L. A. Casey - Gyere _haza!.pdf

Írta: L.A. Casey A m ű eredeti cím e: Until Harry Text copy right © 2 01 6 by L.A. Casey This edition m ade possible under a license arrangem ent originating with Am azon Publishing, www.apub.com . A m űv et eredetileg kiadta: Montiake Rom ance Publishing, Seattle, a tradem ark ofAm azon.com , Inc. Cov er design by Ry an Young Fordította: Guti Eszter A szöv eget gondozta: Késm árki Anikó A sorozatterv , annak elem ei és az olv asókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó m unkája. © Katona Ildikó, 2 01 4 ISSN 2 06 4 -7 1 7 4 ISBN 9 7 8-9 6 3 -4 57 -1 6 9 -8 © Kiadta a Köny v m oly képző Kiadó, 2 01 7 -ben Cím : 6 7 01 Szeged, Pf. 7 84 Tel.: (6 2 ) 551 -1 3 2 , Fax: (6 2 ) 551 -1 3 9 E-m ail: info@kony v m oly kepzo.hu www.kony v m oly kepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Schm idt Zsuzsanna, Gera Zsuzsa Ny om ta és kötötte az Alföldi Ny om da Zrt., Debrecen Felelős v ezető: Gy örgy Géza v ezérigazgató

Angyalaimnak a mennyországban - még találkozunk!

ELSŐ FEJEZET York, első nap Lane, azért írok neked levelet, mert azt remélem, ezt nagyobb eséllyel bontod ki és olvasod el, mint az e-mailjeimet, amiket úgyis tudom, hogy törölsz. Nem akarok bájcsevegni vagy mellébeszélni. Egyenesen a lényegre térek. Sajnálom, hogy egy nyamvadt papírdarabból kell megtudnod, de Harry bácsi ma reggel meghalt. Haza kell jönnöd elbúcsúzni tőle. Anya és nagyi nehezen viseli Harry bácsi távozását, ahogyan mindannyian. Nagyon hiányzol és most igazán szükségünk van rád. Mindannyiunknak. A temetés szombaton lesz. Légy szíves, gyere haza! Nagyon kérlek! Lochlan

FELJEBB TOLTAM A SZEMÜVEGEMET AZ ORROMON, miközben már milliomodszorra olvastam újra a bátyám levelét, mióta két napja megérkezett. Két dolog derült ki belőle. Egyrészt, hogy a nagybátyám elhunyt. Keresztapám és kedves barátom nincs többé. Másrészt az, hogy haza kell mennem. Egyik hírtől sem ugráltam örömömben. Felnéztem a gyűrött papírdarabról, melyre Lochlan a levelét írta, és kibámultam a vonat ablakán. Yorkshire tájain haladtunk keresztül, én pedig másodperceken belül elvesztem zöldellő

szépségében. Sajnos azonban a végtelen, álomszerű vidék bája sem volt elég ahhoz, hogy elfedje a fájdalmat a mellkasomban. A szörnyű gyötrelem gyorsan visszarángatott a jelenbe, a képembe ordítva, hogy nem menekülhetek. Ezúttal nincs kiút, Lane – sziszegte egy savanyú hang a fejemben. – Ezt nem úszhatod meg. A világ minden szépsége sem tudta feledtetni az elkerülhetetlen valóságot, mellyel hamarosan szemtől szemben fogok állni. Nyugtalanul fészkelődtem az ülésen, a gyomrom görcsbe rándult a gondolatra, hogy mit tartogatnak az elkövetkezendő napok. Miért kellett ennek így történnie? – tűnődtem borúsan. Szégyelltem, hogy pár percre azt kívántam, bárcsak New York-i lakásomban lehetnék, ahelyett, hogy angliai szülővárosom, York felé vonatozom. Még inkább bűntudatom támadt, amiért az a legnagyobb bajom, hogy a nagybátyám halála miatt ilyen pocsék helyzetbe keveredtem, mikor inkább azon kéne bánkódnom, Isten miért vette el őt tőlünk. A fontossági sorrendemmel, mint mindig, most is komoly gondok voltak. Csak nehezen tudtam visszatartani a torkomban gombócként formálódó sírást. Vettem pár mély levegőt, hogy ellazuljak, és elővettem a telefonomat a kabátzsebemből. Ránéztem az emailjeimre. A szám megrándult, ahogy végigpörgettem őket. Levelek százait Harry bácsitól, mert szerencsére sosem jutottam oda, hogy kitöröljem őket. Ő volt az egyetlen ember az otthoniak közül, akivel napi kapcsolatban voltam. Tulajdonképpen ő volt az egyetlen, akivel egyáltalán szóba álltam. Mindenki elől el tudtam futni, de Harry bácsi elől nem. Sokszor az agyamra ment, de a világ minden kincséért sem cseréltem volna el. A legigazabb barátom volt, akiben leginkább megbíztam, és most nincs többé. Furcsálltam, mikor kedden reggel nem jött tőle e-mail. Előző délután Skype-on beszéltünk, és minden teljesen rendben volt. Megvolt a menetrendünk: az ő levelére ébredtem minden reggel,

délelőtt chateltünk, majd ebédszünetben felhívtam Skype-on. Amikor New Yorkban délután 2 óra van, Yorkban este 7. Harry bácsi este 9 körül szokott lefeküdni, így előtte beszéltünk. Kedden reggel, amikor nem jött tőle e-mail, azonnal felhívtam az otthoni számán, de csak kicsörgött, és végül bekapcsolt az üzenetrögzítő. Hagytam egy rövid üzenetet, hogy hívjon vissza, amint tud, és amikor nem érkezett válasz, elfogott a félelem. Borzasztóan nyugtalan voltam, de nem hívhattam fel a szüleimet, hogy érdeklődjek Harry bácsi felől, mert évekkel ezelőtt kitöröltem a számukat a telefonomból, ahogy a bátyáimét is. Az egyetlen telefonszám, amit fejből tudtam, a nagybátyámé volt, mivel az övé nem változott, mióta az eszemet tudom. Mikor eljött a szerda reggel, és még mindig nem hallottam felőle, eldöntöttem, hogy a neten megkeresem a Pavement Street-i Lilly’s Café telefonszámát. A kávézó a nagyanyámé volt, de ő is rajta volt a tiltólistámon, ugyanúgy, mint a szüleim és a testvéreim, így nem voltunk szoros kapcsolatban. Nem úgy, mint az elköltözésem előtti időkben. Ettől az apróságtól eltekintve, mindent összevetve, úgy gondoltam, ha már fel kell hívnom valakit Harry bácsi miatt, az csak a nagyim lehet. Makacs volt, mint az öszvér, de ő volt a család egyetlen tagja, akivel értelmesen lehetett beszélni. Valamennyire. A lakásomban nem volt internet – ami eléggé döbbenetes, tekintve, hogy szabadúszó szerkesztőként dolgoztam –, mert a környékünkön nagyon rossz volt a kapcsolat minősége. Ha szükségem volt internetre, a helyi Starbucks ingyenes wifijét vettem igénybe. Azon a szerda reggelen is felöltöztem, azzal a szándékkal, hogy lemegyek a Starbucksba, és kapcsolatba lépek a nagyimmal. A postással a ház földszintjén találkoztam, kifelé menet. Egyetlen levelet hozott nekem, ami tele volt ragasztva elsőbbségi és másnapi kézbesítés címkékkel. Előző nap adták fel. A feladó címe a bátyámé volt, így azonnal feltéptem. Azt az átkozott levelet olvasva másodszor éreztem úgy életemben, hogy a szívem milliónyi szilánkra törik. A pusztító

kétségbeesés érzése, mely eltöltött, ismerős volt, de ezúttal egy teljesen más emberhez és egy teljesen más szituációhoz kötődött. Ismét elöntött az a fajta szomorúság, mely bekúszott a csontjaimba ahelyett, hogy könnyek záporában tört volna ki. Nyomorúságosan éreztem magam tetőtől talpig, és képtelen voltam szabadulni ettől. Pedig megpróbáltam. Próbáltam másra gondolni, amikor lefoglaltam a repülőjegyet Londonba. Akkor is, amikor leszálltam Londonban, és a Heathrow Express vonattal bementem a Paddington állomásig. Próbáltam bármi egyébre gondolni, mint Harry bácsi arcára, és addig jól is ment, míg a Paddingtonról taxival átmentem a King’s Cross pályaudvarra, és felszálltam az utolsó vonatra Yorkba vezető utamon. Amint beléptem a csendes fülkébe, Harry bácsi hangja hirtelen áttörte minden gondolatomat, melyeket azért kreáltam, hogy őt elfedjem. Nem ment ki a hangja a fejemből, és ez egyszerre volt szomorú és vigasztaló. A vonat hirtelen megállt, kirángatva a gondolataimból. Pislogtam néhányat, és kinéztem az ablakon. Már nem a vidéki tájat láttam viszont, hanem a végállomásom nyüzsgő peronját. York. Üdv itthon, Lane. Nagyot sóhajtottam, idegesen felálltam, és a telefonomat a kabátom zsebébe süllyesztettem. Kis csomagomat levettem a poggyásztartóról a fejem fölül. Pár perccel később már a peronon sétáltam, magam mögött húzva a bőröndöt. Taxival mentem az állomásról a Holiday Innbe, ami egy kis hotel tízpercnyire a szüleim házától. Bejelentkeztem, és elhelyezkedtem a kicsi, de barátságos szobában. Éppen felfrissítettem magam a hosszú út után, mikor csipogott a telefonom. A bátyám neve láttán felsóhajtottam. Lochlan tudni akarta, jövök-e a nagybátyánk temetésére. Nem hibáztatom, hogy érdeklődött, hiszen nem válaszoltam semmit a levelére. Csak elolvastam, és foglaltam egy jegyet az első londoni gépre. Itt vagyok – pötyögtem a telefonba –, hol ravatalozták fel?

Próbáltam visszafogni az idegességemet, amint türelmetlenül vártam a válaszra. Rengeteg kérdésem volt, de igazából nem akartam választ kapni rájuk. Tudni akartam, hogy lehet, hogy meghalt a nagybátyám, mikor tökéletesen egészséges volt. Hogy lehet, hogy hétfő este még élt, másnap reggel pedig már nem? Ha válaszokat kaptam volna minderre, az azt is jelentette volna, hogy elfogadom a nagybátyám halálát, amire egyszerűen még nem álltam készen. Összerezzentem, mikor ismét jelzett a telefonom. Anyáéknál. Mindannyian itt vagyunk. Gombócot éreztem a torkomban. Várható volt, hogy a szüleim házában vesznek búcsút Harry bácsitól: anyám imádta a testvérét és a nagybátyám is nagyon ragaszkodott anyámhoz. Nemcsak az ikertestvére volt, de a kis hugicája és cinkosa is. Megdörzsöltem a szemem, mert a könnyek szúrni kezdték. 20 perc múlva ott vagyok. Felvettem egy szűk fekete farmert, fekete bokacsizmát, fekete hosszú ujjú felsőt és egy szürke blézert. Mikor végeztem, alaposan megnéztem magam a teljes alakos tükörben. Úgy festettem, ahogy mindig, de észrevettem azokat az apróságokat is, amik másoknak is feltűnnek majd. Csokoládébarna hajam hosszabb volt, majdnem a derekamig ért. A mellem teltebb volt, a csípőm szélesebb: a vonalaim már nőnek mutattak, nem lánynak. Porcelán bőrömet halvány szeplők tarkították, smaragdzöld szemem pedig még mindig szemüveg mögött rejtőzött. Megigazítottam a blézeremet. Nem tudom, miért, de nem akartam slamposan öltözni, mikor először látom a családomat hat év után. Legalább kívülről összeszedettnek akartam tűnni, még ha belül éppen darabjaimra is hullottam. A hajamat franciafonással fogtam hátra az arcomból, sminkkel viszont nem vesződtem, mert sejtettem, hogy a nagybátyámat megpillantva úgyis előtörnek az eddig elfojtott érzelmek, és csak tönkremenne a festék. Felkaptam egy halványkék sálat az ágyról, a nyakamba kötöttem, fogtam a telefonom, a szobakulcsot és elindultam.

A szüleim háza közel volt, így a séta mellett döntöttem. Kivételesen nem esett, de mivel október közepe volt, már délután hatkor koromsötét volt, és kezdett igazán hideg lenni. Karba font kézzel és lehajtott fejjel siettem el a nagyim kávézója mellett. Zárva volt, ahogy gondoltam is. Nem láttam a szemem sarkából semmilyen fényt, de azért a biztonság kedvéért nem néztem oda. A távolság a szüleim házáig rövidebb volt, mint emlékeztem rá, és mire feleszméltem, már ott álltam az épület előtt, ahol felnőttem. Sűrűn pislogtam, ahogy végigjárattam a szemem a házon. Itt-ott fel volt díszítve halloweenre, emlékeztetve a közelgő ünnepre, de ettől eltekintve pont úgy nézett ki, mint hat éve, amikor utoljára láttam, mintha semmi nem változott vagy történt volna. Menni fog – biztattam magam. Ezt ismételgettem, miközben felemeltem a kezem, hogy kopogtassak a sötétre polírozott ajtón. Ám végül erre nem volt módom, mert az ajtó hirtelen kinyílt, és ott állt két húszas évei közepén járó fiatal nő, akik épp távozni készültek. Fogalmam nem volt, kik lehetnek, és csak bámultam rájuk ostobán. – Jaj, bocsánat – bukott ki a platinaszőke lányból meglepetten, mielőtt összeszedte volna magát. – Segíthetek? Ki ez? És miért kérdez ilyet tőlem? – gondoltam, hangosan pedig udvariasan annyit feleltem: – Nem, köszönöm. Beengednétek? A lány nem mozdult, a mellette álló barna hajú társa pedig karba fonta a kezét és közelebb húzódott hozzá. Rápillantottam, majd vissza a szőkére. Nagyon úgy festett, hogy igyekeztek kívül tartani. – Kihez van szerencsénk? – kérdezte a szőke, inkább kíváncsian, mint barátságtalanul. Türelmetlenül toppantottam, és magamban elszámoltam ötig, mielőtt válaszoltam: – Lane vagyok. Ez a szüleim háza. Szeretnék bemenni. – Lane? – döbbent meg a szőke lány. Úgy beszélt, mintha ismerne, de én nem ismertem fel őt. Bólintottam a kérdésére,

mire mindketten tágra nyitották a szemüket, és azonnal utat nyitottak, hogy elférjek közöttük. Megköszöntem nekik, és beléptem a szüleim házába. Mély levegőt vettem, és egyenesen a szalon felé indultam el a folyosón. Hátrapillantottam, mikor a két lány elviharzott mellettem, és a konyha felé vették az irányt, de aztán ismét a szalonajtóra összpontosítottam a figyelmem. Tudtam, hogy a nagybátyám ott lesz, sok évvel ezelőtt Teresa néni is így volt felravatalozva. Megérintettem a kilincset, és az ujjaim hegyével finoman lenyomtam. Jázminillat csapta meg az orromat, mely takaróként terített be. Mélyet szippantottam, engedtem, hogy körbevegyen az ismerős illat. A szememet lesütöttem, de a szemem sarkából láttam az állvány lábát, melyre a koporsót helyezték. Lassan közelebb mentem, és vártam egy pillanatig. Mielőtt végleg megdermedtem volna, a koporsó jobb oldalához sétáltam, majd nagy levegőt vettem és felnéztem: a pillantásom egyenesen Harry bácsi arcára esett. A kezemet a számra tapasztottam, ahogy feltört belőlem a zokogás. Tényleg ott volt, nem csak valami beteg vicc az egész... A nagybátyám tényleg halott. A látványa hirtelen egy évekkel ezelőtti Skype-beszélgetés emlékét idézte fel, mely feldúlta a szívemet.

– Lane, kis bogaram, valld csak be nyugodtan! – kérlelt a nagybátyám. – Nem vagy boldog. Látom rajtad. – Minden rendben, Harry bácsi – sóhajtottam. – Csak tovább tart itt otthon éreznem magam, mint gondoltam. – Négy éve költöztél oda – jegyezte meg szárazon Harry bácsi. – És? Ez egy másik ország. Még mindig sok mindenhez hozzá kell szoknom. – Biztos vagy benne? – A nagybátyám nem hagyta annyiban. – Talán beszélned kéne a nagyiddal. Tudod,

milyen ügyesen tud jobb kedvre hangolni. Az agyamban rögtön jelzett a vörös vészvillogó. – Á, nem, nem hinném. Nem akarok az ír Oprah Winfrey-vel beszélgetni. Minden apróságba beleköt, és ehhez semmi kedvem. Tudod, hogy képes lenne rábeszélni, hogy menjek haza. Nagyon tehetségesen tud győzködni, de nem hagyom, hogy eltérítsen a szándékaimtól. – Akkor mondd el nekem, hogy mi a baj, kérlek! Látom rajtad, hogy valami bánt. Történt valami? – Jól vagyok – ismételtem, de végül megszántam Harry bácsit. – Csak volt egy gyenge pillanatom, és majdnem csináltam valami butaságot. Ennyi az egész. – Bővebben! – mordult fel a nagybátyám. – Fejtsd csak ki! Beharaptam az alsó ajkam és lehalkítottam a hangomat, hogy a Starbucks többi vendége ne hallja, amit mondok: – Tegnap vele álmodtam, és hideg verítékben úszva ébredtem fel. Egy pillanatra, csak a pillanat töredékéig bevillant, mi lenne, ha bevennék egy marék tablettát. De mielőtt kiakadsz és követeled, hogy hazamenjek, megnyugtatlak, hogy tudom, hogy az ilyen gondolatokat nem szabad félvállról venni, és már be is jelentkeztem egy pszichológushoz. – Lane – kezdte Harry bácsi szigorúan. – Minden oké. Csak szeretnék egy terapeutával is beszélni róla. – Esetleg segítene, ha beszélnél Ka... – Nem – vágtam közbe. – Nem megy. – Lane... — Nem, Harry bácsi! Nem akarom sem látni, sem beszélni vele. Légy szíves, értsd meg, hogy nem megy. – Oké. Rendben – dörmögte nagybátyám, én pedig felnyögtem: – Hetente legalább egyszer eljátszod ezt. Mikor adod végre fel, hogy rávegyél, hogy beszéljek vele? – Majd ha alulról szagolom az ibolyát.

– Ilyet ne is mondj! – fenyegettem meg az ujjammal. – Nem mész te sehová!

– Harry bácsi – nyöszörögtem, ahogy visszatértem a jelenbe. Közelebb léptem a koporsóhoz, a hasam az oldalát súrolta. – Úgy sajnálom, hogy nem voltam itt. Annyira sajnálom! Eltöltött a bűntudat, abban a percben undorodtam magamtól. Nem voltam itt, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. A saját önző érdekeimet helyeztem előtérbe, pedig ez az ember egész életében szeretett, és soha semmivel nem bántott. Egy halk kiáltást hallottam a hátam mögül, és ölelő karok fogtak át. Nem jöttem rá, ki az, aki vigasztal, bár éreztem az after shave-jét, ami pont úgy beborított, mint az ölelés. Rátettem a kezem a kézre, mely a hasamon nyugodott. – Minden rendben, kincsem. Apa! Könnyekben törtem ki, és megfordulva átöleltem apám derekát, belebújva az ölelésébe. Apám a karjaiban tartott és ringatott, míg a zokogásom szipogássá csendesült. Pár perc után visszafordultam a nagybátyámhoz. Rátettem a kezem a feje búbjára, és szorosan behunytam a szemem, mikor éreztem, hogy jéghideget érint a kezem. Kinyitottam a szemem, és jóképű arcát figyeltem. – Bocsáss meg! – ismételtem. Előrehajoltam, és puszit nyomtam az arcára. Gyengéden a fejéhez szorítottam a homlokomat. – Úgy sajnálom! Teljesen elengedtem magam és csak bőgtem, bőgtem, bőgtem. Akkor is sírtam, mikor elolvastam Lochlan levelét, de az semmi nem volt ahhoz képest, amit a nagybátyám megpillantásakor éreztem. Üvölteni tudtam volna a fájdalomtól. A szívem majd’ meghasadt, és minél többször pillantottam csodálatos nagybátyámra, annál üresebbnek és

nyomorultabbnak éreztem magam. – Milyen utad volt? – kérdezte egy hang az ajtóból. Nem is kellett odanéznem, tudtam, hogy Layton bátyám az. Már majdnem egy éve nem hallottam a hangját, de még mindig ugyanolyan volt. Egy kicsit rekedtesebb talán, valószínűleg rossz szokása, a dohányzás miatt. Ez nem volt meglepő persze. Huszonkilenc éves volt, és mióta az eszemet tudom, cigizett. – Hosszú – feleltem, fel sem emelve a tekintetemet a nagybátyámról. Az apám még mindig mögöttem állt, és átölelve tartott. Tudtam, hogy ez a közeli kapcsolat valószínűleg csak a holnapi temetésig tart majd, de most nem foglalkoztam vele. Nem jöttem ki jól a szüleimmel, a nagyimmal vagy a bátyáimmal, de most nem a nézeteltéréseinkre gondoltam, hanem Harry bácsira. – Hol van a bőröndöd? Kissé megfeszültem anyám hangjára, mielőtt annyit mormoltam: – A Holiday Innben. Már hallottam is a felhördülést: – Képes voltál hotelben megszállni, ahelyett, hogy ide jöttél volna? Fáradtan sóhajtottam: – Ne csináld ezt most, Lochlan! Légy szíves! De a bátyám meg se hallotta. – Nem fogsz egy vacak kis hotelben... – Lochlan! – Layton határozott hangja félbeszakította Lochlant. – Ezt majd később beszéljük meg. Csend. Behunytam a szemem, amint hallottam Lochlant kicsörtetni a szobából, át a nappaliba, lendületesen becsapva maga mögött az ajtót. Nem lepődtem meg, hogy kiviharzott. Lehet, hogy ő az indulatosabb, de Layton szava mindig is szent volt. Layton volt az egyetlen, aki bírt Lochlannal, ha túlzásokba esett. Próbáltam nem tudomást venni a testvéremről vagy a reakciójáról, és teljesen a nagybátyámra fókuszáltam. – Vártam az e-mailedet – mondtam neki lágyan, és vártam a

válaszát most is, noha tudtam, hogy sosem érkezik meg. – Hirtelen történt, kicsim – szorította meg a karom apám. Rosszul éreztem magam. – Hogy történt? – mondtam ki végül a rettegett kérdést, ami azóta járt a fejemben, mióta két napja elolvastam Lochlan levelét. – Szívinfarktus – sóhajtott apám. – Nem érzett fájdalmat, álmában történt. Szívinfarktus – ismételtem magamban. Szóval ez vitte el a nagybátyámat. Beharaptam az alsó ajkam, mikor a pillantásom az öltözetére esett. Muszáj volt elmosolyodnom, ahogy megláttam a vastag gyapjúpulóvert, amit tizenhat évesen kötöttem neki. Harry bácsi imádta, és nem volt hajlandó tőle megválni, pedig hányszor mondtam neki, hogy dobja ki. Azt mondogatta, ez a legjobb ajándék, amit valaha kapott, amiért én csak sajnálni tudtam, ugyanis a pulóver egyenesen förtelmesen nézett ki. Ha az életem múlna rajta, sem tudnék normálisan kötni. A nagyanyám erőltette, hogy tanuljak meg kötni, azon a nyáron, mikor tizenhat lettem. A csapnivaló enyhe kifejezés a teljesítményemre, de a nagyimat nem érdekelte. Minden hétvégén kötnöm kellett vele és a barátnőivel, akik összesen háromszáz évvel voltak öregebbek nálam. Ha ezt a nagyim hallaná, jól meglegyintene. Magamban mosolyogtam a gondolatra, és kedvesen megráztam a fejem. – Ő meg az a rémes pulcsi – dünnyögtem. A szalont csendes kuncogás töltötte be, ami segített oldani a fájdalmat és a feszültséget néhány futó pillanatra. Mikor készen álltam, mély levegőt vettem és megfordultam, hogy szembenézzek az arcokkal, akiket hat éve nem láttam élőben. Az első, akire a pillantásom esett, anyám volt. Idősebbnek tűnt ötvennégy évesnél, bár nyilván a nagybátyám halála is szaporította a ráncokat még mindig szép arcán. A nagyim, aki mellette állt, pont olyan volt, mint aznap, amikor elmentem. A bátyám viszont egészen másképp nézett ki. Izmos volt, nem is kicsit. Legutóbb még egy kis túlsúlyt cipelt, de ez

már a múlté volt. – Jesszus, Lay, valaki vett neked egy konditerembérletet? – kérdeztem döbbenten. Apám nevetésben tört ki mögöttem, anyám és a nagyim pedig kezüket a szájuk elé kapva próbálták visszafojtani a kacagást. A bátyám grimaszolt, de tengerkék szeme élénken csillogott. – Nem lehetek mindig én a kövér iker, nem? – kérdezte jókedvűen. Rávigyorogtam. – Gondolom, nem. Jól nézel ki. Layton rám kacsintott. – Te is, hugi. Kissé megrándult a szám, és megfordultam, hogy apámat vegyem szemügyre. Jóképű arca ugyanolyan volt, noha kissé szőrösebb és teltebb. Az egész alakja teltebb volt. – Szóval, amíg Layton edzeni volt, te fish & chipset faltál? Apám gyengéden meghúzta a fülemet. – Szemtelen leányzó! Tudatom veled, hogy pár réteg zsírpárna még senkinek sem ártott meg. Legalább melegen tart ezeken a hideg téli napokon. – Vicceltem – kuncogtam, és átöleltem. Tetszett, hogy kikerekedett, így jobban oda lehetett bújni hozzá. A bátyám, anyám és a nagyim mind jól szórakoztak azon, ahogy ugratom apámat, és kellett pár pillanat, míg lenyugodtak. Aztán a nagyim odajött és melegen átölelt. – Szervusz, kicsikém – dünnyögte. Szorosan öleltem, elveszve megnyugtató hangjában. Nagyi Írországból származott, Dublin Crumlin nevű városrészéből. Az akcentusa világosan felismerhető volt: bár az elmúlt ötven évben Angliában élt, megtartotta a saját kiejtését, és ezt nagyon kedveltem benne. Szeretetteljesen rámosolyogtam. – Szia, nagyi! Amint a nagyim elengedett, Layton már ott is termett, és felkapott erős, izmos karjaival. Sikkantottam egyet, mikor felemelt a padlóról és a levegőben tartott, mintha semmi súlyom nem lenne.

– Nem kapok levegőt! – szuszogtam játékosan, mire a bátyám letett és grimaszolt. – Rémes vagy. Pimaszul felnevettem, de aztán rögtön átváltottam egy széles mosolyra, amint anyám közeledett felém. Arra számítottam, hogy mosolyog majd, és esetleg kicsit meghatódik, de arra egyáltalán nem, hogy könnyekben tör ki, amikor átölel, márpedig pontosan ez történt. – Isten hozott itthon, kisbabám! Annyira hiányoztál! Átkaroltam apró testét és megszorítottam. – Te is hiányoztál nekem! Isten lássa lelkem, ez volt az igazság. Valóban hiányzott. Nem értettünk egyet abban, hogy elköltöztem otthonról, de attól még az anyám volt, akit nagyon szerettem. Sokáig ölelt így, miközben a könnyei sem apadtak el. Időnként hátralépett, hogy lássa az arcomat, aztán megint a nyakamba borult és olyan erősen szorított, ahogy csak tudott. Olyan volt, mintha nem hinné el, hogy valóban ott állok előtte. Ez egyszerre töltött el örömmel és szomorúsággal. Boldog voltam, mert anyám is az volt, de szomorú, mert az én hibámból nem találkozhattunk gyakrabban. Megvan rá az okod – emlékeztettem magam. – Most már minden rendben, anya – simogattam meg anyám hátát. Semmi nem volt rendben, de jólesett ezt mondani. Mikor végül kibontakoztam anyám öleléséből, a családomról ismét a nagybátyámra esett a pillantásom. – Gondolom, akkor már csak Lochlan maradt, akit üdvözölnöm kéne. Mögöttem valaki megköszörülte a torkát. – Nem egészen. Jaj, ne! – fohászkodtam magamban. Kérlek, Uram, csak ezt ne! Éreztem, ahogy a hangja meleg takaróként borít be, és tágra nyílik a szemem. Nem számít, mennyi év telt el, akkor is felismerném ezt a hangot, ha csak suttogna. Lassan felé fordultam, de lefagytam, amikor megpillantottam. Az

ajtófélfának támaszkodott, kezét a farmere zsebébe süllyesztette. A szeme – villant át az agyamon. – Mi a baj a szemével? Sok dolgot szerettem a férfiban, aki előttem állt, de a szeme volt az abszolút kedvencem. Mindig erre esett legelőször a pillantásom, ahányszor találkoztunk. A szemszíne a whisky árnyalatára emlékeztetett, a tekintetében pedig folyton ott bujkált valami játékos csillogás, amit csak én láttam, mert én néztem meg elég alaposan. Ez a csillogás árulkodott arról, hogy a lelke él és boldog, ám amit most láttam, attól kirázott a hideg. Nemhogy csillogás, de semmilyen fény vagy élet nem látszódott a szemében. A tekintete halott volt, pont olyan ködös és felhős, mint az ég York felett. Így is megkapó volt, de legalább annyira kísérteties is. Bár több ezer kilométerre költöztem, hogy elszakadjak tőle, az elmúlt hat évben mégis minden egyes nap úgy ébredtem, hogy ezt a mogyoróbarna szempárt láttam magam előtt, és úgy merültem álomba, hogy ezt a megnyugtató hangot idéztem fel. Nem tudtam megszabadulni tőle a világ másik felén sem, ennyi erővel a szomszéd szobába is mehettem volna. Kale Hunt benne élt minden szívdobbanásomban és lélegzetvételemben, és ez szép lassan felemésztett. – Kale. Ennyit sikerült kinyögnöm. Csak bámultam a férfira, aki először törte össze a szívemet. Kale visszanézett rám, és teljesen érzelemmentesen, szinte robotszerűen biccentett. – Üdv itthon, Laney Baby.

MÁSODIK FEJEZET Hatévesen (húsz évvel ezelőtt) – LANE! HOL VAGY ? A fülemre szorítottam a kezem és szorosan becsuktam a szemem, hogy megpróbáljam elfojtani a zokogásomat, de nem sikerült. Ráadásul az egész testem belesajdult, mert annyira fájt a fejem. Hiába tapogattam, ettől nem múlt el a fájdalom, sőt, csak jobban lüktetett. Mikor valaki a térdem alá nyúlt, és átkarolta a hátam, kinyitottam a szemem. Ijedtemben felsikkantottam, ahogy felemelt, és ösztönösen is a nyakába kapaszkodtam. Ránéztem az arcára, és mikor élénk mogyoróbarna szemek ragyogtak vissza rám, csak még jobban eleredt a könnyem. – Kale! Kale Hunt volt a legeslegjobb barátom az egész világon. Ha bárki tudott rajtam segíteni, mikor ilyen rosszul éreztem magam, az Kale volt. Mindig ő volt az, aki felszárította a könnyeimet és mosolyt csalt az arcomra. A nyakába temettem az arcom, és úgy sírtam, mintha elérkezett volna a világvége. Kale egy padhoz sétált az osztálytermemben, letelepedett, engem az ölébe ültetett és szorosan átölelt. Így ringatott egészen addig, míg meg nem nyugodtam annyira, hogy fel tudjak ülni anélkül, hogy mindent összemaszatoljak a könnyeimmel és a taknyommal. Kale-re néztem, mikor elővett egy zsepit a zsebéből és odaadta. Megtöröltem az arcom, kifújtam az orrom, és szipogtam még egy kicsit, mielőtt összegyűrtem a használt zsepit. – Mi történt? Kale szavain átsütött az aggodalom. Továbbra is csak szipogtam, meg sem mukkantam, és nem is

mozdultam. Azért nem akartam neki elárulni, mert akkor haragudna rám és valószínűleg kiabálna velem. Nem akartam, hogy kiabáljon. – Lane? – Kale nem hagyta annyiban, noha elfordítottam tőle a tekintetemet. – Mondd el, mi történt! Éreztem, hogy megremeg az alsó ajkam, Kale pedig felsóhajtott. – Nem vagyok mérges rád – magyarázta gyengéden. – De muszáj elmesélned nekem, mi történt. Anna O’Leary odajött hozzám azzal, hogy berohantál ide az udvarról, mert valami történt. Mondd el, hogy mi volt az. Légyszi! – Mi csak... épp ugróköteleztünk Anna O’Learyvel és Ally Dayjel, mikor Jordan Hummings elvette a kötelünket és elszaladt vele. Annyira lehajtottam a fejem, hogy az állam már a mellkasomat súrolta. – Utánafutottam, és megpróbáltam visszaszerezni, de Jordan elesett, és azt mondta, hogy az én hibám volt, és megütött itt a fejemen, és most nagyon fáj! Éreztem, hogy Kale erősebben szorít magához. – Jordan Hummings? Aki az én osztályomba jár? Lassan bólintottam. Pont ezért voltam ennyire megijedve. Jordan is nagyfiú volt, mint Kale. – És megütött? Kale hangja dühödt acsargáshoz hasonlított. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy Kale mérges, megint sírva fakadtam. Kale arca gyorsan kisimult, újból átölelt, csitítgatott, kedves dolgokat mondott nekem és megnyugtatott, hogy minden jobb lesz. Hittem neki. – Gyere velem! – mondta, amint felállt, és engem is letett a földre. – Pár perc múlva vége a szünetemnek, úgyhogy gyorsan el kell intéznem. Kale nagyfiús osztályba járt, és ennek nem örültem. Persze oda kellett járnia, mert már kilencéves volt, és nagyfiús dolgokat kellett tanulnia, például matekot. De ő maga mondta, hogy

jövőre, ha másodikos leszek, ő és én ugyanabban az időben leszünk az udvaron a szünetekben, és folyton együtt játszhatunk. – Hova megyünk? – érdeklődtem, mikor Kale megfogta a kezemet, egymásba fonva ujjainkat. Csak mordult egyet válaszként. Kimentünk a termemből, és végigvezetett a hosszú folyosón, egészen a kijáratig, ami a játszótérre nyílt. – Helyre teszem, ami veled történt – mondta végül, miközben szélesre tárta az ajtót és kilépett. Szorosan fogtam a kezét, amint elhaladtunk egy csomó gyerek mellett, akik fogócskáztak, ugróiskolát játszottak vagy ugrálóköteleztek. Megálltunk két lánynál, akik pont ott ugráltak, ahol korábban mi is. – Sziasztok, lányok, nem látta valamelyikőtök Jordan Hummingsot? – kérdezte tőlük Kale. Én nem tudtam, kik azok a lányok, de biztos idősebbek voltak, mint én. Lehet, hogy Kale osztálytársai voltak, mert nagyon lelkesen mosolyogtak rá, mikor megszólította őket. Összeszűkült szemmel figyeltem őket, és még közelebb húzódtam Kale-hez. Nem tetszett, ahogy Kale-re bámultak. Egy kicsit túl boldognak tűntek, hogy láthatják. – Szia, Kale! Az élénkvörös hajú, halvány szeplős lány csak úgy ragyogott. – Én láttam! A műhely mögé ment a barátaival, de nem tudom, miért. – Köszi, Drew! – mosolygott rá Kale. Drew mosolya elért egészen a füléig, olyan széles volt. – Máskor is! A vörös hajú szégyenlősen a füle mögé igazgatta dús fürtjeit. Nem tetszett nekem ez a Drew, egyáltalán nem tetszett. Megráncigáltam Kale kezét, mikor nem mozdult. Csak állt ott, és erre a Drew-ra bámult fura, idétlen kifejezéssel az arcán, amitől egészen dühös lettem. – Kale! – szóltam rá. Kale összerezzent, lenézett rám, és úgy lesett, mintha elfelejtette volna, hogy ott vagyok.

– Annyira édes! A húgod? Kale megint visszanézett Drew-ra, ahogy megszólalt: – Lane? Igazából a legjobb barátom. Nagyon jóban vagyok a családjával és a bátyjaival. Szóval, igen, végül is majdnem a húgom. A csodálat, amivel Drew nézett fel Kale-re, kiborított. – Hű! Ez olyan édes tőled, Kale! Drew a jobb kezével csillogó vörös hajának egy tincsét csavargatta. Én legszívesebben tőből levágtam volna a haját. Túl sokat babrált vele. – I-igen? – dadogta Kale, és meg kellett köszörülnie a torkát, mert furcsa hangon beszélt. – Igen. Szerintem tök menő, hogy vigyázol rá – bólintott Drew. Kale magatartása hirtelen megváltozott. Vállat vont, mintha az, amit Drew mondott, nem lenne nagy ügy. Aztán elengedte a kezem, és helyette lazán átkarolta a vállamat. – Hát, tudod, hogy van ez. Valakinek vigyáznia kell rá. Hatéves, de nagyon kicsi a korához képest. Még csak egy kiskölyök. Homlokráncolva néztem fel Kale-re, és el is döntöttem, hogy nem tetszik, mennyire másképp viselkedik Drew meg a szőke barátnője előtt, aki semmit sem csinált, csak állt és bámulta Kale-t, amióta csak megkérdeztük, merre van Jordan. Jordan. Amint eszembe jutott, miért is álltunk szóba egyáltalán ezekkel a lányokkal, megszorítottam Kale kezét, hogy rám figyeljen, és mikor lenézett, csak annyit mondtam: – Jordan. Kale pislogott, megrázta a fejét. A vonásai megkeményedtek. Visszapillantott Drew-ra. – Ugye azt mondtad, Jordan a műhely mögé ment? – Aha – bólogatott hevesen Drew. – Köszi, szépségem! – kacsintott rá Kale, majd hozzám fordult. – Maradj itt Drew-val! Mindjárt visszajövök.

Azzal már ott sem volt, elindult a műhely irányába. Én kis híján elsírtam magam, mert Kale valami rossz dolgot csinált. Szépségnek hívta Drew-t, pedig ez biztos nem volt igaz, mert korábban azt mondta nekem, hogy én vagyok az egyetlen szép lány a világon. Csak én. Mindig ezt szokta mondogatni. – Hallottad ezt? – viháncolt Drew a barátnőjének, és úgy tapsikolt, mint a fókák az állatkertben. – Szépségemnek hívott! Szépségemnek! Drew barátnője is viháncolt, és közben fel-le ugrált örömében. Legszívesebben a fülembe dugtam volna az ujjam, hogy ne halljam azt a rémes ricsajt. – Hallottam! – válaszolta Drew barátnője, és most már ő is úgy tapsolt, mint a fókák. – Tutira! Te jó ég! Tetszel Kale-nek! Láttad, hogy bámult? Tök szerencsés vagy, Drew! Olyan jóképű! Nem bírtam tovább ott állni, és hallgatni Drew meg a barátnője ömlengését Kale-ről, úgyhogy inkább a barátom nyomába eredtem. Hallottam, hogy Drew utánam kiált, de nem fordultam meg, hogy válaszoljak neki. Sőt, magamban még a nyelvemet is kiöltöttem rá. Ezt kapd ki! Pont akkor szúrtam ki Kale-t, mikor eltűnt a műhely mögött, így rohantam, amilyen gyorsan csak tudtam. Éppen odaértem a műhely mögé, mikor egy kéz nehezedett a vállamra. – Állj csak meg! Kale azt mondta, velem kell maradnod! Hátranéztem a vállam felett, és Drew-t pillantottam meg, aki szigorúan ráncolta a szemöldökét. Mindketten igencsak lihegtünk, ahogy próbáltunk levegőhöz jutni. Drew aztán felemelte a pillantását és egyenesen előre nézett. Az ajka hirtelen „o” alakot formált, a szája elé kapta a kezét és felsikított. Én ijedtemben összerezzentem, de mikor én is arra néztem, ugyanúgy sikoltottam, mint Drew. Kale verekedett, méghozzá egyszerre három fiúval. – Kale! – kiáltottam oda, mikor az egyik fiú oldalba rúgta. Megpróbáltam odarohanni, hogy segítsek neki, de hátulról karok fonódtak rám. – Nehogy odamenj! Bajod esik! – sziszegte Drew a fülembe.

