Kuzdj Az Eletedert - Marina Anders

MARINA ANDERS KÜZDJ

AZ ÉLETEDÉRT!

A szirénázva érkező mentőautó csikorgó gumikkal fékez a baleset színhelyén, Egy szőke, törékeny nő száll ki, fehér orvosi köpenyben:

Andrea Bergen, a kiváló mentőorvos és tehetséges sebész, egy ember, akinek az élete a betegek szolgálatában telik. E rendkívüli asszony legérdekesebb eseteiről, emberi sorsokról, szerelmekről szólnak az igaz történetek, melyeket maga az élet írt.

MARINA ANDERS

KÜZDJ AZ ÉLETEDÉRT! Andrea Bergen mentőorvos naptójából:

„Eszméletlen fiatal nő a Rajna parkban - érkezik a hívás. Diabeteszes kóma. Regine Scharrer cukorbeteg, ráadásul jelentős súlyfelesleggel rendelkezik. Állítólag a barátja is emiatt hagyta el. Elkeseredésében nem adta be magának az életfontosságú inzulint, és persze fütyült a diétára is. Ezúttal még sikerült megmentenünk, de okvetlenül le kell fogynia, és mindenekelőtt muszáj kikeverednie ebből a depresszióból és visszanyernie életkedvét. Megkértük Ellen Reischt, a nemrégiben hozzánk került dietetikust, hogy lássa el néhány hasznos tanáccsal. Nagyon érti a szakmáját, ennek ellenére nem különösebben kedvelem. Szerintem hidegfejű, számító karrierista. A mi Biehler doktorunknak azonban egész más a véleménye, olyannyira, hogy szakított miatta a barátnőjével, Jenny Krottenbaummal. Pedig olyan boldogok voltak! Jenny persze vigasztalhatatlan. Bárcsak tehetnék érte valamit! Hétvége ... Werner amerikai nagynénje, Nelly néhány hetet nálunk tölt vendégségben férjével, Trévorral. A nagybácsi megszállott pilóta. Bérelt egy magánrepülőgépet, és engem is meghívott egy kis sétarepülésre. Olyan izgatott vagyok! Egy óra múlva indulunk... Vasárnap este ... Rettenetes dolog történt... Itt fekszem az Erzsébet Kórházban, és hálát adok a sorsnak, hogy egyáltalán élek..." Ilyen és ehhez hasonló feljegyzések alapján született meg regénysorozatunk, mely egy mentőorvos életéről, betegeinek sorsáról, kollégákról és barátokról szól. Az érintettekre való tekintettel a neveket és a helyszíneket megváltoztattuk. De Andrea Bergen doktornő köztünk él...

Dorka, Bergenék nagy fekete dogja hatalmasat ásított, és lustán pislogott a napba, majd mint aki jól végezte dolgát, fejét mancsára hajtva újra lecsukta a szemét. „Milyen végtelenül unalmasak tudnak lenni az emberek! Képesek órák hosszat elüldögélni a teraszon kávé és sütemény mellett, s közben olyan dolgokról fecsegnek, amikből egy magamfajta kutya egyetlen kukkot sem ért. Az persze eszükbe se jut, hogy hébe-hóba nekem is juttassanak valami finomságot!" Eddig még csak levándorolt az asztal alá legalább egy-egy darab sütemény, amelyet Dorka hálatelt pillantással azon nyomban el is tüntetett, de most úgy látszott, hogy nemcsak a házigazdák, hanem bizony még az amerikai nagynéni is megfeledkezett róla. Dorka várakozásteljesen szimatolni kezdett. „Ezek képesek voltak, és mindent felfaltak! Annak az ínycsiklandó csokoládénak már az illatából is alig maradt valami! Pfuj! Most meg mi ez a rettentő bűz? Ez csak a nagynéni lehet! Alighanem már megint rágyújtott arra az irtózatosan büdös cigarettára! Eh, vigye el őket az ördög!" A kutya nehézkesen felemelkedett, s közben hátsójával kissé megbillentette az asztalt, amely vészjóslóan inogni kezdett. - Te vén szeleburdi, nem tudsz vigyázni? - csattant fel egy szemrehányó hang. „Ó, ezer bocs és egy anyamedve! Csak tudnám, miért kell rögtön kiabálni! Hisz az asztal fel se borult!" Dorka sértődötten eloldalgott. „Nicsak, végre kijött az a helyes kisgyerek a gazdi rendelőjéből. Remélem, van még egy kis ideje, hogy játsszon velem." Foga közé vette a fűben heverő labdát, s odaügetett vele a kislányhoz, aki előzőleg már olyan kedvesen játszott vele. A három nő ezalatt folytatta a beszélgetést, s a továbbiakban ügyet sem vetettek Dorkára. - Nem Trevor az ott fölöttünk? - kérdezte Andrea Bergen, az Erzsébet Kórház csinos, fiatal mentőorvosa, miközben kezéből ellenzőt formálva felpillantott az égre, ahol egy sportrepülőgép rótta a köröket. - De, biztosan ő az - hagyta rá anyósa, Hilde. - Ki másnak jutna eszébe, hogy épp a mi házunk felett körözzön?

- Kem, ez nem Piper, ez egy Cessna - szögezte le szakértően Nelly Williams. Az ősz hajú, jó kedélyű idős hölgy Hilde Bergen elhunyt férjének, Friedrichnek volt az egyik unokahúga, s már idestova negyven éve az Egyesült Államokban élt. Az idén elhatározták a férjével, hogy ismét ellátogatnak a Rajna-parti városba. Évekkel ezelőtt már jártak itt egyszer, de akkoriban Andrea még nem volt Hilde fiának, Wernernek, a jó hírű gyermekorvosnak a felesége, így ő csak most ismerhette meg személyesen az amerikai rokonokat. - Biztosan foglalt volt a Piper, s így be kellett érnie egy másik géppel - vélte Andrea. Trevor Williams egész életében pilótaként dolgozott, néhány évvel ezelőtt azonban kora miatt felhagyott a hivatásszerű repüléssel. Hobbiként továbbra is rendszeresen hódolt szenvedélyének, amelyről természetesen németországi tartózkodása idejére sem volt hajlandó lemondani. Gyakran bérelt sportrepülőgépet a rheinaurachi repülőklubtól, legszívesebben Pipert, mert neki magának is ilyen volt, hogy Németországot és a környező országokat madártávlatból is megismerhesse. Legtöbbször felesége, Nelly is vele tartott, de már Andreát, Wernert, sőt Hildét is többször meghívta egy kis sétarepülésre. - Mondd csak, nem félted Trevort? - kérdezte Hilde, miközben mindannyiuknak töltött még egy kis kávét. Nelly kifújta a cigarettafüstöt, és elnevette magát. - Épp elég időm volt rá, hogy megbarátkozzam a gondolattal válaszolta. - Eleinte rengeteget aggódtam érte, nap mint nap rettegtem, vajon épségben hazatér-e. Aztán, ahogy engem is egyre gyakrabban magával vitt, lassanként elmúlt a félelmem. Végül is a statisztikák szerint a repülés semmivel sem veszélyesebb, mint például az autóvezetés. - Neked is van pilótaengedélyed? - faggatta tovább Andrea. - Nem, sajnos nincs. Meg akartam szerezni, de aztán valahogy sohasem tudtam rászánni magam. Bár még most sem késő, hisz hál istennek, nem vagyok még olyan öreg! tette hozzá magától értetődő természetességgel. Andrea és Hilde összemosolygott. Nelly, akárcsak Hilde, már jócskán elmúlt hatvanéves, de ez látszólag cseppet sem akadályozta abban, hogy olyan merész terveket szövögessen

a jövőről, mintha bizony még a negyvenet sem töltötte volna be. Ebben a pillanatban Werner Bergen lépett a teraszra. Harmincas éveinek vége felé járó, jóképű férfi volt, olyasvalaki, akin fehér köpenyben is megakad a nők szeme. - Hagytatok nekem egy falat süteményt? - érdeklődött az asztalra pillantva. - Hát persze. Gyere, ülj le, fiam! Nelly odahúzott egy széket unokaöccsének, Werner azonban elhárító kézmozdulatot tett. - Sajnálom, Nelly néni, de nem maradhatok - mentegetőzött. - Várnak a betegeim. Épp csak átszaladtam, hátha akad még abból a felséges tortából, s egy csésze kávét is átvinnék a rendelőbe. - Persze hogy hagytunk neked, vegyél csak bátran, Werner! Hozok egy csészét is. Hilde kávét töltött a fiának, Werner pedig egy tányérra tette a maradék két szelet csokoládétortát. - Viszek egy szeletet Lothnénak is - magyarázta asszisztensnőjére célozva, majd a finomságokkal felpakolva eltűnt a házban. - Szinte lelkiismeret-furdalásom van, hogy én itt nyugodtan ücsörgök, miközben Wernernek rendelnie kell! - sóhajtott fel gondterhelten Andrea. - Ne beszélj butaságokat, gyermekem! Igazán megérdemled a szabadnapot, hisz úgyis agyondolgozod magad - tiltakozott hevesen Nelly néni. - Amióta csak itt vagyunk, egyfolytában sürgős esetekhez hívnak, fárasztó éjszakai ügyeleteket látsz el, ezenkívül pedig még a komolyabb műtéteknél is segédkezned kell. Értsd meg, Andreám, valamikor pihenésre is szükséged van! - Tökéletesen igazad van, Nelly - helyeselt buzgón Hilde. En is egyfolytában ezt papolom Andreának, de nekem úgyse hiszi el. A betegek mindenekelőtt! De ez még nem minden, gyakran magántermészetű problémáikkal is őt terhelik, ha nincs kihez fordulniuk. Ismered Andreát, nem tud nemet mondani. Félre ne érts, én ezt mind roppant szép és dicséretes dolognak tartom, de az embernek néha saját magára is kell gondolnia. Mi haszna az egésznek, ha egy napon fogja magát, és összeesik nekem? Akkor aztán majd hiába jönnek a betegek!

- Ámen! Befejeznéd végre a prédikációt, mama? - vágott a szavába tréfásan Andrea. - ígérem, hogy nem fogok összeesni, főleg addig, ameddig így elkényeztetsz. A te főztödtől a holtak is felélednének. Még arra is ügyelsz, hogy egészségesen táplálkozzunk. Férje halála után Hilde Bergen ragaszkodott hozzá, hogy ő vezesse a „gyerekek" háztartását, és gondoskodjék arról, hogy minden olajozottan működjön. A nagyobb munkákat a bejárónő végezte, aki hetente három alkalommal járt hozzájuk. Henriette Fink szinte már családtagnak számított, olyan régóta dolgozott Bergenéknél. A sportrepülőgép még mindig ott körözött felettük. Egy ízben olyan alacsonyra ereszkedett, hogy szinte a számokat is ki lehetett venni a törzsén. - Azt hiszem, ez mégiscsak Trevor lesz - jegyezte meg Nelly a gép után pillantva. - De azért remélem, nem fog leszállni itt, a Beethoven utcában, hogy tiszteletét tegye? - tréfálkozott Hilde. Andrea a távolodó gép után integetett. - Gyertek, integessetek ti is! - javasolta a többieknek. - Ha mégsem Trevor az, akkor is biztosan örül neki a pilóta. Mindhárman lelkesen integetni kezdtek, mire a Cessna még lejjebb ereszkedett, röviden felbőgette a motort, majd merész ívben visszafordult. - Most már biztos, hogy ő az. Otthon is mindig ezt csinálja, ha tudja, hogy a barátaimnál vagyok, és kinn ülünk a kertben. Egyszer olyan alacsonyan húzott el a ház fölött, hogy komolyan attól féltünk, magával viszi a tetőt - mesélte nevetve Nelly. Dorka közben visszatrappolt a teraszra, s leereszkedően tűrte, hogy a három nő összevissza simogassa, majd orrát az asztal szélére támasztva izgatottan szaglászni kezdett. „Nem hiszek a szememnek! Ezek az egész csokoládétortát felfalták! Micsoda mohó társaság!" Csalódottan leheveredett az asztal alá, s jobb híján elhatározta, hogy szundít egyet.

♦♦♦ - Jó reggelt, uraim!

Andrea nagy nehezen elfojtott egy ásítást, s belépett az ügyeleti szobába. Az Erzsébet Kórház mentős csapata általában itt tartózkodott, amikor nem voltak éppen úton. Jupp Diederichs és Ewald Miehlke, két hűséges segítőtársa a doktornő érkezésére felpillantott újságjából. Első ránézésre nem látszottak valami frissnek és kipihentnek. - Jó reggelt, főnökasszony! - viszonozta üdvözlését Jupp két ásítás között. - Csak nem maga is fáradt? - De igen, tegnap egy kicsit hosszúra nyúlt a nap - felelte Andrea, miközben belebújt fehér köpenyébe. - Ismerem ezt az érzést. - Ewald Miehlke, a csapat mentőápolója együttérző pillantást vetett a doktornőre. Magam sem vagyok különbül. Képzelje, tegnap osztálytalálkozónk volt! Általában szombat esténként szoktunk összejönni, hogy másnap mindenki kialhassa magát. Azt már igazán nem várhatom el a többiektől, hogy az olyanokra is tekintettel legyenek, akiknek vasárnap is dolgozniuk kell! - Hát, ez bizony így van. Nem lehet mindenkinek a kedvére tenni. - Andrea pillantása a kávéfőző kiöntőjére tévedt, amelyben mindössze némi előző napi maradékot fedezett fel. - Amint látom, ahhoz sem volt erejük, hogy kávét főzzenek jegyezte meg szemrehányóan. Miehlke összecsukta az újságját, és szolgálatkészen felpattant. - Máris főzök frisset, főnök - buzgólkodott, s már nyúlt is a kávésdobozért. - És ha szabad érdeklődnöm, maga mitől olyan kimerült, Jupp? - fordult a doktornő a csapat sofőrjéhez. - Netán maga is mulatott az éjszaka? - Egyik haveromnak születésnapja volt - kezdte a magyarázkodást Jupp, s közben szemmel láthatóan nehezére esett nyitva tartania a szemét. - Természetesen nem sérthettem meg, s innom kellett az egészségére. De ne aggódjon, egy órán belül rendbe jövök! - Hát, ez esetben nem tehetünk mást, mint reménykedünk, hogy addig nem érkezik sürgős hívás - jegyezte meg Andrea szigorúságot mímelve, valójában azonban cseppet sem haragudott. Ismerte már kollégáit annyira, hogy tudta, mindig számíthat rájuk.

Lelkiismeretesen és kötelességtudóan végezték munkájukat, azonkívül volt bennük annyi felelősségérzet, hogy mindig használható állapotban érkeztek munkahelyükre, bármi történt is előző nap. Bár a látszat most némileg ellenük szólt, a doktornő ennek tudatában nem feszegette tovább a kérdést. Miehlke kitöltötte a frissen gőzölgő kávét. Andrea megköszönte, majd cukrot és tejszínt tett bele. Jólesett neki a forró, frissítő ital. Nem mintha otthon nem kávézott volna, mielőtt munkába indult, de hát mikor volt az már! Azóta egy sereg megpróbáltatást kellett kiállnia. Először az autója nem akart beindulni, aztán, amikor mégis sikerült beindítani, a zsúfolt utak és a lámpák előtt kialakult dugók borzolták az idegeit. Amikor már azt hitte, nem érheti több bosszúság, az Erzsébet Kórház parkolójába kanyarodva, legnagyobb megrökönyödésére egy rozsdás tragacsot talált megszokott helyén. El sem tudta képzelni, kinek juthatott eszébe, hogy épp itt próbáljon megszabadulni egy ilyen csotrogánytól. - És magának hogy telt a szabadnapja? - érdeklődött Miehlke. - Legnagyobbrészt otthon voltam - felelte Andrea. - Este pedig a férjem nagybátyja meginvitált bennünket egy kis városnéző sétarepülésre. A doktornő már sokat mesélt kollégáinak a náluk vendégeskedő amerikai rokonokról, különösen a repülésekről. - Voltaképpen csinál valami mást is ez a nagybácsi a repülésen kívül? - tudakolta Jupp. - Ahogy az elbeszéléséből kiveszem, szinte minden idejét a levegőben tölti. - így igaz. Nem nagyon múlik el nap anélkül, hogy ne szállna fel. - Andrea kortyolt egyet a kávéjából. - Végül is több mint negyven éven át ez volt a hivatása. Most már csak hobbiból űzi, de hát vannak olyan emberek, akik a szabadságuk alatt sem tudnak meglenni a szenvedélyük nélkül. - Akárcsak Jupp - ugratta Miehlke. - Bele is betegedne, ha megfosztanák a keresztrejtvényeitől. Fogadok, hogy még vezetés közben is rejtvényt fejt... - Te meg abba betegednél bele, ha egyszer megállnád, hogy nem kötsz bele az emberbe! - vágott vissza Jupp méltatlankodva, de nem haragudott komolyan kollégájára. Bár

állandóan ugratták egymást, testi-lelki jó barátok voltak, s tűzbe mentek volna egymásért. Andrea éppen közbe akart szólni, amikor nyílt az ajtó, s Lore Keller, a belosztály főorvosa dugta be a fejét. - Jó reggelt mindenkinek!- üdvözölte őket. - Attól tartok, szükségem lesz a segítségetekre. - Jó reggelt, Lore! Mi történt? - tudakolta Andrea. A főorvosnő belépett a szobába, s betette maga mögött az ajtót. - Irene Geldorfról van szó - bökte ki nagy nehezen, s gondterhelten felsóhajtott. - Biztosan emlékeztek rá. Mindhárman bólintottak. Irene Geldorf gyógyíthatatlan nyirokszarkómában szenvedett, s a kór alig negyvenévesen halálra ítélte. A mentősök már számtalanszor szállították az Erzsébet Kórházba kezelésre, de sajnos leginkább csak csillapítani tudták a fájdalmait, a gyógyulására nem volt esély. - Mi történt vele? - kérdezte Andrea riadtan. - Megint rosszabbodott az állapota? Lore bólintott. - Attól tartok, igen. Az imént telefonált, és panaszkodott, hogy néhány napja állandó hányingerrel küszködik, s közben annyira szédül, hogy attól fél, elesik és összetöri magát. Ugyan azt mondta, nem akar megint kórházba kerülni, csak érdeklődött, milyen gyógyszereket szedjen be, hogy elmúljon a rosszulléte, de én nyugodtabb lennék, ha mégis behoznátok. - Gondolod, hogy nem fogja túlélni? Lore vállat vont. - Félek, nincs már sok ideje hátra, ezért szeretném a segítségeteket kérni. Tényleg borzasztóan aggódom érte, Andrea! A mentőorvosnő felugrott. - Ez csak természetes, Lore. Nem hagyhatjuk magára ebben az állapotban, hisz nincs senkije, aki gondját viselné. Jupp és Miehlke is szedelőzködött. - Akkor induljunk! javasolta Jupp. - Minél előbb, annál jobb. Néhány perc múlva már a mentőautóban ültek. A beteg egy Rajna-parti sorházban lakott. Hosszú időbe telt, mire Irene Geldorf ajtót nyitott Andrea csengetésére. - Ó, maguk azok? - Kissé zavarba jött, amint a mentőorvost és segítőit megpillantotta.

- Jó napot, Geldorfné! - A doktornő alig bírt uralkodni magán, hogy az asszony előtt leplezze megdöbbenését. Irene az utóbbi két hónapban ijesztően lesoványodott. Kiugró arccsontja, s mélyen ülő. szemei még beesettebbé tették arcát, amely már visszavonhatatlanul magán viselte a halál kézjegyét. - Keller doktornő kért meg, hogy nézzek be magához. Ha rosszul érzi magát, akkor okosabb, ha bevisszük a kórházba, és alaposan kivizsgáljuk. A beteg olyan gyenge volt, hogy alig bírta el a lába. Kimerültségében az ajtófélfának támaszkodott, mire Jupp és Miehlke sietve közrefogták, nehogy elveszítse az egyensúlyát. - Csak azt akartam megkérdezni a doktornőtől, milyen gyógyszert vegyek be - motyogta alig hallhatóan. - Nem akartam megint kórházba menni, de most olyan nyomorultul érzem magam, hogy szerintem is jobb lesz, ha bevisznek. Valószínűleg ez az utolsó alkalom, hogy fáradniuk kell miattam. - Ne legyen ilyen borúlátó, Geldorfné! - próbálta felvidítani Andrea, s bátorítóan rámosolygott. - Tudja, hogy van: ezekkel a fránya betegségekkel. Hol jobb, hol rosszabb, de most már meglátja, rendbe fog jönni. - A mentőorvosnő tisztában volt vele, hogy Irene már sohasem fog meggyógyulni, de nem akarta megfosztani a reménytől. Megkérte Juppot, hogy hozza be a hordágyat a kocsiból. - Addig segítek összepakolni, Geldorfné. - Hagyja csak, doktornő, majd én! - tiltakozott Irene fakó hangon. Megindult a nappali felé, de az első lépés után megtántorodott, s ha az ápoló nem tartotta volna még mindig szorosan a karjánál fogva, biztosan összeesik. - Szó se lehet róla, Geldorfné, bízza csak rám! - lépett közbe erélyesen Andrea. - Maga csak azt mondja meg, mire van szüksége, a többit majd én elintézem. A beteg szinte teljes súlyával: Miehlkére támaszkodott. - A hálóingeket és a fehérneműt a hálószobai komódból... a papucsot ... és a neszesszeremet a fürdőből, legyen szíves! sorolta, s közben látszott rajta, mekkora erőfeszítésébe kerül minden egyes szó kimondása.

Andrea sietősen bepakolta egy táskába a kért dolgokat, majd rohant a mentőautóhoz, ahol Jupp és Miehlke már elhelyezte a beteget.

