King William-Felix és Gotrek 3 Démonvadász

DÉMONVADÁSZ WILLIAM KING

SZUKITS KÖNYVKIADÓ alapítva 1929

A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült: William King: Daemonslayer A Black Library Publication, 2003 Copyright © Games Workshop Ltd, 2003 This translation copyright © Games Workshop Ltd 2007 Ali Rights Reserved. Games Workshop, the Games Workshop logo Warhammer, Black Library, the Black Library logo, BL Publishing logo, Warhammer 40,000 Device, 40K and all associated marks, names, characters, illustrations and images from the Warhammer and Warhammer 40,000 universes are either ®, TM and/or © Games Workshop Ltd 20002007, variably registered in the UK and other countries around the world. Used under license to Dcom. All rights reserved. Fordította Szenté Mihály Borító: Geoff Taylor ISBN: 978 963 497 143 6 Lektor: Barna Ildikó és Juhász Ferenc Tördelőszerkesztés: Karaktertax Bt., Szvoboda Gabriella Színre bontás: A-SzínVonal 2000 Kft. Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor Debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető: Bördős János

Tartalom Az üzenet A skavenek nyomai A Magányos Torony A skavenroham A nagy terv Az indulás Úton Middenheim A Karmok Tengerén túl Kislev Észak felé Káoszpuszták Torzvihar A romváros A Káosz hordái Karag Dum Az utolsó törpék Tűzszakáll A Vérivó Csata után

Nulnban történt borzalmas események után ismét felkerekedtünk, és északnak vettük az irányt. Leginkább mellékutakon haladtunk, hogy elkerüljük a Birodalom országútjainak járőreit. A törpe, által kézbesített levél különös várakozással töltötte el a társamat. Szinte boldognak látszott, ami nála ritkaságszámba ment. Jókedvét nem csorbíthatták az utazás fáradalmai, sem pedig az útonállók, elfajzottak és egyéb fenevadak támadásának állandó veszélye. Jószerivel enni sem álltunk meg, de ami még ennél is szokatlanabb volt, hogy inni is alig. Kérdéseimre csúfján a küldetéséről, a végzetről és régi adósságokról szóló dörmögésekkel válaszolt. Mindeközben engem csordultig töltött az aggodalom. Azon törtem a fejem, hogy vajon mi történt Elissával, és mélységesen elszomorított az, hogy ismét el kellett válnom a fivéremtől. Fogalmam sem volt, hogy mikor láthatom viszont, és arról sem, hogy milyen körülmények között. Es persze még csak nem is sejtettem, hogy milyen messzire elkerülünk Nulni városától, és miféle borzalmak várnak ránk utunk végállomásánál. Részlet az Utazásaim Gotrekkel című krónika 3. kötetéből, írta Herr Felix Jaeger (Altdorfi Nyomda, 2505) – Kilökted a sörömet – dörmögte tompa hangon Gotrek Gurnisson. Felix Jaeger arra gondolt, hogy ha a férfi, aki az imént megbiccentette a söröskorsót, csak egy kicsivel józanabb lenne, akkor a törpe vészjósló szavainak hallatán sietve visszavonulna. Ám a zsoldos részeg volt, továbbá fél tucat marcona külsejű cimborája üldögélt az asztala körül, ráadásnak ott volt még a taverna kacarászó szolgálólánya is, akit bizonyára a hősiességével óhajtott levenni a lábáról. Nem futamodhatott meg egy olyan valaki elől, aki csupán a válláig ért, még akkor sem, ha az illető kétszer olyan széles volt, mint ő maga. – Tényleg? És akkor most mi lesz, apróság? – válaszolta a zsoldos gúnyos, lenéző vigyorgás kíséretében. A törpe egy pillanat erejéig sajnálattal vegyes bosszankodással méregette az asztalon terjengő sörtócsát. Aztán megfordult ültében, hogy szemügyre vegye a katonát, miközben jobbjával végigsimított a tetovált fején tornyosuló, vörösre festett haj taréjon. Az orrát a jobb fülével összekötő aranylánc halkan csilingelt. Gotrek a nagyon részegek óvatos, tétova mozdulatával megdörgölte a bal szemüregét borító kötést, egymásba fonta és megropogtatta az ujjait, végül villámgyorsan odavágott a jobbjával. Felix ennél jóval sikerültebb ökölcsapást is látott már a társától. Igazság szerint kifejezetten elfuserált ütés volt. Viszont a trollvadász ökle akkora volt, mint egy disznósonka, és fatörzs vastagságú kar csatlakozott hozzá. Márpedig egy ilyen ököl csapása édesmindegy, hogy hová talál, mindenképpen pusztító hatású. A férfi orra émelyítő reccsenéssel eltört. A zsoldos nekivágódott az asztalának, majd eszméletlenül elterült a fűrészporral felszórt padlón. Orrlyukaiból sötétvörös vér bugyogott. Felix a fejében gomolygó ködön keresztül annyit azért meg tudott állapítani, hogy az ütés elérte a kívánt hatást. Miután tekintetbe vette a trollvadász által elfogyasztott sörmennyiséget, kifejezetten sikeresnek ítélte a választ. – Óhajt még valaki némi kóstolót az öklömből? – érdeklődött Gotrek, és gonosz pillantást vetett kihívójának féltucatnyi bajtársára. – Vagy tényleg olyan puhányok vagytok, amilyennek látszotok? A katona társai sietve elhessegették ölükből a fogadó szajhák, az asztalra csapkodták söröskorsóikat, és sorban felálltak a hosszú padokról. A trollvadász nem várta meg, hogy eljöjjenek érte. Enyhén imbolyogva feltápászkodott, és feléjük lódult. Egy-

szerűen torkon ragadta a legközelebb eső zsoldost, maga felé rántotta, és hatalmas erővel az arcába fejelt. A férfi úgy zuhant a padlóra, akár egy letaglózott ökör. Felix újabb kortyot ivott a fogadó fanyar tileai borából, hogy megfényesedjék az elméje. Hogy már jó néhány serlegnyi távolság választotta el a józanságtól, az teljességgel hidegen hagyta. Úgy érezte, bőven rászolgáltak már egy kis kikapcsolódásra. Hosszú, fárasztó utat jártak be Nulntól idáig, Guntersbad városáig. Egyre csak mentek és mentek, mióta Gotrek megkapta azt a titokzatos levelet, amely ebbe a fogadóba szólította. Felix azon morfondírozott, hogy talán nem ártana, ha előásná a papírt Gotrek zsákjából, és ismét szemügyre venné, de rögtön eszébe jutott, hogy úgyis csak hasztalanul rongálná a szemét. Az üzenetet a törpék által oly nagy becsben tartott, ám számára ismeretlen rúnákkal rótták a papirosra. Felix birodalmi léptékkel mérve művelt embernek számított, de ebből a nyelvből egy kukkot sem értett. Így aztán, mivel próbálkozása eleve kudarcra volt ítélve, inkább kinyújtotta hosszú lábait, nagyot ásított, és figyelmét újfent a verekedésre fordította. Ez az összecsapás már hosszú órák óta készülődött. A helyi bajkeverők azóta bámulták őket, hogy betették lábukat a Kutya és Szamárba. Aljas megjegyzéseket tettek a trollvadász külsejére. Gotrek ez egyszer rájuk sem hederített, ami tőle merőben szokatlan volt. A törpe rendszerint olyan sértődékeny volt, mint egy vagyonából kiforgatott tileai herceg, és türelme oly rövid volt, mint egy fogfájós farkasemberé. Mióta megkapta az üzenetet, magába zárkózott, és nem törődött semmivel. Ezen az estén sem csinált mást, csak az ajtót fürkészte. Szemlátomást várt valakit. Ideérkezésüket követően Eclix kezdetben aggódott, mert azonnal látta, hogy jó esélyei vannak egy alapos verekedés kirobbanásának, de néhány kupa tileai bor hamarosan megnyugtatta az idegeit. Nem hitte volna, hogy akad olyan ostoba, aki tengelyt akaszt egy trollvadásszal. Csakhogy ebbe a számításba nem vette bele a helyiek természetadta tudatlanságát. Végső soron ez egy kisváros volt a Talabheimbc vezető út mentén. Honnan is sejtették volna, hogy ki az a Gotrek Gurnisson? Még Felix sem hallott a törpék Trollvadász Kultuszáról – pedig ő az Altdorfi Egyetemre járt – egészen addig a réges-régi éjszakáig, amikor Gotrek kihúzta őt a császár elitlovasságával folytatott harc során a lovak patái alól. Mindez még Altdorfban történt, az ablakadó-lázadás idején. A csatát követő részeg dáridó alatt a diák megtudta, hogy milyen fogadalmat tett a megmentője. Gotrek a messzi múltban megesküdött arra, hogy a legfélelmetesebb szörnyekkel fog harcolni, és közben remélhetőleg hősi halált hal, hogy így vezekeljen egy múltbéli vétkéért. Felixet olyan mélységesen meghatotta a történet – és olyan irgalmatlanul részeg volt, hogy hirtelenjében ő is fogadalmat tett. Megesküdött, hogy társául szegődik a törpének, és megörökíti életének és halálának történetét. A tény, hogy Gotrek mindezidáig minden erőfeszítése ellenére életben maradt, fikarcnyit sem csökkentette Felixnek a trollvadász iránt érzett tiszteletét. Gotrek gyomorszájon vágott egy másik embert. A férfi kétrét görnyedt, a levegő süvítve távozott a tüdejéből. A trollvadász ekkor belemarkolt ellenfele hajába, és addig verte nyögdécselő áldozatának fejét az asztalhoz, amíg a nyomorult eszméletlenül öszszerogyott, és elnyúlt a padlón egy vérből, nyálból, sörből és kitört fogakból álló tócsában. .'. Ekkor két megtermett harcos vetődött a törpére, és mindketten elkapták egyegy karját. Gotrek megvetette a lábait, megfeszítette testét, majd egyiküket egyszerűen a padlóhoz vágta. Aztán gyorsan kihasználva előnyét, súlyos, szöges bakancsával az illető lágyékába taposott. A fejhangú, elnyújtott sikolyt, talán még a fogadótól félmérföldnyire is meghallották; Felixnek beleborsózott a háta. Gotrek ezután minden figyelmét a másik katonára fordította. Összekapaszkodtak, mint a birkózók, és egy darabig ide-oda tologatták egymást, majd a törpe iszonyú ereje érvényesült, holott jóformán az ember válláig sem ért. A padlóra szorította ellenfelét, a

mellére térdelt, és megfontolt módszerességgel ájultra pofozta. Az utolsónak maradt katona menekülőre fogta. Az ajtóhoz iszkolt, feltépte – és nyílegyenesen nekifutott egy újabb törpének. A jövevény hátralépett, felmordult, és egyetlen jól irányzott ütéssel leterítette a szerencsétlent. Felix néhány pillanatig elbambulva pislogott. Szentül hitte, hogy látomása támadt. Valószínűtlennek tűnt, hogy éppen most egy másik trollvadász is felbukkan, a világnak éppen ebben a zugában. Gotrek is az idegen törpét fürkészte. Az illető – ha lehetséges az ilyesmi – még nála is izmosabb és szélesebb volt. Fejét kopaszra borotválta, a szakállát rövidre nyírva hordta. Ő nem viselt hajtaréjt, hanem valami egészen mással ékesítette a fejét, amelynek láttán Felix alig hitt a szemének. Az illető törpének többtucatnyi, különböző színűre festett szöget vertek a koponyájába, és ezek alkottak egyfajta, a tarkójáig lenyúló tarajt. Az orra annyiszor eltört már, hogy teljesen elvesztette eredeti alakját, jobb füle salátalevélhez hasonlatossá gyűrődött az évtizedek harcaiban, míg a másikat alighanem tőből letépték, mert a helyén csupán egy lyuk tátongott a feje bal oldalán. Orrában hatalmas karika csillogott. Ahol a bőrét nem borították sebhelyek, ott tetoválások tarkították. Jobbjában óriási harci pörölyt lóbált, míg vastag derékszíjába rövid nyelő, széles fejű fejszét tűzött. A frissiben érkezett trollvadász mögött egy harmadik, nálánál jóval alacsonyabb törpe ácsorgott. Ez utóbbi pufók alak jóval szelídebbnek tűnt fajtársainál. Felixnek talán a derekáig sem ért, de a teste nagyon széles volt. Gondosan ápolt szakálla majdnem a földet verdeste. Tágra nyitott szemeivel bagolymódra pislogott ókulájának hihetetlenül vastag üvege mögött. Tintafoltos ujjaival egy jókora, rézveretes könyvet markolt. – Úgy éljek, ez itt maga a nagy Orrharapó Snorri! – bődült el Gotrek, és gonosz vigyorgása felfedte a fogsorán tátongó foghíjat. – Ezer éve nem láttalak! Hát téged meg miféle vihar sodort ide? – Snorri azért van itt, amiért te magad is, Gotrek Gurnisson – magyarázta a másik trollvadász. – Snorri levelet kapott a jó öreg Borektől, a tudóstól. Az állt benne, hogy Snorri menjen el a Magányos Toronyhoz. – Ne járasd velem a bolondját! Tudom, hogy nem tudsz olvasni! Az összes betűt és rúnát kiverték a koponyádból, amikor beleverték azokat a szegeket! – Hosszúszakállú Hogan felolvasta Snorrinak – magyarázta Snorri, és olyan zavarodottnak tűnt, amennyire az ilyesmi lehetséges egy termetes trollvadász esetében. Körülnézett, és ordított róla, hogy szívesen változtatna a témán. – Snorri úgy látja, lekésett egy jóféle harcról – állapította meg Orrharapó, és ugyanolyan bosszús sajnálkozással méregette a véres összecsapás helyszínét, mint amilyennel nemrégiben Gotrek szemlélte kiömlött sörét. – Snorri úgy véli, az lesz a legjobb, ha iszik egy kis sört. Snorri kicsit megszomjazott. – Tíz sört Orrharapó Snorrinak! – vezényelt nyomban Gotrek a fogadósnak, és sietve hozzátette: – Az lesz a legjobb, ha nekem is hozol tízet. Az öreg Snorri utál egymagában inni. Döbbent csend telepedett a helyiségre. A többi vendég a verekedés nyomaira pillantott, majd úgy meredtek a két törpére, mintha a helyükön két lőporos hordó állt volna, javában füstölgő kanócokkal. Egyesévei-kettesével felálltak a helyükről, és óvatos léptekkel kiosontak az ajtón. Végül csupán ők négyen – Gotrek, Felix, Snorri és a harmadik törpe – maradtak a fogadóban. – Na, akkor egytől tízig? – kérdezte Snorri kihívó hangon, miközben kacsintott, és ravasz pillantást vetett Gotrekre. – Legyen egytől tízig! – egyezett bele Gotrek.

A másik jövevény odadöcögött hozzájuk, törpemódra, udvariasan meghajolt, közben jobbjával megemelte a szakállát, máskülönben felsöpörte volna vele a padlót. – Varek Varigsson, a Grimnar klánból, az önök és klánjuk szolgálatára – mutatkozott be nyájas hangon –, hajói látom, ön is kézhez vette a bácsikám üzenetét. Snorri és Gotrek rámeredtek. Először meglepődtek az udvarias beszédmódon, majd mindketten magukhoz tértek, és harsányan felröhögtek. Varek nyakig vörösödött zavarában. – Hé, fogadós! – kurjantott Gotrek. – Adj ennek a süvöl-vénynek is egy sört, hátha felenged egy kicsit! Most pedig félre, ifjoncok, mert Snorrinak és nekem sürgősen rendeznünk kell valamit! A fogadós behízelgően mosolygott, miközben megkönnyebbült kifejezés suhant át az arcán. Az imént aggódott a kieső bevétel miatt, de most már sejtette, hogy a két törpe többet fog fogyasztani, mint eltávozott törzsvendégei együttvéve szoktak. ♦♦♦ A fogadós felsorakoztatta a söröket az alacsony pulton. Tíz állt Gotrek, és ugyanennyi Snorri előtt. A törpék úgy méregették a korsókat, ahogyan egy ember fürkészi az ellenfelét birkózómérkőzés előtt. Orrharapó a vetélytársára pillantott, majd vissza a korsókra. Egyetlen fürge szökkenéssel a kellő közelségbe került. Megragadta az első korsót, a szájához rántotta, hátravetette a fejét, és mohón nyeldekelni kezdett. Gotrek a pillanat töredékével lemaradt. Egy másodperccel Snorri után emelte korsóját a szájához. A beálló csendben csupán a törpék hangos kortyolása hallatszott, aztán Snorri – egy szemvillanásnyi idővel Gotrek előtt – lecsapta a pultra korsóját. Felix meghökkent. Mindkét korsó az utolsó cseppig kiürült. – Az első a legkönnyebb – jelentette ki Gotrek. Válaszképpen Snorri felkapott egy újabb adagot, és megismételte a mutatványt. Gotrek is nekilendült. Csakhogy ő mindkét kezével megfogott egy-egy korsót, a szájához emelte az egyiket, kiitta, majd szuszszanásnyi pihenő nélkül így tett a másikkal is. Snorri sietve utánozta, de ezúttal Gotrek nyert. Felix döbbenten bámult, különösen amikor belegondolt, hogy Gotrek már eléggé részeg volt, amikor Orrharapóék megérkeztek. Úgy látszott, hogy a két trollvadász egy számtalanszor begyakorolt szertartásba fogott. Felixet elfogta a kíváncsiság, hogy vajon valóban megisszák-e, a pultra kikészített összes sört. – Megmondom őszintén, zavarba jövök, hogy mások is látják, amint veled iszok, Snorri! – hördült fel Gotrek. – Még egy puhány elf is háromszor gyorsabb nálad! Snorri utálkozó pillantást vetett a hencegőre, és felragadott egy újabb sört. Olyan gyorsan döntötte magába, hogy a habja kibugyogott a szájából, és eláztatta a szakállát. Amikor végzett, tetovált kézfejével elégedetten megtörölte száját. Ezúttal ő kerekedett felül. – Hát igen, de az én söröm legalább a számba folyt. – Gotrek nagy okosan bólogatott, közben meg-megcsörrent az orrlánca. – Most akkor iszunk, vagy fecsegünk? – méltatlankodott Snorri. Az ötödik, hatodik és a hetedik sör gyors egymásutánban követte egymást. Gotrek a mennyezetre pillantott, nagyot cuppantott, és akkorát böfögött, hogy megremegtek a fogadó ablakai. Snorri azonnal, falat rázkódtató böffentéssel válaszolt a kihívásra. Felix ekkor Varekre nézett, aki csak tehetetlenül vállat vont. A két trollvadász – nem egészen két perc leforgása alatt – több sört ivott, mint amennyi Felixnek egy egész éjszakára is sok lett volna. Gotrek pislantott néhányat. Szeme kissé elhomályosult, de ez volt az egyetlen jele annak, hogy az elmúlt órák során irgalmatlan mennyiségű alko-

holt döntött magába. Snorrin nem látszott az égvilágon semmi, de hát ő nem is ivott egész este. Gotrek a pulthoz kapott, és felragadta a nyolcadik sörét, de mire befejezte, Snorri már kilencedik sörének a felénél járt. Miközben az utóbbi a pultra koppantottá korsóját, fennhangon megjegyezte: – Snorri úgy látja, ma este Gotrek Gurnisson fizet! Gotrek válaszra sem méltatta. Egyszerre felkapta és a feje fölé lendítette a két utolsó korsóját, hátrahajtotta fejét, nagyra nyitotta száját, és önteni kezdte a sört. A néma csendben egyikük sem hallotta, hogy nyelt volna. Nem is tette, egyszerűen csak hagyta, hogy az ital egyenesen lecsorogjon a torkán. Snorrit olyannyira lenyűgözte a mutatvány, hogy még felvenni is elfelejtette utolsó sörét. Csak akkor kapott észbe, amikor Gotrek egyszerre a pultra csapta kilencedik és tizedik korsóját is. Gurnisson kissé imbolyogva állt. Böffentett néhányat, csuklott egyet, majd az asztalához ment, és leült a székére. – Tudod, mikor győzöl le engem ivászatban, Orrharapó Snorri? Majd ha befagy a pokol összes üstje! – Inkább arra lennék kíváncsi, hogy fizetted-e már valaha a sörödet, Gotrek Gurnisson! – dohogott Snorri, és leült trollvadász társa mellé. – Na, az alapozással meg is volnánk – sóhajtotta elégedetten Orrharapó –, most pedig lássunk neki a komolyabb ivászatnak. Snorri úgy érzi, hogy eléggé le van maradva. ♦♦♦ – Csak nem valódi Világvége-dohányt látok a kezedben, Snorri? – kérdezte Gotrek, és mohó pillantást vetett a dohányra, amelyet Snorri a pipájába tömködött. Mind a négyen a lobogó tűz mellett üldögéltek, a fogadó legjobb karosszékeiben elterülve. , – De bizony az, a jó öreg Penészes Levél. Snorri a hegyekben szerezte, mielőtt idejött volna. – Kínálj már meg! Snorri odadobta Gotreknek a dohányzacskóját, aki előkerítette a pipáját, és nekilátott, hogy módszeres alapossággal megtömje. A szertartásos művelet közben ép szemével a tudós külsejű, fiatal törpére pillantott. – Szóval, ifjonc – dörmögte Gotrek –, mi is az a dicsőséges halál, amit a te Borok bácsikád ígért nekem a levélben? Es miért van itt ez a vén csont Snorri? Felix érdeklődve közelebb hajolt, erről a kérdésről ő is többet akart tudni. Fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy mi lehet az, ami még a rendszerint mogorva és szófukar trollvadászt is felizgatta. Varek Felix felé pillantott, majd várakozóan Gotrekre nézett. O azonban csak megrázta fejét, majd belekortyolt a sörébe. Hirtelen előrehajolt, kihúzott egy égő gallyat a tűzből, és meggyújtotta vele a pipáját. Miután a dohány felszíne vörösen parázslott, kényelmesen hátradőlt székén, és komoly hangon kijelentette: – Akármit akarsz mondani nekem, azt az emberifjonc előtt is elmondhatod. 0 Törpebarát, ráadásul Eskütartó. Snorri ekkor Felixre pillantott. Meglepődés és a tisztelethez hasonló kifejezés jelent meg a törpe tompán fénylő, vad szemében. Varek mosolya őszinte érdeklődésről tanúskodott. Az emberifjonc felé fordult, és olyan mélyen előrehajolt ültében, hogy majdnem kibukott a székéből. – Ha a szimatom nem csal, akkor itt és most egy lenyűgöző történetre bukkantam – lelkendezett az ifjú törpe –, alig várom, hogy meghallgassam!

– Ne tereld cl a szót! – förmedt rá Gotrek. – Ki vele, mi az a hősi halál, amit a rokonod megígért nekem? A levél miatt átloholtam a fél Birodalmon, és kezdem elveszíteni a türelmemet! – Nem áll szándékomban témát váltani, Herr Gurnisson – hadarta sietve Varek –, csupán szívesen gyűjtenék anyagot a könyvemhez. ■ – Énfelőlem később annyit gyűjtesz, amennyit akarsz, de most beszélj! Varek mélyet sóhajtott, hátradőlt a székén, összefonta két keze ujjait terjedelmes hasán, és belevágott: – Jómagam eléggé keveset mondhatok. A bácsikám lesz az, aki minden részletet megoszt veletek a kellő időben, a maga módján. Annyit elárulhatok, hogy ez lesz a legnagyobb utazás Sigmarnak, a Pöröly Urának kora óta, és Karag Dummal kapcsolatos. – A törpék Eltűnt Városa, odafent, a messzi északon! – bődült fel Gotrek részegen, és hirtelen elhallgatott. Óvatosan körülnézett, mintha attól tartana, hogy kémek hallgatóznak a közelükben. – Bizony, arról van szó! – helyeselt Varek. – Akkor ezek szerint a bácsikád megtalálta a módját annak, hogyan jutunk oda! Jómagam bolondnak tartottam, amikor annak idején azt állította, hogy meg fogja találni. Felix még sosem hallotta Gotreket ilyen lázas szenvedéllyel beszélni. Az izgalom fertőzőnek bizonyult, legalábbis őrá átragadt. A trollvadász Felixre nézett. Ez volt az a pillanat, amikor Snorri elérkezettnek látta az időt arra, hogy közbeszóljon: – Nevezzétek ostobának Snorrit, ha úgy tetszik, de még Snorri is tudja, hogy Karag Dumot elnyelték a Káoszpuszták. – Ekkor egyenesen Gotrekre meredt, és hozzátette: – Csak jusson eszedbe, hogy mi történt a legutolsó alkalommal! – Akármi történt, a bácsikám megtalálta a megoldást! – vitatkozott Varek. Felix hirtelen megborzongott. Valami azt súgta neki, hogy amiről szó van, az nem egyszerűen egy ősrégi település felkutatása, hanem egy nagyon is veszedelmes kaland. Kellemetlen érzés töltötte el. Úgy sejtette, máris tudja, hogy hová vezet ez az egész, és biztosan érezte, hogy a maga részéről nem kér belőle. – A Pusztákon nem lehet átkelni – jelentette ki Gotrek, és a hangjában bujkált valami, ami több volt egyszerű figyelmeztetésnél. – Én már jártam ott. Akárcsak Snorri. Meg a bácsikád is. Aki ilyesmire adja a fejét, az futóbolond. Őrület és el-fajzás vár azokra, akik odadugják a képüket. Azon az átkozott helyen maga a pokol határos a világunkkal! Felix újsütetű tisztelettel bámult a trollvadászra. Eleddig nem sokan vágtak neki a Káoszpusztáknak, és még kevesebben tértek vissza onnan, hogy elmeséljék a látottakat. Az a pusztaság szörnyű hírben állt birodalomszerte. Ez volt az a pokoli vidék a távoli északon, ahonnan a Káosz pusztító seregei érkeztek, hogy romboljanak, fosztogassanak és gyilkoljanak. A törpe még sosem beszélt neki arról, hogy megfordult azon a tájon. Igaz, ami igaz, Gotrek sosem mesélt a múltjáról. Úgy tűnt, mintha szégyellte volna. Felix szemében, ha más nem is, hát a trollvadász jól érzékelhető félelme még ijesztőbbé tette a hírhedt tájékot. Az emberifjonc tisztában volt azzal, hogy a világon kevés olyan dolog létezik, amely megrémíti Gotreket, vagyis ami képes rá, az csakugyan szörnyű lehet. – Mindazonáltal ez az a vidék, ahová a bácsikám utazni szándékozik, és ő azt szeretné, ha ti is vele tartanátok. Szüksége van a fejszétekre és a karotok erejére! Gotrek hosszú pillanatokig némán hallgatott, majd kijelentette: – Ez már bizonyosan trollvadászhoz méltó kaland! Felix inkább eszeveszett őrültségnek tartotta, de ezt a véleményét inkább megtartotta magának.

– Snorri is így gondolja! Akkor Snorri még annál is nagyobb ökör, mint amekkorának látszik – dühöngött magában Felix, és ezek a szavak majdnem kitörtek a száján. – Alikor tehát eljöttök velem a Magányos Toronyhoz? – kérdezte összegzésképpen Varek. – Ha ilyen halálra van kilátás, követlek akár a pokol torkába is! – jelentette ki Gotrek érces hangon. Az jó – gondolta Felix –, mert úgy hangzik, hogy pontosan oda indulunk. Dühösen megcsóválta fejét. A törpék őrültsége őt is kezdte megfertőzni. Vajon ezek most komolyan arról tárgyalnak, hogy fogják magukat, és átutaznak a Káoszpusztákon? Ah, csudát, ez is csak egy amolyan kocsmai fecsegés, és reggelre az utolsó szóig kihullik az emlékezetükből… – Igazán pompás – örvendezett Varek, és összedörzsölte a két tenyerét –, én előre tudtam, hogy el fogsz jönni!

U ámwá nyomai A társzekér ugrándozása nem tett jót Felix másnaposságának. Valahányszor az egyik kerék belezökkent az út mély kátyúiba, a férfi gyomra meglódult, és azzal fenyegetett, hogy sugárban kipumpálja magából a tartalmát, át az utat szegélyező sövények felett. Szája belsejét taplószáraznak érezte. Fejében folyamatosan nőtt a nyomás, akár egy tűz fölé lógatott vízforraló kannában. Ami a legfurcsább tünet volt, hogy majdnem megveszett egy villásreggeliért. Lelki szemei előtt tükörtojások és sonkaszeletek sisteregtek egy jókora serpenyőben. Most már bánta, hogy indulás előtt nem reggelizett a trollvadászokkal, de akkor a sonkával megrakott tányérok és hatalmas feketekenyér-szeletek puszta látványától felfordult a gyomra. Viszont mostanra már kész lett volna akár gyilkolni is ugyanezért az ételért. Kissé megvigasztalta, hogy a trollvadászok többé-kevésbé hallgattak, leszámítva néhány mordulást, amelyek szörnyű másnaposságukra, illetve az emberek csapnivaló sörére vonatkoztak. Egyedül az ifjú Varek tűnt vidámnak. Tekintete fényesen csillogott, de neki minden oka megvolt arra, hogy remekül érezze magát a bőrében. Az este folyamán azzal vonta magára a másik két törpe mélységes megvetését, hogy három sör után kijelentette, neki ennyi elég, és befejezte az ivászatot. Most biztos kézzel markolta a gyeplőt, és egy vidám dalocskát fütyült, mit sem tudva a gyilkos pillantásokról, amelyekkel az útitársai méregették a hátát. Hogy elterelje figyelmét a gyomra háborgásáról, és persze az eljövendő, borzongató kalandról, Felix a környezetükre fordította figyelmét. Csodálatos reggel virradt rájuk. A nap fényesen sütött. A Birodalomnak ez a része különösen termékenynek és vidámnak tűnt. Hatalmas, gerendákból összerótt lakótornyok magasodtak a környező dombtetőkön, körülöttük zsúpfedeles parasztházak álltak. Kövér, foltos tehenek legelésztek a mezőkön, a nyakukba akasztott kolompok és csengettyűk vidáman csilingeltek. Felix megállapította, hogy minden egyes kolomp és csengő más-más hangon szól. Úgy sejtette, azért, mert így a gulyás a csengés alapján tudja, hogy melyik jószága éppen merre jár. Egy darabig együtt haladtak egy parasztemberrel, aki libákat hajtott a földút mentén. Később egy csinos, fiatal lány felnézett a szénagyűjtésből, és szívmelengető mosolyt küldött Felixnek. Ő megpróbált összegyűjteni magában annyi erőt, hogy visszamosolyogjon, de képtelen volt rá. Százéves apónak érezte magát. Tekintetét mindvégig a lányon tartotta, amíg az út kanyarulata el nem takarta előle. A szekér belezökkent egy újabb kátyúba. – Vigyázz, mit művelsz! – mordult fel Gotrek. – Hát nem látod, hogy szegény Snorri milyen beteg? – Snorri nem érzi jól magát – erősítette meg a másik trollvadász, és tompán felnyögött. – Valami nem volt rendjén azzal a gödölyével, amit este lerágott a nyársról. Snorrinak már az íze sem tetszett. Vagy inkább azzal a nagyjából harminc korsó sörrel lesz a baj, amit magadba döntöttél – gondolta Felix. Majdnem hangosan is kimondta, de inkább visszafogta magát. Nem óhajtotta azzal kúráltatni a másnaposságát, hogy levágatja a fejét. Valamivel később a keményre döngölt, köves földutat fürkészte a szekér mögött. Jókora, a talajból kiálló szikladarabokat is látott, amelyek akkorák voltak, hogy könynyűszerrel kitörhették a szekér kerekét, ha az nem a megfelelő szögben futott fel rájuk.

Hirtelen egy légy szállt le a férfi kézfejére, mire ő esetlenül odacsapott. A légy megvető könnyedséggel elkerülte az ütést, és hosszú percekig fáradhatatlanul rótta köreit Felix feje körül. Az emberifjoncot már az első próbálkozás kimerítette, ezért meg sem próbálta elkapni a szemtelen rovart, csupán a fejét rázta, amikor a bogár túl közel merészkedett az arcához. Lehunyta a szemét, és akaraterejét a zaklatójára összpontosította. Azt sugallta neki, hogy sürgősen dögöljön meg, de a légy a világért sem engedelmeskedett. Régebben is előfordult Felixszel, hogy azt kívánta, bárcsak bírna varázserővel, és ez az alkalom is ilyen volt. Fogadni mert volna, hogy egy varázslónak sosem kell másnapossággal küszködnie, és rövid úton leszámolhat holmi arcátlan legyekkel. Lehunyt szemhéján keresztül érzékelte, hogy elsötétül felette az égbolt, miközben valamivel hűvösebb levegő simogatta az arcát. Kinyitotta szemét és meglátta, hogy a szekerük éppen egy ligeten vág keresztül. Gyorsan körülnézett. Inkább megszokásból, mintsem félelemből tette, mert az efféle facsoportok az útonállók kedvenc leshelyei voltak, márpedig azokból a Birodalomban sosem volt hiány. Azt ugyan elképzelni sem tudta, hogy miféle megveszekedett őrült támadna rá egy szekérre, amely két másnapos trollvadászt szállít, de úgy gondolta, jobb az óvatosság. Ennél különösebb dolgok is megestek már vele az utazásai során. Talán az előző este elpáholt zsoldosok lesnek rájuk, hogy bosszút álljanak. És ezekben a sötét időkben bármikor összeakadhatnak elfajzottakkal, vagy a jó ég tudja, miféle fenevadakkal. Már éppen elég szörnyű teremtménnyel találkozott ahhoz, hogy a téma szakértőjének vallhassa magát. Felix fejében az is megfordult, hogy szinte örömmel fogadna egy fejszecsapást, amilyen gyalázatosan érzi magát pillanatnyilag. Legalább véget vetne a szenvedéseinek. Hiszen még a szeme is megcsalja! Esküdni mert volna, hogy az imént egy apró, piros szemű valamit látott az aljnövényzetben, nem messze az országúttól. Csupán egyetlen pillanatra bukkant elő, és azon nyomban el is tűnt. Majdnem odakiáltott Gotreknek, de másként döntött, mert tisztában volt azzal, mennyire ostoba ötlet megzavarni a trollvadászt, ha éppen másnaposságából lábadozik. Ráadásul az a jelenés valószínűleg nem volt más, csupán egy szőrös állatka, amely eliszkolt, amikor elhaladtak mellette. Mégis, a feje formájában volt valami ismerős, ami egyre csak izgatta Felix zsibbadt agyát. Egyelőre nem tudta a helyére rakni, de úgy hitte, hogy ha kellő ideig töri a fejét, akkor előbb-utóbb rájön arra, mit talált különösnek. A szekér hirtelen akkorát zöttyent, hogy a férfi majdnem kiesett belőle. Kétségbeesetten harcolt, hogy a gyomrában tartsa az előző esti kecskehúst és főtt krumplit. A küzdelem hosszúra nyúlt, és csak akkor nyerte meg, amikor az étel már félúton járt felfelé a nyelőcsövében. – Egészen pontosan hová tartunk? – kérdezte Varektől, hogy elterelje a figyelmét saját nyomorúságos állapotáról. Közben szent esküvel megfogadta, hogy a jövőben nagy ívben elkerül minden épületet, amelyben alkoholos italokat mérnek. Pillanatnyilag úgy látta, hogy életének legfőbb hányattatásai valahogy mindig különféle kocsmákban és fogadókban kezdődtek. – A Magányos Toronyhoz – dalolta Varek nagy boldogan. Felix leküzdötte a késztetést, hogy fültövön vágja a trolit, de elsősorban azért, mert nem volt meg benne a pofonhoz szükséges erő. – Izé… érdekesnek hangzik – préselte ki magából. Igazából baljóslatúnak hangzott, mint tucatnyi más hely neve, amelyeket a trollvadász fegyvertársaként felkeresett. Tudta, ha egy építményt Magányos Toronynak neveznek, és a Birodalom egyik elhagyatott tájékán lehet rábukkanni, akkor az nem kecsegtet semmi jóval. A semmi közepén álló erődítményeknek megvolt az a remek szokásuk, hogy hemzsegtek bennük az orkok, goblinok és más rusnya teremtmények.

– Oh, az már igaz, hogy nagyon érdekes hely – csevegett önfeledten Varek. – Egy régi szénbánya fölé építették. Borek, a bácsikám beleköltözött, és újjáépítette. Tisztességesen, derekasan, a törpékre jellemző szakértelemmel. Úgy fest, mint új korában. Sőt valamivel jobban, mert eredetileg emberek építették, és már elnézést, de hanyag munkát végeztek. Amíg el nem foglaltuk, a torony elhagyatottan állt pár száz éven keresztül, leszámítva persze a skaveneket. Természetesen azzal kezdtük, hogy kifüstöltük őket, bár néhányan még ólálkodnak odalent, a bánya mélyén. – Remek – morogta Gotrek –, egy kis skavenvadászatra mindig kapható vagyok. Hamarabb elűzi a másnaposságomat, mint egy korsó jóféle Bugman-sör. Felix ugyan tucatnyi szórakoztatóbb időtöltést ismert annál, mint amikor valaki gonosz, patkányszerű szörnyetegeket üldöz egy elhagyatott, omladozó bányában, de ezt a vélekedését nem osztotta meg Gotrekkel. Varek hátranézett a válla felett, és szemügyre vette a holmijuk mellett heverő utasokat. Szánalmas látványt nyújthattak, mert Snorri sem szerelkezett fel jobban, mint Gotrek vagy Felix. Zsákja olyan üres volt, akár egy tengerész erszénye egy kiadós kikötői dáridó után. Nem volt köpenye, de még egy pokróca sem. Felix szívből örült sudenlandi gyapjúköpenyének, amely alá bevackolhatta magát. Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy hideg éjszakák várnak, rájuk, és nem óhajtott a puszta, fagyos földön aludni. – Mikorra érünk oda? – kérdezte. – Jó ütemben haladunk – válaszolta Varek. – Fia ráfordulunk a Csont-hegységen átvezető rövidebbik átjáróra, akkor két, legrosszabb esetben három nap múlva ott leszünk. – Nem sok jót hallottam a Csont-hegységről – mondta Felix, ami színigaz volt. Viszont azt is tudta, hogy a nagyobb városok kivételével kevés olyan hely akad a Birodalomban, amelyiknek nincs rossz híre. Gotrek és Snorri azonnal felkapták a fejüket. Tisztán lerítt róluk, hogy feltámadt bennük a kíváncsiság. Felix képtelen volt hozzászokni, folyton elcsodálkozott azon, hogy minél szörnyűbb dolgok hangzanak el, annál boldogabb kifejezés költözik egy vérbeli trollvadász mogorva képérc. – A bányákban lakó skavenek szoktak lesben állni arrafelé – magyarázta Varek. – Néha megtámadják az utazókat. Időnként lejönnek a hegyről, és kifosztják a tanyákat. De most nincs miért aggódni. Snorrival errefelé jövet átkeltünk a hágókon, és nézz ide, nem lett az égvilágon semmi bajunk! A trollvadászok visszasüppedtek kába állapotukba, Felix viszont korántsem nyerte vissza nyugalmát. Tapasztalatai alapján tudván tudta, hogy a vadonban tett utazások sosem zajlanak zökkenőmentesen. Es a skavenek említésétől felrémlett benne az erdőben látott, patkányszerű lény képe, és elfogta az aggodalom. – Egymagádban utaztál? – érdeklődött Felix, de az esze másutt járt. – Az imént mondtam, hogy Snorri is velem volt. – Egyáltalán, van fegyvered? – kérdezte Felix, és gyors pillantással meggyőződött arról, hogy kardjának markolata a keze ügyébe esik. – Van egy jóféle bicskám! – Egy jóféle bicskád! – Felix felhördült. – Hát az nagyon jó! Biztosan nagy hasznát veszed, ha neked ront vagy kéttucatnyi patkányember! – Most mondtam, hogy nem láttam skaveneket. Csak éjszakánként hallottam némi motoszkálást. Akármi neszezett körülöttünk, Snorri hortyogása elriasztotta. Egyébként, ha valaki megtámad minket, vannak nálam bombák. – Bombák? Varek a köpenye alá nyúlt, és előhúzott egy ökölnyi, fekete vasgolyót, amelyből félujjnyi hosszúságú, vékony vasrudacska állt ki. Átnyújtotta Felixnek, aki közelebb-

ről is szemügyre vette. Két ujjával óvatosan megfogta a vékony pálcát, kicsit megmozgatta és érezte, hogy könnyen ki tudná húzni. – Azzal csak vigyázz! – intette Varek. – Ha kihúzod, megrántod a kovakő gyúszeget, és akkor szikrát kap a gyutacs. Onnantól körülbelül négy szívverésnyi időd van, aztán következik a bumm! Felix óvatosan méregette a bombát. – Bumm? – kérdezte halkan. – Igen, robban. Jó nagyot. – Varek lelkesen vigyorgott. – Es szilánkokat szór mindenfelé. Feltéve, hogy a gyutacs begyullad. Mert néha befullad. Igazából az esetek felében, de attól még nagyon eredeti és ötletes találmány. És persze nagyon, de nagyon ritkán egyik-másik csak úgy, minden különösebb ok nélkül felrobban. De ez szinte sosem történik meg. Bár mondjuk Blorri így vesztette el a jobb kezét. Most egy jókora kampót visel a csuklóján. Felix gyorsan visszaadta a bombát Vareknek, aki visszasüllyesztette a köpenye belsejébe. Az emberifjonc kezdte azt hinni, hogy a nyájas modorú ifjú törpe őrültebb annál, mint amilyennek kinéz. Felmerült benne, hogy talán az összes törpével így áll a helyzet. – Tudod, ezt Makaisson csinálta. O elég ügyes az efféle dolgokban – mesélte tovább Varek. – Makaisson? Maiakai Makaisson? – kérdezte Gotrek, majd Varek biccentésére felordított: – Az az eszelős! Felix tátott szájjal, bambán meredt a trollvadászra. Hirtelenjében nem tudta eldönteni, hogy szívesen találkozna-e ezzel a bizonyos Makaissonnal. Ha valakit Gotrek eszelősnek tart, akkor az csakugyan őrült lehet! Gotrek elkapta Felix ámuló tekintetét, és odaszólt neki: – Képzeld, emberifjonc, Makaisson hisz abban, hogy a levegőnél nehezebb tárgyak is repülhetnek. Fennen hirdeti, hogy képes olyan gépeket csinálni, amelyek maguktól szárnyalnak. – A girokopter például repül – szólt közbe Snorri. – Snorri már utazott rajta. Ki is esett belőle. Pont a fejére zuhant. De nem lett ám semmi baja! – Nem a girokopterekről beszélek, hanem nagy gépekről? –förmedt a társára Gotrek, és ismét Felixhez fordult: – Es még hajókat is épített. Hajókat! Holott az természetellenes érdeklődés egy törpe részéről! Majdnem úgy utálom a hajókat, mint az elfeket! – Makaisson megépítette a valaha létezett legnagyobb gőzhajót – mesélte csevegő hangnemben Varek –, úgy hívták, hogy Ehüllyeszthetetkn. Kétszáz lépés hosszú volt. Ötszáz tonnát nyomott. Gőzgéppel hajtott lövegtornyai voltak. A személyzete háromszáz törpéből és harminc gépészből állt. Óránként tízmérföldes sebességgel haladt. Hogy micsoda látványt nyújtott, amikor lapátkerekei felkorbácsolták a tenger hullámait, és csak úgy repkedett a szélben a sok zászló! Valóban lenyűgözően hangzik – állapította meg magában Felix, és hirtelen ráébredt, hogy a törpék milyen messzire jutottak az általuk „gépésztudomány”-nak nevezett furcsa mágia területén. A Birodalom legtöbb lakójához hasonlóan Felix is tudott a gőztankokról, azokról a páncélos hadi masinákról, amelyek a császár dicsőséges seregeinek támadóékét alkották. Viszont a hallottak alapján a törpék gőzhajójához képest a gőztank nem lehetett más, csupán aprócska játékszer. De ha valóban olyan lenyűgöző találmány, akkor hogyan lehet az, hogy ő maga még sosem hallott róla? – És merre jár most az Ehüllyeszthetetkn? Mi van vele? – kérdezte. A három törpe zavartan hallgatott, majd Varek megköszörülte a torkát, és kibökte: – Hát, izé… elsüllyedt. – Zátonyra futott az első útján – tette hozzá Snorri.

– Néhányan azt állították, hogy felrobbant a kazán – magyarázott tovább Varek. – Mindenki odaveszett – tódította Snorri, képén azzal a szinte örömteli kifejezéssel, amellyel a trollvadászok a rossz híreket fogadták. – Leszámítva Makaissont. Őt később felszedte egy másik hajó. A robbanás messzire elhajította, és egy fagerendába kapaszkodott. – Aztán épített egy repülő hajót – közölte Gotrek, a hangjában maró gúnnyal. – Így igaz. Makaisson épített egy repülő hajót – mondta Snorri. – A Megsemmsíthetetlent… – suttogta áhítatosan Varek. Fclix megpróbált elképzelni egy repülő hajót, de ez eléggé valószerűtlenre sikerült. Lelki szemei előtt a Reik ősöreg folyami bárkáihoz hasonlatos valamit látott, amelynek vitorlái duzzadtak a szélben, és a szivattyúi egyfolytában fel-alá jártak. Kiismerte magában, hogy az már csakugyan hatalmas varázslat lehet, amelyik képes megteremteni egy ilyen járművet. – Káprázatos masina volt – mesélte Varek –, akkora, mint egy vitorlás hajó. Kovácsoltvasból csinálták az egészet. A törzse háromszáz lépés hosszúra nyúlt. Óránként harmincmér-földes sebességgel repült, persze csak ha a hátába kapta a szelet. – Es mi történt vele? – kérdezte Felix, azzal a csüggesztő érzéssel, hogy máris tudja a választ. – Hát, megsemmisült – válaszolta Snorri. – Szivárgott az emelőgáz – magyarázta Varek. – Jó nagyot robbant. – A fedélzetén mindenki meghalt. – Leszámítva, persze, Maiakai Makaissont – jegyezte meg sietve Varek, aki ezt a tényt nyilván fontosnak tartotta valamiért. – A légnyomás messzire repítette, és egy fa tetejére érkezett. Mire a földre zuhant, leborotválta a fa ágait, és eltörte mindkét lábát. Az ezt követő két évben mankóval járt. Egyébként a Megsemmisíthetetlennek, volt néhány gyermekbetegsége. De hát mire számítottunk? Fajtájának első példánya volt. Később Makaisson kijavította az összes hibát. – Gyermekbetegség? – mordult fel Gotrek. – Odaveszett húsz derék törpe gépész, köztük IJ11 i mester, és ezt te „gyermekbetegségnek” nevezed? Makaissonnak le kellett volna borotválnia a fejét! – Meg is tette – válaszolta Varek miután kizárták a céhből. Tudjátok, nem bírta elviselni a szégyent. Alávetették a Nadrágszár-rítusnak. Nagy kár! A bácsikám szerint ő a valaha létezett legjobb gépész. Zseninek tartja Makaissont, és őt is elhívta a Magányos Toronyhoz. – Egy zseni, aki miatt tucatjával halnak a törpék! Felixben felmerült a kérdés, vajon mit jelentett az, hogy a gépész leborotválta a fejét. – Úgy érted, hogy Makaisson beállt trollvadásznak? – csattant fel hirtelen. – Igen. Hát, persze! – Varek lelkesen bólogatott. – De azért még most is tervez. Azt szokta mondogatni, hogy vagy bebizonyítja, hogy az elméletei működnek, vagy belehal a próbálkozásba. – Fogadjunk, hogy előbb-utóbb sikerül neki – dünnyögte komoran Gotrek. Felix nem figyelt rájuk. Egy másik, sokkal aggasztóbb gondolattal birkózott. Gotrekkel és Snorrival számolva, összesen három trollvadász gyűlik össze egy helyen. Mire készül Varek bácsikája? Egy olyan küldetésből, amelyhez három trollvadász kell, nem sülhet ki semmi jó. Az emberifjonc agyában hirtelen felvillant az ifjú törpe egyik korábbi mondata, méghozzá olyan erővel, hogy áthatolt másnaposságának zsibbasztó ködén. – Varek, az előbb azt mondtad, hogy motoszkálást hallottál – szólalt meg Felix, és az aljnövényzetben látott apró állatkára gondolt, miközben szörnyű gyanú ébredt benne. – Mialatt a fogadó felé tartottatok, hogy találkozzatok Gotrekkel és velem.

Varek bólogatott, és közölte: – De csak éjszakánként, amikor letáboroztunk. – Nem is sejted, hogy mi neszezett? – Nem, talán egy róka. – A rókák nem motoszkálnak. – Hát, akkor egy nagy patkány – találgatott az ifjú törpe. – Tehát egy nagy patkány… – Felix értőn biccentett. Pontosan ezt a választ nem akarta hallani. Gotrekre pillantott.. hogy lássa, a trollvadász fejében is az jár-e, ami a sajátjában, de a törpe hátrahajtott fejjel, bambán bámult a semmibe. Szemlátomást teljesen belemerült a gondolataiba, és a legcsekélyebb figyelmet sem szentelte a körülötte folyó társalgásnak. A patkányokról Felixnek csupán egyetlen dolog jutott eszébe, és ez az egyetlen dolog megrémítette. Rögtön a skavenek-re gondolt. Lehetséges lenne, hogy az ocsmány patkányemberek még ide is követik őket? Nem találta kimondottan megnyugtató gondolatnak. ♦♦♦ Felix a tűz mellett üldögélt, és az öszvérek halk, rekedtes nyihogását hallgatta. Az állatok a távolban felhangzó farkasüvöltések miatt nyugtalankodtak. Felix feltápászkodott, és végigfuttatta kezét a legközelebb eső igavonó gerincén, hogy lecsendesítse, aztán visszatért a tábortűz mellé, amely körül a társai aludtak. Egész álló nap felfelé, egyre csak felfelé kaptattak az ösvényen. A Csonthegységről kiderült, hogy pontosan olyan kopár és visszataszító vidék, mint amit a neve sugallt. Bokrot vagy fát egyet sem láttak, csupán mohos sziklákat. Legfeljebb a hegycsúcsok napsütötte oldalain nőtt némi silány, sárgás fű. Szerencsére Varek előre gondolkodott, és odalent a völgyben megrakta tűzifával a szekér hátulját, máskülönben még kellemetlenebb éjszakák vártak volna rájuk. A nappali nyári hőség ellenére éjszakára erősen lehűlt a levegő ebben a magasságban. A vacsora nem állt másból, mint a guntersbadi fogadóból származó kenyérből és vaskos, beszáradt törpesajt-szeletekből. Ezt követően a tűz körül ücsörögtek, és mindhárom törpe pipára gyújtott. Szórakozásképpen a messzeségben üvöltöző farkasokat hallgatták. Felix most még ezt is szívderítőbbnek találta, mint a törpék jellegzetes beszélgetéseit, amelyek valahogy mindig ősi gyűlölségekről vagy múltbeli, dicsőséges ivászatokról szóltak. Kicsivel később Felix húzta a legrövidebb szalmaszálat, és ezzel reá szállt az első őrség kétes dicsősége. Igyekezett minél kevesebbet bámulni a tűzbe. Szemét folyton a sötétség felé fordította, hogy minél jobban alkalmazkodjon hozzá. Mélységesen aggódott. Állandóan a skavenek jártak a fejében, márpedig a káoszfertőzött, vérszomjas patkányemberekhez fűződő gondolatai még az életkedvét is elvették. Eszébe jutott, hogy milyen véres ütközetet vívott velük a nulni csata éjszakáján. Felért egy rémálommal, amikor a sötétben küzdött az embermagas és emberforma patkányokkal, akik felegyenesedve jártak, és ugyanolyan fegyvereket forgattak, mint az emberek. Felix beleborzongott, amikor felderengett benne förtelmes, cincogó beszédük emléke, valamint az, ahogyan vöröslő szemük villódzott a sötétben. A skavenek legfélelmetesebb vonásának azt találta, hogy az emberi civilizáció egyfajta undorító paródiájába szerveződtek. Volt saját kultúrájuk, és voltak saját ördögi masináik. Voltak hadseregeik és fejlett fegyvereik, amelyek bizonyos vonatkozásokban felülmúlták mindazt, amit az emberiség valaha megalkotott. Felix tanúja volt a pillanatnak, amikor kitörtek a csatornákból, hogy lerohanják Nuln városát. Még most is maga előtt látta, amint a hatalmas horda végigsöpör a lángoló épületek között, és le-

mészárol mindenkit, aki az útjába kerül. Élénken emlékezett arra, ahogy a torztűzvetők zöldes lángja kísérteties félhomállyá változtatta a fekete éjszakát. Szinte még most is hallotta a kilövellő lángcsóvákban perzselődő emberi testek sistergését. A skavenek valamennyi civilizált faj kibékíthetetlen ellenségeinek számítottak, de így is akadtak olyanok, akik fizetség fejében melléjük álltak. Felix a saját kezével ölte meg egyik ügynöküket, Fritz von Halstadtot, aki Emmanuelle grófnő titkosrendőrségének vezetője volt. Azóta is sokszor eltöprengett azon, hogy a patkányembereknek vajon hány kémjük maradt még a magas körökben? De most, ezen a mindentől távol eső helyen, nem akart a témával foglalkozni. Leküzdötte magahan a skavenekkel szembeni félelmét, és másfelé terelte a figyelmét. Hagyta, hogy gondolatai visszarepítsék a múltba. A farkas-üvöltésről eszébe jutott a Diehl erődben töltött utolsó, szörnyű éjszakája. Végig kellett néznie első nagy szerelme, Kirsten halálát, akit Manfréd von Diehl gyilkolt meg. Azt is végignézte, hogy a vár védőinek többségét lemészárolják a góbiin farkaslovasok, akik Manfréd árulása révén jutottak át a védőfalakon. Még mindig tisztán emlékezett Kirsten lesoványodott arcára és gyengéd hangjára. Elgondolkodott azon, hogy vajon akkor mit tehetett volna annak érdekében, hogy megváltoztassa az események folyását. Ez a gondolat gyakran gyötörte a magányosan, éjszakai őrködéssel töltött órák alatt. A szörnyű élmény még most is fájdalommal töltötte el, bár úgy vette észre, hogy az idő múlásával egyre ritkábban jutott eszébe, és mintha a gyötrelme is enyhült volna. Immár arra is képes volt, hogy felfigyeljen más nőkre. Nulnban például összemelegedett azzal a szolgálólánynyal, Elissával, ám az végül elhagyta. Hirtelen felmerült benne a mezőn látott mosolygó parasztlány képe. Elábrándozott arról, hogy vajon mit csinálhat most, de sóhajtva beletörődött a ténybe, hogy még csak a nevét sem fogja megtudni soha, ahogyan a lány sem az övét. Százával, ezrével történtek ilyen találkozások a világban, de sosem kecsegtettek fényes kilátásokkal. Olyan röpke szerelmek voltak ezek, amelyek halva születtek, és esélyt sem kaptak a fellángolásra. Azon is elmélázott, hogy vajon találkozik-e még valaha olyan nővel, aki ugyanolyan mélyen megérinti a lelkét, ahogyan egykor Kirsten. Olyannyira beleveszett ezekbe a tűnődésekbe, hogy eltartott egy darabig, mire ráeszmélt, hogy motoszkálást hall. Valahol a közelben karmok csikorogtak kemény sziklákon. Felix villámgyorsan a földhöz lapult, és óvatosan körülnézett. Elöntötte a félelem, hogy bármelyik pillanatban megérezheti a hátában azt a lángoló fájdalmat, amit egy orgyilkos mérgezett pengéje okoz. Amikor viszont megmoccant, a motoszkálás abbamaradt. Ismét mozdulatlanná dermedt, és egy hosszú pillanatig még a lélegzetét is visszafojtotta, majd kifújta a levegőt. A hang a jobbja felől érkezett. A sötétbe meredve megpillantotta néhány vörös szempár csillogását, és több kúszva haladó test sötét körvonalát, amelyek éppen áthaladtak a hegygerincen. Óvatosan kivonta kardját hüvelyéből. Könnyűnek érezte a mágikus pengét, amely egykor egy templomos lovag, Aldred oldalán csüngött. Éppen figyelmeztetni akarta társait, amikor fülszaggató csatakiáltás harsant a közelében, amelybe talán még a hegyoldalak is beleremegtek. Azonnal felismerte Gotrek hangját. A levegőben pézsmabűz terjengett, amelyet Felix jól ismert. A patkányszerű alakok azonnal megfordultak és elmenekültek. A trollvadász belevetette magát a sötétségbe. A hatalmas harci bárdjának fejébe vésett rúnák kísérteties fénnyel izzottak. Orrharapó Snorri szorosan Gotrek sarkában loholt. Felix szívesen utánuk futott volna, de az ő emberszeme nem látott olyan jól a sötétben, mint a törpéké. Összerezzent, amikor megjelent mellette Varek, kezében az egyik vészjósló külsejű, fekete bombájával. A

tűz fénye visszatükröződött szemüvegének vastag lencséin, tüzes karikákká varázsolva azokat. Hosszú, feszült pillanatokig álltak egymás mellett. A csatazajt várták, valamint azt, hogy hirtelen rájuk ront a patkányemberek vérszomjas hordája. De nem hallottak mást, mint a táborhelyre visszatérő Gotrek és Snorri bakancsainak dobogását. – Skavenek – mordult fel Gotrek, és megvetően köpött. – Elmenekültek – tette hozzá Snorri csalódottan. Aztán, mintha mi sem történt volna, a trollvadászok odaballagtak a tábortűzhöz, levetették magukat a földre, és pillanatok alatt mély álomba zuhantak. Felix szívből irigyelte őket, ezért a képességükért. Tisztában volt azzal, hogy hiába telik le az őrszolgálata, ő ezen az éjszakán már szemhunyásnyit sem fog aludni. – Skavenek – dünnyögte maga elé, és megborzongott. , v ü Magám/ós Torony á^^J^ elix egy domb gerincén állva végighordozta tekintetét a lábai előtt elterülő hatalmas, ovális völgyteknőn, és úrrá lett rajta a tisztelettel vegyes álmélkodás. Gépeket látott, méghozzá százával. Óriási gőzgépek sorakoztak a hosszan elnyúló domboldalakon, amelyek távolról szemlélve szegecselt vaspáncélba öltözött szörnyetegeknek tűntek. Hatalmas szivattyúk dugattyúi emelkedtek és süly-lyedtek egy óriás szívverésének szabályos ritmusában. Gőz fütyült a vaskos, rozsdálló csövekből, amelyek masszív, vöröstéglás épületek között kígyóztak. Hatalmas kémények kormos füstfelhőket okádtak a levegőbe. A környék ezernyi pöröly robajától visszhangzott. A kohók pokoli izzása kísérteties fénybe vonta a műhelyek sötétlő belsejét. Törpék tömegei mozogtak a párás füstben. A völgyteknőn átszáguldó jéghideg hegyi szél egy pillanatra elsöpörte a füstködöt. Felix ekkor megpillantotta azt az irdatlan építményt, amely végighúzódott majdnem a völgy teljes hosszán. Oldalait és tetejét rozsdás, szegecselt vaslemezek borították. Legalább ötszáz lépés hosszú volt, a magassága talán a százat is meghaladta. Az egyik végén karcsú, szörnyen magas acéltorony állt. Nem is annyira torony volt, hanem inkább csak egy torony acélgerendákból összeállított, burkolat nélküli váza. A vázszerű építmény kisebbfajta, kerek őrállásban végződött, amelyet teljesen körbefutott egy nyitott erkély. A völgy túlsó végén óriási, zömök erődítmény terpeszkedett. Megkopott kőfalain moha zöldellt. Agyúcsövek csillogtak a lőréses oromzat foghíjaiban. Az épületegyüttes közepén egyetlen szál magas, vaskos torony tört az ég felé. A faláról – valamivel a hullámlemez tető alatt – óriási óra csüngött, amely majdnem hét órát mutatott. A tetőből gigászi távcső meredt az égboltra. Mialatt Felix az órát bámulta, a nagymutató a tizenkettesre ért, és zúgni kezdett egy harang, amelynek kon-gása betöltötte az egész völgyet. Az ezt követő hátborzongató sivítás nem származhatott másból, csupán egy jókora gőzsípból. Felix azonnal felismerte, mert hallott már ilyen hangot a nulni Gépészeti Egyetemen. Röviddel ezután gőzgépének pöfögése és vaskerekeinek csattogása kíséretében egy kisebbfajta gőzkocsi gördült ki a domboldalban nyíló tárnák egyikéből. A síneken haladó gépezet csilléket vontatott maga után, amelyek mindegyikéből magasan kipúposodott a darabos feketeszén. A gőzkocsi, mögötte a csillék sorával, egy hatalmas, központi olvasztó felé tartott. A zaj az elviselhetőség határát súrolta, akárcsak a mindent elborító bűz. A látvány egyszerre volt rémisztő és lenyűgöző, mint amikor valaki egy hatalmas, bonyolult toronyóra szerkezetét bámulja. Felix úgy érezte, hogy egy különös varázslat színhelyét látja, amely ha egyszer elszabadul, gyökerestől felforgatja a világot. Mindeddig fogalma sem volt arról, hogy mire képesek a törpék, micsoda hatalommal ruházza fel őket misztikusnak tűnő gépésztudományuk. Olyannyira elcsodálkozott, hogy néhány

pillanatra még a félelmeiről is megfeledkezett, holott azok napok óta ott kísértettek agyának hátsó zugaiban. De pillanatokkal később ismét lesújtottak rá a baljós sejtelmek, amikor eszébe jutottak azok a lábnyomok, amelyeket a trollvadászok szöges bakancsainak lenyomatai között látott ezen a reggelen. Fikarcnyi kétsége sem volt afelől, hogy skavenek nyomai voltak, méghozzá egy jókora csapaté. A patkánylények kitértek a harc elől, mert más tennivalójuk akadt, és takarékoskodni akartak az erejükkel. Ez volt az egyetlen lehetséges magyarázata annak, hogy egy ilyen nagy létszámú skavencsapat miért menekült el egy ilyen csekély számú ellenség elől. Most viszont, amikor végignézett a völgyön, megsejtette, hogy mi lehet a skavenek célpontja. Volt itt valami, amit a Szarvas Patkány hívei szerettek volna megkaparintani – vagy megsemmisíteni. Felixnek fogalma sem volt arról, hogy mi készül a völgyben, de azt biztosra vette, hogy fontos dolog, mert a törpék alapos indok nélkül nem áldoztak volna rá ennyi fáradságot, energiát, szakértelmet és költséget. Hirtelen megugrott a szívverése. Olyan ipari fejlettséget látott maga előtt, amelynek létezését korábban elképzelni sem tudta. A telep rendelkezett egyfajta komor pompával, és olyan szakértelemről árulkodott, amely messze túlszárnyalta az emberi civilizáció eddig felhalmozott tudását. Ebben a pillanatban Felix megértette, hogy népének még mennyi mindent kell tanulnia a törpéktől. Mellette valaki nagyot szusszant, és mélyet lélegzett. – Ha a gépészcéh valaha tudomást szerez erről – dörmögte Gotrek –, fejek fognak hullani. – Jobb lesz, ha lemegyünk, és szólunk nekik a skavenekről – válaszolta Felix. Gotrek végigmérte az embert, büszkeség csillant egyetlen szemében, és gúnyosan megkérdezte: – Szerinted a lentieknek miért kellene félniük egy rakás nyüves patkányfiókától? Felix hajlott az egyetértésre, és befogta a száját. Viszont biztosra vette, hogy ha elég hosszan keresgélne az emlékei között, megtalálná a választ. Végső soron a közelmúltban a skavenek éppen elégszer adtak neki okot a rettegésre. Jobb kéz felől, nem messze tőlük megvillant valami. Mintha a napsugarak visszaverődtek volna egy tükörről. Felix sietve végiggondolta, hogy mi lehetett az, aztán száműzte elméjéből a kérdést. Beérte azzal a kézenfekvő magyarázattal, hogy biztosan a törpék – számára ismeretlen – masinájának egyike lapul a bokrok alatt. … ……. < – Azért csak szóljunk nekik – javasolta, és elindult lefelé a domboldalon. ♦♦♦ Thanquol szürkelátnok a periszkópján keresztül kémlelte a völgyteknőt. A készülék megint egy újabb, a skavenek lángeszéről tanúskodó találmány volt. Egyesítette magában egy távcső és egy tükörsor erényeit, ezáltal lehetővé tette, hogy úgy tartsa szemmel az alant hemzsegő gyanútlan bolondokat, hogy ő maga láthatatlan marad. Csupán a szerkezet csúcsa látszott ki a fedezékül szolgáló bokorból, és Thanquol úgy vélte, a törpék azt sem veszik észre. Ahhoz ők túl lassú észjárásúak és túlontúl ostobák. Ehhez képest a szürkelátnok kénytelen-kelletlen bevallotta magának, hogy a törpék valami egészen káprázatos dolgot művelnek ebben a völgyben. Nem tudta, hogy pontosan mit, mindenesetre a látvány mélységesen lenyűgözte. Hasonló hatást gyakorolt rá, mint azok a Skavenüszögben látott útvesztők, amelyek távol tartották a más fajokat a várostól. Itt is annyi látnivaló akadt, hogy a szem nem is tudta eldönteni, hová nézzen.

A környéken akkora volt a nyüzsgés, hogy Thanquol tudta, valami nagyon fontos történik odalent – valami, aminek a megszerzésével kivívhatja a Tizenhármak Tanácsának elismerését. Megint gratulált saját magának az előrelátáshoz és tengernyi eszéhez. Felmerült benne a kérdés, hogy a többi szürkelátnok közül vajon hányan méltatták figyelemre azon skavenrabszolgák beszámolóit, akiket a törpék kiűztek a Magányos Torony alatti, ősrégi járatokból? A válasz egyszerű: egyetlen riválisának sem jutott eszébe, hogy valami fontos dolog vette kezdetét, amikor a törpék hadjáratot indítottak a sivár hegyek között elterülő, ódon szénbánya visszafoglalására. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy erre esélyt sem kaptak, mert ő, Thanquol kivégeztette az összes túlélőt, mielőtt a vetélytársai jelenlétében is eljárhatott volna a szájuk. Végül is a titkolózás a skavenek arzenáljának egyik legerősebb fegyvere, és ezt nála jobban kevesen tudták. Hiszen a képességeivel nem szárnyalja messze túl a többi szürkelátnokot, a nagy hatalmú skavenmágusokat, akik rangban rögtön a Tizenhármak Tanácsa után következnek? Es idővel még ez is meg fog változni! Hiszen neki az a rendeltetése, hogy egy napon elfoglalja az őt megillető helyet a Tizenhármak Tanácsában, és felüljön az ősi trónok egyikérc. Mihelyt megbizonyosodott arról, hogy a menekültek igazat szóltak, a testőrei kíséretében útra kelt. Amikor megpillantotta a hatalmas ipartelepet, nyomban hírvivőt menesztett a legközelebbi s ka ven helyőrségbe. A Szarvas Patkány nevében a legszigorúbb titoktartást követelte az ottani parancsnoktól, amelynek megszegése esetén hoszszan elnyúló és hihetetlenül gyötrelmes haláltusát helyezett kilátásba. Az ide érkező hatalmas horda hamarosan teljesen körülzárja a völgyet. Így aztán a szürkelátnok bizonyosan tudta, hogy akármit rejtegetnek odalent a törpék, hamarosan az övé lesz. Amint leszáll a sötétség, kiadja a parancsot, amellyel elindítja szőrös katonáinak legyőzhetetlen légióit a biztos győzelem felé. Thanquol éppen itt tartott a töprengésben, amikor gyors villanás ragadta meg a figyelmét. Éppen csak megpillantotta a vörös rebbenést, amitől előkúszott valami az emlékezetének mélyéről. Valami baljóslatú, amit a múltban látott. Pillanatnyilag nem törődött vele, tovább pásztázta a periszkóppal a hegyoldalt, és a törpék pompásabbnál pompásabb gépeit vizsgálgatta. Elöntötte a mohó birtoklási vágy, amin az sem enyhített, hogy fogalma sem volt a masinák rendeltetéséről. Egyszerűen csak tudta, hogy megéri birtokolni azokat. Ami ekkora zajt csap, és ennyi füstöt bocsát ki, az már önmagában véve is megdobogtatja egy skaven szívét. Agyában ismét felvillant az a repkedő vörös foszlány, de megint félresöpörte a gondolatot. Nekilátott, hogy megtervezze a támadást. Először is gondosan felmérte a völgy pereméről a mélybe vezető útvonalakut. Azt kívánta, hogy bárcsak előidézhetne egy hatalmas mé-icgszél-felhőt, amely végigsöpörne a völgyön és végezne a törpékkel, ám a gépeiket érintetlenül hagyná. Az ötlet puszta szépsége magával ragadta. Talán eladhatná a Skryre-klán gépészeinek, ha legközelebb tárgyal velük. Bizonyára meg lehet építeni egy olyan masinát, amely úgy pumpálja magából a gázt, ahogyan a füst ömlik a lenti kéményekből… Na, álljunk csak meg! A szürkelátnok fejében hirtelen összeálltak a töredékek. Lelki szemei előtt megjelent az imént látott vörös villanás, és rögtön utána egy vörös gyapjúköpeny képe. Emlékezett rá, hogy hol látott ilyet korábban. Emlékezett egy gyűlölt emberre, aki ugyanilyet hordott. De a Szarvas Patkány szentséges szívére…, az nem lehet, hogy ő itt legyen! Thanquol sietve elforgatta az összecsukható állványra szerelt periszkópot. Hallotta, hogy a lába alatt felnyögnek a rabszolgák, akiknek a hátára szíjazták a szerkezetet, de

nem törődött vele. Egy rabszolga fájdalma annyira sem érdekelte, mint egy elhullajtott szőrszál. Jobb mancsának gyors mozdulatával kínos érzéseinek forrására fókuszálta a lencséket. A következő pillanatokban csak hatalmas erőfeszítések árán tudta elkerülni, hogy félelmében ne ürítse ki pézsmamirigyének tartalmát. Sietve emlékeztette magát, hogy a szőrtelen majom semmiképpen sem pillanthatja meg őt, így valamennyire viszszanyerte a nyugalmát. Thanquol megborzongott, és lehúzta szarvas fejét, bár hatalmas esze azt súgta, hogy így sincs az ellenségei szeme előtt. Gyorsan körülnézett, mert tudni akarta, hogy két szolgája, Lurk és Gortz, vajon észrevették-e rajta a rettegés jeleit. Ostoba képükön bamba kifejezéssel viszonozták a tekintetét, ezért a látnók megnyugodott. Nem vesztette el a becsületét a rabjai előtt. Felszippantott egy csipet torzkő-port, hogy lecsendesítse háborgó idegeit, majd elrebegett néhány mondatot, amely lehetett a Szarvas Patkányhoz szóló ima, vagy akár halálos átok is. Képtelen volt elhinni. Egyszerűen nem hitte el! Amikor belepillantott a periszkópba, ugyanolyan tisztán látta azt az átkozott Felix Jaegert, mint a saját orra hegyét periszkóp nélkül. Előrehajolt, és a bizonyosság kedvéért ismét belenézett a készülékbe. Nem, tévedés kizárva. Teljesen egyértelmű, ő állt ott. Felix Jaeger, a gyűlölt ember, aki már oly sokszor keresztezte az ő nagyra törő terveit, és aki kis híján megszégyenítette a Tizenhármak Tanácsa előtt! Lelkében a vak gyűlölet küzdött az önfenntartás ésszerű ösztönével. Először arra gondolt, hogy ez a Jaeger valahogyan rátalált, és eljött egészen idáig, hogy ismét keresztülhúzza a számításait, és megfossza őt a dicsőségtől. De a józan logika azt súgta, hogy nem így áll a helyzet. Ami ilyen egyszerű, az sosem lehet igaz. Jaeger semmiképpen sem tudhatta, hogy ő éppen itt fog felbukkanni. Kizárt dolog, hiszen még a Tizenhármak sem ismerik a jelenlegi tartózkodási helyét. A legnagyobb titoktartás leple alatt hagyta el Skavenüszögöt. Ekkor szörnyű gondolat vágott Thanquol fejébe. Megtörténhetett, hogy számos ellensége közül valamelyik, még a messzi távolban, a Szarvas Patkány szent városában, valami titokzatos módszerrel kiderítette, hogy ő hová indul, és ezt az értesülését megosztotta a gyűlölt emberrel. Máskor is megesett már, hogy aljas patkányemberek elárulták a skavenek igaz ügyét saját kicsinyes érdekeik miatt, vagy azért, hogy bosszút álljanak azokon, akiket irigyeltek. Minél jobban belegondolt, Thanquol annál valószínűbbnek látta ezt a magyarázatot. Haragos hullám száguldott végig torzkő-portól bizsergő erein. Meg fogja találni az árulót, és összezúzza azt az álnok férget! Máris eszébe jutott vagy féltucatnyi bűnös, akik alaposan rászolgáltak az ő elkerülhetetlen bosszújára. Aztán újabb gondolat söpört végig a szürkelátnok agyán, és nem sokon múlt, hogy nem lövellte ki magából a félelem bűzét. Ha Jaeger itt van, akkor az azt jelenti, hogy valószínűleg itt van az a teremtmény is, akit ő még Felix Jaegernél is erősebben gyűlölt, és akitől még jobban rettegett. Szemernyi kétsége sem maradt afelől, hogy ha ismét belenéz a periszkópba, meg fogja látni Gotrek Gurnissont, a hírhedt trollvadászt. Pillanatnyilag nem tehetett mást, mint hogy elfojtotta magában azt a szörnyű haragot és gyötrő rettegést, amelyet majdnem elárult egy kétségbeesett cincogással. De még rémületének bénító ködén át is világosan látta, hogy át kell gondolnia a helyzetet. ♦♦♦ Az ipartelep eleven nyüzsgése még szembeötlőbbé vált Felix számára, amikor a szekerük leereszkedett a völgybe. Körülöttük törpék jöttek-mentek, szemlátomást igen

céltudatosan. Vaskos felsőtestüket bőrkötény védte. Koromcsíkos arcuk verejtékben úszott. A derékszíjukba dugva tucatnyi furcsa szerszámot viseltek – ezek némelyike kínzóeszközökre emlékeztetett. Egyes törpék különös, az egész testüket beborító vasruhát viseltek. Mások kisebbfajta gőzkocsikat irányítottak, amelyeknek az elejére háromágú villát szereltek. Ezek a masinák súlyos ládákat és egyéb rakományokat szállítottak a műhelyek és a központi építmény között futó síneken. A gyáregyüttes körül, a domboldalakon, kunyhóváros terült el. Felix sejtette, hogy ezekben lakhatnak az itteni törpék. Az épületeket fából és agyagtéglából emelték, a csapott tetőket hullámos vaslemezek borították. Valamennyi üresnek tűnt, a lakók nyilván javában dolgoztak. Felix ekkor Gotrekre pillantott, és megkérdezte: – Szerinted mi folyik itt? Gotrek hosszú pillanatokig hallgatott, miközben szemlátomást azt latolgatta, hogy egyáltalán válaszoljon-e. Végül komor hangon megszólalt: – Emberifjonc, nekem erről fogalmam sem volt. Talán az egész népedből te leszel az egyetlen, aki látni fogja. Barak Varr hatalmas hajógyáraira emlékeztet, de mégsem egészen olyan… a céh oly sok tiltott titkát használták fel itt, hogy hirtelenjében össze sem tudom számolni. – Azt mondod tehát, hogy ez a telep titkos? – Tudod, mi, törpék meglehetősen maradi népség vagyunk – szólalt meg váratlanul Varek. – Nem rajongunk az új ötletekért. Es közülünk a gépészek a legmaradibbak. Ha kipróbálsz valami újat, es kudarcot vallasz, mint a szegény Makaisson, akkor kigúnyolnak. Nevetségessé válsz, márpedig annál rosszabb sors nem várhat egy törpére. Így aztán kevesen adják a fejüket kockázatos újításokra. És persze, mert egyesek kipróbáltak néhány dolgot, és ezek a próbák olyan… látványosan fulladtak kudarcba, a céh betiltotta a használatukat. Aztán vannak olyan dolgok, amelyeknek a működési elvét már évszázadok óta ismerjük, de amelyeket a gyakorlatban még egyikünk sem merészelt megvalósítani. Amit most a bácsikám csinál, azt sokan fontosnak tartják. Számos tehetséges fiatal vállalta a kockázatot, és eljött ide, hogy titokban dolgozzon a mi nagy tervünk megvalósításán. Ok is úgy látják, hogy az ötlet megéri az erőfeszítéseket. – És a költségeket – jegyezte meg Gotrek, a hangjában némi elismeréssel –, mert az holtbiztos, hogy itt valaki szélesre nyitotta az erszényét! – Nos, igen, a költségeket is. – Varek helyeselt, de közben a szakálla tövéig elvörösödött, aminek az okáról Felixnek sejtelme sem volt. Gotrek kritikus tekintettel méregette a környezetüket. – Elég gyatrán védett a telep, nem gondolod? – kérdezte kihívó hangsúllyal. Varek mentegetőzve vállat vont, majd válaszolt: – Olyan gyorsan történt minden, hogy nem maradt időnk védőfalat építeni. Még csak egy éve vagyunk itt. Egyébként pedig, ki támadna ránk egy ilyen, mindentől távol eső helyszínen? Thanquol szürkelátnok visszasietett a lejtő aljára, ahol a serege gyülekezett a sűrűsödő alkonyatban. Grotz és Vágott-nyelvű, karomvezérek, már elfoglalták helyüket a csapataik élén. Mindketten azzal a nyers alázatossággal meredtek a szür-kelátnokra, amit elvárt a szolgáitól. Az amulett, amelyet a saját kezével kalapált csontos homlokukba, halványan világított a belefoglalt torzkő-szilánk tüzétől. A látnók végighordozta tekintetét a sötét patkányarcok kavargó tengerén. Az ábrázatok harcias elszántságról tanúskodtak. Thanquol farka megmerevedett a büszkeségtől, amikor lenézett cincogó katonáinak fenséges hordájára. Jól látta a fekete páncélt viselő viharsárkányokat, akik a náluk alacsonyabb klánharcosok fölé tornyosultak. Látta a maszkot és vastag védőruhát viselő torztűzvető-hordozókat, valamint pompás testőrét, a patkány-ogrér, akit ugyanúgy Csontroppantónak nevezett, mint az elődjét. Thanquol már ennél nagyobb sereget is irányított. Igazság szerint ez létszámában csupán töredéke volt annak a csapatnak, amelyet nemrégiben Nuln városa ellen veze-

tett támadásra. Ebből hiányoztak a kórság-papok, és fajának büszkeségei, a pompásabbnál pompásabb hadigépek. Szívesen vette volna, ha a rendelkezésére áll egy Sikoltó Harang vagy egy Halálkerék, de nem volt idejük arra, hogy ezeket a csatornákon és a nehezen járható hegyeken keresztül elvonszolják erre a távoli helyszínre. A látnók azonban így is biztos volt abban, hogy az előtte felsorakozott háromszáz kiváló harcos elég ahhoz, hogy elérje a célját. Különösen azért, mert éjszaka fognak támadni, és mellettük szól a meglepetés előnye. De mégis… Szőre felborzolódott, és lelkében felvillant a kétség szikrája. A törpe és Jaeger odalent voltak, amit rossz jelnek vett. Jelenlétük – az ő nagyszabású terveire nézve – sosem jósolt túl sok jót. Hiszen meghiúsították Nuln elfoglalását, és – máig sem értett módon – megsemmisítettek egy egész skaven hadsereget! Rákényszerítették még magát a nagy szürke mágust is, hogy végrehajtson egy sietős, de óvatos taktikai visszavonulást a csatornákon át, miközben a feje fölött skavenek vére festette feketére az utcák kövét! Thanquol néhány morzsányi torzkő-port pergetett a mancsára az emberbőr zacskóból, melyet mindig magánál tartott. Betömködte orrlyukaiba a port, nagyokat szipákolt, és máris megérezte, hogy visszatér belé a harag és a magabiztosság. Vérző hullák, megcsonkított testek, és más csodás dolgok képei áradtak szét szárnyaló képzeletében. Most már biztosan tudta, hogy övé lesz a diadal. Hiszen ki és mi állhatna ellen legyőzhetetlen seregének? Ki és mi állhatna ellen az ő fenséges lényében rejtőző, páratlan skavenmágiának? A Skavenüszögben lapuló titkos ellenségei alaposan elszámították magukat, amikor ideküldték Jaegert és Gurnissont. A leggyűlöltebb ellenségeivel akarták megöletni őt! Hah! Hát most majd megmutatja nekik, hogy amit ostoba fejjel ravasz cselszövésnek hittek, az nem egyéb, mint szánalmas ostobaság! Nem értek el mást, csupán azt, hogy szinte tálcán kínálják neki azt a két nyomorultat, akiknek halálát mindennél jobban kívánta. Lehetőséget adnak neki, hogy szörnyű bosszút álljon két leggyűlöletesebb ellenségén, mialatt ráragyog a dicsőség fénye, mert megszerzi a gépeket, amelyeket a törpék építettek ebben a völgyben. Az ereiben folyékony Káoszként száguldó torzkő hatása alatt világosan látta, hogy ez lesz az ő legnagyobb diadala, életének legdicsőbb órája! A skavenek egy évezreden át csupán suttogva mernek majd beszélni Thanquol szürkelátnok ravaszságáról, könyörtelenségéről és félelmetes eszéről. Szinte máris a szájában érezte a győzelem ízét. Felemelte mancsát, hogy elhallgattassa seregét. A horda azonnal elcsendesedett. Több száz vöröslő szempár meredt rá várakozva. A bajszok meg-megrándultak, mialatt vezérük szavait várták. – Most pedig szétzúzzuk és a földbe tapossuk a törpéket, mint a hitvány rovarokat! – cincogta Thanquol leghatásosabb, szónoki hangján. – Lezúdulunk a két domboldalról, és semmi sem állíthatja meg elsöprő rohamunkat! Előre, dicső skaven-jeim, előre a biztos győzelembe! A szürkelátnok büszkén végignézett izgatottan toporzékoló hordáján, és határozottan tudta, hogy ezen az éjszakán győzelemre vezeti őket. ♦♦♦ Felix gyanakodva szemlélődött, és újra meg újra megborzongott. Lelkében baljóslatú érzések kavarogtak. Ösztönösen hátravetette jobb válláról köpenyét, hogy szabaddá tegye a karját. Jobbja a kardja markolatára tévedt, és szinte ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy kirántsa.

A vár magasan föléjük tornyosult, és ilyen közelről a férfi már tisztán látta, hogy korántsem olyan félelmetes, mint távolról szemlélve. A falak megrepedeztek és meggyengültek, sőt néhány helyen a kövek teljesen elmorzsolódtak. Varek állításai ellenére a törpék munkálkodása mintha mégsem erősítette volna meg az erődítményt. Bár Felix nem volt szakértő, de a látottakból ő is leszűrte, hogy inkább Gotreknek volt igaza, amikor megállapította, hogy az ipartelep védelme hiányos. Ha megtámadják őket, akkor az egész völgy egyetlen hatalmas halálcsapdává válik. Szekerük már a vár alatt zötykölődött. Az út felkígyózott a sziklás dombra, amelynek tetején a Magányos Torony állt. Bár erősen sötétedett, Felix meglátta, hogy a várkapu fölött, egy fiatornyos erkélyen megjelenik egy idős, hihetetlenül hosszú szakállt viselő törpe. Az öreg integetett. Felix már majdnem viszonozta a gesztust, amikor rájött, hogy az üdvözlés Gotreknek szól. A trollvadász felnézett, komoran morgott valamit, majd köszönés gyanánt néhány ujjnyival felemelte vaskos öklét. – Gotrek Gurnisson! – kiáltotta az agg törpe. – Sosem hittem volna, hogy viszontlátlak! – Én sem – dörmögte Gotrek, és a hangja arról tanúskodott, hogy kissé zavarba jött. Vágottnyelvű Lurk szíve vadul dübörgött a büszkeségtol, az izgalomtól – és a teljesen jogosnak vélt óvatosságtól. Thanquol szürkelátnok őt választotta ki, hogy vezesse a rohamot. A skavenmágus hátra maradt, hogy a völgyteknőnek a várral átellenes végéből szemlélje a csatát. Ez volt Lurk életének leg-dicsőbb pillanata, és talán hálát érzett volna Thanquol iránt, ha a hála nem lett volna hitvány és ostoba, skavenhez méltatlan érzés. Nem töltötte el ilyen boldogság azóta, hogy kigyógyult a kórságból, amely majdnem végzett vele Nuln városában. Szemlátomást megbocsátották ballépéseit, amelyekkel hozzájárult a város elleni támadás kudarcához. Megint ő lett Thanquol szürkelátnok kedvence. Persze, ha Thanquol szürkelátnok megtudná, hogy egy kicsit összejátszott az ellenséggel a nulni fiaskó során… Vágottnyelvű félresöpörte a gondolatot. Ha ez a támadás sikerrel jár, akkor elfelejtik a múltját, és bőséges jutalomban lesz része. Rabszolgákat és torzkő-érméket kap, továbbá előléptetik klánjának rangsorában. De ami még ennél is fontosabb, hogy tekintélyre tesz szert, ami egy hozzá hasonló skaven szemében mindennél többet ér. Azok a fajtestvérek, akik eddig lenézték őt, és kigúnyolták a háta mögött, most majd szépen befogják a szájukat. Tudni fogják, hogy Lurk volt az, aki győzelemre vezette a skavensereget a törpékkel vívott csatában. Felbolydult agyában egymást kergették a vadabbnál vadabb képek. Végül még az is felrémlett benne, hogy esetleg végezhetne Thanquollal, mert akkor egyedül övé lenne a dicsőség. Sietve elhessegette az eszelős ötletet, mert attól tartott, hogy a mágus esetleg már most is olvas a gondolataiban a homlokába ékelt amulett közvetítésével, de az elképzelés valahogy folyton visszatért, és nem hagyta nyugodni. Körülnézett, hogy elterelje valamivel a figyelmét, és a torka nyomban összeszorult. Már majdnem felértek a dombtetőre. A törpék továbbra sem figyeltek fel rájuk. Hamarosan eljön az igazság pillanata. Amikor majd áthaladnak a gerincen, láthatóvá válnak a másik oldalról, hacsak nem rejti el őket a sötétség és a füst. Lurk feltartotta egyik karmát, amivel hallgatást parancsolt skavenjeinek. Körülötte a viharsárkányok majdnem teljes csendben lopakodtak előre, leszámítva némi fegyvercsörgést, de amiatt a vezér nem aggódott, mert úgy vélte, hogy tompa agyú ellenségeik úgysem veszik észre. Nem is a viharsárkányok neszezése aggasztotta Vágottnyel-vűt, hanem az a lárma, amit azok az ostoba klánharcosok és a skavenrabszolgák csaptak! Belőlük persze hiányzott a viharsárkányok szigorú fegyelmezettsége, így aztán önfeledten zajongtak. Néhányan még cincogásra is vetemedtek, hogy a hagyományos módon szítsák fel a

harci kedvüket – azzal kérkedtek a többiek előtt, hogy miféle kínzásoknak fogják alávetni leendő foglyaikat. Bár maga Lurk is osztozott érzéseikben, megesküdött magában, hogy a győzelem kivívása után bevarratja a fecsegők pofáját. Mivel a távolság miatt nem láthatta pontosan, kinek jár a szája, úgy döntött, hogy találomra elővesz néhány klánpatkányt, és példát statuál velük. Biztosra vette, hogy Grotz karomvezér serege mostanra már elfoglalta helyét a völgyteknő szemközti oldalán. A skavenek-re oly jellemző pontossággal kiszámított helyükről kiindulva hamarosan leszáguldanak a lejtőkön, és meglepik a nyomorultakat. Két oldalról megszorítják őket, és a fékezhetetlen ska-venhorda minden ellenállást elsöpör! Vágottnyelvű körülnézett, és csendes imát rebegett azért, hogy a harcosai emlékezetükbe véssék utoljára kiadott, lázas parancsait – senki sem gyújtogathat, és nem fosztogathat. Thanquol szürkelátnok azt akarta, minden maradjon épségben, hogy aztán eladhassa a zsákmányt a torzgépészeknek. Lurk egy pillanatra megdermedt. Szinte habozott kiadni a parancsot. Aztán a gondolat, hogy Grotz serege talán máris lefelé száguld a völgyben és elragadja előle a dicsőséget, elsöpörte Vágottnyelvű maradék óvatosságát is. A körülötte tolongó skaventömeg megnyugtató szagából önbizalmat merítve felmászott egy kiugró sziklára, hogy tájékozódjon. A törpék ipartelepe pontosan alattuk terült el, sötétben még lebilincselőbb látványt nyújtott, mint napfénynél. Az izzó kohók és a kéményekből kiesapó lángok fénye kísérteties derengésbe vonta a környéket, amitől az furcsamód Skaven-üszögre emlékeztette Lurköt. Az épületek hatalmasan és sejtelmesen bukkantak elő a sötétségből. Vágottnyelvű szívből remélte, hogy nem várnak rájuk kellemetlen meglepetések, de rögtön rájött, hogy ilyesmi nem fordulhat elő. Hiszen nem maga a nagy Thanquol szürkelátnok tervelte ki ezt a támadást? ♦♦♦ Volgar Volgarsson kibámult a nagy feketeségbe, és szórakozottan meghúzogatta szakállát. Mardosó éhség gyötörte. Folyton az a sör, illetve a sonka járt az eszében, amit a társai éppen most tömködnek magukba odaát, a Nagyteremben. A puszta gondolattól összefutott szájában a nyál. Megpaskolta terjedelmes hasát, csak hogy megbizonyosodjon, megvan-e még. Végül is legalább négy órája nem evett semmit. Leszámítva azt a cipót, meg azt a kétökölnyi sajtot, de hát az jóformán nem is számított, legalábbis Volgar mértékei szerint. Forrón remélte, hogy Morkin csipkedi magát, és hamarosan leváltja. Az őrhely hideg volt és kényelmetlen, márpedig Volgar azon törpék közé tartozott, akik nagyra értékelték a kényelmet. Magától értetődően büszkeséggel töltötte el, hogy ő is részese lehet a völgyben készülő nagy műnek, de volt egy határ. Tisztában volt azzal, ő nem elég okos ahhoz, hogy gépész legyen, és túl ügyetlen ahhoz, hogy részt vegyen a munkálatokban, így aztán azt tette, amihez értett. Kapuőrként és külső strázsaként szolgált. Hosszú, magányos órákat töltött – jószerével egyetlen falat ennivaló nélkül – ezen a hideg és nyirkos helyen, és szemmel tartotta a környéket. Tisztában volt azzal, hogy az őr-állása igen jóféle. A gerendákból ácsolt fedezéket a föld alá építették, és egyetlen figyelőrésén keresztül az egész völgyet belátta. Hasonló őrhelyek sorakoztak a dombvonulat másik oldalán is, amelyek rejtekéből az országutat ellenőrizték. Nem kellett mást tennie, mint hogy nyitva tartja a szemét, és ha meglát valami gyanúsat, akkor megfújja kürtjét. Igazán egyszerű feladat!