De engem nem érdekelt, segíteni akartam Kale-nek, mielőtt neki esik baja. – Hagyjátok békén! Hagyjátok abba! Légy szíves! – kiabáltam a fiúk felé. A záporozó ütések hangja fülsiketítő volt. Már épp újra kiáltottam volna, mikor az egyik Kale-t ütlegelő fiú hirtelen felordított fájdalmában, miután Kale a két lába közé rúgott. A fiú hanyatt esett a földre, és mindkét kezével a fájdalmas részt tapogatta. Nem kelt fel, és nem próbálta meg újból megütni Kale-t, a földön összekucorodva elsírta magát fájdalmában. Pár perccel később az orrát fogva a második fiú is lepattant Kale-ről. Akárcsak az előző, ő sem kelt fel a földről, hanem sírva fakadt, amint vér kezdett szivárogni az orra elé tartott ujjain át. Nem tudtam, miért, de szorosan markoltam Drew karját, ő pedig lehajolt és felvett. Magához szorított, és próbált úgy fordulni, hogy ne lássam, mi történik, de én pont annyira el tudtam fordítani a fejem, hogy nézhessem, ahogy Kale az utolsó fiúval verekszik. Ez Jordan Hummings volt, a fiú, aki ellopta az ugrókötelemet és megütötte a tarkómat. Kale volt felül, miközben Jordant püfölte. Mindketten véresek voltak, de Jordan sokkal jobban, és már ő is sírt, mint a barátai. Kale nem sírt. Mikor Jordan felemelte a karját, hogy lelökje magáról Kale-t, Kale egyszerűen oldalra söpörte, és keményen megragadta az iskolai egyenruhája nyakánál fogva. – Ha még egyszer, csak egyszer is, a családom közelébe mész, kurvára megöllek! – üvöltötte Kale Jordan arcába. Én levegő után kapkodtam. Kale csúnyán beszélt, nagyon csúnyán. Ezt nem fogja megúszni szárazon, ha az anyukája és az apukája rájön. – Nem bántottam senkit! – siránkozott Jordan, miközben kétségbeesetten próbálkozott kiszabadulni Kale szorításából. – De igen! – ordította Kale, és a másik kezével is belekapaszkodott Jordan gallérjába. – Megütötted Lane-t! Ő csak egy kislány! Csak hatéves, és te fejbe ütötted! Drew érezhetően megdöbbent, mikor ezt meghallotta, és még szorosabban ölelt, simogatva a hátamat. Nem örültem neki, hogy

ez kissé megvigasztalt, és alábbhagyott a sírásom. Annak sem örültem, hogy attól, hogy átöleltem, jobban éreztem magam. Nem akartam, hogy Drew segítségére legyek szorulva, mert Kale szépségnek nevezte. – Drew, mit csinálsz te itt hátul? Hé! A hátunk mögül egy felnőtt hangja hallatszott, én pedig még jobban megijedve Drew vállába temettem az arcom. Egészen megdermedtem a félelemtől, amint a felnőtt férfi elrohant mellettünk egyenesen Kale és Jordan irányába. Leszedte Kale-t Jordanról, és az egyik karjával távol tartotta, majd lenyúlt, hogy Jordant is talpra segítse. Jordan és a két barátja is sírt, akik még mindig a földön hevertek. Egyedül Kale nem ejtett egy könnycseppet sem. Továbbra is fenyegetően meredt Jordanre. A kezét ökölbe szorította, és kifulladva kapkodta a levegőt. Most, hogy Kale felállt, megnézhettem az arcát, de nem tetszett, amit láttam. A szemöldöke felett volt egy repedés, amiből vér csordogált le az arca közepéig. Mindkét szeme vörös és kissé duzzadt volt, a száját pedig vér borította. Még a fogai is véresek voltak: ezt onnan láttam, hogy nyitva volt a szája, annyira erősen lihegett. Most, hogy elült a verekedés zaja, tisztán hallatszott, ahogy sírdogálok. Kale felém fordult, és egyszeriben az egész tartása megváltozott. – Nincs baj, Lane – kacsintott rám. – Jól vagyok, becsszó! – Hazudsz! Vérzel! Úristen, mennyi vér! Lehet, hogy meg fogsz halni! Erre a gondolatra görcsbe rándult a gyomrom. – Mi a franc történt itt? – vágott közbe a férfi, aki Jordant és Kale-t fogta le. Nagyon meglepődtem. Ő is csúnyán beszélt! – Jordan megütötte Lane tarkóját – jelentette ki Kale, egyenesen Jordan szemébe nézve. A férfi rám nézett, majd Kale-re, Jordanre és a két földön pityergő fiúra. Fejcsóválva elindult, maga után húzva Jordant és Kale-t. – Mindenki az igazgatói irodába! – utasított minket. –

Indulás! Most már annyira rettegtem, hogy kis híján elájultam. Drew letett a földre és kézen fogva vezetett Kale, Jordan és a verekedést beszüntető férfi előtt, aki hátraszólt a másik két fiúnak is, hogy jöjjenek, ne várják meg, míg visszajön értük. – Igen, uram – válaszolta mindkettő rekedten. Uram! Ezek szerint a férfi az iskola tanára volt, aki most az igazgató elé visz minket. Nagyon nagy bajban voltunk! A következő eseményekre nem emlékszem tisztán. Az igazgatói iroda előterében kellett várakoznom Kale-lel, Jordannel és a másik két fiúval, míg felhívták a szüleinket. Drew-t visszaküldték az osztályába, mivel neki nem volt közvetlenül köze a verekedéshez, csak szemtanúja volt. Elmondta a tanárnak, mit látott, aztán órára kellett mennie. Én a fejemet lehajtva ücsörögtem, noha az „uramnak” szólított tanár, aki véget vetett a verekedésnek, megnyugtatott, hogy nekem nem kell aggódnom, engem nem fognak megbüntetni. Ettől kicsit jobban éreztem magam, de az még mindig szörnyű érzés volt, hogy Kale miattam keveredett bajba. Az egyébként csendes előtér hirtelen zajossá vált, mikor megérkeztek a szüleink. Hallottam, ahogy apukám és Kale apukája még a folyosón vitatkozott más felnőtt férfiakkal. Aztán hallottam az anyukáinkat, akik próbálták csitítani őket, és más női hangok is csatlakoztak hozzájuk. Mikor végre anyukám belépett a helyiségbe, zokogva rohantam a karjaiba, ő pedig felemelt és magához szorított. Éreztem, ahogy egy kéz a hátamhoz ér, és valaki puszit nyom a halántékomra. – Lane? – szólított meg gyengéden apukám. Ránéztem, de alig láttam a könnyeimtől. – Jól vagy? – kérdezte aggódva. Megráztam a fejem. – Jordan megütötte a fejemet, és nagyon-nagyon fáj! Apukám arca megkeményedett, amint hátrapillantott és odaszólt valakinek: – Neveld meg a gyerekedet, mielőtt én teszem!

Ismét kitört a veszekedés, és a verekedést felfedező tanárnak kellett bejönnie és közbeavatkoznia, hogy mindenkit lenyugtasson. Jordan anyukája a széken ücsörgő fia elé térdelt, úgy szidta meg. Az ujját rázva nyomatékosította a szavait, az apja pedig karba font kézzel állt mellettük, és szigorúan nézett le a Jordanre. Nagyot nyeltem, mikor észrevettem Kale szüleit. Az apukája lehajolt hozzá, hogy megnézze az arcát, és az anyukája is aggódva legyeskedett körülötte, bár Kale próbálta meggyőzni, hogy jól van. De nem nézett ki jól, a korábban piros és dagadt szeme mostanra bekékült a véraláfutásoktól. Sötét folt keletkezett a szemöldökénél és a felrepedt szájánál is. Biztos nagyon fájt neki, de valahányszor elkapta a pillantásomat, szélesen rám mosolygott, és még kacsintott is. Be kellett mennem az igazgatóhoz a szüleimmel, hogy elmondjam, mi történt. Így tettem, és mikor végeztünk, megint leültünk az előtérben, amíg a fiúk a szüleikkel az irodában időztek. Nagyon sokáig várakoztunk, és hallgattuk a kiszűrődő hangokat: hol emelt hangon vitatkoztak, hol sírtak. Tudtam, hogy egyik hang sem Kale-től származik. Kale soha nem sírt. Soha. Még akkor sem sírt, mikor előző évben meghalt a nagymamája. Apukámmal éppen barkochbát játszottunk, mikor Kale és a szülei visszajöttek. Felugrottam és szélvészként rohantam oda Kale-hez, amin ő is és a szüleink is nevettek. Átkaroltam a derekát, a hasához nyomtam az arcom és jól magamhoz szorítottam. Kale az egyik karjával a vállamat fogta át, a másikkal a fejemet simította meg gyengéden. – Jól vagy? Most már jól vagyok – gondoltam magamban. Felnéztem Kale-re, és bólintottam. – Szeretlek! Anyukáink felsóhajtottak, apukáink pedig próbálták elfojtani a nevetésüket. Kale is kuncogott. – Én is szeretlek, Laney Baby. Mosolyogva a hasába fúrtam az arcom. Ő volt a legeslegjobb

barát! – Mit mondott az igazgató? – érdeklődött apukám Kale apjától, miközben kiléptünk az irodából és hazafelé indultunk. Anyukám megsúgta, hogy mindannyiunkat hazaengedtek, én pedig nagyon örültem, mert amúgy sem volt kedvem visszamenni az osztályba. – Azt, hogy megérti, hogy Kale ideges lett, és úgy érezte, meg kell védenie Lane-t, de az erőszak akkor sem jó megoldás. Kale-t két napra függesztették fel, de Jordan és a barátai egy hetet kaptak. Értetlenkedve grimaszoltam. – Mit jelent az, hogy függeszteni? – billentettem oldalra a fejem. Kale felnevetett, és lazán átvetette a karját a vállamon. Lehajolt, úgy súgta oda: – Azt jelenti, hogy én egész nap fel sem kelek az ágyból, míg neked iskolába kell menned. Micsoda? – Ez nem igazság! Én is függesztve akarok lenni! Kale nevetése betöltötte az egész folyosót. Hirtelen azonban megtorpant, mikor kinyílt egy ajtó a folyosó távolabbi részén, és Drew lépett ki rajta azzal a hülye vörös hajával, ami olyan szép volt. Kale karja megfeszült, de lazán rámosolygott Drew-ra, mikor a lány megpillantotta. – Kale! – sikkantott Drew, és végigrohant a folyosón, egyenesen Kale-hez. Szó szerint végigfutotta a távot. Oldalra léptem, mikor Drew egyenesen Kale karjaiba rohant, hogy megölelje. Csúnyán néztem rá, de még hátrébb léptem, mígnem nekiütköztem apukám lábának. Ahogy felnéztem, láttam, hogy egymásra vigyorognak Kale apjával, és a fejüket csóválják. Az anyukáink ugyanúgy kedvesen rázták a fejüket, és mosolyogva figyelték Kale-t és Drew-t. Ezt nem értem – gondoltam. – Minek örülnek ennyire? – Hello, Drew – mormolta Kale bele Drew hajába, miközben mély levegőt vett.

Ez undorító volt! Beleszagolt a hajába! Láttam, hogy beleszagolt! Drew hátralépett. – Annyira örülök, hogy jól vagy! Annyira aggódtam miattad! – Aggódtál miattam? – hitetlenkedett Kale. – Hát persze – bólintott Drew. – Felfüggesztettek? Kale vállat vont, mintha magasról tenne rá. – Két napra. Nem értettem. Kale úgy csinált, mintha semmiség lenne az egész. Drew elcsodálkozott. – Mert megvédted a húgodat? Ez annyira béna! – Nekem mondod? Kale nevetgélve vakarta meg hátul a nyakát. Drew elpirult, mikor észrevette, hogy a szüleink végig figyelték őket. – Hát, én mindennap itt leszek. Összeszedhetem neked, hogy miket vettünk, és felírhatom a házikat. Szívesen átviszem neked mindennap iskola után, hogy ne maradj le. Drew már annyira vörös volt, hogy az egész feje paradicsomszínűre változott. Kale is elvörösödött, de nem szólt semmit. Legszívesebben belérúgtam volna, és a nevében nemet mondtam volna Drew-nak, de nem tehettem. Nem tehettem semmit. Nagyon dühös voltam, de nem tudtam, miért. – Ez nagyszerű lenne! Drew, ugye? – szólalt meg végül Kale anyukája, miután Kale nem válaszolt. Drew ránézett, és félénken mosolyogva bólintott. – Igen, Drew-nak hívnak. – Szép neved van – mosolygott rá Kale anyukája. Drew még jobban elpirult. – Köszönöm – motyogta. De aztán megköszörülte a torkát, ahogy a kezére esett a pillantása. Én csak akkor vettem észre, hogy egy rakás különféle szóval teleírt papírlap volt nála. – Ezt most le kell fénymásolnom, a tanár kért meg rá, úgyhogy mennem kell. De teszek félre neked egyet, és jegyzetelek is rá. Ma suli után átviszem hozzátok, az úgy jó? – kérdezte Drew reménykedve.

– Igen! – vágta rá Kale azonnal, de aztán köhintett egyet. – Mármint, ja, persze, gyere csak! Nekem mindegy. Kale apukája és az enyém kis híján nevetésben tört ki, ettől pedig Kale még feszültebb lett. – Oké, szuper. Tudom, hol laktok, úgyhogy akkor majd megyek. Drew odahajolt Kale-hez, és puszit nyomott az arcára. Megpuszilta! Aztán rám is odapillantott. – Remélem, te is jól vagy, Lane! Ezután elköszönt tőlünk, és ment tovább a dolgára a folyosón. Kale meg sem moccant, így az apukájának kellett előrelöknie, miközben nevetve megjegyezte: – Ügyes, fiam! Nagyon ügyes! Kale arca még mindig vörös volt, de ő is lökött egyet játékosan az apján, a szája szegletében pedig mosoly bujkált. – Hagyjál békén! Én nagyon mogorván figyeltem őket, és anyukám észre is vette. Oldalba bökte Kale anyukáját, és egymásra mosolyogtak, ahogy meglátták az arckifejezésemet. Nagyon furcsák voltak, hogy mindig nevettek rajtam, mikor Kale-re néztem. Nem tetszett, de nem szóltam semmit, mert öregek voltak, és örültem, ha boldogok. – Kale – szólt oda gyengéden az anyukája, és felém biccentett. Kale rám nézett, és meglepődött a morcosságomon. – Miért vagy ilyen mérges? Nem tudtam, miért, azt leszámítva, hogy Drew halálra idegesített, de ezt nem akartam megmondani Kale-nek. – Fáj a fejem. Nem hazudtam, mert tényleg fájt, bár nem annyira, mint a mellkasom, amibe hirtelen szintén fájdalom hasított. Kale odajött hozzám, hogy átkarolja a vállamat. – Ha hazaértünk, nézhetnénk filmet anyuékkal, és jégkrémet is ehetünk. Attól jobb lesz, mit gondolsz? Azonnal elfeledkeztem mindenről. A hasogató fejemről.

A szorításról a mellkasomban. Drew-ról. Arról, hogy Kale szépségemnek hívta, rámosolygott, és olyan furcsán viselkedett vele. Csak arra tudtam gondolni, hogy a nap hátralévő részében Kale-lel játszom majd, és együtt nézünk filmeket. Felvidulva odabújtam hozzá, amin megint mindenki mosolygott. Kale is tudta, hogy a válaszom egy kimondatlan, de annál hangosabb igen. – Akkor gyere, menjünk! – ragyogott fel Kale arca, és elengedte a vállamat, de csak azért, hogy megfoghassa a kezemet. – Egy csomó film vár ránk, Laney Baby! Szorosan fogtam Kale kezét, és boldogan mosolyogtam, mialatt kisétáltunk az iskolából. Imádtam együtt lenni vele, és imádtam, mikor Laney Babynek szólított. Mindent imádtam Kale-ben, és tudtam, hogy ez örökké így marad. Ő volt a legjobb barátom, a legkedvesebb pótbátyám és a legjobb védelmezőm. Ő volt a legjobb, és az enyém volt.

HARMADIK FEJEZET York, első nap A SZÍVEM MAJD KIUGROTT A HELY ÉRŐL, a kezem pedig hirtelen ragadt az izzadságtól. Laney Babynek hívott. Csak ez járt a fejemben. Kale Hunt itt áll előttem teljes életnagyságban, és Laney Babynek hívott. Úgy éreztem magam, mintha visszalöktek volna a gyerekkoromba, mikor a dolgok rendben voltak közöttünk, mikor nem nehezedett ránk a feszültség súlya. Ezt a gondolatot azonban nagyon gyorsan az agyam leghátsó zugába száműztem, és minden erőmmel azon voltam, hogy megnyugodjak. Semmiképp nem akartam olyan szétesettnek és felkészületlennek tűnni, mint amilyen valójában voltam. Azt tudtam, hogy a hazatérésemmel megnő az esélye, hogy belebotlom Kale-be, de az eszembe sem jutott, hogy ez már tíz perccel azután megtörténik, hogy beteszem a lábam a szüleim házába. – Hogy vagy? – kérdeztem végül hűvös hangon, hosszú hallgatás után. Kale ajka elvékonyodott. – Jól, Kölyök. Te? Kölyök? Legszívesebben felmordultam volna, hogy már rég nem vagyok kölyök, de nem tettem. Valahogy sikerült megőriznem a nyugalmam. – Voltam már jobban is – pillantottam a nagybátyám koporsójára, majd vissza Kale-re.

Kale megértően grimaszolt és bólintott. – Jó, hogy itthon vagy. Tényleg? – gúnyolódott egy hang a fejemben. – Köszi. Jó itthon lenni – hazudtam. Nem volt jó újra itthon. Valóságos kínzással felért, hogy ott kellett állnom és úgy csinálnom, mintha nem öntene el újra ugyanaz a fájdalom. Mintha a szívem nem kalapálna őrülten pusztán attól, hogy megpillantom Kale-t. Mintha a tenyerem nem viszketne a vágytól, hogy megsimogathassa. Mintha a térdem nem remegne attól, hogy igyekszem magam visszafogni, hogy ne ugorjak a nyakába. Mintha nem bizseregne az egész testem Kale rekedtes hangjától. Mintha az ajkam nem akarná addig falni az övét, míg semmi nem létezne körülöttünk, csak ő meg én. Csak pár napról van szó – emlékeztettem magam gyorsan. – Végig tudod csinálni. Nem szóltam semmit, mikor a családom azt javasolta, hogy menjünk át a nappaliba beszélgetni. Azért mentem velük, mert muszáj volt elszakadnom a nagybátyámtól egypár percre, hogy összeszedjem a gondolataimat. Már eleve iszonyúan éreztem magam Harry bácsi elvesztése miatt, és magamon kívül voltam Kale láttán, így attól féltem, ha nem lépek ki a szobából, hogy kicsit másra koncentráljak, idegösszeomlást kapok. Én voltam az utolsó, aki belépett a nappaliba, így én egy széles fotelbe ültem le, szemben a többiekkel, akik a hatalmas L alakú kanapén sorakoztak. Lochlan is ott volt, és bosszúsan méregetett. Úgy tettem, mintha észre sem venném, pedig minden idegszálammal tudatában voltam, hogy meredten néz. A bátyáim, anyámhoz és nagybátyámhoz hasonlóan, kétpetéjű ikrek voltak. A köztük lévő kapcsolat is éppolyan szoros volt, még akkor is, ha a személyiségük tűz és víz volt. Lochlan indulatos volt, Layton hidegfejű, így jól kiegészítették egymást. Én nagyon tudtam értékelni Layton természetét, mikor Lochlan mérges lett rám valamiért, mert Lochlan aztán soha nem engedte, hogy megfeledkezzek arról, hogy haragszik. Egyértelműen és folyamatosan kifejezte nemtetszését, és úgy

tűnik, ez a hozzáállása felnőtt korunkig kísért minket. Mindenki dühös bátyám mellé telepedett a kanapéra, kivéve Laytont, aki mellém préselte magát a fotelbe, és átkarolta a vállamat. Elmosolyodtam, mert jól megizmosodott, és így alig fértünk el a fotelben. De nem bántam egyáltalán, örültem a közelségének. Hiányzott már ez, és hiányzott Layton is. Layton volt a családi békebíró, és csak azért nem jöttem ki vele jobban, mert nem tetszett neki, hogy külföldön élek. Aggódott a biztonságom miatt, és kegyetlen dolognak tartotta, hogy ennyire semmibe veszem a családom nyugalmát. Világosan megmondta, mennyire fogok neki hiányozni, ha elmegyek, és hogy mennyire ki van akadva attól, hogy ilyen messze akarok élni tőlük, ám Lochlantől eltérően ő magában intézte el a dolgokat, miután tisztáztam velük, hogy nem jövök haza. Layton csendben szenvedett, és komolyan is vette ezt a csendet, így miután elmentem, nem beszéltünk többet, csak akkor, ha szülinapi vagy karácsonyi jókívánságot küldtem nekik. Most minden rózsásnak tűnt, a családom örült, hogy végre láthatott, de ettől még a tény, hogy voltak problémáink, nem változott. Jó oka volt annak, hogy csak a nagybátyámmal álltam szóba. Ő volt az egyetlen, aki nem próbált meg fenyegetéssel vagy a lelkiismeretemre hatva hazacsábítani. Mindenki más bűntudat nélkül próbálkozott ezzel. Nem értették, hogy muszáj volt hátrahagynom mindent. Tudták, hogy miért kellett elmennem, de nem tudták igazán átérezni. A döntésem, hogy hirtelen távozom, megszüntette a napi kapcsolatot köztünk. Szívás volt, hogy nem beszélhettem velük. Borzasztóan hiányoztak, de pont olyan makacs voltam, mint ők, a saját haragommal és fájdalmammal harcoltam az övék ellen. Mindennek az eredményeként falként magasodott köztünk a csend, melyet csak a nagybátyám halála tudott áttörni. Hátradőlve Layton vállára hajtottam a fejem, és elégedetten dünnyögtem, mikor ő is odabújt. – Istenem, de hiányoztál, Lay! Layton megpuszilta a fejem búbját. – Te is hiányoztál nekem, hugi.

Kényelmesen elhelyezkedtem Layton ölelésében, és hallgattam, amint a többiek hétköznapi dolgokról beszélgettek. Nagyon figyeltem rá, hogy véletlenül se nézzek Kale-re, aki a kanapé másik végén, tőlem kellő távolságra ült. De nem is kellett, hogy lássam, így is tudtam, hogy ott van. Éreztem a jelenlétét. Mindig érzékeltem, ha közel volt hozzám, mintha a testemnek lett volna egy hatodik érzéke speciálisan erre kifejlesztve. A nappali bejárata vonta magára a figyelmem, amikor a szőke lány és barna hajú barátnője, akikkel érkezésemkor találkoztam, elsétáltak az ajtó előtt, ki a házból, becsukva maguk mögött az ajtót. – Kik ezek? – érdeklődtem, mert eléggé bizarrnak találtam, hogy két idegen így mászkál a házban, és ez senkit nem zavar. Layton felém fordult. – A barna hajú Samantha Wright, a másik pedig Ally Day. Biztos voltam benne, hogy ismerem a második nevet. Törtem a fejem egy percig, aztán mintegy csettintésre a név hirtelen helyére került. Értetlenül pislogtam a többiekre. – Ally Day? Az az Ally Day, aki régen a szemét barátnőjével együtt azt sulykolta belém, hogy milyen kövér és csúnya vagyok? Az az Ally Day? Mindenki rám nézett, és megfagyott a levegő. – Az emberek változnak, Lane – mormolta Layton, és szorosan karolt, mintha attól félne, hogy felugrom. – Ally már nem az a gonoszkodó, undok lány, aki fiatalabb korában volt. Most ettől meg kéne nyugodnom? – gondoltam mérgesen. Lenyeltem a torkomban hirtelen keletkezett gombócot, és próbáltam megőrizni a nyugalmamat. – Te nem szenvedtél úgy, mint én miatta és Anna O’Leary miatt. Nagyon sokáig pocsékul éreztem magam a külsőmmel kapcsolatban, és az miattuk volt. Tudod, hányszor kívántam, bárcsak bárki másra hasonlítanék, csak ne saját magamra, csak hogy normális lehessek? Senki nem válaszolt, én pedig bosszúságomban ökölbe szorítottam a kezem.

– Mi a francért volt itt egyáltalán? – kérdeztem vádlón. Nagyon rosszulesett, hogy egyáltalán beengedték Allyt a házba azok után, hogy úgy megbántott. A nagyim sóhajtott. – Nálam dolgozik a kávézóban. Ez teljesen leforrázott, hitetlenkedésemben megszólalni sem tudtam. – Lane? – szólított meg a nagyim, miután csak üres tekintettel bámultam rá. – Minden oké? Erre csak úgy tudtam volna reagálni, hogy a vége az lett volna, hogy kapok a nagyimtól egy jól irányzott pofont. – Akkor már az ördöggel is cimborálsz munkaerő tekintetében? – kérdeztem végül jeges tekintettel. – Pompás, nagyi, igazán pompás! A nagyim erre nem felelt, így nekem is volt időm végiggondolni a dolgokat. Hihetetlen volt, hogy nem ismertem fel Allyt. Utoljára akkor láttam, mikor befejeztük a középiskolát, csaknem egy évtizede. Úgy hallottam, Londonba költözött, de nyilván visszajött, és épp a nagyim kávézójában kell dolgoznia! Imádtam azt a helyet, de most már örökre bemocskolódott a számomra. – És a barna hajút ismerem? – kérdeztem összeszorított fogakkal. – Igen – szólalt meg élesen Lochlan. – Évfolyamtársak voltatok, de nem lógtatok együtt. Ő is nagyi kávézójában dolgozik. Mindketten a barátaink. Samantha Wrightra nem emlékeztem, így vele nem is foglalkoztam, visszatértem a nyavalyás Ally Dayre. – Egyszerűen nem bírom elhinni, hogy Ally Day hirtelen mindannyiótok barátja. Anna O’Learyt is meghívjátok hétvégenként teázni? – érdeklődtem szarkasztikusan. Apám bosszúsan csettintett. – Úgy beszélsz, mint egy gyerek, Lane. Igaza volt. Szemtelen voltam és durva. Felesleges és igazságtalan volt a viselkedésem, de bántott, hogy így el tudtak feledkezni róla, mit tett velem Ally. Első kézből látták, hogy min mentem keresztül miatta, egyszerűen nem értettem, hogy

tudták túltenni magukat rajta. Mogorván néztem apámra. – Akkor jó is, hogy néhány napig kell csak elviselnetek, nem igaz? Övön aluli ütés volt az arcába dobni a távozásomat, mikor épphogy csak megérkeztem, de nem tehettem róla. Kicsúszott a számon, mielőtt gondolkozhattam volna. – Hogy érted azt, hogy csak néhány napig? – csapott le anyám, aki először szólalt meg azóta, hogy a szalonban átöleltük egymást. – Mikor tervezel elmenni? Nem néztem a szemébe, csak halkan, motyogva válaszoltam: – Vasárnap este. – Lane! A családom egy emberként kiáltott fel. Azt hiszem, vége a bájcsevejnek. – Vissza kell mennem! – védekeztem. – Dolgoznom kell! – Szabadúszó szerkesztő vagy! Ha van internet-hozzáférésed, nem számít, honnan dolgozol! – mordult rám Lochlan, alig bírta magát türtőztetni, hogy ülve maradjon. Nem jutott eszembe semmi, amit erre mondhattam volna, mert Lochlannak igaza volt, így hallgattam. – Lane, a konyhába! Indulás! – közölte a nagyim. Néztem, ahogy a nagyim felkelt és kisétált a nappaliból. A teste minden egyes lépéssel egyre jobban megfeszült. – Basszus... – morogtam magamnak, miközben én is felálltam, és szemlesütve követtem a konyhába. Megint kisgyereknek éreztem magam, akit épp megszidni készültek. Amikor beléptem, láttam, hogy a nagyim már ott ül a konyhaasztalnál, úgyhogy odamentem én is, és leereszkedtem egy székre vele szemben. Összekulcsolt kezemet az asztallapon nyugtattam, és fel sem emeltem róla a tekintetemet. – A kisunokám vagy, és tiszta szívemből szeretlek – kezdte a nagyim –, de néha legszívesebben jól elagyabugyálnám azt a csinos kis fejedet, hogy szoruljon beléd egy kis józan ész! A nagyim sosem okoz csalódást, ha életszerűvé kell tenni a dolgokat.

– Sajnálom – mondtam, remélve, hogy ezzel lehűtöm nagyi kedélyeit. – Ez nem elég! – vágta rá a nagyim, aztán elhalkult. – Meghalt a kisfiam, Lane. A nagybátyád meghalt, érted? És te úgy gondoltad, hogy fogod magad és itt hagysz minket egy nappal azután, hogy elhantoltuk? Ez nem az én kiscsibém... ő nem tenne ilyet! A kiscsibéd már jó régen meghalt – kötekedett a fejemben egy hang. Égető fájdalom áradt szét a mellkasomban. A nagyimra néztem, de gyorsan el is kaptam a pillantásomat idős, de még mindig finom vonásairól. Harry bácsit láttam, mikor rá néztem, neki is pont ilyen tengerkék szeme, magas arccsontja és kicsi, gombszerű orra volt. A bátyáim és én is örököltük ezeket a külső jegyeket. – Nem maradhatok itt – motyogtam ismét a nagyimra pillantva. – Tudod, hogy miért. De nagyi csak csóválta a fejét. Csalódás suhant át az arcán. – Az nem elég ok, és ezt te is pontosan tudod! Viselkedj huszonhat éves felnőtt nőként, és ne a Kale-lel kapcsolatos problémáiddal foglalkozz! Most Harry a lényeg! Harry nem azt érdemli, hogy háttérbe szorítsd. Éppen neked ezt nagyon is tudnod kéne. Pocsékul éreztem magam, ahogy leülepedtek bennem a nagyim szavai. Tényleg megérdemeltem volna, hogy erőszakkal táplálják belém a józan észt. Hogy is gondolhattam, hogy ha rögtön a temetés után lelépek, az jó lesz bárkinek is? Összetörném a családom szívét, sőt, a magamét is. Nem tudtam úgy itt maradni, hogy megőrizzem az ép eszemet, de elmenni sem tudtam volna ilyen hamar a nagybátyám halála után anélkül, hogy bele ne bolonduljak. Egyik verzióval sem nyerhettem, de a lelkiismeretem legalább tiszta maradhatott, ha az utóbbi megoldást választom. – Majd... igen, igazad van – ismertem be. – Harry bácsi többet érdemel, mint hogy csak így lerázzam magamról. Maradok tovább. Segítek nektek, bármiben is kell segíteni.

Megígérem. A nagyim átnyúlt az asztal felett, a kezébe vette az enyémet, az ujjaival a kézfejemet simogatta. – Segíthetsz nekem és anyádnak kitakarítani a házát hétfőn, miután találkoztunk az ügyvéddel. Rengeteg mindent kell szortírozni, de hallanunk kell Harry végakaratának részleteit, mielőtt elkezdhetjük a takarítást. Bambán bámultam a nagyimra. – Harry bácsinak volt végrendelete? – Igen, mindannyiunknak van, te kis buta – bólintott a nagyim. Nekem nincs – gondoltam. Nagyim felhorkant az arckifejezésem láttán. – Mindannyiunk alatt Harryt, a szüleidet és magamat értem... mert mi öregek vagyunk, és bármikor beadhatjuk a kulcsot. – Nagyi! – fulladt el a hangom. – Ne beszélj így! Nem mész te sehová. Legalábbis reméltem, hogy nem. A szívem már nem bírná ki, ha még valaki meghalna. Nagyi szeretetteljesen mosolygott rám, és odanyúlt, hogy megint megsimogassa a kézfejemet. Mikor kicsi voltam, gyakran csinálta ezt, hogy megnyugtasson, és úgy tűnt, hogy még most is működik ez a hatás. Jó érzés volt, hogy ez nem változott. Pár percig csendben voltam, de mikor felnéztem ismét a nagyimra, láttam, hogy engem figyel. – Mi az? – kérdeztem. A nagyim pislantott egyet, és kerek perec közölte velem: – Azt akarom, hogy minden karácsonykor itthon legyél. Nem kérdés volt. Nem is kérés. Hanem követelés. Mozdulatlanul ültem. – Nagyi... – Nem kellenek a kifogásaid – vágott közbe szigorúan. – Add a szavadat, hogy itthon leszel minden karácsonykor! Nem élhetek úgy tovább, hogy a kisunokám a világ másik felén él, és sosem láthatom. A szívem nem bír ki már több fájdalmat és vágyakozást.

Elborzadva kiáltottam fel: – Te jó ég! Minden rendben a szíveddel? – Igen, rendben – nyugtatott meg a nagyim. – De a jövőben nem lesz rendben, ha nem jössz haza minden karácsonykor – tette hozzá. Egy percig csak meredten néztem a nagyimra, de aztán kirobbant belőlem az indulat: – Megint a lelkiismeretemre akarsz hatni? Most komolyan megfenyegettél, hogy ha nem jövök haza a karácsonyokra, akkor akár szívinfarktusod is lehet? A nagyim már korábban is próbált idős korával zsarolni és bűntudatot keltve bennem rávenni, hogy térjek haza New Yorkból, és mikor ez nem működött, egyszerűen beszüntette a kommunikációt köztünk. Úgy látszott, most emelte a tétet. Nem is tudtam, mi az erősebb érzés bennem, a düh vagy a csodálat. A nagyim a körmeit piszkálta, miközben vállat vont. – Nem pontosan így fogalmaznék, hogy megfenyegetlek. Csak annyit mondtam, hogy ha továbbra sem vagy hajlandó a családoddal kapcsolatot tartani, nekem pedig szívinfarktusom lesz és meghalok, az a te hibád lesz. Már megint itt tartunk – figyelmeztettem magam. Megint kezdi a győzködést. – Nagyi! – Igen, tudom, iszonyú belegondolni, hogy ez megtörténhet – bólogatott. A fenébe is, hogy ilyen dörzsölt! – Hihetetlen vagy – jelentettem ki morcosan. – Azt se tudom, mit mondhatnék erre. A nagyim kárörvendő mosolyra húzta a száját. – Például, hogy minden karácsonyra hazajössz. A saját nagyanyám egy szégyentelen szélhámos. – Ezt nem mondhatod komolyan – füstölögtem. – Halálosan komolyan mondom – felelte erre a nagyim, a humor legkisebb jele nélkül. Vagy tíz másodpercig farkasszemet néztünk, mígnem

megadóan feltettem a kezem. – Oké – nyögtem legyőzötten. – Hazajövök karácsonyra. – Minden évben? – Igen, minden évben. – Megígéred? – Megígérem – szűrtem összeszorított fogam között a választ. A nagyim vidáman csapta össze a tenyerét. – Úgy örülök, hogy így döntöttél! Ja, aha. Döntöttem. – Úgy érzem magam, mint akin átment az úthenger – ráztam meg a fejem. – Te aztán sosem nyugszol! Mikor a nagyimra néztem, láttam, hogy a szája széle megrándult, mintha mondani akarna még valamit. – Most meg mi van? – kérdeztem sorsomba beletörődve. – Semmi – vont vállat. Biztos, hogy volt még valami, mert mikor így vigyorgott rám, az mindig jelentett valamit. – Biztos? A nagyim szótlanul bólintott. Teljesen kikészít – gondoltam. Mindketten az ajtó felé fordultunk, mikor apám, a bátyáim és Kale bejöttek a konyhába. Épp arról beszéltek, egyiküknek sincs kedve főzni, inkább rendelni kéne a közeli fish&chips-es étkezdéből. Bennem a kaja említéséig nem is tudatosult, milyen éhes vagyok. És nem is emlékeztem, mikor ettem utoljára valamit. Másfél órával később még mindig a konyhaasztalnál ültem, de már jól laktam csirkével, sült krumplival és legalább egy liter kólával. Annyira tele voltam, majd’ kipukkadtam. Mikor végeztünk, átmentünk a nappaliba, hogy kényelmesen ücsörögve emésszünk tovább. – Akkor mikor is mész vissza New Yorkba? – szegezte nekem Lochlan a kérdést pár percnyi semmitmondó társalgás után. Feltűnt, hogy New Yorkot mondott, nem azt, hogy haza. Nem néztem sem rá, sem Laytonra vagy Kale-re, miközben válaszoltam:

– Nem tudom még, de nem mostanában. Segítek anyának és nagyinak elpakolni Harry bácsi cuccait, miután hétfőn meghallgattuk a végrendeletét. Közben eszembe jutott, hogy át kell majd íratnom a repjegyemet másik dátumra, és meg kell hosszabbítanom a szobafoglalásomat a hotelben. Lochlan nem szólt semmit, de Layton megköszörülte a torkát: – Hát ez tök jó! Aha. Nagyon. Bólintottam. – Aha, az. Lochlan újra rám szegezte a tekintetét. – És most, ha visszamész, mennyi ideig leszel távol? Tíz évig? Húsz? Vagy csak akkor jössz majd haza, ha valamelyikünk feldobja a talpát? Még csak meg sem rezzentem. – Loch, ne kezdd ezt most! Ne ma este. Épphogy hazaért, ha nem vennéd észre. Értékeltem, hogy Layton még időben közbelépett, hogy Lochlan ne kínozzon, de ahelyett, hogy csendben maradtam volna, egyenesen a bátyám szemébe nézve bejelentettem a hírt: – Hazajövök majd az ünnepekre. Lochlan csak pislogott, nyilvánvalóan szóhoz sem jutott. Kale és Layton is hasonlóképp reagált, tágra nyílt szemmel és leesett állal. Sokkoltam őket. Kale-en megfigyeltem, hogy ez az első igazi érzelem az arcán, mióta megjöttem. A régi Kale arcáról, amin folyton váltogatták egymást az érzelmek, egész történeteket tudtam leolvasni, de azóta pókerarcú lett. Mi történt veled? – tűnődtem magamban. – Karácsonyra? – szólalt meg kisvártatva Layton rám meredve. Vállat vontam, megpróbáltam kisebbíteni a jelentőségét a dolognak, amit ők olyan nagy számnak gondoltak. Persze nagy szám volt, de nem akartam, hogy ekkora feneket kerítsenek neki.