♦♦♦ Regine Scharrer kedvetlenül lehuppant a karosszékbe, és bekapcsolta a tévét. Ha már a vacsora ugrott, mivel elfelejtett bevásárolni, legalább megpróbálta elterelni a figyelmét a mardosó éhségről. Ilyenkor persze semmi értelmeset nem adnak! Türelmetlenül kapcsolgatott egyik csatornáról a másikra, de egyik program se kötötte le igazán a figyelmét. Végül egy amerikai krimisorozat mellett döntött, de nem vált be az önáltatásnak ez a formája, mert gyomra korgását még a legvadabb lövöldözés sem volt képes túlharsogni. Lemondóan feltápászkodott, és a konyha felé indult, hogy a hűtőt és a konyhaszekrényt tüzetes vizsgálat alá vegye. Hátha valami csoda folytán akad még valami hasznosítható a legutóbbi bevásárlásból ... Igaz, a maga húsz évével még nem rendelkezett kellő háziasszonyi tapasztalattal ahhoz, hogy maradékokból is vacsorát tudjon varázsolni. Az ő esetében ez különösen nehéz dolog volt, ugyanis cukorbetegségén kívül még jelentős súlyfelesleggel is rendelkezett. Mennyire gyűlölte már a folytonos kalória- és szénhidrát-számolgatást! Elkeseredésében gyakran visszavágyott a családjához. Ha még mindig otthon lakna, az egész tortúrát átháríthatná az édesanyjára. A következő pillanatban rögtön el is szégyellte magát, hiszen hat testvére közül ő volt a legidősebb, s anyjának egyedül kell gondoskodnia az egész családról. Igazán nem várhatja el tőle, hogy neki külön főzzön! „Hazafelé mégiscsak be kellett volna ugranom a boltba! gondolta elkeseredetten. - Legalább valami félkészet vehettem volna." Rájött, hogy utólag már felesleges ezen rágódnia, különben is zárás után még házhoz kellett szállítania a virágokat egy vevőnek. Regine egy kertészetben dolgozott, ahol tanulóként már a gyakorlatát is töltötte. Töprengéséből csengetés riasztotta fel. Kénytelen volt felállni. Nap mint nap szembesülnie kellett a

szomorú valósággal, hogy több mint húszkilónyi súlyfeleslegével egyre nehezebben mozog. Marga, a barátnője állt az ajtóban. Már iskoláskoruk óta jóban voltak. Két hónappal ezelőtt neki is ebben a házban sikerült lakást találnia. - Szia, Gine! - üdvözölte. - Mit csinálsz ma este? - Semmi különöset. - Regine szélesre tárta az ajtót. Kedves, hogy benéztél. Gyere be! - Lehangoltnak látszol - jegyezte meg Marga, s belépett a barátságos kis lakásba. - Valami bosszúság ért a kertészetben? - Á, dehogy, csak megint éppen elegem van mindenből. Az injekciókból, a diétából, az egészből! Ráadásul egyetlen grammot sem fogyok, inkább egyre dagadtabb leszek! Marga elgondolkozva szemügyre vette barátnőjét. - Hát, ami azt illeti, tényleg nem úgy festesz, mint aki fogyott volna az utóbbi időben. Csak azt nem értem, hogy lehet ilyen szigorú fogyókúra mellett hízni? - Ezt én is szeretném tudni, de ülj már le! Iszol valamit? - Te mit iszol? - kérdezett vissza Marga. - Diabetikus sört, de van itthon rendes söröm is. - Akkor kérek egy pohárral. - Marga végigdőlt a heverőn. Regine behozta a sört a poharakkal, s töltött. - Egészségedre! - Köszönöm. Mit vacsoráztál? - Ne is kérdezd! - felelte Regine bosszúsan. - Elfelejtettem bevásárolni. - Ó, te szegény! Miért nem ezzel kezdted? Kisegíthetlek valamivel? - Kösz, rendes vagy, de most már semmi kedvem nekiállni főzni. Egyébként te mit ettél? - Tegnapi maradékokat, de úgy érzem, egy kicsit mintha éhes maradtam volna. Mit szólnál hozzá, ha leugranánk egy pizzáért? Regine már éppen beletörődött a kényszerű böjtbe, Marga javaslatára azonban összefutott a nyál a szájában. - Remek ötlet! - bólintott, s már tárcsázta is a közeli pizzéria számát. Óriáspizzát rendelt minden lehetséges rávalóval és dupla adag sajttal. Húsz perc múlva Marga már meg is érkezett vele, s élvezettel nekiláttak.

„Hát ezért nem tudok én lefogyni! - villant át Regine agyán. - A pizza köztudottan rengeteg kalóriát tartalmaz. Aztán ott van a diabetikus sör, a temérdek csokoládé, a diabetikus lekvár, s a cukorpótló is ugyanúgy hizlal, mint a hagyományos cukor!" Mindezen aggodalmak ellenére minden falatot felségesnek talált. „Tulajdonképpen egész nap alig ettem valamit! igyekezett elhessegetni lelkiismeret-furdalását. - Lássuk csak: reggelire két szelet pirítóst, ebédre egy hot dogot, uzsonnára pedig csak egy joghurtot." A közben elnassolt tábla csokoládéról csaknem megfeledkezett. Amikor a hatalmas pizzának már több mint a felét elpusztította, újra gyötörni kezdte a rossz lelkiismeret. Nem csoda, hogy nem fogy le, hisz képtelen ellenállni a csábításnak! A tehetetlenségnek és a reménytelenségnek valami furcsa keveréke nyomasztotta, amit gyorsan leöblített egy újabb üveg sörrel. Eggyel több vagy kevesebb, már úgysem számít! Tizenegy óra tájban Marga elbúcsúzott. - Látogass meg holnap este, Gine! Ha megint nem lesz semmi a tévében, kikölcsönözhetnénk egy videofilmet. Regine lelki szemei előtt már látta magát, amint Marga foteljában tesped, előtte az asztalon sör, egyik kezében egy zacskó sült krumpli, a másikban diabetikus keksz. - Mit szólnál hozzá, ha inkább sétálnánk egy nagyot a Rajna-parton? - vetette fel. - Ha ahhoz van inkább kedved, persze, miért ne? De ezt majd még holnap megbeszéljük, rendben? Jó éjszakát, Gine! - Jó éjt, Marga! Amint betette barátnője mögött az ajtót, végképp elhatalmasodott rajta a levertség. Ha Marga nem jött volna, akkor nincs pizzázás, amivel megint adott egy pofont a fogyókúrának. Most aztán megnézheti magát, mikorra szabadul meg ettől az iszonyú mennyiségű kalóriától. Aztán belátta, semmi értelme a folytonos önmarcangolásnak, hisz úgyis minden hiába. Beadta magának az inzulint, majd lefekvéshez készülődött, de amikor ágyba került, nem jött álom a szemére. Még mindig túl sok gondolat kavargott a fejében. Nem elég sorscsapás

neki, hogy cukorbeteg? Miért kell még ilyen kövérnek is lennie? Két nappal később még inkább hatalmába kerítette az elkeseredés. Éppen a frissen vágott virágokat kötötte színes csokrokba, amikor egy fiatalember lépett be az üzletbe. - Helló, Gine! - üdvözölte lezseren. - Hogy s mint vagy? Regine felpillantott, s önkéntelenül elpirult, amikor volt barátját, Heinzet pillantotta meg. - Köszönöm, jól - felelte kissé tartózkodóan. - És te, Heinz? - Kitűnően - vágta rá a fiú önelégült arckifejezéssel. - Van egy új barátnőm, neki szeretnék virágot venni. Lenne valami szép, ami nem is túl drága? - Születésnapra lesz? - Á, dehogy, csak úgy. Apró figyelmesség, ahogy mondani szokás. Regine a kezében lévő csokorra szegezte tekintetét, s közben sikerült kissé összeszednie magát. Még mindig meglehetősen felkavarta, ha Heinzzel találkozott. Nem sokkal azután, hogy cukorbetegséget állapítottak meg nála, a fiú szakított vele. A lány később közös barátaiktól visszahallotta, hogy barátja állítólag az injekciókkal és a folytonos kalóriaszámlálgatással járó cirkuszt nem bírta elviselni. Azonkívül az is taszította, hogy Regine csúnyán elhízott, bár egy kissé mindig molett volt. Valószínűleg az is közrejátszott a dologban, hogy a barátai is cukkolták miatta. Mindenesetre Heinz különösebb magyarázkodás nélkül, egyszerűen odébbállt, ami mélyen megrázta a lányt. Regine hátrasimította arcába hulló, gesztenyebarna haját, ami aranybarna szemével együtt a legszebb volt rajta. Formás orra, szép, tiszta arcbőre és érzéki szája meglehetősen vonzóvá tették az arcát, egyedül az alakja hagyott kívánnivalót maga után. - Válassz egyet ezek közül, Heinz! - javasolta az elkészült csokrokra mutatva. - Teljesen frissek, ma reggel vágtam valamennyit. A fiú találomra kiválasztott egyet. - Azt hiszem, ez jó lesz. Be tudnád szépen csomagolni? Regine különös gonddal igyekezett teljesíteni a kívánságot. Heinz átvette a csokrot. - Hát ez gyönyörű! Nagyon szépen köszönöm, Gine! - Miután fizetett, még váltottak pár szót,

majd a fiú távozott. A lány a kirakatüvegen keresztül látta, amint beszáll a kocsijába és elhajt. „Ezek szerint megint új barátnője van - gondolta csalódottan. - Nem is tudom, miért csodálkozom ezen. Azt úgysem képzelhettem komolyan, hogy valaha is visszajön hozzám!"

♦♦♦ Andrea Bergen kopogott, majd belépett Lore Keller szobájába, de a sok ember láttán megtorpant. A főorvosnőn kívül ott volt még Albert Kranz, a belgyógyászat főorvosa, Hebestreit professzor, a klinika vezetője, valamint Heinz Friedrich és Maja Hochstadt osztályos orvosok, azonkívül egy fiatal, rövidre nyírt szőke hajú nő, akit Andrea azelőtt még sohasem látott. - Bocsánat, biztosan zavarok - mentegetőzött, s épp sarkon fordult, amikor Hebestreit professzor utána kiáltott. - Jöjjön csak be, Bergen asszony! Legalább megismeri az új dietetikusunkat. - A hatvanas éveit taposó, de még ereje teljében lévő professzor erőteljesen kopaszodott, maradék ősz hajkoronája pedig mulatságosan égnek meredt. Andrea belépett, s mindenkinek jó reggelt kívánt. - Bergen asszony, bemutatom Ellen Reischt. Ő fogja a jövőben betegeink számára a megfelelő diétás étrendeket összeállítani. Reisch kisasszony, a hölgy Andrea Bergen, a mi nélkülözhetetlen és mindannyiunk által nagyra becsült mentőorvosunk. A két nő udvarias mosollyal kezet fogott. Andreának nem volt kimondottan ellenszenves az új kolléganő, de azért azt sem lehetett ráfogni, hogy első látásra szívébe zárta volna. Túl tartózkodónak, csaknem elutasítónak találta Ellen Reischt. Szenvtelen karrierista benyomását keltette, akinek nincsenek is érzelmei. - Ez igazán nagyszerű! Már régóta szükségünk volt egy jó táplálkozási tanácsadóra - igyekezett barátságos arcot vágni. Ha belegondolunk, hány ember kerül bizonyítottan a helytelen táplálkozás miatt kórházba! - Bizony, ez valós probléma, Andrea - helyeselt Lore Keller. Nem kell messzire mennünk, elég, ha csak a 304-esben fekvő infarktusos betegre gondolunk. Fiatal ember, alig huszonnyolc

éves. De hát ismered az esetet, hisz ti hoztátok be. Amióta az eszét tudja, rántottát reggelizett három tojásból, délben átszaladt a henteshez egy kis sült kolbászért, vacsorára pedig rendszerint csülök vagy jó zsíros sertéssült várta. - Lore Keller rosszallóan csóválta a fejét. - Az ilyen emberek lassan, de biztosan menetelnek az infarktus felé anélkül, hogy egyáltalán fogalmuk lenne róla, mennyire egészségtelenül táplálkoznak. De Reisch kisasszony majd elbeszélget vele, s részletesen elmagyarázza neki, hogyan változtathat táplálkozási szokásain. A disznóhúsnál például sokkal egészségesebb a szárnyas, reggelire tojás helyett a müzli, a sütéshez pedig ezentúl olvasztott vaj helyett kukoricacsíra-olajat kell használnia és így tovább. Ezenkívül pedig természetesen a cukorbetegeink étrendjét is ő fogja összeállítani, különös tekintettel a túlsúlyosakra. - Szeretnék tájékoztató füzeteket kiadatni, amelyek tartalmaznák a különböző kalóriatáblázatokat, s szétosztanám őket a betegek között - vetette közbe Ellen Reisch. - A legtöbb embernek fogalma sincs az egészséges táplálkozás alapjairól, arról pedig még kevesebbet tudnak, milyen kihatással van az ember testi-lelki közérzetére. Többek közt ezért ilyen fontosak ezek a dolgok. - Tökéletesen igaza van - bólintott elismerően Hebestreit professzor. Szemmel láthatóan el volt ragadtatva új szerzeményétől. - Mennyi szabad ágyunk lenne, ha az emberek ésszerűen táplálkoznának! Az a rengeteg infarktus és szélhűdés végső soron mind a helytelen étrendre vezethető vissza. És hány ember lesz kizárólag az elhízás következtében cukorbeteg! A rákos megbetegedések körülbelül egyharmada úgyszintén az egészségtelen táplálkozási szokások következménye. Nitrózaminok, nitrózamidok, aflatoxin ... Az emberek nagy része azt sem tudja, mi fán teremnek. A főorvos egyre jobban belelovalta magát az előadásba, amelyet Ellen Reisch folyamatos bólogatással kísért. A többiek is érdeklődéssel hallgatták főnöküket. - Természetesen nem feledkezhetünk meg egy másik fontos csoportról, az allergiában szenvedőkről sem - folytatta Ellen. Ezek a betegek egészen speciális diétát igényelnek. Náluk nem az egészséges táplálkozás szokásos szempontjait, hanem kizárólag az allergia kiváltó okait kell szem előtt tartanunk.

- Roppant érdekes terület - jegyezte meg Andrea Bergen, de kolléganője mindössze kurta, hűvös pillantásra méltatta észrevételét. - Az is elgondolkoztató, hogy vannak esetek, amikor a betegek kénytelenek tudatosan egészségtelen dolgokat fogyasztani - beszélt tovább Ellen Reisch. - Mondok egy példát. Már a gyerekek is tudják, hogy a kókuszzsír a legkárosabb zsírfajták közé tartozik, mégis bizonyos hasnyálmirigy-megbetegedésben szenvedők szervezete csak ezt képes megemészteni. Még egész sor hasonló esetet tudnék említeni... Részletekbe menő fejtegetésbe bocsátkozott a helytelen táplálkozásról és annak lehetséges következményeiről. Andrea kimondottan érdekesnek találta az előadását, mégis megkönnyebbült, amikor köpenyzsebében megszólalt a személyi hívója. A legérdekfeszítőbb téma is unalmassá válik egy idő után, ha elcsépelik, Ellen Reisch pedig ebben nagymesternek bizonyult. A mentőorvosnő elnézést kért, majd elhagyta Lore Keller szobáját. A sebészet épülete előtt már Miehlke is a mentőautóban ült, s járt a motor. - Hová megyünk? - tudakolta a doktornő, miközben beugrott a kocsiba, s becsapta az ajtót. - A főpályaudvari aluljáróhoz -, tájékoztatta Jupp. - Egy idős férfi összeesett. Szélütés vagy infarktus. - Bekapcsolta a villogó kék fényt és a szirénát, s kiszáguldott a parkolóból. Andrea nem szerette ezt a környéket. Nagy volt az esélye, hogy egy csavargóhoz riasztották őket, aki kézzel-lábbal tiltakozni fog az ellen, hogy kórházba vigyék, feltéve persze, ha egyáltalán magánál lesz. Egész sereg kíváncsiskodó fog köréje tömörülni, akik majd ostoba megjegyzéseket tesznek, s minden eszközzel hátráltatják a mentősök munkáját. A mentőautó hamarosan lefékezett az aluljáró lépcsőjénél. Andrea orvosi táskájával a kezében kiugrott, s lerohant a lépcsőn. Jupp és Miehlke követték a hordággyal. A beteg a doktornő nagy megkönnyebbülésére egyáltalán nem látszott csavargónak, éppen ellenkezőleg. Idősebb úriember volt, valószínűleg valamelyik vonattal érkezett, mert egy nagyobb és egy kisebb bőrönd hevert mellette a földön,

A férfi eszméleténél volt, de roppant kábának látszott. Andrea megvizsgálta a reflexeit és megmérte a vérnyomását, végül meghallgatta a szívét. Szélütést állapított meg. - Be kell vinnünk a kórházba - mondta az öregúrnak, s bátorítóan rámosolygott. A beteg azonban mindebből nem sokat érzékelt. A doktornő bekötötte az infúziót, majd intett segítőinek, hogy vihetik a hordágyat. ♦ ♦♦ - Átmentem a belosztályra - szólt oda Andrea a munkatársainak, amikor már jó ideje nem érkezett hívás. - Tudom, nem vagyunk elég szórakoztatóak önnek, kedves doktornő - sóhajtott fel panaszosan Jupp. - Pedig egész idő alatt azon töröm a fejem, mivel tudnánk egy kicsit felvidítani, de semmi okos nem jut az eszembe. - Hát ez nem csoda - vigyorodott el Miehlke. - Most hallom először, hogy te gondolkodni is tudsz! Csak aztán vigyázz, meg ne ártson! - Fogd be a szád! - vágott vissza Jupp. - Torkig vagyok már az ostoba fecsegéseddel. Biztosan azt hiszed, szellemes vagy! Andrea már félig kívül volt az ajtón, de a szóváltásra visszafordult. - Csak rajta, essenek mindjárt egymásnak, legalább lesz mivel elfoglalniuk magukat! - biztatta őket félig bosszúsan, félig tréfásan, majd betette maga mögött az ajtót, és a lifthez indult. Lore Kellert nem találta az irodájában. Csalódottan visszafordult, s kis híján beleütközött Friedrich doktorba, a szívélyes osztályos orvosba. - Üdvözlöm, kolléganő! Hát magát is kiengedik néha a mentőből? Keller asszonyt keresi? - Igen, gondoltam, kapok nála egy kávét. - Azt nálam is kaphat, Bergen asszony. Jöjjön csak velem, úgyis épp kávészünetet akartam tartani. Keller asszony egyébként megbeszélésen van a főnöknél. Andrea követte a férfit az orvosi szobába. Épp csak üdvözölni tudta Maja Hochstadtot, aztán kolléganőjét máris elhívták egy beteghez. Friedrich doktor kávét töltött két csészébe, s az egyiket Andrea felé nyújtotta. - Sok munkájuk volt ma, Bergen asszony? - érdeklődött közben.

Andrea hálatelt pillantással átvette a kávét. - Nem, ma meglepően nyugodt napunk volt - felelte, miután kortyolt egyet a forró italból. - De nem akarom elkiabálni, mert rendszerint ebéd közben szoktak riasztani bennünket. Az orvos elnevette magát. - Tényleg? Hát akkor szívből kívánom, hogy a mai nap kivétel legyen. Mellesleg hogy van a férje? Ezer éve nem láttam. Werner Bergen jól menő Beethoven utcai gyermekorvosi praxisa mellett az Erzsébet Kórház gyermekosztályán is dolgozott. Néha kis betegeinek műtétjeinél is asszisztált, azonkívül rendszeresen konzultált Hebestreit professzorral, valamint gyermekgyógyász és sebész kollégáival. - A múlt héten bent volt, de most nincs olyan betege, akit kórházba kellene utalnia - felelte Andrea. - A kis Iris, tudja, akinek leukémiája volt, pár nappal ezelőtt meghalt. Friedrichék tízéves kislánya, Claudia sem volt egészséges. Cukorbetegséget állapítottak meg nála, ami komoly gondot jelent egy gyereknél. Hála az édesapjától kapott rengeteg jó tanácsnak, valamint a kórház gyermekosztályán rendezett speciális tanfolyamnak, a kislány tűrhetően viselte betegségét. - Már tegnap érdeklődni akartam Geldorfné felől, de aztán valahogy kiment a fejemből. Hogy van? - kérdezte a doktornő. Friedrich doktor lemondóan széttárta a kezét. - Nincs túl jól, s attól tartok, ez már csak rosszabb lesz. Andrea felsóhajtott. - Nincs rá remény, hogy megmentsük? Heinz Friedrich tagadólag rázta a fejét. - Kap még egy sugárkezelést, azután pedig sajnos már csak a fájdalmait próbáljuk meg enyhíteni. A kemoterápiát már nincs értelme megkockáztatni, valószínűleg úgysem bírná ki. - Borzasztó! - suttogta Andrea. - Hogy valaki az ő korában halálos beteg legyen ... De hát feküdtek itt már fiatalabbak is, akik menthetetlenek voltak. Csak körül kell néznünk a gyerekosztályon ... - Sajnos így igaz, Bergen asszony - mondta Friedrich doktor. - Itt van mindjárt a kis Iris. A gyógyíthatatlan betegségek sajnos nincsenek tekintettel a korra. A fiatalabb generációk köréből is kíméletlenül szedik áldozataikat. - Ez a mi túlcivilizált világunk következménye - fejtegette Andrea elgondolkozva. - A szívinfarktusos betegek is egyre

fiatalabbak. Huszonnyolc éves volt a legutóbbi, akit beszállítottam, négy évvel fiatalabb, mint én. Ez azért ijesztő, nem gondolja? Az ember sohasem tudhatja, nem ő lesz-e a következő áldozat. Heinz Friedrich átölelte az asszony vállát. - Egy kissé talán túlságosan sötéten látja a helyzetet - próbálta megnyugtatni. Elméletileg persze igaza van, de nem szabad ennyire a szívére vennie a dolgokat. - Andrea kiitta a kávéját, és félretette a csészét. - Könnyű ezt mondani, kolléga úr. Az ember azonban hiába próbálja meg távol tartani magától ezeket a gondolatokat, mégis ott motoszkálnak a fejében. És tudja, mi az egészben a legborzasztóbb? Az, hogy tisztában vagyunk vele, milyen egészségtelenül élünk, mégsem teszünk semmit ellene. De mondja meg, hogy tudnánk ebben a mindennapos hajszában például a kávéról lemondani, amikor szinte csak az tart életben bennünket? Sok kolléga dohányzik is, élükön Toroskay doktorral a röntgenosztályról.Számukra teljességgel elképzelhetetlen, hogy az állandó stresszben leszokjanak a cigarettáról. De említhetném a táplálkozást is. Ahelyett, hogy nyugodtan és kiadósan megebédelnénk, rendszerint válogatás nélkül bekapunk valamit, csak mert így gyorsabb. Aztán csodálkozunk, hogy lassacskán minden elképzelhető nyavalya elővesz bennünket, szívdobogás, gyomorpanaszok, miegymás. És ezek után még mi prédikálunk a betegeinknek egészséges életmódról! Friedrich doktor önkéntelenül elmosolyodott. - Egészen belelovalja magát, kollegina. Össze kellene hoznom az új dietetikusunkkal! De hiszen már ismeri Reisch kisasszonyt. Andrea a füle mögé simított egy hajtincset. - Nincs rá szükségem, hogy bárki is előadást tartson nekem az egészséges táplálkozásról - tiltakozott hevesen - Mindössze olyan körülményekre lenne szükségem, amelyek között egészségesen élhetek, de mentőorvosként erre még kilátásom sincs. Ehhez fel kellene adnom a hivatásomat, ez pedig, mint maga is tudja, teljesen kizárt. - Hát, bizony nem könnyű - vélte Friedrich doktor. - A kávé helyett esetleg meg kellene próbálnia áttérni a gyógyteára. A doktornő megsemmisítő pillantást vetett rá. - Azt hiszem, ott azért még nem tartok, Friedrich úr, de ígérem, idővel meg fogom szívlelni a tanácsát. Mellesleg, hogy van a szélhűdéses

betegünk, akit tegnap hoztunk be? - váltott témát. - Még a nevét sem tudom. - Johann Wildnek hívják - felelte az orvos. - Elbűvölő öregúr. Túl van a nehezén, bár a bal karját még nem egészen érzi. Ha nem javul, bizonyára beutalják majd utókezelésre. - Nagyszerű. Egyszer majd beugrom hozzá. - Andrea lecsúszott az íróasztal széléről. - Köszönöm a kávét, Friedrich úr. - Egészségére, Bergen asszony. De ugye nincs harag a gyógytea miatt? - tette hozzá hamiskás mosollyal. - Valahol már láttam magát - jegyezte meg az idős férfi elgondolkozva, amint Andrea barátságosan mosolyogva az ágyához lépett. - De sajnos nem tudok rá visszaemlékezni. - Bergen doktornő vagyok, a mentőorvos. Mi szállítottuk be tegnap az aluljáróból. - Igen, persze. - Johann Wild bágyadtan elmosolyodott. Úgy látszik, még nem nyertem vissza teljesen az emlékezetemet. így vagyok a bal karómmal is. Meg sem bírom mozdítani. - Emiatt ne nyugtalankodjék! - vigasztalta Andrea. - Legyen türelemmel néhány napig! Nagy szerencséje volt, hogy nem kapott agyvérzést, és nem károsodott a látó- vagy beszédközpontja. Egy darabig még elbeszélgettek. Az öregúr tényleg roppant kedves és szeretetre méltó volt. - Örülök, hogy meglátogatott, Bergen asszony - hálálkodott, amikor Andrea távozni készült. - Ugye, máskor is eljön? - Hát persze, Wild úr - ígérte meg a doktornő. - Bár elég sokat vagyunk úton a mentőautóval, de ha lesz egy kis időm, feltétlenül benézek magához. Addig is javulást kívánok! Mosolyogva búcsút intett, majd elhagyta a kórtermet. Mivel már ebédidő volt, úgy döntött, eszik valamit az étteremben. Amint az ajtóhoz ért s körülnézett, az az érzése támadt, hogy a fél Erzsébet Kórháznak egyszerre támadt ugyanez az ötlete. Egyetlen szabad helyet sem látott. Észrevette, hogy egész hátulról valaki integet neki. Jenny Krottenbaum, az altatóorvos volt az. Barátjával, Róbert Biehlerrel, a fiatal röntgenorvossal és Ellen Reischsel, az új dietetikussal ült egy asztalnál.

