Kulcs (Engelsfors-trilógia 3.)

Borítószöveg A pokol bugyraiban A Kör boszorkányaira egyre több megpróbáltatás vár. Van-e értelme, hogy megfogyatkozva tovább küzdjenek a világ megmentéséért? Maradt-e még esélyük a démonokkal szemben? Találnak-e új segítőket elvesztett barátaik helyett? Erőt ad-e vagy csak gyöngíti őket a szerelem? Vanessa, Anna-Karin, Linnéa és Minoo mind nehezebben cipelik a Kiválasztottak emberfeletti terheit. E világi és túlvilági ellenségeik állandó, halálos veszéllyel fenyegető jelenléte sokszor eltörpül a közöttük elmélyülő ellentétek, az önmagukkal megvívandó harcok félelmetes árnyaihoz képest. Akadnak olyanok is, akik szerint másnak kell az engelsforsi diáklányok helyébe lépnie, hogy teljesítse a lehetetlennek tűnő küldetést. Mert valakinek be kell zárnia a démonok világába vezető átjáró kapuját, hogy megakadályozza az apokalipszis eljövetelét. Mats Strandberg és Sara B. Elfgren letehetetlenül izgalmas trilógiájának befejező részében, a Kulcsban, életük legsötétebb helyeire jutnak el a fiatal hősök – valódi pokoljárás-történet az övék. Csupa szürke és fekete. Vajon mi az ára, hogy pont kerüljön a hátborzongató történet végére?

MATS STRANDBERG SARA B. ELFGREN

a Kulcs

Geopen Könyvkiadó 2014

A mű eredeti címe: Nyckeln Copyright © Sara B. Elfgren and Mats Strandberg 2013 by Agreement with Grand Agency Hungarian translation © Péteri Vanda, 2014

Kiadja a Geopen Könyvkiadó, 2014 Felelős kiadó: Babucs Éva Felelős szerkesztő: Szöllősi Adrienne Design és belső illusztrációk: Pär Åhlander Borítóillusztráció: Kim W. Andersson Elektronikus könyv: Szegedi Gábor ISBN 978 615 5331 33 6 www.geopen.hu Geopen a Facebookon

BOSZORKÁNYOK, ÉLŐK ÉS HOLTAK A KÖR – AZ ENGELSFORSI KIVÁLASZTOTTAK ANNA-KARIN NIEMINEN – természetes boszorkány. Elem: föld. Különleges képesség: mások irányítása anélkül, hogy azok tudnának róla. Egy róka a famulusa. LINNÉA WALLIN – természetes boszorkány. Elem: víz. Különleges képesség: a gondolatain keresztül kommunikál másokkal. Hatása alá tudja vonni a vizet. MINOO FALK KARIMI – természetes boszorkány. Elem: nincsen. Áldott a védelmezők által. Képes a védelmezők varázserejét a megfelelő célra irányítani. Belelát mások emlékeibe, és manipulálni tudja azokat. Képes arra, hogy elvegye mások életerejét és lelkét, hogy megtörje a démoni áldás erejét. Ő az egyetlen, aki látja, amikor a démonok és a védelmezők varázsereje éppen használatban van. Ebben az esetben a mágikus erő fekete füstként jelenik meg szeme előtt. VANESSA DAHL – természetes boszorkány. Elem: levegő. Különleges képesség: láthatatlanná tud válni. Képes ar-

ra, hogy befolyásolja a szelet. ELIAS MALMGREN – természetes boszorkány. Elem: fa. Különleges képesség: alakváltó. Eliast Max gyilkolta meg még azelőtt, hogy megtudta volna, hogy a Kiválasztottak egyike. REBECKA MOHLIN – természetes boszorkány. Elem: tűz. Különleges képesség: gondolati összpontosítása segítségével el tud mozdítani tárgyakat, ezenkívül irányítani tudja a tüzet. Max gyilkolta meg. IDA HOLMSTRÖM – természetes boszorkány. Elem: fém. Különleges képesség: mediális tulajdonságok, ezenkívül ellenőrzése alá tudja vonni az elektromosságot. Olivia gyilkolta meg. TOVÁBBI BOSZORKÁNYOK ADRIANA LOPEZ (SZÜLETETT EHRENSKIÖLD) – iskolázott boszorkány. Elem: tűz. A Tanács tagja. Mágikus képességei rendkívül gyengék. Bizonyos mértékig irányítása alá tudja vonni a tüzet. Megpróbált kilépni a Tanácsból, amiért az büntetésből mágikus kötelékkel kapcsolta magához, hogy megaka-

dályozzon egy újbóli szökési kísérletet, s hogy megnehezítse szembeszegülését a parancsokkal. Alexander húga. Az édesanyja utónevét vette fel. Egy holló volt a famulusa. ALEXANDER EHRENSKIÖLD – iskolázott boszorkány. Elem: tűz. A Tanácsban magas pozíciót tölt be. Képes egy másik boszorkány elemét szembefordítani saját magával. Ő vezette az Anna-Karin elleni vizsgálatot. A Tanács által lefolytatott perben ő képviselte a vádat Anna-Karinnal szemben. Adriana bátyja. Adoptálta Viktort és a testvérét. HEDVIG ELINGIA – természetes boszorkány. Elem: ismeretlen. A Tanács tagja volt a 17. században. Matilda anyja, Nicolaus hitvese. A máglyára vetette magát, amikor Matildát kivégezték. MATILDA ELINGIA – természetes boszorkány. Elem: mindegyik. Engelsfors előző Kiválasztottja. Élt 1660 és 1675 között. Nicolaus és Hedvig lánya. Miután felhagyott minden képessége gyakorlásával, a Tanács átadta őt a világi törvényhozásnak, mely ezután boszorkányságért elítélte. Élve megégették. Azóta lelke a világok közé rekedve bolyong.

MAX ROSENQVIST – természetes boszorkány. Elem: föld. Különleges képesség: mások testének irányítása. A démonoktól áldott. Mióta Minoo megtörte az áldást, kómában fekszik. Elias és Rebecka gyilkosa. MONA MÅNSTRÅLE – ismeretlen. Elem: ismeretlen. Mediális képességekkel rendelkezik. A Kristálybarlang üzletvezetője. Erejét kuncsaftjai meggyőzésére használja, ráveszi őket, hogy higgyenek a jóslataiban. Rendelkezik egy nem mágikus képességgel is: mindig pontosan azt mondja, amit ügyfelei hallani szeretnének. NICOLAUS ELINGIUS – természetes boszorkány. Elem: fa. Egykori tanácstag. A 17. század óta életben van. Akkor Engelsfors lelkésze volt. Hedvig férje, Matilda apja. Felesége és leánya halála után szövetségre lépett a védelmezőkkel. Egy rituálé során meggyilkolta a svéd Tanács vezetői karát, ennek köszönhetően maradhatott életben a következő Kiválasztottak eljöveteléig, hogy a segítségükre lehessen. A Kiválasztottak kísérőjének nevezi magát. Engelsforsból távozott, senki nem tudja, hol tartózkodik. Különleges képessége, hogy kontrollálni tudja a vegetációt. Egy macska volt a famulusa. OLIVIA HENRIKSSON – természetes boszorkány. Elem: fém. Képes rá, hogy irányítása alá vonja az elektromosságot,

valamint arra, hogy varázserővel töltsön meg amuletteket, amelyek segítségével azután hatalmába keríthet másokat. A démonok áldását viselte magán. Ő gyilkolta meg Idát, Elias szüleit és sok más embert. A Tanács vitette el, miután a Kiválasztottak legyőzték. SIMON TAKAHASHI – természetes boszorkány. Elem: levegő. Adriana szerelme. Alexander barátja. Mintegy húsz évvel ezelőtt kivégezték, miután Adrianával együtt kísérletet tett a Tanács elhagyására. VIKTOR EHRENSKIÖLD (SZÜLETETT: ANDERSSON) – természetes boszorkány. Elem: víz. A Tanácsnak dolgozik, de nem esküdött föl a szervezetnek. El tudja dönteni, hogy valaki hazudik-e, vagy sem; képes hatása alá vonni a vizet. Képes gondolati úton eszmét cserélni más vízboszorkányokkal. Alexander adoptálta. Van egy ikertestvére, egy lány, akit megbetegített a saját varázsereje.

HATÁRVIDÉK

1 A vakító fehér fény lassan elhalványul. Ida pislogva körülnéz. Már nem a templomban van. Sehol sincsen. Szürkeség veszi körül. Mintha köd volna, de mégsem az. Sokkal jobban hasonlít a semmire. Matilda még mellette áll, fehér ruhában, fogja a kezét. Vörösesszőke haja, világoskék szeme és szeplői virítanak a kettejüket körülvevő szürkeségben. Ida megpróbálja kitépni a kezét, Matilda azonban nem engedi el. – Hol vagyunk? – kérdezi Ida. – A határvidéken. – Mi az a… Matilda csendre inti. – Psszt – suttogja, miközben ijedten kémleli a szürkeséget. – Különben ránk találnak. Ida mégiscsak megörül annak, hogy Matilda fogja a kezét. A kezét. Az imént a templomban, amikor kinyújtotta a kezét Minoo felé, Minoo egyszerűen átsétált rajta. Matilda viszont elég egyértelműen képes megfogni. Akkor talán még nem haltam meg teljesen, gondolja Ida. Nem teljesen. Végignéz magán. Látja, hogy a régi ruhái vannak rajta. A sötét dzseki. A világoskék V nyakú pulcsi, farmernadrág. Megérinti a nyakában függő ezüstszívet. Matilda erősen megszorítja a kezét.

– Aúú – szakad fel Idából. Matilda futásnak ered, magával húzza Idát, aki botlik egyet, végül mégis sikerül összehangolni a lépéseiket. A földet ködfátyol takarja. A talaj puha, mintha lápvidéken járnának, Ida nem hallja a saját lépteit. De legalább van föld a talpuk alatt. Érzi. A lélegzete is szaporábbá válik, miközben szalad, a pulzusa erősebben ver. Az ezüstszív ugrál a mellkasán. Nem lehetek teljesen halott, gondolja. Teljesen nem. Továbbfutnak. Nincs semmi, amin megakadhatna a tekintet a szürkeségben, minden perspektíva eltűnik, mintha nem tartanának sehová. Ida hátrapillant. Csak a szürkeség. Nem. Halk suttogás hallatszik. Valami van ott. Ida nem látja, mi az, de biztos benne, hogy ott van. Gyorsabb iramot diktál. Most ő húzza maga után Matildát. Tovább, tovább, át a semmin. El kell fojtania egy sikoltás. Úgy érzi, mintha egyszerre törne rá az összes, sötétségtől való félelme. Mintha valami felderengne előtte a távolban. Ezek szerint a távolság létezik. A szürkeség változik körülöttük, mintha elvékonyodna. Mintha lenne valami a fátyol mögött, arra emlékezteti, ahogy borús időben a nap feldereng a felhők mögött. Halványsárga szórt fény oszlik szét a szürkeségben. Már majdnem elérik a fényt, amikor Matilda megtorpan. Hidegkék pillantását Idáéba fúrja. Mintha csak Nicolaus szemei lennének. – El kell terelnem a figyelmüket, de ne aggódj, utána meg-

talállak – mondja Matilda. – Az idő és a tér most más viszonyban áll veled. Nem szabad megállnod, amíg itt vagy. Keresd a fényeket! Aztán keményen ellöki Idát magától. Mint egy lassított felvételen, úgy zuhan Ida lefelé. A levegő sűrű, ellenálló. Hirtelen teljesen más helyre érkezik. Kőpadlón áll. Egy teremben. Hatalmas oszlopok magasodnak fölébe, a tetejük eltűnik a sötétben. Az oszlopokon tarka, élénk színű minták, figurák. Pirosak, kékek, sárgák, zöldek, feketék. A terem homályos a benne égő füstölőktől. Ida elszédül az erős, fűszeres illattól. Az egyetlen fényforrás a terem közepén lebegő tizenéves lány. Az ő testéből sugárzik a fény, átszűrődik fehér vászonruháján. Fekete haja fürtökben terül szét a vállán. Fejét lehajtja, álla a mellkasán nyugszik. Szeméből könny potyog a földre. – Elnézést? – kérdezi Ida fejhangon, ami egy pillanatra őt magát is meglepi. – Halló? A lány felemeli a fejét. Mintha egy láthatatlan kéz nyúlt volna az álla alá. Nyaka körül egy láncon apró kerámia nyakék. Szája lassan kinyílik, beszélni kezd, bele a sötétségbe. – Megérkeztünk – mondja. Idegen nyelven beszél, Ida mégis érti. – Legyetek üdvözölve – szólal meg egy rekedtes öregemberhang. Ida csak most veszi észre a többi embert a teremben. Alig látja őket a sötétben, ahová a lány fénye már nem ér el. Legalább húszan vannak, talán többen. Ida majdnem megszólal, de aztán mégsem. Ha esetleg meg

is hallanák őt, lehet, hogy nagyon rossz ötlet magára vonnia a figyelmüket. Fogalma sincs róla, kik ők. Fogalma sincs róla, hogy hol van. – Álmotokban hívtak ide benneteket – szól a lány az emberekhez. – Egytől egyig boszorkányok vagytok. Ismeritek a varázslás különféle formáit. Hívtunk benneteket, s ti eljöttetek. – Kik vagytok? – kérdezi egy női hang a sötétből. – Lelkek vagytok, akik ezen a kislányon keresztül szóltok hozzánk? – Afféle lelkek, igen – feleli a lány. – A védelmezőitek vagyunk. A védelmezők. Ők bizonyára tudnak segíteni Idának. El tudják magyarázni, mi történik vele. – Halló? – mondja Ida, és odamegy a lányhoz. – Én vagyok az! Ida! De a lány átnéz rajta. – Az idők kezdete óta őrködünk fölöttetek, emberek fölött – mondják a védelmezők a lány hangján. – Figyeltünk benneteket, láttuk, hogyan építitek fel a társadalmaitokat, hogyan háborúztok. Soha nem avatkoztunk be. Ám időközben sok minden megváltozott. – Halló? – szólal meg Ida megint, és meglengeti kezét a lány arca előtt. Annak a szeme se rebben. Ida megpróbálja karon fogni, de a keze átszalad rajta. Pontosan úgy, mint a templomban. – Gonosz lények, démonok akarnak bejutni ebbe a világba – folytatja a lány. – Démonok? – szólal meg egy fiatal férfi. Ida hátrébb húzódik, de nem akar a sötétben lenni. Pláne nem akkor, amikor démonokról van szó.

– A démonok olyan lények, akik a világok között közlekednek – feleli a lány. – Létezésüknek egyetlen célja van. Hogy rendet teremtsenek a káoszban. – Hát akkor ez jó – mondja a fiatal férfi. – A káoszt ki kell irtani. – Azt hiszem, nem értitek – válaszol a lány. – Amikor a démonok felfedezik az életet egy másik világban, a feladatuknak tekintik, hogy befolyásolják, megpróbálják a saját elképzelésüknek megfelelően átalakítani. A démonok gyűlölik a rendetlenséget, az érzelmeket, a másságot. Magukra úgy tekintenek, mint a hibátlan örökkévalóra. Nincs olyan élőlény, aki képes megfelelni az ideáljuknak. És amikor a démonok kudarcot vallanak egy világ átformálásában, minden életet kiirtanak benne. Teljes mértékben elpusztítják. Nyugtalan mormogás hangzik fel a közönség soraiból. – Mostanáig nekünk, a ti védelmezőiteknek, sikerült megállítanunk őket – folytatja a lány. – De a velük vívott harcaink során hét hasadék nyílt a világunkon, hét gyenge pont keletkezett. Egyfajta ajtók ezek, amelyeken keresztül bejuthatnak a démonok. Átmenetileg sikerült becsuknunk ezeket az ajtókat, de ez nem elég, le kell zárni őket. Ida mindezt hallotta már azelőtt. Valójában ő maga mondta el mindezt, amikor Matilda megszállta a testét, és rajta keresztül beszélt. – Az első kapu, amit le kell zárni, itt van a városotokban – folytatja a lány. Az első? Matilda azt mondta, hogy a hét átjáró közül hatot már lezártak a korábbi Kiválasztottak, és hogy az engelsforsi az utolsó. Ida hátán végig fut a hideg.

Az első kapu, amit be kell zárni. A kérdés azonban nem csak az, hogy hol van. Hanem az is, hogy mikor. – A kapu kiváltképp mágikus hellyé teszi városotokat – mondja a lány. – Ebben a pillanatban mágikus időszakban élünk. A mágiaszintek egyre nőnek, és amikor az ellenség ereje a tetőfokára hág, akkor lesz a világok közötti hártya a legvékonyabb. Egyedül ebben az időpontban válik lehetségessé a kapu bezárása. És ez a fiatal nő, akin keresztül hozzátok szólunk, egyedül ő képes megtenni ezt. Ő a Kiválasztott. Az első kapu. Az első Kiválasztott. – Ez csak álom lehet – mondja Ida, és összeszorítja a szemhéját. – Egy iszonyú hosszú álom. Hamarosan felébredek, és minden úgy lesz, mint régen. Gimibe járok, első osztályba, és sosem láttam a vérvörös holdat. Mindez csak álom, tutibiztos, hogy az, annyival könnyebb lenne elhinni. Megpróbálja felébreszteni magát. Még a karjába is belecsíp. Mikor kinyitja a szemét, a világító, lebegő lányt látja maga előtt. Könnyek gördülnek le Ida orcáján. Ha még tudok sírni, akkor talán mégsem vagyok tök halott, gondolja. De már nem tudja, mi a rosszabb. Halottnak lenni, vagy egy másik kor fogságába esni. – Mitől olyan különleges ez a lány? – kérdezi egy fiatalember. – Különleges módon kötődik ehhez a helyhez – felelik a védelmezők. – Olyan hatalmas varázserő birtokában van, amilyennek ti soha nem lesztek.

– Ez sértés! – recsegi az öregemberhang. – Az igazat mondjuk nektek. Azért hívtunk ide benneteket, mert mágikus képességekkel rendelkeztek. De mivel nem ismeritek ezeket, ez gátat szab az erőtöknek. Sokat kell még tanulnotok. Valaki felhorkan. A lány egy picit elfordítja a fejét. Odanéz. Ismét csend lesz. – A mágia alapvető felépítésével sem vagytok tisztában – szólal meg aztán. – Hát akkor rajta, világosítsatok fel minket! – mondja az öreg férfi. – Ebben a világban hat elem létezik – kezdik a védelmezők. – Ezek képezik minden mágia alapját. Mindannyian uralkodni tudtok egy-egy elem fölött. A lány felemeli a kezét. Vagyishogy nem ő, emlékezteti magát Ida, a védelmezők emelik fel a kezét. Két sárga lángnyelv gyullad meg két tenyerében. – Tűz – mondja az első Kiválasztott, s a következő pillanatban csillogó zápor cseppjei oltják el a tüzet. – Víz. A gyülekezet felől pusmogás hallatszik. A lány suhint egyet a kezével, a mozdulattól széllökés keletkezik, s a körös-körül kavargó füst felörvénylik előtte, kicsi, tölcsérszerű oszlopot formál, majd szertefoszlik. – Levegő. Most összecsapja a tenyerét, a csattanás visszhangot ver a teremben. Amikor ismét felfelé fordítja a tenyereit, azok teli vannak fekete porhanyós termőtalajjal. – Föld – mondja, és következő pillanatban két zsenge, zöldellő palánta hajt ki a feketeség közepéből. – Fa. A föld és a palánták csillogó ezüstszínbe tűnnek át.

– Fém. Összekulcsolja a kezeit, azután ismét kinyitja. Tenyeréből ezüstösen csillogó homok pereg a földre, a homokszemek puhán koppannak a padlón. – A Kiválasztott mind a hat elem fölött uralkodik. Különleges kapcsolata van ezzel a hellyel. Az ő ereje a Kulcs, amellyel be lehet zárni az ajtót. – Egy kulccsal nyitni is lehet – jegyzi meg egy idős nő. – Így van – feleli a lány. – Az ellenség meg is próbálja majd ellopni. – Hogyan? – kérdezi a nő. – A démonok a mi világunkban nem hagyatkozhatnak csupán a saját erejükre. Egy boszorkányt azonban rávehetnek, hogy helyettük cselekedjen. Ekkor megáldják ezt a boszorkányt a varázserejükkel. A megáldott feladata pedig az, hogy megölje a Kiválasztottat, és magához vegye annak lelkét és erejét, hogy ki tudja nyitni az átjárót, és beeressze a démonokat. Ezért gyilkolta meg Max Eliast és Rebeckát, gondolja magában Ida. Szüksége volt az erejükre az ajtó kinyitásához. Minden Kiválasztott erejére szüksége volt. – A Kiválasztott egy ideig védelmet élvez, megóvják őt az ellenség pillantásaitól – folytatja a lány. – De a háború közeledtével egyre gyengébb lesz ez a védelem, és akkor szüksége lesz a segítségetekre. Ezért kell még többet megtanítanunk nektek a mágiáról. A lány kezében valami papírtekercsszerű holmi tűnik fel. Hat jel rajzolódik ki apránként az üres lapon, ahogy a lány kihajtja a tekercset. Hat jel, melyeket Ida túlságosan is jól ismer már.

– Ezek a jelek a hat elemet jelképezik. Varázserejük van – mondják a védelmezők a lányon keresztül. – A ti feladatotok megterhelő lesz, de szent ügyért szálltok síkra. Ti fogjátok megmenteni a világot a pusztulástól. Mostantól fogva nem egyének vagytok. Egységet alkottok. Ti vagytok a Tanács. Az első Kiválasztott, gondolja Ida. Az első Tanács. Sűrűsödni kezd körülötte a füst, vastag köd lesz belőle. A hangok elhalnak. És egyszerre ismét a szürkeség közepén találja magát. Azon a helyen, amit Matilda határvidéknek nevezett. Körülnéz. Semmit sem észlel, de ez nem jelenti azt, hogy egyedül van. A láthatatlan dolog, ami őt és Matildát üldözte, talán ebben a pillanatban is figyeli. – Keresd a fényeket – suttogja el magának Ida, aztán futni kezd. Megpróbálja megérteni az imént hallottakat, rájönni, hogy mit is jelent mindez. A Kiválasztottak ereje a Kulcs az ajtóhoz. A Kulcs, mely örökre bezárhatja, vagy kinyithatja azt. Mind a hat elemre szükség van, tehát a Kulcs nem ép és egész. Onnantól kezdve nem az, hogy Elias meghalt. De akkor hogyan fogják bezárni az átjárót? És hogyan tudná kinyitni egy démonoktól áldott? Ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek befellegzett? Biztos nem így van, töpreng tovább Ida. Mert akkor a démonok már rég feladták volna. Már akkor fel kellett volna adniuk, amikor Minoo kiszabadította Elias és Rebecka lelkét Maxból. De akkor miért kellett megáldaniuk Oliviát? A védelmezők csak megmondták volna, ha a Kiválasztottaknak esélyük sincs a kapu bezárására? Miért hallgatnának

egy ilyen dologról? És miért nincs itt Minoo, hogy megmagyarázza az egészet? A távolban Ida újabb fényt lát meg a szürkeségben. Célba veszi, és kiveti magát az ismeretlenbe.

I

2 Minoo kinyitja a szekrényét, könyvek, tollak, füzetek tömege potyog ki belőle. A biológiakönyvet és a Bűn és bűnhődést még sikerül röptében elkapnia, de a többi cucc leesik a földre. Fülig elvörösödik, amikor lehajol, hogy felvegyen mindent. Várja a felharsanó nevetést, de úgy tűnik, senki sem vette észre. A körülötte állók mind ugyanarról dologról beszélnek. …annyira király lesz, végre történik valami… a bátyám haverja szerez piát… nem kérhetném kölcsön a tiedet, az a ruha… tök mindegy, úgyis mindenki oda megy… Minoo felegyenesedik, és mindent visszagyömöszöl a szekrénybe. Aztán leveszi a hátizsákját, és elkezdi telipakolni. – Buliii! – bömböli el magát a folyosón egy futva közeledő harmadikos fiú. Minoo emlékezteti magát az iskolában betöltött helyére. Mindenki tudja róla, hogy sosem bulizik. Az, hogy nem hívják meg, nem azért van, mert gyűlölik. Egyszerűen csak fel sem ötlik bennük. És ezzel nincs is semmi baj. Tényleg semmi. Becsapja a szekrényajtót. Egy búzakék szempárral találja szembe magát. Viktor Ehrenskiöld az, simára vasalt világoskék inget visel, fölötte bézs színű kardigánt. Lenszőke haja ugyanolyan tökéletesen áll, mint mindig. És mint mindig, az egész fiú teljesen szagtalan. Se parfüm, se testszag. Minooban ez minden egyes alkalommal félelmet kelt. – Tessék – szólal meg a fiú, és Minoo felé nyújtja az egyik lepotyogott tollat. – Kösz – mondja Minoo, miközben elveszi tőle.

Több mint egy hónap telt el úgy, hogy ez volt a leghosszabb párbeszédük. Azt követően, hogy a fiú autójában ültek, és Viktor elmondta, hogy továbbra is hű marad a Tanácshoz, Minoo kerülte Viktort, a fiú pedig békén hagyta. Minoo felveszi a hátizsákját. A könyvek nyomják a derekát. – Elég nehéz lehet – mondja Viktor. – Walpurgis-éjen is tanulni fogsz? A lány felelet nélkül hagyja, és elindul az előcsarnok felé. A fiú utánamegy. – Vagy elmész ennek az illetőnek a kis… bulijára? – faggatózik Viktor. Fejével Levan felé int, aki valamivel arrébb, néhány harmadikos srác társaságában ácsorog a folyosón. Azok nevetnek, és hátba veregetik Levant, akinek az ütéstől lecsúszik az orrán a szemüveg, amit aztán egy gyors mozdulattal visszatol. Levan. Szóval őt meg se hívják, amikor az osztály többi strébere bulizik. Ez fáj Minoonak, de be nem vallaná magának. – Elmész? – kérdezi Viktor. – Miért akarod megtudni? – Csak beszélgetni próbálok veled. – Keress valakit, akit érdekelsz. – Jaj nekem! – feleli Viktor, és színpadias mozdulattal a szívéhez kap. Kimennek az előcsarnokba, Minoo meglátja az egyik plakátot Olivia fényképével. LÁTTA VALAKI OLIVIA HENRIKSSONT? – áll rajta nagybetűvel a rendőrségi telefonszám fölött. Olivia kék haja felhőként lebeg fehérre sminkelt arca körül. Hatalmas, barna szemei csillognak. Telt orcáival egészen másmilyen Oliviát mutat, mint amilyen az a

roncs volt, akit Alexander emelt fel a tornaterem padlójáról. – Minoo – mondja Viktor. – Tudom, hogy másképp látunk bizonyos dolgokat. De attól még beszélhetnénk egymással. Minoo megáll a kijárat előtt. Viktorra néz. – Az biztos – feleli halkan. – Rengeteg dologról szeretnék beszélgetni. Hol van Olivia? Él még? És te meg Alexander, miért maradtatok Engelsforsban, miközben nem is hisztek az apokalipszisben, vagy abban, hogy mi vagyunk a Kiválasztottak? Nyilván lenne fontosabb dolgotok, nem? – Tudod, hogy nem felelhetek ezekre a kérdésekre – mondja Viktor. – Akkor nincs miről beszélgetnünk. A fiú, hogy visszatartsa, Minoo vállára teszi a kezét. – Valóban azt hiszed, hogy az ellenséged vagyok? – kérdezi. – Hát a barátom biztosan nem vagy. Viktor elveszi a kezét. – Ajaj – mondja. – Ezt tényleg komolyan gondoltad. Úgy tűnik, Viktor hazugságvizsgálója pontosan bemérte, mennyire komolyan gondolja Minoo, mert most igazi megbántottság látszik az arcán. Minoo a másodperc töredékéig érez némi lelkiismeret-furdalást, de aztán arra emlékezteti magát, hogy ez lehetett Viktor célja. Fogalma sincs, ki ez a fiú valójában. Mi az, ami igazi belőle, és mi a manipuláció része. Csak annyit tud, hogy ígéretet tett magának, hogy soha többé nem bízik meg benne. – Hagyj békén! – ennyit mond neki, majd kimegy az ajtón. Viktor nem megy utána. Az iskolaudvar sápadt szürke fényben fürdik, Minoo hunyorogva néz körül. Gustaf a magányos focikapunál áll kha-

kiszínű átmeneti dzsekijében. Szél borzolja szőke haját, ahogy Minoora mosolyog és üdvözlésképp felemeli a kezét. Minoo egész teste jeleket ad. Minden arról árulkodik, amire gondolni sem mer, amit nem mer átérezni. A fülei ismét elvörösödnek, a csuklója körül elektromos bizsergés futkorászik, ahogy elindul a fiú felé. – Szia – mondja Gustaf, és megöleli. – Szia – feleli Minoo, miközben kényszerítenie kell magát, hogy elengedje a fiút, nehogy úgy rácsimpaszkodjon, mint egy koala az eukaliptuszfára. – Járunk egyet? – kérdezi Gustaf. A felhőtakaró úgy borul Engelsfors fölé, mint egy fedő. A Kicsi Nyugalom lakónegyeden sétálnak keresztül. Az útszélen pitypang és nőszirom virít. Elhaladnak a szépen ácsolt, gyönyörű fehér ház mellett, ahol pár hete még Adriana Lopez lakott. Most elhagyatottan áll. Adriana azóta az udvarházban él, Minoonak fogalma sincs, hogy megy sora. Hogy érzi magát. Nem látta őt, mióta Adriana életének minden, Engelsforsba érkezése után keletkezett emlékét elrejtette. Elrejtette őket, hogy megvédje Adrianát a Tanács előtt. Délnek fordulnak, a csatorna felé veszik az irányt. Gustaf az ősztől induló egyetemi képzésekről beszél, amikre beadta a felvételijét. Legjobban a jogra szeretne bejutni Uppsalában. Minoo igyekszik lelkesnek látszani, próbál fittyet hányni a fájdalomra. Uppsala. Stockholm. Lund. Linköping. Umeå. Göteborg. Minden név egy késszúrás. Gustaf néhány hónap múlva már valahol ezeknek a városoknak az egyikében lakik majd, és nem lesz többé a mindennapok része. Az is lehet, hogy jobb lesz így. Jobb lesz hagyni, hogy ez a kapcsolat, bármiről is szól

ebben a pillanatban, elenyésszen. Elmennek Olsson dombja mellett, melynek tetején hatalmas, rő-zsé-ből és hulladék fából álló halmot hordtak össze a tűzrakáshoz. – Elmész? Megnézed a tavaszváró máglyagyújtást? – kérdezi Gustaf. – Nem… – kezdi a lány, de robbanás éles zaja szakítja félbe. Megfordul. Mögöttük az úton néhány középső tagozatos kölyök röhög harsányan. – Szabad nekik egyáltalán ilyen idősen petárdát a kezükbe venni? – szólal meg később Minoo. Hallja, hogy a hangja egy zsörtölődő öregemberére hasonlít. – Megijedtél? – kérdezi tőle mosolyogva Gustaf. – Egyszerűen nem értem, mi a poén a petárdában. – A legtutibb dolog. Mindenfélét fel lehet robbantani vele. Homokvárat, meg ilyeneket. Te sosem próbáltad? Minoo a fejét rázza. Hát persze hogy Gustaf játszott régen petárdával. És persze hogy ő meg nem. Felidézi magában azt a Gustafot, akit csak látásból ismert, amikor még ők is középső tagozatosok voltak. A fiú minden ebédszünetet a focipályán töltött, a barátok és a rajongók gyűrűjében. Minoo az iskolakönyvtárban rejtőzött el olyankor, hogy ne kelljen kimennie. Annak az emléke, hogy mennyire nagy volt köztük a különbség gyerekkorukban, még mindig elbizonytalanítja Minoot. Nem azt mutatja ez is, hogy ők ketten alapjában véve teljesen másmilyenek? Mi a közös bennük? Miért lettek barátok? És mi ez a másik dolog? Amire valójában gondolnia sem szabad. Amitől Gustaf megfogta a kezét, amikor ott ültek egymás mellett a fiú ágyán

a tavaszi napéjegyenlőség előtti estén. – Elmész a buliba? – kérdezi Gustaf. Mögöttük újabb petárdák robbannak fel. – Levanéra gondolsz? – kérdez vissza Minoo, aztán rájön, hogy ez teljesen úgy hangzik, mintha megpróbálná elhitetni Gustafval, hogy legalább két szuper buli között kell döntenie. – Arra – feleli Gustaf. – Tanulnom kell, és különben sem hívtak meg – mondja Minoo, és reméli, hogy nem olyan a hangja, mint egy mártíré. – Kit érdekel, hogy meg van-e híva valaki, vagy sem. Nem hinném, hogy Levan tudja, mire vállalkozott. Lehet, hogy már csak azért is oda kellene néznünk, hogy besegítsünk, nehogy elszabaduljanak az indulatok – mondja Gustaf, majd felnevet. Nevetése szinte idegesnek hangzik. Minoo a szeme sarkából látja, hogy a fiú őt figyeli. Valóban azt akarja, hogy elmenjünk? – töpreng Minoo. – Miért akarná? Mert hirtelen a fejébe vette, hogy haver vagyok, akivel jó lehet bulizni? Vagy mert megsajnált, amiért otthon kell ücsörögnöm Walpurgiskor, a szuperbuli napján? Vagy komolyan gondolja, amit mond, hogy kitűnő bulirendőr lenne belőlem? Vagy azért, mert egy bulin bármi megtörténhet? Minoo füle lángra kap. – Miből gondolod, hogy elszabadulhatnak az indulatok? – kérdezi a fiútól. – Walpurgis-éj lesz. Levant gyakorlatilag senki sem ismeri. És ez az első monstre buli, a tornatermi események óta. A tornatermi események. Olivia Helenával és Krister Malmgrennel kitervelte, hogy a Pozitív Engelsfors összes iskolai tagját feláldozzák. Több száz

ember életerejére volt szükségük ahhoz, hogy Eliast feltámasszák halottaiból. Csakhogy Helenának és Kristernek sejtelme sem volt arról, hogy Olivia őket is fel akarja áldozni. Olivia pedig nem tudta, hogy a démonok őt is átejtették, és a tömeggyilkosság nem Elias eljövetelét eredményezte volna, hanem az apokalipszisét. Gustaf azonban minderről semmit sem tud. Ugyanolyan kevés emléke maradt az estéről, mint az Olivia amulettjét viselő pozitív zombik bármelyikének. Minoo a fiú összes emlékét mélyen elrejtette benne. És most azt kívánja, bárcsak lenne valaki, aki vele feledtet el mindent. Minden, amit Gustaf azon az estén átélt, ebben a pillanatban ott van Minoo fejében. Látta Ida halálát mind Gustaf, mind a saját szemén keresztül. Túl sokat látott már mások szemével. Adrianáéval is. És Maxéval. Azt, amikor Max a pisztolyával Linnéára célzott az ebédlőben. Amikor Anna-Karinnal felszedette a szeletelőkést a konyhapultról, hogy a saját nyakának szegezze. Amikor majdnem vízbe fojtotta Minoot. Amikor lelökte Rebeckát az iskola tetejéről. Amikor Eliast arra kényszerítette, hogy felvágja ereit a tükörcseréppel. Amikor a barátnőjét, Alice-t rávette, hogy kiugorjon az ablakon, és halálra zúzza magát a sziklákon, mert már nem akart Maxszal együtt élni. Gustaf finoman megérinti Minoo vállát. Az érintés felébreszti Minoot, kioldja őt az örvényből, mely újra meg újra magával rántaná Max emlékeinek mélyére. – Hová tűntél? – kérdezi a fiú. Minoo annyira vágyik rá, hogy őszintén válaszolhasson, és

mindent elmeséljen. Ám a Tanács törvényei megtiltják, hogy a nyilvánosság előtt felfedje boszorkány mivoltát, és ebbe a nyilvánosságba Gustaf is beletartozik. A Kiválasztottaknak muszáj rejtve maradniuk a többi ember előtt, nehogy megint magukra uszítsák a Tanácsot. De Minoo mindennél jobban aggódik a Gustafra váró megtorlás miatt, ha a fiú előtt mégis fény derülne a titokra, és ez a Tanács tudomására jutna. – Bocs, egy kicsit túl sok dolgon kattog az agyam. – Oké. Lehet, hogy nem valami oltári ügyesen adtam elő a dolgot, de most komolyan: mi legyen? Elmenjünk Levanhoz? Minoo hirtelen úgy érzi, igazán el szeretne menni. Hadd legyen már egyetlen estéje, amikor nem kell okosnak lennie, nem kell jól döntenie, és előre átgondolnia mindent. Gustaf felé fordul, de a fiú észrevett valakit. Felemeli a kezét, integetni kezd. Minoo is arra néz. Isabelle Mohlin, Rebecka mamája jön feléjük, Rebecka kishúgaival kézen fogva. Vörösesszőke haját rövidebbre vágatta, de még mindig olyan, mint Rebecka. Boldogan mosolyog Gustafra. Amikor odaér, hosszan, szeretetteljesen megöleli. – De örülök, hogy látlak – mondja, miközben elereszti Gustafot. – Én is – feleli Gustaf, és leguggol, hogy üdvözölje Almát és Moát. – Szervusz – mondja Isabelle, és Minoora mosolyog. – Szervusz – feleli Minoo. Megfordult-e valaha Isabelle fejében, hogy Minoo és Gustaf két ember azok közül, akik a legközelebb álltak Rebeckához? Elgondolkozott már azon, hogy vajon ez a két gyerek látta-e azokat a jeleket, amelyek mellett ő elment? Azokat az igazából nem létező jeleket, hiszen Rebecka nem lett öngyilkos.

– Mama – szólal meg Moa vékony kisgyerekhangján. – Pisilni kell. – Jó, azonnal megyünk – mondja neki Isabelle, majd Gustafhoz fordul. – Meg kell etetnem az egész bagázst, mielőtt elrohanok a munkába. Boldog vagyok, hogy már nem a sürgősségin dolgozom. Itt lenne ez a nyakamon ez a Walpurgis-éj is, meg minden. – Mama! – mondja nyűgösen Moa, és teljes súlyával az anyja karjába csimpaszkodik. – Jól van, kicsim – feleli Isabelle anélkül, hogy Gustafot elengedné a tekintetével. – Tudod, hogy bármikor szívesen látunk. De gondolom, hogy rengeteg most a dolgod az érettségi előtt. – Nemsokára letesszük az utolsó vizsgákat, azután nyugi lesz – feleli Gustaf. – Küldök majd meghívót a bankettre. – Hát ez remek – mondja Isabelle. – Igyekszünk elmenni rá. Egyikünknek biztosan sikerül. Szervusz, Minoo. Elindul a gyerekekkel. Minoo és Gustaf mozdulatlanul állnak, Isabelle-éket nézik. – Nem tudok ma elmenni – szólal meg Minoo. – Tényleg muszáj tanulnom. Gustafra néz, látja a fiú tétova, ide-oda rebbenő tekintetét. – Értem – mondja. Aztán meg se öleli Minoot búcsúzáskor. A lány azon morfondírozik, mit jelenthet ez. És gyűlöli magát, amiért egyáltalán morfondírozik, és amiért úgy vágyott rá, hogy Gustaf megölelje. Minoo kinyitja a bejárati ajtót, lerúgja magáról a cipőjét az előszobában, felsiet a lépcsőn, és leveti magát az ágyára.

Gondolatai, mint ezer pici horog, mintha mindenütt beléakadtak volna, és most szét akarnák szedni. Maga elé tartja kezét, feloldja a gátakat. Ujjai körül gyűrűzni kezd a fekete füst. Lassan mozog, a fátylak egymásba folynak, a füst megvastagszik, szétterül, némán lebeg fölötte, mint a sötét víz. Veled valami nincs rendben. De ezt te is tudod, igaz? Bűzlesz a mágiától, de én ilyen mágiával még életemben nem találkoztam. Ördög tudja, mi a fene ez. De valahogy nem tetszik nekem. Az Ida temetését követő héten Minoo megint elment a Kristálybarlangba, és megkérdezte Mona Månstrålét, hogy tulajdonképpen mire gondolt, amikor ezt mondta. – Azt rögtön tudtam, hogy veled van valami gubanc, még mielőtt találkoztunk volna – mondta Mona, és még egy réteg gyöngyházfényű rúzst kent fel az ajkára. – De csak amikor először tetted be ide a lábad, akkor jöttem rá, mekkora gubanc. A mágia a legkülönbözőbb módokon mutatkozik meg, de hogy milyen építőkövekből, azt mindig meg lehet ítélni. – Úgy érti, az elemeket? – kérdezte Minoo. – Az elemeket, naná – felelte türelmetlenül Mona. – Csakhogy neked nincs elemed, igaz? Nem, gondolja Minoo, és szemével a füst csábos mozgását követi, elveszejti magát benne. Nekem valami sokkal jobb jutott. Már nem fél. Semmi sem árthat neki a füstben, semmi sem fáj. Teljesen mindegy, hogy kívülről vagy belülről éri a fájdalom, mert az nem kaparinthatja meg, hiszen a védelmezők varázsereje lüktet a belsejében, és körülötte is. Legelőször akkor érezte ezt, amikor legyőzte Maxot. És

érezte, amikor elrejtette Adriana emlékeit. De csak Ida temetése után történt meg vele, hogy belemenekült a füstbe. És talán ez a védelmezők legnagyobb ajándéka. Hogy meg tudják szabadítani önmagától. Minoo felül, és kihúzza az éjjeliszekrény fiókját. Előveszi a Minták könyvét, leteszi maga elé az ágyra. A füst tunyán lebeg tovább céltalanul lapozgató keze körül. Ida halála óta nap mint nap beszélt a könyv segítségével a védelmezőkkel. Ritkán válaszolnak a kérdéseire. De már a puszta jelenlétük is vigasztalóan hat. Minoo látja, amint az elemek szimbólumai áramlani kezdenek a lapokon, egymásba olvadnak, szétválnak, hogy újabb mintákat hozzanak létre. Mutatnunk kell neked valamit. Minoo végigsimít ujjaival a jeleken. Mi az? – kérdezi. Hirtelen szédülés fogja el. Forogni kezd vele a szoba, a fejét olyan könnyűnek érzi, mintha hé-lium-mal telt volna meg. Már a saját teste fölött lebeg, egyre magasabbra emelkedik, fel a plafon irányába. Amikor lenéz, saját magát pillantja meg, az ágyon ül ölében a nyitott könyvvel. Kisvártatva a tetőcserepeket látja maga alatt. Felemeli a fejét, előtte terül el az egész város. A nap izzó golyóbis az égen. Messze alatta látszik a ház, ahol él. A városnegyed, ahol felcseperedett. Mindezt látja, és látja, hogyan lesz minden egyre kisebb, miközben ő lassan egyre magasabbra emelkedik. Tudja, hogy félnie kéne. Mégis hűvös nyugalmat érez, miközben kíváncsian veszi szemügyre Engelsfors városát ebből

a madártávlatból. Olyan gyönyörű. A város utcái másképp festenek innen felülről. Néhány közülük lágyan kacskaringózik, még sosem vette őket eddig észre, amikor végigsétált rajtuk. Látja a várost körülölelő erdőt. Látja a kórházat. Az udvarházat. Tökéletes csend honol mindenütt. Mintha aludna a város. Sehol semmi mozgás. Az eget leszámítva. Minoo elnéz az Engelsfors Gimnázium felé. Sötét felhők tornyosulnak valahol a négyszögletű épületen túl, s most egyre magasabbra hágnak a látóhatáron, lassacskán minden irányból elborítják az eget. Nem felhők azok. Hangtalanul gomolygó fekete füst borítja be Engelsforst. Csápjai a lakótelepi emeletes házak között tekeregnek már, bekúsznak a villák kertjeibe, elnyelnek minden épületet, bekebelezik az egész várost. A nap sápadt távoli csillaggá zsugorodik, mígnem kialszik végül. És Minoo nem tudja többé, röpül-e vagy zuhan az űrben. Kinyitja a szemét. A félelem, amiből az imént még semmit sem érzett, most elhatalmasodik rajta. Remegő lábbal kel fel az ágyról, az ablakhoz lép, kinéz. S bár odakint minden szokványosnak tűnik, Minoo tudja, hogy amit látott, igaz. Csak még nem történt meg.

3 Anna-Karin órák óta gyalogol, hol a Róka tudatában fészkel, hol a sajátjában. Láttak rügyező fákat, domboldalban virágokat. Hallgatták a madarak énekét, nyulak, rókák nyomába szegődtek, fekete rigó fészkére bukkantak egy bozótban, de nem nyúltak a tojásokhoz. Csodaszép tavaszi nap ez, de a nyugtalanság hajtja Anna-Karint és a famulusát is. – Mit keresünk igazából? – kérdezi a Rókától. A kérdést sokszor feltette már az állatnak és magának is az elmúlt hetekben. A Róka nem tud felelni rá. Csak abban biztos, hogy folytatniuk kell a kutatást. Egy kerítéssel körülvett, vízzel teli, régi bányagödörnél kétfelé ágazik az út. Oldalt gödör szélei meredeken szakadnak le a mozdulatlan víztükör felé. A sziklafalon megtelepedett moha zölden világít. A Róka tovább-bandukol a fölfelé kanyargó bal oldali ösvényen. Anna-Karinnak mosolyognia kell, amikor az állat ide-oda tekergő bozontos farkára néz. Próbált már nevet találni neki, de semelyik sem illett hozzá. Aztán rájött, hogy talán nem is túl okos dolog elkeresztelni őt. Különben is, miért is volna ehhez joga. Egyszerűen csak úgy gondol rá, mint a Rókára. Kíváncsi lenne rá, hogy vajon Nicolaus ugyanezért hívta-e Macskának a famulusát. Szeretné elhessegetni Nicolaus gondolatát. Fél év telt el, amióta a férfi elment Engelsforsból, azóta egyetlenegyszer

sem hallottak felőle. Még azt sem tudják, hogy életben van-e egyáltalán. A Róka egyszer csak megáll az ösvény közepén. Borostyánszemével ránéz. A farka most meg se moccan. – Mi van? – kérdezi tőle Anna-Karin. Válaszul hangos ugatás érkezik. Elindul az állat felé, de az nem várja be. Letér az ösvényről, és cikázva elindul a sűrűbe, a fenyőfatörzsek között. Anna-Karin megáll, szemével követi a Rókát. Habozik. Sokan tűntek már el a környező erdőkben. Engelsfors lakói többnyire nem szívesen hagyják el az ösvényeket. Anna-Karin szíve szerint hagyná az egészet, de a Róka azt akarja, hogy kövesse. Az állat tudata magához vonzza Anna-Karinét, a lány szeme előtt zöld moha, elsuhanó fatörzsek villannak fel, amint famulusa nekiiramodik. Anna-Karin lelép az ösvényről. Egy pillanatra teljesen öszszezavarodik, amiért a lába alatt megsüllyed a moha, könnyű léptű mancsokkal másra számított. Aztán bemegy a fák közé. A Róka ugatása hangzik fel valahol a távolban. Anna-Karin továbbgyalogol, míg meg nem látja a rá várakozó állatot egy földből kifordult fa gyökérzete mellett. A gyökérzet Anna-Karin válláig ér. A Róka szinte szuggerálja. – Találtál valamit? – kérdezi a lány. Ebben a pillanatban döbben rá, milyen hatalmas a csönd. Nem énekel sehol egy madár. Nem susognak magasan a fejük fölött a fenyőlombok. És akkor megérti. Megkerüli a kifordult gyökereket, körülnéz. S bár voltaképp mostanra hozzászokhatott volna, mégis libabőrös lesz a látványtól.

Elszürkült fatörzseket lát. A lucfenyők kérge kiszáradt, koszosbarna színűvé vált. A lombhullató fák kopasz ágain egyetlen rügy sem várja, hogy kifakadjon. Újabb holt vidék. Tavaly nyár óta egyre több helyen indul pusztulásnak az erdő. A Róka még egyet vakkant, aztán puha léptekkel megy tovább. Lassan lopakodik. Élénken figyel. Anna-Karin utánaindul. A levegő nehéz. A száraz föld zizegése hallatszik csak a talpa alatt. A fák, mintha egyre közelebb kúsznának hozzá. Mintha bekerítené az erdő. Persze csak képzelődés az egész. Minden mozdulatlan. Túlságosan is. Összerezzen a Róka ugatására. Az állat megállt valami mellett. Egy fekete rigó hever a földön. A hátán fekszik, csőre félig nyitva, szárnyai szétterülnek a mohán. – Szegény kis madár – mondja Anna-Karin. El szeretne menni innen. Most azonnal. A Róka óvatosan megszaglássza a fekete tollakat. – Most már aztán gyere – szól neki Anna-Karin, miközben felnéz. A talaj annyira sziklás, hogy a köveken megtelepedett moha, mintha hullámokban közeledne feléjük. És ekkor Anna-Karin meglátja a madártesteket. Mindegyik szétterjesztett szárnyakkal, mintha repülés közben zuhantak volna le egyenesen az égből. Anna-Karin néhány lépést tesz előre. Mindenütt madarakat lát. Szarkákat. Varjakat. Kismadarakat.

Megáll egy hátán fekvő egerészölyv fölött. Fiatal madár, Anna-Karin látja a szárny belsejének rajzolatán. Azon töpreng, hogy mióta fekhetnek itt ezek a madarak. A bomlásnak még nyoma sincs, a testek teljesen épek. Egy ilyen, rengeteg madárhullával borított hely máskülönben ki se látszana a bogarak alól. A Róka csatlakozik hozzá. – Gyerünk – suttogja neki a lány. – Hazamegyünk. Anna-Karin megfordul, és elindul visszafelé. Amint ismét az ösvényre lép, máris nagyobb biztonságban érzi magát. Megszólal a mobiltelefonja, a Róka a fülét hegyezi. Anna-Karin megkönnyebbülten fedezi fel Minoo nevét a képernyőn. Jó érzés lesz elmondani neki. – Történt valami – kezdi Minoo rögtön, miután Anna-Karin felveszi. Anna-Karinnak összeszorul a torka, amikor Minoo a fekete füstről beszél, ahogy az elnyelte a várost. – Szóval, igazából nem merek ma éjszaka egyedül maradni – folytatja Minoo. – A papa Fagerstában éjszakázik. Átmehetek hozzád? Anna-Karin habozik. Minoo volt már nála párszor, és ilyenkor Anna-Karin mindig zavarba jön. Elképzeli, milyennek tűnhet a lakásuk Minoo szemében. A mama is napok óta rosszabb bőrben van, mint általában. Alig kelt fel a kanapéról, csak fekszik, cigarettázik, siránkozik, és túl nagy hangerőre állítva nézi a tévét. Ma reggel, amikor Anna-Karin megkérdezte tőle, hogy érzi magát, a mamája válaszképp ráförmedt: abbahagyhatnád már a kérdezősködést, úgysem értesz az egészből semmit. – Vagy te is átjöhetsz – teszi hozzá Minoo, és hangján hal-

latszik, hogy tisztában van vele, mi az oka Anna-Karin tétovázásának. Anna-Karin egyszerre bosszankodni kezd. De hát miért kellene szégyenkeznie? Ő és a mamája nem egyazon személy. – Nem, semmi gáz – feleli. – Gyere csak át. Telefonálok, miután rendet raktam egy kicsit. – Semmi szükség rá. Anna-Karin előtt megjelennek a mama hamutartói, a fürdőszobai szennyeskosár, amiből kifolyik a szennyes ruha, annyira tele van; a pormacskák, amelyek akkorára nőttek már, hogy egyesével lehet őket felszedegetni. – Dehogyisnem – feleli. – Nagyon is szükség van rá. Amikor Anna-Karin kinyitja a lakásajtót, Peppar szalad elé, megszimatolja. Mindig nagyon kíváncsivá teszi a rókaszag. A mama szobájának az ajtaja csukva van. Anna-Karin lezuhanyozik, sokáig folyatja a meleg vizet, megpróbálja leöblíteni magáról a közelgő katasztrófa érzését. Aztán bemegy a szobájába, tréningalsót vesz fel, és egy óriási pólót. A menynyezeti lámpa pislog egyet. Az áramszolgáltatás már egy éve ezt produkálja. Ez is az apokalipszis eljövetelére figyelmeztet. Anna-Karin lekapcsolja a lámpát, inkább ne is lássa. Kimegy a konyhába, beáztatja a szennyes edényeket, már rájuk száradt az ételmaradék. Bekukkant a frizsiderbe. Pénzt kell kérnie a mamától, hogy bevásárolhasson. Persze ódzkodik a gondolattól. Tisztában van vele, hogy alig élnek meg. A mama pedig újabban meg se játssza, hogy próbál valami munkát találni. Anna-Karinnak fogalma sincs, mi lesz, ha elfogy a pénzük. Kapcsolatba kell lépnie a szociális gondozó intézménnyel? Eljön valaki, hogy segítsen nekik?

Nem akar most erre gondolni. Előveszi a mobilját, és felhívja a nagypapát. Sokáig kicsöng a telefon anélkül, hogy bárki felvenné. Anna-Karint eltölti az aggodalom. Ilyen idő tájt a nagypapa mindig a szobájában van. Már éppen le akarja tenni, amikor egy női hang beleszól. – Taisto Nieminen telefonja. – Jó napot, Taisto unokája vagyok. Beszélhetnék vele? – Most alszik. Ma nincs olyan jól. Anna-Karin a mosogatóban álló víz olajossá váló felszínét nézi. – Valami… Valami súlyos baj van? – kérdezi aztán. – Nem, bizonyára semmi különös – feleli a nő. – Egyszerűen csak kimerült. Holnap telefonálj megint. Anna-Karin leteszi a telefont. Mona Månstråle jóslata visszhangzik a fejében. Búcsúzz el, amíg van rá lehetőséged. Még van idő. El ne fecséreld.

4 Diana szobájában Linnéa hátradől a kényelmetlen szófán. Azon tűnődik, vajon hányszor ücsöröghetett már itt az engelsforsi szociális gondozó irodájában. És azon is, vajon hányszor kell majd még itt ücsörögnie az elkövetkezendőkben. Szemben vele Diana ül egy pokróccal borított széken. Tőle jobbra Jakob, a pszichodoki, balra pedig egy dundi néni, akinek Linnéa máris elfelejtette a nevét. A három majomra emlékeztetik Linnéát. Jakob egyetlen szót se szólt az egész megbeszélésen. A néni kérdéseket intézett Linnéához anélkül, hogy meghallgatta volna, mit válaszol rájuk. Diana pedig láthatóan mindent megtesz azért, hogy rá ne kelljen néznie. Az ilyet hívják „hálózati beszélgetésnek”. A kifejezésnek valószínűleg sokat ígérően és rendkívül megnyugtatóan kellene csengenie, Linnéának azonban egy hálóba gabalyodott hal jut róla az eszébe, amelyik bárhogy ficánkol, képtelen kiszabadítani magát. – Nem sok idő van már hátra a tizennyolcadik születésnapodig – mondja Diana. – A legnagyobb változást az jelenti majd, hogy nem járhatsz többé a gyermek- és ifjúságpszichiátriára. Oldalra pillant a torkát köszörülő Jakobra. – Így van – szólal meg a férfi. – Attól kezdve a felnőttpszichiátriai rendeléseket veheted igénybe. De nem

kötelező. Mindhárman Linnéát figyelik. A lánynak bele se kell néznie a gondolataikba, hogy tudja, mindhárman abban reménykednek, hogy majd mond valamit, ami érett bölcsességről árulkodik. – Sokkal jobban vagyok már – kezdi. – Ami a pánikbetegséget meg a többit illeti. Jakob és Diana egyetértően bólintanak. Hisznek neki. Azt nem mesélte el egyiküknek sem, hogy Erik Forslund és Robin Zetterqvist arra kényszerítette őt, hogy a Csatorna-hídról levesse magát. Hogy azóta minden éjszaka rémálmai vannak. Hogy amint észrevesz valakit, aki csak egy kicsit is hasonlít rájuk, azonnal pánikroham tör rá. Eszébe sincs elmesélni a történteket sem Dianának, sem Jakobnak. Vagy nem hinnének neki, vagy hinnének, és akkor valószínűleg feljelentést tennének a rendőrségen. Ez az amit Linnéa végképp nem akar. Helena meghalt, de alibije megingathatatlan. Egymásnak ellentmondó tanúvallomások születnének, s nem kérdés, kinek a vallomásában hinnének végül. Erik és Robin a térség hokicsillagai, rokonaik Engelsfors szánalmas kisvárosi elitjének oszlopos tagjai. Linnéa meg a pszichopata, aki fura ruhákat hord, és az apja a város egyik leghírhedtebb alkoholistája. – Nagyszerű, hogy már jobban érzed magad – mondja Diana. – De azért ilyenkor is elkél egy kis támogatás. – Átgondolom majd – hazudja Linnéa. Mi értelme pszichológushoz járni, amikor az embernek éppen az élete legfontosabb dolgairól nem szabad beszélnie? Például arról, hogy gyilkosságot kíséreltek meg ellene. Vagy

arról, hogy megpróbálja megmenteni a világot a démonoktól. – Rendben – mondja Jakob. – Egyébként, mint mondtam, nem lesz más nagy változás, amíg gimnáziumba jársz – folytatja Diana. – A lakás a rendelkezésedre áll. A szociális ügyintéződ én leszek ezután is. Hacsak nem akarsz inkább kirúgni. Diana elmosolyodik, de Linnéa észreveszi szemében a bizonytalanságot. Amikor Minoo letépte a fémet szimbolizáló amulettet Diana nyakából, a nő mintha Csipkerózsika-álomból ébredt volna fel. Korábban be akarta záratni Linnéát egy ifjúságvédelmi intézetbe, ám az ébredést követően hirtelen nem értette, miért. Az eset után több hétig betegszabadságon volt. „Kóros kimerültség”, Linnéa hallotta, hogy Diana így hívja magában ezt az állapotát. Ezzel párhuzamosan érezte Diana rémületét is, azt, hogy mennyire nem bízik már a saját pszichéjében, s hogy mennyire fél az összeroppanástól. Linnéa ezt határozottan rokonszenvesnek találta. – Jól lesz így – feleli, mire Diana nyilvánvalóan megkönynyebbül. – Oké – mondja. – Akkor erről ennyit. Anette, mondanál pár szót arról, hogyan zajlik majd köztetek a munka? A néni, akit eszerint Anette-nek hívnak, idegesítő lassúsággal beszél, mintha Linnéa szellemileg visszamaradott lenne. Ráadásul minden, amit elmond, előre megjósolható. Linnéa egy-két szó elhangzása után kitalálja a mondat többi részét. Az ajkába harap, nehogy folyton közbevágjon, és befejezze a néni mondatait. Mert tisztában van a helyzetével. Mostantól Anette a gazdasági ügyintézője, és hozzá kell folyamodnia minden hó-

napban a megélhetési támogatásért. Sima ügy lesz. Amíg Linnéa iskolába jár, és amíg jól viseli magát. Ez az állapot az érettségiig tart. Attól kezdve viszont a saját lábán kell megállnia. Ha pedig nem sikerül, egy életen keresztül üldögélhet majd az ehhez hasonló megbeszéléseken. A világ tele van hátrányos helyzetű kölykökkel, akik – mire megnőnek – hátrányos helyzetű felnőttek lesznek, és semmi másra nem futja nekik az életben, mint hogy hátrányos helyzetű kölyköket hozzanak a világra. Ez történt a szüleivel is. Linnéa arról győzködi magát, hogy nem muszáj feltétlenül megismételnie az ő hibáikat. Abban legalábbis biztos, hogy nem akar gyereket soha. Épp elég gondot jelent odafigyelni arra, hogy a saját életét ne szúrja el teljesen. – Akarsz még valamit kérdezni valamelyikünktől? – érdeklődik Diana. Linnéának nincs kérdése, a megbeszélésnek vége. Biccent a három majomnak, azután kisiet a szobából. Szokatlan nyüzsgés van Engelsfors utcáin. Sok járókelő cipel zörgő, állami italboltos zacskót a kezében. Walpurgis-éj. Ilyenkor állítólag seprűnyélen, kecskeháton nyargalásznak mindenfelé a boszorkányok. Nem csoda, hogy nem férek a bőrömbe, gondolja Linnéa. Előveszi a cigarettásdobozt az egyik bakancsszárából, vet egy pillantást az Engelsforsbladet szerkesztőségének kiégett helyiségeire, miközben rágyújt, aztán továbbindul. Mire Ingrid boltjához ér, ahol néha egy kis mellékesért dolgozni szokott, már végigszívta a cigarettát a füstszűrőig. A mennyezeti lámpák finoman pislognak egyet. Ingrid a pult mögött ül a helyén, felnéz. Elmosolyodik a belépő Linnéa

láttán. – Nahát, szia – mondja a lánynak. Fehér haját rendetlen kontyba tekerte a fején, és egy ceruzát biggyesztett bele. – Gondoltam, elviszem most már azt a ruhát – mondja Linnéa. Ingrid eltűnik a raktárban. Linnéa a pultnál vár, tekintetét végigfuttatja a régi játékokkal, furcsa üvegekkel, csészékkel, gyűjtői tányérokkal, videokazetta-halmokkal megrakott polcokon. Linnéa nem ismeri fel a kazettatokok gerincén olvasható címeket, de a vériszamos betűk kannibálokat, zombikat, vért és terrort ígérnek minden mennyiségben. Erről rögtön Vanessa jut eszébe, aki nem bír betelni a horrorfilmekkel. Még azokat is csípi, amelyeket egyébként pocséknak tart. Linnéa szeretné felhívni Vanessát. Megkérné, hogy jöjjön át hozzá ma este. Megnézhetnének egy vacak horrort. Szorosan egymás mellett kucorogva. Talán egy közös takaró alatt. Linnéa beszippantaná Vanessa hajának illatát, érezné testének melegét. Tessék, még a kannibálterror gondolata is beindítja a Vanessával kapcsolatos fantáziáit. Itt a Walpurgis-éj. Fix, hogy Vanessának teljesen más elképzelései vannak a mai estét illetően. – Alkalmi ruhának elég förtelmes kis ócskaság, de te biztosan valami szépet varázsolsz majd belőle – mondja Ingrid, amint visszatér. A karjában fekete selyemfelhő. Egy rémálom lesz átalakítani, de gyönyörű anyag. Ingrid belerakja a ruhát egy nejlonzacskóba, amit aztán átnyújt Linnéának.

– Köszönöm – mondja Linnéa, bedugja kezét a zacskóba, ujjaival óvatosan megtapogatja a finom puha anyagot. – Később elmegyek, megnézem a máglyát – folytatja Ingrid. – Talán lesz ott néhány ismerős. Mosolyog. Linnéa azon tűnődik, milyen magányos lehet vajon Ingrid. És hogy szenved-e tőle, vagy élvezi az egyedüllétet. – Hát akkor kellemes Walpurgis-éjt – feleli Linnéa. Nem tudja eldönteni, hogy a köszönése tényleg olyan mereven és erőltetetten hangzott-e, mint amilyennek ő érezte, amikor kimondta. – Neked is – búcsúzik Ingrid, s még mielőtt Linnéa becsukná maga mögött a bejárati ajtót, megfordítja a táblát, hogy a ZÁRVA felirat nézzen kifelé. Linnéa kilép az utcára, és rögtön meglátja. A papát. És a papa is meglátja őt. Linnéa már nem tud elbújni előle. Utoljára akkor találkoztak, amikor a papája bútorokat hordott ki a teherautóhoz a Pozitív Engelsfors Centrum helyiségeiből. Akkor azt ígérte, hogy nem kezd el újra inni, hogy mindennap egy újabb bizonyíték lesz erre. Most, miközben Linnéa végigméri, semmi nem utal arra, hogy megszegte volna az ígéretét. Néha van úgy, hogy az emberek tényleg képesek a változásra. Ezt mondta Mona a tavaszi napéjegyenlőség napján a Kristálybarlangban. De mivel ugyanekkor egyetlen szót sem szólt Ida aznap este bekövetkező haláláról, Linnéának még mindig nehezére esik különösebb jelentőséget tulajdonítania ezeknek a jóslatoknak.

– Boldog Walpurgist – szólal meg Björn, és megáll mellette. – Elmész valahova ünnepelni este? – Nem – feleli Linnéa. – Sosem bírtam a Walpurgis-éjt. Kíváncsi lenne rá, hogy a papája emlékszik-e egyáltalán a Walpurgis-éjekre, amikor hullarészegre itta magát a haverjaival, mialatt Linnéa ébren töltötte az egész éjszakát az ágya alatti fedezékben. Egyszer bepisilt, mert nem mert kimenni a vécére. Órákon keresztül feküdt ott át-ázott ruhában. Mikor végre elnémult a konyhai ricsaj, lelopózott a mosókonyhába, megmosakodott, átöltözött, és elindított egy mosást. Ezután fejét a szárítószekrénynek támasztva végre elaludt. Kilencéves volt ekkor. – Aha – mondja a papája. – De tudod, mit? Ha nincs más programod… Van otthon darált hús. Csinálhatunk hamburgert. – Tizenkét éves korom óta nem eszem húst – feleli Linnéa. – Ó, bocs, pedig ezt tudtam. De biztosan vannak ilyen vegetáriánus dolgok. Még nem zárt be a közért… A férfi arcán könyörgő kifejezés jelenik meg, de olyan erőfeszítéssel próbálja elleplezni, hogy Linnéa szíve belesajdul az igyekezet láttán. Aztán dühös lesz, amiért a papája ilyen érzéseket vált ki belőle. – Mikor utoljára találkoztunk, azt mondtad, nem vársz tőlem semmit – kezdi. – Ennek az invitálásnak viszont eléggé elvárásszaga van. A férfi megsemmisülten bólint. Ellenállhatatlan a csábítás, hogy folytassa, és tovább bántsa a papáját, hisz ott az a rengeteg fájdalmas emlék. De nem ez a csábítás ijeszti meg legjobban, hanem a vágy, hogy vele lehessen. Szétszakítják ezek az ellentmondásos ér-

zések. Aztán végül egyenesen kirántják a lába alól a talajt. Bepánikol, elönti a roham első hulláma. – Mennem kell – motyogja, és elindul, mielőtt a papája megszólalhatna.

5 Vanessa a fadarabokat nyaldosó lángokat nézi; a gallyakat, ágakat, deszkákat, régi ágykeretet és más tűzifánakvalót az Olsson dombjára felhordott máglyában. Recseg-ropog a tűz, dübörög a fekete égre. Vintern rasat ut bland våra fjällar, drivans blommor smälta ned och dö.1 A karvezető ütemesen lengeti a karját a dombtetőre felvonszolt aszott öregemberekből álló kicsiny kórus előtt. Diáksapkát, többé-kevésbé elnyűtt öltönyt viselnek. Az egyik öreg, aki épp az imént ment el Vanessa mellett, olyan alkoholbűzt áraszt magából, hogy fel is robbanhat, ha túl közel kerül a tűzhöz. Ebben a pillanatban egy széllökés füstfelhőbe borítja a domb tetején összesereglett embereket. Vanessának könnybe lábad a szeme. Tiszta füstszagú lesz majd, amikor megérkezik Linnéához. Tiszta füstszagú lesz majd, amikor megérkezik Linnéához, és azt mondja neki, hogy… hogy gondolkozott rajta… és azt hiszi… hogy… Vanessa káromkodni kezd magában. A füstszag lesz a legkevesebb. Ja, jag kommer! Hälsen, glada vindar, ut till landet, ut till Részlet Herman Sätherberg – Otto Lindblad „Längtan till landet” c. kórusművéből: „Költözik a tél a nagy hegyekből, olvad a hó, nyoma sem marad.” (A ford.) 1

fåglarne.2 Vanessa kezét kisöccse, Melvin szorongatja. Együtt énekel a kórussal, bár nem tudja sem a dallamot, sem a szöveget. A mama Vanessára mosolyog. Mióta elindultak otthonról, egyfolytában arról csacsog, hogy mekkora öröm, hogy Vanessa elkísérte őket. Vanessa tizenkét éves kora óta nem vett részt egyszer sem ezen a Walpurgis-éji ünnepségen. A rá következő évben rúgtak be először Michelle-lel és Evelinával. És azóta mindig sokkal vonzóbb programnak tűnt a barátnőivel tölteni a Walpurgis-éjt. Vanessa ma is találkozik Evelinával egy bulin, de nem akar sokáig ott maradni. Ma este megteszi. Megmondja Linnéának, hogy… hogy ő… Trastens sång i furuskogens lunder, vattenfågelns lek kring fjärd och ö.3 A bácsik elhallgatnak, elégedett képpel fogadják a tapsot. Melvin felvisít az elragadtatástól, amikor a máglya tetejéről egy lángoló ág szikrát hányva földet ér. Megpróbálja magával húzni Vanessát is a tűzhöz. A lány leguggol mellé, átöleli. – Ne, kicsikém – mondja neki. – Ég – kiáltja Melvin. – Akarom, hogy még jobban égjen. Vanessának egy pillanatra megfordul a fejében, talán nem ártana komolyan venni kisöccse tűz iránti lelkesedését. – Mikor indulsz a buliba? – kérdezi a mama. Herman Sätherberg – Otto Lindblad „Längtan till landet” c. kórusművéből: „Indulok már! Jertek, boldog szellők! Ki a rétre, madarak közé!” (A ford.) 3 Részlet Herman Sätherberg – Otto Lindblad „Längtan till landet” c. kórusművéből: „Rigó dalolását fenyvesekben, sziget partján vízimadarat.” (A ford.) 2

– Hamarosan – feleli Vanessa, és a gyomra kissé összerándul. Melvin ide-oda ficánkol a karjaiban, mire Vanessa elveszti az egyensúlyát, meginog egy kissé, cipősarka belefúródik a földbe. Aztán a lángokba bámul, Matilda jut eszébe. A 17. századi Kiválasztott. Nicolaus lánya. Akit máglyán megégettek. Elevenen. Vanessa több méterre áll a máglyától, mégis égeti az arcát a forróság. Magához húzza Melvint, megpuszilja a kisfiú puha, sötét fürtjeit. Nem akar Matildára gondolni többet. – Most megyek – mondja Melvinnek, a kisfiú szórakozottan biccent, szemét le nem venné a lángokról. Vanessa feláll, megvárja, hogy Melvin kezét most a mama fogja meg. – Ki rendezi a bulit? – kérdezi a mama. – Nem ismered. Vanessa sem ismeri, a nevére sem emlékszik. Annyit tud, hogy az egyik stréber srác Minoo és Anna-Karin osztályából. Csak beugrik, aztán megy tovább Linnéához. Hogy megmondja, amit hetek óta nem sikerül kipréselnie magából. Amikor megpróbálta kiejteni a száján azokat a szavakat, rájött, hogy nem is léteznek. Itt az idő, hogy felébredj, aranyom. Ezt mondta neki Mona. Vanessa pedig felébredt, és halálosan fél. Még sosem volt ebben a helyzetben. Amikor érdekelte valaki, az mindig olyan volt, mint egy szórakoztató játék. Semmi ijesztő nem volt benne, csupán az izgalom, mivel sosem volt vesztenivalója. Még Willével sem. Találkozott vele bulikon, kicsit kémkedett is utána, de már csak akkor lett belé szerelmes,

miután összejöttek. Linnéával teljesen más a helyzet. Komoly barátság van közöttük, és összefűzi őket a sorsuk. Ha ma este valami nagy baromságot csinál, akkor gallyra megy az egész. De muszáj mondania valamit. Meg kell tudnia, hogy egyáltalán van-e esély. Esetleg itt az ideje annak, hogy egy megfelelő mélységű gödröt keressen magának, amiben szépen lefekhet és meghalhat. Mivel pontosan ilyen ez az érzés. Vagy-vagy. Linnéa. Pusztán a névtől összeszorul újra a gyomra. Linnéa fekete szeme, fekete haja. A keze, az ajka. Csupasz bőrének látványa, amikor Jontéval ott ügyködtek azon a kanapén, és Vanessa nem bírta levenni róla a szemét, és nem értette, miért. – Sziasztok – búcsúzik Vanessa. – Nagyon jó szórakozást! – mondja a mama. – Csak túlzásba ne vidd! Óriási zsivaj hallatszik ki a fából épült világoskék villából. A dübörgő zene felveri az utca csendjét. Vanessa minden újabb dobütésnél egyre erősebben érzi, hogy nem akar elmenni erre a bulira. De azért feltesz még egy kis szájfényt, megigazítja az egyik hajcsatját. Megígérte Evelinának. Magának pedig megígért egy italt. Olyan végtelenül szánalmas. Linnéa már egyáltalán nem iszik. Neki nem kell innia csak azért, hogy el tudjon mondani egy ilyen dolgot. Egyszerűen elmondaná. Ezek szerint, ha Linnéa érezne valamit irántam, akkor már meg kellett volna mondania, igaz? – tanakodik Vanessa.

Kinyitja az ajtót, belép. Az előszobában cipőtenger, kabátrengeteg fogadja. Egy pillanatra elveszti az egyensúlyát, amikor sarkával véletlenül belelép egy hatalmas tornacipőbe. Azután átfurakodik egy fiúbandán, akik elfoglalják az előszoba felét. Egyikük utánafüttyent. A nappali szoba ajtajában Minoo és Anna-Karin osztálytársnője áll, az ajtófélfának lökdösi a csípőjét a zene ütemére. Vanessa igyekszik kikerülni. A szobában annyira meleg van, hogy az ablakokat teljesen befedi a pára. A helyiség zsúfolásig megtelt táncoló emberekkel. Egy fickó az emeletre vezető lépcsőn dekkol, szája sarkában kialudt cigaretta lóg. Egy lány szalad lefelé, felbotlik a fiú kinyújtott karjában, elveszti az egyensúlyát, az utolsó lépcsőfokokat zuhanórepülésben teszi meg, esés közben magával rántja a csípőjét riszáló csajt. Körben mindenkiből kitör a röhögés, megtapsolják őket. A két lány nevet a leghangosabban. Első ránézésre szokványos buliról van szó. De már érezni, hogy menthetetlenül el fognak szabadulni az indulatok. Az egész ház úgy fortyog, mint egy kukta. A legtöbb vendég részt vett a tavaszi napéjegyenlőség estéjén tartott ünnepségen is. Nincs róla más emlékük, mint a tornatermi ébredés valami álomszerűből. Helena és Krister Malmgren viszont holtan feküdtek a padlón. S nem sokkal később Ida is meghalt. Nem emlékeznek rá, hogy egyszerre vették a levegőt, egy ütemre, mintha egyetlen lény lennének. Elfelejtették a falakon, a padlón előtűnő köröket, a levegőben cikázó villámokat. De tudják, hogy valami nem volt rendben. Közben viszont unják már a töprengést, a rettegést. Le kell valahogy vezetniük ezt a közös frusztráló élményt.

A lámpák pislognak egyet, a zene hirtelen elhallgat. Egy pillanatra zavar támad. Rózsaszínű cowboykalapban a hifiberendezéshez fut egy lány, és újraindítja az erősítőt. I’m falling in love with your favourite song. I’m gonna sing it all night long. Vanessa pillantása végigvándorol a szobán. Evelinát nem látja, de Michelle-t megtalálja egy ablakpárkány alatt, a lány Mehmettel smacizik. Egy cserepes növény hegyes levelei beleakadnak a hajába, a cserép nyugtalanító billegésbe kezd. Amikor Michelle meglátja Vanessát, kibontakozik Mehmet öleléséből, és vidáman integet felé. Ajkát és a fiúét még mindig vékony nyálfonál köti össze. Akkor szakad csak el, amikor Michelle odakiált valamit Vanessának, amit aztán elnyel a zene. Vanessa válaszképp visszainteget. I’m gonna dance with somebody, dance with somebody. Most a konyhaajtót veszi célba. Keresztülfurakodik a tömegen. Néhány srác mögött köt ki, akik átfogják egymás hátát, és euforikus arccal kozáktáncot járnak. Egyikükön párától elhomályosult szemüveg van, az illető fekete haja izzadságtól csatakosan tapad a fejére. Vanessa megpróbál elmenni mellettük, de beveri a térdét egy alacsony dohányzóasztalba, amiről mindaddig azt se tudta, hogy létezik. Kevin Månsson ül a süppedős, fekete bőrkanapén, előtte egy üveg vörösbor. Még mindig fura, hogy nem a sárga pólóját hordja, amelyik mindennap rajta volt a PE iskolai rémuralmának idején. Egy játékot játszik a mobilján, olyan erővel nyomkodja a képernyőt, mintha egyenesen azt akarná, hogy megrepedjen. Vanessa keményen meglöki a kozákokat, mire azok elengedik egymást.

– Vanessa! Frankó, hogy eljöttél! – kiáltja el magát a szemüveges, amikor a lány elmegy mellette. – Azta! Vanessa Dahl eljött hozzád! Vágod?! – mondja egy másik izgatottan. Vanessa végre megérkezik a konyhába. Itt Gustaf Åhlanderre bukkan néhány másik EIK-s focista srác társaságában. Evelina a mosogatópultnak dől. A fickó, akivel beszélget, piros pulcsit visel, feje kopaszra van borotválva, és egy tetovált sas díszeleg a nyakán. Leo. Evelina azóta róla dumál, mióta először összefutottak egy örebrói bulin. Vanessa rögtön látja Evelinán, hogy lefeküdt a pasival, mielőtt idejöttek volna. És hogy jó volt. – Nessa! Na, végre! – visít Evelina, és átöleli Vanessát. – Bazeg, tisztára sültvirsli-szagod van! Vanessa elveszi a műanyag poharat, amit Evelina felé nyújt, kortyol egyet az italból. Érzi a kólán átütő alkohol ízét. Egy ilyen ital bőven elég lesz. Még egy már túl sok lenne. Nem érkezhet meg piásan Linnéához. – Szuper, hogy végre találkozunk – mondja Leo. – Evelina megállás nélkül rólad dumál. – Veled kapcsolatban is akad mesélnivalója – mondja Vanessa, és iszik még egy kortyot. Evelina várakozásteli pillantással néz a barátnőjére, Vanessa pedig megpróbál mondani valamit Leónak. De a feje teljesen üres. – És mi a helyzet Örebróban? – nyögi ki végül. – Most Engelsforsban jobb – feleli a fiú, és sokat sejtetően néz Evelinára, aki kuncogni kezd. – Hát nem cuki? – súgja oda Vanessának a kelleténél kissé

hangosabban. – De – suttogja vissza Vanessa. – Ügyi vagy! Evelina megint kuncog egyet, és koccintásra emeli a poharát. Leo valami autóról kezd beszélni, amit a jövő hétvégén fog megvásárolni Rättvikben. Azután olyan autókról beszél, amilyenek már voltak neki, és amilyeneket szeretett volna. Vanessa képtelen valódi érdeklődést mutatni. Egyetlen dolog foglalkoztatja, hogy mit fog majd mondani Linnéának. Leo elsüt egy tréfát, Vanessa velük nevet, mintha odafigyelt volna. Rossz barátnak érzi magát. De mindegy is. Evelina úgy néz Leóra, mintha a pasi itt helyben ki tudná bogozni az élet összes rejtélyét. Vanessa bele-belekortyol az italába, előveszi a mobilját, megnyitja az SMS-t, amit idefelé már megírt. BULIN VOK. UNCSI. FELMEHETEK? Benyomja a KÜLD gombot, majd az eddigieknél jóval nagyobbat kortyol az italából. Azt kívánja, bárcsak ihatna még. Bárcsak alkoholba fojthatná az idegességét. Evelina oldalba böki. – Na? Szerinted milyen? Őszintén? Vanessa felnéz, látja, hogy Leo elindult a hűtőszekrény felé. – Nagyon édi. – De hát szinte rá se néztél! Kivel esemesezel? – Evelina a szemöldökét ráncolja. – Willével? – Nem. Vanessa kíváncsi lenne, mit szólna Evelina, ha megtudná, hogy Wille exével, Linnéa Wallinnal. A mobilja rezegni kezd. Gyorsan felhajtja a maradék italt, mielőtt megnézné az üzenetet.

PERSZE Csak egy szó az egész. De ennyi elég. Vanessa egy másodpercig sem bír tovább maradni. Leteszi a poharat a pultra. – Mennem kell – mondja. – Történt valami? – kérdezi Evelina. – Nem. A mama kicsit beteg, és segítenem kell Melvinnek – feleli Vanessa. És gyors puszit nyom Evelina szájára. – Holnap hívlak. Kinyomul a nappaliba. Valamit enyhült a forróság. Kinyitották az ablakokat. A kozák táncosok levették a pólójukat, és meztelen felsőtesttel hajolnak ki az ablakon. A tüskés levelű cserepes növény szomorú sorsa végül a vörösborfoltokkal ékes parkettán teljesedett be. Michelle és Meh-met a szoba másik szegletében folytatják a smárolást. Vanessa megtorpan, amikor meglátja az ajtóban feltűnő alakokat. Erik és Robin az. Julia beékelődött Erik karja alá, Felicia Robiné alá. Ida régi bandája. Erik végigpásztázza a szobát. Meglátja Vanessát. A lány nem engedi el Erik pillantását, s szeretné, ha megtehetné azt, amit Linnéa, hogy gondolatokat küld mások fejébe. Tudom, mit tettél, gondolja. És még megfizetsz érte. Egy műanyag csésze csattan Erik mellett az ajtófélfán. Vörösbor fröccsen az arcára és fehér trikójára. Julia sikoltása keresztülhasít a morajló zenén. Vanessa pedig tudja, hogy most kezdődik igazából. Most szabadul el a pokol. Amiről majd az egész iskola beszélni fog. – Ez meg ki a faszom volt? – üvölti Erik, nyakát elborítják a lángoló vörös foltok.

Valaki kikapcsolja a zenét. Mindenki elnémul. A lépcsőn dekkoló srác felül, zavartan körülnéz. – Akárki vagy, tutira nem vagy normális! – visítja Julia, és Erikhez simul. Néhányan kíváncsiskodva néznek lefelé a lépcsőről. Gustaf érkezik a konyhából, mögötte szorosan néhány másik focista fiú. Vanessa észreveszi a nyakát nyújtogató Leót. Vajon meddig fogja magát jól érezni Engelsforsban, tűnődik Vanessa. – Én voltam – szólal meg Kevin, és fellép a dohányzóasztalra. Erik inkább bosszúsnak tűnik, mint haragosnak. – Kevin, bazd meg…. Kevin kicsit kibillen az egyensúlyából, aztán kortyol egyet a boros-üvegből. – Részeg állat – vigyorog Robin. Felicia idegbajosan kuncog. – Figyeljetek – folytatja Kevin. – Mindenki… figyeljetek rám. Senki sem emlékszik, mi történt? Egyáltalán senki? – Hagyd abba! – mondja Julia. – Részeg vagy. – Nem! – ordítja Kevin. – Vagyis de. Részeg vagyok. De tudom, hogy történt valami a PE-bulin. Kajakra, nem létezik, hogy elektromos hálózati hiba miatt történt baleset volt, ahogy mondták! Miért nem emlékszik senki semmire? Valakinek emlékeznie kell. Ott voltatok mindannyian, nem?! Vanessa a szeme sarkából nézi a többieket. Néhány ember arckifejezése hirtelen nyugtalanságot árul el. Emlékeznek rá? Valahol bennük is ott van mélyen eltemetve, amiről Kevin beszél? – Tudom, hogy Ida… Ida csinált valamit – folytatja Kevin. – De nem emlékszem…

– Állj már le, Kevin – szakítja félbe Erik. – Ami Idával történt, épp elég szomorú önmagában is, nem kell még… – Fogd be! – bömböli el magát Kevin akkora vehemenciával, hogy belebicsaklik a hangja. – Te szemét seggfej! Úgy csinálsz, mintha hiányozna neked Ida, pedig hazudsz! Mindannyian hazudtok! Karjával Robin, Julia és Felicia felé int. – Azért vigyázzál! – mondja neki Erik. Az emberek idegesen állnak félre, amikor Erik odamegy a dohányzóasztalhoz, amin Kevin áll. – Jobb, ha te vigyázol! – feleli Kevin. – Úgyis tudok rólad mindent. Rólad és Robinról. Azért azt nem felejtettem el. Vanessa szíve vadul kalapál. Kevin mindenki füle hallatára el fogja mesélni, mit tett Erik és Robin Linnéával? – Azt mondtam, állj le! – mondja Erik jéghideg tekintettel. – Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! – üvölti Kevin. Julia és Felicia együtt ordítanak fel, amikor Kevin ráveti magát Erikre, aki összerogy a padlón. Kevin lovagló ülésben ül rajta. Felemeli a karját, de Erik megelőzi, és jobb öklével egyenesen Kevin arcába vág. Szanaszét fröcsköl a vér. Julia és Felicia még hangosabban ordítanak. Immár többen is csatlakoznak a kórusukhoz. – Gyerünk, Erik! – bömböli Robin. Erik lelöki magáról Kevint, aki oldalra esik, és kezét az orrára szorítja. Vér zubog elő az ujjai között. Erik időközben talpra állt, és hasba rúgja a Kevint, aki felnyög. – Hagyjátok abba! – kiáltja Vanessa. Erik újabb rúgásra készül, de valaki ráveti magát, és elhúzza Kevintől.

Persze Gustaf az. – Most már elég! – ennyit mond. Erik az arcába üt. Azután kitör a káosz. Vannak, akik szeretnének kijutni a szobából, mások be szeretnének jönni. Néhányan felbotlanak, elesnek, kiáltoznak. Villognak mobiltelefonok kameráinak vakui. Virágcserepek potyognak az ablakpárkányokról, agyaggolyók görögnek szanaszét. Egy polc lezúg a falról. Hányásszag tölti be a szobát. Vanessa egy pillanatra még látja a focistákat, néhányan Kevint cipelik arrébb, a többiek Gustafot fedezik. Gustafnak vérzik az alsó ajka, máskülönben, úgy tűnik, nincs baja. Vanessát ide-oda lökdösik a testek a nagy felbolydulásban, de végül sikerül eljutnia a nyitott ablakokig. A szemüveges fiú rémülten ordít bele a mobiltelefonjába, a rendőrséggel telefonál. Vanessa kezébe veszi magas sarkú cipőjét, és ugrik. Puhán landol a pázsiton. Talpa alatt érzi az aszfalt hidegét, ahogy keresztülrohan a villanegyeden. Amikor meghallja a rendőrautó szirénáját, bevetődik egy bokor mögé, és átcsúszik a láthatatlanságba. Ha Nicke ül az autóban, jobb, ha nem kockáztatja meg, hogy esetleg észreveszi őt. Miután a rendőrautó eltépett mellette az utcán, ismét láthatóvá válik, és előveszi a mobilját. ÚTON.

6 Minoo gyorsan hátranéz a válla fölött, mielőtt kinyitja Anna-Karin házának a kapuját. Az utca másik oldalán a Pozitív Engelsfors régi helyiségeinek ablakait barna kartonnal takarták be. Felragasztottak egy ELADÓ táblát is, rajta az ingatlanügynök, Bertil Gunnarsson száma. Úgy hírlik, senki sem telefonál neki. Minoo felszalad a lépcsőn, becsönget az ajtón, amelyen a NIEMINEN névtábla függ. Anna-Karin ajtót nyit. Minoot megcsapja a mindenbe beivódott cigarettafüst szaga. Köszön, leveszi a cipőjét, felakasztja a kabátját, amit aztán majd napokig szellőztethet. Anna-Karin a szobájába megy. Minoo megáll az elsötétített nappaliban, Mia Nieminent nézi, aki a kanapén egy párnakupac tetején fekve igyekszik újabb adagokkal feljavítani az alapszagot. A cigaretta parazsa felizzik a félhomályban. – Jó napot! – mondja Minoo. – Hogy van? Mia tekintete a tévéképernyőre tapad, ahol egy ragyogó fehér fogú nő habrózsákat nyom egy tortára. – Megállás nélkül kínlódom – feleli. – Annyira fáj a hátam, hogy levegőt is alig bírok venni. Mélyet szív a cigarettából. A dohányzás hál istennek még megy, gondolja Minoo. – Ha kutya lennék, már rég megkegyelmeztek volna nekem, és belém eresztettek volna egy golyót – folytatja Mia, miközben elnyomja a cigarettáját.

Minoo nem tudja, mit mondjon. Nem mintha Mia úgy festene, mint aki elvárja, hogy bármit is mondjon neki. Minoo mindig próbált együtt érezni Anna-Karin mamájával. De az igazat megvallva általában felmérgesíti a gondolat, hogy Anna-Karinnak nap mint nap ebben kell élnie. – Jössz? – szól ki Anna-Karin a szobájából. Minoot rögtön lelkifurdalás tölti el. Hiszen mégiscsak Minoo mamájáról van szó. És a depresszió valódi betegség. Anna-Karin szobájában már lehet levegőt venni, Minoo becsukja maga mögött az ajtót. Peppar odamegy hozzá, a lábához dörgölőzik. Máskor el szokott bújni az ágy alatt, amikor Minoo látogatóba jön. – Mintha megszokott volna – mondja Minoo. – Próbáld ki, hátha megengedi, hogy felvegyed – feleli Anna-Karin mosolyogva. Minoo óvatosan felemeli a macskát, nem egészen biztos benne, hogy jól tartja. Állatokkal eddig egyedül akkor került testközeli kapcsolatba, amikor az unokatestvére hörcsögeivel akadt dolga. Shirin állandóan hör-csög-cirkuszt rendezett, és Minoonak kénytelen-kelletlen el kellett vállalnia az állatgondozó szerepét, unokatestvére volt az igazgató. – Kérsz valamit? – kérdezi Anna-Karin, miközben leül az íróasztal melletti székre. – Teát vagy vizet? Vagy áfonyaszörpöt? – Köszi, semmit – feleli Minoo, és Pepparral az ölében óvatosan leereszkedik a megvetett ágyra. Egyikük sem szól egy szót sem. De Minoo felfedezte már, hogy Anna-Karinnal se nem idegesítőek, se nem veszélyesek az ilyen néma együttlétek. Egyike azoknak a dolgoknak, amiket a legjobban szeret Anna-Karinban.