– Ja, hát nagyi megígértette velem, hogy minden karácsonykor itthon leszek – ingattam bosszúsan a fejem. – Azt állította, annyira hiányzom neki, hogy előbb-utóbb szívinfarktust kap, és ha meghal, az az én hibám lesz. Egy pillanatnyi csönd után a fiúkból egyszerre robbant ki a nevetés. Hangjuk betöltötte a nappalit, de ahogy Kale-t figyeltem, elkedvetlenedtem, mert a szeme nem nevetett, mintha csak erőltetné a jókedvet. Próbáltam nem foglalkozni ezzel, inkább visszavágtam: – Nem vicces! Kijátszotta ellenem az adu ászt. Holnap temetjük Harry bácsit, erre ezzel áll elő? Átkozott boszorka! A többiek nevetése mit sem csillapodott, és én is nehezen fojtottam el a szám sarkában remegő mosolyt. – Zseniális húzás volt tőle, ismerd csak be – jegyezte meg Kale. Utáltam, hogy megszólított, sokkal könnyebb lett volna minden, ha békén hagy. Az is fájna, de még mennyire, ha tudomást sem venne rólam, de az a nyomába sem érne annak a bánatnak, amit így éreztem. Nem értettem, hogy tud úgy csevegni velem, mintha nem törne ezzel ezer darabra. „Viszlát, Laney Baby!”— A hangja még mindig ott csengett a fülemben. Némi erőfeszítéssel elnyomtam a feltörni készülő emléket. Megköszörültem a torkom, mielőtt válaszoltam, és nem néztem egyenesen Kale-re. – Nagyi egyetértene veled. Eléggé meg van most magával elégedve. Kale nevetve felhorkantott, én pedig gyűlöltem magam, amiért imádni valónak találtam ezt a hangot. Nyeltem egy nagyot, hogy leküzdjem a fájó érzéseket, és lefelé néztem a lábamra, ami egyre csak rezgett. A farmerem elülső zsebéből elővettem a vibráló iPhone-omat, és láttam, hogy Roman neve villog a kijelzőn. Basszus! Totál elfeledkeztem Romanról, most tuti ki van akadva. – Bocs, pár perc – mondtam a fiúknak, aztán felálltam,

gyorsan kimentem a nappaliból, és becsuktam magam mögött az ajtót. – Szia, Ro, mi újság? – szóltam bele a telefonba halkan. A hang, ami a hangszóróból jött, drámai volt, de egyáltalán nem meglepő. – „Szia, Ro, mi újság?” Te most szórakozol velem, Lane? – üvöltötte Roman, érzékeny és sok törődést igénylő barátom, a telefonba. – Ennyit tudsz mondani? Hátraigazítottam pár hajtincset, ami kiszabadult a fonatomból és az arcomba lógott. – Ne haragudj! Az elmúlt pár nap kész őrület volt. Szólnom kellett volna, hogy pár napra eljövök. Roman hangosan felszisszent. – Úgy beszélsz, mintha leugrottál volna Caliba egy gyors hosszú hétvégére, Lane! Mikor Angliában vagy! A-n-g-l-i-á-b-an! Bosszúsan felhorkantam. – Tisztában vagyok vele, hol vagyok, és hogyan kell leírni. Itt születtem, rémlik? – Lane! – durcáskodott Roman. – Teljesen kikészültem! Halálra aggódtam magam miattad! Fogod magad és lelépsz az országból, és még csak chaten se közlöd! Se egy e-mail, se egy üzenet. Semmi! Akár meg is halhattál volna! Fogalmam sem lenne semmiről, ha a főbérlőd nem mondta volna el, hol vagy. Már majdnem hívtam a francos rendőrséget, hogy bejelentsem az eltűnésed! Fájdalmas grimasz suhant át az arcomon, ahogy elöntött a bűntudat. Roman Grace volt a legközelebbi, sőt, valójában az egyetlen barátom. Öt és fél éve találkoztunk egy manhattani belvárosi kávézóban, mikor kiszúrta, hogy egy pikáns szerelmes regényt olvasok, és Mr. Grey iránti rajongásunk jó közös alapnak bizonyult. Akkoriban hat hónapja laktam már New Yorkban, és szégyen, de nem igazán fedeztem még fel a várost magamnak. Eléggé elszigetelődtem a költözésem után, és sosem volt elég bátorságom, hogy tapasztalatot szerezzek. Szerettem New

Yorkot, de nem mondhatnám, hogy ott éltem, inkább csak léteztem a városban, mely sosem alszik. Az életem – és én magam is – szürke folt volt egy színes festővásznon. Roman segített, hogy kinyíljak. Az ő baráti köre révén lett nekem is némi társasági életem, de még Roman élettel teli személyisége mellett sem voltam boldog. Nem voltam szomorú sem. Épp csak voltam. Megelégedtem annyival, hogy dolgozom, szabad időmben pedig falom a könyveket, de miután Romannel találkoztam, ő azon volt, hogy segítsen ezen a problémán. Bárokba cipelt, klubokba és színházba. Még a könyvklubjába is elvitt, és hivatalos taggá válhattam. Igaz, hogy én voltam az egyetlen hetero lány a társaságban, ha Romannel és barátaival voltam, de nagyon frissítő élmény volt. Roman személye maga is üdítő volt. Újdonságot hozott befelé forduló életembe, én pedig nagyon szerettem ezért. – Nagyon sajnálom, Ro. Esküszöm, terveztem, hogy felhívlak, ha kicsit összekapartam magam. Csak pár órája értem ide. A reptér egy rémálom volt. Roman kétségbeesetten sóhajtott. – Nem érdekel a reptér, engem te érdekelsz! Hogy vagy, édesem? Mondta a főbérlőd, miért kellett ilyen sietve hazamenned. Őszinte részvétem a nagybátyád miatt. Tudom, milyen közel álltatok egymáshoz. – Jól vagyok – suttogtam lehajtott fejjel. – Lehet, hogy a családod ezt beveszi, de én jobban ismerlek, úgyhogy ne etess ezzel! – mondta Roman tárgyilagosan. Örültem, hogy kuncogás szakadt fel belőlem. – Rendben, nem vagyok jól, de nem is omlok össze. Legalábbis most éppen nem. Roman egy pillanatig csendben volt. – Láttad már? A szalon ajtaja felé pillantottam, ahol anyám és a nagyim voltak a nagybátyámmal. Hallottam halk mormolásukat, amint a folyosó falának támaszkodtam. Megigazítottam a lecsúszott szemüvegemet.

– Aha, láttam. Jól néz ki, mintha csak aludna. Roman nagyot sóhajtott. – Én Kale-re gondoltam! Megdermedtem a név említésére, és gyorsan a nappali ajtaja felé pillantottam. Megnyugodva láttam, hogy nem történt semmi, még mindig bent van a bátyáimmal. Gondolatban fejcsóválva felpofoztam Romant, amiért felhozta a témát. Két évvel ezelőtt szedte ki belőlem Kale-t és a vele kapcsolatos részleteket egy különösen részeg éjjelen. Mindenről tud. Minden egyes részletről. – Igen, Kale-lel is találkoztam – suttogtam. Roman füttyentett. – És, hogy ment? Kifújtam a levegőt. – Meglepően civilizáltan. Úgy csinál, mintha semmi nem történt volna. Úgy üdvözölt, mint egy rég nem látott barátot. – És ez rossz? Végül is nem akarod, hogy kínosan kerülgessétek egymást, amíg ott vagy, nem? Hogy felemlegessétek a múltat? Akarnám? – Megráztam a fejem. – Te jó ég, dehogy, azt nem élném túl. Csak egy kicsit, vagy inkább nagyon, felzaklat, hogy Kale úgy viselkedik, mintha semmi nem lenne köztünk, még kellemetlenség sem. Teljesen laza a jelenlétemben, és úgy kezel, úgy beszél, mint mielőtt pokolivá fajultak a dolgaink. Ez pedig furcsa, mert mikor legutoljára láttam Kale-t, az súlyos volt: vallomások viszonzatlan szerelemről, könnyek és kiabálás. – Lane? Ott vagy még? – riasztott fel Roman hangja a gondolataimból. Köhintettem. – Igen, itt vagyok, és nem, nem akarom, hogy kínos legyen. Roman megint hallgatott egy kicsit, aztán tovább kérdezősködött: – Még mindig ugyanúgy néz ki? Vagy már kövér és kopasz? Remélem, az utóbbi! Számomra is váratlanul elnevettem magam.

– Sajnos az előbbi. – Most már egész halkan suttogtam. – Hihetetlenül jól néz ki, ráadásul gyúrni jár a bátyáimmal. Vacsoránál az edzésterveikről beszélgettek, és mondták is nekem, hogy mostanában komolyan veszik az egészségüket és az edzéseket. Kale mindig is átlagos testalkatú volt. Sosem volt hatalmas karja vagy válla, de most minden megnövekedett rajta. A karján és a mellkasán látványos izmok feszültek, és még a combja is vastagabb volt. A törzsét nem láttam ruha nélkül, de el tudtam képzelni, milyen szépen rajzolt hasizmok bújhatnak meg a pulcsija és pólója alatt. – Basszus, akkor ez most még nehezebbé teszi a dolgokat? – érdeklődött Roman. – Igen is, meg nem is – válaszoltam görnyedő háttal. – Ugyanilyen nehéz lenne, akárhogy is nézne ki, mert hát ő Kale. De az, hogy ilyen elképesztően dögös, bonyolítja a helyzetet. – Szegény puncid nem nagyon bír magával, mi? Gyorsan a szám elé kaptam a kezem, mert kibuggyant belőlem a nevetés. Idióta! – vihogtam magamban. – Ha visszamegyek, a szuszt is kiverem belőled! – kuncogtam a telefonba. Pontosan ezért szerettem Romant: mindig jobb kedvre tudott deríteni, bármilyen sötét árnyak is próbálták eltakarni előlem az élet fényét. Sikerült felébresztenie bennem a régi humorérzékemet, ami nem volt kis teljesítmény. Roman vidáman kacagott. – Mikor is lesz az pontosan? – Tulajdonképpen nem tudom – vallottam be. – Egy darabig maradok, hogy segítsek a nagybátyám holmiját elrendezni, meg hogy együtt legyek a családdal. Eléggé feszkós a helyzet köztünk, de nagyon hiányoztak. Nem is tudtam, mennyire, amíg nem találkoztunk újra. – Hát persze, hiszen ők a családod! – nyugtatott meg Roman. – Figyi, akkor én most nem is tartalak fel. Nem zaklatlak, amíg a családoddal vagy, de ha bármiben tudok segíteni, emeld fel a

telefont, oké? Ezt is nagyon szerettem Romanben. Az egyik legfigyelmesebb, leggondoskodóbb ember volt, akivel valaha találkoztam. – Oké – bólintottam, noha nem láthatott. – Akkor hamarosan látjuk egymást, édesem! Majd kimegyek eléd a reptérre, csak küldd át a dátumot meg a járatod számát, ha eldöntötted, mikor jössz. – Úgy lesz – bólintottam megint. – Szia, édesem! Kitartást! Szeretlek! Mosolyogtam, és behunyt szemmel válaszoltam: – Köszi! Én is szeretlek. Szia! A vonal süket lett, de még egy percig ott álltam becsukott szemmel. Mikor kinyitottam a szemem, végigmentem a folyosón a konyhába, ahol apám épp a vacsoráról maradt koszos edényeket szedte össze. Azonnal bevillant, milyen bunkó vagyok, hogy eszembe sem jutott magam után elpakolni, úgyhogy feltűrtem az ingem ujját, hogy segítsek mosogatni, de apám ezt látva megrázta a fejét. – Te csak ülj le! – mutatott a konyhaasztalra. – Majd mi elintézzük. Azzal behívta a testvéreimet és Kale-t, hogy vegyék ki a részüket a munkából, ők pedig panaszszó nélkül felsorakoztak a mosogatónál. Én leültem az asztalhoz, és ránéztem a nagyimra, aki velem szemben telepedett le. Egyenesen rám meredt, én pedig farkasszemet néztem vele. – Van udvarlód? – vágott bele a közepébe, kérdően felhúzott szemöldökkel. Legszívesebben égnek emeltem volna a tekintetem, mikor észrevettem, hogy apám és a fiúk is hirtelen elhallgattak munkájuk közben. Lochlan adogatta a piszkos edényeket Laytonnek, aki elmosta őket, továbbpasszolva apámnak, aki tiszta vízzel leöblített mindent, mielőtt Kale eltörölgette volna. Láttam, hogy rezzenéstelenül, minden idegszálukkal a mi beszélgetésünkre figyelnek. – Nincs. Nincs pasim. Nincs időm ilyesmire. Ez hazugság volt. Éppenséggel rengeteg időm lett volna

párkapcsolatra. Csak nem akartam. – Akkor ki ez a Roman? – pillantott át Lochlan a válla felett. Kale válla láthatóan megfeszült, miközben szükségtelenül erősen és gyorsan törölgette a tányérokat. Én Lochlanra koncentráltam, és felvont szemöldökkel kérdeztem vissza: – Honnan tudsz te Romanról? Lochlan a vállát vonogatta. – Hallottam, hogy említed a nevét a telefonba a folyosón. Azt is hallottam, mikor mondtad neki, hogy szereted. Hallgatózott a nyavalyás! – morogtam magamban. Bár jólesett volna lehordani, nem tettem, hanem nyugodt hangon, őszintén válaszoltam: – Roman a barátom, és mielőtt megkérdeznéd, nem, nem több, mint barát. Ő másik csapatban játszik – rándult meg a szám széle, ahogy hozzátettem a magyarázatot. A nagyim felhördült, a férfiak pedig láthatóan ellazultak. Megcsóváltam a fejem: pont olyan érzésem volt, mintha megint tizenhat éves lennék, és először mesélnék egy fiúról. – Mondjuk, tény – kezdtem, csak hogy bosszantsam őket –, hogy Roman felajánlotta, hogy lesz a spermadonorom, ha arra lesz szükségem. És lehet, hogy be is hajtom rajta az ígéretét, mert marha jól néz ki. Étcsoki színű bőre van, tökéletes arckontúrja és mindig ragyogó szeme. Szerintem cuki kisbabát tudnánk összehozni. A nagyim elnevette magát, Layton pedig vigyorogva csóválta a fejét. Kale rám pillantott, én pedig azt kívántam, bárcsak tudnám, mire gondol, mert olyan áthatóan nézett, hogy összekoccantak tőle a térdeim. Csak akkor tudtam elkapni a tekintetemet, mikor apám rosszallóan csettintett a nyelvével. Sem ő, sem Lochlan nem volt elragadtatva a humoromtól. – Nem vagy vicces, Lane – morogta Lochlan. Kacagó nagymamánkra mutattam. – Szíves elnézésedet kéri, de nem ért veled egyet. A nagyim felhorkant nevetés közben, amitől én is elmosolyodtam. Lochlan fejcsóválva fordult el tőlem, én pedig ugyanúgy elégedetlenül ráztam a fejem rá. Lochlan sokszor

viselkedett velem idegesítően, de csak azért, mert annyira szeretett. Úgy érezte, az ő gondjaira vagyok bízva, mert én voltam a legkisebb a családban, és ezért volt sokkal szigorúbb velem, mint Layton. Gyakran még apánkon is túltett. Lochlan volt az egyedüli oka annak, hogy kamaszkoromban nem volt pasim. Soha nem vallotta be, de tudtam, hogy mikor Blake Cunning elhívott randizni tizenhat éves koromban, Lochlan lebeszélte a tervéről. Másnap Blake monoklival érkezett, közölte, hogy nem tartja jó ötletnek, hogy járjunk, és elsétált anélkül, hogy visszanézett volna. – Lochlan? – Mi az? – pillantott át a válla felett. A szemébe néztem. – Szeretlek. Lochlan egy pillanatig csak bámult rám, mielőtt visszafordult volna, hogy tovább adogassa az edényeket Laytonnek. Layton várakozva figyelte Lochlant, hogy válaszoljon nekem, de meglepett, hogy Kale volt az, aki áthajolt, és közölte Lochlannel: – Mondj már valamit neki! Most! Még jobban meglepődtem, hogy Lochlan hallgatott rá. – Én is szeretlek – válaszolta halkan. A nagyimra pillantottam, aki mosolygott, én pedig visszamosolyogtam rá. A kötésére mutattam, amit kivett egy tartóból az asztal mellett, és grimaszoltam. – El sem hiszem, hogy még mindig kötsz. A nagyim szája pajkos mosolyra húzódott. – Van kedved segíteni... – Nincs! – vágtam közbe kissé emelt hangon. – Ki van zárva! Még ma is rémálmaim vannak a kötéstől. Mondtam már, hogy inkább meghalok, mint hogy újra kötőtűt és fonalat vegyek a kezembe. A konyhát vidám kuncogás töltötte be. Ahogy körbenéztem, az jutott eszembe, csak anyám mosolygó arca hiányzik, és persze a nagybátyámé. Sóhajtottam, és kényelmesen hátradőltem a székben. Rendbe kell tennem a dolgokat a családommal. Vissza kell csinálni mindent olyanra,

mint az elköltözésem előtt volt. Mielőtt elcsúfítottam számukra az életet. Nem érdemelték meg, hogy kizárjam őket mindenből csak azért, mert Kale-lel nem úgy alakult a kapcsolatunk, ahogy szerettem volna. Jobb bánásmódot érdemeltek annál, mint amit az elmúlt hat évben nyújtottam, így igencsak alapvető emberi kötelességem volt, hogy mindent jobbá tegyek. Már csak abban kellett reménykednem, hogy a kapcsolatok, melyeknek hátat fordítottam, helyrehozhatóak. Mindegyik kapcsolat.

NEGYEDIK FEJEZET Tízévesen (tizenhat éve) – KALE – SUTTOGTAM, de különben levegőt sem mertem venni, hogy ne csapjak zajt. Nem tudtam aludni. Egész héten nehezen tudtam elaludni, mióta hazaértünk New York-i bevásárlós nyaralásunkról anyukámmal és a nagyimmal. Gyorsan hozzászoktam a soha nem nyugvó város élénk fényeihez és zajaihoz, és úgy találtam, a yorki éjszaka csendje hangosabb, mint bármilyen zaj. Ma este azonban nem az időeltolódás vagy a fülsiketítő csend miatt voltam fent. Most egy nagyon is konkrét dolog tartott ébren, ami miatt halálos csendben igyekeztem Kale-t szólítani. Nagyon féltem, hogy a szörnyek meghallanak és elvisznek, mielőtt Kale felébredne. Nem vettem le a szemem a nyitott ruhásszekrényemről, miközben vakon lenyúltam, és megráztam Kale vállát, amilyen erősen csak tudtam. Az ágyam mellett feküdt egy felfújható matracon, mint mindig, amikor nálunk aludt. Ez már az ő saját bútora volt a szobámban. Valószínűleg ez volt az utolsó alkalom, hogy az én szobámban alhatott. Apukám szerint, mivel Kale már tizenhárom éves volt, mostantól a bátyáim szobájában kell majd aludnia, aminek mindhárman örültek. Idegesen sóhajtottam, mikor Kale felmordult álmában, mintha nem akarna felébredni. – Kale – könyörögtem félelemtől reszkető hangon. Kale felnyögött, és odébb csúszott a matracon, hogy ne érjem el. – Mi az, Lane? Alszom.

A szekrény ajtaja megnyikordult, én pedig nyüszítve sikoltottam fel. Kale úgy ült fel a matracán és úgy mászott be mellém az ágyba, mintha puskából lőtték volna ki. – Mi a baj? – kérdezte, most már teljesen éberen. A nyaka köré fontam a kezem. – A szekrény! Nyitva van. El fognak vinni! Kale megkönnyebbülten felsóhajtott, de továbbra is szorosan ölelt. Fel-alá járatta simogató kezét a hátamon, amitől kicsit ellazultam, de nem annyira, hogy elengedjem. – Az ajtó zárja elromlott – mormolta halkan, megnyugtatóan. – Ezért nyílik ki magától akkor is, ha becsuktad. Te is tudod. Beszéltünk már erről, emlékszel? De én ezt nem hittem el. Ha ez igaz, miért pont az éjszaka közepén döntött úgy az ajtó, hogy mintegy varázsütésre kinyílik? Miért nem nappal, amikor minden világos, és semmi ijesztő nincs a szobában? Megmondom én, miért: mert nem a hülye zár romlott el, hanem undorító szörnyek élnek a szekrényemben. Ők nyitották ki az ajtót éjszakánként, mert el akartak rabolni. – A szörnyek azok – motyogtam Kale mellkasának. – Biztos vagyok benne! Kale sóhajtott, de közben nem tudta visszatartani a kuncogását sem. – Nem vitatkozom veled. Menj odébb! Majd én alszom az ágy külső felén, szóval, ha kijönnek a szörnyek, előbb velem kell megküzdeniük. Megrémültem. – Nem! Mi van, ha téged visznek el? Nem vehették el tőlem Kale-t. Senki! Nem engedem. – Nem megyek én sehová. Na, menj beljebb! Késő van, és reggel korán kell kelnem a focimeccs miatt. Úgy tettem, ahogy kért, de mikor az ágy belső felére húzódtam, vacogni kezdtem, mert azt a felét eddig nem melegítettem be. Kale elfeküdt mellettem, és azt hittem, rögtön hátat is fordít, hogy a szekrényt figyelhesse, de nem így történt. Hanyatt feküdt, és bal kezével közel húzott magához. Tágra nyílt

a szemem, mikor a fejemet a vállára fektette, a karja átfonta a testemet, a keze pedig a csípőmön nyugodott. A csípőmön! Hirtelen mintha elfogyott volna a levegőm, és éreztem, hogy őrült módon elpirulok. Szó szerint éreztem, ahogy a forróság a nyakamról átterjed az arcomra, mely úgy égett, mint egy erdőtűz. Mi a csuda történik? – Jól vagy? – motyogta Kale ásítás közben. Megköszörültem a torkom. – Igen... csak félek a szörnyektől. Ez hazugság volt, a szörnyek már nem tudtak érdekelni. Nagyon megijedtem attól, hogy ilyen furcsán érzem magam Kale-hez bújva. Kale az ágyamban feküdt, én pedig rajta. Ez tetszett, sőt, nagyon tetszett. Ez viszont tök furcsa volt, mert Kale olyan volt nekem, mint a bátyám, mégsem éreztem ugyanezt a csiklandozó érzést a gyomromban, mikor az igazi bátyáimhoz bújtam oda. Akkor mi ez az egész Kale-lel? Biztosan kezdődő influenzám van – gondoltam. – Ez az egyetlen magyarázat. – Lane, biztos, hogy jól vagy? – kérdezte Kale ismét, most már aggódva. – Nagyon gyorsan veszed a levegőt. Nyeltem egyet, és megpróbáltam elcsitítani a légzésemet. – Aha, jól vagyok, csak mondtam, félek a szörnyektől. Kale sóhajtott. – Lane, szörnyek nem léteznek. Mondtam, hogy ne foglalkozz azokkal a hülye fiúkkal az osztályodban. Morogva felültem, hogy Kale arcába nézhessek. Sötét volt, de a konnektorba dugott éjszakai fény kissé megvilágította a szobám. Arra mindenesetre elég volt, hogy lássam Kale-t. Figyelmesen szemléltem fáradt arcát. – De mi van, ha igazuk van? Mi van, ha tényleg kijönnek a szörnyek éjszaka a szekrényből, és elrabolnak? Mi van, ha megesznek, aztán kiköpik a csontjaimat? Ez borzasztó lenne, Kale! Nem élném túl! Értetlenül ráncoltam a homlokom, mert Kale rázkódott a

néma nevetéstől. – Nem játékból mondom! – mérgelődtem. Kale még jobban kacagott, a szája elé kellett raknia a kezét, hogy ne legyen hangos. – Rémes vagy! – löktem odébb, és hátat fordítva lefeküdtem az ágyam rám eső felére. Szorosan magam köré tekertem a takarót, teljesen befedve magam, de aztán a sötétségben félni kezdtem, így kidugtam a fejem. Kale még mindig nevetgélt, amikor felém fordult és a takaró alatt elkapott. Rácsaptam a kezére, és a lábammal rugdosva próbáltam eltalálni, amit Kale rendkívül viccesnek talált. Kis híján felrobbantam már a méregtől, mikor egyszer csak Kale az egész testemet megragadta és magához húzta. A karját úgy fonta körém, hogy az én karjaim a testem mellé szorultak, a lábamat pedig a sajátját átvetve fogta le. Éreztem, hogy a csupasz mellkasa hozzáér a hátamhoz, és éreztem a leheletét is a nyakamon. – Kale, mit csinálsz? Éreztem valamit, de nem tudtam azonosítani, hogy mit. Nagyon is tisztában voltam vele, hogy Kale tartott átölelve, de azt is éppilyen biztosan tudtam, hogy kimondottan élvezem a helyzetet. Úgy élvezem, amit nem igazán értettem. – Megvédem magam – közölte nevetve Kale. – Tudtam, hogy elkezdesz majd verekedni. Ezek szerint szándékosan provokált a nevetésével. – Akkora idióta vagy! – mordultam rá. – Az lehet – felelte Kale jókedvűen –, de olyan idióta vagyok, aki minden veszélytől megvéd téged! Főleg a szörnyektől. Mi? – Hogyan védesz meg tőlük? Kale lefejtette magát rólam, és lecsusszant az ágyról. Sokként ért, mennyire szerettem volna, ha ott marad velem. Ez pedig rossz érzés volt, hiszen Kale a legjobb barátom, a pótbátyám volt, tudtam, hogy nem lenne szabad azt kívánnom, hogy öleljen még. Főleg nem így, amitől bizsereg a bőröm és összeszorul a

pocakom. Kiráztam a fejemből hirtelen támadt furcsa gondolataimat, és visszatereltem a figyelmem a szekrényem felé sétáló Kale-re. Ijedtemben a takarómba kapaszkodtam. – Óvatosan! – cincogtam. Kale a válla felett hátrapillantva rám mosolygott, én pedig kis híján elaléltam, mert annyira cuki volt. Te jó ég! Kale cuki? Az én Kale-em? Komolyan? – Mit csinálsz? – kérdeztem kalapáló szívvel. Kale megfordult, és a szekrény felé intett. – Őrt állok, amíg elalszol, vagy amíg feljön a nap. Amelyik előbb lesz. Nem kell aggódnod. Megvédelek. Megnyaltam hirtelen kiszáradt számat. – Tényleg? Tényleg megtennéd? Értem? Kale benyúlt a szekrénybe, és kivette a baseballütőmet, aztán becsukta az ajtót, és nekitámaszkodva rám kacsintott. – Csakis érted. A gyomromban pillangók hada repkedett, és beleszédültem az izgalomba. – Nem is tudom, mit... köszi, Kale – rebegtem teljesen lenyűgözve. Még egyszer rám mosolygott, és szorosan megmarkolta a baseballütőt. – Nem kell megköszönni. Nem engedhetem, hogy elvigyenek a szörnyek, nem igaz? Lefeküdtem, és betakaróztam egész az arcomig, hogy ne lássa a mosolyomat. – Gondolom, nem – mormoltam. – És milyen jól gondolod! – kacsintott Kale. – Most pedig aludj, Laney Baby! Vigyázok rád. – Megígéred? – suttogtam. – Megígérem, hogy mindig vigyázni fogok rád, kis butus. Csak bámultam Kale-t, és eszembe jutott Harry bácsikám. Mikor megkérdeztem tőle, honnan tudta, hogy szerelmes Teresa nénibe, Harry bácsi elmesélte, milyen érzés. Azt mondta, a gyomrában pillangók repkednek, és a szíve gyorsabban ver, ha

Teresa nénit látja. Teresa néni boldoggá tette Harry bácsi szívét, úgyhogy a szíve igazán gyorsan dobogott a jelenlétében, mintha csak dalra fakadna. Abban a pillanatban Kale-t figyelve én is pont úgy éreztem, ahogy Harry bácsi mesélte. A szívem dalolt Kale-nek. Félelmetes gondolat volt, de abban a percben teljes bizonyossággal tudtam – még akkor is, ha nem igazán volt pontos fogalmam ezekről az érzelmekről –, hogy fülig szerelmes vagyok Kale Huntba, ez pedig mindennél jobban megijesztett.

ÖTÖDIK FEJEZET York, első nap – MIT KERESEL ITT , LANE? Összerezzentem és hátrapillantottam, apám hangja felrázott elmélkedésemből, és visszatértem a kijózanító valóságba. Nem válaszoltam neki azonnal, hanem visszafordultam, és a frissen ásott sírt figyeltem. – Ki kellett szellőztetnem kicsit a fejemet. Úgy gondoltam, sétálok egyet – válaszoltam végül. Mikor beesteledett, és a szüleim házára csend telepedett, a gondolataim hirtelen túl hangosakká váltak, ezért döntöttem a séta mellett. A lépteim Teresa néni sírjához vezettek, mely hamarosan Harry bácsi nyughelye is lesz. Lebámultam a sírhelyre, mely holnaptól kezdve az idők végezetéig a nagybátyám otthona lesz, ettől a gondolattól pedig kikészültem. – Megijesztettél ám minket – jegyezte meg apám. – Mindenki téged keres. Meglepődve pislogtam, majd ránéztem apámra, aki mellém állt. — Bocsánat, eszembe se jutott, hogy szóljak valakinek, hogy elmegyek. New Yorkban sosem kell, gondolom, hozzászoktam már. Apám elküldött egy üzenetet a többieknek, aztán zsebre rakta a telefont, és sóhajtva átkarolta a vállamat. – Semmi gond, örülök, hogy jól vagy. Rosszul éreztem magam, de mivel egyszer már bocsánatot kértem, nem szóltam semmit.

– Ha már így magunk között vagyunk, szeretnék mondani valamit, amit már évekkel ezelőtt kellett volna – folytatta apám. – Rendben. – Nagyon sajnálom, amit aznap mondtam neked, mikor bejelentetted, hogy elmész. Soha nem lett volna szabad ilyet mondanom, és nem is gondoltam komolyan. Már régen megbántam, de túl makacs voltam, hogy beismerjem. Nem lepett meg apám bocsánatkérése. Tudtam, hogy a sértettség és a harag hozta elő belőle azokat a szavakat. – Semmi baj. Már abban a percben megbocsátottam – nyugtattam meg apámat. – Hiányoztál, kincsem. Apám válla görnyedten előreesett, nekem pedig le kellett nyelnem a torkomban képződött gombócot. – Te is hiányoztál nekem, apa. Tudom, hogy nem úgy tűnik, de tényleg. Csak olyan nehéz itt lenni. – Tudom, szívem, tudom. Vajon tényleg tudja? – kérdezte egy hang a fejemben. Felpillantottam apámra. – Tényleg? – Persze. Gondolod, hogy Kale szárazon megúszta, hogy kikergetett téged az országból? Rábámultam apámra. – Ez meg mit jelentsen? – kérdeztem kíváncsiságtól tágra nyílt szemmel. Apám elvigyorodott. – Azt, hogy elvertem egy férfit, akit a fiamként szeretek. – Ne! – kiáltottam fel ijedten. – Csak egy kicsit, leállítottam magam, mielőtt komolyra fordult volna a dolog – vont vállat apám. – Az épp elég komoly, hogy megütötted Kale-t – csóváltam a fejem. – Az, hogy miatta hagytál itt minket, még komolyabb volt – ellenkezett apám. Lenéztem a földre. – Ez bonyolult, apa.

– A szerelem mindig az. – Én már csak tudom, mi? – mondtam erőltetett mosollyal. Apám bátorítóan szorította meg a vállam. – De ne aggódj, már bocsánatot kértem tőle. – Mikor? – Kábé hat hete – dünnyögte apám. A szemem tágra nyílt, és a szám elé kaptam a kezem. – Most komolyan beszélsz? – Nem – tette vissza apám kuncogva a helyére a kezem. – Nagyjából hat hónappal később. Nagyon nehezen tudtam neki megbocsátani. A lányom vagy, és nagyon fájt tudni, hogy részben Kale hibája, hogy elmentél. Egy darabig gyűlöltem ezért. Elapadt a vidámságom, és a szemembe könnyek gyűltek. – Nem akartam, hogy bárki utáljon bárkit – suttogtam, és megnyaltam kiszáradt számat. Apám sóhajtott. – Tudom, de időnként az érzéseknek nem lehet parancsolni, ahogy ezt te is tudod. Nagyon is jól tudtam, így csak bólintottam. – Kale nagyon könnyen megbocsátott, mikor végül erre került a sor – folytatta apám. – Sőt, szerinte egyáltalán nem kellett volna bocsánatot kérnem, mert megérdemelte a verést, és még rosszabbat is érdemelt volna. Ez megint csak meglepett. – Akkor aznap miért nem láttad el még jobban a baját? – érdeklődtem. Apám egy percig csöndben volt. – Mert Kale épp elég jól büntette saját magát. Az egész élete megváltozott, miután te elmentél. Szorosan behunytam a szemem. – Akarom én ezt tudni? – Nem – vágta rá rögtön apám. – Nem akarod, de tudnod kell ahhoz, hogy megértsd, mi a helyzet vele jelenleg. Ez megrémített. – Nem értelek. Apám sokáig hallgatott, végül karon fogott, és elindultunk a

nagynénim sírjától. – Gyere velem, kincsem! Szeretnék neked valakit mutatni – mondta lágyan. Szeretne valakit mutatni a temetőben? Lassan, kézen fogva sétáltunk el a sírok mellett. – Hová megyünk? – kérdeztem libabőrös karral a sötét temetőt pásztázva. – Meglátod – felelte apám komolyan. Bólintottam, de idegesen beharaptam az alsó ajkam. – Beszélgetnél velem, amíg sétálunk? Hirtelen félni kezdtem – vallottam be. Apám még szorosabban fogta a kezem. – Ne félj! Itt vagyok. – Tudom, de szeretnélek hallgatni, ahogy mesélsz valamit. Hiányzott a hangod. Apám kuncogott. – Anyád nevetne, ha hallaná. Épp múlt héten ajánlott fel száz fontot, ha befogom a szám. Már elege van abból, hogy engem hallgasson. Megrándult a szám sarka. – Csak úgy tesz, mintha idegesítenéd. – Hát, ha így van, akkor kiváló színésznő! – állapította meg apám. A nevetésem betöltötte a sötét temetőt, és éppolyan gyorsan el is hallgattam, mint ahogy kitört belőlem a jókedv. Nem tűnt helyesnek, hogy ilyen hangosan nevessek egy olyan helyen, ahol oly sokan nyugszanak. – Milyen New York? – kérdezte apám teljesen váratlanul. Körbepillantottam. – Nem szép ilyet mondani egy temetőben, de tele van élettel. Éjjel-nappal nyüzsög. Sosem áll le. Apám rám pillantott. – Izgalmasan hangzik. Nem volt az. – Az tud lenni. De én nem sokat járok el szórakozni, ha őszinte akarok lenni. Ez az állandó pörgés nem nekem való. Én szeretem

a nyugit, amit a lakásomban és a könyvekben találok meg. New York nem épp ideális lakóhely számomra, és végképp nem akarok ott megöregedni. Tudtam, hogy nem kellene ezt elárulnom apámnak, de jólesett végre hangosan kimondani a valódi érzéseimet, és nem a mások kedvére gyártott hazugságot ismételgetni. Roman úgy hitte, imádom New Yorkot, de csak azért, mert mikor vele voltam, osztoztam az ő életszeretetében. Nem tudta, hogy mikor egyedül voltam, időnként lefekvéskor azt kívántam, bárcsak ne ébrednék fel többet. – És valami másik hely? – vetette fel apám, miközben a sírokat figyelte körülöttünk. Feltűnt, hogy nem azt javasolta, hogy költözzek vissza Yorkba. Vállat vontam. – Nincs túl sok értelme máshová költözni. Azért érzek így, apa, mert alapvetően szomorú vagyok. A környezet nem fog ezen változtatni. Apám bólintott, és hozzátette: – De te változtathatsz azon, hogyan érzel. Témánál vagyunk – sóhajtottam magamban. – Addig nem tudom megváltoztatni az érzéseimet, amíg el nem rendezem magamban, miért érzek úgy, ahogy – mosolyodtam el egy kicsit. – Vagy úgy! – Apám szintén mosolygott. – Ez esetben mikor tervezel hazaköltözni? Megrántottam a kezét, és megálltunk. – Mi? – kérdeztem teljesen szembefordulva vele. Apám csodálkozva vonta fel a szemöldökét. – A problémád itthon kezdődött. Sehol máshol nem tudsz vele szembenézni és megbirkózni, mert a problémád itt gyökerezik. Itt él. Felnyögtem. – Miért nem mondod te is azt, hogy tegyem túl magam Kaleen és lépjek tovább? – Miért kéne megismételnem azt, amit már milliószor

elmondtál magadnak? Ez nem változtatja meg az érzéseidet. – Mégis mikor lettél ilyen filozofikus hajlamú? – érdeklődtem durcásan. – Aznap, mikor elhagytál. Megdermedtem. Apám válasza olyan ösztönös volt, hogy a szívemig hatolt. – Úgy sajnálom, apa – suttogtam. – Tudom. Előrehajoltam, és a mellkasán nyugtattam a fejem. – Olyan nagyon nehéz itt lenni. Apám átölelt, és megpuszilta a fejem búbját. – Tudom, kincsem, de a szíved mélyén te is tudtad, hogy nem maradhatsz távol örökké. Felsóhajtottam, és én is átöleltem apámat. – Távol maradni, pont ez volt a terv. – Addig, míg Harry...? Bólintottam. – Amíg Harry... – Mindig mondogatta, hogy haza fog hozni. Nem tudhatta, hogy igaza lesz. A szemem megtelt könnyel. – Harry bácsi megértette, hogy nem csak egyszerűen bejön nekem Kale. Tudta, hogy teljesen megsemmisültem, mikor a dolgok úgy alakultak köztünk, ahogy. És aztán Lavender után... Harry bácsi tudta, hogy el kell innen mennem, miután két ilyen támadás bombázta porig az életem. Ezért segített nekem. Lavender nélkül valószínűleg megint lecsúsztam volna, ha kívülállóként kellett volna végignéznem, hogy Kale és Drew együtt alapítanak családot. Félretoltam feltoluló emlékeimet Lavenderről és arról, amikor Kale elmondta, hogy egy másik nővel vár gyermeket, de tudtam, amint egyedül leszek, ismét újra át fogom élni azt a napot, ahogyan már eddig is milliószor tettem. – Épp erről szerettem volna beszélni veled – mormolta apám. Hátraléptem és felnéztem rá. – Hogy érted?

– Mindjárt ott vagyunk. Apám megint megfogta a kezemet, és elindultunk. – Sajnálom, ha ez felzaklat – mondta, mikor végül megálltunk egy síremlék előtt. A fehér márvány teddy mackó alakú táblát vettem először észre, pár másodperccel később a kőbe vésett játékokat és virágokat is. Belesajdult a szívem, mikor rájöttem, mit látok. – Egy kisbaba sírját akartad megmutatni nekem? – fordultam bosszúsan apámhoz. – Miért akarnám ezt látni, apa? Persze hogy felzaklat. Szándékosan nem néztem a kis angyal fotójára a fejfán, mert nem akartam látni az édes arcot, akinek túlságosan korán kellett távoznia a kegyetlen világból, melyben én még mindig létezem. – Azért, mert azt akarom, hogy tőlem tudd meg, és ne mástól – felelte apám. – Mi a fenéről beszélsz? – kérdeztem teljesen összezavarodva. – Mit akarsz, hogy megtudjak? Apám nem nézett rám. – Nagyjából egy évvel azután, hogy elmentél, iszonyú dolog történt. A gyomrom azonnal émelyegni kezdett. Alig jött ki hang a torkomon. – Mi? Hogy érted? Apám megvakarta az arcát a szabad kezével. – Azt tudtad, hogy Drew terhes volt, amikor elmentél, de azt már nem tudod, hogy négy hónappal azután, hogy New Yorkba költöztél, kisfiúnak adott életet. A baba koraszülött volt, két hónappal korábban érkezett, de eleinte minden a lehető legtökéletesebb volt. Igaz, hogy kicsi volt, de egészséges, és mindenki nagyon boldog volt. Aztán két hónapos korában leukémiát diagnosztizáltak nála. Egy ideig keményen küzdött, de a kis szervezete csak nyolc hónapig bírta... – Apa, légyszi, ne! – vágtam közbe. Nem akartam hallani a többit. De apám nem törődött velem. – Az orvosok mindent megpróbáltak, de...

– Hagyd abba! Hagyd már abba! – csattantam fel. – ...a baba meghalt – fejezte be apám. Nyüszítve kaptam az arcom elé a kezem, távolabb lépve apámtól és a sírtól is. – Apa, ne! – suttogtam. – Ugye most hazudsz? Apám vonásain fájdalom tükröződött. – Bárcsak hazudnék, szívem, de nem. A sírra néztem, és a fűre, ami benőtte. – Ez a sír..., ez... – Lane, ez itt Kale kisfia – mondta ki helyettem apám. A szemem elhomályosult, de ahogy ismét a sírkőre pillantottam, még el tudtam olvasni egyetlen mondatot, mely teljesen összezúzott. – Kaden Hunt – szívünkben örökké él.