Az őrhelyével más szempontból is elégedett volt. Hát miféle baj történhet ezen a helyen, amelyre az istenek is csak havonta egyszer vetik tekintetüket? Mióta kiűzték a bányából a skaveneket, a legcsekélyebb gondjuk sem akadt. Mármost, az egy jó kis harc volt, mondta magának Volgar, majd hosszan meghúzta lapos palackját, természetesen csakis a hideg miatt. Rendezték a véradósságot az átkozott patkányemberekkel! Száznál is több szőrös kis döggel végeztek, és ők maguk szinte karcolás nélkül megúszták. Elégedettsége jeléül nagyot böffentett. A környéken akkora csend és nyugalom uralkodott, hogy Volgar még szundított is egyet ezen a délutánon. Biztosan tudta, hogy nem maradt le semmiről. A jelekből ítélve annak is megvolt az előnye, hogy állandó létszámhiánnyal küszködtek, így legalább nem kapott maga mellé őrtársakat, akik folyton a sörről fecsegtek, meg arról, hogy miféle régi véradósságokat fognak rendezni, miután visszatérnek Karaz-A-Karakba. Volgar ugyanolyan szívesen elcsevegett az adósságrendezésekről és a sörről, mint az összes többi törpe, de még ennél is jobban szerette a szunyókálást. Úgy tartotta, semmi sem ér fel egy kis ebéd utáni szendergéssel. Sokat segít abban, hogy ébren maradjon az esti alvásig. így aztán most, hogy kissé kipihente magát, a szeme jobban lát a sötétben, és a füle könnyebben kihallja a figyelmeztető neszeket a völgyből felszálló háttérzajongásból, vagyis lényegesen éberebb. Ha valami eltér a megszokottól – például az az iménti kaparászó hang, vagy az a fémes csörgés, amit éppen most hall – azonnal felfigyel rá, és készen áll a cselekvésre. Volgar megrázta fejét. Valóban neszeket hall, vagy csak képzelődik? Nem, ismét megütötte a fülét egy kaparászó hang, és most már mintha vékony hangú cincogást is hallott volna. Megdörgölte szemét, és a figyelőrésen keresztül kinézett a fe-keteségbe. Szörnyű látvány tárult elé. Körülötte sötét, patkányforma árnyakból álló hullám áradt lefelé a domboldalon. Gyöngyszerű, vöröslő szempárok villogtak mindenütt. A keze kissé megreszketett, amikor az őrkürtért nyúlt. Ha csendben marad, akkor a skavenek valószínűleg elhaladnak mellette. Mindeddig nem vették észre, rejtett őrállását. Ha viszont megadja a riadójelet, az az életébe kerül. Elárulja a helyzetét a hordának, amely minden oldalról körülveszi, és akkor nekitámadnak. Fedezékének ajtaja erős ugyan, de nem tarthat ki örökké, és akkor ott van még a mérges gáz, a lángvető meg a skavenek többi hátborzongató fegyvere, amelyekről éppen eleget hallott. Behajítanak egy mérges gázzal teli üveggömböt a figyelőrésen, és vége a derék öreg Volgar életének. Viszont ha nem riasztja a társait, akkor készületlenül éri őket a patkányemberek támadása, és ők fognak meghalni helyette. A nagy mű, amelyre vállalkoztak, kudarcot vall, és mindez az ő hibája lesz. Ha netán életben is marad, a jövőben együtt kell élnie a szégyennel, amely nem csupán őrá, de az őseire is rászáll. Volgar törpe volt, és minden apró jellemhibája ellenére, dolgozott benne fajának makacs büszkesége. Utoljára hosszasan meghúzta flaskáját. Még egyszer felidézte magában a vacsorát, amelyet immár sosem fog magába tömni, mélyet lélegzett, a szájához emelte a kürtöt és megfújta, i,….. ♦♦♦ A magányos bőgés végigverődött az egész völgyteknőn. Úgy tűnt, mintha magából a földből szállna fel. Felix vad tekintettel körülnézett. – Ez meg mi? – csattant fel, rosszat sejtve.

– Baj – válaszolta Gotrek derűsen, és a skavenhordára mutatott, amely ezekben a pillanatokban haladt át a dombvonulat gerincén. ü skai'íiii'Dliani Felix gyászos rémülettel figyelte a skavenek áradatát, amely lezúdult a lejtőn, és egyenesen feléjük tartott. Nem tudhatta biztosan, hogy hányan vannak, de úgy becsülte, hogy több százan, esetleg több ezren – nehéz volt megítélni a sötétben. Megpördült, hogy megnézze, mi az a hirtelen támadt ricsaj a háta mögött. Felfelé pillantott és meglátta, hogy a völgy másik oldalán újabb skavencsapat rohan lefelé. A hatalmas csapda állkapcsai kezdtek bezárulni. Felix leküzdötte magában a feltörni készülő pánikot. Valamiért nem számított, hogy hányszor keveredik ilyen helyzetbe – márpedig jó néhányszor megtörtént már vele –, sosem vette könnyebben. Émelyítő érzés terjedt szét a gyomrában. Izmai megfeszültek, és kissé szédelgett. Szája kiszáradt, és a saját szívverése lüktetve mennydörgött a fülében. Szerette volna, ha legalább egyszer higgadtan és nyugodtan nézne farkasszemet a vésszel, vagy ha csak egyszer eltöltené az őrjöngő harag, mint azokat a regényhősöket, akiknek kalandjairól annyit olvasott. De most sem így történt. Körülötte a törpék eldobták szerszámaikat, és fegyvert ragadtak. A hangzavarhoz jócskán hozzájárultak a harci kürtök is. Mindegyik más-más hangon szólt, és hosszú bőgésük úgy hatott, mintha elveszett lelkek jajongtak volna a völgy mélyén. Felix ismét megfordult, készen arra, hogy bemeneküljön a várba, amikor rájött, hogy ezzel a szándékával egyedül áll. Az összes törpe az ellenség felé rohant. – Vajon mind megőrültek? – csattant fel Felix. – Miért nem a menedéket nyújtó erődítmény felé futnak? Akármilyen roskatagnak tűnnek a falai, odabent kétségkívül sokkal nagyobb biztonságban lennének! Felix pániktól elborult agyában lassan felderengett az ésszerű magyarázat: a törpék nem akarják, hogy gépeik a skavenek kezére jussanak. Készen állnak arra, hogy harcoljanak, és ha kell, meghaljanak ezeknek a hatalmas, füstöt okádó masináknak a védelmében. Mindez olyan eltökéltségre utalt, amely vagy mélységesen megható vagy tökéletesen ostoba volt, de hogy pontosan melyik, azt Felix hirtelenjében nem tudta eldönteni. Mialatt valamennyire összeszedte magát, baljóslatú roppanást hallott a háta mögül, amelyet fülsértő csikorgás követett. Súlyos fémtárgyak súrlódtak a kövekhez. Éppen idejében fordult meg ahhoz, hogy lássa, amint a hullórostély lezuhan. Ekkor a kapubástya felől fogaskerekek daráló recsegése és egy gőzgép füttye hallatszott, majd megfeszültek a felvonóhíd láncai. A hatalmas vas- illetve faszerkezet emelkedni kezdett. Néhány pillanattal később széles, mély árok választotta el a vártól. Felix arra gondolt, hogy legalább odabent akadt valaki, aki használta az eszét, még akkor is, ha ezzel a kint rekedtek csapdába estek, és valószínűleg forró percek várnak rájuk. Ekkor rettentő dörrenés rázta meg a völgyet. Felix feje fölül hatalmas füstfelhő tört elő, és a levegőt átjárta az elégett puskapor csípős bűze. Felix rájött, hogy odabent valaki végre összekapta magát annyira, hogy elsüssön egy ágyút. Süvítő hang hallatszott, majd robbanás fénye villant az éjszakában. Vagv tucatnyi skaven megcsonkított teste és leszakított végtagjai repültek szerteszét. A törpék hangos örömujjongásban törtek ki, amire a patkányfajzatok gyűlölködő sziszegéssel feleltek. A törpék kezdtek hadrendbe állni. Mély torokhangok harsány parancsszavakat ordítottak, ősi törpenyelven. Felix elveszettnek érezte magát ennek az ádáz, kapkodó, de valahogy mégis tervszerű tevékenységnek az örvényében. Felismerte. hogy a kiabálásból és a vad futkosásból rendezett harci alakzatok kezdenek kialakulni. A gépészek és harcosok elfoglalták helyüket bajtársaik mellett. Felix úgy sejtette, ő az egyetlen, akinek fogalma sincs arról, hogy hová álljon.

Hirtelen rájött, hogy a törpék a kürtök körül sorakoznak, és ezzel értelmet nyert azok eltérő hangja. Hasonló célt szolgáltak, mint a más-más hangon szóló kolompok és csengők, amelyeket a minap látott a marhák nyakában. A törpék a hangzás alapján tudták, hogy hol a helyük. A kürtösök gyülekezési pontként szolgáltak, afféle sejtmagokként, amelyek körül megformálódott egy-egy kemény, páncélos védőburok. Felix most már tudta, hogy egy átgondolt taktika lépéseit látja, amelyeket a törpék tökéletesen begyakoroltak. Ahol pillanatokkal korábban még szétszóródott egyének tömkelege kavargott, szinte tálcán kínálva a lehetőséget, hogy lemészárolják őket, ott immár törpeharcosok zárt sorai álltak. Szembefordultak ellenségeikkel, és a birodalmi lándzsásokat is megszégyenítő fegyelmezettséggel masíroztak feléjük. Felix arra gondolt, hogy akárki itt a vezér, szemlátomást tudja, hogy mit csinál. Talán mégsem kerül sor arra a véres tömeggyilkosságra, amelytől pillanatokkal ezelőtt még olyannyira rettegett. Am amikor felmérte a lejtőkön lezúduló skavenhorda létszámát, korántsem érezte biztosnak, hogy mindez elég lesz. Az ellenség felgyorsult, mint valami lesújtani készülő elemi csapás. Úgy látszott, a puszta lendületüktől hajtva elsodorják a törpéket. A kavargó, szőrös banda mostanra már olyan közel járt, hogy Felix meg tudta különböztetni egymástól az egyes patkányembereket. Jól látta tajtékzó szájukat, és az őrjöngő haragot a szemükben. Egyes skavenek kimagaslottak a tömegből; ezek páncélzata is erősebbnek tűnt az átlagosnál. Felix már harcolt ilyen fenevadakkal a múltban, és tapasztalatból tudta, hogy ezek a legkeményebb ellenfelek. Tekintetével azok után a kezdetleges, otromba, és mégis oly halálos fegyverek után kutatott, amelyeket a skavenek a rajongásig imádtak, de a legnagyobb megkönnyebbülésére egyet sem látott. Felix hirtelen nagyon magányosnak érezte magát. Nem tartozott egyik törpeegységhez sem. Nem állt mellette senki, hogy vigyázzon a hátára. Tudta, még az is megtörténhet, hogy a sötétben a törpék ellenségnek nézik. Csupán egyetlen hely maradt számára. Gotreket keresve körülnézett, de a trollvadászon erőt vett a harci láz, és a sarkában Snorrival a védők sorai előtt loholt, hogy mihamarabb elérje a támadók sorait. Felix káromkodott egyet, majd sietve felmászott a szekérre, hogy jobban rálásson a közvetlen környezetére. Varek már odafent üldögélt a bakon, és kíváncsian nézelődött a sűrűsödő alkonyatban. Alkalmanként letette a markában szorongatott bombát maga mellé, és feljegyzett valamit a térdére fektetett könyvébe egy különös, fémből készült tollal. A szeme lázasan csillogott szemüvegének lencséi mögött. – Hát nem izgalmas, Felix? – kérdezte lelkesen. – Egy valódi csata! Képzeld, ez életem első ütközete! – Imádkozz, hogy ne legyen egyben az utolsó is… – dünnyögte Felix, majd próbaképpen suhintott néhányat a kardjával, hátha sikerül ellazítania feszült izmait. Még egyszer körbepillantott, azt remélve, hogy meglátja Gotreket. Ám a trollvadászt már elnyelte a sötétség. ♦♦♦ A csatatér fölé magasodó dombtetőn Thanquol szürkelátnok lepillantott a látókövére, amely elsötétülve hevert a lába előtt. A belsejében mintha felvillant volna a torztűz halvány lángja, amelyet csupán egy olyan éles és mindent látó szempár érzékelhetett, mint az övé. Hatalmas tudása mélységes elégedettséggel töltötte el. Tisztában volt azzal, hogy egy mágiában járatlan, hétköznapi skaven nem lát mást a kőben, mint egy jókora, szí-

nes üvegdarabot, amelynek simára csiszolt lapjain a Tizenhárom Szent Szimbólum díszeleg. Az ostoba emberek és a törpék holmi csiricsáré mutatványos kelléknek néznék, holott valójában egy nagyon is hatékony mágikus tárgy. Legalábbis forrón remélte. Annak idején rengeteg torzkő-érmét fizetett a megmunkálatlan holdkristályért. Minden egyes rúnát holdtalan éjszakákon kellett belevésnie, méghozzá egy éjjel csak egyetlen rúnát faraghatott ki. A kristály erős varázslatokkal való felruházásáért vérrel és fájdalommal fizetett, néha a saját vérével és saját fájdalmával. Most pedig eljött a pillanat, hogy megtudja, megérte-e az áldozatot. Legfőbb ideje, hogy felhasználja legújabb játékszerét. A lábával rúnákat rajzolt a kemény földbe maga köré. Gyakorlott könnyedséggel kialakította a Szarvas Patkány Tizenhárom Szent Szimbólumát. Ezt követően a szájába dugta a hüvelykjét, és keményen ráharapott. Éles fogai vért fakasztottak az ujjából, bár alig érzett valamit a torzkő-por valamint az agyában kavargó mágikus erők sűrű ködén keresztül. A sebből fekete vér csöpögött, hüvelykjét az első rúna fölé tartotta. Egy vércsepp a szimbólum közepére hullott, és ebben a pillanatban Thanquol elsuttogott egy varázsszót, a Szarvas Patkány egyik titkos nevét. A folyadék egyetlen szempillantás alatt maró szagú füstpamaccsá alakult, amelyből apró, koponya alakú felhő formálódott ki a rúna felett. A szimbólum életre kelt. Körvonalai először vakítóan erős, zöld fényt árasztottak, majd ez a ragyogás addig halványult, amíg kevésbé éles, ám így is jól látható, zöldes izzás maradt belőle. Thanquol fürge, szakavatott mozdulatokkal megismételte az eljárást valamennyi rúnával, és miután végzett, értékes véréből még három cseppet hullatott a látókőre. A kristály belsejében megjelent egy kép. Thanquol úgy látta a küszöbön álló összecsapás helyszínét, mintha nagy magasságból szemlélte volna. Néhány pillanattal később a kép váratlanul összezavarodott, majd a helyét fekete, fehér és szürke pontokból álló, kavargó köd foglalta el. A látnók ingerülten rácsapott egyet a látókőre, mire a kép kitisztult. Olyan tisztán látta a harcmezőt, mintha nappali fényesség áradt volna szét a tájon. Legalábbis majdnem, mert a képet halvány, zöldes derengés árnyalta, amely a világért sem tűnt volna el, hiába ütögette hol kisebb, hol nagyobb erővel a kristályt. Végül a látnók úgy döntött, hogy nem számít, és letett a további kísérletezésről. Hiszen már így is egy hatalmas és titkos játszma legfőbb mestere! Hűséges skavcnjei engedelmes játékszerként szolgálnak, és egyedül ő, csakis ő parancsol nekik. Nem egyebek, mint bábok, akiket az ő hatalmas erejű mancsa mozgat. Hatalmas sakktáblára állított gyalogok, akiket az ő titáni, lebírhatatlan esze irányít. Felszippantott egy újabb csipetnyi torzkő-port, és kis híján felüvöltött örömében. Végtelennek érezte a hatalmát. Semmi sem ért fel ezzel az érzéssel, a mindenek feletti uralom érzésével. És ami a legjobb, hogy az összecsapás helyszínétől, vagyis a veszélyektől távol gyakorolhatja hatalmát. Természetesen nem fél a veszélytől, csupán józan megfontolásra vall, ha nem vállal felesleges kockázatot. Íme, valóra váltotta valamennyi szürkelátnok legvágyottabb álmát! Thanquol még egy hosszú pillanatig ujjongott magában, majd figyelmét a csatára fordította, hogy meghatározza, egészen pontosan hogyan vívja ki a győzelmet, amelylyel örök hírnévre tesz szert. ♦ + ♦ ■..::;;;^..^;'^>.–. Felix széles terpeszbe ugrott, hogy megőrizze az egyensúlyát. A szekér lágyan ringott a felfüggesztésein, és ő azon törte a fejét, hogy vajon bölcs dolog-e, ha kiáll a végébe. Egyfelől bizonytalan a talapzat, ráadásul remek célpontot nyújt. Másfelől viszont innen fentről legalább belátja a környéket, és a szekér deszkaoldala némi fedezéket biztosít. Felix úgy döntött, hogy pillanatnyilag a helyén marad, és az ellenség

nyilainak első jelére leugrik a talajra. Ezt látta a legésszerűbb megoldásnak. Ráadásul úgy érezte, nem árt, ha valaki vigyáz Varekre. . – >■■■ A valóságtól elrugaszkodott ifjú törpe mindent belekörmölt a könyvébe, amit arra érdemesnek talált. Felix elcsodálkozott, mert neki már túl sötét lett volna az íráshoz. A Gotrekkel való bolyongásai eredményeként régóta tudta, hogy a törpék jobban látnak a sötétben, mint az emberek, de most ennek egészen meghökkentő bizonyítékát látta. A kohók bizonytalanul villódzó fényénél, amelyben ő éppen csak a tárgyak körvonalait tudta megkülönböztetni, Varek ugyanolyan fürgén írt, mint a kéziratokat másoló írnokok gyertyafénynél. Ha más nem is, hát az összpontosítás bámulatos példája volt. Felix viszont jóval boldogabb lett volna, ha Varek inkább az öszvérekre figyel. Az állatok egyre idegesebben toporogtak, ahogy a skavenek közelebb nyomultak hozzájuk. Felix szorongva nézett körül, mert attól tartott, hogy ska-ven orgyilkosok lopóznak felé, a mancsukban mérgezett pengéjű tőrrel. Nem tartotta valószínűnek, hogy a patkányemberek egyszerű, frontális támadást indítanak anélkül, hogy közben ne próbálkoznának meg néhány aljas meglepetéssel. A saját keserű tapasztalataiból tudta, hogy mire képesek. A csizmája orrával oldalba bökte Vareket. – Figyelj már egy kicsit az öszvérekre – szólt rá fennhangon –, nyugtalannak látszanak. Varek nyájasan bólintott, bő zsebeinek mélyére süllyesztette tollát, összecsapta könyvét, és felkapta a bombáját. Felix valahogy egy fikarcnyival sem lett nyugodtabb. ♦♦♦ Thanquol dühödt összpontosítással meredt a látókőre. A két mancsa közé fogta, és kétségbeesett fohászokat cincogott, miközben megpróbálta irányítani a látópontját. Közel sem bizonyult olyan könnyen irányíthatónak, mint amilyennek remélte. Felemelte a jobb karját, mire a látópont felszárnyalt és jobbra csúszott. Ekkor előrelökte ökölbe szorított mancsát, mire a látópont addig emelkedett, amíg a látnók panorámaképet kapott az egész völgyről. Remekül látta a domboldalakon leszá-guldó skaveneket, és a sietve összecsődülő törpéket. Látta, hogy a viharsárkányok alkotta ékek a törpék formálódó arcvonalának közepébe irányulnak. Látta a szárnyakon támadó klánharcosokat és rabszolgákat, akik valamivel csekélyebb lelkesedéssel rohantak. Megpillantotta testőrét, a derék Csont-roppantót, aki Vágottnyelvű Lurk oldalán száguldott. A völgy fölé magasodó lakótorony játékszernek tűnt ebből a magasságból. A törpék ipartelepének bonyolult elrendezése gyanús mintázatúnak látszott idefentről. Mintha minden egyes épület, csővezeték és kémény egyetlen összefüggő, irdatlan gépezet alkotórésze lett volna. Thanquol minden erejét megfeszítve küzdött, hogy figyelmét a lenyűgöző látványról a közelgő összecsapásra fordítsa. A torzkő-por mellékhatásai közé tartozott, hogy gyakorlatlan használóját még a legközönségesebb dolgok is lebilincselték – képes volt beleveszni a saját nagylábujjának fenséges voltáról szóló töprengésbe, miközben körülötte lángolt a város. Thanquol kellő mennyiségű tapasztalatot szerzett ahhoz, hogy tudatában legyen a jelenségnek, bár néha még ő is megfeledkezett róla. Márpedig a szeme elé táruló látvány… Sietve visszakanyarította gondolatait a csatához, majd elmozdította a látópontját, és ráközelítette a törpék arcvonalának közepére, arra a társzekérre, amelynek végében Felix Jaeger állt, kivont karddal a kezében. Az ember feszültnek tűnt, és az arcán rettegés honolt, melyet Thanquol teljesen jogosnak ítélt.

Egyszerű, de briliáns terv öltött formát a szürkelátnok agyában. Arra ugyan nem esküdött volna meg, hogy Csontroppan-tó az elődjétől eltérően el tudna bánni a trollvadásszal, viszont egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy könnyűszerrel végezni fog Jaegerrel. Tudta, hogy a vérszomjas, hűséges és ostoba fenevad engedelmesen, akár az élete árán is követni fogja a parancsait. A látnokon végigsöpört a diadalérzet, és máris befejezett ténynek vette Felix Jaeger gyötrelmes halálát. Miután betájolta leendő áldozata pillanatnyi tartózkodási helyét, Thanquol mágikus tekintetével keresni kezdte Csont-loppantót. Amikor megtalálta a patkányból és ogréból keresz-(czett hatalmas hibridet, elsuttogott néhány varázsszót, amelyek lehetővé tették, hogy gondolatai elröppenjenek a szolgájához, és beférkőzzenek annak vaskos koponyájába. Hirtelen megszédült, és megérezte a gyötrő éhséget, az izzó haragot és a vadállati ostobaságot, vagyis mindazt, ami a patkány-ogre tudatát alkotta. Sietve átsugározta Jaeger helyzetének képét a teremtmény agyába, és kiadta a parancsot: Menj, Csonlroppantó, és végezz vele! Old meg! Old meg! ♦♦♦ Felix megborzongott. Tudta, hogy figyeli valaki. Szinte a bőrén érezte egy gyűlölettől izzó szempár pillantását. Gyorsan körülnézett. Arra számított, hogy egy aljas skavent fog megpillantani, aki éppen arra készül, hogy a lapockái közé döfje a tőrét. Ám az érzései megcsalták, senki sem lopózott felé. Lassan elillant belőle a hátborzongató érzés, ám a helyére nyomban mélységes aggodalom költözött. A skavenek már majdnem elérték a törpék sorait. Felix tisztán hallotta éles hangú cincogásukat, és a pajzsokhoz verődő ocsmány fegyverek csö-römpölését. Ekkor vérfagyasztó sziszegés kíséretében nyílzápor süvített át a feje felett. A várfalakon felsorakozott számszeríjászok nekiláttak, hogy levadásszák a legközelebb eső és legnagyobb skaveneket. Néhányan a földre zuhantak, de nem elegen ahhoz, hogy megtörjön a roham lendülete. Társaik tovább rohantak, és eszelős vágyukban, hogy mihamarabb rávessék magukat az ellenségre, egyszerűen a földbe taposták elesett bajtársaikat. Hirtelen égzengető mordulás ütötte meg Felix fülét. A mély, fenyegető hang csakis olyan teremtménytől származhatott, amely jóval nagyobb volt egy emberi lénynél. Az öszvérek felnyihogtak és felágaskodtak rémületükben, szájukon a félelem tajtékja habzott. Felix megingott, amikor a társzekér megrándult alatta. Még szorosabban markolta kardját, és megfordult, hogy szembenézzen a szörnyeteggel, mert biztosan tudta, hogy ott találja a háta mögött. Ezúttal nem csalt a megérzése. Lurk leküzdötte magában a félelmét, amely azzal fenyegetett, hogy teljesen birtokba veszi patkányszerű testét. Hozzászokott már ehhez az érzéshez. Folyton ott motoszkált a tudatában, és arra ösztökélte, hogy ijedten cincogva elmeneküljön a csetepatéból. Viszont azzal is tisztában volt, hogy ha ilyesmivel próbálkozik, nyomban letapossák körülötte tolongó fajtársai. Rettegése ekkor új irányba fordult, és mint valami elátkozott folyó, új irányba hömpölygött. Hirtelen elkeseredetten vágyni kezdett arra, hogy mielőbb harcba szálljon. Minél hamarabb szembe akart nézni a félelme forrásával, hogy lekaszabolja fegyverével, megtiporja a földön elterült hullát, halott húsába fúrja az orrát, és fogaival kiszaggassa még meleg belsőségeit. Úgy érezte, csakis ezzel lassíthatja le vadul dübörgő szívét, csak ezzel győzheti le a késztetést, hogy félelmében kiürítse pézsmamirigyét, és véget vessen ennek a szinte elviselhetetlen rettegésnek. – Gyerünk, gyerünk! Utánam! – cincogta fennhangon, előrerohant, és rávetette magát egy testes, bőrkötényt viselő, pörölyt lengető törpére.

♦♦♦ Felix még soha életében nem került szembe, ekkora hu-manoid teremtménnyel. Még azok a szörnyek is eltörpültek mellette, amelyekkel Nuln utcáin harcolt. Ez a lény minden elképzelést felülmúlóan hatalmas volt. Gigászi feje – egy patkányfej torz paródiája – egy magasságban volt az övével, holott ő a szekéren állt. Válla ugyanolyan széles volt, mint maga a szekér, míg hosszú, izmos karjai a földig értek. Vaskos ujjai hatalmas, gonoszul ívelő karmokban végződtek, amelyek valószínűleg még a páncélvértet is könnyedén darabokra szaggatták. Ritkás szőrrel borított, ráncos bőrét hatalmas, gennyel teli kelések tarkították. Hosszú, szőrtelen farka dühösen csapkodott. Eszeveszett vadállati gyűlölettől izzó, vörös szemét Felix szemébe fúrta. Felix szíve összeszorult. A fenevad érte jött, ezt pontosan tudta. A gonosz szemek arról árulkodtak, hogy a teremtmény felismerte őt. A lény, valami hátborzongatóan ismerős módon, oldalra billentette fejét. A torz pofából előkígyózott egy hosszú, rózsaszín nyelv, és az emberhús iránti undorító éhségétől hajtott vadállat kéjesen végignyalta száját. Felix megpillantotta éles, vadásztőr hosszúságú agyarait. A teremtmény diadalittas üvöltést hallatott – és érte nyúlt. Am az öszvérek pontosan eddig bírták türtőztetni magukat. A rémülettől megbokrosodtak, vadul felágaskodtak, és menekülőre fogták. A szekér meglódult, és majdnem felborult, mert a rémülten vágtázó állatok éppen az utolsó pillanatban fordultak oldalra, hogy elkerüljék a várárkot. Az egyik kerék felfutott egy sziklára és a szekér a levegőbe pattant, mire Felix elzuhant a hátuljában. Szerencsére megőrizte a lélekjelenlétét annyira, hogy ne eressze el a kardját. Hátuk mögött a patkány-ogre meglepetten tátogott, majd utánuk vetette magát. ♦♦♦ – Nem! – rikácsolta Thanquol, amikor látta, hogy Jaeger kisiklik Csontroppantó markából. A látókő mágikus ereje lehetővé tette, hogy közvetlen közelről figyelje az eseményeket. Az imént elégedett káröröm töltötte el, amikor megpillantotta a gyűlölt ellensége arcára kiülő rettegést. Aztán gyönyörűségesen borzongató izgalom járta át a testét, amikor a hibrid felemelte karját, hogy elkapja Jaegert, az utasításai értelmében letépje a férfi végtagjait, és a még élő nyomorult szeme láttára felfalja azokat. Most pedig mélységesen megdöbbent, amikor a menekülő öszvérek elragadták a társzekeret. Ez nem tisztességes! – dühöngött magában a szürkelátnok. Elképesztő, hogy ennyire szerencsés alak ez a Jaeger! Csupán egy hajszál választja el attól, hogy megkapja jól megérdemelt büntetését, erre tessék, azok az ostoba állatok megmentik nyomorúságos életét. A szürkelátnok szörnyen bosszantónak tartotta, hogy ez az ember továbbra is él és virul, ahelyett, hogy halálos kínok között vergődne a porban. Hirtelen megfordult a fejében, hogy mi van akkor, ha Jaeger egyszerűen arra született, hogy folyton meghiúsítsa az ő nagyravágyó terveit, de elhessegette a nyomasztó gondolatot. Újabb parancsokat lövellt Csontroppantó fejébe: Mire vársz még, idióta vadbarom? Eredj utánuk! Azonnal kapd el az embert! Végezz vele! Követelem, hogy végezz vele! ♦♦♦ Felix ide-oda gurult a szekér hátuljában, miközben kétségbeesetten próbált lábra állni. Hallotta, hogy Varek az öszvéreknek kiabál, hogy megnyugtassa illetve az ellen-

őrzése alá vonja őket. Felix agyán átvillant, hogy ez talán nem is olyan jó ötlet. A jelenlegi sebességgel legalább maguk mögött hagyják a patkány-ogrét… vagy mégsem? Nagy nehezen maga alá húzta a kezét, és valahogyan feltérdelt. Kidugta fejét a szekér hátsó deszkafala fölött, és meglátta, hogy a szörnyeteg továbbra is üldözi őket, sőt megdöbbentő gyorsasággal csökkenti az előnyüket. Ugyanolyan gyorsan szedte hoszszú lábait, és ugyanolyan hosszan elnyúló ugrásokkal haladt, mint egy vágtázó csatamén. Sárga agyarai megmegcsillantak a kohók tüzének fényében. Hosszú nyelve kilógott a szájából, és jobbra-balra csapkodott. Dühödten suhogtattá rettentő karmait. Felixnek szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy ha a szörnyeteg karnyújtásnyi távolságra ér, azok a karmok egyetlen suhintással végeznek vele. Meghallotta, hogy valami végiggördül a fenékdeszkákon, majd egy hideg és kemény tárgy ütődött a lábának. Felkapta és rájött, hogy Varek egyik bombáját tartja a kezében, amely bizonyára lepottyant a bakról, amikor az öszvérek megrántották a szekeret. Első riadalmában kis híján eldobta. Attól félt, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhat a kezében, sőt, igazából meg is lepődött azon, hogy ez még nem következett be. Erős kísértést érzett, hogy egyszerűen elhajítsa akkora erővel, amekkorával csak meri, aztán belevágott a gondolat, hogy valószínűleg pontosan ezt kell tennie. Az orra elé emelte a vasgolyóbist, de mielőtt megvizsgálhatta volna, a szekér oldalra lendült alatta, ő pedig nekizuhant az oldalsó falnak. Ülve maradt, és a gyér fényben szemügyre vette a gömb tetejéből kiálló, félujjnyi hosszúságú, vékony vaspálcát, illetve magát a tömör, súlyos vasgolyót. Kétségbeesetten próbálta az emlékezetébe idézni azt, hogyan működik. Tehát nézzük csak! – gondolta kétségbeesetten. – Szóval, húzd ki a pálcát, aztán öt – dehogy öt, egy csudát, csak négy! – szívverésnyi időd van, hogy elhajítsd. Igen, ez lesz az! Ismét kikukkantott a száguldó, veszettül zötykölődő szekér mögé. A patkány-ogre még közelebb ért. Már közvetlenül mögöttük futott. Még néhány pillanat, és egy hoszszú szökelléssel beugrik a szekér hátuljába, majd azokkal a szörnyű karmaival darabokra szaggatja ellensége testét. Felix úgy döntött, nem vár tovább. Hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a vékony vasrudat, és meghúzta. A pálca némi ellenállással kicsusszant a golyóbisból, és valami hosszú, puha tárgy, többször nekipattant Felix markának. A bomba tetejéből szikrák pattogtak. Kiderült, hogy a pálcához egy hosszú rugó csatlakozik, amelynek a végéhez egyfajta kovaköves gyújtót erősítettek. Hogyan is magyarázta Varek? Ha kihúzod a pálcát, a kovaköves gyúszeg belobbantja a gyutacsot. Felix gondolatai vadul kergették egymást, mialatt háromig számolt. Egy. A patkány-ogre már csupán néhány ugrásnyi távolságra volt. Elképesztően gyorsan futott, és szörnyű éhsége eltorzította, amúgy is ocsmány pofáját. Felix a háta mögül hallotta, hogy Varek ordítani kezd: IIóóó… Kettő. A szörnyeteg már olyan közel ért, hogy az emberifjonc megszámolhatta volna, tőrszerű fogait. Felixet majdnem lebénította a tudat, hogy a hatalmas karmok őérte nyúlnak. Világosan látta, hogy nem ússza meg élve. Talán már most cl kéne hajítania a bombát. Varek tovább ordított: …óóóó… Három. Felix elhajította a bombát, amely szikracsóvát húzott maga után, mialatt a teremtmény felé ívelt a levegőben. A patkány-ogre szélesre tárta pofáját, hogy újabb győzelmi üvöltést hallasson – és a bomba egyenesen a torkába röppent. A szekér ismét oldalra rándult, mire Felix elterült a deszkákon. Varekból végre kifogyott a szusz, és ordítása elhalkult: óóóaaa…. Felix úgy érezte, mintha a pillanatok az örökkévalóságig tartanának. A szekér alján hevert, zihálva kapkodott levegő után, és eszébe jutottak Varek szavai arról, hogy a bombái néha befulladnak. Minden pillanatban azt várta, hogy a testébe vájnak azok a

hatalmas, borotvaéles karmok. Aztán tompa, fojtott dörrenést hallott, és valami nedves, kocsonyaszerű anyag fröccsent az arcára. Eltartott néhány másodpercig, mire rájött, hogy vér és agyvelő terítette be. ♦♦♦ Thanquol látta, amint Csontroppantó feje szétrobban, és hosszan, hangosan elátkozta az ostoba hibridet. Most érezte át igazán, hogy mennyire igaz a régi mondás, miszerint: ha azt akarod, hogy egy csont tisztességesen le legyen rágva, akkor rágd le te magad. Amikor annyira közel járt már az az ocsmány és megbízhatatlan fenevad! Jaeger már majdnem a markában volt. Ha a patkány-ogre nem kapja be a bombát, akkor az ember már gyötrelmes haláltusáját vívná ezekben a pillanatokban. Majdnem olyan volt az egész, mintha Csontroppantó szándékosan csinálta volna, csak hogy felbosszantsa őt. A szür-kelátnokban felmerült, hogy a szörnyeteg talán összeszövetkezett az otthoni, titkos ellenségeivel, és csakugyan szándékosan intézte így. Vagy talán belepiszkáltak az agyába a megteremtése folyamán. Hiszen ennél különösebb dolgok is történtek már a skavenek hosszú és dicsőséges történelme során! Thanquol csalódott dühében a farkát rágcsálta, és százával szórta az átkot Gsontroppantóra, Felix Jaegerre, és valamennyi riválisára, akit hirtelenjében elő tudott sorolni magában. Ha a puszta rosszakarat elég lett volna hozzá, akkor ebben a szent pillanatban a csontjaikat olvadt ólom töltötte volna meg, a fejük lerobbant volna a helyéről, és a beleik bűzös, bomló gennyé váltak volna. Am az efféle varázslatok sajnos még az ő mágikus erejét is meghaladták. Végül visszanyerte a nyugalmát, és azzal a mondással vigasztalódott, mely szerint több módja is van egy csecsemő megnyúzásának. Megint felküldte a látópontját, magasan a csatatér fölé. Ott szerencsére jobban álltak a dolgok. Thanquol egyetlen pillantással megállapította, hogy a törpék jókora négyzeteket formázó harci alakzatokba álltak, hogy ellenálljanak a két irányból érkező támadásnak. A skavenek első hulláma elérte a törpék arcvonalát, és szempillantás alatt ugyanúgy megtört rajta, ahogy a tenger hullámai törnek meg a parti sziklákon. Ám a viharsárkányok keményen harcoltak. Egyre több és több klánharcos és rabszolga vetette bele magát a küzdelembe, így a létszámfölény lassan kezdett érvényesülni. A törpék egyik szorosan záródó alakzata Thanquol szeme láttára bomlott fel. A harcosok elszakadtak egymástól, és egyenként próbálták átvészelni a skavenek dicső rohamát. A látnók jól tudta, hogy ilyen körülmények között a patkányemberek számbeli fölénye óriási előnyt jelent. –'?^-:*).$s;:p.' Thanquol éppen odanézett, amikor az egyik törpe a pörö-lyével szétlapította egy viharsárkány fejét, ám közben hátulról rávetette magát egy skavenrabszolga. Mialatt a törpe kétségbeesetten próbált megszabadulni rácsimpaszkodó ellenségétől, további skavenharcosok ugrottak rá, és egyesült erővel lerántották, ahogy a kimerült szarvast a kopók. Mielőtt eltűnt a szőrös testek forgatagában, utoljára még lesújtott a pörölyé-vel, és szilánkokra zúzta egy klánharcos koponyáját. A csapás nyomán vércseppek, csontszilánkok és agyvelőfoszlányok záporoztak mindenfelé. Thanquol fikarcnyi sajnálatot sem érzett az elesett skaven iránt. Boldog szívvel beleegyezett volna abba az üzletbe, hogy egy katonája haláláért egy törpe halálát kapja cserébe. Bőven akadt még ostoba, feláldozható harcos ott, ahonnan ez is jött. A szürkelátnok tisztában volt azzal a ténnyel, hogy valamennyi skaven közül egyedül ő egyedi, és teljességgel pótolhatatlan. Thanquol fellelkesülve figyelte, amint munkához látott az egyik torztűz-vető egység. A fegyverükből kicsapó, zöld lángnyelvek felgyújtottak egy maroknyi törpeosztagot. A torztűz megolvasztotta páncéljukat, leperzselte szakállukat, aztán előbb csont-

vázzá, majd szélfútta porrá hamvasztotta őket, alig néhány szívdobbanásnyi idő alatt. A szürkelátnok már éppen azt latolgatta magában, hogy kitünteti a csapatot, amikor ők maguk is elenyésztek egy hatalmasra fúvódó, zöld tűzgömbben. Ahogy az gyakran megesett, a saját meghibásodott fegyverük végzett velük. Thanquol úgy vélte, hogy nem haltak meg hiába, elvégre hatalmas célokért áldozták életüket… az ő céljaiért. A szürkelátnok úgy ítélte meg, hogy skavenjei lassan, de biztosan legyűrik az ellenséget az egész hatalmas harcmezőn. A törpék alapos kiképzést kaptak, és a maguk tudatlan módján még bátrak is voltak, de a támadás felkészületlenül érte őket. Sokuknak még fegyver sem jutott, csupán azokat a pörölyöket szorongatták a kezükben, amelyekkel dolgozni szoktak. Szörnyű veszteségeket okoztak a skaveneknek, de ennek nem volt semmi jelentősége. Thanquolt az sem érdekelte, ha az egész serege otthagyja a fogát, ha ezzel együtt az összes törpe is odavész az ütközet végére. Szívélyesen gratulált magának, mert mindeddig pontosan úgy mentek a dolgok, ahogy ő tervezte. Aztán a látókövén keresztül meglátott valamit a csatatér egyik sarkában. A gondolatnál is sebesebben küldte látópontját az ottani csetepaté fölé. Valamiért egyáltalán nem lepődött meg, amikor megpillantotta a két testes, kopaszra borotvált törpét, akik véres hullákkal szegélyezett ösvényt vágtak csapatainak soraiba. Egyikükben nyomban felismerte Gotrek Gurnisson gyűlölt alakját. A másikat még sosem látta, de ugyanolyan félelmetesnek tűnt, mint a társa. Gurnisson ezúttal is irdatlan fejszéjével harcolt, míg az új trollvadász az egyik kezében egy kisebb fejszét, míg a másikban hatalmas pörölyt forgatott. A páros irtózatos vérengzést rendezett. Minden egyes csapásuk véget vetett legalább egy skaven életének. Gurnisson néha több patkányembert is levágott egyszerre. Fejszéjének éle úgy szelte át a skavenhúst és csontot, mintha csupán gyufaszálak kerültek volna elé. Ebben a pillanatban Thanquol mindent megadott volna, ha rendelkezésére áll néhány torz-tűz-flintával felfegyverzett mesterlövész. Azok a ravasz orgyilkosok biztos távolságból végezhettek volna a rémisztő párral. A szürkelátnok sóhajtva belátta, hogy semmi értelme olyasmire áhítozni, amit úgysem kaphat meg. Egyedül ő oldhatja meg a helyzetet, neki kell kezdenie valamit a trollvadászokkal. Nyitó lépésként elindította gondolatainak nyúlványait két karomvezére felé, hogy kivonja őket és osztagaikat a csata kellős közepéből, majd az egyesített csapatot ráküldje a troli-vadászokra. Tisztában volt azzal, hogy ezzel sajnos enyhülni fog a szorongatott törpékre nehezedő nyomás, de tudta, hogy meg kell tennie. Nem hagyhatja, hogy a két trollvadász kénye-kedve szerint, szabadon gyilkolhasson. Egyfelől a saját, másfelől dicső hordájának érdekei is azt diktálják, hogy Gotrek Gurnisson és társa mihamarabb elpusztuljon. ♦♦♦ Lurk hitetlenkedve kapta fel fejét, amikor a baljóslatú szavak felcsendültek a fejében. Vidd az osztagodat balra, és végezz a két trollvadásszal! Azonnal felismerte Thanquol szürkelátnok hangját, agyában hirtelen megjelent a csatatér vázlatos térképe. Vörös fénnyel világított rajta az útvonal, amelyet követve a csata sűrűjén átvágva eljuthatott a tetovált törpékhez. Megfordult a fejében, hogy esetleg hallucinál, de az ismerős hang ismét abban a parancsoló stílusban dörrent rá, amelyet Lurk számtalanszor hallott már. Mire vársz még, ostoba bolond? Azonnal lódulj, vagy kirágom a szívedet! Vágottnyelvű úgy döntött, hogy az lesz a legjobb, ha engedelmeskedik. – Azonnal, leghatalmasabb varázsló! – dünnyögte maga elé. Rikoltva maga után parancsolta skavenjeit, és elindult a térképen jelzett irányba.

♦♦♦ A nekivadult, irányíthatatlan öszvérek belevonszolták a szekeret a harc kellős közepébe. A törpék és skavenek a kezüket-lábukat törték, hogy kitérjenek a dübörgő, megvasalt paták elől. Felix ide-oda dülöngélt hátul, és hiábavaló kísérleteket tett, hogy talpra vergődjön. Hallotta, hogy Varek hol az öszvéreket próbálja ordítozva megállítani, hol pedig mániákusan röhög, miközben bombákat hajigál a feléjük rohanó skavenek közé. Szemlátomást fel sem merült benne, hogy a szerencsétlen öszvérek talán lassítanának már, ám a közelükben robbanó bombák dörrenése újra meg újra eszelős vágtára készteti őket. Felix mélységesen megértette a nyomorult jószágokat. A bombák hatása alól ő sem tudta kivonni magát. Folyton attól rettegett, hogy valamelyik vasgömb már Varek kezében felrobban, megsemmisíti a szekeret, és egyenesen a sírba repíti őt, illetve a törpét. Valahányszor feltornászta magát a szekér deszkaoldalai fölé, hogy körülnézzen, olyan látvány tárult a szeme elé, amelyről tudta, hogy mindörökre beleég az emlékezetébe. Egyes épületek lángba borultak, és a tűz gyorsan terjedt. A szél szikra-felhőket és kormos füstöt sodort magával. Talán más törpék is ugyanolyan bombákat hajigáltak, mint Varek, vagy talán egy eleddig nem látott skavenfegyver okozta a tüzet, mindenesetre Felix biztosra vette, hogy a tűzvész el fogja emészteni az egész ipartelepet. Máris hosszú lángnyelvek nyaldosták a büszkén meredező kéményeket, és szeszélyesen lobogva megvilágították a csatateret, amivel eszelős, pokolbéli látomások egész sorozatát teremtették meg. Felix meglátott egy skavent, amint éppen kirohant az egyik kovácsműhelyből. Az egész teste égett, és lángcsóvát húzott maga után, mint egy üstökös. Égő hús gyomorforgató bűze járta át a levegőt. A teremtmény éles hangú halálsikolyai még a csatazajban is tisztán hallatszottak. A haldokló patkányember rávetette magát egy törpeharcos hátára, és minden megmaradt erejével belekapaszkodott. A testéről feltörő lángok, körbetáncolták az áldozatot. A törpe ruhája is tüzet fogott, bár fejszéjének villámgyors suhintásával véget vetett támadója gyötrelmes haláltusájának. A szekér hevesen zötykölődve száguldott az egyenetlen talajon. Hangos, undorító roppanás hallatszott, és amikor Felix kinézett hátul, meglátta, hogy átgázoltak egy törpe tetemén. A kerék összezúzta a mellkasát és vér, illetve pépes belsőségek csordultak ki a száján. A következő pillanatban gőz vakította el a férfit, és a bőrén perzselő hőséget érzett. A kicsapódó víz elborította az arcát, és rátört a szörnyű megérzés, hogy ilyen lehet: az, amikor valakit elevenen megfőznek. Egy röpke, gyötrelmes másodperccel később kibukkantak a gőzfelhőből. Ekkor Felix meglátta, hogy eltört az egyik vaskos csővezeték, és belőle a gőz szabadon süvít a csatatér felé. A felhőből váratlanul kigurult három, egymás torkát markoló ellenség: egy törpe és két skaven. A törpe arca rákvörösre égett, bőrének tenyérnyi darabjai felhólyagosodtak vagy éppen leváltak a testéről. A patkányemberek irhája lucskosra ázott, és szintén megperzselődött. A szekér bedübörgött egy heves összecsapás kellős közepébe. Itt a testek olyan szorosan összetömörültek, hogy senki sem térhetett ki, az öszvérek patái elől. Koponyák recsegtek és csontok törtek, mialatt a fogat úgy vágott át a csődületen, akár egy harci szekér. Akik a földre kerültek, azokat a megvasalt kerekek halálra zúzták. A szekér kissé lassított, így Felix végre, ha tántorogva is, de talpra állt, és körülnézett. Varek felfüggesztette a bombadobálást. Muszáj volt így tennie, máskülönben válogatás nélkül gyilkolt volna. A törpék és skavenek annyira összekeveredtek, hogy már nem választhatott tiszta célpontot.

Az öszvérek hirtelen megtorpantak, felágaskodtak, és mellső lábaikkal vadul kapáltak a levegőben. Mindeközben hatalmas erővel rángatták a szekeret, amely kezdett az oldalára dőlni. Ebben a hatalmas tömegben ugyanúgy kialakultak hullámok és áramlatok, mint a nyílt tengeren. Az oldalának feszülő testek nyomása miatt már eleve két keréken imbolygó szekér lassan átbillent a holtponton. Felix vállon ragadta Vareket, és ráordított, hogy ugraniuk kell. Varek felnézett rá, és szélesen elmosolyodott. Gyorsan felkapta könyvét, majd minden további nélkül beleugrott a kavalkádba. Felix a szeme sarkából megpillantotta a két zömök, tetovált alakot, amint széles mozdulatokkal kaszabolják a patkányembereket. A szekér magasából meglátta, hogy egy újabb skaven-csapat bukkan fel két épület között, és a trollvadászok felé igyekszik. Felix szélsebesen betájolta magát, rögzítette az irányt elméjében, majd kardját félkörösen meglendítve leugmit a szekérről. Lába még el sem érte a talajt, amikor pengéié már skavenhúsba hasított. ♦♦♦ Lurk egy pillanatra lefékezett és hagyta, hogy harcosai elsöpörjenek mellette. Rámutatott a két célpontnak kijelölt törpére, és parancsot vakkantott: – Hamar-gyorsan! Öljetek-gyilkoljatok! A dicső viharsárkányokat felbátorította a tény, hogy létszámukat tekintve húsz az egyhez arányban felülmúlják ellenfeleiket, és a mohóságtól tajtékozva előrerontottak, hogy learassák a dicsőséget, és elnyerjék méltó jutalmukat. Vágottnyelvűt elfogta a kísértés, hogy csatlakozzon hozzájuk, de elég volt egyetlen pillantást vetnie a törpékre, hogy felmeredjen a farka tövénél a szőr, és jeges érzés kússzon végig a gerincén. Határozottan úgy látta, hogy valami nincs rendjén ezzel a két alakkal. Nagyobbak voltak egy átlagos törpénél, és vérszomjas látványt nyújtottak zilált, vértől vöröslő szakállukkal, idegen tetoválásaikkal és vérrel lepett fegyvereikkel. De Vágottnyelvűt nem ez hökkentette meg, hanem inkább az, hogy szemlátomást azt sem tudták, mi fán terem a félelem. Lurknek valami azt súgta, hogy még élvezik is reménytelen helyzetüket. Ordított róluk, hogy eszüket vesztették, és már önmagában ez a tény is elég volt ahhoz, hogy nagy ívben elkerülje őket. Egyiküket ismerősnek találta. Mintha a nulni csatában látta volna őt. Vágottnyelvű hirtelen észbe kapott, és keserűen elátkozta balszerencséjét. Hogy ennek az átkozott Gotrek Gurnissonnak is éppen itt kell felbukkannia, ebben a nyomorult völgyben! Baljós megérzései bizonyossággá váltak, amikor az első viharsárkány odaért a pároshoz. Lurk felismerte a vakmerő harcost. Vrishat karomalvezér volt az, egy kíméletlen törtető, akiről már korábban megtudta, hogy odahaza őellene áskálódik. Egy félbolond, de vakmerő harcos, az a fajta, aki kétségkívül rövid úton elbánik meglepett ellenségeikkel. A törpéken azonban nyoma sem látszott az aggodalomnak, és Lurk a döbbenettől elkerekedett szemmel bámulta, amint Gurnisson egyszerűen csak megsuhintotta óriási fejszéjét, és egyetlen csapással leválasztotta Vrishat fejét a nyakáról. A törpe nem várta meg a következő skaven támadását, hanem bárdját forgatva előrerontott, közben ismeretlen kihívásokat üvöltözött a saját vadállati, civilizálatlan nyelvén. Lurk arra számított, hogy a törpe pillanatok alatt a földre kerül, amikor rázúdul a hős skavenek áradata, de nem így történt. Gurnisson még csak nem is lassított. Úgy tört előre, ahogyan egy acéltestű hajó halad a viharos tengeren. Menet közben hol a fejszéjével sújtott le, hol pedig odavágott egyet irdatlan öklével. Csontokat tört, végtagokat vágott le, és mindenkit megölt, aki az útjába került. Vágottnyelvű már látta, hogy a másiktól sem várhat semmi jót. Az illető őrült kacagása végighullámzott a harcmező felett, miközben azzal a két szörnyű fegyverével

ugyanolyan fürgén és magabiztosan irtotta a skaveneket, akár a társa. Iszonyatos ereje tisztán megmutatkozott, amikor pörölye kocsonyává változtatott egy-egy sisakos koponyát, és fejszéje könnyedén felhasította a viharsárkányok páncélvértjeit. Lurk hirtelen meglátta, hogy egy kisebb testű, a társainál agyafúrtabb skaven félkörívben a törpék háta mögé kerül. Rávetette magát az ismeretlen trollvadász hátára, vicsorogva kimutatta agyarait, miközben döfésre emelt pengéjén megcsillant az égő épületek fénye. A törpe oda sem pillantott, csak pördült egyet, mire a patkányember leszakadt róla. Ekkor utánacsapott a fejszéjével, és felhasította a hasát, majd miután a skaven a földre zuhant, a biztonság kedvéért a pörölyével eltörte a nyakát. Mindeközben folyamatosan nevetett, mint egy eszelős, és hangosan ordítozott széles jókedvében: – Snorri végre harcolhat! Lurk tátott szájjal ámuldozott. Vajon a törpék hallása olyan éles, hogy nem lehet észrevétlenül odalopózni hozzájuk? Lehet, hogy már azt is megérzik, ha egy skaven árnyéka rávetül az ő árnyékukra? Vágottnyelvű legfeljebb csak találgathatott, de villámcsapásszerű gyorsaságuk láttán úgy vélte, az lesz a legjobb, ha nem kerül a közelükbe, legalábbis addig nem, amíg mindketten kifáradnak, vagy súlyos sebet kapnak. Érthető okokból Lurk úgy döntött, hogy ezt a gondolatát nem osztja meg a katonáival. A hozzá legközelebb esőt a törpék felé taszította. – Siess gyorsan! Fáraszd ki őket! Tiéd a préda! A harcos kétkedve nézett vissza rá. Lurk kivillantotta fogait, fenyegetően csapkodott a farkával, és elégedetten látta, hogy a skaven rohamra indul. A jelekből ítélve jobban tartott a karomvezérétől, mint az ellenségtől. Vágottnyelvű még kettőt a törpék felé lökött, és közben egyfolytában rikoltozott: – Hamar-hamar! Többen vagytok náluk! Tépjétek ki a szívüket, és faljátok fel! A karom maradékát nem bátoríthatta mással, csakis a létszámfölényükre való hivatkozással. De az efféle előnyök mindig feltüzelték a merész skavenharcosokat. Lurk forrón remélte, hogy nem fogy ki a szolgákból, mielőtt a törpék kifáradnak. ♦ + ♦ Thanquol ismét dühödten átkozódott. Melyik őrült lobbantotta lángra az épületeket? Megesküdött magában, hogy ha az egyik szolgája gyújtogatott, akkor mindenki szeme láttára kitépi a szívét, és felfalja. Ha az épületek megsemmisülnek, az ő dicső győzelme hajítófát sem ér. Épen és sértetlenül akarta őket, hogy a torzmesterek kifürkészhessék titkaikat, majd továbbfejlesszék azokat a felülmúlhatatlan skaventudomány segítségével. Más már nem is hiányzott volna, mint hogy az egész telep porig égjen az orra előtt. Ám pillanatnyilag semmit sem tehetett ennek megakadályozása érdekében, csak annyit, hogy több óvatosságra intette karomvezéreit. Azzal vigasztalta magát, hogy legalább végignézheti az átkozott trollvadászok szörnyű pusztulását. A haldoklók gyötrelmes sikolyai. Az épületeket emésztő tűz táncoló fénye, melyet helyenként elhomályosít a perzselő gőz gomolygó felhője. A szőrös testek tolongása. A rándulás, amikor a penge csontot ér. A kezére ömlő fekete, meleg vér csúszóssága. A haldokló skavenek szeméből sütő elvakult gyűlölet. Mindennek összessége, az egész pokoli jelenet kitörölhetetlenül beleégett Felix Jaeger emlékezetébe. Egy röpke, fullasztó pillanatig állni látszott az idő, és ő egyedül állt a tomboló, kavargó örvény kellős közepén. Az agyából eltűnt minden rémület és borzalom. Tökéletesen tudatában volt környezetének, amennyire az ilyesmi lehetséges egy olyan ember esetében, aki tisztában van azzal, hogy minden egyes lélegzetvétele könnyen az utolsó is lehet. Nem messze tőle két törpe egymásnak vetette hátát, és iszonyú erővel küzdöttek, hogy visszaverjék egy üvöltő ska-vencsapat elszánt rohamát. A törpék szakálla szerteszét állt. A pörölyüket sötétlő vér borította, amely bőrkötényeiket is átáztatta. A patkányemberek girhesek voltak, alultápláltak – úgy festettek, mint tél közepén az erdő

farkasai. Véres hab fröcsögött a szájukból, mert a harci láz őrületében elharapták a nyelvüket. Kardjaik csorbák voltak és rozsdásak. Csapzott, ritkás bundájukat mocskos rongyok takarták. Szemeik csillogva verték vissza a tüzek fényét. Egyikük minden erejét megfeszítve nekilódult, felpattant a társaira, és a fejeken és vállakon ta-posvagázolva igyekezett a préda felé. A látvány Felixet arra a rohamra emlékeztette, amit Nuln városának utcáin látott. Testük emberi formája ellenére ezekben a pillanatokban a patkánylényekben nem volt semmi emberi. Egyszerűen csupán őrjöngő fenevadak voltak, akiket még félelmetesebbé tett az emberekhez való hasonlatosságuk. A jobbja felől érkező szörnyű üvöltés megragadta Felix figyelmét. Éppen akkor pillantott oda, amikor egy rakás patkányember a földre rántott egy sebesült törpét. Felix tisztán látta az ősz harcos tekintetét, amely higgadt belenyugvásról tanúskodott. – Bosszulj meg! – lehelte a törpe, utolsó lélegzetével. Amikor a skavenek nekiestek a holttestének, széttépték, majd lármásan veszekedni kezdtek a húsdarabokért, Felixnek felfordult a gyomra, és elborult az agya. Néhány ugrással ott termett, és beledöfte kardját az egyik skavenrabszolgába. Az izzó penge átszúrta a vézna testet, és belefúródott az alatta hasaló skaven nyakába. Egy rúgás messzire repített egy másik patkánylényt. Felix kirántotta fegyverét a testekből, és teljes erejét beleadva, még egyszer beléjük szúrta. Pengéje az erőltetéstől annyira meghajlott, hogy majdnem kettétört. Felix az elvakult gyűlölettől hajtva megforgatta a markolatot, és iszo- / nyú, szörcsögő sebeket nyitott a két testen, majd éppen idejében lépett hátra, hogy elkerülje egy felé repülő, hatalmas skaven csapását. Mostanra már túljutott minden félelmen, csupán a gyilkolás ösztöne vezérelte. Tudván tudta, hogy nem kerülheti el a harcot, így minden tőle telhetőt megtett. Haragja szörnyű ellenféllé tette. Nagyot rúgott előre. Csizmája orra szétzúzta a skaven térdét. Miközben a lény visítva hanyatt zuhant, Felix a torkába döfte kardját, és elfordította fejét, hogy a kettévágott artériákból feltörő fekete vér, legalább ne az arcába fröcsköljön. Most nem engedhette meg, hogy akárcsak egy pillanatig is vakon ácsorogjon. Meghallotta, hogy a távolban egy ismerős hang csatakiáltást bömböl. Azonnal felismerte Gotrek hangját, és elindult felé. Menet közben a kardját széles ívben lengetve vagdalkozott. Nem nézte, hová talál, csak azzal törődött, hogy megtisztítsa maga előtt az utat. A skavenek kitértek őrjöngő dühe elől, és Felix alig tíz szíwerésnyi idő alatt megérkezett a valaha létezett legnagyobb vérontás színhelyére. Snorri és Gotrek egy skavenhullákból álló halom tetején forgolódott, és iszonyú csapásokat osztogattak maguk körül pokolbéli fegyvereikkel. Gotrek fejszéje egy hentes bárdjának monoton ritmusában emelkedett és sújtott, márpedig valahányszor lesújtott, mindannyiszor vége szakadt egy-egy, vagy éppen több skaven életének. Snorri dervisként pörgött egy helyben állva, és hol ide sózott egyet a pörölyével, hol oda, közben eszeveszett haragjának tajtékja bugyborékolt a szájából. Felváltva használta pö-rölyét és fejszéjét, ám időnként – pusztán a mulatság kedvéért – szétfejelte egy-egy túl közelre merészkedő skaven pofáját. A páros körül hatalmas testű, az átlagosnál jobban felfegyverzett patkányharcosok áradata kavargott. Pajzsaikon a Szarvas Patkány förtelmes címere ékeskedett. Ezek az elitkatonák vagy kéttucatnyian lehettek, és úgy látszott, senki sem vészelheti át elsöprő erejű rohamukat. A kavargó testek néhány pillanatra eltakarták a törpéket Felix szeme elől. Úgy látszott, a puszta súlyukkal a földbe döngölik a trollvadászokat. Felix dermedten állt, és átvillant az agyán, hogy valószínűleg elkésett a segítséggel, ám szinte rögtön meglátta, hogy Gotrek fejszéje egyszerűen derékban kettévág egy páncélos skavent. A trollvadászok közvetlen környéke, néhány szempillantás alatt megtisztult. Úgy tűnt, semmi sem maradhat életben, annak a szörnyű fejszének a közelében. A

skavenek elhátráltak, rendezték soraikat, és megpróbáltak összekaparni magukban némi bátorságot egy második rohamra. Felix belevetette magát a tolongásba. Jobbra-balra kaszált a kardjával, közben torkaszakadtából üvöltött, hátha el tudja hitetni a skavenekkel, hogy egy egész sereg támadt rájuk. Gotrek és Snorri elindultak, hogy találkozzanak vele, és persze menet közben is szorgalmasan folytatták a gyilkolást. Ez már sok volt a skaveneknek. Hirtelen betelt a pohár. Sarkon fordultak, és fejvesztetten elrohantak az éjszakába. Felix azon kapta magát, hogy szemtől szemben áll a troli-vadásszal, aki megáll egy pillanatra, hogy megvizsgálja művét, a halottakból és haldoklókból álló kisebbfajta dombot. Rászáradt vér borította Gotrek egész testét, és ő maga is tucatnyi kisebbnagyobb sebből vérzett. – Szép munka – dünnyögte elégedetten –, hajói számolom, vagy ötvenet levágtam. – Snorri meg vagy ötvenkettőt! – kurjantotta sietve Snorri. – Ne gyere nekem ilyesmivel! – förmedt rá Gotrek. – Tudom, hogy csak ötig tudsz számolni. – Tovább is – dörmögte Snorri, és a homlokát ráncolva nekifogott, hogy bebizonyítsa: – Egy, kettő, három, négy, öt. Aztán jön a hét, majd izé… a tizenkettő, vagy melyik. Felix nagy szemeket meresztett rájuk. A két mániákus szinte boldognak tűnt az elképesztő mészárlás helyszínének kellős közepén. – Hát akkor az lesz a legjobb, ha elindulunk valamerre – dünnyögte csendesen. – Még bőséggel ölhettek, mielőtt véget ér ez az éjszaka. ♦♦♦ Őrjöngő haragjában Thanquol majdnem kettéharapta a saját farkát. Képtelen volt elhinni. Egyszerűen nem hitt a szemének. Azok a tehetetlen idióták felsültek! Nem végeztek a trollvadászokkal, holott mellettük szólt a létszámfölényük, és a győzhetetlen skaven vérszomj. Megint arra gyanakodott, hogy egy titkos ellensége szándékosan hiúsította meg az erőfeszítéseit. Az illető nem lehetett más, csakis ugyanaz az összeesküvő, aki ideküldte Gotrek Gurnissont és Felix Jaegert ebbe az ezerszer elátkozott völgybe. De eljön még a leszámolás órája, gondoskodni fog róla! Amikor egy kicsit lehiggadt, rájött, hogy félre kell tennie bosszúvágyát, pillanatnyilag nem törődhet a sunyi férgekkel. Most meg kell vizsgálni a csata állását, hogy lássa, hogyan boldogulnak a csapatai. Mindkét mancsát hátrarántotta és felfelé lökte, így a látópontja a magasba lendült. Úgy látta maga alatt a harcmezőt, mintha felette lebegett volna, mint valami óriási denevér. Nyomban megpillantotta maga alatt a lángoló épületeket – átok azokra az ostoba őrültekre! –, és a véres küzdelem jeleit. Helyenként még harcban állt néhány nagyobb skavensza-kasz. A fegyverek még egymásnak feszültek. Szikrák záporoz77 '/#^616~V tak mindenfelé, ahol egy skaven kard összecsattant egy törpefejsze acélfejével. Vér bugyogott a friss sebekből. Lefejezett hullák vonaglottak a porban, és vad mozdulataikkal kipumpálták magukból az életadó vér utolsó cseppjeit is. Az éjszakai szél felkapta és felfelé hajtotta a tüzekből kipattanó szikrákat. A várfalakon egy törpecsapat minden erejével azon igyekezett, hogy lőállásba juttasson egy többcsövű orgonaágyút. A szürkelátnok tisztában volt azzal, hogy eljött a kritikus pillanat. A csata kimenetele most egy hajszálon múlik. Azt is világosan látta, hogy a skavenek fognak győzelmet aratni. Hiszen minden oldalról körülveszik a törpéket, és hamarosan a puszta súlyukkal elsöprik, a hiányosan felfegyverzett ellenséget. Két leghalálosabb ellenségé-

nek megmenekülése miatti csalódottsága enyhülni kezdett, és szívébe a küszöbön álló diadal melengető érzése költözött. ♦♦♦ Felix tudta, hogy meg fog halni. Lassú, fáradt mozdulattal félreütötte a torkának irányzott fűrészes élű handzsárt. Sajgó izmai meglendítették a kezét, és csapást mért az ellenfelére. A hatalmas, feketebundás patkánylény derékból hátrahajolt, így könnyedén kitért a támadás elől. Azonnal előrevágott a farkával és rácsavarta az ember bokájára, hogy kirántsa alóla a lábát. A győzelem aprócska, pislákoló lángja életre kapott Felix lelkében. Ismerte ezt a trükköt, és azonnal tudta, hogyan válaszoljon rá. Lefelé suhintott, és a töve közelében levágta a skaven farkát, de éppen csak maga elé tudta rántani a kardját, hogy megállítsa a felülről a fejére zúduló, rozsdás handzsárt. Az ütés ereje majdnem megbénította a karját, de ösztönösen még szorosabban fogta a markolatot, nehogy kicsússzon vértől és verejtéktől síkos markából. A skaven felhördült, és ekkor rémületében súlyos hibát követett el: lepillantott megcsonkított farkára, hogy megnézze, mennyire erős a vérzés. Mihelyt lefelé irányult a tekintete, Felix előreszökkent, és tövig döfte mágikus pengéjét a patkányember hasába. Meleg belsőségek ömlöttek a kezére. Leküzdötte feltörő hányingerét, és hátralépett. A skaven mindkét mancsát a hasára szorította, és – a pofáján szinte emberi hitetlenkedéssel – előrezuhant. Felix a patkány nyakába szúrt, és kettévágta a gerincvelőjét, hogy biztosan ne keljen fel többé. Sok harcossal végzett már halottnak hitt ellenfele, és a férfi eltökélte magában, hogy ő maga sosem követi el ezt a hibát. Egy pillanat erejéig nem akadt új ellensége. Körülnézett és megpillantotta Gotreket, Snorrit, valamint egy egész csapatra való megviselt, de harciasan villogó tekintetű törpét. Valamennyien halálosan fáradtnak tűntek, még a trollvadászok is. Úgy látszott, mintha már órák óta gyilkolnának, de minden egyes megölt skaven helyére, másik kettő lépne. A patkányemberek kimeríthetetlennek tűnő hullámokban áradtak. Felix hallotta, hogy a távolban fegyverek csattognak, így aztán tudta, hogy mások még kemény harcban állnak. Ám hirtelen minden elhallgatott, és baljóslatú csend telepedett a csatatérre. Aztán olyan lárma kerekedett, amely mintha több száz fenevad torkából szakadt volna fel. A törpék egymásra vetett pillantásai elárulták Felixnek, hogy ők is ugyanarra gondolnak: talán ők az utolsó eleven törpék a várfalakon kívül. A csata már nem tarthatott sokáig. Felix körülnézett és meglátta, hogy a vérszomjas skavenek teljesen körülvették őket. Több száz vöröslő szempár villogott körülötte a sötétben. A lángoló épületekből áradó sárgás fényt ugyanannyi magasra emelt kard pengéje verte vissza. A skavenek átmenetileg hátrahúzódtak, hogy újjászervezzék soraikat egy utolsó, mindent eldöntő rohamra. Olyan különös pontossággal mozogtak, mintha valami fürge, gonosz és láthatatlan szellem irányította volna a lépteiket. Ezekben a pillanatokban Felix biztosan tudta, hogy itt és most vége az életének. Kihasználta a néhány másodpercnyi nyugalmat, hogy letörölje homlokáról az ellenségei vérével keveredő verejtéket. Lélegzete szaggatottan tört fel a tüdejéből. Egy fuldokló mohóságával nyeldeste a levegőt. Minden izma égett. Kardja mintha egy tonnát nyomott volna. Bizonyosan érezte, hogy többé nem fogja tudni felemelni, még akkor sem, ha az élete a tét, ám szerencsére elég tapasztalatot szerzett már ahhoz, hogy tudja, mennyire csalóka ez az érzés. Amikor eljön a pillanat, össze fog gyűjteni magában annyi erőt, hogy tovább harcoljon. Nem mintha sokat számítana – kesergett némán, amikor végignézett a komor patkánypofák sorain.

– Ide körém, mindenki! Védőalakzatba! – kiáltott valaki a közelében. – Készüljetek a roham visszaverésére! Kóstoltassuk meg a hitvány férgekkel a jóféle törpeacélt! Felix magában elismeréssel adózott a törpék makacs bátorságának. A védelmet szervező őrmesternek tudnia kellett, hogy a helyzetük reménytelen, mégis arra bátorította társait, hogy drágán adják az életüket. Felix felkészült rá, hogy ugyanezt tegye, de csupán azért, mert nem maradt más választása. Ha csak egyetlen kivezető utat látott volna, habozás nélkül elmenekül. Valahol a távolban felzúgott valami. Mintha szárnyra kapott volna egy óriási bogár – vagy beindult volna egy gőzgép. Felix meglepődve hegyezte a fülét. Mi folyik itt? Vajon egy eddig nem látott, pokoli gyilkológép hangját hallja, amelyet a skavenek mindjárt bevetnek ellenük? Bár a furcsa, dübörgéssé erősödő zúgás mintha a vár felől hallatszott volna. Felix lelke mélyén feltámadt a halvány remény. Talán a törpék tartogatnak még némi meglepetést a tarsolyukban. Bár már mindenképpen elkéstek, mert a skavenek pillanatokon belül lerohanják őket, de talán megbosszulják a halálukat. A skavenek vezérei parancsokat cincogtak nyüzsgő katonáiknak, és megindultak. Először csak lassan, vonakodva haladtak, mert nyilván egyikük sem óhajtott elsőnek rárontani bősz ellenfeleik sorfalára. Az első, bizonytalan léptek után megnőtt az önbizalmuk, és gyorsulni kezdtek. Még néhány pillanat, és az acsargó horda elsöprő lendülettel vágtázott az összetömörült törpék felé. A különös, lüktető dübörgés egyre hangosabb lett, és ezzel együtt úgy tűnt, mintha felülről jött volna. Felix lel akart pillantani, de képtelen volt elszakítani tekintetét, a rohamozó patkányemberekről. – Győzelem vagy halál! – üvöltötte Gotrek, és úgy látszott, hogy a skavenek szaván fogják, amikor tovább gyorsítottak. Fegyvereiket suhogtatták, csatakiáltásokat cincogtak, és rohanás közben haragosan csapkodtak a farkukkal. Felix megvetette a lábait, és megfeszítette testét, hogy felkészüljön az ütközésre. Éppen leküzdötte magában a késztetést, hogy elnyúljon a földön, amikor különös, sötét árny dübörgött cl felette. Ezúttal felnézett és meglátta, hogy bizarr külsejű repülő masinák egész flottája húz át a fejük felett. A kazánjaikból kicsapó lángoszlopok üstököscsóvaként nyújtóztak mögöttük, ahogy átviharzottak a sötétségen. Hatalmas rotorlapátok pörögtek szinte láthatatlanul a törzsük felett. – Girokopterek! – kiáltotta valaki, és ekkor Felix rádöbbent, hogy a törpék legendás repülő szerkezeteinek éjszakai támadását látja. A gépekből fénylő szikrazáport okádó, láthatatlan tárgyak zuhogtak a skavenek közé. Felix csak akkor jött rá, hogy mit lát, amikor meghallotta az első robbanásokat. A szikrák a törpék bombáinak gyutacsaiból származtak. A skavenek lendülete fokozatosan megtört, ahogy a bombák megtizedelték soraikat. Feldühödött vezéreik kétségbeesetten próbálták további rohanásra ösztökélni őket, de mialatt parancsokat cincogtak, az egyik girokopter szinte fejmagasságig ereszkedett, és legyező alakban szétterülő, túlhevített gőzsugarat lőtt közéjük. Több tucatnyi skaven a rémülettől szűkölve sarkon fordult, és elrohant a dombok felé. A pánik ragályosnak bizonyult. A gyilkos roham néhány pillanat leforgása alatt fejvesztett meneküléssé alakult. A Felix körül álló törpék bénult hitetlenkedéssel bámultak ellenségeik után. Túl fáradtak voltak ahhoz, hogy üldözőbe vegyék az irhájukat mentő patkánylényeket. H iiaim ím Felix a földön ült, és társzekerük összetört roncsának támasztotta hátát, miközben elmélyülten vizsgálgatta a kardja pengéjét. Rengeteget használta ebben a csatában, de valahogy mégsem csorbult ki. Ugyanolyan éles volt, mint valaha, még ennyi őrült vagdalkozás után is. A fegyverben rejlő ősi varázslat szemlátomást megőrizte erejét.

Tőle jobbra, valahol a közelében, egy kiégett műhely falai már a saját súlyukat sem tartották meg, és az épület recsegve-ropogva összeroskadt. A magasban egy girokopter repült, egy hatalmas rovar, vészjósló könnyedségével. A gép lassított, majd egy égő épület közelében megállt a levegőben, és onnantól egy helyben lebegett. Az orra kissé lebillent, és egy dühös kígyó sziszegéséhez hasonlatos hang kíséretében gőzsugarat lövellt ki az elejébe épített vaskos csőből. A gőz elérte a tüzet, és a táncoló lángok élénkvörös és narancssárga színei megváltoztak. Immár fakósárga színben játszottak, amelyet némi kék árnyalt. A sugár ide-oda pásztázott, és a tűz lassan elhalt, mert a gőz, illetve a kicsapódó víz ugyanúgy elfojtotta, mint egy kisebbfajta felhőszakadás. A gőzsugár hirtelen abbamaradt, a girokopter továbbra is egy helyben lebegve új irányba állt, és a legközelebbi tűzfészek felé indult. Felix hirtelen iszonyatosan fáradtnak érezte magát. Az összecsapás minden erejét kiszívta. Több helyen zúzódásokat szenvedett, és tucatnyi kisebb-nagyobb sebből vérzett, amelyeket a harci láz őrületében észre sem vett. Kardforgató keze és válla elképesztően sajgott. Arra gyanakodott, hogy az ismétlődő, nagy erejű csapások miatt esetleg kificamodott. De ezt az érzést is ismerte, mivel jó néhány csatát megjárt már. Szeretett volna lefeküdni, és legalább száz évig aludni egyvégtében. Körülnézett, és azon tűnődött, hogy a törpék vajon honnan merítenek még erőt. Máris nekiláttak, hogy eltakarítsák a holttesteket és a romokat. Az elesett törpék tetemeit egy helyre gyűjtötték, hogy majd megszentelt földbe temessék egykori társaikat. Viszont a skavenek hulláit egyszerűen csak felhajigálták egy folyton magasodó halomra, hogy elégessék őket. A vár irányából tetőtől-talpig páncélba öltözött harcosok érkeztek, akik őrt álltak arra az esetre, ha a skavenek visszatérnének. Felixnek valami azt súgta, hogy erre már nem kerül sor ezen az éjszakán. Tapasztalatai szerint egy skaven hadnak még egy emberi seregnél is több idő kellett ahhoz, hogy magához térjen és újjászerveződjön egy vereség után. Valószínűtlennek tűnt, hogy ilyen hamar visszatérjenek egy vesztes csata helyszínére, és ennek Felix mélységesen örült. Pillanatnyilag úgy érezte, hogy egyetlen izmát sem bírja megmozdítani, még akkor sem, ha a patkány-ogre feltámad halottaiból, és ismét eljön érte. Félresöpörte a nyugtalanító, ostoba gondolatot, és vidámabb témát keresett. Hamarosan talált is egyet: életben maradt. Csak most kezdte felfogni, hogy többékevésbé ép bőrrel került ki a halálos veszedelemből. Néha egy-egy csata előtt és alatt, amikor kis híján eszét vesztette a rettegéstől, megszállta a szörnyű érzés, hogy meg fog halni. A saját halálában való bizonyosság úgy telepedett rá, mint valami átok. Most pedig elcsodálkozott azon, hogy még mindig él, hogy a szíve még ver, hogy a tüdeje még mindig levegőt pumpál. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a csatatérre, és tengernyi bizonyítékát látta annak, hogy könnyen másképp is történhetett volna. Vérrel borított holttestek hevertek mindenfelé. A holtfáradt, morgolódó törpék úgy vonszolták őket a gyűjtőhelyekre, mint a krumpliszsákokat. Üveges, mit sem látó szempárok meredtek a sötét égboltra. A korábbi képzelődéseivel ellentétben ebben a pillanatban Felix biztosan tudta, hogy sem a patkány-ogre, sem pedig a halottak nem kelnek fel többé. Immár sosem fognak nevetni vagy sírni, dalolni vagy enni, táncolni vagy lélegezni. A gondolat mélységes mélabúval töltötte cl. Am ezzel egy időben felfogta, hogy ő maga életben van, és megteheti mindezen dolgokat, ami annyit tesz, hogy akár örülhet is. Az élet túl rövid és túl sérülékeny – mondta magának –, szóval, csak élvezd, amíg megteheted. Halkan felkacagott, és csendes, derűs öröm lett úrrá rajta, amit furcsamód a bánathoz hasonlatosnak érzett. Egy pillanattal később nyögdécselve elbicegett az éjszakába,

hogy megkeresse Gotreket, Snorrit, vagy bármelyik ismerősét ezen a hatalmas mészárszéken. ♦♦♦ Thanquol nem hitt a szemének. Hogyan mehetett minden tönkre, ennyire rövid idő alatt? Az egyik pillanatban már a markában érezte a győzelmet. Zsenialitása elméletileg biztosította a diadalt, ami a következő pillanatban éppoly gyorsan semmivé foszlott, mint amilyen gyorsan egy skavenrabszolga sarkon fordul egy csatában. Émelyítő, szédítő érzés járta át. Aztán keserves töprengéssel töltött, hosszú pillanatok után rádöbbent a szomorú igazságra, hogy még a legokosabb terveket is áthúzhatja a szolgák ügyetlensége. 0 maga nem követett el hibát, ám lusta, gyáva és ostoba szolgái megint hagyták, hogy vereséget szenvedjen. A briliáns magyarázat megnyugtatta valamelyest, és fontolóra vette a lehetőségeit. Szerencsére volt egy tartalék terve, amelyet éppen erre a roppantmód valószínűtlen eshetőségre szőtt. Lurk életben maradt, és a látókövön keresztül továbbra is kapcsolatba léphetett vele. Vágottnyelvű némi szerencsével elrejtőzhet a helyszínen, és beszámolhat a titkokról, amelyeket a gátlástalan törpék megpróbáltak elrejteni előle. Thanquol ismét belenézett a látókőbe, és útnak indította gondolatainak nyúlványait, hogy előkerítse a szolgáját. ♦♦♦ Valaki megrángatta Felix nadrágszárát. Lenézett és meglátta, hogy Varek kuporog a földön. Az ifjú törpe köpenyét lucskos ronggyá áztatta a sár és a vér. Köpenye ujját letépték a varrás mentén, így jól látszott szakadt, foltozott vászoninge. A szemüvege eltört; a lencséket fehér repedések hálózták be. Egyik kezében kisebbfajta harci pörölyt szorongatott, a másikkal bőrkötéses könyvét szorította a mellkasához. Felix meglepetten látta, hogy milyen nagyok Varek kezei, és mennyire kifehéredik a bőre az ujjízületei körül. Az ifjú szeme őrült lázban égett. – Ez volt életem legkáprázatosabb élménye, Felix – zihálta nekihevülten –, még soha életemben nem láttam ilyen izgalmas dolgot, hát te? – Én boldogan élek efféle izgalmak nélkül is – dünnyögte Felix fanyar képpel. – Ezt nem gondolhatod komolyan! Láttalak harcolni. Olyan voltál, mint Sigmar korának hősei. Sosem hittem volna, hogy az emberek ilyen jól harcolnak! Varek nyomban elvörösödött, mert rádöbbent, hogy mit mondott. Felix szemében ez volt a törpék egyik legnagyobb hibája, hogy ilyen otrombán vélekedtek az övékénél fiatalabb fajok képességeiről. Felix halkan felkacagott. – Csak megpróbáltam életben maradni, ifjú Varek! – Es gyűlölöm a skaveneket – tette hozzá néhány pillanattal később. Elgondolkodott a saját szavain, és meghökkent. Nem tartotta magát különösebben erőszakos vagy bosszúszomjas embernek, de a skavenek puszta említésétől is végigfutott hátán a hideg. Öt magát is meglepte a gondolat, hogy örömét leli a gyilkolásukban, de amikor megvizsgálta az érzéseit, be kellett vallania, hogy bizony, így áll a helyzet. – A skaveneket mindenki utálja – Varek nagy bölcsen bólogatott –, szerintem még ők is gyűlölik egymást. ♦♦♦

Vágottnyelvű Lurk kiégett, füstölgő romok között lopakodott. A félelem megtöltötte szívét, és felszította Thanquol iránti gyűlöletét. Pézsmamirigye megfeszült, és folyton küzdenie kellett, nehogy kiürítse, mert a rettegés szagával elárulta volna jelenlétét a környék összes törpéjének. Fajtestvéreinek megnyugtató szagától és szőrös tömegétől távol szörnyen magányosnak és védtelennek érezte magát. Szíve szerint belerohant volna az éjszakába, hogy megkeresse a csata túlélőit. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy engedelmeskedjen a késztetésnek. Mégis, a szürkelátnoktól való félelme minden másnál jobban uralta az elméjét. Ha itt marad, az valószínűleg a halálát jelenti, de ha dacolni merészel a Szarvas Patkány egyik Kiválasztottjával, akkor egészen bizonyosan gyötrelmes vég vár rá. Lurk tudván tudta, hogy rosszabb dolgok is vannak, mint egy törpefejsze gyors suhintása. Persze, arra sem vágyott különösebben. Fordulj jobbra, szólalt meg az idegesítő hang a fejében. – Máris, legmesteribb mester – suttogta Lurk. Engedelmeskedett a parancsnak, így egy hosszú, csendes sikátorban igyekezett a törpék telepének közepét uraló, gigászi épület felé. Megborzongott, amikor eltöprengett azon, hogy Thanquol vajon olvas-e a gondolataiban. Azok után a dolgok után, amelyeken az imént rágódott, forrón remélte, hogy nem. Tétován megtapogatta a homlokába ékelt amulettet, és azt latolgatta, hogy vajon mi történne, ha kitépné onnan, és messzire elhajítaná. Valami fájdalmas, ezt egészen biztosan tudta. 1511 a gyanúperrel, hogy a szürkelátnok valami szörnyű átokkal ruházta fel az eszközt. Ha kibányássza a koponyájából, akkor biztosan megölné őt, de legalábbis szörnyű fájdalmat okozna neki, márpedig a skavenek túlnyomó többségéhez hasonlóan, Lurk sem rajongott a fájdalomért. Ismét megborzongott, és remélte, hogy Thanquol ezeket a gondolatait sem látta a varázslatos köteléken keresztül. Sejtette, hogy nem, mert tudomása szerint az amulett csak akkor közvetített, ha a tulajdonosa megérintette, és erősen összpontosított. Valószínűleg hatalmas erőknek kellett megmozdulniuk ahhoz, hogy a gondolatai átröppenjenek az éteren. De Vágottnyelvű nem tudhatta biztosan, mert még nem próbálta ki, ezért elrebegett egy gyors imát a Szarvas Patkányhoz, hogy kímélje meg az életét. Alljl – parancsolta az ellentmondást nem tűrő hang. Lurk gondolkodás nélkül, ösztönösen engedelmeskedett. Mozdulatlanná dermedt, és azonnal meghallotta, hogy valahol elöl törpék léptei ropognak a törmeléken. A következő pillanatban egy törpeosztag vonult el a sikátor torkolata előtt. Lurk hátán végigfutott a hideg, amikor meglátta, hogy skavenek tetemeit vonszolják maguk mögött. A bajsza megrezdült. Már az előbb megérezte az égő skavenhús undorító bűzét. Most pedig rohanj át, abba az utcába! Szedd a lábad, amíg tiszta a környék! Lurk összekaparta minden bátorságát, és kiugrott az épületek között elterülő, nyitott térre. Futás közben villámgyorsan jobbra és balra pillantott és látta, hogy az út csakugyan üres, leszámítva az iménti, távolodó törpéket. Elismerte magában, hogy Thanquol – minden hibája ellenére – hatalmas mágus. Arról ugyan fogalma sem volt, hogy a szürkelátnok miképp vezérelheti ilyen ügyesen a lépteit, de mindeddig nem követett el hibát. Lurk beszáguldott a szemközti szűk utcába, és tovább rohant. Közvetlenül az orra előtt magasodott az irdatlan központi épület. Fémtetején szikrázó táncot járt a holdfény. Hatalmas és erős gőzgépek csatlakoztak az oldalához. Vágottnyelvűben feltámadt a skavenfaj természetadta kíváncsisága. El sem tudta képzelni, hogy a törpék mit tárolhatnak egy ekkora építményben.

Rohanj, lódulj! Fordulj jobbra, és keresd meg a bejáratot, vagy gyorsan utolér a halál! Lurk sietve engedelmeskedett. Átóvakodott a bejárat hatalmas boltíve alatt – és a földbe gyökerezett a lába. Mélységes megrökönyödésében hangosan felhördült, mialatt hatalmasra tágult szemmel, hitetlenkedve bámulta az elé táruló látványt. Felix az ifjú törpével az oldalán bolyongott a lángoló éjszakában. A helyzet sokkaljobb, mint amilyennek látszik – mondogatta magának, és forrón remélte, hogy valóban így van. Az tisztán látszott, hogy mindkét oldal szörnyű veszteségeket szenvedett. Rengeteg törpe elesett az ütközetben, és úgy tűnt, mindegyikük maga elé küldött legalább két skavent. A patkányemberek égő húsa majdnem elviselhetetlen bűzt árasztott. Felix kínjában az orra és a szája elé vonta köpenyét, de a többiek szemlátomást nem törődtek a szagokkal. Felix úgy látta, hogy az óriási létesítményben jelentős károk keletkeztek. Azon morfondírozott, hogy a törpék egyáltalán folytathatják-e a nagyra törő tervet, de belátta, hogy feleslegesen találgat, hiszen gyakorlatilag semmit sem tud arról, hogy mi folyik a völgyben. – Egyébként mi célt szolgál ez az egész? – kérdezte váratlanul Varektől. Az ifjú törpe eleddig szorgalmasan fényesítget-te szemüvegének törött lencséit az ingujjával, ám most abbahagyta, és felnézett. Rálehelt a lencsékre, mintha időt akarna nyerni, majd folytatta a dörzsölgctést. Ám a gondolatai alighanem máshol jártak, mert észre sem vette, hogy a lencse egyik szilánkja a földre hullik. – Egészen pontosan mire gondolsz? – érdeklődött barátságosan. – , – Erre a rengeteg gépre – válaszolta Felix. – Izé… talán az lenne a legjobb, ha a bácsikámra hagynám a magyarázatot. Tudod, ő a telep vezetője. – Ez igazán tapintatos tőled. És hol találom a bácsikádat? – Odabent a toronyban, a többiekkel együtt. Felixnek lett volna még néhány kérdése, ám ekkor egy girokopter mennydörgött feléjük. Borotvált fejű, testes alak állt a leszállótalpon, kezében hatalmas, többcsövű muskétát tartott. Váratlanul megforgatta az orgonamuskéta oldalából kiálló kurblit, és a sorozat pontosan Felix lába előtt verte fel a földet. Felix eltaszította Vareket és hasra vágta magát, majd hanyatt fordult, hogy nyomon kövesse a girokoptert, miközben az járt a fejében, hogy miféle őrület kerítette hatalmába az eszement lövészt. Csak nem tévesztette össze őt egy ska-vennel? A törpe ismét tüzet nyitott, és Felix halálsikolyok kórusát hallotta a háta mögül. Oldalra fordította fejét, és ekkor megpillantotta a szerteszét dőlő skaveneket, akik eddig kivont pengékkel, nesztelenül lopóztak feléjük. Felix felismerte bennük a bélfutászokat, a patkányemberek rettegett orgyilkosait. Ilyenekkel is harcolt Nulnban, a Vak Disznó kocsmánál. A girokopter lövésze lekaszálta az aljas teremtményeket különös fegyverével. Valószínűleg megmentette Felix és Varek életét, még akkor is, ha pontatlanságával majdnem megölte mindkettőjüket. A girokopter kissé távolabbra lebegett, lejjebb ereszkedett, majd kétembernyi magasságból egyszerűen lezuhant, méghozzá akkora erővel, hogy meggörbültek a leszállótalpai. Az orgonamuskétával felfegyverkezett alak leugrott a földre, és kétrét görnyedve kifutott a sebesen pörgő lapátok alól. A masina keltette lefelé irányuló légáramlat lelapította a feje búbján hatalmasan meredező, vörösre festett hajtaréjt. Felix köpenye vadul csapkodott az örvénylő szélben, a felkavart por könnyeket csalt a szemébe. Varek is kénytelen volt résnyire húzni a szemét, szemüvegének törött lencséi mögött. A szájára szorította könyvét, hogy a lehető legkevesebb port szívja magába. A

gép kipufogójából áradó különös vegyszerszag még köpenyének vastag gyapjúszövetén át is elérte Felix orrát. A jövevény alacsony volt, és hihetetlenül széles. A felsőteste csupasz volt, így tisztán látszott vaskosan domborodó, kidolgozott izomzata. Vállain átvetve két töltényövet hordott, homlokán hosszú, széles sebhely vöröslött. Lábán magas szárú bőrbakancsot viselt, a jobb lábszárához hosszú, hüvelybe dugott kardot szíjazott. Zöld bricsesznadrágját tartó, széles derékszíját hatalmas, koponyát formázó acélcsat fogta öszsze. Fehér szakállát majdnem az álláig visszanyírta. Jobb vállát a kétfejű birodalmi sast ábrázoló tetoválás ékesítette. Orrára furcsa szemüveget csíptetett, amelynek vastag optikai lencséibe valamiféle célkeresztet marattak. Felix az illető megjelenése alapján úgy vélte, hogy a harmadik – egyelőre ismeretlen – trollvadász közeledik feléjük. A törpe odakocogott hozzá, tetőtől talpig végigmérte, majd megvetően leköpte az egyik skavenhullát. – Rusnyaságos gonoszteli dögök ezek a skavenek! – fújtatott, üdvözlés gyanánt. – Sose nem bírtam őket. Hát még az őgépeiket nekik! Azzal Felix felé fordult, végrehajtott egy szabályszerű, tör-pés meghajlást, és bemutatkozott: – Maiakai Makaisson, önnek és önnek klánjának szolgálatára! Felix egy császári udvaronc kecsességével viszonozta a meghajlást. A mozdulat jól jött, mert így legalább elrejthette megrökönyödését. Tehát a hírhedt, agyament gépész áll előtte, akiről Gotrek és Varek mesélt! Bár annyira azért nem tűnt eszelősnek. – Felix Jaeger, szolgálatára! A törpe ismét megtekerte fegyverén a kurblit. A csövek fordultak egyet, és leadtak vagy féltucatnyi lövést. A lövedékek a skavenek hulláiba csapódtak. A felhasadó húsból fekete vér fröcskölt. ■■ ■ : : .( – Sose nem lehetsz túlontúlságosan óvatos, ezekkel a csúfságokkal – morgott Makaisson. – Szörnyen ki van nekik dörzsölve az agyuk! – Úgy érti, nagyon dörzsöltek, vagyis ravaszak – fordította Varek. – Eltávol veled! – förmedt rá Makaisson. – Ez a Jaegerem-ber pontosan tudja, hogy miket mond az én szám, nemde igaz, Herr Jaeger? – Azt hiszem, tudom követni – válaszolta Felix diplomatikusan. – No, indulni is kéne innen. Jobb lesz, ha felmegyünk bele a várba. Az öreg Borek szeretné, ha a szája beszélne veled és a többiekkel. Biztosan belefúródott már az oldaladba a kíváncsiság, hogy mit csinálunk itt, benne a völgyben. – Az nagyon jó lesz – nyögte Felix. – Hát, akkor várakozzatok meg, amíg leeresztik a hidat, hacsak nem szeretnél velem jönni el. Azt hiszem, hogy a gépem elbír még egy személyt. Bár előfordulhat, hogy lehet, hogy nem biztos, de próbáljuk meg! Legfeljebb lezuhanunk rá a földre! Eltartott néhány másodpercig, mire Felix rájött, hogy Makaisson felajánlott neki egy fuvart a girokopter leszállótalpán. Megborzongott, és megpróbált kedves mosolyt erőltetni a képére, amikor válaszolt: – Azt hiszem, inkább megvárom a hidat, ha nem bánja! – Részemről rendben. Akkor később találkozunk! Makaisson visszakapaszkodott a leszállótalpra, és odaordított a sisakot és védőszemüveget viselő pilótának. A hajtómű felbőgött, és a masina fellendült az égbe. Felix dermedten állt, és azon gondolkodott, hogy a találkozás valóban megtörtént-e, vagy csupán álmodta. – Az összes gépészetek így beszél? – kérdezte Varektől. Az ifjú törpe a fejét rázta. – Makaisson klánja a messzi északról, a Dwimmerdim-völgy-ből származik. Az egy eléggé elszigetelt vidék. Néha még a többi törpe is megszenvedi, mire megérti a beszédüket.