– Szerinted miről szól a látomás? – töri meg végül a csendet Anna-Karin. – Elképzelhető, hogy az… apokalipszisről? – Nem tudom – mondja Minoo. – Megpróbáltam megkérdezni a Minták könyvét, de néma maradt. Anna-Karin megvakarja a hold alakú heget a kezén, a Róka harapásának nyomát. – De ha az apokalipszist láttad, akkor mit jelenthet? – kérdezi aztán. – Úgy értem… Azt jelenti, hogy veszteni fogunk? És miért akarnák a védelmezők ezt megmutatni? – Nem tudom, lehet, hogy másról szólt – feleli Minoo. – Csak azt tudom, hogy megijedtem. Utána, igen, teszi hozzá gondolatban. Amíg történt, addig nem féltem. De ezt olyan furcsa lenne elmondani Anna-Karinnak. Minoo Peppart kezdi simogatni. A selymes bunda alatt a csontváz olyan törékenynek tűnik, hogy Minoo beleborzong a gondolatba, mi lenne, ha véletlenül eltörne egy bordát. Inkább óvatosan a füle mögött simogatja a kis állatot, Peppar dorombolni kezd. – Ma újabb halott területet találtam az erdőben – meséli Anna-Karin. – Egy csomó madár hevert szanaszét… Peppar hirtelen leugrik a padlóra. Minoo sikoltást hall a nappaliból, egy pillanatra azt hiszi, a tévéből jön, de aztán tompa puffanás követi. – Anna-Karin! Anna-Karin, segíts! Segíts! Anna-Karin! Mia hangja a végsőkig elkeseredett, szinte eszelős. Anna-Karin felpattan a székről, feltépi az ajtót, kirohan. Minoo utána. Mia a hátán fekszik a tévé előtt a padlón. Artikulálatlan jajongás tör fel belőle, a fájdalom hangjai. Anna-Karin letérdel

mellé. – Mama, mama, itt vagyok! Mia felüvölt. Csak üvölt és üvölt. Minoo pedig moccanni sem bír. – Mama! – kiáltja Anna-Karin. – Mi történt? Leestél? Muszáj elmondanod, mi történt! Mia egyszerre elhallgat. Részeg hangokat hallani valahol az ablak alatt, a kinti világban, ennek a klausztrofóbiás lakásnak a falain túl. Idebent mintha az utolsó csepp levegő is elfogyott volna. – Nem tudom, mit csináljak! – mondja Anna-Karin. – Nem tudom, mit csináljak! Minoo letérdel mellé. Mia hevesen kapkodja a levegőt. Arca szürke. Ajka mozog, mintha szavakat próbálna formálni. Szeme fennakad. – Biztosan leesett – mondja Anna-Karin. – Meg kell… Mia lélegzése leáll. – Hívd a mentőket! – szólal meg Minoo, maga is megdöbben, milyen összeszedett a hangja. Anna-Karin berohan a szobájába. Minoo minden érzést kikapcsol magában. Mint amikor megtudta, hogy Rebecka halott. A rémület nem segít. Cselekedni kell. Olyan régóta fél már attól, hogy a papájával ugyanez történik, hogy egyszer csak összeesik. Ezért aztán utánajárt, mit kell tennie ilyen esetben, ha egyedül van vele. A neten talált instrukciókat követi. Megrázza Miát, rákiált, hogy megbizonyosodjon arról, hogy Mia tényleg nincs tudatánál. Nem érkezik válasz. Minoo lehajtja Mia állkapcsát, és belenéz a torkába, nem szorult-e be oda valami. Előrehajol, a lélegzetét hallgatja, s közben megpróbálja eldönteni, mozog-e

Mia mellkasa, vagy sem. Nem mozog. – Elindultak – hallja Anna-Karint. – Jönnek. Minoo kezeit Mia mellei közé teszi, kinyújtja a karját, erőt gyűjt. Lenyomja a mellkast, és érzi, amint keze alatt meghajlik a borda. Egy… Megint nyom egyet. Kettő… Megint. Három… A súlyos test ringásba lendül a keze alatt, miközben megállás nélkül nyom és számol, nyom és számol. …Tizenöt… tizenhat… tizenhét… Ez egy test, gondolja Minoo. Egy nagy csomag hús, csont és vér. Nem Anna-Karin mamája. Nem szabad Anna-Karin mamájaként gondolnom rá. …Huszonnyolc… huszonkilenc… harminc. Befogja Mia orrát, kinyitja a száját, és ajkait Mia ajkaira teszi. Érzi a füstízt, és valami egyéb kellemetlent, de nem foglalkozik vele. Levegőt fúj Mia tüdejébe, és ellenőrzi, hogy megemelkedik-e a mellkasa. Aztán mély levegőt vesz, és ismét fúj. Minoo mindig olyan intim dolognak képzelte a szájon át lélegeztetést, mint egy csókot. Pedig egyáltalán semmi köze a kettőnek egymáshoz. Felegyenesedik, kezét újra Mia mellkasára teszi. Harmincszor lenyomja. Két befújás. Harminc mellkasi kompresszió. Kettő. Harminc. Kettő. Minoo hamar fárad. Karja remeg az erőfeszítéstől. De folytatja, mint egy gép, amelyik meg akar javítani egy másik gépet. Nem tudja, hol van Anna-Karin, nem tudja, mennyi idő

telt el. Nem tudja, hogy a mentősök már a lakásban vannak, észre sem veszi őket, amíg fel nem emelik, és át nem veszik tőle a feladatot.

7 Anna-Karin előredől, úgy kuporog a vezetőfülke ülésének szélén, el akarja kerülni a mentős pillantását. Az illető Stian néven mutatkozott be. Erős férfi. Ő meg a mentős ápolónő úgy emelte fel a mamát a hordágyra, mint egy falevelet. A mama. Valahol ott fekszik Anna-Karin háta mögött. Infúziót kap, a torkán keresztül egy csövet vezettek be. Ott fekszik, és bármelyik pillanatban meghalhat. A gondolat elzsibbasztja Anna-Karin minden érzékét. Erre az egy dologra képes most figyelni. – Ügyesek vagytok, hogy elsősegélyt nyújtottatok – mondja Stian. Vagytok? Hát ezzel meg mit akar? Minoo volt. Ezt a férfi is tudja, pont úgy, mint ő, hiszen látta. Ő aztán semmit nem tett. A lakcímét is alig bírta elmondani, miután felhívta a 112-t. Eszébe se jutott, hogy telefonálni kellene, amíg Minoo nem szólt neki. Ha Anna-Karin egyedül lett volna, a mamának esélye sincs. Stian bizonyára tökéletesen tudja, hogy ez a helyzet, ezért nem bír ránézni sem a mentősre. Nem akarja kiolvasni a férfi pillantásából, hogy egy rakás hasznavehetetlen szerencsétlenség. – A barátnőd odajön a kórházba, ugye? – kérdezi a férfi. Anna-Karin bólint. Minoo taxit hívott, amint a mentősök

odaszíjazták a mamát a hordágyra, és biztonságba helyezték. Anna-Karin látja saját tükörképét az oldalablakon. Pont úgy néz ki, mint máskor. Hát nem kellene meglátszania rajta annak, ami most történik? Nem csodálkozik Stian, hogy miért nem sír? – A nagyapád és az apám barátok – mondja Stian. – Åkénak hívják. Anna-Karin a szeme sarkából látja, hogy a férfi rámosolyog. – El tudom képzelni, milyen szörnyű lehetett. NE BESZÉLGESS VELEM. TEDD A DOLGODAT. Anna-Karin varázsereje betölti a szűkös helyet. Stian pislog egyet, azután előrefordul, és az út hátralevő részében szótlanul vezeti el a mentőautót a kórházig. *** A takaró lobog a szélben, Linnéa szorosabbra húzza maga körül. Emeletes házuk tetejéről nézve Engelsfors majdnem gyönyörűnek tűnik. Beleszív a cigarettájába, s közben szemügyre veszi az összes jól ismert helyet. Az utcai lámpák fényes sorai mintákat rajzolnak a sötétségbe. Olsson dombján már csak parázslik a tűz. A városon keresztbe-kasul rohanó szirénák süvítése is elhalt mostanra. Linnéa még egy utolsót szippant, aztán elnyomja a cigarettát a tető kátránypapír borításán. Órák óta üldögél idefent, jegyzeteket írt, rajzokat készített a naplójába, míg a nap le nem nyugodott. Aztán ittragadt, képtelen volt visszamenni a néma üres lakásba. És aztán megérkezett az SMS Vanessától, aki nem érezte jól

magát egy bulin. Linnéa pedig, mint mindig, felajánlotta, hogy rendelkezésére áll. Már érzi, amint Vanessa energiája közeledik felé, kimegy a tető szélére, lent az utcán meglátja a világító szőke hajat. Útnak ereszt egy gondolatot. A tetőn vagyok. Gyere fel. Vanessa felnéz, integet. Rendi. Linnéa leül, érzi Vanessa egyre erősödő kisugárzását, aztán nyílik a lépcsőház szürkére festett vasajtaja, és Vanessa kilép a tetőre. Miniruha van rajta, a fölött pedig csak egy farmerdzseki. Magas sarkú cipőjét a kezében tartja. A testszínű nejlonharisnya olyan vékony, hogy a lába teljesen csupasznak tűnik. – Miért ülsz itt fent? – kérdezi, és odamegy Linnéához. – Miért ne? – kérdez vissza Linnéa mosolyogva. Vanessa alig néz rá. Csillogó fülbevalói megcsörrennek, amikor leül Linnéa mellé. Annyira furcsa. Amikor nincs vele, Linnéa egyfolytában Vanessa után sóvárog. Néha viszont, mint például most, a vágyakozás még erősebbé válik a közelében. Attól, hogy itt van kéznyújtásnyira tőle, s hogy mégsem kaphatja meg sohasem, ahogy szeretné. – Füstszagod van – mondja Linnéa. – Majdnem olyan, mint a… – Sült virsli, tudom – vágja rá Vanessa. – Azt juttatta eszembe, amikor először álmodtunk Matildáról. Vanessa nem felel. A teste valahogy merev, nem úgy reagál, mint ahogy szokott. Linnéát aggodalom tölti el. Érzi, hogy

Vanessa el akar mondani valamit. Valami súlyosat. Talán azért van, mert nehéz elmondania nekem, hogy megint összejöttek Willével, gondolja Linnéa. – Kaphatok egy szál cigit? – kérdezi Vanessa, és Linnéa most már egészen biztos benne, hogy nagy baj van, hiszen Vanessa szinte sosem gyújt rá. – Csak ha elmondod, hogy mi van. Látom, hogy nyomaszt valami – feleli Linnéa. Meggyújt egy cigarettát, és átadja Vanessának. – Á, nincs semmi – mondja Vanessa, hogy megerősítse Linnéa gyanúját az ellenkezőjéről. – Tán a bulin történt valami, hm? – Csak elszabadultak egy kicsit az indulatok. Linnéa próbálja elkapni Vanessa tekintetét, de a másik makacsul az izzó cigarettaparázsra szegezi a szemét anélkül, hogy egyszer is beleszívna. – De hát hogy szabadultak el? – Lécci, nem akarok róluk beszélni. – Kikről? Vanessa sóhajt egyet. – Erik és Robin is eljöttek a buliba. És Erik meg Kevin verekedni kezdtek. Aztán eluralkodott az oltári nagy káosz. Linnéa a takaró beszegett szélét piszkálja. Elképesztő nyugalommal babrálja a takarót, ahhoz képest, hogy a legbelül remegni kezd a nevek hallatán. Gyűlöli a gyengeségét. Gyűlöli, hogy undorító, gyáva férgek tették ilyenné, olyanok, amilyen Robin és Erik. És gyűlöli, hogy Vanessa folyton azt hiszi, hogy kesztyűs kézzel kell bánnia vele. – Miért nem ezzel kezdted? – kérdezi tőle. – Nem kell el-

titkolnod előlem ezeket a dolgokat azért, mert azt hiszed, hogy összeomlok vagy ilyesmi. Nem esik túl jól! – Nem érted! – dohog Vanessa, miközben feláll, elhajítja a cigarettát, és felkapja a cipőjét. – Nem értesz te semmit! Linnéa is feláll. A takaró lecsúszik a válláról, és felkapja a szél, hogy a háztető széléig repítse. – Mit nem értek? – kérdezi. – Hogy úgy kezelsz, mint egy nyomorult idegbeteget? Vanessa ránéz. Aztán megfordul, és elindul az ajtó felé. Linnéa ott marad, ahol ült. Nem érti, mi az, ami épp zajlik közöttük, de semmi esetre sem szeretné, hogy úgy folytatódjon, mint múlt nyáron, amikor aztán nem beszéltek egymással. Vanessa felrántja a lépcsőház ajtaját. Várj! Linnéa egyenesen Vanessa fejébe kiált, Vanessa megáll. – Bocsáss meg! – mondja Linnéa. – Kérlek, ne menj el! Vanessa elengedi a kilincset, az ajtó becsukódik előtte. De nem fordul hátra. – Bocsáss meg. Tudod, milyen vagyok néha – mondja Linnéa, és közelebb megy hozzá. – Igen – feleli Vanessa. – Tudom. – Ez annyira jellemző rám. Egyszer csak minden további nélkül kiakadok. De hát nem vagyok komplett. Próbál tréfálkozó hangon beszélni, de Vanessa hirtelen megfordul, és komoly arccal néz rá. – Ne mondj ilyet! – mondja Linnéának. Linnéa elnémul. Mozdulatlanul állnak, és egymást nézik. Aztán a csendben valami megváltozik. – Most megteszem – szólal meg Vanessa.

És megcsókolja Linnéát. Könnyű csókot lehel rá. Az ajkára. Linnéa hátrahőköl a meglepetéstől. Vanessa erre halálra rémül. Mintha rájött volna, hogy élete legnagyobb hibáját követte el. – Bocsánat! – mondja. – Miért kérsz bocsánatot? – kérdezi Linnéa. – Úgy látszik, hogy nem akartad… Hogy meg… Hogy megtegyem, amit tettem. Linnéa azt kívánja, bárcsak elmondhatná, hányszor álmodott erről, milyen régóta vágyott rá. De nincs rá szó. Közelebb lép Vanessához. Kezét a lány meleg tarkójára teszi. Ugyan-olyan szédítő érzés, mintha a tető szélére állna, hogy leugorjon. Most viszont érzi, hogy Vanessa ajka pont olyan puha, mint amilyennek mindig is képzelte. Vanessa átöleli, közelebb húzza magához, és Linnéának fogalma sincs, honnan veszi rá a bátorságot, de a bal kezét becsúsztatja Vanessa farmerdzsekije alá, egészen közel a keresztcsonthoz. A vékony ruha szövetén keresztül érzi a másik testének melegét. A csók egyre mélyebb, szenvedélyesebb. A szabadesés ilyen, amikor átzuhan az ember egy alternatív univerzumba, ahol minden, ami egyébként soha meg nem történne vele, megtörténik, ahol a képzelet valósággá válik, ahol az ember mindent megkap, amiről addig csak álmodott. Kigyúl a fény, egyre erősebb lesz, áthatol Linnéa csukott szemhéján. Mintha napfelkelte lenne. És talán úgy is van, talán egész éjszaka Vanessát csókolta, s már eljött a hajnal. Vanessa óvatosan kibontakozik az ölelésből. Linnéa ki-

nyitja a szemét. Narancsszínben világít fölöttük az ég. – Odanézz! – szólal meg Vanessa, és a látóhatár peremére mutat. Messze a távolban Engelsfors fűrészüzeme lángol, s mint egy hatalmas Walpurgis-éji máglya, bevilágítja az egész várost. Linnéa telefonja megszólal.

8 Olyan, mintha fényes nappal lenne. A Mars bolygón. Minoo Anna-Karin mellett áll a sürgősségi osztály hozzátartozóknak fenntartott kis szobájában. Mintha valaki magát az égboltot gyújtotta volna fel. A távolban óriás füstoszlop emelkedik az égre. Minoo felhívta Linnéát, aki elmondta, hogy a fűrészüzem ég. A fűrésztelep, Ida papájának tulajdona. – Miért nem tudhatunk semmit? – kérdezi Anna-Karin. – Miért nem mondják el, mit csinálnak? A hangja éppoly fáradt és üres, mint a tekintete. – Biztosan nem lesz semmi baj – nyugtatja meg Minoo. Ez az a tökhülye közhely, amit tökhülye emberek szoktak mondani, amikor valami szörnyű dolog történt. Minoo, úgy látszik, egyike ezeknek az embereknek. – Honnan tudod? – kérdezi Anna-Karin. – Azt sem tudod, mi a baja. – Csak arra gondoltam, hogy… Mia nem is olyan idős még – kezdi Minoo. Anna-Karin nem válaszol. Nincs is mit. Minoo úgyis tudja. Mia nem is olyan fiatal. Láncdohányos, és soha nem mozog. Alig van benne egy szemernyi életigenlés. Hogy lenne így ereje küzdeni? – Hiányzik Nicolaus – szól halkan Anna-Karin. Az arca szinte izzik a kintről jövő fényben. – Nekem is – mondja Minoo.

Kezét Anna-Karin karjára teszi, de esetlennek érzi az egészet. – Vanessa és Linnéa hamarosan ideérnek – mondja, miközben leveszi Anna-Karinról a kezét. – Kérsz kávét? Anna-Karin motyog valamit, ami akár igenként is értelmezhető. Minoo a kis szófa és a fal közé besuvasztott kávéautomatához megy, a töltő alá helyez egy papírpoharat. Elbizonytalanodik. Most akkor igent mondott Anna-Karin? És ha úgy van, akkor kér tejet a kávéjába? Minoo nem szeretné újra megkérdezni. Extra hülyén venné ki magát, ha még a tejről is megkérdezné. A falra festett bordűrön játékos barikák ugrándoznak a dús fűben. Úgy érzi, mintha lenne valami vádló a pillantásukban, ahogy ránéznek. Nagy levegőt vesz, és megnyomja a CAFÉ AU LAIT gombot. Az automata nem ad életjelet. Több gombot is kipróbál, de nem történik semmi. Magas sarkak és súlyos cipőtalpak közelednek a folyosón, nem sokra rá Vanessa és Linnéa jelenik meg a váró ajtajában. Vanessa miniruhában és csillogó fülbevalóval a fülében. Linnéa tetőtől talpig feketében, farmeresen, kapucnis pulcsiban, hosszú frufruja alatt erősen kihúzott szemmel. Vanessa egyenesen az ablakhoz megy, és átöleli Anna-Karint. Minoo rögtön látja, hogy Anna-Karin feszült merev vállai leheletnyire elernyednek. Minoo egész este csak most először érzi, hogy közel a sírás. De lenyeli a könnyeit. Nem sírhat, ha Anna-Karin sem sír. Még csak az hiányzik neki, hogy ő roppanjon össze. Minoo újra megnyomkodja a kávéautomata gombjait. Totál reménytelen vagyok ilyen helyzetekben, hallja meg a fe-

jében Linnéa hangját. Fogalmam sincs, mit mondjak neki. Nekem sincs, gondolja Minoo. Nem mintha ez megakadályozott volna abban, hogy jártassam a szám. Ami nagy kár. Azt hiszem, jobb, ha az ember inkább nem mond semmit. Az ablakban felzokog valaki. Minoo és Linnéa egyszerre néznek oda. Anna-Karin Vanessa vállára borul, és sír. Vanessa a hátát simogatja. Minoo pedig mély megvetést érez maga iránt, amiért Vanessával ellentétben erre a végtelenül magától értetődő spontán fizikai megnyilvánulásra sem képes, még akkor sem, amikor a barátainak a legnagyobb szüksége volna rá. – Megyek és szerzek valahonnan kávét – mondja. – Hozzál nekem is – kéri halkan Linnéa. A folyosóra kilépve Minoo előveszi a mobilját. Beszélnie kell a mamával. De mindenhol táblák villannak rá, melyeken egy ósdi mobiltelefont egy rikító vörös x-szel húztak át. Szaladni kezd a folyosón, s amikor a végéhez ér, kinyitja a lépcsőház ajtaját. A lépcsőházban nem égnek a lámpák, de az egészet betölti a túlvilági fény izzása. Minoo felhívja a mamát. Abban reménykedik, hogy nem éppen ügyeletes. Szeretné, ha a mama Engelsforsban lakna, ha még mindig a kórházban dolgozna, ha itt lenne vele ebben a pillanatban. – Szia, azizam! Minoo emberi hangokat hall a háttérben. Egy horkantó nevetést, amely kizárólag Bahar nénié lehet. – Mama… – szólal meg Minoo. Egy pillanatra átérzi az események súlyát. Torkán akad a szó. – Batcheye aziz – mondja a mama. – Baj van?

Recseg a vonal, a mama szavai szétforgácsolódnak a zajban, Minoo alig hall belőlük valamit. Elindul fölfelé a lépcsőn. – Anna-Karin mamájával – feleli. – Mi van Anna-Karinnal? Alig hallak. Minoo közelebb megy az ablakhoz, ettől javul valamit a vétel. – Egyszerűen összeesett – válaszolja. – Anna-Karin mamája. – Először nyugodj meg – mondja a mama. – Lélegezz mélyeket. Aztán mesélheted. Minoo észreveszi, milyen iszonyú gyorsan kapkodja a levegőt, úgyhogy minden erejével azon van, hogy visszatérjen a normál tempóhoz. Aztán ömleni kezd belőle a szó. Minden valóságosabbnak tűnik, amikor a mamának meséli el. Küszködik, hogy elfojtsa a zokogást. – Mi van, ha valamit rosszul csináltam? – mondja. – Szerinted nem lehet? – Minoo… A mama hangja eltűnik egy recsegés közepén, Minoo pedig megy tovább felfelé a lépcsőn, s amikor eléri a bejárat szintjét, kilép a lépcsőházból. – Hallasz? – szól a mikrofonba, de nem érkezik válasz. Gyors léptekkel halad, sötét oldalfolyosók mellett megy el, míg elér egy bezárt kávézóhoz, ahol művirággal díszített asztalok állnak. – És most hallasz? – kérdezi újra. – Most hallak – feleli a mama megkönnyebbült hangon. – Mi van, ha valamit rosszul csináltam, és csak ártottam vele?

– Nagyon komoly válsághelyzetről volt szó – feleli a mama, és Minoo hallja a hangján, hogy átment orvosba. – Pontosan azt tetted, amit kellett. – De mi lehetett? – kérdezi tovább Minoo. – Szívinfarktus? Vagy agyvérzés? Mi sújthat le így valakire, ilyen hihetetlenül gyorsan? – Egy csomó minden… Nem tudom megítélni… A telefon elnémul. Minoo a kijelzőre néz. MEGHIÚSULT HÍVÁS. Nem bír újabb hívást kezdeményezni, amikor ismét megpróbálja. A kardigánja zsebébe teszi a telefont. Aztán meglátja a bezárt kávézó mellett az automatát. Ez a gép működik, az instant kávé illatától egyszerre minden hétköznapibbá válik egy kicsit. Minoo négy pohárral készít egy magát café au lait-nek nevező italból. A kezébe veszi mind a négyet, megpróbál úgy lavírozni velük, hogy az ujjait ne égesse meg. Lassan lépdel, óvatosan, hogy ki ne löttyintse az italokat, s közben azon töri a fejét, hogyan fogja kinyitni a lépcsőház ajtaját. Minoo csak most ébred tudatára a sötét oldalfolyosóknak. Annyira nagy a csönd. Nem kellene itt lennie valakinek, aki felügyel? Aztán rosszul lép, a jobb kezére forró kávé fröccsen. Elkáromkodja magát. Ráfúj a forró cseppekre. Újra elindul. Akkor hallja meg. A háta mögött a folyosón. Valaki lélegzik. Minoo megáll, libabőrös lesz a tarkója. Nem kellene ennyire megijednie. Nyilvános helyen tartózkodik. Valaki más is kávéra vadászik. Valaki, aki hangosan

és nehezen veszi a levegőt. Nincs ebben semmi különös. Minoo hátrafordul. Az első, amit meglát, a kórházi ruha. Fehér ing az önkormányzati pecséttel. Szürke melegítőnadrág. Több másodperc telik el, aztán felismeri. A rémálmaiban mindig olyan volt, mint régen. A kávéspoharakat kiejti a kezéből, azok a földre pottyannak, tartalmuk felfröccsen a farmernadrágja szárára. Max. A férfi úgy néz ki, mint aki egy teljes élethosszal öregebb lett. Teste csontig lesoványodott, vállai leszegettek. A bőre betegesen sárga, sápadt. A haját leborotválták, amitől arca még jobban hasonlít egy koponyához. Nem lehetséges, gondolja Minoo. Több mint egy éve fekszik kómában. Olyankor nem kelhet fel az ember csak úgy… Max közelebb lép Minoohoz. A lány felsikolt, elcsúszik a kiömlött kávén, és olyan fájdalmasan üti be a farokcsontját, hogy egy pillanatig levegő után kapkod, pont úgy, mint amikor a jégen esett el, és Max felsegítette. A mennyezeti lámpák pislogni kezdenek. Minoo. A lány felnéz. A férfi szeme fekete, mint a fáradt olaj. Fekete, mint a madárszem. A fénycsövek zizegnek a plafonon. Minoo. Max hangja Minoo fejében szólal meg. A férfi madárszemével ránéz. Fekete füst kezd gomolyogni körülötte. Nem menekülhetsz. Minoo koncentrálni próbál. Megpróbálja kiengedni magából a saját fekete füstjét. De pontosan az történik, mint a rém-

álmaiban. Tehetetlen, teljesen tehetetlen Maxszal szemben. Max még egy lépést tesz előre. Minoo hátrafelé vonszolná magát a földön, megpróbál felkelni. ÁLLJ! A lány teste mozdulatlanná dermed. A padlón fekszik, a könyökére támaszkodik, látja, amint a férfi közelebb jön. Fekete füst veszi körül. Felfelé kacskaringózik, elér egészen a plafonig. Betölti mögötte a folyosót. Max pedig mosolyog. Megáldottak újra. Erejük betölt. Hamarosan megnyílik az átjáró. Erősebb vagyok, mint valaha. – Kérlek… – nyögi Minoo. HALLGASS! Minoo állkapcsa összecsapódik, ajkai egymáshoz préselődnek. Max közvetlenül mellette áll. A madárszemek meg se rebbennek, pislogás nélkül néznek rá. Most én vagyok erősebb tenálad. Térdre ereszkedik a lány mellett. Arcát néhány deciméter választja el Minooétól. Fertőtlenítőszer- és rothadásszag árad belőle, és valami még rosszabb. Meg foglak ölni, Minoo. Minoo hallja Max szavait a fejében, hallja, amint a férfi megparancsolja a testének, hogy hagyja abba a lélegzést. Minoo mellkasi izmai lebénulnak. Próbál levegőt venni, de hiába. Max félrebiccenti a fejét. Először azt ígérték, hogy visszakapom Alice-t. Aztán azt ígérték, hogy megkaplak téged. Csakhogy te mindent elrontottál. A barátaidat választottad helyettem. Ezt a hitvány világot választottad helyettem. Olyan, mint a fürdőkádban volt, amikor Max megpróbálta

vízbe fojtani. Minoo tüdeje mindjárt szétrobban. Próbálgatja felébreszteni a testét, küzdelemre bírni, de semmi nem történik, semmi nem segít. Max kinyújtja a kezét, megérinti Minoo arcát. Jéghideg nyirkos bőr a lány meleg orcáján. Minoo látóterében fekete foltok jelennek meg. Összetartozhattunk volna, Minoo. Te meg én. De te megcsaltál. Elárultál engem. Megérdemled a halált. Mint egykor Alice. De megígérték nekem, hogy ha segítek kinyitni a kaput, akkor visszakapom őt. És akkor Alice pontosan olyan lesz, mint amilyennek szeretném. Max mosolyog. Úgy néz ki, mint egy ragadozó állat. Ebben a pillanatban végre elönti Minoot a harag. A védelmezők ereje árad belőle. Füstje mindkettejüket betakarja. A bénultság kioldódik, Minoo nagy levegőt vesz, elszédül az oxigéntől. Ellöki Max kezét. Ne… Minoo most már látja az új áldást Maxon, de valami nincs vele rendben. Túl erős, túl intenzív, mint egy feketén lángoló tűz. Ösztöne azt súgja, hogy inkább meg se próbálja eloltani, meneküljön el Maxtól, amilyen messzire csak tud. Nem érted! Semmi esélyetek sincs a győzelemre! Minoo talpra áll. Forog körülötte a világ. A falnak támaszkodva hátrálni kezd a lépcsőház felé. Minden légzésnél fáj a mellkasa. Állj meg! Ne menj el! Max irányító gondolatai csak megérintik, s ő rögtön elhessenti mindet, mint valami bosszantó rovart. Látja a férfi körül lángoló fekete tüzet, ahogy ott áll kinyújtott, karomszerű kezeivel.

Semmi sem az, aminek hiszitek. Minoo továbbhátrál a lépcsőház felé. Még látja, hogy Max egész testében rázkódni kezd. Semmi sem az, aminek hiszitek. Semm… Megtört, nem emberi kiáltás szakad fel Max torkából. A férfi hátrahajol, a plafonra ordítja fájdalmát, miközben a fekete tűz egyre nő körülötte, míg végül magába zárja és elnyeli. Max a padlóra zuhanva fetreng, ahogy a démonok varázsereje elpusztítja őt. Minoo megfordul, az utolsó szakaszt futva teszi meg a folyosón, felrántja a lépcsőház ajtaját. Hallja maga mögött Max üvöltését, hallja, miközben lefelé fut a lépcsőn, és kilép a sürgősségi osztály folyosójára. Becsukja maga mögött az ajtót. Megáll. Nem hallatszik más, csak a szokványos kórházi zajok és saját erőltetett légzése. Pulzusa keményen ver a halántékán, míg a váróig ér, a farokcsontjában ott a sajgó fájdalom. Nem tudja, hogyan mondja el a többieknek. Még azt sem tudja, hogyan dolgozza fel a maga számára. Megáll az ajtóban. Anna-Karin a kanapén ül, Vanessa átöleli. Linnéa, aki mellettük áll, most felnéz. Minoo egyből tudja, mi történt, még mielőtt meghallaná Linnéa gondolatát.

HATÁRVIDÉK

9 Ida zuhan keresztül a fényen. Egy örökkévalóságnak tűnik ez a zuhanás. Aztán egyszer csak egy magaslat tetején áll, előtte a fakókék tenger. A nap, a fehéren izzó golyóbis, vörösre festi a látóhatárt. Messzire lent, a szikla aljában tökéletes partszakaszokat fedez fel. Sehol egy lélek. Ideá--lis nyaralóhely lehetne. A trágyaszagtól eltekintve. Megfordul. Dimbes-dombos az előtte elterülő táj, tarló módjára meredezik a kurta szárú, nap perzselte fű. Feljebb a domboldalban felfedez egy megművelt területet. Szőlőskertre emlékezteti. Mögötte torony emelkedik az ég felé. Valamivel odébb kecskék legelésznek. – Hát ez meg mi a franc? – kérdezi magában. Egy alak siet lefelé a domboldalon. Egy vele egykorú srác. Fekete hullámos haja van, és hatalmas sötét szemei. Ida akár helyesnek is tartaná, ha nem volnának rajta azok a göncök. Vörös köpönyeget tekert maga köré, az alatt pedig térdig érő sötétzöld tunikát visel. Ráadásul bőrszandál van rajta, amitől egyszerűen el kéne tiltani minden pasit. A vállán zsákot cipel. – Lécci – szólítja meg Ida a fickót, amikor az közelebb ér. – Ugye, ez csak valami dinka valóságshow!? A férfi nem válaszol. – Alkides! – kiáltja egy másik hang. Két újabb férfi bukkan fel a domb tetején. A fiú hátrapillant. Aztán még sietősebben folytatja az útját. – Alkides! – kiáltja ugyanaz a hang. – Állj meg! Teljesen más nyelvet beszélnek, mint a teremben tanács-

kozó emberek. De Ida ezt is érti. – Alkides! A férfi most már dühösen kiált rá. Alkides megáll. Bosszús arccal várja be üldözőit. Ötven év körüliek lehetnek. A kiabálónak hollófekete haja, nagy szakálla van. Sötétkék köpenyt visel és tunikát. Széles a válla, és a kezei akkorák, hogy könnyedén szétzúzna velük egy fejet. A másik férfinak ősz a haja és a szakálla, öltözéke fehér vászonlepel. Nyakában apró üveglemez lóg egy bőrszíjon, egyik kezében bőrből készült hengert tart. Úgy néz ki, mintha egy tankönyv ókori görög filozófusokat ábrázoló illusztrációja kelt volna életre. Ida hirtelen rájön, nem is annyira valószerűtlen, hogy egy ókori görög filozófusról van szó. Az idő és a tér most más viszonyban áll veled. Matilda nem túlzott. Akkora kicseszés, hogy ez is pont velem történik, gondolja Ida. A széles vállú odamegy Alkideshez, kirántja kezéből a zsákot, és tartalmát a földre szórja. Kenyér. Ezüsttál, a tál aljára a hat elem jelét vésték. Egy fekete nyelű tőr. Egy bőrtasak, amiben van valami. – Te meg hova indultál? – kérdezi a széles vállú, és fenyegető pillantással méri végig Alkidest. – Haza. A széles vállú felhorkan, Alkides tekintete elsötétül. – Nem tréfálok, Kimon – mondja az öregnek. – Drága fiam – szólal meg az ősz hajú, és közelebb csoszog. – Az emberei elfognának, mielőtt partot érnél. A kecskék mekegnek, lassan elindulnak fölfelé a dombol-

dalon. Valószínűleg érzékenyen érinti őket a feszült hangulat. – Azt akarom, hogy elfogjanak – feleli Alkides. – Azt akarom, hogy elé vezessenek, hogy megölhessem őt. Kimon megint horkant egyet. – Megölhesd? Ő Athén egyik leghatalmasabb embere, és a démonoktól áldott… – …én meg a Kiválasztott vagyok! – szakítja félbe Alkides. – Mutathatnátok némi tiszteletet irántam! A Kimon szemében fellobbanó őrjöngő düh megijeszti Idát. Mégis felkészületlenül éri, amikor a férfi felemeli óriási kezét, és akkora pofont kever le Alkidesnek, hogy az menten a földre rogy. – Drága fiam – szólal meg az ősz hajú. – Megértem, hogy nehéz lehet neked, de mint Tanács tagjaira, ránk hárul az a feladat, hogy megvédjünk téged, ha kell, még önmagadtól is. – Ti azt szeretnétek, hogy rejtőzzem el, mint egy kislány – mondja Alkides kásás hangon, miközben köpönyegével letörli a vért a szája sarkából. – Csak addig, amíg el nem jön az idő, hogy bezárd az ajtót – válaszolja az ősz hajú. – Akkor mindannyian visszatérünk Athénba. És ha akkor harcba kell szállnod a démonoktól áldottal, ám legyen. De most ne. Korán van még ehhez. – Átkozott kölyök! – teszi hozzá Kimon. – Várj még – szól közbe az ősz hajú, és mélázva nézi Alkidest. – Látom, hogy komoly a szándékod. Na, jó. Legalább hadd kérjek tanácsot a védelmezőktől. Kinyitja a bőrhengert, és egy tekercset húz elő belőle, amelyik a teremben látott tekercset juttatja Ida eszébe. Az öreg kisimítja, majd a szeméhez emeli üvegmedálját. Minden bizonnyal a mintakereső egyszerűbb változata lehet.

– Értem – mondja. Aztán elengedi a lencsét, és visszarakja a tekercset a bőrtokba. Idának nem sikerül kifürkésznie az arcát. – Mit mondtak? – kérdezi Alkides, és köntösét vérző ajkához szorítja. – Azt mondták, készen állsz az útra – feleli az ősz hajú, miközben Kimonra pillant. Alkides győzedelmes képpel néz rájuk. – Tudtam – mondja. – Isten veletek. Győztesként térek vissza. Kimon lehajol, felveszi a tőrt a földről. Idának ideje sem marad felfogni, mi történik, amikor a férfi Alkides mögé kerül, karjaival átkulcsolja a fiú nyakát, és a tőrt a szívébe döfi. Ida felkiált. De képtelen elfordulni. Kimon szorosan tartja a tőrt, Alkides testét a sajátjához szorítja, míg az abba nem hagyja a rángatózást. A vörös szín elmélyül Alkides köntösén ott, ahol a vér előtör testéből. Kimon kihúzza a tőrt, és elengedi a fiút. Az térdre rogy, majd arccal a száraz fűre zuhan. Nem mozdul többet. – Mit csináltok? – kérdezi Ida megrökönyödve. – Hisz ő volt a Kiválasztott! Kimon csüggedten nézi Alkides testét. Vér csöpög a tőrről, mely oly aprónak tűnik a kezében. – Sajnálatos eset, de szükség volt rá – szólal meg az ősz hajú. – Mikor ifjú Alkidesünk elhatározta, hogy már most visszatér Athénbe, minden megváltozott. A védelmezők jóslatainak mindegyike azt tartalmazta, hogy a démonoktól áldottnak sikerült megölnie őt és elvennie a képességeit. – Mélyet sóhajt. – Egyelőre vége. A mágikus korszak lezárul. Amikor elérkezik a következő, majd új Kiválasztott születik.

Egy nála okosabb, reméljük. – Ez a fiú legalább bátor volt – jegyzi meg Kimon. Sűrűsödik a köd. Ida már nem látja a férfiakat, de még hallja az ősz hajú válaszát. – A puszta bátorság értelem nélkül még sosem volt segítségére senkinek – feleli. – Ne vádold magad. Azt tetted, amit tenned kellett. A Kulcs legalább nem került rossz kezekbe. Az átjárót csakugyan nem tudjuk bezárni, de nincs olyan démonoktól áldott, aki ki tudná nyitni. Elnémul. Minden elnémul. – A büdös francba! – suttogja Ida, és megpördül a sarkán, de a szürkeség már körülvette. – A rohadt büdös francba! Sietős léptekkel elindul, válla fölött hátranéz, hogy megvizsgálja, van-e ott valaki. Matildával meg vajon mi lehet? Elkapták a láthatatlanok? Ida futásnak ered, tekintetét fürkészőn a ködbe fúrja, arra számítva, hogy bármelyik percben ráveti magát valami. Előhívja a varázserejét. Látja az ujjhegyein szikrázó villámokat. Rájön, hogy túlságosan bevilágítják körülötte a sűrű ködöt. Káromkodik egyet, gyorsan kioltja őket. Nem szeretne villogó neonreklámmá változni az üldözője számára. De így legalább tudja, hogy megvédheti magát, ha az újra megjelenne. Körülnéz a határvidéken. Matilda tehát itt rohangászik fel-alá, mióta meghalt? Több száz éve? Nem csoda, hogy olyan fura egy csaj. Váratlanul sárga fény bukkan fel Ida előtt. A lány megtorpan. Egy pillanatig habozik. Aztán úgy dönt, hogy ennél a helynél, bármi más jobb lehet. Különben is, Matilda azt mondta, hogy keresse a fényeket.

Ida előrelép. De ezt most nem követi zuhanás. Áll. Két lábon. Egy nappaliban. Minooék nappalijában. Visszaérkeztem, gondolja Ida óriási megkönnyebbüléssel. Visszaérkeztem.

10 Ida Minoora néz, aki homlokát a térdére hajtva kuporog a kanapén. Linnéa mellette ül, gondterhelten nézi a másik lányt, közben rikító rózsaszínű körmét rágja. – Halló! – szólal meg Ida. De nem hallják. Hát persze hogy nem hallják. – Mi a helyzet? – kérdezi Linnéa. Minoo motyog valamit lefelé az ölébe. – Mit mondtál? – kérdezi Linnéa. Minoo felnéz, megmozdítja tagjait. Fekete, hullámos haja élettelenül omlik a vállára. Arca sápadt, szeme vörös a sírástól, és a bőre sem javult sokat, mióta Ida utoljára látta. – Csak azt mondtam, hogy nem tudom – feleli Minoo, és megnedvesíti kicserepesedett ajkait, melyek balzsam után üvöltenek, olyan elkeserítő az állapotuk. – Mert ez már egyszerűen túl… Elhallgat. – Sok? – kérdezi Linnéa. Minoo bólint. – Majdnem megölt. Megint. – Kicsoda? – kérdezi Ida. – Kiről beszéltek? Mi ez a szörnyűség? Már megint mi történt? Léptek hallatszanak a lépcső felől, Vanessa jön be a szobába. A mobilját tartja a kezében. Látszik rajta, hogy ő is sírt. – Elaludt – mondja. – Mondtam, hogy kiáltson vagy küldjön SMS-t, ha valami baj van.

– Anna-Karinról van szó? – kérdezi Ida. – De hát mi történt? Vanessa leül egy fotelbe, a mobilt a dohányzóasztalra teszi. Mindhárman jó ideig csöndben ülnek. Ida odamegy Vanessához. Már tudja, mire számíthat, mielőtt megpróbálná megérinteni a másik vállát. A keze egyenesen átsiklik Vanessán és a fotelen. Még nem haltam meg teljesen még nem, még nem. – Mesélted a papádnak, hogy mi van Anna-Karinnal? – kérdezi Vanessa. – Haza is akart jönni, de mondtam, hogy jobb, ha most magunkban lehetünk – feleli Minoo. – És amúgy is egy csomót kell írnia a tűzről. – Megint megnedvesíti száraz ajkait. – Pont az előbb értesült a kórházban talált holttestről. – Szóval tényleg halott – jegyzi meg Vanessa hangjában megkönnyebbüléssel. Bárki is halt meg, Vanessa tutira nem bálványozza az illetőt. – A rendőrség szerint, miután felébredt a kómából, és felkelt, a megerőltetéstől szívrohamot kapott – mondja Minoo. Maxról beszélnek. – Azt mondta, semmi sem az, aminek hisszük – folytatja Minoo. – Max ezt mondta? – kérdez vissza Linnéa. Minoo bólint. Ida beleborzong. – Biztos csak paráztatni akartak, ő meg a démonok – szólal meg Vanessa. – Fix, hogy nincs semmi értelme. Dehogy nincs. Ida meg van róla győződve, hogy van értelme. Biztosan tudja, mivel máris annyi mindenről tud, amiről a többieknek fogalmuk sincs, amiről a védelmezők nem

beszéltek nekik. Mint például arról, hogy a Kiválasztottak a Kulcs, s hogy ez a Kulcs nem teljes. El kell mondania nekik. Talán egy áramütéssel magára vonhatná a figyelmüket. Megpróbálja működésbe hozni a varázserejét. De semmi eredménye. Pont olyan varázserőtlen, mint amikor testet cseréltek. Varázserőtlen és bosszús, mint a csuda. – Hahó! – kiabálja. – Mi történt igazából Maxszal? – kérdezi ekkor Vanessa. – Miért halt meg? – Nem igaz, hogy nem hallotok! – kiabál Ida. – Koncentráljatok már egy hangyányit, a jó életbe! Megpróbál egyet az asztalba rúgni. De a lába átsiklik a bútoron, amitől majdnem elveszti az egyensúlyát. – Nem tudom pontosan – feleli Minoo. – De úgy tűnt, mintha a démonok túl sok mágiát pumpáltak volna belé. A teste egyszerűen nem bírta el. Ida fel-alá járkál a szobában. Hogy lehet az, hogy érzi a padlót a talpa alatt, miközben semmit nem tud megfogni? – Mi folyik itt? – ordítja. – Mit mondanak a védelmezők? – kérdezi Linnéa. – A Minták könyve nem hajlandó szóba állni velem – válaszolja Minoo. A következő pillanatban Ida a szeme sarkából megpillantja az előgomolygó szürkeséget. – Ne! – mondja, de a nappali már nincs sehol. Szeretné elüvölteni magát, de nem meri megtenni. Futásnak ered. És ez alkalommal alig telik bele egy kis idő, máris kékes fény tűnik elő a távolban. Egy iroda az, neonlámpák égnek a plafonon.

Minoo és Anna-Karin a kanapén ülnek, mellettük egy széken Minoo papája foglal helyet. Egy rövidre vágott hajú, szőke nő egyik orrcimpájában csillogó kővel papírokat lapozgat egy íróasztal mögött. Minoo és a papája feszülten nézik. Anna-Karin lehajtott fejjel az ölében nyugvó kezére mered. – Hahó!? – szólal meg Ida, bár tudja, hogy semmi értelme. – Tudom, hogy rendkívül nehéz helyzetbe kerültél – mondja kedvesen a nő. Csupán egyetlen csodálatos pillanatra Ida azt hiszi, hogy hozzá beszél. – A papáddal sosem találkoztál – mondja a nő, és Anna-Karinra néz. – Jól gondolom? – Azt sem tudom, él-e még – motyogja Anna-Karin alig hallhatóan. – Értem – mondja a szőke hajú nő. – A nagyapád, ő egy idősek-otthonában lakik, igaz? Anna-Karin bólint. – A mamádnak pedig nincsenek testvérei. Van olyan rokonod, akivel kapcsolatban állsz? – Nincsen. Ida szívét jéghideg kéz markolássza. Most döbben rá. Anna-Karin mamája meghalt. Ezért nem volt ott, amikor a többiek Maxról beszélgettek. – Még nem töltötted be a tizennyolcadik életévedet – mondja erre a nő, aki bizonyára valami ifjúságvédelmis. – Ezért le kell folytatnunk egy vizsgálatot a Falk-Karimi családnál, mielőtt jóváhagyjuk, hogy hozzájuk költözz. – Mindenképpen szükség van erre? – kérdezi Minoo papája. – Természetesen helyeslem a körültekintő eljárást, de An-

na-Karin mindössze néhány hónap múlva nagykorú lesz. – Puszta formalitás az egész – feleli a szociális megbízott. – Anna-Karin meg addig is lakhat maguknál. Minoo és a papája láthatóan megkönnyebbülnek a válasz hallatán. Anna-Karin irányából halk sóhajtás hallatszik, elmegy egy köszönömnek is. – A mamádnak nem volt életbiztosítása – folytatja a nő. – De hagyott maga után egy kis hasznossá tehető tőkét. Amíg ilyen gazdasági eszközök állnak a rendelkezésedre, nem ajánlhatunk fel támogatást. De a Falk-Karimi család a gimnáziumi tanulmányaid végéig megkapja az önkormányzati hozzájárulást. – Vigyázunk rá – mondja Minoo papája, és félszegen megsimogatja Anna-Karin vállát. A szürke függönyök ismét körbezárják Idát, egyedül marad a ködben. De nincs egyedül. A láthatatlan ott van a közelben. Futni kezd, vakon. Csak egyenesen előre, egyik szökkenés a másik után. Egy sikoly hallatszik a háta mögött. Sikoly volt egyáltalán? Vagy csak képzelődött. Nem akar megállni, nem akarja megvizsgálni a dolgot. Hirtelen megjelenik a fény. Meleg, rózsaszínű fény ez alkalommal. Hullámok zaját, pánsíp hangját hallja, füstölő- és cigarettaszagot érez. Valaki köhög, harákol. Hallatszik, hogy a szája tele van slejmmel. A világ leggusztustalanabb hangja, Ida pedig egyenesen felé rohan. Aztán egyszerre ott áll a Kristálybarlangban. Körülnéz, a határvidék eltűnt, a láthatatlan is.

Mona Månstråle keresztbe font karral ül a pult mögött egy sámlin. Dühösen nézi Vanessát, aki éppen áthajol a pult felett, rajta mikronnyi farmersort, melyből kivillan feneke alsó része. – Mit akarsz tulajdonképpen? – förmed rá Mona. – Meg akarom tudni, hogy miért nem figyelmeztette – mondja Vanessa. Ida közelebb megy hozzájuk. Tuti, hogy róla beszélnek. – De hát azt tettem – feleli Mona. – Megmondtam neki, hogy nem kéne elfecsérelnie a rendelkezésére álló időt. – Csak éppen azt nem mondta meg neki, hogy a mamája fog meghalni. Azt hitte, hogy a nagyapjáról van szó. Szó sincs róla, hogy Ida ne sajnálná Anna-Karint, de szeretné, ha már egyszer róla is beszélgetnének. Hát már senkinek sem jut az eszébe? Senkinek sem hiányzik egy csöppet sem? – Méltóztatik megbocsátani, kisasszony? – kérdezi Mona. Cigarettára gyújt, aztán levágja maga elé az öngyújtót a pultra. Olcsó ezüst karkötője csak úgy csörömpöl belé. – Mi a francra jók a kicseszett jóslatai, ha folyton csak féligazságokat árulnak el? Vagy abszolút valótlanságokat?! Mint amit Idáról mondott! – fakad ki Vanessa. – Ez az! – helyesel Ida. Mona összerezzen. Körülnéz a boltban. Pillantása ide-oda cikázik a polc körül, amelyik előtt Ida áll. – Lát engem? – kérdi Ida. Hirtelen elönti a szeretet a rusnya banya iránt. Néhány lépést tesz a pult felé. – Hall engem? Mona ismét Vanessához fordul. – Egy dologban mindenesetre biztos lehetsz – mondja a

lánynak. – Azt mondtam el, amit láttam. De elég ritkán kapok az ilyesmihez komplett tartalomjegyzéket. Néha épphogy csak felsejlik ez-az, az ember meg igyekszik lefordítani, ahogy sikerül. Az előtted álló év tele lesz sötétséggel és nehézségekkel. De megkapod majd, amit neked ígértek. Úgyhogy érdemes tovább küszködni. Elég hasznavehetetlen jóslat volt, ha azt nézzük, hogy akinek szólt, még aznap este meghalt. – Valljuk be, hogy a maga képességei végeredményben eléggé hasznavehetetlenek, nem igaz? – vág vissza Vanessa. Idának kedve lenne megtapsolni érte. – A képességeimnek hála kapod a fizetésedet – mondja Mona. – Úgyhogy vagy azonnal munkához látsz, vagy tűnés innen! Örökre. És legközelebb csókolgathatod a saját seggedet, ha ne adj’ isten szükséged lesz egy kis ektóra. Megcsendül az üzlet bejáratának harangja, Ida megfordul. Leffe lép be, a Leffe bódéjának tulajdonosa. Pipafüst- és arcszeszszaga van, és úgy néz ki, mint aki megpróbált kiöltözni. – Isten hozta! – köszönti Mona a legbehízelgőbb mosolyával. Leffe zavarban van, motyog valamit, miközben Mona feláll és a vörös bársonyfüggönyhöz lép, félrehúzza, és kiakaszt rá egy táblát: JÓSLÁS ZAJLIK. – Várjon! – kiáltja Ida. Ha van egyáltalán valaki, aki képes meghallani, az csak a jósbanya lehet. – Várjon meg! Ida Leffe után szalad a függönyön át, de a túloldalon a határvidék várja. S mire megfordul, nyoma sincs többé a Kristálybarlangnak. Szaladni kezd megint. Semmi mást nem hall, csak a saját

lélegzetvételét. Szemével újabb fényt keres, szinte azonnal meg is találja. Alig néhány árnyalattal világosabb a mindent beborító szürkeségnél. Ida be-le-rohan, addig fut, míg földet nem érez a talpa alatt. A Mocsárbánya táncporondja bukkan elő a ködből. Anna-Karin és Minoo a parketten ül. Linnéa és Vanessa a színpad közepén állnak szemben egymással, kézen fogva. Kettejük között egy műanyag vizespalack. Ida körülnéz, miközben közeledik feléjük. A fák kihajtottak, a fekete rigók eszeveszetten énekelnek. Tavasz van. Ida felmegy a táncporondra. Minoo szórakozottan babrálja a parketten heverő ezüstkeresztet. A keresztet, mely megvédi őket az ellenség kémlelő szeme elől. Ami azt illeti, iszonyú jól jött volna Idának is, ha magával viheti a határvidékre. – Oké – szólal meg Minoo, és Vanessára meg Linnéára néz. – Próbáljátok ki. Vanessa és Linnéa bólintanak. Ida látja, hogy most erősebben szorítják egymás kezét. A műanyag palack meginog, ide-oda hintázik a padlón. Enyhe szélfuvallat suhan át a táncparkett felett, meglebbenti Vanessa frissen szőkített haját. És egyszerre felszökik és folyni kezd a víz. Egy vízsugár, mely lassan körbetekeredik, míg az üveg ki nem ürül. Vanessa kuncog egyet, mire a víz egy ploccsanással lezúg a padlóra. A palack felbillen, és elgurul. – A rohadt életbe! – fakad ki Vanessa. – Nem bírtam tovább. – De megcsináltátok! – feleli Minoo elragadtatott hangon. Egyvalaki nem mosolyog. Anna-Karin. Csak ül. S miközben Ida őt nézi, visszajön a köd, elnyeli a többi Kivá-

lasztottat. Ida néhány lépést tesz feléjük. De tudja, hogy késő már. Visszaérkezett a határvidékre. Most keresnie sem kell. A fény ott világít az orra előtt. Egyet lép, aszfaltot érez a lába a gomolygó ködfátylak alatt. Még egy lépés, kitisztul a levegő. Előtte egy hatalmas épület porig égett váza meredezik. Ismerősnek hat, de mégsem. Aztán észreveszi a hegesztett bádogtáblát. Csak néhány betű látszik, de így is ki tudja bogarászni a jól ismert, dőlt betűvel szedett írást, a saját vezetéknevét. Ez a fűrészüzem. A papa fűrészüzeme. Papa. Ida nem akar rá gondolni. Nem akar arra gondolni, hogy esetleg itt volt, amikor égett a gyár. Vanessa hangját hallja, hátrafordul. Vanessa érkezik Linnéával, megállnak Idától néhány méterre. – Itt senki nem láthat meg minket – mondja Vanessa. Kézen fogja Linnéát, s Ida már azt hiszi, megint varázsolni fognak, ekkor azonban megcsókolják egymást. – Ez meg mi? – kérdezi Ida. – Mit műveltek? A másik kettő zavartalanul csókolózik tovább. Vanessa keze bekúszik Linnéa farmerének farzsebébe. – Bocsi, de mióta csináljátok ezt? – faggatózik Ida, és a hangja falzettbe megy át. – Rajtam kívül mindenki tud róla? Linnéa hirtelen félbeszakítja a csókot, hátralép. – Mi van?– kérdezi Vanessa. – Semmi. Haza kell mennem. Meg kell csinálnom valamit holnapra a suliba. Vanessát teljesen összezavarja. Ida érti, miért. Linnéa vi-

selkedése cikisebb, mint valaha. – Ühm – feleli Linnéának. Kínos csönd ereszkedik rájuk. – És mikor mondjuk el a többieknek? – kérdezi aztán. – De hát mit mondanánk el? Vanessa rábámul. – Szóval nem úgy értem – teszi hozzá sebesen Linnéa. – Én csak… Nem tudhatjuk biztosan… hogy mi ez. Úgyhogy talán várhatnánk még egy kicsit. Most annyi minden más is történik közben… – Rendi – feleli Vanessa, bár teljesen világos, hogy szó sincs róla, hogy bármi rendben volna. Linnéa felé nyújtja a karját. Még egyszer megcsókolják egymást. Ida önkéntelenül Gustafra gondol, arra az egyetlen csókra. A Minták könyve ezzel csalta lépre. Ezzel kecsegtették a védelmezők, mint valami csodálatos nyereménnyel, ha mindent úgy tesz, ahogy mondják neki. De tudniuk kellett, hogy az nem csók volt, hogy Gé az életét akarta megmenteni a szájon át lélegeztetéssel. Látniuk kellett előre, hogy meg fog halni. De lehet, hogy olyanok, mint Mona, ötlik fel Idában. Lehet, hogy nem látják a teljes igazságot, vagy félreértik. Vanessa és Linnéa után néz, akik már elindultak a városközpont felé. – De akkor is. Annyi minden van, amit nem árultak el a védelmezők – szólal meg fennhangon. – Miért titkolnak el előlünk annyi mindent? Nem értem… Megint a leégett fűrésztelep felé fordul. A szél átsüvít az elpusztult épület csontvázán.

Papa. Ugye, nem volt itt, amikor leégett? – ismétli el magában a kérdést. Ugye nem… ugye nem… Körülölelik a szürke függönyök. Futni kezd, szemével megállás nélkül a ködöt kutatja, mígnem aztán hirtelen megáll. Erős vörös fény világít a lába előtt. Vörös, mint egy közlekedési lámpa. Vörös, mint a megállni jelzés. Se közel, se távol nincs más fény. Behunyja a szemét, aztán elrugaszkodik. Mikor újra kinyitja, a fényt az égen látja viszont. A vérvörös hold.

11 Ida vízcsobogást hall. Egy tisztáson áll, körülötte fenyves erdő. Az égen a vérvörös hold világít, sápadt fényében a lenti világ fekete-fehér filmnek tűnik. A halott füvön zúzmara csillog. Megreccsen egy ág, Ida ijedtében ugrik egyet. Aztán meghallja a zubogó hangot. A fatörzsek között egy patak vize csillan meg a holdfényben. Valaki a vízben gázol. Ida hirtelen meglátja a sápadt arcot és a fehér ruhát. Matilda. Ő közeledik a fák közt. Idának óriási kő esik le a szívéről. – Matilda! – kiáltja. Matilda kilép a tisztásra. Világos hálóinge nedvesen cuppog, ahogy mozog. Szemével mereven előrenéz. Úgy megy, mint egy alvajáró. Egy távvezérlésű robot. Ida rájön. Ez Matilda vérvörös holdja az égen. És ez az 1600-as évek Engelsforsa, ott találkoznak. – Nem – szólal meg Matilda. – Kérlek titeket. Hirtelen megáll. Térdre rogy, s úgy marad ülve a földön. Fekete madár repül arra, leszáll a lány vállára. Matildának tehát volt famulusa? Susog a fenyves. Ida suttogást hall. Mintha sok hang suttogna, de igazából csak egy. Ne félj. Nem akarunk bántani. Segíteni fogunk neked. Lágy hang, egy hang, mely jót akar. A nyelv, amelyen megszólal, furcsán cseng, de svédül beszél, s Ida úgy érzi,

hogy még az újonnan szerzett nyelvzsenije nélkül is megértené. Matildán látszik, ahogy teste ellazul, s Ida megérti, hogy most már újra ő uralkodik saját teste felett. Összekuporodik a földön, a madarat az ölébe veszi, végigsimít a tollazatán. Te vagy a Kiválasztott, mondja a sok hang, ami igazából egy. Megszabadítod a világot a gonosztól, mely be akar jutni ide. Az utolsó kapu itt van Engelsforsban, s azt te fogod bezárni. – Az lehetetlen – suttogja Matilda. – Nem lehetek én… Én nem lehetek a Kiválasztott… Felfedezted, hogy a képességeid kiszámíthatatlanabbá váltak. Erősebbé. Nehezebb az ellenőrzésed alatt tartani őket. És ez félelemmel tölt el. – Igen – suttogja Matilda, és könnyek gördülnek le orcáján. – Így van. Nem kételkedhetsz a sorsodban. E pillanatban erős védőmágia oltalmaz meg az ellenség tekintetétől. De ez nem lesz mindig hatékony. – Az ellenség? A démonok? – suttogja elszörnyedve Matilda. Igen. Ha győznek, a világot elemésztik a lángok. – És ti kik vagytok? A védelmezők. Az idők kezdete óta őrködünk az emberiség felett. Mi hoztuk létre a Tanácsot, ám a Tanács megfeledkezett rólunk. És tagjai túlságosan korlátoltak ahhoz, hogy mindezt megértsék. Az elhivatásodat áruld el nekik, de rólunk ne szólj. Ida becsukja a szemét. – Nem akarok itt lenni – mondja. – Vissza akarok menni. Vissza a jelenbe. De vajon mi számít jelennek, ha az ember oda-vissza képes

ugrálni az időben? Nem lehet, hogy múlt, jelen és jövő tulajdonképpen egy és ugyanaz? Adriana nem erről beszélt, hogy idő kör? De mi az istent jelenthet ez? Ida kinyitja a szemét. Egy szoba kopár, fehérre vakolt falai veszik körül, olyan, mintha lüktetnének egy kandalló tüzének lobogó fényében. A tűz kék színű, mágikus lánggal ég. Matilda egy asztalnál áll. Egyszerű, szürke ruhát visel, hosszú, kibontott vörösesszőke haja a vállára omlik, eltakarja a hátát. Előtte az asztalon ón gyertyatartóban gyertya ég. A gyertyatartó mellett ezüstkereszt hever. Pontosan úgy néz ki, mint Nicolaus ezüstkeresztje. Lehetséges, hogy ugyanaz? Annak kell lennie, nem? Hisz a szoba másik végében Nicolaus áll az egyik kicsi ablak előtt. Fekete lelkészi talárt visel fehér gallérral, mely kísértetiesen emlékeztet egy partedlire. Haja hosszabb és sötétebb, arcán kevesebb a ránc. Lábainál ott fekszik a Macska, a famulusa. Egyik szeme sem hiányzik, szőre dús, ragyogó. Nicolaus oldalán négy férfi áll. Mindegyikük nyakában mintakereső lóg ezüstláncon. A legkövérebb férfi a Minták könyvét tartja a kezében. Idának fogalma sincs, milyen volt az 1600-as évek divatja, de a férfiak minden kétséget kizáróan drága öltözéket viselnek. Ruhadarabjaik élénk színűek, bő kabátujjaikból csipkemandzsetták kandikálnak elő. A könyvet tartó kövér férfi sötétzöld kabátját gazdag aranyhímzés díszíti. Egyértelmű, hogy ő a fő döntéshozó. És bár Ida nem sokat tud a 17. század társadalmi berendezkedéséről, azért egy vezéralakot messziről felismer. – Iparkodjunk egy kicsit – szólal meg a dagi férfi. – Nem szeretnénk egész éjszaka itt állni. – Ahogy parancsolja, mester – feleli egy másik.

Ida eddig észre sem vette. Rejtve maradt a szeme elől, de most kilép a sötétből. Szőke, vállig érő haja van, és ugyanolyan a bajusza, mint a többieknek. Tőlük eltérően azonban pompás ruhája ellenére sem hat kivagyiskodónak. Valójában kifejezetten jól néz ki. – Matilda – mondja. – El tudnád sorolni a Tanács három törvényét? – Nem űzhetek mágikus tevékenységet a Tanács jóváhagyása nélkül – feleli Matilda. – Nem használhatom a mágiát a világi törvények megszegésére. És a beavatatlanok előtt nem fedhetem fel boszorkány mivoltomat. Kérdezője bólint, és szelíden néz a lányra. – Jól van. És vajon el tudnád magyarázni, mi a különbség egy iskolázott és egy természetes boszorkány között? Nicolaus ideges izgalommal néz a lányára. – Minden ember képes lehet a mágia művelésére – mondja Matilda. – De a legtöbben sosem kerülnek birtokába semmilyen varázslatos képességnek, hacsak kitartó munkával fel nem ébresztenek magukban egy ilyen erőt. Ezekből az emberekből lesznek az iskolázott boszorkányok. Hogy később azután a képességeik mennyire mélyülnek el, az az egyén tulajdonságaitól és tehetségétől függ. Pillantását a férfira emeli, aki egyenesen a szemébe néz. – Egy természetes boszorkánynak nincs választása – folytatja Matilda. – Olyan erőket hordoz magában, melyek egyszer csak életre kapnak, előbb vagy utóbb. Egy iskolázott boszorkány számára a mágia önként választott út, egy természetes boszorkány számára maga a végzet. Semmi pimaszság nincs abban, amit mond, mégis pimaszságnak hangzik a szájából. Ida látja, hogy Nicolaus még ide-

gesebb lesz. – Azt mondod, végzet – szólal meg a szőke férfi. – Holott a legtöbben inkább kegynek tekintenék. – Így van, Ehrenskiöld báró úr – válaszolja gépiesen Matilda. Ehrenskiöld. Alexander ősatyja lehet. Sápadtabb nála. És nem olyan magas. A haja sem sötét. De a legnagyobb különbség az, hogy ez az Ehrenskiöld sokkal kedvesebbnek tűnik. – Helyesen válaszoltál – mondja Matildának. – Akkor folytathatjuk a gyakorlati próbákkal. Készen állsz? Matilda bólint. – Igen – mondja. Az asztalon álló gyertyára néz. Az hosszú lánggal ég. Matilda mély levegőt vesz, majd kezével óvatosan a láng felé nyúl. Amikor Ida kicsi volt, ujját gyakran keresztülhúzta a gyertya lángján, hogy elkápráztassa vele Lottát és Rasmust. Matilda most pontosan ugyanezt teszi. Csakhogy ő lassan mozgatja a kezét. Túl lassan. Aztán megállítja a láng kellős közepén. Sercegő hang hallatszik, de Matilda keze sértetlen marad. Nicolaus, úgy látszik, megkönnyebbülten fellélegzik. Ehrenskiöld báró úr is. – A tűz nem tesz benne kárt – jelenti ki. – Ez semmit nem bizonyít – jegyzi meg az imént mesternek titulált dagadt férfi. A köd eltakar mindent Ida elől, de majdnem olyan gyorsan, ahogyan jött, fel is oszlik. Teljesen hétköznapi telihold fehér fénye világítja meg az éjszakai világot. Matilda és Ehreskiöld báró keskeny ösvényen

lépdelnek. Ida a nyomukban. Elérkeznek egy tóhoz. A környék máshogyan fest, nincs homokos part, Ida azonban rögtön tudja, hogy ez a Mesterséges-tó. – Ne aggódj – szólal meg halkan Ehrenskiöld báró. – Elhiszem, hogy igazat mondtál a vérvörös hold éjjelének eseményeiről. Te vagy a Kiválasztott, s a víz elem is megóv téged. Matilda nem felel. Ida látja, mennyire fél, s hogy ezt igyekszik eltitkolni. Famulusa ott kering a feje fölött. Egy partra húzott csónak fekszik a homokon, egy szürke ruhás férfi ül benne. A víz szélén egy másik szürke ruhás áll, kezében fáklyát tart. Itt van még a szobából a dagi és a többiek is. Nicolaus velük tartott. Mozdulatlanul áll, a Macska viszont nyugtalanul járkál fel-alá a parton, miközben egyfolytában Matildát bámulja. Matilda megáll a csónaknál, kezét hátrateszi, Ehrenskiöld megkötözi egy földről felemelt kötéllel. – Húzza meg erősen – mondja a dagadt. – Ennyire bőven elég, mester – feleli Ehrenskiöld higgadtan. Lehajol, és gúzsba köti Matilda lábait is. Aztán karjaiba veszi a lányt, s a csónak felé indul vele. Matilda Nicolaus tekintetét keresi a szemével, de Nicolaus nem néz vissza rá. Hatalmas sűrű ködfelhő húz el Ida előtt. Újra a fehérre meszelt falak között vannak, a szobában. Kéken lángol a tűz a kandallóban. Matildát egy székhez kötözték. Ida úgy véli, ha a lányt nem rögzítenék szorosan a kötelek, nem bírná egyenesen tartani magát. Feje lebiccen. Egész testét föld borítja, haja összeragad a sártól. Úgy néz ki, mint akiben alig van élet. Ehrenskiöld egyik kezét a lány vállán nyugtatja. A másik-

ban élesre fent kést tart. – Rajta! – szól a mester a szoba másik végéből. – Már csak egy próba van hátra a megbizonyosodáshoz. Kifejezetten jókedvűnek látszik. A közönség kibővült. Vagy húsz férfi zsúfolódik Matilda széke körül. Nicolaus a csoportosulás szélén áll. Könyörgő pillantást vet Ehrenskiöldre. – Mester – mondja Ehrenskiöld, a kövér férfi felé fordulva. – Hisz láttuk, hogy öt elem fölött uralma van. Nem mondhatjuk ki máris, hogy ő a Kiválasztott? A dagadt mosolya lehervad. Ehrenskiöld báróról Nicolausra emeli a tekintetét. – Ha Lelkész úr nem bírja végignézni, elhagyhatja a szobát! Nicolaus bocsánatfélét mormol, és lehajtja a fejét. – Rajta hát! – szól a mester. Ehrenskiöld mély levegőt vesz. Aztán késével lesújt Matilda karfán pihenő kezére. Matilda sikolya összekeveredik Idáéval. Ehrenskiöld kihúzza a kést, szanaszét fröccsen a vér a kőpadlóra. Matilda elhallgat. Elájult. Ida Nicolaus zárkózott, befelé forduló arcát nézi. – Miért nem tesz semmit? – kiáltja el magát. – A lányáról van szó. Ehrenskiöld Matilda keze fölé hajol, majd felegyenesedik. – Elállt a vérzés – mondja, és leteszi a tőrt az asztalra. – Máris gyógyul a seb. A lánynak uralma van a fa elem fölött is. – Uraim – szólal meg ekkor a mester, és izgatott arccal az összegyűlt férfiak felé fordul. – Íme, a Kiválasztott! A köd olyan sebesen húz el Ida orra előtt, hogy alig bírja követni a folyamatot. Ismét az erdőben áll. A nap átsüt a fatörzsek között. Ma-

tilda a patak partján guggol. Kezében tartja a famulusát. – Bocsáss meg nekem – suttogja a madárnak, miközben a tollát simogatja. – Másképp nem működik a szertartás. A világnak erre van szüksége. Behunyja a szemét, és a madarat végig a kezében tartva a patak vizébe ereszti. A madár hevesen verdes a szárnyával, és Matilda karjára, arcára fröcsköli a vizet. Ida meglát két fekete tollat, ahogy tovasodorja őket a víz. Megint leszáll a köd, Ida harmadszorra találja magát a fehérre meszelt szobában. Hideg nappali fény árad be az ablakokon át. Matilda a korábbi széken ül. Az asztalon felsorakoztatott tárgyakat nézi. Ida felismeri az egyiket, és a roszszullét környékezi. Hát ezért tudta Nicolaus, hogy mi volt az a kínzószerszám, amelyet Adriana irodájában találtak. Pontosan ugyanilyen volt. Nicolaus a kandallónál áll Ehrenskiölddel. A mesternek titulált férfi Matilda előtt áll a két szürkeruhással, akik a Mesterséges-tónál is ott voltak. A mester immár a jókedv legcsekélyebb jelét sem mutatja. – Nézz csak ide! – mondja, és az eszközökre mutat. – A Tanács nem mindig volt olyan civilizált szervezet, mint manapság. De eszünkben sincs lemondani a használatukról, ha erre volna szükség ahhoz, hogy szóra bírjunk. Úristen, mennyire gyűlöli Ida ezt a dagadt pofát. Hogy lehet már valaki ilyen brutálisan gonosz. Matilda szemmel láthatóan mindjárt elájul a rémülettől. De aztán a mester szemébe néz. – Eljön majd egy új Kiválasztott – feleli. – Valaki, aki erősebb nálam. A mester öklével az asztalra csap, a kínzószerszámok csö-

rögnek-zörögnek, Matilda összerezzen. – Kedves Matilda – szólal meg Ehrenskiöld, és közelebb lép a lányhoz. – Felelj a mesternek. Miért mondtál le a képességeidről? Nem kaphatnád mégis vissza ezeket valahogy? – Magukért tettem – válaszol Matilda keserűen. – Mindenkiért. – Átkozott, kotnyeleskedő kis ribanc! – üvölti el magát a dagadt vöröslő képpel. Matilda hátrahőköl a széken, de nem veszi le a tekintetét a férfiról. – Tehetnek velem bármit – folytatja. – Nem fogom elmondani. Megesküdtem rá. – Nocsak, szóval megesküdtél rá? – bömböli a mester. – Igen – mondja Matilda. – És kinek sikerült erre rávennie téged? – Mondd ki! – kéri Ida. Szeretné, ha Matilda elárulná, megmentené magát. Matilda azonban csak a fejét rázza. És Ida úgyis tudja, mi lesz a vége. Álmaiban ő is ott volt a szekéren, ami Matildát a kivégzésének helyszínére szállította. Füstszagú hajjal ébredt. – Oly közel volt az időpont! – mondja a dagadt férfi. – Nevünk halhatatlanná válhatott volna! Az utolsó ajtó! A férfi arcszíne már szinte lila, az orrán keresztül kapkodja a levegőt. Ida azon tűnődik, nem kap-e mindjárt szívrohamot a dagadék. Azt reméli, hogy igen. – Mester – szólal meg ekkor Ehrenskiöld. – A kislánynak nyilván elment a józan esze… – Már mendemondákat terjesztenek róla a faluban – szakítja félbe a mester. – Tegyük próbára, hogy boszorkány-e. Éppen neki való büntetést szabhatunk ki rá.

Nicolaus levegő után kap. De még mindig nem szól egy szót sem. A padlóra szegezi a tekintetét. – A legmélyebb tisztelettel kérdem – mondja Ehrenskiöld. – Nem túlzás ekkora szigort alkalmazni? – Ketten is elférnek azon a máglyán! Ehrenskiöld lesüti szemét. Semmit se szól. – Itt maradunk, ezen az istentől elrugaszkodott helyen, míg meg nem születik az ítélet – mondja a mester. – Tömlöcbe vele! A szürkeruhások felrántják Matildát a székről. – Ne érjetek hozzám! – kiáltja Matilda. Küzdeni próbál, ide-oda tekeri magát, de nincs esélye velük szemben. Azok csak nevetnek, és kicipelik a szobából. A mester megy utánuk. Ida tudja, hogy egyikük sem hagyja el élve Engelsfors városát. Nicolaus be fogja zárni őket a templomba, amit azután rájuk gyújt. Jól teszi. A dagadék megsül, mint egy disznó. Nicolaus a székhez lép, amelyen az imént még Matilda ült. Megérinti a támlát. Aztán leroskad a szék mellé a padlóra. – A halálba küldtem – suttogja. – Meggyilkoltam a saját gyermekemet. Ehrenskiöld odamegy hozzá, felsegíti a padlóról. – Meg kell emberelned magad – mondja a másiknak. – Henrik, mit tegyek? Segíts rajtam, drága barátom! Henrik Ehrenskiöld sietve körülnéz, aztán Nicolaus füléhez hajol. Idának muszáj közelebb mennie, hogy halljon valamit. – Segítek neked – suttogja Ehrenskiöld. – Igyekszem elintézni, hogy Matilda perében a bírák között lehessek. És ki fogom találni, hogyan lehet megenyhíteni a mester szívét. Nicolaus mondani szeretne valamit, de sírás fojtogatja a

torkát. Henrik Ehrenskiöld átöleli. Ida zavartan nézi őket. Henrik együttérzése teljesen valódinak tűnik. Pedig ő az. Nicolaus régi barátja. Aki becsapta Nicolaust, aki megígérte, hogy megkegyelmeznek Matildának, és mégis megégettette a lányt a máglyán. – Be fog csapni, Nicolaus! – kiáltja Ida. – Tenned kell valamit! Meg kell mentened a lányodat! De ha Nicolaus tesz valamit, az megváltoztatja az egész történetet, döbben rá Ida. Hirtelen páni félelem fogja el. Mert bár úgy néz ki, hogy ő aztán semmi hatással nincs a környezetére, mi van, ha teszem azt mégis csinált valamit anélkül, hogy tudna róla. A suliban olvasott egyszer egy zagyva novellát valami pasiról, aki elutazott a dinoszauruszok korába, ahol véletlenül rálépett egy rovarra, s mire visszatért, az egész világ megváltozott. Megkönnyebbülést érez, amikor a köd végre körbezárja. Elindul futva a határvidéken át, úgy rohan, ahogy csak bír. Meglát egy fényt, a tűz narancssárga színét, a lángokét, füstszagot érez, odalentről felhallatszik a tűz dörgő hangja, s Ida tudja, hogy Matilda haldoklik odalent a mamájával, aki a lánya máglyájára vetette magát. Ida nem arra indul tovább. A fény hamarosan elhalványul, s mindent újra beborít a szürkeség. – Kezd rohadtul elegem lenni ebből a szarságból – suttogja Ida magában. De szalad tovább. Mi mást tehetne?

II

12 Az iskolakönyvtár ablakai nyitva állnak. Odakintről beszűrődnek a két hét múlva kezdődő vakáció közeledtétől felspannolt hangok. Idebent viszont csönd van. Az iskola összes esztétika fakultációsa kiállította a tanévben készült legkedvesebb képét. Kizárólag esztétika fakultációs látogatók bukkannak fel errefelé. A huzatban zörögni kezd a falon egy rajzszöggel felerősített kollázs. Linnéa éppen egy bekeretezett kép előtt áll meg a kollázs mellett. A bekeretezettet Petter Backman választotta a többi közé, mivel egyike volt annak a néhány rajznak, amelyeket Olivia hagyott itt, miután a karácsonyi szünet után félbeszakította a tanulmányait. Egy önarckép a sok közül. Fekete könnyeket síró kék hajú lány. Linnéa maga elé képzeli Oliviát. Megritkult, vékony szálú haját. A tátongó réseket a fogai helyén. Mindent tönkretettél! Elias soha nem tér már vissza! Soha nem tér már vissza! Ezek voltak Olivia utolsó, hozzá intézett szavai. És Linnéa felidézi azt is, amit ő suttogott Oliviának, amikor lehajolt hozzá és elvette az amulettjét. Durván átvertek. Jó volna tudni, meghallotta-e Olivia. Jó volna tudni, él-e még, s ha igen, vajon még mindig azt képzeli, hogy ő a Kiválasztott? Még mindig abban a hitben él, hogy Linnéa akadályozta meg Elias feltámadását? – Annyira fura, hogy eltűnt. Linnéa hátrafordul, Tindrára néz. A lány fekete és lila szí-

nű, hosszú filces tincsei a háta közepéig érnek, a szemöldökét leborotválta. Volt idő, hogy rendszeresen együtt lógtak Jonténál. Tindra is leállt a telefonálgatással, amikor Linnéa elmaradt a bulikról. Teljesen különböző világban élnek, bár egy osztályba járnak, és az ebédlőben is néha ugyanahhoz az asztalhoz ülnek. – Reménykedjünk, hogy elhúzott a városból, és mindenféle brutális kalandokba keveredik, amilyenekről annyit rizsázott, hogy majd ezt csinálja, meg azt csinálja. Tindra mosolyog, de lerí róla, hogy maga sem hisz abban, amit mond. Nem hiszi, hogy Olivia képes lenne ilyesmire. Tindrának fogalma sincs, mire volt képes Olivia. Megkért rá, hogy álljak bosszút érte! Mindig, amikor megölök valakit, aki ártott neki, erősebb leszek! Linnéa azokra az emberekre gondol, akiket Olivia meggyilkolt. Reginára, a pszichológusra, akit Elias annyira kedvelt. Az alsó tagozatos tanítónőre, Leilára, akinek két gyereke van. Svenssonra, az iskolaigazgatóra, arra a teljesen ártalmatlan fickóra. És Jontéra. Jonte, aki maga is sok élet elcseszéséért felelős. De nem érdemelte meg a halált. – Hallottad, hogy az emberek fogadásokat kötnek? – kérdezi Tindra, és a nyelvékszerét odakoccantja a fogsorához. – Hogy szabad akaratából lépett-e le. Vagy történt vele valami. Linnéa maga előtt látja a törékeny, csontsovány testet, amint Alexander elviszi. Vérkönnyek csorogtak le Olivia sápadt orcáján. Majdnem úgy, mint az önarcképén. Linnéa rájön, hogy Olivia végül megkapta, amire vágyott, most, hogy eltűnt. Mindenki róla beszél. Mindenkit lenyűgöz a története. Mindenki szeretne többet megtudni.

– Azta! – szólal meg újra Tindra, és az egyik képre mutat. – A tiéd? Imádom! – Kösz! – mondja Linnéa. – Abszolút értem, milyen érzés lehetett, amikor készítetted – folytatja Tindra. Linnéa megnézi a saját rajzát. Megpróbálja egy másik ember szemével megvizsgálni. Mennyit árul el vajon magáról. Sokáig hezitált annak idején, míg végül egy tusrajzra szavazott, ami egy szív alakú virágkompozíciót ábrázol, közepén egy anatómiai részletességgel kidolgozott vérző szívvel. Most azon tűnődik, Vanessa rájönne-e, hogy róla szólt a kép. És még mindig róla szól. Sosem hitte volna, hogy Vanessa is vágyódik utána. Amikor rájött a tévedésére, elöntötte a boldogság. Aztán meg a halálfélelem. Vanessát megszerezni, és utána elveszíteni olyan fájdalommal járna, amit Linnéa egyszerűen nem bírna ki. És pontosan tudja, hogy úgyis ez lesz a vége. El fogja veszíteni a lányt. Vanessa ráun, miután kiderül, ki is Linnéa valójában, hogy mekkora egy elfuserált alak. Bármi is van közöttünk, ki kell szállnom, gondolja Linnéa. Úgysem fog működni. Jobb, ha én vetek véget neki. Gyors, tiszta amputálásra van szükség, mielőtt a dolog úgy elfertőződik, hogy nem éli túl az ember. Elhatalmasodik rajta a pánik, egész teste egyszerre vacog és izzad. – Minden rendben? – érdeklődik Tindra. – Nem egészen – feleli Linnéa. – Pánikroham. – Beveszel valamit? – kérdezi Tindra, miközben a táskájában kotorászik. – Azt hiszem, van… – Nem, köszi – vágja rá Linnéa. – Szia!

Aztán kisiet a könyvtárból. Hangok veszik körül a lépcsőházban, a kőburkolatra mered, miközben lefelé megy a lépcsőn, számba veszi a fosszíliákat, hogy azzal is sakkban tartsa a gondolatait. Fogalma sincs, hogy vészeli majd át a délutáni temetést. De valahogy kénytelen lesz. Anna-Karin kedvéért. Mikor leér az aulába, egyenesen nekimegy valakinek, hanyatt esik, elejti a táskáját. – A jó életbe! – dohogja, aztán felnéz. Erik Forslund vigyorog vissza rá. – Jaj, bocsánat – mondja a fiú. – Ezer bocs! Az a vigyor. Ugyanaz a vigyor, mint a Csatorna-hídon, amikor arra kényszerítették, hogy leugorjon. Linnéában feldübörög a rémület. – Remélem, nem sérültél meg – folytatja Erik. – Nagyon nem szeretném. Fél lépéssel mögötte ott áll Robin. Linnéa emlékszik, milyen határozatlan volt a hídon. Határozatlan volt, és mégis megtett mindent, amit Erik mondott neki. Linnéa magához rántja a táskáját. Látja, amint Robin keze kinyúlik felé. Pillantásuk összetalálkozik, Linnéa homályosan érzékeli a fiú gondolatait, az erős bűntudatot, s még valamit, ami leginkább puszta félelemnek tűnik. – Menjetek a fenébe! – szólal meg Linnéa, mire Robin ernyedten leereszti kezét. A lány bizonytalan lábakon feláll, és elindul. A szíve kalapál, a füle zúg. – Vazze, micsoda úriember lett belőled, Robin – jegyzi meg Linnéa háta mögött Erik. – Mi az, szerelmes vagy?

13 Anna-Karin a tortalapát élét belemélyeszti a szendvicstortába. Átszeli vele a ragacsos majonézrétegeket, szivacsos kenyérszeleteket, csillogó, pácolt lazacdarabokat, marhaszeleteket, cikkeket főtt tojásból és a tojássárgája-golyókat. Undorodik, mégis meg tudná enni egyedül az egész tortát. Óvatosan a tányérjára emeli a tortaszeletet. Annyira fáradt. Mintha nem is lenne ébren. Legszívesebben lefeküdne itt rögtön a gyülekezet közösségi házának műanyag szőnyeg borította padlójára, és csak aludna. Semmi máshoz nincs kedve mostanában. Csak az alváshoz és az evéshez. A mamám temetésén vagyok, gondolja, aztán szalvétát és evőeszközt vesz magának. A mamám halott. Nem jön vissza. Soha többé nem találkozhatok vele. De nem érez semmit. Semmit az égvilágon, leszámítva az enyhe szégyent, amiért képtelen érezni, s az erős vágyat, hogy véget érjen ez a nap. Nem akar itt lenni, a templomban sem akart lenni az előbb, nem akarta meghallgatni a papot, nem akart tátogni a zsoltáréneklés alatt, előremenni az oltárhoz, vizslató pillantásoktól kísérve rózsát tenni a koporsóra. Megdöbbentően sokan vannak itt. A legtöbben persze a nagypapa barátai. Meglátja Åkét, és rögtön az jut eszébe, hogy Stian elmesélte-e neki, milyen elesett volt. Anna-Karin odamegy az asztalhoz, ahol a nagypapa ül a

kerekes székében. A padlóra szegezi a tekintetét, abban reménykedik, hogy a haja eltakarja az arcát, és a temetésre érkezett vendégek nem veszik észre, hogy nem sírt. Nyilván felmerül bennük a kérdés, mindegyikükben, akik ma odaléptek hozzá és a nagypapához, és óvatoskodó hangon szóltak hozzájuk. A kórházban töltött éjszaka óta nem sírt. A kút fedele az, ami nem enged utat a könnyeinek sok-sok éve. Oda lett betonozva. Leteszi a tányért a fehér papírterítővel megterített asztalra, és leül a nagypapa mellé. – Biztosan nem kérsz semmit? – kérdezi tőle. A nagypapa a fejét ingatja. A tekintete homályos. – Nincsen nekem étvágyam semmi – mondja halkan. Anna-Karin a szendvicstortájára néz. Nagy szeletet vett magának. Mintha a nagypapa rögtön értené, mire gondol, mert megsimogatja unokája kezét. – De te jól teszed, csak egyél, kicsikém. Szükséged van rá. Anna-Karin lekanyarít egy darabot, és bekapja. A majonéz a szájpadlásához tapad, gyorsan, céltudatosan tömi magába a falatokat, nehogy a teste idő előtt megálljt parancsoljon. Csak a templomban jött rá, hogy végig reménykedett benne, hogy esetleg felbukkan. Rajtakapta magát, ahogy a szemével a padsorokban ülő arcok között kutat, egyfolytában keresi a fényképekről ismert férfit idősebb kiadásban. Staffant. A papáját. Akiről a nagypapa mindössze egyszer mesélt neki részletesebben. De hát azt hiszem, nem igazán emésztette az a hatalmas szerelem, s ez elég is volt. Mia valamiért ezekhez a fiúkhoz vonzódott. Akik nem nagyon tudtak adni.

Tudja egyáltalán, hogy a mama meghalt? És ha tudja, elgondolkozott rajta, hogy esetleg megkeresi Anna-Karint? A szendvicstorta hatalmasra duzzad a szájában. A szeme sarkából látja Minoot, amint odalép a mellette szabadon maradt székhez. – Leülhetek? – kérdezi Minoo. Anna-Karin bólint. Ha nem szól semmit, talán elhitetheti magáról, hogy a gyász némította el. – Hozzak neked valami innivalót? – kérdezi Minoo, és tányérját az asztalra teszi. Anna-Karin megint bólint. – Ásványvíz jó lesz? Simát kérsz vagy citromosat? Vagy inkább üdítőt? Anna-Karin nem válaszol. Minoo az asztalhoz megy, amelyiken az üvegek sorakoznak. Anna-Karin elnézi, ahogy egyik kezével elvesz egyet-egyet mindkét fajta ásványvízből, a másikkal pedig kétféle szénsavas üdítőből választ. Fáradtnak tűnik. Biztosan megint rémálmai voltak Maxról. Az utóbbi hetekben Anna-Karin gyakran hallotta, hogy Minoo felsikolt éjszaka. Anna-Karin biztosan nem bírta volna végigcsinálni Minoo és a papája nélkül. Annyira jó volt, hogy megszervezték, és végig ott voltak mellette. Telefonáltak. Találkozókat beszéltek meg. Nyomtatványokat töltöttek ki. Segítettek a döntések meghozatalában. Anna-Karin nem tudta, mit kell tennie. Ugyanolyan hasznavehetetlen volt, mint mindig. A nagypapának meg nem lett volna ereje. Ő csak sírt. Csak sírt, és bocsánatot kért, amiért nem képes összeszedni magát. – Most vigasztalhatjuk egymást – mondta Anna-Karin, és átölelte a nagyapját, miközben lehunyt szemmel bemenekült a

Róka tudatába. Egyedül akkor érzi, hogy él, amikor a Rókával van. Sokkal több időt töltött mostanában az állattal, mint azelőtt bármikor. Együtt nyargalták be az erdőt. Keresték azt az ismeretlen valamit, ami egyre csalogatja Anna-Karint. Anna-Karin újabb falatot nyel le a tortából. Már nem sokáig kell kibírnia. Azután hazamehet Minooékhoz, magára csukhatja jelenlegi szobája, a vendégszoba ajtaját, leeresztheti a redőnyt, és lefekhet. Eltűnhet. – Ideülhetünk? Anna-Karin felemeli a fejét. Jari szüleit látja az asztal túloldalán. Azzal az alkalomhoz illő maszkszerű arckifejezéssel néznek Anna-Karinra és a nagypapára, mint mindenki más. Sugárzik róluk az együttérzés és a tapintat – a világért sem akarnának tolakodónak tűnni. Annyira megerőltető reagálni az ilyenre. Mert ha jó szándékkal is vannak irántuk, egyértelmű igényt támasztanak, mintha Anna-Karin feladata lenne megnyugtatni őket. – Természetesen – feleli a nagypapa. – Jari üdvözletét küldi mindkettőtöknek – mondja a mama, miközben helyet foglal. – A mezőgazdasági főiskolán tanul, különben eljött volna. Anna-Karin némán bólint. Eszébe jut az eset, amikor Jariéknál járt, életében először és utoljára. A hányásra. Az undortól elképedt kiáltásra. Arra gondol, vajon Jari mamája tudja-e, hogy ő volt, aki azon az éjszakán kirohant a bejárati ajtón. De mintha ezer évvel ezelőtt történt volna. Egy másik életben. Nem is érzi már. Minoo poharakat, üvegeket rak az asztalra. Anna-Karin, hogy legyen mit csinálnia, kinyitja az egyik üveget, és naran-

csos üdítőt tölt magának, csak úgy pezseg a szénsavas ital. A lelkész lép az asztalhoz, és leül Minoo mellett a szabadon maradt helyre. Kedvesen Anna-Karin felé fordul, a lány elnéz más irányba. Néma csendben ücsörögnek. Anna-Karin pedig azt kívánja, bárcsak legalább Vanessa viselkedne úgy, mint szokott. Kuncoghatna. Locsoghatna a kelleténél egy kicsit hangosabban a pasikról, akikről Anna-Karin még sosem hallott. Eszébe jut, milyen volt, amikor Vanessa karjában elsírta magát a kórházban. Hogy mehetett ennyire könnyen? Jari szülei a nagypapával beszélgetnek a tanyáról, Anna-Karin otthonáról, amit a mama adott el nekik a tűzeset után. A nagypapa udvariasan érdeklődik a sertéshizlaldáról, kimerítő választ kap minden kérdésére. Persze aztán hamar áttérnek a temetésre. Anna-Karin érzi magán Jari mamájának tekintetét, érzi, hogy a nő nekidurálja magát, és mindjárt valami kötelezően szépet fog mondani Miáról. – Vécére kell mennem – motyogja Anna-Karin, miközben feláll. Véletlenül meglöki az asztalt, amitől megcsörrennek az evőeszközök és meginognak az üvegek. Gyors léptekkel a mellékhelyiség felé indul, bezárkózik, leguggol hátát az ajtónak támasztva, és behunyja a szemét. A következő pillanatban már vele van, a napfényben, az udvarház előtt. Anna-Karin szégyelli, hogy ekkora megkönynyebbülést érez, bebeszéli magának, hogy muszáj volt megtennie, mert feladatot teljesítenek, megfigyelés alatt kell tartaniuk a Tanácsot. A Róka azonnal a bokrok közé bújik, miután érzékeny fü-

lével felfogja a lassan közeledő autómotor zúgását. A hang egyre erősebb, aztán nemsokára megcsikordul a kavics a kerekek alatt, ahogy az autó behajt a hatalmas fehér faház elé az udvarra. A motor leáll. Viktor száll ki a kocsiból. Körülnéz. A Walpurgis-éj óta nem volt iskolában. Anna-Karin látta az imént egy pillanatra a templomban. A legtöbb vendégtől eltérően Viktornak teljesen természetesen állt a fekete öltöny. Az viszont egy csöppet sem tűnt természetesnek, hogy eljött a temetésre. Anna-Karin el sem tudja képzelni, miért tette. Viktor elindul a bejárat felé, de a lépcsőnél megáll. Leül az egyik lépcsőfokra, majd öltönye belső zsebéből elővesz egy doboz cigarettát. Anna-Karin még sosem látta cigarettázni. A fiú keze remeg egy kissé, miközben a cigarettát a szájába veszi és meggyújtja. A Róka előbb meghallja a házban a bejárat felé közeledő lépéseket, mint Viktor. Amikor a fiú mögött kinyílik az ajtó, leereszti a kezében tartott cigarettaszálat. Adriana. Úgy néz ki, mint egy idegen, gondolja Anna-Karin. De rögtön helyesbít. Adriana úgy néz ki, mint régen, amikor az irodájába hívatta a Kiválasztottakat, még amikor elkezdték az első osztályt. Akkor azt hitték, hogy ő ölte meg Rebeckát és Eliast, s hogy éppen rajtuk a sor. Most, ahogyan Adriana a mellén összefont karral szigorúan Viktorra néz, Anna-Karinon váratlanul újra elhatalmasodik a régi rémület. – Hol jártál? – kérdezi Adirana. – És miért nem vetted fel a telefont? – Temetésen voltam – feleli Viktor. – Meghalt Anna-Karin mamája.