HATODIK FEJEZET Tizenhárom évesen (tizenhárom éve) – HOL VAN KALE? – kérdezte Harry bácsi. Én épp egy pár vadiúj bőr bokacsizmát húztam fel, amit anyám 50%-os leárazáson vett a River Islandben. A legcsinosabb csizma volt, amit valaha láttam, és könnyen lehet, hogy akkoriban a legdivatosabb, legtrendibb ruhadarabom volt. – Lane – kuncogott a nagybátyám. – Figyelsz rám? Amint mindkét cipzárt felhúztam, felnéztem Harry bácsira, és egy percig csak figyeltem az arcát. Kale mellett határozottan ő volt a kedvencem. Szó szerint ő volt a leglazább, legvagányabb nagybácsi, akivel meg lehet áldva valaki. Olyan volt nekem, mint a legjobb barátom. Sőt, tulajdonképpen a legjobb barátom volt. Folyton együtt lógtunk, csomó dolgot csináltunk együtt. Elvitt horgászni, amiért én nem voltam oda, csak a Harry bácsival töltött nyugis idő miatt mentem. Elvitt bowlingozni is, és még millió másik helyre, ami elsőre nem tűnik olyan szórakoztatónak, mégis pompásan éreztem magam, mert vele oszthattam meg az élményeket. Harry bácsikám anyám ikertestvére volt. Ő született öt perccel előbb, és ezt gyakran anyám orra alá dörgölte. Az pedig, hogy mi ilyen közel álltunk egymáshoz, annak volt köszönhető, hogy anyám és Harry bácsi is szoros kapcsolatban voltak. Mindennap találkoztak, és ezt szó szerint értem. Apám is jól kijött a nagybátyámmal, a végén már ők is folyton együtt lógtak.

A nagybátyám csak ötpercnyire lakott tőlünk, így én is legalább annyi időt töltöttem nála, mint ő nálunk. Odafigyeltem rá, hogy mindennap átmenjek hozzá, még ha csak beköszönni is, mert nem akartam, hogy egyedül legyen. Még csak negyvenegy éves volt, de már túl kellett élnie az egyik legnehezebb dolgot, amit egy férfinak valaha el kell viselnie. Előző évben el kellett temetnie a feleségét, Teresa nénikémet. Teresa néninek mellrákja volt, ráadásul esélye sem volt, mert túl későn fedezték fel. Nem szerettem Teresa nénire gondolni, mert akkor elkezdett hiányozni. Nem álltunk igazán közel egymáshoz, mert halála előtt csak pár rövid évig volt része az életemnek, és akkoriban még túl fiatal voltam, de tudtam, hogy Harry bácsi nagyon szerette őt, és ez elszomorított, mert azt is tudtam, hogy nélküle elveszettnek érzi magát. Személy szerint úgy véltem, Harry bácsi a legbátrabb ember a világon, hiszen én is teljes szívemből szerettem Kale-t, pedig nem is voltam a felesége. Úgy éreztem, ha Kale meghalna, én is meghalnék, mert túl bánatos lennék ahhoz, hogy nélküle éljek. Innen tudtam, hogy sosem tudnék ilyen nagyszerű lenni, mint a nagybátyám. Nem tudnék sosem ilyen erős lenni, mint ő. Nagyon sok erő kell ahhoz, hogy tovább éljük az életet, anélkül az ember nélkül, akit annyira szeretünk, mint Harry bácsi Teresa nénit. Ettől még jobban istenítettem Harry bácsit. – Lane! – Bocs, mit mondtál? A nagybátyám nevetve csóválta a fejét. – Hol van Kale? Égnek emeltem a szemem. – Mégis mit gondolsz? Harry bácsi csak egy pillanatig habozott. – A bátyáiddal. Jó is lenne! – Drew-val van – morogtam durcásan. – Állandóan vele van, már sosem lóg velem vagy a tesóimmal. Ez hazugság volt. A bátyáimmal még mindig sok időt töltött,

csak velem nem törődött már annyit mostanában. De úgy gondoltam, ha azt mondom, a bátyáim se élvezhetik Kale társaságát, kevésbé tűnök szánalmasnak. Nagybátyám halk, dünnyögő kuncogása felbosszantott. Szembefordultam vele, és karba fontam a kezem. – Ez nem vicces, Harry bácsi! Szeretettel nézett rám. – Nem a bajodon nevetek, bogaram, hanem a hozzáállásodon. Anyukádra emlékeztetsz, ő volt ilyen ennyi idősen. Tényleg? – Ő is mesésen okos volt? – kérdeztem ragyogva. Harry bácsi hangosan felnevetett, ami engem is mosolyra késztetett. Szerettem a nevetését. – Szerette magáról azt hinni – rázta a fejét Harry bácsi kedvesen. Felsóhajtottam, a mosolyom eltűnt. – Ne haragudj, hogy ilyen morgós vagyok. Csak olyan ideges vagyok. Nagybátyám le nem vette rólam a szemét. – Miért? – Nem tudom – vontam vállat. Harry bácsi szeme sarka kissé meggyűrődött. – De igen, kicsim, szerintem tudod. Beharaptam az alsó ajkam, ahogy a tekintetem a nagybátyámról a lábamra vándorolt. Éreztem, hogy felfordul a gyomrom, mikor ráébredtem, mit is fogok mondani. – Féltékeny vagyok – vallottam be szemlesütve. – Tetszik nekem Kale. Jobban szeretem, mint egy barátot, és ezt utálom, mert végig kell néznem, ahogy nálam idősebb, csinosabb lányokkal jár. Ez szívás, Harry bácsi. Baromi nagy szívás. Csend telepedett közénk, én pedig éreztem, hogy ég az arcom. – Mióta érzel így? – kérdezte végül Harry bácsi. Megkönnyebbülten sóhajtottam, amiért nem nevetett ki. Nyeltem egyet. – Nagyjából tízéves korom óta, de mostanában egyre rosszabb, mert folyton felbosszant a dolog, régebben meg nem

járt ennyire azon az eszem, hogy milyen más lányokkal lóg Kale. Felnéztem, mikor Harry bácsi felhorkant. – Ez a hormonjaid miatt van, kicsikém – közölte tárgyilagosan. – Elkezdtél kamaszodni. Innentől már csak minden rosszabb lesz. Kicsit zavarban voltam, hogy a nagybátyámmal társalgok hormonokról és a pubertáskorról, de nevettem, mikor befejezte, mert az arckifejezése halálosan komoly volt. Rám mosolygott. – Miért nem beszéled ezt meg anyáddal? Most viccel? A gondolata is elborzasztott. – Nem lehet – jelentettem ki. – Úgy szereti Kale-t, mint a saját fiát. Valószínűleg ki is tagadna. Harry bácsi szemöldöke magasba szaladt. – Ez talán kissé túlzás, nem gondolod? – Nem, szerintem tökéletesen helytálló. Nagybátyám csillogó szemmel mosolygott. – Látom, bővül a szókincsed. Hátraigazítottam pár haj tincset, ami a szemembe lógott. – Sok könyvet olvasok – vonogattam a vállam. – Olyat is, ami nem gyerekeknek való. – Romantikus regényeket? Bólintottam. – Young adult könyveket, nem olyan nagyon szókimondóak, vagy ilyesmi. Vagy legalábbis nem túl szókimondóak. – Kétségem sincs afelől, hogy az ilyen regények miatt még jobban felzaklat Kale. – Nem éppen – ráncoltam a homlokom. – Az biztos, hogy miattuk jobban szeretném, ha lenne már pasim. Szeretem olvasni mások „boldogan éltek, míg meg nem haltak” történeteit. Biztos jó lenne, ha nekem is lenne, aki szeretne. – Én szeretlek! – vágta rá gyorsan a nagybátyám. – Pasira gondoltam – forgattam a szemem. – A családi típusú szeretet az más. – A családi típusú szeretet minden – pontosított Harry bácsi.

– Ha bírod a családod szeretetét, bármit megtehetsz. – Oké, Oprah – horkantottam gúnyosan. – Pimasz kölök! – kuncogott Harry bácsi. – De a viccet félretéve, jól vagy? Nem muszáj megnéznünk az X-Men filmet, ha nem akarod. – Dehogynem! Alig várom, hogy lássam! Nagybátyám figyelmesen nézett. – Biztos vagy benne? Mert ha nincs kedved hozzá, csinálhatunk mást. Mosolyogtam az aggodalmán. – Minden rendben lesz. Csak mindig ilyen leszek, mikor Kale lepattint. Gondolom, ideje hozzászoknom. Harry bácsi a nyakát vakarta. – Vagy, nem is tudom, mondjuk, megmondhatnád Kale-nek, hogy tetszik neked, és... – Teljesen elment az eszed? – sikítottam drámaian. – Kale soha, de soha nem tudhatja meg, hogy bejön nekem. Azt nem élném túl! – Bogaram – kezdte a nagybátyám, és vészesen remegett a szája. – Nem! – jelentettem ki, és még az ujjammal is megfenyegettem. – Itt és most meg kell ígérned, hogy bármi, amit valaha elmondok Kale-lel kapcsolatban, kettőnk között marad. Csakis kettőnk között! – Lane... – Ígérd meg, Harry bácsi! Nagybátyám úgy kacagott, hogy még a könnyei is kijöttek. – Pontosan olyan vagy, mint anyád. Olyan erőszakos! Karba fontam a kezem. – Ez nem épp ígéretnek hangzott. Harry bácsi széles mosollyal csóválta a fejét, majd megadta magát. – Megígérem, hogy minden Kale-dolgot szigorúan titokban tartok. Figyelmesen néztem Harry bácsit, aztán odatartottam ökölbe szorított jobb kezemet, csak a kisujjamat nyújtottam ki.

– Tedd le a Megszeghetetlen Esküt! – kértem összeszűkült szemmel. Nagybátyám ismét felnevetett. – Tudtam, hogy nem kellett volna megvennem neked azt a sok Harry Potter-könyvet! Micsoda?- tiltakoztam magamban. Ez volt valószínűleg a legjobb döntése, egyszerűen imádtam azokat a regényeket. – Add a becsületszavadat! Ez az én verzióm a Megszeghetetlen Esküre! Harry bácsi egy pillanatig az alsó ajkát harapdálva hezitált, de aztán felemelte a kezét, és összefontuk kisujjainkat. – Én, Harry Larson, becsületszavamat adom neked, Lane Edwards, hogy soha nem beszélek semmilyen Kale Hunttal kapcsolatos információról sem Kale-nek, sem egyéb más élő embernek. Nem foglalkoztam vele, milyen nyilvánvalóan jót szórakozik Harry bácsi, inkább a szavaira fókuszáltam. – Jó – bólintottam. – Most már nem kell megölnöm téged. Harry bácsi ajka mosolyra húzódott. – Egy lány, aki meg akarja védeni a szívét a lehetséges szerelemtől... végül is mi rossz sülhet ki belőle? – Semmi. Egyáltalán semmi rossz nem sülhet ki belőle, már mindent szépen kitaláltam. – Biztos vagy te ebben? – kérdezte Harry bácsi némileg szkeptikusan. – Ha az ilyen érzéseket mélyen elfojtod, hosszú távon csak még jobban fog fájni. Csak legyintettem nagybátyám aggodalmára. Tudtam, hogy ha elárulnám Kale-nek, hogy tetszik nekem, az fájna csak igazán, mert tisztában voltam vele, hogy ő nem ilyen módon szeret engem viszont. Erre alapozva biztos voltam benne, hogy érzelmeim eltitkolása a lehető legjobb megoldás. Ez is részét képezte a „Kale-t messziről szeretni” tervemnek. – Csak bízz bennem! – nyugtattam meg Harry bácsit. – A tervem atombiztos. – Aha, úgy is hangzik-jegyezte meg mosolyra kunkorodó szájjal.

Játékosan meglöktem. – Nem akarok többet Kale-ről beszélni. Beszéljünk a kávézóról, amit nagyi vett! Gondolod, hogy adna nekem nyáron diákmunkát? . – Tizenhárom éves vagy – csodálkozott a nagybátyám. – És? Ki akarok mozdulni a házból, és a kávézó tökéletes lenne erre. – Hogyhogy ki akarsz mozdulni a házból? – Azért, mert – sóhajtottam látványosan – ha Kale nem Drew-val van, akkor a bátyáimmal lóg, és mivel ő az egyetlen igazi barátom, nem nagyon tudok mit kezdeni magammal, ha ő nincs velem. Hetente csak egy puha kötésű könyvet kaphatok, mert apa szerint drágák, de gyorsan olvasok, szóval az csak pár óráig köt le. Anya és apa sosem enged el egyedül sehová, vagy ha valami csoda folytán mégis, Lochlan rögtön ajánlkozik, hogy eljön és szemmel tart, mintha valami rosszban sántikálnék. Tisztára idegesítő! – A szüleid és a bátyáid is csak vigyázni akarnak rád. Te is tudod, hogy az a vidéki kislány, akit megerőszakoltak és megöltek, annyi idős volt, mint te. Csak negyvenpercnyire lakott innen, és még mindig nem kapták el azt a rohadékot, aki tette. Nem hibáztathatsz senkit, hogy meg akarnak védeni. Valóban nem, de az sem a legjobb védelem, ha megfojtanak az odafigyelésükkel. – Igen, tudom – morogtam. – Miért nem hívod át azokat a lányokat, akikkel néha együtt tanultok? Hannah és Sally, ugye? – Anna és Ally? – kérdeztem bosszúsan. – Igen, az az! – csettintett a nagybátyám az ujjával. – Ők ketten aranyosnak tűnnek. Vállat vontam. – Igen, azok is tudnak lenni, de nemrég összevesztünk az iskolában, és még nem békültünk ki. Nem voltam biztos benne, hogy valaha ki fogunk, mert Anna nagyon szemét megjegyzéseket tett a külsőmre. Ally sem szólt közbe és nem is védett meg, így úgy vettem, hogy ő is egyetért

Annával. Próbáltam nem törődni vele, de nehéz volt, mert Anna folyton ugyanazt a pár, zsigerig hatoló szót ismételgette. Kövér. Csúnya. Béna könyvmoly. Egyszerű szavak voltak, csak pár betű, és mégis hatással voltak rám akkor is, ha nem akartam. – A barátok néha összevesznek, de ne keseredj el, majd kibékültök! Nagybátyám kedvéért bólintottam, megigazítottam az új szemüvegem, és annyit mondtam: – Oké. – Okos kislány – felelte ő mosolyogva. Én is mosolyogtam, ahogy hátradőltem a széken, és végignéztem a konyhán. – Imádom ezt a házat. – Igen? – kérdezte Harry bácsi láthatóan meghökkenve. Bólintottam. – Ez a kedvenc helyem. Nem mondtam még? Harry bácsi megrázta a fejét. – Miért ez a kedvenced? – Mert csupa menő, veled kapcsolatos emlék köt ide. Elmosolyodtam, mikor eszembe jutott pár. – Például, mikor erődöt építettünk a kanapé díszpárnáiból a nappaliban, vagy amikor elárasztottuk a konyhát, mert lufikat töltöttünk fel vízzel, hogy elkapjuk vele a bátyáimat. Harry bácsi felhorkant. – Hű, de mérges volt Teresa nénikéd a vizes lufik miatt! – Tudom, de akkor is szuper nap volt – mosolyogtam. – Igen, az volt. – Harry bácsi is boldogan mosolygott, miközben biztos Teresa nénire gondolt. – Nyilván szeretem a mi házunkat is, de nem tudom, valahogy a te házadban minden olyan természetes. Mármint totál biztonságban érzem magam, mikor itt vagyok, mintha semmi rossz nem érhetne el hozzám. Nem fura? – Nem, nem fura egyáltalán. Mindenkinek kell hogy legyen kedvenc helye, és én nagyon örülök, ha neked ez a ház a kedvenced.

– Készen állsz az X-Menre? Harry bácsi felállt, és kidüllesztette a mellkasát. – Erre születtem! A fejemet ráztam és nevettem. Közben elhagytuk a házat, viccelődve és egymást cukkolva. Tudtam, milyen szerencsés vagyok. Hihetetlen családom volt, és bár Kale sokszor felbosszantott, még mindig a legjobb barát volt, akit csak kívánhat magának az ember. Tudtam, hogy sosem lehetek vele úgy együtt, ahogy szeretném, de ha úgy nem is volt lehetséges, azt kívántam, bárcsak mindig olyan közel állnánk egymáshoz, mint most. Remélem, sosem változnak meg a dolgok – suttogtam magamnak, amint újabb kalandra indultam a nagybátyámmal, hogy még több emléket gyűjtögessek.

HETEDIK FEJEZET York, első nap KALE KISFIA MEGHALT. – Nem – suttogtam hátrahőkölve. – Sajnálom, hogy így kellett megtudnod, kincsem – szólalt meg apám a kis Kaden sírjára pillantva. A kezemet az arcomhoz emeltem és önkéntelenül is a szám elé tettem, miközben letaglózva ingattam a fejem. Ez nem lehet igaz. – Apa – suttogtam, mást nem tudtam kinyögni. A kezemet a fülemtől a nyakam irányába húztam, hogy így is segítsem leküzdeni a torkomban feltörni készülő rosszullétet. A másik kezemet háborgó gyomromra helyeztem, a szememet pedig szorosan becsuktam, minden erőmmel azon voltam, hogy ne sírjam el magam. – Sajnálom, Lane. – Kale... meghalt a kisfia? Apám megtört arckifejezéssel bólintott. Átkaroltam saját magam és így ringatóztam, miközben próbáltam feldolgozni a bennem kavargó szívfájdalmat. El sem tudtam képzelni, mit érezhet Kale és Drew. Apám karja átfont, ahogy magához húzott és szorosan megölelt. Nem tudom, milyen sokáig álltunk így, de mikor végül elengedett, legszívesebben újra hozzábújtam volna. – Nem... nem tudom elhinni – suttogtam teljesen sokkoltan és döbbenten. Apám egyik kezével megvakarta az arcát. – Tudom, kincsem, nekünk is nehéz elfogadni még mindig. Hitetlenkedve pislogtam rá. – Hogy lehet egyáltalán ilyesmit elfogadni? Apám arca megrándult.

– Rosszul fogalmaztam. Azt kellett volna mondanom, hogy nekünk is nehéz együtt élni azzal, ami történt. Az jutott eszembe, hogy sosem lennék képes együtt élni egy ilyen tragédiával, nem lennék elég erős ahhoz, hogy túléljem egy gyermek elvesztését. Alig bírtam túlélni Kale és a nagybátyám elvesztését is, egy fiatal élet vége pedig még léleknyomorítóbb. – Annyira el voltam azzal foglalva, hogy ne törődjek Kale-lel, hogy nem is vettem észre, mennyire alapvetően megváltozott. A sír mögé, a távolba meredtem, amint felidéztem Kale-t abból a pár percből, amikor a jelenlétében voltam. – A szeme hidegebb, sötétebb... üresebb. Most már tudom, miért. Kale nem volt Kale többé, mint ahogy én sem voltam az a Lane, akit ismert. Mindketten megváltoztunk, és ez elszomorított. – Alig nevet vagy mosolyog, kivéve, ha rólad beszélünk – jegyezte meg apám. Meglepetten néztem fel apámra. – Rólam? – Igen, rólad. – Apám szája kissé megremegett. Nem tudtam, mit mondjak erre, így csöndben maradtam. – Harry bácsikád mindig elmesélte nekünk, mi van veled, és mikor felidézte némelyik beszélgetéseteket, sikerült megnevettetnie Kale-t. Apám is elmosolyodott az emlék hatására. – A Kaden halála utáni első hónapokban Kale anyja könyörgött, hogy hívjam át Harryt is akkor, ha Kale átjött, hogy beszélhessünk rólad, és Kale végre mosolyogjon. A gyomromban kis pillangók táncoltak, de gyorsan átadták a helyüket a rettegésnek. – Ez már régen volt – suttogtam. – Most biztosan utál. – Miért utálna téged Kale, szívem? Nyeltem egy nagyot. – Mert nem voltam itt, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. Nem hibáztatnám, ha gyűlölne. Apám csettintett a nyelvével.

– Lane, te sem láthattad előre, mi fog történni, ahogyan mások sem. Ez azonban nem volt kifogás arra, hogy nem dugtam ide a képem. – Itt kellett volna lennem Kale mellett – ismételtem bosszúsan grimaszolva. – Ha nem lettem volna olyan makacs, és nem ragaszkodtam volna ahhoz, hogy Harry bácsi semmit nem mesélhet rólatok, talán elmond... – Kale nem akarta, hogy tudj róla – vágott közbe apám. – M-mi? – Mikor Kaden meghalt, Kale egyik első dolga az volt, hogy megeskette Harryt, hogy nem mondja el neked a hírt. Tudta, hogy neked még mindig nagyon nehéz, és nem akarta tovább fokozni. Úgy éreztem, megfulladok. – Úgy érezte, ha tudnám, hogy meghalt a fia, az rosszabbá tenné, amin én keresztülmegyek? A kezem ökölbe szorult. – Az első géppel hazajöttem volna, hogy itt legyek vele úgy, ahogy szüksége van rá, még ha csak annyira is, hogy elmegyek a temetésre vagy a templomba. Bármit megtettem volna. – Kale is tudta ezt, Lane. De szerintem a szíve mélyen nem tudta volna elviselni, ha itt vagy. Minden szétesőben volt körülötte így is. Sajgott a szívem. – De én talán segíthettem volna neki – suttogtam. Apám megragadta a karomat. – Jól figyelj rám! Mi itt voltunk Kale-nek egyfolytában, de ő nem volt itt velünk. Mostanáig tartott neki, hogy együtt tudjon élni a tudattal, hogy Kaden elment. Nem tudtál volna segíteni rajta, annyira mélyen magába fordult Kaden halálakor, hogy senki nem érte el. Én el tudtam volna érni. A szívem mélyén éreztem, hogy el tudtam volna jutni hozzá. – Drew nem tudott neki segíteni? Apám megrázta a fejét.

– Néhány hónappal Kaden halála előtt szakítottak, az eljegyzést is felbontották. A Kaden betegsége miatti feszültség olyan szakadékot teremtett közöttük, amit nem tudtak áthidalni. Pár hónapig együtt éltek, miután Kaden meghalt, hogy segítsenek egymásnak feldolgozni, ami történt. De végül Kale elköltözött, Drew maradt a házukban, mert nem akart elmenni onnan. Úgy érezte, Kaden még ott van lélekben. Most már van új kapcsolata is, és boldognak tűnik, de Kale nem randizott azóta senki mással. Kaden elvesztése kis híján megölte, és még most is minden egyes nap küszködik. Régebben sokat álmodoztam arról, hogy Drew és Kale szakítanak, és Drew örökre eltűnik az életéből, de most, hogy ez megtörtént, azt kívántam, bárcsak újra együtt lennének. Talán Drew tudna neki segíteni, és Kale nem lenne olyan magányos és szomorú. – Bárcsak tehettem volna valamit – suttogtam. Apám megpuszilta a fejem. – Ezzel mindannyian így vagyunk, kincsem. Hátrahajtottam a fejem, felbámultam a csillagfényes égboltra, és néztem, ahogy a kilélegzett leheletem köddé formálódik. Jéghideg volt kint, de az égvilágon semmit nem éreztem belőle. A testem pont olyan érzéketlen volt, mint a szívem. – De most tehetsz valamit. Ránéztem apámra, mikor megszólalt. – Évek teltek el. Mit tehetnék érte? – Már az, hogy itt vagy, segít. Fogalmad sincs róla, mennyire imád téged, Lane. Megnyaltam kiszáradt ajkaimat. – Egy lányt imád a múltból, apa, de én már nem vagyok ugyanaz a Lane, akit ő vagy bármelyikőtök ismert. Ő már nincs – suttogtam érzelmektől elfúló hangon. – Olyan sokat változtam, hogy már én sem ismerek magamra. Apám átkarolta a vállamat és magához húzott. – Neked is legalább akkora szükséged van rá, hogy itt legyél, mint nekünk, Lane. Újra megtalálhatod magad, és közben esetleg

Kale- nek is segíthetsz, hogy békére leljen. Nagyot sóhajtottam, és felnéztem apám ráncosodó arcába. – Ez elég sok teendő ilyen kevés időre. Apám kacsintott. – Harry bácsikád úgy gondolta, nagy dolgokra vagy hivatva. Én bízom az ő emberismeretében és hiszek benned is. Bármit képes vagy véghezvinni, ha igazán akarod. A torkomban gombóc formálódott. – Ezzel nagyon megnehezíted, hogy megint el akarjak menekülni. – Remek – vágta rá apám gyorsan. – A menekülés ideje lejárt. Mostantól ideje szembenézni a dolgokkal. A fenébe is! Sóhajtottam. – Van egy olyan érzésem, hogy nem okozna neked gondot motivációs beszédeket tartani. Apám elvigyorodott. – Lehet, hogy ez az igazi hivatásom, de már nyugdíjas vagyok. Majd a következő életemben megpróbálkozom vele. Felnevettem, és újra szorosan átöleltem apámat. – Szeretlek, apa. – Én is szeretlek, kincsem – puszilta meg a fejem búbját. Pár percig hallgattunk, majd szétváltunk. – Szeretnéd meglátogatni Lavendert, ha már itt vagyunk? – kérdezte apám csendesen. „Sosem szabadulsz tőlem, Lane Edwards, örökké a legjobb barátok leszünk.” Megráztam a fejem, hogy elhessegessem magamtól a hangját. – Majd hétfőn, mikor nincsenek itt sokan. Apám bólintott, és kinyújtotta a kezét. – Menjünk haza, szívem! Sírás fojtogatta a torkomat, ahogy megragadtam apám kezét, és úgy szorítottam, mintha az életem múlna rajta, tudva, hogy előbb-utóbb el kell engednem, hiába nem akarom. Kézen fogva sétáltunk vissza a szüleim házához. Mikor beléptünk a bejárati ajtón, minden csendes volt.

– Aludj itt ma este! Nem válaszoltam azonnal, úgyhogy apám gyorsan hozzátette: – Csak ma este. Töltsük együtt az utolsó éjszakát Harryvel családként! Miután apám így fogalmazott, nem is volt kérdés, hol alszom. – Van még a szobámban ágy? Apám csodálkozva nézett. – A szobád pont úgy van, mint mikor elmentél. – Tényleg? Apám félrehajtott fejjel nézett rám. – Miért ne lenne? Vállat vontam. – Gondoltam, átalakítottátok valami mássá. Apám felhorkantott. – És mégis mivé? A pocakjára pillantottam. – Hát nyilvánvalóan nem konditeremmé. Apám odanyúlt, és játékosan megcsavarta a fülem, amitől elnevettem magam. – Kis pimasz! – kuncogott apám is. Mosolyogtam, és könnyedén hozzátettem: – Csak ugratlak, de tényleg úgy gondoltam, hogy tárolónak vagy valami ilyesminek használjátok. Apám megrázta a fejét. – Sosem tennénk ilyet. A testvéreid szobája is ugyanolyan, mint volt. Még mindig gyakran beugranak, hogy itt aludjanak. A tiédet is azért nem bántottuk, hogy te is megtehesd ezt. A szüleim remélték, hogy majd beugrom, és itt alszom. Eltűnődtem, vajon anyám és apám mennyit imádkozhatott ezért. Mielőtt ismét sírva fakadtam volna, odahajoltam apámhoz és még egyszer megöleltem, majd a szalon felé vettem az irányt. Anyámat és nagyimat találtam ott, a Harry bácsival szembeni szófán aludtak. Csak néztem a két legfontosabb nőt az életemben, és magamban megfogadtam, hogy mindig itt leszek számukra, akármibe is kerüljön. Elvesztettek egy fiút és egy testvért, nem fogok még egy

lányt, illetve unokát hozzátenni a listához. Levettem a szófa háttámlájáról a plédet, és betakartam őket, megpuszilva a homlokukat. – Mindkettőtöket nagyon szeretlek – suttogtam. Felálltam és Harry bácsi felé fordultam, és hirtelen, minden átmenet nélkül könnyek záporoztak a szememből. – Holnap lesz életem legrosszabb napja – mondtam neki alig hallhatóan. – Azt hittem, a legrosszabb már évekkel ezelőtt megtörtént, de az, hogy itt hagytál minket, mindenen túltesz. Ahogyan korábban is, arra vártam, hogy válaszoljon, és mikor rájöttem, hogy hiába, belesajdult a szívem. – Jó éjszakát, Harry bácsi! – szipogtam. – Holnap találkozunk. Nem törődtem a hanggal a fejemben, mely kegyetlenül hozzátette: utoljára. Puszit nyomtam a nagybátyám fejére, csendesen kislisszoltam a szalonból, és felmentem az emeletre a régi szobámba. A lépcsőkorlát újra lett csiszolva és lakkozva, a kezem simán csúszott végig a polírozott fán. De mikor felértem, megcsóváltam a fejem, a fürdőszoba előtt ugyanis az egyik padlóléc hangosan reccsent egyet. Ez a rohadt padló igazi átok – gondoltam magamban. – Régen is mindig elárult, mikor éjjeli nasiért mentem le a konyhába. Elhaladtam a fürdőszoba és apám irodája előtt, majd megálltam a régi szobám ismerős ajtajánál. Megérintettem, végigfuttattam ujjaim a táblán, amit nagy büszkén akasztottam ki tizenhárom éves koromban. LANE SZOBÁJA BELÉPNI TILOS! ESZMÉLETLENÜL MEGNŐ AZ ELHALÁLOZÁSOD ESÉLYE, HA FIGYELMEN KÍVÜL HAGYOD EZT A TÁBLÁT! KALE BEJÖHET, DE CSAKIS Ő! Micsoda kis vadmacska voltam!

Kuncogtam, és az ajtó kilincséért nyúltam. Még jobban elmosolyodtam, mert az ajtó súlyos nyikorgással nyílt ki. Hitetlenkedve ingattam a fejem. Annyi mindent felújítottak a házban, de ennyi év alatt nem tudták megcsináltatni az ajtómat? A bal oldalon tapogatni kezdtem a falat, megtaláltam a villanykapcsolót és felfelé löktem. Először elvakított a hirtelen támadt erős fény, de a szemem gyorsan hozzászokott, így alaposan körül tudtam nézni. Ugyanolyan volt minden, csak apróságok változtak. Az ágytakarót még sosem láttam, és a függönyök is biztosan újak voltak. Ettől eltekintve viszont minden érintetlen volt. Anyám a takarítások alkalmával bizonyára mindent pontosan oda rakott vissza, ahol találta, mert a szoba úgy nézett ki, mintha el sem mentem volna, leszámítva, hogy sokkal tisztább volt, mint akkor, amikor itt laktam. Lenéztem az öltözékemre és elfintorodtam. A bőröndöm a hotelben volt, benne pedig az egyetlen pizsamám és a tiszta alsóneműk. A komódra pillantottam, és kíváncsian odamentem, hogy kinyissam a felső fiókot. Nem tudtam, miért, de igazából nem lepődtem meg, mikor újonnan vásárolt fehérneműt találtam benne. A többi fiókban új, sima pólókat, farmert, leggingset, pulcsikat, miegyebet találtam. Az összes fiók tele volt. Nem hittem, hogy anyámnak lett volna ideje az elmúlt pár napban ennyi mindent összevásárolni, ami csak azt jelenthette, hogy az évek során gyűjtögette össze nekem a különféle ruhadarabokat. Vagy remélte, hogy előbb-utóbb hazajövök, vagy tudta. Egyértelmű volt az is, hogy bár a ruhákat soha nem hordták, néhányszor ki lettek mosva és vasalva, amitől csak még nagyobb szemétládának éreztem magam. A ruhák mosása, vasalása és őrizgetése volt anyám saját módszere arra, hogy feldolgozza, hogy elmentem. Kinyitottam egy fehérneműs csomagot, és elővettem egy egyszerű fehér franciabugyit, majd a negyedik fiókból előhúztam

egy felnőtt méretű pokémonos pizsamát, aminek nagyon megörültem. Mindig is zavarba ejtően odavoltam a Pokémonért, amit csak anyám értett meg, és jó volt, hogy a humorérzéke a témával kapcsolatban azóta sem kopott meg. Magamban még mindig nevetve léptem ki a szobámból, és a fürdőbe mentem, ahol lezuhanyoztam, megmostam a hajam és a testem minden egyes porcikáját leradíroztam és leborotváltam. Szorosan a törülközőbe csavarva tértem vissza a szobámba, és miután megtörölköztem, felvettem a bugyit és a pizsamát, majd nekiálltam hajat szárítani. Mikor végre bebújtam az ágyba, minden sötét és csendes volt, de az agyam teli torokból üvöltötte az összes szívfájdalmamat. Harry bácsi temetése holnap lesz. Kale kisfia halott, Kale pedig magányos és kiégett. Erőszakkal kiűztem ezeket a gondolatokat a fejemből. Inkább felfelé néztem, és rámosolyogtam a Naprendszert ábrázoló világító matricákra, amiket még réges-régen ragasztottunk a plafonra. – Hihetetlen, hogy még mindig világítanak – suttogtam magamnak. Mindent megtettem, hogy nyitva tartsam a szemem, és imádkoztam, hogy ne aludjak el, mert most az egyszer tényleg nem akartam, hogy eljöjjön a reggel. A reggel azt jelentette, hogy el kell temetnünk a nagybátyámat. A reggel a végső búcsút jelentette.

NYOLCADIK FEJEZET Tizenöt évesen (tizenegy éve) – LANE, ANNNNY IRAAAAAA CUKI A BARÁTOD! – áradozott Anna O’Leary a telefonjából felpillantva. – Épp most posztolt egy új szelfit a tesóddal, Lochlannel. Amúgy ő is tisztára édes! Ez a kép is annyira szexi! Nem kellett megmagyaráznia, hogy melyik cuki barátomról beszél Anna. Csak egyetlen fiú barátom volt, ő pedig kétségkívül nagyon jóképű volt. – Nem rossz – mormoltam válaszként. Nem akartam elárulni, hogy teljes szívemből egyetértek a ténnyel, miszerint Kale cuki, sőt, még annál is több. – Egyébként van barátnője? – vihogott Anna. Barátnő? Ránéztem Annára, most már teljesen neki szentelve a figyelmem. – Miért? Anna olyan hangsúllyal válaszolt, mintha nyilvánvaló lenne a válasz. – Mert be akarom mutatni egy lánynak, aki szerintem nagyon is boldog lenne, ha megcsókolhatná és együtt járnának. Más szavakkal, saját magamnak! Hirtelenjében csak pislogni tudtam. Anna járni akar Kale-lel és meg akarja csókolni? Ez nem tetszik. – Tizenöt éves vagy – közöltem a jól ismert tényt. Anna csodálkozva vonta fel a szemöldökét. – Jövő hónapban tizenhat leszek. Ezt most hogy érted?

– Te hogy érted? Te tizenhat leszel jövő hónapban, Kale viszont tizenkilenc – néztem én is csodálkozva. Arra gondoltam, nem igaz, hogy Anna nem látja be, milyen furcsa lenne ez a korkülönbség! Tudom, hogy csak három év, de mi még akkor is csak kislányok voltunk... nem? Csak tizenöt évesek voltunk. Ally Day, aki szintén velünk tanult, vihogott, Anna pedig kuncogásban tört ki. – Pontosan! Mindig is idősebb pasit akartam! Csak néztem, nem tudtam, mit gondoljak vagy érezzék. – Kale nem lenne jó neked, Anna. Ő már szinte férfi. Anna álmodozón sóhajtott. – Tudom. Ezért is vagyok érte annyira oda. Ally még mindig vihorászott, úgy vettem, hogy ő is Anna véleményét osztja. Továbbra is csak döbbenten bámultam Annára. – Olyan hülye vagy! – csúszott ki végül a számon kissé élesen. Visszafogtam az ösztönös mozdulatot, hogy a szám elé kapjam a kezem. Igazából nem akartam hangosan kimondani. Anna hirtelen magához tért a Kale-lel kapcsolatos álmokból, és rám vetette összeszűkült zöld tekintetét. – Nem, nem vagyok hülye. Nem kéne féltékenynek lenned csak azért, mert a legdögösebb pasi, akit ismerünk, a barátzónába pakolt téged! Éreztem, hogy elönt a forróság, mikor Ally elnevette magát. Nem értettem, miért nevet azon, amit Anna mondott, hiszen elvileg a barátnőm. – Nem pakolt a barátságzónába – védekeztem. – Mindig is csak barátok voltunk. Sosem volt semmi más köztünk. Bárcsak így lett volna, de részemről sajnos nem volt igaz ez a kizárólag barátság. – Persze hogy nem! – vágott vissza Anna, és gonoszul nézett rám. – Mintha Kale valaha is rámozdulna valakire, aki úgy néz ki, mint te! Nem jöttél még rá, hogy ronda vagy? Utálom, mikor ezt csinálja – futott át az agyamon. – Anna folyton beszólogat és szándékosan kiakaszt, mikor mérges rám,

Ally meg csak ül itt! – És mit gondolsz, miért van ez, Lane? – folytatta Anna. – Nyolcévesnek nézel ki, nem tizenötnek! Nincs cicid, még mindig fogszabályzód van, szemüveges, pattanásos és még kövér is vagy. Szerencséd, hogy Kale egyáltalán szóba áll veled, te rusnya tehén! – Aha – szólt közbe Ally karba font kézzel –, nem is értem, hogy mi hogy lóghattunk együtt, mikor ekkora lúzer vagy! A gyomrom felfordult, a szívem a torkomban dobogott. – Most haza kell mennem – suttogtam. Gyorsan összeszedtem a tankönyveimet, és beszórtam az iskolatáskámba. Egyetlen pillantást sem vetettem rájuk, csak megfordultam és kirohantam Anna szobájából. Lefutottam a lépcsőn, feltéptem a bejárati ajtót, és kiszaladtam az előkertből az utcára. Egészen hazáig futottam, és meg sem álltam a fürdőszobánkig, ahol felöklendeztem és kihánytam a gyomrom teljes tartalmát. Csak akkor lettem jobban, mikor már semmi nem maradt, ami kijöhetett volna. Megtöröltem a számat némi papírral, aztán lehúztam a vécét. A mosdókagylóhoz léptem, kezet mostam, aztán vizet gyűjtöttem a tenyerembe, és az arcomra locsoltam. Gyorsan fogat mostam és gargarizáltam egy kis szájvízzel, hogy eltüntessem a hányás rothadt ízét a számból. Mikor mindennel végeztem, megtöröltem a kezem és az arcom. Közben a tükörbe pillantva megakadt a szemem a képmásomon, és alaposan végignéztem. A gyomrom ismét örvényleni kezdett, ahogy kiszúrtam minden egyes szépséghibámat. Akárhányszor összetűzésünk volt Annával az évek során, mindig újra ugyanazokat a borzalmas dolgokat vágta a fejemhez. Nem tehettem mást, mint hogy én is észrevegyem, amit folyton ismételgetett. A béna szemüvegemet, a fém fogszabályzómat, a pattanásaimat, a kezdődő tokámat. Lenéztem a lapos mellkasomra, a duci hasamra, majd vissza az arcomra. Annának és Allynek igaza volt: tényleg rusnya tehén voltam. Undorodtam magamtól, így ahogy kiléptem a fürdőszobából, igyekeztem minél előbb a szobámba érni, de nem sikerült

bemenekülnöm, mert egyenesen beleszaladtam apám mellkasába, aki épp az irodájából lépett ki. – Szia, szívem! – mosolygott rám. – Korán hazajöttél Annáéktól. Milyen volt a tanulás? Nem válaszoltam, így apám felpillantott a kezében tartott számológépből az arcomra. Mikor meglátta könnyborította arcomat és véreres szememet, ledobta a számológépet a földre, és elém térdelt, vállamra téve a kezét. – Mi a baj? – kérdezte aggódva. Lenéztem a számológépre, és megkönnyebbülten láttam, hogy védőréteg van rajta. Apám később nagyon mérges lett volna, ha eltörik. Belenéztem ijedt szemébe. – Minden – válaszoltam megtört hangon. – Ki bántott? Mondd el nekem! – rázott meg egy kicsit apám. Pont abban a percben nyitottam ki a szám, mikor anyám is felkiabált a konyhából: – Kész a vacsora! Az étel gondolatára is émelyegni kezdtem. – Nem akarok vacsorázni. Soha többet nem eszem semmit! – tört ki belőlem, aztán elfutottam apám mellett egyenesen be a szobámba. Becsaptam az ajtót, és elfordítottam a zárat is. Levetettem magam az ágyamra, és zokogva a párnámba temettem az arcom. A mellkasom szinte fájt a külsőmmel kapcsolatos új felfedezésektől. Égett az arcom szégyenemben, a szívem pedig sajgott. Hogyhogy nem tudtam, hogy kövér vagyok és csúnya? – gondoltam dühösen. – Miért nem vettem észre? Volt a szobámban egy teljes alakos tükör, de sosem azt láttam, amit Ally és Anna, még úgy sem, hogy Anna már évek óta mondogatta ezeket a dolgokat. Mikor aztán kibékültünk, mindig azt mondta, hogy csak azért mondta ezeket a sértéseket, hogy bántson, nem azért, mert komolyan így gondolja, én pedig voltam olyan hülye, hogy hittem neki. Úgy gondoltam, úgy nézek ki, mint egy normális, átlagos tinilány. Sosem fordult meg a fejemben, hogy beleesem a ronda vagy a kövér kategóriába. Az

apám mindig azt mondogatta, hogy szép vagyok. És Kale is. Hazudtak. Kale is hazudott. – Lane! Nyisd ki az ajtót most rögtön! – utasított apám, és ököllel csapott az ajtóra. Hallottam anyám kiáltását, ahogy felrohant a lépcsőn, aztán a bátyáim hangját is, akik a hátsó kertből szaladtak be a kiabálást hallva. – Nem! Hazudtál nekem! – sikoltottam. Apám egy pillanatig csendben volt, mielőtt megkérdezte: – Miről hazudtam neked? Mintha nem tudná! – Azt mondtad, szép vagyok! – üvöltöttem. – Azt mondtad, tökéletes vagyok! De hazudtál nekem, apa, mert kövér vagyok és csúnya, és ezt mindenki tudja! Mindenki! Annyira sírtam, hogy kis híján megint hányingerem támadt. – Lane! Nyisd ki az ajtót, vagy betöröm! – kiáltotta Lochlan. – Lochlan, hagyd ezt! – szólt rá anyám, de a hangja feszült volt. – De hát nem tudhatjuk, mit csinál odabent – érvelt Lochlan. – Mi van, ha kárt tesz magában? Erre anyám is felsikoltott, és kérte, hogy nyissam ki az ajtót, de nem voltam hajlandó. Még csak nem is válaszoltam neki, annyira el voltam foglalva azzal, hogy újrajátszottam a fejemben a jelenetet Annával és Allyvel. Nem jöttél még rá, hogy ronda vagy? – Lane? – kiabált be hirtelen Layton is. Behunytam a szemem, és átöleltem a kispárnámat. Mindenki hazudott nekem. Mindegyikőjük. Felsikítottam, ahogy egy váratlan, robbanásszerű, recsegőropogó hang töltötte be a szobát. Azonnal felültem az ágyamon, és tágra nyílt szemekkel bámultam az ajtóra, ami tárva-nyitva állt. – Te... te berúgtad az ajtómat! – dadogtam apámnak, aki bevonult a szobámba, egyenesen az ágyamhoz. Visszahúzódtam, hogy ne érjen el, mígnem a hátam a falnak ütközött.

