Kordos.Szabolcs.Kecskemeti.David.Tilos.a.belepes.2010.pdf

KORDOS SZABOLCS - KECSKEMÉTI DÁVID

Tilos a belépés! Kulisszáky titkok, riportok

M

a x im u s

K

ia d ó

S z e g e d , 2010

TARTALOMJEGYZÉK K e d v e s Ú t i t á r s ! .............................................................................................7 F e r ih e g y ,

ah o g yan m ég nem látta

A repülőtér elzárt részein................................................................................. 9 A 205-ös s z o b a M adonna, Sophia Loren és B ili Clinton ágyában....................................2 7 K

örletbe zá r t életek

A Sátoraljaújhelyi börtön m indennapjai.................................................... 41 K

ie m e l t ö v e z e t

O lajfinom ító Százhalombattán: köldökzsinóron táplálva...................... 5 7 A SÖTÉT OLDAL

Kulisszák m ögött a M adách Színházban...................................................65 A MÉLYSÉG TITKAI

Kalandozások a budapesti m etró rendszerben........................................... 75 Il l ú z ió g y á r

Híradó, Esti S howder és H eti hetes —egyenesen az RTL Klub stú d iójá b ól....................................................................................................... 89 S z ig o r ú a n

b iz a l m a s

A hatalom középpontja, a miniszterelnöki dolgozószoba......................101 K

és a l a t t

A plasztikai sebész m ű tő jéb en .................................................................... 113

R ejtélyek

a m ú ltból

Kincsek a Szépművészeti M úzeum raktáraiban..................................... 125 E gy

k is e r o t i k a

B udán

Playboy fotózás a villá b a n ..........................................................................135 A

le n g ő ajtó n t ú l

Az elnök szakácsának konyhájában.......................................................... 143 V égzetes

m ám or

Pocsék másodpercek a kecskeméti barokam rában...................................153 B u l v á r v il á g

Bemutatkozik a Blikk szerkesztősége......................................................... 163

6

KEDVES ÚTITÁRS! Más autókról, szórakoztatóbb esetben nőkről tart kiselőadást egyegy baráti sör felett. Jogosítvány nélkül, házas emberként mindannyi­ an jobban járunk, ha ezeket a témákat messzire elkerülöm. Higgyék el, halálra unnák magukat. Két korty között szívesebben mesélek inkább azokról a különleges helyekről, ahová a munkám során ve­ tődtem, és persze az emberekről, akik életet lehelnek beléjük. Akad köztük néhány egészen érdekes. Belátom, kissé bulváros az a világ, amelyben élek, és amelybe most Önöket is csábítom. Bőven van­ nak benne sztárok és sztárjelökek, média, csillogás, vagy legalábbis a csillogás tettetése, felszínesség. Mégis, ezt a könyvet nem csak és el­ sősorban a bulvárfogyasztóknak ajánlom, hanem mindenkinek, aki­ nek már az eszébe jutott valaha, hogy milyen jó volna egy pillanatra léggyé változni, és láthatatlanul berepülni oda, ahol fontos, izgalmas dolgok történnek! De jó volna hallani, miről is beszélnek ott! Helyzeti előnyöm, hogy szakmám a kíváncsiskodás. Újságíró­ ként senki sem néz rám ferde szemmel, sőt természetesnek veszik, ha újabb és újabb kérdést teszek fel. Szeretem a borzongató érzést, ami akkor kerít a hatalmába, ami­ kor valami különlegesnek lehetek a részese. Élvezem, ha egy kis mor­ zsával ismét többet tudok arról, hogyan működik a világ valójában, kik, és miért mozgatják a háttérben, egyáltalán, mi történik körü­ löttünk. Ennél jobban már csak egyet szeretek: elmesélni másoknak is. Magyarországon nincs sok stratégiailag kiemelt létesítmény, ame­ lyet védenének a külvilág kíváncsi szemeitől. Kis országként kevés azon intézmények száma is, amelyek állandóan a figyelem közép­ pontjában állnak. Ezen helyek mindegyikét körbelengi azonban a titokzatosság varázsa. Budapestiek, ki ne hallott volna egy jó kis tör­ ténetet a metró földalatti bunkeréiről? Beszélünk róla, igen, de tud­ juk az igazságot, jártunk ott valaha? Nem, legalábbis csak nagyon keveseknek adatott meg a lehetőség. Ferihegy fogalom, mindenkinek

7

van róla sztorija, netán egy ismerőse is, aki aztán tudja a dörgést, mert ismert ott valakit, pedig dehogy. Az igazi, a terminálokon túli repülőtér örök rejtély marad a kívülálló számára. Aztán ott a média. Az a taszító-vonzó világ, amelyről imádunk véleményt nyilváníta­ ni. Keveset értünk azonban abból, mi zajlik le valójában a kulisszák mögött. Miért ismételgetnek egy hírt, és miért hallgatnak el egy má­ sikat, mi játszódik le egy tévés fejében, amikor műsort készít? Hová járnak dolgozni a képernyőről ismert emberek? No és azok, akikről a hírek szólnak, mint például az ország miniszterelnöke? Igyekeztem választ találni a kérdésekre, amelyekről azon bizo­ nyos két korty között szoktunk beszélgetni. Kiváló fotós kollégám­ mal, Kecskeméti Dáviddal benéztünk az összes olyan helyre, ahová tudtuk, hogy nem engednek be egykönnyen. A legizgalmasabbak itt vannak körülöttünk, a város közepén, csak éppen a létezésükről sem tudunk. Jöjjenek, menjünk együtt, higgyék el, érdekes utazás lesz. Képgalériákat, a könyvben nem látható képeket, és további infor­ mációkat a barangolásainkról a w w w .tilosabelepes.hu honlapon talál. Örömmel vesszük a véleményét, hozzászólását is! Kordos Szabolcs Budapest 2010. április 6. 22 óra 30 perc

