarázta Seamus, mintha lenne bármi értelme is annak, amit mond. – A Háborúnak nincsenek végrehajtói – ellenkeztem. – Dehogynem. Ott van a küszködés, a rémület, a harag, a viszály, hogy ne menjek messzire. – Most egyébként húzzuk az időt, hogy bevárjuk az erősítést? – kérdezte Hatfield. – Én igen – biccentett Lisandro. – Már itt fenn is épp eléggé bűzlik az a pince. – Kiscica – ugratta Nicky. – Kispatkány, ha már – nevetett Lisandro. – És ki a Vakond? – kérdezte Nicky. – A legkisebb – vágta rá Lisandro. Majdnem megjegyeztem, hogy ez a Békavári uraság poénja, de Edward elunta. – Elég a dumából, Anita, nyisd az ajtót, én pedig fedezlek! – Nem – tiltakozott Nicky és Lisandro kórusban. – Nem mehet előre, mert mi vagyunk a testőrei – fejtette ki Lisandro, hiába gyilkoltam le a tekintetemmel. – Ez itt a munkám. Itt nem számít, hogy a testőreim vagytok. – De nekünk meg az a munkánk – jelentette ki Lisandro, és már markolta is a kilincset. Elálltam az útját. – Vagy együttműködünk, és lemegyünk Teddel a lépcsőn, Anita, vagy vitázunk, míg ki nem érnek a zsaruk. – Te hagynád, hogy én menjek elöl – néztem Seamusra. – Hagynám. 647

– Mert? – kérdezte Nicky. – Mert nem lehet nála ijesztőbb dolog odalenn. – Kösz a bizalmat – somolyogtam. – Elpusztítottad a leghatalmasabb vámpírt, aki valaha létezett ezen a Földön, Anita Blake. Mi lapulhat ebben a pincében, ami csak emlékeztetne félelmetességében a zsákmányra, melyet rég felfaltál? Erre már megint nem lehetett mit mondani, inkább hagytam, hogy Lisandro Edward fedezésével nyissa az alagsor ajtaját. Dehogy voltam én olyan félelmetes, amilyennek Seamus hitt, ráadásul Lisandro többet bírt nálam, és nem is hagyott volna előremenni, huzakodni pedig nem szerettem volna... Lisandro és Edward után következtünk mi ketten Nickyvel, utánunk Hatfield, és végül Seamus a sor végén. Mindenki elővette már a fegyvert, persze ügyeltünk, hogy véletlen se célozzunk egymásra. Lisandro kinyitotta az ajtót, és az oszló, rothadó hús szaga képen csapott bennünket. Hatfield öklendezett a hátam mögött. Igyekeztem felszínesen szedni a levegőt, a számon át, még ha sokat nem is segített. Lisandro megpróbálta felkapcsolni a villanyt, de persze semmi. Csak a vaksötéten tátongó lyuk előttünk. – Miért van az, hogy ilyenkor soha nincs villany? – kérdeztem halkan. Edward fegyverének a fénye felragyogott, és úgy gurult bele a kis fénypont a sötétbe, mint ezüstérme a végtelen éjszakába. Jó, azért annyira nem volt sötét, vagy mégis? Most esett le, hogy amióta megöltem Minden Sötétségek Anyját, jobban utálom a sötétet. Ő maga volt a testet öltött élő, mohó éjszaka. Elpusztítottam, és tessék, most kezdtem

648

félni a sötétben. Nem lett volna logikusabb akkor félni, amikor még élt? – Lépcső – figyelmeztetett Edward halkan mindenkit. Elindultunk lefelé, egymás után, libasorban, azt még láttam, ahogy Lisandro elhúzza az orrát a szagtól. Aztán már nyomultam is utána, az én AR–em fénye is világított. Csak a csupasz falakat láttuk, és a lefelé vezető lépcsősort, de az a szag már előre rettegéssel töltött el, hogy mégis, mi várhat ránk odalenn.

649

61. Ahogy a sötétben botorkáltam lefelé a keskeny lépcsőn, sűrűn megbántam, hogy nem az edzőcipőmben jöttem, hanem bakancsban. Az AR fényét nem mertem lefelé irányítani, mert akkor a csövet is szükségszerűen lefelé irányítom, márpedig akkor Lisandro és Edward teste is belekerül a célvonalamba. Az ember soha nem tartja egy pillanatra sem a töltött fegyvert a társaira, pláne egy szűk lépcsőn lefelé a koromsötétben, amikor nem kicsi az esély a megbotlásra. Gyilkos zombikra vadászva az a protokoll, hogy az ujjam is a ravaszon pihen, de most belefért az az extra töredékmásodperc, hogy az ujjamat mozgassam, ha jön a szükség, de ne kockáztassam, hogy véletlen elsütöm a fegyvert. Nagyobbnak ítéltem annak a kockázatát, hogy a lépcsőn megcsúszva véletlen lelövöm a barátaimat, mint hogy széjjeltépne a zombi a miatt a töredékmásodperc miatt. A lépcsőn legalábbis. A bizonytalan, mozgó fényben korlátot véltem megpillantani magam előtt. Ha kiérünk a nyílt térbe, ahol mindkét oldalról korlát fut a lépcső mellett, kénytelen leszek újra mérlegelni, hogy mi a veszélyes és mi nem, addig azonban nem raktam az ujjam a ravaszra. Minden újabb lépcsőfokkal egyre erősödött a bomló hús bűze. Nem hagytam fel a reménnyel, hogy az orrom egyszer csak megszokja, és immunissá válik az oszlás szagára, de ez a pillanat sajna, még nem következett be, pedig elégszer szagoltam már oszladozó tetemeket. Ez viszont minden eddiginél durvább élmény volt, vagy sokkal több a hulla, vagy valami sokkal nagyobb izé lapul 650

odalenn. Irtó sok bomló fehérjének lehet csak ennyire förtelmes szaga. Persze nem feltétlenül tetemek, megeshet, hogy elromlott a mélyhűtőjük, és a sok felhalmozott fagyott hús olvadt ki, disznó, marha meg... Annyira reméltem, hogy tényleg csak konyhai katasztrófába sétálunk bele; közben meg abban is legalább annyira reménykedtem, hogy a nagy és hatalmas izé vár ránk odalenn, és legalább közelebb kerülünk a megoldáshoz, hogy kiderítsük, ki és miért műveli ezt az egészet. Nyomot akartam, ami a veszett vámpírhoz vezetne bennünket. Márpedig ha ő maga is idelenn lapul, azt még Lisandro csoda patkányorra sem szagolja ki ebben az átható bűzben. Ettől persze nem gondoltam, hogy idelenn lenne maga a mestervérszívó, hiszen a vámpírok nagy része elég kényes a szagokra, mindenesetre a hívatlan látogatókat hatékonyan távol tartja. Hatfield megköszörülte mögöttem a torkát. Magamban erősen fohászkodtam, hogy csak ne rókázzon a nyakamba. Egyrészt nyilvánvaló, hogy miért ne, másrészt, ha ő okádik, akkor okádok én is. Könnyen lesz belőle láncreakció, még ha nem is gyakran, mert a bűzhöz még hozzáadódik a hányásszag, és akkor már másnak is nehezebb egyben tartania magát. Már fordult is egyet a gyomrom, elég volt az ideges torokreszelés. Közben leesett, hogy nem reggeliztünk, ami kivételesen szerencsésnek bizonyult. Lisandro élesen felszisszent, összeszorított fogakkal, mintha hangosabb reakciót kellene tompítania. Legszívesebben kíváncsiskodtam volna, hogy mi akasztotta ennyire ki, de centikre voltam mögötte a korláttól, mindjárt meglátom a saját szemeimmel. Ha veszedelmes valami 651

lenne, Edward már figyelmeztetett volna bennünket. Azért az nem sok jót jelent, hogy Lisandro ilyen hangokat hallat, mert amikor a szemem láttára kínozták, hát meg se mukkant. Edward balra húzódott ki a lépcsőfordulón, Lisandro jobbra, én léptem balra, és tudtam, hogy Nicky mögöttem megy balra. Nem néztem hátra, elvileg Seamus és Hatfield is követi a kiképzési protokollt, ők is sorolnak a helyükre. A lámpám fénye belehasított a pince sötétjébe, és már meg is akadt az első halom tetemen. Egymás hegyére– hátára pakolták őket, és ha nem lettek volna kövérek, tisztára Auschwitz–látványt nyújt. A nácik is így halmozták össze a hullákat, helyhiány miatt, mert már a tömegsírokba sem fértek el, annyi volt. Itt persze nem ezernyi tetem hevert, de a kis helyiségben és a sötétben ez is rengetegnek tűnt. Többtucatnyi. Nicky nem adta hangját a meglepődésnek, ahogy besorolt mögém. – Ezek zombik? – kérdezte halkan Hatfield. – Nem – feleltem. – Honnan tudja ilyen biztosan? – Onnan, hogy puffadnak. Rohadni a zombik is rohadnak, de az oszlást nem kíséri gázképződés. Sok a találgatás, hogy miért, egyesek szerint a mozgással kipárologtatják a gázt, de van olyan elmélet is, hogy egyszerűen a zombiság az oka, és náluk teljesen másképpen zajlik az oszlás folyamata. Igazából senki se tudja, a lényeg, hogy a zombik lecsoffadnak és elenyésznek, nem puffadnak és dagadnak fel, mint a másféleképpen halottak – fejtegettem totálisan hétköznapi hangnemben, mintha kiselőadást tartanék. Néha a borzalom 652

kellős közepén bele lehet kapaszkodni a hétköznapi semmiségekbe, és igazából segített a higgadtságom megőrzésében, hogy Hatfielddel szakmázhatok. – De ha nem zombik, minek még mindig a fegyver? – Mert valaki összehordta ide őket – morogta Edward. – Ja – hümmögött a csaj, és ahogy hátrasandítottam rá, láttam, hogy Nicky teste mellett mutat előre a fegyvere, vagyis a megfelelő helyet vette fel a sorban, így osztottuk fel a helyiséget, és fedeztünk minden négyzetmétert. Lisandro se problémázott, hogy távolabb kell helyezkednie tőlem, itt volt Edward és a többiek, mindenki védi a másikat, fedjük az egész pincét. – A zombik nem raktározzák a kaját – mormoltam. – A ghoulok igen – jegyezte meg Edward. – Nem az van, hogy a ghoulokat kizártuk? – kérdezte Hatfield. – Kizártuk, de akkor még nem láttuk a hullákkal teli pincét. – Kajaraktár, vagy csak a tetemeket rejtegetik? – jött az újabb kérdés, de most Seamustól. – Gőzöm sincs – feleltem. – Én úgy tudtam, hogy a zombik felzabálnak mindent, a ghoulok meg még a csontokat is eltakarítják – jött Hatfield megint az elmélettel. – Úgy is van – biccentettem. – De ezekhez a hullákhoz szinte hozzá sem nyúltak. – Ez is így van. – Szóval, ha se nem zombik, se nem ghoulok az elkövetők, ki hordta ide a testeket? – Tippem sincs. – Forrester? 653

– Nekem sincs. – Maguknak nem kéne ezt tudni? – Elvileg de – bólintottam. – Ha ételraktár, akkor használhatnánk csalinak – váltott témát Edward. – Ahogy kirakja a húst az ember az emberevő medvének? – Úgy. – És ha ez csak a hullalerakó? – kérdezte Nicky. – Akkor meg akarhatnak még több hullát idehozni – vontam meg a vállamat. – Vagyis mindenképp érdemes megfigyelés alatt tartani a helyet, hogy lássuk, ki vagy mi tér vissza később – foglalta össze Edward. – Ha meglátják a közelben a zsarukat, akkor cseszhetjük – mondta Lisandro. – Ebben van valami – mondtam. Mintegy végszóra, meghallottam a sziréna távoli vijjogását. – Késő – mondta ki mindannyiunk helyett Nicky. – Lehet. De az is lehet, hogy aki vagy ami ezt művelte, nem tudja meg, mert nappal van. Naplemente előtt eltakarodunk, és akkor még működhet is a terv. De ahogy végigmondtam a mondatot, az erő átcikázott a testemen a fejem búbjától a lábamig. Ereztem, ahogy felébred, és már üvöltöttem is: – Vámpír! – Hol? – kérdezte Hatfield. – Itt – szólalt meg egy idegen hang.

654

62. Egy sikoly, és Hatfield meg Seamus már tüzelt is valamire, amit nem láttam. Hiába a villódzó fények meg a torkolattűz, a szememmel sehogy sem láttam a vérszívót, viszont annál jobban éreztem a bőrömnek nyomakodó mágiáját. Edwarddal csak kerestük a fegyverünkkel a célpontot, amit ők ketten láthattak, amire ők ketten lőttek. Hol lehetett? Hol a fenében lehetett? Éreztem magam körül a sötétben, mintha a levegő változott volna vámpírrá. A mellkasom összeszorult, nem akartam belélegezni. Mozgást érzékeltem a sötétben, mielőtt még Lisandro felkiáltott volna: – Zombik! A hullakupacok között lapultak, és a vámpír ereje keltette életre őket. Kibaszott nekromanta volt, mint a Minden Sötétségek Anyja. Kibaszott rohadék! – Vissza! – üvöltöttem. – Ki a napfényre! Gyerünk, kifelé! Ha mindannyian kint leszünk, felperzselhetjük az egész kócerájt. Mentem is vissza a lépcsőhöz, remélve, hogy jönnek velem a többiek is, de nem. A sima visszavonulást már lekéstük. Hatfield sikoltott és tüzelt. Seamus, sötét folt a sötétben, épp egy zombival birkózott, ami Hatfieldet döntötte a földre. Próbálta lecibálni róla, mi meg Edwarddal mentünk segíteni. Teljes volt közöttünk a harcban az összhang, egyeztetnünk sem kellett. Nicky és Lisandro valamivel távolabb lőtte a zombitengert.

655

Leváltam Edwardról, hogy Nickyékhez csatlakozzam. A kommandósoktól eltanult rogyasztott osonással mozogtam, a fegyverem fényében mindenfelé acsarkodó, vicsorgó zombikat láttam. A vicsorgásból lehetett tudni, hogy ezek húsevők, az egyszerű zombik ennél sokkal holtabbak. Háromnak már nem volt feje. Lisandro pillanatok alatt eltanulta a főbb fogásokat: első lövés az állkapocsra, hogy harapni ne tudjon, a második a kezekre, hogy el ne kapjon, a harmadik vigye a lábakat, hogy ne mozogjon többet. Olyan sokáig nem terveztünk itt lenn maradni, hogy ugyanazt végigcsináljuk, mint tegnap a kórházban, de Nicky gyorsan bevezette a zombiirtás egyszeregyébe. Hárman együtt hátráltunk a lépcső felé, közben arattuk a mozgó zombikat, mint a gabonamezőt. A fejük szépen szét is robbant, de azért csak jöttek utánunk lankadatlan, amilyen lankadatlan csak a halhatatlan tud lenni. Addig hátráltunk, amíg a vállam Edward vállához nem zárt, ők is megállás nélkül tüzeltek Hatfieldékkel. Seamusnál már csak pisztoly volt, a jobb karjával történt valami, de azt nem láttam, hogy mi. Félkörben zártunk össze a lépcső aljánál, Seamust és Hatfieldet felküldtük. Első a sebesült és az újonc, de utánuk sajnos én következtem, mert Nicky és Lisandro nyilván nem fogja hagyni, hogy ne így legyen. – Menj már, Anita! – ordított rám Edward. Átkozódva indultam felfelé, hogy nem segíthetek irtani a zombikat. Fel kellett mennem, és hinnem benne, hogy mindhárman jönnek mindjárt utánam. – Blake! – sikoltozott odafenn Hatfield. A rohadt életbe, mi az már megint?! Futott át az agyamon, de már sprinteltem is fel a kis hálószobába, ahonnan a pinceajtó nyílt. Itt nem volt senki, rohantam 656

tovább a nappaliba, vállamon az AR–rel, fürkészve, hogy mitől sikonyál ennyire. A szoba túlsó felében térdelt Seamus fölött, egyik kezében párnahuzat, a másikban a lecsupaszított párna. Seamus a padlón hevert, mellette egy hajlított fából készült hintaszék. Körülötte vértócsa hízott tempósan a szőnyegen, és már a fapadlót is kezdte besötétíteni. A karja véres roncs volt, egy zombi marcangolta szét az emberfeletti erejével és emberi fogsorával. – Tegyen rá nyomókötést – utasítottam már a küszöbről, és fordultam volna vissza Edwardékhoz. – Nem hagyja, hogy hozzáérjek. – Elég egy karcolás a bőrén, és a vérem megfertőzheti – nyögte Seamus. Na, ez totál kiment a fejemből. – Igaz. Menjen, Hatfield, fedezze a többieket! A kezembe nyomta a párnahuzatot, én a vállamra vetettem a karabélyomat, és máris a fekvő óriásra koncentráltam. A bőre olyan sötét volt, hogy a vér nem is ütött el tőle, csak a szétszaggatott izom és a csontszilánkok világítottak a sebben, mintha valami halálos műalkotást keretezne az az ébenfeketeség. Egyszerre szépséges és borzasztó látvány az erőszaknak ez a foka. – Válts alakot, az gyorsítja a gyógyulást! – Nem merek – lihegte. Nem kérdeztem, miért nem, először elállítom a vérzést, utána társaloghatunk. A fejéhez térdeltem, a vértócsán kívülre. A karja köré tekertem a párnahuzatot, és körbenéztem, hogy mivel tudnám rendesen megszorítani, hogy minél hatékonyabb legyen a nyomókötés.

657

– Ennél te gyorsabb vagy – csóváltam közben a fejemet. – Hogy sérülhettél meg ennyire? – Fogalmam sincs. Felálltam, a hintaszékhez mentem, más ötletem nem volt. Az egyik keskenyebb székbordát letörtem a háttámlából. Jó nagyot reccsent. Edwardék a szomszéd szobában lövöldöztek. A zombik addig nyomulnak előre, amíg el nem égnek. Nem szeretik a napfényt, de ha kaja van, akkor még az sem állítja le őket. A fadarabot a párnahuzatba tekertem, és addig szorítottam a kötést, míg már nem spriccelt a vér. – Fogd! Én hívom a mentőt – mondtam, a gatyámba beletöröltem a vért, és kihalásztam a zsebemből a mobilomat. – Ne telefonálj! – szólalt meg Seamus. A kötést azért tartotta. – Nem halsz bele. – Érzem, hogy bennem van. Azt parancsolja, hogy váltsak alakot. Azt akarja, hogy végezzek veled. Ezért nem merek alakot váltani a gyógyuláshoz sem. Kezemben a mobillal meredtem rá. – Ki akarja? – kérdeztem, pedig tudtam nagyon is jól. – Ő. A vámpír. Egy zombi mart meg, és mégis ő volt az, Anita. A vámpír valahogyan a zombi testét használta, éppen úgy, ahogy az Utazó és a Sötét Anya a vámpírokat. Ő harapott meg, érted, Anita? – Értem – bólintottam, és nem nyomtam meg a hívás gombot, csak zsebre vágtam a készüléket. – Harlekin vagyok, és a mesteremé. Így könnyebben küzdők a kényszer ellen, de nem biztos, hogy megnyerem ezt a harcot. 658

Mély levegőt vettem, lassan kifújtam. Nem éreztem semmit. Érzéketlen voltam, de mintha egy ideje az lettem volna már, csak most tudatosult volna igazából az érzés. – Ennyire erős a késztetés? – Pedig nem lehetne. A mesteremhez kötnek a jegyek elvileg minden vámpírtól biztonságban kellene lennem, rám csakis a mesterem hat. Egyedül a Sötét Anya tudott az ilyen kötelékekbe belenyúlni, de neki vége. – De mennyire. – Ez a mester nem lehet ennyire erős. Nem lehetne. Nem csoda, hogy Ares nem boldogult vele. – Mit tegyek? – Ha megölsz, akkor talán a mesterem sem ébred fel soha többé, de mégsem hagyhatod, hogy alakot váltsak. Ha megteszem, akkor ölj meg, különben gyilkolnom kell, ez az erő azt akarja, arra kényszerít, hogy öljek. Nemcsak téged, mindenki és minden mást is. Szereti a halált, Anita, minden formájában imádja. – Van ennek a vámpírnak neve? – Nem fedi fel előttem. Én csak egy állat vagyok, nem tartozik nekem a nevével – lehelte Seamus, megborzongott a teste, és a szeme lecsukódott. – Ezt te gondolod, vagy ő? – Mindketten. – Nem állat vagy. És igenis tartozik neked a nevével. – Tetszik, hogy ilyen újszerűen gondolkodsz – mosolygott rám erőtlenül Seamus. – Kár, hogy nekem már késő, és nem sokáig élvezhetem. – Ez nem igaz – tettem a karjára a kezemet. A puszta bőrünk ért össze, és hirtelen melegség csapott fel az érintéssel. Éreztem a szörnyetegét, láttam a szemhéjam 659

mögött, ahol az álmokat látja az ember. Felnézett rám a vérhiéna, és egészen újszerű mocorgást éreztem a testem mélyén. Új szörnyeteget kaptam. – Nem lehet, hogy közülünk való vagy – pislogott fel rám Seamus barna szeme. – Ares testén áthatolt egy golyó, és bennem állt meg. Nem hittem volna, hogy ennyi is elég. – Már nem olyan erős a hívása – mormolta Seamus. – Mert megérintettem a karodat? – Igen. Szerettem volna magamhoz hívni Edwardot, mert nem akartam magam lelőni Seamust, ha úgy hozná a helyzet, de nem mehettem oda az ajtóhoz, nem hagyhattam ott, mert fognom kellett, és ha esetleg elveszíti a kontrollt, mellette kellett lennem, hogy végezhessek vele. A józan ész azt diktálta volna, hogy inkább legyek tőle minél távolabb, ugyanakkor Edward figyelmét sem akartam volna elvonni a kiabálással, amikor épp emberevő zombik törnek fel csapatostul a pincéből. Más választásom nem maradt, mint a bal kezemet Seamus karján tartani, és jobbal a Browningot előhúzni. Seamus a pisztolyra nézett, majd fel megint az arcomba, bele egyenesen a szemembe. – Lőj le, ha kell! Biccentettem. Határozottan szándékomban állt. Aresszel is jóval hamarabb kellett volna végeznem, cserbenhagytam, és még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát. – Rendőrség! Hahó, bent vagyunk a házban! – kiáltotta egy hang. – A nappaliban! – válaszoltam.

660

Al sétált be a konyhából. Az arcáról nyomban lefagyott a mosoly, ahogy meglátott bennünket. – Itt meg mi történt? – Zombik vannak odalenn. A pincében – mondtam, és igazolásomul újabb lövések hallatszottak a szomszéd helyiségből. Al előrántotta a fegyverét, egy ideig csak kapkodta a fejét köztünk és a lövések feltételezhető helyzete között. – Ő is egy alakváltó, igaz? – kérdezte Seamusra pislogva. – Ja. Ráemelte a pisztolyát. A távolból újabb szirénák hangja közeledett, csak megérkezik az az erősítés. Al leengedte a pisztolyát, kissé zavartnak látszott, mint aki szégyelli magát. Már majdnem megkértem, hogy vigyázzon egy kicsit az alakváltómra, de az a mozdulat a pisztollyal... elvette a kedvemet. Kissé talán túlságosan is könnyűszerrel húzná meg a ravaszt. Persze, az Aresszel történtek után ez nem is csoda, de arról nem Seamus tehetett, szóval... Viszont, ha őt is le kellene lőni, akkor ne más csinálja. Én húzom meg a ravaszt, mert több rendőrt vagy ártatlan embert nem pusztít el az én testőröm. Ezt nem engedhetem. Az énem cinikus fele nyugtatgatott, hogy ehhez itt legalább nem köt semmi. Utáltam, hogy ilyesmi az eszembe juthat, de Ares akkor is jó barát volt, Seamus meg tényleg senkim és semmim, igazából alig ismertem. Hirtelen rendkívüli erővel szorította meg a karomat, a szeme kitágult. – Nem akar megégni. Edward és a többiek berontottak a szobába, és akkor megéreztem az égő hús szagát. Nicky és Lisandro két 661

oldalról megragadta Seamus egy–egy karját és lábát, és már vitték is kifelé. Én meg kérdés nélkül rohantam utánuk, mert amikor a szart is széjjellövő emberek kifelé rohannak, akkor rohansz velük te is, mert annál jobb választás nem létezhet. Edward kinyitotta a teraszajtót, és már vitték is ki Seamust, utánuk rohant Hatfield. – Kifelé, most! – rendelkezett Edward, már ő is kiugrott az épületből, nem késlekedtem én se. Al se kíváncsiskodott, csinálta, amit mondtak neki. A ház előtt jártunk, lenn a füvön, amikor hatalmas robbanás rázta meg a világot, a talajt is majdnem kirántotta a talpunk alól. A második robbanás még ennél is nagyobb volt, mind a földre vetettük magunkat, hogy kikerüljünk a hőhullám és a légnyomás útjából. – Maguk meg mi a halált műveltek? – tette fel az első kérdést Al. – A pincében tárolták a tartalék gázpalackokat. Egy gránát eltalálhatta az egyiket – mondta Edward magától értetődően, mintha az egész csak a véletlen műve lenne. Az arcán lágy, kiismerhetetlen kifejezés ült, aztán feltartotta a karját, és vadul integetni kezdett az éppen beérkező erősítésnek. Elsőre nehéz volt eldönteni, hogy erre leállnak–e a biztos távolban, vagy éppen hogy közelebb gurulnak. Újabb robbanás döngette meg a földet, mintha egy óriás keze csattant volna a hegytetőn. Al elzuhant. – Jól vagy? – kérdeztem. Bólintott. Égő törmelék hullott alá mindenütt. – Hány tartály volt odalenn? – érdeklődtem. – Elég. 662

– Anita! – kiáltotta Nicky. Seamus dobálta magát a lábuk előtt a földön. A kezemben még mindig ott volt a Browning. A rohadt életbe, a vámpírnak fel kellett volna robbannia, hullának kellene lennie, Seamusnak sokkal jobban kellene már lennie. Vagyis a vámpír nem robbant fel, nem hulla. Baszódna meg! – Nem halt meg a vámpír! – figyelmeztettem mindenkit, és már Seamus mellett voltam, mert vagy segítek visszatartani a szörnyetegét, amíg a vámpírnak vége, vagy lelövöm, mielőtt átváltozna. A lényeg, hogy mindenképpen mellette a helyem. Edward puskával a kézben tartotta szemmel a házat, vagy ami megmaradt belőle. Szerencsére a robbanás majdnem a föld színéig rombolt mindent, vagyis ha valami bentről menekülni próbál, akár ezen, akár a másik oldalon, látni fogja, és végez vele. De leléphetett már a robbanások előtt is a hátsó ajtón, és akkor már messze jár. Persze ha kivártuk volna az egésszel az erősítést, akkor ott is álltak volna emberek, és rég elkaptuk volna. Seamus felordított. Nicky és Lisandro lefogta, én pedig letérdeltem mellé, a kezemet a karjára tettem. A bőre égetett, a szörnyetege vicsorgott rám. Ki akart volna törni, szólították a nagyvilági élvezetek. Az én szörnyem is morgott, vagy nekem, vagy Seamusra. – Ha alakot vált, meg kell ölnünk – tájékoztattam a többieket. – Világos – mondta Nicky. – Kell, hogy legyen valami más megoldás – reménykedett Lisandro.

663

– Anitának igaza van – préselte ki fogai közt a szavakat Seamus. – Hiénaszagod van – jegyezte meg Lisandro pedig azt az állatot nem hordozod. – De, már igen. – Hadd szagolja meg a bőrödet! – javasolta Nicky. Elvettem Seamus karjáról a kezemet, és az orra elé tartottam. A szeme kifordult, az energiája lecsihadt. Amikor valamivel később felnézett ránk megint, már elcsendesedett, a pillantása békés volt, a zihálása is csillapult. – Már nem akar uralni. – Miért nem? – Nem tudom. Olyan, mintha elment volna. Igazából, mintha meghalt volna, de arról nyilván nincsen szó. – Most az is jó, hogy elhúzott. – Kicsit felgyújtottátok az erdőt – mutatott egy kisebb facsoportra Al, ahol tényleg égett valami. – Idén alig volt eső, tűzveszély van. El kell oltanunk – sóhajtotta fáradtan, mintha az elmúlt pár perc eseményei végletesen megviselték volna. – Jól vagy? – kérdezte tőle Hatfield. – Ismertem ezeket az embereket. Semmi kedvem odaállni a gyerekeik elé, hogy a szüleiket élve felfalták a zombik. – Mondj nekik csak annyit, hogy megölték őket – vetettem fel. – A családtagok folyton tudni akarják, hogy hogyan, de tényleg. Mintha attól jobb lenne – ingatta a fejét Al. – Pedig néha a bizonyosság rosszabb, mint a bizonytalan. Van, hogy az fáj jobban. 664

Ezzel senki sem vitatkozott. Elég sok erőszakot és halált láttunk már mind, hogy ne akarjuk vitatni az igazságot.

665

63. Ha Seamus nem sebesült volna meg, maradnunk kellett volna a helyszínen, de így elvihettük a kórházba. Mentőre nem engedtem volna, a helikopteres eset után túlságosan is nagynak éreztem a kockázatot, és mások sem erőltették. Nyilván mindenkinek Ares jutott az eszébe. A mentőorvos nyomókötést tett a karjára, nehogy összevérezze a kocsit, és már mehettünk is. Egyetlen szóval sem állítottuk, hogy a kórházba vinnénk, még ha mindenki ezt hitte is. Útközben felhívtam Claudiát, aki leküldött a fogadásunkra pár embert, hogy felvigyék az emeletre. Itthon segítenek majd neki alakot váltani, és ha nincs más választás, végeznek is vele. Ha állati formában sem szakad el nála a cérna, akkor benne marad, amíg csak akar, hogy gyorsabban gyógyuljon a seb. Hatfieldet az őrsön kiraktuk, hogy a saját kocsijával mehessen haza tisztálkodni. Mi meg felmentünk az emeletünkre, hogy az ipari tisztítószerünkkel, amit Edward az ilyen esetekre rendszeresített, megszabaduljunk az újabb zombidzsuvától. Elég kellemetlen szaga volt, mint a megbuggyant narancsnak, de a hullaszagnál még ez is jobb. Az mondjuk elég furcsa, hogy a zombik nem bűzlenek annyira, mint a rendes, emberi hullák. De hát a metafizika különös dolgokat produkál. Edward ment a saját szobájába. Lisandrónak a folyosó végében volt a helye, ő oda. Közben az ügyeletes embereink szóltak, hogy Nathaniel a szobánkban alszik. A kérdésemre, hogy Micah is vele van–e, nemleges volt a válasz. Átfutott az agyamon, hogy vajon hol lehet, és a 666

családjával is mi van egyébként, és Nathaniel hogyhogy nincs mellette, de persze én sem vagyok mellette, pedig elvileg a „menyasszonya” vagyok, szóval... Igyekeztem mindenesetre csendesen kinyitni az ajtót, és beosonni. Sötét volt odabenn, csak a függöny résén szűrődött be némi fény. Ha nem tudtam volna, hogy Nathaniel az ágyunkban alszik, csak a kupacba gyűrt ágyneműt láttam volna. Ha egyedül aludt, szabályosan fészket rakott magának a takaróból, és abba gubózott be, hihetetlen, hogy egymagában szinte láthatatlan tudott maradni egy ágyban. Nickyvel elóvakodtunk a fürdőszobához a koporsók közt. Ha nem lett volna rohadóhulla–szagom, megcsókoltam volna finoman Nathanielt, de nem akartam összemocskolni az ágyat. Nathaniel mélyen aludt, de hogy se a zajra, se a szagra nem riadt fel, mutatta, mennyire fáradt lehet ő is. Vajon mikor aludt utoljára? Hát Micah? Kimerültek lehetnek ők is. A korábbi zuhanyzásunk óta valaki kitakarított a fürdőben, kaptunk friss törölközőt, de persze a szállodai szappan meg sampon nekünk most annyit ért volna, mint halottnak a csók. Hoztam hát a speckó tisztítómat, amit egyébként egy hullaházban találtam, ilyennel mosnak ott kezet az élők, a golyóálló mellényre megy a Febreze a szagok miatt. Azokra a holmikra bevált ez a módszer, amelyeket nem lehet mosni, a moshatóakat meg bezacskózzuk, és leküldjük a szállodai mosodába. Nyilván meg kell velük beszélni, nehogy a többi ruha közé keveredjenek, mert a vendégek valószínűleg oda meg vissza lennének a boldogságtól. Seamus ruhája megint egy külön kupac lesz, mert az még ráadásul véres is, annak a mosásával nem érdemes vesződni. 667

Nickyvel először a fegyvereinktől szabadultunk meg, utána a ruháktól. Ahogy a korábbi itteni vetkőzésünk, ez se lett éppen szexi és romantikus, egyszerűen csak egy helyiségben vetkőztünk, hogy gyorsan lecsapassuk magunkról a mocskot. Jó forróra állította a vizet, és jöhetett a punnyadtnarancs–szagú izé. Amikor már tetőtől talpig százéves narancslekvár szagunk volt, amit különösen a hajam szeretett, jöhetett a hajbalzsam. Kénytelen voltam használni, különben fehér bőrű afroamerikai lesz belőlem. Nicky haja nem lett volna ennyire kényes, egyedül a szemére rálógó tincset kellett formáznia, hogy tényleg takarja, amit takarnia kell. Aztán már csak álltunk a zuhanykabinban, hajunkon a balzsam, és vártuk, hogy leteljen a pár perc, ami kell, hogy hasson is. Nicky rám vigyorgott. – Mi van? – kérdeztem. – Fürdés után vissza kell mennünk nyomozósat játszani? – Persze. Csekkolnom kell, nehogy nullázzák a kivégzési parancsot, mondván, hogy a vámpírnak kampec, úgyis elégett. – A test, amit használt, nagy eséllyel el is égett. – Az lehet, de akár ki is lóghatott benne a robbanások előtt a hátsó ajtón. Zombitestben volt, az bírja a napfényt. – Nem úgy van, hogy arra nem képes egy vámpír? Mármint, hogy zombitestbe bújjon. – De úgy. Az arcomra tette a kezét, maga felé fordított: – Nem akartam ám ilyen komolyra fordítani a szót. – Nekem ilyen esetem még soha nem volt, Nicky. Ez a vámpír felrúg minden létező elvileget és muszájt.

668

– Ha ti Edwarddal nem tudtok valamit, akkor nagyon nagy a gáz, ugye? – Hát az – bólintottam. – Ezek szerint a szexnek lőttek. – Még nem vagy fáradt? – nevettem el magam. – Véroroszlán vagyok, Anita. Az oroszlánok napokon át képesek akár negyedóránként is dugni. – Ja, persze, ha tíz másodpercig tart egy menet. Ráadásul álló nap vagy alszanak, vagy dugnak. Mi ennél kicsit elfoglaltabbak vagyunk. – Imádom, hogy mindig tanulmányozod az állati oldalunkat – nevetett. – Van egy bioszdiplomám, rémlik? Egyszer még úgy volt, hogy természetfeletti lényekre specializálódott biológus leszek. A dolgok egy részét onnan hoztam, de persze ha valami új van a pasijaimmal... az enyéimmel, annak utánajárok. – Még mindig nem szoktad meg, hogy Jade a csajod, igaz? – Ha együtt vagyunk, jó vele – vontam vállat. – Csak épp soha nem hittem volna magamról, hogy egyszer csajom is lesz. – Az ardeur néha téged is elural, ahogy bennünket. – Aha. Na, mossuk le a balzsamot, és öltözzünk! Váratlanul magához ölelt. – Bocs, hogy újabban folyton ezekkel a mosolygyilkos témákkal terhellek. Belebújtam az ölelésébe, és még így, a zuhany alatt, pucéran is megnyugtató volt, de nagyon. Hihetetlenül jó volt ilyen közel érezni magamhoz. Az arcát a fejem búbján

669

nyugtatta, én meg befészkeltem magam a zugaiba. És ennyi elég is volt neki, már kezdett éledezni a szerszáma. – Ki kell mosnunk a hajunkból ezt a vacakot – nevettem. – Az lesz, amit akarsz – mondta, és velem a karjaiban befarolt a vízsugár alá. Ezen elkacagtam magam, és talán ez is volt ezzel az egésszel a célja. Befejeztük a zuhanyozást, lefújtuk Febreze–zel a holmit, zacskóba raktuk a többi göncöt, és kész. A szállodai fürdőlepedő akkora volt, hogy a hónom aljától leért a vádlim közepéig. Nicky gyorsan megszárítgatta magát, de nem tekert a derekára semmit. Micah volt a legszégyellősebb vérállat, akit ismertem, a többiek mind szemérmetlenül jöttek–mentek természetes valójukban. Már én sem görcsöltem annyira, ha pucérkodnom kellett, de alapvetően azért igyekeztem nem gyakran csinálni. A sok fegyverünket a mellény zsebei és tépőzáras rekeszei nélkül csak úgy cipelhettem volna magammal, mint a tűzifát a karomban. Úgy meg inkább csak akadályoz, mint hasznomra lenne, ezért beértem egy pisztollyal, a többit meg hátrahagytam a fürdőben. Egyébként meg itt van a szobában velem Nicky, a folyosón kint vannak a testőrök... de ott van a nagy ablak, és ez a vámpír eddig minden szabályt felborogatott, szóval nem biztos, hogy paranoia, lehet, hogy inkább óvatosság, hogy a Browningot vittem magammal. Nicky a vállára kapta csak úgy csupaszon az AR–t. Máris inkább hajlottam az óvatos jelzőre. Elég viccesen nézett ki csont pucéran a nagy gépkarabéllyal. Megmosolyogtatott. – Mi van? 670

– Paranoiásnak éreztem magam, aztán megláttalak az AR–rel. Sajátos válltáska. – Magad mondtad: ez a vámpír minden szabályt és elvárást felrúg. Jobb felkészülni még a lehetetlenre is. Majdnem rávágtam, hogy igazi kiscserkész, de aztán leesett, hogy én is pont azt csinálom, amit ő, pedig én soha nem voltam cserkész. Nicky maga nyitotta ki a fürdőszobaajtót, csekkolta a terepet, ahogy egy testőrnek kell. – A folyosón is vannak embereink – kifogásoltam. – De ott az ablak. Mivel épp fél perce futtattam magamban végig ugyanezt a gondolatsort, nem is pattogtam tovább. Halkan beóvakodott a szobába, aztán betessékelt engem is. Odabenn néma csend uralkodott, aztán megmozdult a paplankupac az ágyon. – Hahó. Olyan rémes volt, mint amilyen a szaga? – kérdezte Nathaniel álmos hangon. – Majdnem – felelte Nicky. – Hahó, Nicky. – Hahó – mosolygott a véroroszlánom. De mosolyogtam én is, és már mentem is az ágyhoz. Nathanielből még mindig nem láttam semmit, csak a hangja bújt elő a fészkéből. Leültem az ágy szélére, ő meg arrébb húzódott, hogy kényelmesebben legyek. Először a karja kúszott elő, aztán az arcát is megláttam végre. A fehér ágynemű glóriájából pislogott fel rám. Ettől valahogy sokkal fiatalabbnak látszott, mintha egy kisfiú ébredezne éppen. Aztán felkönyökölt, és felém hajolt, a takaró lecsúszott az izmos válláról és mellkasáról, és a kisfiú illúziója szertefoszlott, előbújt a férfi, hogy megcsókoljon. 671

Hihetetlenül meleg volt. A keze a vizes hajamat simogatta, és próbált behúzni magával az ágyba: – Gyere, bújjunk össze kicsit! – Most feküdtél le huszonnégy óra óta? – Igen – karolta át a derekamat. Eltoltam magamtól, ő meg duzzogva hanyatlott vissza a párnákra. A haja vaskos fonatban hevert mellette a párnán, mint a toronyba zárt királykisasszonynak. A kezemet azért nem engedte el. – Heveredj már ide mellém! – Öltöznöm kell, és menni nyomozni. Csak egy zuhany erejéig ugrottunk haza. Nicky már a bőröndjében keresgélte a tiszta ruháit. – Egy kicsit azért bebújhatnátok mellém. – Nem lehet. El kell kapnunk a rosszfiúkat. – Nekem meg vigyáznom kell rá, és közben úgy tenni, mintha nem én lennék a rosszfiú – csatlakozott Nicky is. – De legalább egyetek valamit, mielőtt visszamentek – folytatta Nathaniel. – Nincs most idő kajáim – ráztam le ezt is. Felült az ágyban, a takaró még lejjebb csusszant, már csak az ölét takarta. – Szakíts rá időt, Anita! Azért kellett Micah–t magára hagynom a kórházban, mert már lemerítetted az energiáimat. És Sáti is kezdett kimerülni. Nem hanyagolhatod el a fizikai testedet, mert az rajtunk üt vissza. A hívóállataid meg Damian látja kárát. – Jaj, úgy sajnálom. Igazad van, persze. Micah hogy bírja?

672

– Nem fog sírni. Mindent magába zár. A kezét foghatom, ölelhetem, de tartja magát a családja miatt és miattam is. Néha elég nehéz mindkettőtökkel. – Bocs, hogy ennyire komplikáltak vagyunk, azért meg még inkább, hogy ilyen keményfejű alak vagyok. – Rendeljek kaját? – ajánlkozott Nicky. – Előbb szólj Edwardnak, hogy eszünk valamit, és kérdezd meg, hogy csadakozik–e. – Majd a testőrök megrendelik a kaját, aztán vitessék a konferenciatermünkbe. – Van olyanunk is? – Aha. Van benne egy hatalmas, ovális asztal, mind elférünk körülötte. – Még ennek is utánanéztél? – Megkérdeztem, hogy hol ehetnénk. – Micah miért nem jött haza veled? – Nem akar eljönni a kórházból. – Úgy sajnálom, hogy magatokra kellett hagynom benneteket ezzel az egésszel – szorítottam meg a kezét. – Megmentetted Henryt, Micah is ezt akarta. Biccentettem. Nicky farmert húzott. – Mit kértek enni? – Fehérjét egyél – figyelmeztetett Nathaniel. – Mindig szoktam. – Igaz – mosolygott. – Én vagyok a salátafaló. – Mert te hivatalból vetkőzöl, vigyáznod kell a vonalaidra – csókoltam meg. – Kaja – követelőzött Nicky. Én hamburgert kértem krumplival, és kólát. Nathaniel rendesen meglepett, hogy ugyanezt kérte, a kólát leszámítva. 673

– Pár napig most nem olyan lényegesek a vonalaim, viszont a fehérje nekem is jól jön – magyarázta. – Annyira lemerítettelek? – kérdeztem igazi aggodalommal. Szinte soha nem evett hamburgert. Sovány steaket azt igen, de mást nem igazán. – Még nem, de az ardeurt sem ártana táplálnod, mielőtt visszamész a munkába. – Ha már amúgy is elszívtam az energiádat, nem hinném, hogy túl jó ötlet még az ardeurt is rád szabadítani. – Arra itt van Nicky, egyébként meg szexelhetnénk hármasban. – Tetszik a srác észjárása – jegyezte meg Nicky. – Azt gondoltam – vigyorgott rá Nathaniel. – Menő a szálloda, és egy egész emeletet lefoglalunk – mondta Nicky jó félóra alatt meglesznek a kajával. – Akkor add le a rendelést, és irány az ágy – zárta a beszélgetést Nathaniel. Nicky vigyorogva leírta, ki mit kér, és az AR–rel a vállán ment is az ajtóhoz. Résnyire nyitva hagyta maga mögött az ajtót, hallottam, ahogy bekopog Edward ajtaján, gyors beszélgetés, hangok moraja, és már vissza is tért hozzánk. – Ki rendeli meg a kaját? – kérdeztem. – Edward – felelte, megkerülte az ágyat, az ablak felőli oldalához ment, lerakta a fegyvert a padlóra. – Nagyon gyors voltál. Mit mondtál neki? – Hogy most szexelni fogunk, és hogy SMS–ezzen, hogy mikor érkezik a kaja – mondta, miközben letolta a farmerét óvatosan, mert már ágaskodott is a hímtagja. Nehogy már ezt mondtad neki! szaladt ki majdnem a számon, de tisztában voltam vele, hogy Nicky soha nem 674

beszél összevissza, mindig mélységesen őszinte, semmi felesleges. Őt aztán semmivel nem lehetett zavarba hozni, így aztán ki is mondott mindent, ahogy volt, nem érdekelte, hogy másokat viszont esetleg zavarba hoz ezzel. Nagy eséllyel pontosan ezt mondta hát Edwardnak. Nathaniel az éjjeliszekrényre tolta a kezemet, ami még mindig a Browningot szorongatta. – Ennyire nem vagyunk veszélyesek. Szerintem most nem kell a fegyver. Letettem a pisztolyt. – Én ennyire veszélyes vagyok, csak nem rád – jegyezte meg Nicky, és kirángatta Nathaniel alól a takarót. Nathaniel hívogatón hajtotta fel. – És a törölközőre sem lesz szükség. Ledobtam a földre a vizes holmit, és bemásztam Nathaniel mellé az ágyba. – Biztos nem kellene inkább aludnod? – A szex engem energetizál, Anita, te is tudod. Nicky fél könyökére támaszkodott, úgy mért végig bennünket. – Megválasztalak tiszteletbeli oroszlánnak. – Ez aztán a bók – biccentett Nathaniel. Nicky olyan lendülettel bólintott, hogy a szemtakaró tincse táncra perdült. – Méghozzá nagy bók. De most már dugjunk. Nathaniellel hangosan felkacagtunk. – Milyen mézes a beszéded, te nagyfejű – mondta Nathaniel. – Fél óra, vagy még annál is kevesebb, ketyeg az óra. – Tisztára elkapatlak benneteket ezekkel a gyors menetekkel – csóváltam a fejemet. 675

– Soha – mondta Nathaniel, és az oldalára fordult, hogy én legyek középen. Szerettem én lenni középen.

676

64. Nathaniel szerelmesen, forrón megcsókolt a takarók melegében, aztán gyöngéden eltolt magától, átadott Nickynek. Nicky úgy csókolt, mint a zuhany alatt, lassan, simogatóan, közben a keze lágyan cirógatta a torkomat. Az a tenyér olyan hatalmas volt, hogy szinte körbeérte a nyakamat. Közben Nathaniel a melleimet puszilgatta, egyre lejjebb és lejjebb. Nicky csókja egyre hevesebbé és követelődzőbbé vált, én befogadtam, és a nyakam belesimult a markába. Nicky marka rám kulcsolódott, gyöngéden, de szorongatni kezdett, és én csak még jobban átadtam magam neki. Az a hatalmas kéz átfonta a nyakamat, és már erősebben szorított, hogy belenyögtem a csókba, és a testem ívbe feszült az ágyon. Úgy csókolt, mint aki a számon át próbál belém kúszni, a nyelve és a fogai az előőrs, és alig várja már, hogy az egész teste nyomakodhasson utána. Nathaniel a mellbimbómat nyalogatta, és akkor egyszer csak belém vájta a fogait, élesen belém harapott. A testem borzongva vergődött a lepedőn, Nicky csókja elnyelte kéjes sikoltásomat. A keze olyan erővel szorított, hogy hirtelen nem tudtam már sikoltozni, mert elfogyott belőlem a szusz, nem volt levegő, ami a hangot vigye. Nathaniel harapása is bedurvult, a foga a húsomba mart, és ha lehetett volna, kiáltottam volna. Nicky még mélyebben falta a számat, szélesre feszítette az ajkaim, szinte fájt, a nyelve olyan résekbe és mélységekbe jutott, ahová idegen nyelv nem gyakran nyerhet bejárást. A két kéjforrás egyszerre 677

remegtette a testemet, de akkor eljött a pont, hogy már tényleg nem volt semmi levegőm, és a tüdőm pánikba esett. Ameddig bírtam, küzdöttem a pánik ellen, legyűrtem az ösztönös menekülési késztetéseket, mert élveztem annak az erős kéznek a szorítását, élveztem a veszélyt. A csókjának ereje és Nathaniel harapása is élvezetes volt, de végül kénytelen voltam megütögetni az ágyat magam mellett, hogy levegőt akarok. Nicky szorítása enyhült, és kimászott a számból, így végre levegő áramlott a tüdőmbe sípolva, remegve, hosszasan. Nathaniel elengedte a mellemet. Nicky a szemembe nézett. – Jól vagy? – Igen – sikerült kinyögnöm. Széles vigyorban villantak ki fehér fogai. – Az jó, mert én is. Két mély lélegzetet engedélyezett, aztán elszorította megint a torkomat. Nathaniel a másik mellemet fogta marokra. Nicky úgy helyezkedett, hogy Nathaniel szépen hozzáférjen a testem nyakam alatti részeihez, és ő rá is bukott a mellemre megint. Nicky annyit enyhített a szorításon, hogy pár felszínes nyeletnyi levegőt juttassak a tüdőmbe, és amikor Nathaniel szopni kezdte a mellem, és amennyit csak tudott, a szájába fogadott belőle, akkor szorította össze megint a gigámat, hogy tényleg semmi átjárás ne legyen megint. Nathaniel foga harapott, Nicky a nyakamat fojtogatta és csókolt közben tűzzel és fájdalmas szenvedéllyel, én pedig dobáltam magam alattuk az ágyon. Nathaniel egyre nagyobb erővel harapott, a fájdalom már szinte felért az oxigénhiány fájásával, már kezdett szinte 678

túl sok lenni. A lábam kapálni kezdett, rúgtam a lepedőt magam alatt, végül megkaparásztam Nicky karját, hogy adjon levegőt. A szorítása egyből kiengedett, és zihálva tört be a tüdőmbe a friss levegő. Nathaniel felemelkedett, próbáltam ránézni, de szétcsúszott a pillantásom, a szemem feladta, alig láttam valamit, a fejem visszahanyadott a párnára. – Szerintem bejött neki – hallottam Nicky halk kuncogását. Éreztem, ahogy Nathaniel feljebb mászik az ágyon, hogy belenézhessen az arcomba és már szinte sikerült is fókuszálnom, mintha láttam volna a mosolyát. – Szerintem igazad lesz – mondta nevetve. Pittyent a telefonom, üzenetem jött. Szerettem volna kérni, hogy hagyjátok a francba, de gőzöm se volt, hogy formáljam meg a számmal a szavakat. Olyan volt, mint orgazmus után. Nathaniel elvette az éjjeliszekrényről a mobilomat. – Még legalább háromnegyed óra, mire meglesz a kajánk – mondta, miután elolvasta az SMS–t. – Valami bankett van a szállodában. – Pompás, több idő jut a szexre – mondta Nicky, a hangja jóval mélyebb lett, mintha morogna. Nem a véroroszlán morgása volt ez, hanem a domináns pasihang, amikor a szex kezd úgy alakulni, amilyennek szereti. Nathaniel visszaborult a mellemre, finoman nyalogatta a korábbi harapását. Finom kis fájdalom volt, már–már gyönyör, a testem nem jutott dűlőre, hova is tegye az érzést. – Jaj, istenem – suttogtam. – Ha lenne szájpeckünk, most használhatnánk. 679

– Anita nem búrja – mondta kissé szomorkásán Nathaniel. – Egyszer kipróbálhatjuk – nyögtem. Nathaniel feljebb húzódott, hogy lássam az arcát, és már működött a szemem. És olyan kifejezést láttam az arcán, amilyet még soha. – Ha ezt csak azért mondtad, mert tudod, hogy nincs nálunk, ezért mondhatsz éppenséggel bármit, akkor jobb, ha tudod, hogy nemcsak a nyakörvet és a pórázt pakoltam be a poggyászba. Egy időbe beletelt, mire leesett, hogy érti. – Csomagoltál azt is. – Kettőt is. – Pedig tudtad, hogy valószínűleg úgysem fogjuk használni. – Amikor stresszes vagyok, jobban igénylem a szadomazót. Olyankor már az is jó, hogy tudom, hogy nálam vannak a játékszereim. És úgy voltam vele, hogy ez egy stresszes utazás lesz. Már mindketten fél könyökükre támaszkodva néztek le rám. – Belemennél a szájpecekbe? A kedvünkért. Felnéztem rájuk, és átfutott rajtam a pillanatnyi kétely. Nem gondoltam, hogy tényleg bántanának, ha efféle kételyeim lettek volna, soha nem bújok ágyba velük, de valahogy a játék komolysága, a fenyegetés ígérete volt a szadomazóban a lényeg. Ha az embert ez az érzés kellemesen csiklandozta, akkor csinálta. Ha ezt az érzést nem értette és érezte, akkor nem csinálta. Engem csiklandozott, izgalomba hozott. Nathaniel nem tévedett, utáltam a szájpecket: kényelmetlen volt, és nem is valami 680

csábos látvány vele az ember. Egyszer kipróbáltam, de csak szárazon, szex nélkül, és úgy nem volt benne semmi vonzó, nem is lettem a híve, de Nathaniel kifejezetten szerette néha. Én mindig is úgy voltam vele, hogy az ember így csak elpazarolja a nagyon is jól használható száját, de így a harapással és fojtogatással összekombózva nem is tűnt már akkora butaságnak. – Ha a torkomat szorítod és Nathaniel a mellemet harapja, lehet, hogy nem rossz. – Megoldható – bólintott Nicky. – Teljességgel – csatlakozott Nathaniel. És megoldottuk.

