Krisztológia mint kozmológia

Alfred Meebold Krisztológia mint kozmológia 6 előadás, Bécs, 1931. október 6.–23.

A fordítók előszava Alfred Meebold, az antropozófiai mozgalom egyik vezető egyénisége, még ma – 73-ik életévében! – is fáradhatatlanul járja be úgy az európai országokat, mint a távoli kontinenseket, hogy ott lakó barátai kérésének eleget téve, elősegítse az antropozófiai eszmék és fogalmak kitisztítását, s az azokra épülő fejlődést. Életét már évtizedek óta fenntartás nélkül az antropozófiai mozgalomnak szenteli, mert ebben, s megteremtőjében: dr. Rudolf Steinerben látja a kultúra megújhodásának impulzusát. Meebold azt, amit az antropozófiában megtalált, előzőleg már évtizedeken át kereste. Keresésének szellemi küzdelmei és erkölcsi erőfeszítései során önálló szellemkutatási megállapításokhoz és élményekhez jutott el. Ezeket Weg zum Geist című művében vázolja. Révükön, abban az időpontban, amikor Steinerrel, s tanaival megismerkedett, a fejlődésnek oly fokán állott már, ahol nem csak meg tudta állapítani, hogy saját felfedezései és eredményei azonosak Steineréivel, hanem Steiner nagyságát és értékét is jobban tudja mérlegelni, mint egy átlagember. Ezért vált képessé egész életének gyökeres átalakítására, vagyis arra, hogy erkölcsi, szellemi és anyagi javainak teljes egészét – minden erejét és idejét – maradéktalanul Steiner művének szolgálatába állítsa. Jelen Bevezetés lényeges gondolatai önálló kutatási eredményeket is tartalmaznak. Ezeket Meebold sok nyelven, sok országban adta elő – így minálunk is –, de mindig csak élőszóval, sohasem írásban. Egyetlen egy alkalommal vettek fel sztenogramot róluk: Bécsben, 1931 októberében. Fordításunk e sztenogram után készült, melyet Meebold maga sohasem nézett át. Nyomatékosan utalt azonban azokra a hiányokra, amelyek szükségképpen mindig előállnak akkor, amikor az élőszóban testetöltött szabad gondolatformák az egész más fogalmazási módot igénylő nyomtatásban rögződnek. E hiányok különösen akkor érezhetők Meebold élettől és szellemtől áthatott szavainak írásba foglalásánál. S bár igyekeztünk az ő egyéniségét oly módon közel hozni az olvasóhoz, hogy az ő közvetlen előadásmódjának eredetiségeit és sajátságait a megszokott mértéken túl is megtartottuk, mégsem sikerült az ő rendkívüli nagy elevenségét teljesen visszatükröztetni. Egyébként is: a fordítás nagy feladatával csak kis részletben tudtunk megbirkózni. Olvasóink cselekvő jóindulatát kérjük! Továbbá külön figyelmeztetjük őket arra, hogyha ezt az előadássorozatot Bevezetésnek nevezzük is, csak olyanoknak szól, akik már behatóan foglalkoztak Antropo-zófiával, s elmélyülésüket új meglátásokkal kívánják növelni. A Bevezetés magyar nyelven való megjelenésekor hálás köszönetünket küldjük szerzője felé, aki bennünket a magyar fordítás és sokszorosítás jogával megajándékozott, és ezáltal lehetővé tette, hogy azt, amit ő nekünk adott, továbbadhassuk olyanoknak is, akik a német nyelvet egyáltalán nem, vagy csak kis mértékben bírják. Útmutatásainak megszívlelésével, s akaraterőnk megfeszítésével igyekszünk meghálálni hozzánk való ismételt nagy jóságát. 1936. Karácsonyán

2

Első előadás Nem az a szándékom, hogy dr. Rudolf Steiner antropozófiájába úgynevezett bevezető előadássorozatot tartsak, hanem csak megkísérlem, hogy azokat, akik először hallanak arról, olyan fogalmakkal ismertessem meg, amelyek Rudolf Steiner antropozófiájának tanulmányozását megkönnyítik. Az idő rövidsége nem engedi, hogy alapos bevezető kurzust tartsak úgy, ahogy én gondolom, de már akkor is sokat tettünk, ha a dr. Steiner műveinek tanulmányozásához szükséges fogalmat megadtuk. Mi az ember, mint Én-lény? Ennek a fogalomnak a tisztázásával akarom ma kezdeni. Ha antropozófiai könyvet ütünk fel, elsősorban az ötlik szemünkbe, hogy az embernek Énje, asztrálteste, éterteste és fizikai teste van, majd, hogy a testiség e három fokán az Én gyújtja fel az öntudatot. (Ma ezt csak ilyen formában fejthetjük ki.) Az Én elsősorban az asztráltesttel van kapcsolatban, ez hozza létre az érzést, azután kapcsolatban van az étertesttel, ennek eredménye a gondolkodás, s kapcsolatban van a fizikai testtel, de ez utóbbiról nem beszélünk, hiszen önök is tapasztalták már, hogy tudatunk jelenleg nem terjed túl a gondolkodáson. Könyveinkben arról is olvashatnak, hogy miként függ össze az ember a szellemi világgal. Ez az, ami a ma általánosan elterjedt gondolkodásmód mellett a legtöbb ember számára fantasztikus és érthetetlen. Most nem bocsátkozom a vázlat részleteinek tüzetes tárgyalásába, inkább olyan fogalmat szeretnék nyújtani az Énről, mely talán érthetővé teszi, hogy nem okvetlen képzelgés, ha az emberről, mint szellemi lényről beszélünk, és hogy ezalatt nemcsak azt értjük, hogy olyan lény, aki gondolkodni képes! (Ez a megkülönböztetés rendkívül fontos, mert ma csupán ilyen értelemben tartják az embert „szellemi lénynek”.) Ha meg akarjuk ismerni az embert, mint szellemi lényt, szükségképpen találnunk kell valamit, ami egyrészt létrehozza a kapcsolatot az Én és a három testiség között, másrészt pedig a különböző tudatformákon keresztül a szellemi világba vezet, oly módon, hogy arról józan ésszel gondolkodni tudunk. Ha természetes úton akarom megértetni az ember kapcsolatát a szellemi világgal, azon kell kezdenem, amit a mai ember egyedüli és kizárólagos világnak érez. Ez pedig a fizikai test. Más szavakkal, azzal kezdem, ami a Földön anyagi és ásványi. Innen indulok ki, és építem ki azt az utat, amelyen eljuthatunk a kitűzött célhoz. Tehát az ásványvilágból indulunk ki. Az ásványvilágról természetesen rendkívül sokat mondhatnék, de most csak arról az egy dologról beszélek, amelyről céljaim elérése szemszögéből beszélnem kell, a többit mellőzöm. Az ásványvilághoz tartozik a kristály, ennél történik az első, gyenge kísérlet az individualizálódás felé. A kristállyal már összekapcsolhatjuk az individuum egészen halvány fogalmát. (Csakhamar látni fogjuk, hogy ez az individualitás csak látszat, egyelőre azonban tekintsünk el ettől.) Ha a kristályt hosszabb ideig szemléljük, észrevesszük egy olyan tulajdonságát, amelynek a kristály a létrejöttét köszönheti. Észrevesszük, hogy növekszik, a térben növekszik, s ez számunkra igen fontos dolog! A kristály egészen különös módon kívülről növekedik. Az anyagrészecskék, amelyek felépítik, kívülről rakódnak rá. A másik igen fontos jellegzetessége a kristályképződésnek, hogy mindaddig, amíg az ásványvilág természetes alapjával kapcsolatban van, és külső mechanikai ok nem gátolja a növekedését, mindig bizonyos meghatározott alakban kristályosodik. A kristályformák geometriai alakzatok. A közönséges konyhasó például kockaformában kristályosodik, és ha a kristályosodási folyamatot semmi sem zavarja, a kristályforma mindig kocka marad, mert a növekedés nem úgy történik, hogy előbb egyik oldala nő, aztán a másik oldalon pótlódik, hanem mindig egyszerre minden oldala egyforma sebességgel nő. Ezzel már mondtunk valamit. A kristály fizikai test. Fentebb már említettem, hogy az embernek fizikai teste, éterteste, asztrálteste és Énje van. Az ember nem növekszik olyan módon, mint a kristály. Így tehát fel kell tennünk, hogy másvalamivel állunk szemben, mint a kristálynál. A kristályban nincs belső növekedési erő, úgyszólván „növesztetik”. Ebből azt következtethetjük, hogy a kristályra kívülről olyan erők hatnak, amelyek annak növekedését eredményezik. Ezek az erők nem „véletlen” erők. Kell hogy legyen olyan intelligens tudat, amely ezeket az erőket a kristály felé vezeti és irányítja. Egy olyan tudat, amely gondoskodik arról, hogy a kristályosodás mértani formája mindig ugyanaz 3

maradjon; például a kocka, a tetraéder, oktaéder, dodekaéder, ikozaéder, stb., ne változzék át más formává. Ebből láthatjuk, hogy itt valamely intelligencia hatásáról van szó. A tudomány ezen a ponton elvont fogalommal segít magán, és „természeti törvényekről” beszél. Ez azonban nem más, mint szó, amellyel mindent be lehet takarni. Mi más fogalmakhoz akarunk jutni. Mit láthatunk akkor, ha a kristályt természetes alapjáról leválasztjuk? Növekedése megszűnik! Kapcsoljunk most ezzel össze egy fogalmat, de legyünk azonban óvatosak. Mindaddig, amíg a kristály természetes alapjával kapcsolatban van, és zavartalanul növekedhetik, mindaddig az élettel van kapcsolatban. Nincs benne élet, de kapcsolatban van az élettel, mely kívülről hat reá. Csak ha ebből a kapcsolatból kiemeltük, csak akkor mondhatjuk, hogy a kristály halott. A mai ember általában azt hiszi, hogy az ásvány, és az egész ásványvilág holt. Nekünk azonban a fentiek alapján már más a felfogásunk: magában véve a kristály sem holt anyag, míg az élet hatni képes reá. Csak akkor tekinthető holtnak, ha az élet megszűnt rá hatni. Most továbbmegyünk, és a növényről beszélünk. Ismét a fizikai test a kiindulópont. A növényről már nem mondhatjuk ugyanazt, mint az ásványról, bár van közös tulajdonságuk, tudniillik mindkettő növekszik. Ez a növekedés azonban már másfajta, mert belülről kifelé történik. Nem kívülről nő, hanem a földből, saját magából növekedik. Ezzel már megint mondtunk valamit. Ez az a pont, amikor azt mondtam, hogy a fizikai test önmagában nem él, ez csak ásvány. Az élet csak akkor kezd hatni benne, amikor az étertest összeköttetésbe jut a fizikai testtel. Az Antropozófia ezért az étertestet élettestnek is nevezi. Az élet kívülről is képes már hatni, de ez akkor nem szükségképpen individuális módon van jelen, és nincs bensőbb összeköttetésben a kristály látszólagos individualitásával, mert csak kívülről hat reá. A növénynél ellenben ez már másként van. A növény látszólagos individualitásával azonban már benső kapcsolatban van az élet, mert a növény belülről kifelé növekszik. Az élet nemcsak kívülről irányítja, mint a kristályt. Ha antropozófiai megvilágításban szemléljük a növény növekedését, akkor némileg másként beszélünk, mint ahogy az általában szokásos. A növény a benne rejlő étertest hatására bújik ki a földből; annak befolyása alatt szökik szárba, és hajt zöld levelet. Ez egészen sajátos módon történik, de erről ma nem beszélünk, mert hiszen nem növénytannal foglalkozunk most. Leszögezhetjük tehát, hogy amennyiben más egyéb nem történik, a növény növekedik, mert étertest van benne. Jól tudjuk azonban, hogy a növény nemcsak szárat és leveleket hajt, hanem még más is történik vele. Ha helyesen figyeljük meg, láthatjuk, hogy a szár és a levelek növekedése bizonyos időpontban megáll. Úgy látszik, mintha kívülről valami nyomná, mintha valami ránehezednék, ami visszatartja a növekedésben. S ekkor csoda történik. A növekedés megakadásával új elem kerül a növény fejlődésébe, ahelyett, hogy továbbra is zöld levelek nőnének rajta, valami más jelenik meg, mégpedig a virág. A virágban van valami, amit az ásványban nem találunk meg, amihez az nem is juthat hozzá: a virágban szaporodási szervek vannak. Kellő óvatossággal még azt is mondhatjuk, hogy a virágban hím és női jellegű szaporodási szervek vannak. Ebből azonban nem szabad azt következtetnünk, hogy a növényeknek a nemiséghez bármi közük is lenne. Csak annyit szögezzünk le, hogy a virágban szaporodási szervek vannak, ez pedig átmenetnélküli éles határt von a növény- és az ásványvilág között. A növényvilágot egész szakadék választja el az ásványvilágtól, amennyiben a növény a növekedési képességen felül még szaporodási szervekkel is rendelkezik. Példaképpen közönséges egynyári növényt veszünk. Az elv valamennyinél ugyanaz. Mindegyik szárba szökken, leveleket hajt, aztán növekedése megakad, és megjelenik a virág (hogy egy vagy több, az mindegy), megtermékenyülés után pedig magvakat terem. Ha ez megtörtént, ősszel, az anyanövény elhal, júniusban már nyoma sincsen, de a magja megmarad! A következő évben megint ugyanolyan növény kel ki a magból. Boglárka magból mindig boglárka kel ki, mégpedig ugyanaz a fajta boglárka, mint amilyen az anyanövény volt. Mit következtethetünk ebből a tényből, ha a fenti megvilágításban szemléljük? A növény élete, alakja (ami látszólagos individualitását képezi, és amit a fajtájának nevezünk), mindez a maga egészében átment, belesiklott a magba! Az egész növény belehúzódott a magba, és újból kifejlődik belőle! Az élet megszakadása egyáltalán nem állapítható meg, csak látszólag. Téves következtetés, hogy az anyanövény elhal. Az anyanövény nem hal el, mert benne van a magban, és újból kifejlődik belőle. Itt láthatjuk az élet folytonosságát. Helytelen 4

tehát egy muskátli, vagy rózsa „individualitásáról” beszélnünk. E növények individualitását a „muskátli-jelleg” illetve a „rózsa-jelleg” adja, és így tovább. Így tehát fontos tényként kimondhatjuk, hogy bár a növényben több látszólagos individualitás van mint a kristályban, de azért még a növény sem egyén. Az élet ugyan benne van már, de ennek nincs tudatában, mivel még nem individualizált lény, egyik a másikban folytatódik. Azt kell tehát mondanunk, hogy ha látszólag szaporodik is a növény, ez csak csalódás, igazából csupán átmenet, amely nem szakítja meg az élet folytonosságát. Ez az oka annak, hogy a növénynek egyéni tudata nem lehet. Kívülről képződik a virág, és nem – mint általában hiszik – belülről. Akkor pedig a szaporodási erőt nem az étertest tartalmazza, hanem a szaporodásnak az asztrális erőkhöz van köze. (Ne ütközzenek meg kérem az elnevezéseken, ezek átvett elnevezések, amelyeket átmenetileg mi is használunk, idővel ezek valószínűleg megváltoznak, de ez most nem fontos.) Tehát mondhatjuk: a szaporodási erők az asztráltesten keresztül hatnak. Ha látni akarjuk, hogy ez miként történik, térjünk át a növényről az állatra. Akárcsak a növényben, az állatban is benne vannak a növekedési erők, tehát az étertest van benne. A szaporodás tekintetében azonban már alapvető különbség van állat és növény között. E tekintetben valóságos szakadék választja el egymástól az állat- és a növényvilágot. Fizikai oldalról nem juthatunk el a növényvilágtól az állatvilágig. Ezzel a szakadék nem hidalható át. Ahhoz, hogy állat jöjjön létre, már asztráltest is szükséges, amely nem kívülről, hanem belülről hat. Így jutunk el az állati lény fogalmához, mely fizikai testből, étertestből és asztráltestből áll. Az asztráltest hatása kétféle. Egyik hatás a helyváltoztatás képessége. A másik hatás pedig, hogy az állat életének tudatában van. Ez a tudat azonban csupán érzés, érzékelés jellegű, nem fiziológiai, hanem lelki értelemben. Ezért az állatban már nemcsak egyszerűen benne van az élet, mint a növényben, hanem erről tudomása is van, jóllehet még csak érzései révén. Most térjünk át az állatról az emberre. Tárgyalásunk módszere ugyanolyan, mint eddig. Előbb azonban még valami másról kell szólanom. Látják, a természet három világa (természetesen az embert is beleértve) alkotja tulajdonképpen a Földet. Földünk, mint mondani szokás: bolygó. Planetáris gömb. Gondolkodásunk számára azonban ez a bolygó semmit sem jelentene, ha e három világ nem volna rajta. Foglaljuk össze az eddigieket: a kristályt úgy ismertük meg, mint látszólagos egyéniséget. A növény egyénisége még mindig csak látszólagos, azonban már jobban individualizált. Az egyéniség első, halvány fogalmához az állatnál jutottunk el, az egyén teljes fogalmát pedig csak az embernél találjuk meg. Ahhoz, hogy ilyen lények bolygót képezhessenek, és ez a bolygó létezhessen – ha szabad így mondanom –, szükséges, hogy maga a bolygó is birtokában legyen mindannak, amire ezeknek a lényeknek szükségük van. A Földet tehát önálló lénynek kell tekintenünk, amelynek fizikai teste, és legalábbis éterteste van, különben nem létezhetnének rajta étertesttel bíró lények, ha nem volna ilyen Föld-étertest. Akkor pedig azt mondhatjuk, hogy a Föld lényeire ható éter-erők, és magának a Földnek éter-erői között kell valamilyen kapcsolatnak lennie. Vizsgáljuk csak meg ezt a kapcsolatot. Ugyanaz-e midőn a kristályt az éteri erő csak kívülről látja el élettel, szemben a növénnyel, amelynél az élet már belülről hat, vagy az állattal, amelynek életében ezen felül még asztrális erők is szerepelnek? A három világnak a Földdel való kapcsolatát illetőleg egyforma-e ezeknek a hatása, vagy különböző? A hatások jól szembetűnnek, ha erről az oldalról szemléljük. Mindnyájunk előtt ismeretes, hogy az ásványvilág képezi a Föld kérgét, mely durva megközelítéssel gömbfelszínnek mondható. (A Föld hegységei ebből a szempontból nem jönnek számításba.) Ha így szemléljük, azt mondhatjuk, hogy a földfelszín minden pontján síkot fektethetünk keresztül, és minden egyes síktól merőleges vezet a Föld középpontjához. Így tehát azt mondhatjuk, hogy matematikailag az ásványvilág, mint olyan, vízszintesen helyezkedik el a Földön. (Egyes kristályok állhatnak ferdén.) Ha most a növényt ugyanilyen módon vizsgáljuk, akkor észrevesszük, hogy a növény egészen más viszonyban áll a Föld középpontjával: merőleges arra, de hozzá kell tennünk, hogy „feje” a Föld középpontja felé irányul. Szaporodási szerveinek erőit viszont fölfelé irányítja. Mi következik ebből? Az, amit a fejének nevezhetünk, amellyel táplálékát veszi fel, az a gyökér, mely a földben van. Az előbb azt mondtuk, hogy a növény növekedik, szaporodási szerveit fölfelé irányítja. Ebből az következik, hogy a gyökér a fej, mely a földben van. Szóval a növény függőlegesen áll.

5

Na és mi a helyzet az állatvilágban? Magasabbrendű állatot veszek példaképpen (de az elv az egész állatvilágra is áll), ennek hátgerince ismét vízszintes állású. Tehát ugyanazt a helyzetet látjuk mint az ásványnál, közben azonban két lépéssel feljebb jutottunk a fejlődésben. Az állatvilág tehát a Földhöz viszonyítva ilyen: A rajz nem önkényes. Ezek után áttérhetünk az emberre. Mindnyájan jól tudják, hogy az ember a Földre merőlegesen áll. Felegyenesedett járása jelzi ember voltát, de úgy, hogy a feje felül van. Azt mondhatnánk erre, hogy absztrakció, én azonban nem hiszem, hogy az lenne. Nem absztrakció útján jött létre. Látják-e már, mi a különbség az ember és az állat között? Ez a különbség abban rejlik, hogy az ember Énnel felruházott lény, és ennek következtében gondolkodik. Világosság lehet tehát most már önök előtt az is, hogy az ember kétféle módon használja étertestét. Az étertest az ásványvilágban csupán kívülről közli az életet a testtel, a fizikai testtel, míg a növény és az állat fizikai testét viszont már belülről teszi élővé. Az emberben tehát ugyanez történik, de nemcsak ez, hogy tudniillik belülről hatja át az élet, hanem az ember az étertestet egyrészt arra használja, hogy testét az élettel belülről áthassa, másrészt pedig a gondolkodáshoz. Az ember gondolkodó lény; ez a tény az Én-impulzussal kapcsolatos. Az Én-impulzus következménye a felegyenesedett tartás és a beszéd is. Az állat csak hangokat ad ki, de képtelen a beszédre. Beszélni csak az ember tud. A papagáj, vagy a seregély „beszéde” nem beszéd, csak hangképzés. Gondolkodás, felegyenesedett testtartás, beszéd, Én-tudat, ez teszi az embert Én-lénnyé! Megindokolom, miért láttak a 3. vázlaton keresztet. Mint mondottam, a Föld gömb alakú, azonban a négy világ keresztre van feszítve rajta. A kereszt jelzi a négy világ fizikai testének állását a Földhöz viszonyítva. Min alapul ez a tény? Az Énről kell most valamit kimondanunk. Hogy közelebb hozhassam önökhöz az Én fogalmát, hasonlathoz kell folyamodnom. Hasonlatomat ma általában szimbólumnak neveznék, ámbár ma kissé hanyagul használják ezt a kifejezést. Mi nem így csinálunk, mi pontosan vesszük szimbólumainkat, mert ez a szimbólum nemcsak jelkép, hanem az igazság jele. Az Én szimbólumául olyasvalamit kell vennünk, ami a legjobban kifejezi az Én alaptulajdonságát. (Nem személyiségről van szó, hanem az Énről; az egyéniséget és a személyiséget ne cseréljük össze.) Az Én szimbólumául a kört választjuk, és azt mondjuk, hogy a kör olyan szabályos görbe vonal, amelynek a kerület minden pontja egyszersmind kezdet és vég is. Úgy is mondhatjuk, hogy sehol sincs kezdete vagy vége, és a kerület minden pontja egyenlő távolságra van a kör középpontjától. Látják, ez jellemző az Énre. Sehol sincs kezdete, és sehol sincsen vége. Ez az, amiről a mai ember nem tud. Nézzük most már ezt meg más oldalról is. A darwinizmus úgy véli, hogy az ember a fizikai testből fejlődött ki. Ehhez még hozzákapcsolja az egész átöröklési elméletet is. Láttuk, hogy a Földön élő lények három világa között olyan szakadék tátong, amely nem hidalható át. Ásványból sohasem lehet növény, növényből állat, állatból pedig ember. Feltételezzük, hogy van köztük valamilyen kapcsolat. De ha van kapcsolat, ha szó lehet a fejlődés gondolatáról, úgy ezt csak a tudatból kiindulva építhetjük fel, nem pedig a fizikai testből. Az ásványvilág tárgyalásánál említettük, hogy az életet egy értelmes tudat kívülről viszi rá az ásvány fizikai testére (kristályforma). A növényre a szaporodási erő, az állatra pedig az Én-erő kívülről sugárzik rá. Csak az emberben van meg mindez együtt, az Én-erő is, az individuum, amely az étertestben csak az embernél alakítja ki fokozatosan a gondolkodást. Ezek alapján azt mondhatjuk, hogy az ember szellemi tudatból helyeződött a Földre. Ez nem a saját tudata volt, hanem más lényeké, akik a Földre helyezték olyan módon, hogy tudatát lassan-lassan, fokozatosan felgyújtották. Az 1. szakaszban a magasabb lények még csak egy részt juttattak az Én-erőből. a 2. szakaszban még egy résszel többet, a 3. szakaszban tovább, a 4. szakaszban pedig végig jutott. Mit csináltunk most? A négy világot követtük, de tudatunkban először kívülről, azután beljebb, s csak a 4. szakaszban válik az ember tudatossá fizikai testében. Addig, amíg csupán étertestében és asztráltestében volt tudatos, nem lehetett fizikai lény. Erre csak a növény és az állat képes, de nem az ember. Most látjuk, miért rajzoltam úgy a keresztet. A tudatfejlődés, melyet ásvány-, növény- és állatvilágnak nevezünk, képviseli testileg azokat a szellemi fejlődési fokozatokat, amelyen az ember, mielőtt még a Földre, fizikai testbe leszállott

6

volna, áthaladt. Ha ez így van, akkor ki kell hogy mutathassuk az embernél, hogy a tudatfejlődés e négy fokát is magában hordja. (Ezek az ásványi, növényi és állati tudatnak felelnek meg.) Ezek a tudatállapotok megfelelnek annak, hogy az ásvány látszólag halott, mert az élet csak kívülről érinti, hogy a növény már él ugyan fizikai testben, de nem tudatosan, hogy az állatban felgyullad a tudat, de csak érzéseken keresztül, és csak az ember mondhatja magáról: Én vagyok! Közönségesen csak az ébertudatot tartják tudatnak. Dr. Steiner mindig különbséget tesz az ébertudat, és annak ellentéte, az alvás-tudat között. Ha kissé meggondoljuk, rájövünk, hogy ezt a különbséget meg kell tennünk, ha helyesen akarunk gondolkodni az emberről. Kérdezhetnénk: mi történik, ha az ember éber tudatállapotából az alvás tudatállapotába megy át? Az előbb már mutattam: itt volna az állat, itt az ember, és így megy tovább körül. Ha normális körülmények között következik be az átmenet éber tudatállapotból alvási állapotba, akkor az ember mindenekelőtt kétféle dolgot cselekszik: először, ezt tudjuk jól mindnyájan, függőleges helyzetét vízszintessel cseréli fel. Magyarán mondva: lefekszik az ágyba. Ezáltal azt éri el, hogy míg előbb asztráltestének és étertestének viszonya a függőleges irányhoz idomult, addig most a vízszintes helyzethez idomul. És most az történik, hogy behunyja a szemét. Látásérzetei megszűnnek. Ha megfigyelhetné magát, úgy észrevenné, hogy a látási érzetek megszűnését a többi érzékszervek megszűnése sorban követi. Ezt természetesen nem teheti tudatosan, ez magától következik be. Az érzetek megszűnése nem tökéletes (ez nem lehetséges), ha azonban a folyamat a természetes úton halad tovább, akkor az embernek el kell veszítenie kapcsolatát a külső, fizikai világgal; szívesebben mondanám így: el tudja veszíteni kapcsolatát azzal. Vannak, akik megtanulták az átmenet megfigyelését (ez meglehetősen nehéz), iskolázással odáig jutottak, hogy ezt a folyamatot megfigyelhették tudatuk megőrzése mellett. (Természetesen ezt nem könnyű megtanulni, éppen azért, mert közben elalszik az ember.) Más oldalról könnyebben figyelhetjük meg e folyamatot, mégpedig ébredéskor. Ez sem egészen könnyű. Ébredésnél tudniillik ugyanez a folyamat játszódik le, azonban fordított értelemben. Térjünk vissza az elalváshoz. Ha e folyamatnak megfigyelését megtanultuk, láthatjuk, hogy az ébertudat és az alvási tudat között még egy tudatállapot van, amely egészen más, mint a nappali éber tudatállapot. Este fekszünk az ágyban, ismét átgondoljuk egész napunkat, hogy mit tettünk, vagy mit nem tettünk aznap, és hogy mit tennénk másnap. Ekkor egyszerre csak észrevesszük, hogy gondolkodásunk „elszáll” tőlünk. Eltűnnek a gondolatok, szinte kicsúsznak ujjaink közül, majd ismét megragadjuk őket, de néhány pillanat múlva ismétlődik az előbbi jelenség: a gondolatok ismét elszállnak. És ekkor következik be az, amit olyan nehezen figyelhetünk meg. Ekkor észreveszi az ember, hogy egyszerre csak képek, egész jelenetek elevenednek meg előtte. (Nappal is előhívhatjuk ezeket.) És ekkor látjuk, a gondolkodás megszűnt már, de érzéseink még egészen éberek, sőt, összeköttetésben vannak ezekkel a képekkel. S ekkor képeket látunk, amelyekre semmiféle befolyást sem tudunk gyakorolni. Gondolkodni képtelenek vagyunk, egyszerűen csak szemléljük a képeket; ezek kialakításában semmiféle szerepünk nincs: a képek maguktól jelennek meg. Ez az álom-tudat. Az ember hozzászokott ahhoz, hogy csak reggel nevezze ezt így. (Említettem már, hogy ezeknek az álomképeknek a megfigyelése egyáltalán nem könnyű. Álomban ugyanis nem vagyunk teljesen tudatosak, ha pedig felébredünk, akkor ez már nem álomtudat, inkább csak emlékezés arra. A teljes ébertudat pedig meghamisítja az álmokat. Majdnem mindenki meghamisítja őket, még ha nem is tud erről. Igen nehéz az álmot helyesen elmondani. Majd megmondom miért.) Ha megfigyelik ezt a folyamatot – leghelyesebb este – három igen fontos megállapítást tehetnek: beszélni nem tudunk már, de az Én-érzésünk megvan még. Ezzel kapcsolatos az, hogy a képvilág ebből merül fel, de hatalmuk nincs felette. Nem szólhatunk így, csak nappal: „Nem akarom ezt vagy azt gondolni!”, most ezt nem tehetjük meg. Amíg a képek jelen vannak, köztük kell maradnunk. A képeket nem mi irányítjuk, hanem más erők. Ez az első fontos tény. Másodsorban azt figyelhetjük meg, hogy időtudatunk megszűnt. Álmunkról nem beszélhetünk így, mint rendesen: „aztán gondoltam egyet, majd akartam valamit, végül pedig elmentem.” Mikor így beszélünk: „aztán pedig”, ez az agy gondolkodásából fakad, amely az álomban hiányzik, mert nincs időtudatunk. „Először az egyik, aztán a másik, majd a harmadik”, ez nappali gondolkodás, álomban ilyen nincs.