8

FERIHEGY, AHOGYAN MÉG NEM LÁTTA A REPÜLŐTÉR ELZÁRT RÉSZEIN

Izgatottan topogtam a novemberi reggelen a polaroidban, abban az irodában, ahol az új belépőkártyákat adják ki. Milyen lesz? Pi­ ros, sárga vagy egyszerű fehér? Nem mindegy ám! A piros kártyá­ val minden ajtó kinyílik az ember előtt, feltárul a légikikötő összes rejtett zuga, a fehérrel azonban legfeljebb az iroda ablakából lehet gyönyörködni a repülőgépekben. Végre megkaptam! Piros! Már csak a biztonsági tudnivalókról szóló teszten kell átmennem, és enyém Ferihegy. Ezt az első napot nehéz elfelejteni. Flivatalosan is elfogultságot jelentek be: Ferihegyhez különleges viszony fűz. Másfél évig dolgoztam a Budapest Airport kommuni­ kációs igazgatóságán. Ennyi idő éppen csak elég volt arra, hogy bele­ pillantsak a nemzetközi repülőtér napi életébe, a közeg azonban egy életre megfertőzött. Ferihegy szögesdrótjai és mozgásérzékelős kerí­ tései egy különleges kis világot zárnak közre. Szavak helyett szolgál­ jon néhány szám a méretek érzékeltetésére: 1505 hektáron terpesz­ kedik ez a város a városban, vagyis Ferihegy tizenötször nagyobb, mint a Margitsziget. Ezzel a méretes repülőterek közé tartozik, a lon­ doni Heathrow, a földkerekség legforgalmasabb légikikötője például mindössze 1200 hektáros. A birtokon belül 217 épület található, a sufnitól a több ezer négyzetméteres terminálig. Ferihegy „lakosai­ nak” száma Törökbálintéval vetekszik, 13 ezren járnak ide dolgozni nap, mint nap. A munkatársakon túl megfordul itt évi nagyjából nyolcmillió utas és tízmillió kísérő. Ennyi ember kiszolgálása komoly infrastruktúrát igényel: 18,5 kilométer hőtávvezeték és 46 kilométer vízvezeték kanyarog a föld alatt. Az energiát saját kis hőerőmű szol­ gáltatja. Ferihegynek benzinkútja, belső buszjárata, fogorvosi rende­

9

lője, nyomdája, vasúti sínpárja, mini börtöne van és akkora hókotró flottával rendelkezik, mint egy kisebb megye. Ha valaki vezetni akar a kapukon belül, akkor speciális jogosít­ ványt kell szereznie. Igaz, a vizsgatételek könnyűek és a különleges szabályok is egyetlen alapelv köré épülnek: a repülőgépnek mindig elsőbbsége van! A sebességkorlátokat érdemes betartani, mert a helyi rendfenntartók, a Fegyveres Biztonsági Őrség traffipaxai mindig ott leskelődnek valahol. Hát ebbe a világba csöppentem bele azon a novemberi reggelen, vettem át az áhított piros kártyát, és váltam a repülőtér világának apró szereplőjévé. Büszke voltam rá, hogy oda tartozom, és szemta­ núja lehetek e különös hely publikus és kevésbé publikus eseményei­ nek. Merthogy titokból több van itt, mint bárhol máshol az ország­ ban, az egészen biztos.

Ki a fönök? A DAM! Veres Csaba arról híres a repülőtéren, hogy vonzza a bajt. Ha az évtized jégvihara csap le Budapestre, Veres biztosan szolgálatban van. Egy óriásgép kényszerleszállást hajt végre? Nyilván Veres Csaba az ügyeletes. Valahogy mindig sikerül kifognia a legjobb napokat. Em­ lékszem, éppen a mentési gyakorlatról beszélgettünk, amikor recseg­ ni kezdett a rádiója: riadó, egy részeg román utas rohan a kifutópálya felé! Veres nyomban terepjáróba pattant, és már repült is a helyszínre. Elsőként ért a szesztől megvadult férfihez, átadta őt a rendőröknek, tíz perccel később pedig folytattuk a beszélgetést ott, ahol abba­ hagytuk. Nemcsak az ő élete ilyen eseménydús, hanem mindazon kollégáké, akik autójukon a DAM feliratot viselik. A Duty Airside Managerek —magyar nevükön repülés-üzemvezetők —állnak a feri­ hegyi tápláléklánc élén. Egyes egyedül ők cikázhatnak szabadon a repülőgépek között a többiek számára szigorúan zárt zónának minő­ sülő gurulóutakon és kifutópályákon. Ha veszélyt észlelnek, akár be

10

is zárhatják a repteret. A repülés-üzemvezetők intézkednek akkor is, ha rendkívüli esemény történik a betonon. „Egy olyan emlékem van, ami időről időre visszatér” - idézi fel Leimeter Ferenc, a három évtizede Ferihegyen dolgozó DAM-os. „Évekkel ezelőtt, rekkenő hőségben az egyiptomi légitársaság piló­ tája nem tudta időben felhúzni a gép orrát. Álltam a pálya másik végén és csak azt láttam, hogy a repülő eltűnik a szemem elől. Vár­ tam a robbanást, aztán mégis feltűnt az égen. A toronyban dolgozók mesélték, hogy az utolsó utáni pillanatban sikerült felszállnia, majd’ elvitte a pályavégi fénysorokat. Ez már persze régen volt.” Leimeter az 1-es terminál melletti épületből, a DAM főhadiszál­ lásáról, ferihegyi nevén a zöld toronyból indul a szokásos kőrútjára. „Engedélyt kérek hotel bravó alfán át a kettes pályára” —mondja az irányító toronynak. „Nyugta, kettes pályára az engedélyt megadom.” - hangzik a válasz. Ferencnek minden szakasznál jeleznie kell, hol jár a tiltott övezeten belül, nehogy meglepetés érje - mondjuk egy repü­ lőgép formájában. „Ferihegyen két kifutópálya van, a 3010 méteres egyes, és a 3707 méter hosszú kettes. Mindkettő alkalmas minden­ féle géptípus fogadására, még a legnagyobb utasszállító, az Airbus 380-as is leszállhatna itt. Más kérdés, hogy megfordulni már nem tudna, ahhoz túl szűk a hely” - tart gyorstalpaló tanfolyamot az autóban a DAM-os. A kettes betoncsík felé gurulva egy nagy, par­ kolóra hasonlító térre lyukadunk ki. Ez a B5-ös holding bay, ahová a kényszerleszállás után irányítják a gépeket. Jól körbevehető, elszige­ telt terület, ideális, ha menekíteni kell az embereket. Végiggördülünk néhány szervizúton és hamarosan úgy látjuk a pályát, ahogyan csak nagyon kevesen ismerik. Fénysorokkal határolt végtelen betonplacc ásít előttünk, amelyre vastag gumitakarót von­ tak a gépek. Egyetlen landoláskor akár három kiló gumi is ráéghet a betonra, az évente-kétévente esedékes takarítás alkalmával 20-40 ezer tonna gumit távolít el az erre szakosodott osztrák cég. Öt per­ cünk van itt, utána pánikszerűen át kell adnunk a helyünket egy leszálló járatnak. Maga a pálya masszív szerkezet, 40 cm tömény beton, alatta 60