Kutató pillantást vet Adrianára, de a nőnek egyetlen arcizma se rándul a név hallatán, nem mond neki semmit. – Sajnálom, de tájékoztatnod kellett volna Alexandert a tartózkodási helyedről. Gyere. Viktor a kavicsra ejti a cigarettát, aztán elnyomja a cipőtalpával. Adriana utálkozva nézi. – Vedd föl a csikket, légy oly szíves! – mondja Viktornak. Viktor fogát összeszorítva felveszi a csikket, és bemegy Adriana után a házba. Anna-Karin kinyitja a szemét. Felkel, a mosdókagylóhoz lép, jéghideg vizet ereszt, benedvesít egy papírtörülközőt, amivel letörli a homlokát és a halántékát. A tükörben szembenéz saját zöld szempárjával, pillantása összetalálkozik saját üres tekintetével. Azt kívánja, bárcsak történne valami. Valami, ami eléggé megrázó ahhoz, hogy felébredhessen ebből a zsibbadtságból. Akkor talán képes lenne érezni valamit. Akkor talán koncentrálni is tudna, hogy felkészüljön a holnapi nagy biológiatesztre. Akkor kényszeríthetné magát, mivel újra átérezné, milyen fontos lenne bekerülnie az állatorvosi egyetemre. Anna-Karin kinyitja az ajtót, kilép. Minoo odakint várja. Talán arra számított, hogy meghallja Anna-Karin zokogását, és rögtön a segítségére siethet. – A Rókával voltam – szólal meg halkan Anna-Karin. – Láttuk Viktort az udvarház előtt. És Adrianát is. – Jól van? – kérdezi Minoo. – Olyan volt, mint régen. Tudod. Mint azelőtt. Minoo lesüti a szemét. – Helyes – mondja. – Nem értem, miért jött el Viktor a temetésre – jegyzi meg

Anna-Karin. – Talán csak bűntudata van mindazért, amit ellened elkövetett. Éppenséggel nem ártana. Némán állnak egy pillanatig, hallgatják a kintről beszűrődő morajt. – Kérdezősködni kezdtek, hogy hol vagy – mondja Minoo. – De ha szeretnéd, felhívom a papát, és hazavisz minket… Meg fogják érteni. Minoo elbizonytalanodva néz rá. Anna-Karin legszívesebben igent mondana. De a nagyapját nem hagyhatja egyedül. – Jövök – feleli aztán.

14 Minoo Gustafra néz. Olyan szorosan állnak egymás mellett, hogy hatalmas télikabátjaik összeérnek. – Egyfolytában rád gondolok – mondja a fiú. Leheletük fehér felhővé változik a fagyos hidegben. A felhők egymásba olvadnak. Olyan közel van a fiú szája az övéhez. – Először azt hittem, hogy azért, mert annyira emlékeztetsz rá. De most már végre értem. Megértettem. Minoo fülében ismerősen csengenek a szavai, nagyon is ismerősen, de nem bír visszaemlékezni rá, mikor hallotta őket először. – Kedvellek, Minoo. Nagyon kedvellek téged. Előrehajol, és megcsókolja a lányt. Minoonak eszébe jut. Ellöki magától a fiút. Max néz vissza rá fekete madárszemével. Vékony bőre szorosan a koponyájára feszül. Minoo hátrálni kezd, ám Max a gyorsabb. Ujjai, mint a karmok, összezáródnak a nyaka körül. Max mosolyog. Minoo megpróbálja kiengedni a fekete füstöt, de az nincs már vele. Nem tud kiáltani, hisz levegőt venni sem bír. Nem kap levegőt. Max hangja dörög a fülében. Semmi sem az, aminek hiszitek.

Minoo felriad a saját sikoltozásától. A nappaliban aludt el a kanapén. Miközben felül, öléből lecsúszik a jegyzetfüzete, és a padlóra pottyan. Minoo felveszi. Fülel, hátha meghall valamit az emelet irányából. Csönd van. Anna-Karin talán meg sem hallotta a sikoltozását. Vagy mostanra már megszokta Minoo Maxszal kapcsolatos rémálmait. Az újságok egy ideig cikkeztek a több mint egy év elteltével felébredt kómás betegről, aki nem sokkal később belehalt egy szívinfarktusba. Maxot úgy ismerték az emberek, mint a matektanárt, akire öntudatlan állapotban találtak rá az iskolában az „öngyilkos összeesküvőkkel” együtt. Cissi, az Engelsforsbladet gyakornoka, több ilyen cikket is írt. Pályája pedig sebesen ívelt felfelé a rejtélyes engelsforsi eseményekről készült beszámolóinak köszönhetően. Minoo felemeli a kezét, ellenőrzi, hogy képes-e még kibocsátani magából a fekete füstöt. Megkönnyebbül, amikor látja, hogy sikerül. Egyetlen vágya, hogy a Minták könyve végre hajlandó legyen újra szóba állni vele, hogy a védelmezők megmagyarázzák, mit akart Max azzal, hogy semmi sem az, aminek hiszitek. Ha egyáltalán akart vele mondani valamit. Kinyitja a jegyzetfüzetet. Megpróbál a hétköznapi gondokra koncentrálni. Ove Post mindig belerak a tesztbe olyan kérdéseket, amelyekre nincsen válasz a biológia-tankönyvben, hanem csak az órán vették át őket. A baj csak az, hogy néha teljesen más osztállyal vette át őket. Minoo felteszi lábát az asztalra, térdének támasztja a füzetet. Az íróasztalánál szokott tanulni, de ma este, amikor ott próbálkozott, nem csinált semmit, csak gubbasztott, és közben

a fülét hegyezte, hátha kiszűrődik valamilyen hang Anna-Karin szobájából, ami elárulja, mit csinál odabent. Miután hazaérkeztek a temetésről, Anna-Karin azt mondta, szeretne egyedül lenni. Minoo viszont nem egészen tudja, mennyire komolyan gondolta. És ha komolyan is gondolta, Minoo akkor sem egészen biztos benne, hogy ez a legjobb Anna-Karinnak. Lehet, hogy be kellene mennie hozzá, hogy csendben üldögéljen mellette. Vagy feltehetné azokat a kérdéseket, amelyek hallatán Anna-Karin végre megnyílik, és elmondja, hogy érzi magát. Minoo azon töpreng, vajon elég jó barát-e, ha arra se képes, hogy azonnal tudja, mit kell tennie. Szinte alig várja a másnapot, amikor Vanessával és Linnéával visszatérnek Anna-Karin lakásába, hogy folytassák a lomtalanítást. Akkor legalább lesz néhány praktikus dolog, amiben Anna-Karin a hasznát veheti. Minoo lapoz egyet, és ahhoz az oldalhoz ér, amelyikre lemásolta a tábláról Ove vázlatát. A nagy verőér keresztmetszetét. A vér főútvonalát az emberi testben. Az aortát. A mamája mesélte, hogy bárkit sújthat aorta aneurizma, ha az illető szerencsétlenségére hajlamos rá. Egyáltalán nem biztos, hogy Mia életvitelének köze volt hozzá. De a szegény régóta folyamatosan gyengélkedett a temetésre meghívott vendégek társalgásának unásig ismétlődő fordulata lett. Mintha varázsigét mormolnának, hogy meggyőzzék magukat arról, hogy akárkit nem érhet el oly könnyen a korai halál. Két évvel ezelőtt Minoonak alig volt köze a halálhoz. A nagypapája még a születése előtt meghalt, a nagymamájára, aki akkor halt meg, amikor hároméves volt, nem emlékszik. Anyai nagyapját az iráni kormányerők gyilkoltatták meg, a

felesége pedig túl beteg volt az utazáshoz, amikor leányaik Svédországba menekültek. Meghalt, mielőtt viszontláthatta volna őket. Amikor Minoo felfedezte Elias holttestét az iskola vécéjében, életében először találkozott a halállal. Azóta viszont túlságosan sokszor. Hallja, hogy a papa autója begurul a felhajtón. Hallja a ház felé közeledő lépteit. Látja őt maga előtt. A verítékes homlokát. Kivörösödött arcát. A nadrágból kibuggyanó pocakját. Most hallja, ahogy a papája kinyitja a lakásajtót, aztán hallja az előszobából, milyen nehezen, lihegve veszi a levegőt. Minoo sírva fakad. Nem bírja megállni. Amikor a papája a bejön a nappaliba, Minoo elfordul, hogy meg ne lássa őt. – Hogy sikerült a mai nap? – kérdezi. Minoo szeretné elfojtani a sírást, de nem megy. A papája odalép hozzá, leül mellé a kanapéra, egyik karját a lány hátára teszi. – Ó, kislányom – mondja. Minoo hirtelen annyira kicsinek érzi magát. Dühös a papájára, mégis vágyik rá, hogy megvigasztalja. A papája átöleli, Minoo a vállához nyomja az arcát, érzi, amint az ing átnedvesedik a könnyeitől. Úgy zokog, hogy rázkódik bele az egész teste, csak remélni meri, hogy Anna-Karin nem hallja meg. – Rossz döntés volt elmenni a temetésre? – kérdezi a papája. Minoo kibontakozik az öleléséből, és a szemébe néz. – Nem akarom, hogy meghalj – feleli. – Hát nem érted? A férfi döbbent arccal néz vissza rá. A szemüvege bepárásodik az orrnyergénél. – Minoo…

– És úgy utállak, amiért nagy ívben teszel rá. A hangja visszataszító, szinte durva. – Miről beszélsz? – kérdezi a papa. Úgy tűnik, egy hangot sem ért az egészből, amitől Minoo még jobban felmérgesedik. – Van bármi fogalmad arról, honnan a francból tudtam, hogyan kell Miát elsősegélyben részesítenem?! – kérdez vissza Minoo. – Hát azért, mert azzal fekszem és kelek, hogy egy szép napon majd téged talállak meg így a padlón! A papa megpróbál közbevágni, de Minoo beelőz. – Módszeresen gyilkolod magad. A te papádat nálad fiatalabb korában vitte el egy szívinfarktus, te pedig semmit nem teszel azért, hogy veled ne ismétlődjön meg ugyanez. Egyfolytában stresszelsz, le se tojod, hogy mit eszel, mindenhová autóval mész, max öt órát alszol éjszaka… hát nem érted, hogy meg fogsz halni? Nem tudja leküzdeni a zokogást, meg kell állnia. – Ha meghalsz… – folytatja aztán. – Ha meghalsz, sosem bocsátok meg neked. Aztán várja, hogy a papát elöntse a méreg, hogy nagyot sóhajtson, felfortyanjon vagy üvölteni kezdjen, ahogy mindig, amikor szóba kerül az egészsége. Ehelyett azonban megint átkarolja a lányát, és szótlanul megsimogatja a hátát.

15 Vanessa megnézi magát a Linnéa vécéjében lógó tükörben. A szeme duzzadt, kipirosodott. A temetés után először hazament. Sírás közben a mamája vigasztalta, ölelgette. Vanessa arra gondolt, hogy Anna-Karinnak nincs többé mamája, akit megölelhetne, s hogy ez a mama valószínűleg életében sem ölelte meg túl gyakran Anna-Karint. Aztán Vanessa arra gondolt, hogy az ő mamája is meg fog halni egyszer, és ettől még jobban elfogta a sírás. Végül kénytelen volt összeszedni magát, mert Linnéa várt rá. De amint megérkezett hozzá, újra sírva fakadt. Vanessa kifújja az orrát, aztán visszamegy a nappali szobába. Linnéa a konyhában rámol. Zene szól a laptopból, ami túlságosan új és drága, elüt ettől a környezettől. Vanessa visszaemlékszik rá, amikor Linnéa megkapta a gépet. Vanessa azért jött ide, hogy végre elmondja, ami a szívét nyomja, de egy szót sem bírt kinyögni, csak állt, és bámulta Linnéát, ahogy felmossa a padlót. Akkor majdnem megcsókolták egymást, s talán meg is teszik, ha Viktor fel nem bukkan a számítógéppel, amit Linnéának szánt, a betöréskor tönkrement helyett. Vanessa tekintete végigsiklik a szobán. A drapp színű szófát és a tíkfa dohányzóasztalt Linnéa Minoo szüleitől kapta kölcsönbe, a padlásukról. A porcelánpárduc apró darabokból összeragasztott feje úgy néz ki, mint önmaga Frankenstein-verziója. Az ócska virágos tapétát hamarosan újra telje-

sen eltakarják az új fotók, plakátok és képek, és Linnéának sikerült megjavítania az Éliástól kapott fakeresztet is. Vanessa gyűlöletet érez, amikor azokra gondol, akik tönkretettek mindent. – Kérsz valami kaját később? Spagettin kívül mondjuk, nem sok minden van itthon. Linnéa két gőzölgő teáscsészével a kezében jön be a szobába. – Jó lesz a spagetti – mondja Vanessa, és leül a kanapéra. Linnéa a dohányzóasztalra teszi a csészéket, aztán kinyitja az ablakot. Egy kék cinke rebben fel a párkányról. Linnéa cigarettára gyújt. Még mindig a temetésre felvett buggyos ujjú fekete ruha van rajta, de már levette a harisnyanadrágját, mezítláb áll az ablak előtt. Lábfején a körmeit ugyanolyan sötétlilára lakkozta, mint a kezén. Hosszú, fekete haja két copfba van összefogva. Elképesztően gyönyörű. Szinte fáj. Mi tarthatott ilyen sokáig, amíg rájöttem?, gondolja magában Vanessa. Bár még sok mindenre nem sikerült rájönnie. A szerelmes filmek szinte mindig egy csókkal zárulnak. És azzal minden baj véget ér, minden kérdésre megérkezik a válasz, pereghet a stáblista. Vanessa és Linnéa ezzel szemben már több százszor csókolóztak, mégis egyre több kérdés merül fel Vanessában. Mint például az, hogy mit akarhat az egésszel Linnéa. Akar-e egyáltalán valamit. Vanessa a szájához emeli a teáscsészét, de az annyira forró, hogy megégeti vele magát, úgyhogy inkább visszateszi az asztalra. Linnéa elnyomja a cigarettát, aztán becsukja az ablakot. Odamegy az asztalhoz, megérinti Vanessa csészéjét, mire a

felszálló gőz eltűnik. – Most próbáld meg – mondja. A tea tökéletes hőmérsékletűre hűlt. Vanessa belekortyol, miközben Linnéára sandít. Hirtelen bekattan valami. Rájön, hogy egyetlen másodperccel hosszabb ideig sem bírja már elviselni a bizonytalanságot. Választ kell kapnia. – Ez nem megy – mondja, majd leteszi a csészét. – Még mindig túl meleg? – Nem, úgy értem ez az egész – feleli Vanessa. – Ami közöttünk folyik. Beszélnünk kell. Valami kialszik Linnéa pillantásában. – Muszáj? – kérdezi. – Szerinted nem? – De – feleli halkan Linnéa. Leroskad a kanapé másik végébe. – Nem mintha bármi kivetnivaló lenne abban, hogy az ember találkozgat valakivel, szexelnek, és jól érzik magukat együtt – kezdi Vanessa. – De veled nem csak úgy jól érzem magamat. Hanem… Hanem sokkal többet érzek annál. Linnéa némán bámul rá. Mintha több mérföldre lenne tőle a kanapé másik vége. Vanessa kénytelen-kelletlen folytatja, habár minden egyes szóval, amit a száján kiejt, mintha megnövelné ezt a távolságot. – Azt mondtad, nem tudod biztosan, mi van közöttünk – mondja. – Én meg nem tudok mit kezdeni ezzel a bizonytalansággal. Vagy együtt vagyunk, vagy nem. Együtt vagyunk? – Szerinted? – kérdezi Linnéa olyan arccal, ami az égegyadta világon semmit nem árul el. Vanessa feszültsége egy pillanat alatt elmúlik. Rádöbben, hogy dühös Linnéára.

– Nem tudom! Azelőtt mindenféléről tudtunk beszélgetni. Most viszont… Olyan, mintha kevésbé lennénk közel, mióta lefekszünk egymással. Néha annyira rideg és fura érzés. Vagyis a francokat! Te vagy olyankor rideg és fura. Néha azt sem tudom, szeretsz-e egyáltalán velem lenni, vagy csak egyszerűen nincs jobb választásod. És nem sokat segít a helyzeten, hogy közben azt akarod, hogy titkolózzunk, és hogy senki mással nem beszélhetek erről. Iszonyúan betesz az önbecsülésemnek, és ez így nem oké. Alig kap levegőt. – Nem – szólal meg Linnéa. – Nem oké. – Ha igazából nem akarsz velem lenni, mondd meg! – mondja Vanessa. – Mert akkor most azonnal abbahagyjuk, és csak olyankor találkozunk, amikor muszáj, amikor nem éppen a világ megmentésén buzgólkodunk a többiekkel. Linnéa a kezét bámulja. – Rám néznél legalább?! – kérdezi Vanessa. Linnéa felnéz. A frufruja szinte teljesen eltakarja a szemét. – Nem bírom felfogni, hogy kérdezhetsz… – szólal meg rekedt hangon. – Kizárt, hogy nem tudod… Elhallgat, könyörögve néz Vanessára, de a másik kivár. Nem akarja, hogy Linnéa kicsússzon a válaszadás kényszere alól. Hosszú idő telik el. Majd Linnéa kezébe rejti az arcát, ujjait a homlokához nyomja. – Ebben annyira béna vagyok – motyogja. – Mi az az „ebben”? – kérdezi Vanessa. Linnéa mély levegőt vesz, leereszti a kezét. Sír. Nem úgy, mint ahogy Vanessa sírt az előbb, nem szipogva, hangosan zokogva. Könnyei némán csorognak le az arcán. – Tudod, mi a legijesztőbb? – mondja Linnéa erőtlenül. –

Egyik részem tényleg el akar szúrni mindent. Mindig ez van. Amint valami jó történik velem. – Tehát szerinted ez most valami jó? – kérdi óvatosan Vanessa. Linnéa nagyot sóhajt. – Vanessa, azt hiszem, sejtelmed sincs… Elnémul. Komoly arccal néz Vanessára. – Szeretlek. Borzalmasan régóta szerelmes vagyok beléd. A beálló csendben még ott lebegnek kettejük között az elhangzott szavak. – Mióta? – kérdezi aztán Vanessa. – Kábé másfél éve. Másfél év. Az tizennyolc hónap. Vanessa a maga részéről általában egyetlen hónapig sem bírta magába fojtani az érzéseit. – De hogy a büdös fenébe bírtad ki? – kérdezi Linnéától. A másik felnevet. – Dehogy bírtam ki! – De akkor miért nem mondtál semmit? – faggatja tovább Vanessa. – Mert csodálatos vagy – feleli Linnéa. – És olyat érdemelsz, aki csodálatos. Vanessa átkúszik a kanapén Linnéa térfelére. – Szeretlek – mondja aztán, és elmondhatatlanul jó érzés végre hangosan kimondani. – Azt hiszem, én is borzalmasan régóta. Bárcsak előbb rájöttem volna. – Kár, hogy annyira bamba vagy – vigyorog rá Linnéa. – Kár, hogy annyira gyáva vagy – somolyog Vanessa. Linnéa letörli könnyeit a kézfejével. – Szeretnék együtt lenni veled – mondja. – De várhatunk

még vele, hogy elmondjuk másoknak? – Na, jó – feleli Vanessa. – Várunk még. Egy kicsit. Linnéa selymes copfjait babrálja, kisimítja a lány frufruját a homlokából, és mélyen a sötét szemekbe néz. És aztán már nincs mit megbeszélni. Linnéa szájának füst- és teaíze van, meg Linnéa-íze. Mintha most csókolnák meg egymást először. Vanessa megcsókolja Linnéa nyakát, és egyszerre érzi, hogy forróság önti el a saját nyakát is. A kezét becsúsztatja Linnéa ruhája alá, a csípőjét simogatja, miközben érzi a csiklandozó érzést a saját csípőjén, s a térdhajlatáig, a talpáig futó borzongást. Vanessa felnéz, pillantása összetalálkozik Linnéáéval. – Azt hiszem, pontosan ugyanazt éreztem, mint te – mondja neki. – Én meg azt, amit te éreztél – egészíti ki Linnéa. – Plusz azt, amit persze én magam éreztem. Egymásra bámulnak. Aztán egyszerre elnevetik magukat. Ennek utána kell majd járni, gondolja magában Linnéa. Felül, kibújik a ruhájából. Aztán megfogja Vanessa tarkóját, magához húzza, beszippantja az alsó ajkát. Fantasztikus érzés, s azután Vanessa újra átéli a fantasztikusat, amikor Linnéa érzése visszhangzik benne. Vanessa leveszi a felsőjét, Linnéa kigombolja a melltartóját, megcsókolja a nyaka hajlatát, a mellét. A fenébe, gondolja Linnéa. Ez már majdnem túl sok. És Vanessa egyetért. Főleg, amikor Linnéa ujjai simogatás közben becsúsznak a bugyija alá. Megcsókolják egymást. Vanessa Linnéa háta mögé viszi a kezét, kikapcsolja a

melltartóját, Linnéa kibújik rikító rózsaszínű bugyijából. Mintha Vanessa minden idegvégződése szikrát hány, mintha egész lénye csillagszóróval lenne teli, amikor megcsókolja Linnéa térdét, és elindul felfelé a combja belső oldalán. A teste utat mutat neki.

16 Mire Linnéa felébred, már besötétedett. Éjszaka van. De elég világos ahhoz, hogy lássa Vanessát, amint ott fekszik az ágy másik oldalán, meztelenül. – Igazából megtörtént? – suttogja Linnéa, nem biztos benne, hogy Vanessa ébren van. – Azt hiszem. Vanessa közelebb húzódik hozzá, szorosan mellé fekszik. – Ha mostantól kezdve ilyen lesz a szex, nem tudom, hajlandó leszek-e bármi másra pazarolni az időmet – mondja Vanessa. – Valaha az életben. – Tudom, mit érzel. Linnéa emberemlékezet óta nem érezte magát ilyen nyugodtnak. Ilyen könnyűnek. Még a rémálmai is távol maradtak. – Emlékszel rá, amikor először jártam itt, hogy kölcsönbe kérjek tőled valami ruhát? – mondja Vanessa. – Ha valaki, akkor azt mondja nekünk, hogy ez lesz… Linnéa mosolyog, kezét végigfuttatja Vanessa csípőjén. Vanessa bőre elképesztően bársonyos. – Kíváncsi vagyok, mit szól majd Wille, amikor megtudja, hogy az exei összejöttek – folytatja Vanessa. – Igazi rémálom lesz neki. Nevetnek. – Mellesleg Minoo tudja már – jegyzi meg Linnéa. – Vagyis azt tudja, hogy szerelmes vagyok beléd. Egyszer véletlenül

szabadjára engedtem a veled kapcsolatos gondolataimat. – És mit szólt hozzá? – kérdezi Vanessa. – Úgy tippelte, nem teljesen esélytelen a dolog. – Szóval még Minoo is előbb rájött, mint én – mondja Vanessa. Megint nevetniük kell. Valahol a közelben elhajt egy hangtompító nélküli motorkerékpár. – A legnagyobb gáz, hogy Mona is tudta már – mondja Vanessa. – Egyszer jósolt nekem, és akkor azt mondta, hogy már találkoztam életem nagy szerelmével. Azt is elmondta, hogy nem lesz leányálom, de hogy a legvégsőkig egymáshoz láncol minket. A „legvégsőkig” hallatán Linnéa még közelebb húzza magához Vanessát. – Figyelj csak – folytatja Vanessa. – Bocsáss meg a tavaszi viselkedésemért. Az a sok locsogás a sok pasiról. Kínszenvedés lehetett újra meg újra végighallgatni. – Nincs miért bocsánatot kérned – feleli Linnéa. – Valóban. Milyen fincsi lehetett, amikor eljöttem hozzád, és Jariról kezdtem el dumálni – érvel Vanessa. – Ne is gondolj rá! – kéri Linnéa, mivel ő maga sem akar erre gondolni. – Hány óra lehet tulajdonképpen? Átmászik az ágy túloldalára, lehajol a padlón heverő mobiljáért. – Uramatyám! Dél van. A mamám többször is hívott. Felkel az ágyból, mobillal a kezében kisiet a szobából. Linnéa behunyja a szemét, hallja a mamájával beszélgető Vanessát, motyogó hangját. Összeszedi magát, amint Vanessa befejezi a telefonálást, öltözni kezd, és bejön, hogy elbúcsúz-

zon. Linnéa nem akarja, hogy elmenjen. Nem akar egyedül maradni a gondolataival. Nem akarja addig csűrni-csavarni mindazt a szépet és jót, ami történt, amíg talál valami csúnyát benne, valami elhibázottat. Elméje mindig ezt a jól ismert pályát járja be. Meg fogja győzni róla, hogy ha valami túl jónak tűnik ahhoz, hogy igaz legyen, akkor az biztosan igazából is túl jó ahhoz, hogy igaz legyen. Hallja a közeledő lépteket. Vanessa alatt besüllyed az ágy, ahogy lefekszik rá. – Megmondtam a mamának, hogy itt alszom – mondja, és visszakucorodik Linnéa mellé. – Szeretlek – mondja Linnéa. Elcsodálkozik rajta, hogy milyen egyszerű volt kimondani. És hogy milyen egyszerű elaludni Vanessa mellett. *** – Én is szeretlek – suttogja Vanessa. És úgy érzi, még soha ennyire nem volt igaza az életben. Linnéa nyugodt lélegzetvételét figyeli, miközben lassan ő is elalszik. *** Minoo az Arany iránytű egyik oldalát bámulja. Ez az egyik kedvenc részlete a könyvben, de elakadt az egyik mondatnál, nem bír tovább olvasni. Túlságosan fáradt. Leteszi a könyvet, eloltja az olvasólámpát. Abban remény-

kedik, hogy ma este nem háborgatják a rémálmok. Aztán elalszik. *** Anna-Karin arra ébred, hogy Peppar masírozik végig az ágyán, aztán letelepedik a hasára. Egy pillanatig azt hiszi, hogy a régi szobájában van, a régi lakásban, amelyiket sosem érezte igazán az otthonának. Ha viszont a nagypapával költöznének oda, akkor még otthon is lehetne belőle. Anna-Karin tudja, hogy ennek kicsi a valószínűsége. De az éjszaka kellős közepén talán megengedheti magának, hogy ilyesmiről képzelődjön. – Mindkettőtöknek gondját viselem majd – motyogja, és beletúr Peppar bundájába, a macska rögtön dorombolni kezd. Anna-Karin újra álomba zuhan. *** A Minoot körülölelő sötétség sűrű, mint a fekete bársony. Pillantása képtelen bármin megállapodni, de feladni sem bírja, szeme fáj a kutakodástól. Kinyújtja maga előtt a kezét, tapogatózik a levegőben. Semmit sem talál. Óvatosan lép egyet, aztán még egyet. Meztelen talpa alatt puhaságot érez, valami nyirkosat. Fű. Két láng gyullad ki. A földet narancssárga színbe vonja fényük. A lobogó fény összezavarja, elvakítja Minoot. Az árnyak táncot lejtenek a sziklákon, gyökereken.

A távolban még egy pár apró tűz gyullad, majd még egy pár, és aztán még egy, mire Minoo rájön, hogy a lángok egy utat szegélyeznek, jelzőtüzek. Ezt az utat pedig követnie kell. Lágy szellő simogatja az arcát. Lenéz, és látja, hogy ugyanazt a pizsamát viseli, mint a vérvörös hold napján. Akkor hazaérkezése után rögtön kidobta a pizsamát, hogy a szülei nehogy kérdezősködni kezdjenek, miért olyan piszkos, és hogy a nadrág varrásai mitől foszlottak szét. Több láng is kigyullad kicsit távolabb, s ebben a pillanatban meglátja a Mocsárbánya táncporondját. Fű veszi körül a megszokott kaviccsal szórt térség helyett. Minoo már látja is a porond csúcsos tetejét. A korlátot. A megemelt parkettet. Nem vagyok itt, gondolja. Ez egy álom. De miközben felfelé lépdel a lépcsőn, ugyanolyan valóságosnak érzi a deszkapadlót a talpa alatt, mint a füvet az imént. Matilda egyszerre ott terem a parkett közepén bokáig érő fehér ingruhájában. Vörösesszőke haja féloldalt összefogva hullik az egyik vállára. A másikon egy csóka ül. Kinyitja a csőrét, és nyikorgásra emlékeztető hangot ad ki. Minoo ekkor észreveszi a többieket. Anna-Karin rongyos, összepiszkolódott hálóingben kuporog a padlón. Csupasz lábaira sár tapad. Linnéa és Vanessa egymás mellett állnak, kéz a kézben. Linnéa a fekete kapucnis pulcsiját viseli és farmernadrágot. Vanessa egy takaróba tekerte magát, de Minoo felfedezi alatta leopárdmintás fehérneműjét. Mintha visszazuhant volna a múltba. Abba az éjszakába, amikor minden elkezdődött. Csakhogy akkor Rebecka és Ida is itt volt velünk, gondolja ma-

gában Minoo. És Nicolaus. Matilda apja. Egy pillanatra hátrafordul. A lángok eltűntek. Mintha a táncporond a végtelen sötétség közepén lebegne. – Ez ugye nem egy szokványos álom? – szólal meg Vanessa. – Nem – felel Matilda, és hangja kristálytisztán csendül fel a mozdulatlan csendben. – Ez nem szokványos álom.

17 Vanessa Matilda sápadt, szeplős arcára néz. Annyira fiatalnak tűnik, s tulajdonképpen az is. Hiszen mindig tizenöt éves maradt. Itt ragadt a világok között, nem tartozik sem az élőkhöz, sem a holtakhoz. És nem tudja, mi vár rá, ha majd egyszer sikerül átjutnia a holtak birodalmába, azt sem tudja, létezik-e ilyen egyáltalán. Vanessa szorosabbra húzza maga körül a takarót, és a többiekre néz. Olyan valóságosnak tűnnek. Nem fér a fejébe, hogy egy álomban van, amit együtt álmodnak. Teljesen libabőrös lesz a fején, miközben megpróbál belegondolni, mit jelent ez. – Mit keresünk itt? – kérdezi Minoo. – Történt valami? Matilda nem felel. Csak ránéz egyesével mindegyikükre. Amikor pillantása Vanessán időz, a lány ugyanazt a bizsergést érzi, amilyet azelőtt szokott, mielőtt Ida megszállottá vált volna. Füstszag csiklandozza az orrát. – Mindenekelőtt meg kell ígérnetek nekem egy dolgot – kezdi Matilda. – Nem hagyhatjátok el a táncparkettet, mielőtt be nem fejeztem a mondandómat. Ígérjétek meg, hogy így tesztek. – Megígérem – mondja Minoo, Anna-Karin némán bólint. – Hát persze – mondja Vanessa. – Miért akarod, hogy ígéretet tegyünk? – kérdezi Linnéa. – Meg kell bizonyosodnom róla, hogy mindent hallottatok-e, amit el kellett mondanom. És nem csak úgy… mond-

tatok rá valamit. – Eszerint nem sok jó hír lehet a tarsolyodban – jegyzi meg Linnéa. – Könyörögve kérlek benneteket – folytatja Matilda, és hangja még annál is fiatalabban cseng, mint ahogy kinéz. Vanessa miközben nézi a lányt, arra gondol, mi mindenen ment keresztül Matilda. Ők mindannyian összetartoznak. Pontosan, ahogyan a vérvörös hold éjszakáján mondta Matilda itt, a Mocsárbányában, amikor Ida közvetítésével szólt hozzájuk. Én vagyok ti. Ti vagytok én. Egyek vagyunk. – Bíznunk kell benne – fordul Vanessa Linnéához. – Na, jó – feleli Linnéa, és Vanessára sandít. – Megígérem, hogy nem lépek meg. De arról azért szó sincs, hogy csípném ezt a dolgot. A csóka megrebbenti a szárnyát, megérinti Matilda arcát, miközben felröppen. Vanessa követi a szemével, míg el nem tűnik a sűrű sötétben. Vanessa azon töpreng, mi lehet odakint. Ha egyáltalán van ott valami. A gondolatba is beleszédül. – Ami most jön, az mindannyiunk számára nehéz lesz – folytatja Matilda. – Pedig… még el sem meséltem nektek mindent. *** Minoo már érti, miért ígértette meg velük Matilda azt, hogy maradjanak. Elérkezett annak az ideje, hogy felébredjen, kiszabaduljon ebből az álomból. Minoo tart attól, hogy nem lesz túl kellemes, amit hallani fognak. – Úgy érted, hazudtál? – kérdezi Linnéa.

– Nem ennyire egyszerű ez. Légy szíves, hadd magyarázzam meg, mielőtt bármiért is elítélnél – feleli Matilda. Minoo esdeklő pillantást vet Linnéára. Mindannyian félnek, de türelmesnek kell lenniük. – Ebben a világban mindig létezett a mágia – folytatja Matilda. – Hat elem. Föld. Tűz. Levegő. Víz. Fém. Fa. Levegőbe rajzoló ujjhegye nyomán egymás után jelennek meg a jelek. – És mindig léteztek boszorkányok, akik értettek a mágiához. Eleinte alapvető képességekről volt csak szó. Könnyűszerrel tüzet tudtak rakni. Vizet találtak, ehető növényeket. Megerősítették a széltől oltalmat adó építményeket. Állatok nyomára bukkantak a vadászatok során, eltérítették a villámokat viharok idején. Csupa olyasmihez értettek, ami növelte a törzs tagjainak túlélési esélyeit. – És ez mégis mikor volt? – vág közbe Vanessa. – Frédi és Béni, avagy a két kőkorszaki szaki idejében? Matilda csodálkozva néz a lányra. Még soha nem hasonlított ennyire Nicolaushoz, mint most. – Sajnos nem ismerem azokat, akikről beszélsz – feleli. – Mindenesetre nagyon régen volt. Mielőtt a démonok bejutottak volna a világunkba. Bejutottak? Minoo nem egészen biztos benne, hogy jól hallotta-e. – Ezt meg, hogy érted, hogy bejutottak? – kérdezi Linnéa. – Ez az – csatlakozik hozzá Minoo. – Hiszen azelőtt azt mondtad, hogy megpróbáltak bejutni, de a védelmezők és az emberek megállították őket. És így jött létre a hét nyílás, a hét kapu… – Leegyszerűsítettem az igazságot – mondja Matilda kö-

nyörgő tekintettel. – Nem álltatok még készen rá. – Nincs jogod ahhoz, hogy eldöntsd, mikor állunk készen! – vág vissza Linnéa. – Hagyd, hogy nyugodtan elmondja! – szól rá Minoo. Matilda hálás pillantást vet rá. – A démonok hét nyílást hasítottak fel, és bevették magukat a világunkba – kezdi. – Kaotikusnak találták, és primitívnek, olyannak, amiben rendet akartak tenni. Magukkal hozták a saját mágiájukat, egy olyan varázserőt, mely képes bárkit a démonok elképzelése szerint civilizálni, képes felülkerekedni a legfejlettebb fajon is. Az emberekén is. És az ember megváltozott. Letelepedett. És településeket hozott létre. Minoonak eszébe jutnak a történelemórák, amikor a neolitikus forradalomról tanultak. Az emberiség a földgolyón mindenütt ugyanarra a hatalmas lépésre szánta el magát. Elkezdte megművelni a földet, állatokat fogott be, háziállatokat tenyésztett, és falutársadalmakba szerveződött. Ez volna rá a magyarázat? – Ám az új települések kialakulásával háborúk kezdődtek, elnyomás, járványok… – folytatja Matilda. – S habár az emberiség sokat fejlődött, a káosz sok szempontból még inkább eluralkodott. A démonok elhatározták, hogy elhagyják világunkat, s majd csak később térnek vissza. Hogy megvizsgálják, mi lett a kísérlet eredménye. De nem távozott el mindegyikük. Néhányat itt hagytak maguk közül. Egyfajta őrizőként… Ezek később védelmezőknek hívták magukat. Minoot rosszullét kerülgeti. Szinte biztos benne, hogy mindjárt hányni fog. Max szavai visszhangoznak a fejében. Semmi sem az, aminek hiszitek.

Linnéa mozdulatlanul áll, mint egy szobor. Minoo Linnéa szokásos kirohanására vár. Igazából most kifejezetten örülne neki. De nem történik semmi. Anna-Karin felkel a padlóról. – Tehát a démonok és a védelmezők… ugyanazok? – kérdezi. – Ugyanazok voltak – hangzik Matilda válasza. – A kezdet kezdetén. Amikor ide érkeztek. A világunkban maradt démonokkal azonban valami előre meg nem jósolható dolog történt. Megváltoztak. – Azt hittem, hogy ez lehetetlen – jegyzi meg epésen Vanessa. – A démonok nem arról híresek véletlenül, hogy megváltoztathatatlanok és tökéletesek? – De igen. Így tekintenek magukra – feleli Matilda. – Csakhogy ez nem igaz. E világ mágikus egyensúlya megbillent, amikor a démonok megérkeztek. Bizonyos helyek egyszerre nagyobb varázserővel kezdtek bírni, mint a többi. A mágia szintjei időről időre megváltoztak, hol nőttek, hol csökkentek. Minden megváltozott. És ez történt az itt maradt démonokkal is. Kezdték úgy érezni magukat, mint akik részei ennek a világnak. Meg akarták védeni a világot régi fajtársaiktól. Minoo suttogásokat hall a táncporondot körülvevő tömör sötétből. Mintha egyetértenének azzal, amit Matilda mond, mintha meg akarnák nyugtatni a Kiválasztottakat. – A védelmezőknek sikerült megerősíteniük az átjárókat úgy, hogy csak a mi világunkból lehetett kinyitni és bezárni valamennyit. De nem sikerült teljesen lezárniuk a kapukat. Ehhez szükség volt az e világi mágiára. Egy különleges boszorkányra, aki mind a hat elemet uralja, és aki egy átjáró

közelében egy mágikus korszakban születik meg. A Kiválasztottra. S hogy segítségére lehessenek ennek a Kiválasztottnak, a védelmezők megalapították a Tanácsot. – A csodálatos Tanácsot – mondja Vanessa megvetően. – Nem a védelmezők hibája, hogy a Tanács az évezredek alatt annyira korrumpálódott – magyarázza Matilda. – A védelmezők egyre gyengébbek lettek, az emberekkel egyre nehezebben kommunikáltak… – Miért nem árultad el rögtön a legelején, hogy mi az igazság? – szakítja félbe Linnéa metsző hangon. – Lehet, hogy ezt nehéz lesz megértenetek – válaszolja Matilda. – Vagyis neked lesz nehéz kimagyaráznod – riposztozik Linnéa. Matilda rá se hederít. – Tudjátok, hogy a jövő állandó mozgásban van. Hogy az emberek minden egyes választása, a természet legapróbb eseménye is befolyásolja, hogy milyenné alakul. A védelmezők egyfolytában a jövőt szeretnék megfejteni, megpróbálják megjósolni, hogyan alakítják azt a különböző választások, s hogy hova vezetnek az egymástól eltérő utak. Minoora néz, és úgy folytatja. – Amikor én voltam a Kiválasztott, a védelmezők elárulták nekem, hogy nincs esélyem a kapu bezárására, s hogy annak viszont nagy a kockázata, hogy a démonok bejutnának rajta. A védelmezők arra kértek, hogy mondjak le a képességeimről, s hagyjam, hogy az utánam következő Kiválasztottak próbálkozzanak meg az átjáró bezárásával. Azt eddig is tudta Minoo, hogy Matilda lemondott a különleges képességeiről, de mindig kíváncsi volt rá, miért. Most

kiderült. A védelmezők kérték meg, hogy adja át a feladatot az őt követőknek. – És aztán a Tanács jól kivégzett emiatt – jegyzi meg Linnéa. – De a védelmezők persze erre a veszélyre már valamiért nem tudtak időben figyelmeztetni téged, igaz? Matilda szomorú arcot vág, Minoo pedig azt kívánja, bárcsak Linnéa most az egyszer magába tudná fojtani a szarkazmusát. – Sajnos nem feledkezhetünk meg a véletlenről – feleli Matilda. – A védelmezők sem látnak előre mindent. Például azt sem látták, hogy belőletek hét lesz majd az egyetlen Kiválasztott helyett. Tekintetét végigjártatja a Kiválasztottak arcán. – A védelmezők végig igyekeztek olyan irányba vezetni benneteket, hogy a jövő, amennyire csak lehet, a legjobban alakuljon. Próbáltak ellátni benneteket a megfelelő információkkal a megfelelő pillanatokban. Néha pedig nektek magatoknak kellett az információkat megkeresni. Szóval Matilda és a védelmezők ezért titokzatoskodtak annyit. Ezért volt, hogy egész idő alatt inkább a csapásirányról tájékoztatták a Kiválasztottakat, mint hogy konkrét válaszokkal szolgáltak volna. Mert jobb hatással volt a jövőre, hogy a Kiválasztottak bizonyos dolgokra maguktól jöttek rá. – A védelmezők mindent megtettek, hogy megvédjenek benneteket – mondja Matilda. – De a tragédia néha elkerülhetetlen. Túlságosan lekötötték őket az események, vagy talán más döntések tették, hogy rettenetes következményekkel kellett szembenézni. Minoo próbálja megérteni, mire gondol Matilda. A védelmezők előre látták, hogy Elias, Rebecka és Ida meg

fognak halni? Látták, és hagyták megtörténni? – Ti rohadt disznók! Linnéa előrevetődik, megragadja Matilda ruháját. – Hagytátok őket meghalni! Fekete füst gomolyog elő Matildából, csápjaival Linnéa köré tekeredik, és lerántja Matildáról, miközben fogva tartja. – Mi történik? – sikítja Vanessa, aki nem láthatja a fekete füstöt. – Linnéa? Linnéától mindössze egy elfúló nyögésre telik. Anna-Karin rémülten nézi. – Engedd el! – mondja Minoo. – Majd ha lehiggadt – feleli Matilda. – Veszélyt jelent mindannyiunk számára. Nem tudjátok, mi van odakint, mit csalogathatna ide. A sötétségre mutat. Minoon végigfut a hideg. – A védelmezők nem mindentudók – mondja Matilda, s ismét Linnéához fordul. – Nem látnak mindent. Azt mondod, hazudtunk nektek. És úgy van. Nem mondtuk el a teljes igazságot. De nem hazudok, amikor azt mondom, hogy minden erőnkkel igyekeztünk megvédeni titeket. Megvédeni ezt a világot. Hinned kell nekem. A füst visszahúzódik, elengedi Linnéát. – Eléggé megnehezíted a dolgot – dohog Linnéa. Megrázza magát, a korláthoz megy, nekitámaszkodik. Minoo azt sem tudja, mit gondoljon, mit érezzen. Dühösnek kellene lennie Matildára és a védelmezőkre, de mintha nem tudná kitapogatni magában ezeket az érzéseket. Ő is tudja, milyen nehéz jó döntéseket hozni. Hát még milyen nehéz lehet, ha az ember közben egy csomó lehetséges jövőt

lát maga előtt, vagy legalábbis azoknak egy-két részletét. – Ha a védelmezők képesek belelátni a jövőbe… – kezdi Anna-Karin. – Az azt jelenti, hogy a démonok is képesek rá? – Ezt nehéz megítélnünk – feleli Matilda. – De azt gyanítjuk, hogy elég sokat látnak belőle. Néha talán többet is, mint mi. Minoot valami nem hagyja nyugodni. Valami, amit Matildától hallott az imént. – Amikor feladtad a képességeidet… hogy lehettél biztos abban, hogy a démonok nem fognak behatolni? Hiszen a tőlük áldottak kinyithatták volna az átjárót, amikor eljött az idő? Matilda kitér Minoo pillantása elől, akinek váratlanul beugrik a megoldás. – A démonoktól áldottnak a te képességeidre volt szüksége a kapu kinyitásához – adja meg magának a választ Minoo. – Igen – mondja Matilda. – A Kiválasztott ereje és lelke a Kulcs az átjáróhoz. – Ezért akart hát Max megölni minket – mondja Vanessa. – Nemcsak fenyegetést látott bennünk, hanem szüksége volt ránk. Matilda némán bólint. – Csakhogy Elias és Rebecka lelkét elveszítette – folytatja Minoo. – Eltávoztak. – Idáét is – teszi hozzá Anna-Karin. – Pedig mind a hat elemre szükség van a kapu kinyitásához vagy bezárásához – mondja Minoo. – Igaz? – Igen – feleli Matilda. – Eszerint nekünk elejétől fogva el volt cseszve a pálya – szólal meg Linnéa. – Mióta Elias meghalt. – De akkor a démonoknak is el van cseszve, ha jól sejtem? –

jegyzi meg Vanessa. – Ők viszont egyáltalán nem úgy viselkednek, mintha elcsesződött volna – mondja Minoo. – Le nem állnának semmi pénzért. Miért áldották meg például Oliviát? – Ezt nem tudjuk – feleli Matilda. – Valójában nekik is el…csesződhetett volna, pontosan, ahogyan mondjátok. De Elias halálától kezdve úgy láttuk, hogy vannak olyan jövők, amikor az átjárókat bezárják. Ugyanakkor még Minoo Max felett aratott győzelme után is beleláttunk olyan jövőkbe, amelyekben a démonoknak sikerül kinyitniuk a kaput. – Tehát lennie kell egy másik módszernek – állapítja meg Minoo. – Igen – mondja Matilda. – A szabályok megváltoztak. És ezt a démonoknak is észre kellett venniük. Ha Olivia sikerrel mutatta volna be emberáldozatát a tavaszi napéjegyenlőségkor, megkaparintotta volna a képességeiteket és a lelketeket is. Mindazzal az életerővel, amit egy tömeggyilkosság esetén felszabadított volna, talán hatást gyakorolhatott volna a kapura… De igazából nem tudjuk. Ezek csak spekulációk. – Veszem észre – mondja Linnéa barátságtalan hangon. – És én? – kérdezi Minoo. – Ha a hat elem a Kulcs… Matilda ráemeli tekintetét. – Tulajdonképpen rád nincs szükség a kapu kinyitásához vagy bezárásához. Ezért ígérték meg a démonok Maxnak, hogy életben maradsz. Sőt, talán abban reménykedtek, hogy átállsz az ő oldalukra. Minoot akkora undor fogta el, amikor Max ott állt az ebédlőben, és azt mondta neki, hogy ők ketten összetartoznak. Mintha elhitte volna, hogy Minoo majd hagyja, hogy megölje a többi Kiválasztottat, és elpusztítsa az egész világot. Egyál-

talán. Hogy képzelhetett ilyet, hogy képzelhették ezt a démonok? Minoo ereiben megfagy a vér, amikor rájön, hogy a démonok talán olyan jövőkbe láttak, amelyekben erre a döntésre jut. – De akkor mi az én feladatom? – kérdezi Matildától. – Téged a védelmezők áldottak meg – válaszolja Matilda. – Képes vagy rá, hogy megvédd a többi Kiválasztottat a démonoktól áldottaktól. De ez még nem minden. Komoly arccal néz Minoora. – A szabályok, amint említettem, megváltoztak. A Kulcs immár nem teljes… Az átjáró bezárásában játszott szereped így szintén megváltozott. – És hogyan? – Ez nem egészen világos. – Vagyis nem akarod elmondani? – vág közbe Linnéa. Matilda pillantásra sem méltatja. – Tudomásunk van róla, hogy a démonok újabb kísérletet tesznek majd, hogy támadásba lendüljenek veletek szemben – mondja. – Mivel Max már egyszer áldott volt tőlük, ismét könnyen a hatalmukba vonhatták. Ám Max életereje olyan kevés volt már, hogy kénytelenek voltak megtölteni őt a saját varázserejükkel. Túl sokat kapott, túl rövid idő leforgása alatt. – Túladagolást kapott anabolikus mágiából – színezi tovább Vanessa. Minoo emlékszik a fekete tűzre, hogy az miképp emésztette el Maxot. Emlékszik a férfi embertelen üvöltésére, mely azóta is ott visszhangzik a rémálmaiban. – Van más démonoktól áldott ember Engelsforsban? – kérdezi Anna-Karin.

Matilda a fejét rázza. – Nincs, amennyire ez megítélhető. De van egy, aki visszatér majd. – Olivia – mondja Linnéa. – Szóval életben van? Matilda bólint. – Tudod, hol van most? – kérdezi Linnéa. – Nem – feleli Matilda. – Azt azonban tudjuk, hogy vissza fog jönni Engelsforsba. És újra megáldják. S akkor sokkalta erősebbé válik, mint Max. Matilda rájuk néz világoskék szemével. – Muszáj elmélyülnötök a képességeitek gyakorlásában – mondja aztán. – Meg kell erősödnötök. Ti vagytok a világ utolsó reménysége. – Utolsó reménység? – csodálkozik el Linnéa. – De mi van, ha nekünk nem sikerül bezárnunk az átjárót? Attól még a következő Kiválasztottnak sikerülhet, nem? – Ez az – egészíti ki Vanessa. – Hisz te is átruháztad a feladatot. Akkor mi is megtehetjük, ugye? Csak arra kell ügyelnünk, hogy a démonoktól áldottak ki ne nyissák a kaput. És akkor a következő Kiválasztott örökre bezárhatja azt az átkozottat. Háromszáz év múlva, vagy máskor. – Nincsen következő – szólal meg Matilda. Szárnysuhogás hallatszik egyre közelebbről. Minoo érzi a finom fuvallatot, amikor a csóka leszáll mellé a táncparkett korlátjára. – Ezt hogy érted? – kérdezi. – A jövő egyetlen pontot illetően teljesen tisztán kikristályosodva áll előttünk – mondja Matilda. – Nincs újabb Kiválasztott, aki utánatok következne. Vagy ti lesztek az utolsó Kiválasztottak, akiknek sikerül bezárniuk a Kaput…

Matilda elhallgat. – Vagy mi maradunk itt az utolsóként, mielőtt beteljesül a démonok apokalipszise – fejezi be helyette Vanessa. Minoo a fekete füstön töpreng, ami a látomásában jelent meg. Azon, ahogy a füst elnyelte az egész várost, és Engelsforsra teljes sötétség borult. Az apokalipszist látta volna? – Fogytán az idő – mondja Matilda. – A végső harcra egy éven belül sor kerül. Minoo már sokszor hallotta, hogy közeleg az apokalipszis. Annyiszor végighallgathatta, hogy a világ sorsa a Kiválasztottakon áll, vagy bukik. De csak most először érzi ezt valóságosnak. – Van remény – folytatja aztán Matilda. – Ezt is tisztán láttuk. Egy új esélyre derült fény. Aztán odalép Minoohoz. – Ajánlatot fogsz kapni egy idegentől. És azt el kell fogadnod. Úgy kell tenned, ahogy kérik tőled, és teljesítened kell a feladatot elejétől végéig. – Miféle ajánlatot? – tudakolja Minoo. – Majd rá fogsz jönni – mondja Matilda, majd megöleli Minoot. Minoot meglepi, milyen meleget áraszt a lány teste. Milyen élettel telinek tűnik. Bárcsak könnyebb lehetett volna minden, hallja még Matilda hangját a fejében.

18 Szúrós füstszag csapja meg Minoo orrát. Kinyitja a szemét. Megszagolja egyik hajtincsét. Igen. Annak van füstszaga. A redőnyréseken beszűrődik a reggeli napfény. Az éjjeliszekrényen heverő jegyzetfüzete és tolla után nyúl. Lejegyez mindent, amit Matilda mondott, még mielőtt bármit elfelejtene. Ez mindig segít neki a tisztánlátásban. De amikor elkészül, a fejében továbbra is káosz van. Rezeg a mobiltelefonja. Linnéától érkezett üzenet. ÁLMODTÁL? AHA, válaszolja Minoo, mire szinte rögtön megjön a válasz. Linnéa szeretné, ha iskola előtt találkoznának Nicolaus lakásában, és azt kéri, hogy Minoo szóljon Anna-Karinnak is. Minoo leteszi a telefont, és azzal igyekszik megnyugtatni magát, hogy nincs egyedül. Ott vannak neki a többiek. Együtt pedig képesek lehetnek rá, hogy mindent kiderítsenek. *** Anna-Karin ébren fekszik a félhomályban. Érzi a hajából áradó füstszagot. Nyílik a szobaajtó, Peppar leugrik az ágyról. Minoo sziluettje rajzolódik ki a folyosóról beszüremlő fényben. – Szia – mondja Minoo. – Bejöhetek? – Persze – feleli Anna-Karin, és felül az ágyban. Peppar nyávog egyet, és kioson a szobából, mielőtt Minoo

becsukná maga mögött az ajtót. Egy pillanatig még ott áll az ajtóban. – Te is azt álmodtad, ugye? – kérdezi. – Igen – válaszol Anna-Karin. Minoo letelepedik az ágy végébe. Anna-Karin tudja jól, hogy zaklatottnak kéne lennie, rémültnek, szomorúnak, dühösnek. Matilda és a védelmezők hazudtak nekik. A védelmezők eredetileg démonok voltak. A démonok újabb kísérletet tesznek majd rá, hogy elpusztítsák őket. Olivia visszatér. A Kiválasztottak talán be sem tudják csukni az átjárót. Ők jelentik a legeslegutolsó esélyt a világ számára. Nem lesz több Kiválasztott. És a kaput be kell zárni egy éven belül. Anna-Karin azt remélte, hogy ha valami megrázó történik vele, akkor végre feltámad ebből a zsibbadtságból. De semmi sem változott. – Azért az jó, hogy legalább megtudtuk az igazságot – próbálkozik Minoo. – Ez csak jó valamennyire, nem? Anna-Karin bólint. Vajon mit gondolna Minoo és a többiek, ha róla is megtudnák az igazságot? Azt, hogy annyira elmezavarodott, hogy még ez sem váltott ki belőle az égegyadta világon semmilyen érzést? – Kíváncsi lennék, ki lehet az az idegen – nyögi ki, csak hogy mondjon valamit. – Én is – feleli Minoo. – És hogy milyen ajánlatról lesz szó. – Biztos nem lesz vészes. Úgy értem… Valami olyasmiről van nyilván szó, ami a segítségünkre lesz. Minoo sebesen végigméri. Anna-Karin arra gondol, hogy Minoo talán átlát rajta, ha rájött, hogy csak megjátssza az ag-

gódó érdeklődést. – Linnéa szeretné, ha találkoznánk Nicolaus lakásában suli előtt – mondja Minoo. Már az ágyból kikelés, zuhanyozás, felöltözés puszta gondolata is teljesíthetetlennek tűnik Anna-Karin számára. – Nem hinném, hogy el tudok menni – feleli. – Szerintem suliba se megyek. – De hát a biológiaírásbeli… – mondja neki Minoo, aztán elnémul. Kínosan érzi magát, Anna-Karin látja rajta, és rájön, mire gondolhat. Arra, hogy Anna-Karin nem bír feltápászkodni, mivel tegnap temette el a mamáját. És hogy magától értetődően nem érdekli a teszt. – Oké – mondja aztán, és felkel az ágyról. – Írj SMS-t, ha van valami. Ha szeretnéd, hazajöhetek ebédidőben. – Nem fontos – motyogja Anna-Karin, és visszabújik a takaró alá. – Szerinted folytathatjuk délután a lakás kipakolását? – kérdezi még Minoo. – Megértem, hogy rosszul vagy, de ha többen segítünk, gyorsan elkészülünk, és utána annyival jobb lesz… – Ahogy mondod. Amint Minoo becsukta az ajtót, Anna-Karin lehunyja a szemét. Átköltözik a Róka tudatába, ahol semmi szükség a gondolatokra. *** Minoo egy darabig Anna-Karin ajtaja előtt álldogál. Azon morfondírozik, benyisson-e megint.

Úgy érezte, nem nagyon jutott el semmi Anna-Karinhoz abból, amit mondott. Minoo tudja, milyen az, amikor el van zárva az ember a világtól. Ugyanezt érezte, amikor legyőzte Maxot. Ezt talán elmondhatná Anna-Karinnak. Az viszont olyan lenne, mintha az, ami Maxszal és vele történt, összevethető lenne egy anya elvesztésével. És lehet, hogy Anna-Karin nincs is annyira elzárva a saját érzéseitől, mint amennyire kívülről látszik? Lehet, hogy egyfolytában sír, amikor Minoo nem látja? Minoo lezuhanyozik, kimossa a füstszagot a hajából, és felöltözik. Aztán lemegy a konyhába. A P1-es rádióadón arról beszélnek, hogy szalmonellabaktériumot találtak egy rukkolaszállítmányban. Ki tudja, lehet ez is a közelgő apokalipszist jelzi. A papa a konyhaasztalnál ül, előtte egy tálkában natúr joghurt, banán és egy csésze kávé. Minoo érdeklődve nézi. Ő is és a mama is rendszeresen kihagyják a reggelit. Minoo is kávét és joghurtot önt magának. A papa az Engelsforsbladet legfrissebb számát lapozgatja. Minoo pontosan tudja, hogy az apja igyekszik úgy olvasni a cikkeket, mint egy előfizető, aki most először tartja a kezében az aktuális a lapszámot. – Anna-Karin felébredt már? – kérdezi a papa. – Itthon marad ma. – Megértem. A papa kikanalazza az utolsó falat joghurtot, majd leöblíti kávéval. – Eljössz velem iskola előtt, hogy megnézzük az új szerkesztőségi irodát? Gondoltam, sétálok egyet munkába menet. Kicsit zavarban van.

– Linnéával kell randiznom – feleli Minoo. – De nagyon szívesen veled tartok egy másik napon. Szinte mindig gyalog megyek iskolába. Ma pont nem tudok, de… – Minoo, semmi vész – mondja a papája, kezét a lány kezére teszi. Minoo Engelfors központja felé sétál. Érzi a virágba borult zelnicemeggyfák illatát. Hallja a madárcsicsergést a frissen kihajtott lombok sűrűjében. Hamarosan itt a nyár. Lehet, hogy minden idők utolsó nyara. A végső harcra egy éven belül sor kerül. Szokatlanul meleg az idő, s mire Minoo a Gnejsgatan 7. elé ér, már a kabátját és a kardigánját is levette. Bemegy kapualjba, előhalássza kabátja zsebéből a lemásolt kulcsot, és kinyitja a földszinti lakás ajtaját. A nappali redőnyei le vannak eresztve. Linnéa és Vanessa a kanapén ücsörögnek, mindketten felkapják a fejüket, amikor belép. Olyan nyilvánvaló bűntudat sugárzik az arcukról, hogy Minoo rögtön arra gondol, hogy talán róla beszéltek. – Anna-Karin hol van? – kérdezi Vanessa. Ő bezzeg felkészült a hőségre. Világoskék rucit visel, ami annyira rövid, hogy Minoo kombinénak nézte volna, ha egy üzletben akad a kezébe. – Nem volt ereje eljönni – feleli Minoo, és helyet foglal az egyik kényelmetlen fonott székben. – Hogy érzi magát? – érdeklődik Vanessa. – Tulajdonképpen fogalmam sincs – feleli Minoo. Linnéa türelmetlenül fészkelődni kezd a szófán. – Képtelen vagyok felfogni, hogy hazudhatott nekünk Matilda, és hogy hazudhattak a védelmezők – mondja.

– Tudom – mondja neki Minoo. – De jó okuk volt rá, hogy ne áruljanak el mindent. Linnéa összehúzza szemét, Minoo pedig már bánja, hogy így fogalmazott. – Csak azt akartam ezzel mondani, hogy úgy gondolták, hogy jó okuk van rá – teszi hozzá villámgyorsan. – Nem állítom, hogy helyesen tették, de hát ők is meg akarják menteni a világot. Elhallgat. Eszébe jut az a beszélgetés Viktorral a fiú autójában. Azt hiszed, minden ennyire egyszerű. Helyes vagy rossz. Jó vagy gonosz. Pedig a cél a fontos, nem az, hogy hogyan érjük el. Most ő mondja majdnem pontosan ugyanezt Linnéának. Ez tehát azt jelentené, hogy Viktornak igaza volt? Vagy azt, hogy kezd ugyanolyan hibákat elkövetni, mint Viktor? – Fontos kérdés – szólal meg Vanessa. – Bízhatunk-e abban, hogy Matilda ez alkalommal mindent elmondott? Linnéára néz, aztán Minoora. – Nem tudom – tűnődik Minoo. – De azt hiszem, igen. Igazából ennél jóval biztosabb a dolgában, de nem tudná elmagyarázni, miért. – Én egy szavát sem hiszem el – feleli Linnéa. – És a védelmezők is mondhatnak, amit akarnak. Tudjátok, a cuki démonok, akik kizárólag az emberek javát akarják. Minoo szeretne ellentmondani, de fogalma sincs hogyan. Van ugyanis valami abban, amit Linnéa mond. – Szuper. Akkor szerinted, mit csináljunk. Van valami jobb ötleted? – kérdezi Vanessa. Linnéa nem válaszol. Tekintetével makacsul fixírozza a dohányzóasztalt.

– Okés – mondja aztán Vanessa. – Akkor mondok nektek valamit. Mondjuk, megkajáljuk a sztorit. Hogy Matilda, és a védelmezők most tényleg igazat mondanak. És akkor máris kezdhetünk nyugtalankodni Olivia miatt. – Próbáljak meg beszélni Viktorral? – kérdezi Minoo. – Talán rá tudom venni, hogy elmondja, mit tett Oliviával a Tanács. – Ne – feleli Vanessa. – Jobb, ha nem kockáztatunk, és nem dühítjük magunkra megint a Tanácsot. Inkább legyünk résen, és gyúrjunk arra, hogy a képességeinket a legjobb formába hozzuk, és meg tudjuk védeni magunkat. A lehető legerősebbnek kell lennünk, ha meg akarjuk állítani a démonokat, és be akarjuk zárni az átjárót. – Jól jönne némi segítség, mert jó lenne tudni, mi a francot kell csinálnunk – motyogja Linnéa. – Ha a Kiválasztottak varázsereje a Kulcs, akkor hogy nézhet ki a zár? De gyanítom, hogy még „nem állunk készen” arra, hogy megtudhassuk. – Most aztán tényleg nem ártana egy kísérő – jegyzi meg Vanessa. – Hol lehet Nicolaus? – Amikor visszatértek az emlékei, arra jutott, hogy egyedül annak van értelme, ha maga mögött hagyja Engelsforsot, és elmegy innen, amilyen messzire csak lehet – mondja Linnéa. – Jobb, ha még csak nem is reménykedünk abban, hogy visszajön. A levelében azt írta Nicolaus, hogy reményei szerint egyszer visszatér. Hogy hisz benne. Minoo is sokáig hitt és reménykedett. De egy ideje egyre kevesebbet gondol a férfira. Hajlik arra, hogy Linnéának igaza lehet. – Szerinted Mona mennyit tud az átjáróról, meg erről az egészről? – fordul Vanessához.

– Lövésem sincs – feleli Vanessa. – Próbáltam kikérdezni erről-arról, de persze tehetek egy újabb kísérletet. Talán jobban odafigyel majd, ha megemlítem, hogy max egy év áll a rendelkezésünkre.

19 Aznap délelőtt ólomlábakon vánszorog az idő. Patrick angolóráján Minoo titokban a biológiajegyzeteit olvasgatja. Az a kellemetlen érzése támadt, hogy semmire sem emlékszik már az anyagból. Nem most érez így először. Gyakorlatilag minden dolgozatírás előtt elfogja a kétség. Tapasztalatai alapján persze hagyatkozhat arra, hogy mindig jól sikerül, mégis minden alkalommal azt hiszi, ez a mostani lesz a kivétel. Betétet cserél a tollában. Közben arra gondol, hogy amin igazából el kellene töprengenie, nem más, mint hogy mitől képes még mindig így izgulni. Miért számít még mindig enynyire egy ilyen dolog, mindazok után, amit mostanáig megtudott. De az is lehet, hogy éppen ezek a hétköznapi, kezelhető problémák tartják vissza attól, hogy végképp megőrüljön. Ebédszünetben egyedül megy le a főlépcsőn. Az előcsarnokban megáll, amikor észreveszi az aulából kizúduló fehér diáksapkák áradatát. Teljesen elfelejtette, hogy ma van a diáksapka feltevésének napja. Egy hét van hátra a harmadikosok érettségi vizsgájáig. Minoo szemügyre veszi őket. Akik amúgy is jól néznek ki, azok igazságtalan módon még jobban néznek ki sapkában. Naná, hogy Gustaf is ebbe a kategóriába tartozik. És két, szintén e kategóriába tartozó lánnyal cseveg. Minoo rögtön érzi, ahogy minden komplexusa aktiválódik. Legszívesebben elbújna, mielőtt a fiúnak alkalma nyílik összehasonlítani őt a

mellette haladó tökéletes teremtményekkel. Gustaf mosolyogva jön felé, megöleli. Kicsit borostás az arca, finoman súrolja Minoo arcbőrét. Egy másodperc töredékéig úgy tűnik, mintha teljesen egyedül lennének az egyébként zsúfolt előcsarnokban. – Csinos sapi – mondja Minoo, mikor Gustaf elengedi. – Kösz! – feleli Gustaf kópés mosollyal. – Megkaptad a meghívót? – Igen. Köszönöm. A fehér A5-ös borítékot a tükörre biggyesztette a szobájában. Fénytelen vastag papír. Az egyik oldalán egy diáksapka rajza. A másikra Gustaf kusza írásával lejegyezte Minoo nevét, valamint a bankett napját és időpontját. Minoo újra meg újra megvizsgálta a meghívót, mintha grafológusnak készülne. Mintha a nevének írásképe elárulhatna bármit arról, mit érez iránta Gustaf. – Gyere el a ballagásra is! – mondja Gustaf. – Remélem, ott tudsz lenni! – Hát persze! – vágja rá Minoo, s közben olyan hetykének hallja a hangját, mint egy mosószerreklámban a jópofi családanyáé szokott lenni. – Sirály! – mondja Gustaf. – Anna-Karin is jöhet. Egyébként hogy van? – Attól tartok, nem túl fényesen – feleli Minoo. – Ma otthon maradt Gustaf bólint. – Gondoltam rá, hogy elmegyek a temetésre. De én meg Anna-Karin igazából nem ismerjük egymást olyan jól. Bár neked barátod, szóval szívesen… Ha szeretted volna, elmentem volna. Bár az is igaz persze, hogy nem kérdeztem meg…

Elhallgat. Minoo látja, hogy a fiú összevissza locsog. Pontosan úgy, ahogy ő is szokott, amikor ideges. De Gustaf esetében talán teljesen másról van szó. Lehet, hogy csak stresszel egy kicsit. – Köszi. Úgy értem, a figyelmességet – mondja Minoo. Figyelmességet? Hát hogy lehet egyáltalán ilyet mondani? Gustaf furcsa arcot vág. Egy teljes másodpercbe telik, míg Minoo rájön, hogy nem miatta van. A fiú meglátott valamit mögötte, mire ő is megfordul, és követi Gustaf tekintetét. Egy fekete hajú srác az. Acélkeretes szemüvegben. Rickard Jonson. Rickard, az edzésmániás focista, aki elhozta az iskolába a Pozitív En-gels-fors üzenetét. Rickard, aki egyike lehetett azoknak, akik elsőként kapták meg a fémamulettet Oliviától. Akiről a Kiválasztottak azt hitték, hogy démonoktól áldott, mielőtt Olivia elárulta magát. Amikor a PE összeomlott, Rickard kórházba került, mivel testileg-lelkileg leépült attól, hogy olyan sokáig Olivia irányítása alatt állt. Senki rá se nézett, mióta beteg volt. Még Gustaf sem, pedig az egyik legjobb barátjának számított. Rickardra rá sem lehet ismerni. Tetőtől talpig feketébe van öltözve, fekete hajával úgy fest, mint egy tintapaca a sok fehér sapka között. Kezét mélyen a zsebébe fúrja, nyaka esetlenül hajlott, tekintete a padlóra tapad. – Rickard! – kiáltja Gustaf. A másik felnéz. Amikor meglátja Gustafot és Minoot, pillantása elsötétül, és megállás nélkül megy tovább a kijárat felé. – Várj! – kiált Gustaf, és utánasiet. Minoo a nyomába ered. Meg kell tudnia, miért nézett rá

úgy Rickard. Kiérnek az iskolaudvarra. Rickard kocogni kezd az aszfalton, átkel a repedés sötét vonalán. – Várj! – kiált neki ismét Gustaf. Rickard megáll. Még a hátából is sugárzik az ellenszegülés. Megfordul. Minoo most látja a sötét karikákat a szeme alatt. – Voltál a sapkafeltevésen? – kérdezi tőle Gustaf. – Nem láttalak a… – Látsz bármilyen sapkát a fejemen? – szakítja félbe Rickard. Gustaf ettől zavarba jön. Csodálkozva néz Rickardra. – Próbáltalak elérni – mondja. – Jársz már iskolába? – Az igazgatónál voltam. Osztályozó vizsgát tettem pár tárgyból, hogy érettségizhessek. – Hát ez baromi jó! – lelkesedik Gustaf. – Azért csináltam, hogy az öregem abbahagyja végre a nyavalygást – jegyzi meg Rickard. Annyi indulattal van teli Rickard, de Minoo megsajnálja. Senki nem magyarázhatta el neki, miért betegedett meg a télen. Biztosan rengeteg megválaszolatlan kérdés nyomasztja. Majdnem egész harmadikban a nyakában hordta Olivia amulettjét. Hatalmas tátongó lyuk lehet emlékezetében ez a tanév. – És mi van veled? – kérdezi Gustaf. – Hogy érzed magad? Rickard elsápad. – Ne csinálj már úgy, mintha érdekelne! – förmed rá Gustafra. – Tudom, hogy ellenőrizni akarsz! Ezért jártál be a kórházba is, nem? Nem csak agresszív. Fél, állapítja meg Minoo. Mintha veszély közeledne. – Miről beszélsz? – kérdezi Gustaf. – Mit akartam ellen-

őrizni? – Azt nem tudom, hogy a többiekkel hogyan feledtettétek el – folytatja Rickard. – Én viszont emlékszem már, úgyhogy jobb lesz, ha vigyáztok. Tudom, mit tettetek a PE-bulin. Minoo úgy érzi, kicsúszik a lába alól talaj. Rickard emlékszik. – Mi van? – kérdezi Gustaf összeráncolt homlokkal. – Mit tettünk? Te emlékszel rá, hogy mi történt? Hangjában őszinte érdeklődés cseng. Hiszen ő valóban nem tudja. Rickard dermedten méri végig. – Ha emlékszel rá, hogy mi történt, el kell mesélned! – kéri Gustaf. Minoo le akarja állítani az egészet. Rickard nem mesélheti el sem Gustafnak, sem másnak. Észreveszi a mellettük elhaladó diákok kíváncsi pillantásait. Hát Rickard tényleg az iskolaudvar közepén akarja elmondani, hogy boszorkányok pedig léteznek? Rickard Gustafra bámul, aztán Minoora, aztán újra Gustafra. – Bocs – mondja. – Együtt láttalak velük, azt hittem, te is… Rickard kitér Gustaf pillantása elől. – Rickard, mi ez az egész? – kérdi Gustaf. – Kezdek aggódni érted. A dühösség eltűnt Rickard arcáról. Már csak a félelem látszik rajta. – Hagyj békén – fordul Minoohoz. – Nem fogok elmondani senkinek semmit, esküszöm. Csak hagyj békén. Aztán hátat fordít nekik, és futásnak ered, eltűnik a kapun át. Minoo és Gustaf némán néznek utána. – Basszus – szólal meg Gustaf. – Most mit csináljak? Fel-

hívjam az apját? Mire emlékezhet Rickard a tornateremben történtekkel kapcsolatban? És vajon mennyit ért meg az emlékeiből? Mihez kezd ezekkel? És neki, Minoonak mit kell tennie? – Basszus – mondja újra Gustaf. – Szerinted pszichózisa van? Teljesen megváltozott a személyisége, mikor belépett a PE-be. Már akkor beteg lehetett. Nem? Tehetetlenül néz Minoora, aki úgy érzi, mindjárt megfullad a sok titoktól. – Ne haragudj – nyögi ki végül. – Muszáj mennem. Majd hívlak. És aztán visszasiet az iskolába. *** Elias, annyi minden történt, azt sem tudom, hol fogjak hozzá. Tegnap megmondtam. Bevallottam, mit érzek V iránt. Kimondtam a szavakat, hangosan ejtettem ki mindegyiket, ő pedig nem rohant el előlem, én meg nem haltam bele. Aztán lefeküdtünk egymással. És isten igazából kíváncsi lennék rá, hogy mások átéltek-e ehhez hasonlót. V aztán nálam aludt. Boldogan ébredtem. Hogy lehet az ember ilyen eszméletlenül boldog és ilyen eszméletlenül rémült egyszerre? Kikapcsoltam a mobiltelefonomat, mert szinte biztos vagyok benne, hogy nemsokára telefonálni fog, vagy ír egy SMS-t, hogy közölje, mekkora baklövés volt az egész. Bárcsak előrepörgethetném az időt addig, amikor már tudni lehet, mi lesz közöttünk. Bárcsak tudnám, hogy boldog jövő áll előttem és V előtt. Bárcsak hihetnék bármilyen jövőben. És ez nem csak arról szól, hogy legfeljebb egy év áll a rendelkezésünkre, hogy megmentsük a

világot. Én ugyanis soha nem bírtam elképzelni a magam jövőjét, pláne nem valakinek az oldalán. Mikor mondjuk el másoknak? Miért félek annyira attól, hogy mindenki megtudja? Jó, elismerem. Félek, hogy V nem lesz elég erős. Egész Engelsfors úgy képzeli, pontosan tudják, ki ő, és ez a képzet egyértelműen nem illik össze a város leghírhedtebb dilinyósával (nem mintha ez nagyzolási hóbort lenne nálam, de mióta nem vagy itt, meglehetősen gyér a konkurencia). Aki ráadásul egy csaj. Habár eléggé nyilvánvaló, hogy tán állást sem kell foglalnom az ügyben. Lehet, hogy tök mindegy az egész. Már holnap véget érhet minden. Úgy értem, totálisan. Az egész világ. Vége. Kaput. Ennyi. És ettől annyira rettegek. Bárcsak beszélhetnék veled, E. Szeretlek. Linnéa becsukja a naplóját. A szokásos helyen ül a beugróban, az iskola legfelső emeletén, a WC-ablakban. Lepillant az aszfaltozott járdacsíkra, ami az iskolaudvart köti össze a személyzeti parkolóval. Egyedül Eriket és Juliát lehet látni, kéz a kézben sétálnak. Linnéát még ebből a távolságból is elfogja a pánik a fiú láttán, de igyekszik megnyugodni a roham első jeleit követően. Mégis felsikolt, amikor kinyílik a mosdó ajtaja. Minoo lép be vörös arccal, látszik rajta, futott felfelé a lépcsőn. – De jó, hogy itt talállak – mondja kifulladva. – Próbáltalak hívni. – Mi történt? Minoo becsukja az ajtót, kürülnéz.

Egyedül vagyunk, gondolja Linnéa. De ha biztos akarsz lenni abban, hogy senki sem hall meg minket, akkor így is beszélgethetünk. – Jobb volna, ha momentán senki sem mászna be a fejembe – feleli Minoo, és még jobban elvörösödik. Linnéa még elcsípi Gustaf Åhlander képét, s egy ahhoz nagyon hasonló érzést, amilyen benne lakozik, amikor Vanessára gondol. Minoo tehát a harmadik kiválasztott, aki szerelmes Gustafba. Mi ez az egész hercehurca e körül a pasi körül? Linnéa meghallgatja Minoot, aki elmeséli, mi történt az imént az iskolaudvaron. – Óriási – mondja Linnéa végül. – Még egy jó hír. – De mit tud tenni Rickard? – kérdi Minoo. – Még ha emlékszik is mindenre… Ki hinné el neki? – Mint azt tapasztaltuk, nem nagy ügy elindítani egy boszorkányüldözést – feleli Linnéa. – Nem bánnám, ha felépülhetnék a legutóbbiból, mielőtt egy újabbnak nézek elébe. – Tennem kell valamit. Igaz? Minoo könyörgő szemekkel néz Linnéára, mintha abban reménykedne, hogy megúszhatja. Linnéa pedig mélységesen megérti. Nem finom érzés mások agyában kotorászni. – Hát, nem ártana – válaszolja. Minoo végighúzza ujját az egyik csempe szélén. – Azt hittem, azt mondod majd, hogy ne csináljam – mondja aztán. – Miért? Minoo Linnéára pillant. – Mert most már tudjuk, honnan vannak a képességeim. Hogy a védelmezők és a démonok ugyanazok… vagy legalábbis… voltak. Ebből az következik, hogy tulajdonképpen

én is démonoktól áldott vagyok. – Erre aztán tényleg nem gondoltam – mondja Linnéa. – Ez egy kicsit sok már. Minoon látszik, hogy fél, és ettől Linnéa magán is érzi, hogy mennyire fél. – Lehet, hogy nincs semmi jelentősége annak, hogy honnan származik az erőd – mondja. – Ha mindig a jóra használod. – És szerinted Rickard emlékezetének kitörlése jó dolog? – kérdezi Minoo. – Pfu, de rohadtul utálom ezt az egészet – feleli Linnéa. – Miért nem lehet egy kicsivel könnyebb? Mint A Gyűrűk Urában? Ahol az orkok gonoszok, és tündék jók, oszt kész. – Hozzátenném, hogy az orkok azelőtt tündék voltak, akiket a gonosz erő változtatott át – mondja Minoo. – Úgyhogy senkinek sem könnyű. Linnéa önkéntelenül elmosolyodik. Érzi, mennyire kedveli Minoot, még ha ritkán is értik meg egymást. Sosem fogja elfelejteni, amikor Minoo megakadályozta, hogy Diana nevelőotthonba küldje, és amikor Minoo elárulta, hogy meghallotta a Vanessával kapcsolatos gondolatait. – Figyelj csak, véletlenül megláttam, hogy Gustafra gondolsz, amikor bejöttél, és éreztem, hogy… Igen, szóval… Kicsit olyan volt, mint amikor te hallottad meg az én gondolataimat Vanessáról ott az ebédlőben. Bár nem tűnt úgy, hogy annyira elvesztetted volna az eszedet, mint én az enyémet. Minoonak bíborpiros lesz az arca. – Csak el akartam mondani – teszi hozzá Linnéa. – Ha szükséged lenne valakire, akivel beszélgetni tudsz, akkor… Elhallgat. Érzi, mennyire nem jól csinálja, amit csinál. De igazat mond, és reméli, hogy Minoo megérti.

– Köszönöm – feleli Minoo. Mindketten feszengnek. – Muszáj valamilyen döntésre jutnunk Rickarddal kapcsolatban – mondja aztán Linnéa. – Először beszéljünk a többiekkel. Erre sort keríthetünk Anna-Karin lakásának kitakarítása közben is.

20 Vanessa kitép egy lapot az Engelsforsbladetből, leteríti Anna-Karinék konyhaasztalára, és belecsomagol egy levél alakú üvegtálat. Aztán a padlón álló hullámkarton dobozba rakja. Az ujjai feketék a nyomdafestéktől. Hallja, ahogy Minoo és Anna-Karin szemeteszsákokat pakolnak tele cuccokkal Mia szobájában. Vanessa örül neki, hogy Linnéával együtt rámolhatja ki a konyhaszekrényeket. Mia cigarettázásának eredményeképp a legrémesebb szag a nappaliban és a hálószobában érezhető. Még a levegő is telítve van vele, hártyaként fedi be az ember arcát, beeszi magát a ruhába. Vanessának soha azelőtt nem okozott nagy problémát a cigarettafüst, de most, hogy annyi időt tölt együtt Monával és Linnéával, kezd elege lenni belőle. Anna-Karin kijön a konyhába, odamegy az asztalhoz, hogy letépjen néhány újságlapot. – Hogy haladtok? – kérdezi tőle Vanessa. – Hamarosan elkészülünk – feleli Anna-Karin, majd eltűnik. Vanessa utánanéz. Annyira magányosnak tűnik. És Vanessa rádöbben, milyen kevés ember van Anna-Karin életében. A nagypapája és a Kiválasztottak. És hol lehet a papája? Vanessa csak annyit tud az egészről, hogy lelépett, amikor Anna-Karin még egészen kicsi volt. Eltűnődik, mennyit tudhat vajon Anna-Karin a papájáról, hogy vajon elképzelte-e, mi lenne, ha egy szép napon felbukkanna. Mint ahogy

ő képzelődött ilyesmiről, amikor kicsi volt, és összeveszett a mamájával. Olyankor gyakran álmodozott arról, hogy az ő ismeretlen papája színész vagy milliárdos, és egyszer eljön érte, hogy kimentse ebből a mélabús városból. A mosogatóhoz lép, kezet mos. Linnéa a munkalap mellett áll, kávéscsészéket csomagol be. Vanessa ránéz, és egész testét meleg járja át. Mona az „élete szerelméről” beszélt annak idején, és valóban olyan érzés. Linnéa az, akivel Vanessa szeretné megosztani az egész életét. A jót, a rosszat, az egyhangú hétköznapokat és a csodákat. Együtt képesek lesznek felfedezni, meghódítani az egész világot. Linnéa annyira erős. Igazi harcos. Nem fél attól, hogy megmondja, mit gondol, és mindig megverekszik a gyengékért. Közben pedig csupa lágyság és sebezhetőség, amit nem sokan láthatnak meg benne. De ha valaki ebben részesül, az kiválasztottnak érezheti magát. Linnéa összenéz Vanessával, aztán elmosolyodik. Vanessa tudja, hogy arra gondol, ami az éjszaka történt. És hogy ő is arra vágyik, hogy újra kettesben lehessenek. *** Minoo kicipeli az utolsó szemeteszsákot Mia szobájából, lerakja az előszobában a falak mentén sorakozó többi zsák mellé. Mindegyik tele van Mia Nieminen életének relikviáival, amelyek Anna-Karin döntése alapján vagy Ingrid turkálójába kerülnek, vagy a szemétdombra. Néhány bútortól eltekintve az összes holmi, amelyet Anna-Karin meg akar tartani, elfér egy-két banánosdobozban.

– Biztos vagy benne, hogy nem szeretnél megőrizni egypár ruhát? – kérdezi Minoo az előszobába lépő Anna-Karintól. Anna-Karin bólint. Egy apró porcelándalmatát tart a tenyerében. A kutyának hiányzik egy füle. Anna-Karin berakja az egyik zsákba, amelyik szemétre kerül majd. – Komolyan ki akarod…? – kérdezi Minoo, de aztán elhallgat. – Törött volt. – Jó, csak… nem szeretném, hogy később bánkódj rajta. – Nem fogok – mondja Anna-Karin. Minoo az ajkába harap. Miért kell neki állandóan mindenbe beleszólni? Miért nem hagyja, hogy Anna-Karin saját maga döntsön? Miért kell mindig ilyen kiállhatatlannak lennie, enynyire… minoosnak? – Bocs – csak ennyit mond. – Semmi gáz – mondja Anna-Karin. – És köszi, hogy segítetek. Nélkületek nem mentem volna semmire. Semmi érzelem nincs a hangjában. – Még szép, hogy segítünk – feleli Minoo. – Gyere, csináljuk meg a végét a szobádban. A kopott ágymatrac olyan csupasznak tűnik a függöny nélküli ablakon beáramló fényben. A gardrób ajtaja tárva-nyitva, majdnem teljesen üres a belseje. Anna-Karin ruhái már Minoonál vannak. Minoo az ablakhoz megy, kinéz. Egy kiscsaj gördeszkázik el a Pozitív Engelsfors betáblázott ablakú helyiségei előtt. Az aszfalton tovagördülő kerekek hangja visszhangot ver az utca házfalain. Minoo meghallja, amint Anna-Karin kihúzza az egyik íróasztalfiókot, és megfordul, nézi, ahogy Anna-Karin egy sze-

meteszsákba önti a fiók egész tartalmát. Aztán leül, kinyitja az asztallap alatta az egyik szekrényajtót, előhúzza az ott lapuló mappákat, füzeteket, és mindet a zsákba hajítja. Ez megy, mióta belekezdtek. Anna-Karin egyik pillanatban a teljes tehetetlenség állapotában leledzik, a másikban úgy söpör végig a terepen, mint a forgószél. – Ezt szeretnéd megőrizni, vagy kidobod? – kérdezi Minoo, mikor Anna-Karin a földre vág egy régi fényképalbumot. – Kidobom. – Figyelj csak… Anna-Karin felpillant. Minoora néz, de valahogy mégsem. Mintha a levegőt nézné kettejük között. – Nem kell mindenről azonnal döntened – próbálkozik Minoo. – A pincénkben bőven van hely. – Tudom – feleli szenvtelen hangon Anna-Karin. – De jobb, ha megszabadulok ezektől. – Anna-Karin – erősködik Minoo. – Ha szeretnél mesélni… Nagyon szívesen meghallgatlak. Nem akarok lyukat beszélni a hasadba, de komolyan gondolom. – Kösz – mondja Anna-Karin, miközben kinyitja a másik szekrényajtót. Kihúz egy elnyűtt papírdobozt, egy ezerdarabos puzzle az, elefántok a szavannán. Hangos zörgés kíséretében a szemeteszsákban landol. Minoo nem moccan. Úgy érzi, most már nem adhatja fel. – Tudod, mennyire féltem mindig attól, hogy esetleg meghal a papám – kezdi. – Nagyon sokszor gondolta már erre. De biztosan el sem tudom képzelni, milyen az, amikor igazából megtörténik. Anna-Karin nem felel, s a csöndben a kimondott szavak

még ott vissz-han-goznak Minoo fejében. Annyira önzően hangzanak, mint valami emlékeztető, arról, hogy bezzeg az ő papája még él. És a mamája is. Anna-Karinnak viszont se papája, se mamája nincs már. Anna-Karin elővesz egy scrabble-ös dobozt. Minoo szólni szeretne hozzá. Mondani valami jobbat. Valamit, ami nem róla, Minooról szól. – Remélem, hogy nem hibáztatod magadat vagy ilyesmi. – Nem – feleli Anna-Karin, és kihajítja a társasjátékot. – Nem tehettem semmit. A kórházban is megmondták. Miért kellett ezt mondanom?, gondolja magában Minoo. Anna-Karinnak talán eszébe se jutott mostanáig, erre fogom magam, és elültetem a fülébe. Mindezt kizárólag azért, mert mindenáron én szeretnék lenni az a fantasztikus, kedves, rendes barát, aki olyan okosakat bír mondani. – Bocs – ismétli magát Minoo. – Nem tudom, mit mondjak, és ezért aztán nem bírom abbahagyni. Anna-Karin mélyet sóhajt. Felkel. Az asztalnak támaszkodik. – Nem kell bocsánatot kérned – mondja. – Jólesik, hogy törődsz velem. Hidd el. Egyszerűen csak… Itt elhallgat egy jó időre. Minoo türelmesen vár. – Nem tudom, hogy mit felelhetnék, amikor azt kérdezitek tőlem, hogy hogy érzem magamat – folytatja Anna-Karin. – Mivel fogalmam sincs. Olyan, mintha egyáltalán nem lennének érzéseim. Még az sem, amit az álomból megtudtunk… Akarom mondani, tudom, hogy félnem kéne. De olyan, mintha csak kívülről bámulnám, ahogy egymás után megtörténnek ezek a dolgok. – Ez volt velem elsőben – meséli Minoo. – Max után.

Mintha egy üvegtábla lett volna köztem és a külvilág között. Képtelen voltam érezni bármit. Anna-Karin Minoora néz. – És meddig tartott? – kérdezi tőle. – Több hónapig. Minoo leül az ágyra. Majdnem elfelejtette, milyen hosszú időbe telt, míg beszélni mert valakinek a fekete füstről. – Linnéa vett rá, hogy elmeséljem. És utána jobb is lett. Az az üvegtábla eltűnt. – És mi van, ha én viszont totál összeroppanok, miután eltűnik? – kérdezi Anna-Karin. – Ki fogod bírni – válaszolja Minoo. – Ki lehet bírni, bár nem hinné az ember, hogy képes rá. És talán nem ártana, ha beszélnél valakivel. – Tudom. Kaptam is egy számot a kórházban. A nagypapának is az a véleménye, hogy el kellene mennem. Egymásra néznek. – Annyira jó volna, ha sokkal többet tudnék segíteni neked – mondja Minoo. – Elképesztően sokat segítesz – mondja Anna-Karin alig hallhatóan. – Egyfolytában. Minoot nagy szeretet tölti el a másik iránt. Mintha a testvére lenne. Szeretné elmondani, de nem akarja zavarba hozni Anna-Karint, nem szeretné, hogy úgy hasson, mintha várna valamit érte cserébe. – Szomjas vagyok – szólal meg újra Anna-Karin. – Kérsz valamit inni? – Menjünk ki – mondja Minoo, és felkel az ágyról. Átmennek a nappalin. Minoo tekintetével igyekszik elkerülni azt a helyet, ahol megpróbálta megmenteni Mia életét.

