Khaled Hosseini: És a hegyek visszhangozzák (részlet)

– Menj haza! – mondta Apa összeszorított fogakkal. Abdullah hallotta, hogy valamivel meszszebb, előttük, Pariból kitör a zokogás. Akkor Apa még egyszer megütötte, még erősebben, ezúttal a bal arcán. Abdullahnak oldalra rándult a feje. Égett az arca, a szeméből megint könnyek szivárogtak. Zúgott a bal füle. Apa lehajolt, olyan közel hozzá, hogy sötét, barázdált arca elfedte a sivatagot meg a hegyeket, de még az eget is. – Megmondtam, menj haza, fiam! –mondta fájdalmas arccal. Abdullah néma maradt. Nagyot nyelt, hunyorgott az apjára, pislogott a tenyere alatt, amivel a szemét árnyékolta be a napsütés elől. A kis piros kocsiban előttük Pari a nevét kiáltotta: a hangja magas volt, remegett az aggodalomtól: – Abollah! Apa hosszú, metsző pillantást vetett a fiúra, majd visszaballagott a kocsihoz. A kocsiderékból Pari Abdullah felé nyújtotta a kezét. A fiú hagyott nekik egy kis előnyt. Aztán megtörölte a szemét a tenyere élével, és elindult utánuk. Nem sokkal később Apa egy követ dobott felé, úgy, ahogy otthon, Sadbagban szoktak a gyerekek Pari kutyájára, Sudzsára – csak a gyerekek el is akarták találni, bántani akarták Sudzsát. Apa köve meg ártalmatlanul esett a földre úgy harminc centire Abdullah lába előtt. Várt egy kicsit, és amikor Apa és Pari újra megindultak, ő ismét a nyomukba szegődött. Végül, amikor a nap már lefelé indult delelőjéről, Apa megint megállt. Visszafordult Abdullah felé, és mintha gondolkodott volna valamin, aztán intett a kezével. – Nem adod fel – mondta. A kocsiból kinyúlt Pari keze, és gyorsan megtalálta Abdullahét. Felnézett rá, a szeme könnyben úszott, szája pedig kis, foghíjas mosolyra húzódott, mintha soha semmi rossz nem történhetne vele, ha a fiú ott van mellette. Abdullah megszorította az ujjait, pont úgy, mint minden éjjel, amikor a szűk ágyukban együtt aludt a kishúgával: a fejük egymáshoz ért, a lábaik összegabalyodtak. – Az lett volna a dolgod, hogy otthon maradj – szólalt meg Apa. – Anyáddal és Ikballal. Ahogy megmondtam. A feleségeddel, gondolta Abdullah. Anyámat már eltemettük. De tudta, hogy el kell fojtania a szavakat, még mielőtt az ajkára tolulnak és kimondja őket. – Hát jól van. Gyere! – mondta Apa. – De semmi sírás! Megértetted? – Igen. – Mondom. Meg ne lássam! Pari felnézett Abdullahra, és elvigyorodott; a fiú lenézett a kislány fakó szemébe, kerek, rózsaszín arcocskájára, és visszavigyorgott rá. Attól kezdve ott lépkedett a sivatag gödrei közt döcögő kiskocsi mellett, és fogta Pari kezét. Titokban boldog pillantásokat is váltott a két testvér, de beszélni keveset beszéltek, nehogy feldühítsék Apát, vagy elrontsák a jó szerencséjüket. Sok-sok ideig egyedül mentek így hárman, és nem láttak semmit és senkit, csak a mély, rézszín szurdokokat, a hatalmas homokkőfalakat. Előttük terült el a sivatag, a tágas, széles tér, mintha csak nekik, egyedül nekik teremtették volna: a levegő mozdulatlan, perzselően forró, a magas égbolt kék. A