Felix vállat vont. Ebben a pillanatban meghallotta, hogy csörömpölni kezdenek a felvonóhidat tartó vastag láncok. Odapillantott és látta, hogy a híd lassan leereszkedik. Intett Vareknek, és sietve a kapu felé indult. Hirtelen iszonyú fáradtság tört rá, és szívből remélte, hogy talál odabent egy zugot, amelyben meghúzhatja magát éjszakára. ♦♦♦ Felix őrült, erőszakkal teli rémálomból ébredt, amelyben hatalmas patkány-ogre üldözte egy égő városban, mialatt egy gigászi, fakó bőrű skaven meredt rá a magasból. A város néha a Magányos Torony körüli település volt, néha Nuln városának kövezett utcáin futott, néha pedig szülővárosának, Altdorf-nak, a Birodalom fővárosának épületei között menekült. Ellenségeinek pengéje fényes volt és borotvaéles, míg a sajátja egyszerűen lepattant még a védtelen bőrről is. Egyre csak futott és futott, mialatt girhes, bolhás skavenek kapaszkodtak a végtagjaiba és lelassították, mialatt az irtózatos szörnyeteg egyre jobban megközelítette. Szeme hirtelen kinyílt, és azon kapta magát, hogy egy ismeretlen szoba mennyezetét bámulja. Az idegen környezetben való ébredések mindig megzavarták, még oly sok vándorlással töltött év után is. Rájött, hogy egy olyan ágyban hever, amelyet nálánál jóval alacsonyabb és szélesebb egyéneknek terveztek. Bár keresztben feküdt rajta, még így is lelógott róla a lába. Dőlt róla a verejték, és hirtelen észrevette, hogy a lepedő és a vastag takarók rácsavarodtak a kezeire és lábaira. Kezdte sejteni, miért érezte úgy álmában, hogy a patkánylények rácsimpaszkodnak, és nem hagyják szabadon mozogni. Kábult agyában halvány emlékképek derengtek arról, hogy az előző este belép a várba, bemutatják számos törpének, majd elvezetik ehhez a hálókamrához. Arra még emlékezett, hogy végigvágta magát az ágyon, de onnan kezdve semmire – leszámítva gyorsan fakuló rossz álmait. ' Még a ruháit sem vetette le. Vér- és sárfoltok tarkították az ágyneműt. Felix felült, és bambán megrázta fejét. A szörnyű csata utóhatásaként valamennyi izma és ízülete sajgott, de legalább most is eltöltötte az előző esti derűs öröm. Életben maradt, megérte a következő hajnalt, és csakis ez számított. Nem ismert ehhez az állapothoz foghatót, amikor minden sejtjét átjárta az érzés, hogy a szerencsések közé tartozik. Feltápászkodott az ágyból, és felegyenesedett. Először ösztönösen behúzta a nyakát, mert arra számított, hogy máskülönben beveri a fejét a mennyezetbe, de meglepetten látta, hogy a várat az emberek méretei szerint építették. Odalépett a keskeny, lőrésszerű ablakhoz, és kinézett a völgybe. Füstfelhők emelkedtek az ég felé, amelyek mindenhová elvitték magukkal, az égő skavenhús bűzét. Eltűnődött azon, hogy a füstnek vajon mekkora hányada származik a gőzmasinákból és mennyi a halotti máglyákból, de rájött, hogy tulajdonképpen nem érdekli a kérdés. Hirtelen nagyon megéhezett. Valaki bekopogott az ajtón, és Felix egyből tudta, hogy odakint felfigyeltek ébredésének neszeire. – Tessék! – kiáltotta álomtól rekedtes hangon. Varek lépett a kamrába. – Örülök, hogy felkeltél. Borekbácsi látni szeretne. Meghívott reggelizni a dolgozószobájába. Éhes vagy? – Egy lovat is felfalnék! – Attól tartok, azzal nem szolgálhatunk – mondta óvatosan Varek. Felix felkacagott, majd az ifjú törpe arcára kiülő kifejezésből rájött, hogy Varek komolyan gondolta a választ. ♦♦♦

A szoba kényelmes volt, és Felixet az apja dolgozószobájára emlékeztette. Három fala mentén mennyezetig érő könyvespolcok sorakoztak. A kötetek gerincén reihpiel nyelvű feliratokat és törperúnákat látott. Egyes polcokon tekercstartó állványok sorakoztak. A negyedik falat az északi Ovilág térképe borította, amely tele volt színes gombostűkkel illetve apró zászlócskákkal. Eelix a világ legészakibb részén városok, erdők és folyók szimbólumait látta egy olyan tájékon, amelyet az emberek egyetlen térképe sem ábrázolt, és amelyről sejtette, hogy minden bizonnyal rég elnyelte a Káosz. A helyiség közepén hatalmas íróasztal állt, amelyet elborított a levelek, teker-, esek, térképek és papírnehezékek tengere. Az asztal mögött a legöregebb törpe ült, akit Eelix valaha látott. Hatalmas, hosszú szakálla az álla alatt kétfelé ágazott és leért egészen a padlóig, ott visszakanyarodott, felnyúlt egészen az öreg derékszíjáig, és ott végződött, a vastag bőröv mögé tömködve. A törpe fejebúbja kopaszon villogott. Hófehér hajfürtök keretezték arcát, amelynek viharvert bőrébe mély barázdákat szántott a kor. A vastag lencséjű, csiptetős szemüveg mögül kikandikáló szemek fiatalosan csillogtak. Az arcra pillantva Eelix azonnal meglátta a Varekkel való családi hasonlatosságot. – Villaszakállú Borek a Grimnar vérvonalból, az ön és klánja szolgálatára – mondta az öreg, miközben előlépett íróasztala mögül. A háta olyan erősen előregörbült, hogy szinte púpos volt. Vaskos, vasalt végű botra támaszkodva járt. – Bocsásson meg nekem, ha nem hajolok meg, de már nem olyan a derekam, mint ifjúkoromban. Eelix viszont mélyen meghajolt, és bemutatkozott. – Szeretnék köszönetet mondani az előző esti ütközetben nyújtott segítségéért – folytatta Borek-, és mert megmentette az unokaöcsémet. Felix szíve szerint megmondta volna, hogy ő csak a saját életéért harcolt, de valahogy nem érezte helyénvalónak. – Csak azt tettem, amit a helyemben minden ember megtett volna – préselte ki magából nagy nehezen. Borek keserűen felkacagott. – Jómagam nem így gondolom, ifjú barátom – válaszolta az agg törpe –, Sigmar népéből manapság kevesen őrzik még emlókezetükben a régi adósságokat és a régi kötelékeket. És még kevesebben harcolnak úgy, mint ön, ha hinni lehet az unokaöcsémnek. – Megkockáztatom, Varek túloz – közölte óvatosan Felix. – A törpék között ritkán akad olyan, aki nem mond igazat, Herr Jaeger. Súlyos vádat fogalmaz meg, ha ilyesmit állít! – Én… izé… nem úgy értettem – hebegte Felix, majd Borek szemének jókedvű csillanásából rájött, hogy csak ugratták. – Én úgy értettem… – Kérem, ne aggassza magát. Nem fogom megemlíteni az unokaöcsémnek. Most pedig, ha jól sejtem, alaposan kiéhezett. Mi lenne, ha csatlakozna a többiekhez? Ok már javában reggeliznek. Aztán majd elbeszélgetünk néhány komoly dologról. Nagyon komoly dolgokról. ♦♦♦ A reggelit a szomszédos kamra közepén álló asztalra tálalták. Gyakorlatilag be is terítette azt. Hatalmas sonkaszeletek hevertek domborműves acéltálakon. Egymásra tornyozott, em-berfejnyi sajttömbökből formált szobor állított emlékművet a falánkságnak. A törpék hatalmas, barna és élesztős kerek cipói hegyvonulatot képeztek a teríték közepén. A máris csapra vert hordóból áradó sörszag betöltötte az egész kamrát. Felixet egyáltalán nem lepte meg, hogy Gotreket és Snorrit látja a kandalló előtti ha-

talmas, támlás székeken. A két trollvadász úgy döntötte magába a sört és úgy tömte magába az ételt, mintha éppen most vették volna hírét, egy közelgő éhínségnek. Varek éberen figyelte minden mozdulatukat. Szemlátomást arra számított, hogy bármelyik pillanatban végrehajthatnak valami csodás hőstettet. Bőrkötéses könyve a keze ügyében hevert, hogy azonnal feljegyezhesse a megörökítésre méltó cselekedetet. Uj szemüveget viselt, a bácsikája cvikkerének pontos mását. Egy negyedik törpe is jelen volt, akit Felix nem ismert, és aki a törpék szokásától eltérően nem lépett nyomban elébe, hogy bemutatkozzon. Ehelyett inkább gyanakodva figyelt, mintha attól tartott volna, hogy Felix ellopja az ezüstneműt. Felix nem vett tudomást az illető lapos pillantásairól, odasétált az asztalhoz, és kiszolgálta magát. Belekóstolt a sonkába és megállapította, hogy a legjobbak közé tartozik, amelyekhez eddigi életében szerencséje volt. – Öblítsd le néhány korty sörrel, ifjú Felix-javasolta Snorri –, úgy még jobb az íze! – Korán van még a sörhöz – válaszolta Felix. – Már délutánra jár – közölte Gotrek. – Átaludtál két őrségváltást, ifjú Felix – magyarázta Snorri. – Egy elvesztegetett perc olyan, mint egy eltékozolt rézgaras – morogta a Felixnek ismeretlen törpe. Az emberifjonc odafordult, és végigmérte az idegent. Az átlagosnál alacsonyabb és szélesebb törpét látott, szakálla fekete volt és hosszú. A haját rövidre vágva és középen kettéválasztva viselte, tekintete szúrós volt és átható. A kopottságából ítélve hosszú ideje hordhatta fekete, egyszerű, de jól szabott ujjasát és bricsesznadrágját. Magas szárú csizmája szintén réginek tűnt, de valósággal ragyogott, sarkát és orrát fényesen csillogó fémlemezek védték. A nagy hasú alak arcának kereksége és húsossága Felixet az apjára és más gazdag kereskedőkre emlékeztette. Ez az arctípus bőséges lakomákról tanúskodott, amelyeket az ábrázat tulajdonosa a kereskedőcéhek gazdagon berendezett termeiben fogyasztott el, vagyis azokban a helyiségekben, amelyekben a legkomolyabb üzletek köttettek. A törpe minduntalan a derékövéhez kapott, mintha folyton ellenőrizné, hogy ott van-e még meglehetősen lapos erszénye. Felix meghajolt előtte. – Felix Jaeger az ön és klánja szolgálatára – mondta fennhangon. – Olger Olgersson pedig az önére – közölte a törpe, mielőtt viszonozta a főhajtást. – Merő véletlenségből nem áll rokonságban az altdorfi Jaegerekkel, fiatalember? Felix egy pillanatra zavarba jött. Végül is ő volt a család fekete báránya, és búcsú nélkül, rejtélyes körülmények között hagyta el családját, miután párbajban megölt egy embert. Rákényszerítette magát, hogy hűvösen, rezzenéstelen arccal viszonozza Olgersson tekintetét, amíg válaszolt: – Atyám a család feje. – Kötöttem vele néhány jó üzletet annak idején. Az atyja remek üzleti érzéket mondhat magáénak – ahhoz képest, hogy ember. A törpe hangját árnyaló, megvetéshez közeli tónustól Felix vére nyomban felforrt, de sietve emlékeztette magát, hogy idegen ezen a helyen, így nem szólt. Nem tett volna jót az egészségének, ha a sértésre sértéssel válaszol egy ingerlékeny törpékkel teli lakótoronyban, akik közül többen Olgersson rokonai lehettek. – Annak kellett lennie, ha veled üzletelt, és még nyert is rajta, Szűkmarkú Olger – szólt oda váratlanul Gotrek. – Olger híresen fösvény – tette hozzá vidáman Snorri –, Snorri tudja, hogy valahányszor kivesz egy aranyat az erszényéből, azon a király szeme nagyot kacsint! A két trollvadász harsogva röhögött az ősi tréfán. Felix rájuk pillantott, hogy felmérje, mennyire részegek. Olgersson nyakig vörösödött. Ordított róla, hogy szívesen megsértődne, de nem mer. Gotreket és Snorrit szemlátomást hidegen hagyta a vagyona, a befolyása, vagy a rokonsága.

– Még senki sem gazdagodott meg, aki szórta a pénzét – vágott vissza felfuvalkodottan, azzal sarkon fordult, és peckes léptekkel kivonult a kamrából. – Nem ártana, ha kedvesebbek lennétek Herr Olgersson-hoz – intette a társait Varek –, részben ő pénzeli ezt az expedíciót. Gotrek megrökönyödésében kiköpött egy pofányi sört, majd úgy méregette az ifjú törpét, mintha azt állította volna, hogy a környék fái drágaköveket teremnek. – Szóval, a törpekirályság legfukarabb fösvénye aranyat ad nektek – dörmögte eltöprengve Gotrek- na, erről mesélj egy kicsit! – Majd inkább a bácsikám! ♦♦♦ Felix zaklatottsággal vegyes kíváncsiságot érzett, amikor egymás nyomában besorjáztak Villaszakállú Borek dolgozószobájába. Kíváncsian várta, hogy mégis mi vonzotta ezeket az egymástól olyannyira különböző törpéket ebbe a Sigmar háta mögötti zugba. Ugyanakkor mélységesen aggódott a kilátások miatt, hogy hová vezet ez az egész. Ha kinézett az ablakon, és megpillantotta a tengernyi szakértelemről, tudásról és elköltött pénzről árulkodó hatalmas ipartelepet, továbbá felidézte, magában, hogy a skavenek milyen elszántan küzdöttek a bir-> toklásáért, egyértelműnek tűnt a szemében, hogy a törpék, nem unalmukban vágtak bele titokzatos tervükbe, hanem na-; gyon, de nagyon komolyan vették. És azt is világosan látta,; hogy ha úgy alakul a helyzet, akkor Gotrek és ő pillanatok alatt belesodródik ebbe a vállalkozásba. f Borek csillogó szemmel méregette őket. Olger a távolabbi, sarokban állt, időnként megforgatta a szekrényen álló, hatalmas világgömböt, miközben tüntetően a hátát fordította az, érkező táraság felé. Az agg tudós rájuk vigyorgott, és hellyel: kínálta őket. Mivel a törpék karosszékei túl alacsonyak voltak neki, Felix inkább állva maradt. Néhány pillanatnyi csend következett, amíg Borek a papírjaiba mélyedt az asztalánál, majd rúnaírással feljegyzett valamit az egyik tekercs szélére. Végül köhintett néhányat, hogy megköszörülje a torkát, éppen úgy, ahogy Felix egykori tanárai az Altdorfi Egyetemen, és beszélni kezdett. – Tehát, az a célom, hogy megkeressem Karag Dumot, az elveszett várost – közölte minden bevezető nélkül, majd ■kihívó pillantást vetett Gotrekre. – Képtelenség – vágta rá azonnal érces, némileg keserű liangon a trollvadász soksok évvel ezelőtt már megpróbáltuk. Es kudarcot vallottunk. A Káoszpusztákon nem lehet átkelni. Senki sem juthat át rajtuk ép testtel és ép ésszel. Ezt te ugyanolyan jól tudod, mint én! – Szilárdan hiszem, hogy megtaláltuk a módját – válaszolt nyugodtan Borek. Gotrek felhorkant, és hitetlenkedve csóválta a fejét. – Lehetetlen! – vitatkozott komoran. – Még soha senki sem készült fel úgy erre a feladatra, mint annak idején mi. A lehető legjobban felszerelt és felfegyverzett expedícióval próbáltuk meg az átkelést. És magad is tudod, hogy hányan maradtunk életben. Te, én, Snorri, meg még egy maroknyian. Mostanra a legtöbben meghaltak vagy megőrültek. Én mondom neked, hogy nem lehet megcsinálni. És azzal is tisztában vagy, hogy hányan pusztultak el a korábbi próbálkozások során. – Régebben nem így gondolkodtál, Gurni fia Gotrek. – Akkor még nem láttam a Káoszpusztákat! – Ezek szerint végig sem hallgatsz? – Azt nem mondtam. Naná, hogy végighallgatlak, öreg barátom! Gyerünk, elő azzal az őrült tervvel, amit a fejedben forgatsz! Talán röhöghetünk rajta egy jót.

Döbbent csend telepedett a szobára. Felix gyanította, hogy a törpék nem szoktak hozzá ahhoz, hogy valaki így merjen beszélni köztiszteletben álló atyamesterükkel. Hogy enyhítse a feszültséget, előhozakodott egy kérdéssel: – És miért akarnak eljutni arra helyre? Mitől olyan különleges? Valamennyi szempár őrá szegeződött. Végül Borek kezdte a magyarázatot: – Karag Dum egyike volt népünk legnagyobb városainak, és egyben a leghatalmasabb volt az északi földeken. Körülbelül kétszáz évvel ezelőtt tűnt el, a Káosz utolsó nagy előrenyomulása idején, az általatok Jámbor Magnusnak nevezett király uralkodása alatt. A Harag Könyvének négyszázhatvankilencedik kötetében, annak háromezerötszáznegyvenkettedik oldalán bárki megtalálhatja a feljegyzést arról, hogy mennyi kiontott vérrel vagyunk adósai a Sötét Eró'k ocsmány követőinek. A mellékletek részletesen tartalmazzák mindazon egyének neveit, akik elestek a harcokban, és a klánok neveit, amelyek mindörökre kipusztultak. Az utolsó üzenet arról szólt, hogy Tűzszakállú Thangrim a fellegvár védelmére vezeti bátor harcosait. Hatalmas sereg támadt rájuk, amely a Káosz előrenyomulása alatt érkezett észak felől. Azóta egyetlen szót sem hallottunk Karag Dumról, és ezekről a tájakról egyetlen törpe sem érte el ősi városunkat. – Miért? – kérdezte Felix. – Mert a Káosz továbbterjedt, és elnyelte a Karag Dum, illetve a Feketevér-szoros közötti vidékeket. – Egyáltalán, honnan tudják, hogy merre keressék? – Mert én voltam az, aki az utolsó üzenetet hoztam Karag Dumból – válaszolta Borek, és szomorúan lehorgasztotta fejét. – Az a város egykor az otthonom volt, Herr Jaeger. Rokona vagyok magának Thangrim királynak. Az utolsó, szörnyű napokban ellenségeink megidéztek egy hatalmas démont, és rettentő szükségünk volt külső segítségre. Sorsot húztunk, hogy ki vigye el szorult helyzetünk hírét a véreinknek. A bátyám és én lettünk a kiválasztottak. Titkos, kevesek által ismert járatokon hagytuk el a fellegvárat. Csak Varég, a bátyám, ennek az ifjú Vareknek az atyja, és jómagam jutottunk át a Káoszpusztákon. Szörnyű utazás volt, nem az a fajta, amit most szívesen felelevenítenék. Amikor elértük a déli tájakat, rá kellett jönnünk, hogy azokat is háború dúlja, és nem kaphatunk segítséget. Aztán arra is rádöbbentünk, hogy nincs visszaút. Lehetséges, lenne, hogy az öregúr ennyire öreg? – töprengett magában Felix. Az biztos, hogy vénségesen vénnek látszott, és Felix azzal is tisztában volt, hogy a törpék tovább élnek, mint az emberek. De még így is káprázatosnak találta a tényt, hogy Borek legalább tízszer, vagy még többször annyi idős, mint ő. Aztán újabb gondolat merült fel benne, és nyomban meg is kérdezte: – Ha a Puszták annyira halálosak, akkor hogyan lehet, hogy átjutottak rajtuk, de vissza már nem mehettek? – Látom, kétkedő típus, Herr Jaeger. – Az agg törpe mosolyogva bólogatott. – Vagyis meg kell győznöm önt, de sebaj. Szóval, érje be annyival, hogy a Karag Dumból való menekülésünk idején a Káosz még éppen csak megjelent bizonyos tájakon, és a hatása nem volt túlontúl erős. Így idefelé jövet átkelhettünk ezeken a földeken. De mire megpróbáltunk visszatérni, a Káosz ereje kiteljesedett, és valamennyi tájék járhatatlanná vált. Most pedig, ha megengedi, folytatnám… Felix ekkor döbbent rá, hogy az imént félbeszakította az agg törpét, és azt akarta, hogy olyan dolgokról beszéljen, amelyeket rajta kívül minden jelenlévő ismert. Hirtelen zavarba jött. – Hát persze, kérem, bocsásson meg nekem! – dadogta szégyenkezve. – Meséljen nekünk az elveszett kincsekről! – vakkantott közbe Olgersson. Boreket szemlátomást elkedvetlenítette a második közbeszólás. Gyors pillantást vetett a kereskedőre. Felix meglátta, hogy a fösvény szeme felfénylik. Eleget tudott a

törpékről ahhoz, hogy most csalhatatlanul felismerje, mit lát Olgersson tekintetében: aranylázat. Egy szempillantás alatt szertefoszlott a rejtély, hogy Olger miért fektet pénzt ebbe az expedícióba. Az az őrülethez közeli aranyéhség gyötörte, amely néha még a legjózanabb törpén is eluralkodott. – Nos, igen. A Karag Dumban felhalmozott óriási kincs mindenestől elveszett, amikor a város elesett. És az eltűnt kincsek között volt a népünk számára két legértékesebb és legbecsesebb kincs is. Az egyik a Végzet Pörölye, a hatalmas fegyver, melyet maga Thangrim király viselt az oldalán, a másik a Rúnalordok Fejszéje. Ennél a résznél az agg törpe Felixre nézett. – Olyan dolgokról beszélünk most, amelyeket csakis egy törpének vagy egy Törpebarátnak a füle hallhat, Felix Jaeger. Gurni fia Gotrek már mesélt önről, de most a becsületszavát kell kérnem, hogy a jövőben nem beszél senkinek arról, ami itt elhangzik, csakis egy másik törpének, vagy egy másik Törpebarátnak. Ha úgy érzi, hogy nem adhatja erre a szavát, természetesen megértjük, viszont meg kell kérnünk, hogy hagyja el ezt a helyiséget. Mintha felfénylett volna felette egy lámpás, Felix hirtelen ráeszmélt, hogy elérkezett egy határhoz, amelynek átlépésével gyökeresen megváltoztatja az életét. Erezte, ha marad, akkor valamilyen úton-módon hallgatólagosan elkötelezi magát annak a jó ég tudja miféle eszelős kalandnak, amelyre a törpék vállalkoztak. Ugyanakkor bevallotta magának, hogy egészen lenyűgözték a hallottak, ez az elveszett városokról, ősi csatákról, régi vér-adósságokról és hatalmas kincsekről szóló mese. Fúrta az oldalát a kíváncsiság, és úgy gondolta, hogy abból biztosan nem lehet baj, ha egyszerűen itt marad, és végighallgatja a történetet. – A szavamat adom rá – mondta ki, még mielőtt egyáltalán felfogta volna, hogy szóra nyitotta a száját. – Remek, akkor mehetünk is tovább! Felix valahogy többre számított. Azt várta, hogy megesketik, vagy talán vérszerződést kötnek vele, mint amilyent Gotrekkel kötött azon a lázas, részeg éjszakán. Hogy így egyszerűen a szavát vették, azt valahogy túlontúl egyszerűnek vélte, különösen, hogy az Ősi Faj elveszett kincseiről volt szó. A meglepődése kiülhetett az arcára is, mert Borek megnyugtatóan rámosolygott. – Mi beérjük az adott szavával, Felix Jaeger. A mi népünk szemében egy harcos szava szent dolog. Szilárdabb a kőnél és tartósabb a hegyeknél. Mi nem kérünk semmi mást. Ha úgysem tartja be, akkor mire mennénk írott szerződésekkel, oltár előtt tett fogadalmakkal, vagy bármi mással? Felix érezte, hogy ha vitába száll, azzal rossz fényt vet magára, így aztán hallgatott, amíg az agg tudós újra beszélni kezdett: – Igen, a Végzet Pörölye és a Rúnalordok Fejszéje, a két legnagyobb hatalommal felruházott tárgy, melyeket Ősi Isteneink hagytak ránk, elveszett számunkra, és velük együtt tűnt el régi erőnk és örökségünk hatalmas része is. Amikor Karag Dum elesett, azt hittük, mindörökre elvesztek. Az őrjöngő Káoszseregek úgy áradtak végig ősi földjeinken, akár a romlás tengere. A Káosz birtokba vette az ősi hegycsúcsokat, mi pedig jajveszékeltünk, és a fogainkat csikorgattuk tehetetlenségünkben, és beletörődtünk a veszteségbe. Azt hittük, egykori javaink és birtokaink mindörökre eltűntek, legalábbis így látszott ebben a két évszázadban. – És ez mindörökre így is marad – szólt közbe komoran Gotrek. – Még egyszer kijelentem, hogy a Pusztákon nem lehet átkelni. – Talán igen, talán nem. Tudod, Gotrek, miután az utolsó próbálkozásunk kudarcot vallott, ismét kutatni kezdtem a tudomány tárházaiban és a könyvtárakban. Karaz-aKarak fő tudománytárában végigböngésztem a legrégibb galériákat. Vastag porral lepett, hatalmas köteteket emeltem le a polcokról, melyeken évszázadok óta hevertek.

Feljegyeztem valamennyi meséjét és megjegyzését a túlélőknek, akik azt állították, hogy felkeresték a Káoszpusztákat. Bebocsátást nyertem Sigmar altdorfi templomának tiltott kamráiba. Kínvallatásnak alávetett eretnekek vallomásaiból készült feljegyzésekben hivatkozásokat találtam rúnákra, varázslatokra és talizmánokra, melyek védelmet nyújtanak a Káosz hatása ellen. Eltökéltem magamban, hogy ezúttal sikerrel járunk. És azt hiszem, megtaláltam azt a személyt, aki elkészíti a nekünk kellő eszközöket. – És ki lenne az? – A trollvadász hangjából kezdett elillanni a gúnyos tónus. – Hamarosan találkozni fogsz vele, Gotrek. Engem is meggyőzött, hogy a varázslatai működni fognak. Teljes szívemmel hiszem, hogy ezek az eszközök megvédenek minket. Erre a szavamat adom. – Milyen hosszan védik a Káoszpuszták utazóit az őrülettől és az clfajzástól? – Talán hetekig, de több napig bizonyosan. – Az nem elég. Hónapokig tart az utazás Karag Dumig. – így igaz, Gotrek. Gyalog és páncélozott szekéren, ahogy utolsó alkalommal megpróbáltuk. De létezik más megoldás is. Makaisson találta meg. – Csak azt ne mondd, hogy léghajóval! – hördült fel a trollvadász. – De igen, léghajóval. – Borek végtelen nyugalommal bólogatott. – Te megőrültél! – csattant fel Gotrek. – Szó sincs róla. Hallgass ide! Elmélyülten tanulmányoztam a Káoszpusztákon előforduló jelenségeket. Most már sokkal többet tudok róluk, mint annak idején. Az elfajzások túlnyomó többségét a torzkő-por okozza, amely megfertőzi az élelmet és a vizet, vagy az élőlények belélegzik védtelen tüdejükbe. Ez az anyag kergeti az őrületbe az áldozatokat, és ez torzítja el tagjaikat és testüket. – Igen, továbbá jelen van magában a Puszták homokjában, és a belőle keletkező felhőkben. Jelen van a porban, a porviharokban és a kutakban. Vagyis, mindenütt. – De mi van, ha a felhők felett repülünk? Gotrek elhallgatott egy pillanatra, és szemlátomást fontolóra vette a közbevetést. – Néha le kell ereszkedned, hogy ellenőrizd az irányt, és tájékozódj – válaszolta óvatosan. – A léghajót bevonjuk egy finom szövésű porfogó hálóval. Ugyanolyan nyílászárókkal és szűrőkkel szereljük fel, mint amilyeneket a flottánk tengeralattjáróin láthatsz. – A léghajót a földre kényszerítheti egy vihar, egy erős szél vagy egy műszaki hiba – vitatkozott tovább a trollvadász. – Az amulettek megvédenek minket, amíg kijavítjuk a hibát, vagy amíg elvonul a vihar. – És ha a hibát nem lehet ott helyben kijavítani? – Igen, ez létező kockázat, de elfogadható. Az amulettek egy darabig védik a túlélőket, akik így legalább megpróbálhatnak hazagyalogolni. – Egyetlen léghajó sem bír el annyi szenet, amennyi ehhez az utazáshoz kell! – Makaisson kifejlesztett egy új gőzgépet. Szén helyett feketevizet használ. Elég ereje van, hogy mozgassa a léghajót, és az üzemanyaga elég könnyű ahhoz, hogy a kellő mennyiséget vihessük magunkkal. Úgy látszott, mihelyt Borek elhárítja az egyik ellenvetését, a trollvadász máris előáll egy újabbal. Gotrek szemlátomást eltökélte magában, hogy addig nem nyugszik, amíg nem talál lyukat az agg tudós érveinek szövetén. – Mi a helyzet az élelemmel és a vízzel? – kérdezte kihívó hangon. – A léghajó képes annyit szállítani, hogy kitartson az utazás végéig. – Képtelenség akkora léghajót építeni, amely megbirkózik mindezzel! – Éppen ellenkezőleg, már készen van. Pontosan ezen dolgoztunk itt.

– Sosem fog felszállni – vitatkozott tovább Gotrek. – Már túl vagyunk a próbarepüléseken is. A trollvadász kijátszotta az utolsó kártyáját: – Makaisson építette. Ami annyit tesz, hogy le fog zuhanni. – Talán igen, talán nem. De mindenképpen megpróbáljuk. Velünk tartasz, Gotrek, Gurni fia? – Ha meg akarsz állítani, meg kell ölnöd! – Ebben a válaszban reménykedtem. – Borek vénséges, szikkadt ajkai szelíd mosolyra húzódtak. – Tehát, van egy léghajónk. Vajon, ezt keresték a skavenek? – kérdezte hirtelen Gotrek. – Valószínűleg. – Akkor jobb lesz, ha csipkedjük magunkat, mielőtt összegyűjtenek egy újabb sereget! Felix elkalandozott egy pillanatra. A hallottak alaposan felkavarták a gondolatait. Úgy látta, hogy Gotrek nagyon komolyan veszi ezt az eszelős beszédet arról, hogy átrepülnek a Káoszpuszták felett, egy eleddig kipróbálatlan és szerfölött veszedelmes masinán, amelyet ráadásul egy közismerten őrült gépész épített. Nem rajongott a kilátásaiért. Szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy a törpék mit várnak el tőle. Természetesen azt, hogy ő is tartson velük. Aztán ott volt még a szomorú tény, hogy valami hatalmas, randa démon várja őket az utazás végcéljánál. De ami még ennél is rosszabb, a patkányemberek neszét vették ennek az új masinának, és minden erejükkel azon voltak, hogy rátegyék ocsmány mancsaikat. Miféle pokolbéli mágiát használtak, hogy kiszagolták egy ennyire új és ennyire eltitkolt gépezet létezését? Vagy még ezek között a törpék között is van áruló ügynökük? A skavenek ördöngös, furfangos észjárása iránti tisztelete megnőtt valamelyest, mert ismét bizonyítékát látta előrelátásuknak és tervezőkészségüknek. ♦ + ♦ Amikor meghallotta a törpék közeledő lépteit, Lurk villámgyorsan besurrant újonnan szerzett rejtekhelyére. A fél éjszakát azzal töltötte, hogy átrágta magát egy hatalmas láda deszkafalán, és éppen az utolsó pillanatban végzett. Sietve bevergődött a lyukon, és meglapult. Továbbra is szédelgett az este folyamán látottaktól. A hatalmas hangár belsejében egy irdatlanul hatalmas, cápához hasonlatos, fényes bőrű lény lebegett a magasban. A testét szemlátomást nem támasztotta alá semmi. A lény hol felemelkedett, hol lejjebb ereszkedett, és néha meg-megbillent, mint egy dühös fenevad. A hasonlóságot tovább fokozta a tény, hogy amikor Lurk betoppant a hatalmas épületbe, a törpék éppen kipányvázták a lényt, vastag acélsodronyokkal. A szörnyeteg láttán Lurk először kiürítette a pézsmamirigyeit. A félelem bűze terjengett körülötte, de fikarcnyit sem szégyellte. Biztosra vette, hogy a helyében bármelyik skaven így járt volna, még maga a nagy Thanquol szürkelátnok is. Hosszú, vizsgálódással töltött pillanatok teltek el – melyek alatt Lurk szíve majdnem kiugrott a mellkasából –, mire rájött, hogy amit lát, az valójában nem élőlény, hanem egy gépezet. Méghozzá egy jármű. Mélységes csodálkozás töltötte cl a lelkét, mialatt felmérte a gép méreteit. A hossza több száz skavenfarokra rúgott. Mindennél nagyobb és lenyűgözőbb volt, amit eddigi életében Skavenüszögben, vagy éppen ebben a törpevárosban látott. Ámulatba ejtette az a varázslat, amely a levegőben tartotta a hatalmas testet. Megmozdult benne a skavenharcos, és máris elképzelte a gépben rejlő lehetőségeket. Egy ilyen járművel a skavenhordák elrepülhetnének az emberek városai fölé, majd méregszél-gömböket, kórságzsákokat és mindenféle más fegyvert hajigálhatnának rájuk a magasból. És a védők még csak vissza sem vághatnának! Ez a masina minden

skavenvezér megvalósult álma: egy hadigép, amely ellen nem létezik biztos védelem! Mert egy ilyen hatalmas vasjármű bizonyosan ellenáll mindennek, leszámítva talán a sárkányok rohamát. De a méreteiből ítélve még egy ilyen támadást is átvészel, elsősorban a törzsébe ágyazott ágyúkupolák segítségével, mert igen, jól láthatóan azok állnak ki a felszínéből! Ez a jármű szörnyű fegyverré válhat egy olyan skaven mancsai alatt, aki kellőképpen okos ahhoz, hogy megértse a benne rejlő lehetőségeket. Ebben a pillanatban Lurk megértette, hogy Thanquol szürkelátnok is ugyanerre a következtetésre jutott, mert a fejében felcsendült a parancsoló hang: Igen, igen, ez a repülőmasina az enyém kell, hogy legyen! Mialatt Lurk azon törte a fejét, hogy ezt vajon hogyan fogja elintézni a szürkelátnok, megérezte, hogy a rejtekhelyéül szolgáló ládát megragadja valami, és a magasba emeli… \\i indulás Felix a lakótorony tetejéről bámészkodott. Szeme'i a Varek által hangárnak nevezett hatalmas központi épületre tapadtak, amely a léghajót rejtette. Mellette Gotrek támaszkodott a vastag kőfalnak. A trollvadász masszív fejét a karjain nyugtatta, amelyeket összefont az egyik oromfog tetején. Fejszéje a keze ügyében, a falhoz támasztva állt. Ok ketten maradtak a várban, rajtuk kívül mindenki odalent volt, a völgyben. A törpék szabályos alakzatba rendeződve álltak a hangár hatalmas ajtói előtt. Felix felkapta a Varektól kölcsönkért látcsövet, és a szeme elé emelte. Egyetlen csavarintással élesítette a képet. Azonnal megpillantotta Snorrit, Olgert és Vareket. Az első sor elején álltak, ugyanolyan feszes vigyázzállásban, akár a harcosok. A hangár fölé magasodó acéltorony csúcsán és zászlórúdjain lobogók lengedeztek. Valahol a távolban gőzsíp jajongott hosszan, magányosan. A bejáratnál az egyik gépész meghúzott egy hatalmas kart, mire a fal tövében beindult egy gépezet. Jókora dugattyúk jártak fel és alá. Óriási fogaskerekek forogtak recsegve-ropogva. Gőz szivárgott az előző napi csata után sebtében befoltozott, vaskos csövekből. A hangár teteje lassan, de biztosan nyílni kezdett. Maga a tető siklott félre. A közepénél kettévált, majd a hatalmas, csuklós pántokkal összekapcsolt vaslapok a hosszanti falak felé csúsztak, végül egymásba csukódva lefordultak annak oldalára. Kisvártatva láthatóvá vált egy hatalmas test. Fentről nézve úgy hatott, mintha egy gigantikus pillangó emelkedett volna ki egy nyomasztóan hatalmas virágkehelyből. Felix azonnal tudta, hogy holta napjáig sem fogja elfelejteni azt a pillanatot, amikor először látta meg a léghajót. Ennél lenyűgözőbb látványban még sosem volt része. Odalent fájdalmas lassúsággal eloldották a hajót rögzítő vastag sodronyköteleket, és az irdatlan légi jármű emelkedni kezdett. Először csupán a teteje látszott, valamint felfelé meredő, uszonyszerű farka. Aztán – mint amikor az északi tengerek bálnája felbukkan a felszínen – az egész csillogó test megjelent az épület pereme felett. Felixnek furcsamód az a benyomása támadt, hogy egy új, vulkáni sziget születését kíséri figyelemmel, valahol a végeérhetetlen óceánon. A jármű teste majdnem olyan hosszú volt, mint a hangár, és a közepétől kiindulva enyhén lejtett, mint egy sziget tengerbe futó partjai. Aztán ahogy a pompás léghajó tovább emelkedett, Felix meglátta, hogy az előző érzése megcsalta, mert a legszélesebb pontjától kezdődően a hajótest befelé hajlik, vagyis az alakja voltaképpen a két végén összeszűkülő hengert formáz. A farokrészből négy masszív uszony meredezett, hasonlóan egy nyílvessző tollaihoz. Az óriási test alatt egy szegecselt acéllemezekből álló, kisebb henger csüngött. Kerek ablakok nyíltak rajta, és ágyúk, légcsavarok, illetve különféle berendezések álltak ki belőle, amelyeknek a rendeltetését Felix csak találgatni tudta. A kisebb hengerre irányította távcsövét és meglátta, hogy a henger alakja egy hajóéra emlékeztet. Az elején hatalmas üvegablak csillogott, amelyen keresztül megpillantotta Maiakai Ma-

kaissont, és még vagy tucatnyi másik törpét. A főmérnök egy jókora kormánykerék mögött állt, amelynek láttán Felix megsejtette, hogy a léghajón az a helyiség lehet a tengeri hajók parancsnoki hídjának megfelelője. Különös gondolat derengett fel Felix agyában. Lehetséges lenne – kérdezte magától –, hogy a léghajó valójában a kisebb henger, és a nagyobbik egyfajta vitorlaként szolgál, vagy úgy, mint a hőlégballonok hatalmas légzsákja? Lehetséges, hogy az óriási henger csupán a haladáshoz kell, és nem tartozik szorosan az alatta lévő lakó- és dolgozórészlegekhez? Nem tudhatta biztosan, mindenesetre azon kapta magát, hogy szörnyen taszítja, de egyben mélységesen le is nyűgözi a pompás jármű. Szemernyi kétely nélkül érezte, hogy ha életében csupán egyszer is, de fel kell jutnia a fedélzetérc. A gondolat félelemmel és kíváncsisággal töltötte el. Gotrekre pillantott, aki az övéhez hasonló elragadtatással legeltette a szemét a hajón. – Komolyan azt fontolgatod, hogy átkelsz a Káoszpusztákon ezzel a valamivel? – kérdezte Felix. – Igen, emberifjonc. – És elvárod tőlem, hogy veled tartsak? – Nem, a választás egyedül rajtad áll. Felix a törpére pillantott. Gotrek nem hánytorgatta fel a fogadalmát, talán mert sejtette, hogy nincs szükség emlékeztetőre, vagy talán mert valóban őrá akarta bízni a döntést. Felix még az együtt töltött hosszú idő után is úgy érezte, hogy nehezen olvas a trollvadász gondolataiban. – Te már megpróbáltál átkelni a Káoszpusztákon, Borek és mások társaságában – próbálkozott más irányból. – így igaz – hangzott a szűkszavú válasz. Az emberifjonc türelmetlenül dobolt ujjaival az oromfog hideg kövén. Gotrek hallgatásba burkolózott, majd amikor Felix már kezdte azt hinni, hogy nem akar beszélni róla, váratlanul megszólalt: – Akkor még jóval fiatalabb voltam, és bolond. Sokan voltunk ifjú törpék, akik teljesen elteltünk magunkkal. Sokat hallgattuk Borek meséit Karag Dumról és az Elveszett Fegyverekről, amelyek, ha előkerülnének, ismét naggyá tehetnék a népünket. Mások intettek minket, hogy a keresésükre indulni őrültség, és semmi jó nem származhat belőle. Sokan mondták, hogy a lehetetlenre vállalkozunk. Nem hallgattunk rájuk. Okosabbnak képzeltük magunkat náluk. – Azt mondtuk magunknak, hogy ha odaveszünk, akkor dicsőséggel övezetten veszünk oda, miközben megpróbáljuk visszaszerezni népünk büszkeségét. Ha pedig meghalunk, akkor méltó ügyért halunk meg, és nem kell végigélnünk a romlás hosszú, lassú éveit, amelyek elemésztik királyságunkat és fajtánkat. Ahogy mondtam, bolondok voltunk, és olyan önbizalom buzgott bennünk, amely csakis a bolondok sajátja. Fogalmunk sem volt, hogy mire adjuk a fejünket. Őrült kaland volt, de mi kétségbeesetten vágytunk a dicsőségre, melyet Borek ígért. – Szóval a Végzet Pörölye… egészen pontosan mi az? – kérdezett rá Felix. – Egy pompás harci pöröly. A nyele olyan hosszú, mint az alkarod, de a súlya hatalmas. A fejét sima, törhetetlen sziklából formálták, és mély, vésett rúnák ékesítik… – Úgy értem, miért olyan fontos a népednek? – pontosította Felix a kérdését. – Mert az egy szent tárgy. A rajta lévő mesterrúnákat az Ősi Istenek faragták bele, amikor a világ még fiatal volt. Néhányan úgy hiszik, hogy a Pöröly népünk szerencséjét hordozza magában, és az elvesztésével átkot vontunk magunkra, amelytől csak a visszaszerzésével szabadulhatunk meg. Az már cáfolhatatlan tény, hogy mióta eltűnt, rossz idők járnak a népünkre. – Komolyan azt gondolod, hogy ha visszaszerzitek, azzal megváltoznak a dolgok? Gotrek eltöprengve csóválta fejét.

– Talán. Talán nem. De elképzelhető, hogy ha visszaszerezzük, akkor új erőt ad egy olyan népnek, amely nagyon sokat vesztett az elmúlt századok folyamán. Az is meglehet, hogy maga a pöröly szabadjára engedi varázserejét, és megsegít minket. De az is lehet, hogy nem. Népünk mindenesetre úgy tartja, hogy a Végzet Pörölye szörnyű fegyver, amely elszabadítja az ég villámait, és akár még a legszörnyűbb ellenségeinktől is megszabadít minket. Nem tudom, emberifjonc. Azt viszont tudom, hogy ez egy hatalmas kaland lesz, amely során elesni méltó vég a magamfajtának. Ha megtaláljuk Karag Du-mot. Ha át tudunk kelni a Pusztákon. – Es a fejsze? – Arról még kevesebbet tudok. Ugyanolyan ősi, mint a pöröly, de eddig csak kevesen látták. Elzárva tartották egy titkos, szent helyen, és csak a legnagyobb veszedelem idején vették elő. Karag Dum Rúnalordja forgatta. Három évezred alatt tucatnál is kevesebb alkalommal vitték csatába. Hallani kósza pletykákat arról, hogy ez a fejsze egyenesen Grimnir Fejszéje, amely szintén elveszett. Csak Karag Dum Rúnalordja tudhatta bizonyosan az igazságot, márpedig ő is eltűnt, amikor a Puszták elnyelték a várost. – Az a pusztaság valóban ennyire szörnyű tájék? – Szörnyűbb annál, mint amit el tudsz képzelni. Mindennél borzalmasabb. Néhányan azt állítják, hogy ott nyílik a pokol kapuja. Mások meg azt, hogy ez az a hely, ahol a Föld és a pokol összeér. Én magam el tudom képzelni, hogy így van. Még soha életemben nem láttam annál irtózatosabb vidéket. – Es mégis visszatérsz oda! – Van más választásom, emberifjonc? Esküt tettem, hogy hősi halált halok. Hát hogyan maradhatnék hátra, amikor az agg Borek, Snorri, de még az a kölyök Varek is útra kel? Ha nem tartok velük, úgy fognak emlékezni rám, mint a troli-vadászra, aki visszautasította, hogy elkísérje bátor társait a hatalmas kalandra. Felix magában mélységesen elcsodálkozott. Különös érzés fogta el, amikor kételyeket hallott Gotrek szájából, és különös volt maga a vallomás is, mely szerint csupán a hírneve érdekében szegődik társául az agg tudósnak. A trollvadász általában olyan ijesztő volt, és olyannyira tele volt bizonyossággal, hogy Felix szinte természetfeletti lénynek, vagy még inkább egy elemi erőnek tekintette. Másrészről viszont Gotrek Gurnisson törpe volt, és a jó híre messze többet jelentett neki, mint amennyit akár a legbüszkébb embernek jelentett a sajátja. libben a vonatkozásban Felix valóban nagyon idegennek találta ezt az Ősi Fajt. – Ha sikerrel járunk, a nevünket legendák fogják éltetni mindaddig, amíg törpék bányászkodnak a hegyek gyomrában. Ha pedig kudarcot vallunk… – Akkor egyszerűen meghaltok – vágta rá kissé gúnyosan Felix. – Óh, nem, emberifjonc. A Káoszpusztákon más a helyzet. Ott a halálnál sokkal rosszabb végzet is leselkedhet rád. Azzal Gotrek elhallgatott, és lerítt róla, hogy nem óhajt tovább beszélgetni. – Gyere, induljunk – mondta csendesen Felix. – Ha utazni akarunk, jobb lesz, ha lemegyünk oda, és csatlakozunk a többiekhez. ♦♦♦ A léghajó immár teljesen kiemelkedett a hangárból. Kikötötték a hatalmas acéltorony csúcsához, éppúgy, ahogyan a galleonokat szokták rögzíteni a rakparthoz. Felix akkor fogta fel igazán irdatlan méreteit, amikor a torony aljánál állva felpillantott rá. Akkorának látta, mint egy felhőt – szabályosan eltakarta a napot. Sokszorta nagyobb volt minden hajónál, amit eddig életében látott, márpedig ő Altdorfban nevelkedett,

ahol gyakran kikötöttek az óceánt járó kereskedők, akik Marienburgból felvitorláztak a Reiken. Felix tiszta ruhát öltött az alkalomra, zsákja a válláról csüngött. Azt hitte, hogy miután becsomagolt, fel is készült az útra, de most, amikor Gotrekkel és Snorrival az oldalán megállt az égbe szökő acéltorony tövénél, feltámadt benne a sejtelem, hogy nem tudja, valójában mire adta a fejét. Fémketrec ereszkedett alá a magasból. Vastag sodronykötelek tartották, amelyekegy, a szerkezet hasán lévő dobról tekeredtek le. A dobot a törpék egyik gőzgépe hajtotta. Amikor forgásba jött, vagy felcsévélte, vagy kieresztette a köteleket, amelyek ennek megfelelően emelték vagy süllyesztették a ketrecet. Az ötletes megoldást Felix újabb műszaki csodának tartotta, de Gotreknek arcizma sem rezdült, és kijelentette, hogy efféle masinákkal tele vannak népének bányái a Világvége-hegységben. A ketrec megállt előttük, és az egyik gépész kinyitotta a rácsos ajtót. Udvariasan fejet hajtott előttük, és intett, hogy szálljanak be. Felixet nyomban elfogta a remegés, és máris azt latolgatta magában, hogy a sodronyok vajon elbírják-e mindhármuk, valamint a ketrec együttes súlyát. Óhatatlanul felmerült benne a kérdés, hogy mi történik, ha valami elszakad, vagy ha meghibásodik a szerkezet. – Hej, hej! – Snorri vidáman kuncogott. – Snorri imádja a vasketreceket. Snorri legszívesebben egész álló nap csak fel-le vasketrecezne. Jobb, mint a gőzkocsi, mert sokkal magasabbra megy! Mialatt beugrott a felvonóba, olyan képet vágott, mint egy gyermek, ha váratlanul ajándékot kap. Gotrek is beszállt, bár az ő arcán nyoma sem volt érzelmeknek; hatalmas harci bárdját a vállán egyensúlyozta. Felix óvatosan lépett be, és nyomban megérezte, hogy a fémpadló kissé meghajlik a talpa alatt, ami nem tett jót a lelkiállapotának. Még jobban szorongott, amikor a gépész rájuk csapta a rácsos ajtót, mert börtönbe zárt rabnak érezte magát. Ekkor egy másik törpe meghúzott egy kart, és a gőzgép dugattyúi mozgásba lendültek. Amikor a ketrec elindult felfelé, és távolodni kezdtek a talajtól, Felix gyomra meglódult. Ösztönösen megmarkolta a ketrec egyik rúdját, és szétvetette a lábait. Ugyanolyan idegesen kapkodta a levegőt, mint a skavenekkel vívott ütközet első pillanataiban. Az sem használt a lelkiállapotának, amikor észrevette, hogy a padló apró lyukain át látja a földet maga alatt. Snorri persze lelkesen kurjongatott széles jókedvében. A talajon álló törpék arca sebesen zsugorodott. Felix hamarosan akkorának látta a lenti gépeket és épületeket, mint a gye re kjátékokat, mialatt a léghajó óriási teste egyre hatalmasabbra duzzadt a fejük felett. Valahányszor lepillantott, egyre jobban eluralkodott rajta az idegesség. Bár valójában nem emelkedtek feljebb a Magányos Torony legfelső' teraszának magasságánál, Felix mégis úgy érezte, hogy sokkal, de sokkal magasabban járnak. Talán a mozgás tette, talán a ketrec rácsai között fütyülő szél, mindenesetre nagyon félt, valósággal rettegett. Természetellenesnek érezte, hogy testének valamennyi izmát megfeszítve egy helyben áll, és kétségbeesetten markolja a hideg vasat, mialatt egy torony acélszerkezetének belsejében siklanak az ég felé. Szíve majdnem kiugrott a helyéről, amikor a ketrec megállt. Egyik pillanatról a másikra minden mozgás megszűnt, leszámítva némi gyomrot felkavaró ingázást, mivel a sodronyokon függő szerkezet kilengett egy kissé. – Most már kiszállhatsz, emberifjonc – szólt rá Gotrek gúnyos hangon –, felértünk a tetőre. Felix lefejtette görcsbe merevedett ujjait a rúdról, hogy a fenti törpegépész kinyithassa az ajtót. A nyíláson át kilépett az erkélyre. Az acélgerendákkal alátámasztott fémlemezekből álló szerkezet teljesen körbefutotta a torony csúcsát. A hideg szél be-

lekapaszkodott Felix köpenyébe, és könnyeket csalt a szemébe. Hirtelen megdermedt a félelemtől, amikor felfogta, hogy milyen magasan van a föld felett. Innen már gyakorlatilag nem is látta egyben az egész léghajót. Túl nagy volt ahhoz, hogy egyszerre beleférjen szemének látómezőjébe. A torony tetejét felfelé ívelő acéljárda kötötte össze a léghajó aljával, melynek túlsó végén Varek, Borek és további törpék várták őket. Elsőnek ért a járdához, de nem tudta rászánni magát, hogy nekivágjon. A talaj legalább háromszáz lépés távolságban terült el alatta, ráadásul biztosra vette, hogy az acéljárda nem áll szilárdan és mozdíthatatlanul a levegőben. Vagyis bízvást számíthat némi hintázásra. Es mi van, ha leszakad alatta? Egy ekkora zuhanást nem lehet túlélni! Szíve úgy dübörgött, hogy majdnem kiugrott a mellkasából, és fülét teljesen betöltötte száguldó vérének zúgása. – Felix most mire vár? – érdeklődött a háta mögül Snorri. – Mozgás, emberifjonc! – szólt rá a másik trollvadász. – Csak ne nézz le! Gotrek ekkor gálád módon megtaszította hátulról, és Felix botladozva meglódult. Tisztán érezte, hogy a törékenynek tűnő acélhíd megfeszül testének súlyától, és azt hitte, menten leszakad. Több sem kellett neki. Rémületében rohanni kezdett. Néhány pillanattal később gyakorlatilag fejest ugrott a léghajó belsejébe, és elterült az acélpadlón. – Légy üdvözölve a Grungni Szellemének, fedélzetén! – zendült felette Borek hangja. Varek vállon ragadta, és távolabb vonszolta a bejárattól. – Tudod, Makaisson eredetileg azt akarta, hogy Megállíthatatlannak nevezzük a hajót – magyarázta közben –, de a bácsikám valamiért nem hagyta. ♦♦♦ Felix Makaisson mellett görnyedezett a léghajó parancsnoki hídján. Kénytelen volt összehúzni magát, mert a hajó építője kizárólag törpékkel számolt, így a mennyezet túl alacsony volt neki. A főgépész másként öltözött ezen a napon. Rövid bőrzekét viselt, amelyet vastag birkabőr gallér ékesített, nyilván azért, hogy védje nyakát a hidegtől. Fejét hosszú fülvédőkkel ellátott bőrsapka borította, ennek tetején hosszú, széles hasíték tátongott a haj taréjnak. A fél arcát eltakarta hatalmas védőszemüvege, melyet feltehetően azért viselt, hogy óvja szemét a széltől, ha esetleg kitörik a hatalmas elülső ablak. Sütőlapát méretű kezére vaskos, hosszú szárú bőrkesztyűt húzott. Makaisson megfordult, és Felixre pillantott. Sugárzott róla az a fajta büszkeség, amely az apákat tölti el, amikor megmutatják legújabb vívmányukat kedvenc gyei meküknek. Amennyire Felix meg tudta ítélni, az irányítóberendezések egy része az óceánjáró hajók kezelőszerveire emlékeztetett. A helyiség közepén volt egy hatalmas kormánykerék, amely kocsikerékre hasonlított, azzal a különbséggel, hogy szabályos térközönként markolatok álltak ki belőle, amelyek kényelmes és szilárd fogást biztosítottak a pilótának. Felix sejtette, hogy a kerék elforgatásával lehet változtatni a hajó haladási irányát. Mellette egy sor vaskos kar meredt ki a padlóból, míg előtte egy zömök, szögletes fémláda állt, amelynek rézsútos tetejébe mindenféle furcsa külsejű műszert építettek. Az óceánjáróktól eltérően a pilóta itt a hajó orrában állt, és a vastag üvegfalon keresztül tájékozódott. Amikor Felix kinézett az ablakon, meglátta, hogy valamivel alatta, a keskeny orron egy szakállas, hősies pózba merevedett törpe szobra áll. Egyből gyanította, hogy a törpék istenét, Grungnit ábrázolja, vagyis a hajó névadóját.

– Áh, látom a te képeden, hogy le vagy nyűgöződve – állapította meg elégedetten Makaisson, miután Felixre pillantott –, és ez így helyes. Ez a valaha megépített legnagyobb és legjobb léghajó. – És biztos vagy benne, hogy repülni is fog? – kérdezte Felix idegesen. – Ugyanolyan biztos, mint hogy reggel sonkát ettem, bele a számba. A ballon, az a nagy izé a fejed felett, meg az én fejem felett, szóval a mi fejünk felett, színültig van emelőgázos zsákokkal. Annyi gáz lakik odafent, hogy kétszer vagy háromszor ekkora ilyen nagy terhelést is felvinne, bele az égbe. – Emelőgáz? – Oh, tudod, az olyan, hogy könnyebb a levegőnél. Szokása már neki, hogy felfelé igyekszik, bár a fene tudja, hogy mit akar ennyire odafent. De a lényeg, hogy magával visz minket is. – És mégis, hogyan gyűjtöttetek össze ezt a gázt, ha egyszer könnyebb a levegőnél? Nem kellett volna egyszerűen csak elillannia? – Ez egy eléggé bakafántos kérdés, ifjonc, és jelzi, hogy el-tűrhetően jó gépész lennevolna belőled. Nohát, ez a gáz a természetben ritkább, mint a tyúkfog, de mi gyártottuk magunknak tartályokban. Pontosabban alkimisták csinálták bele a tartályokba. Aztán átpumpáltuk bele a zsákokba. – Tehát a ballon – dünnyögte Felix, és egy felmerülő gondolat nyomán még jobban aggódott. Eszébe jutott, hogy a gyerekek vékony papírból szokták csinálni az apró hőlégballonokat. El sem tudta képzelni, hogy egy ilyesféle szerkezet képes lenne a magasba emelni acélból készült, hatalmas tárgyakat, és ennek a vélekedésének hangot is adott. – Az meglehet – Makaisson bölcselkedve bólogatott –, ám ez a gáz erősebb a forró levegőnél. Es a ballont nem is acélból csináltuk, bár annak látják a szemek, hanem egy sokkal legrugalmasabb anyagból. Ezt is az alkimisták keverték ki. – És mi van, ha kiszökik a gáz? – Hát az olyant nem csinál! Tudod, a nagy ballon belsejében több száz kisebb ballon van benne. Ezeket gázzsákoknak nevezzük. Ha néhánynak lyuk csinálódik az oldalába, oda se nem neki, mert még bőven marad a gázból. Legalább a felének ki kell lyukasodnia ahhoz, hogy elveszítsük a mi magasságunkat. De még akkoriban sem fogunk zuhanni, csak fokozatosan leereszkedünk. Az viszont lehetetlen, hogy a zsákok fele csak úgy fogja magát, és kidurranjon. Rendes kis zsákok azok, nem csinálnak ilyent. Felix megértette az elrendezés lényegét. Ha a fenti nagy ballonban több száz kisebb ballon rejtőzik, akkor csakugyan végtelenül valószínűtlen, hogy egyszerre kilyukadjanak. Hiába lőnek rá akár több száz nyilat, csupán a legkülső gázzsákok sérülnek, ha a nyílvesszők egyáltalán átütik a külső burkolatot. Makaisson szemlátomást valóban sokat törte a fejét művének biztonsági megoldásain. Valahol a hajó faránál megcsendült egy harang. Felix kipillantott az ablakon, és végignézte, hogy a kikötőhíd besiklik a hajótestbe, mialatt a bejárat elé befordul egy erős védőkorlát. Valamivel nagyobb biztonságban érezte magát. – Ez a jel, hogy akár indulhatunk is elfelé! – örvendezett Makaisson. Meghúzott egy kisebbfajta kart, és megszólalt egy gőzkürt. Gépészek rajzottak szét a hajó belsejében, és elfoglalták szolgálati helyüket. A földön maradt törpék éljenzése az egekig csapott. – Na, most majd nagy kapaszkodás kell! – közölte Makaisson, és megrántott egy másik kart. Valahol, mélyen a hajó gyomrában, felzúgtak a gőzgépek. Odalent a földön eloldották a hajót rögzítő sodronyokat, amelyeket a fenti gépészek felcsévéltek hatalmas dobokra, pontosan úgy, ahogyan a matrózok húzzák fel a horgonyt egy óceán-

járón. Felix megérezte, hogy az óriási jármű lassan mozogni kezd. Légáramlat cirógatta az arcát. A Grungni Szelleme folyamatosan emelkedett, közben megindult előre. Felix összeszedte minden bátorságát, az oldalsó, kerek ablakokhoz támolygott, és kinézett. Bár az eszével tudta, hogy a hajó halad, mégis úgy érzékelte, hogy a talaj siklik hátrafelé alattuk, és a Magányos Torony körüli épületegyüttes fokozatosan távolodik tőlük. A földön álló törpék ujjongva integettek, mire ő visszaintett nekik. Hirtelen iszonyúan megszédült, és el kellett hátrálnia az ablaktól. Csak most fogta fel igazán, hogy valóban egy hatalmas repülő hajó fedélzetén van, amely ismeretlen vidékek felé tart. Kicsivel később azon kezdte törni a fejét, hogy vajon hogy' a csudába fognak leszállni. Legjobb tudomása szerint a Káoszpusztákon nem várják őket sem hangárok, sem pedig a magasba nyúló acéltornyok. Nem sokáig töprenghetett, mert Varek elhívta, hogy megmutassa neki a kabinját. Menet közben a férfi megrökönyödve tapasztalta, hogy helyenként a fémpadló – minden különösebb ok nélkül – meghajlik a talpa alatt. Váratlanul az egész hajó oldalra lódult. Felix ösztönösen a falhoz kapott, hogy megtámaszkodjon. Szíve a torkába ugrott, és néhány pillanatig szilárdan hitte, hogy mindennek vége. A hűvös levegő ellenére dőlt róla a verejték. – Mi volt ez? – kérdezte idegesen. – Valószínűleg egy kis oldalszél – válaszolta vidáman Varek, majd társa zavarodottságát látva magyarázni kezdett: – Tudod, a hajónak azt a részét, amelyben most vagyunk, gondolának nevezzük. Nincs szilárdan hozzákapcsolva a felettünk lévő nagy ballonhoz. Gyakorlatilag sodronyköteleken lógunk. Néha megesik, hogy oldalba kap minket egy szélroham, és olyankor az egész gondola kilendül a szél irányába. Nincs miért aggódni. Makaisson tervezte a hajót, ami azt jelenti, hogy akár egy erős viharon is átrepül. Khm… legalábbis ő ezt állítja. – Remélem is, hogy így van – nyögte Felix, és megpróbált összekaparni magában annyi bátorságot, hogy újra képes legyen egyik lábát a másik elé rakni. – Hát mondd, nem izgalmas? – kérdezte Varek. – A bácsikám szerint mi vagyunk az elsők, akik géppel felemelkedtek ebbe a magasságba! – Az nekem csupán annyit jelent, hogy még nagyobbat zuhanunk! – dünnyögte komoran Felix. ♦♦♦ Felix hanyatt feküdt a kurta, törpékre méretezett ágyon. A mennyezetet bámulta, és a gőzgépek lendületes dohogását hallgatta, ami még az acélfalakon is áthatolt. Rá kellett jönnie, hogy képtelen ellazulni a hajó kisebb-nagyobb rándulásai miatt, és mert folyton gyötri a gondolat, hogy micsoda iszonyatos mélység van alattuk. Örömmel fedezte fel, hogy kemény priccsét odaszegecselték a padlóhoz, így legalább az nem mozdulhatott el. Ugyanez állt a szűk vasszekrényre is, amelybe behajította a holmiját. A kabinjában mindent roppant ötletesnek talált. Házigazdái tengernyi olyan dologra is gondoltak, amelyek neki eszébe sem jutottak volna. Tucatnyi bizonyítékát látta maga körül annak a régi keletű vélekedésének, hogy a törpelélek legjellegzetesebb vonása a mélységes alaposság és a furfangos leleményesség. , Felix a hasára fordult, és arcát az ablaknak szorította, ami nem volt más, mint egy – a burkolatba épített – vastag, kerek üveglap. Az orra hegyén keresztül azonnal megérezte, hogy milyen hideg van odakint. Az üveg szempillantás alatt bepárá-sodott a lélegzetétől. Tisztára törölte az ablakot, és meglátta, hogy időközben még magasabbra emelkedtek. A felhők végtelennek tűnő, fehéren hullámzó tengere terült el alattuk.

Ezt a folyton változó, pompás felhőóeeánt fürkészve az járt a fejében, hogy erre a látványra korábban csak istenek és varázslók vethették rá a tekintetüket. Egész testén végighullámzott az izgatottság. A felhők egy darabon szétváltak, és a nyíláson keresztül megművelt földek szabályos négyzeteit, illetve sötét erdőfoltokat látott. Olyan magasan jártak, hogy úgy látta a világ felszínét, mint valami eleven térképet. Szeme apró reb-benésekkel ugrott faluról falura, még a fejét sem kellett elfordítani hozzá. Tekintetével oly könnyedén követte a patakok és folyók folyását, mintha azok valami isteni térképész tollal rajzolt vonalai lettek volna. Aztán a felhők összezárultak, és úgy terültek szét alatta, mint holmi irdatlan hómező. Felettük az ég semmihez sem hasonlítható kék színben ragyogott. Felix kiválasztottnak érezte magát, mert megadatott neki, hogy ebből a magasságból szemlélheti a világot. Azon töprengett, hogy talán ez az érzés járja át magát a császárt is, ha idefent repülve körülnéz fenséges pegazusának nyergéből, és a tekintete egyszerre átfogja szinte az egész birodalmát. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a Grungni Szellemének, gondolája – minden nyomasztó szűkössége ellenére – mégiscsak lenyűgöző szerkezet. Akkora volt, mint egy folyami bárka, de annál sokkal kényelmesebb. Mialatt a kabinja felé tartott, áthaladt számos kisebb-nagyobb helyiségen. Látott egy kicsi, de jól felszerelt konyhát, amelybe még tűzhelyet is építettek. Az étkezdében akár harminc törpe is leülhetett egy időben. Aztán látott egy másik kamrát, amely tele volt térképekkel és táblákkal, de még egy kisebbfajta könyvtárnak is helyet szorítottak benne. A gondola gyomrában kapott helyet az óriási raktár, amelyet jókora faládák töltöttek meg zsúfolásig. Varek biztosította arról, hogy a ládák színültig vannak ennivalóval, továbbá mindazon felszereléssel, amelyre szükségük lehet az úton. A gondolat Felix eszébe juttatta, hogy amikor legközelebb lehorgonyoznak – ha megállnak egyáltalán –, feltétlenül be kell szereznie téli ruházatot. Elt a gyanúperrel, hogy nem kimondottan meleg éghajlat várja őket odafent, a távoli északon. Felix azon morfondírozott, hogy akkor vajon végérvényesen elkötelezte-e magát az utazás mellett. Nem érezte biztosan. Veszedelmekkel teli, de izgalmas kalandnak tűnt, hogy útra keljen egy ilyen hajóval, és felkeressen egy olyan tájat, amelyen háromezer éve nem járt emberi teremtmény. Azt persze jól tudta, hogy ha nem maga a Káosz birodalma lenne a cél, akkor habozás nélkül az utazás mellett tenné le a garast. Nem tartotta magát különösebben bátornak, de gyávának sem. Izgatta a képzeletét, hogy mi mindenre képes a léghajó. Például, hogy a hegyek és tengerek sem jelenthetnek akadályt, mert egyszerűen átlebeg felettük. Ráadásul jóval gyorsabban haladhat, mint akár a leggyorsabb hajó. Varek azt mondta róla, hogy egy nap alatt megtesz vagy ezer mérföldet, ami egészen szédítő sebesség. Felix számításai szerint neki és a trollvadásznak – gyalog és szekéren – több mint egy hónap kellett volna ugyanehhez a távolsághoz. Ez a jármű egyetlen hét leforgása alatt eljuthatott Arábiába vagy akár a még távolabbi Cathayba is, holott egy efféle utazás máskülönben több hónapot vett igénybe. A férfi biztosan érezte, hogy amennyiben nem zuhan le, nem söpri le az égboltról egy vihar, továbbá nem támadják meg a sárkányok, a Grungni Szelleme bámulatos tettekre lesz képes. A benne rejlő kereskedelmi lehetőségeket nem is tudta hirtelenjében felmérni. Annyit bizonyosnak látott, hogy a léghajó szélsebesen szállíthat kisebb mennyiségű, értékes, de romlandó rakományokat az egymástól távol fekvő városok között. Elvégezheti több száz futár vagy postakocsi munkáját. Felix azt is biztosra vette, hogy százával akadnak majd olyanok, akik boldogan fizetnek azért, hogy megpillanthassák azt a lélegzetelállító látványt, amely az ő szeme elé tárult az imént a felhőrésen át. Felix keserű öngúnnyal mosolygott maga elé.

Rádöbbent, hogy pontosan úgy forog az agya, ahogy azonos körülmények között az apjáé forogna. Hát persze, miután megteremtették ezt a lenyűgöző gépezetet, mihez kezdenek vele ezek az eszelős, kurta lábú félbolondok? Semmi máshoz, mint hogy elrepülnek vele a bolygó leghalálosabb pusztaságába. Egy olyan helyre, amelyről mindenki tudja, hogy démonok, szörnyetegek tanyája, illetve mindazoké, akik eladták lelküket a Sötét Erőknek. Felix ezen is eltöprengett. Vajon valami különös, kényszerítő erő lakozik a törpék lelkében, amely arra készteti őket, hogy a pusztulást és a vereséget hajhásszák? Szemlátomást ugyanúgy élvezik a katasztrófákról és ínségekről szóló meséket, ahogyan az emberi lények a diadalról és hősiességről szóló eposzokat. Szinte élvezettel merengenek a kudarcaik felett, és feljegyzéseket vezetnek a világgal szemben érzett haragjukról. Vagy ott van például a félőrült trollvadászok kultusza! Aligha lenne képes híveket vonzani a Birodalomban. Ezt a véleményét Felix pillanatok alatt megmásította. Eszébe jutott, hogy még az undorító káoszkultuszok is bőséggel találtak követőket a saját népéből, ezért úgy gondolta, hogy ha lehetséges volna, nem lenne hiány emberi trollvadászokból sem. Valamivel később értelmetlennek találta, és ezért elvetette ezt a gondolatfüzért. Rájött, hogy pillanatnyilag nem muszáj elhatároznia, betársul-e a törpék mellé. Még mindig eldöntheti, miután megálltak. Feltéve persze, hogy megállnak. ,♦♦♦ Lurk izmai görcsbe merevedtek a hosszas mozdulatlanságtól. Azon morfondírozott, hogy vajon hol van most. Azon is, hogy hol kellene lennie. Hosszú órák óta megszakadt minden kapcsolata Thanquol szürkelátnokkal. Hosszú órák óta olyan elszigeteltnek érezte magát, mint még soha életében, és ijesztőnek találta ezt az érzést. Skavenüszög hatalmas nyomortelepén született, egy átlagos, húsz kölyökből álló alom legidősebb tagjaként. Vertest-vércivel és másokkal körülvéve nőtt fel a zsúfolt, szűkös fészek mélyén. Olyan városban élt, amelyet szinte szétvetett skaven-társainak, több százezer skaventársának nyüzsgő tömege. Ha elhagyta a várost, azt katonai szolgálatban tette, egy hatalmas sereg harcosaként. Még a legkisebb helyőrségben is több százan hemzsegtek. Fajtársainak cincogásnyi távolságán belül élt és evett, ürített és aludt. Rövid életében egyetlen óra sem akadt, amikor nem érezte maga körül pézsmájuk vagy ürülékük szagát, vagy ne hallotta volna surranó lépteik folytonos neszezését. Életében először találkozott ezzel a hiányérzettel, amely úgy hatott rá, mint valami hasogató fájdalom. Az egyszer tény, hogy valamennyi társa egyben a riválisa is volt a vezéreik kegyeiért folyó versenyben. Az is tény, hogy habozás nélkül hátba szúrták volna egy rézgarasért, ahogyan ő is őket. De mindig ott voltak neki. Mindig megnyugvásra lelt a horda közepén, mert a világ tele volt veszélyekkel, tele volt silány népségekkel, akik gyűlölték a nemes skavenfajt, és irigyelték annak felsőbbrendűségét. A tömeg mindig megvédte minden fenyegetéstől. Most pedig magára maradt, éhes volt, és szívesen kiürítette volna feszülő pézsmamirigyét, bár egyetlen társa sem tartózkodott a környéken, akit figyelmeztetni kellett volna. Lurk tudta, pillanatnyilag nem tehet mást, mint hogy némán hallgatja vadul dübörgő szívverését, és minden akaraterejét bevetve megállja, hogy ne dugja fejét a mellső mancsai alá bénult rémületében. Arra is rájött, hogy még Thanquol szürkelátnok amúgy idegborzoló hangja is hiányzik neki. Pontosan ebben a másodpercben az egész hajó rázkódni kezdett. ♦ + ♦ Felix szeme hirtelen kinyílt. Azonnal tudta, hogy akarata ellenére elszundított. De mi ez a nyikorgás? És miért remegnek a falak? Miért ingadozik alatta az ágy? Ká-

ba agyában lassan felderengett, hogy a törpék léghajóján utazik, és sejtette, hogy valami szörnyű nagy baj történt. A padló meg-megvonaglott, és még az ágy matracán keresztül is érezte folytonos reszketését. Legurult az ágyról, felugrott – és jól bevágta fejét az alacsony mennyezetbe. Folyamatosan küzdött a rátörő klausztrofóbiás rohamokkal, miközben az egész léghajó ugrált, nyikorgott, recsegett és reszketett körülötte. Lelki szemeivel máris látta, ahogy a gondola kettétörik, és ők valamennyien a halálba zuhannak. Miért is tette lábát ebbe a pokolban kovácsolt gépezetbe? Hogyan egyezhetett bele, hogy akárcsak idáig elkíséri a törpéket? Mialatt arra számított, hogy bármely pillanatban lesújt rá a borzalmas vég, feltépte az ajtót, és kibotorkált a folyosóra. Menet közben Sigmarhoz fohászkodott. Elkeseredetten könyörgött a Pöröly Urának, hogy húzza ki ebből a csávából, miközben szívből remélte, elég hosszú ideig él még ahhoz, hogy kiderítse, mi történik vele. lton a hajó akkorát rándult, hogy Felix szabályosan berepült a keresztfolyosóba. Akkorát fejelt a szemközti acélfalba, hogy csillagok táncoltak a szeme eló'tt, és éles fájdalom robbant a homlokában. Elkezdett feltápászkodni, de rádöbbent, hogy ha feláll, akkor garantáltan szétveri a fejét a mennyezeten, így aztán négykézláb mászva indult tovább. Néhány hosszú pillanat erejéig pánikroham fenyegette. Ám hamarosan erőt vett magán, és leküzdötte a késztetést, amely arra ösztökélte, hogy egyszerűen csak összegömbölyödjön fektében, eltakarja fejét a karjával, és ne csináljon semmit. Rákényszerítette magát, hogy nyugodt ritmusban lélegezzen, és kisöpörte agyából a bénító gondolatokat. Eltökélte, nem tesz semmi olyat, ami miatt szégyenkeznie kellene a törpék előtt. Ha eljön érte a halál, akkor büszkén felszegett fejjel, állva fogadja – de legalábbis guggolva. Végül össze^ szedte minden lelkierejét, felállt, és ismét elindult a kormányállás felé. Már éppen gratulálni akart magának a saját elszántságához, amikor a léghajó hatalmasat zuhant, éppen úgy, mint amikor egy hajó leveti magát egy óriási hullám gerincéről. A férfi hosszú pillanatokig azt hitte, hogy eljött a vég. A folyosón állva, mindkét kezével egy csőbe kapaszkodva várta, hogy üdvözölhesse isteneit. Eltartott néhány szíwerésnyi ideig, mire rájött, hogy nem halt meg, ekkor reszkető léptekkel továbbment. Felix a hídra érve nyomát sem látta pániknak. Kissé idegesnek tűnő gépészek jártak ide-oda, közben műszereket ellenőriztek, és karokat húzogattak. Makaisson szálfaegyenes gerinccel állt a kormánynál. Mialatt hol jobbra, hol balra forgatta a kormánykereket, hatalmas izmai megfeszültek bőrujjasa alatt, és hajtaréja ide-oda lengett sisakja felett. Valamennyi törpe széles terpeszben állt, hogy megőrizze egyensúlyát. Felix irigykedve látta, hogy vele ellentétben nekik bezzeg nem okoz problémát, hogy függőleges testhelyzetben maradjanak. Sejtette, hogy azért van ez így, mert alacsonyabbak, szélesebbek és súlyosabbak nála, vagyis lejjebb van a súlypontjuk. Ráadásul még ki sem egyenesedhetett az alacsony mennyezet miatt, hanem arra kényszerült, hogy folyton bero-gyassza térdét, és előredöntse a törzsét. Varek volt az egyetlen, akit zaklatottnak látott. Az ifjú törpe képe zöld színben játszott, és jobb tenyerét a szájára szorította. – Mi folyik itt? – érdeklődött közömbös képet vágva Felix, és nagyon büszke volt magára, mert még a hangja sem remegett. – Nincs miért aggodalomra ok! – harsogta Makaisson. – Csak egy kicsi szélkavar! – Úgy érted, légörvény?

– Igen! – rikkantott a főgépész. – Egy kicsit örvényel alattunk a levegő. Meg felettünk is. Meg mindkét oldalunkon. Olyan ez, mint amikor a tenger hullámozik. Csak ne aggódj! Egy perc, és megnyugvás. Már repültem benne ilyenben máskor is! – Nem aggódom – hazudta Felix. – Helyes. Ez ám a harci kísértet! Izé…, szellem, na! Ezt a hajót még jóval sokkal rosszabb helyzetekre méreteztük! Bízz bennem! Ha én lennék a bőrödben, egyfelől furán érezném magam, másfelől bíznék magamban, hiszen én építettem ezt a veszett jó masinát! – Éppen emiatt aggódom – dünnyögte halkan Felix. – Tudod, még mindig azt kívánom – közölte elmélázva a fő-gépész –, hogy bárcsak Megállíthatatlan lennevolna a neve! Fel nem foghatom, hogy a többiek miért nem akarják! Lurk újra meg újra kifecskendezte pézsmáját. Az egész láda bűzlött tőle, bundája becsomósodott a váladék cseppjei-től. Szeretett volna uralkodni magán, de képtelen volt rá. A törpék léghajójának dülöngélése és rázkódása meggyőzte arról, hogy hamarosan vége az életének. Tudta, hogy abba kellene hagynia, mert a szaggal könnyen magára vonhatja a törpék figyelmét, de még ez a gondolat is újra meg újra megrémítette, és egyre csak spriccelte magából a keserű, savas bűzt. Egészen addig nem hagyta abba, amíg ki nem ürültek a mirigyei. Keservesen elátkozta Thanquol szürkelátnokot az összes aljas cselszövésével együtt, amelyeknek köszönhetően belesodródott ebbe az életveszélyes helyzetbe, majd eltöprengett azon, hogy vajon mit művel a szürkelátnok ezekben a pillanatokban? ♦♦♦ Thanquol egy elhagyatott barlangban gubbasztott, fent a hegyekben, és azon törte a fejét, hogyan lépjen kapcsolatba Vágottnyelvűvel, és miképp derítse ki a léghajó helyzetét. Biztonságos távolságból végignézte a gigászi gépezet indulását, és szívében olyan mohó birtoklási vágy ébredt, amelyhez foghatót még soha életében nem érzett. Megtudta végre, hogy min munkálkodtak a törpék, és hamar megértette azt is, hogy a léghajó mennyire ígéretes találmány. Katonai alkalmazásának lehetőségeit gyakorlatilag végtelennek látta. Az indulás után elért sebességéből ítélve egyetlen hét alatt átrepülhetett az Ovilág egyik végéből a másikba. A látnók lelki szemei előtt megjelent egy efféle hajókból álló pompás flotta, amely a biztos győzelemre repíti a legyőzhetetlen skavenlégiókat. Az eget is el fogják sötétíteni a hatalmas járművek, melyeken a Szarvas Patkánynak és legkedvesebb szolgájának, Thanquolnak zászlói lobognak majd! Egész hadseregeket szállíthatnak összezavarodott ellenségeik vonalai mögé, mielőtt azok egyáltalán rájönnének arra, hogy mi történik. A városokat is könnyen térdre kényszeríthetik, ha odafentről bombákat, méregszél-gömböket és kórságzsákokat dobálnak rájuk. Amikor megpillantotta a léghajót, Thanquol azonnal tudta, hogy az Ovilág műszaki vívmányainak csúcsát bámulja. Azt is világosan látta, hogy a skavenek dicső fajának az a rendeltetése, hogy a maga utánozhatatlan módján birtokába vegye és továbbfejlessze azt. Ha felszerelik rá a páratlan skaven torzgépeket és fegyvereket, a léghajó jobb, gyorsabb és ütőképesebb lesz annál, mint amilyennek a tervezői valaha is álmodni merészelték. Thanquol tudta, hogy vezérként a népe illetve a saját sorsa iránti kötelessége, hogy mindenáron megkaparintsa. Ehhez először is ki kell találnia, hogy merre jár a léghajó. A Lurkkel való kapcsolata megszakadt. A mágikus kötelékben nem volt elég varázserő ahhoz, hogy áthidalja a

kettejük közötti távolságot. A látnók szerencsére tudta, hogyan pótolhatja, ezt a titokzatos energiát. Gyorsan körbepillantott a barlangban. A helyszín megfelelt céljainak. Az egyik bejáratánál tartózkodott annak a hatalmas alagúthálózatnak, amely összeköttetésben állt az Alsó Birodalommal. A közelben gyülekeztek a Magányos Torony elleni támadás túlélői. Hosszú, fárasztó éjszakai rohanás után érkeztek ide, ahol már nem érhette el őket a törpék bosszúja. Thanquol évek óta nem érezte ilyen fáradtnak magát, viszont a kimerültség sem gátolhatta meg a léghajó megszerzésében. Egyik hosszú, finom ujja végén meredező vékony karmával megérintette a saját amulettjét. Azonnal megérezte a belefoglalt torzkő energiájának áradását. Higgadtan és türelmesen elküldte gondolatait, hogy szabadon szétterjedhessenek az amulettből kiinduló rugalmas, ektoplazmatikus nyúlványok mentén. Megnyugtatta a tudat, hogy ezek még léteznek valamilyen formában, bár messze túlnyújtotta őket az elméletileg lehetséges határokon. A szürkelátnok összeszedte minden erejét, és további terjeszkedésre utasította a szellemét. Lehunyta szemét, hogy ezzel is segítse az összpontosítást, miközben úgy érezte magát, mintha a teste egyre jobban és jobban szétterülne valami irdatlan mélység felett. De mindez nem volt elég. Így sem tudta helyreállítani a kapcsolatot ebből a távolságból, legalábbis támogatás nélkül nem. Belenyúlt az erszényébe, elővett egy bőséges adag torz-kő-port, és mohón felszippantotta. A por ereje nyomban a segítségére sietett, eltöltötte azzal az energiával, amelyre szüksége volt. Messze, valahol a nagy messzeségben megérezte a nyomorult, rémült Lurk halvány jelenlétét. Thanquol diadalittasan, fogait vicsorítva vigyorgott. Immár tudta a hajó helyzetét, távolságát, és az irányt, melyet követett. Szükség esetén újra meg fogja találni. De további adatokra volt szüksége. Lurk, figyelj rám! Sorolom az utasításaimat! – sugallta a távolba. A válasz nem késlekedett: Igenis, legmesteribb mester! – ;/ Miután a léghajó kivergődött a légörvények haragos öleléséből, Félix a parancsnoki híd hatalmas üvegablakán át bámészkodott. Sötét éjszaka telepedett a világra. Számtalan fénylő pontot látott maga alatt: a Birodalom dombságain és síkságain elterülő falvak, valamint az elszórtan álló fogadók fényeit. A mozgó fénypontok postakocsik voltak, amelyek fogadók vagy más menedékek felé száguldottak az éjszakában. Tőle balra a holdfény ezüstösen csillogó kígyóvá varázsolta egy folyó felszínét, amely körül erdőre utaló, sötét foltok terültek el. Különös, hátborzongató gyönyörűség tárult a szeme elé. Félix tudta, hogy rajta kívül nem sok emberi lény látott ehhez foghatót. Rég maguk mögött hagyták a vihar kavargását, és azóta minden simán, zökkenőmentesen zajlott. A gépek nyugodt, egyenletes hangon zúgtak. Egyik törpén sem látszottak a riadalom jelei. Még Varek arcának zöld árnyalata is fakulni kezdett, mielőtt a kabinjába támolygott, hogy aludjon egyet. Az irányítófedélzeten teljes béke és nyugalom uralkodott. Most már sok-sok órája voltak a levegőben, és végül Félix kezdte elhinni, hogy a léghajó valóban képes repülni. Épségben átvészelte az iménti vad rázkódást és bukdácsolást. A homlokára szerzett púpon kívül jele sem maradt annak, hogy valaha is bajba kerültek. Bár néhány órával korábban lehetetlenségnek nyilvánította volna, kezdte élvezni, hogy hátborzongató magasságban utazik, istenekhez méltó sebességgel. Körülhordozta tekintetét. A hídon csak a hajó irányításához feltétlenül szükséges legénység maradt, a törpék túlnyomó többsége nyugovóra tért. Még Makaisson is elterült az egyik párnázott karosszékben, és egy másik gépész vette át a kormányt. A főgépész szeme csukva volt, viszont még álmában is ott ült a képén a jogos diadalérzet

széles, elégedett vigyorgá-sa. Az egyik oldalsó ablaknál Borek állt a botjára támaszkodva. O is a feketébe öltözött tájat bámulta. Félix maga sem tudta, hogy mióta ácsorgott mélyen berogyasztott térddel, félig-meddig guggolva – mindenesetre a lábai már kegyetlenül görcsöltek. Szíve szerint a kabinja felé vette volna az irányt, de erőt vett magán, és odavánszorgott az öreghez. – Merre tartunk? – kérdezte tőle halkan. – Middenheimbe, Herr Jaeger – válaszolta az agg törpe. –Felveszünk még némi üzemanyagot és élelmet, néhány utast, aztán északkeletnek fordulunk Kislev és Troliföld felé. Makaisson szerint vesztettünk némi időt az ellenszél miatt, de holnap hajnalra elérjük a hegycsúcs városát. – Hajnalra! De hiszen a Fehér Farkas Városa vagy kétszáz mérföldre esik a Magányos Toronytól! – Így igaz, viszont ez egy gyors hajó, nemde? Felix az eszével már felfogta ezt a tényt, de most rájött, hogy átérezni még nem tudta. Es már előre látta, hogy igazából nem is fogja mindaddig, amíg meg nem pillantja maga alatt Middenheim kanyargós, szűk utcáit. Az egy dolog, hogy a fejében kiszámítja, milyen gyorsan halad a hajó, de egészen másik dolog ezt a sebességet a valóságban is megtapasztalni. – Ez a léghajó egyike korunk csodáinak – Eelix mély átéléssel sóhajtott –, talán éppen a legnagyobb. Borek szótlanul, mosolyogva fésülgette szakállát göcsörtös ujjaival, majd odabicegett az egyik üléshez. Ez egy terjedelmes, de törpékre méretezett, párnázott bőr karosszék volt. Kurta, vaskos oszlopon állt, amelyen szabadon körbeforoghatott. Felszerelték egyfajta bőrhámmal, amellyel az utas beleszíjazhatta magát. Az agg tudós hálás nyögdécselés kíséretében belesüllyedt ebbe a székbe, előkotorta pipáját, és meggyújtotta. Végül Felixre vetette fénylő tekintetét, és kijelentette: – Magam is így látom! És reménykedjünk, hogy elég jó ahhoz, hogy elrepítsen bennünket a célig. Mert ha kudarcot vall, valószínűleg ez lesz belőle az utolsó példány. ♦♦♦ Lurk összegyűjtötte minden bátorságát, és kikúszott a rejtekhelyéről. Lassan, óvatosan lemászott az egymásra tornyozott ládákról. Azonnal rájött, hogy a Szarvas Patkány ez egyszer végre rámosolygott. Ha a búvóhelyül használt láda a halom aljára kerül, sosem szabadul ki belőle. A többi láda hatalmas súlya csapdába ejti, és valószínűleg lassú éhhalált hal. Megállt, és meg-megrezdülő orral beleszimatolt a levegőbe. A szagokból ítélve senki nem volt a közelben. Szeme hamar alkalmazkodott a sötétséghez, mert csatornalakó nép fia volt. Napvilágnál rosszabbul látott az embereknél, de gyér fényviszonyok mellett lényegesen jobban. Néhány pillantással meggyőződött arról, hogy egyedül van. Mivel szinte teljes sötétség uralkodott a raktérben, ebből Lurk arra következtetett, hogy odakint éjszaka van. Az óvatosság azt követelte, hogy először a rejtekhelyéről gondoskodjon. Ha valamelyik törpe belenéz, gyanúsan üresnek fogja találni, ráadásul a láda bűzlött az ürülékétől és pézsmájától. Nem kell hozzá sok idő, és a legénység rájön, hogy potyautas van a fedélzeten, és akkor keresni kezdik. Ennek puszta gondolatától is megfeszültek a pézsmamirigyei. Az üres láda elég könnyűnek bizonyult, így némi erőlködés árán mélyebbre tudta tolni a többi közé. Fontolóra vette, hogy belerak valamit, mert a csekély súly is árulkodó lehet. Viszont el sem tudta képzelni, hogyan oldhatná meg ezt a problémát, ezért

fel is hagyott a latolgatásával, és más, sokkal égetőbb gondokon kezdett töprengeni – szörnyű éhség gyötörte. Szerencsére tisztán érezte az ennivaló illatát. Valahol a közelében gabonát tároltak. Sietve kirágta az egyik zsák sarkát, majd orrát mélyen a búzába temetve elszántan rágott és nyelt, hogy mielőbb csillapítsa mardosó éhségét. A szeme sarkából meglátta, hogy az egyik sarokban füstölt sonkák lógnak egy acélállványról. Úgy döntött, hogy egy darab hús senkinek sem fog hiányozni, viszont azzal sokkal jobban megtöltheti a gyomrát. A mancsai közé kapott egy jókora sonkát, és mohón lerágta a felét. Jobban szerette volna nyersen és frissen, de sejtette, azt azért mégsem várhatja el a Szarvas Patkánytól, hogy minden kívánságát teljesítse. A megmaradt húst a ruhájába dugta, hogy némi vésztartaléka is legyen. Eljött az ideje, hogy Thanquol parancsainak megfelelően átkutassa a hajót. Hosszú évek les- és orvtámadásaiban szerzett lopakodási tapasztalatainak felhasználásával, lassan előreóvakodott. Természetes testtartása révén a teste eleve előregörnyedt, így minden nehézség nélkül közlekedett négy mancson. Egy idő után úgy érezte, hogy ha a falak és a padló nem fémből volnának, és nem gyűlöletes ellenségek vennék körül, egész otthonosnak találná ezt a helyet. Az alacsony, félhomályos folyosók furcsamód egy skavenfészekre emlékeztették. Leküzdötte magában a nosztalgikus érzéseket. Az orra előtt egy, a falhoz rögzített fémlétra vezetett felfelé. Fürgén felkúszott rajta, és besurrant egy hosszú folyosóba. Körülötte mindenhonnan hortyogás hallatszott – a gyanútlan törpék mélyen aludtak kabinjaikban. Lurk fejében az járt, hogy ha itt volna vele akárcsak egyetlen osztagra való viharsárkány, pillanatok alatt a hatalmába keríthetné az egész hajót. De maga is tudta, hogy a lehetetlenre vágyik, ezért halkan felsóhajtott, és továbblopakodott. Nem messze tőle gőzgépek morajlottak, és néhány törpe a lármát túlharsogva ordibált egymásnak. Lurk szíve a torkában dobogott, amikor óvatosan bedugta orrát, az egyik résnyire nyitott ajtón. Szerencsére a bentiek háttal álltak neki. Vágott-nyelvű gyorsan körülnézett. A jókora terem zsúfolásig tele volt gépekkel. Mindenütt fogaskerekek pörögtek, dugattyúk pumpáltak őrült sebességgel, és két gyorsan forgó, hatalmas tengely vezetett a hátsó acélfalon túlra. Valami mélyen eltemetett ösztön azt súgta Lurknek, hogy megtalálta a gépházat. Azt is megérezte, hogy ha valahogyan belepiszkálna ezekbe a gépekbe, akkor megállásra kényszeríthetné a léghajót. Fogalma sem volt arról, hogy ebből mennyi jó származna rá nézve, de úgy vélte, az lesz a legjobb, ha ezt a feltételezését jelenti a szürkelátnoknak. Nem óhajtotta tovább is próbára tenni a szerencséjét, ezért hátrált néhány lépést, majd megfordult, és a saját szagnyomát követve visszaiszkolt a raktérbe. Egyelőre nem találta meg azt, amit keresett, ráadásul a hajó falán sorakozó ablakokon keresztül meglátta, hogy a napkorong felső pereme felbukkant a horizont felett. Vissza akart érni a rejtekhelyére, még mielőtt az egész személyzet felébred. Kipillantott az egyik hajóablakon, és hirtelen rádöbbent, hogy megtalálta a választ a szürkelátnok legfontosabb kérdésére. A távolban fenséges, hatalmas, a lábánál erdőségekkel övezett hegy tört az ég felé. A csúcsot egy emberváros tornyai koronázták. Lurk szívverése felgyorsult. Hosszú éveket töltött egy s ka ven helyőrségben, amely a hegy alatti alagutakban állomásozott. Folyton arra készültek, hogy vezéreik egyetlen szavára lerohanják gyűlölt ellenségeik metropoliszát. Vágottnyelvű most már biztosan tudta, hogy a léghajó egy hatalmas város felé tart, amelyet az emberek Middcnheimnek, a Fehér Farkas Városának neveznek. ♦♦♦

Felix szeme lassan felnyílt. Az álomtól még kótyagosan rájött, hogy elaludt a kormányállás egyik kényelmes ülésében. Azonnal észrevette, hogy a hajtóművek hangja megváltozott, továbbá azt is, hogy a léghajó finoman vibrál, miközben magasságot veszít. Felállt, és kivételesen még idejében eszébe jutott, hogy ne húzza ki magát teljesen, így nem vágta be fejét a mennyezetbe. Nehézkesen odacsoszogott az ablakhoz. A következő pillanatban pislogva meredt az elétáruló pompás látványra. Távoli tornyok körvonalait pillantotta meg, amelyek hátterében az izzó napkorong felfelé kúszott az égboltra. Felixnek elakadt a lélegzete. Aztán azt is meglátta, hogy az épületek egy fenséges hegycsúcsot körbeölelő erődítményből emelkedtek ki. Hirtelen észbe kapott: elérték hát Midden-heimet, ráadásul a tervezett időben! Mialatt az ámulattól elkerekedett szemmel fürkészte a várost, észrevette, hogy egy jókora teremtmény száll fel a fellegvár falai közül, majd egyenesen a léghajó felé veszi az irányt. Forrón remélte, hogy nem ellenséges szándékkal közeledik feléjük. fflíddflihtím Felix elragadtatott élvezettel meresztgette a szemét. Hamarosan meglátta, hogy a feléjük tartó teremtmény egy szárnyas ló, egyike a messze földön híres pegazusoknak. Lovasának köpenye vízszintesen lobogott és csapkodott a levegőben. A titokzatos lovas fején a varázslók sisakját viselte. Jobb kezét tűzgömb fogta körül, és Felix tudta, hogy egyetlen mozdulatával elszabadíthatja annak pusztító erejét. Látta már a Birodalom csatamágusait a harcmezőn, így tisztában volt azzal, hogy micsoda félelmetes hatalommal bírnak. A varázsló a Grungni Szelleme, mellé irányította pompás paripáját, majd úgy fordította, hogy azzal párhuzamosan repüljön. A hatalmas, tollas szárnyak ritmikusan emelkedtek és süllyedtek; a teremtmény jól láthatóan erőlködés nélkül tartotta az iramot. Közben Borek felkelt székéből, és az oldalsó ablakhoz sietett. A varázsló feléjük nézett, mire Borek odaintett neki. A férfi arckifejezéséről lerítt, hogy felismerte az agg törpét. Megsarkantyúzta a pegazust, a léghajó elé vágott, majd hátraintett, hogy kövessék. Makaisson megmarkolta a kormányt, és óvatosan balra forgatta. Válaszképpen a léghajó lassú, kis ívű fordulóba kezdett, mialatt csökkenő sebességgel, folyamatosan süllyedve közeledett, a város tornyai felé. Felix lepillantott és meglátta, hogy odalent a macskaköves utcákat ellepik az emberek. A szájukat tátva bámultak felfelé, és nyakukat nyújtogatták, hogy jobban lássák a csodát. Egyes arcokra csodálkozás volt írva, másokra csupán félelem. Felix ráeszmélt, hogy a lentiek akár tudják, akár nem, bizonyos értelemben eddigi életmódjuk végének okozóját látják. Városuk évezredeken át biztonságban, megközelíthetetlenül nyugodott, sziklás sasfészkében. A hegytetó're kétféle módon lehetett feljutni: egy hosszú, keskeny, kacskaringós ösvényen, valamint egy kötélpályán, amely a hegy lábánál álló kisvárosból indult. Fennállásának első percétől fogva soha, egyetlen behatoló sem hódította meg ezt a várat. Csupán a fekvése lehetővé tette, hogy tíz védő könnyedén feltartóztasson ezer ostromlót, és ez néha valóban így is történt. Mind a múltban, mind a jelenben viszonylag kevés pegazus, wyvern vagy más repülő teremtmény élt, és ezekből még soha nem gyűjtött össze senki egy hadseregre valót. Felix már tudta, hogy a Grungni Szelleme mindent megváltoztat. Egy egész csapatot szállíthat a gyomrában. Egy ilyen hajókból álló flotta egy hadsereget is felrepíthet a város ormaira. Agyúival tűz alá veheti azokat a macskaköves utcákat és palatetőket, méghozzá akkora távolságból, amekkoráról korábban, egyetlen ostromló sem álmodhatott. Ez a nap egy új korszak kezdete volt, és Felix azon töprengett, hogy ezt rajta kívül vajon másvalaki is felismerte-e.