– Azt hiszem, van áfonyaszörp – mondja Anna-Karin, aztán megáll a konyhaajtóban. Minoo is megtorpan mellette, amikor meglátja, amit Anna-Karin lát. Linnéa a konyhapulton ül. Karjával átöleli Vanessa tarkóját. Lábával Vanessa derekát kulcsolja át. Csókolóznak. Minoonak még eszébe jut, hogy esetleg visszaosonhatnának, de már késő. Linnéa és Vanessa észreveszi őket, és elengedik egymást. – Együtt vagyunk – mondja Linnéa. – Micsoda? – kérdezi Anna-Karin. – És mióta? Teljesen elvörösödik. – Egy ideje már – feleli Vanessa. – Mondhatni. Minoo elkapja Linnéa pillantását, és nem bírja megállni, hogy el ne mosolyodjon. Olyan boldogság önti el Linnéa miatt. És Vanessa miatt. Annyira örül, hogy majd szétrobban. Anna-Karin arcán viszont rettenetes megrázkódtatás látszik. Felzokog, a padlóra süllyed, hátát a falnak támasztva. Felhúzza a tréningfelsője ujját, s arcát a tenyerébe rejti. – Mi a baj? – kérdezi Minoo. Anna-Karin teste csak úgy rázkódik a zokogástól. Minoo, Vanessa és Linnéa egymásra néznek. Minoo leguggol Anna-Karin mellé. – Mi a baj? – kérdezi megint. Anna-Karin leereszti a kezét. Az arca vörös, orcáján könnycseppek csurognak lefelé. – Olyan… boldog… vagyok – mondja sírástól elcsukló hangon. – Komolyan? – kérdezi Vanessa.

Anna-Karin felnéz. – Igen. Hogy végre történik valami jó – szipogja. – Ez az… első jó… ami iszonyú hosszú ideje megtörténik. Linnéa lecsusszan a pultról. – Ebbe rohadtul igazad van – helyesel. – Valójában milyen gyakran kapunk jó híreket? Minoo elgondolkodik. Üres a feje. – Hát nem így van? – mondja Vanessa. – Elég nehéz elhinni, hogy mi vagyunk a Kiválasztottak, ha belegondolunk, menynyire elszaródott körülöttünk minden. Minoo elkuncogja magát. Gyöngyöző nevetés tör elő belőle teljesen váratlanul. – Próbálok felidézni valami jót, de semmi nem jut az eszembe – mondja. Linnéa vigyorog. – Végre rendbe jön az életem – mondja. – Erre megtudom, hogy a világnak annyi. – Én meg olyan szerencsés voltam, hogy mindjárt kellettem is életem első szerelmének – mondja Minoo. – Csak az a kár, hogy egy gyilkos volt az illető, aki megölte a legjobb barátomat. – És az enyémet – teszi hozzá Linnéa. Erre már Vanessa is elmosolyodik. – Minoonak viszont sikerült legyőznie őt – kapcsolódik be a történetmesélésbe. – De aztán a férfi felébredt a kómából, és megpróbálta Minoot eltenni láb alól. – Már második alkalommal – egészíti ki Minoo. És hangosan nevetni kezd, mert az egész annyira abszurd. Linnéa is vele nevet, Vanessa pedig úgy kacag, hogy felhorkant tőle, mire mindenki még jobban nevetni kezd.

– Engem pedig szabadon engedtek a bírósági per lezárultával – mondja Anna-Karin, és óvatosan elmosolyodik. – Erre a Tanács Ad-ria-nát ítéli halálra helyettem. – És a démonok megint megpróbálnak megölni minket – mondja Linnéa, miközben letöröl az arcáról néhány könnyet. – És azok, akikről azt hittük, bízhatunk bennük, végig hazudtak nekünk – folytatja Vanessa. – Vagy leléptek. – És lehet, hogy úgysem tudjuk megállítani az apokalipszis eljövetelét – mondja Anna-Karin. – Lehet, hogy réges-rég le van osztva az egész – mondja Minoo. Már nyüszít a nevetéstől. Linnéa levegő után kapkod. – És akkor mi volnánk a világ utolsó reménysége – sikerül végre kimondania. Aztán folytatják a felsorolást, számba vesznek mindent, ami a vérvörös hold éjszakája óta történt, és ami még ezután vár rájuk. Minden rémisztő, veszélyes, sötét eseményt. Egyesével húzzák elő a napvilágra, egymással versengve festik le mindegyiket, amilyen kíméletlen pontossággal csak bírják. És nem bírják abbahagyni a nevetést.

21 Linnéa megissza az áfonyaszörpöt, s egy hangos csattanással leteszi a poharat Anna-Karin konyhaasztalára. Ki van ütve, mintha agysejtjei felét kiröhögte volna magából. – Teljesen kivagyok – mondja mellette Vanesssa, és újratölti a poharát. Minoo egyetértően bólint. – Benne vagytok, hogy mára lehúzzuk a rolót? – kérdezi a többiektől. – Igen – feleli Anna-Karin. – Azt hiszem, nekem is át kell gondolnom egy-két dolgot. Hogy mit tartok meg, és mit dobok ki. Linnéa az asztal alatt hozzáérinti a lábát Vanessáéhoz. – Egy dologról viszont muszáj beszélnünk – mondja Minoo. – Rickardról. – Mi van vele? – kérdezi Vanessa, és kezét összekulcsolja Vanessáéval az asztal felett. Linnéa első reakciója, hogy elhúzza a kezét. Csakhogy nem Vanessa az, aki elfelejtette, hogy diszkréteknek kell lenniük. Linnéa felejtette el, hogy már nincs rá semmi szükség. Vanessa hüvelykujja körbejár Linnéa tenyerén, és minden idegvégződés keresztbe-kasul jelzéseket küld Linnéa agyán keresztül mindenhová a testében. Alig bír odafigyelni arra, amit Minoo mond, de már úgyis hallotta. Érzi, hogy Vanessa ugyanazt érzi, amit ő. A jelek ide-oda cikáznak közöttük, spirált alkotnak, ami…

Ez nem megy, képtelen vagyok odafigyelni, hallja meg hirtelen Vanessa gondolatát abban a pillanatban, amikor a lány elengedi a kezét. Olyan mintha Linnéa valami ködös félálomból ébredne. – Mit tegyünk? – kérdezi Minoo. – Nem mintha olyan sok választásunk lenne, hm? – jegyzi meg Linnéa. – Ki kell törölnöd az emlékeit. Minoo az asztallapra mered. – Nem volna jobb, ha előbb megpróbálnék beszélni vele? – kérdezi. – Hiszen nem tudjuk, mire emlékszik. – Ezt könnyen megtudhatod, ha behatolsz az emlékei közé – vág vissza Linnéa. – Nyugi – mondja Vanessa. – Ne kényszerítsd. Linnéa tudja, hogy Vanessának igaza van. – Világos, hogy nem egy fincsi dolog – mondja Minoonak. – Hát nem – hagyja rá Minoo, és felnéz. – Fogalmad sem lehet róla. Egyikőtöknek sem. Gustafot sokkolták a tornatermi történések. Az a sokk most az enyém. Amikor Max megölte Eliast és Rebeckát… néha már-már úgy érzem, mintha én tettem volna. Linnéát átjárja a hideg. Most először érti meg igazából, milyen lehet Minoonak. Felidézi, milyen volt eleinte neki, mielőtt megtanulta volna, hogyan kontrollálja a képességét. Amikor mindenki más gondolata mindenféle védelem és szűrő nélkül zúdult a fejébe. Alig élte túl. És az, amiről Minoo beszél, ennél is rosszabbul hangzik. Linnéa egy része azt kívánja, bárcsak megúszhatná Minoo, hogy még egyszer meg kelljen tennie. De nem biztos benne, hogy vállalható ekkora kockázat. – Ha be kell mennem Rickard fejébe, hát legyen – mondja

Minoo. – De légy szíves, adjatok nekem még egy lehetőséget. – Szerintem Minoo beszéljen csak vele előbb – mondja Anna-Karin. – Szerintem is – helyesel Vanessa. – Rendben – mondja Linnéa, annak ellenére, hogy időpazarlásnak tartja az egészet. Minoo megkönnyebbült arcot vág. – Azt hiszem, meg tudom majd nyugtatni – mondja. – Csak nagyon fél. – Én is félnék az ő helyében – jegyzi meg Vanessa. – Vajon mennyi időbe telik, míg az emberek kezdenek majd rájönni, hogy mi is folyik Engelsforsban valójában? – töpreng hangosan Minoo. – Eddig sikerült mindenre „természetes magyarázatokat” találniuk. Minden furcsaságra, ami a vérvörös hold éjszakáján történt, az elektromossággal és a vízvezetékekkel… – Az időjárással és az erdővel – teszi hozzá Anna-Karin. – Pontosan – mondja Minoo. – De meddig lehet fenntartani ezeket a magyarázatokat? Valahol csak lesz egy határ. És az eddig megtörtént dolgok… Nyilván csak a kezdetet jelentik. A varázserők intenzitása egyre nő, a világok közötti hártya egyre vékonyabb lesz, és aztán… Elhallgat. Linnéa pedig biztos benne, hogy mindnyájan egyre gondolnak. Matilda szavaira. A végső harcra egy éven belül sor kerül. És most már egyáltalán nem tűnik nevetségesnek az apokalipszis. – És aztán bezárjuk azt a rohadt ajtót, és boldogan élünk, míg meg nem halunk – jelenti ki Vanessa. – Okés? Linnéa majdnem hinni kezd benne, amikor Vanessától

hallja. Majdnem. – Igen – mondja mosolyogva Minoo. – Hiszen mi vagyunk a Kör. Az a kicsi, ami megmaradt belőle, gondolja Linnéa. De ezt a gondolatát megtartja magának.

22 Vanessa kilép az utcára, nagyot szív a friss levegőből. Szinte mintha ki akarná mosni a tüdejét, miután annyi időt töltött Anna-Karinék lakásában. Háta mögött meghallja a jól ismert öngyújtókattanást. Linnéa szájából kilóg a cigaretta, a kezével árnyékolja a lángot, miközben rágyújt. – Nem vágom, hogy a francba bírsz pont most rágyújtani – szólal meg Vanessa. – Én sem – feleli Linnéa, és szív egy slukkot. Elindulnak az utcán. Egy fecske zuhanórepülésben veti le magát egy ereszcsatornáról, majdnem az aszfaltba csapódik, de az utolsó másodpercben egy vijjogással irányt változtat. – Elég jó érzés, hogy tudják – mondja Linnéa. – Igen – bólint Vanessa. És tényleg az. Egy titokkal kevesebbet kell féltve őrizniük. De Vanessa igencsak megijedt, mielőtt kiderült, miért fakadt sírva Anna-Karin. Félelme abban a pillanatban a nulláról egészen százig szökött, amiből rájött, hogy jó ideje ott motoszkálhatott már benne, csak alábecsülte. – El kell mondanom Evelinának – szólal meg, és megtorpan a járdán. – Mi van? Máris? – kérdezi Linnéa. – Igen. Nem baj? Utána hozzád megyek. Linnéa szív egyet a cigarettájából. – Aggódsz miatta, hogy mit fog szólni? – kérdezi.

– Nem. Vagyis fogalmam sincs. De akkor is meg kell tudnia. Mindenekelőtt Vanessának kell megtudnia, hogyan reagál Evelina. – Persze – mondja Linnéa, és Vanessa észreveszi a szája szegletében bujkáló mosolyt. – És nem kell engedélyt kérned minden alkalommal, amikor el akarod valakinek mondani. Ez most már úgyis hivatalos. – Biztos? – kérdezi Vanessa. – Biztos. – Neked sem kell engedélyt kérned – mondja Vanessa. Linnéa most ferde szájjal mosolyog. – Kinek mondanám el? Szoc-Dianának? Vagy Oliviának, amikor majd eljön, hogy eltegyen minket láb alól? Vanessa majdnem elejt valamit Linnéa papájáról, de még időben visszafogja magát. Linnéához lép, megcsókolja. Beleszédül, hogy itt csinálják a nyílt utcán, ahol szinte bárki megláthatja őket. Szinte kár érte, hogy nem történik meg, Engelsfors utcái ugyanolyan néptelenek, mint bármikor. *** Minoo átfésüli szemével a lépcsőház földszintjén kifüggesztett névsort. A JOHNSSON név magában áll legfelül a harmadik emeleti lakások sorában. Nincs lift, úgyhogy gyalog indul el felfelé a lépcsőn. Minél feljebb ér, annál erősebbé válik az ételszag. Apró műanyag tábla van felerősítve a lakásajtóra: MI GONDOLUNK A KÖRNYEZETÜNKRE! REKLÁMANYAGOT NEM KÉRÜNK!

Minoo becsönget. – Rille, kinyitnád? – hangzik fel egy mély férfihang az ajtó túloldalán. Lépések közelednek, túlságosan gyorsak. Minoonak ideje sem marad egy kicsit összeszednie magát, máris nyílik az ajtó. Az ételszag letaglózza, sercegés hallatszik egy serpenyőből. Rickard áll az ajtóban. Pillantásuk találkozik, a fiú megpróbálja becsukni az ajtót, de Minoo a lábával megállítja. A művelet olyan fájdalommal jár, hogy kénytelen elfojtani egy sikolyt. – Kérlek, csak beszélgetni szeretnék – nyögi ki. – Ki az? – szól ki a férfi a lakás belsejéből, miközben a serpenyőben újra erősen sercegni kezd a zsír. Az illat egyre erősebb, és a kínos helyzet dacára, Minoo rájön, mennyire éhes. – Mindjárt jövök – kiáltja át Rickard a válla fölött, majd kilép a lépcsőházba, és becsukja maga mögött az ajtót. – Mit akarsz? Még mindig a kilincsen tartja a kezét. Teljesen nyilvánvaló, hogy nagyon fél. – Nem tudom pontosan, mit láttál a tornateremben – kezd bele Minoo, amilyen halkan csak tud, de szavai így is visszhangot vernek a lépcsőházban. – És azt sem tudom pontosan, mit követett el ellened Olivia… – Nem akarom, hogy közöm legyen hozzátok, hozzád meg a ba-rá-taid-hoz – szakítja félbe a fiú. – Hagyjál békén. – Nem mehetnénk el valahova beszélgetni? – kérdezi Minoo. – Hogy nyugodt körülmények között elmagyarázhassam? Mindent megtesz, hogy amennyire csak lehet, nyugodtan

viselkedjen, és úgy, mint aki nem jelent veszélyt. Rickard hátrálni kezd az ajtó felé. – Ha akarod, a szobádba is bemehetünk – javasolja Minoo. Rickard lenyomja a kilincset. – Na, jó – mondja végül a lány. – Gondolkozz rajta. Máskor is megtehetjük. És ha nem akarsz beszélgetni, úgysincs semmi vész, békén foglak hagyni… Rickard kinyitja az ajtót, és beslisszol a lakásba. Minoo hallja, ahogy bezárja az ajtót, és beakasztja a biztonsági láncot. Ott álldogál még egy ideig, míg a fiú lépteinek hangja elvész a lakás belsejében. És ha nem akarsz beszélgetni, úgysincs semmi vész, békén foglak hagyni… A hazugság mintha még mindig visszhangozna a lépcsőházban. Ha ugyanis Rickard nem akar beszélni vele, akkor be kell törnie a fejébe. És a varázsereje segítségével meg kell változtatnia a fiú emlékeit. Rickardnak minden bizonnyal teljesen igaza van, amiért fél tőle.

23 Evelina mamája, Belinda nyit ajtót. Zöld vizeskancsót tart a kezében, Vanessa láttán pedig fülig szalad a szája. – Nessa! – mondja, és beengedi a lányt az előszobába. – De régen láttalak! Megöleli Vanessát, egy kis víz kilöttyen a padlóra. – Mostantól igazán össze kéne tartanunk! – mondja Belinda halkan, aztán elengedi Vanessát. Vanessa csak hümmög egyet, miközben leveszi a cipőjét. Belinda általában szereti foglyul ejteni Evelina barátait az előszobában. Különösen olyankor, amikor Evelinával összevesztek. – Muszáj együttműködnünk, hogy el ne veszítsük őt – folytatja Belinda. – Gondolom, hallottál Örebróról? Vanessa inkább meg se szólal. Egyetlen dolgot tud Örebro és Evelina kapcsolatáról, azt, hogy Leo ott lakik. Abban azonban nem biztos, hogy Evelina mamájának tudomása van a fiúról. – Anthony teherautó-sofőrként dolgozik majd Örebróban. Evelinának meg azt mondta, hogy ha akar, lakhat nála, és járhat ott iskolába az utolsó évben. Annyira jellemző. Én persze végigküszködhetem a lányunk egész kamaszkorát, ő meg csak besétál az életünkbe, amikor a nehezén már túl vagyunk. Csak mert pont akkor jött rá hirtelen, hogy van egy lánya, amikor az már majdnem felnőtt. Mi a csudát kezdjek most, Nessa? Annyira hülye én sem vagyok, hogy ki ne találjam,

hogy Evelinának nyilván van ott valami pasija is, máskülönben eszébe se jutna, hogy fontolóra vegye, mi lenne, ha itt hagyná az összes barátját. Te tudod, kiről van szó? – Elnézést – mondja válasz helyett Vanessa. – De muszáj… Belinda felsóhajt, megadó mozdulatot tesz a kezével. – Jól van, na, rendben – egyezik bele. – Azért szólj csak, ha szeretnél itt vacsorázni. – Köszönöm – feleli Vanessa, és Evelina szobája felé veszi a menekülési irányt. Evelina ócska laptopjával az ölében ül az ágyon. A gép fedele teli van mindenféle matricával, amelyeket a felső tagozatos években ragasztott fel a gazdája. Vanessa tavaly tönkretette a körmeit, amikor segíteni próbált az eltávolításukban. – Várj, csak elköszönök Leótól – mondja neki Evelina, anélkül hogy eleresztené tekintetével a képernyőt. Vanessa leül az ágyra. Szemével végigpásztázza a szobát, miközben Evelina ujjai a klaviatúrán szaladgálnak. Az ablakban apró, szív alakú lámpácskákból álló füzér lóg. Michelle és Vanessa vette Evelinának, amikor a barátnőjüket a kettővel ezelőtti exe lapátra tette. Az íróasztalszéken felhalmozódott ruhakupacban Vanessa felfedez egy aranyló topot, amit egyszer kölcsönkért egy salai szilveszteri bulira, arra, amelyiken aztán véletlenül lefeküdt azzal az Isak nevű felső tagozatos sráccal. Az íróasztal fölött Evelina, Michelle és Vanessa közös fényképe lóg bekeretezve, a lisebergi hullámvasúton készült. Vanessa és Evelina a vonat legelején ülnek, kézen fogva, feltartott karral. Hajuk körbelobogja nevető, sikoltozó arcukat. Evelina lecsapja a laptop fedelét. – Szóval, bocsi a mamámért – sóhajtja. – Kajakra kiborít.

– Örebro? – kérdezi Vanessa. – Ez most igaz? – Még nem döntöttem – mondja Evelina, és leteszi a számítógépet a földre. – Tök jó lenne apunál lakni egy ideig. És persze közel Leóhoz. De az új iskolához nem sok kedvem van. Talán lakhatnék ott a hétvégéken, mit tudom én. – De miért nem mondtad el korábban? – kérdezi Vanessa. Evelina vállat ránt. – És te miről akartál beszélni? Vanessa Evelinára néz, arra gondol, hányszor üldögéltek itt, titkokat sutyorogva egymásnak, hányszor rágódtak itt együtt a problémáikon, hányszor cukkoltak szórakozásból ronda muksókat a neten, hányszor tervezték el itt, hogy mit vegyenek föl, hogyan csinálják meg a leckét, hányszor aludtak el részegen, és hányszor zokogtak egymás nyakába borulva a pasik miatt, akiket azóta már rég elfelejtettek. El kell mondania. – Összejöttem Linnéával. Evelina felül az ágyán. – Mi van? – kérdezi. – …mi van? – Linnéa meg én – mondja Vanessa. – Együtt vagyunk. Evelina még mindig teljesen értetlen arccal néz vissza rá. – Azt mondod… Linnéa? – kérdezi. – Hogy ti ketten… együtt? – Igen. Vanessa mosolyog. De feszült, fura mosoly lesz belőle, az ajka is beleremeg. Evelina pedig nem viszonozza. – Uramatyám, de mégis hogyhogy? – kérdezi Evelina. – Vagyis úgy értem, mióta? Egyetlen éjszaka leforgása alatt, vagy mi? Szinte dühös a hangja.

– Nem – feleli Vanessa. – Régóta szerelmes voltam már belé. De csak húsvétkor fogtam föl. Aztán a Walpurgis-éjen csókolóztunk, de igazából nem voltunk együtt, mielőtt… – Tudtam! – szakítja félbe Evelina. – Tudtam, hogy volt valami a Walpurgis-éjszakán! – Igen, bár akkor valójában még semmi sem történt. – De azért hazudtál nekem, hát nem? Evelina most már ordít, és ettől Vanessa is bedühödik. – Mi a bánat van már veled? – kérdezi, miközben feláll. – Mi a bánat van velem? Veled mi van?! Mi a bánat volt veled az elmúlt saccperkábé két évben? – csak úgy fröcsköl a nyál Evelina szájából, miközben folytatja az üvöltést. – „Evelina, lécci, lécci. Mondd azt, hogy nálad alszom ma éjjel!” „Nem, semmi különös, csak fáradt vagyok, ennyi.” „Nem, nincs semmi, csak veszekedtem Willével.” „Nem, most haza kell mennem, mert beteg a mamám, bár igazából megyek és lesmárolom az expasim exnőjét!” Vanessa szóhoz sem jut. Annyira meg van döbbenve. – Úgy unom már, hogy állandóan hazudnom kell, és úgy unom, hogy hazudsz, és meg sem fordul a fejedben, hogy tudom! – folytatja Evelina, és Vanessa rájön, milyen régóta hordozhatta ezt a keserűséget magában a barátnője, hogy ezért volt most ez a hatalmas robbanás. – Régen mindent elmeséltünk egymásnak. És egyszerre itt vagy tele titokkal. Felfogod, hogy milyen érzés lehet ez nekem?! Próbáltam úgy értelmezni a dolgot, hogy hiszen a legjobb barátnők vagyunk, és majd tutira elmesélsz nekem mindent, amikor eljön az ideje. De te folyton az új ba-rá-taid-dal lógsz, és lövésem sincs, hogy min ügyködtök. Sosem kérdezed, hogy szeretnék-e veletek menni, mintha szégyellnél, kvázi. Fogadni mernék, hogy ők bezzeg

már tudnak rólad és Linnéáról, igaz? Vanessa kerüli a tekintetét. Annyira szégyelli magát, hogy majd’ belehal. Hogy gondolhatta Evelina barátságáról, hogy az csak úgy jár neki minden viszonzás nélkül is? – És ez még nem minden – folytatja Evelina. – Amint végre történik valami az én életemben, olyan, mintha feltartanálak, miközben el akarom mesélni. Kábé egyetlen másodperc figyelemre méltattad Leót, amikor találkoztatok. Még soha nem voltam ennyire szerelmes senkibe, és szeretnék neked elmesélni mindent, de soha nem hallgatsz meg! És akkor még te csodálkozol, hogy egy szót se szóltam Örebróról! Mintha érdekelne egy hangyányit is! Evelina szipog. Aztán elhallgat. Vanessának fogalma sincs, mit mondjon. Védekezni úgyse tudna. A felsorolt pontok mindegyikében vétkes. Hazudott, kihasználta Evelinát, mindig számított a támogatására. És Evelina valóban mindig támogatta őt. A világ legjobb barátnője volt mindig, miközben Vanessa ennek szöges ellentéteként viselkedett vele. A legtöbb ember csak felszínes benyomást szerez Evelináról. Egy csini, cserfes szájú lányt látnak, akinek óriási lehet az önbizalma. Valakit, aki mindig a talpára esik, akinek sosincs szüksége mások segítségére. Olyan, mintha Vanessa szántszándékkal azt választotta volna, hogy csupán ezt a felszínt lássa benne. Vajon miért? Mert így könnyebb volt. Mert neki így volt egyszerűbb. – Bocsáss meg – szólal meg Vanessa. Evelina nem válaszol. De amikor Vanessa átöleli, sírva fakad. Aztán így sírdogálnak egymás vállán.

– Bocsáss meg – mondja ismét Vanessa. – Hogy ennyire pocsék barátod vagyok. – Az vagy, pontosan. Vanessa azonban érzi az arcán, hogy Evelina már mosolyog. Összetartozunk, gondolja Vanessa. Igaz, hogy a Kiválasztottakat és engem a sors összeköt, azért Evelina meg én legalább olyan szorosan kötődünk egymáshoz.

24 Nyekergő hangot ad a fényképalbum gerince, amikor a nagypapa kinyitja. Karja mereven mozog, miközben lapozgat az asztalon. – De nagyszerű, hogy ezt elhoztad – mondja. Anna-Karin kissé erőltetetten elmosolyodik. Egy héttel ezelőtt bevágta ezt az albumot egy szemeteszsákba. Most boldog, hogy Minoo akkor azt mondta, vegye fontolóra. A nagypapa a kerekes széket az asztal rövidebbik végéhez gurította, ő pedig a kékesszürke konyhai lócán ücsörög, és csokigolyót eszik, miközben nézegetik a képeket. Minden olyan idillinek néz ki a képeken. A kertet mindig beragyogja a nap. A nagymama szája sarkában egy cigarettával a nagy ház előtt ül, és krumplit hámoz egy sárga műanyag tálba. Egy sokkal fiatalabb nagypapa a kerítést javítja. És itt-ott felbukkan a képeken a papa. Egyik kezében pálinkáspohárral, a másikban egy homárral üldögél valahol. Gereblyével pózol egy hatalmas őszi falevélkupac mellett. Áll a hóborította szántóföldön, hunyorgó szemmel nevet, miközben úgy csinál, mint aki célba vette egy hógolyóval a kamera mögött álló személyt. Anna-Karin eltöpreng rajta, hogy vajon a mama állt-e ott, s hogy nevetett-e ő is. Valami megremeg benne. Valami, amit egy lélegzetvétel választ csak el a sírástól. De aztán meglátja a nagypapa csillogó szemeit. Eltűnik odabent a remegés. A nagypapa lapoz egyet.

– Mia annyira szép ezen a képen szerintem – mondja elszorult torokkal. A fénykép Szent Iván-éjkor készült, Mia terhes Anna-Karinnal. Az arca ki van sminkelve, a haját kibodorította. Azon ritka képek egyike, amelyiken a mama szeme is mosolyog. Olyan reményteli arccal néz. Mintha egyenesen vágyakozna a jövő után. A pocakjában levő gyermek miatt érzett így? – Nagyon szép ez a kép – mondja Anna-Karin. – Staffan felvétele – mondja a nagypapa. Aztán megtörli a szemét. Továbblapoznak. Itt már megszületett Anna-Karin. Kibújnak a fogai. Járni tanul. Nemsokára eltűnik a papa az életükből. És úgy is marad. Eltűnve. Az egyik fényképen a mama a karácsonyfára aggatja fel a díszeket. Elfordul a kamerától. Virágos flanel hálóing van rajta. Anna-Karinnak váratlanul eszébe jut egy éjszaka, négy-öt éves korában, amikor rémálma volt. Felébredt, bement a mamához, a mama felemelte a takarót, és Anna-Karin bemászhatott mellé. Olyan biztonságban érezte magát. A mama olyan meleg volt, s az a hálóing oly puha. A mama biztosan hamar rájött, hogy Anna-Karin már csak kitalálja az ismételt rémálomlátást, amikor még hetekkel később is minden éjszaka a mama ágyába bújt. Aztán egy éjszaka nem engedte oda. Vajon jobban érezte magát a mama abban az időszakban? És azért bújhatott hozzá Anna-Karin? Még meg lehetett volna menteni akkor a mamát? Ez lett volna az utolsó esély, mielőtt a keserűség és az önsajnálat végleg magába szippantotta? Anna-Karin kinéz az ablakon. A nap ragyogóan süt Engelsfors fölött. Hallja az Olsson dombján elköltött pezsgős

reggeli után iskolába induló végzős diákok hangját. *** – Jövőre te következel – mondja a papa, mikor Minooval megállnak az iskola kapujánál. Minoo elnéz az ünneplők tengere felett, melyből mindenfelé a különböző cikiségi fokozatú gyerekkori fotókból készített transzparensek merednek az ég felé. Emitt egy lenszőke kislány, az arca csupa piros lekvár. Amott egy bilin gubbasztó pucér kisfiú. Minoo jól az eszébe vési, hogy el kell rejtenie minden régi fotót, míg túl nem lesz az érettségin. Mindig megtett minden tőle telhetőt, és kiváló eredményeket ért el. De sosem tudta eldönteni, mit kezdjen velük. A mama és a papa is csendben azt remélte, hogy egyikőjük pályáját választja majd. Minoo azonban nem tudja, mi lesz, ha nagy lesz. Még azt se tudja, eljut-e odáig. – Elég távolinak tűnik – feleli Minoo. – Hát igen, a te korodban még lassan telik az idő. Aztán egyszer csak elrohan az emberrel az élet – mondja a papa, és Minoora mosolyog. – Úgy beszélek, mint egy igazi vénember, igaz? Üdvözöld a nevemben Gustafot, gratulálok neki! Minoo a papája után néz, amint a városközpont felé indul. Egy ideje mindennap sétál, és nem dolgozik éjszakába nyúlóan. Még orvosnál is járt. De Minoo nem akarja még elmondani a mamának. Nem szeretné hamis reményekkel kecsegtetni. Még csak egy hét telt el így. Papa új szokásai, ahogy jöttek, úgy el is tűnhetnek bármelyik pillanatban. Belép a kerítéskapun, szemével a transzparensek között

kutat. A napsütésben felforrósodik a haja. Ha tehetné, keresne egy árnyas szegletet, ahova behúzódhat. Felfedezi Rickard képét. A piros műanyag traktoron ülő dundi, szemüveges kissrácot. Rickard azóta sem jelentkezett nála, és Minoo továbbra sem tudja, mit tegyen. Végül megtalálja a táblát a SOK SIKERT, GUSTAF – N3A OSZTÁLY! felirattal. Gustaf úgy hároméves lehet a képen. Fekete kiscicát tart az ölében, teli szájjal vigyorog. Minoo szíve belesajdul a látványba, maga sem tudja megmagyarázni, hogyan. Előretolakszik a csoportokba verődött vendégek között. Eltűnődik rajta, vajon mit keres itt. De Gustaf annyira kérdezte, hogy jön-e. Nem is így volt, idézi fel emlékezetében. A fiú még azt is hozzátette, hogy reméli, hogy eljön. Muszáj azt feltételeznie, hogy Gustaf komolyan gondolta. De olyan elképesztően nehéz így. – Hoppá, hú de sietünk! – szólal meg egy nő, amikor Minoo válltáskája nekiütődik. – Elnézést! – mondja Minoo, és hátrafordul. A középkorú nő nagy vehemenciával rág egy rágógumit, de nincs az a mentolillat a világon, ami el tudná rejteni a piaszagot, ami mintha egyszerre áradna minden pórusából. Robin áll mellette egy plakáttal, rajta a HAJRÁ, ADDE S3B OSZTÁLY! felirattal. A fotón látható jól fésült kiskölyök riadt tekintettel ül egy manómaszkot viselő kövér férfi ölében. Robin mintha itt se lenne. Szeme bágyadtan csillog. Úgy fest, mint aki hetek óta nem aludt. – Melyik ismerősöd érettségizik idén? – kérdezi a nő, túlságosan is artikulálva. – A legnagyobb gyerekem, Andreas ballag ma… A férjem nem tudott eljönni. Egy üzleti út miatt.

– Elnézést – motyogja újra Minoo, és továbbsiet. – Elnézést – hallja még Robin mamáját, amint őt utánozza a háta mögött. – Ez az egyetlen szó, amit tud? Minoo Gustaf szülei, Lage és Anita felé veszi az irányt. Két huszonöt éves körüli nő van a társaságukban. Az egyik pont olyan szőke, mint Gustaf, a másik haja sötét, mint a mamájáé. Lenyűgözően néznek ki napszemüvegükben, virágos nyári ruhájukban, és még erőlködniük sem kell. Jossan és Vicky. Egyikük Berlinben dolgozik, a másik Lundban tanul. Minoo látott már róluk képeket Gustaféknál, de nem emlékszik rá, melyik melyik. – Minoo! – kiáltja Lage, s a karjával integet. Minoo odamegy hozzájuk, megöleli Lagét és Anitát. Azután Gustaf nővéreit üdvözli. Minden igyekezetével megpróbálja elhessegetni a gondolatot, hogy azok ketten hogyan vélekedhetnek az ő semmitmondó, jellegtelen személyiségéről. – Aha, szóval te vagy az a Minoo – mondja a sötét hajú lány, aki Vickyként mutatkozik be. – Hagyd már abba, ne hozd zavarba – mondja a szőke, mielőtt Jossanként bemutatkozik Minoonak. Minoo érzi, hogy arcát elönti a vér. Szerencsére nem kell sokat töprengenie rajta, hogy mit válaszoljon. A távoli üvöltés hangja egyre erősödik, mindenki az iskolaépület felé fordul. Felcsapódnak az ajtók, és ordítva, ujjongva kirohannak rajtuk a harmadikosok. Megállnak a lépcsőn, majd bömbölni kezdik a hallhatatlan klasszikust, amire mindenki várt. För vi har tagit studenten, för vi har tagit studenten, för vi har

tagit studeee-enten! Fy fan vad vi är bra!4 Kattognak a telefonok és a fényképezőgépek a tömegben. Ujjonganak, tapsolnak az emberek. És Gustaf ott áll a lépcső közepén, ajkán ugyanaz a mosoly, mint az ölében a fekete cicát tartó háromévesnek. Elképesztően jól néz ki a diáksapkában és a világos öltönyében. Minoo úgy érzi, mintha folyamatosan apró áramütések cikáznának keresztül csuklóján, és felfelé mozognának a karjában, és teljesen lebénítanák. Azokra a hosszú évekre gondol, amikor csak távolról ismerte Gustaf Åhlandert. Most pedig hihetetlen, de itt áll a fiú családjával. A diákok leszaladnak az udvarra. Gustafot egyfolytában megállítják útközben, hogy barátságosan hátba veregessék, és sok szerencsét kívánjanak neki, végül aztán megérkezik kis csoportjukhoz. Hirtelen átöleli Minoot, és egy puszit nyom egyenesen a szájára. Aztán elengedi. Egymásra néznek. Gustaf ugyanolyan meglepett képet vág, mint Minoo. Aztán Vicky borul az öccse nyakába, Gustafot körülveszi a családja, és az időközben a tömegen keresztül odaevickélő barátok. Minoo földbe gyökerezett lábbal áll ott, ahol Gustaf hagyta. Még mindig ajkán érzi a fiú ajkát. Ahogy megérkeznek az Åhlander család házába, Minoo beDiákdal, melyet a hagyomány szerint a frissen leérettségizett svéd diákok énekelnek el az őket köszöntő vendégsereg előtt a Marlbrough s’en va-t-en guerre című, híres francia népdal dallamára (lásd még For he’s a jolly good fellow), magyarul kb.: „Mert letettük az érettségit, mert letettük az érettségit, mert letettük az érettségit! Ó, de baromi jók vagyunk!” 4

surran az emeleti fürdőszobába, és magára zárja az ajtót. A csuklóit hideg víz alá tartja. A mama azt mondta, ez segít, ha az ember felhevül, de Minoo nem érzi, hogy hatásos lenne. Gustafot a nagybátyja hozta haza az iskolából a sportautóján, Minoo pedig Gustaf szüleivel és nővéreivel jött. Olyan volt, mint aki belőtte magát. Alig bírt megszólalni. Nem csók volt. Egy puszi volt csak. És a barátait megpuszilhatja az ember anélkül, hogy annak bármi jelentősége volna. Lehet, hogy Gustaf az arcára akart puszit adni, de elvétette… vagy ő fordította volna a száját Gustaf felé? Ezért nézett rá olyan meglepetten a fiú? De ugyanakkor boldognak látszott. Igazából. De hát miért ne lenne boldog? Most tette le az érettségit. Aha, szóval te vagy az a Minoo. Ez meg mit jelentett vajon? Talán egyáltalán nem jelentett semmit. Vagy azt jelentette, hogy aha, szóval te vagy az a Minoo, aki megállás nélkül az öcsénken lógsz, és mindenfélét beképzelsz magadnak. Minoo megnézi magát a tükörben. Megpróbálja úgy látni magát, ahogy Gustaf láthatta őt az imént, az iskolaudvaron. Megpróbálja, mint annyiszor ezelőtt, kideríteni, hogy is néz ki valójában. Anna-Karin egyszer azt mondta, gyönyörű. Ez volt az egyetlen eset, hogy a mamán és a papán kívül valaki megdicsérte őt a kinézetéért. Ilyesmiben a szülők nem számítanak. Max pedig azért volt a megszállottja, mert hasonlított az első áldozatához. Az ilyen se számít. Ha Minoo elég jól nézne ki ahhoz, hogy olyan valakivel járjon, mint Gustaf, nem kéne ennek a tudatában lennie? Abban biztos, hogy Gustaf sose jönne össze egyetlen lány-

nyal sem kizárólag az illető külseje miatt. Csakhogy rengeteg csinos lány van, akik ezen kívül még viccesek, okosak, és úgy általában csodálatosak is. Azt szokták mondani, hogy a belső értékek a fontosabbak, de Minoo a személyiségétől sincs túlzottan elragadtatva. Különösképpen ebben a pillanatban, amikor itt áll és azon mélázik, hogy hogy is néz ki igazából ahelyett, hogy társasági életet élne. Minoo hangokat hall odalentről az előszobából. Újabb vendégek érkeztek. Ki kellene mennie, de senkit nem ismer Gustafon és a szülein kívül, nekik pedig nyilván van egyéb dolguk is, mint hogy őt pátyolgassák. Egyedül álldogál majd egy sarokban, mint egy faszent. Haza is mehetek, gondolja aztán Minoo, és kinyitja az ajtót. Itt hagyhatom a csomagomat az ajándékosasztalon, és kisurranhatok anélkül, hogy bárki észrevenné. Majd később azt mondom, hogy napszúrást kaptam, miközben az iskolaudvaron várakoztunk. Lemegy az előszobába, udvariasan mosolyog néhány idegenre, akik épp most érkeztek, bekukkant a konyhába, ahol a vendégek ételt vesznek maguknak a svédasztalról. A verandaajtót keretező nyírfagallyakon átszűrődő napfény zöld ragyogásba vonja a szobát. Lage boldogan rámosolyog, és koccintásra emeli poharát. Bunkóság lenne csak úgy ellógni. Egyszerűen nem teheti meg. Az előszobában Minoo kiveszi táskájából az ajándékot, és bemegy a nappaliba. A szoba makulátlanul tiszta, egy lélek sincs benne. Mindenki kint van a kertben. Minoo az ajándékosasztalhoz megy. Hetekig morfondírozott rajta, hogy mit adjon Gustafnak, most úgy érzi, teljesen

elhibázta. Gustaf kétségtelenül sokat olvas, de nem túlzás A Mester és Margaritát ajándékozni neki? Nem úgy fog tűnni, mintha Minoo be akarna vágódni nála? És nem lehet, hogy a világ legunalmasabb könyvének fogja tartani? És őt meg a világ legunalmasabb személyének, amiért szereti az ilyet? Minoo lerakja a csomagot a többi közé, aztán kikukkant az ablakon keresztül a kertbe. Anita mamája megöleli Rebecka mamáját, és együtt elindulnak a többiek felé. Rebeckának itt kellett volna lennie, gondolja Minoo. Őt kellett volna Gustafnak megcsókolnia az iskolaudvaron. Semmi sem történt volna köztem és Gustaf közt, ha Rebecka él. Valaki erősen megkocogtatja a vállán, Minoo hátrafordul. Rickard. Öltönyt visel, a nyakában apró textil diáksapka lóg egy kék-sárga szalagon. De nem úgy néz ki, mint aki át tudja adni magát a leérettségizett diákok örömének. – Szeretnék beszélni veled – mondja. – Most? A fiú bólint. – Csak… csak itt rengetegen vannak – dadogja Minoo. – Valaki meghallhat minket. Szavai igazolásaként Lage néz be a szobába. – Rickard, hát te itt? Ez remek! Most már aztán gyertek és egyetek! – Mindjárt jövünk! – feleli Minoo eltúlzott vidámsággal, aztán Rickardra néz megint. – Gyere – mondja a fiú. Bemennek az üres konyhába, Richard pedig megy tovább a pinceajtó felé, kinyitja. – Menj csak előre – mondja.

25 Odalent a pincében hűvös van. Egy állványon glédába állított sítalpak sorakoznak. Mellettük egy szerszámfal van felerősítve, ahol minden szerszámot a pontos helyére raktak, és Minoo mérget venne rá, hogy a fehér szekrények tartalma ugyanilyen tökéletesen el van rendezve. A szoba közepén foglal helyet Lage hatalmas terepasztala. Engelsfors miniatűr változatának felépítésén munkálkodik. A város nosztalgikus verzióján. A terepasztalon a bányászat virágzásának idején állt meg az idő. Több olyan vasúti pálya is van, amelyeket már nem használnak, s amikről Minoo azt se tudta, hogy léteznek, mielőtt megláthatta volna Lage impozáns építkezését. A gimnáziumra pillant. A gonosz fészke igencsak pirinyónak tűnik ebből az óriásperspektívából. – Neked nem a saját banketteden kellene lenned? – kérdezi, és Rickard felé fordul, aki még mindig a lépcsőn áll. – De igen – feleli elcsigázott hangon. – A rokonok már ott ülnek és rám várnak a pácolt lazac fölött. De muszáj volt először idejönnöm. Tudtam, hogy itt leszel. A lányra néz. – Eleinte annyira zavarosak voltak az emlékeim – meséli. – Azt hittem, hogy te meg a barátaid és Gustaf valahogy összetartoztok Oliviával. Ma viszont minden a helyére került. Mindenre emlékszem már. Ti állítottátok le Oliviát, mielőtt mindenkit megölt volna, ugye? Minoo most már tudja, mennyi ismerete van Rickardnak az

eseményekről: túl sok. – Ki vagy te valójában? – kérdezi tőle Rickard. – Te meg a barátaid… Mik vagytok? Vagy az egészet csak hallucináltam? Beteg vagyok? Annyira elkeseredett arcot vág. Olyan egyedül van. Minoo végül meghozza a döntést. – Boszorkányok vagyunk. Megfordul vele a világ, ahogy életében először elárulja a legszigorúbban tiltott dolgot egy kívülállónak. Nem tudja, milyen reakcióra számított igazából. Rickard mindenesetre úgy néz ki, mint aki megkönnyebbült. – Akkor nem vagyok őrült – mondja. – Nem. Rickar leroskad a lépcsőre. – Boszorkányok – mondja ki újra, mintha ízlelgetné a szót. – Olivia is az volt? – Igen – feleli Minoo. – Szóval, ő… gonosz boszorkány volt. És ti pedig… jó boszorkányok? – Valami ilyesmi… Nem tudom, hogy Olivia tényleg gonosz volt-e, de gonosz dolgokat tett… Jól vagy különben? – kérdezi Rickardtól, miközben hallja, mennyire idétlenül hangzik. – Tudom, hogy nem kis dolog ezt megemészteni. – Rosszabb volt azt hinnem magamról, hogy megőrültem. Emlékeztem mindenre, amit láttam, de annyira hihetetlen volt. Minoo bólint. Pontosan érti, miről beszél a fiú. Az elején neki is nehéz volt elhinnie az egészet, de mellette legalább ott volt Rebecka, a többi Kiválasztott és Nicolaus, akivel megoszthatott mindent. Ha ők nem lettek volna, nem kétséges,

hogy kételkedni kezd a saját mentális egészségét illetően. – Először semmire nem emlékeztem – folytatja Rickard. – A kórházban ébredtem fel. Ott azt mondták, hogy az iskolában találtak rám, tudatvesztett állapotban. Az elektromos hálózat okozta szerencsétlenségről beszéltek. Egyetlen kérdésükre sem tudtam válaszolni a történtekkel kapcsolatban. Egyáltalán az egész harmadév, mintha teljesen kiesett volna. De aztán elkezdtem álmodni… Később pedig már éber állapotban is jöttek ezek az álmok. Mint egy filmben a flashbackek. Minoo egy puffanást hall a konyhából, Rickarddal együtt néznek föl az ajtóra, de az csukva marad. – Annyi gázos dolgot csináltam – folytatja a fiú. – Nem te csináltad őket. Olivia irányított a nyakláncon keresztül. Rickard bólint. – Néha csak egy kis vékony hang volt, ami ott suttogott a háttérben. Máskor teljesen átvette fölöttem az uralmat. De mindig megmaradtam önmagamnak, bár teljesen tehetetlenül. Mint amikor az ember a tudatában van, hogy csak álmodja azt a rémálmot, de ez nem segít, mert nem bír felébredni, és nem tehet semmit az ellen, ami az álomban történik. Minoo megborzong. Ő aztán tud egyet s mást a rémálmokról. – Miért választott Olivia téged? – kérdezi Rickardtól. – Tudod, hogy miért? Rickard lesüti a szemét. – Miköztünk volt valami. – Valami? Jártatok? – Azért nem pontosan úgy volt – feleli Rickard, de még mindig nem néz Minoora. – A tavaszi iskolabálon kezdődött,

amikor Olivia kilencedikes volt. Elmentem a bálra, mert reméltem, hogy ő is ott lesz. Olyan magabiztos tuti kiscsajnak tűnt. Másmilyennek. Azelőtt soha nem mertem beszélni vele. Az ilyen lányok, mint ő, az ilyen fiúkat, mint én, totál bénának tartják. De a tavaszi bálon be voltam rúgva, és ő is. Utána találkozgatni kezdtünk, de ő titokban akarta tartani. Rickard leveszi a szemüvegét, komótosan megtisztogatja az ingével. – Végig tudtam, hogy nem én vagyok az, akit igazából akar. Hanem Elias. De reménykedtem, hogy majd meggondolja magát. És hiába volt megalázó így vele, azért jobb volt, mint a semmi. Komolyan szerelmes voltam belé. De Elias temetése után azt mondta… Azt mondta, hogy nem akar többet találkozni velem. Rickard felteszi a szemüvegét, Minoo türelmesen vár, hagyja, hogy a fiú a saját tempójában meséljen el mindent. – Múlt nyáron arra kért, menjek el hozzá – folytatja a történetet Rickard. – Azt mondta, rájött, hogy hozzá illő pasi vagyok, és hogy szeretne járni velem. Igazából. Annyira elkeseredett voltam, hogy azonnal igent mondtam. És akkor adott nekem egy ajándékot, ami megmutatja, hogy mi ketten összetartozunk. – A nyakláncot – mondja Minoo. Rickard bólint. Még aznap este magával vitt Helenához és Kristerhez. Hallottam, amint azt mondja nekik, hogy én vagyok a megfelelő személy arra, hogy PE-tagokat toborozzak az iskolában. Se nem túl népszerű, se nem népszerűtlen. És hihetetlen hatalma volt felettem, hiszen szerettem őt. Minoo egész idő alatt tudta, hogy Olivia ártatlan embereket

ölt meg. De jobban szeretett úgy gondolni rá, mint a démonok hazugságainak áldozatára, akit elvakított az Elias utáni vágya. Minoo sosem jött volna rá, hogy Olivia igazából mennyire cinikus és számító volt, hogy milyen tudatosan használta ki az embereket. – És ez volt a legborzalmasabb – folytatja Rickard. – Bármit tett, nem volt megállás. Soha nem akart véget érni a rémálom, míg Ida meg nem állította őt. Csak akkor értettem meg. Akkor láttam meg, ki ő valójában. A fiú felnéz Minoora. – Mi történt aztán vele? Te tudod, hogy hol van? Él még? – Él. De nem tudom, hogy hol van. Rickard nem mond semmit. Két sikítozó kisgyerek szalad át a konyhán, aztán eltűnnek. – Miért nem emlékszik senki arra, hogy mi történt a tornateremben? – teszi fel végül a kérdést Rickard. – Mivel mindegyikükön rajta volt Olivia amulettje. Inkább az a kérdés, hogy te hogyan emlékezhetsz bármire is. – Gustafnak milyen szinten van köze ehhez az egészhez? – kérdezi Rickard. – Semmi köze nincs hozzá. Neki nem volt amulettje. De kitöröltem a tornateremben történtekkel kapcsolatos emlékeit. Kénytelen voltam megtenni. Rickard arca hamuszürkévé válik. – Nem fogom elmondani senkinek – mondja. – Esküszöm. Minoo hisz neki. Még a Tanácsot sem kell megemlítenie, hogy megijessze, és lakatot tegyen Rickard szájára, a fiú anynyira retteg enélkül is. Minoo minden porcikája ellenszegül a gondolatnak, hogy belenyúljon Rickard emlékeibe. Nem teheti meg vele. Nem

tehet ilyet, azok után, amiken Olivia miatt keresztülment. – Hiszek neked – mondja. – De beszélnem kell a többiekkel is. – A többiekkel? – kérdezi Rickard. – Linnéával? És Vanessával? Meg azzal a nagydarab lánnyal, aki veletek szokott lenni? Vagy még többen vagytok? – Többen voltunk – árulja el Minoo. – Heten voltunk a kezdet kezdetén. Ida, Elias és Rebecka is közénk tartozott. – Elias? – csodálkozik Rickard. – És Rebecka? – Igen – feleli Minoo. Olyan ellenállhatatlan érzés, hogy elmondhatja az igazat, most az egyszer. – De aztán meggyilkolták őket – folytatja. Ő is és Rickard is felugrik, amikor meghallják az üvegcserepek csörömpölését. Minoo körülnéz, és csak most jön rá, hogy a pince valójában két helyiségből áll. Az ajtót, amelyiket eltakarja az egyik fehér szekrény, csak most veszi észre, miközben kinyílik, és belép rajta Gustaf. Pezsgőspoharat tart a kezében, világos öltönynadrágját leöntötte az itallal. Minoo szemébe néz. Hallotta őket. Mindent hallott. Rickard felkel a lépcsőről Minoo háta mögött. Idelent olyan nagy a csönd. Szinte lehetetlen elképzelni, hogy odafent családi érettségi bankett folyik, és világos ruhába öltözött vendégek smúzolnak egymással, megbeszélik a nyári terveiket, és egy kissé elcsodálkoznak rajta, hogy a frissen érettségizett ünnepelt nincs sehol. A frissen érettségizett ünnepelt, aki úgy néz Minoora, mint egy idegenre. Valami idegenre. Egy űrlényre, aki most rántotta le magáról ember-

jelmezét. – Olyan rég el szerettem volna mondani neked – mondja Minoo. – Hát akkor mondd – szólal meg Gustaf színtelen hangon. – Mondj el mindent. Minoo úgy érzi, meghal a belseje, amikor Gustaf így néz rá. Küszködve próbál disztingválni, hideg fejjel gondolkodni. Természetes, hogy Gustafot sokkolták a hallottak. De most itt a lehetőség, hogy mindent elmagyarázzon neki. És ha sikerül, meg fogja érteni. Muszáj megértetnie vele. – Háború zajlik – kezd bele Minoo. – Démonok próbálnak bejutni a világunkba, itt, Engelsforsban. Ha sikerül nekik, akkor elpusztul a világ. És egyedül mi, akiket Kiválasztottaknak hívnak, mi tudjuk megállítani őket. Itt elhallgat, és Gustafra néz. – Folytasd – mondja a fiú. – Az egész Eliasszal kezdődött. Minoo igyekszik úgy megvilágítani az összefüggéseket, hogy ne vesszen el a részletekben. Meglepően jól megy neki. Még az a rész is, amikor arról mesél, miképp gyanúsították meg Gustafot, hogyan követték mindenhová, és hogyan adták be neki az igazságszérumot. Nem bírja visszafogni magát, mindent be kell vallania. Még azt is, hogy szerelmes volt Maxba. Árad belőle a szó, bár egy része szeretné, ha abbahagyná. Túlságosan hatalmas dolgok ezek. Túl sok így. Túl veszélyes rájuk nézve, ha mindezt megtudják. És mit tesz majd a Tanács, ha kiderül? De az a része, amelyik le akar leplezni mindent, erősebb. Meg kell tennie. A hazugság tarthatatlan, ahogy ez újra meg

újra kiderül. Gustaf és Rickard néma csöndben hallgatják. Minoo nem tudja, milyen régóta beszél. De hirtelen észreveszi, hogy már Matildánál tart és a közös álmuknál. És ezután nem marad több mondanivaló. Valahol a házban Gustaf egyik nővére a nevét kiáltja. Gustaf úgy tesz, mint aki meg se hallja. – Azt mondtad Rickardnak, hogy kitörölted a tornatermi emlékeimet – szólal meg aztán. – Bocsáss meg. Meg kellett védenem téged a Tanácstól. – Szeretném visszakapni őket – mondja Gustaf. – Nem tudom, hogy képes lennék-e rá. Sosem próbáltam… – Most rögtön – szakítja félbe Gustaf. Kék szeme áthatolhatatlan. Minoo nagyot nyel. Odamegy Gustafhoz. Kezét a homlokára rakja, s hagyja, hogy előgomolyogjon a füst. Be sem kell hatolnia Gustaf tudatába. Olyan, mintha gombolyagba tekerte volna, s úgy rejtette volna el az emlékeit, s most nem kell mást tennie, csak kihúzni… A kísértetiesen világító körök a tornaterem falain és a padlón. Ida rémült tekintete, mikor Olivia elárulja róla, hogy szerelmes Gustafba. A villámok. Ida, aki az ölében hal meg. A fiú ajka Idáén, miközben levegőt fúj a lány tüdejébe. Minoo kinyitja a szemét, és elveszi a kezét a fiú homlokáról. Gustaf dermedten áll. Engelsfors makettjét bámulja. – Igaz minden – szólal meg végül. – Minden, amit mondtál, igaz. – El akartam mondani – mondja Minoo. – Olyan régóta szerettem volna elmondani. És Rebecka is el akarta mondani neked. De Matilda azt mondta, nem szabad, nem bízhatunk

meg senkiben… – Te egész végig tudtad, hogy nem lett öngyilkos – vág Minoo szavába Gustaf. – Igen – feleli fojtott hangon Minoo. – Soha többé nem akarlak látni. Ennyit mond Gustaf. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Minoot elárasztja az adrenalin. Remeg a keze, a karja. – Kérlek, ne – mondja. – Menj innét. Gustaf ránéz, és Minoo abban a pillanatban tudja, hogy elveszítette őt. A lépcső felé indul, Rickard szól hozzá, de nem hallja, mit mond, csak elmegy mellette szótlanul. Amikor kinyitja a konyhába vezető ajtót, a vigyorgó Vickyvel találja szembe magát. – Már kezdtünk aggódni, hogy Gustafot elnyelte a pince – mondja csipkelődve, de mosolya hamar lehervad. – Valami baj van? Minoo nem felel. A Gustaftól hazafelé vezető út még sosem tűnt ennyire hosszúnak. Az utcák mintha megnyúlnának, amerre halad. Félúton megáll egy orgonabokornál. Hánynia kell. De utána sem érzi jobban magát. Fájdalom járja át mindenét, minden egyes lépésnél beleremeg az egész teste, ahogy egyik lábát a másik után teszi, amíg haza nem ér. Aztán lefekszik az ágyára, és hagyja, hogy a fekete füst lassan elnyelje, mígnem egész teste, egész lelke felszabadítóan elnémul, feloldódik, eltűnik, és Minoo Falk Kariminek nyoma

sem marad.

26 Könnyű fuvallat siklik végig a Mesterséges-tó fölött, bodrozódni kezd tőle a víz felszíne. Linnéa egy fa árnyékában ücsörög, és Vanessát nézi, aki hason fekszik a pokróc napsütötte felén. Levette a bikinifelsőjét, hogy a hátát süttesse, Linnéa pedig elnézi a bőre alatt kirajzolódó gerinc-oszlopot és lapockákat. – Szerinted Michelle és Evelina most morcosak, hogy ilyen korán eljöttünk? – kérdezi Vanessa. – Nem hinném – feleli Linnéa. Mindössze félórát maradtak Mehmet bankettjén. De Michelle végig a fiú pici unokatestvéreivel babázott, Evelina meg legalább ilyen intenzíven babázott a pasijával. – Muszáj találkoznod velük egyszer – mondja Vanessa. – Már találkoztam velük – vágja rá Linnéa. Vanessa elfordítja a fejét, hunyorogva néz fel a másikra. – Komolyan gondoltam – mondja Linnéának. – Kérdezték, hogy akarunk-e velük menni Olsson dombjára holnap az évzáró után, hátha lesz valami buli. – Hát persze – válaszolja Linnéa. Nem szeretne olyan barátnő lenni, aki a nap mind a huszonnégy órájában lefoglalja a nőjét, és nem bírja a társaságot. Csak azt kívánja, bárcsak egy icipicit jól tudná érezni magát olyankor, mert ha valamihez nem ért, hát az pontosan az, amikor lelkesedést kell színlelni. A kettejük közé lerakott édességeszacskó után nyúl.

Vanessa vásárolta a nasit, kimérve. A legtöbb zselés, de Linnéa nem szeretné elrontani a hangulatot azzal, hogy ezt szóvá teszi. Kiás egy sós medvecukrot. A cukor ragad a melegtől, le kell nyalnia az ujjait, miután bekapta. Távolabb a parton valaki bekapcsolja a dalt, ami egészen biztosan a nyár slágere lesz, mindent elárasztott már mint a pestis. Vanessát is megfertőzte, mert rögtön mozgatni kezdi a vállát, és dúdolgat hozzá. Linnéa elmosolyodik. Nem utálhatja teljes szívből a dalt, bármennyire megérdemli, ha Vanessa így szereti. Kivesz egy újabb cukrot, aztán az embereket nézi a parton. A legtöbben elsősök és másodikosok, akik mindent megtesznek, hogy a tűző napon beszerezzék az év első leégését a ballagás alkalmából tartott iskolai szünnapon. Már a nagy részük megbámulta Linnéát és Vanessát. Miután Vanessa Michelle-nek is elmondta, a hír futótűzként terjedt el az iskolában. Ha Wille mostanáig nem tudta meg, hamarosan garantáltan tudni fog róla. Minthogy Lucky itt üldögél nem messze tőlük néhány felső tagozatos fiú társaságában. Egy jointot küldenek körbe egymás közt, Lucky ködös tekintettel nézi Linnéát és Vanessát. Linnéa integet neki, mire Lucky zavarba jön, és elnéz másfelé. Linnéa emlékszik, mennyire romokban hevert a fiú azon az estén, amikor Olivia megölte Jontét. Vajon hogy érzi magát mostanában? Linnéa megint Vanessa felé fordult. A lány csukott szemmel fekszik, lehet, hogy elaludt. Linnéa legszívesebben előrehajolna és megcsókolná Vanessa naptól meleg tarkóját, de nem akar úgy viselkedni, mint egy ácsingózó pincsi. Pedig függővé vált. Egyfolytában szeretne Vanessához érni. Egész életében elhúzta a száját az olyan párok láttán, akik

egy percre sem bírják elengedni egymást, most már viszont nagyon is megérti őket. Meg kell tanulnia jobban eltitkolni a megszállottságát, nehogy elriassza Vanessát magától. Megcsendül az SMS-jelzője, telefonját előkotorja a táskájából. – Vanessa – szólal meg hangosan, miközben elolvassa Anna-Karin SMS-ét. – Azt hiszem, mennünk kell. Most azonnal. Linnéa szinte még meg se nyomta Minooék csengőjét, Anna-Karin már nyitja is az ajtót. Elkerekedett, riadt szemmel néz rájuk. – Gyertek – mondja. – Gyorsan. Linnéa egy pillanatra összenéz Vanessával, aztán felrohan Anna-Karin után a lépcsőn, kis híján felbotlik a lefelé igyekvő Pepparban. – Nem értettük az üzenetedet – mondja Linnéa. – Minoo beteg? – Nem tudom, mi a baja – feleli Anna-Karin. – Így találtam, amikor hazaértem. Kinyitja Minoo szobájának az ajtaját, Linnéa belép sarkában a töb-biekkel. Minoo a hátán fekszik égkék ruhájában. A szeme nyitva van ugyan, de nem néz semerre. A szempillafesték elmaszatolódott az arcán. – Szerintetek a démonok keze van a dologban? – kérdezi Anna-Karin. – Lehet, hogy valamiképp megszállták? Linnéa leül az ágy szélére. Összpontosít, megpróbál közel férkőzni Minoohoz a gondolatain keresztül. De mintha egy falba ütögetné a fejét. Egy dolgot azonban tisztán érez. Minoo az, aki kívül tartja. – Nem – mondja a többieknek Linnéa. – Nem a démonok

csinálják. Ujjával csettintgetni kezd Minoo szeme előtt. – Minoo! Halló! Semmi válasz. Akkor megragadja Minoo vállát, és elkezdi rázni. – Halló! – Óvatosan! – szól rá Anna-Karin. Linnéa arcon csapja Minoot. Nem nagyon erősen, de azért meglehetős eréllyel. Minoo szeméből könnyek törnek elő, mikor Linnéára pillant. – Ne haragudj – mondja neki Linnéa. – Vagy ez, vagy egy vödör víz. – Menjetek innét! – motyogja Minoo, majd Linnéának hátat fordítva, oldalfekvésben összegömbölyödik. Van valamelyikőtöknek fogalma arról, hogy mi történt?, teszi fel Linnéa a kérdést gondolatban, miközben Anna-Karin és Vanessa felé fordul. Gustaf bankettjére indult, gondolja Anna-Karin. Mindössze ennyit tudok. Gustaf. Minoo megmondta volna neki, mit érez iránta, és a fiú visszautasította? Linnéa azonban nagyon nehezen tudja csak elképzelni, hogy Minoo fogja magát, s úgy dönt, hogy Gustaf bankettjén elmondja a fiú-nak. Vagy azt, hogy Minoo egyáltalán elmeri mondani. – Mi történt? – szólal meg a leglágyabb hangján Vanessa. Minoo háta rázkódni kezd. – Bocsássatok meg – zokogja. – Mindent elrontottam… Nem tudok… Én… Linnéa óvatosan a karjára teszi a kezét. Inkább csak gondold, javasolja gondolatban Minoonak. Ha

úgy könnyebb. – Gyűlölni fogtok érte – szipogja Minoo. Aztán ömleni kezdenek a gondolatai Linnéába. Minden egyes szó, amit Rickardnak és Gustafnak mondott. Minden egyes titok, amit leleplezett. Aztán Gustaf szeme. A jéghideg pillantás, amivel Minoora nézett. Soha többé nem akarlak látni. Linnéa megacélosítja magát Minoo erőteljes önutálatával szemben, gondolatban kisiklik előle. – Mi van? – kérdezi Vanessa. Linnéa érzi, amint az önutálat, mely ez egyszer nem az övé, lassan elmúlik. – Elmondta Gustafnak és Rickardnak – mondja. – Elmondta, de mit? – kérdezi Anna-Karin. – Mindent – feleli Linnéa. – Se többet, se kevesebbet. Még mindig nehéz elhinnie. A többi Kiválasztotthoz képest Minoo bírt mindig a legnagyobb önuralommal, ő volt a legóvatosabb, aki mindig gondolkozott, mielőtt cselekedett volna. Erre ilyet tesz. Elfelejtette volna Minoo, hogy mit tesz a Tanács azokkal, akik megszegik a szabályokat? – A kurva életbe! – fakad ki Vanessa. – És hogy fogadták? – Gustaf gyűlöl – feleli Minoo. – Nyugi – mondja Linnéa, és mindent megtesz, hogy ne hallatszódjon rajta a haragja. – Rendbe hozhatod az egészet secperc alatt. Csak rejtsd el előlük az emlékeiket. – Nem tudom – zokogja Minoo. – Nem tudom. – Minoo. Megértem, hogy el vagy keseredve, de gondold csak meg – veszi át a szót Vanessa, hangja ugyanolyan türelemről árulkodik, mint amikor Melvinnel beszél. – Ez nagyon veszélyes nekik is és nekünk is…

– De joguk van hozzá, hogy tisztában legyenek az igazsággal – vág vissza Minoo. – Hát már nem emlékszel, milyen volt, amikor mi tudtuk meg mindezt? – kérdezi Linnéa. – Hogy mágia márpedig van, és vannak démonok, s hogy a világ hamarosan elpusztul, és… – Dehogynem emlékszem! – mondja Minoo. – Csakhogy Gustaf és Rickard semmit nem kapnak cserébe! – mondja Linnéa. – Ők nem boszorkányok. Ők nem tehetnek semmit! Teljesen tehetetlenek! – Gustaf azt hitte, hogy Rebecka öngyilkos lett, és hogy ő a hibás! – feleli Minoo, és Vanessához fordul. – Te ott voltál, amikor beadtuk neki az igazságszérumot, láttad mennyire összetört. Még a PE is simán végrehajthatta rajta az agymosást, annyira nem bírt már el a bűntudattal. – Te most tényleg azt hiszed, hogy így könnyebb neki? – kérdezi Linnéa. – Mert, ahogy reagált, az nem éppen erre vall. Vanessa szigorú szemekkel néz rá, de Linnéa nem bánja meg, amit mondott. Kitart az igaza mellett. – Aha, szóval most hirtelen nem gáz, ha hazugságokkal tömjük meg valakinek a fejét?! – mondja Minoo. – Hogy te mekkora képmutató vagy! – És te mi a franc vagy, hogy van képed egyedül dönteni egy ilyen óriási dologban? – förmed rá Linnéa. – Legalább először szólhattál volna nekünk! – Elég! – mondja Vanessa. – Igen, elég legyen! – csatlakozik hozzá Anna-Karin. Linnéa nem engedi el Minoo tekintetét. Szerelmes vagy Gustafba, gondolja. Ezért nem látsz tisztán ebben a helyzetben. Minoo visszabámul rá.

– Nem fognak elárulni semmit. – Biztos vagy benne? – kérdezi Anna-Karin. – Igen. Beszéltem nekik a Tanácsról. Tudják, mekkora veszélyt jelent. És azonkívül… Hát nem értitek, hogy ez csak a kezdet? Ahogy erről már beszéltünk korábban is. Minden megváltozik. Egyre többeket érint majd súlyosan a helyzet, és egyre többen megértik majd. Minoo egyenesen Linnéa szemébe néz. – Vállalom a felelősséget a tettemért. Valójában mindenkinek meg kellene tudnia. Akkor a Tanács sokkal kisebb hatalmat élvezne. Linnéa azt se tudja, mit mondjon. Egyszerre ő lett a konzervatív, az óvatos. – Nem akarom megváltoztatni az emlékeiket – mondja Minoo. – Nem kényszeríthettek rá. – Nem – jegyzi meg Vanessa, és gyors pillantást vet Linnéára. – Hát azt valóban nem tehetjük. Minoo ismét hátat fordít nekik. Linnéának hirtelen lelkifurdalása támad. Mi lett volna, ha Vanessa lett volna Gustaf helyében. Értem, hogy miért tetted, gondolja Linnéa. De fogalma sincs, hogy Minoo figyel-e rá. *** Anna-Karin az ágyban ül, előtte számítógép. Fülhallgatóval a fülén egy filmet néz, amelyikben a főhős házasságkötése előtt megpróbálja kinyomozni, hogy ki az apja. Anna-Karin azonban nem igazán tud odafigyelni arra a napsütötte szigeten játszódó történetre.

Nem nagyon bír rájönni Minoo varázserejének működésére. De azt mindenesetre érti, hogy lehetséges úgy használni, mint valami menekvést. Aggódik Minooért. Anna-Karin tudja, milyen könnyű visszaélni a mágiával, s hogy milyen nehéz elismerni, ha az ember függővé vált. Behunyja a szemét. Most a saját menekülési útvonalát választja. Már a Rókánál van. Az állat a fatörzsek között szalad a kora nyári éjszakában. Amit érez, nem lehet szavakba ölteni. De ha Anna-Karin mégis megpróbálná, így lehetne leírni: kutatni, kutatni, kutatni, keresni, keresni, keresni, kutatni, kutatni, kutatni. *** Minoo Rebecka és Elias sírköve előtt áll. Halványan megcsillannak a sötétben. Pár sorral lejjebb a temetőben egy harmadik fény világít. Ida sírja. – Minoo. Minoo hátrafordítja a fejét, és meglátja Matilda szeplős arcát. A vörösesszőke fürtök most lazán kiengedve omlanak a vállára, finoman meglibbennek a szélben, melyet Minoo nem érez egyáltalán. – A dolgok változnak – mondja Matilda. – És még nagyobb változások jönnek. Minoo bólint. Tudja, hogy így igaz. – Mutatni akarsz valamit? – kérdezi. Matilda egy koponyát nyújt felé, Minoo elveszi tőle. A koponya meglepően könnyű. Belenéz az üres szemüregekbe. – Ez az az idegen, akiről beszéltél? – kérdezi aztán.

– Nem. – A halálhoz van valami köze? – kérdez tovább Minoo. Matilda nem felel, s mikor Minoo felemeli a tekintetét, látja Matilda arcán a könnypatakokat. – Valaki megint meg fog halni? – kérdezi ekkor. – Valakit mindig fel kell áldozni – mondja Matilda. – Emlékezz majd erre. Ígérd meg nekem. – Ígérem – mondja Minoo. Miközben tudja, hogy elfelejti ezt az álmot, amikor felébred, de Matilda szavaira rátalál majd magában, amint szüksége lesz rájuk.

27 A Kristálybarlang hangszórójából egy szerzetesekből álló kórus latin nyelvű éneke szól, szintetizátormuzsika és pornófilmekére emlékeztető női suttogások kíséretében. Vanessa a porrongyot pörgeti a kezében, és a falon függő órára mered. Az óralap festményén két delfin forog örök körforgásban a tenger rajzolta horizont előtt. A nyugtalanság olyan érzést kelt Vanessában, mintha egy hangyaboly robbant volna fel benne. Linnéa után epekedik. De Linnéa az iskolában van, Vanessa meg ide van kötve. A delfinek valami elképesztő lassúsággal vánszorognak körbe-körbe. Vanessa mobiltelefonja rezegni kezd a zsebében. Linnéa küldött üzenetet. MA SULIBAN VAN, LÁTTAM. SZAL NINCS NAGY GÁZ TALÁN. Ez nagy megkönnyebbülés. Vanessa tegnap óta folyamatosan aggódik Minoo miatt. – Nem azért kapod a fizetésed, hogy a mobilodat pityegtesd – mondja Mona, és szemüvegkerete fölött Vanessára néz. Azon a magas sámlin ül a pénztárgép mögött, keresztbe tett lábán egy nyitott pletykalappal. Ma sárgabarackszínű Minnie Mouse-póló van rajta és egy farmerkék cicanadrág. – Kész vagyok a portörléssel – mondja Vanessa. – A könyvespolccal még nem – jegyzi meg Mona, és lapoz egyet, amit hangos papírzörgés és karkötőcsörgés kísér. –

Jesszusom, hogy néz ki ez az ember mostanság. Mintha öszszement volna az arca a mosásban. Ha ez nem botoxozik, esküszöm, bekajálom az összes készleten levő illatosított gyertyánkat. Íme, az egyetlen független információforrásunk, gondolja Vanessa. Az egyetlen, aki nem áll kapcsolatban sem a Tanácscsal, sem a démonokkal, sem a védelmezőkkel. Leemel egy könyvet a polcról – Találd meg belső sámánodat –, majd gondosan letörülgeti a porronggyal. Valószínűleg semmi értelme beszélni Monával, ugyanakkor nem veszt vele semmit. Visszarakja a könyvet, és most a Fogyókúrázz az auráddal címűt veszi le. – Mona – kérdezi aztán. – Tulajdonképpen mennyit tud az apokalipszisről? – Épp eleget ahhoz, hogy ne akarjak belekeveredni – feleli Mona, és ismét lapoz egyet az újságjában. – Hát ez meg mi az ördögöt vett fel magára? Vanessa sóhajt. Ennél tovább sosem jut, amikor ezt a témát pedzegeti Monánál. De eszébe sincs feladni. Talán csak nem sikerült eddig feltenni a megfelelő kérdést. Lehet, hogy kellene tennie egy kis kitérőt. – Maga természetes boszorkány vagy képzett? – veti oda mintegy mellékesen, és igyekszik úgy tenni, mint aki minden porcikájával a porrongy mozgására figyel a Karma mint fegyver körül. – Ilyen kérdést nem teszünk fel egy hölgynek, nem tudtad? – feleli röhincsélve. – De ami azt illeti, abszolút természetes vagyok. – Hogy jött rá, hogy boszorkány? – Nem kellett túl sokat találgatnia a szüleimnek, mivel ők is

boszorkányok – mondja Mona. – És látók. Bár komplett önéletrajznak még így sem nevezhető, ám ez, amit Mona az imént megosztott vele, jóval több, mint amit bármikor eddig mesélt az életéről. Vanessa leplezni próbálja türelmetlen lelkesedését. Tudja, hogy attól Mona rögtön elnémulna, ha másért nem, csak hogy kibabráljon vele. – Tagjai voltak a Tanácsnak? Mona felnéz az újságból. – Mit kotkodácsolsz itt összevissza? – mondja mérgesen. – Az én szüleim szabad boszorkányok voltak, nem valami karót nyelt seggnyalók, mint azok a kiöltözött muksók! A Tanács örökké abban a hitben ringatta magát, hogy irányítani képes mindenkit és fölötte áll minden boszorkánynak. És hát persze, ki a franc akarna összeakaszkodni velük, de ettől eltekintve nagy ívben szarunk rá, hogy mivel foglalkoznak. Megpróbál rágyújtani egy cigarettára, aztán hangosan elkáromkodja magát, mert beragad az öngyújtó. Vanessa még soha nem látta ennyire dühösnek. Valószínűleg érzékeny pontra tapintott rá, s most az a lényeg, hogy minél jobban megpiszkálja ezt a dolgot. – Bocsánat – mondja ártatlan képpel Vanessa. – Csak arra gondoltam… Hallottam róla, hogy a Tanács iskolákat tart fent, azért gondoltam, hogy talán ott tanult a varázslásról. – Azt hiszed, hogy tanulhattam volna azoktól a rohadt bürokratáktól bármit is?! – Mona mélyet szív a cigarettájából, majd az orrlyukain keresztül engedi ki a füstöt. – Mi szabad boszorkányok, mi egymást tanítjuk. – Na és a Minták könyve? – Az? – fintorodik el Mona. – Csak a Tanács képes annyit gubbasztani fölötte az idegesítő kis kukucskálójával.

– Szóval magának nincs is? – kérdezi Vanessa. – Ne is álmodj róla! Még csak nem is árulok ilyet, bár elképesztően népszerűek a feketepiacon. Mindig olyan rossz érzésem támadt tőlük. Olyasféle érzéseim, mint attól a kiváló barátnődtől. – Minootól? – Igen, valami piszkosul nem stimmel azzal a mágiával. Vanessa eltűnődik, mit szólna vajon Mona, ha megtudná, hogy a védelmezők varázsereje egyáltalán nem e világi eredetű. – Vagyis maga szerint a Minták könyve megbízhatatlan? – kérdezi aztán. – Nos, akkor hallgasd meg egy tapasztalt nő tanácsát – mondja feleletképp Mona, és tekintetét Vanessa szemébe fúrja. – Soha ne bízz senkiben. – Tehát magában sem? – Bennem aztán végképp ne, aranyom. Mona elhallgat. Pillantása a cigarettából felszálló füstoszlopra tapad, mely elkeveredik a szantálfa füstölővel. – Szűkül a kör, egyre nehezebb idők jönnek – szólal meg újra. – De ezt te is jól tudod. – Egy éven belül megtörténik – mondja Vanessa. Mona ismét ránéz a szemüvege fölött. – Kicsim – mondja. – Tudom, hogy nagyon izgultok az átjáró miatt. És naná: isteni lenne, ha be tudnátok zárni. De ahogy én látom, egy szép napon úgyis minden véget ér. Én igyekszem mindig a mának élni, amennyire csak lehet, s nemcsak a nappalnak, hanem az éjszakának is, ha már arról van szó. De őszintén szólva egy kicsit sajnállak téged és a többi ifiboszorkányt. Tudom, hogy halálra dolgozzátok ma-

gatokat, esélyetek viszont vajmi kevés. Vanessa szóhoz sem jut. Egy ilyen vallomás Mona részéről szinte szeretettelinek számít. – Örülnénk, ha segítene nekünk, ugye, tudja – mondja Vanessa. – Majd meglátjuk – feleli Mona. Elnyomja a cigarettáját, visszabújik az újságjába. Egy elegánsan öltözött párra mutat egy parti fotón. – Nem lesz hosszú életű kapcsolat – állapítja meg. – Hát újságfotó alapján is képes jósolni az embereknek? – Ehhez aztán nem kell látónak lenni, hogy észrevedd – húzza el a száját Mona. – Nézd csak ezt a nőt. Akkora távolság van a két szeme között, hogy elmenne egy parókás pörölycápának is. A pasija viszont… nem mondanám, hogy két lábbal rúgnám ki az ágyamból. Én sem tartok tőle, hogy ilyesmire sor kerülne, gondolja némán Vanessa. Szerintem a pasi sikítozva menekülne el onnan. Mona megint lapoz, miközben újabb cigarettára gyújt. – Te persze sikeresen kihajítottál az ágyadból minden pasit, aki él és mozog – jegyzi meg. – Most, hogy összejöttél azzal a tolvaj szarkával. Hadd ne mondjam azt, hogy én megmondtam, de hát nem megmondtam? Vanessa elcsigázottan figyeli. Mona ismét a régi. – Lehet, hogy magának inkább az egyik ilyen újságnál kéne dolgoznia – mondja Monának. – Mivel olyan elképesztően ért hozzá, hogy hogyan dugja bele az orrát olyasmibe, amihez semmi köze. Mona vigyorogva beszippant egy slukkot. – Azt hiszem, jobb lesz témát váltanunk – mondja. – Nem mindenki veszi be olyan jól a kanyarokat, mint én.

Megcsendül a bejárati csengő, Vanessa megfordul. A mamája lép be egy csöpögő esernyővel a kezében. Mona leveszi a szemüvegét, és leteszi az újságot. – Pfu, csajok, micsoda idő – mondja a mama. – Itt viszont kellemesen elvagytok, látom. – De még mennyire – morogja Vanessa az orra alatt, miközben Mona és a mamája megölelik egymást. – Milyen klassz energiát sugárzol ma magadból, Jannike – mondja Mona. – Azt mondod? – kérdez vissza a mama boldogan. – Reggel megpróbáltam egy kicsit meditálni. – Aha, komolyan úgy érzem, hogy a csakráid egyensúlya lassan kezd helyrebillenni – mondja Mona. – Kipróbáltad már a rózsakvarcot a szobádban? Mona tovább duruzsol a mama csakráiról. Időnként sokatmondó pillantást vet Vanessára. Vanessa pontosan tudja, miért. A mama valószínűleg az egyetlen ember egész Engelsforsban, aki még nem tudja, hogy együtt vannak Linnéával. Nem mindenki bírja megemészteni. De ahogy Linnéa szokta mondani: ez egy jó bunkósági teszt. Vanessa igazából csak azt nem szeretné, hogy a mamája véletlenül rossz teszteredménnyel végezzen. A mama vesz egy rózsakvarc kristályt, és egy apró Buddha-szobornak sem bír ellenállni, valamint egy illóolajnak, amelyik bebüdösíti majd az egész lakást. – Alig merek betérni ide – nevet a mama. – Mindig több dolgot viszek magammal, mint ahogy terveztem. Aztán Vanessához fordul. – Ma este nem barátoknál alszol, igaz?

– Nem, nem – feleli Vanessa. A mamája után néz, aki távozik a City Galériából. – Gyáva nyúl – jegyzi meg Mona. – Fogja be – mondja Vanessa.

28 – Már csak egy hét van hátra a nyári szünetig! És ezért most szuper jól fogjuk érezni magunkat! – mondja Lollo, a tornatanár, és széttárja izmos karjait. Anna-Karin szemügyre veszi a tornaterem egészét elfoglaló akadálypályát. Ennél még a zsinórlabdázás is jobb, ami akkor jöhetett volna csak szóba, ha nem esik az eső. Az összes iszonytató kínzóeszközt előhozták. A gerendát, a szekrényeket. A mennyezetről lelógó köteleket. Az egyik vastag, izzadságszagú műanyag tornaszőnyeget keresztbe rakták két alacsony pad tetején. Valószínűleg át kell majd alatta kúszniuk. Legbelül Anna-Karin ugyanolyan néma, mint amilyen lenni szokott, teste azonban ösztönösen azonnal reagál. A tenyere nyirkos lesz. – Na, gyerünk akkor, fiúk, lányok! – kiáltja Lollo, kezét összecsapva. – Kezdjük egy bemelegítéssel! Lollo nem szadista, próbálja nyugtatgatni magát Anna-Karin. Mindössze arról van szó, hogy nem egészen érti a nő, hogy nem mindenki a tornázás szerelmese. Kocogni kezdenek a falig kihúzott széles körben. Kevin rácsap Hanna Há fenekére, amikor elhalad mellette, mire a lány bosszúsan felsikít. Alig egy pár hónapja itt álltak mind a tornateremben, nyakukban a csillogó amulettel. Miközben elfut a lelátók előtt, Anna-Karin Idára gondol, aki innen bújt ki, hogy megmentse mindannyiukat. Olyan tulajdonságokkal

rendelkezett, amiről Anna-Karinnak fogalma sem volt vele kapcsolatban. Bátorság. Hűség. Önzetlenség. És aztán meghalt. Olyan pofátlan igazságtalanság, ahogy Ida is mondta volna. Ki lett volna belőle, ha túléli? Lehet, hogy még össze is barátkoztak volna? Minoo az egyik lelátón ül. Azt mondta Lollónak, nem érzi jól magát, mire Lollo végigmérte, és azt kérdezte Minootól, jó-e, hogy egyáltalán bejött ma az iskolába. Anna-Karin futás közben felnéz rá, de Minoo a padlót bámulja. – Akkor most belevágunk! – kiáltja ekkor Lollo. – Négyfős csapatokba osztalak be benneteket. És persze időre megy a játék. Nem árt egy kis versengés! Anna-Karin Levannal és az atlétacsajokkal, Anchaleevel és Linával kerül egy csapatba. Érzi magán a lányok pillantását, s szinte kedve lenne bocsánatot kérni tőlük. Így, hogy ő is tagja a csapatnak, nem marad semmi esélyük a nyerésre. Lollo a sípjába fúj, és az első csoport nekiindul a szekrények felé Hanna A-val az élen. Míg keresztülküzdik magukat az akadálypályán, Levan csípőre tett kézzel áll, és úgy futtatja végig szemét a tornatermen, mint aki valami fizikai képletet igyekszik kiszámolni, aminek segítségével a leghamarabb célba érhet. Aztán Anna-Karinhoz fordul. – Megcsináljuk – mondja bátorító mosollyal az arcán. A hazugság legalább annyira megalázó, mint Anchalee és Lina pillantása. A síp hangja hasít újra a levegőbe. Rajtuk a sor. Levan, Anchalee és Lina simán átugorják egymás után a szekrényt, és rohannak tovább a gerendához. Levan úgy fut végig rajta, hogy azt se nézi, hova lép. Anna-Karin még a szekrényig sem

jutott el. Az ugrás pillanatában mindössze egyetlen másodperc töredékével tovább hezitál, mint kellene. A térdén landol a kopott bőrhuzaton, majd lecsúszik a szekrény túloldalán. Lina már a matrac túlsó végén kúszik elő, és szó szerint ráveti magát a bordásfalra, ahol Anchalee és Levan függeszkedve haladnak előre. Túlságosan el vannak foglalva ahhoz, hogy Anna-Karinra figyeljenek. De érzi magán más csapatok tagjainak figyelő tekintetét. A gerendán leg-alább sikerül végigmennie anélkül, hogy lezúgna. Hasra fekszik. Kúszni kezd a matrac alatti félhomályban. A szíve túl hevesen ver. Mintha valami tönkre akarna menni a testében. A pániktól majdnem felpattan, és ellöki maga felől a matracot. Aztán inkább megpróbál megnyugodni. – Beszorultál? – üvölti Kevin. Semmi vész, gondolja magában Anna-Karin. Semmi veszélyes dolog nem történhet. A matracból és a padlóból áradó bűztől rosszullét környékezi. Ki kell innen jutnia. Előrevonszolja magát, végre kijut a szabadba. Feláll, kocogva indul a bordásfalhoz. A csapata már a kis műanyag kúpoknál várakozik, ahol a stafétafutás lesz. – Gyerünk, Anna-Karin! – kiáltja Anchalee, Lina meg egy helyben ugrabugrál fel és le türelmetlenségében, hogy szőke copfjai csak úgy repdesnek a feje mellett. Anna-Karin lábával fellép a bordásfal legalsó keresztrúdjára. Még mindig úgy érzi, hogy valami el fog szakadni benne. Pont úgy, mint a mamában. Anna-Karin olvasta a neten, hogy az aorta aneurizmára való hajlam örökletes lehet. De mászni kezd. Nem olyan nehéz. És nem is veszélyes.

Amit érez, azt csak beképzeli magának. Mindössze annyit kell tennie, hogy megragadja a legfelső keresztrudat, és végigfüggeszkedik a bordásfalakon egészen a terem másik végéig. Kinyújtja a jobb kezét, tenyerével érzi a rudat. Mikor megfogja, az eltörik a kezében. Lezuhan. A padlóra esik. – Talán el lehetne kezdeni fogyózni?! – óbégatja el magát Kevin. – Vazeg, milyen bunkó vagy te! – kiáltja valaki más. – Most halt meg a mamája! Anna-Karin felül, és meglátja a feléje rohanó Lollót és Minoot. – Jesszusom! Hogy vagy? – kérdezi Lollo. – Nagyon beütötted a fejedet? – kérdezi Minoo. – Nem – motyogja Anna-Karin. – Nincs semmi bajom. Tény, hogy sehol nem fáj semmije. Lesöpri a faszilánkokat a tenyeréről. – Megszámolni se bírom, hányszor mondtam el a vezetésnek, hogy új felszerelésre volna szükségünk – mondja Lollo. – Ez a régi egy halálos csapda! Anna-Karin szemével követi Lollo pillantását, és felnéz a kettétört rúdra. Kezdi megérteni, mi történt. A csapat többi tagja is odajön, és aggódva fordulnak hozzá. – Úristen, borzalmas látvány volt – mondja Lina. – Biztos, hogy jól vagy? – kérdezi Minoo, és kinyújtja az egyik kezét. – Igen – feleli Anna-Karin, aztán feláll anélkül, hogy Minooba kapaszkodna. – Szerintem azért menj be a védőnőhöz – javasolja Lollo. – Elkísérem – ajánlkozik rögtön Minoo.

Lollo a sípjába fúj, majd azt kiáltja, hogy ő veszi át Anna-Karin helyét a csapatban. Anna-Karin az öltőzőbe megy, leül az egyik padra, a kezét nézi. Olyanok, mint mindig. Úgy érzi magát, mint mindig. Könnyű lenne bebeszélnie magának, hogy a rúd eleve korhadt volt, de tudja, hogy nem ez a helyzet. – Mi történt igazából? – kérdezi tőle Minoo. A föld az erőt képviseli, mondta Adriana, amikor először beszélt nekik az elemekről. Mentális és fizikai síkon is. – Elöregedett a rúd – feleli Anna-Karin. Szégyelli magát. Szégyelli, hogy ez újabb bajt okoz majd a többieknek. Képtelen lesz kordában tartani ezt a képességét. Veszélyt jelent majd magára és mindenki másra. És nem először. A mennyezeti lámpák pislognak egyet, aztán kialszanak egy pillanatra, majd ismét meggyulladnak. Anna-Karin felkel, a szekrényhez lép, olyan óvatosan fordítja el a kulcsot, amilyen óvatosan csak tudja, hogy bele ne törje véletlenül a zárba, azután kiveszi a cuccait. – Eléggé megijedtem. Talán az lesz a legjobb, ha hazamegyek – mondja. – Oké – hagyja rá Minoo. Semmit nem árul el a pillantása, befelé fordul. Ha nem pont ma történik, biztosan átlátott volna rajtam, gondolja Anna-Karin. Amint fölfelé megy a lépcsőn az előcsarnok felé, megszokásból kinyújtja kezét a korlát felé, de aztán magára ébred, s az utolsó pillanatban visszarántja. ***

Kopog az ablaktáblán az eső. Minoo a tenyerébe támasztja a fejét, lebámul a padra. Az előtte fekvő tehénszem visszabámul rá. A többiek már javában azon ügyködnek, hogy a szivárványhártyát elválasszák a szaruhártyától. Ami őt magát illeti, addig sem jutott el, hogy a szikét a kezébe vegye. Nem hazudott, amikor azt mondta Lollónak, hogy beteg. Amikor a tegnapi napra gondol, és hát egyfolytában mást se csinál, az olyan érzés, mintha egy izzó golyóbis forogna a gyomrában. Alig bír egyenes háttal ülni. Nincs más vágya, mint hogy hazamenjen, és elveszejtse magát a fekete füstben. De tegnap megijedt. Megijedt a feneketlen mélységtől, amiben eltűnt. Megijedt attól, hogy legközelebb talán egy ilyen pofon sem fogja visszahozni őt. Kopogtatnak az ajtón. Ove Post, aki már-már elszunyókált a katedrán, most összerezzen. – Tessék!? – kiáltja. Kihúzza magát, amikor Tommy Ekberg, az igazgató belép a terembe. A férfi vörös arcszíne jól illik ingjéhez. Igyekszik eltitkolni, mennyire kifulladt. – Minoo? – szólal meg aztán, és szemével a termet kutatja. A golyóbis lángra kap. Valami történt. Csak ne a papa legyen az, ne a papa, ne a papa. – Látogatód érkezett – mondja Tommy, amint megpillantja Minoot. – Egy rokon. Azt hiszem, az apai nagybácsid. Valami válságról lehet szó. Minoonak nincs apai nagybácsija. Félreértés történhetett. Nyilván az anyai nagybácsira gondolt Tommy. Bahar férjére. De mit keresne Reza Engelsforsban? És miért jön el egészen az iskoláig, hogy beszéljen vele? Mindenki Minoot nézi, aki feláll és kimegy a teremből.