- Nálunk még van egy szabad hely, Bergen asszony - kínálta hellyel Jenny, amikor Andrea odaért az asztalukhoz. - Köszönöm. - Andrea Biehler doktort és Ellent is üdvözölte, azok azonban szemmel láthatóan annyira belefeledkeztek a beszélgetésbe, hogy alig fogadták a köszönését. Andrea mindent értett. Egyszerű és világos volt a képlet. Róbert Biehler, az egészség apostola és Ellen Reisch, a fanatikus táplálkozáskutató egymásra találtak. Élénken vitatták meg nézeteiket a teljes értékű táplálékokról, az ételekben fellelhető káros anyagokról, az élvezeti cikkekről s egyéb mérgekről. Látszólag nagyjából egy véleményen voltak, bár Andreának az volt a benyomása, hogy Ellen talán még elvakultabb a kérdésben, mint Róbert. Szegény Jenny szótlanul ücsörgött mellettük, s meglehetősen rosszul esett neki, hogy teljesen kirekesztették a társalgásból. Kimondottan megkönnyebbült, amikor Andrea melléje telepedett. Mariechen Brückmann, az étterem főnökasszony a tűsarkain odatipegett az asztalukhoz, s noteszát felcsapva várta a rendelést. - Nicsak, egy új arc! - jegyezte meg, s barátságosan biccentett Ellen felé. - Melyik osztályon dolgozik? - A belgyógyászaton - felelte szűkszavúan a lány. - Diétás tanácsadó vagyok. Mariechen csalódottan lebiggyesztette az ajkát, amin Andrea jót mulatott magában. Brückmann asszony köztudottan nem sokat tartott holmi diétákról. Nála a vendégeknek rendesen kellett enniük, hiszen valamennyien fárasztó munkát végeztek. Mariechent már az is bosszantotta, hogy Biehler doktor állandóan zsörtölődött az ebédnél. Az ételt hol túl zsírosnak, hol túl sósnak, és mindig teljességgel egészségtelennek találta. Most meg még ez a dietetikus is ... - Mi jót tud ma ajánlani, Mariechen? - érdeklődött Andrea jókedvűen. Mariechen Brückmann arca ismét felragyogott. A mentőorvosnő legtöbbször olyan keveset evett, mint egy madár, éppen csak bekapott egy levest, vagy csipegetett egy kis salátát, és mindig rohant, ma azonban kimondottan éhesnek látszott.

- Tudok hozni sült halat burgonyasalátával vagy fasírtot sült burgonyával - sorolta, és várakozásteljesen körbepillantott az arcokon. - Köszönöm, én nem eszem húst - tiltakozott Ellen Reisch, s undorodva elfintorította az arcát, mintha legalábbis párolt gilisztát kínáltak volna neki. - Ezenkívül olajban sültet sem fogyasztok. Nem vagyok saját magam ellensége. Maga nem tudja, mennyire egészségtelen? Csodálkozom is, hogy egy kórházi étteremben egyáltalán felszolgálnak ilyesmit! Mariechen szeme villámokat szórt a dühtől. Már csak ez a finnyás liba hiányzott neki! - A vendégeim szeretik, és természetesen nem mindennap ezt kapják - közölte lesújtóan. - De nem értem, miért nem megy át a vegetáriánus étterembe. Itt van mindjárt szemben, a Brunnergassén. Ott aztán ehet natúrspenótot teljes értékű zabkásával. Legjobb lesz, ha Biehler doktort is magával viszi, úgyis csak fitymálja nekem az ételt. Ellen Reisch pipacsvörös lett a haragtól. - Maga csak ne oktasson engem! vágott vissza élesen. A táplálkozástudomány a szakterületem. - Ez még nem ok arra, hogy ilyen hangon beszéljen velem! förmedt rá Mariechen indulatosan. - Bergen doktornő, mit szabad hoznom? És önnek, Krottenbaum doktornő? - fordult feléjük némileg lecsillapodva, s a továbbiakban egyetlen pillantásra sem méltatta Biehler doktort és kolléganőjét. Andrea alig tudta visszafojtani a nevetést. - A magam részéről halat kérek burgonyasalátával - bökte ki, amint egy kissé összeszedte magát. - És jó sok majonézzel! Jenny lopva a barátjára pillantott. Róbert állandóan előadást tartott neki, hogy csak egészséges dolgokat, zöldséget és salátát szabad ennie. Már odáig fajult a dolog, hogy a lány minden alkalommal lelkiismeret-furdalást érzett, ha netán engedett a csábításnak. Amióta Róbert megismerkedett Ellen Reischsel, érezhetően hanyagolta Jennyt. Szinte bálványozta kolléganőjét, s természetesen mindenben igazat adott neki. - Én is sült halat kérek, Brückmanné - csatlakozott Andreához Jenny. - Kérhetném saláta helyett inkább sült burgonyával? - Természetesen, Krottenbaum doktornő - felelte Mariechen elégedetten, miközben feljegyezte a rendelést.

Jenny fülét rosszalló sóhajtás ütötte meg. Nem tudta megállapítani, hogy Róberttől vagy a diéta istennőjétől jött-e, de nem is érdekelte különösebben.

♦♦♦ „Milyen nagyszerű, amikor az ember már délben hazamehet!" - gondolta Andrea elégedetten, miközben beszállt az autójába, s kihajtott az Erzsébet Kórház parkolójából. Aznap korán reggel kezdte az ügyeletet. Bár úgy tartotta, nem fehér embernek való ilyen korán felkelni, azt azért messzemenőkig tudta értékelni, hogy ilyenkor az egész délutánja szabad volt. Különösen most, amikor ilyen kedves látogatói voltak. Emiatt még a hajnali kelést is képes volt elviselni. Amint befordult a szép, szecessziós villa kocsibejáróján, Dorka hatalmas ugrásokkal mellette termett, hogy szeretett gazdiját üdvözölje. - Na, Dorka, engedj legalább kiszállni! - próbálta elzavarni a féktelenül ugrándozó ebet, de az állat szomorú, elnyúlt pofájának láttán muszáj volt nevetnie. - Nehogy elbőgd nekem magad, öreglány! Várj, felkapok valami itthoni göncöt, aztán rohangálunk egyet a kertben. Dorka szeme élénken felcsillant a kert és a rohangálni szavak hallatán. Bízott benne, hogy gazdija nem fog megfeledkezni ígéretéről, bár erre az eshetőségre is megvoltak az eszközei. Andrea belépett az előszobába, de sehonnan sem érkezett válasz. El sem tudta képzelni, hová tűnhettek a többiek. A lakásajtó nem volt bezárva, tehát mégiscsak itt kellett lenniük valahol a házban. Ha más nem, Finkné biztosan előkerül, hisz mindig ezen a napon szokott jönni. A konyhában tisztaság és rend uralkodott, de itt sem talált egy lelket sem. Ahogy jobban körülnézett, valami furcsát pillantott meg a tálalón. Közelebb lépett, és felnyitotta a műanyag doboz fedelét. Egy hamburger nézett vele farkasszemet, amelyből fonnyadt salátalevél kandikált ki bánatosan, egy maréknyi összetöpörödött sült krumpli társaságában.

Andrea csalódottan elhúzta a száját. „Ez lenne az ebéd? Ó, ezek az amerikaiak! Ez csak Nelly néni ötlete lehetett! De vajon hol rejtőznek?" Belépett a nappaliba, s a csukott erkélyajtón át hangokat hallott. Közelebb lépve Trevort és Finknét pillantotta meg a teraszon, élénk társalgásba merülve. Ők is hamburgert és sült krumplit ehettek, mert az üres dobozok még ott sorakoztak előttük az asztalon. - Halló, Trevor! Jó napot, Henriette! - üdvözölte őket a teraszra lépve. - De hol bujkálnak a hölgyek? - Nelly és Hilde bementek a városba egy kicsit körülnézni. Azt mondták, ne várjuk meg őket az ebéddel, majd útközben bekapnak valamit - felelte Trevor. Érős akcentussal, de tűrhetően beszélt németül. - Eredetileg főzni akartam valamit Mister Willamsnek, de azt mondta, inkább hamburgert kíván - mentegetőzött Henriette Fink, látva Bergen doktornő rosszalló pillantását. - Magának is hozott egyet, megtalálja a konyhában a tálalón. Csak be kell tennie a mikrosütőbe. - A férjem is itthon ebédelt?- érdeklődött Andrea. - Nem, sürgősen be kellett vinnie egy beteget az Erzsébet Kórházba - felelte a bejárónő. - Azt mondta, majd a büfében bekap valamit. De hát nem találkoztak? - Nem volt nekem arra időm! Megállás nélkül hívtak bennünket - panaszolta a doktornő. - Lélegzethez is alig jutottam. - Akkor hozd a hamburgeredet, és ülj ide hozzánk, Andrea! parancsolt rá Trevor, és egy széket tolt feléje. „Ettől féltem! - rémüldözött magában az asszony. - Most mit tegyek?" - Első gondolata az volt, hogy a hamburgert odaajándékozza Dorkának, a sült krumplit pedig kidobja a szemétbe, és gyorsan összeüt magának valamit, de nem akarta Trevort megbántani. Megpróbált jó képet vágni a dologhoz. Felmelegítette az undorító vacakot, majd kivitte a teraszra, s mindenre elszánt arckifejezéssel nekilátott. - Szerintem a hamburger itt Németországban talán még ízletesebb, mint nálunk odaát - jegyezte meg Trevor, s atyai megelégedéssel pillantott Andreára, akinek kishíján a torkán

akadt a falat a megjegyzésre. „ízletesebb? - gondolta kétségbeesve. - Ezek után milyen lehet az amerikai hamburger? - Normális körülmények között nem szoktunk ilyesmit enni csúszott ki a száján. - Németországban az emberek sokkal nagyobb figyelmet fordítanak az egészséges táplálkozásra. - Mi a fene! - hüledezett Trevor. - Mi lehet egy hamburgerben olyan egészségtelen? Mióta az eszemet tudom, szinte mindennap megeszem egyet, de eddig még kutya bajom se lett tőle. Vagy talán úgy találod, hogy kövér vagyok? Andreának el kellett ismernie, hogy bizony egy gramm súlyfelesleg sincs rajta. Közel hetvenéves kora ellenére remekül tartotta magát. Akadnak olyan szerencsés emberek, akiknek nem árt sem a koleszterin, sem az alkohol, sem a nikotin. Hajmeresztően egészségtelen életmódjuk ellenére hírből sem ismerik az infarktust vagy a gyomorfekélyt,. Erre azonban nem lehet alapozni, mert senki sem tudhatja magáról előre, vajon közéjük fog-e tartozni, vagy sem. Andrea mindenesetre jobbnak látta, ha nem feszegeti tovább a témát, s más dolgokról kezdett beszélni. Henriette rövidesen felállt az asztaltól, mert lejárt a saját magának engedélyezett ebédidő. - Főzzek kávét? - kérdezte. - Csak akkor, ha nem csinálja megint olyan méregerősre felelte Trevor. - Ihatatlan a kávétok - panaszolta Andrea felé fordulva. - Nem is értem, hogy nem lyukad ki a gyomrotok tőle. - Tegyen egy kanálkával kevesebb kávét bele, Henriette! kérte Andrea. - Trevornak tulajdonképpen igaza van, túl sok és erős kávét iszunk. - Bizonyára így van - hagyta rá Henriette Fink. - A gyenge kávénak viszont semmi íze, akkor meg minek igyuk? Amióta az amerikai rokonok megérkeztek, Bergenéknél minden reggel szabályos versenyfutás kezdődött. Mindenki első akart lenni a kávéfőzőnél, hogy a reggeli kávé az ő szája íze szerint készüljön. Az amerikaiak saját bevallásuk szerint képtelenek voltak meginni azt a vitriolt, amit Bergenék kávé gyanánt főztek, ők viszont az amerikai kávét leginkább mosogatóléhez találták hasonlíthatónak. A kávécsata minden alkalommal azonos forgatókönyv szerint végződött. Vagy Bergenék kevertek még egy kanál kávét a sajátjukba, vagy

Williamsék hígították fel a magukét némi forró vízzel, attól függően, hogy aznap ki ért elsőnek célba. - Jetty egész tisztességesen beszél angolul - jegyezte meg Trevor elismerően, amint a bejárónő betette maga mögött az ajtót. Vérbeli amerikai lévén nem fárasztotta magát olyasmivel, hogy az emberek vezetéknevét is megjegyezze. Ha pedig valamely keresztnév, mint a Henriette, kiejtése nehézséget okozott neki, addig formálgatta, amíg könnyedén rá nem állt a szája. - Igen, a lánya Torontóban él, és néha kilátogat hozzá magyarázta Andrea. - Henriette boldog, ha gyakorolhatja az angolt. Egyszer még egy tanfolyamot is elvégzett. - Igazán kedves hölgy - vélte Trevor. - Csak egy hibája van: nem tud kávét főzni... Amit Henriette Fink ezek után az asztalra tett, tökéletes keveréke volt az amerikai és a német kávénak. Andreának túlságosan gyenge, Trevornak pedig természetesen még mindig nagyon erős volt. - Hozzon nekem, kérem, forró vizet, Jetty! - kérte Trevor lemondó sóhajtás kíséretében. - Nekem pedig a kávésdobozt, legyen szíves! - csatlakozott hozzá Andrea bocsánatkérő mosollyal.

♦♦♦ Bergen doktornő aggodalmasan kémlelt ki a szélvédőn, amint a mentőautó a baleset helyszínéhez közeledett. A totálkáros kocsik láttán el sem tudta képzelni, mi szükség lehet itt még rájuk. Ha az utasoknak nem sikerült kimenekülniük, már biztosan senki ¡sincs életben közülük. - Nem sok minden maradhatott belőlük - csúszott ki Jupp száján, de az orvosnő arckifejezését látva legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Amikor közelebb értek, megkönnyebbülve látták, hogy riadalmuk túlzottnak bizonyult, már ami az utasokat illette. Egyikük az ütközés következtében kirepült az autóból, s viszonylag szerencsésen földet ért egy frissen felszántott gabonafőid puha talaján. A másik kocsi vezetőjét azonban a tűzoltóság szabadította ki lángvágóval a roncsok közül.

- Erre, doktornő! - kiabálta egy rendőr Andreának. - Attól tartok, komoly a sérülése. A doktornő odarohant a leállósávon fekvő férfihoz. A takarón, amelyet ráborítottak, már kezdett átszivárogni a vér. Andrea ellenőrizte a sérült pulzusát és a légzését. Egyiket sem találta túlzottan biztatónak. Ahogy lejjebb húzta a takarót, arckifejezése még inkább elkomorult. Minden jel arra mutatott, hogy a szívet érte a sérülés. Egyelőre nem tehetett mást, mint hogy felhelyezett egy nyomókötést és beadott egy injekciót, hogy a fenyegetően zuhanó vérnyomást stabilizálja. - Vigyék gyorsan a kocsiba! - utasította segítőit. - Miehlke úr, adjon neki vérplazmát, én addig megnézem a másik sérültet. Andrea tisztában volt vele, hogy nem vesztegethetik az időt, ilyenkor minden perc számít. Nagy megkönnyebbülésére a másik sofőrnek az agyrázkódáson, valamint néhány törésen és apróbb horzsoláson kívül nem esett komolyabb baja. Belső sérülésre semmi nem utalt. Visszarohant a mentőkocsihoz, és utasította Juppot ég Miehlkét, hogy a másik beteget helyezzék el az autóban. A férfi eszméleténél volt, ezért Miehlke adott neki egy fájdalomcsillapító injekciót. Andrea a szívsérült mellett foglalt helyet, s állandóan ellenőrizte az életfunkcióit. Szirénázva száguldottak az Erzsébet Kórház felé. A beteg állapota rohamosan rosszabbodott. „Istenem, csak kibírja, amíg odaérünk! Nem halhat meg itt a mentőkocsiban!" fohászkodott magában Andrea kétségbeesetten. - Gyorsabban, Jupp! Szóljon be rádión, hogy szívsérültet hozunk! Azonnal készítsék elő a műtőt, és kerítsék elő Anger doktort! Csak ő képes megmenteni! Helmut Anger a sebészet főorvosa volt, akit meglehetősen arrogáns modora miatt szinte senki sem kedvelt az Erzsébet Kórházban. Nem bírták elviselni ezt a beképzelt szépfiút, aki ellenállhatatlannak képzelte magát, s nős ember létére futott minden szoknya után. Ennek ellenére szakmai tudását senki nem vonta kétségbe, épp ellenkezőleg. Kollégáinak egytől egyig az volt a véleménye, hogy Anger doktor valóságos zseni a szakterületén. Jupp beletaposott a gázba, s alig tíz perccel később csikorogva fékeztek a baleseti sebészet bejárata előtt.

Érkezésükre az égimeszelő Krug doktor és kefe-frizurás kollágája, Homberg doktor rontottak ki, nyomukban Anger főorvossal. - Hol van? - rivallt rá Anger a mentőorvosnőre. - Amennyiben a sérültet kérdezi, főorvos úr, akkor épp itt, az orra előtt - felelte Andrea fagyosan a hordágyra mutatva, amelyet Jupp és Miehlke abban a pillanatban emelt ki az autóból. - A másikat vigyék Meurer doktorhoz! Csak töréseket állapítottam meg nála. Helmut Anger gúnyosan végigmérte. - Úgy. Hát, ha maga állapította meg, akkor biztosan úgy is van, maga Tévedhetetlen! Közben Krug és Homberg sietve még egyszer megvizsgálta a súlyos sérültet. Maria Barber ezalatt a másik beteget látta el, és megkérte Grit nővért, hogy keresse meg Meurer doktort. - Azonnal vigyék a műtőbe! - rendelkezett Homberg doktor. - Remélem, minden elő van készítve, főorvos úr! - Természetesen! - felelte kurtán Helmut Anger. „Mit képzel ez a faragatlan Homberg? Azt hiszi, mindenki olyan körülményes, mint Ő?" - füstölgött magában. - Maga fog asszisztálni, Bergen doktornő - adta ki az utasítást a főorvos. - Ön pedig, Krug úr, átveszi tőle az ügyeletet. Futólépésben igyekeztek a műtő felé. Az ellenkező irányból Hebestreit professzor bukkant fel. - Az ördögbe! Magának is életmentő műtétje lesz? csúszott ki a száján, amint megpillantotta főorvosát. - A ma reggel operált betegünknél trombózis lépett fel, haladéktalanul műtenünk kell! - Átkozott kupleráj! - üvöltötte Anger futás közben. Professzor úr, vigye Helfridgét és Bernrathot, nekem meg hagyja itt Mahlert! Az a halálom, ha nincs elég emberem! Lélekszakadva rohantak a műtőig. - Hol van Krottenbaum? - ordította Anger magából kikelve, amikor az altatóorvosnőt nem találta a helyén. - Itt vagyok. - Jenny Krottenbaum elsietett mellettük, és leült az altatókészülékhez. Andreának rögtön szemet szúrt sápadtsága és zavarodottsága. „Talán történt valami közte és Róbert közt? - tűnődött.