– Ne érj hozzám! – kiabáltam rá, és a testem köré fontam a karomat. A bátyáim két oldalról vették közre apámat, anyám pedig az ágyra mászott, hogy közelebb legyen hozzám. Rám nézett, és remegő hangon kérdezte: – Mi történt? Csak egy pillantást vetettem rá, és már össze is omlottam. Teljesen összezuhanva, zokogva vetettem magam kitárt karjaiba. Anyám átölelt, és velem sírt, pedig fogalma sem lehetett arról, hogy mi a bajom. Csak látta, hogy a kislányának fáj valami, és így neki is fájt. – Anna... és Ally – hüppögtem. – Annáéknál voltunk... kövérnek és csúnyának neveztek, és igazuk is va-haan! Undorító vagyok! Anyám szomorúan nyögött fel. – Nem vagy az! Szép v... – Ne! – pityeregtem. – Nem kell hazudni! Fogsz-szabályozós vagyok, sze-szemüveges, pattanásos és kövér. Mi-mindenben igazuk volt! Rusnya tehén vagyok! Meg akarok halni! – Lochlan – kiáltott fel apám, amint a bátyám kiviharzott a szobából. – Hová mész? – Hogy ideráncigáljam azokat a kis majmokat, hogy helyrehozzák ezt! – üvöltötte Lochlan. – Basszus! O’Learyékhez megy! – szisszent fel Layton, és a testvérünk után szaladt. – A rosseb egye meg! Vigyázz Lane-re, mindjárt visszajövök! Apám is a bátyáim után ment, én pedig teljesen anyám felé fordultam, és még jobban beletemetkeztem az ölelésébe. Csak kapaszkodtam belé remegő testtel. Nagyon rosszul éreztem magam, és nem tudtam, mihez kezdjek ezzel. Sosem törődtem sokat a kinézetemmel, de Annának igaza volt. Ha valaha is szeretnék pasit, úgy is kell kinéznem, mint aki kész rá. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy fogalmam sem volt, hogy azt hogy kéne. – Miért mondott Anna és Ally ilyen gonosz és valótlan dolgokat neked? – kérdezte anyám, miközben továbbra is ringatott az ölében.

Szipogtam egyet. – Anna azt mondta, hogy Kale cu-cuki, és hogy meg akarja szerezni ma-magának. Én mondtam neki, hogy nem jó ötlet, mert Kale i-idősebb. Mondtam, hogy ő már majdnem férfi, mi mmeg még csak lányok vagyunk. De őt nem érdekelte, amit mondtam, én meg lehülyéztem. Bocsánat! Nem akartam, csak kicsúszott a számon – tettem hozzá gyorsan. – Nincsen semmi baj. Anna tényleg hülye, ha ilyeneket mond neked – nyugtatott meg anyám. – De minden rendben lesz. Mielőtt észrevettem volna, anyám ölelésében lecsukódott a szemem, és nyugtalan álomba merültem. Kicsivel később betakarva ébredtem fel, a szemüvegem sem volt rajtam. Az éjjeliszekrényhez nyúltam, kitapogattam a szemüvegem és felvettem. Fáradt voltam, így csodálkoztam, miért ébredtem fel, de aztán hangokat hallottam a földszintről, és rájöttem, hogy biztos álmomban is hallottam az ő hangját, a testem pedig úgy reagált rá, hogy felkeltem. Felültem, és felkapcsoltam a lámpát. Odakint már sötét volt. A faliórámra pillantva felnyögtem: elmúlt este nyolc is. Ezek szerint órákig aludtam, ami azt jelentette, hogy éjjel nem tudok majd, és reggel nyomorultul fogom magam érezni, ha fel kell kelni az iskola miatt. Az iskola, és az osztályomban Anna és Ally gondolata, valósággal beteggé tett. Eldöntöttem, hogy nem megyek iskolába, majd meggyőzöm a szüleimet, hogy hadd lógjak egy napot, úgyis péntek lesz. Szükségem volt az egész hétvégére, hogy kitaláljam, mihez kezdjek a külsőmmel. Alaposan végig kellett gondolnom. Az ajtómra néztem, mikor lépéseket hallottam a lépcsőn felfelé közeledni. Félrehajtott fejjel figyeltem, mi történik. Az ajtó be volt csukva, és minden jónak látszott, de a panel, ami a zárat körülvette, eltűnt. Apám lerúgta azt is. – Lane? – szólalt meg anyám gyengéd hangja, amint bekopogott. – Édesem, Kale van itt. Szeretne látni. – Miért? – kiabáltam a csukott ajtónak. – Miért akarna rám nézni?

Másodpercek múlva maga Kale szólalt meg: – Bemehetek, Lane? Soha! – Nem, soha többet nem akarok veled beszélni. Látni sem akarlak, Kale Hunt! Hazug vagy! – kiáltottam hevesen, majd lefeküdtem az ágyamra és a fal felé fordultam. Megbántott, megszégyenült és dühös voltam. Dühös, mert Kale sosem mondta nekem, hogy kövér vagy csúnya lennék, pedig elvileg a legjobb barátom volt. Mindent elmondtunk egymásnak. Akkor miért nem szólt egy ilyen fontos dologról? Miért hazudott nekem?- gondoltam magamban reményt vesztve. Felültem az ágyamon és csendben maradtam, míg nem hallottam, hogy távolodnak a lépéseik, lefelé a lépcsőn. Vártam még öt percet, mielőtt felálltam volna az ágyról. Nem akartam elhagyni a szobát, de muszáj volt vécére mennem. Lassan odasétáltam az ajtóhoz és óvatosan kinyitottam, összerezzenve, mikor a sérült zsanérok megnyikordultak. Hezitáltam, de végül egy gyors mozdulattal kitártam az ajtót, reménykedve, hogy így lesz a legkevésbé zajos. Igazam lett, az ajtó nem nyikorgott nagyon, de nem számított, Kale így is hallotta. Így, hogy a szobám előtt ücsörgött a padlón, hátát a falnak támasztva, nem sok esély volt rá, hogy ne hallja meg. – Menj innen, Kale! – mondtam, amint átléptem a lábán és végigmentem a folyosón a fürdőig. Kale nem válaszolt, semmilyen hangot nem adott ki magából, ez pedig frusztrált. Mikor végeztem, kezet mostam, de szándékosan kerültem, hogy a tükörbe nézzek. Nem akartam látni, amit mindenki más kénytelen volt nézni. Kiléptem a fürdőből és visszamentem a folyosón a szobámba. Mérgesen meredtem Kale-re, aki még mindig ott parkolt a fenekével közvetlenül az ajtóm mellett. Megráztam a fejem, ahogy megint átléptem a lábán és bementem a szobába,

becsukva magam mögött az ajtót. Kale ismételten nem szólt hozzám, semmilyen formában nem kommunikált velem. A fenébe is, hogy ilyen makacs! A következő egy óra során házi feladatokkal és olvasással próbáltam magam elfoglalni, de egyik sem kötött le igazán. Anna kegyetlen szavai és Ally metszően éles nevetése visszhangzott a fejemben újra meg újra. Az ajtóra pillantottam, és végül egy pillanatnyi gondolkodás után felálltam és odamentem. Már a kilincsen volt a kezem, de még pár másodpercig tétováztam, mielőtt kinyitottam. Kale még mindig ott volt. Még mindig ott ült a szobám előtt, várta, hogy beengedjem. Hátraléptem, és olyan szélesre tártam az ajtót, amekkorára csak lehetett. Nem szóltam semmit, de Kale értette, mire szól a meghívás. Felpattant és belépett a szobába. Becsuktam az ajtót, és szembefordultam vele. A szoba közepén állt, kezét a farmere zsebébe dugta, és engem figyelt. Mogyoróbarna szeme szomorú volt. Nagyon is kész voltam leszidni és összeveszni vele, de mikor szó nélkül felemelte a karját és ölelésre tárta, minden erő elszállt belőlem. Gombócot éreztem a torkomban, ahogy odaléptem hozzá és a dereka köré fontam a karomat, az arcomat pedig a mellkasának támasztottam. Kale karja szorosan font körbe, és még simogatta is a hátamat, ahogy általában szokta, mikor magam alatt voltam. A fenébe is! Miért ilyen nehéz rá haragudni? – mérgelődtem magamban. Nem tudom, milyen sokáig álltunk ott összeölelkezve, de mikor eléggé lenyugodtam ahhoz, hogy beszéljek, hátraléptem és felnéztem rá. Kale rám mosolygott, az arcán pedig csodálatos kis gödröcskék jelentek meg. – Mizújs, Laney Baby? – suttogta. Könnyekben törtem ki, és újra visszabújtam az ölelésébe. Kale teste kissé megremegett a kuncogástól. Hátrahúzódtam. – Olyan szomorú vagyok, Kale!

Kale komoly arccal nézett rám. – Ha meg kell győznöm téged, hogy Anna O’Leary és Ally Day csak féltékeny rád, akkor nem az az okos lány vagy, akinek hittelek. Felnyögtem, és kibontakoztam az öleléséből, hogy odamenjek a tükörhöz és morcosan végignézzek magamon. – De igazuk volt – szemléltem a visszataszító hibákat, melyekre Anna olyan ördögien rámutatott. – Nézz rám! Undorító vagyok. Kale mögém állt és a szemembe nézett. Több mint egy fejjel magasabb volt nálam, így nem esett nehezére. – Mit látsz, mikor a tükörbe nézel? Éreztem, hogy elvörösödöm. – Egy rusnya tehenet. Kale a fejét csóválta. – Akarod tudni, én mit látok? – Nem, nem igazán. De Kale zavartalanul folytatta: – Egy gyönyörű lányt látok, akinek a mosolya felderíti a szobát. Egy gyönyörű lányt, akinek olyan meleg és barátságos a pillantása, hogy azonnal ellazítja az embereket. Egy gyönyörű lányt látok, aki törődik másokkal, és annyira tud szeretni, hogy lehetetlenség nem ugyanannyira viszontszeretni. Egy gyönyörű lányt látok, aki olyan észveszejtően jól néz ki, hogy ha ráébred, mennyire káprázatos, és úgy dönt, másnak adja a szívét, azzal összetöri majd az apja és a bátyjai szívét. Egy gyönyörű lányt látok, aki egyszerűen képtelen meglátni, hogy milyen gyönyörű is ő valójában. Már csak ez kellett: ismét elbőgtem magam. – A fene egyen meg, Kale Hunt – mondtam sírás közben, miközben ismét felé fordultam, hogy átölelhessem. Kale magához húzott, és megpuszilta a fejem búbját. – Nincs olyan porcikád, Laney Baby, ami ne lenne szép. Minden gyönyörű rajtad, és ezt azóta tudom, hogy először megpillantottalak. Magam is meglepődtem, hogy elnevettem magam a könnyeim

között. – Kétórás voltam, mikor először láttál! Valószínűleg úgy néztem ki, mint egy aszalt szilva. – Igen, de te egy gyönyörű aszalt szilva voltál. Belebokszoltam a mellkasába, mire Kale nevetett, és én is vele nevettem. Elengedtem, és az ágyamhoz mentem. – Hogy emlékezhetsz rá, mikor csak hároméves voltál, mikor születtem? Letelepedtem az ágyra és Kale felé fordultam, aki az íróasztalom előtti székre ült. – Emlékszem mindenre arról a napról, mikor először láttalak, Lane. Az volt az első alkalom, hogy élőben láttam egy angyalt. Eltakartam az arcom, mert fülig pirultam. – Hagyd már abba! Baromságokat beszélsz! Kale felnevetett. – Ismerd csak be! Te is tudod, hogy te vagy az én angyalom. Belülről doromboltam a boldogságtól, de semmit nem mutattam belőle. Égnek emeltem a tekintetem. – Aha, lehet, de ez az angyal most át fog változni. Hosszú, jellegtelen barna hajamat a vállam mögé löktem. Kale felvonta a szemöldökét. – Átváltozik? Ez meg mit jelent pontosan? Vállat vontam. – Például levágatom a hajam, veszek sminkcuccokat és olyan ruhákat, amik nem a gyerekosztályról vannak. Kale furcsán nézett. – Lane, nem kell megváltoztatnod a külsődet azért, hogy olyan emberek tetszését nyerd el, akik nem számítanak. Megráztam a fejem. – Nem Anna és Ally kedvéért csinálom. Hanem magamért. Olyan akarok lenni, akit észrevesznek a fiúk. Baromira elegem van belőle, hogy mindenkinek csak a barátja vagyok. Ez utóbbi Kale-nek szólt, de neki ezt nem kellett tudnia. Egy hosszú percig csak bámult rám, de aztán megcsörrent a telefonja. Megnedvesítette az ajkait, miközben előhalászta a zsebéből a mobilt. Rövid beszélgetés után le is tette, és a fejét

rázva nézett rám. – Mi a baj? – kérdeztem. – Csak Drew hozza a szokásos formáját. Semmi komoly – vonogatta a vállát Kale. Drew Summers volt Kale aktuális barátnője. Nem bírtam Drew-t. Sosem bírtam. Kale egyik barátnőjét sem szerettem, de Drew különleges volt, mert újra meg újra visszatért. Együtt voltak egy darabig, aztán szakítottak, de aztán megint összejöttek. Igazi se vele, se nélküle kapcsolat volt. Engem marhára irritált, hogy Drew nem tudott egyszerűen eltűnni és örökre távol tartani magát Kale-től. – Biztos? Reménykedtem, hogy Kale az én vállamon sírja el a gondjait, ha épp szüksége van rá. De Kale bólintott. – Aha. Drew majd túlteszi magát rajta, akármi is piszkálja a csőrét. – Te aztán úriember vagy! – kuncogtam. – Természetesen – mutatott magára Kale színpadiasan. Mosolyogtam, aztán lehajtott fejjel a körmömmel babráltam. – Itt maradhatok éjszakára? – szólalt meg Kale. Felnéztem, és elgondolkodva grimaszoltam. – De ma csütörtök van. Általában hétvégén szoktál itt aludni. – Tudom, de anyukád azt mondta, nem gond, ha itt csövezek, mert nem érzed magad valami bomba formában. Mármint úgy értem, jól. Basszus! Nem úgy értettem, hogy kinézetre... A nevetésemmel vágtam el Kale magyarázkodását. – Tudom, hogy értetted, te béna! Kale megnyugodott. – Akkor jó. A szobaajtóra pillantottam, aztán vissza Kale-re. – A srácok nem bánják, ha itt alszol? Kale játékosan felhördült. – Ugyan már! A bátyáid egyszerűen imádnak. A családomban mindenki imádta Kale-t. A családunk része volt. Kale soha nem tekintett rám másként, mint a húgára, és bár

ezt gyűlöltem, tiszteletben tartottam, hogy tisztel. Teljesen rendben volt számára, hogy a bátyáim szobájában aludjon, és a testvéreimnek sem volt ezzel semmi gondja. Én voltam valószínűleg az egyetlen ember, aki azt szerette volna, ha Kale velem alszik az én szobámban, de ezt megtartottam magamnak. Minden Kale iránt érzett valódi érzelmemet megtartottam magamnak, kivéve, ha ott volt Harry bácsi, akinek kiönthettem a szívemet. – Akkor okés, ha maradok? Rábandzsítottam, mire Kale nevetésben tört ki. Én is elmosolyodtam. – Ezt még kérdezned kell? Kale elgondolkodott, aztán egyetértett velem: – Igaz. Megint csörgött a telefonja, de nem foglalkozott vele, sőt, kikapcsolta. – Szólok anyukádnak, hogy hívja fel az én anyukámat, hogy nem megyek haza. Aztán jövök vissza, és egész éjjel fiúkról dumcsizunk, és kifestjük egymás körmeit. Úgy nevettem, hogy eldőltem az ágyon. – Akkora idióta vagy! Kale ragyogott. – Ha ezzel meg tudlak nevettetni, én leszek a legnagyobb idióta, akit csak látott a világ. – Hát nem kéne sok hozzá – piszkálódtam, még mindig nevetve. Kale színpadiasan a mellkasára szorította a kezét. – Szavai mélyen megsebeznek, hölgyem. – Menj már, telefonálj anyukádnak! – visítottam a nevetéstől. Kale is kuncogva hagyta el a szobámat, és pedig örömtől sugárzó arccal néztem utána. Egyáltalán nem voltam meglepve, hogy ennyire boldog vagyok vele, miután nélküle olyan szomorú voltam. Másnap Kale segített meggyőzni a szüleimet, hogy ne kelljen suliba mennem. Azon a héten szünet volt az egyetemen, ahová járt, és megígérte a szüleimnek, hogy elvisz engem csavarogni,

hogy felvidítson. Apám tudni akarta, mégis miféle csavargásról van szó, így el kellett mondanunk az átváltoztatásom tervét. Apámnak nem tetszett, de anyám teljesen mellém állt, és adott Kale-nek egy csomó pénzt a befőttesüvegéből, amiben a megtakarítását tartotta, és a lelkére kötötte, hogy segítsen nekem jó döntéseket hozni. – Jöjjön velünk, Mrs. Edwards! Többet tud a divatról és a frizurákról, mint én valaha is fogok – válaszolta neki Kale. Anyám csak vállon veregette. – Szerintem ide egy fiú véleménye kell, nem egy anyáé, mert szerintem Lane így is gyönyörű. – Akkor nincs értelme annak sem, hogy én menjek, mert én is abszolút egyetértek ezzel. – Jesszusom – morogtam, amint zavaromban elvörösödtem. Végül is útnak indultunk, anyám nélkül. Bementünk a belvárosba, végigviccelődve és nevetve a buszutat. Amikor leszálltunk, valóságos bevásárlóparadicsomba érkeztünk. Amerre néztünk, ruhaboltok, körömszalonok, fodrászüzletek sorakoztak. Még sosem jártam a városnak ezek a részén, és a tömeg miatt ideges lettem. – Itt vagyok, vigyázok rád. Kale egymásba fonta az ujjainkat. – Ne engedj el, amilyen kicsi vagy, még a végén elveszel itt a sok ember között! Istenem! Egészen elaléltam. Meg tudtam volna halni ott helyben, a vásárlóutca kellős közepén. Kale kézen fogva vezetett keresztül a tömegen, védelmezve, mintha a barátnője lennék! Tudtam, hogy csak barátok vagyunk, és csak azért csinálta, mert nem akarta, hogy elkóboroljak, de megengedtem magamnak, hogy belül úgy érezzem, mintha ez lenne a valóság. Mintha Kale tényleg a pasim lenne, akivel együtt töltjük a napot. – Oké, szóval mivel akarsz kezdeni? Haj, manikűr, vagy csapjunk bele a ruhákba? Kale közel hajolt a fülemhez, hogy az általános zaj közepette is

halljam, mit mond. Beleremegtem a hangjába, a gerincemen fel-alá futott a bizsergés. – A hajammal – cincogtam, aztán gyorsan megköszörültem a torkom. – Kezdjük a frizurámmal! – Első a frizura! Kale keresztülvágott a tömegen, és hamarosan beléptünk egy Toni & Guy hajszalonba. Hosszú percekig csak bámultam a falakra függesztett feketefehér fotókat, melyek különböző frizurákat ábrázoltak, így amikor Kale szelíden megrántotta a kezem, kis híján ugrottam egyet ijedtemben. Kale nevetett, és a pult mögött álló nő is mosolygott. – Gyere velem! – csivitelte, miután a fülem mögé kent egy fehér zselés anyagot, ami allergiapróba volt a későbbi alkalmakra, amikor majd esetleg festetni akarok. Most nem terveztem ilyesmit, csak másik fazont akartam, de azért nem tiltakoztam a teszt ellen. Nyeltem egyet, és hátrapillantottam Kale-re, aki leült az ajtó melletti apró váróhelyiségben. – Itt leszek, innen látlak is. Menj csak, minden rendben lesz – nyugtatott meg Kale, majd kis tétovázás után hozzátette: – Csak ne vágass belőle túl sokat, jó? Mosolyogva bólintottam, majd odasétáltam egy székhez, ahol bemutattak a fodrászomnak, Kevinnek. A srác huszonéves lehetett, tüsi haja a szivárvány minden színében pompázott, és annyi piercingje volt az arcán és a fülében, hogy tizenötnél abbahagytam a számolást. Viszont kedves volt, és nagyon izgatott lett, mikor megtudta, hogy konkrétan ez életem első hajvágása. – És mire gondoltunk ma? – érdeklődött dallamos hangon. Nagy levegőt vettem. – Szóval, azt nem szeretem, hogy ilyen uncsi a hajam. A színe, az tetszik, mert sötétbarna, de ha rásüt a nap, vörösbor színű árnyalat is játszik benne. Szóval nagyjából tíz centit szeretnék vágatni, és jó lenne egy olyan frufru, mint ott a képen. És ha

lehet, akkor tépettre legyen vágva. Kevin csettintett az ujjával. – Édesem, mire végzek veled, a fiúd le sem tudja majd venni rólad a szemét. Tudtam, hogy Kevin Kale-ről beszél, és nem javítottam ki, mert tetszett, hogy volt valaki, aki nem találta olyan őrültségnek, mint én, hogy Kale a pasim. Fél óra telt el, és hajmosás, vágás, szárítás és ismételt vágás után el is készültem. Kevin körbeforgatott a székkel, és szólt, hogy kinyithatom a szemem. Meglepetésemben kicsit még a számat is eltátottam. Csinos lettem! Nem gyönyörű, vagy ilyesmi, de csinos igen, és ennek is nagyon örültem. – Jaj, te jó ég! – örömködtem. – Annyira jó lett! Nagyon tetszik! Nem az volt a célom, hogy idősebbnek tűnjek, de az új frizurával már simán tizenhat évesnek néztem ki, és ez több volt, mint amiről álmodni mertem. – Én megmondtam – válaszolt Kevin boldog mosollyal, miközben oldalt beletúrt a hajamba. Lesöpörte rólam a kósza hajszálakat, aztán odakísért a pulthoz, ahol regisztráltam, hogy fizetni tudjak. Kale még mindig a váróhelyiségben ült, görnyedve, hosszú lábát kinyújtva lapozgatott egy magazint. Szemben vele két lány ült, akik megbabonázva bámulták. Legszívesebben pofákat vágtam volna, annyira tipikus volt. Mindenütt, amerre ment, ilyen figyelem övezte, de ő még csak észre sem vette. – Kale – szólítottam meg, miközben odaléptem. Felnézett, mikor odaértem hozzá, a szeme pedig tágra nyílt. Ettől az első, ösztönös reakciójától nagyon ideges lettem. – Mit szólsz hozzá? – suttogtam. Kale letette a magazint és felállt, így hátra kellett lépnem egyet, hogy fel tudjak rá nézni. Már sokkal magasabb volt nálam, az elmúlt két évben nagyon megnyúlt, és alaposan fölém tornyosult. – Azt – a frufrumhoz nyúlt és végigsimított rajta az ujjával –,

hogy pont olyan gyönyörű lettél, mint amilyenre számítottam. – Jaj, de édes – szakadt ki az egyik lányból, míg a másik csak szótlanul csodálta Kale-t. Én éreztem, ahogy elönti a forróság a nyakamat és az arcomat. – Kale! – szóltam rá zavaromban, majd Kevinhez fordultam, aki elégedetten mosolygott rám. – Megmondtam, hogy le sem tudja majd venni a szemét rólad, nem? Messziről kiszúrom, ha rendes pasija van egy csajnak. Ó, te jó ég! Valaki lőjön le! Lőjön le most azonnal! A földet bámultam, de így is befeszültem, mikor Kale mellém lépett és fizetett, abból a pénzből, amit anyám adott neki. Megköszöntem Kevinnek a munkáját, majd kisétáltunk a szalonból. Nyeltem egy nagyot, mikor Kale a derekamra helyezte a kezét. – Azt hiszi, a pasid vagyok? – mormolta a fülembe. Basszus! – Aha, bocsi – nevettem idegesen. – Nem én mondtam, magától gondolta. Kale megragadta a karom, és maga felé fordított. – Miért kérsz bocsánatot? – érdeklődött kíváncsian. Vállat vontam. – Mert nem akarlak kínos helyzetbe hozni azzal, hogy azt hiszik, velem jársz. – Miért lenne ez nekem kínos? – ráncolta a szemöldökét Kale. – Mert én nem Drew vagyok. Nem úgy nézek ki, mint ő, vagy a barátnői. Nem vagyok hülye, Kale. Tudom, hogy labdába sem rúghatok Drew mellett. Nem újdonság. Kale hosszasan bámult, furcsa grimasszal az arcán, de nem szólt semmit. Körbepillantva kiszúrtam egy River Island üzletet. – Nézzünk ott körül! Kale megfogta a kezem, amitől ismét izgatott borzongás futott végig rajtam, és bementünk a boltba, anélkül, hogy egy szót is szólt volna hozzám. Nagyon furán viselkedett. A nyomomban

volt, amint körbejártam különböző ruhadarabokat gyűjtögetve. Találtam egy fekete skinny farmert is, ami nagyon tetszett, de nem voltam biztos benne, hogy jól állna-e. – Szerinted felvehetek ilyet? – mutattam fel egyet Kale-nek. Ő csak rápillantott, és bólintott. – Persze, miért ne? – Mert extra szűk szabású – világosítottam fel lesajnáló hangsúllyal. – Nem tudom, az mit jelent – pislogott rám Kale. Fiúk! Lemondóan égnek emeltem a szemem, mire Kale felháborodva hördült fel. Ezek után elkísért a próbafülkéhez is, és kint várakozott, amíg nekiálltam a ruhapróbálgatás hosszadalmas folyamatának. Először a ruhákat és pólókat vettem fel, majd úgy döntöttem, itt az ideje a farmernek. Negyvenes méret volt, és szépen feljött rám, a begombolással sem volt semmi gond. Jól nézett ki rajtam. Legalábbis én úgy gondoltam. Körbeforogtam, és minden lehetséges szögből ellenőriztem, hogy jól mutat-e benne a fenekem. Ahogy szembefordultam a tükörrel, felmordultam a pocakom láttán: duci volt, de azért nem hájas. Azt kívántam, bárcsak izmos és lapos lenne. – Mit próbálsz épp? – szólalt meg Kale kintről. – A farmert. – Megnézhetem rajtad? Vagy nem vagy kíváncsi a véleményemre? De igen, kíváncsi voltam, csak azt nem akartam, hogy lásson engem a farmerben, bár ennek semmi értelme nem volt így. Először arra gondoltam, hogy felkapok egy pólót, hogy eltakarja a hasam, de aztán hagytam a fenébe, mert eszembe jutott, hogy van egy ruha, amit úgyis segítenie kell majd feladni, és akkor úgyis látná a pocakomat. Kale-t különben sem érdekelné, ha látja a melltartómat vagy akár a hasamat, valószínűleg észre sem venné. Soha semmit nem vett észre rajtam. Kinyitottam a fülke ajtaját, és a farmerre mutattam. – Na, mit gondolsz?

Kale tágra meresztette a szemét, majd gyorsan belépett mellém a fülkébe, és becsukta az ajtót. – Kale! Ezt most miért kellett? – kérdeztem bosszúsan, miután kis híján hanyatt lökött. – Melltartóban vagy! – mordult rám Kale. A szeme a mellkasomat pásztázta, de végül elkapta a pillantását, mintha égetné a látvány. Végignéztem magamon, majd vissza Kale-re. – Na és? Csak te látsz. – Nem – felelte dühösen Kale. – Itt van még két srác a csajával, nem fogom hagyni, hogy meztelenül lássanak! Meztelenül? – Jaj, hagyjál már! – vágtam egy pofát, és inkább megfordultam. – Nem tűnik laposnak a fenekem? A tükörben figyeltem, amint Kale tekintete a hátsómra vándorol. – Ez meg milyen kérdés? – kérdezte, miközben le sem vette a szemét a fenekemről. – Helyénvaló kérdés. Nem akarok elöl deszka, hátul léc lenni. Mostanában rendszeresen guggolásokat csinálunk anyával. Szerintem már meglátszik a hatása. Hátrafordultam, és a vállam felett átpillantva ismét megszemléltem a hátsómat. Az igazság az, hogy eléggé meg voltam elégedve azzal, amit láttam. Csak tizenöt éves voltam, nem vártam, hogy olyan legyek, mint Beyoncé, de magamhoz képest nem volt ez rossz. Főleg ahhoz képest, ahogy éreztem magam a külsőmet érintő új felismerések birtokában. – Nem hinném... – kezdte Kale lassan –, nem hiszem, hogy apukád vagy akár a tesóid engednék, hogy nyilvánosan ilyenekben mászkálj. Úgy beszélt, mintha legalábbis ruha nélkül akarnék sétafikálni. Felhorkantam, és felkaptam magamra egy ujjatlan felsőt. – Póló is lesz rajtam, nem csak melltartó. Nyilvánvalóan. – Jól van, azt értem. De ez a farmer teljesen hozzád tapad! – Mit gondoltál, mit jelent az extra szűk szabás?

– Nem gondoltam, hogy ennyire tapadós! – Hát pedig ilyen. Jól nézek ki benne? Őszintén! – tettem hozzá grimaszolva. Kale lenézett a farmerre, majd vissza rám. – Igen, de túlságosan fiatal vagy még hozzá. Tátva maradt a szám. – Kale, ne már! De ő csak a fejét csóválta. – Komolyan mondom. Csak tizenöt éves vagy, és... – Két hónap múlva már tizenhat – vágtam közbe durcásan. – Én meg tizenkilenc leszek jövő hónapban. És ha nekem feltűnsz ebben a nadrágban, más korombeli srácoknak is fel fogsz. Ez nem tetszik. Nem akarom, hogy ilyen jellegű figyelmet vonj magadra. Nem helyes. – Miért nem? Kale kinyitotta a száját, de be is csukta. – Nem tudom... nem tudom rendesen elmagyarázni. Gondolom, csak meg akarlak védeni. Pontosan tudom, hogy kiverné a biztosítékot nálam, ha észrevenném, hogy egy pasi túl sokáig bámul rád, Lane. Én tudom, min jár a srácok agya, és nem akarom, hogy veled kapcsolatosan azon járjon. Csak tizenöt éves vagy! Én is nagyon jól tudtam, hány éves vagyok, és épp eléggé az agyamra is ment. – Hát pedig hozzá kell szoknod, hogy én is egyre idősebb vagyok, és nemsokára már randizgatni fogok. Persze fogalmam sem volt, hogy fogok-e randizni valaha is, mert ahhoz először is az kéne, hogy érdekeljem a fiúkat. – Majd hozzászokom, ha ötvenéves leszel – vigyorgott Kale. A fejemet rázva nevettem. – Rosszabb vagy, mint Lochlan. Kale is nevetett, miközben elfordult, hogy levehessem a farmert. A nadrág a megvásárolandó kupacba került. Következő lépésként néhány színes leggingset és hozzájuk illő hosszú pólókat próbáltam. Ezekről nem kellett Kale véleménye, mindegyik csinos volt, és laza, kényelmes viselet, ami bárkinek

jól áll mérettől függetlenül. Ezután egy égszínkék nyári ruhába léptem bele, ami hátulgombolós volt. Felhúztam a mellkasomig, és az ujjába is belebújtam, aztán a kezemmel tartottam, hogy ne essen le. – Megtennéd, hogy begombolod ezt nekem? – szóltam oda Kale- nek. Figyeltem, ahogy megfordul, és úgy mered a hátamra, mintha földönkívüli tárgy lenne. Előrelépett, és elkezdte begombolni a ruhát. Néhányszor megtorpant, mikor az ujjai hozzáértek a bőrömhöz. Végül csak elkészült, de úgy tűnt, egészen beleizzadt a műveletbe. Megpördültem a ruhában, és ragyogtam az örömtől. – Tök tetszik! És ez így is volt. Anélkül, hogy nekiálltam volna hibákat keresni – tudtam, hogy úgyis találnék –, az első benyomásomra hagyatkoztam, és úgy véltem, egész csinos vagyok a ruhában. – Nekem is – dünnyögte Kale. Szinte tapsoltam örömömben, hogy ő is egyetértett. – De tényleg? Nem csak azért mondod, mert a barátom vagy? – Nem – jelentette ki Kale. – Határozottan nem csak azért mondom, mert a barátod vagyok, nyugi! Felemeltem a kezem egy pacsira, de Kale oda sem figyelve csapott bele. – Minden oké? – kérdeztem összehúzott szemöldökkel. – Minden király, ja. Miért kérded? – Mert furán viselkedsz. Kale karba fonta a kezét. – Furán? Én nem vagyok fura, max te! Mégis mitől vagyok én fura? Tutira nem stimmel valami. Nevetve megráztam a fejem. – Mi a csuda van ma veled? – Halvány gőzöm sincs – morogta Kale, és megvakarta az arcát. – Fáj a gyomrom. Vagy lehet, hogy csak korog. Azonnal elöntött a bűntudat, hogy ilyen sokáig feltartottam, és nem is kajáltunk.

– Ha ezekkel itt végeztem, bekapunk valamit, jó? – Oké – bólintott Kale. Tíz perccel később a pénztárnál álltunk sorba, és amikor sorra kerültünk, észrevettem, hogy a farmer hiányzik Kale kezéből. – A farmerem – motyogtam, miközben végignéztem a ruhahalmot, amit Kale a kezében tartott. Felnéztem rá, de ő kerülte a pillantásomat. – Hova tetted? – kérdeztem mérgesen. – Nem akarom, hogy megvedd – mondta panaszos hangon Kale. Legszívesebben fejbe csaptam volna. – Hihetetlen vagy, Kale Hunt! – mordultam rá. Nem töltöttem azzal az időt, hogy megkeressem a farmert, tudtam, hogy jól eldugta. Helyette odasétáltam a fogashoz, ahol a többi lógott, levettem egy másik negyvenest, és visszamentem a pénztárhoz. – Ezzel nem számoltam – morogta Kale, mikor meglátta a másik farmert a kezemben. A pénztáros srác jót nevetett rajtunk. – Sose becsüld le a nőket, pajtás! Folyton meglepnek, mindegy, hány évesek! – pillantott rám. Kale-re néztem, ő pedig rajtam tartotta a szemét, miközben válaszolt: – Kezdem én is ezt hinni. Nagyon büszke voltam magamra, amint a pultra fektettem a farmert, és figyeltem, ahogy a pénztáros lehúzza a címke vonalkódját. Megköszörültem a torkom, és figyelmeztetően a Kale karján felhalmozott ruhákra pillantottam, mire Kale sóhajtott, és ő is letette a ruhákat. Hátralépett, és karba font kézzel nézte, amint a pénztáros minden egyes darabot lehúz és becsomagol. Mikor végeztünk a River Islandben, átmentünk egy McDonald’s-ba, és Kale addig nem is szólt hozzám, míg le nem ültünk és félig meg nem ette a menüjét. Én is farkaséhes voltam, de nem akartam gyorskaját enni. Elhatároztam, hogy egészségesen fogok étkezni, hogy ne hízzak tovább. Eszembe

jutott, hogy majd anyámmal is kell erről beszélnem. – Ki tetszik neked? – szólalt meg Kale derült égből villámcsapásként. Kis híján megfulladtam, mert félrenyeltem a vizet, amit Kale nekem vett. – Mi? – kérdeztem köhögéstől rekedten, miközben megtöröltem a számat a kézfejemmel. – Ki jön be neked? – pontosított Kale. Csak bámultam rá egy pillanatig, mielőtt válaszoltam: – Senki. Miért? – Nincs egy fiú sem a suliban, aki tetszik neked? – vonta fel a szemöldökét Kale. Igazából, dalolta a szívem, te vagy az. Megvakartam a nyakam. – Nincs. – Nem hiszek neked – közölte Kale tárgyilagosan. Grimaszoltam, miközben az ujjaimat babráltam. – Miért nem? – Mert nem nézel rám, mikor válaszolsz, és babrálsz az ujjaiddal. Mindig ezt csinálod, ha hazudsz. Összekulcsoltam a kezem. – Lehetne, hogy ne beszéljünk erről? – Felőlem – sértődött meg Kale. Csodás, most még ki is akadt rám. Félrehajtott fejjel néztem rá. – Miért érdekel az téged, hogy bejön-e nekem valaki? – Nem érdekel. Kamu. – Akkor miért kérdezed? Kale a vállát vonogatta. – Csak hogy beszéljünk valamiről, ne legyen olyan nagy a csend. Nem mondott igazat. – Mióta kezdesz ilyen témával egy beszélgetést? Kale belemártotta a burgerét a szószba. – Soha nem kezdem így, most pont azért hoztam fel. De a fiúkat szereted, ugye?