681

65. Nathaniel ragaszkodott még valamihez: a kezeimet is ki akarta kötözni. – De kipeckelt szájjal és lekötözve nem tudok nemet jelezni – tiltakoztam. – Ez benne a pláne. Kicsit vívódtam a dolgon, de így, hogy Nicky is velünk van, nem tűnt annyira vészes gondolatnak. Ha Asher lett volna a harmadik, totálisan kizárt, hogy akár fontolóra is vegyem, mert Asher igazi szadista volt, ráadásul határozottan hatalommániás. Vele soha nem keveredhetnék olyan helyzetbe, hogy ne tudjam leállítani. De Nickyben megbíztam, szóval... Kettejük között ültem az ágyon, Nicky keze a torkomat szorította, Nathaniel pedig szépen beleerőltette a számba a pecket, szétfeszítette az állkapcsomat, ahogy korábban Nicky a csókjával, olyan érzés volt kicsit, mintha az a csók folytatódna. Mire a helyére került a pecek, és Nathaniel megkötötte a pántját a tarkómon, megint kifogytam a levegőből, megint kezdett elhatalmasodni rajtam a pánik. Megütögettem az ágyat, Nicky elengedett, és akkor kiderült, hogy a pecek mellett is, és az orromon át is kapok levegőt. – Jó lesz? – nézett rám Nathaniel. Bólintottam. Mosolyogva nyomott egy csókot a homlokomra, majd fogta az egyik pántot, melynek a másik végét Nickyvel már rögzítették az ágyhoz. Fekete nejlonbilincsben végződött, tépőzárral. Elég volt látnom a tépőzárat, tudtam, hogy 682

Nathaniel kifejezetten nekem csomagolta el, mert tudta, hogy ezt szeretem. A tépőzár tart is, de az utolsó utáni pillanatban magam is ki tudok szabadulni belőle, ha akarok. Ez biztonságot adott, megvolt az illúzió, hogy le vagyok kötözve, de a bizonyosság is, hogy bármikor szabadulhatok. Nathaniel a bőrbilincset szereti, mert neki az illúzió kevés volt. – Te is szereted a megkötözőst, amikor egyébként feszkós az életed – adta meg a magyarázatot a kérdő tekintetemre. Nem is tudtam, mit mondhatnék erre, hát hallgattam. Lefeküdtem közéjük, Nathaniel ráerősítette az egyik bilincset a karomra. Vékony a csuklóm, meglepően össze kell húzni a bilincset rajta, a tépőzár ilyen szempontból is tökéletes választás, lehet állítani. Nicky nem boldogult olyan gyorsan a másik kezemmel, harmadjára sikerült csak kellőképpen meghúznia a tépőzárat. Ő most először kötözött le. A két karomat rézsút feszítették szét, nem egyenesen a fejem fölé, mert kiderült, hogy a vállam nagyon nem szereti, ha sokáig van így kikötözve. Ezért maradt az oldalirány. Nathaniel fölém hajolt, hogy bele tudjon nézni a szemembe: – Ez így kényelmes? – kérdezte. Megrángattam a bilincseket, mert szex közben szerettem vergődni, rángatni magam, és az gáz volt, ha nincs rendesen meghúzva a bilincs, olyankor tudja rendesebben feldörzsölni a bőrt. Kipróbáltam, megnyugodtam, bólintottam. Nathaniel kedvesen, boldogan, szerelmesen rám mosolygott. 683

Nicky már elhelyezkedett a másik oldalamon, Nathaniel felvette ugyanazt a tartást a másikon. A melleimen már határozottan vöröslöttek Nathaniel fognyomai, most azonban összevigyorogtak, és szinkronban buktak vissza a területre, biztos lehettem benne, hogy a nyomok szaporodni fognak. Először a mellbimbóimat szopták, erőteljesen, gyönyörűségesen, hogy már nyögtem is, amennyire a szájpecek mellett lehetett. Aztán megmarkolták a melleimet, és amennyit csak bírtak, a szájukba gyömöszöltek, és rá is haraptak. Sikoltottam, mert ez nem az a fokozatos harapdálásból durvulás volt, hanem a semmiből a tiszta erővel harapás. Ha le tudtam volna állítani őket, most leállítom a bulit, de akkor Nicky morogni kezdett, és a morgástól berezonált az egész mellem. Ahogy lenéztem, oroszlános borostyánszemet láttam, végigsiklott a félelem izgalma rajtam.Tökéletesen megbíztam benne, de... de... hát éppen ez volt a lényeg. Nathaniel inkább dorombolt, mint morgott, de ő is vibráltatta a mellem. Az ő szeme emberi maradt, de nem a szokásos megadó pasim pillantása volt. A szadomazóban nagyon sok múlik a kombináción, Nicky kihozta belőle a dominánsabb énjét. A melleimmel a szájukban morogtak, a harapásuk enyhült kissé, de akkor hirtelen olyan erővel szorították össze megint a fogaikat, hogy felkiáltottam, és még a szájpecek tompításával is hallatszott a szenvedésem. Egyszerre hagyták abba. Nicky végighúzta az ujját a harapása nyomán. – Kis vér is kibuggyant itt... hm.

684

Apró kis cseppecskék voltak, semmi komoly, a fogai nyomában vöröslöttek. Ráhajolt és lenyalogatta őket, és még ez is fájt. Tiltakozó hangokat hallattam. – Ez nem igazság – háborgott Nathaniel. – Nekem nem jut vér, és jó kisfiú voltam. – Kapsz ebből. Vagy csinálhatsz is magadnak. Nathaniel határozottan gonosz mosollyal már rá is harapott a mellemre. Már akkor is nyögtem, amikor rám bukott, de ahogy harapott, sikoltottam. – Na, most már nekem is lettek vércseppecskéim – engedett el elégedetten. Lehajolt, és nyalogatni kezdte a vért. Nicky is visszatért a maga nyalogatnivalójához, és párhuzamosan szopogatták a sebekből a vért. Az fájt, ahogy kicsikarták belőlem, de ez az érzés, ez már messze volt a fájdalomtól, pontosabban fájdalommal finoman színezett gyönyörűség volt, így a hangok is, melyek kifértek a pecek mellett, egyszerre voltak a gyönyör és a fájdalom hangjai. – Túlságosan is megharaptalak? – nézett rám Nathaniel. Bólintottam, igen, túlságosan is nagyot harapott. – Na, most elrontottad – szólalt meg Nicky. – Ha nem kérdezted volna meg, gond nélkül újrázhattunk volna. – Egyszer el kell engednünk, és nem szeretném, ha nagyon megharagudna ránk. – Nálad a pont. Nathaniel lejjebb húzódott. – Mit tervezel? – érdeklődött Nicky. – Kifutunk az időből, viszont szeretném, ha Anita élvezné a szájpecekkel. Szóval órálra gondoltam, és utána dugás. 685

– Jól hangzik. De hadd fojtogassam, amíg kinyalod. – De nem tud jelezni, így veszélyesebb. Nicky úgy helyezkedett, hogy belenézhessek a szemébe: – Bízol bennem? Alaposan megnéztem magamnak, a szeme újra az emberi kék volt. Higgadtnak tűnt, beszámíthatónak. És én bíztam benne. Végül bólintottam. Csodás mosoly volt a jutalmam. – Kezdheted, én kivárom, amíg majdnem elélvez. – Adj egy párnát! Nicky már adta is, és Nathaniel a fenekem alá rakta, hogy könnyebben hozzám férjen. Elhelyezkedett a lábaim között. Megint az a gonosz kis mosoly villant az arcán, aztán már nyalt is. Finoman közelített a lényeghez, még mindig nem érte el a nyílásomat, még mindig nem, aztán egy gyors nyalintással végigszaladt rajta, én meg dobtam egyet magamon. Utána fogott a komolyabb munkához, és belefürta az arcát a finomabb részeimbe, és rákapcsolt. Nyalta, szopogatta a csiklómat, minden résbe és kis zugba eljutott a nyelve. A melegség növekedni kezdett, szaporábban szedtem a levegőt. – Tényleg profi puncinyaló – súgta a fülembe Nicky, miközben gyöngéden simogatta a nyakamat, majd határozottan és szorosan megfogta, a növekvő melegséggel szinkronban kezdte egyre jobban elszorítani a torkomat. Most egyik pillanatról a másikra teljesen összenyomta a gigámat, a légcsövemet, hogy hirtelen egyáltalán nem kaptam megint levegőt. Az arcomat figyelte közben, Nathaniel pedig nyalt szorgosan. – Imádom, ahogy elsötétül az arcod – suttogta. 686

A lábaim között egyre hatalmasabbra duzzadozott a gyönyör, de nem kaptam levegőt, és ez elvonta a figyelmemet. Egyszerűen nem tudtam a kettőre együtt koncentrálni. Állítólag az oxigénhiány csak növeli az orgazmus intenzitását, de nekem inkább elvonta a figyelmemet a lényegről, és folyamatosan ott billegtem a peremen, míg a testem a pánik ellen küzdött. Nicky csakis az arcomat figyelte, most lazított a markán, én meg harsogva szívtam be mélyen a levegőt, leginkább az orromon keresztül. – Emiatt nem tudsz elélvezni, ugye? – kérdezte. Bólintottam. – Azt akarom, hogy elélvezz, hogy utána megdughassunk, és táplálhasd az ardeurt, de fojtogatni is akarlak. Nathaniel mélyen, gyors nyelvcsapásokkal nyalt be, és a forróság átbukott a határmezsgyén, jött a gyönyör. A pecek mellett sikoltoztam az élvezettől, a puncimat Nathaniel arcába nyomtam, ő pedig kinyalta a nedvet belőlem, és az orgazmus hullámokban csapott keresztül rajtam, vitt, sodort, maga alá temetett. Azt sem tudtam, hogy ez egy hatalmas kéjhegy, vagy tucatnyi, láncba fogott apróbb. Amikor már csak rebegett a szemhéjam a befordult szemem felett, és szétfolytam az ágyon ernyedt boldogságban, Nicky az arcomba suttogta: – Készen állsz? Az agyam keresgélt, kapirgált az értelem küszöbén, hogy mire kellene készen állnom, de sok időt nem kaptam, mert már össze is markolta a torkomat. A fojtogatás furcsán vegyült össze az orgazmus utórengéseivel, így a

687

testem nem vergődött annyira levegőért, nem jött a pánik, minden egybefolyt, összemosódott. Éreztem, hogy Nathaniel kihúzza alólam a párnát, aztán már keményen, tettre készen belém hatolt, és mélyen siklott tovább. Fantasztikus érzés volt ez így, az orgazmus utóállapotában, Nicky fojtogató kezével a nyakamon és Nathaniellel bennem, csak kicsit túl sok volt egyszerre az inger. Nicky elengedte a torkomat, nyeltem egy nagy adag levegőt. Nathaniel rátalált a ritmusára, gyöngéden siklott bennem ki–be. A szemét lehunyta, a fejét félrebillentette közben, ahogy olyankor szokta, amikor koncentrál, hogy visszafogja magát, mert a teste nagyon harapná már az élvezetet. A G–pontot simogatta minden lökésével, míg végül sikoltva élveztem, a testem megfeszült, dobáltam magam, amennyire tudtam. Ő is kiáltott, a teste végigborzongott, és egy utolsó, nagy lökéssel belém élvezett. Megint sikoltottam. Ahogy kihúzta belőlem a farkát, végigfutott a testemen a kéj, mindketten megborzongtunk bele. Lihegve gördült mellém, az oldalára. – Édes istenem – nyögte. – Én jövök – hallottam Nickyt, és már be is helyezkedett a lábaim közé. Nathaniel alaposan bemelegített már, mégis be kellett verekednie a vastag farkát. – Mindig olyan édesen szűk a csaj. – Nem mindig, csak majdnem mindig – pontosított Nathaniel. Nicky belém nyomult, és az arcom fölé hajolt, hogy egyenesen belenézhettem közben a szemébe.

688

– Tudom, hogy bírod a vadulást. A zuhany alatt is megdöngettelek, de jó érzés tudni, hogy most akkor se tudnál tiltakozni, ha akarnál. Mert alaposan meg foglak dugni, vadul és tiszta erővel, és nem kérheted, hogy finomabban csináljam. Tudom, hogy soha nem kérnéd, és mégis jó, hogy meg se teheted. Aztán tette, amit ígért, olyan erővel és ritmusban döngetett, hogy a húsunk hangosan csattogott, mintha éppen elfenekelne, csak épp kézzel nem lehet ilyen nagyot és ilyen gyorsan ütni. Bevetette a teste minden erejét, a farka hosszával is dolgozott, miközben egyik kezével megemelte a seggemet, hogy a lehető legjobb szögben férjen hozzám térdekében. Már majdnem ott voltam, egy leheletnyi hiányzott az orgazmushoz... – Megtennéd, hogy fojtogatod, miközben dugom? Magamban már nem bízom... Nathaniel felkúszott az arcomhoz: – Mehet? Bólintottam. Jóval kisebb kezét a torkomra fonta, és megszorította. Nicky rákapcsolt, és még gyorsabban, még erősebben dugott. – Jobban! – lihegte. – Úgy szorítsd, hogy tiszta mélyvörös legyen az arca. Nathaniel jobban szorított, természetfeletti ereje bekapcsolt, és hiába volt kisebb a keze, a szorítása nem ismert tréfát, az arcom vörösödni, lilulni kezdett. – Emeld fel! – mondta Nicky, és közben kissé kiesett a ritmusból. Nathaniel a másik kezével a hajamba markolt, úgy emelte fel a fejemet, hogy Nicky rendesen lásson. És 689

nyilván látott is, mert visszaállt a ritmus, kissé módosított a szögön, még mélyebbre hatolt, így átbuktam az orgazmus küszöbén, miközben Nathaniel fojtogatott. Kiáltani nem tudtam, csak a testem lüktetett helyettem, ahogy Nicky hangosan felnyögött, és belém élvezett. Nathaniel elengedett, visszafektetett a párnára. Nicky közvetlen közelről nézett bele az arcomba, még mélyen bennem volt, olyan mélyen, hogy az szinte már nem is volt lehetséges. A szemem rebegett, alig tudtam összerakni a látásomat, de a sötét boldogságot észleltem Nicky arcán. Szerintem az arcszínemet figyelte. – Imádom, hogy ennyire bízol bennem – suttogta. A szájpecektől nem beszélhettem, különben megerősítettem volna, hogy igen, tényleg bízom benne, és tényleg ennyire.

690

66. Az étkezés megvolt. Nathanielt visszadugtuk az ágyba, hogy aludjon tovább. Edwarddal úgy döntöttünk, hogy erőinket megosztva indulunk a végső nagy ütközetre: ő megy a helyi rendőrőrsre, és kideríti, mit tudtak meg a különböző helyszíneken, mire jutottak az újabb áldozatok alapján; én megyek a kórházba, hogy beszéljek Kis Henryvel és Micah–val. Nicky velem maradt, de Lisandrót Claudia maga mellett akarta tudni, hogy ha eljön a sötét, valaki segítsen neki a Harlekin–vámpírokkal. Rendesen lenézték a vérállatokat, és nehezen fogták fel, hogy a testőreink vezetői egytől egyig alakváltók, és ezért minden kifogásuk dacára engedelmességgel tartoznak nekik, hiába, hogy szerintük a vámpírok annyira nagyon felsőbbrendűek. Hát igen, kezdett mindenki besokallni tőlük. Lisandro helyett Dominót osztotta mellénk. – Félek, Claudia, hogy a vértigrisek erre nem alkalmasak. Az edzés megy nekik, és az átlagos testőri munkában is csodásak, de senki se bír olyan komolyabb bevetési tapasztalattal, hogy bírják az éjszakaihoz hasonló harcokat. – Lisandróra szükségem van a Harlekin miatt, Anita. Sátit nem akarod, Büszkeség meg Nicky pedig nem jön ki egymással. Emmanuel jó lenne, viszont ő se bírja a keményebb terepet. Dominót pedig nem amolyan hősi fehér lovagnak képezték ki, mint az aranytigriseket. Ő maffiatestőr volt, és végrehajtó, látott már sok mindent. – De ez nem az a típusú brutalitás.

691

– Figyelj, se időm, se energiám erről vitatkozni. Most Dominót kapod, és pont. Csípőre tett kézzel magasodott előttem a konferenciateremben, miután kajáltunk. Hosszú fekete haját szoros lófarokba fogta össze, és smink se terelte el az ember figyelmét a vonásairól, a széles pofacsontjáról és az erőteljes vonalakról. A mexikói az ilyenre mondja, hogy guapa – inkább jóképű, mint szép. Mert kicsit túl nagy volt mindene, és erőteljes, a válla széles és izmos, a lába hosszú és erős, hogy az ember azt mondja rá, hogy szép, még ha az is. – Sok a gond a Harlekin beolvasztásával? – Az van, hogy a lehető legtöbb embert Jean–Claude mellett akarom tartani. A Harlekinek félelmetesen jók, már ha éppen nem sipákolnak meg hisztiznek valamin. Az, hogy Jean–Claude egyik pillanatról a másikra fogja magát, és iderepül, biztonságtechnikai rémálom, és akkor még ráadásul kiderül, hogy van itt egy tébolyult vámpír, aki egyben nekromanta is, zombikat kreál, és testről testre vándorol, hogy fényes nappal is élhessen, hát ez így kész. Kurvára kolosszális ez így nekem – hadarta. Szerintem soha nem is hallottam még káromkodni, vagyis alaposan ki lehet borulva, és ahhoz képest még egészen jól tartja magát. – Már jobban vagyok, Jean–Claude hazamehet. Olyan megvetően mért végig, hogy majdnem összerezzentem. – Úgyse menne el, míg el nem ül körülötted a veszély. – Körülöttem mindig veszély van, a veszély a munkám. – És ne gondold, hogy ez nem elég kiborító nekem – vágta rá ingerülten. 692

– Most akkor csak biztonsági kérdésekről beszélünk, vagy valami más miatt akadtál ki ennyire? – Fogalmam sincs, miről beszélsz. Menjél, végezd a dolgodat, kapd el azt a rohadékot, hogy hazahúzhassunk végre! – Tetszik a terv – bólintottam, és Nickyvel a nyomomban otthagytam a konferenciateremben. Dominóért indultunk. A szobája a folyosó végén volt. – Te tudod, mitől telt be nála a bögre? – Elképzelésem sincs, de azt látom, hogy már legalább két hete pattanásig feszül a csaj. – Ennyire pattanásig? – néztem Nickyre. – Ennyire azért nem – rázta meg a fejét. – Jó, mert már kezdtem bután érezni magam, hogy elkerülte a figyelmemet, hogy az egyik személyi testőrömnek gondjai vannak. – Claudia soha nem keverné a magánéletét a melóval. Rábólintottam, mert tudtam, hogy igaza van, de azt is tudtam, hogy a komolyabb magánéleti katyvasz idővel bekúszik a professzionális vizekre is. Ha azonban Claudia nem akar beszélni róla, akkor nem erőltethetem, legfeljebb ha tényleg kihatással lenne a melóra, ám addig semmi közöm hozzá. Nicky bekopogott a KIJÁRAT feliratú ajtó melletti ajtón. Domino nyitotta ki. Nicky és Sáti mellett szabályosan karcsúnak tűnt. Nem volt egy–nyolcvan, és a felépítése is jóval törékenyebb, mint a srácoké, és ettől magasabbnak tetszett, mert amikor az ember ránézett, a tekintete nem akadt el a gigantikus vállakon vagy mellkason, mint a másik kettőnél, ráadásul az ő legdöbbenetesebb jellegzetessége vitán felül a szeme és a 693

haja volt. A haja fekete–fehér fürtökben göndörödött dúsan a feje tetején, alulról rendesen felnyírta, tisztára deszkásfrizura lett. Újabban kezdte el így hordani, és hiába, hogy természetesen volt kétszínű, az éjszakában nemegyszer szólították le, hogy hol csinálnak ilyen állat festést. Neki a természet adta a festést, a mixeltvértigris– genetikának a sajátossága volt, hogy a haja színe mutatta, milyen vérvonalakat hordoz. Domino egyszerre volt fehér és fekete tigris. Egy árvaházban akadtak rá a vegasi fehér tigrisek, magukhoz vették a klánba, hiszen részben fehér volt ő is. A szüleiről senki sem tudott semmit, csak azt, hogy vértigrisek voltak. Mivel két vértigrisszínt egyesített magában, két alakja is volt a szörnyetegének, egy fehér és külön egy fekete értelemszerűen, sőt, tigrisember alakban is duplázhatott. A vegyes genetikája miatt a fehér klán nem engedte a női közelébe, nehogy híguljon a vér, nehogy tisztátalan utód szülessen. A klánok néha vegyültek egymással, és az ivadékok általában vagy az egyik, vagy a másik szülő genetikáját vitték tovább, tehát vagy csak az egyik, vagy csak a másik színt hordozták. Domino keverék volt, ami nem elég jó a kényes tigrisvilágban. Amikor klánok közötti nemzésből született utód, az mindig ahhoz a klánhoz került, amelyiknek a színét megkapta természetanyától. Ebből is látszik, hogy csak az életképesség és az egészségtelen belterjesség elkerülése volt a vegyülés célja. Domino nem volt belterjes, de sajnos senkinek sem lehetett elég jó, annyira ordítóan egyértelmű volt a kettőssége. A szeme tiszta fekete tigris volt, narancsszínű láng. Annyira meghökkentő szemszín volt ez, hogy mindenki egyből színes kontaklencsét gyanított. Fekete tigris 694

alakjában bűvöletesen gyönyörűek voltak ezek a lángszemek, mintha halloween öltött volna testet benne szó szerint. Fehér tigris alakban viszont a tisztátalanság bélyege volt, mert a tigrisek szeme minden alakjukban ugyanaz a szem volt születésüktől fogva, egyből elárult mindent. Akadtak persze olyanok, akiknek emberi szemszínük volt és maradt is minden alakjukban, hát azokat a klánok gyengének tartották, és azok is lehettek, mert jellemzően csak két, egy emberi és egy teljesen állati alakjuk volt, semmi átmeneti. A sárgás halloweenszemek végtelen boldogsággal villantak fel. Rögtön el is szégyelltem magam, hogy én bezzeg nem akartam magam mellé, és nem is köszöntöttem, amikor a városba érkezett. – Hahó, Domino. A karjaiba vont, én a derekánál fogtam át. Még nem aggatta magára az összes fegyverét, így jobban lehetett ölelni, viszont még várnunk kell rá egy ideig, hogy összeszedelőzködjön. Az én pasijaimmal mindig mindennek megvolt a pozitív és a negatív oldala is. Lábujjhegyre emelkedtem, hogy ne kelljen olyan mélyre hajolnia, amikor megcsókol. Az ajka puha volt, a csókja lágy. Ha a mobilom nem kezd rá a Hawaii Five–0 főcímzenéjére, amit a mindenféle vendég rendőrségi számhoz szoktam rendelni, még akár szenvedélyesebbre is váltottunk volna, de rákezdett, és Domino pontosan tudta, ez mit jelent, készségesen elengedett. Visszament a szobába, hogy összekészüljön. Bementünk utána, és magunkra csuktuk az ajtót. Hatfield keresett. – Figyeljen, Blake, itt mindenki ünnepel bennünket, hogy végeztünk az őrült vámpírral, de mielőtt fogadnám a 695

gratulációkat, kíváncsi lennék a maga meg Forrester véleményére. Tényleg meghalt? Abban a pillanatban Hatfield volt a kedvencem. – Nem. Kábé kilencvenöt százalékos bizonyossággal mondom, hogy megúszta. – Éreztem, hogy ezt fogja mondani – mondta, és kicsit sem örült, hogy igaza lett. Domino szépen kistokizta az ágyra az összes fegyverét, mintha épp el akarta volna pakolni. Mindenben könnyed volt, és rugalmas, de a munkában nem ismert tréfát. Maffiatagnak és verőembernek tartották a régi életében, mert a vegasi Város Ura egyben a helyi maffiavezér is volt, aki már Bugsy Siegel alatt is dolgozott. Dominónak fizikális téren talán volt elmaradása a testőreinkkel szemben, mert a mi állományunk tele volt exkatonával és exzsaruval meg zsoldosokkal, de a puszta brutalitásban inkább ő tudott volna másoknak mutatni ezt meg azt. Személyesen is volt szerencsém Maxhez, Las Vegas vámpírurához. Ő lábtörőként kezdte a karrierjét a maffiában, tehát ő sem volt az a finnyás, finomkodó típus, és ugyanazt a keménységet elvárta minden emberétől. Domino felvette a golyóálló mellényt, és elkezdte meghúzni a pántokat és szíjakat. – Szívesen gondolnám, hogy a mocskos gonosztevő ott veszett a robbanásban, és porrá égett, de ez a vámpír egyik testből a másikba ugrál. Csak úgy lehet megölni, ha képesek vagyunk elég hosszasan egy helyben tartani. – És azt hogy csináljuk? – kérdezte Hatfield. Ha sikerülne megtalálni az igazi testét, és azt elpusztítani, az nagy eséllyel végezne vele.

696

Domino már a fegyvereket pakolta magára. Amikor kivégzési parancs végrehajtásakor velem tartott, alaposabban felfegyverkezett, mint civilben, mert ilyenkor nem kellett rejtegetnie a holmit. És a hétköznapi ruhák alatt viszonylag kevés fegyvert is kihívás elrejtem. – De hogy találjuk meg azt a testet? – Most bemegyek a kórházba, és kikérdezem Kis Henryt meg Guttermant a seriffet ért támadásról, hátha mondanak valamit, amin elindulhatunk. – Az nem jó, ha este az előzetesben lévő vámpírokat megkérdezzük? – Elvileg jó volna, de ha a nap lemegy, az őrült vámpírunk is erősebb lesz, még nehezebben találjuk meg, és gyanús, hogy még az eddiginél is vérszomjasabb lesz. Jobb lenne még napfényben megtalálni a búvóhelyét, és lezárni az ügyet. Nicky felkapott egy kis 038–as pisztolyt az ágyról, ékszerdarab volt, zsebbe való. Halk megjegyzést tett rá, és bár nem hallottam, sejtettem, hogy péniszméretekkel hozza összefüggésbe. Elég pasis tempó volt, pedig tudtam, hogy Dominónál ezzel ugyan nem talál célba, ezen a terepen nem sok szégyellnivalója van. Mindenesetre előhúzta a 45– ös Berettáját, és halkan válaszolt is valamit, nyilván ugyanolyan stílusban cikizve Nickyt a kis kilenc milliméterese miatt. Hatfield egy szót sem szólt, míg én ezt a kis közjátékot figyeltem, a telefon hallgatott. Végül csak megtörte a csendet: – Részemről oké. És én mit tehetek? – Ted az őrsre tart, hogy lássa, kiderült–e valami az új bűnügyi helyszínekről. 697

– Rácsörgök, és várni fogom. És azoknak mit mondjak, akik már isznak a medve bőrére? – Hogy várjanak, amíg lemegy a nap. A sötét lesz a tesztüzem. Ha hajnalig nem történik semmi. Akkor talán tényleg otthagyta a fogát, de félek, ez az éjszaka rosszabb lesz minden eddiginél. – Miért? – Mit tesznek a sorozatgyilkosok, amikor sarokba szorulnak? – Öngyilkosok lesznek, vagy még nagyobb öldöklésbe fognak. – Hát ez az. – Ó. A fenébe is, ez semmi jót nem jelent. – Ha pipacsokra és lágyan lengedező szellőre vágyik, elcseszte a pályaválasztást, Hatfield. Halkan, nem kifejezetten boldogan felkacagott. – Micsoda mélyenszántó igazság. – Az ám. Domino közben felszerelkezett, útra készen állt. A fegyverekre és a mellényre rávette a bélelt bőrdzsekijét, bár összehúzni nem lehetett, a mellény kikandikált alóla, és a kilencmillis Glockja is a mellény elején, de a társaságomban legalább ebből nem származhat baja, nem vehetik elő nyilvános fegyverviselésért. Az persze, hogy mi számított annak, vidékről vidékre és rendőrről rendőrre eltérő volt, a lényeg az, hogy a látható fegyver félelmet kelthet a lakosságban. Persze a civileket akkor is baszogatták, ha dugiban hordtak fegyvert, akkor is, ha nyilvánosan. Néha kicsit zavarosnak éreztem a fegyverviselési törvényt, méghozzá szándékoltan annak. De a jelvényemmel és az érvényes kivégzési paranccsal a 698

zsebemben bármilyen törvénytől biztonságban voltunk, az embereimnek nem kellett a civilekre vonatkozó korlátozásokat figyelembe venniük. – Felhívom Forrestert – zárta a témát Hatfield. – Mi pedig megyünk a kórházba. – Adja át jókívánságaimat Callahan seriffnek és a vőlegényének is! – Úgy lesz, kösz. – Callahan jó ember és még jobb seriff. Ő még a régivágásüak közül való, aki személyesen ismeri a városában élőket. Azt tudja, hogy az emberek választják mindig újra? – Nem, ezt nem tudtam. – Igazán törődik az emberekkel, akik tudják, hogy mindig számíthatnak rá. Már legalább tíz éve ő a seriff. Pont, mint Micah és a Koalíció. – Ezt nem tudtam. Nicky kitárta az ajtót, Domino testőrrutinnal kikukkantott a folyosóra, és amikor minden tisztának találtatott, biccentett. Kimentem, Nicky húzta be mögöttünk a szobaajtót. – Most beszállunk a liftbe, lehet, hogy elmegy a térerő – mondtam Hatfieldnek. – Akkor most tegyük le. Reménykedjünk, hogy napszállta előtt meglesz az a test. – Reménykedjünk – zártam a beszélgetést. Letettük, a liftajtó kinyílt, és mi beszálltunk. Indultunk a vámpírvadászatra. Néha puskával vadászunk, néha beszélgetéssel, mert a hátramaradt szemtanúk sokat tudhatnak. Túlélőknek hívjuk őket, pedig ha egyszer a vámpír elkap, minden megváltozik, az, aki voltál, meghal, 699

és a lelked traumatizált része örökre ott marad abban a szobában, kocsiban, pillanatban, és már csak önmagad árnyaként létezel tovább. Hosszú évek alatt felállsz, de már soha nem leszel az, aki valaha voltál. A legnagyobb borzalom megtörtént veled, kísérteiként élsz a saját életedben, de lassan a hús–vér tested újra életre kel. Csak az a kísértet nem hagy el soha többé. A gonosz pillanat kísértete lesben áll, és ha magad alatt vagy, lecsap rád, láncait rázza feléd, próbálja velük végleg kiszorítani belőled a szuszt. Először Micah–val akartam találkozni, hátha segíthetek kibogozni a szeretet és bűntudat összecsomózódott szálait, melyek az apjához fűzték. Utána beszélek Kis Henryvel. Harci veterán volt, méghozzá a különleges erőktől. Megélhetett már nem egy traumát a vámpír előtt is, de ebben a traumában végig kellett néznie, ahogy megölik az apját. Felkészíthet erre bárkit bármilyen speciális kiképzés vajon? Valahogy nem hittem, hogy igen, hogy bármi is segíthet egy ilyen veszteség feldolgozásában, a túlélés felett érzett bűntudat megemésztésében, mert az is kéz a kézben ballag a kísértettel, amit az ember cipel magával, és még erősebbé, ragyogóbbá fényezi a láncait. A valódi kísértetekkel ezerszer egyszerűbb leszámolni, mint azokkal, melyek a fejünkben élnek. A legtöbb ember hatékonyabban gyötri önmagát bármilyen hazajáró léleknél.

700

67. A folyosón Gonzales vigasztalta éppen Micah anyját, aki zokogott, és egy pillanatra a legrosszabb suhant át az agyamon. A gyomrom rémülten rándult össze, de kihúztam magam, és odamentem hozzá, nem hátrálhattam. – Ki ez? – kérdezte suttogva Domino, ahogy közeledtünk. – Micah anyja – súgtam vissza a szám sarkából. – Ez komoly? Felnéztem rá, de nem tudtam eligazodni az arcán, és a napszemüvegétől a szemét se láttam. Annyit azonban éreztem, hogy nem kellemes gondolatok forognak a fejében. Korábban valahogy nem is volt a tudatomban, hogy bárkinek is gondot okozhatna a genetikai kevertsége, márpedig ha valaki, hát egy vértigris igazán megszenvedheti a témát. Közben meg mi dolgom van nekem azzal, hogy Dominónak milyen komplexusai meg nyavalyái vannak a témában?! Ahogy Bea meglátott, felragyogott az arca, és a megkönnyebbülését látva rögtön megnyugodhattam én is, hogy nem a „férje” állapota fordult tragikusra, csak valami olyasmi bántja, amire én megoldást kínálhatok. Nem egy ember kért már, hogy támasszam fel egy halott szerettét, de Beát ennél értelmesebb nőnek ismertem meg. Jóval hevesebben szorított magához, mint szerettem volna, és még a sok fegyver sem tántorította el. Ha az ember lányának rendőr a férje, megszokja az itt meg ott nyomó fegyvereket, megtanulja, hogy azok is benne vannak az ölelésben. 701

Nem tehettem egyebet, mint hogy visszaöleltem. Ettől persze ő még jobban szorongatott. Aztán valahogy úgy fordult, hogy már inkább tartottam, mint öleltem. Éreztem, hogy kiszaladnak alóla a lábai, hát tartottam, nehogy elzuhanjon. Csak ennyi kellett, egyből teljesen elhagyta magát. Közel húsz kilóval nehezebb volt nálam, lehet, hogy megvolt harminc is, de szerencsére bírtam erővel. Csak eléggé váratlanul ért. – Segítsek? – kérdezte Nicky. – Egyelőre bírom. Elájulni nem ájult el, éreztem, hogy még mindig kapaszkodik belém, viszont elragadta valami érzelmi ár, aminek már nem akart ellenállni. – Beatrice, Bea, hallasz engem? – kérdeztem. – Jól van, Bea? – kérdezte Gonzales. Már majdnem a teljes súlyával rám nehezedett. – Hozz egy széket, Nicky! Elbírtam a súlyát, még ha egy emberi testen nincs is olyan fogás, mint egy súlyzón, mert nem olyan kiegyensúlyozott a súlyeloszlása. Egy testet sokkal nehezebb megemelni, főleg, ha az ember véletlen sem akar fájdalmat okozni annak a testnek, vagy ha szoknyában van, mint most Bea is, és fennáll a bugyivillantás lehetősége. Hirtelen feltűnt mögötte egy szék egy egyenruhás rendőr kezében. Nicky és Gonzales együttes erővel segített Beát leültetni, kicsit túl sok is volt a segítség, már inkább akadályoztuk egymást. Bea arca fakó volt, színtelen, a tekintete tévelygő. Az arcához értem, a bőre nyirkos volt. – Hallasz, Bea? Pislogott, halványan bólintott. – Igen – szólalt meg erődenül, kásásán. 702

– Mikor ettél utoljára? Nem emlékezett. – Mennyi vizet ittál ma? Semennyit. Valaki hozott neki egy pohárral, egy másik rendőr pedig keresett egy csokiautomatát. Letérdeltem elé a padlóra, és hagytam, hogy a kezemet szorongassa. Persze, inkább én fogtam az övét, de neki volt szüksége az érintésre. Belediktáltunk némi vizet, Gonzales az ajkához tartotta a poharat. Megevett egy kis csokit, és kezdett visszatérni az arcába a szín. – Elnézést kérek – mondta halkan. – Jobban kéne vigyáznod magadra, Bea. – De a lehető legtöbb időt akarom velük tölteni, amíg még lehet. – Velük? – Rushsal és Micah–val. Rusht értettem, de... – Micah máskor is eljön. – De így együtt kettejükkel. Így már nem láthatom őket sokáig – mondta, és sírva fakadt. Megpaskoltam a kezét, és Gonzalesre sandítottam. Értetlenül pislogott le rám, hogy mit vétett ő. Amikor Bea kezdett kicsit összeszedettebb lenni, és már nem fordult le a székről, ha elléptem mellőle, egy szóra félrevontam az őrmestert. Nicky és Domino árnyékként követett bennünket. – Mióta van már mellette? – Csak néhány órája – felelte. – Nem tudtam, hogy se nem ivott, se nem evett egész nap. – És Micah? Ő evett? 703

– Nem tudom, ő bent van Rushnál. – A rohadt életbe – morogtam, és a folyosón tébláboló rendőrök felé fordultam: – Hé, emberek, mindenkinek nagyon hálás vagyok, hogy így kitartanak a család mellett. Csak legyintgettek, hogy ez a legtermészetesebb. – Azt kérném maguktól, hogy ügyeljenek, hogy a család tagjai igyanak néha és egyenek pár falatot, nehogy a végén összezuhanjon mindenki. Összenéztek. Kiderült, hogy a legtöbben nemrég kerültek vissza a kórházi posztra, ezért nem tudták, mi a helyzet Beával. – Ne haragudjon, rendőrbíró, mostantól rajta tartjuk a szemünket Mrs. Callahanen. Nem javítottam ki, hogy igazából már Mrs. Morgan, viszont erről felmerült bennem, hogy a közös gyerekeknek vajon kettős nevük van–e. Nyilván nem, mert akkor már évekkel ezelőtt kipattant volna a titok, de attól még ugyanúgy összetartoznak ők hárman. Erről Jean–Claude, Micah és Nathaniel jutott eszembe, és a mi tervezett hivatalos elköteleződésünk. Vajon Jean–Claude Ashert is bele akarja majd venni? És én Nickyt? Az egész hirtelen végtelenül bonyolultnak tetszett, vagyis az elmúlt pár perc telibe találhatott a lelkem mélyén valami lappangó gebaszt. Hogy mi ez a gebasz, azt még nem láttam tisztán, de az fix, hogy volt valami, mert hirtelenjében már valahogy nem is találtam annyira jó ötletnek az egész egybekelési mizériát. Hagytam, hogy a negatív érzelmek átmossák az agyamat, és csobogjanak tovább. Nem kapaszkodtam beléjük. Majd később kiokoskodom, mi az, ami zavar, mert most Micah–t akartam látni, hogy ő jól van–e. Már amennyire a körülmények között jól lehet. A fejem kezdett 704

sajogni az újabb érzelmi aknamező láttán, amit épp felfedeztem, de voltam már annyira okos, hogy tudjam, attól, hogy látom, hogy ott van előttem, még nem muszáj rögtön rágyalogolnom. Most elég, ha nyugtázom, hogy gond van, de megyek tovább, teszem a dolgom, nem hagyom, hogy az irracionális késztetések elragadjanak. Edward korábban időben észhez térített, amikor majdnem Nickyn és Sátin vertem le a problémáimat. Most kénytelen leszek önmagamat észhez téríteni. Mély levegőt vettem, egyet, kettőt, hármat, de hiba volt, mert így letüdőztem az édeskés–savanyú szagot, a bomlás szagát. Micah apjának a szagát, és ez egyből a korábban talált tetemek szagát hozta elő bennem. Ez a szag egy amolyan fertelmes előjáték volt a nagyhoz, az igazihoz. És ettől egyszeriben rosszul lettem. – Merre a mosdó? – kérdeztem. – Jobbra – mutatott a folyosó vége felé Gonzales. Szerettem volna megőrizni a méltóságomat, de rohanni kellett, hát rohantam. Nem sprinteltem, mintha az életem múlna rajta, de azért el kellett érnem a mosdót, mielőtt még kijönne belőlem, ami ki akart. Nicky és Domino a nyomomban ügetett, elég hülye érzés volt, mert most jobb lett volna nekem egyedül. Megtaláltam a mosdót, bevágódtam az első fülkébe, és még le se térdeltem, már jött az anyag. Épp csak annyi jött össze, hogy fél kézzel félresodortam a hajamat, nehogy lehányjam azt is. Valaki mögém lépett. – Csak én vagyok – mondta Nicky. Na, most aztán elkaphattak volna a rosszfiúk, hányás közben nem sokat tudtam volna kezdeni velük. De csak 705

Nicky volt, és már tartotta is a hajamat, hogy két kézzel támaszkodhassak. Húst kihányni durva. Ha tudtam volna, hogy rókás nap van, inkább levest kértem volna. Vagy leginkább csak egy kis kávét, az lett volna a legjobb. Lógó fejjel térdeltem a csésze felett, Nicky előzékenyen tartotta a hajamat, és a szabad kezét a homlokomra tette. A tenyere hűvös volt, ami kizárt, mert a likantrópok testhőmérséklete magasabb az emberénél. Az, hogy hűvösnek éreztem, mutatta, hogy nagyon nem vagyok jól. – Itt egy kis papírtörölköző – jelent meg Domino. Már majdnem háborogni kezdtem, hogy nem kentem össze semmit, de akkor valami igazán hideget éreztem a tarkómon – erre kellett a papírtörölköző. És milyen jólesett! – Bocs – nyögtem. – Mert? – kérdezte Domino, Nicky azonban nem szólt semmit. Ő érezte, hiszen a Menyasszonyomként átment hozzá a szétesettség miatti szégyenem, és persze anélkül is pontosan tudta, mennyire utálok gyengének látszani. A vécépapírral kezdtem vesződni, Nicky lehajolt segíteni. – Megy egyedül is – mondtam, vagy inkább csattantam fel. – Bocs – tettem hozzá rögtön, amikor végre sikerült egy darab papírt letépni a nyamvadt gurigáról, és megtöröltem a számat. – Akarod, hogy kimenjek? – Nem – vágtam rá automatikusan, és csak utána ébredt bennem fel a kétely, hogy ezt talán nem is gondoltam komolyan. Csak pár pillanattal ezelőtt gondoltam rá, hogy szívesebben lennék most magamban. Nicky elengedte a hajamat, és már indult is kifelé. 706

– Légy szíves – kaptam el a nadrága szárát –, csak egy percet adj! Nem akartam ingerült lenni, nem akarom, hogy elmenj. Köszönöm, hogy vigyázol rám. – A megfelelő szavakat mondod, csak kár, hogy én érzem, mit érzel és gondolsz igazából, rémlik? Ingerült vagy, sőt, dühös. – De nem rád – mondtam, és nem eresztettem el a farmer szárát. Bő fazonokat hordott alapvetően, mert az erős combjai általában nem szerették a szűkebb vonalvezetést. Nem fértek el benne az izmai. – De még ha nem is rám vagy dühös, nincs garancia, hogy nem rajtam fogod leverni – mondta valami olyan hangsúllyal, amit nem tudtam hova tenni, de nagyon nem tetszett. – Kérlek szépen. Ne hagyjuk, hogy a hülyeségeink miatt elcsesszük, ami köztünk van. Csak egy kis idő kell, hogy rendet rakjak a fejemben. – Jó – mondta óvatosan, mintha nem bízna... bennem. Hatalmas, kigyúrt srác volt, a legtöbb testőrünknél keményebb és jobb, olyan erős, amilyen én soha nem lehetek, és most mégis megértettem valamit, amit eddig nem láttam: ha bántalmazni akartam volna, nem tehetett volna ellene semmit, mert a Menyasszonyom volt. A menyasszonyok tökéletesen ki vannak szolgáltatva a mesterüknek, sőt, az a legfőbb céljuk, hogy a boldogságunkat biztosítsák, mert a mi boldogságunk teszi őket boldoggá. Ha én boldogtalan vagyok, ő is az. Felmerült bennem, hogy ez az egész viszony gyanúsan hasonlíthat az anyjával való kapcsolatához... Jaj, bár ne jutott volna ez az eszembe! Már bántam, mint a kutya, hogy ilyen bizarrul freudi vizekre sodródtam, hogy már 707

megint ezerrel túlkombinálom. Mi a nyavalya van már megint velem? És akkor leesett, hogy hiszen ez csak a rendes működésem, mindig ezt csinálom. Csináltam. Folyton túlkombináltam a kapcsolataimat, és addig piszkálgattam a semmit, míg végül gajra ment minden, és akkor mondhattam, hogy ugye–ugye, én megmondtam. Basszus, mi van ezzel az üggyel, hogy ennyire előhozza bennem a régi mechanizmusokat? A régi undok szokásaimat? A vécébe hajítottam a papírt, és lehúztam az ebédemmel együtt, aztán elengedtem Nicky farmere szárát, és a kezét kerestem. Nem a segítsége kellett, egyedül is fel tudtam volna tápászkodni, ez amolyan bocsánatkérés–gesztus volt a részemről, így próbáltam vele tudatni, mennyire hálás vagyok a segítségéért, hogy mennyire hálás vagyok, hogy van nekem. Lenézett rám, hetykén, az arca zárkózott, kiismerhetetlen. A megmaradt kék szeme élesen, barátságtalanul meredt rám. Nem csak nálam jöttek elő a régi reflexek az elmúlt percekben. Egy pillanatig azt hittem, nem enged, nem enyhül meg, hogy pár meggondoladan mondattal és gondolattal tönkrevágtunk mindent. – Elég, ha utasítasz, hogy fogjam meg a kezedet és segítselek fel. Akkor úgyis meg kell tennem. – De azt szeretném, ha azért fognád meg, mert te is azt akarod, nem pedig kényszerből. Szinte fájdalmas kifejezés futott át az arcán. – Miért állítasz folyton választások elé, Anita? Erre semmi szükség. – Talán épp azért. Mert semmi szükség rá. 708

– Ennek semmi értelme – mondta, de nyúlt a kezemért, és megfogta. Segített felállni, kihátrált a kis fülkéből, és húzott magával a mosdó közös részébe. Közben meg úgy bámult, mint aki fel nem tudja fogni, mi vagy ki vagyok, és mégis mit akarok. – Nekem kimaradt valami – szólalt meg Domino. – Épp összevesztetek? – Nem sokon múlott. – Jól vagy? – kérdezte Nicky. – Most már igen. – Még soha nem láttalak így. Hányni – mondta Domino. Megvontam a vállamat. Nickyvel még mindig fogtuk egymás kezét, mintha mindketten paráznánk elengedni a másikat. – Régebben viszonylag gyakran okádtam a helyszíneléseken. – Folyton ezt állítod, pedig most először fordult elő – tiltakozott Nicky. – És ez nem is helyszínelés – toldotta meg Domino. – Mitől lettél rosszul? – Megéreztem az oszló hús szagát Micah apjának a szobájából, és a tegnap éjjel ugrott be. – Tegnap éjjel nem is volt bajod a szaggal – lepődött meg Nicky. – Pedig volt, hidd el. Halványan rám mosolygott, és megszorította a kezemet. – Mindenki rosszul volt tőle, de nem ennyire. – Gőzöm sincs, mitől buktam épp most. Magához húzott, összeért a testünk. Megint az arcomat vizslatta, de már nem azzal az arrogáns és ellenséges

709

pillantással, inkább úgy, mintha valami komplikált problémán gondolkodna. – Mi az? – kérdeztem. – Talán csak egy kicsit többet kéne aludnod – mondta sietve egy gyors fejrázás kíséretében. – Ahogy minden bűnügyemnél. Domino mentolos cukorral kínált. – Te mentolos cukorkát is csomagolsz a lőszer mellé? – Likantrópok vagyunk, Anita, és néha olyasmit eszünk, aminek a szagát egy halandó nem szívesen érezné a szánkon. Vettem egyet. – De olyasmit csak állati alakban esztek – mondtam a cukrot szopogatva. – Amikor emberi alakot öltötök, az már egy másik száj. – Gondolod? Ezen elgondolkoztam. – Ja, igen, azt hiszem. – Akkor tekintsd óvintézkedésnek – vonta meg a vállát Domino. Megszorítottam még egyszer Nicky kezét, aztán elengedtem, mert meg akartam mosni a kezemet. A tükörből néztem rá közben: – Te is hordasz magaddal cukorkát? – Egy fenét. A vértigrisek finom lelkű népség. Az oroszlánok nem. – Ja, mert az oroszlánok két pofára falják a nyers húst, aztán lenyalogatják egymásról a maradék vért, és ennyi – vágta rá Domino. – Kábé. Domino úgy forgatta a szemét, mint aki már unja Nickynek ezt a „nincs keményebb az oroszlánnál” dumáját: 710

– Vágom, persze, csak a vérhiéna–társadalomban keményebb a világ és munkásabb a túlélés, mint az oroszlánoknál. A vértigrisek hozzátok képest igazi nebáncsvirágok. – De nem St. Louisban – ingatta a fejét Nicky. – Mert? – kérdeztem, miközben a kezemet töröltem. – Gőzöm sincs, hogy küzdötte fel magát Nárcisszusz a klánja élére, de az fix, hogy rendesen felforgatta a hiénák társadalmi normáit. – Amennyiben? – léptem az ajtóhoz. – A hiénák nem durvább harcosok, mint az oroszlánok, de egymással aljasabbak. Olyan szinten el tudnak bánni egymással, ahogy mi soha. – Elbánnak egymással – mormoltam, és a Leláncolt Nárcisszusz klub „játszószobái” ugrottak be. A likantrópok szinte bármiből nyomtalanul kigyógyulnak, ha nem ezüst vagy tűz okozta a sérülést, ezért a szadomazóban olyan perspektívák nyílnak előttük, melyekbe az ádagember hamar belehalna. – Nem a szadomazóra gondolok. Hanem hogy a harc kedvéért is harcolnak, és tényleg egy rossz pillantás is elég, hogy valami nagyon durva kirobbanjon, ami aztán felborítja az egész klán struktúráját. Minden más állatcsoportnál rituális rendje van a dominanciaharcoknak. És a legtöbb helyen még egy hirtelen komolyra forduló harc sincs hatással a struktúrára, mert ha nincs meg a formális kihívás, akkor a csoport többi tagja is beleavatkozhat a küzdelembe, sőt, vannak olyan csoportok, ahol ha nem formális a bunyó, még akkor sincs jelentősége a kimenetelének, ha halálos a vége. – Komolyan? 711

Nicky kinyitotta az ajtót, és csekkolta a folyosót, mielőtt kilépett, és utána mehettem már én is. – Sokat nem tudok a többi állatcsoportról, de az biztos, hogy ha valaki formális harcon kívül megölné Bibiana királynőt, akkor azért az életével fizetne – bólogatott Domino. – A testőrei, a fia vagy a férje gondoskodna erről. Bibianát ismertem, törékeny és apró volt, mint én, de ő ráadásul hófehér volt, szinte szó szerint, és tisztára királykisasszonyos. Metafizikai ereje iszonyatos volt, mégis nehezen tudtam volna elképzelni egy rituális hatalmi harcban. – Nehezen látom magam előtt, ahogy szemtől szemben megküzd valakivel a hatalomért – csóváltam a fejemet. – A Fehértigris klánban a királynő választhat maga helyett egy bajnokot a küzdelemre, már ha elég jó királynő, és a klánja semmiképpen se szeretné őt elveszíteni. Nicky fél lépéssel előttem haladt, Domino ugyanannyival mögöttem. Amikor hivatalos ügyben léptem fel, általában nem hoztuk ezt a klasszikus testőrös felállást, és ha nem merültem volna bele annyira ebbe a beszélgetésbe, most is nyilván tettem volna ellene. De akartam valamit kérdezni Dominótól. – És ha a királynőt nem támogatja a klán? – Akkor szavazást tartanak, és megszavazhatják, hogy a királynő vívja meg személyesen a csatát. – Ez úgy hangzik, mintha úgy próbálná az ember meggyilkolni a klán vezérét, hogy a keze ne mocskolódjon be közben – pillantott hátra Nicky. – Igen, így közös a bűntudat – bólintott Domino, mintha nem lenne ebben semmi különös.