11

cm kavicsos réteggel. Iszonyatos erőhatásokat kell kibírnia. Gondol­ junk csak bele: itt nem kamionok suhannak el, mint egy autósztrá­ dán, hanem kétszáz emberrel megtömött alumínium szerkezetek érkeznek a földre óránként 300 kilométeres sebességgel. A betoncsík 3000 négyzet alakú lapból áll, így amikor egy repülőgép a földre érkezik, a lapok egymásnak adják át az energiát. Ugyanezt a terhelést a beépített lámpatesteknek is el kell viselniük, ezért aztán az áruk is borsos, darabjuk 250 ezer forintba kerül. A pálya szinte hívogatja az embert: gyere, gyorsulj, próbáld ki, mire képes a motorod! A veterán DAM-ossal éppen erre készülünk. „Napi rutinfeladat jön, megnézzük, milyen a súrlódás. Nekiiramo­ dunk az autóval, majd a pálya közepén kiengedjük a csomagtartóba szerelt ötödik kereket. Az adatokat egy speciális berendezés segít­ ségével értékeljük, és így megtudhatjuk, mennyire tapad a felület” —magyarázza Leimeter. Szép, száraz idő van, nem lehet gond a súrló­ dással. Nincs is. Két percünk maradt még, pont elég arra, hogy ves­ sünk egy utolsó pillantást a pálya elején a bevezető fényrudak szemet kápráztató erdejére. „Leszálló érkezik” —recsegi a rádió, mi pedig meglátjuk a távolban növekedő fényes pontot, a landolásra készülő ukrán gépet. Mennünk kell, méghozzá azonnal.

Halál a levegőben Leimeter egyszerre két telefonon és egy CB-rádión osztja az uta­ sításokat, közben pedig folyamatosan mozgásban van, a nap végére összejön a kétszáz megtett kilométer is. Az imént mentőt rendeltek, azt kellene valahogyan beengedni a belső területre, hogy kórházba szállítson egy mentálisan zavart utast. Amerikába utazott volna a New York-i járattal, de képtelen megmondani, hogy hívják, milyen nap van, mit keres egyáltalán a repülőtéren. Beteg szegény, nem it­ tas, mint egy korábbi orosz utas volt, aki 2008 nyarán eláztatta az egész 2-es terminált. Történt ugyanis, hogy emberünk a várakozás óráit poháremelgetéssel töltötte, majd megpróbálta kinyitni a tranzit

12

fotocellás ajtaját. Csakhogy a gomb, amit megnyomott, az automata tűzoltó berendezést kapcsolta be. Másodperceken belül még a mos­ dókban is hömpölygött az oltóanyag. Az oroszt aznaposan és vizesen kísérték Ferihegy rendőrségi fogdájába. Szinte minden DAM-osnak van szó szoros értelmében vett szív­ szorító története is. Bár a túlélési statisztikák szerint az újraélesztő ké­ szülékek száma miatt Ferihegy termináljaiban „célszerű” infarktust kapni, évente több embert visznek el koporsóban a légikikötőből. Mint minden helyzetre, a tragédiákra is felkészültek a repülőtéren. Az egyik félreeső, légkondicionált épület pár perc alatt halottasházzá alakítható. Az utazás stresszel jár, a betegek pedig a légnyomásváltozást és a hosszú iildögélést is nehezen bírják. 2008 nyarán egy délelőtt azért rohantam az irodai ablakhoz, mert szóltak, hogy egy Egyiptomból Németországba tartó gép nálunk készül kényszerleszállásra. Fedél­ zetén rosszul lett, majd meghalt egy ötvenes éveit taposó férfi. Nem tudta, hogy közvetlenül búvárkodás után tilos repülőre ülni, mert lüdőembólia alakulhat ki. Lányát a 2-es terminálon rázta a zoko­ gás, képtelen volt elfogadni, hogy nyaralásuk egyik percről a másikra rémálommá változott. Ugyanazon a nyáron egy másik, egészen szokatlan eset is meg­ rázta Ferihegyet. A hatalmas indiai gép egy németországi karban­ tartásról tartott haza Calcuttába. A pilótát a székébe szíjazva, a bot­ kormányt szorítva érte a halál, társai tették le a gépet. A személyzet ragaszkodott hozzá, hogy ők akarják hazavinni a halottukat.

