Katy Evans – ENYÉM

Egy

Katy Evans: ENYÉM egy „Valós” szerelmes történet Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik ugyanúgy éreztek, mint én, de még akkor is egy kicsivel többet akartak. ‘MINE’ Playlist

Ezeket a dalokat hallgattam „Az enyém” írása közben. Remélem ti is úgy élvezitek majd őket, mint Remy és Brooke. J Goo Goo Dolls : „IRIS” Kelly Clarkson: „DARK SIDE” Sara Bareilles: “I CHOOSE YOU” Labrinth feat Emeli Sandé: “BENEATH BEAUTIFUL” Lifehouse: “FIRST TIME” Goo Goo Dolls : “STAY WITH YOU” Lifehouse :“BETWEEN THE RAINDROPS” Corrs : “BREATHLESS” Orianthi: “ACCORDING TO YOU” 3 Doors Down: “HERE WITHOUT YOU” Avril Lavigne: “WHEN YOU’RE GONE” Nickelback: “FAR AWAY” Red: “HOLD ME NOW” Muse: “UPRISING”

YOUR

Imagine Dragons: “DEMONS” Ed Sheeran: “KISS ME” Shania Twain and Bryan White :“FROM THIS MOMENT ON”

ENYÉM ♥♥♥

A szív nem más, mint egy üreges izom, ami életünk során sok milliárd alkalommal dobban. Körülbelül ökölnyi nagyságú, négy részből áll: két pitvar és két kamra. Fel nem foghatom, hogy tud ez a kis izom befogadni olyan magával ragadó érzelmeket, mint a szerelem. A szív az, ami szeret? Vagy a lelkeddel szeretsz, ami örökkévaló? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy érzem a szerelmet a testem minden apró molekulájával, minden lélegzetvételemmel, a lelkem minden örökkévalóságával. Megtanultam, hogy nem futhatsz, ha elszakad az ínszalagod, de a szíved millió darabra törhet, és még akkor is képes vagy szeretni, az egész megmaradt lényeddel. Engem összetörtek és újra összeraktak. Szerettek és én is szerettem.

Szerelmes vagyok, és ez a szerelem, ez a férfi, örökre megváltoztatott. Régebben érmekről, bajnoki címekről álmodtam, de most kizárólag egy kékszemű harcosról álmodom, aki egy napon megváltoztatta az életem, amikor az ajkai az enyémhez értek. ♥♥♥

EGY

Fordította: Maya

ÜDV ÚJRA ITT, SZÖKŐÁR!

Brooke Két hónapja, pontosan hatvankét napja tértem vissza hozzá. Ezernégyszáznyolcvannyolc órányi hiány, vágyódás és szükség. És még több idő telt el azóta, hogy nők, férfiak, szurkolók ezrei, a világ bármely pontjáról, látták veszíteni. És most visszatért. Itt van. Az új földalatti harc, szezonnyitó meccsén. Úgy edzett, mint egy őrült. Még több izmot növesztett. Felkészültebb, mint valaha, és tudom, hogy ebben a szezonban megszerzi, amit akar. A Washington D.C.-ben lévő

arénában, körülbelül ezren gyűltek össze, és amikor bejelentik a jelenlegi meccs győztesét, a tömeg izgatottsága fokozódik. Mindannyian tudjuk, hogy őt fogják szólítani. Az asszisztense, Pete, a jobbomon ül, feszült és éber. Elmondta nekem, hogy ma ő a nagy „attrakció” – hogy az arénában, majdnem mindenki, miatta jött el. Tudom, nagyon is tisztában vagyok vele. A levegőt izgatottság, parfüm, sör és izzadság szaga tölti meg. A két előző harcos kilép a ringből, egyiküket a csapata támogatja és a szívem őrülten dobog, ahogy mozdulatlanul ülök a helyemen, az első sorban középen, pontosan ott, ahol az én pasim akarja, hogy legyek. Úgyhogy itt vagyok, várok, a testem zsibbad, a szívem a nevének ritmusára kalapál. Remington, Remington, Remington… A hangszórók recsegnek, ahogy a bemondó bekapcsolja a mikrofont, én pedig majdnem kiugrom a bugyimból. – Hölgyeim és uraim, mindannyian emlékszünk, hogyan tört darabokra a lelkünk – a mi szellemünk! – amikor a tömeg kedvence, tavaly elvesztette a döntő meccset. A tömeg fújol, a torkom elszorul, felsejlik előttem Remy összezúzott teste, ahogy kicipelték a ringből. – Egyet se féljenek emberek! – REMY!!! – kiáltja valaki. – Azonnal jelentse be! – üvölti egy másik. – Ó, igen, be fogom. Ne legyen kétsége felőle, be fogom – mondja a bemondó komoran, fájdalmasan, csak hogy húzza még egy kicsit a tömeget. – Oly sok pletyka és spekuláció után, végre hivatalos lett! Ebben a szezonban ringbe lép, és nem ejt foglyokat, emberek! Itt van ő, hölgyeim és uraim. Itt! Van! Ő! Tudják, kiről beszélek?

A tömeg harsog: – SZÖKŐÁR! – Ki? – SZÖKŐÁR! – Még egyszer, mert nem hallom tisztán! – SZÖKŐÁR! – Így van, hölgyeim és uraim! Itt van a mi kedvenc rosszfiúnk az aljas mosolyával és a halálos ökleivel, készen arra, hogy föld alá tegyen bárkit, aki az útjába áll idén. Az első és egyetlen, Remingtoooon Tate, a SZÖKŐÁR! Vad izgalom fog el, amint a tömeg felpattan, és úgy üvölt, mint soha korábban. – Szent isten! A szurkolók igazán kiéheztek már rá! – suttogja Pete. És én is. Szűzanyám! Én is! Odaát, a ring túl oldalán a nők a bugyijaikat lengetik. A bugyijaikat! Egy másik táblát szorongat, rajta felirattal: ÁRASSZ EL SZÖKŐÁR! A szám kiszárad, és a gyomromban ezer és egy pillangó repked, amikor meglátok egy villanásnyi vöröset. És aztán közelebb ér. A kifutón át a ringhez üget. Az ő ringjéhez. A testem élettel telik meg, ahogy figyelem őt, ahogy átvág a tömegen. Néhány rajongó kiszabadult a helyéről és megpróbálja elérni őt, de ő nem foglalkozik velük, átvág a kifutón, a vörös bársony köntösének csuklyája árnyékot vet az arcára. Remy. Az én Remym. A férfi, akit egész lényemmel szeretek. – Szökőár, te vagy a szex, a SZEXIben! – Remy, kibaszottul gyereket akarok tőled!

Felugrik a ringbe egy gördülékeny mozdulattal, és lassan, mindenféle sietség nélkül, leveszi a SZÖKŐÁR feliratú köpenyét. Nők ezreinek sikításától cseng a fülem, ahogy Remy a sarokba sétál, hogy átadja a másodedzőjének a köpenyt, Rileynak. Riley mosolyogva megpaskolja izmos hátát és mond neki valamit. Remington hátrahajtja a fejét, mintha nevetne, aztán a ring közepére sétál, kinyújtóztatja hosszú, kidolgozott karjait, és elkezdi tudom-hogy-mindannyian-velem-akartokbaszni körét. Meghalok. Soha, de soha nem fogok hozzászokni a látványhoz, amikor a ringben van. A szívem a torkomban dobog, a belsőmben lüktet a szükség és a mellkasom olyan, mint egy lufi, ami ki akar pukkadni az izgatottságtól. Kemény, karcsú és tökéletes, maga a veszély, a szépség, és az enyém. A szememmel magamba szívom azt, amiért minden más nő itt nyáladzik, és én tehetetlenül hagyom, hogy a pillantásom újra és újra végigsimítsa, tökéletes alakját. A tekintetem imádja cirógatni barna testét és megcsókolni a tintafekete kelta gyűrűt a bicepszén. Imádom a testét és a hosszú, erős lábait, szobrokat megszégyenítő karját, keskeny csípőjét és széles vállait. Annyira kidolgozott minden egyes izma, hogyha végigfuttatod az ujjaidat tökéletes alakján, pontosan meg tudod mondani, hol kezdődik az egyik és hol végződik a másik. És ahogy még egy kicsit elfordul, látom kemény, nyolckockás hasát – nyolc! Igen, lehetetlen, de igaz… és az arca. Szent Isten, fel sem tudom fogni! A borostás áll. A fantasztikus, kék szemek. A szexi vigyor. A gödröcskék. A mosoly, ami az ajkán játszik, az arckifejezésén látszik, hogy egy csomó disznóságot tervez az éjszaka, ami elől nem menekülhetsz, de ugyanakkor férfias és játékos is. A közönség felsóhajt mögöttem, ahogy felénk fordul.

A pillangók a gyomromban őrülten repkednek, ahogy kék tekintete a tömeget pásztázza, magában rajtunk mulatva. Jót szórakozik azon, mennyire megszállottan imádnak az emberek mindent, Remington Tate-ben. Mögöttem egy középkorú szőke, túl sok botoxszal, fel-le ugrál, és úgy üvöltözik, mint egy eszelős: – Remy! Le akarlak szopni! A késztetés, hogy a hajánál fogva ráncigáljam ki innen a nőt, elborít, de ugyanakkor tudom, hogy nem tudsz ránézni anélkül, hogy megkívánnád. Ő egy csődör. Baszásra született. Kúrásra. És annyira kell nekem, mint a következő lélegzet. Jobban akarom, mint bármelyik visítozó nő itt. Akarom minden összetört részét. Akarom a testét. A szívét. A gyönyörű lelkét. Azt mondja, hogy az enyém. De tudom, hogy van egy kis rész, Remington Tate egy apró darabkája, ami soha nem lesz senkié. Az övé vagyok, de ő megszelídíthetetlen és legyőzhetetlen. Az egyetlen, aki valaha megverheti Remington Tate-et, önmaga. Ott van fent, megfoghatatlan és misztikus, a rejtély végtelen fekete doboza. És én el akarok veszni benne, még akkor is, ha sosem jutok ki többé. Pete a bordáim közé könyököl, és a fülembe súgja: – Uram atyám, annyira igazságtalan, hogy az összes figyelem az övé, és ez – jelez saját, szikár önmagára, – semmit sem kap. Mosolygok. Pete, a göndör hajával és barna szemével, mindig öltönyben és nyakkendőben mászkál. Ő nem csak Remy személyi asszisztense, hanem olyan neki, akár egy idősebb báty, és Pete az egyik legközelebbi barátom. – Nora úgy szeret téged, ahogy vagy – gúnyolódok vele a húgom hangján.

Pete rám mosolyog, felemeli a szemöldökét, ahogy a ring felé bök a fejével, ahogy Remington befejezi a körét, és majdnem teljesen velem szemben áll. Az idegvégződéseim felpezsdülnek és bizseregni kezdek, ahogy nevető kék szemei a sort pásztázzák, ahol tudja, hogy ülni fogok. Esküszöm, minden tagom remeg a várakozástól, ahogy várom, hogy megtaláljon. Aztán megvan. Felvillanyoz. Láthatatlan ár indul el köztünk. A mosolya átcikázik rajtam, és hirtelen, mintha a mellkasomban a szívem helyén egy lámpás gyulladna, amit ő gyújtott meg. A tekintete szerelmes forrósága, fogva tartja az enyémet; látom a csendes örömét ma este, a birtoklási vágyát, a területvédő bámulását, amivel elmondja mindenkinek a teremben, hogy ÉN. AZ. ÖVÉ. VAGYOK. Aztán rám mutat. A szívem megáll. Úgy tűnik, mindenki követi az ujját, amivel felém mutat, pontosan a mellkasomra, ahol a szívem érte dobog, a szeme pedig pontosan elárulja: „Ezt most, csak neki”. Elragadtatott moraj csendül fel körülöttem. Az adrenalin teljesen felpörget, mint egy pohár tequila, ami rögtön a fejedbe száll. Az, ahogy a szurkolói szeretik őt. Ahogy ő is szereti őket. És ahogy engem is szeret. Elképeszt, ahogy a közönség reagál rá, ahogy ott áll a gödröcskéit villogtatja és felszívja az összes energiát a szobában, átváltoztatva azt egy SZÖKŐÁRRÁ. Istenem, szeretem őt, és azt akarom, hogy ezt soha se feledje! Csókot dobok neki, mert annyira magával ragad az energia. Elkapja, és a szájához emeli. A tömeg még hangosabb lesz. Remy rám mutat, nevet, és én is nevetek. A szemeim égnek, mert annyira boldog vagyok, hogy nem férek a bőrömbe. Boldog vagyok, mert ő is az, és mert itt van, ahová tartozik. Ez az ő szezonja. Ebben az évben semmi sem fogja megállítani

Remington Tate-et, hogy ő legyen a Földalatti harc Bajnoka. Semmi. Meg fog tenni bármit, amit kell, mert ő egy motivált, energikus, szenvedélyes ember, és habár félek, aggódom és izgulok egyszerre, mindenekfelett támogatni fogom őt. – És most, hölgyeim és uraim, kaphatnék egy kis tapsot, hogy üdvözöljük a földalatti harc új fiúját, a harcosok klubjából, a hírhedt, híres és halálos Grang Gonzalezt, Gooooodzilláááát! Amikor bejelentik az ellenfelét, Remington nyugodtan körbejárja a ringet, mint az áldozatára leső párduc, míg egy hatalmas ezüstrakás lép elő a második kifutóra. Remy kihajlítja az ujjait az oldala mellett, közben azt nézi, ahogy a férfi megérkezik a ringbe. Ma este kesztyű nélkül harcolnak, mint a férfiak a régi időkben. Az új harcos alig bújik ki a köpenyéből, amikor a közönség szitkozódásba kezd. – Booo! Booo! – Ez a hapsi, jó pár embert kinyírt harc közben – mondja nekem Pete halkan. – Egy mocskos anyabaszó! – Komolyan mondod, hogy harcosok haltak meg ezeken a küzdelmeken? – kérdezem rémülten, az érzéstől remeg a gyomrom. Pete a szemét forgatja. – Brooke, ezek cenzúrázatlan harcok. Néha megesnek dolgok. A gondolat, hogy Remy gyilkosokkal küzd, egészen új szintre emeli félelmeimet. A félelmek, amiket elnyomtam, míg az emberem a közönség biztatását és megbecsülését itta magába. Félelmek, amik öklömnyivé szorították a gyomromat. – Pete, a halál kicsit több mint „néha megeső dolog”.

Remington összeüti az öklét az ellenfelével és a tömeg elcsendesedik. A belsőm is lenyugszik. Vadul, majdhogy nem idegesen méregetem az új fiút, mintha bármit is megtudnék egyedül abból, hogyan néz. A fiatal férfi fehér bőre sima, mintha olajjal kenték volna le. Nem szabályellenes, síkos testtel harcolni? Hosszú haját lófarokba fogva viseli, és erőteljes izmai olyanok, mint bármely más harcosé, amit láttam. Senki sem olyan kemény és csodálatos, mint Remy. Fogadok, hogy nincs más, aki annyira vigyáz a testére és ugyanazzal az erőbedobással küzd, mint ő. Amikor a harang felkondul, nem veszek levegőt. A harcosok közelednek egymás felé. Remington várja, hogy az ellenfél mozduljon, a védelme tökéletes, minden apró izma nyugodt, bevetésre készen áll. Végül Godzilla ad le egy lengő ütést kezdésként. Remy lebukik, és az oldalát éri az ütés, aztán – hihetetlen – leveri azt a hatalmas szörnyet, egy hatalmas robajjal. Eláll a lélegzetem, amikor a bemondó elkezd számolni. Remy arcán egyedi mosoly, miközben a rezzenéstelen alakot nézi a ring padlóján, mintha csak arra biztatná, hogy mozduljon. De nem mozdul. Egy kiáltás szalad végig a tömegen. Pete felugrik, és a levegőbe öklöz. Ez az! Igen! Ki a férfi? Na, ki a férfi? – Egy ütés, hölgyeim és uraim! – száll a bejelentés a hangszórókból. – Egy kibaszott ütés! Visszatért! Férfiak, nők, lányok és kibaszott fiúk, ezen az estén, a tiétek az egyetlen és utánozhatatlan SZÖKŐÁR! A bíró felemeli Remy kezét, mutatva győzelmét. És habár az egész aréna az ő nevét üvölti, fantasztikus, kék szemei, azonnal

találkoznak az enyémmel, amitől a testem lángolni kezd. Istenem. Remy egy kibaszott szex isten. És bazira beindít. – Szökőár, kérlek, oh légyszi, légyszi had érintselek meg! Egy visítozó nő rohan a ring széléhez és felé nyújtja a kezét a kötelek között. Remington megszánja őt és megfogja a kezét. Végighúzza az ajkait a csuklóján, amitől a nő hisztérikusan üvölt. Nevetek, de egy pillanatra féltékeny leszek. Remy felnéz rám, és azonnal elengedi őt, aztán, halálos, vadmacskákra emlékeztető mozdulattal lemászik a ringből. Teljes a csend az arénában, olyannyira, hogy csak a saját szívverésemet hallom. Remington… Remington… Remington. Remy hozzám sétál, a mosolya mindent elárul. – Féltékeny vagy –mondja azon a mély, lábujjgörbítő hangján. – Egy kicsit – felelem, saját magamon is nevetve. Ő nem nevet, hanem mosolyog, és a mosolya a szemében is csillog, amint a torkom oldalán felcsúsztatja az ujját, aztán érzem, hogy az ujjhegye az alsó ajkamon simít végig. A pillangók újra felébrednek a pocimban. A szemei félig lecsukódnak, miközben az ajkamat szemléli. Lassan simogat az ajkam egyik sarkától a másikig, aztán, úgy tűnik, azt gondolja, ez a száj az övé, lecsap és elveszi. Az ajkai felégetnek. A gyomrom összeszorul, amikor szétfeszíti az ajkaimat, és a nyelve benyomul forrón, nedvesen, erőteljesen, hogy röviden megízleljen engem. Visszafojtok egy nyögést. – Ne legyél – mondja nekem érdes hangon, kipirosodott ajkamat nézi, csodálja saját munkáját. Egy pillanatra a homlokomra szorítja az ajkát, majd visszatér a ringbe, azzal a szokásos kecsességgel és nyugalommal, ahogy szokott.

Lélegzet visszafojtott hang hallatszik mögülem: – Szentséges ég! Legalább tízszer akarom még csinálni vasárnapig! – Bassza meg, pontosan itt volt előttem! Megnyalom az ajkaimat és még mindig érzem a szexi rohadék ízét, az egyetlenét, akitől a bimbóim megkeményednek és a puncim nedves lesz, annyira akarom őt. Amint a következő ellenfelét szólítják, Remington lehajol a lábujjához, hogy kinyújtóztassa az izmait. Felvillanó mosolya, gödröcskéi elárulják, mennyire élvezi, hogy itt hagyott engem szerelmesen, vágyakozva. Az elvetemült. Parker Drake, a „Terror”, közeledik a ring felé, egy harcos, akire még tavalyról emlékszem. És a harang felkondul. Ting. A tömeg elhallgat, ahogy a küzdelem elkezdődik, mindkét harcos üt és hajol. Remy ütései erősek, és tisztán hallom, ahogy az ökle célba talál, mélyen, erősen és gyorsan, mint a villámlás. Bam, bam bam bam! Fészkelődök a helyemen, figyelem őt, aggódás és félelem közt őrlődöm, amikor Parker a földre kerül. Felugrok. – Szökőár! – kórusban kiáltok a közönséggel, tudva, hogy ez

az első a sok-sok alkalomból, amikor itt leszek vele, azt figyelve, hogyan szerzi vissza azokat a dolgokat, amiket feladott értem.

Kettő

Fordította: Cassia Átnézte: Jane

BOLDOGSÁG = Ő

Életem során, csak egy férfival töltöttem együtt a teljes éjszakát. Vele. Szeretem, ahogy az izmai körbe vesznek, miközben alszunk. Szeretem az ágyneműn érezni az illatát, a miénket, hogy a válla vált a kedvenc párnámmá, még ha olyan kemény is, mint a pokol. Nem tudom megérteni, hogy ez miért van így, de ő úgy tűnik, igen. Karjaival átöleli a derekam és magához ránt, érzem az illatát, a melegét és imádom. Minden egyes apró részletét. Különösképpen, mikor a nyakamba temeti az arcát, és úgy érzem, hogy visszavonhatatlanul az övé vagyok. A probléma az, hogy úgy néz ki az ágy ő felőli oldala, mint ha kirobbant volna onnan. Fura érzésem van a mai nappal kapcsolatban és eközben azt sem tudom megmondani, hogy ő miért nincs a szobában. A levegő megváltozik, mikor nincs a közelben. Amikor itt van, egy lassú erőteljes vibrálás vesz körül, mely felizgat, és biztonságérzetet nyújt. Totál, függő lettem tőle. Hat hónappal ezelőtt, egy egyéjszakás kalandra vágytam, csak egy kis szórakozásra miután egy egész évet szenteltem a

karrieremnek. Ehelyett… én megkaptam őt. A kiszámíthatatlan, dühítő, szexi őt… a férfit, ki minden nő nedves álma. Nem akartam, de végül totál belé estem. És most szeretni őt, a legizgalmasabb hullámvasút, melyen valaha ültem. Felülök az ágyban, és megdörzsölöm a szemem, mielőtt kiégetné a reggeli nap, bárcsak az én ereimben is Red Bull és Monster folyna, mint az övében. Alig aludtunk valamit a kedvenc elfoglaltságunk miatt, de ő már itt sincs. Észreveszem a kész csomagjait az ajtó mellett, miközben még az én cuccaim szanaszét hevernek. Ő természetesen már bepakolt, hogy elinduljunk a turné következő állomására. Hunyorgok egy kicsit, majd kicsúszom az ágyból, hogy vadásszak magamnak valami ruhát, amit fel tudok venni. Ekkor észreveszem a levelet az iPhone-ja mellett az éjjeliszekrényen, amit már nagyon ritkán használ a fő funkciója szerint, kivéve, ha zenét kell hallgatnia. Elkapom a szememet róla, mert csak újra előhozza azokat a szörnyű emlékeket. El kell fojtanom a késztetést, hogy apró darabokra tépjem, majd végig nézzem, ahogy lefolyik a kicseszett WC-n. De Remington nagyon dühös lenne. Ő kincsként őrzi ezt a hülye levelet, amit akkor hagytam neki, mikor eljöttem. Mert azt mondtam neki, amit még senki ezelőtt. Szeretlek Remy. A lábam remegni kezd és elmondom magamnak, amit már oly sokszor, nem vagyok tökéletes. De tanulni fogok. Sosem álmodtam szerelemről, egy társról… csak sportról és a legújabb futócipőről. Főleg nem, tüskés, fekete hajról és kék szemekről. Tanulok és tanulok, hogy olyanná váljak, akit egy ilyen férfi

megérdemel. És azzal akarom tölteni az életem, hogy megmutassam neki, én megérdemlem őt. Biztosítani akarom, hogy vissza fogja szerezni azt, amit miattam elveszített. Ha valaki a világon megérdemli, hogy bajnok legyen az Ő. – Ő egy pina, nyugodj már le, basszus – hallom a mogorva, férfias hangját az ajtón kívülről. Nevetnem kell, ahogy az egész testem reagál, mikor meghallja Remyt, ahogy azt mondja „pina”, – a méhem összeszorul, és máris egy kicsit melegem lett. A francba. Vigyorgok, miközben az ő cuccai között kutatok valami ruha után, mert tudom, hogy imádja, ha az ő ruháit hordom. Azt hiszem, úgy érzi, hogy a tulajdona vagyok, és őrület, hogy mennyire szeretem, mikor előveszi domináns énjét. Mikor a szeme kék, csak birtokolni akar, mikor fekete, uralni. Élvezem mikor ilyen morgós, ő meg élvezi, mikor a cuccait hordom. Szóval, miért is ne lehetne egy kis élvezetben része mind kettőnknek, ma reggel? Magamra kapom az ökölvívó köntösét, a hátán a hatalmas Szökőár felirattal, a fürdő szobába rohanok, megmosom az arcom és a fogam, a hajam pedig lófarokba kötöm. Hallom a nevetését a nappali felől, mire Peter mormogása a válasz. A zsigereim életre kelnek, hihetetlen ez a pasi, és amit a hangja velem tesz… ohh… Istenem. El sem tudom magyarázni, mi ez a reszketés-borzongásbizsergés kombináció bennem, de ez már nevetséges. Totálisan nevetséges.

– Ő leellenőrzött téged, haver – mondja Peter, ami

megrémít. – A megfigyelői körbe járták az egész szállodát, hogy kiderítsék, hol fogunk megszállni legközelebb. – Csak nyugi és figyelj tovább Pete – mondja Remington, meglátom őt, én csak bámulok magam elé egy percig és hallgatom az el-elakadó lélegzetem. Az én kék-szemű oroszlánom. Fekete haja ördögien feláll. Koromsötét kelta-tetkó fut végig izmos karján, ami megfeszül, ahogy kortyol egyet az elektrolitos italból. Látom fenséges, izzadt mellkasát. Azt a lovaglásra termett keskeny csípőjét, melyen az alacsonyan lógó nadrág miatt, jól látszik a csillag tetkója. Forrónak és erősnek néz ki, és csak úgy árad belőle az energia. Mint egy mágnes úgy vonz magához, és én megyek... ohhh, de mennyire, hogy megyek. – Brooke, jó reggelt – Diane Werner, a szakácsa és dietetikusa köszön nekem a konyhából. Szinte lustán, Remington megfordul, és lassan, nagyon lassan elindul felém. Csodálatos, kék szeme végig fut, az ő piros köntösébe bújtatott testemen. – Nos, hello Ms. Szökőár – fut át rajtam szórakozottan, Peter szeme. Elmosolyodom. Mert én, nem csak a Szökőáras ruháit akarom viselni. Bárcsak megkérdezné végre tőlem, hogy viselni akarom-e a nevét. Egyszer azt mondtam a legjobb barátnőmnek, hogy soha nem megyek férjhez, mert nekem mindig a karrierem lesz az első. Horkantás… ja persze. – Hello Pete, Szia Diane – köszöntem álmoskás hangon, de a szememet még mindig az én Remingtonomon tartottam. Pont

úgy bámulom őt most is, mint minden reggel, az elmúlt hónapok során. Mondogatnom kell magamnak, hogy ő nem álom, nem fantázia, ő igazi. Az én IGAZIM. Megmentette a húgomat egy olyan férfi karmai közül, akinek én még csak a nevét sem tudom. Remington habozás nélkül dobta oda az előző szezon bajnoki győzelmét, cserébe a szabadságért. Nekem még csak el sem mondta mire készül. Elvesztette a címét, rengeteg pénzt és csaknem az életét is, hogy mentse a húgom, Norát. De én nem tudtam, hogy értem teszi. Annyit tudtam, hogy ez volt az utolsó küzdelem a szezonban. És ő vesztett. Megverték. Bántalmazták. Eleset. Leköpték. Felkelt. Skorpió újra leköpte, megalázta. Meg akartam halni. Az én harcosom, ki mindig kitartóan, szenvedélyesen, elszántan küzdött, egyszer csak nem volt hajlandó tovább harcolni. Istenem, annyira, de annyira rossz volt. Ő nem bántott engem, csak a húgomat mentette. Életem legnagyobb hibáját követtem el, mikor ott hagytam őt azután, ha nem állít be a szülővárosomba, hogy végleg biztonságba helyezze a húgomat, a fájdalom elpusztított volna, ahogy megérdemlem. Hiszen nem tudok élni a szerelme, a mosolya és főként Remington nélkül. – Hello – suttogom – Szóval az én kis csillagszóróm él – mondja ördögien csillogó szemekkel. – Csak alig.

Nevetésben tör ki, Pete köhög – Srácok, még mindig itt vagyok és Diane is. Mosolyom elhalványul bár Remingtoné még mindig sokat ígér, hirtelen zavarba jövök. Szégyellősnek érzem magam, szűziesnek. Úgy néz rám, mint aki pontosan tudja, mit tett velem tegnap este és ma reggel. És tessék, már megint azt csinálja, beveti ellenem azokat az elképesztően szexi gödröcskéit, ahogy lassan felém közelít. Járásra kényszerítem a lábaim, hogy félúton találkozunk. Hirtelen megtorpanok, mikor kinyúl egy izmos kar és köntöse szélénél fogva magához ránt – Gyere ide – dübörög végig rajtam a hangja. Lehajtja a fejét és apró csókot ad a fülem mögötti hiperérzékeny területre. Miközben szorosan ölel és a keze föl-le jár a hátamon, a feliratot követve. Mintha valaha is emlékeztetni kéne, hogy ott van. Szinte kifulladok, amire felemeli a fejét és szája már le is csapott az enyémre. Kinek kell itt levegő. A francba, megöl ezzel. – Remington hallasz engem? – kérdezi Pete. Remington halkan dörmögi a nevemet, azon a mély baszós hangján. –Jó reggelt Brooke Dumas – a hasam összeugrik válaszul, mire folytatja a fülem csókolgatását. Pete hangja riaszt meg, mikor újra megismétli a kérdését. Megpróbálok arrébb lépni, de Remington nem engedi. Lábával magához rántja a közeli széket és mikor lezuhan rá, engem is magával ránt az ölébe. Peter hangja hallatszik, már sokkal határozottabban. – Megdupláztam a felderítőket, hogy követni tudják az övéi minden mozdulatát.

Az ujjai a hátamon futnak le-föl. Csak rám figyel, engem néz. Pete a fejét rázza. – Rem… haver… az a rohadt fattyú kicsalta tőled a győzelmet tavaly és pontosan tudja, hogy most veszíteni fog ebben a szezonban. Kémkedik utánunk és mindent meg fog tenni, hogy szabotálja az évedet. A fejedbe fog nyúlni és a szart is kihozza onnan. Remingtont provokálni nem a legjobb ötlet. Hisz történetesen nem az nyugodt, temperamentumos típus. Keményfejű, kitartó, makacs különösképpen mikor a mániás fázisában van. Hidd el nem szeretnéd megpiszkálni őt, mikor a sötét oldalon van. Hacsak nem vagy hajlandó foglalkozni utána a problémával. Ami egy 90 kilós, vakmerő, megfékezhetetlen probléma. Szeretem a több mint 90 kilós vakmerőségét, de a vakmerősége mindig aggaszt. Még ha úgy tűnik, hogy őt a legkisebb mértékben sem zavarja Pete figyelmeztetése. Válasz helyett felém fordul, miközben a hajammal játszik a tarkómon. – Szeretnél reggelizni? – kérdezi. Az ajkamat harapdálom, és soványka hangom kérdezem tőle, hogy Petet megkíméljem – Úgy érted, az után, hogy magamra hagytál az ágyban? – megcsípi az orrom és nekem dől – Üzleti hívásom volt. – Igazából, furcsán másnaposnak érzem magam. Nem vagyok éhes egyáltalán. – Másnapos, mitől? A számtól? – kérdezi villogó szemekkel. Lenézek a szájára, és annyira szexi, tökéletes, és amire használja, az még tökéletesebb. Szexi szemétláda.

Természetesen ő ad nekem másnaposságot, olyat, amilyennel ő előtte még sosem találkoztam. – Tudod – vág közbe Pete – kevésbé foglalkoztatna az ügy, ha nem tudná, hogy ő a Kriptonitod – bólint felém. – Nem fog a Kriptonitom közelébe jutni. Előbb töröm össze a kibaszott csontjait – a csend meggyőzéssel teli, és ahogy érzem az indulatait végig cikázni a karomon, hirtelen hánynom kell. A múlt szezon, döntő meccse vált a legrosszabb rémálmommá. – Pedig én el tudom képzelni, hogy ő már tudja a módját, hogyan érje el a Kriptonitodat – mondja Pete – megtalálja a módját, hogy megnyomja a piros gombod, amely zavarttá és vakmerővé tesz. Remington hozzám fordul, kisöpri a hajam a szememből, miközben az arcomat tanulmányozza. Jól tudja, hogy ő az utolsó ember, akinek hallani akarom a nevét, még inkább azt, hogy róla beszéljenek. Fekete Skorpió az én személyes Voldemortom, akit az a seggfej húgom szabadított rám. Ami a legrosszabb az egészben, hogy ez fáj Remingtonnak. Ez végzetes. Ami fáj nekem, az fáj neki, és fordítva. Ohhh... Istenem, arról fantáziálok, hogy hogyan ölném meg azt a szemétládát. – Neked fog ugrani, hogy megkínozzon – folytatja Peter baljós hangon. Remi engem figyel csendben, de mikor figyelmét újra Pete felé fordítja, hangja már sokkal komorabb. – Pete, ő kezdhet játszadozni, de úgyis elveszíti azt – mondja neki. – Én leszek az, aki helyrerakja a dolgokat, ha veszítesz – Pete végig simít kezével nyakkendőjén – ennek a szezonnak csúnya

vége lehet. Mi azt szeretnénk, hogy erős és felkészült legyél haver. Oké, most szedjük össze magunkat, fél óra múlva irány a repülőtér. De figyelmeztetlek, Phoenix talán nem is olyan nyugodt, mint reméltük. – Együtt megoldjuk. Majd megduplázzuk a biztonságiakat – mondja komoly hangon Remington. – Rendben, hadd telefonáljak egyet… – elnézem Petet, ahogy a konyha felé tart. Remington hangja elmélyül, ahogy az osztatlan figyelmét nekem szenteli. – Elaludtál – mormogja az arcomba, miközben lemosolyog rám – felpróbáltalak az este? A hangjából csak úgy árad a szexuális töltet. Érzem a lábam között a kezdődő bizsergést. – Úgy hallottam isteni szex volt – ugratom. Lágyan felnevet, és hüvelykujjával végig simít az ajkamon – Ez így igaz. Készen állsz? Megnyalom a hüvelykujját és mosolyogva bólintok. – Hiányoztál reggel az ágyból – suttogom. – Istenem, te is. Szükségem van rá, hogy az első dolog, amit reggel meglátok, a te csinos szemed legyen. Magához szorít és arcát a hajamba temeti, minden feszültsége egyetlen szóban benne van – Skorpió. Az orromat a mellkasába fúrom, és hosszan magamba szívom őt, ahogy ő szív magába engem. A szoba megszűnik körülöttünk. A világ megszűnik körülöttünk. Ebben a pillanatban semmi sem számít. Csak az, hogy a karjai szorosan átölelnek és az én karom is szorosan öleli őt. Azt hiszem, egy része még mindig nem tudja elhinni, hogy újra a karjaiban tart, mert olyan erősen szorít, hogy alig kapok levegőt. De nem is akarok

levegőt. Én hülye, képes lettem volna, két hónapja mindezt feladni. Hülye. Hülye. – Szeretlek – suttogom. Mikor nem válaszol, kinyitom a szemem és megreszketek, ahogy látom milyen tekintettel néz le rám. Ujjával újra végig simít az ajkamon, majd óvatosan magához von, mintha értékes kincs lennék. Leereszti a fejét és ajkát a fülemhez érinti. – Most már az enyém vagy – suttogja.

Három

Fordította: Jane

REPÜLÉS ARIZONÁBA

A magánrepülő, Remy legnagyobb játékszere. A csapat mindig a repülő elején található székeket foglalja el, míg Remington és én, a hátul lévő padot, ami a legközelebb van az óriási faburkolatú bárhoz és a lapos képernyős Tv-hez, ennek ellenére ritkán használjuk őket. Izgalommal teli a levegő, ahogy felszállunk. A szezon hivatalosan is megkezdődött, – és Remington tegnap esti bunyója után, a csapat fel van dobódva. Pete és Riley, még össze is ütötték az öklüket a pilótákkal, miután kiszálltunk az Escalade-ból. – A dolgok sokkal jobbak most, hogy itt vagy, – mondja nekem Diane, miközben elhelyezkedik a plüss, jobb-mint-elsőosztályú székében. – Annyira izgatott vagyok, hogy újra együtt látlak titeket. – Meg kell, hogy mondjam, – Lupe edző szól közbe, és őszintén, mivel ez az ember folyton morcos, majdnem furcsa látni azt a nagy mosolyt a kopasz fején, - te bárminél jobban motiválod az emberem. Nemcsak, hogy örülök, hogy visszajöttél, de titokban imádkoztam is, hogy megtörténjen, pedig én egy istenverte ateista vagyok.

Nevetek és a fejem rázom, ahogy haladok előre a folyóson, és mielőtt hátra érek, Pete magához hív. – Brooke, láttad már az új Boss öltönyöket? – kérdezi. Szemöldök ráncolva hátra fordulok, hogy Pete-re nézzek, és látom, hogy Riley is felszállt már a gépre. Pete rám vigyorog és végigsimít a fekete nyakkendőjén, ahogy megvizsgálom a megjelenését, és Riley is vigyorog és széttárja a karját, hogy jobban szemügyre tudjam venni. Fogalmam sem volt róla, hogy új öltönyük van. Konkrétan, ezek a srácok mást sem viselnek, és ma, mint minden nap, mindketten készen állnak rá, hogy a jelentkezzenek a Sötét zsaruk 12 részére, – vagy bármelyikre, amelyik soron következik. Pete, a göndör hajával és barna szemeivel, valamilyen hírszerző stréber lenne. Riley, a szőke hajával és szörfös pasi kinézetével lenne az, aki véletlenül démonokat öl, miközben lassan kinyitja az autó ajtaját, vagy valami hasonló. – Mit szólsz? - nógat. Megbizonyosodom, hogy azzal a „wow” arckifejezéssel nézek rá, amikor válaszolok. – Fiúk, szexik vagytok! – Nyüszítek, amikor Remington a fenekembe csíp és a derekamnál fogva végig húz a folyóson, hátra a helyünkre. Leültet és mellém huppan, összehúzott szemöldöke alatt alig látszottak a szemei. – Mondd még egyszer ezt, egy másik pasinak. – Miért? – Csak próbáld meg.

– Pete és Riley annyiraaaaaaaaa… – A kezei előre lendülnek

és a hónaljamat kezdi el csiklandozni. – Megpróbálod még egyszer? - ösztökél. – Oh, Istenem, a te sötét zsaruid rohadtul… – Erősebben csiklandoz. – Azt hagyod, hogy kimondjam azt a szót, hogy szexi! – nyöszörgök, ahogy abba hagyja. Kék szemei ragyognak, Remy ajkai a legprovokálóbb mosolyra húzódnak, amit valaha láttam, és társítva az állán lévő gödröcskéivel, a lábujjaim határozottan begörbülnek. – Meg szeretnéd próbálni még egyszer, Brooke Dumas? – rekedten noszogat. – Igen, megpróbálom! Mert úgy gondolom, hogy Pete és Riley hihetetlenül… – Annyira csiklandoz, hogy hadonászok és rúgkapálok a levegőben, aztán levegő után kapkodok, és valahogy félig a székemen ülve, félig elterülve kötök ki, a melleim a kemény mellizmaihoz nyomódnak minden éles levegővételnél. A mosolyunk elhalványul, ahogy a szexuális feszültség ránk telepszik, ahogy mélyen egymás szemébe nézünk. Hirtelen előre nyúl és a hüvelykujjával a fülem mögé dug egy elszabadult tincset, hangja megkeményedik, egyik gödröcske eltűnik a másik után. – Akkor mondd ki, amikor a nevem mondod, - mondja, és megborzongok, ahogy az ujját végig húzza az államon. – Nem elég nagy az egód? - suttogom, miközben az arcát bámulom. A szögletes áll, a tüskés haj, a sima sötét szemöldök az átható kék szemek fölött, amelyekben csíntalanságot és

éppen annyi féltékenységet látok, ami elég arra, hogy a hüvelyem összeszoruljon. – Azt lehet mondani, hogy meglehetősen összement, amikor a barátnőm fixírozta azt a két szarházit – hátradől, hogy fel tudjak ülni, és amikor megteszem, ő kényelmesen elterül, úgy ahogy a szexi pasik szoktak ülni, a lábai széttárva és a hosszú karjai kinyújtva a szék hátuljánál, ahogy homlok ráncolva engem néz. – Mit kellett volna mondanom? – mosolygok gúnyolódva. –

Hogy nem néznek ki jól az új öltönyeikben? Olyanok, mint a testvéreim. – Nem, ők olyanok, mint az én testvéreim. – Látod? És én a tied vagyok, szóval ugyanaz – vállat vonok és lehúzom a szoknyám a térdemre. – Most tudod, hogy én mit érzek, amikor ezer nő kiáltja a neved, – teszem hozzá önelégülten, amint becsatolom magam. Az állam alá nyúl és maga felé fordít, hogy rá nézzek. – Kit érdekel, hogy mit kiabálnak, amikor megőrülök érted? Puffanás. Ez a szívem volt. – Ugyanez van velem is. Nem kell morognod, amikor a pasik rám néznek. Szemei sötétre változnak, és maga mellé ejti a kezét és szoros vonallá préseli a száját. – Légy hálás, hogy van bennem valamennyi önkontroll és nem szegezem fel őket a legközelebb lévő oszlopra. Kibaszottul tisztában vagyok azzal, hogy miket művelnek veled gondolatban.