7

Álomban mindig csak „van” valami, mindig csak jelen állapot van. Csak egységes identitásérzés van, amely csupán a jelen idő érzékelésében jut kifejezésre. Múlt és jövő eltűntek. A harmadik, amit tapasztalunk: a tér törvényei sem érvényesülnek. Az álomképeket is a háromdimenziós térben látjuk, nem vagyunk azonban alávetve a térbeli törvényszerűségeknek. Amidőn nappal egyik helyről a másikra megyünk, fizikai testünkkel oda kell mennünk; tehát például ki kell mennünk az ajtón, ki kell lépnünk az utcára, bele kell ülnünk az autóba, és így tovább, és ehhez sok idő kell. Álomban ez nem lehetséges. Álmodhatjuk, hogy megyünk, csúszunk; álmodhatjuk, hogy már ott is vagyunk; álmodhatjuk hogy nagyvárosi úton vagyunk, járunk, és – ezt a kifejezést kell használnom – „rögtön” ezután a Szaharában vagy India őserdejében vagyunk. Természetesnek tartjuk, hogy ez így történik. Egyszerűen „keresztülmegyünk a falon”. Ez a lényeges pont, ezen múlik minden. A fizikai test törvényei eltűnnek tudatunkból. Mindezekből azt következtethetjük, hogy álomtudatban is tudatos az ember, azonban Én-tudatát (amely az érzésben és gondolkodásban jut érvényre) átváltoztatta. A gondolkodást kikapcsolta, e helyett az asztráltest révén, a fizikai testtel kapcsolatban még vannak érzései. Ennek kifejezői az álomképek. A Én már eltűnt, de az érzés megvan. Tehát azt mondhatjuk, hogy ilyen az állat tudata: nem gondolkodik, „képtudata” van. Minden álom alkalmával a korábbi tudatállapotba tér vissza az ember. Ezt nem úgy kell érteni, hogy állat lesz belőle, csak tudatállapota tér vissza az állati fokra. Ez a tudatállapot a korábbi fejlődési fok maradványa. Ez a tudatállapot az emberben csupán igen rövid és múló, mert ebből a mély alvás állapotába jut, amikor a külvilág számára teljesen tudatnélkülivé válik. Ez idő alatt fizikai testében tovább folyik az élet. Sőt, éjjel tökéletesebb a fizikai test működése, mint nappal, amikor a gondolkodás állandóan zavarja. Az étertest mély alvásban sokkal biztosabban működik, mert magára marad saját erőivel, az Én nem hat már rá. Innen van az alvás gyógyhatása. Mi történik tehát a mély alvásban? Az ember tudatából már az érzés is kiesik, megszűnik tehát az asztráltest és a fizikai test közötti, az Énből kiinduló kapcsolat. Ez most megszakad. Ezért mondja dr. Steiner antropozófiája, hogy amikor az ember elalszik, asztráltestét és Énjét – legalábbis a tudatot illetően – fokozatosan kivonja éter- és fizikai testéből. Így történhetik, hogy az ember egy időre megszabadulhat gondolkodási tevékenységétől, és Énjével, valamint asztráltestével a szellemi világba húzódhatik vissza, étertestét és fizikai testét pedig látszólag magára hagyja. Ez ugyan nem egészen van így, de erről most nem akarok beszélni. Tehát: a fizikai test működése tovább folyik. Ez az állapot a növényi lét állapota. A növényben a fizikai test és az étertest együtt van, de az asztráltest és az Én kívül van. Ezért mondottam azt, hogy a növény él, de nem tud róla: mély álomban levő lény, tehát nincs érzése, nincs tudata, de van élete. Van még egy negyedik tudatállapot is, amelyet dr. Steiner a mély-transz kifejezéssel jelöl meg. Ebben az állapotban az étertest, bár nem teljesen de kihúzódik a fizikai testből. Ilyenkor a fizikai test elveszti életműködését. Merev lesz. Az ilyen tudatállapotban lévő emberbe akár bele is szúrhatunk, anélkül, hogy vér folyna. Az életműködés kihagy. Ezt az állapotot tetszhalálnak is nevezik, mert az ilyen ember mintegy holtnak tetszik. Ugyanezt a megjelölést használtam az ásványra is: holtnak látszik, de mégsem halott. Az élet inkább csak kívülről hat a fizikai testre. Tehát kimutattuk, hogy ez a négy tudatállapot megvan az emberben is. Ami az ásványban, növényben, állatban fizikailag van meg, ez az ember tudatában van jelen, ez az a kapcsolat, amit az ember Énje, asztrál-, éter- és fizikai teste között teremtett. Az ember áloméletében sem lesz újra állattá. (Ne gondolják, hogy ez így van, ha teozófusok mondják is, ez az elgondolás dekadens indiai irányzatokból ered.) Már csak azért is embernek kell lennie, mert hiszen Én-tudatát adja fel azért, hogy az álomtudaton keresztül a mély alvásba mehessen át. Aki kellőleg gyakorolta magát ilyen irányban, megteheti, hogy álomtudatában is megtartja kapcsolatát az étertesttel, és mégsem akadályozza meg az Én és az asztráltest kihúzódását. Rámutattam arra, hogy étertestünket részben a gondolkodásra, részben a fizikai életre fordítjuk. Közönséges álomállapotban a gondolkodás megszűnik, de az étertesttel való kapcsolatát megtartja az ember. Közönséges álomállapotban tehát az ember eloldotta magát a fizikai testtől. Dr. Steiner ezt úgy nevezi, hogy az ember a testtől független tudatállapotba megy át. Ezt úgy kíséreljük meg, hogy ebben az állapotban is tudatosak maradjunk, és ne veszítsük el Énünket. Beszélőképességünket elveszítjük, mivel a fizikai test alszik, de tudatunk nem alszik el, mert Én-tudatunkat megtartottuk. Ha ez sikerült valakinek, úgy már sokat ért el vele.

8

Négy tudatfokról beszéltem. De miért álljon meg itt a körmozgás? (Tudniillik a 4. szakasz végén.) Mi lenne, ha azt gondolnánk, hogy az ember felett magasabb tudatfok is létezik? Akárcsak az állat felett az emberi tudat. Ezt a tudatfokot ma legjobb esetben is csak igen rövid időre érheti el az ember, mert életét a Földön kell élnie, és mindig vissza kell térnie az agytudatba. Ha feltételezzük a körmozgás folytatólagosságát, akkor azt is fel kell tételeznünk, hogy vannak olyan lények, akik a fejlődésben már egy negyed körrel tovább haladtak. Ezek mindig testtől független tudatállapotban vannak úgy, hogy a képvilágot nem kell álmodniuk mint az embernek, hanem meg is ítélik azt, sőt, irányítják és vezetik is, azaz akaratukat is érvényesítik benne. Ha ezt elfogadjuk, úgy eljutunk az első fokához annak, amit szellemi lénynek nevezünk. Az ilyen szellemi lény összeköttetésben áll a fizikai világgal, de csak kívülről, amint a kristályra is csak kívülről hat az értelmes éteri erő. Ezek a szellemi lények olyanok, mint az asztrális érző-erők a növény fölött, vagy az Én-erők az állat fölött. Az ilyen lények tudatukban már függetlenek a fizikai testtől. Teljes Én-tudattal hatnak lefelé a fizikai világba, de már nincsenek hozzáláncolva a fizikai világhoz. Most már megvan az átmenetünk a szellemi világhoz. Ezek után pedig kimondhatjuk: az ember az Ég és a Föld között áll, mivel az Én hat benne, és így szólhat: „Én vagyok!” Fizikai teste a Földhöz köti, Énje azonban képessé teszi arra, hogy fölfelé, a szellemi világba terjeszkedhessék. Énlény volta megadja erre a lehetőséget, csak azt kell tennie, ami ehhez szükséges. Ha ezt az elvet elfogadtuk és felfogtuk, semmi alapunk sincs feltételezni, hogy a körmozgás valahol megakad. Emlékezzenek arra, hogy mit mondtam az Énnel kapcsolatban a körről. Kör irányában vég nélkül mehetnek tovább, határ nincs sehol. Éppen így a fejlődés gondolatának sincsenek korlátai. Bizonyos okokból elfogadhatjuk, hogy az aeonok (korszakok) folyamán a testtől független szellemi létben fokozatosan feljebb emelkedő szellemi lények kilenc foka áll összeköttetésben a Föld és az ember fejlődésével. Ha úgy tetszik, azt is mondhatjuk, hogy ők a mi segítőink. Erről később még beszélünk. E segítőknek 9 fokozata van. Ezzel a 9 fokozattal kimerült azoknak a lényeknek a sorozata, akik a mi napkozmoszunkban az ember tudatfejlődésén munkálkodnak. Az Énről nyert fogalmunkkal most kapcsolatba hozhatunk valamit. Arra a pontra érkezünk, ahol elmondhatjuk: amit az ember így fejez ki, hogy „Én vagyok!”, azt fizikai testében, az emberi testben juttatja kifejezésre. Ami egy magasabb, testtől független lény számára az „Én”, az kifejezésre juthat például más világokban, mint csoportszellem. Ilyen esetben például egy egész növényfajt tekinthetünk testének. Ha még fejlettebb, akkor mint Én esetleg egy egész bolygó fizikai testében nyilatkozik meg. Ekkor már „planétaszellemnek” nevezzük. Mivel most csak az alapelveket akarom megismertetni, ezért a gondolatmenetet nagy vonalakban így folytatom. Miként az emberi test, vagy egy bolygó, azonképpen egy egész egy kozmosz, s így a mi naprendszerünk is nem más, mint egy hatalmas fizikai test. Ebben is egy Én kell hogy kifejezésre jusson, szükségképpen kell lennie olyan szellemi lénynek, akinek a mi egész napkozmoszunk a fizikai teste. Kell tehát lennie olyan lénynek, akinek Énje még a testtől független szellemi lények, a legmagasabb hierarchiák Énjeinél is magasabbrendű. Mert ő az, aki egész napkozmoszunkat kívülről irányítja és vezeti. Megadtam önöknek az Én szimbólumát. Teljes joggal mondhattam, hogy az a valóságot jelzi, és nem önkényes szimbólum; teljes joggal állíthattam, hogy az összes fizikailag ábrázolható vonalak közül a kör fejezi ki legjobban az Én lényegét. Még a tudomány is tisztában van azzal, hogy az emberi idő- és tértudatot magából a mi napkozmoszunkból nem magyarázhatja meg. Ha meg akarja magyarázni, még valami mást is bele kell vonnia a tárgyalásba. A tudomány a következő elvont magyarázatot adja: vannak olyan erők, amelyek a Napon kívüli kozmoszból, az állócsillagok rendszeréből hatnak a mi naprendszerünkre. Ezek az erők irányíthatják és vezetik a Napot, ezek révén nyerünk idő-tudatot a Napról. Az idő-tudat magából a Napból nem származhatik, ezt az állatöv csillagzataival fennálló kapcsolatból nyerjük, mert ezek fekszenek a Naprendszeren kívül. Tehát a tudomány is feltételezi, hogy létezik egy misztikus kör a Föld körül. Hogy mi az állatöv, arról később részletesen beszélünk. Ezt a kört a tudomány is elismeri, és azt mondja, hogy 12 napkozmoszon halad keresztül, tehát 12 napkozmosz alkotja a kört. És a kör szimbólumát kellett választania a tudománynak is, hogy ezt kifejezhesse. Mi tudjuk, hogy ezt hogyan kell mondanunk: van egy Én-lény, akinek 12 napkozmoszra van szüksége, hogy kifelé, a csillagos ég felé fizikailag megnyilvánulhasson. Befelé ő az irányítója és vezetője a napkozmosznak. Jól figyeljék meg a különbséget: befelé irányító és vezető, és kifelé, a nagy csillagos ég felé 12 napkozmoszban fejezi ki 9

magát. Ez az a lény, akit Krisztus néven ismerünk. Miután kimondottam, hogy Krisztusnak 12 napkozmoszon át van kapcsolata a csillagos éggel, most megtesszük az utolsó lépést, mely gondolatmenetünk alapelvétől nem tér el, és ezt mondjuk: az egész csillagos ég, beleértve a mi napkozmoszunkat, ismét egy óriási testiség és ugyanolyan elvek szerint szükségképpen léteznie kell egy Én-lénynek, aki mindezen kozmoszokban fizikailag fejezi ki magát, és azokat irányítja és vezeti. Őt nevezzük az Atyának. Láthatják, elkerültem az Isten szót, hogy mindvégig konkrét fogalmakat nyújtsak önöknek, amelyekkel kezdhetnek valamit. Az ásványból indultunk ki, azután a növényen és az állaton át az emberhez jutottunk, majd innen a hierarchiákon át, magához a Krisztus-lényhez érkeztünk el, így amint Ő napkozmoszunk felől látható. Végül Tőle – az egész csillagos égen át – az Atya-tudatig emelkedtünk fel.

10

Második előadás Mai előadásomat mentegetőzéssel kell kezdenem, ugyanis több oldalról hallom, hogy első előadásom rendkívül nehéz volt. Nem hiszem, hogy ebben én volnék a hibás, s hogy erről úgy tudnék beszélni, hogy ez könnyebben megérthető legyen. Látják, ha az ember a külső világból először jön ilyenfajta összejövetelre, s ezekről a dolgokról hall, mégpedig nem olyan módon, mint például a templomokban, ahol csak az érzésvilágokra támaszkodnak, hanem ha az ember a gondolkodáson keresztül a világ és Krisztus megértéséhez akar jutni, akkor fedezi fel az ember, hogy gondolkodását, fogalmait egészen át kell alakítania. Aki emiatt rögtön elkedvetlenedik és elmarad, annak legnagyobb sajnálatunkra tiszta szívből szerencsés utat kell kívánnunk. Aki azonban nem mondja azt, hogy „ez nehéz nekem”, „ez nem nekem való”, „sokáig tart, míg megértem”, hanem van bátorsága itt maradni és kitartani a dolog mellett, aki ezt az úgynevezett bevezető kurzust áttanulmányozza, s azután istenigazából hozzálát dr. Steiner Rudolf műveinek tanulmányozásához, az idők folyamán (hogyan is mondjam csak, bocsássák meg nekem ezt a triviális kifejezést) meg is kapja érte a jutalmát. Csakhamar észreveszi, hogy agya más dolgokra is képes, nemcsak arra, hogy az újságok által megrágott gondolatokat befogadja. Ember mivoltát fogja megtalálni! Látják tehát, tulajdonképpen nem magam, hanem az ügyet igyekeztem kissé menteni. Kapcsolatban a tegnap estiekkel, mindjárt mondanék valamit. Ha voltak olyan szívesek, és egy kicsit még gondolkoztak azon, amit utolsó alkalommal megbeszéltünk, akkor nem ijednek meg, ha kimondom azt, ami tulajdonképpen benne volt nemcsak abban, amit mondtam, hanem abban a módban is, ahogyan mondtam. Kimondom, hogy napkozmoszunk tulajdonképpeni teremtője a Krisztus-lény. Emlékeznek rá, hogy legutóbb, csak röviden odavetettem, hogy az „Isten” szó egyáltalán nem hagyta el a számat, hanem sokkal konkrétebb fogalmakat igyekeztem adni, mégpedig azért, hogy a megkülönböztetést megtanulják. Itt vannak a szellemi lények. Dr. Steiner isteni, szellemi lényeknek nevezi őket. Mihelyt megfelelő módon emelkedünk fel a szellemi világban, akkor nemcsak a „szellemihez”, hanem egyszersmind már az „istenihez” is eljutunk. Ezért beszéltek a régi időkben mindig az „istenekről”, ami nem valami általános politeizmus, de nem is pogányság, hanem a Krisztushoz jutás előkészítő útja volt. Ezek a szellemi lények az ember és Krisztus között állnak, és már isteni természetűek. Ha mármost Krisztushoz jutunk, ebből a szemszögből tekintve kimondhatjuk, hogy Krisztus is isteni természetű, s az, aki minden isteninek eredete: ez az Atya. Tehát az Atya-szellem és a napkozmosz, illetve az ember között áll Krisztus. Az Én szimbólumául azért adtam a kört, hogy a térből kiindulva képet alkothassanak maguknak róla, s hogy ez a kép elősegítse annak megértését, hogy az a kör, amelyet ma állatövnek nevezünk, átmenet a napkozmosztól egészen a csillagos égig. És ebben van a Krisztus-lény Énje. Íme, most kimondtam: Krisztus a napkozmosz teremtője. Ha majd dr. Steiner műveit tanulmányozzák, nála is megtalálják ezt a kifejezést, ha nem is egészen így, de körülbelül így, nem tudom pontosan melyik helyen, de egészen bizonyosan megtalálják nála. Erre az eredményre magam jutottam, és később dr. Steiner műveiben megtaláltam ennek igazolását. (Bocsássák meg, hogy ezt itt így elmondom, de mindazért, amit itt beszélek, nekem magamnak kell a felelősséget viselnem, s nem varrhatom azt dr. Steiner nyakába.) Ezt azonban mások is tudták. Itt van például egy úgynevezett filozófus, Scotus Erigena. Erigena, a skót, aki igen korai filozófus volt. Ha a filozófia fejlődését szellemtudományi, vagy antropozófiai szemszögből követjük, akkor látjuk, hogy Scotus Erigena egészen különleges helyet foglal el, mert azt, amit az előbb kimondtunk, már a maga idejében egészen világosan felfogta. A dogmatikus egyház szemszögéből tekintve, ez gonosz eretnekség. De hiszen nem akarok Scotus Erigenára támaszkodni, hanem megpróbálom, hogy magam jussak el odáig. Látják, most megkísérelhetjük, hogy elérjük azt a pontot, eljussunk ahhoz a fogalomhoz, hogy mit jelent tulajdonképpen, ha azt mondjuk: Krisztus a napkozmosz teremtője. S elérkeztünk oda, hogy fogalmat nyerjünk arról, mit jelent az, hogy Krisztus közvetít az Atya-szellem és a napkozmosz között. S itt annak a fogalomnak a tisztázásával kell elkezdenünk, hogy mit jelent tulajdonképpen a teremtő tevékenység. Könnyen bánunk az ilyen szavakkal, mert kimondani könnyű, azonban nem egészen egyszerű, hogy világos fogalmat alkossunk arról, ami bennünk rejlik. Ne felejtsék el, kérem, hogy ma és a következő alkalommal a szellemi világ jelenségeiről, folyamatairól beszélünk, ezek pedig mind kívül esnek az általunk ismert téren és időn. Ma azonban 11

a szellemi világról azokkal a fogalmakról kell beszélnünk, amelyeket e téren és időn belül képeztünk ki. Az emberi gondolkodástól fel a kozmoszba természetesen nem juthatunk el úgy, mint legutóbb (állandóan összehasonlítást kell tennünk) a fizikai testből kiindulva. Ilyen módon nem építhetjük ki a dolgot. Ezért annak a hölgynek, aki legutóbb panaszkodott, hogy nehezen volt érthető az előadásom, azt mondtam: „Jöjjön csak ismét el, ma még nehezebb lesz.” Ezt nem azért mondtam, hogy gúnyolódjam, hanem, mert így látni fogja, hogy a gondolkodásnak elevennek kell lennie, s nem szabad merev fogalmakhoz ragaszkodnia. Ez az eleven gondolkodás segíti az embert, mert a megértéshez egészen önkéntelenül más erőket kelt életre. Tehát legelőször nézzük csak, hogy mit jelent a teremtő tevékenység? Az ember a fizikai testből kiindulva építi fel a tevékenységről alkotott fogalmát: kíván valamit, kívánságát összpontosítja gondolataiban, majd a gondolat szándékká lesz. Ezt hibásan akaratnak nevezik, pedig ez, csak szándék. Azután megteszi az ember, amit szándékolt, és ha megtette, akkor elmondhatja: ezt elvégeztem, ez most kész, most pedig csinálok valami mást. Ilyen ez a folyamat. A cselekvő személyben az a fogalom alakul ki, hogy az, amit tett, úgyszólván „kihelyeződött” belőle. Így aztán mondhatja: ez most már megy a maga útján, ehhez már semmi közöm. Igyekezzünk most a dolgok mélyére hatolni. Jól tudom, hogy filozófusok ezt másként szokták fogalmazni, általában azonban mégiscsak így van. Egy szellem lény, akinek Én-tudata már nincsen a fizikai testhez kötve, nem gondolkodhat és nem is cselekedhet így. Ha a szellemi lény tesz valamit, az annyit jelent, hogy összeköti saját lényét azzal, amit tesz. Innen van az, hogy saját lénye összeköttetésben marad az alkotással mindaddig, amíg az alkotás (sajnálom, de nem tudom pontosabban kifejezni) választ nem ad neki. Tehát látják, ha mi most azt mondtuk, hogy Krisztus végezte a teremtést (ha jól átgondolják, amit mondani bátorkodtam), úgy ez azt jelenti, hogy mindaddig összeköttetésben kell maradnia azzal, amit teremtett, amíg ez nem válaszol neki. Mert addig nem mondhatja: ezt most már megteremtettem, ez most már mehet a maga útján. Talán nagyon ügyetlenül fejeztem ki magam, de megkísérlem, hogy valamihez eljussunk. Önök is tudják, hogy mikor Krisztus testben volt, tett egy erre vonatkozó kijelentést (nem garantálom, hogy szó szerinti az idézetem), azt mondta: „És íme én tiveletek vagyok, vagyis teremtően tevékenykedem, minden napon, a világ végezetéig.” Most megkísérlem erről az oldalról tárgyalni a dolgot, hogy Krisztus nem teremthet a semmibe bele valamit. A Biblia azt mondja, hogy a világ a semmiből keletkezett, ám ez imaginatív beszéd, melyet meg kell tudni érteni; ezzel a kérdéssel ma nem foglalkozhatom bővebben. A Bibliában az van, hogy a semmiből. Nem teremthet azonban a semmibe. Nem teremthet elvont módon. Ez az a pont, amelyhez el akartam jutni. Ha teremteni akar, akkor bele kell hatolnia abba, amit teremt, lényével kell belehatolnia. Most látják már, hogy első előadásomat miért építettem fel úgy, hogy a természeti világoktól az emberen, a hierarchiákon át, a Krisztus-Én fogalmáig, végül az Atya-Énig vezethessem Önöket. Látják tehát, ha Ő egy kozmoszt akar teremteni, akkor ezt csak olyan módon teheti, hogy behatol a szellemi lényekbe, és azokat (most ismét egy kifejezést kell használnom, de nincs más) „impulzusával” áthatja. Nem úgy, hogy elvont módon megbízásokat ad nekik, hanem úgy, hogy közöttük van, és azok úgy tekintenek rá, mint aki közéjük tartozik. Lényének ilyen szemlélete által kapják meg az impulzust. Ebből az következik, hogy tisztában kell lennünk (már amennyire lehet) azzal, hogy ha ilyen új teremtés iktatódik be a csillagos égbe (ezt emberi gondolkodással teljesen megközelíthetjük), úgy tulajdonképpen természetes az, hogy a csillagos égben már meglévő harmóniát – mely magában véve zárt és tökéletes volt eddig is –, ez az új teremtés semmiképpen meg nem zavarhatja. A tökéleteset megzavarni, a tökéleteshez valamit hozzáadni emberi fogalmak szerint lehetetlen, szellemi fogalmak szerint azonban még mindig hozzájárulhat valami a tökéleteshez. Ha tehát új kozmosznak kell létesülnie, ennek nem szabad megzavarnia a világmindenség harmóniáját, sőt, úgy mondhatjuk, inkább gazdagítania kell azt. Hogyan képzelhetjük ezt el? Miként éri el ezt Krisztus? Egyetlen utat találtam, amelyen eljuthattam ennek elképzeléséhez. Egészen gyerekesen, az ember szempontjából néztem a dolgot, és azt mondtam: Csak úgy tudom elképzelni, hogy mindaddig, amíg a teremtés munkája kezdetét nem vette, mindaddig nyugalomban van Krisztus, amint a teremtés megkezdődik, mozgásba jön. Tudtam azonban, hogy amikor mi, emberek „mozgást” mondunk, vagy gondolunk, ezzel együtt akaratot