♦♦♦ Az operációt végző csapat feszült figyelemmel dolgozott. Án-ger doktor felnyitotta a mellkast, és talált egy sérült artériát. Jenny Krottenbaum alig tudott a munkájára összpontosítani. Gondolatai minduntalan Róbertnél jártak, aki az utóbbi időben meglehetősen elhanyagolta, s imádattal csüngött az új dietetikusnőn. Vég nélküli eszmecseréik, amelyeknek témája mi más lehetett volna, mint az egészség és a táplálkozás, eleinte a kórházban, később azonban már Róbert lakásán zajlottak. Nem lehetett nem észrevenni, mennyire egymásra találtak. Jenny persze nem fogadta kitörő lelkesedéssel a dolgot. - Milyenek az értékek, Krottenbaum kisasszony? Jenny ijedten rázkódott össze a mentőorvosnő hangjára. Idegesen az altatókészülék kijelzőjére pillantott. - Jók... egészen jók - hebegte zavartan. „Jóságos Isten, muszáj összeszednem magam! Belegondolni is rossz, hogy az én hibámból meghalhat a beteg!" Tekintete találkozott a főorvos átható pillantásával, s elvörösödött szégyenében. Jól tudta, hogy nem az operáló orvosok feladata műtét közben a beteg értékei után kérdezősködni. A keringésben beálló változások azonnali jelentése az altatóorvos kötelessége. Andrea is azért tette fel a kérdést, hogy Jennyt finoman emlékeztesse erre, s hogy megelőzze a nagyobb bajt. Jenny átesett a holtponton, s egy darabig ismét sikerült a munkájára összpontosítania. Egyszer még jött egy hullámvölgy, de azon is hamar felülkerekedett. A következő félórában csak az altatókészülék pittyegése, a lélegeztető cső sziszegése és a műszerek csörrenése hallatszott. A főorvos néha adott egy-egy szűkszavú utasítást, de nem nagyon volt szükség beszédre, mert asszisztensei, főleg Bergen doktornő pontosan tudták, melyik pillanatban mit kell tenniük. Sabrina, a műtősnő is kérés nélkül nyújtotta a szükséges eszközöket. Sajnos nem a sérült artéria volt a vérzés egyetlen forrása. Anger doktor épp abban a pillanatban fedezett fel egy lyukat a szívburkon, amikor Andrea fel akarta hívni rá a

figyelmét. A beteget azonnal szív- és lélegeztető-gépre kapcsolták. A kimerítő műtét több órán keresztül tartott. Jenny Krottenbaum mereven bámulta a monitorokat, de egy idő után megint csak Róbert járt az eszében. „Lehetséges, hogy már régóta több van közöttük munkakapcsolatnál, csak én vagyok ilyen végtelenül naiv?" - hasított belé a gyanú, amely ettől kezdve nem hagyta nyugodni. - Az ördögbe is, mi történt? - üvöltött fel Anger. Krottenbaum, alszik? Nem veszi észre, hogy zuhan a pulzus? Meg akarja ölni ezt a szerencsétlent? Jennyt jeges rémület járta át. Kapkodva igyekezett helyrehozni mulasztását, ami szerencséjére sikerült is. Fél óra múlva véget ért az operáció. Anger doktor levette arcáról a maszkot, s lehúzta a kesztyűjét. Megsemmisítő pillantást vetett az altatóorvosnőre, majd indult kezet mosni. - Mi volt magával, Jenny? - kérdezte Andrea aggódva, miközben segített kolléganőjének áttolni a beteget az intenzív osztályra. - Valami baj van? Jenny erőtlen mozdulattal végigsimított a homlokán. Fogalmam sincs. Egyszerűen képtelen voltam koncentrálni. Én vagyok a hibás. Nem lett volna szabad ilyen állapotban az altatókészülék mellé ülnöm, de nem volt más választásom. Andrea együttérzően megszorította kolléganője karját. Ilyesmi mindenkivel előfordulhat, Jenny. Ne eméssze magát! próbálta vigasztalni. Az intenzív osztályon Kremmers doktor vette gondjaiba a beteget. Gudrun nővér segítségével rákapcsolták a szükséges műszereket, amelyek stabilizálták a szívműködését. - Reméljük, túléli - jegyezte meg Andrea a monitorokra pillantva. Még váltottak néhány szót Kremmers doktorral, majd elhagyták az intenzív osztályt. - Nem inna egy csésze kávét, Jenny? - kérdezte Andrea, amíg a liftre vártak. - Szerintem igazán megérdemeljük. - Maga és a többiek igen. - Az altatóorvosnő lehorgasztotta a fejét. - Én már nem annyira, hiszen kis híján megöltem egy embert. - Ugyan, ne butáskodjon, Jenny! - tiltakozott Andrea. Ugyanúgy rászolgált a kávéra, mint bármelyikünk. Sőt,

valószínűleg maga merült ki a leginkább. Feltétlenül szüksége van egy kis lazításra! A kávészünet megtette a hatását. Jenny határozottan kezdte jobban érezni magát. Mielőtt visszaindult a műtőbe, elhatározta, hogy benéz Róberthez a röntgenosztályra, hátha összehozhatnak estére valamilyen közös programot. Már messziről észrevette, hogy barátja az osztály bejáratánál ácsorog, természetesen Ellen Reisch társaságában. Egyesült erővel támadtak neki szerencsétlen Toroskay doktornak, aki volt olyan elvetemült, hogy rá merészelt gyújtani a folyosón. Róbert felháborodva a szemére vetette, hogy füstöl, mint a gyárkémény, pedig igazán tudhatná, hogy a cigarettától millió és egy betegséget lehet kapni. De a temperamentumos magyar orvost sem kellett félteni. Nem késlekedett sokáig a válasszal. Robertet zöldfülűnek nevezte, akinek még a fenekén van a tojáshéj, a dietetikusnőt pedig azzal vádolta, kizárólag azért jött az Erzsébet Kórházba, hogy embertársait kedvére szekírozhassa. Már az egész folyosó visszhangzott a szóváltástól, amelynek végül Hellweg doktor, az osztály főorvosa vetett véget. Ellen Reisch fennhéjázó arckifejezéssel a lift felé indult. Pillantásra sem méltatta a kilépő Jennyt, pedig észre kellett vennie. A doktornő is szó nélkül elment mellette. Átfutott az agyán, hogy nem lenne-e jobb visszafordulni, de barátja ekkorra már észrevette. - Szervusz, Róbert! Éppen csak beugrottan, hogy megkérdezzem, nincs-e kedved este elmenni együtt valahová. Én hatkor végzek... - Sajnálom, de ma lehetetlen, Jenny - szakította félbe Róbert. - Ma estére már elígérkeztem Ellenhez. Képzeld, van egy új komputerprogramja, kimondottan a táplálkozásról! Egyszerűen fantasztikus! - újságolta túláradó lelkesedéssel. Az ember csak betáplálja az étkezési szokásait, a gép pedig megmondja, hogy az illető egészségesen él-e, vagy pedig változtatnia kell az étrendjén. Ezenkívül számos táblázat és információ is lehívható. - Felnevetett. - Eddig meg voltam róla győződve, hogy többé-kevésbé egészséges életmódot folytatok, de lehet, hogy ma este csalódni fogok, mert a számítógép egészen mást mond majd. Hiába, az ember

mindig tanul valami újat. Tényleg őrült érdekes téma! Ha belegondolok, hogy némely emberek milyen egészségtelenül... - Biehler úr, ön röntgenorvos vagy táplálkozás szakértő? kérdezte gúnyosan Toroskay Sándor. - Ezer bocsánat, hogy megzavarom, de van itt egy beteg, aki minden bizonnyal magára vár. Lenne szíves megröntgenezni? Feltéve, ha még emlékszik rá, hogy működik a gép. Róbert fülig vörösödött zavarában. „Talán bizony most is én kötöttem bele?" - dohogta bosszúsan magában. - Akkor viszlát, Jenny! Igazán sajnálom, hogy ma este nem találkozhatunk, de talán majd máskor! - búcsúzott aztán fennhangon, majd eltűnt a röntgenhelyiségben. A találkozás csak megerősítette Jenny bálsejtelmeit. Már abban sem volt biztos, hogy egyáltalán van még esélye Ellen Reischsel szemben. Szomorúan visszaballagott a lifthez.

♦♦♦ Regine Scharrer kapkodva szedte a levegőt az utolsó karcsapásoknál. Tüdeje szúrt, karjára pedig mintha ólomsúlyokat aggattak volna. Pedig régebben játszva rótta egymás után a hosszakat, barátnői közül is rendre ő bizonyult a legkitartóbbnak. Újabban azonban egyre inkább nehezére esett mindenfajta mozgás, már korábbi úszásadagját sem bírta teljesíteni. Nagy nehezen elérte a medence végét, nehézkesen kimászott a vízből, és lerogyott egy nyugágyba. Meg kellett állapítania, hogy már semmi örömét nem leli az úszásban. Akármibe fogott, minden rettentően kifárasztotta, és a tetejébe egyetlen grammot sem fogyott! Betegsége örökletes volt. Nagyanyja és nagynénje is cukorbajban szenvedett, és mindketten erősen túlsúlyosak voltak, csakúgy, mint édesanyja és négy testvére. így biztosan a hajlam is közrejátszott nála, de ugyanakkor tisztában volt vele, hogy végső soron az elhízás váltotta ki betegségét. Közben Marga is kimászott a medencéből. - Jössz szaunázni, Gine? - kérdezte.

Regine egyetlen porcikája sem kívánta most a szaunát, pedig régebben ő is együtt ücsörgött a többiekkel a forró, gőzben, amíg nem kezdett el róla patakokban csorogni a víz. Utána visongva lökdösték bele egymást a jéghideg medencébe, s versenyeztek hogy ki tudja lenyomni a másikat a víz alá. De most? Nem, ki van zárva! Az ő alakjával? - Azt hiszem, most inkább nem, Marga. Remélem, nem kell részleteznem, miért. - Ugyan már, ne butáskodj! Na gyerünk, indulás! parancsolt rá tréfásan a barátnője. - Biztosan nem te leszel a legkövérebb a szaunában. Láttam én már ott nőket, akik a legkevésbé sem zavartatták magukat. Regine hajthatatlan maradt, Marga pedig nem erőltette tovább, elindult egyedül. Regine újra beleereszkedett a vízbe, de most még inkább nehezére esett az úszás. Olyan súlyosnak és nehéznek érezte a testét, mint egy vízbe dobott betontömböt. Jobbnak látta, ha feladja, s ismét kikászálódott a medencéből. Mint aki végigcsinált egy világbajnoki edzést! gondolta bosszúsan. - Pedig alig néhány hosszt úsztam!" Lopva kissé lejjebb húzta fürdőruháját. A combjánál kellemetlenül bevágott, és nem áltathatta magát azzal, hogy a fürdőruha ment össze. Hirtelen olyan érzése támadt, hogy mindenki őt nézi. Szinte perzselte a bőrét a nők gunyoros és a férfiak undorodó pillantása. Pánikszerűen maga köré csavarta a törölközőjét, s bemenekült az öltözőbe. „Soha többé!" - fogadkozott magában. Bármenynyire szeret is úszni, addig le kell mondania róla, amíg látványosan le nem fogy. De ki tudja, sikerül-e ez neki valaha is? Lezuhanyozott, majd az öltöző felé indult. Útközben véletlenül egy tükörbe tévedt a pillantása, s a döbbenettől földbe gyökerezett a lába. „Úristen, én volnék ez az undorító hájpacni? Miért nem volt annyi önkritikám, hogy legalább ne mutatkozzam nyilvánosan levetkőzve?" Növekvő utálattal szemlélte, hogy reng rajta a háj, s fürdőruhája kivágásainál hogy buggyannak elő a zsírpárnák. - Szóval itt bujkálsz, Gine! - hallotta a háta mögül Marga hangját. - Gyere, igyunk valamit! Nagyon megszomjaztam a szaunában!

Regine megpróbálta elrejteni felindultságát. - Nem - felelte fojtott hangon. - Ne haragudj, de most inkább hazamennék. - Nem érzed jól magad? - kérdezte aggódva a barátnője. - Semmi bajom, csak egy kicsit elfáradtam. - Akkor öltözzünk, és induljunk! - vágta rá készségesen a másik lány. - Dehogyis, nyugodtan maradj csak, Marga! - hárította el Regine az ajánlatot. - Nem akarom, hogy elrontsd miattam az estédet. - Ugyan már, semmit sem rontasz el - tiltakozott Marga. Úgyis későre jár, holnap pedig korán kell kelnünk. Regine nem ellenkezett tovább. Bár szívesebben maradt volna egyedül, most mégis jólesett neki a gondoskodás. Felöltöztek, s nem sokkal később már a buszon zötykölődtek hazafelé. - Jó éjszakát, Marga! - búcsúzott Regine, amikor az első emeleten kiszállt a liftből. Barátnője egy emelettel feljebb lakott. - Neked is, Gine! Remélem, holnapra rendbe jössz. Regine belépett a lakásba. Sötétség és süket csend fogadta. Gyorsan mindenütt felkapcsolta a villanyt, de ezzel sem tudta elűzni a minden sarokból rátörő magányt. A nappaliban leereszkedett a díványra, s komoran meredt maga elé. Eszébe jutott, hogy ki kellene teregetnie a vizes holmijait, de a fásultság megbénította. Különben is, mit számít, ha belepenészednek is a táskájába? Úgyse lesz rájuk szüksége. Soha többé be nem teszi a lábát semmilyen uszodába! Fogalma sem volt, mennyi ideje üldögélhetett így magába roskadva, amikor eszébe jutott az inzulininjekció. Már ehhez sem érzett magában erőt, de tudta, muszáj megtennie. Nehézkesen feltápászkodott, s a fürdőszobába indult, ahol a gyógyszereit tartotta. Elővett egy egyszer használatos tűt, s undorodva rámeredt, majd pillantása a tükörbe tévedt. Puffadt arc tekintett vissza rá. Máskor oly ápolt haja csimbókokban lógott, szeme vörös volt a klóros víztől. „Tehát ilyen vagyok állapította meg. - Kövér, beteg és csúnya. s ennél már csak kövérebb, betegebb és csúnyább leszek!"

Felzokogott. Gyűlölte magát, amiért ilyen tehetetlen és szerencsétlen. Vad mozdulattal a vécébe hajította az injekciós tűt, majd sorban utána az összes többit. - A pokolba az egésszel! - kiabálta eszelősen. Lehúzta a vécét, majd előkapta a gyógyszeres szekrényből a vércukorcsökkentő tablettákat, s a tűk után hajigálta őket. A vizelet cukortartalmának ellenőrzésére szolgáló tesztcsíkok is ugyanerre a sorsra jutottak. Minden, ami a betegségére emlékeztette, a lefolyó martaléka lett. - Látni se akarom őket! Soha többé, soha! - sikoltozta hisztérikusan, majd leroskadt egy székre, s heves zokogásban tört ki.

♦♦♦ - Keller doktornő kereste az imént - mondta Jupp Diederichs, amikor Andrea belépett az ügyeleti szobába. - Tényleg? - A mentőorvosnő nem tudta elképzelni, mit akarhat tőle Lore. - Rögtön szólok neki, hogy itt vagyok mondta, s a telefon után nyúlt, de aztán meggondolta magát. Úgy döntött, inkább személyesen megy át a belosztályra. - Jó reggelt, Lore! - üdvözölte barátnőjét. - Hallom, már kora reggel kerestél. Valami baj van talán? A főorvosnő szomorúan legyintett. - Á, dehogy. Csak meg akartalak hívni egy kávéra. Geldorfné meghalt az éjjel. - Ó, mennyire sajnálom! - Andreát őszintén megrendítette a hír. Valamennyien tisztában voltak vele, hogy Irene Geldorf már nem fogja élve elhagyni az Erzsébet Kórházat, de arra nem számítottak, hogy ilyen hamar bekövetkezik a tragédia. - Sokat szenvedett? - Valószínűleg nem. Hirtelen történt. - Ki volt mellette? - Kollweit kolléga és Annelie nővér. Nem sokkal éjfél után átvitték az intenzívre, mert rohamosan rosszabbodott az állapota. Morfiumot adtak neki, ez volt minden, amit még tehettek érte. - Szegény Geldorfné! - Andrea együttérzően felsóhajtott. De most már legalább vége a szenvedéseinek. Nem volt az már élet, hogy állandóan be kellett hoznunk, s el kellett

viselnie azokat az iszonyú fájdalmakat. S mindezt azzal a tudattal, hogy semmi reménye a gyógyulásra. Akkor nem kávézunk, Lore? - Dehogynem ... Bocsáss meg! Lore kitöltötte a kávét, s az egyik csészét odanyújtotta Andreának. - Az asztalon találsz cukrot és tejet, szolgáld ki magad! - Köszönöm. Elgondolkozva kortyolgatták a kávéjukat, s mindkettőjüknek az elhunyt Irene Geldorf járt az eszében. - És Wild úr hogy van? - törte meg Andrea a csendet. - Mindennap egy kicsivel jobban. Mellesleg többször is kérdezősködött utánad. Látogasd majd meg alkalomadtán, ha van egy kis időd! Andrea bólintott. Kissé szégyellte magát, amiért első látogatása óta feléje se nézett az öregúrnak. Pedig milyen kedvesen hívta! - Ha nem érkezik közben hívás, akkor innen egyenesen bemegyek hozzá - ígérte. Aztán kiitta a kávéját, elbúcsúzott Lorétól, és Wild úr szobája felé indult. Röviden kopogott, majd belépett. - Jó reggelt, Wild úr! Éppen ráérek egy kicsit, gondoltam, benézek magához. Az idős férfi arca felragyogott az örömtől. - Ez igazán kedves öntől, doktornő. Jöjjön, üljön le egy kicsit! - Kezével az ágy szélére mutatott. - Hogy van? Sokat van úton a mentőautóval? Andrea letelepedett melléje. - Bizony, néha szünet nélkül hívnak bennünket. Még arra se jut időnk, hogy együnk. Nem akarom elkiabálni, de mostanában, hál istennek, valamivel nyugodtabb a helyzet - magyarázta mosolyogva. - És maga hogy van, Wild úr? - Tűrhetően, köszönöm. Azt hiszem, tényleg óriási szerencsém volt. Nézze csak! - Könnyedén magasba emelte bal karját. - Már egész jól tudom mozgatni. - Ennek szívből örülök. - Andrea pillantása az éjjeliszekrényen fekvő csokoládéra és a vázában álló virágcsokorra tévedt. - Nocsak, látogatója volt? Úgy tudtam, nem idevalósi.

- A lányom járt itt. Meglepetést akartam neki szerezni a látogatásommal. Hát sikerült! Thea nővér értesítette, hogy kórházban vagyok. Most meg, képzelje, nem is akarja engedni, hogy hazamenjek! Azt szeretné, ha végleg hozzá költöznék. - Hát ez nagyszerű! Igazán szerencsés, hogy van valakije, aki törődik magával és a gondját viseli! Johann Wild bólintott. - Még gondolkozom az ajánlatán. Nagyon szép itt a Rajnánál, bár nem ez az én hazám. Azonkívül az unokáim is nagyon a szívükbe zárták a nagypapit. - Lopva kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. Andrea megszorította a kezét. - Ezek szerint minden a legnagyobb rendben van, Wild úr. Költözzön csak ide a Rajnavidékre! Akkor talán egyszer otthon is meglátogathatom. Az öregúr csodálkozó szemeket meresztett rá. - Ezt komolyan mondja, doktornő? - Hát persze! - sietett a válasszal Andrea. Ebben a pillanatban megszólalt zsebében a csipogó. Felugrott, s egy gombnyomással elhallgattatta a készüléket. - Borzasztóan sajnálom, Wild úr, de most mennem kell mentegetőzött. - Majd máskor újra benézek. - Kár, hogy máris elmegy ... - hallotta távolodóban az öregúr hangját, s három perc múlva már a mentőkocsiban ült. - Mi történt? - érdeklődött. - Eszméletlen fiatal nő a Rajna-parkban - tájékoztatta Jupp. - Remélem, nem terhes - jegyezte meg Miehlke. - Torkig vagyok vele, hogy a nők rendszeresen parkokban vagy vasúti kocsikban hozzak világra a gyereküket! Mintha bizony nem találnának alkalmasabb helyet a szülésre! Andrea jót mulatott magában. Tapasztalatból tudta, mennyire megilletődött és gyámoltalan lett a kollégája, ha véletlenül nem értek be idejében a kórházba egy terhes nővel. Most azonban felesleges volt előre izgulnia, mert számtalan más ok miatt is elájulhat valaki A kis parkban már összeverődött a szokásos kíváncsiskodó csoport. Jupp kíméletlenül félretaszigálta őket, amihez a könyökét is kénytelen volt használni. Minden alkalommal dühbe gurult ha a nem engedtek utat a mentősöknek. A fiatal nő mozdulatlanul feküdt a kavicsos úton. Körülbelül húszéves lehetett, és tekintélyes súlyfelesleggel rendelkezett.

Andrea először infarktusra gyanakodott, de ahogy föléje hajolt, s megcsapta az orrát a maró acetonszag, rögtön tudta, hogy a nő cukorbeteg. Bőre egészen kiszáradt, ami nagy folyadékveszteségre utalt. - Diabeteszes kóma - jelentette ki rövid vizsgálat után. Inzulinra van szükségem, Miehlke úr. Az ápoló sietve nyújtotta oda a különösen gyorsan ható inzulinfajtát. A doktornő gyorsan beadta az injekciót, valamint egy antibiotikumot is, hogy a kóma következtében gyakran fellépő fertőzést megakadályozza. Ezután intett segítőinek, hogy vihetik a beteget.

♦♦♦ Jenny Krottenbaum leparkolt a Bergen-villa előtt, magához vette a görögsalátával teli tálat, amivel a grillpartihoz szándékozott hozzájárulni, majd kiszállt az autóból. Egész hétvégéje szabad volt, és úgy érezte, nem bírná ki odahaza a négy fal között. Ezért kapóra jött neki Bergenék meghívása. Róbertnek, amióta Ellen Reisch felbukkant az életében, egyáltalán nem volt ideje az ő számára, így a doktornő végtelenül hálás volt Andrea Bergen-nek, amiért meghívta magukhoz szombat estére. - Szervusz, Dorka! - üdvözölte Bergenék óriási dogját. Nem, ezt nem neked hoztam! - Igyekezett elmenteni a salátástálat, mivel a kutya mindenáron szeretett volna közelebbi ismeretséget kötni vele. - Biztos vagyok benne, hogy nem szereted sem a paradicsomot, sem az uborkát, sem pedig az olajbogyót. Na, nem bánom, kapsz egy darab juhsajtot, nehogy azt mondd, nem vagyok jó hozzád! Sóhajtva felemelte a fóliát, kivett egy darabka sajtot, és Dorka elé tartotta. A kutyakisasszony a lehető legnagyobb óvatossággal vette el a finomságot, majd miután eltüntette, olyan bánatosan pislogott Jennyre, hogy az nem tudott ellenállni neki. - Na, veled aztán jól kifogtam! - sóhajtott fel a doktornő. Beláthatnád, hogy nem adhatom neked az összes sajtot! Mi maradna akkor a vendégeknek? A hagymát meg nem szereted. Vagy tévedek? Gyere, kóstold csak meg! - Tréfából a

kutya orra elé tartott egy karika hagymát, hogy bebizonyítsa, Semmi ínyencséget nem tartogat már számára. Dorka megszaglászta, vonakodva a foga közé vette, aztán, mintha véletlen lett volna, leejtette a földre a hagymát. - Na ugye, megmondtam, hogy nem fog ízleni! - Jenny kedvesen megpaskolta a kutya nyakát. - Vége a nyalakodásnak, Dorka! Ki látott már görögsalátát juhsajt nélkül? Mondhatom, szépeket gondolnának rólam! Ebben a pillanatban Andrea bukkant fel a ház sarkánál. - Jenny, hát már itt van? - üdvözölte szívélyesen kolléganőjét. - Nem is vettem észre, mikor érkezett. Biztosan Dorka nyaggatta! A kutya nevének hallatára méltatlankodva vakkantott egyet-kettőt. „Még hogy nyaggattam! Csak tudnám, miért használ a gazdi mindig ilyen erős kifejezéseket! Hát tudnék én bárkit is nyaggatni?" - Dehogy, Andrea! - tiltakozott Jenny, mire Dorka szeméből egy csapásra eltűnt a sértődöttség. - Csak kíváncsi volt, mit hozok a tálban. Adtam neki egy darab sajtot, de a hagyma már nem érdekelte. Felmentek a teraszra, ahol Hilde Bergen és Nelly néni már az asztalnál ült. Werner és Trevor a grillsütő mellett álltak, s ügyeltek, hogy semmi ne égjen oda. Mindnyájan üdvözölték Jennyt, aki már többször járt Bergenéknél látogatóban, így Andrea anyósával már találkozott, Wernert pedig a kórházból ismerte. - Sokat ígérő ez a saláta! - jegyezte meg Hilde elismerően, miközben átvette Jennytől a tálat, s az asztalra helyezte, ahol már különféle zöldségek, zsúrkenyér és öntetek sorakoztak. Természetesen a kávéfőző és az italok sem hiányoztak. - Sört kér, Jenny, vagy inkább valami mást inna? - kérdezte Andrea. - Egy sört kérnék, köszönöm. Azt hiszem, az illik legjobban a sülthöz. Az amerikaiak is osztották a véleményét, s derekasan nekiláttak az árpalének. Egybehangzóan állították, hogy sehol sem olyan Finom a sör, mint Németországban, amit Andrea készséggel el is hitt nekik. A sült hús is kitűnően sikerült. Mindenki kapott a tányérjára egy szeletet, hozzá kétféle

kolbászt és egy cső vajon párolt kukoricát, köretet pedig ki-ki szedett magának. - Pompás a görögsaláta! - áradozott Trevor Williams. - Kit illet érte a dicséret? - Jennyt - világosította fel Andrea. Meg sem kísérelte kolléganőjét a vezetéknevén bemutatni. Trevornak úgyis beletörött volna a nyelve a Krottenbaum névbe, míg a Jenny ismerősen csengett számára. - Roppant ízletes. - Trevor barátságosan biccentett a fiatal doktornő felé, akinek nagyon jólesett az elismerés. - A jövő hét végén megint repülünk - újságolta Hilde Bergen vacsora után, amikor már mindenkinek friss sör volt a poharában. Jennynek úgy rémlett, mintha hallott volna már arról, hogy Trevor valaha hivatásos pilóta volt. - Hová tervezik a kirándulást? - érdeklődött. - Ó, valószínűleg csak kisebb körutat teszünk - felelte Trevor, miközben kiterítette a légi térképet, amelyet Jenny már korábban felfedezett az asztalon. - Átrepülünk a Rajnán, aztán irány a Steigerwald, Odenwald és vissza - magyarázta, ujjával követve a térképen az útvonalat. - Biztosan nagyon szép és érdekes útjuk lesz - jegyezte meg Jenny lelkesen. - Jó szórakozást, és mindenekelőtt szép időt kívánok hozzá! - Köszönöm, ez utóbbira nagy szükségünk lesz. - Trevor összehajtogatta a térképet. - Bár Németországban az a mondás járja, hogy ha angyalok repkednek az égben, akkor mindig süt a nap - tette hozzá, a hölgyekre kacsintva. Andrea és Jenny kiment a konyhába, hogy elmosogassanak. Hilde mama természetesen nem akarta engedni, de aztán megértette, hogy szeretnének egy kicsit négyszemközt maradni, annál is inkább, mert Jenny meglehetősen gondterheltnek látszott. - Fogalmam sincs, mi lesz ennek a vége, Andrea - sóhajtott fel, miközben az edénytartóba állított egy elmosott tálat. Róbert szabályosan kerül. Minden szabad idejét azzal a dietetikusnővel tölti, aki több szempontból is előnyösebb helyzetben van, mint én. Ugyanolyan egészségmániás, mint Róbert, nem utolsósorban pedig sokkal kedvezőbb a munkaidő-beosztása. Mindig is gondot okozott, hogy Róbert

általában akkor dolgozott, amikor én szabad voltam, és fordítva. Andrea őszintén sajnálta kolléganőjét, de fogalma sem volt arról, hogyan segíthetne rajta. - Tudom, ez most nem hangzik túlzottan vigasztalóan, de hidd el, nem lesz hosszú életű az a kapcsolat. Az a nő hideg és számító karrierista. Kizártnak tartom, hogy egy olyan férfit, mint Róbert, tartósan boldoggá tudjon tenni! Ez korábban Jennyben is felmerült, de elkeseredésében már nem mert benne reménykedni.