– Csak azért, mert te azt teszed, nem biztos, hogy más is azt

csinálja. – Persze, hogy azt csinálják. Lehetetlen lenne nem azt tenni. Mosolygok, mert tudom, hogy gondolatban számos alkalommal megdug, amikor nem teheti meg a valóságban. És természetesen, én is ezt teszem. Fogadni mernék, még egy apáca is ezt tenné, ha meglátná őt. Csintalannak érzem magam, a pólója alá csúsztatom a kezem és érzem a dudorokat nyolc-kockás hasizmán, élvezem a bőre tapintását az ujjbegyeim alatt. Imádom az emberi test minden porcikáját. Nem csak azért, mert sportterapeuta vagyok, hanem azért is, mert én is sportoló voltam, és teljesen ámulatba ejt, hogy mire képes a testünk, hogy mennyit bír, amikor a határokat feszegetjük, hogy egyből reagál, amikor a párosodási és túlélési mechanizmus életre kell... De, hevesen tudom szeretni az emberi testet, és Remy teste az én templomom. El sem tudom mondani, mit tesz az én testemmel. – Minden lány levetkőztet, amikor verekedsz – mondom neki, és a mosolyom elhalványul, ahogy felüti a fejét a féltékenység. – Bizonytalanná tesz, hogy miért pont engem választottál ki a tömegből. – Azért, mert tudtam, hogy te, nekem vagy teremtve. Kizárólag, csak nekem. A testem azonnal megfeszül a szavai hallatán, annyira szexi, amikor ez a magabiztos mosoly terül szét az arcán. – Igen, csak neked – helyeselek, miközben azokba a csodás kék szemekbe nézek. – És most nem tudom, hogy mit akarok jobban megcsókolni, téged vagy a gödröcskéidet?

A gödröcskék eltűnnek, és a szemében izzó fény is, ahogy előre nyúl, hogy megdörzsölje az alsó ajkam. – Engem. Előbb mindig engem. Aztán a többi részem. Az alsó ajkamon melegséget és kellemes simogatást érzek, miközben a légi kísérők befejezik a bepakolást és becsukják a repülő ajtaját, és én halványan tudatában vagyok annak, hogy a csapat a helyükön ülve beszélget, a saját sürgető suttogásom hallom. – Hadd kapcsoljam ki a mobilom... De határozottan tartozol nekem, egy jó reggelt csókkal. Még akkor is, ha már dél van. – Bólintok, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak. Kuncog, és érzem, ahogy megborzongok tőle. – Sokkal többel tartozom neked, de az ajkaiddal fogom kezdeni. Istenem. Remington? Megőrjít. Majdnem unatkozva mondja. – Ja, most meg foglak csókolni. Felpörgök tőle. A vérem pezseg, ahogy rá gondolok, és gyorsan kiveszem a telefonom a táskámból, hogy kikapcsoljam, amikor észreveszek egy üzenetet Melanie-tól. Melanie: Legjobb barátnőm! Ezer éve nem beszéltünk, és tényleg hiányollak. Mikor jössz haza? Mel! Kiegyenesedek, hogy használni tudja mindkét kezem, hogy visszaírjak neki: Te is hiányzol nekem! Nagyon, Mel! De annyira boldog vagyok! Annyira kibaszott boldog vagyok, hogy az már nem vicces! Vagy mégis az! Látod? Mintha részeg lennék! Ha ha ha. Melanie: Nekem is kell egy Remy. Melanie: És kell egy Brooke is! Wááááááá

Brooke: Most, hogy elkezdődött a szezon, kitervelek valamit, hogy mikor tudsz meglátogatni! Én fizetem! Nora is jöhet. Melanie: De megtartod az albérleted Seattle-ben? Egy pillanatra összeráncolom a szemöldököm, mert amikor otthagytam az életem és úgy döntöttem, hogy a végsőkig követem a szexistenem, mialatt ő felkészült erre a szezonra, az albérletem eszembe sem jutott. Visszaírok Melanie-nak: Tényleg elköteleztem magam vele, Mel, szóval valószínűleg nem fogom meghosszabbítani a szerződésem, amikor az lejár. Az otthonom most már itt van. Felszállunk, de később írni fogok. Szeretlek, Mel!!!! Melanie: DETTÓ ! Kikapcsolom a telefonom és a táskámba teszem. Amikor felemelem a fejem, a hüvelyem összerándul, amikor meglátom Remy kezében az ezüst iPodot. Ez az ember tényleg tudja, hogy hogyan csábítson el a zenével. Nézem, ahogy a válogatások között keresgél, és a lassú, érzéki módszertől, nedvesség árad szét a combjaim között. Ördögi mosollyal néz fel rám, majd előre nyúl és felteszi rám a fejhallgatót, és én nagyon izgatott vagyok, amikor a Lejátszás gombra kattint. A dal elkezdődik, és az átható, kíváncsi kék szemek engem bámulnak, a reakciómat lesi. Elolvadok a székemben. Érzem, ahogy a szívem kalapál. Mert a daltól, amit választott, eláll a lélegzetem. A homlokát az enyémhez préseli, miközben nézi, ahogy a zenére figyelek, és engem annyira megérint ez a dal, hogy

remeg a kezem, amikor az ő fejhallgatóját lecserélem az én fülhallgatómra, és egyiket az ő fülébe dugom, hogy mindketten hallgatni tudjuk a zenét. A homlokunk újra összeér, figyelem az arckifejezését, ahogy ő is az enyémet... és mindketten hallgatjuk ezt a csodás dalt. Nem akármilyen dalt. Az Ő dalát. Iris... a Goo Goo Dolls-tól. A tekintete elsötétül ugyanazoktól az érzelmektől, melyek bennem is tombolnak, és aztán az arcom egyik felére fekteti a tenyerét. A testem megfeszül, ahogy közelebb húzódik. Érzem a leheletét az arcomon, ahogy megszünteti a szánk között lévő távolságot. Mire az ajka az enyémet súrolja, én már szétnyitottam őket és becsuktam a szemem. Lassan, lustán súrolja az ajkaimat, egyszer, kétszer. Egy hang szökik ki a torkomon, mint egy erősebb csókért követelőző nyögés, de ahelyett hogy meghallanám, ezt hallom: Amikor minden arra van utalva, hogy széttörjön Csak azt akarom, hogy tudd, hogy én ki vagyok. Istenem, nem tudom ezt a dalt anélkül hallgatni, hogy ne úgy érezzem, hogy felemészt legbelül. Olyan közel kell kerülnöm hozzá, amilyen közel csak tudok. Tetőtől talpig vágyom rá, minden egyes porcikám vágyik rá. Felemelem a fejem és gyöngéden az ajkához nyomom az ajkaimat, türelmetlenül túrok a hajába. Remy, oh, Istenem, csókolj erősebben. Megvárakoztat, ahogy a kezével jobb szögbe mozdítja a fejem, és akkor, akkor az ajkai végre az enyémekre zárulnak, a

nyelve a számba furakodik, míg jobban ki nem nyitom és zihálok, felvillanyozva, amikor a nyelvünk összesimul. Nem hallom a morgását, de érzem a vibrálást a mellkasában, és megborzongok, ahogy a nyelvem az övéhez ér és ellazítom a számat az ő utasítására. Mert senkiben nem bízok jobban, senki sincs, aki előtt minden falat lebontanék magam körül, csak ez a férfi. Egyik kezével végigsimít az oldalamon, gyengéden szívja az alsó ajkamat, érzem a duzzadó forróságot a lábaim között. Az akadozó lélegzetem. A mellbimbóim megkeményedése. Az égető érzés a bőrömön. Nem tudtam mennyire szükségem van erre a csókra mostanáig, mikor a testem remeg az ajkaitól, és megmozdítom az ajkaimat, nyelvemmel visszacsalogatom az övét. Azt sem tudom, hogy Pete, vagy Riley vagy bárki más figyele bennünket, az Iris szól a fülünkben, az ajkaink nedvesek és éhesek. Könnyedén benyúl a felsőm alá, miközben szív, szop, kutat, ízlel. Lehetetlennek tűnik, de a testem minden centijét élvezet tölti el, csupán attól, amit a szája az enyémmel tesz. Nyöszörgök és megharapom, és elveszít egy keveset az uralmából. Kicsatolja a biztonsági övem és hátradönt, míg teljesen elterülök a hátsó ülésen. A zene elhallgat és egy új dal kezdődik, de frusztrált hangot ad ki, amikor a zsinegek összegabalyodnak, kirángatja a fülünkből a fülhallgatót és oldalra dobja. Aztán végignéz rajtam. Hirtelen, már semmire sem figyelek, csak a szívverésemre, ahogy újra lehajtja a fejét. – Kibaszottul kívánlak! – mondja, aztán megérzem, ahogy ajka újra az enyémhez ér. Forróság áramlik szét bennem, ahogy

birtokba veszi a számat. Összesimuló nyelvek. Dédelgető kezek. Összekeveredő lélegzetek. A combjaim között annyira megduzzadok, hogy fáradhatatlanul fészkelődök alatta és a szám gyorsabban és türelmetlenebbül mozog az övé alatt. Érzem a kidolgozott hasizmait a pólója alatt, és a testem újra izzani kezd, ahogy a hosszú, erős kezét újra a felsőm alá csúsztatja. Megőrjít. Akartam ezt a csókot, de most már többet akarok. Minden pórusom, sejtem izzik. A szánk annyira egymáshoz illik, érzem, hogy élek, hogy szeretnek. Szeretem, akarom őt, szükségem van rá. Iszonyatosan. Azt hiszem, soha nem fogja igazán tudni... mennyire szégyellem magam, amiért elmentem... mennyire fáj, hogy megbántott... mennyire elszánt vagyok, hogy vele maradjak... mennyire szeretem őt … A hüvelykujjai rátalálnak a mellbimbóimra, és annyira érzékenyek, hogy a legenyhébb cirógatás is élvezet hullámokkal árasztja el a testemet. – Remy, le kell állnunk, – zihálom, ameddig még működik egy pár agysejtem. De még ha ezt is mondom, az izmait markolászom, és a pokolian felizgult részemet még az sem érdekli, ha itt és most fog megtörténni a dolog. De úgy gondolom, hogy dührohamot kapna, ha a többiek végighallgatnák, ahogy elélvezek. Egy kicsit elhátrál és hosszan belélegzik. Aztán rám néz, a szemei izzanak, és egy kicsit durvábban újra megcsókol. Lágyan morog és leáll, fejét az enyémnek dönti, élesen veszi a levegőt. – Tegyél be egy dalt nekem – dörmögi, miközben ülő helyzetbe húz.

Érzem, hogy a szám duzzadt, előkapom az iPodom és elkezdek a dallistámon keresgélni, miközben próbálom figyelmen kívül hagyni a lábam közötti lüktetést. – Csak előbb add vissza az eszem. Nevet és megcsípi az orrom. – Játssz le nekem egy pimasz, szerelem ellenes dalt. – Annyira sok van, hogy azt sem tudom, hol kezdjem – elkezdek keresgélni, amikor az ujját az enyémre teszi és elkezd irányítani. – Van számodra egy. Olyan, amit szeretsz. A hangjától kellemes borzongás fut át rajtam. Rákattint a lejátszásra egy olyan pimasz dalnál, amit szeretek, de ez nem egy csajos dal. Ez Kelly Clarkson-tól, a Dark Side. Elolvadok, amikor meghallom a dalt. Szeretem Kellyt, de ez a dal. A szavak. Remy tudni akarja... hogy maradni fogok, hogy megígérem, hogy nem lépek le...? Újra rám néz, azzal a beképzelt kis mosolyával. De a szemein nem ezt látom. A szemei kérdőn néznek rám. Tudni akarja. És amikor megfogja a kezem és az ujjaink összefonódnak, a fülhallgató nélküli füléhez hajolok. – Megígérem. Megígérem, tiéd a szívem, és én is a tiéd vagyok. Mindig is a tiéd leszek. Nincs olyan dal a földön, és nincs olyan hosszú dal lista, ami kifejezné, hogy mennyire szeretem. Szeretem, amikor fekete a szeme és akkor is, amikor kék, és annak ellenére, hogy tudom, – mélyen legbelül, – hogy nem hiszi el, hogy azért jöttem, hogy maradjak, – egy nap, esküszöm egy nap el fogom érni, hogy higgyen nekem. Mosolygunk, ahogy továbbra is a dalt

hallgatjuk, és amikor megszorítja a kezem, én visszaszorítok, azt mondogatom magamnak, hogy bármi történjen is, én soha, de soha nem fogom elengedni a kezét.

♥ ♥ ♥

A Phoenix-i hotel olyan, mint egy álom. A nagy, 20 emeletes, agyag épület csodásan elterül a sivatagi tájon, virágzó kaktuszok veszik körül, olyan hatalmas és élénk színű virágokkal, hogy sürgető vágyat érzek arra, hogy oda menjek és leellenőrizzem, hogy valódiak-e. Bent, a márvány előtérben, két kamasz lány összesúg és Remyre mutat, ahogy elhalad, mivel természetesen észrevették őt. Annyira feltűnő, mintha egy bika haladna el melletted egy hotel előterében. A tekintetük gyorsan ránk szegeződik, – a csapatra, aki vele érkezett, – és aztán elkezdenek engem fixírozni. Szórakozottan felhúzom az egyik szemöldököm, és ők úgy tűnik, rájönnek, hogy valószínűleg a barátnője vagyok, de nem tudom visszafogni magam, hogy ne éledjen fel bennem a birtoklási vágy, amikor még egyszer végig futtatják rajta a kiéhezett tekintetüket. – Nézd azt a két megszállott lányt! Mindig magára vonzza a tekinteteket, – mondja Diane. - Nem vagy ezért féltékeny? – Iszonyatosan, – mondom, miközben undorodva grimaszolok a saját féltékenységem miatt.

Remy rám pillant és kacsint, mialatt ő és Pete a kulcsokra várnak, és Diane nevetve belém könyököl. – Atyám, ez az ember tisztában van a saját vonzerejével! mondja. - De én a helyedben, nem lennék féltékeny Brooke, a teljes csapat érzi a köztetek lévő szerelmet. Soha nem láttuk, hogy így oda legyen valakiért. Nem számít, hány nő parádézott itt, ő mégis visszament hozzád. – Ezt hogy érted? – ráncolom a homlokomat. – Nők parádéztak, hol? – A hotelünknél. – Úgy érted, mostanában? Felfordul a gyomrom, amikor Diane szemei tágra nyílnak és elsápad. Elkezdi rázni a fejét, és akkor… akkor elkezd körbe tekintgetni, mintha be akarna bújni egy kibaszott virágcserépbe! – Brooke – suttogja, a hangja bocsánatkérő, ahogy egyet hátra lép. Miért? Azt hiszi, hogy meg fogom ütni? Úgy nézek én ki, mintha meg akarnék ütni valakit? Senkit sem akarok megütni, mert alig állok a lábamon. Minden elhomályosodik, ahogy oda fordulok és Remy hátát bámulom, az előtér másik felében. A mozgására gondolok, olyan, mint egy ragadozó, amikor szeretkezünk. Gondolatban látom a szemeit, ahogy engem néz, amikor elélvezek a kedvéért. Elképzelem, ahogy egy hotelágyon fekszik, miközben több tucat nő kényezteti őt, a kék szemei, – az én kék szemeim, – figyelik, ahogy szétesnek a kedvéért.

És akkor arra gondolok, hogy talán nem is kékek voltak. Lehetett volna fekete is. Remy a legnyersebb formájában, intenzív és mániákus, olyan vakmerő, amilyen csak lehet. Azért, mert ő nem átlagos. Közel sincs az átlagoshoz. Ő nem csak kibaszott Remington „Szökőár” Tate, – ő bipoláris, és egyik hangulatból a másikba esik. Amikor mániákussá válik, néha nem emlékszik rá, hogy mit tett. És abban a hónapban, amikor elmentem, nagyon, de nagyon mániákus volt. A szemei feketék és titokzatosak, kétségbeesetten néztek rám egy kórházi ágyról… A bensőm görcsbe rándul, annyira, hogy a tüdőmet a torkomban érzem, ahogy eszembe jut, ahogy le akarta magáról rántani a lélegeztetőkészülékét, hogy megállítson. Szívdobogtató verekedés vagy repülés, észreveszem Riley-t a hall másik felében, a telefonján keresgél, miközben én élénken emlékszem, amikor nem is olyan régen, egy csapat ragyogó, szép nőt vitt fel Remington lakosztályába, – hogy „felvidítsák”, amikor egy sötét periódusa volt. Még mielőtt megálljt tudnék parancsolni magamnak, mintha puskából lőttek volna ki, oda megyek, az öklöm remeg a testem mellett. – Hány kurvát hoztál Remington ágyába, Riley? – Tessék? - Zavartan teszi el a telefonját. – Azt kérdeztem, hogy hány… kurvát... vittél az ágyába. Egyáltalán tudta, hogy mit csinál velük? Rápillant Remington széles vállára, aztán elkapja a könyököm és a liftek felé húz. – Semmi közöd hozzá, Brooke. Emlékszel? Te leléptél! Leléptél, amikor összetörve feküdt egy rohadt kórházi ágyon,

Pete vigyázott a húgodra, a rehabon, és én alig tudtam össze szedni a darabkákat, a leveled… ami a kibaszott leveled miatt történt! Valami, amit soha, de soha még csak fel som tudsz fogni! Abban az esetben, hogy ha elfelejtetted volna, Remnek hangulat problémái vannak. Szüksége volt rá, hogy kijöjjön a rohadt sötétségből – Hé! - Remington visszahúzza őt a gallérjánál fogva, és úgy összeszorítja az öklét, mintha fel akarná emelni. - Mi a faszt csinálsz? Riley kiszabadítja magát és átható pillantást vet rám, ahogy visszagyűri a nyakkendőjét, a hülye új Boss öltönyébe. – Próbáltam elmagyarázni Brooke-nak, hogy nem volt ilyen nagy boldogság, amikor ő nem volt itt. Remy mellbe böki Riley-t. – Téma lezárva. Értetted? Riley állkapcsa megfeszül, és Remington úgy mellbe löki, hogy hátra kell lépjen. – Megértetted? – követeli. Riley bólint. – Ja, megértettem. Egy szó nélkül, Remington átkulcsolja a nyakam és beterel a liftbe. De liftezés alatt, a bensőmet elönti a fájdalom, még ha próbálom is megértetni saját magammal, hogy nincs jogom így érezni. Anélkül, hogy valójában bármit is látnék magam előtt, bámulom a luxuslakosztályt, amelybe belépünk. Ez az új otthonunk.

A hotel szobáink mindig otthonosak, de nem olyanok, mint az otthonom. Az én otthonom messze van. Én otthonom, most már ez a férfi. És el kell fogadjam a tényt, hogy az, hogy őt szeretem, tönkre tehet. A Remington iránt érzett szerelmem, újra és újra össze fog törni. Amikor bunyózik és több ütést kap, mint amit én el tudok viselni, összetörök. Amikor gyengéd velem és több szeretetet ad, mint amit úgy érzem, hogy megérdemlek, összetörök. Amikor rohama van és a szemei elfeketednek, és nem emlékszik arra, amit mond és tesz… összetörök. – Tetszik a szoba, kis csillagszóróm? - A teste melege körülölel, amikor hátulról a karjaiba zár. Melegséget érzek. Biztonságban érzem magam. – Újra el akarsz rohanni, amikor besötétedik? Az ajkai végig simítanak a nyakam és a kulcscsontom között, és a pehelykönnyű érintés fájdalom hullámot küld a szívembe. Úgy érzem, mintha lenyeltem volna egy egész kertnyi égetően forró kaktuszt, ahogy felhúzom a felsőm gallérját és megfordulok. – Lefeküdtél más nőkkel? Tekintetünk találkozik, és az elővigyázatosság ismerős remegése fut át rajtam, ahogy bámulom az arcát. Esküszöm, nem tudom kitalálni, hogy mire gondol. – Tudom, hogy nem áll jogomban ezt kérdezni tőled -

fürkészem a kék szemeit, és ő is ezt teszi hasonló intenzitással. – Szakítottunk, igaz? Vége volt. De… megtetted? Várok, és a szemei ragyogni kezdenek. Valójában vigyorog!

Számít az neked? – kérdezi szemtelenül, egyik szemöldökét felhúzva. – Ha lefeküdtem valakivel? A düh és a féltékenység, olyan gyorsan lángra lobban bennem, hogy elkapok egy párnát a kanapéról és a mellkasának csapom, ahogy felrobbanok. – Mit gondolsz, te rohadt szemét? Elkapja a párnát és eldobja. - Mondd el, hogy mennyire számít – a gonoszság szikrája a szemeiben, csak még jobban dühít, fogcsikorgatva még egy párnát hozzá vágok. – Mondd meg! – Miért? - elhajítja a párnát és elindul felém, ahogy hátrálni kezdek, szórakozott mosoly jelenik meg az arcán. - Elhagytál, kis csillagszóró. Elhagytál egy édes levéllel, amelyben kedvesen azt írod, hogy baszódjak meg, és legyen szép életem. – Nem! Ott hagytalak egy olyan levéllel, amelyikben elmondom, hogy szeretlek! Egy olyan dologgal, amit te addig nem mondtál nekem, míg vissza nem jöttem és könyörögtem, hogy mondd ki. – Rohadtul aranyos vagy így. Gyere ide - megfogja a tarkómat és a karjaiba húz, és szükségem van minden erőmre, hogy kiszabadítsam magam. – Remington. Te kinevetsz! – elkeseredetten sírni kezdek. – Azt mondtam, gyere ide – újra a karjaiba húz, és én küszködök, hogy kiszabaduljak. – Remy, mondd el! Kérlek, mondd el, hogy mit tettél? könyörgök. A falhoz szegez és a homlokát az enyémnek dönti, tekintete birtokló. –

– Tetszik, hogy féltékeny vagy. Azért van, mert szeretsz? Úgy

érzed, hogy hozzám tartozol? – Engedj e – fújtatok dühösen. Felemeli nagy, lebarnult kezét és olyan finoman fogja meg az arcom, mintha üvegből lennék. – Én úgy érzem. Teljesen a birtokomban vagy. Az enyém vagy. Nem engedlek el. – Visszautasítottál – suttogom, a fájdalom éget belül. – Hónapról, hónapra. Úgy éreztem, meghalok érted. Kezdtem megbolondulni. Én… úgy jöttem… mint egy kibaszott idióta! A lábad elé! Távol tartottad magad tőlem, ameddig… egy kicsit meghaltam belül, annyira akartalak. Több akaraterőd van, mint Zeusznak! De az első nő, akit az ajtód elé hoznak… abban a pillanatban, hogy már nem vagyok itt, az első kurvák, akiket neked hoznak… Még mindig mosolyog, de a fény a szemeiben elhalványult, és most vad intenzitással néz. – Mit tettél volna, ha itt vagy? Megállítod őket? – Igen! – De itt voltál? Remegve lélegzek. Lehajtja a fejét és mélyen, kíváncsisággal a szemében rám néz. – Hol voltál, Brooke? – erős, meleg kéz kúszik a torkomra, és végig húzza a hüvelykujját az ütőeremen. – Össze voltam törve – sírok a dühtől és a fájdalomtól. – Összetörtél. – Nem. Te. A leveled. Tört engem össze – eltűnt a mosolya, ahogy simogatja a nyakam, majd szeretetteljesen végig követi

az állam vonalát, majd pehely könnyen végig simít az ajkaimon. - Mit számít az, hogy ezer ajkat kellett megcsókoljak, hogy megpróbáljam elfelejteni ezeket? Kopogtatnak, de a harcias idegeink pattanásig vannak feszülve. Őt túlságosan lefoglalja, hogy a karjaiba zárjon, és engem túlságosan lefoglal az összetört szívem, gyűlölöm, hogy én voltam Damoklész kardja, miattam szakítottunk. Tudom, hogy szüksége van a szexre, amikor mániákus. Tudom, hogy én hagytam el. Semmi közöm nem volt Remingtonhoz vagy ahhoz, amit tesz vagy mond. Szóval én törtem össze a saját szívem, amikor elmentem, és az, ami akkor történt, amikor én leléptem, üldöz és folyamatosan összetör. És most itt vagyok, óriási gombóccal a torkomban és úgy fújtatok, mint egy tűzet okádó sárkány. Hátra húzódik, hogy kinyissa az ajtót és behozza az egyik bőröndöt, amit a londiner hozott. Ahogy el akarok menni mellette, elkapja a felsőmet. – Gyere ide, nyugodj le. Ellököm a kezét és nem tudom, hogy akarom-e, hogy lenyugtasson vagy sem. Irracionálisan viselkedem. Én szakítottam. Én mentem el. Akire valójában dühös vagyok, akit most meg akarok ütni, az én vagyok. A bensőm összerándul, ahogy egymást bámuljuk. Letörlök egy könnycseppet, ahogy a nyitott ajtó felé megyek, ahol Remington hozza be a cuccainkat. Tudom, hogy mindezt én okoztam. Azért, mert azt hittem erős vagyok, és mert próbáltam megvédeni magam, és ezért megbántottam saját magam és megbántottam őt is, és még egy rakás másik embert, mert erős voltam és azt gondoltam, hogy meg tudom védeni őt és a testvérem, – és ehelyett mindent és

mindenkit szétcsesztem. De annyira sérült vagyok belül, hogy mást sem akarok, csak bezárkózni valahova és jól kisírni magam. Elképzelem, ahogy az agyonsminkelt kurvák bejönnek a hotel szobájában, amikor valójában nem is volt magánál, és tudom, hogy el fogom hányni magam. – Köszönöm. Át tudná küldeni ezt a táskát és azt a bőröndöt, a másik szobába? - mondom a londinernek. A pasi a lift fele tolja a kocsit és bólint. – Hová mész? – kérdezi Remington, ahogy kilépek a folyósora. Élesen beszívom a levegőt és megfordulok. – Ma este Diane-nel akarok aludni. Nem érzem jól magam, és inkább akkor beszélnék róla amikor… amikor… lenyugodtam – mondom összeszűkült torokkal. Nevet. – Nem mondhatod komolyan. Amikor odamegyek a lifthez és a hívó gombot megnyomom, abbahagyja a nevetést. Amikor beszállok a férfival, magamban tartom a hányást és a könnyeimet. A fiatal srác rám nevet és megkérdezi. - Első alkalom ebben a hotelben? Bólintok és nyelek. Ahogy oda érek Diane szobájába, zokogásba török ki. Behozza a bőröndöket és becsukja az ajtót. – Brooke, nem akartam bajt okozni! Azt hittem, tudod. A rajongók és a nők - mindig ez volt, kivéve, amikor itt voltál. Annyira sajnálom!

– Diane, én hagytam el! Igen! Megértem, hogy csak az én

hibám. Minden az én hibám. Még az is, hogy elveszítette a bajnokságot. – Brooke – Diane próbál vigasztalni, ahogy az ágyra ültet. – Ők csak jöttek és mentek. Nem volt... Letörlöm a könnyeimet és szipogok, de a nyomorúságom olyan, mint egy acél súly. – Úgy élt, mint mielőtt megismert volna. Nem tudom mire számítottam, amikor elmentem. Azt gondoltam, egy kis időbe bele fog telni, mielőtt újra a régi lesz, érted? De tudom, hogy a gyámoltalanság és a búslakodás, nem Remington stílusa. Lehetett volna... Vakmerő. Mániákus. Vagy bajkeverő. Vagy romboló. De mi van akkor, ha rosszul érezte magát? Itt hagytam, hogy egyedül viselje el, Pete-re és Riley-re, hogy oldják meg, mint mindig. Újra könnyek szöknek a szemembe. – Folytasd – bátorít Diane. Összerezzenek, amikor meghallom a telefont. - Igen, Remington – suttogja a kagylóba és aztán leteszi. – Ide jön. Azt akarja, hogy kinyissam az ajtót, vagy betöri. – Nem akarom látni – sírok, szipogok, elveszek egy zsebkendőt, mintha el tudnám rejteni a tényt, hogy úgy sírok, mint egy csecsemő. Érzem, hogy úgy közeleg, mint egy tornádó, ahogy Diane kitárja az ajtót. – Diane – morogja csendesen, aztán átvágtat a szobán, egyenesen az ágyhoz, ahol magzat pózba fekszem.

Érzelmekkel teli a sötétkék szeme. – Te – mondja, közben kezét nyújtja – gyere velem. – Nem akarok – mondom, miközben letörlök egy kóbor könnycseppet. Az orrlyukai kitágulnak, és látom, hogy küszködik, hogy megőrizze a nyugalmát. – Az enyém vagy, és szükséged van rám, és én megkérlek, hogy kurvára gyere fel velem. Leszegem a fejem és letörlök egy könnycseppet. Szipogok. – Rendben van, gyere ide – a karjába kap. - Jó éjt, Diane. Rúgkapálok, ő magához szorít és a fülembe suttog. – Rúgj és karmolj, amennyit csak akarsz. Kiabálj. Üss meg. Átkozz el. De nem fogsz máshol aludni ma este, csak velem. Bevisz a liftbe, majd be a szobánkba. Lábbal csukja be az ajtót, letesz az ágyra és lerántja a pólóját. Az izmai kidudorodnak a mozdulattól, és én látom minden milliméterét a gyönyörű bőrének, – bőr, melyet más nők érintettek, csókoltak és nyaltak, és egy újabb féltékenység és bizonytalanság roham tör rám. Úgy kiabálok, mint egy eszelős, amikor megfog és elkezd vetkőztetni. – Te barom, ne érj hozzám! – Hé, hé, hallgass meg – csapdába ejt a karjaival és a tekintetével. – Megőrülök érted. Megjártam a poklot, amikor nem voltál velem. A poklot. Ne légy nevetséges – mondja, megszorítva az arcom. – Szeretlek. Szeretlek. Gyere ide.

Az ölébe ültet. Nem gyengédséget vártam tőle, harcot vártam, hogy ki tudjam tölteni a mérgem, de lefegyverezett, a karjai között ordítozok, miközben ő tart, ajkai a fülem mögött vannak, a hangja lágy, de biztos és sajnálkozó. – Szerinted, hogy boldogultam, amikor elmentél? Azt hitted, könnyű lesz nekem? Hogy nem fogom egyedül érezni magam? Cserbenhagyva? Átverve? Kihasználva? Eldobva? Értéktelennek? Halottnak? Azt hitted nem lesznek napok, amikor jobban utállak, mint szeretlek, amiért összetörtél? Azt gondoltad? – Mindent ott hagytam érted – sírok, annyira fáj, hogy átölelem magam, hogy megpróbáljak egyben maradni. – Amióta megismertelek, csak azt akartam, hogy a tiéd legyek. Azt mondtad, hogy az enyém vagy. Hogy te vagy az én… az én Valódim. Lágyan sóhajt és erősen magához szorít. – Én vagyok a legvalódibb dolog, amid csak lesz az életben. A könnyeim továbbra is folynak, ahogy a szemébe nézek, olyan szépek a szemei. Kékek és gyengédek, a szemek, amelyek átlátnak rajtam, a szemek, melyek mindent tudnak rólam, és már nem mosolyognak, helyette egy kevés fájdalmat látok bennük tükröződni. Nem tudok rájuk nézni, eltakarom az arcom, ahogy újra zokogni kezdek. – Én kellett volna lennem minden egyes alkalomkor – mondom. – Csak én és senki más. – Akkor kurvára ne mondd nekem, hogy szeretsz és utána elhagysz. Rohadtul ne könyörögj nekem, hogy tegyelek magamévá, hogy aztán elrohanj az első adódó alkalommal, amikor nem figyelek. Utánad sem tudtam menni. Ez igazságos

velem szemben? Az? Még lábra sem tudtam állni, hogy megállítsalak. Még erősebben zokogok. – A leveledre ébredtem, ahelyett hogy arra ébredtem volna, hogy ott vagy. Csak téged akartalak látni. Csak téged. Akartalak. Látni. A szavai annyira fájnak, hogy a meg sem tudok szólalni a könnyeimtől. Azt hiszem, álomba sírtam magam az ölében, és amikor felébredek az éjszaka közepén, a szemeim és a fejem fáj a sírástól. Meztelen vagyok. Rájövök, hogy levetkőztetett, mint ahogy mindig teszi, és érzem a forró bőrét, az orrát a nyakam és a vállam közötti hajlatba fúrja, érzem, ahogy átölel, és én még közelebb húzódok hozzá, még ha fáj is. Egymás fájdalom okozói vagyunk, de ugyanakkor a vigasz tárgyai is. Közelebb húz, hallom, ahogy szaglászni kezd, mintha ez lenne az utolsó szippantás, amit érezhet, és mielőtt tudatában lennék, hogy mit csinálok, én is ugyanolyan vadul szívom be az illatát.

Négy

Fordította: Cassia Átn.: Jane

PHOENIX FÉNYEI

Pocsékul éreztem magam másnap reggel. Csöndben reggelizünk, majd meghallottam Remington mormogását. – Futsz velem az edzőteremig? Bólintok. Figyel engem és próbálja kitalálni, mikor is fog felrobbanni az a bizonyos bomba. Én meg azt próbálom eldönteni, mit is kezdjek magammal. Még soha nem emésztett ennyire a féltékenység, a fájdalom, a düh és az önutálat. Annyira hányingerem van, hogy nem is eszem, csak elkortyolgatok egy narancslevet, aztán belebújok a futó nadrágomba és a tornacipőmbe, és igyekszem nem hányni, miközben a fogam mosom. Pokoli hőség van ma Arizonában, a szálloda melletti fedett futópályához érve, a fejembe nyomom a sapkámat és nyújtani kezdek. Próbálok koncentrálni arra a dologra, amit Remington után a legjobban szeretek: a futásra. Tudom, hogy jól fogom érezni magam tőle, – ha nem is jól, de jobban. Nem is beszéltünk róla.

Nem is csókolóztunk. Nem is érintettük meg egymást. Azóta, hogy tegnap este a karjaiban bömböltem, mint egy idióta. Mikor felébredtem, ő az ablakon kifelé bámult, és semmit nem tudtam leolvasni az arcáról. Mintha megérezte volna, hogy nézem, felém fordult, és be kellett csuknom a szemem, mert tudtam, hogy ha gyengéd lesz hozzám, újra összetörök. Egy helyben ugrál, míg én nyújtok. Szürke kapucnis felsőt és futó nadrágot visel. Minden porcikája bokszolóra utal, olyanra, akiért képes vagy meghalni. Ölni. Hátrahagyni Seattle–be a teljes életed. – Oké, – suttogom neki, bólintok. – Húzzunk bele. Gyengéden megpaskolja a fenekem, majd lassú futásba kezdünk, de az álmatlanul töltött éjszaka miatt, nem igazán tudok nagyobb sebességre kapcsolni. Remington is egy kicsit fáradtnak tűnik, csendesen fut mellettem, miközben a levegőbe bokszol az ökleivel. Várom, hogy az endorfin elárasszon, de úgy néz ki, a testem ma nem a barátom és az érzelmeim sem. El akarok bújni egy csendes sarokba és újra sírni, míg végre kisírom magamból, és már nem fog fájni, amíg már nem leszek dühös magamra vagy rá, amiért mindenre és mindenkire igent mondott, miközben engem hónapokig elutasított. Megállok, kezeimmel a térdemre támaszkodok, és közben megpróbálok egyenletesen lélegezni. Remington lassít, de öklével tovább püföli a levegőt, miközben visszajön hozzám. Tiltakozva felnyögök, hogy ahhoz képest, hogy én milyen szarul

érzem magam, ő meglehetősen jól néz ki. Megáll előttem, és én pajzsként használom a sapkám, hogy eltakarja a hülye arcom. – Ha az edzőteremig szaladunk, akkor jó lenne még ma odaérni, – suttogja szórakozottan, ahogy leemeli a fejemről a sapkámat. Keményen az ajkamba harapok, mikor tekintetével arra kényszerít, hogy csak rá figyeljek. Lemosolyog rám, és rögtön fel is tűnnek a gödröcskéi. Egy kicsit arrogáns és nagyon dögös, Remington Tate az én álmaim férfija, a szürke kapucnis felsőjében. Nagy kék szemeivel mered rám. Annyira dinamikusan fut még akkor is, mikor fáradt mintha dacolna a gravitációval. A kőkemény vállai alatt megfeszül a felsője anyaga, ahogy a járdán lépked. Valaki lőjön már le. – Azt hiszem, inkább oda sétálok – mondom, lehajolok és rántok egyet a cipőm fűzőjén, hogy inkább a Nike-t nézzem, mint őt. – Indulj el nélkülem, ott leszek én is nemsokára. Még soha nem utasítottam vissza a közös futást. Ez a mi különleges közös időtöltésünk, de gyengének érzem magam, erőtlennek és nyomorultnak. A combjaira támaszkodik, hogy egy vonalban legyen velem, leveszi a sapkám és az arcomat vizsgálja, már eltűntek a gödröcskéi. – Sétálok veled, – mondja könnyedén, visszateszi a sapkát a fejemre, miközben feláll. – Nem kell. Lupe edző már vár. Megragadja az arcom, s tekintetemet fogva tartja meggyötört kék szemeivel. – Én. Fogok. Sétálni. Veled Brooke. Most add ide a kezed, hadd segítsek.

A kezét nyújtja felém. Nézem őt, és igen azt akarom, hogy itt legyen velem. Felállok egyedül és elindulok. Halkan nevet, ahogy mellém lép. – Ezt kibaszottul nem hiszem el – morogja. Kezét a melegítője zsebébe dugja, tekintetét a járdára szegezi, ahogy felveszi velem a lépést. Hátracsúszott a kapucnija, amikor előre hajolt, hogy felsegítsen, és a sötét haja dögös össze van kuszálódva, és én bele akarok túrni, megcsókolni, azt színlelni, hogy ugyan olyan erős vagyok, mint régen, de ehelyett émelygek és annyira érzem magam erősnek, mint egy darab fa. – Hányan voltak? Tudod egyáltalán? – hallom magamat. Morgó hang hagyja el a száját, ahogy a hajába belemarkol, majd leengedi a kezeit. – Csak azt mondd meg, mit akarsz, mit tegyek? Mit akarsz hallani? Nem tudod abba hagyni a sírást, kurvára nem eszel semmit és kerülöd az érintésemet. Miért engeded, hogy számítson? – Mert még csak nem is emlékszel. Nem tudod, hogy mit csináltál velük, hogy kik voltak ők. Az is lehet, hogy az egyik a kibaszott gyerekedet hordja éppen. Lehet, hogy képeket készítettek rólad. Kihasználhatnak téged... Nevetésben tör ki és szórakozottan néz rám, mintha neki senki és semmi nem tudna ártani, de ők tudnának. Önelégült seggfej, – ők tudnának! Még ha a legerősebb, legbefolyásosabb ember is, akit valaha ismertem, mikor elsötétül, vakmerővé, sebezhetővé válik, és kétségkívül árthat magának vagy ártani tudnak neki. A gondolat, hogy valaki, főleg holmi ringyók, a közelébe kerültek,

amikor ilyen állapotban volt, bombaként robban bennem. Letörlök egy könnyet az arcomról és tovább megyek. Szorosan mellém lép, szinte nekem préselődik. Szándékosan a kézfejét az enyémnek dörzsöli, a hüvelykujjával az enyémet simogatja. – Fogd meg a kezem, kicsi Csillagszóróm – veti oda halkan. Erőt veszek magamon és a kisujjamat felé tartom. Mély levegőt veszek és mozgásra kényszerítem a kisujjam, és a kisujjaink egymásba kulcsolódnak. Az érintésétől melegség fut végig a karomon, és azt hiszem, észreveszi, hogy megborzongok. Mély, őrjítő hangjával ingerel. – Oda nyújtom neked az kezemet és te csak a kisujjadat nyújtod?– kérdezi mély, olvadt hangon. – Remington, nem tudom most ezt csinálni. Előre szaladok, csak az edzőteremben csatlakozik hozzám, leveszi a felsőjét és felrántja a kesztyűket. Határozott, kemény csapásokkal püföli a zsákot anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetne felém. Feszültem állok a pálya szélen, a levegő csak úgy szikrázik körülöttünk, mint egy kigyulladni készülő elektromos áramkör. Az edző rám, majd rá néz, majd Riley jelenik meg, hasonló aggodalommal mér fel minket. Aztán senki nem szól senkihez. A fürdőszobába megyek és hányni kezdek. ♥♥♥

A meleg, nyomasztó a Phoenix–i Földalatti arénában. A hely, zsúfolásig tele volt, és már vagy 500 ember próbálta túl kiabálni egymást. A ringben Hentes és Kalapács küzdött egymással. Aztán buuum. Kalapács véresen és mozdulatlanul elterült a földön.

– Wow. Szerencsétlen – mondja Pete.

Kirk „Kalapács” Dirkwood meg se rándult a földön azóta, hogy kiterült a padlón. Hentes kemény, hatalmas harcos, dupla vagy tripla akkora, mint a legtöbbjük, az öklei olyanok, mint a vasgolyók, az ujjpercei tüskékre hasonlítanak. Alig jelentik be a győzelmét, de ő már a tömegnek üvölti, hogy ő a legnagyobb, legjobb rohadék, akit ez a ring valaha látott. Hirtelen még a talaj is megremeg a lábam alatt, ahogy körbejárja a ringet, még hangosabban üvöltve. – Hozzátok ide nekem, Szökőárt! Hadd lovagoljam meg a Szökőárt! Ezalatt kihúzzák a ringből az eszméletlen Kalapácsot, a gyomrom görcsbe rándul, amikor a Hentes úgy veri a mellét, mint egy gorilla és továbbra is ijesztően üvölt, mint egy szörnyeteg. – Szökőár! Hallasz engem? Gyere ki te picsa! Szállj velem szembe, mint Bennyvel! – Ő az egyik cimborája „tudod kinek” – mondja Pete szemét forgatva. – És most, hála a tavalyi meccsnek, azt hiszi, ő is megverheti Remyt. A tömeg egyre nyugtalanabb. Úgy vettem észre, Hentes vérszomja az övékét is felszította. Meghallották a nevét mely futótűzként terjed a lelátókon, lassú hullámként kezdi, majd vad tombolásba megy át. – Szökőár! Szökőár! Szökőár! Minden idegszálam azonnal tudja, hogy ki fogják őt hozni. Akarják őt, nem csak Hentes, hanem mindenki az arénában. –Szökőár! SZÖKŐÁR! SZÖKŐÁR! – kántálják.