12

értünk. Ez egy és ugyanaz. Tehát a Krisztus-lény akaratában kell keresnem, itt van a lehetőségem arra, hogy a teremésről képzetekhez jussak. Ezen az úton juthatunk el talán a kapcsolathoz, amelyről Ő maga mondta, amikor a Földön járt: „Én és az Atya egyek vagyunk.” Ezen az úton juthatunk el talán ehhez a kapcsolathoz, úgy, hogy azt meg ne zavarjuk. Tehát az akaratból indulunk ki. És ha eszközként az akaratot használom fel, akkor ezután csak egyetlen eszköz marad hátra, hogy azt kiépíthessem: a kérdés, hogy hogyan és hová irányul a krisztusi akarat? (Látják, mindig térbeli fogalmakat kell segítségül hívnom.) S most mindjárt azt mondhatnám: képzeljük el a Krisztus-lényt nyugalomban. Ennek kifejezéséül vegyük János evangéliumának első versét: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala Istennél, és Isten vala az Ige.” Most pedig csináljuk ezt mozgással. Így: „Kezdetben vala az Ige” (egy körmozgás első harmada), „és az Ige vala Istennél” (körmozgás második harmada), „és Isten vala az Ige” (körmozgás harmadik harmada). Most jeleztem, hogy Krisztus akaratában három mozgást végez. (János apostol jelzi is ezt.) És akkor azt mondhatjuk: Krisztus első akarati iránya felmegy az Atyához. És most az ember szempontjából azt mondhatjuk: ez az ő múltja, hiszen az Atyától jött. Krisztus első akarati irányát Atya-iránynak, Krisztus Atya-akaratának fogjuk nevezni. Ez az alap; ezt meg nem zavarhatja semmi. Akaratának másik iránya az, ahol Ő most áll. Ez az Ő jelene. Múltjával, illetve az Atyával való viszonyában ekkor Ő a Fiú. A második akarati irányt röviden Krisztus Fiú-akaratának nevezzük. Végül a harmadik akarati irány: ez Krisztus jövőjébe vezet, az új teremtésbe, amelynek el kell következnie, mégpedig úgy, hogy mindig szent szellemben – a „Szent Lélekben” – történjen. Megkíséreltem, hogy olyan utat mutassak, amelyen megközelíthetjük a Szentháromság fogalmát. A földi értelemben vett emberi személyiség fogalmán keresztül nem juthatunk el ehhez, de ha visszamegyünk az ősforráshoz, akkor már előbbre jutunk, ugyanis észrevehetjük, hogy ha a Szentháromság fogalmát (Atya, Fiú, Szentlélek) a Krisztus-lény akaratán keresztül ragadjuk meg és tesszük magunkévá, akkor ezzel a fogalommal mindenkor bevilágíthatunk az egész eljövendő fejlődésbe. A Szentháromságnak ez a fogalma az alapja mindannak, ami napkozmoszunk fejlődésében a golgotai misztérium eseményéig történt. A feltámadás után azonban a Szentháromságnak ezzel a fogalmával már nem jutunk tovább. Ettől kezdve a Szentháromság új fogalmának kell jönnie; ezt dr. Steiner antropozófiája már meg is hozta, ebben az előadásban azonban erre még nem térhetek ki. Megkíséreltem, hogy megadjam az alapot a továbbiakhoz. Mielőtt továbbmegyünk, a szellemi lények 9 fokozatáról, a hierarchiákról kell szólnom. Ez feltétlenül szükséges, nehogy ennél a pontnál alázatos érzelgősségbe essünk. Szükséges, hogy mélyen átérezzük ezeket a dolgokat, ezt azonban csak úgy tehetjük kellő módon, ha tiszta gondolkodással már megszereztük a szükséges fogalmakat. A világos gondolkodás egyáltalán nem zavarja az alázatot, ellenkezőleg: magával hozza és előidézi azt. Tekintettel kell lennünk arra, hogy a testtől független Én-tudat kilenc fokozatának lényei, a hierarchiák, szintén ahhoz hasonló állapoton mentek át, mint amin az emberiség ma keresztül megy. Egyszer ők is megkezdték az Én-tudathoz vezető fejlődésüket. (Ezt már jeleztem is.) Ez azonban náluk korántsem úgy ment végbe, mint ahogy az ma a Földön élő emberben végbemegy. A Ben-Akiba féle mondás, mely szerint „semmi sem új a nap alatt”, nem felel meg a valóságnak. Olyan Én-fejlődés, amin az ember ma átmegy a Földön, még sohasem volt. Úgy szokás kifejezni, hogy a hierarchiák Én-fejlődése egészen más feltételek mellett történt, mint a Föld mai emberéé. Ez azonban így ismét absztrakciónak hangzik, ezzel nem megyünk semmire. Ma még talán néhány olyan tényhez jutunk, mellyel ezt megvilágíthatjuk. (Ezt most nem teszem, mert a dolgok menetét zavarnám meg ezzel.) Annyit már most mondhatok (és egyelőre nincs is szükségünk többre), hogy ez azért van, mert a szellemi lények kilenc fokozatának mindegyike tulajdonképpen önmagában lezárt világot képez. Tehát akkor, amikor kilenc hierarchiáról beszélünk, teljes joggal beszélhetünk kilenc világról, melynek mindegyike megjárta a maga fejlődésének útját, és ezáltal mindegyiknek megvannak a saját feltételei; emberi nyelven azt is mondhatjuk: saját törekvései, saját céljai. Azt kérdezhetnék tőlem: honnan van az, hogy a hierarchiák olyan nagy érdeklődéssel viseltetnek az ember és fejlődése iránt? Ez teljességgel érthetetlen, elvontan ezt nem lehet megérteni. A hívőnek egyszerűen el kell fogadnia 13

mindazt, amit az egyház a mennyország kilenc fokozatú szervezetéről tanít. Mi azonban nem ebből indultunk ki, hanem napkozmoszunk teremtőjének, a Krisztus-lénynek szemléletéből. Nem elvont fogalmakkal van dolgunk, hanem Krisztus valóságos lényével. Ez a kilenc világ Krisztus alá van rendelve, ebből a szempontból mi függetlenek vagyunk. A továbbiakat azért bocsátom előre, hogy ne érje Önöket váratlanul, midőn most a következőket mondom: a teremtés megkezdésekor Krisztus elhagyja azt a pontot, ahol addig nyugalomban állt, lemegy a szellemi lények közé, és beléjük hatol. Jelenléte által, azzal, hogy Lénye jelen van, azzal adja át nekik az impulzusokat. Az emberi gondolkodás révén tudjuk, hogy a kilenc hierarchia a fejlődésben különböző magasságokig emelkedett. Tehát azt mondhatjuk: azok a lények, akiket angyaloknak nevezünk, a legalacsonyabb fokon állnak, ők vannak legközelebb a fizikai állapothoz. Az arkangyalok képezik a következő fokozatot. A személyiség szellemei [archék] még egy fokkal magasabban vannak. Így jutunk feljebb és feljebb, egészen a legmagasabb hierarchiáig: a szeráfokig. (Ebben az osztályozásban Pál apostol tanítását követjük.) Mindebből pedig az következik, hogy midőn Krisztus közéjük megy, különböző fejlettségük miatt őt nem egyenlő mérték szerint látják. Tudatukban Krisztus nem hathat egyformán, hanem impulzusa a kilenc hierarchia tudatát felülről lefelé kilenc fokozatban hatja át. Azt azonban máris mondhatjuk, hogy ott van közöttük, és új kozmoszt, új világot akar teremteni. Mit jelent ez a tény Krisztus szemszögéből? Azt jelenti, hogy új tudati kibővítést akar beiktatni az Atya birodalmába! A folyamat szellemi lényegét nem tudom jobban megközelíteni; beállításom talán nem látszik túlságosan sikerültnek, de ez nem befolyásolja előrejutásunkat, mert mindaz, amit tanulmányozunk, eszköz erre. Krisztus leviszi impulzusát a szellemi lények közé, és az impulzus valamennyiüket áthatja. Ebből a szempontból nem játszik szerepet, hogy a szellemi lény a legalacsonyabb, vagy a legmagasabb hierarchiához tartozik-e. Az a lényeges, hogy akaratát valamennyi átveszi, mégpedig rajta keresztül. Íme, itt áll előttünk a szellemi lények kilenc osztálya: kilenc világ, mindegyik a maga törekvéseivel és céljával, de mind a kilencet összeköti egymással a Krisztus-impulzus, amely átjárja őket, és az eljövendő ember létesülésére irányul. Ennek az az eredménye, hogy akaratukat beleillesztik Krisztusnak a napkozmosz teremtésére irányuló akaratába. Amit Ő akar az ember jövendő teremtésével kapcsolatban, azt akarják ők is. Ez az egyetlen kötelék közöttük, egyébként önálló lények. Fentebb Krisztus három akarati irányáról beszéltem. Látják, a szellemi lényeknek kilenc fokozata van, s ezeken át most egy impulzus halad keresztül. Krisztus működésének e három irányáról már beszéltem, ez a következőképpen fog érvényesülni: az első hierarchia, amely olyan magasra emelkedett a fejlődésben, hogy Krisztust, midőn e hierarchia tagjai közé lép, a maga teljességében, az Atyával való vonatkozásában fel tudja fogni, s képes arra is, hogy – nem közvetlenül, de Krisztuson keresztül – az Atyához is eljusson. Midőn Krisztus közéjük lép, felfogják azt (az első hierarchia három fokozata egyesülve fogja ezt fel), hogy Krisztus és az Atya egyek. A hármasság tagjai egymás között ismét különbözőek. Egy-egy ilyen hármasságban (1–2–3; 4–5–6; 7–8–9) mindig az a helyzet, hogy mindegyik hierarchiából a legfelsőben fölfelé irányuló tendencia van, a középsők tartják az egyensúlyt, az alsók működésének tendenciája pedig lefelé irányul. (A „fent” és a „lent” szókat csupán segédeszköznek tekintsék!) Ismét háromsághoz jutottunk a hierarchiákban: 1–4–7, és ugyanez ismétlődik a másik kettőnél is: 2–5–8 illetve 3–6–9. (Mindez csak séma, ne ragaszkodjanak hozzá mereven. ) Látják, ha most ezt a hármat összesítjük, ismét ugyanolyan hármasságot kapunk. Az első iránya felfelé, a középsőké egyensúlyra, a harmadiké lefelé mutat. Szörnyen matematikai színezete van a dolognak, de ha elevenen gondolják át, aztán pedig tanulmányozzák dr. Steiner műveit, akkor látják majd, hogy mindig van valami, ami az egészet mozgásban tartja. Átalakulásokat idéz elő benne, kapcsolatokat létesít a hierarchiák között. Az első hármas sem képes a második nélkül, az a harmadik nélkül, amelyen keresztül jut az impulzusok végtelen sora az emberiségbe. Íme, most igen fontos fogalmat alkottunk magunknak. Ha pedig ezek után majd előveszik dr. Steiner A szellemtudomány körvonalai című művét, vagy különböző előadásait, és ismét azt mondják, hogy ezek nagyon nehezek, akkor gondoljanak azokra, amiket ma megbeszéltünk. Magukban mégiscsak 14

így szólnak majd: „Tovább akarom olvasni, majd csak megértem.” Miután ezeket elmondtuk, térjünk vissza ahhoz a ponthoz, amikor a teremtés megkezdődik. Ennek szemléltetésére János evangéliumának 1. versét szoktam idézni. Nem erre építem fel a továbbiakat, hanem csupán segítségként használom a verset, melyet az előbb idéztem Önöknek, mert ha képszerűen akarunk beszélni a teremtésről, alig adhatunk jobb és találóbb képet annál, amit János apostol adott ezzel a megjelenéssel: „Kezdetben vala az Ige.” Vonjuk le ebből a végkövetkeztetést. Legutóbb azt mondtam, hogy a 12 konstelláció, vagy kozmosz, az állatöv 12 csillagképe, Krisztus számára múltját és Én-fejlődését illetőleg – a mi fogalmaink szerint – ugyanazt jelenti, mint amit az ember számára a fizikai test jelent a Földön. Ez a 12 kozmosz a világ mostani állapotában saját Énje számára úgyszólván a fizikai test jellegével bír. Az embert illetőleg ez a napkozmosz, az Atyára vonatkozóan a 12 csillagkép. Ehhez a megkülönböztetéshez most már szilárdan ragaszkodnunk kell, innen indulunk ki: a napkozmosz még nincsen meg, ellenben a 12 csillagkép és a Krisztus-én már léteznek. Ebből az következik, hogy ha János apostol Őt „Igének” nevezi, az az Ige megnyilatkozik, akkor azt 12 betűvel kell tennie. Ez talán gyerekesnek tűnik fel az önök szemében, de mégis jó segítség, ha megjegyezzük: az „Igének”, ha megnyilatkozik, 12 betűvel kell bírnia. (Távol álljon tőlem minden számmisztika.) Mindezt most már annak keretén belül, amit előbb mondottunk, másképp mondhatjuk, és akkor: ha tehát Krisztus a kilenc hierarchia közé megy, hogy impulzusával áthassa őket, mert nem is tehet másként, ezt 12 ízben kell tennie. Ez az a 12 betű, amelyben megnyilatkozik. Most még csak azt kell vázolnom, hogy miként teszi ezt? A Krisztus-énből indulunk ki. Megkíséreltem, hogy az akaraton keresztül odajussak. És akkor azt mondtam, hogy ez mozgás. Tehát látják, most azt mondjuk (az absztrakt gondolkodás segítségével): az állatövnek 12 jele van. De hiszen tudjuk, hogy tulajdonképpen nem is az állatövről beszélünk, hanem a Krisztus-énről, amely a teremtést akarja most elvégezni. Ezt így vázolom: Ez a 12 pont nem elvont jel, hanem a 12 kozmosz jele. Krisztus a 12 kozmosz mindegyikén át összeköttetésben áll az Atya-szellemmel. Ő maga így jelölte meg ezt a kapcsolatot: „Én és az Atya egyek vagyunk.” Ha ezt ily módon szemléljük, akkor az Ő Atya-akarata az Ő Én-tudata, ez pedig egy tizenkettősség. Mert olyan ponthoz érkeztünk el, amelynél gyakran félreértenek, s amely kétségkívül nehéz, mert számokat kell alkalmaznom. Márpedig az emberek szeretnek határozott képet alkotni a számokról, például ha tizenkettőt mond valaki, akkor ezen 12 házat, vagy más egyebet ért; szóval a számot mindig valamely tárggyal kapcsolja össze. A szám magában nem jelent semmit, ezért aztán feltétlenül hiszi, hogy 12 több mint 6. Ez pedig az ezoterikus számára egyáltalán nem is igaz, s egészen gyerekes fogalom. Mert bár igaz, hogy 12 alma több mint 6 alma, de 12 magában véve nem kell, hogy több legyen mint 6. Ez látszólag képtelenség, de elárulom Önöknek a dolog nyitját: mikor azt mondtam, hogy Krisztus a teremtés előtt tizenkettősség, akkor ezzel Krisztus egyik kvalitását, nem kvantitását jelöltem meg. A tizenkettősség a Krisztus-lény egyik tulajdonsága; az a tulajdonság, amelynek révén akaratában összekapcsolódik az Atyával. Ha az alábbiakban még néhány számot kell említenem, ezt nem a számok miatt teszem – nem űzök számmisztikát –, hanem azért, mert ezek a számok csupán szimbólumok, s eszközül szolgálnak bizonyos tulajdonságok kifejezésére, amelyeket nem tudunk másképpen szemléltetni. Ha néhány számot alkalmaznom kell, úgy hozzáfűzhetik szokásos fogalmaikat. (Például 7 kevesebb mint 12, stb.) Ez szellemi szempontból azonban képtelenség, mert itt a számok különbözősége csupán különböző minőséget jelöl. Ilyen fogalmakkal kell azonban dolgoznunk, mert a szellemi világból az emberhez kell leszállnunk. Tizenkettősségről beszéltem tehát, és mondottam, hogy az Ige 12 betűben nyilatkozik meg. Előbb azonban már azt is jeleztem, hogy ahol Krisztus akarata a maga háromságában hat – egészen a Golgotáig –, ott ez sohasem juthat diszharmóniába. Aki a krisztusi akaratból későbben létesül, az még kevésbé eshet ki abból, ami Krisztus Énjét teszi. Ha tehát egy tudatfejlődésről beszélünk, amelynek emberré kell lennie, három megállapítást tehetünk. Először ennek az egész tudatfejlődésnek a Krisztus-énen belül kell kifejlődnie. Mert ha a Krisztus-teremtésbe olyan pont következnék, ahol az Én-fejlődés kiesnék a Krisztus-énből, úgy már ez nem is lehetne Én-fejlődés, mert akkor tudatnélküliségbe vezetne. A második fogalom: ha ez a mozgás megindul, akkor nem úgy megy végbe, ahogy azt mi emberek gondoljuk. Dr. Steiner ezt 15

csodálatosan érzékeltette, azt mondta: „A fizikai világban két pont között a legrövidebb összeköttetés az egyenes; a szellemi világban azonban a görbe.” Ez látszólag ellentmond az intellektusnak. De azonnal látjuk, hogy helyes, amit mondott, ha meggondoljuk, hogy a legtökéletesebb görbe vonal a kör. Márpedig a kört az Én szimbólumául állítottuk oda, az Énből pedig semmi sem eshetik ki. Tegyük fel, hogy a mozgás itt kezdődik (lásd köv. ábra a), azután így haladunk tovább (nyíl iránya). Ez nem misztikus dolog. Ha ezt a mozgást a térben képzelik el, úgy ez jön ki belőle. (Függőleges spirális formát rajzol a levegőbe) Most már, ha dr. Steiner műveit olvassák, megérthetik majd, amit ő mond. A Távol-Kelet is tudja, hogy miért beszél örvényekről, ős-örvényekről. Most megkísérlem ezt közelebb hozni, hogy később megérthessék az ilyen dolgokat, és ne történjen meg az, hogy tanácstalanul állnak előttük, és nem tudnak maguknak képet alkotni róluk, hanem tudják: természetes, hogy ez így van, hogy a teremtés az Énből indul ki, és az Énen belül kell maradnia ott, ahol a krisztusi világteremtés hat. Az előbb mondtam már, hogy az Ő világteremtésének Krisztus Énjén belül kell kifejlődnie. Én mint ember azt mondom: „én vagyok”, csakhogy én egy egészen kicsike kis én vagyok, mindössze csak akkora, mint a vázlat közepén a legkisebb köröcske. (a tábla közepére mutat) Az angyal sokkal nagyobb Én (akkora, mint a pont körüli kis kör), az arkangyal pedig még nagyobb, és azért rajzoltam így a vázlatot. És most ismét valami elvont dolgot mondok: legyen az Én ilyen, vagy amolyan nagy, minősége ugyanaz, s Éntől Énhez mindig van kapcsolat, s csak látszat, ha azt mondjuk: „Én és te”, s a két pont között elvágjuk az összeköttetést. Ha az ember megtanulta, hogy ezeket a dolgokat a Krisztus-énen keresztül lássa, akkor megkeresheti, s megtalálja e kapcsolatokat, mert vannak, megtalálhatja az Én kihatását Krisztuson, s a szellemi lényeken át. Mindez az Én mibenlétén alapszik. Most azt akarom önöknek mondani: az Ige oly módon nyilatkozik meg, hogy az ember benne foglaltatik. Aki más végeredményre jut (mint a mai tudomány is), az semmit sem értett meg a teremtésből, mert csak a kész művet látja. Egyetlen egyház egyetlen dogmájára sincs szükség, hogy ezt kimondhassam. Hogy ilyen fogalmakat vívtam ki magamnak, és gondolkozásomat olyan elevenné tehettem, ahhoz az az iskolázás segített, melyet dr. Steinernek köszönhetek. Most néhány számot adok: azt mondtam, hogy dr. Steiner a krisztusi teremtés első szakaszát Ős-Szaturnusz kifejezéssel jelöli meg; a második szakaszt Ős-Nap, a harmadikat pedig Ős-Holdnak nevezi az Antropozófia. Ezeket a fogalmakat semmiképpen se hozzák kapcsolatba a mai égitestekkel! Ezeket a kifejezéseket csupán a rövidség kedvéért használjuk, erről részletesen olvashatnak A szellemtudomány körvonalai c. műben. A világteremtés első szakasza: Krisztus a szellemi lények közé lép, az örvény megkezdődik. Krisztus hatni kezd a szellemi lényekre, mint azt mai előadásom első vázlatában mutattam. A legfelső hierarchia egészen az Atyáig lát föl, a középső tartja az egyensúlyt, az utolsó mozgása pedig lefelé irányul. Mind a háromnak együttesen kell működnie. Mit jelent ez? Szándékosan mondtam így az előbb: Krisztus teremtő működésének megkezdése makrokozmikus (a makrokozmosz szót most teszem hozzá) tudatbővülést hoz az Atya csillagvilágába. Hogy ez a tudatbővülés bekövetkezhessék, történnie kell valaminek. Valaminek jönnie kell! Emlékezzenek csak az előző estiekre, akkor a növényről beszéltem, hogy annak növekedésével szemben ellenállás lép fel, amely kívülről jön, és kialakul a virág. Kell valaminek jönnie, ami – így mondhatnánk –„feltartja” Krisztus teremtő akaratát, amely a maga tizenkettősségében keresztül hat a legfelső hierarchián. Dr. Steiner ezt így fejezi ki: „Erre a célra a legfelsőbb hierarchiához tartozó Trónok kiöntik szubsztanciájukat, feláldozzák szubsztanciájukat.” Ez az első világszubsztancia, ami a jövendő emberiségből, és ezzel együtt egy jövendő napkozmoszból most már megvan. Láthatják, hogy miért használjuk ezt a „szubsztancia” szót. Mert tulajdonképpeni, szószerinti jelentése valami, ami alatta áll valaminek (substans). A Trónok kiöntik szubsztanciájukat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nekik maguknak nem marad szubsztanciájuk. Kvantitatív fogalmainkat itt nem használhatjuk. A Trónok ténykedése abban áll, hogy feladják sajátosságukat, és ezzel együtt feláldozzák szubsztanciájukat. Feláldozzák ellenállásképpen, hogy ezen az ellenálláson új tudat gyulladhasson fel. Ez az áldozat, amelyet mind a három hierarchia meghoz, kapcsolja össze a hierarchiákat a szubsztancialitáson át az eljövendő emberrel mindaddig, amíg a messzi jövőben az ember feleletet nem küld a Trónoknak a szubsztancialitásból eredően. A legfelső hierarchia e szubsztanciális kapcsolattal a szellemi szubsztanciájának kiöntésével az első testet, testiséget alakítja ki, azt a testiséget, amelyben későbbi 16

aeonok folyamán egy új tudat, az emberiség tudata gyulladhat majd fel. Ezt a testiséget az emberiség tulajdonképpeni „szellemi-fizikai” testének nevezzük. Nem az egyes embernek, hanem az emberiségnek, mint olyannak, szellemi-fizikai testéről van szó. Íme, előttünk van az első fizikai test, a tiszta szellemiség állapotában. Földi fogalmakkal ezt nem közelíthetjük meg. Tudomásom szerint dr. Steiner egyetlen hasonlatot mondott arra, hogy milyen lehetett ez a szubsztancialitás (lehet hogy tévedek, de én csak egy ilyen hasonlatot ismerek): az Ős-Szaturnusz szubsztancialitását összehasonlíthatjuk az ember benső érzéseinek melegével. Óvakodnunk kell a mai materialista gondolkodásbeli megszokottságtól; nehezen vethetjük le őket, s ha ilyen dolgokra gondolunk, be-becsúsznak gondolkozásunkba. Az évek folyamán észreveszik majd, hogy könnyebben boldogulnak, ha érzéseik erejét vetik latba. Tehát, az emberiség első fizikai teste – szellemi állapotban – Krisztus teljességének az Atyával való kapcsolatából, a tizenkettős impulzusban jött létre. Tehát azt mondhatjuk, hogy ez a szubsztancialitás még annyira szellemi, hogy alig-alig nyújt olyan alapot, amelyen a teremtő akarat megtörhet. Mondhatnók úgy is, hogy tükröződhet. Ez a testiség még túlságosan szellemi volt, alig létezett még, de azért mégis itt volt már. Ilyen tisztán szellemi-fizikai testben nehezen bár, de mégis létesülhet tudat. A legjobb hasonlat erre az, amit a kristályról mondtam: a kristálynak sincs saját tudata, azonban mégis megvan már és összeköttetésben áll az élettel. Itt van tehát ez a fizikai test, itt van a mindent körülvevő Krisztus-én, és a Krisztus-én és a fizikai test között pedig a legfelső hierarchia. Most visszatérek valamire, ami erre jobban rávilágít. A bibliai teremtéstörténetben van egy mondat, ami világosabbá teszi az elmondottakat: „És mondá Isten: teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra. …” És azután (ne vegyék rossz néven ha nem szó szerint idézem): „… teremté tehát Isten az embert az Ő képére.” Járjuk most meg visszafelé az utat; az emberből kiindulva alkossunk most magunknak képet arról, hogy miről is van itt szó, és hogyan kell szemlélnünk az emberiség teremtésének első szakaszát. Látják, ha az emberről beszélünk, azt mondjuk, hogy van fizikai teste, éterteste, asztrálteste és Énje, ezek között pedig érző lelke, értelmi lelke és még egy magasabb lelki formája van, amelyet tudati léleknek nevezünk. Mindezekről később bővebben szólok. Az elsőnek, az érző léleknek az érzéssel, a másodiknak, az értelmi léleknek a gondolkodással, a harmadiknak, a tudati léleknek pedig az akarattal van dolga. Találtunk tehát egy olyan pontot, amelyhez hozzákapcsolhatjuk az elmondottakat: azt mondtam, a tudati léleknek az akarattal van dolga. Az ember ennek még nincs tudatában, de a szellemi lények öntudata nem az érzésekből – mint az embernél –, hanem az akaratból, a legmagasabb pontból, Krisztus akaratának teljességéből, az Atyára irányított Krisztus-akaratból fejlődik ki. Így tehát napkozmoszként alakul ki egy világkép. Most még csak az első harmad van meg abból makrokozmikusan a hierarchikus lényeken keresztül, ami később mikrokozmikusan ember lesz. Itt van tehát a Krisztus-én, mint tizenkettősség, itt van az emberiség kozmikus szellemi-fizikai teste, a napkozmosz, a Krisztus-én és a test között pedig ott működik, tevékenykedik az első hierarchia; ahogyan később a tudati léleknek kell működnie az emberben. Ha majd egyszer később az akarati tudat működik az emberi lélekben, akkor ennek úgy kell működnie, hogy benne lehessen a Krisztus-énben. Most jutunk el a második korszakhoz, amelyet dr. Steiner az Ős-Nap korszakának nevezett. Elérkeztünk ugyanannak a krisztusi kapcsolatnak a második stádiumához, második akarati irányához. A középső hierarchia (4–5–6) szellemileg jóval kevésbé fejlett, mint az első, itt Krisztus nem is alkalmazhatja első akarati irányát, mely egészen az Atyához vezet. A középső hierarchia Énje már nem ér föl ilyen magasra. Mit látnak tehát ők, midőn Krisztus közéjük lép? A középső hierarchia nem láthatja Krisztus lényét egészen az Atyáig. Tegyük fel, hogy itt 9 kör van (lásd utolsó ábra); csak eddig látja majd (a középtől számított 6 körig). Pusztán csak tudni fogja, hogy Krisztus itt van közöttük,, de Ő az Atyának a Fia. Ami a három felső világban, a felső hierarchia területén van, az Krisztus az Atyához való viszonyában. Ez ugyanaz a világteremtő Krisztus, azonban lénye kiterjedtebb; a középső hierarchia számára szintén világteremtő Ő, de lénye itt szűkebb: itt Ő csak Fiú. Ezért tehát, mikor impulzusát a második hierarchia megkapja, mikor érintkezésbe kerül azzal a szubsztancialitással, melyet dr. Steiner szellemi-fizikai testnek nevez, akkor úgy hat erre a szubsztancialitásra, úgy igyekszik továbbfejleszteni, hogy abban sűrűsödés jöjjön létre, ezt pedig úgy 17

éri el, hogy lényét beleönti ebbe a szellemi-fizikai testbe. (Dr. Steiner bővebben kifejti ennek részleteit.) A második hierarchia (a bölcsesség, a mozgás és a forma szellemei) tevékenységének hatására jön létre az, amit éternek nevezünk. Ebből még valami más is keletkezik: mivel így ők sűrítőleg hatnak a szubsztanciára, ez bennük is úgyszólván sűrített tudatot hoz létre, s ez az ő Krisztus-tudatuk, Krisztus-megismerésük, Krisztus-szemléletük. Az első stádiumban – azt mondjuk – az első hierarchia akaratának teljességében látja Krisztust, a középső hierarchia viszont sűrített akaratformában látja, s azt mondja: „Természetesen az akarat kezdettől fogva van, de itt nálunk teremtési tervként nyilatkozik meg.” Krisztus a középső hierarchiák révén az akaratból a kinyilatkoztatásba lép, és ez a kinyilatkoztatás a teremtési terv. Most tehát ismét szert tettünk olyan kifejezésre, amivel megközelíthetjük az „éter” és az étertest lényegét. Ez Krisztus teremtő akarata, de kinyilatkoztatás formájában, és ezt a kinyilatkoztatást a mozgáson keresztül, látják, ezt életnek nevezzük. Ezt a kinyilatkoztatást a teremtés terve, a kozmikus gondolkodás alakítja ki, a kozmikus intellektus. Ezért élet és szeretet is egyúttal, a kettő ugyanaz. Először az akaratot és a mozgást, most pedig az életet és a szeretetet azonosítottuk. Ezért mondjuk, hogy az első stádiumban az emberiség fizikai teste a tizenkettősség impulzusát tartalmazza magában. Mindenütt magában tartalmazza a korlátlan, isteni teremtő akaratot. Ha a teremtő akarat ma nem ilyen formában van meg az emberben, úgy ennek más okai vannak. Az ember lényében a tizenkettősség, mint egység van meg. Az étertestnél valami másba ütközünk. Az étertestben a tudat sűrűsödése, illetve összeszűkülése mutatkozik. Az étertest lényege élet és szeretet. Működését a második hierarchia legalsó fokán álló szellemi lények irányítják. Működése az, hogy a kinyilatkoztatást az életnek és szeretetnek megfelelően hatékonnyá tegye, és hogy saját szubsztanciáját kialakítsa. Impulzusa, természete az lesz, hogy alakításra irányító tendencia van benne kozmikus alapon, olyan tendencia, amely életben és szeretetben fejti ki működését. Az étertest a képző (kialakító) erők teste. Így látják ezt a szellemi lények. Ezért van az, hogy a forma szellemei határozzák meg ezt a történést. Krisztus ezt nem tizenkettősségben hozza létre. Mondottam, hogy a Krisztus-megismerést illetően tudatszűkülés áll elő. (Most néhány számról lesz szó.) Ami az első állapotban (Ős-Szaturnusz, illetve első hierarchia) 12, tizenkettősség, az a második állapotban (Ős-Nap, illetve középső hierarchia) 7, hetesség. Nyugodtan úgy vehetik, hogy ez ugyanaz az arány, mint ahogyan például 12 alma aránylik 7 almához, szellemileg véve azonban ez a „hetesség” ugyanannyi a középső hierarchiának, mint a „tizenkettősség” az elsőnek. Ezek nem mérték-, hanem időkülönbségek. Ezután már a harmadik szakaszhoz érkezünk, amelyet dr. Steiner Ős-Holdnak nevez. Itt a Krisztus-impulzus már leérkezett az első hierarchiához (lásd 2. előadás, 1. vázlat: 7–8–9): archék, arkangyalok és angyalok. A folyamat ugyanaz. Az anyag tovább sűrűsödik. Az étertesthez most már az alsó hierarchia erői is hozzájárulnak. Az alsó hierarchia Krisztust még szűkebb szemléletben foghatja csak fel. Ezt a tudatszűkülést – a középső hierarchiához viszonyítva – a hármas számmal fejezzük ki. Így sűrűsödik tovább az anyag, mely az előbbi éterikus állapotból most már az asztrális állapotba megy át. Az éterimpulzusok belehatnak az asztrálisba. Az első állapotban látjuk tehát a képét annak, ahogyan az emberiség fejlődésének első harmadát eléri. Ez a kép: a Krisztus-én, mint tizenkettősség, az emberiség és a Krisztus-én között pedig kozmikus tudati lélekként, az első hierarchia. A második állapotban (Ős-Nap) a szellemi-fizikai testhez már az éter is hozzájárul. Ismét a Krisztus-ént látjuk, de már nem mint tizenkettősséget, hanem az éterrel kapcsolatban, mint hetességet. A második hierarchia itt nem a fizikaiakkal lesz kapcsolatban – ez az első hierarchia dolga –, hanem az éterrel. Így keletkezik az ember második harmada, amilyen a jövőben lesz. A második hierarchia kozmikus értelmi lélekként, kozmikus intellektusként működik majd a krisztusi hetesség és az ember éterteste között. Most a harmadik állapotban a harmadik hierarchia hármassággá szűkülve fogja fel Krisztust, s azt mondja: igen, ott kívül, ott Napszellemként áll Krisztus a második hierarchia számára, a második hierarchia szemében Ő fia az Atyának. Az első hierarchia úgy látja Őt, mint aki egy lehet az Atyával. Mi úgy fogjuk fel Őt, hogy Ő az élet, aki lehat hozzánk, s az Ő segítségével – Őt hármasságában szemlélve – lélekkel kell teljessé tennünk ezt az életet a testiségben. A harmadik hierarchia kozmikus, érző lélekként működik. Ezzel pedig csaknem teljesen készen áll előttünk az embernek, mint új kozmikus teremtménynek a képe.