♦♦♦ Regine kifejezéstelen tekintettel bámulta a mennyezetet. Csak most kezdett ráeszmélni, mi történt vele. Az életébe kerülhetett volna, hogy nem adta be magának azt az ostoba injekciót. Amennyire vissza tudott emlékezni, valószínűleg fel sem fogta, mit csinál, amikor mindent belehajigált a vécébe. Teljesen összezavarodott. Órákig ült üvöltve a fürdőszobában, s képtelen volt lecsillapodni. Azzal sem törődött, mit gondolhatnak a szomszédok, pedig jól tudta, hogy a szellőzőnyílásokon át minden szó áthallatszik. Borzalmas éjszakája volt. Sötétebbnél sötétebb gondolatok gyötörték, már az öngyilkosság is megfordult a fejében. Képtelen volt elaludni, ezért felkelt és megivott egy üveg sört, majd még egyet, végül egy harmadikat. Nem diabetikusát, hanem rendeset, amelyet Marga kedvéért tartott otthon. Kissé kábán visszamászott az ágyba, s ezúttal, hála az alkoholnak, azonnal mély álomba merült. Másnap reggel olyan siralmas állapotban ébredt, hogy az élettől is elment a kedve. Mi értelme van, hogy tovább gyötrődjön? Megint felködlött benne, hogy legjobb lenne, ha végezne magával, de még mindig nem volt hozzá bátorsága. Felhívta a kertészetet és beteget jelentett, ami annyiban igaz is volt, hogy kutyául érezte magát. Ezután elment otthonról, buszra szállt, s beutazott a városba. A központban leszállt, s céltalanul lődörgött az utcákon. Azóta sem tudta magának megmagyarázni, mi indíthatta erre, mint ahogyan

azt sem, hogyan mert egyáltalán az inzulinadagja nélkül kilépni a házból. Hirtelen iszonyú rosszullét fogta el. Átvágott az úttesten, s bemenekült a közeli parkba, ahol szerencséjére nem sok járókelő tartózkodott. Szédülni kezdett, forgott vele a világ. Megpróbált elvánszorogni a legközelebbi padig, de már nem sikerült. A kavicsos út közepén teljes hosszában elvágódott. Amikor magához tért, hordágyon feküdt egy fülsiketítő szirénázással száguldó mentőautóban. Egy kedves, szőke doktornő ült mellette, aki elmagyarázta neki, hogy kómába esett, s most beszállítják az Erzsébet Kórházba. Azóta két nap telt el. Már valamivel jobban érezte magát, mert időközben megkapta a szükséges inzulint, s a diétáját is visszaállították. Ezek azonban csak a fizikai panaszait enyhítették, lelkiállapota továbbra is meglehetősen labilis maradt. „Az addig rendben van, hogy megmentették az életemet, de hogyan tovább? - töprengett lehangoltan. - Két választásom van. Vagy megemberelem magam, és folytatom a mindennapos tortúrát az injekciókkal, vércukortablettákkal, vizelettesztcsíkokkal és diétával, vagy jobb, ha most rögtön felkötöm magam!" A szomszéd ágy felől érkező hang riasztotta fel tépelődéséből. - Halló! Ébren vagy, Regine? Kedvetlenül félrefordította a fejét. Egy fiatal, olasz lány volt a szobatársnője. Gabriellának hívták. Leesett a lépcsőn, s összezúzta a veséjét. - Félálomban vagyok - motyogta csukott szemmel a kövér lány. - Vannak fájdalmaid? - Nincsenek, csak fáradt vagyok. - Kár - sajnálkozott Gabriella. - Akkor biztosan nincs kedved beszélgetni. Arra gondoltam, barkochbázhatnánk, vagy csinálhatnánk valami hasonlót. - Ne haragudj, de most nincs hozzá hangulatom. Szeretnék egy kicsit aludni. Oldalára fordult, és lehunyta a szemét. A tizenhat-tizenhét éves olasz kislány egész helyes volt, csak kicsit sokat beszélt. Azt szerette volna, ha állandóan foglalkoznak vele és szórakoztatják. Csak akkor szótlanodott el, ha fájdalmai

voltak. Ilyenkor kért a nővértől egy tablettát, s megpróbált aludni. Gabriellának meglehetősen népes családja volt. Az alatt a két nap alatt, amelyet Regine itt töltött, többen látogatták meg, mint a többi beteget két hét alatt. Regine lelki szemei előtt egy jóvágású, fiatal férfiarc jelent meg. Tulajdonosa Gabriella bátyja, Luigi volt, aki minden este eljött meglátogatni a húgát. A sötét hajú, barna szemű, mindig mosolygó fiú Reginével egykorú lehetett. A lány önkéntelenül felsóhajtott. Magának sem akarta bevallani, mennyire tetszik neki Luigi. Tisztában volt vele, hogy egy ilyen jóképű férfinál semmi esélye. Egyáltalán, kinél lehet esélye az ő alakjával? Regine elpityeredett, s nyugtalan, nem túl pihentető álomba sírta magát. Arra ébredt, hogy Marian nővér behozta az ebédet. Farkasétvággyal nekilátott. Amióta kórházban volt, a vasszeget is megette volna, ami meglehetős riadalommal töltötte el. Így ugyanis napról napra csökkent az esélye, hogy valaha is lefogyjon. Ebéd utánra valamivel jobb kedvre derült, s beszélgetni is lett volna kedve, akkorra viszont Gabriellát nyomta el az álom. „Sebaj - gondolta Regine -, akkor olvasok egy kicsit." Kezébe vett egy képes újságot, de gondolatai minduntalan elkalandoztak. Egyfolytában Luigi járt az eszében. Azon tűnődött, vajon aznap este is eljön-e, s bár nem mert reménykedni, már előre örült a viszontlátásnak. Aztán eszébe jutott, hogy biztosan neki is lesznek látogatói. Előző nap benn voltak nála a szülei és a testvérei, Marga, sőt még Rechwein úr, a főnöke is eljött. Mindnyájan borzasztóan megrémültek, amikor meghallották, mi történt vele, pedig nem is tudták, hogy szántszándékkal dobálta ki életfontosságú gyógyszereit! Elszégyellte magát a gondolatra. Arra riadt fel, hogy nyílt az ajtó, s a szőke mentőorvosnő lépett be, aki olyan kedvesen pártfogásába vette. - Jó napot, Scharrer kisasszony! - üdvözölte Andrea. - Hogy érzi magát? - Olyan vagyok, mint aki másnapos - felelte Regine, s bágyadtan elmosolyodott.

A doktornő letelepedett melléje. - Ez teljesen természetes egy kóma után. Meglátja, most már mindennap jobban lesz. Még mindig olyan gyakran kell vécére mennie? - Sajnos igen. És az étvágyam is teljességgel abnormális. - Ez biztos jele annak, hogy a gyógyulás útjára lépett! - De engem szörnyen bosszant! - csattant fel bosszúsan Regine. - Hisz mindennek ez az oka! Andrea ijedten pillantott a hirtelen nagyon kétségbeesettnek látszó fiatal nőre. - Ha a betegségére célzott, akkor nem kell félnie, Scharrer kisasszony. Minden étele diabetikusan készül - próbálta megnyugtatni. - Semmi olyat nem kap, ami árthat magának. Regine kitörölt egy könnycseppet a szeméből. - Nem is arra gondoltam - mondta elcsukló hangon. - Hanem ... az alakomra. Már mindent megpróbáltam, hogy lefogyjak, de egyszerűen nem megy. Ehelyett egyre többet és többet eszem ... - Nem tudta tovább visszafojtani kitörni készülő zokogását. A doktornő két kezébe fogta, és megszorította a kezét. - A súlyfeleslege valóban komoly gond, Regine. Okvetlenül le kell fogynia, különben akár életveszélybe is kerülhet. Keller főorvosnő részletesen el fog beszélgetni erről magával, s elküldi a dietetikusunkat is. Reisch kisasszony majd összeállít önnek egy speciális diétát, amelyet attól kezdve szigorúan be kell tartania. Regine elgondolkozva bólintott. - Gondolja, van remény arra, hogy valaha is normális alakom legyen? - Biztos, hogy alaposan le fog fogyni - biztatta Andrea a lányt, s felemelkedett. - Az ön szempontjából most ez a legfontosabb. Fel a fejjel, Regine! Meglátja, sikerülni fog. Csak hozzáállás kérdése az egész. Higgye el, egy idő után már nem lesz olyan nehéz, mint az elején! Miután a mentőorvosnő elhagyta a kórtermet, Regine még sokáig töprengett a szavain. Arra gondolt, hogy minden rosszban van valami jó. Ha nem kerül kórházba, most nem lenne ez a kényszerítő erő, amelynek segítségével végrevalahára talán képes lesz valamicskét lefogyni. Ha nem lenne ilyen visszataszítóan kövér, talán egészen másképp alakulna az élete. - Jó napot, Regine! - riasztotta fel tervezgetéséből egy meleg férfihang. A lány zavartan felpillantott, s legnagyobb

megdöbbenésére Luigi állt az ágya lábánál, kezében tartva a lázlapját. - Ugye, nem haragszik, amiért megnéztem a nevét? Regine szíve őrülten kalapálni kezdett az izgalomtól. Vajon miért tette ezt Luigi? Bár mindig roppant kedvesen üdvözölte, amikor jött, s váltottak is néhány szót, a lány teljességgel elképzelhetetlennek tartotta, hogy a fiú komolyan érdeklődjön iránta. Igaz, nagy meglepetés nem érhette, mert egyszer már látta pongyolában, amikor gyanútlanul bejött a folyosóról, és Luigi a húga ágyánál üldögélt. Különben mindig fel szokta húzni az álláig a takarót, de most lelepleződött. - Nem, dehogy! - tiltakozott mosolyogva. - De azért inkább akassza vissza a helyére a lázlapot, mielőtt a nővér jól összeszidja! - Ne féltsen engem, Regine! Egyébként Luiginak hívnak. - Tudom, Gabriella már említette. - A lány szíve majdnem kiugrott a helyéről. Ilyen hosszasan még sohasem beszélgetett vele a fiú. - Meddig kell még itt maradnia? - érdeklődőt a fiatalember, miután helyére tette a táblát. Regine tanácstalanul vállat vont. - Nem tudom pontosan, de egy darabig még biztosan. - Akkor még találkozunk - jegyezte meg Luigi búcsúzóul, majd húga felé fordult, akinek ágyát már körülállták a hozzátartozók. A kövér lány lehunyta a szemét, és ábrándosan elmosolyodott. Semmi kétség, Luigi kedveli. Talán mégiscsak lehetnek nála esélyei? Megfogadta, hogyha beleszakad is, be fogja tartani az előírt diétát.

♦♦♦ - Annyira sajnálom, hogy nem jöhetsz velünk, mama! Andrea szánakozva nézte anyósa könnybe lábadt szemét és a sok törölgetéstől kivörösödött orrát. Néhány nappal azelőtt alaposan megfázott, és a hétvégére sem sikerült kilábalnia a náthából. Elérkezett a beharangozott sétarepülés napja, és most Hilde nélkül kellett felszállniuk.

Az idősebb Bergenné összerázkódott egy újabb tüsszentő rohamtól. Már maga sem tudta, hány csomag papír zsebkendőt használhatott el. - Sebaj, Nelly és Trevor még egy darabig nálunk maradnak jegyezte meg szipogva. - Biztosan lesz még alkalmam kipróbálni a repülést. - Egész biztos, Hilde - helyeselt Nelly. - Akkor majd úgy szervezzük, hogy Werner is velünk jöhessen. A gyermekgyógyásznak hétvégére át kellett vennie az ügyeletet egyik kollégájától, aki megbetegedett, s emiatt ő sem tarthatott velük. Andrea a táskájába tette napszemüvegét, s azon tűnődött, vigyen-e magával pulóvert. Verőfényes reggelre ébredtek ugyan, de soha nem lehetett tudni, hogyan változik a nap folyamán az időjárás. Hilde mama elővonszolta a hűtőtáskát. Nehogy nekem éhen vagy szomjan haljatok útközben - tette le menye elé. Andrea felnyitotta a táska tetejét, s belekukkantott. - Mama, te megőrültél! - hüledezett fejcsóválva, amikor megpillantotta a sült csirkét, a tál krumpli-salatát, a sonkás szendvicseket és a sajttortát. A gondos Hilde a sörről és a limonádéról sem feledkezett meg. - Ki bírja ezt mind megenni? Nelly néni is belekukucskált a táskába. - Ó, micsoda ínyencfalatok! De igazán nem kellett volna fáradnod, amikor nem is vagy jól. - Ugyan már, majd szép lassan elcsipegetitek - hárította el Hilde a tiltakozást. - De hát a bayreuthi reptéren akartunk ebédelni - szólt közbe Trevor. - Ezt így is megtehetitek, ez csak egy kis útravaló. Gondold csak el, milyen jól fog jönni, ha esetleg eltévedtek, vagy, ne adj isten, kényszerleszállást kell végrehajtanotok. Trevor nagyot kacagott. - Az isten szerelmére, Hilde, nem az őserdőben vagyunk, hanem a gyönyörű, sajnos kissé túlzsúfolt Rajna-vidéken! Nyugodj meg, biztosan nem fogunk eltévedni, és ha kényszerleszállást kellene végrehajtanunk, a nyakamat rá, hogy száz méteren belül találnánk egy vendéglőt! - Reméljük, minden rendben lesz. - Hilde hangosan szipákolt, és kifújta az orrát, amivel valószínűleg

elérzékenyülését próbálta leplezni. Andrea meghatottan átölelte anyósát. - Ne aggódj, mamikám, meglátod, mindnyájan épségben visszatérünk! Ha sejtette volna, micsoda megpróbáltatásokban lesz részük! Hilde és Werner kikísérte a társaságot Andrea autójához. Werner betette a csomagtartóba a hűtőtáskát. Dorka természetesen mindenáron velük akart menni, s mire észbe kaptak, már beugrott az autóba, és kényelmesen befészkelte magát a hátsó ülésre. - Kifelé, Dorka, de azonnal! - ripakodott rá Andrea, a kutya azonban lesunyta a fejét, és a füle botját sem mozdította. Mélységesen sértve érezte magát, amiért mindenki elmegy, csak őt akarják megint itthon hagyni. De ezúttal nem volt pardon, gazdasszonya megragadta a nyakörvét, s Trevor és Nelly nem kis derültségére kíméletlenül kiráncigálta az autóból a minden erejével tiltakozó ebet. Werner nyakon csípte a rakoncátlan állatot, s szorosan fogva tartotta, míg el nem indultak. - Jó szórakozást, drágám! - Búcsúzóul gyengéden megcsókolta a feleségét, majd Hildével együtt a többiektől is elköszönt. - Kellemes utat, és vigyázzatok magatokra! kiabálták utánuk, míg nagy integetés és dudálás közepette elhajtottak. Fél óra múlva megérkeztek Rheinaurach repülőterére. A korai időpont ellenére nagy volt a nyüzsgés. A parkoló már csaknem megtelt, s egyik gép a másik után szállt fel. A klub étterméből kávé és tojásrántotta illata csapta meg az orrukat. Gépük már készen állt az indulásra. Trevor elhelyezkedett a kormánybot mögött, Nelly néni pedig a másodpilóta helyére ült. Andrea bemászott a hátsó ülésre, s bekapcsolta a biztonsági övet. Hamarosan megkapták az engedélyt az indulásra. Trevor kikormányozta a gépet a kifutópályára, s várta az irányítótorony további utasításait. Nelly hátrafordult Andreához. - Mindjárt a levegőben leszünk! - közölte ünnepélyesen. Már régóta repült, mégis minden alkalommal úgy örült, mint egy gyerek. Úgy vélte, nincs annál nagyszerűbb érzés, mint madártávlatból szemlélni a világot.

A felszálláskor Andrea gyomra kissé felkavarodott, de mihelyt elérték a repülési magasságot, rögtön el is múlt a rosszulléte. - Hát nem csodálatos? - próbálta túlharsogni Nelly néni a motorzúgást. A doktornő elragadtatással gyönyörködött a tájban. A Rajna széles kék szalagja festőien kígyózott a felülről sakktáblához hasonlító rétek és gabonaföldek között. Az autók tetején, mint megannyi fényes bogáron, meg megcsillant a napfény. - De igen, csodálatos! - kiabálta vissza. - Úgy látszik, az időjárás szeret bennünket. - Mi az a régi vár odalenn? - tudakolta Trevor, s egy kanyart tett, hogy jobban szemügyre vehesse az építményt. Andrea kissé előrehajolt, hogy jobban lásson. - Ezek a liebensteini romok. Kedvelt kirándulóhely. Egy darabig még a kastélyokkal és várakkal szegélyezett Rajna-part mentén repültek, majd keletnek fordultak. Útjuk a Taunus és a Rhön felett vezetett tovább, ami ugyancsak nagy élményt jelentett számukra. Frankfurtot a nemzetközi légi forgalom miatt el kellett kerülniük. Bőven volt idejük, így kihasználták a ragyogóan tiszta időjárást, és mindent megnéztek, amit csak lehetett. Nem győztek betelni azzal, hogy mennyire más odafentről minden. Tizenegy óra körül bajor területre értek. - Az ott előttünk Bayreuth - hívta fel Trevor útitársnői figyelmét. - Leszálljunk, és harapjunk valamit? - Hát persze - helyeselt Nelly. - Végül is így terveztük. Vagy van valami jobb ötleted, kedvesem? - kérdezte hátrafordulva Andreától. - Nem, dehogy. Különben is rátok bízom, ti vagytok a szakemberek. - Hát, az ebédhez még kissé korán van, de bevallom, nekem már korog a gyomrom - vallotta be Trevor. - Miért nem szóltál, drágám? - zsörtölődött Nelly néni. - Hisz itt van ez a rengeteg finomság, amit Hilde csomagolt. - Azt majd megesszük hazafelé. Napnyugta előtt nem kell visszaérnünk, addig pedig még rengeteg időnk van. Ha megtetszik útközben egy hely, bármikor leszállhatunk, és megnézhetjük közelebbről.

Trevor kapcsolatba lépett a bayreuthi reptér irányítótornyával, és engedélyt kért a leszállásra. Látszott, hogy gyakorlott pilóta volt. Olyan finoman tette le a gépet, hogy alig érezték meg. Kiszálltak, s elindultak a repülőtér épülete felé. Andreának jólesett, hogy végre kinyújtóztathatja a lábát. A gép utastere meglehetősen szűk volt, s bizony elmacskásodtak a tagjai. Az étteremben végül mégiscsak megebédeltek, s ittak egy kávét. Nelly néni egy pohárka pálinkát is engedélyezett magának, Trevor azonban soha nem ivott egy kortyot sem, ha repült. Amikor elhagyták a vendéglőt, s visszaindultak a géphez, Andreának feltűnt, hogy Trevor nagyon sápadt. Homlokán gyöngyözött a veríték, bár ez a nagy melegben nem volt meglepő. - Rosszul érzed magad, Trevor? - kérdezte, s belekarolt. --Olyan sápadt vagy! A férfi keze fejével megtörölte a homlokát. Németországban nyáron szinte áll a levegő, meg lehet fulladni. Nálunk Maineben legalább lengedez egy kis szellő. Nem igaz, Nelly? - így van - hagyta rá a felesége. - Valóban, errefelé gyakran fülledt az idő - helyeselt Andrea. - Az ilyen napokon valóságos nagyüzem van a kórházban. Futószalagon érkeznek az infarktusos és a szélütéses esetek. Szinte megállás nélkül úton vagyunk a mentőautóval. Azt javasolta, ne induljanak rögtön, hanem várjanak egy kicsit, hogy Trevor kipihenhesse magát. Ó azonban hallani sem akart róla. - Irány a következő úticél! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Ebéd közben úgy beszélték meg, hogy következő állomásuk Miltenberg lesz. Ott fogják elfogyasztani a hűtőtáska tartalmát, onnan pedig már egykettőre hazaérnek a Rajnához. A gyönyörű idő egész nap kitartott, szebbet nem is kívánhattak volna maguknak. Ameddig a szem ellátott, egyetlen felhő sem volt az égen, s kellemetlen légörvények sem zavarták útjukat.

Andrea szívből sajnálta, hogy máris haza kell indulniuk. Remélte, hogy lesz még alkalmuk ilyen kirándulásra, s akkor Wernert és Hildét is magukkal hozhatják. Már lenyugvóban volt a nap, amikor átrepültek Wiesbaden felett, s azután már a Rajna vonalát követték. Lassan közeledtek a rheinaurachi reptérhez. Andrea fürkésző pillantást vetett Trevorra. Ebéd óta valami nem volt rendben vele. Arca azóta is fakószürke volt, ősz haja pedig a sapka alatt egészen átnedvesedett az izzadtságtól. „Biztosan kimerült - gondolta aggódva a doktornő. - Nem szabadott volna ilyen messzire eljönnünk, és hosszabb pihenőket kellett volna tartanunk!" A szeme sarkából Nelly néni is egyre sűrűbben pillantgatott á férjére. - Trevor, rosszul érzed magad? - kérdezte remegő hangon. Andrea előrehajolt. Ebben a pillanatban a férfi felnyögött, és reszkető kezével a szívéhez kapott, majd ráborult a műszerfalra. - Trevor! - sikoltott fel rémülten Nelly néni. Andreának a jeges rémület szinte megbénította a tagjait. Amint kissé magához tért, újra előrehajolt, s visszahúzta az eszméletlen férfit az ülésre. - Mi történt? Mi van vele? - kiáltotta Nelly néni magánkívül. - Azt hiszem, infarktus - bökte ki remegő hangon a doktornő. A két nő a rémülettől megdermedve meredt egymásra. Csak most hasított beléjük a felismerés, hogy nemcsak Trevor élete forog veszélyben, hanem mindhárman tehetetlenül és kiszolgáltatottan sodródnak az irányítatlan gépen.