Úgy érzem, mintha egy hatalmas ököl szorítaná a gyomromat, amíg várom, hogy megpillantsam. Haragszik rám. Dühös rám, mert nevetségesen viselkedtem. Én meg dühös vagyok magamra, mert nem tudom megállni, hogy ne viselkedjek nevetségesen. – Szökőár! Szökőár! – a tömeg tovább sikoltja a nevét. Tülekedés támad, ahogy a tömeg egyre erőszakosabban követeli őt a szervezőktől. – Szökőár! Szökőár! – Hozzátok ide nekünk a kicseszett Szökőárt! Hangszórók megrecsegnek, ahogy a bemondó beszélni kezd. – Önök kérték, Hölgyeim és Uraim! Önök kérték! És most nézzük, ki miatt gyűlt ide ma ennyi ember! Az első, egyedüli és egyetlen…. Szöööökőőőőáár!!!!!!!!! A tömeg üvölt örömében. A testem velük sikolt, ahogy felpörög a szervezetem. Szívem hevesen ver, tüdőm megdolgozik minden csepp levegőért. Erősen meresztem a szemem, hogy meglássam őt a sétányon besétálni. Minden véredény és hajszálér kitágul a testemben, hogy alkalmazkodni tudjon a véráramlatomhoz, az izmaim futásra készek, pedig csak fészkelődni tudok a székemben. Nem tudom, a testem valaha is megtanulja-e, hogy Remy nincs veszélyben. Úgy, ahogy én sem. Az agyam nem képes felfogni, hogy a férfi, akit szeretek, sportnak tekinti ezt, a megélhetéséért teszi. Ez tisztítja ki a fejét. Szóval itt ülők, miközben úgy érzem, a testem szabadjára engedte az összes hormonját, mintha három vacsorára éhes vérmedve szorított volna sarokba. És akkor meglátom őt az arénában erősen, csodálatosan, határozottan. Felugrik a színpadra és gyorsan ledobja a

köpenyét, miközben a Hentes továbbra is a mellét veri. Remingtont a közönség szeretettel és odaadással fogadja. Mint mindig. Visszatartom a lélegzetem, kezem ökölbe szorul az ölemben és várom, hogy rám nézzen. Belehalok. Reménykedve várok, majd rettegve, aztán hitetlenkedve, ahogy megfordul, de nem mosolyog felém, a kezét maga mellé ejti, és akkor megszólal a csengő. A férfiak egymásnak esnek. Összerezzenek, mikor Remy feje oldalra csapódik az ütéstől. – Ohh... nem – a gyomrom összezsugorodik, a látásom elhomályosul, ahogy meglátom a vért. A csontrepedés szörnyű hangja üti meg a fülemet, mikor Hentes még három egymást követő ütést mér Remy arcára. – Oh, Istenem, Pete – zihálok és eltakarom az arcom. – Francba – mondja Pete. – Mi a faszért, nem nézett rád? – Gyűlöl engem. – Brooke gyerünk. – Mi… Ő… Gondot okoz megbirkóznom a nőkkel, érted? Pete ellentmondásos kifejezéssel néz rám, mintha mondani akarna valamit, de nem tudna. Remington dühösen felmordul és megrázza a fejét. Az arca, az orra, a szája véres, apró vágás van a szemöldökén, és még ki tudja milyen sérülései lehetnek. Hentes újra felé lendít, de Remy blokkolja. Vagy egy percig felváltva ütésekkel sorozzák egymást, mikor a szünetjelző a sarokba szólítja őket. Riley valamit a sebeire tesz, mialatt az edző ordít vele. Bólint, megrázza a karját, megmozgatja az ujjait, majd visszamegy,

most már dühös, ahogy szemtől szembe kerül a termetes, tüske ujjú szörnyeteggel. Egymásnak esnek. Lendítenek és lecsapnak. Remington cselez, és a Hentes a levegőbe csap, oda, ahol Remy-nek kéne lennie. Remy, dupla jobb horgot küld Hentes arcába, mire az hátra tántorodik. Beletelik pár értékes másodpercébe, hogy visszaszerezze az egyensúlyát. Előrelendíti a karját, de Remy elhajol és sorozatot mér a gyomrára, a bordáira, meg felütésekkel az arcára, elképesztő pontossággal és gyorsasággal. PUFF… PUFF... PUFF. Hentes újra lecsap az öklével, melynek célja Remy arca, de ő blokkolja, és újra bever neki egyet, öklét egyenesen Hentes ronda kövér arcába vágja. Hentes térdre esik. Az oldalamon Pete izgatottan motyog. – Gyerünk, Rem. Miért hagyod, hogy hozzád érjen? – felém fordul, és azt suttogja. – Az embernek megtaníthatják a sebességet és a mozgékonyságot, de az olyan kéményütéseket, mint amik neki vannak, azt nem. Amint elkezd úgy ütni, ahogy kell, vége van a meccsnek – látom, hogy vigyorog, de én nem tudok. Remy még mindig vérzik, és a harc előre haladtával, még kap pár ütést a testére. Ki nem állhatom, gyűlölöm, gyűlölöm, mikor megsérül, még ha az is a munkám, hogy segítsek neki felépülni. Nevet és kiköp, mintha élvezné. A múlt szezonban, rémálom volt nekem az a meccs, és most, hogy ezt nézem, újra és újra elpusztít. A félelmem felgyülemlett és megrohasztott, és ma este, ez nyomasztó. Egy pillanatra megszédülök, – de ugyanakkor biztos vagyok benne,

hogy az adrenalin tart ébren, táplálja a testem, és kész vagyok megvédeni őt. Hentes feláll, majd ütést mér Remington arcára, mire feje oldalra lendül, de a teste szilárdan a helyén marad. Mintha oda lenne ültetve, mint egy kicseszett fa. Lendít, és még erősebben üt vissza. A két férfi egymásba kapaszkodik, majd ellökik magukat egymástól, és Remington újra lecsap, arcán ismét patakokban folyik a vér és megint támad puff…puff...puff! A gyors, egymást követő ütései hatására, Hentes hátrálni kezd. A kövér ember pattog a köteleknél, de nem hajlandó elesni. Remy sarokba szorítja, az izzadság fénylik a mellkasán, izmai fodrozódnak, ahogy szétroncsolja Hentes ronda arcát. Lélegzetem kihagy. Félelem tölt el, de ugyanakkor más érzelmekkel keveredik, mint ez a hihetetlen felemelő érzés, ami mindig eltölt, amikor látom őt verekedni. Annyira lenyűgöző. A testében rejlő erő, a hullámzó izmai, a tökéletes hajlítás, amikor az izmai megfeszülnek, majd ellazulnak. Remington, egyaránt használja az eszét és az ösztöneit meccs közben. Úgy tűnik, eltervezte és végre is hajtotta tervét, de ami a legfontosabb, látszik, hogy a pillanatnak él. Hogy szereti ezt. Arcán koncentráció ül, ahogy bemos még egyet Hentesnek, mire ő arccal előre elterül a ring piros padlóján. Pontosan Remy lába elé. Arca Remy csizmájára csapódik. Lassú diadalittas mosoly jelenik meg arcán a látványra, majd felém fordul. – Szökőár – kiabálja a bemondó és karját a magasba lendíti. Tekintete végre rám talál. Szívverésem megáll, a zajok megszűnnek, és rajta kívül nem létezik számomra senki és semmi más. Oltári hülyeség, hogy mennyire szükségem volt

erre, de amikor végleg leengedi a karját és fejével biccent nekem, és a kétségbeesett, dühös, kék szemeivel rám néz, megborzongok. Tekintetéből csak úgy árad a birtoklási vágy és a düh. Szemöldökéből, orrából, ajkából még mindig csöpög a vér. Mikor a porondmester kérdez tőle valamit, ő bólint, és már hívják is fel a következő ellenfelét. – Igen, most erre van szüksége, hogy kidolgozza magából a dühöt – motyogja Pete. Az idegesség, tornádóként söpör végig rajtam. Esküszöm, ha nem ismerném, azt hinném, azért csinálja, hogy kínozzon és büntessen engem. Az endorfin meggátolja, hogy érezze a fájdalmat. Valójában, annyira büszke és elszánt, hogy könyörtelenül megtanította a testét, hogy elfogadja a fájdalmat. Folyamatosan a határait feszegeti, és azt hiszem, az ő fájdalom küszöbe sokkal nagyobb, mint bármely más sportolóé, akivel valaha is találkoztam, de az én határaim is feszegetve voltak ezen az estén. Remington számos ütés kombinációt bevisz az új srácnak. Bár időközben Riley megpróbálta ellátni a sérüléseit a sarokban, azokból még mindig lassan csörgedezik a vér. Kemény ütéseket váltanak, és a meccs harci forgatagában, csak Remy bicepszén fel–felvillanó fekete tinta alapján tudom elkülöníteni a mozdulataikat. – Kombinált ütést – hallom Riley ordítását. Egy sorozatot ütést mér az ellenfele bordáira, aztán kemény jobb horgot küld az állkapcsára, ami a legerősebb ütése. Az ellenfele megremeg, botladozik, majd eldől, kinyúlik a földön. A tömeg üvölt.

– Szökőőáár! Hölgyeim és Uraim, a győztes ismét Szökőőáár!

Annyira kimerültem. Kocsonyává válok, puhává és butává. – Szökőőáár!!!! Mintha egy örökkévalóság telne el attól a pillanattól, hogy kiszabadulunk az arénából és a limuzinba szállunk, de kb. összesen 20 perc volt. A lábam remeg, minden érzékem üvölt, ahogy az emberem figyelem, ahogy leül velem szembe az ülésre, és legszívesebben rá ordítanék. – Mégis, mi a picsa történt odabent?! – Haver, mi a faszt csináltál? – kezd bele Riley, a hangja pont olyan tanácstalan, mint amilyennek én érzem magam. – Tessék, Rem – Pete átad neki egy géles tasakot, hogy tegye az állára. – Úgy látom, a szemöldöködnek szüksége lesz pár öltésre. – Hogy érzed magad, fiú? Az, hogy a szart is kiverték belőled, jól esett? – követeli választ az Edző, teljes felháborodással. – Hol a picsába volt a harci terved? Remington leveszi a gél csomagot, félre rakja, és egyenesen felém néz, oda, ahol mozdulatlanul ülök vele szemben. Szürke melegítőt, piros kapucni felsőt visel. A kapucni a fején van annak érdekében, hogy szinten tartsa a testhőmérsékletét. Elterpeszkedik az ülésen, de még mindig csak hallgat. Jól látszik, hogy a szemöldökéből és orrából, még mindig folyik a vér. Az arca szörnyen néz ki, úgy érzem, egy bomba van a gyomromban, csak attól, hogy rá nézek. És lám ő mégis tiszta, fürkésző kék tekintettel néz rám. Azt hiszem, meg kellene végre szoknom azt a tényt, hogy a barátom ököllel küzd a megélhetéséért, de nem tudom. Nem tudok itt ülni és nézni az arcát, ilyen véresen és duzzadtan

anélkül, hogy ne akarnám bántani azt, aki ezt tette vele. Iszonyatosan meg szeretnék ütni valamit, és remegek a vágytól, hogy megölelhessem és magamhoz húzhassam, miközben számolom a perceket, míg a szállodánkhoz nem érünk. Hallom Riley hangját. – Tessék Brooke, cseréljünk helyet, hogy egy kicsit rendbe tudd szedni. Átülök a másik oldalra, így Remington jobb oldalára kerülök. A táskájába túrok, alkoholos törlőkendőket, ragtapaszt és néhány kenőcsöt ások elő. – Engedd, hogy rendbe tegyelek – suttogom és a hangom, oh, Istenem, a hangom nagyon intimnek hangzik, miközben tudom, hogy az autóban mindenki ránk figyel. Úgy látszik, nem tudok másként megszólalni, csak így, mélyen és reszelősen az érzelmektől. Teljesen felém fordul, hogy le tudjam fertőtleníteni a sebeit. Érzem a tekintetét az arcomra tapadni, kalandozó, kíváncsi, kitapintható dolog az arcomon, ahogy kenőcsöt kenek a megduzzadt ajkára. A fogaim ösztönösen az ajkamba mélyednek, ahogy egymás után többször is végig simítok az ajkán. Istenem, annyira utálom, amikor megsérül. – A szemöldökére is tegyél, egy kicsit mélynek néz ki – utasít Pete. – Oké, értem – válaszolom, de még mindig azon a borzalmas hangon és nem úgy tűnik, hogy bármit is tudnék kezdeni vele. Próbálok hatékonyan dolgozni, de a kezeim jobban remegnek, mint szeretném, és a Remington testéből áradó hő, ami még forróbb a meccs után, teljesen körülölel, ahogy néha a karjával is teszi.

A szapora légzése a halántékomat éri, és minden erőmre szükségem van, hogy ne húzódjak közelebb és ne lélegezzem be csak azért, hogy megnyugtassam magam, hogy rendben van. És legalább lélegzik. Feltöltődve adrenalinnal, a szeme fölötti sebhez nyúlok és összenyomom. Istenem. Majdnem elviselhetetlen a közelében lenni. Száz apró bizsergés indul felfelé az ujjaimból, a karjaimba, egyenesen a zakatoló szívemhez. Beszívom a levegőt, és gyengéden megnyomom a vágást, míg az arcát fürkészem... a kék szemei rám bámulnak. Összerándul a belsőm. Terpeszkedve ül a helyén, felém fordulva, de a mozdulatlansága hiper óvatossá tesz, mert érzem. hogy a testében felgyülemlett feszültség pattanásra kész. A szívem gyorsabban kezd el verni, és visszatartom a lélegzetem, ahogy közelebb hajolok. Elveszek egy újabb törlőkendőt, és a legegyenletesebb hangon suttogok. – Hunyd be ezt a szemed. Tiszta törlőkendőt veszek elő, hogy a vágás környékét alaposabban is megtisztíthassam, és végre tegyek valamit, hogy a vérzés csillapodjon. Felé hajolok, és bár a kérdésemet teljesítette, becsukta a sérült szemét, de a másikkal még mindig engem figyel. Mintha le akarna olvasni valamit az arcomról. A hangja reszelősen csattan fel a kocsi sötétjében. – Szarul vagyok – a váratlan, torokhangú suttogástól bizseregni kezd a bőröm és majdnem felugrom. – A jobb bicepszem és a vállam el van csesződve, a bal ferde hasizmom és csuklyás izmom is.

– Haver, ez őrület. Hogy a faszba tudtál, egy este alatt

mindent így elcseszni?– kérdezi Riley megrökönyödve. – Brooke tudod, mit kell tenned – parancsolja az edző elölről. Gyorsan bólintok, majd belenézek Remy kék, nagyon kék szemébe, amiből csak úgy árad a férfias elégedettség, az állkapcsom összeszorul, mikor megértem mi is folyik itt. Amikor elérjük a szállodai lakosztály, csak úgy füstölgök. – Te szándékosan hagytad, hogy megüssenek. Ledobja magát az ágy előtti padra, rám néz, majd közeli szemetesbe hajítja az üres Gatorades üveget. – Szét vagyok baszva. Gyere, rakj helyre. – Te vagy elbaszva, rendben? És nem a bicepszednek lenne szüksége egy kis gyengéd szerető gondoskodásra! – Milyen igazad van – szeme lázasan csillog a halvány fénybe, ahogy engem bámul. – Akkor jössz helyre rakni engem? – Csak azért mert fizetsz nekem, – dühöngve megragadom a masszázs olajamat, mely az én különleges gyulladás elleni szerem, árnika- és mustárolajból, aztán megyek, hogy beállítsam a zuhanyt. – Először, beteszlek téged a hideg zuhany alá. Ajka felfele görbül, ahogy felém közelít. Karját a vállamra lendíti és rám támaszkodik. – Mi van? Segítségre van szükséget a járáshoz? Néhány perccel ezelőtt, még pattogtál – mondom neki.

– Az endorfin kinyírta a fájdalmat – mormogja a fülembe,

amint a dereka köré fonom a karomat és besegítem a fürdőszobába. – Én megmondtam, hogy teljesen szét vagyok baszva. A falnak támasztom, miközben megpróbálom kinyitni a zuhany kabin ajtaját és ellenőrzöm, hogy a víz jéghideg-e, karjába ránt, a vizet közepes hőfokra állítja és ruhástól, mindenestől becipel a zuhanyzóba. A víz ránk zúdul, és én zihálok a megdöbbenéstől és kalimpálok a levegőben, miközben a ruháim vizesen a bőrömre tapadnak. – Mit csinálsz? Feljebb emel, majd először a cipőmet, majd a szoknyámat rángatja le rólam és hajítja ki a zuhanyzóból. Az összes feromon, amit kibocsájt a verekedések után, most hirtelen harcba száll az érzékeimmel, és olyan forrónak kezdem érezni magam, hogy az egyetlen dolog, ami megakadályozza, hogy hamuvá váljak, az a rám zúduló víz. – Mit csinálsz? – lélekszakadva követelem. Lerángatja a pólómat majd a márvány padlóra hajítja, nagy loccsanás kíséretében. Levetkőzik, és engem annyira eláraszt a düh, amiért hagyta, hogy elverjék, és annyira ösztökél az izmai látványa, ahogy vetkőzik, hogy ebben a dühítő pillanatban egyszerre akarom megütni és megcsókolni. Amikor az alsója nagy csattanással földet ér és oldalra rúgja, oh, Istenem, a szemem belefájdul a látványba. Az ajkamba harapok, hogy elfojtsam minden ösztönömet, mely azt ordítja, hogy vessem rá magamat és tegyek meg neki

mindent, amire szüksége van. Szeme egy szintbe kerül az enyémmel, ahogy hátra lép, hogy széles hátával megvédjen a lezúduló víztől. Lassan végig húzza a hüvelyk ujját az államon, majd kiszabadítja az ajkamat a fogam alól. Meghallom azt mély, határozott hangját, ahogy suttog. – Csak én harapdálhatom. Nem lélegzem. Valahogy, mindig ilyen lehengerlő hatással van rám. Nem tudok harcolni a reakcióim ellen. Egymást nézzük, tekintetében birtoklási vágy. Patakokban folyik le a víz az állán, ahogy megragadja a fenekem, magához ránt, és merevedése élesen a hasamba nyomódik miközben könyörtelen hevességgel bámul le rám. – Te... – csattan a hangja tömören és parancsolóan, miközben a nedves ujjával az ajkamat simogatja – …szeretni fogsz engem, míg meg nem halok. Szeretni fogsz engem akkor is, ha fáj, és ha fáj, én mindent megteszek, hogy jobb legyen, Brooke – könnyedén a számba dugja a hüvelykujját és szándékosan a nyelvem hegyéhez dörzsöli, ezzel a mozdulattal követeli, hogy megnyaljam. Amikor megteszem, a melleim sajognak és nézem, ahogy kihúzza az ujját, hogy megdörzsölje a nedves alsó ajkamat. – Te kurvára szeretni fogsz engem, még ha ez el is pusztít minket. A tüdőm levegőért üvölt, és a testem többi része fájdalmasan vágyakozik az érintése után. És amikor felpillantok rá, látom a rám szegezett kék szemeit, az arca sérült és izzadt, a világ összes tesztoszteronja áramlik át rajta, húz és beborít engem, annyira, hogy már alig bírok élni, annyira akarom őt. Eléri, hogy elemésztő, fájdalmas,

szívszorító szükséget érezzek iránta, ami több mint testi, több mint érzelmi vágy. A puncim olyan erősen rándul össze, hogy nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne nyögjek. Az érzékeim fel vannak fokozódva a közelségétől. Nem tudom nem észrevenni az ajkán lévő vércseppet, mely olyan vörös, mint a palástja. Ahogy az egyenletes, forró lehelete a nedves arcomat fürdeti. Ahogy a széttárja ujjait a fenekemen, és ahogy a hüvelykujjával az állam puha bőrét simogatja. Megsemmisít. – Ne bántsd magad! – mondom elkeseredetten, próbálok kiszabadulni a karjai közül, így a hideg márványnak csapódok. – Nem fáj – veti oda. Majd közelebb húzza a fenekem és orrát a nyakamba temeti. – Te. Kibaszottul sírtál a karomban, mert én rohadtul megbántottalak. Az, ami fáj. Te… nem értél hozzám. Nem néztél fel rám, azokkal az édes kis szemeiddel. Az fáj. Megbántottalak, mint egy köcsög, és ettől összetört bennem valami, amiről nem is tudtam, hogy ott van és így fájhat. Küzdök magammal, hogy oda bent tudjam tartani a feltörni vágyó érzéseimet. Lesütöm a szememet és dühösen pislogok, hogy elrejtsem a könnyeimet. – Fáj itt is – kezemet a hatalmas, lüktető erekciójára vezeti. – Fájt egész éjjel, ahogy téged figyeltelek miként esel szét a szemem előtt. Valamint ma reggel és az edző teremben is. Szorosabban ölel magához, és én halkan felnyögök, fejemet a mellkasára hajtom, és újra azon vagyok, hogy szét ne essek. Megkönyörül rajtam és elengedi a kezem, de az ujjaim lángolnak a testem mellett, és nem tudom, mit kezdjek a kezemmel. Szédülök a közelségétől. Végig akarok simítani az

összes izmán és eltörölni az összes érintést, amit mástól kapott. Azt akarom… Még én sem tudom, mit akarok. Semmi másra nem tudok gondolni, csak a növekvő, fájdalmas lüktetésre a testemben. A szívemben. A puncimban. Megragadja a szappant és elkezdi beszappanozni a testem. Úgy figyel, mintha először érintene. A kezét nézi, ahogy a lábaim közé siklik. Ujjait begörbíti, így dolgozik rajtam, bennem. Másik kezét a mellemre teszi, felhabosítja a szappant és tapasztalt mozdulataival elkezdi dörzsölni a mellemet, a mellbimbómat. – Tetszett a harc? – kérdezi a maga csendes férfias módján, míg keze a külső combomon siklik, majd áttér a belsőre. Simogat. Ingerel. Keze visszatér a puncimra és simogatni kezdi. Tenyere oldalával dörzsöli a résem. Másik tenyere is lesiklik a fenekemre, melyet határozottan megszorít, majd ujjait a popsim hasítékába csúsztatja. Az élvezet, amit a biztos, meghitt érintése nyújt, annyira jó, hogy vissza kell tartsak egy nyögést, ahogy nézem, amint mosdat. Arca, szeme, szája, még mindig elégé duzzadt. Sebesült, de ezek a sérülések semmit nem jelentenek neki. Fel akarta hívni magára a figyelmem és mindent meg tett, hogy ezt elérje, és legyek bármilyen dühös is arra, ahogy viselkedett meccs közben, mégis minden vágyam az, hogy végig csókoljam a kisebb–nagyobb sérüléseit. Remingtont, egész életében elhagyták. A szülei. A tanárai. A barátai. És még én is. Még soha senki nem maradt elég hosszú ideig mellette, hogy rá jöjjön mennyire megéri.

Amit tett, csak azért, hogy megérintsem és egy kis szeretetet adjak neki, arra sarkal, hogy elárasszam a szeretetemmel, míg soha, de soha nem kell kérje. – Nem vagyok hajlandó... – suttogom buzgó hangon, – ... ott ülni és nézni, ahogy szándékosan fájdalmat okozol magadnak. – Én meg nem vagyok hajlandó megengedni, hogy eltolj magadtól, – mondja, miközben nagy szappanos kezeivel a mellemet markolássza. Szemöldök ráncolva rázom a fejem, behunyom a szemem, amikor rám irányítja a zuhanyrózsát. A vízsugár lemossa a samponom, és amikor lecsúsztatja a kezét a hajamon, hogy segítsen kimosni a sampont belőle, alig tudom visszafogni magam. Még mielőtt elveszítem az önuralmam, elveszem a szappant és tenyereim között jól felhabosítom. Végig csúsztatom kezem karja izmain, a mellkasát dörzsölöm, és végig csúsztatom az ujjaimat a kemény testén. A mellkasa megrándul a váratlan érintésemtől, és amikor felpillantok rá, majd összerogyok. A testem remeg, ahogy fogva tart a vágyakozó kék tekintete, az ujjaim súrolják a vastag karját, a mellkasát, a kidolgozott hasizmát. A hangom vékony és alig hallom a felettünk folyó víztől. – Ez az, amit akartál? Amikor kimentél oda és hagytad magad megveretni? Gyengéden megragadja az arcon az egyik kezével. Hangja szigorú, de szenvedélyes, ahogy elsorol minden szót. – Akarlak. Azt akarom, hogy megérints, hogy úgy csókolj, mint előtte. Azt akarom, hogy szeress. Állj le a kurva büntetésemmel, Brooke. Szeretlek.

Ajkát az enyémre szorítja egy gyors ,durva csók idejére, de ahogy elkezdődött, már véget is ér, hangosan zihál és az arcomat fürkészi. Szorítása erősödik. – Az én csajom nem hagyja, hogy ez megtörje, ugye? Ő erősebb… Tudom, hogy itt van valahol, és nekem szükségem van rá. Szükségem van rá, hogy harcoljon értem és szükségem van arra, hogy velem harcoljon. Ami engem illet ez sosem történt meg. Csak te történsz, Brooke. Te még mindig akarod ezt, ugye kis Csillagszóróm? Tekintete fogva tart, és én nem tudom, hogy melyikünk éhsége, szüksége a kétségbeesettebb. Tekintetével lebilincsel, annyira kiéhezett, és én vadnak érzem magam. Mellkasom hullámzik, a szívem zakatol, és mielőtt tudatában lennék, hogy mit csinálok, a hajába túrok és az ajkaimhoz húzom, miközben ő újra a zuhanyzó falának lök, és ajkaink összeforrnak. Felnyögök, ahogy megérzem az ízét, amikor szétfeszíti az ajkaimat, egyik kezét felcsúsztatja az arcomra, egy helyben tart, ahogy erővel feltárja a számat, amitől nyöszörgök és a fejbőrét karmolom, ahogy a nyelve után kutakodom. Ő talál meg először. Nem. Ő nem talál rám. Rabul ejt, nyelvével dörzsöli, dugja a nyelvem. Egy érzéki mormogás tör ki a mellkasából, mikor még jobban felemel és magához présel, hogy a szánk jobban összehangolódjon. A közelsége és az érintései feltüzelnek. A bőröm bizsereg, ahol hozzám ér, ahogy a vágy nőni kezd bennünk. Úgy érzem, hogy hozzá vagyok kötve, annyira, hogy biztos vagyok benne, hogy soha semmi nem választhat el tőle.

Éhesen megszívom a nyelvét, miközben ő kilép és kicipel a zuhany alól. Körbe teker egy törölközővel, míg én továbbra is szopogatom a nyelvét és harapdálom az ajkait. A vér csak úgy száguld bennem, ahogy keresztülvisz a szobán az ágyig. Leereszt a paplanra és enyhén dörzsölni kezdi a testem. – Hadd szárítkozzak meg. Tiltakozásul felmordulok, mikor magamra hagy. Égek belül, de vizes vagyok és fázom, a fogaim vacognak, míg nézem, ahogy az izmos kemény szexi fenék eltűnik a fürdőszobában. Az ajtóra szegezem a szemem és szárítgatni kezdem magam. Ohhh, Istenem, én is kibaszottul szenvedek! Mikor végre megjelenik az ajtóban a csodás széles vállával és a kidolgozott hasizmával, még mindig víz csöpög a hajáról, le a torkán, rá a mellkasára és le, a törölközővel takart karcsú csípőjéig. Eláll a lélegzetem. Észreveszem, hogy megtörölte a haját, mert a sötét haja kócosan áll, kék szemei mohón csillognak, amikor látja, hogy még mindig az ágyon fekszem, ahol hagyott. Hirtelen a szerelem és a fájdalmas féltékenység, villámként cikázik át rajtam. Felém lépdel, anélkül hogy levenné rólam a tekintetét, kinyitom a törölközöm és az arcát lesem. Megkeményednek a vonásai, ahogy meztelen testemen futtatja a tekintetét. Leveszi magáról a törölközőt, és elakad a lélegzetem, amikor meglátom a hatalmas merevedését hevesen bólogatni, ahogy az ágyhoz jön és egy másik törölközővel gyengéden elkezdi szárítani a hajam. – Először, bedörzsöllek az olajjal – figyelmeztetem elakadó hangon. Ördögien rám mosolyog és félre hajítja a törölközőt, megragadja az olajt és ledobja a földre, majd hátra simítja a

nedves hajam, szemei nagyra nyílnak, ahogy átkulcsolja a tarkóm és közel hajol hozzám. – Dörzsöld a nyelved az enyémhez. Nem vár, és szájával lecsap az enyémre, kellemes bizsergés fut át rajtam, ahogy nyelvével befurakszik a számba. – A szád, – zihálok, ezért óvatosabb lesz. Játékosan a nyelvével az enyémet súrolja, kicsit keményebben dörzsöli, amitől az eszemet vesztem. – Az ajkad, – vonaglok alatta. Visszahúzódik, és kínzóan lassan simogatni kezdi a combom hátulját, a vágy ezer lángja ég bennem. – Remington az ajkad... – tiltakozom, mikor látom, hogy a szája újra vérezni kezd. Ujjammal elkapok egy legördülő vércseppet. – Pssszt… – a nyelvét kidugja, megnyalja és megszopja az ujjam. Elengedi és engem kezd figyelni azokkal az ördögien kék szemeivel, ahogy ujjai a combomon felcsúszva a fenekem simogatják. Mellem hevesen emelkedik, ahogy ujjai felkúsznak a lábamon és birtoklóan megszorítja a farpofáimat. – Ettől beindulsz? – kérdezi. – Igen. A térdhajlatomra csúsztatja a kezét, le a vádlimra, aztán lassan újra felfele, addig, míg úgy érzem, elolvadok. – Mennyire vagy felizgulva? – kérdezi gyengéden, csókot lehelve a hasamra. – Előbb, hagy tegyek valamit az ajkadra. Felülök, hogy remegő kézzel egy kis kenőcsöt kenjek az ajkára. Csókot nyom

az ujjhegyemre. Behunyom a szemem, ahogy az élvezet hulláma végig söpör a testemen. – Remy… – mondom cseppfolyósodva. – Feküdj vissza, – mondja. Megremegek a várakozástól. Tudom mit jelent ez. – Ne csókolj meg, Remington – figyelmeztetem. – Majd később helyre raksz – suttogja rekedten. Borzongás fut át rajtam, ahogy a puncimat kényezteti, röviden a számba dugja az ujját, miközben a fejét lehajtva, nyelvével körözni kezd a mellbimbómon. Megugrom egy kicsit, mitől halkan felnevet és áttér a másik bimbómra, játszik vele, majd forró, nedves szájába szívja, és szopni kezdi. Végig vezeti kezét a testemen, felmordul. – Istenem, Brooke. Lekötözöl, és aztán feltársz. Most beléd fogok temetkezni. – Oké – zihálom és szélesre tárom a lábam. Erekciója keményen pulzál, ahogy elterül felettem kemény testével. Szája az enyémen, és én szétesek alatta a matracon. Mindkettőnknek vannak sebei, de szükségem van rá, pont mint a levegőre, arra, ahogy a bőrünk egymáshoz simul, ahogy a bőrkeményedései súrolják a testemet. Kezem a mellkasán, a hátán csúszkál, miközben ő éhesen temeti az arcát a nyakamba. Szája éhesen jár rajtam, nem tudja, hogy csókoljon, harapjon vagy nyalogasson, így mindhármat teszi. – Kihez tartozol? – mormogja sürgetően. – Hozzád – felelem. Megragadja a lábam, és csípője köré húzza őket. Karomat a fejem fölé rántja és lenéz rám. Szeme szinte falja az arcomat, a számat azzal a sötét, zaklatott, kiéhezett pillantásával.

Ujjait az enyém köré fonja, majd szájával az enyémre tapad. A közelsége, – a végtagjaink gabalyodása, a nyelveinké, a lélegzetünké, – aktiválja az összes élvezet központot az agyamban és a testemben. Mintha tűz lobban az ereimben, ahogy a nyelveink összeérnek. Felnyögök. Ő is nyög, testem bizsereg, minden olyan ponton ahol érintkezik az övével, ahogy hozzám dörzsöli a csípőjét, a mellkasát a mellbimbóimhoz, a farkát a hüvelyem bejáratához. A vastag, erős lábai, majdnem szétzúzzák a combjaimat. Minden sejtem tudja, hogy ő a társam és felkészül, hogy előkészítsen neki. Csak neki. Elenged és tenyerével a fenekemen még közelebb húzza magához, elmélyíti a csókot, Az ujjai birtoklóak és erősek, közelebb húz, míg tökéletesen egymáshoz illeszkedik a testünk, a fejem hátra hajtom, hogy a nyelve a szám minden részét fel tudja fedezni. – Igen – zihálom. Hátra húzódik, és tekintetünk találkozik. A vágytól, amit a szemében látok, eláll a lélegzetem. Ő a legférfiasabb és elbűvölőbb ember, akit valaha láttam. Újra rám veti magát, forró ajkait az enyémre nyomja. Nedvesek és annyira forróak. Levegő után kapkodok, amikor a kezét a lábaim közé csúsztatja. A fülcimpámat szopogatja, én végig húzom a nyelvem a bőrén, az állán, bárhol, ahol érezhetem az ízét, miközben a hüvelykujját végig húzza a puncimon. – Oh, ez annyira jó… – egy égető vágyhullám terjed szét a

testemben, amikor az ujjai a lábaim közé csúsztatja, hogy kényeztessen. A vérem forrni kezd, a redőim megduzzadnak.

Érzéki hangján a nevemet mormolja, fejét lehajtja a melleimhez, a bimbóimhoz. Extra érzékenyeknek érzem ma őket, az élvezet hullámai a hüvelyembe cikáznak. Felnyögök és a fülcimpájába harapok, a nevét suttogom. Nem mondhatom ki elégszer. – Remy… – Menj el, nekem – követeli, leghosszabb ujját mélyen belém nyomva. Körmeimet a vállába vájom, ahogy ő egyre gyorsuló ütemben dugni kezd az ujjával. Nedveimben úszok és nyögéseim visszhangoznak a szobában. – Csitt, baby, engedd el magad... Lecsúszik a testemen, és a köldököm körül kezd el nyalogatni. Mielőtt felfoghatnám, hogy mi következik, szájával mohón lecsap, megduzzadt nedves csiklómra. Szopogatja. Szívja. Felsikoltok mikor megmerevített nyelvét hüvelyembe nyomja. Ujját ismét a csiklómra nyomja, miközben a nyelvével tovább dug. Testem íjként megfeszül kezei alatt. Aztán elélvezek. Még egy utolsót nyal, és engem még mindig ráznak az élvezet hullámai, amikor feltérdel a lábaim között és farkát kezébe fogva, belém vezeti. Izmai megfeszülnek, ahogy teste dolgozik, hogy egyre beljebb jusson. Felnyögök, mikor hüvelykujjával megnyomja a csiklóm és még mélyebbre nyomul belém a nagy, vastag farkával. Az élvezettől felnyögök, magasabbra emelem a csípőmet. Nevemet morogja. Felém hajol és csókokkal borítja be az arcom. – Olyan kibaszott szűk vagy, baby… megőrjítesz.

Mikor teljesen belém nyomul, megállunk. Hallom légzésünket, szapora szívverésem a beállt csendben. A megkönnyebbülés sürgetően lüktet és vibrál a testünkben. De ő bennem van. Az enyém. Fogva tartom őt és nem akarom elengedni. Nem akar kijönni belőlem, bennem van, kemény és lüktető. Teljesen birtokba vesz. Újra csókolózni kezdünk, ahogy egy kicsit mélyebbre nyomul. Szája vad, nyers, szerető, de édesen fájdalmas is. Érzem, ahogy még jobban megduzzad bennem, és a nyakába harapok, nyöszörgök, ahogy hozzá igazítom a testem. Mozdulatlan marad, arra vár, hogy én kezdjek el mozogni. De várok, zihálva hunyom le a szemem, ahogy kiélvezem azt, hogy teljes nagyságában bennem van. Szeretem a mellbimbóit, a bőrét, őt. Az ujjbegyeimet végig futtatom a sötét kis dudorokon. Hallom, ahogy felnyög az élvezettől, ahogy felemelem a fejem, hogy finoman szopogatni kezdjem. Szeretem a morgását. Kezét az arcomra teszi, és hátra dönti, szeretetteljesen megcsókol. Kiszakítom magam a csókból, és végig húzom a nyelvem a másik bimbóján is. – Remy... nem tudok tovább várni... Hörög és újra mozogni kezd. Belesuttog a hajamba, miközben kezével tincseim közé túr. – Szűk… gyönyörű… én Brooke Dumasom. Szavai simogatnak. Soha senki nem tanította meg, hogyan kell szeretni. Ösztönösen csinálja.

Közelebb húz magához. Ajkával szopogat, harap, nyalogat, míg égni kezd a szemem. Nem kapok levegőt. Az egyetlen, amit hallok, testünk hangja, ahogy egymásnak csattan, a fergeteges szex hangjai. Megtaszít és keményen belém csapódik. Már biztos megsebzett, sikítok. Egyre gyorsabban és erőszakosabban dug, szinte már ritmustalanul. Másodszor is elélvezek, mikor egy határozott lökéssel mélyen belém vágódik, majd megmerevedik bennem. Érzem forró leheletét, ahogy felhördül, majd a fülembe csókol és elélvez bennem. Ellazulunk, légzésünk is csillapodni kezd. Testéhez húzva átfordul velem és mellkasához ölel, testünk úszik a verítékben. Meztelenül akar engem, és én azt akarom, hogy meztelenül magához öleljen. Kezd kihuzakodni belőlem, ahogy ellazul a testem, aztán megnézi a puncim, és elkezdi visszatolni belém a spermáját, teljesen meglepve ezzel. Az ösztöneink felülkerekednek. Ujjaival megmarkolja a csípőmet. Meleg leheletében fürdeti a torkom, ahogy száját bőrömnek préseli. Hallom magunkat, a hangokat, amiket kiadunk, a nyögéseimet, és az ő férfias morgásait. Nem nyúl a csiklómhoz. Nem érinti, de ahogy a testem cirógatja, ahogy tolja vissza belém a spermáját, mintha soha nem akarna kiszállni belőlem, és ahogy lassú nyelvcsapásokkal nyalja bőröm, attól a puncim görcsösen ráfeszül és a mellbimbóim is kőkemények lesznek. Amikor a nyakamba harap, megugrok és felkiáltok. – Oh, Istenem! Hasra fordítva lenyom a matracra. A nyakam harapdálja. Megjelöl, miközben kutya pózban újra baszni kezd.

Mire ismét az ágyra zuhanunk, az is nehezemre esik, hogy valahogy mozgásra bírjam a végtagjaim. Magatehetetlen zselés kocsonyaként fekszem alatta, még mindig próbálom működésre bírni a tüdőmet. Az izzadtságtól csúszósan magához ölel és átfordít minket az ágyon. A szívem tele szerelemmel és annyira ki vagyok elégítve, hogy hullának érzem magam a fáradtságtól, ugyanakkor annyira élettelinek, mint a ragyogó nap. Elterülök rajta és kezembe veszem az állát. – Fájnak? – súrolom enyhén a kis lila pacákat és vágásokat a

halántékán. Mielőtt válaszolhatna, mindegyikre csókot nyomok és azon gondolkodom, hogy valaha is megpuszilták-e a sebeit. Ezért megcsókolom a sérüléseit, minden egyes heget, aztán azt is, amelyik az ajkán van. Hátra húzódok és rámosolygok, simogatom az állát. – Gondoltál rám, mielőtt megláttál? Hogy valahol létezhetek? Hogy milyen lehetek? A hajamat a fülem mögé simítja, és az arcomat tanulmányozza. – Nem. – Én soha nem hittem, hogy valaha szerelmes leszek. Te? – Soha. Végig húzom a körmömet a halántékán, majd a hajába temetem. – Miken gondolkodtál, amikor felnevelkedtél? – Mit gondoltál mi lesz veled, ha felnősz? – Csak elfogadtam, ami megadatott, és megelégedtem vele – hajamat hátra simítja és megcirógatja a fülcimpámat. – De ha

tudtam volna, hogy létezel, levadásztalak volna, elkaptalak volna, és elhoztalak volna. – De nem ezt tetted? – kérdezem mosolyogva. – Pontosan... – dörgöli az orrát az enyémhez, szeme nevet. –

… ezt tettem. Felsóhajtok elégedetten és fejemet a vállára fektetem, ujjaimmal pedig a bimbóját dörzsölöm. Ő a legjobb ágy. A hátán fekszik, egyik karját a feje alatt párnaként tartja, a másikat a derekam köré zárta, ahogy elterpeszkedtem rajta, a hasam a hasán, mellem a mellén, fejem a vállán, és tökéletesen passzolok hozzá. Az eltérő szállodák miatt, ahol járunk, minden alkalommal más szappan illata van, de az ő illata állandó, nem változik. Csendben futtatom az ujjaim a bicepszén, enyhén masszírozva. – Jobb? – megnyomom, dolgozok mélyen az izomban és észreveszem, hogy el van csesződve. Meghúzódott. A francba is. – Igen – mondja, mintha semmiség lenne és legurít az oldalára. Zsigereim készenlétbe vágják magukat, ahogy helyezkedni kezd mögöttem. Közelebb ránt magához, és mély torokhangon felmordulok, megremegek, puncim duzzadni kezd, mikor rájövök mit is tervez. Átgurít a másik oldalamra és kanálpózba fektet, nagy meleg kemény testével fekszik mögöttem. Hajamat a hátamra simítja és nyalogatni kezd, megborzongok, mikor lassan elkezd cirógatni, nagy erős kezeivel a domborulataimat ingereli.