18

Itt áll előttünk az emberiség, amelyet Krisztus impulzusa a szellemi lényeken keresztül kozmikus fizikai testtel, kozmikus étertesttel és kozmikus asztráltesttel ruházott fel. Ennek az emberiségnek azonban még nincsen Énje. Énje egyelőre még a Krisztus-én (a tizenkettősségben, hetességen és hármasságon át), lelke pedig a három hierarchia. Az emberiséget legelőször ezen a ponton kell önállósítani, Ént adva neki. Ezt mondja ki a Genezis 2. fejezete. Ha a harmadik hierarchia lélekkel teljessé teszi majd ezt az emberiséget anélkül, hogy közbejönne valami, akkor olyan emberiség jön létre, amelynek Énje lesz, érző és értelmi lelke lesz, s a tudati lelkét is kifejleszti. Lelkének tartalma azonban csak az lehetne, amit a hierarchiák Krisztusból felismertek. Ez azonban nem lenne olyan állapot, mint az ember mai állapota, amikor azt mondhatja: „én vagyok”, én érzek, én gondolkodom, én akarok. Ebben az állapotban csak így beszélhetne: „az angyal gondolkozik, az arkangyal érez, az arché akar. Ezen az úton tehát egyet sohasem érhetne el az ember: mégpedig a szabadságot. Ezt sohasem érhetné el. Így sohasem távozhatna el az ember a szellemi világból, nem állna szabadságában az, hogy kiessen a Krisztus-énből, így hát nem állna szabadságában az sem, hogy saját maga akarhassa magában hordozni a Krisztus-ént.

19

Harmadik előadás Ma különleges fontosságú problémához érkeztünk. Legutóbb azért adtam elő a dolgokat, mintegy felülről lefelé, hogy láthassuk: mindaz, ami az emberiséget, és így az embert is felépíti, a Krisztus-akaratból ered. Ezzel egyszersmind kimondtuk azt is – mindennél fontosabb, hogy ezt jól megértsük –, hogy mindaz, amit a Földön élő ember később az erkölcsi impulzus fogalmával hozhat kapcsolatba, és kell is hogy kapcsolatba hozzon – már a teremtés kezdetének pillanatától fogva Krisztus hármas irányú teremtő akaratából származik, és már akkor benne foglaltatott. Ha ez a felfogás már vérünkké vált, akkor minden moralizálás nélkül, a megértés oldaláról közeledhetünk, ahhoz a kérdéshez, amely mai előadásom tárgya, tudniillik a gonosz problémájához. Ha szorosan ahhoz tartják magukat, hogy minden erkölcsi impulzus kezdettől fogva Krisztus teremtő akaratában foglaltatik, abból folyik, és egy vele, akkor talán nem ütköznek meg azon a módon, ahogyan a gonosz problémáját a következőkben megvilágítom. Dr. Steiner egyik legrégebbi előadásában a következő sajátságos mondatot találjuk; nem emlékszem rá szó szerint, de az értelme egészen bizonyosan ez: „A gonosz eredete az 5-ös szám.” Ha ezt így olvassa valaki, nemigen értheti meg. Magam sok évvel ezelőtt olvastam, és mélyen bevésődött az emlékezetembe. Már akkor is meg voltam győződve arról, hogy kell lennie olyan útnak, amely elvezet a megértéséhez. Kíséreljük meg e mondat értelmének számmisztika nélküli, csupán értelemszerű megközelítését, természetesen a számok segítségével. Legutóbb vázoltam önöknek, hogy a Föld, illetve az emberiség fejlődésének első szakaszában Krisztus tizenkettősségként áll előttünk. Azután bemutattam a három hierarchikus hármasságot, amint felveszik a Krisztus-impulzust. Ezeket számokkal jeleztem, illetve jellemeztem. A felsőt mint tizenkettősséget, a középsőt mint hetességet, az alsót mint hármasságot. Ezzel kapcsolatban jeleztem azt is, hogy a legfelső hierarchiából eredő első „tükör”, amelyet az emberiség szellemi-fizikai testének neveztünk, magában hordja a tizenkettősség impulzusát. Ez az oka annak, hogy nemcsak az Antropozófia, hanem a legkülönbözőbb okkult tanok – régebben titkos tudományoknak nevezték az ilyeneket – is azt állítják, hogy a fizikai test a 12 állatövi csillagképhez van hozzárendelve. Az ember fizikai testét szintén 12 részből állónak foghatjuk fel, s e részek mindegyikét egy-egy állatövi csillagkép különösképpen befolyásolja. Az ember Énje, mely a fizikai testben jut kifejezésre, tartja össze ezeket. Hogyha van némi érzékük az efféle dolgok iránt, akkor láthatják a kapcsolatot, láthatják, hogy a részek összetartása az Én által az emberben, semmi egyéb, mint a képe annak, amihez impulzust az Ős-Szaturnuszon, a teremtés kezdetén, Krisztus adott. Krisztus, mint hetesség az étertestben, tehát az emberiség kifejlődésének második szakaszában nyilatkozik meg. Az étertest a második „tükör”, amelyen a Krisztus-impulzus által áthatott hierarchikus tudat úgyszólván megtörik. Az étertest a hetességben megnyilatkozó Krisztusimpulzust tartalmazza. Mondottam Önöknek, hogy az étertest természete élet és szeretet. Mondottam azt is, hogy az étertest a második hierarchia gondolatai által keletkezik. Ezért van meg benne az olyan alakításra irányuló képesség és törekvés, hogy olyasmit alakítson ki, amiben a kozmikus Nap-bölcsesség megnyilatkozhatnék. Az Ős-Nap korszakában ez még nem történhetett meg, hiszen itt még semmi sincs, amiből alakot lehetne képezni. Ez a formaképzés a kinyilatkoztatás állapotából a hatékonyság állapotába csak a harmadik korszakban, az Ős-Holdon megy át, ahol a harmadik „tükör” jelenik meg, amelyet asztráltestnek nevezünk. Az asztráltestben az éter erői hatnak; ezért tehát úgy a valódi indiai tradíciókban, mint az antropozófiában azt láthatjuk, hogy az étertest hatása az asztráltestben az életet úgy juttatja érvényre az utóbbin keresztül, hogy hétszeresen hat benne. (Dr. Steinernek azonban egyáltalán nem volt szüksége arra, hogy ezt a megállapítást az indus hagyományokból vegye.) A Nap-éter hétszeres élethatását az asztráltestben az asztráltest 7 lótuszvirágának nevezik. E hét hatás egységet képez, azonban csakis akkor, ha az ember Krisztus erőivel hozza ezeket kapcsolatba. Most már elérkeztünk magához az asztráltesthez, amellyel kapcsolatban „hármasságról” szóltam. A harmadik hierarchia a második hierarchia közvetítésével kapja Krisztus Nap-impulzusát, s lényei maguk között látják Krisztust. Krisztus Nap-impulzusa oly módon hat a harmadik hierarchiára a másodikon keresztül, hogy ez az éterikus erőket úgy hozza működésbe, hogy ami eddig csupán élet volt, most lélekkel is teljessé válik.

20

Ezért mondtam Önöknek, hogy az alsó hierarchia Krisztus-megértést – helyesebben mondva Krisztus-átélést – fejleszt ki oly módon, hogy így bizonyos kozmikus érzésre tesz szert. Ez az, amit odaáldoznak az emberiségnek, amit bele akarnak vinni az emberiségbe. A harmadik hierarchia teszi tehát lélekkel teljessé az éteri erők által megformált embert. Nem az Ént hozza számára, hanem a lelket. Múltkor eddig jutottak, s akkor azt mondtam: ha az emberiség így maradt volna, és így kapta volna meg Énjét, akkor a „Szent Lélek” állapotában kapta volna meg azt, mégpedig olymódon, hogy a harmadik hierarchia lelket adó hatására nem keletkezhetett volna szabad személyiség, hanem olyan lelki tudat jött volna létre, amely legalacsonyabb fokon tükrözné azt a módot, ahogyan az angyalok, az arkangyalok és az archék a Krisztus-Ént felvették magukba. Az ember így szabad lénnyé nem fejlődhetnék. Ezek után arra kell következtetnünk, hogy így az ember sohasem juthatott volna erkölcsi impulzusok tudatára. Az éppen a nagy kérdés, hogy mi módon juthat ezeknek tudatára? Ha tisztába akarunk jönni ezzel a problémával, vissza kell mennünk az ősi kezdethez, mert egy dolog világos előttünk: az ember lelki tevékenységének három fokán (érzés, gondolkodás, akarat) keresztül csak akkor létesülhet erkölcsi tudat, ha emellett annak ellentéte: az „erkölcstelen” is tudatossá válik. Csak ebben az esetben lehet az embernek erkölcsi tudata, és csak ebben az esetben döntheti el az ember a gondolkodáson, az érzésen és akaraton keresztül, három fokon újra meg újra, hogy a morálist akarjae, vagy az immorálist. Világos azonban ugyanígy az is, hogy abban a teremtésben, amelyet mindeddig tárgyaltam, ilyen ellentét nem lehetséges. Lehet különbözőség, de nem lehet ellentét. E két fogalmat gondosan külön kell választanunk. Most levonom a következtetést: ha helyes az, amit mondtam, akkor Krisztus, napkozmoszunk teremtője már kezdettől fogva, már teremtési tervénél tudatában volt ennek, s e terv tartalmazza is ezt. A különbség azonban ott van, hogyha ezt én, mint ember mondom, az ellentét fogalmából indulok ki, ha azonban a Krisztus-lény ezt már kezdetben tudta, úgy Ő egység-tudatból indult ki. Ha tehát most ezt akarjuk kikutatni, vajon hol bukkanhatunk ilyesvalaminek a nyomára? Semmi esetre sem szabad azt következtetnünk, hogy magában Krisztusban van az ellentét. Ami az ellentéteken keresztül az egység szabad igenléséhez vezet, ez természetesen nem volt benne. Ez talán a legközelebb fekvő kifejezési mód ahhoz, hogy ezt megérthessük. Krisztus lénye számára az „ellentét” szó nem is létezhetett. Ha ezt a szót valaki mondta volna előtte, úgy ez Krisztus számára „üresség” lett volna. Ez a szó számára nem is létezett volna. Megkísérlem bemutatni önöknek, ezt hogyan értem. S hogy ezt megtehessem, olyasvalamit használok fel, ami első pillanatban talán trükknek látszik, de képtelen vagyok ezt másképpen megtenni. Eddig nem találtam jobb módot arra, hogy a problémát megvilágítsam, minthogy képszerűvé teszem. Hogy ez nem trükk, azt tudom, de hogy sikerül-e ezt közelebb hozni, azt persze nem tudhatom. Képzeljék el: Krisztus lénye itt áll önök előtt, a teremtés kezdetén. Itt látnák maguk előtt, és mint emberek feltekintenének reá, a mai tér- és időbeli tudatukkal, s ezt mondanák: Látom őt a hármasságon és a hetességen keresztül, fölfelé egészen addig, ahol kezdetben állt. Ott úgy látom Őt, mint tizenkettősséget. Így látom Őt tér-és időbeli tudatommal. Hatalmas tizenkettest látok az égen, így: 1 2. Tudom, hogy ez az óriási tizenkettes a Krisztus-lény, amint Őt a teremtés kezdetén az első hierarchia látta. Én azonban itt állok lenn a Földön, és tudom, hogy ez voltaképpen egység, tizenkettősség-egység. Ilyen Ő, midőn ezt mondja: „Én és az Atya egyek vagyunk.” „Mindent, amit csak látok, Ő teremtett a tizenkettősségen keresztül.” És azután Krisztus tenne valamit. Felemelné kezeit, és alulról fölfelé az 1-es és a 2-es közé tenné. Az ember, aki fölfelé néz, ezt nem látja. Ő Krisztust magát nem láthatja, csak ezt az óriási tizenkettest. Most pedig Krisztus az 1-est jobb kezével jobb felé tolná, a 2-est pedig bal kezével bal felé, és kiterjesztett kezekkel állna. S az égre néző ember most így szólhatna: „Különös, a tizenkettősség-egység megszűnt! Egy és kettő van itt: Én és te van itt, egyszerre ellentét keletkezett!” Mindezt azért mondja, mert nem látja az egész mögött Krisztus lényét, aki az ellentéteket összeköti. Tegyünk hozzá most valamit, amit emberünknek mondanánk: „Nem látod többé Krisztust, de tanuld meg újra látni Őt. Tanuld meg felismerni Őt, akkor látni fogod, hogy az 1 és 2 újra tizenkettővé, a tizenkettősség-egységgé kapcsolódik össze. Talán ezzel az elképzeléssel közelíthetjük meg legjobban mindazt, ami kezdettől fogva Krisztus teremtő impulzusában benne van. Legutóbb nem szóltam a következőkről: Krisztus áldozatot hoz. Az Ős-Szaturnusztól az ŐsNapig feláldoz ötöt azokból a kapcsolatokból, amelyek összefűzik Őt az Atyával. Az Ős-Naptól az 21

Ős-Holdig kapcsolataiból ismét feláldoz négyet, és így a harmadik hierarchia előtt már csak hármasságban nyilatkozik meg. Nyilvánvaló, hogy innen, ahol a 3 van, hatnia kell annak, ami kezdettől fogva benne foglaltatott a „tizenkettőben”. Egyelőre Krisztusnak két áldozata van közbül: az 5 és a 4. Mit tesznek a első hierarchia lényei, akik Krisztustól a tizenkettős impulzust felvették, mit tesznek akkor, amikor Krisztus meghozza ezt az áldozatot, s a világ e sűrűsödésen keresztül az emberiség létesülése felé halad. Tulajdonképpen követniük kellene Krisztust áldozataiban, midőn az Ős-Nap korszakában együttműködnek a második hierarchiával. Meg is hozzák az áldozatot, de nem mindnyájan. Ezt emberi nyelven így fejezhetném ki, egy részük így szól: „Nem, ezt nem tesszük meg, mert akkor le kellene mondanunk arról, hogy Krisztus a maga teljességében közöttünk legyen. Ezt nem tesszük meg.” Látják, ezért beszél az Antropozófia ezekről, mint az első hierarchiának a normális, vagy visszamaradt szellemi lényeiről. De kérem, ne moralizáljanak ezzel a fogalommal, hogy „visszamaradt”. Lám, mi történik itt első ízben? Miből látjuk azt, hogy visszamaradnak? Abból, hogy az „ötöt” nem áldozzák fel. Ez igen fontos! Látják, most érkezem el a problémához. Most mutatkozik első ízben olyasvalami, ami „lázadásnak” látszhatik, ami lázadásszerű Krisztus és cselekedete ellen. De nézzük csak meg jobban, hogy mire vezet ez a lázadás? Azt eredményezi, hogy az Ős-Szaturnusz korszakában létrejött szellemi-fizikai testnek az a része, amely ezekkel a visszamaradt szellemi lényekkel áll kapcsolatban, szellemiségében érintetlenül marad meg. Láthatják tehát, hogy ezen a téren nem moralizálhatunk emberi fogalmakkal. Ez a visszamaradás teljesen szükségszerű, mert ha nem következett volna be, akkor később a Föld se létesülhetett volna, a Föld, amelyen az ember majdan kiterjesztheti a szabadságot. Ezzel még más valami is összefügg, mégpedig az, hogy a tudatnak az a része, amit a szellemi-fizikai test már az Ős-Szaturnusz állapotában visszasugároz – ez már emberiség, kezdeti stádiumban –, midőn az Ős-Nap korszakára kerül, nem tud tovább haladni, s az első hierarchia visszamaradt lényeivel marad kapcsolatban. Mikor aztán később a világ fizikaivá lesz, és ez a rész érzéki, fizikai testet kell hogy öltsön, akkor ez a test olyan lesz, hogy nem fogja magában tartalmazni azokat a fejlődési fokozatokat, amelyeken az Ős-Napon és az Ős-Holdon átment. Ez a rész az első hierarchia oltalmában marad, és tudati lélekként működik az Ős-Szaturnuszról, a Krisztus-énnel együtt az emberiség egy része számára. Ez a fizikai test azonban mintegy lepottyan a Földre, és egészen gyámoltalan a Földön. Nem fejleszthet saját tudatot, csupán az első hierarchia révén áll kapcsolatban az élettel. Ezt nevezzük ásványvilágnak. A növényvilág esetében az Ős-Naptól az ŐsHoldig egészen hasonló a folyamat. A növényvilág számára a második hierarchiának az a része marad vissza, amely nem hozza meg a „négyes áldozatot”. Így jön létre a növényvilág, amely nem más, mint az Ős-Nap fokán visszamaradt emberiség. Amit állatvilágnak nevezünk a Földön, azt egyáltalán nem foglalhatom most bele ebbe a sémába. Ezt nagyon óvatosan és tudatosan fogalmaztam így meg. Amit állatvilágnak nevezünk a Földön, arról ez alkalommal még nem beszélhetünk, mert előbb még meg kell beszélnünk mindazokat a dolgokat, amelyekre ezután kerül sor, s csak azután térhetünk rá az állatvilágra, amely végeredményben szintén nem más, mint visszatartott emberiség. Egyelőre ennyire jutottunk. Láttuk, hogy amit az emberi tudatban „gonosznak” neveznek, az első ízben Krisztus ötös áldozatával kapcsolatban mutatkozik meg. Emlékeznek ugye arra, hogy dr. Steiner mondatából indultam ki. Ha most már ennyire haladtunk, akkor már csak egy kis lépés kell ahhoz, hogy megértsük ezt a mondatot: „A gonosz eredete az 5-ös szám.” Természetesen nem maga a szám, mint olyan (például 5 alma), hanem az a bizonyos „ötösség”, amelyhez most kell jutnunk. Ez igen egyszerű. Tekintsék csak meg az ötös szám formáját! Készakarva kissé másképp rajzolom: (a Szaturnusz jele egy vonal nélkül) Most megmutatom, hogy kétféle módon alkothatjuk meg ebből az ötösség hatásának szimbólumát. Amikor ez a jel a fizikai, érzéki világban szerepel, ahol mindig tárgyakat kapcsolunk hozzá, mint számhoz, akkor így rajzoljuk: 5. A szellemi világban nincsenek fizikai, érzéki tárgyak, amelyeket hozzákapcsolhatnák. Itt az függ össze vele, hogy az ember tudatában a Földön egyszer behatolhatott az ellentét tudata, mégpedig oly módon, hogy az ellentét tudatában az „én” és a „te” megkülönböztetésével az ember tudatossá és szabaddá lehetett. Akkor a szimbólumot így rajzoljuk: (a Szaturnusz jele). Akinek van némi jártassága a asztronómiában, az tudja, hogy még a mai 22

hivatalos asztronómia is ezt tekinti – persze egészen materialisztikusan – a Szaturnusz jelének; szerintünk a Szaturnusz-impulzus jelének. Megpróbálom, hogy ezeket a mélyebb összefüggéseket kimutassam, s most elolvashatjuk dr. Steiner mondatát. Az ötös alatt nem fizikai számot kell gondolnunk, hanem azt, amikor Krisztus a teremtés előtti nyugalom állapotát elhagyja, és mozgási állapotba jut, vagyis teremtő tevékenységbe kezd. Fentebb már utaltam arra: ezt oly módon teszi, hogy ebben már megvan a lehetősége annak, hogy az ember – az ellentéteken keresztül – szabaddá legyen. Ez a Szaturnusz-teremtés maga, melyet ötös ritmusnak is nevezhetnénk. Ebben van a lehetősége annak, hogy Krisztus minden mozgása egy- és kettőre szakíthassa szét (látszólag) a tizenkettősség-egységet, és hogy ez a szétszakítás egyáltalán megtörténhet. A 12 állatövi csillagkép jeleit ma eléggé hanyagul rajzolják meg, ha azonban helyesen rajzolnák, és az elmondottak alapján helyesen értelmezik, azt találják majd, hogy a jelek mindegyike kétféle mozgást fejez ki: egy lefelé és egy felfelé menőt. A jelek formája ezt ki is fejezi. Ezt csak azért említem, hogy ezt kiolvashatják ott is, ahol látszólag nincs meg. A Nyilas jegyében ismerhető fel ez a legnehezebben, de ott is megvan. Most mehetünk tovább. Eljutunk egy ponthoz, amikor az Egy–Kettő-impulzus” (engedjék meg, hogy ezt a kifejezést használjam) előtérbe jut, és mindenben benne van, ami Krisztus impulzusára létesült. A teremtés folyamán azonban elérkezünk ahhoz a pillanathoz, amikor meg kell nyilatkoznia. Látták, hogy az első és a második hierarchiából egyes lények visszamaradtak. Ez azonban még korántsem jelent ellentétet, hanem csak különbözőséget. Ezt ne nézzük a „moralitás” vagy az „immoralitás” szemszögéből. Erre fentebb már utaltam is. Lám, a harmadik hierarchiának nincs ideje, nincs alkalma a visszamaradásra. Az impulzus a negyedik állapotban teljesedik be, akkor, amikor az embernek Ént kell kapnia, és meg kell kezdenie saját fejlődését. Míg ez be nem következik, addig a harmadik hierarchiából egyesek eleinte nem maradhatnak vissza. Hogyan kerül bele az ellentét ezen a ponton a teremtésbe? A harmadik hierarchia esetében nem egyes szellemi lények „visszamaradásáról”, hanem „bukásáról” szokás beszélni. Erről az eseményről önök is mindig úgy hallhattak, olvashattak, mint „az angyalok bukásáról”. Hogyan történt ez a bukás? Meg kell neveznem a harmadik hierarchia, az angyali hierarchia egyik tagját, azt a lényt, aki úgyszólván típusa, vezére a bukó lényeknek. Ő az, akit Lucifernek nevezünk. Milyen viszonyban áll Lucifer Krisztussal? Lucifer eddig így beszélt volna (ne felejtsék el, amit kezdettől fogva mondtam, hogy mindezeket abban a vonatkozásban tárgyaljuk, ahogy az ember fejlődésével kapcsolatban vannak): „Itt van közöttünk ez a lény, úgy áll közöttünk, mint testvérünk. Ő az isteni hármasság, mint egység bennünk. Ahol Ént mondok, ott ezt is mondom: Krisztus, mint Szentlélek.” Valahogy így beszélt volna Lucifer. Most azonban működésbe lép Krisztus által ez a kettős impulzus. Képzeljék csak el, olyan ez, mintha villám sújtott volna a szellemi lényekbe! Fent látjuk a tizenkettősséget, amint az egyet és a kettőt széttolja. (lásd az ábrát) Luciferrel szemben Krisztus ezt már nem teheti tizenkettősségként, mert Lucifer Őt már csak hármasságában fogja fel. Tehát ugyanannak, amit Krisztus tizenkettősségében cselekszik, itt hármasságban kell megtörténnie. Itt a háromnak, amint Őt Lucifer látja, kell kétfelé szakadnia. S akkor Lucifer így szólna: „Hirtelen minden megváltozott, nem olyan már, mint volt. Krisztus itt áll ugyan, azonban már nem hármasság, hanem csak egység. A másik oldalon pedig a Kettő: ez viszont én vagyok!” A bukás Lucifer Én-tudatában történik. Másokat is magával ránt; ez a luciferi gőg, amelyet az egyház „Lucifer gőg miatti bukásának” nevez. Emlékezzenek ismét arra, amit az alább mondtam, hogy mindez nem magával Luciferrel van vonatkozásban, hanem az emberi fejlődéssel. Azért ilyen értelemben azt kell mondanunk: Lucifernek buknia kell, fel kell áldoznia magát bukásában, különben nem juthatna bele az emberiségbe ez az ellentét. A bukás nem teljes, és ezért tettem a 3-ast az ábrán zárójelbe, hogy ez világosabban kifejezésre jusson. Lucifer Sátánná lesz ugyan, de csak akkor, amikor leszáll az ember földi fejlődésébe. Ha a Nap felé halad, akkor nem Sátán. Sátán, Kísértő csak akkor lehet, ha az ember csupán az Egy–Kettőt látja, és nem látja mögötte Krisztust. Amint az ember megtanulta azt, hogy az Egy–Kettő mögött ismét meglássa Krisztust, akkor (ezt így fejezhetjük ki) megváltotta Lucifert. Ezt előre kellett bocsátanom. Láthatják, hogy talán nem jelenti azonban azt, hogy ne mély áhítattal beszéljünk ezekről a dolgokról. Nem beszélhetünk az emberekhez az érzéseinkkel, csak az értelmen keresztül, hogy gondolkodásukon át értsék meg ezeket a dolgokat.