Plomba az ajtón Jambrik Rudolfot nem irigylem. Soha egyetlen sört sem guríthat le a torkán. A repülőtéri tűzoltók parancsnokaként minden pillanat­ ban készen kell állnia, hogy utasok százait menekítse ki egy Jumbo lángoló roncsai közül. „Pontosítanék, két Jumbót is el kell kezde­ nünk oltani három percen belül, akkor is, ha történetesen egyszerre

13

esnének le a reptér két legtávolabbi végében” —teszi hozzá a 35 éves fővárosi szolgálat alatt jópár poklot megjárt parancsnok. A tűzoltók főhadiszállásán vagyunk, az irányítótorony árnyékában. Hatalmas területet kell lefedni, ezért két másik bázist is fenntartanak. A Fűrész nevű a 2-es pálya végén, a Felhő pedig az 1-es terminálnál találha­ tó. Aki látott már valaha tűzoltólaktanyát, aligha lepődik meg: tűz­ oltóautók állnak a garázsban, a híradós szobában pedig képernyők tucatjain figyelik, hogy a repülőtér melyik szegletéből jelez riadót a rendszer. Ferihegyen a lánglovagoknak szerencsére több dolguk akad a pizzasütőkkel, mint a repülőgépekkel. Legutóbb 1975-ben történt halálos repülőkatasztrófa, akkor egy Il-18-as csapódott a földbe, mindenkit megölve a fedélzeten. Idősebb ferihegyi rókák emlékez­ nek arra is, amikor évekkel később egy Cessna borult lángba leszállás közben. Szerencsére a tűzoltók éppen a bázis előtt fociztak, és észre­ vették a füstölgő kisgépet. Az utasokat sikerült megmenteniük. Aki nagyon keresi, még megtalálhatja a gép elszórt darabkáit a fűben. „Évi nagyjából 30 alkalommal vonulunk ki repülőhöz. Amikor megkapjuk a hírt, hogy valaki például orrfutó nélkül próbál meg leszállni, mindig a legrosszabb forgatókönnyvvel készülünk. Gyako­ ribbak azonban a kevésbé látványos akciók, például a túlforrósodott futóművek hűtése. A legutóbb egy indiai gép kezdett el füstölögni. Az utasok már rég leszálltak, de a dugig töltött kerozintank miatt ilyenkor azonnal cselekedni kell” —magyarázza Jambrik parancsnok a gyakorlórét szélén. Emberei csak az ő intésére várnak, hogy elkezd­ jék a tréninget. Mivel élő tüzet szerencsére nem sokat látnak, a fiúk gyakorlással töltik a napjaikat. Alighanem ők Magyarország legjobban felszerelt és legtöbbet tréningező tűzoltói. Most éppen egy szebb napokat lá­ tott, kiszuperált kazah Boeing 737-es alá fűtenek be. Havonta egyszer-kétszer megpörkölik a gépet. A rendőröknek is van egy hasonló, elaggott Tu-154-esük a repülőtér egyik kies szegletében, ahol a kom­ mandós akciókat gyakorolhatják. Lobog már a tűz a kerozinnal teli tálcákon, a lánglovagok büsz­ kesége, a Panther típusú 705 lóerős, százmillió forintos monstrum

14

is megérkezik, átgázol árkon, bokron, majd oltani kezdi a gépet. C)dabenn a sofőr joystick segítségével irányítja a hab-, és vízsugarat. A Panther egészen közel merészkedhet a forrósághoz, mert a jármű ablaka az ezer fokos hőt is kibírja. A lángok eloltása után a fiúk be­ nyomulnak a gépbe, ezúttal társaikat cipelik ki a roncsból, bár hal­ kan megjegyzik, hogy jobban szeretik az önkéntes irodai hölgyeket menekíteni. Amikor minden „áldozat” biztonságba került, egy bon­ tóból kapott autónak esnek neki, ebéd előtt még azt is szétkapják gyorsan. Van itt, a repülőtér belső részén egy különös helyiség, amelynek ajtaját plomba védi, és amelynek a puszta létezéséről is csak kevesen tudnak. A Kényszerhelyzeti Központ pontos helyét fedje homály. A szakemberek minden héten levágják a pecsétet a kapuról és ellen­ őrzik, működnek-e odabenn a forróvonalas telefonok, amelyeken tárcsázni sem kell, mert a kagyló felemelése után automatikusan a megfelelő helyen csörögnek ki. A terem közepén a repülőtér makettje áll, a körülötte lévő asztalokon pedig névtáblák sorakoznak. Krízis idején a Budapest Airport, a Nemzetbiztonsági Hivatal, az Orszá­ gos Mentőszolgálat, a Polgári Védelem, a Vám- és Pénzügyőrség és a rendőrség illetékesei kapnak telefont a toronyból, hogy dobjanak el mindent és induljanak azonnal a központ felé. Itt aztán túsztárgyaló szoba és előre becsomagolt kommunikációs berendezések garmada segíti őket, hogy megfelelő döntéseket hozzanak. Remélhetőleg csak a minden évben esedékes gyakorlaton kell felbontani ezeket a dobo­ zokat. Éles helyzetben utoljára 2002 őszén telt meg a központ, ami­ kor több - utólag komolytalannak minősített - fenyegetést kapott a Malév.

Jön az Air Force One Hosszú, fárasztó nap után ültem ki az ablakba, amikor a lemenő nap fénye már vörösre festette a 1-es terminál előtti betont. Alattam hangtalanul suhantak végig a delegációk villogó konvojai, és fékeztek