Nyalogat, dédelget, magához szorítja a testemet, majd a nyelvével a fülembe nyal. Nyalja a tarkómat, a vállamat, áthajolva fölöttem ízlelgetni kezd. Remy szeretett nélkül nőtt fel, még szülői szeretett sem kapott. Felnőtt úgy, hogy minden nap hangulatingadozásokkal kellett megküzdjön. Felnőtt, és minden egyes alkalommal felállt, amikor elbukott. Az egyedüli alkalom, amikor én igazán elbuktam, az Olimpia volt, és amikor tavaly elveszítette a meccset, örökre meg lettem jelölve és botladoztam, hogy újra meg tudjak tanulni járni. Ennek ellenére ő azonnal felpattan és fut tovább. Bonyolult és kiszámíthatatlan, valamint attól tartok, hogy mikor én már mindenem neki adtam, én ott leszek neki örökre, de ő sosem lesz teljesen az enyém. – Éhes vagyok, – ugrik ki az ágyból és húzza magára a pizsama alsóját. – Oh, nem, én aludni akarok... – nyögök, és bele kapaszkodok a párnába, amikor a bokámat megragadva, lehúz az ágyról. – Gyere, egyél velem, kis csillagszóró. – Neeeeem... – a párnámat megragadva küzdeni kezdek ellene, a levegőbe rúgok. – Kezdek kövér lenni miattad, – nevetek. Halkan, szexin kuncogva felemel, mintha csak pehely könnyű lennék, ugyanekkor a párnámat kirántja a kezemből és elhajítja, karjaiban tart, hogy megcsókoljon. – Gyönyörű vagy.

– Az összes nő a világon gyönyörű, mert alszik – erőtlenül

tiltakozom, ugyanakkor az orrommal megcirógatom a nyakát. A bőröndjéből kirángatja az egyik pólóját és a kezembe nyomja. Tekergek, hogy belebújhassak, miközben a luxuslakosztály nappalija felé cipel, majd leejt egy székre és előkeresi a kajáját. Két tányért hoz, egy púpozottat és egy másikat, amin a normális adag. Lehuppan velem szemben és jelentőségteljesen megpaskolja az ölét. Hátra dőlök a székembe, felkapok és elkezdek rágcsálni egy spárgát. – Nagyon rossz étkezési szokásaink vannak. Ha elvinnél egy étterembe, nem tudnék ott gubbasztani az öledben, mint valamiféle kanári. Azt hinnék az emberek, hogy problémáink vannak. Egy sült karfiolt dug a szájába, és csámcsogva oda veti. – Kit érdekel? – Ott a pont – a száraz spárgavéget rágcsálva figyelem őt, a tetoválást a karjain, a haja finom összevisszaságát, az elképesztő kék szemeit. Istenem. Ő minden. Amit akarok. Ezen a földön. Pont azon a széken. – Bevallom, ez valójában nem is olyan kényelmes, mint te vagy – fészkelődöm a széken, nyomatékosítva ezt. Szemöldökét magasba emeli, szeme ördögien csillog. – Állj le a nehezen kaphatóval, Brooke. Már az enyém vagy. Nekem dobja a papírszalvétáját, mire én a sajátomat jól gombóccá gyűrve, visszatámadok. A villáját letéve, hosszú karját kinyújtja, és maga felé húz székestől. Egy pillanat múlva átkarolja a derekamat, én nyöszörgök, miközben ő áttelepít magához.

– Maradj nyugodtan. Mindketten azt szeretnénk, hogy itt

legyél – kezébe tartva az arcomat szembefordít magával és végigmér átható tekintetével. – Rendben vagyunk? Összekulcsolom ujjaim a tarkóján és a szemébe nézek. – Többnyire. Dühös vagyok magamra. Fáj és féltékeny is vagyok… az eszem tudja, hogy nincs értelme, de a többi részem nem hallgat rá. Csak nem számítottam arra, hogy ennyi nehézséget fog okozni, hogy megbirkózzak ezzel. – Megbirkózol vele, tudva, hogy én, szeretlek. Kibaszottul szeretlek – sziszegi. – Semmit nem akarok annyira, mint azt mondani neked, hogy nem történt meg – folytatja. – Csak egy nő van számomra, és én képes lennék meghalni is érted – esdeklő szemeivel engem néz, és én esküszöm, nem hiszem, hogy valaha is jobban szerettem őt, mint most, ebben a pillanatban. – Bocsáss meg, én is megbocsájtottam neked, kicsi csillagszóró. Megbocsájtottam neked, mielőtt kérted volna, hogy bocsássak meg neked, amiért elhagytál. Nem voltam önmagam, amikor elmentél, baby, szétestem… az nem én voltam. A szívem összeszorul, ahogy őt nézem. Egy sült karfiolszárat az ujjaim közé csippentek, és mint egy békeajánlatot, a szájához emelem, megetetem. Csillogó szemmel a szájába veszi, beleértve az ujjaimat is, majd érzékien, lassan körbenyalogatja. Még mindig az ujjaimon falatozva, a kezébe vesz egy karfiolt és megetet vele. A fűszerek és az olívaolaj szétolvad a számban és pont úgy, ahogy ő, szopni kezdem az ujjait. Imádom, ahogy a szeme felvillan, ha ezt teszem.

– Szeretlek, de soha ne hagyd, hogy megverjenek úgy, mint

ma – mondom neki nyers, érzelmekkel teli hangon. Nedves ujjaimmal megdörzsölöm a vágást a száján, érezve, ahogy rekedt suttogásától megmozdul az ajka érintésem alatt. – Nem fogom, amíg velem vagy.

Öt Fordította: Cassia Átn.: Jane

MOST

A napfény keresztülhatol az ablakon, és látom, hogy Remington nincs az ágyban. Körbepásztázom a mi kis szobánkat, de nem látom sehol. Kényszerítem magam, hogy kimásszak az ágyból, magamra kapjam a nadrágot, a sportmelltartót és egy toppot. Miután felfrissítettem egy kicsit magam, megragadom a cipőmet és mezítláb kicsoszogok a konyhába, ahol Diane sürög. – Jó reggelt Brooke – mondja vidáman. Imádom, hogy minden utazásra magával hozza a kötényeit, különleges hangulatod adva így minden szállodai szobának. Vele utaznak még a zöld kerámiás edényei – semmi alumínium, – így Remington ételei totál tiszták maradnak. – Hmm, isteni az illata – mondom reggeli után kutatva. – Szolgáld ki magad! A nagy ember megkért, hogy egy rakás kaját tegyek neked félre. Felemelek egy fedőt, ami alatt édesburgonya fő. – Mikor ment el? – Pete jött érte pár perccel ezelőtt.

– Pete? Nem Riley? Az edzőterembe ment? – kopogtatnak,

és elindulok kinyitni az ajtót, miközben az ujjaimról nyalogatom le a kókuszolajt, melyet Diane használ a főzéshez. – Brooke Dumas? Egy nő áll az ajtóban, egy közepes méretű dobozzal, melyet piros papírba csomagoltak. – Igen? Mosolya kiszélesedik. – Mr. Tate rendelte ezt önnek – oda adja a dobozt, melyet hitetlenkedve bámulok. – Remington küldte ezt nekem? – kérdezem ostobán. – Igen kisasszony. Élvezze – berúgom az ajtót, miután elfordul, mert a kezem tele Remington meglepetésével. Oh, Istenem. Teljesen elképesztő. Nem csak a zenéivel csábít, az ördögien kék szemével, a tüskés hajával, a gödröcskéivel és a kurva finom illatával, de még ajándékot is ad nekem? Azonnal feltépem a dobozt és kinyitom a tetejét. Sok kis fehér, földimogyoró formájú csomagocska van benne. Áttolom a kezem a buborékformák között, és úgy érzem, mintha egy csomó csiklandozó valami mászna fel az ujjaimon. A homlokomat ráncolom és kihúzom a kezem, rajta három hatalmas skorpióval. Egy pillanatra minden lelassul. Minden. Tökéletesen látom a rovarokat, amint felfelé másznak a karomon. Látom a hosszú, szegmentált farkakat. Egy karom van a farka hegyén, két olló a teste elején, és mind a nyolc lábával igyekszik felfelé a karomon. Kábultan regisztrálom

még, hogy három fekete pont van a fejük tetején, mintha szemek lennének. A skorpiónak három szeme van? Mindent megfigyelek. Kábé fél másodperc alatt. És ekkor, a következő másodperben más valamit is regisztrálok magamban, hogy ez egy MI-A-FASZ pillanat az életemben. Hátra esek és elhajítom a kezemben lévő dobozt. Egy tucat, vagy több skorpió mászik még ki belőle, miközben én azokat próbálom meg lerázni, amik rám kerültek. A szívem a torkomban kezd el dobogni, elzárva a légutaimat, emellett egy kiadós hisztéria is alakul bennem. – SZENT SZAR! SZENT SZAR! DIANE!

Skorpióim vannak. Skorpiók. Másznak rajtam. Egyre feljebb a kibaszott kezemen. Hatalmasak, fele akkorák, mint a tenyerem, és mindegyiknek nyolc lába van. Komolyan? Csak nyolc lába? Úgy érzem, mintha ezer lábuk lenne. Érzek minden egyes lábat, a bőröm minden egyes milliméterén. Mint egy őrült, elkezdek rángatózni, remegni a földön és felsikoltok, mikor megérzem az első fullánkot az alkaromba hatolni. – OHHH, ISTENEM! DIANE!

Hirtelen megérzem, hogy már a bokámon is elkezdtek felfele mászni, ezzel egy időben meghallom Diane hisztérikus sikoltozását is. – Brooke! Istenem! Valaki csináljon valamit! – SZEDD LE ŐKET RÓLAM, DIANE! SZEDD LE!

Nem tudom, hogy miért kiabálok őrjöngve, nem mintha az elűzné őket. Félek megérinteni őket a kezemmel, ehelyett a padlón tekergek és vergődöm, amikor egy vödör víz landol rajtam. Beszívom a levegőt, amikor meglátom Dianet visszarohanni a konyhába, hogy megtöltse a serpenyőjét egy újabb adag vízzel, azt is rám önti. De a skorpiók még mindig hozzám akaszkodnak. Az egyik felé nyúlok és megpróbálom letolni magamról, de a farka felpattan és nekem csapódik. A fullánkja eltalálja a hüvelykujjamat. A fájdalom azonnal belém lövell, míg a többi még mindig rajtam mászkál. Másznak. Rajtam. Nem tudom, hogy ezek az állatok elvannak–e kábítva vagy kiéheztették őket vagy valamivel felbőszítették őket. Szinte úgy másznak rajtam, mintha pókok lennénk, gyorsan és megvadulva. Egy farok felemelkedik, és a fullánk az alkaromba vágódik. Aztán még egy fullánk. A fájdalom keresztüláramlik rajtam. Ekkor megérzek még egy szúrást a karomban és lefagyok, abba hagyom a tekergést. Küzd vagy menekülj, kiabál az ösztön bennem. De nem tudok elfutni és nem tudok harcolni sem, lefagytam, a testem megbénult a félelemtől, miközben a szerveim megőrülnek a fenyegetéstől, amit ezek a lények jelentenek számomra. Minden félelmen fellángol, és tehetetlenségemben sírni kezdek. A földön fekszek és csak zokogok, az egyetlen dolog ami mozdul rajtam, azok a szörnyű lábak és a hozzájuk tartozó szörnyű lények. Meghallom a Diane félelemmel teli sikoltozását a telefonba. – Gyere vissza! Gyere vissza, kérlek! – ismétli ugyanazt a dolgot újra és újra, mikor hirtelen kivágja az ajtót, és kikiált a folyosóra. – REMINGTON!

Minden ködös, talán azonnal, vagy néhány perc múlva, nem tudom, az ajtó hatalmas lendülettel kirepül és hangosan neki csapódik a falnak. A könnyeimen keresztül meglátom őt, és pontosan el tudom képzelni, milyen képet nyújthatok. Skorpiók vannak az egész testemen, én pedig nem csinálok semmit csak sírok, mint egy gyerek, és úgy félek, mint soha eddig az életem során. A látásom elhomályosul valamitől, ami más, mint a könnyek, és azon gondolkodok, hogy ez a méreg miatt van–e. Zokogás közben érzem, hogy puszta kézzel egymás után tépik le őket rólam. Aztán megragad és hatalmas karjaiba kap, tart engem, a testemet, ami az enyém, – az enyémet? Ez a széthullott test az enyém? – remegek a pusztító fájdalomtól. Próbálok rajta magasabbra mászni, mint egy fán, a nyakába kapaszkodom, és egyszerre zokogok és megpróbálok lélegezni, magamba szívom az illatát, mintha ez lenne az egyetlen módja, hogy a testem emlékezzen, hogy újra lélegeznie kell. Nehezen veszi a levegőt. Kezei ökölbe feszülnek a hátamon, remegnek. Aztán fel-le kezdik dörzsölni a hátamat. Keze elér az arcomig, és dühösen letörli a könnyeim. – Megvagy – sziszegi szenvedélyesen a fülembe, nem túl finoman magához szorítva. – Elkaptalak. Elkaptalak. – Csak jött egy nő és bekopogott! – Diane szavai megremegnek a könnyektől. – Azt mondta, Remi rendelte ezt a dobozt neki! – Jézus! – mondja Pete undorral. – Ne dobd el őket Diane, látnunk kell milyen fajta. Hívj mentőt és hagyd ezeket a rohadékokat – adjon valaki egy serpenyőt.

Remington hangja kemény, mint a gránit. – Meg fogom őt ölni – ígéri nekem. – Istenre esküszöm, meg fogom őt ölni, szép lassan. – Csak bírd ki a ringig, Rem. Szabotálja a bajnokságodat, pont, mint ahogy akarta – mondja Pete az óriási zaj közepette. Remington hangja szinte csak sziszegés, mikor megérzem a kezét nekem dörzsölődni. – Hol haraptak meg? Mondd meg pontosan, és én kiszívom a mérget. Levegőért kapkodok, mintha a légcsövem hirtelen megduzzadt volna. – Mm… mindenhol. – Nem kellene kiszívnod őket, hagy vessek rájuk egy pillantást – mondja Pete Kapaszkodom Remingtonba, ő pedig még jobban megfeszíti a karját körülöttem, megmerevedek, mikor remegni kezd a teste, majdnem úgy, mint a sajátom, ahogy a fülembe beszél. – Megvagy, kis csillagszóró. Itt tartalak a karomban – suttogja, én pedig kihallom az alig leplezett dühöt a hangjában. – Remy, hadd lássam – könyörög neki Pete. – Nem – nyögöm, és erősebben ragadom meg Remyt, mert ha meg halok, ez az a hely ahol lenni akarok. Óh, Istenem, meg fogok halni? Ki fog vigyázni rá? – Ne engedj el. Ne engedj el. – Soha – ígéri a fülembe. – A Google szerint, ezek Arizonai kéreg–skorpiók, mérgezők, de nem halálosak. – Kapaszkodj belém – suttogja Remy, majd elindulunk. Látásom még jobban elhomályosul. A nyelvem megduzzadt, a nyálam a számban ragadt és nem kapok levegőt. Remegek,

ahogy felemel, és az érzés, mintha belülről rázna az áram, aggasztó szintet ér el. – Hová a fenébe mész vele, Tate? Remington morgása a mellkasomban dübörög, de valahogy megnyugtat ebben a remegő, bódult állapotomban. – A kibaszott kórházba, szarházi. Hallom kivágódni az ajtót, ahogy elképesztő erejével kinyitja, majd egy nyikorgást, ami mintha megzavarná őt. Mikor elindulunk, valahová… a légzése nehézzé… és gyorssá válik. Pete megszólal mögöttünk. – Haver, Diane már hívta a mentőket. Csak nyugodjunk le a picsába, és adjunk neki egy kis Benadrylt. – Te. Nyugodj le, Pete – gyorsan sétálunk valamerre, és hallom a hangján, hogy mindjárt elveszíti az önuralmát. A gondolattól, hogy ez milyen hatással lesz rá, hogy mennyire fogja bepörgetni, pánikba esek. – Jóv vagyok – mondom neki, de mikor meghallom a hangom, rájövök, hogy mennyire hülyén is hangzott. Talán néhány agysejtem kapitulált a méregtől. Megpróbálom újra képezni az „l” betűt, megismétlem, amit mondtam. – Én jóv vammok… – OHHISTENEM! Remington lefagy, és érzem, hogy engem figyel, de a szemeim elhomályosulnak, aztán meghallom, hogy azt mondja. – Baasszzaameeg. A lift megérkezik, és mikor kinyílik az ajtó, Riley hangja is elér hozzám. – Rendben, mi folyik itt? Az edző vár az edzőteremben Rem… – elhallgat.

– Élő skorpiók – mondja Pete, Riley-nak. – Mérgezőek, de

szerencsére nem halálosak. – Nem kopok evegő – mondom hangosan. Pánikolok. A rohadt életbe, pokolba ezzel. Ez az első alkalom az életemben, mikor nem értem, hogy mi folyik a testemben. – A méreg elterjed az idegrendszerbe, de nem lép be a véráramba. Próbálj megnyugodni, Brooke. Ezek a kéreg skorpiók, csúnya balekok. Érzed a lábad? Megrázom a fejem. Minden egyes ponton ahol megcsíptek pokolian fáj, az arcom bedagadt, felvéve egy állandó fintort, és zihálva lélegzem. Pete felém nyúl. – Hadd nézzem. Érzem, hogy Remy keze betakarja az enyémet, ahogy kinyújtja együtt őket, suttogni kezd. – Én megölöm őt – mondja, miközben Pete engem tanulmányoz. – Nem lesz semmi baj, B. – mondja Pete. – Nekem is van erről tapasztalatom. Szörnyű igaz, de az Észak–Amerikai skorpió csípése nem halálos. Biccentek, és megnyugtatásul bele kapaszkodom ebbe a ténybe, mikor Diane kiszól az ajtón. – Van itt egy üzenet! Megfordítottam a dobozt, és az alján van az üzenet! – Mi áll benne? – kérdezi Pete. Aztán meghallom a mormogását, ahogy felolvassa. – Te megcsókoltál, most téged is megcsókol a Skorpió. Milyen érzés, hogy a mérgem benned van? Remington teste harcra kész. Érzem, hogy hirtelen megváltozik körülöttem. Eddig védelmező és birtokló volt…

most hirtelen harcolni akar. Egy kép villan fel a fejemben: előtte állok és megcsókolom az undorító skorpió tetoválását, annak fejében, hogy láthassam a húgom. Felnyögök, ahogy újabb hányinger hullám tör fel a torkomba. – Pete, én láttam a bandáját, lent a hallban. Úgy gondoltam, ő is itt szállt meg a szállodában – mondja Riley. – A köcsög, valószínűleg lent várja Remingtont a hallban. – Ó, és Ő megy is! – dübörög Remington. – Ő már halott ember! – robban ki. Összeszorítom a szemem, ahogy a viharos energiája körül vesz, tudom, hogy most már nem számít, mennyire is küzdött, hogy kék maradjon… Remy átment feketébe. Ajkai hirtelen a fülemnél vannak és suttogni kezd, miközben tartja a fejemet. – Most tennem kell valamit. Szeretlek. Kurvára szeretlek, minden egyes porcikádat. Vissza fogok jönni, és ismét együtt leszünk, jó? Bólintok, bár szarul érzem magam. Kis rázások mennek végig rajtam. Az ajkamba harapok nehéz összpontosítani bármi másra is, mint a fájdalomra, amit csípések okoztak, de nem tudom felvenni a harcot a szúrásokkal végig a testemen. Próbálok bátor lenni, de emlékszem a skorpiókra magamon… a testemen, — a csúnya testükre... a farkukra… a három fekete pontra a fején. Megborzongok a karjában, és érzem, hogy hányni fogok. – Mi a francért remeg így? – követeli Remington, ahogy újra mozgásba lendülünk. – Az idegrendszert támadta meg a méreg. Számos csípést elszenvedett, így ez fájdalmas lesz. Míg a mentő ide nem ér, adjunk neki egy kis Tylenolt – visszamegyünk a szobába, és

amennyire én tudom, lefektet valami puhára. A kék foltból, amit látok, arra következtetek, hogy ez a kanapé lesz. Végig simít a hajamon, és érzem, ahogy engem figyel. – Most megyek és összezúzom őt. Aztán elmegy, mint valami hurrikán, elpusztítva mindent, ami az útjába kerül, az agyam annyira megdöbbent, hogy ilyen gyorsan döntött… hogy ennyire nyugodtnak és ridegnek hangzott az utolsó kijelentése… egy pillanatra meg tudtam magam győzni, hogy csak Tylenolért ment. – Francba, teljesen begőzölt. Ri, menj utána, mielőtt meglátja Skorpiót vagy a bandáját. Diane! Szerezz hideg borogatást és várd a mentőket. Nekünk az emberünk után kell mennünk! Legutóbb, mikor láttam Remington egyik kirohanását, és átment teljesen mániákusba, Pete egy nyugtató injekciót szúrt a nyakába, és ahogy meghallom a lépteit távolodni, utána kiáltok. – Pete, kurvára ne vöj semmit a nakába! – ekkor egy nyögéssel elfordítom a fejem és hányni kezdek. ♥♥♥

A mentő jön és megy, egy fél óra múlva az összes kis skorpió, egy szörnyű Tupperware edényből mered rám a konyhából. Azt mondták, hogy szedjem tovább a Tylenol-t és a Benadryl-t, használjak jeges borogatást, és hívjam fel őket, ha rosszabbra fordulna, mert abban az esetben beszerzik nekem az ellenanyagot. Most, hogy a Tylenol és a Benadryl elkezdett hatni, már valamivel jobban érzem magam. Van egy kuka a

nappali kanapéja mellett számomra, ha újra hánynom kéne. Úgy érzem, mintha a hányástól a testsúlyom felét elvesztettem volna. Diane rám pakol egy adag jeges borogatást, így a csípések nem duzzadnak tovább, de még mindig érzem az apró idegrángásokat. A Benadryl-nak köszönhetően becsíptem egy kicsit, de legalább már nem olyan duzzadt a nyelvem. – Én mondtam neked, hogy ennek az embernek van a legvörösebb önpusztító gombja a világon – mondja Diane gyöngéden, miközben rányomja a hideg borogatást a karomra. Emlékeztet engem anyukámra, és egy rövid másodpercre olyan honvágyam támad, hogy sírni tudnék. Nem az otthon, aki miatt igazán sírni akarok, az az ember a földszinten, aki kész agyonverni azt az elmebeteget, aki ezt tette velem. – Kérlek, még csak azt se engedd meg neki, hogy Skorpióra pillantson – mondom szerencsétlenül. – Ha ismét elcseszem a dolgait... – Nem cseszed el neki, Brooke – biztosít Diane. – Szereted őt és te vagy az egyetlen nő, akit ő valaha viszont szeretett, te vagy egyetlen személy, aki szereti őt és elfogadja olyannak, amilyen. Nem volt része szeretetben, míg felnőtt, elutasították és mellőzték. Szerinted, milyen erősen fog ő védelmezni téged? A látásom elhomályosul, a hangom pedig akadozni kezd. – Én is meg akarom őt védeni, és még csak egyenesen sem tudok állni, – mondom, és hirtelen szánalmasan gyengének érzem magam. Már majdnem egy óra is eltelik addig, míg a srácok visszaérnek, az idegeskedéstől pedig már minden idegvégződésem korrodálódott. Csukott szemmel fekszem az

oldalamon a kanapén, részegen a Benadryl-tól, mikor tompa hangokat hallok az ajtótól. – …tartsd az ajtót… A szívem megáll. Esküszöm, hogy megáll, mert nincs rá más ok arra, hogy tartani kell az ajtót, kivéve, ha a karok el vannak foglalva valami más megtartásával. Valami naggyal, vakmerővel és gyönyörűvel. Visszatartom a lélegzetem, amint látom Diane-t elindulni feléjük, hogy segítsen nekik nyitva tartani az ajtót, és akkor meglátom őket. Nem őket, – őt. Remy. Pete és Riley morognak és fújtatnak, ahogy behúzzák őt, lábát maga után húzza, arca a föld felé néz. A sötét haja minden, amit belőle látok, hirtelen harag és a védelmező ösztön uralkodik el rajtam, ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy ki üssem ezt a kettőt, de mivel még mindig nem érzem a lábam, így maradok, ahol vagyok. – Seggfejek! – sírok. Egymásra néznek, de nem mondanak semmit, ekkor hirtelen váratlanul meghallom a hangját, elmosódott, de valahogy mégis határozott. – Látnom kell Brook-ot. – Tarts ki, haver – mondja Pete lélekszakadva, ahogy a főhálószoba felé fordulnak. – Szükségem van rá – Remy megismétli halk, bizonytalan hangon. Diane siet hozzám és segít felállni, hogy követhessem őket. Esküszöm, a szívem olyan a mellkasomban, mint egy papírzsepi, mintha egy apró szánalmas vatta lenne. Utálom, mikor belelövik azt a rohadt nyugtatót a nyakába. Diane karjait körém fonja és segít nekem utánuk sántikálni. A szobába

belépve látjuk, hogy a srácok rángatják le a ruháit, egészen a szürke boxeréig, ezután az ágyba küzdik őt. – Menj a másik oldalra, – mondja Pete, Rileynak és az ágy végéhez megy. – Rem, mi a fenét csináljunk veled? Na, haver? – kérdi korholón Pete, amint az ágyba húzza őt és elkezdi letisztítani. – Brooke – hörög Remington dühösen. – Jön, haver! – mondja Pete nevetve. Küzdenek, hogy úgy fektessék az ágyban, hogy láthasson engem. Egy párnát raknak a feje alá, és így már látom, hogy a szemei félig nyitva vannak. Engem bámul, ahogy Diane besegít az ágyba, és a szemei teljesen feketék, szinte frenetikusak, mikor meglát engem. Még mindig csodálom, hogy milyen gyorsan meg tudnak változni, azok a gyönyörű szemek. Hogy a teste, egy perc alatt totálisan át tud alakulni. Nagy, napbarnított kezei tétlenek az oldalánál, de az ujjai megrándulnak, mintha meg akarna érinteni, és hirtelen az összes ujjam fájni kezd, hogy megérintsem és megvigasztaljam. – Oké? – suttogja. Tekintete viharos, sötét, élénk a frusztrációtól. Érzem az ő kétségbeesését. Meg akart védeni, de ők megállították. Érzem a zavart dühöt örvényleni körülötte, ahogy felmászom hozzá az ágyba, és derékig betakarom magunkat. – Több mint oké! – mondom gyengéden, kezemet a vállaihoz emelem és megérintem a haját. Érzem, ahogy a feszültség elhagyja a testét, becsukja a szemét és hirtelen ellazul. Arcomat a hajába temetem, kétségbeesetten szívom be az illatát a tüdőmbe, szorosan tartom, ahogy mellém fészkelődik, úgy mozdul, hogy a feje a mellkasomon nyugszik.

– Annyira szeretlek – suttogom a fülébe. – Kelj fel

hamarosan, oké? Most már, én tartalak. – Ez nehéz szezon lesz – hallom Pete–t. Egyetértően bólintok, de nem tudom levenni a szemem a gyönyörű szempilláiról, ahogy az arccsontján pihennek, ajkai enyhén nyitva vannak. Az ujjaim hegyével simogatom a kisfiús arcot, ezzel a szexi ápolatlan borostás állal. – Elmegyek felvenni Lupe–t a teremtől, és elmondom neki, hogy az emberünk nem ér oda – mondja Riley. Pete engem figyel, ahogy lassan dörzsölöm Remy fejbőrét, majd hoz nekem egy kis vizet és egy másik jeges borogatást, leteszi őket az éjjeliszekrényre, míg Diane megy és feltakarít odakint. – Hogy vagy?– kérdezi Pete. Bólintok. – Jobban, a gyógyszerektől, – suttogom, aztán hozzá teszem. – Sajnálom, hogy seggfejnek neveztelek titeket. – Sajnálom, hogy el kellett… de ott volt ő. Az a köcsög. – Dühös vonallá préseli az ajkát, majd furcsán kezd el rám bámulni. – Te vagy az egyetlen dolog, ami megnyugtatja őt, Brooke. De te vagy az is, aki kiváltja ezt nála – Pete sóhajt és kibámul az ablakon, a kis kertet figyelve odakint. – És Skorpió jól tudja, hogy van benned valami, ami miatt Remy elveszíti az önkontrollt. Továbbra is provokálni fogja őt. Megpróbál majd a fejébe mászni, és előcsalogatni onnan Remington szörnyetegét. – Nem engedhetjük, Pete, nem engedhetjük, hogy bárki is a fejével baszakodjon. Megcsókolom Remington homlokát, átküldve minden szeretetemet az ő csodálatos agyába, és

csendben ígéretet téve, hogy nem fogom hagyni, hogy bárki is szórakozzon vele. – Remington erősebb most, mint valaha – mondja Pete. – De te vagy az ő gyenge pontja. Veszítene érted, feladná érted. Ölne is érted. Leszedáltatná magát miattad. Letörlöm a könnyeimet, és Remy fejét még inkább a mellemhez húzom. – Pete, kérlek ne szedáld le többé. Ki kell találnunk egy másik módszert. – Haver, ő olyan erős, mint fél tucat ember együttvéve. Milyen javaslatod van, hogyan állítsuk meg? De hadd mondjam el, hogy ha a szervezők úgy döntenek, hogy a végső meccsnél teljes megadást követelnek… – Pete a fejét rázza. – Mit jelent ez? Mi az, hogy „megadás”? Bánatosan néz rám, majd felsóhajt. – Semmit. Csak Remington sóvárog Skorpió után. Ő egy nemes ember, de nem fog könyörülni a seggfejen, és ha lesz rá alkalma, hogy megölje a ringben, hidd el nekem, meg fogja tenni – az ajtóhoz sétál. – Most megyek, keresek magunknak egy másik hotelt. Biccentek neki és suttogok. – Köszönöm! – visszafordulok az én nagy oroszlánom felé. – Hadd helyezzem magunkat kényelemben, – mondom Remy-nek. Lehúzom a ruhámat ingatag, ügyetlen kezeimmel, aztán lehúzom az alsógatyáját is, mert tudom, hogy mindig meztelenül van az ágyban. Mikor visszamászom a fejéhez, újra a mellemre teszem és simogatni kezdem a haját. Megcsókolom a halántékát.

– Most én tartalak téged – légzése lassú és egyenletes. Az

ujjai az oldalánál rángatóznak, ezért megragadom és a derekam köré fonom. – Szeretsz így ölelni engem? – kérdezem halkan, de nem várok választ. Mellébújok és karjaimmal átölelem a vállát, és megjelenik a fejemben a kép, arról a napról, mikor otthagytam őt a kórházban. Feketén, zavarosan, mániákusan és kétségbeesetten, ahogy próbált hozzám szólni. És én, annyira féltem maradni... A szemem újra kinyitom, és most már nem csak a csípések fájnak, hanem az egész belsőm. Visszanyelem a gombócot a torkomban, közelebb fészkelem magam hozzá és az arcomat a hajába temetem, hevesen csókolom ott, ahol érem. Légzése lassú és egyenletes, míg az enyém még mindig akadozik a történtek miatt. Csak azt tudom, ha ránézek, ha érzem az illatát, ha megérintem, múlik a fájdalmam. Úgyhogy végig futtatom a kezem a kemény meztelen vállán, majd közelebb hajolok és megcsókolom a füle hegyét és a sima, meleg halántékát. Az illata csábít engem, beszívom és végig futtatom lefelé a hátán az ujjaim, majd vissza kemény izmos hasán, majd végig futtatom az ajkaimat az állán. Érthetetlenül mormog valamit, és az ujjai megrándulnak. Körbefogom az állát a kezemmel és puhán megcsókolom az ajkát. – Köszönöm, hogy megvédtél, de nem fogom hagyni, hogy ismét lerombold az álmaidat miattam – mondom neki. Végig futtatom az ujjaimat izmos mellkasán, nyakán és a karizmain, majd fel a vaskos nyakára, oda hajolok és halvány csókot nyomok lüktető erére. Újabb hangot add ki, kíváncsi vagyok, mire gondolhat. Vajon hall engem? Valószínű igen.

Megragadom az iPod-ját és a fülhallgatóm, hogy osztozni tudjunk, és megkeresem a dalt, amit le akartam neki játszani. Az egyik fülest az övébe, a másikat az enyémbe helyezem és elindítom neki a Goo Goo Dolls „Maradj velem” című számát. Kezembe veszem az egyik kezét és megcsókolom a kézfejét, majd a haját kezdem lassan simogatni, miközben hallgatjuk a dalt, arra késztet, hogy elfelejtsek minden egyes fájó csípést, mintha már nem is lennének ott. Tartom őt, miközben hallgatjuk a zenét. Az én harcosom. Mindennel megküzd, még önmagával is, de szeretem benne, hogy az irántam érzett szerelme ellen, soha nem harcolt.

♥♥♥

Totálisan felpörgött. Két nappal az Ajándék után, – ahogy mostanában nevezzük, – a legjobb hír az volt, hogy a Skorpió néven ismert Földalatti harcost és a bandáját letartóztatták, és károkozással vádolták, mivel tűzijátékokat robbantottak fel a szállodai szobáján belül. Igen, tűzijátékokat. Amikor megkérdeztem Petet és Rileyt, hogy mi történt, csak annyit mondtak, hogy Remington sosem hagy egy üzenetet válasz nélkül. – Megpróbálhatta volna kirúgatni a turnéról, de tisztán látható, hogy a ringben akarja ezt befejezni. Pete most szerez be egy szerkezetet, ami meg tud védeni a következő meccs alatt, és én nagyon remélem, hogy olyan szerkezet lesz, amivel, ha szükség van rá, ki tudjam a szart is verni bármiből, aminek Skorpióhoz van köze.

Ritmikus ütések hangja visszhangzik a nagy tornateremben, ahogy Remy veri a zsákot, és ma mindannyian érezzük a varázslatot. Mindig ezt mondom, mikor egy jó napján, az edzés során az energiái betöltik a szobát. Inspirál engem és mindenki mást is a közelében. A tüze táplálja a miénket. Ez kézzelfogható, minta kötél suhogása a levegőben. Remington energiája olyan erős, hogy szinte érzem az illatát, az ízét. Az edző Remington körül körbe-körbe járkál, mindenkiben bizsereg az energia. Riley a közelből figyel, miközben árnyékboxol, míg én az elmúlt két órát a futópadon töltöttem, szemben Remyvel, és minden erőmet abból gyűjtöttem, ahogy figyeltem az ő hozzáállását minden feladathoz. Most a pálya szélén nyújtok, a testem még mindig borsózik a csípésektől, szétterítek egy szivacsot a földön és csinálok pár jóga gyakorlatot. Még mindig emlékszem, hogy álmatlanul forgolódtam a csípések éjszakáján, már teljes sötétség honolt mindenütt. A fájdalom apró tűszúrásként futott végig a testemen, amikor hirtelen megéreztem, hogy Remington a kemény testéhez húzott és elkezdte bekenni a testem a gyógykenőcsömmel. Istenem. A hangja lusta, egy kicsit még kába a nyugtatótól, de oh, annyira gyengéd, ahogy megérint és azt mondja: – Nézz magadra! – Én nézzek magamra? Te nézz magadra! És szánalmasan felnevettünk. Az enyém tényleg csak egy blöff volt, mert őszintén szólva, lazának és nyugodtnak nézett ki, a sebessége nem igazán számottevő, mert a gyógyszer lelassította. Remington semmiféleképpen nem tűnt szánalmasnak, sem az alakja, sem a formája, amint éreztem.

Remington erőt áraszt magából. Még akkor is, amikor alszik, vagy épp a padlón van. Az alvó oroszlán, még mindig egy kibaszott oroszlán. Most az edzőtermet gyilkolja, épp a lefele néző kutya pózt veszem fel, mikor meghallom, hogy a csapódások hirtelen abbamaradnak. A szokatlan csend miatt, fejem lefele lóg a két kezem között, hátranézek és szembe találom magam a tekintetével. Éppen a levegőbe emelt seggemet bámulja. A zsigereim furcsán beindulnak, felállok és dobok neki egy kis mosolyt. A gödröcskéi rám kandikálnak cserébe, majd felemeli erős karját, meglendíti és ismét őrült ütemben ütni kezdi a zsákot. Imádom, ahogy edz. Minden ütése keményen becsapódik, halálos pontossággal, a gyönyörű arcán a csendes koncentráció olyan szexi. Bicepsze kidagad, amint többször is becsapódik a zsákba, annyira összpontosít arra mit csinál, hogy néha felmordul egyet, mélyen a torkából, ahogy betalál a zsákba. PUFF! PUFF! PUFF! Az edző hangjától hangos a délután, és hallom, ahogy újra kezdi. – Mi, nem fogjuk elszarni ezt idén! Mi, nem adunk fel semmit. Elvesszük, ami a miénk! Remington nem válaszol, kivéve kemény ütéseivel. – Szükségünk lesz egy nehezebb boksz zsákra, ha bajnokok akarunk lenni, Riley, – mondja az Edző a zsák mellől a szemben lévő, jegyzetelő Rileynak. Imádom, ahogy Lupe Edző használja a „mi” szót, mintha ő is fent harcolna ringben Remington oldalán. Puff! Mintha ennek a férfinak, bármilyen edzőre is szüksége lenne.

– Ez mit jelent? – kiáltja vissza Riley, a nagy, nehéz zsákra

mutatva, amelyet Remington most zúz szét az öklével. – Ez egy 122 kg-os zsák, ennél nincs nehezebb. – Túlságosan inog! – üvölti az edző, a kopasz fejét rázva. Riley nevet és az ujjával Remington felé bök. – Kapcsoljuk át egy másik sebességre. Az edző sípol és jelez neki, Remington lehúzza a kesztyűjét, hogy tudjon inni. Szürke pólója a mellkasához tapad, és verejték csordogál le a torkán, a mellkasán, a kidolgozott karjain. Kelta tetoválása előbújik, ahogy felemeli az üveget a szájához, bicepsze akkorára duzzad, mint egy hegy, ahogy mozog, annyira kívánatos, hogy a látványa megkeményíti a mellbimbóimat. Számos órája csinálja már, érzem, ahogy a testhője betölti a termet. Az ujjaim viszketnek, és alig várom már, hogy rajta dolgozhassam, a többi testrészemről ne is beszéljünk. Mondjuk úgy, hogy amikor fekete, különös módon tudatában vagyok az igényeinek, és alig várom már, hogy jó barátnő módjára ellássam őt. Már a gondolatától is bizsergek, mikor egy lágy vibrálás a közelben lévő telefonomra irányítja a figyelmem, melyet a vizes palack mellé tettem. Felveszem és olvasni kezdem. Melanie: Rémálmaim vannak arról a szörnyetegről. Meggyógyultak már a csípéseid? Brooke: Nem. :( Néha még mindig úgy érzem, mintha a lábamon mászkálnának. Huu. De nem akarom, hogy Remington megtudja. Nem akarom még jobban a felbaszni az agyát Skorpió tette miatt, már így is kikészült. De olyan szarul érzem magam. Olyan gyengének. Kétszer is ki kellett mennem a fürdőbe hányni este, olyan diszkréten, ahogy csak tudtam.