23

Most következzék a második, rendkívül fontos pont. Ha Krisztusnak ilyfajta impulzusa hat, akkor ez nemcsak a szellemi lényekre hat, hanem az egész teremtésre hatnia kell. Mit értünk az „egész teremtés” alatt? A szellemi lények tevékenységét, az eddig megteremtett emberiséget, és Krisztust magát. Lássuk csak, miként hat Krisztus impulzusa az emberiségben? Az emberiség magában foglalja Krisztus és a hierarchiák minden tettét a Szaturnusz-, Nap- és Hold-stádiumokon át lefelé, és most úgy áll itt, hogy magában hordozza a teremtő akarat ősimpulzusát: a tizenkettősséget. Azt pedig már tudják, hogy ennek a tizenkettősségnek egyre és kettőre szét kell válni. Hogyan képzelhetjük ezt el? Egészen pontosan nem mondhatom el, ez túl soká tartana, de a lényeget jelezhetem. A Genezis első részében az áll (így talán képet alkothatunk magunknak a dologról), hogy Isten saját képére teremti az embert: férfivá és asszonnyá teremti. Ez a teremtmény férfi és asszony egyben, így még tizenkettősség. Tizenkettősség alkotta, és benne is az rejlik. Az ember azonban a teremtő hatalmak öléből kilépve ott lett tizenkettősség, ahol a hármasság uralkodik. Ugyanígy áll a dolog Luciferrel. Ami tehát benne van, az tizenkettősség, viszont működésében és megjelenésében hármasság. Belülről tizenkettősség. Kívülről hármasság. Így áll itt az ember. Imént már jeleztem, hogy amidőn ez az impulzus Luciferre hat, akkor Lucifer Énjében fejti ki hatását. Hogyan hat azonban ez az impulzus az emberre? A hármasságnak benne is egyre és kettőre kell szakadnia, ugyanúgy, mint Luciferben. Az embernél azonban ez nem történhetik az Éntudatában, hiszen az egyes embernek még nincs is Én-tudata. Ennek a testiekben kell lejátszódnia, a tudatban nem játszódhat le, mert az még nincs. Tudatosság szempontjából még nem lehet szó egyes emberről, csak emberiségről. A szétválásnak a testben kell megtörténnie, mégpedig az asztráltestben, mert hiszen, ne felejtsék el, fizikai test még nincs. S hogyan történik ez? Látják, ismét egy jelet kell használnom. Mondottam: az Ős-Nap állapotában a második hierarchia tudata a teremtés síkja. Innen sugárzik ki. Tehát a Napból kel életre egy impulzus, amely hirtelen valami egészen újat jelent a teremtés tervében. Az ember belsejében rejlő Nap-impulzust, amely az egységet akarja, meg kell fordítani. Más szavakkal: ahogyan a Nap-impulzus a hármas egységű emberben hat, úgy ez nem mehet végbe, mert így nem állhat elő az ellentét. Az ellentét úgy jön létre, hogy az emberben ható Nap látszólag visszafelé halad, és „széttépi” az embert. Ezáltal kiemeli az emberből azt, aminek belső Nap-ritmusnak kellene lennie, és kihelyezi belőle. Nem teljesen, hanem csak látszólag teszi ezt, de mégis annyira, hogy a dolog megjelenik. Így áll elő a hierarchiák és Krisztus akaratából a külső ember. Eddig az embernek nem volt neve, még csak emberiség volt. Most már azonban nevet kell kapnia. Erről így ír a bibliai teremtéstörténet: „És formálta vala az Úr az embert a Földnek porából.” Majd az 5. részben: „Férfiúvá és asszonnyá teremt őket és nevezé az ő nevüket Ádámnak, amely napon teremtének.” Így áll itt külsőleg az ember, aztán a Nap visszafelé menő impulzusának hatására hirtelen kitör belőle tulajdonképpeni szellemi része. Ennek benne kell maradnia, ha letérés nélkül továbbra is a szellemi világban mehetne előre. Így azonban nem lehet öntudatossá, s ezért szellemi részének ki kell emelődnie belőle. Amikor ez megtörtént, abban az időben a Nap a Rák jegyében állt. A kiemelődés a Rák jegyében történik meg. A visszafelé haladást a Rák jegyével fejezzük ki. A Nap megfordul, ezáltal magával vonja Ádámnak (az embernek) szellemi, szellemi-lelki részét: Évát. Őneki kellene annak lennie, akit Goethe „örök asszonyinak” nevez, s aki Ádámot mindig magához vonzza. Ehelyett a visszafelé haladó Nap magával vonja Évát, s így ellentétté lesz. A Biblia képszerűen úgy mondja el az eseményt, hogy az Úristen Ádám oldalbordájából alkotta meg Évát. Ma már említettem, hogy az állatöv csillagképeit rávetíthetjük a fizikai testre, és akkor a Rák csillagképe a mellkasra, a bordákra esik. Így megadtam a kapcsolatot, amelynek alapján ezeket a dolgokat olvasnunk kell. Egyedül a Biblia alapján erre nem jöhetünk rá, az Antropozófia segítségével azonban igen. Éva tulajdonképpen az ember szellemi része, amelynek belül, elrejtve kellene maradnia. A visszafelé haladó Nap azonban kívánja őt. Ennek következtében Ádám megszűnik egységes hármasság lenni. Egészen testileg véve Ádám az Egy, Éva pedig a Kettő. Most már láthatják, hogy az embernél testben, Lucifernél pedig az Énben történik a „bukás”. Ezen az alapon megérthetik azt is, hogy Lucifer Ádámhoz nem férkőzhetett hozzá, számára Ádám megközelíthetetlen, ott azonban már megragadhatja őt, ahol a szellemi előjön belőle. Vagyis Éván

24

keresztül Lucifer már hálójába kerítheti Ádámot. A Biblia az egész történetet szellemtudományi szempontból egészen helyesen mondja el. Most rátérhetünk a harmadik pontra, magára Krisztusra. Említettem már, hogy Krisztus nem adhatja parancsait (mi impulzusnak neveznénk) elvontan, hanem magának is részt kell vennie azokban. Az Egy–Kettő impulzusban is részt kell vennie: ami Luciferben és az emberiségben történik, ahhoz hasonlónak Krisztusban is végbe kell menni. Ez benne szintén azon a ponton megy végbe, ahol hármasság szerepel, vagyis amaz akarati irányban, amelyet Szentléleknek nevezünk. Az ember Lucifer révén leszáll a Földre, és Krisztus követi majd. Ezáltal az emberiség visszamaradt részei szintén a Földre húzódnak le. Ez nem Lucifer révén, hanem a bukott szellemi lények második fokozata által megy végbe; erről majd később beszélünk. Az ásványvilágból, növényvilágból és állatvilágból (az emberiség visszamaradt, visszatartott részeiből) képződik a fizikai Föld. Ezek a részek egészen menthetetlenül ki lennének szolgáltatva a széthasadás-elválás ellentét-impulzusának, mivel olyan részei az emberiségnek, amelyeknek nem volt szabad teljesen részt venniük a fejlődésben, mert nem részesülhettek az Én adományában. (Ádámnak és Évának van Énje.) Az emberiség e része sohasem tehetné ismét szabaddá magát, és a maga erejéből sohasem szabadulhatna Lucifertől. Ez a luciferi impulzus az ember számára az eredendő bűn impulzusa. Ezt az impulzust még a hierarchiák sem oldhatják fel; még ők sem emelhetik ki az emberiség e részét az emberiség sátáni köréből. Ezért tehát egyedül és kizárólag közvetlenül Krisztustól indul ki most egy impulzus, és ezért van az, hogy Krisztus is keresztülmegy a „szétváláson”. (A kifejezés természetesen nem egészen helyes, de nézzék el, mert nem tudok jobb megjelölést használni.) E szétválás révén hármassága Egyre és Kettőre oszlik. Ezt másként is kifejezhetjük: elsőízben ötöt, majd másodszor négyet áldozott fel, s így most már csak hármasság, melyből most ismét feláldoz kettőt, és csak egyet tart meg. Ami Lucifer és az emberiség számára a „bukás”, az Krisztusnál „áldozat”. Mi keletkezik ebből a látszólagos széthasadásból? Az emberiségben egyszerre olyan valami keletkezik a teremtés folyamán, amire a „férfi” és a „női” kifejezést kell alkalmaznunk. „Férfiúvá és asszonnyá”, mondja a Biblia. Ez azonban még nem nemiség, ezzel nem szabad összetévesztenünk. Lucifer nem hoz nemiséget, csak „férfiséget” és „nőiséget” hoz. Ezt Krisztus maga is megteszi, azonban mint „áldozatot”. Ez áldozata miatt kétféle alakban kellene megjelennie a világ előtt: férfiúi, majd női alakban. Ez azonban nem lehet így. Ádámról és Éváról pedig azt mondtam: Évát megragadhatja Lucifer, mivel testiségben jelenik meg. A Krisztus-lény nőiségén Lucifernek nem lehet hatalma, ez a rész testiségben nem is jelenhetik meg, mert Krisztus olyan útra küldi, amelyet az ábra pontozott vonalával érzékeltettem. Ez a rész a tulajdonképpeni „örök női”, amely örökké szűzies, örökké érintetlen marad. Tehát azt mondhatjuk: így megy Ő le a hármasságon keresztül az egységbe. És ezt az érintetlen részt beleküldi az ellentétnek tehetetlenül kiszolgáltatott részébe az emberiségnek. Ezt nevezzük természetnek. Ezt az „örök nőit” és szűzieset, az örökké tisztát és anyait nevezzük a Föld igazi anyjának: Madonnának. Ha utánanézünk, láthatjuk, hogy a régi misztériumokban ezt már megértették. Megértették az egyiptomi Isis-kultuszban, az ephesosi Diana-kultuszban, az eleusisi misztériumokban, a Demeterés Prosperius-kultuszban, és a János-evangéliumban; az egyházban azonban már elmaterializálódott. Láthatják, hogy így hová jutunk. Hogyha Krisztus saját impulzusait követi saját teremtésének földjére, és teremtését lefelé végképp áthatja az utolsó lényekig is, úgy egyenes vonalban száll lefelé az emberiség tudatába. E leszállást mint Egy, mint Ádám teszi meg: szükségszerűen, kizárólag férfiúi alakban, férfiúi testben tud csak megjelenni. Hová száll le azonban, midőn az anyába száll le? Nem szállhat olyan anyába, aki „Éva”; ezt egyáltalán nem teheti, ilyen anya nem is létezik az Ő számára. Ő csak abba az anyába szállhat le, aki az Ő saját női része, az örök női. Szívesebben nem magyaráznám ezt meg közelebbről, mert hiszen eléggé megmutattam, hogy a szeplőtelen fogantatás Krisztus magától értetődő természeti szükségszerűség. A szeplőtelen fogantatás csupán az emberi Egy–Kettő tudat szempontjából tűnik fel annyira érthetetlennek. Ha egy sokkal szellemibb tudat első fokára emelkedünk fel (imagináció), akkor már láthatjuk, hogy az nem csoda, hanem magától értetődő szükségszerűség. Így öltött Krisztus fizikai testet, és ebben a testben, mint Egy él az emberek között 3 évig, egészen a Getsemanéig.

25

Csak a Getsemanéban kell ismét valaminek történnie. Mert mindaddig, amíg a krisztusi Egy egy az Atyával, mindaddig valóban magában hordozhatja az emberiség egész történetét, de valamit nem hordhat magában. Mindaddig, míg összeköttetésben van az Atyával, nem hordozhat olyasmit, ami az élet Nap-természetével ellenkezik. A halált nem viselheti magában. Erről ma nem beszélhetek bővebben, túl soká tartana, és túl messzire vezetne. Most csak annyit jelzek: az emberiség és az egyes ember az étertest életét össze tudta kötni a halállal. Ezt Krisztus nem viselheti magában, de meg kell ismernie, ha segíteni akar az emberiségen. Ez az oka annak, hogy a Getsemanéban fel kell áldoznia utolsó összeköttetését is, amely az Atyával összefűzi. Ezáltal Isten fiából az ember fiává lesz. Ez az oka annak, hogy amidőn elfogatása után Pilátus elé viszik, és ez megkérdezi tőle: „Te vagy az Isten fia?”, akkor Ő így válaszol: „Te mondád.” Ez az oka annak, hogy ettől kezdve hallgat, nem beszél, egészen a hét mondásig a Kereszten.

26

Negyedik előadás Több oldalról hallottam, sajnos, hogy legutóbbi előadásom különösen nehéz volt. Ez igazán nem rajtam múlik. Nem adhatom könnyebben elő a dolgokat, maga a tárgy nehéz, de segédeszközünk, a számok segítségével mégiscsak ésszerű módon adtam elő. Ha később kissé jobban átdolgozzák magukban az elmondottakat, meg fogják látni, hogy tulajdonképpen meglehetősen egyszerű az egész. Számomra az a fontos, hogy úgy jellemezzem a dolgokat, mint amilyenek. Erre törekszem. Nem adhatok előre jól megrágott magyarázatokat; ennek semmi célja sem lenne, de azt hiszem, hogy a vezető fonalat, amely egyik fogalomtól a másik fogalomig halad, mindezidáig megadtam. És ehhez tartjuk magunkat ma is. Az elmondottakhoz ma hozzáfűzünk még valamit, amit legutóbb szándékosan elhagytam, hogy ne legyen [annyira] bonyolult az egész. Így viszont az előző előadás vége hiányos lett, de nem tehettem másként. A kiegészítést most adom. Ma arról a szellemről beszélünk, akit a napkozmosz tulajdonképpeni boldogtalan szellemének nevezhetünk, s ez Ahrimán. Legutóbb igyekeztem úgy előadni a dolgot, hogy lássák: Krisztustól magától nem származik sátáni impulzus. Krisztustól olyan impulzus származik, amely az embernek lehetőséget nyújt arra, hogy az ellentét közepette megszerezhesse öntudatát. Amikor ez az impulzus az ellentétek szellemein keresztül az emberbe hatol, akkor keletkezik az, amit az ember szemszögéből tekintve sátáninak jelölünk meg. A „jó” és „gonosz” problémája csak az embernél létezik, a szellemi világban nincs ilyesmi. Ellentét, az van a szellemi világban, az azonban nem sátáni természetű, csak az ember tudatában lesz azzá. Ezért azt mondhatjuk: az ember Én-tudatában egyfelől Krisztus és a szellemi lények, másfelől pedig az „ellentét szellemei” hatnak. Látják, ha tehát az ember szempontjából ellentét van a jó és rossz szellemek között, úgy ez az ellentét csak azért áll fenn, mert az ember öntudatos lény lett. Úgyhogy azt mondhatná az ember (ne ragaszkodjanak mereven az ilyen kijelentésekhez, mert ezt egészen másképp is lehetne mondani), a szellemi lények két fajtája között az ember a csatatér, és a csata kimenetelét végül magának az embernek kell eldöntenie. Nem az egész emberiségnek, mint olyannak, hanem minden egyes Éntudatos embernek feladata, hogy az ütközet kimenetelét eldöntse. Megkíséreltem a dolgokat úgy felépíteni és úgy elmondani, hogy ehhez az eredményhez jussunk, és hogy láthassák, hogy csak az ember, mégpedig minden egyes ember külön-külön döntheti el a dolgot. Ez az oka annak, hogy azt mondhatja: „Én vagyok!”. Ma rámutattunk arra az éles ellentétre, mely a fizikai világ és a szellemi világ között fennáll. Ez az ellentét ma annyira éles, hogy az ember tapasztalati utat a szellemi világba csak igen nehezen, és úgyszólván csak egészen rendellenes feltételek mellett találhat. Önök bizonyosan tudják, hogy az ellentét oly nagy lett, hogy az emberek jelentékeny része kételkedik abban a tényben, hogy szellemi világ van, s kereken tagadja annak létezését. Hogyan történt az, hogy ilyen ellentét egyáltalán előállhatott? Ha követik azt, amit Lucifer bukásáról legutóbb mondtam, világosan láthatják: ezt az ellentétet Lucifer nem hozhatta! Lucifer csak az Én-érzés értelmében ad az embernek Én-tudatot. Ez az Én-érzés az Én-tudat alapja: az érzőlélek. Az érzőlélek az egoizmuson alapszik; az „én vagyok én” és „te vagy te” értelmében felderengő első öntudaton. Ez azonban még nem vágja el az embert a szellemi világtól, mert csak a Hold-erőkön keresztül hat az emberben. (Ezt már témánkkal kapcsolatosan láttuk.) A luciferi erők az úgynevezett asztráltesten keresztül hatnak az emberbe, az étertestet azonban szabadon hagyják. (Nem teljesen, csak aránylag szabadon.) Ha semmi nem jön közbe, úgy az étertest (élettest) nyugodtan tovább működhetnék a maga Nap-tulajdonságaival, éber tudatban még mindig közvetlenül összekapcsolhatná az embert a szellemi világgal. Az egoizmus ugyan behatolhatna már az emberbe az asztráltesten át, de ez még nem akadályozná meg az embert abban, hogy a Biblia kifejezésével élve: „az Istenekkel beszélhessen”. Ezt talán meg is fordíthatjuk: az Istenek még mindig beszélhetnének az emberrel. Ez nem történhetne ugyanúgy, mint a luciferi behatás előtt, de azért még lehetséges volna. Az Antropozófia ezt a következőképpen fejezi ki: amíg csupán a luciferi erők hatoltak be az emberbe, addig olyan öntudat, személyiségtudat fejlődött ki, amely még mindig kapcsolatban állott bizonyos közvetlen szellemi látással és hallással, stb. Ezt nevezi az Antropozófia a „régi tisztánlátásnak”. Ez még mindig olyan tudatállapota az embernek, amelyben természetesen ezt mondaná: itt vagyok én és ott vannak az Istenek, de még tudja, hogy vannak ott Istenek. Még nem 27

tűntek el előle. Ez a körülmény erősen belejátszik az ember személyiségének kifejlődésébe. S most, látják, ezt mondjuk: és így száll le az ember fokozatosan az asztrálvilágból, abból a világból, amely a Föld utolsó inkarnációja volt, az Ős-Hold állapotából a fizikai testbe, a fizikai Földre. Ez az a pont, ahonnan most ki kell indulnunk. Honnan van az, hogy a Föld most egyszerre ilyen állapotba juthat, hogy az embert megfosztja régi tisztánlátásától, és teljesen elzárja a szellemi világtól. Honnan van ez? Most más szavakkal tulajdonképpen ezt fejeztem ki: jóllehet Lucifer már személyiséget hoz az embernek, ez azonban még csak átmeneti, „átlátszó” személyiség. Ebben még egyedül csak Lucifer hat, és az embernek megvan a lehetősége arra, hogy innen kiindulva győzze le ezt a személyiséget, és innen közvetlenül ismét felemelkedhessék isteneihez. Utalnom kell arra a történetre, amelyet a Biblia Ábel és Káin történetének alakjában ír le. Amit most elmondtam, ez Ábel állapotának felel meg. Mi okozza azt, hogy ez az állapot később ilyen ellentétté sűrűsödik? Ha ezt világossá akarjuk tenni, kissé messzebbre kell visszanyúlnunk. Eddig úgy építettük fel a dolgokat, hogy mindig tekintettel voltunk arra a kapcsolatra, amely az embert összeköti a szellemi lényekkel és Krisztussal. Tettük ezt abban az értelemben, ahogyan azt második előadásomban kifejtettem. Ott azt mondtam: az ember számára a napkozmosz teremtője Krisztus. Ez tényleg így is van. Aki azonban nem figyelt jól arra, amit akkor mondtam, az igen könnyen juthat olyan következtetésre, mintha az Atyaszellem már egyáltalán nem venne többet részt a teremtésben. Igyekeztem úgy beszélni (ha az elején nem tehettem olyan kifejezetten), hogy például többek között ezt is mondtam: ennek az új teremtésnek tökéletes harmóniában kell lennie a már fennálló csillagvilág-mindenséggel, az Atyaszellemmel. Így mondtam. Ha azonban jól odafigyeltek, észrevehették, hogy ez alatt azt értettem, hogy az Atyaszellem mégiscsak részes a napkozmosz teremtésében, csupán az emberi tudat nem jut el közvetlenül annak belátásához. Csak így juthatunk el annak észrevételéig, hogy van valami, ami az Atyára utal. Most képzeljék el, hogy mit gondolnának, ha azt mondanám (részletekbe nem mehetek bele, csak ezt a gondolatot akarom leadni): e Nap-teremtésnek harmóniában kell lennie a fennálló firmamentummal. Talán így képzelhetnők el a dolgot: akkor, amikor a forma szellemei az Ént (ahogy az ábrán bemutattam) mintegy beleáldozzák a Szent Szellem – a Szentlélek – formájában az emberiségbe, az Én akkor még egység. Ezt mindig azzal a szóval jelöltem meg, hogy: emberiségÉn; és azt mondtam, hogy ez az emberiség-Én egység. Íme előttünk áll a titok, a misztérium: hogyan létesülhet ebből az egységes emberiség-Énből hirtelen annyi millió egyes emberi Én? Látják most a nehézséget? E kérdés a legkülönbözőbb alakban, legkülönbözőbb oldalakról, újra meg újra felmerült, még a régi antropozófusok részéről is. A megszokott kifejezésekből, amelyekkel erről beszélnek, nem jön rá az ember, hogy ez a tulajdonképpeni probléma. Ezek a megszokott antropozófiai kifejezések: az ember „magasabb” és „alacsonyabb” Énje. Fogalmi úton, ha semmi elképzelésünk, vagy gondolatunk nem volt arról, hogy hogyan létesül a magasabb Énből e megszámlálhatatlan sok alacsonyabb Én; fogalmi úton nem közelíthetjük meg azt a problémát, hogy hogyan emelkedik fel az ember alacsonyabb Énje a magasabb Énig (magasabb Én alatt az emberiség-Ént értjük). Sokkal okosabb, ha fordítva állítjuk fel a problémát: hogyan állt elő ez a lefelé tendáló folyamat? Roppant egyszerű, ha azt mondjuk: a Krisztus-impulzus hatása alatt, az ŐsHold állapotban, amikor a harmadik hierarchia átveszi a feladatot, hogy az embert lélekkel teljessé tegye, az asztráltestben olyasvalami keletkezik, amit (bocsánat a kifejezésért) sokszorosodási tendenciának, képességnek, vagy tulajdonságnak nevezhetünk. Ez így roppant egyszerű, de ezzel nem kaptuk meg a magyarázatot. Most olyan gondolatot adok, amely talán magyarázathoz segít. Látják, az égbolton megszámlálhatatlan sok nap van. E napok mindegyike egy-egy Én-lény kifejezője, úgy, ahogyan Krisztus a mi kozmoszunk Nap-szellemének nevezhető. S mindezek mögött ott áll az Atyaszellem, mint az egésznek összefoglaló Énje. Amidőn Krisztus a mi kozmoszunk hármas irányú akaratában megkezdi teremtését, a közte és az Atyaszellem közötti harmónia (emberileg szólva) egészen konkrét természetű kell hogy legyen. Ezt talán így gondolhatjuk el: Ő az, aki teremtési akaratában az összes napokon keresztül ezt a harmóniát helyreállítja. Ez tehát az Atya közvetlen közreműködését jelentené a teremtésben. És ez a titka annak, hogy az emberiség-Én (hiába keresnék egy jobb kifejezést, nem jut jobb az eszembe) az egyes emberek alacsonyabb Énjeivé sokszorozódik. (Sajnálom, hogy ezt nem tudom kifejezőbben elmondani, de hiszen csak utalhatok a dolgokra.) Ez Krisztus nem egyedüli ténykedése lenne, hanem közös ténykedése az

28

Atyával. Megkaptuk tehát ismét azt a fogalmat, amelyet első esténken Én-fogalomnak neveztünk: ugyanehhez jutottunk most, de felülről lefelé. Ezért vezetjük vissza az Ént mindig magára az Atyára. Ezzel aztán még valamit megkaptunk. A hierarchiák 9 foka között, akikről már előadásaim elején beszéltem, s akiket a Krisztus-lény összefog, amikor impulzusával az új emberi tudat megteremtésére irányítja, s ezzel egységbe foglalja őket, napkozmoszunknak mind e szellemi lényei között tehát egy sem akadhat, aki szembehelyezkedhetnék Krisztussal, amikor ő, mint Napszellem közvetlenül az Atyával működik együtt. Az lehetséges, hogy valamelyikük, miként Lucifer is, fellép ellene az Én-tudatban, de csakis az asztrálison, a holdszerűn keresztül, mert itt csupán érzetekhez férkőzhet hozzá (vagy érzelmekhez), a Naphoz vezető utat azonban még szabadon hagyja. (Ezt igyekeztem előadásom elején kissé részletesebben kifejteni: van egy másik lehetőség is, melynek tárgyalására azonban nem akarok kitérni, mert mai megbeszélésünk szempontjából nem bír különösebb fontossággal.) Látjuk tehát, hogy napkozmoszunk szellemi lényei közül egy sem lehet a Krisztus-én „ellenlábasa”; ez el sem képzelhető. Ha tehát mégis van egy ilyen lény kozmoszunkban, akkor ez a lény a (bocsássák meg ezt a kifejezést) megbízatását semmiképpen sem kaphatta Krisztustól, hanem csak magától az Atyától. Mindezt el kellett mondanom, hogy problémánkat egyáltalán megközelíthessük. Képzeljék el most újra, hogy mi is tulajdonképpen a Nap-impulzus, amelyről annyit beszéltünk. A Nap-impulzus élet és szeretet, a második hierarchia tudatában pedig kozmikus intellektus. Ha ez így maradt volna, akkor – miként azt az előbbiekben láttuk – olyan étertestet kaptunk volna, amely sohasem veszthette volna el a régi „tisztánlátást”, így tehát gondolkodó, fogalmi Én-tudathoz sem juthatott volna. (Így tulajdonképpen már meg is adtam az összefüggést.) Nem csupán arról van szó tehát, hogy egy olyan lény lépjen fel, mint Lucifer, aki az embernek érzés formájában ad öntudatot, hanem arról is, hogy egy olyan lény hatoljon be a napkozmoszba, akinek (ezt így kell mondanom) Én-impulzusa nem élet és szeretet volna, hanem annak ellenkezője. Szöges ellentéte mindannak, amit a Krisztus-impulzus a Napból Nap-szellemként ad. Egyetlen egy közösség van kettőjük között: a kozmikus intellektus. Míg azonban a Nap-Krisztus impulzusa kel életre, és szeretetre fordítja a kozmikus intellektust, addig ez a szellem, lényéből kifolyólag éppen ellenkezőre fordítaná, ami Nap-jellegű napkozmoszunkban azokat az impulzusokat, amelyeket Krisztus az ŐsSza-turnuszon, az Ős-Napon és az Ős-Holdon keresztül ad, puszta jelenlétével, szeretetből gyűlöletté, és életből halállá változtatná. (Most az ember által használt kifejezésekkel élek.) Így haladna az a lény keresztül az egész kozmoszon. Nem az ember Én-tudatára irányítaná tevékenységét, mint Lucifer, hanem belehelyezkednék az egész kozmoszba, és annak minden állapotához alkalmazkodnék, jól tudva, hogy ha így cselekszik, akkor az ember a beléje ható luciferi impulzus nyomán (ha az ember olyan Földre jut, amely ilyen behatások alatt keletkezett), magától felveszi az ahrimáni befolyást, anélkül, hogy Lucifer módjára behatolna az emberbe Ahrimán is. Nem könnyű ezeket a dolgokat így megfogalmazni. Most láthatják már, hogy tulajdonképpen mit mondtam. Krisztus három impulzusáról beszéltem, amely a hierarchiákon keresztül az anyagiság három fokozatát hívta életre: a szellemifizikai testet, a Nap-tulajdonságú étertestet és a Hold-tulajdonságú asztráltestet, érzőtestet. Ahrimán a világ teremtési tervéből kiindulva – melyet ez a boldogtalan szellem pontosan ismer –, úgy hat a kozmikus intellektuson keresztül, hogy saját természetét viszi bele a három testiségbe. Ezeket magukat nem változtathatja meg, de beléjük viheti saját természetét. Ezáltal mindenben, ami eddig a szellemi világban, mint anyag fejlődött, most az egész kozmoszon keresztül Ahrimán lénye nyilatkozik meg. Bennük Krisztusnak és a hierarchiáknak az impulzusa van, kívül azonban egy bizonyos állapot jön létre: Ahrimán megragadja a három testiséget, s egyelőre, folyékony és légnemű halmazállapotot csinál belőlük. Ez a kettő szoros kapcsolatban áll egymással. Ezután nekiütközik a Szaturnusz-állapotnak, s itt nehézségei támadnak, mert itt már magával a Krisztusénnel és a szellemi-fizikai testtel van dolga, itt csak szembehelyezkedésre képes. Krisztust nem tudja kiszorítani, csak szembehelyezkedhetik vele. Ezért változtatja át az anyagiság e három állapotát – amelyek még mindig az emberiség testiségét alkotják – levegővé és vízzé, s ez lenne az étertest és az asztráltest. (Most nem egészen pontosan fejeztem ki magam.) Ezzel az impulzusával azonban nem hatolhat fel a szellemi-fizikai testhez, mert (látják csak) itt a Krisztus-én és a szubsztancialitás az akaratban még összefügg; ide nem juthat fel, ezért így szól: „Ez nem is érdekel, ezt másképpen csinálom. Elveszem azt, aminek itt kellene lenni, ezt lehozom 29

ide.” És amit így létrehoz, azt „szilárdnak” nevezzük. Ez az ő saját lényege. Így Ahrimán most olyasvalamit hozott be, ami szöges ellentéte a Nap életének: az ember számára meghozza a meghalás lehetőségét. Ebből is kitűnik az, amit Goethe Faustjában Mephisto ilyen szépen mond: „Az erő része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót mivel.” „A lét egy része, őserő, Ki mindig rosszra tör, de jót idéz elő.” Most vagyunk annál a pontnál, ahol föltehetjük a kérdést: mit köszönhetünk ennek a boldogtalan szellemnek? Ennek az impulzusnak a hatása alatt, a kozmoszból eredően, olyan feltételek jönnek létre a mostani Földön, hogy az ember teljesen belehelyezkedhet a személyiség kialakulására irányuló fejlődésbe. Képzeljék el azonban, mi lenne, ha az embernek szakadatlanul benne kellene állnia ebben a fejlődésben? Ezt nem bírhatná ki az ember. Ezért kell valaminek jönnie, ami ezt megakadályozza. Lássák csak: Ahrimán megjelenik a kozmoszban, és puszta jelenlétével hatni kezd. A szellemi lények ezt látják – hiszen a Krisztus-impulzus hatása alatt állnak –, látják, hogy ez hová vezethet, hogy ez a hatás szét kell hogy rombolja (kissé talán felületesen fejezem ki) az étertest öröklét-impulzusát, ezért tehát közbelépnek, mégpedig úgy, hogy már kezdettől fogva ellenszerről gondoskodnak az ahrimáni impulzus hatása ellen, és ezzel módot adnak az embernek arra, hogy az ahrimáni impulzus hatásától megszabaduljon. (Efelett most csak átsiklunk, mert különben túl soká tartana.) Ezt oly módon érik el, hogy Ahrimán lényét pontosan követik, és az étertestbe belevisznek valamit. Ez a következőképpen nyilatkozik meg: annak egy részére hatnak, ami emberi étertestté lesz, mégpedig a kozmikus oldalról is. Az étertestet Ahrimán természetesen belevonhatja a halál impulzusába, az étertest egy részét azonban úgy tartják vissza a szellemi lények, hogy ez nem veszti el az élettel és szeretettel kapcsolatos Nap-tulajdonságait. Ha majd tanulmányozzák az antropozófiában az éter földi hatásait, akkor majd látják, hogy négyféle éterről szoktunk beszélni. (Ezeket aztán rendszerint felsoroljuk. Ezzel azonban nem untatom most önöket, ez nem tartozik ide.) E négyféle éter különböző fajtájú és különböző erőkkel és áramlásokkal rendelkezik. Látják csak: a szellemi lények az emberi étertest használatára készítették elő ezt a négyféle étert, amely tulajdonképpen az emberi gondolkodás és az Én-tudatos személyiség kifejlődéséhez tartozik. De az emberben ezek mögött, vagy ezekben ott rejtőzik mindig az étertest régi Naptulajdonsága. Ha az ember étertestében e Nap-tulajdonságokkal szorosabb kapcsolatba lép, akkor ennek segítségével egészen a Nap-tudatig emelkedhetik fel. Ezáltal a következő dolog jön létre: az étertestnek a Napon történt megteremtésének megfelelően, az élet és a szeretet a lényege; ez annyit jelent, hogy állandóan kiterjeszkedésre törekszik. Az egész napkozmoszt be akarja tölteni a vele összefüggő kozmikus-én határáig. Ide igyekszik állandóan behatolni. Látják csak: az ellentéte annak, amit a személyiség fogalmaként elképzelhetünk. Nem akarunk most ködös idealizmusban tévelyegni, de ez az ellentéte annak, amit az ember ma így fejez ki: „én vagyok”. Ezt fizikai testére vonatkoztatja, mert mindaz, ami nem az ő fizikai teste, mindaz számára „kívül” van. Az étertest éppen ellentétes természetű: mindent Énjéül akar bírni, mindent Énjének akar nevezni. Látják, az ilyen éter nem hagyná magát személyiség-étertestté összeszorítani, nem maradhatna ott, ahol lefűződött, különvált Én-tudat hat. Ekkor iktatódik közbe az, amiről az előbb beszéltem: a szellemi lények által impulzált négy különféle éterfajta. Erről a Biblia is megemlékezik (a Biblia nagyon sokat tud), imaginatív módon ezt úgy mondja el, hogy az Éden kertjéből négy folyóvíz áramlik szét a világba. Ezzel jelzi azt a folyamatot, s jelzi azt is, hogy ettől kezdve meg van a lehetősége annak, hogy az ember személyiség legyen. Ezt a szellemi lények készítik elő. A módban azonban, ahogyan az emberben ez tudatossá válik, abban bukkan felszínre Ahrimán. Képzeljék most el, hogy miként kell az étertestnek fokról-fokra a személyiség-tudatot szolgálnia. Magának az embernek még nincs személyiség-tudata, ezt most kell csak megkapnia, egy ilyen „négyes tagozódású” étertest révén. Ezt az étertestet nem az ember készíti elő a maga számára, hanem a hierarchiák kell hogy hozzásegítsék. Ekkor következik be a Földön a szilárd állapot, amely Ahrimántól indul ki. Ahrimán lehúzza a szellemi-fizikai testet a másik két testiség (az asztráltest és az étertest) alá. Mi történik ekkor? Ezáltal az egész rend megfordul. Az emberiség tudatát kozmikusan a szellemi-fizikai testen keresztül kezdte meg, és továbbhaladt az étertesten, majd az asztráltesten keresztül, de Ahrimán hatása alatt az egész megfordul.