15

le a különleges kormánygépek előtt. Utoljára az amerikai hadügymi­ niszter fehér Jumbója emelkedett fel méltóságteljesen a pályáról és tűnt el a szemem elől. NATO csúcs volt, és egy átlagos munkanap Ferihegyen. Szállítottak már innen elhanyagolt erdélyi oroszlánokat egy angol menhelyre, kibucba szánt kisborjúkat és alvó cápákat is. Az egyes utascsarnok melletti aprócska terminálban —ahol a magán­ gépeket fogadják —megfordult szinte minden híresség, aki valaha Budapestre látogatott. Ott voltam, amikor stábjával Kylie Minogue köszönetét mondott a személyzetnek, és akkor is, amikor az Iron Maidén tagjai kiborultak a sok fotós és rajongó láttán. Augusztusban egymás után parkoltak le a Forma-l-es versenyzőket szállító magán­ gépek a terminál elé. Soha nem látni olyan sok impozáns, sugárhajtá­ sú csodát az előtéren, mint a verseny napjaiban. Madonnát ellenben csak a már említett Veres Csaba vehette szemügyre pár másodpercre, mert a popdívát az egyik hátsó bejáraton menekítették ki Ferihegy­ ről. Még a rendőrök is házhoz, pontosabban géphez mentek az éne­ kesnőért, hogy ne kelljen az útlevél ellenőrző bódéhoz fáradnia. Az államközi vendégek a 2-es terminál frissen felújított kormányvárójá­ ba, vagy egy, tágas ideiglenes épületbe érkeznek, a terminál mellett, és innen is indulnak haza. Bárpult, tévé, kényelmes fotelek, semmi extra, de azért nappalinak szívesen elfogadnánk a berendezést. Az egyik arab sejk —civilben pilóta —hálószobává alakíttatta a helyet, hogy itt pihenje ki az utazás fáradalmait. A legnagyobb várakozás természetesen az Air Force One, az elnöki különgép 2006. június 21-i landolását előzte meg. A Secret Service, vagyis az elnöki testőr­ ség tagjai napokkal a látogatás előtt megérkeztek a pótrepülőgéppel és a mindenhova magukkal szállított páncélozott limuzinnal. Rög­ tön egy kisebb sokkon estek át, amikor meghallották a puskalövést imitáló hangágyú dörrenését. Az eszköz a madarak elriasztására szol­ gál, hangjától pedig elsőre valóban összerezzen az ember. A testőrök finoman megkérték a ferihegyi személyzetet, hogy a főnök érkezése idejére kapcsolják ki az ágyút. „Amint az elnöki különgép George W. Bush-al a fedélzetén leszállt, mi lóhalálában utána eredtünk a terepjáróval. Három állig felfegyverzett amerikai ült mögöttem, és

16

i s.ik .1 nnyit mondtak, hogy ne nézegessek hátra. Bármi történik, mi követjük a gépet.” Szót fogadtam nekik - emlékezik Veres Csaba a jeles napra.

Vibrátor és Polgári Védelem A napi jelentéseket, a történések összefoglalóját olvasgatva időn­ ként mosolyra húzódik az ember szája. Visszatérő mondat, hogy „vibrating luggage was found”, vagyis gyanúsan rezgő táskát emeltek k i .1 gép gyomrából. Vibráló bombát ugyan még senki sem látott, im lő a biztonság, az ügyet ki kell vizsgálni. Értesítik hát a Polgári Vedelem (PV) munkatársait, akik a barakkjuk előtt autóba ugraii,ik, és védőfelszerelésben megközelítik a bőröndöt. Mire a kolléga le.ul három kilót a szkafanderben és a gép késik tíz percet, általában ‘.ikerül leállítani a megvadult villanyborotvát, vagy vibrátort. Ilyenkni diszkréten félrehívják az utast, hogy „hatástalanítsa” az izgága eszközt. A PV-sek igazi polihisztorok. Legyen szó utaslépcsőről, repülő­ éi I’ vontató traktorról, hóekéről, vagy targoncáról, nekik egészen biztosan van hozzá jogosítványuk. Emellett szerelnek, hegesztenek, vontatnak és mentenek — mikor mire van szükség. „Mi oda me­ gyünk, ahonnan mások menekülnek” —fogalmazza meg frappánsan i szerepüket Erdei Tamás parancsnok. A PV-sekért kiáltanak, amikor sugárzó anyag, netán mérgező szállítmány érkezik a repülőtérre, de az ő feladatuk a heti nyolctonn.ínyi, az utasoktól a biztonsági előírások miatt elkobzott folyadék elszállítása is. Raktárukban, egy ’70-es években épült ronda barakkki n a mobil vécétől kezdve a kórházsátoron és a tekintélyes gyógy. étkészleten át a koporsóig minden megtalálható. Legkülönlegesebb kocsijukat ők maguk építették. A „Mobil Vezetési Pont” neű jármű ■ illaképpen egy busz, egy amolyan Knight Rider-féle csodaautó, .1 melyből a parancsnokok egy LCD monitoron keresztül élőben néz­ hetik a mentésvezető sisakjára szerelt kamera képeit. A kocsiból lát­

17

nak és hallanak mindent, mintha maguk is a tűzfészekben lennének. Mindenki kedvence a PV garázsában azonban nem a gördülő irányí­ tó központ, hanem a 25 éves Unimog vontató. Ha hozzákötnénk az egész repülőteret, csiga lassan ugyan, de elhúzná. Van benne szufla.

A torony Bárhol jár az ember a repülőtér hatalmas területén, a földi kiszol­ gálók központjaként szolgáló konténervárosban, a távoli radaroknál, vagy a légiáruk raktára mellett, egy dolog biztosan ott magaslik a horizonton: az irányítótorony. Ferihegy füle, agya, szeme és első szá­ mú szimbóluma ez a hely. Különleges formája mindig beindította gyermeki fantáziámat. Hol a Csillagok háborúja birodalmi lépegetője jutott róla az eszembe, hol óriási robotnak láttam. Egy-egy hoszszabb út után jó volt felnézni a torony „sapkával”, vagyis közelkörzeti radarral lefedett tetejére, hogy az ember érezze: otthon van. A 70-es évek végén a torony maga volt a technikai csoda. Mára a fénye kissé megkopott, a szerkezet elöregedett, ám a repülést szeretők körében nem csökkent a varázsa. Ez a következő állomásunk. „Mostantól halkan beszéljünk, ne zavarjuk a kollégákat” —utasít bennünket rendre Ormándi Zoltán, a repülőtér forgalmi vezetője. Kis srácként Zoltán is megbabonázva nézte nagyapjával a teraszról a különös építményt és sokszor beleképzelte magát az ott dolgozók titokzatos életébe. Ma ő a torony egyik legfontosabb embere. „Alap­ vetően mindenki pilótának készül, aztán megtalálja a földi helyét a repülésben. Húsz éve vagyok itt, de ma is imádom ezt a hangulatot. Minden nap történik valami új” —meséli, miközben az irodájába caplatunk a lépcsőkön. A kívülről oly hatalmasnak tűnő toronyban valójában csak há­ rom emeleten, és a legfelső, csupa üveg kabinban van élet. Az ötödik szint az irodáké és a veszély esetén mindenkit értesítő riasztóközpon­ té, a hatodikról pedig a földön guruló repülőgépeket irányítják az ál­ lóhelyükhöz, illetve a kifutópályához. Itt döntik el azt is, hogy egyes