Melanie: De miért nem mondod el Remingtonnak, annak a szörnyetegnek meg kellene halnia. Brooke: Mel! Azért, mert megtenné! Melanie: Hajrá Szökőár! Végez azzal az Ocsmánysággal. Brooke: Nem, Mel. Azt kell neki mondanom, hogy rendben vagyok. Próbálom valahogy megnyugtatni az Ősemberem. Melanie: Semmi más módot nem ismerek az ősember megnyugtatására, mint a kaja és a szex. Már érzem is a kis pillangókat a hasamban, mikor Remington „megnyugtatására” gondolok! Brooke: Tudom, ez egy Kemény feladat! :) Melanie: OMG, hol van az én sportoló barátnőm, ribanc? Hiányzol, repülj el hozzám nemsokára! Melanie: Hadd mutassa ki, hogy mennyire szeret téged és hadd hozzon le a te ÖLB-hez (örökké a legjobb barátok). Úgy értem, mi a baj vele? Megkapott téged, és most már el is felejt lenyűgözni téged azzal, hogy elhoz hozzám? – Ne tekingess körbe, hanem fókuszálj! Nem megy ő sehová, Tate! – ugatja az edző, míg elköszönök Melanie-től, aztán meghallom a hangokat. Pufffpuffduurrpuff Ma, nem vagyunk egyedül az edzőteremben. Két tornászlány edz a túlsó végén, és nem vagyok túl boldog attól, hogy nyíltan fixírozzák őt. Figyelték, ahogy ugrókötelezik és szinte kiugrott a szemük a helyéről, amikor a felüléseket és húzódzkodásokat csinálta. Az én fenevadam, olyan szexi, amikor edz, így azok ketten végig szájtátva nézték egész reggel és a délután. Az egyik még fenékre is esett, úgy bámulta. Azt hiszem az a legnagyobb problémám most, hogy kiszúrok

minden csinos nőt, aki őt bámulja, és eszembe juttatja a rajongókat és azokat a kurvákat, és ettől a gyomrom felfordul. Kilégzek, ahogy előrehajlok a lefelé fordított kutyapózhoz, megtartom egy pillanatig, majd felveszem a nyújtott kobra pózt, – ahol elterülök arccal lefelé a matracon, a nyakamat és a hátamat hátrafeszítve, – így kapok egy pillantást a hihetetlen sebességéről, ahogy a zsákot püföli. Ott van ő, üt és üt, egy két lábon járó sport- és szexreklám, minden izma izzó és harcra kész, ütései erőteljesek. Olyan gyorsan viszi be a következő ütését, hogy a zsáknak ideje sincs megállni. Póló nélkül van, így jól látom, ahogy izmai megfeszülnek és ellazulnak. Nadrágja alacsonyon lóg a csípőjén, megajándékozva engem egy pillantással a szexi csillagtetkójára. – Istenem, megőrjít. Arra gondolok, ahogy a merevedése ingeri a csillagot, a farka annyira nagy, hogy eltakarja a tintát, amikor teljes pompájában díszeleg, és az emlékeim felszínre törnek és felmelegítenek, másként, mint ahogy most szeretném, hogy felfűtsenek. Tudatában vagyok, hogy a mellbimbóim gyöngy keménnyé váltak, ezért gyorsan összeszorítom a szemem egy pillanatra. Kilégzek, kényszerítem magam, hogy végig csúsztassam és kinyújtsam a lábam a matracon, hol az egyiket, hol a másikat, majd újra. Az edző vicsorog – Edzel, vagy henyélsz ma, Tate? Visszaejtem a fejem, és épp látom Remyt visszafordulni a zsákhoz, pozícióba áll, felemeli a kesztyűjét, és keményen belevág, az egyetlen dolog, amit hallani lehet az edzőteremben, azok az ütései.

– Erről beszélek! Ki az a köcsög, akit ki fogsz nyírni? –

követeli az Edző. Csípős fájdalmat érzek a bőrömben, mikor Remington hangja felrobban a terem túlsó végén, ahogy azt kiálltja vissza. – Nagyon jól tudod, hogy ki az! – Ki az a köcsög, akit kibaszott kómába fogsz küldeni? – folytatja az edző. – Kibaszottul, HALOTT ! – Így van! Elvette, ami a tiéd! Szórakozott veled! Szórakozott a nőddel… Remington felüvölt és keményen eltalálja a zsákot, úgy megküldve, hogy az leszakad és a földre csapódik. Belerúg egyet és a levegőbe röpíti, még mielőtt nagy csattanással elérné a falat! Riley kuncog, ahogy oda jön. – Mondhatjuk, hogy egy kicsit ki van akadva, B? – kötekedik velem. Gyomrom gombócba ugrik, mikor Remington felnéz, egyenesen rám. Mellkasa megrándul minden egyes lélegzetnél, szeme az enyémbe fúródik, meztelennek érzem magam a tekintete alatt. Az életemet feltenném rá, hogy gondolatban Remington épp megbasz engem. – Két hét múlva Skorpió, ugyanazokon az estékén verekszik, mint mi. Összefuthatunk vele. Ideges vagy? – kérdezi Riley, röviden felméri a tornászokat, miközben hozzám beszél. Már pusztán Skorpió nevének az említése az egekbe emeli az adrenalin szintemet, és legszívesebben messze szaladnék. Előre döntöm a fejem, galamb pózba váltok, és felemelem a csípőmet, majd lábat váltok és megismétlem a gyakorlatot.

– Igen, ideges vagyok. Azt kell mondanom, extra ideges, bár

minden meccsnél ideges vagyok, de az, hogy ez a seggfej körülötte lesz, tízszeresére emeli a normális idegességi szintemet. Forgatom a szememet, Riley kuncog. Úgy tűnt, békét kötöttünk, úgyhogy szándékosan kerültük a témát, annak ellenére, hogy majd meghalok, hogy megkérdezzem őt és Petet arról, hogy mi is történt pontosan. De még mindig tudni akarom-e? Nem. Nem voltunk együtt. Nincs jogom. Még csak nem is emlékszik a bipoláris zavara miatt, és már vége. Vége. Én az övé vagyok, és Ő az enyém. – A fenébe, még én is ideges vagyok, B. Skorpió üzenete elég egyértelmű volt – mondja Riley grimaszolva. – Elkezdődött a játszma – a ringen kívül és belül is. És Remy üzenete közölte a szeméttel, hogy a napjai meg vannak számlálva. Senki sem szórakozhat, az ő Csillagszórójával. Felegyenesedek, és azokba a szomorú hullámlovas szemekbe nézek és esküszöm, élvezetet látok bennünk. Nevetek. Csak nevetek. Mert őszintén, ők teljesen felnőtt férfiak. Férfiak. De attól még…kisfiúk. És, mikor átnézek ezen a lenyűgöző edzőtermen Remy felé, a legnagyobb, legszexisebb és legerősebb kisfiút látom mind közül. – Riley, szükségem van rá, hogy segíts, hogy bármi is történjen, Skorpió nem szórakozhat Remington fejével. Mindkettőnknek és Pete-nek is figyelnie kell, hogy ne történjen meg. Hallasz engem? – Igen, asszonyom – mondja tisztelegve, mint egy katonatiszt – most menj és dolgozz meg a fizetésedért. – Ha–ha. Éppen olyan keményen dolgozom, mint te.

– Igen, de én nem kapok királyi bánásmódot cserébe. – Ez neked szívás, nekem meg király. – Nem fogok válaszolni erre. Túlságosan szeretem az arcom

– rámosolyog valamire a vállam fölött. A mögöttem lévő izomtorony, épp a szalagot tekeri le a kezéről. – Boldogan összetöröm neked – mormogja. – Kihagynám most, ha nem bánod. Amint Riley elmegy, hogy segítsen az Edzőnek a takarításban, Remington fekete szemei rám tapadnak, az orrlyukai kitágulnak, mintha megérezné az illatom anélkül, hogy lehajtaná a fejét, csak néz engem. – Készen állsz? – kérdezi az órák-óta-edzek-de-még-mindigrohadt-szexi vagyok hangján, ahogy felcsúsztatja az ujjait a hátamon, amire én egyáltalán nem vagyok immúnis. – Amióta megszülettem – mondom egy kicsit kifulladva. Nem tudom, hogy mi ez, mikor mániákus, de extra adagban pattognak körülötte az energiái, mikor fekete. Amúgy is egy erőmű, de mikor fekete, ez megduplázódik. Mindketten a terem hátsó részében lévő kis rehabszoba felé fordulunk, és mikor a fenekemre teszi a kezét, nem mondok semmit, de mindent érzek. Aztán megszorítja, és komoly erőfeszítésembe kerül, hogy ne forduljak meg és ne ragadjam meg azt a kemény fenekét, és ne szorítsam meg azt a kőkemény hús darabot. – Fel az asztalra, Szökőár, – parancsolom. Szeretek parancsolgatni neki, mert olyankor felveszi a Nekem mindegy nézését. És mint mindig, most is remekül szórakozik rajtam. Lefekszik az asztalra, ami nagyjából olyan, mint egy masszázságy, a kis szoba közepén. A közelben van még egy

hűtőszekrény, gyógyszerekkel és különféle hűtött dolgokkal, amik majd a későbbi jeges–géles masszázsához kellenek. Az arcát lefelé fordítja, ilyenkor edzés után a test hője mindig olyan magas, hogy anélkül is érzem, hogy megérinteném. – Jól érzed magad? – kérdezem, tekintetemmel végig követve a gerince vonalát. – Bármilyen csomó? Valami zavare? – Szeretném, ha a kezeim rajtad lennének, amilyen hamar csak lehet, – suttogva hörögi nekem, amitől a számba kell harapnom. – Rendben, de ahogy mondják, a hölgyeké az elsőbbség. Felnyög. – Ne kínoz, baby. Minél előbb meg akarlak dugni. Lehajolok és megpuszilom a fülét. – Ez nem kínzás, próbálj meg lazítani – suttogom, és tényleg azt akarom, hogy pihenjen, hogy a testére összpontosítson, ezért az ujjaimat a válla köré hajlítom. Sziszegve fújja ki a levegőt, én pedig bent tartom az enyémet, – ezt az érintés teszi velem. Lassan kilégzek, alkalmazkodom hozzá, és gyúrni kezdem az ujjaimmal. Felveszi velem a ritmust, és tudom, hogy ellazult, amikor halkan felnyög. Annyira közel állunk egymáshoz, hogy nem tudok hozzá érni anélkül, hogy a testemen ne fusson végig a kellemes bizsergés. Néha úgy érzem, hogy mintha megérintenem azt az energiaforrást, ami maga Remington Tate. A testem tökéletesen tudatában van az izmai hullámzásának a kezem alatt, – meg minden másról vele kapcsolatban. Amilyen az illata ebben a pillanatban, az az ő egyedi óceán és szappan illata. Ahogy a mellkasa kitágul az erőfeszítéstől. Ahogy a tüskés haja az égnek áll a nedvességtől.

Imádok a kezemmel dolgozni rajta. Ez a munkám, de a szenvedélyem is. Nem hiszem, hogy bármi is jobb lehet ennél. Egyszerre érzem minden egyes izmát, ahogy termelik a hőt, mélyen az izmokban, hogy biztosítsák a teste számára a megfelelő vérellátást. A masszázzsal eljutok a különféle szövetekig, átgyúrom az izmokat az ujjaimmal, biztosítva a jó vérellátást. Mikor az izom fellazul, a vére, mely tele van mindenféle teljes értékű tápanyaggal az egészséges életvitelének köszönhetően, bekerül az izomba, segítve annak helyreállítását és növekedését. Amikor már végig masszíroztam mindkét oldalát, a hűtőszekrényhez megyek, hogy a jeges masszázs gélt is megcsinálhassam. A jeges masszázsok, tökéletesek bármilyen csomóra és sérülésre, Remington szereti őket, így néha adok neki a gyorsabb általános felépülés miatt. A hungarocellből készült csésze már a fagyasztóban van, ebben van a fagyasztott víztömb, melyet a tenyeremben tartva folyamatosan dörzsölök, hogy simává tegyem a felületét, hogy ne sértse fel a bőrét. Átdörzsölöm vele az minden izmát, megtartva a csésze hátulját, mintha egy dezodort görgetnék végig a bőrén. Ahogy itt fekszik, lehetővé teszi nekem, hogy gondoskodjam róla, a teste olyan forró, hogy amint a bőréhez ér a jég, azonnal olvadni kezd. Nézem ezt a kis patakot, mely cikk–cakkban folyik le a háta mentén, amikor megfordul, a kis patakocskák ugyanígy folynak lefelé a kemény mellkasán. A szemem követi őket, míg a fejemben különböző gondolatok úszkálnak, például, hogy lenyaljam őket a nyelvemmel, különösen azokat, amelyek a köldöke irányába csúsznak és azt, amelyik a mellbimbója körül tekereg.

Miközben bámulom, mentálisan nyalogatni kezdem minden egyes gyönyörű centiméterét, ő pedig engem figyel, ahogy rajta dolgozom. Tekintete forró és gyengéd, és valahogy hálás is. – Imádom, ahogy edzel, – suttogom. – Imádom, ahogy rajtam dolgozol.

♥♥♥

Mire a szállodai lifttel felérünk a szobánkhoz, már mindketten fáradtak vagyunk, – én különösen. Még nem álltam helyre a kurva Ajándék után, elég fáradt vagyok ahhoz, hogy még a vacsorát is kihagyjam, és egyenesen fejjel előre az ágyba essek. Nyolc óra edzés kellett, hogy Remington kiüsse magából az energiáit. Hátra dől a lift falának, karjai lazán a csípőm körül, miközben én félig állok, félig az oldalának támaszkodom, fejemet a nyaka hajlatában pihentetve. – Hideg zuhany, egy elefántnyi kaja, holnap látjuk egymást – mondja az Edző, ahogy kilép a saját emeletén. – Rajta vagyok – válaszol Remington az ő mély, erőteljes hangján. – Jó éjszakát, Edző! – mondom. Amint egyedül vagyunk a liftben, Remington lehajtja a fejét és beszippantja az illatom. Még jobban a kemény, forró, izmos testéhez húzza a hátam, forró légzése a bőrömet melegíti, aztán megnyalja a fülem mögötti részt, amitől bizsergés fut át rajtam. Orrát a hajamba temetve, végig megy hátul a nyakamon, hogy a másik fülemet is elérje, és ott is megszagoljon. A mellbimbóim fájdalmasan a toppomhoz nyomódnak, és az első nyalásnál,

mikor a nyelve végig siklik a fülem mögötti részen, vágy hasít belém. Testemet meghitten az ő nagy testéhez szorítja, és a fülembe súgja, mély, vágyakozó hangon. – Figyeltelek nyújtás közben. Az izmaid kedvéért csináltad, vagy az enyémért? A szavai, mint valami szexuális kényeztetés, úgy futnak végig rajtam, miközben kezét lecsúsztatja a testemen, és megborzongok, amikor megérint a nadrágomon keresztül. – Brooke? Az én kedvemért, vagy a sajátodért? – nyalogatja és szívja a csupasz bőrt hátul a nyakamon, beindítva egy fájdalmas bizsergést a testemben. – A tiedért – nyöszörgöm. Halkan kuncog, majd feljebb vezeti a kezét. – Élvezted, hogy figyelhetsz edzés közben? – kérdezi rekedten, megnyomva minden szexre éhes gombot bennem, ahogy markába veszi a mellemet. – Én is és mindenki más a teremben – mondom akadozva. Újból felkuncog, szexin, mélyen. Ujjait fel és lehúzogatja csupasz karomon, különböző pusztításokat okozva bennem. A vágy lávaként fortyog bennem, amikor fogaival a fülcimpámba kap és gyengéden meghúzza. Nem bírom tovább, megfordulok a karjában, Istenem, olyan jó illata van, hogy a fejem könnyűvé válik. Tiszta pólót vett föl, testéből sugárzik a hő, mint egy fortyogó vulkán, kezemet ökölbe szorítom a puha anyagon, ahogy megcsókolom a nyakát, éhesen végignyalom, szinte kétségbeesetten. Az íze tompa nyilallást küld olyan helyekre a testemben, melyek létezéséről nem is tudtam. Elégedetten morog és lehajtja a fejét, hogy a száját az enyémre tapassza. Aztán marokra fogja a

fenekem, megszorítja, míg a lift felfele halad velünk. Kezemmel a mellkasát dörzsölöm a pólón át, és rendületlenül ízlelem őt. – Remy – nyögöm. Bimbóimat a mellkasának nyomom és hízelgek neki, halkan a fülembe kuncog, miközben fenekemet markolássza. – Akarsz engem? – veti oda, lehelete forrón cirógatja az ajkam, ahogy száját az enyémnek préseli. – Igen… Kezét a fenekem résébe csúsztatja, és hátulról hirtelen előrenyúlva, hüvelykujjával megsimítja a csiklómat a cicanacin keresztül. A térdem megroggyan. – Nedves vagy? – csábít. – Remy… – csak ennyit tudok kinyögni, a puncim fájdalmasan sajog a lábaim között. – Nedves a puncid? – kérdezi a fülemnél, és csábítóan a nyelvét fülembe dugja. – Igen. Istenem, igen. – Hadd lássa. – megfordít, hogy mindketten szemben álljunk a liftajtóval, majd nyugodtan az ujjait a nadrágomba és a bugyimba csúsztatja, egy rövid másodpercig kényeztet, hogy ellenőrizze a nedvességemet, ujjait duzzadt nyílásomig vezetve, amitől zihálok, csípőm megfeszül, nyögök, mikor rekedtes, elégedett hangján suttog. – Hmmmm. Ping. Hmmm... Mikor ez a hang elhangzik köztünk, az azt jelenti, hogy fel akar falni engem. Mindenemet. Körülbelül egy millió sejt megremeg a testemben a szükségtől, a szívem kalapál, mikor az ajtók szétnyílnak. Feldob a vállára és megragadja a

fenekem, ahogy elindulunk a lakosztályunk felé, és én nevetek ettől az ősemberi mozdulattól és a levegőbe rúgok. – Diane, a szobánkban lesz már! – vinnyogom, de ő csak megszorítja a fenekem, mintha ez nem számítana, becipel engem, hüvelykujját ismét hátulról a lábaim közé fúrja úgy, hogy végig súrolja a csiklómat. A puncim megduzzad a vágytól, és mozdulatlan maradok, kiélvezem a simogatását. Lehunyom a szemem, ahogy dörzsöl és dörzsöl, a válla kemény és erős alattam, ahogy visz engem. – Hello srácok – mondja Diane, ahogy becipel a lakosztályba, és még mielőtt válaszolhatnék, egyenesen a főhálószoba felé veszi az irányt, a válla fölött hátra szólva. – Nem vagyunk éhesek, még… De azok leszünk, egy órán belül. És becsapja az ajtót mögöttünk.

Hat Fordította: Cassia Átn.: Jane

A BOSTONI ÚT A Bostoni út során, lehetőségem nyílt közelebbről is megismerkedni a Jet WC-jével. A repülőút felét hányással töltöttem. Mikor az első fordulóm után kijöttem, Remington mogorva képe fogadott, Diane pedig egy székhez vezetett, mellyel szemben az asztalon egy tál dinnye, papaya, dió és túró várakozott. Szeretem a papayát. Van benne rost és rengeteg A vitamin, valamint segíti az emésztést. Van egy citrom az oldalán, amit általában szeretek rá facsarni. De a testemnek más ötlete van, ahogy megérzem a papaya illatát... Majdnem a markomba hányok, eltolom a tányért és a fürdőbe rohanok, a WC ülőkét felhajtva ismét hányni kezdek. Diane azonnal megjelenik az ajtóban, és meghallom, hogy valakivel odakint beszélget. Persze tudom, hogy ki lehet az. – Ne hagyd, hogy bejöjjön – könyörgöm, két öklendezés között. Remy, már két hete fel van pörögve. A Világ Királyának nevezte magát, majd pár napja a Dzsungel Királyának, aztán a Zsák Királyának, engem pedig megkért, hogy legyek a királynője, amire én csak nevetni tudtam. De ugyanakkor, annyira elbűvölőnek és aranyosnak nézett ki a kis gödröcskéivel, hogy olyan érzésem volt, mintha a kezem kérné meg. Annyira energikus. Mindenikünket lefárasztja, de legalább Pete, – karikás szemek ide vagy oda, – boldog, hogy Remy nem vált depresszióssá. A mániákus Remington úgy harcol, mint egy gladiátor, és az utóbbi időben, úgy tűnik a jó hangulata is kitart, amíg folyamatosan kapja a szétrúgandó seggeket, és tőlem pedig a rengeteg szexet, amit készségesen meg is adok neki, mivel vágyom rá és kívánom őt, mint mindig, sőt fura, de mostanában még inkább akarom. Amint lehúzom a WC–t és megpróbálok nyugodtan lélegezni, Diana felém küld egy mosolyt, ahogy azt mondja, úgy gondolja, Remy imádnivaló, mikor aggódik, de a mosolya rögtön lehervad, amint egy alapos pillantást vett az arcomra. Pont olyan szarul nézhetek ki, mint

amilyen szarul érzem magam. Nem számít, hogy milyen idős vagyok, de amikor beteg leszek nem vágyom másra, csak egy forró levesre és az anyukámra. Soha nem engedte, hogy az ágyban együnk, kivéve ha betegek voltunk, akkor kaptunk egy nagy tál meleg levest. – Lehet, hogy gyomorrontásod van? – Diane a homlokomra teszi a kezét. – Nincs lázad. Kérsz egy kis ásványvizet? Vagy Alka-Seltzer-t? – kérdezi. – Talán csak egy kis szódavizet – bevallom, kínosan érint, ha arra gondolok, hogy az egész csapat tudni fog rólam és hányásomról. – Van egy rágód? Bólint és engem figyel, ahogy rendbe rakom a hajam és lófarokba kötöm. – Pihenned kéne délután – javasolja. – Hagyjam ki az edzést? Soha!– zihálom. – Nagyon sápadt vagy, Brooke. Megcsipkedem az arcom és rámosolygok. – Nem is. Zúgolódva a fejét rázza és elmegy, majd nem sokára egy csomag rágóval, a kis szállodai pipere csomagommal, egy szállodai fogkefével és egy tubus Colgate fogkrémmel tér vissza. – Mindig elrakok párat, bármerre járunk. Samponokat is – mondja büszkén. – Oh, életmentő vagy, Diane! Fogmosás közben, komolyan elkezd foglalkoztatni, hogy mi lehet a bajom, és amikor kijövök, őt a székszélén ülve találom, a könyökével a térdén támaszkodik és fekete szemei a repülő mellékhelyiségének ajtajára szegeződnek. Emellett, másik három aggódó szempár követi minden egyes lépésemet, ahogy a helyemhez sétálok. Gyengének és dehidratáltnak érzem magam, a párnákra esek és az utazó táskám tetejére huppanok. Remington kihúzza alólam és a pad végébe röpíti, aztán határozottan megragadja a fejem és magához húz, hogy homlokunk összeérjen. – Mi a baj? – Nem tudom. Nem vagyok önmagam a csípések óta. Többet érzek, mint látok, Diane tűnik fel a közelben és úgy tűnik, hogy minket tanulmányoz. Én csak be akarok mászni Remington ölébe és ott maradni, átkarolni a nyakát és az orromat a nyakába temetni és magamba szippantani azt a fene jó illatát, de túl fáradt vagyok, hogy bármerre is

mozduljak, így csak a kezébe hajtom a fejem, lehunyom a szemem egy pillanatra és beszívom a szappan illatát. – Brooke, biztos, hogy a csípésekkel kezdődött? Mind ketten Diane felé fordulunk, arcán egy olyan széles mosoly ül, melyet még sosem láttam tőle. Barna szemeit inkább Remingtonra szegezi, mint rám, és amikor újra megszólal, a hangja remeg az izgalomtól. – Megkérdezted Brooktól, hogy vajon nem leszel-e apuka? Tessék? Olyan, mintha a torkomba szorult volna egy kicseszett bowling golyó. Érzem, ahogy egy pár fekete szempár bámul rám, úgy érzem, a tüdőmbe már nem fér több levegő. Megvárja, míg a szemébe nézek, hangja alig hallható a repülőgép zajától. – Az leszek? Szent szar…az leszek? Terhes? Ez az egyszerű szó, kétszer akkora golyóvá nő a hasamba. Vajon aggódik, hogy az lehetek? Bámulom az arcát… de semmi. Csupán jóképű, mint mindig, de ennyi. Nem tudok olvasni azokból a sötét szemekből. – Nem – hangsúlyozom. Az összes belső falat felhúzom magam köré, ahogy a félelem belém hasít, hogy egy ilyen dolog mit tenne velünk. – Fogamzásgátlót szedek már évek óta. Emiatt, össze-vissza jön meg, így nem tudom pontosan, hogy mikor jön meg...– Leállok, mikor Diane felemeli a szemöldökét. – Nem vagyok az! – biztosítom vigyorgó arcát, most már haragosan. Hoz egy üveg szódavizet, Remington kinyúl érte és elveszi. – Nem lehetek. Nem is lehetnék – mondom, csupán neki. – Azt akarom, hogy valaki megvizsgáljon – kinyitja nekem a palackot, majd a gép eleje felé fordítja a fejét. – Pete, azt akarom, hogy valaki kurvára megvizsgálja Brookot. MOST. – Igen, uram – válaszolja Pete. – Elintézek pár hívást, amint leszálltunk. – Azt akarom, hogy nő legyen, tökéletes eredményekkel és tapasztalattal, nem valami kezdő! – teszi hozzá. – Nem akarom, hogy bárki is megvizsgáljon! – tiltakozom. Villámsebesen visszafordul felém, mire én megnyugtatásul sűrű hajába túrok az ujjaimmal. Hangosan kifújja a levegőt, és mikor úgy

érzem, kezd lenyugodni, a nyakába temetem az orrom. Nem tudom miért, de ez az egyetlen hely, ahol nem érzem magam betegnek és nincs hányingerem sem, a tüdőm telítődik Remy illatával. – Megvizsgálnak, – mondja mogorván a hajamba, majd a karjait körém fonja és az ölébe húz. Majdnem felnyögök hálából, hisz olyan nevetségesen jól érzem magam a karjaiban. Lehajtja a fejét, hogy beleszagolhasson a nyakamba, mintha őt is ugyanúgy megnyugtatná az illatom, mint engem az övé, aztán az ajkával nyomvonalat csókol a fülemig, ahol halkan és finoman minden szót kihangsúlyozva, elmondja nekem a szándékát. – Ha azok a skorpiócsípések maradandó károsodást okoztak, én esküszöm, megölöm az a faszt és letépem a fejét, mint egy istenverte csukának! – Legalább hadd menjek el, hozni egy terhességi tesztet! – kéri Diane. Remington, sötétlő szemeivel méregeti. Nem tudom nem észrevenni, egy kissé bepánikolva, hogy nem csillognak, és semmiképpen nem nevetnek. – Nem vagyok terhes. Nem lehetek – ragaszkodom hozzá. Nem tehette ezt velem a fogamzásgátlóm, ugye? Extra lassan végig futtatja szemét rajtam, kezdve a lófarokba fogott hajamtól, a mellem alatt hullámzó égszínkék topig és a feszes rózsaszín farmeromig, majd vissza, és teszi mind ezt kifürkészhetetlen arccal. – Mi? Úgy gondolod az vagyok? – kérdezem hitetlenkedve, de mielőtt válaszolni tudna, hozzá teszem. – Remy, egy baba nagyon ijesztő lenne most. Gúnyolódik. – Ki az, aki fél egy babától? – Én. Te imádnivaló ember. Én félek. Megragadja az állam és vigyorog. – Lehet, hogy el fogom fogadni, ha úgy néz ki, mint te. – Szart sem fogsz elfogadni, mert nincs mit elfogadni! – egy pár pillanatig figyel engem, és megesküdnék, hogy olyan ... – Elégedettnek látszol! – vádolom, alig akarom elhinni, amit látok. Egyik karcsú szemöldökét megemeli. – Úgy nézel ki. Elégedettnek tűnsz, mikor arra gondolsz, hogy teherbe ejtettél, pedig a fogamzásgátló is megmondhatja, hogy ez szinte lehetetlen. Azon a mély öblös hangján felnevet, mire a bőröm életre kell és minden egyes szőrszálam vigyázzba vágja magát, aztán megcsókol, de

nem azzal a most jól felizgatlak csókkal, hanem azzal a csókkal, ami azt fejezi ki, hogy különleges kapcsolat van közöttünk. Aztán felmér, azokkal az aranyos fekete szemeivel, mely most nagyon is ragyog, hiszen remekül szórakozik rajtam. – Jobban szeretném, ha az én babám lenne ott benned és nem a méregtől lennél beteg, – félig súgja, félig morogja. – Egyikről sincs szó – biztosítom. Akkor mégis, miért tartok két hete hányó fesztivált? A francba. Bassza meg! A picsába, a picsába! Kemény mellkasához húz és a hátamat dörzsöli, gyorsan, fel és le, majd halkan, gyengéden, de tele figyelmeztetéssel megszólal. – Amint megkapjuk a szállodai szobát, én behajítalak az ágyba, és te el sem mozdulsz onnan. Nem érdekel, hogy mi a baj. Ott maradsz, míg valaki meg nem vizsgál, és azt nem mondja, hogy minden rendben lesz. – Ha! Kizárt, még akkor sem maradok egész nap ágyban, ha beteg vagyok. Még sosem hagytam ki egyetlen munkanapot sem az életemben. Megcsókolja a fülem, azzal az én vagyok a pasid csókjával, amit kezdek annyira megkedvelni. – Akkor, eddig nem éltél megfelelően.

♥♥♥

Szóval, nem csak, hogy hiányzok a melóból és mostanában stresszes életet élek, de épp most pisiltem egy pálcikára. Pete megszervezett nekünk egy találkozót egy tapasztalt férfi nőgyógyásszal holnapra, és Remington türelme még inkább fogytán van. Azt még valahogy megbocsátotta, hogy férfi orvosom lesz, de hogy várni kell, azt nem. Természetesen, Mr. Spuri nem tud várni. Elmondtam neki vagy ezerszer, hogy nem vagyok terhes és minél többször mondom, annál önelégültebb képet vág. Most is úgy tűnik, jobban izgatja őt a pálcikára pisilésem, mint engem. Az egyik fekete pólóját viselem, amikor kijövök a fürdőből és ott találom őt, árnyékboxol. A küszöbön állok és megcsodálom a mozgását, a rugózását. Kiszámít minden ütést, pontosan tudja hová fog betalálni, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy el van lazulva, tudom, hogy az az erő mely az ütéseiben van, egy buldózerével vetekszik. Az ajtófélfának támaszkodva, a

bennem élő sportoló csodálattal figyeli. Több ezer sportolót ismertem életemben, de én soha, soha nem találkoztam olyannal, mint ő. A sebessége. Gyorsasága. Ahogy elhajol. Ahogy lendít. Olyan, mintha ösztönösen küzdene, és mégis ugyanakkor, látom az edzéstervében és a verekedéseiben, hogy mindig a küzdelemre koncentrál. Egy pillanatra eszembe jutnak a szüleim. Tudják, hogy egy turnén veszek részt, de azt nem, hogy mennyire belebolondultam a pasiba, aki felfogadott a munkára. Azon a napon, mikor elhagytam Seattle-t, a legfőbb gondom az volt, hogy Remington visszafogad-e vagy sem. Nem gondoltam rá, hogy elmondjam nekik, mennyire szerelmes vagyok, hogy találkoztam egy sráccal, akiről soha nem is álmodtam. Aki miatt annyira mélyre zuhantam, amilyen mélyre nem is tudtam, hogy zuhanhatok. Tudom, hogy megbíznak bennem és tudják, hogy megfontolt vagyok, és a fejemmel gondolkodom. Hiszen az évek során már bebizonyosodott, hogy én vagyok a leginkább felelősségteljes utódjuk, de ha ez a teszt pozitív... Ohhh, Istenem, ha pozitív azt fogják ordítani, „felelőtlen”, bele a nagyvilágba. Istenem, mi van, ha terhes vagyok? És egy kicsi Tate jön az életemben, aki ugyanúgy átveszi az irányítást, mint Remington. Hallom, ahogy oda bent ezt motyogja: „Tudod mit? Lehet, hogy nincs rám szükséged, nem akarsz engem, de a fenébe is szeretni fogsz, mert már itt vagyok.” – Ellenőrizted már? Hangja visszaránt a valóságba, és ahogy felnézek rá, a gyomrom görcsbe rándul. Ujjaival a hajába túr, úgy tűnik minden alkalommal, amikor ezt teszi, csak még jobban összeborzolja. Sötét szemeiben, a besütő nap kis kék foltokat világít meg. Sportosan néz ki a melegítőnadrágjában és a kisfiús kapucnisában, és a gondolat, hogy az ő gyerekét hordhatom a szívem alatt, nyugtalanít és nagyon, de nagyon felkészületlennek érzem magam. – Brooke? – kérdezi kitartóan. A gyomrom ismét összerándul. Egyik felem kíváncsi, még a másik nem akar tudni semmit, csak ellebegni a jelenlegi állapotban. Csak mi. Remy és Brooke. – Pisiltél, vagy nem pisiltél egy pálcikára, baby? – kérdezi, amikor hezitálni lát. – Megcsináltam! Mondtam, hogy megtettem! – Egy nyögés kíséretében visszasétálok az éjjeli szekrényhez és immár, harmadszorra is elolvasom az utasításokat. Képzeletben felhúzom a nagy lányos

nadrágomat, felveszem a szekrényről és megfordítom a pálcikát a kezemben. A pillangók kővé válnak a hasamban. A szüleim képe villan a fejembe. Anya és Apa. Egy másik generáció. Talán Nora elmondta nekik, hogy azzal a pasassal járok, akinek dolgozom, de ha nem tette meg, és most már úton is a baba, akkor már látom is a lelki szemeim előtt, hogy több hónapig terápiára kell majd járjanak. Lerázom ezeket a gondolatokat, mert őszintén szólva, itt csak egy ember véleménye számít. Az övé. Remington Tate-é. Az egyetlen és utánozhatatlan Szökőáré. Lehet, hogy apuka lesz nem sokára? A francba. Ez nem történhet meg. De megtörténik. Felé fordulok, és megcsap az a mérhetetlen szeretet, melyet iránta érzek. Elkezd ugrálni a szobában, az öklével le és föl hadonászva. A homlokát ráncolja, ahogy horgai és felütései a képzeletbeli partnerére záporoznak, aki hihetetlen gyors, abból ítélve, ahogy Remington elhajol és amilyen gyorsan üt újra. Szinte hipnotikus. Izmos, nyers és igazi. Ő az enyém, vagy legalábbis ő minden, amit a világon akarok. Azt, hogy ő az enyém legyen. Leáll, enyhén ferde szemöldökét felrántja, amely úgy tűnik, már tartósan ferde marad. – Mit mond? – Azt mondja… – bámulom a kis kijelzőt, és nem, nincs kettős látásom. Úgy értem kettőt látok, de ez nem hallucináció. Úgy érzem, sziklák vannak a tüdőm helyett, mert képtelen vagyok lélegezni. Lerakom a pálcikát az ágylábához, és oda sétálok hozzá. Lépés, lépés után, és közbe bámulom azokat a fekete-szürke szemeket kék pöttyökkel, ő is engem néz, egyre növekvő kíváncsisággal. Megsimogatom borostás állát, amíg én felnézek rá, ő lenéz rám. Teljesen éber vagyok, ő meg jól szórakozik rajtam. – Remington, ne felejtsd ezt el – suttogom izgatottan a mellkasába, egy kis támaszt keresve. – Te fekete vagy most, és én nem akarom, hogy elfejtsd, amit mondani fogok. Szükségem van arra, hogy teljesen itt legyél velem. – Hé! – Eltűnnek a gödröcskéi, ahogy keretbe fogja az arcom kérges kezével. – Enyém vagy, tartalak. – Istenem, kérlek.

– Igen, elkaptalak. Most mi a baj? Hmm? Ha nem vagy az, akkor ki kell találjuk, mi lehet a baj veled. Ha az vagy... Kifordulok a karjából és az ágyhoz rohanok, hogy felvegyem a pálcikát, eközben a szívem örült vad ritmusban ver. Szükségem van az erejére. A magabiztosságát akarom. Még ha illékony is, ebben az állapotban. A francba. Légy erős! Erre van most szükségem. Nem veszi le rólam a szemét, ahogy a kis pálcika felé nyúl. Istenem, lehet, hogy hamarosan már nem fog így mosolyogni. Hangom nyugodt és meglepően határozott. – Két vonal, feltehetően azt jelenti, hogy terhes vagyok. A szemei rajtam maradnak egy pillanatig, majd lefelé fordulnak a kis kijelzőre, amelyet a napfény felé fordít. A szorongásom felfal belülről, ahogy a reakciójára várok. Viccelődtünk erről a gépen, de most nagyon komoly. Annyira komoly, mint én. A profilja teljesen olvashatatlan. Szemügyre veszem az orrát, a szája nyugodt és rohadtul szép formáját. Szemöldökét egy kicsit összehúzza, ahogy próbálja megfejteni a vonalakat. Lehetetlen számomra, hogy bármilyen érzelmet leolvassak róla. Mikor félre rakja a pálcát, a lélegzetem megáll, és mikor felemeli a fejét, a világ megáll körülöttünk. Tekintetével az enyémet keresi, a gyomrom annyira összerándul, mint a szívem a mellkasomban. Mi van, ha így nem akar engem? Mi van, ha ez túl sok nekünk? Mi van ha, elég erősek vagyunk, hogy egymást szeressük, dehogy együtt szeressünk valaki mást, ahhoz már nem? Mi van, ha nem állunk még készen? Tekintetünk találkozik, ő az én reakciómat tanulmányozza, és én meg kétségbeesetten az övét. Vagy ezer különféle reakciót elképzeltem végig suhanni az arcán, de nem ezt, ezt... ezt… ezt a fajta önelégült örömöt. Nem, ez több mint öröm. A szeme ragyog, mintha szexuális éhség gyötörné, de ez valami más, több annál. A gödröcskéi felragyognak és nevet, és az ő tökéletes boldogsága szivárványként robban bennem. – Gyere ide – felkap és arcát a hasamra téve, egy hangos puszit ad nekem. Felvisítok, mikor az ágyra dob és fölém lendül. Az arc kifejezése, öröme és a gödröcskék, engem is nevetésre késztetnek. – Te egy őrölt vagy! Te vagy az egyetlen ember, aki csak úgy, rádobja a terhes barátnőjét az ágyra. – Én vagyok az egyetlen ember a világon, – mondja, – amennyire én tudom. Csak egy férfi van a világodban, és az én vagyok.

– Rendben, de ne mondd meg apának, hogy ilyen könnyen egyetértettem veled... – megdörzsölöm a vállát, az arcát, amitől lassan elhelyezkedik fölöttem. Ha önelégültnek láttam ezelőtt, hát akkor a mostani arckifejezésére már szavak sincsenek. – Brooke Dumas, terhes az én kis babámmal – mondja ravaszul. Haja az égnek áll, és én még inkább felborzolom, mikor beletúrok és játszani kezdek vele. Boldogság hullámzik át rajtam. – Szédülök. Csókolj meg! Lehajtja a fejét és gyengéden összebarátkoztatja a nyelvét az enyémmel. Először szinte felfal a szájával, majd gyengéden nyalogatni, szopogatni és rágcsálni kezdi az ajkam. Hátrahúzódik, hogy az ujjával cirógatni tudja az arcomat. – Csináld meg, hogy úgy nézzen ki, mint te. – Te vagy az, aki ezt nekem adta. – Nem, te adod őt nekem. – Rendben van, mindketten kicseszett adakozó lelkek vagyunk. Annyira csodálatos a nevetése. Átfog és áthengeredik velem, majd lassú, érzéki csókokat kezd adni. – Most már az enyém vagy, a csinos kis fejedtől, az enni való lábujjaidig. – Simogatja az arcom kérges ujjaival, majd egy csókot lehel a szemhéjamra. – Meg se forduljon a fejedbe, hogy újra elhagysz engem, mert elmegyek érted és Isten engem úgy segéljen, ki foglak kötözni oda, ahol éppen vagyok, ahol alszom, ahol eszem. Hallasz engem, Brooke Dumas? Az amúgy is érzékeny melleim megfeszülnek a melltartóban és csak annyira vagyok képes, hogy bólogassak válaszul. A francba is, imádom, hogy ennyire birtokló és ez, kétszeresen is igaz, ha fekete. Érzem, ahogy egyre jobban benedvesedek a lábaim között. – Nincs egyetlen részem sem, ami ne tudná, hogy a tied vagyok! – biztosítom őt, ahogy kezét a szívemre rakom. Bilincsként szorítja össze az állát és a primitív tudatosság fénye villog a szemében, ahogy ujjai közé szorítja a mellem. Csókolózni kezdünk. Keményen, aztán egyre lágyabban, gyengédebben. Testünk szorosabban tapad egymáshoz, annyira szükségünk van az érintésre, mint az oxigénre. A fülembe suttog. – Örülten rajongok érted – orrát a hajamba temeti, magamhoz szorítom és zihálok. – Annyira szeretlek. Extrém módon elégedettnek néz ki, miután többszörös orgazmussal ajándékoz meg. Megfordít, és úgy helyezkedik mellettem, hogy kezét a

hasamon pihentethesse, míg arcát a nyakamba temeti. Örült módjára száguldanak a gondolatok a fejemben, egy kicsi Remyről, elképzelem, ahogy fut, ügyetlenül és botladozva. Megérintem a pocakom és hagyom, hogy az oroszlán dédelgessen.