– Ezt hogy érted? Jesszus! A lélegzetem is elakadt, mikor rájöttem. – Nem vagyok meleg! Kale beleharapott a szendvicsbe, és teli szájjal magyarázta: – Tök oké lenne, ha az lennél. Mármint nincs abban semmi rossz. A gyomrom hirtelen görcsbe rándult. – Tudom, hogy nincs, de nem vagyok meleg. Te meg igazából rohadtul bunkó vagy, hogy azt képzeled, hogy meleg vagyok, csak azért, mert egy srác se jön be nekem a suliból! Felálltam, felmarkoltam a számtalan bevásárlótáskát, és kiviharzottam a McDonald’s-ból. – Lane! – kiáltott utánam Kale. – Basszus! Várj! Ne haragudj! Kale azt hitte, leszbikus vagyok? Úristen, ez totál megalázó! A srác, akibe szerelmes vagyok, azt hiszi, a másik csapatban játszom? Az egész olyan kínos és sértő volt. Arról nem is beszélve, mit művelt a már amúgy is több sebből vérző önbecsülésemmel. Kale a McDonald’s előtt kapott el, és elém ugrott, mindkét karját a magasba tartva. Így vettem észre, hogy az egyik kezében a félig megevett hamburgere, a másikban a sült krumplis tasak volt. Komolyan magával hozta a kaját? – Falánk disznó – jegyeztem meg. – Anyukád pénzéből vettük. Nem fogom hagyni, hogy pocsékba menjen. Kale ezt olyan komoly arccal mondta, hogy kénytelen voltam elnevetni magam. – Neked valami súlyos bajod van – közöltem vele fejcsóválva. Kale elkapta a pillantásomat. – Igen. Te. – De hát szeretsz, nem? – vigyorogtam. – Ez az egyetlen oka annak, hogy elvisellek – kacsintott rám. Sóhajtottam. – Az idegeimre mész. — Legalább az is edződik, mint a feneked, nem? – viccelődött Kale.

Mikor nem válaszoltam, hozzátette: – Azért megbocsátasz, ugye? Felsóhajtottam. – Mikor tudtam rád valaha is sokáig haragudni? – Soha! – jelentette ki Kale büszkén. – Ez az én szupererőm. Meg az, hogy elképesztően jó pasi vagyok. Elpirultam, és játékosan rácsaptam a karjára, mire Kale rám nevetett. Én csak kicsit mosolyogtam, ahogy megindultunk a tömegben, vissza a ruhaüzletek felé. Volt még pénzem, amit elkölthettem, de a szívem mélyén tudtam, hogy semennyi pénz sem segít azon, ahogyan érzek a testemmel és úgy általában a külsőmmel kapcsolatosan. Anna és Ally szavai mélyre fúródtak az agyamba, nem lehetett kitörölni őket onnan. Kale is csak egy időre tudott kirángatni a szomorú valóságból, de ettől függetlenül nem hagytam, hogy a vele töltött időt rossz érzésekre pazaroljam.

KILENCEDIK FEJEZET York, második nap ELJÖTT AZ IDŐ. Homlokomat a régi szobám tölgyfa ajtajának támasztottam, és azért imádkoztam, hogy visszaforogjon az idő kereke, és eltölthessek még néhány napot a nagybátyámmal. Nem álltam rá készen, hogy leeresszük kétméternyire a föld alá és aztán földdel borítsuk be. Tudtam, hogy bizonyos szinten soha nem leszek kész örökre búcsút venni valakitől, akit szeretek, de a nagybátyám esetében még fizikailag sem éreztem magam képesnek rá. Nem álltam rá készen, hogy elbúcsúzzak. Egyszerűen képtelen voltam rá. – Lane? – ragadta meg az ajtó túloldaláról érkező halk hang a figyelmemet. Kinyitottam a szemem, és rájöttem, hogy a nagymamám az. – Nekem ez nem megy, nagyi. Hátraléptem, mikor az ajtókilincs megmozdult, lenyomódott, és végül kinyílt az ajtó. A nagyim csinos fekete nadrágkosztümben állt előttem. A kezében zsebkendőt gyűrögetett, a szeme vörös és véreres volt a sírástól. – De igen, megy, babám – szipogta. A szemem megtelt könnyel. – Nem vagyok még kész. Nagyi rám mosolygott a hulló könnyein át. – Sosem leszünk kész erre, babám, de a halál senkire sem vár. Bólintottam és szipogtam egyet, miközben könnycseppek

gördültek az arcomra és onnan tovább, a ruhámra is. Lepillantottam a fekete ruhára, futólag megcsodáltam a fekete csipkeujját. Anyám ment el nekem ruhát, harisnyát és cipőt venni, mert a bőröndömben semmi nem volt, ami temetésre illő öltözetnek számított volna. Mikor elolvastam Lochlan levelét, csak gyorsan bedobáltam néhány ruhadarabot a New York-i lakásom szekrényéből. Olyan ruhát, amit a temetésre felvehetnék, eszembe se jutott pakolni. Akkor még az egész olyan ködösnek tűnt, mintha nem is lenne igaz. Próbáltam felfogni, mi történt, próbáltam elfogadni. De azóta sem tűnt valóságosnak, és úgy gondoltam, soha nem is fog. Mindig is várni fogom a szokásos hívást, a Skype-beszélgetést és a napi e-mailt a nagybátyámtól, és biztos voltam benne, hogy minden egyes alkalommal kicsit belehalok majd, mikor rájövök, hogy hiába várok. – Te vagy az utolsó, aki még nem búcsúzott el tőle, babám – suttogta a nagyim, kirángatva a gondolataimból, vissza a kísérteties jelenbe. – Mindjárt itt lesznek a halottszállítók, hogy lezárják a koporsót, és elvigyék a templomba a gyászmisére. Szeretném, ha előtte lenne még időd. Ismét bólintottam, miközben a szívem hevesen vert, a gyomrom pedig kavargott. Nagyim kivezetett a szobámból, le a lépcsőn. Hangok szűrődtek fel, majd meg is pillantottam egy rakás embert a házban, egy másik csoportot pedig a nyitott bejárati ajtón keresztül láttam a kertben. Mindenki elcsendesült, mikor leértem, de én szándékosan nem néztem senki szemébe. Nem akartam senkivel beszélni. Csak a nagybátyámmal akartam lenni, és a nagyim megérezte ezt. Bevitt a szalonba, ahol hosszan, melegen megölelt, vetett még egy utolsó pillantást a koporsóra, majd megfordult és kiment. Mikor a szalon ajtaja becsukódott, és egyedül maradtam a nagybátyámmal, a szoba csendje fülsiketítőnek hatott. Remegő lábakkal mentem oda a koporsóhoz, és felemeltem a tekintetem. A könnyeimtől elhomályosult szemmel pásztáztam végig a nagybátyám jóképű arcát, nehogy elfelejtsem. Reszkető kezemet

ráhelyeztem az ő hideg kezére. – Ez most tényleg életem legrosszabb napja – kezdtem, arra utalva, amit előző este mondtam neki. – Az a nap, mikor itt hagytalak benneteket, összetörte a szívemet, de az, hogy téged el kell temetnem, teljesen kicsinál. Nem tudtam, miért, de most is arra számítottam, hogy a nagybátyám majd reagál és megnyugtat, hogy minden rendben lesz, ám amikor csak a csend felelt, még valóságosabbnak tűnt a halála. Milyen hülye helyzet! Ott álltam közvetlenül a holtteste mellett, de csak akkor érződött igazinak a halála, mikor nem válaszolt nekem. – Nem... nem tudlak még elengedni – suttogtam. Hangosan elsírtam magam, mikor meghallottam, hogy egy autó parkolt a házunk elé. Az ablak felé pillantottam, és a függönyön át láttam, hogy a halottaskocsi az. Azért jöttek, hogy elvigyék a nagybátyámat a szüleim házából a templomi gyászmisére, aztán pedig a temetőbe, a végső nyughelyéhez. Hirtelen pánik töltött el. Kifutottam az időből. – Teljes szívemből szeretlek. Te vo-voltál a legjobb nagybácsi és a legjobb ba-barát, akit bárki kívánhatna. Szeretném, ha tutudnád, hogy mindig is imádtalak, és nagyon sa-sajnálom, hogy itt hagytalak. Bocsáss meg, Harry bácsi! Légy szíves, bocsáss meg! A koporsó fölé hajolva Harry bácsi hideg, mozdulatlan mellkasának támasztottam a fejem. Zokogás rázta a testem. A sírásom hullámai olyan hangosak lettek, hogy kint a szalon előtt anyám, nagyanyám és a család barátai sem tudták visszafojtani bánatukat, és ettől csak még rosszabbul éreztem magam. Senkit nem akartam még jobban felzaklatni, de a bennem kavargó érzelmek teljesen eluralkodtak rajtam. Nem tudom, milyen hosszan sírtam a nagybátyám mellkasán, de mikor két kéz fogta át a csípőmet, az érzéseim végképp kicsúsztak az irányításom alól. – Nem! – kiáltottam, miközben felegyenesedtem. – Csak még... még néhány percet! A kezek kissé erősebben szorítottak, és valaki a homlokát a

tarkómhoz nyomta. – Gyere, Laney Baby! Kale. – Nem megy, Kale – nyüszögtem. – Nem hagyhatom itt. Nem tu- tudom megtenni! Annyira magamon kívül voltam amiatt, hogy örök búcsút kell vennem szeretett nagybátyámtól, hogy szinte fel sem fogtam, hogy Kale megérintett. A szalon ajtaja kinyílt, és fekete öltönyös férfiak léptek be. A koporsóvivők. – Kale, légyszi! – jajveszékeltem szembefordulva vele. – Ne engedd, hogy elvigyék! Lé-légyszi! Ahogy felnéztem rá, a könnyeimen keresztül is láttam, hogy Kale whiskyszínű szeme véres. – Sajnálom – suttogta a szemembe nézve. – Kérlek! Nem bí-bírok nélküle élni! Lé-légyszi! Kale szorosan behunyta a szemét. Az arcán világosan tükröződött, mennyire szenved. – Ki lesz jelen a koporsó lezárásánál? – érdeklődött egy férfihang halkan. – Én – szólalt meg apám. Megfordultam, ránéztem még egyszer a nagybátyámra, és annyit suttogtam: – Viszlát, Harry bácsi! Tudtam, hogy ki kéne mennem a szobából, de a lábam nem engedelmeskedett, mintha odafagytam volna. Nem bántam, mert igazából nem is akartam elmenni, de azt is tudtam, hogy ez nem arról szól, hogy én mit akarok. Ez a nagybátyámról szólt, és arról, hogy a lehető legszebb búcsúztatásban részesüljön. Mégis, annak ellenére, hogy mindezt tudtam, képtelen voltam rávenni magam, hogy elinduljak. Kale is tudta ezt, mert egyszer csak minden figyelmeztetés nélkül felemelkedtem a földről. Egy pillanatig küzdöttem ellene, hogy ölben vigyen ki a szobából, de mikor kiértünk a folyosóra, ráborultam és addig zokogtam, míg egyetlen könny sem maradt a testemben. Kale némán tartott egész idő alatt, megpuszilta a

fejemet és ringatott, amíg a bőgésem pityergéssé csendesült. – Ne haragudj – suttogtam, mert pocsékul éreztem magam amiatt, hogy a vállán sírom ki magam, mikor semmi jogom nem volt ahhoz, hogy vigaszt kérjek tőle. Semmi jogom nem volt ahhoz, hogy bármit kérjek tőle. Kale magához szorított. – Én mindig itt vagyok neked, Lane. Mindig. Újra előtörtek belőlem a könnyek, és a szomorúságomat most már megbánás is színezte, ami még mélyebbre taszított a boldogtalanságba. Mindennél jobban szerettem volna, ha itt lehettem volna Kale-nek akkor, mikor neki volt szüksége úgy a vigaszra, mint nekem most. De ez volt a különbség kettőnk között: Kale önzetlen volt, én pedig önző. – Itt az idő, Kölyök – súgta oda Kale. Némán megfordultam, és kimentem a ház elé, ahol azt láttam, hogy a kert, az út és a járda is tele volt emberekkel. Ettől még jobban sírtam. A bátyáim odajöttek hozzánk, és mikor látták, milyen állapotban vagyok, mindketten megöleltek. A család többi tagjához csatlakoztunk. Apám is ott volt, nem a szalonban, ami azt jelentette, hogy a nagybátyám koporsóját örökre lezárták. Megfogtam Kale kezét és belé kapaszkodtam, mikor a koporsót kihozták a szüleim házából, és betették a halottaskocsi hátuljába. A családommal és Kale-lel beszálltunk a fekete családi autóba, mely a halottaskocsi mögött haladt. Kale mellett ültem, ami nem volt meglepő, tekintve, hogy azóta nem engedtem el a kezét, hogy felkínálta. A vállára hajtottam a fejem, így hajtottunk a templomhoz a gyászmisére. Az út rövidebb volt, mint szerettem volna. Mikor kiszálltunk, Kale elengedte a kezem, mert csatlakozott apámhoz és a bátyáimhoz, akik a koporsóvivőkkel együtt bevitték Harry bácsit a templomba. Megfogtam a nagyanyám és anyám kezét, együtt sétáltunk, lassan, sírdogálva a koporsó mögött. A könnyeimen át figyeltem, amint a férfiak az oltár előtt leteszik a koporsót az állványra, mely körül már számtalan virág, koszorú és egy gyönyörű kép állt, mely a boldogan mosolygó nagybátyámat ábrázolta. Leültem a helyemre a templom első padjában, és apám

mellett helyezkedtem el. Kicsit odébb csúsztam, mikor Kale telepedett le mellém, aki átkarolta a vállamat és magához húzott. Míg a lelkész a szertartásra készülődött, halk mormolás és mozgás nesze hallatszott. Kale válla fölött átpillantva tengernyi embert láttam. Nem lepődtem meg, hogy tömve volt a templom. Harry bácsikám egyszeri és megismételhetetlen személyiséggel bírt, és az a több száz ember, aki eljött elkísérni az utolsó útjára, szintén azt bizonyította, milyen fantasztikus ember volt. Nagyon hálás voltam Kale támogatásáért. Nem kellett volna így törődnie velem, mégis ott ült és fogta a kezem az egész mise alatt. Magához ölelt, mikor a bátyáim felolvasták az imáikat, és gyengéden ringatott, mikor apám búcsúztató beszéde következett. Az emberek nevettek, mikor a nagybátyám bolondos természete került szóba, de ugyanakkor el is keserítette őket, hogy egy ilyen egyéniséget veszített a város. Miközben a lelkész az egyik befejező imát mondta, gondolatban visszaidéztem az utolsó Skype-beszélgetésünket Harry bácsival, ami egyszerre nyújtott vigaszt és okozott még nagyobb szívfájdalmat.

– Nem fogod elhinni, milyen napom volt! – szólaltam meg, amint a nagybátyám arca betöltötte a laptop képernyőjét. Harry bácsi felhorkant: – Neked is szia, bogaram! Elvigyorodtam, és megigazítottam a fejhallgatómat, hogy tisztán halljam. – Bocs. Szia, hogy s mint? – Jól, most, hogy dumálunk. Harry bácsi kacsintott, és legyintett a kezével. – És most gyerünk, meséld csak el a napot, amit nem fogok elhinni! – Okostojás – vágtam vissza, mire Harry bácsi elnevette

magát. – Szóval, azt tudod, hogy mostanában K. T. Boone horrorsorozatán dolgoztam szerkesztőként. – Azon, ahol igazából a kislány a gyilkos? – kérdezte a nagybátyám óvatosan. A K. T. Boone-sorozat túlfélelmetes volt számára. – Igen – bólintottam. – Mi van vele? Vissza kellett fognom magam, hogy ne sikongassak hangosan, mert bár a helyi Starbucks leghátsóbb sarkába húzódtam, így is felhívtam volna magamra a figyelmet. – A sorozat legújabb kötete felkerült a New York Times listájára, és rögtön az első helyre! Harry bácsi, gondolj bele, valami, amit én szerkesztettem, én segítettem formába önteni, valódi bestseller lett! Nagybátyám tapsolva éljenzett. – Tudtam én! Tudtam, hogy nagy dolgokat fogsz elérni! Olyan büszke vagyok rád! Végre egyszer olyasmit éreztem, ami szinte a boldogsággal volt határos. – Köszönöm. El sem hiszem! És mivel ott az én nevem is, máris megkeresett három különböző kiadó, elég nagy nevek ráadásul, hogy dolgozzak az ő szerzőikkel. Ehhez mit szólsz? – Drágám, én egy kicsit sem vagyok meglepődve — felelte Harry bácsi ragyogó mosollyal. – Mert te tudtad, hogy ez fog történni? – kuncogtam. – Tudtam, hogy nagyon sikeres leszel abban, amit csinálsz, szóval igen, tudtam. Meghódítottad New Yorkot! Felnevettem. – Teljesen odáig vagyok! Végre valami jó történt velem! – Ezek után is szabadúszó maradsz? – Persze – bólogattam lelkesen. – A független szerzők igazi szupersztárok, és eleve egyiküknek köszönhető az is, hogy ilyen állásajánlatokat kapok. – Jól teszed. Büszke vagyok rád, és a szüleid is nagyon fognak örülni a hírnek.

Kissé összegörnyedtem ültemben. – Gondolod? – Lane, hát persze! Nagyon büszkék az összes könyvre és cikkre, amiket szerkesztettél. Mondtam már neked, hogy apád és én mindent elolvasunk, amin dolgoztál. Ez leírhatatlanul meghatott. – El tudlak benneteket képzelni, ahogy a konyhaasztalnál kuporogva megvitatjátok a könyveket – nevettem. – Már a nappaliban kell leülnünk, mert nagyanyád és a barátnői kötnek a konyhában. Ettől még jobban nevettem. – Fel kéne hívnod a bátyáidat a jó hírrel. – Nem hinném – mordultam fel. – A szülinapjukon felhívtam őket, de mikor megmondtam Lochlannek, hogy ne kérje, hogy menjek haza, közölte, hogy akkor soha többet ne is hívjam. Én csak eleget teszek a kérésének. – Pont olyan vagy, minta testvéreid: elképesztően makacs – csóválta a fejét Harry bácsi. – Mintha te nem lennél az! – Az vagyok. Csak nem olyan szörnyen, mint apád meg a bátyáid. Felnyögtem. – Nem akarok veszekedni veled! – Nem veszekszem. Csak megemlítek valamit, amit nem szeretsz hallani. Égnek emeltem a szemem, és inkább témát váltottam. – Mi jót csináltál ma? Harry bácsi elgondolkozott. – Felmentem a temetőbe, friss virágot vittem a nagynénéd sírjára. Tettem a barátnődére is. Alig tudtam megszólalni. – Köszi, Harry bácsi. Te vagy a legjobb. – Nem, bogaram, az te vagy.

Pislognom kellett párat, mikor Kale megmozdult mellettem. Körülnézve rájöttem, hogy vége a misének. A lelkész odajött hozzánk, mindannyiunkkal kezet fogott és részvétet nyilvánított. Én képtelen voltam válaszolni, így Kale tette helyettem: – Köszönjük, Atyám. Ismét megfogtam anyám és nagyanyám kezét. Kale, a bátyáim, apám és két koporsóvivő megint felvette a vállára a koporsót, és kivitték a templomból. A jelenlévők tömött sorokban, lassan követték őket. Mikor a koporsót biztonságba helyezték a halottaskocsiban, mi is beszálltunk a fekete autóba, és elindultunk a nagybátyám háza felé, hogy utoljára elhaladjunk régi otthona előtt. Pokolian fájt. Belül apró szilánkokra törtem, amint az autó elsuhant Harry bácsi háza előtt, és továbbment a yorki temetőben lévő végső nyughelyéhez. Innentől az idő szinte repült. Egy szempillantás alatt a sírnál voltunk, a széléről figyelve, amint leeresztik a koporsót. A lelkész imádkozott. Anyám egyik barátnője vörös rózsákat osztott ki a családtagoknak és Kale-nek, hogy dobjuk a koporsóra. Én voltam az utolsó, de mielőtt elengedtem volna, megcsókoltam a szirmokat és belesuttogtam: – Örökre hiányozni fogsz. A rózsa mintha lassított felvételen hullott volna alá, és pontosan a névtáblára esett, melyre napnál világosabban a nagybátyám neve volt vésve. A lelkész beszélt még egy kicsit arról, mennyire közkedvelt ember volt Harry bácsi, és milyen sokak életének vált részévé. Nem sokkal később, a lelkész befejező imája után, felhangzott a Time to Say Goodbye című Andrea Bocelli-Sarah Brightman dal. Az elején még sikerült tartanom magam, de mikor a refrénhez értek, és jött az „ideje búcsúzni” rész, ismét elsírtam magam.

Valaki átkarolt hátulról, és arcát az enyémhez nyomta. – Mindig veled lesz – suttogta Kale rekedt hangon. Felzokogtam és megfordultam, hogy Kale-be kapaszkodva adjam ki magamból megtört szívem lüktető fájdalmát. Nem tudom, meddig sírtam, de hamarosan a szüleim karjában találtam magam, és együtt könnyeztük meg a búcsút a nagybátyámtól. Addigra már többen hazaindultak, hiszen véget ért a zene és vele a temetés is. A szétszóródó tömegen keresztül megpillantottam Kale-t, aki Kaden síremléke előtt állt. Csak harmincvalahány sír választotta el a nagynéném és nagybátyám nyughelyétől. Kale kezét az öltönynadrágja zsebébe süllyesztve meredt a sírkőre, én pedig már épp indultam, hogy odamenjek hozzá. Csak ott akartam lenni mellette, ahogyan ő is ott volt nekem, mikor szükségem volt rá. De hirtelen földbe gyökerezett a lábam, mikor a semmiből Drew tűnt elő. Ő is Kale felé tartott. Alaposan meg tudtam figyelni, és megállapítottam, hogy bár nem sokat változott, az arcán látszott a veszteség, amit át kellett élnie. Nem volt olyan élettel teli, mint amire emlékeztem. Nem tudtam, hogy szólt-e valamit Kale-hez, mikor odaért, de Kale lepillantott rá, és a bal kezét előhúzta a zsebéből, hogy átkarolhassa Drew-t. Magához ölelte, de aztán mindketten újra a fiuk sírkövére néztek. Belém mart a féltékenység, pedig legszívesebben péppé vertem volna magam miatta. Miért kellett még mindig irigykednem, mikor együtt láttam őket? Mikor olyan nyilvánvaló volt, hogy már semmi közük nincs egymáshoz, csak a halott fiuk emléke? Elfordítottam a tekintetemet, hogy fürkésző pillantásom ne zavarja meg privát magányukat a gyermekükkel. A szemem gyorsan megállapodott a nagyimon, aki Kale szüleit ölelte meg épp. Nem láttam őket már évek óta, de pont úgy néztek ki, ahogy emlékeztem rájuk. Talán egy kicsivel több volt a ráncuk és kevésbé ruganyos a járásuk. Az, hogy elvesztették az unokájukat és végig kellett nézniük a fiuk szenvedését, kétségtelenül nyomot hagyott rajtuk.

Mrs. Hunt pillantott meg először, ahogy közeledtem feléjük. – Jaj, Lane! – kiáltott fel örömmel. – Kislányom, olyan jó téged látni! Szélesen mosolyogtam, ahogy odaszaladt hozzám, és olyan szorosan átölelt, hogy azt hittem, megfojt. – Engedd el szegény lányt, Helen, még összetöröd! – szólalt meg Mr. Hunt, a szokásos Geordie akcentusával. Mindig is csodálkoztam, hogy Kale egyáltalán nem vette át az apja kiejtését, pedig a Newcastle környéki akcentus elég jellegzetes. Ez is csak azt bizonyította, hogy Kale minden porcikájával igazi yorkshire-i fiú. Kuncogtam, mikor Mrs. Hunt elengedett, csak hogy újra megölelhessen. Mikor végre hátrébb lépett, Mr. Hunt gyorsan lecsapott rám, mielőtt a feleségének újra esélye lehetett volna. – Nagyon örülök, hogy találkozunk végre, angyalom – mosolygott le rám, és megpuszilta a homlokomat, mint régebben, gyerekkoromban oly sokszor tette. – Milyen jól nézel ki! Ez igaz volt, sokat fogyott és ez jól állt neki. Mr. Hunt kacsintott. – Kale és a bátyáid elhatározták, hogy megreformálják az étkezésemet, úgyhogy már csak egészségeset ehetek. De gondolhatod, hogy inkább apáddal tartanék a pubba, vagy bekapnék egy kis sült krumplit, mint hogy a kalóriákat számolgassam. Vidáman felnevettem. – Hát, úgy tűnik, apám kettőtök helyett is eszik és iszik eleget. Mr. Hunt is nevetett, és ennek őszintén örültem. – Na, és milyen a Nagy Alma? Lehervadt a mosoly az arcomról. – Nem rossz. Mr. Hunt szája megmozdult, mintha mondani akarna még valamit, de végül nem tette. Egy pár szólított meg, magukra vonva a figyelmemet. A szüleim barátai voltak, így elnézést kértem Mr. és Mrs. Hunttól,

és odamentem üdvözölni őket. Sokan mások is megálltak, és részvétüket fejezték ki. Nem tudom, hogy bírtam ki ezt az egészet, de sikerült, és örültem neki. Tudtam, hogy a könnyek együttérzést váltanának ki, az együttérzéstől pedig még jobban sírnék. És Isten a megmondhatója, hogy nem akartam már többet sírni. Mikor nem volt már más, akit üdvözöljek, a fekete autó felé indultam, mely a temetőbe hozott. Útközben összefutottam anyámmal. – Jössz a pubba? – kérdezte. Megráztam a fejem. – Nem, csak vissza akarok menni hozzátok, és aludni. Úgyis csak bőgnék ott mindenki előtt megint. Anyám megértően bólintott. – Tudom, kicsim. Én sem hiszem, hogy sokáig maradok. Csak beugrók, hogy megköszönjem mindenkinek, hogy eljött. – Add át üdvözletemet azoknak, akit ismerek, jó? És légyszi köszönj el Kale-től a nevemben! Nem volt rá alkalmam. Anyám ismét bólintott és megpuszilt. – Rendben. Menj csak haza és aludj nyugodtan! Majd benézek hozzád, ha én is hazaértem. Kérd meg a temetkezési vállalkozó autóját, hogy vigyen haza. Ally és Samantha kocsival jött a temetésre, majd ők visszavisznek a templomba. Egyiküket sem láttam, mióta megérkeztem a szüleim házához előző este, de ez igazán nem volt meglepő annak fényében, mennyi ember jött el a misére és a temetésre. Szorosan átöleltem anyámat, majd odamentem a fekete autóhoz. A sofőr épp cigizett, de mikor meglátott, eldobta és rátaposott. – Üdv, kisasszony – biccentett. – Jó napot! Megtenné, hogy hazavisz? – Nem akar a virrasztásra menni? – Nem igazán érzem magam elég erősnek hozzá – ráztam a fejem. – Őszinte részvétem – mondta komolyan a sofőr. Egészen elszomorodtam, mikor belegondoltam, hogy a

munkája révén milyen gyakran kell ezt mondogatnia. – Köszönöm. Kinyitotta nekem a vezetőülés mögötti ajtót, és befelé intett. – Pár perc és már otthon is lesz – ígérte egy barátságos kacsintás kíséretében. Az egyik pillanatban még a fekete kocsiban hajtottam keresztül a városon, a következőben pedig már a szüleim házában másztam felfelé a lépcsőn. Legszívesebben egyenesen az ágyamba dőltem volna, kis labdaként összegömbölyödve, de muszáj volt lezuhanyoznom, hogy megpróbáljam lemosni ezt a napot magamról. A tusolás után felkaptam egy fürdőlepedőt a fogasról, beburkolóztam és átmentem a szobámba, ahol kirázott a hideg a barátságtalan hőmérséklettől. Mosolyogva csóváltam a fejem, mikor ráleltem még egy pokémonos pizsamára. Ha lehet, még jobban szerettem anyámat, amiért ilyen gondoskodó volt. Felöltöztem, felhúztam egy pihepuha zoknit is, és belebújtam egy új papucsba, majd nekiálltam hajat szárítani. Nem foglalkoztam vele, hogy áll, csak fújtam rá a meleget, aztán a fejem tetején laza kontyba fogtam össze. A végére egészen kiengedett a feszültség. Épp amikor bemásztam volna az ágyamba, hogy belesüppedjek a sötétségbe és a csendbe, csengettek. Sóhajtva behunytam a szemem, és egy pillanatig felmerült bennem, hogy nem törődöm vele, de aztán arra a sok emberre gondoltam, aki az utóbbi időben beugrott hozzánk, hogy lerója kegyeletét. Lementem, hogy ajtót nyissak, akárki is az. A nagybátyám mindenki tiszteletét kivívta, én pedig örültem, hogy megtehetek érte annyit, hogy fogadom a részvétnyilvánításokat, még akkor is, ha nagyon fáj. Azonban mikor kinyitottam az ajtót, szomorú szemem egy nagyon is ismerős arcot pillantott meg, nem egy idegent. – Kale! Hát te? Kale szája szegletében mosoly bujkált, amikor végigfutott a szeme a pizsamámon. – Anyukád mondta, hogy hazajöttél, mert nem akartál a

többiekkel lenni a pubban, úgyhogy eljöttem, hogy szórakoztassalak. Nem akarom, hogy most egyedül legyél. – De nem érdemlem meg a vigasztalást. Nem érdemlek semmit tőled – suttogtam. – Miért nem? – ráncolta Kale a szemöldökét. Vállat vontam. – Mert mindent borzalmasan összekuszáltam neked, aztán leléptem, és hat évig szóba sem álltam veled. Kale szája elvékonyodott. – Menjünk be nappaliba, és nézzünk egy filmet vagy valamit! Erről nem beszélünk ma, sem holnap vagy holnapután. Mikor már nem olyan friss ez az egész a nagybátyád halála kapcsán, mindenképp beszélünk, de most csak lazítsunk. Egy pillanatig csodálkozva meredtem Kale-re, de aztán gyorsan bólintottam, sarkon fordultam és besiettem a nappaliba, míg Kale bezárta a bejárati ajtót. Szükségem volt néhány percre egyedül, mert azt hittem, felrobbanok. Tudtam, hogy elkerülhetetlen, hogy Kale és én beszéljünk a múltról, és benne mindenről, de az, hogy ő is kimondta hangosan, megszédített. Előre rettegtem, hogyan zajlik majd ez a beszélgetés. – Jól vagy? Kale hangja felriasztott. Mereven bólintottam. – Igen, minden szuper. Kale kérdőn nézett rám. – Nekem nem tudsz hazudni, Lane. Sajnos ez kétségkívül igaz volt. – Oké, nem szuper, de nem is estem szét apró darabokra. Egyelőre legalábbis. Kale a kanapéra mutatott. – Ülj le, és keress valamit, amit nézhetünk! Mindjárt visszajövök. Értetlenül néztem. – Hová mész? – Természetesen teát csinálni. Magam is meglepődtem, mikor jólesően felsóhajtottam, azon pedig még jobban, hogy ezzel vidám mosolyt csaltam Kale arcára.

– Egy csésze tea egyszerűen tökéletes lenne! Kale kuncogott, amint elfordult. – Három cukorral és sok-sok tejjel. Máris hozom. Tátva maradt a szám. – Emlékszel, hogyan szeretem a teát? – kérdeztem döbbenten. Kale megtorpant az ajtóban, és anélkül, hogy hátrafordult volna, odavetette: – Azt hitted, elfelejtettem? Nem szóltam semmit, így Kale kiment, végig a folyosón a konyháig. Egypár percig üres tekintettel bambultam a helyet, ahol állt, aztán leültem, és a sötét tv-képernyőre meredtem. Kale tudja, hogy iszom a teát. Nem tudtam, hogy csak rémlik neki, mert olyan sokszor csinált nekem teát az évek során, vagy azért emlékszik rá, mert miután elmentem, őrizgette ezt az információt, mint egy kis darabot belőlem. Ráadásul meg sem kérdezhettem tőle. Kínos lett volna. Semmi olyasmit nem kérdezhettem tőle, ami a köztünk lévő érzelmekre vonatkozott. Tudtam jól, hogy sikerült korábban ez a fajta beszélgetés. Nem volt szép. Azonkívül bármilyen, a múltat boncolgató beszélgetésnek Kale feltételei szerint kellett történnie. Ennyivel tartoztam neki. Bekapcsoltam a tévét, és végigzongoráztam a csatornákon, mígnem megállapodtam az Agymenőkön. Ez biztonságosnak tűnt. Mivel vígjátéksorozat volt, kicsi volt a valószínűsége, hogy könnyekben török ki, miközben nézzük. Eltelt pár perc, mire Kale belépett a szobába két csésze teával a kezében. Mindkettőt alátétekre tette a kanapé előtt álló asztalra. Letelepedett mellém, csak néhány centire tőlem, a karját a kanapé hátára vetette, hosszú lábai kényelmesen terpeszkedtek, és belemerült a sorozatba. Én semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak arra, milyen közel van hozzám Kale. Olyan közel volt, hogy éreztem észveszejtő illatát, mely kínzóan hívogatott, hogy temessem az arcom a nyakába, és mélyen szívjam be. Fogd vissza magad! – figyelmeztettem magam.

Beharaptam a szám belső felét, és előrehajoltam az asztalhoz, hogy elvegyem a teáscsészét. Fújtam egy kicsit, majd belekortyoltam a forró folyadékba. Hallhatóan felnyögtem, ahogy a cukros áldás lecsúszott a torkomon az üres gyomromba. – Te jó ég – rebegtem. – Még mindig te csinálod a legjobb teát, amit valaha kóstoltam. Kale nem válaszolt, és amikor ránéztem, észrevettem, hogy a számat figyeli, amitől rögtön meglódult a pulzusom. Pár pillanat elteltével a szememhez emelte a tekintetét, és elvigyorodott. – Boldog vagyok, hogy még mindig én vagyok a Világ Legjobb Teakészítője cím birtokosa. Bosszúsan felnyögtem, mikor eszembe jutott, hogyan adományoztam neki ezt a címet. Tizennégy éves voltam, és épp megjött, szörnyen kínlódtam a görcsök miatt. Kale akkor csinált nekem először teát, és ez mindent megváltoztatott. Ettől a perctől kezdve, akárhányszor a társaságában voltam, Kale feladata volt a teakészítés. Örültem, hogy ez a közös hagyományunk nem veszett a semmibe. Pár percig kényelmes csendben ücsörögtünk, de aztán megint nyugtalan lettem. Szerettem volna kifejezni a részvétemet Kadenért, szerettem volna elmondani, hogy tudok róla, de nem tudtam, hogy fogjak hozzá. Nagyon féltem, hogy belekavarodnék, és nem tűnnék teljesen őszintének. Attól is tartottam, hogy felzaklatom Kale-t, azt pedig végképp nem akartam. Úgy döntöttem, az a legjobb, ha inkább kivonom magam a helyzetből, mielőtt olyasmit mondok, ami rosszulesik valamelyikünknek, de valószínűleg nekem. – Szerintem inkább felmegyek az ágyamba, mielőtt itt alszom el. Ez minden ízében hazugság volt. Annyira feszült és izgatott voltam Kale társaságában, hogy alig bírtam magam türtőztetni. – Menj csak! Én itt maradok, amíg a szüleid és a bátyáid hazaérnek. Mit tettem, hogy kiérdemeljem ezt a nagylelkűséget? – gondoltam magamban, de érkezett is a gúnyos válasz: –

Semmit! Felálltam, és bizonytalanul topogtam. – Köszönöm, Kale. – Nem kell megköszönnöd, Laney Baby. Én mindig itt vagyok neked – nézett fel Kale. A szívem olyan hangosan dobogott, hogy csoda, hogy még működött egyáltalán. – Laney Baby. Ez nem változik sosem, ugye? – kérdeztem tűnődve. Kale mosolyogva rázta a fejét. – Itt nem sokat változtak a dolgok, Kölyök. Körbepillantottam, és összehúztam a szemöldököm. – Biztos vagy benne? Mert az én szemszögemből nézve minden más lett. – Én ugyanaz vagyok – felelte Kale, majd megnedvesítette az ajkát. – Legalábbis nagyrészt. Ránéztem, úgy igazán a szemébe, Kale pedig ugyanúgy pillantott vissza rám, mogyoróbarna szeme az enyémbe fúródott. – Mindenki változik, Kale. Semmi sem marad örökre ugyanolyan – mondtam csendesen. – Te változtál? Kale arcán úgy látszott, és a hangja is arról árulkodott, hogy fájt neki feltenni ezt a kérdést. Habozva bólintottam. – Nem ugyanaz a Lane vagyok, akit valaha ismertél, Kutyi. Meglepő módon a válaszom ragyogó mosolyt varázsolt Kale arcára. Az a fajta mosolya volt, amitől azonnal pillangók termettek a gyomromban, a szívem gyorsabban vert, a lélegzetem pedig elállt. Valódi szépség volt. – Az én Lane-em még mindig ott van valahol – közölte Kale tárgyilagosan. – Csak ő hív Kutyinak. Azért hívtam így régen, mert neki volt a leghatalmasabb kölyökkutya szeme, amit valaha láttam. Ez olyan dolog volt, ami

sosem változott. A csillogás eltűnt a szeméből, de a méret maradt. Nem tudtam, erre mit mondhatnék, így csak halványan elmosolyodtam és jó éjszakát kívántam neki. Mikor felértem a szobámba, becsuktam az ajtót, majd nekidőlve lassan lecsúsztam a földig, és csak bámultam a sötétségbe. Az övének hívott. Kale azt mondta, az ő Lane-je vagyok. Megráztam a fejem, mert nem voltam az övé. Nem tartozhattam úgy valakihez, hogy cserébe nem kapok valamit belőle, én pedig kemény lecke árán tanultam meg, hogy Kale egyetlen morzsája sem az enyém. Voltak emlékeim arról, hogy milyen volt, mikor Kale az enyém volt, de ennyi. Ráadásul már ezek az emlékek is megfakultak, méghozzá alaposan.

TIZEDIK FEJEZET Tizenhét évesen (kilenc éve) A BÁTYÁIM TUTIRA KINYÍRNAK. Laytonnel még esetleg lehet beszélni, de Lochlannel biztos nem, megvadult bikaként támadna nekem. Még Kale-től is megkapnám a magamét, ha rájönnek, hogy hazudtam a szüleimnek, és buliba jöttem, ahelyett, hogy a barátnőméknél aludnék, ahogyan állítottam. A terv hibátlannak tűnt, egészen addig, míg a tesóim, Kale és az ő barátaik be nem sétáltak a fent nevezett házibuliba. – Nekem végem van – suttogtam magamnak az emeleti fürdőszoba lehajtott vécéfedelén ücsörögve. A város szélén voltam egy hatalmas házban, ahol évente párszor kolosszális bulikat tartottak. Az elmúlt két évben folyamatosan hallottam róluk a gimiben az idősebb lányoktól. A buli mindig óriási, alkoholba fulladt esemény volt. A házaspár, akiké a ház volt, gyakran voltak üzleti úton, a fiuk meg partikat rendezett, hogy ne unatkozzon. Már megbántam, hogy belementem, hogy eljöjjek, bár egész addig jól éreztem magam, amíg a bátyáim és Kale meg nem jelentek a színen. De semmilyen szórakozás nem érte meg, hogy egyszerre hármójukkal kelljen szembenéznem, ráadásul úgy, hogy dühösek rám. – Lane? – szólalt meg egy ismerős hang, melyet három kopogtatás követett az ajtón. Lavender volt az.