712

– Ha végezni akarsz a vezéreddel, szemtől szembeni kihívással kell elintézni. A mi kultúránkban nincs ez a helyettes bajvívó dolog. – Naná, hogy nincs, hiszen a véroroszlánok annyira fantasztikusak – bólogatott Domino. – Ez az egyik legnagyobb gond a Koalícióval, Anita – pillantott rám Nicky. – Különböző állatok vagyunk, különböző normákkal és kultúrával. Elég nehéz egységet kovácsolni közöttünk, ha még azon sem tudunk megegyezni, hogy kell vezetőt választani. – Micah alkalmazkodik azokhoz, akiket éppen meglátogat. – Én még soha nem kísértem el Micah–t sehova – villant Dominóra Nicky pillantása. – Szerintem véroroszlánokkal még soha nem volt dolga. Elég bizarr megfogalmazás volt ez, én legalábbis annak éreztem. Befordultunk a sarkon, már láttuk a Rush ajtaja előtt strázsáló egyenruhásokat, ezért inkább megálltam. – Hogy érted azt, hogy nem volt még dolga? Domino arca kifejezéstelenné vált, mint a tökéletes testőré, némi indulattal a szája sarkában. Az energiája a bőrömet borzolta, vagyis kezdte elveszíteni a kontrollt, mert felzaklatta a kérdés. Felé fordultam, belenéztem az arcába. Nicky a hátam mögött posztolt, belátta mindkét irányban a folyosót. Mondom, nem volt igazán ínyemre ez a nagy őrzés jelvénnyel a mellemen, de most nem volt érkezésem ezen pattogni, mert Domino viselkedése rossz érzéseket ébresztett bennem, és mielőbb a végére akartam járni.

713

– Kérdeztem valamit, Domino – mondtam halkan, de nálam ez a halk hang semmi jót nem ígért, csakis azt, hogy hamarosan elpattan a cérnám. Domino Nickyre pillantott. – Ne Nickyre nézz, hanem rám! És válaszolj! – Nem vagyok a Menyasszonyod, Anita. Csak az egyik hívótigrised vagyok a sok közül, nem kötődöm túl erősen hozzád, mert van már fehér tigrised, szóval csak a fekete felemmel rendelkezel. Nem kell engedelmeskednem neked – fejtette ki távolságtartón. Indulatos volt, kicsit olyan, mint amikor megismertem. – Kérdezzem akkor Nickyt? Mert neki válaszolnia kell. – Viszont ő soha nem utazott még el Micah–val. – Vagyis nem tudna válaszolni? – meredtem a napszemüvegére, mintha látnám a szemét. Az a tapasztalatom, hogy napszemüveg ide vagy oda, ha valakinek mélyen a szemébe nézek, az elég idegesítő. – Nem – vágta rá dühödten és kihívón, az energiája égette a bőrömet. – Okkal nem viszi magával soha Nickyt vagy Sátit, vagy olyat, aki nem tud eltitkolni előlem semmit, igaz? – Ne csináld ezt, Anita! Ne most, hogy Micah apja itt fekszik – Mit ne csináljak? Ne akarjam kideríteni, hogy Micah mit titkol előlem? Domino karjai megfeszültek, elernyedtek. Nem ökölbe szorította a kezeit, olyan volt inkább, mint amikor a macskák dagasztanak a mancsukkal. A nagymacskaféle likantrópoknál ez az idegesség jele. Domino pontosan tudta, hogy tudom, hogy mit jelent, vagyis azért nem próbálta leplezni, mert nem tudott uralkodni már magán, és 714

ennyire igyekezett visszanyerni az önuralmát. Elég ijesztő volt, hiszen Domino profin uralja a szörnyetegét. És ha ennyire kihozza a sodrából a kérdésem, akkor nagyobb a gáz, mint gondolnám. – Jesszusom. Micah megverekszik a Koalíció nevében a különböző állat–csoportokkal, hogy csatlakozzanak? Domino megrázta a fejét, közben csak gyúrta a levegőt, ujjai megfeszültek, és küzdött az egyre hevesebb indulatokkal. A levegő szinte remegett körülötte, ahogy oldalról ránéztem, konkrétan láttam a testéből felszálló „hőt”. Ami azért durván nem jó jel. – Az Aresszel történtek után a zsaruk nem sokat fognak agyalni, ha alakot vált. Szó nélkül lelövik – figyelmeztetett Nicky. Próbáltam lehiggadni, de sajnos csak az zakatolt az agyamban, hogy Micah hányszor utazott el mindenféle állatcsoportokkal tárgyalni. A számát se tudom, de ennyit senki se bírna végigharcolni, pláne, hogy sérüléseket se hozott haza soha, ráadásul Micah apró, szóval a fizikuma sem elég... Jó, ő a vezér, de nem a testi erején alapszik a hatalma. – Nyugi, Domino – mondtam. – Nem szeretnélek valami ostobaság miatt elveszíteni. Az alsó ajkába harapott, és úgy rázta a fejét, mintha újabb kérdéssel bombáztam volna. – Ejtem a témát, mert őszintén szólva ez a reakció válasz a kérdésemre, szóval... Mélyeket lélegzett, egyenletesen, és éreztem, hogy szó szerint visszagyömöszöli a szörnyetegét a metafizikai dobozkájába, ahol a helye van. Végre el tudtam zárni magamtól annyira az energiáit, hogy csak a hőt érezzem 715

belőle, a tigrist ne. A saját cicusaim meg sem próbáltak előjönni, egyre jobb lettem. Ahogy mindannyian. Csak az a nagy kérdés, hogy Micah mennyivel lett jobb, hogy így tud már hazudni nekem. – Esküszöm, hogy nem harcol Micah minden egyes alkalommal, amikor elutazunk – szólalt meg végül Domino, és még mindig éreztem a hangján, hogy küzd a kontrollért. – Az esetek többségében a diplomácia és a... finomabb módszerek is elegendőek. – És mégis mit akar jelenteni ez a finomabb módszerek duma? Domino ereje ismét felcsapott, mint a láz tüze, úgy égette a bőrömet. – Hagyd most békén, Anita! – szólalt meg Nicky, és úgy helyezkedett, hogy a zsaruk lehetőleg ne lássák Dominót. Lassan elszámoltam tízig, de a lassú, mély légzést nem tudtam csinálni, pedig elvileg azzal együtt működik igazán a dolog, így nem tudott annyira lenyugtatni. – Nem teszek fel több kérdést egyelőre, Domino. A szavamat adom. Nickytől nem láttam a hátteret, de éreztem, hogy egy vérállat tart felénk. Az energiája égette a bőrömet, az ereje megpiszkálta a szörnyetegeimet, és a lelki szemeimmel „láttam”, ahogy a hiénám feltápászkodik, és megrázza magát, mint valami nagy kutya. Hasonlított is egy kutyára. Elindult a hosszú, általában napos folyosón, – mely általában árnyékban rejtőzött, de a hiéna a napon ügetett féloldalasan, ahogy a hiénák szoktak, a magas, sárgára aszalódott fűben. A macskákhoz meg a farkasokhoz képest rettentően furcsán mozgott, de azért közeledett, és ha nem tudok uralkodni 716

rajta, akkor megpróbál majd kitörni a testemből, hogy igazi alakot szerezzen magának. Csak épp most dühös voltam, és amikor az ember lánya dühös, nehezebben kontrollál mindent. Pedig most nagyon mérges voltam, és aggódtam, mert Micah akkora, mint én, és a harcban nagyon is számít a méret, hogy mekkorára nőttél, hiába vagy te a legkeményebb. Még az ereimben is elhűlt a vér a gondolatra, hogy Micah akkora pasikkal akaszkodik össze, mint Nicky vagy Sáti. A félelem összezavarhatta a hiénámat, mert felnyüszített, és leült, rám nézett azzal a furcsa, barna szemével, mely akár emberi szem is lehetett volna, ha nem hasított a pupillája, mint a macskáknak. – Fegyelmezd magad! – szólt rám Nicky alig hallhatóan. Lehunytam a szemem, és próbálkoztam. Kerestem a higgadtságot, küszködtem, hogy rátaláljak a csendes belső központomra, de az én csendes belső központom Micah, aki évek óta viszi vásárra a bőrét úgy, hogy én még csak nem is tudtam róla. Tisztára ostobán éreztem magam. Komolyan elhittem, hogy tisztán diplomáciai eszközökkel be lehetett terelgetni az ország rengeteg állatközösségét a Koalícióba? Ja, hát komolyan el. Hittem Micah rábeszélőképességében, vezetői tehetségében, a manipulációs ügyességében, és abban, hogy olyan profin tud alkudozni. Azt tudtam, hogy ezeket az eszközöket mind bevetette. Ahogy azt is, hogy a női alakváltókkal néha lefekszik, hogy így pecsételjék meg a szövetséget, vagy hogy a vezetőkhöz így találjon maga mellé erősítést, szövetségest. Felteszem, Domino ezt értette a finomabb eszközök kifejezés alatt. Micah régen beszélt a szexről, mert nem szerette volna, ha mástól tudom meg. De amikor néhanapján valamilyen sérüléssel vagy sebesült testőrökkel 717

érkezett haza, mindig kimagyarázta, hogy kicsit elszabadult a pokol, de végül mégis sikerült meggyőzni mindenkit. Volt olyan, hogy úgy jött haza, a felkeresett csoport végül mégsem csatlakozott hozzánk? Nem, olyan soha nem volt. Sikerült megnyugodnom, de ez a nyugalom tünékeny volt, mint amikor a víz felszíne elcsendesedik, de elég a következő szellőfútam, hogy felborzolódjon megint. Kinyitottam a szemem. – Jól vagy? – nézett le rám Nicky. Bólintottam. Félrelépett, és Socratest láttam mellette. Bőre, mint a tejszínes kávé, göndör haja oldalt felnyírt, de a tetején hosszabb, pont, mint Dominóé, csak az övé annyira sűrű volt, hogy beállt a szögletes fazonra, pont, mint a formára nyírt sövény. A szeme barna, de nem a fejemben üldögélő állat szemének barnája, hanem emberi barna. A hiéna beleszimatolt a levegőbe, és röhögő, vihogó hangot hallatott, amitől égnek meredezett a karomon a szőr. Átfutott az agyamon a kétség, hogy vajon hangosan is kijött–e ez a hang a számon, de azért valószínűleg inkább nem. Socrates az öltöny alatt megdörzsölte a karját, a mozdulat fellibbentette a zakóját, és megpillantottam az övén a pisztolyát. Régebben zsaru volt, akit egy belvárosi bandaharcban sebzett meg egy vérhiénabanda–tag. Hős lett, a bandát felszámolták, de a jelvénye odalett, ahogy az imádott munkája is. – Mióta lakik benned a szörnyetegem? – kérdezte halkan. – Azóta, hogy egy golyó Arest keresztülvitte, és bennem állt meg. 718

– De elvileg csak a következő teliholdkor kellene megmutatkoznia a hiénádnak. És az még két hét, de én már most érzem a jelenlétét és a szagát. – Koraérett vagyok. – Nem vagy semmi, ja – dörzsölgette megint a karjait. – Te is el szoktad néha kísérni Micah–t az útjain, ugye? – Ezt meg minek kérded, Anita? Tudod, hogy igen. Ránéztem, nem szóltam semmit, csak néztem. Elnézett mellettem Dominóra. Az a pillantás sokatmondó volt, és nagyon dühös, valami olyasmit üzent: hogy lehettél ennyire ostoba?, és még a szemöldökét is felvonta kissé, a fejét is félrebillentette. – Egy rohadt szót se mondtam neki – csattant fel dühödten Domino. Socrates, a pillantásából ítélve, nem hitt neki. – Tényleg azt gondoltátok, hogy sosem jövök rá? – kérdeztem. – Gőzöm sincs, miről gondolod, hogy rájöttél, szóval nem is tudok mit hozzátenni – mért végig Socrates. – Ne merj belehazudni a szemembe! Gonzales elindult felénk. Socrates követte a pillantásomat, és hátranézett a zsarura. Már mindenki bennünket figyelt. A pokolba is, hagytam, hogy az érzelmeim eluralkodjanak rajtam, pedig ezer fontosabb dolgom lenne épp. A józan észről nem is beszélve. A zsaruk kíváncsi fajta, pláne, ha olyasvalakiről van szó, akire az életüket bízzák, szóval a veszekedésünk nyilván nem hat rájuk megnyugtatóan. – Valami gond van, Anita? – kérdezte Gonzales. Ha nemet mondok, egyből vágni fogja, hogy hazudok, de... 719

– Nem, semmi – vágtam rá nagyon határozottan, nagyon ellentmondást nem tűrően. Gonzales felfogta, hogy egy tökéletesen kibillenthetetlen nemet hallott. Néha túlságosan is felemeltem a hangomat, és megesett, hogy akaratlanul is megríkattam pár pincérlányt, viszont néha pontosan ez a határozottság és hangerő kellett, hogy az emberek ne kérdezősködjenek tovább. Gonzales végigmért, aztán a tekintete végigsiklott az embereimen. – Rendben. És hogy van? Az előbb elég zöld volt. – Fogalmazzunk úgy, hogy okosabb lett volna valami folyékonyabbal beérnem ebédre. Ezen kuncogott, de a tekintete ugyanolyan gondterhelt maradt, és még egyszer végigmért mindannyiunkat. Aztán nálam állapodott meg, és a gyanakvó pillantásából világos volt, hogy egy szavamat se hiszi, és zűrös nőszemélynek tart. Egy szavamat se hitte, nagy ügy. Veterán rendőrtiszt volt, naná, hogy soha senkinek nem hitte egyetlen szavát se el. Egy férfi kiáltott oda nekem a folyosó másik végéből: – Azt hittem, ennél keményebb, Blake. De ok nélkül kidobja az ebédjét... – ingatta a fejét sokatmondón Travers, mert ő volt az, akit most meg ideevett a penész Callahan seriffhez, hogy a betegágyán is támogassa, engem meg baszogasson. – Mi a fene baja van, Travers? – szegeztem neki talán kissé túlságosan is hangosan a kérdést, ahogy az előbb ő is, de ha egyszer a folyosó két végében álltunk. – Maga. Maga a bajom, meg az... emberei – indult el közben felénk. Elléptem Gonzales mellett, és én is indultam felé. 720

– Anita, ne... – szólt utánam Socrates. – Meg ne próbáld! – néztem vissza rá, és böktem felé az ujjammal. – Mit akarsz csinálni? – zárkózott fel mellém Nicky. Leesett, hogy Travers csak a lehetőséget keresi, hogy belém kössön, és igazság szerint én sem voltam ezzel másként. Megálltam. – Baszni – morogtam. Nicky rám mosolygott. De Traversszel nem lehetett értelmesen beszélni: bedühödött, nagydarab főszer volt, aki csak arra vár, hogy valaki megüsse, hogy végre visszaüthessen. Az egész testbeszéde azt üvöltötte: csak egy jó okot adj végre! – Maga meg mi a fenén vigyorog? – kérdezte. Nickytől kérdezte, aki mostanra felé fordult. Travers nem volt már zöldfülű, vágnia kellett volna, mi az a vigyor Nicky arcán, de egyszerűen viszketett már rohadtul a tenyere. Nicky megvetette a lábát, hogy bele tudjon dőlni az ütésbe. De beléptem elé. – Anita – szólt rám. – Nincs gáz, Nicky. – De gáz van, Nicky – utánozta elég pocsékul és kicsit se hízelgően a hangomat Travers. – Nem rajtunk fogja levezetni az agresszív késztetéseit, Travers. – Úgyis visszaütnek, Blake, ezek visszaütnek. Ha egy kutyába belerúg, az megharapja. – Nem kutyák, Travers, kicsit sincsenek háziasítva. – Nem is háziasítva, hanem szoknyához idomítva vannak ezek. – Jesszus, itt mindenki ezzel jön? – kérdeztem. 721

Eddigre odaért hozzánk, és a lábait szétvetve megállt előttünk. A kezeit ökölbe szorította, a két karja megfeszült, szinte remegett benne az izom. Mindenáron meg akart ütni valamit, úgy kellett volna neki egy kis agresszió, mint egy falat kenyér. – Mindig a csajod háta mögé bújsz, Nicky? – Nem – felelte rá Nicky ugyanolyan határozottan és keményen, mint én az előbb Gonzalesnek. Ő se hagyott kétségeket. Megindult Travers felé, de ismét beálltam kettejük közé. Valamicskét leengedtem a pajzsomat, tényleg centiket csak, épp annyit, hogy amikor Travers karjához értem, elszívhassam a dühét. A szex Jean–Claude–nak táplálék, és persze tőle átörökölve nekem is, de nekem ott van extrában a harag is, én azt is be tudom falni, nekem ez a kis tehetségem, saját kútfőből. Sokat dolgoztam ezen, és már egészen finoman le tudom fejni a harag legjavát, hogy csak a túlzott kicsapongásokat emelem el, az érzelem ártalmadanabb alapját otthagyom. Nem táplálkoztam a haragjából, mert azzal összezavarhatom, és az feltűnhet a kollégáinak. Csak lenyalintottam egy kevéskét az indulatokból, mintha a habos süti tetejéről épp csak a hab csúcsát emeltem volna el. Travers szemöldöke zavartan ráncolódott, egy pillanatra elveszítette a fonalat, aztán elrántotta magát, és úgy kapott a karjához, ahol megérintettem, mintha fájdalmat okoztam volna neki. – Mit művelt velem? – Miért dühös ránk? – kérdeztem csendesen.

722

– Tegyen meg nekem valamit, Blake – csóválta a fejét, még mindig nem eresztve a saját karját. – Amikor legközelebb haldoklom, ne mentsen meg, és az átkozott vámpírjai se akarjanak megmenteni, oké?! – Inkább rohadt volna el élve, iszonyatos kínok közt? Belenézett a szemembe, a pillantása mélységes fájdalmat tükrözött. – Igen, inkább – suttogta. És ahogy belenéztem a szemébe ilyen közelről, láttam, hogy komolyan gondolja. Valami annyira zavarta abban, hogy Igazság a vérét szívta, hogy őszintén, a szíve mélyéből választotta volna inkább a halált. Nem tudom, hogy nézhettem rá, de hirtelen sarkon fordult, és a lifthez sietett, a karját egy pillanatra sem eresztette el. – Mit művelt vele az előbb? – kérdezte Gonzales. – Csak lecsitítottam kicsit a dühét. – Izgat bennünket, mi lesz vele? – kérdezte Nicky. – Mármint hogyhogy izgat–e? – Hogy él–e vagy hal. – Igazság a saját életét kockáztatta érte, szóval jobb lenne, ha élne, ja. – Akkor vigyázni kéne rá, hogy ne legyen öngyilkos – szólalt meg mögöttünk Socrates. – Mert? – fordultam hátra hozzá. – Miután kiderült, hogy likantrópfertőzött lettem, és megkaptam a bátorság érdemrendet meg a nyugdíjazásomat, komolyan fontolgattam, hogy a számba dugom a puskacsövet. Felismerem azt a nézést mások szemében is. – Te is felismered? – néztem Nickyre. 723

– Ha nem lett volna ott az öcsém meg a húgom, akikre vigyáznom kellett, már kölyökkoromban megtettem volna. Az öngyilkosságra gondolt, azt tette volna meg kamaszkorában, vagy talán még annál is korábban. Fogalmam sincs, hány éves volt, amikor az anyja bántani kezdte. Megfogtam a kezét, leszartam, hogy a zsaruk is látják. Az előbb úgyis ok nélkül lerókáztam a lábamat, az is blamázs, most már édes mindegy, mit gondolnak. Ha azért kevesebb leszek a szemükben, mert a szeretőm kezét szorongatom, hát úgy legyen. Abban a pillanatban ezerszer lényegesebb volt, hogy Nickyt vigasztaljam, mint hogy én legyek a kórház legkeményebb fakabátja. Nicky lepillantott összekulcsolódó ujjainkra, és elmosolyodott. Ez az egy kis mosoly bőven megérte az összes lehetséges ugratást. – Miért akarna azért öngyilkos lenni, mert a vámpír haverja megmentette az életét? – nézett nagyot Gonzales. – Gőzöm sincs – vonta meg a vállát Socrates –, de valami nagyon kiakasztotta. Ebben a pillanatban nyílt ki a kórterem ajtaja. Micah lépett ki rajta. Nem voltak sötét karikák a szeme alatt, a kimerültség inkább a bőrt vékonyította valahogy el, hogy szinte beesett az arca. Máskor is megesett már, hogy még ennél is kevesebbet tudott csak aludni, de soha nem nézett ki még ennyire nyúzottnak. Persze van, hogy nem a pihenéssel töltött órák száma a kulcs, hanem az, hogy az ébren töltött órákban mi történik az emberrel. Alig néhány perce még iszonyatosan haragudtam rá, de most elég volt meglátnom azokat a szépséges zöld szemeket és a végtelen kimerültséget bennük, már másra se 724

tudtam gondolni, mit hogy mit kellene tennem, hogy kicsit jobban érezze magát. Elengedtem Nicky kezét, és odaléptem Micah–hoz. Szinte meglepetten nézett rám, aztán ahogy magamhoz öleltem, belefolyt az ölelésbe, és arcát a hajamba fúrta. A légzése megremegett, majd valami forró és folyékony érzés csörgött végig a nyakamon. Ami az ember testéből kikerül, egy pillanatig mindenképpen forró vagy legalábbis meleg, később, ahogy elhagyja a testet, a levegőn azonnal hűlni kezd. Abszolút nem látszott, hogy sír, nem rázkódott a válla, szinte tökéletesen mozdulatlanul szorított magához, csak a fürtjeimbe temetett arcán éreztem a könnyeket, ahogy potyognak bele a hajamba titokban, hogy aztán forrón a nyakamba csorogjanak. Öleltem, és hagytam, hogy a könnyek sós patakokban folyjanak végig a bőrömön, és nem tudtam haragudni rá. Akkor és ott csak ölelni tudtam. Nem volt valami nagy dolog, de néha, amikor az egész világ darabokra hullik körülötted, elég, ha akad két kar, mely szorosan ölel.

725

68. Gonzales hazavitte Beát, miután a folyosón maradt rendőrök a szavukat adták, hogy ha bármi változás állna be Rush állapotában, azonnal telefonálnak. Beatrice a legcsekélyebb magyarázkodás nélkül gyors csókokat osztott ki még Micah–nak és nekem, és már ment is. Én a helyében biztosan magyarázkodni kezdtem volna, hogy olyan kínos helyzetbe hoztam mindenkit a szétzuhanásommal, de ez én vagyok. Socrates meg Dominót vitte vissza a szállodába, hogy biztos helyen engedhesse szabadon a belső tigrisét, ahol egyetlen zsaru sem akad a közelben. Ő maga, mármint a vérhiéna, is sietett minél távolabb kerülni tőlem, mondván: – Elég gyorsan megtalálod a hívóállatodat, és ez a fajta viszony nem nekem való. – Nehezen tudom elképzelni bármelyikőtöket is ebben a viszonyban velem – bólintottam. – Akkor egy ideig most hanyagolnám a társaságodat – biccentett ő is. Nem volt rossz elképzelés. Micah–t meggyőztem, hogy menjünk le egy kicsit a kávézóba. Nicky persze velünk tartott, és jött Micah megmaradt testőre, Bram is. Ő és Ares olyan volt, mint az érme sötét és világos oldala. Amióta kedvenc partnerét és jó barátját lelőttem, nem is találkoztunk. Nem egészen tudtam, mit mondhatnék neki, ezért maradtam a bevált taktikámnál, és hallgattam, nem csináltam semmit. Ha Bram előhozza a témát, majd reagálok, ahogy jön, de ha ő

726

nem beszél róla, akkor hallgatok én is, amíg ki nem okoskodom, hogy is kezeljem az ügyet. Nicky előttünk, Bram mögöttünk haladt, Micah–val így kéz a kézben ballaghattunk. Persze a bal kezemet fogta, hogy az ügyesebbik pisztolykész legyen. Nálam ez rutinból jött, de amikor nyakig voltam valami vámpíros ügyben, végképp ügyeltem rá. És hogy Micah még ebben az érzelmi állapotában is figyelt erre, hát csontra meghatott. Oly sok mindent szerettem benne, de azt talán mindennél jobban, hogy mindenestül elfogadott, a rendőrségi macerák miatt sem akadt ki soha. Persze az, hogy az apja is rendőr, és Micah ebbe nőtt bele, magyarázta a megértését. Az egyik sarokban helyezkedtünk el, hogy két oldalról is fal legyen mellettünk, és belássuk az egész nyamvadt kávézót. Bram és Nicky kérés nélkül a szomszédos asztalhoz ült, ahogy testőröknél a rend, ha a megbízói némi magánszférára vágynak, de azért változadanul óvni kell a testi épségüket. Kicsit bizarr volt látni, ahogy Nicky egyik pillanatról a másikra visszavált testőr üzemmódba, és úgy tesz, mintha pont annyit jelentene nekünk, mint Bram. Elvégre otthon velünk élt, ingázott velünk a Kárhozottak Cirkusza és a Jefferson County–béli házunk között, és ha épp nem Jean– Claude–dal, Micah–val vagy Nathaniellel voltam, akkor általában vele. Vagyis lehet, hogy furcsa volt, hogy nélküle akarok beszélgetni Micah–val, és mégis nélküle akartam most. Komolyan át kellett beszélnünk ezt meg azt, talán ezeket meg azokat is, de mindenekelőtt ennie kellett és kávéznia. Úgy helyezkedtünk, hogy mindkettőnk háta mögött fal legyen, és a lábunk összeéljen. A kezemet se engedte el, 727

fejét a vállamra hajtotta. A kevlár nélkül persze jócskán romantikusabb lett volna, de dolgoztam, aktív kivégzési parancs figyelt a zsebemben, a kevlár szériatartozék volt. Megsimogattam a haját. Szorosan össze volt fonva, garantáltan Nathaniel csinálta, mielőtt a szállodába ment lefeküdni, mert Micah–val mi akkor sem tudtunk volna értékelhető és viselhető francia fonást varázsolni a fejünkre, ha üldöznek bennünket. Így persze nem volt olyan jó érzés simogatni, de legalább nem lógott bele a haja az arcába. Felnézett rám, és centikről nézhettem bele a gyönyörűségesen fantasztikus szemébe. Annyit mondani róla, hogy zöld, lényegében füllentés lett volna. Mert a pupilla körül zöld volt, a körül sárga, és mindig attól függően változott a két szín aránya, hogy a pupilla mennyire tágult ki vagy szűkült össze. Ráadásul félhomályban a zöld inkább tetszett szürkének. Most azonban a friss tavaszi levél zsenge zöldje nézett rám az őszi aranysárga szilfával vegyülve, mintha a pillantásában egyszerre lenne jelen a kezdet és a vég. Azért is volt döbbenetes egyébként ez a keverék, mert a barnára sült bőr csak még kontrasztosabbá tette, ahogy nyáron mindig. Ő is gyorsan és szépen le tudott bámulni, mint a helyi Ulfric, Richard Zeeman, de neki bizonyítottan vannak indián felmenői. Kérdeztem Micah–t is már, hogy nincs–e a vérükben indián vagy hispano, de egyszerűen csak nemet mondott. Elég furcsa, hogy nem is merült fel a fejében, hogy pontosítson, hogy azért az ő vérvonala is határozottan vegyes. Vagy nem is tűnt fel neki, vagy nem érezte fontosnak, hogy beszéljen róla.

728

– Fogalmam sincs, hogy csináljam, Anita – sóhajtott végül. – Mit? – Hogy ennyi év után visszakapom az apámat, és rögtön el is veszítem. Ez annyira jellemző volt rá, hogy egyből, mindenféle kertelés nélkül belevágjon a kellős közepébe. Aztán leesett, hogy nem is jellemző rá. Mert éveken át titkolt el előlem valami nagyon fontosat. – Mi a baj? Valami átsuhant az agyadon. – Azok után, ami azóta a nyakunkba zuhant, hogy földet értünk, még kérded? – próbáltam mosollyal elütni. – Ez tény, szóval akkor higgyem el, hogy csak képzeltem, hogy valami járt a fejedben? – mosolygott vissza rám. Nagyot sóhajtottam. Igazából elhatároztam, hogy amíg haza nem érünk, nem hozom fel a titkos harcait. Nem akartam akkor belerúgni, amikor már amúgy is a földön volt, és hát az a tekintet, amellyel az apja szobájából kilépett, az totál földközeli volt. Csak most épp túl hosszan vártam a válasszal. És Micah–nak nagyon nehezen tudnék hazudni. Csakhogy ez a mostani váratlan felismerés, hogy hosszasan félrevezetett, hogy hazudott nekem, azt a kétséget ébresztette bennem, hogy mi van, ha másban is hazudik. Ha több titok is lapul még a lelkében? Utáltam, hogy ilyenekre gondolok, de azt még inkább utáltam volna, ha ilyen állapotban kell erről beszélnie. – Szeretlek – mondtam hát. – Én is szeretlek, de ez most nagyon úgy hangzott, mintha valami igazán kellemetlen témát akarnál felvezetni. – Túlságosan is jól ismersz. 729

– Eljegyeztük egymást, az már csak rendjén való, hogy ne legyünk egymásnak idegenek. – Ott a pont – somolyogtam –, és elismerem, hogy eredetileg szerettem volna valami komoly dolgot megbeszélni, aminek se a családodhoz, se ehhez az ügyhöz nincs köze, de aztán megláttalak, ahogy kijössz apádtól, és... – És totál szét vagyok esve – fejezte be a gondolatot. – Nem ezt mondtam. Szerintem a körülményekhez képest kifejezetten jól vagy. – És miről akarsz beszélni? – ragyogott fel megint a mosolya. – Esélyes, hogy elég komolyan összeveszünk, Micah. Szóval inkább ne itt fogjunk bele. – Ennyire fontos, és mégis képes lennél halasztani? – Ja, hát engem is meglep egy kicsit, de igen – bólintottam. Félrebillentette a fejét, és úgy méregetett. – És szerinted én is úgy gondolnám, hogy jobb ezzel a témával várni? – Azt hiszem, igen. – Van abban ráció, hogy túlságosan is józannak érzem a viselkedésedet, és ez megrémiszt? – húzta össze a szemét. – Ja, hát, azt hiszem, nagyon is – nevettem el magam. Ő csak mosolygott, de azzal a vidám, igazi mosolyával. – Jobb lenne, ha elmondanád, mert kezd az a meggyőződésem lenni, hogy ahhoz van köze, amit apám mondott Van Cleefről meg az egész álkatonai dologról. – Lehet, hogy nem is csak ál, de nincs köze hozzá. Kétkedőn nézett. – Eskü. 730

– Most már akkor is el kell mondanod, mert már a legrosszabbra gondolok. Most én döntöttem a fejemet a vállának. – Épp próbálok józanul viselkedni, Micah, ne akard megakadályozni. Hadd legyek csak egyszer én a felnőtt. – Na, most végképp rám hozod a frászt – emelte fel finoman az arcomat, hogy belenézhessen a szemembe. – A francba is, hogy egyikünk se bír magával! – Nem bírunk, ezt aláírom. És már a kezdet kezdetén is imádtam ezt benned. Megfogtam a kezét, és belenéztem a szemébe. Féltem ettől a beszélgetéstől, mert ha ilyen nagy horderejű dolgot képes eltitkolni előlem, akkor bármire képes, ami a kapcsolatunkat is veszélyeztetheti. Rájöttem, hogy egyszerre féltem belekezdeni a témába, de féltem halogatni is, ami a nonszensz nonszensze. – Én meg imádtam, hogy ezt imádod bennem, mert annyi olyan pasim volt már, aki épp ezt rühellte. – Akkor legyen szó bármiről, Anita, meg tudjuk oldani. Mindketten túl fontosak vagyunk egymásnak, hogy bármin is összevesszünk. Ahogy ott ültem, és fogtam a kezét, még el is hittem, csak... mindig hittem neki, és most azt kellett éreznem, hogy becsapott, de... jaj, basszus! – Oké, legyen. Tényleg megküzdesz a likantrópcsoportok vezetőivel? Kényszeríted őket, hogy csatlakozzanak a Koalícióhoz? – Néha igen – mondta, mintha magától értetődő lenne, hétköznapi, amolyan naná. Próbáltam elrántani a kezemet, de nem hagyta. – Miért vagy dühös? – kérdezte. 731

– Hogy miért? Az ég szerelmére, Micah, rendszeresen elutazol otthonról, életre–halálra megverekszel mindenféle emberekkel, és úgy érzed, erről nekem nem kéne tudnom? – Halkabban. Legszívesebben csak még hangosabban kiabáltam volna vele, de igaza volt. Épp most jelentettem ki, hogy gyilkosságokat követ el, legalábbis az emberi törvények értelmében. Közelebb hajoltam hozzá, és halkabbra vettem, de a dühöm nem csappant meg, dühösen suttogtam. – Hogy titkolhattad el előlem? Az arca bezárult, nála ez volt a harag első jele. Tudott ő is dühös lenni, csak ritkábban, de olyankor kő kövön nem maradt. Kezdtünk máris nagyon rossz felé kanyarodni. – Nem titkoltam el semmit, csak nem mondtam el. – Az ugyanaz, hiába is forgatod a szavakat. Elengedte a kezemet. – Mert te mindig mindenről beszámolsz, amikor rendőrbíróként vásárra viszed a bőrödet? – Nem. De az más. – Mert? Majdnem odavágtam, hogy mert csak, de az nem lett volna válasz. Nyitottam is a számat, hogy megmagyarázzam a különbséget, de aztán hirtelen nem tudtam mit mondani. – Én másnak látom. Nagyon másnak – mondtam végül. – Miért lenne olyan nagyon más? Neked az a munkád, nekem ez. Mind a kettő veszélyes munka. – Csakhogy én nem tudtam, hogy a tiéd is veszélyes. – Miért, mit gondoltál, hogyan győzünk meg mindenkit, hogy csadakozzon? – kérdezte végül.

732

– Azt hittem, szavakkal győzöl meg mindenkit. Hogy diplomatikus vagy, és logikusan elmagyarázod, hogy miért jó nekik, ha csatlakoznak. – Általában így is futok neki, de ismerheted már az alakváltókat, Anita. Te is tudod, hogy akadnak csoportok, ahol a logika és a józan ész ismeretlen fogalom. – Jó, ha komolyabban belegondoltam volna, talán magamtól is arra jutok, hogy biztos a testőreid megverekszenek helyetted, ahogy a vértigrisklánokban a királynő helyett a bajnokuk. – Én nem vértigris vagyok, Anita. Őket akkor csatlakoztattad be, amikor magunkhoz tudtad szólítani mindannyiukat. – Igen, a tigriseket a mágia és a szex hozta hozzánk. – Pontosan. – És a többieket mi? – kérdeztem halkan. – Tudod, hogy a domináns nőkkel néha lefekszem. – Te is épp elég pasival osztozol rajtam – bólintottam –, semmi alapom nem lenne ezen balhézni. – Alapod talán nincs, de attól még balhézhatnál – mosolygott. – Butaság lenne, ráadásul igazságtalan is – vontam meg a vállamat. – Sok férfi és nő viselkedik igazságtalanul a kapcsolatában, Anita – érintette meg gyöngéden az arcomat. Szélesen mosolygott. – Azt beszélik rólad, hogy heves vagy, és erőszakos, de ennyire végtelenül gyakorlatias nővel, mint te, még soha nem volt dolgom. – Nekem sem ennyire gyakorlatias pasival – viszonoztam a bókot.

733

– A legtöbben ezt nem látnák valami nagyon romantikusnak. – A mi életünkben a kissé kíméletlen gyakorlatiasság jól jön – mosolyogtam. – Igen, jól. – Amikor küldhetsz magad helyett mást harcolni, megteszed? – Meg. Aztán egyből leesett, hogy általában a barátaim, de inkább szeretőim azok, akiket magával szokott vinni. Basszus. – Most meg mi van? – Csak most jöttem rá, hogy aki csak veled utazik, mind legalább akkora veszélyben forog, mint te magad – mondtam ki minden köntörfalazás nélkül. – Jó lett volna erről tudnom. – Mármint jó lett volna, ha elmondom, vagy jó lett volna, ha megfordul a fejedben? – Azt hiszem, mindkettő. Csak tudod, te alig vagy nálam nagyobb, Micah, és a legtöbb alakváltócsoportot a legnagyobb, legdurvább állatok vezetik. Hogy tudsz ellenük nyerni? Láttalak már az edzéseken, és tényleg ügyes vagy, de attól még ugyanabban a cipőben jársz, mint én: van, hogy egyszerűen rövidek a végtagjaink, hogy nem vagyunk elég magasak. A magasabbaknak nem kell olyan közeljönniük hozzánk, hogy eltaláljanak, szóval nekünk csak a szerencse marad. Vagy a béna ellenfél, de a falkákat általában nem a bénák vezetik. – Általában nagyon gyorsan és kíméletlenül cselekszem, mielőtt még bármire is számítanának. A leopárdok nagyon

734

gyorsak, a legtöbb oroszlánnál és tigrisnél is gyorsabbak. A lényeg, hogy már az első ütés végzetes legyen. – Egy csapással ölsz? – Igen – bólintott, és az arcomat fürkészte. – Zavar? Végiggondoltam, hogy ezek szerint évek óta gyilkol totálisan hétköznapi rendszerességgel, és én még csak nem is tudtam róla. Ez nem tetszett, abban azonban biztos lehettem, hogy ha ő nem öli meg azokat, akiket megölt, azok ölték volna meg őt. És fontosabb volt, hogy életben maradjon és velem legyen, mint valami humanitárius világszemlélet. – Nem, azt hiszem, nem zavar. Legfeljebb az, hogy odapofátlankodunk ezeknek az alakváltóknak a területére, és rájuk erőltetjük magunkat. – Az egész úgy kezdődött, hogy néhányan meghívtak bennünket, hogy beszéljünk a Koalícióról. Aztán csatlakozni akartak, később viszont más csoportok megtámadták őket, mert a Koalíció egyik alapvetése, hogy nem kezdeményezünk harcot senkivel. Próbálunk ugyanúgy fellépni a birtokviszályok és csatározások ellen, ahogy a vámpírok közt a Tanács, csak a likantrópoknál még nincs meg a rutinja az engedelmességnek, nem szokták még meg, hogy egy központi szervezet irányítja őket. Vannak, akik ragaszkodnak a függetlenségükhöz, vagy egyszerűen csak jobbnak érzik magukat a vérfarkasoknál, mondjuk, és nem akarnak egy vegyes nagy falkába tartozni, ahol a farkasok is ott vannak, márpedig a Koalíciónak éppen ez a lényege. – A véroroszlánok például nagyon agresszívek. Gondolom, a hiénákat általában szexszel győzöd meg, mert azok elég matriarchálisak. 735

– A legtöbbjük igen – vigyorgott. – De igazából a legtöbb állatcsoport a saját fajtájához vonzódik, szóval a testőrök is gyakran besegítenek. És nekem nem mindig fekszik olyan durván a szex, ahogy a hiénák szeretik, vagy épp az oroszlánok, ha már itt tartunk. És akadnak testőrök, akiknek nagy örömére szolgál, ha segíthet. – Naná, hogy akadnak. – És ha a vezér kíméletlen és jó harcos hírében áll, megölök néhány kevésbé domináns falkatagot, mondván, hogy megsértett. És a legtöbb falkában a vendéggel való tiszteledenség jogot ad a harcra, sőt. És akkor mindenki látja, hogy bicskaként pattannak elő a karmaim, ami azért eléggé kizökkent mindenkit. És arra gondolnak, hogy mi mindent művelhetek egy hivatalos kihívásos harcban, ha egy kis sértés miatt ilyen kegyetlen vagyok, és akkor betojnak. – Tudom, hogy sok alfa tudja a kezét részben karmos manccsá változtatni, de csak téged láttalak még a kiugró karmos trükkel. Nálad az ember, ha nem figyel, észre sem veszi, olyan gyors vagy. Még soha ilyen profit nem láttam. – Kösz, igyekszik az ember. – Szóval általában jól megrémisztgeted a vezetőket, hogy inkább tárgyalni akarjanak veled, ne harcolni. – Nem rémülnek meg igazából, Anita. Vagyis nem úgy, ahogy azt az emberek értik. A mi kultúránk más, mint az embereké. Mi nagyra tartjuk az erőszakot és a kíméletlenséget. Nem az a lényeg, hogy képes vagyok ölni is, hogy elérjem, amit el akarok, hanem hogy ebből tudják, hogy ha egyszer csatlakoznak, akkor azért is képes vagyok bármire, hogy megvédjem őket.

736

– Azt mondtad, hogy amikor teheted, a bajnokaid verekszenek meg helyetted. Kik? – Bram és... Ares is megtette, amikor lehetett. – Csakhogy rá már nem alapozhatsz – mondtam, és a szívem elszorult. Nem tudtam biztosan, hogy az Aresért érzett gyászom miatt, vagy inkább amiatt, hogy eggyel kevesebb segítsége lesz így Micah–nak. Ostobának és lassúnak éreztem magam, aki elől bármit el lehet titkolni. – Ne csináld ezt, Anita – fogta meg a kezemet Micah. – Mit? – Ne gyötörd magad Ares miatt. Csak azt tetted, amit tenned kellett. Bólintottam: – Ha valamit másképpen csinálnék, az az lenne, hogy már akkor lelövöm, amikor először kéri, és nem várom meg, hogy alakot váltson. Ha megtettem volna, négy áldozattal kevesebb. Megszorította a kezemet, és magához húzott. Megcsókolt, és komolyabbra is fordította volna, de elhúzódtam. Összevonta a szemöldökét. – Mi van? Mégiscsak összevesztünk? – Dominótól kaptam ugyan egy mentolos cukorkát, de attól még hánytam az előbb. Mielőtt smaciznánk, inkább fogat mosnék. – Istenem, hogy én mennyire szeretlek! – nevetett nagyot, és húzott megint magához. Erre már én is csak nevetni tudtam. – Én jobban szeretlek. Kicsit eltolt magától, hogy lássam a szemét. – Lehet itt kapni fogkefét. – Vagyis szeretnél velem smacizni? 737

– Lehetőleg minél alaposabban meg akarlak csókolni, mielőtt visszamész dolgozni. – Jó – vigyorogtam –, de előbb egyél és igyál! – Honnan tudod, hogy nem ettem? – vonta össze a szemöldökét. – Anyád nem evett, és ahogy nézem, mindketten hanyagoljátok a testi funkcióitokat. – Nem tudom, mi lesz velük Tyjal apa nélkül – komorodott el az arca. – Ha arra gondolok, hogy én hova lennék, ha Nathaniellel bármi történne... Szorosan magamhoz öleltem, az arcomat a hajfonatára simítottam, és hirtelen leesett, hogy az előbb még majd szétvetett a düh, hogy bizonyos dolgokat nem osztott meg velem, közben meg valamit én sem mondtam még el neki. – Emlékszel, amikor megérkeztünk, azt mondtad, hogy ha tehetnéd, elvennéd mindkettőnket? – kérdeztem, és éreztem, ahogy bólint. – Jean–Claude megkérte a kezem. Eltolt magától, hogy lássa az arcomat. – Mikor? – kérdezte elég döbbenten. – Most. Vagyis kicsit korábban, itt a kórházban. – És mit mondtál neki? – Igent. – Ez remek – mondta kifürkészhetetlen, óvatos képpel. – Tudom, hogy sokat kell finomítani a dolgon, de ha valaki, hát mi meg tudjuk csinálni – mondtam a homlokomat ráncolva. – Persze, hogy meg tudjátok – biccentett. – Az azért megvan, ugye, Micah, hogy Jean–Claude–dal egy csoportos szertartásról beszéltünk? – Ő a mesterünk, Anita. Még ha Nathaniel nem is lenne, akkor se hagyná, hogy valaki más vegyen el. 738

– Azt nem tudom, a törvény előtt kihez megyek hozzá, mert csak egyvalakivel házasodhatom, de a lényeg az, hogy nagyon sok dolgot átbeszéltünk. Hogy akkor mindenkinek lesz–e gyűrűje például. – És erre mit mondott? – kérdezte különös, bizonytalan mosollyal. – Hogy a kérdéseim helyénvalók, és mindre nincs még meg a válasza, de már az több a reméltnél, hogy nem mondtam nemet. És hogy biztosan mindent ki fogunk tudni okosan találni. – Komolyan ezt mondta? – Meg azt, hogy ha csak álmodni is mert volna arról, hogy igent mondok, előre megbeszélte volna veletek, a többi pasimmal, és együtt megszerveztétek volna életem legromantikusabb éjszakáját, hogy totál levegyetek a lábamról. – Szinte hallom, ahogy ezt mondja – mosolygott valamivel lelkesebben. – Kérdeztem azt is, hogy kit veszünk be a csoportba, de rajtad meg Nathanielen kívül még semmi biztosat nem tudunk. – Kinek a neve merült még fel? – Hát ugye ott van Asher – sóhajtottam. – Kicsit para, hogy ő mit lép, ha nem kerül be a csoportba. – Én nem megyek hozzá Asherhöz. – Azt tudom – nevettem nagyot –, és én sem, de lehet, hogy Jean–Claude másképpen érez. Túl hosszasan nem ragoztuk a témát – zártam le, de akkor felmerült bennem még valami: – Amikor odalenn kellett hagynom Nickyt az alagsorban a zombik közt, és nem tudhattam, hogy látom–e még, megmondtam neki, hogy szeretem. 739

– Nathaniellel már beszéltük, hogy vajon mikor esik le neked – bólintott. – Mindenki hamarabb tudta, mint én? – ráncoltam a homlokomat. – Mindenki, Nickyn és talán Cynricen kívül. A név említésére súlyosabb lett a vállam. – Jaj, ő vajon hogy fogadja majd ezt az egész csoportos házasodási... – sóhajtottam. – Ha benne lesz, boldogan. – Most csak viccelsz, ugye? – meredtem Micah–ra. – Csak mert fiatal, vagy miért? – Nem, vagyis igen, vagyis... komolyan össze akarsz házasodni Cynrickel? – Én csak két emberrel akarnék összeházasodni. Veled és Nathaniellel. – De Jean–Claude–ot azért vállalod? Miért? – Mert ő a mesterünk, és te a halandó szolgája vagy, és mindig mindenhol a Mi Micah–nkként mutat be engem. – Azzal egyébként hogy vagy? Nem zavar? – kérdeztem. – Fogalmazzunk úgy, hogy nem vagyok oda érte, de megértem, hogy muszáj valamit mondania a vámpíroknak, hogy ne gondolják azt magukban, hogy felszarvazzuk a mesterünket. A vámpíroknak és a likantrópoknak is igen fontos a jó hírük. Neki kell nálad az elsőnek lennie, különben megborulna az erőegyensúly, melyen pedig olyan sokat dolgoztunk. – Ezért nem bánod, ha a vámpírok úgy gondolják, hogy Jean–Claude szeretője vagy? – Biztos vagyok magamban, ilyesmi nem kavar fel – bólintott. – És Nathanielbe szerelmes vagyok, szóval nem szaladok ki a világból, ha egy másik pasival hoznak össze. 740

Elhúzódtam, hogy már csak egymás kezét fogjuk. Hirtelen mindketten tojástáncba kezdtünk. – Vagyis akkor te, Nathaniel, Jean–Claude és én... és... ki még? – Nem tudom. – Szeretsz még valakit? – Nem. És te? – Nickyt. És Cynricet, de belé nem vagyok szerelmes. Ashert is szeretem, de szerelmes belé sem vagyok, pláne, hogy még eljöhet a nap, amikor kénytelen leszek megölni, szóval inkább nem is lennék szerelmes belé, kösz szépen. – Tudom, hogy hazahívjuk, mielőtt mindent taccsra vágna a vérhiénákkal – szorította meg a kezem Micah –, de azzal is tisztában vagyok, hogy a végén talán éppen nekünk kell végezni vele. – A házasság tervezgetése elvileg nem valami egyszerű, boldog izé? – hajtottam le hirtelen megmagyarázhatatlan szomorúsággal a fejemet. – Legalább négyen, de lehet, hogy még ennél is többen tervezünk összeházasodni – nevetett Micah nagyot. – Ez hogy lehetne egyszerű? – Jó, jó, ezt visszavonom – forgattam a szememet. Ő meg csak nevetett. – Még valami – fűzte hozzá. – Ha tényleg megcsináljuk, akkor neked vagy Jean–Claude–nak kell róla beszélni Richarddal, mielőtt még valaki mástól tudja meg. – A francba is, még egy ex. – Ráadásul olyan ex, akivel néha azért összefekszel, és aki Ashert dominálja, és akivel Jean–Claude–dal együtt gruppent nyomtok. – De a pasikkal ő nem szexel. 741

– Mármint nincs genitális kontakt közöttük. – Hú, igen... – néztem rá nagy szemekkel –, de ez... Így elég szókimondó. – Ha végig akarjuk ezt csinálni – mosolygott –, akkor szókimondónak kell lennünk. Csak úgy fog menni. – Olyan szívesen cáfolnám ezt, de csak hülyét csinálnék magamból, tudom. Szóval kivételesen hallgatok. – Őszinte leszek: nagyon szeretnélek feleségül venni, és boldog lennék, ha Nathaniel is velünk lehetne kettes számú férjként vagy valami hasonló, de Jean–Claude–ot sem lehet kihagyni. És sajnos, a törvény előtt valószínűleg leginkább neki kell ott lennie. – Miért? – Egyrészt az egója miatt. Józan és kíméletlenül gyakorlatias gondolkodó, de a nagy öreg vámpírokhoz hasonlóan gőgös is tud lenni. Ő Amerika első Vámpírkirálya, és csakis te lehetsz a királynője. – Neked is a királynőd vagyok. – Igen, de az alakváltók már megszokták, hogy csak másodikak lehetnek a vámpírok után. Ők elfogadják, hogy Jean–Claude a törvényes férj. A vámpírok viszont csakis azért tudják elfogadni, hogy neked mi is vagyunk, mert azt feltételezik, hogy Jean–Claude is kedve szerint megkaphat bennünket. És határozottan kedvükre van, hogy Irigység is állandó szeretője lett. – Nem fekhetek le minden este mindenkivel. És Jean– Claude alapvetően a nőket szereti. Az egy Asher nála a kivétel. – Richardot se rúgná ki az ágyából, ha ő igent mondana. – De az sosem fog bekövetkezni. – Tudom, persze. 742

– Egyszer azt mondtad, hogy azt hitted, le kell majd feküdnöd Jean–Claude–dal, ha a leopárdkirályom akarsz lenni. És hogy nagy megkönnyebbülés volt, amikor kiderült, hogy nem muszáj. De hogy megtetted volna, ha kell. – Bármit megtettem volna, hogy a népemet megmentsem Kimérától. Jean–Claude–ot bevállalni nem kifejezetten halálos áldozat – tette hozzá mosolyogva. – Nem, kifejezetten nem az – mosolyogtam én is. – Azt hiszem, tényleg ennék valamit – bökte ki. – Jó. Én is megpróbálkozom egy kis levessel. – A likantrópia miatt nem tudsz elkapni semmilyen fertőzést. Nem lehetsz beteg. Nem akartam megmondani, hogy az apja betegségének a szaga a bomló testek szagát idézte fel bennem, és attól kapott el a rosszullét. – Szerintem csak az ebéd nem esett jól – mondtam inkább. Ennyiben hagyta, és tulajdonképpen akár igaz is lehetett. Rendeltünk kaját, és megpróbálkoztam egy kávéval is, de már a szagától fordult egyet a gyomrom. Maradtam a levesnél és a víznél, és üzentem Edwardnak, kérdve, ő hogy van, mert ha tényleg a kajával volt valami, akkor őt még jobban megviselheti, tekintve, hogy neki nincs a likantrópiaturbó a szervezetében. Edwardnak kutya baja se volt. A levesnek a fele fért belém. Mondtam Micah–nak, hogy beszélnem kell Kis Henryvel, erre ő is sietve befejezte a kaját, és indult vissza az apjához. Még vettünk egy fogkefét, gyorsan megmostam a fogamat, így teljes szenvedéllyel tudtunk

743

csókolózni fenn a folyosón, Rush kórterme előtt, és tojtunk a közönségre. Persze a zsaruk ilyenkor kényszeresen ugratják a kollégát, meg is kaptuk, hogy „Menjen szobára, Blake!”és „Na, ez a Callahan is egy szívtipró!”. Nem sikerült eldönteni, hogy akkor engem ugrassanak–e, vagy én csak a csaj vagyok... Bram visszakísérte Micah–t az apjához, én meg Nickyvel megkerestem Henry Crawford kezelőorvosát. Tudnom kellett, hogy találtak–e rajta vámpír– agyarnyomokat és egyéb sérüléseket. Amikor én láttam, semmi látványost nem fedeztem fel rajta, de ez nem jelentett semmit. Nem minden sérülés után marad látványos nyom a testen.