30

A luciferi hatás az első; és az ember Én-tudata az asztráltesten keresztül kezdődik meg. Ezután következik Ahrimán szilárdító hatása, ekkor elérkeztünk a fizikai test megalkotásához. Az ember Én-tudatának most tovább is kell fejlődnie, ezért az étertestre van szüksége. Az étertestnek, melyet most megkap, így kettős működése van. Az, ami szilárd – szilárd állapot –, az a halálnak, és nem az életnek a jegyében áll, ennek tehát nincs életlehetősége, ez a szilárd állapot, ez maga Ahrimán. Ennek az étertesttől kell életet kapnia, különben eleven használatra nem volna alkalmas. Ennek az étertestnek azonban egyszersmind a fizikai testről való tudatot is közvetítenie kell az emberhez. Hogy ezt megtehesse, ahhoz a Nap-tulajdonságot kellene mintegy „üzembe helyeznie”, s ezt a személyiség-tudaton keresztül kell megtennie, ezért az étertestnek (l. ábra) az asztráltest és a fizikai test közé kell helyezkednie. A luciferi tudat azonban az asztráltesten keresztül jött az emberbe, s nem fűzheti le az embert a szellemi világtól. A fizikai test elválasztja a szellemi világtól, az étertest a kettő között van, s képes arra, hogy lefelé az élet, felfelé pedig a gondolkodó tudat hordozója legyen. A kérdés most már az, hogy olyan módon hordozója-e az étertest a tudatnak, hogy az ember a régi „tisztánlátást” viszi bele a gondolkodásba, amelynek akkor volt birtokában, amikor még nem volt fizikai testhez kötve; vagy olyan hordozója, hogy fizikai testhez kötöttségét viszi bele a gondolkodásba. Ha a régi tisztánlátást viszi bele a gondolkodásba, akkor az ember sohasem fejlesztheti ki Én-tudatos személyiségét. Ezért következik be az ahrimáni hatás, úgy, hogy a testiség szellemi teremtése, az megmarad ugyan, de Ahrimán most megragadja a szellemi-fizikai testet, és belehúzza a szilárd anyagba. Az embernek érzékelnie kell a Föld szilárd állapotát, illetve annak teljességét. Úgy is mondhatjuk: hogy az ember Én-tudattal felruházott személyiséggé fejlődhessék, ezért az ahrimáni hatás olyan, Ahrimán ezt a fizikai testet nem az ember szellemi teremtésének tiszta mintájára állítja bele a fizikai világba, hanem saját (ahrimáni) lényének megfelelően. Ugyanis felruházza az érzékszervekkel. Ezzel azt éri el, hogy az ember a fizikai világ érzékelésén keresztül kifejleszti saját Én-fogalmát. Látják, ezért rendezi a Krisztus-impulzus úgy a dolgot, hogy az ember ezen az életen belül csak egy ideig van kitéve ennek az ahrimáni Én-impulzusnak, azután elvonják tőle, ismét visszatérhet a luciferi asztráltest impulzusába, innen pedig bejuthat a szellemi világba. Erről már az első este beszéltünk; az alvási és az ébertudat váltakozására gondolok. Alvási tudat, amikor a luciferi impulzus révén összeköttetésben lehetünk a szellemi világgal; ébertudat, amikor fizikai testünkben vagyunk, s az étertesten és a fizikai világ érzékelésén keresztül kialakult Én-fogalom elválaszt bennünket a szellemi világtól. (V.ö. Rudolf Steiner: A szabadság filozófiája) Ehhez hozzá kell még tennünk valamit. Az étertest nem egyszerre száll le a fizikai testbe, ehhez sok-sok idő kell, aeonok kellenek ahhoz, hogy végbe mehessen. Figyeljük csak meg, mi minden függ össze ezzel. Az ember az „emberiség-állapotból” lassan, fokozatosan ébred külső környezetének, a Földnek tudatára. Ebből következik, hogy kifelé csak akkor kezdi meg a tevékenységét, amikor már tudatára jött a külső környezetnek, a Földnek. Eddig a luciferi impulzus hatása alatt csak befelé, érzésein keresztül tevékenykedhetett, s most kezd csak kifelé tevékenykedni. Mit csinál tulajdonképpen, ha ezt teszi? Amíg csupán befelé, érzésein keresztül fejt ki tevékenységet, addig ez tisztán a saját ügye. (Ezért az antropozófia is az érzést az ember saját ügyének tekinti.) Érzései révén az ember még nem léphet másokkal összeköttetésbe. Most azonban valami egészen más következik: az ember érzékelésein keresztül Én-tudatos kezd lenni, érzékelni kezdi a külvilágot, cselekedni kezd, s bármit is cselekszik, bármibe fog bele, ennek már hatása van a Földre, a kozmoszra, és megszűnik saját ügye lenni, mert minden embert érint. Ezzel tehát kezdetét veszi az ember úgynevezett személyi karmája. A szellemi lények előkészítik, hogy az embernek ne kelljen örökké az ahrimáni impulzus hatása alatt maradnia; erről már említést tettem. A szellemi lények módot nyújtanak az embernek arra, hogy útja ismét szabaddá legyen. Ezt másképpen is kifejezhetjük: a szellemi lények, hogy elérjék az ember útjának szabadságát, az ahrimáni hatásnak engedményeket tesznek, s így kifejlődik valami a szellemi lények és egyrészt Lucifer, másrészt Ahrimán között, amit kozmikus karmának, kozmikus sorsnak nevezhetünk. E kozmikus karma, sors alapja azonban nem a szellemi lényekben és Ahrimánban, hanem ismét csak magában az emberben rejlik. Ez az a pont, ahol az emberben a két dolog összefut: a személyes karma, sors, amely az embert éri, és a kozmikus sors, amelyet eldönt személyes karmáján belüli cselekvéseinek módja. E kettő az ember személyiséggé alakulásán és Éntudatán keresztül kapcsolódik össze. 31

Ez most elvezet ahhoz, hogy hogyan használja az ember étertestét, utóbbi pedig (ezzel zártam le legutóbb mondanivalómat) a Krisztus-cselekedet megértéséhez vezet. Ezeket a dolgokat a hierarchiák nem tudják az ember számára világossá tenni, csak egy bizonyos pontig, de a kozmikus és személyes karma közti összefüggés teljes megismerését nem adhatják meg az embernek. Itt Ahrimán lép közbe, nem Lucifer. Ez a következőkkel függ össze: az embernek érzékelései révén, és azáltal, hogy az étertest a fizikai testhez kapcsolódik, tudat fejlődik ki, amelyet Én-tudatnak nevezhetünk. Ez az ő tulajdonképpeni valóság-tudata, és ennek fogalmát a fizikai világ érzékelésével fejleszti ki magában. Amíg a régi szellemi látással rendelkezik, és ez a valóságtudat nem teljes, addig még nincs veszély. A veszély akkor lesz naggyá, amidőn személyiség-tudatát a maga teljességében használni kezdi, és Én-fogalmát teljesen azonosítja fizikai testének természetével. Így arra a veszélyes következtetésre juthat, hogy az egyetlen valóság a fizikai világ, s ebben gyökerezik Énje és egész lénye. Ha így gondolkozik az ember, úgy az a veszély fenyegeti, hogy elveszti étertestének (amint előbb mondottam) „örök életét”. Ezért úgy rendeződött a dolog, hogy bár az étertest mintegy összenyomódhat személyes étertestté, de a benne lévő eredeti Nap-hatás, az, ami természetében a „szeretet”, nem engedi magát teljesen elnyomni. Más szavakkal: az étertest felhasználható arra, hogy a fizikai testnek életet adjon, de nem az egész étertest használható fel erre a célra. A hierarchiák annyi éter-erőt juttathatnak az embernek, amennyi személyes karmát az ember teremt magának, hogy személyes étertestet alakíthasson ki éter-erőiből. Földi életének idejét személyes karmája határozza meg. Ha erre a földi életre teremtett személyes karmája a következő inkarnációban kimerül, akkor az étertest ismét visszatér Nap-természetéhez; ezt nevezzük halálnak. (Ezt csak nagyjából érintem, erről még sokat mondhatnék, de a fő princípiuma a dolognak ez.) Ahrimán a halált a Krisztus-én ellentétének szánta, Krisztussal, mint Nap-szellemmel szemben. Krisztus a hierarchiákkal együtt jótéteménnyé változtatta ezt az ember számára. Az ember sorsa Én-tudatának kifejlesztésénél dől azon el, hogy bár eljut ehhez az erős „én vagyokhoz”, de ettől visszafelé mégis megtalálja az utat saját lényének igazi megértéséhez, amelynek nem Lucifer és nem Ahrimán, hanem maga Krisztus és a szellem lények az alapjai. Ha ebben az értelemben alaposabban tanulmányozzák dr. Steiner antropozófiáját, akkor rájönnek, hogy amit a golgotai misztériumról, Lucifer és Ahrimán viszonyáról és magáról Krisztusról tanít, az bővebb kidolgozása és megfejtése azoknak, amelyekről ma beszéltünk. Lucifer adja az embernek az első Én-érzést: ezért nevezik őt fényhozónak. Ahrimán sötétséget-hozó akar lenni, de csak akkor válhat azzá, ha az Én-tudatos gondolkodáshoz jutott ember a gondolkodását kizárólag a fizikai testre és a materiális világra irányítja, és elhagyja Krisztust, ahelyett, hogy gondolkodása révén Krisztus megértésére és befogadására törekednék. A pusztán materiális gondolkodású ember számára Ahrimán valóban a sötétség szellemévé lesz. A második előadásban említettem, hogy minden tudatnak, amely napkozmoszunkban fejlődik ki, a Krisztus-énen belül kell kifejlődnie, mert ha kiesik a Krisztus-énből, akkor öntudatlanságban kell maradnia. Látják, ha az ember megengedi, hogy Ahrimán a sötétség szellemeként működhessék benne, akkor Ahrimán olyan halál-állapotot idézhet elő, amely állandó halál lenne: ugyanis az étertest képtelen lenne arra, hogy a Nap-sajátságban tovább működhessék. Ilyesmit jelent a második halál fogalma (nem ugyanezt, de ehhez hasonlót). A második halál voltaképpen nem második halál, hanem a tulajdonképpeni halál. Ahol Ahrimánt elismernék a sötétség szellemének, ott megszűnnék a reinkarnáció lehetősége. Krisztus ettől váltott meg minket áldozatával a Golgotán. Nagy tette nem az, hogy meghalt. A halál által, azzal, hogy a halált megismerte, csak bevezette tulajdonképpeni nagy áldozatát, amidőn tudatosan átmegy a halálon, s a másik oldalon ismét feltalált éter-erőit magánál tartja, azután pedig ahelyett, hogy visszatérne a Nap-állapotba (amint rendes körülmények között az ember teszi), magánál tartja Nap-étertestét, és beleviszi a Föld éter-erőibe. Így helyettesíti azokat a halál-erőket, amelyeket Ahrimán vitt bele a Föld éter-erőibe. Helyettesíti azzal, hogy saját élet-étertestével – a Nap-éterrel – áthatja a Földet. A halál-erőket helyettesíti a Nap életerőivel: ez a feltámadás! Nem elegendő tehát, ha megállunk a keresztfa előtt, amelyen Krisztus elszenvedte áldozatos halálát, és nem tudunk elválni a keresztrefeszített holttest képétől, hanem oda kell jutnunk, hogy a Feltámadást megértsük. Ha megértettük a feltámadást, akkor rájövünk arra, milyen módon szabadulhatunk meg az ahrimáni hatástól.

32

Ha majd elolvassák dr. Steiner Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez? c. művét, s átgondolják, egy kicsit azt is, amit ma este megbeszéltünk, akkor talán majd megbocsátanak nekem, ha befejezésül így fejezem ki magam: Rudolf Steiner beavatási módszerében megmutatta, hogy hogyan támadhat fel az ember a Föld étertestében feltámadt Krisztuson, s e feltámadás megértésén keresztül. Megmutatta, hogy hogyan használhatjuk fel Ahrimán halál-erőit oly módon, hogy általuk krisztusi életerőkhöz jussunk. Dr. Steiner módszere nem vezet vissza a régi szellemi tisztánlátáshoz, hanem megtartja a már megszerzett Én-tudatot, amelyhez Ahrimán juttatta az embert, de ehhez még hozzáfűzi a krisztusi erőket is. Dr. Steiner beavatásának ez a lényege.

33

Ötödik előadás Ma egy kissé másként fogjuk meg a dolgot mint eddig, mert azoknak, akik először kerülnek e gondolatokkal kapcsolatba, olyan képet akarunk adni, amely távolról sem tarthat igényt arra, hogy tökéletesnek mondják, de mégis vezető fonalat ad dr. Steiner antropozófiáján keresztül annak, aki előadásaim után belekezd az Antropozófia tanulmányozásába. Most még valamit akarok mondani: beszéltünk már arról, hogy a Krisztus-impulzus milyen módon hat ősidők kezdete óta a hierarchiákra. Egy hozzám intézett kérdésből azt látom, hogy ehhez még hozzá kell fűznöm valamit. Említettem már, hogy a hierarchiáknak 9 fokozata van. Lehet, hogy több is van, de nekünk csak e kilenchez van közünk. Ezt már akkor is mondtam. A feltett kérdés ez volt: a 9 hierarchia mindegyike átment valamikor egy olyan fejlődési fokon, amelyen ma az ember áll? Ha most utána számítunk, akkor kiderül, hogy a mai angyalok az Ős-Hold korszakában voltak emberi fejlődési fokon, az arkangyalok az Ős-Nap idején, az archék az Ős-Szaturnuszon. Az első kérdés tehát ez: mi történt a többi hattal? A második kérdés: az Ős-Szaturnusz óta immár három nagy korszak múlt el. Ha tehát az Ős-Szaturnusz kezdetén kilenc hierarchia volt, ezek közül háromnak azóta már ki kellett válnia, tovább kellett haladni, és másoknak kellett ezek helyébe lépni. Az ő méltóságukat elfoglaló újabb hierarchiák pedig sem a Szaturnusz, sem a Nap, sem a Holdimpulzust nem kaphatták Krisztustól. Hogyan van ez? Azok sem kapták meg, aki alacsonyabb fokról magasabbra fejlődtek? Ha aritmetikai gondolkodással nézzük ezeket a dolgokat, akkor az ilyenfajta kérdés teljesen jogosult. Itt azonban egészen másképp kell néznünk az összefüggéseket, s most éppen erről akarok beszélni. Annak idején, ha talán más szavakkal is, azt mondtam a Krisztus-lényről, hogy impulzusának leszállását követi Ő maga is a hierarchiákon keresztül az emberiségbe. Hogy ezt jobban megérthessem, számokkal dolgoztam, a számokat azonban nem mennyiségi, hanem minőségi értelemben használtam, nem kvantitást, hanem kvalitást: tulajdonságot fejeztem ki a számokkal, s ezzel jelezni akartam azt, hogy Krisztus az Ős-Szaturnuszon tizenkettősség, az Ős-Napon hetesség, az Ős-Holdon hármasság, s lefelé az ember felé ez a tudat – az Én-hatás – mindjobban szűkül, s így az emberbe már mint egység jön le. Ide rajzolom ezt a képet, s aztán megmutatom, hogy hogyan áll ez a dolog. Én, Krisztus-én, tizenkettősség (külső kör), azután az Ős-Nap állapotához érkezünk: ez még mindig Én, de hetesség (középső kör). Azután az Ős-Hold állapota, ez még mindig Én, de hármasság (belső kör). És azután érünk az emberhez, az emberiséghez, az emberiség Énjéhez, amely: az Egy. Látják, ez az egész titok: ez a tudat-összehúzódás, amely így létrejön, ez az, amit mi emberek időnek nevezünk, ezt jelöljük az „idő” szóval. De ez a kör, amely a tizenkettősséget fejezi ki, magában véve nem kisebb értékű, mint a hetességet kifejező, s ez nem kisebb értékű, mint a középső kör. Ezért mondtam, hogy a számokról, kvalitatíve, s nem kvantitíve beszélek. Ezt most másképpen is mondhatjuk: az a tény, hogy az emberi gondolkodás számára a Krisztus-én az időfejlődésen belül összehúzódik tizenkettősségből hetességgé, hármassággá, majd Eggyé, ez semmiképpen sem szűnik meg azzal, hogy később egy Nap-korszak következik be. A Szaturnusz-impulzus ennek ellenére is változatlanul tart tovább, és ma is éppen olyan, mint kezdetben volt. A Szaturnusz-impulzus nem múlik el az idővel, hiszen benne magában van az idő. A Szaturnusz-impulzus nem múlik el, nem szűnik meg, és Krisztus nem lesz kevesebb, csupán hatásmódja változik meg. Pusztán csak a mi időés tértudatunk az okai annak, hogy összehúzódásról beszélünk. Ezt a fogalmat jól meg kell érteniük. Krisztus Szaturnusz-impulzusa, Nap- és Hold-impulzusa ma is éppen úgy fennáll, mint ahogyan kezdetben fennállott. Krisztus téren és időn kívül áll, abban csak az emberi tudat él. Látják, csak a hierarchiákra vonatkozó kérdés idő- és tér-tudatból származik. Ha az ŐsNapon valamelyik hierarchia föllép egy másik helyébe, akkor ez éppen úgy megkapja a Szaturnuszimpulzust, mint elődje. Ez az impulzus mindenen keresztül hat. A tévedés könnyen jön létre, s időés tér-tudatunkból ered. Figyeljenek csak arra, hogy mi ennek a végső következménye: ha mai emberi tudatunkkal és gondolkodásunkkal nézzük mindazt, amit most a hierarchiákról és Krisztusról, az Ős-Hold, Ős-Nap és Ős-Szaturnusz fejlődéséről elmondtam, akkor azt mondhatjuk: az ember múltja. Ebből a múltból szállt le az ember és lett azzá, ami ma. Most pedig előtte áll a jövő. Így beszélhetnénk. Ezen a gondolkodásmódon alapszik idő-tudatunk, tehát jogosan beszélünk így, ha tér- és idő-tudatunk 34

alapján beszélünk. Ha azonban egyszer étertestünkkel néznők a dolgot, így beszélnénk: persze, ha az ember ezt a kérdést az agyhoz kötött tudattal szemléli, akkor tényleg így is van a dolog, de ha elevenen, s testtől független gondolkodással szemléli, akkor rájön, hogy ez a múlt, amely Krisztus és a hierarchiák áldozatából áll, abból az áldozatból és tevékenységből, amely lehatott egészen az emberig; ez a múlt az ember jövője. Énünkből és öntudatunkból kell kifejlesztenünk mindazt, ami bennünket Krisztus és a hierarchiák áldozata és tevékenysége által létrehozott: ez tehát az ember jövője. Ha ilyen módon szemléljük az ember jövőjét, akkor meg is oldottuk az idő problémáját, azt a problémát, amely az étertest élő gondolkodásán keresztül könnyen megfejthető, aritmetikai, matematikai, logikai gondolkodással azonban egyáltalán nem oldható meg. Ha megtalálják az utat Krisztushoz, és Krisztus megértéséhez, úgy ez a Krisztus-megértés átvezet bennünket az idő fogalmán, és akkor egyszerre észrevesszük: a jelen csak az Én, a múlt és a jövő pedig egybeesik. Mind a három pedig egyaránt csak lehetősége az Én kiterjeszkedésének. Ami Krisztus esetében (az ember szempontjából nézve) „összehúzódást” jelentett, az az ember számára a „terjeszkedés” lehetőségét rejti magában. Ehhez azonban a golgotai misztérium megértése szükséges, mert semmilyen más okkultizmusa a világnak e fejlődéshez hozzá nem segítheti az embert. Most ehhez hozzáfűzhetem azt, amiről ma úgyis beszélni akartam. Dr. Steiner antropozófiája szerint az ember hét princípiumból áll. (Erről a Távol-Kelet titkos tudománya is tud, azonban az egyes princípiumokat más kifejezésekkel jelöli meg.) Most nem az indiai neveket használom, hanem dr. Steiner megjelöléseit: szellemi ember, életszellem és szellemÉn. [Szellem-Ember Élet-Szellem Szellem-Én] Ez az ember három magasabb princípiuma, mely ma még az emberen kívül van, nincsen benne, még nem is tudja, hogy ezeknek a birtokában van. Ezek után következik az Én. Ma még csak Én-fogalmunk van. A tulajdonképpeni Énünk még nincs meg. Az Én-fogalmat pedig a három alacsonyabb princípiumon keresztül szerezzük meg. E három alacsonyabb princípium: az asztráltest, az étertest és a fizikai test. I. szellemi ember életszellem szellem-Én

II. tudati lélek (asztráltest) értelmi lélek (étertest) érzőlélek (fizikai test)

III. szellemi-fizikai test szellemi étertest szellemi asztráltest

Látják csak, így egy gyönyörű sémát kapunk, amelyet kívülről megtanulhatunk, és amellyel kitűnően dolgozhatunk. Ezek olyan szép kis skatulyák, csinos etikettekkel, s így tudja az ember az egészet. Ha azonban egy kicsit gondolkozunk arról, hogy most ezzel mit kezdjünk, és hogy ezt Steiner doktor miért adta így, akkor azt látjuk, hogy tulajdonképpen még semmit sem tudunk. Vessük ezt most össze azzal, amit már előbb mondottunk: Szaturnusz-impulzus - szellemi-fizikai test Nap-impulzus - szellem étertest Hold-impulzus - szellemi asztráltest akkor megint azt mondtuk, hogy Én Azután már semmit sem tettünk hozzá. Majd Luciferről és Ahrimánról beszéltünk. Lucifer és Ahrimán közbelépése következtében az ember „lebukfencezik” a szellemi világból, s öntudatával legelőször az asztráltestben köt ki, azután az étertesthez érkezik, és csak harmadszor jut el a fizikai testhez. Most láthatják a bukfencet: így, ha egymás mellé állítom a két sémát, jobban látják, amit az előbb mondtam. Ebből a sémából azt láthatjuk, hogy az alsó három princípiumban (asztráltest, étertest, fizikai test) rejlik az ember múltja, a felső háromban pedig (szellemi ember, életszellem, szellem-Én) a jövője. Azt hiszem, hogy így értik meg a legkönnyebben, hogy milyen is tulajdonképpen ez a probléma. Az ember a három szellemi testiséggel kapcsolatban, mely Krisztus és a hierarchiák műve, nem fejleszthet ki olyasmit, mint amit ma lelki funkció alatt értünk. Ez csak a „lebukfencezett” emberben fejlődött ki. Ez a fizikai testben történik, s ebben pedig már benne van 35

Lucifer és Ahrimán. Az ember most azt mondhatná: ezt az Ént Lucifer és Ahrimán segítségével láthatom meg e három testiségen keresztül. Ha az Ént vonatkozásba hozom az asztráltesttel, akkor kifejlődik az érzőlélek – az érzékelő, lelki tevékenység –, ha az Ént az étertesttel hozom kapcsolatba, akkor kifejlődik az értelmi lélek, s ha az Ént a fizikai testtel kapcsolom össze, akkor a tudati lélek fejlődik ki. (I. II. séma) Ez azonban olyan tudat, amelyet Lucifer és Ahrimán segítségével a Földön hozok létre. Ha azonban az Ént nem e három testiséggel hozom kapcsolatba, hanem a Krisztus és a hierarchia által alkotott három testiséggel, akkor e három forma helyett, különvált, lefűződött személyiségemben másik hármat fejlesztek ki (érzőlelket, értelmi lelket, s a tudati lelket azért nem kell elvesztenem), ezek: szellem-Én, életszellem, szellemi ember. (E háromból alakul ki a szellemifizikai test, a szellemi étertest és a szellemi asztráltest.) E három formát tehát úgy alkotom meg, hogy a szellemi testiségeket használom fel. Az embernek tehát meg kell kísérelnie, hogy a Krisztus-impulzus segítségével úgy alkalmazza testiségét (asztrál-, éter- és fizikai testét), hogy az hierarchikussá váljék. Legközelebb erről még majd bővebben beszélünk. Ma ezt csak egyszerűen megemlítem, hogy lássák: mechanikus szemlélettel nem jutunk semmire. Remélem, nem felejtették el, hogy mi mindenről beszéltem eddig. Beszéltem már az őskezdetről, a Krisztus-tevékenység hármasságáról, ahogyan leszáll a hierarchiákon keresztül. Mindenütt abban a sémában, amit dr. Steinerre támaszkodva, de kissé kibővítve és módosítva közöltem, mindenütt fellelhetik ezt a hármasságot. Minden kényszerű belemagyarázás nélkül, mindenütt ott láthatják a hármasságot, amint a Krisztus-tevékenységnek ez a hármassága három fokozaton át mindenen keresztül hat, és újra meg újra felszínre kerül. Az Én az azonban, ami mindenen keresztül hat. Nagyon fontos, hogy ilyen alapfogalmunk legyen. Tér- és időtudatunknál fogva kénytelenek vagyunk az Énnek kétféle formáját megkülönböztetni: „alacsonyabb Én”; ha felfelé fejlesztjük a szellemi testiségek irányában: ez a „magasabb Én”. Lefelé: Lucifer, Ahrimán, az önzés bűne. Felfelé: a hierarchiák és Krisztus-impulzus; ezt nevezzük kegyelemnek és megváltásnak. Most azonban mégis meg kell vizsgálnunk ezt a dolgot egy kicsit közelebbről, mert olyasvalamit mondtam, amit talán még olyanok sem tudnak tiszta fogalmakkal megérteni, akik hosszabb ideje foglalkoznak dr. Steiner munkáival. Annál kevésbé várhatjuk tehát ezt azoktól, akik először hallják e kifejezéseket. Beszéltünk érzőlélekről, értelmi lélekről és tudati lélekről. Azt kérdezhetnék tőlem: miért hívják az utóbbit „tudati léleknek”? Hát a többi nem tudat? Ezeket részletesebben akarom tárgyalni, mert így tulajdonképpen csak „technikai kifejezések”. A hétköznapi életben más kifejezéseket használunk, de hármat ezek közül mégis: az egyiket érzetnek vagy érzésnek, a másikat gondolkodásnak vagy felfogásnak, a harmadikat akaratnak vagy akarásnak nevezzük. (A filozófiai könyvek is ezeket a kifejezéseket használják.) Az a szó, hogy „akarat”, túlságosan könnyen hagyja el ajkunkat. Milyen gyakran mondjuk: ezt vagy azt akarom. Sokan nem is tudják, mit mondanak, midőn így szólnak: akarok. Mert ha tudnák, akkor azt kellene mondaniuk, hogy kívánom, vagy óhajtom, nem pedig akarom. Ha aztán óhajunkat valóban tettre váltjuk, akkor tényleg igénybe kell vennünk az akaratot, hogy a tett megvalósulhasson. A tényleges akarat az ŐsSzaturnuszról (erről már beszéltünk) ered, és ami valóban akarat, az ott rejtőzik minden mozgás mögött. Ha a mai ember tehát valóban tudatosan ismerné az akaratot, akkor tudatában kellene lennie minden mozgása okának. Figyeljék csak meg fizikai testüket, amint mozdulatlanul ülnek a széken, és figyelmesen hallgatnak. Könnyen kísértésbe jöhetnénk, hogy így szóljunk: testem most nyugalomban van. A látszat kívülről valóban ez. De képesek lennénk lényünk mélyére nézni, emellett tudatosak maradnánk, akkor azt látnók, hogy teljes „nyugalmi” helyzetünkben is folytonos mozgásban van egész testünk. A tudomány tisztában is van ezzel, és szívműködésről, vérkeringésről, gyomor-, bélmozgásokról, mirigytevékenységről, stb. beszél. Minden állandó mozgást jelent. Ha tehát az ember mai tudatában az akarat is valóban tudatos lenne, akkor egész nap a fizikai testében lejátszódó mozgásokra kellene gondolnia, és egyetlen más gondolat számára sem maradna lehetősége. Ha elő is fordul egyszer-egyszer ilyen eset, ezeket a tudatfejlődés megvilágításában gyógyítandó betegségeknek kell tartanunk. (Ilyen eset előfordulhat, ha nem is teljesen, de részlegesen. Vannak olyan emberek, akik ezeket a dolgokat tudatossá tudják tenni; legalábbis helyenként vagy részlegesen. Ezek nagyon hanyag emberek az életben, de még súlyosabbá is válhat 36