18

járatok melyik jegy- és poggyászkezelő pultot használhatják a termi­ nálban. Őrjítően monoton logisztikai munka ez, ahol egy pillanatra sem lankadhat a figyelem és állandóan borul az előre felépített terv. Bőven elég, hogy egy bőrönd eldugítja a poggyászszalagot, porcukor ömlik ki a raktérben, vagy egy gép tízperces késéssel érkezik, és a szakemberek máris újrakezdhetik a matekozást. Nem csoda, hogy óránként váltják egymást a különböző pozíciókban. „Amikor egy gép földet ért, átvesszük a légiirányítóktól és el­ mondjuk a pilótának, hol találja az állóhelyét. Mindezt persze ango­ lul és speciális szakszavakkal tesszük, így a legcsapnivalóbb akcentusú pilóta is gond nélkül megérteti magát a diszpécserrel. A radarokon közben azt is figyeljük, hogyan mozognak a reptéri járművek, nincs c valamelyik rossz helyen. Történt már a világban abból katasztrófa, hogy egy munkagép a pályán maradt” —magyarázza Ormándi az ország talán legjobb panorámájú munkahelyén. Innen nézve egész Ferihegy a lábunk előtt hever. A betonon nem szlalomozhatnak kedvükre a pilóták, követniük kell a gurulóutakra festett vonalakat. A szabályt jobbára be is tartják, ellenben sebességkorlátozás ide, vagy oda, a földön szeretik hergelni .1 hajtóművet néhány nagyobb „gázfröccsel”. A torony talán legöregebb műszere egy rádiókészülék, ami ki­ zárólag arra szolgál, hogy a felettünk elhaladó —elsősorban keleti állami vezetők át tudják adni üdvözletüket a nagy magyar dolgozó népnek és bölcs vezetőinek. „A pilóta felolvassa a szöveget, mi leír­ juk és továbbítjuk a Külügyminisztériumnak. Persze mire ők kézbe veszik a táviratot, a politikus már rég nincs a légterünkben. A móds/.er amúgy is kezd kimenni a divatból” - jegyzi meg Ormándi. Az irányítótorony legfelsőbb része, a kabin, a légiirányítók birodalma. Itt egyszerre maximum négyen-öten szolgálnak, azok, akik a le- és felszállásokért felelnek, a többi kollégájuk a közeli Igló utcai köz­ pontban szemez a monitorokkal. Nekik nem kell látniuk a forgal­ mat, mert ők a távolabbi, az ország egész légterén belül közlekedő repülőgépekre figyelnek.

19

M inden kolbászra fén y derül A toronyból leereszkedünk a mélybe. A régi terminál melletti nagy bádogépületbe, a poggyászosztályozóba vezet az utunk. Erről a helyről spriccelnek szerte széjjel a bőröndöket a repülőkhöz szállító kis kocsik. Egy biztonsági őr kinyitja a rácsot, mi pedig lépcsőkön bandukolunk lefelé a föld alatti folyosókra. Idekerülnek azok a bő­ röndök, amelyeket az utasok az 1-es terminál jegykezelő pultjainál feladnak. Futószalagok terelik legalább 200 méteren keresztül a rönt­ gengép felé csomagokat. „Kilenc gépről beszélünk, amelyeknek az összértéke meghaladja az egymilliárd forintot. Nemcsak belelátnak a táskákba, hanem az atomok súlyát és a tárgyak molekuláris össze­ tételét is vizsgálják. Mivel a bombák szerves anyagból állnak, első­ sorban ezeket keresik. Ha töltött káposztát, vagy kínai gumi strand­ papucsot csomagoltunk a bőröndünkbe, számíthatunk rá, hogy hangosbemondón szólítanak a biztonságiak. Valamiért ezek anyaga hasonlít a robbanószerekéhez, legalábbis a rendszer nem szereti őket” —mondja Zoltán, a Budapest Airport egyik biztonsági szakembere, aki arra kér, hogy ne írjam ki a teljes nevét. A kolbászokra is érzéke­ nyen reagál a gép, ám ezeket az alakjukról gyorsan fel lehet ismer­ ni. Ha a számítógép gyanús dolgot lát, akkor megjelöli, és elküldi a röntgenképet egy kezelőnek, aki több oldalról is megnézheti a fel­ vételt. A csomag ezután visszatér a terminálra, hogy az utas a saját kezével bonthassa fel. Az átvilágított, biztonságos bőröndök ellenben folytatják útjukat a poggyászosztályozó, egy hatalmas hodály felé, ahol a rakodómunkások pakolják a poggyászokat a - remélhetőleg — megfelelő kiskocsikra. Ok a csomagokra ragasztott címkék alapján tudják megállapítani, hogy melyik táska a világ melyik végébe tart. Néha persze tévednek, például, ha az utas megzavarja őket régi ta­ paszokkal, amelyeket egy korábbi utazás alkalmával ragasztottak a csomagjára. A teremben egyetlen mozdulatot sem lehet tenni anélkül, hogy azt valamelyik kamera ne rögzítené, a munkatársakat pedig a műszak elején és a végén is megmotozzák. Lopás ettől persze még előfordul­

20

hat, ám ma már egyre ritkább. Nyolc különböző hatóság dolgozik Ferihegyen, akik legalább annyira szemmel tartják a belső emberek ténykedését, mint azokat, akik kívülről akarnak kárt okozni. Egy új, hipermodern poggyászosztályozó éppen most épül Ferihegyen. Ideje már, hiszen a régi szomorú képet mutat, egyedül a fészkelő fecskék érzik jól magukat a falai között. „Mi történne, ha igazi bombát találnánk? Biztosan nem szólnánk .1 tulajdonosának, nehogy mobiltelefonnal hozza működésbe a po­ kolgépet. Beazonosítanánk az illetőt, és észrevétlenül ártalmatlanná tennénk” - mondja Zoltán, az ember aki átlátja a poggyászszalagok kusza kavalkádját. Irigyeljük érte.