744

69. Henry Crawford sebesülése nem volt túl komoly, és mégis ugyanarra a szintre került, ahol Rush Callahan is feküdt. Alig pár ajtónyival arrébb, így legalább a zsaruk őt is szemmel tarthatták, mert a vámpíroknál bevett gyakorlat, hogy visszatérnek a kiválasztott halandóhoz. A farkasok mindig a leggyengébb bárányt kapják ki a nyájból, mert azzal a legkönnyebb végezni. És bár általában a vérfarkasok a legelterjedtebb hívóállatok a vámpíroknál, a vámpírok kicsit sem úgy gondolkodnak, mint a farkasok. A vámpírok oroszlánokként gondolkodnak. Az oroszlánok nem a leggyengébb állatot szemelik ki zsákmányul, még ha le is csapnak a kínálkozó lehetőségekre, sőt, más ragadozókat is elűznek alkalomadtán a zsákmányukról, és felfalják azt. Vagy akár dögöt is, ha úgy adódik. De amikor vadászni mennek, akkor a szombat esti partizós ismerkedési stratégiát követik. Besétálnak a szórakozóhelyre, felmérik a tömeget, és kiválasztják, aki a legjobban tetszik nekik, és arra gondolnak; „Ez kell nekem.” Aztán odateszik magukat, és elcsábítják, hogy végül hazavigyék magukkal, és ágyba bújjanak vele. Az oroszlánok a legnagyobb vízibivalyt vagy a leggyorsabb, legszaftosabb antilopot nézik ki maguknak, és aztán tiszta erővel, teljes létszámmal rávetik magukat. Az oroszlán falkában él, és minél nagyobb a falka, annál nagyobb zsákmányt választanak, annál arrogánsabban viszonyulnak a vadászathoz. Az oroszlánok azok a fazonok vagy csajok, akik magukat igazi isteni adománynak 745

tekintik, akiket az ellenkező nem tagjai csak kaphattak, vagyis akikre a szemüket vetik, azok nyilván odalesznek a megtiszteltetéstől, és naná, hogy igent fognak mondani. Az ilyen emberek soha nem kezdenek zaklatni senkit, mert tényleg szépek és dögösek, és majdnem mindenkit el lehet csábítani. De az oroszlán, az igazi oroszlán persze nem szexet akar az áldozatától, arra ott van neki a többi oroszlán. Ők fel akarják falni a zsákmányt, és a vízibivalynak nagyon kell harcolnia, sőt a csordának is be kell segíteni, ha nem akarja az oroszlánok gyomrában végezni. A bivaly nagy zsákmány, először megölik, és csak utána kezdenek lakmározni belőle, de a kisebbekkel megesik, hogy még dobog a szívük, és már elkezdik felfalni. A legtöbb halandó nem vízibivaly, és a vámpírok nem is igyekeznek egyből végezni velük. Először játszadoznak kicsit, mert élvezik, vagy mert még maguk sem döntötték el, hogy szexre, szolgaságra vagy a gyomruk megtöltésére használják–e az embert. Henry még életben volt. A kérdés csak az, hogy a vámpíroknak elég volt–e kicsit eljátszadozni vele, vagy a szolgájukká akarták–e tenni, esetleg megkívánták őt. Kaja, kínzás, szolgasor vagy szex – ezek a lehetséges viszonylatok emberek és vámpírok között. Hogy is mondhattam ilyet, amikor Jean–Claude alig pár órája kérte meg a kezemet? Úgy, hogy tapasztalataim szerint a vámpírok túlnyomó többsége a zsákmányuknak tart bennünket. Szerintem így tartják az érzelmi távolságot, hogy ne viselje meg őket az, hogy belőlünk kell táplálkozniuk. Én is ugyanezt a stratégiát alkalmaztam a bűnügyi helyszíneken az áldozatokkal, mert ha a tetemeket tárgyként kezeltem, akkor nem lettem érzelmileg érintett, 746

nem menekültem sikítva. Élő áldozatokkal még nehezebb az ügy, velük sokkal macerásabb, de a vámpírok nem esznek hullát. Voltak vámpírok, akik engem élő vámpírnak neveztek, de ha vámpír is voltam, hát még nem vettem át a gondolkodásmódjukat. Én biztosan nem Kis Henry Crawfordot választottam volna, és nem is az apját, aki maga is egy–kilencven felett mozgott. Találkoztam azokkal, akik velük együtt keresték a korábbi eltűnteket a hegyen, és majdnem mindenki könnyebb zsákmány lett volna náluk. De akkor mégis miért éppen ők? Miért fáradozik valaki a vízibivallyal, amikor annyi az antilop? A belső szörnyetegeim közül többen is felkapták erre a fejüket. Beszélni nem tudtak, mégis megértettem őket általában. Néha uncsi már az antilop, és ha az ember elég erős, hogy esélye legyen a vízibivallyal, akkor miért is ne próbálná ki magát? Crawfordék előtt turistákat, kisgyerekes családokat, túrázókat, egy futót és idősebb házaspárokat ejtettek el. Az alkalom hozta ezeket a vadászatokat, ahogy Crawfordékat is, csak épp korábban mind sokkal könnyebb zsákmányok voltak. Lehet, hogy a vámpírok szép lassan tanultak meg vadászni, és nőttek fel a nagyobb zsákmányokhoz? A Kis Henry ágyékán elkenődött vérről kiderült, hogy nőtől származik. Bármibe lefogadtam volna, hogy az előzetesben lévő női vámpírtól, de addig nem tudhatjuk biztosan, míg a Travers harapásából vett nyálminta DNS–ét nem kapjuk meg a laborból. Mert a vámpíroktól nem vehetünk mintát a beleegyezésük nélkül. Ares tetemét pedig a likantrópia miatt túlságosan is veszélyesnek ítélték mintavételre. 747

Kis Henryt mesterséges kómában tartották, mert amikor magánál volt, hisztérikus állapotba került, vagy ha elaludt, rémálmai voltak. Persze örökre nem lehet leszedálni, csak legalább addig, míg ki nem derítik, mi zaklatta fel ennyire lelkileg és érzelmileg. Jó, komoly traumán ment át, az apját is a szeme láttára ölték meg, de a hallucinációkra és a rémálmokra ez nem volt elégséges magyarázat. Ráadásul nagydarab, erős pasas, akit egy nővérke se szívesen ébreszt a rémálomból, vagy próbál meg lefogni éber hallucináció közepette. Bili Aimes doki magas, sportos fazon volt, a taposógépes, kis súllyal edző típus. Szőke haja rövid, szemüvege acélkeretes. Értetlenül állt Kis Henry esete előtt. – Mi olyat tehetett vele a vámpír, amitől hallucinál és rémálmok gyötrik? – Vannak vámpírok, akik rémületet tudnak előidézni az emberben, hogy utána abból a rémületből táplálkozzanak. De ehhez általában fizikailag közelebb kell lenniük áldozatukhoz. Testi közelségben. – Távolból nem tudják megcsinálni? – Alapvetően kapásból nemet mondanék – feleltem elgondolkozva. – De ez a vámpír itt annyi olyat művelt már, amire korábban azt mondtam volna, hogy totál képtelenség, hogy már nem tudom, mit gondoljak. Nem zárhatjuk ki. Azt viszont biztosan állíthatom, hogy ha élő kapcsolatban van egy vámpírral, azt érezni fogom. – Hogyan? – Nehéz ezt megmagyarázni olyannak, aki pszichésen nem tehetséges.

748

– Ja, hát én szigorúan csak a kézzelfogható valóságban hiszek – ingatta a fejét mosolyogva a doki. – Istenben se hiszek, mert nem lehet bedugni a mikroszkóp alá, hogy lássam. – Ateista? Csak biccentett. – Akkor magának nem működnek a szent tárgyak a vámpírokkal szemben. Sem a hit a démonokkal szemben. – Szerintem a szent tárgyak csak azért fénylenek, mert aki a kezében tartja, hisz benne. Démonnal meg még soha nem találkoztam. – Nem is hisz a létükben? – kérdeztem, mert volt valami a hangjában, ami ezt sugallta. – Ha Istenben nem hiszek, nehéz lenne a többiben is hinni. – Az angyalokban se? – Bocs, de nem. – Mennyire sajnálom – szaladt ki a számon. – Mert? – Mert így nagyon... beszűkül a világa, Aimes doktor. És ezt szomorúnak találom, ráadásul, ha jönnek a vámpírok, kénytelen a hívők háta mögé bújni. – Büszkén fogok meglapulni a háta mögött – nevetett –, és attól még továbbra se hiszek majd ebben az egészben. – Oké, mögém bármikor elbújhat, de most vigyen be Kis Henryhez, hogy lássam, van–e vámpíros kapcsolata. – Remélem, kiderít valamit, mert most olyan, mintha újra meg újra sokkolná, amit a hallucinációkban és a rémálmokban átél. – De ez nem így normális? Mármint a rémálom az per definicionetn sokkoló, nem? 749

– Felteszem igen, de ez akkor is más. Több PTS–es betegem volt már, és néhány nagyon durva és borzalmas emléket sikerült velük feldolgozni. Állítom, hogy itt most valami mással állunk szemben, csak épp arról nincs elképzelésem, hogy mi ez a más. – A vámpírbűbáj sok furcsaságra képes. Hirtelen elvigyorodott, kurtán fel is kacagott. – Ja, hát maga a vámpírszaki. Ezzel egyet tudtam érteni. Magam mellé vettem Nickyt, és bementünk Kis Henry Crawfordhoz.

750

70. Kis Henry az ágyban fekve kisebbnek látszott, mint állva, ráadásul a kórházi hálóing valahogy mindenkit törékenynek és összetörtnek mutat, de azt azért semmi se tudta elleplezni, hogy ez a tag egy–kilencven fölött jár, és a válla olyan széles, hogy alig fér el a kórházi ágy rácsai között. Ki a fene gondolja azt, ahogy meglátja, hogy Ez az, ez kell nekem! Elkapom, és jól szétbaszom az agyát! Messze ő meg az apja volt a legnagyobb az egész kutatóbrigádban. Miért éppen őket akarták? – Miért őt meg az apját kapták el? – tettem fel Nickynek is a kérdést. – Mindketten katonák voltak, ex– speciáliserők, az erejük teljében, príma formában, mindketten közel két méter magasak... Te is találkoztál a többiekkel, akik szintén kint voltak akkor a hegyen. Te a Crawfordokat választod, ha valakit el akarsz ejteni közülük? – A vámpírok közt nem volt egy sem, aki katona lett volna. Attól még, hogy halhatatlanok, nem tudják, amit életükben nem tanultak meg. – Vagyis szerinted nem tudják megítélni, ki veszélyes, és ki nem? – Úgy biztosan nem, ahogy te meg én. – De attól még Crawfordék voltak a legnagyobbak. Azt bárki látja, ha valaki nagydarab, ahhoz nem kell speckó kiképzés. – Ez tény. – Ez olyan, mint amikor egy oroszlánfalka a zsiráfot kezdi üldözni, miközben ott a csomó gazella. 751

– De ha elég sok az oroszlán, akkor el tudják ejteni a zsiráfot is, és ha sokan vannak, sok kaja kell, legalább egy zsiráf. Te magad mondtad, Anita. Ennyi húsevő zombit egy csapatban még soha nem láttál. – Igen, de nem ették meg őket. Mármint a zombik ezt a két pasit. Vagyis az oroszlánok elejtették a zsiráfot, de nem falták fel. Csak az a kérdés, hogy miért nem. – Az egyiküket megették. – Megölték, de nem ették meg, ahogy a többi áldozatukat. És ráadásul csak az egyiküket ölték meg. Te magad is láttad, Nicky. Csak annyit ettek az öregből, hogy alig lehessen ráismerni, és persze, hogy belehaljon, de annyit nem ettek belőle, hogy az egész falka tele legyen zsiráfhússal. Ez sokkal inkább vall sorozatgyilkos gondolkodásra, mint zombikra. – Vannak sorozatgyilkos vámpírok. – Igen, de ez itt most nem olyan eset. Jó, persze, gyakorlatilag a legtöbb vámpír sorozatgyilkos, de csak azért, mert az emberek vérét szívják, ez a táplálékuk, nem azért, mert gyilkolni akarnak. A végeredmény ugyanaz, csak az indíték más. – De az áldozat így is, úgy is meghal. – De a sorozatgyilkosok a kínzástól vagy a gyilkolás módjától indulnak be. És azok a hullák, melyeket annak a háznak a pincéjében találtunk, egyszerűen csak hullák voltak. – A legtöbbnek átharapták a nyakát. – Én nem tudtam megnézni őket – mondtam –, de ami keveset láttam, annak nem volt semmi a nyakával. – Azoknak biztos más létfontosságú verőerét harapták át. 752

– Biztos. – Az alapján, amit tőled tanultam, a zombiknak alaposan tele kellett volna zabálniuk magukat, és a maradékot hátrahagyni, hogy legyen velük, ami lesz. – Igen, így megy ez náluk. Mármint így tipikus. – Akkor ezek a zombik miért öltek meg annyi embert, és miért raktározták el mind? – nézett rám Nicky. – Ezt ismételd meg. – Egyszerűen elraktározták a hulláikat, mint mások a krumplit meg a tüzelőt télire. – Nekem a történelemkönyvek képei jutottak eszembe a koncentrációs táborokról. Ott dobálták így halmokba a hullákat. – De ezeket nem csak összedobálták, Anita. Csinos, rendezett halmokba rakodták. Ha csak meg akarsz szabadulni a hulláktól, akkor nem ügyelsz ennyire a pakolásra. Átfutott a nagy kérdés az agyamon, hogy ezt meg honnan tudja ilyen biztosan, de inkább a lényegre koncentráltam: – És akkor miért pakoltak ilyen gondosan szerinted? – Mert ténylegesen ez volt a raktáruk. Élelmiszerraktár. – Ilyet zombik nem csinálnak, Nicky. Még a húsevők se. – És a ghoulok? – Ha összeszokott falkában garázdálkodnak, és évek óta sikerült meglapulniuk, megesik, hogy gondosan kiássák a sírból a friss hullát, hogy ne tűnjön fel senkinek, és aztán elrejtik, mondjuk, egy kriptában, hogy később megegyék. De ez azért ritka. Összesen két esetről hallottam, ahol ennyire szervezetten előre gondolkodtak volna ghoulok. Ennél általában sokkal ösztönösebbek, állatiasabbak. 753

– Sok ragadozó rakja el a kaját későbbre, Anita. Felviszik valami fára, elássák az avarba, elrejtik a többi ragadozó elől azzal a határozott tervvel, hogy később majd megegyék, mármint ha nem előzik meg őket. Ezen elgondolkoztam, de alapvetően igaza volt, a ragadozók így működnek. – Jó. Tegyük fel, hogy ezeket is csak ragadozóknak tekintjük. Akkor viszont felmerül a kérdés, hogy minek nekik ennyire sok tetem. – Mert nagyobb a falkájuk, mint gondoltuk. – Annyian nem tűntek el – ingattam a fejemet. – Még ha azokat a vámpírokat és zombikat is beleszámoljuk, akiket már megöltünk, akkor se lenne ilyen rengeteg élelemre szükségük. A tetemek az eltűntek voltak, Nicky, ha nem égnek el, akkor egytől egyig beazonosíthattuk volna őket. – Hány zombinak lenne elég annyi kaja? – A fene se tudja. Soha nem hallottam még ennyire nagy csoportról. – Akkor hány ghoulnak? Hányan lennének el egy ekkora raktárral? Zakatolt az agyam, próbáltam kikalkulálni. – Hallottam egyszer egy Kelet–Európában talált ghoul bandáról, azok több mint százan voltak. Szerintem ilyen nagyságrendű társaságnak kellene annyi étel. – És a ghoulok a teljesen elrohadt tetemeket is megeszik, igaz? – Igaz. – A zombik is? – Nem, ők a frissebb árut szeretik.

754

– Akkor ezek a zombik amolyan ghoulfélék lennének, akik nem bánják, ha már érni kezd a felhalmozott kajájuk, vagy mi? – Vagy a vámpír úgy tervezte, hogy hamarosan sokkal több kajára lesz szükség. – Ennek csak egy magyarázata lehet. – Hogy még több zombit akar csinálni – mondtam ki. – Méghozzá sokkal többet. Csakhogy megsemmisítettük a hátborzongató raktárát, vagyis ha ennek dacára még több zombit előszólít, honnan szerez nekik kaját? – tette fel a nagy kérdést Nicky. – Mi leszünk, mi – szólalt meg egy rekedtes hang az ágyban. Mintha rég nem használták volna már. Ahogy megfordultunk, Kis Henry nézett ránk tágra nyílt, nagy barna szemekkel. – Mi az a mi? – kérdeztem. – Az emberek – mondta, és a szeme még jobban elkerekedett, a szája elnyílt, ahogy a légzése felgyorsult. – Milyen emberek? Henry kitátotta a száját, és üvölteni kezdett: – Istenem! Istenem! Istenem! Felült, és a csöveket, vezetékeket kezdte szaggatni. A kereszt fehér lánggal felizzott. Előrántottam a pisztolyomat, mert az izzó kereszt azt jelezte, hogy gonosz vámpír van a közelben, és a szándékai nem igazán barátságosak. Nicky pisztolya is ott figyelt a kezében, amikor a doki és a nővérke berontott a szobába. – Mit műveltek? – kérdezte az orvos, ahogy a szemét a fénytől takarva a beteghez rohant. – Itt egy vámpír – mondtam. Találkoztam már vámpírral, aki még előttem is láthatatlan tudott maradni. 755

Aimes doktor és az apró, szőke nővérke próbálta lefogni Henryt, hogy ne tépjen ki magából több csövet meg vezetéket, ha lehet. De nem egyszerű egy ilyen hatalmas embert csak úgy lefogni. Ha nem lett volna egyéb dolgunk, Nicky besegíthetett volna. – Tapogasd végig a sarkokat is, a falhoz simulva haladj! – utasítottam. – Gondolod, egész végig itt volt? – kérdezte. – Fogalmam sincs, de a kereszt szerint most itt van. Nickyvel körbejártuk a szobát, a vállunk végig súrolta a falat, a pisztolyt magunk elé szegeztük, szóval nem kerülhettük el. Attól, hogy valaki láthatatlan, még van teste. A saját keresztem ragyogása egészen elvakított, legszívesebben felvettem volna a napszemüvegemet, de akkor mivel fogom a pisztolyt. Most egy pillanatra sem engedtem volna el. A szemem sarkából mozgást érzékeltem, de kiderült, hogy a nővérke az, Henry vad üvöltéssel, őrülten kapálózva taszította keresztül a szobán. Rendőrök és nővérkék érkeztek, hogy segítsenek lefogni, de a rendőrök keresztje is vadul lángba borult, mire pisztolyt rántottak ők is. – Hol a vámpír? – kérdezte Al. Sietve elmagyaráztam, hogy min mesterkedünk éppen, de egyszeriben szinte túl sokan lettünk a kereséshez, ráadásul a tomboló Henry az ápolószemélyzetet hajigálta szerte a szobában, mint valami játékszereket. Körbejártuk közben a helyiséget, Nicky ért elsőként a fürdőbe, és egy egyenruhással ketten csekkolták, az is tiszta volt. A keresztem viszont nem csendesedett, a kékesfehér fény elviselhetetlen volt. A vámpír meg sehol. 756

– Itt nincs, Anita – kiáltotta túl az általános üvöltözést Nicky. – Itt sincs – jelentette Al is. Felpillantottam a plafonra. Persze, sok esélye nem volt, hogy egyszerre levitáljon, és még az agyunkba is belenyúljon, hogy a világos fehér felületen láthatadan maradjon. Ha kicsit félhomályosabb lett volna, akkor talán, de így... – Akkor segítsetek lefogni Henryt – rendelkeztem. Nicky elrakta a fegyvert, hiszen egyértelműen utasítottam, tehát ment az orvosoknak és a nővérkéknek segíteni. Több nagyobb darab egyenruhás is csatlakozott hozzá, ám amint hozzáértek a vergődő, magát dobáló Henryhez, a keresztjük még fehérebben, még vakítóbban kezdett ragyogni. Egyre hangosabban üvöltött, és nem sokon múlott, hogy mindenkit félretaszítson, csak Nickynek és egy másik hasonló kaliberű rendőrnek hála tudták végül lefogni és az ágyhoz préselni. A nagy ragyogáson át láttam, ahogy Aimes doki felkap egy fecskendőt. – Ne, Aimes! – üvöltöttem. A doki döbbenten fordult felém, a nagy csatározásban valahol elhagyta a szemüvegét, az arca fél oldala vészesen dagadni kezdett. – Le kell csillapítanunk. Kárt tesz magában vagy valaki másban. – De tudom, hol a vámpír. – Mi a fenéről beszél? – indult meg a fecskendő az infúziós cső felé. Szerencsére kicsi szoba volt, szempillantás alatt ott álltam mellette, és elkaptam a karját. 757

– Henryben van. – Mi van? – Nézze, mit művelnek a szent cuccok, amikor a gazdájuk megérinti a nagy embert! Úgy pislogott az ágyra, mintha eddig fel sem tűnt volna neki. Lehet, hogy tényleg nem is vette észre. Jó nagy ütést beszedett az arcába, az ilyen jó időre kizökkenti az embert, megtöri a figyelmét. – Ezt nem értem – nézett rám egyre elképedtebben. – Én viszont igen, de elég kellemeden lesz. – Ennél is kellemetlenebb? – nézett nagyot Aimes. – Még az is lehet. – De a betegünk jobban lesz? – Igen. – Akkor mire vár még? Nem ártott volna, ha alaposabban kikérdez a szándékaim felől, vagy talán nekem illett volna kivárnom, míg rendesen magához tér az ütésből, hogy átgondoltabb döntést hozhasson, de nem vártam. Mert a végén még meggondolja magát, azt pedig nagyon nem szerettem volna. – Mit akarsz csinálni? – kérdezte Nicky az ágytól, de Kis Henryt egy pillanatra sem engedte el. Komoly erőfeszítésébe került lefogni a fél karját és a felsőtestét, pedig ha jó fogás esett rajta, Nicky akár egy kisebb autót is ki tudott nyomni fekve. Nem stimmelt, hogy egy emberrel, még ha nagyon erős volt is az az ember, ennyire meg kelljen feszülnie. Gőzöm se volt, hogy magyarázzam el egy pszichésen érintetlen közönségnek, amire készültem, egyszerűen csak annyit mondtam hát: – Megkeresem a vámpírt. 758

– Hogyan? – kérdezte Al. – Kis Henry segítségével. – Hogyan? – ismételte meg Al. – Egyszerűbb mutatni, mint magyarázni – mondtam, és már hántottam is le magamról a fegyvereimet. Ezt a többieknek is meg kellett volna már tennie, csak eddig még nem adódott rá alkalom. Hát most már nyugisabbak a viszonyok, megszabadulok mindentől, amit Henry megszerezhet, és esetleg ellenünk fordíthat, és a többiek is ezt fogják tenni, hogy legalább valamennyire biztonságban legyünk. És akkor keresgélni kezdek. Mégpedig Kis Henry agyában.

759

71. Nagy nehezen hozzábilincselték a karjait az ágy rácsához, de annyira dobálta magát, félő volt, hogy összetöri az ágyat. – Igyekezz! – szólt rám Nicky. Kis Henryben nem lakott szörnyeteg, akit a sajátjaimmal szólíthattam volna. És nem is volt vámpír, akire a nekromanciám hathatott volna. Korábban sikerült már mindkétféle természetfeletti lényt elszakítanom a mesterétől, de halandóval még soha nem próbálkoztam. És nem is tudtam pontosan, hogy csináljam, csak azt tudtam, hogy Nickynek igaza van, bármit teszek is, igyekeznem kell. Legelőször is megérintettem, mert minden vámpírerőt felerősít a testi kapcsolat, ha bőr a bőrhöz ér. Amint hozzáértem, máris éreztem a vámpírt. A keresztem is felfénylett megint, ahogy az előbb a rendőröké. Henry újra felsikoltott, a hangja már egészen berekedt a gyötrelemtől. Próbáltam visszafejteni a vámpír erejét, elindulni felé, de tisztára elvesztem Henryben, mintha az emberi melegsége valahogy összezavarta volna az erőmet. – A fenébe – morogtam. – Mi a gond? – kérdezte a doki közvetlen mellőlem. – Ha likantróp lenne, vagy vámpír, minden menne, mint a karikacsapás. De emberrel nehezebb. – Mi nehezebb? Mit akar tenni? – Ki akarom szabadítani a vámpír hatalma alól. – Az képtelenség – szólalt meg Al. – Csináltam már korábban ilyet. 760

– Akkor is lehetetlenség. Ha egyszer egy vámpír elkapott, akkor végleg el vagy kapva. – Nekem nem lehetetlen – ráztam meg a fejemet. Felmerült bennem, hogy nekinyomom a keresztet a testének. Rövid időre visszatántorítaná a vámpírt, de megszabadítani ilyen egyszerűen nem lehet olyat, akibe ennyire mélyen beleette már magát. Megkerültem az ágyat, hogy Nicky oldalára kerüljek. – Segíts bemászni mellé. Nicky nem kérdezett, csak felkapott. – Mire készül, rendőrbíró? – kérdezte Aimes doktor. – Látnom kell a szemét, de túl alacsony vagyok. Nicky átemelt a vészesen remegő oldalrácsokhoz bilincselt hosszú karok felett. Henry lábait két rendőr fogta le, de még így is annyira dobálta magát, hogy hiába próbáltam szétvetett lábakkal fölé térdelni, kénytelen voltam a mellkasára mászni, és két kézzel megragadni a fejét. Még mindig sikított, olyan hangosan, hogy szinte belefájdult a fülem. A szememet meg a keresztem fénye vakította el. Bele kellett volna néznem a szemébe, de így nem láttam semmit. Le merjem venni a keresztemet? Bár egyébként is olyan fényesen ragyog minden már a szobában, hogy sok különbséget nem jelentene. Az arcbőre hűvös volt, és éreztem mögötte a vámpírt. Úgy döntöttem, úgy járok el, mintha nem halandó ember lenne, mintha minden jogom meglenne, hogy elvárjam az engedelmességét. – Henry Crawford, nézz rám! Henry! – Beleadtam a hatalmamat és az erőmet minden egyes szóba. Már nem dobálta magát, a kereszt fényén át pislogott fel rám. 761

– Hallasz engem, Henry? Úgy pislogott rám, mintha elképzelése se lenne, hogy ki és mi vagyok. – Hallasz, Henry? – Hallak – suttogta. – Most meg foglak szabadítani. – Nem lehet, azt mondta, örökre az övé vagyok. – Hazudott. Mind hazudnak. – Kik? – A vámpírok. A kereszt fénye tompult kicsit, már láttam a szemét, a zöldes–barnás íriszt. Általában a mogyorószín szem zöldes, esetleg szürkés tónusú barna, de Kis Henry szemében a zöld és a barna keveredett egymással. Figyeltem a fájdalom és zavar kavargását benne, és akkor megpillantottam a sötét visszatükröződést. Persze lehet, hogy igazából nem „láttam”, lehet, hogy csak az agyam fogalmazta meg így a megfogalmazhatadant. De a következő pillanatban ott volt, erejét Henrybe mélyesztette, és engem próbált elkapni, csakhogy azzal nem számolt, hogy a vámpír nekem hazai terep. Két nekromantával is megküzdöttem már, akik a halálból tértek vissza. Az egyik majdnem végzett is velem, de akkor még nem voltam kibékülve azzal, ami és aki vagyok, és hogy ez mit jelent, mivel jár. Henry halálra rémült a vámpírtól, és már vette is a levegőt, hogy felordítson, de én szeretetet küldtem a rettegése helyébe. A barátság és üdvözlégy melegségét küldtem belé, a kezemet nyújtottam a sötétben. Reményt és kiutat ajánlottam Henry Crawfordnak, fényt gyújtottam a sötétben, amivel a vámpír elárasztotta, és Henry elfogadta, ahogy az emberek általában. Nekünk a remény az éltető 762

erőnk, nincs még egy dolog, amire akkora szükségünk lenne, mint rá. A remény nélkül mind elvesztünk. Segítettem Henrynek, megmutattam neki a kiutat a pokolból, amibe a vámpír bezárta, és már láttam, mit művelt vele. A félelem volt a tápláléka, ezért Henryt az örök rémületbe taszította, hogy felfalhassa a rettegését. – Te gonosz dög – suttogtam. Henry szája formálta a szavakat válaszul, de nem Henry hangján szólt: – Nem vagyok gonosz, Anita Blake. Ő az enyém, az én szolgám, és azt teszek vele, amit csak akarok. – Nem, mert én azt mondom, hogy nem lehet a tiéd. – Késő, mert már megszereztem magamnak! Az enyém lett! – Baromság! Erőmet Henrybe préseltem, nekromanciám lövedékként hatolt bele a szellemébe, és célra tartott. Henry csak az égbolt volt, amin a rakéta keresztülhasított a vámpír nyomában, ráadásul segítő közeg volt, mert amióta csak a vámpír rabságába került, most először kapott békességet és reményt. Azzal segített, hogy nekem szurkolt. Hogy azt akarta, hogy én győzedelmeskedjem. Megnyílt nekem, és nem akadályozta, hogy pszichés erőm belé hatoljon, pedig halandó lélekben az effélének semmi keresnivalója. Igyekeztem finoman eljárni, de őszintén szólva alapvetően arra törekedtem, hogy a rohadék vámpírt elkapjam, ha a fene fenét eszik is. – Ő az enyém, Anita Blake, az enyém! – NEM! Megláttam a vámpír testét, feketébe burkolózott, és valami barlangszerűben volt, vagy pincében, csupa hideg 763

kövön. Felém fordult, a feje hústalan volt, mint egy csontvázé, de a szeme élt, az éjszaka feketeségének tüze lobogott benne. – Igen, nekromanta, Mindenek Anyja belém lehelte hatalmát, amikor magadba szippantottad őt. A testembe próbált menekülni, de te nem engedted, így csak az erejét kaptam meg, irányítani nem tud engem. Nem csak a saját gyönyörűségére irányította ő a vámpírokat. Néhányunkat kénytelenségből tartott a hatalma alatt, nehogy mindent megsemmisítsünk. – Nem tudsz mindent megsemmisíteni. – A halandó embereket meg tudom a kettős erőmmel. Megszabadultam az ő testétől, és bárki más testébe be tudok jutni. Anyánk magával vitt, amikor téged és Jean– Claude–ot akarta megszállni, de ma már nincs szükségem segítségre, ha mások testét meg akarom szerezni magamnak. – Ki vagy te? – Nem ismersz fel, Anita? Nem ismerős az érzés? Pedig a szeretőiddel már korábban is megízlelhettétek az erőmet. Egyszer már megtagadtál tőlem számos halált, de fenn a hegyen a rendőrökkel tápláltál, és később itt a kórházban is. Minden egyes halállal erősebb leszek és növekszem. – A Halálszerető nem lehetsz. – Miért ne lehetnék? – Mert a te erőd más, mint az övé. – Újjászülettem, amikor Anyánkat megölted. Megtöltött sötétségével, és éreztem, hogy érezted már akkor. Mi ketten azok vagyunk, ami belőle megmaradt. Én és te, Anita Blake.

764

Csak bámultam bele Henry szemébe, és egy tetemet láttam, amit szétroncsolt az idő, és ha nem nyitja fel a szemét, és nem mozdul, élettelen hullának hittem volna, mely holtan hever időtlen idők óta. – Ott voltál abban a pincében. Egy zombiban húztad meg magad, hogy nappal is mozoghass. Hogy jutottál ki, hogyhogy nem égtél el te is a tűzben? – Én vagyok a vérvonalam teremtője, és te is tudod, hogy a rothadóvámpírokat a napfény sem emészti el. A húsevők erősek és fürgék. Amíg te a kemény munkám gyümölcsét megsemmisítetted, én az erdőben rejtőzködtem. – Látom, megkaptad a Sötét Anya nekromanciáját. De nekem van valami olyanom, ami neked nincs. – Hazugság. – A halálból előszólított zombikat is meg tudsz szállni, ezt tudom. És elismerem, nem kis tett, hogy még a földbe se kell tenni a holtat, elég, ha letelik a három nap, míg a lélek eltávozik belőle, és te máris talpra tudod állítani őket. – Vámpírjaim erősebbek, mint a te mesteredéi. – Mert beléjük költözöl, és hatalmad egy részét megosztod velük. De csak az új vámpírokkal csinálod ezt. Vajon miért? Nemrég megpróbáltad megszállni a vérvonalad idősebb vámpírjait. De Anya hatalma ezt nem engedi. – Nincsenek korlátaim, Anita. Ma este be is bizonyítom. – Henryvel ugyan nem. – Mégis, hogy akadályozod meg? – kérdezte Henry szájával, az ő arcából, de a gúnyos arrogancia nem lehetett Henryé. Mintha egy idegen vette volna birtokba az arcát. – Így. 765

És hívtam az ardeurt, és imádkoztam, hogy egy sebész szikéjének finomságával tudjam alkalmazni, hogy csak azt metsszem ki vele, aminek mennie kell, és a maradéknak ne essék bántódása. Henryt megszabadítani akartam, nem magamhoz láncolni. Ahogy ráhajoltam az arcára, és gyöngéden megcsókoltam, a keresztem tiszta erőből felragyogott. Azzal a csókkal küldtem bele minden erőmet. A Halálszerető küzdött, és ha éjszaka lett volna, talán meg is tudja tartani Henryt, de nappal volt, és én a nappal teremtménye vagyok, mert én öltem meg Nappal Atyát, és megszereztem tőle a hatalmat a tigrisek felett, a Tigrisek Királynője lettem, Minden Sötétségek Anyjától pedig rám származott a mestervámpír és hívóállata közötti kötelék feltépésének, megsemmisítésének képessége. Én el tudtam szaggatni a szétszakíthatatlan köteléket, vámpírokat is elvehettem a Város Urától, akinek pedig véresküt tettek, és a halandó szolgát is elvehettem vámpír gazdájától. Tőle kaptam ezt a képességet, mert egyszer bevetette ellenem, és ha egyszer rajtam valaki vámpírbűbájt próbált használni, én azt a bűbájt eltanultam, és onnantól fogva használhattam. Fegyver vagyok, akit a vámpírok alkotnak meg, én vagyok a tökéletes nemezis, akit a Sötét Anya kovácsolt azzal, hogy egyszerűen eleget ütött őrült hatalmának tüzében. A szobát végtelen szent ragyogás töltötte be, hogy a fehér izzáson túl mást nem is érzékeltem már, de a szemem azon része, mellyel álmaimban láttam, látta a vámpírt, ahogy a fény a szobából elindult felé azon a köteléken, mellyel Henryt magához láncolta, és az a fény felperzselte a kapcsolatot, felzabálta, ahogy a tűz eszi meg a kanócot. Megpróbáltam a fényt belevágni a vámpírba, de rám nézett az éjsötét szemével, és belesúgta az agyamba: 766

– A szolgámat elvetted, de engem nem tudsz megszerezni. És most, hogy tudod, hogy élek, kénytelen leszek elpusztítani téged, Anita Blake. Gondolatban fordultam hozzá, és hallottam, ahogy a szavaim visszhangot vernek a pincéje kövén: – Vagy én téged, Morte d’Amour. Eltűnt hirtelen, már a pincét vagy barlangot sem láttam a fejemben. Henry mellkasán térdepelve tértem magamhoz, a szent tárgyak fénye kezdett lassan elülni, már csak a fém fényessége maradt. Pár centiről néztem bele Henry szemébe: elkerekedett, az ajka elnyílt a csók után, a szíve oly szaporán vert, hogy a nyakán lüktetett az ütőér. Vérszomjam egy pillanatra felfigyelt erre a lüktetésre, szívesen kiharaptam volna a bőre alól azt a finom, édes vörös nyalánkságot, de túlságosan is nagy munkám volt benne, hogy megszabadítsam, nem fogom rögtön bántani megint. Volt már rutinom ezen a terepen, nem kellett a nyakához érnem. Lemásztam róla, hogy ne a mellén kelljen ülnöm, mert úgy elég nehéz komolyan beszélgetni bárkivel is. – Jól vagy? – kérdeztem kissé elfúlón, mintha kimerítő munkát végeztem volna éppen. Körbepillantott a szobán, mint aki retteg, hogy mit fog látni. – Azt hiszem, igen. Aimes doki már az ágy mellett állt, és az életfunkcióit csekkolta. Sanszos, inkább azért, hogy valami hétköznapi dolgot csináljon, aminek révén visszatérhetünk a normális valóságba, nem a pulzusa meg a testhője volt ennyire fontos.

767

Nicky lesegített az ágyról, és elkezdte visszaadogatni a fegyvereimet. Al sápadtan lépett mellém. – Nem hittem volna, hogy ilyesmi lehetséges. – Minden csak addig lehetetlen, míg nem jön valaki, aki képes rá – mondtam, ahogy az utolsó pisztolyomat is elraktam. – Ja, nyilván. Ezek szerint Henry a halandó szolgája volt? – Aha. – De ahhoz nem kellett volna párszor megharapnia, meg ilyesmi? – Nem, az igazán hatalmasoknak nem kell a fogukat használni, hogy valakit a szolgájukká tegyenek. – Azt hittem, mindenekelőtt meg kell harapniuk. – Nem. Ekkor megszólalt a mobilja, és a kijelzőre pillantva megrázta a fejét. – Bocs, ezt fel kell vennem. Örülök, hogy meg tudtad menteni Kis Henryt – fűzte még hozzá, és ment, hogy beszéljen azzal, aki épp kereste. – Sokat nem értek abból, ami az előbb történt – fordult hozzám Aimes doki –, de mintha végre teljesen jól lenne. Kissé sokkos, de jól van. – Ha nem hisz az angyalokban, akkor nem is fogom tudni elmagyarázni – feleltem mosolyogva. – Ezzel azt akarja mondani, Blake rendőrbíró, hogy maga egy angyal? – Angyal? – nevettem el magam. – Ilyet soha nem állítanék.

768

– A végén fehér fényben ragyogott, a keresztek fénye egészen beborította, és amikor megcsókolta Henryt, esküszöm, hogy a fény magából átfolyt belé. – Imádkoztam, hogy anélkül segíthessek rajta, hogy nagyobb károkat okoznék. Na, hát ez finoman szólva is alaposan szerkesztett megfogalmazása volt annak, amiért igazából imádkoztam, de Isten nem bánja, ha nem magyarázunk el mindig mindent töviről hegyire mindenkinek. Mert ha nem így lenne, akkor nyilván ő maga is sokkal részletesebb használati utasítást hagyott volna a világra. – És egy pillanatra esküdni mertem volna, hogy szárnyakat is láttam a fényben – erősködött tovább a doki. Mosolyogva néztem Nickyre. – Te is láttál szárnyakat? Megrázta a fejét, erre visszafordultam az orvoshoz: – Hát, ha szárnyakat látott is, Aimes doktor, nem az én szárnyaim voltak. – Akkor kié? – Én hiszek az angyalokban, rémlik? – húztam még szélesebb mosolyra a számat. – Az ilyen szöveggel vagy a kocsmába, vagy a templomba űzi az embert, rendőrbíró – motyogta kissé zavarodottan. – Pedig nem tisztem a templomba terelni, és nem áll szándékomban ivásra biztatni. Csak nézett rám. Ismerős volt ez a nézés, többször láttam már másoknál is, amikor először látnak szellemet vagy vámpírt, amikor életükben először hozza rájuk valami komolyabban a frászt. – Hát mi a szándéka, Blake rendőrbíró? 769

– Ki kell kérdeznem Henryt, hátha meg tudjuk találni a vámpír testét. Mert ha meg tudnánk semmisíteni, akkor végre véget vethetnénk ennek az egésznek – Tegye hát fel neki a kérdéseit, én meg megyek és iszom egyet! – Ügyeletben? – Ha azután, amit az előbb láttam, egy jóravaló, tudományszerető ateista nem akar egy pohárral, hát az még nálam is hitetlenebb – mondta, és távozott. A zsaruk, akik szintén végignézték a produkciómat, két, kábé egyforma csoportra oszlottak: vagy szintén a frászt hoztam rájuk, vagy annyira odavoltak azért, amit láttak, hogy kicsit be is tojtam, mert legközelebb majd még nagyobb csodát akarnak látni. Nem egyedül Aimes látta a fehéres szárnyak körvonalait. Mindenkinek elmondtam, hogy az csak az imáimra adott válasz volt, nem én magam. Végül egy túlságosan is lelkes egyenruhásnak a szemébe mondtam kerek perec: – Elhiheti, nem vagyok angyal. Nicky röhögni kezdett, és egyszerűen képtelen volt leállni. – Dugulj el, oroszlán srác! Ettől csak még erősebben rázta a nevetés, a falnak vetette a hátát, az arcán csorogtak a könnyek. De legalább ezzel vége szakadt a teológiai negyedórának – valahogy senkinek sem akaródzott már angyalokról társalogni velem ezzel a belét szétröhögő, nagydarab, izomtömeg rosszfiúval az oldalamon.

770

72. Ted Nugent „Bad to the Bone”–ját kezdte énekelni a mobilom, vagyis Edward hívott. – Hahó, Ted, mi az ábra? – Az összes eddigi bűntény helyszíne Callahan seriff területén van. – Ez komoly? – Aha. Gyanús, hogy a seriffet nem véletlen baleset érte. Gutterman szerint idősb Callahan rendszeresen járt fel a félreeső házakhoz, kávézott a háziakkal, ránézett az idősebb párokra vagy fogyatékkal élőkre, mindenkire, akire nem ártott jobban odafigyelni. – Szóval azokra, akiket támadás ért. – Igen. – Válj egy pillanatot,Ted – mondtam, és a Henry körül sürgölődő nővérkékhez fordultam. – Most beszélnem kell telefonon valakivel, de utána szeretnék visszajönni, hogy feltegyek magának pár kérdést, Mr. Crawford. – Az előbb mentette meg halhatatlan lelkemet, Blake rendőrbíró, szólítson csak bátran Kis Henrynek. – A lelkéhez nem tudok mit hozzáfűzni, az magát illeti. De nem nevezhetem Kis Henrynek, amikor vagy két fejjel magasabb nálam. – Mindenki így szólít, és mindenkinél nagyobb vagyok – mosolygott. Visszamosolyogtam, és intettem, értse, ahogy akarja. Nickyvel a nyomomban kimentünk a folyosóra, eltávolodtunk a rendőröktől, hogy nyugodtabban beszélhessünk. 771

– Itt vagyok, Ted. – Ezek szerint kigyógyítottad Kis Henryt. – Ja, de ez egy hosszú és nagyon más történet. Vagyis levadászták Callahan seriffet, mielőtt még összerakhatta volna, hogy az ő területén szándékoznak nagyobb vadászatot csapni. És akkor a vámpír saját teste is a seriff területén lehet valahol, ahol a seriff rátalálhatott volna. – Gutterman szerint Al legalább úgy ismeri a terepet, mint a seriff maga. – Al épp telefonál, de később majd megkérdem, merre vannak elhagyott bányák, barlangok vagy olyan hely, ahol kőfalak és földes padló lehet – mondtam, és elmeséltem Edwardnak, amit Kis Henry fejében láttam. – Én már beszéltem Allal, hogy listázza ki az elképzelhető rejtekhelyeket, de akkor rácsörgök megint, hogy a pontosabb leírást is vegye figyelembe. – Imádom, hogy máris megcsináltattad vele a listát. – Te pedig maradsz a kórházban, és megtudsz mindent Kis Henrytől, hátha van még valami, amin elindulhatunk. Hátha még jobban leszűkíthetjük azt a listát. – Pontosan. – Hatfielddel kisebb egységeket állítunk össze, és indulnak a terepre. Ha te is be akarsz szállni, sokat ne időzz a legújabb hódításodnál! – Jaj, istenem, Ted, ne csináld már, annyira igyekeztem, hogy ne legyen belőle megint hódítás. – Bocs, rossz vicc volt. Kérdezd ki Henryt villámtempóban, és repülj hozzánk! Hogy az egyik kedvenc filmedet idézzem: „Pazaroljuk a napfényt.” – Rajtad kívül nem sokan tudják, hogy imádom a John Wayne–filmeket – vigyorogtam. 772

– Az a rohadt éjszaka abban a szállodában örökre belevéste az eszembe. – Hé, akkor azt állítottad, hogy tetszett! – Tény. – Ja, és másnap, amikor panaszkodtunk, hogy alig aludtunk, a zsaruk mind azt hitték, hogy végigszexeltük az éjszakát. – Egy John Wayne–maratont úgyse hittek volna el. – Soha nem hinnék el, ja. – Úgy háromnegyed óra múlva indulunk terepre. Addigra megleszel te is? – Rajta leszek, bár egy testőrömet bebuktam. – Mit tettél vele? – Semmit – vágtam rá jól hallható sértettséggel. – Naná. – Majd kinn a terepen elmesélem. – Eredetileg külön csoportba terveztem rakni magunkat, hogy legalább két csoportban biztos legyen olyan, aki eligazodik vámpírtémában. – Jogos, csak hiányozni fogsz. – Ahogy te is nekem, de tényleg pazaroljuk a napfényt, és most nem a filmekkel akarok megint előhozakodni, csak a ma éjszakával vannak nagyon rossz érzéseim. – Milyen típusúak? – A Halálszerető berezelt. Már nincs vesztenivalója, mindent be fog vetni ellenünk. – A zombik aggasztanak? – Téged nem? – kérdezett vissza. Eszembe jutott a nagy hullaraktár abban a házban. Nicky szerint rohadtul sok zombi kell, hogy ennyi kaját akarjanak felhalmozni. 773

– Ja, hát engem is aggaszt, hogy lesznek még zombik. – Akkor kérdezd ki Kis Henryt, én meg eléd küldöm a kommandósokat a kórházhoz, hogy onnan indulhass is vámpírkeresőbe. Hatfielddel mi is nekiindulunk a magunk egységeivel. A kommandósoknál ott lesz a térkép a megjelölt helyszínekkel. Találjuk meg a görényt, mielőtt még leszáll az éj! – Úgy legyen – vágtam rá, és befejeztük a hívást, hogy visszamenjek Henry–hez, hátha emlékszik még valamire azzal a kőfalú helyiséggel kapcsolatban.