repedezett földön vibráltak a kövek. Abdullah nem is hallott semmi mást, mint saját lélegzetét meg a kerekek nyikorgását, ahogy Apa észak felé húzta a kiskocsit. Nem sokkal később megálltak pihenni egy nagy kőtömb árnyékában. Apa egy nyögéssel a földre ejtette a kocsi rúdját. Összerándult, ahogy kinyújtóztatta a hátát, arcát a nap felé emelte. – Milyen messze van még Kabul? – kérdezte Abdullah. Apa lenézett a két gyerekre. Szabúrnak hívták. Sötét bőre volt és kemény arca, szögletes, csontos; az orra görbe, mint a sivatagi sólyom csőre, a szeme mélyen ült a szemöldöke alatt. Sovány volt Apa, mint egy nádszál, de az egész életen át tartó kemény munkától megerősödtek az izmai: szorosan tekeredtek a csontra, mint vesszőfonat a szék karfájára. – Holnap délután odaérünk – felelte, és az ajkához emelte a marhabőr vizestömlőt. – Ha jól megyünk. Nagyot kortyolt, az ádámcsutkája kiemelkedett-visszasüllyedt. – Miért nem Nabi bácsi visz minket? –érdeklődött Abdullah. – Neki van autója. Apa lassan felé fordította a tekintetét. – Akkor nem kéne egész úton gyalogolnunk. Apa nem felelt. Levette a kormos, kerek kis sapkát a fejéről, és az inge ujjával letörölte az arcáról az izzadságot. Pari a kis ujjával a levegőbe bökött. – Nézd, Abollah! – kiáltott izgatottan. – Még egy! Abdullah követte a szemével az irányt, egészen a kőtömb árnyékában a földön heverő madártollig: hosszú toll volt, szürke, mint a faszén, mikor már elégett. Odament és a végénél fogva felvette. Lefújta róla a porszemeket. Sólyom, gondolta, ahogy megforgatta a kezében. Vagy talán galamb, esetleg sivatagi pacsirta. Aznap már többet is látott belőlük. De nem, ez sólyom. Még egyszer ráfújt, és odaadta Parinak: az boldogan kapta ki a kezéből. Otthon, Sadbagban Pari egy régi bádog teásdobozt tartott a párnája alatt, amit Abdullahtól kapott. Rozsdás fémkapocscsal záródott, és a tetején egy szakállas indiai férfi volt turbánban, hosszú vörös köpenyben, két kezében gőzölgő teáscsészét fogott. Ebben a dobozban pihent az összes madártoll, amit Pari összegyűjtött. Minden kis holmija közül ezeket szerette a legjobban. Mélyzöld, sötét, borszínű kakastollak; egy galamb fehér farktolla; egy verébtoll, barna, mint a föld, kis sötét foltokkal; és amire Pari a legbüszkébb volt, egy ragyogó, zöld pávatoll, a végén hatalmas, gyönyörű pávaszemmel. Ezt az utóbbit Abdullahtól kapta ajándékba két hónappal ezelőtt. Abdullah hallott egy fiúról egy másik faluban: az ő családjuknak volt egy pávája. Egy nap, amikor Apa lent dolgozott Sadbagtól délre, árkot ásott a városban, Abdullah átgyalogolt ebbe a másik faluba, megkereste a fiút, és kért tőle egy pávatollat. Hosszú tárgyalás következett, és a végén Abdullah beleegyezett, hogy a tollért cserébe odaadja a cipőjét. Mire hazaért Sadbagba az inge alatt a nadrágja derekába tűzött tollal, a sarka felhasadt, és kis, véres nyomokat hagyott a porban. A

talpába tüskék, kőszilánkok ékelődtek be. Minden egyes lépésnél éles fájdalom hasított a lábába. Abdullah gyanította, hogy Parvana igen mérges lenne, ha megtudná, hogy elcserélte a cipőjét egy pávatollért. Apa keményen megdolgozott a tűző nap alatt, hogy meg tudja neki venni. Megkapja majd a magáét az asszonytól, ha kiderül a dolog. Talán még meg is ver, gondolta Abdullah. Néhányszor már azelőtt is megütötte. Erős, nehéz keze volt – megerősödött az évek alatt, amíg a nyomorék testvérét emelgette, gondolta Abdullah –, jól tudta, hogyan kell meglendíteni a seprűnyelet, vagy pontosan irányozni a pofont. De becsületére legyen mondva, Parvanának láthatóan semmi öröme nem telt benne, ha megütötte. És bizony tudott gyengéd is lenni a mostohagyerekeihez. Egyszer például varrt Parinak egy ezüst-zöld ruhát abból a vászontekercsből, amit Apa hozott Kabulból. Máskor pedig meglepő türelemmel tanítgatta Abdullahot, hogyan törjön fel egyszerre két tojást anélkül, hogy a sárgája kifolyna. Megint máskor megmutatta nekik, hogyan tekerjékhajtogassák a kukoricacsuhát pici babákká, ahogy ők is csinálták a testvérével kiskorukban. Megmutatta, hogyan csináljanak ruhát a babáknak kis anyagdarabkákból. Csakhogy Abdullah jól tudta, hogy ezek csak kis dolgok, kötelességfélék voltak, és jóval sekélyebb kútból merítkeztek, mint az asszony Ikbal iránti szeretete. Ha egy éjjel kigyulladna a házuk, Abdullahnak kétsége sem volt, hogy Parvana melyiküket ragadná magához menekülés közben. Gondolkodás nélkül. Hiszen végül is nagyon egyszerű ez: ő és Pari nem Parvana gyermekei. A legtöbben a sajátjaikat szeretik. Azzal pedig nincs mit tenni, hogy ő és a húga nem tartoznak ilyen módon az asszonyhoz. Ők maradékok, egy másik nőtől. Megvárta, amíg Parvana beviszi a kenyeret, aztán végignézte, ahogy újra kijön a kunyhóból, egyik karján Ikballal, a másikban egy adag mosni való ruhával. Figyelte, ahogy lassan lépkedve a patak felé indul, megvárta, amíg eltűnik, és csak akkor surrant be a házba: a talpába fájdalom hasított, valahányszor a földre lépett. Bent leült, és felhúzta a régi műanyag szandálját: más lábbelije nem volt. Abdullah tisztában volt vele, hogy milyen értelmetlen dolgot csinált. De amikor letérdelt Pari mellé, finoman megrázva felkeltette a délutáni álomból, majd a háta mögül előhúzta a tollat, mint egy varázsló, akkor úgy érezte, megérte az egész – ahogy a kislány arcán kinyílt először a meglepetés, aztán az öröm; ahogy puszikkal borította az arcát; ahogy vihogott, amikor Abdullah a toll puhábbik végével megcsiklandozta az álla alatt –, és hirtelen már nem is fájt a lába egyáltalán.