– Mi történt? – kérdezi Tommytól, amint kilép a folyosóra. – Csak neked akarja elmondani – feleli Tommy együtt érző hangon. Minoo lemegy az igazgatóval a lépcsőn, a férfi farzsebén át kidudorodó óriási kulcscsomót nézi. Minden lépésre megcsörren. Minoo fejében egymás után rémálomba illő jelenetek játszódnak le. Mama és Bahar szörnyű balesetet szenvedtek Stockholmban, és Reza jött el, hogy megmondja neki. Lehet, hogy először a papának mesélte el, amitől a papa szívinfarktust kapott, mivel túlterhelte magát a hirtelen életmódváltással, és már a kórházban van, és senki nem tudja, felépülhet-e még, vagy már meg is halt, és a mama meg Bahar néni is halott. Szeretné megállítani a gondolatait. Próbálja elhitetni magával, hogy mindez valószerűtlen, de annyira erős az ijedelme, olyan valóságosnak hat, hogy győzelmet arat a logika felett. Tommy betessékeli az irodájába. – Itt nyugodtan beszélhettek – mondja barátságosan, aztán becsukja Minoo mögött az ajtót. Az íróasztal előtt álló férfi ötven év körüli lehet. Magas, ősz szálakkal teli borzas haja van, és átható pillantása, melyet most Minoora szegez. Sötétkék öltönyt visel, világoskék ingjének legfelső gombjait lezserül kigombolva hagyta. Minoo még soha nem látta ezt a férfit életében. – Bocsi a kis színjátékért – szólal meg a férfi. – De úgy gondoltam, hogy jobban tetszik majd, ha itt találkozunk. Semleges terepen, ha lehet ezt mondani. Kisfiúsan elmosolyodik. – Walter Hjorth vagyok – mondja aztán. – A Tanács elnöke.

29 Walter Hjorth kezet nyújt, mire Minoo kénytelen-kelletlen elfogadja, úgy-ahogy meg is szorítja, miközben igyekszik nem elájulni a rémülettől. Gustaf és Rickard. A Tanács megtudta, hogy elmesélte nekik. – Foglalj csak helyet, hogy nyugodtan beszélgethessünk – mondja Walter. Ő maga a kanapéra ül, Minoo a fotelbe süpped. Annyira ver a pulzusa, hogy a látómezejében minden vibrálni kezd. – Tommynak azt mondtam, hogy válsághelyzet van a családban, csak hogy tudjál róla – mondja Walter. – Remélem, nem okoz problémát. Minoo érzi, hogy mindjárt hisztérikusan darálni kezdi: nem Gustaf és Rickard tehetnek róla, mindent helyre fog hozni, és természetesen elfogadja a büntetést, mert felfedte boszorkány mivoltát a nem mágikus nyilvánosság előtt, csak Gustafot és Rickardot hagyják békén. De hál’ istennek sikerül visszafognia magát. Hadd beszéljen inkább Walter. – Ne izgulj – mondja Walter, és megint megjelenik arcán a kisfiús mosoly. – Azért vagyok itt, hogy kibogozzam ezt a katyvaszt. Milyen katyvaszt?, gondolja magában Minoo. A Gustafval és Ri-ckard-dal kapcsolatosat? Vagy egy másik katyvaszt? És egyáltalán, lehetséges „kibogozni egy katyvaszt”? Véletlenül nem egy kontaminációról van szó?

– Idestova húsz éve én vagyok a Tanács svédországi vezetője – folytatja Walter. – És eddig még sosem tapasztaltam hasonlót. Ekkora félresiklást. Az én apám pedig mindig azt mondta, hogy ha ilyesmi történt, hogy meg kell érteni, miért történt. Úgyhogy most éppen ezen vagyok. Hogy megértsem, min csúszhatott el ennyire a dolog. Nem könnyű feladat, azt elárulom. Mosolya árnyalatnyit szomorkásra vált. Mi ez az egész? – A konfliktusokhoz sosem fűlt a fogam – mondja. – Nem az én munkamódszerem. Pedig most úgy fest a dolog, mintha valamiféle harcban állnák egymással. És ez végtelenül siralmas így, ha engem kérdezel. Annyira hiábavaló. Minden résztvevő számára. És úgy, ahogy van, az egész az én hibám. Kezét a mellkasára teszi, őszinte nyílt tekintettel néz Minoora. A lány most már végképp egy kukkot sem ért az egészből. – Már rég ide kellett volna utaznom – folytatja a férfi. – Alexander azonban biztosított róla, hogy kézben tartja az ügyet. Minoo észreveszi. hogy elállt az eső. A falióra hangosan ketyeg. – Az az átkozott bírósági tárgyalás – mondja aztán Walter. – Óriási melléfogás volt Alexander részéről, hogy véghezvitte. Ő azonban annyira megszállottja a szabálykövetésnek, hogy időnként megfeledkezik a következményekről. Nyilván hallottál már Adriana ifjúságának tragikus eseményeiről? Minoo azon töpreng, vajon csapdát állítottak-e neki, hogy kiderüljön, mennyi mindent elmesélt nekik Adriana. Ám Walter zavartalanul beszél tovább. – Pontosan akkor történt, amikor elnök lettem. Adriana

összejött egy elképesztően tehetséges természetes boszorkánnyal, Simon Takahashival. Megpróbáltak együtt kilépni a Tanácsból. Alexander meg feldobta őket. Minoo csak arról tudott, hogy Alexander hajtotta végre a kínzáshoz hasonlatos büntetést, amelyik Adrianát örök időkre a Tanácshoz láncolta. Nem hitte volna, hogy ennél rosszabb véleménnyel is lehet a férfiról, de úgy látszik, rosszul gondolta. – Alexander akkor is úgy hitte, hogy helyesen cselekszik – mesél tovább Walter. – És én sem voltam különb nála. Újonc voltam az elnöki székben, nagy volt rajtam a nyomás. Igyekeztem megfelelni környezetem vélt elvárásainak. Nekem is vannak főnökeim a Tanács európai bizottságában, Párizsban. De nem akarom a felelősséget áthárítani. Túl kemény büntetést szabtunk ki Adrianára és Simonra. Ha visszacsinálhatnám… Elhallgat, magába roskad. Minoo annak idején Adriana szemén keresztül látta Simon halálát, átélte Adriana szenvedését. Mégis nehezére esik a történteket összekapcsolni az itt ülő Walterral. Olyan valószerűtlen érzés. A pulzusa már lassabban ver. Walterben nincs semmi fenyegető. Az állandó rettegés különben is annyira kimeríti az embert. – Azt hiszem, hogy az a tragikus történet azóta üldöz minket – mondja Walter. – Egyértelműen hatással volt arra, ami itt történt. Az egyik elhibázott lépés mindig elvezet a következőhöz. De őszintén remélem, hogy az egészet magunk mögött hagyhatjuk most már, és tiszta lappal indulunk a folytatásnak. Hisz mindannyian ugyanazt szeretnénk. – És mi volna az? – kérdezi ideges hangon Minoo.

Walter ránéz, átható pillantásával fogva tartja a lányt. Szürke szeme van, állapítja meg Minoo. – Az apokalipszis megállítása. Minoo megpróbálja felfogni, miről van szó. Adriana azt mesélte, hogy a Tanács legtöbb tagja nem hisz sem a Kiválasztottakban, sem az apokalipszisben. Szerinte a tanácstagok mítosznak, tündérmesének vélik az egészet. A Tanács ítélőszéke pedig leszögezte, hogy az engelsforsi Kiválasztottak létezése egy blöff, Adriana kitalációja. – De hát a bíróság… – veti közbe Minoo. – Bíróság – torkollja le Walter a száját húzva. – Abba a régi zsarnokgyík bagázsba éppen azok a tagok tartoznak bele, akik olyan eszeveszettül megnehezítik a munkámat. Nem szabad, hogy összetévessz velük. Az idősebb generáció tagjai nem hajlandóak szembenézni azzal, mi történik a világban. De talán jobb is így. Ha a világ pusztulásának híre menne… El tudod képzelni, mi lenne akkor… Minoo igazából még sosem gondolt erre. Általában inkább magára a pusztulásra összpontosított. – Sokan persze nem hinnék el – folytatja mélázó hangon Walter. – Néhányan misszióba kezdenének. Mások megölnék magukat és a családjukat. De a legtöbben arra gondolnának, hogy minden mindegy. És ők az igazán veszélyesek, Minoo. Számukra megszűnnek a határok, úgy képzelik, mindent szabad, rombolni, rabolni, erőszakot elkövetni, gyilkolni. Minoo szomorúan néz a férfira. – Tehát valójában jobb is, hogy a bíróság azt mondta, nem közeleg semmiféle apokalipszis, nem igaz? Minoo azon kapja magát, hogy bólint. – Ez az egyik ok, amiért igyekszem ezt az operációt titok-

ban tartani – mondja Walter. – Nem tájékoztattam a feletteseimet sem Európában, sem a világ többi részén. Egy csomó belső bonyodalomhoz vezetne csak. Még az is lehet, hogy meg akarnának állítani bennünket, s ebből aztán nem sok haszna származnak a világnak. Nekünk pedig meg kell tennünk, ami a dolgunk. Neked és nekem. – Mire gondol? – kérdezi Minoo. Olyan mintha nyilvánvaló lenne, de nem látja az összefüggést. – Ja? – csodálkozik Walter. – Azt hittem, hogy a védelmezők előre figyelmeztetnek majd. Az égető fájdalom, melyet Minoo egész nap magában hordozott, egy pillanat alatt megszűnik. Jéghideg járja át tetőtől talpig. Ajánlatot fogsz kapni egy idegentől. Ne. Ez nem lehet. Ne a Tanácstól. Minoo besüpped a fotelbe, érzi, hogy majdnem eltűnik benne. – Akkor viszont értem, hogy váratlanul ért – folytatja Walter. – Ez az egész helyzet rettenetesen váratlanul ért mindannyiunkat. Engem különösen. Nyugodt tekintettel néz Minoora, előrehajol felé. – Egy ideje úgy tudok olvasni a Minták könyvéből, ahogy soha azelőtt. Megszólított. Mesélt a világ történetéről. Hogy miképp jöttek ide a démonok, hogyan maradt itt néhányuk, miután megismerték a világunkat, s határozták el, hogy inkább védelmezni fognak minket. A könyv beszélt az átjárókról. A Kiválasztottakról. És a Tanács eredetéről. Egy olyan eredettörténetről, amit sajnos elfelejtettünk. – Azt akarja mondani, hogy tud… mindent? – kérdezi Minoo.

– A védelmezők mindenesetre ezt állítják – feleli mosolyogva Walter. Minoo képtelen összerakni. Matilda és a védelmezők végig arra intették őket, hogy a Kiválasztottaknak távol kell tartaniuk magukat a Tanácstól. Erre most itt ül a Tanács vezetője, és azt mondja, hogy a Minták könyve szerint együtt kell működniük. – Mit akar tulajdonképpen? – kérdezi Minoo. – Nehezedre fog esni, Minoo, amit most mondanom kell, de az a helyzet, hogy nem vagytok képesek bezárni a kaput. – Némi esélyünk azért van rá – mondja Minoo, maga is hallja, milyen halovány a hangja. Walter a fejét rázza. – Nincsen. Sajnos. Kérdezd meg a Minták könyvét, ha nem hiszel nekem. Mindegyik elemre szükség van az átjáró bezárásához. És valóban csak a Kiválasztottak tehetik meg, tehát így, hogy hárman közületek meghaltak… Itt szünetet tart. – Egyébként szeretném, hogy tudd, mennyire rosszul érzem magamat emiatt. Ha nem gabalyodunk bele ebbe a véget nem érő bürokráciába… Az én világomban megbocsáthatatlannak számít, ami történt. – Az enyémben is – mondja Minoo. – Tudom. – Szóval? – ismétli meg a kérdést a lány. – Mit akar? Walter hátradől a kanapén. Várakozással teli pillantással néz rá. Minoo megpróbálja állni a tekintetét. – Azon dolgozom, hogy összeállítsak egy kört a most fellelhető legerősebb természetes boszorkányok közül néhány részvételével – mondja Walter. – Az elemek egy-egy képvise-

lőjével. Velük összefogva be tudjuk zárni a kaput. – A Kiválasztottakat nem lehet másokkal helyettesíteni. Épp maga mondta az előbb. – Átveheti a szerepeteket egy másik kör – feleli Walter. – Abban az esetben, ha te is beletartozol. Minoo testében fagyos hideg árad szét. – Nem – feleli. – Természetes, hogy ez az első reakciód – mondja Walter. – De igazából nincs más választásod. El kell fogadnod. Úgy kell tenned, ahogy kérik tőled, és teljesítened kell a feladatot elejétől végéig. – Ha úgy van, ahogy mondja, akkor inkább beveszünk más boszorkányokat a mi körünkbe – vág vissza Minoo, alig ura a hangjának. – Csak három másikra van szükségünk. – A védelmezők természetesen gondoltak erre az alternatívára is – mondja Walter. – Csakhogy itt szólnak közbe az egymástól eltérő jövők. Bárhogy is csűrik-csavarják a védelmezők… Mindig pusztulás a vége, Minoo. Valamiért nem lehetséges a körötöket más boszorkányokkal kiegészíteni. Egyetlen esélyünk, a világ egyetlen esélye az, hogy te jössz át hozzánk. – De hát Vanessa, Linnéa és Anna-Karin… – Nekik semmi szerepük nincs ebben – szakítja félbe Walter. – Maga hazudik – mondja Minoo. De valami mélyen azt súgja benne, hogy Walter igazat beszél. Ezt árulta el neki a könyv. – El tudom képzelni, mennyire nehéz lehet átállni így – folytatja Walter. – De meg kell próbálnod meglátni a jó oldalát is. A védelmezők úgy látták, hogy ha része vagy a körünknek,

akkor tényleg lehetségessé válik a démonok megállítása egyszer s mindenkorra. – És miért pont én? – kérdezi Minoo. – Mert egészen különleges vagy. A férfi szájából bóknak hangzik, ám Minoo még életében soha ennyire nem akart átlagos lenni, mint most. – Amikor a technikusaink a te hajszálad elemzését végezték, az feladta nekik a leckét – meséli Walter. – Egyetlen elem sincs meg benned, még nyomokban sem. – Tudom – jegyzi meg Minoo. – De azt biztos nem tudod, milyen ritka az ilyesmi – mondja Walter. – Egyetlen ismert esetről sem tudunk az egész történelem folyamán. Minden ember rendelkezik az elemek valamelyikével, rajtad kívül. – Nem értem, mi olyan jó abban, ha az embernek nincs eleme – mondja Minoo. – Azt tudod, hogyan zajlott le a démonok megérkezése a világunkba – magyarázza Walter. – Hogy a mágia, amelyet magukkal hoztak, reakcióba lépett az itt már meglévő elemmágiával. Minoo bólint. – Amikor természetes boszorkányok válnak démonoktól vagy védelmezőktől áldottakká, a varázserejük megsokszorozódik – folytatja –, ugyanakkor labilissá is válik. Minoo Oliviára gondol, mennyire legyengítette a démoni varázserő használata. Aztán Maxra gondol a kórházban. – Benned viszont nincs ilyen labilitás, mivel semmilyen e világi mágiával nem rendelkezel – mondja Walter. – A legtisztább változatában áll rendelkezésedre a védelmezők mágiája. Ráadásul különleges kötelék áll fenn közted és e között

az engelsforsi kapu között. És ez minden idők leghatalmasabb boszorkányává tesz téged. Minoo Walterre bámul. Majdnem elneveti magát. – Ha te ott vagy egy körben, nincsen többé szükség más Kiválasztottakra – folytatja Walter. – Veled megnyerhetjük ezt a harcot. Ha az, amit Walter mond, igaz, ha a Kiválasztottak behelyettesíthetők, az rávilágít, hogy miért láthattak bele a védelmezők olyan jövőkbe, amelyekben az átjáró bezárul. És olyanokba, ahol kinyílik. – Eszerint ennek a démonokra is érvényesnek kell lennie – szólal meg Minoo. – Nekik is van még mindig egy esélyük. Az ő áldásukat viselő személy képes lehet kinyitni az átjárót, ha végez velem, és elemenként még hat természetes boszorkánynyal. Nekik sem kötelező a Kiválasztottakkal megtenni ezt. Nem igaz? Walter megdörzsöli az állát. – Vág az eszed, Minoo – feleli. – Igen, így van. Minoo nem tudja, mit mondjon. Vagy gondoljon. Nem talál sehol sem egyetlen kapaszkodót. – Tisztában vagyok vele, hogy rengeteg dolgot kell megemésztened ezzel kapcsolatban – mondja Walter. – Beszélj a könyvvel. Hadd erősítsen meg abban, amit mondtam. Azután viszont nem szabad majd elfelejtened, hogy a te döntésedről van szó, Minoo. Egyedül teneked van teljes rálátásod a helyzetre, a többiek talán nem látnak majd ennyire világosan. – Eszemben sincs tenni bármit, mielőtt beszéltem volna velük – mondja Minoo. – Persze – helyesel Walter. – Én is akarom, hogy beszélj velük. De előbb gondold át alaposan ezt az egészet. Találd ki,

hogy te mit szeretnél. Tiszteletben fogom tartani a döntésedet, bármire is jutsz végül. De meg kell alapoznod azt a döntést. Nem fordíthatsz hátat a világnak csak azért, mert nem akarsz csalódást okozni a barátaidnak. Walter megint közelebb hajol hozzá, Minoo érzi az arcszeszének az illatát. Drága illata van. – Az ember végül eljut addig a pontig, ahol abbahagyja a vacillálást, és elhatározza, miben hisz – mondja a férfi. – A dolgok néha nem nehezebbek, mint amilyennek látszanak. Érted, hogy mire gondolok? Minoo elbizonytalanodik, de azért bólint. – Most Stockholmba kell utaznom – mondja Walter. – De mire teljessé válik a körünk, visszatérek. És Minoo… Egyik kezét a lány vállára teszi. – Tudom, hogy nehéz neked és a barátaidnak bízni bennem. Semmit nem tettem, amivel megnyerhetném a bizalmatokat. Add át bocsánatkérésemet a többieknek. De nem szükséges, hogy meg is bocsássanak. Nincs azonban sok időnk. Ha meg akarjuk menteni a világot, minden régi konfliktusunkat magunk mögé kell parancsolnunk. Ez ugye világos? – Közölni fogom velük, hogy ezt mondta – jelenti ki Minoo. Walter biccent, felkel a kanapéról. Az ajtóhoz érve megfordul, és még utoljára elmosolyodik. Aztán csöndben kilép a szobából. Minoo amint hazaér, előveszi a Minták könyvét, és törökülésben felül az ágyára. És Walpurgis óta most először létrejön a kapcsolat. Már tudja, mit fog mondani a könyv. Tudja, mielőtt bármi megerősítést kapna a Walter által mondottakról.

Lerakja a könyvet, hallja, hogy Anna-Karin rámol valamit a szobájában. Minoo beszélhetne vele. És Linnéával. És Vanessával. De már azt is tudja, hogy fog lezajlani a beszélgetés. Linnéa tiltakozni fog. Vanessa megpróbál közvetíteni. Anna-Karin aggodalmaskodni fog a fölött, hogy vajon mi a legjobb Minoonak. Ő meg úgy forog majd ide-oda, mint egy szélkakas. Végül elér az ember egy ponthoz, ahol abbahagyja a vacillálást, és elhatározza, miben hisz. Walternek igaza van. Saját magának kell döntésre jutnia. Ki kell derítenie, hol áll, ki ő valójában. Minden idők leghatalmasabb boszorkánya. Beleborzong, ha eszébe jut, mit mondott Walter. Képtelen eldönteni, hogy a jó érzéstől vagy a rémülettől van. Talán mindkettőtől.

30 A nap elvakítja Anna-Karint, amikor óvatosan kitolja a nagypapa kerekes székét a Solbacken idősek otthona teraszára. A kilátás lehangoló, néhány vézna fenyő és téglaépület, de meleg van, és habos felhők úsznak a kék égen. Ma van a nemzeti ünnep, a nagypapa a Svédország tortáját ette éppen az előbb, amit Anna-Karin hozott neki a közértből. A sütemény annyira édes volt, hogy Anna-Karin fogába belenyilallt a fájdalom, de azért megette a nagypapáét is, amikor ő már nem kért többet. Most egy napernyő árnyékában parkolja le a kerekes széket, magának pedig elővesz egy fehér műanyag széket, de attól tart, hogy az mindjárt tönkremegy a kezében. Egy hete nem járt itt, egyszerűen, nem mert eljönni. Amikor be akarta kötni a cipőjét, elszakította a cipőfűzőt. Amikor valamelyik este vizet szeretett volna inni, szétzúzta véletlenül a kezében tartott poharat. Amikor az utolsó telepakolt dobozokat vitte ki a lakásból, meg kellett játszania, hogy azok nehezek. Amikor ma reggel megnyomta a samponos flakont, a sampon szétfröcskölődött a falon. Ezután alig merte elzárni egyedül a zuhanyt, attól félt, hogy véletlenül le fog rántani egy csapot, és olyan bajt csinál, aminek egy csomó pénzbe kerül a helyreállítása. Akkor majdnem elmesélte Minoonak, csak hogy segítséget kérjen. – Ugye, milyen finom az idő? – kérdezi Anna-Karin, s közben óvatosan leereszkedik a székre.

– Az – feleli a nagypapa. – Bár egy kissé hűvös. – Szeretnél inkább a napon ülni? – Nem, nem, dehogy. Jó ez itt. Pillantása nyugtalanul ide-oda vándorol a teraszon. Anna-Karinnak összeszorul a gyomra. A nagypapa mindig szeretett kint lenni a friss levegőn, de mióta Solbackenbe költözött, alig van kint. Mintha nyugtalanítaná a kintlét. A nap mindig túl melegen süt, a szél túl hidegen fúj. A nagypapa sosem panaszkodott azelőtt. Ez a hely, gondolja Anna-Karin. Ez az a hely, ami ilyenné teszi. – Neked nem az iskolában kéne lenned? – teszi fel a kérdést a nagypapa már másodszorra. – Nem, ma ünnepnap van – feleli Anna-Karin, mintha most először mondaná, mert nem akarja, hogy a nagypapa vén szenilisnek érezze magát. – Ó, persze – mondja a nagypapa. – És hamarosan évzárótok lesz. – Holnap – tájékoztatja Anna-Karin. A nagyapja mormol valamit finnül. – Az ember teljesen elveszíti az időérzékét idebent – teszi hozzá. Egy ideig csöndben üldögélnek. Lágy szélfuvallat érkezik, Anna-Karin orgonaillatot érez. Érdekelné, hogy a nagypapa vajon érezte-e. Azt mondta, hogy sokat romlott a szaglása. – Hogy állsz a lakással? – kérdezi Anna-Karintól. – Kiürítettük – feleli Anna-Karin. A nagypapájára néz. Az idős férfi orcái betegesen beesettek. A szemei is. Törzse szinte eltűnik a karján, mellkasán lötyögő kockás favágóingben. Hirtelen ki kell mondania. Amire már annyiszor gondolt,

bár tudja, hogy valószerűtlen az egész. – De még nem vagyok benne biztos, hogy megszabadulok tőle – folytatja. – Ha te meg én… – Anna-Karin… – mondja a nagypapa fejét rázva. De most, hogy Anna-Karin végre beszélni kezdett róla, már nem hagyhatja abba. – Hely van bőven. És nagyon egyszerű lenne akadálymentesíteni, az ajtók eleve elég szélesek. Egy évre felfüggeszthetném az iskolába járást. De még lehet, hogy erre sem lenne szükség, hiszen jár neked a felügyelet, nem? Vagy otthon ápolás? – Nem – hűti le a nagypapa határozott hangon. – De hát… – próbálkozik Anna-Karin. – Ne bolondozz, te leány! Szó sem lehet róla! – szakítja félbe a nagypapa. – Most pedig szeretnék bemenni, ha lehet. Le kéne feküdnöm egy kicsit. Anna-Karin némán bólint. Feláll, kioldja a tolókocsi fékjeit, betolja a nagypapát a teraszajtón, és mennek tovább a folyosón. Pislognak a mennyezeti lámpák, segélyhívók egyhangú sípolása hallatszik több irányból is. A nagypapa melletti lakás ajtaja nyitva áll. Odabent egy hajlott hátú férfi sziluettjét pillantja meg Anna-Karin. A férfi vékony szálú hajától úgy néz ki a feje, mint egy elvirágzott pitypang. Anna-Karin megáll a nagypapa ajtaja előtt, óvatosan kinyitja, majd kitárja az ajtót. Aztán megfordítja a kerekes széket, olyan lazán tartja a fogókat, amilyen lazán csak bírja, és behúzza a nagypapát a hálószobába. A nagypapa felhajtja a kerekes szék asztalkáját, aztán Anna-Karin keze után nyúl.

Rengetegszer segítette már őt fel az ágyába az unokája. Ám Anna-Karin most hezitál. – Talán inkább szólok a személyzetnek – mondja. – Kicsikém – mondja neki a nagyapja. – Mi lelt? Anna-Karin nem akarja, hogy a nagypapa aggodalmaskodni kezdjen. De már ott látja az aggodalmat a pillantásában. – Ugye, tudod rólam, hogy képes vagyok… bizonyos dolgokra – mondja. – Újabban… még többre vagyok képes. Beszámol az új erőről, ami hol van, hol eltűnik, a nagypapa érdeklődve hallgatja. – Félek, hogy véletlenül sérülést okozok neked – mondja. – Megértelek, hogy félsz – feleli a nagypapa. – Én viszont nem félek. – Nagypapa… – folytatná Anna-Karin. – Hallgass csak ide – mondja a nagyapja. – Hihetetlen adomány, amit kaptál. Csak most még nem tudod kordában tartani. Ez azért van, mert megrémít. Pedig attól, ami benned van, nem kéne rémüldöznöd, Anna-Karin. Ismét kinyújtja kezét az unokája felé. Anna-Karinnak gombóc van a torkában. – Nem megy – mondja. – Dehogynem megy – bátorítja a nagyapja. – És én teljesen megbízom benned. Anna-Karin nagy levegőt vesz, odalép hozzá, kezével a karja alá nyúl. Pulzusa csak úgy zúg a fülében, miközben a nagyapja megfogja a vállát, és egy kis nyögést hallatva felhúzza magát a kerekes székből. A nagypapa háta olyan törékenynek tűnik, ahogy Anna-Karin átkarolja. Olyan könnyen eltörhetné a bordáját puszta véletlenségből.

De nem fog megtörténni, gondolja Anna-Karin. Ura vagyok a helyzetnek. Közben azonban mégsem így érzi. Megtesz néhány lépést előre, a nagypapa halad vele együtt, miközben rá támaszkodik. – Jól van, megy ez – mondja a nagypapa. Mi van, ha valamit elront. Ha a nagypapa karjában levő inak ugyanolyan sérülékenyek, mint Anna-Karin cipőfűzői. Végül azonban a nagypapa megérkezik az ágyhoz, és leül a szélére. Anna-Karin segít feltenni a lábát, aztán betakarja őt. – Na, látod – mondja neki a nagypapa mosolyogva. – Nem vagyok én porcelánból! Anna-Karin visszamosolyog rá. Megkönnyebbülést érez. – Felnőtt ember vagyok – folytatja a nagypapa, most már komolyabb hangon. – Sok mindenben segítségre szorulok. De nem vagy felelős értem. Nagyon örülök neki, amikor itt vagy, de eszemben sincs a terhedre lenni. Fiatal vagy még, Anna-Karin. Éld az életedet. Ez a legnagyobb jótétemény, amit nekem felajánlhatsz. Anna-Karin összeszorítja a száját. Nem akar sírva fakadni. Hát nem érti a nagypapa, hogy része az ő életének? Talán a legfontosabb minden közül? – Most mesélj – kéri a nagyapja. – Hogy érzi magát a kis rókád? – Jól – feleli Anna-Karin. – De nem sokat jártunk az erdőben az utóbbi időben. Vagyis ő azért ott volt. Így végül is azt lehet mondani, hogy én is… A nagypapa elmerengve bólint. – Anna-Karin, tudod, régen a tanyán, órákon át elücsörögtem az erdőt bámulva. Most viszont örülök neki, hogy nem

látom. Az ablak felé sandít, mintha azt ellenőrizné, hogy tényleg nincsen ott. – Gerda sosem szerette az erdőt – mondja aztán. Nem gyakran emlegeti a nagymamát, aki rákban halt meg. Anna-Karinnak csak homályos emlékei vannak egy asszonyról, aki sokat beszélt, de valahogy sosem volt igazán jelen. – Volt egy barátnője, akinek nyoma veszett – folytatja a nagypapa. – Tényleg? – kérdez vissza Anna-Karin. – Kicsoda? – Ragnhildnak hívták. Az édesanyja volt annak a Leffének, akié a Leffe bódéja. Telente rengeteget síelt. Egy nap erre vezetett az útja, s megállt nálunk egy csésze kávéra. Hallgatagabb volt, mint máskor. Nem nagyon bírt odafigyelni semmire, a kávéja is kihűlt. Csak ült, és az erdőt nézte az ablakon át. Aztán egyszer csak felállt, felvette a síléceit, és elindult. Gerda meg én néztük, amint a fenyőfák között besiklik az erdőbe. Akkor láttuk utoljára. Anna-Karinnak libabőrös lesz a karja. A nagypapa erről még sosem mesélt. Azokra az emberekre gondol, akik az idők során eltűntek az Engelsforst körülvevő erdőkben. Ez mindig része volt a város életének. Eddig mégsem gondolt bele igazán, az eltűntek csak kísértethistóriák szereplői, újságfotók voltak számára, nem valódi emberek. – Egész életemben azt hittem, hogy az erdő a barátom – folytatja a nagypapa, mintegy magának. – Úgy gondoltam, hogy azok, akik arra figyelmeztettek, hogy ne térjünk le az ösvényről, nem tudták, mit beszélnek. Én Ragnhild eltűnésének dacára szabadon jártam az erdőt. És hagytam, hogy te is így csináld. Vakmerő voltam. Hosszú órákon át ültem,

s hallgattam a fák zúgását, és ettől már azt képzeltem, hogy megértjük egymást, én meg az erdő. De aztán fokozatosan rájöttem valamire… Jelentőségteljesen Anna-Karinra néz. – Nem tudok én az erdőről semmit – mondja aztán. Csak a lélegzetvételük hallatszik. – Nem tudom, hogy mit akar az erdő, és hogy mi van ott – mondja tovább a nagypapa. – Azt kívánom, bárcsak elfogadnád a tanácsomat, hogy légy óvatos, de azt hiszem, te igazából többet tudsz nálam arról, hogy mi történik. Én csak azt tudom, hogy nehéz idők jönnek. Nehéz idők jönnek. Pontosan ezt írta Nicolaus is a hátrahagyott levelében. Üvöltés hasít a csöndbe. A szomszéd szobából jön. A pitypanghajú férfi egyre csak üvölt. – Szegény Sven-Olof – motyogja nagypapa. – Napok óta igencsak rossz állapotban van. Anna-Karin hallja a személyzet rohanó lépteit a folyosón. A falon áthallatszanak a csitító hangok, végül aztán elhallgat az idős férfi. De szavai még akkor is Anna-Karin fülébe csengenek, amikor kilép az otthon bejáratán. Közeleg! Közeleg!

31 Linnéa Engelsforson gyalogol keresztül. Rajta van a napszemüvege, mégis úgy érzi, mintha szúrná a szemét a napfény. Órákig otthon ült egy lábos fölé hajolva, és azt gyakorolta, hogyan tudja a vizet jéggé dermeszteni, aztán megolvasztani, felforralni és lehűteni. Vanessa telefonált reggel, és azt mondta, nem találkozhatnak ma este, mivel ünnepi vacsorát eszik a mamájával és Melvinnel. – Még ilyen Svédország tortáját is vásárolt – mondta Vanessa, és Linnéa szinte látta, ahogy a szemét az égre veti a vonal másik végén. Linnéa egy szót sem szólt. Nem akarta elárulni, hogy mennyire fáj. Nem fér a fejébe, miért számít neki annyira, hogy Vanessa még mindig nem mondta el Jannikének. Tudja, hogy Vanessa nem szégyenkezik miatta, de mégis olyan, mintha erről lenne szó. – Mit fogsz csinálni? – kérdezte Vanessa. – Semmi különöset – felelte Linnéa. Elmondhatta volna. De hirtelen úgy érezte, inkább nem szeretné. Szatyor mellett megy el éppen, aki egy rozsdamarta öreg Volvo motorháztetején ücsörög és integet neki. – Na, és hol az öreged? – óbégatja el magát. – Mostanában sosem látni. Linnéa nem felel. Igyekszik visszanyelni a benne felbugy-

borékoló örömöt. Már messziről meghallja a hangokat. A labdát rúgó lábak hol puhább, hol keményebb puffanását. A sípét, ami keresztülhasít a levegőn. Az izgatott kiáltásokat. Linnéa egyáltalán nem számol azzal, hogy Gustaf és Rickard ott lesz az EIK edzésén. De titkon reménykedik. Muszáj megtudnia, mi zajlik le a fiúk fejében. Le kell csekkolnia, hogy valóban hallgatni fognak-e. Hacsak Minoo nem látja be még időben, hogy tennie kell valamit az ügy érdekében. A focipálya smaragdzölden ragyog a napfényben. Linnéa a kerítés mellett halad, ujjait végighúzza a fémrácson, miközben szemével a játékosok között keresgél. Kevin Johnsson kudarcra ítélt passza után Kevin papája, az izomember, a csapat trénere, bömböli oda a fiának, hogy szedje már össze magát. Linnéa azonban sem Gustafot, sem Rickardot nem látja a pályán. A lelátók mögé kerül, és éppen hazafelé kanyarodna, amikor meghallja, hogy valaki a nevét kiáltja. Hátrafordul. Rickard áll ott egy trafóház oldalának dőlve. Sporttáskája a lábainál, lehajol érte, felveszi, és a lány felé indul. Linnéa visszaemlékszik arra az éjszakára, amikor belépett az otthonába. Rickard is ott volt, az arcába húzott betörősapkával. Nem volt önmaga. Olivia irányította. De Linnéa teste most is azonnal válaszol. Menekülni szeretne. – Mit csinálsz itt? – kérdezi a fiú, és leteszi a táskát kettejük közé a földre. Linnéa rögtön látja, hogy a fiú is ideges. Sokkal idegesebb, mint ő. Ettől egy kicsit megnyugszik. – Téged kerestelek – feleli a kérdésre. – És te mit csinálsz itt? Bárki láthatja, hogy nem focizol.

Rickard lezserül belerúg a táskába. – Apám hozott el autóval. Próbálom megjátszani magamat előtte, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Linnéa persze semmit nem tud Rickard életéről. De mindig úgy gondolt rá, mint az egyik legeslegátlagosabb emberre. Semmi sem figyelmeztethette előre, hogy mi fog történni. Ami őt, Linnéát illeti, legalább egy fokkal előnyösebb helyzetből indult: sosem bízott meg senkiben, mindig a legrosszabbra készült. Egész életében démonokkal küzdött, csak egy másik fajtával. – Szerettem volna beszélni veled arról, ami a lakásodban történt – mondja aztán a fiú. – Én sejtettem, mit akar Erik és Robin, amikor utánad rohantak. Oliviának nem ez volt a terve, de megakadályozni sem akarta. Egyszerűen úgy gondolta, hogy nem az ő sara. Ez Oliviára vall, gondolja magában Linnéa. – Borzalmas lehetett – mondja Linnéa. – Végignézni, tehetetlenül. – Ne engem sajnálj. Én bocsánatot szeretnék kérni. Linnéa a fiú gondolatait olvasva a mondottak pontos visszhangjára talál. Egy megbocsáthatatlan tett miatti érzéseiről árulkodnak. A legszörnyűbb érzésekről, amit ember átélhet. – Nem a te hibád volt – mondja Linnéa. – Fátylat rá. – Nem okés, hogy ennyivel megúszták – folytatja Rickard. – El akarok menni a rendőrségre. Nem bánom, ha elítélnek a lakás szétveréséért. Csak Eriket zárja be valaki. Az a csávó életveszélyes. Linnéa Rickardot nézi. A fiú sötét haját, szemüvegét, hétköznapi külsejét. De most már ott van az a pillantás is, ame-

lyik túl sokat látott. Amelyiknek senki szemében nem szabadott volna megjelennie. Linnéát elönti a méreg és a szomorúság. A démonok már eddig is annyi mindent tönkretettek. – Komolyan mondom – erősködik Rickard. Ha Linnéa nem tudna olvasni a gondolataiban, nem hinné el, hogy valaki ennyire nemes lelkű, ilyen önfeláldozó lehet. Rickard viszont igazat beszél. – Elhiszem – mondja neki. – De nem jó ötlet. Helena persze halott, de az Eriknek és Robinnak adott alibije még érvényben van. Semmi hatása nem lesz, bármit mondunk, te meg én. – Szerintem tévedsz. – Te nem ismered Engelsfors rendőri erejét úgy, mint én – magyarázza Linnéa. – Örülj neki! – Meg kell tennem – mondja Rickard. – Hagyd már abba. Te vagy az egyetlen, aki Olivia irányítása alatt állt, amikor megtörtént. Ő tette. Nem te. Rickard a fejét rázza. – Meg kellett volna találnom a módját, hogy megszabadulhassak tőle – mondja a fiú. – Hiszen tudtam, hogy az irányítása alatt állok. Ha nem lettem volna annyira gyenge… Rickard gondolatai között még mindig megtalálhatóak a szerelem maradványai, ebben a pillanatban is. – Nem voltál gyenge – mondja Linnéa. – Kihasználtak. A szél arra sodorja az edzői síp éles sikolyát a focipálya felől. – Valamit muszáj megtudnom – szólal meg aztán Rickard. – Te tudtál arról, hogy ő meg én…? Úgy értem… Beszélt egyáltalán rólam bármikor? Linnéát teljesen megdöbbentette, amikor megtudta, hogy Rickardnak titkos viszonya volt Oliviával. Ismét be kellett

látnia, hogy túlságosan is alábecsülte Olivia képességeit a titoktartással kapcsolatban. Abban viszont nem olyan biztos, hogy érdemes lenne Rickardot további igazságokkal terhelni itt és most. – Sosem mondta ki egyértelműen – feleli a fiúnak. – De időnként látszott rajta. Hogy van valakije. – Kösz – mondja a fiú. – Nem hiszek neked. De kösz, hogy ezt mondod. A focipályáról érkező zajok elcsendesednek. Nyilván vége van az edzésnek. – Különben te miért akartál találkozni velem? – kérdezi aztán Ri-ckard. Linnéa semmi értelmét nem látja annak, hogy hazudjon. – Meg akartam tudni, hogy tényleg nem fogsz-e elmondani valamit. – Beleolvastál a gondolataimba? – Csak annyit olvastam el, amennyire szükségem volt – feleli a lány. – Mi van Gustafval? Van rá esély szerinted, hogy elfecseg valamit? – Hallgatni fog – mondja Rickard, és a gondolatai sem árulkodnak semmi bizonytalanságról. – És hogy van? – kérdezi még Linnéa. – Nem túl jól. De legalább ott vagyunk egymásnak. Linnéa már érti, miért bízik meg Minoo Rickardban. Meglepetésként éri, hogy máris mennyire megkedvelte ezt a fiút. És elkeseríti a gondolat, hogy Olivia olyan borzalmasan bánt vele. – Elmész holnap? – érdeklődik Rickard. – Az évzáróra? – Igen – feleli Linnéa. Rickard a homlokát ráncolja.

– De miért? – faggatja a lányt. – Hogy bírsz elmenni egy évzáróra? Azt akarom csak kérdezni ezzel, hogy mi értelme van az egésznek egyáltalán? Amikor tudjuk, hogy a világ úgyis el fog pusztulni. Linnéa majdnem rávágja, hogy ez mindig is nyilvánvaló volt, démonok ide, démonok oda. De meglátja Rickard tekintetében a kétségbeesést. – Megpróbálunk valamit tenni ellene – válaszolja végül. – Közben meg hát… valahogy élnünk kell az életünket. Asszem. – A ti helyetekben én már rég otthagytam volna a sulit. Linnéa felnevet. – Az iskola, hogy úgy mondjam, a munkakörünk része – mondja. – Figyelemmel kell kísérnünk, hogy mi zajlik a gonosz fészkében. Rickard bólint. – Köszi – mondja. – Mit köszönsz meg? – Mindent, amit tesztek, még szép. A világ megmentéséért, meg ilyenek – feleli Rickard. – Gondolom, nem sokan szoktak köszönetet mondani érte? – Nem, ez tény – mondja Linnéa, és kissé gúnyos mosolyra húzza a száját. – Nagyon szívesen. *** Minoo kinyújtózva fekszik az ágyán, és a plafont bámulja. Egy hete minden este így fekszik a Walterrel folytatott beszélgetés óta. Legalább azóta kevesebbet gondol Gustafra. Átveheti a szerepeteket egy másik kör. Abban az esetben, ha te is

beletartozol. Ezt mondták a védelmezők? De bízhatnak-e a védelmezőkben? Van más lehetőségük? Igazából nincs más választásod. – Minoo! – kiált a papa a földszintről. – Mit a véleményed a gazpachóról? – Imádom! – kiált neki vissza Minoo. – És a mama, ő is szereti? – De papa, sokkal régebb óta ismered őt, mint én! A papája a szabadnapját az évzárót követő vacsora megtervezésének szentelte. Eddig vagy ezer lehetséges változatot mérlegelt. Amint sikerült pálcát törnie valamelyik étel mellett, azonnal megint lapozgatni kezdte a szakácskönyveket, és megváltoztatta a tervét. Minoo hallja, ahogy kinyílik Anna-Karin szobájának ajtaja, és hallja a fürdőszoba felé távolodó lépteket. Alig beszéltek a héten. Mintha mind a ketten kerülnék a másikat. Minoonak néha az a benyomása támadt, hogy Anna-Karin szeretne elmondani valamit. Ő magának eszébe sem jutott ilyesmi. Először döntést kell hoznia. Az éjjeliszekrényen csörögni kezd a telefonja. Linnéa az. – Beszéltem Rickarddal – mondja rögtön a vonal másik végén, amikor Minoo felveszi a mobilt. – Igazad volt. Nem fog elárulni semmit. És Gustaf sem. – És hogy vannak? – kérdezi Minoo, miközben sejti, hogy a másik pontosan tudja, kinek az állapota érdekli valójában. – Megvannak – feleli Linnéa. – Jól van Gustaf is. – Biztos? – Nem, talán túlzás azt mondani, hogy jól van. De ott vannak egymásnak segítségképpen.

Én viszont örökre elveszítettem őt, gondolja magában Minoo. Most már mindig én leszek az a személy, aki tönkretette Gustaf életét.

32 Vanessa leszáll a buszról, az ajtók hangos fújtatással csukódnak be mögötte. Fülledt meleg az idő, fekete viharfellegek terpeszkednek az égen. Vanessa elnéz az úton messzebbre, az iskola irányába. Az évzáró ünnepségre kiöltözött diákokat látja az udvaron. Ismerős hangjelzés szólal meg valahol a táskájában, bedugja a kezét, körbekotorászik mindenütt, miközben azon bosszankodik, hogy minek van nála állandóan ennyi hasznavehetetlen holmi. Végül előhalássza a mobilját, és a kijelzőre pillantva elmosolyodik Linnéa nevének láttán. ELALUDTAM. FOGLALJ EGY HELYET NEKEM IS. Vanessa visszateszi a telefont. Látja Linnéát, amint egyedül ébred. Azt kívánja, bárcsak ő is ott lehetne vele. Megigazítja a ruháját, miközben elindul az iskola felé. Csak ma reggel vette észre, hogy nincs olyan tiszta ruhája, amit felvehetne az évzáróra. Végül talált egy tavaly nyári ruhát a szekrény mélyén. Most eszébe jut, miért nem hordta olyan sokáig. Összement a mosásban, és nagyon szorít a mellkasán, szinte levegőt venni is nehéz benne. Megint megszólal a hangjelzés. Vanessa másodszorra is előássa a telefont. Evelina az. TOJOK AZ ÉVZÁRÓRA! TALI AZ OLSSONSNÁL MA ESTE. Vanessa nagyon vágyik már egy jó bulizásra. Olyan rég volt benne része. Ugyanakkor izgul is. Reméli, hogy Evelina

és Michelle nem lesznek túl spiccesek. És hogy ő sem. Linnéa ugyebár nem iszik, és Vanessának az az érzése, hogy eléggé elviselhetetlen társaság lesznek egy józan ember számára. Bemegy a kerítéskapun, és felfigyel Viktorra, aki a közelben ácsorog. Több mint egy hónapja nem találkoztak, és olyan jó lenne, ha nem pont most látja viszont Vanessát. De éppen, amikor már azt hinné, megúszta, Viktor a nevét kiáltja. Vanessa nagyot sóhajt, és megfordul. – Mit akarsz? – kérdezi a fiútól. Viktor a szokásos elegáns pózát veszi fel. Szenvelgőn és csinosan néz ki sznob öltözékében. Vanessa fogadni merne rá, hogy gyakorolni szokott. – Hallottam rólad és Linnéáról – közli Viktor. – És? – Semmi. Azt hiszem. – Klassz volt megtudni, hogy a Tanácsnak nincs ellenvetése – mondja Vanessa. Viktor félresöpör egy hajtincset a homlokából. Még elkínzottabb képet vág. Fix, hogy begyakorolta. – Mindig olyan elfuserált lesz a dolog, amikor megpróbálok veled beszélni – mondja aztán. – Talán nem kéne annyit próbálkoznod. – Nem. Talán nem kéne – mormolja Viktor, aztán előveszi a kocsi kulcsát az öltönye zsebéből, és azt babrálja. – Szép napot! Valószínűleg egy jó darabig nem találkozunk. – Mi? Leléptek Alexanderrel, elmentek a városból? Vanessa nem is igyekszik eltitkolni a lelkesedését. – Nem – feleli Viktor. – De nem járok az új tanévben iskolába. Más dolgom lesz ősszel. Kutató pillantással méricskéli Vanessát. Mintha valami

összekacsintásra számítana. – Miről beszélsz? – kérdezi Vanessa. Viktor még mindig vizsga szemekkel nézi a lányt. – Á, semmi, nem érdekes – mondja aztán. – Felejtsd el. – Örömmel – feleli Vanessa. Miközben az iskola felé megy, úgy érzi, Viktor egész idő alatt őt figyeli. *** Viktor fekete autója hajt el mellette az úton, Linnéa még éppen meglátja egy pillanatra a fiút a kormánykerék mögött. Eldobja a cigarettáját a járdán, mire egy elektromos kerekes székben utazó néni dühödt pillantást vet rá. Üres az udvar, amikor belép a kerítéskapun. Fojtogatóan párás a levegő, a bőre ragad az izzadságtól. A viharfelhők olyanok az égen, mint egy óriásfedő. Linnéa sóvárogva várja az égszakadást. Ahogy közelebb ér az épülethez, egyre tisztábban hallja a zongoramuzsikát. A kórus pont akkor kezdi el énekelni a nyárköszöntő éneket, amikor Linnéa kinyitja a bejárati ajtót. Linnéa átsétál az előcsarnokon. Kissé szédül az alváshiánytól. Megszokhatta volna már az éjszakázást, de ez most másmilyen, mint azelőtt. Nem a szorongás tartja ébren. Hanem a Vanessa utáni vágyakozás. Amikor nem alszik vele, Linnéa nem találja a helyét, és egyedül a másik bőrének érintése tudná megnyugtatni. Ha régi önmaga lenne, aligha izgatta volna fel magát azon, hogy elaludt az évzáró napján. Egyszerűen visszaaludt volna. Csakhogy Vanessa itt van.

Résnyire kinyitja az aula ajtaját, beslisszol. A magas piszkos ablakokon át beárad a fény. Alig lehet levegőt venni idebent. A kórus fenn áll a színpadon, Kerstin Stålnacke buzgón lengeti a karját batikolt tunikájában. Linnéa Vanessát keresi a szemével, meg is látja a szőke haját az egyik leghátsó sorban. Egyik oldalán Minoo ül és Anna-Karin, a másik oldalon a székre tette a nagy retiküljét, hogy foglalja a helyet Linnéának. Vanessa hirtelen hátrafordul, és egyenesen ránéz. Mosolyog. Linnéa érzi, ahogy testében szétárad a meleg. Befurakodik az üres helyre, lehajtja a széket, és leül. Vanessa szájon csókolja. Egészen puhán. Pont annyira, hogy Linnéa szíve dupla sebességgel kezdjen verni. Néhányan füttyentenek egyet a mögöttük levő sorban. Mire Vanessa felmutatja nekik a középső ujját, anélkül hogy pillantásra méltatná őket. Aztán ismét megcsókolja Linnéát. – Megint eltelt egy tanév. Küszöbön a nyár. És én szeretném kitárt szívvel beereszteni. Tommy Ekberg áll a pulpituson. A feje teteje csillog az izzadságtól. Ingjén margaréták virítanak búzakék alapon. Ha Linnéa nem utálná annyira az igazgatót, tán még meg is hatódna rajta, hogy pont ezt az inget választotta az évzáró alkalmából. Hogy gondolt rá, hogy szép legyen és nyárias. Tommy megköszörüli a torkát, a mikrofonban úgy hangzik, mint egy ugatás. – A nyári szünet a rekreáció ideje – folytatja. – Ami engem illet, ilyenkor a kertben szöszmötölök, és vaskos életrajzok olvasásával szórakoztatom magam. De nektek talán nem még több könyv elolvasása a leghőbb vágyatok, ha a szünidő jut eszetekbe.

A tanárok közül néhányan megkegyelmeznek neki, és nevetnek a tréfán. Vanessa Linnéa vállára hajtja a fejét, és felsóhajt. – Tulajdonképpen mi a francot keresünk mi itt? – suttogja. Linnéa mosolyog. Odainteget Anna-Karinnak és Minoonak, Anna-Karin vissza is mosolyog rá, ám Minoo alig vesz róla tudomást, hogy Linnéa megérkezett. – Mikor annyi idős voltam, mint ti, lebicajoztam a Mesterséges-tóhoz, és stíröltem a csajokat – mondja Tommy. – És nem hinném, hogy az ilyesmi kiment a divatból. Vagy rosszul látom, srácok? Linnéa mentora és rajztanára hangosan nevet. Máskülönben néma csend honol az aulában. Tommy lesimítja a bajuszát. Minoo tökre be van csavarodva, gondolja Linnéa Vanessának. Igen, azt hiszem, szerelmes Gustafba, gondolja vissza Vanessa. Linnéa Vanessára sandít. Nem akar hazudni neki, de Minoo titkát sem akarja felfedni. Miből gondolod?, gondolja. Elég egyértelmű már egy jó ideje, feleli Vanessa. – A nyár után kezdődik majd az új tanév – mondja Tommy. – Reméljük, hogy nem lesz olyan… zűrzavaros, mint a mögöttünk álló kettő. Úgy sajnálom mindkettőjüket, gondolja Vanessa. Sejtem, hogy mit érezhet Gustaf. Mint amikor rád voltam dühös, mert nem mondtad el, hogy gondolatolvasó vagy. Szerettem volna megbocsátani neked, de ugyanakkor gyűlöltelek is. Linnéa nem akarja felidézni a tavalyi nyarat, amikor Vanessa nem volt hajlandó beszélni vele, és látni se akarta. Piszkálni kezdi a körömágyát olyan durván, hogy szinte fáj.

Vanessa ráteszi a kezét a kezére. De aztán túltettem magamat rajta, gondolja Vanessa. És biztosan ez lesz Gustafval is. – Nehéz volt ez a tanév – folytatja Tommy. – Nem dughatom a fejemet a homokba. Nagyra becsült kollégát veszítettük el Adriana Lopez személyében, miután felmondott nálunk. Linnéa összenéz Vanessával. Tehát így írja újra Tommy a történelmet. – A szörnyű iskolai elektromos balesetben pedig az egyik tanulónkat veszítettük el, Ida Holmströmöt – az igazgató végigjártatja tekintetét az aulán, hagyja, hogy mindenki magába forduljon a név hallatán. – Az Engelsfors Gimnáziumban eltöltött évei alatt Ida példaképe volt mindannyiunknak. Linnéának eszébe jut, amikor Ida felolvasta a verset Elias tiszteletére itt, az aulában, ő pedig végül mégis felpattant, bár szinte megbénította a rémület. Te adtad nekik oda az ollót, Ida! Te voltál! Láttalak! És a többiek is megtették vele, igen, ti mind! Aljas képmutatók! – Ida örökre velünk él a szívünkben és az emlékezetünkben – mondja Tommy. Linnéa rájön, hogy igaza van. Ida és ő közös ellenséggel küzdöttek. Mindketten a tagjai voltak a Körnek. Bármennyire is utálta Idát Linnéa, szoros kötelék volt közöttük. És még olyan pillanatok is akadtak, amikor szerette Idát. Főleg a vége felé. És ez az időszak természetesen egybeesett azzal, hogy az Engelsfors Gimnázium diákjainak nagy része viszont kezdte megutálni Idát. Leginkább azok, akik cserbenhagyták, mint például Julia és Felicia, akik most a leghangosabban zokognak. Linnéának szintek kedve támad újra felpattanni a székéről.

Aljas képmutatók! – Olivia Henriksson pedig még mindig nem került meg. Szeretném megismételni a kérésemet, hogy értesítsétek a rendőrséget, ha tudtok valamit a hol… Felcsapódik egy ülés, amikor néhány sorral előrébb Robin feláll. Tommy bosszús pillantást vet rá. – Nos, Robin – kérdezi tőle. – Dolgod van? Robin kicsit ide-oda ingatja a testét, de nem tesz egyetlen lépést sem. Felicia megrángatja a pólóját, valamit odasziszeg neki. – Ülj le most már – mondja a fiúnak Tommy. – Erik Forslund meg én arra kényszerítettük Linnéa Wallint a múlt télen, hogy vesse le magát a Csatorna-hídról. Megpróbáltuk megölni. Robin úgy hadarja el a szavakat, mintha bemagolta volna a mondandóját. Aztán elhallgat. Minden arc felé fordul. Az emberek felváltva bámulnak hol rá, hol Linnéára. Sutyorgás kezdődik. Linnéa úgy érzi magát, mint aki megbénult. Erik áll fel a szomszédos székről, majd kényszeredett mosollyal a száján Robin felé fordul. – Robinnak kissé beteges humora van, mint látjátok – szólal meg. – Robin, ez nem volt valami vicces. Egyáltalán nem. – Nem vicc volt! – kiáltja Robin. – Ezt tettük! Linnéa megfogja Vanessa kezét, Vanessa megszorítja az övét. Újabb ülés csapódik fel, amikor Kevin áll fel valamivel még előrébb. – Igaza van – mondja. – Megtették! Meg akarták ölni. Ez nem lehet igaz, gondolja Linnéa. Ez nem lehet igaz. – Elég már! – sikítja el magát fejhangon Julia. – Hazudtok!

Aztán Linnéára pillant, mintha az ő hibája lenne az egész. Erik meg se fordul. De Linnéa enélkül is érzi a fiú feléje áradó gyűlöletét. Csak úgy sugárzik belőle, egyenesen belé hatol, s már hallja is a gondolatait. Tudtam, hogy Robin nem sokáig bírja a nyomást. Vissza fogja vonni, amit most mondott, garantálom. A csajt meg majd elrendezem később. Linnéa úgy érzi, megint zuhan, le a fekete vízbe. – Nem nyúlhat hozzád egy ujjal sem – suttogja Vanessa. Biztosan megérezte, amit Linnéa érez. És Linnéa rájön, hogy már nincs egyedül. Hogy itt van neki Vanessa. És Minoo meg Anna-Karin. – Ne izéljetek, hívjátok a rendőrséget! – ordítja Tindra. – Hát beismerte! Az aulában egyre növekszik a moraj. Linnéa felfedezi, hogy többen felemelik a mobiljukat. Filmeznek. – Elég legyen! Tommy üvöltésétől begerjednek a hangszórók, mindenki befogja a fülét. Az igazgató Petter Backmanra mutat. – Hozd fel a srácokat az irodámba! A többiek mind leülnek a helyükre, és aztán felmennek az osztálytermekbe! Petter keresztbe font karral az oldalbejárat elé áll, és sürgető pillantással nézi a fiúkat, amíg lassan odaérnek hozzá. Julia hangosan felzokog. Felicia is sír, megpróbálja megsimogatni Julia hátát, de a másik lesöpri magáról a kezét. – Apám! – mondja Vanessa. – Apám! Le fogják csukni őket. De nem csak őket, döbben rá Linnéa. Az egyetlen embert, aki nem önként volt ott a lakásában, őt is lecsukják. Rickard, mondja gondolatban a többi Kiválasztottnak. Nem hagyhatjuk, hogy börtönbe kerüljön a betörésért.

Minoo bólint. – Megoldom – csak ennyit mond.

33 Minoo megragadja Anna-Karin karját, amint áthaladnak az előcsarnokon, aztán továbbmennek a csigalépcsős folyosó felé. Körülöttük mindenütt izgatott hangok hallatszanak, tülekednek, lökdösődnek az emberek. Minoo elcsípi néhány beszélgetés foszlányát. …a rendőrség már úton van… emlékszel a Walpurgis-éjre, milyen tompa volt Kevin… szerintem Robin drogozik, lehet, hogy együtt drogoznak Linnéával… azt hiszem, tényleg Erik volt, mindig ezt gondoltam… Minoo le nem venné a pillantását Linnéáról és Vanessáról, akik jóval előttük haladnak előre a folyosón. – Biztos vagy benne? – kérdezi Anna-Karin halkan. – Tényleg meg akarod csinálni? – Igen – feleli Minoo. A teljes igazság persze nem ez. Nem akarja a fejében tárolni a többiek emlékezetét. De biztos a dolgában. Ez más, mint Rickard és Gustaf emlékeinek elrejtése. Itt valaminek a helyrehozásáról van szó. Arról, hogy egy ártatlan embernek segítenek. Roppant nemes gondolat. Persze Minoo azért reménykedik, hogy talán ráadásképpen Gustaf sem fogja őt annyira utálni, ha ezt megteszi Rickardért. – Segítünk – mondja Anna-Karin, mikor odaérnek Linnéához, aki a csigalépcsőhöz vezető ajtószárnyat tartja, hogy a többiek is beléphessenek rajta. Vanessa már elindult

felfelé. – Együtt csináljuk. Együtt. Minoo elgondolkozik mindazon, amit a Kör már eddig is megtett, együtt. Arra a sok alkalomra, amikor együtt kockára tették az életüket. Aztán arra gondol, hogy talán hamarosan már nem lesz része ennek a Körnek. Hamarosan döntenie kell. *** Az ajtó becsapódik Anna-Karin mögött, és elindul ő is fölfelé a csigalépcsőn a többiek után. Amikor Erik az aulában felállt, érezte, ahogy elönti a düh. Milyen kellemes érzés lenne szabad utat engednie neki. Erőt nyerni a gyűlöletből, ahogy régen is történt, amikor végül úgy kisiklott minden. Minden egyes alkalomra visszaemlékszik, amikor Erik Robinnal és Kevinnel összefogva terrorizálták őt. Amikor nőni kezdett a melle ötödikben, és ők sportot űztek abból, hogy olyan keményen megcsípjék, ahogy csak bírják. Amikor „izzadós bigének” kezdték hívni. Amikor beraktak a táskájába egy zacskó kutyaszart. A legrosszabb mégsem az volt, amit tettek, hanem az örökös félelem attól, hogy mit találnak ki legközelebb. Mi lesz, ha elveszti a fejét, amikor meglátja őket? Megparancsolja nekik, hogy ugorjanak ki az ablakon? Vagy az új erejét használva egyszerűen kihajítja őket rajta? Egész életében utálta őket. Hogyan tud majd ellenállni a kísértésnek? Megállnak az igazgatói iroda emeletén. Petter egyedül van velük, hallják Linnéa hangját. Vanessa láthatatlanná tudja tenni magát és Anna-Karint. Anna-Karin

gondoskodik róla, hogy Petter elhúzzon, és hogy a többiek nyugton maradjanak. Kikukkant a folyosóra. – Én itt maradok őrségben, hogy senki ne jöhessen errefelé, amíg Minoo elvégzi, amit el kell. Készen álltok? Mindenki bólint. Még Anna-Karin is. Vanessa kinyújtja felé a kezét, és ő megfogja, végtelen óvatossággal. Aztán már érzi is azt finom légmozgást, amely olyan ismerős a gyakorlatozásaikról, miközben Vanessa láthatatlanságba vonja mindkettejüket. Kilépnek a kihalt folyosóra. Vanessa Anna-Karinra néz, mielőtt bekopogtat az igazgatói iroda ajtaján. Petter Backman nyit ajtót. Egyenesen keresztül néz rajtuk. – Tessék? – szólal meg végül. Mögötte Erik ül a fotelben. Robin a kanapén Kevin mellett, aki arcát a tenyerébe rejtve némán sír. Petter Backman bosszúsan elkáromkodja magát, és már éppen becsukná az ajtót, amikor Anna-Karin kiengedi az erejét. ÁLLJ! A férfi megdermed egy mozdulat kellős közepén, pontosan úgy, mint abban az ovis játékban. MENJ LE A BEJÁRATHOZ!, parancsolja Anna-Karin. Petter Backman egyetlen arcrezzenés nélkül megy ki a folyosóra, s indul el a főlépcső felé. – Most meg hová megy? – kiáltja utána Robin fejhangon. EGY SZÓT SE SZÓLJATOK. NE MOZDULJATOK. Robin, Erik és Kevin megdermednek. Anna-Karin és Vanessa bemennek az irodába, és becsukják az ajtót. Anna-Karin ismét érzi maga körül a légmozgást, amikor

Vanessa elengedi a kezét, és mind a ketten láthatóvá válnak. Robint, Eriket és Kevint láthatóan sokkolták az események, de nem szólnak egy szót se, és meg sem mozdulnak. Csak egy árva könnycsepp gördül le Kevin orcáján. – Most bármit megtehetnénk velük, ugye? – kérdezi Vanessa. – Például felvehetném azt az ollót az asztalról, és levághatnám a pirinyó tökicéjüket. A fiúk pillantásán átsüt a félelem. Teljesen ki vannak szolgálgatva a Kiválasztottak kényének-kedvének. Anna-Karin élvezettel nézi őket. Aztán kinyitja az ajtót, beengedi Minoot. – Te jössz most már – mondja, majd kimegy a folyosóra. *** Minoo elnézi a szerény ülőgarnitúrán helyet foglaló viaszbábukat. Csak ha nagyon figyel, akkor látja, hogy lélegeznek. Erik elé áll. A szemébe néz. A fiú még csak nem is pislog. Minoo szédülni kezd. Semmi kedve belenézni Erik fejébe. Már a gondolattól is rosszul lesz. Ha viszont úgy van, ahogy Walter mondta, ha valóban annyira erős, akkor ki kell bírnia, nem? Vanessa megfogja a kezét, s mindkettejüket láthatatlanná teszi. Minoo ezután kiengedi a fekete füstöt. Ettől ünnepélyes nyugalom szállja meg. Kezét Erik homlokára teszi, már látja a szövedéket, ami Erik emlékei-ből állt össze. Sötétség. Minoo. Minoo érzi, ahogy Erik megcsókol valakit. Nedves, hosszú csókok. Eriknek merevedése van. R’n’b zene a háttérben. Erik az éjjeliszekrényen álló lámpa után tapogató-

zik a levegőben, felkapcsolja, azt mondja a lánynak, hogy szeretné látni. Julia hunyorogni kezd. Éles a fény. Erik leveszi a pulóverét, fehér csipkés melltartó van rajta, teljesen oké cicik, nem annyira tökéletesek, mint Idáéi, de Julia készségesebb, és Erik keményen megragadja a bal mellét. Julia ellöki a kezét, de igazából szereti ezt, Erik biztos ebben. Megcsókolja Juliát, mielőtt az mondani tudna bármit is. Vissza. – Ne aggódj – mondja Helena. – Száz százalékig mellettetek állunk. Itt voltatok egész éjszaka. Senki nem fog hinni Linnéának, még akkor sem, ha túléli. – Helena megöleli Eriket. Édeskés virágillatú a parfümje. Erik megkönnyebbül, érzi, hogy rendben lesz minden. – Nem akartuk bántani – mondja, és igyekszik olyan ijedt hangon beszélni, amennyire csak lehet anélkül, hogy azt higgyék, meghibbant. – Tetten ért minket. És nem akartam, hogy a rendőrségre menjen. Elronthatta volna az egészet… – Helena megsimítja a hátát. – Tudom – mondja. – De ne nyugtalankodj. Vissza. Meglendíti a baseballütőt, olyan örömtelin súlyos a kezében. Linnéa kiáltozásától megrészegedik, annyira fél tőle a lány, most az ő tulajdona, és Linnéa tisztában van ezzel. Vissza. Erik feltekeri a hangerőt. Egy súlyos dal, Linnéa playlistjén, legfelül, tökéletes aláfestés a zúzáshoz, romboláshoz, megsemmisítéshez. Most úgy kiirt itt mindent a pszichós ribanc saját zenéjére, hogy nyoma se marad semminek. Vissza. Erik kérdőn néz Helenára, nem biztos benne, hogy jól hallotta. – Micsoda? – kérdezi. – Azt akarod, hogy verjük szét a

lakását? – Igen – feleli Helena, és a fiú kezébe nyom egy kulcsot. – Túl sokáig vártunk ezzel. Ideje, hogy ez a lány oda kerüljön, ahova való. – A focis lúzer. Rickard ott áll Helena mögött, és bólogat. Minoo elkezdi összegyűjteni Erik Rickardhoz kapcsolódó emlékképeit arról az estéről. Felgöngyöli a szövetet, összeköti a körben kilógó fonalszálakat, majd elrejti Rickardot. Aztán előreindul, a legutolsó emlékekig, és elfeledteti Erikkel, hogy épp az imént itt az irodában látta őt, Vanessát és Anna-Karint. A fekete füst még javában örvénylik Minoo körül, amikor kinyitja a szemét, és leereszti a kezét. Most közelebb lép Kevinhez, és Vanessa követi, szorosan fogják egymás kezét. – Siess – mondja Minoonak. Kevin szeme kivörösödött, pillantása üres. Minoo sem együttérzést, sem gyűlöletet nem talál magában, mindössze némi érdeklődést, amikor a fiú homlokára teszi a kezét. Kevin az alkalmi színpadon áll a tornateremben, Helenára néz a ref-lektorfényben, aki egy borítékot tart a kezében a szavazás eredményével, és biztosan ő lesz, tutira ő lesz, senki nem volt nála hűségesebb. Helena előhúz egy lapot a borítékból, és még szélesebb mosoly jelenik meg az arcán. – Erik Forslund! – mondja szinte sikítva. Feldördül a tapsvihar. Kevin pedig érzi, ahogy felforrósodik az arca, miközben mosolyogni próbál. Szemét Erik, Erik kap meg mindent, először megkapta Idát, most meg ezt. Vissza. Dübörög a zene. Látja, amint Robin és Erik kirohan a lakásból Linnéa után. Meg fogják ölni. Erik teljesen be van indulva mostanában. – Mit csinálunk? – kérdezi Kevin. – Rendőrt hívunk? – Rickard egy pillanatig tétovázik. – Nem –

mondja aztán. – Ha történne valami, nem az én hibám, hanem Helenáé. – Odalép Linnéa laptopjához, a feje fölé emeli, aztán teljes erőből a padlóhoz vágja. A zene rögtön elhallgat. – Az a hülye Linnéa, az ő baja, nem az én hibám – motyogja Rickard, majd rálép a laptopra. Vissza. Kevin a mopedjén gurul keresztül Engelsforson. Először azt hiszi, szem elől veszítette Linnéát, de aztán megpillantja. Minoo a saját házukat látja, látja magát, amint beengedi Linnéát. Kevin elhajt, és reméli, hogy Linnéa egész este ott marad. Mert amire ő meg a többiek készülnek, az elég izgi, de azért fél, fél a rendőröktől, és a legjobban attól fél, hogy mit tesz majd a papája, ha véletlenül megtudja. Minoo nem nagyon érzékeli az időt, de úgy tűnik, mintha most gyorsabban menne, könnyebben találja meg és rejti el a Rickarddal kapcsolatos emlékeket ezen az estén. Mikor kinyitja a szemét, Vanessát hallja megint. Lehet, hogy folyamatosan beszélt hozzá? Linnéa szerint Tommy erre tart Nickével és egy másik zsaruval! Anna-Karin persze távol tudja tartani őket, ha minden kötél szakad, de azért siess! Minoo Robin homlokára teszi a kezét. Linnéa lovagló ülésben ül a híd korlátján. Sír. Robin semmi mást nem akar, csak hogy ugorjon már. Hogy legyen már vége. Nem bírja tovább. Hát sosem fog már leugrani? Minoo dolgozni kezd az emlékek szövetével. Már majdnem készen van, amikor észrevesz egy erősen izzó fonalat, elfogja a kíváncsiság. Elevickél odáig, érzi az emlékhez kapcsolódó rémületet. Robin kilép a zuhany alól, a törülközőt a derekára csavarja.

Látja a pára lepte tükörre írt szót. VALLD BE! Előre. Egy fal előtt lebegő töltőtoll. Robin hallja a nedves csikorgást, ahogy a toll írni kezd a világoskék tapétára, kusza gyűlölettel teli betűk. VALLD BE! Előre. Az iskolai lépcsőház. Linnéa Robin lábai előtt hever. A fiú felé kinyújtott kezét nézi. Annyira fél. Be kell vallania. De mi lesz, ha bevallja? Előre. Robin a számítógépe képernyőjére bámul. Az ott megjelenő szavakra. A billentyűzet gombjaira, amelyek puha kattogással maguktól nyomódnak le. MAMÁNAK, PAPÁNAK ÉS ADDÉNEK, BOCSÁSSÁTOK MEG NEKEM, HOGY ÍGY KELL RÁM TALÁLNOTOK, DE NEM BÍROK ÍGY ÉLNI TOVÁBB, ERIK FORSLUND ÉS ÉN MEGPRÓBÁLTUK MEGÖLNI LINNÉA WALLINT, BOCSÁSSATOK MEG. NEM TI TEHETTEK RÓLA. CSAK NEM BÍROK TOVÁBB ÉLNI EZZEL A BŰNTUDATTAL. ROBIN. Egy öngyilkossági levél. Robin körülnéz a szobában. Halálosan fél. Előrevetődik, és lecsapja a laptop fedelét. Vanessa Minoo nevét kiáltja, Minoo kinyitja a szemét. Vanessa felé fordul, aki akadályozza az összpontosításban. – Már itt vannak – mondja Vanessa. – Kell, hogy Anna-Karin…? – Készen vagyok – feleli Minoo, és eltünteti a fekete füstöt. Vanessa biccent, s abban a pillanatban kinyílik az iroda ajtaja. Minoo összerezzen, aztán rádöbben, hogy Vanessa és ő láthatatlanok.

– …idebent kellett volna megvárnod minket! – mondja Tommy Ekberg. Mögötte Petter Backman érkezik Nickével és egy másik rendőrrel, egy rövid sötét hajú nővel. – Tudom, tudom – mondja Petter fakó hangon. – Én csak… Olyan volt… Egyszerűen úgy éreztem, jobb, ha kimegyek. Nicke grimaszol, keresztbe fonja a karját a mellkasán, aztán végigméri Kevint, Robint és Eriket. – Aha – mondja. – Na, szóval, hogy is volt ez? A viaszbabák pislognak egyet. Anna-Karin nyilván kiengedte őket az irányítása alól. – Valami barom tréfát eszelt ki, amitől aztán elszabadultak az indulatok – kezdi Erik. – Megpróbáltuk meggyilkolni – mondja Robin. Kevin szipog egyet, Nicke megvetően néz rá – Lejöttök velünk az őrsre – szólal meg a kollégája. – Mind a hárman. Erik feláll, és sürgetően néz a többiekre. – Na, mi lesz, megyünk? – mondja. – Hogy aztán a rendőrség előtt is megcsinálhassátok ezt a hülyeséget? Minoo Eriket nézi, és a rosszullét környékezi. Hiszen járt a fiú emlékei között, és most már tudja, milyen érzés Eriknek lenni. Tudja, milyen jéghideg ez a fiú belül, s tudja, hogy képes lehet olyasvalamire, amit bátran lehet gonoszságnak nevezni. Erik soha nem fog beismerő vallomást tenni.

34 Vanessa hallja a közelgő vihar morajlását. Linnéa ablakán túl furcsa szürkéskék fényben fürdik a világ. Linnéa mellett ül a kanapén, átöleli a lány vállát. A dohányzóasztal túloldalán Anna-Karin és Minoo ül egy-egy széken. Minoo úgy néz ki, mint a régi Minno, okos szemével, kissé maflán túlsminkelt pattanásaival. Vanessa azonban nem bírja kiverni fejéből azt a pillantást, ahogyan Minoo Tommy irodájában nézett rá. Leírhatatlan volt. Az egyetlen szó, amelyik valamennyire közelít a „megvetés”, de ez sem fedi a valóságot. Olyan volt, mintha Vanessa úgy eltörpülne a szemében, hogy még megvetést sem érdemel. – Lehet, hogy Robin begolyózott? – kérdezi Anna-Karin. – Ha meg-őrült, akkor könnyen azt hiheti, hogy látta ezeket a dolgokat. És az akkor neked is valóságosnak tűnhetett volna, nem, Minoo? – Vagy mégis ott volt valaki, akit Robin nem látott. Valaki, aki talán… nem látszott, hogy pontosabban fogalmazzak – jegyzi meg Minoo, és gyors pillantást vet Vanessára. Egy pillanatba telik, és Vanessa megérti. Felegyenesedik a kanapén. – Mi van? – fakad ki rögtön. – Te tényleg azt hiszed, hogy Robin után futkosok, mint egy kísértet, anélkül hogy említést tennék róla nektek? – Ne haragudj – mondja Minoo égővörös füllel. – Arra gondoltam, hogy mivel Linnéát bántotta, hát…

– Vágom – mondja Vanessa. Hirtelen elszégyelli magát. – Bár, ha jobban meggondolom, pontosan ezt kellet volna tennem. Mekkora egy ökör vagyok. Magamtól is eszembe juthatott volna. – Nem – csitítja Linnéa színtelen hangon. – Jó, hogy nem tettél semmit, ha nem akarjuk, hogy a Tanács megint ránk vesse magát. Vanessa Linnéa kifejezéstelen arcát nézi. És az egymást babráló tintafoltos kezeit az ölében. Mióta megérkeztek, így viselkedik. – De akkor ki az? – kérdezi Anna-Karin. – Biztosan egy olyan levegőboszorkánynak kell lennie, mint amilyen Vanessa, nem? Vagy földboszorkány is lehet? Aki elhiteti Robinnal, hogy lát dolgokat, amik nincsenek is? – Lehet, hogy inkább azt a kérdést kellene feltennünk: miért? – mondja Minoo. – Kinek állhat szándékában rajtunk kívül, hogy Robint rávegye a vallomástételre? Ismerős, idegesítő arc bukkan fel Vanessa gondolatai között. De nem, ő nem lehetett. – Olyasvalaki lehetett, aki igazán utálja Eriket és Robint – mondja Anna-Karin. – Vagy, aki őszintén szereti Linnéát. Az a fiú valóban segített nekünk máskor is, gondolja Vanessa. Megmentette Linnéa életét. – Lehet, hogy Viktor – mondja ki hangosan. Minoo rá bámul. – Komolyan gondolod? – kérdezi tőle. – Találkoztam vele reggel az iskolaudvaron – mondja Vanessa. – Azt mondta, kihagyja a következő szemesztert. Volt valami furcsa benne. Mintha lett volna még valami, amit el akart volna mesélni.

Az első igazi égzengést jégeső követi. Vanessa látja az ablakpárkányhoz ütődő apró, fehér szemeket. – De vajon képes volna-e Viktor arra, amit Robin látott? – kérdezi Anna-Karin. – Hiszen ő egy vízboszorkány. – Fogalmunk sincs róla, hogy Viktor milyen képességekkel rendelkezik valójában – felel Minoo kicsit hangosabban, hogy túlkiabálja a jégeső kopogását. – Csak itt, Engelsforsban is sokat erősödtek, ő maga mondta. És nem ez lenne az első alkalom, hogy bosszút áll. Emlékeztek, mit csinált Kevinnel a kémiaórán? A savval? És az csak egy apróság volt. Vanessa Linnéa felé fordul. Nem tudja eldönteni, hogy a lány figyel-e arra, amit mond. – Szerinted? – kérdezi Vanessa. – Lehet, hogy ő volt? – Nem tudom – feleli Linnéa. – Valami nem stimmel itt. – Ez, mondjuk, akár Engelsfors mottója is lehetne – jegyzi meg Minoo epésen. Dörög az ég, a jégesőt felváltja a zivatar. – Lényeg az, hogy bezárták őket – mondja Anna-Karin. – Erik sosem fogja beismerni – mondja Linnéa. – Dehogynem – mondja Anna-Karin. – A bíró pedig kemény büntetést fog kiszabni rá, és Robinra is. Erről kezeskedem. Nagyon határozottnak tűnik. Vanessát meghatja Anna-Karin reakciója, de nyugtalanítja is. – Ha erre fogod használni a varázserődet, akkor ismét megszeged a Tanács törvényeit – figyelmezteti Anna-Karint. – Kit érdekel! – vág vissza Anna-Karin. – Nem hagyom, hogy ilyen kockázatot vállalj – mondja Linnéa. – Talán nem is lesz rá szükség – teszi hozzá Minoo. – Robin

és Kevin is beismerte. Viktor pedig tanúvallomást tehet arról, hogy milyen állapotban talált rá Linnéára. Linnéa mobilja csörögni kezd a dohányzóasztalon, Linnéa érte nyúl, felveszi. Vanessa egy női hangot hall, de nem érti, mit mond az illető. Linnéa válaszai pedig annyira kurták, hogy abból lehetetlen rájönni, hogy miről beszélnek. – Rendben – mondja végül Linnéa, és kinyomja a telefont. Egy ideig csöndben ül a mobillal a kezében. Olyan erősen szorítja, hogy a készülék nyugtalanítóan recseg-ropog a markában. – Ki volt az? – kérdi Vanessa. – Diana volt – feleli Linnéa. – A rendőrség idejön, és ki fognak hallgatni. Úgyhogy most valószínűleg jobb, ha elmentek. – Én itt maradok – mondja Vanessa. – Nem fontos – mondja Linnéa még mindig azon a színtelen hangon. Te barom, üvöltené legszívesebben Linnéa arcába Vanessa. – De igen – mondja inkább. – Nekem fontos.

35 A vihar, amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan el is vonult. Linnéa a kanapén összegömbölyödve fekszik, fejét Vanessa ölében pihenteti. Behunyja a szemét, miközben Vanessa a haját simogatja. Linnéa arra vágyik, hogy megállíthassa ezt a pillanatot, hogy ne jöjjön el, ami ezután következik. Mert hamarosan itt lesz Diana egy rendőrrel. Hamarosan mindent el kell mesélnie nekik. Csöngetnek az ajtón. – Ne nyisd ki – suttogja Linnéa. Vanessa ajkát érzi a halántékán. – Meg tudod csinálni. Én pedig itt leszek végig. Linnéa vonakodva felül, a kanapé sarkába kucorodik, amíg Vanessa kimegy az előszobába, és ajtót nyit. Diana és egy másik nő hangja hallatszik az előszobából. Legalább nem Nicke képviseli a rendfenntartást. Linnéa a kanapé mellett ülő párducra néz. Ujját végighúzza a porcelánfejen, megtapogatja az összeragasztott darabok peremét. Amikor belépnek a szobába, kénytelen-kelletlen felpillant rájuk. – Szevasz, Linnéa – köszön Diana. A Diana hangjában megcsendülő együttérzéstől Linnéának bizseregni kezd a bőre, majd a civil ruhás rendőrre emeli a tekintetét. A nő magas, és úgy néz ki, mint aki minden reggel lenyom néhány tíz kilométert az uszodában. Gesztenyevörös

haját lófarokba fogta össze. – Szervusz, Linnéa – szólal meg ő is. A hangja mély és határozott. Rendőrhang. Linnéa máris gyanúsnak érzi magát. – Patricia Tamm vagyok, rendőrnyomozó. – Jó napot – motyogja Linnéa. Vanessa leül Linnéa mellé. Megfogja a kezét, megszorítja. Ő az, aki lefeküdt Nickével?, gondolja Linnéa. Nem, válaszol gondolatban Vanessa. Linnéa szinte csalódottságot érez. Jobb lett volna. Akkor legalább kapásból leírhatta volna Patriciát. Diana leül Vanessa mellé a kanapé másik oldalára. – Neked kell beszélned, úgyhogy lehet, hogy szükséged lesz egy kis vízre – kezdi Patricia. – Hozhatok egy pohárral? – Persze – mormolja Linnéa, és a konyha felé mutat. Mikor Patricia visszajön, leteszi Linnéa elé a poharat, aztán odahúz magának egy széket, és leül Linnéával szemben. Hozzáfog, hogy elmagyarázza, miért van itt. Linnéa gépiesen bólogat, de a feltámadó szorongás miatt nem nagyon tud odafigyelni arra, amit Patricia mond. Csak azt látja, hogy a nyomozó egy apró magnetofont helyez elé a dohányzóasztalra, megnyomja a felvétel gombot, majd elővesz egy jegyzetfüzetet és egy ceruzát. – Ez az első kihallgatás – mondja Patricia. – Tehát, ha nem jut eszedbe minden, nincs semmi baj. És ha szeretnél szünetet tartani, csak szóljál nyugodtan. Linnéa már bánja, hogy beleegyezett, hogy a lakásban hallgassák ki. Diana szerint ez a rendőrség javaslata volt, azért, hogy Linnéának ne kelljen beutaznia az őrsre. De most, hogy beszélnie kell arról, ami történt, fél attól, hogy újra be-

mocskolódik a lakás. Linnéa? Vanessa átöleli, de olyan, mintha valahol messze történne mindez, mintha Linnéa teste nem is tartozna Linnéához. Teljesen magába zárja a szorongás. Linnéa, figyelj, kérdezni akar tőled valamit. – Tessék? – mondja Linnéa, és riadtan Patriciára néz. – El tudnád mesélni, mi történt azon az estén? – teszi fel a kérdést Patricia nyugodt hangon. Elmesélni. Elmesélni azt, ami történt. Még sosem mondta el részletesen a többieknek. Vanessának sem. Linnéa rájön, hogy most kénytelen lesz megtenni. Patricia ki fogja kérdezni mindenről, amit tettek, minden szóról, minden ütésről. Nem akarom, hogy halld, gondolja Vanessának. Nem akarom, hogy megtudd, mit tettek. Miért nem?, gondolja Vanessa. Linnéa nem szeretné bevallani, hogy szégyelli magát. Tudja, hogy az erőszakos bűncselekmények áldozatainál ez nagyon gyakori jelenség, ám ettől még nem múlik el az érzés. Nem foglak egyedül hagyni azon a rohadt hídon, gondolja Vanessa. Linnéa Vanessa szemébe néz. Annyi szerelem van ott. De most nem érzi, nem képes mást érezni, mint az egész testét elárasztó pánikot. Az eszével viszont legalább tudja, hogy ott van. – Kezdjük a legelején – mondja Patricia. – Mit csináltál, mielőtt hazaértél? – Minoonál voltam – feleli Linnéa. – Minoo Falk Kariminél. Egy barátomnál.

Patricia jegyzetel. Linnéa hallgat. Nem tudja, hogyan folytassa. – Körülbelül mikor indultál el onnan? – kérdezi Patricia. – Fel tudod idézni? Linnéa megpróbál válaszolni, amilyen pontosan csak tud. Majdnem három hónapja történt. Kíváncsi lenne rá, vajon Minoo számon tartja-e a dátumot. Annyira rá vallana, ha felírt volna minden időpontot, minden dátumot valamelyik füzetébe arra az esetre, ha Linnéa mégis meggondolná magát, és elmenne a rendőrségre. – Észrevettél bármi különös dolgot hazafelé menet? – kérdezi Patricia. Linnéa arra gondol, milyen megkönnyebbülést érzett. Akkor mesélt először valaki másnak Vanessáról. – Nem – hangzik a válasz. – De egész nap furcsa érzésem volt. Mintha követne valaki. Pont amikor Minoohoz érkeztem, meghallottam egy moped berregését. Erre egészen a mai napig nem emlékezett vissza, míg Minoo el nem mesélte, mit látott Kevin emlékei között. Patricia leír valamit a füzetébe. – Folytathatjuk a hazaérkezéseddel? – kérdezi aztán. Linnéa nagy levegőt vesz. Beszélni kezd az összezúzott ablaküvegről, ami a kapu előtt ért földet. A zenéről. A dübörgő basszusról. Most is érzi, vagy a szívverésétől remeg az egész teste. – Felmentem a lifttel, és akkor jöttem rá, hogy a zene az én lakásomból jön – mesél tovább. – Úgyhogy bementem. Itt megáll a történet. Telnek a másodpercek. Egyik a másik után. – Arra emlékszel, hogy be volt-e zárva az ajtó? – szólal meg

végül Patricia. – Zárva volt – feleli Linnéa. – Olyan dühös voltam, hogy nem gondolkoztam. Nem kellett volna bemennem. Olyan idióta bírok lenni, amikor mérges vagyok. Vanessa megszorítja a kezét. – Linnéa – mondja Patricia. – Nem voltál idióta, és semmiről nem te tehetsz, ami történt. Linnéa erősen az ajkába harap. Megpróbál hinni abban, amit Patricia mond. Megpróbálja visszanyelni a könnyeit. – És aztán mi történt? – kérdezi Patricia. – Bementem… A zene… olyan hangos volt. És alkoholszagot éreztem. Mintha egy igazi eldurvult buli lett volna. Az egész… Szét… szétverték az egész lakást. Olyan ócskán hangzik, amikor kimondja. Olyan ócskán és jelentéktelenül, miközben szétverték vele az egész életét. – Van elképzelésed arról, hogy miképp jutottak be a lakásba? – kérdezi aztán Patricia. Linnéának van elképzelése. Erik Helenától kapta meg a kulcsot, aki Oliviától juthatott hozzá, aki nyilván Dianától szerzett magának egy másolatot, amikor Dianát a hatalmában tartotta. De ezt, ugye, nem mondhatja el. – Ez egy szociális bérlakás, nem tudom, hány kulcs van hozzá – feleli. – Láttál valakit, amikor bejöttél? – kérdezi Patricia. Erik a lámpák vérvörös fényében. Fekete pulcsiján az üvegszilánkok. A baseballütő a kezében. A gondolatai Linnéa fejében. Te szemét picsa. – Eriket – feleli aztán. – Erik Forslundot. Az ablakban állt. Az ablakra mutat.

– Aztán bejöttek a többiek. Robin… Robin Zetterqvist és Kevin Månsson. És Rickard. De ezt nem mondja el. Nem szabad elfelejtenie. Nehogy elszólja magát. Patricia ceruzája serceg a papíron. – Hogy reagáltak, amikor megláttak téged? – kérdezi. – Láthatóan meg voltak lepődve. Szinte sokkolta őket a helyzet – mondja Linnéa. – Kevin csak állt. Robin lehúzta a betörősapkáját az arcába. Mindegyiküknek volt ilyen sapkája, de nem volt lehúzva, mikor bejöttem. – Mit csinált Erik, amikor meglátott? Linnéa ismét az ajkába harap. Most érzi a vér ízét. Te szemét picsa. – Csak… nézett. A hangja elcsuklik. Nyelnie kell, hogy folytatni tudja. – Mosolygott. Aztán az arcába húzta a sapkáját. Linnéa mélyet lélegzik. Utána lassan kifújja a levegőt. Aztán megint beszívja. – Mit éreztél? – kérdezi Patricia. – Megrémültem – és majdnem magával ragadja az emlékhez kapcsolódó érzés, ami olyan volt, mintha megállt volna az idő, mintha nem bírna megmozdulni. – Baseballütő volt a kezében. Én pedig rohanni kezdtem… És már nem bírja visszatartani a könnyeit. Szabad kezét a szemeire tapasztja, Vanessa közelségéből próbál erőt meríteni. Tovább mesél. Igyekszik visszaemlékezni az útra, amelyen menekült. Szinte érzi, ahogy bakancsának talpa az aszfalthoz verődik, a mellkasában éles fájdalmat okozó lélegzetvételét, a szívét, mely olyan erősen ver, hogy úgy érzi, bármelyik pillanatban felmondja a szolgálatot. – Segítségért kiáltottam – suttogja. – De senki nem hallotta

meg. Érzi, hogy Vanessa sírással küszködik. – Valamelyik fickó mondott esetleg valamit, miközben üldözőbe vettek téged? – kérdezi Patricia. – Emlékszel ilyesmire? Linnéa nem mondhatja meg Patriciának, hogy minden egyes gondolatra emlékszik, amit Erikék gondoltak. De azért bólint. Mivel, amit kimondtak, az is bevésődött az emlékezetébe. – Erik azt üvöltötte… „Te szemét picsa” – feleli Linnéa. Ellepi a hideg verejték. Folytatja, elmondja, hogyan rejtőzött el a híd alatt. – Elejtettem a táskámat a lépcsőházban, úgyhogy nem volt nálam mobiltelefon. Arra gondoltam, hogy talán meg kéne próbálnom átjutni a csatorna túlpartjára… Viktor Ehrenskiöld, a fiú, aki később segített rajtam, ott lakik az udvarházban. Patricia lejegyez valamit a noteszébe. – Úgyhogy felmentem a hídra. Itt ismét megáll a történet. Linnéa az ablakra néz. Az új üvegezésre. Bárcsak valaki őt is ilyen egyszerűen megjavíthatná. Minoo talán képes volna rá? Talán ki tudná törölni minden emlékét ezzel a történettel kapcsolatban, ha szépen megkérné rá? – Felmentem a hídra – mondja végül. – És aztán ott voltak. Megvan! Milyen kurvára megvan a csaj! Milyen súlyosan be lett kerítve! Azt mondtam Eriknek, hogy menjen a pokolba. És akkor… akkor felnevetett. Aztán közölte, hogy nem egészen így tervezték, hogy nem hitték volna, hogy otthon leszek… Azt

mondta, azt hitte, hogy a… hogy a kurvák végigdolgozzák az éjszakát. De hogy így is jó. Tulajdonképpen… jobb is. Linnéa érzi a Vanessától felé áramló érzelmek fekete hullámát. – Mi történt azután? – kérdezi Patricia. – Futni próbáltam. De Robin elkapott… Még mindig érzi Robin kezét. Mintha azóta sem engedte volna el. – Fogva tartott. Megpróbáltam kiszabadulni, de ő… – Linnéa hirtelen felnevet, furcsa fintor jelenik meg az arcán. – Jéghokiznak, mind a ketten. Robin vonszolni kezdett, de nem nagyon kellett erőlködnie. És ott jöttem rá… Rádöbbentem, hogy mennyire erősek. Hogy mekkora különbség van közöttünk. Hogy esélyem sincs. Linnéa tudja, hogy igazat mond. Mégis ott vannak fejében a gondolatok. Kellett volna tennem valamit, tehettem volna még valamit, gyorsabban kellett volna futnom, hangosabban kellett volna ordítanom. – Robin mit csinált aztán? – kérdi Patricia. – Odavonszolt Erikhez. Erik pedig azt mondta, hogy unalmas vagyok szerinte, és hogy azt hitte, szeretem az ilyen bulikat. Megfogta a hajamat a frufrumnál fogva, és aztán megrántotta… Megkérdezte, félek-e. – És te mit mondtál? – kérdezi Patricia. Linnéa felnéz, találkozik a pillantása Patriciáéval. – Hazudtam. Nemet mondtam. Linnéa hallja Vanessa gondolatait. Egyenesen beléhatolnak. Rohadt seggfej. – Még egyszer meghúzta a hajamat – folytatja rekedt hangon Linnéa. – Felüvöltöttem. És azt mondtam… „Engedj el,

Robin, kérlek.” Többször elismételtem. Akkor mondta Erik azt, hogy… hogy ugranom… kell. A k-nál remegni kezd az ajka, rájön a dadogás. – Mert különben ők… dobnak be. A fekete víz a híd alatt. Lélegezni. Nem volt szabad elfelednie, hogy lélegezzen. – És akkor mit csinált Robin? – kérdezi Patricia. – Mikor hallotta, ahogy Erik megfenyeget téged? – Azt mondta… Valami ilyesmit mondott Eriknek, hogy „Ne már”. Erre Erik azt mondta, hogy Robin nem férfi, és hogy… „Pont úgy utálod ezt a pinát, mint én.” Linnéa elhallgat. Mi van, ha Patricia nem hiszi el, amit mond, mi van, ha azt gondolja, abnormális ennyi mindenre emlékezni. Hitelesebbnek tűnne, ha úgy csinálna, mintha mindent elfojtott volna, és Patriciának kellene segítenie, és különféle cselfogásokkal előhúzni belőle az emlékeket? – Akarsz szünetet tartani? – kérdezi Patricia. Linnéa a fejét rázza. Nem tudja még, hogyan lesz ereje a folytatáshoz, de a legeslegjobban arra vágyik, hogy túl legyen az egészen. – Erik megfenyegetett – mondja Patricia. – Szerinted komolyan gondolta? – Igen, biztos voltam benne. – Hogyan lehettél benne biztos? …megöllek, te rohadt kurva, te rohadt pina, megöllek… – Mert gyűlöl – feleli Linnéa. – És nem ez volt az első alkalom… hogy ő meg Robin rám szálltak. Patricia bólint, lejegyez valamit. – Mi történt azután? – Azt mondta…

Linnéa levegőt vesz. – Azt mondta… hogy úgyis minden flúgos öngyilkos akar lenni. Olyan vékony lett Linnéa hangja. Mintha fel akarna szívódni. – És hogy most itt a lehetőség. Miért okoz akkora fájdalmat, hogy hangosan kimondja, amit Erik mondott neki? – Aztán lesújtott – suttogja, és a combjára mutat. – A baseballütővel. Még egy kevés. Mindjárt vége, elmondott mindent. – Üvöltöttem. És akkor Erik megragadott… a korláthoz szorított, és azt mondta… Meg kellene… Behunyja a szemét. Megpróbál úgy tenni, mintha nem róla szólna a történet. Neki csak ki kell mondania a szavakat egymás után, ezeket a szavakat, amelyek valaki másról szólnak. „Valakinek először büntetésből meg kéne dugnia téged, de nem akarunk AIDS-esek lenni.” Linnéa levegő után kap. – Aztán megfogta… és… és kitekerte a karomat, nagyon fájt, én meg arra gondoltam, hogy folytatni fogja, hogy bármeddig képes lenne folytatni, végül viszont így is, úgy is megölnek. Ezért arra gondoltam, ha leugrok, talán marad egy esélyem. Egy kicsi esélyem. Felmásztam a korlátra, s azt mondtam „Kérlek, Robin”, ő meg azt mondta „Csak csináld már”. „Úgy van, Linnéa, csináld már”, mondta Erik. És akkor megtettem. Leugrottam. Elapadnak a szavai. Patakzanak a könnyei lefelé az arcán. Szájában érzi az ízüket.