774

73. Mire visszaértünk hozzá, már felkelt, és épp tiszta ruha után kiáltozott. A kórházi hálóing, ami engem háromszor körbeért, és lábujjtól fülig becsomagolt volna, neki a térdéig ért, és hátul mindent kivillantott. Nem volt panasz a látványra, de mégsem volt semmi közöm hozzá, szóval gyorsan elkaptam a tekintetemet. Épp eléggé megizzadtam, hogy az ardeur se akarjon semmi közöset ezzel a hátsóval. Henry pedig vagy nem észlelte, hogy mutogatja a testi bájait, vagy nem izgatta a téma. – Kellenek a ruháim! – De nem volt magán semmi, amikor behozták, Mr. Crawford – szólt rá végül a kis szőke nővérke erélyesebben. Őt taszította keresztül a szobán Henry, bár feltehetőleg már nem emlékezett rá. – A zsákomban van egy extra pólóm, az jó lesz rád – szólalt meg Nicky. – Köszönöm – fordult felénk Henry, hosszú haja kócosán gabalyodott a fején. – De a hátsója nem férne bele az extra nacimba. – Tudna hozni egy műtősnadrágot, amibe belefér? – kérdeztem a dühödt nővérkét. – Megnézem – bólintott, és már indult is. – Köszönöm – érintettem meg a karját, ahogy elhaladt mellettem. – Ugyan mit? – nézett most énrám ingerülten. – Hogy a munkáját végzi. Henrynek szerintem nem rémlik, hogy úgy fellökte magát. A nővérke pillantása megenyhült valamicskét. 775

– Hogy mit csináltam? – kérdezte Henry. – Ütötte–verte a kedves dokikat és nővérkéket, amikor a vámpír uralta magát. – Annyira sajnálom – nézett az aprócska nővérre, aki nálam nem nőtt nagyobbra, de még izmos se volt annyira, mint én. – Fájdalmat okoztam? És ne haragudjon, hogy az előbb ordítoztam. – Fájdalmat nem okozott, csak egy kis horzsolás – csóválta a fejét a szőke. – Minden meg van bocsátva. Megyek, megpróbálok nadrágot keríteni, egy szál pólóban mégsem engedhetjük ki az utcára – nevetett, ki tudja, min. – De cipőjük se lesz. – Hányas a lába? – kérdezte Nicky. – Negyvenhetes. – Mázlista. A kocsiban van egy extra pár. – Hálásan kösz. – Nincs mit. – Igazán nem akarok kukacoskodni, de maga civil, és most a kommandósokkal megyünk bevetésre. – A legtöbb zsarut ismerem a városban, Blake rendőrbíró. Apámmal mi vezettük általában a keresőegységeket a hegyekben, és a vadonban tartott kiképzésekbe is besegítettünk. – Legyen – biccentettem. – De ha nem készül el, mire ideérnek, nem várjuk meg. – Elkészülök, és egyébként sem indulnak el nélkülem. – A kommandósoknál ott lesz a térkép. – Én is láttam a képet, amit maga, de én azt is tudom, hol van az a hely. – Felismerte? – Én beszéltem nekik róla. 776

–Halljam a részleteket, hogy mindenkit tájékoztathassak. – Nélkülem nem tudják megtalálni – mondta nagyon komolyan. – Igazuk volt, hogy minket öltek meg, mert mi bárhol megtaláljuk őket a hegyekben. Majdnem kijavítottam, de szerintem tudatosan mondott „mi”–t. Ha meg nem, hát ekkora freudi elszólással már csak szakember tud mit kezdeni, és úgyis hamarosan kezelésbe veszik a PTS–es pszichiáterek. – Ha felhoznád a pólót meg a bakancsodat, legalább annyi ruha lenne rajta. – Jelenleg én vagyok melletted az egyetlen testőr – rázta meg a fejét Nicky. – Szóval vagy lejössz velem te is a kocsihoz, vagy megvárjuk a műtősgatyát, és hármasban megyünk le a maradékért. – És ha azt mondom, hogy nem esik semmi bajom, amíg lemész a kocsihoz? Csak rám nézett sokatmondóan, súlyosan, és mivel Nickyről volt szó, a súlyos, nagyon súlyos volt. – Persze, és ha ez egy horrorfilm lenne, ez után a mondat után lemennék, és mire visszaérek, te eltűnsz vagy meghaltál. Szóval együtt megyünk. – Csak mert egy filmben ez lenne? – Csak mert a testőröd vagyok – vágta rá határozottan, semmi tréfa, semmi könnyedség. – Hallottam, ahogy arról beszélgettek, hogy minek a zombiknak ennyire sok kaja, és hogy honnan szereznek még – szólalt meg Henry. – Bocs, csak utólag esett le, hogy már hallhat bennünket, még ha nem is tért teljesen magához – néztem rá.

777

– Nem gáz, legalább gyorsabban felébredtem. Boulderben és a környező településeken kezdi. – Mit kezd? – Annyi halottat fog előszólítani, hogy mind elemésszék az élőket. – Zombisereget állít magának? Henry megrázta a fejét, és hosszú, aranybarna fürtjei szálldostak körülötte, amennyire a fésületlensége engedte. – Nem sereg, inkább sáskahad. Csak azt akarja, hogy mindenkit megöljenek, mert ő a halálukból merít erőt. A félelem és a halál táplálja. – Azt tudtam, hogy a halál a tápláléka, de azt nem, hogy ő is éji rém. – Mármint rémálom? – Nem egészen. Az éji rém elnevezés azokat a vámpírokat jelöli, akik képesek távolról is félelmet előidézni az emberek lelkében, hogy aztán azon a rettegésen éljenek Egyszerre előidézői és fogyasztói a rémálmoknak. Lehet, hogy a rémálom elnevezésnek is van ehhez köze, de alapvetően ez is egy vámpírbűbájfajta. – Megmutatta, mit akar tenni a várossal. – Hogy? – A fejembe vetítette. Eleinte csak álmomban láttam, aztán már ébren is, ha épp nem kábított el a bábája. – Az a vámpírnő. Bólintott, egyszeriben nagyon sanyarúan. – Megbűvölte az agyamat, és onnantól kezdve gyönyörűnek láttam, és nem tudtam nem kívánni... Az ő segítségével bűvölte meg az agyamat, és aztán én megdugtam – nevetett keserűen.

778

– Nem hagytak magának más választást, Henry. Megbűvölték szó szerint. – Hívjon inkább Kis Henrynek. Henry csak magában az apám volt. – Jó, Kis Henry. Ha egyszer egy vámpír megbűvöli az ember agyát, akkor bármit megtehet vele. – Emlékszem egy–két dologra, amit velem műveltek, már az is elég ocsmány volt, de aztán, amit nekem kellett megtennem az még sokkal rosszabb lett, és apu... – elkapta a tekintetét, a vállait behúzta, mintha az emlék megütötte volna. – Ma ne gondoljon még rá – mondta neki Nicky. – A valóságos dolgok homályosak, egy részük nincs is meg, de az álmok kristálytiszták – nézett rá Henry. – Az ő kívánságai, céljai. Mindenkiből élőhalottat akar csinálni, hogy mindenki olyan legyen, mint ő. Azt akarja, hogy a város utcáin holtak mászkáljanak, a rendes zombiknál gyorsabbak és ügyesebbek. Tudják, van az a mondás, hogy néhányan csak azt akarják, hogy porig égjen a világ. – Ja, igen. – Aha. – Na, hát ő azt akarja, hogy elpusztuljon.

779

74. A nővérke, akit egyébként Brendának hívtak, végül talált egy méretben megfelelő műtősnadrágot, sőt hajkefét és gumit is hozott, hogy Kis Henry összefoghassa a haját. Hozott műtőspapucsot is. Így Henry egy szál műtősgatyában és papucsban hagyta el velünk a kórházat. Brenda nővér úgy méregette azt a gusztusos, izmos, meztelen felsőtestet, mint aki a lehetséges ingatlanvételt méregeti, fontolgatja. Kis Henrynek nem tűnt fel, de Nickynek igen. Összenéztünk mosolyogva, aztán elkaptuk a pillantásunkat. Párok összehozása már végképp nem fért bele a munkaköri leírásunkba, ráadásul Kis Henry jelenleg tényleg csak a bosszúra tudott gondolni. Míg a kommandósokat vártuk, próbáltam hívni Edwardot, de bárhol járt is a hegyekben, nem volt térerő. Kicsit arrébb húzódtam, hogy Claudiával is beszéljek, mert a biztonsági vezetőnknek tudnia kellett, hogy a Halálszerető nem halt meg, csak hatalmasabb és tébolyultabb lett. Nicky Henry mellett maradt, dumáltak, nem mentem hát túl messzire. Különben Nicky utánam akart volna jönni. – Jól vagy? – vette fel Claudia a második csengésre. – Jól, de ezt úgy kérdezted, mintha ez meglepő lenne – feleltem. – Seamusnak nyoma veszett. – A kurva életbe! – Na, ez a kiemelt káromkodásod. Tudod, hol lehet? – Még az is lehet – mondtam, és beszámoltam róla, hogy a vámpír, akit keresünk a Halálszerető. 780

– De ő meghalt. – Nehéz az olyan vámpírokkal, akik testből testbe vándorolnak. Triplán olyan munkás megölni őket, pláne, hogy utána még hullák is maradjanak. Úgy fest, hogy amikor Minden Sötétségek Anyjával vesződtünk, a halála előtt megpróbált a Halálszeretőbe menekülni. Erősebb voltam, mint hitte, ezért nem jött neki össze, csak részben. A Halálszerető hatalma megnőtt, mert bizonyos dolgokat átadott neki Anya. – Ahogy nektek is Jean–Claude–dal. – Ja. Csak a Halálszerető ezt a kis pluszt arra tervezi használni, hogy húsevő zombikkal és rothadóvámpírokkal akarja elárasztani a világot, hogy elpusztítsák az embereket. – Szar ügy. De mi köze Seamushoz? – A vámpír megharapta, megbűvölte. Eleinte a hiénámon keresztül segíthettem neki küzdeni ellene, és neki van vámpírura, az a kapcsolat is jó segítség volt, nem adta meg úgy magát a Halálszeretőnek, mint Ares, de... – De azt gondoltad, hogy megszabadult tőle, mert a vámpír elégett – foglalta össze Claudia. – Fel kellett volna hívnom téged, Claudia, amint felmerül bennem a gyanú, hogy esetleg mégsem halt meg, de meg kellett mentenem az egyik halandó áldozatot és... A pokolba is, eszembe se jutott Seamus egészen mostanáig. – De most azt gondolod, hogy a Halálszerető irányítja. – Igen, azt. – Hú, a picsába! – Ja.

781

– Lehet, hogy a Harlekinnek nagyobb a füstje, mint a lángja, de azért elég jó harcosok, és Seamus az egyik legjobb közöttük. – Milyen fegyverekkel jó? Nem sokat edzettünk együtt. – Puszta kézzel semmiképpen ne próbálkozz ellene, rohadtul gyors. Fredo nevezte el Víznek, mert annyira gyorsan és erőfeszítés nélkül mozog. Te jobban lősz nála, de a késsel ugyanolyan jó. Seamus rendesen helybenhagyta Fredót, amikor gyakoroltak. Nem egyszerűen megvágta, ahogy te, hanem ronggyá verte. – A szent szarba. – Ja, hát, Fredo a nagy késes. Soha még senki nem verte meg így. – De ha le kell lőnünk, akkor a mestere is vele halhat – mondtam. – Ez tény. De ha nem lövöd le, akkor te maradsz alul. És Nicky is. Ha ő le tudja csapni, akkor jó, mert erősebb nála, de nem olyan gyors és nem is olyan ügyes. Már felmerült, hogy esedeg tarthatna harcművészeti foglalkozásokat Seamus a többieknek. – Annyira jó... – Annyira. – Na, hát ez most nagy szívás. – Figyelj, Anita! Mondd meg Nickynek, hogy Seamus az az ember, akivel én a legkevésbé szeretnék összeakadni! Értesd meg vele, hogy ne akarjon hősködni. Ha bármilyen esély adódik, hogy végezzetek vele, akkor végezzetek, mert második esély nem lesz. – Megmondom Nickynek. – És neked is elmagyarázzam? – Mármint azt, hogy ne akarjak bokszolni Seamusszal? 782

– Ja, nagyjából. Elnevettem magam, még ha nem is jókedvemben. – Hidd el, Claudia, ha fegyver nélkül szállok szembe vele, akkor az nem azért lesz, mert fegyverrel nem is akartam megpróbálni. – Ha a fegyvereidre nem számíthatsz, akkor nincs esélyed vele szemben, Anita. Nagyon jó vagy, de még az se biztos, hogy én le tudnám nyomni, pedig súlyban közelebb állok hozzá, mint te. – A kommandósok is velünk lesznek. – Hol vagytok? – Egyelőre a kórház parkolójában, a bevetésieket várjuk, hogy induljunk terepre. – Lisandro és Sáti most indult el. – Ha Seamus tényleg olyan jó, akkor Sátit hamm, bekapja. – Tény. De ha én a régi Tanács egyik bukott tagja lennék, Amerika új Vámpírkirályát akarnám megölni. Vagyis Jean–Claude mellett tartom a legjobb embereinket. – Ezzel egyetértek. – Ráadásul veled ott lesznek a bevetésiek, azok elég profik, még ha emberek is. – Nagyon profik, bárhogy vesszük is. – Ugyan már, Anita, a mi gyorsaságunkkal nem versenyezhetnek. – Jó. De ők ki vannak képezve. Az is számít. – Nem kell védeni őket, nagyra tartom a kommandósokat és a képességeiket. Csak annyit mondtam, hogy ők emberek, Seamus viszont nem. – Ezzel nem vitatkozom, és bocs, ha túlságosan is harapós lettem volna. 783

– Nem gáz. Beszélek a Harlekin vérállatokkal, hátha megtudok valami hasznosat a Halálszeretőről. – Ha bármi érdekes kiderül, hívj! – Tudod, hogy ez az első dolgom. – Ha a bevetésiek hamarabb ideérnek, mint Lisandro és Sáti, akkor nem várunk. Sürget az idő, ki kell használnunk, amíg még nappal van. – Vettem. Üzenek nekik, hogy tudják. – De tudod, hogy nem szívesen keverem veszélybe Lisandrót a családja miatt. Miért küldöd éppen őt mégis? – Nagyon is jól tudod, Anita – felelte kissé feddőn. – Jó, edzettem már én is vele, és láttam, ahogy másokkal gyakorol – sóhajtottam. – Nem éppen a legerősebb az embereink közül, de rohadtul gyors, és Büszkeség után ő a legfürgébb, legerősebb, legstrammabb, ha harcművészetről van szó. – És ezért kapod meg te az egyiket, és marad itt velünk a másik. – Egy–egy elleni harcra sehol nem kerül sor, Claudia. – Lehet, de ha úgy alakul, hogy Seamus inkább Lisandrónak menjen neki, mint neked, akkor legyen egyértelmű a választásod. – És Büszkeséget is a hiénák elé veted? – Nem, itt sokkal több a testőr. Mi tényleg nem kényszerülünk egyenként megverekedni vele, le tudjuk rohanni. – Azért Büszkeséget magad mellett tartod – mondtam. – Úgy van. – Micah mellé is küldj még valakit! – Úgy lesz. – Hogy mindenki biztonságban legyen. 784

– Gondoskodom róla, ez a munkám. – Ha már a munkáról beszélünk, a bevetésiek megérkeztek – mondtam, és intettem nekik, hogy mielőtt továbbindulnánk, mindenképpen beszélnünk kell. Egy– nyolcvan feletti, széles vállú, keskeny derekú pasik ömlöttek ki a fekete Tahoe–ból, mintha egy kisebb focicsapat érkezett volna golyóálló öltözetben. A kommandósok általában magasak és sportosak, és üvölt róluk a hú, de kurva jók vagyunk attitűd. Nem nevezném hivalkodásnak, egyszerűen csak a kiképzéssel megszerzett magabiztosságnak, hiszen a legtöbbjük az egész életét úgy éli le, hogy bárhová mennek is, mindig ők a legkeményebb csávók közel s távol. – Old meg a kedvünkért ezt a szemetet, Anita! – búcsúzott Claudia. – Ez a munkám. – Aha, ámen – kuncogott Claudia, és letette. Én meg azzal fogadtam a kommandósokat, hogy tudjuk, hol van a vámpírok búvóhelye. Azt is közölnöm kellett velük, hogy újabb alakváltónk juthatott arra a sorsra, mint Ares. De ha ez így megy tovább, hamarosan jön egy rendelet, ami módosítja az eddig érvényben lévőket, és többet nem vihetem magammal hivatalos vámpírvadászatokra bundás barátaimat.

785

75. Két dolgot is el kellett intézni a parkolóban, mielőtt elindultunk, így Lisandro és Sáti simán befuthatott: először is Kis Henrynek kellett egy pisztoly; másodszor pedig be kellett részletesen számolnom Seamusról. Az első normál esetben kizárt lett volna, de Kis Henryt itt tényleg mindenki ismerte, pontosan tudták, hogy bánik a fegyverrel, és hogy lehet rá számítani bevetésen. Ráadásul két kommandóssal, Machettel és Wilsonnal, vagyis Macsétával és Vilivel együtt szolgált a seregben. Nem tudom, hogy van ez, de a bevetésieknél mindig belefut az ember a becenevekbe. Akadtak köztük az ehhez hasonlóan az eredeti névből kiinduló kedveskedések, de szimpla hívónevek is: Brock őrmestert például Borznak, a kórházból már régi ismerős Yancey–t pedig Hattyúnak szólította mindenki. A sisakja alól kivillant a fekete göndörsége és a mosolygós barna szeme, szóval kicsit se tűnt hattyúsnak. – Még egy alakváltó embere bevadult? – kérdezte az arcomat fürkészve, mint aki arra vár, hogy tagadjam. – Úgy fest, a mestervámpírunk hívóállata a hiéna, így elég könnyen belemászik az agyukba. – Van még hiéna az emberei közt? – Én tigris vagyok – jelentkezett Sáti. – Patkány – csatlakozott Lisandro. – Oroszlán – zárta a névsorolvasást Nicky. – Szóval, ha magukat harapják meg, akkor nem ugranak a torkunknak – sommázta Borz, akinek a bőre pont olyan sötét és sima volt, mint a bevetési szerkója. 786

– Mellettünk biztonságban van – vigyorgott Sáti. – Na, akkor Kis Henry velünk jön, és útközben felskicceli a búvóhely rajzát. Mire odaérünk, meg is van, hogyan megyünk be. – Nem akarok kukacoskodni, őrmester, de a vámpír Kis Henry agyába is belemászott. A halandók sincsenek tőle biztonságban. – Rám a hitem vigyáz – érintette meg a mellkasára tűzött kis keresztet. – Az rám is, de ha egy halandó szolga vagy egy zombi leszaggatja magáról, akkor kell egy B terv. – A vámpírok a maga területe, szóval mire odaérünk, legyen meg a B terv, amivel vigyáz ránk. – Megteszem, amit tudok – Többet nem is kérek. Alaposan megnéztem magamnak hogy ez most nem ugratás–e, de nem az volt. A pasi tényleg mindenkitől a lehetséges maximumot várta. – Akkor csapjunk a lovak közé, ne pazaroljuk a napfényt. Yancey–vel mindketten rám vigyorogtak. – Újabb John Wayne–fan a csapatban... Én megmondtam, Borz, hogy bírom a csajt. Borz vigyorogva bólintott. – Lóra. Mert tényleg pazaroljuk a napfényt. Nicky vezetett, én mellette, Sáti és Lisandro a hátsó ülésen. Mentünk a bevetésiek és Kis Henry után. Már a város szélén jártunk, épp felkanyarodtunk volna a hegyekbe, amikor egy nő rohant ki az útra, egyenesen a bevetésiek Tahoe–ja elé. Felvillant a féklámpa, Nicky tövig taposott a fékbe. 787

Egy zombi rohant keresztül a két kocsi előtt, naná, hogy a nő nyomában. – Ez az, amire gondolok? – kérdezte Lisandro. – Még nincs is sötét – háborgott Nicky. – És kezdődik elölről – morogta Sáti. – A picsába – mondtam, és feltéptem a kocsi ajtaját.

788

76. Ahogy kinyílt az ajtó, már hallottam is a nő sikítását. Annyira szerettem volna, ha van egy kis időnk stratégiára, alaprajzra meg a többi, de nem volt. Kiugrottunk a kocsiból, és rohantunk a kiáltozás felé. A kommandósok is kiszálltak már, valamelyikük kiabált is valamit, de nem várhattunk, mert akkor a nőnek vége. A pisztolyom és a késem nálam volt. Az AR és a vadászpuska a kocsiban maradt, de a kommandósok nyilván felszerelkeznek. Igazuk is van, de az a zombi kurva gyorsan mozgott, nem az az imbolygó élőhalott volt, és ha besötétedik csak még fürgébb lesz. Két egyforma kis ház között találtunk rájuk, a beállón. A nő a földön feküdt, és a lábaival kapálózott, a zombi pedig a mellkasán ült, a nő karját erősen fogta, és zabálta le a húst az alkarjáról, a nő meg visított. Fogtam a Browningot, és szétlőttem a zombi fejét. Pontosabban belelőttem, és az egész teste meg is rázkódott a becsapódástól, de más nem történt, csak annyi, hogy a zombi felénk fordult, és vérmaszatos pofával ránk nézett. A nő karját még mindig a két rohadó kezében szorongatta. – Édes istenem! – kiáltott fel valaki a hátunk mögött. A zombi úgy rágta tovább a falatot, mintha nem is pisztollyal a kezünkben közelednénk felé. Ugyanilyenek voltak azok is, amelyeket a kórház alagsorában végeztünk ki: semmi félelem, semmi menekülési ösztön. Addig nem menekül, amíg van mit ennie. Szétmarcangolta a nő karját, látszott a csont, a rózsaszín szalagok és a vöröslő izom, ömlött a vér a sebből végig a zombi állán és mellkasán. 789

A szeme közé lőttem, a feje hátracsapódott, és lett rajta egy lyuk, amiből feketés vér kezdett szivárogni, és valahogy furcsa formára torzult az egész, de azért csak ráhajolt megint a nő karjára. Újra harapni akart. Közben közvetlen mellé értem, és szinte centikről lőttem a szájába, egyszer, kétszer, háromszor, míg végre már majdnem az egész feje véres masszává torzult. Még így is hajolt volna a nő karjára, harapott volna, csak már nem volt mivel. A nő persze megállás nélkül üvöltött. Közben a kommandósok is beértek bennünket, ők összeszedték a fegyvereiket. – Lőjék szét, a nő meg kapjon elsősegélyt! – rendelkeztem. – Itt én parancsolok, Blake – mondta Borz. – Jó, akkor döntse el, mi legyen, mi addig visszamegyünk a kocsihoz a többi fegyverért, és besegítünk, ha a zombi még egészben lenne, amikor visszaértünk. És már mentem is vissza a teljes arzenálunkért. Nicky gondolkodás nélkül követett. Sáti lemaradt vagy két lépéssel, de Lisandro szabályosan gyökeret vert, csak akkor ért bennünket futva utol, amikor már a kocsinál jártunk. – Nem hiszem el, hogy képes voltál úgy ott hagyni azt a nőt – mondta, miközben mi előszedtük a puskáinkat a csomagtartóból. – A kommandósok otthon vannak az elsősegélyben, és még akár életmentő tiszt is lehet velük – bújtam bele az AR taktikai pántjába. A puskát a mellény neki való tépőzáras pántjába dugtam. Lakott részeken inkább az AR–t használtam, mint a puskát. Már csak töltényt kellett magamhoz venni, és meg is voltam. 790

Visszakocogtunk. Macséta a zombit lőtte szét, Borz a nőt kötözte. Yancey és Vili a környéket tartotta szemmel, nehogy újabb zombik csapjanak le rájuk. Minden nagyon szervezettnek tűnt. – Üdv a bulin, Blake – fogadott Borz. A nő nem volt magánál. Vagy a rémülettől, vagy a vérveszteségtől ájult el. – Ha először összeszedelődzködünk, a zombi végzett volna vele, mielőtt ideérünk. – Mindenki marad a csapattal, amíg nincs egyéb utasítás. Tiszta, Blake? – Vettem. Macsétának végül sikerült annyira szétlőnie a zombit, hogy már kúszni is alig bírt. Tűz nélkül ennél többet nem érhettünk el. A mellényem valamelyik zsebében volt gránát, de ha itt a házak között felgyújtom, bekúszhat annyira az épületek közé, hogy azok is lángra lobbanjanak. A zöldövezet elég nehéz terep volt, túlságosan is sűrűn lakott, túl sok a puha célpont. – Kórházba kell vinni a nőt – mondta Borz. – Ja, hát ennyit a vámpírvadászatról. – Nem hagyhatjuk itt így – nézett rám meglehetősen barátságtalanul. – Persze, de lefogadom, hogy nem ezt az egy ártatlan állampolgárt érte épp zobmitámadás. – Nem az van, hogy nappal a zombik nem jönnek elő? – kérdezte Macséta, ahogy a puskájával visszatért közénk. – Nem kifejezetten szeretik a napfényt, de azért mozognak nappal is, legalábbis a nagy részük. Ilyenkor valamivel lassúbbak és zavarodottabbak, vagyis ha lemegy

791

a nap, ezek a húsevők is gyorsabbak és halálosabbak lesznek. – Már így is rohadtul gyors volt. – Az. – A vámpír műve, igaz? – kérdezte Yancey. – Aha. Kórházba kell vinnünk, és meg kell védenünk Boulder lakóit a zombiktól, vagyis így nem jutunk fel a hegyekbe napszállta előtt. Ezt jól megcsinálta. – El akarja terelni a figyelmünket? – Aha. – De hogy tudja őket a távolból irányítani? – kérdezte Vili. – A kérdés jó, bár nem hinném, hogy ma támasztotta fel a zombikat. Szerintem most csak a korábban előszólított teremtményeit bocsátja elénk, feláldozza őket, hogy a figyelmet elterelje a saját testéről. Mert csakis úgy ölhetjük meg, és állíthatjuk le ezt az egészet, ha elpusztítjuk az eredeti testet. – Maga rohant elsőként utánuk, Blake, maga sem volt hajlandó beáldozni a nőt, hogy elkapjuk a vámpírt. Végigmértem Borzot, aki épp a karjaiba vette a bekötözött karú áldozatot, mintha kisgyerek lenne. – Nem, egyszerűen nem tudtam továbbhajtani, tudva, hogy az a nő halálos ítélete. És a vámpír tudja ezt. – De ha képes lett volna továbbhajtani, nem lenne ember. – Viszont így, ha az emberek segítségére sietünk, ahelyett, hogy a testet keressük, időt hagyunk neki, hogy valamelyik halandó szolgájával elvitesse onnan magát. Márpedig akkor elbukjuk az esélyt, hogy végezzünk vele. És ennek sokkal súlyosabb ára lesz. 792

– Feltehetően igaza van – biccentett Borz –, és mégis örülök, hogy megmentettük. – Én is, a pokolba is – sóhajtottam.

793

77. Amikor visszaértünk a kocsikhoz, Kis Henry nem volt sehol. – Megmondtam neki, hogy itt maradjon, a fenébe is! – füstölgött Borz. – Ott van – mondta Yancey, és Nicky is arrafelé mutatott. – Ott, ni! Odanéztem, és meg is láttam Kis Henry toronynyi alakját, ahogy a végtelen hosszú lábain lohol felénk, a vállán valami zsákszerű átvetve, a nyomában két újabb zombi. – Nyomás, mentsük meg, aztán irány a kórház! – rendelkezett Borz őrmester. Összenéztünk a kommandósokkal, aztán pontosítottam a parancsot: – Miénk a két zombi, maguk biztosítják a civileket. – Stimmt – bólintott Yancey. A zombikhoz a puska lett volna a legjobb, de a futáshoz fognom kellett az AR–t, nehogy felbukjak benne. De majd ha odaérek, fegyvert váltok. Már rohantam is a zombik irányába, Sáti, Lisandro és Nicky a nyomomban. Könnyed futással haladtunk, a kommandósok pedig Kis Henry felé tartottak. Már majdnem odaértünk, amikor a zombik – mintha felfogták volna, hogy mindjárt elveszítik a zsákmányukat – gyorsabbra váltottak. Hogy van az, hogy csak a húsevő zombik tudnak így mozogni? Sprintre gyorsítottam, ahogy fenn a hegyekben is, beleadtam a természetfeletti energiáimat is. A testőreim simán lehagyhattak volna a hosszabb lábaikon, de nem hagytak 794

hátra, mert az én fejemben megvolt már a terv, és úgyis én mondom meg, ki mit tegyen. A kiképzett emberek szeretik azokat, akiknek tervük is van, és amíg képes vagy döntéseket hozni és a terveidet racionalizálni, ki is tartanak melletted. A kommandósokat magunk mögött hagytuk, mert a halandó emberek soha nem lehetnek olyan gyorsak. Már Kis Henryvel egy vonalba értünk. Ő is tiszta erőből rohant, a hosszú lábai falták a távolságot, a vállára vetett nő úgy huppogott, mint egy krumpliszsák, tehetetlenül. Henry futott tovább a bevetésiek, mi meg ellenkező irányban, a zombik felé. Az AR–t a bal kezembe vettem, az oldalamon tartottam, és a jobbal hátranyúltam a puskáért. Onnantól kezdve két kezemben egy–egy puskával futottam, ahogy Nicky is mellettem. Pár méterrel a két zombi előtt megálltam, az AR–t elengedtem, hogy két kézre fogjam a puskát, és úgy céloztam. A zombik közeledtek. – Jobb – szóltam oda Nickynek, ő ugyanazt az állást vette fel mellettem, álla alatt a puskatus. – Bal – felelte rá. Térden lőttem a jobb oldali zombit, az megbotlott, és elesett. A bal oldali egy pillanattal később zuhant el, ahogy Nicky annak is kilőtte a lábát. Sáti és Lisandro is beért, és oldalról vették tűz alá a zombikat, akik épp feltápászkodtak, és fél lábon, a kezeik segítségével folytatták felénk az útjukat. Vicsorogtak. Nickyvel fejbe lőttük mind a kettőt, a koponyájuk nagy része megsemmisült, de azért csak jöttek. Lisandroék a testüket lőtték. A tűzerő fellökte őket, de se fájdalmat, se félelmet nem éreztek, szóval amint fizikailag összekapták magukat, 795

már nyomultak is tovább. Sok vesztenivalójuk nem volt, mert már így is halottak voltak. Míg mi a fejüket lőttük ripityára, addig Sátiék a másik lábukat, így már csak a kezükkel húzták előre magukat. Nickyvel most a kézfejüket szaggattuk le, Lisandro péppé lőtte a megmaradt kart, Sáti a másiknál tette ugyanezt, végül már csak a zombitestek hevertek a földön, minden végtagjukat és a fejüket is szétroncsoltuk, de a testük még így is vergődött, hogy előrejusson. – Ezek az izék soha nem adják fel, mi? – szólalt meg Sáti. A zombikra meredt, talán félelem is volt abban a pillantásban, de jól leplezte, és a munkáját is kitűnően elvégezte. – Nem, soha. – Hosszú lesz az éjszaka – mondta Lisandro. – De mennyire – bólintottam.

796

78. Bevittük mindkét nőt a balesetire. Az, akit Henry megmentett, egészben volt, csak halálra rémült, hogy majdnem felfalták a zombik. Több hasonló incidens is történt, két rendőrt is támadás ért. Az egész városból érkeztek a segélyhívások a zombik miatt. Eddig egyesével, max. párosával támadtak, de tutira vettem, hogy ha leszáll az este, már csoportosan rajzanak majd elő, valahogy úgy, mint fenn a hegyen is, csak épp ott csupa jól kiképzett fegyveressel találták magukat szembe. Egy átlag állampolgárnak sok esélye nem lehet ezekkel szemben. A pokolba is, még egy magányos járőrnek is komoly kihívást jelentenének, ha nem egyesével támadnak. Felfegyverzett csapatok kellettek, akik pontosan tudják, mi a dolguk, és még akkor is eljöhet az a mennyiség, amely már legyőzi a minőséget is. Csak álltam ott a balesetin, és belemerültem a zajokba. Nicky a közelemben álldogált, Lisandro és Sáti a kommandósokkal beszélgetett. Ki a francot hívjon az ember, ha túl akarja élni a zombi apokalipszist? Szerencsére megvolt a megfelelő telefonszám. – Emlékszel, Ted, hogy sírtál, hogy kihagytalak a zombi apokalipszisből? – Aha. – Hát most meg vagy hívva. Kuncogott, mély hangon, ahogy némely pasi szokott, amikor az ember lánya valami dögösét mond neki. – Beizgultál? Ott voltál a kórházban, az alagsorban, és most mégis beizgulsz? – Úgy bizony. 797

– Veled valami nagyon nem stimmel, azt tudod? – nevettem a telefonba. – Még jó, hogy tudom. Add meg a helyzetedet! Sáti közben csekkolta a koordinátáinkat a mobilja GPS– én. Megadtam a címet. – Vészhelyzetről vészhelyzetre kell haladnunk – mondtam. – Világos. Ott leszünk, amilyen hamar tudunk. – Lesztek? – Velem vannak a bevetésiek, rémlik? – Ja, nekem is jutott belőlük. És figyelj, Ted! – Igen, Anita? – Hozd a lángszóródat! Már megint azzal a felajzott kuncogással jött. – De tényleg? Most már nem csak ugratsz? – A városban mindenhonnan zombibejelentéseket kapunk, és még nappal van. Ahogy besötétedik, drámaian romlani fog a helyzet. – Még, még! Beszélj még! – nevetett megint. – Az ilyen beszélgetések miatt hiszik a népek, hogy dugunk. – Talán. – Valaki ott nálad mondott valamit rólunk vagy rólam, ami nagyon nem jött be, és most direkt húzod, igaz? – Sose tennék olyat – mondta végtelen ártatlansággal. Valaki nyilván rendesen feldühítette, nyilván megint az én hírnevemen lovagolt valaki. Az emberek a pasiktól elvárják, hogy szexéhes állatok legyenek, jönnek „a pasik már csak pasik” szöveggel, de a nő, aki lefekszik ezzel– azzal, az csakis kurva lehet. Hogy rühelltem az ilyet, de persze ez van, a legtöbb ember agyába nem fér be más. 798

Ettől azért még nem értettem, hogy miért. Mert ha tényleg olyan nagy gáz lefeküdni emberekkel, akkor nem pont ugyanolyan gáz a pasinak is, mint a nőnek? Elvégre egymással csinálják. – Gyertek, ahogy bírtok, és mutasd meg, melyik pasi baszta fel az agyadat, és a zombiölés közben segítek eljátszadozni vele. – Te édes szavú angyal, te – mondta. Nevetve tettük le. Nem egy oka van, hogy Edwarddal jó barátok vagyunk.

799

79. Yancey és Borz őrmester lépett hozzám. Nicky is felzárkózott. – Ha a vámpír testét elpusztítjuk, ez az egész véget ér? – kérdezte Borz. – Úgy gondolom, igen. – Ez azért nem hangzik százszázalékosnak – mondta Yancey mosolyogva, bár a szemében aggodalom csillant. – Ez a vámpír olyanokat művel, amit eddig képtelenségnek hittem, szóval az „úgy gondolom” a legtöbb, ameddig merészkedem. Viszont eddig azt hittük, hogy ennek a vámpírnak a testét egy másik rendőrbíró már megsemmisítette egy másik városban, és mégis itt vagyunk. Ez lett belőle. – De hogy lehet ez? – kérdezte Yancey. – Úgy, hogy ez a vámpír testből testbe képes közlekedni, egyik teremtményéből a másikba. És a zombijait is ugyanígy tudja használni. Ez utóbbi pedig új vámpírtrükk, ilyet még én sem láttam. – Vagyis legutóbb átugrott egy másik testbe. Akkor most miért lenne megoldás mégis, ha elpusztítanánk ezt a testet? – tért a lényegre Borz. – Mert ez az eredeti teste. Ha ezt megsemmisítjük, akkor már nem tud ugrándozni, szó szerint. Az is megoldás lehet egyébként, ha elég hosszú ideig egy testben tudjuk tartani, és azt öljük meg. – Hatfield a csapatával arrafelé jár, ahol Kis Henry szerint a búvóhely van. Ők odamehetnek, és megsemmisíthetik a testet. 800

Átgondoltam, hogy ráküldhetem–e Hatfieldet a Halálszeretőre, aki mellett már ráadásul ott van Seamus. Hatékonyan halálos küldetés lenne a csajnak. – Nem tetszik az arca. Mi a gond? – kérdezte Yancey. – Kis Henry még mindig duzzog, amiért MMS–ben átpasszolták a térképét, és nem mehet oda ő maga személyesen? – Persze – biccentett Borz. – Nem Kis Henry miatt vág ilyen képet – csóválta a fejét Yancey. – Magasról tesz rá, hogy duzzog–e, vagy sem. Mire gondolt igazából? – Maga valami fizimiska–szakértő? Fél szemöldökét felvonva méregetett tovább. – Elég hamar átlát rajtad – jegyezte meg Lisandro. Csúnyán néztem rá, mire csak mosolygott. – Mi van? Ha egyszer ez az igazság?! – Oké. Csak nem akarnám megöletni Hatfieldet meg az embereit. – Nem esik semmi bajuk – rázta meg a fejét Borz. – Maga marad velünk, és életeket ment, ő pedig megsemmisíti azt a testet, hogy végre vége legyen ennek a horrornak. – És szokjon le róla, Blake, hogy csak maga képes megmenteni a világot. Nekünk is adjon esélyt! – toldotta meg Yancey. – Hatfield érti a dolgát – folytatta Borz. – Küldjön el neki minden szükséges infót, és hadd végezze a dolgát. Most viszont mondjon el mindent, amit nekünk nem árt tudni a húsevő zombikról.

801

– Ha általában érdeklik a zombik, akkor órákig szórakoztathatom, de a húsevőkről őszintén szólva sokat nem mondhatok. Csak, hogy ritkák. – Azért valamit nyilván tud, Blake. Nekünk még az a kevés is újdonság – erősködött Borz. – Jó – bólintottam –, annyit elmondhatok, hogy a sötétben még gyorsabbak, még erősebbek, és még nehezebb elpusztítani őket. Összenéztek. Borz nagyot sóhajtott, és megdörzsölte a pár centis haját. – Hogy lehet megölni őket? – Tűzzel. A lehető legapróbb darabokra kell lőni, és utána már kényelmesen el lehet égetni a cafatokat. – És ha bombával mennénk rájuk? – dobta be Nicky, mire mind egyszerre néztünk rá. – Ha az ember képes hatástalanítani a bombát, akkor meg is tudja csinálni. – Jó ötlet – bólintott Borz. – Micsoda igazságtalanság. Erős vagy, mint három bivaly, és még okos is – panaszkodott Yancey. – Nem csak szépfiú vagyok – vigyorgott Nicky. Erre már mind mosolyogtunk, ami jó, mert az éjjel rendesen ránk fér a mosoly. Vagy csak a szokásos pesszimista oldalam tört elő megint? Ja, hogy optimista oldalam az nincs, vagyis akkor csak a természetes derűs beállítottságom. – Kártevőirtók is kellenek. Minden csapatba kell legalább egy, aki ért a szélsőséges eljárásokhoz. – Mennyire szélsőségesekhez? – érdeklődött Yancey. – Utoljára, amikor gyilkos zombival akadt dolgom, lángszórós irtokkal mentem ki a temetőbe, hogy szemrevételezzem a sírt. Az óvatosság soha nem árt. 802

– Mert? Mi értelme megkeresni a zombi sírját? – Ha rájövünk, hogy ki szólította elő, az nyom lehet a zombi nappali rejtekhelyét illetően, sőt, azt is elárulhatja, hogy mitől lett belőle húsevő. A húsevő zombik általában bosszút akarnak állni, az hajtja őket. Ha a bosszút beteljesítették, gyakran változnak vissza a normális, lomha zombikká. – Ezeket is a bosszú hajtja? – A legtöbb erőszakos zombi gyilkosságnak esett áldozatul. Ahogy kikelnek a sírból, csak a bosszú villog az agyukban, ezért ami közéjük és a bosszú közé áll, azt megölik. Vannak, akik ráadásul még meg is eszik az embereket, az olyanokat is, akik pedig életükben soha nem ártottak nekik. Ismétlem, nem lehet tudni, hogy egy gyilkos zombi miért fojt meg, vagy ver agyon bárkit is, és utána miért nem eszi meg az áldozatát. – Ezek itt mind gyilkosság áldozatai voltak? – kérdezte Yancey. Elgondolkodtam. – Lehetséges. A legtöbb, akit már azonosítottunk, a korábban eltűntek közül való volt, szóval igen. Csak az a furcsa, hogy elvileg azt kellene keresniük és megölni, aki őket megölte. Ha egyszer megölik a gyilkosukat, már nem ártanak majd senkinek. – De őket rothadóvámpírok ölték meg, nem? – kérdezte Nicky. – Vagy a többi zombi – bólintottam. – És mi van akkor, ha egy olyan zombit keltünk életre, akit zombi ölt meg? Akkor nem ölhetik meg a gyilkosukat, mert a gyilkosuk már halott.

803

– Egy normál zombiban ez kétféle reakciót válthat ki: a gyilkosuk halála vagy kiütne mindent, és ők maguk se nagyon funkcionálnának, de békések maradnának; vagy bosszúvággyal lépnének a világba, és azt a bosszút soha nem lehetne kielégíteni. Az olyan zombik, akiknek a gyilkosa időközben meghalt, gyakran kezdenek végtelen mészárlásba, és csak a tűz állíthatja meg őket. – Vagyis akkor ezek a zombik, akiket a vámpír szólított elő, nem állhatnak bosszút, viszont mindenkit lemészárolnak, aki csak az útjukba kerül – vonta le a következtetést Yancey. – Igen, ilyesmi lehet, azzal a kitétellel, hogy ezek a vámpír irányítása alatt állnak, míg a gyilkos zombik általában veszett kutyák, nem engedelmeskednek senkinek. – Lehetséges, hogy a feltámasztott zombik a fegyverei? – kérdezte Yancey. – Igen – vágtuk rá Nickyvel kórusban. Egymásra néztünk. Azon az éjszakán, amikor Nickyt megismertem, egy sírkertben kötöttünk ki, ahol én szólítottam elő a fél temetőt, hogy a rosszfiúk ellen fordítsam őket. Ők kényszerítettek a holtak előszólítására, pisztolyt tartottak a fejemhez, és közben Micah–t, Nathanielt és Jasont fenyegették, csak épp az nem jutott az eszükbe, hogy egy temetőnyi zombival hirtelen erősebb leszek náluk. – Klasszikus legenda, hogy a vudu papok képesek zombikat az ellenségeikre küldeni – mondtam a két kommandósnak. – Vudu? – Ez egy vallás. Tudom, mindenkinek a filmes szörnyek jutnak az eszébe, ha a szót meghallja, pedig ez egy

804

hétköznapi vallás, és a hívők nagy része törvénytisztelő állampolgár. – És akkor ez azt jelenti, hogy a zombik a vámpírokat és a rothadókat eleve halottnak tekintik? – kérdezősködött tovább Yancey. – Gondolom. Különben meg akarnák ölni őket. – Vagy az is lehet, hogy egyszerűen nem találják őket – vetette fel Nicky. – Ha a két, őrizetben tartott vámpírt átadnánk nekik, és végezhetnének velük, akkor azok, akiket eredetileg ezek ketten öltek meg, visszaváltoznának normál zombivá? – Fogalmam sincs. – Azt mondta, hogy ha egy gyilkos zombi nem találja a gyilkosát, akkor vaktában mészárolni kezd, és felzabálja, aki az útjába kerül. – Ja. – De akkor a két vámpírral legalább egy részüket le tudnánk csitítani. – Lehet, de ahhoz két állampolgárt kellene eléjük vetnünk, hogy darabokra szaggassák őket. A vámpírokat ráadásul sokkal nehezebb megölni, mint az embereket, szóval jóval tovább tartanának a szenvedéseik. – Ebben van ráció – bólintott Yancey. – Ronda halál lenne, Nicky. – Ja – bólintott, mintha csak azt mondta volna, hogy: És akkor mi van? – Ha egyébként is kivégeznénk a vámpírokat, és ezzel többtucatnyi életet megmenthetnénk... – próbálkozott Yancey is. – Képes lennél bárkit is átadni olyanoknak, mint az, amit az előbb láttunk? – meredt rá Borz. 805

– Csak egy ötlet volt – vonta meg a vállát Yancey. – Csak agyalunk, infót gyűjtünk, nem? – Ezek rothadóvámpírok – szólalt meg Nicky. – A nő legszívesebben meghalt volna, amíg meg nem tanítod, hogy tűnjön normál embernek. – Elvileg két alakjuk van, az egyik ugyanolyan ép és vonzó, mint amilyenek életükben voltak – vontam meg a vállamat. Sáti és Lisandro futott be. – Mi ez a nagy komorság, srácok? – érdeklődött Sáti. – Azon agyalunk, hogy átadjuk–e az őrizetben tartott vámpírokat a zombik–nak, hogy azok, akiket ezek a vámpírok öltek meg, a haláluktól visszatérjenek normálisba – foglaltam össze. Sáti falfehér lett, a szeme kikerekedett. – Kinek az ötlete volt? – kérdezte Lisandro. – Az enyém – jelentkezett Nicky. – Te beteg szörnyeteg. – Ja, az vagyok – mondta közönyösen Nicky. Lisandro hitetlenkedve nevetett fel. – De nem csináljátok meg, ugye? – kérdezte Sáti. – Teljes jogú állampolgárok, szóval nem – nyugtattam meg. – Ha viszont úgy gondolnád, hogy a gyilkosságok egy részét a saját szakállukra, a mesterük irányítása nélkül követték el... – próbálkozott Nicky. – Akkor is vannak jogaik. – Viszont mindenképp kivégeznénk őket – csatlakozott Yancey is. – Mit számít, hogy nappal karót döf–e a szívébe, vagy odaveti ezek elé, akiket egyébként is ők öltek meg? . 806

– Ez lenne csak az élet furcsa fintora – bólogatott Nicky. – Vagy embereknek tekintjük őket, vagy nem – tiltakozott Sáti. – Olyan nincs, hogy az egyik pillanatban még teljes jogú állampolgárnak mondjuk őket, és ragaszkodunk hozzá, hogy nekik is jár egy második esély, a következőben meg úgy forgatjuk a szót, hogy a második esély már szóba sem jöhet. – Ez most nekem szólt, ugye? – kérdeztem. – Igen, hiszen a te kivégzési parancsodról van szó, és te vagy a vámpírszakértő. Ha úgy döntesz, hogy kényszer nélkül öltek embert, akkor nekik annyi – fejtette ki Sáti. És igaza volt. – És a kivégzési parancsot végrehajtó rendőrbíró döntése, hogy a kivégzés hogyan történik meg – mondta Nicky. – Tényleg? – nézett rám Yancey. – Ja. – Vagyis bármit tehet velük, csak az a lényeg, hogy elpusztuljanak? Bólintottam. Olafról, pontosabban Ottó Jeffries rendőrbíróról köztudott volt, hogy mielőtt megöli a kivégzésre ítélt vámpírokat, megkínozza őket. Jó, neki a kínzás a hobbija, és a jelvény meg a parancs törvényes jóváhagyást jelent, hogy szabadon űzhesse a szenvedélyét. Elég elgondolkodtató, hogy milyen munka az, amit egy sorozatgyilkos vonzó élethivatásnak érez, ahol kiélheti minden beteg késztetését. – Most valami kellemetlen jutott az eszébe? – kérdezte Yancey.

807

– Próbálok emberségesen ölni – ráztam meg a fejemet –, szóval, amíg nem jön el a végső kétségbeesés pillanata, pihentessük ezt az ötletet. – Ennyire nem eshetünk kétségbe – nézett rám nagyon komolyan Sáti. – Ha ez a vámpír tényleg olyan hatalmas nekromanta, amilyennek gondolom, akkor több tucat zombit is előszólíthat. – És azok a hullaházban? – kérdezte Nicky. – Mi van velük? – Azok a zombik is mind gyilkosság áldozatai voltak? – Fogalmam sincs. – Mert ha nem, akkor az mit jelent? – nézett Yancey Nickyre. – Hogy minden zombi, akit ez a tag előszólít, gyilkos lesz – feleltem én a kérdésre. – Ő parancsolja nekik, hogy gyilkoljanak – pontosított Nicky. – Igen – bólintottam. – Na, hát egyre jobb – sóhajtott Yancey. – A zombikat egyébként nem valami rítussal lehet csak előhívni a sírjukból? – vetette most fel Borz. – De. – És ennek a nekromantának nem kell a rituálé? Mert ha igen, akkor esetleg azzal mi is megtalálhatnánk őt. – Biztosan nem tudom, de talán igen. Mind a két kérdésre. – És az hogy menne? – Ismerik a mondást, hogy több módon is meg lehet nyúzni a macskát? – Persze. 808

– Több módon is elő lehet hívni egy zombit, és több módon is el lehet csípni egy nekromantát. – Kitaláltál valamit – mért végig Nicky. – Talán. – A talán jobb, mint a semmi. Halljuk! – bólintott Borz. Előadtam a talánomat. – Csalit akarsz magadból csinálni, a testőrödként én ezt leszavazom – jelentette ki azonnal Lisandro. – Dehogy lenne csali – ellenkezett Nicky. – Ja, csak épp metafizikailag beáll a bunyó kellős közepébe, és elkiáltja magát, hogy ide lőjetek! Ezt nevezzük csalinak – zárta le Lisandro. – A vámpír fogja azt gondolni, hogy csali, és épp ez a lényeg – magyarázta Nicky. – Vagyis akkor ő lesz a csali. – Nem csali, hanem kihívás. Anita elébe áll, hogy mibe, hogy ő a legnagyobb, legtökösebb nekromanta – szállt be Sáti is a magyarázásba, és nagyon komolyan nézett rám. – Nem akarok ünneprontó lenni – szólalt meg Yancey –, de mi van, ha téved. És a vámpír a legnagyobb és legtökösebb nekromanta? – Nem téved – rázta meg a fejét Nicky. Én már nem voltam olyan magabiztos, mint Nicky, de arra a nyakamat mertem tenni, hogy ha előszólítom a saját mini zombiseregemet, annak a Halálszerető nem fog tudni ellenállni, és muszáj lesz odajönnie, hogy csekkolja a konkurenciát. És ez elvonja a figyelmét arról, hogy Hatfield és az ő kommandós egysége épp az eredeti testére vadászik. És lefoglalhatom annyira, hogy amikor leszáll az éj, ne siessen haza a porhüvelyébe, és ne öljön meg mindenkit, aki csak a közelébe merészkedik. Ha 809

Hatfieldnek sikerülne elpusztítani a testet, akkor a Halálszerető beleszorulna abba, amit ideiglenesen birtokba vett itt a városban, és akkor megölhetjük azt is, és azzal neki vége. Márpedig vége kell, hogy legyen, mert meg kell állítani, és a halálnál jobban semmi sem állít meg senkit és semmit. Még egy vámpírt se.

810

80. A város egyik legnagyobb és legrégibb temetőjébe mentünk. Az ember szemmel követhette az évek múlását a sírkövek változásán, ahogy a díszes, angyalos kövek helyébe egyszerű, lapos kőlapok kerültek, hogy könnyebben lehessen nyírni körülöttük a füvet. Olyan volt ez, mint valami archeológiái egyszeregy: az évszázadok a szemünk láttára repültek tova, az ember fókusza is egyre lejjebb ereszkedett, a mennyekbe pillantó tekintetek egyre közelebb keresték célpontjukat, immár a földre szegeződnek, és sokkal nagyobb kérdés Istennél meg az angyalainál, hogy hogyan tartsuk rendben a környezetünket. A naplemente csodásán rózsaszínre, lilára és sápadtvörösre festett mindent, mintha valami diszkókirálynő kente volna szét a rúzsát a nyugati ég alján, és az ott lángra lobbant. Szerintem soha nem láttam még ilyen viruló színekben alábukni a napot. Niclcy kezét fogva néztem az előadást. Igazából nem voltam meggyőződve, hogy működni fog a terv, de úgy döntöttem, innentől fogva teszek rá, mit gondolnak a zsaruk, mialatt a pasim kezét szorongatom addig is. Hamarosan leszáll az éjszaka, és talán még annál is borzalmasabb lesz, mint a tegnapi a kórházban, mert a zombi azóta csak szaporodott, és már nem csak az alagsor folyosóján tombolnak majd. Ha több száz gyilkos zombi kel ki a sírból, akkor vagy a város legbiztonságosabb pontján vagyunk, vagy éppen a legveszedelmesebben. És ez már csak akkor derül ki, amikor már minden túl késő. – Itt mindig ilyen a naplemente – szólalt meg Yancey. 811

Nicky kezével a kezemben felé fordultam, így fordult velem az én nagyra nőtt pasim is. Ez ilyen szerelmespár téma volt, hogy az ember fordul a másikkal, mert hogy állandóan a kezét foga, és majdnem mindig ugyanabba az irányba figyel. – Tényleg? – Az ember már arra gondol, hogy milyen uncsi, még egy filmes naplemente, de nem. Ezt nem lehet megunni – tette hozzá Borz. Ők is velünk tartottak, ha esetleg bejönne a terv, és a főgonosz idedugja a képét. Vili talált egy magaslatot, és várt, amire a mesterlövészek általában várnak: hogy megadjam a jelet, és lelőhesse a főgonoszt. Macséta mellette maradt, ha esetleg egy zombi is felbukkanna, és próbálná megkajálni Vilit, miközben céloz. – Hogy unhatna meg az ember egy ennyire gyönyörű dolgot? – kérdezte Sáti. – A legtöbben egy idő után már észre sem veszik, amit túlságosan gyakran látnak Még a legfantasztikusabbat sem – mondtam. – Ezt nem is értem – csóválta a fejét. – Imádom, hogy nem érted. Kicsit bizonytalanul mosolygott. – Te sem értékeled már az életed csodáit, csak mert mindennap szembejönnek? – De én igen – feleltem, majd lábujjhegyre emelkedtem, és gyöngéden megcsókoltam Nickyt. Meglepetten és nagyon elégedetten nézett rám, ami már engem is mosolyra fakasztott. Tudja, hogy nem szokásom nyilvánosan mutogatni az érzelmeimet, főleg ha munkában vagyok, és főleg nem a másodlagos szeretőimmel.