Hét Fordította: Cassia Átn.: Jane

SIN CITY Jelenleg Sin Cityben vagyunk, és a szeme ismét visszaváltozott a szokásos átható kékké. Kék szemekkel kelt fel, miután kiderült, hogy gyereket várunk. VÁRANDÓSAK VAGYUNK. Nem aludtunk valami sokat azon az éjszakán. Remy fáradhatatlan volt és kemény, egész éjszaka. Megdugott, kinyalt, én viszonzásul leszoptam őt. Ujjaival kényeztetett, kezét a kezemre tette és a farkára vezette, hogy én is kényeztessem, míg ő ujjaz. Másnap kielégülten és kialvatlanul jelentünk meg a dokinál, aki eltávolította a fogamzásgátlómat. A doki kedvesen felvilágosított, hogy minden ilyen jellegű fogamzásgátlót öt év után cserélni kell. Az enyém már öt és fél éve bennem volt, és bevallom hülyén éreztem magam, hogy teljesen elfelejtettem, főleg, hogy biztosítottam Remyt, hogy nem eshetek teherbe. Elkapom a csillogó, önelégült pillantását, kék szemei némán ugratnak, mintha szándékosan tettem volna. – Nos, óvszert is használhattál volna, – suttogom mogorván. – Veled? – gúnyolódik és a bordáim közé bök. – Az enyém vagy. – Már egy ideje nem működött a fogamzásgátlója, és időbe telik a szervezetnek, hogy növelje a hormonműködést, de úgy látom, önnél ezzel nincs gond – mondja az orvos, aztán közli a szülés időpontját, ami hála az égnek, a szezonzárás után két hónappal van. Esküszöm, Remy olyan édes volt, ahogy ott ült mellettem a sportos ruháiban, itta magába az orvos minden szavát. Sok kifejezés olyan volt, hogy akár kínaiul is lehetett volna, annyira nem értettük, de ő kíváncsi volt és aggódott, hogy fogok-e tudni futni így. Azt is megkérdezte, hogy mennyit kell egyek. Hány gramm proteint? Mennyi szénhidrátot? Az orvos zavartnak látszott, hogy miért érdekli ennyire grammra pontosan az adag, és én csak meg akartam csókolni a pasimat, amiért eljött velem a vizsgálatra. Hazugság. Nem csak csókolni akartam. Addig akartam a mellkasához nyomni a bimbóimat, míg már nem sajognak, és a számat az

övére nyomni, rácsusszanni a farkára és meglovagolni őt Ausztráliáig, és vissza. Ha Remyt felvillanyozza a terhességem, nem tudom leírni, hogy mit tesz velem a gyönyörű kék szeme és a saját zavargó hormonjaim. Eltökélt, hogy megszagoljam az ételeket, és amitől nem hányok, abból elkezdek enni kettő helyett. Aggódom, hogy elefántméretűvé fog hizlalni, szóval, ha azt akarja, hogy egyek, akkor inkább friss és laktató ételeket akarok enni, mint üres szemetet. Úgyhogy itt vagyunk, Diane és én, a Whole Foodsban keringünk a Las Vegas Körúton. A boltok kirakatában mindenféle óriásplakát van, szerencsejátékokról, nőkről és piáról. Ez Las Vegas, Baby! De egyik sem igazán az, amire nekünk most szükségünk van. Eközben Remington, az edző teremben rugdossa szét a seggeket, az edző ténylegesen megnövelte a tréning idők számát. Rengeteg izmot magára szedett, és az egész csapat egyetért abban, hogy Skorpió a legjobb formában lévő Remyt kell, hogy kapja a döntőben. Szóval az én fenevadam már kilenc órán át edz naponta, míg én reggelente megengedhetek magamnak egy kis extra szunyát, mielőtt csatlakoznék hozzá. Úgy zabálja a fehérjét, mint az őrült, ráadásul az edző folyton hozza neki azokat az L-glutamin turmixokat, hogy megőrizze az izomtömegét, így most én segítek Dianenek kiválasztani a legjobb ételeket számára és számomra is. Pete azt mondta, hogyha Skorpió baszakodni akar a fejével, akkor nekünk biztosítanunk kell, hogy Remy eleget aludjon, jól eddzen és egészségesen táplálkozzon, hogy annyira stabil legyen, amennyire csak lehet. Ezért leginkább Omega3-ra van szüksége. Ma annyi friss árut fog kapni az én T-rexem, hogy Diane-nek és nekem, két kosárra is szükségünk van. Vásárolunk gyümölcsöket, zöldségeket, a legjobb sajtokat, étcsokikat, csíráztatott magvakat és dióféléket. Aztán irány a fehérje részleg, ahol rendelünk friss alaszkai király lazacot, ami király a halak között és annyira toxinmentes, amennyire csak lehet. Amíg várjuk, hogy azt a néhány kiló halat becsomagolják, megvizsgálom azt a pár szép fej brokkolit is, amit a kosárba tettünk. Kis fáknak hívtam őket, és Melanie meg „zöld dolgoknak”, amit amúgy minden zöldségre használ, és az elmondása szerint, csak a színük miatt ette meg a zöldségeket. Mel imádja a színeket. – A nagyanyám tanított meg mindenre, amit az ételekről tudok. Diétával gyógyította a nagyapám depresszióját – mondja Diane. Rendelünk még vadon fogott garnélát is, és sok más vad és friss dolgot, amit az eladó srác sorra be is csomagol.

– Én is voltam depressziós – mondom hirtelen neki, míg egy döglött halat bámulok. – Nem volt egy vidám dolog. – Te? Brooke, én sohasem mondanám meg rólad, ha rád nézek. Történt valami, ami kiváltotta ezt nálad? – Az életem megváltozott, mielőtt készen álltam volna rá – vállat vonok, és szomorúan mosolyogva nézek rá. – Nem is igazán tudom elhinni azokat a gondolatokat, amik azokban a napokban a fejemben kavarogtak – vallom be. – Minden értelmetlennek tűnt. Sivárnak. Nehéz elhinni, hogy bárki képes egyedül megbirkózni ezzel. – Neked hogy sikerült? – Nem tudom, azt hiszem egy kis részem rájött, hogy ezt az egészet az agyam műveli. És ez csak egy szerv, mint a májunk vagy a vesénk. Teljesen józanul bólogat, hogy megérti, amit mondok, hangozzék bármilyen bután is. – Az agyam azt akarta, hogy meghaljak, és valamilyen szürreális módon úgy éreztem, a lelkem harcol ellene. Néha nem tudom megállni, hogy ne gondolkodjak, és ne hasonlítsam össze a dolgokat. Miközben én egyszer voltam depressziós, kb. két hónapig, addig Remington folyton átéli újra és újra, mint egy körforgás, egyszer fent van, egyszer lent. Bárki, aki ezen keresztül megy, az egy hős. És a szeretteik is, akik harcolnak értük és velük. Esküszöm Remington lelke annyira erős… tudom, hogy amikor a sötét örvény lehúzza, a lelke az, amely legyőzi azt. A fortyogó energia, ami benne van annyira erős, hogy újra a felszínre löki. Mint egy... szökőár. – Milyen érzés volt? – suttogja Diane, ahogy az eladó befejezi végre a csomagolást. – Tudod, ahogy vizuális és auditív ingerek érnek, vagy amikor megérintesz valamit, az agyad továbbítja választ az érzékszerveknek, – mondom neki. – Látlak, és az agyam azonnal üzenetet küld rólad, amit én vigasz és boldogságként érzékelek. De amikor depressziós voltam, amit láttam, normális dolgokat, azokról az agyam oda nem illő üzeneteket küldött. Őrületes volt! – Őrülten is hangzik! – ért egyet velem. Mosolygok, ahogy köszönetet mondok az eladónak a csomagokért, és tovább haladunk a sorok között a csemegeáru és a sajt felé. – Én úgy gondolom, hogy az agyunk egy orvos és a mellékvesék a gyógyszertárak, amik felírják a gyógyszereket. Láttad a reklámot a nevető gyerekekről, és egy kiegyensúlyozatlan gondolat, gyorsan aggodalmat és

könnyeket írt fel neked a nevető gyerekek miatt. Még ha logikusan semmi értelme, nem számít. Ez a recept, amit a tested kapott. – Brooke, én nagyon sajnálom. Soha sem gondoltam bele, hogy mi mehet végbe ilyenkor az emberben. Bepakolunk még néhány organikus kecskesajtot, kókusz tejet, mandulatejet és teljes tejet is a kosarainkba. – Gyógyszert írtak fel, ami csak rontott az állapotomon. Az egyetlen, ami segített, a családom, Melanie, a sport és a napsütés volt. – Tudom, hogy az emberünk több alkalommal is átmegy rajta évente – suttogja Diane, miközben ellenőrzi a címkéket egy karton Görög joghurton. – Tudtam, hogy van valami gond vele, de nem ismertem a pontos diagnózist, amíg a srácok el nem árulták, mikor legutóbb kórházba került. Hirtelen ismét a kórházban érzem magam és látom, ahogy Remington fekszik az ágyon és próbál beszélni hozzám, magamat, ahogy elszaladok... aztán őt, több száz nővel az ágyában. Esküszöm, annyira mélyen belül fáj, ott ahol a lelkem van. Mielőtt tudatosulna mit is teszek, már a hasam köré is fontam a karomat, mintha érezném őt magamban. Bennem. A mi babánkban. – Ő, egy elképesztő harcos – mondja Diane elismerően, csillogó szemekkel. – A sok erőfeszítés, amit tesz, hogy jól legyen. Biztos észrevetted már, hogy Remington soha semmit nem eszik, ami nem megfelelő a testének. Soha! A gyomrom megkondul, ahogy a nagy tányér egészséges reggelijére gondolok, és összehasonlítom az enyémmel, ami csak egy kis keksz és ásványvíz volt. De úgy tűnik, semmi mást nem képes a gyomrom reggel befogadni. De persze észrevettem, hogy mennyire jól étkezik Remy. Csak a legtisztább élelmiszereket eszi és amennyire csak lehetséges, megtartja a szervezetét a legtermészetesebb állapotban. Szeretem ezt. Szeretem, ahogy kedvesen megeteti a testét, miután annyit követel tőle órákon át. Aztán Diane-re nézek, mintha eddig nem is igazán láttam volna, hogy milyen is ő, ezt a nőt a negyvenes évei közepén, mosolygós, kedves, olyan aurával, amiből csak úgy sugárzik az empátia és a szeretet, amivel megtölti az összes hotel szobát, ahol megfordulunk. És tudom, hogy milyen jól gondját viseli neki, és hogy ő lehet az egyetlen, aki a legközelebb áll ahhoz, hogy betöltse az anya szerepet Remington számára. Hirtelen ötlettől vezérelve elengedem a kosarat és megölelem. – Köszönöm, hogy vigyázol rá Diane! – suttogom.

– Oh! Hogyan is ne gondoskodnék róla, mikor ő is olyan jól gondoskodik rólam? Ha azt hiszed, én vigyázok rá, akkor nem tudom elég jól elmondani, hogy ő mennyi mindent tett és tesz értünk, bármikor és bármire legyen is szükségünk. Még az édesanyám temetésére is eljött – megáll és elkezdi kipakolni a pénztárnál a rakományunkat. – Soha nem volt anyja, igazi anyja, de tudta, hogy mennyire szeretem a sajátomat, és ezért három államot átrepült, hogy ott legyen a temetésen. Nem szólt egy szót sem, csak megölelt a végén… de az, hogy ott volt... Hangja darabossá válik váratlanul, és megértem, hogy mennyit jelentett, hogy Remy ott volt vele és csöndesen bár, de kimutatta a szeretetét, és pont emiatt az én torkom is elszorul. – Annyira izgatottak vagyunk a baba miatt – szalad ki a száján, témát váltva. – Pete, Riley, az edző, mi mind annyira izgatottak vagyunk a kis baba miatt. Úgy gondoljuk, hogy az univerzum visszaad neki valami jót és tisztát. Közelebb jön, mintha kapcsolatot akarna teremteni a babával, és habozik, mielőtt hozzám érne. A kezéért nyúlok, és lassan lapos hasamra fektetem. – Soha nem tudtam, hogy mennyire vágyom egy baba után, amíg meg nem tudtam, hogy ez a kisfiú úton van. Szemöldöke magasra szalad. – Fiú? Ez csak egy érzés, amit a zsigereimben érzek. Nem tudom, hogy ez ilyen hatodik érzék, ami állítólag a nőknek van, de én ösztönösen egy kis Remy-t képzelek el a fejemben, mikor a babára gondolok. Nem tudom miért, vagy hogyan, de én biztos vagyok benne, pont, mint az apja szerelmében, így izgatottan bólintok. – Igen, fiú. ♥♥♥ Vegast teljesen beszippantotta Szökőár. Fiatal egyetemisták özönlötték el az arénát, és a lányok? Ezek a lányok a leghangosabb és a legfanatikusabb rajongók, akiket valaha láttam. És a bekiabálásaik, a tízszeresére növelik a hormonok miatt amúgy is bekavart féltékenységemet. A hormonok totálisan elszabadultak bennem, átvették a hatalmat. Lányok kiabálnak, és én elég közelről hallom őket, ahogy arról beszélnek, hogy milyen nagyok a kezei, és hogy ez mit jelent. Pete is jól hallja a csajokat, és csak rázza rá a fejét és forgatja a szemét. A ring másik

felén egy csapat, ismerős piros pólót visel, amire egy-egy betű van rányomtatva és egyszerre állnak fel, hogy mindenki láthassa a SZÖKŐÁR feliratot! A harc közeledtével, összeszorított állkapoccsal végig mustráltam ezeket a csajokat, és akkor hirtelen szeretem őket, mert szeretik őt, és ő megérdemli a szeretetet. Mit akarok? Szurkoljanak inkább a seggfej Skorpiónak? A pokolba is, dehogy! Szóval, ez van. Azt hiszem, sikeresen legyőztem a féltékenységem ma estére. Ami azt illeti, teljes mértékben azonosulok velük és ugrálni akarok, amikor a bemondó bejelenti őt. – Szööökőőőááárr!!! Az egyetlen és egyedül álló, Szöökőőőár! Nagy, piros villámként csapódik be a ringbe. Erős, mint a bivaly, de mégis annyira dinamikus, és ahogy letépi magáról a lepelt, látom, ahogy a levegőbe lebeg, amikor átadja Rileynak. Mintha érezném a szatén érintését a bőrömön, szeretem, ahogy körülölel, ahogy érezni lehet rajta az ő illatát. – És most Joey, „a Pók” Ember. Aki rettegésbe tartotta ma este az ellenségeit! Mielőtt a Pókember bevetné magát a ringbe, Remington rám néz a forrón izzó kék szemével. A vágy csak úgy duzzad a lábam között. A tegnap este jelenetei villognak a fejemben, és tudom, hogy mire gondol, érzem magamban. Nem tudom, mi köt ennyire össze minket, de valami biztos, és ahogy a tesztoszteron szétárad a testében, tudom, hogy alig várja, hogy küzdjön, miközben tudja, hogy nézem. Pont úgy fog harcolni, mint ahogy mindig, és utána rögtön meg akar dugni. Pont, ahogy szereti. Oh, Istenem, alig tudom kivárni. Ezért csak a hormonokat teszem felelősért, hogy lángra lobbanok csupán attól, hogy rá nézek. – Ez a köcsög valósággal beszív a látványodtól – mondja Pete – Megoldja – felelem. Remington korábban azt mondta, a harc részben agymunka, részben erőnlét, és talán igaza van, de mikor látom őt harcolni, lefogadom, hogy az igazság az, hogy a teljes mértékben szívből harcol. A szívem egyre hevesebben dobog, ahogy látom, hogy mind a ketten felemelt kesztyűkkel várjak a jelet. A harcot jelző csengő megszólal, egy ismerős gong és mindenki elcsendesedik. Nem számít, hányszor láttam már harcolni, mindig megbabonáz a látvány, ahogy mozog. Mind a ketten középre mennek és melegítenek. Remington stratégiája különbözik az ellenfeleitől, játszik némelyikkel. Néha egyenesen bever a másiknak. Néha csak teszteli őket, és a kemény ütéseit a nehezebb ellenfeleire tartalékolja, de ma gyorsabban üt, mint általában, és csak üti, üti őt, hallom a csattanásokat

puff, puff, puff, megküldve Pókembert, aki már számos kemény ellenféllel nézett szembe, most mégis botladozni kezd az első percben. – Szeretünk Szökőár!!! S-Z-Ö-K-Ő-Á-R! – ordítják a lányok. – Üsd ki értünk! – Minden alkalommal, mikor itt vagy, úgy harcol, mint egy holdkóros – teszi hozzá Pete. – Holdkóros – nem pont ez a megfelelő szó. Ő egy gép. A harc javában zajlik, és a hasamat összeszorító érzéstől alig kapok levegőt. Az izmai megfeszülnek, ahogy balról bevisz egy horgot. A Pókember elvéti, így Remy ellentámad. Villámgyors ütéseket mér a Pókfickó állára jobbról, balról. Pókember inogni kezd. Remington hátra ugrik, lehetővé téve neki a lélegzés örömét. A Pókember támadni kezd. De Remy elhajol és így az ellenfél folyton mellé üt, aztán bevisz neki egy ütést jobbról, másik kezével gyomron bokszolja, majd a bordái közé üt, és egy felütéssel állkapcson trafálja. Mire beveti a legerősebb ütését, a jobb horgát, Pókember már izzadtan, véresen, halálosan fáradtan tántorog. Csak bámulom Remingtont és biztos vagyok benne, hogy az arénában lévő összes fanatikusan sikoltozó nő ugyanazt bámulja, mint én. Azt, ahogy csurognak le az izzadtság cseppek Remington felső testén. Ahogy az indás tetoválása izzadtságtól csillog a gyenge fényben, és olyan színben pompázik, mint a tintafekete haja. Szexi gödröcskéi felvillannak, ahogy magában mosolyog, mikor bever egyet áldozatának. A S-Z-Ö-K-Ő-Á-R lányok egymás között róla beszélnek és kiabálnak neki, pont, mint Mel és én, mikor először láttuk harcolni. Ezek közül kettő, Ö és K egymást átkarolva ugrálnak, lefogadom, túl nagy a gerjedelmük. Oh, Istenem ez már túl sok nekem is. És elméletileg, ő az enyém. Az enyém, de egyszerűen képtelen vagyok elhinni. Látom őt, megérintem, megcsókolom, szeretem és 99,9%-ban nem tudom elhinni, hogy valaki, aki ennyire komplex, megfoghatatlan, férfias, tud egyáltalán tartozni valakihez, – még ha tudom is, hogy szeret engem. A jobb horog zajos csattanással éri el a sikerét, és már emelik is Remington karját a levegőbe. Liheg, éhes kék szemeivel engem keres, rám tapad, a csontomig hatol. Nem mosolyog. Orrlyukai kitágulnak. Szívem elnehezül, testem megfeszül, hogy felkészüljek arra, amit a szemében látok. – Akartok még többet? – hallom kiabálni a hangszórókból. – Készen álltok még többre? A tömeg üvölt. De ő nem törődik semmivel, csak engem néz kéken csillogó, sokat ígérő szemeivel, és feltenném mindenem, amim van, hogy

gondolatban éppen megdug. Kemény, érzékeny melleim megfeszülnek, és amikor felvezetik a következő ellenfelét, a puncim már tocsog a nedveimtől és összerándul, amikor látom az izmai játékát, és ahogy látom eltökélt arcát. Alig várom már, hogy vele lehessek ma éjszaka, nyelve a számban, azt csinálva, amit a legjobban tud, farka bennem, keményen és gyorsan, vagy lassan és mélyen... csak össze akarok bújni az én oroszlánommal és annyi szeretet adni neki, amennyit senki mástól nem kapott meg csak tőlem. – Gyerünk, Szökőár!!! – tombol a közönség. Azt az izgalmat akarják, amit csak Ő tud nekik adni, és én biztos vagyok benne, hogy Remy meg is fogja adni nekik. Még egyszer rám néz, és nem tudom, mit akart látni a tekintetemben, de amit lát úgy tűnik, tetszik neki. Rápillant a következő ellenfelére, egy fiatal srácra, kit én még sosem láttam ezelőtt, és mielőtt egyáltalán fel tudnám fogni, fénysebességgel három brutális ütést mér egymás után az ellenfele állkapcsára, egy felütéssel megfűszerezve… mire az holtsúlyként vágódik el. – Igen! – kiáltja Pete karját a magasba lendítve. – Igeeeen, igeeeen! Az egész aréna a nevét üvölti, míg én mozdulatlanul ülök a székemben. A fájdalom enyhe lüktetésként kezdődik, majd heves görcsbe megy át. Karommal átölelem a hasamat, kellemetlen minden mozdulat. – Szökőőáár, emberek, ismét Szökőár!!! Győztesen a magasba lendíti a karját, és észreveszek egy nyitott sebet a dundi alsó ajka közepén. Gödröcskéi felragyognak, ahogy szeme megtalál a tömegben, és én már alig várom, hogy lenyaljak minden vércseppet arról a szexi szájáról és balzsamot kenjek rá. A görcs még erősebb szúrásba megy át, és oldalra dőlök, elvesztem a tekintetét, és akkor sem vagyok képes felnézni, mikor belép a következő ellenfele. Nagyon rosszul vagyok. A tüdőm összeszorul, ahogy felnézek, minden izma önálló lényként dolgozik, ahogy küzd, megfeszülnek és elernyednek. Látom őt, de gondolkodni nem tudok, aggódom, tudni akarom, mi történik velem. – Pete, ki kell mennem a mosdóba. Most azonnal! – mondom, egy általam még sosem hallott hangon. Félelem hallatszik benne. Igazi félelem, rettegés. De ő csak áll, majd a szemét a ringen tartva követ engem a mocskos mosdóba. Ott sorba kell állnom és várni pár percet, míg sorra nem kerülök. Mikor én jövök, belépek a kis műanyag helyiségbe, és lehúzom a bugyimat, melyet ragacsosnak érzek… és látom, hogy csupa vér, mintha menstruálnék.

– Oh, Istenem! – mondom. Veszek vagy ezer nyugtató lélegzetet, de kibaszottul nem segítenek semmit, helyette egy émelyítő, sürgető érzés, a kétségbeesés uralkodik el rajtam. Percek telnek el, míg meg próbálok kijönni és látszólag úgy tenni, mintha rendben lennék, a meccs végéig. Pete rám vigyorog. – Haver, én még soha sem láttam senkit ennyit hányni, mint téged. Hány kilót fogytál? – Menjünk, üljünk le, – mondom. Lassan haladok és enyhén görnyedten, mert ha egyenesen tartom magam, a fájdalom még rosszabb, mintha a testem ösztönösen tudná, hogy össze kell gömbölyödnöm. Lassan, óvatosan leülök a helyemre, Remy még mindig oda fent van, és a tömeg továbbra is a nevét üvölti. Úgy tűnik, egy újabb áldozati bárányra vár, fejét felénk fordítja, mint aki már várta, hogy visszaérjünk a helyünkre. Rám kacsint, mikor meglát, aztán karcsú szemöldökét összehúzva, még jobban szemügyre vesz. Hirtelen elkapja a ring kötelét és kiugrik rajta. A tömeg felbuzdul, mikor meglátják, hogy elhagyta a ringet és amikor rájönnek, hogy felém tart, hogy ez a nyers erő és tesztoszteron hegy felém tart, más skandálásba kezdenek. – CSÓK, CSÓK, CSÓK! – üvöltik. Elkap és a karjába zár. A tömeg megőrül, és mellesleg a szívem is. Lenéz rám, éberen és idegesen. – Mi a baj? – Vérzem – felelem könnyezve. ♥♥♥ A következő fél óra történései összemosódnak – Hozd a kocsit – utasítja Remington Petet, ahogy kifelé cipel az arénából. Szökőár!!! – még mindig cseng a háttérben, ahogy ki érünk a vegasi friss levegőre a parkolóba. Beszáll velem az Escalada hátsó ülésére, Pete pedig beugrik a volán mögé, és a GPS gombjait kezdi el nyomogatni, hogy találjon egy közeli kórházat. Észreveszem, hogy kétségbeesetten ismételgetem. – Nem veszíthetem el. Nem fogom elveszíteni a babánkat! Remington nem hall engem, a mellkasához szorítva, fojtott hangon Petehez beszél, ahogy arra utasítja, hogy a sürgősségi felé menjen

egyenesen, míg én tovább beszélek a legelszántabb hangomon, mantraként ismételve. – Nem fogom elveszíteni. Akarod ezt a babát. Akarom ezt a babát. Rendesen eszem, edzek, te rendesen eszel, edzel. Becipel a kórházba és egyenesen a nővérpulthoz visz, figyelmet követelve, és amikor behozzák a tolókocsit, azt mondja nővérnek. – Csak mondja meg, hová vigyem. Hallom szívét hevesen dobogni a fülem alatt, még sohasem hallottam, hogy ilyen dühösen pumpált volna. BUUUM, BUUUM, BUUUM. Bevisz egy szobába és leültet egy ágyra, kezemet szorosan, mármár egy kicsit fájdalmasan szorítja, míg bejön egy orvos és két nővér és elkezdenek vizsgálgatni, Pete a szoba előtt várakozik. Isteni szerencse, mert így is kellemetlenül érzem magam Remy előtt így, kitárt lábakkal. De ő csak az összefonódó kezünket nézi, mintha számára is pont olyan kényelmetlen lenne ez a helyzet. A doktor, kesztyűjét lehúzva felénk fordul. – A felesége a vetélés korai szakaszában van. Az agyam próbálja értelmezni a hallottakat, de nem igazán sikerül neki. Az oldalamra fordulva magzatpózba gömbölyödök, karjaimmal a hasam körül, egy szót sem szólok senkihez, csak remegek és rázom a fejemet. Mert ez… nem... nem lehet. Egyszerűen... nem! Egészséges fiatal nő vagyok, és az egészséges fiatal nők nem szokták csak úgy elveszíteni a babájukat. Az orvos Remington felé fordul, és halkan beszélni kezd vele, felemelem a fejem, hogy egy pillantást vethessek az arcára. És az arca, én esküszöm, soha sem fogom elfelejteni azt az ádáz kifejezést, ahogy közel hajolva az orvoshoz, fojtott hangon ismerteti a véleményét. – Ez, lehetetlen. Az orvos tovább folytatja a beszédét, de Remington csak rázza a fejét és összeszorítja az állkapcsát. Hirtelen fiatalabbnak és sebezhetőbbnek tűnik, amilyennek sohasem láttam ezelőtt. Istenem, olyan csüggedtnek néz ki, gondolom így festhetett akkor is, mikor közölték vele, hogy kirúgták a profi bokszolók közül, és soha többé nem bokszolhat hivatalosan. Az arcához rántja a kezét, majd leejti azt. A pánik, vonatként fut át rajtam, iszonyatos gyorsasággal. Felé nyújtom a kezemet, és fojtott, félelemmel teli hangon beszélni kezdek. – Mint mond? Mit mond? Remington ott hagyja az orvost a mondata középen, odajön hozzám és mellém ül, és azonnal nagy, kérges kezei közé szorítja az enyémet. Nem

igazán tudom szavakba önteni, mit is érzek pontosan az érintésétől, de a nyugtatók benne keményen dolgoznak, és lassan lecsukódásra kényszerítik a szememet, ahogy kétségbeesetten kiélvezem a pillanatot, hogy érzem az én kis kezemet az ő hatalmas tenyerei között. Nincsenek görcsök. Semmi. Nincs félelem. Csak Remington kiszáradt kezét érzem az enyémen és az őt fenntartó hihetetlen energiát átmenni az enyémbe. Lehajol, és gyengéden csókolgatni kezdi az ujjaimat, felsóhajtok és küldök felé egy halványka mosolyt. Fogalmam sincs, miért nem mosolyog vissza rám, vagy, hogy miért néz ki ennyire megviseltnek. Addig, míg vissza nem visz a hotelbe, és nem hív még két másik orvost.

Nyolc Fordította: Cassia Átn.: Jane

AHOL A SZÍVEM, OTT AZ OTTHONOM Nincs erre megfelelő dal, vagy talán mégis van, csak nekünk nincs kedvünk hozzá. Csönd van, csak a repülők motor zaja kúszik be az ablakon. Remy elutasította Pete és Riley ötletét, hogy velünk tartsanak a repülőúton, és a srácok aggódtak, hogy akkor fog bepörögni, amikor ők nincsenek a közelben. Rendíthetetlen volt ma reggel, csak egyedül velem akart lenni. Lecipelt az autóig, majd föl a gépre, mikor felszállásra készülődtünk. Istenem, azt akarom, hogy kiegészítőként vigyen magával bárhova, amíg nem haza akar vinni. De ő hazavisz Seattle-be, ahol nekem maradnom kell, ő meg elmegy. Mind a három orvos egyöntetűen azt mondta, hogy nem utazhatok. Azt mondták, hogy biztosan elvetélek, ha nem pihenek. Ágynyugalom és progeszteron krém. Azt mondták, erre van szükségem. De ők nem tudják, hogy nekem az én kék szemű ördögömre van szükségem. A gondolat, hogy teljes két hónapig el leszünk választva, míg túl nem lépek a kritikus első trimeszteren, elkeserít. Most Remy a szokásos helyén ül, fejét hátravetve a gép plafonját bámulja, és közben szórakozottan simogatja a hajam. Körülbelül olyan szerencsétlenül néz ki, mint ahogy én érzem magam. Még most is hallom, ahogy dühösen kiabál az orvosokkal, mikor előírták nekem a „nincs mozgás” és az „ágynyugalom” kitételeket. – Ez lehetetlen, szükségem van rá, hogy velem legyen. Ahová én megyek, oda jön ő is. Miután a harmadik orvos is azt mondta „sajnálja”, végre belátta. Én viszont szánalmasan könyörögtem neki. – Nem gondolhatod komolyan, hogy visszaküldesz? Ugye? Remington, feküdni fogok, nem teszek egy kurvalépést sem. Remington, ez a te fiad. Ki fog tartani! Nem értem, hogy miért gondolod azt, hogy ha elküldesz, az kevésbé lesz stresszes számomra. Nem akarok haza menni. Ágyban fogok maradni egész nap, csak ne vigyél vissza!

Annyira frusztrált volt, hogy képes lett volna puszta kézzel bármit szétszaggatni. Pete-hez fordult, és csak ennyit mondott. –Álljon készen a gép. Majd hozzám fordult, rám nézett a kék szemeivel, melyekből elveszett minden csillogás. Még csak magyarázkodni sem volt ideje, mert sírni kezdtem. És most itt vagyunk. Szívás. Negyvenezer lábbal a föld felett, Seattle felé repülve. A padon fekszem, fejem az ölében, és ujjai hosszan simogatják a hajamat. Egy órája bámulja már a mennyezetet, közben a mellkasa lassan, egyenletesen emelkedik fel-le, mintha ezzel próbálná lenyugtatni magát. Láthatóan kevés sikerrel. A szívem fáj, mikor arra gondolok, hogy mennyi erőfeszítésébe fog kerülni, hogy ne boruljon el az agya a történtek miatt. Szeretném biztosítani, hogy minden rendben lesz, de most még megszólalni sem tudok, annyira haragszom az életre, amiért egy újabb csavart labdát dobott. Hirtelen elkezd puhán csókolgatni. Először a fülem tetejét, majd a fülcimpámat, végül belecsókol a fülembe. Forró leheletétől megborzongok, majd meghallom, ahogy hörögve törnek ki belőle a szavak. Szemem ég és biztos vagyok benne, hogy egy tőr áll ki a mellkasomból, amikor beszélni kezd. – Hiányozni fogsz… Szükségem van rá, hogy jól legyél… hogy vigyázz magadra… nekem szükségem van rád... Összeszorul a torkom, így csak bólintani tudok, miközben nézem, ahogy a farmerjából előhúz egy platina kártyát. – Használd – suttogja. Azt hiszem Melanie belehalna, ha egy pasi hitelkártyát adna neki, de én nem akarok vásárlási körutakra menni. Nem akarok semmit… csak az életemet. Azt szeretném, hogy a babánk jól legyen. Azt szeretném, hogy együtt legyünk. Az új életemet akarom, a turnét, Őt. – Brooke – figyelmeztet, és érzem, ahogy ráhajtja az ujjaimat a kártyára. – Látni akarom, hogy használod. Mindennap – figyelmeztet. Fél mosollyal néz le rám, sötét haja még az átlagosnál is jobban feláll, a borostája sötétebb, mert nem borotválkozott ma reggel, és hogy lehet valakit ennyire szeretni, hogy úgy érzed, hogy elégsz tőle? Imádom, ahogy azok a hosszú szempillái keretezik a kék szemét, a tökéletes szemöldökét. Szeretem azt a kemény homlokát, az arccsontját és az állkapcsát, és hogy a szája puhának és ízletesnek néz ki, de még inkább erősnek és határozottnak. Felemelem a kezem és végig futtatom az ujjaimat az állán. – Megfogadtam magamnak, amikor visszajöttem, hogy soha többet el nem hagylak.

– Megfogadtam, hogy soha nem engedlek el. De mit vársz el tőlem, mit tegyek? – a szeme sötét és megkínzott, tudom, hogy nem aludt. Járkált egész éjjel. Ökölbe szorította a kezét, majd kiengedte, és újra és újra megismételte a mozdulatot, amikor megkérdezte, hogy vannak-e fájdalmaim. Voltak. Úgy éreztem, mintha szíven szúrtak volna, de persze neki csak azt feleltem, hogy nincsenek görcseim. Egy idő után visszatért az ágyba, és úgy csókolt, mintha fel akarna falni. Emlékszem minden mozdulatára, hogy hogyan mozgatta a nyelvét az enyémen, hőmérsékletére, a lélegzetére az arcomon és hogy hányszor szakította meg a csókunkat, majd csókolta meg a homlokomat és tűnt el a fürdőszobában. Mert szeretkeznünk sem szabad. Ezért az utolsó közös esténket csókolózással töltöttük. És ahányszor ő hideg zuhanyt vett, én annyiszor sírtam tele a párnát. Most a szemével fogva tartja az enyémet, ahogy a hajamat kisimítja homlokomból. – Minden rendben lesz velünk, kis csillagszóróm – suttogja. Végig vezeti kezét a testemen, majd széttárja ujjait a pocakomon. A gesztusa lángra lobbantja a szívemet. – Ő a miénk – gyengéden simogat a pamut pólómon keresztül, szerető tekintettel néz le rám. – Így van? – Természetesen – mondom, hirtelen jött határozottsággal. – Csak két hónapról van szó, igaz? – Igaz. – És ez nem olyan, mintha nem tudnánk számos módon kommunikálni egymással. – Pontosan így van. Felülök és a fejemet a vállán pihentetem, a keze a derekamra csúszik, amint elkezdem masszírozni az izmait. – Hagyd pihenni a tested. Jegeld magad edzés után és főleg, melegíts be rendesen. Arcát a hajamba temeti, közelebb húz magához, és egy idegig mélyen beszívjuk egymás illatát. Keze megfeszül a derekamon és hirtelen megnyalja a nyakam, meghallom azt a mély torokhangú dörmögését a fülemnél. – Nem hagyhatom, hogy bármi történjen veled, Brooke. Nem hagyhatom. Vissza kellett hozzalak. – Tudom, Remy, tudom – végig futtatom az ujjaimat a fején, hangja rettentő meggyötörtnek hangzott. – Minden rendben lesz velünk, mind a hármunkkal.

– Ennek az egésznek, az is a lényege. – És ahogy mondtad, itt van ő nekünk. Tényleg. – Még szép, hogy igen. – Visszajössz, mielőtt még igazán elkezdenénk egymásnak hiányozni. – Ez így van. Én edzeni fogok, te meg pihenni. – Igen. Ahogy elfogy a mondanivalónk, csönd lesz, és mi szorosan egymáshoz bújunk, és szinte hallom a percek múlását, mint kis bestiák, akik tönkre akarják tenni az életem. Remington mélyen beszívja az illatomat, mintha két hónapra elegendő illatot akarna magába szívni, és majdnem kétségbeesetten én is ugyanezt teszem, belélegzem az illatát, szorosan behunyom a szemem, érzem a kemény vállizmait az ujjaim alatt, amikor lassan, újra elkezdem masszírozni. – Hagytam néhány üveg árnikaolajat a bőröndödben. Használd, ha izomlázad lenne, vagy bármilyen fájdalmad. – Még mindig gondolsz a vérre? – kérdezi halkan, és amikor bólintok, az ölébe vesz, ahol még közelebb bújok hozzá. – Minden alkalommal, mikor egy görcs elkezdődik, erre gondolok. – Tudom, hogy az is megőrjít, hogy nem futhatsz, de maradj fekve a kedvemért – mondja, majd végig simít a hátamon és csókot nyom a homlokomra. – Nem annyira, mint amennyire megőrjítene, ha elveszíteném a babánkat – suttogom. Egész életemben futottam, de most még sétálni is félek, rettegek, hogy a görcsök visszatérnek, és még több piros foltot találok a bugyimban. Esküszöm, ha nem tudom megtartani a babát, nem tudom, mit fogok csinálni, de nem – egyszerűen elutasítom a lehetőségét annak, hogy elveszítsem ezt a babát. – A szüleid tudják, hogy jössz? A húgod? – Tudják, hogy jövök, de „rólunk” még nem tudnak. A nagy leleplezést a szemtől-szembeni találkozóra tartogatom. Csak Mel és a két másik barátnőm tud róla. – Felemeli a fejemet és mély, komoly kifejezéssel a szemembe néz. – Rendben. De kit fogsz hívni először, ha rosszabbodik? Engem. Kit fogsz hívni, ha szükséged van valamire? Engem. Én leszek a mindenes. Én leszek a kibaszott telefonos partnered. Bárhol, bármikor is legyek. Érthető voltam, Brooke? – Sajnálom. Az agyam lefagyott a telefonos partnernél. – Igen? Melyik részét nem érted ennek a fogalomnak?

Az ördögien felhúzott sötét szemöldöke felfűti a testem, mint egy kis életteli vulkánt. A telefonos szex ötlete Remington-nal megnevettetett, és valami izgalmas bizsergést indít el bennem, és elkezdem játékosan simogatni a mellkasát. – Amiatt, nem foglak felhívni! Tudom, hogy milyen elfoglalt leszel. – Erre mindig rá fogok érni – mondja csillogó szemekkel. – Mi ez a csillogás a szemedben? Már csináltad? Fogadni mernék, hogy Melanie csinálta már Riley-val. Vigyorog. Végig futtatja a kezét a hátamon a fejemig, majd vissza, finoman megcsókolja a fülcimpámat, az orromat és lágy hangon suttogni kezd. – Csinálni akarom veled. A puncim összerándul, fájón megfeszülnek a mellbimbóim és egy hőhullám száguld végig rajtam. Imádom az első alkalmainkat. Mikor először játszotta le nekem az „Iris”-t. Mikor először hívott futni. Az első alkalom, mikor megcsókolt, szeretkezett velem. Még soha nem telefonszexeltünk, eddig. – Én is akarom, de félek, hogyha megérintem ott… és véres… Ajkát a homlokomhoz érinti, miközben ujjai a toppom gombjain kalandoznak és a hangja tízszer erősebb most, mint korábban volt. – Ez csak vér. Egyszerűen megőrjít az illata, a feromonok, amiket kibocsájt, megszédítenek. A méhem összeszorul és hirtelen hevesen lüktetni kezd, és már az amúgy is érzékeny bimbóimat, izgatóan dörzsölni kezdi a melltartó. – Remington, istenem, csak te tudsz felizgatni, még így is, hogy ennyire aggódom. Tenyere szétterül a fenekemen, és egy határozott mozdulattal még közelebb emel magához és hirtelen megérzem az ajkát a fülemen végig csúszni. Mikor végig nyalja, egy újabb hullám indul el egyenesen a combom közé a puncimba. – Iszonyatosan kívánlak! – hangja durva, reszelős, mikor becsúsztatja a kezét a nadrágom derekánál, be a bugyimba, és marokra fogja a csupasz fenekem. Megmarkolja a melleimet és fejét közéjük temeti, orrát végig húzza rajtuk, bőrömbe morog. – Amikor csak akarod, én is akarom – mondja, ahogy felemeli a fejét és megcsókol. Szavai megremegtetik a nyelvem, ahogy éhesen az övé után kutatok. – Csak hívj és mondd meg. Mondd, hogy kívánsz engem, hogy

forró vagy nekem, és én gondoskodni fogok rólad. Kielégítem a nőmet, amikor csak akarja. Ahogy csak akarja. – Én is. Hívj fel, és én gondoskodom rólad – végig dörzsölöm a hüvelykujjammal kemény szögletes állkapcsát, majd szánkkal szüntetjük meg a köztünk lévő távolságot. Az út további részében csak fogja a fejem, és csak csókol és csókol, durván és keményen, lágyan és duzzasztón.

♥♥♥

A sofőr egy divatos fekete Lincolnnal vár minket a repülőtéren, és hallom, amikor Remington közli a pilótával, hogy két óra múlva itt lesz. Beszállunk a hátsó ülésre és olyan közel ülünk egymáshoz, amennyire csak lehetséges. Csöndben tesszük meg az ismerős utat. A megszokott tájat nézem, ujjaimmal pedig az iPhonon babrálok. Tisztában vagyok vele, hogy minden, amit teszek, csak azért van, hogy elterelje a figyelmem, hogy közeledünk a lakásom felé. Csakúgy, mint ahogy lecipelt a repülőről, most is kivesz a kocsiból és felvisz a lakásomba. Szorosan a nyaka köré fonom a karomat. – Maradj. Remington, maradj. Legyél az én személyes foglyom. Ígérem, hogy gondoskodom rólad minden nap, minden egyes nap. Felnevet azon a mély férfias hangján, és azokkal a szívszorítóan kék szemeivel fogva tartja a tekintetem, majd kíváncsian felméri a lakásom, és izgatott leszek, amikor meglátom, hogy mennyire érdeklődő. Ó Istenem, annyira szeretem őt, hogy az már fáj. – Tartok neked egy rövid bemutatót, és aztán el kell vonszolnod innen, azt a helyes kis segged – figyelmeztetem. Vigyorog. – Mutasd meg nekem a barlangodat. Körbecipel, miközben a kezemmel mutogatom el, mi hol van. Megmutatom neki az én extra színes nappalim. – A nappalim. Melanie dekorálta. Nagyon jó ebben. Eklektikus. Már pár helyi újságban megjelent a neve, de persze az a nagy álma, hogy az Architectural Digest-ben is megjelenjen a neve. Egy másik barátnőm, Pandora, azt mondta neki, hogy sokkal nagyobb esélyt lát arra, hogy bekerül a Playboyba. Riválisok a szakmában, és szeretik egymást cukkolni.