– Miért nem mondtad el mindezt a rendőrségen? – kérdezi Patricia. – Azért ezt nem olyan nehéz kitalálni! – vág közbe Vanessa. – Senki nem vádolja Linnéát – mondja higgadtan Patricia. – Ő a sértett fél. De ezeket a kérdéseket muszáj feltennem. Nincs semmi baj, mondja gondolatban Linnéa Vanessának. Ezt most végig kell csinálnom. – Féltem tőlük – mondja ki fennhangon. – És tisztában voltam vele, hogy senki sem hinne nekem. – Megértem, hogy miért gondolkoztál így – mondja neki Patricia. Linnéa látja rajta, hogy komolyan gondolja. Patricia megérti őt. S ez leírhatatlan megkönnyebbüléssel tölti el. – Mi fog velük történni ezek után? – kérdezi, és a vizespohár után nyúl, iszik néhány kortyot. – Erikkel és Robinnal? – kérdezi Patricia. Linnéa bólint, és arra gondol, lehet, hogy Patricia elmondta már az elején, amikor nem tudott rá odafigyelni. Ha így is van, Patricia nem adja semmi jelét ennek. – Letartóztatták őket, és elrendelték az előzetes nyomozást – feleli. – Az előzetes nyomozás vezetője Hans-Peter Ramström, a västeråsi nyomozó ügyészség ügyésze, kérni fogja az őrizetbe vételüket. Mivel igen súlyos bűncselekményről van szó, nagy valószínűség szerint a vizsgálat teljes időtartama alatt fogva tartják majd őket. – Ez azt jelenti, hogy a bírósági tárgyalás kezdetéig a dutyiban rohadnak – magyarázza Diana. – Addig látnod sem kell őket. – Kevint magántulajdon ellen elkövetett bűncselekménnyel vádolják, ő beismerő vallomást tett – mondja Patricia. – Robin

és Erik ellen magántulajdon ellen elkövetett bűncselekmény és gyilkossági kísérlet a vád. Erik tagad. Én viszont nem fogom annyiban hagyni. Elmosolyodik. Csak egy picit. De az elég. – Miért tették tönkre a lakásodat, szerinted? – folytatja a kihallgatást Patricia. Linnéa ismét a pohárért nyúl. Időt akar nyerni, nehogy elszólja magát. Olyan kimerült lett mostanra, annyira lassan jár már az agya. Ő persze tudja, hogy Helena parancsára történt. De nem szabadna tudnia róla. Kortyol egyet a vízből. Leteszi a poharat az asztalra. – Nem tudom pontosan – válaszolja aztán. – Ők a PE tagjai voltak, én meg PE-ellenes voltam. – Korábban azt mondtad, hogy Erik és Robin nem először szálltak rád – folytatja Patricia. – Mikor történt ilyen azelőtt? Hol fogjon hozzá? Melyiket válassza abból az ezer esetből, amikor utánaordibáltak, megfenyegették, szétbarmolták a cuccait, elkapták, és úgy tartották beszorítva, vagy éppen megverték? – Fontos ez? – kérdezi Linnéa. – Azt akarom csak kérdezni, hogy van ennek bármi jelentősége az ügy kimenetelére nézve? – Teljes mértékben – feleli Patricia. – Itt arról van szó, hogy be lehet-e bizonyítani, hogy előre megfontolt szándékkal történt-e, ami történt. Vagy hirtelen felindulásból. – Tehát minden dolog, amit ellenem elkövettek… Számít? – Igen, Linnéa – feleli komoly tekintettel Patricia. – Minden dolog számít. A legapróbbak is.

36 Minoo kinyitja a quinoás zacskót, beleönti a tartalmát a sűrű hálójú szitába. A papa ide-oda rohangászik a konyhában, igyekszik nem felbotlani Pepparban. A gazpachós tálból erős hagymaszag árad. Bekapcsolták a helyi rádióadó műsorát, a műsorvezetők a szűnni nem akaró engelsforsi áramellátási problémákról beszélgetnek, illetve arról, hogy a rejtélyes balesetek milyen mértékben befolyásolhatták a várost végleg elhagyó lakosok számának erőteljes növekedését az eltelt évben. A rádióhallgatók egymás után telefonálnak be a műsorba, és valósággal őrjöngenek. – Hány embernek kell még meghalnia, mielőtt a politikusok végre hajlandóak lesznek felelősséget vállalni? – kérdezi egy névtelenségbe burkolózó nő, akinek a hangja kísértetiesen hasonlít Kerstin Stålnackééra. Minoo eltűnődik, vajon mennyire gyorsulna fel a kitelepülés, ha az emberek megismerkednének a bajok valódi okaival. Ha a világ pusztulásának híre menne… El tudod képzelni, mi lenne akkor. A műsorvezetők témát váltanak, és az aulában történt mai eseményekről készült videoklipek megtárgyalásába fognak. A videoklipeket már ezerszer lejátszották. Minoo tudni szeretné, hogy van Linnéa. Hogy sikerült a kihallgatás. Amikor az egyik betelefonáló azon kezd el nyavalyogni, hogy vajon mi lesz azokkal „a szegény fiúkkal”, Minoo gyorsan átkapcsol a

P2 rádiócsatornára. Gépies mozdulatokkal leöblíti a quinoát a csap alatt. A vállai megfeszülnek. Folyamatosan készen kell állnia. Bármikor megérkezhetnek. Az emlékek. Amiket Erik, Robin és Kevin fejében látott. Bármikor megjelenhetnek, és lesújthatnak rá. Azzal próbálja vigasztalni magát, hogy legalább érdemes volt. Segített vele Rickardnak. Amint lehetőség nyílt rá, felhívta a fiút. Elmesélte neki, mi történt, és hogy senki nem fogja tudni megvádolni őt. Rickard hosszú ideig nem szólt semmit, aztán megköszönte Minoonak, akit melegséggel töltött el a fiú hangjából kiérződő megkönnyebbülés. Igen, mondja magának. Tettem valami jót. De ha ennyire jó volnék, biztosan azért szurkolnék megállás nélkül, hogy Rickard minél előbb mesélje el Gustafnak? Minoo a quinoát egy lábosba szórja, felönti vízzel, kinéz az ablakon. Süt a nap, mintha nem is lett volna rossz idő nemrég. Anna-Karin a kertben áll, és egy felmosóronggyal letörli az esővíz maradékát a kerti bútorokról. Aztán bejön, bizonytalanul körülnéz. – És most mit csináljak? – kérdezi. – Köszi, semmit – mondja Minoo. – Megcsináljuk majd, ami hátravan. Anna-Karin kimegy a konyhából, felsiet a lépcsőn. Minoo azon tűnődik, mennyi idő múlva sikerül felhagynia azzal, hogy úgy viselkedjék, mint egy látogatóba érkezett idegen. – A kutyafáját – mondja a papa, amikor a fémgyűrű letörik a csicseriborsós konzervdobozról. Kihúz egy fiókot, és konzervnyitót vesz elő. – Mit mondott a mama, mennyit késik a vonatja?

– Fél órát – feleli Minoo, miközben a lábost a tűzhelyre teszi. Robin és Erik emlékei még akkor sem támadták le, amikor a mamának számolt be az aulabeli eseményekről. Lehet, hogy már ezt is az ellenőrzésem alá tudom vonni? – morfondírozik magában. Mikor felmegy a szobájába, hogy átöltözzön, finom bizsergést érez, hátha van még remény. *** Linnéa egyszerre felébred, ugyanolyan gyorsan, mint ahogy elaludt. Amint Patricia és Diana elmentek, ő lefeküdt a kanapéra, és úgy elalélt, mintha valaki megnyomta volna rajta az off gombot. Most viszont teljesen éber. Felül. Felfedezi, hogy Vanessa betakarta egy pléddel. Linnéa összehatja a takarót és félreteszi. Nyílik a fürdőszobaajtó, Vanessa lép a szobába. – Hogy vagy? – kérdezi. – Nem tudom – feleli őszintén Linnéa. Kiüresedettnek érzi magát. Mintha soha többé nem tudna átélni egyetlen érzést sem. Vanessa leül mellé a kanapéra. – Én is éreztem egy részét annak, amit te – mondja. – A kihallgatás alatt. – Nem így akartam – mondja Linnéa. – Mindent meg akarok osztani veled – mondja Vanessa, miközben Linnéa térdére teszi a kezét. – Nem csak azt, ami jó. Kényelmes ruhát vett fel, lemosta arcáról a sminket, és most ott hunyorog az ablakon át beáradó napfényben.

Az évzáró napja van. Vanessának nem egy ilyen lehangoló lakásban kellene ülnie a lehangoló barátnőjével. És Linnéa rájön, hogy ő sem akar itt ülni. Ki kell mennie. – Na, elmegyünk akkor az Olsson dombjára? – kérdezi. Vanessa csak bámul rá. – Hát nem várnak minket? – szólal meg ismét Linnéa. – Komolyan oda akarsz menni? – Igen – feleli Linnéa. – Nem szeretnék itt begubózni. ***

Anna-Karin hátrasimítja a haját, és lófarokba köti. Aztán a tükörbe néz. Farmer van rajta, és egy sötétzöld póló, ami majdnem új. Kihúzza magát. Mosolyogni próbál. Inkább egy grimasz lesz belőle. Lehajtja a vécéülőkét, leül. Megakad a tekintete a falon függő Engelsfors-térképen. A konyhából klasszikus zene és csörömpölés hallatszik, Minoo szobájából pedig a vállfák zörgése. Anna-Karin először vacsorázik együtt az egész Falk Karimi családdal, és máris úgy érzi, hogy csak kolonc a nyakukon. Minoo mamájával szinte sosem találkozott azelőtt. Olyan ritkán van együtt mindenki. Bizonyára szívesebben töltenék együtt az időt, ha mellőzhetnék egy mafla idegen jelenlétét. Egy olyan idegenét, aki ráadásul egy csomó pénzükbe kerül. Anna-Karin ma reggel ugyanolyan könyvvásárlási utalványt kapott ajándékba, mint Minoo. Annyira megrémisztette az összeg, hogy majdnem elfelejtette megköszönni Minoo papá-

jának. El ne felejtsem Farnaznak is megköszönni, gondolja Anna-Karin. Muszáj összeszednem magamat ma este. Beszélgetni fogok, meg nevetgélni, úgy fogok viselkedni, mint egy normális ember. Kinyílik a bejárati ajtó, és felhangzik Farnaz kiáltása „hahó!”. Erős tiszta hangja van. Biztos, hogy soha életében nem volt még zavarban. Minoo végigrohan a folyosón, le a lépcsőn, aztán Anna-Karin hallja, hogyan beszélgetnek az előszobában. – Anna-Karin! – kiáltja Minoo. – Kész a vacsora! Anna-Karin feláll, igyekszik bátorító pillantást vetni a tükörképére. De az megvetéssel néz vissza rá. A kertben terítettek meg, a fűszálakon még esőcseppek csillognak. Az asztalon világoskék terítőn szép, kék-fehér porcelán étkészlet díszeleg. Minoo és a mamája már leült. Nagyon hasonlítanak egymásra, amiről Anna-Karinnak eszébe jut, hányszor mondták már neki is, hogy a mamájára hasonlít. Nem annyira örült ennek, de most belátja, hogy többé már senki sem láthatja őket egymás mellett, többé senki sem fogja egyikükről a másikra pillantva azt mondani, nahát, hogy ti mennyire hasonlítotok egymásra! – Szervusz, Anna-Karin! – köszön neki Farnaz. Felkel, odamegy Anna-Karinhoz, és megöleli. Friss levegő, sampon és fűszeres parfüm illata lengi körül. – Jó napot – mondja Anna-Karin, és azon gondolkozik, látszik-e rajta, mennyire lehengerli a gesztus. Csak most ébred rá, hogy Minoo és a mamája mindketten

ruhát vettek fel. Nem jutott el az agyáig, hogy ki kellett volna öltöznie a vacsorához. Hogy tehetett ilyet? Hiszen Minoo megmondta, hogy ünnepelni fognak. Biztosan azt gondolják róla, hogy úgy néz ki, mint egy csavargó. Leül Minoo mellett az üres székre. Erik nagy tál quinoasalátával érkezik a konyhából, és egy tepsi sült csirkemellel. Leteszi az edényeket az asztalra, aztán ismét eltűnik a konyhában. Kis idő múlva egy tálcával tér vissza, rajta tálkák, gazpachóval, olajbogyóval és mindenféle krémekkel. – Így ni! – mondja, és helyet foglal Farnaz mellett. – Csudálatosan néz ki minden – mondja a felesége, és Erikre mosolyog. Minoo büszke képet vág. Anna-Karin örömöt érez a barátja kedvéért. Jól tudja, milyen sokat jelent Minoonak, hogy a papája komolyan vette az aggodalmát. – Igyekszem kibővíteni a repertoárt – mondja Minoo papája, miközben salátát tesz a tányérjára. – És gyalog járok munkába meg haza. Később futni is elkezdenék, de az orvos azt mondja, hogy ne csináljam ilyen keményen az elején… – Várjatok csak – szakítja félbe Farnaz. – Te orvosnál is jártál már? – Igen, jártam – feleli Erik, és hangja egyszerre megkeményedik. – Hangozzék bármilyen hihetetlennek is, én is képes vagyok megváltozni. Feszült csend ereszkedik a társaságra. Csak az evőeszközök csörgése hallatszik, miközben mindenki szed magának. Anna-Karin egy kékcinkét bámul, aki éppen leszállt a pázsitra az asztal mellett, és most félrebiccentett fejecskével ugrál oda-vissza. – Nem akartam én semmi rosszat mondani – szólal meg

Farnaz. – Rettentően örülök, Erik. Egyszerűen csak meglepetés volt ezt hallani. De örömteli meglepetés. Kezét a férfi kezére teszi, és meleg pillantással néz rá. – Köszönöm – mondja halkan Minoo papája. Aztán megköszörüli a torkát, és a borosüveg után nyúl, megtölti Farnaz poharát, és magának is tölt egy cseppet. – Minoo mesélt Bosse Forslund fiáról és a többi fiúról – mondja aztán Farnaz. – Szörnyű történet – mondja Erik. – Igen – mondja Farnaz. – És annyira jellemző erre a városra. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezi. Megint itt van ez az él a hangjában, és Anna-Karin észreveszi, hogy Minoo dermedten figyel. – Azt akarom mondani, hogy tökéletesen értem, miért nem merte őket korábban feljelenteni – mondja Farnaz. – Valószínűleg senki sem hitt volna neki, ebben a kiszolgáltatott élethelyzetben, amibe került. Azok a fiúk meg hozzá vannak szokva, hogy mindent megúsznak kizárólag azért, mert a város elitebb feléből származnak. Milyen szép ez a nő, gondolja Anna-Karin. Úgy néz ki, mint Minoo, de belőle egy másfajta magától értődő határozottság árad. Mintha sosem volna szüksége arra, hogy bocsánatot kérjen azért, amilyen. Minoo is ilyen lesz felnőttkorára? – Igen – helyesel Minoo. – Mindig mindent megúsztak. Felemeli a kancsót, minden pohárba tölt belőle. Megcsörrennek a kancsóban a jégkockák, csillog a napfény a vízen. – Régóta tudtok már erről? – kérdezi Minoo papája. – Beszélt nektek róla Linnéa? – Igen – mondja Minoo. – De Linnéa tudta, hogy a rendőr-

ség nem hinne neki, és félt Eriktől és Robintól, úgyhogy mi sem szólhattunk senkinek. – Nekünk azért elmondhattátok volna – jegyzi meg Farnaz. – Talán segíthettünk volna valahogy. Anna-Karin önkéntelenül a saját mamájára gondol, hogy milyen kéjes kárörömmel hallgatta volna a beszélgetést. Hogy felragyogott volna szeme. Hát nem megmondtam. Ezek a gazdag gyerekek mindig a legrosszabb fajtából valók. Anna-Karin apró darabokra vágja a csirkemellet. Halottról jót, vagy semmit. Még gondolatban is csak úgy. Pláne az ember saját mamájáról. A tányér reccsenve kettéreped. A különféle szószok átfolynak a repedésen, le a szép terítőre, aztán felszívja őket a vászon. Anna-Karin megpróbálja feltörölni a szalvétával, de úgy látszik, csak minden rosszabb lesz tőle. – Bocsánat – mondja. – Bocsánat. – Semmi baj – nyugtatja meg Farnaz. – Ennél rosszabb dolgokat is kiöntöttem már erre a terítőre. Vidd csak ki a tányért a konyhába, aztán rendbe tesszük. Nincs semmi harag a hangjában, ám Anna-Karin mégsem mer ránézni. Összeilleszti a törött tányért, és elindul a ház felé. A konyhában hangos operazene szól. A tányért a mosogatóba teszi, majd leöblíti a kezét. Nem tudja igazából, mi legyen a tányérral. Vajon Minoo szülei meg akarják majd javítani? Vagy csak ki kellene dobnia? – Anna-Karin – szólal meg Farnaz a háta mögött. Anna-Karin megfordul. Még mindig nem mer a szemébe nézni. – Bocsánat. Kifizetem majd az árát – mondja neki, közben annyira nevetségesnek hallja magát. – Vagy lehet, hogy meg is

tudom ragasztani. – Ugyan, dehogy, dobd csak ki. Ezeknek a régi tányéroknak elég, hogy az ember hozzájuk ér, és máris szétmennek. Nem te tehetsz róla. Anna-Karin óvatosan ránéz. Farnaz kedvesen mosolyog vissza rá. – Sajnálom, hogy ezelőtt nem beszéltünk még egymással soha komolyan – mondja. – De szeretném, ha otthon éreznéd magadat itt. És tudom, hogy nagyon nehéz időket élsz át. Farnaz pillantásában ott a megértés, ugyanakkor nincs benne semmi abból a nyálas együttérzésből, amitől Anna-Karint kirázza a hideg. Semmi azokból az aggodalmaskodó arckifejezésekből, amelyekről minden alkalommal az jut eszébe magáról, hogy egy rakás szerencsétlenség, egy roncs. – Van kivel beszélgetned? – kérdezi Farnaz. – Minoo említette, hogy a nagyapád meg te elég közel álltok egymáshoz. Anna-Karin elcsodálkozik. Nem hitte volna, hogy Minoo beszélget róla a mamájával. – Igen – feleli. – Csak hát ő már nagyon öreg, úgyhogy nem akarom, hogy túlságosan aggódjon miattam… Elhallgat. Nem szeretné elmondani, mennyire szégyelli magát a nagypapája előtt, amiért képtelen kimutatni az érzelmeit. Nem szeretné bevallani, milyen halottnak érzi magát belül egyfolytában. Hogy a bánata, csak rövid, villámlásszerű fájdalom formájában mutatja meg magát, mint például az imént, amikor meglátta egymás mellett Farnazt és Minoot. – Sok szerettemet veszítettem el fiatalkoromban – meséli Farnaz. – Szóval, tudok egyet s mást a gyászról. És tudom, hogy nincs az a szomorúság, ami ehhez hasonlítható. Ebben nincsen helyes és helytelen, Anna-Karin. Csak a saját utadat

járva tudod feldolgozni. Közben viszont nem vagy egyedül. Anna-Karin gombócot érez a torkában, egy akkorát, hogy levegőhöz is alig jut tőle. – Beszélgethetsz velem, vagy felhívhatsz, amikor csak akarsz – teszi még hozzá Farnaz. – És nagyon szívesen segítek neked abban is, hogy találj egy terapeutát. – Köszönöm – nyögi ki Anna-Karin. Farnaz megöleli, aztán kimegy a kertbe. A parfümje illata még ott lebeg a levegőben. Anna-Karin leöblíti a kettétört tányér darabjait, de nincs ereje kidobni. A mosogatóban hagyja mindkettőt. Amikor megfordul, Minoo áll a kertre nyíló ajtóban. – Mit mondott a mama? – kérdezi. Anna-Karin képtelen válaszolni. Még mindig ott van a gombóc a torkában. De végül is mindegy, mert amúgy sem tudná most kifejezni, hogy mit jelent neki mindaz, amit Farnaz mondott. Mert máris kevésbé érzi magát furának. Még az is lehet, hogy végül túlteszi magát az egészen. Minoo a nappaliba megy, kinéz az egyik ablakon. Anna-Karin csak akkor vesz tudomást a ház előtt megálló autóról, mikor elhallgat a motorja. – Hát ez meg mit keres itt? – kérdezi Minoo. Anna-Karin odamegy hozzá. Viktor közeledik gyors léptekkel a ház felé. Szinte az arcára van írva, hogy rossz híreket hoz. Anna-Karinnak az a szörnyű érzése támad, hogy hamarosan szétesik minden, és hogy miatta van az egész, mert egy másodpercre elengedte magát. Vajon a Tanács jutott arra a döntésre, hogy egyszer s mindenkorra bezárják őket? Lehet, hogy megtudták, hogy ma használták a varázserejüket az

iskolában? Megtudták, hogy Rickard és Gustaf már minden titkot ismer? Vagy azt fogja Viktor elmondani, hogy ő vette rá Robint a vallomásra? – Gyere – mondja Minoo, s Anna-Karin követi őt az előszobába. Minoo ajtót nyit, még mielőtt Viktor becsengethetne. – Minoo, velem kell jönnöd az udvarházba – mondja rögtön. – Segítened kell nekünk. A fiú rémült hangjától Anna-Karin még jobban megijed. – Mi történt? – kérdezi Minoo. – Claráról van szó – feleli Viktor. – A húgomról. Szóval Clarának hívják Viktor ikertestvérét. Mesélt már róla Anna-Karinnak a télen, amikor lent ácsorogtak a zsilipeknél. Viktor azt mondta, hogy lányt a saját ereje betegítette meg. – Haldoklik – folytatja Viktor. – Minoo, kérlek, muszáj eljönnöd. A Minták könyve azt mondta Walternek, hogy te vagy a segítség. – Ki az a Walter? – kérdezi Anna-Karin. – Később megmagyarázom – mondja Minoo, és igyekszik elkerülni Anna-Karin pillantását. – El kell mennem Viktorral. Viktor futva teszi meg az utat az autóig. Anna-Karin aggódva néz Minoo után. – Minden rendben lesz – suttogja Minoo. – Hiszen én sem vagyok egyedül, igaz? Anna-Karin érti, hogy mire céloz. Bólint. A Róka ott lesz az udvarház körül. Viktor beugrik az autóba, beindítja a motort. – De mit mondjak a szüleidnek? – kérdezi Anna-Karin.

– Mondd azt, hogy Linnéához mentem. Mondd, hogy roszszul van, és muszáj meglátogatnom. Anna-Karin ismét bólint. Szemével követi Minoot, aki Viktor autójához szalad, és beül az anyósülésre. A fiú gázt ad, Minoonak arra sem marad ideje, hogy előbb becsukja az ajtót.

37 Olsson dombján nedves fűszag és cigarettafüst terjeng. Vanessa kivesz magának egy málnás cidert Michelle táskájából. Linnéa felé fordul, aki keresztbe tett lábbal ül mellette a piknikpokrócon, egy szál cigarettával a kezében. Vanessa nagyon reméli, hogy tényleg volt kedve ahhoz, hogy eljöjjön vele ide, és hogy azonnal szól, amint megváltozik a véleménye. Felnyitja az üveget, iszik egy kortyot. Nem csak Linnéa kedvéért akart ma este otthon maradni. Ő maga is rettenetesen kimerült. Azt eleve sejtette, hogy kemény lesz a kihallgatás. De Linnéa szájából végighallgatni a legkisebb részleteket, érezni, amit Linnéa érzett – ez sokkal több volt, mint amire felkészülhetett. Annyi minden van, amit még nem sikerült feldolgoznia. Miután Linnéa elaludt a kanapén, Vanessa csak ült mellette, és bámult kifelé az ablakon. – Húzódjatok közelebb egymáshoz – mondja Evelina, miközben meglengeti a mobiltelefonját. – Michelle, neked is rajta kell lenned. Vanessa átöleli Linnéát, magához húzza. Michelle a másik oldalán simul szorosan mellé, csücsörítő szájjal néz a kamerába. A hajspray-től, a púdertől és a málnás cidertől édes illatot áraszt. Kattanás hallatszik Evelina mobiljából. – Anyám, odass, de csinik vagytok! – mondja, és eléjük tartja a képernyőt. – Linnéa, ugye, nem gáz, ha felteszem, hm?

– Dehogy – feleli Linnéa. – Na, jó, most őszintén! – szólal meg Michelle flegmán. – Ki a jobb nő, én vagy Evelina? – Nem tudom – mondja Linnéa. – Ne paráztassátok már, lécci! – kéri őket Vanessa. – Semmi vész – mondja kimért hangon Linnéa. – Naaaa, mondd már meg! – makacskodik Michelle. – Melyikünkkel smárolnál szívesebben, ha muszáj lenne? Nem pöccenek be, ha Evelinát választod. – Aha, persze! – mondja Evelina, és felnyerít. Vanessa is nevetni próbál velük, iszik egy kortyot a ciderből, s közben azt kívánja, bárcsak Michelle egy parányit visszavenne ezen a mai estén. Korábban már megkérdezte Linnéától, hogy miért hagyta abba az ivást, hogy hiányzik-e neki, hogy egyetlen korty cidertől tényleg alkoholista lenne-e megint. És aztán vidám történeteket mesélt arról, hogy felső tagozatos korukban pénzt adtak Linnéa papájának, hogy piát vegyen nekik. Amikor Vanessa szerint már elérték a mélypontot, Michelle hirtelen áttért az aulabeli eseményekkel kapcsolatos kérdésekre. Ma este az egész város erről beszél. Körülöttük az emberek őket figyelik a szemük sarkából. Sutyorognak. Bámészkodnak. Néhányan felfelé tartott hüvelykujjal jelzik, hogy mennyire bejön nekik a dolog, ha Vanessa pillantása véletlenül találkozik az övékével. Mások a telefonjuk fölé hajolva nézik az aulában készült felvételeket. Vanessa hallja, amint szabályos időközönként valamelyik telefonból felhangzik Tommy hangja: „Elég legyen!” És ilyenkor mindig felharsan a videót nézők nevetése. A legrosszabb az egészben ez a hamisság.

Sokan azok közül, akik Linnéát pszichológiai esetnek és hazudozónak nevezték a Csatorna-hídnál történteket követően, ma este eléjük járultak, és elmondták, mennyire örülnek, hogy Robin vallomást tett. Tehát végig tudták, hogy Erik meg ő bűnös. Mintha ezzel bármit helyre lehetne hozni. Pedig épp ellenkezőleg. Mert ha végig tudtak erről, miért nem mondtak korábban semmit? Vanessa kortyol egyet a ciderből. Végigjártatja szemét a füves domboldalon, ahol most legalább a fél gimi kisebb csoportokba verődve üldögél. A távolban meg-megcsillan a csatorna vize a lemenő nap fényében. Azon túl terül el a temető. Olyan hihetetlennek tűnik, hogy mindössze egy évvel ezelőtt, éppen az évzáró utáni buliról, éppen innen a dombról indult el, hogy Rebecka és Elias sírjánál a többiekkel találkozhasson. Ma már Ida hamvai is odaát nyugszanak a földben. És majdnem állhatott volna ott egy sírkő Linnéa nevével. Vanessa közelebb húzódik Linnéához, Linnéa vállának támaszkodik. Michelle leheveredik, fejét Evelina ölébe hajtja, majd kijelenti, hogy véleménye szerint Mehmet meg ő életük végéig együtt maradnak. – Tiszta dili, hogy már ezerszer szakítottunk, és aztán mindig újra összejöttünk. De most olyan eszméletlenül jó együtt. Szerintem mostanra tutira kiveszekedtük magunkat az összes súlyos dologgal kapcsolatban, ami csak szóba jöhet. – Azt hiszem, most először van úgy, hogy egyikünk sem szingli – állapítja meg Evelina. – Valaki benyögné végre, hogy erre koccintsunk!? – óbégat Michelle, és magasba emeli az üvegét.

Összecsendülnek a palackok, ahogy Vanessával és Evelinával koccint. Linnéa közben ismét rágyújt. Az ő kólásüvege érintetlenül áll a fűben. Vanessa kérdő tekintettel néz rá. Azt hittem, hogy ez a koccintás hármótokról szól, gondolja Linnéa. Egy kissé azért előrehajol, mintha azt a látszatot szeretné kelteni, hogy ő is részt vesz a beszélgetésben. – Basszus, milyen tök nedves még mindig a fű – mondja Evelina. – Érződik a pokrócon keresztül. – Á, csak bepisiltél! – csap le Michelle. – Hát akkor viszont az én pisimben fekszel – vág vissza Evelina. Mindketten nevetnek. Megcsörren Michelle mobilja, Michelle felveszi. – Jaj, ne, Mehmet a Götisben van – sóhajtja. – De kár, hogy így le vagytok horgonyozva. Tök jó lett volna átmenni hozzá. Horgonyozva?, gondolja Linnéa felvont szemöldökkel. Hosszú, feleli gondolatban Vanessa, és elmosolyodik. – Mi van? Itt akarsz hagyni minket? – kérdezi Evelina, és megpaskolja Michelle-t. – Még szép, hogy nem! – mondja Michelle, és felemeli a fejét, hogy inni tudjon. – Figyi, ígérjük meg, hogy sosem leszünk olyan ócska barátnők, akiknél mindig a pasi az első. Vagy a csaj. Linnéa, meg kell értened, hogy mi hárman mindig legjobb barátnők voltunk. És ez így is marad. Mi a Vanessa-csomagod részei vagyunk. Linnéa elmosolyodik, az este folyamán most először egészen nyugisnak tűnik minden. – Tudom – feleli. – És most már a barátaid vagyunk neked is – teszi hozzá

Michelle, majd suttogóra fogja a hangját. – Ha akarod, tanúskodhatok, Linnéa. Például, mondhatom azt, hogy pont a Csatorna-hídnál jártam, és mindent láttam. Vanessa aggódva nézi Linnéát, de ő csak mosolyog tovább. – Nem hiszem, hogy… – kezdi. – De várj, tudom, tudom már! – szakítja félbe Michelle, és Linnéa térde felett hadonászik. – Mondhatnám azt, hogy hallottam az utcán, amikor Erik és Robin erről beszéltek! – Köszi! – feleli Linnéa. – De nem biztos, hogy olyan jó ötlet, ha hazudsz a rendőrségnek a kedvemért. Egy elsős fiú szédeleg el mellettük. A bokrok felé tart, s már hozzálátott, hogy lehúzza a sliccét. Észreveszi Michelle-t Evelina ölében. – Mi van? Leszbik lettetek mindannyian? – kérdezi. – Nem, a férfiakat szeretjük – válaszol neki Evelina félrebiccentett fejjel. – Úgyhogy sajnos esélyed sincs nálunk. Michelle nevet. – Egészségetekre! – és megint felemeli az üvegét. Vanessa telefonja csörögni kezd a táskájában. – Pfu, hátha van valaki, akinek tuti bulitippje van ma estére – mondja Evelina. – Azt kétlem – jegyzi meg Vanessa, amikor meglátja Anna-Karin nevét a kijelzőn. Érzi magán a többiek tekintetét, miközben telefonál. Igyekszik olyan közömbös hangon beszélni, amennyire csak lehet, de ez nem könnyű úgy, hogy Anna-Karin közben őrületes dolgokat mesél. – Oké, hívjuk majd egymást – mondja végül, és leteszi a telefont. Mi történt?, gondolja Linnéa.

Viktor ikertestvére beteg, és Minoo elment az udvarházba, hogy segítsen. A Minták könyve azt mondta valami Walternek, hogy Minoonak kell segítenie. Linnéa Vanessára néz. Micsoda?, gondolja. A Róka őrködik, gondolja Vanessa. És mi sem vagyunk nagyon messze, ha bármi történne. Valahogy nem csípem én ezt, gondolja Linnéa. – Miért lettél olyan csöndes? – kérdezi Evelina Vanessától. – Történt valami? – Nem, semmi extra – mondja Vanessa, és visszateszi a mobilt a táskájába. Kitér Evelina pillantása elől, aztán felemeli az üvegét. – Felfogtátok már egyáltalán, hogy itt a vakáció? – kérdezi. Michelle felül, karjait a levegőbe emeli, és olyan hangosan elkiáltja magát, hogy mindenki feléjük fordul. Vanessa elneveti magát, de pontosan hallja, milyen hamisan cseng a nevetése. És ezt hallja Evelina is, látszik a szemében, amikor Vanessa megint ránéz.

38 Záporozva pattannak fel a kavicsok a földről az autógumi körül, amikor Viktor bekanyarodik az udvarház elé. Olyan erősen fékez, hogy Minoo előrezuhan, a biztonsági öv szinte belevág a vállába. A fiú lekapcsolja a motort, s majdnem kilöki az ajtót. – Siess! – mondja. Minoo nem biztos benne, hogy elbírják a lábai. Mire kikászálódik az autóból, Viktor már a bejáratnál topog. – Gyere már! – kiáltja, és eltűnik a házban. Minoo utánasiet. A természetellenes tisztaságszag már az előcsarnokban megcsapja az orrát. Félhomály van, csak a becsukott spalettákon át szűrődik be valamennyi fény. A ház bal oldalán levő folyosó a könyvtárba vezet, ahol annak idején kihallgatták őket, és ahhoz a teremhez, ahol a tárgyalás folyt. Viktor most jobbra tart, a háznak abba a részébe, ahol Minoo még sohasem járt. Léptei visszhangot vernek, ahogy Viktor után ered a kőpadlójú folyosón. Lehet, hogy nem ártana jobban aggódnia, amiért idecsalták. Ám ilyen tökéletesen még Viktor sem képes a színészkedésre. Tényleg történt valami. És Viktor tényleg azt hiszi, hogy majd ő segíteni tud. – Gyere! – kiáltja Viktor, és feltép egy ajtót a folyosó végén. – Kérlek, siess! Eltűnik az ajtónyílásban. Minoo szalad utána, egy gyéren megvilágított folyosóhoz ér, melynek falait mohazöld tapéta

borítja. Itt már elnyeli léptei zaját egy bordó szőnyeg. – Walter itt van? – kiált Viktor után, aki megáll, türelmetlenül várja, hogy Minoo beérje. – Nem – mondja aztán. – Stockholmban van. És Alexander is. Őt hívtam fel, amikor Clara rosszabbul lett. És akkor beszéltem Walterrel. Viktor megy tovább. Minoo próbál lépést tartani vele, nem egy egyszerű feladat. A fiú befordul egy sarkon, és elindul felfelé egy keskeny falépcsőn. – És Adriana? Itt van? – kérdezi Minoo. – Igen, de nem fog zavarni minket. Az emeleten egy ugyanolyan folyosóra érnek. – Tulajdonképpen mi baja a húgodnak? – kérdezi Minoo. Viktor nem felel. Minoot félelem keríti hatalmába. Viktor testvéréről mindössze annyit tud, hogy túl sok varázserőhöz jutott túl rövid idő leforgása alatt. Megvadult? A mágiája olyanná vált, mint egy fertőző betegség? Viktor kinyit egy ajtót. Kilépnek egy sötétbarna padlószőnyeggel borított folyosóra. A folyosó egyik oldalán ablakok vannak. A falombok furcsán kitekeredettnek tűnnek a régi egyenetlen ablaküvegen keresztül. A folyosó másik oldalán fehér ajtók sorakoznak egymás után, melyeken még jól kivehetők az apró táblák helye. A táblácskákat akkor erősíthették fel, amikor az udvarház még fogadóként működött. Viktor kinyitja az egyik ajtót. Minoo mély levegőt vesz, és belép utána. A sötétkék redőnyök egy kissé fel vannak húzva. A tapétát aranyszínű Anjou-liliomok díszítik. Odabent áporodott a levegő. Ruhák, könyvek hevernek mindenfelé, szanaszét szórva a padlón és a bútorokon. Az ágy vetetlen. Viktor odamegy,

megáll. – Itt van – mondja. Minoo közelebb lép. Mintha egy test körvonalai rajzolódnának ki a takaró alatt. – Clara még kiskorunkban benne ragadt a láthatatlanságában – magyarázza Viktor. Minoo felfedezi a párnán a mélyedést, ott, ahol minden bizonnyal Clara feje pihen. Eszébe jut az első alkalom, amikor Adriana összeterelte őket a népparkban. Visszaemlékszik Vanessának címzett intő szavaira. Egy szép napon, amikor láthatatlanná válsz, rájössz, hogy nem tudod visszafordítani a folyamatot. Emiatt lehet, hogy életed hátralevő részét árny-ként kell leélned. Tehát Clarával pontosan ez történt. – Csakhogy most romlott a helyzet – mondja Viktor. Remegni kezd a levegő, mint ahogyan a forró aszfalt felett szokott kánikulai napokon, s hirtelen eltűnik az egész ágy. Minoo csak az üres padlót látja maga előtt. A következő pillanatban azonban ismét ott az ágy. A matrac, az ágynemű, a párnák – mind láthatóvá válik. Leszámítva a benne fekvő testet. – Egy órával ezelőtt eszméletvesztéses állapotba került – mondja Viktor. – Szerintem Engelsfors betegíti meg. A mágiaszintek egyre emelkednek. Nem ura már a mágia beáramlásának. Régóta tudom, hogy rosszul érzi magát, amióta itt vagyunk, de azt eddig nem árulta el, mennyire rosszul. A fiúnak megbicsaklik a hangja. Elnéz másfelé. – De hogy tudnék segíteni neki? – kérdezi Minoo. – Nem tudom – feleli rekedt hangon Viktor. – Csak kérlek, hogy próbáld meg.

– Hát persze – mondja Minoo, bár fogalma sincs, miképp fogjon hozzá. Ám ha a védelmezők azt mondták, hogy képes megsegíteni Clarát a varázserejével, akkor nyilván képes rá. Muszáj próbát tennie. – El tudnád intézni, hogy senki ne zavarjon? – kéri aztán. Viktor némán bólint egyet, kimegy a szobából, óvatosan behúzza maga mögött az ajtót. Minoo kiereszti magából a fekete füstöt, és hagyja, hogy az teljesen bebugyolálja, megfojtsa a félelmét. Majd az ágy felé fordul. Megint remegni kezd a levegő, az ágy ismét szőrén-szálán eltűnik, hogy azután ismét megjelenjen. Óvatosan körbetapogatja a párnát, míg hozzá nem ér Clara hajához, hűvös homlokához. Minoo behunyja a szemét. Rögtön érzi, hogy valami nincs rendben. Valami félrecsúszott. Mint egy hamis hang, disszonancia. Erőlködnie kell, hogy ez ne törje meg a koncentrációját, hogy át tudjon jutni rajta. Aztán egyszerre Viktort látja meg a távolban, és rögtön tudja, hogy bent van Clara emlékei között. Viktor még csak gyermek, Minoo alsó tagozatosnak véli. A szemében rémület. Két nála nagyobb fiúra néz, akik előtte állnak. „Drogos kölyök”, mondja az egyikük. A másik röhög, és kifeszített tenyerével Viktor fejére csap. „Na és hol van a tesód, az a kis varangy?”, kérdezi aztán. Minoo érzi a Clarában felgyülemlő dühöt, a bőrét mintha lágy szellőfuvallat simogatná. Futni kezd a fiúk felé, teljes erejéből belerohan az egyikbe, aki előbb megütötte Viktort, az nekizuhan a másiknak, a másik aztán orra bukik az aszfalton, beüti a könyökét, és felvonyít a fájdalomtól. Megígérted, hogy többé nem csinálsz ilyet, mondja

Viktor hangja Clara fejében. És aztán!, feleli gondolatban Clara. Nem hagyom, hogy bántsanak! Előre. – Mit csináltál? – ordítja a Malin nevű nő, az, aki azt szeretné, ha mamának szólítanák őt. Egy csillogó, csupa króm, csupa fehér konyhában állnak. A víz kifolyik a mosogató medencéjéből, tócsák keletkeznek a padlón, Viktor pedig csuromvizesen áll ott. Clara nem hagyhatja, hogy Malin így nézzen a testvérére, mintha mindjárt megütné. „Én voltam!”, kiáltja. „Én csináltam!” Mire Malin megfordul, és Clarára néz. Előre. Clara egy sötét szobában áll, Malint lesi az ajtórésen keresztül. „Borzalmas érzés”, mondja Malin a telefonba, miközben a lila kapucnis dzseki zsinórjait babrálja. „De nem megy így tovább. Félelemmel tölt el, amilyen, pedig még csak kislány. Nem bírok el egyszerre mindkettejükkel. Szerintem jót tenne, ha kicsit önállóbbak lehetnének. Túl közel állnak egymáshoz.” Vasmarok szorítja össze Clara szívét. Malin el akarja választani egymástól őt és Viktort. Előre. A nappaliban áll, a kanapén Malin és Viktor ül egymás mellett. „Annyira aggódom”, mondja Malin a két rendőrnek, akik szintén a szobában tartózkodnak. „Mi van, ha valaki elrabolta?” Clara nagyon izgatott. Malin most megkapja, amit érdemel. És mióta Clara eltűnt, túlságosan is kedves Viktorral. Úgy kell neki, gondolja Clara Viktor felé fordulva. Hol vagy?, kérdezi tőle a fiú, miközben felemeli a fejét. Árkot mos két orcáján a patakzó könny. Viktor olyan ügyesen színészkedik, bezzeg ő sosem tudja elrejteni az érzéseit. A kanapé mellett, válaszolja, a fiú arra néz a szeme sarkából, aztán elmosolyodik

annyira észrevétlenül, hogy Clarán kívül senki sem látja. Előre. A tükörben Viktor látszik egyedül. Bármennyire is próbálkozik azzal, hogy ő is megjelenjen benne, Viktor látszik csak, egyedül. A fiú igyekszik nyugalmat erőltetni magára, de becsapni azért nem bírja. Ugyanolyan rémület lesz úrrá rajta, mint Clarán. Majd elmúlik, gondolja. És ha nem, akkor gondoskodni fogok rólad. Előre. Clara közelebb húzódik Viktorhoz a kemény bélelésű szófán az ismeretlen irodában. „Valaki beszélni szeretne veled”, mondja a gyermekvédelmi ügyintéző. Kinyitja az ajtót, magas, sötét hajú férfi lép be rajta, Alexander. Tíz évvel fiatalabb, mint most. Clara most látja először, jön rá Minoo. Alexander és az ügyintéző egyetértő pillantást váltanak, majd Alexander átad egy borítékot a nőnek, aki ezt követően kimegy a szobából. Alexander az íróasztal lapjára ül, végigméri Viktort. Ne mondj semmit, gondolja Clara, Viktor pedig nem mond semmit. „Rájöttem, hogy te különleges fiatalember vagy”, mondja Alexander. Viktor hallgat. „Hallottam például, hogy szokatlanul sokszor voltál jelen víz okozta káreseteknél.” Ne mondj semmit, gondolja Clara. Még jobban fél. „Értem én”, mondja Alexander. Kinyújtja az egyik kezét, kék színű láng gyúlik a tenyerében. Fényétől barna szeme szikrázni kezd. Viktor előrehajol, lenyűgözve figyeli a lángot. „Nem vagy egyedül”, mondja Alexander. „És te sem, Clara.” Minoo előrefelé halad Clara emlékei között. Hatalmas, magas mennyezetű, gyönyörű szobákat lát. Stockholmi látkép egy ablakból. Egy borotvapengét, melyen megvillan a fény, mire Minoonak az jut eszébe, vajon mennyire fog fájni…

Előre. Viktor ölében ül a fürdőszoba padlóján. Mindketten csuromvizesek. A csapból víz csöpög a kádba, amit korábban ő töltött meg. Soha többé nem tehetsz ilyet, gondolja Viktor. Ígérd meg. Kezével szorosan átfogja Clara csuklóját, és a szorítókötést a sebre nyomja. A lánynak mindössze egyetlen vágást sikerült ejtenie magán, mielőtt a testvére berúgta volna a vékony ajtót. Viktor meg se kérdezte, miért csinálta. Ő is átérezte Clara fájdalmát. Annak a fájdalmát, hogy az ember csak félig él. Mert titok. Mert teher. Még mindig benne él ez a fájdalom. De Viktor szeretete is. Clara gondolataiban ott van ez az érzés. És már tudja, hogy nem hagyhatja egyedül a fiút. Megígérem, gondolja. Előre. Erős tisztítószerszagot érez. Egy üzenet, melyet valaki a falra pingált az Engelsfors Gimnáziumban, egy üzenet, amit valaki le akart törölni, de nem sikerült neki. IF U WANNA SAVE THE PLANET KILL UR FUCKIN SELF. Minoo most hirtelen magát látja, a folyosón közeledik, a gondnoki iroda felé tart. Clara kíváncsi. Közelebb megy Minoohoz, de váratlanul egy csoszogó hangot hall, a sajátját. Mozdulatlanná válik. A mágia olyan erős, és olyan kiszámíthatatlan itt Engelsforsban. Minoo egyenesen ránéz, s egy pillanatra Clara úgy érzi, látja őt. De aztán kinyílik a gondnoki iroda ajtaja, és Nicolaus dugja ki rajta a fejét. „Minoo?” – kérdezi csodálkozva, Minoo pedig belép az ajtón. Előre. Az elsötétített szobában egy vetítővászonra Elias iskolai fényképét vetítik ki. Elias Malmgren volt az első, aki meghalt, gondolja Clara a sötétben állva, Viktor pedig olyan hangosan

ismétli meg a gondolatát, hogy Alexander is meghallja. Arca sápadt a vászonról rávetülő fényben. Feszülten figyel. Fa volt az eleme. Nem világos, hogy milyen képességekkel rendelkezett, s hogy sikerült-e ezek közül bármit megfelelően fejlesztenie. Clara új képet mutat. Rebecka az. A második áldozat Rebecka Mohlin. Tűz. Tudjuk róla, hogy pszichokinetikus képességei voltak. És meg tudott gyújtani tárgyakat. Újabb kép. Clara nyilalló fájdalmat érez, amikor meglátja a szőke lányt a képen. Ez Vanessa Dahl. Clara azt reméli, hogy Viktor nem tudja majd kitapogatni az érzéseit, mert az nyugtalanítólag hathatna rá. A levegő az eleme, láthatatlanná tud válni. Egyelőre nem mutatkoznak nála más képességek. Clara küszködve igyekszik, hogy közönyösnek tűnjön. De a sajgó irigységet alig bírja elrejteni. Vanessa is rendelkezik ezzel a képességgel, de az nem kerekedett fölébe. Egyébként pedig gyönyörű. Az a fajta szépség, aki szebb a valóságban, mint egy fényképen. Mert Vanessa ragyog, Clara a saját szemével látta, amikor utánaszimatolt, hogy Alexander számára adatokat gyűjtsön róla. Viktor a képet bámulja. Clara észreveszi, hogy a fiú máris szerelmes, bár még sosem találkozott Vanessával. „Nincs itt semmi eltérés attól, amiről Adriana beszámolt”, jegyzi meg türelmetlenül Alexander. „Van róla valami egyéb információd?” Semmi olyan nyomra nem bukkantam, ami azt bizonyítaná, hogy Adriana illojális a Tanáccsal szemben, gondolja Clara. Teljesíti a kötelességét, de finoman szólva nem örül, hogy Alexander édestestvére után kell kémkednie. Előre. Vonathang a távolból. Tücsökciripelés. Linnéa a temető felé vezető úton áll, és belebámul a sötétbe. Clara elmegy a közeléből, megpróbálja elrejteni gondolatait a lány elől.

Előre. Nicolaus a Macskát tartja az ölében, ringatja, mint egy gyermeket. A Macska hangos dorombolása egészen Claráig elhallatszik, odáig, ahol most áll, egy hatalmas sírkő mellett. „Bocsáss meg, kérlek, bocsáss meg…”, suttogja Nicolaus. Clarának el kell fordítani a fejét, amikor a Macska meghal. A kémialaborban Clara odalép a padhoz, gyorsan kicseréli savra a vizet. Amikor Kevin felordít, Clara el sem hiszi, hogy senki nem hallja az ő hangos nevetését. Ezt abszolút nem kellett volna, gondolja Viktor, de azért önkéntelenül elmosolyodik. Clara még akkor sem hagyja abba a nevetést, amikor azok a bárgyú csajok, Kevin laboros társai sikoltozni kezdenek, és Kevin pedig azt bömböli „Kibaszott SAV! Pedig nem csináltam semmi rosszat!”, és már sokkal kevésbé fickós a viselkedése, mint az imént a folyosón. Előre. Hideg van. Clara zsebre dugott kézzel sétál a csatorna felé. Viktor csak nevetett, amikor Clara megkérdezte tőle, volna-e kedve sétálni egyet. Clara viszont szereti a ködöt. Jó, hogy az idén nem volt nagy havazás, a hóban mindig nyomot hagy. Hirtelen kiáltás hangzik fel a Csatorna-híd irányából. „Leugrok! Megteszem!” Linnéa az. Clara már látja is, és vele együtt két másik alakot fent a hídon. Azok ketten maszkot viselnek, s az egyikük egy baseballütőt tart a kezében. Linnéa egyik lábát átveti a korláton. Valamit mond, de Clara nem hallja, mit. „Csak csináld már”, mondja az egyik maszkos. „Úgy van, Linnéa”, mondja a másik, aki a baseballütőt tartja. „Csináld már.” Clara megfordul, és rohanni kezd az udvarház felé, miközben gondolatban kiabálni kezd, hogy Viktor meghallja. Azt reméli, még nem késő, ám abban a pillanatban meghallja

a súlyos csobbanást. Előre. Clara nézi, ahogy Viktor félig vonszolva, félig a karjában tartva Linnéát, elcipeli a lányt az udvarházig. Szívét gyűlölet járja át, amikor meglátja közelről Linnéa sápadt arcát, elkékült ajkait. Gyűlöli azokat, akik ezt tették a lánnyal. Nem tudja, kik voltak, de azt tudja, miért merték megtenni. Mert számukra semmi kockázattal nem járt az egész, mert ha Linnéa túlélné, senki nem hinne neki. Clara megfogadja magában, hogy kideríti, kik rejtőztek a betörőmaszkok mögött, s hogy megfizetnek a tettükért. Előre. A töltőtollat keményen rányomja a tapétára, élvezetét leli Robin egyre növekvő rémületében, aki elképedve nézi, amint a falon lassan megjelenik a szó: VALLD BE! Egyszerre villogni kezd minden. Minoo rádöbben, mekkora hibát követ el. Nem Clara emlékei között kellene bolyongania, nem itt tud segíteni neki. Kibújik Clara tudatából, de benne marad a füstben. S most egyszerre meglátja Clarát. Magzatpózban fekszik az ágy végében. Minoo a lány profilját látja, kibontott hosszú, hamvasszőke haját, ahogy szétterül a párnán, és a forradást a bal csuklóján. Clara nem hasonlít annyira az ikertestvéréhez, mint ahogy Minoo képzelte. De az látszik, hogy testvérek. Clara bőre most szürke, szaporán veszi a levegőt. Fogytán az ereje. Minoo tudja, hogy közel van a halálhoz. És aztán megint megjelenik a disszonancia. Az éles hang, mint valami vibrato, úgy rezonál Minooban. Minoo hagyja,

hogy immár ez a hang vezesse. Megpróbálja megtalálni a forrását. És akkor hirtelen meglátja. Clara varázserejét. Nem jó. Olyan, mint valami tejfehér köd, mint az a sűrű vastag ködtakaró, amelyik a múlt télen borult a városra. És úgy néz ki, mint ami mindjárt elnyeli Clarát, megfojtja őt. A hang most még erősebb, szinte fülsiketítően zeng Minoo fejében, minden erejét meg kell feszítenie ahhoz, hogy meg ne bénuljon tőle. Aztán engedi, hogy fekete füstje gomolyogva összekeveredjen ezzel a fehérrel, érzi Clara mágiáját, érzi, hogy mi a rossz benne, a csomókat, a gubancokat, mindazt, aminek leírására nincs szó. Elkezdi kibogozni az egészet. Lépésről lépésre simítja ki a beteges fehérséget, és Clara mágiája egyre erősebbé, egyre egészségesebbé válik, míg végül olyan nem lesz, mint egy csillogó, világoskék aura. Minden a helyére kerül. Minoo tudja már. Clara légzése lelassul, egyre nyugodtabb. Minoo hagyja, hogy a fekete füst visszakússzon belé. Az ágyban fekvő Clarára néz. A lány teljesen láthatóvá vált. És életben marad. Minoo kiáltásra nyitja a száját, szeretné odahívni Viktort, de hirtelen üresnek érzi magát, meglepetten veszi észre, hogy lábai megbicsaklanak alatta, s úgy érzi, mindjárt elájul.

39 Anna-Karin behunyt szemmel ül a padlón a szobájában. Érzi maga alatt a kemény padlót, érzi a kezében tartott tárgyat, hallja Minoo szüleinek beszélgetését odakint a kertben. Ám ezzel egy időben ott van a Rókánál is. Az állat körbe-körbe járkál az udvarház körül a fényes nyári estében, de hiába figyel, nem érzékeli, hogy mi zajlik odabent. Anna-Karin visszatér a szobába anélkül, hogy kinyitná a szemét. Erősebben megszorítja a letörött fülű porcelánkutyát. Az utolsó pillanatban kimentette a szemeteszsákból. Valószínűleg kizárólag azért gondolta meg magát, mert Minoo olyan elképedt arcot vágott, amikor ki akarta dobni. Bár a vidáman csaholó dalmata a piros bársonyszalagjával a nyaka körül nem éppen az az emléktárgy, amit feltétlenül meg szeretne őrizni. A mama nem is próbálta megjátszani az örömet, amikor kinyitotta a csomagot azon a karácsonyestén. A nagypapa bezzeg óriási felhajtást csinált a csodálatos ajándék körül, mintha sosem látta volna azelőtt, pedig ő is ott volt Ingridnél, amikor Anna-Karin megvette. A mama aztán kötelességtudóan elhelyezte a többi porcelánfigura mellé. Néhány nappal később véletlenül leverte a polcról. Anna-Karin szerint, a mama valójában szándékosan dobta le a kutyát a padlóra. Neki viszont mindig nehezére esett megválnia a dolgaitól, gondolja Anna-Karin. Ebben egyáltalán nem hasonlítunk egymásra. Ujjaival végigsimít a sima porcelánon. Eszébe jut, amit a

nagypapa mondott neki, megpróbálja a nagypapa szavait a sajátjává tenni. Az új képességem csodálatos adomány. Nem szabad félnem attól, ami bennem van, s az enyém. Meg kell tanulnom, hogy miképp irányítsam, s akkor elmúlik a félelmem. Ám mégis a félelem győz végül. Azt mondja neki, nem szabadott volna megkapnia ezt az új erőt, tévedés történt. Minoonak vagy Vanessának kellett volna hozzájutnia. Még Linnéának is inkább járt volna, bár tény, hogy ő a leglobbanékonyabb közülük. Mindhárman erősebbek Anna-Karinnál. Elég erősek ahhoz, hogy elbírjanak ezzel a képességgel. De most már nincs mit tenni. Ha Anna-Karin nem tanulja meg kontrollálni új erejét, az igazán veszélyessé válik. Anna-Karin megszorítja a markában levő dalmatát, elképzeli, hogyan törik szét egyetlen reccsenéssel, hogyan porlad szét a fehér porcelán. Ehelyett azonban mindössze lüktető fájdalmat érez a fejében. Kinyitja a szemét, lerakja a kutyát. A fejfájás a koponyacsontját döngeti. Hirtelen vörös foltot vesz észre a padlón, aztán egy másikat a dalmatán. Kezével az orrához nyúl, az ujja maszatos lesz a vértől. Eszébe jut, hogy Vanessának is eleredt az orra vére eleinte, amikor a varázserejét próbálgatta. Anna-Karinnal eddig sosem történt még ilyesmi. Az ereje csak úgy volt, mint egy adottság. Sosem kellett előcsalogatni. Inkább az okozott nehézséget, hogy folyton elálljon a használatától. Anna-Karin feláll, kinyitja az íróasztalfiókot, és előveszi a nagy csomag papír zsebkendőt, amit Minoo adott neki a temetés előtt, s amire mostanáig nem volt szüksége. Feltörli a

vérfoltokat a padlóról, miközben egy zsebkendőt az orrára szorít. Szökken egyet, amikor rezegni kezd a telefon az éjjeliszekrényén. Rejtett számról hívják. A Minoo iránt érzett aggodalma újból felülkerekedik mindenen. – Szia, Viktor vagyok – szól bele a fiú, miután Anna-Karin felveszi. Más a hangja, mint rendesen. – Megcsinálta – folytatja Viktor, és Anna-Karin rájön, hogy a megkönnyebbülést hallja Viktor hangjában. – Clara egészséges. – És Minoo? – kérdezi Anna-Karin az orrára szorított papírzsepi alól. – Minoo hogy van? Kevéske vér folyik le a torkán, amitől majdnem elhányja magát. – Jól van – feleli a fiú. – Miért nem ő telefonált? – Alszik – feleli Viktor. – De ne nyugtalankodj. Láttam már régebben is boszorkányokat, akik túlerőltették magukat. Nincs vész, de pihennie kell. Azt hiszem, legjobb, ha ma éjszakára itt marad. Anna-Karin szeretne mondani valamit. Leül az ágyra, közben Farnaz nevetése csendül fel a kertből. Minoo szülei úgyis azt hiszik, hogy a lányuk Linnéánál van, nyilván belemennének, hogy ott aludjon. – Idejöhetsz, ha akarsz – mondja még Viktor. – És akkor a saját szemeddel is láthatod, hogy jól van. Egy dologban azonban biztos lehetsz, Anna-Karin. Megmentette a húgom életét. Soha az életben nem hagyom többé, hogy bárki bántani merje Minoot.

Anna-Karin most először teljes mértékben meg van győződve róla, hogy megbízhat Viktorban. A Rókát azért a ház közelében hagyja, amíg Minoo vissza nem tér onnan. – Oké – mondja halkan Viktornak. – De kérd meg, hogy hívjon fel, amint felébred. – Ígérem, hogy átadom az üzenetet – feleli Viktor. – És te pedig, ha beszélnél Linnéával, mondd el neki, hogy holnapra berendelt a rendőrség kihallgatásra. Azt fogom mondani nekik, hogy mindent láttam. – De hát… tényleg láttál mindent? – Nem. Clara viszont igen. De erről a rendőrségnek nem kell tudnia. *** Linnéa már másodszor olvassa végig Anna-Karin SMS-ét, miközben lefelé sétál Vanessával az Olsson dombjáról. Minoo biztonságban van. Kigyógyította Viktor nővérét abból a valamiből, ami a betegsége volt. Viktor pedig azt tervezi, hogy Linnéa kedvéért hazudni fog a rendőrségnek, és úgy tesz, mint aki többet látott, mint amennyit a valóságban. – Bárcsak tudnám, kinek a pártján áll Viktor valójában – szólal meg Vanessa, aki Linnéa válla fölött olvassa el az SMS-t. – Nyilván ő maga sincs vele tisztában – jegyzi meg Linnéa, majd törli az SMS-t, és zsebre dugja a telefont. – De teljesen mindegy. Amíg te az én oldalamon állsz. – Mindig – válaszolja Vanessa, és kissé spiccesen elmosolyodik. Linnéa megcsókolja. Vanessa szája rágógumi-,

málnáscider- és száj-fény-ízű. Linnéa csak reménykedni mer, hogy neki nincs ócska cigarettacsikkszaga. Kart karba öltve mennek tovább, s hátuk mögött lassan elhalnak a domb mámoros hangjai. Linnéa elcsodálkozik, milyen kellemesen érezte magát. Jólesett ismét ráébredni, hogy van élet a védelmezők és démonok világán kívül. És hogy Vanessával hosszú nyári éjszakák várnak rájuk. A tavalyi nyár életének egyik legborzasztóbb nyara volt. Az első nyár Elias nélkül. Az a nyár, amikor Vanessával haragban voltak. Szinte alig várta, hogy ősszel újra elkezdődjön az iskola. A gondolat, hogy olyan emberek veszik körül, akik nem szeretik, még mindig elviselhetőbbnek tűnt, mint a rettenetes magány. – Jól érezted magadat ma este? – kérdezi Vanessa, miközben elhesseget néhány éhes szúnyogot. – Igen. – Nem idegesített nagyon Michelle? – De – feleli Linnéa nevetve. – De helyes csaj. Vanessa elmosolyodik. Minden olyan egyszerűnek tűnik ebben a pillanatban. – Fura, hogy alig néhány órával ezelőtt egy mocsár fenekén voltam – magyarázza Linnéa. Aztán magához húzza Vanessát, átkarolja a derekát. – Nélküled nem sikerült volna a kihallgatás. Olyan boldog vagyok, hogy ott maradtál velem. – Én meg boldog vagyok, hogy hagytad, hogy maradjak – mondja Vanessa, és megcsókolja Linnéát. A csók elmélyül, és Vanessa úgy sóhajt fel közben, hogy az átterjed Linnéa egész testére. Tudod, gondolja Linnéa. Most tényleg úgy érzem, mintha minden rendbe jöhetne majd. – Pontosan értem, mire gondolsz – mondja Vanessa, aztán

ismét megcsókolja.

40 Minoo felnyitja a szemét. Vörös lóhere mintás tapétát lát. Vetett franciaágyban fekszik. Ruhában aludt el. Száraz belül a szája. Hol lehet? A feje valami ragacsos masszával van teli. Képtelen tisztán gondolkodni. Ebben a pillanatban ráadásul nem is érdekli más, csak az, hogy amilyen gyorsan csak lehet, találjon egy vécét. Felül, körülnéz az idegen szobában. Nappali fény szűrődik át a vékony függönyökön. Egy fehérre festett íróasztalt fedez fel még a helyiségben, valamint egy magas, rusztikus ruhásszekrényt. Világos vászoncipője takarosan várja az éjjeliszekrény mellett. Felveszi. A szobának két ajtaja van, kipróbálja az egyiket. Amikor felkapcsolja a lámpát, kellemes fény tölti meg a pici, tiszta, frissen csempézett fürdőszobát. Minoo pisil, kezet mos, iszik egy kis vizet a csapból, s aztán egy fényűzően vastag törülközőbe megtörli az arcát. Azután visszamegy a szobába. Megáll. Kezdenek visszajönni az emlékei. Az udvarházban van. Most úgy érzi, mintha zsugorodni kezdene a szoba. Vörös lóherék lejtenek táncot körülötte, amerre csak néz. A másik ajtóra veti magát, lenyomja a kilincset, arra számít, hogy zárva lesz. Az ajtó kitárul.

Minoo mozdulatlanul áll, a folyosót nézi. A hullámos ablaküvegeken át felsejlő fakoronákra pillant. Aztán a sötétbarna padlószőnyegre. A fehér ajtókra, rajtuk a régi táblácskák hagyta nyomokkal. Az a benyomása, mintha Clara szobájának folyosóján lenne, csak éppen a másik végében. De egyáltalán nem biztos, hogy ugyanaz a folyosó. Lehet, hogy csak pont ugyanúgy néz ki. Előveszi a mobiltelefonját a ruhazsebéből. 5 óra 17 percet mutat a kijelző. Becsukja az ajtót, és amilyen halkan csak tud, végigoson a folyosón. Azt reméli, kitalál a házból. Mögötte nyílik egy ajtó. Minoo megpördül maga körül. Viktor. Fáradtnak látszik. Halálosan fáradtnak. De Minoora mosolyog. S mielőtt még Minoo bármit tehetne válaszképp, a fiú átöleli. – Köszönöm – suttogja. – Köszönöm. Minoo dermedten áll, mint aki karót nyelt. Viktor azonban mintha észre sem venné. Minoo enyhe izzadságszagot érez, először azt hiszi, belőle jön. De aztán rájön, hogy Viktor szaga. A tökéletes Viktoré. Aki mindig szagtalan. – Látni szeretne – mondja a fiú. És hirtelen Minoo is azt érzi, hogy látni szeretné Clarát. Viktor kinyitja neki az ajtót, s ő belép a félhomályos szobába. Clara egy halom párnának dőlve ül az ágyon. A szeme csukva van. Arca nem szürke többé, sápadt még, de mégis egészséges színű. Haja víz-esésként omlik le a párnákon. Minoonak a preraffaelitákról szóló könyvében látott festmények jutnak az eszébe. Azonnal megpróbálja elhajtani ezt a hasonlatot, hogy ne kelljen Maxra gondolnia.

– Clara, kimondhatod te is – szólal meg Viktor. – Hallani fog téged. – Bocsánat – magyarázza Clara. – Egy kicsit szokatlan még, hogy az emberek engem is hallanak. Gyors pillantást vet Minoora, aztán ismét másfelé néz. – Vagy hogy látnak – folytatja, s egy kósza mosoly fut át az arcán. – Olyan… furcsa. – Elhiszem – ennyit tud mondani Minoo, nem többet. Clara újra ránéz, és Minoo most pontosan látja, hogy a lány mennyire erőlködik, hogy rajta tartsa a pillantását. – Köszönöm – mondja aztán. – Örülök, hogy segíteni tudtam rajtad. Vajon el kellene mesélnie, hogy látta Clara emlékeit? Minoo inkább elkerüli ezt. Nem akarja újabb megrázkódtatásnak kitenni Clarát. De sok mindent szeretne tudni. Hányszor követte Clara őt és a többi Kiválasztottat? Mennyit látott? Menynyit mesélt el ebből Viktornak? És mit árultak el Alexandernek? Aztán beléhasít a felismerés, hogy teljesen mindegy. A védelmezők már mindent elmondtak Walternek. Átveheti a szerepeteket egy másik kör. Abban az esetben, ha te is beletartozol. A folyosóról közeledő léptek zaja hallatszik, Minoo hátrafordul. Adriana lép a szobába. Fekete apródfrizurás haja ragyog. A gyöngyházszínű blúz a nyakáig be van gombolva, sötét kosztümje olyan tökéletesen simul alakjára, hogy biztosan egy szabó készítette mérték után. Adriana elzárkózó arca nem árul el semmit, pontosan olyan, mint mielőtt Minoo közelebbről megismerte.

– Szervusz – mondja, s Minoora néz. – Adriana Lopez. Kezet ráznak. Úgy tűnik, Adriana egyáltalán nem ismeri fel Minoot. Lehetséges, hogy eltemette magában azt az emléket, amikor ébredésekor ott volt Alexander és Minoo is a szobájában. Olyan furcsán érzem magamat… Aludtam? – Minoo Falk Karimi – mondja Minoo. Adriana elengedi a kezét. Szemében megcsillan valami kíváncsiság. – Hát ez fantasztikus – mondja aztán. – Hogy sikerült meggyógyítani? Minoo próbál valami választ találni. – Minoonak sietnie kell – segíti ki Viktor. – Én majd elviszem. Adriana Viktorra néz. – Alexander részletes jelentést vár majd, ha hazaért. – Természetesen – feleli Viktor hűvös hangon. Minoo Clarára néz, alig sikerül elkapnia a pillantását, a lány másfelé néz. – Vigyázz magadra – mondja Minoo. – És talán nem kellene… Tudod… Clara elmosolyodik. – Ne aggódj. Jó ideig nem fogom használni a varázserőmet. Minoo bólint, majd motyog egy „viszlátot” Adrianának. A hátán még érzi Adriana égető pillantását, amikor Viktor után kimegy a szobából. Követi a fiút át az udvarházon. Minoo eddig igyekezett nem gondolni Adrianára. De most minden kérdés egyszerre rohanja meg. Mivel magyarázta meg Adrianának a Tanács az emlékezetkiesést? És nem hagyott

Minoo az emlékek között valami olyat, amit nem szabadott volna? Valamit, ami azóta is ott rágja? Viktor kinyitja a bejárati ajtót, kiérnek a lépcsőre, aztán mennek tovább a kavicsos udvaron. – Mesélned kell Adrianáról – mondja halkan Viktornak. – Hogy érzi magát? Viktor nem válaszol, hanem az autóhoz megy, kinyitja a távirányítóval, mire az csipog egyet, s a fényszórók pislognak. Minoo siet, hogy beérje. – Viktor… A fiú hirtelen megfordul, ajkával a füléhez hajol. – Ne itt – suttogja alig hallhatóan. Aztán elengedi Minoot, és beszáll az autóba. Amikor Minoo kinyitja az anyósülés melletti ajtót, észreveszi Anna-Karin Rókáját a ház előtti kavicsos udvar túloldalán. Ezután sebesen biccent egyet Viktornak, beszáll mellé, és becsukja az ajtót. Elindulnak. Viktor ujjával finoman dobol a kormánykeréken. Amikor kiérnek az aszfaltra, Minoo megállapítja magában, milyen hangtalanul siklik tova az autó Engelsfors utcáin, mint egy árnyék. Elérkeznek a Minooék városrészébe vivő levezető úthoz, de Viktor kelet felé kanyarodik. Mikor a fiú aztán letér az országútról, Minoo rájön, hogy az elnéptelenedett ipari zóna felé tart. – Mit keresünk itt? – kérdezi Minoo. Bekanyarodnak a régi, téglából épült gyárépületek közé. – Itt fogunk beszélgetni – feleli Viktor. – Anna-Karin egyébként kérte, hogy hívd fel, miután felébredtél. Minoo előveszi a telefonját. Ír egy üzenetet. Mikor felnéz, a

régi acélművek tornyosodik előtte. Engelsfors egykori büszkesége. Viktor megkerüli a hatalmas épületet, aztán behajt a parkolóba. Kikapcsolja a motort, és kihúzza a slusszkulcsot a gyújtáskapcsolóból. – Gyere – fordul Minoohoz. Átmennek a parkolón, cikcakkozva kerülgetik a napsütésben csillámló pocsolyákat. Teljesen olyan, mintha egyedül lennének a világon. A gyár óriási kéménye hosszú árnyékot vet. Viktor kimegy a fűvel benőtt vágányra, melyet a gyár bezárása óta nem használtak. Lage terepasztalán biztosan ez is ott van. Minoo bokáját csiklandozza a fű. Nejlonzacskókat lát, egy vodkásüveg csillan meg a szeme előtt, és egypár használt kondom, úgyhogy őrült elővigyázatossággal kezdi figyelni minden lépésnél, hogy hova tegye a lábát. Néhány tehervagont otthagytak a síneken, Viktor odamegy az egyikhez. Eltolja az ajtaját, párducmozgással pattan fel a vagonba. Aztán kinyújtja a kezét, és felsegíti Minoot, aki nem érzi magát párducmozgásúnak. A vagonban kellemetlen a levegő, dohos, piszkos. A tető szellőzőnyílásain keresztül bejön a fény. A kocsi teljesen üres, néhány sörösdobozt és talán ruhadarabként valaha szebb napokat látott rongyot leszámítva. – Mi dolgunk itt? – kérdezi Minoo, hangja tompán kong a vagon falai között. Viktor behúzza az ajtót, mindössze résnyire hagyja nyitva. – Clara találta ezt a helyet – mondja. – Ide járunk, amikor nyugalomra vágyunk. Minoora szegezi a tekintetét.

– Azok után, amit tettél… – folytatja, aztán elhallgat, majd újra belefog. – Bármit megteszek érted. Bármit. Minoo vacog a reggeli hűvöstől. Viktor leveszi az öltönyét, és a lány vállára akasztja. – Kezdjük azzal, hogy ezt megkapod – mondja. És a felajánlása most először egyáltalán nem tűnik üres udvariassági gesztusnak. – Köszi – mondja Minoo, majd jobban összehúzza magán az öltönyt. – Tudom, hogy egy csomó kérdésed van – folytatja Viktor. – Vágj bele. – Nem csináltunk már ilyesmit régen is? – De most komolyan gondolom – feleli Viktor. – Mindenre válaszolni fogok. – Akkor mesélj Adrianáról – kéri Minoo. Viktor bólint. – Adriana jelenleg azt tudja, hogy azért jött ide annak idején, hogy megtalálja a Kiválasztottat. De a feladat túl nagy stresszel járt, és a viselkedése kezdett… irracionálissá válni. Olyan mágiát használt, aminek valójában nem volt még ura. Ebből aztán baj lett. Egy általa vezetett rituálé nem sikerült, nála pedig emlékezetkiesés lépett fel. A Tanács orvosa elmondta neki, hogy komoly mágikus beavatkozásokra volt szükség a megmentéséhez. Minoonak fáj a szíve, ha arra gondol, mennyire szégyellhette magát Adriana, amikor mindezt végighallgatta. Ezt az újabb kudarctörténetet. Miközben egész életét eleve abban a meggyőződésben tölti, hogy értéktelen, mert mágikus adottságai rendkívül gyöngék. – És mindent elhisz nektek, amit csak hall tőletek? – kérdezi

Minoo. – Úgy értem… te tudod, mi az igazság. – Nem – feleli Viktor. – Nem hiszi el a történetet. Ugyanakkor a világképébe nem fér bele, hogy megkérdőjelezze a Tanács állításait. Azt hiszem, mindent megtesz, hogy ne gondoljon ezekre a dolgokra egyáltalán. Adriana tehát megint pontosan az lett, aki soha nem akart lenni. – Szóval a bírósági tárgyalásról nem tud semmit? – Nem. – De hogy tudjátok titokban tartani előtte? – kérdezi Minoo. – Hiszen a Tanács tagjai közül rengetegen jelen voltak. – Adriana senkivel nem találkozik, csak azzal, akit Alexander hozzá enged. És ezek a személyek mind szigorú parancsba kapták, hogy ne beszéljenek vele a múltjáról. A házat sem hagyhatja el Alexander engedélye nélkül. Adriana Alexander titkára és házvezetőnője. Minoo megint maga előtt látja Adrianát. Olyan egyedül van. Annak a pokolnak a foglyaként, melyet megpróbált elhagyni. Minoo megmentette a haláltól, de életfogytiglani szabadságvesztésre ítélte egy börtönben, ahol a bátyja a börtönőr. Nem csak a Tanácsnak megfogadott hűségeskü tartja itt Adrianát. Hanem az a büntetés is, melyet akkor szabtak ki rá, amikor el akart szökni Simonnal, a kedvesével. Egy mágikus kötelék tartja örökre bilincsbe verve, mely képtelenné teszi arra, hogy engedetlennek mutassa magát a parancsokkal szemben, és hogy újból szökni próbáljon. Talán jobb is, hogy nem emlékszik, hogyan próbálta segíteni a Kiválasztottakat. Nagyobb biztonságban van így, hogy ennyire alázatos és lojális. Minoot azonban nem hagyja nyu-

godni a gondolat, s folyton azon tépelődik, vajon jól tette-e, amit tett. Vajon tényleg nem volt-e más lehetőség. – Azt hiszem, értem, mire gondolsz – szólal meg Viktor. – De hát megmentetted az életét, Minoo. És ez a fő. Minoo bólint, s abban reménykedik, hogy Adriana is egyetértene. – Szeretted volna azt is megtudni, hogy mi történt Oliviával – folytatja Viktor. – Azt nem tudom, hol van ebben a pillanatban. De Clara ott volt az iskolában, a tornateremben, amikor az egész megtörtént. Ő mondta el Alexandernek, aki aztán elvitte Oliviát, s pár napig távol volt. Arra tippelek, hogy a Tanács központi székhelyére mentek, Stockholmba. – És mit csinálnak ott vele? – Nem tudom. Isten igazából abban sem vagyok biztos, hogy életben van. Minoo viszont az. A védelmezők látták, hogy Olivia viszszatér még. De Minoo nem tudja, hogy elmondhatja-e Viktornak. – Alexander nem szívesen beszél erről – folytatja Viktor. – Sok mindenről nem akar beszélni, mióta te meg én segítettünk Adrianának. Viktor szomorúnak tűnik. Minoo megsajnálja. Tud róla, hogy Viktor és Clara biológiai mamája heroinista volt, és hétéves korukban meghalt. És most már Clara emlékeit is látta. Alexander valószínűleg a megmentőt jelentette Viktor számára. Alexander tudta, hogy Clara ott van a fiúval. Magához vette Viktort, és egy kiegyensúlyozottabb életet biztosított neki. Minoo lassan belátja, hogy el kell mesélnie Viktornak, mit tudott meg róla és Claráról.

– Amikor Clarát gyógyítottam, láttam néhány emlékét – mondja. – Nem akartam vájkálni közöttük. Csak fogalmam sem volt, hogyan segíthetnék Clarán, és rosszul fogtam hozzá. Viktor Minoora bámul. – Nem akartam – ismétli el a lány. – Mennyit láttál? – kérdezi Viktor. – Illetve ne, inkább ne mondj semmit. Az olyan lenne, mintha a titkos naplójába olvasnék bele. Majd elmondom Clarának, ő pedig azt tesz, amit akar. Minoo vétkesnek érzi magát annak ellenére, hogy nem tehetett mást. De legalább nem ő az egyetlen, aki kémkedett. – Mindenesetre láttam, hogy rendszeresen a nyomunkban járt – mondja végül. Viktor zavarba jön. – Igen, Clara néhány felderítő küldetéssel kezdte. Alexander kérte meg, hogy nyomozza ki, mivel foglalkozik Adriana Engelsforsban. Nem bízott Adriana jelentéseiben. Clarának nehéz feladata volt. Adrianának ott volt a hollója, és az állatok a láthatatlan embereket is látják. – Végig itt lakott veled és Alexanderrel? – kérdezi Minoo. Viktor bólint. – De mennyit láthatott igazából? – faggatja tovább Minoo. – Kevesebbet, mint hinnéd. Nem járt kint olyan sokat. Az ideköltözésünktől kezdve az idő nagy részében gyengélkedett. Hát ezért nem fedezte fel őt a Róka, gondolja magában Minoo. – De üldözte például Robint – mondja Minoo. – Láttam az emlékei között. – Megpróbáltam rávenni, hogy hagyja abba – sóhajtja Viktor. – Nem azért, mintha Robin nem szolgált volna rá, hanem

mert Clara számára túl megerőltető volt. És nem akartam, hogy Alexander rájöjjön. – Mindig megvédtétek egymást – jegyzi meg Minoo. – Nem volt más, aki megtette volna értünk. Egy kismadár rebben el a rés előtt, s rögtön utána Minoo meghallja, hogy leszáll a vagon tetejére. – Walterről mit tudsz? – kérdezi Viktortól. – Nem sokat. Alexander főnöke. Én csak párszor találkoztam vele, mielőtt idejött volna. De úgy tűnik, hogy ősztől te is meg én is jóval több találkozásnak nézünk elébe. – Te leszel majd a vízboszorkány a Tanács körében? – kérdezi Minoo. – Igen – feleli a fiú. Minoo Viktorra néz. Megpróbálja elképzelni, milyen lehet vele egy körbe tartozni. – És azt tudod, hogy kik lesznek a többiek? – kérdezi aztán. Minooban felmerül Alexander személye, de aztán rájön, hogy ő tanult boszorkány. – Nem – feleli Viktor. – Csak Walterről tudok. Szóval Walter maga is benne lesz a körben. Akkor nyilván természetes boszorkány. És erős. – Szerinted sikerülhet? – kérdezősködik tovább. – Azt hiszem, ez a legjobb megoldás. Az egyetlen megoldás. Lesüti a szemét. Egy másodpercig hallgat, némán. Aztán még egy másodpercig. – Letettem a Tanács előtt a hűségesküt – szólal meg aztán. Minoo elkerekedett szemekkel ránéz. – De hát azt hittem, hogy neked nem kell… Hát nem kivételt tett veled a Tanács? – Amikor Walter megérkezett Engelsforsba, azt mondta,

hogy a védelmezők engem néztek ki, mint a kör egyik tagját. Ám ahhoz, hogy beléphessek a körbe, le kellett tennem az esküt. Most Minoo szemébe néz. – Ha valaki azzal jön, hogy az embert kiválasztották a világ megmentésére… Akkor annak az embernek muszáj megtenni, amit kérnek tőle. Vagy nem? Minoo nem talál szavakat. Viktor feladta a szabadságát, csak hogy tagja lehessen a Tanács által létrehozandó körnek. Az a kockázat pedig, amit azzal vállal, hogy mindent elmesél, kiadja neki a feljebbvalóit, sokkalta nagyobb áldozat annál, mint amit Minoo sejteni vélt. – Nem beszéltél még a Kiválasztottakkal, ugye? – kérdezi Viktor. – Nem – feleli Minoo. – Egyedül kell meghoznom ezt a döntést. És persze fogalmam sincs, hogy fogom megmagyarázni nekik. Minden a feje tetejére állt. – Értem, amit mondasz – mondja Viktor. – Már végighallgatni is bőven elég volt ezt a sok mindent, a démonokról, a védelmezőkről, a világ pusztulásáról… – Ezek szerint te régen nem hittél ebben? – kérdezi Minoo. – Amikor Engelsforsba költöztünk, még nem. Azt hittem, hogy a Kiválasztottakról szóló történet csupán egy mítosz része. Később viszont… – feleli Viktor a fejét rázva. – Nagyon sok minden megváltozott. Mindannyiunk számára, igaz? Minoo bólint. – Már nem tudom, mit higgyek – mondja aztán, és legnagyobb meglepetésére potyogni kezdenek a könnyei. Viktor óvatosan átöleli az egyik karjával. – Én benned hiszek – szól Minoohoz. – Senkinek nincsenek

olyan képességei, mint neked. Ha van valaki, aki meg tudja állítani az apokalipszist, az te vagy. Minoo megtörli a szemét. Iszonyú fáradtságot érez. Belefáradt már a sok latolgatásba, hogy mindent állandóan minden lehetséges szempontból meg kell vizsgálnia. Belefáradt abba, hogy folyton megkérdőjelezze a dolgokat, hogy folyton-folyvást ellenállást tanúsítson. Az ember végül eljut addig a pontig, amikor abbahagyja a vacillálást, és eldönti, miben hisz. És Minoo hirtelen rájön, mit mondjon majd a többieknek. – Köszönöm – mondja Viktornak. – Most mennem kell. A fiú elveszi a kezét a válláról, Minoo pedig kibújik a zakóból, és átnyújtja Viktornak. – Csak egyet hadd kérdezzek még – szólal meg Viktor. – Láttad a mamánkat Clara emlékeiben? – Nem. Viktor megkönnyebbülten fellélegzik. Minoonak eszébe jut, ahogyan Clara nézett a testvérére, amikor Vanessa képét vetítették a falra az elsötétített szobában. Arra gondol, milyen sebezhetőnek tűnt a fiú. És milyen sebezhetőnek néz ki most is. – Tudom, hogy szerelmes vagy Vanessába – mondja aztán Minoo. – Csak szeretném, hogy tudd. Senkinek nem fogom elárulni. Viktor egész feje elvörösödik, a nyakától a feje búbjáig. – Na, tessék – mondja. – De hát gondolom, nincs ebben semmi különös, igaz? Mert egyáltalán, hogy volna lehetséges, hogy valaki nem szerelmes Vanessába? Aztán elfordítja a fejét. – Tudom, hogy esélytelen – folytatja. – Végig tudtam. És

semmi baj. Az is elég, hogy… egy városban lehetek vele. Elhallgat. Arcának vörös színe bíborba fordul, Minoo ugyanolyan zavarban érzi magát, mint a fiú. De nagyon rossz érzés lett volna hallgatni erről, miközben Viktor annyi mindent elmondott neki. Viktor elhúzza a vagon ajtaját, beárad a fény. A fiú leszökken a földre, kinyújtja a kezét, hogy lesegítse a lányt. Minoo megfogja a kezét, puhán landol a füves talajon. Időközben melegebb lett a levegő. A nap elvakítja. Apró felhők úsznak át a ragyogó kék égen. – Még egy utolsó titok – mondja Viktor. Minoo szárnycsapásokat hall. A kismadár rebben fel a vagon tetejéről, feléjük repül. Egy kékcinke az. Leszáll Viktor kinyújtott kezére. Fejecskéjét félrebiccentve figyeli őket feketebors-szemeivel. – A famulusom – mutatja be a fiú. A kékcinke ismét felrepül a vagon tetejére. – Szóval rajta keresztül szemmel tarthattad Clarát? – kérdezi Minoo. Viktor bólint. – Gondolom, ezt elmondod majd a többieknek – szólal meg aztán. – El kell mondanom – feleli Minoo. – Akkor talán megnyugtathatnád Vanessát, hogy nem mindig tudom az ellenőrzésem alatt tartani – mondja Viktor, és megint elpirul. – Érteni fogja, mire gondolok. Viktor a városközpontban rakja ki Minoot, aki az út utolsó szakaszát gyalog teszi meg Nicolaus házáig. Bemegy a lakásba, leroskad a kanapéra a nappali szobában. Egy ideig csak ül,

és a zsibbasztó csendet hallgatja. Végül aztán felveszi a telefont, és küld egy SMS-t a többieknek.

41 Minoonak fogalma sincs, mióta beszél már. Mindössze annyit érzékel, hogy amikor a végére ér, rekedt a sok dumától, s hogy a szobában néma csend van. Nem intéztek hozzá egyetlen kérdést sem, miközben beszélt, nem hangzott el egyetlen megjegyzés sem. Még most sem szólal meg senki, miután elhallgatott. Anna-Karin előrehajol az egyik fonott széken. Haja elrejti az arcát. Vanessa törökülésben gubbaszt a mellette levő széken. Az üres barna falat bámulja maga előtt. Linnéa, aki Vanessa mellett a padlón foglalt helyet, az egyetlen, aki Minoora néz. A pillantása kifürkészhetetlen. Ida biztosan mondott volna valamit. Minoo szinte hallja. Együttműködés? A Tanácssal? Jó szórakozást, Minoo! Tutira élvezni fogod a társaságukat! Egészen addig, amíg végül gondolnak egyet, megvádolnak valami súlyos hiba elkövetésével, és megpróbálnak kivégezni, vagy valami egyéb nyalánkság… – Mondjatok már valamit! – könyörög Minoo. – Mit gondoltok? – Creepy – feleli Vanessa. – Viktornak a húga és a kékcinkéje is szaglászott utánam. – Viktor azt mondta, nem mindig tudja irányítani a madarat – feleli Minoo. – És különben is, nem erre céloztam. – Tudom, Minoo – mondja Vanessa, és ránéz. – De hát te már döntöttél. – Igaz – feleli halkan Minoo.