812

Sátihoz léptem, a karjára tettem a kezemet, és belenéztem abba a dögös arcába, az aranybarna és kék szemébe. Megint ágaskodtam, ő lehajolt, és megcsókoltam. Utána megálltam vele szemközt, de a kezemet nem vettem el. – Nem unom meg az életem csodás ajándékait, Sáti. És nagyra értékelem, hogy félsz ugyan a zombiktól, de mégis mellettem maradsz. – A testőröd vagyok Anita, elég bénán csinálnám a munkámat, ha nem lennék itt. – Ja, ez tény – mosolyogtam. – El vagyok hanyagolva – szólalt meg Lisandro. – Én nem vagyok fantasztikus? – Úgy tudom, a feleséged és a gyerekeid szerint páratlanul csodás vagy – nevettem nagyot. – Ja, hát ez is tény – vigyorgott. – Én nem vagyok nős – jelentkezett Yancey is. – Kaphatok egy csókot? – Tudom, hogy én kezdtem, és hogy munka közben több mint egy pasit is megcsókoltam, de ne szálljon a fejébe a magánéletem illúziója. – Nem a fejembe szállt, eskü. Beletelt fél percbe, mire leesett a poén, de akkor nagyot nevettem. – Ez okos volt, még ha alapvetően ki is akadok az ilyenen. – Kösz – vigyorgott. – Erre a poénra én is határozottan büszke vagyok. – Te tartod a legjobb bulikat – ballagott keresztül a gyepen Edward legszélesebb Ted–vigyorával a képén. Két kommandós kísérte, és azt is sejtettem, hogy még kettő 813

felvette ugyanazt a helyzetet, mint a mi mesterlövészünk és a társa, csak egy másik magaslati ponton. A helyi bevetésiek a legjobb embereiket adták mellénk az én nagyon is „talán” tervemhez. Mélyen reméltem, hogy mind túléljük. Edward első embere Lindell névre hallgatott, magas volt, mint Sáti, de vékony, annyira, hogy komoly kihívás lehet neki izmot építeni, sőt, nem fogyni folyamatosan. Egyszerűen vékonynak született. Shrewsbury, a másik tiszt alacsonyabb volt, viszont masszív, és olyan energikusan mozgott, mint aki csak a startpisztoly dörrenésére vár. Vörös volt, sápadt, szeplős bőrrel, ahogy kell. Lindell a Párizs becenévre, Shrewsbury a Berryre hallgatott. Senki sem adott magyarázatot a magas, szinte semmilyen kinézetű Lindell második nevére, hogyan kaphatta meg éppen a szerelem városáét. De nem is kérdeztem. Rég megtanultam, hogy a becenevek általában személyes holmik, pláne a speciális erőknél. Edward nagyon széles mosollyal járkált, csak úgy sütött belőle a másik, a Ted–énje. – Csalódott leszek, ha nem hoztad a lángszóródat – fogadtam. – A kocsiban van, Anita. Tudod, hogy soha nem ígérgetek olyasmit, amit nem tudok teljesíteni. Rámosolyogtam, a szemem a háta mögé villant, mire alig láthatóan arrafelé hunyorított, ahol Párizs állt, vagyis ő keserítette meg Edward óráit annyira a feltételezett szerelmi életünkkel, hogy bosszúból ugratni kezdte. – Tudom, hogy mindig lelkesen beváltod, amit ígérsz, Ted – mosolyogtam évődőn, ahogy az illett, és még Sáti is elképedten pillantott le rám. Totál kiment a fejemből, hogy 814

megígértem Edwardnak, hogy besegítek az ugratásba, és mivel elfelejtettem, hát elfelejtettem az embereimnek is szólni róla. Hát, van ez így. – Fontos, emberek, hogy amikor lemegy a nap, vámpírok fognak iderepülni. A barátaim és fegyvertársaim. Nehogy bárki is lelője őket, nem ők a rosszfiúk. – És hogy különböztessük meg őket a többitől? – kérdezte Párizs. – Maga szerint minden vámpír egyforma? – Csak azt mondom – mondta némi homlokráncolós zavar után –, hogy a fő elkövetőnk is vámpír, tehát valahogyan tudnunk kell, hogy nem ők–e azok. Hogy meg tudjuk őket különböztetni. – Az a három, akit említettem, szó szerint ide fog repülni, vagyis önerőből érkeznek közénk az égből. Legjobb tudomásom szerint a gonosz vámpírunk nem tud repülni. – Azt hittem, ez a repülésdolog csak mendemonda. Tényleg tudnak repülni? – Akad pár mestervámpír, aki tud lebegni, levitáim, szó szerint repülni csak nagyon kevesen tudnak, de ez a három történetesen igen. – Kik szállnak be a játékba? – érdeklődött Edward. – Gonosz, Igazság és egy Jane nevű, akivel még nem találkoztál. – Egy Jane nevű vámpír? – meresztette a szemét Párizs. – Aha. – Azt hittem, minden vámpírnak menő neve van, mint mondjuk Jean–Claude, vagy az a másik, Gonoszul Igaz vagy mi.

815

– Ketten vannak, Gonosz és Igazság, mint valami dupla hívószó. – Vágom. Menő. Kezdtem azt gondolni, hogy nincs ezzel a Párizzsal semmi személyes gond, egyszerűen csak képtelen befogni elég hosszan a száját, hogy bármit is komolyabban végiggondoljon. Lehet, hogy a nevét is inkább a mitológiai Párisról kapta, aki miatt az egész trójai háború kirobbant. Leszállt a sötét, de nem a ragyogó napfény kihunyta jelezte, hanem egy érzés, ami életre kelt bennem. Mintha egy kapcsolót fordítottam volna át, és innentől fogva könnyebben lélegeznék, vagy valami feszültség oldott volna ki a gyomromból, melynek eddig tudatában se voltam. Éreztem, ahogy Jean–Claude felébred. Ott voltam, ahogy kinyitotta a szemét, és tudtam, hogy érzi az arcomat fürdető hűs, esti szellőt. Nem irigyeltem Claudiát, akinek elébe kellett állni a történtekkel. Gonoszra és Igazságra gondoltam, éreztem őket is, ahogy a tudatukra ébrednek az éjszakával és annak minden lehetőségével. Claudia őket is tájékoztatja majd, hogy ők az önkéntesek, akik mellettem lesznek az ütközetben, mert ha Seamus a főgonosz oldalán elénk kerül, akkor nekik kettejüknek plusz Lisandrónak van némi esélye vele szemben, már ha nem akarjuk első látásra lepuffantani. Mivel az utóbbi megoldás nagy valószínűséggel Jane halálát is jelentené, márpedig ő nem tett semmi rosszat, ezért okosabb lenne kihagyni ezt a megoldást. Csak végszükség esetén leszünk ennyire véglegesek. Borz rádiója megreccsent, megérintette a mellényén a mikrofont. 816

– Vettem – mondta, és felém fordult: – Több jelentés is befutott zombi–hordákról. – Mekkorákról? – A szemtanúk öt és húsz közötti számokat mondanak. Megszólalt a mobilom, Jean–Claude hívóhangja volt. Felvettem. – Jean–Claude. – Mit tettél, mapetite? – Végzem a munkám. – Szeretnélek én is támogatni, tudod, ugye? – Claudiával átbeszéltük, de a veteránjaink szerint, ha személyesen is idejössz, akkor a Halálszerető párbajra hívhat, hogy ő legyen a Vámpírkirály. Ezt a kockázatot nem vállalhatjuk. – De veled együtt nagyobb lenne a hatalmam. – Igen, de ha esetleg megsérülnék, így is tudsz táplálni, és életben tarthatsz. Ha mindketten megsebesülünk, akkor cseszhetjük. Nevetett, a bársonyosan csodás hangja végigsiklott a testemen, cirógatta a bőrömet. Beleborzongtam. – Édesek a szavaid, ma petite. – De attól még igazam van. – Szívesen mondanám, hogy nincs, és már repülnék is hozzád. – Szeretlek. – Je t'aime, ma petite. – Csókold meg helyettem is Ashert, ha majd éjjel megérkezik. – Ma éjjel nem jöhet. Lezártak minden utat és repülőteret a városba, mozgósítják a Nemzeti Gárdát.

817

– Elég egy aprócska zombi apokalipszis, és máris hozzák a nagyágyúkat. – Te vagy a nagyágyú, ma petite. – Nem látod, hogy mosolygok, pedig mosolygok. – Viszont érzem. Hirtelen hidegség csípte meg a bőrömet, és nem az éjszaka hidege. – Vámpírt érzek, most leteszem. Je t’aime, monfiancé. – Még soha nem szólítottál így. Szeretlek, ma petite. Leadtam a megbeszélt jelet, hogy vámpírt érzek, és reménykedtem, hogy a mesterlövészek nem elfelejtik el, hogy nem minden vámpír gonosz. Kitapogattam az energiát. És Gonoszt meg Igazságot éreztem. Összpontosítottam, már éreztem a testüket simogató szélet, ahogy szó szerint felénk repülnek. Most értek fölénk. Ha nem tették volna le Jean–Claude–nak a véresküt, és nem lettek volna a szeretőim, nem éreztem volna ennyire pontosan őket, de az enyémek voltak. És ami az enyém, azt érzem. Gyorsan megpróbálkoztam Jane–nel is. A véresküt letette ő is, éreztem is még egy közelítő vámpírt, de ennyi. Vele már vak voltam. Vagyis akkor a véreskü kevés volt. Most az számított, hogy a szeretőim voltak, vagy hogy az ardeurt tápláltam velük? Azért ismertem ilyen mélyen Gonoszt és Igazságot? Ha ezen túl leszünk, majd megpróbálok ezzel kísérletezgetni, megfigyeléseket tenni, hogy mitől tudom jobban beazonosítani a vámpírokat, és akiket nem érzek, azokat miért nem érzem. Ha ezen túl leszünk. A kommandósok mind a fegyverükhöz kaptak. Edwardot nem érte váratlanul a műsor, ő nemegyszer látta 818

már. Igazság egy pillanattal hamarabb landolt, de már egyszerre egyenesedtek fel és húzták ki magukat guggolásból, két magas és jóképű, olyan nagyon hasonló fizimiskájú testvér. Csak a hajuk volt más, az egyiküknek enyhén hullámos barna, a másiknak dús és egyenes szőke. És a szemük halványan más árnyalat: az egyiknek kékebb, a másiknak szürkésebb. Na meg az öltözékük. Gonosz világos ballonkabátban volt, alatta ugyanolyan menő öltöny, Igazságon pedig a térdig érő bőrcsizmája virított. Ilyesmit egy reneszánsz vásár forgatagában láthatott utoljára az ember, és az övé tényleg onnan is származott, nem vacak kis utánzat volt. Fekete bőrdzsekije alatt fekete póló, rajta felirat: Nyugi, itt vagyok mögötted te vagy az élő pajzsom, a mondat második fele sokkal apróbb betűvel szedve. Mosolyogva indultak felém. Gonosz mosolya rosszalkodást ígért, Igazságé nyílt volt, és egyszerűen örült, hogy láthat. Elébük mentem, és bár normál esetben nyílt színen nem ölelgetném őket, most épp arra fogom kérni mindkettőt, hogy az életüket vigyék értem vásárra. Mindkettő felé nyújtottam a kezemet, ők összenéztek, láttam a meglepettségüket, de megfogták a kezem. A derekukra fontam a karomat, a kezem bekúszott a ballon és a bőr alá, a selyem és a pamutpóló közötti különbséget tapogattam, és szorosan magamhoz húztam őket. Lenéztek rám szépséges arcukkal, az állukon ugyanaz a gödröcske fokozta a férfiasságukat. Egyikük a derekamat, másikuk a vállamat ölelte. – Nem mintha panaszkodnék – szólalt meg Gonosz –, de mi ez a túláradó fogadtatás? – Nagyon nagy kérésem van ma éjjel hozzátok. 819

– A testőreid vagyunk, Anita. Ha az életünket kéred, fogd, a tiéd – mondta Igazság. – Nem akarom az életeteket, Igazság – öleltem még szorosabban. – Bármit szeretnél is, a tiéd. – Amit úrnőnk csak óhajt – csatlakozott Gonosz is. – Na, hát ezért öleltelek meg benneteket. Jane fekete köpeny forgatagában ért földet. Ugyanolyan éjfekete ruházatot takart ez a köpeny, úgy festett, mint egy nindzsa a filmeken, csak aztán lerántotta a fejéről a csuklyát, és kibomlott szőkesége, kivillant nagy, kék babaszeme. A pasik be szoktak halni törékeny szépségétől, míg meg nem érzik a hidegét. Akkora volt, mint én, törékeny, de gömbölyded, mert amikor ő született, a soványság a szegénységgel és a betegséggel volt egyenlő. Éppolyan néma és fegyelmezett volt, mint minden más Harlekin, pont annyira jeges és visszafogott, mint amennyire heves és vérmes Gorán és a mestere. Kihúzta magát, majd elindult felénk, köpenye örvénylett és táncolt körülötte, mintha élne. Gőzöm sincs, hogy csinálták, de a Harlekin valahogy életre keltette a köpenyeket, drámaian figyelemelterelő elem volt ez náluk. Ha Seamus a Víz volt kecsessége miatt, akkor mestere volt a jég, mert semmi nem hagyott nyomot rajta, nem borzolta fel kedélyét, és kérlelhetetlen és türelmes volt, akár egy gleccser. Volt valami ijesztő Jane–ben. Soha semmit nem tett ellenem, soha egyetlen undok szava nem volt felém, mégis kiborított valami miatt. Kibontakoztam Gonosz és Igazság karjaiból, és Jane elé léptem. Kérjek tőle bocsánatot, hogy a hívóállatát veszélybe sodortam? 820

– Sajnálom, hogy Seamusnak baja esett. – A munkáját végezte – felelte. Jó, akkor ennyit az udvariaskodásról. – Érzed Seamust? – kérdeztem. – Igen is, és nem is. – Ezt hogy érted? – A Halálszerető nem szakította el tőlem teljesen. Olyan kicsit, mintha osztozkodnánk rajta, ami lehetetlenség. – Ha eljön Seamus, kapsz rá esélyt, hogy visszaszerezd, de ha szembeszáll velünk, akkor... azt nem hagyhatjuk, Jane. – Túlságosan is veszélyes, megértem. – És a lehetséges következményeket is érted? – Ha ő meghal, vele halhatok én is. Szinte bizonyos, hogy ez történne, mert Sötét Anyánk nincs többé, nem oszthatja meg velünk az erejét. Halála óta mi, a testőrei, sokat gyengültünk – a hangja meg se rezzent, mintha arról beszélne, hogy mihez fog holnap, ha történetesen esne az eső. – Sajnálom. De azt nem sajnálhatom, ami miatt így alakult. – Megértem. – Jó, akkor hadd mutassak be mindenkit. Megestek a bemutatások, és Párizs rögtön cicázni kezdett Jane–nel. A csaj úgy mérte végig, mintha a nagy semminél is kevesebb lenne, ragya az univerzum hátsóján, ami fikarcnyi figyelmet sem érdemel. Gonosz és Igazság pont úgy akasztotta ki a bevetésieket, mint Nicky, Sáti és Lisandro is: rájuk néztek, és rögtön az kezdett zakatolni az agyukban, hogy: Le tudnám nyomni, ha bunyóba keverednénk? Nem viselkedtek barátságtalanul, de láttam, 821

hogy Gonosz ráérez a kimondatlan feszkóra. Azt nem tudom, hogy Igazság mit érzett, és ha érzett is bármit, izgatta–e. Ha több időnk lett volna, tuti, hogy Gonosz eljátszadozott volna velük, épp csak finoman, a móka végett. Épp valami olyasmibe terveztem belefogni, amiről a legtöbb animátor álmodni se merne, és az a kevés, akinek lövése lenne hozzá, se boldogulna emberáldozat nélkül, ami persze hú, de nagyon nem törvényes, de én már többször is majd’ kirobbantam a zombis erőkörömből, amikor a temetőben tevékenykedtem. Az erőkör arra szolgált, hogy a zombit, akit épp előszólítottam, adott területen kívülre ne engedje, ha bármi dzsingi közbejönne, ugyanakkor segített abban is, hogy ami eredetileg a körön kívül rekedt, az maradjon is ott. A hullákban mindenféle dolgok laknak egy ideig, amíg még friss halottak, aztán szép lassan eltávoznak belőle. Volt már olyan, hogy totál véletlenül egy egész temetőt életre keltettem, mert a körön belül emberek haltak meg. A kör nem bírta az iszonyatos energiákat, összeroppant, és talpra kapott az egész temető, ahogy volt. Egyszer az energia azért akart szétterjedni, mert nem vontam meg a védőkört, és egy vámpír segített be a varázslatba, mint halhatatlan energiagenerátor. Ezt próbálom most megismételni, azzal a különbséggel, hogy most nem harcolok majd az áramlattal, éppen hogy hagyom, hogy az erő terjedjen, lángra kapjon, és amennyi zombit csak tudok, életre keltsek. A Halálszeretőt akarom így idecsalogatni, hogy beszálljon a buliba ő is. Azt hiszi, hogy az erővel, melyet Minden Sötétségek Anyja belepumpált, ő lett a legbrutálabb nekromanta, akit valaha látott a világ, de én bebizonyítom, hogy egyvalaki még 822

nála is jobb. Mármint én. Azt akartam elérni, hogy elég közel merészkedjen, hogy felvonhassak egy erőkört, melynek falain belülre kerül abban a testben, melyben idejött, hogy közben Hatfield mindent megsemmisíthessen a búvóhelyén. A testet ugyan még nem találta meg, de már a régi bánya tárnáiban jártak, ahol hever valahol. Kis Henry jól mondta, hogy az egész egy föld alatti labirintus. Imádkoztam, hogy Hatfield megtalálja a testet, mielőtt a Halálszerető idetolja a képét, különben nekünk harangoztak. Csak úgy tudjuk megölni, ha szinte egyszerre végzünk azzal a testtel, amit most kölcsönbérel, és az eredetivel is. A temető modern részén voltunk, egy nyitott placcon, így a mesterlövészeknek jobb esélye volt. Így persze mi is többet kockáztattunk, de azt legalább tudtuk, hogy Seamus nem a puska és a távolsági célba lövés embere, a Halálszerető pedig biztosan nem lövöldözik. Ha ma este végez velünk, akkor nem golyó, hanem zombi vagy rothadóvámpír által leljük halálunkat. – Miért késlekedsz? – kérdezte Nicky halkan. Rátapintott a lényegre. – Azt hiszem, félek. – Hogy nem tudod megcsinálni? – Nem. Attól, hogy meg tudom. – És az miért rémiszt meg? Mély lélegzetet vettem és kimondtam, amit a bénácska, erőtlen hang sustorgott az agyam hátsó szegletében: – Évek óta küzdők a nekromanciámmal, hogy nehogy megtegye azt, amire most készülök. – Hogy létrehozd a saját halottsereged? Bólintottam. 823

– És mi annyira rémisztő ebben? – Hogy túlságosan is élvezni fogom – néztem bele a szemébe. – Nincs azzal gond, ha élvezzük, amiben jók vagyunk, Anita. – Bizonyos dolgokat élvezni nagyon nem oké. Hanem veszedelmes. – Mármint hogy nem helyes élvezni, hogy megölsz másokat? – Ja, például – biccentettem. – Van bűntudatod bárki miatt is, akit megöltél? – Nem, nincs. – Nekem sincs. És most csináld, Anita. Ereszd ki az erődet a ketrecből, és lássuk, milyen messzire fut. – És ha túlságosan is messzire, és már nem fogjuk tudni visszazárni a ketrecbe? – Ha te irányítod a zombisereget, akkor az egy jó sereg lesz, mert te vagy az én erkölcsi iránytűm, Anita, és mindig hibátlanul mutatod északot. Ne hagyd, hogy a kételyek és mások hülyeségei elbizonytalanítsanak. – Tuti, hogy te szociopata vagy? – Tutibb nem is lehetne. Miért? – Mert valahogy soha nem hittem, hogy a szociopaták ilyen megnyugtatóak tudnak lenni. – Pedig profin tudjuk csinálni, hiszen az egész életünkben megjátsszuk magunkat, úgy teszünk, mintha prímán illeszkednénk a nagy egészbe, nehogy bárki is kiszagolja, hogy gőzünk sincs, miért kedvesek az emberek egymással. – Azért azt vágod, hogy ez kicsit sem volt megnyugtató?

824

– Simán. De veled nem kell megjátszanom magam. Te tudod, hogy szociopata vagyok, és így is szeretsz. – Bocs, ha zavarok, de miért pöcsölünk még? – lépett hozzánk Edward. – Mert olyanokon parázom, amin nem kéne – feleltem. – Segítsek tisztán látni? – kérdezte. – Már jól vagyok, Nicky segített – ráztam meg a fejem. – Megint az a „mi van, ha élvezem a gyilkolást, akkor biztosan rossz ember vagyok” pillanat van – mondta Nicky Edwardnak. – Ha élvezzük, hát élvezzük – bólintott Edward, mintha az egész totálisan logikus lenne. – Az ember nem tudja befolyásolni, hogy mitől indul be. A lényeg, hogy ne ítélkezz, Anita, csak fogadd el! Szerettem volna ellentmondani, de az ostobaságnál is ostobább lett volna életem két szociopatájával vitába szállni. – Mi a fenéért bonyolódom épp veletek morális kérdésekbe? – Mert az erőszakkal kapcsolatban igazából nincsenek morális kifogásaid, Anita, csak félsz, hogy mások megítélnek, amiért élvezed. Ezért hozod fel éppen azok előtt, akikről biztosan tudod, hogy soha nem ítélkeznének feletted. Jó lett volna megcáfolni ezt, de nem tudtam. – Na, akkor cseszd meg!. – Úgy lesz. Most pedig ugraszd ki azokat a zombikat, ahogy a legprofibb nekromantához illik – mondta, és megsimogatta a fejemet, amiről pedig jól tudja, mennyire utálom. – Csak ne simogass! 825

– Bocs, de szívesen besegítek, ha némi vigasztalásra szorulsz. Ha meg nem, akkor nyomás, tedd a dolgod, hogy a csúnya rossz nekromanta hullahadserege ne zabálja fel a szegény jó boulderieket. – És ettől én vagyok a jó nekromanta, vagy csak a másik csúnya rossz? – Te a mi nekromantánk vagy. Indulás a vámpírokkal játszani, hadd lássuk végre azokat a zombikat! – Oké, akkor álljatok valahova máshova, srácok! Indultam a vámpírjaimért, hogy előkapjam magamból a nekromantát. Reméltem, hogy én akkor is a jó vagyok.

826

81. A legtöbb animátornak gyakorolnia és tanulnia kell a halottkeltést. Nekem azt kellett megtanulni, hogyan ne keltsem őket. A kedvenc kutyám így mászott be az ágyamba, amikor tizennégy voltam, elcsapott állatok követtek, amerre mentem, mint valami pokoli furulyást, aztán a fősulin egy prof keresett meg a kokszban, miután megöngyilkolta magát, hogy ugyan mondjam már meg a feleségének hogy sajnálja. Lehet, hogy azok a magányos, bolyongó zombik, melyek fel–felbukkannak itt–ott, hasonló véletlen előhívások eredményei olyan képzetlen animátoroktól, mint amilyen én voltam valaha? Megtanultam a hagyományos rítussal, a megfelelő szavakkal, acéllal, főzetekkel és véráldozattal előszólítani a halottat, általában csirkét használtam hozzá, de már rég nem szorultam a vérükre. A tanítómnak szüksége volt rá, de váratlan helyzetekből már rég rájöttem, hogy nekem a sok kellék mind csak díszlet. Edward egy sírkő árnyékába húzódott a lángszórójával, majd csak akkor kapja elő, ha a Halálszerető a körön belül van. Ha zombi testében érkezik, akkor az övé lehet, de ha rothadóvámpírban jön, akkor az már keményebb dió. Sokkal nehezebb olyan erőkört megtartani, amiből vámpír nem szabadulhat. De úgy voltam vele, hogy ha nem parázok önmagámtól, akkor meg tudom csinálni. Ahogy ott álltam a hűvös éjszakában Gonosszal és Igazsággal a hátamban, éreztem az erejüket és a saját félelmeimet: rettegtem, még mindig attól, aki és ami vagyok, és még mindig szívesebben lettem volna más. Pedig annyi mindent 827

kaptam a nekromanciámtól, amitől most boldog életet élhetek, és akkor erre én még ma is azt mondanám, hogy inkább lennék „normális”, ha tehetném. Elgondoltam, hogy milyen lenne, ha nem lenne az életemben Jean–Claude, se Nathaniel, se Micah, mert őket is a Jean–Claude–tól kapott vámpírjegyekkel szereztem, azzal hívtam őket magamhoz. Nincs egyetlen társam se, aki a nekromanciám nélkül is a társam lenne. Arra gondoltam, hogy mennyire boldog vagyok, hogy soha még ennyire boldog nem voltam, és ezzel elengedtem a félelmelmet, a kétségeket, és elhatároztam, hogy elfogadom magamat olyannak, amilyen vagyok, minden kétely nélkül, teljes egészében. Odafordultam a két vámpíromhoz, és ismét megöleltem őket, ahogy érkezésükkor is, csak most átadtam magam az ölelésnek és a csókjuknak. Gonosz hajolt először a számra, aztán Igazság. A gyöngéd csók hamar szenvedélyesebbé vált. Belemerültem, és már mind a két kezemmel őt öleltem, annyira átadtam magam a szája és a nyelve bársonyának, hogy el is feledkeztem róla, vámpírral csókolózom, és a hegyes foga megbökött. Édes véríz áradt szét a számban. Igazság mohó hangot hallatott, két karja átfonta a derekamat, és a magasba emelt, hogy a lábaim centikkel a föld színe felett kalimpáltak. Könnyen ráugorhatott volna a pillanatra az ardeur, de a nekromanciám gyorsabb volt, mert közben már nyúltam érte, szólítottam, még ha a szólítani nem is a legszerencsésebb megfogalmazás, mert abban a csalogatás is benne van, pedig nekem csak el kellett engednem mindent, és már jött is magától, feláradt a számba, át a vámpírba, aki éppen csókolt. Felkiáltott, a szája elszakadt 828

az enyémtől, fejét hátravetette. Ajkáról vér csörgött. Gonosz a hátamhoz simult, kezét a hajamba túrta, és belemarkolt, úgy fordította magához a számat, és már csókolt is. A nekromanciám őt is szerette. Az animátorok zombit szólítanak elő; a nekromanták minden halhatatlant irányítanak. Gonosz ugyanolyan szenvedéllyel csókolt, mint a testvére, a hév, a vér és a nekromancia egybevegyült. Térdre rogytak, vittek engem is magukkal a lábunk alatt lévő sírra. Ahogy a testem a talajt elérte, a nekromanciám a földbe áradt, és indult a holtak keresésére. Egyik sírról a másikra terjedt, mint a vízbe dobott kavics, úgy csapott koncentrikus hullámokat, terjedve lassan kifelé. Úgy kezdett alattunk hullámozni a föld is, mint a víz. Döbbent kiáltásokat hallottam, tudtam, hogy valószínűleg a rendőrök azok, de oly messziről jött minden hang. A két vámpír teste rám simult, és éreztem a földben heverő testeket is, ez volt valóságos, mert ők a holtak, és az erőm a holtakat szereti. – Édes istenem – suttogta az arcomba Igazság. – Igen – feleltem rá. Gonosz továbbra is a hátamra tapadt, ahogy feltérdeltem, továbbra is simogatott. Igazság kezét fogtam, és a sírok körülöttünk úgy hullámoztak, mint a víz, a zombik pedig sorra buktak fel a felszínre. Nem is kellett kimászniuk, az erőm egészben, épen hozta fel őket a szabadba. De nem látszottak zombinak, se halottnak, hanem temetési ünneplőbe öltözött embereknek. És ez még nem volt elég. Az erőm keresésre indult, elért egy másik temetőt, és onnan is előszólította a holtakat, és még ez is kevés volt. Most először nem akadékoskodtam, nem fogtam vissza semmit, csak átadtam magam az 829

erőmnek, és élveztem, hogy mennyire jó érzés megtalálni a holtakat, és magamhoz hívni őket, mert hiszen ez az én tehetségem. Feltámasztani őket, és utasítani mind, hogy jöjjenek, és biztosan tudtam, hogy még a legtávolabbiak is elindulnak felém szép komótosan. Szinte a város túlsó felén éreztem meg őt. A nekromanciám úgy talált rá, mint a mágnest kereső vas, sőt: mivel az ő ereje is utánam kutakodott. Ebben a minutumban ébredtem rá, hogy mindketten együtt élünk Anya megmaradt erejével, és a szerteoszlott darabkák akarnak most egyesülni. Nemcsak azért jött ő is felém, mert Minden Sötétségek Anyjának hatalma egyesülni törekedett, hanem mert ő is vámpír volt, vagyis halott, és a halottakat vonzza a nekromanciám. Az egyik zombijának a testében érkezett a temetőnkbe, egy volt ő is a sok között, bár a saját zombijaim nem rothadtak, így világosan láthattuk, melyikük ő. – Felismer az erőm – mondta. – Mindketten az Élő Sötétséget hordozzuk magunkban – fogadtam. – Igen. És akkor két dolog is történt egyszerre. Az agyamban kört rajzoltam, vizualizáltam a hatalmas, izzó ívet – közben Seamus árnyfeketeségével ugrott rám. Igazság és Gonosz egyszerre lépett be elém, de Jane megelőzte még őket is. Fekete ruhák és testek kavalkádjában zuhantak a földre. – Erőkört vontál körénk – szólalt meg a Halálszerető. – Hogy lehetséges ez, ha még vérrel sem pecsételted meg? – Modern nekromanta vagyok, a lényegre törekszem.

830

Ezt nem értette, de mindegy is volt, mert Edward felém kiáltott: – Hatfield megcsinálta. – Csináld te is! Szisszenést hallottam, bizonytalan kattanást, ekkor a kabátjuknál fogva megragadtam Gonoszt és Igazságot, és lerántottam őket magammal a földre. Lapultunk, míg a tűz narancsosan, sárgán és forrón nyaldosott felettünk, hogy az éjszakai levegő remegett a hőségtől, és mi moccanni se mertünk alatta. A Halálszeretőt elnyelték a lángok. A saját zombijaim közül is elkapott párat a tűz, de csak a Halálszerető lobogott fáklyaként. Először nem kiáltott, de utána már annál inkább, eleinte artikulátlanul... – A testem, elpusztítjátok a testem! Nem! NEM! Anyánk erejének fele velem pusztul! Neeee! – üvöltötte. Égve, lobogva vetette ránk magát. Edward ezüstös tűzálló ruhában az útját állta. Megint kattanást hallottam, zümmögést, és újabb lángok csaptak elő megint. Akkor megpróbált kitörni a körből, de a láthatatlan vonalat nem léphette át. Csak állt a peremen, üvöltött és lobogott. És utána meghalt. Jane, Lisandro, Sáti és Nicky lefogta Seamust. Nicky arca véres volt, Sáti bal karja ernyedten lógott, a vállánál valami nagyon nem stimmelt. Jane–nek és Lisandrónak látható baja nem esett. Beletelt egy időbe, míg elcsitultak a lángok, de akkor lefejeztük a tetemet, kivágtuk a szinte teljesen elszenesedett szívet. A testet egy hullazsákba raktuk, a fejet és a szívet külön zsákokba. Majd elhamvasztjuk mindet külön–külön, és különböző élővizekbe szórjuk a hamvakat. 831

Jó, elég klasszikus eljárás volt, oldschool vámpírölés, de épp az utolsó nagyon is oldschool vámpírerőt semmisítettük meg. De ott voltak még a zombik is. Bontottam az erőkört, hogy érezzem mindet, de már nemcsak azok voltak, akiket én keltettem életre, hanem az övéi is csatlakoztak hozzánk. Mind arra várt türelmesen, hogy visszaküldjem őket a helyükre. Gonoszra és Igazságra néztem. – Friss vér kell, hogy sírba tudjam tenni őket. Igazság letérdelt, kezem még mindig a kezében. – Ha az én vérem kell hozzá, úrnőm, rendelkezz vele! – A sajátomra gondoltam. Döbbenten nézett. – Azt kéred, hogy vegyünk vért tőled? – kérdezte Gonosz. – Azt. – Gyerünk, Igazság, tiéd a jobbja, enyém a bal. – Rég volt már, hogy utoljára így osztozkodtunk – mondta Igazság. – Túlságosan is rég. – Minek a jobb és a bal oldala? – Szépséges nyakadnak – cirógatta végig finoman Gonosz a nyakam bal oldalát. A puszta gondolatra, hogy egyszerre szívják a véremet, mélyen az alhasamban megfeszült minden, bizonyos helyek benedvesedtek. Az eszembe véstem, hogy ezt máskor is kipróbáljuk majd, intimebb körülmények között, szexet is keverve a témába, de ma éjjel csak a vér kellett, és az erőm.

832

Igazság előttem állt, Gonosz mögöttem, finoman, gyöngéden nyalogatták, csókolgatták a nyakamat, míg végül kénytelen voltam rájuk szólni: – Gyerünk már! – Valamikor a közeli jövőben magunkban is megtehetnénk ezt – ajánlgatta Igazság. – Ez már nekem is eszembe jutott, és benne is vagyok, de most elsők a zombik. Mindketten rábuktak a nyakamra, és átöleltek, ölelték egymást is. Éreztem, ahogy megfeszül minden izmuk, és koncentráltam, hogy én ne feszítsek be, mert jobban fájhat úgy szex és minden előjáték nélkül. Hosszú sóhajjal kifújtam a levegőt, és egyszerre csaptak le, mintha visszaszámoltak volna. Éles, hirtelen fájdalom volt, de amint szívni kezdték a vért, a fájdalom gyönyörbe fordult, és a gerincem annyira hátrahajlott, hogy tartaniuk kellett, nehogy kizuhanjak közülük. Aprócska orgazmusok szaladgáltak bennem, és ahogy arra gondoltam, hogy ehhez még szex is társul, hát kis híján kiszaladt a lábamból minden erő. De öleltek, úgy itták be minden csepp véremet. – Szóval, akarattal és vérrel láncollak benneteket sírotokhoz. Feküdjetek vissza, hagyjátok el ezt a világot! – suttogtam a karjukból. A zombik haboztak egy pillanatig, és láttam a szemük mélyén átsuhanó árnyat, de már el is tűnt a holdfény pászmáján túl, és megindultak vissza a sírjukhoz, és bele is feküdtek szép rendben. A sír föléjük borult, mintha folyékony lenne a föld, és elnyelte a tetemeket. Amikor a föld újra megszilárdult, már nem is látszott, hogy bárki is bolygatta volna a sírt.

833

Miután minden látható zombi megtalálta a sírját, és eltűnt, ahogy kell, elengedtem magam, a lábaim kicsúsztak alólam. Gonosz és Igazság óvatosan a földre fektetett, és úgy ölelt tovább. Talán a vérveszteségtől, talán attól, hogy végre megtapasztaltam a nekromanciám határait, mindenesetre totál kimerültem. Borz őrmester mellénk lépett. – Eltűnt minden zombi, visszakerültek a föld alá. Szép munka, Blake! – Kösz – nyögtem ki. Edward letérdelt hozzánk, lehúzta fejéről a védőruha ezüstös csuklyáját. Rám vigyorgott. – Na, ki a legnagyobb, legbrutálabb, legkibaszottabb nekromanta a Földön? – Ez a lány itt – mosolyogtam rá. – De mennyire kurvára ez ám!

834

82. Micah apjánál a fertőzés azon nyomban megállt, amint a Halálszerető meghalt. Az orvosok értetlenül álltak efelett, olyan volt, mintha a test és az antibiotikumok végre meg tudnának küzdeni a kórral. A bal karja soha többé nem lesz a régi, de műtétekkel és intenzív fizikoterápiával minden rendbe jöhet. Volt egy kisebb botrány a magánélete miatt, hogy édes hármasban éldegél a volt feleségével, de az igazi gond inkább abból adódott, hogy kiderült, nem abban a városban él, ahol szolgál. Kell egy kis idő, mire ezt elrendezik, de Beát, Tyt és a gyerekeket elnézve, ahogy a boldogság könnyeivel szemükben rajzanak az ágya körül, úgy érzem, nincs okunk aggódni értük. Más munkák is léteznek a világon. Nicky és Sáti tökéletesen felépült, íme egy az alakváltóság erényei közül. Seamus abszolút túl van rajta, hogy a Halálszerető birtokolta, Jane–nel visszaállt a régi kapcsolat, de az nem ment ki a fejemből, amit Jane a megcsappant hatalmukról mondott. Ahogy Jean–Claude és én egyre erősödünk, a mieink is velünk erősödnek, vagyis Jane–nek igaza van, a Harlekin Minden Sötétségek Anyjából nyerte erejét, vagyis az ő pusztulásával tényleg meggyengülhettek. És ez lesz a magyarázat arra, hogy miért nem olyan megdöbbentően jók mellettünk, mint azt a hírük indokolná. Elveszítették legfőbb energiaforrásukat, már nem lehetnek szupemindzsa harcosok. Most már mi ketten vagyunk ez a forrás Jean–Claude–dal, viszont hozzánk nem kötődnek olyan szorosan, mint Anyához régebben. 835

Kiderült az is, hogy a Harlekin mesterek nagy része bántalmazza a hívóállatát. Találtunk egy szakembert, egy terapeutát, aki bántalmazó párkapcsolatokra szakosodott. És szerencsére azon kevesek közé tartozik, aki hajlandó természetfeletti ügyfelekkel is foglalkozni, így a Harlekin párosoknak terápiát írtunk elő. Nem tudom, egyáltalán problémának élik–e meg a problémáikat, és hogy mennyire képesek a terápiára, de legalább eljárnak. Ez már félgyőzelem. Asher a következő éjjelen érkezett meg a városba. Vérhiéna szeretőjét, Kane–t a hotelszobában hagyta, hogy magunkban találkozhassunk. Komolyan arra számítottam, hogy majd az orrunk alá dörgöli, hogy talált valakit, akinek csakis ő kell, vagyis ha egyből nem hozta magával, az azt jelenti, hogy átgondolta, és nyilván tényleg fontos neki a pasi. Azt akarja, hogy megkedveljük Kane–t, és hogy ő is bírjon bennünket. Ez már alkupozíció, és Asher bele is ment a terápiába. Elmondtuk neki, hogy egy hónap kellett volna már csak, hogy hazahívjuk, amikor mindent totál elcseszett Dulciával, és kis híján megölette magát. Valószínűleg tartozunk a csajnak egy látogatással, de legalábbis hatalmas kazal virággal és minőségi italokkal. Jean–Claude felvetette, hogy esetleg valami ékszeren is elgondolkodhatunk. Úgy tűnik, az utolsó napokban Asher már teljességgel elviselhetetlenül és minősíthetetlenül viselkedett. Nálam működne az ékszer hálaképpen, hogy nem ölték meg a buta, rossz pasinkat. Micah apja tájékoztatta Van Cleefet és az embereit, hogy a vérpán erőim a vámpírjegyek és talán a nekromanciám nélkül nem reprodukálhatók. Kértem Edwardot, meséljen Van Cleefről, de nem volt hajlandó, azt mondta, hogy csak 836

akkor, ha felveszi velem a kapcsolatot. Nem nyaggattam, mert tisztában vagyok vele, hogy ha Edward valamit titokban akar tartani, akkor azt titokban tartja. Ebben is ő a legjobb. Donnával az esküvő dátumát igyekeznek kitűzni, és nekem mint tanúnak beszélnem kell Peterrel, a fiukkal, a legénybúcsúról. Peter tizennyolc éves, félő, hogy nem esik egybe az elképzelésünk egy efféle buliról, de ha egyszer Edward azt szeretné, hogy mi ketten szervezzük, akkor nincs más választásom. Donnát valószínűleg Nathaniel kíséri majd, ami elég bizarr, mert még soha nem is találkoztak, de ha Donna attól jobban érzi magát, hogy az egyik pasim ott van mellette, akkor ez ellen sem emelek kifogást. Ráadásul Nathanielt lázba hozza, hogy esküvőt tervezgethet. Ebben a témában annyival jobb nálam... persze, a legénybúcsú megszervezésében is sokkal jobb lenne. Azt még mindig nem döntöttük el, hogy a mi egybekelésünkben ki vesz tevőlegesen is részt. Olyan egyszerűnek és magától értetődőnek tűnt, hogy igent mondjak Jean–Claude–nak és Micah–nak és Nathanielnek, de rajtuk kívül ki húzhat még gyűrűt az ujjára és mondhatja ki az igent? Asher totálisan összeomlott, és csak azért nem jött a szokásos hisztije, mert épp csak hazajöhetett, és hiányoztunk neki, és tudta, hogy az egész nagyon törékeny még. Micah–val határozottan elzárkózunk attól, hogy Asherhöz hozzámenjünk. Nathaniel bizonyos feltételek teljesülése mellett nem zárkózik el, értve ezalatt, hogy rendesen jár terápiába, és kezd valamit a féltékenységi rohamaival. Asher új pasija, Kane teljes mellszélességgel ellenez mindenféle ceremóniát, amely hozzánk, és nem 837

hozzá kötné Ashert. Sáti mindenkit meglepett, amikor megkérte Asher kezét. Fél térdre ereszkedett, megfogta a kezét... nagyon édes volt, nagyon sátis, és Asher rohadtul boldog is volt tőle, csak... lehetett érezni, hogy van egy csak. „Újpasi” Kane érthetően kiakadt, hogy épp csak átköltözik egy új városba, miután elhagyta a régi falkáját, a munkáját, és akkor a szerelme, akiért mindezt tette, most hozzámegy valaki máshoz?! Azt hiszem, alapvetően nagyon is meg tudtam érteni. Mások is örültek, amíg ki nem derült, hogy nekik nem osztunk gyűrűt: Cynric, Jade, Crispin, Irigység és Ethan. Nickynek mindenhogy jó. – Tudom, hogy akarsz engem, hogy velem akarsz lenni – mondta. – Nekem nem kell ahhoz gyűrű, hogy érezzem, hogy szeretsz, Anita. A többiek talán azért is szeretnének gyűrűt, mert nekik nem mondom, hogy szeretem őket. Ha az ember nem érzi, hogy szeretnék, akkor talán az olyan külsőségek, mint a házasságkötési ceremónia és a jegygyűrű fontosabbak. Mindig is úgy voltam vele, hogy a házasságkötés csak a már régóta létező belső valóságok külső megerősítése, de lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy vannak olyanok, akiknél a ceremóniával kezdődik a kötődés, nekik ez valami többnek az ígérete. Így aztán vannak néhányan, akik ha nem kerülnek bele a házasulandók körébe, ezt befejezésnek értelmezik. Gőzöm sincs, mindenesetre egy időre parkolópályára került az egész ceremónia kérdése, hogy szép higgadtan helyrehozhassuk a képünkbe robbant érzelmi taposóaknák okozta károkat. A szerelem nem mindenkinek jelenti ugyanazt. Annyiféle szerelem van, ahányféle ember. Próbálunk 838

valami közös nevezőre jutni a mi nagy, közös érzelmi életünkben. Létezhet olyan, hogy über–, mindennél hatalmasabb, XXXL–es szerelem? Mert néha az ember vagy megtanul nagyon–nagyban gondolkodni, vagy mehet, ahová akar.