Rám kacsint, és ez a kacsintás egy egész sor bizsergést indít el a gyomromban, ahogy a következő helyiség felé mutatok. – És akkor, ez a konyhám. Tudom, hogy kicsi, de nekem elég. És azaz ajtó ott, visz minket… a hálószobámba. Bemegyünk és lerak az ágy lábánál. Csodálkozó tekintettel, mindent aprólékosan megfigyel. Megpróbálom az ő szemével látni a dolgaim, ahogy körbenézek. A falak egyszerűek, természetes színekkel festve. Van néhány fekete-fehér kép sportolókról, néhány közeli, különböző izomcsoportokról. Van egy falam, telis-tele képpel rólam, Melanie-ról, Pandoráról, Kyle-ról… és más barátokról. Van még két táplálkozási grafikonom felakasztva, amely a szénhidrátokról, fehérjékről és az egészséges zsírokról mesél. Egy bekeretezett idézetem is van, amit még Melanie-tól kaptam.”A bajnok az, aki feláll akkor is, amikor képtelen rá.”– Jack Dempsey. Akkor adta nekem mikor megsérültem és depressziós lettem, ezután mindent megpróbáltam, hogy én legyek ez a bajnok. És én, most egy bajnokra nézek, minden nap ránézek. Oda megy a képekkel teli falhoz, egy képet néz rólam, ahogy épp beérek a célba, a mellemen egy 6-os számmal. Végig futtatja a hüvelykujját a képen. – Nézd meg ezt – mondja leplezetlen férfi büszkeséggel, és csak akkor veszem észre, hogy elindultam felé, amikor szembefordul velem. Felemel és visszavisz az ágyhoz, a közepére ültet, majd a fülem mögé fésül egy kiszabadult tincset. – Ne sétálj! – mondja szigorúan. – Nem fogok. Elfelejtettem. Megszokás – hátra csúszok, az ágytámlának támaszkodom és magamhoz húzom őt is. – Menned kéne, vagy nem foglak tudni elengedni – suttogom a fülébe. Egy pillanatra még mellém bújik, kemény karjait derekam köré tekeri, ahogy fejével a nyakamhoz bújik, csókolgatja, szagolgatja, nyalogatja azt. Soha nem szagolgatott ennyit, mint az elmúlt két órában. Mélyen magába szív, majd végig nyal a fülemig és belecsókol, és ezektől a kis figyelmességektől beindulok. – Mikor azt mondod majd nekem, hogy az ágyban vagy, ez lesz az a kép, melyet el fogok képzelni. Így látva téged – teszi hozzá dübörögve, ahogy megemeli a fejét. Megtelik könnyel a szemem, ezért csak bólintok, mert nem akarom, hogy még rosszabb legyen, de tudom, hogy nincs rá semmilyen mód, hogy elrejtsem előle összetört szívemet. Szemei összekapcsolódnak az enyémmel, ahogy elhúzódik.

– Visszajövök –mondja, arcomat nagy, kérges kezei közé fogva, és én utálom, hogy egy könnycsepp mégis kiszökik. Rám mosolyog, de ez a mosoly nem valódi. – Nemsokára itt leszek újra – ismétli. – Tudom. – Letörlöm a könnyeim és belecsókolok a tenyerébe, majd bezárom az ujjait, hogy akár akarja, akár nem, az a csók ott marad. – Várni fogok rád. – A picsába, gyere ide – szinte összeroppant, olyan szorosan ölel a karjaival, én pedig zokogni kezdek vigasztalhatatlanul. – Minden rendben – mondja, ahogy simogatni kezdi a hátamat, ahogy a zokogás rázni kezdi a testem. Minden rendben lesz, hallom, ahogy mondja. Minden rendben lesz, kicsi csillagszóróm. De én nem érzem úgy, mintha rendben lenne. Hogyan lehetne? Szüksége lehet rám. Szükségem van rá. Lehet, hogy feketébe vált, és Pete telelövi mindenféle szarral a nyakát. Történhet vele valami harcközben, és ők nem fognak értesíteni, mert figyelmeztette őket, hogy nehogy felizgassanak, és elveszítsem a babát. Gyengének és tehetetlennek érzem magam, mikor minden vágyam az életben az volt, hogy erős és független legyek. De én mélyen és visszavonhatatlanul szerelmes lettem. És most engem ez a szerelem ural, eziránt a férfi iránt, akinek hangja olyan, mint egy mennydörgés, mikor a fülembe beszél, az illata olyan, mint az óceán, és engem a világ legerősebb karjaiban tart, és mikor ezek a karok elmennek, az olyan lesz, mintha a világom is velük menne. – Menned kell – mondom szaggatottan, és arrébb tolom. De ő egy tapodtat sem mozdul, helyette homlokát és az orrát is az enyémnek támasztja, és lélegzünk, egymást lélegezzük be. Nem kell mondani semmit. A Szeretlek, szó ott lebeg körülöttünk, és én olyan hangosan hallom a szavakat, mintha üvöltené nekem. Megfogja a kezem, megcsókolja az ujjaim hegyét egyenként, majd keretbe fogja az arcom és letörli könnyeim a hüvelykujjával. – Jól vagy, kicsi csillagszóróm? – Jól leszek, több mint jól – ígérem. A telefon rezegni kezd a zsebemben, remegő kezekkel ellenőrzöm. – Melanie 5 perc múlva itt lesz – a hangom nyers. Mel tudja, hol tartom a tartalék kulcsot, és bármelyik pillanatban beronthat, és akkor Remington elmegy. Elmegy. A szemem újra szúrni kezd. – Kérlek, menj, mielőtt újra elsírom magam – könyörgök. Ami nevetséges, mert már most sírok, mint egy gyerek, és valószínűleg szarul is nézek ki. Ujjait a nyakam köré fonja és lehatja a fejét, az enyémnek támasztja.

– Őrülten sokat gondolj rám. – Tudod, hogy így lesz. Viharos kék szemeit az enyémen tartja, hangja rekedt, mikor megszólal. – Most, adj egy csókot. Megteszem, halkan felnyög, ahogy ajkai találkoznak az enyémmel. Kis tűzijáték robban bennem és érzem, ahogy a csókja megnyugtatja a lelkem és a szívem. Kezeit lassan húzogatja végig a hátamon, miközben lassan ízlelget, memorizál, majd szája feljebb jön és elkap egy kicsorduló könnycseppet az arcomon. – Brookey!! Hol van az a dögös apuka és a leendő anyuka? Káromkodik az orra alatt, és hirtelen több kicsi csókot ad a számra. Megszívja a nyelvem, durvábban, mint eddig, fejem finoman a kezeiben tartja, ahogy tovább csókol, és a vad csókjától úgy érzem, hogy beszippantott és belém mart egy oroszlán. A melleim megfeszülnek, fájdalmasan összerándulnak, és a bimbóim lüktetni kezdenek a melltartómban. Megmozdulok és szorosan összezárom a combjaimat, mikor elhúzódik. A szemünk röviden találkozik. Összekapaszkodik. Beindult és iszonyatosan kiéhezett, olyan mintha pillanatokon belül le akarná tépni a ruháimat. – Te vagy minden, amiről soha nem tudtam, hogy akarom. – Egy tincset a fülem mögé tol és magához húz, és látom, hogy a szemei egy kicsit túl fényesek. – Az enyém vagy, ne felejtsd el! – Hallom, ahogy Mel tűsarkai kopognak a padlón. Remington feláll, és valahogy nagyobbnak tűnik, mint valaha. Nagy, kemény, kék szemű és gyönyörű. – Teljesen az enyém – mondja. – Brooke Dumas. Borzongás fut át rajtam, ahogy hátrálni kezd, szemeit rajtam tartva. Úgy érzem, mintha megdugna a szemeivel, ahogy próbálom visszanyerni a lélegzetem. – A te gyerekedet hordom a szívem alatt, ha felmerülne a kérdés, hogy kié vagyok – mondom neki. – Mindketten az enyémek vagytok – mondja egyenesen rám mutatva. – Különösen te. Visszanyelem az izgatottságom, ahogy megfordul, hogy elmenjen. – Hé! – mondom – te meg az enyém vagy. Bólint, majd felém lendíti az iPod-ját. – Ne hiányolj túlságosan. Elkapom, és a mellemhez szorítva mondom.

– Nem foglak! – vágok vissza felelőtlenül és teljesen hamisan, aztán a mély hangja dübörög az előtérben és hallom, ahogy Melanie halkan nyugtatgatja, majd jön egy szörnyű hang, becsukódik a bejárati ajtóm. Csend követi, az a fajta, ami akkor vesz körül, ha nincs mellettem. Ekkor belehajtom az arcom a párnába és üvölteni kezdek.

Kilenc Fordította: Cassia Átn.: Jane

SZIVÁRVÁNY SEATTLE-BEN Melanie a legjobb dolog Seattle-ben, és bárki, aki másképp gondolja, megcsókolhatja a seggét. Mel olyan, mint egy örök szivárvány a szürke város felett, mutatós fülbevalókkal, karkötők egész sorával a könyökéig, amelyek összevissza csörömpölnek, ahogy berobban a szobámba, mint egy színbomba, próbál felvidítani, mikor a világom épp kisétál a lakásom ajtaján és elvitte az összes akaraterőmet, ami megakadályozna abban, hogy ne fussak utána. Mel két másodperc alatt felmérte és összegezte a helyzetet. Észrevette, azt az összegörnyedt valamit az ágyamon, ami mellesleg én vagyok, kiszabadította a párnát és a melléhez szorított, és most a márkás felsője átázott a könnyeimtől, miközben várja, hogy megnyugodjak. Már legalább egy fél órája sírok, és még mindig folytatom. Pár percenként levegőt veszek. Egyik ilyen lélegzetvételnél eltol magától és a szemembe néz. – Nem hazudtál, mikor azt mondtad, hogy Szökőár Tate azt akarja, hogy a szexi anyukája legyél a szexi kis gyerekeinek, ugye? Ti ketten hozzá is láttatok a feladathoz, igaz? Na? – meglöki finoman a vállam, és a hasamat kezdi el bámulni. – Szóval, mikor fog látszódni? Szeretném már látni azt a kis dudort valahol! – Tudom. Én is! – ajkam mosolyra húzódik, mikor a babára gondolok. Oh, kisbabám, milyen dolgokra kérsz minket azért, hogy bebizonyítsuk, hogy szeretünk. – Annyira akarom már, hogy látható legyen, Mel. Vigyorog, ahogy engem vizsgálgat a zöld szemeivel. – Hmmm, a terhességi ragyogás. Van egy fajta kisugárzásod, még azokkal a síros szemeiddel is. Alig várom, hogy terhes legyek… ez olyan szexi! – kiáltja. – Leginkább az a tény teszi szexivé a terhességet, hogy a baba apukája is milyen szexi. Olyan szexi, hogy egy rész belőle benned van. Milyen érzés? Csajszikám, most már igazán nőnek érezheted magad, hisz a tiéd a legszexisebb kispapa a világon!

Oh, Istenem, még a legjobb barátnőmmel sem tudok Remington-ról beszélni anélkül, hogy úgy érezzem, mindjárt elolvadok. Még a hangom is megváltozik, pont olyanná, mint mikor egyedül vagyunk ketten az ágyban. – Csodálatosan érzem magam, Mel. Mintha velem lenne. Mintha össze lennénk kötve. Mintha iszonyatosan és királyi módon meg lettem volna dugva – felnyögök és visszadőlök az ágyba, az ajkamat dörzsölgetve. Szeretem, hogy még most is érzem az érintését magamon. – Brooke, hadd mondjam el… – Mel a hátára gördül mellettem és a plafont kezdi bámulni. – Mikor most láttam őt, úgy éreztem mindjárt elolvadok. Olyan nagy és dögös, hogy majdnem elolvadtak a cipőm sarkai, és azonnal négy centivel alacsonyabbnak éreztem magam. Nem tudtam kordában tartani a hirtelen rám törő nevetést, Mel lerúgja a cipőit, az oldalára fordul és a szemét rebegteti felém. – A szája olyan piros volt, mintha halálra smárolt volna téged. Szökőár olyan egy kicsit, mint egy ősember, igaz? Annyira kibaszottul vadállati, ohh istenem! Fogadok, hogy még az anális szexet is kipróbáltátok. – Mi biztos nem! Ő egy állat, de védelmező! – rikoltom, és megvonaglok a gondolattól. – Kutya póz? – Igen, de ne emlékeztess rá! – visítok fel újra. Becsukom a szemem és szétnyitom az ujjaim a pocakomon, és ízlelgetem a babája gondolatát odabent. – Igazán van valami nagyon érzéki abban, hogy tőle estem teherbe – elismerem. – Annyira tudatában vagyok annak, hogy a testem, hogyan változik meg a baba érdekében. Érzem a bordáim, a csípőm tágulását, ahogy helyet adnak neki, a melleim megváltoznak, mindenem... – felsóhajtok és a legjobb barátnőm felé fordítom a fejem. Ő az egyetlen, aki mindig megértett, míg nem jött Remy. Az egyetlen, aki minden formámban szeretett. – Mel, nem veszíthetem el ezt a babát – a mosolya, amit eddig viselt eltűnik, megszorítja a kezemet a még mindig lapos hasamon. – Nem fogod. Ez Szökőár gyereke. – Héé, nem is tudtuk, hogy party van, de úgy tűnik, épp időben érkeztünk! – mondja egy férfihang a nyitott ajtóból. Szipogva felemelem a fejem, és meglátom a legjobb barátomat Kyle-t, és a mellette álló Pandorát. – Terhes vagy? – kérdezi Pandóra – A tonna labor vizsgálat és terhességi teszt szerint, igen. De a testem még nem fogta fel, kivéve a hányós részt.

Kyle az asztalhoz sétál, ahol megfordítja széket és leül, míg Pandora cipőben az ágyra vetődik, és hirtelen minden, amit érzek, az a bőrdzsekijének a szaga. – Pan-Pan, nem igazán érzem, hogy elég boldogságot sugárzol a baba iránt, szóval ülj át oda – Melanie megütögeti maga mögött az ágyat, de Pandora felé nyúl és játékosan meglöki. – Kussolj, hadd öleljem már meg. Pandora rám néz, azokkal a sötét szemeivel és sötétre rúzsozott szájával. Az emberek nem tudják, hogy a gótok rendkívül érzékenyek, legalábbis Pandora az. Okkal válik valaki góttá. Úgy hiszem, a személyisége része a dráma és különcség, de az is lehet, hogy a számos seggfej miatt van, akik összetörték a szívét. Mel szerint kész csoda, hogy Pandora nem lett leszbikus. – Jól vagy? – kérdezi Pan, és még mielőtt bólintani vagy válaszolni tudnék, a bőrdzsekis mellére húz, és érzem, hogy Melanie is a hátamhoz bújik. Melanie soha nem tud ellen állni egy kis ölelkezésnek. És jól hallom, ahogy már hümmög is élvezettől. – Minden rendben lesz, Brookey – mondja Mel. Aztán hozzá teszi, a fülembe súgva. – Megígértem a pasidnak, hogy vigyázok rád, megkért, hogy győzzelek meg arról, hogy nem vagy egyedül, és hogy etesselek rendesen és figyeljek oda rád. Riley azt mondta, hogy naponta jelentsek neki is, meg Pete-nek is, hogy fent tudják tartani a Remington békességét, és azt is elmondta, hogy sokat hánytál, és hogy a babád apukája azt akarja, hogy egyél! Gyenge tiltakozással, felnyögök az ölelésükben. – Jól vagyok. Amikor éhes leszek, akkor eszek valamit. Ha a testem ételt akar, akkor majd jelezni fog. Pont ezért van az éhség, nem? – Nem érdekel, hogy akarsz–e enni vagy sem. Mi vagyunk urad csatlósai ebben a küldetésben, és már hoztunk is neked valamit a régi idők emlékére – közli velem Kyle, ahogy feláll a székből és a táskájához sétál, amelyből egy Jack in the Box (gyorskaja) tasakot vesz elő. Ebben a pillanatban, pontosan emlékszem milyenek is ők felspannolva és hogy, hogyan ugratták Rilye-t és Pete-t az autós–kiszolgálónál, mielőtt Remington felbérelt volna. Azt hiszem, hogy Ő már azon a végzetes estén megváltoztatta az életemet anélkül, hogy én tudtam volna. Összezsúfolódnak az érzelmek a mellkasomban, és ahogy Kyle oda hozza a tasakot, újra rosszul leszek. – Vidd ki innen! – könyörgöm, ahogy befogom az orromat, mely rögtön nevetségessé változtatja a hangom. – Érzékeny vagyok bizonyos

szagokra. Plusz nekem zöldséggel kell tömnöm ezt a gyereket. Szükségem van folsavra és kalciumra, olyan dolgokra, amelyek ebben a szarban nincsenek. Milyen barátok vagytok ti? Diadalmasan felnevet. – Tudtuk, hogy ezt fogod mondani, hisz te vagy te. Így a szemét fincsi kaja a miénk, neked meg hoztunk valami mást. – Kimegy a szobából, majd visszatér egy barna nagy zacskóval, melyen a „Bio Nyam” felirat áll. – Tetszik? Most akarsz még beszélni arról, hogy milyen barátok vagyunk? Hozzá vágok egy párnát. – Hozd ide végre! – Belenézek a tasakba, melyben pontosan az a fajta pulykás szendvics van, amelyiket imádom, és elönt a gesztusukban rejlő szeretet és támogatás. – Srácok, annyira jók vagytok hozzám – mondom, letéve a tasakot az éjjeliszekrényre. – Észrevetted, mennyire puding vagy most? – megszorítja a karomat, melyre megfeszítem a bicepszemet. Felmordul. – Ohh, hát akkor csak belül. Kitör belőlem a nevetés, és amikor becsukom a szemem, megjelennek előttem azok a kék szemek és az a tüsi haj. Magamhoz akarom szorítani, de annyira távol van tőlem, ezért a karomat a baba köré ölelem. Aztán megnézem a telefonomat. Remy, nem olyan telefon és internetfüggő, mint a többi ember. Én sem vagyok az, bár most úgy szorítom, mintha az életem függne tőle. Még üzenetet sem szokott írni, de rohadtul nem érdekel. „Hívj fel este, ha akarsz.” Egy órába telik, mire válaszol, és én úgy vigyorgok, mint egy idióta, mikor elolvasom a válaszát. „Most szálltam le. Később hívlak.” Filmet nézünk, mire egyszer csak váratlanul, Mel kitáncol az ágyból. – Hé, Csirke? Mondtam már? A következő pasi, akivel járni fogok, meglepetésben részesül. Rúdtánc órákra járok! – megragadja az állólámpa rúdját, hogy bemutassa a tudományát, testét kívánatosan tekergeti, egyik farmerbe bújtatott lábát a rúdra kulcsolja. – Kyle, ez téged is bepörget? – Haver, fúúj, az olyan lenne, mint a vérfertőzés – mondja Kyle, ahogy szorosan átfogja a szék háttámláját. – Miért? Nem is vagy a testvérem! – tiltakozik. – Gyerünk. Felpörgött már a fordulatszámod? – riszálja neki a fenékét. Kyle olyan képpel ül ott, mintha ő lenne a Justin Timberlake, tétován megszólal. – Ez… fröcsögés.

– Pam, gyere ide. Peter Pan, mozogj velem, talán együtt be tudjuk indítani Kyle rozsdás motorját. Ingyen megtanítom neked, amit tanultam. – Pandora az iPod dokkolóhoz megy és állítgatni kezdi. Szinte azonnal felrobban a szoba a rock zene első ütemeitől. – Rendben, tegyük Kyle-t keménnyé! – elhajítja a kabátját, mintha sztriptízelne ennek a szegény embernek. Neki kezdenek a műsornak, feneküket egymásnak nyomják Melanie-val, míg én azon kapom magam, hogy próbálok értelmeset kivenni ebből a zsivajból, azon gondolkodom, hogy lejátszanám-e neki ezt a dalt. Haszontalanul erőlködöm, úgyhogy fogom Remy iPod-ját, a fülembe dugom a fülest, és hallgatni kezdem Avril Lavigne „ When you're Gone” című dalát. Jó olyant hallgatni, amit megértesz, és ami megérint téged. Ez rádöbbent arra, hogy emberi és normális, amit érzek, még ha azt szeretném is, hogy eltűnjön ez az érzés. Fogom a YouTube linket és elküldöm neki üziben. Nem ír vissza. Feltételezem, hogy az edző teremben van, és épp felismerhetetlenségig püföli a zsákot. Hogyan fog megbirkózni ezzel a két hónap különléttel? Nem tudok túllépni ezen a gondolaton, és annak ellenére, hogy én vagyok az érzelgősebb, ez a két hónap őt jobban próbára fogja tenni, mint engem. Még mindig ezen agyalok, amikor újra görcsölni kezdek. Mozgolódom az ágyon, és amíg a barátaim tovább beszélgetnek, én minden idegszálammal erre a szörnyű görcsre összpontosítok. Olyan, mintha valaki bántaná a babámat. A saját testem bántja a babámat. Az iPodomért nyúlok, hogy olyan dalt keressek, ami lenyugtat, és az egyetlen, ami eddig sikerrel járt az az „Iris”. De a fájdalom csak fokozódik. Lassan kihúzom a fülhallgatót és óvatosan ki mászom az ágyból. A szoba elcsendesül, ahogy meglátják, hogy összegörnyedve a fürdőszoba felé tartok. Becsukom az ajtót és látom, hogy a vérzés ismét visszatért. Erősebben. Ebben a pillanatban még lélegezni is elfelejtek, lefagytam, fejem a hideg csempének nyomom, próbálok lenyugodni. Megérintem a hasamat és beszélni kezdek a babához. Elmondom neki, hogy senki sem bánthatja, hogy az apukája mennyire várja, és már most szereti. Gondolatban látom azokat a kék szemeket, miközben elmondom neki, hogy elvesztettem a babát. Egy erős görcs ismét összeránt és megindulnak a könnyeim melyeknek már rég hiánycikknek kéne lenniük. – Mel – kiáltom ki az ajtón. – Nem tudom, hogy ezt a baba túl fogja-e élni. – Brooke, ő hív. Már jó párszor csöngött. Válaszoljak neki? – Nem! Nem!

– Elég rosszul nézel ki, és ő utasításba adta, hogy azonnal szóljak neki, ha szükséged van rá. Brooke én azt hiszem el kéne mondani… – Nem, Melanie. NEM! Nézd, úgysem tud tenni semmit. Neki most harcolni kell! Szüksége van rá. Én és a baba támogatni fogjuk őt ebben, nem akadályozni. Hallasz engem? – Akkor legalább hagy vigyelek be a kórházba, úgy nézel ki, mint aki mindjárt kettészakad. – Igen… nem. Nem kéne mozognom. Nekem szükségem van… pihenésre. Én… nem… veszíthetem… el ... ezt a babát – veszek egy mély levegőt, megrázom a fejem, aztán szipogok egy-kettőt. – Kérlek, idehoznád nekem a telefonom? Ide adja, és én már írok is neki. A barátaim még mindig itt vannak. Lehetne, hogy majd holnap beszéljünk? Ugyanekkor? Igen, bármikor. Ok. Jó éjt Remy. Neked is. Félreteszem a telefonom, becsukom a szemem, de ez nem gátolja meg a könnyeimet. Ő egy jó, rendes srác, aki nem szokott üzengetni. De úgy érzem, mintha elszakították volna tőlem. Veszek egy mély levegőt. – Segíts nekem, hozd ide a progeszteron krémet a bőröndömből. Mel kimegy a fürdőszobából és tapsolva elindul, mint az ötödik osztályosok tanító nénije, akinek már elege van a rendbontásból. – Srácok, játékidő vége. Ágyba kell dugnom Brookot. Kyle és Pandora eltakarítják a romokat, zavarba jövök, mikor feltűnik, hogy már sokadszorra pillantanak a sírástól feldagadt képemre, de érzem, hogy mennyire aggódnak, amikor kimegyek és lefekszem az ágyra. Amikor elmennek, magamra kenem a krémet, és teszek egy kicsit még a hasamra és a combomra is. Melanie, egy régi öreg pólóban jön ki a fürdőszobából.

– Már az örökké valóság óta esedékes, hogy tartsunk egy pizsi partyt… Úgy értem csak mi ketten – vigyorog és bebújik a takaróm alá, és rögtön meg hallom a hangját a hasam közelében. – És te? Nem kaptál még elég emlékeztetőt? Te egy harcos vagy! Szökőár és Brooke fia! Mutasd meg anyának és apának, hogy milyen fából faragtak! Rámosolygok, mikor előkerül, majd becsukom a szemem és reménykedem, hogy a mi kisbabánk hallotta ezt.

Tíz Fordította: Jane

CSALÁDI LÁTOGATÁS Felébredek, és végre valami olyan illatot érzek, amitől nem vagyok rosszul. Édes és illatos, és arra késztet, hogy egy jó nagyot szippantsak belőle. Körbenézek és látom, hogy Melanie ki-bejárkál a szobába. Szökőár árnyalatú piros van mindenhol. Szökőár-piros rózsák lepték el a szobámat. – Jó reggelt, Júlia! A te Rómeód küldte ezeket. Még mindig pakolják le őket a szállítók. Fel fogom hívni az edzőtermet, hogy mára már letudtam az edzésemet. Mosolygok és próbálok felállni, de Melanie megállít. – Nem-nem! Nincs fölállás. Mire van szükséged? – Pisilnem kell! És meg akarom ezek szagolni, drága kis szívem! Az ott egy üzenet? – kihúzom az üzenetet azok közül a rózsák közül, amelyeket az éjjeliszekrényemre tettek, és kikerekedik a szemem, amikor meglátok rajta egy dalcímet. Melanie összeszedi a többi üzenetet is és oda hozza, és mikor kinyitom, abban is egy dalcím rejlik. Még nem hallottam ezeket a dalokat, de már most izgatott lettem tőlük. Engedélyezek magamnak egy kis sírdogálást, mivel terhes vagyok és feszült. Mindenki tudja, hogy ha magadban tartod, lebetegszel, és én nem akarok beteg lenni. Egészséges akarok lenni, hogy egy egészséges kisbabát és családot tudjak adni Remynek. Valami olyat, ami soha nem volt neki. Így elkezdek sírni. Üzenetet küldök neki: Hiányoznak a szemeid. A kezeid. Az arcod. A gödröcskéid! Aztán készítek egy képet a szobámról, ami annyira tele van rózsákkal, hogy alig látok ki az ablakon, és elküldöm neki. Ezt látom az ágyamból! Majd csókot nyomok a telefonomra. – Te bolond vagy! – mondja Mel, ahogy odahozza a többi cetlit. – Na, és? Kit érdekel? – válaszolok szemtelenül, miközben leteszem a telefonom, mert tudom, hogy nem fogja megnézni, miközben edz, és feltehetőleg nagyon keményen edz, ezért elmegyek, hogy felkenjen egy kis progeszteron krémet. Azt olvastam, hogy fejfájást okoz, ha túlzásba esek, de Melanie és én, az este egy rakás fórumot elolvastunk, ahol azt írták,

hogy nagyon sok nőt megvédett a vetéléstől, és én is azon a listán akarok lenni. Előveszek egy pár könyvet, leteszem a laptopom az ágyra, és lényegében egy mini irodát csinálok magamnak, hogy ne kelljen felálljak. Enyhén fáj a petefészkem, de nem görcsöl, és én kezdek azon tűnődni, hogy vajon tényleg használ-e ez a krém. Hallom, hogy Mel végez a virágárussal, és úgy döntök, kihagyom a zuhanyzást, főként azért, mert nem akarok olyan hosszú ideig állni, így inkább keresek tiszta ruhát és óvatosan átöltözöm. Elvileg úgy volt, hogy Nora átjön a nap folyamán, hogy Melanie el tudjon menni dolgozni, de ahelyett, hogy megjelent volna Nora, miután Mel behozta a gyümölcsből és túróból álló reggelinket, hallom, ahogy bekiabál a szobába. – Brookey! A szüleid vannak itt! Melanie kimegy, hogy beengedje őket, ezért kimászom az ágyból, nagyon óvatosan. Nem görcsölök, ezért kisétálok a nappaliba és azonnal le is ülök a kanapéra, és már itt is vannak, tágra nyílt szemekkel és ledöbbent arcokkal, csak állnak és bámulnak. – Brooke! Ahogy anyám kiejti a nevem, rettegéssel tölt el. És abban a pillanatban, amikor meglátom őket és hallom, ahogy kiejtik a nevem, tudom, hogy tudják. Gyász tölt el, amikor látom, hogy az általában ragyogó arckifejezésük most olyan, mintha egy évtizedet öregedtek volna. Hogy lehet, hogy egy gyönyörű kisbaba híre ezt teszi velük? – Ezt a dolgot inkább Nora-tól vártuk, de nem tőled! – mondja anyám, és Istenem, valóban tudják. De honnan tudták meg? Leül velem szembe, és apám mellé zuhan, kezét összekulcsolja és olyan nézést vesz fel, amilyennel a diákjait szokta megfélemlíteni. Kb. három percig meg sem szólalnak. Ami, ilyen körülmények között, egy örökkévalóságnak tűnik, és annyira kényelmetlenül érzem magam, hogy azt sem tudom, hogy hogyan üljek. Szeretem a szüleimet. Nem szeretem megbántani őket. Szemtől-szembe akartam elmondani nekik a jó hírt, azt, hogy szerelmes vagyok Remy-be és azt, hogy gyerekünk lesz. Az utolsó dolog, amit akarok, azaz, hogy úgy érezzék, hogy csalódást okoztam nekik, hogy úgy kezeljék ezt a helyzetet, mint valami tragédiát, pedig úgy tűnik, most pont ez történik. – Hello, Anya és Apa! – mondom. Addig helyezkedek, míg végül rá tudok könyökölni a karfára, fejem a kezemnek támasztom és a lábaimat magam alá húzom, de mire végre

kényelembe helyezem magam, addigra annyira feszült lesz a levegő, hogy fejszével lehetne vágni. – Hello, Mr. és Mrs. Dumas! – mondja Melanie. – Hagyom magukat, hagy legyen ez egy családi összejövetel, addig ránézek a munkámra – rám néz, és olyan keresztet csinál az ujjaival, amit a vámpírok elűzésénél szoktak. – Hétre itt leszek. Nora írt, hogy már elindult ide. Bólintok, aztán újra ránk telepszik a kínos csend. – Brooke! Azt sem tudjuk, hogy mit mondjunk. Egy pillanatra én sem tudom, hogy mit tudnék mondani, kivéve ezt. – Nagyon akarom ezt a babát! Mindketten olyan csalódott nézést küldenek felém, amilyet a szülők már évtizedek óta szoktak. De nem fogom hagyni, hogy azt érezzem, hogy ez szégyen. Szégyelltem magam, amikor elszakítottam az ACL-em[1]. Apám azt mondta, hogy a sprinterek nem sírnak, de én sírtam. Azóta kiestem a kegyeikből, és most érzem, hogy még mélyebbre süllyedtem a szemükben. – Sajnálom, hogy nem mondtam el. Személyesen akartam elmondani, de így látszik valaki megelőzött. – Nora – mondja az anyám. – És aggódik érted, mindhárman aggódunk. Azt mondja, ő is mástól kellett megtudja. Hogy tudtad ezt eltitkolni előlünk? Hadd mondjam el, hogy annak ellenére, hogy felnőttél, mindig is tartózkodtál a fiúktól. Fiúk... ők csak használnak és eldobnak... főleg, ha valami kellemetlen történik. Nora azt mondja, hogy ez a fiú egy bajkeverő, és hogy mindenféle problémái vannak? Rosszul vagyok attól, ahogy Nora leírta nekik Remy-t. Ha nem ülnék éppen, esküszöm, akkor most seggre esnék. Az elárult, buta seggemre. Úgy tűnik, Nora itthon van, úgy viselkedik, mint egy tökéletes hercegnő, azt teszi, ami helyes, miután az ÉN barátom kimentette a világ legrosszabb párkapcsolatából, meg is halhatott volna, miközben megmentette a seggét. Az árulása olyan erővel zúdul át rajtam, hogy egy pillanatig meg sem tudok szólalni. A francba is, ha valaki, akkor Nora-nak tudni kellene, hogy milyen ember Remington. – A gyerekem apja, nem egy fiú. Ő, egy férfi! – átölelem a hasam, amikor elkezd fájni a vádoló tekintetüktől. – És mi, én és ez a baba, nem vagyunk holmi kellemetlenségek. Apám egy szót sem szólt eddig. Csak ül ott és úgy néz rám, mintha egy gonosz manó lennék, aki elázott és csúnya lett, és ezért meg kell fékezni. Úgy érzem. egy kontinens választ el tőlük. Mintha én észak felé indulnék,

míg ők meg vannak győződve arról, hogy a dél irány a helyes út számomra, és soha, de soha nem lesznek boldogak attól, hogy én a másik irányt választottam. – De, Brooke, ez annyira nemtörődömség és annyira nem vall rád. Nézz magadra! – mondja anyám teljesen meggyötörten és kétségbeesetten. – Mi? – kérdezem zavarodottan. – Mi a baj velem? – aztán rájövök, hogy valószínű szarul nézek ki. Nem aludtam. Halálra aggódom magam, amiatt, hogy elveszíthetem a babát. Nem akarok itt lenni. Nem zuhanyoztam, és az arcom duzzadt a sok sírástól. – Te... depressziósnak nézel ki megint, Brooke. Le kellene állnod a sportruházat viselésével most, hogy már nem vagy sprinter, és fel kellene venned egy ruhát, a hajadat pedig... – Kérlek! Kérlek, ne gyertek ide, hogy bántsatok. Olyan dolgokat mondotok, amiket nem gondoltok komolyan, mert össze vagytok zavarodva. Kérlek, örüljetek nekem. Ha úgy nézek ki, mintha depressziós lennék, az azért van, mert veszélyesen közel állok ahhoz, hogy elveszítsem ezt a babát, és én akarom őt, annyira nagyon akarom, hogy nektek arról fogalmatok sem lehet. Úgy néznek rám, mintha megbolondultam volna, mert soha az életben nem nyíltam meg így nekik, és annyira félreértettnek érzem magam, annyira elutasítottnak, és annyira vágyom a megnyugtatásra, mert szenvedek belül. A hormonjaim megbolondultak, és dühös vagyok, amiért itt kell lennem, ahol nem szeretnék lenni. Itt félreértett és elítélt vagyok, ahelyett, hogy vele lennék, szeretve és elfogadva. Azt sem tudom, hogy mondjam el nekik, hogy mennyire igazságtalanok velem, de reszketek, amikor lábra állok, elmegyek az iPodjáért, a ki hangosítóba teszem, ami a nappalimban van. Aztán elindítom, feltekerem a hangerőt, és hagyom, hogy a dal beszéljen helyettem. Orianthi – According to You elkezdődik, egy kicsit dühöngő és lázadó, valami olyat ír le, amit én most érzek, azt, hogy ők mennyire tökéletlennek látnak, míg ő, gyönyörűnek és erősnek. – Most ezt fogjuk játszani, hogy te egy dühöngő tini vagy, hangos zenével? – kiabálja anyám. – Csendesítsd le! – mondja apám. Lecsendesítem, és egy pillanatra csak az ezüstözött iPodra koncentrálok, ami számomra és Remy számára olyan, mint egy napló, mint egy mikrofon, vagy bármilyen más kommunikációs eszköz. – Nem értitek. – Beszélj hozzánk, Brooke! – mondja anyám. Amikor megfordulok, látom, hogy olyan szánalmasan néznek ki, mint ahogy én érzem magam.

– Épp ezt tettem, de nem figyeltek rám! Csendben vannak, veszek egy mély levegőt, próbálom lenyugtatni magam, még ha a hormonok lázadnak is a testemben. Azt akarom, hogy felfogják, hogy már nem vagyok kislány. Hogy nő vagyok, ezért elmondom neki. – Héthetes terhes vagyok. Most alakulnak ki a végtagjai. És szerintem kisfiú lesz, de nem is fontos, mert egy kislány is tökéletes lenne. Amíg mi beszélünk, ő éppen növekszik, erősödik és kb. száz agysejtje alakul ki percenként. Kéthét múlva, a szívben kialakul a négy kis kamra, és az összes szerve, idegzete és izma el kezd működni. Lesz orra, szemei, fülei, szája, mindene kifejlődik már, míg bennem van. Ez az ő babája. Az övé és az enyém. És el sem tudjátok képzelni, hogy ez mennyire boldoggá tesz. Anyám aggódva néz rám. – Féltünk téged, Nora azt mondta, hogy sokan drogoznak azon a helyen, ahol ő verekszik. – Anya, ő nem foglalkozik ilyenekkel. Ő egy sportoló, szív, test, lélek – oda megyek hozzájuk, és megsimogatom a haját, és másik kezemmel, az apám kezét fogom. – Neki nincs családja, ahogy nekem, és azt szeretném, ha az én családom, az övé is lenne. Azt akarom, hogy szívesen fogadjátok a családunkba, mert szerettek engem és azért, mert én, megkérlek rá. Láthatóan anyám megenyhül, de apám szólal meg először. – Majd akkor fogadom be a családunkba, amikor bebizonyítja, hogy megérdemli, hogy az apja legyen az unokámnak! – feláll, hirtelen haraggal az ajtóhoz megy, majd kiviharzik rajta. Lehorgasztom a fejem. – Nem is szabadna talpon lennem. Lefekszem, anya – suttogom. – Brooke – lassú, hezitáló lépésekkel követ a hálószobámba. Megáll az ajtóban és semmit sem szól, míg fel nem mászom az ágyra, és érzem az aggodalommal teli tekintetét a hátamon. – Nem védekeztetek, édesem? – kérdezi csendesen. – Istenem, erre nem is fogok válaszolni. Ott marad az ajtónál, miközben kínos csend telepszik ránk, összegömbölyödöm az ágyon és a falat bámulom, azt a képet bámulom, amelyiket Remington nézett. Nem fogok sírni. Esküszöm, elegem van már a sírásból, és próbálom őket nem utálni, csak azért, mert magányos, félreértett vagyok, és tombolnak bennem a hormonok. Tudom, hogy szeretnek. Csak annyit tudnak, hogy egy pasi teherbe ejtett és itt hagyott engem, és ez a gyerek egy igazi kihívás lesz számomra. Csak annyit tudnak, hogy az életem meg fog változni, és attól félnek, hogy nem fogok boldogulni. Annyira tudnak ítélkezni, annak ellenére, hogy szeretnek,

érzem, hogy falakat húzok magam köré, nem akarok Remy-n osztozni velük. Visszautasítom azt, hogy osztoznom kelljen a legértékesebb, legfontosabb és tökéletlenül tökéletes dolgon az életemben. – Menj haza, anya – mondom, és ő lassan elmegy, míg én ágyban maradok és bámulom a rózsákat, amiket küldött. És látom magam előtt, azokat a kék szemeket... Az enyém vagy. Mindketten. A torkom fáj és a szemeim is égnek. – Brooke, megjöttem – mondja Nora az előtérből. Nem válaszolok neki. Annyira dühös vagyok rá. Úgy tűnik, hogy érzi a feszültséget a levegőben, mert az ajtónál meg áll és nem jön be. – Jól vagy? Elveszítetted a babát? – kérdezi. A düh felfortyan bennem. – Köszönöm, hogy elárultál, Nora. És köszönöm, hogy tökéletesen kimutattad, hogy mennyire értékeled Remington-t és azt, amit érted tett! – Tudniuk kellett, hogy terhes vagy, Brooke! – zokogja. – Ezt a titkot, nekem kellett volna felfednem előttük, nem neked! – fakadok ki, felülök az ágyban. – Miért támadod őt? Semmi mást nem tett, csak megmentett téged! Mi az, esélyt akartál arra, hogy te legyél a jó kislány a szemükben, ezért átvertél engem? Ki mondta el neked? Tudom, hogy nem Melanie volt, ő soha nem tenne ilyet. Nora szemei olyanok, mint két borostyánkő, csak egy árnyalattal sötétebbek, mint az enyémek, és itt vége is van a kettőnk közötti hasonlóságnak. Hogy lehetünk ennyire különbözőek? Ő mindig álmodozó volt, és én a földhözragadt, de ezek ellenére sem álltunk ennyire távol egymástól, mint amennyire ma. – Pete mondta el – mondja. Sóhajtok, elfelejtettem, hogy van valami köztük. – Elszólta magát! Feltételezte, hogy tudom és én szégyelltem magam, amiért fogalmam sem volt róla! Nem titkoltad volna, ha ez nem lenne egy rossz dolog, Brooke. Ő, Szökőár! El fognak hagyni, mint engem, ha nem még rosszabbul járhatsz. Ezek a férfiak veszélyesek, Brooke. Soha nem szabadulsz tőlük, soha! – Remington nem olyan, mint a te beteg, seggfej, expasid! Őrülten szerelmes vagyok belé és ő is szeret engem és meg fogom tartani ezt a babát, még ha BELE IS HALOK, Nora! – kiabálom. Pislog, és én nem tudom folytatni. Lehet, hogy neheztelek rá, amiért majdnem tönkre tette az életemet. Miatta és amiatt, hogy én meg akartam őt menteni, Remington megsérült.