♦♦♦ Atlebegtek a meredek, kanyargós utcák felett. A város magas, keskeny lakóházai még magasabbra nyúltak a csúcs közelében, amelyet két hatalmas épület uralt: a választógrófi palota, és Ulricnak, a Farkasok Urának fenséges temploma. A két óriási épület egymással szemben állt a város legmagasabban fekvő terén, ahonnan pompás kilátás nyílt a háztetőkre és kéményekre. Felix rájött, hogy ez lesz az a hely, ahová a főgépész a hajót kormányozza. Az elmúlt percekben többször felvetődött benne a kérdés, hogy vajon hogyan fognak leszállni, és most ámuldozva figyelt, miközben a legénység lépésről-lépésre végrehajtotta a nehéz manővert. Tisztán látszott, hogy a városban már várták őket, és felkészültek az érkezésükre. Törpecsapat gyülekezett odalent a téren, amelynek kövezetébe jókora vasgyűrűket erősítettek. Makaisson hátrahúzta az egyik kart, és a hajtóművek morajlása elhalkult, majd ismét felerősödött. – Vigyázat, fékeződés következik! – rikkantott a főgépész. – Kapaszkodás kell! Mire Felix felfogta a törpe szavainak értelmét, a hajó fokozatosan lelassított, végül megállt a levegőben. Makaisson ekkor semleges állásba tolta a kart, és a gépek zúgása teljesen elhalt. – Essenek le a horgonyok! – vezényelt Makaisson. Két-három gépész állt valamennyi kötéldob mellett. Elfordították a kioldókapcsolókat, és a sodronyok elkezdtek lecsévé-lődni. A földi személyzet már készen állt. Elkapták a drótköteleket, és a rajtuk lévő jókora, csáklyaszerű kampókat beakasztották a hatalmas vasgyűrűkbe. A léghajó néhány pillanat leforgása alatt kikötött. Felix most már csak azt nem tudta, hogy miképp jutnak le a térre. Hamarosan erre a kérdésre is választ kapott. ♦♦♦ A küldöttség szűk folyosókon és függőleges aknákon keresztül érte el a léghajó fenekét. A gondola legalsó fedélzetén ácsorogtak, és a jókora zárófedelet bámulták, amit az egyik gépész az imént felnyitott. Egy másik meghúzott egy kart, mire a mennyezethez erősített, hatalmas kötegbe felgöngyölt kötéllétra kizuhant a nyíláson. Esés közben letekeredett, és a vége hamarosan elérte a felszínt. Odalent az egyik törpe rávetette magát a létrára, és megpróbálta feszesen tartani. Ám nem volt elég súlyos, így szerencsétlenségérc széles ívben hintázott ide-oda. Gotrek lenézett a nyíláson, egyik kezével elkapta a létra egyik fokát, majd kilendült a mélység fölé. Majomügyességgel ereszkedett lefelé, pedig csupán a bal kezét használta, mert jobbjával rettenthetetlenül markolta hatalmas fejszéjének nyelét. – Csak utánad, Felix – mondta Snorri, és a padlóban tátongó kijáratra mutatott. Felix lenézett, és az esélyeit latolgatta. Az már biztos, hogy innen fentről halálos zuhanás vár rá, de ha azt akarja, hogy még egyszer szilárd talaj legyen a lába alatt, akkor nincs más út. Got-reket utánozva megmarkolta az egyik létrafokot, és ő is kilépett a semmi fölé. Egy pillanatra elborította a rettegés, amíg levegőben kalimpáló lábai, rátaláltak a létrára. Minden ízében reszketett, de elindult lefelé. Amikor előbukkant a gondolából, halálra váltan kapaszkodott, mert immár szabadon érte a szél, ami belekapott a köpenyébe, és könnyeket csalt a szemébe. Legnagyobb bánatára a kötéllétra ahelyett, hogy mozdulatlanul feszült volna a léghajó és a talaj között, lustán lengedezett az enyhe szélben. Ráadásul nem ártott volna, ha indulás előtt kesztyűt húz, mert a durva lenkötél kidörzsölte a tenyerét és az ujjait.

Erőnek erejével kényszerítette magát, hogy lejjebb lépjen a jobb lábával, majd a ballal, aztán eggyel lejjebb fogjon a jobb kezével, végül a ballal. Ezt a műveletsort ismételgetve ereszkedett lefelé. A hajó fedélzetén szerzett tapasztalataiból megtanulta, hogy akkor jár a legjobban, ha nem néz le. A háztetők magasságából azért körülnézett, és meglepetten látta, hogy az emberek kihajolnak az ablakokból, és lelkesen integetnek neki. A távolból éljenzést hallott. A lárma forrását keresve lepillantott, és nyomban elkapta az őrült szédülés. Látta, hogy a teret hatalmas tömeg veszi körül, amelyet csupán a gróf elitkatonái, a Fehér Farkas Lovagjai tartanak vissza. Lassan felderengett az agyában, hogy a városlakók őt éljenzik. O az első és egyetlen ember, aki aláereszkedik a léghajóból, ezért vélhetően afféle hősnek tekintik. Hogy ne okozzon nekik csalódást, Felix visszaintegetett. Ehhez azonban az egyik kezével elengedte a létrát, így nyomban elvesztette az egyensúlyát. A létra jobbra lendült, ő pedig majdnem lezuhant róla. Sietve megragadta a kötelet, és tovább ereszkedett. Amikor lábát a kövezetre tette, biztosan érezte, hogy nála boldogabb ember még nem született a világra. ♦♦♦ Súlyos páncélzatot és drága ruhákat viselő férfiak masíroztak ki a palotából, hogy üdvözöljék a léghajó utasait. Zekéjük és buggyos nadrágjuk a legfinomabb szövetből készült, köpenyüket nerc- és cobolyprémből varrták. Mellvértjüket a mid-denheimi választógróf farkasfejet ábrázoló címere ékesítette. Megjelenésük és fellépésük egyszerre árasztotta a mérhetetlen vagyon és a barbárság különös auráját. Felix tudta, hogy ez a jelenség a szülővárosuk hírnevének gondos ápolásával van összefüggésben. Middenheim népe sok tekintetben elütött a Birodalom többi lakójától. Ebben a városban elsősorban a vad, harcias Ulric isten kultusza dívott, míg Sigmarnak, a Birodalom védőszentjének papjait inkább csak megtűrték, mintsem tisztelték. A vallási különbségek folyton feszültséget gerjesztettek a Birodalomban, de egy ekkora vagyonnal és katonai erővel bíró városállam szabadon járhatta a saját útját. Pedig az ilyesmi ritkaságszámba ment egy olyan világban, amelyben a hitbeli eltérések gyakran vezettek véres polgárháborúkhoz. A fegyvereseket a vendégek elé küldték, hogy fogadják és bevezessék őket Stephan választógróf színe elé. Felix észrevette, hogy a katonák tekintetükben némi csodálkozással méregetik őt. Eléggé nyilvánvalónak tűnt, hogy akármire számítottak, arra biztosan nem, hogy egy ember fog aláereszkedni a léghajóból. Ettől függetlenül udvariasan meghajoltak előtte is, és értésére adták, hogy a gróf számít a társaságára. Felix viszonozta a főhajtásaikat, majd hagyta, hogy bekísérjék a palotába. ♦♦♦ A választógróf rezidenciája ódon volt és fényűző. Remekmívű, hatalmas szőttesek borították a falakat, amelyek a város hosszú, dicső históriájának pillanatait ábrázolták. Menet közben Felix felismerte a Hel Fen-i csata, illetve a Sylvania vámpírgrófjai ellen vívott háborúk jeleneteit. Egyes szőtteseken farkasbőrbe öltözött katonák harcoltak zöld bőrű orkokkal. Más faliképeken a Káosz förtelmes hordáit látta, amelyek kétszáz évvel korábban, Jámbor Magnus uralkodása idején, ostrom alá vették a várost. A hatalmas palotát a hegycsúcsot alkotó kőzetből emelték. A kőművesek és szobrászok elképesztő mesterségbeli jártasságról tettek tanúbizonyságot. Minden egyes ajtó felett kőből formált démonfejek vicsorogtak lefelé, és magukat a boltíveket is finom,

bonyolult faragások díszítették. Tilea, Arábia és a távoli Gathay pompás szőnyegei borították a padló súlyos kőkockáit. Valamennyi terem kandallóiban hatalmas tűz lobogott, hogy száműzzék a hideget. Még így, napvilágnál is lámpák égtek az ablakoktól távol eső sarkokban, melyekre máskülönben alkonyi sötétség borult volna. A folyosókon délceg palotaőrök jöttek-mentek, akik bizonyára uralkodójuk ügyeiben jártak. A drága ruhákat viselő udvaroncok gyakran megálltak, és szájukat tátva meredtek a törpékre, így esett hát, hogy Felixék hallgatásba burkolózó vagy éppen összesúgó emberekkel a nyomukban érkeztek a mid-denheimi választógróf tróntermébe. Még néhány lépést tettek, és felsorakoztak a karcsú derekú, széles vállú alakkal szemben, aki szálfaegyenes háttal ült a Farkastrónon. A trónemelvény két oldalán székek sorakoztak, rajtuk idős, szakállas férfiak üldögéltek – Felix tanácsosoknak gyanította őket. Két további alak állva várakozott. Egyikük kissé előrehajolva sugdosott a gróf fülébe. Az illető egy férfi volt, akinek válláról fényűző, hivalkodóan bíborszínű köpeny lógott. A köpeny szegélyeit hímzett szimbólumokkal teli aranyszövet ékesítette. Felix a bonyolult ábrákban misztikus jelképekre ismert. A férfi fején díszes sisak magasodott, amely leginkább az elfek csúcsos, kúpot formázó fejfedőjére emlékeztetett, csak ezt nemezből és aranyszövetből varrták. Ujjain drágaköves gyűrűk ragyogtak. A misztikus erő és a hatalom aurája lebegett körülötte. Felix kissé kínosan érezte magát, amikor felismerte a férfit. Nem volt más, mint a pegazusháton röpködő varázsló, márpedig az ő múltjában a varázslókkal való találkozásokból ritkán sült ki valami jó. A másik alak, egy karcsú nő, ugyanilyen különleges volt a maga módján. Közvetlenül a trónemelvény előtt állt, arccal a gróf felé. Felix úgy becsülte, hogy nagyjából olyan magas lehet, mint ő. A jelenlévő udvarhölgyekkel ellentétben nem a nemesi udvarokban megszokott ruházatot viselte. Fehér vászoningére ujjatlan bőrzekét húzott. Bőr lovaglónadrágját szegecsekkel kivert bőröv fogta össze vékony derekán. Magas szárú bőrcsizmája hosszú combjának közepéig ért. Hamuszőke haját egészen rövidre vágva hordta. Derekán kétfelől egy-egy hüvelybe bújtatott kardot viselt. A hátát kihúzva, a fejét kissé felszegve állt. Valamiért az egész megjelenéséből messzi földek, ismeretlen tájak varázsa áradt. A nő megérezte magán Felix tekintetét, megfordult, és ránézett. Felix végre megpillantotta az arcát is, melynek láttán elakadt a lélegzete. A törpék meghajoltak a gróf előtt, és belevágtak szóvirágokkal teletűzdelt bemutatkozásukba és köszöntőjükbe. Stephan gróf hamarosan félbeszakította őket. Viszonylag udvariasan szólt közbe, de annak a katonaembernek a modorában, akinek nincs ideje terjengős beszédekre. Felix előrébb lépett, lecövekelt Gotrek és Snorri oldalán, majd a lehető legudvariasabb meghajlásával köszönt. A gróf szemében érdeklődés villant, amikor meglátta őt a törpék között, de nyomban visszafordította a figyelmét Borekre. – A kancelláriám már előkészítette a kívánt anyagokat a berakodáshoz – közölte Stephan. Az Olger arcára kiülő kifejezésből Felix tudta, hogy akármik legyenek azok az anyagok, bizonyosan sokba kerültek. A fösvény olyan sápadtnak és nyomorultnak tűnt, mint egy végtagcsonkolásra váró sebesült. – Köszönjük neked, nemes úr, hogy a népeink között ősidők óta fennálló szövetségi viszonyok szellemében jártál el, és tanújelét adtad baráti érzéseidnek! – felelte Borek. A gróf úgy mosolygott, mintha valóban régi barátság fűzte volna az agg törpéhez, és mintha most csupán ajándékot adott volna. Felix felnézett, és azon kapta magát, hogy nyílegyenesen a gyönyörű nő kék szemébe bámul. Úgy becsülte, hogy nagyjából egykorúak lehetnek. A nemes asszonyoktól eltérően az ő bőre napbarnított volt. Kiugró arccsontjai és széles, telt ajkai különleges, egzotikus szépséggé varázsolták. Felix sejtette, hogy nem a Birodalom határain belülről származik. A nő kissé oldalra billen-

tette fejét, és tetőtől-talpig végigmérte a férfit. Felix nem szokott hozzá az ilyen nyílt és alapos vizsgálódáshoz egy hölgy részéről, de erőt vett magán, és állta a tekintetét. A szépség végül kihívóan rámosolygott. – Most pedig, bölcs tudós uram, mesélj nekem arról a különleges járműről, és a küldetésről, amelyre vállalkoztatok? –kérte fennhangon Stephan gróf. Borek jelentőségteljesen körülnézett a teremben, majd válaszolt: – Örömest, excellenciás uram, de egyes dolgokat jobb négyszemközt megtárgyalni. A gróf körülhordozta tekintetét a hatalmas csarnokon, híveinek, őreinek és talpnyalóinak hosszú során. Bólintással jelezte egyetértését, összeütötte két tenyerét, és felkiáltott: – Kamarás, bizalmasan óhajtok beszélni a nemes Borekkel. Vitess étkeket és bort a lakosztályomba! A magas méltóság meghajolt és távozott. Stephan gróf minden további ceremónia nélkül felállt, lesietett az emelvény lépcsőin, majd a karját nyújtotta, hogy Borek rátámaszkodhasson. A trónterem kezdett kiürülni. Az udvaroncok kisebb-nagyobb csoportokba verődve kiszállingóztak a pompás csarnokból. Felix az ifjú törpéhez fordult, de Varek csak a vállát vonogatta. – Ki az a lány, és ki a varázsló? – kérdezte Felix. – Ha jól sejtem, ők lesznek az utasaink – válaszolta Varek. – Utasok? – Biztosra veszem, hogy ők vagy a bácsikám majd többet is elmondanak, amikor eljön az ideje. – Varek szemlátomást észbe kapott, hogy többet árult el a kelleténél, és sietve eliszkolt. Felixen kívül már csak Gotrek, Snorri, Olgcr és Makaisson maradtak a trónteremben. – Sajnálom, de én itt kiválók az expedícióból – közölte váratlanul Olger. – Bármennyire szeretnék veletek maradni, a családi és üzleti ügyek Middenheimben marasztalnak. Sok szerencsét, és feltétlenül hozzátok el az aranyat! Odabiccentett nekik, és ő is kisietett a teremből. – Ügyes kifogás! – dünnyögte megvetően Gotrek. – Snorri úgy sejti, hogy az öreg zsugori berezelt! – vélekedett Snorri. Amire minden oka megvan – gondolta magában Felix. Kezdte gyanítani, hogy a fösvény a legokosabb és legelőrelátóbb törpe, akivel valaha összesodorta az élet. – Mi pedig menjünk, és keressünk magunknak valami sörforrást? –javasolta megfontoltan Gotrek. ♦♦♦ Felix megállt, hogy vegyen egy süteményt az egyik utcai árustól. Lassan körbefordult, és jól megnézte magának az utcát. Boldogság töltötte el, hogy ismét egy emberi város utcáit koptatja. Mérhetetlenül élvezte a körülötte nyüzsgő sokadalmat. Feje fölé Middenheim magas lakóépületei tornyosultak. Emberek tolongtak a szűk, kanyargós utcákon. Zsonglőrök dobálták boszorkányos ügyességgel színes labdáikat. Akrobaták bukfenceztek. Tarka ruhás emberek imbolyogtak gólyalábakon a tömeg felett. Dobok dübörögtek. Sípok jajongtak. Rongyos koldusok nyújtogatták szurtos tenyerüket. A levegőben sülő csirkehús, főtt tészta, és az éjszaka folyamán kiöntött ürülék szaga terjengett. Felix bal kezét folyton az erszényére szorította, míg jobbját a kardja markolatán tartotta, mert ismerte a városi élet veszélyeit és ragadozóit. Tolvajok, zsebmetszők és fegyveres rablók leselkedtek a sarkokon. Mocskos képű gyerekek figyelték mohó tekintettel. Helyenként a palotaőrök egyenruháját viselő harcosok lépdeltek peckesen.

– Hahó, szépfiú! Akarsz egyet szórakozni? – Festett arcú leány kiáltott neki az egyik nyomorúságos ház ajtajából. A nőszemély csípőjével kéjesnek szánt mozdulatokat tett, de mozdulataiból hiányzott az igazi vágy, így inkább csak a kéj paródiáját mutatta be. Más nők csókot dobtak Felixnek a felső, keskeny ablakokból, de ő elfordította tekintetét és továbbhaladt. Eszébe villant a palotában látott nő, de nyomban félresöpörte a gondolatot. Úgy sejtette, lesz még ideje megismerkedni vele, miután a léghajó továbbindul. Egy részeg bukott ki az egyik kocsma ajtaján, és nekitántorodott Felixnek. Felix orrát megcsapta a belőle áradó sörszag, ezzel egy időben megérezte, hogy ujjak matatnak az erszényén. Felrántotta térdét, és hatalmas erővel lágyékon rúgta a zsebtolvajt, aki nyögdécselve elterült a kövezeten. – Gyorsan, ez a szerencsétlen flótás rosszul lett! – kiabálta Felix, és átlépett az elterült test felett. Az utca csőcseléke úgy vetette magát az álrészegre, akár a farkasok a sebesült szarvasra. Felix sietve beleveszett a tömegbe, még mielőtt az őrök felfigyeltek volna a kavarodásra. Derűsen elmosolyodott. Jó volt visszatérni a civilizációba, jól érezte magát a saját népe között. Az is jólesett neki, hogy végre egy kicsit magával is törődhet. Előtte állt az egész éjszaka, mert ennyi idő kellett ahhoz, hogy a legénység felcsörlőzze a hajóba a feketevízzel teli hordókat. Gotrek és Snorri bevették magukat az első útjukba eső kocsmába, de ő nem volt abban a hangulatban, hogy nckiálljon vedelni. Még túlságosan élénken élt benne az utolsó, pokoli másnaposságának emléke. Úgy döntött, hogy inkább tesz egy kört a városban, és majd később csatlakozik a troli-vadászokhoz a Farkas és Keselyű nevű, lepusztult ivóban. Felix bánatosan megcsóválta fejét. Valamikor, talán Mid-denheim felé félúton nyilvánvalóan rászánta magát arra, hogy a törpékkel tart. Csak azt nem értette, hogy miért döntött így, amikor az utazás szörnyen veszélyesnek ígérkezett. Viszont az is meglehet, hogy éppen ez volt az oka. Fia nyugodt, biztonságos életre vágyott volna, akkor most könyvelőként dolgozna apja egyik altdorfi irodájában. Ám a Gotrekkel való bolyongásai során élvezni kezdte a vándorzsoldosok kalandos életét, és úgy sejtette, hogy immár ha akarna sem tudna visszatérni a régi életmódjához. Ennek a kalandnak valahogyan megvolt a saját hajtóereje. Először már attól elfogta az izgalom, hogy felszállhat a léghajóra. Aztán jött a repülés élvezete. Fényes nappal, ebben a nyüzsgő városban, még a Káoszpusztákon rá váró megpróbáltatások sem tűntek olyan rettentőnek. Sőt inkább erőre kapott benne a kíváncsiság. Ha a törpékkel tart, akkor lehetősége lesz felkeresni egy olyan helyet, ahol eleddig kevesen jártak, és ahonnan még kevesebben tértek vissza, hogy beszámoljanak élményeikről. És persze ott volt még a fogadalma, hogy társául szegődik Gotreknek, és megörökíti a sorsát. Természetesen tudta, hogy hazudik saját magának. Hajszálpontosan meg tudta határozni, mikor jutott arra a döntésre, hogy elkíséri a törpéket. És ennek nem volt az égvilágon semmi köze fogadalmakhoz, kalandvágyhoz vagy az utazás izgalmaihoz. Akkor szánta el magát, amikor a tudomására jutott, hogy a trónteremben látott gyönyörű nő is felszáll a léghajóra. – És ebben nincsen semmi rossz – dünnyögte maga elé –, feltéve persze, ha életben maradok. ♦♦♦ A város pereméről lélegzetelállító látvány tárult Felix szeme elé. A kanyargós sikátorokat követve leballagott a hatalmas külső falak tövéhez, ahonnan egy rövid kapaszkodás árán felért a felső gyilokjáróra. Innen tisztán látta a kötélpályát, amely a keres-

kedőket és árucikkeik garmadáját szállította fel a lenti kisvárosból. Éppen a napi utolsó szállítmány közeledett a falakba épített végállomás felé. Felix elnézett a messzeségbe. Hatalmas, sejtelmes erdőket látott, míg a horizont alatt egy folyó ezüstszalagja nyújtózott. Kicsit elfogta az irigység attól, hogy Middenheim lakóinak majdnem olyan pompás látványban van részük nap mint nap, mint neki volt a léghajón. Csodálta azt a leleményességet és elszántságot, amely létrehozta és fenntartotta ezt a hatalmas várost. Régebbi olvasmányaiból tudta, hogy a Fehér Farkas Városa erődítményként született. A magaslatok később menedéket nyújtottak mindazoknak, akik elmenekültek a síkságon folyamatosan dúló háborúskodás elől. A hosszú évszázadok folyamán a hegy lakóinak létszáma megsokszorozódott, és az emberek az erőd illetve Ulric monostortemploma körül kezdtek gyülekezni. Maga a város először a nemeseknek és fegyveres kíséretüknek adott otthont, később hozzájuk csapódtak a kereskedők is, akik ellátták őket minden földi jóval. Természetesen az ennivaló és valamennyi egyéb árucikk méregdrága volt idefent, mert mindent a kötélpályán kellett felcsörlőzni. Viszont a nemesek hatalmas birtokokkal rendelkeztek a hátországban, és sosem szűkölködtek aranyban. A fizetendő árért bőségesen kárpótolta őket a felhők magasában elterülő városuk által nyújtott biztonság. És persze a hegy gyomrában szerteágazó bányák hatalmas vagyon forrásai voltak. Meg számos ocsmány dologé is egyben. Felix Gotrektől hallotta, hogy azok a bányák és egy kiterjedt alagúthálózat benyúlnak egészen a csúcs alá. Odalent folyton törpe- és emberzsoldosok járőröztek, mert hosszú évekkel korábban a skave-nek tanyát vertek a mélyben. Felix elkáromkodta magát, és azon tűnődött, kikerül-e valaha az átkozott fajzatok karmai közül. Valószínűleg soha. Komoly tétbe lefogadta volna, hogy ha a léghajó netán a legendás Lustria párás őserdői felé fordítaná az orrát, mire odaérnének, azt tapasztalnák, hogy a ska-venek már ott ólálkodnak az aljnövényzetben. A nap kezdett lenyugodni. Vérvörös ragyogás terjedt szét a felhőkön, miközben a vörösen izzó korong a láthatár alá ereszkedett. Fények gyúltak a fal mentén sorakozó őrtornyokon, és Felix hátrapillantva látta, hogy a város lakóházainak és kocsmáinak ablakai is sorban világítani kezdenek. Sejtette, hogy hamarosan előkerülnek a lámpagyújtogatók, és lámpást lóbáló virrasztók ballagnak majd az elnéptelenedő utcákon. Úgy döntött, hogy ideje visszaindulni. Mialatt még egy búcsúpillantást vetett a fenséges városra, ritkán tapasztalt, mélységes nyugalom költözött a lelkébe. Mintha azzal, hogy meghozta a nagy kalandra vonatkozó döntését, kiölt volna magából minden félelmet és kételyt. Jobb, ha az ember döntésre jut – állapította meg magában –, mint ha gyötrő bizonytalanságban vergődik. Most már tisztán látta maga előtt az utat, és megkönnyebbült, amikor átérezte, hogy emiatt cseppet sem boldogtalan. Megfordult, leereszkedett a falról, majd nekivágott a palota felé vezető hosszú, macskaköves útnak. Menet közben néha felkapta a fejét és azon tűnődött, hogy csak a képzelete játszik-e vele, vagy valóban kaparászó-motoszkáló neszeket hall a háztetők felől. H Karmok Tenderén tál tömeg ámulva nézte a léghajó indulását. A téren kioldották a köteleket, amelyek felcsévélődve pillanatokon belül eltűntek a hajó gyomrában. A légcsavarok forogni kezdtek, majd Makaisson megtekerte a kormányt, és boszorkányos gyorsasággal rángatta a karokat. A Grungni Szelleme méltóságteljesen elsiklott Ulric Templomának égbe szökő tornya mellett, majd északi irányba állt. Felix a parancsnoki híd egyik ülésében pihent. Körülötte bőven akadt üres hely. A törpék túlnyomó többsége másnaposságát aludta ki a kabinjában, így csupán a feltétlenül szükséges személyzet felügyelte a hidat. Igazság szerint maga Makaisson is szörnyen megviseltnek tűnt. Felix nem találta túlzottan megnyugtatónak időről időre felhangzó nyögéseit, valamint azt, ahogyan résnyire húzott, véreres szemekkel sandított a

láthatárra. Valahogyan nem látta garantáltnak, hogy a főgépész, ebben az állapotában is el tudja vezetni a hajót. – Segíthetek valamit? – kérdezte Makaissontól. – Hát ezt meg hogy érted, ifjú Felix? – Talán átvehetnem az irányítást, amíg alszol egyet. – Ah, nincs benne a fejedben a tudomány! Ehhez rengeteg sok gépésztudás kell. – Azért megpróbálnám. Hasznosnak bizonyulhat, ha más is ért a hajóhoz, arra az esetre, ha veled történne valami. Úgy értem… te egy trollvadász vagy, ugyebár. – A többi gépész keze is tud kormányozni… viszont azt hiszem, mégiscsak mond valamit a szád. Abból nem lehet baj, ha van még egy pilótánk, ha valami nem úgy sül el… – Ez azt akarja jelenteni, hogy beleegyezel? – Hát, igazából egy csöppet nem volna szabad. Nagyon meg főleg! Mert ellentmond a céh szabályainak. Elvileg csak törpéket taníthatnék meg rá, de a csudába is bele, hát ez az egész gyönyörű hajó a céh szabályaival ellenszemben született, akkor meg már úgyis mindegy, nem igaz? Odaintette magához Felixet, és mutatta, hogy álljon oda, ahol ő szokott. – Vegye át a kormányt a kezed, ifjú Felix! Felix berogyasztotta a térdeit, hogy a feje egy magasságba kerüljön a törpe fejével, majd megmarkolta a hatalmas kerék két fogantyúját. Súlyosnak érezte a kormányt. Minden tőle telhetőt megtett, hogy egy helyben tartsa, de a kerék önálló életet élt. Hol erre fordult, hol arra, így aztán Felixnek folyton küzdenie kellett, hogy visszaállítsa az eredeti helyzetébe. – Ezek a légáramlatok – magyarázta Makaisson. – Megrángatják a kormánylapokat. Eltart egy darabig, mire hozzászoksz. Mehetünk tovább? Felix idegesen bólintott. – Nézzen a szemed picikicsit le és picikicsit balra. Látni fog ott egy műszert. Az a mi kompaszunk nekünk. Felix lepillantott. A piros tű egy fokokra osztott tájolótárcsa felett libegett keskeny tengelyén úgy, hogy a hegye mindig a hajó orra felé mutatott, és maga a tárcsa forgott el alatta. – Lássa a szemed, hogy jelenleg észak-északkelet felé tartunk. Ez nekünk a mi irányunk. Ha elcsinálod valamerre a kormányt, azzal elfordítod a kormánylapátot, és az irány megváltozik. Most fordítsd el egy picikicsit a hajót, aztán állítsd vissza északészakkeletnek! Felix megtette, amit a főgépész mondott. Amilyen finoman csak tudta, megmozdította a kormányt. Az ablakon kipillantva úgy látta, mintha a látóhatár lassan oldalra csúszna. Ellenkező irányba fordította a kormányt, mire a hajó visszatért az előbbi irányba. – Szép voltál! – dicsérte Makaisson. – Na, nincs még egy ennyire ilyen érzés, mi? Felix azon kapta magát, hogy teljes szívéből viszonozza a fő-gépész széles vigyorát. Volt valami elképesztően vérpezsdítő abban, hogy egy ilyen hatalmas, és ilyen gyors járművet irányít. – És most mi jön? – kérdezte. – Látja a szemed, azokat a karokat ott? – Persze! – Remek, tehát az elsővel szabályozod a sebességet. Ne tegyél semmit, amíg nem mondja a szám! Szóval, ha előretolod, attól felgyorsulnak a gépek. Amikor visszahúzod, attól lelassulnak. Amikor teljesen visszahúzod, akkor hátramenetbe kapcsolsz. Olyankor a légcsavarok ellenvisszafelé pörögnek. Tudsz követni?

Felix ismét bólintott, mire a főgépész folytatta: – Na, itt van ez a befokolt tárcsa. Láthatja a szemed, hogy nemcsak vonásokra, hanem mezőkre is osztódik, és az egyes mezőket más-más szín jelöli. Ez mutatja, hogy mennyire milyen gyorsan pörögnek a légcsavarok. Felix megnézte az iránytű melletti műszert. A mutatója jelenleg a zöld mezőben rezgett, tíz vonásnál. Körülbelül öt vonás választotta el a vörös zónától. – Ha a tű benne van a zöldben, minden rendben. Az a hajtóműveknek az ő tűrési sávjuk. Most a kezed tolja előre a kart, de a tű maradjon benne a zöldben! Felix előrehajolt, hogy elérje a kart. Elsőre ellenállt óvatos mozdulatának, ezért másodszorra nagyobb erővel tolta. A kar végre megmozdult, és a gépek hangja kissé elvékonyodott. I'clix ismét kinézett az ablakon, és úgy érzékelte, mintha a talaj gyorsabban mozogna alattuk, és a felhők is mintha gyorsabban úsznának mellettük. Hirtelen Makaisson kemény, erős kezét érezte a sajátján. Az ujjak egy acélkapocs erejével zárultak össze a kézfején. Tehetetlenül hagyta, hogy a főgépész a kezével együtt visszahúzza kissé a kart. – Azt mondta a szám, hogy a mutatót maradjon benne a zöldben, hát nem érti a fejed? A vörös vészhelyzetre való, ha majd lesz egy olyan. Ha benne a vörösben járatod a hajtóműveket, ugyan gyorsabban repülsz, de akkor egy idő után szétég minden. Még fel is szétrobbanhatnak a gépek. Márpedig az nem jó ötlet, ennyire ilyen magasan! Felix meglátta, hogy véletlenül a vörös mezőbe futtatta a mutatót. Megpróbálta elvenni a kezét, de Makaisson továbbra is keményen markolta. – Ne jöjjön el a kezed a karokról, ha a szám nem mondja! Csak szépen maradjon rajta a kezed a sebességszabályzón, rendben? Felix bólintott, mire a főgépész elengedte a kezét. – Csak ne aggódjon a fejed – folytatta Makaisson megenyhülve –, egész jól csinálod. Szóval, a következő kar a szárnylapokat vezérli. Próbáld meg nem összekeverni ezt a kettőt, mert nagy haj-haj lesz belőle! Felix hirtelen azt kívánta, bárcsak ne jutott volna eszébe, hogy megismerkedik a léghajó irányításával. Rájött, hogy a kormány mögött állva egyetlen téves mozdulatával katasztrófát okozhat. – És hogyan működik? – kérdezte. – Tehát, a szárnylapoknak az ő állásukon múlik, hogy mennyire nagyon magasan repülünk. Amikor meghúzod ezt a kart, akkor ott hátul a vízszintes szárnyak fogják magukat, és lebillennek. Mi meg máris emelkedünk. Ha előretolod, a szárnyak felfordulnak, és akkor merülünk. Gyakorlatilag ez az összes egész minden, amit tudnod kell róla. A bővebb magyarázathoz rengeteg sok műszaki tudás kéne, úgyhogy inkább hagyjuk. – Tudod mit, hiszek neked! – Helyes, akkor kezdjük. Húzza meg a kezed a kart. Persze, óvatosan! Nem akarunk senkit felébreszteni. Most pedig figyelje a szemed a sebességmérő melletti műszert. Az jelzi a mi magasságunkat. Bár inkább a léghajóét. Minél jobban magasabb értéket mutat a tű, annál jobban magasabban vagyunk. Itt is igaz az, hogy nem engedheted a vörös mezőbe a mutatót! Mert az lehet, hogy végzetes lehet, mert azt jelenti, hogy nagyon túl magasra emelkedtünk. És ne próbáld levinni a mutatót a zérushoz, mert. akkor ráesünk a talajra. Most pedig állítsa a kezed semleges helyzetbe a kart. Finoman kattanik majd, amikor odaér hozzá. Az jelzi, hogy vízszintesen repülünk. Felix végrehajtotta az utasításokat. A fülében furcsa zúgás keletkezett, ami eltűnt, miután nyelt néhányat. Levette kezét a magassági kormányról, és a bal keze magasságában egy szószékhez hasonlatos pulpituson sorakozó, zömök karokra mutatott. – És ezek mire valók? – kérdezte, a sikerein felbuzdulva.

– Azokra rá se ne ránts! És meg se ne rántsd azokat! Különféle dolgokat csinálnak, meg minden. Például kieresztjük le velük a ballasztot, az üzemanyagot, meg ilyesmiket. Azokról majd máskor mesél a szám. Pillanatnyilag már tud a fejed annyit, amenynyivel a kezed lekormányozza a léghajót. Most szépen tartsd az észak-északkeleti irányt. Látja a szemed itt ezt a műszert? Ezt úgy hívjuk, hogy óra. Amikor ez a kismutató ide ér, vagyis két óra múlva ébressz fel! Muszáj le kell dőlnöm egy picikicsit. A fejem eléggé nagyon zúg a tegnapi muri után. Felix majdnem megköszönte Makaissonnak, hogy megismertette az óra használatával, de lenyelte a mérgét, és inkább a hajó vezetésére összpontosított. – És mit csináljak, ha baj történik? – Csak kurjants egyet. Itt leszek rajta az egyik ülésen. Azzal Makaisson minden további nélkül magára hagyta Felixet, és elterült az egyik terjedelmes karosszékben. Nem kellett hozzá két perc, és a hortyogásába beleremegtek az ablakok. Felix az első percekben idegesen irányította a hatalmas léghajót, de az idő múlásával lassan megerősödött az önbizalma, mert minden zökkenőmentesen zajlott. Hosszú percekkel később néhány gépész érkezett a hídra. Egyesek csodálkozva, sőt elképedve pillantottak rá, de nyomban megnyugodtak, amikor megpillantották a közelében alvó főgépészt. Felix egy idő után kimondottan megnyugtatónak találta az alattuk gomolygó felhők látványát. – Ezek szerint maga a pilóta? – A lágy hang azonnal kizökkentette az álmodozásból. Női hang volt, szelíd, és kissé rekedtes, továbbá némi idegen akcentus érződött rajta. Felix kislevitának mondta volna a beszélőt. Megrázta a fejét, de nem fordult meg, hogy a nőre nézzen. A tekintetét szigorúan előreszegezte, mintha attól tartott volna, hogy váratlanul elébük kerül valami. – Nem, de mondhatjuk úgy, hogy éppen annak tanulok – válaszolta megfontoltan. A nő halkan felkuncogott. – Igen hasznos tudomány! – állapította meg. – Nem is tudom. Kétlem, hogy erre alapozhatnám a pályafutásomat. Nem röpköd túl sok léghajó ezen a világon. – Csak ez az egy, ha jól sejtem. És tekintetbe véve, hogy mire készülnek, azt gyanítom, nem is lesz belőle másik. – Ezek szerint tudja, hogy hová megyünk? – Igen, tudom, és fikarcnyit sem irigylem érte magukat. Felixnek komoly küzdelmébe került, hogy továbbra is előre nézzen. Eszébe jutott, hogy mire adta a szavát Boreknek a Magányos Toronyban, és megfordult az agyában, hogy a nő esetleg kém, és éppen titkokra vadászik. – Tudja, hogy mi a célunk? – kérdezte Felix óvatosan. –Tudok róla, hogy a Káoszpusztákra tartanak, és ennyi elég annak, akinek van egy csepp sütnivalója. Ha engem kérdez, biztosra veszem, hogy nem térnek vissza onnan. Felix elcsüggedt, amikor meghallotta, hogy a nő véleménye mennyire egybevág a sajátjával. És nagyot csalódott, mert immár tudta, hogy a nőnek esze ágában sincs részt venni a nagy kalandban. – Ha jól értem, akkor ismeri azt a tájékot. – Annyira, mint mindenki más, aki nem esküdött fel a Sötét Erők szolgálatára. A családom birtokai Trolifölddel határosak. Ez az a vidék, amelynél közelebb egyetlen épeszű halandó sem merészkedik azokhoz a földekhez. Atyám ott a bojár, ami nagyjából a maguk őrgrófjának vagy grófjának megfelelő rang mifelénk. A bojár feladata a határvidék védelme. Tudja, mi már rengeteg csatát vívtunk a Káosz hívei ellen, amikor megpróbáltak betörni az emberek birodalmába. – Eléggé érdekes életmód – állapította meg Felix ironikusan.

– Ez a maga véleménye. Én kétlem, hogy érdekesebb lenne, mint az önöké. Egyébként mi hozta ennek a hajónak a fedélzetére? Be kell vallanom, nagyon megdöbbentem, amikor megláttam egy emberi lényt, méghozzá egy jóvágású férfit ott, ahol csupán Borekre és népére számítottam. Felix elmosolyodott. Régen történt meg vele, hogy valaki, méghozzá egy gyönyörű nő jóképűnek nevezte, leszámítva persze a rosszéletű lányokat, de azok meg nem számítottak. Mindazonáltal nem hagyta, hogy elterelődjön a figyelme, és ellankadjon az ébersége, ezért kitérő választ adott: – A barátjuk vagyok. – Úgy érti, hogy maga egy Törpebarát? Akkor biztosan véghezvitt valami hősi cselekedetet az ő érdekükben. Ulric a megmondhatója, elég kevésszer fordult elő a történelemben! Felix eltűnődött a nő szavain. Mindeddig azt hitte, hogy a Törpebarát kifejezés csupán egy udvarias megszólítás. Erre tessék, kiderül, hogy valójában inkább egyfajta cím vagy rang. Éppen válaszolni készült, amikor Makaisson megszólalt a háta mögött: – Oh, ez a Jaegerember számtalan rengetegszer harcolt Gotrek Gurnisson oldalán, szép leány! Segített megtisztítani az ellenségtől Karak Nyolcbérc Szent Sírjait. Ha ezért se nem neveznek valakit Törpebarátnak, akkor semmiért se nem! Egyébként, ha már így felvertetek a bájos csevelyetekkcl, akár vissza is adhatod nekem a kormányt. Mostantól újra én vezetek. Makaisson odavánszorgott hozzájuk, a könyökével eltolta Felixet a kormánykerék elől, vigyorogva rákacsintott, és odaszólt neki: – Most már a szájatok nyugodtan elcseveghet arról, ami a szíveteket nyomja. Felix vállat vont, és a nőre mosolygott. – Felix Jaegcr- mondta, és mélyen meghajolt. – Ulrika Magdova – válaszolta kellemes mosollyal a nő –, örülök, hogy megismerhetem. Túlontúl szabályosan ejtette a szavakat, ami arra utalt, hogy igazából nem szokott hozzájuk. Mintha betanult volna egy udvarias formulát arra, hogyan köszöntse a Birodalom lakóit. Mindebből Felix arra következtetett, hogy Ulrika hazájában másként üdvözlik egymást az emberek. – Kérem, foglaljon helyet – mondta Felix, de rögtön ráérzett, hogy itt és most nem helyénvaló a szertartásosság, és jobban tenné, ha kerülné. Mindketten belesüppedtek a párnázott székekbe, és kinyújtóztatták a lábukat. Felix felmérhette, hogy helyes volt a korábbi becslése: Ulrika ugyanolyan magas, mint ő. Az arcára pillantott, és felülvizsgálta a megjelenéséről alkotott korábbi véleményét. Nem csupán gyönyörűnek, hanem lélegzetelállítóan gyönyörűnek látta. – Szóval, mit keres ezen a hajón? – kérdezte, hogy mondjon végre valamit. Ulrikáról lerítt, hogy magában mulat rajta, mintha pontosan olvasott volna a gondolataiban. – Hazafelé tartok, az apám birtokaira. – Tudja, valahogy nem tudom elképzelni, hogy Borek minden különösebb ok nélkül felengedne egy utast a hajóra. A nő az arca elé emelte jobb kezét, és mutatóujjával szórakozottan megcirógatta telt ajkait. Felix észrevette, hogy a tenyere ugyanolyan kérges, mint egy kardvívóé, és a körmeit egészen rövidre nyírja. – Atyám és Borek régi barátok – mondta végül Ulrika. –Sokszor harcoltak egymás oldalán, amikor atyám még fiatal volt. Segített Boreknek az utolsó expedíciója idején, elvezette egészen a Káoszpuszták határáig. Gondoskodott róla, a maga Gotrek barátjáról, és a többi, maroknyi túléló'ró'l, mikor visszafelé vánszorogtak. Atyám, persze, egyáltalán nem lepő-dött meg azon, hogy milyen állapotba kerültek. Előzőleg arra intette őket, hogy hagyjanak fel a tervükkel, de természetesen nem hallgattak rá.

Felix tátott szájjal meredt Ulrikára. Korábban meg sem fordult a fejében, hogy emberi teremtmény is részt vett az előző vállalkozásban. – Ez utóbbin meg én nem lepődök meg – felelte bánatosan. Bőséges tapasztalatokkal bírt arról, hogy milyen az, amikor egy törpe megmakacsolja magát. – Azért volt néhány dolog, ami meghökkentette atyámat. Nem számított rá, hogy bárki visszatér abból a végzetesnek ítélt küldetésből. A Káosz híveit leszámítva mindeddig keveseknek sikerült. – Egyébként mikor volt ez a bizonyos kaland? – kérdezett közbe Felix. – Több mint húsz téllel ezelőtt. Én még nem is éltem akkoriban. – Akkor a törpék elég sokáig vártak a visszatéréssel. – Igen, úgy tűnik. Viszont úgy látom, ezúttal alaposan felkészültek. Jómagam igazából egy üzenet miatt utaztam Middenheimbe, amelyben atyám arról értesítette a törpéket, hogy elvégezte mindazt, amire kérték. – Nocsak! – Igen, tudja, Borek megkérte atyámat, hogy végezzen el bizonyos előkészületeket a birtokán. Például, hogy gyűjtsön össze minél több feketevizet. Aztán, hogy építsen egy tornyot, és halmozzon fel bizonyos készleteket. Akkoriban nem láttam semmi értelmét a munkálatoknak, de miután megpillantottam ezt a hajót, egy csapásra minden értelmet nyert. – A törpék afféle úti állomást létesítettek az ön atyjának földjén – állapította meg Felix. – Úgy bizony, és jóféle törpeacéllal fizettek érte! Felix értetlen tekintete láttán Ulrika elmosolyodott, felemelte az egyik kardját, és félig kihúzta a hüvelyéből. Felix meglátta a pengén ékeskedő törperúnákat. – A Káoszpuszták menti határvidéken nem sok hasznát vesszük az aranynak, Herr Jaeger – magyarázta elkomolyodva. –Annál inkább a fegyvereknek, márpedig a törpék a világ legjobb fegyverkovácsai. – Hosszú utat tett meg Kislcvtől Middenheimig. Az jó nagy távolság egy magányosan utazó, gyönyörű fiatal nőnek! – Na végre, Herr Jaeger! Már alig vártam, hogy kapjak néhány bókot. Mifelénk a férfiak sokkal hamarabb belekezdenek. Sokkal rámenősebbek. – Nekem úgy tűnik, hogy a hölgyek is – csúszott ki Felix száján az elhamarkodott válasz. – Az élet rövid, míg a tél hosszú, ahogyan a mondás tartja. – Ez mit akar jelenteni? – Nocsak, ennyire nehéz lenne a felfogása? Felixnek valami azt súgta, hogy a beszélgetés kicsúszik az ellenőrzése alól. Még sosem találkozott ehhez a kislevitához fogható nővel, és egyelőre nem tudta eldönteni, hogy tetszik-e neki. A Birodalom hölgyei nem szoktak így viselkedni, leszámítva talán a kocsmák örömlányait, márpedig Ulrika Magdova egész biztosan nem tartozott közéjük. Esetleg csupán félreérti a nő modorát. Talán csak arról van szó, hogy Kislevben így viselkednek a hölgyek. Ulrika megszólalt, hogy megtörje a hallgatást. – Egyébként nem egy szál magamban utaztam Middenheim-be, bár azt is megtehettem volna. Testőrök kísértek, atyám dzsidásainak egy osztaga. Ok észak felé indultak, én pedig vártam, hogy Borekkel térjek haza. Ez volt az első alkalom, hogy mialatt Ulrika beszélt, lesütötte a szemét. Felix látta rajta, hogy titkol valamit, csak azt nem sejtette, hogy mit. Biztosan többről volt itt szó, mint a tekintetek találkozásáról. Azt is kezdte gyanítani, hogy a nő korántsem olyan magabiztos és megközelíthetetlen, mint amilyennek elsőre tűnik a szépsége és merész-

sége miatt. Ettől hirtelen sérülékenyebbnek látta, és furcsamód vonzóbbnak is. Újra rámosolygott, Ulrika visszamosolygott, bár ezúttal kissé bánatosan. Aztán elnézett valahová Felix válla felett, majd sietve lesimította lovaglónadrágját, és felállt. Felix hátrapillantott és meglátta, hogy a másik utasuk éppen belép a kormányállásba. Zavarodottan, sőt némiképp bosszúsan nézett rájuk. Ha ez is volt a helyzet, hamar visszanyerte önuralmát. Az arcán átsuhanó kifejezésből Felix megsejtette, hogy mulat magában valamin, miközben feléjük tart. Ulrika Magdova távoztában elsuhant mellette, közben egy pillanatra megállt, és kissé megvető pillantást vetett rá. – Jó napot, Herr Schreiber! – köszönt a jövevényre, majd visszaszólt a válla felett: – Élveztem a beszélgetést, kedves Herr Jaeger! – Én is… és izé… jó napot – hebegte Felix zavarodottan, és éppen csak felemelkedett kissé, miközben a nő kisietett a hídról. A varázsló közben levetette magát Ulrika megüresedett helyére. – Tehát – sóhajtott elégedetten –, megismerkedett az elbűvölő Ulrikával. Mit gondol felőle? Felix úgy vélte magában, hogy ez meglehetősen tolakodó kérdés egy vadidegentől, de nem háborodott fel, mivel éppen elégszer hallotta már, hogy a varázslók különös alakok. Pillanatokkal később észrevette, hogy a férfi mosolyog, és a fejét csóválja, mintha csak valami tréfán szórakozna. Hófehér fogai kiragyogtak napbarnított bőréből, és az élénk arckifejezéstől sok évvel fiatalabbnak látszott a koránál. Felix úgy becsülte, hogy legfeljebb tíz esztendővel lehet idősebb nála. A mágus hirtelen, gyors mozdulattal kezet nyújtott. – Maximilián Schreiber, szolgálatára. A barátaimnak csak Max. – Fclix Jaeger, az ön szolgálatára. – Felix Jaeger, Felix Jaeger – dünnyögte Schreiber, és felderült a képe. – Nahát, milyen érdekes, képzelje, nem először találkozom ezzel a névvel. Létezett egy eléggé ígéretes költő, akit ugyanígy hívtak. Nem rokona véletlenül? Néhány évvel ezelőtt olvastam az illető néhány versét a Gottlieb-antológiá-ban. Megmondom nyíltan, kimondottan tetszettek. Felixnek kellemes meglepetést okozott, hogy az idegen hallott róla. Gondolatai visszaröppentek a múltba, diákéveinek idejébe, amikor még verseket írt, amelyek meg is jelentek különféle gyűjteményekben. De most úgy érezte, mintha mindez valaki mással történt volna, legalább egy évezreddel korábban. – Én írtam azokat a verseket – vallotta be egyszerűen. – Hát ez remek! Micsoda kellemes meglepetés! – lelkendezett a varázsló. – És mondja, miért hagyta abba az írást? Gott-lieb könyve legalább három évvel ezelőtt jelent meg, és azóta nem találkoztam az ön nevével. – Támadt némi problémám a törvénnyel. – Mégpedig? Volt valami a mágus közvetlen modorában, amitől Felix önkéntelenül megnyílt. – Párbajban megöltem egy embert – válaszolta csendesen. – Még az ablakadólázadás idején történt. Tudja, kicsaptak az egyetemről… – Oh, igen, a lázadás! – Schreiber tudálékos képpel bólogatott. – így aztán, azon felül, hogy maga volt Felix Jaeger, a költő, egyben maga lett Felix Jaeger, a hírhedt törvényen kívüli is, a szintén hírhedt Gotrek Gurnisson hű társa. Felix falfehérre sápadt döbbenetében. Rég sodorta össze az élet olyannal, aki öszszekapcsolta ezt a két tényt, ráadásul tudott arról, hogy ő törvényen kívüli. Elvégre a Birodalom hatalmas, és benne a hírek mindig lassan terjedtek. Ráadásul rég nem járt Altdorf közelében, ahol azt a szörnyű párbajt vívta. A varázsló szemlátomást leolvasta Felix arcáról az érzéseit. A mosolya vigyorgássá alakult, és sietett megnyugtatni társát:

– Ne aggódjon! Eszemben sincs átadni önt a törvényszolgáknak. Jómagam is igazságtalan és ostoba adófajtának tartottam az ablakadót. Es mélységesen együtt érzek önnel az egyetemről való elbocsátása miatt. Engem is távozásra kényszerítettek a Birodalmi Mágusok Kollégiumából, jóllehet néhány évvel azelőtt, hogy ön csavargásra adta a fejét. – Ez komoly? – Bizony, az. A mestereim úgy vélték, hogy természetellenes érdeklődést tanúsítok a Káosz témaköre iránt. – Csak egyetérteni tudok velük – Felix nagyot bólintott. –A szóban forgó témakör iránt még a legcsekélyebb érdeklődés is természetellenes. A varázsló szemében különös tűz lobbant, hirtelen előrehajolt ültében, és kitört: – Nem tudom elhinni, hogy így gondolkodik, Herr Jaeger! Pontosan ezt a fajta rövidlátást várom a főiskola aszott képű szürkeszakállaitól, de nem egy önhöz hasonló kalandortól! Felixet valami arra ösztökélte, hogy megvédje álláspontját. – Úgy hiszem, tudok egyet s mást a témáról, Herr Schreiber! Elmondhatom magamról, hogy az átlagosnál több tapasztalatot szereztem a Káosz elleni harcról. – Hát éppen erről beszélek! Jómagam is harcoltam a Sötét Erők ellen, barátom, és még a legvalószínűtlenebb helyeken is rábukkantam a híveikre. Azt hiszem, nem fogok nagyon mellé, amikor kijelentem, hogy jelenleg a Káosz jelenti a legnagyobb fenyegetést a birodalmunkra, nem is, inkább az egész jelenlegi világunkra. – Ebben teljesen egyetértek önnel. – Mármost, ha így áll a helyzet, akkor mi abban a rossz, hogy tanulmányozzuk a kérdéskört? Ahhoz, hogy hatékonyan harcolhassunk egy ilyen elsöprő erejű ellenséggel szemben, először meg kell értenünk. Ismernünk kell az erősségeit és gyengeségeit, a céljait és félelmeit. – Ebben van valami – ismerte el Felix –, viszont a Káosz magába szippantja és megrontja azokat, akik ilyesmivel próbáiról koznak! Sokan elindultak már az ön által választott úton, méghozzá a legnemesebb szándékokkal. Aztán azon kapták magukat, hogy rabul ejtette őket az a dolog, amely ellen eredetileg harcolni akartak. – Most tényleg úgy beszél, mint egykori tanáraim. – Schreiber szomorúan mosolygott. – Eszébe jutott-e valaha, hogy ha ön lenne a Káosz egyik szolgája, esetleg pontosan ezzel az érvvel próbálná elvenni mindenki kedvét a kutatástól? – Nem gondolhatja komolyan, hogy a birodalmi kollégiumok tanárai… – Természetesen nem! Én csupán arról beszélek, hogy a Káosz hívei nagyon furfangosak. Önnek fogalma sincs arról, hogy milyen ördögien ravaszak. Nem kell mást tenniük, mint beleírni néhány könyvbe ezt az álláspontot, elterjeszteni a hírt, és megerősíteni a belé vetett hitet. És igen, természetesen a Káosz mindenkit megront, aki kapcsolatba kerül vele. Ha ön torzkővel dolgozik, az anyag megváltoztatja önt. Ha sötét rítusokat gyakorol, a lelke veszít a tisztaságából. Beismerem, van némi igazság ezekben az érvekben. Viszont szilárdan hiszem, hogy így is górcső alá kell vennünk a Káoszt. Ki kell fürkésznünk a módszereit, hogy megállíthassuk a terjedését, felkutassuk követőit, és megtörjük szörnyű erejét. Az elhallgatás összeesküvése hálózza be egész társadalmunkat, Herr Jaeger! Csakhogy az elhallgatás tudatlanságot szül! Mi magunk teremtünk sötét árnyékokat, amelyekben az ellenségeink megbújhatnak, olyan zugokat, ahol meghúzhatják magukat, és aljasabbnál aljasabb terveket szőhetnek. Felix kénytelen-kelletlen bevallotta magának, hogy sok igazság van abban, amit Schreiber mond. Sőt azt is belátta, hogy néha az ő fejében is hasonló gondolatok keringenek. – Lehetséges, hogy igaza van – bökte ki nagy nehezen.

– Lehetséges? Ugyan, Felix, nagyon jól tudja, hogy igazam van. És mások is tudják. Sajnálatos módon elkövettem azt a hibát, hogy nyilvánosságra hoztam a nézeteimet egy szerény tanulmány formájában. A hatóságok eretnekségnek minősítették és… – Maga is törvényen kívüli lett – vágta rá Felix. – Többé-kevésbé így történt. – És mit keres ennek a hajónak a fedélzetén? – A kollégiumból való kiűzetésem után is folytattam a kutatásaimat. Ide-oda utazgattam, és ott harcoltam a Káosz ellen, ahol csak tudtam. Információkat gyűjtöttem, és vadásztam a bűnös útra lépett varázslókra. A téma egyfajta szakértőjévé képeztem magamat, végül pedig menedéket találtam Stephan gróf udvarában. O sokkal szélesebb látókörrel bír, mint a nemeseink többsége. Schreiber elhallgatott, egy pillanatra a semmibe meredt, majd megrázkódott és folytatta: – Annyit elárulhatok, kedves Felix, hogy ő és a Fehér Farkas Lovagjai, pénzzel támogatták a kutatásaimat. Aztán öt évvel ezelőtt összeakadtam az ön Borek barátjával, amikor felkereste Ulric templomának könyvtárát. Felkeltettem az érdeklődését, amikor elmeséltem neki, hogy hitem szerint megtaláltam a megoldást, amellyel megóvhatjuk magunkat a Káosz hatásaitól. Így aztán bevett a csapatba, és felkért, hogy segítsek megtalálni a módszert, amellyel megvédhetjük a léghajó utasait. Felix ekkor fogta fel igazán, hogy micsoda óriási tervezőmunkát végeztek a törpék. Ilyen léptékű szervezéssel még soha életében nem találkozott. Borek nem csupán a Magányos Toronynál létesített ipartelep építését felügyelte, hanem – Ulrika apján keresztül – megteremtett egy előretolt bázist is, továbbá megtalálta és alkalmazta ezt a varázslót, hogy legyen, aki megvédi őket a Káosz borzalmaitól. Az agg törpe nem túlzott, amikor azt állította, hogy ez az expedíció, életének legfőbb műve. Felix eltűnődött azon, hogy vajon miféle bravúros tervekre és ötletekre derül még fény az utazás folyamán. Viszont Schreiber állításai még nem győzték meg teljesen, ezért folytatta a kérdezősködést. – Ezek szerint megtalálta a módját? – kérdezett rá nyíltan. – A megoldás valójában eléggé sokrétű – válaszolta a mágus kitérően. – Szerves részét képezik az egyszerű rúnák, a védő varázslatok, de még az olyan alapvető óvintézkedések is, mint a tiszta élelem és ivóvíz biztosítása. Higgye el, Felix, nem segítenék maguknak, ha nem hinném mélységes meggyőződéssel, hogy jó esélyük van a teljes biztonságra. – Vagyis, ön nem tart velünk? – Nem repülök Karag Dumig. Kislevben kiszállok. Felix megrökönyödve meredt a férfire. Valamiért azt képzelte, hogy rajta kívül a törpék senkivel sem osztották meg titkaikat, erre tessék, kiderül, hogy Schreiber mindent tud. – Nézze, Felix, én tudós vagyok – magyarázta a varázsló. –A kutatás az, amiben igazán otthon érzem magam. Mindent áttanulmányoztam, amit csak elő lehetett keríteni erről a témáról. Amikor tudomást szereztem arról, hogy Borek ilyen hatalmas expedíciót szervez, hamar rájöttem, hogy mire készül. Egyáltalán nem okozott meglepetést, amikor végül elmesélte a célját. Schreiber felállt a székéből, és kijelentette: – Ha már szóba jött az a hosszú szakállú atyamester, megyek és megtárgyalok vele néhány dolgot. De remélem, lesz még alkalmunk beszélgetni, mielőtt elérjük Kislevet. Azzal meghajolt, és elindult, de az ajtóban megfordult és visszaszólt: – Szívből örülök, hogy egy művek emberre bukkantam a fedélzeten, Felix. Már attól féltem, hogy legfeljebb a gyönyörű Ulrika kegyeinek keresésével üthetem el az időt. De a jelekből ítélve bízvást számíthatok egy-két felvilágosult beszélgetésre is!

Felix maga sem tudta biztosan, hogy miért találta annyira sértőnek a varázsló megjegyzését. Azzal magyarázta magának, hogy talán csak elkapta a féltékenység. Aztán már csak azon tűnődött, hogy miért érezne máris ilyesmit egy nő miatt, akivel alig néhány órája találkozott? Kísb ^^■1^^ hanquol gyaloghintója észak felé döcögött az Alantút tágas járataiban. A kiterjedt föld alatti hálózatnak ez a szakasza a Világvége-hegy gerince alatt vezetett, és jelenleg szinte teljesen kihalt volt. Thanquol máskor nyugtalan lett volna attól, hogy alig néhány testőr társaságában utazik ezekben a veszélyes alagutakban. Bármelyik pillanatban orkok, goblinok vagy ami a legrosszabb, portyázó törpecsapatok támadhattak rájuk, akik folyton megpróbálták visszaszerezni ősi birtokuk egy részét. Am a szürkelátnok pillanatnyilag túl bosszús volt ahhoz, hogy ideges legyen. Elkeseredett dühében a farkát rágcsálta. Nemrégiben tudta meg szolgájától, Vágottnyelvűtől, hogy a léghajó elhagyta Middenheimet, és elindult északkelet felé. A siránkozó nyomorult nem derített ki az égvilágon semmit. Csak arról tudott beszámolni, hogy átrepültek valami nagy víz felett, majd újra szárazföld fölé értek, amely egyre üresebbnek és sivárabbnak tűnt. Szerencsére Thanquol tekintélyes tudással felvértezett, sokat látott skaven volt, ezért felismerte, hogy a léghajó úti célja nem lehet más, mint az emberek által Kislevnek nevezett föld. El sem tudta képzelni, melyik ostoba törpe törné magát azért, hogy eljusson arra a barbár vidékre. Arra gondolt, hogy talán hírét vették valami nagy aranyleletnek vagy ősi kincsnek. Bár nem ismerte töviről-hegyire a törpék történelmének és életének minden mozzanatát, annyit azért tudott róluk, hogy az aranyért bármire készek. Viszont legnagyobb sajnálatára fogalma sem volt arról, hogy legvégül hol fognak kilyukadni. Azzal is tisztában volt, hogy a léghajó jóval gyorsabban és jóval messzebbre képes repülni, semhogy üldözőbe vehetné. A legszívesebben megparancsolta volna Lurknek, hogy valamilyen módon rontsa el, kényszerítse megállásra a hajót. Ha időt nyer, utolérheti. Ettől csupán egyetlen szempont tartotta vissza. Tekintélyes tapasztalatai szerint egy olyan tökkelütött talpnyaló, mint Lurk, okvetlenül rosszul csinálna valamit, és vagy megölnék, vagy megsemmisítené az egész léghajót is, amelynek birtoklására oly elkeseredetten vágyott. Nem, Thanquol eldöntötte, hogy ilyen parancsot csak a legvégső esetben fog kiadni, ha már minden más próbálkozás kudarcot vallott. Végiggondolta a lehetőségeit. Talán kapcsolatba léphetne az Idomár-klán vezéreivel. A klán hatalmas erődítménye a Pokolkatlanban, Kislevtől északra állt, és ez volt a léghajó valószínű úti céljához legközelebb eső skavenerőd. Mert akármilyen hatalmas erőknek parancsolt, még a szürkelátnok is belátta, hogy egymagában sosem lesz képes megkaparintani a léghajót. Tisztában volt azzal, hogy támogatásra szorul, még akkor is, ha ennek elnyeréséhez alázatosan, behúzott farokkal kell a klán nagymestereinek színe elé járulnia. Azt nyomban tudta, hogy nem szabad beavatni őket tervének minden részletébe, mert esetleg maguk is rá akarják majd tenni mocskos mancsaikat a léghajóra. Es amekkora ostobák, kétségkívül kudarcot vallanak az ő lángeszű irányítása nélkül. Végül úgy döntött, mégiscsak az lesz a legjobb, ha a lehető leggyorsabban észak felé halad, és reménykedik, hogy történik valami, ami feltartóztatja a törpék léghajóját addig, amíg ő oda nem ér. Kihajolt a hordszék ablakán, és ráförmedt a szolgáira, hogy gyorsabban kapkodják a lábukat. Azok – mesterük haragjától rettegve – megszaporázták lépteiket, közben nagyokat nyögtek a szürkelátnok és mágikus kellékeinek súlya alatt. Felix mindig úgy gondolt Kislevre, mint a jég és a hó birodalmára, ahol sosem szűnik a tél, és ahol az emberek folyton szó'rmékbe burkolózva járnak. Mármost az alatta

elterülő vidék szöges ellentétben állt ezzel az ábrándképpel. Odalent magas fűvel borított síkságok és sűrű fenyőerdők váltogatták egymást. Némi töprengés után a férfi rájött, hogy ez nem is lehet másképp, hiszen Kislev a lovasairól híres, márpedig nehéz lett volna erről elhíresülni, ha végeérhetetlen hóviharok között éltek volna. Tisztán érezte, hogy pillanatnyilag a nap még fényesebben süt, mint a Birodalomban szokott, amiből arra a következtetésre jutott, hogy a kislevita nyár rövid, de nagyon heves. Felvetődött benne a kérdés, hogy vajon Borek szándékosan időzítette úgy az indulást, hogy még a téli viharok megérkezése előtt érjenek az északi tájakra? Már nem lepődött volna meg, ha kiderül, hogy igen. A leleményesen megszervezett, komoly tapasztalatokra alapozott expedíció igencsak messze esett a Gotrekkel való, véletlenszerű vándorlásuktól. Bolyongásaik során egész egyszerűen arra mentek, amerre éppen kedvük szottyant, és akármi történt, csak azok az eszközök álltak a rendelkezésükre, amelyek történetesen náluk voltak. Ehhez képest Felix most azzal szembesült, hogy nem ez a törpenép jellegzetes viselkedése, leszámítva persze a trollvadászokat. Megpillantott egy menekülő rénszarvascsordát. Az állatok a léghajó hatalmas árnyékától riadtak meg, amikor az rájuk borult. A bokrok közül vadászok bukkantak fel. Kezüket sorban a homlokuk elé emelték, hogy védjék szemüket a napsugaraktól, és tátott szájjal, ámulva nézték a felettük áthaladó hajót. Egyikük, aki vagy bátrabb, vagy éppenséggel rémültebb volt társainál, teljes erejéből felfelé hajította dárdáját. A fegyver természetesen meg sem közelítette a léghajót, hanem ívelt pályáját befutva, belefúródott a füves talajba. Nem véletlenül repültek a felhők alatt. Valamennyi ablakból őrszemek kémlelték a tájat. Közeledtek állomáshelyük felé, és Makaisson elrendelte, hogy mindenki tartsa nyitva a szemét, és keresse Ulrika apjának udvarházát. A főgépész nem tudta pontosan betájolni a célt, ezért csupán annak közelébe jutottak. Át kellett kutatniuk a környéket, hogy megtalálják azt a helyet, ahol még egyszer, utoljára leszállhatnak, mielőtt belevetik magukat a Káoszpusztákba. Mindeddig nem láttak mást, csak néhány kóborló vadászt, továbbá egy különös, fallal övezett falut. A parasztházak fűvel borított tetőinek lyukaiból füstkígyók kúsztak fel az égre, melyek ritkás felhővé álltak össze a település felett. A hatalmas jármű láttán a parasztok eldobálták szerszámaikat, és a védőfalak mögé menekültek. Kétségkívül azt hitték, hogy a léghajó a Káosz egy eddig nem látott megjelenési formája, és azért jött, hogy feldúlja az életüket. – Ott van! – hallotta a főgépész Ulrika lelkes kiáltását. A nő a messzeségbe mutatott. Egy távoli, komor hegy árnyékba boruló lábánál apró pont sötétlett. Makaisson igazított egy keveset a kormányon, és a léghajó orra az Ulrika által jelzett irányba fordult. A főgépész ekkor előretolta a magasságszabályzó kart, és a hajó süllyedni kezdett. A közeledtükre – nagy szárnycsattogás kíséretében – madárraj röppent fel a magas fűből. Ahogy egyre jobban megközelítették a hegyet, Felix az Ulrika által mutatott irányba tekintett. A távolból lassan kibontakozott a vár. A férfi legnagyobb meglepetésére az udvarház mellett, a masszív védőfalakon belül, magas torony tört az ég felé – a léghajó hangárjánál látott acélszörnyeteg valamelyest kicsinyített, fagerendákból ácsolt mása. ♦♦♦ Ulrika apja hatalmas termetű volt. Magassága egy fejjel meghaladta még Felixét is, és olyan testes volt, akár egy medve. Az állán hosszú, fehér szakáll lengedezett. Fejét majdnem teljesen kopaszra borotválta, csupán a feje búbján hagyott meg egy kerek kontyot. Ugyanolyan meghökkentően kék szeme volt, mint a lányának, viszont erős,

hatalmas fogai erősen megsárgultak. Vastag bőrből szabott ujjast, és durva szövetből készült, buggyos nadrágot viselt, lábaira magas szárú, bőr lovaglócsizmát húzott. Vastag bőrövén egy hosszú és egy rövidebb kard himbálózott. Nyakában vagy tucatnyi, vasláncra fűzött amulett csilingelt. A bojár döngő léptekkel odaballagott a kikötőtorony lábazatánál várakozó törpékhez. A háta mögött harcosok sora közeledett, akik fegyvereiket szertartásos üdvözlésre emelték. A férfi egyenesen Ulrikához ment. Először hatalmas mellkasához szorította, majd a levegőbe rántotta, és újra meg újra megpördült vele, mintha még mindig kislány volna. – Üdvözöllek idehaza, szívem leánya! – mennydörögte boldogan az uraság. – Jó, hogy újra itthon vagyok, atyám. Most pedig tegyél le, és üdvözöld a vendégeket! Az idős férfi öblös kacagása végighullámzott várának udvarán. Elengedte Ulrikát, és odadübörgött a léghajó mozdulatlanul várakozó legénységéhez. Megállt a törpék előtt, de őket már nem ölelte a keblére. Ehelyett a törpék udvariassági formulái szerint, korához és termetéhez képest meglepő hajlékonysággal mélyen meghajolt. – Vülaszakállú Borek – bömbölte a kontyos óriás –, örülök, hogy viszontlátlak! Szívből remélem, hogy megtaláljátok mindazt, amit kerestek! – Én is bízom benne – válaszolta az agg törpe, és ő is meghajtotta a derekát. – És téged is üdvözöllek, Gotrek Gurnisson! – folytatta a sort a bojár. – Régen tisztelted meg a házamat! Örömmel látom, hogy továbbra is cipeled azt a fejszét. – Én is örülök, hogy újra láthatom, Iván Mikelovics Sztra-gov – felelte Gotrek, a legkevésbé mogorva modorában. Felix úgy látta, hogy a trollvadász szinte örül a kislevitának. – És ez meg ki lenne? – hördült fel ekkor a bojár. – Csak nem Orrharapó Snorri!? Azonnal gondoskodom róla, hogy egy egész vödör vodka várjon az asztalnál! – Snorri jó ötletnek tartja – dünnyögte Snorri elégedetten. A törpék sorban köszöntek és bemutatkoztak, majd Ulrika odavezette az apját Felixhez és a varázslóhoz. – Es atyám, ez az úr Felix Jaeger, Altdorf városából. – Örülök, hogy megismerhetem – mondta Felix, és a jobbját nyújtotta. Sztragov ügyet sem vetett a férfi kezére, hanem fölé tornyosult, szorosan magához ölelte, és cuppanós csókot nyomott mindkét arcára. – Üdvözöllek, üdvözöllek! – bömbölte a fülébe, amivel kis híján megsüketítette az emberifjoncot. Mielőtt Felix válaszolhatott volna, a bojár ledobta, elfordult tőle, és ugyanezt végigcsinálta Schreiberrel is. – Köszönöm ezt a lelkes köszöntést, jó uram – zihálta a varázsló, amikor levegőhöz jutott. Felix csodálkozva hordozta végig tekintetét a katonákon, akik időközben két oszlopba rendeződtek, így sorfalat álltak egészen a kúria bejáratáig. A harcosok láttán bárki felmérhette, hogy bár Iván Sztragov úgy néz ki és úgy is viselkedik, mint egy barbár, kétségkívül hatalmas hadúr a saját földjén. Legalább száz dzsidása állt díszőrséget. Valamennyien komor képet vágtak. A szemük jegesen csillogott, és lerítt róluk, hogy értenek a törpéktől kapott fegyverek forgatásához. Felix még a léghajón megtudta Ulrikától, hogy összesen mintegy ezer tüzes vérű lovas esküdött hűséget az apjának. A Határvidék Bojárja szemlátomást fontos posztot töltött be. Ez nem is lehetett másképp, mivel ő parancsolt a Káosz elleni védelem első vonalának. – Most pedig együnk – mennydörögte Sztragov –, és persze, igyunk! ♦♦♦

Hatalmas asztalokat állítottak fel a várudvaron. A környékbeli kisebb-nagyobb méltóságok meghívást kaptak, hogy ünnepelhessenek, és ők is megcsodálhassák a léghajót. A kőpadlóba mélyedő gödrökben tüzek lobogtak, melyek felett egész rénszarvasok forogtak erős acél nyársakon. A tálakra vaskos fekete kenyereket és hatalmas sajtokat halmoztak. A tányérok mellett tüzes, Snorri által vodkaként azonosított szeszesitallal teli üvegek álltak. A bojár ígéretének megfelelően Snorri egy egész vödörrel kapott ebből az italból. Felix a helyiek példáját követve, egyetlen hajtással kiürítette a poharát. Rögtön meg is bánta, mert úgy érezte, mintha olvadt vasat ivott volna. A savként maró folyadék lángra lobbantotta a torkát, de feljutott az orrába is, és könnyeket csalt a szemébe. Nem mert kilélegzeni, mert attól félt, hogy tüzet okádik, és minden erejével visszafogta magát, nehogy elkezdjen köpködni. Az efféle viselkedést aligha nézték volna jó szemmel az itteniek. Szívből örült, hogy így tett, mert arra lett figyelmes, hogy mindenki őt nézi. Arra voltak kíváncsiak, mit szól az italhoz. – Úgy iszik, mint egy vérbeli dzsidás – bődült el Sztragov, és az asztalnál ülők koccintottak egyetértésük jeléül. A házigazda rászólt a vendégekre, hogy mindenki töltse tele a poharát, majd ismét nagyot kiáltott: – Most igyunk Felix Jaegerre, aki szövetségeseink földjéről, a Birodalomból érkezett! Ezek után Felix természetesen nem tehetett mást, mint hogy szólásra emelkedett, és pohárköszöntőt mondott a saját, illetve Kislev népe közötti barátságra. A törpéknek sem kellett sok, boldogan csatlakoztak. Felix úgy érezte, hogy valami kellemes, meleg csomó telepszik meg a gyomrában, és az ujjvégei fokozatosan elzsibbadnak. Minél többet ivott a vodkából, annál könnyebben nyelte, és hamarosan enyhülni kezdett a torkát mardosó lángolás. A vendégsereg irgalmatlan mennyiségű ételt fogyasztott. Egymást követték a pohárköszöntők. A szívélyes fogadtatást és a régi barátságokat méltató beszédek hangzottak el, amíg rájuk nem telepedett az este. Felix valahol a délután folyamán elvesztette a fonalat. A vodka áldásos hatása miatt erősen szédült, és egyfajta sűrű ködön keresztül szemlélte a világot. Azt érezte még valahogy, hogy túl sokat evett és túl sokat ivott. Kicsivel később bekapcsolódott az általános éneklésbe, és teli torokból harsogta a helyi dalokat, amelyeket nem ismert, és amelyekből egyetlen kukkot sem értett. Valamikor az este folyamán táncolt Ulrikával, majd a lány továbbpördült, és a varázslóval is lejtett egyet. Felix arra még emlékezett, hogy röviddel ezután elhagyta a várudvart, és az istállók árnyainak jótékony sötétjében megszabadult mindentől, ami a gyomrát háborgatta. Ami viszont ezután történt, az teljességgel kiesett az emlékezetéből. Az átkozott vodka mindent kimosott az agyából. ♦♦♦ Felix a másnap reggeli ébredés után úgy érezte magát, mintha képen rúgta volna egy ló. Felvetődött benne, hogy talán így is történt, és sietve körbetapogatta az arcát, de nem talált sebeket. Körülnézett a szobában, és meglátta, hogy a padló nem egyéb, mint keményre döngölt föld. Matracát szalmával tömték keményre. Moccant egyet és megérezte, hogy mialatt aludt, valaki rádobott egy takarót. Mialatt dülöngélve talpra állt, azon tűnődött, hogy vajon csak a képzelete játszik-e vele, vagy az este folyamán tényleg kihívta Orrharapó Snorrit egy birkózásra. Halvány emlékei voltak erről a dologról, de persze az is megeshetett, hogy csupán álmodta. Mindenesetre az ízületei kegyetlenül hasogattak, mintha valóban beszállt volna egy ilyen őrült versengésbe. Felix úgy vélte, ez a legrosszabb egy alapos berúgásban. Az

ember másnap sosem emlékszik arra, hogy mit mondott, mit csinált, kit sértett meg, és kihez intézett eszelős kihívásokat. Aki részeg, az nem beszámítható, mert úgy viselkedik, mint akinek elment az esze. Eltöprengett azon, hogy vajon igaza van-e a Birodalom józan mértéktartást hirdető kultuszainak, amikor azt állítják, hogy az alkohol a Káosz Sötét Erőinek ajándéka, és azért adták, hogy megőrjítsék vele az embereket. Fáradtan legyintett, csak úgy magának. Pillanatnyilag ez sem érdekeltc. Azt viszont egészen biztosan tudta, hogy soha, de soha többé nem fog inni egyetlen korty alkoholt sem. Valaki bekopogott a szobája ajtaján. Felix kinyitotta, és pislogva meredt a vakító verőfénybe. – Bámulatos – jegyezte meg Ulrika köszönés helyett –, máris felkelt. Tekintetbe véve, hogy mennyi vodkát fogyasztott éjszaka, nem hittem volna, hogy egykettőre talpra áll. – Ez lenne bámulatos? – Mindannyiunkat lenyűgözött – vallotta be a nő. – Különösen azzal, amikor felmászott a léghajó kikötőtornyának csúcsára, és ott elszavalta az egyik költeményét! – Tessék…? – Csak tréfáltam. Csupán annyi igaz, hogy felmászott a toronyra. A legtöbben azt hitték, hogy lezuhan és a nyakát szegi, de szerencsére nem így történt… – Azt akarja mondani, hogy megmásztam a kikötőtornyot? –Felix térde megrogyott egy kissé. – Persze, hát nem emlékszik? – válaszolta könnyed, csevegő hangnemben Ulrika. – Egy egész aranyba fogadott Orrharapó Snorrival. Először úgy volt, hogy bekötött szemmel vág neki, de Snorri kijelentette, hogy az azért mégsem sportszerű vele szemben, mert úgy magának megvan az az előnye, hogy nem látja a földet, és akkor nem retteg annyira. De ez már azután történt, hogy nyert magától egy ezüstöt birkózásban. Felix felnyögött. – Ulrika, árulja el, hogy milyen őrültségeket csináltam még? – kérdezte kétségbeesetten. – Hát, amikor táncoltunk, a fülembe súgta, hogy én vagyok a legszebb nő, akit valaha látott – felelte a nő, kacéran mosolyogva. – Tessék? Bocsásson meg, kérem. – Ugyan, nagyon is jólesett. Felix érezte, hogy nyakig vörösödik. Már az is kínos, hogy bókokat suttogott egy gyönyörű nőnek. Ennél már csak az kínosabb, hogy nem is emlékszik rá. – Valami más? – Nem elég ennyi, egyetlen éjszakára? – kérdezte Ulrika mosolyogva. – De, azt hiszem. – Felix lemondóan legyintett. – Akkor, készen áll a lovaglásra? – Parancsol? – Éjszaka azt mesélte, hogy milyen pompás lovas, és megbeszéltük, hogy ma reggel kilovagol velem. Felajánlottam, hogy körbeviszem a birtokon. Éjszaka nagyon lelkesedett az ötletért! Felix el tudta képzelni, hogy teljesen elázva mennyire lelkesedhetett, amikor Ulrika felvetette, hogy megmutatja neki az apja disznóólait. Bizonyára jobban, mint a jelenlegi állapotában. A másnaposságának köszönhetően még Ulrika Magdo-vánál is jobban vonzotta egy kiadós alvás lehetősége. – Már alig várom, hogy lóháton lássam – ütötte tovább a vasat a nő –, biztosan lenyűgöző látványt nyújt. – Lehet, hogy kissé túloztam a lovaglótudományomat illetően…

– Tud lovagolni? – Izé… igen. – Az este kijelentette, hogy ugyanolyan jól lovagol, mint bármelyik kislevita. Felix felnyögött. Hát démon költözött a nyelvébe attól a nyavalyás vodkától? Sigmar lelkére, miket mondott még? És mi a búbánatért ivott annyit? – Tehát, mehetünk? Felix biccentett, majd annyi türelmet kért, hogy megmosakodhasson. Néhány perccel később kilépett az udvarra. Orrharapó Snorri még mindig az asztal mellett tartózkodott. Pontosabban alatta hevert, fején a nevezetes vödörrel. Gotrek az egyik parázsló tűz mellett aludt; álmában is a melléhez szorította fejszéjét. Felix odaballagott a nyomókúthoz, aládugta fejét, és lenyomta a kart. Amikor a jéghideg víz a tarkójára zúdult, úgy erezte magát, mintha ostorral végigvágtak volna a hátán. Fújtatott és köpködött, de egyre csak nyomta a kart, mert azt remélte, hogy elűzheti a másnaposságát, ha még annál is nagyobb fájdalmat okoz magának. Valóban ilyeneket mondott és csinált, vagy Ulrika Magdova csak ugratta? Azt könnyen el tudta képzelni, hogy dicsérte a nő szépségét. Hiszen éppen elégszer gondolt erre az elmúlt napok folyamán. Azt is tudta, hogy mennyire szabadosan forog a nyelve, ha ittas. Az viszont nem történhetett meg, hogy felmászott a kikötőtoronyra, ha egyszer olyan részeg volt, hogy nem emlékszik rá. Végül eldöntötte magában, hogy ez biztosan nem igaz. Ulrika csak ugratta. Snorri közben levette fejéről a vödröt, és bambán méregette Felixet, aki felé fordult. – Szóval, van az az arany, amivel Snorri tartozik neked – recsegte kábán a trollvadász. – Tessék? – kérdezte Felix rosszat sejtve. – Snorri meg fogja adni, amikor visszatérünk a Káoszpusztákról! – Nem bánom – válaszolta zavartan az emberifjonc, és elsietett az istállók felé. ♦♦♦ Felix hátradőlt a nyeregben, és végzett néhány fejkörzést, hogy enyhítse nyakának merevségét. Körülnézett a dombtetőről, majd tekintete a síkságot átszelő patakon állapodott meg. Környékén a talaj elmocsarasodott. A nádasok felett élénk színű madarak röpködtek. Látni vélt néhány békát, amint fejest ugranak a vízbe. Szitakötők röpködtek az arca előtt, illetve más rovarok is, amelyeket nem ismert. Néhányuk testét fémes színben játszó páncél borította, és sokkal látványosabbak voltak azoknál a bogaraknál, amelyekkel idáig találkozott. Sejtette, hogy ez a jelenség a Káoszpuszták közelségének egyik bizonyítéka lehet. Ulrikára pillantott és elmosolyodott. Végre boldogság töltötte el amiatt, mert itt lehet, kettesben vele. A lovaglás először a kínzás egyik különösen kimódolt formájának tűnt, mert a ló mozgásának jóvoltából felfordult a gyomra, és erős hányinger tört rá. Elátkozta magában a nőt, a dombját, a friss levegőt meg a napsütést, nagyjából ebben a sorrendben. Ám a testmozgás és a napfény idővel száműzte másnaposságát koponyájának legmélyebb, sötét zugaiba. Azon kapta magát, hogy egyre inkább érdekli a táj, sőt kifejezetten élvezi azt az érzést, amit a száguldás, a bőrét legyező szél és az arcát melengető nap együttes hatása keltett benne. Ulrika úgy ülte meg a lovat, mintha nyeregben született volna. Kislevita nemes volt, vagyis gyakorlatilag egyszerre tanult járni és lovagolni. Az indulás óta egyetlen szót sem szólt. Szemlátomást beérte azzal, hogy a hatalmas, üres égbolt alatt vágtathat, amíg el nem érték ezt a dombot, ahol hallgatólagos egyetértéssel mindketten megállították a lovukat.