Tanya a pálya szélén Másfél éven keresztül igyekeztem eljutni mindenhova, ahova le­ hetett, ám Ferihegy megismeréséhez alighanem egy élet is kevés. Az első hetekben az 1-es terminál alagsorának labirintusába csak hátomnapi hidegélelemmel merészkedtem le, és a kollégák egy év eltel­ tével is tudtak újat mutatni. Például a kettes pálya végén álldogáló i.tkaros kis kúriát és melegházat. Állapota sajnos egyre romlik, olda­ lit lassan benövi a gaz és a verandája előtt jól megtermett nyulak ug­ rándoznak. Ha félpercenként nem borulna ránk egy Boeing-737-es .irnyéka, akár azt is hihetnénk, hogy egy lakatlan tanyán vagyunk. Pedig ez Magyarország - a paksi atomerőmű után —második legvéilcttebb objektumának kellős közepe. Harminc évvel ezelőtt még egy Juhász élt itt, a környéken legeltette a nyáját. Ha szóba hozták neki .1 repülőtér bővítéséről szóló terveket, csak rázta a fejét és azt mon­ dogatta: „Nem lesz itt semmilyen kifutópálya, majd meglátjátok!” Pálya, mint tudjuk lett, de a juhász házikója is megmaradt, sőt egy kertészet települt melléje, ahol virágokat termesztettek, hogy legyen mivel díszíteni a terminált és megajándékozni a fontos női vendé­ geket. A kertészet bezárása után pilóták és légikisasszonyok huncut kalandjaihoz és kerti sütögetésekhez szolgált helyszínként az épület,

21

ám a repülőtér legbelső részét védő biztonsági kerítés felépítése, va­ lamint a profi távcsövek elűzték a szerelmeseket. Maradtak a nyíl­ lak, akik méretük és számuk alapján túlságosan is jól érzik magukat ezen a különös helyen. Mi több, ha akarnának sem tudnának lelépni, mert körbezárta őket a kerítés. Fű van bőven, az ő életüket egyedül Maggie, a Budapest Airport saját belépőkártyával rendelkező bordér collie kutyája —egyben a repülőtér hivatalos madárijesztője —keseríti meg. „Kollégái”, két sólyom és egy héja pedig a légtér biztonságáért felelnek, távol tartják az elszemtelenedett madarakat. A biológiai védekezésre azért van szükség, mert a seregélyek és a varjak nem hülyék. Előbb-utóbb megszokják a riasztólövések zaját, volt, amelyik egyenesen a hangágyún tollászkodott. Ha azonban a tollasok ragadozó madarat látnak körözni, csapatostól menekülnek más vidékekre. Jobb ez így mindenkinek: a szárnyas népség megme­ nekül a hajtóművektől, a hajtóművek meg tőlük. Ferihegy a kísérteties kúrián kívül rendelkezik egy fantom repü­ lőgéppel is. A gép a történelem egy darabkája, hiszen a vasfüggöny lebontása előtti években az amerikai nagykövet röpködött vele. A járművet mindig készenlétben tartották, hátha felrobban a puska­ poros hordó és a diplomatának sürgősen távoznia kell az országból. Nem így történt, az amerikaiak eladták a gépet, ami így a Malév kötelékébe került. A repülő éveken keresztül Budapest és Bécs között teljesített postaszolgálatot. Idővel azonban a légitársaság is túladott rajta. Innentől kissé kacifántos a történet, legyen elég belőle annyi, hogy a szerencsétlen kávédaráló az 1-es Terminállal szemben rohad már évek óta. Tulajdonos nélkül lassan a természet részévé válik. Egy másik, ukrán felségjelű gépet pedig csak 2008-ban repítettek haza a gazdái, miután rendezték évekig tartó peres ügyüket a vámo­ sokkal. Addig a szovjet gyártmányú csodában folyamatosan lakott valaki, ott teregette ki a ruháit a hangárok előtt, és gép pihenőjében hajtotta álomra a fejét. Amikor a koros vasdarab végre elhagyta a magyar légteret, a légiirányítók egy emberként sóhajtottak fel.