– A védelmezők azt mondták, hogy így kell tenned – folytatja Vanessa. – Mi pedig megállapodtunk abban, hogy nincs más választásunk, mint bízni bennük. – De felbukkanhat még más lehetőség – mondja Minoo. – Folytathatnátok a gyakorlást, hogy erősebbek legyetek… – Hát persze – vágja rá Linnéa, miközben méregzöldre festett körmét rágja. – Gyakorolni fogunk. Minoo aggódó pillantást vet rá. – Linnéa, látom rajtad, hogy nem tetszik neked a dolog. Linnéa fintorog. – Még szép, hogy nem tetszik. Kurvára nem tetszik ez az egész. A Minták könyve. A védelmezők. Matilda. A Tanács. Ez a rohadt Walter. Egyikükben sem bízom. Csak hát, érted, Minoo… Fogalmam sincs, mit mondjak. Mégis? Mit mondhatnék? És szétteszi a kezét. – Meg kell csinálnod – mondja Anna-Karin, és felnéz. – De ettől még továbbra is velünk leszel igazából. Minoonak elég nagy megkönnyebbülést jelent, hogy ezt hallja. – Nincs semmi, ami titeket helyettesíthetne – mondja a többieknek. – Hiszen barátok vagyunk. – Aha – morogja Linnéa, miközben feláll. – Na, nekem most el kell húznom. Vanessa felnéz rá. – Hova mész? – kérdezi tőle. – El kell intéznem valamit – feleli Linnéa. – Most? – kérdezi elképedve Vanessa. – De hát beszélnünk kell. – Én elmondtam mindent, amit akartam – mondja Linnéa,

és kimegy az előszobába. Becsapódik a lakásajtó. A lépcsőházból behallatszik Linnéa bakancsos lépteinek zaja, aztán még az is, ahogy kinyílik, majd becsukódik a ház kapuja. Vanessa felhúzza a térdét, s az állával rátámaszkodik. Minoot egy csöppet sem lepi meg Linnéa viselkedése. Nem számított se jobbra, se rosszabbra. Csak annak örülne jobban, ha Vanessát nem érintené ez az egész.

42 Mikor Linnéa átkel a kis fahídon a zsilipeknél, szándékosan kerüli, hogy a Csatorna-híd irányába nézzen. Előveszi a mobiltelefont, elküld egy üzenetet Vanessának, amiben megígéri, hogy hamarosan felhívja. Mindenekelőtt azonban Viktorral kell beszélnie. Éppen az udvarház mögötti réten gyalogol át, amikor megszólal a telefonja. Diana száma látszik a kijelzőn. Linnéát rosszullét kerülgeti. Mi van, ha Diana azért hívja, hogy elmondja, Robin visszavont mindent? – Szevasz, Linnéa – szól Diana telefonba. – Hogy vagy? Minden rendben a kihallgatás és az egyebek után? – Igen. Ez minden? – A papád telefonált be az irodába az imént. Szeretné megkapni a telefonszámodat. Újabb rosszulléthullám érkezik. – Nem adtad meg neki, ugye? – kérdezi Linnéa. – Persze hogy nem. És megértően fogadta. Hallotta, mi történt, és szeretett volna beszélni veled. De a lelkemre kötötte, hogy mondjam meg, semmi probléma, ha neked nincs hozzá kedved. Valószínűleg még mindig tart a papájánál a józan időszak. Ha visszaesett volna, egyáltalán nem hívta volna fel Dianát. Hiszen pontosan tudja, hol lakik Linnéa. Egyszerűen bedörömbölt volna az ajtaján. Egyre nagyobb zajt csapott volna a lépcsőházban. Óbégatott, esdekelt volna. A szíve örömének,

lelke vigaszának nevezte volna a lányát. Linnéa rádöbben, hogy majdnem egy éve abbahagyta az ivást. Ilyen hosszú ideig sosem bírta azelőtt. – Nem szeretnék beszélni vele – mondja aztán. – Rendben – feleli Diana. – Ha meggondolnád magad, nálam megvan a száma. – Most le kell tennem – mondja válaszképp Linnéa, és kinyomja a telefont. Átgyalogol az udvarház mögötti elvadult kerten. A ház mellett halad, szeme sarkából a csukott ablakokat figyeli, s azon gondolkozik, vajon valaki visszasandít-e így rá az ablakok valamelyikéből. Megkerüli a házat, a bejárathoz megy, és becsönget. Viktor meglepett arccal nyit neki ajtót. – Beszélnem kell veled – kezdi Linnéa. Viktor válla fölött hátrapillant a ház belseje felé. Aztán kilép, becsukja maga mögött az ajtót. Elővesz egy csomag cigarettát, s most Linnéa arca árul el meglepetést. Leülnek a kőlépcsőre, Viktor két szál cigarettát gyújt meg egy sárga öngyújtóval, s az egyiket odanyújtja Linnéának. – Köszi – mondja a lány. – Azért, amit mondani fogsz a rendőrségen. Viktor szív egyet a cigarettából, majd ide-oda gurítgatja a cigarettaszálat az ujjhegyeivel. – Nincs mit megköszönnöd. Egyszerűen ez a helyes. El kell nyerniük méltó büntetésüket – újabb slukkot szív a cigarettából. A füst szinte fluoreszkáló lila színnel világít az alkonyi napfényben. – Örülök, ha tehetek érted valamit, azok után, hogy annyi mindent elszúrtam nektek. – Mitagadás, van mit megbánnod – feleli Linnéa. – De elég

jó úton jársz. Viktor autója ott parkol a kavicsos udvaron, ugyanolyan makulátlanul csillog, mint máskor. Linnéa visszaemlékszik, amikor benne ült, betekerve Viktor nagykabátjába. Hirtelen eszébe jut, hogy a kölcsöncipő ezek szerint talán Claráé volt. Még mindig a gardróbszekrényében hever egy zacskóban. – Minoo mesélt a húgodról – mondja. – Add át az üdvözletemet, kérlek. És köszönöm neki, hogy… – Átadom – szól közbe Viktor. Nem udvariatlanságból teszi. Csak egyértelműen jelzi, hogy nem szeretne Claráról beszélgetni. Linnéa nem bánja. Van más beszélgetnivalójuk is. De azt nem mondhatja ki hangosan. Igazat mond Walter?, gondolja. Tényleg csatlakoznia kell Minoonak a körötökhöz, hogy a kaput be lehessen zárni? Igen, igazat mond, feleli Viktor. Ami persze nem jelent többet, mint hogy a védelmezők ezt mondták neki, s ő pedig hisz bennük. Te ki tudnád deríteni, hogy a védelmezők igazat beszélnek-e, vagy sem? Nekem sohasem sikerült kiolvasni semmit a Minták könyvéből. De nem vagyok benne biztos, hogy mennék vele bármire is. A védelmezők nem emberek. Nem, nem emberek, gondolja Linnéa magában. A védelmezők nem emberként gondolkodnak, az emberek pedig talán sosem fogják megérteni, hogy működnek. A védelmezők azonban azt állítják, hogy ők értik az embereket. Hogy az emberek pártján állnak, és megpróbálnak segíteni nekik. Hogy minden tettük az emberek világának javát szolgálja. Linnéa ösztönei azt ordítják neki, hogy nem szabad bíznia

bennük. Csakhogy amikor valaki annyira paranoiás, mint ő, nehéz eldönteni, mely esetekben érdemes valóban ezekre a megérzésekre hagyatkozni. Linnéa megérzései kivétel nélkül azt sugallják, hogy a dolgok mindig a lehető legrosszabbra fordulnak. És ennek a szemléletnek aligha tett jót, hogy ő maga számtalanszor a lehető legrosszabb dolgokon ment keresztül. Hirtelen úgy érzi, mennyire jó volna hagyni ezt az egészet. Ha már a védelmezők is ezt mondják, akkor nem az ő feladata az apokalipszis elhárítása. Hanem Minooé, a világ leghatalmasabb boszorkányáé, aki Viktorral, Walterrel és a Tanács által létrehozott kör többi tagjával majd elintézi ezt. Linnéa pedig megússza. Vanessa is megússza. Anna-Karin is megússza. Egyikük sem kérte, hogy végrehajthassa ezt a feladatot. Az elején ráadásul még heten voltak, mostanra meg csak négyen maradtak. Hát mi a csudáért ragaszkodik mindenáron ehhez a küldetéshez? Nem inkább az után kellene vágyakoznia, hogy megszabaduljon tőle? Miért kapaszkodik úgy belé? – Az átjáró bezárása a Kiválasztottak feladata – mondja ki hangosan. – Nem – feleli Viktor. – Egy Kiválasztottról volt szó, akinek be kellett volna zárnia. De ti heten lettetek. Olyan személy pedig sosem volt azelőtt, mint amilyen Minoo. – Mire akarsz kilyukadni? – Megváltoztak a szabályok, ez egyértelmű. Linnéa szorosan átkarolja saját magát. A kőlépcső hűvöse lassan belékúszik. – Az nem lehet, hogy a Tanács menti meg a világot – jegyzi meg.

A Tanács nem egy tökéletes szervezet, gondolja Viktor. Távolról sem. De én hiszek abban, hogy a Tanácsra szükség van. Máskülönben eluralkodna a káosz. A varázserővel rendelkező emberek visszaélnének a hatalmukkal azok felett, akiknek nincs varázserejük. Tehát szerinted a Tanács ezzel szemben nem él vissza a hatalmával?, kérdezi Linnéa. Ennél sokkal rosszabb is lehetne a helyzet. És szerintem javulni is fog majd. Hiszek benne, hogy a Tanács képes átalakulni, s hogy ehhez hozzájárulhatok. Aha, gondolja Linnéa. Szóval azt gondolod, hogy képes leszel belülről megváltoztatni egy korrupt szervezetet anélkül, hogy te magad korrumpálódnál. Miért ne volna lehetséges? Linnéa hitetlenkedve néz Viktorra. Ez a fiú tényleg ennyire naiv? Mert a része vagy a szervezetnek, Viktor. Az teljesen mindegy, hogy milyen jóságos elképzelések vannak a fejedben. Az számít, amit teszel. És vajon mekkora lesz a cselekvési szabadságod azok után, hogy letetted a hűségesküt? – Nincs jelentősége – feleli Viktor. – Nézz szembe a tényekkel! – mondja Linnéa. – Közéjük tartozol. Viktor előveszi a cigarettásdobozt, Linnéa elfogadja az újabb szál cigarettát. Viktor a markával kupolát formál a lány cigarettája köré, hogy könnyebben meggyulladhasson. Linnéa váratlanul felfog néhány gondolatot, amelyet a fiú igazából el akarna rejteni előle. Viktor tudja, hogy nincs többé választása, hogy életét a Tanácsnak adta, s ez rémülettel tölti el. És nemcsak magát félti, hanem a húgát is. Már ő is letette az esküt. Linnéának nincsenek többé kétségei. Nem érdekli már,

hogy mennyivel kellemesebb volna más gondjára bízni ezt az őrült katyvaszt. – Nem volt joguk hozzá, hogy az eskü letételére kényszerítsenek – mondja. – Neked pedig ahhoz nincs jogod, hogy sajnálkozz felettem. Linnéa pontosan tudja, mit érez Viktor. És tudja, hogy már nincs mit mondaniuk egymásnak. Elindul. Felteszi a napszemüvegét. Hosszú idő óta most először biztos a dolgában. Lett egy célja. Egy cél, ami minden másnál fontosabb. Nem hiheti el, amit a védelmezők a Tanáccsal együtt mondanak. Nem hihet azokban, akik oly sokszor hazudtak már eddig is. Folytatnia kell a küzdelmet. Nem szabad feladnia soha. Saját magáért, a többi Kiválasztottért, az egész rohadt világért bírnia kell. Minoot nem akadályozhatja meg, hogy átmenjen a Tanács körébe, mivel nincs más alternatíva, amelyet felkínálhatna neki. De meg fogom keresni ezeket a lehetőségeket, gondolja magában. Mert úgy van, ahogy Viktor mondta. Megváltoztak a szabályok. Biztosan léteznek más módszerek a világ megmentésére. És én meg fogom találni ezeket.

43 Nicolaus lakásából Vanessa egyenesen a közértbe ment. Megígérte, hogy segít a nagybevásárlásban, mielőtt a mama munkába indulna. Ez az, amire szüksége volt. Különös tekintettel arra, hogy az imént komolyan lüktetni kezdett a feje. Nem tudja eldönteni, hogy az előző napon megivott cidertől-e, vagy Minoo elbeszélésétől, vagy attól, ahogy Linnéa reagált rá. Valamit azért javult a helyzet, amikor megkapta Linnéa SMS-ét. De Vanessa nem bírja kiverni a fejéből, ahogy Linnéa ránézett. Mintha egy idegen lenne, akinek nincs joga semmilyen elvárást támasztani vele szemben. Vanessa alig van magánál, miközben oda-vissza csoszog a bevásárlókocsi és a polcok között. Mirelit brokkoli. Nem ő fogja megmenteni a világot. Spagetti. Már nem az ő dolga. Háztartási törlőkendő. Legalábbis úgy néz ki. Megpróbál belegondolni, mit jelentene, ha újra normális életet élhetne. Csábító gondolat. Gyönyörű álom. Csakhogy Vanessa túl sokat tud már. Túl késő feltenni a szemellenzőket. Nem mehet el egy vállrándítással a démonok, az apokalipszis létezésének ténye mellett, abban reménykedve, hogy egyszer úgyis jó lesz minden. Nem drukkolhat annak, hogy majd va-

laki másnak sikerül megoldania. Ahogy Minoonak is mondta: az igaz, hogy most nincs más választásuk. De ő az első adandó alkalommal készen áll majd. Vannessa beteszi a tamponosdobozt a kocsiba, amit odatol a pénztárhoz, ahol a mama éppen egy bulvárújságot lapozgat. Vanessa az egyetlen működő pénztárra néz. Sirpa nincs sehol. Lehet, hogy még mindig betegállományban van. Vanessa azon töpreng, vajon Sirpának tudomására jutott-e, hogy a fiacskája két exbarátnője összejött. Ha tudja, akkor többet tud, mint a mama. – Készen vagyunk, hm? – kérdezi Vanessa. – Haza kéne mennem aludni egy kicsit. A mama leereszti az újságot. Vanessa rögtön látja rajta, hogy valami nem stimmel. Aztán meglátja a dupla oldalas cikket. Óriási fénykép két alakról a zsúfolt aulában. Robin és Erik arcát kipixelezték. ÉVZÁRÓN ISMERTÉK BE A GYILKOSSÁGI KÍSÉRLETET, üvölti a cikk címe. Vanessa még elcsíp néhány szót a szövegből. Betörés. Vandalizmus. Csodával határos módon túlélte. – Vanessa – szólal meg a mama. – Ez meg micsoda? – Előbb jussunk ki innét, aztán megdumáljuk – mondja Vanessa. Aztán nekilát, hogy felrakja az árucikkeket a gumiszalagra. Rá se néz a pénztárban ülő férfira. A mama meg se mukkan. Egyedül a vonalkód-leolvasó hangja hallatszik. Blipp. Blipp. Blipp. Vanessa bepakol a szatyrokba, miközben a mama fizet. Végül az újságot is berakja a többi cucc közé. Kimennek az

üzletből. – Linnéáról szól, igaz? – kérdezi a mama, miután kiértek az utcára. – Amiről az újság ír? – Igen – feleli Vanessa. Elindulnak az ötös busz megállója felé. – Jézusmária! – mondja aztán a mama. – Hát akkor pont azelőtt történt, mielőtt nálunk aludt azon az éjszakán. Vanessa bólint. A mamának igaza is van, meg nem is. Linnéa náluk aludt ugyan, de Vanessa testében. Az a Linnéa, akiről a mama azt hiszi, hogy vele találkozott, valójában Minoo volt. – Te meg csak annyit mondtál, hogy betörtek hozzá – folytatja a mama. – Erről nem tudtál? – De igen – feleli Vanessa. – De megígértem Linnéának, hogy nem beszélek róla. A mama megáll a buszmegállóban. Leteszi a szatyrokat a padra, és komoly arccal Vanessára néz. – Ilyet nem tarthat titokban az ember, Nessa! Azok a fickók meg akarták ölni! Vanessa leteszi a szatyrait a mama szatyrai mellé. Megpróbál nyugalmat erőltetni magára. – Senki nem hitt volna Linnéának. Emlékezz csak vissza, mit mondott neked Nicke. Szentül meg volt győződve arról, hogy Linnéa rendezett egy bulit, ami elvadult, de közben betörésként jelentette be a rendőrségen. Az egész nyomozást azonnal beszüntették. A mama aggodalmas képet vág. – De… De hát akkor te meg a lányok hazudtatok Nickének. Ti csak betörésről beszéltetek. Ez nem számít hamis tanúzásnak?

Vanessa pontosan ezt kérdezte meg Patriciától tegnap. Mégis bosszantja, hogy a mamában is felmerül ugyanez a kérdés. – Nem – vágja rá. – Nem hamis tanúság. Mivel nem eskü alatt vallottuk ezt a hazugságot. A mama még mindig idegesnek tűnik. – Higgy nekem – nyugtatgatja Vanessa. – Valószínűleg be sem fognak idézni minket tanúként. – És Linnéa hogy van? Hogy bírta ezt az egészet mostanáig? Uram-isten. Semmit nem sejtettem… annyira higgadt volt nálunk… Vanessának eszébe jut Linnéa elbeszélése arról, hogy Minoo milyen udvarias társalgást folytatott a mamával az asztalnál. – Ügyesen rejti el az érzelmeit – mondja Vanessa. – De hát hogy képes elrejteni az érzelmeit, amikor ilyesmi történik vele? A mama sírva fakad. Vanessának össze kell szednie magát, nehogy ő is sírni kezdjen. Egy idősebb pár baktat el mellettük, mindketten egy-egy rollátorba kapaszkodnak, és kíváncsian megbámulják őket. – Valami borzasztó! – zokogja a mama. – Szegény Linnéa. Annyira helyes az a lány. – Az bizony – mondja Vanessa, és egyre nehezebb visszatartania a könnyeit. Lassan rájön, hogy most kell elmondania. Ez a legjobb alkalom. – Én meg Linnéa… mi… együtt vagyunk. Vanessa úgy képzelte, óriási megkönnyebbülést érez majd, amikor kimondja. De a megkönnyebbülés elmarad, mivel a

mama értetetlenül néz rá, miközben megtörli a szemét. – Aha – nyugtázza. – És kikkel? – Egymással. A mama még mindig ugyanolyan értetlen arcot vág. – Elég friss a dolog – mondja Vanessa. – Aha – mondja a mama, és mintha kezdene leesni a tantusz. – Hát ez váratlanul jött. – Tudom – mondja Vanessa. A mama ismét elnémul egy időre. – Bár lehet, hogy nem is annyira. Vanessa óvatosan ránéz. Teljesen nyilvánvaló, hogy a mama óriási küzdelmet vív azért, hogy ne látszódjon rajta a döbbenet, hogy el ne rontson vele valamit. – Úgy értem, hogy csak én lehetek ennyire bamba. Ha pasi lenne, már rég elkezdtem volna kérdezősködni. Hiszen rengeteg időt töltöttél vele mostanában… – a mama itt elveszti a fonalat. – Már akkor is együtt voltatok, amikor nálunk volt? – Nem – feleli Vanessa. – Szerelmes volt belém, de én még nem jöttem rá. A mama elvörösödik. – Én meg ráadásul szinte kényszerítettelek benneteket rá, hogy aludjatok egy ágyban. Nagyon faramuci helyzet lehetett neki. Vanessa is elpirul, mert Linnéa elmesélte azt az éjszakát, hogy milyen faramuci volt. – Örülök, hogy elmondtad – mondja a mama. – Én is. – És ki tudja – teszi hozzá a mama egy csöppet nyeglébb hangon, mint kéne. – Ha találkoztam volna egy arra alkalmas lánnyal, talán én is kipróbáltam volna. Annyira elegem volt a

pasikból, hogy talán bejött volna nekem is. – Elég – fakad ki Vanessa. – Linnéa a barátnőm, nem a kísérleti nyulam. – Nem, persze, bocsánat. Nem arra gondoltam. Ne haragudj, Nessa. Csak azt akarom mondani… nem is olyan rég még én is annyi idős voltam, mint te. De azok más idők voltak. És te már voltál nekem. De manapság talán könnyebb… bátrabban ki lehet próbálni más… kipróbálhatja magát az ember… anélkül, hogy olyan nagy ügyet kéne csinálni az egészből. És ez jó. Zavarban van, és halálosan meg van ijedve. Vanessa elhajítja felé az életmentő kötelet. – Értem, hogy mire gondolsz – mondja, s látja, ahogy a mamája rögtön fellélegzik.

44 Anna-Karin halkan bekopogtat Minoo ajtaján. – Én vagyok az – mondja. – Bejöhetek? – Gyere – hallatszik a szobából. Anna-Karin belép, becsukja maga mögött az ajtót. Minoo a padlón ül, előtte nagy kupac zokni. – Szortírozni akartam egy kicsit – magyarázza. – De azt hiszem, mindjárt feladom. Anna-Karin elnézi a fekete és sötétkék zoknikból álló hegyet, és tökéletesen megérti Minoot. Leül vele szemben. Feltartja a porcelándalmatát. – Mutatnom kell neked valamit – mondja aztán. – Vagyis teszek rá egy próbát. Mostanáig nem nagyon működött a dolog. Összpontosít, szabad áradást enged az erőnek, óvatosan becsukja a tenyerét, koncentrál, nehogy az apró figura… A kemény felület megadja magát, összeroppan. Minoo lélegzet-visszafojtva figyel. Anna-Karin kinyitja a tenyerét. A kutya ott fekszik összetörve. – Ez történt a tornaórán is? – kérdezi Minoo. – Igen – feleli Anna-Karin, miközben a szilánkokat leteszi maga elé a padlóra. – Megpróbálom elsajátítani, hogy miképp kontrollálhatom. De nagyon nehéz. Szükségem van a segítségedre, és a többiekére is. – Persze – mondja Minoo. – Nem ártana gyakrabban találkoznunk – folytatja An-

na-Karin. – Én tényleg kárt tehetek az emberekben véletlenül. Úgyhogy nagyon fontos, hogy ellenőrzésünk legyen felette. Ki kell használnunk az időt addig, amíg… el nem mész azokhoz. – Igen – mondja Minoo. – Muszáj kihasználnunk. Egymásra néznek. Anna-Karin nem tudná megmondani, melyikük kezdi a sírást.

HATÁRVIDÉK

45 Ida rohan keresztül a semmi szürkeségén. Nem tudja, mióta fut, de a fényfoltok, melyek azelőtt mindenfelé fel-felbukkantak, most sehol sincsenek. Lehet, hogy rossz irányba tartok, gondolja Ida. Ha egyáltalán létezik itt olyan, hogy „irány”. Små grodorna, små grodorna…5 Ida megtorpan. Képtelen megállapítani, hogy tényleg a dalt hallotta-e, vagy csak képzelődött. De hát miért képzelődött volna a Små grodornáról? …lustiga att se… Követni akarja a hangot, de az ismét eltűnik. Annyira megalázó ez a küszködés. – Hol vagytok? – kérdezi. – Hol a francban vagytok? Megfordul. Fehér fényfal áll előtte. Az erős fény elvakítja. A következő pillanatban elnyeli. Összeszorítja a szemét, de ez nem segít. Az erős fény átsüt a szemhéján. A föld kiszalad a lába alól. Egyszer csak, mintha odakint a szemhéján túl valaki eloltaná a villanyt. Kinyitja a szemét. Lebeg. A legsűrűbb sötétség közepén, amit életében csak látott. Ez biztosan az a hely, ahonnan az összes rémálma Tradicionális svéd gyerekdal – a francia Le Chant de’l Oignon című híres katonainduló dallamára –, melyre a svédek nyáron a Szent Iván-napi májusfa, ill. télen a karácsonyfa körül szoktak táncot járni. A dal szövege nyersfordításban: „A kis békák, a kis békák, oly mulatságosak, se fülük, se farkuk, kvakk-kvakk-kvakk-kvak, kvakk-kvakk-kvakk-kvak, kvakk-kvakk-kvakk-kvakk-kvakk-aaaa” stb. 5

származik. Itt rejtőzik mindaz, amitől valaha félt. Gyilkosok, pedofilek, őrjöngő harci kutyák, narkósok, kísértetek és démonok. Ez a sötétség az ágy alatt. A sötétség a gardróbszekrényben. A sötétség a hálószobája tükrében. Hirtelen ott terem a táncporond. Olyan, mintha lebegne a sötétben, pont úgy, mint ő. Vanessa, Linnéa, Minoo és Anna-Karin is ott van. Ugyanazt a ruhát viselik, amit a vérvörös hold napján. A táncporond közepén pedig ott áll Matilda. A levegőbe rajzol, ujjhegye nyomán egymás után tűnnek elő az elemek. Ida szeretne rákiáltani. De nem jön elő hang a torkából. Egyáltalán nem bír megmozdulni, csak megfigyelni tud. Minden igyekezetével azon van, hogy a táncporondra figyeljen. Arra, ami ott történik. És ne az őt körülvevő sötétre. Matilda csak áll és beszél. Csak beszél, beszél, beszél. Aztán egyszer csak azt mondja, hogy a védelmezők korábban démonok voltak. Ida már meg sem lepődik. Matilda csak hablatyol tovább, elmesél egy csomó mindent, amit Ida már tud, sőt, van amit ezek közül a saját szemével tapasztalt meg. Bizonyos dolgokat nem sikerült megértenie. Mint például azt, hogy a védelmezők vették rá Matildát, hogy lemondjon a képességeiről. Azután Matilda arról kezd beszélni, hogy a védelmezők miképp olvassák ki a jövőt. És hogyan próbálták kezdettől fogva irányítani a Kiválasztottakat. – …a tragédia néha elkerülhetetlen – mondja Matilda. – Túlságosan lekötötték őket az események, vagy talán más döntések tették, hogy rettenetes következményekkel kellett szembenézni.

Idában fortyog a düh. – Hagytátok őket meghalni! – kiáltja Linnéa, és Matildára veti magát. Idát szétveti a harag. Most már biztos benne. Biztos abban, hogy a védelmezők becsapták a könyv segítségével. Tudták, hogy meg fog halni, pontosan látták, hogyan fog az egész lezajlani, és egyenesen becsalogatták a csapdába a hamis csók segítségével. Hallja, amint a többiek tovább locsognak, de már nem bír odafigyelni rájuk. Túlságosan leköti saját haragja. A védelmezők beáldozták, mint egyet azok közül az ócska gyalogok közül a sakkban. Matilda azt mondta, hogy ezzel a világ javát szolgálták. De valóban így van? Abból az ezermillió útból, amennyi összesen létezhet, tényleg mindegyik azzal végződött, hogy Idának meg kell halnia, hogy a világ megmaradjon? Még ha nem is érzi magát teljesen halottnak, be kell látnia, hogy az. A hétköznapi világ számára Ida Holmström nem létezik többé, soha nem fog. A teste a földben rohad, vagy elhamvasztották. Egyik borzalmasabb, mint a másik. Ida tovább hallgatózik, miközben a többiek is okosabbak lesznek annyival, hogy a Kiválasztottak ereje most a Kulcs, s hogy lehet, hogy már mindennek befellegzett, az is lehet, hogy ez már régóta így van. Aztán még azt mondja Matilda, hogy ezek a Kiválasztottak jelentik az utolsó esélyt a világ számára. Kösz szépen. A szürkeség körülöleli Idát. Újra tud mozogni. De ő csak áll mozdulatlanul a szürkeségben, s érzi az arcán legördülő könnyeket.

Még sosem érezte magát ennyire egyedül. Matildát nem is szeretné többet látni. Azt a Matildát, aki olyan nyilvánvalóan a védelmezők oldalán áll, aki megvédte őket. Små grodorna, små grodorna, så lustiga att se… – Mi a bánat!? – hördül fel Ida, és körülnéz. Ej öron, ej öron, ej svansar hava de… Ida futásnak ered a dal felé, és felfedezi a ködön átderengő kék fényt. Egyre erősebb lesz, minél közelebb ér, aztán hirtelen elvakítja a nap. A gyep, amin áll, üde zöld, lába mellett műanyag kávéscsésze, az alján egy kevés kávé. Bárhol is kötött ki, a műanyagot már legalább feltalálták. Kou-ack-ack-ack, kou-ack-ack-ack, kou-ack-ack-ack-ack-aaaaaa… Ida hátrafordul, meglátja az ismerős piros rönkházakat. A falumúzeum. Ott vannak a nyúlketrecek. Ott meg a stand, ahol pirított mandula és undorító, hajbalzsamízű cukorka kapható. És valamivel odébb, lent a víz mellett, meglátja a májusfát. Világos ruhás felnőttek és gyerekek táncolják körbe. Ida utálta körbetáncolni a fát kiskorában. Mindig hülyének érezte magát miatta. De a mama és a papa úgy gondolták, hogy ez hozzátartozik a Szent Iván-éji felhajtáshoz. Mama. Papa. Vajon együtt vannak mind a négyen Rasmussal és Lottával? Életben van a papa egyáltalán? – Borzalmas érzés volt ezt tenni veled – szólal meg Vanessa. Ida megpördül, s meglátja őt. Virágkoszorú van a fején, s egy kíváncsi darázs köröz a hervadásnak indult boglárkák körül. Gustafhoz beszél. Gé. Ida szívét átjárja az otthonos fájdalom, amikor meglátja a

fiút. – Azért tettük, mert muszáj volt. Teljesen mocskosnak éreztem magamat utána – folytatja Vanessa. Gustafnak is virágkoszorú van a fején: meg kell halni – Ida elérzékenyül, immár másodszorra –, annyira cuki tőle. – Tudom, hogy Minoo is ugyanígy érzett – mondja Vanessa. Ida Gustaf ajkait nézi. Felidézi, milyen volt ott érezni őket a saját száján az első s egyben utolsó alkalommal. Azt, ami valójában nem is csók volt, csak a védelmezők egyik hazugsága. Mégis úgy emlékszik vissza rá, mint egy csókra. Az emlék oly erős, hogy nem számít, hogy tudja, hogy hamis volt. Minden másképp lett volna, ha nem jön össze Erikkel? Ha sokkal korábban elmondja Gustafnak, hogy szereti? A büszkeségének úgyis annyi volt már akkor, hiszen Felicia meg Olivia, és valószínűleg az Engelsfors Gimnázium összes többi diákja tudott a dologról. Micsoda óriási időpazarlás! Miért pocsékolt el annyi időt? – Megegyeztünk, hogy nem mondunk el senkinek semmit, csak annyit, amennyit muszáj – folytatja Vanessa. – Csak anynyit mondtunk el másoknak, hogy ártatlan vagy. Ida felocsúdik. Ártatlan? Miben? – Minoo pedig… – mondja Vanessa. – Mielőtt leléceltünk, elárulta neked, hogy Rebecka nem öngyilkos lett. Abban reménykedett, hogy majd emlékezni fogsz rá valahol a mélyben, és érezni fogod, hogy nem tehettél róla… – Hagyd abba, kérlek – szólal meg Gustaf, miközben a kezét a fülére nyomja. Vanessa elhallgat, Ida pedig igyekszik megemészteni a hallottakat. Miért mondja azt Vanessa Gének, hogy Rebecka

nem lett öngyilkos? Miért úgy beszél Gustafval, mintha a fiú tudna mindent az igazságszérumról. – Rebecka azt hitte, én vagyok az – suttogja Gustaf. – Azt hitte, hogy én ölöm meg. Rebecka. Rebecka, akit a Gustafnak öltözött Max gyilkolt meg. Honnan tud erről Gé? Milyen elmondhatatlanul durva lehetett ezt megtudnia. Ida kinyújtja a kezét. Gustaf karjától néhány centiméterre megállítja az ujjbegyeit, ott, ahol még kockázat nélkül bebeszélheti magának, hogy megérinthetné a fiút, ha akarná. – Nem hitte azt, hogy te vagy – feleli Vanessa. Gustaf leereszti a kezét. A pillantása kiüresedett. – De hát látott engem – mondja szinte dühödten. – Igen – egyezik bele Vanessa. – De nem hihette azt, hogy te vagy. – Ez igaz – jegyzi meg Ida. – Én tudtam, mit érez Rebecka, és tudom, hogy ez igaz. Gustaf persze nem hall ebből semmit. – Minoo is ezt mondta, de akkor sem bírok nem erre gondolni – mondja Gustaf. – Nem tudom, mit higgyek. Nem tudom, mit érezzek. Nem tudok már semmit. Egyik pillanatban azért vagyok haragos Minoora, mert nem mondta el korábban. A következőben meg azért, hogy egyáltalán elmondta. Szóval Minoo mesélte el Gustafnak? Ida őrült haragra gerjed. Hát Minoo nem bírta volna nyugton hagyni? Miért kellett belerángatnia ebbe a szarságba? Nem szenvedett Gé már így is eleget? – Sejtem, milyen eszméletlenül durva lehet ez most neked – mondja Vanessa. – De gondolj bele egy kicsit Minoo helyzetébe. Fogalmad sincs, milyen az, amikor az embernek megál-

lás nélkül hazudnia kell. Mintha egy falat húznának közéd és azok közé, akik a legtöbbet jelentik neked. Hogy lehet ilyen kíméletlen Gével? És hogy nem képes hozzáérni, ő, akinek erre lehetősége nyílik? Hát nem látja, mennyire szüksége van Gustafnak az érintésre? – Ami csak tőlünk tellett, mindent megtettünk – folytatja Vanessa. – És a körülményekhez képest egészen fantasztikus munkát végeztünk. Megtaláltuk Elias és Rebecka gyilkosát. Tavasszal megakadályoztuk a fél iskola lemészárlását. Megmentettük Adrianát a kivégzéstől. – Tudom – mondja Gustaf lesütött szemmel. Minoo ezek szerint tényleg mindent elmondott neki, érti meg Ida. – Minoo nem akart hazudni neked – magyarázza Vanessa. – És őrült nagy kockázatot vállalt azzal, hogy végül elmesélt mindent. Gusfaf most megint Vanessára néz, s a szeme mindent elárul. Hogy aggódik Minooért. Komolyan a szívén viseli a sorsát. – Hogy van? – kérdezi. – Szerinted? Vanessa nem vádaskodva teszi fel a kérdést, hanem egyenesen, ahogyan csak ő képes rá. – Dühös vagyok rá – mondja Gustaf. – De legjobban magamra vagyok dühös, amiért rá haragszom. Lehetetlen helyzet volt, ezt én is értem. – Pontosan tudom, milyen érzés lehet – mondja Vanessa. – Csakhogy ezt nem nekem kellene elmondanod. Gustaf a fejét rázza. Egy boglárka kihullik a koszorújából, s átesik Ida előrenyújtott kézfején.

– Nem beszélhetek vele – mondja a fiú. – Még nem. Csak rontana a dolgon. Meg kell próbálnom megemészteni a dolgokat. De mondd meg neki, hogy megértem. És hogy nem gyűlölöm őt. Mondd meg, hogy sajnálom, hogy nem tudom ügyesebben helyre hozni ezt az egészet. Vanessa nem felel. Nyomorultul érezheti magát. – Oda kell mennem a családomhoz – mondja aztán Gustaf. – Úgy kell tennem, mintha minden rendben lenne. – Nekem is – mondja Vanessa. – Később könnyebb lesz majd? – kérdezi tőle Gustaf. – Úgy értem az, hogy mindenki előtt színlelni kell? Vanessa úgy néz Gustafra, mint aki valóban elgondolkozik a kérdésen. Előgomolyog a köd, majd leszáll Ida és a többiek közé. Már olyan vastag, hogy Ida a saját kezéig sem lát. – Te rohadt kurva! – szólal meg a háta mögött Julia.

46 Ida megfordul. Julia, Hanna A és Hanna Há állnak a Citygalériában, és mintha mind a hárman őt bámulnák. Persze valójában szó sincs erről. Mikor Ida újra megfordul, Linnéát látja meg. – Hazudsz, és ezt mindenki tudja! – mondja Julia. – Nincs rá semmi bizonyíték! Semmi! Ida néhány lépéssel odébb húzódik. Nincs kedve ennek a golyózápornak a kellős közepén ácsorogni. – Nem hazudtam – mondja Linnéa. – És nem hinném, hogy bizonyítékok hiányában lecsukták volna a pasidat. Julia pasija? Ez biztos Erik. Lecsukták? Erik börtönben van! Azóta, hogy olyan boldogan meghalt Gustaf karjaiban, Ida most először érzi magát boldognak. Nagyon szeretné megtudni, hogyan zajlott az egész, úgy szerette volna látni Erik arcát, amikor elkapják a rendőrök. – Ő azt mondja ártatlan – mondja Julia. – Nekem ennyi elég. Nem fogom cserbenhagyni a pasimat egy ilyen beteges hazudozó miatt, mint te. – Robin is patológiás hazudozó, igen? – kérdezi Linnéa. – Kevin is? – Mindhárman végig a PE-központban voltak egész este – feleli Julia. – Ha ez igaz, miért mondaná Robin és Kevin, hogy megtörtént? – Ezek mindig irigyelték Eriket! Ez annyira tipikus. A

gyengék mindig ilyenek, megpróbálják lehúzni az erőseket a saját színvonalukra, hogy attól jobban érezzék magukat! Ida elszégyelli magát. Ő szokott ilyeneket mondani. Julia őt idézi. – És figyelj csak ide – folytatja Julia. – Az apukám ügyvéd, és azt mondta, hogy úgysem fogják Eriket elítélni! – Ez az – szólal meg egyetértően Hanna A. – Ha az apukád jó ügyvéd lenne, nem dolgozna Engelsforsban – feleli Linnéa. Ida felnevet. Látja Julia arcán, hogy elbizonytalanodik. Egy igazi vezető személyiség sosem árulná el a bizonytalanságát. – De nem is voltál vezető soha – jegyzi meg Ida. – Felicia talán, de te soha. Julia tesz egy lépést Linnéa felé. Aztán arcon köpi. – Hm – mondja Ida. – Elegáns. Azt is látja, hogy a Hannák egymásra néznek, és ugyanezt gondolják. Csak idő kérdése, és elegük lesz Juliából, a státuszát már megkérdőjelezik, Ida pontosan meg tudja állapítani. De azért most még elindulnak Julia után a kijárat felé. Linnéa csak áll. Csukott szemmel. Két szemöldöke között egy ránc keletkezik az erős összpontosítástól. Néhány vízcsepp pottyan a klinkertéglával borított padlóra. A következő pillanatban spriccelve tör elő a víz az álmennyezetbe épített tűzjelző rendszerből. Julia és a Hannák sikoltozva rohannak a kijárathoz. Ida Linnéára pillant, aki halálos nyugalommal még ugyanott áll, és hagyja, hogy a sminkje lecsurogjon az arcán. Aztán sóhajt egyet. A spriccelés azon nyomban abbamarad. Néhány utolsó csepp még lepottyan a Citygaléria padlóján képződött pocsolyákba. Ida teljesen száraz maradt.

Felcsendül egy bolti ajtócsengő. Vanessa érkezik futva a Kristálybarlangból. – Mi történt? – kérdezi. Linnéa gunyorosan elmosolyodik, miközben kisimítja vizes frufruját a homlokából. – Te csináltad? – kérdezi Vanessa. – Igen – feleli Linnéa. – És most ezt nézd meg! Behunyja a szemét. Újra megjelenik a két szemöldöke közötti ránc. Ida látja, ahogy a víz pillanatok alatt elpárolog Linnéa hajából, ruhájából, bőréről. – Mégis mit csinálsz? – förmed rá Vanessa, miközben ideges pillantásokat vet maga köré. – Mit izgulsz? – kérdezi tőle Linnéa. – A Tanácstól félsz? Minoo hamarosan nekik fog dolgozni. – Micsoda? – képed el Ida. – Minoo a Tanácsnak fog dolgozni? Hát itt mindenki bedilizett? Vanessa Linnéára néz. Ida szerint talán gondolatban beszélgetnek, mert Vanessa hirtelen sarkon fordul, és elindul vissza a bolt felé. Linnéa követi a szemével, úgy néz ki, mint aki még szeretne Vanessa után kiáltani valamit, de aztán mégsem teszi. Bakancsa tocsog a vízben, miközben a kijárathoz megy. Szürke fátyol húz el Ida mellett. A csatorna partján áll egy ösvényen. Minoo áll mellette, az udvarház irányába néz. A nagy épület hátsó frontja mögött magas, fehér deszkakerítést emeltek. Ida kíváncsi lenne, mi van mögötte. Úgy tűnik, Minoot is ez érdekli. – Miről szól ez az egész, hogy a Tanácsnak fogsz dolgozni? – kérdezi Ida. Jön a következő ködfátyol, elhúz mellette, és Ida a táncpo-

rondon találja magát. Esik az eső, lecsöpög a lyukas tetőn át. Vanessa, Linnéa és Minoo a porond szélén ül. Linnéa kezében ott az ezüstkereszt. – Meg kéne próbálnunk valamivel többet kideríteni erről – szólal meg. – Kideríthetnénk, hogy tudjuk-e még használni valami másra. – Hogyan? – kérdezi Minoo. – Nyomathatnánk néhány rituálét meg ilyesmit – mondja Linnéa. – Azt nem lehet csak úgy, hogy a hasunkra ütünk – jegyzi meg Minoo. – Veszélyes lehet. Linnéa grimaszol. Léptek közelednek a kavicsos úton. Anna-Karin érkezik a táncporondra, kezében egy halom tetőcserepet hoz. – Szerintetek ez jó lesz? – kérdezi, és a cserepeket lerakja a földre. – Ezt te tudod eldönteni a legjobban – mondja Linnéa. Anna-Karin mindkét kezével megfogja az egyik tetőcserepet. A többiek őt nézik, de nyilvánvalóan látszik, hogy másra gondolnak. Még akkor sem reagálnak, amikor Anna-Karin széttöri a cserepet. És Ida rádöbben, milyen magányosak mind a négyen, annak ellenére, hogy együtt vannak. Ismét bekúszik a köd, s Ida meghallja Linnéa nevetését. – Emlékszel? – kérdezi Vanessa. – Még szép – feleli Linnéa, és megint elneveti magát. Ida füstölőillatot érez. Most Linnéa nappalijában áll. Az ablakokon túl sötét van, a dohányzóasztalon gyertyák égnek. Vanessa és Linnéa a kanapén nyúlnak el egymással szemben, a két karfának támaszkodva. Lábaik egymásba kulcsolódnak. Linnéa egy porcelánfigurát tart a kezében, mely oly ízléstelen,

hogy Ida a puszta látásától ekcémát kap. Egy hárfán játszó hájas angyal. Orra hegyes, golyóbis alakú dundi orcái gyöngyházfényben ragyognak. Ezek totál be vannak dilizve? – Boldog születésnapot! – mondja Vanessa. – Köszi! – mondja Linnéa, aztán leteszi a porcelánangyalt az asztalra. Vanessa szerelmes pillantással néz Linnéára. Idát még senki nem látta így. Különösen Gé nem. Vanessa közelebb kúszik Linnéához, fölé hajol, megcsókolja. Aztán Linnéa húzza magához közelebb Vanessát úgy, hogy Vanessa most rajta fekszik. Folytatják a csókolózást. Lassan. Puhán. Mintha az ajkaik egymást simogatnák. De hol van Linnéa keze? Ida tutira nem szeretné őket látni szex közben. Megfordul abban a reményben, hogy ott lesz a szürke köd, de csak Linnéa konyháját találja. Háta mögött a cuppanós hangok egyre intenzívebbé válnak. Ida kirohan a konyhába, leül a padlóra, befogja a fülét, és vár. – Lécci – suttogja. – Lécci. Végül megérkezik a köd, Ida pedig feláll. Nem tud szabadulni a Linnéára néző Vanessa pillantásának emlékétől. A köd oszlik. Fehér falak. Fehér fény. Fehérre festett fapadló. Felismer minden deszkacsomót. Otthon van a konyhában. Ida megmarkolja az ezüstszívet. Az asztal és a székek sehol sincsenek. A mellett költötték el együtt a rettenetes utolsó reggelit. Még mindig olyan érzés, mintha az előbb történt volna.

Kikukkant az előszobába, egymásra tornyozott kartondobozokat lát. – Azt hagyd ott, Rasmus! – hallatszik be a mama hangja a kertből. Ida berohan a nappaliba, onnan a nyitott teraszajtón ki a kertbe. Késő nyári este van. A nap ferde sugarain át tovalebeg egy púposszúnyograj. Ida a kerítéshez megy. Lotta a játék kunyhó lépcsőjén ül egy mobillal a kezében. Állandóan azért nyafogott, hogy neki is lehessen egy. A mama a füvön üres, szinte üveges szemmel áll imádott rózsabokrai előtt. Ida sosem látta így azelőtt. Rasmus egy gereblyével gyepálja a füvet. – Hol a papa? – kérdezi Rasmus, Ida lélegzet-visszafojtva vár, halálos félelemben attól, hogy a mama majd előáll valami ködös magyarázattal a papáról és a mennyországról. – Mondtam már, hogy a benzinkúton – feleli a mama. – Nem akarok Borlängébe költözni. Itt akarok maradni. – Nincs erőm még egy beszélgetésre – mondja a mama. – Arra gondoltál már, hogy mihez kezdjünk itt, Engelsforsban? – Hát várjunk Idára – feleli Rasmus. Ida elengedi az ezüstszívet. Döbbenten néz a kisöccsére. Ám a köd elnyeli a kertet, a teraszt, és minden egyetlen hatalmas semmivé válik megint. – Mama! – kiáltja Ida, de nem vár választ. És már Anna-Karint látja maga előtt. Egy ágyon ül, ölében egy fotóalbummal. Ida melléáll, nézi a kifakult, megsárgult képeket. Rögtön felismeri rajtuk Anna-Karin mamáját fiatalon, mert annyira hasonlít Anna-Karinra. Aztán valamivel idősebben látható. És egyszer csak egy csecsemőt tart a kezében. Anna-Karin szívszorítóan édes baba. Azokkal a hatalmas zöld szemeivel. Anna-Karin mamája viszont úgy néz a gyer-

mekére, mint aki nem igazán tudja, mihez kezdjen vele. Ida látja, hogyan fogja meg Anna-Karin kezével a mappát, hogyan zárja össze a markát rajta, ugyanúgy, mint ahogyan a tetőcserepekkel tette. Ida arra vár, hogy a következő pillanatban az album kettétörik. Anna-Karin kezei ellazulnak. Sírni kezd. Súlyos könnycseppek potyognak a fényes felületű képekre. Zokog, folyik az orra, Ida úgy érzi, mindjárt ő is sírva fakad. Aztán visszakerül a határvidékre. Futni kezd, a sírás egyre erősebben nyomja a mellkasát, vissza kell tuszkolnia, mert ha kiengedné, egy lépéssel sem tudna továbbmenni. Pedig folytatnia kell. Folytatnia kell. Nem szabad sírni. Nem szabad sírni. Az minden erejét elvenné. Akkor muszáj lenne lefeküdnie, nagy ívben tenni az egészre, és hagyni, hogy a láthatatlan megtalálja. És akkor mi történne? Lehetne vajon ennél is borzasztóbb? Eszébe jut, hogy talán ezt láthatta Mona, amikor a Kristálybarlangban jártak, még ha nem is értette, miről szól. Az előtted álló év tele lesz sötétséggel és nehézségekkel. Ez azt jelentené, hogy egy évig itt fog raboskodni ebben a szarban? És milyen időszámítás szerint egy évig? Engelsforsi időszámítás szerint, ahol úgy tűnik, sokkal gyorsabban telik az idő, mint itt? Vagy a limbus-időszámítás szerint itt, ezen a Pokol Tornácán, ahol az idő, mintha egyáltalán nem is létezne? És mi lesz, ha letelik az az egy év? De megkapod majd, amit neked ígértek. Úgyhogy érdemes tovább küszködni. A védelmezők megígérték neki, hogy amennyiben együttműködik a Körrel, amíg a végső háború véget nem ér, nem kell többé a képességeivel és a többi Kiválasztottal ve-

sződnie. Ebben a pillanatban mindez inkább fenyegetésnek hat, mint ígéretnek. Ida azt teszi, amit egyedül tenni képes. Hanyatt-homlok belerohan a következő fénybe.

III

47 Minoo benyúl az ágy alá, s előveszi a hátizsákját, mely ott feküdt egész nyáron. Leporolja, aztán kinyitja. Belebámul a hátizsák tátongó sötétjébe. Az első nap a harmadik évfolyamon. Csak nem neki. Két héttel ezelőtt kapott egy levelet. A neve és a címe egy előre kinyomtatott vignettán szerepelt. Waltertől érkezett a levél, aki arra kérte Minoot, hogy menjen el az udvarházba. Pont ma. Hogy találkozzon a többiekkel. A többiekkel. Minoo arra gondol, kik lehetnek. Még mindig belebámul a hátizsák sötétjébe, mintha találhatna ott valami megfejtést. Szekrényajtó nyílása, csukódása hallatszik a mama és a papa hálószobájából. A keresztrúdon ide-oda tologatott vállfák fémes csikorgása. A papa csomagol. Malmőbe utazik egy konferenciára. Minoonak fogalma sincs miről fog szólni, pedig a papa már több mint egy hete erről beszél. Neki viszont csak ez a mai nap járt a fejében. És most elérkezett. Kihúzza az éjjeliszekrény fiókját, és előveszi a Minták könyvét. A könyv azóta némaságba burkolózik, mióta megkérdezte Walterről, de azért beteszi a hátizsákjába, egy füzettel és egy tollal együtt. Pillanatnyi habozás után melléjük teszi a mintakeresőt is, bár soha nem lelte semmi hasznát. Még mindig egy csomó hely maradt. Minoonak azonban fogalma sincs arról, mit vigyen magával egy ilyen napra. Becsukja a táskát, felkel. Vet egy pillantást a tükörképére,

s közben azon tűnődik, vajon Walter köre olyan lesz-e, mint a Tanács úgy általában. Hűvös, magabiztos, jól öltözött, makulátlan bőrű figurák, akik drága fodrászokhoz járnak a tökéletes frizura kedvéért, amitől minden egyes hajszáluk úgy áll, ahogy kell. Minoo bele se bír gondolni, hogy az ő ruhája, bőre, haja, hogy nézhet ki az övékéhez képest. Van egyáltalán olyan ember a Tanácsban, aki életében vett már fel farmernadrágot? Mikor kilép a folyosóra, éppen a mamája jön ki kopott fürdőköpenyében a fürdőszobából. Mosolyogva néz Minoora. – Fahdat sham, vaghan bavaram nemishe – mondja, miközben megöleli a lányát. – Az utolsó év első napja. A puha fürdőköntös Minoo arcához nyomódik. Inkább nem szeretne arra gondolni, mennyire szó szerint értelmezhető, amit a mama mondott az imént. – Este rendeljünk pizzát a Veneziából? És nézzünk meg egy filmet? – kérdezi a mama, miközben kiengedi Minoot az ölelésből. – Igen. Nagyon jó! – feleli Minoo, és megpróbál nem azon töprengeni, hogy mi minden történik még, mielőtt a nap véget ér. – Most tűznöm kell. Anna-Karin vár. A papa lép ki a hálószobából a piros gurulós bőröndjével a kezében. Úgy megváltozott a nyáron. Az arcéle erősebb, szögletesebb, és előtűnnek a járomcsontjai, amit Minoo csak régi fényképeken látott eddig. De mindenekelőtt egészségesebben néz ki, és sugárzik róla, hogy most az egyszer végre rendes szabadságot vett ki. Leteszi a táskát, átöleli Minoot. – Sok szerencsét – mondja. – Nem mintha általában szükséged volna rá. Nem a fenét nem, gondolja Minoo. Nem is sejted, mennyire.

Tiszta kék fenn az ég. Süt a nap, de nem melegít már úgy, mint ahogy egyébként szokott augusztusban. Mintha idén nem bírt volna úgy isten igazából kitörni a nyár, most pedig hamarosan véget ér. Mindenki a hűvös idő miatt nyavalygott, mintha máris elfojtották volna magukban a tavalyi hőség emlékét. Minoo és Anna-Karin gyaloglás közben cikcakkozva kerülgetik a várost elözönlő spanyol csupaszcsigákat. A kártékony állatok jól táplált csillogó testtel mászkálnak a járdákon. Az aszfalton nyálcsíkot húznak maguk után, míg kevésbé szerencsés társaik szétnyomódva fekszenek az úttesten. Amerre Minooék járnak, a kertekben mindenütt csigacsapdákat állítottak a villatulajdonosok, műanyag vödröket, melyekben a világtörténelem leginkább gyomorforgató csuszpájza érlelődik – megfulladt csigák százai rohadnak a napon. Minoo örül, hogy az ő szülei réges-rég letették a fegyvert, s azóta a csigák az ő kertjükben szabadon nyammoghatnak, ahogy csak kedvük tartja. Mielőtt elválnának egymástól, a két lány a sarokhoz érve megáll. – Nem jellemző, hogy bármi fontos történne a mai napon a suliban. De felírok minden fontos információt, meg ilyenek – mondja Anna-Karin. – Izgulsz? – Igen – feleli Minoo. – De nem annyira, mint amikor például az igazságszérumot kellett beleöntenem Max kávéjába. Ma már más az izgalomregiszterünk, hogy úgy mondjam. Nem igaz? Anna-Karin elneveti magát. Mostanában gyakrabban nevet. – Küldj SMS-t, amint elindulsz az udvarházból – kéri

Minoot. Minoo rábólint. Nicolaus lakásában találkoznak majd a dolog után. Csak múljanak el hamar a most következő órák. Bármi is történjék, utána találkozni fog a többiekkel, és túl lesz az egészen. – Kár, hogy a Róka nem tudja megfigyelni a házat – jegyzi meg Anna-Karin. Egy idegen szag miatt a Róka nem hajlandó az udvarház közelébe menni. – Bárcsak veled tarthatnék – teszi hozzá. Minoo látja rajta, hogy komolyan gondolja. Pedig egy újabb látogatás az udvarházban valószínűleg a legiszonyatosabb élmény, amit Anna-Karin elképzelhet magának, és ennek ellenére komolyan gondolja. – Én annak örülök, hogy megúszhatod – feleli mosolyogva Minoo. Anna-Karin visszamosolyog. – Sok szerencsét – mondja aztán. – Neked is. Minoo elindul a csatorna felé. Arra gondol, hogy életében most először nem vesz részt az évnyitón. Hogyan fog majd vajon elevickélni ezek után? Már eddig is nehéz volt összeegyeztetni a Kiválasztottak feladatait a leckék és az iskolai kötelezettségek elvégzésével. És mostantól egy újabb kör számít az odaadására. Megcsendül a mobilja, mikor átér a Csatorna-hídon. SOK SZERENCSÉT: L & V Válaszképp gyorsan ír nekik egy köszönömöt. Az órájára pillantva látja, hogy túl korán van, lelassítja a lépteit. A csatorna mellett halad. A zsilipkapuk le vannak zárva, de

a víz átfolyik a hatalmas fagerendák közötti réseken, és csobogva zuhan alá. Olyan sok Gustafval kapcsolatos emléke származik innen, a tavaly nyári sétáikról. Meglátja a padot, ahol a nagy veszekedésük zajlott a Pozitív Engelsforsról. Vanessa azt mondta, hogy Gustaf nem utálja őt. Hogy Gustaf azzal küszködik, hogy meg tudjon neki bocsátani. Talán megteszi majd. De az biztos, hogy nem akarja Minoot az élete részévé tenni. Megnézi a padot, amikor elmegy mellette. Vajon leül-e még rá Gustaf valaha? Minoo hallotta, hogy a fiú bejutott az uppsalai jogi karra. Ezt jelölte meg legelső helyen. Ha ebben a pillanatban még nem is költözött el, bármikor eljön az idő. És szárnyal előre az életben, miközben Minoo meg itt toporog. De nagyon jó, hogy Gustafnak sikerült, figyelmezteti magát Minoo. Új dolgokat tanul. Új emberekkel ismerkedik meg. Lányokkal, például. Lányokkal, akik nem adnak be neki igazságszérumot, és nem tüntetik el az emlékeit. Minoo megáll, mert hirtelen annyira erősen vágyódik Gustaf után, hogy elhagyja minden ereje. Mintha minden energiája a fiú hiánya köré összpontosulna, és a karjainak, lábainak már nem maradna belőle. Aztán újra nekiindul. Az udvarházat egész nyáron tatarozták, s a hatalmas épület most frissen festetten, fehéren ragyog a napsütésben. Ablakai tárva-nyitva állnak, de odabent senkit nem lát Minoo. Nem tudja, bekopogjon-e. De valahogy kínos érzés ilyen korán érkezni. Inkább elindul még, hogy látótávolságon kívülre kerüljön, aztán egy bugyuta játékot játszik a mobilján, és vár.

48 Vanessa majdnem rátapos egy meztelencsigára, amikor Linnéával belépnek az iskolaudvarra. Körülöttük csak úgy özönlik a többi diák. Hátrahőköl. – Itt aztán mit kereshetnek? Nem túl sok táplálkozásra alkalmas dolgot találnak errefelé – mondja, és a halott fákra néz. – De nyilván a gonosz fészke vonzza ide őket, mint annyi más gusztustalanságot. Linnéa nem válaszol. Mintha meg se hallotta volna. Tegnap megkapta az idézést. Megvan a dátum. Három hét múlva a Västerås megyei bíróságon találkozik Erikkel, Robinnal és Kevinnel. Nem, még nem a tárgyalás. Hanem első bírósági meghallgatás. Erik, Robin és Kevin nem vádlottak, hanem beidézett gyanúsítottak. Mindegyiknek van saját jogi képviselője. Linnéa a felperes. A vád képviseletén kívül az ő oldalán áll a felperesnek járó, bíróság által kirendelt ügyvéd is. Új világ, új nyelv. Minden olyan elvont és bürokratikus. Vanessa megrémül ettől. Nem tűnik olyan világnak, mint amelyiktől kitelik, hogy megérti, vagy hogy egyáltalán megpróbálja megérteni, mi történt Linnéával. Vanessa minden fontos tudnivalót fejben tart a meghallgatással kapcsolatban, de arról fogalma sincs, mi zajlik Linnéa fejéban. Olyan, mintha lehúzta volna a redőnyt. Vanessa meg kívül rekedt. És ami a legrosszabb az egészben, hogy Linnéa

azt hiszi róla, hogy észre sem veszi. Vanessa megpillantja a tömegben Kevint, s a testében érzi, ahogy Linnéa minden porcikája megfeszül. Legalább az a veszély nem fenyeget, hogy Robinnal vagy Erikkel összetalálkozhatnak az iskolában. Még mindig fogva tartják őket Västeråsban. Vanessa nem nagyon tudja elképzelni, hogy Erik bármi megbánást érezne. De egészen biztosan meg fogja bánni, hogy megütötte Linnéát a baseballütővel, és hogy az ütőt megtartotta. A rendőrség ugyanis lefoglalta azt az otthonában, majd átvitték az állami bűnügyi laboratóriumba, és azóta is ott van. Hónapokba telhet, míg megérkezik onnan az eredmény, különösen a nyári időszakban. Ha Eriknek elég lett volna a rugdosás és ütlegelés, a tárgyalást valószínűleg már júniusban megkezdték volna. A lépcsőhöz érve Juliába ütköznek, aki a két Hannával ácsorog. Pofátlanul Linnéa és Vanessa képébe bámulnak. Kérdés nem fér hozzá, hogy miről beszélgetnek. – Ne erőltessük ezt, ha nem akarod – mondja Vanessa. – Ha eleged van. Már meg is bánta, hogy kimondta a második mondatot. És milyen igaza van. Linnéa bosszúsan ráemeli a tekintetét. De legalább ránéz. – Nehogy már most forduljunk vissza, miután megláttak – mondja Linnéa. – Miért? Hogy azt ne higgyék, hogy foglalkozol velük? – Pontosan. – Ha tényleg nem érdekelne, akkor igazából simán elhúzhatnánk. Linnéa átfúrja a tekintetével. – Mit művelsz? – kérdezi.

Vanessa sóhajt. – Azt akartam csak mondani, hogy nincs abban semmi, ha nem bírod már – mondja. – Hazamehetünk hozzád. Megnézhetünk egy horrorfilmet. Nasizhatunk az ágyban. – És aztán? – vonja kérdőre Linnéa. – Maradunk a rejtekhelyen, míg Engelsfors át nem alakul tüneményes kisvárossá, ahol mindenki imádja egymást? Arról nem beszélve, hogy elveszthetem a megélhetési támogatásomat, ha iskolát kerülök. Úgy fáj, amikor Linnéa ráokádja ezeket. De már nem anynyira, mint amikor Vanessa még nem volt hozzászokva. Bár kicsit sincs elragadtatva ettől az előrelépéstől. Bemennek az előcsarnokba. Egy csomó új arc tűnik fel, de mindenki ugyanazokról a dolgokról beszél, mint örök idők óta szokott. Az iskolaszag is örökké ugyanaz. Vanessa megáll a folyosónál, ahol a szekrénye van. Szinte azon sem csodálkozna, ha Linnéa szó nélkül továbbmenne a saját szekrénye felé. De ő is megáll. Megfogja Vanessa kezét. – Szívesen maradnék ágyban veled – mondja. – De nem lehet. – Tudom. Linnéa mintha habozna, de aztán magához húzza Vanessát. Vanessa pedig átöleli a nyakát. Becsukja a szemét. Érzi Linnéa testéhez simuló testét. Miképp lehetséges az, hogy egyik pillanatban olyan távol vannak egymástól, a következőben meg ilyen közel? – Minden rendbe fog jönni – suttogja Vanessa. Muszáj, hogy így legyen. ***

Linnéa felvonszolja magát a rajzteremhez vezető lépcsőn. Olyan, mintha ólomsúlyok nehezítenék a bakancsát. Vanessa segíteni akar, támogatni szeretné. Linnéa tudja jól. És ő is szeretné, ha el tudná fogadni ezt. Eleinte, miután öszszejöttek, minden olyan egyszerűen ment, hogy Linnéa majdnem elhitette magával, hogy megváltozott, és egyszerűbb vele másoknak. De aztán utolérte minden régi nyavalyája. Egyáltalán nem változott meg. Minél inkább próbál neki segíteni Vanessa, annál hevesebben támadnak fel Linnéának azok az ösztönei, amelyek elszigetelik. Hát így lesz most már mindig? Vanessa egyre csak próbálja becserkészni, ő meg egyre jobban bezárkózik. Ördögi kör. Halálosan elege van magából. Pontosan tudja, mi a baja. A szocgondozók, pszichológusok, gyermekvédelmisek és tanárok mind elmondták, milyen súlyos sérüléseket szerzett a neveltetése során. Csak éppen azt nem mesélte el senki, hogy mit tegyen a sérüléseivel. Leskelődő szempárok követik, miközben megy fel a lépcsőn. Reggelre szinte teljesen kifogyott a sminkkészlete, szitkozódott is, hogy mindig minden egyszerre fogy el. Mégis a szokásosnál sokkal erősebben festette ki az arcát, enélkül ugyanis az iskolába menés gondolatát is elhessegette volna. Nem volt nagy ügy felfrissítenie a készletet, amikor még lopott. De már nem merné megtenni. Lehet, hogy az kevesebbe került, de nem engedheti meg magának a kockázatvállalásnak ezt a luxusát. Főképp most nem. Linnéa meztelen vállát megfogja egy kéz. A kéz ernyedt, s egy kissé nyirkos, mint egy langyos hal. A lány megfordul a

lépcsőn. A kéz Petter Backmané. Linnéa távolabb húzódik. – Linnéa – mondja a férfi, és közben zsebre teszi a kezét. – De jó, hogy újra itt vagy. Remélem, jól telt a nyári szünet. – Nagyon – feleli Linnéa. Petter szakállat növesztett a nyáron, biztosan azért, hogy fessen, fér-fia-san nézzen ki. De egyáltalán nem illik hozzá. – Válthatnánk pár szót négyszemközt, mielőtt bemegyünk az osztályterembe? – Ez a hely is megfelel – mondja a lány, s egy tapodtat sem mozdul. Petter nem emlékszik rá, hogyan tartotta fogva Linnéát az iskolavécében a télen, amikor Olivia elzombisította. Linnéa hallotta Petter gondolatait, azt, hogy élvezte, hogy hatalmaskodhat a visszapofázós kiscsaj fölött, aki mintha folyton a fejébe látna. Petter nem emlékszik már rá, Linnéa viszont nem tudja elfelejteni. Ráadásul a férfinak igaza volt. Linnéa túl sokat tud arról, hogy nap mint nap miket fantáziálgat a nőnemű diákjairól. – No. Szóval közeleg a tárgyalás napja – mondja a tanár. Linnéa bólint. – Csak azt akartam mondani, hogy ne aggódj az iskolai feladataid miatt – folytatja Petter. – Majd igazodunk a helyzethez. Szóljál nekem, ha szükséged van egy kis szabadságra. Megoldjuk. – Köszönöm. – Nagyon megrendített a hír, amikor Robin bevallotta. Borzalmas lehetett, ami történt. Annyira sajnállak. Petter a lányra néz, mint aki választ vár, de leginkább egy köszönömöt szeretne hallani. De Linnéa nem képes rávenni

magát, hogy kimondja, hogy megköszönje Petter Backmannak, hogy szánakozik felette. Egyszerűen csak el akar innét menni. – Megértem, hogy nem lehet könnyű – mondja Petter. – De most már erősnek kell lenned. Nem viselkedhetnek így a fiúk a lányokkal. – Nem – mondja Linnéa. – Szerintem sem. – Hallottam ezeket a srácokat, amint kurvának hívják a lányokat. Ha én dönthetnék az ügyben, nulla tolerancia lépne érvénybe ezzel a szóval szemben. De az, hogy képesek valami ilyet tenni… – Nem tudok beszélni róla – mondja Linnéa, és Petter rögtön szégyenkezni kezd. – Nem, hát persze. Nem is akartam, hogy… Linnéa megfordul, s előrerohan, fel a lépcsőn a rajzterembe. A régi helyére megy anélkül, hogy ránézne bárkire. De nagyon kell erőlködnie, hogy meg ne hallja a gondolataikat. Az évek során osztálytársai közül sokan lettek áldozatai Erik, Robin és Kevin rémuralmának. Különösen azok a fiúk, akik sosem hokiztak vagy fociztak, és gyanús érdeklődést mutattak a művészetek iránt. Linnéa megijed, amikor felfedezi, milyen sokan felnéznek rá. Hősi példaképüknek tekintik. Az igazság az, hogy ő viszont kicsinek és gyengének érzi magát, ha a meghallgatásra gondol. Nem érzi úgy, hogy készen állna, vagy hogy egyáltalán lenne benne hajlandóság, hogy magára vegye minden beilleszkedési problémával küszködő ember Jeanne d’Arcjának szerepét. Jeanne d’Arckal is mi lett végül.

*** Vanessa Bettyvel, az osztályfőnökkel együtt lép a terembe. Michelle és Evelina a szokásos helyükön ülnek leghátul. Michelle a padra hajtotta a fejét, keresztbe font karja a párnája. Minden pontosan úgy van, ahogy lenni szokott. És mégis minden teljesen más. Alig látták egymást a nyáron. Evelina mondta le a leggyakrabban a találkozókat, mert inkább Leónál maradt Örebróban. Mehmet saját lakást szerzett a városközpontban, Michelle alig tette ki a lábát onnét. Vanessa leül közéjük a székére. Michelle felemeli a fejét. – Szióka, kicsim – mondja álmosan, mielőtt újra behunyná a szemét. Evelina csak biccent egyet. A katedráról Betty morcos pillantásokat küld feléjük, miközben kinyitja kopott táskáját. – Michelle – mondja. – Remélem, nem zavarom meg a szépítő alvásodat? – Megfordult a napi ciklusom – feleli Michelle a legkisebb zavar jele nélkül. – Nem aludtam az éjszaka. Betty sóhajt, mintha soha ennél jobban nem utálta volna a szakmáját. A mennyezeti lámpák felzümmögnek. Elalszanak, aztán újra meggyulladnak. – Lucky tehet róla – suttogja Michelle abban a rá olyannyira jellemző kimért tempóban, és közben odahajol Vanessához és Evelinához. – Megmondtam Mehmetnek, hogy ha beköltözöm hozzá, akkor Lucky nem lehet ott egyfolytában. Kábé úgy fest a dolog, mintha ő akarna összeköltözni Mehmettel. Bár lehet, hogy nem is baj, nekem úgysem fog menni, mivel a szüleim teljesen be vannak gőzölve. Utálom, hogy már

tizen-nyolc éves vagyok, és nem dönthetek egyedül. Azt mondják, hogy nem fognak anyagilag támogatni, ha még a suli befejezése előtt elköltözöm otthonról. Szívesen vállalnék valami munkát, de totál semmi lehetőség nincs a városban. Most akkor miért nem tudják már odaadni azt a pénzt, amit otthon úgyis rám költenének? De nem, isten ments, nekik direkte királyság, ha a börtönőreim lehetnek. Michelle csak darál tovább, Vanessának pedig akaratlanul is eszébe jut, hogy csak egy éve volt, hogy itt ültek ezeken a székeken, ebben a teremben mind a hárman, és az összeköltözésükről szőttek terveket. Ritka nyári találkozásaik alkalmával többnyire régi emlékekről beszélgettek. Újabbak nem születnek már. Semmi emlékezeteset nem csinálnak együtt. Ráadásul Vanessa éppen az élete legfontosabb vonatkozásairól nem mesélhet nekik egyáltalán. Vanessa? Linnéa hangja szólal meg a fejében. Tessék?, kérdez vissza Vanessa, próbálja hallani Linnéát, de Michelle nyomatja mellette megállás nélkül. Bocs, gondolja Linnéa. Nem fogok rászokni erre a stalkerkedésre, ígérem. Csak kezdek itt bedilizni. Semmi baj, feleli gondolatban Vanessa. Nagyon durva, ha azt mondom, hogy máris hiányzol?, gondolja Linnéa. Az az ismerős melegség, amit csak Linnéa tud előidézni benne, máris szétárad Vanessában. Alig állja meg, hogy ne kezdjen vigyorogni, mint egy bolond. Szeretem az ilyen durvaságot. Linnéa nevet Vanessa fejében.

Gratulálok, feleli Linnéa. Akkor bőven van mit szeretned. De komolyan, sajnálom, hogy annyira mogorva voltam. Csak hát… tudod. – Viszont esküszöm, soha többé nem akarok Leo lakásában aludni – mondja Michelle. – Amit ti műveltek ott, apám. Vanessa hirtelen elveszti a fonalat. Mi? Michelle meglátogatta Eve-linát Örebróban? – Maradj már. Annyira nem volt vészes? – kuncog Evelina. Vanessa? Itt vagy még? Vanessa igyekszik összeszedni a gondolatait, de nehéz elválasztani a belső történéseket és a kinti eseményeket. Igen, itt vagyok, gondolja, és megdörzsöli a homlokát. Amikor elveszi a kezét, észreveszi, hogy Michelle és Evelina árgus szemekkel figyeli őt. – Elég elborult képet vágsz – jegyzi meg Evelina. – Mire gondoltál? – Semmire, csak… Szeretne válaszolni valamit. Közben látja, ahogy Michelle és Evelina egymásra néznek. Ne haragudj, annyi minden történik éppen, gondolja Vanessa. Nem tudok rendesen odafigyelni. – Csajszikám – mondja halkan Michelle. – Hallottad, vagy mi van? – Micsoda? – kérdezi Vanessa, és valószínűleg elborultabb arcot vág, mint bármikor azelőtt. Michelle és Evelina megint egymásra néznek. – Nessa, van itt egy dolog… – szólal meg Evelina abban a pillanatban, amikor Linnéa ismét gondol valamit. Nem hallottalak, feleli Vanessa, de Linnéa már nincs ott. Vanessa elszédül. Evelina furcsálló arccal néz rá.

– Mit mondtál? – kérdezi tőle Vanessa. – Nem érdekes – válaszolja Evelina.

49 Néhány perccel a kitűzött időpont előtt Minoo a kavicsos udvaron át a bejárat felé indul. Úgy látja, mintha a ház egyre nagyobb lenne. Amikor becsönget, egyenesen attól fél, hogy mindjárt ráomlik az egész. Kinyílik az ajtó. Alexander áll előtte sötétkék öltönyben, fehér ingben. Nem találkozott a férfival, mióta azon az estén elrejtette Adriana emlékeit. Majdnem elfelejtette, milyen magas. Sötét haja őszbe fordult a halántékán. Pillantása pedig hidegebb, mint valaha, ahogy Minoora néz. – Gyere – mondja. – Beszélni akarok veled. Megfordul, s anélkül, hogy válaszra várna, elindul a ház belseje felé. Minoo körülnéz az előcsarnokban. A régi fapulton, mely az udvarházban berendezett vendégfogadó rövid fennállásának idején recepciós pultként működött, váza áll, benne fehér rózsák pompáznak, finom illatot árasztva magukból. – Minoo – mondja Alexander. Megállt a bal oldali folyosó közepén. Ez az a folyosó, amelyik a könyvtárhoz vezet, és ahhoz a teremhez, ahol Anna-Karin bírósági tárgyalása folyt. Minoo nem tehet semmit ellene. A szíve zakatolni kezd. – Gyere már – hívja a férfi. Némán mennek végig a folyosón. Minoo elnézi Alexander egyenes tartását. Biztosra veszi, hogy a férfi még mindig gyűlöli a Kiválasztottakat, amiért a tárgyaláson szégyenbe

hozták őt a feljebbvalói előtt. A Tanács elnöke ráadásul most bevonta Minoot az új körbe. Egy olyan körbe, amelyben Alexander nem vehet részt, mivel nem természetes boszorkány. Bármilyen tehetséges, bármilyen erősek a képességei, sosem lehet olyan erős, mint én, gondolja Minoo. De olyan üresen csengenek ezek a szavak a fejében, miközben követi a férfit a könyvtár felé. Szokatlan érzés nappali fényben megpillantani ezt a szobát. Minoo megnézi a könyvespolcokat, aztán a sakktáblakockás padlót. A foteleket egymással szembefordították. A terembe vezető ajtók csukva vannak. – Ülj le – mondja Alexander, és lehuppan a szokásos fotelébe. – A többiek várnak rám. – Ez gyorsan megy – mondja Alexander. – Ha figyelsz. Minoo vonakodva ül le ugyanabba a fotelbe, amelyikben a kihallgatáson is ült. A fotel majdnem elnyeli, pont úgy, mint első alkalommal. – Szerettem volna négyszemközt beszélni veled – kezdi Alexander. – Most, hogy ilyen… váratlan körülmények között vagyunk kénytelenek együttműködni. Minoo igyekszik a férfi szemébe nézni. Hirtelen nyugalom tölti el. Ugyanott ülnek, mint múltkor, ugyanabban a szobában, de minden más. És ezt Alexander is tudja. Minoo biztos ebben a férfi fölényes arckifejezése ellenére. – Most már elhisz mindent? – kérdezi Alexandertől. – A Kiválasztottakat? A démonokat? Az apokalipszist? – Hjorth elnök úrnak hiszek – feleli Alexander. Teljes meggyőződés hallatszik a hangjából. Mintha Walter lenne a vallása.

– Ami a többi dolgot illeti, megállapíthatjuk, hogy az igazság valahol félúton jár a ti felfogásotok és az enyém között – folytatja. – Az például kiderült, hogy a Kiválasztottak helyettesíthetőek. – Kivéve engem – jegyzi meg Minoo. Alexander arca elsötétül. – Mit akar igazából? – kérdezi. – Biztosítékot szeretnék kapni arra, hogy megérted: a Tanács törvényeinek továbbra is engedelmeskednetek kell. Teszem azt, ha olyan csábítást éreznétek, hogy a megyei bíróságot manipulálni próbáljátok a mágia segítségével a Linnéa Wallint megtámadó fiatalemberek perében, például. Minoo megpróbálja rezzenetlen arccal végighallgatni. Nem akarja elárulni, hogy Anna-Karin pontosan erre készül. – Személyesen is jelen leszek az első bírósági meghallgatáson – folytatja Alexander. – És ha rájövök, hogy mágiát használtok, az súlyos következményekkel fog járni. Nyugodt arccal Minoo szemébe néz. – Több hibát is elkövettem az Anna-Karin Nieminen ellen lefolytatott bírósági eljárás során. Mind közül azonban a legnagyobb az volt, hogy kiharcoltam a bírósági pert, ahelyett hogy diszkréten és gyorsan került volna elintézésre a dolog, elvarratlan szálak hátrahagyása nélkül. Minoonak egy másodpercébe telik, míg felfogja, mit is közölt vele Alexander az előbb. Amikor minden a helyére kerül, jéghideg járja át. Alexander már ügyészként is épp elég rémisztő volt. Most meg itt ül, és azon bánkódik, hogy nem a hóhér szerepét vállalta el. – Tehát, ha lehet így fogalmazni, tanultam a hibáimból –

mondja Alexander, és megigazítja az óraszíját a csuklóján. – Nincs szükségünk a bíróság manipulálására, Robin már beismerő vallomást tett – feleli Minoo. – És Viktor is tanúvallomást fog tenni. Alexander láthatóan nincs elragadtatva tőle, hogy Minoo minderre emlékezteti. – Adrianáról is tárgyalni akartam – folytatja aztán. – Arról, hogy miképp kezeljük ezt a helyzetet anélkül, hogy őt bármi sérülés érje. Anélkül, hogy bármi sérülés érje? Minoo Alexanderre néz. A férfira, aki feljelentette Adrianát. Arra, aki izzó vasbilloggal Adriana bőrébe égette a tűzjelet, a nő kulcscsontja alá. Arra, aki ismét kínzás alá vetette Adrianát itt, az udvarházban, hogy kiszedje belőle a saját és a Kiválasztottak titkait. Az Alexandertől érzett undor kis híján megfullasztja Minoot. – Fontos, hogy teljesen megegyező kép éljen bennünk az Adrianával történt dolgokkal kapcsolatban – magyarázza Alexander. Tárgyilagosan, higgadt hangon belefog, hogy elmesélje, milyen magyarázatot adott a Tanács Adrianának a jelenlegi helyzetéről. Amikor Viktor mondta el ugyanezt, Minoo együttérzéssel gondolt Adrianára. Most viszont egyedül az Alexander iránti gyűlöletet érzi. Mindenről ez a férfi tehet. Ő az oka a húga összes szenvedésének. – Kértem Adrianát, hogy húzódjon a háttérbe, de elkerülhetetlen, hogy találkozzatok. Mindenki parancsba kapta, hogy messziről kerülje el Adrianát. Ez a parancs különösképpen vonatkozik rád. Te és a barátaid már eddig is elég bajt okoztatok.

Minoo szíve hangosan dobol a mellkasában. Gyűlölete jobban elhatalmasodik benne, mint valaha. Bántani szeretné Alexandert. Amilyen súlyosan csak bírja. Érzi, ahogy a fekete füst örvényleni kezd benne. Ki akar jönni, Minoo pedig ki akarja engedni. Vajon Alexander képes lenne ellene fordítani a füstöt? Valószínűleg nem. A védelmezők mágiája nem áll kapcsolatban semelyik elemmel. Nem szabad megtennie. De talán van más mód is arra, hogy bántsa. – Maga így bírja ki az életet saját magával? – kérdezi Minoo. – Pardon? – Hogy úgy tesz, mintha a mi hibánk lenne? Mindazok után, amit maga tett ellene? Alexander kinyitja a száját, de Minoo megelőzi. – Nyilván jól jön magának, hogy Adriana nem emlékszik rá, hogy maga ölte meg a famulusát – folytatja. – Hogy maga kényszerítette a tanúk székébe, bár pontosan tudta, hogy kínvallatásnak fogják alávetni. – Adriana tudta, milyen kockázatot vállal… – kezdi Alexander. – Milyen kár, hogy Adriana csak az előző alkalomra emlékszik, amikor maga elárulta – szakítja félbe Minoo. – Őt és Simont. A férfi nem tudja elrejteni, mekkora megrázkódtatást jelent mindezt végighallgatnia. – Ezt Adriana mesélte el neked? – Nem – feleli a lány. – Walter volt. Minoo látja a hatást, látja, hogyan küszködik Alexander, hogy arvonásai továbbra is a lehető legkevesebbet áruljanak

el. Minoo sosem hitte volna, hogy egyszer majd ilyen döbbenetet lát a férfi arcán. Óriási elégedettséggel tölti el a látvány. – Ez a beszélgetés teljességgel értelmetlen, és nem is folytatnám – mondja a férfi, majd feláll. Minoo követi a pédáját. Látja, hogy remeg a keze, s hogy Alexander észreveszi rajta, hogy észrevette, mert rögtön zsebre dugja mindkét kezét. – Lehet, hogy te az elnök védelmét élvezed, ám a többiekre ez nem vonatkozik – mondja. – Emlékeztesd erre a barátaidat a bírósági meghallgatás előtt. Most elmehetsz. A kertben várnak rád. Minoo egy utolsó pillantást vet rá. Alexander úgy fest, mint akit legyőztek, de Minoo tudja, hogy ez csupán a látszat. Valószínűleg sikerült veszélyesebb ellenséggé tenni, mint amilyen ezelőtt bármikor volt.

50 Minoo kilép a folyosóra. Valaki áll az előcsarnokban. Egy rózsaszín ruhás lány. Amikor Minoo közelebb ér, látja, hogy Clara az. Sokat változott a nyáron. A haja ragyog. Bőre sápadt, de orcáján egészséges rózsás pír jelent meg. Már jobban hasonlít Viktorra. – Hát itt vagy! – mondja Clara. – Féltem, hogy eltévedtél. Nem is lett volna annyira furcsa. Olyan sok szoba van itt, hogy egy részüket egyáltalán nem használják. Clara pillantása egy másodpercre összetalálkozik az övével, mielőtt újra félrenézne. Orcáján a pír több árnyalattal elmélyül. – Bocsáss meg – mondja. – Próbálom gyakorolni ezt a szemkontaktus-teremtést. Még mindig eléggé szokatlan. Ismét Minoora pillant, és elmosolyodik. – Mindenesetre rettentően örülök, hogy ilyen problémákkal küszködhetek – mondja Clara. – Köszi, hogy segítettél rajtam. – Nagyon szívesen – feleli Minoo, mintha Clara azt köszönte volna meg a reggelizőasztalnál, hogy Minoo odanyújtotta neki a tejet. Clara körülnéz, mint aki tudni akarja, hogy senki nincs a közelben, akik meghallhatná őket. – Viktor elmesélte, hogy láttad az emlékeimet – mondja halkan. – És azt is mondta, hogy megbízhatok benned, és nem

fogod továbbadni senkinek. Legalábbis semmi olyat, aminek nincs köze a Kiválasztottakhoz. – Ígérem, hogy nem – feleli Minoo, s örül neki, hogy eddig tényleg nem tette. – Szeretnéd tudni, mit láttam? – Nem – vágja rá Clara a fejét rázva. – Úgy könnyebb, ha nem tudok róla. Ujjaival megtapogatja a széles karkötőt, mely alatt a forradás rejtőzik a csuklóján. Furcsa érzés, hogy Minoo ennyi mindent tud róla, holott eddig alig találkoztak. – Gyere – hívja aztán Clara. – A többiek már várnak ránk. Minoo elindul Clarával a folyosón. Clara kinyit egy ajtót, és belépnek egy szobába, melynek közepén egyetlen hosszú asztal áll. Az asztalon fehér damasztterítő, olyan makulátlanul tiszta, hogy Minoo biztos benne, hogy kiöntene valamit rá, ha egyszer muszáj lenne ennél az asztalnál étkeznie. Folytatják útjukat egy sor személytelenül berendezett szobán keresztül, míg Minoonak halvány sejtelme sincs többé, hogy körülbelül hol lehetnek. Viktor bukkan fel az egyik ajtónyílásban. – Hát itt vagytok – mondja, odamegy Minoohoz, és sietve megöleli. Megint nincs semmi illata. – Már kezdtünk aggódni, hogy esetleg el se jössz. Mennek tovább a ház belsejében, Minoo pedig egyre biztosabb benne, hogy sosem lesz képes eligazodni itt. – Csak szeretném, hogy tudd, újra használom a képességeimet – mondja Clara. És Minoo máris érti. – Te is tagja vagy a körnek? – kérdezi a lánytól. – Igen, épp az imént dőlt el. Viktor Minoora sandít olyan pillantással, mely rögtön el-

árulja, egyáltalán nem lelkesedik a fejleményekért. Clara is észreveszi. – Walter és Alexander biztos a dolgában – vág vissza Clara, és Minoora nézve mosoly fut át az arcán. – Azonkívül, ha valami mégis fonákul üt ki, hát itt vagy nekünk te. Minoo tudja, hogy Clara tréfál, mégis úgy érzi, mintha még egy teherrel több nyomná a vállát. Egy bútorozatlan teremhez érnek. A teremnek magas ablakai vannak, három hatalmas kristálycsillár lóg a mennyezetről. Úgy néz ki, mint egy bálterem, és Minoo megpróbálja elképzelni azt a korszakot, amikor még rendeztek Engelsforsban bálokat. Képtelenségnek tűnik. A levegő idebent friss, hűvös. Az udvarház háta mögött álló kertbe vezető ajtók közül egynek mindkét szárnya tárva-nyitva. Viktor megáll, maga elé engedi Clarát és Minoot. Minoo megáll a széles kőlépcsőn. Nyoma sincs a régi elvadult burjánzó növényzetnek. Magas, fehér deszkakerítés veszi körül a kertet. A pázsit dús, ápolt. Az almafákat megnyesték. A házfal mentén az egyik ágyásban tömegével nőnek a fehér rózsák, és mámorító illatot árasztanak. A kert közepén sűrű, zöldellő sövénykerítés áll. Tömör falként magasodik az ég felé. Minoo hangokat hall abból az irányból. – Ugye, milyen szép! – mondja Clara. Könnyű léptekkel átgyalogol a pázsiton, és eltűnik a sövényfal mögött, Minoo azonban moccanni sem bír. Mintha összenőtt volna a kőlépcsővel. Hallgatózik. A másik kör. A Walter által megkeresett legerősebb boszorkányok. Valószínűleg mind a Tanács legfelsőbb köreinek tagjai. Az elit elitje.

– Nem kell félned – szólal meg Viktor, aki közben Minoo mellé lépett. – Nem félek – mondja Minoo, miközben hallja, milyen ideges a hangja, milyen nevetséges bármi kísérletet tennie a színlelésre. – Kik a többiek? – Kettejükkel egy osztályba jártam. Sigriddel és Felixszel. Tőlük nincs miért félni. Minoo bólint. Viktor a Tanács internátusaiba járt, tehát együtt élt velük. Bizonyára jól ismeri őket. – Aztán van egy fiatalabb lány, elég ártatlannak tűnik ő is – folytatja Viktor. – Gyere. Lemennek a lépcsőn, át a puha pázsiton. Sehol egy csupaszcsiga vagy még kevésbé műanyag vödör. Minoo izzad a dzsekijében, de nem meri levenni, mert a hóna alatt valószínűleg izzadságfoltok éktelenkednek a pólóján. A sövényfal négyzet alakú. Viktor belép vele az egyik oldalon található nyíláson. Teljesen olyan érzés, mintha egy zöld falú szobába érkeznének. A tiszta kék ég a plafon, a sötét kőlapok alkotják a padlót, melyen egy világosabb kőfajtából két kör van kirakva. Egy külső és egy belső. A belső körül pedig öt ember áll. Walter szemét elrejti egy pilóta-napszemüveg, Minoo mégis magán érzi a tekintetét. A férfi bőre napbarnított, őszes haját hátrasimította, lezserül elegáns öltözéket visel. Homokszínű nadrágot és egy kissé kiboly-hosodott, vékony kardigánt. – Na, hát itt van! – mondja, és szívélyesen elmosolyodik. Elnémul a beszélgetés, és mindenki Minoo felé fordul. A Walter jobbján álló Clara mosolyog. – Na, a csudába, de jó, hogy végre itt az egész bagázs! –

mondja Walter, és int Minoonak és Viktornak. – Gyertek ide! Felix szoríts egy kis helyet. A fekete hajú fiú, aki Walter bal oldalán áll, arrébb húzódik. Minoo nem néz a többiekre, amikor átmegy a körökön, és Walter mellé áll, a másik oldalán Viktorral. Vajon mit mondhatott róla Walter a többieknek. Ugyanazokat a szavakat használta, mint az igazgatói irodában? Minden idők leghatalmasabb boszorkánya. A teljesítményszorongástól még jobban izzad. – A kört alkotó tagok felét már ismered – kezdi Walter. – Ez itt Nejla Hodzic – mutat be neki egy duci lányt, aki Clara mellett áll. A lány hosszú, sötét haja egyenes, és középen van elválasztva. Egy BATHORY feliratos fekete pólót visel. Minoonak fogalma sincs róla, mit jelent a felirat: Nejla biztosan megvetné érte, ha tudná. Most azonban mindössze egy unott pillantásra méltatja, majd visszatér a mobiltelefonja nyomogatásához. – Ez pedig Sigrid Axelsson Lilja – folytatja Walter. Nejla mellett apró termetű, csinos, szemüveges lány áll, szőke, hullámos fürtjei a válláig érnek. Az ötvenes években divatos szabású, levélmintás ruhát visel, mosolyából melegség árad. Valódi mosoly az övé, tele kíváncsisággal. Minoo ösztönei azt súgják, hogy máris megkedvelte Sigridet, bár pontosan az ilyen tündérszerű lányoktól jön rá az idegesség. – Szia, Minoo – köszönti Sigrid. – Szia – köszön vissza Minoo. – És Felix Nowak – mondja Walter. A fekete hajú srácra mutat, Minoo most közelebbről is megnézi Felixet. A szeme barna, szürke pólóinget visel, fekete farmert. A szemöldökét ráncolja, miközben Minoora néz.