A patakon túl, a messzi távolban, sötét hegyek magasodtak a láthatár fölé. Úgy tűnt, mintha hatalmas testüket a föld puszta csontjaiból faragták volna. Sivárabbnak látszottak, mint bármely más vidék, amit Felix mindezidáig bejárt. Érdes csúcsaikat nem hótakaró, hanem valami egészen más borította: egyfajta olajosan csillogó, áttetsző anyag, amelynek színei folyton változtak a verőfényben. A hegyek baljós, komor, sőt fenyegető hangulatot árasztottak. Már a megjelenésükből sejteni lehetett, hogy mögöttük terülnek el a Káoszpuszták külső nyúlványai. – Az ott mi? – kérdezte Felix, és észak felé mutatott, egy hatalmas hasadékra, amely úgy festett, mintha egy óriás fejszéje hasította volna ki a hegység testéből. – Az a Feketevér-szoros – válaszolta a nő csendesen –, egyike a Káoszpusztákból kivezető főbb útvonalaknak, és ez a fő oka annak, amiért a cárina ide építtette ezt az erődöt. – Ezen jönnek át a Káosz-seregek? – Igen, de tudja, sosem lehet előre megjósolni, hogy mikor jönnek, és milyen formában. Néha hatalmas testű, fekete páncélt viselő lovasok érkeznek. Néha bestiák, akiknek nyakán állatfejek ülnek és emberi fegyvereket forgatnak, néha pedig még ezeknél is rosszabb, eltorzult, elfajzott teremtmények. Nincs a támadásokban sem logika, sem tervszerűség. Nem számít, hogy forró nyár van vagy dermesztő tél, bármikor felbukkanhatnak. – Jómagam sosem értettem pontosan, hogyan működik a Káosz – vallotta be Felix. – Talán Herr Schreiberrel kellene beszélnie erről. – Talán, de jómagam kétlem, hogy Max elméleteinek felhasználásával kiszámíthatjuk a Sötét Erők viselkedését. Részünkről az a legjobb, ha folyton kiélezve tartjuk a fegyvereinket, mindig őrt állítunk a jelzőtüzek mellé, és minden pillanatban készen állunk a harcra. – Jelzőtüzek? – Igen, már régen kialakítottunk egy láncolatot, amely a szoros kijáratától húzódik errefelé. Mindenki tudja a dolgát. Amikor felgyúlnak a tüzek, a parasztok bemenekülnek a falvaikba, és bezárják a kapukat. A dzsidások pedig összegyűlnek az atyám házánál. – Nappal a füst, éjjel a tűz – dünnyögte Felix. – Pontosan. – Félelmetes tájon él, Ulrika. – Igaz, de egyben gyönyörű is, nemde? Felix rápillantott, majd körbenézett a körülöttük elterülő vidéken, és megfontoltan bólogatott. Felfigyelt rá, hogy a nő pupillái kitágulnak, ajkai kissé szétnyílnak, és enyhén megdönti a felsőtestét az ő irányába. Felix felismerte a jeleket. – Igen, gyönyörű. Akárcsak maga – dörmögte rekedtes hangon. 0 is előrehajolt. A kezük összeakadt, és az ujjaik egymásba fonódtak. Végül az ajkaik is összetalálkoztak. Fclix úgy érezte, mintha elektromos kisülések száguldanának át a testén. De az érzés szinte a születése pillanatában el is halt, mert Ulrika sietve elhúzódott tőle, és odébb léptetett. – Későre jár. Jöjjön, versenyezzünk a várkapuig! – kiáltotta vidáman, majd a választ meg sem várva megfordította, és álló helyből vágtába ugratta lovát. Felix egy pillanatig mélységesen csalódottan bámult utána, majd felsóhajtott, és üldözőbe vette. ♦♦♦ Lurk a folyosókon ólálkodott. Reg nem érezte magát ennyire boldognak. Sötét volt, és egyetlen őr kivételével a hajón maradt személyzet is nyugovóra tért. Mindössze

egyetlen törpe járkált a hajó elejében. A többiek meg odalent voltak, ittak, röhögtek és daloltak a maguk ocsmány, artikulálatlan nyelvén. A raktérben bőséggel talált magának ennivalót, és mindeddig semmi sem utalt arra, hogy felfigyeltek volna a jelenlétére. Vágottnyelvű mostanra annyira megnyugodott, hogy úgy érezte, átadhatja magát a népére olyannyira jellemző kíváncsiságnak. Körbelopakodott a léghajón, felderítette valamennyi zugot és szegletet, és rábukkant néhány igen érdekes dologra. Például valahol a farban betévedt egy kamrába, amelyben egy repülő masina állt, egyike azoknak, amelyek megfutamították népét a Magányos Toronynál vívott csatában. A kamra hátsó falában hatalmas ajtó nyílt. A padlóba egy rámpafélesé-get építettek. Lurk némi vizsgálódás után rájött, hogy a szerkezet sínjein ki lehet csúsztatni a kis repülőt az ajtón. Egyből arra gondolt, hogy ha tudná vezetni a gépet, könnyűszerrel ellophatná, és akkor hősként térhetne vissza Skavenüszögbe. Ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy beleszálljon, és elkezdjen kísérletezni a karokkal és kapcsolókkal. Csakhogy az utolsó beszélgetésük folyamán a szürkelátnok nagyon pontosan megmondta, hogy mit tegyen, és mit ne tegyen. Nem tehet semmit és nem nyúlhat semmihez Thanquol kifejezett engedélye nélkül. A szürkelátnok akkor halálosan megsértette őt, mert a szavai arra utaltak, hogy ostoba szerencsétlennek tartja, aki útmutatás nélkül tönkretenne valamit. Lurk arra gondolt, hogy hálás lehet ez a Thanquol, amiért mágust csinált belőle a Szarvas Patkány! Csakis egy ilyen nagy hatalmú skaven úszhatja meg elve, hogy így mert beszélni Vágottnycl-vű Lurkkel! Eldöntötte, hogy ellenáll a kísértésnek. Egyszerűen csak lapítani fog, és nem tesz semmit, amire nem kap parancsot. Ami azt jelenti, hogy nincs más tennivalója, mint hogy elbújjon és várakozzon. hiú kié Felix csatlakozott az udvarban tolongó, ámuldozó parasztok tömegéhez, és felnézett a léghajóra. Nagyban folyt a berakodás, komor emlékeztetőjéül annak a szomorú ténynek, hogy hamarosan elhagyják a bojár várát. Az udvaron felhalmozott ládákat, hordókat és zsákokat sorban felcsörlőzték a kikötőtorony tetejére, majd az acélhídon keresztül átcipelték a hajóba. Úgy tűnt, a törpék tengernyi vodkával óhajtják pótolni az eddig elfogyott sörmennyiséget, mert – amint arra Snorri rámutatott –, az efféle dolgokban egy törpe sosem lehet túlzottan elővigyázatos. Viszont a rakomány többségét valóban szükséges árucikkek alkották: füstölt és napon szárított rénszarvashús, több száz kenyércipó, és hasonló mennyiségű hatalmas, kerek sajttömb. Felix úgy sejtette, hogy akármi történik velük, éhen halni biztosan nem fognak. A pihenő ideje alatt a törpék kisebb módosításokat hajtottak végre a léghajón. A munkálatok még a berakodás alatt is folytak. Valamennyi nyílás elé fakeretbe foglalt, finom hálót szereltek. Felix tudta, hogy ezek fogják kiszűrni az elfajzást okozó port, amely a Káoszpuszták sivatagaiból száll fel. A léghajó oldalán ötletes bőrhámokban ülő gépészek csüngtek hosszú kötelek végén, és apró módosításokat végeztek a gőzgépeken, illetve a légcsavarokon. Más előkészületekre is sor került. Az utolsó három napban Max Schreiber visszavonult a vár egyik kisebb tornyába, és otr titokzatos rituálékat folytatott. Felix éjszakánként látta, hogy fény szökik ki a torony ablakaiból, és érezte, hogy nyakán felmerednek az apró szőrszálak, amiből arra következtetett, hogy varázslat működik a közelében. Ha ez a többieket aggasztotta is, nem mutatták jelét. Valamennyien tudták, a varázsló azon dolgozik, hogy elejét vegye a Káosz pusztító hatásainak. Felixnek maga Schreiber mondta, hogy szándékosan várt az utolsó pillanatokig, mert varázslatai az idő múlásával fokozatosan veszítenek hatásukból. Minél közelebb idézi meg a mágikus erőket a végcéljukhoz, annál tovább fognak tartani a Puszták felett.

Mialatt Felix felfelé bámult, a gépészek végigkúsztak-mász-tak a hatalmas ballont borító hálón, és apró tárgyakat erősítettek hozzá, amelyek a csillogásukból ítélve, ékköves amulettek lehettek. Az emberifjonc tudott arról, hogy az orrszobor szemeit is kicserélték két, furcsa fénnyel világító ékkőre, mert az elmúlt napokban járt néhányszor a hídon, hogy leckét vegyen Makaissontól a léghajóvezetés tudományából. Egyre jobban élvezte ezeket az oktatásokat, és úgy hitte, rendkívüli helyzetben valószínűleg ő lenne a léghajó pilótája, bár azt nem tudta biztosan, hogy szükség esetén le tudna-e szállni vele. A titokzatos kisebb karokról kiderült, hogy többféle célt szolgálnak. Az egyikkel elereszthette a ballasztsúlyokat, amitől a léghajó gyorsan felemelkedett. Egy másik megszólaltatta a kürtöt, ami felhívta a legénység figyelmét a közelgő veszélyre. Tűz esetén egy harmadikkal kiengedhette a feketevizet. Makaisson azt magyarázta, hogy a fedélzeti tűz a legrosszabb, ami egy léghajóval történhet. Felix egy idő után azon kapta magát, hogy egyre nagyobb tisztelettel tekint a főgépészre. Lehetségesnek vélte, hogy Makaisson valóban az a futóbolond, akinek Gotrek mondta, de szemlátomást szerette és értette a szakmáját. Még a leg-nyakatekertebb műszaki kérdésre is egyszerű, közérthető válaszokat adott. Felix immár tisztában volt azzal, hogy a léghajó azért repül, mert a gázzsákokat kitöltő emelőgáz könnyebb a levegőnél, és természetéből adódóan felfelé igyekszik. Azt is megtudta a főgépésztől, hogy a feketevíz nagyon gyúlékony, és ha tüzet fog, még robbanhat is, emiatt kell kiengedni vészhelyzet esetén. Ám hiába beszélt Makaisson megannyi gyászos lehetőségről, Felix a bojár birtokán töltött napokat mesésnek érezte, és voltak olyan órák, amikor teljesen megfeledkezett az indulás után rájuk váró veszélyekről. Hirtelen egy könnyű kéz érintette a vállát. – Szóval, itt van – búgta Ulrika a fülébe lágy hangon. –Mondja csak, Herr Jaeger, nehezéknek hordja azt a kardot, vagy bánni is tud vele? – Talán igen – sóhajtotta Felix –, van némi gyakorlatom. – Akkor, ha szépen megkérem, volna szíves adni nekem néhány leckét? – Mikor és hol? – A kapubástya előtt, és most. – Állok rendelkezésére! ♦♦♦ Felix nem tudta biztosan, hogy mire számítson, miután kiléptek a főkapun. Ulrika máris kivonta kardját, és próbaképpen suhintott néhányat a levegőbe. Felix a fejét oldalra billentve figyelte. A nő jól mozgott. Lábait kissé szétvetette, és a jobb lábát elöl tartotta. Szablyája fényesen felragyogott a napfényben, amikor lesújtott egy képzeletbeli ellenségre. Felix ledobta magáról köpenyét és ujjasát, majd kihúzta a saját pengéjét. Kardjajóval hosszabb és súlyosabb volt a nő szab-lyájánál. Gyilkos hangon sziszegett a levegőben, amikor ő is csapott vele néhányat. Felix magabiztosan lépkedett. Jól bánt a karddal, és ezt tudta is magáról. Fiatalkorában kimondottan remekelt a vívóórákon, és felnőtt fejjel túlélt jó néhány összecsapást. Ráadásul a templomos lovagtól örökölt fegyver volt a legjobb és legkönnyebb, ami valaha megfordult a kezében. – Nem azzal, ostoba! – szólt rá Ulrika, és egy másik kard felé biccentett, amely fátokba dugva feküdt a fal tövében. Felix odaballagott érte, és felvette. Kihúzta a hüvelyéből, és megvizsgálta. Ez is szablya volt, a pengéje közepesen hosszú és enyhén ívelt. Am az élét eltompították, mivel gyakorló fegyverként szolgált. Felix kipróbálta a súlyát és a súlypontját. Alig

volt nehezebb a saját kardjánál, viszont a markolatot idegennek érezte a kezében. Ezzel is suhintott néhányat gyakorlásképpen. – Nem ehhez vagyok szokva – jelentette ki hűvösen. – Bocsánat, Herr Jaeger, bocsánat. Atyám mindig azt mondja, hogy az embernek értenie kell minden fegyverhez, hogy baj esetén azt használhassa, ami a keze ügyébe esik. – Igaza van. Csakhogy én rendszerint ügyelek arra, hogy a saját kardom essen a kezem ügyébe. A nő válasz helyett csupán oldalra billentette fejét, és csúfondárosan csücsörített. Felix rántott egyet a vállán, és elindult felé. Menet közben jobbjával hanyagul lóbálta a gyakorló szablyát. – Tényleg vívni akar? – kérdezte, és egyenesen Ulrika szemébe nézett, mialatt azon tűnődött, hogy pontosan mire jó ez az egész párbajosdi. Néhány őr fejében is ugyanez járhatott, mert kisebb tömeg verődött össze a kapubástyán, hogy őket figyelje. – Ezt miért kérdi? – Valamelyikünk megsérülhet. – Ezek gyakorló fegyverek, szándékosan letompították az élüket. – Bármikor történhet baleset. – Mondja, Felix, fél kiállni ellenem? – Nem! Felixnek majdnem kiszaladt a száján, hogy inkább attól fél, hogy megsebesíti őt, de visszanyelte, mert valami azt súgta, hogy nagyon megsértené vele Ulrikát. – Tudnia kell, hogy mi itt Kislevben az első vérig szoktunk harcolni. A vesztes rendszerint egy sebhellyel a testén távozik. – Abból már van rajtam néhány – dünnyögte Felix. – Egyszer majd meg kell mutatnia! – követelte mosolyogva a nő. Mialatt Felix azon törte a fejét, hogy vajon mire célzott ezzel a kijelentéssel, Ulrika rátámadt. Felix éppen csak félreugrott, de a szablya hegye így is felhasította az ingét. Ösztönösen hárította a következő csapást, és még mielőtt végig tudta volna gondolni, ellentámadásba lendült. A nő könnyedén félreugrott előle, majd a következő pillanatokban a szablyáik ide-oda villogtak. Perceken keresztül villámgyors csapásokat és ellencsapásokat váltottak, mialatt többször körültáncolták egymást. Hirtelen szétugrattak. Egyikük sem zihált. Felix rádöbbent, hogy Ulrika nagyon, de nagyon kemény ellenfél. Igazi csatában, ha a saját kardja lenne a kezében, valószínűleg ő lenne a jobb vívó. De ez a hihetetlenül gyors küzdelem elsősorban jó reflexeket kíván, tanult válaszokat, amelyeket addig gyakorol a vívótanonc, amíg a vérévé nem válik. Egy efféle villámgyors harcban a dolgok túl gyorsan történnek ahhoz, hogy valaki tudatos válaszokat adjon. Felix úgy értékelte az eddigieket, hogy ő a könnyű, ívelt penge jóvoltából nehezebben méri fel a helyes időzítést, ezáltal a nő előnyhöz jut. De egy időre ez volt az utolsó esélye a helyzetértékelésre, mert Ulrika folyamatos támadásba kezdett. A falon az őrök lelkesen ünnepelték. – Említettem már, hogy legyőztem apám valamennyi őrét? – kérdezte Ulrika, amikor Felixnek éppen csak sikerült rézsútosan maga elé rántani a szablyáját, hogy hárítson egy kis ívű, gonosz oldalvágást. Kezdett rájönni, hogy a nő nem tréfált, amikor arról beszélt, hogy a küzdelem az első vérig tart. Ez nem ifjúsága sportmérkőzéseinek egyike volt, ahol a pengéje nem érinthette az ellenfele testét, és az utolsó pillanatban mindig meg kellett állítania csapását vagy szúrását. Sokkal inkább hasonlított egy valódi, gyilkos összecsapáshoz. Felix rájött, hogy igencsak hasznos lehet az első vérig tartó gyakorlópárbaj. Ha valaki egy olyan halálosan veszedelmes tájon él, mint Kislev, az aligha akarja, hogy beépüljön az ösztöneibe az a csuklómozdulat, amellyel az utolsó

pillanatban visszafogja a kardját. Ezt a saját tapasztalatai alapján tudta, mert neki is jó néhány véres csata kellett ahhoz, hogy teljesen úrrá legyen, ezen a késztetésen. – Ha így volt, akkor erre talán semmi szükség – dörmögte, és vadul odavágott egyet. – Es a helyi nemeseket is legyőztem már – sorolta Ulrika, miközben egy suhintással feltépte az inget Felix mellén, és levágta róla az egyik gombot. Felix azon gondolkodott, hogy vajon a nő most még csak játszik vele, vagy már minden tudását bevetette? A magasban az őrök ordítozva éljeneztek. – Tudja, Felix, tizenöt éves korom óta egyetlen férfi sem győzött le szablyával! – büszkélkedett tovább Ulrika. Felix napnál világosabban látta, hogy a nő nem azért győzött, mert az ellenfelei hagyták nyerni abban a reményben, hogy ezzel elnyerik a bojár jóindulatát. Sokkal jobban vívott, mint a legtöbb férfi. Felix arca immár kivörösödött, és az erőkifejtéstől kapkodva szedte a levegőt. Kissé megharagudott az őrökre, amiért vidáman megtapsolják az ő megaláztatását. Rákényszerítette magát, hogy összpontosítson, hogy könynyedén lélegezzen és őrizze az egyensúlyát, ahogy annak idején tanították neki. Hirtelen rádöbbent egy másik hátrányára. Az összecsapásoknak, amelyekben mindeddig részt vett, nem volt az égvilágon semmi köze az efféle szabályos küzdőstílushoz. Valamennyi gyilkos párviadalát egy-egy ütközet kavargó, őrült forgatagában vívta, ahol nem voltak szabályok, ahol úgy ölte meg az ellenségét, ahogy tudta, és a stílus nem számított és nem jelentett semmit. Felismerte, hogy ha továbbra is ezzel a módszerrel vív, akkor vereség vár rá, ezért úgy döntött, hogy taktikát vált. Hárította a következő csapást, és előrelendült. Amikor ott álltak egymással szemtől szemben, vadul odakapott, és megragadta a nő bal csuklóját. Hirtelen maga felé rántotta, majd hatalmas erővel megtaszította Ulrikát. Mialatt a nő hátradőlve, egyensúlyát vesztve imbolygott, Felix kiütötte ellenfele kezéből a szablyát. Hirtelen elengedte a nő csuklóját, és Ulrika hanyatt esett. Felix lépett egyet előre, és a torkának szegezte [lengéjét. – Egyszer mindennek vége szakad, és egyszer minden elkezdődik – dünnyögte. Ulrika torkán az aprónál is apróbb vér-csepp vöröslött. – Nekem is úgy tűnik, Flerr Jaeger – válaszolta Ulrika. Felix észrevette, hogy kacag, mire ő is felnevetett. ♦♦♦ Felix a könyökére támaszkodva hevert az udvarház közelében futó patak partján. A körülötte elterülő, hatalmas síkságban gyönyörködött, ám egy idő után elábrándozott, és azon tűnődött, hogy akkor most mi van közte és Ulrika között. A nő a közelében állt, kezében rövid, kislevita íjat tartott. Kifeszítette az íjat, és egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. Ez a testtartás erősen hangsúlyozta pompás alakját. Hirtelen elengedte a nyílvesszőt, amely a százlépésnyire felállított céltábla, kellős közepébe fúródott. Ez volt a harmadik lövése, és egyben a harmadik telitalálata. – Szép munka – jegyezte meg Felix. A nő rápillantott. – így gyerekjáték –válaszolta hanyagul. – Sokkal nehezebb, ha az ember egy vágtató ló hátáról lő. Felixnek valami azt súgta, hogy Ulrika éppen megpróbálja levenni a lábáról, bár ezt nem volt könnyű megítélni. A bojár lánya gyakorlatilag mindenben elütött azoktól a nőktől, akikkel eddig összesodorta az élet. Ulrika sokkal közvetlenebb és nyíltabb volt náluk, ráadásul mesterien bánt a fegyverekkel. Természetesen ez Kislev volt, ahol a nemesasszonyok gyakran a férjeik oldalán harcoltak a csatamezőn. Ez a vidék észak

felől magával a Sötétséggel volt határos, míg keletről orkokkal teli, vad földekkel. Ebben a durva, erőszakos világban, minden kardra szükség volt. Felix világosan érezte, hogy felkeltette a lány érdeklődését, ahogyan a férfiak és a nők mindig is érdeklődnek egymás iránt, de valahányszor megpróbált közeledni hozzá, Ulrika elhátrált előle. Felix kiábrándítónak tartotta ezt a fajta viselkedést. Úgy érezte, minél többször találkozik Ulrikával, annál kevésbé érti őt. Hirtelen árnyék borult rá, és egy kéz óvatosan megveregette a vállát. Felix felpillantott, és nyomban kizökkent a gondolataiból. Varek állt felette. – Mi a baj? – kérdezte Felix. – A bácsikám megkérr, hogy szóljak neked. Elkészültünk, így holnap hajnalban indulunk. Felix biccentve jelezte, hogy megértette. Varek mélyen meghajolt Ulrika előtt, és elsietett. – Mi volt ez? – kérdezte a nő. Felix elmondta neki, mire Ulrika arca elkomorult. – Ilyen hamar… – sóhajtotta, majd óvatosan megsimogatta Felix arcát. Mintha arról akart volna meggyőződni, hogy még ott van. ♦♦♦ A napkorong a láthatár alá bukott. Felix a várfalon állt, és az erős szürkületben a távoli hegyeket bámulta. Kora esti, meleg szellő borzolta a füves síkságot. A két hold még éppen csak felkelőben volt. Különös, reszkető derengés látszott az északi csúcsok felett. Az égbolton milliónyi arany-, ezüst- és vérszínű fénypont táncolt. A különös látvány egyszerre volt rabul ejtő és ijesztő. Az udvarban javában folytak az esti lakoma előkészületei. A szakácsok magukból kikelve ordítoztak egymással, és a hangszereiket hangoló muzsikusok pokoli macskazenét szolgáltattak. A levágott marhák és az asztalokra állított vodkásüvegek számát tekintve látszott, hogy házigazdájuk uralkodóknak kijáró búcsúztatásban részesíti őket. Felix halk neszt hallott bal felől és ráébredt, hogy nincs egyedül a védőfalakon. Nem messze tőle ott állt Gotrek, aki szintén a távolba meredt. A trollvadász mélyen beleveszett a gondolataiba. Az összpontosítás mély ráncokat gyűrt arcára. – Az a derengő izzás, az a Káosz fénye? – kérdezte végül Felix. – így igaz, emberifjonc. – Innen nézve szinte gyönyörű. – Most így látod, de ha egyszer átjutunk a Feketevér-szoroson, és az alatt az égbolt alatt repülünk, valószínűleg megváltozik a véleményed. – Tényleg annyira szörnyű? – Rosszabb, mintsem ki tudnám fejezni. – Gotrek elgondolkodva ingatta fejét. – A sivatagok homokja különös színekben játszik, és hatalmas állatok csontjai fehérlenek mindenfelé. A kutak vize mérgező, és a folyók medrében nem víz folyik, hanem valami más, ami sűrű, mint a nyálka vagy a vér. A szelek mindenhová elhordják a port. Vannak ott romok, amelyek egykor emberek, elfek és törpék városai voltak. Számtalan szörnyeteg és ellenség él arrafelé, és távol áll tőlük mind a félelem, mind a józan ész. – Sok társatok odaveszett, amikor utoljára ott jártatok… – így igaz. – Akkor, mennyi esélyünk van most… – Felix azt akarta mondani, hogy „a túlélésre”, de rájött, hogy egy efféle kérdés értelmetlen egy trollvadász számára, így módosított rajta: hogy elérjük Karag Dumot?

Gotrek némaságba burkolózott. A hátuk mögött felhangzott a dalolás. A falakon túli fűrengetegben rázendítettek az éjszakai rovarok. Minden békésnek és nyugodtnak tűnt. Felix ezekben a pillanatokban el sem tudta képzelni, hogy ez a föld az örökös háború határvidékén fekszik, és hogy holnap útra kelnek a Káoszpuszták felé, egy olyan vidék felé, ahonnan taIán nincs is visszatérés. De most, ahogy ott állt Gotrek oldalán a kellemes, nyáresti melegben, úgy érezte, hogy örökké fog élni. – Őszintén szólva, emberifjonc, fogalmam sincs. Nem mernék jósolni. Ha gyalog mennénk, fikarcnyi esélyünk sem lenne, erre akár mérget vehetsz. De ezzel a léghajóval esetleg sikerülhet. – Gotrek szomorúan megcsóválta fejét, és rekedtes hangon folytatta: – Komolyan mondom, hogy nem tudom. Minden azon múlik, hogy mennyire pontosak Borek térképei, és mennyire hatásosak Schreiber varázslatai. Meg hogy bírják-e a hajtóművek, és persze, nem fogyunk ki a feketevízből és az élelemből. Meg aztán ránk törhet egy torzvihar… – Egy mi? – Torzvihar. Iszonyú fergeteg, tele a Káosz porával. A por hatására a kő úgy folyik, akár a víz, és az embereket fenevadakká vagy elfajzottakká változtatja. – Miért akarsz visszatérni oda? – kérdezte Felix, és nekitámaszkodott a fal hátsó oromsorának, így lelátott a várudvarra. – Mert lehet, hogy eljutunk Karag Dumba, emberifjonc. És ha igen, akkor a nevünk mindörökre fennmarad. Ha pedig odaveszünk…, nos, az méltó és dicső halál lesz. Ezek után Felixnek nem maradt több kérdése. Lebámult az udvarra, és meglátta a hosszú ruhát viselő Ulrikát. Mialatt az észbontóan gyönyörű nőt bámulta, el sem tudta képzelni, hogy esetleg nem tér vissza a Káoszpusztákról. ♦♦♦ Felix elballagott a várudvar széléig. A háta mögül hallotta a zenét és a mulatozás lármáját. A dudások dagadt képpel fújták különös dudáikat. Más muzsikusok ritmusra püfölték bőrrel bevont fadobjaikat. A levegőben sülő hús illata és a vodka erős szaga terjengett. A falakon kívülről hangos ordítozás hallatszott onnan, ahol a harcosok két egymásnak feszülő birkózót biztattak. Felix nem volt éhes, és színjózan maradt, mert úgy döntött, hogy képtelen még egy éjszakát ivászattal tölteni, még akkor is, ha ez lesz az utolsó éjszakája ezen a világon. Ulrikát kereste, de a nő már korábban eltűnt két csinos parasztlány társaságában, akik éppúgy lehettek a barátnői, mint a szobalányai. Távolléte alaposan lehervasztotta Fclix kedvét. Leverten bolyongott a tömegben. Frissen mosott és foltozott ruhát viselt, megfürdött és gondosan megfésülködött – erre sehol sem találta Ulrikát, hogy csókot lopjon tőle. Nyomorultul érezte magát, és eléggé megzavarodott. Hát ennyire hidegen hagyja ezt a lányt, hogy ő holnap elmegy? Még csak beszélni sem akar vele? Nem volt abban a hangulatban, hogy bekapcsolódjon a vidám dáridóba. Járás közben keserűen mosolygott, csak úgy magának. Tudta, hogy gyerekesen viselkedik, csak azt nem, hogyan lábaljon ki ebből az állapotából. A hálószobája félig nyitott ajtajánál megállt. A benti sötétségből halk neszezést hallott. Keze ösztönösen a kardja markolatára röppent, mialatt azt latolgatta, hogy ki lapul odabent. Lehetett egy rabló, vagy Káosz egyik híve, aki a mulatozás lármájának és az éj sötétjének leple alatt besurrant a várba. – Felix, te vagy az? – kérdezte egy hang, amelyet nyomban felismert. – Igen – válaszolta elfulladva. Fény villant odabent, és felgyúlt egy lámpás. Felix belépett és meglátta, hogy egy csupasz, izmos, de nőiesen gömbölyded kar nyúlik ki az ágytakaró alól.

– Már azt hittem, sosem érsz ide! – Ulrika ránevetett, és egyetlen mozdulattal ledobta magáról a takarót. Felix megpillantotta pazar, meztelen testét. Orrába mámorító, fűszeres virágillat csapott. Aztán az ajkuk összeforrt, és Ulrika ezúttal nem szakította meg a csókjukat. ♦♦♦ A hajnal fénye és a kakasok kukorékolása ébresztette Fe-lixet. Felnyitotta szemét és meglátta, hogy Ulrika a könyöké re támaszkodva fekszik mellette, és az arcát tanulmányozza. Amikor észrevette, hogy kedvese felébredt, szomorkásán elmosolyodott. Felix szelíden megsimogatta az arcát, és mérhetetlenül élvezte az érzést, amit a lágy bőr tapintása keltett az ujjai hegyén. Ulrika hirtelen rávetette magát, és szorosan hozzátapadt. Felixet semmihez sem hasonlítható boldogság öntötte el. Boldog volt, hogy ott lehet, boldog volt, hogy a karjaiban tarthatja kedvesét, és érezheti a szívverését a csupasz bőrén. A puszta gyönyörtől felkacagott, ám Ulrika egyszer csak elhúzódott tőle. – Mi a baj? – kérdezte Felix. – Hogy el kell menned – válaszolta Ulrika, és látszott rajta, hogy a könnyeivel küszködik. – De visszatérek – hebegte Felix ostobán. – Nem, nem fogsz. Senki sem tér vissza a Pusztákból. Ép ésszel senki. Ép testtel senki. A Káosz mindenkit eltorzít. Felix ekkor döbbent rá, hogy előző esti szeretkezésüket miért hatotta át a kétségbeesett sietség. Egyszeri alkalom volt ez, ajándék, amelyet egy asszony adott egy harcosnak, akiről úgy hitte, hogy sosem látja viszont. Valószínűleg sokszor megesett már a világnak ebben a szögletében. Boldogsága semmivé foszlott, de ettől függetlenül magához szorította Ulrikát, és a haját simogatta. Odakint valaki keményen megverte az ajtót. – Eljött az idő! – Gotrek kiáltása Felix fülében úgy hangzott, mintha maga a Végzet szólt volna a trollvadászból. I K.íoszpusztáh Felix úgy érezte, hogy roppant súlyú köpenyként b'oruT rá a bánat, miközben a távolban egyre zsugorodó Sztragov-udvarházat figyelte. Az apró, integető alakokat lassan elnyelte a távolság, majd egy csapásra eltűntek a szeme elől, amikor a Grungni Szelleme teljes sebességre gyorsult. Aztán maga a vár is folyton kisebbedett, amíg végül teljesen beleveszett a végtelennek tűnő síkságot borító fűtengerbe. Felix nyughatatlanul rótta a fedélzet acélpadlóját. Azon töprengett, vajon látja-e még valaha a bojár lányát. Ulrika kerek-perec megmondta, hogy nem, márpedig ő sokkal többet tudott az efféle dolgokról, mivel az egész életét a Káoszpuszták tőszomszédságában töltötte. Felix úgy érezte, hogy máris hiányzik neki, amit azért talált különösnek, mert alig néhány napja ismerte. Egy röpke, borzasztó pillanatig erős késztetést érzett, hogy odamenjen Makaissonhoz és megkérje, hogy fordítsa meg a léghajót. Szerette volna kijelenteni, hogy szörnyű hibát követett el, és egyáltalán nincs szándékában velük tartani. Azon kapta magát, hogy minden idegszálával azt kívánja, bárcsak Ulrikával maradt volna. Ám a dolgok túl gyorsan történtek, és őt megint elragadta a törpék nagy kalandjának sajátos sodrása. Szemlátomást mindenki – Ulrikát is beleértve – kész ténynek vette, hogy ő is útra kel, így aztán útra kelt, dacára annak, hogy valójában nem érzett hozzá túl nagy hajlandóságot. Felix belátta, hogy ez az állapot igazán jellemző rá. Az ő világában általában így történtek a dolgok, életének nagyobb 1 • történései valahogyan mindig önálló életet él-

tek. És általában mire észbe kapott, máris magukkal sodorták az olyan földrengésszerű események, amelyeket nem állt hatalmában irányítani. Nem először töprengett el azon, hogy ezzel vajon mások is így vannak-e, vagy egyedül ő? Vajon másvalakivel is megesik, hogy döntéseket épít döntésekre, ahogyan a gyermek rakja egymásra a kavicsokat, aztán idővel mindig rádöbben, hogy ingatag hegyet épített maga alá, amelynek csúcsáról semerre sem indulhat anélkül, hogy ne okozna elsöprő erejű lavinát? Sóhajtva belátta, hogy számos ok miatt nem állhat oda a főgépész elé azzal, hogy forduljon vissza. Először is, Makaisson bizonyosan nemet mondana. Ezzel a kéréssel elveszítené a személyzet megbecsülését és jóindulatát, miközben nem nyerne az égvilágon semmit. A második ok, hogy fogalma sincs, miféle fogadtatásban lenne része, ha visszatérne a bojár házába. Ulrika talán éppen azért vonzódott hozzá, mert hősnek tekintette, amiért részt vesz a törpék nagy kalandjában. Ha most megfutamodik, akkor a nő gyávának fogja tartani. Azt pedig biztosra vette, hogy Kislev vad földjének lakói nem tűrik meg maguk között a gyávákat. Harmadsorban pedig talán valóban menni akar, hogy új világokat lásson, hogy megtudja, miképp végződik a vállalkozás, továbbá, hogy próbára tegye a bátorságát egy olyan vidéken, amely még Gotreket is megfélemlítette. Felvetődött benne, hogy valószínűleg tartozik magának ezzel a kalanddal. Ha elhagyja a Grungni Szellemét, zzza\ szertefoszlat mindent, amit önmagáról képzelt. Onnantól csupán egyszerű, hétköznapi embernek tekintheti magát. És talán ő maga is sóvárog arra a hírnévre, amelyre olyannyira áhítoznak a fedélzeten tartózkodó törpék. Felix képtelen volt dűlőre jutni a magyarázattal. Nem először esett meg vele, hogy nem tudta meghatározni egy-egy tettének indítékát. Azt viszont biztosan tudta, hogy pillanatnyilag szörnyen érzi magát – és hogy újra látni akarja Ulrikát. Ügy látta, hogy a rosszkedv az egész legénységet megfertőzte. A törpék magukba zárkózva hallgattak, és fájdalmas képet vágtak. Esetleg ők is azt a rejtélyes szomorúságot érezték, mint ő. Vagy csak másnaposak voltak, mert az előző este folyamán mindannyian úgy vedeltek, mint a marienburgi tengerészek, ha a partra lépnek, vagy még pontosabban, mint a törpék, ha tengernyi potyapiát raknak eléjük. Felix elismerte magában, hogy a léghajó nem a legjobb hely azoknak, akiket másnaposság gyötör. A fedélzet jól érzékelhetően vibrált, és alkalmanként az egész gondola megrázkódott, amikor áthaladtak egy-egy légörvényen. Felix előrement a parancsnoki hídra, és meglátta, hogy javarészt üres, leszámítva a hajó irányításához nélkülözhetetlen legénységet. Kedvetlenül odaballagott Makaisson mellé, és kibámult az elülső ablakon. A zord hegység hatalmas kőteste egyre közelebbről látszott. Nyílegyenesen a Feketevér-szoros felé tartottak, amely úgy tátongott előttük, mint valami hatalmas démon szája. Hamarosan mélyen bent jártak a szorosban. A gigászi hasadék falát alkotó hegyek messze föléjük tornyosultak, de még a legalacsonyabb hegytető is abban a magasságban végződött, amelyen a léghajó repült. Felix a csúcsokat bámulta, de az azokat beborító, halvány fénnyel világító, színjátszó anyagot furcsa módon nem volt könnyű alaposan szemügyre venni. Mintha folyton lecsúszott volna róla a tekintete, ahogyan az ember lába csúszkál a sima jégen. Ebből a távolságból egyszerűen nem tudta a csúcsokra összpontosítani a tekintetét. Ez volt az első jele annak, hogy milyen különös jelenségekre képes a Káosz. Felix biztosra vette, hogy nem ez lesz az utolsó. Maga a szoros sziklás volt és sivár. Helyenként furcsa formájú sziklatömbök hevertek az út mentén, és Felix a magasból is látni vélte, hogy számára ismeretlen, érdekes rúnákat véstek az oldalukra. Amikor észrevette, hogy egyik-másik szikla fehéren csillog, kölcsönvette Makaisson távcsövét, a szeme elé emelte, és rájuk közelített. Legna-

gyobb rémületére azt látta, hogy amit az imént fehérlő rúnáknak gondolt, azok valójában a sziklákhoz láncolt, eltorzult csontvázak. Feláldozott emberek voltak, akiknek maradványait a Káosz harcosai hagyták itt, vagy figyelmeztető jelzések, amelyeket a kisleviták helyeztek ide? Mindkét lehetőséget elképzelhetőnek tartotta. Ekkor odalépett mellé Varek, aki szintén komor hallgatásba burkolózott. Világosan látszott, hogy rajta is úrrá lett az általános rossz hangulat. – Schreiber úgy véli, hogy ezek a hegyek útját állják a Káosznak – mondta végül Varek. – Hogyan? – kérdezte kíváncsian Felix. – Beszéltem vele a bojár házában – kezdte az ifjú törpe. –Az elmélete szerint, ha nem volna itt ez a hegység, akkor a szél elhozná a torzkő-port a Káoszpusztákból, mindenfelé szétterítené, és akkor a por megfertőzné az embereket. Schreiber azt állítja, hogy az itteniek valamennyien megváltoznának, eltorzulnának, és önként alávetnék magukat a Sötét Istenek őrült szeszélyeinek. – Én azt hittem, hogy máris élnek elfajzottak Kislevben – vitatkozott Felix. – Sigmar a megmondhatója, éppen eleget harcoltam velük magában a Birodalomban. Itt sem lehetnek kevesebben! Az ifjú törpe szomorúan elmosolyodott. – Tudod, Kislevben mindenkivel végeznek, akin megjelennek az elfajzás stigmái, még a csecsemőkkel is. – Ugyanezt csinálják a Birodalomban is – vágta rá Felix, pedig jól tudta, hogy ez a kijelentés egyáltalán nem igaz. Sok szülő elrejtette elfajzott gyermekét, és az emberek gyakran menedéket adtak elfajzott rokonaiknak. Számos ilyen esettel találkozott vándorlásai során. O személy szerint úgy tartotta, hogy az elfajzottak nem rossz emberek, csupán egyfajta szörnyű betegségben szenvednek. Keserűen megrázta fejét, mert tudta, hogy egyetlen törpe és egyetlen kislevita sem akad, aki egyetértene ezzel a véleményével. – Schreiber azt állítja – folytatta Varek –, hogy a hegység nélkül még rosszabb lenne a helyzet. Afféle természetes védőgátként szolgál, megakadályozza, hogy a por java része elérje az emberek földjét. A varázsló szerint a csúcsokon látható furcsa, színjátszó anyag nem más, mint a kicsapódott és megfagyott Sötét Mágia, vagyis a Káoszt alkotó anyag. – Érdekes elméletei vannak ennek a Herr Schreibemek – jegyezte meg fanyarul Felix. – Azt is mondta, hogy ezek nem csupán elméleti feltevések. Állatkísérleteket végzett a torzkő-porral. – Akkor pedig kimondottan őrült – vágta rá Felix. – A torz-kő gonosz anyag. Az őrületbe kergeti az embert. Tudom, mert számos példáját láttam. – Herr Schreiber azt mondta, hogy nagyon óvatosan járt el, és varázslattal óvta magát, meg mindenféle védő hatású vegyülettel. A bácsikám hisz az elméleteiben. Ezért borítja a léghajó belsejét egy leheletfinom ólomréteg. – Van egy olyan érzésem, hogy Herr Schreiber előbb-utóbb rosszul végzi. – Hajlok az egyetértésre, Felix, de ugyanígy meglehet, hogy igaza van. A bácsikám szerint a következtetései egybeesnek a törpetudomány állításaival. Tudod, a népünk kezdetben a föld alá építette a városait. Egyes tudósaink azt gyanítják, hogy a Káosz első nagy előrenyomulása idején a vastag sziklarétegek megóvtak minket a fertőzéstől, ami viszont hatást gyakorolt az összes többi fajra. Felix észrevette, hogy Varek zavarba jött. Az ifjú törpe valószínűleg tartott attól, hogy az emberifjonc hogyan fog válaszolni a népét ért vádra. Elvégre egy törpe most közölte vele, hogy nézetei szerint az embereket megváltoztatta a Káosz. Viszont Felix

a bolyongásai során sok földet bejárt, és a látottak alapján sejtette, hogy a törpék nem véletlenül jutottak erre a meggyőződésre. Embertársai gyakran ellenállás nélkül adták át magukat a Sötétség kultuszainak. A gondolat mélységesen elcsüggesztette. – Mire kijutunk a hegyek közül, már a Káosz Birodalmának peremvidéke fölött fogunk repülni – dörmögte komoran Varek. – Komolyan hiszel abban, hogy megvédenek minket a varázslatok, amelyeket Schreiber a hajó köré szőtt? – kérdezte Felix. – Én semmit sem tudok a mágiáról, Felix. Ebben a tudományban a törpék kevéssé jártasak. De a bácsikám szilárdan hiszi, hogy így lesz, márpedig ő alaposan meghányta-vetette magában ezeket a kérdéseket. – Én akkor sem rajongok ezért a Herr Schreiberért – jelentette ki Felix. – Képzeld, megkért, hogy vessem papírra az élményeimet. – Engem is. Azt mondja, sokat segítene a kutatásaiban. – Akkor reménykedjünk, hogy visszatérünk, és ellátjuk Schrei-bert egy csomó hasznos anyaggal! – Csakugyan, reménykedjünk abban, hogy így lesz – helyeselt mosolyogva Varek. ♦♦♦ Lurk mélységesen aggódott. Mióta az emberek mágusa megjelent a fedélzeten, és megidézett néhány varázslatot, képtelen volt kapcsolatba lépni a szürkelátnokkal. Szörnyű helyzetbe került, mert jól tudta, hogy Thanquol őt fogja hibáztatni, függetlenül a valódi okoktól. Csinálni akart valamit, de semmit sem tudott a mágiáról. Elöntötte a tehetetlenség nyomasztó érzése. Vele jött a késztetés, hogy tépjen és szaggasson, és azzal űzze el félelmeit, hogy meggyilkol valakit, persze lehetőleg egy nála gyengébb, kiszolgáltatott valakit. Sajnálatos módon nem akadt senki, akin kitombolhatta volna magát. A léghajó tele volt állig felfegyverzett törpékkel, viszont őmögötte nem állt néhány tucat skaventársa, hogy tovább szítsák teljesen jogos haragját. Tudta, hogy valamilyen módon le kell vezetnie túláradó energiáit. Ez a mód végül a hajó felderítése lett, mialatt a törpék mélyen aludtak. Kisvártatva megint ott találta magát a gondola legfelső fedélzetének mennyezetén lévő ígéretes búvónyílásnál, amelyet korábbi bolyongásai során fedezett fel. Lassan, óvatosan elfordította a vaskos nyitókart és érezte, hogy a zár halkan kattan. Minden erejét megfeszítve felnyomta a fedelet, és megpillantotta a felfelé vezető létrát. Szél tépett az irhájába, és rádöbbent, hogy a gondola tetején áll. A létra egy a nagy gázzsák anyagán tátongó, kerek nyílásba vezetett. Sietve felkúszott a létrán, bemászott a nyíláson, és máris bent volt a ballon belsejében. Hosszú sorokba rendezett, finom hálóval rögzített gázzsákok tömkelege vette körül. A skavenek veleszületett ügyességével fürgén felsurrant a létrán. A mindenfelől a testének nyomakodó ballonok ugyanazt az érzést keltették benne, mint amit fajtársainak sűrűn tolongó tömegében érzett, és amit hihetetlenül megnyugtatónak talált. Érzékeny orra meg-megrándult, és a bajsza szétborzolódott. Felfigyelt a levegőben terjengő fanyar szagra, amelyet nem vett volna észre sem ember, sem törpe. Lurk biztosan tudta, hogy ismeri ezt a szagot. Már odalent a gondolában is érzett valami hasonlót, de biztosan nem onnan származott. Nem, a Skavenüszög környéki mocsárvilágban találkozott vele, ott, ahol a város gyárai a folyó homokjába és a sárba zúdították vegyi melléktermékeiket. Néha hatalmas buborékok képződtek a kivezetőcsövek végein, és amikor a buborékok földet érve szétpattantak, akkor áradt szét ez a szag.

Lehetséges volna, hogy a törpék bezárták azt a gázt ezekbe a zsákokba, és hogy ez az ezernyi és ezernyi zsák emeli az égbe a léghajót? Lehetséges volna, hogy egy léghajó megteremtésének alapja máris a skavenek birtokában van? Vajon beszámoljon Thanquol szürkelátnoknak a gyanújáról? Egy pillanatra fontolóra vette a gondolatot, majd elvetette. Hiszen ez mégiscsak nevetséges gondolat! Csakis a legerősebb varázslatok tarthatják a magasban a hajót. Biztosan ezen dolgozott az emberek varázslója odalent, a felszíni vackában. Bizonyára feltöltötte energiákkal a varázslatokat, hogy a léghajó tovább repülhessen. Ezek a gázzsákok pedig valami egészen más célt szolgálnak. Talán fegyverek, mint a mérgesgázgömbök. Bár ezt Lurk nem tartotta valószínűnek, mert még sosem hallott arról, hogy a mocsár gázai megöltek volna valakit. Legfeljebb kiadós fejfájást okoztak annak, aki sokat beszívott belőlük. Felkúszott egészen a létra tetejéig. Menet közben a létrától kiinduló és később szerteágazó kötélhidak mellett haladt el, amelyek elvezettek a nagy ballon minden részébe. Lurk azonnal meglátta a lehetőséget. A ballon kiváló rejtekhely lesz, ha el kell hagynia a rakteret. A létra egy nyitott őrállás padlóján végződött. A léghajó tetejébe süllyesztett acélláda akkora lehetett, mint egy csónak. Elülső falába jókora fémdobozt ágyaztak, amelybe különféle műszereket építettek. Lurk-nek azonnal eszébe jutottak Thanquol szavai, és még csak megérinteni sem merészelte őket. Az őrállás közepén háromlábú állványon nyugvó, jókora távcsővel is felszerelt, hatcsövű tűzfegyver meredt az ég felé. Azokra az orgonamuskétákra emlékeztette Lurköt, amelyeket a törpék ellen vívott csatában látott, csak sokkal nagyobb volt azoknál. Ezt a fegyvert kétségkívül arra szánták, hogy a felülről érkező támadások ellen védje a léghajót. Vágottnyelvű tökéletesen belátta az egész égboltot. A fagyos szél átjárta bundáját. Gyanakodva beleszimatolt a levegőbe. A Szarvas Patkány legszentebb szarvaira! Hiszen a legfinomabb torzkő-por mámorító illatát érzi! Lurk szőrzete felborzolódott. Ha rábukkanna a hírneves anyag forrására, gazdagabb lenne annál, mint amit legvadabb álmaiban remélni mert – feltéve, ha Thanquol megengedné neki, hogy magának is megtartson belőle valamennyit. Talán az lesz a legjobb, ha nem is említi az értékes káoszkövet a szürkelátnoknak, amíg nem érzi elengedhetetlenül szükségesnek. Még az is meglehet, hogy téved. További két ágyúállást fedezett fel – egyet a taton, egyet pedig az orrnál –, amelyeket a hatalmas test gerincén végigfutó, keskeny acéljárdák kötöttek össze a középen lévővel. A törpék szemlátomást semmit sem bíztak a véletlenre. Lurk lehetségesnek tartotta, hogy a ballon belsejében lévő kötélhi-dak is efféle lőállásokhoz vezetnek, és úgy döntött, később feltétlenül utánanéz. Vágottnyelvű ismét körülhordozta tekintetét. A távolban hatalmas hegyeket látott, csillogó csúcsokat. Az északi égbolton különös színek kavarogtak. Hirtelen szörnyen védtelennek érezte magát. Rájött, hogy ez nem egy hozzá hasonló alag-útlakónak való hely. Túl sok itt az ég, túl sok a friss levegő, és túl messze van a láthatár. Az lesz a legjobb, ha visszatér a hajó gyomrába. Megvagy végre! A hang olyan erővel sújtott az agyába, hogy rémületében felpattant a levegőbe, mialatt a farkát teljes hosszában kimerevítette. Hol voltál eddig? Sehol, legmegértőbb nagyúr – gondolta Lurk óvatosan. A léghajóban, ahogy parancsoltad. Akkor a mi gyűlöletes ellenségeink varázslattal védik a hajójukat. Otromba, ügyetlen rabszolga, biztos rájöttek, hogy ott vagy! Már a puszta felvetés is szörnyen megrémítette, így Lurk áhítatosan imádkozott, hogy ne legyen igaz. Sietve beszámolt a fejében mennydörgő hangnak a hajón látott embermágusról, aki szerinte titokzatos varázslatokkal töltötte fel a léghajó hatalmas

testét. Az ezt követő csend hosszúra nyúlt. Vágottnyelvű kezdte azt hinni, hogy megszakadt a köztük lévő kapcsolat, és már majdnem hálaimát rebegett a Szarvas Patkánynak, amikor Thanquol ellentmondást nem tűrő hangja ismét megszólalt a fejében: Az embermágus biztosan védővarázslatokat idézett a hajóra, hogy megóvja valamitől. Ezek nyilván csak a lenti hajóra hatnak, de arra a ballonra nem, amelyben most éppen vagy. Rendben. Menjélfel oda minden nap pontosan ebben az időben, és én kapcsolatba lépek veled! Ahogy parancsolod, leghatalmasabb hatalmasság – gondolta Lurk. Vágottnyelvű fürgén leereszkedett a létrán. Még félúton sem járt, amikor megfordult a fejében, hogy a szürkelátnok talán fel sem mérte a veszélyeket. Holnap talán már őrök is lesznek a fenti lőállásokban. Talán nem lesz képes végrehajtani a parancsokat. Elborzasztotta a gondolat. Azt kívánta, bárcsak vele volna néhány szolgája, akiket szétmarcangolhatna, hogy enyhítse zaklatottságát. Tehetetlen dühében vadul csapkodott, és odavágott néhány gázzsákra a karmaival. A zsákok felhasadtak, és Lurk orrát megcsapta az ismerős gáz bűze. Csak miután biztonságosan visszatért a ládája rejtekébe, akkor kezdett aggódni, hogy mi lesz, ha a törpék felfedezik a széttépett zsákokat. Talán felébred bennük a gyanú, hogy rajtuk kívül mások is vannak a léghajón. Másrészről viszont feltámadt benne a skavenek természetadta kíváncsisága, és azon törte a fejét, hogy vajon mi történne, ha kilyukasztaná az összes zsákot? ♦♦♦ Felix hosszú órák óta a földet fürkészte. Immár elérték a Káoszpuszták peremvidékét. A kopár, sziklás felszínen feltűntek az első, furcsa színekben játszó homokdűnék. Az északi égbolton fémes színű felhők kavarogtak. A nap alig látszott, és amikor egyegy pillanatra kidugta arcát a felhők közül, nagyobbnak és vörösebbnek tűnt a megszokottnál. Felix úgy érezte, mintha nem csupán egy másik földet, hanem egy másik világot szelnének át. Az orrszobor szemében ülő drágakövek halvány fénnyel világítottak, ami arra utalt, hogy a beléjük ágyazott'varázslat működésbe lépett. Felixet megint csak elképesztette a léghajó gyorsasága. Az elmúlt néhány órában átkeltek egy magasra tornyosuló hegységen, majd hatalmasan terpeszkedő alföldeken. Ezek a síkságok nem sokban különböztek Kislev füves pusztáitól. Ha erősebben meresztette szemét, Felix meglátott egy-egy megfeketedett házromot, amelynek kövei valamikor szemlátomást megolvadtak, majd bizarr formákba dermedve szilárdultak meg újra. Néha feltűnt egy-egy kisebb tó, amelynek vizét különös, vörös és kék színek árnyalták, mintha mérgező anyagok szennyezték volna őket. A síkságok után mocsár következett, majd a tundra. A hőmérséklet észrevehetően csökkent, sőt néha vörös hóvihar verte a léghajó testét. A mélyedésekben megülő, vöröslő hópelyhek idővel elolvadtak, ekkor vörös cseppek folytak le az ablakokon. Felix rájuk pillantva rosszul érezte magát, mert óhatatlanul csordogáló vérre emlékeztették. Végül ezek a sivár földek is eltűntek,alóluk, és átadták helyüket egy olyan tájnak, amelyen az égvilágon semmi sem termett. Kopár, köves talaj terült el mindenfelé. A földből helyenként kiállt egy-egy nagyobb sziklatömb, amely Felixet ősi menhirefac emlékeztette. Valami azt súgta neki, hogy ezeket emberi kéz emelte, de persze nem tudhatta biztosan. Néha áthaladtak egy-egy kisebb bestiahorda felett, akik a mellüket verték, és vadul üvöltöztek feléjük. Egy másik alkalommal embercsapat felett repültek át, akik rémülten szétfutottak az érkezésükre. A távcsövén keresztül Felix jól látta, hogy valamennyien magukon viselik az elfajzás stigmáit. Azon csodálkozott magában,

hogyan maradhatnak életben ezen a szörnyű vidéken, és nem mert eltöprengeni a Birodalomban keringő, kannibalizmusról és hullagyalázásról szóló rémtörténeteken. Egy idő után már azokat a kopár, terméketlen földeket is maguk mögött hagyták, és csakis csillámló sivatagot láttak maguk alatt. Felix meghallotta a közeledő Borek botjának kopogását, majd megérezte a könnyed érintést a vállán. – Fogja ezt az amulettet, és vegye fel – kérte az agg tudós. – Most már mélyen bent járunk Káoszpuszták felett, és ez megóvja a káros hatásoktól. Próbálja úgy viselni, hogy folyton érintkezzen a bőrével, mert a kő csak akkor tudja átadni az erejét. Megvédi önt a Sötét Mágia torzító kisugárzásától. Felix átvette a vékony ezüstláncon lógó amulettet, és feltartotta a fénybe. Az ezüsttokba apró ékkövet foglaltak, amely pontosan olyan alakú és színű volt, mint egy parányi jégszilánk. Azokra a jégcsapokra emlékeztette a férfit, amelyek telente csüngtek az apja házának ereszéről. Ezzel a kristályféleséggel még sosem találkozott, és amikor belenézett, mintha pislákoló fényt látott volna a mélyén. Félig-meddig arra számított, hogy fagyosnak fogja érezni, ám amikor megérintette, inkább némileg melegnek tűnt. Hirtelen felkapta fejét, és lenézett az agg törpére. – Ezt Herr Schreiber csinálta, ugye? – kérdezte gyanakodva. Borek valósággal ragyogott az elégedettségtől. – Nem bízik benne, igaz, Herr Jaeger? Felix megrázta fejét. – Szemernyit sem bízom egy olyan varázslóban, aki a Káosszal játszadozik. – Felteszem, ez igazán dicséretes, bár talán egy kissé rövidlátó álláspont – vágott vissza mosolyogva Borek. – Van némi tapasztalatom a mágiával és a Káosszal – jelentette ki komoran Felix. Borek révedezve kibámult az ablakon, és szomorúan elmosolyodott. – Akárcsak nekem – sóhajtotta –, és hadd áruljam el, hogy jómagam még az életemet is rábíznám Maximilián Schrei-berre. – Az jó! Mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy éppen azt teszi! – Ön nagyon makacs, Herr Jaeger, bár ezt mi, törpék dicséretes tulajdonságnak tartjuk. Viszont, ami a vatázslót illeti, azt kell mondjam, hogy téved. Hosszú ismeretség és barátság fűz hozzá. Rengetegszer beszéltem vele, és sokat utaztam a társaságában. Megmentette az életemet, ahogyan én is az övét. Távol áll tőle a romlottság. Az agg tudós hangjából kiérződő nyugodt tekintély meggyőzőbbnek bizonyult, mint a szavai. Felix máris úgy érezte, hogy igazat ad neki, de mégis… Ö olyan földön nőtt fel, ahol a mágiára és a Káoszra borzadva tekintett mindenki, és neki magának is voltak szörnyű élményei, amiket a varázslóknak köszönhetett. Nem volt könnyű félretenni egy élet előítéleteit. Az agg tudós vállat vont, majd körbemutatott a gondola belsején. – Még a törpék is változhatnak, Herr Jaeger – magyarázta –, márpedig a mi népünk sokkal jobban ragaszkodik és kötődik a hagyományokhoz és az előítéletekhez, mint az öné. Ez az egész léghajó az egyik legjelentősebb céhünk hagyományai ellenében született. Mégis félre kellett tennünk az előítéleteinket, olyan súlyos a helyzetünk. – És úgy véli, szükségem van erre az amulettre – összegezte Felix. – Úgy vélem, ez a legjobb megoldás a Káosz káros hatásainak elhárítására, Herr Jaeger, mindaddig, amíg dolgozik benne a varázslat. És higgye el nekem, szüksége lesz a Káosz elleni védelemre. Az agg tudós elfordult, és pergő törpenyelven odaszólt Ma-kaissonnak. Felix mélységes megrökönyödéssel hallgatta a nyers, torokhangokkal teli beszédet. A környezetében tartózkodó törpék mindeddig kizárólag reikspiel nyelven szóltak egymáshoz. Ezt Felix először az iránta való puszta udvariasságnak vélte, mivel máskülönben egyetlen szavukat sem értette volna. De idővel rájött, hogy a gyanakvó törpék csavaros észjárá-

sa miatt történt így. Igen, valóban udvariasak voltak vele, viszont szentnek és titkosnak tartották a saját nyelvüket, és nem akarták, hogy egy idegen esetleg elsajátítsa. Legjobb tudomása szerint az emberek közül egyedül Sigmar papjai vol-i tak jártasak ebben a nyelvben, de még ők is csak a felszentel lésük után tanulhatták meg. Most viszont Borek törpenyelven szólalt meg előtte, amiből Felix arra következtetett, hogy túljutott valamiféle határon. Végre elnyerte az agg tudós bizalmát, és ezzel a törpék teljesen befogadták maguk közé. A felismerés nyomán végigsöpört rajta az öröm hulláma. Borek ekkor ismét felé fordult, és újra a Birodalom nyelvén szólt hozzá: – Az imént azt mondtam a pilótának, hogy vigye közelebb a hajót azokhoz a roncsokhoz, Herr Jaeger. Azt hiszem, felismerem őket. Felix a tekintetével követte az atyamester ujjával kijelölt irányt. Összedőlt épületeket és más dolgokat pillantott meg a messzeségben. Szeme elé tartotta a távcsövet, és azon keresztül is szemügyre vette az egyik nagyobb tárgyat. Különös járművet látott. Akkora lehetett, mint egy szekér, ám azzal ellentétben, teljesen beburkolták vaslemezekkel. Csupán az elején volt egy – talán kéttenyérnyi – kristályablak, nyilván azért, hogy a vezető kiláthasson. Az oldalán négy kisebb lyuk tátongott, amelyeken a bentiek kidughatták fegyvereiket. A hátuljából rövidebb-hosszabb kémények álltak ki, viszont nyoma sem volt szekérrúdnak vagy igának, amelybe befoghatták volna a lovakat. A jármű nagyjából a Birodalom vaspáncéllal borított harci szekereire emlékeztetett, vagy még inkább azokra a birodalmi gőztankokra, amelyeket Nulnban látott. – Ez volt az előző expedíciónk utolsó táborhelye – mesélte csendesen Borek –, látja ott azokat a rozsdaette roncsokat? Azok voltak a járműveink. Ránk támadt egy jókora sereg, és csak nagy veszteségek árán tudtuk visszaverni őket. Azokat a kőhalmokat a halottaink fölé emeltük. A léghajó megállt a roncsok felett, és a legénység valamennyi tagja az ablakoknál tolongott. Az arcukon azzal a fajta áhítattal szemléitéka szomorú látványt, amilyet Felix korábban a szentélyekbe lépő zarándokok arcán látott. Maga Felix a Káosz veszélyeinek nyomasztó bizonyítékait látta a roncsokban és romokban. Viszont némileg meg is nyugodott, mert mindez azt jelentette, hogy néhány útitársa már járt errefelé, és valamennyire ismerik az itteni viszonyokat. Lenézett az elhagyatott járművekre valamint a vigasztalan sírhalmokra, és visszatért belé a korábbi szomorúság, méghozzá megkettőzött erővel. Azok a dolgok odalent már majdnem húsz éve ott voltak, és más nem vetette rájuk a tekintetét, csak káoszimádókés szörnyetegek. Ebben a pillanatban mélységesen bánta, hogy eljött ide, ebbe a kietlen világba. – Errefelé vannak azok a barlangok, amelyek egyikében Gotrek a fejszéjét találta – mesélte halkan Borek. – Tényleg? És vajon Gotrek az expedíció kudarca miatt állt trollvadásznak? – Nem, az később történt… Borek szomorúan mosolygott. Szóra nyitotta száját, aztán mintha máris túl sokat mondott volna, újra becsukta. Felix szívesen feltett volna még néhány kérdést, de valami azt súgta neki, hogy ha az agg törpe magától nem akar többet elárulni, akkor nincs semmi, amivel rávehetne, hogy beszéljen. Felix hirtelen rájött, hogy még mindig a markában tartja az amulettet. Belevágott a gondolat, hogy az agg tudós nálánál jóval többet tud a Káoszról, és talán nem ártana megfogadni a tanácsait. Nyaka köré kerítette a vékony ezüstláncot, össze-kapcsozta, majd bebújtatta az ékszert az inge alá. Amikor az ezüstfoglalat hozzáért a bőréhez, furcsa bizsergést érzett. Végigfutott bőrén a hideg, majd a borzongó érzés, ahogy jött, el is múlt. Borek vállon veregette.

– Helyes, így már jó lesz – mondta elégedetten –, most már védettebb, mint mi voltunk annak idején. Felix a távoli láthatárra függesztette tekintetét, és Sigmar-hoz fohászkodott magában az odalent eltemetett törpék lelkéért. Aztán gyorsan elmormolt egy imát a sajátjáért is. Hirtelen a kudarc és a halál baljós előérzete járta át. A kínos érzés nem hagyta el még azután sem, hogy a gőzgépek újra dohogni kezdtek, és lassan megindultak előre, a Káoszpuszták mélye felé. Felix az ablak hideg üvegének nyomta az orrát, és megdermedt. Az imént megszólaltak a vészkürtök, és az összes törpe rohant, hogy elfoglalja helyét az ágyúk és különféle gépek mellett. Magára maradt, és a vész perceinek tehetetlen szemlélőjeként, tétován ácsorgott. Lenézett az alattuk elterülő, kísértetiesen hátborzongató tájra. A sivatagnak megvolt a maga vad és szörnyű szépsége. A hatalmas sziklaalakzatok lepusztított szörnyszobrokként magasodtak a csillámló homok fölé. Smaragdszínű tó csillogott zöldes fénnyel a vörös égbolt alatt. A tó mellett két borzalmas hadsereg tartott egymás felé, két húsból és fémből álló árhullám. Felix ijedten bámulta a pokoli látványosságot. Az odalent vonuló káoszharcosok rá sem hederítettek a felettük lebegő léghajóra. Túlságosan lekötötték egymás figyelmét, bár néha felnézett egy-egy bestia vagy káoszharcos, és dühösen megrázta a fegyverét feléjük. Nyilaik és lándzsáik amúgy sem érhették el a léghajót. Makaisson csak a biztonság kedvéért szólaltatta meg a riadókürtöket, és ezért Felix nem hibáztatta. Az alattuk kavargó tömegek mérete és vérszomjas vadsága kimondhatatlan hatást gyakorolt rá. Hatalmas seregek sorakoztak fel alattuk. Több ezer bestia tolongott odalent. Úgy tűnt, mintha patás-szarvas állatok emberré változott, otromba paródiáinak tengere hullámzott volna ide-oda. Felix harcolt már a Káosz ezen szolgáival, de most – talán a puszta létszámuk miatt – még a korábbinál is félelmetesebbnek látta őket. Hatalmas zászlók emelkedtek ki a csapatok közepéből, amelyeken undorító, erőszakos címerek díszelegtek. A seregek élén díszekkel teli fekete páncélt viselő, hatalmas termetű emberek meneteltek. A szárnyakon ugyanilyen alakok vágtattak elfajzott, elkorcsosult paripákon, amelyek mellett eltörpült még az emberek legnagyobb csataménje is. Ezer és ezer harcos vonult fel az ütközetre. Felix mélyen eltöprengett a látottakon. Feltette magának a kérdést, hogy ez a terméketlen, kopár vidék hogyan képes eltartani ilyen hatalmas seregeket? Nyilvánvaló, hogy mágia van a dologban. Ahogy tekintete végigsöpört a sűrű, iszonyú tömegen, eszébe ötlöttek a Káosz utolsó nagy előrenyomulásáról szóló feljegyzések. Jámbor Magnus idejében, Praag ostrománál úgy látszott, hogy a Sötét Istenek seregei elsöprik az egész civilizált világot. Felix valahogy mindig valószerűtlennek érezte ezeket a történeteket, amelyek élénk színekkel festették az olvasó elé a démonokat és az elkorcsosult, vérszomjas lényekből álló hordákat. Am most, a léghajó alatt vonuló seregek nagyon is hihetővé tették a históriás könyvekben megörökített pokoli látomásokat. Könnyen maga elé tudta képzelni, hogy ezek a rettentő hadak áttörnek a Feketevér-szoroson, és ízzé-porrá zúzzák az emberek birodalmát. Ekkor kezdte igazán átérezni a Káosz szörnyű erejét, sőt immár azon csodálkozott, hogy mindeddig miért nem nyelte el az egész világot. Felix még a hajtóművek zúgása mellett is tisztán hallotta az egymás felé közeledő seregek morajlását. Szeme elé emelte távcsövét, amely csuklójának egyetlen csavarintásával eleven, lélegző harcosokká varázsolta a távolból nézve apró, bábszerű alakokat. Hatalmas, fekete páncélba öltözött alak vágtatott felvértezett lován egy bestiacsapat felé. A páncéljába vésett rúnák vörös fénnyel izzottak. Az ocsmány lovag mindkét kezében egy-egy hatalmas harci fejszét lengetett, lova káprázatosan díszes vértezetet vi-

selt. Az állat fejét öntöttacél maszk védte, amely egy démoni sárkány vonásait utánozta. A testét borító páncélzat szelvényezett volt, akár egy százlábú teste, és valamennyi szelvényről korongok csüngtek, amelyekbe vicsorgó démonfejeket véstek. A lovas teljes sebességgel berobogott a bestiák közé. Fejszéi minden egyes lendítésre lecsapták egy-egy elfajzott teremtmény fejét. Lovának megvasalt patái véres húsdarabokká taposták a lemészárolt ellenfelek maradványait. A lovag társai eszelős lázzal hajszolták lovaikat a legalább hússzoros létszámfölényben lévő csapat felé. Rettenthetetlennek tűntek – szemlátomást nem törődtek senki életével, még a magukéval sem. A csatatér másik részén gigászi minotauruszok harcoltak. Irdatlan bárdjaikkal véres rendet vágtak az ellenségük soraiban. Úgy tornyosultak a bestiák fölé, ahogyan egy felnőtt magasodik egy gyermek fölé. Felix úgy látta, hogy egy bestiának körülbelül annyi esélye volt egy minotaurusszal szemben, mint egy gyermeknek egy felnőtt férfivel szemben. A csata forgatagában az egyik bikafejű óriás a szarvára kapott egy bestiát, majd a levegőbe emelte sikoltozó, rúgkapáló áldozatát. A szörnyeteg könnyedén megrázta fejét, mire a vérző bestiafaj-zat vagy harminc lépés távolságba repült, és a sajátjai fejére zuhant. Vagy féltucatnyi társa rogyott a véres homokba. Am ekkor a többiek egyszerre rárontottak a minotauruszra. Minden oldalról körülvették, és folyamatosan döfködték hosszú nyelű lándzsáikkal. Úgy üldözték-gyötörték, ahogyan egy vad kutyafalka kínoz egy sebesült szarvast. A hatalmas lény hamarosan összerogyott, és eltűnt a porfelhőben. A bestiák ráugrottak, és összetaposták patás lábaikkal, és halálra döfködték lándzsáikkal. Ekkor démonképű, szárnyas, emberforma teremtmények csapata röppent a levegőbe. A repülő sereg, mint valami undorító denevérraj, a csatatér felett körözött. Felix először attól félt, hogy a léghajót akarják megtámadni, és ösztönösen a kardja markolata után kapott. Am a pokolbéli raj fülsértő rikoltások kíséretében rázúdult a bestiák hordájára. A szárnyas teremtmények kimeresztették hegyes karmaikat, rázuhantak kiszemelt célpontjaikra, és szinte természetfeletti erejükkel darabokra tépték azokat, majd a következő pillanatokban őket is darabokra vágták feltüzelt ellenségeik. A kavargó őrület közepén egy alak kimagasodott a tömegből. A páncélzata olyan díszes volt, hogy Felix még sosem látott hozzá foghatót. Minden ujjnyi felületén öntöttacél koponyák és szörnypofák vicsorogtak. A harcos csontvázparipán ült, amely látszólag alig bírta megtartani lovasának irdatlan súlyát, mégis olyan sebesen vágtatott, ahogyan a szél fúj. A Káosznak ez a bajnoka a jobb kezében hatalmas kaszát tartott, míg a baljában óriási zászlót, amelyen a címer koponyákból emelt trónt ábrázolt. A távcsövön át Felix még azt is látta, hogy a koponyák üres szemgödreiből vöröslő vér csorog. A hadúr széles ívben hol ide, hol oda lendítette kaszáját, ezzel adva parancsot harcosainak. A nála kisebb termetű, szintén fekete páncélt viselő katonák gondolkodás nélkül engedelmeskedtek. Esz nélkül rohantak a halálba, vagy hogy ők küldjék az ellenséget a másvilágra. Felix bevallotta magának, hogy az elfajzottak seregeinek láttán elfogta a félelem. Már az az őrjöngő harag is megrémítette, amellyel ezt a csatát vívták. Még sosem találkozott azzal az eszeveszett gyűlölettel, amellyel a lentiek egymásnak estek. Hirtelen ráeszmélt, hogy a Sötétség hívei pontosan ezért nem gyűrték még maguk alá az egész világot. Rájött, hogy a Káoszpuszták lakói ugyanolyan megosztottak, mint az emberek, sőt valószínűleg még jobban. A szeme láttára nyertek igazolást a Pusztító Erők egymás közti rivalizálásáról terjedő hírek. Ezért a belső viszályért Felix végtelen hálát érzett, mert olyan ellenséget látott, amely egyszerre ébresztett benne tiszteletet és rettegést. Már éppen felsóhajtott volna, amikor újabb nyugtalanító gondolat villant az agyába. Mi lesz, ha az itteni urak egyszer valahogyan félreteszik minden gyűlölségüket, szö-

vetséget kötnek, és az emberek világa felé fordulnak? Mi lesz, ha a felfordulásból egyszer csak kiemelkedik egy hatalmas hadúr, aki rendet tesz, és egyetlen hatalmas hordába egyesíti az itteni népeket? Akkor ez a számláihatatlanul hatalmas sereg könnyedén letarolja Kislcvet és az azon túli földeket. Felix hirtelen szánalmasan kevésnek érezte Sztragov ezer dzsidását, és rendkívül sebezhetőnek a várát. A Grungni Szelleme néhány perc leforgása alatt átúszott a csata felett. Az iszonytató tömegek egyre kisebbnek látszottak, végül belevesztek a roppant kiterjedésű sivatagba. Az északi égbolton sötét felhők kavarogtak, amelyekből Felix nem nézett ki semmi jót. Hatalmasat sóhajtott, és elindult a kabinja felé, hogy aludjon egyet. ♦♦♦ Felix éppen Ulrikáról álmodott nagy boldogan, amikor a léghajó rázkódása felébresztette. Mihelyt felült az ágyán, csontrepesztő dörrenés rázta meg a Grungni Szellemét. Az egész hajó megremegett, mintha rásújtott volna egy irdatlanul hatalmas pöröly. A lámpás erősen kilengett, amitől az árnyékok és a fények vad, imbolygó táncot jártak a falakon és a padlón. Felix a kerek ablakhoz hajolt, és kinézett rajta. Nem látott mást, csak örvénylő sötétséget. A következő pillanatban lecsapott egy elképesztően zöld villám. Ezernyi ága szétcikázott a felhők között, majd a hatalmas kisülés mindenestől beleveszett a gondola alatt száguldó feketeségbe. Egy ütemmel később a mennydörgés is elérte a hajót, amely még az előbbinél is hevesebben hánykolódott. A vad rángások kilódították Felixet az ágyból. Végiggurult a padlón, majd ijedten felugrott, és bevágta fejét az alacsony mennyezetbe. A fájdalomtól színes csillagok táncoltak a szeme előtt, és félig elvakulva a falhoz kapott. Megkapaszkodott egy kiugró fémperemben, és végre meg tudta őrizni az egyensúlyát. Legnagyobb meglepetésére azt érezte, hogy a fal és a padló is meleg. Ádáz küzdelmet vívott a függőleges testhelyzetért, miközben kitámolygott a folyosóra, és elindult a parancsnoki híd felé. A füle erősen csengett az iménti csattanásoktól, és alig tudott úrrá lenni a bensőjét mardosó rémületen. Ez a mostani sokkal roszszabb volt az eddig megtapasztalt légörvényeknél. Mintha egy óriás megragadta volna a léghajót, és megpróbálta volna a földhöz teremteni. Titáni szelek bömböltek a gondola héja körül. Felix minden pillanatban attól rettegett, hogy a hajó széthasad, mint egy dinnye, ha lesújt rá egy buzogány, és ők valamennyien bukfencezve átzuhannak az őrjöngő levegőn, hogy odalent szétkenődjenek a talajon. Leginkább a tehetetlenség érzése rémítette meg, a tudat, hogy semmit sem csinálhat, amivel megakadályozhatná a rá leselkedő véget. A Grungni Szelleméből nem lehetett kiszállni, legfeljebb úgy, ha kimászik a gondola tetejére, és leveti magát a biztos halálba. A csatamezőn legalább harcolhatott. Ott kard volt a kezében, amivel megölhette az ellenségét. Itt és most legfeljebb imádkozhatott, bár úgy érezte, hogy a halálos veszedelemből valószínűleg még a Pöröly Ura sem mentheti ki őket. A kormányállásig hátralévő húsz lépést mintha órák alatt tette volna meg, mialatt mélységes meggyőződéssel hitte, hogy bármelyik lépése egyben az utolsó is lehet. Amikor végre megérkezett a parancsnoki hídra, legalább húsz törpét látott. Mindannyian úgy kapaszkodtak a korlátokba és a különféle kezelőpultokba, ahogyan a hajótörött markolja az életét jelentő deszkát. Gotrek a helyiség közepén állt. Szinte ellazultnak látszott, ahogy fél kézzel, hanyagul markolta a fejszéje nyelét, és csípő- illetve térdmozdulatokkal ellensúlyozta a padló mozgását. Arcán nyoma sem volt félelemnek; csupán egy állandósult, vicsorgásnak is beillő vigyor ült rajta, amely rendszerint a csaták véres forgatagában tűnt fel a képén. Felix észrevette, hogy fejszéjén a rúnák vörö-

sen izzanak. Makaisson a kormánnyal küzdött. Hatalmas izmai folyton megfeszültek, míg acélsodronyhoz hasonlatos inai kimeredtek tetovált bőre alól. Az agg Borek beszíjazva ült az egyik ülésben. Varek mögötte kuporgott, arcára félelemmel vegyes csodálkozás volt írva. Snorri nem volt a hídon. – Mi folyik itt? – Felix torkaszakadtából ordított, hogy túlkiabálja a mennydörgések visszhangját, a szél üvöltését, és a hajtóművek sivítását. A hajó ismét megrázkódott, és Felixnek az a szörnyű érzése támadt, hogy hirtelen megszűnt a ballonba zárt gázok felhajtóereje, és kó'darabként zuhannak a felszín felé. – Torzvihar, emberifjonc! – kiáltott vissza Gotrek. – A legrosszabb, amit valaha láttam! Újabb, kísértetiesen zöld villám lobbant az égre. A híd vakító fényárban úszott, amelyben Makaisson árnyéka betöltötte az egész padlót, majd a világosság szempillantás alatt elenyészett. A gigászi kisülés a hajótól alig néhány száz lépésnyire villant el. A nyomában csillámló por kavargott a levegőben, mintha ezernyi és ezernyi apró, színes tűzlégy járta volna haláltáncát a légörvények között. Aztán a villám gerjesztette hanghullám is lecsapott a léghajóra, amely ismét zuhant egyet, majd egyenesbe jött. Felix az ablakhoz támolygott, és lenézett. A felhők hol szétváltak, hol egymásba olvadtak, és az egyik, néhány pillanatra megnyíló résen át a férfi megpillantotta a talajt. Alig néhány száz lépésnyire terült el alattuk. Felix hullámverte homoktengert látott. A titáni szél elsöprő erejével belekapaszkodott a homokdűnékbe, és maga előtt tolta azokat. A föld felszínén hatalmas, homokszemekből álló hullámok száguldottak. Ugyanúgy emelkedtek fel, és ugyanúgy omlottak össze, ahogyan a tenger hullámai vihar idején. A szél úgy rázta a léghajót, ahogyan egy kotorékeb rázza a nyakon csípett patkányt. Felix kiszámította, hogy még néhány pillanat, és a Grungni Szel/eme nekiütközik a földnek. Képzeletében máris lepergett a katasztrófa. A léghajó előbb mélyen felszántja a talajt, miközben néhányszor visszapattan a levegőbe, majd végleg lezuhan és darabokra törik, pontosan úgy, ahogyan egy játékhajó, amelyet a padlóhoz vág egy rossz gyermek. – Maiakai! Lezuhanunk! – kiáltotta Felix rémületeben. –Már majdnem a földön vagyunk! – Akkor gyere ide, és segíts egy kicsit, legény! – válaszolta Makaisson higgadtan. – Húzd azt a magasságkart, ahogy csak bírod! És tartsd nyitva a szemed! A műszerek rég feladták ebben a viharban. Felix a főgépész mellé rohant, és megmarkolta a kart, ami rendszerint könnyedén mozgott a vájatában, de most mintha beragadt volna. Felix megvetette a lábát, és minden erejét beleadva nekiveselkedett, de a kar meg sem moccant. Az emberifjonc agyában ekkor megjelent az odalent száguldó homokhullámok képe, és megint húzni kezdte a kart. Beleadta mindazt az erőt, amit a rettegés és a kétségbeesés kölcsönzött neki. Verejték patakzott a homlokán. Úgy érezte, az izmai mindjárt szétrepesztik a bőrét, és tudta, ha tovább erőlködik, valamelyik artériája bizonyosan kidurran. Nem volt semmi haszna; az átkozott kar továbbra sem mozdult. – Nem bírok vele! – kiabálta dühösen. – A szél nyomja a kormánylapokat. Harcol veled! Próbáld keményebben, ne add fel! – biztatta Makaisson. Felix elkeseredetten húzta a kart, de továbbra sem történt semmi. Tudta, hogy másodpercek választják el őket a megsemmisüléstől, és ő nem tehet ellene az égvilágon semmit. Sigmarhoz fohászkodott, a lelkéért, abban a biztos tudatban, hogy az élete itt ér véget, a pokoli Káoszpusztákon. Aztán váratlanul mellette termett Gotrek, ő is keményen megmarkolta a kart, és húzni kezdte. Am az még kettejük egyesített erejének sem adta meg magát.

Gotrek szakálla felborzolódott. A homlokán kidagadtak az erek az erőlködéstől, és a kar hirtelen engedett. Felix először megijedt, hogy egyszerűen csak meghajlították, de szerencsére nem ez történt. A kar megindult, és lassan, de folyamatosan csúszott hátrafelé a vájatában. Mindeközben a léghajó lassan az égnek emelte az elejét. Aztán az orr hirtelen a magasba lendült, annyira, hogy a hajó szinte hanyatt esett, pontosan úgy, mint amikor egy galleon ráfut egy hatalmas hullámra. A Grungni Szelleme szélsebesen emelkedni kezdett. A meredeken lejtő fedélzet nagyot rándult, mire Felix és Gotrek alól kicsúszott a lábuk, mindketten elzuhantak, és a híd hátsó falához gurultak. Felix amúgy is háborgó gyomra felfordult, miközben a léghajó egymás után többször hol felszökkent az égbe, hol meredeken visszazuhant. – Kapaszkodás kell – ordította Makaisson –, cz kemény lesz! ♦♦♦ Lurk már az utolsó cseppeket is kipréselte pézsmamirigyéből, de újra és újra késztetést érzett, hogy a félelem bűzét fecskendezze magából. A szél vadul tépte az irháját, és mintha ezernyi démon ujja marcangolta volna a testét. A levegőben száguldó, csillogó torzkő-por eltömte orrát-száját, és kis híján megfojtotta. Máris jókora adagot lenyelt a porból, amitől kellemes, meleg érzés költözött a gyomrába. Szőre szerteszét állt, a mennydörgések majdnem megsüketítették. Szemét ellepték a könnyek, részben, mert halálosan rettegett, részben, mert a száguldó szél folyamatosan ingerelte. Mind a négy mancsával kapaszkodott az ágyúállás korlátjába, de még a farkát is rácsavarta. Minden erejével azon volt, hogy a padlón tartsa magát, ám így is folyton fennállt a veszély, hogy a szél kitépi onnan és elhajítja messzire, a szörnyű halálba. Vágottnyelvű elátkozta a napot, amikor elhagyta meleg fészkét és drága szülővárosát, Skavenüszögöt. Kiátkozta Thanquol szürkclátnokot az őrült parancsaiért. Elátkozta az ostoba törpéket és ostoba léghajójukat és ostoba utazásukat. Elátkozott mindenkit és mindent, aki és ami csak eszébe jutott – leszámítva persze a Szarvas Patkányt, akihez inkább buzgón imádkozott a megmeneküléséért. Alig néhány perccel korábban minden olyan csendesnek tűnt. Kióvakodott a raktérbeli rejtekhelyéről, és fellopakodott a léghajó tetején lévő ágyúállásba, hogy megtegye napi jelencését Thanquolnak. A hajó reszketett egy kicsit, de Lurk már annyira hozzászokott ezekhez a jelentéktelen mozgásokhoz, hogy rájuk sem hederített. Mire felért az ágyúállásba, a léghajó egyre hevesebben bukdácsolt, és néhány pillanattal később már úgy ugrált a levegőben, mint egy megbokrosodott ló. A nagy gázzsák belsejében még nem láthatott semmit, ám miután kidugta az orrát a lőállás mellvédje felett, döbbenten bámulta, hogy a hajó különös színekben úszó, világító felhők és bizarr, zöld villámok között repül. A skavenek természetadta óvatossága azt súgta neki, hogy sürgősen térjen vissza a raktérbe, ám ebben megakadályozta valami: a torzkő-por bizsergető íze a nyelvén. Ez volt az, ami visszatartotta. A porból származott a szürkelátnok rettegett hatalmának java része, és valószínűleg varázstudományának egésze. Megfordult Lurk fejében, hogy esetleg ő is kipróbálhatná, hátha szert tesz némi varázserőre. Aztán, mire vissza akart térni a hajó biztonságos gyomrába, az átkozott törpék lezárták a gondola tetején lévő búvónyílásokat, márpedig azokat fentről nem lehetett kinyitni. Őrjöngő rémületében visszamászott a nagy ballon belsejébe, ám az ide-oda lebegő gázzsákok összevissza lökdöstek és a szívbajt hozták rá, ráadásul belefáradt abba, hogy a létrán lógjon, így aztán visszakúszott az ágyúállásba, ahol nyomban megragadta a szél. Az utolsó pillanatban kapta el a korlátot, és azóta sem tehetett mást, mint

hogy kapaszkodott, várt, imádkozott és átkozódott, mialatt a léghajó úgy táncolt alatta, ahogyan egy tutaj hánykolódik egy tájfun közepén. Egy újabb dörgéssorozatra Lurk felnézett. A borzalomtól halálra váltan figyelte, amint gyors egymásutánban több villám hasítja az égboltot, éppen a feje felett. Szörnyű izzásukba belekáprázott a szeme, és gyorsan összepréselte a szemhéjait. Szemernyi kétség nélkül tudta, hogy a kisülések el fogják találni a léghajót. Hirtelen eszébe jutott, hogy még egyszer utoljára mondjon egy gyors átkot Thanquol szürkelátnok megátalkodottan ostoba fejére. Felix is észrevette, hogy a sorozatban érkező kisülések éppen a hajó orrát veszik célba. Makaisson ösztönösen jobbra forgatta a kormányt, hogy elkerülje a telitalálatot, de már mindennel elkésett. A zöld villámok sorban becsapódtak a nagy ballon elejébe. Felix annyit még érzékelt, hogy az orrszobor szemeiben lévő ékkövek földöntúli fényességet árasztanak, majd a pokoli zöld villanások elvakították. A padló vadul rázkódott alatta. Már éppen kezdett attól rettegni, hogy elvesztette a szeme világát, amikor látása lassan visszatért. Ekkor felfigyelt arra, hogy a parancsnoki hídon mindenkit és mindent élénkzöld, gyorsan halványodó fényudvar vesz körül. A mellét verdeső amulett úgy felforrósodott, hogy égette a bőrét, ezért megmarkolta, hogy letépje magáról. Am az utolsó pillanatban meggondolta magát, mert eszébe jutott, hogy talán éppen az apró ékszer védi meg a Káosz mágikus, torzító hatásától, amely oly nyilvánvalóan jelen van még a villámokban is. Körülnézett és meglátta, hogy a Gotrek nyakában lógó amulett élénkzöld fénnyel világít, miközben magába szívja a trollvadász testét beburkoló fényudvart. Aztán váratlanul, egyik pillanatról a másikra a léghajó abbahagyta a hánykolódást, és teljes nyugalomban repült tovább. Előttük és mellettük az ég kitisztult. Felix összeszedte magát, és odabicegett a híd ablakához. A hajó alatt továbbra is látta a torzvihar zöld és fekete színekben játszó, kavargó felhőit. A felhők egy-egy pillanatra megvillantak és erős, lidérces fénybe öltöztek, amikor a belsejükben újra meg újra felszikráztak a pokoli kisülések. Olyan érzés fogta el Felixet, mintha nem is vihar, hanem egy nem evilági, őrjöngő tenger lenne alattuk. Szinte azt várta, hogy hirtelen előtör belőle egy gigászi szörnyeteg, és utánuk veti magát, hogy iszonyú fogai közé kapja a léghajót. Eltartott néhány pillanatig, mire ráeszmélt, hogy a hajtóművek hangja megváltozott. Az egyenletes zúgás akadozni kezdett, elhalkult, majd teljesen megszűnt. A felhők méltóságteljes lassúsággal vonultak a léghajó mellett és alatt. A Grungni Szelleme lassan szélirányba fordította orrát, és sodródni kezdett. – Elvesztettük a meghajtást – dörmögte Makaisson –, és az nem jó nekünk. Snorri ezt a pillanatot választotta, hogy tiszteletét tegye a kormányállásban. Belépett, hatalmasat ásított, majd álmos hangon megkérdezte: – Mi volt az a lárma? Felébresztette Snorrit! ál H romváros Felix egyre rosszabbul érezte magát, ahogy a hídra visszaszállingózó gépészek jelentéseit hallgatta. A beszámolók komoly károkról szóltak – a Grungni Szelleme alaposan megrongálódott a torzviharban. A nagy ballon burkolata több helyen felhasadt. A hajtóművek nem működtek rendesen, egy légcsavar meghajlott, ráadásul a törzs néhány tartógerendája is károsodott. – Hát akkor muszáj megállnunk, hogy csöppet kikalapáljuk a hajót – jelentette be Makaisson teljes lelki nyugalommal. Felix az ablakon kipillantva azt kívánta, bárcsak ő is osztaná a főgépész magabiztosságát. A vihar immár teljesen eloszlott, és az égbolton nem látszott más, csupán a már megszokott, különös színű felhők kavalkádja. A léghajó egy hatalmas romváros felett úszott. Az utcákat egyetlen lélek sem rótta. Min-

den ház, utca, tér és sikátor kihalt volt és kísértetiesen üres. A szél gyászosan fütyült, miközben az üres épületek között felkavarta és magával sodorta a port. Valamivel később Felix fülét egy jóval szívderítőbb hang ütötte meg: valaki működésre bírta az egyik hajtóművet. Makaisson derűsen vigyorgott, mialatt ismét átvette a Grungni Szellemének, irányítását. Lejjebb vitte a léghajót, amíg csupán százlépésnyi magasságban lebegett az épületek felett. – Itt horgonyra állunk! Gyerünk, ki a kötelekkel! – vezényelt a főgépész. A legénység munkához látott, és az erős acélsodronyok gyors ütemben ereszkedtek lefelé. Az egyiknek a végén a többi egyszerű kampónál jóval nagyobb, öntöttacél csáklyafej lengedezett. A súlyos horgony a földbe csapódott, vagy ötven lépés hosszan felszántotta a talajt, végül megakadt egy vaskos falban. Felix azonnal látta, hogy ez a rögzítés csupán rövid időre képes megfogni a sodródó hajót, amely – miután a sodronykötél megfeszült – egy rándulással megállt a levegőben. – Eddig jó! – kiáltotta ekkor Makaisson. – Most pedig menjetek le, és rögzítsétek a kampókat! Addig én megpróbálom egy helyben tartani. – Várjatok – szólalt meg Felix –, veszélyes lehet! – Oh, a legénynek igaza van! – kapott észbe a főgépész. –Na, akkor Gotrek, Snorri, és te, ifjú ember, irány lefelé, és gondoskodjatok róla, hogy egyetlen fenevad se ólálkodjon odalent. Felix teljes szívéből sajnálta, hogy szóra nyitotta a száját. ♦♦♦ A földről nézve a romok sokkal hatalmasabbnak és félelmetesebbnek tűntek, mint a levegőből. Az épületek felmérhetetlenül ősinek látszottak, a falakat alkotó jókora kőtömböket habarcs nélkül rakták egymásra. Kizárólag a puszta súlyuk, és az elhelyezésük pontossága volt az, ami a helyükön tartotta őket. Ezzel az építési eljárással Felix csak egyszer találkozott korábban: Karak Nyolcbérc föld alatti törpevárosában. Véleményét a társaival is tudatta. – Nem törpemesterek keze műve – horkant fel Gotrek megvetően –, bár elsőre annak tűnik. Talán lemásolták a módszert, vagy az építők törpe tanácsadókat hozattak, de biztos, hogy nem törpék dolgoztak itt. A tömböket csak elnagyoltan faragták ki, és korántsem esnek egy vonalba. Gotrek hangját letompította a kendő, amelyet társaihoz hasonlóan azért kötött a szája és orra elé, hogy megóvja tüdejét a torzkő porától. Felix nagy bölcsen megállapította magában, hogy úgy látszik, a szörnyű portól még a máskülönben rettenthetetlen trollvadászok is tartanak. Amiből arra következtetett, hogy az őrület és az elfajzás nem fér bele a hősi halálról alkotott eszményeikbe. Felix vállat vont. Súlyos láncinge lehúzta ugyan a tagjait, de örült, hogy felvette. Úgy vélte, ezen a különös helyen minél több páncélt visel, annál jobb. Pillanatnyilag azt sem bánta volna, ha teljes vértezetben ácsorog ebben a kísértetvárosban. Figyelmesen körülnézett. Az utcákat hatalmas kőlapokkal rakták ki. Minden egyes lapba számára idegen, furcsa rúnát véstek. A szél fenyegetően süvített a szellemjárta épületek között. Felixnek az a benyomása támadt, hogy valahonnan figyelik őket. – Még sosem hallottam ennyire északon fekvő emberi városról, és szerintem nem is elfek építették – vélekedett Felix. – Méghogy elfek építették! – mordult fel Gotrek megvetően. – Már a kijelentés is maga az ellentmondás! Elfek meg az építés! Ugyan! – Azt viszont kétlem, hogy bestiák vagy káoszharcosok műve lenne – okoskodott tovább Felix. – Ahhoz túlságosan fejlett, ráadásul nagyon réginek tűnik. – A külső gyakran csalóka itt, a Káoszpusztákon, emberifjonc! – Ezt meg hogy érted?