a dolog.) Ezért kell most valamit mondanom arról, hogy mi is tulajdonképpen a tudati lélek. Ez tehát olyan formája a lelki tevékenységnek, amely az akarattal áll összeköttetésben. Az imént azonban már utaltam arra is, hogy ennek az akaratnak a fizikai testtel nem szabad tudatossá válnia, különben beteg, lelki beteg lesz az ember. Most nézzük meg a dolgot egy kicsit közelebbről. A három lelki funkciót egyszer már matematikusok módjára felsoroltam. Három lelki tevékenységünk közül az érzést fejlesztjük ki legelőször, az érzést, amelyet luciferi hatás gyújt fel bennünk. A második az emberben ahrimáni hatás alatt, az étertestben fejlődik ki: ez a gondolkodás. Ezután következnék a harmadik lelki tevékenység: az akarat, amelyről eddig azt állítottuk, hogy ezt az ember még nem „tudja”, ez még nem tudatos nála. Ha az ember ezt a sémát így ledarálja, semmire sem megy vele. Vajon min múlik az, hogy az akarat tudatos legyen? Az ember tudatára jön annak, hogy mi az ellentét. Azáltal, hogy az ellentéten keresztül a megkülönböztetés képességéhez jut, vagyis különbséget tehet „magas” és „alacsony”, „fent” és „lent”, „jobb” és „bal”, „én” és „te”, „jó” és „rossz” között. Ha pedig különbséget tud tenni jó és rossz között, akkor azt hihetnénk, hogy már nyert ügyünk van, innen már feljuthatunk az akarathoz. Igen ám, de hogyan? Valóban így van ez? Az egyházak dogmáiban ezt mondják. Ezért mondják azután, hogy: „Az embernek van tudata, és ennek központjában van az Én. Az egyik oldalon áll a gonosz, a Sátán, a másik oldalon pedig a jó: az Isten. Az embernek különbséget kell tennie a jó és a rossz, Isten és Sátán között. Csupán csak különbséget kell tennie! Igen, azonban ezt a „csupánt” igen nagyra kell ám írni! Mert hogyan is megy ez a megkülönböztetés? Az egyház ezt mondja: „Ezt a célt szolgálják a kinyilatkoztatások és parancsolatok, amelyek meghatározzák, hogy „ezt tedd” és „ezt ne tedd”. Nyilvánvaló, hogy az egész felfogás az érzékre támaszkodik, tehát olyasvalamire, amit az ember kívülről kap. Ez azonban nem az ember saját Én-lényéből fakad, ennél fogva semmi köze sincs a szabadság kifejlődéséhez. Ez a felfogás csak addig hathatott és hatott is, amíg az ember nem fejlesztette teljessé fogalmi gondolkodását, amíg Énjével csupán az érzést fejlesztette ki, asztráltestében és étertestén keresztül többé-kevésbé még kinyilatkoztatásokat vehetett fel. Amikor pedig nappali tudatán át már nem hathatott a kinyilatkoztatás, akkor az ember éjszakai tudatán keresztül hatott, és így nappali hangulatát is hittel tölthette be. Ennek a hitnek utolsó fellobbanása a mi korunkra esik, s a német misztikában fejlődött magasra. Ez az utolsó fellobbanása, s a XVIII. század végével ennek is vége szakad. Ma már úgy áll a dolog, hogy az embernek a gondolkodáson és a megértésen keresztül kell megkülönböztetéshez jutnia. Ezért van az, hogy ma már a puszta Isten- és Sátán-fogalommal semmire sem megyünk. Az, amit írtam a sémában, merev, mozdíthatatlan egyenes vonal: maga a parancsolat, a törvény. Nézzük csak, hogy az eddig megbeszélt fogalmak alapján ne tudnók-e mozgásba hozni? A fenti ábrában igen jól használható sémát adtam. Nagyjából mérleghez hasonlít. A mérlegkar közepén áll az Én. Ebben a ábrában már nem látjuk ellentétes pólusokon a „jót” és a „gonoszt”. Valamit tudunk már arról, hogy miképpen jött létre az ember. Tudjuk, hogy van éter- és asztrálteste. Tudjuk azt is, hogy asztráltestén keresztül fejleszti ki az érzést, az első öntudatos lelki tevékenységet. A gondolkodást étertestében alakítja ki: ez az öntudatosság második fokozata. Az érzésbeli öntudatossághoz Lucifer segítségével jut el az ember, s ezért öntudatossága az egoizmus formájában jelenik meg. Az Én fogalmához a gondolkodáson keresztül – ezt már tudjuk –, az érzékelések segítségével jut el az ember. Ez az érzékelés a fizikai testből, az asztráltesten keresztül, először érzésként, elképzelésként hatol bele az emberbe, azután felnyomul az étertestbe, és felgyújtja az Én fogalmát. Mindez Ahrimán segítségével történik. Ebből származik aztán az az elgondolás, hogy mivel a fogalmat az ember saját maga alkotja meg, Én-tudata tehát ehhez a fizikai testhez van kötve. (Ez a fogalom az életről, ahhoz a tényhez kapcsolódik, hogy fizikai, érezhető világban él, és hogy fizikai teste van.) Jól tudjuk azonban, hogy az életről alkotott fogalom átlag 70–72 éves korban megszűnik a halállal. Ez tehát egy ahrimáni életfogalom, melyet az egoizmuson keresztül Lucifer tálal elő Ahrimánnak, s Ahrimán ezt az élet torzképévé, halállá nyomorítja. Ebből keletkezett az, amit tévedésnek nevezünk. Azt mondhatnánk most, hogy az utolsó előtti vázlatban adott helyzet még rosszabb lett, mert ott csak egy oldalon szerepel a gonosz, itt azonban (utolsó ábra) mind a két oldalon ott áll. Most vissza kell emlékeznünk mindarra, amit Krisztus tetteiről, s a hierarchiák áldozatairól beszéltünk, s akkor azt mondjuk: az ember igazi Énje tőlük származik, ők azok, akik az igazi Ént megalkották, s nem Lucifer, sem pedig Ahrimán. Lucifer csak a fizikai testben keltheti fel 37

az Én-érzést, Ahrimán csak a fizikai testben gyújthatja fel az Én-fogalmat. Az Én-érzés egoizmus, a fizikai testen keresztül alkotott Én-fogalom pedig tévedés. Ha azonban az Én képes arra, hogy az Énérzésből és az Én-fogalomból induljon ki és kapcsolatot találjon a hierarchiák és Krisztus áldozataival, akkor másként alakulhat a dolog. Így most egészen más képet kaptunk: Krisztus és a hierarchiák. Lucifer fölé odaírhatnám: érzésvilágom, Ahrimán fölé: . Most aztán sor kerülhet az akaratra, Én-tudatomnak a fizikai testen keresztül az akarattal kell érintkezésbe, kapcsolatba kerülnie. Azt már az előbb láttuk, hogy ha az ember számtanilag tovább halad a felsorolásban (érzőlélek, értelmi lélek, tudati lélek, érzés, gondolkodás, akarat, stb.), akkor tovább viszi az ember az ahrimáni tévedést, bele az akaratba is, s az akaratból olyan tudatot fejleszt ki, amely a fizikai test jellegével bír. Akkor aztán egyáltalán nem evickélhetünk ki többé a fizikai tudatból. Látják most már, hogy miről van szó? Ezért kellett a mai korban, amikor a materializmus által ilyen veszély fenyeget, olyasvalaminek jönnie, amely az emberi gondolkodás útját megnyitja, hogy az értelmi lélektől eljusson ahhoz a ponthoz, amikor az akarat tudatossá válik, tudatossá olyan módon, hogy az ember az életről alkotott fogalmait nem kell, hogy a fizikai testhez kösse: el kellett jönnie annak, hogy megértsük a golgotai misztériumot. A golgotai misztérium megértése, s ami ebből következik, ez dr. Steiner munkájának legfőbb eredménye. Talán száz év múlva megérti majd az emberiség a golgotai misztériumot, de ma is vannak már néhányan, akik szomjúhozzák ezt a megértést, akik meg akarják tanulni ennek a megértésnek a módját. Most már tudjuk, hogy mit kell tennie az embernek. Egészítsük most ki a sémát. Az Én alatt áll a fizikai test s fölötte az, amit Krisztus és a hierarchiák tényleg cselekedtek: a szellemi-fizikai testet odaáldozták az ember számára. Ezt már az első este láttuk. Tehát az akaratot nem a luciferiahrimáni fizikai test irányában kell keresnünk, hanem a golgotai misztérium megértésén keresztül, a szellemi-fizikai test felé vezető úton. [a mérleg két vége között meghúzza a vonalat a középső nyíl felé] Ez jelképezi a fejlődés fokozatait. Ezen az úton kísérli meg az ember a felfelé törekvést. Az ábra tökéletesítésével megkaptuk a lelki-szellemi mérleg szimbólumát. Most mozgékonnyá tettük ezt a merev vonalat. Hiszen előfordulhat, hogy az emberben néha az egoizmus, máskor pedig a materializmus erősebb; aki azonban eljutott a golgotai misztérium megértéséhez, az mindig képes lesz a mérleg nyelvéhez, a középvonalhoz igazodni, és ezen a réven mindig helyre fogja tudni állítani a mérleg egyensúlyát. Ha a mérleg egyensúlyban van, akkor az ember a golgotai misztérium segítségével fejlesztette ki tudati lelkét, mégpedig úgy, hogy nem a fizikai testből, hanem az étertestből indult ki. Most talán megértik, hogy miért választotta Rudolf Steiner ezeket a kifejezéseket, amelynek az újonnan jött számára oly meggondolatlanoknak látszanak? Mondhatná valaki azt is: „De hiszen az érzés is tudat, a gondolkodás is tudat, akkor miért nevezik csupán a lelki működések harmadik fokát tudati léleknek? Most láthatják, mi rejlik ebben. Természetes, hogy a fogalmi gondolkodás is tudat, de ezt meg Ahrimánnak köszönhetjük. Csak akkor, ha az előbb elmondott módon tesszük az akaratot tudatossá, tulajdonképpen csak akkor mondhatjuk el magunkról: „Most tudatos vagyok”. Ez az, amit Pál apostol ezekkel a szavakkal fejez ki: „Nem én, hanem a Krisztus énbennem”. Igyekeztem mindezt, ha nem is teljesen a logika keretén belül, de egészen észszerűen szemlélhetővé tenni. Hagyjuk most abba és legközelebb majd dr. Steiner beavatási módszerét beszéljük meg.

38

Hatodik előadás Ha témánkba jobban bele akarunk merülni, akkor előbb át kell ismételnünk egyet s mást, különben nem kapjuk meg a helyes tárgyalási alapot, s így a beavatást nem tudjuk az érzelmi lélek bizonyos miszticizmusra hajló impulzusaitól függetlenül szemlélni. Ez által majd látjuk, hogy az emberiség földi tudatfejlődésének egész folyamata tulajdonképpen beavatási folyamat, mely később az emberiség által elért különböző tudatfokozatokat az egyénben megismétli, és hatékonyabbá teszi. Vissza kell mennünk ahhoz az állapothoz, amelyet a Föld a teremtéstörténetben az úgynevezett ŐsNap állapotában elért. Emlékezetünkbe idézzük azt, amit az éterszubsztancialitás megjelenéséről mondtunk. Ezt az éterszubsztancialitás annak idején az emberiség étertestének neveztük. Azt is mondottuk, hogy a Krisztus-impulzus az első hierarchiában – az Ős-Szaturnusz korszakában – tiszta, isteni akaratként, a második hierarchiában pedig ugyanez a Krisztus-impulzus kinyilatkoztatásként hatott. Említettem azt is, hogy az akarat és az erkölcsi impulzus kezdettől fogva egy és ugyanaz. Csupán az ember választja szét később e kettőt tér- és időbeli gondolkodásával. Ezt meg is kell tennie, de azért e kettő magában véve egy és ugyanaz. Így tehát a teremtés terve ennek az őserkölcsi impulzusnak a kifejezése. Ezt így jól jegyezzük meg magunknak. Ezért van az, hogy amidőn a szellemi lények soraiból azok, akik a középső hierarchiához tartoznak, belehatnak a szellemi szubsztan-cialitásba, és így ennek az éterinek nevezett szubsztancialitás megjelenik, akkor kell hogy az éternek ez az erkölcsi impulzus legyen az alapja, lényege és legsajátabb természete. Ezért kell azt mondanunk: annak, ami később az emberben – most mellékes, hogy milyen formában – érzésként fellép, annak ez az Ős-Napból származó étertulajdonság az ősforrása, eredete. Most tehát azt is látjuk már, hogy a második hierarchia lényeiben miképpen él a teremtés terve: nem gondolatok formájában él bennük (mint amilyen például az ember szellemi világtól lefűződött gondolkodása), hanem krisztusi kinyilatkoztatásként hatja át egész valójukat. Ha az ember szempontjából nézzük a dolgot, azt kell mondanunk, hogy e szellemi lények életének minden megnyilatkozása szorosan a krisztusi kinyilatkoztatáshoz, a teremtés tervéhez idomul. Ha egy ilyen szellemi lénynek az emberéhez hasonló érzelmi, gondolati és akarati világa lenne, úgy e három téren nem állhatna elő semmiféle ellentmondás, semmiféle kétség. Ilyesmi például, hogy „érzésem ilyen, de gondolkodásom mást mond”, nem volna lehetséges; minden harmóniában van náluk a teremtés tervének impulzusával. Ezért mondhattuk azt, hogy az emberi érzések ősforrása az Ős-Nap éteritása. Ugyanúgy az ember gondolatformáinak, gondolkodásának ősforrását szintén az Ős-Napban lelhetjük fel; azonban nem a testiségben, hanem magukban a szellemi lényekben. Ebből következik, hogy ha az ember öntudatát, amely mint Én-tudat lefűződik a hierarchiák Én-tudatától, itt a Földön helyesen kapcsolja össze a gondolkodással, akkor a gondolkodás által – nem a gondolatai, hanem a gondolkodás által – ama tény által, hogy gondolkodó lény, újra helyreállíthatja eleven kapcsolatát a szellemi lényekkel. Ha helyesen teremti meg ezt a kapcsolatot, úgy a szellemi lényekben ismét megtalálja az Ős-Nap Krisztus-impulzusát, szabadságban és szabad Énként találja ezt akkor meg, és ismét harmónia lesz közte és a teremtés terve között. Világos, hogy (ha szellemi szemszögből összevetjük azt, amit már elmondottam) e kapcsolatot nem teremtheti meg az ember akkor, ha a gondolkodást nem mint gondolkodást szemléli, hanem csak gondolatokat figyeli meg. Így nem teremtheti meg a kapcsolatot azon egyszerű oknál fogva, mert a gondolatok fogalmi úton jönnek létre, a fogalmak agyhoz kötöttek, az agy pedig a földi fizikai testhez tartozik. Így tehát, ha a gondolatokat, s nem a gondolkodást figyeljük meg, akkor ezen a réven szükségképpen érvényesül valami, ami az emberek és a szellemi lények közötti kapcsolatot befolyásolja, sőt, egyenesen lehetetlenné teszi. Mert itt az a két kiküszöbölhetetlen hatás kell hogy érvényesüljön, amit luciferi és ahrimáni hatásnak neveztünk. Most mindjárt a dolog végét fogom meg, melyhez aztán el kell érkeznünk. Ha az étertestet szemléljük, amely részt vesz a fogalomképzésben (erre még aztán visszatérünk), akkor fel kell vetnünk a kérdést: az étertestben benne van az Ős-Napból származó szeretet-impulzus. Miért nem akadályozza meg tehát az ember és a szellemi lények közötti kapcsolat meghiúsítását, miért nem állja útját annak, hogy a luciferi és ahrimáni hatások elvágják a kapcsolatot? Egész egyszerűen azért (erről még később beszélünk egy kicsit), mert a Földön élő emberben nem úgy helyezkedik el az étertest, mint ahogy annak idején az emberiség-étertest az Ős-Napon elhelyezkedett, hanem hozzáidomul a fizikai testhez, s ezért a személyiség elemét is fel kellett vennie. És most elérkeztünk 39

ahhoz a ponthoz, amelyen az egész dolog megfordul: az étertestet tehát ettől a személyiségi jellegétől kell megszabadítanunk, hogy régi Nap-tulajdonságait így ismét visszaszerezzük. Ha ezt elértük, akkor lehetővé válik az a kapcsolat, amely az embert ismét a szellemi világba emelheti fel. Az Ős-Napból az Ős-Holdba vezet le az involúció. Ekkor a szubsztancialitásnak új formája létesül: amint tudjuk, ezt asztralitásnak nevezzük. Ez úgy jön létre, hogy a Krisztus-impulzus behatol a harmadik hierarchiába. Ebbe az asztralitásba úgy hat bele az Ős-Napból a még mindig Naptulajdonságú éter-impulzus, ezt az éter-impulzust úgy dolgozza fel a harmadik hierarchia, hogy az asztralitásban hajtóerőként működik az, ami az éterben az érzésnek, a szeretetnek az ősforrása, s ez formálja meg az asztralitást. Az asztralitásban tehát benne van a szeretet akarása, mely az étertestben az éter természete, ez benne van az asztralitásban is, de ezt – egy bizonyos formában – mintegy kihelyezi. Ez nem elvontan történik, hanem a harmadik hierarchia lényei által megy végbe. Ezek a lények ugyanis tudatukba kinyilatkoztatásként felveszik a Nap-impulzust, amely most egész lényüket áthatja, és arra készteti őket, hogy ezt a formáló erőt a teremtési terv értelmében belevigyék a szubsztancialitásba, hogy így olyan formák létesülhessenek, amelyekben mindaz, ami az ŐsNapból származik tudattá, saját tudattá legyen kifejleszthető. Így formálják a harmadik hierarchia lényei a szubsztancialitást. Ezért és így keletkezik az asztralitás. Ez az asztralitás titka. Ezek után kapja meg az emberiség az Ént. Ezzel kapcsolatban említettem már, hogy az így felépített emberiségben sohasem jöhetne létre szabadság és személyiség, mert ennek az emberiségnek az Énje a Szentlélek (Szent Szellem) állapotában volna. Ha ilyen Én kerülne kapcsolatba az előbb leírt módon kialakult asztralitással, akkor az emberiségben, mint egységes lényben nem olyan tudat keletkeznék, amit érzésnek nevezünk, hanem olyan, amelynek első lelki tartalma az asztralitásban formákat kifejlesztő hajtóerő lenne; ez a hajtóerő pedig a harmadik hierarchián keresztül ható teremtési terv. Így olyasvalami létesülne, amit e lények gondolkodásának nevezhetnénk. Nem az érzés, hanem a gondolkodás jött volna így létre, mégpedig ugyanolyan módon, mint ahogyan az érzés keletkezik, azaz képekben. Gondolatképek lennének ezek, annak a képei, amit a harmadik hierarchia lényei a teremtés tervéről gondolnak, és ahogyan erről gondolkodnak. Olyan kozmikus tudat keletkezett volna, amelyet nem nevezhetnénk „érző-léleknek”, hanem imaginációnak, képtudatnak. A második fokon, amikor az ilyen „Szent Szellem–emberiség-Én” a tudatot az asztralitásból mindig az éterbe vinné bele. (Látják csak: emberiséget mondok, emberiség-lényt.) Olyan tudat alakulna ki, amely annak a tudatnak felelne meg, amely a második hierarchia impulzusára létrehozta az éter-szubsztanciát. Így olyasvalami következnék be, ami már nem volna gondolkodásnak nevezhető; ez mint a szeretet érzése, a kozmikus szeretet érzése jönne felszínre a teremtés tervében, és ennek „mindent összekötő”, minden szeretet-érzést összehozó jellege volna. Ez az inspiráció lényege. A harmadik fokozatban az Én a fizikai testtel kapcsolódnék össze. Ebből a kapcsolatból semmiképp sem származhatnék olyan hétköznapi értelemben vett akarat, amely más akarattal összeütközésbe juthat. Ez lehetetlenség volna. Hanem az az Én, amely az egész emberiségnek, mint egységes lénynek az Énje, ez az Én nem gyújthatná fel az akaratot a testben (hiszen a test maga a szellemi szubsztancia, ezt neveztük az emberiség Ős-Szaturnusz-beli szellemi- fizikai testének), még csak nem is úgy történnék a dolog, mint az éter- és az asztráltest esetében, amikor is egyrészt az asztráltest, illetve étertest, másrészt az Én között tudatként imagináció és inspiráció fejlődik ki. Ez az Én olyan módon kapcsolódnék ehhez a testhez, hogy a testben tudat nem lobbanhatna fel, hanem az Én hatolna bele, és egyesülne vele. Ezzel mintegy bezáródnék a kör. Ez a tudatnak olyan foka lenne, amelyben a Én, a szellemi-fizikai test és az akarat egységgé olvadnának össze. „Emberiségről” beszéltem az előbb! Így olyan emberiség létesült volna, amelynek Énje, asztrálteste, éterteste, szellemi-fizikai teste, imaginációja és inspirációja lenne. A harmadik lelki tevékenységben, az intuícióban azonban mindez összeolvadna. Az intuícióval ismét visszajutnánk Krisztus teremtő tevékenységének kiindulási pontjához. Az emberiség odajutna vissza, ahonnan Krisztus kiindult, és a hierarchiák segítségével eggyé olvadna vele. Így semmi új sem jött volna a kozmoszba. Ezért történik az, hogy miután az emberiség megkapta Énjét, közbelép Lucifer. Nem az ember Énjébe hatol be, sőt, az asztráltestbe sem (ezt nyugodtan mondhatjuk így, bár a mi most használt fogalmaink szempontjából nem ezen múlik a dolog), hanem az Én és az asztráltest közé furakodik. Felfogja az Énnek azt a hatását, amelyet az asztráltesten keresztül nem imaginációként kapja, hanem 40

Lucifer jelenléte által a belsejéből úgy tör felszínre, hogy azt mondja: „Igen, ott van a kozmosz, de én érzek, én érzékelek.” Látják, így kapja meg az ember az Ént. Így is merülnek fel benne a képek, de ezeket a képeket aztán nem a harmadik hierarchiával hozza kapcsolatba, hanem a tudatával, melyet „Énérzésnek” nevez. A képtudat megvan, az ember tudatában azonban személyessé válik. Ebben gyökerezik az egoizmus, ez a forrása. Azt már tudják, hogy közben Ahrimán is előkészíti támadását az ember és a Föld ellen, mégpedig kívülről; nem olyan úgynevezett impulzív természet, mint Lucifer, aki támadásával az ember belsejébe hatol. Ahrimán hihetetlenül okos és hidegen számító. Tudja és ismeri a Nap titkait. Ezt tudja, és így szól: „A személyiség számomra nem fontos, az egész Földet olyan állapotba akarom hozni, hogy az ember ne is tehessen mást, mint hogy hozzám jöjjön, még a választás lehetőségét sem hagyom meg neki.” Ezt kozmikusan készíti elő. A szellemi lényeknek meg kell ezt engedniük, mert ha nem engednék meg, akkor az ember sohasem emelkedhetnék föl az Én-érzéstől az Én-fogalomig, s így sohasem érhetné el a szabadságot. Látják, ezzel most olyasvalamit mondtunk, ami nagyon fontos: így tehát az ember a Földön asztráltestét éppen megfordítva használja, nem úgy, ahogy kellene. A szellemi világban a gondolatok (ezt is már mondottam) imaginációk formájában, a harmadik hierarchia gondolataiként alakulnak ki. Mondtuk, hogy az étertestben a második hierarchia érzései élnek. Ezt csak a rövidség kedvéért mondjuk így. Az emberben, ha Luciferen keresztül használja asztráltestét, személyiségérzés keletkezik: ez az érző-lélek. Most Ahrimán előkészíti a világot: az ember megkapja érzékelő képességét. Ezt a lelki tevékenységet az asztráltestből az étertestbe kell felvinnie. Igen ám, de az étertest a hierarchikus érzésre van hangolva. Most tehát valaminek történnie kell, hogy az étertest használható legyen, különben nem születhetik meg az Én-fogalom: az étertestet bele kell préselni, bele kell szorítani a személyiségbe. Ezt az étertest nem teszi meg önként, mert ez természete ellen volna. Ezek után ne csodálkoznak majd, ha dr. Rudolf Steiner antropozófiájában például a következőket olvashatjuk: az ember a lemúri korszakban száll le a Földre, legelőször csupán az asztráltestbe, azután – aszerint, amint a fizikai test hozzáalakul az ahrimáni szilárd állapothoz – fokozatosan fejlődik ki az asztráltest és a fizikai test között az étertest. Egész lassan, fokozatosan fejlődik ki az étertest, s nem hirtelen. Így tehát az ember már hosszú ideje a Földön van, van fizikai teste, személyes asztrálteste, ez utóbbi a luciferi hatás következtében igen könnyen alakult ki, de az étertestből csupán annyi van benne, amennyi szükséges ahhoz, hogy az asztráltest és a fizikai test között egyáltalán kapcsolat jöhessen létre. Erre azt mondjuk: az Én-érzés már mutatkozik a fizikaivá váló külvilággal szemben, vagy fordítva is mondhatjuk: a fizikaivá alakuló külvilágot az ember Én-érzésén keresztül észlelheti. Látják tehát, hogy az étertest csak annyira van benne az emberben, hogy életet adhasson a fizikai testnek. Ha nem lenne továbbfejlődés, akkor az ember sohasem emelkedhetnék fel az érzéstől a gondolatképzésig. A gondolkodás ereje már benne van az emberben, hiszen ez a szellemi lényektől származik, nem Lucifertől, de Ahrimántól sem, hanem a Nap erőitől. (A gondolkodás ereje származik a Nap erőitől, nem pedig az, amit az ember a gondolatainak nevez.) Ez hat ugyan az emberre, de nem válhat benne fogalommá. Látják, ezt nevezzük az emberiség „régi tisztánlátásának”. Így nevezi ezt dr. Steiner, s a következőképpen írja ezt le: ekkor az étertest még szabad, mert jóllehet összeköttetésben áll már az emberrel, de csak annyira, amennyire szükséges ahhoz, hogy az ember egyáltalán fizikai testben élhessen. Földi tudata azonban még nincs az embernek. Érzésében már földi lény, már egoista, gondolkodásával azonban már az égben jár. A probléma most az: miképpen szorítható az étertest egészen bele az emberbe? Világos, hogy ahhoz a fogalomképzéshez, amelynek eredményeképpen azt mondhatja: „én földi ember vagyok”, csak úgy juthat el, ha elveszti kapcsolatát a szellemi világgal. Látják csak, ez Ahrimán hatására következik be, mégpedig úgy, hogy az ember érzésbeli kapcsolatai révén, már akkor, amikor fizikaivá, földivé válik cselekedeteivel – ha egyelőre csak az érzéseken keresztül is –, hatást kezd gyakorolni a Földre a teremtési terv ellen. (Hiszen a teremtés terve nem ismer semmi „személyeset”.) Gondolatok képzésére még képtelen, de már a teremtés terve ellen cselekszik akkor, amikor személyes rokonszenv, vagy ellenszenv érzése indítja cselekvésre. Cselekedetei tehát olyasvalamit visznek bele a Földbe, ami már Krisztus ellen irányul. 41