22

Milliárdos játék Szürke, jellegtelen épület áll az A-porta mellett, pont olyan, mint az összes többi szocreál borzalom a repülőtér 1-es terminálja közelé­ ben. Kívülről nem sokat ígér a hely, belülről annál inkább. A Boeing 737-es szimulátor egy több százmillió forintos „játékszer”, amelyben ,i pilóták kipróbálhatják magukat a legszélsőségesebb körülmények között is. A pilótafülkét lábak tartják, ezek a helyzetnek megfelelő­ en rázzák, mozgatják a kabint. Egy tapasztalt kapitánnyal és a szi­ mulátor kezelőjével együtt szállunk be a pilótafülkébe. A technikus számítógépét leszámítva minden szakasztott olyan, mint egy igazi B737-esben. A kezelő bekapcsolja a szimulátort, én pedig az abla­ kokból tisztán látom az 1-es terminál épületét, a tornyot, a felettünk elúszó felhőket. Az ablakok helyére szerelt három projektor a való­ ság tökéletes illúzióját adja. Aztán hirtelen meglódulunk. Ugyanúgy belepréselődöm az ülésbe, mint egy igazi felszállásnál, a gyomrom liftezni kezd, és érzem, ahogy a kerekek elszakadnak a betontól. A I )una fölé kanyarodunk, méghozzá olyan alacsonyan, ahogyan ép­ eszű Malév pilóta a való életben biztosan nem tenné. A szikrázó nap­ sütés átmenet nélkül hózáporrá változik, majd a széllökések miatt a gép rázkódni kezd. Több tíz métereket zuhanunk másodpercenként, a vészjelzők elviselhetetlen hangon sivítoznak. Figyelem a mellettem ülők arcát, mindketten feszülten összpontosítanak, különös párharc .1 lakúit ki köztük. A kezelő újabb és újabb természeti csapásokat, technikai hibákat produkál, a pilóta pedig próbálja egyben tartani .1 gépet. A versengésből nagy megkönnyebbülésemre a pilóta kerül ki győztesen. „Itt szinte minden váratlan helyzetet modellezhetünk, olyanokat is, amilyenekkel egy pilóta a karrierje alatt valószínűleg egyetlen egyszer sem találkozik” - mondja a szimulátor irányítója. I gyedül a zuhanás és a földbe csapódás élménye maradt ki a progi imból —talán érthető módon. Ha a számítógép olyan helyzetet észlel, amiből már nincs visszatérés, egyszerűen kiírja, hogy vége, összetörted a gépet. A szimulátor arra is képes, hogy füstöt - diszkófüstöt —juttas-

23

són a fülkébe, néhány nagyobb repülőteret és közvetlen környezetét pedig pontosan megrajzolták a grafikusok. Évente négy órát kell itt eltölteniük a Malév pilótáinak, más légitársaságok pedig fizetnek a tréningért. Hogy szeretnek-e idejárni? Igen, mert itt kedvükre kiva­ dulhatják magukat. Más kérdés, hogy a teljesítményüket szigorúan pontozzák, és aki felsül a vizsgán, könnyen a földön találhatja magát. Eljött az idő, végre én is kipróbálhatom magam a botkormány mö­ gött. Gyönyörű időben készülök leszállásra a 2-es pályán és kizárólag a kormányzásra kell figyelnem, a kapitány minden egyebet elintéz helyettem. „Kicsit fel, még egy kicsit, jó, balra, kicsit lejjebb, jobbra, oké, lezuhantunk”. Tanulság: soha ne vegyünk komolyan egy olyan filmet, amelyben a főhős a rádióra hagyatkozva egyedül teszi le a gépet.

Alom Ferihegyen Ferihegyen minden landolt már, aminek szárnya van. A kettes pályát a hivatalos átadás előtt, tévedésből avatta fel egy Cessna. „Hi­ hetetlen volt, a munkások az utolsó simításokat végezték, amikor észrevettük, hogy közelít egy kisgép. A pilóta látta mind a két pályát, a guminyomokkal kidekorált 1-est és a vadiúj, szűz betonú kettest. Sajnos az utóbbi mellett döntött. Szó szerint ugráltak előle az em­ berek” —meséli a 26 éves történetet Petőfalvi Béla, a 2-es terminál vezetője. A világ legnagyobb repülőgépének, a Mrija (Alom) nevű Antonov 225-ös 2008. január 18-i landolásának már magam is a szemtanú­ ja lehettem. Hideg, esős napon tűnt elő a felhők közül ez az irgal­ matlan nagy bálna, amit eredetileg űrrepülőgépek szállítására fej­ lesztettek ki. Az égi óriás méltóságteljesen begurult a B5-ös helyre —egyedül itt fért el - majd kinyílt rajta egy kis ajtó és sárga ruhás szállítók ugráltak ki rajta. Először értem oda a géphez, így nekem jutott a megtiszteltetés, hogy a belső lépcsőn felmásszak a fülkébe —mit fülkébe, terembe —és köszöntsem az amúgy éppen alsógatyá­

24

bán üldögélő kapitányt. Néhány perc múlva a pilóta már makulátlan egyenruhában hajtotta fel az ukrán óriásgép fejét, hogy begördülhes­ senek a rakrészbe az Ománba szánt szeizmikus vibrátorok. Olyan behemótok ezek, amelyek kisebb helyi földrengést kiváltva vizsgálják a felszín alatti olaj- és gázmezőket. A világ legnagyobb katonai teherszállítói, az amerikai C5 Galaxy típusú gépek a délszláv válság alatt voltak visszatérő vendégei Feri­ hegynek, de láttunk már F 18-as Horneteket és FI6-os Falcon va­ dászgépeket is a budapesti betonon. Lassan lemegy a nap Ferihegyen, és bár az élet itt nem áll meg soha, nekünk indulnunk kell. Teszünk még egy utolsó kört, elhaj­ tunk a magángépek állóhelyei előtt. Magyarországon csak három­ négy milliárdosnak van igazi, hosszú utakra is alkalmas gépe, és csupán pár vállalat engedheti meg magának, hogy saját repülőjén szállítsa munkatársait a tárgyalásokra. Egy gazdasági újságíró azon­ ban jól megélne abból, ha látná, mely nemzetközi cégek vezérei száll­ nak le Ferihegyen, mert néhány héttel a titkos landolás után általá­ ban bejelentenek egy nagy üzletet. Vetünk egy futó pillantást a két hatalmas hangárra is, amelyekben 35-140 millió forintért vállalják .i Boeing 737-es utasszállítók egy hetes generáljavítását. A kisebb — már ha lehet ezt a kifejezést használni egy több ezer négyzetméteres építmény esetében —hangár annak idején a térképeken sem volt rajta, Kádár elvtárs és a többi állami vezető gépeit tárolták itt. Kigördü­ lünk a D portán, de még jó ideig halljuk az állandó, soha szűnni nem akaró zúgást, ami olyannyira hozzátartozik Ferihegyhez, mint .t sapkás irányítótorony.

25

A 205-ÖS SZOBA M és

adonna,

S o p h ia L o r e n

B il l C l in t o n

ágyában

A 205-ös! Elit klubba nyer bebocsátást, aki eltölthet itt egy éj