– Van itt mindenféle délibáb, látomás és jelenés – válaszolta komoran Gotrek. – Meg aztán azt beszélik, hogy a Puszták mélyén a Káosz hatalmas erői kényük-kedvük szerint építhetnek vagy lerombolhatnak mindent, amit csak akarnak. – Akkor reménykedjünk, hogy még nem hatoltunk olyan mélyre a Káosz birodalmába – sóhajtott Felix. – Jó, fogjuk magunkat és reménykedjünk! – Gotrek savanyú képpel bólogatott. – Az még talán ennek a szegény Snorrinak is megy. A másik törpe nem vághatott vissza, merr ekkor hátborzongató, panaszos üvöltés hangzott fel a romok között. Mintha egy elgyötört lélek ordított volna, vagy egy eszét vesztett lény, amely eltévedve és reményét vesztve bolyongott a végeérhetetlen pusztaságon. Felix megpördült és kardot rántott. – Mi volt ez? – kérdezte felindultan. – Magam sem tudom, emberifjonc, de nyomban meglátjuk, ha közelebb jön. – Snorri reméli, hogy úgy lesz! – jelentette ki Snorri, nagy vidáman. Felix a léghajóról lecsüngő kötéllétrára pillantott. Nem élvezte a leereszkedést, és nem rajongott a visszakapaszkodásért sem, de jó volt tudni, hogy ha a szükség úgy hozza, pillanatok alatt eltűnhetnek a kihalt utcáról. A kísérteties üvöltés ismét felhangzott. Mintha közelebbről jött volna, bár ezt nehéz volt megítélni. Felix azzal vigasztalta magát, hogy legalább más hangok nem válaszoltak rá. Megtapogatta a nyakában lógó amulettet, és nem érezte melegnek. Talán a várost egyáltalán nem hatotta át a Sötét Mágia; talán az ékkő túltelítődött a torzviharban. Felix felnézett, és megállapította, hogy pillanatnyilag a léghajón lévő drágakövek sem világítanak. Ami egyaránt jelenthetett jót és rosszat is. Nem tudott eleget a mágiáról ahhoz, hogy biztosan eldönthesse. A gondola egyik oldalsó ajtajában felbukkant Varek, és széles mozdulatokkal mutogatott valamit. Valószínűleg azt akarta tudni, hogyan állnak a dolgok a talajon. Felix a fejét rázta és visszaintett, hogy ne csináljanak semmit, amíg nem tudják biztosan, hogy ki vagy mi hallatja a rémes hangot. – Nem kéne utánajárnunk az üvöltözőnek? – kérdezte Felix a társaitól. – Jó ötlet, emberifjonc – válaszolta nyomban Gotrek, a képén gúnyos vigyorral. – Menjünk, fésüljük át a romokat, és meglátjuk, milyen messzire tudunk eltávolodni a léghajótól. Még jobb ötletem van, váljunk szét, hogy nagyobb területet tudjunk átvizsgálni. – Csak egy javaslat volt – vágott vissza Felix –, gúnyolódásra semmi szükség. – Pedig Snorri jó tervnek látta – jelentette ki a másik trollvadász. Ebben a pillanatban a romok közül előbukkant egy alak. Embernek tűnt, de olyan mocskos, rongyos és borzas volt, hogy Felix pillanatokig kételkedett az első benyomásában. Azt viszont tisztán érezte, hogy Gotrek és Snorri viselkedése és hangulata egy csapásra megváltozik. Kívülről nem látszott rajtuk semmi, de Felix tudta, hogy most sokkal éberebbek lettek, és készen álltak, hogy szükség esetén bármelyik irányba lesújtsanak fegyvereikkel. Fémesen pendülő hang, majd leomló kövek robaja hallatszott. Felix odakapta fejét és döbbenten látta, hogy a léghajó horgonya lerombolja az eddig kapaszkodóként szolgáló falat, és kiszabadul. A Grungni Szelleme máris szabadon sodródott a gyenge szélben. Az egyetlen működőképes hajtómű ezt a pillanatot választotta arra, hogy köpködni kezdjen, és leálljon. Felix csendesen káromkodott, amikor a kötéllétra egy pillanat alatt eltűnt előle, és máris túl magasan lengedezett ahhoz, hogy elérje. Szitkozódva visszafordította fejét, és rákényszerítette magát, hogy a közeledő idegenre összpontosítson. Immár tisztán látta, hogy az előbb nem tévedett, csakugyan egy ember tart feléjük. Az illető a térdeit berogyasztva, csoszogva járt. Mocsoktól összeragadt haja a derekát

verdeste. Kosztól fekete szakálla majdnem a földig ért. Kezét és az alkarját gennyedző fekélyek borították. Fáradtan sántikált feléjük, és ahogy közelebb ért, újabb üvöltés tört elő a torkából. Egy botra támaszkodva bicegett, amely inakkal összekötözött emberi lábszárcsontokból készült. A bot végén fogantyúként szolgáló, üres szemű koponya meredt vakon a világba. Mialatt Felix a férfit fürkészte, a tekintetük összeakadt. Mélabús őrület sugárzott abból a szempárból. – Kotródjatok a városomból, vagy megetetlek titeket a vadállataimmal! – recsegte végül az idegen. Tétován megtapogatta a nyakából lógó, patinával lepett rézamulettek egyikét, amely sikoltó koponyát formázott. – Miféle vadállatok? – érdeklődött mohón Gotrek. – Snorri szerint te lökött vagy – jelentette ki Snorri. – Nicsak, ki beszél – dünnyögte Felix halkan, nehogy Snorri meghallja. – Vadállatok, amelyek egyszerre félnek és imádnak engem – válaszolta a férfi ünnepélyes hanghordozással –, vérszomjas teremtmények, akiknek én vagyok az istenük! Felixet elöntötte az aggodalom, mert most már tudta, hogy egy őrülttel állnak szemben. Másrészről viszont nem akart legyilkolni egy embert csak azért, mert őrült. Ráadásul bizonyára régóta él ebben a romvárosban, ami azt jelenti, hogy esetleg hasznos tudnivalókkal szolgálhat. Felixnek valami azt súgta, hogy úgy boldogul a legjobban, ha egy kicsit hízeleg az elmebetegnek. – És mi a te neved, óh, hatalmas istenség? – kérdezte fennhangon, és szívből remélte, hogy a társaiba szorult annyi süt-nivaló, hogy beszálljanak a játékba. Erre nem látott sok esélyt, de úgy vélte, mindenképp megér egy próbát. Az idegen szemlátomást alaposan megfontolta, hogy válaszoljon-e egyáltalán. – Hans, Hans Muller, de szólítsatok inkább Főistennek – mondta végül. – Kérlek. Tehát, mit csinálsz itt, hatalmas Főisten – kérdezett tovább Felix –, ezen a mindentől oly távol eső helyen? – Eltévedtem! – Rossz helyen fordultál le Kislev felé, mi? – gúnyolódott Gotrek. Felix észrevette, hogy a trollvadász csapásra készen tartja fejszéjét. A fegyver fejébe vésett rúnák halvány fénnyel világítottak, ami rendszerint nem sok jót ígért. – Nem, alacsonyság. Én mágus vagyok. Helyváltoztató varázslatokkal kísérleteztem, és valami balul sült el. Itt kötöttem ki. – Alacsonyság? – horkant fel Gotrek fenyegető hangon. – Helyváltoztató varázslat? – kérdezte Felix elhűlve. Más már nem is hiányzott a boldogságához, mint egy eszét vesztett varázsló. Még az ép eszű mágusokért sem rajongott, nemhogy az őrültekért! – Olyan eljárás, amellyel eljuthatunk egyik pontból egy másik pontba anélkül, hogy átszelnénk a kettő közötti földeket – magyarázta büszkélkedve Muller. – Az elgondolásaim, legalábbis részben, helyesnek bizonyultak. Elkerültem a kiindulópontból. Legnagyobb szerencsémre túl messzire távolodtam, és itt kötöttem ki, ahol az itteniek felismerték isteni mivoltomat. – Mondd meg nékünk, óh, hatalmas Főisten, merre találjuk Karag Dum városát? – kérdezte Felix. – Oda ne menjetek, jelentéktelenségek! A szörnyű démon visszatért oda – válaszolta habozás nélkül Muller. A démon említésére Felix hátán végigfutott a hideg. A Káoszpusztákon mintha túl gyakran fordultak volna elő a különféle, iszonyúbbnál iszonyúbb létformák. – Tehát egy démon? – kérdezte nyomatékosan.

– Egy démon, ahogy az a Próféciában írva van. A Nagy Pusztító. Csupán a Fejszehordozó eljövetelére vár, hogy beteljesítse a jóslatot. – Mesélj még erről! – kérte Felix borzongva. Az emberifjonc reakcióját látva a mágus gyanakodva, sandán figyelt. Vékony, lepedékes nyelvének hegyével végignyalta kiszikkadt, hámló ajkait. Elkorcsosultnak és aljasnak tűnt, Felix hirtelen egyáltalán nem bízott benne. – Etetnem kell a vadállataimat – dünnyögte Muller, és furcsa mozdulatot tett. Jobb kezével a levegőbe kapott, és mintha összemarkolta volna a semmiben feszülő, láthatatlan energiákat. Egyik pillanatról a másikra csillogó fénygömb alakult ki, ökölbe szorított keze körül. Már elhajította volna, amikor Gotrek ugrott egyet, előrecsapott a fejszéjével, és csuklóból levágta a mágus kezét. A fénygömb Muller öklével együtt a kövezetre hullott, és felrobbant. Forró levegő söpört végig Fe-lixen. A bőre erősen bizsergett, és különös szédülés fogta el. A szeme káprázott, nem látott mást, csak színes fénysávokat. Néhány pillanat múlva helyrejött, és a szeme előtt villódzó fények is kezdtek elhalványulni. Hálás volt, amikor meglátta, hogy Gotrek és Snorri továbbra is ott van mellette. Muller viszont nyomtalanul eltűnt. – Szerencsére nem volt valami erős varázslat – lihegte Felix, és hevesen pislogott, hogy kitisztuljon végre a látása –, ez a Muller aligha tartozik a nagy mágusok közé. – Én ebben nem vagyok biztos – válaszolta Gotrek. – Mert? – Nézz körül! Felix alaposan megdörzsölte szemét, és engedelmeskedett a felszólításnak. Először is azt vette észre, hogy nem látja a léghajót. Sem pedig a várost, de még csak az égboltot sem. Viszont meglátta a tetőt és a falakat. – Ha legközelebb összefutunk egy varázslóval, emberifjonc – mondta higgadtan Gotrek –, hagyd, hogy előbb derékban kettéhasítsam, és csak aztán csevegj vele! ♦♦♦ Különös, ötszög alaprajzú teremben voltak, egy a kövezetre festett, hatalmas pentagramma kellős közepén. Az ötágú csillag csúcsain egy-egy emberi koponya állt, amelyek belsejében világított valami. Zöldes fény szökött ki az üres szemgödrök mélyéről. Masszív kötető borult a fejük fölé. A terem falait ugyanabból a kőből építették, mint magát a várost. Sosem látott, foszforcszkáló moha nőtt a kőtömbök repedéseiben. – Hol vagyunk? – suttogta Felix. Valami arra késztette, hogy minél csendesebben viselkedjen. Még maguk a falak is baljós hangulatot árasztottak. Felixnek az a benyomása támadt, hogy valahonnan valami ősi és gonosz figyeli őket, és arra vár, hogy történjen valami. Szavainak visszhangja lassan elhalt a kőfalak között. A tető sötét zugaiban suhogó-csattogó hangok kíséretében mozgolódott valami. Felix szívből remélte, hogy csupán denevérek veszekednek odafent. – Snorrinak fogalma sincs – válaszolta hangosan Snorri –, talán a föld alatt. – Na, akkor menjünk, és derítsük ki – javasolta Gotrek, és elindult a pentagramma széle felé. Ahogy közeledett feléjük, a kőpadlóra festett fehér vonalak egyre fényesebben világítottak. Felix hátán felállt a szőr. – Ne! Várj! – kiáltotta. Gotrek hetyke léptekkel nyomult tovább. Amikor lába áthaladt a határvonal felett, szikrák pattantak elő a semmiből, és a testét szemkápráztató fényudvar vette körül. A következő pillanatban a trollvadász visszarepült a pentagramma közepére. Gotrek még

csak nem is lassított. Felpattant, megint nekivetette magát a láthatatlan akadálynak – és megint jött a vakító fényesség, és ezúttal is visszarepült a társai mellé. A második alkalommal Felix gondosan megfigyelte, hogy mi történik. Valahányszor működésbe lépett a varázslat, a koponyák szemeiből éles fény áradt, majd miután Gotrek a kőlapokra zuhant, a zöldes fények elhalványultak. – Talán szét kellene törni azokat a koponyákat – javasolta Felix. Gotrek szó nélkül odadübörgött a pentagramma egyik csúcsához. A magasba lendítette fejszéjét – amelyen felizzottak a rúnák –, és lecsapott. A koponya ezernyi darabra robbant. Ektoplazmatikus, zöld színben játszó pára szivárgott a maradványokból, ami ökölnyi felhővé állt össze a csontszilánkok felett. Valahol a távolban elnyújtott, panaszos üvöltés hangzott fel, mintha egy meggyötört lélek éppen most szabadult volna több évszázados rabságából. Ahogy a ja-jongás elhalt, a megmaradt koponyák elsötétültek. Gotrek nekilendült, és immár minden nehézség nélkül kilépett a pentagrammából. Egy gyors vizsgálódás kiderítette, hogy csupán egyetlen ajtón keresztül lehet kijutni a teremből. Azon túl hosszú alagút vezetett lefelé, amely félhomályos folyosók valóságos labirintusába torkollott. A járatokat a mennyezetükbe épített fénykövek világították meg, ugyanolyanok, mint amilyeneket Felix a Karak Nyolcbérc alatti városban látott. – De ezt már törpék csinálták! – jelentette ki, mialatt a hol sötétbe burkolózó, hol kivilágosodó folyosókon baktattak. – így igaz, emberifjonc, ez valóban a véreink keze műve – ismerte el Gotrek. – Talán Karag Dum kereskedett az itteniekkel. – Vagy az itteniek kifosztották Karag Dumot – vetette fel Felix. – Ez gonosz gondolat, emberifjonc, de attól még igaz lehet. Megint hallgatásba burkolóztak. Gotrek megállás és tétovázás nélkül vezette a csapatot az útvesztőben. Tántoríthatatlanul nyomult előre, egyszer sem lassította lépteit. Felix ámulva figyelte azt a biztonságot, amellyel a törpék mozogtak idelent, mert jól tudta, ha magára maradna, percek alatt jóvátehetetlenül eltévedne. Egy idő után megint úgy érezte, hogy valami némán figyeli őket láthatatlan rejtekhelyéről. Egyre gyakrabban nézett hátra, mert folyton meg akart bizonyosodni arról, hogy nem lopózik feléjük semmi és senki. Szörnyen védtelennek erezte a hátát, és attól tartott, hogy bármelyik pillanatban belefúródhat egy penge. Mialatt sietős léptekkel haladtak, Felix azon töprengett, hogy vajon merre lehetnek a társaik. Forrón remélte, hogy nem indulnak el nélkülük, ugyanis nem látta túl fényesnek a helyzetüket. Csapdába estek egy hatalmas útvesztőben, élelem és víz nélkül, és még csak azt sem tudják, hogy egyáltalán hol vannak. Ha kiérnek a felszínre, és még mindig a romváros területén lesznek, felhívhatják magukra a léghajó legénységének figyelmét. De ha a társaik időközben odébbálltak, szomorú jövő vár rájuk. Felix nem szívesen vágott volna neki a Káoszpusztáknak gyalogosan. Az utazás során látottak alapján úgy vélte, hajszálnyi esélyük sem lenne a túlélésre. Felresöpörte a baljós gondolatokat, és rákényszerítette magát, hogy a környezetére összpontosítson. A hosszú folyosó végül egy hatalmas csarnokba vezetett. A magasból természetes fény szűró'dött be. Csillogó porszemek táncoltak a napsugarakban. Maga a csarnok vagy húsz emelet magasságba nyújtózott. Minden emeleten egy-egy súlyos boltívekkel teli galéria futott körbe. A padló java részét egy hatalmas, mocskos vízzel teli medence foglalta el. A medence közepén rég elapadt szökőkút emelkedett a felszín fölé, melynek középpontjában páncélos lovagot ábrázoló szobor állt. A harcos nagyjából embernek tűnt, leszámítva, hogy egy harmadik keze is volt, amelyben furcsa formájú jogart vagy buzogányt szorongatott.

Felix a medence széléhez sétált, és belenézett. Az elfeke-tült vízben apró szemcsék világítottak zöldes fénnyel. Nem először találkozott ezzel az anyaggal, így nyomban tudta, hogy torzkő-port lát. – Hát, az itteni vízből nem fogunk inni – dünnyögte szomorúan, és már a puszta gondolattól is megszomjazott. Hirtelen eltorzult, sötét tükröződést látott a mozdulatlan felszínen. Egy hatalmas, szárnyas alak zuhant felé a magasból. – Vigyázzatok! – ordította, és hanyatt vetette magát. Borotvaéles karmok hasították a levegőt ott, ahol egy szempillantással korábban állt. Felix éppen csak megpillantotta az ocsmány, szárnyas, emberforma lényt, amely a következő pillanatban hatalmas csobbanással belecsapódott a medence vizébe. Felixnek volt egy szemvillanásnyi ideje, hogy összekapja magát, és felnézzen. Szárnyas teremtmények egész serege rúgta el magát a galériák korlátjairól, és emelkedett hangos szárnycsattogás kíséretében a levegőbe. – Hárpiák! – ordította boldogan Snorri. – De jó! Csak nehogy szegény Gotreknek baja essen! Gotrek bőszen vicsorogva suhogtatta fejszéjét. Snorri úgy vigyorgott, mint egy eszelős, és egy helyben ugrált a küszöbön álló vérontás miatt érzett örömében. Felix a medence felé pillantott, amely elnyelte a szárnyas ördögöt. Hirtelen nagyot loccsant valami, majd víz fröcskölt szerteszét. Bőven jutott belőle Felix arcára is, miközben a Teremtmény kitört a felszínre, és széttárta elázott szárnyait. A lény földöntúli visítást hallatott dühében és rémületében. Hiába próbált felrepülni, mert egy combvastagságú, szívókorongokkal teli, hatalmas csáp fonódott a derekára, és ellenállhatatlan erővel húzta vissza, a víz alá. Felix hirtelen nagyon megörült, hogy az előbb nem zavarta fel a vizet, ám innentől kezdve nem maradt ideje a gondolkodásra. A pokolból szalajtott raj lecsapott. Felixet vadul verdeső szárnyak és karmos végtagok tomboló örvénye vette körül. A teremtményekből áradó kriptabűz majdnem megfojtotta. Lebukott az arca felé süvítő karom elől, egy keresztvágással lecsapta a felé nyúló kezet, és megpillantotta az eltorzult pofát. Villámgyorsan vagdalkozott maga körül, hogy megtisztítson egy területet, ahol felveheti a harcot. A trollvadászok csatakiáltásai még a hárpiák pokoli rikácsolását is túlharsogták. Felix oldalra kapta fejét, hogy megnézze, hol vannak a társai. De mielőtt elindulhatott volna feléjük, éles fájdalom hasított a vállába. Forogni kezdett körülötte a világ. A szárnyak robaja megsüketítette, és a bomló hús bűzétől öklendezni kezdett. Az egyik hárpia egyszerűen megragadta és felröppent vele a levegőbe, ugyanúgy, mint amikor egy bagoly elkap egy mezei pockot, hogy hazavigye a fiókáinak. A lényben elképesztő erő dolgozott. Súlyos terhe ellenére is hajmeresztő ütemben gyorsult. Felix lenézett az alatta dúló összecsapásra. Snorri és Gotrek hatalmas szárnyak sebesen forgó, kavargó gyűrűjében állt. Lábaiknál megcsonkított hár-piahullák hevertek, de egyre többen támadták őket. Gotrek felnyúlt, elkapta az egyik lény bokáját, lerántotta maga mellé, és a fejszéje fokával agyonütötte. Mellette Snorri szétzúzta egy másik hárpia lapockáját a pörölyével, majd miután a megnyomorított szörnyeteg a padlóra zuhant, lecsapta a fejét fejszéjével. A medencében a víz vadul fortyogott és örvénylett, miközben valami elképesztően hatalmas teremtmény emelkedett a felszínére. A csáp fogságában vergődő hárpia egyre erőtleneb-bül rúgkapált, mialatt további tapogatók fonódtak a testére, cs kiszorították belőle az életet. Hirtelen egy iszonyatos fej bukkant elő a vízből. A pióca szívószervéhez hasonlatos, tűhegyes fogakkal teli hatalmas száj olyan rettenetes látványt nyújtott, hogy Felix megfeledkezett szorult helyzetéről. Éppen arra készült, hogy felfelé szúrjon kardjával, egyenesen a hárpia hasába. Azt remélte, hogy a lény elengedi, és

akkor a medence vizébe zuhan, ami lefékezi a testét. De most már látta, hogy ezzel a megoldással csupán csöbörből-vödörbe kerülne. Odalent Snorri észrevette, hogy mi történt vele. Lendületet vett, és a magasba hajította pörölyét. Felix megrándult, amikor látta, hogy a súlyos fegyver – mintha zsinóron húznák – nyílegyenesen felé repül. A következő pillanatban a pöröly elhúzott felette, és émelyítő puffanás és csontropogás kíséretében telibe találta a szárnyas pokolfajzatot. Felix hirtelen azon kapta magát, hogy a medence felé zuhan. – Snorri, ne! Te idióta! – ordította megkésve, miközben egyre nagyobbnak látta a fekete vizet. A szél éles hangon fütyült a fülében. A szinte az egész medencét betöltő lény felnézett rá hatalmas, majdnem emberi szemeivel. Felix ebben á pillanatban megsejtette, hogy a szörnyeteg egykor ember lehetett, akit eltorzított a Káosz iszonyú hatalma. Aztán azt látta, hogy a hatalmas fej felfelé fordul, szélesre tárul a förtelmes szívószáj, és a férfi rádöbbent, hogy vége az életének. Ha a zuhanás nem öli meg, akkor azok a szörnyű, nyálkás csápok megragadják és bevonszolják abba az irtózatos szájba. A kétségbeesés pillanata után eszelős, őrjöngő harag lett úrrá rajta. Ha meg kell halnia, legalább magával viszi ezt a visszataszító lényt! Esés közben vadul kapálózva elcsavarta a testét, hogy a lába legyen lefelé, és mindkét kézzel a markolatot fogva, maga elé tartotta kardját. A becsapódás pillanatában lefelé szúrt. A templomos lovag mágikus pengéje a hosszú zuhanás egész lendületétől, testének egész súlyától és karjainak erejétől hajtva markolatig merült a gumiszerű, puha testbe. Könnyedén áthatolt a rugalmas bőrön, és felnyársalta a teremtmény csökevényes agyát. A gyilkos csápok azon nyomban elernyedtek. Felix tüdejéből kiszorult a lélegzet, de tisztán érezte, hogy egyetlen csontja sem tört, mert a szörnyeteg lágy teste elnyelte az ütközés erejét. Fürgén felpattant, és a teremtmény fején dobbantva kiugrott a medence szélérc. Levegőért kapkodva körülnézett és meglátta, hogy időközben társai megfutamították a hárpiákat. A még élő pokolfajzatok a levegőbe szökkentek, és fejvesztve menekültek a trollvadászok közeléből. Felix gyorsan a háta mögé pillantott, és elégedetten nyugtázta, hogy a medencében lévő irtózatos hulla lassan visszamerül a fertőzött, mocskos víz felszíne alá. Snorri lehajolt és felkapta pörölyét, majd Felixre nézett, és rávigyorgott. – Szép dobás volt, mi? – kérdezte hetykén. Felixnek nem csekély erőfeszítésébe került, hogy ne sújtson le rá a kardjával. – Ha a szegény Snorri nem fáradt, akkor akár indulhatunk is – szólt rájuk Gotrek-, nem érünk rá egész nap ácsorogni! ♦♦♦ Felix megállt, és megdörzsölte a vállát. A horzsolások fájtak, és körülöttük a bőr érzékeny volt. Szerencsére a hárpia karmai nem mélyedtek az emberifjonc húsába, bár elszakították a láncinge néhány szemét, és hegyük – az ujjasán áthatolva – elérte a bőrét. Ám inkább csak karcolásokat szerzett, mintsem valódi sebeket. Rendes körülmények között szakított volna rá időt, hogy kimossa és bekötözze a sérüléseket, de itt, a Káosztól fertőzött romok között nem vágyott pihenőre, még kevésbé arra, hogy levegye magáról a láncingét. Ráadásul az itteni vizeket fel sem merte volna használni. Mialatt ő a sebeit vizsgálgatta, Gotrek és Snorri állhatatosan nyomultak felfelé a végtelennek tűnő lépcsősorokon. Felix megszaporázta lépteit, mert nem óhajtott elszakadni társaitól. A hárpiák támadása után még fenyegetőbbnek, még baljóslatúbbnak érezte a csarnok csendjét, és sóhajtva latolgatta, hogy legközelebb vajon miféle borzalommal találkoznak.

Kezdett kifáradni. A lába már erősen sajgott a folytonos lépcsőmászástól. Legalább tíz emelet magasan jártak a medence felett. Hirtelen belerúgott valamibe, és sietve lepillantott. Eltorzult koponya gurult el a lábától. Eredetileg emberé lehetett, de kecskeszarvak éktelenkedtek a két oldalán. Minden húst lefosztottak róla. Felix lehajolt érte, és felkapta. Könnyű volt, hűvös, a tapintása száraz. A belsejébe pillantva mély karcolásokat látott a csont felületén. Maga elé képzelte, amint egy hárpia mélyen belekotor karmával a koponya belsejébe, hogy kipiszkálja belőle az agyvelőt. Felix megborzongott, és gyorsan elhajította a szomorú maradványt, amely a kőlapokra koppanva továbbgurult a galérián elszórtan heverő csontok között. Szemlátomást elérték azt a területet, ahol a hárpiák fészkeltek. Csontok fehérlettek mindenütt. Az undorító lények az utolsó húscafatokat is letépték róluk, és a legtöbbjét feltörték, hogy hozzáférjenek a belsejükben rejlő velőhöz. Bestiák, elfajzottak és emberek csontvázai keveredtek egymással. Mindent elborított a hárpiák világosbarna ürüléke, és a levegőben gyomorforgató szagok terjengtek. A bűz még a Felix szája és orra elé kötött kendőn is áthatolt, a férfi vadul öklendezett. Tisztán érezte, hogy ha rövidesen nem jut frissebb levegőhöz, bizonyosan elhányja magát. Menet közben azon törte a fejét, hogy Muller vajon miért éppen itt vert tanyát? És hogyan maradt életben a vérengző fenevadak között? Vajon a varázstudományával akadályozta meg, hogy rátámadjanak? Vagy talán egyezséget kötött velük? Felix belátta, hogy ezekre a kérdésekre sosem fog választ kapni, és úgy érezte, talán jobb is így. Jobb, ha nem gondol bele abba, hogy miféle paktumokra és szövetségekre van szükség ahhoz, hogy valaki elevenen átvészeljen akár csak egyetlen hónapot is ezen a borzalmas helyen – és akkor még nem is töprengett az ennivaló és az ivóvíz kérdésén. Muller talán normális volt, amikor ide került, de megőrjítette az itteni étrend, ami aligha állhatott másból, mint bomlófélben lévő húsból és torzkő-porral szennyezett vízből. Felix agyán átvillant, hogy rájuk is ez az élet vár, ha nem jutnak vissza hamarosan a felszínre. A létezésnek ennél a formájánál még a halál is vonzóbbnak tűnt a szemében, bár mocorgott benne némi kétely. Ha mindörökre a romvárosban reked, idővel talán könnyebb lesz, miután az agya elkorcsosul, és a torz-kő gerjesztette őrület sötét fellege ráborul az elméjére. Talán még élvezni is fogja. Nagy erőfeszítések árán kiverte fejéből a nyomasztó gondolatokat, és mire sikerült, rájött, hogy a lába alól elfogytak a lépcsők. Gotrek a közelben állt, egy masszív, boltíves átjáró előtt. A boltozatot alkotó gerendákat kőből faragott démonfejek borították. A legtöbbje gúnyosan vigyorgott, mások vicsorogva mutogatták óriási agyaraikat, míg egy részük a nyelvét öltötte a szemlélőre. A torz arcvonások kéjenc romlottságról tanúskodtak, valamint olyan fokú tébolyról, melynek láttán Felix azon tűnődött, hogy ki lehetett az az elmebeteg, aki efféle szobrokat alkotott. Magát az átjárót teljesen eltorlaszolta egy hatalmas kőlap. Torz betűk és rúnák éktelenkedtek rajta, amelyekről lerítt, hogy a Káosz követőinek művei. Egyre nyilvánvalóbbnak tűnt, hogy a romvárosnak ez a része régóta a Sötétség híveinek lakóhelyéül szolgált. Gotrek hanyagul odanyúlt és megnyomta a kőlapot, de nem történt semmi. Az ajtóként szolgáló tömb meg sem moccant. A trollvadász lerakta fejszéjét, és ismét nekiveselkedett. Mindkét tenyerét a kőlapra tapasztotta, és nyomni kezdte. Egyre nagyobb és nagyobb erőt fejtett ki, amíg végül az izmai hatalmasra duzzadtak, és hullámzottak mindkét karján és a hátán. Verejték gyöngyözött a homlokán, és kapkodva, szomjasan nyelte a levegőt. Snorri is csatlakozott hozzá, ám még egyesített erejük sem mozdította el a kőlapot. Felix meg sem próbált segíteni nekik. Nem volt elég a hely, hogy benyomakodjon kettejük közé, ráadásul az ő ereje nem sokat nyomott volna a latban.

Gotrek végül feladta. Felegyenesedett, és elmélyülten vakargatta a tarkóját. Hirtelen felkapta fejszéjét, és úgy méregette a kőlapot, mintha rá akarna sújtani, aztán egyszerűen csak elvigyorodott, felnyúlt, és megtapogatta az egyik gúnyosan vicsorgó démonfejet. Lenyomta a szobor nyelvét. A nyelv csikorogva lebillent, mire a kőlap váratlanul, irdatlan súlyához képest hihetetlen gyorsasággal kivágódott. A még ekkor is erőlködő Snorri fejjel előre berepült a szomszédos helyiségbe, és a képére zuhant a poros kőlapokon. – Nem lehet baja, a fejére esett! – jelentette ki Gotrek, és átsétált a boltív alatt. Felix még egy utolsó pillantást vetett a maguk mögött hagyott galériára, majd sietős léptekkel követte társát. ♦♦♦ Hosszú percekkel később kiléptek egy sík teraszra, amely fölé immár nem kőboltozat, hanem végre a szabad égbolt borult. Előttük mellvédszerű, alacsony, fogazott fal húzódott, míg a hátuk mögött vaskos kőfal magasodott. Felix a mellvédhez ment, és lenézett. Döbbenten látta, hogy egy hatalmas, lépcsős zikkurat utolsó előtti emeletén állnak, közvetlenül a tető alatt, amelyre egy rövid lépcsőn lehetett feljutni. A mellvéd egy hosszú szakasza hiányzott, a helyén szédítően meredek, elképesztően hosszú lépcsősor vezetett egészen le a földig. Felix a friss levegőből új erőt merítve felszaladt a piramisforma építmény legtetejére. A legfelső terasz közepén derékmagasságú kőperem szegélyezett egy baljóslatúan sötétlő üreget. Peremének egyik oldalához simára csiszolt kőtömbökből álló, rámpaszerű járda vezetett. Felix merészen odament a kőperemhez, és lenézett. Messze maga alatt megpillantotta a medencét, amelyben a szörnyeteg élt, továbbá a galériákat, amelyeken a hárpiák fészkeltek. A perem széleiről láncokhoz erősített bilincsek lógtak. Felix lassan rájött a terasz rendeltetésére. Itt valakik élőlényeket áldoztak a múltban. Idehurcolták a még élő szerencsétleneket, ehhez a mélységesen mély kúthoz, aztán lehajították őket a rámpáról a medencébe, ahol a mocskos vízben élő szörnyeteg felfalta a testüket. Borzalmas halál lehetett, és Felix azon tűnődött, hogy miféle tébolyult elmében foganhatott meg ez az ötlet. Felmerült benne a kérdés, hogy vajon az egész hatalmas zikkuratox. erre az egyetlen, irtózatos célra építették? Vagy egykoron egészen más célokat szolgált, és csak azt követően használták élőáldozat bemutatására, miután a Káosz ocsmány seregei uralmuk alá hajtották ezt a vidéket? Vagy előfordulhat, hogy – ahogyan azt korábban Gotrek felvetette – ezt az épületet puszta szeszélyből teremtette, a Sötét Istenek egyike? Végül Felix úgy döntött, hogy e gondolatok egyike sem visz közelebb a megmeneküléshez, ezért felhagyott a töprengéssel. Igen, végül kijutottak a szabadba, de továbbra sem tudják, merre jár a léghajó, és azt sem, hogy miképp találhatják meg. Márpedig ha nem találják meg, szörnyű végzet leselkedik rájuk. Hátat fordított a szédítő mélységnek, és a láthatárt fürkészte. A felhőkön átszűrődő különös fény hunyorgásra késztette. Megpróbált összpontosítani, és úgy érezte, a fél lelkét odaadná egy messzelátóért. Akárhogy meresztette szemét, nem látott mást a levegőben, csak egy magasban köröző hár-piarajt a feje felett. Aztán – legnagyobb meglepetésére – a messzi távolban felfedezett egy apró, sötét pöttyöt. Buzgón imádkozott Sigmarhoz, hogy a Grungni Szelleme legyen az. Néhány pillanattal később odarohant a zikkurat mellvédjéhez, és lekiabált a törpéknek, hogy csatlakozzanak hozzá. Még jószerével be sem fejezte a kiabálást, amikor észrevette, hogy odalent a földön bestiák tömegei bukkannak elő a környező épületekből. A horda

a zikkurat lépcsője felé zúdult. Az élboly felett két hárpia lebegett. A szárnyas lények vadul rikoltoztak valamit ocsmány nyelvükön. Kétség nem fért hozzá, hogy ezek a teremtmények hívták fel rájuk a bestiák figyelmét. Mielőtt Felix lebukhatott volna a mellvéd mögé, a Káosz egyik korcs szolgája meglátta. A bestia őrjöngve rázta feje felett lándzsáját, habzó szájjal ordított valamit, majd a lándzsa hegyével Felix felé mutatott. A feltüzelt fajzatok győzelemittasan üvöltöztek, és nekivágtak a zikkurat tetejére vezető lépcsőnek. Felix elátkozta balszerencséjét, leszaladt a lépcsőn, és odafutott társaihoz. A két trollvadásznak a szeme sem rebbent attól, hogy több száz bestia rohan feléjük, márpedig egy ekkora had még a magukfajta harcosoknak is sok lett volna. – A lépcsőn kéne fogadni őket – jelentette ki higgadtan Gotrek –, ott szűk a hely, és egyszerre csak néhányan férnek hozzánk. Nagy vadászat lesz! – Snorri szerint így nem tisztességes – tiltakozott Snorri –, mire felérnek hozzánk, kifáradnak. Sokat kell nekik futni lépcsőn felfelé. Mi lenne, ha eléjük mennénk, mondjuk, úgy fél-útig? – Ezek a Káosz fattyai – mordult fel Gotrek –, nem csinálok semmit, amivel lekötelezném őket. Mi lesz itt, ha úgy érzik, hogy szívességgel tartoznak nekünk? – Aha, Snorri érti, mire gondolsz! Felix kétségbeesetten rázta a fejét. Meg fog halni, ráadásul két eszelős társaságában. Ezt már túl soknak érezte. Ép bőrrel megúszott gonosz varázslatokat, egy hatalmas zuhanást, egy csápos szörnyeteg és egy rakás elfajzott hárpia támadását, hogy aztán esetlen, korcs szörnyek, emberi formát öltött vadállatok végezzenek vele. A mennyek felé fordította fejét, és Sigmarhoz fohászkodott. Éppen arra kérte istenét, hogy sújtson le rá, és egyetlen csapással vessen véget életének, amikor észrevette, hogy a távolban lebegő pötty alakja egyre jobban hasonlít egy léghajóéra. A Grungni Szelleme nyílegyenesen feléjük tartott. Felix lenézett a zikkurat lépcsőjére. A bestiák már félúton jártak. Visszanézett a léghajóra. Jóval messzebb volt, mint a rohamozó horda, viszont gyorsabban közeledett. Alig merte remélni, hogy a segítség idejében megérkezik. A bestiák kitartása nem lankadt. Az eltorzult testek, vicsorgó pofák, suhogó fegyverek elegyéből álló ordító, bömbölő áradat fékezhetetlen erővel nyomult felfelé. Felix már tisztán hallotta patáik csattogását a köveken. Szíve vadul vert. A szája kiszáradt. Ez a helyzet talán még a biztos halál tudatánál is rosszabbul hatott rá. Most volt egy halvány reménye, hogy esetleg élve megússzák. A léghajó a bestiák fölé siklott. Felix látta, hogy a sérüléseit helyrehozták, és valamennyi hajtómű zökkenőmentesen dolgozik. A nagy ballon szakadásait befoltozták. Nem hitte volna, hogy a törpék ilyen rövid idő alatt ennyi mindent el tudnak végezni. A legénység aligha unatkozott az elmúlt órák során. Felix most már azt is látta, hogy kinyitották a gondola oldalsó ajtajait, akárcsak az alján lévő búvónyílást. Hirtelen fekete gömbök zápora zuhogott a támadó hordára. Az egyik felrobbant a levegőben, és szilánkokat szórt mindenfelé, a bestiák üvöltöttek fájdalmukban. Felix észbe kapott: a fedélzeten tartózkodó törpék bombákat hajigálnak a rohamozókra! A gyilkos robbanások jókora lyukakat szakítottak az egybefüggő, hosszan kígyózó tömegbe. Az ocsmány káoszfajzatok megtorpantak, rettegve üvöltöztek, és az ég felé rázták fegyvereiket. Egyik-másik elhajította lándzsáját, de azok meg sem közelítették a léghajót, hanem visszahullottak a szorosan összetömörült sorok közé, és felnyársaltak néhány bestiát. Felixben egy pillanatra feltámadt a remény, hogy a fejük felett lebegő szörnyű jelenés rémisztő látványa megfutamítja az ellenséget. Ekkor egy a társainál nagyobb termetű, vezérféle teremtmény emelkedett ki a tömegből, és ráordított a többiekre. Szavaira a bestiák újra nekiveselkedtek a lépcsőknek. Mégis, a zűrzavarral a

léghajó értékes másodperceket nyert. Már majdnem a zikkurat teteje felett járt. Felix elszakította tekintetét a vérszomjas hordáról és felnézett. Varek a gondola alján tátongó nyílásnál állt, és egyetlen mozdulattal útjára indította a felcsévélt kötéllétrát. A letekeredő' létra láttán Felix hatalmasat sóhajtott, abban a biztos tudatban, hogy megmenekült. Aztán a léghajó túlhaladt rajtuk, és magával vitte a létrát is. – Mit szórakoznak ezek? – ordította elkeseredetten Felix, és gyorsan lepillantott a közeledő' bestiákra. – Most nincs idő ostoba tréfákra! – A következő pillanatban viszszafogta magát, mert megértette, hogy mi történt. A hajó az imént száguldva közeledett, hogy megmentse őket, és a hatalmas lendület továbbhajtotta. A hajtóművek megváltozott morajlásából Felix rájött, hogy Makaisson hátramenetbe kapcsolt, és pillanatnyilag ügyesen csökkenti hajójának sebességét. Néhány pillanattal később a Grungni Szelleme pontosan a zikkurat középpontjában lévő kút felett, egy helyben állva lebegett. Felix a társaihoz fordult, és rájuk kiáltott: – Gyerünk! Meg kell találnunk Karag Dumot! Ez a ti sorsotok! A trollvadászok úgy néztek rá, mint egy őrültre. Felix látta rajtuk, hogy valóban el akarják dobni maguktól az életüket ebben a jelentéktelen csatában. Kétségbeesetten kutatott a gondolatai között, hogy mivel vehetné rá őket a visszavonulásra. Hirtelen beugrott a megoldás, és újra rájuk ordított: – Démon garázdálkodik Karag Dumban! Bemocskolja a törpék megszentelt földjét! Kötelességetek elpusztítani! Ügy érezte, ezzel a maga részéről mindent megtett, hogy lebeszélje a trollvadászokat az őrültségről. Ideje volt indulni. Anélkül, hogy akár egyszer is hátrapillantott volna, felrohant a lépcsőn, és ráfutott az áldozati rámpára. A létra pontosan a szörnyű kút kellős közepénél lengedezett – túl messze ahhoz, hogy elérje. A bestiák üvöltése az egekig csapott a háta mögött. Szinte a nyakán érezte bűzös leheletüket. Kétségbeesetten visszanézett. A két eszement törpe a nagy lépcső tetejénél állt, arccal a lépcső félé, és kihívóan rázta fegyverét. Visszafordult a kút felé és látta, hogy a létra lassan közeledik felé. Makaisson nyilván továbbra is hátramenetben járatta a gépeket. Felix azonnal döntött. A hüvelyébe taszította kardját, lendületet vett, és ugrott. Egy szédítő pillanatig a semmi fölött repült, majd mindkét kezével rámarkolt az egyik létrafokra. A rántástól majdnem kifordult a válla, és gyötrő fájdalom hasított a hárpiától kapott sebekbe. Iszonyú súllyal nyomasztotta, az alatta tátongó mélység tudata. A következő szempillantásban a bal lába is rátalált az egyik fokra, és megkönnyebbülésében majdnem felordított. Lepillantott és meglátta, hogy a két trollvadász a rámpa vége felé rohan. – Gyerünk, Snorri! Gyerünk, Gotrek! – biztatta őket, elfúló hangon. Ekkor az első bestiák felértek a nagy lépcső tetejére. Az elfajzott szörnyek lassítás nélkül rohantak tovább a következő lépcső felé. A nyomukban újabb és újabb tömegek érkeztek. A trollvadászok fej fej mellett futottak a rámpa végéhez, és egyszerre szökkentek a levegőbe. Mindketten elkapták a létrát, amely azonnal emelkedni kezdett, majd mindhármukat magával rántva széles ívben kilengett a zikkurat oldala fölé. Mialatt a magasba röppentek, Felix meglátta maga alatt a felfelé forduló vadállati pofákat. Kő- és homokeső záporozott a létra mellett, egyenesen a bestiák fejére. Felix rájött, hogy Makaisson kieresztette a ballasztot, hogy minél gyorsabban felemelje hajóját. A szörnyek válaszképpen a magasba hajították lándzsáikat. Felix ösztönösen lehunyta szemét, amikor a halálos fegyverek elsüvítettek mellettük, és mire újra kinyitotta, már messze jártak a pokoli építménytől. Visszanézett a legfelső teraszra, ahol szörnyű esemény játszódott le a szeme láttára. A lépcsőkön kígyózó sereg élén haladó bestiák, még mielőtt ráébredtek volna a veszélyre, végigfutottak a rámpán, és mert megállni már nem tudtak, lezuhantak a mély-

be. Közvetlenül a sarkukban loholó társaik észbe kaptak, és felvonyítottak rémületükben. De hiába torpantak meg, a mögöttük tolongó tömeg beletaszította őket a pokoli kútba. A saját lendületüktől és a mögöttük lévő testek nyomásától hajtva újabb és újabb sorok buktak a mélybe, és az ördögi körfolyamat egyre csak ismétlődött. Felix hálaimát rebegett Sigmarhoz a megmenekülésért, és elindult felfelé. Higgadtan, minden mozdulatát megfontolva mászott, és néhány perccel később elérte a gondolát. Miután ismét fémpadló volt a lába alatt, megfordult, hogy besegítse a nyomában érkező trollvadászokat. – Snorri most kihagyott egy jó harcot – dörmögte Snorri nagy búsan, miközben a fedélzetre lépett –, sajnálja, hogy eljött érte a hajó. Felix átható pillantást vetett Snorrira, és azon törte a fejét, hogy az eszelős törpe vajon tréfál-e, vagy komolyan gondolja. A távolból még mindig hallatszottak a halálba zuhanó bestiák sikolyai. ♦♦♦ – Hogyan találtatok ránk? – kérdezte Felix Varektől, miközben hátuk mögött a romvárost lassan elnyelte a messzeség. – Miután eltűntetek, befejeztük a javításokat, majd mindenki az ablakokhoz ment, és távcsővel pásztázta a várost – mesélte az ifjú törpe. – Aztán, hála Grungninak, megláttuk, hogy egy egész csapatra való szárnyas lény köröz a zikkurat felett, és arra következtettünk, hogy valami felriasztotta őket. Felix most érezte át igazán, hogy mekkora szerencséjük volt. A röpködő hárpiák egyfelől ugyan odavonzották hozzájuk a bestiákat, másfelől viszont felhívták rájuk a léghajó legénységének figyelmét. Borzongva gondok arra, hogy mi történt volna, ha az éj sötétjében történik mindez. Sosem találták volna meg őket. R Káosz hordái urk nagyon furcsán érezte magát. A bőre bizsergett. A szőrzete viszketett. Állandó éhség gyötörte. Mióta rengeteg torzkő-port nyelt abban a viharban, furcsa betegség kínozta. Egyre több és több élelmet lopott, és képtelen volt türtőztetni magát, mindent azonnal felfalt. Addig nem hagyta abba a zabálást, amíg az utolsó morzsa el nem fogyott. Mélységes hálát érzett, amiért a törpék végül kinyitották a gondola felső nyílásait, máskülönben lerágta volna a saját farkát. A lakomák hatása kezdett megmutatkozni. Sokat hízott, az izmai megduzzadtak, és a farka megvastagodott. A feje állandóan fájt, jószerével képtelen volt tisztán gondolkodni. A Szarvas Patkány kegyelméért imádkozott, mert attól rettegett, hogy elkapott valamiféle kórságot. Még tisztán emlékezett rá, hogy milyen közel járt a halálhoz, amikor Nulnban megbetegedett. Ezúttal pedig nem állt a rendelkezésére Szcnnylaki Hitvány bűzös gyógynövénye, amely akkor megmentette az életét. Lassú, fáradt mozdulatokkal felkapaszkodott a legfelső ágyúállásba, hogy az a nyomorult Thanquol kapcsolatba léphessen vele. Szívből gyűlölte a fejében csengő, akadékoskodó hangot, amely ostoba parancsokat zagyvált, és folyton előírta neki, hogy mit tegyen és mit ne tegyen. A lelke mélyén tudta, hogy nagy ostobaságot követ el, ha így gondolkodik, de nem tudta rávenni magát, hogy törődjön a szürkelátnok véleményével. Az egész teste sajgott és fájt. A látása elhomályosult. Csomókban hullott a szőre, és a csupasz foltokon hatalmas, gennyedző kelések fakadtak. Hirtelen úgy döntött, hogy nem érdekli a Thanquolla! való kapcsolat. Visszatér a vackára, és alszik egyet. De először is ennivaló után néz. Egyre jobban erőre kapott benne a vágy, hogy jó zsíros törpehúsba mélyessze a fogait.

♦♦♦ Felix bekopogott Borek kabinjába. A fémlemez halkan megpendült a bütykei alatt. – Tessék! – kiáltott az agg törpe. Felix benyitott és belépett. Borek kabinja nagyobb volt, mint az övé. A falak mentén könyvekkel teli, kristályajtós polcok sorakoztak. A helyiség közepén jókora asztal állt, melyet az acélpadlóhoz szegecseltek. Ősrégi térkép feküdt rajta, amit négy, a sarkaira állított kocka rögzített. Felix elmélyülten méregette a furcsa, fémes színű levélnehezékeket. – Mágnesek – közölte mosolyogva Borek, aki felfigyelt Felix érdeklődésére. – Micsodák? – Azok a papírnehezékek! Mágnesek. Vonzzák a vasat és az acélt. Valami furcsa természeti törvény, hasonló ahhoz, amelynek révén az iránytű mindig észak felé mutat. Tessék, próbálja ki! Vegye fel valamelyiket! – biztatta az agg tudós. Felix engedelmeskedett a felszólításnak, és furcsa, nem várt ellenállást érzett. Elengedte a fémkockát, mire az szabályosan kiugrott az ujjai közül, és halk, tompa kattanás kíséretében az asztalhoz tapadt. Egyből arra gondolt, hogy ezúttal is a törpék leleményességének és alaposságának bizonyítékát látja. Íme, megtalálták a módszert, amelylyel még egy olyan imbolygó helyen is rögzíthetik a térképeiket, mint a léghajó fedélzete. Nyomban szóvá is tette ezt az észrevételét. – Régtől fogva ismerjük ezt a jelenséget – magyarázta Borek –, legjobban a gőzhajóink navigátorai használják ki, Barak Varr közelében. – Az agg törpe szelíden elmosolyodott, és megjegyezte: – De gyanítom, nem azért jött, hogy a kabinok felszereléséről társalogjunk. Felix elismerte, hogy nem, és beszélni kezdett. Beszámolt a varázslóval történt találkozásról, valamint arról, hogy mit mondott Muller a démonról. Őszintén bevallotta, hogy most kezdte igazán komolyan venni azt a szörnyű lehetőséget, hogy egy efféle teremtmény él Karag Dumban. Az agg törpe figyelmesen hallgatta, időnként bólintott egyet-egyet. Miután Fclix befejezte mondandóját, rövid csend következett, mialatt Borek megtömte a pipáját. – Hogyan lehetséges ez? – kérdezte Felix. – Miért van az, hogy errefelé léteznek démonok, de a Pusztákon kívül nem? Borek hosszas töprengés után válaszolt: – Pedig a Káoszpusztákon kívül is felbukkannak néha. A históriáink számos helyen említik, hogy elődeink többször is megütköztek velük. – Akkor hol vannak most? – Eltűntek. Ki a megmondhatója, hogy miért? Ki érti igazán a Káosz működését? – De ugye, jól sejtem, hogy van egy elmélete? – Sokféle elméletet ismerünk, Herr Jaeger. – Borek nagyokat bólogatott, miközben beszélt. – Amennyire tudni lehet, a Sötét Mágia energiái erősen áthatják a Pusztákat. Valószínűnek tűnik a feltételezés, hogy a démonok ebből az energiából táplálkoznak, erre van szükségük a létezéshez. A Pusztákon kívül eső területeken csupán rövid időre ölthetnek testet, majd szertefoszlatlak, mert ott gyengébb a mágia. Itt, a Káosz Birodalmában hosszabb időszakokra is megjelenhetnek, mert itt jóval több az erő, amely táplálja őket. – És ez miért van? – Schreiber szerint van valami, egyfajta örvény vagy zavar a Puszták kellős közepén, amely minden mágia forrása. Azt mondja, hogy ez valamilyen módon eltorzítja az időt és a távolságot is. Tudja, sok tudós állítja, hogy a Káoszpuszták különböző tá-

jain eltérő ütemben folyik az idő. Ami itt egy év, az ott csupán egy hónap. És minél beljebb hatolunk a Pusztákba, annál erőteljesebben érvényesülnek ezek a hatások. – Akkor most miért nem hemzsegnek körülöttünk a gonosz lelkek? – Talán azért, mert még nem hatoltunk annyira mélyen a Káoszba. Nem hinném, hogy a démon létezni tudna ennyire közel a peremvidékekhez, de még ebben sem lehetek biztos. Még nagyon keveset tudunk ezekről a dolgokról. – De abban hisz, hogy a mai napig egy démon él Karag Dumban? – Sajnos, nagyon is elképzelhető – válaszolta Borek komoran. – Amikor annak idején elhagytam a várost, már keringtek hírek arról, hogy megjelent a környéken egy borzalmas lény. Tűzszakállú Thangrim király és a rúnamesterek többször kivonultak, hogy előkerítsék, és végezzenek vele. Meglehet, hogy a lény csapdába esett valahol, de az is, hogy sosem távozott onnan. Nem tudhatom. Jómagam a végső csaták előtt szöktem ki a városból. – Nem éppen megnyugtató gondolat! – Nem bizony – ismerte el az agg törpe szomorúan. – Viszont hamarosan választ kapunk a kérdéseinkre. Holnap, de legkésőbb holnapután elérjük Karag Dumot. – És aztán? – Aztán majd meglátjuk. ♦♦♦ – Gyorsan-siess! Gyerünk, gyerünk! – cincogta mérgesen Thanquol szürkelátnok. Halálosan kifárasztotta és ingerültté tette a gyaloghintóban való hosszas kuporgás. Az efféle bezártság ellene szólt valamennyi skavenösztönének, amelyek folyton arra késztették, hogy pattanjon fel, és meneküljön. Az elmúlt néhány napban nem csinált mást, mint egy helyben üldögélt, néha kapcsolatba lépett Lurkkel, és váltott gyaloghintokkal utazott az Alsó Birodalom föld alatti útjain. Éppen csak annyi időre állt meg, amíg szolgákat cserélt. Hólyagok nőttek az alfelére a hosszas üldögéléstől, és úgy érezte, hogy a háta most már mindörökre görbe marad. A gyaloghintó hordozói már egy ideje panaszosan nyüszítettek. Thanquol fontolóra vette, hogy szétmarcangol egyet-kettőt közülük, hogy elfojtsa a lázongást, de tudta, hogy azzal rossz vásárt csinálna. Nem érne el mást, mint hogy még lassabban haladna a legközelebbi állomásig, ahol pihent rabszolgákhoz juthat. Azt viszont szilárdan eltökélte magában, hogy mihelyt odaérnek, bőséges okot szolgáltat a siránkozásra ezeknek a nyafogó nyomorultaknak! Legalábbis ha össze tud kaparni magában némi erőt. Szörnyen kimerült, mert a Vágottnyelvűvel folytatott, hatalmas távolságon átívelő beszélgetések minden energiát kiszívtak belőle. És most a pojáca még csak nem is válaszol a hívásaira! A látnók tűkön ült, mert nem tudta, mi történt. Lehet, hogy Lurk elpusztult? Vagy a léghajó megsemmisült egy pokoli balesetben? Lehet, hogy ez a hosszú hajsza a semmiért folyik? Bizonyára nem, de mióta meglátta azt az átkozott Jaegert meg a nyomorult törpecimboráját, Thanquol a legrosszabbtól tartott. Ezek ketten mintha arra születtek volna, hogy folyton keresztbe tegyenek neki. Elátkozta a Skryre-klán gépészeit. Miért nem képesek előállni egy jobb járművel, amellyel kényelmesen és főleg gyorsan utazhatna az Alsó Birodalom alagútjaiban? Igazán kiötölhetnének valamit, ami fürgébb és erősebb, mint a rabszolgák lába! Folyton azzal vacakolnak, hogy nagyobb és jobb fegyvereket állítsanak elő. Miért nem inkább torzkő-hajtású szekereken vagy vontatókon törik azt a csökevényes agyukat? Vagy egy efféle jármű megépítése már meghaladja a képességeiket? Thanquol elhatá-

rozta, hogy az első adandó alkalommal a Tizenhármak Tanácsa elé tárja az elgondolásait. – Gyerünk, szedjétek a lábatokat! – kiabált ki az ablakon. Égető szüksége volt arra, hogy minél előbb elérje az északi vidékeket, és megtudja, mi történt azzal a gyönyörű léghajóval. Bezzeg ha arra rátehetné a mancsait, mindig rendelkezésére állna egy gyors jármű! Megesküdött magának, hogy ha egyszer odaér, valaki drágán megfizet az útközben elszenvedett gyötrelmekért. ♦♦♦ Felix az ágyán feküdt, és a kabinja acélmennyezetét bámulta. A Borektó'l hallottak jóvoltából gondolatai száguldva kergették egymást. Megint rá kellett döbbennie, hogy a világ jóval bonyolultabb annál, mint amilyennek korábban képzelte. Egyre nyilvánvalóbbnak látta, hogy népének még bőven van tanulnivalója az Ősi Fajoktól. Lehunyta szemét, de az álom így is elkerülte. Fáradt volt, de egyben nyughatatlan is. A válla továbbra is fájt, hiába kenegette a Varektől kapott gyógykenőccsel. Tudta, hogy a sebek környéke még jó darabig érzékeny marad. De legalább Makaisson egyik inasa úgy rendbe hozta a láncingét, hogy jobban festett, mint új korában. Szitkozódva felült, és felvette a csizmáját. Kilépett a kabinjából, és elsétált a gondola hátsó megfigyelőállásáig. Ennek legvégébe jókora acélgömböt ágyaztak, amelyben egy forgó talapzatra szerelt, sokcsövű orgonaágyú állt. Felix belesüppedt az ülésébe. Lábait a forgatópedálokra rakta, aztán először balra, majd jobbra lendítette a löveget. Különös módon megnyugtatónak találta ezt a mozgást – függőágyban vagy a nagyapja hintaszékében való ringatózásra emlékeztette. Kinyújtotta a kezét, és megfogta az orgonaágyú kezelőfogantyúját. Ez is Makaisson szokatlan újításai közé tartozott. Ugyanolyan markolata volt, mint egy pisztolynak, és egy jókora ravasszal lehetett tüzelni. Az egész ágyú egy emberfejnyi acélgömbön egyensúlyozott, és szinte erőkifejtés nélkül fordíthatta bárki a kívánt irányba. Felix nem tudta, miféle támadásra számítanak a törpék ebben a magasságban, de az világosan látszott, hogy nem kockáztattak semmit. Kibámult a tájra, amely felett repültek. Az égbolt sötétbe borult, amiből az emberifjonc arra következtetett, hogy leszállt az éjszaka. Legalábbis a felhők elfeketedtek a hajó felett, és ő nyomát sem látta a napnak. Eltűnődött a jelenségen. Elértek egy olyan területet, ahol jól láthatóan nem számít, hogy milyen magasan járnak, az égen mindig félhomály uralkodik. Úgy sejtette, hogy ez vagy varázslat eredménye, vagy annak köszönhető, hogy valahol a távolban a tomboló szelek töméntelen mennyiségű torzkőport .kaptak fel, és hajtottak a magasba. A lenti, feketébe öltözött tájon helyenként tűzvermek világítottak. A durva földfelszínbe ásott gödrök – a bennük lobogó lángok révén – vulkánok izzó szájára emlékeztették Felixet. Ezek körül a hatalmas tábortüzek körül elfajzott, torz alakok ugráltak és táncoltak. Valahányszor a léghajó elhaladt egy-egy tűzverem felett, enyhén megrázkódott, amikor elkapta a felfelé áramló meleg levegő. Mindez már fikarcnyit sem ijesztette meg Felixet, sőt érdekes módon megnyugtatónak találta ezeket a gyenge légörvényeket. Minél többet repült, annál inkább úgy tekintett az égre, mint a tenger távoli rokonára. A szelek az áramlatai, míg a felhők a hullámai. Azon törte a fejét, hogy vajon a tenger különböző mélységeiben is különböző áramlatok vannak-e, ahogyan az égbolt más-más magasságaiban más-más szelek fújnak. Végül nagyot ásítva arra gondolt, hogy még bőven van mit tanulmányozniuk a tudósoknak, azzal álomba szenderült.

♦♦♦ Lurk lassú, óvatos léptekkel lopakodott a gondola folyosóin. A gyomrát olyan éhség mardosta, hogy úgy érezte, mintha egy élőlény próbálna karmolva-kapálózva kiszabadulni onnan. Érzékeny orra prédát szimatolt. Nem a törpék, hanem egy ember szagát érezte. Lurköt nem érdekelte. Nem akart mást, mint hogy forró, vörös vér ömöljön a szájába, és nyers, meleg húsdarabokat rágcsálhasson. Márpedig erre a célra egy ember éppúgy megfelelt, mint egy törpe. Belépett a leghátsó kamrába, és meghallotta a neki háttal ülő alak hortyogását. Kiváló! Ostoba prédája teljesen öntudatlan! Olyan mély álomba merült, amilyent egy előrelátó, éber skaven sosem engedne meg magának, még akkor sem, ha teljes biztonságban érezné magát. Az ember szőke szőrrel borított feje hátrabicsaklott, így a nyaka védtelenül tárult fel Lurk előtt – mintha kifejezetten az ő fogait hívogatta volna. A friss hús gondolatától összefutott szájában a nyál. Csupán egyetlen harapás kell, hogy feltépje a nyaki ereket! Aztán jó szorosan összezárja állkapcsát az ember torkán, hogy elfojtsa bugyborékoló halálsikolyát. Még egy kicsivel közelebb araszol, és bátran támadhat. Ebben a pillanatban lépteket hallott egy közeli létra felől. Némán átkozódott. Ha most támad, biztosan észreveszik, mielőtt felfalhatná prédáját. Ráadásul minden törpe megtudná, hogy egy halálos ellenség rejtőzködik a fedélzeten. A skaven elméje mélyén pislákoló életösztön azt súgta neki, hogy jobban teszi, ha visszavonul. Vágottnyelvű még egy utolsó, sóvár pillan-tást vetett az ember torkára, majd megfordult, és lábujjhegyen visszasurrant abba az irányba, amerről az imént érkezett. ♦♦♦ Felix a létrán kopogó léptek hallatán hirtelen felriadt. Örült, hogy felébredt, mert szörnyű rémálma volt. Egy hatalmas, patkányszerű lény üldözte, egyre közelebb és közelebb nyomult hozzá egy sötét, köddel borított alagútban. Szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy az álmot a nap folyamán rájuk támadó hárpiák és bestiák ihlették. Sigmar a megmondhatója, a közelmúltban elég szörnyeteget látott ahhoz, hogy egy életre el legyen látva rémálmokkal. A létra felé nézett, amelyen Varek érkezett a felső fedélzetről. A hóna alatt hozta imádott könyvét, a fogai között a tollát. Az ifjú törpe kissé csalódottnak tűnt, amikor látta, hogy nincs egyedül. – Jó estét, Felix – köszönt kényszeredett mosoly kíséretében. – Este van? – A csuda tudja – Varek rántott egyet a vállán –, de ezen a ronda helyen ez a kifejezés is megteszi. Az ég elsötétült, a talaj fekete, így aztán gondolom, leszállt az éjszaka. – Hát, akkor jó estét neked is – köszönt vissza végre Felix –, mi jót csinálsz itt? – Azért jöttem, hogy kicsit félrevonuljak, és feljegyezzem a nap eseményeit. Az ilyesmi nem könnyű, ha valaki Gotrekkel és Snorrival osztozik egy kabinon. – El tudom képzelni – sóhajtott Felix, és hirtelen megörült, hogy a testmagassága, továbbá emberi mivolta révén egyedül lakhatott. Az egész léghajón mindössze három egyszemélyes kabin akadt. A másik kettőben Borek illetve Makaisson lakott. – Mit művelnek? – Gotrek azt állította, hogy Snorri véletlenül nyert a legutóbbi lefejelő-versenyükön. – A micsodán…?

– A két fél feláll egymással szemben – magyarázta Varek –, és hátrateszik a kezüket. Ütni és rúgni tilos, csakis fejelve támadhatják a másikat. Addig küzdenek, amíg valamelyik a földre kerül. Szóval, nagy vita kerekedett. Snorri azt akarta, azonnal kezdjenek új versenybe, hogy rendezzék az ügyet, de én lebeszéltem róla őket. – Könyörgöm, hogyan? – Felix el sem tudta képzelni, hogy a szelíd szavú törpe bármiről is képes lebeszélni a két elvetemült alakot. – Emlékeztettem őket, hogy egy-egy lefejelő-verseny után átlagosan három napba telik, mire a vesztes úgy-ahogy magához tér, feltéve persze, ha nem esik komolyabb baja. Márpedig, ha megküzdenek, akkor valamelyikük okvetlenül lemarad a Karag Dumba való megérkezésünkről. Ügy tűnik, bevált a trükk. Amikor otthagytam őket, úgy döntöttek, hogy inkább vodkaivó versenyt rendeznek. De így a jobb. Inkább azzal üssék ki magukat, mint hogy lefejeljék egymást. – Azért én nem mernék erre fogadni – jegyezte meg Felix. – Hát, én sem. – Varek szomorúan mosolygott. – No, akkor ne is törődj velem, szundítok még egy sort – mondta Felix, és ismét elterült az ülésben. – Jó, csak szeretnélek megkérni, hogy mielőtt elaludnál, menjünk végig még egyszer a mai eseményeken. Szeretnék megbizonyosodni arról, hogy mindent megjegyeztem. – Nagyon szívesen – mondta Felix, majd belekezdett a történetbe, és éppen csak egy kicsit színezte ki az eseményeket. ♦♦♦ Felix jóval később arra ébredt a tüzérülésben, hogy az egyik gépész buzgón sepregeti körülötte az acélpadlót. Nagyot ásított, nyújtózott egyet, majd függőleges helyzetbe tornázta magát és úgy döntött, hogy kerít magának valami reggelit. Amikor felkelt az ülésből, meglepetten látta, hogy lovascsapat vágtázik alattuk. Ugyanazt az irányt követték, amerre a léghajó repült. – Követnek minket? – hördült fel, de nyomban rájött, hogy ostobaságot kérdezett. A feketepáncélos lovasok gyorsan elmaradoztak a sebesen sikló léghajó mögött. – Nem – válaszolta a törpe –, de valami biztosan készül. Hajnal óta ilyen csapatokat látunk, és mind ugyanabba az irányba halad. Mintha tudnák, hogy hová igyekszünk, és azon törnék magukat, hogy elénk vágjanak. – Ami persze képtelenség – vágta rá Felix, bár a szíve mélyén korántsem volt enynyire biztos a dologban. Elvégre, ki tudhatta, hogy valójában mire képesek a Káosz seregei? – Ez egyre rosszabb – állapította meg Varek, mialatt távcsövével a felszínt fürkészte. – Most már százával bukkannak fel. És jóval többen vannak előttünk, mint mögöttünk. Felix egyetértett vele, mert még szabad szemmel is jól látta, mi történik odalent. Bestiák, káoszharcosok és más ördögi teremtmények, kisebb-nagyobb osztagai felett repültek. A csapatok egyre sűrűbben követték egymást. Es a Káosz valamennyi híve ugyanabba az irányba tartott, amerre a Grungni Szelleme. Mintha egy titokzatos hívás gyülekezésre szólított volna egy szétszóródott hadsereget. – Ez nekem fikarcnyit sem tetszik – jelentette ki Felix –, biztosan nem tudják, hogy mire készülünk? Nem lehet, hogy már várnak ránk a célnál? – Nem tartom valószínűnek – válaszolta Borek kissé morcosan. Az egyik párnázott bőrülésbe süppedt, tűnődve bámult kifelé az ablakon, közben bütykös-ráncos ujjaival fésülgette ősz szakállát. – Semmiképpen sem tudhatnak az érkezésünkről. Ezen a ha-

jón nincsenek árulók, Herr Jaeger. És indulás előtt senki sem értesült a terveinkről, de még ha így is történt, lehetetlen, hogy a hírünk megelőzzön minket. Egyetlen futár sem haladhat gyorsabban ennél a léghajónál. Felixnek valami azt súgta, hogy az agg törpe elsősorban saját magát próbálja meggyőzni ezzel az érveléssel. Mindenesetre úgy látta, hogy a magyarázat több ponton hibás. Először is, Schreiber nagyon is tud az úti céljukról, akárcsak Sztragov, valamint az ő számos hűbérese. És bizony, a varázslat még ennél a hajónál is gyorsabban szállíthatja a híreket. De még ennél is egyszerűbb, hogy a Káosz hívei között akadhatnak látnokok, akik előre látják a jövőt. – Még arra sincs bizonyítékunk, hogy egyáltalán miattunk gyülekeznek – folytatta Borek. – Lehet, hogy valami egészen más ok miatt keltek útra. – És az mi lenne? – Sejtelmem sincs, de azt biztosra veszem, hogy hamarosan megtudjuk. Ahogy a léghajó továbbrepült, alatta egyre nagyobb és nagyobb csapatok alakultak ki. A káoszimádók kisebb egységei egymásra találtak, és nagyobb seregekké verődtek össze. Egyes csapatok felett vagy tucatnyi zászlót lobogtatott a pusztaság szele. A teremtmények között egyre torzabb alakok tűntek fel. Felix felfigyelt olyan harcosokra, amelyek részben nők voltak, részben férfiak, ráadásul a karjuk végén kéz helyett hatalmas rákollókat viseltek. Ügetve haladó, csupa izom kétlábú lényeken lovagoltak. Felix a távcsövén keresztül éppen ezeket a különös lovasokat nézte, amikor üldözőbe vettek néhány szétszóródva futkosó elfajzottat. Az egyik ocsmány hátas szélesre tárt pofájából hirtelen kiröppent elképesztően hosszú, vaskos nyelve. Megragadta vele az egyik menekülőt, majd visszahúzta a nyelvét, és odanyújtotta a nyomorultat urának – vagy úrnőjének – ollói elé, vagyis pontosan úgy tett, mint amikor egyes, az őserdőkben élő gyíkfélék legyekre vadásznak. Valamivel előrébb különös, élénk színekben pompázó teremtmények szökdécseltek a sivatag homokjában. Testükhöz képest aránytalanul hatalmas arcuk a mellkasuk közepéből emelkedett ki. Felintegettek a fejük felett elhaladó léghajónak, mintha rég nem látott ismerőseiket üdvözölnék, majd körbeálltak, összekapaszkodtak, és eszelős, démoni örömtáncot jártak. Egy hatalmas termetű, fekete páncélos lovas elfajzott kutyafalkát vezetett a sziklák között. Az állatok fején hatalmas hüllőtaréj éktelenkedett, és bőrük különös, fényes fémszínben játszott. Valahányszor lenézett az alattuk vonulókra, Felix úgy érezte, mintha egy őrült rémálmaiból látna jeleneteket, ám mégsem tudta rávenni magát, hogy ne nézelődjön. Messze előttük dombok sora emelkedett ki a sivatagból. Ahogy a hajó közeledett feléjük, kiderült, hogy csupán előfutárai a mögöttük kezdődő gigászi hegységnek, amely legalább olyan magas volt, és legalább akkora kiterjedésű, mint a Világvégehegység. Ám ezek a hegyek természetellenes színekben pompáztak. Felix ekkor látott először a Káoszpusztákban olyasmit, ami növényzetre hasonlított. Hatalmas, nyálkás gombák egész erdeje tenyészett a hegyoldalakon. Egyes gombák magasabbak voltak a legmagasabb jegenyefáknál, és kalapjuk alatt kényelmesen elfért volna egy kisebbfajta falu. Minden egyes példány más-más, gusztustalan színben játszott – akadt köztük epezöld, csontsárga és vérvörös. Mindegyik úgy tört az ég felé, mintha elkeseredett harcot vívott volna a társaival minden egyes fénypászmáért. Egyes gombák szárából több oldalhajtás fakadt, és ezek mindegyikén nőtt egy-egy kalap. Undorító nyálka borította testüket, amely lecsöpögve sárdagonyává áztatta a talajt alattuk. A különös növények látványa gonoszságot és természetellenes-séget sugallt; egy olyan létformáról árulkodott, amely nem maradhatna fenn egyetlen normális világban sem.

Helyenként a gombafák kidőltek – vagy szándékosan kivágták őket –, és ezeket úgy elborították a bestiák és az elfajzottak, mint a hangyák egy rothadó tuskót. Tele pofával zabálták a bomladozó testeket, és felitták róluk a nyálkát. Miután jóllaktak, ordítoztak, összeverekedtek, és leírhatatlan orgiákba kezdtek, amiből Felix arra következtetett, hogy a gombák teste vagy nedvei valamiféle őrült mámort előidéző anyagot tartalmaznak. Ahogy a hegyek egyre magasabbra és magasabbra emelkedtek Felix elragadtatott tekintete előtt, fokozatosan eltűnt róluk a természetellenes növényzet. Helyette egyre több romot vett észre. Látott apró erődöket, amelyek jószerével nem álltak másból, mint egymásra rakott kőtömbökből. Látott mesterien megépített, díszes kastélyokat, amelyeknek falait acélból és rézből öntötték. Palotákat, amelyeket a hegy testéből véstek ki. Az építmények elhelyezkedésében nem volt sem rendszer, sem logika. Viszont mindegyik körül csontvázak és holttestek hevertek, illetve akasztófák álltak, amelyeken bestiák hullái lengedeztek. A halottak bűze az egekig ért. Ez a terület nyilván súlyos harcok helyszíne volt nemrégiben, ám mostanra elhagyatottá vált, és ahogy a léghajó továbbrepült, az is kiderült, hogy miért. A hegyek oldalain jókora tömegek verődtek össze, melyek aztán kavargó patakokként zúdultak lefelé a völgyek mélyen. Ezek a patakok kisebb folyókká egyesültek, amelyek végül beleömlöttek a széles országutakon hömpölygő, káoszhívek ezreiből álló folyamba. ♦♦♦ Hosszú órák teltek el. A léghajó áthaladt egy, a hegyek árnyékában elterülő lapos síkságon, és a végeérhetetlen, szörnyű folyó továbbra is ott kígyózott alatta. A síkság közepén négy gigászi sziklatömb magasodott, amelyeket valakik emberi alakok torz paródiájává faragtak. Felix először azt hitte, hogy a fénytörés játszik vele, hogy egy délibáb varázsolja különös alakúvá a sziklákat, de rájött, hogy a valóságot látja. Az irdatlan kőtömbökből szobrokat alakítottak ki, sejtése szerint a Káosz Sötét Isteneinek szobrait. Akkor fogta fel igazán a monumentális emlékművek méreteit, amikor a Grungni Szelleme közelebb ért hozzájuk. Magasabbra nyúltak, mint a léghajó kikötőtornya a Magányos Toronynál. Felix a múltban hallott már arról, hogy Ulthuan elfek lakta szigetének egyes hegycsúcsait hatalmas szobrokká vés-ték-faragták, de érzése szerint még azok is eltörpültek a síkságon álló istenábrázolások mellett. Szörnyen erős mágia kellett ahhoz, hogy a föld puszta csontvázát ezekké a csúfondáros képmásokká formálják. Az egyik emlékmű hatalmas, zömök lényt ábrázolt, melynekoldalait förtelmes kelések és fekélyek tarkították. Gúnyosan vicsorgó képe millió évnyi kórságról és halálról mesélt. Felix emlékezete mélyén egy hang a Nurgle nevet suttogta, aki nem volt más, mint maga a Kórságisten. A következő egy madárfejű lény volt, amelynek irdatlan szárnyai beburkolták egész testét. Kísérteties és természetellenes fény játszott a feje körül, egyfajta misztikus energiákból szövó'dő korona, amely azt sugallta Felixnek, hogy a szobrot Tzccntchnck, a Végzet Építészmesterének, a Változások Urának állították. A harmadik sziklát olyan alakká faragták, amely nem volt teljesen sem férfi, sem pedig nő. A testtartása és az arca egyszerre volt buja és csúfolódó. Üres szemgödreit két mélységes barlang alkotta. Felix megborzongott, mert felismerte, hogy Slaanesh egyik megjelenési formájának ábrázolását látja. A múltban sokszor összeakadt a Ki-

mondhatatlan Gyönyörök istenségének imádóival, és ezekből a találkozásokból nem sok jó származott. Utolsónak a megtermett harcost formázó emlékművet vette szemügyre. A denevérszárnyas alak egyik kezében korbácsot, a másikban kardot tartott. Csúcsos sisakja egész fejét eltakarta, így az arca láthatatlan maradt. A tartásában volt valami, ami azt sugallta, hogy a teremtmény esetlen és majomszerű, de szörnyű testi erő birtokosa. Nem lehetett más, mint maga Khorne, a Véristen, a Koponyatrónus Ura. Felix megreszketett. A Khorne név az idők hajnala óta rettegést keltett még a Káoszpusztákon kívül eső birodalmakban is. A titáni istenszobrok lábai előtt elvonuló seregből néhányan térdre vetették magukat és buzgón imádkoztak, ám a legtöbben csupán tisztelegtek a fegyvereikkel, és folytatták útjukat. Felix rég letett arról, hogy megszámolja a káoszhíveket. A számuk immár ezrekre, ha ugyan nem tízezrekre rúgott. Úgy érezte, mintha hangyák menetoszlopát látná, ráadásul ennek a hordának az indítékai éppoly érthetetlennek és fenyegetőnek tűntek, mint az apró rovarokéi. Csupán annak örült, hogy távolodnak az emberek földjeitől. De tisztában volt azzal is, hogy ha egyik erőskezű vezérük egyeduralomra jut, annak egyetlen parancsszavára megfordulhatnak, és megindulhatnak, hogy letarolják a délebbre fekvő tájakat. Az egész gondolára csend borult, csupán a hajtóművek morajlása hallatszott. Felix tudta, hogy a törpék fejében is ugyanazok a kínzó gondolatok forognak, mint az övében. Valamennyiüket lenyűgözte és egyben elkeserítette az alattuk menetelő' hadsereg szörnyű fenségessége. A felszínen ismét alacsony dombok jelentek meg, és észak felé, a távolból előbukkantak a következő hegyvonulat csúcsai. Alattuk a föld szinte normálisnak tűnt. Patakok csobogtak, erdők zöldelltek, és a dombok gerincén vadkecskék ugrándoztak. Felix fejében kétségbeesett gondolatok kergették egymást. Lehetséges, hogy a Puszták egyes részeit nem érintették a Káosz torzító hatásai? Vagy errefelé továbbra is küzd valami titokzatos ellenerő ezekkel a hatásokkal, és semlegesíti őket? Vagy ez is a Sötét Istenek egyik trükkje? Lehet, hogy az ártalmatlanság leplét borítják egy titokzatos dologra, amely pusztítóbb és szörnyűbb mindennél, amit az utazás során mindeddig tapasztalt? Hamarosan elérték a hegységet. Makaisson hosszú, halk füttyel engedte ki a levegőt, miközben irányító karokat húzogatott, és megforgatta a nagy kormánykereket. A Grungni Szelleme befordult egy hosszú, mély hasadékba, amely a magasba szökő, fekete hegyek között nyílt. A főgépész – az oldalszelekkel és örvényekkel harcolva – folyton igazított az irányon és magasságon, mialatt végigrepültek a kanyargós, szűk völgyön. Aztán a léghajó majdnem kilencven fokban jobbra fordult, és két szakadékos falú hegy között besiklott egy szélesen elterülő, hatalmas völgyteknőbe. A talajon hemzsegtek a káoszhívek. Annyi tábortűz égett odalent, hogy a felszálló füst sötét felleggé állt össze a völgy felett. Bestiák tízezrei bámulták őket kíváncsian. Több ezer káoszharcos húzódott be sietve őrült útvesztőt alkotó futóárkaikba. A léghajó állhatatosan repült a völgyteknő végét betöltő, szemnek áthatolhatatlan sötétség felé. Odalent elefántnál is nagyobb, förtelmesen elfajzott szörnyetegek vontattak maguk után óriási harci szekereket. Hatalmas, T betűt formázó keresztek magasodtak a sátorerdők fölé, mindegyikről egy-egy feláldozott lény lógott. Néhány hulla egészen frissnek tűnt, másutt puszta csontvázak sárgállottak, amelyekről már az utolsó húsfoszlányt is lecsipkedték a dögevő madarak. A Grungni Szelleme előtt egy kúpot formázó, hatalmas hegy bontakozott ki a sötétségből. Óriási teste teljesen lezárta a völgyteknő végét. Az oldalain romos védőfalak

egyre szűkülő gyűrűi sorakoztak egymás felett, egészen a csúcsán magasodó fellegvárig. Lejtőinek alját összefüggő, sárgásfehér csontmező borította. Tisztán látszott, hogy szörnyű csaták dúltak itt, méghozzá nem is olyan régen. Egyes épületek még sűrű füstöt eregetve javában lángoltak, és fekete páncélt viselő alakok mozogtak a nemrég elesettek hullái között. Feszült csend borult a léghajó parancsnoki hídjára. Ámulatában és rémületében valamennyi törpe visszatartotta lélegzetét. Végül Borek szólalt meg, rekedtes, elfúló hangon: – íme, Karag Dum csúcsa! Karag Dum •^Vigyázzatok! – kiáltotta Felix, amikor meglátta, hogy mire készül az alattuk nyüzsgő horda soraiból kimagasló alak. A magas, ösztövér lény vállán fekete köpeny lengedezett. Mellén többtucatnyi amulett csillogott, fején kecskeszarvakkal ékesített ezüstsisakot viselt. A magasba lendítette díszes botját, és a Grungni Szellemeié mutatott vele. Sistergő szikrák pattogtak a bot végénél, majd vérvörös fénygömb szökkent a magasba, és egyenesen a léghajó felé tartott. A teremtmény varázslótársai sietve összegyűltek, hogy saját mágikus erejüket is beleadják a támadásba. Egyremásra röpködtek a vörös gömbök, és valahonnan szörnyű fényesség támadt, amelybe belekáprázott Felix szeme, mialatt az égzengés kis híján megsüketítette. Villámok csapkodtak és mennydörögtek a léghajó körül. A levegőben felforrósodott acél szaga terjengett. Felixnek az a benyomása támadt, mintha egyetlen szempillantás alatt belekerültek volna egy újabb torzvihar kellős közepébe. A gondola vadul rázkódott. Az orrszobor drágakő szemeiből éles fény áradt, és Felix érezte, hogy az amulettje fokozatosan melegszik. Makaisson elforgatta a kormányt és megrántotta a magasságkart, mire a léghajó elindult felfelé, az alacsonyan terjengő felhőtakaró irányába. A Grungni Szelleme úgy ugrált, mint egy rémült, megbokrosodott ló, és Felix attól félt, hogy a mágikus védelmük hamarosan kimerül. Aztán amilyen gyorsan megkezdődött a támadás, ugyanolyan hamar véget is ért. Felixnek ez sem volt elég gyors. Lenézett a táborozó seregekre. A történteket végiggondolva úgy sejtette, hogy az előbb valószínűleg átléptek egy képzeletbeli határt. Túl közel merészkedtek a káoszlényekhez, ezért támadtak rájuk. Ennélfogva lehetségesnek tartotta, hogy ameddig tisztes távolságban maradnak a lényektől, addig háborítatlanul repülhetnek felettük. A káoszimádók talán attól féltek, hogy megtámadják őket a magasból, de persze, az is lehet, hogy egyszerűen csak ennyire őrültek voltak. Döbbent csend uralkodott a kormányállásban. A törpék rémült pillantásokat váltottak egymással. Felix leguggolt az ablak mellett, és onnan figyelte társait. Végül Borek törte meg a csendet. – Megmondom őszintén, erre nem számítottam – vallotta be, és éveinek súlya tisztán kiérződött a hangjából. Megcsóválta fejét, és hozzátette: – Ez egyszerűen képtelenség! Gotrek sápadt volt, de hogy a haragtól vagy egy másik, elfojtott érzéstől, azt Felix képtelen volt megítélni. – Vajon tartják még a föld alatti várost? – tette fel a legfontosabb kérdést a trollvadász. – A véreink még odalent vannak? Borek elködösült tekintettel nézett rá, és letörten megrázta fejét. – Lehetetlen – mondta szomorúan, de határozottan. – Semmi sem állhat ellen a Káosz seregeinek két évszázadon keresztül. Odalent már senki sincs életben. Ez egészen biztos. Gotrek ujjai kifehéredtek, olyan erővel szorította a fejszéje nyelét. – Akkor minek van itt ez a hatalmas hadsereg? – kérdezte dühösen. – Miért ostromolják a várat? Kivel harcolnak, ha nem a rokonainkkal?