♦♦♦ Regine Scharrer figyelmesen hallgatta az ágyánál ülő dietetikusnőt, aki éppen arról tartott neki előadást, hogyan kell a jövőben táplálkoznia. - A szokásos diétája mellett, amelyet természetesen továbbra is szigorúan be kell tartania, szüksége lesz egy kiegészítő diétára is, hogy a súlyfeleslegétől megszabaduljon -

fejtegette Ellen Reisch szenvtelenül és tárgyilagosan. - A legapróbb részletekig össze fogom önnek állítani. - És ennek a segítségével tényleg le fogok fogyni? kérdezte Regine reménykedve. Ellen Reisch még feljegyzett valamit a noteszába, majd felpillantott. - Ez teljes mértékben magán múlik, Scharrer kisasszony. Ha következetesen betartja az előírásokat, akkor már néhány hét alatt jelentős eredményre számíthat. Egy speciális számítógépes program segítségével összeállítom és kinyomtatom az étrendjét, s mihelyt kiengedik a kórházból, már el is kezdheti. A kövér lány hálásan mosolygott a dietetikusnőre. - Igazán nagyon köszönöm a fáradozását, Reisch asszony! Ellen személytelen mosollyal biccentett, majd összeszedte feljegyzéseit, és elhagyta a szobát. - Mind meg kell tanulnod kívülről, amit elmondott? kérdezte Gabriella. - Nem, dehogy, majd megkapom a listát - magyarázta Regine. - Különben nem bírnám megjegyezni. Már így is zsong a fejem, ha rágondolok! Gabriella felkönyökölt az agyban, s elgondolkozva nézett a másik lányra. - Nem rossz neked, hogy olyan kevés dolgot ehetsz? - Keveset? - Regine felnevetett. - Uramisten, látnod kellett volna azt a listát! Rengeteg mindent ehetek, csak persze módjával, és a megfelelő módon elkészítve. Tudod, mi otthon sok disznózsírt és vajat használtunk a főzéshez, ezért persze megszoktam, s el sem tudtam képzelni, hogy a főzeléket ne öntsem jól nyakon vajjal. Néha még tojássárgáját is kevertem bele, például a spenótba és a kelkáposztába. De szó sincs arról, hogy mostantól kezdve le kellene mondanom a főzelékfélékről, csak a vajat, a tejszínt és a tojást kell elhagynom. És ez még sok dologgal így van. Tulajdonképpen mindent ehetek, amit a betegségem enged, mindössze másfajta elkészítési módot kell megtanulnom. - Azért biztosan nem lesz könnyű az átállás - vélte Gabriella. - Biztosan, de meg fogja érni. - A nagynéném sokkal kövérebb volt, mint te, aztán elment egy fogyókúrás tanfolyamra. Igaz, hogy majdnem két évig

gyötörte magát, de ma már egész jó alakja van - mesélte Gabriella. - A dietetikusnő is ezt tanácsolta. Könnyebben megy a fogyókúra, ha olyan emberekkel vagyunk körülvéve, akik hasonló problémákkal küszködnek. - Hogy tetszik neked Luigi? - kérdezte váratlanul a másik lány. Regine kissé elpirult. - Nagyon rokonszenvesnek találom felelte zavartan. - De hogy jutott ez most eszedbe? - Az az érzésem, tetszel neki. Nem vetted észre, hogy állandóan téged bámul, amikor itt van? Dehogy nem vette észre, de nem táplált illúziókat. - Ez még nem jelent semmit! Egy olyan jóképű fiú, mint a bátyád, biztosan csak udvariasságból áll szóba velem! - Csinos fiú, mi? - Gabriella szemmel láthatóan büszke volt a bátyjára. - Ühüm. De biztosan van barátnője, nem? - A kövér lány szívrepesve várta a választ. - Jelenleg nincs. A legutóbbi állandóan csak a házasságról tudott beszélni, s ez nem tetszett Luiginak. Tudod, még nem akarja lekötni magát. Regine titkon fellélegzett. Luigi tehát szabad! Ennek ellenére még mindig komolyan kételkedett abban, hogy pont ő tetszene neki. Nem is beszélve arról, hogy a húgát hamarosan kiengedik, akkor pedig nem jön többé látogatóba. „El fog tűnni az életemből, mielőtt még egyetlen kilót is fogyhatnék!" gondolta csüggedten.

♦♦♦ Nelly Williams nagy lélekjelenléttel bekapcsolta a robotpilótát, s rádión keresztül kapcsolatba lépett a legközelebbi reptérrel. Ezzel nagyjából ki is merült minden ismerete a repülőgépvezetést illetően. Hívására a rheinaurachi reptér jelentkezett. Nelly izgatottan elhadarta, mi történt, s hogy összesen ennyit ért a repüléshez. A reptéren döbbenten fogadták a hírt. Nelly nénivel ellentétben ők tisztában voltak vele, hogy egy gép csak ideigóráig repülhet robotpilótával. Természetesen megígérték,

megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy a körülményekhez képest biztonságosan földet érjenek. - Kérem, próbálja megőrizni a nyugalmát! - hallatszott a rádión keresztül. - Látja már a repteret? Nelly kinézett az ablakon. - Igen ... azt hiszem, látom rebegte. - Az ott elöl már az lesz. Wiesbaden felől jövünk, és Koblenz irányába tartunk. Istenem ... gondolja, hogy képesek leszünk leszállni az utasításai alapján? - Ha nem veszti el a fejét, és icipicit konyít a sportrepülőhöz, akkor sikerülni fog - hangzott a hangszóróból. - Azonnal leállítjuk a légiforgalmat a környéken. Sajnos nincs radarunk, ezért még nem látjuk önöket, de mihelyt látótávolságon belül kerülnek, utasításokat fogunk adni, amelyeket pontosan végre kell hajtaniuk. - Értem. Addig továbbra is robotpilótával repüljek? kérdezte Nelly néni az idegességtől fél oktávval magasabb hangon. - Igen, természetesen. Mint már mondtam, most az a legfontosabb, hogy ne essen pánikba. Egyelőre semmi oka rá. Tartózkodik önön és a férjén kívül még valaki a gépen? - Igen, egy rokonunk, aki szerencsére mentőorvosnő. De azonnal hívja a mentőket, hallja? A férjemnek segítségre lesz szüksége, mihelyt földet érünk, és nagy valószínűséggel nekünk is, ha ugyan marad belőlünk valami a zuhanás után! tette hozzá Nelly remegő hangon. - Ne aggódjon, mindenről gondoskodunk! - hallatszott a repülésirányító megnyugtató hangja. - A kollégám már hívja is a mentőket. Ó, már látom önöket. Egy kék-fehér Piper. Ne izguljon, megpróbáljuk épségben lehozni magukat! - Most mit csináljak? - Nelly igyekezett úrrá lenni kétségbeesésén. Tisztában volt vele, mi a tét. „Most ne csak Trevorra gondolj! - szuggerálta magának. - Andrea orvos, tudja, mit kell tennie. Meglátod, minden rendben lesz!" - Le tudja olvasni a magasságmérőt? - kérdezett vissza a torony. Magasságmérő ... Nellynek rémlett, hogy Trevor egyszer mintha elmagyarázta volna neki a működését. - Igen, megvan. Várjon csak... Háromezer lábat mutat. - Ez a jelenlegi repülési magasságuk. Most kapcsolja ki a robotpilótát! Tolja a botkormányt egy kissé előre, és

ereszkedjen le ezernyolcszáz lábra! Közben figyelje a fordulatszám-mérőt, és csökkentse a fordulatszámot ugyancsak ezernyolcszázra! Nelly reszkető kézzel igyekezett végrehajtani a parancsokat. Andrea eközben kétségbeesetten Trevor felé fordult, de sajnos nem sokat tehetett érte. Még mindig hátulról átölelve tartotta, nehogy megint előrebukjon, ugyanis a biztonsági övek a felsőtestet nem rögzítették. Lázas sietséggel beadta neki a szívcseppet, amelyet a férfi mindig magánál hordott. Tudta, hogy baj van a szívével, de nem sokat törődött vele, mert eddig még nem okozott komolyabb gondot. Miközben Nelly néni lépésről lépésre követte az irányítótorony utasításait, Andrea a lehetőségekhez mérten megpróbált mindent megtenni a betegért. Igyekezett a lehető legkényelmesebben elhelyezni, ami a gép méreteit tekintve nem volt könnyű feladat, Szerencsére fájdalomcsillapítót is talált, bár Trevor egyelőre eszméletlen volt. Állandóan ellenőrizte a pulzusát, a szívműködését és a légzését. A körülményekhez képest nem volt túlságosan rossz az állapota, ami bizakodással töltötte el Andreát. Lehetséges, hogy Nelly néninek sikerülni fog többé-kevésbé épségben lehozni a gépet? Az orvosnő még nála is kevesebbet értett a repüléshez, így hát csak remélhette, hogy majd csak kitartanak valahogy, és nem lesz nagyobb katasztrófa a dologból. A helyzet egyelőre nem tűnt kilátástalannak, Nelly a történtek ellenére roppant bátran viselkedett. Trevor egyszer csak váratlanul hörögni kezdett. Andrea annyira megrémült, hogy szíve csaknem kiugrott a helyéről. Nyugalom, Trevor, nyugalom! - rimánkodott kétségbeesve. Mindjárt leszállunk, s jön a segítség! A férfi a melléhez kapott, s görcsösen próbálta meglazítani az ingét. Andrea tudta, hogy nagy fájdalmai vannak. Gyorsan előkapta a fájdalomcsillapítót, és a beteg ajka közé erőltetett egy tablettát. Nelly néni idegei ebben a pillanatban felmondták a szolgálatot. - Trevor! - sikoltotta magánkívül. - Istenem, nem fogja túlélni! Meg fog halni! Csinálj valamit, Andrea! Könyörgök, segíts rajta! - Elengedte a kormányt, s zokogva a férjére borult. - Trevor, drágám, tarts ki! Most nem halhatsz

meg, hallod? Andrea mindent megtesz érted, és már a mentő is úton van! A doktornőt halálfélelem fogta el, amikor a gép váratlan kanyart írt le. Egyértelmű volt, hogy Nellyre a továbbiakban már nem számíthat. Annyira lefoglalta a Trevor iránt érzett aggodalom, hogy meg sem hallotta a parancsokat. - Megteszek mindent, amit csak tudok, Nelly, de az isten szerelmére, figyelj egy kicsit a gépre és az utasításokra! rimánkodott, az asszony azonban teljesen használhatatlan volt. - Trevor, Trevor... - nyöszörögte egyre csak. - Figyeljenek a sebességre! - csattant fel az irányítótorony hangja. - Az ördögbe is, mi a fenét csinálnak? Andrának nem maradt más választása, megnyomta a robotpilóta feliratú gombot, Nelly nénit hátraráncigálta a hátsó ülésre, ő maga pedig előrepréselődött. - A szentségit, mi van magukkal? - ordította a repülésirányító. - Piper D-ENBP, jelentkezzen! Andrea megragadta a mikrofont. - A másodpilótánk idegei felmondták a szolgálatot! - kiabálta páni félelemmel. - Mondja meg, mit csináljak! Fogalmam sincs, mik ezek a műszerek itt előttem! A férfi elkáromkodta magát a toronyban. - Azt tudja, hol a botkormány? - Igen, az megvan - felelte a doktornő. - És most hogyan tovább? - Be van kapcsolva a robotpilóta? - Igen. - Akkor kapcsolja ki! Most húzza kissé ki a kormányt, s közben ügyeljen arra, hogy nyolcvan mérföldes sebességgel haladjanak! Andrea rémülten pillantott végig a műszereken. „Istenem, add, hogy csak álmodjam ezt az egészet!" - fohászkodott, miközben kihúzta a kormányt, s közben szemmel tartotta a sebességmérőt. A motor megnyugtatóan, egyenletesen duruzsolt. Andrea Wernerre, Hildére és Dorkára gondolt. Vajon látja-e még őket az életben? Egész teste fürdött a verítékben, amint minden erejét összeszedve megkísérelte végrehajtani a toronyból kapott utasításokat. Egyszer majdnem ő is feladta, amikor azt a

feladatot kapta, hogy állítsa a fékszárnyakat tíz fokra, s nem találta meg a megfelelő kapcsolót. Ért is ő az effajta dolgokhoz! Egyelőre még azt sem fogta fel, hogy repülőgépet vezet, amellyel valahogy le kell szállnia! - Maradjon ezen a magasságon, hogy csökkenjen a sebessége! - hangzott a következő parancs. - Vegye le a gázt, majd állítsa a fékszárnyakat húsz fokra! Csak nyugalom, nagyon jól csinálja ... Már közeledik a leszállópályához. Még kevesebb gázt... Húzza maga felé a kormányt... Csökkentse a sebességet hatvan mérföldre ... Fékszárnyakat harminc fokra ... Andrea vért izzadt. Már látta odalent a leszállópályát, a hangárt és az egymás mellett sorakozó gépeket. Feltűnt a reptér épülete is az étteremmel, és a távolban az úton a száguldó mentőautó. Sikerülni fog? Túlélik vajon ezt a rémálmot? - Meghal, Andrea! - Nelly néni hangosan felzokogott. Istenem, Trevor meghal! A doktornő most nem tudott velük is foglalkozni. Görcsösen figyelt a további utasításokra, s arra, hogy helyes sorrendben hajtsa végre őket. Megpróbálta összeszedni maradék erejét és higgadtságát, hogy megmentse az életüket. - Ne olyan gyorsan! - kiabálta a hang a rádión keresztül. - A fenébe, túl későn kezdett leereszkedni! Andrea iszonyatos erejű rázkódást érzett. Biztos volt benne, hogy a gép darabokra fog hullani, de semmi ilyesmi nem történt. Mindössze földet értek, de még igencsak messze voltak attól, hogy biztonságban tudhassák magukat. A Piper nagy sebességgel száguldott végig a leszállópályán. - Fékezzen! - üvöltötte az irányítótorony. - Mind a két lábával egyszerre, különben kipördül és felborul! De csak nyomja, ne tolja, mert akkor működésbe hozza az oldalkormányt! Andrea vészjóslóan közeledett a leszállópálya végéhez. Utolsó erejével mindkét lábával rátaposott a fékpedálokra, de már túl késő volt. Nem sikerült idejében megállítania a gépet. Csikorgó fékekkel kisodródott a kifutópályán túli gabonaföldre, és felborult. Nelly velőtrázóan felsikoltott, amikor az ütközés következtében nekiesett Andreának, aki mindössze egy

csattanást, majd hatalmas reccsenést hallott, aztán ütés érte a fejét. „Minden hiábavaló volt!" - hasított belé. Utolsó gondolata Werner volt, akit már soha többé nem lát viszont, aztán elsötétült előtte a világ.

♦♦♦ Clemens Stellmacher, Andrea Bergen mentőorvos-kollégája az Erzsébet Kórházban éppen újságot olvasott, amikor megcsörrent a telefon. Bruno Burgholz, Stellmacher csapatának ápolója vette fel a kagylót. - A rheinaurachi repülőtérre kell mennünk - jelentette főnökének, amint befejezte a beszélgetést. Egy sportrepülőgép pilótája infarktust kapott, s kényszerleszállást kell végrehajtaniuk. - De hisz ez borzasztó! - Stelmacher ledobta az újságot, s felpattant. - Szomorú dolog, hogy egy vasárnapi kirándulás ilyen tragikusan végződjék! Hol van Miller? Kari Miller volt a csapat sofőrje. - Kinn a rendelőben - felelte Burgholz. - De már biztosan jelzett a csipogója. Valóban, Kari már rohant is feléjük. Villámgyorsan tájékoztatták a várható körülményekről, majd vijjogó szirénával elszáguldottak a reptér irányába. Amikor megérkeztek, a mentőautót a hangár mögé irányították, hogy biztonságos távolságban legyenek a leszálló géptől, de ne is legyenek túl messze tőle, és azonnal a helyszínre siethessenek, mihelyt megtörtént a földet érés. A sportrepülőgép közeledett a leszállópályához. Még egy laikus is láthatta, hogy túl nagy sebességgel érkezik. - Ezt hogy ússzák meg? - mormolta izgatottan Bruno Burgholz, miközben feszült figyelemmel követte a Piper útját. - A pilóta szívinfarktust kapott, s most egy nő próbálja meg a repülésirányítónk segítségével lehozni - újságolta a reptér egyik munkatársa, aki a mentőkocsi mellett ácsorgott. - De ahogy elnézem, nem fog sikerülni - tette hozzá, miközben aggódó pillantást vetett a Piperre.

Ebben a pillanatban a gép nagy robajjal leereszkedett a kifutópályára, s még mindig hatalmas sebességgel száguldott. Stellmacher doktornak a lélegzete is elállt. „Itt nem a pilóta lesz az egyetlen, akit el kell látnunk!" - gondolta, de ekkor már meg is történt a katasztrófa. A Piper belerohant egy gabonatáblába, s felborult. Porfelhő szállt fel, roncsok repültek a levegőbe. - Gyerünk, induljunk! - adta ki a parancsot Clemens Stellmacher. Miller beletaposott a gázba, s elrobogtak. Ahogy az már ilyenkor lenni szokott, egy sereg kíváncsiskodó tódult a baleset helyszínére. Többségükben a repülőklub tagjai voltak, akik a beharangozott kényszerleszállás miatt nem kaptak felszállási engedélyt, ezért kénytelenek voltak várakozni. Fegyelmezetten viselkedtek, és nem akadályozták a mentősök munkáját. A Piper széles sávot vágott a gabonatáblába. A becsapódás következtében egyik szárnya levált, s darabokban hevert nem messze a gép törzsétől. Az ütközés ereje a futóművet is leszakította. - Ezt nézzétek meg! - kiáltott fel Bruno Burgholz a roncs láttán. - Ez a vége, amikor az emberek nem képesek a fenekükön maradni, hanem mindent ki akarnak próbálni - csóválta a fejét szomorúan Miller. - Remélem, még idejében érkeztünk - jegyezte meg Stellmacher, s kiugrott a kocsiból. Orvosi táskájával a kezében a roncshoz rohant, nyomában Millerrel és Burgholzcal, akik a hordágyat cipelték. Az orvos bedugta a fejét a törött ablakon, és hangos nyöszörgés ütötte meg a fülét. Legnagyobb megdöbbenésére három összepréselődött alakot pillantott meg. - Beragadt az ajtó! - kiáltotta hátra a válla fölött. - Hozzanak szerszámokat! Közben két kék overallos férfi már meg is érkezett a legkülönfélébb szerszámokkal, köztük egy feszítővassal, amelynek segítségével pillanatok alatt sikerült bejutniuk az utastérbe. Clemens Stellmacher először a pilótaülésen lévő férfit igyekezett kiszabadítani. Pillantása közben végigsiklott a két

nőn, s alig akart hinni a szemének, amikor egyikükben Andrea Bergent, kolléganőjét vélte felismerni. - Bergen asszony... Te jó ég, maga az? - kiáltott fel rémülten. Andrea időközben magához tért. - Jó napot, Stellmacher úr! Örülök, hogy látom. Ugye, nem gondolta volna, hogy repülőgépet is tudok vezetni? Különösen a leszállás az erősségem! Prímán sikerült, nem? - Hisztérikusan felnevetett, majd sírógörcsöt kapott, s még sokáig rázta a zokogás. A mentőorvos és segítői egymásra meredtek. Azonnal felismerték, hogy Andrea sokkot kapott. - Kérem, vegye gondjaiba a doktornőt, Burgholz úr! rendelkezett Clemens Stellmacher, majd Miller segítségével kiemelte az eszméletlen férfit a roncsok közül, a hordágyra fektette, s azonnal beadott neki egy értágító injekciót. - Vigyük a kocsiba, gyorsan! - utasította az ápolót. Míg elhelyezték a beteget a mentőautóban, Bruno Burgholz bekötött Andreának egy infúziót, hogy enyhítse a sokkot. Stellmacher végül az idős hölgyet is kimentette a gépből. Nelly Williams látszólag megúszta egy kisebb fejsérüléssel, amelyet az orvos azonnal el is látott. Az asszony eszméleténél volt, de meglehetősen szédült, ezért Stellmacher agyrázkódásra is gyanakodott. - Trevor... - motyogta egyfolytában Nelly, miközben az orvos óvatosan a mentőkocsihoz vezette. - Megtalálták a férjemet? Tudja, lezuhantunk a géppel. Trevor infarktust kapott. - Tudom - felelte az orvos megnyugtatóan. - Ne aggódjon, nem lesz semmi baj! Útban az Erzsébet Kórház felé a mentőorvos megkezdte a küzdelmet az infarktusos beteg életéért, Bruno Bergholz pedig a két nő állapotát kísérte figyelemmel. Volt egy pillanat, amikor úgy látszott, Trevor Williams keringése összeomlik, de egy további injekcióval Stellmacher doktornak sikerült megakadályoznia a legrosszabbat. Mire megérkeztek a kórházba, ahol a kollégák rádión keresztül már értesültek a történtekről és a drámai körülményekről, valamelyest stabilizálódott a beteg állapota.

♦♦♦

Andrea rémülten felsikoltott. - Le fogunk zuhanni! Nem tudom irányítani a gépet! - Nyugodjon meg, Bergen asszony! Többé nincs mitől félnie, biztonságban van - hatolt el lassanként a tudatáig kolléganője, Maria Barber csitító hangja. Kábán pillantott körül a szobában. Először csak az ágyakat elválasztó függönyöket látta, majd fokozatosan az ágya szélén ülő alak körvonalai is kibontakoztak. - Maga az, Barber asszony? - mormolta, majd megkönnyebbülten felsóhajtott. - Akkor a kórházban vagyok, ugye? - Igen, itt van - felelte Maria Barber mosolyogva. - Hogy érzi most magát? - Elég furcsán - felelte rövid gondolkodás után Andrea. - Mint aki részeg. - Ez a nyugtató miatt van, amit Stellmachertől kapott magyarázta a másik doktornő. - Ha elmúlik a hatása, kitisztul a feje. Andrea nehézkesen felült, s hátrasimította arcába hulló haját. Közben jókora dudort tapintott ki a tarkóján. „Minden bizonnyal a fejemre esett valami" - állapította meg magában. Rémlett neki, hogy a becsapódásnál erős ütés érte a fejét. - Semmi komoly, Bergen asszony - nyugtatta meg Maria Barber. - Egy ártalmatlan kis púp, gyorsan le fog apadni. Nem tartom valószínűnek, hogy agyrázkódást kapott volna. - És mi van a többiekkel? - kérdezte szorongva Andrea. Mister Williams... életben van? - Igen, ne aggódjon! - sietett a válasszal Barber doktornő, s bátorítóan megszorította kolléganője kezét. - Az intenzív osztályra vitték, de úgy tudom, csak a biztonság kedvéért. Amikor Krug doktorral megvizsgáltuk, már magához tért. - Ez igazán nagyszerű hír! És a felesége, Nelly? Amennyire vissza tudok emlékezni, volt egy vérző seb a fején. - Jól emlékszik. Kisebb agyrázkódást is kapott, de aggodalomra semmi ok. - A sebészeten fekszik? - Igen. Megyek is, és érdeklődöm az állapotuk iránt, hogy folyamatosan tudjam tájékoztatni, Bergen asszony - mondta Maria Barber, s felemelkedett.