839

Tánc Ajándék novella a Ragály c. regényhez Zerbrowski őrmester és bájos neje, Katie a szokásos évi kerti, sütögetős partit tartotta a helyi természetfeletti nyomozócsoport tagjainak. Mindig akkorra időzítették, amikor már a nagy nyári hőség kifulladt, de azért még rövidnadrágban, pólóban lehet megjelenni. Az idei nyár szokatlanul hűvös volt, ezért – kivételesen – már augusztus végén összegyűltünk. Gyerekbarát bulira fazonírozták, így épp csak könnyed iszogatásról lehetett szó, és ha bárki is le akart volna részegedni, hamar kézbe kaphatta a saját fejét egy verbális kosárkában Katie Zerbrowskitól, hogy lehet keresni egy kocsmát. Mivel még nálam is apróbb nő volt, minden alkalommal jól szórakoztam, ha valami nagydarab, félrészeg zsarunak nekiment, és lekapta a tíz körméről, és mindig, de mindig ő került ki győztesen. Ennek dacára jó néhány éve nem vettem már részt az eseményen – a gusztusomhoz túlságosan is sok kisgyerek és családi téma jellemezte a délutánt. Amikor még szingli voltam, a feleségek mindig megpróbáltak összeboronálni valakivel, vagy épp a szingli pasik mozdultak rám, esetleg... mindenesetre a társasági alkalmatlanságom mindig szépen megmutatkozott. De ez még a Micah Callahan és Nathaniel Graison előtti időkben volt. Párszor eljöttek már velem Zerbrowskiékhoz vacsorára vagy hasonló főzőcskézésre, de azok mind jóval kisebb volumenű események voltak. Azokhoz Katie és Zerbrowski gondosan megválogatta a vendégkört, és ügyelt, hogy csakis olyanok legyenek, akik nem akadnak ki

840

rajta, hogy egyszerre két pasim van, akikhez hozzá is mennék, ha a törvényeink hagynák. Ha rajtam múlik, meg sem fordult volna a fejemben, hogy odamerészkedjem a nem kifejezetten szokványos családi felállásommal, és ezzel a kollégáimat elidegenítsem magamtól, miközben talán már másnap együtt kellene dolgoznunk. Csak épp Nathaniel a Facebookon Katie ismerőse, és látta, hogy mennyi meló neki egyszerre összehozni a nagy bulit és megcsinálni a második mesterdiplomáját, mert az is erre a nyárra esett. Ezért az én nagyszerű pasim felajánlotta, hogy besegít. Innentől fogva nem volt választásunk. Napok óta főzőcskézett, alapvetően inkább salátákat és köreteket készített, úgymint krumplisalátát, tésztasalátát és káposztasalátát, és gőzöm sincs, mit művelt a majonézzel, de egyszerre volt isteni és nem hizlalón „egészséges”. Még egy tortát is sütött, meg zsemléket. Ha rajtam vagy Micahn múlik, hát tutira nem „egészséges” harapnivalóval állítunk be, hanem minden olyasmivel, amit boltban vásárolni lehet. De nem rajtunk múlott. Azt persze nem tudnám megmondani, hogy a csokitortát hogy varázsolta lájtosra, titokban reméltem, hogy sehogy, mert őszintén szólva úgy imádtam a csokit, ahogy van. Pláne a csokitortát. És ezzel nem voltam egyedül... – A tortát mikor esszük? – kérdezte a négyéves kis Matthew a gyerekülésből. – A hús és a zöldségek után – vágta rá csuklóból Nathaniel. Az elmúlt két évben elég gyakran vigyáztunk a kissrácra. Én vezettem, így csak a visszapillantóból tudtam hátrasandítani rájuk. Nathaniel az ölében tartotta a tortát, 841

mert csokitortát szállítani nem éppen rutinfeladat. A zsarufeleségek most először fogadták maguk közé egyenrangúként, és eléggé izgult. Cukiság volt az egész, ahogy Nathaniel maga is. Jó, ő inkább dögös volt, az arca, mint egy modellé. A napszemüvegtől a szeme lilája nem látszott, mert tényleg lila volt, mint az orgona, nem pedig kék. A kék pólója miatt most valamennyire kékesebb árnyalatú lehet, de akkor is lila, amilyet még soha nem láttam. De a szeme csak hab a „túlságosan is tökéletes, hogy az enyém legyen” szépségén: a póló sem leplezte az izmos karját, a vállait meg a szépen kidolgozott mellkasát. Pedig bővebb fazonú póló volt, mert egy szűk trikó már végképp érzéketlen pofon lett volna a többi vendégnek, főleg a pasiknak. Bokáig érő vörös haját összefonta, és csak most tűnt fel, hogy Matthew haja is szinte ugyanez az árnyalat. Hogy lehettem ennyire vaksi, hogy eddig nem vettem észre? Talán azért siklottam át felette, mert eddig mindig olyan rövidre nyírta az anyja, és csak az utóbbi időben sikerült a kiscsávónak meggyőznie, hogy megnöveszthesse, mint Nathaniel bácsi meg Jean–Claude bácsi meg Micah bácsi. Monica Vespucci, Matthew anyukája egy egész hétre valami üzleti konferenciára utazott, mert menő ügyvéd volt és mellesleg Jean–Claude egyik néhai alkalmazottjának az özvegye. Robert több mint száz éven át volt vámpírként mellette, mármint Jean–Claude mellett, így felelősnek érezte magát a hátrahagyott családjáért. Annál is inkább, mert Monicának senkije sem volt a városban, így Jean– Claude kötelesnek érezte magát, hogy besegítsen a kissráccal. Csak az volt a bibi, hogy Jean–Claude a Vámpírtanács királyaként nappal, amikor mondjuk el 842

kellett menni Matthew–ért az oviba, vagy táncórára vinni, éppen a föld alatt feküdt a koporsójában, ahogy minden vámpír. És amikor az anyának egész napra, vagy akár többre üzleti kiküldetésre kellett utaznia, nem lehetett huszonnégy órán át számítani rá. De persze a csaj majdnem ugyanígy ki lenne segítve, ha az apa élne, hiszen ő is vámpír volt. Azért elég vicces, hogy az ember mi mindenre nem gondol, amikor vámpírral kezd. Micah ült az anyósülésen. Az ő zöld pólója feszes volt, csakhogy ő közel húsz centivel alacsonyabb Nathanielnél, és az izmai se épülnek olyan lendülettel, mint a másik pasimé, így egy bővebb trikó őt csak összenyomná és még törékenyebbnek mutatná. Az arca szív alakú, lágy vonású, és a haj a valamivel az álla alá ér, hogy megmaradjon férfinak, és ne úgy nézzen ki, mint egy szépséges, törékeny nő. A szűk pólóban kirajzolódtak az izmok, melyeket a sok futással és edzéssel szerzett. Ugyanazt nyomta, mint én, súlyzózás és harcművészet – és én is eléggé hasonlóan izmosodtam, mint ő. Csak épp hatékonyabban, bár ezt nyilván nem a fegyveres kiképzésemnek köszönhettem. Egyébként én az átlagnál gyorsabban izmosodtam, ő meg visszafogottabban, szóval simán lehetett közös ruhatárunk. Bár a mai farmersortjába nem férne bele egykönnyen a gömbölyű combom... Nathanielen és rajtam sportrövidgatya volt, a mi vastagabb combunk ebben jobban érezte magát. Étvágygerjesztő, bennünket talán így lehetne egy szóval jellemezni, míg Micah–nak ott van a karcsú jelző. Korábban soha nem jártam még olyan pasival, akivel ugyanazokat a ruhákat hordhattuk. Nekem ez bejött. A hajunk is hasonló hosszú volt, ugyanolyan hullámos, csak épp az övé gesztenyebarna – gyerekkorában még 843

szőke –, az enyém meg fekete. Nathaniel Micah haját is befonta, meg az enyémnek is összefogta a nagyját, hogy az augusztusi melegben ne melegítsen bennünket csak még jobban. Hőség nem volt, de azért még mindig melegebb volt az országos átlagnál. Napszemüveget viseltünk mindketten, de míg az én szemem egyszerű barna volt, épp csak egy árnyalatnyival sötétebb Matthew–énál, addig Micah–é zöld, sárgás karimával a pupilla körül. A hangulatától és a ruhájától függően változott ez a zöld, volt hogy sárgábbnak, volt, hogy zöldebbnek látszott, de mindenképpen macskaszem volt, nem emberi. Vérleopárd ugyanis, és egy nagyon gonosz ember gyakran kényszerítette állati alakjába, annyira gyakran, hogy a szeme már soha többé nem fog visszaváltozni a valaha volt emberi szemévé. Ezért majdnem mindig napszemüvegben volt, hiába, hogy a legtöbb embernek nem esett le, hogy tulajdonképpen macskaszemet lát. A legtöbben csak arra figyeltek fel, hogy milyen szép zöld szem. A legtöbben azt látják, amit az agyuk látni akar. A zsaruk persze néma, a legtöbb ember, ők egytől egyig tisztában vannak vele, hogy mindkét pasim vérleopárd. Még azt is tudják, hogy Micah a Likantrópok és Emberek Közötti Jobb Megértést Előmozdító Koalíció feje, mert elég régóta közszereplő már a kisebbség képviseletében. A likantrópia ugyan betegség, és mégis, alig húsz évvel ezelőttig totálisan törvényes volt bárkit csak úgy lepuffantani, ha ebben a betegségben szenvedett. Némely nyugati államban most is önvédelemnek számít az emberölés, ha az áldozatról a vérvizsgálat bebizonyítja, hogy vérállat volt. Akkor a körülményektől függetlenül már rögtön nem is számít bűncselekménynek a gyilkosság. 844

Már Zerbrowskiék környékén jártunk, egy kertvárosban, ahol alapvetően három háztípus váltakozik más színekben és kiegészítőkkel, de nagyjából mégis hasonlóan. Ilyen az amerikai kisváros, mindenütt jobbára egyforma házakkal. Zerbrowskiék az egyszintes farmház típust választották, téglával burkolva és gondosan nyírt gyeppel, melyet az élénkzöld színéből ítélve még locsoltak is. A ház tövében meghúzódó kis bokrokat is csinosra nyírták, és a bejárati ajtóhoz vezető járda mindkét oldalán virágágyás húzódott ragyogó sárga, fehér és piros virágözönnel. A beálló megtelt, de a ház előtt még csak egy kocsi parkolt, beálltam mögé. Legutóbb az egész utca zsúfolásig volt, de most korán érkeztünk, hogy Nathaniel segíthessen a konyhában a többi feleségnek. A húst persze maga Mr. Zerbrowski fogja grillezni odakinn, meg persze az a kevés másik hím, akiket a grillező közelébe enged. A leosztás nagyon hagyományos, de persze a zsaruk imádják a hagyományos felállásokat. Gondolom, a munkában látott és megtapasztalt sok ocsmányság után jó visszabújni a megszokottba, a normalitásba. Én a természetfeletti részlegen dolgozom, szóval csak azokban a bűnügyekben vagyok érdekelt, ahol valami természetfeletti disznóság is előfordul. Ha épp semmilyen nyomozásra nem rendel ki a szövetségi szolgálat, akkor a civil melómat űzöm, vagyis éjjelente zombit keltek a Halottkeltő Rt.–nél. Az utóbbi időben főleg történésztársaságok megbízásait látom el, azaz előszólítom ezt vagy azt a holtat, és kikérdezem, hogy pontosan hogy és mi történt ebben vagy abban a csatában, meg hasonlók. Ha valakinek, hát nekem végképp bizarr munkáim vannak, szóval úgy lenne indokolt, ha én lennék a 845

legkonzervatívabb az egész bandában, és ez így is volt egészen addig, míg Jean–Claude, St. Louis Város Ura rám nem talált, és én nem kezdtem a vámpírokban lehetséges szeretőt és barátot látni gonosz élőhalott helyett. És most itt állok két élettárssal a két oldalamon és egy gyerekkel pluszban, mindezt karikagyűrű nélkül. Matthew már egy hete lakott nálunk, soha még ilyen hosszasan nem vigyáztunk rá, és teljesen normálisnak vette a helyzetet. Most is azért nem hagytuk otthon egy másik „bácsikájával”, és hoztuk inkább magunkkal, mert Nathaniel rájött, hogy lesz itt egy csomó másik gyerek. És kifejtette, hogy szegény kissrác meglehetősen ritkán van a saját korosztálya körében, hacsak nincs épp az oviban, mert az anyja elfoglalt, aki ráadásul egyedül neveli, és éjt nappallá téve dolgozik. Szóval magunkkal hoztuk, hogy barátkozhasson. Itt aztán mindenféle korú kölyök lesz, akkorák is, mint Matthew, idősebbek is, kisebbek is lesznek szép számmal. A táncpróbákat leszámítva talán nem is járt még ilyen nagy gyerektársaságban. Ez az én szempontomból kissé riasztó gondolat volt, ennyi gyerek meg minden, de Matthew felől nézve határozottan ígéretes. Leállítottam a motort, majd kikapcsoltam a biztonsági övemet. Ez volt a jel, hogy mindenki más is megteheti. Matthew is ki tudta már bontani a biztonsági ülése csatját, mert így kellett hívni, a „gyerekülés”–t kerek perec elutasította. Nathaniel hozta a tortát, mi Micah–val megosztoztunk a számtalan kis majonézes salátán. – És én mit hozzak? – kérdezte az apróság. Micah–val összenéztünk, de persze megint Nathaniel tudta a választ. 846

– Hozd a tálcát, amin a zöldségek és a gyümölcsök vannak – mutatott egy masszív, kerek műanyag tálcára, amelyen rápattintható műanyag fedél alatt, kis rekeszekben pihentek a répa– és zellerhasábok, koktélparadicsomok, szőlőszemek, almagerezdek, dinnyekockák és az édes, színes kaliforniai paprikák. Valahol lennie kellett mártogatós szósznak is, de még nem a tálcán, majd később kerül oda, szóval ez a dolog gyerekbiztosnak, szabályosan elpusztíthatatlannak látszott. Matthew akár kocsikerékként is beguríthatta a házba, akkor se történik vele semmi. Mellesleg hatalmas volt, még ha nem is túl nehéz, az apró gyerekkezeknek mégis küzdenie kellett vele, hogy el is lásson felette, és le se ejtse. Annyira cuki volt így, a komolyan igyekvő kis arcával a nagy halom zöldség felett, a kék pólójában, farmer rövidgatyájában és a pókemberes edzőcipőjében. Innen hátulról nem látszott, de én tudtam, hogy a pókember szeme vörösen villog a csukája orrán. És persze azt is tudtam, hogy nagy hiba lenne most lelkendezni, hogy mennyire helyes kissrác. Nyilvánvaló, hogy kiakadna. Mivel én magam is kiakadtam az ilyenen néha, meg is tudtam érteni. A cuki kissrácról gyorsan elvonta a figyelmemet a mellette haladó Nathaniel, ahogy a hosszú fonatán vörösen villan a nap. Így a napsütésben csak még láthatóbbá vált a hasonlóság, hogy tényleg majdnem tök ugyanaz az árnyalata kettejük hajának. És csak most tűnt fel, hogy a pólójuk is nagyon hasonló. Lehet, hogy nem is véletlenül. Matthew imádta Nathanielt, sokszor igyekezett utánozni, de ezt Nathaniel cseppet sem bánta, mert ő is nagyon élvezte a kölyök társaságát. Mostanában kezdett arra is célozgatni, hogy nekünk is lehetne sajátunk. Azt nem 847

bántam, hogy a srác igyekszik másolni Natty bácsikáját, de hogy Nathaniel meg őt akarja lemásolni, az már zavart. Hogy épp az egyik oldalbordám akarjon ilyen nyomást gyakorolni rám, az kicsit kiakasztott. – Mi ez a homlokráncolás? – kérdezte Micah. – Semmi, csak elgondolkodtam. – Min? De erre most nem volt időnk, mert Katie Zerbrowski az ajtóban várt ránk. Majd később aggódom Nathaniel meg a megerőszakolandó biológiai órám miatt. Katie max. egy–ötven magas lehetett, mellette még Micah meg én is langalétának érezhettük magunkat. Hosszú, hullámos barna haja a derekáig ért, a fősuli óta nem is változtatott rajta. Ezt egyszer Zerbrowski mesélte csillogó szemmel és boldog mosollyal. Közel húsz éve házasok már, és még mindig bolondulnak egymásért. Ez azért reménykeltő volt, hogy hátha létezik az a szerelem, ami nem múlik el. Én Micah–val és Nathaniellel hamarosan elérem a harmadik évfordulónkat, Jean–Claude–dal pedig már hat éve járunk, még ha az első évek elég viharosak voltak is, több se veled, se nélküled időszakkal. Igazából onnantól lett vele is stabilabb a dolog, amikor összejöttem Micah– val és Nathaniellel. Vicces, hogy a megfelelő felállás a többi kapcsolatot is erősítheti, de azért a lelkem egy rejtett zugában még mindig ott élt a para, hogy egyszer az egész darabokra hullik úgyis. De legalább már nem piszkáltam, ami működik, nem igyekeztem eltolni, ahogy régebben szokásom volt. Mindezt a terápiának és a bölcs barátoknak köszönhettem, akik még ma is időben leállítanak, ha a régi

848

destruktív reflexeim előugranak a múlt homályából, és kötözködni kezdek. Katie haját ráf fogta hátra, így a fülében villogó gyémánt fülbevaló is remekül érvényesült. Zerbrowski a legutóbbi évfordulójukra vette neki. Lágy, kék nyári ruhában volt, üdébb és ragyogóbb, mint a virágok a ház előtt. Zerbrowski bukkant fel a háttérből, az idén lerakott vadiúj hajópadlón ballagott felénk. A nappali padlója is villogott, minden tiszta és friss volt. Katie csodásán passzolt ehhez a tágassághoz és világossághoz, Zerbrowskin viszont laza keki térdnadrág lógott és egy agyonmosott, kifakult póló. Hét közben a felesége öltöztette, hogy ne legyen annyira topis, de az egyezségük úgy szólt, hogy hétvégén azt vesz fel, amihez kedve szottyan, olyankor kényelmesben nyomja. Szegény Katie egyébként hét közben is szinte hiába strapálta magát, mert a sok csinos öltöny bevonzotta a foltokat és pacákat, és a frissen vasalt ingek valahogy maguktól gyűrődtek meg két perc alatt a gazdájuk testén. Olyanok voltak, mint Charlie Brown felnőtt verziója és az elérheteden kis vörös leányzó, azzal a kitétellel, hogy a szépséges Katie a drótkeretes szemüveg és a mindig kócos bozont alatt meglátta élete szerelmét. Mondom, miattuk kezdek hinni az igaz szerelem lehetőségében. Automatikusan megcsókolták egymást, és betereltek bennünket a konyhába. – Kell még valamit behozni? – kérdezte Zerbrowski. – Minden itt van – feleltem a fejemet ingatva. Lepakoltunk a makulátlan konyhában, Matthew–nak besegítettem kissé, hogy a zöldséges tálcája elérje a pult magasságát, de már meg is voltunk. 849

– Hú, de guszta minden, Nathaniel – jelentette ki Katie. – Kösz. Hálás vagyok, hogy segíthettem – felelte Nathaniel, és a kezét Matthew kis vállára tette. – Te is segítettél? – mosolygott le Katie a kissrácra. – Natty bácsi megtanít főzni, hogy ha majd nagy leszek, tudjak segíteni a barátnőmnek a konyhában – bólintott Matthew. – Ez tetszik. Talán elmondhatnád a fiamnak, hogy a nők szeretik az olyan pasikat, akik tudnak főzni. – Jó, elmondom neki. – Hát hadd köszönjem meg én is, Nathaniel és Matthew, hogy besegítettek Katie–nek – nevetett nagyot Zerbrowski. – Esetleg te is segíthettél volna, Zerbrowski – mondtam neki. Most Katie nevetett fel, a nevetése is illett hozzá, könnyed volt az is, és helyes, mint ő maga. – Jaj, ne, Anita! Csak egy embert ismerek, akinek még nálad is kevesebb hasznát lehet venni a konyhában, és az a férjem. Ha nem lenne képtelenség, ő még a vizet is elégetné, nekem elhiheted. – De akkor is szeretsz – tolta feljebb a szemüveget az orrnyergén a férje vigyorogva. – Ha nem lennél ekkora katasztrófa a konyhában, talán nem is jöttünk volna össze. – Én nem szoktam főzni, és ennek a randizásban sem vettem hasznát soha. Ti hogy csináltátok? – kérdeztem. Összenéztek, az arcukon ott ragyogott a közös titok varázsa. Zerbrowski biccentett a feleségének. – A fősulin ismertük meg egymást, de ezt gondolom, tudod, Anita – kezdte. Bólintottam, mert Zerbrowski mesélte, hogy le kellett itatnia Katie–t, hogy elmenjen vele 850

randizni, bár gyanús, hogy csak viccelt, ugyanakkor Zerbrowskinál soha nem lehet tudni. – Azt állítja, hogy ő már ismert engem, mert amerikai történelem kurzuson mögöttem ült, és folyton a hajamat bámulta. – Mert annyira szép a hajad – bólintott Zerbrowski, és megkerülte a konyhaszigetet, hogy átkarolja a neje vállát. – Kösz, életem. Én viszont csak a tűzvész éjszakáján ismertem meg. – Milyen tűzvész? – kérdeztem. – Felgyújtotta a kollégiumi szobáját, ahogy levest próbált főzni – helyezkedett el Katie Zerbrowski ölelésében, befészkelte magát a hóna alá, miközben átkarolta a derekát. – Mennyire gyújtotta fel? – vigyorogtam. – Jó, azért a semmiből levest főzni nem olyan egyszerű – szólt közbe Nathaniel. – Én csak egy paradicsomleves–konzervet nyitottam ki, melegíteni kezdtem, aztán arra eszméltem, hogy beindul a tűzjelző, és látni sem lehet a szobában a füsttől. És valami égett is. Egy felügyelőtanár a folyosón üvöltözött, hogy mindenki hagyja el a szobáját. Fogtam a poroltót, és eloltottam, amit csak láttam, de azért még az épületet ki kellett üríteni. A felnőttek mind nevettek, még Zerbrowski is, csak Matthew nem értette, hogy mi olyan vicces. Értetlen arccal nézett fel ránk, de nem is próbáltam elmagyarázni neki. Már rég rájöttem, hogy a viccet nem lehet magyarázni, azt az ember idővel megérti, belenő, mert ha már egy viccet magyarázni kezdünk, akkor elveszítjük a poént. – Haverokkal értünk haza épp egy filmről, moziban voltunk, és persze odasereglettünk, hogy mi történt – 851

mesélt tovább Katie. – Akkor láttam először a majdani férjemet, tiszta korom volt a képe, a haja összevissza állt, és egy poroltóval hadonászott az üvöltöző felügyelőjével. – Szerelem első látásra? – kérdeztem. – Nem – rázta meg a fejét Katie –, de olyan végtelenül nyugodt volt. Mindenki ordított vagy rémült, zavarodott volt körülötte, csak ő nem – nézett fel Zerbrowskira azzal a csakis neki tartogatott ragyogással. – Bátornak hitt – adta meg a magyarázatot a hős. – Az is voltál. És az is vagy. Zerbrowski vállat vont, de azért tetszett neki a dolog. – Másnap a hajamról meg a szemüvegemről felismert a suliban, és odaköszönt. Szinte egész félévben arra gyűjtögettem a bátorságot, hogy megszólítsam, és erre a semmiből odaáll elém, és beszélni kezd. Totál megérte tönkrevágni a kollégiumi konyhát és majdnem kirúgatni magamat. A felesége megcsókolta, majd felénk fordult. – És ti hogy ismerkedtetek meg? Összenéztünk, mert a mi sztorink kicsit se bájos és vicces. Végül Nathaniel összegezte: – Én kórházba kerültem, mert valaki azt próbálta rajtam tesztelni, hogy milyen sérülésekből képes egy vérállat felállni. Anita egy közös barátunkat látogatta meg, a haver bemutatott bennünket egymásnak, ezek után pár éven át próbáltam meggyőzni, hogy feküdjön le velem. Csak bámultam, mert persze, a lényegét tekintve tényleg ez történt, de olyan szinten kifésülte Zerbrowskiék kedvéért, hogy én magam sem ismertem volna rá a saját történetünkre, ha így, ebben a változatban hallom. Az a valaki, aki miatt kórházba került, fizető ügyfele volt, mert 852

akkoriban Nathaniel luxusprostiként szolgálta a speciális igényű közönséget. És úgy próbált elcsábítani, hogy pornófilmeket adott, melyekben ő is játszott. Többször is megfordult már a fejemben, hogy csakis az isteni beavatkozás hozhatott össze bennünket Nathaniellel, mert ha csak az előzményeket vizsgáltam, hát az egész tisztára képtelenség volt. És mégis itt voltunk, együtt voltunk. – És miért nem akartál vele járni? – nézett rám Katie. – Először is, nem rémlik, hogy randira hívott volna. – Mert csak a szeretője akartam lenni, arról álmodni se mertem, hogy együtt is járhatnánk, sőt, hogy a királynőm legyen. Közelebb léptem, és lábujjhegyre tornáztam magam, hogy megcsókoljam. Matthew még mindig Nathaniel kezét szorongatta, Zerbrowski meg a feleségével mosolyogva nézett ránk. A boldog házasságban élők szeretnek más boldog párokat látni. – Jaj, ez milyen édes. A királynőd. Te meg vagy az ő királya? – kérdezte Katie. Nathaniel rám mosolygott. – Nem, a királyunk Micah – felelte, és Micah–ra nézett. Én nem fordultam hozzá hátra, Katie arcát figyeltem. Halványan ugyan, de megrándult. Nem tudja elképzelni, hogy lehetek egyszerre kettőbe szerelmes, és akkor még ott van a két pasi–egy nő felállás is. Zerbrowski arca nem rezzent, csak vigyorgott kedélyesen. Ha voltak is fenntartásai velünk kapcsolatosan, hát én nem érzékeltem soha. Micah is kiszúrta Katie elbizonytalanodását, nem is jött hozzánk közelebb. Ami nagyon nem okés, mert ha a délutánt itt akarjuk tölteni, hát ez így nem fog menni, nem 853

fogunk leplezni semmit, nem lesz bújócska. Kinyújtottam hát a kezemet, és így hozzám, hozzánk lépett. Megcsókoltam, de aztán éreztem, hogy a keze megfeszül a kezemben, ahogy Nathaniel is csókra hajolt. Nem mintha nem lenne szokásuk megcsókolni egymást, de nyilvánosan nem mindig fut ki jól a téma. Még én is rágörcsöltem most kicsit, mert igazából nekem sem volt elképzelésem, hogy Zerbrowski hogy fogadná, hogy mennyire áll biztos lábakon a férfiasságával és Katie is a magáéval. – Olyan helyesek vagytok így, srácok – szólalt meg Zerbrowski. Rámosolyogtam, mert ennyi kedvességre és boldogságra csak mosolyogni lehet. Katie megölelte a féijét, és ő is mosolygott: – Így igaz. Helyesek vagytok. És Micah–val hogy találkoztatok? Elmeséltük az igazság egy szerkesztett változatát, amiből annyi részlet kimaradt, hogy én a szívem szerint már inkább neveztem volna hazugságnak. Ez a sztori már a sajtó miatt rég szalonképessé lett szabva, mert Micah–nak gyakran kellett mindenféle pletykalapoknak is interjút adni a Koalíció miatt, és persze a magántermészetű kérdések is mindig előkerülnek. – Azért utaztam ide, hogy találjak végre egy helyet, ahol megértő fülekre talál a tervem a Koalícióval kapcsolatosan. Amikor az itteni vérleopárdokkal találkoztam, Anita is ott volt, és hát nekem szerelem volt az első látásra. – De engem még meg kellett győzni, hogy nem rossz ötlet újabb személlyel bővítenem az életemet – szorítottam meg a kezét.

854

– Mivel még soha ennyire boldognak nem láttalak, jó ötlet volt – bólintott Zerbrowski. Erre én is biccentettem, és megcsókoltam Micah–t. – Szóval akkor egyszerre ismerted meg Nathanielt és Micah–t is? – kérdezte Katie. – Igazából én hamarabb megismertem Nathanielt – mondta Micah. – És az is első látásra szerelem volt? – Nem – rázta meg a fejét Micah. – Korábban nem jártam pasikkal, szóval nem is néztem rá úgy. – Akkor ő neked az első... pasid? Micah bólintott, és Nathanielre mosolygott azzal a pillantásával, ami csakis Nathanielnek dukál, és amitől mindig összecsókolóznak. Ahogy most is. – Tényleg imádnivalók vagytok így együtt, de a nyilvános érzelemnyilvánítással legyetek óvatosak a többiek, főleg a férfiak előtt. Bár azért akadnak az asszonyok között is, akik... – Katie... – vonta össze a szemöldökét Zerbrowski. – Bocs, de sajnos ez van. Te is tudod, és Anita is, hogy mi történne, ha ezt az udvaron csinálnák mindenki szeme láttára. – De ez nem nyilvános. Barátok között vagyunk – tiltakozott Zerbrowski. Legszívesebben a nyakába borultam volna ezért, de éppen a feleségét ölelte, és egyébként sem engedtem volna el éppen most a pasijaimat. – Nem, igaza van, Mrs. Zerbrowski, a Biblia–övezetben élünk. Tisztában vagyunk vele, hogy nyilvánosan nem engedhetünk meg magunknak bármit – szólalt meg Micah. A hangja közömbösen csengett, tényszerűen mondta, ha 855

meg is bántódott, sem a hangján, sem az arcán nem lehetett észlelni. Jól tudta leplezni az érzelmeit, ha a szükség úgy hozta. Ebben mind a ketten jók voltunk – A saját konyhánkban állunk, barátok közt vagytok, előttünk nem kell lepleznetek semmit – jelentette ki Zerbrowski határozottan. Micah Nathanielre pillantott, de a karját nem ő, hanem Nathaniel fonta az ő derekára, és Micah csak ezután bújt hozzá, miközben a másik karjával engem ölelt. Nathaniel Matthew kezét fogta, így álltunk egy udvariasan családias ölelésben. – Jaj, nehogy Mrs. Zerbrowskinak szólíts, Micah. Az a munkanevem. Meg az anyósom. Hívjál Katie–nek. És az én okos férjemnek igaza van, ez itt a saját házunk, és barátok közt semmi ilyesmi nem számít. – De nem csak barátaink vannak a mai vendégek közt – vetettem fel. – Akkor Natty bácsi a herceg? – szólalt meg hirtelen Matthew, mert eddig ezen agyalt, mert ezt érezte igazán fontosnak. – Milyen herceg? – A te herceged. Mert ha te vagy a királynő, Micah a király, akkor Natty a herceg, nem? – No, igen, eredetileg Anita volt a herceg a fehér lovon, de amikor előléptették királynőnek, akkor én kaptam meg a címet – bólintott Nathaniel. – Ezt nem értem – nézett rá a kisfiú zavartan. – Nem baj, Matthew. A lényeg, hogy Nathaniel az én hercegem. A válasz kielégítő lehetett, mert ejtette a témát. Matthew–val gyakorolhattam, hogy a dolgokat nem kell 856

túlkombinálni, hogy elég éppen annyi magyarázatot adni, amiből a lényeg világos, a részletekre meg legyinteni kell. Gyerekekkel társalogni olyan, mint a bíróságon tanúskodni, mindig csak arra kell válaszolni, amit kérdeznek, nem kell semmibe se belemenni, nem kell extra infokkal terhelni senkit. – A többi vendég előtt nem csókoljuk meg egymást Nathaniellel – sommázta a másik témát Micah. – Ó – sóhajtott fel Nathaniel, és tréfás duzzogással biggyesztette le a száját. – Miért, mi azzal a baj, ha csókolóztok? – kérdezte Matthew. – Nincs vele semmi baj – mosolygott rá Micah. – Akkor nem értem. – És sajnos nem fogjuk tudni megmagyarázni se – mondtam. Szerettem volna, ha jogosan kiakadhatok Katie–re. De sajnos én is tudtam, hogy nem egy olyan zsaru lesz a mai vendégek közt, aki nem fogadná éppen jól, ha a pasijaim csókolózni kezdenének. Katie–nek igaza volt, de akkor is utáltam, hogy mások komplexusai és hülyeségei miatt az én pasijaimnak kell „viselkedni”. Különben belemásznak a képükbe, vagy akár még meg is ütik őket. – Pár dolgot még meg kell csinálni a kajával – közölte sietve Nathaniel –, addig Matthew–val akár ki is mehetnétek. – Remek ötlet – mosolygott Katie szélesen a hercegemre. – Ráadásul Zerbrowski is szeretne már eldicsekedni az új grillezőjével. – Tényleg, ő süti a húst, és még soha nem gyújtott fel semmit – jegyeztem meg. 857

– A húsgrillezés az egyetlen, amit poroltó nélkül is meg tud oldani. Csak a sütő és a tűzhely közelébe nem szabad engedni. – Miért? Zöldséget is tudok grillezni. – Ez tény – csókolta meg mosolyogva a felesége. Nathaniel nekem és Micah–nak adott búcsúcsókot, csak röviden. Alapesetben Micah–t hosszasabban is megcsókolta volna most, mert egy ideig nem nagyon érhetnek egymáshoz, de Matthew jelenlétében újabban kicsit tartóztattuk magunkat, és a nagy nyelveseket hanyagoltuk. Nemcsak Nathaniel és Micah, de velem is, sőt, mindenki, aki csak csókolózni akart a kisfiú előtt. Hogy miért? Mert a kissrác gyorsan és szívesen tanult, és egyszer az óvó néni kis beírással küldte haza. Akkor kénytelenek voltunk elmagyarázni neki, hogy van olyan csókolózás, amit csak a felnőttek csinálnak, és ahhoz még fel kell nőnie. El is fogadta a magyarázatot, és a csókolózást felvette a kocsivezetés, alkoholivás és súlyemelés listájára. Úgy tűnt, tökéletesen logikus, hogy akkor van még egy dolog, amit addig nem csinál, amíg meg nem nő. Matthew búcsúzóul még megölelte Nathanielt, aztán megfogta a kezemet és Micah–ét, így indultunk Zerbrowski után ki a kertbe. Nagyon igyekezett kifelé, ahol végre más gyerekekkel játszhat. Bár én is ilyen lelkes tudtam volna lenni! Micah–ra pillantottam, mind a ketten napszemüvegben voltunk, de azért találkozott a tekintetünk. Nem is terveztem levenni a szemüveget, mert ha valahonnan, hát a pillantásomból biztosan kiderül, ha valami bánt. Tisztában voltunk vele, hogy ez a vendégség választóvíz lesz, a nagy teszt, és hogy igen derék 858

próbálkozás ez Zerbrowskitól meg Katie–től. De hogy ő már most meginog, az nem esett jól. Egyébként tanárnőként dolgozott, és lehet, hogy tényleg csak a józan óvatosság mondatta vele, amit mondott, és mi nem látjuk elég higgadtan ezt az egészet. Ha az ember nagyon másképpen él, mint mások, akkor sok fájdalom éri emiatt. Ez vajon igazságos? Nem, de ez van. Haza szerettem volna menni. Zerbrowski a hátsó ajtón a teraszra vitt bennünket, ahol már ott voltak a többiek, akik szintén jó korán érkeztek. Az udvaron már vagy féltucatnyi gyerek játszott. Matthew nagy izgalmában egy helyben ugrált, szóval a hazamenetel szóba sem jöhet, mert az hatalmas csalódás lenne a gyereknek, és akkor Nathanielről nem is szóltam, aki végre a konyhában sürgölődhetett a többi feleséggel. A nagy és a kissrácunk kedvéért kénytelenek leszünk mosolyt erőltetni az arcunkra, és megpróbálni élvezni az életet, még ha belepusztulunk is. Jó, arra talán nem kerül sor, bár a jelenlegi lelkiállapotom tekintetében némi vérengzést nem is vennék olyan nagyon rossz néven. Matthew elkéredzkedett, és már futott is játszani. Úgy csatlakozott be a rohangászásba, mint aki mindig is ismerte a többieket, és úgy is fogadták. Kicsit arra számítottam, hogy majd zavarban lesz, félénken közelít, de semmi. Zerbrowski felnyitotta a grillezőt, és nagy ékesszólón magyarázni kezdett, mi meg Micah–val úgy tettünk, mintha elragadna bennünket a téma. Vagyis én úgy tettem, Micah–t lehet, hogy tényleg érdekelte, mert ő is szívesen grillezne, ha lenne min. Nem tudom. A kollégák köszöngettek, érdeklődtek afelől, hogy vagyok, aztán szépen körbevettek bennünket, és sorban 859

bemutatták a feleségüket. Eddig én voltam az egyetlen nő a társaságban, mármint szakmabeli. Én is bemutattam Micah–t mint a barátomat, és kicsit kényelmetlenül éreztem magam, hogy Nathanielt nem hoztam szóba. Nem egy megjegyzés futott be, hogy „A férjem, a pasim, a párom, Dán, Saul stb. nem is mondta, hogy van egy kissrácotok.” Közel fél óránkba telt, míg tisztáztuk, hogy nem a kisfiúnk, csak gyakran van nálunk. Onnantól fogva, hogy elhangzott, hogy a nagynénje és a bácsikája vagyunk, könnyebben felfogták. De eredetileg nagyon nem akartam, hogy Matthew a nénikéjének és a bácsikájának tartson bennünket, aztán annyira szeretett bennünket mégis így nevezni, hogy feladtam az állásaimat. Végül is az ilyen helyzetekben is jól jött magyarázatképpen. Jóval hamarabb eluntam a témát, mint a többi nő, mert általában ők kérdezősködtek, nem a férjek. Jó, hát férfiból vannak és zsaruból, és az ilyen hamar megtanulja, hogy nem szabad sokat kérdezni, pláne személyes témákban nem. Mint mindig, most is Micah találta meg a tökéletes választ. – Az anyja üzleti úton van, és mi vagyunk az egyetlen rokonai a városban. Aztán szóba jött mindenféle más is. Soha még ennyi feleséggel nem találkoztam, és nyilván abból, hogy én nő vagyok, arra a következtetésre jutottak, hogy én leszek a nagy fecsegő, de mellényúltak. Mindkét pasim, akik ma elkísértek, sokkal könnyebben ismerkedtek nálam. Micah meg is tett mindent, hogy magára terelje a beszélgetést, de a nők agyáig valahogy nem akart eljutni, hogy én vagyok a „férj”, és hogy a feleségünk odabenn van a konyhában Katie–vel. Jó, ezt a részt nem is próbáltuk előhozni... 860

Mire végre magunkra maradhattunk néhány percre, már idegroncs voltam. Szabályosan Micah volt az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhattam, különben elnyel a társasági élet, mint egy hajótöröttet a tenger. El is felejtettem, hogy mennyire rühellem az ilyen összeröffenéseket, ahol ennyi kolléga, munkahelyi ismerős, vagyis egymásnak szinte idegen ember gyűlik össze. Attól jobb lett egy kicsit, hogy Micah–t érezhettem, de most nagyon erős volt ez az inger, mert már évek óta nem jártam ekkora társaságban, amely nem valami vámpír– és vérállatesemény volt, ahol sokkal több szeretőm volt mellettem, és egyébként is ismerhettem a többieket is. És az nem is ilyen jellegű ismerkedés volt. Csak most jöttem rá, mennyire sokat számít az érintés, hogy hozzásimulhatok a szeretőimhez, hogy besegítenek a társalgásba, vagy hogy mindig akad valaki, aki legalább annyira utálja az egészet, mint én, és együtt behúzódhatunk egy sarokba utálkozni. Micah sokkal jobb volt ebben nálam, de most szorosan ölelt, és a hátamat simogatta. – Jól vagy? – kérdezte halkan. – El is felejtettem, mennyire pocsék vagyok ebben a műfajban. – Ha a sajátjaink között vagyunk, akkor jól érzed magad – suttogta a nyakamba. – Jó, itt is vannak barátok, de azért még nem a sajátjaink – súgtam. – Ez Matthew hangja – húzta ki magát egyszer csak Micah. – Mi a baj? – Dühös. Kiabál.

861

Nem is kérdeztem, hogy a nagy zajban hogyan hallotta meg. A likantrópia egyik nagy erénye a kitűnő hallás, és a macskafélék füle a magasabb fertályban, ha lehet, még érzékenyebb. A kisgyerekek visítása pedig ebben a régióban mozog. Elindultunk le a teraszról az udvarra, arrafelé, ahol a gyerekek játszanak, de Zerbrowski utánam szólt. – Volna egy perced? – Mindjárt, csak ránézünk Matthew–ra. – Elintézem egyedül – intett Micah –, te csak menj zsarusat játszani! – Nem gond? – Nem hát – lépett vissza mellém, hogy megcsókoljon. És már el is vegyült a tömegben, én meg néztem utána buta vigyorral a képemen. – Föld hívja Anitát – hallottam Zerbrowski hangját. – Bocs. Na, mi az ábra? Vigyorogva ingatta a fejét. – Mi van? – Csak olyan jók vagytok együtt. – Kösz. – De valamit mutatnom kell a konyhában – komorult el. – Nathaniel rendben van? – Nagyon is rendben. Legalábbis a legtöbb asszony szerint nagyon rendben – nyújtotta el a szót. – Ezt hogy érted? – kérdeztem. – Nem tűnt fel, hogy felszívódtak az asszonyok? Körülnéztem, és tényleg, szinte csak pasik voltak mindenfelé, legalábbis idekinn. – Ja, hát gondolom bementek, hogy ne fegyverekről, sportról és nyomozásokról kelljen beszélgetniük. Nem úgy 862

szokott lenni, hogy a végén a zsaruk és a nem zsaruk két csoportra oszlanak? – Ilyen korán még soha. Gyere, jobb, ha a saját szemeddel látod – intett, és én mentem utána, bár gőzöm se volt, mit kéne annyira megnéznem. A teraszról az ember az étkezőbe jutott, ahol már megterítve állt a nagy asztal, szinte összerogyott a rengeteg étel alatt. Az azonban világos volt, hogy a nők, akik ki–bejártak a konyhából, nem segíthettek mind a főzésben és készülődésben, mert nem is lett volna odabenn ennyi hely. Az ilyesmi általában úgy működik, hogy az emberek benéznek, ahol a munka folyik, megkérdik, segíthetnek–e, és ha a válasz nem, akkor kimennek, hogy társalogjanak, igyanak egyet. – Köszönjük a készséges ajánlatokat, hölgyek, de Nathaniellel remekül elboldogulunk – hallottam Katie meglepően éles hangját. Három nő már fordult is ki a konyhából nagy nevetgélve. – Pedig Nathanielnek igazán szívesen segítenék – jegyezte meg pajzánul az egyik, egy magas barna. – Ha nem lennék férjnél, én is állnék a rendelkezésére – nevetgélt vele idegesen egy alacsonyabb barna. – Én is férjnél vagyok, de vakságot nem fogadtam – toldotta meg a harmadik, egy szőke. – Sose csalnád megTomot – csapkodta meg játékosan a karját az alacsony. – Vele talán mégis – búgta a szöszi. A magasabbik barna most észrevett bennünket, és figyelmeztetőn érintette meg a másik kettő karját. Kissé 863

meghökkenten pillantgattak ránk, mint akik azon agyainak, hogy vajon hallottuk–e, amit beszéltek. – Hahó, hölgyeim – üdvözölte őket könnyedén Zerbrowski –, csak ránézek Katie–re, Anita meg Nathanielre: hogy halad életünk értelme az étellel. És így nagy ügyesen közölte is velük, hogy Nathaniel ugyanaz nekem, mint neki a felesége. És meg is értette mindenki egyből, mert hirtelen nagyon kínosan kezdték érezni magukat. A szőke úgy döntött, hogy ő nem jön zavarba, hanem tiszta vizet önt a pohárba. – Nathaniel hozzád tartozik? – kérdezte. – Ez olyan, mintha a kutyám lenne, de ha úgy érted, hogy az én pasim–e, hát igen, hozzám tartozik. – Micsoda mázlista vagy. – Ja, hát az vagyok. Szerencsés lány – mondtam, és minden erőfeszítésemmel igyekeztem nem ellenségesen végigmérni, mert kezdett az agyamra menni. – Úgy bizony – bólintott a kisebbik barna, karon fogta a szőkét, és húzta magával. – Ne bámuld már úgy! – hajolt a fülemhez Zerbrowski. – Ne szívd mellre! – Csak irritál ez a tempó – fordultam előre, hogy ne nézzem már annyira a nőket. – Nathaniel nagyon jóképű, Anita. – Akkor is irritál. – Féltékeny vagy? – Nem úgy, ahogy érted. – Csak egyféleképpen lehet az ember féltékeny. – Nem úgy vagyok féltékeny, hogy ezeket a nőket konkurenciának látom, vagy elbizonytalanítanak – ráztam

864

meg a fejemet. – Tudom, mit jelentek Nathanielnek, hogy mit ad nekünk a kapcsolatunk. – Akkor? – Ha idegen pasik így beszéltek volna Katie–ről a jelenlétedben, ahogy ezek itt az előbb Nathanielről, te hogy éreznéd magad? Megtorpant, és egy pillanatig maga elé meredt. Különös pillantás játszott az arcán. – Berágnék – rázta végül meg a fejét. – Talán elütném valami viccel, de attól még kiakadnék. – Na, látod. – De te már megszokhattad a Bűnös Vagyak miatt. Elvégre ott táncol. – Táncol, meg még annál sokkal rosszabb is, de az a munkája. Ott az a dolga, hogy dögös legyen, és hogy beindítsa a nőket, de itt most nem dolgozik. – Nem lehet, hogy flörtölt velük? – Először is, éppen főz. És ő arra pont annyira koncentrál, mint én, amikor lőgyakorlaton vagyok. Másodszor pedig épp be szeretne illeszkedni a többi feleség közé – tettem az ujjaimmal idézőjelbe a szót. – Ha flörtölni kezd, soha többet nem kap meghívást egy családbarát összejövetelre sem. – Katie behívott, hogy hátha a jelenlétemben kínosnak érzik, hogy egy másik férjjel cicáznak. – És segített? – A legtöbben eloldalogtak. – Akkor miért hívtál be? – Mert Katie megkért. Azt hiszem, úgy érzi, Nathaniel támogatásra szorul.

865

Még így is nagyon sok nő volt a konyhában. Általában a hasonló bulikon, így szokott ez lenni, elunják a kinti fiús témákat, de most valahogy más volt idebenn az energia. Katie és Nathaniel lázasan tevékenykedett, de az öt másik nő csak útban volt. – Arrébb mennél kicsit, Elise, valamit ki kell vennem abból a szekrényből – szólt rá épp az egyikre Katie. Elise magas nő volt, a haja mákosra őszült, de a sminkje makulátlan, és a csontozata isteni, hogy még nyolcvanévesen is gyönyörű lesz. De még közel se volt nyolcvan, max. negyvenes, legföljebb jól konzervált ötvenes lehetett. Kicsit odébb húzódott, de nem különösebben, mert másik két nő is támasztotta a pultot, sok helye nem volt, ha látni akarta az éppen mosogató Nathanielt. Katie főzés közben szeretett folyamatosan rendet tartani, Nathaniel láthatóan ebbe is besegített. Tekintetem Elise csoportjáról a másik kettőre tévedt, akik az ajtó mellett ácsorogtak. Mit művelhetett Nathaniel, hogy így viselkednek? Jó, persze, tényleg isteni pasi, de azért ez túlzás. Most megpillantott, és a megkönnyebbülése tapintható volt, legalábbis nekem. Történt valami. Hogy mi, azt egyelőre nem tudtam, de történt. Odamentem hozzá, és azonnal hozzám simult, úgy kapaszkodott belém, mint én az előbb Micah–ba odakinn. De ez nem stimmelt, mert Nathaniel mindkettőnknél jobban kedvelte az ilyen eseményeket, lubickolt bennük. Kicsit elhúzódott, hogy meg tudjon csókolni. Alapos, de azért szűzies csókra számítottam ilyen közönség előtt. Hát tévedtem. Hosszasan és szenvedélyesen csókolt, ujjai a hátamat gyúrták, ahogy a macska dagasztja a párnáját, mielőtt 866

belemélyeszti a karmait. Micah karma ennyitől is előugorhatott volna, de Nathanielnek ehhez alakot kell váltania, vagyis kontrollt veszíteni, és ő ennél sokkal jobb. Ha ennyire macskásan viselkedik, akkor ideges lehet, a csók is erre utal, meg talán arra, hogy mindenki lássa, hogy hozzám tartozik, le lehet szállni róla. Eleinte kissé mereven fogadtam a nagy hevességet, elvégre itt vannak a kollégák, vagy legalábbis a feleségük, de éreztem, mennyire szüksége van most erre, ezért igyekeztem ellazulni. Később úgyis megmagyarázza, és látni fogom, hogy jó oka volt így viselkedni. Ebben biztos lehettem, mert ismerem és szeretem őt, soha ilyet nem csinálna jó ok nélkül. – Hiányoztál – bontakozott ki végül, a tekintete bizonytalan volt. – Feltűnt – mosolyogtam rá. Bármi volt is a mosolyomban vagy a szememben, a bizonytalanság tovaszállt belőle, boldog melegség áradt a helyébe, az a pillantás, amivel az ember a szerelmére néz, mintha az élet súlya hirtelen semmivé válna, mert meglátjuk őt. – Bár az én férjem fogadna így, amikor hazaér – sóhajtott fel egy kétcopfos barna pólóban és sortban. Ahogy felnéztem, sok elismerő pillantást láttam, és a szoba energiája is megszelídült. Az előbb szinte ragadozó légkör uralkodott, mint amilyen néha a Bűnös Vágyakban támad. A vetkőzős bárokban a nők szexuálisan agresszívebbek, mint a pasik, szinte dühödtek. Leesett, hogy biztos néhányan felismerték Nathanielt a klubból. És a legtöbb embernek nehéz emberi lényként kezelnie, ha már egyszer a színpadon vetkőzni látta. És nyilván, aki 867

vagy akik felismerték, gyorsan elpletykálták a többieknek, és persze mindenki meg akarta nézni magának. Fordított helyzetben, ha egy táncoslányt ismernek fel a pasik hasonló társaságban, nem lett volna ekkora esemény, sokkal diszkrétebben csinálják, mert ha egy csomó pasi bámul meg így egy nőt, az elég hamar gáz, de a nők nem gondolták, hogy valami állatiasat csinálnak. Fel sem merült bennük, hogy Nathaniel éppannyira kínosan érezheti magát, mint egy lány, hasonló helyzetben. Elvégre pasi, és a pasik szeretik, ha a nők figyelnek rájuk, vagy legalábbis ez az általános vélekedés. Igazából a pasik is ugyanúgy zavarba jöhetnek a figyelemtől, mint a nők, csak ők nem ismerhetik ezt be. – Ő a te... – hagyta nyitva kérdőn a mondatot az elegáns Elise, hogy fejezzem be, ahogy nekem tetszik. – A pasim. Három éve élünk együtt – pontosítottam, hogy mindenki felfogja, nem csak forró szexről és lélegzetelállító csókokról szóló románcról van szó. Minél régebb óta tart egy kapcsolat, mások általában annál komolyabban veszik. – Lenyűgöző egy ilyen üdvözlőcsók három év után – jegyezte meg alig tetten érhető megvetéssel. – Te mióta vagy a férjeddel? – Öt éve. – Gratulálok – bólintottam, bár azt nem nagyon értettem, hogyhogy csak öt. Negyvennél idősebb volt már, sőt, a haja alapján ötvennél is, de vannak korán őszülő típusok, és az arca alapján nem lehetett még ötven. – Kösz, Anita – mosolygott halványan. – Anita Blake, ugye? – Ja. 868

– Örülök, hogy végre megismerhetlek, ha már annyit hallottam rólad. – Remélem, csupa jót – mosolyogtam, mert szinte biztos lehettem benne, hogy inkább csupa rosszat. A rosszlány hírem, meg hogy előbb lövök és csak utána kérdezek, kivetett a legtöbb kolléga szívéből, hogy finoman fogalmazzak. – Mi mást? – kérdezte. – Kész a kaja – jelentette be Katie túlzott élénkséggel. – Asztalhoz. – Hát akkor én rohanok – siklott ki karcsún és elegánsan a nő, nyomában a többi néggyel. – Mi volt ez az egész? – kérdeztem. – Szörnyű volt – sóhajtott Katie, és odabújt Zerbrowskihoz. – Annyira alpáriak voltak. – Hogy érted? – Volt, aki csak bekukkantott, hogy megnézze Nathanielt, de mások... ha rám néznének így férfiak, végtelenül mocskosnak érezném magam. – Hamarabb szólnod kellett volna – simogatta meg a haját Zerbrowski. – Hamarabb be kellett volna hívni Anitát, hogy megcsókolja. – Gyakran vagy ilyen hatással a nőkre? – kérdezte Zerbrowski Nathanielt. – Nathaniel tökéletes úriember volt – nézett fel rá Katie. – Nem csinált az égvilágon semmit. – Dehogynem, Katie. Csak nem itt és most – jegyezte meg Nathaniel. A házaspár egyszerre nézett rá. – Mire gondolsz? – néztem fel én is az arcába. 869

– Láttak vetkőzni. És a legtöbben nem tudják kezelni, ha valakit korábban vetkőzni láttak. Mármint a színpadon. – Attól még nem lett volna szabad ennyire gorombának lenniük veled egy bulin – tiltakozott Katie. Nathaniel érezhetően kényelmetlenül fészkelődött a karomban. Vagyis valami többről volt szó. – Mi az, Nathaniel? – Az egyik asszony lánybúcsúján is felléptem – mondta nagyon diszkréten. Ő a maga részéről megtartja az ügyfelei felé a diszkréciót, még ha az ügyfelek nem is ilyen tapintatosak vele. – És mit számít az? Neked az a munkád, és ez itt a mi házunk. Tiszteletlenség velünk és veled szemben is. Nathaniel néma esdekléssel nézett le rám. – Jól fizető munka volt, igaz? – Igen. – És meg is dolgoztál a pénzedért. Nathaniel bólintott. – Ezt nem értem – mondta Katie. – Te jártál már olyan legénybúcsún, ahol volt vetkőzős lány? – néztem Zerbrowskira. – Meglehet. – Ugyan már, mindig elmeséled – vonta össze a szemöldökét Katie. – Ne húzd épp most Anitát. – Jó, oké. Persze hogy jártam – somolygott Zerbrowski. – Ha a csaj táncol neked, és később az egyik kollégád csajaként látod viszont, hogy reagálnál? – Őszintén? – Nem lenne baj. – Hát eltűnődnék, hogy vajon a kolléga tudja–e, hogy vetkőzött a csaj. 870

– Vannak zsaruk, akik szeretnek vetkőzős csajokkal járni. – Csakhogy általában nem hozzák el családbarát bulikra. – Járhat az ember vetkőző táncosokkal, de haza nem viszi őket, a családnak nem mutatja be – mondta szomorúan Nathaniel. – Nekem te vagy a családom – öleltem meg. Rám villantotta csodás mosolyát, az igazit, nem azt, amit az ügyfeleknek tartogat. Ha rájuk is így tudna nézni, még annál is több száz dolcsis borravalót zsebelne be, mint így. – Nem úgy értettem, Nathaniel. Tudom, hogy te Anita családja vagy – sietett megnyugtatni Zerbrowski. – Kösz – dobta meg őt is mosollyal Nathaniel. És akkor Katie arcán valami nagyon különös kifejezés jelent meg, még el is sápadt. – Mi a baj? – nézett le rá a férje. – Ezer éve próbáltak mesélni egy lánybúcsúról, amin több feleség is ott volt. Amikor Rosetti nősült. Hallottam ezt–azt, de végül beléjük fojtottam a szót, nem akartam hallani a részleteket – mondta lassan, és Nathanielt nézte közben. Nathaniel mozduladanul állt. Felnéztem az arcába, meg se rezzent, mint aki a legrosszabbra számít. – Rólad beszéltek? – kérdezte végül Katie. – Talán – felelte nagyon halkan. – De azt mondták, hogy... – pislogott Katie, barna szeme tágra nyílt, és mélységesen elpirult. Végül Zerbrowski mellébe temette az arcát. – Bármit mondtak is, senkivel sem feküdtem le.