– Sejtelmem sincs – válaszolta Borek –, de magad is láttad azt a sereget. Láttad, micsoda pusztítást végeztek a völgyben. Semmi sem tarthat ki hosszan egy ilyen erejű támadással szemben. – Mi van, ha mégis? – vitatkozott Gotrek. – Mi van, ha élnek még törpék a mélyben? Ha igen, akkor az azt jelenti, hogy két évszázadra kiszolgáltattuk a vércinket a Káosz kényének-ked-vének. Azt jelenti, hogy elárultuk ősrégi szövetségünket. Azt jelenti, hogy népünk nem őrizte meg a hitét és a becsületét! Borek felkapta a sétabotját, és az acélpadlóhoz koppantottá. A hajtóművek morajlását leszámítva hosszú pillanatokig ez volt az egyetlen hang a hídon. Felix még egyszer végiggondolta a két törpe vitáját. Arra jutott, hogy Borekkel ért egyet. Rendkívül valószínűtlennek tűnt, hogy a föld alatti város közel két évszázadon keresztül állta a Káosz őrjöngő seregeinek ostromát, még akkor is, ha olyan makacs és kitartó védők tartották, mint a törpék. Hirtelen felrémlett benne egy másik lehetséges magyarázat. – És az nem lehet – vetette fel hangosan –, hogy a Káosz erői réges-rég bevették Karag Dumot, aztán az egyik hadúr elfoglalta a fellegvárat, és beleköltözött a saját híveivel? Talán a káoszimádók egymással harcolnak a birtoklásáért! Valamennyi szempár őrá tapadt. Néhány arcra megértés volt írva, néhányra csalódottság. Hirtelen felfogta, hogy házigazdái – Gotrekkel az élen – azt remélik, hogy megtalálják odalent rég elvesztett fivéreiket. – Ez tűnik a legvalószínűbb magyarázatnak – válaszolta fojtott hangon Borek –, és ha igaz, akkor nekünk itt már nincs tennivalónk. Akár meg is fordíthatjuk a léghajót, és elindulhatunk haza. Felix megint érezte, hogy a csalódás hangulata lengi be a kormányállást, ezúttal még az iméntinél is mélyebb csalódásé. A törpék hosszú utat tettek meg, hatalmas áldozatokat hoztak, hogy ideérjenek, és most a vezetőjük azt mondja nekik, hogy hiábavaló volt a sok erőfeszítés. Ám a legénység tagjai még így is egyetértve bólogattak. Leszámítva Gotreket. – De nem ez az egyetlen magyarázat – jelentette ki határozottan a trollvadász –, nem tudhatjuk biztosan, hogy így áll a helyzet. – Ez igaz, Gotrek, de mit vársz tőlünk, mit tegyünk? – kérdezte letörten Borek. – Tegyünk le valakit odafent, a fellegvárnál! Indítsunk expedíciót a mélybe, úgy, ahogyan eddig is terveztük. Nézzük meg, hátha él még valaki a véreink közül. – Hajói értem, önként vállalkozol rá… – Még szép! Megvárjuk, amíg besötétedik, aztán leereszkedünk a csúcsra – sorolta Gotrek nekihevülten. – Hajói emlékszem, a térképeiden van egy titkos lejárat, az északi sziklák felől. Ott bejutok a felső járatokba, és elindulhatok az Alsó Csarnokok felé. – Snorri is megy! – közölte nyomban a másik trollvadász. –Nem hagyhatja, hogy egyedül Gotreké legyen minden dicsőség. Meg legalább szétzúzhat néhány káoszfajzatot is. – Én is velük tartok, bácsikám – szólalt meg váratlanul Varek –, szeretném megnézni őseink otthonát. – Az lesz a legjobb, ha én is megyek. Szükségetek lesz valakire, akinek még maradt némi józan esze – csendült egy újabb hang, amelyben Felix döbbenten ismert a sajátjára. – Mielőtt bármibe belekezdenénk – intette őket Borek –, nézzük meg még egyszer, hogy mi folyik odalent. Talán tisztább képet kapunk arról, hogy mivel állunk szemben. ♦♦♦

Makaisson közvetlenül a felhőszint alá vitte a léghajót, és leírtak egy hatalmas kört a hegy körül. Menet közben felmérhették, hogy Karag Dum körül nem egy, hanem négy hatalmas tábor áll. Az egyes táborokat a Káosz egy-egy istenének szentelték. A legközelebbi felett Khorne vérvörös lobogói lengedeztek. A következő felett Tzeentch fénylő zászlói lobogtak. A harmadik fölött Slaanesh fémes szövetű zászlói villóztak, melyek szinte pillanatonként változtatták színüket. Nurgle nyálkától csöpögő lobogói magasodtak a negyedik tábor ragyaverte hordája fölé. Világosan látszott, hogy a különböző istenek hívei tartanak egymástól. A táborokat mély árok védte, ám nem csupán a hegy felőli oldalukon, hanem minden irányból. A seregek nyilván máshonnan is számítottak támadásra, nemcsak a vár felől. Felix jól látta, hogy a határok mentén máris kisebbfajta, szórványos csetepaték alakultak ki. Azt is felismerte, hogy ezek a táborok a pusztaságban látott káoszhívek végső céljai. A szélrózsa minden irányából özönlő, szörnyűbbnél szörnyűbb fajzatok megkeresték a nekik való tábort, majd elvegyültek társaik között, hogy erősítsék istenük seregét. Felix úgy sejtette, hogy az elkülönítés nem nélkülözi a logikát, ha már egyszer a négy sereg rivalizál egymással. Tekintetbe véve az egyes táborok közötti súrlódásokat, józan megfontolásra vallott, ha szétválasztják őket, és így a lehető legkisebbre csökkentik a feszültséget. Valahogy mégis az volt az érzése, hogy valami nincs rendjén. Aztán, ahogy a léghajó biztonságából meresztgette a szemét, meglátta, hogy Khorne seregei a Slaanesh híveivel közös határ mentén gyülekeznek, majd égig csapó lármával rohamra indulnak. Ettől kezdve bizonyosan tudta, hogy a Sötét Istenek seregei nem egyszerűen Karag Dum ostromára érkeztek ide, hanem azért is, hogy leszámoljanak egymással. ♦♦♦ – Várni fogunk magukra, amíg az élelem kitart, aztán hazarepülünk – mondta ünnepélyesen Borek. – A magasban fogunk körözni, és folyamatosan szemmel tartjuk a csúcsot. Ha találnak valamit, jöjjenek vissza a felszínre, és lőjenek ki zöld jelzőfényt. Magukért jövünk, amilyen gyorsan csak tudunk. Felix bólintott, és ismét – már vagy tizedik alkalommal – megtapogatta az övébe dugott rakétákat. Mind megvolt, akárcsak a törpéktől kapott többi eszköz: egy iránytű, egy örökégő lámpás, több flaska víz és egy palack vodka. A vállán élelemmel teli zsák lógott. Ismét a láncingét viselte, és ezúttal is kifejezetten örült a testére nehezedő súlynak. Aztán – szintén sokadszorra – feltette magának a kérdést, hogy voltaképpen miért csinálja ezt, és ismét azon kapta magát, hogy képtelen épeszű választ adni rá. Sokkal okosabb lett volna, ha a léghajón marad. Úgy legalább akkor is hazatér, ha Gotrek és a többiek kudarcot vallanak. Mégis, többről volt szó, mint józan megfontolásról. 0 és Gotrek számtalanszor néztek már farkasszemet a veszéllyel, és a trollvadász furcsa halálvágya ellenére valahogy mindig megúszták. Felix gyanította, hogy nem pusztán a szerencséjükön múlott, hanem inkább azon, hogy nekik kettőjüknek más sorsot szántak isteneik. Úgy érezte, Gotrek oldalán több esélye lesz élve kikeveredni a Káoszpusztákból, mint egyedül. Legalábbis megpróbálta meggyőzni önmagát, hogy így áll a helyzet. És végül, afféle ráadásnak, ott volt még a fogadalma is. Megesküdött ugyebár, hogy követi a trollvadászt, és megörökíti a halálát. Immár ragadt rá annyi a törpék kultúrájából, hogy halálosan komolyan vegye az adott szavát. Kipillantott az ablakon. A hegyoldalon a káosztáborok tüzei égtek, körülöttük sötét alakok mozogtak. Néha tisz-

tán hallatszott, hogy odalent acél csendül acélon, ami nem jelenthetett mást, mint hogy a káoszfajzatok közül néhányan ismét összekaptak. Éjszaka borult a tájra. A Grungni Szellemének, utasai hosszú órákat vártak, hogy besötétedjen, és türelmük végül kifizetődött. A léghajót is elsötétítették. Minden fényt kioltottak, mert akár egyetlen lámpás is elárulhatta a helyzetüket. A gépek a legkisebb fordulaton üzemeltek, hogy a lehető legkevesebb zajjal repüljenek. A sötétségből lassan kibontakozott előttük a fenséges csúcs éjfekete teste. Felix szívből remélte, hogy Makaisson tudja, mit csinál, és nem csapódnak bele a sziklafalba. Az eszével tudta, hogy a törpék jobban látnak sötétben, mint az emberek, viszont más dolog volt ennek tudatában lenni, és megint más szívből hinni benne. Különösen ilyen pillanatokban, amikor az élete forgott kockán. – Ha pedig túlélőkre bukkannak a mélyben, vörös jelzőfénnyel tudassák – kérte Borek –, ugye, érti? – Persze – dünnyögte Felix. Hogyne értette volna, az agg törpe vagy tízszer elmagyarázta már a hosszas várakozás alatt. A jelzó'fények megint csak Makaisson újításai közé tartoztak. Egyfajta rakéták voltak, amelyek repülés közben egy bizonyos színben pompázó, fénylő csíkot festettek az égre. A léghajó megremegve lelassult és megállt. Felix tudta, hogy ez a jel az indulásra. Gotrek ment elöl. Kilendült a létrára, és máris elnyelte a gondola alján tátongó, fekete nyílás. Snorri egy boldogságos dalocskát dudolászva követte. Aztán indult Varek. A nyílás pereménél megállt egy pillanatra, idegesen felvigyorgott Felixre, majd ő is beleveszett a kinti éjszakába. Az ifjú törpe egy imádott bombáival teli zsákot szíjazott a mellkasára, míg válláról a főmérnök sokcsövű muskétája csüngött. Felix is szívesen magával vitt volna egy ilyen fegyvert, de már nem maradt ideje arra, hogy megtanulja a kezelését. Mélyet lélegzett, nagyot fújt, majd átlépett a létrára, és elindult lefelé. Az éjszakai szél a bőrébe mart. Olyan hideg fogadta, amilyenre sosem számított volna egy sivatag közepén. Aztán emlékeztette magát arra, hogy jóval északabbra vannak Kislevtől – még szép, hogy hideg van. A létra kilengett kissé négyük mozdulataitól, mire Felix gyomra felkavarodott. – Édes Sigmar, mit művelek már megint? – dünnyögte maga elé. Nem igazán értette, hogyan kerülhetett ebbe a helyzetbe. Ég és föld között lóg egy repülőmasina alatt, amelyet egy mániákus alak tervezett. Ráadásul egy olyan hegyoldal felett lebeg, amelyen ezernyi és ezernyi káoszharcos hemzseg! Végül arra jutott, hogy ha másban nem is, hát érdekes halálban lesz része. Összeszedte minden bátorságát, és tovább ereszkedett. ♦♦♦ A négy harcos egy párkányon állt a csúcs közelében, egy magas védőfal fekete árnyainak rejtekében. Felix felpillantva meglátta, hogy a létrát éppen visszacsévélik a léghajóba. A Grungni Szelleme sietve felemelkedett, hogy mielőbb eltávolodjon a káoszhordák varázslóinak közeléből. Felix lélegzetvisszafojtva fülelt, hogy hallja-e a társaikat riasztó őrszemek jelzéseit, de szerencsére a környéken nem hallatszott más, csak Snorri vidám zümmögése. – Hagyd abba, kérlek – suttogta a trollvadásznak. – Mindjárt – válaszolta Snorri hangosan. Felix leküzdötte magában a késztetést, hogy teljes erejéből hasba rúgja. – Ezen az ösvényen eljutunk a Saskapuhoz – dörmögte halkan Varek. – Akkor induljunk – vezényelt Gotrek –, nem érünk rá egész éjszaka itt ácsorogni. Még megfázik ez a szegény Snorri.

♦♦♦ Egy hatalmas, a szikla felszínébe vésett sasszobor előtt álltak meg. Gotrek benyúlt a pompás műalkotás jobb lábának karmai közé, és megnyomott egy rejtett kapcsolót. Apró bejárat nyílt a szobor alatti talapzaton, éppen csak akkora, hogy egy törpe átférjen rajta. Mind a négyen beszuszakolták magukat a szűkös járatba, aztán Felix újabb kapcsoló kattanását hallotta, és a kintről beszűrődő, gyenge fény, átadta helyét a tökéletes feketeségnek. Erezte, hogy Varek megrángatja a láncinge ujját. Még a léghajón megegyeztek abban, hogy nem gyújtanak fényt, amíg nem tudják biztosan, hogy a járatban nem fenyegeti őket veszély. Felix rájött, hogy a törpéknek így is megfelel, mert remekül tájékozódnak a sötétben. O viszont teljesen vakon botorkált, és szüksége volt a segítségükre. Kezdte úgy érezni, hogy talán mégsem olyan remek ötlet ez a teljes elsötétítés. Kinyújtotta a bal kezét és megtapogatta a hideg kőfalat, majd elindult arra, amerre Varek vezette. – Jó néhány ilyen titkos járat létezik – suttogta az ifjú törpe –, ostromok idején ezeken keresztül törtek ki az ellenségre. – Viszont az árulók beengedhették rajtuk az ostromlókat – állapította meg nagy bölcsen Felix. – Ilyesmit még egyetlen törpe sem csinált, és nem is fog – szólt vissza Varek. Felix tisztán kihallotta hangjából a megrökönyödést, ami annak szólt, hogy valakiben egyáltalán felmerül egy ennyire sértő gondolat. – Csend legyen ott hátul – szólt vissza Gotrek-, azt akarjátok, hogy idecsődüljön a környék összes káoszfajzata? – Nem is rossz ötlet – mordult fel Snorri –, idejönnek, Snorri meg szépen végez velük, amíg a szerencsétlen, fáradt Gotrek pihen egy kicsit. A kijelentést tompa csattanás követte, ami gyanúsan úgy hangzott, mintha Gotrek ökle eltalálta volna Snorri fejét, aztán ismét valamennyien elhallgattak. ♦♦♦ Vágottnyelvű Lurk boldogan vigyorgott. Minden fájdalma elmúlt. A verejtékezéssel és gyötrődéssel teli hosszú napok véget értek. Immár nem érezte fejében azt a lüktető fájdalmat, sem azt a hasogató kínt, ami befészkelte magát a csontjaiba, mialatt azok megnyúltak. A fájdalom megtisztította, a szenvedés átformálta. A Szarvas Patkány kiválasztottja lett, akit megáldott a Kifürkészhetetlen Sötétség Lopakodója, az Üregek Száguldó Ura. Ösztönösen tudta, hogy megváltozott, és azt is, hogy ezek a változások a mestere megkülönböztetett bánásmódjának és kegyeinek jelei. A torzkő csupán közvetítőként szolgált, nem volt más, mint a változás eszköze, amely elhozta neki az istene ajándékát. Immár sokkal nagyobb volt, mint korábban, túl nagy ahhoz, hogy beleférjen a ládájába. Olyan hatalmasra nőtt, hogy csak úgy nyomakodhatott végig a folyosókon, ha összehúzta magát, és mélyen előregörnyedt. De legfőképpen erős lett! A vállai most már olyan szélesek, mint egy patkány-ogré-nak! A mellkasa izmoktól duzzadó hordóvá alakult. A karjai vastagabbak lettek, mint korábban a lábai voltak, míg a lábai erőtől lüktető oszlopokká váltak. Erezte, hogy képes a puszta mancsaival meghajlítani egy acélrudat, és a metszőfogai akár a grániton is könnyedén áthatolnak.

Fogai a korábbi méretük többszörösére nőttek. Az alsó szemfogai valóságos agyarrá fejlődtek, amitől nem tudta rendesen összecsukni a száját, így aztán folyamatosan nyál csorgott a szája sarkából. A koponyája megvastagodott. Kiugró pofacsontjai jelentősen megerősödtek, és egyfajta kemény páncélmaszkot képeztek az arcán. Hatalmas kosszarvak törtek elő a homlokából. Egy ideig gyötrő fejfájást okoztak neki, de most már tudta, hogy a szarva is istenének jóindulatára utal. Annak jele, hogy kiválasztott lett; áldott ajándék, amely megjelölte őt, mint különbözőt, különlegest és felsőbbrendűt. Egész eddigi életében tudta, hogy ő más,jobb és különb, mint a többi skaven, és végül, íme, megkapta a bizonyítékot! Hiszen a farka oly hosszú, oly sima, oly hajlékony, ráadásul négy hatalmas tüske koronázza, valóságos csontbuzogány! Vagy íme, a karmai – olyan hosszúak, élesek és hegyesek, akár egy handzsár. Eleven pusztító erő lett, akit a szívében égő éhség és harag hajt. Mostantól nem kell félnie a Thanquol-féle jelentéktelen senkiktől. Amikor majd visszatér Skavenüszögbe, övé lesz minden diadal. Még a Tizenhármak Tanácsa is térdre borul a lábai előtt! O lesz a vezére a skavennép egyesített hadainak, és mindent szét fog zúzni, ami az útjába kerül! Az egész világ rettegni fog, amikor meghódítja a legyőzhetetlen, mindenható Vágottnyelvű Lurk! Am pillanatnyilag éhség mardosta, és úgy vélte, legfőbb ideje, hogy vadászatra induljon. Ekkor azonban lábdobogást hallott. Néhány pillanatig mozdulatlanul hallgatózott és rájött, hogy nem egy, hanem több törpe közeledik felé. A lelkében mélyen gyökerező életösztön azt súgta neki, hogy a létszámfölény csak akkor jó dolog, ha az ő oldalán muratkozik. Úgy vélte, nem vallana túlzott bölcsességre, ha rátámadna egy egész csapatra való ellenségre. Lurk végül úgy döntött, hogy az lesz a legjobb, ha kivárja, amíg valamelyikük egyedül marad, és akkor… akkor majd megmutatja félelmetes erejét. ♦♦♦ Gotrek működésbe hozott egy újabb kapcsolót, mire kisvártatva súlyos kövek csikorgása hallatszott. Bűzös levegő csapott Felix arcába, amiből arra következtetett, hogy a trollvadász ismét kinyitott egy titkos ajtót. Csendben áthaladtak az átjárón, majd Felix hallotta, hogy a nyílás visszazárul a hátuk mögött. Azt viszont nem tudta, hogy mitől. Talán időzítővel szerelték fel a mozgatószerkezetet. Talán ráléptek egy lemezre, ami működésbe hozta. Gyorsan az emlékezetébe véste, hogy az első adandó alkalommal ki kell faggatnia Gotreket. Megeshet, hogy valamilyen okból elszakad a társaitól, és akkor bizony egyedül kell visszatalálnia a felszínre. Hirtelen fényt látott elöl, pislákoló, távoli derengést. A fény gyenge volt, és néha teljesen elhalványult, hogy aztán újra erőre kapjon. Aligha fáklyából származott, sokkal inkább fénykőből vagy varázslatból. Felix immár ha mást nem is, legalább az előtte haladó törpék testének körvonalait látta. Gotrek feltartott kézzel jelezte, hogy maradjanak ott, ahol vannak, majd halkan előreosont. Felix elcsodálkozott, mert nem nézte volna ki a bivalyerős, súlyos törpéből, hogy képes ennyire nesztelenül lopakodni. Szívből örült, hogy a trollvadászok végre komolyan veszik a küldetésüket. Mintha olyannyira hevesen vágytak volna a Karag Dumban történtek megismerésére, hogy átmenetileg úrrá lettek még a hősi halál iránti sóvárgásukon is. Végül is miért ne tették volna? A két dolog nem zárja ki egymást – rágódott magában Felix. Ha Gotrek azt akarja, hogy fennmaradjon a neve, akkor a lehető legjobb helyre került. Aligha álmodhatott volna jobbat annál, mint hogy elveszett népének megmentőjeként vonuljon be a

történelembe. Vagy talán más, személyes indíték hajtja előre? Felix biztosan érezte, hogy ezt a kérdést sosem lesz bátorsága feltenni neki. Mélyeket lélegzett, hogy kissé megnyugodjon. A levegő áporodott volt, és mintha bomlás bűze érződött volna belőle – ugyanaz a bűz, amelyik a hárpiák fészkelőhelyét is betöltötte, a zikkurat galériáin. A káoszfajzatok undorító szaga. Snorri is gyanakodva szimatolt, amiből Felix tudta, hogy a pörölyforga-tó trollvadász is felfigyelt a bűzre. Gotrek elérte az előttük lévő elágazást, és hátraintett nekik, hogy kövessék. Ok hárman előresiettek, majd átléptek az újabb, hosszan elnyúló alagútba. A folyton váltakozó erejű fény a mennyezetbe ágyazott fénykövekből származott, melyek szabályos távolságra követték egymást, a folyosó teljes hosszában. Közülük néhányat szétzúztak, néhányat kitéptek a foglalatából. A megmaradt kövek is megrepedeztek, és csupán szakaszosan működtek, amitől az árnyak és fények különös, sejtelmes táncot jártak a falakon és a kőpadlón. A falakra pillantva Felixnek egyből a Karak Nyolcbérc mélyén megcsodált építmények jutottak eszébe. Az ottani, művészi szintű törpeépítészetet látta viszont. Ezeket a falakat hatalmas, simára csiszolt és körbeszegett bazalttömbök alkották. Masszív boltívek tartották a magas, íves mennyezetet. A látvány tökélyre fejlesztett mesterségbeli tudásról tanúskodott. A legközelebb eső boltíveket szobrokká faragták. Két hatalmas, előregörnyedő kőtörpe térdelt egymással szemben a folyosó két oldalán, és a hátukkal tartották a mennyezetet. Valaha gyönyörűek lehettek, ám egy későbbi időpontban eszeveszett és értelmetlen rongálásnak estek áldozatául. A kőarcokból jókora darabok hiányoztak, és a testeket összevissza karcolták. Felixet dühítette, hogy valaki képes volt megrongálni valamit, aminek a megteremtésébe egy valódi művész oly sok munkát fektetett. Ahogy továbbmentek a folyosón, meglátta, hogy a rombolás nem egyszeri, elszigetelt esemény volt. Valamilyen módon szinte az összes boltívet megrongálták. Néhány magasra csapó tüzek vagy perzselő varázslatok fekete nyomait viselte magán. Egyik-másik úgy festett, mintha sav marta volna fel a felszínét. Felix fejében lassan felderengett, hogy nem holmi zabolátlan pusztítást, hanem sokkal inkább egy ütközet következményeit látja. Egykor szörnyű harc dúlt ezen a folyosón, amelyben bevetettek mindenféle-fajta fegyvert, mind acélból kovácsoltat, mind természetfelettit. Pillanatokkal később elhaladtak az első csontvázak mellett, amelyek továbbra is viselték páncéljukat, míg csontujjaik fegyverek markolatára görbültek. Néhány csontváz törpéé volt, néhány pedig elkorcsosult bestiáké. – Nos, azt már tudjuk, hogy a káoszhívek betörtek a föld alatti városba – dörmögte szomorúan Varek. – így van, aztán megismerkedtek bátor szívű véreink élesre fent acéljával – tette hozzá büszkén Gotrek. – De vajon él még valaki a törpék közül? – Felix volt az egyetlen, aki hangosan is fel merte tenni azt a kérdést, amelyik mindannyiukat izgalomban tartotta. ♦♦♦ A folyosók és termek útvesztőjében haladva egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltak a hegy gyomrába. Egyes járatok erősen lejtettek, más alagutak meredek, hosszúhosszú lépcsőkhöz vezettek. Régi csaták nyomai látszottak mindenütt. Mumifikálódott holttestek hevertek szerteszét. Felix egyre jobban érzékelte a gonosz közelségét. Testének szinte minden sejtjét áthatotta az érzés, hogy valahol a mélyben iszonyatos teremtmény rejtőzik. A férfi keményen harcolt, hogy leküzdje félelmét, amely egyre in-

kább erőre kapott benne, mert táplálta a bizonyosság, hogy – a következő sarkon, vagy a következő lépcső alján – szemben találják magukat valamivel, ami szörnyűséges, természetfeletti és vérre szomjazik. Gotrek megállt egy hosszú csarnok bejáratában. A magasba szökő falak mentén óriási szobrok álltak. Hullák hevertek mindenütt, ám csakis bestiák és káoszharcosok hullái, törpetetem egy sem akadt közöttük. Két holttest egymással szemben feküdt, és mindkettő' mellkasából kard állt ki. Jól láthatóan egyszerre szúrtak, és egyszerre végeztek egymással, ugyanazzal a döféssel. Gotrek megállt, és elgondolkodva méregette ezt a párost. – Itt a káoszfattyak egymás vérét csapolták meg – állapította meg néhány pillanattal később. – Talán összevesztek a zsákmányon – találgatott Felix. – Akkor, hol a kincs? – kérdezte Varek. – Magukkal vitték a győztesek! – felelte Felix. A hullák fölé hajolt és észrevette, hogy más-más címer ékeskedik a páncéljukon. –Talán rivális hadurakat szolgáltak. Vagy két külön csapat tagjai összeszólalkoztak valamin, és előkerültek a fegyverek. – Talán! – hagyta jóvá Gotrek. – Fs vajon miért van ekkora csend? – vetette fel Felix. – A hegyen egy egész hadsereg nyüzsög, mi pedig senkit sem láttunk idelent. Gotrek jóízűen felkacagott. – Tudod, emberifjonc, ez egy ősrégi törpeváros – magyarázta derűsen. – Több tucat mérföld mélységbe nyúlik. Több száz szintből áll. A folyosók és csarnokok teljes hossza több ezer mérföldre rúg. Ennek a városnak egyetlen zugában akár még el is veszíthetsz egy akkora sereget, mint a kinti. – Akkor pedig hogyan bukkanunk rá a túlélőkre, ha egyáltalán vannak túlélők? – kérdezte megrökönyödve Felix. – Ha még élnek idelent törpék, akkor ők bizonyos helyeken lesznek, mi pedig sorban végigjárjuk a szóban forgó helyszíneket – szólt közbe Varek. Felix értő képet vágva bólogatott, miközben belegyalogoltak a sötétségbe. ♦♦♦ Számos csarnokon és folyosószakaszon látszott, hogy ott a káoszimádók nem a törpékkel, hanem egymással csaptak össze. Csak helyenként láttak arra utaló jeleket, hogy Karag Dum őslakosai is részt vettek az ütközetekben. A szanaszét heverő hullák láttán egyre nyilvánvalóbbnak tűnt, hogy valódi háború dúl a Káosz különböző seregei között. Az egyik teremben Slaanesh hívei harcoltak Khorne követőivel. Másutt Tzeentch imádói csaptak össze Nurgle kórságverte szolgálóival. Aztán az egyik hatalmas csarnokban tisztán látszott, hogy mind a négy sereg hívei egyszerre csatáztak, és kölcsönösen legyilkolták egymást. Felix nyomasztónak találta az örökös félhomályt. Szörnyen lehangolta a végeérhetetlen, harcoktól dúlt folyosókon való bolyongás. Folyton a kinti seregek jártak az eszében. Vajon ki szólította ide őket? Kit vagy kiket képviselnek? És főleg: mire várnak? Az egész értelmetlennek tűnt. Felix vállat vont. Végső soron miért csodálkozik? Az ő mércéjével mérve a káoszhívek őrültnek számítanak. Talán azért harcolnak, hogy szórakoztassák a Sötét Isteneket. Talán annak a város mélyén bujkáló, szörnyű lénynek a parancsára háborúznak, amelynek közelségét, immár hosszú órák óta érzékelte. Talán csak akkor hatolhatnak be a föld alatti labirintusba, ha titokzatos uruknak úgy tartja kedve. Felixben felmerült a kérdés, hogy hozzá hasonlóan vajon a társai is érzik-

e a rejtőzködő, iszonyatos teremtmény jelenlétét? Mindenesetre képtelen volt összekaparni magában annyi bátorságot, hogy megkérdezze. Mialatt folytatták útjukat a mélybe, egymást követték a hatalmasabbnál hatalmasabb csarnokok, a mívesebbnél mívesebb galériák, a hosszú, végtelennek tűnő folyosók és a meredek, széles lépcsősorok. Felix belátta, hogy Gotrek az imént igazat szólt: idelent akár tíz akkora hadsereg is bőven elfért volna, mint amekkora odakint gyülekezett. Megpróbálta elképzelni, hogy milyen lehetett itt az élet azokban az időkben, amikor Karag Dum még virágkorát élte. A város valószínűleg már a káoszhordák megérkezése előtt is majdnem kongott az ürességtől, mert a törpék népe – legalább egy ezredöltő óta – egyre csak fogyatkozott. De minden bizonnyal így is voltak olyan korszakok, amikor ezeken az utcákon törpék tolongtak, akik vásároltak és árusítottak, kacagtak és sírtak, szerettek és gyűlöltek, születtek és meghaltak – vagyis élték a mindennapi életüket. Ám Karag Dum most csupán egy óriási kriptának tűnt, amelyet megszentségtelenítettek a betolakodók szerteszét heverő hullái. ♦♦♦ Gotrek váratlanul megállt az egyik kecskefejű hullánál, és letérdelt mellé. Ez a tetem más volt, mint az eddig látottak – még nem hűlt ki! Hús tapadt a csontjaira. Meleg, fekete vértócsa terült el alatta. A közelében további bestiák holttestei hevertek. Felix előregörnyedt, hogy jobban lásson. A bestiák életükben sem nyújtottak valami vonzó látványt, és halálukban sem lettek szebbek. Ennek a lénynek hatalmas kecskefeje volt, és emberforma teste. Szőrös lába hasított patában végződött, homlokára Khorne billogát sütötték. Furcsa, vizenyős szeme mereven bámult a semmibe, melléből egy számszeríj lövedéke állt ki. Egyik keze ernyedten markolta a nyilat, amely kioltotta életét. A keze formás volt, és különös módon ápoltnak tűnt – inkább illett volna egy szerzeteshez, mint egy rút szörnyeteghez. A fenevad saját ürülékétől és vizeletétől bűzlött, amelyet haláltusájában eresztett maga alá. Gotrek kitépte a nyílvesszőt a tetemből. Az acélfej förtelmes cuppanással szabadult ki, és a sebből fekete vér szivárgott. Gotrek ide-oda forgatta a kurta vesszőt, és ép szemével alaposan megvizsgálta. Felix nem látta, hogy mi az a különlegesség, aminek a trollvadász ekkora figyelmet szentel. – Ezt egy törpeíjból lőtték ki – jelentette ki végül Gotrek, és hangja mintha diadalittasan csengett volna. – Ezt meg honnan veszed? – kérdezte Felix. – Nézd a kidolgozottságát, emberifjonc! – A trollvadász felmutatta a nyilat. – A törpéket leszámítva senki sem készít ilyen jól illeszkedő hegyet, és nem állítja be ilyen pontosan a tollakat. Ráadásul törperúnák vannak a hegyén. – Tehát azt állítod, hogy ezeket a bestiákat törpék ölték meg? Gotrek vállat vont, és elnézett a semmibe. – Talán – mondta csendesen. – Esetleg a bestiák rábukkantak az egyik fegyvertárunkra – vetette fel óvatosan Varek. Látszott, hogy nem akar nyíltan ellentmondani a trollvadásznak, továbbá lerítt róla, hogy maga sem bánná, ha tévedne. O is azt akarta, hogy igenis legyenek idelent eleven törpék. – Láttál már számszeríjjal felfegyverkezett bestiát? – kérdezte Gotrek. – Lehet, hogy egy káoszharcos volt – találgatott Varek. – Akkor azt kérdezem, hogy láttál már számszeríjjal lövöldöző káoszharcost? Gotrek érvelése helytállónak tűnt. Felix a Sötét Erők híveivel való találkozások során egyszer sem tapasztalta, hogy bármelyikük ilyen fejlett, bonyolult fegyvert hasz-

nált volna. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem is fog ilyesmit tapasztalni. Úgy döntött, hogy ezt a gondolatát megtartja magának. – No, és vajon hol találjuk most ezeket a törpéket? – kérdezte inkább. – Snorri mindjárt megkérdezi azokat a bestiákat – javasolta Snorri a hátuk mögül. – Gotrek addig pihenjen egyet, nehogy megerőltesse magát! Felix szíve a torkába ugrott, amikor felfogta Snorri szavainak jelentését. Megpördült, és a trollvadász által mutatott irányba nézett. És igen, ott állt egy legalább húsz bestiából álló csapat. Ok is döbbentnek tűntek, de hamar összeszedték magukat, és magasba emelték lándzsáikat a támadáshoz. – Ezektől te nem kérdezel semmit! – állapította meg Gotrek, azzal leszegte fejét, és rohamra indult. – Ne! Várjatok! – kiáltotta Felix, de már elkésett. Varek megtekerte orgonamuskétájának kurbliját. A golyózápor a bestiákra zúdult, kettőt letarolt, további kettőt súlyosan megsebesített. A káoszlények üvölteni kezdtek, és ők is előrelendültek. Felix tudta, hogy most már nincs más megoldás, harcolniuk kell. Snorri szemlátomást ugyanerre a döntésre jutott, mert fegyvereit lóbálva nekilódult. A két trollvadász eltakarta Varek elől az ellenséget, ezért az ifjú törpe jobb felé futott, hogy oldalról ismét lőhessen. Felix kardot rántott, és Gotrekék után vetette magát, hogy a segítségükre legyen. De mielőtt akár csak egyszer lesújthatott volna, mielőtt a két fél egyáltalán összecsaphatott volna, nyílvesszők tucatjai szisszentek elő a sötétségből, és szempillantás alatt lekaszálták a bestiákat. Úgy záporoztak, mint valami halálos, fekete eső. Felix éppen odanézett, amikor az egyik kutyafejű szörny a szemébe kapott egy nyilat. A teremtmény hatalmasat esett, miközben vérkönnyek patakzottak a pofáján. Mialatt a kövezetre zuhant, további nyilak fúródtak a mellébe. Egy másik lény a szívéhez kapott és öszszerogyott, mire a nyomában rohanó társai lassítás nélkül átgázoltak rajta, és széttaposták patás lábaikkal. Egyre többen és többen kaptak halálos találatot, így a bestiák rohama megtört. Az életben maradottak megtorpantak, és kétségbeesetten forgolódva próbálták kideríteni, honnan érkezik a halálos nyílzápor. A két trollvadász és Felix közéjük rontott. Úgy vágtak át a szörnyek vonalán, ahogyan a fejsze szeli át a korhadó fát. Felix érezte, hogy karján végigszalad a találat lökéshulláma, majd meleg, nyúlós folyadék ömlött a kezeire. Kirántotta kardját, a kövezetre rúgta a mellbe szúrt bestiát, majd egy másik felé döfött. Pengéje a vállán találta el, a meglepett szörnyet. Felix ekkor a lény feje felé csapott, és levágta a fülét. Nem akarta visszarántani kardját, ezért a markolat végét díszítő, ökölnyi acélgömbbel a káoszfajzat pofájába csapott. Tisztán érezte, hogy az acélgolyó fogakat és csontokat tör. A bestia felüvöltött fájdalmában, mire Felix megadta neki a kegyelemdöfést, egyenesen a szívébe. Az összecsapás véget ért, még mielőtt igazán kibontakozhatott volna. Az ellenség dühének láttán a megmaradt bestiáknak inukba szállt a bátorságuk. Sorban megfordultak, és elmenekültek. Felix látta, hogy Gotrek négy ellenfelével végzett – széthasított maradványaik a törpe lába előtt hevertek. Snorri egy tetem mellkasán ugrándozott, oly boldogan, mint egy homokozóban játszadozó gyermek. Varek leadott egy sorozatot, amellyel leszedte az irhájukat mentő káoszfajzatokat. Felix körülnézett. Erősen zihált, de inkább a felindultságtól, mintsem az erőkifejtéstől. Látni akarta, hogy kik siettek a segítségükre. Úgy érezte helyénvalónak, ha köszönetet mond nekik. – Ne moccanjatok! – dörrent rájuk egy mély, rekedt hang, valahonnan a csarnok sötét sarkaiból. – Egyetlen lépésre vagytok a haláltól!

Hz utolsó törpék Felix megdermedt. Még pislogni sem mert, legfeljebb'lélegezni. Fikarcnyi kétsége sem volt afelől, hogy akárki lapul az árnyak rejtekében, komolyan gondolja a dolgot. Nem vágyott rá, hogy teletűzdeljék a testét nyílvesszőkkel. – Törpék vagytok? – kérdezte fennhangon Varek, és Felix úgy érezte, hogy hangjából inkább kíváncsiság érződik, mintsem aggodalom. – Igen, azok – hangzott a válasz. – A kérdés az, hogy ti kik vagytok? Széles vállú törpe lépett eléjük a sötétből. Felsőtestén egyszerű bőrvértet viselt, míg vállait hatalmas, ívesre kalapált acéllemezek védték. Apró szárnyakkal ékesített sisakja az egész arcát eltakarta. Válláról számszeríj csüngött, széles bőrövének acélkarikájába hatalmas harci pörölyt dugott. Levette sisakját, hogy jobban lásson, így kiderült, hogy az arca beesett, és mélyen ülő szeme lázas fénnyel csillog. Szakálla hosszú volt, és fekete szálai közé jócskán vegyültek ezüstös fürtök is. Felix még sosem látott enynyire lesoványodott arcú törpét. Az idegen közelebb lépett négyükhöz, lekezelően, sőt sértőn méregette őket. Felix azonnal megérezte, hogy Gotrek és Snorri alig képes megzabolázni az indulatait, és tudta, ha nem történik hamarosan valami, akkor óhatatlanul újabb vérontás következik. – Ti ketten úgy néztek ki, mint a trollvadászok – jelentette ki a jövevény –, egyikőtök látszatra Grungni népéhez tartozik. De a negyediknek, az embernek, meg kell halnia. Felix még rá sem döbbent, hogy róla van szó, amikor a törpe lekapta válláról a felhúzott számszeríjat. Arra eszmélt, hogy egy tompán csillogó nyílheggyel néz farkasszemet. Hiába tudta, hogy úgysem képes kitérni előle, az izmai ugrásra készen megfeszültek. – Várj! – szólalt meg Gotrek halk, de olyan parancsoló hangon, hogy az idegen törpe megdermedt. – Ha egy ujjal hozzáérsz az emberifjonchoz, nyomban végzek veled. A másik törpe nyersen felkacagott, kijelentette: – Bátor szavak ezek egy olyan valakitől, aki nincs abban a helyzetben, hogy be is váltsa a fenyegetéseit. Áruld már el nekem, miért is kéne megkímélnem az életét? – Mert ő Törpebarát, továbbá Emlékező. Ha megölöd, le-moshatatlan szégyenfolt tapad a nevedhez, amelyet a gyávák és ostobák nevei közé fognak bejegyezni a Harag Könyvébe! – Ki vagy te, hogy a Könyvről merészelsz beszélni? – Gotrek vagyok, Gumi fia, és ha az utamba állsz, én leszek a halálod. – A trollvadász továbbra is halk hangjából olyan jéghideg bizonyosság érződött, aminek nem lehetett nem hinni. Gotrek hozzátett még valamit törpenyelven, amitől az idegen arcába vér szökött, és a szeme hatalmasra tágult. – Hiszen te az Ősi Nyelven beszélsz… – suttogta döbbenten. Felix hallotta, hogy izgatott zajongás támad a terem sötét sarkaiban, és hirtelen rájött, hogy milyen sok törpe figyeli őket az árnyékok rejtekéből. Óvatosan körülnézett és látta, hogy több tucat lesoványodott, megviselt külsejű törpe bukkan elő a sötét zugokból. Mindannyian a négyfős társaságra szegezték számszeríjaikat, és lerítt róluk, hogy nem haboznak használni azokat. Felix azt is látta, hogy ruháik és megkopott bőrvértjeik számtalan foltozás és javítás nyomait viselik magukon. Ekkor Gotrek és az idegen törpe heves vitába bonyolódtak, amelybe idővel a helyi törpék közül is bekapcsolódtak néhányan. Felix persze egy kukkot sem értett, mert mindvégig a saját nyelvükön beszéltek. – Miről van szó? – kérdezte a szája sarkából suttogva Va-rektől. – A Káosz kémeinek tartanak minket – súgta vissza az ifjú törpe. – Meg akarnak ölni mindnyájunkat. Gotrek elmondta nekik, hogy odakintről érkeztünk, és segíteni akarunk. Sokan nem hisznek neki, és csapdát szimatolnak. A vezérük azt mondja,

hogy nem akar kockáztatni. Egyelőre nem akar végezni velünk, inkább az apjára bízná a döntést, aki nem más, mint maga a király. Felix a szemlátomást szenvedélyes vita igencsak száraz összefoglalójának érezte Varek szavait. A két fél egyre jobban belemelegedett. A kíséret is lázba jött, torokhangú szitkok röpködtek. Gotrek és az idegen vezér egymás lába elé köpködtek. Felixet furcsa, a közelmúltban megtapasztalt érzés szállta meg. Tudta, hogy hajszálon függ az élete, és ahogyan a torzviharban hánykolódó léghajó fedélzetén, ezúttal is tehetetlen. Nem csinálhat semmit, és nem mondhat semmit, amivel befolyásolhatná a végeredményt. Azzal vigasztalta magát, hogy ha túlélte azt a pokoli égzengést, akkor túlélheti ezt a találkozást is. Varek tovább dörmögött: – Rég végeztek volna velünk. Csak azért türtőztetik magukat, mert beszéljük az Ősi Nyelvet. Azt tartják ugyanis, hogy azt a káoszhívek sehogy sem tanulhatják meg. Szentül hiszik, hogy egyetlen törpe sem tanítja meg nekik. – Ez mindenesetre megnyugtató – válaszolta Felix. A vita véget ért. A törpevezér Felixhez fordult, és erős akcentussal árnyalt reihpie/ nyelven odaszólt neki: – Nem tudom, hogy ez a repülő hajókról és más csodákról szóló mese igaz-e. Csak azt tudom, hogy ez túl komoly ügy ahhoz, hogy én mondjam ki a végső szót. A sorsotokat a király kezébe helyezzük, ő fog ítélkezni felettetek. – Én még most is azt mondom, hogy ez csapda, Hargrim – csattant fel az egyik idős, elgyötört törpe, akinek mélyen ülő szemében haragos tűz lobogott. – Tudván tudjuk, hogy a kinti világot a Káosz uralja. Ez az utolsó megmaradt törpeváros. Inkább öljük meg a betolakodókat, de ne vezessük őket birodalmunk mélyére! – Szólottál, Torvald, de a döntésem változatlan marad, amíg uralkodónk meg nem másítja – jelentette ki a Hargrimnak nevezett vezér. – Hogy a Káosz seregei még nem gyűrték maguk alá az egész világot, az csakugyan nagyjelentőségű hír. Meglehet, hogy nem mi vagyunk az utolsó törpék. – így igaz, Hargrim. – A Torvald nevű törpe fejet hajtott. –Dc az is meglehet, hogy a Sötét Erők bolondjai és játékszerei vagyunk. Dc legyen, ahogy mondod! Te vagy a kapitány, és fejeddel felelsz a tetteidért. Később is megölhetjük ezeket a kívülállókat, ha hazugnak bizonyulnak. – Majd a király kideríti – válaszolta Hargrim. – Most pedig indulás! Már éppen elég időt vesztettünk, és nem szeretnék a folyosókon kóborolni, miközben erre jár a Rém. Kötözzétek meg, és fegyverezzétek le őket! Négy-öt törpe kivált a csapatból, és Felixék felé indultak. Mihelyt közelebb értek, Gotrek eléjük lépett. – Ezt a fejszét csak a kihűlt, halott ujjaim közül szeditek ki – jelentette ki halk, ám olyannyira fenyegető hangon, hogy a közeledők menet közben megdermedtek. – Azt könnyen elintézhetjük, idegen – felelte Hargrim, ugyanolyan csendesen. Gotrek válaszképpen felemelte fejszéjét, és a fejbe vésett rúnák felvillantak a félhomályban. A helyi törpék közül sokan levegő után kaptak. – A hatalom fejszéjét hordozza! – kiáltotta zihálva Torvald, hangjában rémülettel vegyes csodálkozással. – A Prófécia, íme, beteljesedik! Azok ott a Nagyrúnák! A Rém ismét megjelent városunkban, és őseink fejszéje visszatért hozzánk. Elkövetkeztek hát az Utolsó Napok! Hargrim arckifejezése mélységes megdöbbenésről árulkodott. Tekintetét a fejszére szegezve közelebb lépett Gotrek-hez. Elolvasta a rúnákat, cs nagyokat nyelt zavarában. – Honnan szerezted ezt a fejszét? – kérdezte hirtelen.

– Egy barlangban találtam, a Káoszpusztákban, sok-sok évvel ezelőtt – válaszolta reikspiel nyelven Gotrek. Szemlátomást azt fontolgatta magában, hogy eláruljon-e ennél többet, majd úgy döntött, jobb, ha hallgat. – Ha valóban törpe vagy, akkor az Ősi Istenek a kegyeikbe fogadtak téged – mondta vontatottan Hargrim –, mert ez egy szörnyű erejű fegyver. Gotrek gonoszul vigyorgott, majd töprengve vakargatta fejbőrén a trollvadász mivoltát hirdető tetoválásokat. – Hát, ha az istenek kedvelnek is, annak mindeddig nem sok jelét adták – közölte végül. – Akárhogy is, egy efféle fegyver nem véletlenül kerül valaki kezébe. Most magadnál tarthatod a fejszédet, amíg a király másként nem határoz. Hargrim hosszasan fürkészte Gotreket, szája széle halovány, szomorú mosolyra húzódott, és csendesen megszólalt: – Lehet, hogy úgy van, ahogyan Torvald mondta, Gotrek Gurnisson. Lehet, hogy megjósolták az eljöveteledet. Az uralkodó és papjai tudni fogják. Azzal a kapitány a seregéhez fordult. – Indulás! – kiáltotta érces hangon. – Még hosszú út áll előttünk, amíg megpihenhetünk végre, és nem akarok őrizetlen területen sétálgatni, miközben a Rém az Alsó Csarnokokban ólálkodik. Hargrim ekkor Felixék felé nézett, és visszaszólt nekik: – Kövessetek! A négy bajtárs felzárkózott mögé, majd a törpecsapat és az egy szál ember bemasírozott a sötétségbe. ♦♦♦ – Pihenő következik! – vezényelt Hargrim, és feltartott kézzel megállította a menetet. Felixnek hirtelenjében fogalma sem volt, hogy a törpekapitány miért választotta éppen ezt a helyszínt. Első pillantásra csupán egy újabb romos teremnek tűnt. Az elmúlt órák folyamán ugyanilyen csarnokok tucatjain haladtak át. Végül észrevette, hogy az egyik fal tövébe különös rúnát véstek. Ebből a falból egy kerek nyíláson át vastag vízsugár zuhogott egy jókora ciszternába. Felix felsóhajtott örömében. Ha máshoz nem is, legalább friss ivóvízhez jutnak. Hargrim előszólította egyik harcosát, aki kilépett társai közül. A vállán függő bőrtáskából különös színű kőgömböt húzott elő, amit aztán a két tenyerén tartva a vízbe merített. – A víz tiszta, kapitány – jelentette néhány pillanattal később. Hargrim elcsípte Felix kíváncsi pillantását. – A kintiek néha megmérgezik a kútjainkat – magyarázta. –Olyankor a vízben megjelenik a Káosz anyaga, ami őrültséget és elfajzást okoz. Mikal rúnakövében régi varázslatok rejlenek, amelyek figyelmeztetnek minket a veszélyre. – Akkor ez egy hasznos apróság – állapította meg Felix. – Nem. Nem hasznos, hanem nélkülözhetetlen – válaszolta a kapitány. – Nélküle előbb vagy utóbb mindannyian meghalnánk, vagy még annál is rosszabb dolog történne velünk. – És mi az a Prófécia, amit korábban emlegettél? – érdeklődött tovább Felix. – Ahhoz neked semmi közöd! – förmedt rá gorombán Hargrim. – Majd a király eldönti, hogy hányadán állunk. Jobban teszed, ha pihensz egy sort, amíg lehet! A törpék fáradtan levetették magukat a kövezetre, leszámítva négy harcost, akik a csarnok bejárataihoz siettek, hogy őrt álljanak. Felix örömmel vette, hogy négy kijárat

is van. Így akárhonnan támad rájuk az ellenség, egy útvonal biztosan lesz, amelyen elmenekülhetnek. Odaballagott Gotrekhez, Snorri-hoz és Varekhez, és leült melléjük. Három társa örömmámorban úszott. Felix mélységesen megértette őket, hiszen megtalálták rég elvesztett rokonaikat. Bebizonyosodott, hogy élnek még törpék Karag Dum Alsó Csarnokaiban. Bármennyire valószínűtlennek tűnt, maroknyi törpe átvészelte a megpróbáltatásokat, holott kétszáznál is több évet éltek a Káoszpuszták mélyén, teljes elszigeteltségben. Felix a hátára feküdt, és a magasban sötétlő' mennyezetet bámulta. A hosszú gyaloglásra gondolt, amelynek révén eljutott ebbe az egykor pompás, ma már erősen lepusztult föld alatti terembe. Nem volt könnyű útjuk. Hosszú órákon keresztül kutyagoltak, helyenként settenkedtek a törpeváros járatainak kusza útvesztőjében. Felix menet közben megszámolta maga körül a törpéket: majdnem ötvenen voltak. Mindannyian csupán bőrvértet és könnyű fegyvereket viseltek, amivel a férfi legjobb tudomása szerint jelentősen elütöttek a hagyományos törpeharcosoktól. Felix sejtette, hogy így könnyebben és gyorsabban mozoghatnak a föld mélyén, mint teljes acélöltözetben. A szükség nyilván rákényszerítette őket, hogy inkább a meglepetés erejére támaszkodjanak, mintsem megszokott nehézpáncélzatukra és – fegyverzetükre. Alagút-harcosok lettek, ahogyan Varek jellemezte őket. Minél messzebbre haladtak, annál jobban beigazolódtak Felix sejtései. Áthaladtak néhány csarnokon, amelyekben tisztán érződött a Káosz jelenléte, és jól látszottak az összecsapások szomorú következményei. Őrjöngő vérszomjjal vívták a nyílt ütközeteket a pusztuló város mélyén, és a törpék mindig szörnyű túlerővel kerültek szembe. Nem csoda hát, hogy inkább a rejtőzködéshez és a lestámadásokhoz folyamodtak. Felix megpróbálta ugyan kivallatni Hargrimot a történtekről, de a kapitány válaszra sem méltatta. Flogy rejtély lappangott a dolgok mélyén, azt Felix világosan látta, és remélte, hogy talál majd valakit, aki magyarázattal szolgál a sok titokra. Pillanatnyilag viszont nem látta értelmét, hogy tovább rágódjon a törpék balsorsán. Inkább emlékezetébe idézte Ulrika arcát, és azon tűnődött, hogy ő vajon mit csinál éppen. Pillanatok alatt elaludt. Utoljára még egy toll sercegését hallotta. Varek alvás előtt még feljegyezte a nap eseményeit imádott könyvébe. Hátborzongató üvöltés ébresztette Felixet. A szörnyű hang végigszáguldott a hatalmas termeken, behatolt álmai birodalmába, és visszarángatta onnan a valóságba. Volt valami földöntúli ebben az ordításban, valami, ami előhívta a lelke legmélyén rejtőző legősibb félelmeit. A puszta hangtól végigfutott hátán a hideg, és elgyengültek a lábai. Körülötte az összes törpe talpra ugrott. Felix jól hallotta a fémes csendüléseket, amikor a fegyverükért kaptak. Sietve feltápászkodott, és körülnézett. A saját félelmei tükröződtek valamennyi arcról, leszámítva persze Gotrekét és Snorriét. – Mi volt ez? – kérdezte halkan. – A Rém? – Nem – válaszolta Hargrim –, hanem a kutyái. – Azok meg mifélék? – kérdezett közbe Varek. – Hamarosan meglátjátok – felelte kurtán a kapitány, azzal a csapatához fordult, és fennhangon odaszólt nekik: – Tíz önkéntest kérek, akik feltartóztatják a kutyákat, amíg a többiek eltűnnek innen. Harcosai arcán tisztán látszott, hogy öngyilkos küldetésre kéri őket. Mégis, vagy húszan előléptek. – Én is maradok – reccsent Gotrek hangja. – Snorri is marad! – közölte nyomban Snorri. – Nem tehetitek – förmedt rájuk a kapitány. – Velünk kell jönnötök. Életbe vágóan fontos, hogy Thangrim király is hallja szavaitokat.

– Alighanem elkéstünk a távozással – állapította meg Felix, amikor az észak felé eső bejárat felé pillantott. Hatalmas fenevad szökkent be az egyik boltíves kapun. Mielőtt bárki cselekedhetett volna, szörnyű állkapcsainak egyetlen csattintásával letépte a hozzá legközelebb álló őrszem karját, majd egy másikat a földre rántott, és felszakította hasát a karmaival. Az állat szinte természetfeletti kecsességgel, olyan gyorsan mozgott, hogy Felix alig tudta a tekintetével követni. Ekkor további öt szörnyeteg viharzott a csarnokba. Jól megtermett kutyákhoz hasonlítottak, bár a fejükön jókora, undorító hüllőtaréjokat viseltek. Nyakuk körül egyegy vaskos acélpánt feketéllett, amelyekből hosszú acéltüskék meredeztek. Vérvörös bőrük nyálkától csillogott. Felix biztosra vette, hogy két lábra ágaskodva még nála is magasabbak. Egyikük kitátotta száját, és ugatott. Mialatt így tett, a pofája óriásira tágult, akárcsak az áldozatát nyeldeső kígyóé. Úgy látszott, egyetlen harapással képesek letépni egy ember fejét. A démoni teremtményekben volt valami, ami arra késztette Felixet, hogy megforduljon, és segítségért sikoltozva meneküljön. Erőnek erejével rákényszerítette magát, hogy a helyén maradjon. Jól tudta, semmi értelme a megfutamodásnak, mert a fenevadak könnyedén utolérik, és ugyanúgy szétmarcangolják, mint az őrszemeket. – Khorne vérebei – nyögte Varek elfúló hangon azt hittem, csak a legendákban léteznek! – Lőjetek! – ordította Hargrim. Nyílvesszők tucatjai süvítettek, a kiéhezett fenevadak felé. Azok hatalmasra nyitották ocsmány, nyáladzó pofájukat, és gúnyosan ugattak. A nyilak többsége egész egyszerűen lepattant a bőrükről, de amelyik belefúródott a testükbe, az sem okozott súlyos sérülést. Varek is tüzet nyitott orgonamuskétájával, de az ő lövedékei sem értek el jobb eredményt. A kutyák megindultak. Hosszú, elnyújtott ugrással, még egy vágtató lónál is gyorsabban száguldottak a törpék felé. – Maradjatok mögöttem! – kurjantott Gotrek, és előrement, hogy elsőként ő ütközzön meg a vérebekkel. Valamennyi törpe megfogadta a szavát, legfőképpen azért, mert átmenetileg mindnyájukat megbénította a nem evilági állatok látványa. Egyedül Gotreken nem mutatkoztak a félelem jelei. Fejszéjének rúnái korábban sosem látott fényességgel izzottak, de Felix még így sem vette biztosra, hogy a trollvadász túléli az összecsapást. A teremtmények iszonyú gyorsak és erősek voltak, pillanatok alatt odaértek Gotrekhez. Hatalmas állkapcsaik harapásra nyíltak, nyálas fogaik fémesen csillogtak. Győzelemittas csaholásuk egyre hangosabban szólt, végül valósággal mennydörgött, talán még a holtakat is felverte a környéken. Gotrek fejszéje egy villám gyorsaságával és pusztító erejével villant előre. Az elsőnek támadó véreb bőre füstölögve égni kezdett ott, ahol az acél elérte. A fenevad valósággal felrobbant, amint a fejsze két darabra vágta. A trollvadász következő csapása a második kutya nyakörvet érte. Szikraeső hullott, acél csattant acélon. Hátborzongató, recsegő fémsikoly csapott fel. Gotrek fejszéjének rúnái úgy fénylettek, akár a vörösen izzó szén, és a nyakörv szétnyílt. Gotrek villámgyorsan ismét lesújtott. Bárdja élének immár semmi sem állta útját, így könnyedén lenyakazta a szörnyet. A vicsorgó fej a földre zuhant. A tetem összerogyott, és a nyak csonkjából sűrű, füstölgő nyálka ömlött a kövekre. A trollvadász újabb suhintásával derékban kettévágta a harmadik vérebet. Felix hüledező tekintete előtt feltárultak a csontok, a kettéhasított szervek és csigolyák. A maradék három véreb megtorpant a trollvadász ellentámadásának hevességétől. Kicsit visszahúzódtak, és biztonságos távolságból, acsarogva ugattak. Aztán, mintha parancsszóra tették volna, nekilódultak, és újra harcba szálltak. Ketten szétváltak, és egyszerre két irányból támadtak Gotrekre. A trollvadász meglendítette fejszéjét, a fo-

kával kiloccsantotta az egyik kutya agyvelejét, majd gyorsan hátrakapott, és fél kézzel torkon ragadta a másikat, miközben az már harapásra nyitott szájjal repült felé. A törpe szinte erőlködés nélkül tartotta magától kartávolságra a fenevadat, majd olyan magasra emelte, hogy az állat hátsó lábai a levegőben kalimpáltak. Gotrek még egyet szorított a véreb torkán, hogy belereccsent annak légcsöve, végül elengedte. A kutya még vissza sem esett a kövezetre, amikor a fejsze oldalba találta, és szilánkokra zúzta a bordáit. Az utolsónak megmaradt véreb időközben a trollvadász mögé került, és arra készült, hogy hátulról rávetődjön. – Vigyázz! – ordította Felix, de addigra Snorri már elhajította pörölyét. A súlyos fegyver lepattant ugyan a kutya válláról, de a csapás ereje így is elsöpörte, és leverte a lábáról. A vadállat szélsebesen összeszedte magát és felugrott, de addigra Gotrek már ott tornyosult fölötte. A fejsze villogva befutotta halálos ívét. lile átvágta a kutya bordáit, és a gyomrában állapodott meg. A véreb ismét elzuhant, Gotrek ugrott, és mindkét lábával a szörny nyakára taposott. A nyakcsigolyák förtelmes recsegéssel zúzódtak össze, aztán a fejsze még egyszer lecsapott, és véget vetett a szörnyeteg életének. Ekkor a káoszfajzatok hullái bugyborékolni kezdtek. Alig néhány pillanat leforgása alatt a húsuk és csontjaik megolvadtak, majd elpárologtak, akár a forrásban lévő víz. A döbbent törpék és a nem kevésbé döbbent Felix szeme láttára a testek szürkés gőzfelhőkké alakultak, amelyek felfelé szálltak, majd a mennyezet közelében szétfoszlottak. Úgy eltűntek, mintha ott sem lettek volna. Mélységes csend borult a csarnokra, majd kitört a tapsvihar és az ujjongás. Pár pillanattal később a helyi törpék ráeszméltek, hogy kinek éljeneznek, és zavartan elhallgattak. – Ha valaha kételkedtem is, hogy ez itt Valek Fejszéje, nem teszem többé. Ez a harc még magához Thangrim királyhoz is méltó lett volna – jelentette ki ünnepélyesen Hargrim. – Ugyan már, egy kis testgyakorlás! – Gotrek hanyagul legyintett, és a padlóra köpött. – Talán még szegény Snorrinak is sikerült volna… Snorri felhördült, de senki sem foglalkozott vele. – Legjobb lesz, ha indulunk – mondta a törpekapitány. –Ha a kutyák errefelé járnak, akkor a mesterük is a közelben lehet, és akármilyen dicső harcos vagy, Gotrek Gurnisson, vele még te sem bírsz cl. – Hozd ide elém, aztán majd meglátjuk… – válaszolta hanyagul a trollvadász. – Szó sem lehet róla! – csattant fel Hargrim. – Mostantól még fontosabb, hogy a király elé vigyelek. Hallania kell titeket! Felix észrevette, hogy a vérebekkel vívott harc után az itteni törpék másként tekintenek rájuk. Úgy tűnt, most már sokkai jobban elfogadják a négy bajtársat, és kevésbé gyanakodnak rájuk. Még az öreg Torvald is beérte egy-egy lapos, gyanakvó pillantással. Újabb hosszú, végtelennek tűnő folyosókon és termeken haladtak át, mialatt mindvégig lefelé, egyre csak lefelé tartottak. Felix azon tűnődött, hogy végül vajon milyen mélyre hatolnak a hegy gyomrába. Hosszú órák múlva már egyenesen úgy érezte, hogy bizonyára elkutyagolnak egészen a világ tüzes szívéig, ám nem így történt. Egy hosszú és látszólag jellegtelen folyosó közepén a törpekapitány megállította a menetet. Mialatt a harcosai sorfalat állva eltakarták a négy idegen szeme elől, Hargrim megnyomott egy rejtett kapcsolót. Rejtekajtó tárult fel a fal sima felületén ott, ahol előtte egy árva hajszálrepedés sem látszott. A kapitány odaintett a négy bajtársnak, és szigorú képpel rájuk szólt: – Mostantól nagyon vigyázzatok! Megszentelt földön jártok, és az árulás első jelére végzünk veletek!

nizszaliall Felix fáradtan lépett be a bejáraton. Ez a folyosó annyiban különbözött az eddigiektől, hogy itt valamennyi fénykő világított, és a levegő is frissebbnek érződött. A harcosok sorban, sietősen benyomakodtak a nyíláson, majd a rejtekajtó visszazárult mögöttük. Felix észrevette, hogy Karag Dum törpéi jól láthatóan megkönnyebbülnek, ám ezzel ellentétben Gotrek, Snorri és Varek jóval izgatottabbnak látszanak. Megértette őket. Bizonyára úgy érezték, hogy közelednek a végcéljukhoz. Felixre nem ragadt át ez a lelkesedés. A hosszas gyaloglás kifárasztotta és feszültté tette, így nem akart mást, mint behúzódni valami zugba, és ott aludni egy sort. Ez az új folyosó szűkebb járatok valóságos útvesztőjébe vezetett. Hargrim újra meg újra megállt, és megnyomott egy-egy kőlapot a falon. Nem adott magyarázatot, hogy miért teszi, egyszerűen csak megtette, és ment tovább. Felix kérdőn nézett az ifjú törpére, hátha ő tudja, hogy mit művel a kapitány. – Csapdák meg vermek. Afféle védőművek, ha jól sejtem – kezdte Varek csendesen, de őreik mogorva pillantásai elhallgattatták. Elhaladtak vagy tucatnyi őr mellett, akik valamennyien csodálkozva bámulták a kinti világból érkezett idegeneket. Végül egy vasrácsos kapun át beléptek egy elképesztően hatalmas csarnokba, amelyről Felix első pillantásra megállapította, hogy jelenleg is lakják. A korábban látott pompás helyiségekkel ellentétben itt egyetlen magasba szökő boltív sem akadt. A teljesen sík mennyezet legfeljebb kétembernyi magasságban húzódott a fejük felett, és vaskos oszlopok valóságos erdeje támasztotta alá. Az oszlopokra különös, összetett szimbólumokat véstek. Felix szeme belekáprázott, amikor megpróbálta elolvasni a bonyolult jeleket. – Azok ott a Rejtőzködés Rúnái – suttogta mellette Varek –, nem csoda, hogy sosem találták meg ezt a helyet. – Nem értem – súgta vissza Felix. – Ahogyan a rejtekajtók megvédenek minket az éber tekintetektől – magyarázta Varek –, úgy azok a rúnák elrejtik a csarnokot a mágusok elől, akik máskülönben, varázslat segítségével, bizonyosan rábukkannának. Ezt a csarnokot senki sem találja meg, csakis egy törpe. Körülöttük százával nyüzsögtek a helyi lakosok. Felix kíváncsian nézelődött. A falakon legalább egy tucat kisebb-nagyobb kijárat és kapu nyílt. A csarnok tőlük legtávolabb eső végében a férfi jókora kutat pillantott meg. Fejükön csuklyát vagy sisakot viselő törpeasszonyokat látott, akik éppen a napi teendőiket végezték. Papok járkáltak a tömegben, megnyugtató szavakat mormoltak, fejeket simogattak, és áldást osztottak. Számtalan harcos is akadt a teremben, és meglepően sok nyomorék. Egyesek acélkampót viseltek a kezük helyén. Mások falábon bicegtek. Néhány törpe szemét vastag kötés takarta, ami arra utalt, hogy megvakultak. Felix még sosem látott egyszerre enynyi megcsonkított szerencsétlent, még Altdorf koldusokkal teli utcáin sem. Most jött rá igazán, hogy ez a nép nagyon sokat vesztett a hosszas háborúskodás alatt. Es hiába forgatta a fejét, egyetlen törpegyereket sem fedezett fel. – Ilyen kevesen maradtak – sóhajtott szomorúan Varek. –Hinnéd, hogy valaha ez egy hatalmas város volt? – Legyetek üdvözölve a Kút Csarnokában. Itt várjatok? –utasította őket Hargrim. – Elviszem érkezésetek hírét a királynak. Azzal a kapitány kimasírozott az egyik kijáraton, és eltűnt a szemük elől. A helyiek közül sokan abbahagyták a munkát, és nyíltan bámulták a négy idegent. Néhány nyomorék koldus közelebb vánszorgott hozzájuk. Egyikük óvatosan kinyújtotta a kezét, és hitetlenkedve megérintette Felix karját. – Te vagy az első ember, aki beteszi lábát ebbe a városba – újságolta reszkető hangon.

– Megtiszteltetésnek veszem – válaszolta Felix udvariasan. – Csak ne örülj! Lehet, hogy hamarosan véged! – förmedt rá a rokkant harcos, azzal hátat fordított neki, és elsántikált. A tömeg közelebb nyomult hozzájuk. Egy sisakot viselő asszony kérdezett valamit törpenyelven. Varek válaszolt. A tömeg egyszerre felhördült. Az asszonyok közül néhányan elsírták magukat. – Azt kérdezik, honnan jöttünk – mondta Varek, az emberifjonc kérdő pillantása láttán. – Megmondtam nekik, hogy a Pusztákon túlról, egy másik törpekirályságból. – Nem hiszek neked! – kiáltott szenvedélyesen egy másik szürke szakállú, azzal ő is elfordult, és beleveszett a tömegbe. Felix mintha könnyeket látott volna az aggastyán szemében. A sokaság még hosszú percekkel később sem oszladozott. Ott ácsorogtak a négy idegen körül, és szótlanul bámulták őket, amíg Hargrim vissza nem tért. A kapitányt teljes harci páncélzatot viselő harcosok kísérték, akik mindannyian rúnavésetes fegyvereket hordoztak. Az ijesztő, bonyolult jelekből titokzatos fény áradt. Felix ismerte annyira a törpék történelmét, hogy tudja: hatalmas erejű, mágikus pörölyöket és kardokat lát. Ezek a hosszúszakállúak voltak a legjobban felfegyverzett törpék, akikkel életében valaha találkozott. Az altdorfi császári testőröket is megszégyenítő tökéletességgel meneteltek. Büszkén, fegyelmezetten vonultak fényesen csillogó vérteze-tükben. – A király látni kíván benneteket – közölte ünnepélyes hanghordozással Hargrim –, dönteni fog a sorsotokról. – Szóval most találkozni fogunk a legendás Tűzszakállú Thangrimmal – sóhajtott Varek átszellemülten. – Ki hitte volna? Mit szólsz hozzá, Gotrek? A trollvadász válasz helyett csak galádul vigyorgott. – Még sosem láttam ennyi rúnafegyvert – suttogta Varek Felixnek, és a nehézpáncélzatú csapatra mutatott. – Azokat az elesettektől gyűjtöttük össze – válaszolta Hargrim hidegen –, az évek során sok hős áldozta életét a városunkért. ♦♦♦ Tűzszakállú Thangrim trónterme hatalmas volt. A falak mentén régi korok törpekirályainak óriási szobrai álltak. A gigantikus emlékművek között további páncélos harcosok őrködtek. A négy jövevényt minden oldalról körülvették a király testőrei. A fegyvereiket egy pillanatra sem engedték le, és látszott rajtuk, hogy a forgatásukhoz is értenek. Jól láthatóan mindent megtettek annak érdekében, hogy az idegeneknek esélyük se legyen a király életére törni. Lépcsőzetes kőemelvény uralta a trónterem távolabbi végét. A tetején lévő trónon erőt sugárzó, fenséges alak ült. A király a testőreihez hasonló páncélt viselt, amelyet hosszú köpenye csaknem teljesen eltakart. A trón mellett kétfelől egy-egy pap állt. Felix egyiküket Valaya papnőjének vélte, mert a méltóságteljes asszony jókora bőrkötéses könyvet tartott a kezében. A másik páncélt viselt, oldaláról kard csüngött, amiből Felix arra következtetett, hogy az illető Grimnir, a harcos istenség papja. Ahogy közelebb értek hozzá, Felix alaposan szemügyre vette az uralkodót. Öreg volt már, ugyanolyan öreg, mint Borek, ám nyoma sem látszott rajta az aggkori gyengeségnek. Inkább úgy festett, mint egy öreg tölgy: bütykös volt és göcsörtös, de továbbra is erős. Karján a bőr ráncosra gyűrődött már, viszont az izmai továbbra is hatalmasan duzzadoztak. A válla talán még Snorriénál is szélesebb volt. Hosszú haja vörös színben játszott, bár néhány fürtje már őszbe fordult. A szakálla kis híján a padlóig ért, és annak vörösébe is jócskán vegyültek ezüstös árnyalatok. Mélyen ülő szemében

átható tekintet csillogott. Felix első pillantásra tudta, hogy ez a törpe hiába ősöreg, az agya úgy vág, akár a borotva. Aztán a király térdén fekvő fegyver ragadta meg Felix figyelmét. Hatalmas fejű, kurta nyelű pöröly volt. A fejbe vésett rúnák ellenállhatatlan erővel vonzották a tekintetét. Meg sem kellett kérdeznie, magától is tudta, hogy a félelmetes hírű Végzet Pörölyét látja, amelynek felkutatása a vállalkozásuk céljai között szerepelt. A testőrök szétváltak előttük, így két oldalról zárt, keskeny út nyílt a trón felé. A négy bajtárs megindult. A trónemelvényhez érve Varek fél térdre ereszkedett, miközben jobbjával bonyolult, udvarias mozdulatokat tett. Gotrek és Snorri odaléptek mellé, és kihívó pózba vágták magukat. Ahogy az várható volt, jelét sem adták a behódolásnak. Felix úgy döntött, hogy óvatosan viselkedik – mélyen meghajolt, és Varek mellé térdelt. – Ti ketten bizony elég arcátlanok vagytok ahhoz, hogy valóban trollvadászok legyetek – szólt a király zengő, mély, és meglepően fiatalosan csengő hangon. Mennydörgő nevetése végighullámzott a csarnokon, majd visszaverődött annak kőfalairól. – Most már majdnem elhiszem azt a dajkamesét, amit Hargrimtól hallottam! – Nem sokan maradtak életben azok közül, akik engem hazugnak neveztek – mordult fel Gotrek. A hangjából annyi fenyegetés áradt, hogy az őrök ráemelték fegyvereiket, ám Thang-rim egy kézmozdulattal megálljt parancsolt nekik. A király ekkor gúnyosan felvonta egyik szemöldökét, és kijelentette: – Még kevesebben azok közül, akik engem megfenyegettek a saját tróntermemben. Mégis az elnézésedet kell kérnem, trollvadász, feltéve, ha csakugyan az vagy. A Sötét Erők szolgái immár minden oldalról körülvesznek minket. Ilyen körülmények között csak az bölcs, aki gyanakvó és óvatos. És be kell látnod, jó okunk van gyanakodni. – Ez így igaz – ismerte be Gotrek mogorván. – Eljöttetek hát hozzánk, és azt állítjátok, hogy a falainkon kívül eső világból érkeztetek. A ti szátokból akarom hallani a történetet, mielőtt ítéletet hozok. Rajta, mondjátok el! – Én ennél is többet állítok, nagy király – szólalt meg váratlanul Varek –, egyenesen a véreteknek vallom magam! Atyámat, Vareget, és nagybátyámat, Boreket, te magad küldted ki a világba, hogy segítséget hozzanak ostromlott városodba. Thangrim király szája keserű mosolyra húzódott, majd válaszolt: – Ha igazat szólsz, sok idő kellett ahhoz, hogy Borek segítséget küldjön, és ti így négyen nem tűntök hatalmas seregnek. Ám felkeltettétek az érdeklődésemet. Rajta, beszéljetek! A király csakugyan figyelmesen hallgatta Vareket, csak néha intette le, amikor szavainak megerősítését kérte Gotrektől. Az ifjú törpe egyszerűen és ügyesen mesélte el a nagy vállalkozás történetét. Felix alaposan meg is lepődött társa emlékezőtehetségén, mert Varek minden fontos részletre kitért. A férfi felfigyelt arra, hogy mialatt két társa felváltva beszélt, Valaya papnőjének tekintete folyton rájuk tapadt. Eszébe jutott, hogy a törpék hite szerint ezeknek a papnőknek megadatott az igazság felismerésének isteni képessége. Miután Varek befejezte elbeszélését, a király a méltóságteljes asszonyhoz fordult. – Nos? – kérdezte. – Igazat szóltak – válaszolta fennhangon a papnő. A csarnokban tartózkodó összes törpe egyszerre felhördült. A király felemelte kezét, és szakállán keresztül megvakargatta az állát. Töprengve fürkészte a négy társat, majd zordan elmosolyodott. – Most pedig mondd el nekem, trollvadász, hogyan jutottál ahhoz a fejszéhez! – parancsolta. Gotrek mosolya ugyanolyan zord volt, mint Thangrimé.

– A tulajdonosa már nem vehette hasznát, mert halott volt, így aztán magamhoz vettem – válaszolta. – Talán magadnak követeled? – Az a harcos, aki ezt a fegyvert hordozta, a fiam volt, Morckai – felelte a király komoran. – Nekivágott a Káoszpusztáknak, hogy megtudja, él-e még valaki azokon túl. – Akkor a fiad halott, Tűzszakállú Thangrim – válaszolta nyugodt, ünnepélyes hangon Gotrek. – A teste egy barlangban nyugszik, a Puszták peremvidékén. Amikor rátaláltam, vagy kéttucatnyi bestia széthasított hullája hevert a közelében. – Hát senki sem volt vele? Húsz derék társával indult el Ka-rag Dumból! – Ott csupán egyetlen törpe volt. Eltemettem őt az ősi szokások szerint, és mert éppen nagy szükségem volt egy jóféle fegyverre, magamhoz vettem az övét. Ám ha a tiéd, vissza fogom szolgáltatni! – ígérte Gotrek. A király szeme gyászosan elsötétült, és lehorgasztotta fejét. Amikor újra megszólalt, a hangja ugyanolyan öregnek tetszett, mint a külseje. – Szóval Morekai a végén magányosan halt meg… – A fiad hőshöz méltó halált halt, Thangrim király – válaszolta Gotrek –, ellensége csontjaival kövezte ki útját a Vas Csarnokokba. Thangrim felnézett, és a mosolya szinte hálásnak tűnt. – Tartsd meg azt a fejszét, trollvadász! – mondta ünnepélyes hanghordozással. – Egy efféle fegyvert nem lehet birtokolni. Megvan a saját sorsa, és alakítja hordozójának életét. Ha a te kezedbe került, annak jó oka van. – Magam is így látom – felelte Gotrek. – Sok mindent végig kell gondolnom – jelentette ki Thangrim fáradtan –, és nézzétek el nekem, hogy kételkedtem bennetek. Most pedig távozzatok! Pihenjetek meg, hiszen rászolgáltatok. Később majd beszélünk – tette hozzá, majd kiáltva ráparancsolt népére: – Szállásoljátok el a vendégeinket a legjobb lakosztályokba! És adjatok nekik a legjobb ételeinkből! Felix önkéntelenül felfigyelt arra, hogy az utolsó mondatnál a király hangját milyen keserű irónia árnyalja. ♦♦♦ Az emberifjonc gyanakodva méregette a halat. Nagy volt, és látszott rajta, hogy rendesen megfőtt, de valami átkozottul nem volt rendjén vele. Néhány pillanatnyi töprengés után a férfi rájött, hogy a halnak nincs szeme. Viszont pompás illatot árasztott, és az emberen kívül mindenki jő étvággyal falatozott. Csakhogy Felix egyfolytában a Pusztákon látott lényekre gondolt, az elfajzottakra, a bestiákra, meg minden másra, amit a torzkő-porról tudott. Egyszerűen képtelen volt rávenni magát, hogy beleharapjon egy elfajzott halba. Tudomása szerint abban valamennyi tudós véleménye megegyezett, hogy az elfajzás arra is átterjedhet, aki megeszi egy elfajzott teremtmény húsát. Sőt egyesek azt állították, hogy a legjobban elkorcsosult szörnyetegek kannibálok, akik más elfajzott lényekkel táplálkoznak. Felix nem vágyott rá, hogy éppen ő tegye próbára az elfajzás átterjedéséről szóló elméletet. – Ez vakhal, emberifjonc – szólt oda neki Gotrek, az asztal túlsó oldaláról. Felix rájött, hogy a trollvadász valószínűleg leolvasta az arcáról irtózását, és kitalálta, hogy mi jár a fejében. – Nem a torzkő teszi, hanem ennek a halnak ez a természetes formája. A népem már a Sötétség eljövetele előtt is fogyasztotta. Nyugodtan megeheted! – Kimondottan csemegének számít – tette hozzá Varek –, a törpevárosokban sokfelé tenyésztik. Mély ciszternákban élnek, gombákkal és rovarokkal etetjük őket.

Felix szemében valamiért a magyarázatok sem tették ét-vágygerjesztőbbé a szerencsétlen halat. Varek észre sem vette szavainak hatását, nekibuzdulva folytatta: – Tudod, a vakhalak mindig sötétségben élnek. Néhány tudós atyamesterünk úgy gondolja, hogy ezért nincsen szemük. Nincs rá szükségük. Rajta, kóstold már meg! Felix felszúrt egy apró darabkát a villájára, és az orra elé emelte, hogy közelebbről is megvizsgálja. Akárhogy forgatta a halhúst, fehérnek, puhának tűnt, és amikor végre bekapta, kiderült, hogy az íze is remek. Véleményét a társaival is nyomban közölte. – Azért rá lehet ám unni! – válaszolta a vele szemben ülő Hargrim. – Gombákon, bogarakon meg vakhalon élünk. Most már szívesen ennék valami mást is. Felix beletúrt a zsákjába, és előhúzott egy darab sült rénszarvashúst. Odanyújtotta a kapitánynak, aki ugyanolyan gyanakodva vizsgálgatta, mint az imént ő a halat. – Gyerünk, kóstold meg bátran! – szólt rá Felix. Hargrim levágott belőle egy darabot, majd furcsálkodva rágcsálta egy darabig, végül lenyelte. – Hm…, érdekes – jelentette ki óvatosan. Snorri harsogva kacagott. – Most már nem is olyan rossz az a vakhal, igaz? Na, van itt valami, amivel leöblítheted! – mondta vigyorogva, azzal átnyújtott a kapitánynak egy palack kislevita vodkát. Hargrim meghúzta az üveget. A szeme könnybe lábadt, és pillanatokig úgy tűnt, kirobban belőle a köhögés, aztán összeszedte magát, nagyot cuppantott, és ismét szájához emelte a vodkát. – No, így már jobb – lehelte elfúló hangon. Felix az asztalra ürítette a zsákja tartalmát. Került oda kerek cipó, sajt, még némi rénszarvashús is a halszeletek és a halolajban sült gomba mellé. – Tessék, vegyél, amennyi csak jólesik! – kínálta szívélyesen. Hargrim nem tiltakozott. Az ennivaló gyorsan fogyatkozott. Felix szívből örült, hogy a kapitányt leszámítva egy helyi törpe sem ült oda az asztalukhoz. Körülnézett a helyiségben. A míves bútorokat egykor pompás, ám mostanra megkopott kárpit borította. A padlón ugyanilyen csodás, de foszladozó szőnyegek tarkállottak. A szekrényeken és a falak mentén a törpeszobrászat remekművei áll– tak. Thangrim nem túlzott, valódi királyi lakosztály volt, és Felix társai is ugyanilyeneket kaptak. – Még mindig nem fogtam fel, hogy idegenek érkeztek hozzánk – jelentette ki Hargrim. Arcának vörösségéből Felix úgy sejtette, hogy a kapitány már többet ivott a kelleténél. Hargrim felindultan folytatta: – Egyszerűen nem térek magamhoz! Hiszen oly sokáig hittük azt, hogy mi vagyunk az utolsó törpék a világon! Azt hittük, hogy a Káosz már minden más helyet elnyelt. Hírvivőket és felderítőket menesztettünk a vadonba, de sosem tértek vissza. Minden olyan kilátástalannak tűnt! Erre tessék, váratlanul betoppantok és azt mondjátok, hogy egy egész világ létezik a Káoszpusztákon túl. Arról beszéltek, hogy a Káosz terjedése megtorpant, meg hogy a Birodalom és Bretonnia és az összes legendabéli vidék továbbra is létezik. Tudjátok, nehéz elhinni, hogy mások is átvészelték ezt az elmúlt húsz évet anélkül, hogy mi itt tudtunk volna róla. – Húsz évet? – Felix és Varek szinte egyszerre kapták fel a fejüket. – Igen! Most meg miért néztek így? – Kétszáz év telt el a Káosz utolsó nagy előrenyomulása óta – válaszolta Felix, alaposan hangsúlyozva a számot. Hargrim megrökönyödve meredt rá, és kibökte: – Az nem lehet! – Az idő másképp múlik a Káoszpuszták egyes tájain – magyarázta nyomban Varek. – Csakugyan különös – ismerte el Felix, és eszébe jutott mindaz, amit Borektől hallott a Pusztákban tapasztalható furcsa jelenségekről. Néhány pillanatig azon törte a fe-

jét, hogy vajon képesek-e a Sötét Erők megváltoztatni még az idő folyását is, vagy ez is a Puszták sajátosságai közé tartozik. – Hidd el nekem – fordult Varek a kapitányhoz –, az meglehet, hogy itt, Karag Dumban csupán húsz év telt el, ám kétszáznál is több a Pusztákon túl, ahonnan kiverték a Káosz hadait. – Hogyan történt? – Jámbor Magnus hatalmas, törpékből és emberekből álló sereget gyűjtött, amely a kislevbeli Praag ostrománál szétverte és megfutamította a káoszhordákat. A megmaradt káoszhívek visszahúzódtak a Feketevér-szoroson innen cső területekre. – Es mégsem jött soha senki, hogy megsegítsen minket – állapította meg Hargrim, eléggé keserűen. Felix hirtelenjében nem tudta, mivel vigasztalhatná. – Mindenki azt hitte, hogy Karag Dum elesett. Az utolsó hírek szerint a várost ostromgyűrűbe zárták a Káosz hordái – mondta végül. Ekkor Gotrek is bekapcsolódott a beszélgetésbe: – Senki sem tudta, hogy mi történt. A Káoszpuszták visszahúzódtak ugyan, ám később ismét előrenyomultak, és birtokukba vették egykori felségterületüket. Mindig ezt csinálják. A Káosz elvágta Karag Dumot a külvilágtól. A Pusztákon nem kelhetett át senki. Én megpróbáltam, elhiheted. Borek folyton kereste a visszatérés módját, aminek most jött el az ideje. – Hiszek szavaidnak, Gumi fia Gotrek. – A kapitány nagyot bólintott. – Én magam is láttam a Káoszpusztákat a_ legmagasabb tornyunk tetejéről, így tudom, hogy addig terjednek, ameddig a szem ellát. Harcoltam a káoszfajzatokkal, így tudom, hogy anynyian vannak, mint a hópelyhek a hóviharban. Ellenben a mi harcosaink száma úgy leapadt, hogy egy idő után már nem küldtünk ki hírvivőket. Sokukat elfogták, és borzalmasan megkínozták. – Ti hogyan maradtatok életben? – érdeklődött Varek. Felix némiképp tapintatlannak érezte a kérdést, mégis örült, hogy az ifjú törpe előhozakodott vele, mert ő is kíváncsi volt a válaszra. Hargrim szomorúan csóválgatta a fejét. – Szörnyű nehézségek árán! – mondta végül, fáradtan elmosolyodott, és hozzátette: – Bocsássatok meg, nem ez a tisztességes válasz annak, aki a barátunk. Az igazság az, hogy az ellenségeink az első perctől fogva megosztottak, és egymás ellen is háborúznak. Mi pedig rejtőzködtünk, és ha lehetett, lecsaptunk rájuk. – Ez hogyan történt? – kérdezte nyomban Gotrek. – Mesélj szépen Snorrinak ezekről a harcokról! – kérte mohón Snorri. – Az utolsó nagy ostrom után, amikor az ellenségeink iszonyú erejű varázslatokkal leomlasztották a falainkat, visszavonultunk a föld alatti városba. Egyre mélyebbre és mélyebbre húzódtunk. Elszántuk magunkat, hogy drágán adjuk az életünket, és a szörnyek vérrel fizetnek minden talpalatnyi területért, amelyet elfoglalnak. A klánok szétváltak, majd az egyes seregek behúzódtak a titkos erődökbe. És azóta is mindannyian egy ilyen napra vártunk. – Mint ez a mai? – kérdezte Felix. – Pontosan. Elrejtőztünk a föld alatt, olyan helyeken, amelyeket varázserejű rúnák védenek. Néha meglepetésszerűen felbukkantunk, és rajtaütöttünk az ellenségeinken. Harcoltunk, ahogy tudtunk, ám egy idő után különös dolgot fedeztünk fel… – Mégpedig? – kérdezte Gotrek, miután a kapitány hangja elhalkult. – Rájöttünk, hogy a Káosz seregei gyakran egymásnak is nekiesnek – folytatta Hargrim. – Az okát akkoriban még csak nem is sejtettük, ám később kiszedtük az elfogott káoszlényekből. Kiderült, hogy a hadak fővezére, Vaskarmú Skathlok valamiért elhagyta a tábort, és elindult dél felé. Aztán távollétében az alvezérei – akik más-más istenséget imádtak –, összevesztek a zsákmányon.

– Ez mikor történt? – kérdezett közbe Varek. Hargrim megadott egy dátumot, ám törpenyelven szólt, amiből Felix egy hangot sem értett. – Birodalmi idő szerint 2302-ben – fordította le Varek –, vagyis nagyjából Praag ostromának idején. – Ha így állt a helyzet, miért nem tudtátok kiszorítani őket a városból? – kérdezte Gotrek, mire Hargrim felnevetett, bár a nevetésének nem sok köze volt az örömhöz, annál több a keserűséghez. – Mert addigra már olyannyira kevesen maradtunk, Gurni fia Gotrek. A nagy ostrom végére alig ötezer harcost számlált seregünk, de még azok is öt különböző, rejtett erődben lapultak. Hiába esett el ellenségeink java része, még így is tízszer annyian voltak, mint mi. Es tudtuk, hogy hiába megosztottak, ha előjövünk és harcba szállunk, nyomban egyesítik erőiket, így aztán az évek folyamán megtanultuk, hogyan kell kis csapatokkal lesből megtámadni, és gyorsan kifosztani ellenségeinket. Mint később kiderült, nem volt éppen a legjobb stratégia. – Miért? – kérdezte Felix. – Mert akárhány harcosukat vágtuk le, mindig újak léptek a helyükre. Minden egyes legyilkolt csapatuk helyére kettő érkezett a Káoszpusztákból. Viszont ha mi elvesztettünk egy harcost, nem pótolhattuk semmiképpen. Minden egyes bátor szívű, elesett törpéért megölhettünk akár húsz káoszfattyat is, de mi nem tölthettük fel friss erővel a sorainkat, ők viszont igen. – Ezt meg tudom érteni – szólt közbe Felix- rengeteg ká-oszfajzat él odakint a Pusztákon, ez pedig egy erős, hatalmas vár, ami sokuknak képes menedéket nyújtani. Hargrim szomorúan csóválgatta fejét, mialatt válaszolt: – Ha így hiszed, akkor nem érted a káoszhívek gondolkodásmódját, Felix Jaeger. Ok azért jöttek a múltban és jönnek ide most is, mert itt kincsek vannak. Arany, törpék kovácsolta fegyverek, és rengeteg feketeacél, amelynek megszerzésére talán mindennél jobban áhítoznak. Mindenre készek, hogy abból készíthessék páncéljaikat és gyilkos fegyvereiket. Azért jönnek ide, mert itt mindig akad valaki, akivel harcolhatnak, és ezzel elnyerhetik ocsmány isteneik kegyeit. Ez a hely a káoszharcosok afféle gyakorlóterepévé vált, ahol mindig találnak ellenségeket, akikkel az előléptetés reményében megküzd-hetnek. Hargrim keserű szavaiból, Felix sok mindent megértett. Az utazás során néha eltöprengett azon, hogy a káoszhívek vajon honnan szerzik fegyvereiket. Nyomát sem látta kohóknak, gyáraknak vagy műhelyeknek azóta, hogy először megpillantotta a magasból a Káoszpusztákat. Eddig azt feltételezte, hogy aljas emberekkel folytatott sötét üzelmek vagy varázslat útján jutottak felszereléshez, de most új fényben látta a dolgokat. Itt Karag Dumban bőven volt vasérc, és a káoszlények rendelkezésére állt a törpék fejlett iparának valamennyi eszköze. Az is megfordult Felix fejében, hogy ha igazak a régebben Altdorf környékén szállongó hírek, akkor ez az egyetlen törpeváros több acélt állított elő, mint az egész Birodalom együttvéve. Nyomban rá is kérdezett erre a feltételezésére. – Nem tévedsz, Felix Jaeger – válaszolta Hargrim búsan. – A legtöbb műhelyt és olvasztót szétszereltük és elrejtettük, a maradékot pedig megpróbáltuk megsemmisíteni, ám nem volt elég időnk, hogy valamennyit leromboljuk. A Pusztító Erők seregei néhányra rátették vérmocskos kezüket. Ezeket helyreállították, valószínűleg sötét és számunkra érthetetlen mágia segítségével. A bányáinkban most bestiák és elfajzott rabszolgák hordái dolgoznak, és mágus-papok felügyelik a fegyverek és páncélzatok gyártását.

– Akkor, ha visszaszereznénk a várost, azzal súlyos csapást mérhetnénk a Káosz erőire, nem igaz? Vagy máshonnan is szerezhetnek fegyvert? – kérdezte Felix izgatottan. – Talán igen, talán nem – válaszolta Hargrim. – Lehet, hogy a káoszhíveknek most már más bányáik és olvasztóik is vannak, és hiába tűnik Karag Dum olyannyira üresnek, azért még szilárdan tartják. – Ezt meg hogy érted? – vágott közbe Gotrek. – Most már nem úgy van, mint az első időkben – magyarázta sóhajtva a kapitány. – Azóta rengetegen jöttek ide, és létrehozták idelent a maguk kis birodalmát. Egész városok léteznek immár az Alsó Csarnokokban, amelyeket valamelyik Sötét Istennek szenteltek. Minden városnak saját hűbérura és saját hadserege van. Vasérccel, fegyverekkel és páncélokkal kereskednek a kintiekkel. Kardokat cserélnek rabszolgákra, lándzsa-és nyílhegyeket ennivalóra, páncélt a mágia kellékeire. – Az imént azt mondtad, hogy más törpeerődök is voltak Karag Dumban – vetette fel Varek. – Azokkal mi a helyzet? – Mostanra csak ez az egy maradt – felelte Hargrim, és le-horgasztotta fejét, de erőt vett magán, és folytatta: – Az évek során az összes többit felszámolták. Akik túlélték a harcokat, megpróbáltak idejönni. A legtöbbjüknek nem sikerült. Menekülés közben levadászták őket Khornc vérebei. Mások szándékosan nem jöttek ide, nehogy elvezessék a Rém követőit ebbe az utolsó mentsvárba. – És miféle ez a Rém? – kérdezte Felix. – Róla jobb, ha nem is ejtünk szót – sóhajtott Hargrim –, mert ő a mi végzetünk. Amikor először eljött, sok száz derék harcosunkkal végzett. A Rúnalordunk az életét áldozta, hogy elűzze. Most, hogy visszatért, nem hinném, hogy bármi megállíthatja, bár a te fejszéd, Gotrek Gurnisson, némi reménnyel tölt el. Felix elcsüggedt, amikor meglátta, hogy Gotrek és Snorri egymásra pillant. Nyomban tudta, hogy a törpekapitány felkeltette a trollvadászok szakmai érdeklődését. Ezt Hargrim is érzékelhette, mert átható pillantást vetett rájuk, és megrázta fejét. – Áruld el nekem, szerinted mi jár a király fejében? – kérdezte Felix, hogy elterelje a szót a témáról. – Elképzelhető, hogy további hírvivőket akar küldeni a külvilágba? – Sejtelmem sincs, Felix Jaeger. Az én véleményem az, hogy hamarosan valamenynyien meghalunk. Percnyi hallgatás következett, majd Gotrek törte meg a csendet. – Szeretnék többet tudni erről az általatok Rémnek nevezett teremtményről. – Nem lep meg – Hargrim bólogatott, majd felkapta a fejét, és a törpe fején díszelgő tetoválásokat fürkészte –, vadászni akarsz rá? – Igen – közölte egyszerűen Gotrek. – Nem éppen bölcs ötlet! – Ez nem bölcsesség kérdése. Itt a halálomról van szó. – Es persze Snorriéról! – tette hozzá Snorri. – Szavaitok trollvadászhoz méltók – mondta ünnepélyes hangsúllyal Hargrim. – No, nem bánom. Amit tudok, elmondom nektek erről a szörnyű lényről. Ez a Káosz egyik démona. Hihetetlenül erős és halálos. Skathlok idézte meg az ostrom utolsó napjaiban, ám nem úgy viszonyul hozzá, ahogyan a mester a szolgájához, hanem inkább úgy, mint a harcos az uralkodójához. A délnyugati kapunál tört be közénk, amikor azt ledöntötték. Egyikünk sem állhatott ellen neki. Tucatnyi, rúnafegyverekkel harcoló hőst mészárolt le pillanatok alatt. Majdnem megölte magát Thangrim királyt is, amikor szembeszállt vele az Arnyak Csarnokában. Csupán néhány csapást váltottak, ám anynyiból is kitűnt, irtózatos fölénye. A király sem hitte el, hogy mennyire erős.