Lavender Grey a barátnőm volt, és igen, ez volt az igazi neve: Szürke Levendula. Nagyjából két éve költöztek az utcánkba, és azonnal összebarátkoztunk. Nem sokkal azután bukkant fel az életemben, hogy Annával és Allyvel összevesztünk. Nagyon örültem, mikor láttam, hogy Lavender sem velük, sem a többi undok lánnyal nem próbál jóban lenni a suliban, és anélkül is felismerte az igazi természetüket, hogy én meséltem volna róluk neki. Minden egyes nap együtt lógtunk és gyorsan barátok lettünk. Nem hasonlított senkihez, akivel addig találkoztam. A végletekig egyenes és őszinte volt, és másoktól is ezt várta. Amikor először találkoztunk, épp ki voltam akadva Kale-re, aki az utolsó pillanatban mondta le a programunkat. Véletlenül nekimentem Lavendernek a szupermarketben, ahol Kale-lel kellett volna találkoznom. Elmotyogtam egy bocsánatkérést, de Lavender közölte, hogy csak akkor kérjek elnézést, ha komolyan is gondolom. Először arra gondoltam, micsoda tudálékos majom, de aztán rájöttem, hogy ő ilyen, ami a szívén, az a száján, és ez megtetszett. Tetszett, hogy mennyire különbözött tőlem. Nem fojtotta vissza az érzelmeit, ahogy én, nyitott könyv volt. Lavender nemcsak elterelte a figyelmemet Kale hiányáról, de segített kicsit leválni is róla. Az ő „nem kell pasi a boldogsághoz” hozzáállása egy kicsit rám is átragadt, de azért nem túlzottan, mert még mindig odáig voltam Kale-ért. Arra viszont elég volt, hogy nem Kale-ről fantáziáltam a nap minden egyes percében. Akkoriban Kale és a bátyáim csak hétvégenként jöttek haza Londonból az egyetemről, sőt, néha ki-kihagytak egy hetet. Még mindig közel álltam hozzájuk, de Kale-lel nem volt már ugyanaz. A közös vásárlásunk után megváltoztak a dolgok. Úgy éreztem, elveszítem. Éppen külön voltak Drew-val, és Kale a jó ég tudja, miket csinált, a jó ég tudja kivel Londonban, miközben én Yorkban ragadtam a szüleimmel, a nagybátyámmal és a nagyimmal. Ha Lavender nem jött volna, el is pusztultam volna az unalomtól és a magánytól. – Lane – sziszegte Lavender –, engedj be! Felálltam és kinyitottam az ajtót, félreállva, hogy Lavender be

tudjon jönni. Gyorsan vissza is zártam, ami egyáltalán nem tetszett az odakint várakozóknak. – Mi tart már ennyi ideig? – kiáltotta egy hang az ajtón dörömbölve. – Egy perc! – kiáltottam vissza. Az ajtóról Lavenderre néztem, de mikor megpillantottam az üres kezét, elkeseredtem. – Bocsi – sajnálkozott Lavender, mikor meglátta az arckifejezésem. – Próbáltam keresni valamit, amit felvehetnél, de csak egy fiú lakik itt, és a női ruhák, amiket a szobájában találtam, gondolom a csajáé, mind XS-esek. – Basszus – nyögtem fel, az arcomat a kezembe temetve. Leengedve a kezem ösztönösen is végignéztem az öltözetemen. Koptatott farmer miniszoknya volt rajtam és egy fekete haspóló, melyen fehér nyomtatott nagy betűkkel az „Érints meg” felirat szerepelt. Idióta voltam, hogy ilyen feltűnő ruhákat vettem fel. Nem éreztem jól magam, mert mindenféle idegen srác megbámult és bepróbálkozott nálam, és csakis magamat hibáztathattam. Rám se néztek volna, ha a szokásos ruháimban és vastag keretes szemüvegemben lettem volna. Erre a gondolatra a szememhez emeltem a kezem és finoman megdörzsöltem, de így sem csökkent a szúró érzés. A szüleim nemrég vettek nekem egy pár kontaktlencsét, de ki nem állhattam. Nagyon kényelmetlen volt. – Nem lett volna szabad így felöltöznöm – siránkoztam, ahogy visszaereszkedtem a vécére. Lavender is hasonló szerelésben feszített, csak ő rövidnadrágot vett szoknya helyett. Most amennyire tudott, leguggolt, és a meztelen combomra támaszkodott. – Nagyon dögösen festesz. Ki akartál próbálni valami mást. Ebben semmi rossz nincs! Nem kell soha többet ilyen ruhát felvenned, vagy egyáltalán buliznod, ha nem akarsz, de legalább most már elmondhatod, hogy csináltál valami olyat életedben, amit minden normális ember, nem csak kockultál a könyveiddel!

– Nincs is olyan szó, hogy kockulni, Lav. – Igen, tudom – sóhajtotta Lavender. – Nem ez volt a lényeg, Könyvmoly. A Könyvmoly becenevet ő találta ki nekem. Kuncogtam. – Tudom, és értem, amit mondasz, de a bátyáim és Kale nem fogják. Lavender felmordult. – A tesóidat még megértem, de Kale-nek nincs joga, hogy beleszóljon! – Te nem ismered Kale-t. Lavender felállt, és kinyújtotta a kezét felém, épp, amikor ismét kopogtattak az ajtón. – Gyerünk már! – kiabálták türelmetlenül. Megfogtam Lavender kezét, és sóhajtottam, amint talpra állított. – Ne szenvedj ennyire! Simán lehet, hogy ki tudunk osonni anélkül, hogy észrevennének – kacsintott rám. Bólintottam, és próbáltam optimista lenni. – Csak maradj szorosan a nyomomban, és ne nézz fel! Szabad kezemmel tisztelegtem Lavendernek, aztán követtem kifelé a fürdőszobából. Felhördültem, ahogy két fiú elrohant a sorban várakozó két lány mellett, és kis híján fellöktek. – Seggfejek! – kiáltott utánuk Lavender, és még közelebb húzott magához. Lassan átjutottunk a folyosón ácsorgó emberek tömegén, és a lépcső tetejéhez érkeztünk. Idegesen felsóhajtottam, mire Lavender megnyugtatóan megszorította a kezemet. Ő indult el elsőnek lefelé a lépcsőn, de mikor leértünk, hirtelen megtorpant, én pedig egyenesen beleszaladtam a hátába. Jól nekiütköztem az arcommal, felkiáltottam fájdalmamban, és ösztönösen is elengedtem Lavender kezét, hogy zsibbadt orromhoz kapjak. – Mit keresel te itt? – kérdezte Lavender mérgesen valakitől. – Bulizni jöttem – hallottam egy jókedvű fiúhangot. – Ahogy elnézlek, Nyuszmusz, te is nyilván azért vagy itt, hogy jól érezd magad.

– Nem vagyok Nyuszmusz! – vágott vissza morcosan Lavender. Kikukucskáltam a háta mögül, hogy lássam, kit készül széttépni a barátnőm, és felsóhajtottam. Daven Eanes: Lavender se vele – se nélküle barátja. Most épp a se vele állapotnál jártak. – Ne legyél már ilyen, Lav! Tudod, hogy csak viccelek. – Na persze! Lavender általában szerette ezt a becenevet, de mivel szakítottak, rosszulesett hallania. Ő maga mondta nekem. – Figyelj – húzódott közelebb Daven beszélhetnénk valahol négyszemközt? Hiányzol, Nyuszmusz. Beszéljük meg! Mi ketten egymásnak lettünk teremtve. Szeretlek! Nehogy bedőlj neki, Lavender— kívántam magamban. – El kell mennem Lane-nel – felelte Lavender, ahelyett, hogy elküldte volna a fenébe Davent, ahogy kellett volna. Daven pislogott egyet világítóan szürke szemével, Lavender mögé pillantott, és végül a tekintete megállapodott rajtam. Az egekbe szökött a szemöldöke, mikor Lavender félreállt, és így teljesen láthatóvá váltam. Úgy éreztem, sürgősen le kell zuhanyoznom, miután Daven ráérősen végigjáratta rajtam a szemét tetőtől talpig, majd vissza. Piszkosnak éreztem magamat, a lehető legrosszabb értelemben. – Lane? – szólalt meg döbbenten Daven. – Basszus, de dögös vagy! Tényleg? Mármint tudom, hogy Lavender is mondta, de nem igazán hittem neki. – Most viccelsz, ugye? – szólt rá Lavender, és visszaállt elém. Hála az égnek! – Nem úgy értettem – magyarázkodott Daven azonnal. – Csak máshogy néz ki, mint szokott, ennyi... Nyuszmusz, te ma egyszerűen istennő vagy! Jaj, ne már! – Remélem, nem veszed be ezt a béna dumát, Lav – morogtam a barátnőmnek, aki láthatóan megfeszült. Daven is meghallotta, és dühösen nézett rám, de közben kinyújtotta a kezét és megfogta Lavenderét. A szemébe nézett,

és elmosolyodott azzal a lélegzetelállító mosolyával, mely mindig hatással volt szegény szerelmes barátnőmre. Ez ellen nem is tudtam érvelni, mert tényleg olyan csodálatos mosoly volt, hogy nem lehetett közömbösen szemlélni, és Daven nagyon jól tudta ezt. Daven Eanes szemét alak volt, aki a lehengerlő külsejét használta fel, hogy újra meg újra szórakozzon a barátnőmmel. Állandóan veszekedtünk, én azzal vádoltam Davent, hogy nincs benne semmi tisztelet Lavender iránt, Lavender pedig majd’ megőrült ettől. – Csak egypár percet adj, Nyuszmusz! – kérlelte Daven. – Muszáj beszélnem veled. Lemondóan csóváltam a fejem, mikor hallottam Lavender sóhaját. Ezt azt jelentette, megadta magát, mielőtt még kimondta volna. Odafordult hozzám, a szemével könyörögve, hogy ne csináljak cirkuszt. Igyekeztem nem foglalkozni vele, hogy Daven a fenekét stíröli, és inkább a legjobb barátnőmre koncentráltam. – Holnap úgyis sírás lesz a vége, de ha beszélni akarsz vele, menj csak! Megvárlak. Lavendert elöntötte a megkönnyebbülés, és szélesen elmosolyodott. – Jövök neked eggyel, Könyvmoly! – Ha a bátyáim elkapnak, sokkal többel jössz! – morogtam vissza, miközben Daven kézen fogta Lavendert és elvezette. Az egyik másodpercben még Lavender állt előttem, a következőben pedig a helyére egy magas, részeg srác került, aki dülöngélve fixírozta a mellemet. – Segíthetek? – érdeklődtem dühösen. A srác táskás, véreres szeme az arcomra tévedt, és beteges vigyor kíséretében bólogatott. – Ebben az életben biztos nem! – közöltem vele, miközben igyekeztem minél jobban hátrálni. Már épp felmutattam volna a középső ujjam, mikor nekiütköztem valaminek a hátammal, és valaki elkapta a derekamat. – Óvatosan, hölgyem – szólalt meg az ő rekedtes hangja.

Hogy lehet az élet ilyen kegyetlen hozzám? – Bocsánat – mondtam elváltoztatott hangon, remélve, hogy Kale nem veszi észre, hogy én vagyok az, aki a fenekével a testébe gyalogolt. – Nincs semmi gond. Te jól vagy? Miért, miért kellett mindig mindenkivel törődnie? Miért nem tudott olyan lenni, mint egy átlagos srác, aki csak magával van elfoglalva? Már akkor tudtam a választ a kérdéseimre, mielőtt végiggondoltam őket: mert Kale gondoskodó, minden szempontból tökéletes ember volt. Ezért. Utolsó gyenge kísérletként az arcom elé tettem a kezem, hogy elrejtsem kilétemet, mikor Kale elém lépett. – Biztos, hogy... várjunk csak! Tedd le a kezed! Tudta. Hallottam, ahogy megváltozott a hangja, mikor eljutott az agyáig, hogy valami ismerős neki. – Miért? – motyogtam a kezembe. – Nagyon remélem, hogy csak hallucinálok – mordult fel Kale. – Ajánlom, hogy ne az legyél, akinek gondollak. Felnyögtem, és leengedtem a kezem. – Lane?! Már csak ez hiányzott. Jobb lett volna, ha továbbra is takarom az arcom, mert így megspóroltam volna magamnak, hogy Kale-re nézzek, ami felért egy kínzással: úgy nézett ki, mint egy valóságos görög isten. Sötét farmer és nyakig begombolt, kék ing volt rajta, aminek az ujját feltűrte konyákig. Sosem hittem, hogy a feltűrt ingujj vonzó lehet egy férfin, de basszus, az volt! Volt rajta egy vékony sapka is, ami passzolt a farmerja színéhez. Esküszöm, már a látványa is szégyentelen dolgokat művelt a női szerveimmel. Egyszerűen hihetetlenül dögös volt. Tágra nyílt szemmel bámultam vissza rá, és rájöttem, hogy azért nem tudok neki válaszolni, mert a nyelvemre csupa illetlen ajánlat tolult. Gyorsan megköszörültem a torkom, hogy elűzzem a bűnös gondolatokat, és zavaromban megvakartam a nyakam. – Szia, Kale! Az enyémbe mélyesztette véres szemét.

– Szia, Lane – morogta barátságtalanul. – Ki hitte volna, hogy összefutunk – mosolyogtam ártatlanul. – Aha. Ki hitte volna – felelte Kale vészesen halkan. Elengedtem a nyakam, és idegesen kérleltem: – Ugye nem mondod meg a bátyáimnak, hogy itt vagyok? Kale nem válaszolt, mire aggódva körbepillantottam, nincsenek-e máris a közelünkben. – Kale, te vagy legeslegjobb barátom, ugye nem teszed ezt velem? Tudod, hogy Lochlan megbolondulna és jelenetet rendezne. Layton is pont olyan csalódott lenne, és kioktatna a bulik, az alkohol és a fiúk veszélyeiről, de Lochlan teljesen megőrülne, és ha nem lenne ott Layton, hogy elsimítsa a dolgokat, rommá alázna mindenki előtt. Kale pufogva válaszolt: – Nem kéne itt lenned. Főleg nem így felöltözve – tette hozzá, mikor végignézett rajtam, és nyelt egy nagyot. Beleszédültem, mikor láttam, hogy a tekintete a szükségesnél tovább időzik a lábamon és a mellemen. – Jaj már, ez csak egy szoknya meg egy haspóló – legyintettem könnyedén. Kale megnedvesítette az ajkát. – Mindig ilyen hosszú volt a lábad? Lenéztem a lábamra, majd csodálkozva vissza Kale-re. – Tizenkét éves korom óta nem nőttem, úgyhogy vagyok vagy százötven centi. A lábam mindig is rövid és tömzsi volt. Kale nem vette le a szemét a lábamról. – Nem néznek ki tömzsinek. Hosszabbnak tűnnek. Felhorkantam, és megráztam a fejem. – Szerintem neked elmentek otthonról. – Szerintem is, mert komolyan bejön nekem most a lábad, és a többi mindened is. Mégis mióta öltözködsz így? – érdeklődött Kale, de közben megbillent. – Részeg vagy? – kaptam el gyorsan a karját. – Mennyit ittál? – Jól vagyok, csak kicsit spicces – vonogatta a vállát Kale. – Két sör volt, aztán mikor ideértünk, pár pohárka Jack Daniels.

Három, azt hiszem. Vagy négy? Whisky? – gondoltam magamban mérgesen. – Csodás. Harry bácsi imádta a Jack Daniels whiskyt, de mindig azt mondta, hogy az felnőtt férfiaknak való ital, és nem ok nélkül. Most, hogy Kale már az egyensúlyát sem nagyon bírta megtartani, világosan bebizonyosodott, hogy Harry bácsinak igaza volt. Bár még érthető volt a beszéde, és tudta, mit csinál, Kale-en lassan érződött az ital hatása. Épp kinyitottam a szám, hogy megkérdezzem, kér-e egy pohár vizet, mikor a semmiből hirtelen két lány termett Kale mellett, és vihogva bújtak hozzá. – Hahó, Kale – dorombolta a vörös hajú a bal oldalán. – Emlékszel rám? – És rám? – csatlakozott a szőke. Harag és féltékenység kavargott bennem, ahogy rájuk néztem. – Ha kérdeznetek kell, valószínűleg egyikőtök sem volt valami emlékezetes. A szám elé kaptam a kezem, mikor rájöttem, hogy a gondolatom kicsúszott a számon, Kale viszont felnevetett. Egyik lány sem törődött vele, hanem összeszűkült szemmel léptek felém egyet, de Kale szerencsére megakadályozta, hogy a közelembe jöjjenek. Elém lépve a testével védett. – Nem hiszem, hölgyeim. A lányok, akik nyilvánvalóan korábbi lepedőakrobata partnerei voltak, idegesítő nyavalygásba és követelőzésbe kezdtek, de Kale ahelyett, hogy berágott volna rájuk, udvariasan utasította vissza és küldte el őket, sőt, még kellemes és biztonságos éjszakát is kívánt nekik. Még spiccesen is szinte tökéletes volt, és ez majd’ megőrjített. – Behúztad a karmaidat, cicám? – fordult vissza Kale vigyorogva hozzám. Úgy tettem, mintha nem tudnám, miről beszél. – Hozzak neked vizet? Kale csak nevetett és kézen fogott, amitől egyszeriben elektromos szikrák pattogtak végig a testemen.

– Gyere velem! Beszéljünk valami olyan helyen, ahol hallak is. Követtem, és meglepődtem, hogy felfelé megyünk a lépcsőn, amin Lavenderrel nem olyan régen lejöttünk. A barátnőm gondolatára összerezzentem. – Basszus, Lavender – mormogtam magamnak. Körülnéztem, de sehol nem láttam. Biztos azzal a senkiházi Davennel volt. – Hová viszel? – üvöltöttem túl a zenét. – Csendes helyre – szólt hátra Kale. Végigvezetett egy hosszú folyosón, jobbra fordult, majd benyitott az első bal oldali ajtón. Egy fehér hálószobába léptünk, amit halványan megvilágított az egyik sarokban álló lámpa. – Kinek a szobája ez, Kutyi? Hallottam, hogy becsukódik az ajtó. – Vendégszoba. Körbepillantottam, és ahogy megfordultam, láttam, hogy Kale a csukott ajtónak támaszkodik. – Honnan tudod, hogy vendégszoba? – Voltam már itt párszor partizni – vigyorodott el Kale. Nem akartam tudni, hány lányt dugott meg ebben a házban, vagy akár ebben a szobában. – Nem akarok itt lenni, ha ide hozod a csajaidat szexelni – forgattam a szemem. Kale csodálkozva húzta fel a szemöldökét. – Sosem szexeltem itt senkivel. Csak tudom, hogy vendégszoba. Ránéztem, és mikor láttam táskás szemében, hogy igazat mond, bólintottam. – Gyere ide! – szólalt meg Kale. – Minek? – Mert én azt akarom – vont vállat Kale. – Oké – válaszoltam kérdő tekintettel, odasétáltam és pár centire tőle megálltam. – Nem válaszoltál a kérdésemre odalent – motyogta, miközben kinyújtotta a kezét, és megfogta csupasz derekamat. A szemem nagyra nyílt, és sűrűn pislogtam zakatoló

szívverésem ritmusára. – Mit kérdeztél? Minden kitörlődött az agyamból, amikor megérintett. Kale kuncogott. – Mióta öltözködsz te így? Idegesen nyeltem egyet. – Csak ma este óta. Lavender ruháit vettem kölcsön. Kale beharapta az alsó ajkát, és még egyszer végigjáratta rajtam a szemét. Úgy nézett rám, mintha tetszene neki, amit lát. Nem úgy nézett rám, mintha gyereknek vagy a legjobb barátjának tekintene. Úgy nézett rám, mintha... mintha megkívánt volna. A légzésem kissé felgyorsult. – És te mióta nézel így rám? Kale szemében tűz gyűlt, és rám nevetett. – Mióta felvetted azt a szűk farmert, és láttalak melltartóban két hónappal a tizenhatodik szülinapod előtt. Akkor kezdtél el kislányból nővé változni. Kis híján elestem. Már akkor észrevett? Tettetett könnyedséggel égnek emeltem a szemem, mintha nem is érintene, amit mond. – A cicim miatt van, mi? – viccelődtem. Mindent megtettem, hogy lazának tűnjek. Kale pillantása egyenesen a mellemre fókuszált. – Mindig a cicik miatt van, Lane. Nem tehettem mást, felnevettem. – Te kis perverz! – Hé! – mosolygott Kale, whiskyszínű szemét az enyémhez emelve. – Te kérdezted! Játékosan meglöktem. – Akkor, ha végeztél az ugratásommal, mehetünk is vissza a földszintre. Kale meg sem moccant. – Ki mondta, hogy ugratlak? – kérdezte halkan. Megköszörültem a torkom. – Én mondom.

– Miért? Most komolyan soroljam fel! – Mert én vagyok a legjobb barátod, olyan vagyok neked, mintha a húgod lennék, és nem vagyok még tizennyolc – hadartam el. – Három olyan érv, amit mindig felhozol, ha csak szóba kerül a szex a beszélgetéseinkben. Kale nyelve végigsimított az alsó ajkán, én pedig nem bírtam másra figyelni. – Ezeket a te érdekedben mondom, nem a sajátomban. – Ez meg mit akar jelenteni? – kérdeztem homlokráncolva. Kale magához térve pislogott egyet, és elkapta rólam a pillantását. – Basszus! Semmit. Felejtsd el, hogy... – Na nem, ezt már nem! Kale megpróbált elfordulni tőlem, de elkaptam az ingénél fogva. Felmordult, de nem tiltakozott. – Magyarázd meg! – követeltem. – Most azonnal! Kale felpillantott a plafonra, majd vissza rám. – Mit akarsz, mit mondjak, Lane? – Azt akarom, hogy mondd el, mire gondoltál. Kale összeszorította a száját. – Biztos, hogy hallani akarod? – Én kérdeztem, nem? Kale megnyalta az ajkait. – Tudom... tudok róla, hogy... hogy tetszem neked. Zakatoló szívem hirtelen lezuhant a gyomromba. Csak lazán! – M-m-mi? – dadogtam. Ennél rohadtul lazábban! Köhintettem. – Te meg mégis miről hadoválsz? Kale a szemembe nézett. – Pár éve már tudom, hogy úgy bírsz engem. Nem értettem, mi történik. – Miből gondolod? – kérdeztem, miközben próbáltam nem olyan elképedtnek tűnni, amilyen voltam.

– Ugyan, Lane! – Kale szája vészesen megremegett. – Láttam, hogy nézel rám, meg hogy milyen képet vágsz, amikor Drew-ról vagy más lányokról mesélek. És láttam az iskolai füzeteidet is. A firkáidat a hátsó lapokon. Ez nem lehet igaz! Elszörnyedve kiáltottam fel: – Mi?! – Lane szereti Kale-t – vigyorgott szélesen Kale. – A személyes kedvencem pedig: Mrs. Lane Hunt. Ez nem történik meg. – Istenem! – rebegtem, és megpróbáltam messzebb lépni tőle. Kale nevetett, és felém dőlt egy kicsit, ahogy elkapott. – Nem kell zavarban lenned! Zavarban? – sikoltottam magamban. Konkrétan megsemmisültem! – Engedj el! – könyörögtem Kale-nek. – Soha többet nem leszek képes a szemedbe nézni. Kale továbbra is csak nevetett, amint erőlködtem, hogy kiszabadítsam magam, és hirtelen berágtam rá. – Ne röhögj már rajtam! – kiabáltam rá. Erre Kale a hajamba temette az arcát, én pedig mozdulatlanná dermedtem. – Nem rajtad nevetek, hanem azon, ahogy kétségbeestél, mert tudom, hogy bejövök neked. Az arcom egy szupernóvával vetekedett. – Fogd be! – Jaj, ne csináld már! – kacagott megint Kale. – Ha ettől jobban érzed magad, te is bejössz nekem. Minden megállt. A szívverésem. A légzésem. Az idő. – Csak szórakozol velem – suttogtam hosszúra nyúlt csend után. Kale arcával megbökte a fejemet.

– Nézz rám! Ránéztem. Lassan emeltem fel a fejem, mígnem találkozott a pillantásom az ő átható tekintetével. – Nem szórakozom. Tényleg bejössz nekem – ismételte Kale a szemembe nézve, és a tekintete is visszhangozta a szavait. Tényleg igazat mondott. Leesett az állam. – Mióta? – kérdeztem döbbenten. Kale szégyenlősen mosolygott. – Mondtam már. Két hónappal a tizenhatodik szülinapod előtt egyszerre mindent észrevettem rajtad. Nagyon ki voltál akadva Anna O’Leary és Ally Day miatt, és a fejedbe vetted, hogy új külsőt akarsz. Már azelőtt is feltűnt, hogy, khm, egyre teltebb vagy, de az új frizurád meg a ruhák hirtelen mindent kiemeltek rajtad, amit amúgy is vonzónak találtam benned. Gyakorlatilag rád néztem és színtiszta vágy öntött el. Annak a napnak a nagy részét, és még utána is sokat, azzal töltöttem, hogy próbáltam elrejteni előled a merevedésemet. Képtelen voltam bármit is tenni, csak bámultam rá, miközben egyetlen dolog járt az agyamban: Csak azért mondja ezeket, mert ivott? – Tudom – lehelte Kale, mintha olvasna a gondolataimban. – Tudom, hogy totál váratlan ez a vallomás, meg minden, de basszus, őrjítően szexi vagy ma este, és mikor lent láttam a szemedben, hogy kívánsz, és ráadásul nekimentél a csajoknak miattam, minden erőmmel vissza kellett magam fogni, hogy ne támadjalak le. A bal kezemmel belecsíptem a jobb karomba. Elrántottam a számat a fájdalomtól, Kale pedig értetlenül kérdezte: – Ezt meg miért csináltad? – Biztosra akartam menni, hogy nem álmodom. Kale szótlanul meredt rám egy pillanatig, aztán lélegzetelállító mosoly töltötte be imádni való arcát. Én is visszamosolyogtam, de rögtön el is kellett kapnom a karját, mert megszédült. – Basszus – morogta, és kicsit megrázta a fejét. – A legrosszabbkor üt be a whisky. – Úgy érzem, ideje beszólnom azért, mert nem bírod az

alkoholt – kuncogtam. Kale szája megrándult. – Próbálj meg te sörre inni pár Jack Daniel’st, aztán meglátjuk, meddig állsz a lábadon. – Tíz fontot rá, hogy tovább, mint te. Kale szemét a számra tapasztotta, és megnyalta az ajkait. – Állom a fogadást. Elvigyorodtam. – Ne nézz úgy rám, mintha meg akarnál enni! – Pedig meg akarlak enni. Elkomolyodtam. – És az hogyan zajlana pontosan? – Milyen merész ma valaki! – dünnyögte Kale. Kacéran elmosolyodtam. – Eleget álmodoztam ilyen beszélgetésekről veled. Fogalmazzunk úgy, hogy kész vagyok a valóságban is előadni. Kale beharapta az alsó ajkát, és ismét a testemet pásztázta. Hátrébb lépett egy kicsit. – Hadd nézzelek! Felhúztam a szemöldököm. – Látsz így is. Kale szemtelenül elvigyorodott, amint felemelte a kezét, kinyújtotta a mutatóujját és a levegőben körbemutatott. Azt akarta, hogy forogjak neki körbe. Játékosan megcsóváltam a fejem, de azért lassan, a csípőmet ringatva körbefordultam. – Basszus, Laney Baby – suttogta Kale halkan, rekedtes hangon. Meglepődve pislantottam, mikor láttam, milyen lassan ereszti a pillantását az arcomról a mellemre, ami az elmúlt másfél évben végre hajlandó volt kifejlődni. Kale megnyalta az ajkát, ahogy elolvasta a haspólóm feliratát, és magában felhördült, mielőtt még lejjebb vándorolt a tekintete. – Van köldökpiercinged – állapította meg magában mormogva, majd visszakapta a pillantását az arcomra. – Mi mást lövettél még ki? Én is megnyaltam a számat, ahogy forróság öntötte el a

csípőtájékomat. – Nincs több piercing, de... – De? – Van egy tetkóm a belső combomon – mondtam zakatoló lélegzettel. – Két hónappal ezelőtt csináltattam, Lavenderrel mentem el a szalonba. Előszülinapi ajándék volt magamnak a tizennyolcadikra, ami jövő hónapban lesz. Csak Lavender és most már Kale tudott a tetoválásról. Ha visszajutna a szüleimhez vagy a bátyáimhoz, megkapnám a magamét, arról meg inkább ne is beszéljünk, mit tennének, ha megtudnák, milyen tetkóról van szó. Kale vonásai is megkeményedtek. – Mit varrattál magadra? Az arca fájdalmat tükrözött. – Csak két szót – suttogtam. Kale közelebb húzódott. – Milyen szavakat? – „Kóstolj meg.” Kale élesen szívta be a levegőt, nekem pedig remegni kezdett a lábam. – Egyszerűen tökéletes vagy! A szívem olyan erővel lüktetett, hogy szinte fájt. – De szépeket tudsz mondani! – doromboltam. Kale felemelte a kezét, hogy a tenyerébe foghassa az arcom. Hüvelykujjával az arcom bal felét simogatta. – Hová lett az én Lane-em? – suttogta. – Itt vagyok előtted. Kale könnyedén megrázta a fejét. – Nem, az én Lane-em szemüveges, és retteg attól, hogy mások ilyen falatnyi ruhában lássák. Rettegett. Lavender segített az önbecsülésem helyreállításában is, miután rájött, hogy a béka feneke alatt van. Alaposan megfigyelt a barátságunk első heteiben, de eleinte visszafogta magát, nem kritizálta az általa „könyvek mögé rejtőzésnek” nevezett viselkedésemet. Először azt hitte, csak ilyen csendes típus

vagyok, de mikor megosztottam vele, hogy érzem magam Anna és Ally miatt, Lavender teljesen kiakadt. Szinte tüzet okádott, és ott helyben megesküdött nekem, hogy mindig őszinte lesz velem. Azt is közölte, hogy szép vagyok, és nem kéne az annyira imádott könyveim mögé bújnom, mert a valódi élet sokkal izgalmasabb, mint a regények. Eleinte kis, napi bókokkal indult. Lavender újra meg újra megdicsérte az íráskészségemet, és azt mondogatta, bárcsak olyan füle vagy szája lenne, mint nekem. Apróságok, amiket a legtöbben észre sem vennének. De a bókok csak a kezdetet jelentették, mert Lavender új kalandokba is belerángatott. Igazi vagány lány, aki szerint legalább egyszer mindent ki kell próbálni, és engem is magával vitt a felfedezéseire. Kitágította a világomat, és ezáltal azt is, hogyan tekintek másokra és magamra. Végül kibékültem azzal, aki vagyok. Nem voltam furcsa és kattant, csak azért, mert imádtam olvasni, mint ahogy nem voltam kövér és csúnya sem, csak mert nem úgy néztem ki, mint az aktuális szépségideál. Lavender segítségével megtanultam értékelni a saját szépségemet. Azt nem értettem, hogy Lavender mit lát bennem, mert én semmi különöset nem adtam hozzá a barátságunkhoz, de azt mondta, az, ahogyan törődöm vele, bőven elég. Hozzátette, hogy észre lehet venni, ha igazán fontos nekem valaki, mert úgy bánok vele, mint a kedvenc könyveimmel. Kincsként becsülöm és szeretem. Lavender szerint ez volt különleges bennem. Összehúztam a szemem. – Én is felnövök egyszer, Kale. – Így nősz fel? – kérdezte Kale, aki még mindig simogatta az arcomat, noha a szeme egyre véreresebbé vált. Bólintottam. – Ilyen az, mikor kicsit ki akarok rúgni a hámból. El akartam jönni egy buliba, hogy megnézzem, mi ez a nagy felhajtás körülötte. Elegem van abból, hogy mindenről csak a könyveimben olvasok. Meg akartam tapasztalni személyesen, milyen igazából. Kale hörögve mordult fel, a hangra pedig összerezzentem, és

ösztönösen is megnedvesítettem az ajkam, mert a gerincemen izgatott bizsergés futott végig. – Ilyen ruhában akarod megtapasztalni, milyen bulizni? Bár Kale-nek láthatóan nem tetszett, én álltam a sarat. – Nemsokára tizennyolc éves leszek. Öltözködhetek így, és pasizhatok, ha akarok. Kale hátrahőkölt, a keze elengedte az arcomat. – De még nem feküdtél le senkivel... vagy igen? Éreztem, hogy elvörösödöm. – Mit érdekel az téged? Elakadt a lélegzetem, mikor hirtelen a falnak préselve találtam magam, Kale pedig az egész testével fölém tornyosult. Beleremegtem a közelségébe. – Lefeküdtél már valakivel? – ismételte Kale tagoltan, összeszűkült szeme mereven nézett az enyémbe. Nagyon gáz, de elképesztően szexinek találtam, mikor dühös volt. – És ha igen? – érdeklődtem. Kale két kezével a fejem mellé, a falnak támaszkodott. – Letépem a farkát annak a gyökérnek. Megrebbent a szemhéjam, és akaratlanul is elnevettem magam. – És ha még nem, mit teszel? Kale vérben úszó szeme az ajkamra tapadt, nekem pedig elállt a szívverésem. – Csak válaszolj a kérdésemre, és megmutatom! Mutasd! Ne csak mondd! – Nem – cincogtam végül. – Még sosem szexeltem. Kale lassan lehajtotta a fejét egészen addig, míg az ajkunkat már csak milliméterek választották el. – Elég sokat ittam – csuklotta. – Úgyhogy rúgj nyugodtan tökön, ha nem oké részedről, hogy megcsókollak. Beharaptam az alsó ajkam, Kale pedig felnyögött. Éreztem, ahogy megkeményedik odalent. Basszus! Tényleg megtörténik. Végre! – Akkor rúglak tökön, ha nem csókolsz meg!

Kale a homlokomnak támasztotta az övét. – Nem akarok semmi olyat csinálni, ami mindent elront. – Ahhoz már túl késő – feleltem, rettegve, hogy meggondolja magát. – Meg akarsz csókolni, és én is meg akarlak csókolni. Nagyon. – Ezután nem lehetünk barátok – suttogta Kale, miközben nekem dőlt. – Soha többé nem lehetünk már csak barátok. Felemeltem a kezem, és belekapaszkodtam az ingébe. – Nem akarok csak a barátod lenni! Kale a szemembe nézett. – Tényleg kellek neked? – Igen! Az nem kifejezés. Kale szemében tűz gyúlt, és még szorosabban préselte magát hozzám. – Alaposan gondold meg! – kért határozottan, de aztán felnyögött, mikor megmozdultam, hogy a csípőm végigsimíthassa megkeményedett férfiasságát. Igen, vágyik rám – gondoltam magamban. – Rám. Nyeltem egyet. – Az elmúlt években szünet nélkül erre gondoltam. Kale felnyögött. – Nagyon megnehezíted ám a dolgom! – Valószínűleg direkt – vigyorodtam el. Kale szeméből sütött a vágy. – Utolsó esély, hogy elmenekülj előlem. Nem őrültem meg! – Soha nem menekülnék el előled. Kale vészesen közel hajolt az arcomhoz. – Megígéred? – Meg – leheltem, és az ingét az öklömbe szorítva magamhoz húztam. Kale nem tiltakozott, sőt, szinte siklott velem át a szobán, de aztán megtorpant. – Az ajtó! Elengedtem, amíg odasietett az ajtóhoz és elfordította a zárat. Mikor újra felém fordult, hirtelen elszállt a bátorságom és ideges

lettem. Nagyon féltem. Hátráltam egészen addig, míg a lábam neki nem ütközött az ágynak. – Biztos vagy benne? – kérdezte Kale, amint felém botladozott. Épp időben kaptam el, mielőtt elesett volna a saját két lábában. – Én igen, de te? Elég sokat ittál, és nem akarom kihasználni a hely... – Hadd szakítsalak itt félbe! – nevetett fel Kale. – Nem használod ki a helyzetet, Laney Baby, higgy nekem! Hittem neki, de akkor sem volt éppen teljesen magánál, és nem akartam, hogy a mai csodálatos este iszonyú reggelbe forduljon. – Rendben – suttogtam. Kale lenézett rám, és megnyalta az ajkait. – Feküdj le a kedvemért, édes! Basszus! Oké, szóval ez most tényleg, rohadtul megtörténik. Leültem az ágy szélére, és hátradőltem, ahogy Kale kérte. Felnéztem rá, amint a térdét az enyémnek támasztotta, levette a sapkáját és a háta mögé hajította. A haja kócosan tapadt a fejére, és ez csak fokozta a görög isten hatást. Le sem vette rólam lángoló tekintetét, miközben lerúgta a cipőjét és elkezdte kigombolni az ingét. Ohhhhhh, te jó ég! Megnedvesítettem az ajkam, ahogy az ing lecsúszott a testéről és a földre hullott. Addig figyeltem, míg el nem tűnt a szemem elől, így a tekintetem automatikusan visszatért Kale vetkőzőshow-jához. A keze már a derékszíján volt, épp kezdte kicsatolni. A tenyerem sóvárogva viszketett érte, így nagy merészen felültem, rátettem a kezem az övére, és a szememben néma kérdéssel felnéztem rá. Kale rám mosolygott, elengedte az övcsatját, és mindkét kezével átfogta az arcomat. Hirtelen feltámadt bátorságommal kibontottam az övét és kigomboltam a farmerét. Lehúztam a cipzárt is, és addig rángattam a szárait, míg a nadrág lecsúszott a

földre. Elállt a lélegzetem, mikor megláttam, hogy nincs rajta alsónemű, így azonnal megpillantottam a tekintélyes testrészt, melyről már évek óta ábrándoztam. Teljes mértékben megfelelt a várakozásaimnak. De még mennyire! – Hű, basszus – suttogtam. Kale rekedten kuncogott és a hajamba túrt, körmével masszírozva a fejbőrömet. A jóleső érzéstől a szám szinte magától hajolt Kale felé, de ő gyorsan megállított, hátrahúzva a csípőjét. – Mi a baj? – néztem fel zavarodottan. Kale közelebb lépett. – Mindennél jobban szeretném érezni a szádat, de nem most. Nem tudnám türtőztetni magam. Mikor rájöttem, mire gondol, a fülem tövéig elpirultam. – Olyan gyönyörű vagy! – mormolta Kale az arcomat simogatva. Ez jólesett az önbizalmamnak, de megint átvette az irányítást az idegességem, mikor Kale hátrafektetett az ágyon. – Szeretném, hogy jó legyen neked. Összezavarodtam, és kissé tétovázva rákérdeztem: – Ezt nem értem. Kale felemelte a lábam, és levette a magas sarkúmat. – Kale! Mit akartál azzal, hogy jó legyen nekem? A keze már a szoknyámnál járt, én pedig tágra nyílt szemekkel figyeltem, ahogy kigombolja és az ujjait az övtartókba akasztva húzni kezdi lefelé. Gondolkodás nélkül emeltem fel a hátsóm az ágyról, hogy a ruha akadály nélkül lecsúszhasson a lábamon. Kale hirtelen letérdelt, kezét a széttárt combjaimra helyezte. Eltartott egy másodpercig, mire felfogtam, mit akar csinálni, és a hirtelen sokktól felkiáltottam: – Nem teheted! Kale rosszfiúsan kacsintott. – Pedig ez a terv. A combomban futó, lassan és egyenletesen pulzáló erek kis híján felrobbantak a gondolatra, hogy Kale mit tervez csinálni...

ott lent. – Kale – suttogtam. – Hmm? Nyeltem egy nagyot. – Megcsókolnál előbb? Mielőtt, tudod... azt csinálnád. Félve néztem rá, hogy lássam a reakcióját, és a lélegzetem is elállt, mikor megpillantottam a szemében fellángoló sóvárgó vágyat. Tüzes érintésekkel simított végig a testemen, míg feljebb csúszott, hogy közel legyen az arcunk egymáshoz. – Hónapok óta vágyom rá, hogy ezt halljam a szádból – mormolta Kale. Rebbent egyet a pillám. – Tényleg? Kale bólintott. – Mondd még egyszer, de most ne kérj! A szívem majd’ kiugrott a helyéről. – Csókolj meg, Kale! – leheltem. – Most azonnal! – Igenis, parancsára! Az ajkai az enyémhez értek, és megtörtént a varázslat. Annyi év után, mialatt messziről csodáltam Kale-t, azt hittem, mindent tudok már az ajkairól, de amit elképzeltem arról, milyen lehet megcsókolni, a közelébe sem ért a valóságnak. Libabőrös lettem, ahogy kirázott a hideg, de ezt gyorsan felváltotta az egész testemben szétáradó forróság. Kale-nek whisky-íze volt, és tudtam, hogy már soha nem fogom tudni elválasztani tőle ezt az illatot és ízt. Ez maga volt Kale. Szétnyitottam az ajkam, mikor Kale nyelve végigsimított rajta, bebocsátást kérve. Égő combjaim Kale nyelvének minden mozdulatára egyre jobban lüktettek. Követtem a példáját a saját nyelvemmel, és gyorsan kialakítottunk egy ritmust, belemerülve a mohó csókolózásba, ami többet jelentett számunkra, mint maga az éltető levegő. Kale szája forró volt, az érintése pedig lágyabb, mint azt valaha is el tudtam volna képzelni. Halk nyögéssel nyitottam ki a szám, ahogy Kale újra meg újra az ajkamra tapadt.