871

Katie felnézett a férje mellkasáról, annyira zavart volt a pillantása, hogy nyilvánvaló volt: épp az ellenkezőjét hallotta. – A pletyka gyakran túlnövi az igazságot. De még ha azt is állították, szex nem volt. És most itt vagyok teljes embernagyságomban, és a nők, akik akkor hallották a sztorit, mind azon kattognak, hogy tényleg megtörtént–e. Néhányan annyira részegek voltak, hogy bármit elhisznek arról az estéről, és aki a nagy hazugságot kitalálta, most persze be van ijedve, hogy itt vagyok. – Bocsássatok meg egy pillanatra – húzta ki magát Katie. – Fejezzétek be az asztalt, kérlek, és figyeljetek a tésztára a sütőben! Össze kell szednem magam – és már ki is ment a konyhából, Zerbrowski pedig elképedten követte. – Ha azt mondod, hogy nem volt szex, elhiszem – néztem bele Nathaniel szemébe –, de mégis mit műveltél, hogy még mindig ilyen nagy a szenzáció? – Semmi törvénytelent. – Azt tudom, butuskám. – Semmiképp nem tartasz kevesebbre, igaz? – mosolyodott el. – Ugyan miért tenném? – Nem zavar, hogy legalább öt nő látott már itt meztelenül? Arra gondoltam, hogy mivel pornófilmeket is csinált, mielőtt megismertem, hát ötnél valószínűleg többen is láttak már belőle többet is, de persze ezt nem mondtam ki hangosan. Ha most ezzel előhozakodnék, veszekedés lenne belőle, vagy épp megbántódna még ennél is jobban, azt pedig semmiképpen nem szeretném. – A klubban nem veszed le a tangát. 872

– De van az az összeg, amiért magánrendezvényeken igen. Ezt nem tudtam, de koncentráltam, hogy egyetlen rezdüléssel se áruljam el magam. És akkor eszembe jutott még valami: – És a különtáncokat azelőtt vagy azután csinálod, hogy leveszed a tangát? – A legtöbbet előtte, de a menyasszony kapott utána is. – Trükkös lehetett. – A ruhátlan privát táncok mindig trükkösek. – Nyilván. – Zavar? – Nem igazán – feleltem, mert mi egyebet felelhettem volna, még ha nem is voltam benne ezer százalékig biztos. – Ez nem túlságosan meggyőző. – Jó. Mikor is volt ez a buli? – Egy éve, kicsit talán régebben – mondta nagyon óvatosan, és az arcomat leste, hogy kiakadok–e. Néha szokott így figyelni bennünket Micah–val, várja, hogy vajon haragszunk–e rá. Gyerekkorában bántalmazták, hétéves volt, amikor végül megszökött otthonról, miután végignézte, ahogy a bátyját agyonveri az apjuk. Egyszer megkérdezte, hogy a gyilkosság elévül–e, és én elmondtam neki, hogy nem, a gyilkosságért bárkit és bármikor elítélnek, nem úgy, mint gyermekbántalmazásért vagy nemi erőszakért, melyeket bizonyos időn belül be kell jelenteni, ha az ember eljárást akar. Nathaniel akkor csak biccentett, én meg nem kérdezősködtem, nem erőszakoskodtam. A terapeutája szerint Nathaniel a gyerekkori emlékei nagy részét blokkolta, hogy túlélhessen. Még amire emlékezett is, annyira borzalmas 873

volt, hogy egészen kétségbe ejtett. Milyen förtelmek lehetnek azok, amikre nem tud emlékezni? Amikor hétévesen az utcára került, egy férfi talált rá, aki a kisfiúkat szerette. Enni adott neki, felruházta, gondoskodott róla, és valamivel tízéves kora előtt prostituálta. Azt mondani, hogy Nathanielnek nehéz gyerekkora volt, kábé olyan, mint azt állítani, hogy a második világháború kisebb határviszály lett volna. A Bűnös Vágyak fő attrakciójának lenni olyan társadalmi emelkedés neki, hogy tiszta abszurd azon vitázni, hogy néha letolja a gatyáját. Hacsak kicsit másképpen fordul az élet, és a helyi vérleopárdok nem akadnak rá, valószínűleg túladagolásban meghal tizenhét éves kora előtt. De a vérleopárdok ragaszkodtak hozzá, hogy tiszta legyen, ha azt akarja, hogy vérleopárddá tegyék. Boldog voltam, hogy megérte, hogy találkozzunk, és hogy így velünk élhet, az életem része lehet. – Vagyis már együtt éltünk. – Igen – felelte nagyon óvatosan. – Jól van – bólintottam. – Mármint persze, fura, hogy itt van az a menyasszony meg a sok barátnője, de nem gáz. Ez a munkád. Te is jól viseled, hogy engem lelőnek, megszúrnak a saját munkámban, szóval az a legkevesebb, hogy én is elfogadom a te melódat. – Tényleg nem haragszol? Megnyaltam a számat, nehéz volt ezt megfogalmazni. – Nem haragszom. Csak furcsa, és gőzöm sincs, hogy viselkedjem ezekkel a nőkkel. – Tényleg furcsa, és én sem tudom, hogy viselkedjem. – Jó – mosolyogtam rá –, akkor majd együtt kisütjük, hogy legyen. De gyere, mondjuk el Micah–nak! Nathaniel mosolyogva magához szorított. 874

– Előbb segíts befejezni a tálalást. Én csekkolom a zitit a sütőben. – Sült ziti már megint. Miért nincs olyan buli St. Louisban, ahol nincs ziti vagy legalább mostaccioli? – sóhajtottam. – Passz – vigyorgott –, de ezt itt így el fogom égetni. Már fordult is a tűzhely felé, én meg nyúltam egy tálért a pulton. Szerencsére idejében észbe kaptam, megéreztem, hogy ez forró lesz, és két konyharuhával fogtam meg. Ahogy bevittem az asztalra a tál sült babot, konstatáltam, hogy ideje visszatérni a valóságba, ahol bizony vannak túl forró edények, és nem árt az óvatosság. De aztán megint elkalandoztak a gondolataim, mert itt a sok nő, akik mind látták a szerelmemet pucéran. Mit is gondolok erről? Hogy is viselem? De már a kérdést is rosszul teszem fel, mert az alakváltóknál a meztelenség természetes dolog, nem tulajdonítanak nagy jelentőséget annak, ha bárkit is pucéran látnak, vagy bárki is pucéran látja őket. Így aztán általában jóval többen látják őket ruhátlanul, mint egy átlagembert. Akkor nekifutok még egyszer: mit érzek azzal kapcsolatban, hogy legalább egy csaj van a társaságban, akinek a szerelmem meztelenül táncolt? De még ez sem a lényeget ragadja meg, hiszen amikor Nathanielt megismertem, rég több ezer mérföldre járt a valaha volt szüzességétől. A pokolba is, amikor megismertem, épp menő ringyó volt, ami persze már jócskán nem ugyanaz, mint az utca, ahol kezdte, és ahonnan valami jószemű vállalkozó kiemelte, hogy luxusprostit csináljon belőle. De attól még ringyó volt. Szóval több oka is volt annak, hogy évekbe telt, mire Nathaniel tényleg el tudott hívni egy rendes randira. 875

Nem, igazából az zavart, hogy az emberek mindenféle intim pletykát hordtak össze róla, mert dögös volt, meztelen és szexi. Ez zavart, és közben persze tisztában voltam vele, hogy ez is egy nagy marhaság a részemről, hiszen a Bűnös Vágyakban is mindenfélét beszélnek róla a vágyakozó kuncsaftok. Sőt, kifejezetten létezett egy blog is, melynek a célja direkt az volt, hogy róla, mármint a színpadi énjéről, Brandonról és a többi szexi táncosról mindenféle étvágygerjesztő, pikáns dolgot összehordjanak a vendégek. Ezzel is a klub népszerűségét igyekeztek növelni – „Itt elolvashatod, milyen remekül szórakoztunk Brandonnal a Bűnös Vágyakban” típusú megszólalásokkal. Csakhogy ennek valahogy semmi köze a hétköznapokhoz, az életünkhöz. És nem is szoktam olvasgatni a beírásokat, mert nem fogok ilyesmiket olvasgatni a pasimról. Azt már megtanultam, hogy ha esetleg elmegyek a klubba, amikor fellép, ne is foglalkozzam a vendégekkel. És olyan is volt, hogy épp randin voltunk, kettesben, és felismerték, szóval nem is értem, mit kattogok most annyira ezen. Választ nem találtam, kénytelen voltam hát megválaszolatlanul félretolni a kérdést. Majd később, ha nyugiban leszünk, megdumáljuk. Azt hiszem, az egyetlen érvényes reakcióm most csak annyi volt, hogy többet, kösz, nem kérek a zsarufeleségekből. Elég értelmetlen, nem? Mindenesetre egyelőre befogtam a számat, és szorgosan pakolásztam ki a kaját a nagy asztalra, miközben Nathaniel boldogan tette a maga dolgát Katie konyhájában. Végül kimentünk a teraszra, egy ideig csak álldogáltunk kéz a kézben, majd Micah is felénk tartott az udvar végéből, mire boldogan integettünk neki. De nem sokáig mosolyoghattunk, mert egyszerre nagydarab, közel egy– 876

kilencven magas, széles vállú pasas lépett be a képbe, a keze ökölbe szorult, valahogy úgy, ahogy korábban Nathaniel a hátamat dagasztotta, csak épp ő nem vérleopárd volt, hanem halandó ember. De az embereknél is az idegesség jele, ha a kezük ökölbe szorul. Aztán már egy sipítozó női hangot is hallottunk: – Ne, Clint, kérlek, ne! A pasas válla olyan széles volt, az egész alak akkora, hogy a nőt nem is láttam mögötte. Mindenesetre megállt előttünk, fölénk tornyosult, én pedig kissé hátrébb toltam Nathanielt, és beléptem elé. Nathaniel hagyta. Bírtam, hogy azok a pasijaim, akiknek az agresszió nem a terepe, hagyják, hogy megvédjem őket. – Jefferson, igaz? – fogadtam a pasit. – Tűnjön el előlem, Blake, magával nincsen semmi dolgom! – Ha a barátomat fenyegeti, akkor nagyon is velem van dolga. – Ez itt az én házam, Clint, és itt nincs verekedés – tűnt fel mellettünk a semmiből Zerbrowski. A hangja könnyed, szinte vidám volt, hogy elvegye a feszkó élét. – Megdugta a feleségemet – préselte ki szinte hörögve a fogai közt Clint. – Szétverem a pofáját. – Dehogy dugtam meg – mondta Nathaniel. A tekintetemet Clint hatalmas testén tartottam, mert ahhoz, hogy a karja, a lába vagy bármije mozduljon, először a testének kell mozdulnia. Miközben résen voltam, önkéntelenül harci alapállást vettem fel, amolyan lazát, amiről a civil még nem látja, hogy mi. – Most meg még azt állítod, hogy a feleségem hazudik?!

877

– Lehet, hogy túlságosan is részeg volt, hogy tudja, mit művelt, de a szavamat adom, hogy nem volt közöttünk szex. – Figyelj, Clint – lépett be közéjük Zerbrowski –, ott voltam a legénybúcsúdon, pontosan emlékszem, te mit műveltél a vetkőzős lánnyal. Clint homloka ezer ráncba futott, ahogy Zerbrowskira nézett. Olyan volt, mintha egy kisebb hegy fordítaná el a fejét. Zerbrowski sem volt éppen kicsi ember, de Clint mellett szabályosan törékenynek tűnt. Én nyilván olyan lehettem, mint egy törpe. – Mi a fenéről beszélsz, Zerbrowski? – Nagyon is jól tudod. Vagy annyira részeg lettél volna, hogy nem emlékszel? – kérdezte immár halkan és komolyan. Az arckifejezése is illett már a hangjához, és hirtelen előbújt belőle a rutinos zsaru, aki évtizedek óta birkózik rosszfiúkkal. – Oké, emlékszem – morogta Clint, és a teste elernyedt, a haragja kezdett elillanni. – És elmesélted a feleségednek, mi volt? – kérdezte tőle Zerbrowski most olyan halkan, hogy szerintem négyünkön kívül senki sem hallotta. – Talán el akarod neki mondani? – lépett egyet hátra Clint. – Nem én. De te se akarj az én házamban verekedni, oké? – Oké, itt nem – rázta meg a fejét Clint. Nagyon nem tetszett ez a megfogalmazás, és már lázasan törtem is a fejem, hogy milyen fenyegetéssel tudnám távol tartani a klubtól, nehogy egyszer nekimenjen

878

Nathanielnek. De nem kellett fenyegetőznöm, mert Nathanielnek annál sokkal jobb módszere volt: az igazság. – Táncoltam a feleségének privátban, de semmi több. Nem is próbálkozott semmivel. Az egyik barátnője viszont nagyon eltökélt volt, mindenáron le akart volna velem feküdni, és kiakadt, amikor még pénzért sem voltam hajlandó elmenni vele. Ahogy az előbb a konyhában velem viselkedett, elég nyilvánvaló, hogy a pletyka tőle indult, és biztos ő beszélte be a maga feleségének is, hogy megcsalta magát. Pedig a szavamat adom, hogy csakis a munkámat végeztem, és annak nem része semmiféle tényleges szexuális szolgáltatás. Clint most alaposan szemügyre vette Nathanielt, úgy méregette, mint aki eddig igazából nem is látta, csak egy körvonalat abból, aki a feleségével összeszűrte a levet. Most már ennél többet látott, bár azt még nem tudta pontosan, hogy mit, mert annyira ismeretlen terep volt neki Nathaniel, annyira másféle pasik voltak. Vékony, törékeny szőke nő jelent meg Clint mellett. A sminkjét teljesen lesírta az arcáról, szürke szeme rémülten tágra nyílt. A keze megindult Clint karja felé, de nem fejezte be a mozdulatot, erődenül hullott le a karja az oldalára. – Megmondod neki az igazat, ugye? – nézett Nathanielre. – Dögös egy tánc volt, esküszöm, de annyi. A nő halkan sírva fakadt. – Akkor Elise miért mondja, hogy az csak a kezdet volt, csak a többire már nem emlékszem? – zihálta sírás közben. – Miért akarja elhitetni velem, hogy... Hogy annyira részeg

879

voltam, hogy... – nyögte, és a két tenyerébe temette az arcát, hogy átadhassa magát a zokogásnak Vagyis a menyasszony „barátnője” az elegáns és dámaszerű Elise volt, a konyhából. Már a konyhában is elég hátborzongató volt, de ezek szerint ez a szokása. Clint átkarolta a törékeny vállakat, szinte félelmetes látvány volt, mintha a kar súlya is képes lenne összeroppantani az aprócska nőt. – Nekem is Elise szólt, hogy itt van a vetkőzőtáncos, akivel dugtál. Bocsáss meg, Crystal, nem lett volna szabad hinnem annak a gonosz némbernek! Crystal még mindig könnyek közt bújt oda hozzá. – De miért hazudna ekkorát? – kérdezte Clint nagy általánosságban. – Figyeljen – szólalt meg Nathaniel –, akkoriban már Anitával éltem. Ha ő megtudná, hogy megdugom az ügyfeleimet, még ha leánybúcsúról van is szó, soha nem bocsátana meg nekem. És senkinek a kedvéért nem hívnám magamra a haragját, azt nekem elhiheti. – Hát Blake–nek van egy híre – pillantott rám Clint, majd fordult vissza megint Nathanielhez.– Az ember nem szívesen húzná ki nála a gyufát. – Ezt jó tudni – biccentettem. – Már csak az a kérdés, hogy Elise miért akarta elhitetni Crystallal, hogy megcsalta magát. Miért akart balhét? – Vannak nők, akik szeretnek kavarni egyet a szaron – vonta meg a vállát Zerbrowski. – Elise is efféle. – Régóta ismered? – Elég rég, hogy tudjam, nem Nathaniel az első, akinek felajánlkozott, ugyanakkor Nathaniel valószínűleg azon kevesek egyike, aki nem élt a lehetőséggel. 880

– Gyönyörű nő – bólintottam. – Amolyan jeges–gonosz, nyugati boszorka módra. – Ja, hát nekem sem az esetem – biccentettem. – Régóta gyötör azzal, hogy megcsaltalak – nyögte Crystal. – Miért utálhat engem ennyire? Clint nagyon elcsendesedett, az arcán különös kifejezés ült, szerencsére Crystal nem láthatta. Talán Clint is beletartozott az Elise–től ajánlatot kapók népes körébe, de valahogy nem gondoltam, hogy a nem túl népesbe is, azok közé, akik az ajánlatot elutasították. De ez már nem az én dolgom. – Elise mindig is gonosz volt, még a barátaival is – sietett Zerbrowski a magyarázattal, mert neki is feltűnt Clint viselkedése. – Az ilyeneknek nincsenek barátaik, legfeljebb áldozataik – mondtam. – Igaz – bólintott Zerbrowski. Clint és Crystal teljes békességben, kéz a kézben sétált el, a nőnek még mindig ott csillogtak az arcán a könnyek, de már boldog volt, és megkönnyebbült. Micah odalépett hozzánk. – Úgy voltam vele, hogy csak összezavarom a helyzetet, ha most megjelenek – mondta, és megfogta a szabadon maradt kezemet. – Ha rosszkor érkezel Clint jelenlétében, egyből kitör a bunyó – helyeselt Zerbrowski. – Tetszik, hogy csak akkor vagy felmentő csapat, ha tényleg szükség is van a megmentésre – csókoltam meg Micah–t. – Nélkülem is remekül boldogultatok – mosolygott. – És Matthew mitől gurult be? 881

– A fiúk csúfolták, hogy csak táncol, nem focizik vagy karatézik. – És te mit mondtál erre? – Ügyeltem, hogy a kislányok is hallják a beszélgetést. A nagy részük szintén táncol, és ahogy Nathanieltől meg Jasontől tudom, soha nincs elég fiú. – Vagyis úgy intézted, hogy most minden lány Matthew–val akar majd táncolni? – vigyorgott Nathaniel. Micah elégedetten bólintott, majd Zerbrowskihoz fordult. – A kis Kaitlinetek hány éves? – Tíz. – Nagyon odavan Matthew–ért, csak az bántja, hogy túlságosan is alacsony hozzá. – Amikor balettre visszük, folyton azon borong, hogy nincs kivel táncolnia. – Mert a fiúk mind karatéznak vagy fociznak – biccentett Micah. Mindenfelé megrakott tányérokkal jöttek–mentek az emberek. – Ideje lenne megkóstolni, amit készítettél – néztem Nathanielre. – De most van itt egy csomó fiú – folytatta ő a megkezdett beszélgetést. – Úgysem akarnak táncolni – rázta meg a fejét Zerbrowski. – Mibe fogadjunk, hogy fognak? – kérdezte Nathaniel. – Te mondod a tétet. – Na, akkor, ha Matthew–n kívül legalább még egy fiút ráveszek, hogy táncoljon egy kislánnyal, akkor te mosogatsz el a buli után. 882

– És ha én nyerek? – fürkészte Nathaniel arcát Zerbrowski. – Akkor én mosogatok. – Egyébként is mosogatnál – ágált Zerbrowski. – De jobb nem jut az eszembe – vonta meg a vállát Nathaniel. – És mosogatni nagyon utálok. – Ám legyen – húzta széles vigyorra a száját Zerbrowski, és kezet ráztak a fogadásra. Zerbrowskiék asztalokat és napernyőket béreltek, és hátul helyezték el őket, a hintával és a játszótérrel átellenben, ahol a gyerekek játszhattak. Amikor a házat vették, éppen a hatalmas udvar miatt választották. Külön gyerekasztal is volt, mint kiskoromban a mi családi ebédeinken. Matthew két kislány, egy göndör szöszke és egy fonott copfos barna között ült, és boldogan fecsegett. A szöszkével merült el nagy beszélgetésbe, a barna inkább csak hallgatta őket. Furcsa volt, hogy egy kissrácra is ügyelni kell egy ilyen helyzetben. Persze még az is furcsa volt, hogy nem szólóban vagyok. Hiába élek évek óta együtt a pasijaimmal, nem sok hasonló happeningen hozhattam még magammal őket. – Min gondolkodtál el ennyire? – hajolt hozzám Micah. – Azon, mennyire furcsa, hogy a gyerekasztalnál is ül valaki, aki az enyém, a miénk. – Furcsán rossz vagy furcsán jó? Kergettem kicsit a villával egy falat húst a tányéromon, miközben próbáltam megfontolni a választ, nem csak rávágni valamit. – Jó, asszem. Nathaniel a másik oldalról hajolt be a képbe, az arcát a hajamhoz nyomta. 883

– Én imádom, hogy itt van – mondta végül. – És láthatóan élvezi a gyerektársaságot. Ezzel nem lehetett nem egyetérteni. Kicsit befeszültem, mert várható volt, hogy most majd megint előhozakodik a saját baba témával, mert egyáltalán nem csinált titkot belőle, hogy gyerekeket akar. Már azt is felvetette korábban, hogy ő szívesen otthagyja az állását, és otthon marad főállású apuciként. A barna copfos nő, aki korábban ott volt a konyhában, leült velünk szemközt egy üres székre. Igyekeztem nem összerándulni. – Bocs a korábbiért – mondta. – Nem is tudtam, hogy kissrácotok is van. Hogy hívják? Jól megértik egymást a mi Beckynkkel. – Nincs gond – bólintott Nathaniel. – Matthew–nak – felelte Micah. Míg azt emésztgettem, hogy ez a nő is látta a pasimat meztelenül, sőt, majdnem szexelni az egyik barátnőjével, vártam, hogy valamelyikük eloszlatja a félreértést, hogy Matthew nem a „miénk”. Alapvetően nem volt gondom Nathaniel munkájával, csak néhanapján érte el az ingerküszöbömet, olyankor viszont totál kiborultam, hogy most akkor, hogy viselkedjem, hogyan tovább... Most épp a néhanapján volt. – Jamie vagyok, Jamie Appleton. A férjem, Kevin is itt van valahol – nézett a távolba, hátha meglátja a férjét, és tényleg ott álldogált a teraszon Zerbrowskival és még néhány másik pasival. Épp nagyon nevettek valamin. Magas, fekete, rövid hajú pasi volt. – Ott ni, ő az. – Hol dolgozik? – érdeklődtem.

884

– Az erkölcsrendészeten, de épp próbálja áthelyeztetni magát. – Hova? – A gyilkosságiakhoz vagy a természetfelettiekhez. Aha, akkor világos, hogy miért ült ide hozzánk, és miért kért elnézést. Jó feleségként igyekezett a férje útját elsimítani, és én olyan helyzetben voltam, hogy akár szólhatok is pár jó szót Kevin Appletonért, ha épp nem vagyok berágva a feleségére, csak mert a pasim után csorgatta a nyálát. Vagy talán Jamie tényleg sajnálta a dolgot, pláne, hogy a srácaink olyan jól kijönnek egymással. Aha, és talán a Télapó a legjobb barátom. Vagy lehet, hogy csak túlságosan is cinikus vagyok? Lehet, bár kédem. – Mióta van az erkölcsösöknél? – Öt éve. – A legtöbben tényleg szeretnek ennyi idő után váltani. – És te? Te nem akarod áthelyeztetni magad? – kérdezte. Elgondolkoztam. – Nem is tudom. Sajnos a képességeim eléggé behatárolják a mozgásteremet. Egy kislány felsikoltott, mire mind felkaptuk a fejünket. Egy kisfiú, aki Matthew–val szemközt ült, szerette volna megütni Matthew–t, de az asztal túlságosan is széles volt, ezért felmászott rá, úgy támadta le. Egyszerre ugrottunk mind a hárman, és rohantunk a verekedéshez, ahogy még jó néhány másik szülő is. Matthew próbált volna menekülni, de későn kapcsolt, a kissrác már rávetette magát, és most a földön hemperegtek. Zerbrowski fia, Greg ért oda elsőként, mert őt tizenkét éves kora dacára a gyerekasztalhoz ültették, amitől persze 885

kiborult. Egy kancsó jeges vizet loccsintott a bunyózókra. Mire mi, felnőttek odaértünk, a kisfiúk már csuromvizesen ültek nagy duzzogva és zihálva a fúvón. Még össze voltak akadva, de már nem csépelték egymást. Felkaptam Matthew–t, egy ismeretlen pasas meg a másik kisfiút. Mindkettejüknek sötét, egyenes haja volt, barnás bőre és hasonló csontozata. Mint két tojás, csak a nagynak halványszürke, a kicsinek pedig barna a szeme. Matthew a nyakamba kapaszkodva zokogott. A haja és a pólója is vizes volt. – Fáj valamid, Matthew? – kérdeztem. Legszívesebben leraktam volna, hogy megnézzem, nem esett–e baja, de valahogy az ölelés tűnt most a legfontosabbnak. Jamie Appleton a kis Beckyt ölelte, akinek véres volt az arca. Gyanús, hogy a kisfiú rúghatta meg, ahogy átmászott az asztalon. Kevin Appleton már száguldott felénk a gyepen át. Nathaniel Matthew haját cirógatta, hogy hátha felnézne végre, hogy az arcát is lássuk. Micah is mellettünk állt, de ő inkább a másik apukát tartotta szemmel. Nekem eddig eszembe se jutott, hogy a gyerekekről a felnőttekre is átterjedhet a bunyó. Elég ostobaság volt, hogy egy síró kisfiú miatt megfeledkeztem minden másról, de mintha egy kapcsolót nyomtak volna le bennem, és már csak arra tudtam koncentrálni, hogy ugye, nincsen Matthew–nak semmi baja, ugye, jól van. Nem láttam semmi fenyegetőt a pasiban meg a kisfiúban. Ostoba voltam, még szerencse, hogy Micah nem feledkezett meg róla, hogy csak a körülmények kérdése, és bárki potenciális veszélyforrás lehet.

886

A sötét hajú kisfiú nagyobb volt Matthew–nál, bár nem biztos, hogy idősebb is. – Mi volt ez, Cyrus? – kérdezgette az apukája. – Tudod, mikor szabad verekedni. – Ez egy buzi – mondta Cyrus gyűlölködve. – Kérj szépen bocsánatot, Cyrus! – jött zavarba az apja. Matthew könnymaszatos arccal nézett fel a vállamról. – Nincs azzal semmi baj, ha valaki buzi – mondta, a szája remegett, a könnye még mindig folyt. – Tessék? – meredt rá az apuka. – Azt tanítottuk Matthew–nak, hogy semmilyen szexuális irányultsággal nincsen semmi baj, mert az emberek egyszerűen olyannak születnek, amilyenek – felelte Micah. – Mi a fenéért... – kezdte a pasas, de aztán Micah–ról Nathanielre és rám villant a szeme. – Ja, persze, el is felejtettem. – Mit felejtett el? – kérdeztem, és Micah már ennyit hallva is csitítgatón tette a vállamra a kezét. – Hogy azt beszélik, hogy a pasijai... – mondta, de itt elakadt, mert nem tudta, hogy fogalmazzon. – Mik a pasijaim? – kérdeztem. – Inkább ne a gyerekek előtt. – Tőlünk Matthew azt tanulja, hogy nincs rossz szexuális beállítottság, és hogy a felnőttek közös beleegyezésen alapuló szerelme értékes adomány, kincs. Cyrus mit tanul magától? A férfi arca elborult, kezdett dühbe gurulni. Vagy épp ráhibáztam valamire.

887

– A fiad arcon rúgta a kislányomat – szólt közbe Kevin Appleton. Egy zsebkendőt szorított Becky vérző orrához. – Vérzik az orra. Milyen gyerek csinál ilyet?! – Megrúgtad a kislányt, Cyrus? – Nem, apu, lányokkal nem verekszem. – De igen – tolta félre az apját Becky, hogy drámaian rámutathasson a kisfiúra. – Arcon rúgott. Közben Zerbrowski és Katie is csatlakozott a csődületünkhöz, próbálták volna valahogyan kezelni a konfliktust. De a fiuk, Greg volt a leggyorsabb. – Elnézést, kérem. Mindenki! Hé, elnézést! – Fogja már be mindenki egy percre! – emelte fel Zerbrowski a hivatalos hangját. Mindenki ránézett, aztán Gregre, aki láthatóan kissé kényelmetlenül érezte magát a figyelem totális középpontjában. Az apja sötét, bozontos haját örökölte, hozzá az anyja finom csontozatát. Nagyon helyes gyerek volt, de nem néztem volna tizenkettőnek. – Én tudom, hogy kezdődött a verekedés – mondta. – És el is mondod? – tette a vállára Zerbrowski a kezét. – Cyrus azt mondta Matthew–nak, hogy csak a buzi fiúk játszanak lányokkal, mire Matthew azt felelte, hogy ő lányokkal és fiúkkal is szeret játszani. Egyáltalán nem vette sértésnek, amit Cyrus mondott. Erre Cyrus tovább kötözködött, hogy ez meg mit akar jelenteni, de akkor a kis szöszke kislány letorkolta, hogy Cyrus nagyon uncsi, mint a suliban is, és egy puszit nyomott Matthew arcára. Cyrus ekkor ment neki, és próbálta megverni. – Ez igaz? – nézett a fiára Cyrus apukája. A kisfiú leszegte a fejét, nem nézett senkire. Nem könnyű keménynek látszani, ha épp valaki ölében 888

pöffeszkedik az ember, de ő kihozta a helyzetből a maximumot, még a két húsos kis karját is morcosán keresztbe fonta a mellkasán. – Kérdeztem valamit, fiam. Ne kelljen elismételnem! – Igaz – vágta rá rohadtul durcásan a kissrác. – Nem értem, mi ütött belé, de nagyon sajnálom. – Ha Becky valami rosszat tesz, ő maga kér érte bocsánatot – felelte erre Kevin Appleton. Cyrus apja sötét pillantást vetett Appletonra, de azért megnógatta a fiát. – Kérj bocsánatot a kislánytól, Cyrus! – Nem is akartam bántani. Őt akartam bántani – mutatott most ő ujjal Matthew–ra. – Nem Matthew kezdte a verekedést, hanem te. Mindkettejüktől kérjél szépen bocsánatot, most rögtön! – Bocs, hogy megrúgtalak – fordult durcásan a kislányhoz –, nem direkt volt. – Nem bocsátok meg! – villámlott a kislány sötét szeme dühösen. Nagyon helyes kislány volt, tetszett. – Matthew–tól is kérj bocsánatot! – Nem – vágta rá Cyrus nagyon határozottan. – Cyrus! Tessék bocsánatot kérni! – Nem. – Talán ha elmondaná neki, hogy miért kérjen bocsánatot – javasolta Nathaniel. – Pontosan tudja, hogy miért kell bocsánatot kérnie – nézett rá meghökkenten az apa. – Azért, hogy meg akarta őt verni, hogy csúfolta, vagy amiért féltékeny lett rá? – kérdezte Nathaniel. – Ennek semmi értelme.

889

– Figyelj, Cyrus, sajnálod, hogy csúfoltad Matthew–t? – fordult hozzá Nathaniel. A kisfiú lángoló pillantást vetett rá, de végül kinyögte: – Sajnálom, hogy csúfoltalak. – Elfogadod a bocsánatkérést? – kérdeztem halkan Matthew–tól, és ő bólintott. – Sajnálod, hogy verekedni kezdtél? – folytatta Nathaniel. – Sajnálom, hogy meg akartalak verni, Matthew. – Az nem volt jó – rázta meg a fejét Matthew. – Becky se fogadta el a bocsánatkérést, akkor én se. Közben valaki jeget rakott a kislány arcára, ő meg felkiáltott: – Ez hideg! – Nagyon sajnáljuk, ugye, Cyrus?! – mondta apuka. – Igen – bólintott morcosán Cyrus. – Képes vagy rendesen viselkedni, vagy vigyünk inkább haza? – Nem akarok elmenni. – Akkor ígérd meg szépen, hogy többet nem verekszel! Cyrus megígérte, de nem nagy lelkesedéssel, csak amúgy félvállról. Nem árt jobban szemmel tartani Matthew–t, nem kéne sérülten visszaadni az anyjának. De már mentek is a dolgukra, ahogy mi is. Greget még elkaptam egy szóra. – Ez ügyes volt azzal a vízzel – mondtam elismerően. Totál Zerbrowski–mosolyát villantotta rám, tisztára az apja volt akkor egy pillanatra. . – Kösz, Anita.

890

Ezen nem lehetett nem mosolyogni. Az apja fél karral magához húzta, és alaposan megszorongatta, nyilvánosan egy ekkora fiút már nem lehet ennél jobban megölelni. – Az én fiam – vigyorgott rá. A göndör szöszke az ugyanolyan kék szemű és szőke anyukájával odajött hozzánk. – Ő Matthew, anyu, és ő is balettozik, mint én, és miattam megverekedett Cyrusszal. Határozottan biztos voltam benne, hogy Matthew nem tekintette magát a kis szöszke megmentőjének, és már majdnem mondtam is valamit ezzel kapcsolatban, de aztán megláttam a kissrác nagyon is elégedett képét, és inkább hallgattam. A kislányt Jeannette–nek, az anyját Jeannek, az apját pedig Mitchell Forbes nyomozónak hívták. Forbes nyomozó majdnem totál megkopaszodott már, de amikor jobban megnéztem magamnak kisportolt testét és kisfiús vonásait, vagy öt évet levontam a kopaszsága alapján megsaccolt korából. Nem lehetett több harminc– egynéhánynál. – Köszönjük, hogy vigyáztál a kislányunkra, Matthew. Nagyon bátor voltál. Nem igazán tetszett ez a megközelítés, hogy a kislányra vigyázni kellett, és hogy a kisfiú lehet csak a megmentő és a bátor, de nem szívóztam. Elég szexista megközelítés volt, pláne, hogy hatéves kor alatt még nincsenek is komoly fizikális különbségek fiúk és lányok közt. Jeannette simán meg tudta volna „védeni” magát, Matthew–nál is jobban talán, ha éppenséggel mondjuk karatézni jár. – Azt tudod, ugye – hajoltam le hozzá –, hogy a kislányok is meg tudják védeni magukat? 891

Jeannette és Jean úgy meredt rám, mintha kínaiul szóltam volna, nagy, kék szemük értetlenül pislogott. Aztán Jean belekarolt a férje erős, izmos karjába, úgy szorongatta tovább a kislánya kezecskéjét. – Mitchellt úgy ismertem meg, hogy egy férfi sértegetett egy bárban, és ő megmentett engem. Akkor még azt se tudtam, hogy rendőr. Csak hogy erős és izmos, és mindenkit helyre tud tenni – mosolygott fel a férjére végtelen szerelemmel, a férfi pedig ugyanazzal a melegséggel nézett vissza rá. Boldognak látszottak, akkor meg mi zavart? Nathaniel átkarolta a vállamat. – Engem meg Anita mentett meg... önmagámtól – mondta, hogy ne kérdezzenek vissza, hogy mitől is mentettem meg. A megmentés részben ugyanis abból is állt, hogy megöltem érte néhány embert, amit a zsaruk előtt mégsem lenne túl jó megszellőztetni. – Kösz, cicus – mosolyogtam fel rá –, de te is megmentettél engem. Megcsókolt, és közben rádöbbentem, hogy tényleg megmentett, mert egyszer lelőtt valakit, nehogy végezzen velem. De ezer más módon is megtette már. És lehetséges úgy megmenteni bárkit is, hogy közben önmagadat is meg ne mentsd egy kicsit? Közben Matthew két kis karjával átkarolta mindkettőnk nyakát, mielőtt még kibontakozhattunk volna a csókból. Megszorongattuk hát őt is, Nathaniel engem karolva ölelte a kis hátát, miközben Micah a még mindig nedves haját simogatta. Nathaniel kitárta a karját, hogy magához ölelje Micah–t is.

892

– Csoportos ölelés – rikkantotta el magát boldogan Matthew. Erre az egész Forbes család elnevette magát. – Vegyél fel, apu – mondta a kis Jeannette –, én is akarok csoportos ölelést! Erre már minden felnőtt nevetett, és a Forbes család is összeölelkezett. Végül a srácok találkát egyeztettek a kis Becky Appletonnal és Jeannette Forbesszal, hogy máskor is találkozzunk játszani. Mindkét kiscsaj ötéves volt már, középső csoportosok. Idősebb nők, a kis Matthew elég koraérett. Közben előbújtak az első szentjánosbogarak, és a gyerekek vadul szaladgálni kezdtek, hogy elkapdossák őket. De mintha gyerekkoromban több ilyen kis világító bogár lett volna. Vagy ez csak a nosztalgia? Majd kiguglizom a neten. Gondoskodtam róla, hogy mindenki tisztában legyen vele, hogy a szentjánosbogarat csak elkapjuk, aztán engedjük is továbbrepülni, nem tépjük le a fénylő kis testüket, hogy ékkövekként magunkra aggassuk. Egyszer csináltam ilyet kislányként, aztán iszonyatosan éreztem magam. Akkor a többi gyerek nem értette, hogy mi bajom ezzel, de most már el tudtam magyarázni mindenkinek, hogy a bogarakat csak csodáljuk, nem szedjük szét. Micah besegített a kisebbekkel, hogy ők is megcsodálhassák közelebbről a furcsa kis állatokat, még a kis kezecskékre is odatessékelt egy–egy példányt. Nathaniel eltűnt valahová, de egy idő múlva újra felbukkant az udvaron, és valamit súgott Matthew fülébe. Matthew szélesen elvigyorodott, de Nathaniel már 893

Beckynek és Jeannette–nek sutyorgott, aztán már a gyerekek terjesztették a hírt, amit sajnos nem tudtam kihallgatni. Nemsokára a három és tíz év közötti gyerekek zöme beszaladt a házba. Az idősebb fiúk közül többen hátra maradtak, sőt, néhányan kissé sértetten néztek a többiek után. Valahogy kezdtem gyanítani, miben mesterkedik Nathaniel és Matthew, ezért Micah–val mi is a ház felé indultunk. Katie, Zerbrowski és a két gyerekük odabenn volt, a bútorokat a falakhoz tolták, hogy a nagy fényben hatalmas, hibátlan felületen csillogott a vadiúj fapadló. Nathaniel levette a cipőjét. – Kaidinnel már bemelegítettünk – mondta, és a kezét nyújtotta a kislány felé. Kaidin Zerbrowski harisnyát, balettcipőt és tütüt húzott időközben. Hosszú, anyjától örökölt barna haját szoros lófarokban fogta össze. Egyszeriben magasabb és karcsúbb lett, ahogy most kecsesen megfogta a felé nyújtott kezet. Zerbrowski távirányítóval bekapcsolta a házimozirendszer hangfalait, és a szobát számomra ismeretlen balettmuzsika zengte be. Nathaniel és Kaitlin táncolni kezdett. A balettiskolában, ahová gyakorolni járt, Nathaniel gyakran táncolt az idősebb lányokkal, és most is nyilván összeraktak valami egyszerűbb koreográfiát. Valószínű, a kislány egy ideje táncol már erre a zenére, és Nathaniel gyorsan megtanulta, amit kellett. Most fogta Kaidin kezét, és ő lábujjhegyre emelkedett. Nathaniel fél térdre ereszkedett, hogy a kislány arabeszkeket írhasson le kecsesen a levegőbe, azután felemelkedett, és tartotta a piruettekben. Közben ő maga is könnyedén és szépségesen mozgott, a végén pedig fél 894

kézzel emelte a kislányt a magasba, a feje fölé. Kaidin tökéletesen megtartotta magát a fogásban, vagyis elég erős a törzse, pedig nem is látszik rajta. Nathaniel levegős léptekkel járt vele körbe, aztán óvatosan a földre engedte, vissza lábujjhegyre. A zene abbamaradt, mindenki tapsolt. Eddigre szép közönség gyűlt össze. Kaitlin csodásán mosolygott, soha így ragyogni még nem láttam az arcát. Nathaniel letérdelt, hogy megölelhesse, aztán a kislány lelkendezve az anyjához szaladt. – Mondtam, anyu, hogy meg tudom csinálni! Mondtam, hogy ha valaki fel tud emelni, akkor tényleg meg tudom csinálni, mint egy igazi balerina! Zerbrowski megrázta Nathaniel kezét, és pasisan fél karral magához húzta, meglapogatta. – Nemtelen módja ez a fogadás megnyerésének, de megérte, hogy ilyen boldog az én kicsikém! Nathaniel rávigyorgott. Matthew már a padlón ült, és a pókemberes tornacsukájával küzdött, végül Micah rángatta le a kis lábáról. Akkor Matthew felpattant, és Nathanielhez rohant. Az felkapta. – Aki táncolni akar, annak előbb be kell melegítenie. A kislányok csapatostul tódultak hozzájuk, de a fiúk hátrébb húzódtak. A szöszke fürtös Jeannette volt az, aki az egyik kisfiú kezét megragadta, és magával húzta. Kaitlin úgy járkált a nyolc–tíz éves fiúk között, mintha használt autók között válogatna, olyanokat mondott, hogy „te nem is vagy rossz formában” meg „gondolod, képes lennél rá?”. Gyanús, hogy Nathaniel a társalgási furfangokba is elkezdte bevezetni, miközben gyakoroltak Greg Zerbrowski félrevonta az idősebb fiúkat, letelepedtek a 895

földre, és úgy sutyorgott nekik. Azt nem hallottam, mit mond, de láttam, hogy suttyomban az idősebb lányokat méregetik, akik kecsesen, nevetgélve álldogáltak. Ha megtanulsz táncolni, büntetlenül ölelgetheted a lányokat. Nagy igazság. Meglepően sok fiút csaltak valamilyen módszerrel a táncterepre. Cyrus is ott volt közöttük, akit Jeannette személyesen vonszolt oda, vagyis pontosan tudta, milyen hatással van a kisfiúra. Vajon azért adta azt a puszit Matthew–nak, hogy balhét keverjen? Azt azért nem hiszem, ilyen zsenge korban még csak nincs ennyire tisztában a saját hatalmával... Nathaniel és Kaidin vezette a bemelegítést. Az egyik idősebb srác, úgy tizennégy lehetett, megszólalt: – A baseballedzésen is ezzel kezdjük. – A tánc is sport, ehhez is be kell melegíteni, mint a baseballhoz meg a többihez – bólintott oda neki Nathaniel. A bemelegítés tehát a saját edzéseikre emlékeztette a fiúkat, így egy kicsit már otthonosabban érezték magukat. Zerbrowski újabb zenét indított, és Kaidin meg Nathaniel segített Matthew–nak és Beckynek egy rövidebb koreográfiában: Matthew átkarolva tartotta Beckyt, miközben a kislány azt a félköríves mozdulatot próbálta kivitelezni, amelyet elsőként tanul meg az ember, vagy legalábbis próbál megtanulni, ha balettozik. Matthew a pasi szerepet táncolta, vagyis alapvetően a lány segítő díszleteként mozgott, de azt nagyon komolyan csinálta, beleadott mindent, amit eddig tanult, és az arca is komoly volt. Ezután Jeannette akart Matthew–val táncolni. Beckynél valamivel kecsesebb volt, de magasabb is, így Matthew 896

nehezen boldogult. Nathaniel kiemelte a fiúk közül a magasabb, erőteljesebb felépítésű Cyrust. – Én ezt nem tudom – tiltakozott a kisfiú. – Te elég magas vagy Jeannette mellé. Ráadásul az előbb már láttad, Matthew hogy csinálja, és mi majd Kaitlinnel segítünk. Végül Jeannette megfogta Cyrus kezét, és ez meggyőzte. Nathaniel segített neki, megmutatta, hogy kell állnia, és fognia a partnerét, aztán Cyrus ugyanazzal a koncentrálós, komoly arccal belevetette magát. És meg is tudta csinálni: fél térdre ereszkedett, és tartotta a kislányt, míg az a klasszikus féllábas helyzetbe emelkedett. Még nem a spiccén volt, de a tartása pont olyan volt, amilyennek lennie kell. Vajon mióta táncolhat? Kaitlin a fiatalabb fiúknak tanított egyszerűbb mozdulatokat, míg Nathaniel az idősebb srácoknak keresett partnert. Greg Zerbrowski a semmiből felbukkant egy magas, hosszú combú lány oldalán, aki legalább három évvel lehetett idősebb nála, de az idősebb srácokat még eléggé lekötötte a röhögcsélés, Greg pedig kihasználta a lehetőséget. A lány balettcipő nélkül spiccre tolta magát, a combizmai és a vádlija gyönyörűen rajzolódott ki a rövidnadrág alatt. Greg tartotta, hogy az egész teste remegett az erőfeszítéstől, beleadta minden erejét, hogy megbirkózzon a feladattal. De odatette magát, ahogy kell. Táncolni nem tudott, mert soha nem tanulta, de nagyon profin tette a dolgát, hogy a lány bemutathassa, mennyire szépen balettozik. Mikor végeztek és meghajoltak, Gregről már folyt a víz, és lihegett, de a lány szorosan magához ölelte. 897

– Szuper volt – mondta neki. – Ha járnál órára, táncolhatnál velünk. Greg elpirult, és annyira, de annyira az apjára emlékeztetett, hogy muszáj volt mosolyogni. Azután az egyik legidősebb srác lépett elő, tizenhat is megvolt már, és izmos volt, súlyt emelt vagy focizott, esetleg birkózott, nem tudom, mindenesetre neki megvolt hozzá bőven az ereje, hogy könnyűszerrel megtartsa a partnernőjét, és mégsem mozgott olyan könnyed kecsesen, mint Greg. Láthatóan nem sok köze volt a tánchoz, de jól emelgette és tartotta a kis balerináját. Miután végeztek, a kislány megkérte Nathanielt, hogy felemelné–e, mert még soha nem volt olyan erős partnere, akivel ezt kipróbálhatta volna. – Megmutatod? – kérdezte gyorsan a fiú Nathanielt. Nathaniel felemelte a lányt, hosszú, fekete haja végigomlott Nathaniel karján, ahogy a feje fölött tartotta. A kislány ívben tartotta magát stabilan, ahogy kell. Hihetetlenül erős volt, mert ehhez a tartáshoz fenn a levegőben, épp csak egy kis alátámasztással, rohadtul erősnek kell lenni. Utána a fiú következett: Nathaniel gondosan elmagyarázta neki, hogyan emelheti a feje fölé a lányt. Végig mellettük maradt, ha esetleg elejtené a lányt, nehogy baja essen. Az első pár alkalommal nem jött össze, de utána a fiú ráérzett, és a végén már közel olyan stabilan tartotta a partnerét, mint Nathaniel. Amikor végeztek, és a kislány is visszakerült a földre, a srác elismerően megjegyezte: – Pont olyan érzés a karomnak, mint amikor nagyobb súllyal dolgozom. Nem semmi edzés volt.

898

– Hát persze. Egy embert emelsz a magasba, a fejed fölé, és közben még úgy is kell csinálni, mintha semmiség lenne az egész – bólintott Nathaniel. – Nem semmi! Ugrálnak a karomban az izmok. – Vagyis beleadtál mindent. A fekete hajú balerina megpuszilta a táncosát: – Annyira köszi. Bár a mi sulinkban is lennének ilyen erős srácok. – Hol van ez a balettsuli? – nézett rá a srác nagyon komolyan. A nemtelen terv jobban bejött, mint reméltük. Több kissrác is arról beszélt, hogy ő is balettozni akar, meg hogy milyen nehéz volt, és hogy meg akarnak rendesen erősödni, hogy fel tudják emelni a lányokat. Közben a zene váltott, már kicsit sem balettmuzsika szólt. Zerbrowski kézen fogta Katie–t, és a parkettre vezette. Táncolni kezdtek, lágyan, kecsesen kerengeni, mosolyogva és boldogan, mint akik előre érzik a másik minden mozdulatát. – Te tudsz táncolni, Zerbrowski – ámultam. – A tizenharmadik házassági évfordulónkra azt adtam Katie–nek, hogy táncórákat vettem. Még pár év, és talán meg is tanulom a dolgot – mondta, miközben megpörgette a feleségét. Nathaniel jelent meg előttem, és nyújtotta a kezét. Mit tehettem? Megfogtam, és belebújtam a karjaiba. Lábujjhegyre emelkedtem, mert a cipőmnek nem volt sarka, és az utóbbi időben én is tanultam táncolni, nehogy szégyent hozzunk Jean–Claude–ra a nagy vámpírbálokon, mert az a politikának se tenne jót. Minél öregebb és hatalmasabb egy vámpír, annál fogékonyabb a látványos 899

elemekre és a show–ra. Egy ideje a Haláltánc nevű táncos mulatójában Jean–Claude bevezette a havi egyszeri táncórákat és táncos mulatságot, mert persze nagy rutinnal csinált hasznot minden szükségből, ha úgy adódott. Meg kellett tanulni a régi táncokat, hogy a többi vámpír lássa, civilizált népek vagyunk mi is. És akkor már megtanította minden halandónak, aki szívesen táncol vámpírokkal – diplomácia és tőkés józanság egészséges keveréke az én vámpír szívszerelmem. Mások is csatlakoztak, köztük Jamie és Kevin Appleton. Greg felkérte a balettpartnerét, a lány pedig mosolyogva ment vele, és kiderült, hogy a srác nem csak baseballozni tanul az öreg Zerbrowskitól. Jó néhány feleség próbálta még a táncterepre vonszolni a férjét, de többen nemet mondtak. Nathaniel könnyed csókot lehelt a számra, és átadott Micah–nak, aki szintén nem mozog idegenül, ha a zene szól. Nathaniel Jean Forbeshoz ment, és elkérte a férjétől, aki kénytelen volt elengedni az asszonyt, ha már egyszer ő maga nem volt képes megforgatni párszor. Jean láthatóan nem tudott táncolni, de Nathaniel profin vezette, és az apró kis nő kuncogva–kacarászva hagyta magát. Sok kissrác keresett magának táncpartnert, köztük Matthew is, aki megint a kis Becky Appletont forgatta. Azon sem lepődtem meg nagyon, hogy Cyrus maradt Jeannette–tel, de nagy kínkeservvel ügyetlenkedett a ritmusra. Matthew volt persze a fiúk közül a legügyesebb, neki nem volt idegen a zenére mozgás, még ha nagyon is másfajta zene volt ez, mint a balett. A legtöbb párnál inkább a kislány vezette a kisfiút, de nem volt ezzel 900

senkinek semmi gondja. A tánc azon kevés helyzetek közé tartozott, ahol kicsit se bántam, hogy nem én irányítok. Micah könnyedén vitt, karjaink erős keretben tartották testünk, ahogy összekapaszkodva haladtunk térben és időben. Eleinte, amikor elkezdtük a táncórákat, rühelltem, de mára megszerettem, hogy nem kell agyalnom, csak hagynom kell, hogy mások vezessenek. A feleségeket végül Micah, Nathaniel, Zerbrowski, Greg és Kevin Appleton táncoltatta meg. Katie–vel és Jamie Appletonnal megforgattunk néhány férjet, de a legtöbbjük csak ácsorgott vagy felszívódott. A tizenhat éves focista megmaradt sötét hajú balerinája oldalán, és Jean is rávette végül a férjét, Mitchellt, hogy együtt keringjenek kicsit. Elég ügyetlenül mozgott, de az is lehet, hogy nem táncolni nem tudott, hanem elengedni magát. Az ment rohadt nehezen. Kicsit számítottam rá, hogy a hátborzongató és gyönyörű Elise megtáncoltattatja magát Nathaniellel, de nem volt sehol. Kérdeztem Zerbrowskitól, hogy szerinte hova lett, mire kiderült, hogy korábban Crystal és Clint a férje előtt kérte rajta számon a hazugságát. Erre persze kitört a balhé, és Elise meg a férje elég látványos veszekedés közepette távozott. Úgy fest, a férj nem tudta, hogy a felesége annyira nagyon szeretett volna lefeküdni Nathaniellel. Ez a karma: amit adsz, azt kapod végül vissza, méghozzá néha igen harapós kiadásban. De mi csak táncoltunk. Utána még maradtunk Zerbrowskiéknak segíteni a romeltakarításban, a többi vendég pedig hazaszéledt. Zerbrowski fütyörészve mosogatott, még ez is megérte, hogy ilyen boldognak láthatta a lányát. Matthew a táncparkett kellős közepén 901

csuklott össze, és zuhant mély álomba, mintha az elem egyik pillanatról a másikra lemerült volna benne. Azt hittem, ha majd felvesszük, úgyis felébred, de édesdeden végigaludta még azt is, hogy Nathaniel kivitte a kocsiba. Katie és Zerbrowski öleléssel búcsúzott. Mostanra Kaitlin és Greg is lefeküdt már. Katie a két pasimat is megölelte, Zerbrowski kezet rázott velük, Nathanielnek a vállát is megveregette. – Most egy hónapig a fellegekben jár majd a kislányunk. Kösz. – Én köszönöm. Remekül táncol, és nagyon ügyesen segített a kicsiket tanítgatni. – Egyszer majd saját balettiskolát szeretne. Persze csak miután hatalmas karriert futott be prímabalerinaként – mosolygott Katie. – Persze – bólintott mosolyogva Nathaniel. Kisétáltunk a nedves nyári éjszakába, az éjszakai rovarok lágyan zsongtak körülöttünk. Ketten tudtuk csak beleszíjazni a biztonsági ülésbe a kis Matthew–t, mert annyira mélyen aludt, hogy folyton kicsúszott belőle. Aztán Micah megkért, hadd vezessen haza. Szinte soha nem akart vezetni, gyorsan oda is adtam neki a kulcsot. Ha az a fajta pasi lenne, aki állandóan mindent az irányítása alatt akar tartani, és persze vezetni is mindig neki kell, akkor persze tiltakoztam volna, de így... soha nem kellett azért cirkuszolnom, hogy dönthessék, irányíthassam az életemet. Az élet olyan, mint a tánc: néha az egyikünk vezet, néha a másik, és ha az ember ügyesen csinálja, az egészből valami szépséges kanyarodik ki, még ha belülről néha nehéznek tűnik is a sok lépés és forgás.

902