Gotrek lenyúlt, és megragadta fejszéje nyelét. Különös fény csillant a szemében, és komoran megjegyezte: – Csakugyan erős lehet, ha ellenállt a Végzet Pörölyének. – Mindennél erősebb, Gotrek Gurnisson. Jóval vadabb, mint a Vörös Agyar három ork törzsfőnöke. Veszedelmesebb, mint a Ventragh-pusztaság három ogremágusa. Pusztítóbb még a mérgező leheletű Glaugir sárkánynál is. Dicsekvés nélkül elmondhatom magamról, hogy számtalan csatában ott álltam urunk oldalán, amikor összemérte magát hatalmas ellenfelekkel, ám ez a gonosz lény mindegyiknél szörnyűbb. Úgy vélem, hogy még egy olyan félelmetes harcos sem végezhet vele, mint amilyen Tűzszakállú Thangrim volt ifjúkorában, ereje teljében. – Akkor hogyan győztétek le? – kérdezte Felix, és idegesen rágcsálta a szája szélét. – Hogyan maradtál életben, hogy elmondhasd ezt a históriát? – Nem győztük le, hanem csupán elűztük. – A törpekapitány szomorúan ingatta fejét. – Rúnakovácsaink atyamestere, a tiszteletreméltó Valek lesújtott rá azzal a fejszével, amit most te hordozol, Gotrek Gurnisson, majd a sebre ráolvasta a Feltépés Rúnáját. Egy ilyen sérülés azonnal végzett volna minden más teremtménnyel, ám ez a lény csupán elmenekült, és meghúzta magát a hegy mélységes mélyén. Hosszú évekig lapult odalent, mialatt visszanyerte erejét. És most újra eljött. Ahogyan azt megjósolta. – Megjósolta? Úgy érted, maga a Rém? – kérdezte megrökönyödve Felix. – Igen. Mielőtt eltűnt, a tudtunkra adta, hogy vissza fog térni, és ő lesz a végzetünk… – Hargrim hangja elcsuklott, gyorsan lehajtott egy fél pohár vodkát, majd folytatta: – Megmondta, hogy egy napon lecsap ránk. Azt jósolta, hogy a karmaival felhasítja a király mellkasát, és Thangrim élve végig fogja nézni, hogy ő, mármint a démon kitépi és felfalja a király eleven, dobogó szívét. És mi valamennyien, akik hallottuk, elhittük ezt a jövendölést, mert éreztük, hogy igazat szól. – Egy démonról van szó – jegyezte meg halkan Felix-, márpedig a démonokról köztudomású, hogy hazudnak. – így igaz, ám mindannyian tudtuk, hogy mindent meg fog tenni az elpusztításunk érdekében, csak idő kérdése. Néhány harcosunk úgy véli, ez az egyetlen oka annak, hogy ilyen sokáig életben maradtunk. Aztán Valek Rúnalord is jósolt nekünk, mielőtt meghalt. Azt mondta, ne féljünk, mert a fejszéje visszatér hozzánk, amikor eljönnek az Utolsó Napok. Sokan elcsodálkoztunk ezen a jövendölésen, mert nem értettük, hogyan is tudna visszatérni hozzánk a fegyver, ha egyszer arra ítéltetett, hogy a föld mélyén lapuljon, az egyik rejtett erődben. Aztán a király fia elvitte a fejszét, és mi azt hittük, mindörökre elveszett. És íme, te, Gurni fia Gotrek, visszahoztad nekünk, mindössze néhány nappal azután, hogy a Rém ismét megjelent városunkban. Most már értitek, hogy az eljöveteletek miért zavarta össze a királyt? – kérdezte Hargrim, és jelentőségteljes pillantást vetett Gotrek fejszéjére. – Hogyan idézte meg Valek a Feltépés Rúnáját? – kérdezte a trollvadász. ' – Fogalmam sincs. Ő Rúnalord volt, hatalmas titkok tudója. Én csak azt tudom, hogy amikor elszabadította a rúna erejét, az elpusztította őt is. Elemésztette az életét, miközben elűzte a démont. A nálad lévő fejsze ősrégi, és minden képzeletet meghaladó erő lakozik benne. Ősidők óta a Rúnalordok fegyvere volt, egyik nemzedékük hagyta az utána következőre. A históriája hordozójáról hordozójára szállt, ám Valek halálával a történet mindörökre elveszett. A fia, aki egyben inasa is volt, a szeme láttára esett el abban a végső csatában. A király fia, Morekai kivette a fejszét a holttest parázsló kezéből, és magával vitte, amikor megpróbált átkelni a Pusztákon. – Akkor a Feltépés Rúnája nélkül nem lehet legyőzni ezt a szörnyeteget? – kérdezte Felix. – Ki a megmondhatója? – kérdezett vissza a kapitány. –Valek fejszéje önmagában is félelmetes fegyver. Talán egy kellően erős harcos kezében…

– Mondd el nekem, hogyan néz ki ez a démon! – kérte Gotrek. Hargrim imbolyogva előredőlt, könyökét az asztalra tette, majd állát az öklének támasztotta. Egy pillanatra elmosolyodott, de minden jókedv nélkül, aztán egy darabig tűnődve meredt a semmibe. Arckifejezése arra utalt, hogy olyasmit lát lelki szemei előtt, amit szeretne mindörökre elfelejteni. – Hatalmas volt – kezdte rekedtes hangon –, sokkal magasabb, mint egy megtermett ember. Óriásiak voltak a szárnyai is. Hatalmasak és denevérszerűek, és amikor szétnyitotta őket, akkorát csattantak, hogy majdnem megsüketültünk. Az egyik kezében szörnyű korbácsot tartott, a másikban fejszét, amelyre hátborzongató, gonosz rúnákat véstek. Ha valaki ránézett azokra a rúnákra, belefájdult a feje. Szemében a pokol tüze égett. Hatalmas szarvak koronázták vadállati fejét, homlokán a Véristen billogát viselte. Mialatt Hargrim beszélt, a társaság dermedten hallgatott. Felixben szörnyű gyanú ébredt, majd észbe kapott: hiszen ő ismeri ezt a lényt! Többször említették a Káosz koráról szóló régi könyvek, amelyeket annak idején olvasott. Az a teremtmény csakugyan méltó volt a Rém névre. – Ez egy Blutdrengrik – mondta csendesen Gotrek. – Grung Csapása – motyogta Varek, és idegesen tépkedte szakállát. – Khorne egyik Vérivója – suttogta Felix, és érezte, hogy a rémület jeges karmai végigszántanak a gerincén. Most nevezte nevén a leghalálosabb, legerőszakosabb és legkönyörtele-nebb teremtményt, amely valaha kiemelkedett a pokol legmélyebb bugyraiból. Az ellenségük tehát egy démon, aki közvetlenül a Sötét Isten után következik a rangsorban, és aki a pusztítás szolgálatába állította misztikus erejét. Egy olyan lény, amellyel a múltban még a legnagyobbak is rettegtek szembeszállni. – No, akkor menjünk, kerítsük elő, és végezzünk vele – javasolta Gotrek, szinte vidáman. – Nem bánom, Snorri, te is jöhetsz, persze, csak akkor, ha nem félsz! – Előbb igyunk még egyet – vágta rá gyorsan Felix, abban a reményben, hogy le tudja beszélni a trollvadászokat az eszelős ötletről. ♦♦♦ Felix ugyanazzal a zavarodott érzéssel ébredt, amelyet már eléggé megszokott az elmúlt évek folyamán. Idegen helyen volt, és idegen mennyezetet bámult. Eltartott néhány pillanatig, mire úrrá lett kavargó gondolatain és kitalálta, hogy hol is van pontosan. Amikor végre rájött, azt kívánta, bárcsak ne sikerült volna. A föld alatt volt, egy pusztuló törpeváros egyik pompás lakosztályában, valahol a Káoszpuszták mélyén. Azzal nyugtatta magát, hogy bizonyára az övénél rosszabb sorsa is lehet egy halandó embernek, bár pillanatnyilag egy ilyen sem jutott az eszébe. Lekászálódott a fényűző, bár eléggé dohos szagú és rövid ágyról, majd felvette a csizmáját. Kilépett a folyosóra és elindult, hogy kerítsen valamit, amivel megtöltheti hangosan korgó gyomrát. Néhány lépés múlva szembejött vele a király egyik testőre, aki ráköszönt és felvilágosította, hogy számítanak a megjelenésére a trónteremben. Méghozzá azonnal. Felix ráeszmélt, hogy csakugyan pokoli sors jutott neki. Nem elég, hogy beszorult erre a szörnyű helyre, de most ráadásul üres gyomorral kell odaállnia az agg uralkodó elé. Elfojtott nyögést hallatott, majd az őr nyomába szegődött. ♦♦♦

– Nem hagyhatjuk el városunkat – jelentette ki fennhangon Thangrim király –, túl sokan vagyunk. Az általad elmondottak alapján úgy látom, nincs elég hely azon a léghajón. Legfeljebb néhány tucat törpét vehet fel, mi pedig több százan vagyunk idelent. Aligha volna tisztességes, ha kiválasztanánk, hogy ki menjen, és ki maradjon. Felix magában igazat adott neki. Mire beért a trónterembe, a többiek már javában vitatkoztak az öreg Tűzszakállal. Varek az imént bizonyára azt javasolta, hogy Karag Dum népe hagyja el ősi otthonát, amire Thangrim néhány hathatós ellenérvvel felelt. – Csupán átmeneti intézkedés lenne, felség! – mondta alázatosan Varek. – Miután elszállítottuk az első csoportot a Káoszpusztákon túlra, a léghajó visszarepülne a legszükségesebb személyzettel, és még több utast elvihetne innen. Addig repkednénk oda-vissza, amíg mindenkit biztonságba helyeznénk. Meg lehet csinálni! – Talán. De te magad is azt mondtad, hogy a Káoszpusztákon való átkelés, még repülve is veszélyes. A hajó akár le is zuhanhat – vetette ellen az uralkodó. – Ez így igaz, felség – ismerte el Varek –, de még nagyobb veszélyt jelent, hogy a káoszhordák már a kapukat döngetik. Csupán idő kérdése, hogy betörjenek ide, és mindenkivel végezzenek. Az ifjú törpe szenvedélyesen és izgatottan vitatkozott, szeme hatalmasra tágult szemüvegének lencséi mögött. – Súlyos sebesültjeink vannak, ifjonc – válaszolta keserűen Thangrim –, nem bírnák ki az utat. Senkit sem vagyok hajlandó hátrahagyni. És akkor még nem is beszéltünk ősi kincseinkről. Szó sem lehet arról, hogy akár egyetlen morzsányi arany itt maradjon, hogy aztán a fosztogatók mocskos kezébe jusson. Ekkor első ízben Felix is megszólalt: – Felség, mit számít az arany, ha alattvalóid élete forog kockán! Valamennyi törpe őt bámulta. Arcukról Felix könnyedén leolvasta, hogy ebben a pillanatban minek tartják: bolondnak vagy reménytelenül ostobának. Egyikük sem méltatta válaszra. Felix észbe kapott, és azt kívánta, hogy nyíljon meg alatta a padló, és nyelje őt el örök időkre a hegy fekete gyomra. Hiszen tudnia kellett volna, hogy semmi értelme észérvekkel ostromolni egy törpét, ha aranyról van szó! – El tudjuk szállítani atyáink kincseit a ti kis hajótokon? –kérdezte Thangrim. – Azok alapján, amit hallottam róla, és mert azóta még növekedhetett is, erősen kétlem – válaszolta Varek. – Akkor meg hogyan várhatod el tőlünk, hogy elhagyjuk ezt a helyet, amíg akár csak egyetlen csepp vér is csordogál az ereinkben? – Talán nem egy, hanem több léghajóval térünk vissza, nagy király – Varek már szinte könyörgött –, talán annyi járművel jöhetünk vissza, hogy elszállíthatjuk egész népedet, és az összes kincset. – Ha ezt megteszed, a jutalmad gazdag lesz, ifjonc – jelentette ki ünnepélyesen Thangrim. – Most pedig szándékomban áll eltöprengeni szavaitokon! Elmehettek! Varek elindult kifelé a tróntercmből, és intett Felixnek, hogy csatlakozzon hozzá. Felix – maga sem tudta miért – kissé megkönnyebbült, hogy eltűnhet a király közeléből, és forrón remélte, hogy végre hozzájuthat némi ennivalóhoz. – Tűzszakállú Thangrim – csattant fel ekkor Gotrek –, én már most jutalmat akarok! – Es mi lenne az, Gotrek Gurnisson? – Szeretném felkutatni azt a teremtményt, amit ti Rémnek neveztek, hogy megöljem, vagy ha nem sikerül, akkor hősi halált halhassak! Az uralkodó a trónus magasából lemosolygott a trollvadász-ra, és fontolóra vette, hogy mit feleljen.

Ám ebben a pillanatban, valahol a távolban, megszólaltak a kürtök. Néhány pillanattal később egy törpe rontott a trónterembe, és meg sem állt a trónemelvény lábáig, ahol a testőrök feltartóztatták. Thangrim intett, hogy engedjék oda hozzá a hírnököt, aki felszaladt a lépcsőkön, majd a király fülébe suttogta az üzenetet. Az uralkodó arca elkomorult. – Úgy tűnik, Gotrek Gurnisson – szólt fennhangon –, hogy nem szükséges a szörnyeteg keresésére indulnod. Eljött közénk, és egy egész sereget hozott magával. Ezt hallva Felix azon kesergett magában, hogy még egy utolsó reggelire sem futotta az idejéből. Káosz hordái ismét eljöttek értünk – kiáltotta Thangrim érces hangon –, fújjátok meg a harci kürtöket! Sorakozzunk fel egy végső csatára! A király felállt trónjáról, és magasba emelte a Végzet Pörölyét. Felix meglátta, hogy a fegyver fejét gömböt formáló, kék fényudvar veszi körül, amelynek belsejében és felszínén kékes villámok cikáznak. A levegó't átjárta az ózonszag. A király testőrei harsogva éljeneztek, de Felix érezte, hogy bár a bátorságuk töretlen és kétségbevonhatatlan, a lelküket mélységes aggodalom tölti el. – Végre egy jó hír! – állapította meg hangosan Gotrek. – Ez nagyon is rossz hír – dünnyögte halkan Felix, akinek lelki szemei előtt megjelentek a közeledő káoszhordák, élükön egy felmérhetetlen erejű démonnal. A király papjaival az oldalán lesietett a lépcsőkön, és elindult az egyik kijárat felé. Testőrsége szempillantás alatt felsorakozott mögötte. Odakint a Kút Csarnokában a törpenép lázasan készülődött. Harcosok rohantak elő minden zugból, legtöbben futás közben kapkodták magukra páncéljukat és sisakjukat. Mások magukon tartották mellvértjeiket, ők most sürgősen becsatolták és szorosra húzták a vértet tartó pántokat. Felix meglátott egy agg törpét, aki a fejébe csapta acélsisakját, köpött egy nagyot, majd próbaképpen néhányszor a levegőbe csapott fejszéjével. Amikor meglátta, hogy Felix figyeli, rávi-gyorgott, és biztatón intett neki. A szeme sarkából Felix meglátta, hogy Hargrim maga köré gyűjti alagútharcosait. Ezúttal ők is nehézpáncélzatot öltöttek / magukra. Felix mélységesen megértette őket. Eszébe jutottak a Pusztákon látott vadállati harcosok tömegei, és hirtelen szánalmasan gyengének és kevésnek érezte egyszerű láncingét. De mi mást tehetett volna, mint hogy maga is harcba száll? Kivonta hüvelyéből a saját mágikus pengéjét, és odaballagott Hargrimhoz. – Hogyan találtak ránk? – kérdezte ordítva, hogy túlkiabálja a csatára készülő törpék lármáját. – Nem tudom! – kiáltott vissza a kapitány. – Talán rábukkantak arra a helyre, ahol Gotrek végzett a vérebekkel. Talán más vérebek követték a szagnyomot. Különben meg mit számít? Ez áll a Próféciában. Eljött az Utolsó Nap! – Köszönöm, most igazán felvidítottál! – rikkantotta Felix, és körülnézett, hogy megkeresse Gotreket, Snorrit és Vareket. Hamarosan meg is pillantotta a király közelében ácsorgó trollva-dászokat, de az ifjú törpét sehol sem látta. Tisztában volt azzal, hogy akármi történjék ebben a csatában, neki mindenképpen a társai mellett a helye. Ha másért nem is, akkor azért, mert egymagában esélye sincs arra, hogy visszataláljon a felszínre. A többieknek valószínűleg még bekötött szemmel is sikerült volna. Másrészről viszont úgy érezte, hogy talán túlontúl derűlátó, ha azt képzeli, hogy van még esélyük a menekülésre. Snorri és Gotrek tapodtat sem fog tágítani innen, amíg a Vérivó a környéken van, Felix viszont meggyőződéssel hitte, hogy a két törpe hiába oly rettenthetetlen, ők sem végezhetnek a hatalmas démonnal. – Sok szerencsét! – kurjantotta Hargrimnak, és odafutott a trollvadászokhoz.

– Grungni, Grimnir és Valaya óvjon téged, Felix Jaeger! – kiáltott utána Hargrim, majd a harcosaihoz fordult, és rájuk ripakodott, hogy szedjék végre ráncba magukat. ♦♦♦ A hatalmas csarnokba torkolló járatok felől harsány csatazaj hallatszott. Kürtök bőgése, fegyverek csattogása, és egy förtelmes lény üvöltése verődött végig a járatok kőfalai között. A törpék felkészültek, és harcrendbe álltak. Az arcvonalat úgy alakították ki, hogy az faltól-falig érve keresztben elzárta a Kút Csarnokát, nagyjából annak közepe táján. Felix úgy becsülte, hogy itt jóval több törpét lát, mint amennyi a Magányos Tornyot védte, ám ez sem nyugtatta meg. Biztosan tudta, hogy az ellenség létszámához képest még így is szánalmasan kevesen vannak. Felix felnézett a királyra, aki egy pajzson állt, melyet négy testőre hordozott a vállán. – Áttörték a külső kaput – hirdette ki a király nyugodt, zengő hangon –, őreink egy darabig feltartóztatják őket. Felix ekkor körülnézett és észrevette, hogy az asszonyok, az aggok és a harcképtelen sebesültek sorban eltűnnek egy átjáróban, amelyet eddig nem látott. Miután az utolsó is bement, bezárták mögöttük az ajtót. A rejtett bejáratot olyan furfangosan építették a falba, hogy nyoma sem maradt. Thangrim észrevette Felix álmélkodását, és mosolyogva leszólt neki: – Meghúzzák magukat a termekben, amelyek kincseinket rejtik, hogy ott várják meg a csata végét. Ha győzünk, kiszabadulnak. Ha veszítünk, meghalnak. – Ezt nem értem – válaszolta Felix. – Azt az ajtót csak kívülről lehet kinyitni – szólt oda neki Gotrek. Felix megborzongott, és nagyon megörült, hogy ő maga nem a kincstárban lapít. El sem tudott képzelni annál rosszabbat, mint hogy egy sötét kamra mélyén szorongjon a fulladásos vagy az éhhalál árnyékában, mialatt a fal túloldalán csata tombol. Idekint legalább befolyással lehet a sorsára, és ha eljön érte a halál, néhány pillanat alatt túl lesz mindenen. Legalábbis szívből remélte. Ekkor meglátta a feléjük tartó Vareket. Az ifjú törpe Ma-kaisson orgonamuskétáját cipelte, vállán a súlyos bombákkal teli zsák himbálózott. Olyan elszántnak tűnt, amilyennek Felix még sosem látta. – Fogd meg ezt egy pillanatra, kérlek – nyögte Varek, azzal Felix felé nyújtotta az orgonamuskétát. Fclix a hüvelyébe taszította kardját, és átvette a fegyvert. Meglepte a súlya, de különösen az, hogy Varek mégis milyen könnyedén mozgott vele. Az ifjú törpe elővarázsolta könyvét és tollát, és nekilátott a körmölésnek. Fclix döbbenettől megnyúlt képét látva magyarázatot adott: – Csak egy utolsó bejegyzés, arra az esetre, ha valaki a jövőben esetleg megtalálná a könyvet. Hogy tudják, mi történt itt a végén. Ha mást nem is, reménykedni még lehet, nem igaz? Felix mosolyt erőltetett az arcára, ami eléggé görcsösre sikerült. – Azt hiszem, igen – dünnyögte nagy nehezen. A távolban a lárma minden eddiginél hangosabbra váltott, majd vadállati diadalüvöltés mennydörgött végig a járatokon. Felix sejtette, hogy a külső' kapu környékén az őrök helyzete reménytelenre fordult, és már nem sokáig tarthatják magukat. Thangrim kiáltott valamit törpenyelven. Felix egyetlen szót sem értett belőle, de a törpenépnek szemlátomást nagyon tetszett. Lelkesen éljeneztek és hurráztak; még Gotrek és Snorri is csatlakozott a tömeghez. Egyedül Varek nem járult hozzá hangjával a messze hangzó kórushoz, mert teljesen belemerült az írásba.

Felix szeme az egyik kapura tapadt. A hangok alapján tudni lehetett, hogy onnan várható az ellenség. Körülötte több száz törpe célzott számszeríjával arra az egyetlen boltíves kapura, de őt ez sem nyugtatta meg. Nyomasztó érzés uralkodott el rajta. Szívébe vad félelem markolt, lelkére sötét árnyék borult. Úgy érezte, hogy – egy iszonyatos teremtmény képében – maga a Halál törtet feltartóztathatatlanul a Kút Csarnoka felé. – Hé, Gotrek, fogadjunk, hogy Snorri több bestiával végez, mint te! – kurjantotta vígan Snorri. A másik trollvadász gúnyosan felmordult. – Nálad még az emberifjonc is többet levág! – kiáltott vissza. – Mondd csak, Felix, van kedved fogadni? – érdeklődött kedélyesen Snorri. Felix csak a fejét rázta. A szája túlságosan kiszáradt ahhoz, hogy beszélni tudjon. A lelke mélyén kicsírázott a rémület, az a bénító rettegés, amely megrázta józan eszének alapjait, és arra késztette, hogy egy sötét zugot keressen, elbújjon, és ott zokogjon, amíg nem történik valami. Valami azt súgta neki, hogy ez nem természetes, hogy nem volna szabad ilyen mindent elsöprő félelmet éreznie, mégis nehéz volt ellenállni neki. Volt valami abban a fülsértő bömbölésben, amitől úgy érezte, hogy besűrűsödik a vére, és ezt a folyadékot őrülten verdeső szíve alig tudja átpréselni az erein. – Vésd az agyadba, Snorri – ordította Gotrek –, a démon az enyém! – Attól függ, hogy ki éri el hamarabb! – vágott vissza Snorri, szélesen vigyorogva. Felix azon kapta magát, hogy már képtelen a nevezetes kapura nézni, így aztán a két trollvadászra pillantott. Nyomban megállapította, hogy ez egyszer még ők is feszültek. Gotrek úgy markolta fejszéje nyelét, hogy bütykös-vaskos ujjízületei kifehéredtek. Snorri keze enyhén reszketett, ami abból látszott, hogy pö-rölyének feje, aprókat mozdult a levegőben. Mihelyt észrevette, hogy Felix őt nézi, vigyorogni kezdett. Szemlátomást nyugalmat erőltetett magára, és attól kezdve a pöröly meg sem rezzent. – Snorri nem aggódik – szólt oda Felixnek –, nem nagyon. Felix viszonozta a vigyorgást, bár ordított róla, hogy erőlteti a jókedvet. Furcsa érzés szállta meg, mintha a bőre túl szűk lenne a testének, és minden szál haja az égnek meredne, akárcsak a trollvadászok haj taréja. Azt is sejtette, hogy az arca halálsápadt. Hirtelen, egyetlen pillanat leforgása alatt, mindenki és minden elhallgatott. A Kút Csarnokára boruló kísérteties csendben Felix tisztán hallotta Varek tollának sercegését. Aztán még ez a nesz is megszűnt. Felix érezte, hogy valaki megrángatja az ingét, és rájött, hogy Varek kéri vissza az orgonamuskétát. Gyorsan a törpe kezébe nyomta a fegyvert, és ismét kivonta kardját. A csendet szétrobbantó üvöltés olyan hangos volt, és olyan velőtrázóan iszonyatos, hogy Felix majdnem elejtette a pengéjét. A kapu felé pillantott, és kis híján a nadrágjába vizelt. Még soha életében nem látott ahhoz fogható teremtményt, ami belépett a csarnokba, ráadásul vicsorgó bestiák százai tolongtak a háta mögött. Iszonyodva, egyszersmind mélységesen lenyűgözve bámulta a lényt. „íme, így néz ki egy démon – gondolta. – Ez hát az a testet öltött rémálom, amely az idők kezdete óta megbabonázza és rémületbe ejti a népemet.” Volt valami természetfeletti abban a rémületben, amit ez a lény váltott ki belőle. Különös aura áradt belőle, amit valamennyi halandó ösztönösen érzékelt, és reagált rá. Furcsamód még a szem is belefájdult, ha a Vérivóra irányult. A puszta külseje elárulta, hogy testét nem természetes anyagok alkotják. Hullákkal teli csontkamrák szagát árasztotta – rothadó hús, alvadt vér, valamint más, még ezeknél is undorítóbb dolgok gyomorforgató bűzét. Pontosan úgy nézett ki, mint amilyennek Hargrim leírta. Jóval magasabb volt és sokkal testesebb, mint Felix. Hatalmas denevérszárnyak nőttek ki a vállából. Izmosabb volt talán még egy minotaurusznál is. A bal kezében korbácsot tartott, míg a másikban

hatalmas fejű, hosszú nyelű bárdot. A bőre vörös volt, a pofája ocsmány és vadállati. Am a Vérivó valamennyi vonása közül a szeme volt az, amelyről Felix tudta, hogy holta napjáig sem fogja elfelejteni. Olyan volt, mint a végtelen sötétség feneketlen kútja. Mérhetetlen gonoszság és hihetetlen intelligencia sugárzott belőle. Felix úgy látta, hogy azokban a kifürkészhetetlen mélységekben az elvakult gyűlölet vöröslő lángjai lobognak. Azt olvasta ki abból a szempárból, hogy a démon, ha módjában állna, fenekestől felforgatná az Univerzumot annak érdekében, hogy megpróbálja kielégíteni kielégíthetetlen gyilkolási vágyár. és vérszomját. Egy olyan teremtmény állt a férfi előtt, amely látta a világok születését és halálát, és amely valószínűleg a mindenség halálát is látni fogja. Felix úgy érezte, hogy a lény életéhez képest a saját létezése annyi, mint egy kérészé. A Rém erejéhez, vadságához és ravaszságához képest ő a semminél is kevesebb. Es mégis, ahogyan egyre csak bámulta a Vérivót, a rettegése oszladozni kezdett. Végül is, akármilyen borzalmasan festett, a lény valójában nem volt olyan szörnyű, mint amilyennek elképzelte. Nem is lehetett olyan iszonyatos, mint az a rémálom, amely néhány pillanattal korábban megjelent a lelki szemei előtt. Igen, félelmetes volt, titokzatos és hatalmas, de most, hogy már látta, Felix biztosra vette, hogy képes szembeszállni vele. Érdekes módon kifejezetten örült, hogy megnézheti magának a lényt, még akkor is, ha sejtette, hogy ez az életébe fog kerülni. Tudta, hogy valami olyasmit lát, amit rajta kívül legfeljebb néhány ember látott, és ez a tény, bizonyos elégedettséggel töltötte el. Azt is világosan érezte, hogy képes lesz harcolni ezzel a szörnyeteggel, vagyis nem térden állva, a rettegéstől összeomolva fogja várni a halált Ám a félelmei kettőzött erővel tértek vissza, amikor a Vérivó megszólalt: – Eljöttem hát, hogy behajtsam rajtad a régi véradósságot, Thangrim király, ahogyan valaha megjósoltam. A Vérivó hangja úgy zengett, akár egy rézkürt, de volt benne valami, ami végtelen ürességről árulkodott. Beszéde olyan hangos volt, akár a mennydörgés, mégis oly tökéletesen hangsúlyozta a szavakat, hogy azokból pontosan a szándékának megfelelő, aprólékosan kiszámított elrettentés és gyűlölet érződött. Egy haragos és bosszúszomjas félisten hangja volt. Felix tudta, hogy a démon nem reikspiel nyelven szólt, valahogyan mégis tökéletesen értette, és egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy ugyanez áll a törpékre is. – Eljöttél hát, hogy ismét lehajítsunk a verembe! – vágott vissza a király. A hangja tiszta volt, mély és érces, ám a démonéhoz viszonyítva úgy hangzott, mintha egy rakoncátlan gyermek dacolt volna egy felnőtt férfival. – Kitépem a szívedet, és felfalom a szemed láttára, ahogy egykor ígértem – fenyegetőzött a lény –, és ezek a te apró harcosaid sem fognak megmenteni. Mert a várakozással töltött hosszú évek minden napján, minden órájában, minden percében és minden pillanatában csakis erre a napra vártam, amely most íme, eljött végre! Mialatt a démon beszélt, a háta mögött egyre több és több bestia és káoszharcos érkezett a csarnokba. Ám egyetlen törpe sem lőtte ki nyilát, és egyikük sem emelte sújtásra fegyverét. Volt valami rabul ejtő a lényben, és valami lenyűgöző abban, ahogyan harcra hívta az agg törpekirályt. Felix kiáltani akart, rá akart ordítani a törpékre, hogy támadjanak, de mégsem tette. Rajta is úrrá lett ez a mindenkit lebilincselő varázs. A káoszhívek pedig egyre csak áradtak a terembe. Úgy tűnt, Thangrim válaszolni akar, de képtelen rá. A király öregnek, fáradtnak és legyőzöttnek látszott, még mielőtt a csata egyáltalán megkezdődött volna. – Látom, az arcátlanságod a régi, te jelentéktelen senki – dörrent a Vérivó a királyra –, de te most már öreg vagy és gyenge, míg én… én erősebb vagyok, mint valaha! – És szerintem büdösebb is! – rikkantotta váratlanul Gotrek.

A démon a trollvadász felé fordította lángoló tekintetét, és Felix megreszketett, amikor a lény szeme egy pillanatra megállapodott rajta. Mintha maga a Halál meredt volna rá azokból a csontos szemüregekből. Gotrek viszont állta a Vérivó tekintetét. Sőt még egy vérszomjas vigyorgásra is futotta a lelkierejéből, miközben megsuhogtatta fejszéjét. Az acélfejen sorakozó rúnák korábban sosem látott fényességgel izzottak. Gotrek végigfuttatta hüvelykjét a fejsze élén. Az ujja hegyén megjelent egy vércsepp, amit a démon felé fricskázott. – Szomjas vagy? – kérdezte kihívó hangon. – Kóstold meg ezt! De szólok, hogy ez minden, amit ezen a napon kapni fogsz! – Igen? Hát akkor tudd meg, hogy ezért megiszom az összes véredet – mennydörögte a démon –, aztán feltöröm a koponyádat, és megeszem azt a parányi agyadat, végül felzabálom a lelkedet is! Megmutatom neked, hogy mi az a valódi rettegés! – Ha ez így megy tovább, akkor azt fogom megtanulni, hogy mi a valódi unalom – vágott vissza Gotrek, és durván felröhögött. – Talán halálra akarsz untatni a beszédeddel? Mi lenne, ha szépen idejönnél hozzám, hogy végre megdögölj? Felix elképzelni sem tudta, hogy a trollvadász hogyan képes még pimaszkodni is, miközben rászegeződik az a lélekölő tekintet, de Gotrek valahogyan mégis megtette. Es ezzel lelket öntött az egész törpeseregbe. Felix érzékelte, ahogy körülötte a harcosok sorban kiszabadulnak a démon közelségének nyomasztó, bénító hatása alól, és hatéra készen felemelik fegyvereiket. Thangrim kihúzta magát, és a magasba lendítette pö-rölyét. A fegyver feje körül megint megjelent a fényudvar, amelyben ismét felszikráztak a kisülések. Csodával határos módon a Vérivó ekkor vigyorogni kezdett, amivel megmutatta hosszú, pengeéles agyarait. – Egyetlen pillanatnyi ellenszegüléssel ezredévnyi gyötrelmet szerzel magadnak – dörrent Gotrekre –, eónokon át fogod bánni az ostobaságodat. És mielőtt meghalsz, tudj meg még valamit: te voltál az, aki elvezettél engem ide, erre a rejtekhelyre. Látva, hogy Gotrek nem harapott rá a csalira, a démon gúnyolódva folytatta: – A fejszéd és én össze vagyunk kötve. Mióta megsebesített, folyton érzékeltem a hollétét, akármilyen gondosan rejtették el. Követtem a nyomát, és így jutottam el ide. Ezúton köszönöm mindazt, amit értem tettél, derék szolgám! Felix kíváncsian figyelte, hogyan fogadja Gotrek a szörnyű hírt. A trollvadász arcán csakis egyetlen érzés mutatkozott: a feneketlen gyűlölet. Felix azon töprengett, vajon Gotrek hogyan bírja a megpróbáltatást. A saját gondolatai őrülten kavarogtak. Hiszen úgy tűnt, hogy az egész hosszú utazás, Borek minden leleményessége, amelyre támaszkodva eljuttatta őket Karag Dumba, a tengernyi veszély, amelyen átküzdötték magukat, csakis arra volt jó, hogy elvezessék ezt a szörnyeteget a végső céljához. Őrjítő volt a gondolat, hogy az összes erőfeszítésük ezt a borzalmas eredményt szülte; hogy gyanútlanul beleragadtak egy jóslatokból és a Sors fonalaiból szőtt bonyolult hálóba; hogy csupán gyalogok voltak a Pusztító Istenek eónok óta tartó, pokoli sakkjátszmájában. Felix átnézett a két sereget elválasztó keskeny sáv túloldalára, és eltöltötte a biztos vereség émelyítő tudata. Kecske-szarvú bestiák és káoszharcosok tömegei sorakoztak a démon mögött és mindkét oldalán, kezükben félelmetes fegyverekkel, rohamra és gyilkolásra készen. Előttük több falkára való pokoli véreb acsargott úgy, mintha a prédául kiszemelt törpék lelkét követelték volna. A velük szemben felsorakozott törpesereg szánalmasan gyengének tűnt. A király zászlaja körül gyülekezett a testőrgárda. Tagjai a legjobb páncéljukat viselték, és kezükben remekmívű fegyvereket szorongattak. Thangrim király és a démon között rúnafegyverekkel felszerelkezett törpeharcosok álltak, hármas oszlopban. Felix nem lá-

tott át a király másik oldalára, a sereg jobbszárnyára, de így is tudta, hogy azt számszeríjászok és pörölyforgatók alkotják. A balszárnyon pörölyö-ket és fejszéket lóbáló, hosszú szakállú veteránok sorai húzódtak egymás mögött, katonás rendben. Köztük volt Gotrek, Snorri, Varek, és ő maga is. Felix Sigmarhoz, a Pöröly Urához fohászkodott. Ha az isten hallotta is az imáját, nem adta jelét. Ekkor a démon felemelte bárdját, és megadta a jelet a támadásra. Dobok és üvöltő rézkürtök hangzavarával kísérve a káoszhorda megindult előre. Az ocsmány vérebek a gyalogság előtt ügettek, marcangolásra és vérengzésre készen. A démon pofáján undorító elégedettséggel figyelte az eseményéket. Ahogy a bestiák közelebb értek, a törpék kilőtték rájuk nyilaikat, melyek véres rendet vágtak az összetömörült csapatokba. Felix majdnem megsüketült, amikor Varek tüzet nyitott mellette orgonamuskétájával. A körbeforgó csövekből kicsapó lángnyelvek alulról világították meg az ifjú törpe ábrázatát, miközben izzó ólomlövedékek áradatával kaszálta le a fenevadakat. A vörös villanások fényénél Varek haragtól eltorzult ábrázata ugyanolyan ördöginek és gyűlölettel telinek tűnt, mint a teremtményeké, amelyekkel farkasszemet néztek. Thangrim eközben megforgatta néhányszor a feje fölött pompás fegyverét, és mialatt így tett, úgy tűnt, hogy a pöröly feje titokzatos erőket és fényt gyűjt magába. A belevésett rúnák, vakító fénnyel izzottak. Kék szikrazápor repült mindenfelé. Az ózon szaga még a Vérivó bűzét is elnyomta. Ekkor a törpekirály útjára engedte a Végzet Pörölyét. A fegyver üstökösként száguldott a démon felé, szikrákból és villámokból álló csóvát húzott maga után. Ahová a villámok lecsaptak, agyonütötték a környéken lévő bestiákat, akiknek teste egyetlen pillanat alatt elszenesedett. A remekmívű harci pöröly nyílegyenesen repült, majd – villámcsapásnak is beillő dörrenéssel – telibe találta a démont. A Vérivó felüvöltött fájdalmában, és megtántorodott. A törpék mámorosan éljeneztek. Felix legnagyobb ámulatára a pöröly-jókora kört leírva – visszafordult a levegőben. A király ekkor kinyújtotta karját, és fegyvere visszarepült a markába, pontosan úgy, ahogy a sólyom tér vissza a solymász kesztyűjére a vadászat végén. Felixet egy pillanatra elöntötte a remény, hogy az isteni erővel felruházott fegyver végzett a Vérivóval. Am amikor visszanézett, ez a reménye szertefoszlott. Bár az oldalán hatalmas seb tátongott, amelyből füstölgő nyálka ömlött, a démon továbbra is ott állt, végtelenül erősen és iszonyatosan. Sőt gúnyosan végignézett ellenségein. Tüzes tekintete a törpék torkára forrasztotta az örömkiáltásokat. – Hát, ha nem jössz ide hozzánk, akkor majd mi odamegyünk érted! – ordította Gotrek és előrerontott, hogy kellő fogadtatásban részesítse a rohamozó káoszhordát. – Snorri szerint remek ötlet! – rikkantotta Snorri, és a társa után vetette magát. – Hé, várjatok! – kiabálta Felix, és szitkozódva utánuk lódult. Hosszabb lábaival könnyedén lépést tartott a rohanó törpékkel, és még arra is volt ideje, hogy körülnézzen. Szomorúan látta, hogy az egész törpesereg megindul, hogy megütközzön a káoszlényekkel. Felix azonnal tudta, hogy súlyos hibát követtek el. Jobb lett volna, ha lassan hátrálva tartják a távolságot, és számszeríjaikkal az utolsó lehetséges pillanatig tizedelik a pokolfajzatokat. Most szemmel láthatóan mindnyájukat elkapta a démon közelségéből táplálkozó őrület. Eluralkodott rajtuk a vágy, hogy mielőbb rávethessék magukat ellenségeikre, hogy testközelből kaszabolják, szaggassák és gyilkolják őket. Felix nem hibáztatta őket ezért a vérszomjért. Hosszú éveken át űzött vadként éltek a saját városukban, így nem csoda, hogy elöntői te őket az elvakult gyűlölet. És ennek a gyűlöletnek engedelmeskedve önként lemondtak még az egyetlen, apró taktikai előnyükről is. Viszont Felix úgy érezte, hogy már ennek sincs jelentősége. Így is, úgy is meg fognak halni, és így legalább hamar túlesnek tajta. Amikor a bestiák első sora rájuk zú-

dult, az emberifjonc mindkét kezével megragadta kardja markolatát, aztán már nem volt ideje a gondolkodásra, csakis a harcra. Erős lökéshullám szaladt végig a karján, amikor pengéje belefúródott egy kutyafejű bestia mellkasába. A teremtmény rázuhant, mire Felix majdnem elhányta magát a belőle áradó vérszagtól, és a nedves bunda bűzétől. Elrúgta magától a lényt, majd szinte vakon odavágott egy másiknak. Kardja hegye fellépte a bestia nyaki artériáját, és amikor a teremtmény a sebhez kapott, hogy leszorítsa, Felix a bordái között egyenesen a szívébe döfött. Nem messze tőle Gotrek és Snorri azt tették, amihez a legjobban értettek, vagyis kaszaboltak, ütöttek-vágtak és mészároltak. Valahányszor Gotrek meglendítette fejszéjét, a kövezetre rogyott egy mellkasa véres roncsait markolászó, vagy levágott végtagja csonkját szorongató, vagy éppen fejét vesztett káoszfajzat. A szeme sarkából Felix éppen elkapta a pillanatot, amikor Snorri mindkét fegyverével egyszerre csapott előre, egy nyomorult bestia fejére. A fejsze lenyírta a lény feje búbját, majd – az érkező pöröly szörnyű ütése nyomán – a szürkés, kocsonyás agyvelő magasra fröccsent a koponyából. Egy éles dörrenés és az azt követő fájdalomüvöltések elárulták Felixnek, hogy Varek elhajította egyik bombáját. Egy pillanattal később maró szagú füstfelhő borult az emberifjoncra, amely mindent eltakart előle, és könnyeket csalt a szemébe. Köhögött és a hanggal magára vonta egy újabb bestia figyelmét. Váratlanul hatalmas fejsze süvített felé a füstön át, és Felix az utolsó pillanatban rántotta maga elé a kardját, hogy hárítsa. Az ütéstől bizsergő fájdalom vágott végig a karján, a csuklójától egészen a válláig. Hirtelen hatalmas alak bontakozott ki a füstből, aki egyszerűen torkon ragadta. Éles körmű, acélos ujjak mélyedtek a nyakába, a nyelőcsövén vérpatak csordogált. Amikor eloszlott a füst, meglátta, hogy egy óriási termetű, szörnyen izmos bestia fogja a nyakát. Szeme sarkából azt is észrevette, hogy bal felől a lény egyik undorító fajtestvére előreszegezett lándzsával üget felé. Felix úgy érezte, mintha lelassult volna az idő folyása. Tudta, hogy meg fog halni. Minden erejét megfeszítve próbált kiszabadulni, ám a fenevad túl erős volt, és már a magasba emelte fejszéjét, a végzetes csapáshoz. Társa lándzsájának feje már csak néhány lépésnyire volt Felix testétől. Azok a szörnyű ujjak úgy elszorították a gégéjét, hogy még csak kiáltani sem tudott a trolivadászoknak. Minden pillanatban azt várta, hogy a lándzsafej berobban a bordái közé, vagy hogy a fejsze lesújt rá, és kettévágja a koponyáját. Tudta, hogy másodpercek választják el a haláltól. A kétségbeesés hatalmas erőt kölcsönzött neki, és egyben eszébe juttatta a megoldást. Ahelyett, hogy hátrafelé igyekezett volna, hirtelen előrelépett, és baljával megtaszította a szörnyet. A váratlan mozdulattól a káoszfajzat elvesztette az egyensúlyát. Felix nyomban kihasználta ezt a röpke megingást. Vadul belemarkolt a teremtmény bundájába, közben egy helyben állva balra perdült, és ugyanebbe az irányba rántotta, a torkát szorongató bestiát. A káoszimádó hatalmasat nyögött, amikor a Felixnek szánt lándzsa mélyen beleszaladt a hátába. Teste kétszer-háromszor megvonaglott haláltusájában, és az ujjai végre elernyedtek. Felix hátralépett, gondosan célzott, és egyetlen suhintással lenyakazta a szörnyet. Az ocsmány kecskefej gurult néhány lépésnyit, majd megállapodott. A lény nyakának csonkjából előbb magasra fröcskölt a vér, ám a kilövellések már akkor gyengülni kezdtek, miközben a test elzuhant. A másik bestia dermedten állt, és bambán pislogott. Szemlátomást nem hitte el, hogy az ember éppen az imént végzett az egyik fajtársával. Felix kihasználta ezt a pillanatnyi zavart, lágyékon szúrta a nyomorultat, majd a kardját felrántva felhasította a rém hasát. A hosszú, hátborzongató seben keresztül a bestia gusztustalan, kötélszerű belei a kövezetre omlottak.

Felix mellett a küzdelem néhány pillanatig abbamaradt. Körülötte az elképesztő vérontás örvénye kavargott. Törpék küzdöttek bestiákkal, fejszék csaptak össze lándzsákkal és harci bunkókkal. Tőle jobbra Gotrek éppen két káoszharcossal nézett farkasszemet. A fekete páncélt viselő óriások kétfelől rontottak rá, abban a reményben, hogy mialatt egyikük eltereli a figyelmét, addig a másikuk végezhet vele. Ám a trolivadász egyszerűen elrohant közöttük. Két ugrás között oldalra csapott a fejszével, és telibe találta az egyik káoszfajzat mellvértjét. A páncél nem szakadt át teljesen, ám az eresztékein kiszökő vér arról árulkodott, hogy a lény így is halálos sebet kapott. Ahelyett, hogy megállt volna, Gotrek továbbszá-guldott, így a második harcos csapása már csak a levegőt szelte ott, ahol az imént a teste volt. Eközben Gotrek anélkül, hogy megfordult volna, lentről felfelé széles ívben visszafelé vágott a fejszéjével. A fegyver éle a káoszharcos térdhajlatába talált, ahol átvágott minden izmot és ínat. A teremtmény eldőlt. Még mielőtt a kövekre zuhant volna, a fejsze ismét lesújtott, és lefejezte. Gotrek pillanatnyi kihagyás nélkül, máris új préda után nézett. A trollvadászt a feje búbjától a lábujjáig elborította a vér. Úgy festett, mint valami eszét vesztett, pokolbéli hentesmester. Felix rádöbbent, hogy ő maga sem nyújthat vonzóbb látványt. A kezei vértől vöröslőnek, és csizmáját nyúlós, ragadós nyálka borította. Megrázta fejét és észrevette, hogy Gotrek a háta mögé mutat. Éppen idejében pördült meg ahhoz, hogy lebukjon egy hatalmas feketepáncélos alak félkörívben érkező pengéje alá. Új ellenfelének kardja óriási volt, és a teljes hosszán rúnák izzottak vörös fénnyel. Felix villámgyorsan döfött, ám kardja lecsúszott a fekete mellvértről. Őrült röhögés kongott a harcos zárt sisakjának belsejében. Mintha Felix éppen csak megcsiklandozta volna. A káoszlény ismét oldalvágással próbálkozott, de Felix hátraszökkent. A rém kardjának hegye elsuhant a férfi hasa előtt, aki előreugrott, és teljes erejéből megtaszította a páncélos harcos könyökét. A súlyos kard lendületéhez hozzáadódott a lökés ereje, ezért a káoszharcos tehetetlenül megpördült a tengelye körül. Felix a vállával belevetődött a lény hátába, és a kövezetre döntötte. Mielőtt a hason elterülő káoszharcos moccanhatott volna, Felix fölötte termett, az álla alá nyúlt, hátrafeszítette a fejét, és végigrántotta kardjának élét a torkán. A levegő sípolva távozott a felnyitott légcsőből. A kettévágott erekből patakzott a vér, és az imént még rettenetes harcos úgy vergődött a földön, mint a partra vetett hal. Felixnek nem volt ideje arra, hogy kiélvezze győzelmét. Inkább csak érezte, mintsem látta, hogy a magasból egy súlyos, vaskos valami zúdul védtelen feje búbja felé. Megpróbált félreugrani, ám a lába megcsúszott a vértől síkos köveken, így a mozdulat csak részben sikerült. A vaskos harci bunkó nem találta teljesen telibe a fejét, ám így is akkorát kapott a tarkójára, hogy előrezuhant, és elterült a kőpadlón. Csillagok táncoltak a szeme előtt. Még ettől a lecsúszó csapástól is majdnem elvesztette az eszméletét. Megpróbált talpra vergődni, de nem tudott parancsolni a lábainak. Engedelmesség helyett, össze-vissza bicsaklottak. Homályosan tudatában volt annak, hogy egy torz alak magasodik fölé, és a hatalmas bunkó ismét a levegőbe emelkedik. Felixen hirtelen iszonyú kimerültség lett úrrá. A csatazaj mintha elhalkult volna körülötte. Túl fáradt volt ahhoz, hogy bármivel is törődjön. Ebben a pillanatban nem félt a haláltól. Úgy érezte, nem tehet önmagáért az égvilágon semmit. A bunkó lesújt rá, és az élete véget ér. Nincs értelme a további küszködésnek. Az lesz a legjobb, ha szépen lefekszik, és megadja magát az elkerülhetetlennek. Egy pillanat erejéig szörnyen tehetetlennek érezte magát. Aztán feltámadt benne az életösztön, és összeszedte minden akaraterejét egy utolsó próbálkozáshoz. Tudta, hogy lehetetlen, tudta, hogy ebben az erőtlen állapotában képtelen kitérni a bunkó elől. Az izmai mégis megfeszültek és mozdulni próbált, miközben elkeseredetten várta a fejébe robbanó iszonyatos fájdalmat.

Ám a gyilkos csapás csak nem jött. Felpillantott és azt látta, hogy a fölébe magasodó káoszlény eldől, mint egy liszteszsák, miközben vér fröcsköl a hátából. A következő pillanatban Gotrek hajolt fölé, megmarkolta Felix mellén a láncingét, és talpra rántotta. – Gyerünk, emberifjonc, kelj fel! Messze még a vége! – kiáltott a trollvadász, miközben kivágta oldalra a fejszéjét, és leterített egy bestiát. – Nem halhatsz meg, előbb meg kell írnod, hogyan végeztem a démonnal! – Hol van? – kérdezte kábultan Felix. – Ott! – mondta Gotrek, és vérrel lepett ujjával mutatta az irányt. , Fclix arrafelé nézett, és á tömegben nyíló egyik résen át eszeveszett vakmerőségről tanúskodó jelenetet látott. Snorri vad csatakiáltásokat hallatva rárontott a démonra, és egyszerre sújtott le rá pörölyével és fejszéjével. A Vérivó lenézett a trollvadászra és gúnyosan felröhögött, amikor annak fegyverei egyszerűen lesiklottak vörös bőréről. – Snorri, te őrült! – üvöltötte Gotrek. – Csak rúnafegyverek fogják azt az átkozottat! Ha Snorri hallotta is a figyelmeztetést, nem adta jelét. Nekiveselkedett, és egy forgószél gyorsaságával iszonyú erejű csapások garmadáját zúdította a hatalmas szörnyetegre. Ütései bármelyike leterített volna egy kifejlett bikát is, ám a démon sértetlen maradt. Végül, mintha ráunt volna egy udvari bolond bohóckodására, a Vérivó szinte mellékesen, hanyagul odavágott egyet a fejszéjével. Snorri megpróbált hárítani. Keresztezte maga előtt a fegyvereit, de nem volt esélye. Fejszéjének és pörölyének nyele széthasadt, és a törpe az ütés puszta erejétől elrepült, mint egy hajítógépből kilőtt kő. Thangrim király pajzshordozóinak lábánál csapódott a kövezetre, és kifröccsenő vére sötétvörösre festette az uralkodó őszülő szakállát. A Vérivó ekkor támadásba lendült. Pillanatok alatt végigszántott Thangrim király elitgárdáján. Fegyverei oly gyorsan villantak ide-oda, hogy a szem alig bírta követni. Valahányszor lecsapott, vége szakadt egy-egy törpeharcos életének. Egyetlen páncél sem állhatott ellen azoknak a pokolban kovácsolt fegyvereknek. A rettenthetetlen harcosokból néhány pillanat leforgása alatt nem maradt más, mint egy rakás vérző, megcsonkított tetem. A büszke páncélok hajítófát sem értek. Felix tisztán látta, amikor a Vérivó fejszéjének egyetlen csapásával derékban kettéhasított vagy négy harcost. Ám ezt a rohamot a szörnyeteg sem úszta meg ép bőrrel. A törpék rúna-fegyverei több helyen is mélyen a húsába martak. Füstölgő nyálka ömlött a kövezetre, miközben előrenyomult. Iszonyú harag lobogott Thangrim király szemében. A démon kihívására adott válaszképpen megint a feje fölé emelte a Végzet Pörölyét. Megforgatta néhányszor és elhajította, hogy összezúzza a Rém mellkasát. Az ősi fegyver ismét célba talált. Ismét füstölgő démonvér fröcskölt szerteszét. Az ocsmány teremtmény ezúttal is megtántorodott, de rögtön kihúzta magát, elvigyorodott, és kettőzött haraggal nyomult tovább. Senki és semmi sem állhatta útját. Úgy tört át a törpekirály testőreinek sorfalán, ahogyan a faltörő kos egy korhadt ajtón. Az egyik harcos ügyesen a hátába került, és markolatig döfte rúnakardját a lény lapockái közé. Ám a penge beszorult, így a törpe kénytelen volt elengedni fegyverét és hátraugrani, mert a Vérivó megpördült, és felé csapott a korbácsával. Felix elképzelni sem tudta, hogy miből fonták azt a pokoli korbácsot, amelynek szálai könnyedén átvágták a törpe páncélzatát, és letépték a húst a csontjairól. A harcos karjáról leszakadt a bőr és a vaskos izomzat, majd a pokoli seb mélyén feltárult a fehér csont és néhány sárgás ín. A korbács ismét lecsapott, és megpörgette üvöltő áldozatát, mint egy búgócsigát, miközben további húsdarabokat tépett le a törzséről. Ekkor közelebb ugrott egy másik törpe, és rúnavésetes pörölyével úgy oldalba vágta a Rémet, hogy annak belereccsentek a bordái. A csapás megingatta

ugyan a szörnyet, de nyomban meglódította a fejszéjét, és lenyakazta támadóját. Mindeközben folyamatosan korbácsolta az előző szerencsétlent. Néhány szíwerésnyi idő múlva csupán egy véres, megnyúzott holttest hevert a Iába előtt, amelyről nem lehetett megállapítani, hogy valaha egy törpe teste volt. – Meddig bújsz még a harcosaid mögé, kis király? – kérdezte a démon, és a távolabb álló Felix még a csatazajban is tisztán hallotta minden szavát. Thangrim harmadszor is elhajította fegyverét, ám a Vérivó ledobta korbácsát, és villámgyors mozdulattal elkapta a pöröly nyelét. A fegyver fején földöntúli fénnyel izzottak a rúnák. A démon egész alkarja szempillantás alatt megfeketedett, de a lény lendületet vett, és viszszadobta a Végzet Pörölyét. A szikrákat és villámokat szóró fegyver úgy száguldott a levegőben, hogy halandó szeme nem követhette a röptét. Fülsiketítő dörrenés hallatszott. A pöröly mellbe találta a tömeg fölé emelkedő királyt, és a földre döntötte. A törpék valamennyien egyszerre felhördültek, amikor meglátták, hogy uralkodójuk lezuhan a pajzs magasából. A Vérivó diadalittasan felrikoltott, majd őrült, harsány röhögése végighullámzott a csarnokon, és visszaverődött annak falairól. A káoszharcosok a korábbinál is nagyobb hevességgel küzdöttek tovább, és látszott, hogy lassan felülkerekednek a törpéken. A Vérivó ekkor áttört a kavargó tömegen. Menet közben is hideg fejjel kaszabolta a közelébe merészkedő törpéket. Hirtelen odaugrott elé Grimnir papja, és lesújtott rá. Rúnavése-tes harci pörölyének feje átszakította a démon mellén a bőrt, és eltűnt a húsában. Ám a szörnyeteg visszavágott, és iszonyatos karmai feltépték a pap hasát. Ekkor Valaya öreg papnője lépett a Vérivó elé. Pajzsként emelte maga elé szétnyitott könyvét. A lapokból egyre erősebb fény sugárzott, és a démon egy pillanatra megállt. Am mielőtt a varázslat kibontakozhatott volna, a Rém gúnykacajt hallatott, a magasba rántotta fejszéjét, és lesújtott. A szörnyű fegyver kettészelte a könyvet, és magát a papnőt is. Az idős törpeasszony teste két darabra vágva zuhant a padlóra. A démon diadalmasan előrelendült, és szétvetett lábbal megállt a haldokló király felett. – Gyerünk, emberifjonc! Ütött a halálom órája! – kiáltotta Gotrek, és döngő léptekkel elindult a démon felé. Senki sem állhatta útját. Ha valaki megpróbálta, azonnal meghalt. Most ő maga is ugyanolyan pusztító elemmé vált, mint amilyen a démon volt. Miközben a célja felé nyomult, jobbra-balra suhintott fejszéjével. Ahová lecsapott, ott bestiák és káoszharcosok hullottak, akiket kettészakított a fejsze, és az azt forgató karok rettentő ereje. Felix elszánta magát arra, hogy szembenézzen a sorsával. Jobb híján rántott egyet a vállán, és felzárkózott Gotrek mögé. A feje még mindig zúgott az előbbi ütéstől. Furcsán valószerűtlennek érezte a körülötte tomboló irtózatos vérontást. Mintha egy eszelős rémálom közepébe csöppent volna. Érdekes módon egyedül Gotrek végzetének beteljesedését látta valóságosnak. Mintha maga a Sors rendelte volna úgy, hogy Gotrek megküzdjön a démonnal, és hősi halált haljon. Azt viszont Felix elképzelni sem tudta, hogyan tudná megörökíteni Gotrek halálát, mert biztosra vette, hogy ő is itthagyja a fogát. Kilátástalannak ítélte a helyzetet. Körbepillantott és látta, hogy a törpék vesztésre állnak. Az ellenségeik egyre jobban szorongatták őket, és a királyuk eleste mélységesen elcsüggesztette mindnyájukat. Snorrinak és Vareknek nyoma veszett. Felix tisztában volt azzal, hogy nem hagyja el élve, ezt a csarnokot. Így aztán akár meg is teheti azt, amire a trollvadász kéri. Tartozott a törpének az életével, és ez volt a módja az adósság megfizetésének. A Vérivó az agg király fölé tornyosult. Hatalmas erővel, mélyen belevágta fejszéjét az ősi kövekbe, és elengedte a még rezgő nyelet. Aztán lehajolt, két kezébe fogta Thangrim testét és a magasba emelte, éppoly könnyedén, mint ahogyan egy férfi kap fel egy kisgyermeket.

Felix lebukott egy bestia fejszéje elől, majd könyökből levágta támadója alkarját, és otthagyta a térdre bukó, vért pumpáló csonkját szorongató nyomorultat. Gotreket már csak néhány tucat lépés választotta el a démontól, amikor három káoszharcos ugrott elé. A trollvadász csupán egyet suhintott fejszéjével, amelynek éle felvágta az első káoszlény torkát, keresztbe szántotta a második mellkasát, végül csattanva beleállt a harmadik oldalába. Gotrek ekkor visszarántotta fejszéjét, ugyanabba az irányba, ahonnan az imént sújtott, és a fejsze fokával mindhárom lényt leverte a lábáról. Így Felix tisztán láthatta, hogy mi történik a király és a Rém között. A Vérivó egyik kezével tartotta Thangrimot, míg a másikkal letépkedte róla a páncélt, pontosan úgy, ahogyan egy ember meghámoz egy narancsot. A király előrehajolt, és a szörnyeteg képébe köpött. Nyála összevegyült a lény homlokán tátongó sebből csordogáló nyálkával, és sisteregve elpárolgott. A Vérivó szélesen vigyorgott. Villámgyors mozdulattal beledöfte jobb kezének karmait a király immár védtelen mellkasába, majd elkezdte maga felé húzni, horogként begörbülő ujjait. Az agg király bordái recsegtek-ropogtak, majd a mellkasa hirtelen szétnyílt, mint az osztriga héja, és feltárultak a belső szervei. Vér fröcskölt a szörnyetegre, miközben bevégezte gyalázatos, istentelen művét. A meggyötört testet a szeme magasságába rántotta, és könnyedén megtartotta a bal kezével. Jobbjával odanyúlt, és kitépte Thangrim dobogó szívét, majd felemelte, hogy a még élő király hatalmasra tágult szemei is lássák. A szörny hirtelen összenyomta a szívet. Az izmok jól hallható, förtelmes cuppa-nással zúzódtak össze. A szívben maradt vér egyenesen a démon kitátott pofájába lövellt. Aztán ugyanolyan kéjes élvezettel, ahogyan egy bretonniai ínyenc felfalja egy kagyló húsát, a Vérivó a szájába dobta a szívet és hagyta, hogy az lecsússzon a torkán. És Thangrim király – csodával határos módon – még mindig életben volt, és a döbbenettől hatalmasra tágult szemével végignézte ezt az egész, visszataszító aljasságot. A démon torka kidudorodott, amikor egyben lenyelte a szívet, aztán kinyitotta a pofáját, és hatalmasat böfögött elégedettségében. A kövezetre dobta Karag Dum szívétől megfosztott, immár halott királyát, majd megfordult, hogy kihirdesse győzelmét, a közelében összesereglett híveinek. Felix szemtanúja volt mindennek, mert ő és Gotrek már majdnem odaértek a Vérivóhoz. – Remélem, élvezted az utolsó étkezésedet, démon – üvöltötte dühtől tajtékozva a trollvadász –, mert most megdög-lesz! A Vérivó végigmérte, és elmosolyodott. – A te agyad lesz a desszertem – közölte hátborzongató magabiztossággal. Egy pillanat erejéig a trollvadász és a démon mozdulatlanul álltak egymással szemben. Gotrek csapásra készen tartotta fejszéjét. Őrjöngő haragja majdnem ugyanolyan rémisztővé torzította arcát, mint amilyen félelmetes a démon pofája volt. A Vérivó hatalmas csattanással szétnyitotta szárnyait, és gúnyosan intett Gotreknek, hogy menjen közelebb. Felix a troli-vadászról a démonra, majd Thangrim tetemére nézett. Hallott már arról, hogy az agy még élhet néhány pillanatig, miután a szív már megszűnik dobogni. Feltételezte, hogy a király esetében is ez történhetett. A démon valószínűleg erre a furcsa jelenségre alapozta szentségtelen fogadalmát. Felixet hirtelen elöntötte a harag a Vérivó hideg fejű könyörtelensége miatt. Minden idegszálával arra vágyott, hogy markolatig döfhesse kardját a fenevad mellébe. A hosszú, dermedt pillanat véget ért. Gotrek harsány csatakiáltást hallatva nekirontott a szörnyetegnek. Fejszéje előrevillant, és tompa csattanással mélyen belevágott a Vérivó oldalába. Füstölgő nyálka lövellt a pokoli sebből, és megégette a törpét, aki hátraszökkent, hogy elkerülje a perzselő démonvér sugarait. Azonnal összeszedte magát, a magasba lendítette fejszéjét, és újabb csapást mért a lényre. A Vérivó maga elé

kapta karmait, hogy hárítson, ám elhibázta, és a fejsze hosszan felhasította az alkarját. Felix egy pillanatig arra gondolt, hogy a feldühödött Gotrek esetleg mégis győzhet, ám a szörnyeteg villámgyorsan elugrott a trollvadász közeléből, és a levegőbe markolt. Hatalmas fejszéje felugrott a padlóról, és szétnyitott ujjai közé röppent. A Vérivó ekkor rövid időre mozdulatlanná dermedt, így Felix jól látta, hogy milyen súlyos sérüléseket szenvedett. A törpeharcos rúnakardjának markolata, továbbra is kiállt a háta közepéből. A Végzet Pörölye két mély lyukat ütött a húsába, amelyek alján szilánkosra tört csontok fehérlettek. Gotrek fejszéje hosszú, tátongó sebeket nyitott a bőrén, amelyekből csak úgy ömlött a nyálka. Ráadásul – csodával határos módon – testének körvonalai folyamatosan vibráltak, és folyton elmosódtak. Felixnek az furcsa érzése támadt, hogy a Vérivó valahogyan nincs igazán jelen ebben a világban. Aztán a körvonalak hirtelen ismét élessé váltak, és a lény nagyon is kézzelfoghatóan állt velük szemben. Es ekkor rárontott a trollvadászra. A két fél olyan viharos gyorsasággal záporoztatta egymásra pokoli csapásait, hogy halandó lény szeme már nem bírta követni. Felixnek fogalma sem volt arról, hogyan élte túl Gotrek ezt a minden képzeletet felülmúló párbajt, de valahogyan sikerült neki. A trollvadász hirtelen hátraperdült, majd ismét rövid szünet következett. Gotrek homlokán hosszú vágás éktelenkedett, és mély karmolások vöröslöttek a mellén. A Vérivó újabb sebet kapott, ezúttal a felkarjára, ám harcképesebbnek tűnt, mint a trollvadász. – Látom, kezd eleged lenni! – zihálta kihívóan Gotrek. A démon gonoszul felkacagott, és kissé előregörnyedt, hogy megint rávesse magát az ellenfelére. Felix ekkor összekaparta minden bátorságát, mert tisztában volt azzal, hogy amire készül, az maga az öngyilkosság. Meg fog halni, ezt egészen biztosra vette. De már semmi sem számított. Ha Gotrek meghal, a démon pillanatok alatt végez vele is. Ezért aztán úgy döntött, hogy beviszi azt a döfést, amíg megteheti. Előreszökkent, és minden erejét beleadva szúrt. A templomos lovag mágikus pengéje, tövig beleszaladt a démon oldalába. Felix kirántotta kardját, hogy másodszor is szúrhasson. Ám a fenevad megpördült, és fordulás közben a könyökével mellbe taszította ellenfelét, majd karmaival is utánakapott. Felix messzire repült a levegőben, és a kövezetre zuhant. Amikor elérték a szörnyű szaru-pengék, úgy érezte, mintha felrobbant volna valami a mellkasában. Iszonyatos fájdalomhullám söpört végig a testén, kardja kihullott a kezéből. Érezte, hogy keményre esett, és minden levegő kiszorult a tüdejéből. Furcsa, panaszos ordítást hallott, ami nem volt más, mint a Vérivó nem evilági fájdalomüvöltése. Felix ekkor nyögdécselve feltámaszkodott a jobb könyökére, hogy lássa, mi történik. Gotrek nyomban kihasználta a lehetőséget. Fejszéjét a magasba emelve rohant, és Felix egy pillanatig azt hitte, hogy barátja ezúttal végez a szörnnyel. A törpe fejszéje gyilkos ívet leírva suhogott a levegőben. Majdnem célba ért, ám Gotreket lelassították súlyos sebei, így a démon el tudott ugrani a csapás elől, amely máskülönben lefejezte volna. Ekkor újra kitört a vihar – a két ellenfél megint egymásnak esett. Ismét olyan gyorsasággal ütötték-vágták a másikat, hogy rajtuk kívül senki sem látott mást, csupán a fegyverek jeges villanását, izmos karok lendülését, és egymásnak feszülő, véres testek vad forgatagát. Az újabb párviadal azzal végződött, hogy a démon kiverte Gotrek kezéből a fejszét. A trollvadász tántorogva állt, éppen csak tartotta magát. A Vérivó lesújtott rá hatalmas öklével, és Gotrek térdre rogyott a lába előtt. Felix szívéből minden remény elszállt. Kínkeservesen nekilátott, hogy feltápászkodjon. Kardját sehol sem látta, ám amikor fél térdre emelkedve megingott, támaszt kereső keze beleakadt valamibe, ami kemény volt és henger alakú. Odapillantott, és meglepetten látta, hogy a Végzet Pörölyének nyelét tapogatja. Hirtelen új erő áradt

szét a tagjaiban. Felállt, és megpróbálta felemelni a pörölyt, de meg sem bírta mozdítani. Érezte, hogy nem pusztán a súlya miatt, hanem mert egy titokzatos erő a kövezethez szegezi, valahogy úgy, ahogyan Bo-rek mágnesei odatapadtak az acélasztalhoz. Felix vadul szitkozódott. A démonra pillantott és szilárdan hitte, hogy egy hajszálon függ minden. A lény erősen zihált, és a mozdulatai lelassultak. A testén tátongó sebekből sugárban ömlött a vér, körvonalai még az iméntinél is jobban elhomályosultak. Felix biztosan érezte, hogy egyetlen jól irányzott csapás végezne vele. Ismét nekigyürkőzött, és addig erőlködött, amíg úgy érezte, hogy szétszakadnak az izmai, de az átkozott pöröly meg sem moccant. Mágikus fegyver volt, amelyet csakis törpehősök kezébe szántak az istenek. Varázserejének legyőzése meghaladta egy halandó ember képességeit és erejét. A Vérivó eközben Gotrek fölé hajolt. Lenyúlt, felülről rámarkolt a térden álló, halálosan kimerült trollvadász fejére, és annál fogva lassan a levegőbe emelte az egész testét. Felix tudta, hogy mi következik. A démon most addig szorítja össze szörnyű erejű ujjait, amíg Gotrek koponyája széthasad, mint a földhöz vágott dinnye, aztán megeszi a törpe agyát, végül magába szívja halhatatlan lelkét. Felix egy gyors körbepillantással felmérte, hogy a csarnokban a káoszhívek perceken belül végeznek, a még megmaradt törpékkel is. Meglátta Vareket, és az idegességtől összeszorult a torka. Az ifjú törpe az egyik oszlopnál állt, és egy pörölyt lóbált a kezében. Féltucatnyi őrjöngő bestia rohant felé… – Segíts rajtam, Sigmar, minden pörölyök ura! – üvöltötte Felix olyan szenvedélylyel, amilyenhez foghatót gyerekkora óta nem érzett. – Segíts nekem, Grungni! Segíts, Grimnir! Segíts, Valaya! Segítsetek nekem! Segítsetek nekem, vagy legyetek átkozottak! Az istenek neveinek hallatára, a pöröly rúnái életre keltek. Előbb halvány, majd egyre élesebb, kékes fény áradt belőlük. Felix ismét megmarkolta a fegyver nyelét, és megmozdította. A Végzet Pörölyét immár nem szegezte semmi a kövezethez. Először nehéz volt, de különös módon, ahogy emelte, egyre könnyebbnek érezte. Mintha egy láthatatlan, titokzatos valaki erőt kölcsönzött volna neki, hogy megbirkózhasson a hatalmas súllyal. Mialatt Felix a feje fölé emelte, a pöröly feje körül ismét megjelent a villámokat szóró, kék fénygömb. Tenyerének és ujjainak bőre hevesen égett ott, ahol érintkezett a fegyver nyelével. Izzó szikrák szurkálták az alkarját, ózonszag csapott az orrába. A fájdalomtól kis híján elejtette a fegyvert. Alig tudta megtartani, mert a karjában őrjítő fájdalom lángolt. Végül valahogyan mégis biztos fogást talált a nyélen. Felix tudta, hogy csupán egyetlen esélye van. Hátralendítette a pörölyt a dobáshoz. A démon megérezte a háta mögött gyülekező energiákat, és szembefordult vele. A bal kezében hanyagul lóbálta Gotreket, akinek teste olyan ernyedten himbálózott, mint egy rongybaba a szélben. A szörnyű szempár megállapodott Felixen, akire ismét rátört a korábban megtapasztalt rémület. Tudta, hogy a Vérivó ugrani készül, hogy aztán darabokra szaggassa őt. Maga sem tudta hogyan, de Felix leküzdötte rettegését, félénken elmosolyodott, és úgy döntött, hogy mindenképpen megpróbálja. A Vérivó ledobta Gotreket, és ugrott. A pofáját hatalmasra tárva, karmait előrenyújtva repült a levegőben. Felix úgy érezte, hogy egyenesen a lelkébe lát az a szörnyű szempár, amelyen keresztül maga a pokol meredt a világra. Undorító bűz csapott az orrába. A lény testéből áradó hő átsugárzott a kettejük közötti, gyorsan csökkenő távolságon. Felix ekkor – törzsének és karjának minden erejét beleadva – elhajította a szent pörölyt. A fegyver ismét üstökösként száguldott. Ezúttal is villámokból és szikrákból szövődő csóvát hagyott maga után. Mennykőcsapáshoz hasonlatos dörrenés

rázta meg a csarnokot, amikor a Végzet Pörölye telibe találta a démon fejét. A becsapódás ereje megállította az őrjöngő rohamot – a szörnyeteg hanyatt zuhant. A pöröly nem messze tőle a kövezetre esett. A démon lassan, nehézkesen talpra állt. Felix tudta, hogy most már semmit sem tehet. A lény győzelme innentől elkerülhetetlen. Megtett minden tőle telhetőt, ami azonban kevésnek bizonyult. Éppen csak annyi ereje maradt, hogy állva maradjon – menekülésre még csak nem is gondolhatott. A mellkasa iszonyúan égett. A kezét olyannak érezte, mintha a csontjairól levált volna a hús. A Vérivó tántorogva, de a képén aljas vigyorgással megindult felé. Felix látta a tekintetén, hogy olvas az ő gondolataiban, és mulat a kétségbeesésén. A démon hirtelen szétcsapta szárnyait, hátranyúlt, kihúzta testéből a rúnavésetes pengét, majd messzire hajította. Diadalittasan felrikoltott, és hátrahúzta a jobb kezét, hogy karmaival végzetes csapást mérjen Felixre. – Hé, te nyomorult! Még nem végeztem veled! – üvöltötte valahol Gotrek, és ezzel egy időben vakító, vörös fény lobbant a szörnyeteg háta mögött. Egy szempillantás múlva Felix azt látta, hogy az ősi fejsze izzó feje félkörívet leírva a Vérivó jobb oldalába csapódik, és keresztben átvillan a derekán. A démon egy pillanatig még áll– va maradt, majd kétfelé hasadva a kövezetre omlott. A félbevágott test, azonnal elkezdett felbomlani. Vörös és aranyszínű szikrák pattogtak belőle, amelyek sűrű, bűzös füstfelhővé alakultak. A szörnyeteg a szemük láttára szertefoszlott, elenyészett, mint a gyorsan kialvó tűz. Az oszladozó füstön át Felix megpillantotta a rogyadozva álló trollvadászt. Néhány pillanattal később a Vérivó teljesen eltűnt. De Felix továbbra is maga előtt látta a démon gyűlölettől izzó szemét, és fejében még ott visszhangzottak utolsó szavai: Emlékezni fogok rád, halandó, és enyém az egész örökkévalóság, hogy bosszút álljak rajtad! – Csodálatos – dünnyögte Felix –, más már nem is hiányzott, mint egy esküdt ellenség, aki történetesen Khorne egyik kegyence. A szíve mégis hevesen vert örömében. A démon elpusztult, és a tőle való rettegés úgy illant el a lelkéből, ahogyan a hajnali harmat elpárolog a kelő nap sugaraiban. Felix úgy érezte, mintha hatalmas súly zuhant volna le a válláról, és mérhetetlen megkönnyebbülés töltötte el. Gotrek – jobbjában a fejszéjével – odavánszorgott a Végzet Pörölyéhez, és a bal kezével felvette. A pöröly ezúttal akadálytalanul felemelkedett, és ekkor valami egészen rendkívüli történt. Villámok kezdtek cikázni a fejsze és a pöröly között, majd egyre sűrűbben csapkodtak, míg végül egybefüggő, vakító ívfénnyé álltak össze. Mindeközben a trollvadászt ismeretlen eredetű, alig uralható erő szállta meg. A mellkasa hatalmasra duzzadt. A szakálla felborzolódott és szerteállt. A szeméből kísérteties, kékes fény áradt. – Az istenek bolondot csinálnak belőlem, emberifjonc! – ordította Gotrek égzengéshez hasonlatos hangon, és az arca keserűen eltorzult. – Azért jöttem ide, hogy hősi halált haljak, ehelyett pusztulást és halált hoztam őseim városába. Ezért most valaki drágán megfizet! Azzal megfordult, és nyílegyenesen belegyalogok a harc kellős közepébe. A Végzet Pörölye kék fénycsíkot hagyott maga mögött, amikor lesújtott vele. Ősrégi, démonölő fejszéje kettévágott egy káoszharcost, de még így is maradt benne annyi erő, hogy jókora darabot kihasítson, a káoszlény mögött álló oszlopból. Gotreket immár a rettegés aurája vette körül, ahhoz hasonló, mint amit a démon bocsátott ki magából. A káoszfajzatok egymást taposva menekültek előle. Gotrek fülrepesztő csatakiáltást hallatott, és közéjük vetette magát. Sosem látott vérontás vette kezdetét. A kezében tartott fegyverek szinte isteni hatalmat és erőt kölcsönöztek a trollvadász-nak, aki így le-

győzhetetlen lett. Fejszéje könnyedén átvágta a páncélt és a testet; egyetlen fegyver sem háríthatta csapásait. A pöröly gyilkos villámokat szórt a káoszharcosokra, melyek ugyanúgy halálra sújtották őket, mint az a bizonyos pokolban font démonkorbács a törpéket. Felix döbbenten bámulta a tömegmészárlást, amíg meg nem látta a saját kardját a kövezeten. Odabicegett mellé, lehajolt, majd nagy nehezen rákényszerítette ujjait, hogy megfogják a markolatot. Még egyszer összegyűjtötte minden erejét, és ő is belevetette magát a gyilkos forgatagba. A csata már nem tartott sokáig. Vezérük halála elvette a káoszlények harci kedvét. És mert senki sem állhatott ellen a feldühödött trollvadász mindent elsöprő erejének, néhány perccel később a káoszhorda maradéka sarkon fordult, és fejvesztve menekülni kezdett. Csata után A Kút Csarnoka elképesztő, gyászos látványt nyújtott. Holttestek hevertek mindenütt, egy olyan összecsapás lehangoló maradványai, amelyet őrült vérszomjjal vívtak az egyik oldalon, és rettenthetetlen elszántsággal a másikon. Sötétvörös és fekete megalvadt vér borította a kövezetet. A halál bűze lengte be a hatalmas termet. Felix az eszméletlen, halálsápadt Gotreket fürkészte, aki a padlón ült, hátát a menynyezetet tartó oszlopok egyikének támasztva. Kötések borították egész felsőtestét, és jobb kezét mozdíthatatlanul felkötötték egy kendővel. Horzsolások és zúzódások borították a fejét. A sötétlila véraláfutások még a tetoválásain is átütöttek. A démon szorítása aligha lehetett gyengéd. A trollvadász már a Vérivóval vívott párbajba is kis híján belepusztult, és az azt követő őrült harc sem használt az állapotának. Mellkasa alig mozgott, miközben az életet és a halált elválasztó szűk mezsgyén bolyongott. A mellette guggoló Varek sem tudta megítélni, hogy életben marad-e vagy meghal. Az ifjú törpe bizonytalanul nézett fel Felixre. – Mindent megtettem, ami tőlem telt – mondta halkan, mentegetőző hangsúllyal. – A sorsa most már az istenek kezében van. Már az is csoda, hogy egyáltalán él. Gyanítom, hogy csakis a Végzet Pörölyének ereje tartotta benne a lelket, mialatt harcolt. Felix elnézett a semmibe, és azon tűnődött, vajon eljött-e az ideje annak, hogy megörökítse a trollvadász halálát. Annyi bizonyos, hogy hőseposzba illő csata volt, pontosan olyan, amilyenre Gotrek vágyott. A törpék új erőre kaptak a démon pusztulásának láttán. A káoszfajzatok éppen ellenkezőleg, minden bátorságukat elvesztették, amikor Gotrek, győzhetetlen fegyvereivel, őrjöngve és halálosan, mint a háború egyik ősi istene, végigszántott a derékhadukon. A trollvadász véres rombolásának láttán a káoszhívek nem gondolhattak másra, mint hogy aljas isteneik elpártoltak tőlük. Végül elillant minden harci kedvük, pánikba estek és elmenekültek. Gotrek csak ezt követően rogyott össze. A törpék szörnyű veszteségeket szenvedtek. Legfeljebb néhány tucatnyian maradtak életben, de még a túlélők java része is a kincstárban rejtőzött a csata idején. Ha nincs a pöröly ereje és Gotrek fejszeforgató jártassága, valószínűleg valamennyien meghalnak. Ráadásul úgy tűnt, hogy magának a trollvadásznak is nagy árat kell fizetnie a győzelemért. Snorri bicegett feléjük a halottak közül; a bal lábára erősen sántított. Ő sem festett jobban Gotreknél. Hosszú mellsebét a démon korbácsának szálaival öltötték össze. Ő maga volt a törpék szívósságának eleven bizonyítéka azzal, hogy életben maradt. Egyetlen ember sem élte volna túl a Vérivó ütését vagy az azt követő vérveszteséget. Átvérzett kötésekből álló, rögtönzött turbánt viselt a fején, amitől úgy nézett ki, mint egy nagyon alacsony, nagyon széles és nagyon buta arábiai bennszülött. Boldogan fü-

työrészett, miközben a vérben úszó csarnokot vizsgálgatta maga körül. De még ő is elvesztett valamit a vidámságából, amikor meglátta az öntudatlan Gotreket. – Jó csata volt – dünnyögte, csak úgy maga elé. Felix vitatkozott volna, de inkább hallgatott. Azt akarta mondani, hogy véleménye szerint nincs olyan, hogy jó csata, csak olyan, amit az ember elveszít, meg olyan, amit megnyer. A harc mocskos, véres, fájdalmas és veszedelmes tevékenység, amit összességében nézve jobb nagy ívben elkerülni. De már mialatt ezek a gondolatok keringtek a fejében, rájött, hogy becsapja magát. Igenis, volt valami mámorító a túlélésben, és valami hátborzongató öröm a győzelemben, aminek hatása alól ő sem tudta kivonni magát. És amikor számításba vette egy csata végkimenetelének egyéb lehetőségeit is, azon kapta magát, hogy kénytelen egyetérteni Snorrival. – Igen, jó csata volt – válaszolta, bár közben arra gondolt, hogy vajon miképp vélekednének erről a hideg köveken fekvő halottak, ha képesek lennének megszólalni. Már a beszéd is akkora erőfeszítésébe került, hogy belesajdult az egész teste. Szemügyre vette a jobb kezét. Merev volt, és alaposan megpörkölődött ott, ahol bőre érintkezett a pöröly nyelével. Még a Varektől kapott ópiumos kenőcs sem tudta teljesen eltompítani a fájdalmait. Nem tudhatta, hogy miféle varázslat védte meg Thangrimot ezektől a jelenségektől, de az nyilvánvalóan látszott, hogy az emberek esetében nem működött. Mégis, Felix úgy érezte, hogy igazán nem panaszkodhat. Az istenek, ha lassan is, de válaszoltak imáira, és a pöröly megtette azt, ami a legfőbb dolga volt. A kezét borító kötéseket vizsgálgatva azon morfondírozott, hogy a démon pusztulása után egyáltalán hogyan sikerült tovább harcolnia – bár valójában tudta a választ. Egy csata forgatagában a harcos olyan fájdalmat is elvisel, amely máskülönben ledöntené a lábáról. Nem egyszer látta már, hogy valaki hosszú percekig harcolt még azt követően, hogy olyan sebet kapott, amelybe végül belehalt. A kezét méregetve Felix azon tűnődött, hogy képes lesz-e még valaha kardot forgatni. Vagy éppenséggel tollat, ha arra kényszerül, hogy megírja a trollvadász halálának történetét. Az egész teste sajgott, és nem kívánt mást, csak hogy végre kialhassa magát, de még túl sok tennivalójuk maradt. Harg-rim és társai befejezték a tárgyalást, és odamentek hozzá. Hargrim a jobb kezében tartotta a Végzet Pörölyét. Felix kissé morcosan megállapította magában, hogy őt bezzeg nem pörköli meg a fegyver. – Olyan adóssággal tartozunk neked, Felix Jaeger, amit sosem lehet leróni – kezdte ünnepélyes hangnemben a törpekapitány. – Megmentetted népünk becsületét, és megakadályoztad, hogy őseink harci pörölye ellenségeink kezébe kerüljön. Felix a törpére mosolygott. – Nem tartoztok nekem az égvilágon semmivel, Hargrim – válaszolta derűsen –, a Végzet Pörölye megmentette az életemet. Szó sincs semmiféle adósságról! – Nemes beszéd, hőshöz méltó. – A kapitány nagyot bólintott. – Mindazonáltal mostantól kezdve ami a miénk, az a tiéd is. – Igazán köszönöm, ám én nem szeretnék mást, csupán hazajutni – felelte Felix és remélte, hogy nem tartják hálátlannak, ezért a kijelentésért. – Együtt fogunk távozni – jelentette ki Hargrim, mire Felix kérdőn felvonta szemöldökét. – Túl kevesen maradtunk ahhoz, hogy megvédjük csarnokainkat – magyarázta a kapitány –, és a Sötét Erők immár ismerik a pontos helyünket. Csupán idő kérdése, és vissza fognak térni. Eljött az ideje annak, hogy fogjuk a Harag Könyvét, a pörölyt, továbbá annyi kincset, amennyit csak tudunk, és elmenjünk innen.

– Azt hiszem, Felix, lesz elég hely a Grungni Szellemén – vette át a szót Varek. Tiszteletteljesen nézett Felixre, mintha a beleegyezésére várt volna. Az emberifjonc kezdte sejteni, hogy azzal, hogy a Végzet Pörölye végül engedelmeskedett az akaratának, elnyerte a törpék tiszteletét és megbecsülését. Varek folytatta: – Mostanra már csupán negyven-ötven törpe maradt Karag Dumban. Ha kiürítjük a hajó rakterét, illetve megosztozunk a kabinokon, akkor valamennyien elférünk. – Úgy vélem, igazad van – válaszolta Felix. – Most mindennél fontosabb, hogy elvigyük innen a szent harci pörölyt – folytatta Hargrim. – És annyi kincset, amennyit csak elbírunk. – Természetesen. – Felix biccentett, és a ládákra nézett, amelyeket a harcosok éppen ekkor cipeltek kifelé a rejtett kamrákból. – Viszont aggódom amiatt, hogyan fogunk kijutni ekkora teherrel. Át kell verekednünk magunkat a káoszfajza-tokon. Túlságosan kimerültünk, és túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy harcoljunk. – Emiatt egy pillanatig se fájjon a fejed, Felix Jaeger – közölte Hargrim vigyorogva. – Bőven akad még titkos járat Karag Dumban, amelyeket csupán a törpék ismernek. Felix ekkor a továbbra is eszméletlen Gotrekre pillantott, aki túl sápadtnak és túlontúl gyengének tűnt ahhoz, hogy mozogni tudjon. – És mi lesz Gotrekkel, meg a többi sebesülttel? – kérdezte. Az járt a fejében, hogy talán megvárhatnák, amíg a trollvadász meghal, és akkor tisztességgel eltemethetnék itt, ősei otthonában, a csata többi áldozatával együtt. – Amíg élek, emberifjonc, annyi erőm mindig lesz, hogy járjak is! – recsegte egy hang a trollvadász felől. Gotrek ép szeme lassan felnyílt. Valamennyien odarohantak hozzá, mialatt nehézkesen talpra küzdötte magát. – Hát akkor, gyerünk! – adta ki a vezényszót Felix nagy boldogan. A trollvadász végighordozta tekintetét a tetemek százain. – Nagyon úgy fest, hogy engem már megint elkerült a halál – állapította meg fanyar képet vágva. – Csak ne aggódj – szólt rá vigyorogva Felix –, valami azt súgja, hogy jó néhány csata vár még ránk! ♦♦♦ Thanquol félrehúzta gyaloghintójának függönyét, és erősen hunyorogva, sűrűn pislogva kibámult a verőfénybe. Az előző pillanatokban bukkant elő az Alantút sötétjéből. Kislev északi részén járt, és a lenti sötétség után az itteni nyári nap úgy ragyogott le rá, mint valami könyörtelen isten figyelő szeme. Előtte tátongott a Pokolkatlan félelmetes krátere, jól látta maga alatt az Idomár-klán hatalmas erődítményét. A szürkelátnokot mélységes elégedettség töltötte el. Napokig űzte-hajszolta gyaloghintójának kimerült hordozóit, hogy mielőbb elérje úti célját. – Gyorsan, siessetek! – parancsolt a ziháló rabszolgákra. –Még nem vagyunk ott! A szolgák a vállukon a hordszékkel lassan lebotladoztak a lejtőn. Hátborzongató hangok törtek elő a különös formájú tornyokból. Hatalmas fenevadak üvöltöttek. A szörnyetegek bűze és a torzkő pompás illata egyszerre csapta meg Thanquol érzékeny orrát. Tudta, hogy ezen a helyen szövetségeseket fog találni. Feltétlenül szüksége lesz rájuk a léghajó megkaparintásához, továbbá ahhoz, hogy Gurnissonra illetve Jaegerre zúdítsa elkerülhetetlen, halálos bosszúját. Máris meglátta az első skaven-harcosokat, akik hatalmas, lomha fenevadak kíséretében siettek az üdvözlésére. A szürkelátnok biztosan érezte, hogy ha helyre tudja állítani a kapcsolatot szolgájával, a nyomorult

Vá-gottnyelvűvel, akkor innentől kezdve minden rendben lesz. Mialatt a gyaloghintó az erőd felé vitte, Thanquol azon tűnődött, hogy mit művel éppen Lurk. ♦♦♦ Lurk ezekben a percekben azon törte a fejét, hogy vajon mire készülnek azok az ostoba törpék. Sejtelme sem volt, azt viszont nagyon is jól tudta, hogy számára hamarosan üt a cselekvés órája. Tombolt benne az erő. Világosan érezte, hogy a Szarvas Patkány is őt támogatja. Úgy döntött, most már csak az alkalomra vár, és ha a helyzet úgy hozza, könyörtelenül lesújt. Nem fog habozni, óh, nem! Előugrik rejtekhelyéről, és ráveti magát gyűlölt ellenségeire. Ez így lesz. Valószínűleg. Feltéve persze, hogy nem lesznek túl sokan. Mondjuk, egynél többen.