- Igazán kedves magától, de ezt én is megtehetem. Ha tétlenül heverek itt, még elesettebbnek érzem magam. Átvetette lábát az ágy szélén, de hirtelen megszédült, s megkapaszkodott Barber doktornő karjában. Kolléganője erősen tartotta. - Nehogy elessen nekem! Feküdjön csak szépen vissza! Most mindenekelőtt pihenésre és nyugalomra van szüksége, de ezt felesleges önnek magyaráznom. Andrea bólintott, s visszahanyatlott az ágyba. Barber doktornő ellenőrizte a pulzusát. - Vannak fájdalmai? - kérdezte kis idő múlva. Bergen doktornő habozott, a válasszal. - Igen - ismerte be vonakodva -, de nem akarok több fájdalomcsillapítót. Attól csak még jobban szédülnék. - Rendben van, de ha valamire szüksége lenne, azonnal szóljon! - Hát persze. Köszönök mindent, Barber asszony. Jaj, még valami! Fel kellene hívnom a férjemet. Az anyósommal már biztosan aggódnak értünk, hisz rég otthon kellene lennünk. - Már értesítettem őket. Szerintem perceken belül itt lesznek. Ebben a pillanatban félrehúzták a függönyt, s Hilde Bergen riadt arca bukkant fel a résben. - Szervusz, te hős pilóta! - Werner hangja érezhetően megremegett. - Werner! - Andrea feléje nyújtotta mindkét kezét, s a meghatottságtól eleredtek a könnyei. Werner Bergen szorosan magához ölelte feleségét, miközben maga is a könnyeivel küszködött. - Boldog vagyok, hogy szerencsésen végződött a dolog, drágám! - suttogta elfúló hangon. Hilde mama is közelebb jött. Barber doktornő visszavonult, nem akarta megzavarni a viszontlátás örömét. - Andrea, gyermekem, annyira büszkék vagyunk rád! rebegte megilletődve az idős asszony. - Már mindent tudunk a repülőklubtól és Stellmacher doktortól, de természetesen neked is el kell mesélned szóról szóra, hogy történt! Menye nagy vonalakban előadta kalandjukat. Minden részletre persze nem emlékezett, s meglehetősen fárasztotta is a gondolkodás, de megígérte, hogy mihelyt jobban lesz, pótolja mulasztását.

Kicsit később, amikor már jobban érezte magát, mindannyian átvonultak a sebészetre Nelly-hez. Addigra már ő is némileg kipihente magát, s szívből örült, hogy láthatja rokonait. Természetesen azonnal Trevorhoz akart menni. Werner kerített egy tolószéket, segített nagynénjének beleülni, majd a többiek kíséretében áttolta az intenzív osztályra. Trevor sápadtan és megviselten feküdt az ágyában. Kedves, hogy eljöttetek - mondta fakó hangon. - Számomra rejtély, hogy kerültünk ide, de biztosan okunk van az ünneplésre. - Ahhoz előbb meg kell gyógyulnod, drágám! - Nelly néni megcsókolta a férjét. - Addigra megrendeljük a pezsgőt!

♦♦♦ Regine az ágy szélén ült, s üres tekintettel bámult ki az ablakon. Odakint viharos szél tépázta a park magas, öreg fáit. Kövér esőcseppek koppantak az ablaküvegen, nagyhasú, szürke felhők úsztak az égen. Holnap hazaengedik a kórházból, s folytatódik megszokott élete. „Ez nem igaz, minden másképp lesz" - helyesbített gondolatban. Szilárdan eltökélte magában, hogy mostantól kezdve sokkal tudatosabban irányítja az életét. Ha törik, ha szakad, be fogja tartani a diétát, s szigorúan oda fog figyelni, hogy semmi olyat ne egyen, ami betegsége súlyosbodásához vezethet. Az orvosok visszaadták önbizalmát, bebizonyították neki, hogy a cukorbetegek is élhetnek teljes életet. A lány a szomszédos üres ágyra pillantott. A helyes kis olasz lányt már néhány nappal korábban hazaengedték, s Regine azóta nem kapott új szobatársnőt. Nem is bánta. Szívesen maradt egyedül a gondolataival, nemigen vágyott társaságra. Egy kicsit azért sajnálta, hogy el kell válnia Gabriellától, főleg amiatt, hogy nem láthatja többé a fivérét, Luigit. Regine visszafeküdt az ágyba, s betakarózott. Luigi... Mennyit ábrándozott róla! Azóta sem tudta elfelejteni, bár tisztában volt azzal,: hogy vonzalma valószínűleg. egyoldalú.

Soha többé nem fogja látni, hacsak véletlenül össze nem futnak. Amikor a fiú utoljára itt járt, nagyon kedvesen elbúcsúzott tőle, s minden jót kívánt neki. Azt azonban már nem kérdezte meg, hol lakik vagy dolgozik, s azt sem indítványozta, hogy alkalomadtán találkozzanak. A lány megpróbálta kiűzni gondolataiból a fiút, de nem sok sikerrel. Állandóan maga előtt látta napbarnított arcát, sötétbarna szemét és kedves mosolyát. Legnagyobb meglepetésére meg kellett állapítania, hogy előző barátja, Heinz iránt már semmit sem érez. Amióta Luigit megismerte, teljességgel közömbössé vált számára, aminek csak örülni tudott, mert korábban mindig mélyen felkavarta, ha véletlenül összefutottak. „Már csak ezért is érdemes volt megismerkednem Luigival, még ha nem is lesz belőle semmi!" - gondolta felszabadultan. - Jó napot, Scharrer kisasszony! - riasztotta fel egy hang a töprengéséből. - Csak beugrottam elbúcsúzni. Hallottam, hogy holnap hazamehet. Regine megfordult, s arca felragyogott az örömtől, amikor megpillantotta Andrea Bergent, a mentőorvosnőt. Jó napot, Bergen doktornő! Már hiányoltam. Meghosszabbította a hétvégét? Andrea letelepedett melléje. - Igen, de nem önszántamból. - Elmesélte, mi történt azon a bizonyos végzetes sétarepülésen. - Hebestreit professzor ragaszkodott hozzá, hogy néhány napig maradjak otthon és pihenjek, mielőtt újra megkezdeném a szolgálatot. - De hiszen ez borzasztó lehetett! - hüledezett Regine. Olyasmit gyakran hallani, hogy valaki autóvezetés közben infarktust kap, de hogy repülés közben ... - Hitetlenkedve csóválta a fejét. - Biztosan nagyon jó idegei vannak, hogy így meg tudta őrizni a lélekjelenlétét! Ahogy ismerem magam, én már az első percben elvesztettem volna a fejem! - Dehogy! Higgye el, hogy nem! - tiltakozott Andrea. Vészhelyzetben az ember sokkal megfontoltabban cselekszik, mint hinné. Ennek ellenére isteni csoda, hogy nagyobb baj nélkül megúsztuk. Normális körülmények között egy magamfajta laikusnak semmi esélye nem lett volna arra, hogy egy sportrepülőgépet így lehozzon. Legalábbis a repülőklubban ezt mondták.

- Fantasztikus, amit véghezvitt! - jegyezte meg Regine elismerően. - Biztosan benne lesz az újságokban is. - A tegnapiban már benne volt - ismerte be Andrea. - A reptéren hemzsegtek a rendőrök, újságírók és kíváncsiskodók. Még itt a kórházban is jártak a sajtótól, de Mister Williamshez persze nem engedtük be őket. ő még mindig az intenzív osztályon fekszik. S most maga meséljen, Scharrer kisasszony! Örül, hogy hazamehet? - Nagyon - felelte Regine. - Hiányozni fog az Erzsébet Kórház, mert tényleg jól éreztem itt magam, de azért örülök, hogy hazamehetek, és folytathatom a munkát a kertészetben. - A Reichwein Kertészetben dolgozik, ugye? - Igen. Nézzen be egyszer, ha cserepes vagy vágott virágra van szüksége! - Örömmel, Scharrer kisasszony - ígérte Andrea. Néhány percig még beszélgettek, majd az orvosnő elbúcsúzott, s minden jót kívánt Reginének. Másnap reggel barátnője, Marga már várta a kijáratnál. Volt még néhány nap szabadsága, amit mostanra tartogatott. - De hát már nem vagyok beteg! - tiltakozott mosolyogva Regine. Alighogy hazaértek, Marga rögtön ágyba akarta parancsolni. - Hétfőn már elmegyek dolgozni, s minden visszatér a régi kerékvágásba. - Akkor legalább dőlj le egy kicsit a heverőre! Bekapcsoljam a tévét? Nem ennél vagy innál valamit? - Marga, tényleg nagyon kedves tőled, hogy ennyire elkényeztetsz, de értsd meg, tényleg kutya bajom! - hárította el a gondoskodást Regine. - Na jó, rendben van, leülök ide a heverőre, de akkor inkább beszélgessünk! Most nem kívánok se enni, se inni, de te nyugodtan szolgáld ki magad, ha éhes vagy szomjas vagy! - Mit szólnál egy kávéhoz? - vetette fel Marga. - Jó, iszom veled egy csészével. Letelepedtek a nappaliban, s Regine mesélt barátnőjének az új diétáról, amelyet az Erzsébet Kórházban állítottak össze számára, s természetesen Luigi is szóba került.

- Te jó isten, teljesen belehabarodtál abba a fiúba, Gine! jegyezte meg Marga rosszallóan. - Szerintem felejtsd el, úgysincs semmi értelme! Regine vállat vont. - Igazad van, semmi értelme visszhangozta révetegen barátnője szavait, s elszorult a torka.

♦♦♦ - Nicsak, itt jön a mi hős pilótánk! Hebestreit professzor a belgyógyászat bejáratánál álldogált Lore Kellerrel, s barátságosan rámosolygott a liftből kilépő Andreára. - Ezek után ki tudja, miféle rejtett képességek lappanganak még a mi mentőorvosunkban! Andrea elhúzta a száját. - Hallani se akarok róla többé! dohogta. - Ha továbbra is állandóan a bolondját fogjátok járatni velem, az lesz a vége, hogy otthon maradok és cserbenhagylak benneteket! - Ilyet úgysem tenne. Maga a kötelességtudás mintaképe! jegyezte meg a professzor somolyogva. - Ezenkívül senki sem járatja magával a bolondját, Bergen asszony! Mindannyian roppant büszkék vagyunk magára. Ezt most komolyan mondom. - Na persze, el tudom képzelni - vágott vissza Andrea bosszús pillantással. - Akkor sem akarok többé hallani erről! Akárhol megjelenek, még most is lépten-nyomon megszólítanak az emberek. - Na és? Végül is a bátorságodnak köszönhetően a sajátodon kívül megmentetted két másik ember életét is. Ha elveszítetted volna a fejed, akkor most nem beszélgetnénk itt - mondta Lore Keller. - De nem veszítettem el, így az ügyet akár le is zárhatjuk jegyezte meg Andrea kissé türelmetlenül. Walter Hebestreit megveregette a mentőorvosnő vállát. Rendben van. ígérem, többé nem emlékeztetem rá. További jó munkát kívánok! - Búcsút intett, s a lift felé indult. Lore Keller belekarolt barátnőjébe. - Hozzám készültél, Andrea? - Igen. Gondoltam, megihatnánk egy csésze kávét. De mondd meg nyugodtan, ha sok a dolgod!

- Egy félórácskára szabaddá tudom tenni magam bizonygatta Lore. - Aztán majd elő kell készítenem néhány iratot a főnöknek, háromra pedig jön egy betegem vizsgálatra. Beléptek Lore irodájába. A ki-öntőben lévő kávé már meglehetősen állottnak látszott, ezért Lore inkább frisset főzött. - Mi újság, Andrea? - érdeklődött, miközben kitöltötte két csészébe a kávét. - Pillanatnyilag semmi különös. Szeretném meglátogatni Nellyt és Trevort. Remélem, ma már kicsit jobban van, mert tegnap nem volt valami rózsás az állapota. - Hát, ami azt illeti, alaposan ránk ijesztett - jegyezte meg Lore egy sóhajtás kíséretében. Előző nap reggel Trevort átvitték a belgyógyászatra, mivel mindent rendben találtak nála. Délutánra azonban rohamosan rosszabbodott az állapota. Lore és Kranz főorvos ugyan meg tudták akadályozni á katasztrófát, de jobbnak látták, ha visszaviszik az intenzív osztályra. - Hogy van Werner nagynénje? - tudakolta Lore. Andrea kortyolt egyet a kávéból. - Egészen jól - felelte. Nelly miatt nem aggódom. A fejsérülése már majdnem teljesen begyógyult. Az agyrázkódástól még egy kicsit szédül, de idővel ez is el fog múlni. - Tényleg óriási szerencsétek volt - jegyezte meg Lore elgondolkozva, de hamar észbekapott. - Bocsáss meg, elfelejtettem, hogy ezt a témát egyszer s mindenkorra lezártuk. Beszéljünk másról! Hogy ízlik a kávé? - Köszönöm, kitűnő, de nem hiszem, hogy ez lenne e legmegfelelőbb téma. Inkább arról mesélj, hogy van az öreg Wild úr! Tudod, akinek szélütése volt. Sajnos mostanában nem tudtam meglátogatni. Talán most még gyorsan beugorhatnék hozzá. - Ezzel már elkéstél - közölte Lore sajnálkozva. - Wild urat ugyanis hétfőn hazaengedtük. - Micsoda? Azt akarod mondani, hogy már el is ment? kiáltott fel Andrea csalódottan. - Mennyire sajnálom! - Ő is borzasztóan sajnálta, hogy nem tudott tőled elbúcsúzni. Természetesen elmeséltük neki, mi történt veled. Azt mondta, majd ír neked. Lehetséges, hogy végleg ideköltözik.

- Igen, ezt nekem is említette. Rendkívül rokonszenves öregúr volt. Remélem, tényleg ad majd hírt magáról. - Biztosan. Tölthetek még kávét? Andrea félretette az üres csészét. - Köszönöm, nem, Lore. Rohanok Nellyhez és Trevorhoz, mielőtt még befut a következő hívás. Köszönöm a kávét! - Búcsút intett, s elhagyta az irodát, majd a lifthez indult. A sebészeten Anger főorvosba botlott, aki gúnyosan elmosolyodott, mihelyt megpillantotta. Andrea rögtön sejtette az okát, de semmi kedve nem volt századszor is végighallgatni az ostoba dicshimnuszokat, ezért igyekezett egy kurta üdvözléssel elhaladni mellette. A főorvos azonban útját állta. -, Ó, itt jön a híres kolléganő! Mondja, milyen érzés hősnek lenni, ahogy az újságok némi túlzással aposztrofálták? Andrea alig bírta türtőztetni magát, hogy ne vágjon vissza durván. Végül mindössze ennyit jegyzett meg: - Igaza van, főorvos úr, az újságok mindig mértéktelenül túloznak. Pedig csak azt tettem, amit mindenki más tett volna a helyemben. Különben is az irányítótoronytól kaptam rádión az utasításokat, amelyeket még egy gyengeelméjű is képes lett volna végrehajtani. Még talán ön is, főorvos úr. Szívélyes mosollyal biccentett, közben jót mulatott azon, hogy az orvos homlokán kidagadtak az erek a dühtől, majd bemenekült Nelly néni szobájába. Nagy meglepetésére Hilde mamát és Fink asszonyt is ott találta. - Nahát, nem is tudtam, hogy a hölgyek a városban vannak! Örülök, hogy látlak benneteket - üdvözölte őket, majd Nellyhez fordult. - Hogy érzed magad? - Köszönöm, egészen jól - felelte az idős hölgy. Valóban, már teljesen kiheverte a zuhanás okozta sokkot, s újra derűsen tekintett a világba. Egyedül a fejét borító kötés emlékeztetett rajta a balesetre. - És te hogy vagy, Andrea? - kérdezett vissza. Mindenesetre remekül nézel ki. - Igen, ma jobban is érzem magam - felelte a doktornő. Tegnap rengeteg munkánk volt, s egy kicsit elfáradtam. - Néhány napig még igazán otthon maradhattál volna, gyermekem - jegyezte meg Hilde mama szemrehányóan.

- Már teljesén rendbe jöttem, mama - nyugtatta meg Andrea mosolyogva. - Ha szolgálatban vagyok, és végzem a munkámat, legalább nincs lelkiismeret-furdalásom, s ez sem elhanyagolható. Hilde rosszallóan csóválta a fejét. - Javíthatatlan vagy, Andrea! Mondd csak, pihentél ma már egyetlen percet is? - Természetesen, hisz láthatod! - vágta rá a menye tréfásan. - Éppen Lorétól jövök, ahol kávéztunk, most meg itt lustálkodom veletek, s még Trevor-hoz is be fogok nézni. Utána pedig, ha nem érkezik közben hívás, fogom magam, és hazamegyek, miután halálra fárasztottam magam. - Na, ennek szívből örülök, gyermekem! - Hilde arca felderült. - Drukkolok neked, hogy így legyen. A négy nő folyttá az élénk társalgást. Végül elhatározták, hogy mindannyian átmennek az intenzív osztályra Trevorhoz. Nelly már fel tudott kelni, de Andrea ragaszkodott hozzá, hogy tolószékben tegye meg az utat. Az intenzív osztályon fel kellett venniük az előírt zöld védőruhát, hajukat pedig begyűrték a papír főkötő alá. Henriette Fink és Nelly néni kuncogva engedték, hogy Andrea segítsen nekik, míg Hilde mama egymaga is elboldogult a beöltözéssel. Trevor Williams elgyötörten mosolygott, amint megpillantotta őket. - Nicsak, marslakók érkeztek! - jegyezte meg viccesen. - Hisz ez valóságos invázió! Nelly tolószékén az ágy mellé gördült, gyengéden megcsókolta a férjét, majd felvisított, amikor Trevor viszonzásul belecsípett az oldalába. - Cseppet sem látszik betegnek - jegyezte meg Henriette Fink. - Nézzék, hogy viháncol! - Bizony, Trevor szívós, vén róka - helyeselt Nelly nem kis büszkeséggel. Később Kremmers doktor is megerősítette, hogy a beteg túl van a nehezén. Mindenesetre azt tanácsolta neki, hogy odahaza műttesse meg a szívét, amit Trevor még meg akart gondolni. - Én pedig végre leteszem a pilótavizsgát - vágott közbe Nelly határozottan. - Akkor szükség esetén többet fogok érteni a dolgokhoz, bár szívből remélem, hogy ilyesmi nem fordul elő többé.

- Ezek után még akar repülni, Mister Williams? - kérdezte Henriette elképedve. - Természetesen. Miért, mit gondolt? - kérdezett vissza vidáman az öregúr. - Amíg élek, repülök. Henriette félrevonta Hildét. - Az embernek kisebbségi érzése támad. Ne szerezzük meg mi is a pilótajogosítványt, Bergen asszony? - Ezen még el kell gondolkoznom, Henriettchen - felelte Hilde, s cinkosán rákacsintott bejárónőjére.

♦♦♦ Róbert Biehler kiszállt az autóból, óvatosan kiemelte az első ülésről a virágcsokrot, és elindult a modern sorházak felé. A huszonegyes számú ház előtt kinyitotta a kertkaput, áthaladt az előkerten, és megnyomta a Reisch név melletti csengő gombját. Ellen nyitott ajtót. Testhez simuló, fekete overallt viselt, amely előnyösen kihangsúlyozta alakját. - Szervusz, Róbert. - Mosolya éppoly tartózkodó volt, mint az orvos arcára adott puszi. - Gyere be! Ó, csak nem nekem hoztad a virágot? - Dehogynem. Vagy lakik még itt valaki, akinek ma van a születésnapja? - tréfálkozott a fiatalember. - Szívből gratulálok, és sok boldogságot kívánok. Ellen Reisch átvette a csokrot. - Köszönöm, Róbert. Menj csak be a nappaliba, addig gyorsan vízbe teszem a virágot. Az orvos felakasztotta bőrdzsekijét a fogasra, s belépett a modern lakószobába. Ismerte a járást, néhányszor már volt Ellennél, de sohasem érezte igazán otthonosan magát. Az ő ízlésének túlságosan modern és személytelen volt a berendezés. Sehol egy meleg szín, csupa üveg és króm, fehér és. fekete mindenütt. Leereszkedett a fekete bőrkanapéra, és eltervezte, hogy elviszi Ellent vacsorázni valami jó kis étterembe. Utána pedig elmehetnének táncolni. Természetesen az éjszakát is nála szándékozott tölteni. Hirtelen Jenny Krottenbaum jutott az eszébe, s lelkiismeret-furdalása támadt, de gyorsan

elhessegette magától. Végre sikerült megtalálnia az ideális társat. Közös az érdeklődésük, és szinte minden fontosabb kérdésben megegyezik a véleményük. A szakmájában pedig egyenesen zseni! Mindent tud a táplálkozásról és az egészségről, amit tudni lehet. „Vagy talán mégsem illünk annyira össze? - tűnődött a fiatalember. - Szó, ami szó, Ellen néha túlságosan hűvös és tartózkodó. Mindenesetre nem olyan nő, aki képes lenne a megalkuvásra. A karrierje pedig mindennél fontosabb számára." Ellen bejött, s az asztalra állította a virágokkal teli vázát, amely legalább egy kis színfoltot varázsolt a lakásba. - Készítek valami ennivalót - jelentette ki. - Mit kívánnál, Róbert? Tudok csinálni algamártást kölesgombóccal, vagy inkább pizzát ennél spenóttal és tofuval? Előételnek mit szólnál egy misoleveshez és egy kis wakamesalátához? Desszertnek pedig ehetnénk almatempurát, bár nem vagyok oda a sültekért. Na, hogy hangzik? Róbert Biehlert, az egészséges táplálkozás szerelmesét, a reformkonyha úttörőjét szabályosan kirázta a hideg a gondolatra. Ő, aki a finomabbnál finomabb ételek többségét megvetően elutasította, most egész egyszerűen szörnyűnek találta Ellen javaslatát. Maga előtt látta az ízetlen ételeket, a se íze, se bűze kis adagokat, mellé a gyógyteát és a koffeinmentes kávét. Lelki szemei előtt ropogós sertéscsülök jelent meg savanyúkáposztával és krumpligombóccal. Most még Mariechen Brückmann szuperegészségtelen majonézes burgonyasalátájáért is a fél életét adta volna. Nem is szólva arról a felséges gulyásról, amelyet Jenny szokott főzni... - Szó sem lehet róla, hogy a születésnapodat a konyhában töltsd! - tiltakozott sietve. - Ma étteremben vacsorázunk. Aztán elmehetnénk egy bárba, ahol táncolni is lehet! - Ugyan, Róbert, mire jó ez? - tiltakozott Ellen, s a homlokán egy apró ránc jelent meg. - Nem gondolhatod komolyan, hogy ilyen helyeken fogom rongálni az egészségem, főleg a születésnapomon! Azt is tudod, hogy nem iszom alkoholt. Akkor meg minek mennénk bárba? - Azt hittem, ma ünnepelni fogunk - mentegetőzött a fiatalember.