Ezt az ember még nem tudja, de mégis így áll a dolog. Az embernek minden egyes, legkisebb, ilyfajta tette az egész kozmoszra olyan hatást gyakorol, amely – s ha még csak ez lenne! – nem csak a hierarchiák, de még Krisztus tudatát is befolyásolja. Ez a hatás mindenen keresztültör, és (nem tudom hogy mondjam másképp) bizonyosfajta „ellentétet” teremt az ember és a szellemi lények között. Ez utóbbiak mindent megtettek, hogy az embert helyesen állítsák a Földre, és az mégis ellenük fordul. Itt kezdődik az, amit „személyes sors kialakulásának” nevezünk. (Mi karmaképződésnek nevezzük. Még mindig ezt a távol-keleti szót használjuk, és dr. Steiner azt mondja, hogy később, ha a goetheanizmus már általánosabb lesz, akkor majd új kifejezésmódokat is találunk, de hát ez most még nem sürgős.) Így kezd tehát a karma kialakulni. Említettem már, hogy a szellemi hierarchiák bizonyos engedményeket tettek az ember eljövendő fejlődésének érdekében: szellemileg belevittek valamit az éterbe – belevittek valamit, de még mindig szellemileg –, aminek következtében az éter kész arra, hogy szellemiségével az ahrimáni állapot szilárdságához bizonyos mértékben hozzájáruljon, hozzáidomuljon. Ez az, amit a négy éterféleségnek nevezünk. Ez már nem a Nap-állapota az éternek, hanem mintegy az átalakítása négy áramlássá. A három hierarchia teremti meg ezt a négy áramlást azért, hogy az éter az élet hordozójaként egyáltalán belehathasson abba, ami ahrimáni, s földi. Ha ez nem történt volna meg, akkor a Nap-éter spirituális életszubsztanciájának hatalmas nyomása alatt a fizikai (ásványi, földi) testforma egyszerűen szétrobbanna atomjaira. Ezt a nyomást nem bírná ki. Ezért osztották a hierarchiák négyfelé az étert. Az éter „Nap-tulajdonsága” azonban benne van a négy éterfajtában, csupán négyfelé van osztva. Látják csak, az ember karma-képzés révén szembehelyezkedik a hierarchiákkal. Ez a karmaképződés tovább halad, egyre erősebb és erősebb lesz, és ezzel együtt növekedik az ellentét a szellemi lények és az ember, mint személyiség között. Ezáltal most történik valami: Ahrimán hatni kezd, és az életerőkbe beleviszi a halálerőt. (Minderről beszéltünk már.) És kialakul valami, amit reinkarnációnak nevezünk. A hierarchiák, akiknek fájdalommal kell kísérniük azt a növekvő ellentétet, amely közöttük és a személyiséggé váló ember között van, látják, hogy ez az ellentét egyre nagyobb lesz, s látják azt is, hogy a kapcsolatok az ember étertestén keresztül ilyen módon egyáltalán nem tarthatók fenn. Mert látják, ha az étertestet a hierarchiák úgy hagynák, amint most van, ennek egyszerűen az lenne a következménye, hogy az étertest (mely voltaképpen élet), többé nem engedné magát a fizikai test halálához láncolni, hanem legszívesebben visszatérne Nap-természetéhez. Ezért ragadják meg a hierarchiák az ember személyes karmáját; ezt megragadják, és minél inkább elveszíti az ember a lehetőségét annak, hogy éterében tudatos maradjon – hiszen ezt Nap-szerűen kellene cselekednie –, annál inkább hatnak rá felülről a szellemi lények, az ember személyes közreműködése nélkül. S ha az ember úgynevezett halál után útnak indul a szellemi világon keresztül, akkor a hierarchiák, a teremtés terve szerint, karmájának kis batyuját kapcsolatba hozzák a bolygókkal. Képletesen szólva: a teremtési terv elleni vétkeinek földi színekben játszó hétféle színezetű kötegével megterhelik az étert, és így segítik hozzá az embert ahhoz, hogy olyan személyes étertestet képezhessen, amely a legközelebbi inkarnációban végigkísérheti, és végig is kell hogy kísérje földi életén át, és amely nem tágít mellőle. Mindez az ember karma-képzésén keresztül történik. Ezzel a fogalommal közelebb jutottunk a feltett kérdés megoldásához. Ez nem jelent mást, mint hogy a hierarchiák folytonos áldozatukkal azon munkálkodnak, hogy az étertest kozmikus sajátosságával az ember személyiségéhez mindig jobban és jobban hozzáidomuljon. Más szavakkal: azon munkálkodnak, hogy az étertest egészen belehatolhasson a fizikai testbe, s ennek alakját felvegye. Így lehetséges lesz majd, hogy amikor az étertest a fizikai testhez egészen hozzáidomul, legutoljára ott is hozzáidomuljon, ahol az ember földi Én-fogalmai kialakulnak, ahol az ember „szellemi világ ellenes tudata”, „Szent Szellem ellenes” tudata kialakul, tudniillik az agyban. A fizikai testben a fejhez alkalmazkodik legeslegutoljára az étertest. S ha ez megtörtént, úgy Ahrimán az emberi érzékelésein keresztül hozzásegíti ahhoz, hogy azt, amit asztráltestéből Én-érzésként kifejlesztett, s ami az étertestben gyökeredzik – az érzékelés impulzusának hatása alatt –, felvihesse az étertestbe, de már nem a szellemi világba, hanem a személyessé vált étertestbe. Így alakul ki a képzetalkotás képessége, a személyes emlékezés és a fogalomképzés. A bukfenc – amelyről beszéltem – így most tökéletesen sikerült, most egészen lenn van az ember.

42

Ha mindezeket egybevetik, és azután dr. Steiner műveiben az egyes korszakok tudatfejlődéséről olvasnak, akkor könnyebben megérthetik majd, miért ír dr. Steiner éppen olyan módon ezekről a dolgokról. Én csak fogalmakat nyújtok, hogy az ő könyveit könnyebben olvashassák, és akkor majd látják, hogy miért van mindez így. Azt írja dr. Steiner, hogy az étertest csak az úgynevezett Atlanti-kor vége felé száll bele teljesen a fizikai testbe. Ennek a pillanatnak az ember számára óriási hordereje van. Ezért a Biblia is különös hangsúllyal beszél erről az eseményről. Azt már jeleztem, hogy ez kapcsolatos azzal, hogy Ahrimán bizonyos módon kívülről készíti elő a Föld kialakulását, hogy a Földön keresztül az embert megközelíthesse. Ezzel kapcsolatos az, hogy a Föld csak ebben az időben alakul ki olyan teljessé, ahogyan ma ismerjük, úgy, hogy csupán ettől az időponttól kezdve beszélhetünk olyan fizikai Földről, amely világosan elkülönült négy elemből áll (föld és tűz, levegő és víz). Mindeddig csupán átmeneti állapotok uralkodtak. A lemúri korszakban még kettős összeköttetésben voltak az elemek, akkor még egymásba keveredett a föld a tűzzel, és a levegő a vízzel. Ahrimán a lemúri időkben választja el a tüzet a földtől, de a víz a levegőtől csupán az Atlanti-kor végén válik szét, úgy, hogy azt mondhatjuk: az Atlanti-korban még állandó ködben élt az ember, megvoltak ugyan már az érzékszervei, de mai értelemben vett érzékelései még nem voltak, mivel még állandóan ködben élt. Ilyen körülmények között tehát okvetlenül szüksége volt a „régi tisztánlátásra” (mondtam már, hogy ez annyit jelent, hogy az étertest még kapcsolatban volt a hierarchiákkal). Ha az emberiség ebben az időben pusztán fizikai érzékelésére lett volna utalva, úgy elveszett volna. Együtt járnak tehát: a régi tisztánlátás elvesztése, a levegő és a víz szétválasztása, a levegő megtisztulása, a kék ég megjelenése, a Nap feltűnése sárga színben (a ködön keresztül még vörösnek látszott), és az első fogalomképzés, az ember első tudatos gondolkodása. Ezért mondja a Biblia nagyon érdekesen, és a szellemtudomány szerint fölötte helyesen, de természetesen ismét imaginatíve: „Beméne azét Noé a bárkába.” (Az étertest teljesen beleszáll a fizikai testbe.) Majd később: „Az özönvíz után Isten új szövetséget köt az emberrel.” Ez a levegő és a víz elválasztása az úgynevezett természettudomány öt jégkorszakának folyamán. És mit jelent ez az új szövetség? Egészen új módját annak, hogy a ember tudatossá legyen: most már megvan a lehetősége arra, hogy fogalmat alkothasson. Ezért feláldozza ugyan a régi éterikus látást, viszont azonban gondolkodni kezdhet. A gondolkodás az érzékelésen keresztül történik, ezt már említettem. A külső érzéki világot már nem az éteri tisztánlátással, hanem érzékei révén észleli az ember. Megtanulja, hogy lássa a színeket. Ennek jele a szivárvány az égen. Az új szövetség tehát abban áll, hogy az ember a fizikai érzékelésen keresztül jut megismeréshez. Így aztán Noé – új tudatával – kiszáll a bárkából, s érzékeli a világot. (Ezt pusztán csak alátámasztásul mondom. Nem a Bibliából, hanem dr. Steiner műveiből indulok ki. Ha így közelítjük meg a Bibliát, úgy látjuk, hogy milyen igaz, de nem értjük meg, ha előzőleg nem ismerjük Rudolf Steiner műveit.) Így jutunk el az ős-indiai kultúrához. (Most azonban mindenen átugrottam.) Látják csak, most azonban az a fontos, hogy az ember egyre jobban felfogja gondolkodásán keresztül a külvilágot, a fizikai földet és a természetet. A szellemi tisztánlátásból már leszállt, gondolkodásán keresztül azonban egyre élesebben ki kell fejlesztenie a személyiség fogalmát. Ez pedig csak úgy történhetik meg, ha a külvilágot fel tudja fogni. Ezért ebben az időben minden szellemi vezetés arra irányul, hogy gondolkodási tudatával az ember mindjobban belekerüljön az anyagba, mindinkább felfogja azt, nem úgy, mint ahogyan ma Keleten elképzelik, hogy az embernek ismét el kell távolodnia a fizikaiaktól. Így fejleszti ki az ember személyiségét. Ha ezt nem teszi, akkor luciferi hatás alatt visszavágyódik a szellemi lények oltalmába. Így pedig sohasem juthatna ahhoz, hogy saját, önálló megkülönböztető és elhatározó képességét kifejleszthesse. A kereszténység előtti összes misztériumoknak ez volt az irányzata; idevonatkozó részletek tárgyalásába most nem bocsátkozhatom. Az ős-indiai időkben, amikor az éterikus látás még bizonyos szerepet játszott, az emberek nem nagyon hajlottak e felé az irányzat felé, arra törekedtek, hogy a hét Rishi közvetlen tanítása által az étervilágból származó hét életformát az étertest segítségével megértsék. A hét Rishi mindegyike egy-egy életformát képvisel; összességük pedig nem annyira a tudat misztériumát jelenti, mint inkább istenektől adott általános szabályokat jelent arra vonatkozólag, hogy miképpen álljon meg az ember a Földön. Ezért az ős-indiai korban az vezette és szabályozta a társadalmi életét, amit a Rishi-k inspirációjuk révén az istenektől kaptak. (Ennek utolsó nyomait a mai Indiában is megtalálhatjuk még, az angol műveltségű indusoknál már nem, de a népéletben még megtalálható, 43

természetesen többnyire már csak babonák formájában.) A vallásosság az ős-indus számára egészen más jelentőséggel bír, s nincs órákhoz kötve, mint az európai, úgynevezett kereszténységnél. Indiában a vallás áthatja az ember napját, éveit, egész életét, s összefügg mindennel a világon. Összefüggésben van azzal a száz meg száz dologgal, amit az indusnak a fizikai test életmegnyilvánulásaival kapcsolatban el kell végezni. A második, ős-perzsa korban már nem így van. Most már hatni kezd az a tendencia, hogy az ember figyelmét arra a kapcsolatra irányítsa, amely közte és a Föld között van. A legfontosabb számára az, hogy az ellentétek megkülönböztetésének képességét kifejlessze. A régi Indiában ez még lehetetlen volna, az élet berendezkedéseit isteni törvények szabályozták, s így a földi dolgok összeolvadtak mindazzal, ami isteni eredetű volt. Az ősi Perzsiában tudatossá válik az ellentét. Ezután a harmadik korszak következik, az úgynevezett sémi, babilóniai, asszír, egyiptomi és zsidó kultúra korszaka. Ekkor jut az ember olyan mélyre, és az ellentét annyira él benne már, hogy első ízben képes Isten fogalmának a megalkotására. Most aztán Istent a szellemi világból mintegy az agyába, fogalmi világába húzza le. Ábrahám az első, aki ezt megteszi, ezért ő a héberek ősapja, ősapja a héberek tudatfokának. Ez még a vérségi kapcsolattal függ össze. Első ízben történik meg az, hogy az Isten fogalma az individuum vérkeringésével összeköttetésbe kerül. Most a negyedik korszakhoz, a görög-római korhoz értünk. A római korban eléri az ember már azt, hogy a személyiség fogalmát teljesen a fizikaira vonatkoztatja. Annyira fizikaivá lesz, hogy fizikai volta szinte túlhalad már a fizikai téren. Megszületik a civis romanus fogalma, akinek személyisége a halálon túl ér, a római találja fel ugyanis a végrendeletet, az utolsó akaratot, s ezzel a személyiséget a halálon túl viszi. Nem Ábrahám kebelébe tér vissza, mint a héber, hanem mint civis romanus megy át a szellemi világba. Ettől az időponttól kezdve fenyeget az a veszély, hogy a személyiség nem tud megszabadulni a fizikaitól. Ekkor két jelentős esemény történik. Az első az, hogy Krisztus a Földre száll. Ezt már egyik oldaláról megvilágítottuk, most még a másik oldalról is hozzáfűzünk valamit. Az ember, mivel már annyira személyessé lett, igen sok, szinte túl sok karmát halmozott fel, és emiatt az ellentét igen nagy lett közte és a szellemi lények között. A hierarchiák ezért így szólnak odafenn (képletesen beszélek): „Ezt már nem viselhetjük el, ezt már nem csinálhatjuk tovább.” Az étertest mintegy fellázad, egész lénye megtörik, nem bírja tovább, és – szinte mondhatnám – nem akar tovább működni. Ez a másik ok, amiért a Nap-szellemnek le kell szállnia. Röviden beszéltem már arról, hogy hogyan megy Krisztus a kereszthaláltól a feltámadásig. Mondottam, hogy egykor Krisztus a kozmoszból átmegy abba, ami a Földön, s az ember számára a legfontosabb. Saját, az éterben rejlő Nap-impulzusát, ember mivoltán, s a halálon keresztül beleviszi a Föld ahrimánivá lett étertestébe. Ez saját Énjével kapcsolatban történik. S így a Föld éterébe Ahrimán helyére Krisztus lép. Az előbb azt mondtam, hogy a hierarchiák „nem csinálják ezt tovább”, és az étertest „nem akar tovább működni”. Ezzel azt fejezem ki, hogy Ahrimán már-már győzedelmeskedik, s azt akarja, hogy az élet helyére az állandó halál lépjen. Lehetetlenné akarta tenni az ember reinkarnációját. Ez a másik oldala a dolognak, ezt semmisíti meg Krisztus a feltámadásával. Ez az, amit a Biblia „pokolraszállásnak” nevez. Krisztus ekkor bilincseli meg Ahrimánt. Ennek az a következménye, hogy megszűnik a régebbi misztérium-bölcsesség érvényessége, azé a misztérium-bölcsességé, amely azelőtt lefelé, a Föld felé irányította az embert. Valami újnak kell tehát jönnie! Az embernek egész gondolkodását meg kell változtatnia, ez az, amit Keresztelő János így fejez ki: „Térjetek meg…” Keresztelő János nem erkölcsöt prédikál, amidőn ezt mondja, hanem jól tudja, hogy mi kerül majd bele a Föld-fejlődésbe, s hogy hogyan kell az embernek fogadnia. Ez nem érinti az előző, úgynevezett vallásokat, ezek maradnak olyanok, amilyenek voltak, de most valami új keletkezett. Ez nem a különbség „pogányság” és „kereszténység” között, hanem az, ami a „Golgota előtti” életből a „feltámadás utáni” életbe vezet át. Meg kell tanulnia az embernek, hogy így lásson, s el kell jutnia annak a megértéséhez, hogy mi is tulajdonképpen Krisztus cselekedete, mi az, amit Krisztus lehoz a kozmoszból, s az ember személyiségével itt a Földön összekapcsol, s mi az, ami az egyes ember – s nem az általános isteni emberiség – útját megnyitja. Mindez, amint már látták, az étertesten keresztül történik. Most egy nagyot ugrunk, s elmondjuk, hogy milyen is dr. Rudolf Steiner beavatási módszere. Ez a beavatás az étertest segítségével történik. A kereszténység előtti beavatás nem történhetett az étertest segítségével, ennek a fizikai testen kellett alapulnia, hogy a személyiséget minél jobban 44

magáévá tehesse az ember, ez pedig a fizikai test révén történik. A régi beavatásnak tehát azokat az erőket kellett igénybe vennie, amelyek az asztráltesten keresztül áramlanak bele az emberbe. Ennek úgy kellett történnie, hogy az ember érzelmi létét használta fel arra, hogy ennek segítségével visszatérjen a szellemi világba, ahonnan elindult. E célból minden személyeset kikapcsoltak az étertestből. Ezért mondja dr. Steiner a következőket: a régi beavatás csak olymódon mehetett végbe, hogy egy ehhez értő személy transzba hozta az embert, s így kiemelte gondolkodási tudatából, így felszabadította az étertestet, amely benyomásokat vehetett fel. Saját gondolkodásával ilyen benyomásokat nem vihetett bele a fizikai testbe, ezért kellett érzékeléshez jutnia. E benyomásokat egy beavatottnak kellett a neofita számára közvetíteni. Látják, egy ilyen beavatási folyamat három és fél napig tartott. Amidőn az újonnan beavatott visszatért a maga tudatába, ezt a tudást, amit így szerzett, nem nevezhette a magáénak. Ez nem volt tulajdonképpen az övé, ajándék volt ez, amelyet kapott, s nem maga szerzett. Ez a tudás nem is maradhatott meg nála: az úgynevezett halál után az étertest feloldódásával együtt ez ismét eltűnt. Bizonyos karma, bizonyos nyoma ennek a tudásnak azért természetesen visszamaradt, magát a tudást azonban a legközelebbi alkalommal újra meg kellett szereznie az embernek; mindaddig, amíg ilyenfajta beavatások voltak. Az új beavatás semmi haladást sem jelentene, ha ugyanígy menne végbe. Ez azonban egészen másként történik. Eszerint (kapcsolatban mindazzal, amit megbeszéltünk) az embernek ma a tudati lelket kell kifejlesztenie. (Ezt legutóbb már láttuk.) Az ember ma azon a ponton áll, hogy tudatossá kell tennie az akaratot. Ezt azonban nem a fizikai testen keresztül kell megtennie, mert hiszen így lenyomná az Énjét a fizikai testbe. Ez helyes volt a Golgota előtt, de ma már helytelen lenne. A Golgota előtt azért volt ez így, mert akkor még pusztán csak a fogalomképzésről volt szó. Ma azonban már „akaratképzésről” van szó. Ezért mutattam meg úgy a dolgokat a kozmikus emberen, hogy lássák, hogy mi lett volna a következménye annak, ha sem Lucifer, sem Ahrimán nem jött volna. Ekkor az Én a fizikai testben nem a tudati lelket, hanem az intuíciót hozta volna létre. Így pedig bezárult volna a szellemi kör, de személyiség és szabadság nélkül. Ha az ember ma ugyanezt akarná megtenni, akkor nem kört zárna be, hanem egy pontba zsugorítaná össze az Ént, a fizikai testet és az akaratot: így pedig a tudatnélküliség útjára térne. Az új beavatás tehát nem történhetik így. A mai embernek magától kell elérnie a beavatást, meg kell kísérelnie, hogy étertestében felébressze a Nap-szerűséget. Megszerzett, földi Én-tudatával, mai személyiségtudatával kell ezt megkísérelnie. Ez dr. Steiner beavatásának alapja. (Ne ütközzenek meg rajta, ha a nyilvánosságra hozott könyvekben látszólag kissé másként fest a dolog. A meditációk különböző formáit itt nem tárgyalhatom közelebbről, csak a beavatás lényegéről beszélhetek, mert ennek alapelvét akarom megadni. A gyakorlati alkalmazás később személyes ügye lesz mindazoknak, akik erre az útra térnek. Ezt senki sem végzi nyilvánosan, ezt a kérdést mindenkinek külön-külön kell megoldania. Akinek van bizalma a dologhoz, eljön, és kérdezősködik a részletek felől, annak aztán lehet tanácsokat adni és irányítást. Ahol hiányzik ez a bizalom, ott nem is lehet beszélni ezekről a dolgokról.) Dr. Steiner alapgondolata a következő: az asztráltest erejét természetesen – mint régebben – most is igénybe kell vennünk, de nem az érzésen keresztül (megkíséreltem, hogy érthetővé tegyem azt, hogy miért történhetett ez így a régi beavatásnál, ha az embernek meditálnia kellett), hanem az étertestet kell felébresztenünk, melyet Krisztus maga őriz az ember számára. Már nem a hierarchiák, hanem Krisztus őrzi az étertestet az ember számára, az a Krisztus, aki ma a Föld éterében van: ezért Ő az, aki feltámadott! Ezért az étertest krisztusi és nem ahrimáni kapcsolatát kell felhasználnunk. Más szóval: nem az érzékelésen felépített fogalomképzés, hanem a kozmikus gondolkodás felé kell fordulnunk. Mit jelent ez? Ha meditálni akarunk, ne az emberi fogalomképzésből induljunk ki, hanem olyan gondolatot válasszunk magunknak, amely a személyes, luciferi szimpátia és antipátia számára hozzáférhetetlen, és önmagában is megáll. Egyre megy, hogy az ember megérti-e ezt a gondolatot, vagy sem. E gondolatnak az emberi intellektustól egészen függetlenül kozmikus igazságot kell kifejeznie. Vegyünk példának egy ilyen mondatot: „A fényben bölcsesség van.” Megértéssel itt semmire sem megyünk; szimpátián és antipátián keresztül sem közelíthetjük meg. E mondat tartalma igaz, akár elfogadják, akár nem. Vagy vegyük János evangéliumának első versét. Most nem arról van szó, hogy hisszük-e vagy sem; ennek semmi befolyása sincs a dolgokra. Az sem fontos, hogy megértjük-e vagy sem, amit János apostol gondol. E mondatot, mint a kozmikus 45

igazság kifejezőjét kell felfognunk. Ez a mondat nem a földi, hanem a kozmikus intellektusnak felel meg. Ha mármost ebből a mondatból, mint gondolattartalomból indulunk ki, és minden érzést félredobunk (szimpátia, antipátia), ha pusztán csak ezt a mondatot tartjuk szem előtt, s belekoncentráljuk magunkat (nem portyázunk gondolatainkkal körülötte, nem kíséreljük meg a megértését, hanem belekoncentráljuk magunkat), akkor ez a mondat a koncentráláson keresztül étertestünkre hatást fejt ki. A mindennapi gondolkodás az érzékeléssel kezdődik, innen az asztráltestbe jut, ahol rokonszenv, vagy ellenszenv érzését kelti. Az asztráltestből az étertestbe száll fel, itt a képzeteket hozza létre, ez pedig mint emlékezet visszahat az étertestre. Ezután a fogalmak képzése következik, s e fogalmak idézik fel a gondolatokat. Most azonban olyan gondolattal foglalkozunk, amely kozmikus természetű, s nem az érzékelésből indul ki. Ez a gondolat behatol az étertestbe, de nem a négy éterfajtába. A kozmikus intellektusból indul ki, a Napból hat lefelé, s mintegy felrázza az étertestet. Így az étertest az emberben az asztralitásra támaszkodik, s mintegy félreállítja mindazt, ami személyes, ami luciferi, ami szimpátia, ami antipátiaszerű. Ahogyan az ŐsNapon az éter a második hierarchiából a harmadikba száll le, ahogyan a Krisztus-impulzus hatására a hetességből lefelé hat a hármasságba, impulzust ad, megalkotja az asztralitást, ugyanúgy ez az éter most az emberben hat, benne formálja meg az asztralitást, s ezzel angyalokat hív magához. Ahelyett tehát, hogy személyes szimpátia, vagy antipátia érzése keletkeznék, egy kép jön létre, mely mögött az angyal áll, s amely az asztralitást kialakítja. Ilyenkor látja az ember azt, hogy: „Gondolatodat, amellyel meditáltál, az angyal gondolja.” Ez az első imagináció. Ez az első szellemi érzékelés. Egy kép ez, amely az asztralitásban keletkezik az éter impulzusára, ugyanúgy, mint ahogy a harmadik hierarchia a Napból az ember számára lelki tevékenységként az imaginációt hozta volna, ha Lucifer nem lépett volna közbe. Ha ezt tovább folytatjuk, akkor ezt mondjuk: „Ez az első fokozat, de én nem akarok megállni e szép és igaz képnél, hanem feljebb akarok emelkedni!” Ekkor is az észlelésből indulunk ki, csakhogy egészen másféle észlelésből. Ez már nem érzékszervi, hanem hierarchikus, szellemi észlelés. A koncentrációt elmélyítjük, belemélyítjük ugyan a gondolatba, s ebben a pillanatban egy áramlás indul meg visszafelé a szellemi világból, amely ugyanazon az úton halad, mint a közönséges gondolkodás, tudatosság, de mégis másképpen, hiszen abban, ami az asztráltestből kiindulva az étertestet felserkenti, már semmi személyes érzés nincs. Hiszen a harmadik hierarchia lelket adó erői vannak az asztráltestben, és ezek áramlanak bele az étertestbe. Ezek a lelket adó erők nem nyomják le az éterteste a fizikai testbe (mint a hétköznapi értelemben vett gondolkodás), nem nyomják le olyan életbe, amely a halálba vezet, hanem kiemelik a fizikai testből a maga eredeti Nap-mivoltába. Most már nem alkot fogalmat, elsiklik az agy mellett, és visszatér ahhoz, ami volt, mielőtt a Noé bárkájába szállt. Ez az állapot tér ismét vissza. Az étertest nincs egészen benne a fizikai testben, a kapcsolat megvan ugyan, de az étertest mégis kívül van. Az étertest a kozmikus gondolkodással kapcsolatban működik: ez az inspiráció. Ahol az emberi gondolkodás az ellentéteket, ott az inspirált gondolkodás a kozmikus összefüggéseket fogja fel. Ha az ember elérte az imaginációt, akkor látja az angyal gondolatát. Ha eljut az inspirációhoz, akkor az arkangyal szeretetét érzi. Ez az összekötő elem. Látják, a sorrend újra megfordul: a kozmikus gondolkodásból ismét a kozmikus érzéshez jutunk el, miként ez a teremtésben volt. Ott is megvolt a leszállás a kozmikus gondolkodásból a kozmikus érzésbe. Ezt most az ember a saját erejéből teszi meg, a saját erejének megfeszítésével, és a hierarchiákhoz emelkedik fel. Most tegyük meg az utolsó lépést. Most ezt is elhagyja az ember, és azt mondja: „Még mélyebbre akarok menni, még jobban bele akarok hatolni a meditációmba!” Elhagyja az inspirációs fokot, s akkor eljut a végső fokára annak, amit ezzel a módszerrel elérhetünk. Visszatér tudata ősforrásához; de nem a fizikai testhez, ezt akkor tenné, ha Ahrimánnal menne. A lelki tevékenység harmadik figurája, a tudati lélek, amely az akaratot hozza felszínre, elhagyja a fizikai testet, elválik attól, és az ember tudatosan megy bele az akaratba. Ha ez megtörtént, ez annyit jelent, hogy az akarat elválik a fizikai testtől; nem megy bele az asztráltestbe, sőt, még az étertestbe sem (a lelki tevékenységet nem is érinti), hanem közvetlenül összeköttetésbe lép az Énnel. Ebben a pillanatban az Én és az akarat tényleg összeköttetésbe lépnek, és megfordul az egész. Olyan ez (nem tudok jobb hasonlatot), mintha egy gömb középpontja hirtelen a gömb felületévé változnék. 46

Ezt bővebben is meg kell világítanom. Ami eddig Én-fogalom volt, az ezzel az eloldott fizikai testtel kapcsolatban teljesen megváltozik, teljesen áttüremlik, s az ember azt mondhatná: „Lefelé, a tárgyak és az ellentétek világa felé én vagyok az alany, és kívül van a tárgy, befelé, egyesülve az akarattal, mint olyannal, én vagyok a tárgy és az Arché, a szellemi lények, ők az alany.” Ez az átmenet az úgynevezett „alacsonyabb Énből” a „magasabb Énbe”. Azért nevezik ezt intuíciónak, bemenetelnek. Így zárul a kör. Ilyen dr. Rudolf Steiner beavatási módszere. Megőrzi az individualitást, de kiküszöböli a személyiségből azt, ami földi. Hiszen már kezdetben megmondtam, hogy ez az első, legelső lépés ahhoz, hogy az ember saját szellemi lényét megismerje és tevékennyé tegye. Eddig a pontig akartam eljutni. Ha azután az öt alapvető gyakorlatot, amelyet dr. Steiner A szellemtudomány körvonalai illetve Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez? című műveiben leír, gyakorolják is, mielőtt meditációba fognának egyáltalán, akkor határtalan előnyt szereznek. Ez az előny olyan nagy, hogy kezdetben fel sem foghatják annak jelentőségét. E gyakorlatok már csak azért is rendkívül ajánlhatók előgyakorlatokként, mert így kikerülhetjük a későbbi tévedéseket. Ha ezt a módszert követik, akkor semmi baj sem történhetik. Akkor a helyes úton járnak. Aki azonban azt gondolja, hogy mindjárt érzésekkel kell meditálnia, az olyan úton halad, amelynek semmi köze sincs dr. Rudolf Steiner beavatási módszeréhez.

47