Nehéz eldönteni, Minoo látása zavarja-e, vagy a szemébe sütő nap. – Ma nem húzzuk sokáig – mondja Walter. – Azt akartam főképpen, hogy Minoo találkozhasson veletek. Ezenkívül van még valami, amit szeretnék megmutatni… Elhallgat, és az órájára néz. – Nem sok idő van hátra – mondja. – Viktor készen állsz? Viktor bólint, aztán feltart egy pici, rúzsra emlékeztető tárgyat. Minoo felismeri. Adriana is használt egy ilyen ektoplazma stiftet. Az ezüstszínű fém megcsillan a napfényben. – A világ sorsa a tét – folytatja Walter. – De tisztában vagyok vele, hogy fiatalok vagytok, és szükségetek van az alvásra. Néha késő éjszaka is fent kell majd lennetek. Úgyhogy szerintem a kilenc óra elfogadható javaslat a reggeli kezdésre. Mit gondoltok? Minoo a többiekre néz, azok bólintanak. Úgy érzi, lemaradt valamiről. Vagy egyenesen mindenről. – Jól van – mondja Walter. – Akkor ezt megbeszéltük. – Bocsánat – szól közbe Minoo, és mindenki megint őt bámulja. – De mégis mikor képzeli el a kezdést? – Kilenckor – feleli Walter. Aztán leveszi a napszemüvegét, és lenéz Minoora, kérdőn rámosolyog. Minoo általában nem szokta alacsonynak érezni magát, de Walter és Viktor között állva ez a helyzet. – Igen, de… – kezdi Minoo, és teljesen hülyének érzi magát. – Kilenckor, de melyik nap? – Holnap – hangzik Walter válasza. – És a hét többi napján. Legjobb, ha a hétvégét is lefoglalod, hogy rendesen belejöjjünk. Reményeim szerint később aztán kaptok szabadidőt,

legalább vasárnaponként. A pihenés sem elhanyagolható, ha az embernek a legjobbat kell tudnia teljesíteni. – De hát én… – mondja Minoo, majd elhallgat. De hát én iskolába járok, nincs időm megmenteni a világot. Nem mondja ki hangosan, de látja, hogy Walter már rájött, hogy Minoo mennyire nincs képben. – Aha – mondja lassan a férfi, és Minoo látja a csalódottságot a szemében. – Most már kicsit érdekelne, hogy egészen pontosan hogyan képzelted, Minoo. Volt választásod, és te úgy döntöttél, hogy eljössz, és a segítségünkre leszel a munkában. Azt hittem, világos, hogy ez mivel jár. Eszerint nem az? Minoonak arcába szökik a vér. – De – feleli. – Teljesen. Én csak… Félreértettem. Megoldom a dolgot. Aztán elhallgat. Hogy fogja megoldani? A többiek pillantása erősebben éget, mint a nap. – Na, jó – mondja Walter, és végre elfordul. – Itt az idő. Ügyeljetek rá, hogy a külső körön belül álljatok. Minoo belül áll. Viktor előrelép, lehajol a belső kör mellett, és lassan felrajzolja a víz jelét. Abba kell hagynia a gimit. Egy évre fel kell függesztenie a tanulmányait. Muszáj beszélnie az igazgatóval? Vagy megteheti, hogy egyszerűen nem jelenik meg? Van valamilyen formanyomtatvány, amit ilyenkor be kell küldeni? A mamának és a papának el kell mondania? Vagy tegyen úgy, mintha iskolába menne, amikor igazából ide jön, és legyen az iskola az alibi? Persze kissé nehéz lesz megjátszani, miközben elvileg az a cél, hogy leérettségizzen, de addigra talán már a világnak is annyi lesz.

– Mindjárt – szólal meg Walter. Viktor visszateszi a kupakot a stiftre, majd elővesz zakózsebéből egy ezüstpalackot, melyre két kört gravíroztak. Minoo eltűnődik, vajon ki állítja elő ezeket az eszközöket. A Tanács mágiakellékboltokat üzemeltet? Viktor lehunyja a szemét. Aztán kinyitja a szemét, és a palackot felfordítja a víz elem jele fölött. Víz folyik ki a palack száján, olyan lassan, mint egy sűrű szirup, vékony rétegben szétterül a kőburkolaton, tökéletes, kerek tükröt alkot a belső körben. Viktor zsebre teszi a palackot, felegyenesedik. – Gyertek közelebb – mondja Walter. Minoo néhány lépést tesz előre, míg a cipője orra szinte eléri a víz szélét. A többiek is a kör közepe felé indulnak. Minoo érzi Walter arcszeszének illatát. A víz felszíne sötét, mozdulatlan, mint a sötétített üvegé. Bár Minoo tudja, hogy vékony vízrétegről van csak szó, mégis olyan belenézni, mintha egy feneketlen mély kútba nézne le az ember. A napkorong képe világos lemezként verődik viszsza a tükör közepén. A kör tagjainak sziluettjei alig láttatnak többet, mintha árnyak lennének. – Ne nézzetek fel, bármit is csinálnátok – figyelmeztet Walter. A változás először olyan kicsi, hogy Minoo azt hiszi, roszszul látta. Aztán pedig arra gondol, hogy talán szemét úszik a vízfelszínen. – Fucking hell – szólal meg suttogva Nejla. Valami fekete kúszik be a fényes napkorong elé. Olyan lassan történik, hogy alig észrevehető, de nem kétséges, hogy mi következik.

A sötét massza fokozatosan ömlik be a nap elé. Minoo észreveszi, mennyire megváltoztak a fények a kertben, egyre halványabb lesz, sárgás, majd kékesszürke, mintha a világ minden színe el akarna tűnni. Mint egy túlságosan gyorsan lezajló naplemente. Aztán leszáll a sötét. Viktor nyúl Minoo kezéért, s ő hálásan elfogadja, miközben lebámul a víztükörre. A nap egyet villan még, egy csillag kétségbeesett utolsó pislogása, mielőtt teljes egészében elnyeli a sötétség. *** – Ne nézzetek fel! – kiáltja a biológiatanár, Ove Post, a bejárati ajtóknál és ablakoknál összesereglett diákoknak. – Meg is vakulhat tőle az ember! Anna-Karin nem néz fel. Nem szeretné látni, hogyan emészti el a sötétség a világot pont úgy, mint Minoo látomásában. Mert ez történik éppen, nem? Most pusztul el a világ. És az emberek csak ácsorognak, bámészkodnak. Körülnéz a zsúfolásig megtelt előcsarnokban, Vanessát és Linnéát keresi szemével a félhomályban. – Menjetek el az ablaktól! – ordítja Inez, a kémiatanár. Bár ő maga igen kicsi, a hangja elhallatszik egészen a csarnok másik végéig. Anna-Karin! Linnéa hangját hallja a fejében. Anna-Karin utánanéz, megpróbálja meghatározni a nyüzsgésben, honnan sugárzik Linnéa energiája. Megtalálja, s ugyanott megtalálja Vanessáét is. Elindul a felderített nyomon, míg meg nem látja őket kéz a

kézben az étteremhez levezető lépcsőnél. – Azt nem előre meg szokták mondani, hogy mikor lesz napfogyatkozás? – kérdezi halkan Vanessa az odaérkező Anna-Karintól. – De – feleli Anna-Karin. – Úgy szokták. – Én is így gondoltam – mondja Vanessa. – Most már megy el! – kiált valaki. Anna-Karin az ablakokra néz, látja, ahogy kezd kivilágosodni a világ. – Az ég szerelmére már, fiatalok! – üvölti Ove. – Ne nézzetek bele, komolyan kérem! Odakint előtör a nap. A tapstól és a hurrázástól visszhangzik az előcsarnok. – Jól van – hallatszik megint Ove Post hangja. – Elmúlt. Miért van olyan érzésem, mintha ennek éppen az ellenkezője lenne igaz?, gondolja Linnéa.

51 – Nos, ennyi – mondja Walter. Minoo gépiesen lemásolja a többiek mozdulatait, amint azok néhány lépést tesznek hátrafelé, hogy eltávolodjanak a víztől. Körülnéz. Minden olyan, mint rendesen. Nyoma sincs semmi idegennek a kék égen. Sigrid levette a szemüvegét, az orrnyergét nyomkodja. Felix a kezét szemellenzőként tartva a szeme elé az eget kémleli, mintha ott valamiféle magyarázatra lelne. Viktor aggódva figyeli Clarát. A lány arca hamuszürke. Nejla viszont mosolyog. – Ez nagy szám volt – jegyzi meg. – Baromi nagy. – Amit az imént láttunk, egy jel volt – magyarázza komoly arccal Walter. Minoo arra számít, hogy valaki mindjárt felteszi a kérdést: minek a jele?, és hogy valaki más rögtön válaszol is rá: az mindenesetre fix, hogy semmi jó dologé, ám senki nem vág Walter szavába. – A vörös hold Engelsfors felett megmutatta, hogy a dimenziók közötti hártya egyre vékonyabbá válik – folytatja Walter, és Minoora néz. – Ezt a jelenséget csak a Kiválasztottak észlelhették, akik éppen… érzékeny állapotban voltak. Igaz? Minoo elgondolkozik, mi minden történt azon az éjszakán. A balesetek. A verekedések. Az összeomlások. És hogy Rebecka mamája elmondása szerint a sürgősségi osztály több

páciense is beszámolt egy vörös holdról, de a személyzet tagjai közül senki sem látta. – Később még több jel érkezett – mondja Walter. – Az elemek egymás után reagálni kezdtek a megnövekedett mágiaszintekre. Minoo, talán elmesélhetnéd a többieknek. Walter sürgető várakozással néz rá. Minoo hirtelen felfedezi a történtekben a logikát. Azt tudja, hogy az Engelsforsban tapasztalt furcsa jelenségek a mágia erősödésének jelei voltak. De arra sosem gondolt, hogy az elemek reagáltak ezen a módon. – Az iskolaudvaron keletkezett repedés – mondja Minoo. – Ez volt az első esemény. A vérvörös hold éjszakáján történt. És nyilván a… földnek volt köszönhető? Walter szélesen elmosolyodik, Minoo megkönnyebbül. – Úgy van – nyugtázza Minoo megállapítását. Sigrid ismét feltette a szemüvegét. Várakozásteli pillantást vet Walterre és Minoora. – A víz is elkezdett furcsán viselkedni – folytatja Minoo. – Ez a víz elem miatt lehetett, természetesen. És az elektromos árammal kapcsolatos bajok mindegyikének a fém elemhez lehetett köze. A fűrésztelep leégett. Ez a tűz volt. Walter bólint. – Anna-Karin elpusztult madarakra bukkant az erdőben – meséli Minoo. – Úgy néztek ki, mintha egyenesen az égből pottyantak volna le. Levegő. És mindeközben újabb és újabb területeken tűntek fel halott fák. Tehát ez volna a fa? – Eléggé úgy néz ki – feleli Walter. – És aztán ott volt az a szokatlanul nagy meleg – teszi még hozzá Minoo. – A télen és tavaly nyáron. De nem tudom, hogy ez mely elemek reakciójának eredménye lehet. Talán egy-

szerre többé? Úristen, milyen nagy átéléssel magyaráz. Annyira szeretne villogni Walter előtt. De a többiek közül senki nem hallgatja türelmetlenül. Nincs közöttük egyetlen Linnéa sem, hogy valami gúnyos megjegyzést tegyen Minoo stréberségére. Minoo rájön, hogy itt nem kell visszafognia magát. Mindenki olyan, mint ő. Ez annyira kellemesen érinti, hogy szinte elszégyelli magát. Mivel ez mégsem az ő köre. Tényleg nem az övé. Nem ide tartozik, és ezt észben kell tartania. Különösképpen akkor, amikor Walter olyan kedvtelve figyeli. – Itt nincsenek tehát abszolút határok – monda a férfi. – Az a lényeg, hogy mostanáig minden elem reagált a mágiaszintek növekedésére. És akkor, íme, megmutatkozik a következő jel. Az a jel, amit az imént láttunk. – Nem lehetett napfogyatkozás – mondja Felix. – Az lehetetlen. – Nem, Felix. Természetesen nem szabályos napfogyatkozás volt – feleli Walter. – Talán nem is lett volna olyan fontos félbeszakítanod a megbeszélést csak azért, hogy erre felhívd a figyelmünket. Aztán elismerően Minoora mosolyog, a lány pedig érzi, ahogy Felix szúrós szemmel bámulja őt. – Az imént tanúi lehettünk az első jelnek, mely arra utal, hogy belépünk a következő fázisba – folytatja Walter. Szünetet tart, hogy ellenőrizze, rá figyel-e mindenki. – További hat jel mutatkozik majd az elkövetkezőkben. Elemenként egy-egy. Az átjáró környékére koncentrálódik mind. És azután hatalmas sötétség ereszkedik Engelsforsra. Ez volt, amit Minoo látott a vízióban? Az utcákon tekergő

füst, mely elnyelte a házakat. Elnyelt mindent. – És akkor készen kell állnotok – mondja Walter. – Hogy bezárjátok a kaput. Senki nem szól egyetlen szót sem. Minoo pedig nem mer, de muszáj megkérdeznie valamit. – Hogy csináljuk? – szólal meg. – Hogy zárjuk be? – Ez egy bonyolult folyamat – feleli Walter. – De valahogyan létre kell hoznunk hozzá egy magas szintű mágikus energiát, tehát nincs más dolgunk, mint hogy fejlesszük a képességeinket, és olyan erősek legyünk, amilyen erősek csak lehetünk. Minoo szíve szaporán ver. Alig várja, hogy elmesélhesse a többieknek. És megértesse velük, hogy létezik egy terv. Hogy Walter tudja, miről beszél. – Hol van az átjáró? – kérdezi Waltertől. – Sorry, azt hittem, egyértelműen utaltam rá – mondja Walter. – Az Engelsfors Gimnáziumban. Igen, gondolja Minoo. Egyértelmű. Nem véletlen, hogy Max és Olivia ott volt a legerősebb, ahol közvetlen kapcsolatban állhattak a démonokkal. Az iskola a gonosz fészke. Az iskola, ahova Anna-Karin, Linnéa és Vanessa jár mindennap. – Hogyan mutatkoznak meg majd a jelek? – faggatózik Minoo. – Azt nem tudjuk – feleli Walter. – De nem kellene… vagyis hát… Aligha lehet biztonságos nyitva tartani az iskolát. – Megértem, hogy aggódsz a barátaidért, Minoo – mondja Walter. – Ez nagyon szép tulajdonság. Ha a Tanács által hivatalosan is jóváhagyott operációról lenne szó, talán tehettünk volna valamit az ügy érdekében. Így azonban nincs erre le-

hetőség. De biztos vagyok benne, hogy a barátaid tudnak vigyázni magukra. Na és a többiek?, gondolja Minoo. Azok, akiknek nincsenek mágikus képességeik? De nem mond semmit. – Tudja, hogy az iskolán belül hol van a kapu? – kérdezi Viktor. – Nem tudjuk pontosan, hogy hol helyezkedik el – mondja Walter. – De valószínűleg szükségtelen nekifogni, és átkutatni mindent a padlástól a pincéig. A kapu nem lesz megközelíthető, mielőtt mind a hat jel meg nem mutatkozott, és a sötétség le nem ereszkedett Engelsforsra. Walter az órájára néz. Minoonak az az érzése, hogy körülbelül egyévi átlagfizetésbe kerülhetett. – Mára elég lesz ennyi – mondja Walter. – Holnap reggel kilenc órakor találkozunk. Aztán kilép a kertbe, Nejla Felix és Sigrid uszályként követik. – Viszlát, holnap, Minoo – mondja Sigrid, és integet, mielőtt eltűnik szem elől. Viktor egyik kezét Minoo karjára teszi. – Várj még egy picit – mondja halkan. Minoo vár, hallja a többiek távolodó hangját. – Na, milyen volt? – kérdezi Viktor. – Úgy izgultál az elején. – Már jobb – feleli Minoo. – Amint megláttam az apokalipszis egyik jelét, olyan otthonos érzés fogott el megint. Viktor elképedve néz rá. Aztán felnevet. Minoonak végre egyszer sikerült akkor viccesnek lennie, amikor ezt is szerette volna.

– Meg kell mondanod, ha kíváncsi vagy valamire – mondja a fiú. – Annyi dolog van a Tanács működésében, amiről valószínűleg eszünkbe se jut, hogy egy kívülálló számára különös lehet. Minoo bólint. Clarára pillant, aki odament a belső körhöz, ahol a vízfelszínen visszatükröződik a kék ég. – Nézd csak – mondja Viktor, és elővesz egy kulcsot a zakója zsebéből. – Walter arra kért, hogy ezt adjam oda, hogy kedvedre jöhess-mehess. – Ti mind itt laktok? – kérdezi Minoo. – Igen – mondja Viktor, szemét az égre vetve. – Olyan mintha megint iskolába kéne járni. Clara leguggol. Kezét kinyújtja a víztükör fölé. Haja meglebben, s a víz örvényleni kezd. Aztán elveszi a kezét, és a víz ismét mozdulatlanná válik. – Most minden sokkal kézzelfoghatóbbnak tűnik – szólal meg. – Valóban van rá esély, hogy becsukjuk az átjárót? – Azelőtt már hatszor sikerült – válaszolja Minoo. – Csakhogy akkor egy Kiválasztott hajtotta végre – mondja Clara, miközben megbabonázva figyeli a víztükröt. – Nem egy ilyen vészhelyzetre felállított kör. – A védelmezők azt állították, hogy van remény – mondja Minoo. Clara azonban, mintha meg se hallaná. Fejét a tenyerébe hajtja. Viktor átható tekintettel nézi a húgát. Minoonak sejtelme sincs, mi zajlik le kettejük között. – Mennem kell – mondja. – Kikísérlek – mondja Viktor. Némán mennek át a kerten. Viktor gondterheltnek tűnik. Minoo nem tudja eldönteni, hogy a saját gondolataiba me-

rült-e el, vagy még mindig Clarával beszél. Aztán azon tűnődik, vajon mekkora távolságot áthidalva képesek kommunikálni egymással az ikertestvérek. – Clara hogy van? – kérdezi, amikor a bálterembe lépnek. – Nincs jól – feleli Viktor, hangja visszaverődik a hatalmas üres terem falairól. – Azért ez nem olyan meglepő, ha meggondoljuk, mit kellett végignéznünk az előbb. Viktor nem felel. Kinyit Minoo előtt egy ajtót. – Vagy valami más történt? – folytatja Minoo, bár érzi, hogy talán nem kellene tovább kérdezősködnie. – Nem akarok beszélni róla. Úgy hangzik, mint valami rendreutasítás. Minoo elnémul. Megpróbálja az emlékezetébe vésni a ház tervrajzát. Viktor azonban más úton vezeti, mint Clara, amitől végképp összezavarodik. Egy sötétvörös színű padlószőnyeggel borított folyosóra érnek, a falakat sötétvörös tapéták fedik. Komor olajportrék lógnak a falakon. Ismerős arcok. Minoo rájön, hogy Alexanderre hasonlítanak és Adrianára. Már látta ezeket a családi festményeket, Adriana házában. Viktor lassít, aztán megáll. Minoo felé fordul. – Bocsáss meg, hogy olyan undok voltam az előbb – mondja hirtelen. Egy hamvasszőke fürt a homlokába hullik, akkurátus mozdulattal megigazítja. – Clara esete annyira bonyolult – folytatja tovább. – Az emberek mindig tudtak róla, hogy van egy testvérem, de azt hitték, hogy egy másik iskolába jár. Sosem feleltem a vele kapcsolatos kérdéseikre. Olyan, mintha elárulnám, pusztán

azzal, hogy beszélek róla. Minoora néz. Minoonak az a benyomása támad, hogy a fiú melletti portré is őt nézi. Egy szelíd, okos pillantású szőke férfi. BÁRÓ HENRIK EHRENSKIÖLD, a pici aranytáblán olvasható felirat szerint. – Aggódom Claráért – folytatja Viktor. – Tudom, hogy felnőtt, és maga hoz döntést a saját ügyeiben, de félek, hogy ez túl sok lesz neki. Villámgyorsan körülnéz, aztán még halkabban hozzáteszi. – Én a Tanács iskoláiba jártam, ismerem ezt a világot. Clara viszont végig Alexanderrel lakott. Nagyon sok időt töltött egyedül. Nem szokott hozzá, hogy emberek vegyék körül, mint ahogy most itt. Nincs semmi… páncélja. Hisz láttad, hogyan reagáltak a látottakra. Minoo szeretné megérteni, mire gondol Viktor. – Úgy érted, hogy nem nagyon reagáltak rá? – kérdezi. – Pontosan – feleli Viktor. – Láttak egy jelet a világvégéről, és semelyikük nem mutatott félelmet. Legalábbis nem mutatták ki nyíltan. A Tanács megveti a gyengeséget. Ők… Viktor elhallgat. Meglát valamit Minoo háta mögött. A lány megfordul, s még éppen meglátja, amint Adriana eltűnik egy ajtó mögött a folyosó végén. Minoo hallja, ahogy elfordul egy kulcs a zárban. A Tanács megveti a gyengeséget. Pontosan ezt mondta Adriana is valamikor régen. Minoo döbbenten látja be, hogy ő sem reagált arra, hogy a többiek nem reagáltak. Tudta, hogy a többieknek is ugyanolyan megrázó lehet, amit látnak, ugyanakkor teljesen természetesnek vette, hogy senki sem mutatja ki az érzelmeit. Úgy látszik, valamiféle zsigeri parancsként benne is ott él,

hogy nem szereti gyöngének mutatni magát. *** Vanessa az iskolaudvaron áll Linnéa és Anna-Karin társaságában. Az iskolakapukon kiáramló diákokat nézik. Tommy mindenkit hazaküldött, és azt mondta, hogy aki a napfogyatkozás alatt a napba nézett, annak fel kell keresnie a kórházat. Vanessának fogalma sincs, hogy mi történt. De eléggé úgy érzi, hogy a szemétségek magasabb szintre emelkedtek. Csenget egyet a mobilja, és ebben a pillanatban megszólal Linnéa és Anna-Karin telefonja is. Minoo udvarházi szeánsza véget ért, és most az iránt érdeklődik, találkozhatnak-e Nicolaus lakásában. – Ti csak menjetek előre – mondja Vanessa. – Én eltűzök Monához, lecsekkolom, van-e valami mondanivalója a történtekről. – Te tényleg azt hiszed, hogy lesz valami közölnivalója? – kérdezi Linnéa. – Nem tudom – mondja Vanessa. – De azt tudom, hogy végül mindig eljutunk addig a pontig, hogy „Vanessa, nem kérdeznéd meg Monát?”. Legjobb, ha letudom ezt a részét. Megpuszilja Vanessát, és elsiet a Citygaléria irányába. A füstölő illata olyan erős, hogy abban a pillanatban megcsapja az orrát, amint belép az áruház fotocellás bejáratán. A lámpák pislognak a mennyezeten. Leffe, akié a Leffe bódéja, jön ki a Sture & Co-ból, kezet ráz Sturével az ajtóban. A hóna alatt egy köteg karton cigaretta, cirill betűs figyelmeztető szövegekkel. Vanessa elnéz, pont úgy, mint amikor annak

idején Jonte házába érkeztek kuncsaftok. A Kristálybarlangban le van kapcsolva a villany. Amikor pedig Vanessa odaér az ajtóhoz, meglátja rajta a táblát: SZABADSÁG MIATT ZÁRVA Mona egy szót sem szólt arról, hogy utazni készül, amikor Vanessa tegnap bejött dolgozni. Ha Monára nem lenne annyira jellemző ez az eltűnés, Vanessa talán még aggódni is kezdene érte. Így viszont kizárólag bosszúságot érez.

52 Linnéa Minoot figyeli, aki az egyik fonott széken ücsörög Nicolaus nappalijában, és hatalmasakat kortyol a vizespoharából. Mindent elmondott a másik körről, a legapróbb részletekig, minden kérdést megválaszolt. A legtöbb Linnéától érkezett. A levegő fülledt, de nem merik kinyitni az ablakot, hátha valaki véletlenül arra jár, és meghall valamit a beszélgetésükből. A redőnyöket leeresztették. Linnéa nem fér a bőrébe, annyira idegesítik bizonyos dolgok. Szeretné a saját szemével látni ezeket az illetőket. Megítélni, vajon milyenek a legújabb figurák a sakktáblán. Egyelőre csak nevek mind. Walter az egyetlen, akiről Linnéának határozott elképzelése van, bár vele sem találkozott még soha. Masszívan utálja ezt a pasit. Különösképpen, amikor azt látja, mennyire lenyűgözi Walter Minoot. – Azért ez a terv az átjáró bezárásáról több mint homályos – jegyzi meg Vanessa, és indulatosan kérődzik rágógumival a szájában. – Mágikus energia létrehozása magas szinten. Ez tulajdonképpen mi a bánatot jelent? Linnéa Vanessára néz, és majdnem megfeledkezik a Minoo iránt érzett dühéről. Vanessa csokibarnára sült a nyáron, világos szájfénnyel az ajkán pedig leginkább egy japán ganguro-csajra emlékeztet. Egy nagyon-nagyon dögös japán ganguro-csajra, ami elég zavarba ejtő, tekintve, hogy Linnéa soha nem csípte ezt a divatot.

Minoo leteszi a poharat, megtörli a szája sarkát. – Azt mindannyian tudjuk, hogy nem hiábavaló gyakorolnunk, elmélyítenünk a képességeinket, hogy erősek legyünk, amennyire csak lehet – feleli. Linnéának nem egészen világos, hogy Minoo a Tanács felállította kör célkitűzéseiről beszél, vagy a Kiválasztottakéról. – Annyira nyilvánvaló, hogy az átjáró az iskolában van – jegyzi meg Vanessa. – Sosem úgy képzeltem a kaput, mint valami fizikai helyen álló fizikai objektum – mondja Minoo, mintha hangosan gondolkodna. – Inkább abban hittem, hogy egész Engelsfors átjáró. – Nem hiszem el, hogy nem fogsz suliba járni – mondja Vanessa, kiveszi a rágóját, és belerakja Minoo üres poharába. – Én sem – mondja Anna-Karin. Szomorúnak tűnik. Linnéa teljesen érti. Nagyon magányos lesz, miután Minoo már nem jár vele egy osztályba. – Csak felfüggesztem egy évre a tanulmányaimat – magyarázza Minoo. – De fogalmam sincs, hogyan mondjam el a szüleimnek. Talán jobb, ha egyáltalán nem mondok semmit. – Úgyis meg kell tudniuk – mondja Vanessa. – Az iskola legjobb tanulója kihagyja a harmadik évet. A főszerkesztő és az orvos lánya. Nem a villanegyedből származó diákok szoktak így kiugrani. Remélem, te is látod, micsoda szaftos pletykaáradat indul majd útnak? Minoo elvörösödik. – Nem én vagyok a legjobb – motyogja, de Linnéa mérget venne rá, hogy csak udvariasságból mondja. – Dehogynem – győzködi Anna-Karin. – És igenis el kell mondanod a szüleidnek, hogy félbehagyod a tanulmányaidat.

Máskülönben biztosan elszólom magamat előbb-utóbb. Linnéa Minoo boldogtalan arcára pillant, s érzi, ahogy az idegesség újra nőni kezd benne. Nehéz lehet Minoonak. Ezt ő is tudja. De a nehézség oka az, hogy mindenki elvárásokat támaszt vele szemben. Mindig helyesen kell cselekednie, és mindig neki kell a legjobbnak lennie. Linnéánál ez fordítva van. Mindenki, beleértve őt magát is, arra számít, hogy mindent elbaltáz. Milyen isteni volna, ha leszarhatná az egészet! Otthagyhatná a gimit anélkül, hogy a szociális támogatás, a megélhetési támogatás megvonása és a lakása miatt kelljen majréznia. Voltaképp mit kockáztat Minoo egy ilyen felfüggesztett iskolaévvel? Hogy a szülei aggódni fognak érte? Isten ne adja: kicsit megharagszanak rá? Mi van, ha még a zsebpénzéből is lefaragnak majd? – Nem tudom, mit mondjak nekik – nyögi ki Minoo. – Ki kell találnom valami működőképes kifogást, amitől ugyanakkor nem emészti őket el az aggodalom. – Talán nem ez a legégetőbb problémánk ebben a pillanatban – jegyzi meg Linnéa. – Higgadj már le egy kicsit! – csitítja Vanessa. – Akkor sem értem, mi a jó büdös francért beszélünk már órák óta erről – tromfolja le Linnéa. – Befejeztük, vagy nem? – Nem – feleli Minoo a székén feszengve. – Beszélt velem Alexander. El akar jönni a bírósági meghallgatásra. Ha valamelyikünk mágiával próbálná befolyásolni a per kimenetelét, akkor meg fog ölni minket. Linnéa érzi, amint torkon ragadja a rémület. Erőt vesz magát, és mélyen beszívja a levegőt. – Minket? – kérdezi. – Téged aligha fog megölni? Mert akkor

magára haragítja a főnökét. Mekkora mázli, hogy ilyen magas rangú barátok vesznek körül mostanában, Minoo. Minoo szólásra nyitja a száját, de aztán inkább becsukja. Linnéa Anna-Karinhoz fordul. – Ahogy mondtam. Túl veszélyes. Nem tehetsz semmit. Anna-Karin némán néz vissza rá. – Linnéa felperes ügyvédje azt mondja, minden jel arra utal, hogy Eriket akkor is elítélik, ha nem tesz beismerő vallomást – mondja Vanessa. – Úgyhogy… Ekkor a torkán akad a szó, odakint valaki egy kulcsot dug a zárba, és elfordítja. Linnéa Minoora néz, amikor kinyílik a lakásajtó. Hol van az ezüstkereszt?, gondolja. Otthon van nálam, gondolja Minoo, és rémült szemeket mereszt Linnéára. Bocsánat, el kellett volna hoznom… Az előszobában becsukódik az ajtó. A lábtörlőhöz cipőtalpakat dörzsölnek. Ha a Tanácstól érkeztek, legalább illemtudóan viselkednek. Mind a négy lány megkövülten ül a helyén, amikor Nicolaus belép a szobába.

53 Linnéa Nicolaust figyeli. A férfi ott áll az ajtóban. Linnéa alig ismeri meg. Sokkal több az ősz hajszála, mégis fiatalabbnak néz ki. Haja frissen nyírt, jól fésült. Öltözéke visszafogott és ízléses, sőt mi több, mérték után szabott. Jól áll neki. Ruháján nincsen egyetlen szemet bántó színösszeállítás vagy gyűrődés. Külseje nem árul el semmit arról, mi van belül. A férfi érzései azonban olyan erősek, hogy Linnéa mindegyikről azonnal tudomást szerez. A meglepetésről. A megkönnyebbülésről. Örömről. Szeretetről. Aggodalomról. Nicolaus fél, hogy mit mondanak majd neki. Hogyan fogadják. Az utolsó találkozásukra gondol, a tavalyi éjszakára, amikor kiásták a sírt. A férfi érzelmei valósággal elárasztják, Linnéa kénytelen összeszedni magát, hogy kizárja valamennyit. Az érzések helyén csupán a tátongó űr és elviselhetetlen csend marad. Nicolaus átmegy a szobán, megáll az egyik üres széknél, barna bőröndjét leteszi a földre. – Ida hol van? – szólal meg. – Meghalt – feleli Linnéa. Nicolaus arca hófehérre vált. Linnéa úgy érzi, megérdemli. Meglepi, milyen dühös Nicolausra. Milyen dühös volt rá végig, amiért távol volt. – Lemaradt egypár dologról – mondja a férfinak. – Ez történik, ha valaki csak úgy felszívódik egy évre.

– Ne csináld már! – torkollja le Minoo. – Azt sem tudjuk, miért kellett elmennie! – Nem hát. Pontosan ez az – vág vissza Linnéa. – Azt nem mondta el. És nem is adott magáról semmi életjelet. – Veled meg mi van? – kérdezi Vanessa. – Nem engednéd meg, hogy esetleg most akkor végre elmesélje? Megalázó, hogy rászóltak, de Linnéa tudja, hogy Vanessának igaza van. Mogorva képpel elhallgat. Anna-Karin úgy bámulja Nicolaust, mintha attól félne, hogy eltűnik, ha egy pillanatra elengedi a szemével. – Szóval visszajött? – Jó kérdés – csatlakozik Vanessa. – Ez csak valami tranzitállomás, vagy most már itt marad végleg? – Maradok – feleli Nicolaus, és leül a székre. – Nem hagyom el magukat többé semmiért. *** Minoo képzelődéseiben, melyek Nicolaus visszatéréséről szóltak, a férfi mindig aggodalmaskodó volt, szomorú, vagy teszem azt, tudta a választ az összes kérdésükre. Minoo pedig üvöltött mérgében, kegyesen megbocsátott, vagy éppen megkönnyebbült. Csak egyvalami volt mindig ugyanaz, hogy Minoo komoly érzelmi viharokat élt át minden egyes alkalommal. Most azonban mindössze valószerűtlennek érzi az egészet. Mintha Nicolaus csupán egy hallucináció volna. És ezen az sem segít, hogy annyira megváltozott. – Elmondja, hogy miért tűnt el olyan váratlanul? – kérdezi. – Azon az éjszakán, miután elváltunk, álmot láttam. A lányomról szólt – kezdi Nicolaus. – De nem szokványos álom

volt. – Tudjuk, milyen álomra gondol – mondja Vanessa. – Elmesélte, hogy a Tanács Engelsforsba jön – folytatja Nicolaus. – Erre meg maga úgy gondolta, na, akkor ideje lelépni, ugye? – jegyzi meg epésen Linnéa. – Matilda azt mondta, nem maradhatok. Azt mondta, hogy ha a Tanács megtalál, csak bajt hoznék magukra. Minoot kirázza a hideg, ha arra gondol, mennyire igaz, amit Nicolaus mond. Ha őt is beidézik a per során, valószínűleg el kellett volna árulnia az összes titkukat, máskülönben megölte volna a Tanács. – De ezt miért nem írta bele a levelébe? – teszi fel a kérdést. – Figyelmeztethetett volna a Tanács érkezésére. – Matilda azt mondta, hogy nem szabad lelepleznem az elutazásom okát – mondja Nicolaus. – Szerinte, ha bizonyos dolgok túl korán a maguk tudomására jutottak volna, az kedvezőtlenül hatott volna a jövőre. Kedvezőtlenül mind a maguk, mind a világ számára. Linnéa fészkelődni kezd a kanapén. Minoo ránéz. Szerencsére Linnéa nem mond semmit, hanem hagyja, hogy Nicolaus folytassa. – Csakhogy én nem a Tanács miatt utaztam el – mondja. – Matildától kaptam feladatot. Kezét végighúzza a haján azzal a régi beidegződött mozdulattal, bár a haja most már rövidre van nyírva. – Még soha nem találtam olyan forrásokat, amelyek leírták volna, hogyan kell a Kiválasztottnak bezárnia a kaput. Ezek olyan információk, amelyeket mindig a legféltettebb titokként őrzött a Tanács elitje. Hallottam azonban három olyan tárgy-

ról, amelyek nélkülözhetetlenek az átjáró irányításához. Matilda megkért, hogy keressem meg ezeket. Nicolaus lehajol, és kinyitja a bőröndjét. Egy buborékfóliába bugyolált, itt-ott kidudorodó, labda alakú csomagot vesz elő, és óvatosan elkezdi leszedegetni a csomagot összefogó ragasztószalag-darabokat. – A hatodik kaput bezáró Kiválasztott egy 15. századi firenzei fiatalember volt – mondja. – Miután bezárta a kaput, belharcok kezdődtek a Tanácsban. Egy szakadárcsoport ellopta a tárgyakat, és a világ különböző pontjain elrejtette őket. – Mi a franc ütött beléjük, ebbe a nagyszerű Tanácsba, de tényleg? – horkan fel Vanessa. – Ez jó kérdés – mondja Nicolaus. – Elég az hozzá, hogy olyan nyomra vezető jeleket hagytak maguk után, hogy csak az összeesküvők találhassák meg a tárgyakat. Én ezeket a nyomokat követtem. Óvatosan kiveszi a tárgyat a csomagolásból, s az asztalra helyezi. Egy koponya az. És Minoora szegezi tátongó szemüregeit. – Aha – mondja Linnéa. – Szóval ez az egyik tárgy, igaz? – Igen – feleli Nicolaus. – És azt mondhatjuk, hogy magában foglalja a másik kettőt. Minoo kinyújtja a kezét, felemeli a koponyát. Könnyebb, mint amire számított. Soha nem félt a filmekben vagy könyvekben felbukkanó csontvázaktól. Inkább olyan idétlennek tartotta a jelenlétüket, mert sosem értette igazán, mi rosszat tehet egy csontváz. Ám egy valódi koponyát kézben tartani annak tudatában, hogy az valaha egy élő ember része volt, teljesen más. Egyszerre lenyűgöző és kellemetlen érzés belegondolni. Mint abba, hogy saját agyát, ami éppen ebbe gondol

bele, egy ugyanilyen koponya védi. – Nyúljon csak be a szemüregekbe – mondja Nicolaus. – Tessék? – kérdez vissza Minoo. – Nyúljon csak bele – nógatja a férfi. Minoo bedugja a mutatóujját és a középső ujját a koponyába, megpróbál nem arra gondolni, hogy ahol ujjai tapogatóznak, ott valaha egy szemgolyó ült. Érzi, hogy a többiek feszült pillantással figyelik. Aztán megtalálja. Valami kereket tapint az ujjbegyével. – Van itt valami – mondja. – Olyan, mint egy gomb. – Nyomja meg – bátorítja Nicolaus. Minoo nyom egyet az ujjával, s érzi, hogy valami leválik. Óvatosan rázogatja a koponyát, mire a szemüregen keresztül apró csonthenger potyog ki a tenyerére. A hengert a közepén egy illesztés választja ketté. – Adja ide – mondja Nicolaus. Minoo átnyújtja neki a hengert. Nicolaus szétcsavarja a hengert, majd a két fél hengert fejjel lefelé a dohányzóasztalra borítja. Csillogó szénfekete homokszemcsék peregnek az asztallapra. Mintát alkotnak. Egy mintát, melyet Minoo rögtön felismer. Az ezüstkereszt rajza az. – Hogyan segít az ezüstkereszt a kapu bezárásában? – kérdezi Anna-Karin. – Azt sajnos nem tudom – feleli Nicolaus. – De ez még nem minden. – Várjon csak, hadd találjam ki – mondja Vanessa. – A másik szemüregben pedig csodálatos nyeremény lapul? Minoo azonnal megtalálja a gombot. Megnyomja. Újabb csonthenger pottyan elő belőle. Minoo átadja Nicolausnak, aki

megismétli az előző procedúrát, az asztallapra szórja a homokot, a kereszt képe mellé. Minoo előrehajol, hogy jobban lássa a kirajzolódó képet. Alig mer levegőt venni, nehogy véletlenül elfújjon néhány homokszemet. Amikor meglátja a képet, a gyomra remeg a nyugtalanságtól. Becsukott szemű férfi áll kinyújtott karral egy kör közepén. A képet egy függőleges vonal választja ketté középen. Az egyik felén egy idegen építészeti stílusban épült város látható. A másik felén gomolygó, rémisztő káosz. Minooban a nyugtalan remegés váratlanul rettegéssé csap át. A kép miatt van az egész. – Ez meg mit jelent? – kérdezi Vanessa. – Attól tartok, erre nem válaszolhatok – feleli Nicolaus. – De valamit meg kell kérdeznem maguktól. Pár nappal ezelőtt ismét Matildáról álmodtam az éjszaka. Azt mondta, térjek vissza Engelsforsba. Azt mondta, hogy a Tanács elnöke a városban van, és hogy a koponyát meg az ezüstkeresztet át kell adnom neki. Minoo leteszi a koponyát az asztalra. Érzi, hogy Linnéa őt figyeli. – Mi történik itt tulajdonképpen? – folytatja Nicolaus. – Nem értem. – Én sem – feleli Linnéa. – Ahogy már elhangzott – mondja Vanessa. – Sok minden történt, mióta maga eltűnt. Minoo mesélni kezd, s aztán felváltva folytatják a többiek. Nicolaus csöndben, nagy érdeklődéssel figyeli őket. Csak a fejét rázza, amikor Vanessa megkérdezi tőle, emlékszik-e

Oliviára abból az időből, amikor még gondnok volt az iskolában. Egyetlenegyszer szakítja őket félbe, amikor Minoo Alexanderről mesél neki. Akkor arra kéri a lányt, hogy ismételje el Alexander teljes nevét, mintha azt akarná ellenőrizni, jól hallotta-e. Aztán csöndben ül. A koponyát nézi. – Eszerint most minden a Tanácson múlik – szólal meg, miután befejezték a beszámolót. – És azon, hogy ennek az új körnek sikerül-e bezárnia a kaput. – Így szól a védelmezők parancsa. Mindenekelőtt a mi érdekeinket szem előtt tartva, mondanom se kell – mondja Linnéa. Minoo haragra gerjed. A védelmezők nem parancsot adtak. Segíteni próbálnak nekik. – De hát egyetértettünk abban, hogy nincs más megoldás – mondja. – Nem – vágja rá Linnéa. – Magad is mondtad, hogy esetleg felbukkan valami alternatíva. És tessék, megtörtént. – Nem bízom Matildában – csatlakozik a vitához Nicolaus. – Ezt meg hogy érti? – kérdezi Anna-Karin. – Hiszen a lánya? – A lányom volt – mondja Nicolaus. – És nagyon szerettem őt. Mikor egy éve megjelent az álmomban, elmondhatatlan boldogság kerített hatalmába. Bármit megtettem volna, amit kér tőlem. De ebben a legutolsó álomban láttam bizonyos jeleket… olyanokat, amelyek fölött korábban talán szemet hunytam volna. – Minek a jeleit? – kérdezi Vanessa. – Nem tudom elmagyarázni – feleli Nicolaus. – Ő Matilda. De valahogy mégsem ő az. Minoo nem bírja tovább hallgatni. Nem akar több bizony-

talanságot. – Több száz éve a két világ közé rekedve bolyong – mondja. – Semmi meglepő nincs abban, hogy megváltozott. – Csak egy megérzés – feleli Nicolaus. – De nem hagy nyugodni. Az apja vagyok. A hangja minden rezzenését, minden változását ismerem. Mégsem tudom megmondani, hogy mi nem stimmel. Csak azt tudom, hogy valami nincsen rendben. Ezért nem tudok bízni benne, ugyanakkor kétségbe ejt a gondolat, hogy esetleg hazudik nekem. Amit maguk meséltek, csak megerősít abban, hogy jogos az aggodalmam. Azt mondják, hogy a védelmezők Matildán és a Minták könyvén keresztül kommunikálnak, s hogy a védelmezők kezdetben démonok voltak, valamint azt, hogy hazudtak maguknak. Honnan tudjuk ezek után, hogy megbízhatunk bennük? – Hát ez az! – kiáltja elégedetten Linnéa. Minoo előbb Linnéára néz, aztán Nicolausra. Olyan, mintha elárulnák őt. – Na és akkor most mit csináljunk? – kérdezi dühtől remegő hangon. – Lépjek ki a Tanács létrehozta körből, csak mert Nicolausnak az az „érzése”, hogy valami nem okés? Egy szóval sem állítom, hogy rózsás a helyzet, de vegyük már észre: volt már rá példa, hogy a védelmezőknek igaza volt! Egész teste megfeszül. Arra készül, hogy mindenki szembefordul vele. – De hát basszuskulcs, azért valamivel többről van itt szó, mint az érzelmekről! – mondja Linnéa. – Neked csak az a fontos, hogy a védelmezőkről kiderüljön valami disznóság… – Apróságokkal is beérem, például azzal, hogy valaha dé-

monok voltak. És hogy kockára teszik az életünket. – …és mindezt azért, mert nem bírod elviselni a tekintélyt – vág közbe nem zavartatva magát az amúgy udvarias Minoo. – Mindez azért van, mert te pedig arra vágysz, hogy valaki parancsolgasson neked. Mint ez a Walter – mondja Linnéa keményen, és Minoora néz. Pillantásával valósággal odaszögezi a lányt a székéhez. – Na mármost, ha tényleg úgy van, hogy szót ért a védelmezőkkel, nem tartod egy kissé furcsának, hogy ezekről a tárgyakról nem meséltek neki? – Dehogynem! Biztosan meséltek! – fakad ki Minoo. Linnéa győzedelmesen elmosolyodik. – És akkor miért nem tett ma róla említést az udvarházban? Amikor arról dumált, hogy miképp kell majd bezárnotok az átjárót? Teljesen nyilvánvaló, hogy nem ad meg nektek minden információt, ezért nem értem, hogy a francba vagy képes megbízni benne? Minoo több magyarázatot is elképzelhetőnek tart azzal kapcsolatban, hogy Walter miért nem tett említést a tárgyakról. Eddig még nem sok időt töltöttek együtt, nyilvánvaló, hogy egy csomó dologról nem tudott beszélni vele. De ha kimondaná, az aligha csillapítaná le Linnéát és az üldözési mániáját. Minoo egyáltalán nem biztos benne, hogy Linnéát érdekli az igazság. Egyszerűen csak győztesen akar kikerülni ebből a vitából. – Van abban valami, amit Linnéa mond – fordul Nicolaus Minoohoz. – Nem kéne megbíznia Walter Hjorthban. Sosem sikerült volna a Tanács élére kerülnie, ha nincs tehetsége ahhoz, hogy orránál fogva vezesse a környezetét. – Mindegy, hogy megbízhatatlan-e vagy sem – feleli Minoo. – Ugyanaz a cél vezet minket. Ő is meg akarja akadá-

lyozni az apokalipszist. – Igen – mondja Nicolaus. – Ebben nem kételkedem. Magának pedig a Tanács körében kell maradnia a továbbiakban is. Nincs más választásunk ebben a pillanatban. – Lehet azt is választanunk, hogy a saját körünkhöz keresünk boszorkányokat – mondja Linnéa. – Maga természetes faboszorkány, Nicolaus. Így már csak kettőt kell találnunk. Tüzet és vizet. – De a mi körünknek semmi esélye nincs rá, hogy be tudja zárni a kaput! – szól közbe Minoo. – Még akkor sem, ha találunk hozzá boszorkányokat! – Ezt mondják a védelmezők, igen! – mondja Linnéa. – De hát nem érted? Nem hihetünk el nekik semmit! – Mégis miért hazudnának nekünk? – kérdezi Minoo. – Elmagyaráznád? Ha volna rá esély, hogy mi zárjuk be a kaput, miért ne mondanák meg nekünk? Linnéa megvonja a vállát. – Lehet, hogy nem is akarják bezárni! Ki tudja? Talán kiegyeznek a régi démon-unokatestvéreikkel, és a világot adják mellé engesztelő ajándékul! Minoo most egy kicsit utálja Linnéát. Aztán megijed. Mert ha az ember úgy gondolkodik, mint Linnéa, akkor többé semmiben nem lehet bízni, semmilyen tettnek nem lesz értelme. – Muszáj hideg fejjel gondolkodnunk – szólal meg Nicolaus határozott hangon. Minoo hálásan néz rá. Tehát nem állt át teljesen Linnéa oldalára. – A védelmezők célja, hogy bezárják az átjárót – folytatja. – Erről biztosíthatom magukat. Ha azt állítják, hogy a Tanács

által felállított kör ezt meg tudja tenni, akkor úgy van. De ez nem azt jelenti, hogy mi nem tudnánk megtenni. – Csak akkor miért mondták mégis ezt nekünk? – kérdezi Minoo. – Miért mondták, hogy esélytelenek vagyunk? – Talán azért, mert a Tanács körét egyszerűen jobbnak tartják – feleli Nicolaus. – És miért? – kérdezi Minoo. – Mert esetleg látták, hogy a Tanács körének több esélye van az átjáró bezárására, mint nekünk, és a legbiztosabb lapra akarnak feltenni mindent – mondja Nicolaus. – Vagy a védelmezők egyszerűen úgy vélik, hogy a Tanáccsal könnyebb együttműködni, mint velünk. – Én sem a Tanáccsal, sem a védelmezőkkel nem akarok közösködni – jegyzi meg Linnéa. – Mi a saját körünkkel nyomatjuk. – De hol találunk egyáltalán még két természetes boszorkányt? – kérdezi Anna-Karin. – Nagy ritkaság. – Mágikus korszakokban megemelkedik a számuk, különösen az átjárók közvetlen közelében – makacskodik Linnéa. – Mona például fémboszorkánynak tűnik, a jóslataival és az egyebekkel. És talán természetes? Ha az egész világ sorsa múlik ezen, talán segít, amikor visszajön? Vanessa elneveti magát. – El tudod képzelni Monát a körünkben? – kérdezi. – Rendben, nyilván totál hülye vagyok – mondja Linnéa. Vanessa arcáról lehervad a mosoly. – Ez a vita nem vezet semmire. Most legalábbis biztosan nem – mondja Nicolaus. – Mivel nincsenek helyetteseink. Minoonak nem fér a fejébe, hogyan képesek egyáltalán mérlegelni ilyesmit. Ha nem is beszélnek igazat a védelme-

zők, akkor is sokkal több információnak vannak birtokában, mint Nicolaus és a Kiválasztottak. Amit Nicolaus és Linnéa csinál, spekuláció. – Még sincs ínyemre átadni a koponyát és a keresztet a Tanácsnak – folytatja Nicolaus. – Előbb hadd derítsünk ki valamivel többet a harmadik tárgyról. Minoo a csukott szemű férfi képét nézi. Rájön, hogy ismerősnek tűnik. De miért? – Mi van? – kérdezi Anna-Karin. – Próbálnék visszaemlékezni. Azt hiszem, már láttam ezt a képet valahol. Minoo majd felfortyan a dühtől, ez hallatszik a hangján, pedig Anna-Karinnak válaszolt. Ettől aztán lelkiismeret-furdalása a lesz. Bocsánatkérően néz a másik lányra, de Anna-Karin a képet tanulmányozza. – És hol? – kérdezi Vanessa. – Nem tudom. Nem jut az eszembe. – Nem tudna utánanyomozni? – kérdezi Nicolaus. – A saját emlékei között? Az ötlet annyira magától értetődő, hogy Minoo újfent bosszankodni kezd, amiért nem neki jutott az eszébe. – Mi van, ha veszélyes? – kérdezi Anna-Karin. – Ez az! Mi van, ha mondjuk Minoo beszorul a saját fejébe? – fejtegeti Vanessa. Nem ez lenne az első eset, gondolja magában Minoo. – Abban sem vagyok biztos, hogy sikerülne – mondja ki hangosan. De aztán lehunyja a szemét, kiengedi a fekete füstöt, és kezét a saját homlokára teszi. Kicsit kínos helyzet, de a kellemetlen érzést hamarosan elfedi a füst.

Kívülről hatol be a saját tudatába. Emlékképek áradnak felé. Mintha idegenként járkálna a saját életében. Keresi a képet, megpróbál a nyomára bukkanni az őrült kusza szövétnekben. Hirtelen felfedezi a zseblámpát a kezében, hallja cipője alatt a padló recsegését. Papírszagot érez és régi bőr illatát, valami égett és valami idegen, szúrós szagot. És ott, a zseblámpa fényében egy asztalka áll egy kopott bőrfotel mellett. Már látja a sötétvörös fadobozt az asztalon. Minoo visszahúzza a füstnyelveket, kinyitja a szemét. A többiek feszülten figyelik. – Akkor volt, amikor betörtünk Adriana házába – mondja, és az asztalon látható képre mutat. – Ez volt az a kép egy dobozon, a bezárt szobában. – Azta! – mondja Vanessa. – Ez két éve volt. Képzeljétek el, mi lenne, ha ezt a dolgozatíráskor is használni lehetne! – Miért van Adrianának ilyen doboza? – kérdezi Anna-Karin. – Mert egy Ehrenskiöld – feleli Nicolaus elkeseredett hangon. – Mintha minden ezzel a családtól eredne, és náluk érne véget. Bejártam Európát, Ázsiát, Észak-Afrikát. Egy teljes hónapot elpazaroltam Lichtensteinben. Mindeközben a koponya egész idő alatt az Ehrenskiöld család skånei birtokán volt. Az asztalon heverő képeket nézi. – Kezdem kapiskálni az összefüggéseket. Miután az ellopott tárgyakat valahol elrejtették, a Tanács több száz éven keresztül kutatott utánuk. Egy régi diákkori barátom volt a kutatók egyike volt. Nem tudtam, hogy megtalálta őket, de bizonyára ez történt. Hiszen ő hozta el az ezüstkeresztet Engelsforsba. Ő volt a bíró, akiről meséltem maguknak.

Ő mondta azt, hogy Matilda életben marad, ha vallomást tesz. Gróf Henrik Ehrenskiöld. Henrik Ehrenskiöld. Ugyanaz a Henrik Ehrenskiöld lett volna, akinek a portréját Minoo felfedezte az udvarházban? Az a szelíd tekintetű férfi árulta el Nicolaust? – Ha a doboz Adrianáé, akkor nagyon egyszerű dolgunk van – szólal meg Linnéa, és Minoora néz. – Adriana most az udvarházban lakik, te pedig mindennap ott vagy. Lopd el a dobozt ebédszünetben. – Nem lophatom el a dobozt – feleli Minoo. Linnéa felhúzza az egyik szemöldökét. – Nevezd akkor kölcsönzésnek, ha úgy könnyebb. – Elég, ha kideríti, hol van, és alaposan megvizsgálja – mondja Nicolaus. – Ezzel kezdjük. Minoo Nicolaus felé fordul. Kezdjük? Ebben a helyzetben szó sincs többes számról. Neki egyedül kell megtennie. A haragtól könnybe lábad a szeme. Pislog néhányat, nehogy túl érzékenynek tűnjön, amikor éppen azt próbálja megmutatni, mennyire racionális. – Ennek az eszmecserének tényleg semmi értelme – mondja. – Teljesen mindegy, hogy elmondunk-e Walternek bármit vagy sem. Matilda tudja, hogy Nicolaus megtalálta a koponyát. Ergo: a védelmezők is tudják. Ergo: el fogják mondani Walternek. – A védelmezők nem tudják, hogy nálunk van – ellenkezik Nicolaus. – Matildának azt mondtam, hogy nem sikerült megtalálnom. Óvintézkedés volt. Arra az esetre, ha a vele kapcsolatos gyanúim mégis beigazolódnának. – De hát egészen biztosan tudja, ha maga hazudik! – mondja Minoo.

– Talán igen – jegyzi meg Linnéa. – De te is tudod, mit szokott mondani Matilda. Ő és a védelmezők nem mindenlátók. És nem mindentudók. Linnéa hangja olyan önelégült, hogy Minoonak nagyon vissza kell fognia magát ahhoz, hogy ne kezdjen el vele ordítozni. – Megítélésem szerint Matilda hitt nekem – mondja Nicolaus. – Nagyon csalódottnak látszott. – Most az egyszer tehát mi vezetünk – mondja Linnéa. – Tudunk valamit, amit a védelmezők nem tudnak. Minoo úgy érzi magát, mint akit bezártak egy egyre szűkülő térbe. És mintha a többiek tartanák odabent. – Persze, akkor hát meg kell vizsgálnom a dobozt, hogy megnyugodjatok – mondja mártírhangon. Gusztustalan dolog ilyen eszközt bedobni, ugyanakkor jó érzés. Reméli, hogy a többieknek sikerül lelkifurdalást okoznia vele. – De időpazarlás – folytatja. – A Tanács körének szüksége van a tárgyakra a kapu bezárásához. Előbb-utóbb át kell nekik adnunk ezeket. – Az kizárt – mondja Linnéa. – Azt se tudod, hogyan kell bezárni! – torkollja le Minoo. – Fogalmad sincs, mire kell használni a tárgyakat! – Azt majd szépen kibányászhatod Walter agyából – feleli Linnéa. Minoonak elege van. Azt kívánja, bárcsak Linnéa beleolvasna a gondolataiba, hogy megértse végre, mennyire elege van már. – Ezt most még nem kell eldöntenünk – szól közbe Nicolaus. – Ezzel várhatunk, amíg nem tudunk meg többet a

dobozról. Minoo képtelen eldönteni, kire haragszik jobban, magára vagy a többiekre. Egyet tud csak, hogy itt nem maradhat. Máskülönben mindjárt felrobban a dühtől és az önsajnálattól. – Mennem kell – mondja, és feláll. – Szeretnéd, hogy veled menjek? –kérdezi Anna-Karin, miközben fel akar kelni a székéről. – Nem, minden rendben – feleli Minoo erőltetetten higgadt hangon. Linnéa rászegezi a szemét, pillantása áthatol rajta. – Minno, tudom, hogy nehéz helyzetben van – mondja Nicolaus. – Maga elég erős ahhoz, hogy ezt meg tudja tenni. – Van más választásom? – kérdez vissza Minoo, aztán Linnéára néz. – Elég nyilvánvaló, hogy leszavaztak. – Állj már le ezzel a rohadt önsajnálattal – mondja Linnéa. Minoo felkapja a hátizsákját, és elindul, bár tudja, hogy ezzel csak megerősíti azt, amit Linnéa mondott. Már egy utcával arrébb jár, mikor meghallja Anna-Karin kiáltását. Vonakodva lassít, aztán megáll, és bevárja a másikat. – Ne vedd magadra – mondja Anna-Karin. – Tudod, hogy Linnéa milyen… – Egy kicsit azért jobban támogathattál volna! Anna-Karin döbbenten néz rá. – Bocsáss meg! – mondja aztán. Minoot elfogja a lelkiismeret-furdalás. És már nem tudja, hol szabadulhatna meg a haragjától. Úgyhogy inkább lenyeli. Keserű íze van.

54 Vanessa Nicolaus háza előtt áll. Linnéát nézi, aki rágyújt elengedhetetlen cigarettájára. Vanessa utálja Linnéának ezt az oldalát, amit Nicolaus lakásában látott. Utálja. Linnéa úgy dobálja a szavakat, mint a kézigránátot, amivel a lehető legnagyobb kárt okozza a lehető legrövidebb idő alatt, szavakat, melyek sértenek és tönkrezúznak, és gonoszabbá tesznek, mint mások szavai, mivel mindig annyi igazság van bennük. Linnéa ügyesen kitapintja mások gyengéit. Rámutat arra, amit reményeik szerint senki nem vesz észre bennük. Leleplezi azt, amit el akarnak rejteni. – Mi az úristent csináltál odabent? – kérdezi Vanessa. Linnéa szó nélkül elindul a Storvallstorgetre. Vanessa nem mozdul. Úgy elönti a méreg, hogy menten agyvérzést kap. Aztán mégis Linnéa után szalad, és szalad, míg be nem éri. – Szóval csak fogod magad, és lelépsz? – kérdezi. – Gondoltam, jössz utánam. Végül is itt vagy. Vagy rosszul látok valamit? Vanessa mély levegőt vesz, megpróbálja elkerülni a robbanást, de a haragja óriási. – Muszáj volt így bánnod Minooval? – kérdezi. – De ha egyszer téved! – feleli Linnéa. – Vagy most mi van? Szerinted igaza van? – Édes mindegy, hogy ebben a pillanatban kinek van igaza! Muszáj olyan szemét módon viselkedned vele? – Nem szemétkedtem, csak elmondtam az igazat.

– Ida is mindig ezt mondta a legrohadtabb pillanataiban. Linnéa néhány pillanatig némán bámul maga elé. – Oké – mondja aztán. – Legközelebb befogom a pofámat. Minoo pedig, ha annyira szeretne a Tanács legújabb játékszere lenni, hát legyen. – De jó, hogy így gondolkodsz. Mert ezek után tuti, hogy még jobban fogja szeretni Waltert! – Tőlem aztán hozzá is mehet feleségül! – Úgy viselkedsz, mint egy taknyos kölyök – feleli Vanessa. – Ezért oktattál ki a többiek jelenlétében? – Mitől beszélsz? – Ne abajgassátok már Nicolaust, hanem örüljetek, annyira kedves, ajándékot hozott nekünk – mondja Linnéa sejpegő hangon. – Aha, mert most viszont kibaszottul éretten viselkedsz – jegyzi meg Vanessa. – A kurva életbe, hogy bírod elviselni saját magadat? Linnéa megáll a téren. Arca jéghideg maszkká dermed. – Lehet, hogy a legjobb, ha szakítunk – mondja teljesen érzelemmentes hangon. Vanessának olyan érzése támad, mintha valami szörnyű módon süllyedni kezdene a gyomra. – Ilyet nem mondhatsz, anélkül hogy ne gondolnád komolyan – feleli aztán. Linnéa szólásra nyitja a száját, de elhallgat, amikor egy pár fordul be a sarkon és elindul feléjük. A szarba, gondolja magában. Vanessának először az tűnik fel, hogy a nő terhes. És hogy a nő pontosan azt akarja, hogy feltűnő legyen. Testre simuló sztreccsanyagból készült fekete felsőt visel, amitől olyan

hangsúlyosan gömbölyödik ki nagy pocakja karcsú testén. Mintha lenyelte volna a földgolyót. Wille halad a nő oldalán. Aki nem más, mint Elin. Wille új csaja. Aki nagyon előrehaladott állapotban van. Wille lenyíratta a haját, és Vanessa nem bírja nem észrevenni, hogy rendkívül kisportoltnak látszik. Megállnak. Nézik Vanessát és Linnéát. – Helló! – mondja Wille. Vanessa eltöpreng, vajon meghallották-e a veszekedésüket. Nagyon reméli, hogy nem. Azt akarja, hogy Wille lássa, hogy milyen boldogok együtt. Eszméletlenül boldogok. Miért nem tudott Wille akkor összefutni velük, amikor éppen iszonyat boldogan csókolóztak valahol? Elin kezet nyújt, bemutatkozik. Csillogó körmök, tökéletesen ápolt körömágyak. – Örülök, hogy találkozunk! – mondja ugyanolyan lágy, hűvös hangon, mint amilyen a kézfogása. Mintha Vanessa és Linnéa az ügyfelei lennének egy bankban. – Gratulálok! – mondja Vanessa mindkettejüknek. – Nem tudtam, hogy babát vártok. Ez szuper! – Az. Köszi! – mondja Wille, halálfélelemmel az arcán. Elin hatalmas pocakjára teszi a kezét. Vanessa alig bír másfelé nézni. Wille gyereke van odabent. A gondolat olyan abszurd, hogy Vanessából majd’ kirobban a nevetés. Willét képzeli maga elé úgy, mint ahogy most néz ki, de kicsiben, s a szájába dugott hüvelykujjal. – Mikorra várjátok? – kérdezi Vanessa, s nem egészen érti, miért is kell itt cseverésznie velük.

– November elejére – feleli Elin, és Vanessára ragyogtatja profi mosolyát. Vanessa rájön, hogy Elint egy csöppet sem zavarja, hogy Wille két volt nőjével beszélget. Nyilván nem is tekint rájuk Wille valódi barátnőiként. Nyilván úgy gondolja, hogy Vanessa és Linnéa egy elmúlt korszakhoz tartoznak Wille életében, hogy afféle kiscsajok ők, akikkel elszórakozott, míg el nem érkezett a megállapodás ideje. November. Szóval Elin akkor… mikor is esett teherbe? Februárban? Tehát húsvétkor már a szíve alatt hordta a gyerekét. Húsvétkor. A játszótéren. Wille szerette volna megtudni, hogy Vanessa visszavenné-e, ha elhagyná Elint. Tudta már vajon, hogy Elin terhes? Ennyire rohadék állat lenne? – És veletek mi a helyzet? – kérdi Wille, és átkarolja Elint, miközben Vanessára és Linnéára sandít. Az excsajai. És az új csaja. Vanessának megint nevethetnékje támad. Mindhárman tudják, hogy néz ki Wille meztelenül. Mindhármukkal lefeküdt. Willének vajon eszébe jut ugyanez, vagy megpróbálja elképzelni őt meg Linnéát együtt? – Velünk minden oké – feleli Linnéa kurtán. Wille zavartan néz rá. – Aha. Lucky mesélte. Hogy… izé. Szóval, hogy együtt vagytok? Vanessa bólint, de a gyomrába visszatér az a süllyedő érzés, mivelhogy éppen most, egyáltalán nem olyan, mintha Linnéa meg ő együtt lennének. Az igazat megvallva, még sosem voltak a mostaninál távolabb egymástól, mióta azt a tavaly nyári őrületet túlélték. – Király – mondja Wille.

– Az – jegyzi meg Linnéa. – Tök mázli, hogy az ember fejlődik. Wille még jobban zavarba jön. Elin lassú mozdulattal végigsimít a pocakján. – Azt hiszem, kéne egyet pihennem otthon – szólal meg aztán. – Persze, kicsim – mondja Wille. Vanessának az az érzése támad, hogy Wille bármit megtesz, amit Elin kér tőle. Wille félszeg búcsút vesz tőlük. Elin udvariasan int feléjük, mielőtt karját a fiúéba fonja. Hátulról nézve ki nem találná róla az ember, hogy terhes. Vanessa megpróbálja kitapogatni az érzéseit. Van olyan része, amelyik egy kicsit is féltékeny, amikor Elinre és Willére néz? Semmi ilyet nem talál. Csak a megkönnyebbülést, hogy nem ő az ott Wille oldalán. Szeretne hazamenni Linnéához. Kibékülni vele. Túl sok fontos dologról kellene beszélniük ahelyett, hogy veszekednek. Ami nekik van, az túl drága ahhoz, hogy így tegyék tönkre. Linnéához fordul, hogy megmondja neki. – Most hazamegyek – mondja Linnéa. – Elkísérlek – mondja Vanessa. – Fáradt vagyok. Aludni szeretnék. Vanessa ránéz. Ha Linnéa most elindul, lehet, hogy örökre tönkremegy valami. – Beszélnünk kell – mondja neki. – Szerinted nem volt elég mára? – morogja Linnéa. Vanessa gyomra a cipőjébe zuhan. – De – feleli. – Biztosan elég volt. Miután Linnéa eltűnik a láthatáron, csak akkor hasít bele Vanessába.

Evelinának és Michelle-nek tudnia kellett Willéékről. Régóta. És neki nem szóltak egy szót sem.

55 Minoo összekuporodik a tévé előtt a kanapén, a takarót az álláig húzza. Legszívesebben a fejére húzná. Igyekszik a lehető legkisebbre zsugorodni. Miután eljött Nicolaustól, egész úton hazavágyott. Egy nyugodt hétköznapi estére áhítozott. Arra, hogy valami másra is gondolhasson, mint Walterre, a védelmezőkre, a tanévhalasztásra, Nicolausra, Linnéára és a dobozra, amit meg kell találnia. Az embernek persze nem árt óvatosnak lenni a vágyaival. Úgy érzi, minden vér a fülébe szalad, a legkisebb hangra is hiperérzékenyen reagál. Minden nyögést, minden nyálas cuppanást kristálytisztán fog fel. A tévéképernyő bal alsó sarkára szegezi a szemét. Így csak valami meztelen bőrből álló izgő-mozgó masszát lát. Hát már sosem hagyják abba? Meddig lehet ezt csinálni? Ez az esti filmnézés tökéletes befejezése a napnak. Holnap ébredéskor az arca tele lesz pattanással a stressz miatt. Szinte érzi, ahogy megjelennek a bőre felszínén, mint a forró vízben a buborékok. A mama a szokásosnál csendesebben ül a szófa másik végében. Anna-Karin pedig meg se moccan a foteljében, amióta ez az örökkévalóságig tartó szexjelenet elkezdődött. A tea, amit Minoo készített, mikor az előző örökkévalóságig tartó szexjelenet alatt kirohant a konyhába, lassan kihűl dohányzóasztalra tett csészéikben.

Lehet, hogy nagyon nevetséges ezzel a zavarba jövéssel. Elmúlik vajon az ilyen, amikor az embernek már vannak saját szextapasztalatai? Már nem fog ennyire drámázásnak tűnni? Bár a szex eléggé drámai dolognak tűnik mindenkinél. Különösen ennél a párnál, akik izgatottságukban porcelántárgyakat hajigálnak egymáshoz. Szomorú zongorahang csendül fel, s a kép elsötétedik. Végre jön a stáblista. – Bevallom, néha nem értem azokat, akik a filmismertetőket írják – szólal meg a mama. – Szerintetek? Nem volt hihetetlenül banális az egész? – Egy kis vizet kell innom – motyogja Anna-Karin, és kisurran a konyhába. Minoo a kanapén ücsörög, miközben a mama a csatornák között szörföl, megáll az Engelsforsban észlelt égi jelenségeket taglaló hírműsornál. Bemutatnak egy mobiltelefonnal készített videón, egy izgatott hangú mamát lehet hallani a gyerekével. Engelsforsi dialektusban beszélnek. A riporter mond valamit egy vulkánkitörés hamufelhőjének maradványairól. – Ugye, milyen furcsa magyarázat? – kérdezi a mama, miközben továbbra is a képernyőt nézi. – Ühüm – feleli Minoo. – De milyen más oka lehetne? – Nem tudom. Mindenesetre elég hátborzongató volt. Az engelsforsi városi kórház egyik orvosát is mikrofonvégre kapják. A nő elmondása szerint több gyerek és fiatal maradandó szemkárosodást szenvedett, amikor a napfogyatkozáskor a napba nézett. Itt aztán véget ér az összeállítás. A hírolvasó bemondó továbblép, mit sem sejtve arról, hogy amiről az imént beszámolt, az a világ pusztulásának egyik jele.

– Te biztosan nem néztél a napba, igaz? – kérdezi a mama. – Ha ilyenkor károsodik a szemünk, csak jó néhány órával később vesszük észre. – Ne aggódj – mondja Minoo. – Nem néztem bele. Aztán hallja a konyhából a hangokat, Anna-Karin bepakol a mosogatógépbe. – Milyen volt az első napod az utolsó évfolyamon? – kérdezi a mama, és a kanapén közelebb húzódik Minoohoz. – Jó – feleli Minoo, és hozzálát, hogy befonja a takaró szélén a rojtokat. – Jó? – kérdezi a mama. – Nem mesélsz egy kicsit? Minoo felnéz, de egyből meg is bánja. A mama pont azzal a pillantással néz rá, amitől mindig olyan ideges lesz, ha valamit nem akar neki elmesélni. De muszáj beszélnie róla. A mama holnap visszamegy Stockholmba. – Mi van veled, Minoo? Minoo érzi, hogy mennyire fog hiányozni az iskola. A leckéi. A dolgozatírások. Még az osztálytársai, bár Anna-Karinon kívül nem sok embert kedvel. Minden hiányozni fog, amitől eddig normális tizenévesnek érezhette magát. Az élete mostantól kezdve egyetlenegy dologról fog szólni, míg a kapu be nem lesz zárva. – Vigyáznod kéne magadra – mondja a mama. – Úgy aggódom érted. Olyan sokat kívánsz magadtól. Én ugyanilyen vagyok. A papáról nem is beszélve. Tudom, hogy eljött a harmadik évi hajrá ideje a jó osztályzatokért, de minden rendben lesz. Megtalálod azt, ami neked megfelel. Teljesen biztos vagyok benne. Minoo szétszedi a rojtfonatot, újra nekilát. – Khayesh mikhonam, be man negah kon – folytatja a mama,

Minoo kelletlenül felemeli a fejét. – Szeretnéd, hogy hazaköltözzem? Legalább amíg befejezed az iskolát? Megkönnyebbülést jelentene? – Halasztani akarok egy évet – mondja feleletképpen Minoo. Nem is tudja, hogy kimondja, csak akkor veszi észre, amikor meghallja a saját hangját. – Úgy értem, halasztanom kell egy évet. A mama arcára kiül a megrökönyödés, de csak egy pillanatra. Aztán összeszedi magát. Nyilvánvalóan látja Minoon, mennyire komolyan gondolja. – Történt valami? – kérdezi tőle. – Egyszerűen muszáj – feleli Minoo. – Már egy ideje elég stresszes az életem… Lesüti a szemét, az ölébe bámul. Igyekszik visszaemlékezni a mama által felsorolt figyelmeztető jelekre, amelyek ezt az aggasztó állapotot jellemezték. – Nagyon nehezemre esik bármire összpontosítani. Ha az iskolára gondolok, egy ilyen szorító érzés van a mellkasomban. Mintha sosem tudnám utolérni magamat. Csak taposok… olyan kutyaúszásban, hogy el ne merüljek a tennivalókban, és meg ne fulladjak. – Pontosan ettől tartottam, Minoo. De egy teljes tanév elhalasztása nagyon drasztikus lépés. Lehet, először meg kellene próbálnunk úgy segíteni a dolgon, hogy a rád nehezedő terheket kevesebbnek érezd. A mama átment orvosba. – Nagyon sok minden más is történt közben – folytatja Minoo, majd tétovázik egy pillanatig, mielőtt előkapná leghatásosabb fegyverét. – Rebecka meg Ida. És ami An-

na-Karinnal és Linnéával történt… Nem bírja folytatni. Még soha sem manipulálta a mamát ilyen tudatosan. Legszívesebben a föld alá bújna szégyenében. – Édes kis bogaram – mondja a mama. Egyik karjával átöleli Minoot, magához vonja. – Beszélek ma este a papával – folytatja. – Aztán holnap megvitatjuk a dolgot hármasban, amikor már ő is itt lesz. Meglátod, minden rendben lesz, Minoo. Csöngetnek. Minoo hallja, amint Anna-Karin kimegy az előszobába, és ajtót nyit. Aztán meghallja Rickard hangját. Anna-Karin becsukja az ajtót, majd bejön a szobába. – Rickard van itt és Gustaf – mondja. – A kertben várnak.

56 Éjjeli lepkék szálldossák körbe a ház homlokzatán meggyújtott lámpákat. Gustaf és Rickard egy-egy kerti székben ülnek. Minoo hónapok óta nem látta őket. Most se nagyon mer Gustafra nézni. Arra koncentrál, hogy véletlenül rá ne taposson a fűben tanyázó meztelencsigákra. – Szia – köszön neki Gustaf és Rickard egyszerre. – Sziasztok – válaszol Minoo, és mielőtt Anna-Karinnal együtt beleülnének a függőágyba, gyorsan ellenőrzi, nem ejtőznek-e ott is meztelencsigák. Gyors pillantást vet Gustafra. Gyorsat, de elég alaposat ahhoz, hogy minden részletet megvizsgáljon. Még ebben a gyér fényben is látja, mennyire kifakította a fiú haját a nap. Szürke college-pulóver van rajta a khakiszínű dzseki alatt. – Szeretnénk segíteni – kezdi Gustaf. – A héten már Uppsalába kellett volna költöznöm. De Engelsforsban akarok maradni. Arcán látszik az őszinteség és az eltökéltség. Ilyennek képzeli Minoo a fiatal idealista katonákat, akik fegyvert fognak, mielőtt megértenék, mit is jelent a háború. De aztán rájön, milyen igazságtalan. Gustafot eddig sem kímélte a háború. Lesújtott rá, nem is egyszer. – Én is – teszi hozzá Rickard. – Hogy utazhatnánk el, amikor tudjuk, mi készül? Ugyanolyan határozottság ül az arcán, mint Gustafén. Minoo érzi, ahogy elönti a rémület. Ennek katasztrofális, ha-

lálos vége lesz, neki ehhez nincs lelke. – Nem maradhattok itt – mondja. – De miért lenne egyáltalán érdekes, hogy hol vagyunk, ha az apokalipszis közeledik? – kérdezi Rickard, miközben lesöpör egy szúnyogot a nyakáról. – Nem lesz apokalipszis – feleli Minoo, és minden erejét beveti, hogy felnőttesen hangozzék, amit mond. – Meg fogjuk állítani. Ez a mi feladatunk. Előtte azonban egy csomó minden történik még. Engelsfors nem lesz elég biztonságos. – Annál világosabb, hogy itt kell maradnunk – makacskodik Rickard. – Fix, hogy van valami, amiben mi is segíthetünk. Minoo nagyot sóhajt. Valahogy meg kell értetnie velük. Akkor is, ha emiatt végképp le kell tennie róla, hogy Gustafval barátok maradhatnak. – Tényleg segíteni akartok? – kérdezi. – Igen – feleli Gustaf, Rickard bólint. – Akkor utazzatok el innen. Sokkal jobban oda tudunk figyelni a munkánkra, ha nem kell aggódnunk miattatok, amiért feltétlenül szuperhősöst akartok játszani. – Minoo… – szól rá Anna-Karin. De Minoo úgy tesz, mintha meg sem hallaná. – Semmilyen eszközötök nincs, aminek birtokában szembeszegülhetnétek a démonokkal, hát nem értitek? A Tanács ellen sincs. Az itt nem segít, hogy teszem azt, ti vagytok Engelsfors legtutibb focistái. Itt mágiáról van szó. Nem vagytok boszorkányok, tehát ebben a játszmában labdába se rúgtok. Több kárt okoztok, ha itt maradtok, mint hasznot. Elhallgat. Gustaf és Rickard le nem veszi Minooról a szemét. Anna-Karin a haja mögé rejti az arcát. Minoo szíve úgy dobog, mintha levált volna a helyéről, és most ide-oda pat-

togna a mellkasában. – Mondhatsz, amit akarsz. Nem te döntesz – szólal meg végül Ri-ckard, aztán feláll. – Na, elhúzunk? – Én maradok még egy kicsit – mondja Gustaf. Rickard bólint, majd eltűnik a kerten át. Anna-Karin is felkel, motyog valamit arról, hogy le kéne feküdnie. Minoo nem tud többé Gustafra nézni. A függőágy hintázni kezd, amikor a fiú melléül. Egyszer mesélt Minoonak valamit az energiáról, ami két egymást szerető ember között keletkezik. És Minoo most ezt érzi kettejük között. Azt nem tudná megmondani, hogy csak ő érzi-e, de olyan erős, hogy semmi másra nem bír gondolni. – Értem, hogy miért szeretnéd így – mondja Gustaf. – De nem megy. Egy esetben lehet engem rávenni az utazásra, ha megint kitörlöd az emlékeimet. – Azt nem akarom – mondja Minoo. – Te szeretnéd? – Nem – feleli Gustaf. – Megfordult a fejemben. Nem mondom, hogy nem. De jobb tudni az igazságot. Aztán egy kis ideig csöndben ül. Finoman hintáztatja a függőágyat. – Ne haragudj, hogy olyan borzalmasan bénán dolgoztam fel ezt az egészet – mondja aztán. – Nincs miért bocsánatot kérned – feleli Minoo. – Talán nincs – mondja Gustaf. – De én szeretnék. Nem kellett volna olyan sokáig távol lennem tőled. Minden annyival jobb, ha láthatlak. – Nekem is – mormolja Minoo, elvörösödő arccal. Egy darabig megint csöndben ülnek mind a ketten. – Olyan sok mindent értek már – szólal meg Gustaf. – Egyfolytában újabb és újabb részletek kerülnek a helyükre.

Egyszer, amikor Rebecka nálunk volt, azt hittem, hogy egy gyertya magától meggyulladt. Természetesen nem tudtam másra gondolni, mint hogy képzelődöm. – Mesélte nekem is – mondja Minoo. – Azt hitte, nem vettél észre semmit. – De észrevettem, csak nem fogtam föl, mi történik. Bekajáltam a legszimplább magyarázatot. Mint mindig. Minoo a fiúra néz. – Azt hittem, öngyilkos lett – folytatja Gustaf. – Elhittem az egészet. Sosem merült fel bennem, hogy valaki megölhette. Nagyot sóhajt. – Amikor filmet nézünk, szeretnénk azt hinni, hogy olyanok vagyunk, mint a filmbeli hősök. Hogy hősök vagyunk mi is, akik megkérdőjeleznek egy csomó mindent, akik meglátják az igazságot ott is, ahol rajtuk kívül senki más nem veszi észre… És aztán egyszer csak rájön az ember, hogy nem hős. – Te az vagy – mondja Minoo. – Csak egy kicsit eltúlzottak az elvárásaid magaddal szemben. – Mert neked aztán nem, hm? Minoo nevet. Gustaf elmosolyodik. – Örülök, hogy tudunk erről beszélgetni – mondja. – Majdnem úgy, mint télen… Csakhogy akkor nem te voltál az, hanem Ida. Basszus, mennyire fura az egész. – Az – mondja Minoo. Gustafra néz. Az a közöttük felszabaduló energia olyan erős, hogy biztosan nem csak ő érzi. – Mi volt az a mai ügy a nappal? – kérdezi aztán a fiú. Minoo pedig elmeséli. És még mást is elmond. A másik körről, Nicolausról. A veszekedésről Linnéával. Olyan jó érzés, hogy valakivel beszélhet ezekről. Nem, az a jó érzés, hogy

Gustafval beszélhet ezekről, látja be rögtön. Van valami különleges abban, ahogy ez a fiú meghallgatja őt. – Egyfolytában iszonyú nehéz döntéseket kell hoznotok – jegyzi meg Gustaf. – Nem fogom fel, hogy bírjátok erővel. – Én sem tudom, hogy bírjuk-e egyáltalán – feleli Minoo. – Egész idő alatt az az érzése az embernek, hogy a következő pillanatban minden szétesik. Ma Linnéa pont úgy viselkedett vele, mint elsőben, amikor megismerkedtek. Kemény volt. Kíméletlen. Villámgyorsan ítélkezett, villámgyorsan döfött. És most kétszer akkora fájdalmat okozott vele, hiszen Minoo azt hitte, hogy ők ketten ennél jóval messzebbre jutottak már. Azt hitte, hogy barátok. – Ma, amikor eltűnt a nap, azt valamiféle ébredésnek éltem meg – magyarázza Gustaf. – Most jöttem rá, hogy ez igazából történik. És teljesen tehetetlennek éreztem magamat, amíg rá nem jöttem, hogy talán csinálhatnék valamit. Még ha kicsi dologról is van szó. – Megértelek – mondja Minoo. Mert hát tényleg megérti. Nem kényszerítheti Gustafot arra, hogy elutazzon. És ekkora önzetlenségre sem képes. Igazából azt szeretné, ha itt maradna. – Valami másra is rájöttem ma – folytatja a fiú. – Rengeteg időt elpazaroltam. A hangja bizonytalan. Minoonak összeszorul a gyomra, amikor egymásra néznek. – Úgy értem, a világ talán holnap már el is pusztul – mondja Gustaf. – Lehet, hogy már csak ennyi van belőle. Minoo bólint. Pontosan érti. Hirtelen elérkezett a pillanat, a pillanat, amikor megtörténhetne. Most jött el, és Minoo érzi, hogy mind a ketten tud-

ják. És azután el is múlik. Gustaf Minoo kezére teszi a kezét, sietve megszorítja. – Hívjuk egymást, ugye? – kérdezi. – Aha – mondja Minoo. A függő ágy ringani kezd, amikor Gustaf kiszáll belőle. Minoo nézi, ahogy a fiú átvág a kerten. Mikor az utcára ér, megáll egy utcai lámpa fényében, felemeli a kezét. Minoo visszaint, aztán követi a szemével, míg Gustaf el nem tűnik a sötétben. *** Anna-Karin az ágyon ül a szobájában, ölében Pepparral. Odalent a kertben abbamaradt a beszélgetés. Anna-Karin nem hallotta, miről beszélget Minoo és Gustaf. De roppant hülyének érzi magát, amiért nem jött rá előbb, hogy ezek ketten mit éreznek egymás iránt. Ma este, amikor meglátta őket, nem lehetett nem észrevenni rajtuk. Borzalmas embernek érzi magát, mert irigyli őket. Ha elpusztul a világ, neki sosem lesz esélye átélni ugyanazt, amit Gustafnak és Minoonak vagy Vanessának és Linnéának. Bár az igazat megvallva akkor sem tudja elképzelni, hogy talál valakit, akivel ez lehetséges, ha nem pusztul el a világ. Mikor meghallja, hogy Minoo felfelé jön a lépcsőn, feláll. Peppar leugrik a padlóra, nyávog egyet, és farkát magasba emelve követi Anna-Karint Minoo szobájába. Minoo törökülésben ül az ágyán, és a mobilján pötyög. – Gustaf marad? – kérdezi Anna-Karin. – Igen – feleli Minoo.

Anna-Karinnak nagy kő esik le a szívéről. Annyira meglepte, és úgy örült neki, hogy Rickard és Gustaf kérés nélkül segíteni akar nekik. Minoo mobilján megszólal az SMS-küldés hangjelzése. – Megírtam Vanessának, hogy tudjon róla – mondja Minoo. – Majd ő elmeséli Linnéának. Minoo még mindig mérges, gondolja Anna-Karin, és a gondolattól összeszorul a gyomra. – Tudom, hogy kemény dolgokat mondtam Gustafnak és Rickardnak – folytatja aztán Minoo, miközben leteszi a telefont. – De izgultam értük. – Felfogtam rögtön – feleli Anna-Karin. És valóban felfogta. Mégis eléggé megrémisztette Minoo fagyossága és az a meggyőző hang. Minoo olyan erős, de nem tudja saját magáról. Fogalma sincs, milyen hatással van az emberekre. Linnéával ugyanez a helyzet. Talán ezért veszekednek annyit. – Milyen volt a gimiben? – kérdezi Minoo. – Nem valami szuper. A gyomrában sokkal erősebbé válik az a kellemetlen érzés, ha arra gondol, hogy most már mindennap így lesz. Hozzá kell szoknia, hogy megint egyedül van. – Hallottam, hogy beszéltél a mamádnak a halasztásról – mondja aztán. – Aha – feleli Minoo. Anna-Karin szeretne erről beszélgetni vele. Nicolausról. Linnéáról. Az új körről. Gustafról. A látható feszültségről, ami Linnéa és Vanessa között kialakult. Reggel még megtehette volna. Most lehetetlennek érzi. Mikor keletkezett ez a távolság? Egy nap is elég volt hozzá?

– Azt hiszem, most inkább lefekszem – mondja Minoo. – Én is – feleli Anna-Karin. – Jó éjszakát. *** Linnéa hátát a szárítógép meleg, vibráló fémburkolatának támasztva guggol, és az elöltöltős mosógép ajtaját bámulja. Odabent a habos vízben Vanessa topjai forognak körbe, együtt a többi ruhával. Körbe-körbe. Mint Linnéa gyomrában az érzések. Vanessa még mindig nem jelentkezett. És miért is tenne ilyet? Olyan rohadt sebzettnek tűnt Vanessa. Linnéa ég a szégyentől, ha erre gondol. Hogy bírt csak úgy lelécelni onnan? Ráadásul éppen az után, hogy Willével és Elinnel összefutottak? Hogy mondhattam azt, hogy szakítani akarok?, gondolja magában. Persze tudja a választ. Annyira retteg attól, hogy elvesztheti Vanessát, hogy szinte megkönnyebbülést jelentene, ha bekövetkezne. Nem kéne többet majréznia emiatt. A kurva életbe, hogy bírod elviselni saját magadat? Linnéa nem tudna válaszolni rá. Fogalma sincs, hogy fogja kibírni saját magával egy életen át. Egy életfogytiglani börtönbüntetés. Vanessa pedig jobbat érdemel, mint hogy a cellatársa legyen. Linnéa nagy nehezen lábra áll. Felemeli a tiszta ruhákkal teli nehéz szatyrot, és kilép a folyosóra. A világítás kialudt. Többször is meg kell nyomnia a piros gombot, mielőtt újra felgyulladnának a lámpák. A plafonon futó vízvezetékekben

zubogni kezd a víz, ettől önkéntelenül összerezzen, s ráébred, mennyire feszült. Erősebben markolja meg a szatyor fülét, és elindul. A szürkére festett fémajtóra fókuszál a folyosó végében, miközben a szatyor minden lépésnél nekiütődik a lábának. Egyfolytában emlékeztetnie kell magát, hogy a zörgő hang nem annak köszönhető, hogy valaki ott lopakodik a sarkában. Lenyomja a kilincset a könyökével, és kilöki az ajtót. Kilép az éles fényben fürdő lépcsőház pinceszintjére. Beszáll a liftbe, megnyomja a nyolcas gombot. A lift megremeg, majd kúszva elindul felfelé. Most a nap többi eseményére terelődnek a gondolatai. A napfogyatkozásra. Nicolausra. A koponyára. A veszekedésre. Linnéa mérges lesz, ha csak erre gondol. Mérges és frusztrált. A legnagyobb csalódást Minoo okozta, aki egyenesen belefut Walter karjába. És esélyt sem ad a Kiválasztottaknak, hogy találjanak egy másik kiutat. A lift ablaka előtt egymás után suhannak el az üres emeleti folyosók. Lehet, hogy mégis ő a hibás mindenért? A mai veszekedés legnagyobb közös többszöröse mindenesetre ő. Egy rándulással megáll a lift, Linnéa kiszáll, bedugja a kulcsot a zárba. Aztán kővé dermed. Hirtelen az az őrült érzése támad, hogy Erik és Robin odabent állnak. Őt várják kezükben baseballütővel. Szinte hallja Erik hangját a fejében. Te szemét picsa. Linnéának erőt kell vennie magán, hogy el tudja fordítani a kulcsot a zárban, kinyissa az ajtót, és aztán bemenjen. Bent az előszobában leteszi a szatyrot a padlóra, majd tesz

egy kört a lakásban, még a gardróbszekrénybe is benéz. Senki sincs ott. Persze hogy nincs. Visszamegy az előszobába, bezárja az ajtót. Aztán kinyitja a nappali szoba ablakát, és rágyújt. Igyekszik nem gondolni rá, hogy hamarosan újra le kell mennie a mosókonyhába. Beleszív a cigarettába, és rögtön érzi, ahogy a szorongás átjárja a testét. Azon tűnődik, hogy mindig így lesz-e, mindig így sóvárog-e majd egy joint vagy az alkoholmámor után ilyen pillanatokban. Gyűlöletes ez a reflexszerűen felbukkanó állandó vágy. Jó lenne, ha nem kellene gondolkoznia. Csak egy ideig. Elnémítani fejében az egymást kutyaként körbe-körbe kergető gondolatokat. Linnéa nyitva hagyja az ablakot, a hamutálat magával viszi a dohányzóasztalig, és a kanapéra ül. Kinyitja a Viktortól kapott laptopot, rákattint egy playlistre. Megszólalnak a gitárok, aztán a D’espairs Ray énekesének, Hizuminak a hangja. Rögtön továbblép egy másik számra. Túl fájdalmas az emlék, amikor Eliassal megpróbálták kívülről megtanulni a japán szöveget. Holnap lesz Elias születésnapja. Tizennyolc éves lenne. Még egy gondolat, melyet muszáj elhessegetnie. Sorra megnézi mindegyik profilját. Kinyitja a mailjeit. Vanessától nem jött semmi. És Vanessa nem logolt be sehová. Linnéa ujjaival bizonytalanul lebegő mozdulatokat tesz a billentyűzet fölött. Tisztában van vele, hogy ezt nem szabadna. Veszélyes, ha az ember olyan dolgot csinál, amitől később még rosszabbul érzi magát, mint amilyen rosszul eleve van. Ez önromboló viselkedés, egyáltalán nem tesz jót, gondolja, miközben megnyitja az oldalt. ÁRTATLAN!

A képen Erik Forslund ül a falumúzeum előtt egy padon. Becsületes, nyílt tekintettel néz egyenesen a kamerába. Egy megbízható srác. MI, AKIK TUDJUK, HOGY ERIK FORSLUND ÁRTATLAN, ÉS HOGY SZABADON KELL ENGEDNI! 627 tag támogatja ezt. Julia indította a csoportot, amikor Eriket letartóztatták. Azóta folyamatosan emelkedik a tagok szám. A Julia által terjesztett sztori jó néhány embernél meghallgatásra talál: Erik, Robin és Kevin egész este a PE-központban voltak, amint azt Helena Malmgren is elmondta, amikor alibit biztosított a számukra. Később viszont Robin és Kevin kitalálta ezt a beteg történetet, valószínűleg Linnéa közreműködésével, hogy Eriket elmeszelhessék. Úgy tűnik, sokaknak könnyebb azt hinnie, hogy egy ilyen helyes fiú, mint Erik, sose tenne ilyen szörnyűséget. Egy Riddarhyttan városrészben élő középkorú nő írta a legutóbbi bejegyzést, alig néhány órával ezelőtt. ERIK, HISZÜNK NEKED! NE ADD FEL A HARCOT! ERŐT ADÓ ÖLELÉST KÜLDÜNK! Az eggyel korábbi hozzászólás Erik és Robin hokis csapattársától érkezett. BRUTÁLISAN SZOMORÚ HISTÓRIA. L. PSZICHOLÓGIAI ESET. DE R. MEG K. MI A F*SZÉR KÉR BOCSÁNATOT? Julia válaszolt: KÖSZI A TÁMOGATÁST!