- Itt is ünnepelhetünk - jelentette ki Ellen ellentmondást nem tűrő hangon. - Ha van kedved, segíthetsz a főzésnél, utána pedig hallgathatunk zenét és táncolhatunk. Róbert megadóan hallgatott. Semmi értelmét nem látta, hogy Ellent tovább győzködje. Amit a lány egyszer a fejébe vett, azt véghez is vitte. Senki és semmi nem akadályozhatta meg benne. Nem sokkal később már ott állt a puritánul berendezett konyhában. „Ilyen lesz a vacsora is! - gondolta csüggedten. De hát nem ezt akartad? Néhány perccel ezelőtt még meg voltál róla győződve, hogy Ellen a legmegfelelőbb partner számodra!" - A pizzát most nem ajánlom. Hosszú idő, mire a tésztája megsül - szüremkedett be a gondolataiba Ellen hangja. Csináljunk inkább kombufőzeléket kölesgombóccal! Ehhez is felhasználhatjuk a tofut. - Rendben - egyezett bele megadóan a férfi. - Felszeletelem a tofut, kicsit megpárolom, aztán kisütöm... - Nem! - vágott a szavába Ellen. - Ne süsd ki! Nem tudod, hogy az egészségtelen? Csak melegítsd meg a szeleteket a mikrosütőben. Róbert nagyot nyelt. Sütve egészen ízletes volt a tofu, ő is így készítette, de ki látott már olyat, hogy csak felmelegítsék? Ellen fürgén feldarabolta a kombut, beledobálta egy fazékba, majd elkészítette a kölesgombócokat, amikhez ugyancsak tofut használt. Róbert ezalatt felszeletelte és a mikrosütőbe helyezte a maradékot. Amikor az étkezőasztalnál ülve nekiláttak a színtelen ételnek, amelyet Ellen sima, fehér tányérokon szolgált fel, a fiatalember úgy érezte, nem bírna sokáig így élni. Ellen életéből teljesen hiányoztak a színek, a melegség, minden, ami fölösleges, és ezáltal haszontalan. Minden hűvös, józan és tárgyilagos volt, szinte megfagyott körülötte a levegő. Róbertnek akkor sem múlt el ez az érzése, amikor a kimondottan unalmas este után Ellen mellett feküdt az ágyban. Azt a kevés temperamentumot és lelkesedést, ami volt benne, a lány kizárólag hivatása szolgálatába állította. Minden más mellékes volt számára.

„Mire gondolhat vajon, amikor simogatom?" - tűnődött a férfi, miközben ujjai végigsiklottak a lány meztelen bőrén. Nem kellett sokáig várnia, hogy megtudja. - Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a tengeri növények fogyasztása is egyre inkább kétségessé válik a növekvő mértékű vízszennyezettség miatt - szólalt meg Ellen. - De hát akkor lassan már semmit sem ehetünk nyugodt lelkiismerettel! Számomra a hús szóba sem jöhet, tojást sem eszem. Ugyanez a helyzet a hallal is, legfeljebb némi szárított bonitót használok a fűszerezéshez. De egészséges zöldséghez is egyre nehezebb hozzájutni. Már az is megfordult a fejemben, hogy bérelek egy kis konyhakertet, s magam termelem meg a zöldséget. Róbert kis híján felkacagott. Sehogysem tudta elképzelni az elegáns és finnyás lányt, amint a kertjét kapálja. - Szerintem nem lesz rá időd, Ellen. Egy ilyen kert sok munkát ad, de ezt majd máskor megbeszéljük - suttogta érzékien, s ujjai lejjebb vándoroltak barátnője testén. A lány félretolta a kezét. - Majd később! Most még túl sok gondolat kavarog a fejemben. A férfi szót fogadott, a később azonban sohasem érkezett el. Ellen még egy darabig ecsetelte az egészséges és természetes táplálkozás nehézségeit, aztán meglepetésszerűen elaludt. Róbert jó darabig ébren feküdt mellette. Megpróbálta átgondolni a kapcsolatukat, s arra a megállapításra jutott, hogy Ellen mégsem az a nő, akiről álmodott. Eleinte mindent tökéletesnek talált, amit mondott vagy tett, de rá kellett döbbennie, hogy mindez nevetséges túlzás. A szakmájában elismerten kiváló volt, valószínűleg ezért is nem foglalkoztatta különösebben a magánélet. A férfinak nem az ellen volt kifogása, hogy a lány szigorúan vegetáriánus, de az már módfelett bosszantotta, hogy Ellen állandóan felhívta a figyelmét az ételekben található káros anyagokra. Nem tudott egy étkezést végigenni anélkül, hogy ne ezt kellett volna hallgatnia! A lány speciális étrendje is egyre inkább kezdett az idegeire menni. Az még csak hagyján, ha az ember egy héten egyszer ilyen diétán van, na de minden nap! Róbert azt is kimondottan hiányolta, hogy Ellennel nem lehetett étterembe járni. Pedig

Jenny-vel milyen jókat beszélgettek egy pohár bor s valami rágcsálnivaló mellett! Jenny ... Hirtelen elfogta a vágy a nő után, akit Ellen miatt hagyott el. Milyen gyengéd és alkalmazkodó tudott lenni! Hány kellemes estét töltöttek együtt! S milyen finomak voltak azok az egészségtelen ételek, amelyeket főzött, s amelyekért ő rendszeresen összeszidta! Ellen mélyen, egyenletesen lélegzett mellette. Biztosan algamártásról, búzakorpatortáról és tofuról álmodott! Róbert úgy érezte, megfullad, ha még egy percig itt kell maradnia. Csendesen felkelt, belebújt a ruháiba, a konyhában írt néhány sort Ellennek, s elhagyta a házat. +++ Trevor Williamset végleg áthelyezték a belgyógyászatra, mivel nem következett be további visszaesés az állapotában. Még két hetet kellett az Erzsébet Kórházban töltenie. - Ne haragudjatok rám, amiért ennyi kellemetlenséget okoztam nektek, gyerekek! - mentegetőzött bűntudatosan, amikor Andrea és Werner egyszer meglátogatták. - Hogy pont itt kellett ennek megtörténnie! Igazán várhatott volna az az ostoba infarktus, amíg hazaérek Mainebe. - Akkor nem biztos, hogy ilyen szerencsésen megúsztad volna - vetette ellen Werner. - Ha jól tudom, eléggé eldugott helyen laktok. Lehet, hogy ott nem érkezett volna olyan gyorsan a segítség, mint itt. - Igazad van, fiam - ismerte el Trevor. - Ha jobban belegondolok, még örülhetek is, hogy itt történt a dolog. - Emiatt ne tégy magadnak szemrehányást, Trevor! Inkább igyekezz mihamarabb meggyógyulni, hogy eltölthessünk még együtt néhány kellemes napot! Remélem, nem sürgős a hazautazás? - csatlakozott Wernerhez Andrea is. - Kedves, hogy ezt mondod ... - A férfi egészen elérzékenyült. - Azt hittem, alig várod már, hogy megszabadulj tőlem, hiszen az én hibámból kerültél életveszélybe. - Többé egyetlen szót se akarok erről hallani. Megértetted, Trevor? - parancsolt rá Andrea szigorúan. - Egyszer s mindenkorra zárjuk le a témát! Szerencsénk volt, és senki nem hibás.

- Oké, oké, meg sem szólaltam! - visszakozott Trevor, s védekezően maga elé emelte a kezét. - Ha nincs harag, akkor minden rendben. Bár biztosan egyikőtök sem fog soha többé repülni velem - tette hozzá bánatosan. - Dehogynem. Miért is ne? - tiltakozott Andrea. - Elég valószínűtlen, hogy még egyszer a levegőben érjen az infarktus. - Felnevetett, majd folytatta: - Azonkívül most már legalább van egy kis gyakorlatom a leszállásban. Legközelebb biztosan nem fogok gabonaföldeket letarolni, és a gépet sem fogom ripityára törni! - Egyszerűen fantasztikus voltál, Andrea. De azért remélem, nem lesz szükség a közreműködésedre, ha tényleg hajlandó leszel még felszállni velem. - Azonnal műttesd meg magad, mihelyt hazaértek! tanácsolta a doktornő. Nyílt az ajtó, s Thea nővér lépett be az ebéddel. Trevor várakozásteljesen beleszagolt a levegőbe. - Ma sincs savanyúkáposzta? - kérdezte csalódottan. Az ápolónő elnevette magát. - De Williams úr! Nem főzhetünk nap mint nap savanyúkáposztát a maga kedvéért! - Majd hozok be neked, Trevor - ígérte Andrea, aztán Wernerre nézett. - Tulajdonképpen én is megéheztem. Te hogy vagy vele? Ne együnk valamit? Férje az órájára pillantott. - Nem bánom, de akkor siessünk, különben elkésem a délutáni rendelésről. - Jó étvágyat, gyerekek! - Köszönjük, viszont! - vágta rá Andrea és Werner kórusban. Az ebédlő szokás szerint tele volt, de sikerült találniuk egy kétszemélyes asztalt. - Azonnal jövök! - kiáltotta oda nekik Mariechen Brückmann két teli tálcát egyensúlyozva. - Mennyien vannak! - jegyezte meg Werner. - Remélem, gyorsan kihozzák az ételt. Délelőtt a gyerekosztályon járt, ahol két súlyos betege is feküdt: egy tizenkét éves fiú, aki leukémiában szenvedett, és egy veseátültetésre váró kislány. Werner mindkettőjüket meglátogatta, majd hosszabb megbeszélést folytatott Gellert főorvosnővel és a többi osztályos orvossal.

Andrea megkérdezte, hogy zajlott a megbeszélés, s figyelmesen hallgatta férje minden szavát. Elbeszélését az asztalukhoz lépő Mariechen szakította félbe. - Ma csak egyféle menünk van. Sült hús piroskáposztával és burgonyával. - Hát akkor nem marad más választásunk. - Andrea habozva a férjére pillantott. - Nem tudod véletlenül, mit főz ma estére a mama? Remélhetőleg nem ugyanezt. Tulajdonképpen teljesen felesleges egy nap kétszer meleget enni... - Ez a veszély nem fenyeget, ugyanis ma este a mama egyáltalán nem fog főzni, mert egyik barátnőjéhez készül látogatóba - vágott közbe Werner. - Úgyhogy egész nyugodtan teleehetjük magunkat. - Nagyszerű! - örvendezett Mariechen. - Hozhatok valami innivalót is ? - Igen, egy kávét, legyen szíves - kérte Andrea. - Én pedig egy pohár ásványvizet kérek - tette hozzá Werner. - Máris hozom. - Mariechen elsietett, majd hamarosan visszatért az ételekkel, jó étvágyat kívánt nekik, aztán az újonnan érkezett vendégekkel kezdett foglalkozni. Andrea és Werner nekiláttak az ebédnek. - Jenny Krottenbaum és Róbert Biehler teljes egyetértésben ülnek ott szemben az asztalnál! - jegyezte meg kis idő múlva Werner. Nem te mesélted, hogy szakítottak, mert Róbert belehabarodott az új dietetikusnőbe? Andrea az említett irányba fordította a fejét. - Tényleg! Nézd csak, Ellen Reisch pedig hátul gubbaszt egymagában! Én örülök, hogy Jenny és Róbert újra összejöttek. Te mit szólsz hozzá? - Hmm. A diétásnővér valószínűleg minden szempontból kiéheztette a doktor urat. Andrea felnevetett. - Látod, ezt el bírom képzelni róla. Nem csoda, hogy menekülnek tőle a férfiak! Nem sikerült kellőképpen kitárgyalniuk a témát, mert ebben a pillanatban megszólalt a mentőorvosnő csipogója. Lecsapta az evőeszközt, s felpattant. Hogy sohasem eheti meg nyugodtan az ebédjét! Szerencsére a nagyobbik részével már végzett.

- Ne haragudj, Werner, akkor este találkozunk! - búcsúzott, majd a lifthez rohant.

♦♦♦ Regine kivitte a cserepes virágokat a vevő kocsijához, és segített elhelyezni őket a csomagtartóban. - Nagyon köszönöm, Regine kisasszony! - hálálkodott az idős hölgy, aki már évek óta törzsvevő volt a Reichwein Kertészetben. - Remélem, szerencsém lesz, s otthon is ilyen gyönyörűen fognak virágozni. - Ha gondja lenne velük, állítsa máshová a lakásban, vagy hozza vissza őket! - tanácsolta a lány. - Ez kedves öntől, de remélem, nem lesz rá szükség. Viszontlátásra, Regine kisasszony! - Viszontlátásra, Rotthammerné! A lány visszament az üzletbe, s betette az ajtót. Már elmúlt a záróra, de néha előfordult, hogy tovább kellett maradnia. Azon töprengett, mivel töltse az estét. Szombat délután volt, annyira vágyott valami szórakozásra, mint már régóta nem. Nem csoda, hiszen az utóbbi hetekben kemény tíz kilót sikerült fogynia, ami meg is látszott az alakján. Rögtön meg is jutalmazta magát néhány új holmival. Egy csinos nadrágkosztümmel, amelyet most is viselt, és egy hozzá illő blúzzal. „Megkérdezem Margát, hátha van valami ötlete - jutott az eszébe, miközben az elszámolással foglalatoskodott a kasszánál. - Lehet, hogy az ismerőseink közül valaki épp ma rendez bulit." Amint végzett, hátrament az üvegházba, hogy elköszönjön főnökétől, aki még javában dolgozott. - Viszontlátásra, Reichwein úr! Hétfőn találkozunk. A tulajdonos felpillantott, és elmosolyodott. - Viszlát, és kellemes hétvégét, Regine! - Köszönöm. Önnek is. Kilépett az üzletből, és a közeli buszmegálló felé vette az útját, de aztán meggondolta magát. Úgy döntött, mégsem megy haza, inkább benéz a városba. Bevásárló szombat lévén a belvárosi üzletek még nyitva tartottak.

Hosszasan nézegette a kirakatokat, s vásárolt is néhány apróságot, aztán hazaindult. Zacskókkal és dobozokkal megrakodva éppen a buszmegálló felé indult, amikor véletlenül beleütközött egy fiatalemberbe. - Bocsánat - hebegte a férfi, és sietősen továbbment, de egyszer csak megtorpant, és visszafordult. A lány is hátrafordult, és szíve majd kiugrott az örömtől, amikor felismerte Luigit. - Regine! - A fiú arca is felragyogott a boldogságtól. Mennyire örülök, hogy összefutottunk! Alig ismertelek meg. Hogy vagy? A lány érezte, hogy az örömtől egészen elpirul, de nem törődött vele. Itt állt előtte, akiről hetek óta álmodozott! Luigi olyan természetességgel tegezte, mintha ezer éve ismernék egymást. - Kitűnően. És te? - Én is jól vagyok, köszönöm. Pillantása végigsiklott a lány alakján. - Klasszul lefogytál! jegyezte meg elismerően. - Akár meg is hívhatnálak egy fagyira. Mit szólnál hozzá? Regine már majdnem beleegyezett, hiszen Luigival a világ végére is elment volna, de aztán eszébe jutott, hogy a fagylalt szigorúan tilos a számára. A fiú észrevette a tétovázását, aztán észbe kapott. - Milyen tapintatlan is vagyok! Hisz biztosan nem szabad ilyesmit enned - mentegetőzött. - De sebaj, akkor majd kitalálunk valami mást. Nyugodtan mondd meg, ha valamit nem ehetsz vagy ihatsz! Sétálhatunk is, ha ahhoz van inkább kedved. Regine szíve őrülten kalapált. Még mindig nem merte elhinni, hogy nem álmodik. - Komolyan mondod? - kérdezte zavartan. - Hát persze! Csak nem gondolod, hogy zavar a betegséged? - kérdezett vissza Luigi értetlenül. - Nem, de ... - Semmi de! Hát még mindig nem érted? Borzasztóan örülök, hogy találkoztunk, és szeretném veled tölteni az estét. Persze csak ha nincs kifogásod ellene. - Dehogyis! Én is nagyon örülök, Luigi. De az a helyzet, hogy nekem ...

- Barátod van, aki vár rád, igaz? - Olyan csalódott arcot vágott, hogy Regine legszívesebben összecsókolta volna. - Nem, nem erről van szó - nyugtatta meg. - Csak meglep, hogy szóba állsz egy ilyennel, mint én vagyok. - Egy milyennel? - Luigi felvonta a szemöldökét. - Hogy értsem ezt? - Először is cukorbeteg vagyok, másodszor pedig borzasztóan kövér... A fiú felnevetett. - Te kis buta! Már megmondtam, hogy a betegséged egyáltalán nem zavar, azonkívül nem is vagy már kövér. Hidd el, remekül nézel ki, Regine! Olyannyira, hogy igenis veled szeretném tölteni az estét. Kapiskálod már? - Igen - suttogta a lány, s a fiúra mosolygott. - És végtelenül boldoggá tesz. Luigi megfogta a kezét. - Tudod mit? Sétáljunk egyet a Rajna-parton ahelyett, hogy itt ácsorgunk és feltartjuk a járókelőket! Közben megbeszélhetjük, mit csinálunk este. Kéz a kézben leereszkedtek a folyóhoz. Regine még mindig nem akarta elhinni, hogy mindez igaz. Megtalálta Luigit! Lehetséges, hogy egy új, boldog kapcsolat küszöbén áll? - Gondterheltnek látszol - jegyezte meg a fiú, amikor leültek egy padra. - El se hiszed, mennyit gondoltam rád! Legszívesebben felpofoztam volna magam, amiért olyan mulya voltam, hogy még a címedet sem kérdeztem meg. Amikor meg akartalak látogatni a kórházban, már kiengedtek, s azt mondták, nem adhatják meg a betegek címét. Regine meglepetten pillantott fel. - Te tényleg kerestél a kórházban? De hát miért? - Miért? Azért, mert beléd szerettem, csak amilyen hülye vagyok, későn jöttem rá! De most, hogy végre megtaláltalak, többé nem eresztelek el! - Hát nehezen is tudnál tőlem megszabadulni, Luigi! Most már bevallhatom, én is beléd szerettem. - Akkor minden a legnagyobb rendben van - állapította meg elégedetten a fiú, majd átölelte Reginét, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolta.

♦♦♦

Elérkezett a búcsú napja. Hat héttel a baleset után a Williams házaspár úgy határozott, hogy visszatérnek az Egyesült Államokba. Egy kicsit már honvágyuk is volt, hiszen majdnem az egész nyarat itt töltötték a Rajnánál. Az elutazásuk előtti napon Bergenék búcsúpartit rendeztek, ahol Nelly és Trevor még utoljára belakhatott savanyúkáposztával és sült kolbásszal, amit persze sörrel öblítettek le. Jenny Krottenbaumot is meghívták. Míg Nelly és Trevor kórházban volt, Jenny rendszeresen látogatta őket, s ismeretségük barátsággá mélyült. Ezúttal nem egyedül érkezett, Róbert Biehler is elkísérte. A lány megbocsátott neki, s amióta újra együtt voltak, szinte sugárzott a boldogságtól. Henriette Fink is jelen volt. Hilde megkérte, hogy segítsen neki egy kicsit az előkészületeknél, s utána ünnepeljen velük. Henriettchen rettentően örült a meghívásnak, mert így még elcseveghetett egy kicsit a kedves Mister Williamsszel és feleségével, s közben az angolt is gyakorolhatta. - Feltétlenül látogasson meg bennünket, ha a lányához utazik, Jetty! Torontótól igazán nem nagy a távolság, talán öthatszáz kilométer. - Igazán? Akkor egy nap alatt oda lehet érni! - Henriette egészen fellelkesült a gondolattól. - Hozza magával a lányát is! - csatlakozott férjéhez Nelly. - Elég nagy a ház, jut hely mindenkinek bőven. Várjon, felírom a címünket! Henriette Fink elpirult az örömtől. Már az is nagy élmény volt számára, hogy eljuthatott Torontóba, de ez a maine-i meghívás még inkább izgalommal töltötte el. - Egyszer biztosan elmegyek - ígérte, miközben átvette a papírlapot. - Igazán nagyon köszönöm. - Természetesen ez mindannyiotokra vonatkozik - tette hozzá Trevor. - Mindenkit szívesen látunk. Csak értesítsetek időben, mikor érkeztek, mert sokat vagyunk úton! Főleg a levegőben. - Ne feledkezz meg az operációról, Trevor! - figyelmeztette Andrea. - Az légyen az első dolgod, hogy menj el orvoshoz. - Igen, feltétlenül - erősítette meg Hilde. - Nelly, kérlek, ne hagyd, hogy kifogásokat keressen, és feltétlenül értesíts majd, ha már túl van rajta!

Nelly és Trevor mindent megígértek, majd újra átadták magukat a pompás sült kolbász élvezetének, amelyet Werner éppen akkor tett frissen a tányérjukra. Ő és Róbert Biehler teljesítettek, szolgálatot a grillsütő mellett. Ügyeltek rá, hogy minden egyenletesén piruljon, és semmi ne égjen oda. Róbert közben szerelmes pillantásokat váltott Jennyvel. Legalább annyira megkönnyebbült, mint a lány, hogy véget ért furcsa románca Ellennel. - Üljön le, és lásson neki maga is, Róbert! - biztatta Werner, s megfordította az utolsó pár kolbászt. - Vagy talán arra vár, hogy tofut és algát szolgáljunk fel? - kacsintott kollégájára. Róbert visszakacsintott. - Egy időre elegem lett az effajta dolgokból. Most, ha megengedi, bekebelezném ezt az ínycsiklandozóan illatozó kolbászt, mielőtt még kihűl! Egyszerre két párat vett a tányérjára. - Méghozzá ezzel a rettentően káros majonézes krumplisalátával! Jenny növekvő derültséggel figyelte. - Drágám, úgy tűnik, hogy az evés terén hatalmas lemaradást kell behoznod. Róbert hozzáhajolt, és gyengéden a nyakába csókolt. Nemcsak az evés terén - suttogta csábító hangon. - Van még egy-két dolog, amit be kell pótolnunk, szerelmem! Ebben a pillanatban Dorka is megérkezett a teraszra. Körbeszimatolt, majd Jenny ölébe hajtotta a fejét. - Te vagy az? Mit műveltél már megint? Az egész pofád csupa homok! - Valószínűleg lyukakat kapart a virágágyásokba, mert nem találja az elásott csontjait - magyarázta Andrea jókedvűen. Most meg szerintem egy kis kolbászt jött kunyerálni. - Adhatok neki egy felet? - Felőlem! - Andrea felsóhajtott. - De magyarázd is meg neki, hogy nincs több, hiába ácsingózik. Jenny megnézte, nem túl forró-e a tányérján lévő darab, majd Dorka elé tartotta. A kutya foga közé vette, és azonmód el is tüntette a húst, majd sóváran bámulta a maradékot Jenny tányérján. - Nincs több, Dorka! A dog felháborodottan vakkantott. „Hiszen még egy egész érintetlen kolbász van a tányérján! De azt biztosan egyedül akarja megenni. Milyen önzők és falánkak tudnak lenni az emberek!"

Trevor Williams felemelte söröskorsóját, és pohárköszöntőhöz készülődött. - Akkor hát igyunk a Németországban töltött szép napokra és a mielőbbi viszontlátásra! Valamennyien magasba emelték korsójukat, s fenékig ürítették az egészségére.

VÉGE

Az igényes szórakozás emblémája