Csókjaink minden gondolatot eltöröltek. Kapkodva szívtam be a levegőt, mikor percek múlva Kale szája elvált az enyémtől. Zihálva támasztotta homlokomnak a homlokát, mélyet lélegzett és felnyögött. – Tudtam, hogy ilyen lesz – lihegte. – Tudtam, hogy te és én... olyanok leszünk együtt, mint a tűz. Mindennél erősebben töltött el a vágy. – Kale... érints meg! Kale mélyen felhördült, ahogy lehajtotta a fejét, és orrával végigsimított a nyakamon. Nagyot nyeltem, amint csókokkal borította a testem, egészen a hasam alsó részéig, ahol megállt, én pedig felsóhajtottam. Kale lazán rám nevetett. – Imádni fogod minden percét, megígérem. Ebben nem kételkedtem, de mi van, ha ő nem imádja annyira? – Mi van, ha neked nem tetszik... mármint az íze... ó, jesszusom! A kezembe temettem az arcom, mikor Kale felkacagott. – Laney Baby, az ártatlanságod kikészít! Aha, igen, engem meg a megszégyenülés készít ki. – Csak hagyj itt meghalni és... Kale! A karom az arcomról a testem mellé zuhant, és a kezemmel a lepedőbe markoltam, amint színtiszta édes érzés támadta le a belsőmet Kale nyughatatlan nyelvének köszönhetően. Maga az érzés nem volt új, mert már sokszor szereztem magamnak örömet, de az ujjaim nem vehették fel a versenyt Kale nyelvével. – Istenem! – kiáltottam fel hangosan. Az alsó ajkam beharapva kicsit felemeltem a fejem, hogy lássam, amint Kale a csipkebugyim vékony rétegén keresztül csókolgat és nyalogat. A látvány legalább olyan jó volt, mint az érzés, ha nem jobb. Nem bírtam levenni róla a tekintetem, de abban a pillanatban, hogy Kale oldalra húzta a bugyimat, és a csupasz testemhez ért a nyelvével, kénytelen voltam. A szemem fennakadt, és a fejem visszazuhant az ágyra. Hallottam a kiáltásokat, könyörgéseket és

nyögéseket, melyek visszhangoztak a szobában, de annyira magával ragadott az, amit Kale nyelve művelt velem, hogy eltartott pár percig, míg rájöttem, hogy a hangok tőlem származtak. – Lane, mennyei ízed van – hördült fel Kale két mozdulat között. Beszívta a csiklómat, és fel-alá dörzsölte a nyelvével az idegvégződéseket, én pedig teljesen átengedtem magam neki. – Édes istenem! – sikoltottam. – Kale! Kale a karjait a combom alá csúsztatta, majd a csípőmnél átkarolt, és összekulcsolta a kezét a hasam alatt. Így valósággal az ágyhoz szegezett, miközben teljes erőből letámadott a nyelvével. Felsikítottam, mert hirtelen túl jó lett az érzés: a csípőm önálló életre kelt és ágaskodva Kale arcába nyomta magát, míg a testem többi része távolabb igyekezett kúszni tőle. – Nem bírom! – kiáltottam fel. De Kale nem engedett, sőt, ha lehet, még erősebben szívott, a hátam pedig felemelkedve a matracról ívbe feszült. A szemem előtt fehér karikák táncoltak. Egy pillanatra a légzésem is kimaradt, ahogy a combom közötti kéjes lüktetésből hirtelen hullámként csapódott a testemnek a színtiszta eksztázis. Csak nagyjából tíz másodpercig tartott, de erre a rövid időre teljesen elborított a gyönyör. Mikor éreztem, hogy a matrac besüpped alattam, pislogva kinyitottam a szemem és figyeltem, ahogy Kale mellém mászik az ágyra. Fölém hajolt, rám nevetett, és lejjebb eresztette a fejét az enyémhez. – Téged akarlak mindennap reggelire. Éreztem, hogy az arcomat elönti a forróság, és bár kissé gyerekes volt zavarba jönnöm, tekintve a kéjt, amiben Kale részesített, nem tehettem róla, hogy elpirultam. – Biztos vagy benne? – kérdeztem remegő testtel. – Unalmas egy idő után ugyanazt enni mindennap. – De nem azt, amit én választottam – felelte Kale, és a számra tapasztotta az övét. Nagyon is tudatában voltam, hol volt az imént a szája, és olyan

izgató volt saját magamat megízlelni az ajkán és a nyelvén, hogy a kínzó lángolás a lábam között, amit Kale elcsitított, újra visszatért. – Kale – nyögtem bele a szájába. Kale csak morgott válaszul, majd mikor elváltak ajkaink, gyengéden felültetett. Egy pillanatig nem értettem, mit csinál, de aztán felemelte a karomat, és a haspólóm már át is csússzam a fejemen. Meghökkenve néztem rá, mire Kale csak kuncogott, a hátam mögé nyúlt, és kikapcsolta a melltartómat. A pántok a karomra hullottak, és mikor Kale teljesen lehúzta rólam az utolsó ruhadarabot is, a mellem is láthatóvá vált. Most már teljesen meztelen voltam testben és lélekben is. Nyugi, csak lélegezz – nyugtattam magam. – Akarod ezt. Nem, kifejezetten szükséged van erre. Ezt ismételgettem magamban, amíg Kale visszafektetett az ágyra és fölém mászott. – Lane – suttogta gyengéden. Nyeltem egyet és felnéztem rá. – Nem tudom most megkülönböztetni a valóságot az álomtól – lehelte Kale. – Úgyhogy világosan és egyértelműen közöld, ha nem akarod ezt. A szívem kis híján szétrepedt a szerelemtől. Az, hogy ilyen figyelmes volt, mindennél többet jelentett számomra. – Akarom – nyugtattam meg. – Biztos lehetsz benne. – Az én Lane-em – suttogta Kale, és az orrával megsimogatta az enyémet. Éreztem a whiskyt a leheletén, és hirtelen megint feltámadt bennem a vágy, hogy megízleljem az ajkait. Felnyúltam, és megragadtam a bicepszét. – Ne hagyd abba! Kale vágytól elhomályosult szemmel nézett le rám. – Igaz ez? – suttogta. Felemelte a kezét, és a mutatóujjával megérintette az arcomat, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg ott vagyok vele. A szemem megtelt könnyel, amint bólintottam. – Igen, Kutyi. Igaz.

Kale remegni kezdett. – Akkor... akkor rendben van? Reszketve helyezkedett el a lábaim között. Én is remegni kezdtem, de én a sóvárgástól. – Igen – rebegtem, és szélesebbre tártam a combjaim. – Akarom. .. Téged akarlak, téged akartalak mindig is. El sem hittem, hogy ezt hangosan bevallottam. – Lane – suttogta Kale ismét, és egészen közel hajolt az arcomhoz. – Az enyém leszel? A szívem felmelegedett, a gyomromban pedig pillangók jártak örömtáncot. – Igen – válaszoltam remegve. – A tiéd vagyok egészen. Mindig is a tiéd voltam – tettem hozzá magamban. Kale nyögött egyet, amikor megtalálta az ujjával a nyílásomat, és megérezte, mennyire készen várok rá. Elhelyezkedett, hogy egy vonalban legyen a bejáratommal. – Ne haragudj – suttogta közvetlenül azelőtt, hogy előrelendült volna. Nem tudtam, miért kér bocsánatot, de aztán megéreztem a belém hasító éles fájdalmat, ahogy Kale belém hatolt. Elakadt a lélegzetem, szorosan becsuktam a szemem és ökölbe szorítottam a kezem. Próbáltam normálisan lélegezni a fájdalom ellenére, de nem számítottam rá, hogy ennyire szaggató lesz. – Úristen – suttogta Kale, és lehajolt az arcomhoz. Pár másodpercig csak lebegett az ajka az enyém fölött, de aztán óvatosan megcsókoltam. Szétnyitottam az ajkam, idegesen Kale szájába csúsztattam a nyelvem és játszani kezdtem az övével. Ez volt az első alkalom, hogy én kezdeményeztem a csókot, és nagyon aggódtam, hogy rosszul csinálom, de Kale szerencsére átvette az irányítást, én pedig boldogan követtem. Hálás voltam a csókért, mert elvonta a figyelmemet a fájdalomról, mely Kale minden mozdulatára belém szúrt. Már épp ott tartottam, hogy bedobom a törülközőt, mikor hirtelen a fájdalom enyhülni kezdett, belőlem felszakadt egy sóhaj, és az előző kínzóan édes érzés kezdte átvenni a hatalmat az érzékeim felett.

Ez az! – gondoltam, amint az éles fájdalom elhalt, a vágyam pedig egyre fokozódott. Szinkronban mozgattam a számat Kale-lel, és ösztönösen is felemeltem a csípőmet, ahogy a csókjaink és Kale egy jól irányzott döfése az addig is növekvő erejű kéjes lüktetést még intenzívebbé tette. Bokámmal átkulcsoltam Kale térdét, és a vállába kapaszkodtam, amint a súlyának egy részét rám helyezte. Elvette az ajkát a számról, és az állkapcsomat kezdte csókolni, majd egyre lejjebb haladt a nyakamon. – Olyan... Jesszus! Kale hangjából úgy tűnt, közel áll a gyönyörhöz. Válaszolni akartam, de a lehelete és a csókjai a nyakamon csiklandoztak, így megpróbáltam elhúzódni az ajkától, ami szorosan tapadt a bőrömre. Épp azon voltam, hogy megkérem Kale-t, hagyja abba, de a számat ehelyett hangos nyögés hagyta el. Kale még erősebben szívta a nyakamat, a hátam pedig megint ívbe feszült és az egész testem libabőrözött. – Istenem! – sikoltottam, és önkéntelenül is becsuktam a szemem, amint felemésztett az újabb orgazmus, mely egy száguldó vonat erejével hullámzott át rajtam. Éreztem, hogy fennakad a szemem, ahogy az eksztázis újra és újra rám tört, míg a végén semmi nem maradt, csak a gyönyör. Kale a nyakamba nyögdécselt, és mikor kicsit megnyugodtam, felemelte a fejét. – Lane... nem bírom tovább! Kinyitottam a szemem, és ránéztem úgy igazán. Láttam Kalet teljes valójában, és szerettem minden porcikáját annak, amit láttam. – Akkor hajrá! – biztattam. Kale tekintete az enyémbe mélyedt, és ezúttal volt benne valami különös. Abban a percben fantasztikusan gyönyörűnek éreztem magam, és tudtam, hogy egész életemben emlékezni fogok Kale pillantására, melyben ott tükröződött, mennyire szüksége van rám. Nem pusztán megkívánt. Én kellettem neki.

– Nincs nálam óvszer, de kihúzom. Megígérem. Óvszer. Eszembe sem jutott eddig az óvszer. Beugrott anyám tavalyi kiselőadása. Megesketett, hogy soha nem közösülök senkivel védekezés nélkül, de Kale ígérete nekem elég védekezés volt. Minden létező szempontból bíztam benne. – Bízom benned – suttogtam. Kale megremegett. – Úgy... Istenem, annyira régen vágytam már erre veled! Komolyan? Teljesen odavoltam, de igyekeztem nyugodt maradni. – Én is – feleltem, a szívem pedig ész nélkül kalimpált a mellkasomban. – Mindig erre vágytam. Kale behunyta a szemét, és halkan duruzsolt válasz gyanánt. Elállt a lélegzetem, mikor kihúzta belőlem a férfiasságát, és a makkjával végigsimított a csiklómon. Meg akartam kérni, hogy csinálja újra, de Kale, úgy tűnt, tudta, mit akarok, mert újra odadörzsölte kérés nélkül is. Felnyögtem. Kale egy percig az arcomat figyelte, aztán újra elmerült bennem. Lehajolt, és száját az enyémre tapasztotta. Hosszan és mélyen csókolt, majd amikor felolvadtam a csókjában, hirtelen megint kihúzta és éppolyan gyorsan vissza is tolta magát. – Igen! – sóhajtottam fel. Kale is felnyögött, és még erőteljesebben mozgott. Egyre hangosabban nyögdécseltem, ahogy a mámor újra növekedett. Az eleinte lágyan kellemes érzés lángoló varázslattá forrósodott. Az egész testemet átjárta a boldogság. – Lane, ne haragudj! – Kale szinte üvöltött. – Nem tudom visszatartani. Túl jó benned! – Semmi baj! Szorosan átkaroltam, és néhány gyors mozdulat után Kale hirtelen kihúzta, majd hangos nyögések kíséretében a lepedőre élvezett. Mikor végzett, pár pillanatra lebámult a testére, aztán összecsuklott rajtam. A súlya nem tört össze, tudtam lélegezni, bár azért nem volt éppenséggel kényelmes sem. De nem érdekelt. Ez itt maga a földi mennyország volt nekem, és nem

akartam, hogy bármi is megváltozzon. Pár percig feküdtem így Kale alatt, de aztán túlságosan nehéz lett. – Kale! – mormoltam. Csend. – Kale? – ismételtem a homlokomat ráncolva. Ismét csak csend. – Kale! – mordultam fel. Azt hittem, rosszul hallok, mikor horkolás volt a válasz a szavaimra. Ez nem lehet. Kizárt, hogy elaludt volna, mikor még mindig ott feküdt rajtam! – Kale Hunt! – kezdtem ingerülten. – Melegen ajánlom, hogy válaszolj! Kale belenyögött a mellkasomba, és legurult rólam. Balra nézve láttam, hogy a hátán fekszik, teljesen kiütve. Elképedve bámultam rá, nem értettem, hogy tudott ilyen gyorsan elaludni. Még mindig anyaszült meztelen volt! Én úgyszintén, ráadásul rajtam ott volt még a nyoma is. Alaposabban megfigyelve őt rájöttem, hogy rajta is van: mielőtt teljesen rám zuhant volna, egy pillanatra rátérdelt az összekoszolt lepedőre, így nem csak magát kente össze, de utána engem is. Noha csak egy kicsi volt mindkettőnkön, elhúztam a számat. Nem voltam prűd, nem undorodtam a férfiorgazmus látható végtermékétől, szóval Kale-é pláne nem zavart, de attól függetlenül, hogy ő volt életem szerelme, nem akartam a szükségesnél egy percig sem tovább a bőrünkön hagyni a ragacsot. Felkeltem és a nyitott ajtóhoz siettem, mely egy ízlésesen dekorált fürdőszobába vezetett. Bevizeztem pár papírzsebkendőt, lemostam a combom, és gyengéden megtisztítottam a lábam közét is. Egy kicsit megijedtem, mikor a zsebkendőn vért láttam, de aztán eszembe jutott, hogy a vérzés teljesen normális az első szex alkalmával. Csak pár csepp volt, így egyáltalán nem aggódtam. Mikor magammal végeztem, felmarkoltam még egypár száraz és

benedvesített törlőkendőt, és visszamentem a szobába, ahol lemostam Kale-t is, akinek izma sem rándult. Addigra már úgy horkolt, mint egy gőzgép, én pedig nem tudtam, miért, de kicsit mérges voltam rá. Fogalmam sem volt, mire számítsak, mikor lent a buliban belebotlottam Kale-be, de az biztos nem fordult meg a fejemben, hogy egy vendégszobában kötünk ki, bevalljuk egymásnak az érzéseinket, és elveszi a szüzességemet. Azt viszont igenis reméltem, hogy ezek után ébren marad, és összebújva beszélgetünk még egy kicsit. Nem szerepelt a terveim között, hogy azonnal elalszik. Mikor már mindketten tiszták voltunk, gyorsan bebújtam a takaró alá, és Kale-t is betakartam, hogy ne fázzon. Kale felé fordulva helyezkedtem el, és legalább egy óráig, de lehet, hogy tovább is, csendben, mozdulatlanul figyeltem, ahogy alszik. Teljesen le voltam nyűgözve. El sem akartam hinni, hogy végre az enyém volt, amire egész életemben vágytam. Az én Kale-m. Az enyém volt, és soha az életben nem akartam többé elengedni. Közelebb csúsztam hozzá, óvatosan, hogy ne ébresszem fel. Egy percig tétováztam, de aztán felülemelkedtem az idegességemen, és a mellkasára tettem a fejemet. Arcomon széles mosollyal csuktam be a szemem, kizártam a parti zajait és csak Kale lélegzetvételére koncentráltam. Érdekes módon a horkolása egészen ellazított, és nem sok kellett hozzá, hogy a boldogságtól csordultig telt szívvel álomba merüljek. Azt akartam, soha ne érjen véget ez a perc.

Hirtelen pattant ki a szemem egy erősebb ajtócsapódásra, és összerezzentem, mikor hangos nevetést és kiabálást hallottam. Sötét volt, és egy futó pillanatig fogalmam sem volt, hol vagyok, de aztán oldalra pillantottam. Kale. Hullámokban tört rám a csókjaink, érintéseink, a

szeretkezésünk emléke, ami azonnal mosolyt csalt az arcomra. Kényelmesen elhelyezkedtem, és láttam, hogy Kale is az oldalán fekszik, felém fordulva. Csak bámultam a tökélyre, mely az orrom előtt hevert. Nem csak álom volt. Tényleg lefeküdtem Kale-lel, és együtt aludtam vele. Te jó ég! Annyira boldog voltam, hogy dalra tudtam volna fakadni. A gyomromban pillangók táncoltak, sőt, az egész testem beleremegett az örömbe. Elárasztott az adrenalin, és mindez csak azért történt, mert Kale mellett ébredtem fel. Olyan magasságokba juttatott el, mint korábban senki és semmi, és imádtam ezért. Imádtam kívül-belül. Kale mögé, az ágy melletti öltözőasztalon álló órára pillantva láttam, hogy kicsivel múlt reggel öt óra. Hallgatóztam, de zene már nem ment, viszont távoli nevetés és beszélgetés zaja még beszűrődött, vagyis a parti még nem ért teljesen véget. Nem éreztem jól magam a sötétben így, hogy már felébredtem, ezért felkapcsoltam az olvasólámpát az éjjeliszekrényen, és jólesően visszahanyatlottam a párnára. Sóhajtva hunytam be a szemem, de rögtön ki is nyitottam, mikor nyögést hallottam magam mellől. – A fejem... – morogta Kale, és mindkét kezével eltakarta az arcát. – Ez jár annak, aki túl sok whiskyt iszik – kuncogtam. Kale teljes teste megfeszült a hangom hallatán, és lassan leengedve a kezét felém fordult. – Jó reggelt! – ragyogtam rá. – Lane? – suttogta Kale a szemét dörzsölve és sűrűn pislogva. Mikor lepillantott a csupasz mellemre, tágra nyílt a szeme, és levegőt venni is elfelejtett. Felemelte a takarót, és megszemlélte a saját meztelen testét. – Jézusom! – pánikolt. – Ó, te jó ég! – Mi a baj? – ráncoltam a homlokom. Kale idegesen pillantott rám. – Mi a baj?! Normális vagy? Meghökkentem a hirtelen hangulatváltozáson. – Nem értem, miért vagy ilyen morcos – válaszoltam az

övéhez hasonló ingerültséggel. – Pár órája még teljesen jól voltál! Kale kétségbeesetten rázta a fejét. – Pár órája még részeg voltam, Lane. A gyomrom görcsbe rándult, és összeszorult a szívem. – Mit... mit akarsz ezzel mondani? – suttogtam, de nem akartam hallani a választ. Kale még egyszer rám nézett, a két szeme között mély ránc húzódott. – Nagyon sajnálom. Kérlek, bocsáss meg nekem! Bocsássák meg? – Miért? – kérdeztem vissza könnyes szemmel. Kale felnyögött. – Tudod, hogy miért... Szexeltem veled, Lane. Úgy éreztem, tőrt döfnek a szívembe, mikor láttam a megbánást az arcán. – Te... te megbántad, hogy lefeküdtünk? – kérdeztem, minden erőmmel arra koncentrálva, hogy ne érződjön a hangomon a csalódás. Kale a kezébe temette az arcát. – Hát persze! A legjobb barátom vagy, ráadásul csak tizenhét éves vagy, és még csak nem is emlékszem a szexre. Basszus, mit tettem? Fájt neked? Bántottalak? Használtam óvszert? Szóhoz sem jutottam. Mozdulni sem tudtam. Képtelen voltam gondolkozni. – Lane – suttogta Kale, és felém fordult, az altestét a takaróba csavarva. – Légy szíves, ne haragudj rám! Könyörgöm! Annyira nagyon sajnálom, ha bármi rosszat csináltam. – Nem volt óvszered, de megígérted, hogy kihúzod, és így is tettél – néztem rá. – És nem, nem bántottál. Csak éppen földig rombolt mindent. Kale behunyta a szemét. – Mekkora egy elbaszott pöcs vagyok! Igen. Igen, pontosan az vagy. – Semmire nem emlékszel? – kérdeztem hosszúra nyúlt csend után.

Kale eddig engem figyelt, de most elkapta rólam a pillantását. – Semmire. Ez meg mégis hogy lehetséges? – Kale, annyira azért nem voltál részeg – ellenkeztem. – Maximum spicces voltál. Felé nyúltam, de Kale elhúzódott, és ez nagyon fájt. – Nem tudom, mit mondjak, Lane. Részeg voltam. Lehet, hogy nem látszik rajtam nagyon, ha berúgtam, de ettől még szar se rémlik az éjszakáról. Muszáj így fogalmaznia? Nyeltem egyet. – De még a beszéded is teljesen érthető volt... – Akkor sem emlékszem, nem érted? – ordította Kale. Nem számítottam rá, hogy kiabálni fog velem, így a frászt hozta rám. – Bocsánat – mondta gyorsan Kale, mikor látta, mennyire megijesztett. – Ne haragudj ezért az egészért! Az egész az én hibám. Teljesen összezavarodtam. – Azt mondtad, bejövök neked – suttogtam. – Ha ezt mondtam, nem hazudtam. Tényleg tetszel, esküszöm. Baromi jól nézel ki, de egyszerűen belém égett, hogy úgy vigyázzak rád, mint a húgomra. Mindig is úgy tekintettem rád, mint a húgomra, Lane. Komolyan a húgaként nézett rám? Te jó ég! A hányinger kerülgetett. – Rendben – rebegtem, visszafojtva a torkomban összegyűlt keserűséget. – Felejtsük el az egészet! Nem nagy ügy. De nagy ügy volt. Kurvára nagy ügy. – Lane! Nem akartam Kale-re nézni, mert akkor a szemembe gyűlt könnyek potyogni kezdtek volna. – Nyugi, Kale. Esküszöm, minden okés. Elfoglaltam magam a takaróval, bebugyoláltam a meztelen testem. Közben hozzátettem:

– Igazad van, hiba volt. Kis híján belehaltam, mikor kimondtam életem legnagyobb hazugságát. – Annyira sajnálom, ha megbántottalak—folytatta Kale, nyilvánvalóan feldúltan. – Utálom magam, amiért felzaklattalak. Csak fogd már be! – Semmi gond, tényleg – biztosítottam. De volt gond, nem is kevés. – De ugye nem én voltam... az első neked, ugye? Felnéztem Kale elszörnyedt arckifejezésére. Tényleg egyáltalán semmire nem emlékezett, amit tett, sőt, még arra sem, amiről előtte beszélgettünk. Ez mélyen megsebzett. – Nem – hazudtam összeszorított foggal. – Nem, már korábban is szexeltem. Kale arca megfeszült, ahogy lassan bólintott. – Elfordulnál, hogy felöltözhessek? – kérdeztem. Zavaromban az egész arcom és nyakam elpirult. Nem szégyenlős voltam, hanem egyszerűen porig alázott a tudat, hogy fel kell vennem az előző este szenvedélyesen szétdobált ruháimat, és megszégyenülten kell otthagynom azt az embert, akivel örökké együtt szerettem volna maradni. Mikor Kale elfordult, gyorsan felkeltem, és felkapkodtam a fehérneműimet és a Lavendertől kölcsönzött ruháimat a földről, majd rekordsebességgel felöltöztem. Belebújtam a magas sarkúmba, és ellenőriztem, hogy a telefonom és a lakáskulcsom még mindig a szoknyám farzsebében van, majd lehajtott fejjel az ajtó felé indultam. – Lane? Kővé meredtem az ajtóban. – Mi az, Kale? – kérdeztem, amint könnyek csorogtak végig az arcomon. – Nagyon sokat jelentesz nekem. Ugye tudod, hogy soha nem viselkednék veled szemét módon, és soha nem okoznék fájdalmat neked, hacsak nem a te érdekedben? A szívem már így is szaporán dobogott, és fogalmam sem volt,

miről beszél Kale. Nem értettem, hogy jön ez ide. – Mennem kell, Kale. Egy pillanatig csendben volt. – Csak... ne utálj, ha tudsz, légy szíves! Pont ez volt a probléma. Gyűlölni akartam Kale-t, de nem voltam rá képes. Túlságosan szerettem ahhoz, hogy bármilyen más érzelem elnyomhatta volna ezt, és ezt viszont utáltam. – Nem utállak – suttogtam. Hallottam, amint Kale megkönnyebbülten sóhajt fel. – Haza tudsz menni egyedül? – kérdezte aggódva. – Persze – bólintottam. – Figyelj, legközelebb a karácsonyi szünetben találkozunk, és én mondom neked, addigra már mindketten nevetni fogunk ezen az egészen. Ebben alaposan kételkedtem. – Ja – hazudtam ismét. – Vicces lesz. – Vidd magaddal a pulcsimat! Itt hagytam fent, még mikor jöttem a buliba. Légyszi... Vedd fel! Meg fogsz fagyni odakint ebben a szerelésben. Félig megfordultam, de még hezitáltam. – Lane, kérlek szépen – kérlelt Kale. – Nem akarom, hogy beteg legyél. Lenyeltem a sértettségemet és a büszkeségemet, és megfordultam. De rá sem néztem Kale-re, csak odamentem az ágyhoz, és felvettem a pulcsiját a földről. Gyorsan belebújtam, és a kijárat felé vettem az irányt. Kale szótlanul figyelt. – Szia, Laney Baby – szólalt meg végül. Egy pillanatra behunytam a szemem, de gyorsan ki is nyitottam, ahogy a kilincs felé nyúltam. Elfordítottam a zárat és kinyitottam az ajtót. Kiléptem, és anélkül, hogy visszanéztem volna, hátraszóltam: – Szia, Kale! Mikor becsukódott mögöttem az ajtó, egy pillanatig dermedten ácsorogtam. Úgy kellett kényszeríteni a lábam, hogy megmozduljak. Elindultam a folyosón, és épp, mielőtt balra

fordultam volna a lépcső felé, hallottam, amint Kale felüvölt a szobában, ahol a testemet-lelkemet odaadtam neki. – Bassza meg! Bassza meg! BASSZA MEG! Ekkor már nem bírtam tovább. Kale tényleg megbánta, hogy lefeküdtünk! Megbánta, hogy velem feküdt le, és most nyilván dühös magára. Nem bírtam elviselni a fájdalmat, ami tetőzött bennem. Végigrohantam a folyosón, itt-ott kikerülve egy alvó testet, majd kettesével szedtem a lépcsőfokokat lefelé. Mikor leértem és körülnéztem, mellbe vágott, milyen állapotban volt a szépséges ház, ahová előző este megérkeztem. Úgy nézett ki minden, mintha bomba robbant volna, és előre sajnáltam azt, akinek fel kell ezt takarítania. A lépcső melletti nagy faliórára pillantva láttam, hogy már majdnem hajnali fél hat volt. Lavenderékhez nem tudtam menni, mert az ő szülei úgy tudták, Lavender nálunk alszik. De mivel velem és nálunk biztos nem volt, akadt egy tippem, mégis kivel lehet. Elővettem a farzsebemből a mobilomat, és felhívtam Lavendert. – Vedd fel, vedd fel, vedd fel! – ismételgettem magamban. – Tessék – szólt bele a telefonba Lavender álmos hangja. – Én vagyok. Hol vagy? – kérdeztem megkönnyebbülve, hogy Lavender jól van. Lavender valamit motyogott valaki másnak, majd hozzám fordult. – Davenéknél vagyok. Az anyukája éjszakás a kórházban, úgyhogy ide jöttünk, mikor nem találtunk téged. Pocsék barátnő voltam. Lavender valószínűleg betegre aggódta magát miattam. – Ne haragudj, Lav, hogy így eltűntem. – Semmi baj. Daven egyik haverja mondta, hogy látta, Kalelel mentél fel az emeletre, így eljöttem Davennel, mert tudtam, hogy Kale-lel biztonságban vagy. Biztonságban. Ja. – Aha. Együtt voltam Kale-lel – mondtam halkan a telefonba. – Várj csak! – Lavender hangja hirtelen felélénkült. – Együtt voltatok? Mármint úgy?

– Igen – sírtam el magam. – Jaj, ne – suttogta Lavender. – Tökéletes volt – hüppögtem –, de most ébredt fel és teljesen kiborult. Azt mondja, nem is emlékszik, hogy mit csináltunk, és hogy a húgának tekint. Sajnálja, hogy lefeküdt velem, Lav. Megbánta! – Hol vagy? Már öltözöm is, és érted megyek. Megtöröltem az arcom, és vettem pár mély levegőt, hogy megnyugodjak. – Nem kell, nagyon korán van még – szipogtam. – Maradj csak Davennel! Én hazamegyek. Apám már elmegy addigra otthonról, anyám meg aludni fog még. Belopózom és lefekszem, és majd ha felébred, azt mondom neki, hogy korán megjöttem tőletek. – Biztos vagy benne? Nem érdekel, hány óra van. Odamegyek, ha szükséged van rám. – Jól van? Elmenjek érte? – hallottam a háttérből egy dünnyögő hangot. Meglepett, hogy Davennek egyáltalán eszébe jutott ilyesmi, mert általában semmilyen érzelmet nem mutatott irányomban. Vagy veszekedtünk amiatt, hogy bánik Lavenderrel, vagy egyszerűen nem vettünk egymásról tudomást. Nem szoktunk normálisan kommunikálni. – Minden rendben, feküdj csak vissza! Felnéztem, mikor mozgást hallottam az emeletről, mert rettegtem, hogy Kale mindjárt megjelenik a lépcsőn, hogy hazamenjen a szüleihez. Semmiképp nem akartam vele találkozni, úgyhogy gyorsan rövidre zártam a beszélgetést. – Mennem kell, Lav. – Beugrom hozzátok hazafelé menet pár óra múlva, oké? – Aha – bólintottam. – Szeretlek, Könyvmoly. Fel a fejjel! – Oké. Én is szeretlek – szipogtam. Letettem, és elraktam a telefonomat. Utáltam, hogy Kale bolyhos bélésű pulcsija van rajtam, de jól jött, ahogy átkarolva magam beburkolóztam a pulcsi melegébe, amikor kinyitottam a

ház bejárati ajtaját és kiléptem a fagyos hajnali levegőre. A szerelésem tényleg baromi rossz ötlet volt. Úgy vacogtam, hogy összekoccantak a fogaim, míg végiggyalogoltam a tágas udvaron és a kertvárosunk irányába fordultam. A házunk csak tizenöt percnyire volt, de olyan gyorsan mentem, hogy még annál is gyorsabban hazaértem. Levettem Lavender telitalpú magas sarkúját, és a kezemben tartva osontam be az udvarunkra. Mikor a bejárati ajtóhoz értem, elővettem a kulcsomat, és a lélegzetemet is visszafojtottam. Beillesztettem a kulcsot a zárba, elfordítottam és óvatosan résnyire nyitottam. Csendben beléptem, és zaj nélkül becsuktam magam mögött az ajtót, bezártam, és a kulcsot a helyére akasztottam. Gyorsan beütöttem a riasztó kódját, mielőtt sípolni kezdett volna. Ezek után felóvakodtam a lépcsőn, és sűrűn káromkodtam magamban, mikor a kilazult padlóléc hangosan megnyikordult alattam. Mozdulatlanná dermedtem, de mikor semmilyen zajt nem hallottam a szüleim szobájából, leléptem a lécről és bemenekültem a szobámba, óvatosan becsukva az ajtót. Lábujjhegyen mentem a komódhoz, és a felső fiókba betuszkoltam Lavender cipőjét. Levettem magamról a ruháit és Kale pulcsiját, majd ezek is a fiókba kerültek. Mielőtt bemásztam az ágyamba, még lemostam a sminkemet, és kifésültem, majd befontam a hajamat. Ki tudja, meddig feküdtem ott, a plafon világító matricáit bámulva és azon tűnődve, vajon az egész éjszakám álom volt-e, vagy rémálom. – Lane? – kiabált fel anyám később a délelőtt folyamán. Épp kiléptem a zuhany alól, ahol durván ledörzsöltem magam, reménykedve, hogy a fizikai fájdalomtól csökken a lelki szenvedésem. Anyám tízkor jött be a szobámba a szennyesért, és halálra rémült, mikor meglátta, hogy ott alszom az ágyamban. A sikolya felébresztett, és rám is a frászt hozta. Azt mondtam neki, kilenckor értem haza, de mivel még ágyban volt, én is lefeküdtem. Anyám egyáltalán nem gyanított semmit, a legjobban az zavarta, miért nem hallotta, amikor megjöttem. Kinyitottam a fürdőszobaajtót, és visszakiabáltam neki:

– Igen? – Ide tudnál jönni egy kicsit? Az ajtónak támasztottam a homlokom, és sóhajtottam. – Persze. Mindjárt, csak felöltözöm. Bementem a szobámba, megtörölköztem és felkaptam valamit, majd lementem. – Mi az? – kérdeztem. – Semmi különös. Csak meg akartam kérdezni, mit szeretnél vacsorára. – Nekem mindegy, jó lesz, amit terveztél. – Akkor pizza és sült krumpli lesz – válaszolta vidáman anyám. A hátát figyeltem, miközben letelepedtem egy székre a konyhaasztal mellé. Egy kis ideig csendben voltam, de aztán hirtelen úgy éreztem, muszáj vele beszélgetnem, annyira pocsékul éreztem magam. – Anya? – motyogtam, és hátratűrtem a nedves hajam. Anyám hátrapillantott, aztán visszafordult az edényekhez. – Igen? Mondd el neki – bátorítottam magam. – Tetszik nekem Kale – tört ki belőlem. A lélegzetemet is visszafojtottam, amint kimondtam. Anyám keze is megállt félúton a mozdulatai közben, és rám nézett. – Tudom. Tudjál – süvöltött egy hang a fejemben. – Tényleg? – fújtam egy nagyot. Anyám bólintott. – Mindig is tudtam, hogy egy kicsit odavagy érte. Ha így kéne megfogalmaznom a szerelmemet Kale iránt, hát igen, teljes mértékben odavoltam érte. – Hogyhogy nem mondtál nekem semmit? Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. Előbb kiderül, hogy Kale tudta, hogy bejön nekem, és most még anyám is? Vajon még ki másnak nyilvánvalóak az érzéseim? Anyám vállat vont, és a kezét egy konyharuhába törölgetve felém fordult.

– Nem akartalak zavarba hozni. – De mikor Blake-ről volt szó, beszélgettünk róla. Mármint mielőtt Lochlan elüldözte. – Az más volt – mosolyodott el anyám. – Ezt a Blake fiút nem ismertem. Nem az én kisfiam, úgy, mint Kale. Összeszorult a szívem. – Te tényleg úgy gondolsz Kale-re, mint a fiadra? – Igen, és apád is. Még nagyi és Harry bácsikád is családtagnak tartja. Anyám szavai nem sokat segítettek. Sőt, ha lehet, még rosszabbul éreztem magam. Megvakartam a nyakam. – Akkor... furcsa lenne, ha... tudod, ha netán összejönnénk? – nevetgéltem, hogy elfedjem, milyen kínosan érzem magam. Anyám is nevetett. – Hát igen, elég érdekes lenne, miután mindenki a kishúgának tart. Elkaptam a tekintetem, hogy anyám ne láthassa, mennyire fájnak a szavai. – Igen, igazad van – mondtam a torkomat köszörülve. – Biztos csak azért kattantam rá Kale-re, mert folyton együtt vagyunk. Meglepődtem, milyen könnyedén hazudok arról, aki és ami ilyen közel áll a szívemhez. – Igen, meg biztos azért is, mert Lochlan egy fiút sem enged a közeledbe, hiába figyelmeztetem állandóan, hogy ne avatkozzon bele – tette hozzá bosszúsan anyám, majd visszafordult, hogy folytassa a mosogatást. – Ismered Lochlant. Csak meg akar védeni. – Layton és Kale is meg akar védeni – mosolygott anyám. – Ez a fiútestvérek dolga. Soha életemben nem gondoltam úgy Kale-re, mint a testvéremre, vagy bármilyen rokonomra, már gyerekkoromban sem. – Aha – helyeseltem, ahogy felálltam az asztaltól. – Lavender nemsokára átjön.

Anyám hangján hallatszott, hogy mosolyog. – Úgy örülök, hogy van egy ilyen jó barátnőd. Fontos, hogy ne csak Kale-lel barátkozz, hogy mást is megtapasztalj az életből. Bármennyire is fájt beismerni, sokkal nagyobb szükségem volt rá, mint valaha, hogy teljes mértékben Kale nélkül tapasztaljam meg az életet. Nagyon szerettem volna beszélgetni Harry bácsival is, mert vele egy húron pendültünk, mindig könnyen megértett. Azt nem akartam elmondani neki, hogy lefeküdtem Kale-lel, de azt igen, hogy valami komoly dolog történt, aminek az eredményeként kettétört a szívem. Hallottam, hogy anyám még beszél hozzám, de nem értettem, mit mond, annyira lefoglaltak a saját gondolataim. Csak bólintottam, pedig nem is láthatta, mert háttal állt, aztán kimentem a konyhából, fel a szobámba. Lerogytam az ágyra, és a mellkasomra szorítottam a kezem, mintha ezzel meg tudnám állítani a terjedő fájdalmat. Az éjjeliszekrényem felé pillantottam, és épp megtöröltem az orrom a kézfejemmel, mikor a telefonom rezgett. A törülközőm sarkával felszárítottam a könnyeimet, majd a kezembe vettem a telefont. Mikor megláttam, hogy Kale-től jött üzenet, kihagyott a szívverésem. Rem jól vagy. Ne hari, telleg rem h nem utalsz.