– Ne haragudj, Nora, én csak… – megdörzsölöm az arcom és megrázom a fejem. – Tudod, én is azt hittem, hogy szerelmes belém – a szomorúsága érezhető, és egy szörnyű facsaró érzés kerít hatalmába. – Mármint Benny. Azt hittem, bármit megadna értem, de abban a pillanatban, amikor nehézségekbe ütközött, hogy maga mellett tartson, eldobott engem – rám néz, az arcán fáradtság és szomorúság. – Azt mondta szeret, aztán még arra sem vette a fáradtságot, hogy személyesen mondjon nekem búcsút. Azért mondtam el a dolgokat anyunak és apunak, mert nem akarom, hogy te is így járj. – Remy más, Nora – mondom lágyan. – Pontosan. Utána több ezer nő epekedik, Brooke. Nem is ezer. Egy millióval is több, mint Skorpió után. Ő az Underground SZEX ISTENE! Ezeknek a pasiknak nincs feleségük és gyerekük, ők nem ilyenek. Én is ott voltam, csakhogy tudd. Nem szerethet ennyire téged, hogy csak úgy, anélkül hogy ismerne engem, csak úgy megmentsen! És elveszítsen miattad egy olyan nyereményt, ami már a kezében volt? Senki, aki épeszű, nem szerethet valakit ennyire! – zokogja, és aztán kiszalad, becsapva maga mögött az ajtót. Az ajtó csak úgy rázkódik utána, és én csak pislogok, teljesen ledöbbenve. Mi a fene baja van most a testvéremnek? Csak ülök ott, agyalok rajta. Aztán felkelek, bezárom az ajtót, levetkőzöm és megfésülöm a hajam, leengedem, mert szükségem van arra, hogy szépnek érezzem magam és szükségem van az én Igazimra. Szent Isten, mennyire szükségem van rá. Szükségem van arra, hogy valami történjen ma és azt akarom, hogy tudja, hogy jól vagyok és biztonságban, ahogy akarta. Írok neki egy üzenetet, hogy letöltöttem neki a Skype-ot az iPadjére, még mielőtt eljöttem volna, és leírtam egy papírra a felhasználó nevét és a jelszavat. Aztán felnyitom a laptopom, bejelentkezek és várok. Úgy tűnik, elaludtam a telefonnal magam mellett, mert amikor később felébredek látom, hogy 11 nem fogadott hívásom van Remington Tate-től. – Oh, ne! – tárcsázok, kicseng, de nem veszi fel. Tovább hívom, aztán sóhajtok és félre teszem, nyakig betakarózom, hirtelen fázni kezdtem. Már majdnem elaludtam, amikor meghallom a zümmögést. Látom a nevét villogni és a szívem majd kiugrik a helyéről, gyorsan felveszem, a takaró a derekamra csúszik. – Itt vagy? – kérdezem. Igazgatom a laptopomat, miközben úgy érzem, pillangók repkednek bennem.

– Hé, nem látlak! Mozdítsd el a... – Ez a leghülyébb dolog, amit valaha csináltam – mondja. – Nem fogod ezt gondolni, amikor meglátsz – piszkálom. És akkor, meglátom őt. Hátát az ágytámlának támasztja... mellkasa meztelen, és azt gyanítom, hogy nemrég zuhanyozott... és eláll a lélegzetem, amikor meglátom a fájdalmasan kisfiús arcát. A szobáját fény tölti be, és a szemem összehúzódik a gyanútól. – Nem tudsz aludni, igaz? – kérdezem. Bámulja az arcom és én visszabámulok rá, végig futtatom a tekintetem a nap barnította testén, az izmos karjain, egészen a félig megivott Gatorade[2]-ig a kezében. A sok izom látványa, a kelta tetoválások, a mellizmai, a nyaka, jaj istenem, azok az izmok, ahová esténként befúrom az orrom, ezektől bizseregni kezd a testem, az emlékektől, hogy milyen érzés érezni, szagolni őt. A vágy bontakozni kezd a belsőmben, és szétterjed bennem, úgyhogy már semmi másra nem tudok gondolni, csak erre a vágyra: csókolni, ölelni őt, érinteni, hozzá bújni, érezni az illatát, a haját, érezni a leheletét. Aztán rájövök, hogy engem bámul, a testem felső fele teljesen meztelen, és azonnal benedvesedem, amikor meglátom a birtokló, szexéhes tekintetét. – Ettől, jobban kellene érezzem magam? – kérdezi rekedten, miközben a mellemet nézni. – Ez egy kibaszott kínzás, hogy egy képernyőn keresztül kell lássalak. – Remy... – Nem akarom, hogy egyedül legyél. Van ott veled valaki? – Nora volt itt, és azt hiszem, Mel most kint van vele – ennyit mondok, mert most nem akarok mondani neki semmit a szüleimről, míg le nem nyugodtak a dolgok. Őt elutasították a saját szülei és esküszöm, hogy megteszek bármit, hogy az enyémek ne utasítsák el. – Ne aggódj, nem vagyok egyedül – biztosítom. Bólint, ujjaival a hajába túr a frusztrációtól. Majd lefele néz, mindkét kezével a képernyőt simogatja. Felemeli a fejét és összehúzza a szemét. – Meg akarlak érinteni. Mindjárt kiharapok egy darabot, ebből a kibaszott képernyőből. Parányi nevetés hagyja el a számat, aztán sóhajtok és én is eltakarom a szemem. Ez a skype-olás nem olyan jó dolog. Oh, Istenem, csak azt éred el vele, hogy sóvárogsz. Látom őt, sóvárgok, és ez fáj. – Fájdalmas látni téged. Én is akarom érezni az illatodat – mondom. Felemeli egyik trikómat.

– Ezt találtam a bőröndömben – felemeli és megszagolja, felnyögök, mert olyan, mintha érezném az orrát a nyakamnál, ahogy megszagol, ahogy megnyal. – A francba, Brooke, ott akarok lenni, a karjaimba venni, kitárni téged az ágyon és holnapig dugni. Vágy robban a hasamban a szavaira. – Oh, Istenem, én is! Szemei felvillannak, és ahogy előre dől, a felső teste izmai hullámzanak a mozdulattól. – Azt kívánom, bárcsak ott lehetnék, hogy megmarkoljam a melleidet és megharapdáljam a bimbóidat, és hogy elmondjam, hogy mennyire kívánlak. A csontjaim elolvadtak bennem. A lábaim között forróság és sóvárgás uralkodik. A hangom fájdalmas, vággyal és izgalommal teli. – Annyira akarlak, mint még semmi mást az életemben – mondom, meztelen melleim a levegőbe ágaskodnak és érzékenyek, még a légkondicionáló finom fuvallatára is. – Akarod, hogy a farkam benned legyen? – kérdezi durván. Szaggatottan fújom ki a levegőt, ujjaimmal a mellemet markolom, mert hirtelen elnehezülnek és fájnak. Miatta fájnak. – Remy, megölsz. – Nem. Ez öl meg engem – mondja lágyan, és úgy simogatja a képernyőt, hogy el tudom képzelni, hogy a hüvelykujjával a számat dörzsöli, végig futtatja az államon, a kemény mellbimbóim körül köröz. – Mondd, hogy magadba akarod a farkam, majd gondolj arra, hogy az ujjaid én vagyok. Engedd le a kezeidet, Brooke. Mutasd meg a bimbóidat. – Remy – mondom, a szívem összeszorul a szükségtől, ahogy rázárom a kezeimet a melleimre. Egy mély morgás hagyja el a torkát, ahogy közelebb hajol. – Brooke – mondja recsegő hangon, ujját újra végig húzza a képernyőn. – Amikor legközelebb találkozunk, mindenhol végig foglak simogatni. Végig nyalom azt a csodás tested. Órákig fogok játszani a csiklóddal. – Oh, Istenem, Remy... – a csiklóm lüktet a lábaim között, ahogy mozgatom a csípőmet, közben arra gondolok, hogy végig nyalom a nyakát, a mellkasát, a csillag tetoválását a köldökénél. – Miért fogod a melleidet? Azt képzeled, hogy én vagyok? – követeli rekedten. Amikor bólintok, azt mondja. – Helyes. Akkor csipkedd meg

őket lassan, ahogy szereted. Most haladj lefele és dörzsöld magad a kedvemért. – De, meg akarlak érinteni – mondom, a parancsától izgalom árad szét bennem, végig a bőrömön. – Végig akarom húzni a nyelvem a mellkasodon, meg akarom nyalni a mellbimbóidat, miközben végig simítok a bicepszeden, dörzsölöm a hasad... Szemei gonoszan csillognak és megrázza a fejét. – Nem, Brooke – korhol. – Ne mondj izgató dolgokat nekem, ha előbb nem teszed azt, amire kérlek. – Megteszem, ha te is – provokálom őt, a szívem a torkomban dobog, mialatt a bennem lévő forróság lassan elkezd elégetni. Nem hezitál, már mozdul is. A testem megfeszül, és a hatalmas merevedése rabul ejt, látom, ahogy előrenyúl és eltűnik a karja a derekánál. Tökéletesen el tudom képzelni, ahogy a nagy kezét húzogatja a farkán, és a puncimból csöpögni kezd a nedv. – Remy, meg akarlak ott csókolni – akadozva mondom, vágy szorongatja a torkom. – Fel akarlak falni, és aztán csupa ragacs akarok lenni és azt akarom érezni, hogy szeretsz, és hogy szépnek találsz. A hangja lágyabb lesz, ahogy figyelem fel-lemozgó karját. – Brooke, függetlenül attól, hogy ott vagyok-e vagy sem, szeretlek és gyönyörű vagy! – Remy – mondom, ahogy két ujjammal magamhoz érek, hiszen megígértem neki. Nedves vagyok, duzzadt és lágy. Élesen beszívom a levegőt. – Szükségem van rád. Hívj fel telefonon. – Mire gondolsz, kis csillagszóróm? – Hívj fel! Megszakítom a Skype beszélgetést és első kicsengésre felveszem a telefonom, és olyan a hangja, mintha a közelben lenne. Olyan közel, hogy belém áramlik, szexisebb, mint maga a szex, mély és sötét a bujaságtól, és hallom a szuszogását a fülemnél, és az érzéki izgalom teljesen elönti a testem, a bensőm. – Szükségem van rád, Remy – robbanok. – Teljes egészében, a szívedre, a szádra, a hangodra, rád. – Behunyom a szemem és az ujjam a nagyajkaim közé csúsztatom, úgy simogatom magam, ahogy ő szokott. – Istenem, mondd el mennyire szükséged van rám – mondja, és egy kicsit gyorsabban veszi a levegőt, akadozva. És hirtelen a hangja olyan közelinek tűnik, hogy a fejemben ott van velem, az ajkai közel a fülemhez, a rekedt zihálása apró remegéseket küld a combjaimba. – Annyira, hogy kínzás látni téged, hallani a hangod – suttogom.

– Baby, magam körül akarlak érezni, ahogy kiszorítasz mindent belőlem. – Annyira várom, hogy lássalak. – Három hét múlva Seattle-be repülünk, és megyek hozzád. És csupaszra vetkőztetlek, és újra bemutatom a testem a tiédnek. Minden porcikáját. – Utálom, hogy nem lehetsz bennem – ismerem be, a szemeim csukva vannak, ahogy a testem elveszik a hangjában, és a bőrömből forróság árad. – Nem számít. Amikor ott leszek, teljesen rajtad leszek – mondja zihálva. Uralja az elmémet. A hotelszobánkba érzem magam. Mellette. Gondolatban ott vagyok, vele. Elképzelek mindent, visszaemlékszem mindenre. Ahogy a hüvelykujjával dörzsöli a bimbóimat. Ahogy kis élvezet köröket masszíroz a csiklómra. Ahogy a nyelve a bimbóudvarom körül mozog. Nyelve az enyémet dörzsöli. Végig követi az ajkaim vonalát. Ahogy a tarkómat nyalja. A fülem mögötti részt. A fülemet. Ahogy belenyal a fülembe. – Kérlek – zihálom, a telefont markolom, a fülemhez szorítom a vállammal, míg egyik kezemmel a mellemet izgatom, a másikkal a puncimat dörzsölöm. A hangja segít, hogy el tudjam képzelni az arcát, ahogy megfeszül a szükségtől és a vágytól, és ez csak még tovább lök engem az élvezet örvényében. – Brooke, a kezembe veszem a farkam és elkezdem beléd tolni, és esküszöm, érzem az illatod. Mondd el, te mit csinálsz... – Magamba fogadlak. Teljesen. A nyakad harapdálom és... Remy, Remy... Soha nem gondoltam volna, hogy így is el tudok élvezni, de ahogy meghallom azt a mély, elnyújtott, szexi nyögést, amit néha akkor ad ki, amikor elélvez, teljesen elveszek. Mert soha nem láttam senkit úgy élvezni, ahogy őt. Remegés járja át a testem, és azzal küszködöm, hogy meg tudjam tartani a telefont, mert nem akarok lemaradni egyetlen lélegzetéről, egyetlen hangról sem, amit kiad. Mindketten lihegünk, de ahogy ott fekszem, próbálom visszanyerni az önuralmam, magány telepszik rám, teljesen eláraszt. Nem tudok az én oroszlánomhoz bújni, vagy jó éjt csókot adni neki, vagy érezni a forró bőrét, ahogy hozzám simul. Lenézek a kezemre, nedves a saját nedveimtől, és ahelyett, hogy azt érezném, hogy hozzá tartozom, első alkalommal fordul meg a fejemben, hogy milyen távol is vagyunk egymástól.

– Hiányzol – suttogom szomorúan. Egy pillanatig csendben van, majd lágyan és gyengéden válaszol. – Mást sem akarok egész nap, csak szétverni dolgokat. Olyan fájdalom van a mellkasomban, amit ki akarok tépni, de olyan kibaszott mélyen van, hogy akár a szívem is kitéphetném, de az akkor is ott maradna. – Remy... – Ez az utolsó alkalom, hogy nélküled élek. Félig már megőrültem, és fél lábbal már a sírban vagyok. Egyáltalán nem szeretem ezt. Minden egyes szörnyeteg a fejemben azt mondja, hogy el fogsz szaladni, és én nem leszek elég közel, hogy elkapjalak. Minden ösztönöm azt súgja, hogy menjek érted. Minden csont a testemben azt mondja, hogy te az ENYÉM vagy, de az agyam felfogja, hogy miért kellett elküldjelek. A többi részem nem fogja fel. Nem tudod meggyőzni a létem többi részét, hogy helyes dolog tőled távol lenni. – Remington Tate, esküszöm neked, esküszöm, hogy amikor képes leszek felkelni ebből a rohadt ágyból és képes leszek szaladni, mindig, de mindig te leszel az egyetlen dolog, ami felé szaladni fogok.

[1] Elülső keresztszalag [2] A Gatorade szénsavmentes sportital, amelyet a PepsiCo forgalmaz. Eredetileg sportolók számára fejlesztették ki, de most már azok is fogyaszthatják, akik nem kifejezetten sportitalt, hanem üdítőitalt keresnek. Az ital szacharóz, glükóz, fruktóz, elektrolitok (nátrium és kálium sók) segítségével csökkenti a szervezetben sportolás közben kialakuló víz-, só- és szénhidráthiányt.

Tizenegy Fordította: Betty Boop

Nővérek és barátok

Azon első néhány éjszakán, amikor Remy-vel aludtam, csak hevertem mellette, magamat átölelve, nem tudva, hogy mit csinált az iPad-jén. Míg egy nap kiráztam az álmosságot a fejemből, és úgy döntöttem, hogy kiderítem. – Mit csinálsz? – kérdezem, majd felegyenesedem, hogy onnan kandikáljak rá. Félrerakta az Apple-jét, az ölébe rántott, aztán elhelyezett a combjai között, újra a kezébe fogta az iPad-jét, úgy suttogott a fülembe, miközben megmutatta nekem a képernyőt. – Szétütöm a számítógép seggét. – Mi ez? – Sakk. Hátradőlök a mellkasának, erős karjai két oldalról fognak közre. – Te győztél? Hát persze, hogy te – válaszolom meg a saját kérdésem. Bámulom a képernyőn virító fehér és fekete bábukat, miközben elmagyarázza minden egyes bábunak a nevét és a mozgását a táblán, és hogy a gyalogok a legegyszerűbbek. Együtt folytatjuk a játékot, és nagyon örülök, hogy megfigyelhetem ezt a szellemi munkáját, ahogy mozgatja a bábuit, miközben hallhatom a szívének a dobbanásait a fülemben.

Minden egyes lépésnél, megharapdálja a fülcimpám, és egy puszit ad nekem. Arra kér, hogy a következő lépést a partiban én tegyem meg. Úgy döntök, hogy bevetem a nagy ágyút. Halkan nevet. – Nem akarod mozgatni a királynőnket. – Miért nem? Úgy tűnik, mintha ő lenne a legsokoldalúbb és legerősebb figuránk. Rákattint a királynőre és visszahúzza a helyére. – A királynő, a király mellett marad. – Megcsókolja a halántékomat. – Miért? – tudakolom. – Azért, hogy megvédje őt. – Mitől? – megfordulok és belenézek a nevető kék szemébe, félreteszi iPad-jét, a kezei közé fogja az arcom, mosolyog, mintha tudnom kellene, miért védi meg a királynő a királyt. Aztán megcsókol, és csak attól, hogy sakkozhatok vele, attól úgy érzem, megtanultam valami újat róla. Amit szeretek benne. Csakúgy, mint a többi részét. Istenem. Ő egy élő, lélegző kincs, és hagyja, hogy felfedezzem őt, és minden, amit szeretnék, hogy elvesszem ebben a komplex isteni sötétségben és fényben. Most, sok-sok mérföld távolságban van, Chicago felé repül, de rájöttem, hogyha éjszaka bejelentkezek, akkor tudok vele sakkozni, és hagyom, hogy tönkreverjen. Tudok írni kis megjegyzéseket is a képernyőre, ilyeneket, mint: Most elkaptalak téged! Neki erre az egyetlen válasza az, hogy leüti az egyik gyalogomat.

Akkor teszek egy nagyon hülye lépést, és próbálkozom, Halott vagy! A királyod és királynéd is! De a királyodnak végig kell néznie, amíg megölöm a nőjét! A válasza, Senki sem érintheti meg az én nőmet. Én próbálkozom, de te? Most adtál egy ötletet. Nevetek, aztán felhív, és elfelejtjük a játékot, elveszek a hangjában és a dolgokban, amiket mond nekem. A második héten, meglátogatom a nőgyógyászomat, meghallhattam a babám szívverését. Melanie rögzíti az eseményt a telefonján, elküldi nekem, úgyhogy tovább küldöm Remy-nek, és az ő válasza csak egy kérdőjel. Tárcsázom a számát, és meghallom a durva hangját. Mindig egy kicsit türelmetlennek hangzik, mintha inkább csinálna bármi mást, mintsem egy átkozott telefonon beszéljen. – Igen – szól bele mogorván, mikor felveszi. Én meg közlöm vele: – Ez a babánk szívverése. Mindketten elhallgatunk egy pillanatra. Aztán csak ennyit mond: – Hadd tegyem le, hogy meg tudjam hallgatni. Öt perc és visszahívlak. Nevetek, majd türelmetlenül várok... A második hét felénél, Nora már megállás nélkül az idegeimre megy. Valahogy mérges lett rám valamiért, vagy talán én vagyok dühös rá? Nem vagyok benne biztos. De még maga Melanie is csodálkozik, mi van vele, és néha én is azon gondolkodom, hogy Pete miatt morcos-e, mindenfélét kérdezget a verekedésről, a mi menetrendünkről, és az Undergroundról.

Ekkorra már lejátszottam a legtöbb Remy dalt. Kedvenceim a Nickelback-től a „Far Away" és a 3 Doors Down-tól a „Here Without You" – folyamatosan ezt hallgatom, újra és újra, egész éjjel. Melanie-nak a híváslistájában, most az első helyen a virágárus van. Minden nap kapok egy csokor vörös rózsát. Minden nap. És Melanie minden nap kap hívást Riley-tól reggel is és este is, teljes jelentést kér rólam Remington-nak. Olyanokat, hogy tetszettek-e a virágok? Hogy minden rendben van-e velem? Bár minden nap küldök neki egy szöveges üzenetet – oké, valójában többet, mint egyet, és Remy mindig válaszol nekem rá az edzése után. Megnéztem már több száz filmet, interneten vásároltam kifulladásig, és megint láttam a szüleimet is. A dolgok még egy picit feszültek velük, de minden

alkalommal

kicsikét

jobb,

amikor

eljönnek

látogatóba.

Legalábbis, most úgy tűnik, elfogadóak, illetve izgatottak, a baba miatt. A harmadik héten, kiolvastam az egész ''Mire számíthatsz, ha várandós vagy'' terhességi bibliát, és megtanultam, hogy a gyomorégés, amit érzem, teljesen normális. A sírósság? A harag? A hangulati ingadozások? Mind normális. Az online fórumokon, we90r64mama és 4uwtforever, úgy nevezik, „terhesmama dráma." Már szétröhögtem a fejemet az anekdotáikon, hogy milyen érzés birtokolni a baba apukákat, és mennyi más ezeregy őrült dolgot csinálnak velük, mint megnézik a bevételeiket, a hitelkártya kivonataikat és kémkednek. Azt hiszem, én már teljesen jól vagyok a terhesmama drámámban, a hangulatingadozásokban (PMD), ami már a negyedik héten kezdetét vette, az ágynyugalomban, amitől már a falra másztam. Próbálom

lefoglalni az agyam, jobban mondva, saját magam, de hiányzik a futás, hiányzik a nap, hiányoznak a verekedések és hiányzik ő. Éjfélkor álmatlanság, normális! – írtam neki egy hosszú és részletes üzenetet, hogy már esik az eső Seattle-ben, és találtam egy dalt, amit le akarok játszani neki. Már hallotta a „Between the Raindrops-ot" a Lifehouse-tól? Ja, és elment-e futni? Nekem hiányzik a futás – ez annyira bosszantó, hogy csak bámulom a négy falat . . . Aztán elmondtam neki, hogy úgy tervezem, ha engedélyt kapok rá a nőgyógyászomtól, akkor elmegyek Seattle-be a bunyójára a jövő héten, hogy lássam őt verekedni. Az egyetlen válasz, amit kaptam az összes kérdésemre, ez az üzenet volt: Még nem jöhetsz az Undergroundba, majd kereslek. Maradj otthon. Az összes válasz közül, amit elképzeltem, hogy erre mit fog felelni, soha, de soha nem gondoltam, hogy Remington ezt fogja mondani. És így, a PMD újrakezdődött, mert minden, amit a húgom mondott róla, eszembe jutott és visszajött kísérteni engem, hogy ő az Underground szexistene... a PMD hirtelen egyre rosszabb lett, ahogy elképzeltem, hogy élvezkedik a kurvákkal, miközben nélkülem van ott, egyedül. Ki adja meg neki a szexet, ennek az ősi hímnek, amikor szüksége van rá? Úgy tűnik, hogy a terhességi hormonjaim keményen dolgoznak, nem csak a babát segítenek megtartani, de keményen munkálkodnak a fejemben is, hogy megőrjítsenek. Nagy erőfeszítésembe telt leírni az üzenetet: Miért? Miért nem akarod, hogy ott legyek az Undergroundon?

Nem válaszolt, és minden félelmem még hevesebben tombolt bennem, most már igazán tudni akartam: Miért? Nem akarsz látni? Azt felelte: Maradj a faszba otthon, és várj meg. Szóval nem sóvárgott utánam, egyáltalán? Te azt akarod, hogy maradjak itthon? Tehát minden rajongód kiabálhat neked és láthat, csak én nem? Baszd meg! Vöröset láttam és forrtam a dühtől, úgy felidegesített, aztán félredobtam a telefonomat, és a saját levemben főttem, fel akartam robbanni az idegtől. Maradjak otthon? Az otthonom ott van, ahol ő van. Köcsög. Ma reggel, a rózsáim száma megduplázódott. Amikor Riley ma reggel beszélt Melanie-val, arra kérte, hogy mondja meg nekem, hogy Remington reméli, hogy tetszettek a virágok, és hogy azt szeretné, ha átküldeném a linkjét annak a dalnak, amiről meséltem neki tegnap az üzenetemben. Hahh! Sajnálom, de nem érzem azt, hogy küldenem kellene neki bármi szart is. A mi kis bébink jól van, és olyan izgatott vagyok, mert úgy tűnik, a krém működik. A pecsételő vérzés teljesen elállt, de a hormonok bennem? Azok tombolnak. Haldoklom. Látni akarom őt. Már megvédtem őt is, magamat és a babánkat is attól, hogy a szüleim naponta elmondják, hogy csak kihasznált és eldobott engem, elmondtam nekik, hogy azért hozott el ide, hogy támogatni és gondoskodni tudjon rólam, de hallani, amint azt

mondja nekem, hogy ő nem akar látni az Undergroundon, az nagyon szar dolog. Az összes nyomorúságomat megpróbálom sakkban tartani, ami minden oldalról jön most felém, hogy dühös vagyok rá, és nem akarom, hogy legyen okom haragudni rá, de Istenem, nem tudok ezen segíteni. Mivel az ágynyugalmamnak nincs semmi köze ahhoz, hogy a fejem ne legyen tele ezeregy különböző történettel arról, hogy mi folyik odakint – a világban, nélküled – és ezek közül a történetek közül egyik sem kellemes. – Fejezd be, hogy jelentéseket küldesz neki, Melanie – mondom mogorván délután. – Miért? Riley kérdezi, és őt meg Remington kérte meg arra, hogy küldjek napi beszámolókat rólad, aznap mielőtt elment. Tudni akarja, hogyan érzed magad. – Hagyj fel ezekkel a részletes beszámolókkal, és kész. Úgy tűnt, hogy képtelen visszatartani a nevetését, hallottam a hangján. – Hé, de te is tudni akarod! A szemed is majdnem kiesik a fejedből, hogy a te szuperszonikus füled is meghallja azt, amit nekem mondanak a telefonban, amikor velük beszélek. Hallottam, hogy felhívtad Pete-t és megkérdezted, hogy mi van vele. Sóhajtottam és megdörzsöltem a halántékomat. – Csak aggódom érte. Azért hívtam Pete-t, hogy megkérdezzem, hogy minden rendben van-e vele, és ő azt mondta igen. Tipikus pasi volt, nem volt túl beszédes a telefonban, csak annyit mondott, hogy itt vannak nekem, ha valamire szükségem van, és hogy Remington nonstop edz. Megkérdeztem, hogy mennyire pörgött fel, azt mondta, hogy próbál arra koncentrálni, hogy

mindent az ellenőrzése alatt tartson, próbál eleget pihenni, és nagyon keményen a kékben maradni. Ez mit jelent? Pete, ravaszul csak egyszer hívott, és a gondolat, hogy Remy azért akarhat elkerülni engem, hogy kékben maradjon, az megevett engem, mint a sav. Mel, a kétségbeesett arcomat bámulja és vigyorogva rázza a fejét, mintha nem hinné el, hogy én ebből már jól tudnék kijönni. – Tisztára ráncos lettél attól, hogy mi most erről beszélünk; fejezd be a homlokráncolást – amikor hoz nekünk egy tál házi készítésű organikus pop-cornt enni, miközben megnézünk még egy filmet, gyengéden azt mondja nekem. – Édesem, az Underground egyenesen idejön egy hét múlva, neked ragyognod kell! – Minek, nem is tudok rá elmenni. Remington kibaszottul nem szeretné, hogy ott legyek. Vettem egy mély lélegzetet, megpróbáltam annyira lenyugodni, mint amilyen remélem a BTE – Brooke Terhesség Előtt – voltam? – Mert ő eljön hozzád, hogy lásson a verekedés után. Riley azt mondta, a pasid azt tervezi, hogy itt fog aludni veled azon a három éjszakán, amikor itt tartózkodik. Eltakartam az arcom. – Ettől, még rosszabbul érzem magam. Miért csak éppen akkor érkezik meg, mielőtt kezdődne a harc, és miért nem előtte, hogy láthasson? Melanie vállat vont. – Mi van, ha Nora-nak van igaza, és nem akar többé engem? – folytattam.

Most visított a nevetéstől. – Oké, először is, Nora egy üres fejű kis liba, és ami agya volt, azt is elvesztette a minap, amikor megígérte, hogy jön és vigyázz rád, azt meg csak a mi Urunk tudja, hogy hol volt e helyett. Biztos valahol a fellegekben jár, és te meg nyilván valahol máshol – mert ezeket egyértelműen a hormonok mondják helyetted. – Nem tudom elhinni, hogy nem akarja, hogy ott legyek. Szerintem, valaki ellopta a telefonját, és ő üzent nekem. Talán az egyik hülye kurva. – Brooke, ő egyértelműen téged és a babátokat védi. – Melanie a szemét forgatja rám, ahogy valami filmet keresgél az Apple TV–n, amit kikölcsönözhetünk. A szörnyek a fejemben legyőzték a szavait. A baba egyre jobban van. Ha az orvos megengedi, miért nem akarja, hogy ott legyek? Talán, nem is hiányzom neki? – Csak én ezt, akkor sem értem – morogtam, megragadtam az egyik ugyanolyan hülye magazint a kupacból, amit vagy ezerszer elolvastam, és a falhoz vágtam. Melanie átszelte a távolságot, ami közöttünk volt, és a hajamat cirógatja. – Mint ahogy mondják, a férfiak a Marsról jöttek. Néhány, akikkel én randiztam, azok meg egyenesen a segglyukamból jöttek ki – a seggfejek. És te, drágám, itt nagyon terhes vagy. Már azért is stresszes vagy, hogy elveszítheted a babád, stresszes, hogy hiányzik a srácod és stresszes, hogy a szüleid nem támogatnak ebben, és még Nora sem valami nagy segítség. Már kiakadtál rám, megbolondulsz, három héten át itt vagy a négy fal között, anélkül, hogy éreznéd a napfényt. Csibém, ezért van az, hogy mindenki, aki valaha megjelent a Big Brother-ben, megőrült, és nekik legalább volt egy medencéjük.

Játékosan lökök rajta egyet és nevetek. De órákkal később, csak bámulom a nappalim falát, és folyamatosan olyan forgatókönyvek peregnek le előttem, hogy Remington, miért nem akar engem. Remington, ahogy valaki mással van a lelátókon, akit szeret. Remington, amint felfogja, hogy egy baba, – és ez nagyon hamar bebizonyosodott,– egy kicsit több gondot okoz, egy olyan férfinak, mint ő, és amit egy ilyen férfi szeretne. Saját magamat kínzom, és az elmém olyan lendületet vett, hogy nem tudom megállítani. – Olyan távoli vagy. Merre jársz? Remy-nél? – Most kezd el verekedni. Most több száz ember fogja látni. Több száz nő sikoltozza a nevét, és gerjed rá. Most a kék szeme majd valami mást, vagy valaki mást néz, amikor végigpásztáz a közönségen, és én nem vagyok ott. Akkor is ez lesz majd, amikor itt lesz a városomban, de ő nem akarja, hogy ott legyek, nem tudom, mit tegyek. – Nem adnak élő közvetítést néhány Underworld oldalon? Gyere ide, lefogadom, hogy leadják! – Melanie behúz a szobámba, megnyitja a laptopom és elindítja a Google keresőt. A belső szerveim összerándulnak attól, amit most tenni készül. Egy hatalmasat sikít, amikor talál egy linket és rákattint a hangerőre. – Ott van. Gyere ide! Nos, ez nem, nem is Remy, mit gondolsz, ő már elment? Alaposan

megfigyeltem

a

megjegyzéseket.

Megemlítik

őt

a

kommentátorok, de úgy tűnik, hogy inkább azt kérdezik, mikor jön már végre ő. A szívem összefacsarodik, annyira szeretne ott lenni, majd Mel megragadja a kezem, amikor a bemondó izgatott hangon megszólal: – Hallok egy nevet a tömegben. Valaki már közeledik. Mindeni más is

hallja? – Közben a kezét az egyik füléhez teszi, és a tömeg kórusban üvölti: – SZÖKŐÁR! A pillangók életre keltek a gyomromban, mikor közeledik, – Ez így van! Így van, hölgyeim és uraim! Most üdvözöljük őt, aki eddig veretlen ebben a szezonban, hibátlan pontszámmal, a rosszfiú csoda, az egyetlen, Remington Tate, a Szökőőőááár !!! Átfut rajtam az izgalom, ahogy jön ki, és a nyilvánosság üvölt a háttérben, amint a kamera ráfókuszál a ringre. Aztán felmászik oda, mozgékony és áramvonalas, mint mindig. Lerázza magáról a Szökőár feliratú szaténköntösét – és a női sikolyok szinte átszakítják a laptopom hangszóróit. Messze, látok egy „Örökké Szökőár'' feliratú táblát a levegőben. Mel és én, lenyűgözve nézzük őt, ahogy körbefordul. Mosolyog, issza a figyelmet. Aztán látom, ahogy megáll ott, ahol mindig ülök, és automatikusan nézi az üres helyet, majd a mosolya lehervad. Megáll egy pillanatra, majd lehajtja a nyakát és visszamegy Riley-hoz, elfordulva a tömegtől. – Aww. Azt hiszem, te is hiányzol neki. Soha nem megy így a sarokba, mint most – sóhajt Melanie. – Brooke? Brooke? Egy párnába sírok. – Brookey, mi a baj? – Nem tudom. – Brooke, mi a baj? Valami baj van? Szorosan megszorítom a kanapém párnáját, majd megtörlöm a szemem.

– Huh! Nem esett ennyi eső egész Seattle-ben, mint a lakásomban – nyögöm. Aztán felállok és elindulok. Kimegyek a konyhába egy zsepiért, elkezdem felszárítani a könnyeimet, amikor hallom a közönség sikolyát, majd egy nagy puffanás! hallható. Sietek vissza és megnézem a képernyőt, az ellenfelet látom a földön, arccal lefelé, Remington előtte áll, terpeszben, lihegve, a kezei a teste mellett lógnak. Mint a hódító háború Istene. Akire minden fájó molekula vágyik a testemben. Aki bármilyen nőt a világon megkaphat, és aki lehet, hogy nem akar engem többet, nem is tudom felfogni, hogyan fog majd a szívem összetörni, ha az életem hátralévő részét nélküle kell leélnem. – Szökőár! Hölgyeim és uraim! A győztes, aki veretlen ebben a szezonban,

és

vezeti

a

bajnokságot,

az

első

helyezett!

SZÖÖÖKŐŐŐÁÁÁR! A szívem megduzzadt a mellkasomban és lüktet, megragadom a számítógépet és magam felé fordítom, látom, ahogy a felemeli a karját és kapkodja a lélegzetet. Nem mosolyog ma este. Komor és lihegve bámulja a helyszínen a tömeget, mintha elveszett volna a gondolataiban. – Én annyira szeretlek téged... nem tudom, mit fogok csinálni, de meg fogom tenni, még ha ez nehéz is, mert te szeretsz engem – suttogom, és megsimogatom az arcát a képernyőn. – Te, apuka leszel, Rem! – síkit Melanie. – A baba mamája nagyon szeret! Remington elfordítja a fejét a bemondó felé és bólint egyet, ezzel jelzi, hogy szólíthat valakit. A gyomrom bukfencezik, amikor rájövök, hogy folytatja a verekedést. Melanie felveszi a telefont, elfelejtem neki elmondani, hogy ne tegye.

– Riley! Mi... oh, ő jól van. Tényleg? Hát nem, valójában ő sincs valami túl jól. – Becsukom a szemem és a telefonomat nézem, mert elkezd beszélni arról, hogy mennyire rosszul csinálunk mi mindent. – Igen, igen, elmondtam neki, hogy átjön. Közvetlenül a bunyó után? Rendben, boldog lesz. Melanie leteszi. – Remington most fejezte be a küzdelmet, és azt akarta tudni, hogy minden rendben van-e, és szeretné, ha tudnád, hogy hamarosan a városban lesz, Riley meg azt szerette volna tudni, hogy hogyan bírod, mert Remington nem bírja valami jól. A csalódottság, hogy az ágyhoz vagyok kötve óriási, de hozzá ez a frusztráció, hogy látni akarom őt, attól teljesen kiakadtam. Nem bírtam leállítani magamban azt, hogy tudom, hogy itt lesz Seattle-ben és verekszik, de nem láthatom őt verekedni. Hirtelen megragadom a vezeték nélküli telefont, és tárcsázom a számot. – Mit csinálsz? Kit hívsz? – kérdezi Mel. – Dr. Trudy-t kérem! Itt Brooke Dumas – mondom, majd lefogom a hangszórót. – Melanie, nem érdekel, ha nem akar látni. Én szeretném látni, ezért el fogok MENNI, hogy lássam, és kész. – Mi a fenéről beszélsz? – Be kell, hogy vigyél engem az Undergroundra.

♥♥♥

– Mindig is szerettem volna, beöltözni ilyen öreg csirkének, amióta láttam a Mrs. Doubtfire-t (Apa csak egy van) – mondja Melanie, ahogy előveszi a parókát, amit az internetről rendeltünk. – Mel, nem lesz baj ebből a kerekesszékből, mondd csak, szerinted ez rendben van? – Barátném, kihízelegted az orvosod engedélyét. Ez jó lesz. Remy nem is fogja megtudni, hogy elmentünk. Fiatalok vagyunk, Brooke! Helló? YOLO.[1] Csak Egyszer Élünk. – fortyan fel határozottan és elmegy, hogy felpróbálja a virágos "Öreg Csirke" ruháját. – De azt mondtam az orvosnak, meglátogatom a barátomat – emlékeztetem. – Ez, az ő helye. A ring, Szökőár barlangjában. Plusz, ne becsüljük alá a boldogság hatalmát. Az emberek jobban gyógyulnak a szeretteiknek a karjában. A baba imádni fogja, ugye, te kis aranyos bébi? – gügyög ostobán a pocakomnak. A számba harapok, hogy visszafojtsam a nevetésem, eltolom az utamból, de igaza van, biztos vagyok benne, a baba imádni fogja. Már úgy érzem megerősödtem, és nem igazán hiszem, hogy a babám jól szórakozik, ebben az aktuális szánalmas állapotomban. Szerelmes vagyok egy bonyolult emberbe, és miatta érzem magamban ezeket a bonyolult érzéseket. Ezerszer fut át a fejemben, és nem adom meg magam akkor sem, ha nem akarja, hogy ott legyek. Elmegyek, hogy megnézzem a pasimat. Pont. – Mit gondolsz? – kérdezem Melanie-t, ahogy állítgatom a vállig érő szőke parókát.

– Fantasztikus. Olcsónak nézel ki. Most hadd fesselek ki – amíg felkeni rám a sminkpalettát, a szívem izgatottan ver a bordáim között, hogy nemsokára láthatom. – Mel, a pórusaim megfulladnak. – Ugyan már! Csitt! Most én jövök. Megnézem magamat a tükörben, amíg ő a saját arcát keni. – Oké, úgy nézek ki, mint egy prostituált. Meg fogják kérdezni tőlünk, hogy mennyiért megyünk el velük. – Most az a célunk, hogy ne úgy nézzél ki, mint te. – De te még mindig nagyon szexin nézel ki! Mint egy szexi nagyi – én miért nem lehetek ilyen? – Mert én vagyok az egyetlen, aki jár, és te vagy az egyetlen, aki a székben csücsül. – Közelebb nyom a tükörhöz, megnézzük magunknak a virágos ruhánkban. Mel felvett hozzá egy kis kasmír pulóvert is, és egy szál virágot tűzött a szürke és fehér parókájába, miközben az én szőke parókámat, egy Alice Csodaországban-os fekete hajpánt tartja a helyén. Teljesen a saját magam ellentétének nézek ki, és van hozzá a nagy szemüvegem is, amitől még inkább nem vagyok önmagam, de olyan nagy és zavaró viselni, hogy behajtom a ruhám zsebébe, amint útnak indulunk a felvonóhoz. – Nem akarom elvonni a figyelmét, rendben? Remy nem láthatja meg, hogy ott vagyok. Lehet, hogy dühös lesz. Azt sem tudom, mit csinálna, nagyon kiszámíthatatlan. És mi, még igazából, soha nem veszekedtünk Mel, csak a szakítás előtt. – Kedves csibém, a rózsákból ítélve, amiket küldött, igazán kárpótolni akar. És ne aggódj! Visszahozlak egy pillanat alatt, csak közben kimegyünk ebből a rohadt szobából! Woo-hoo!

♥♥♥

Harminc perccel később rájövünk, hogy az Underground, nem a hátrányos helyzetűeknek kialakított hely. Megtudtuk ezt már akkor, amikor Mel megpróbált engem kivenni a taxiból és betenni a székbe, majd amikor a szórakozóhelyen le kellett menni a lifttel, és be kellett jutnunk az Undergroundba. Dúlt-fúlt, és azt mondta, már nem is néz ki szuperül, – Hála neked, terhes csaj. Kinevetem, hogy milyen nevetségesen néz ki, ahogy próbálja rávenni az embereket, hogy engedjenek át minket, de ahogy belépünk a zsúfolt arénába, egy kicsit olyan érzésem van, mintha hazajöttem volna, és ez az egyvelege

a

boldogságnak

és

a

frusztrációnak,

egy

bonyolult

kombinációba állt össze bennem, amit senki sem hívott. Ez az a hely, ahol találkoztam vele. Ahol elhagytam a szívemet egy lélegzetre. Ahol baszakodott a nevemmel. Ahol megcsókolta a számat. Ahol, mint a villám, kivetette magát utánam a ringből. Miután mintegy ezer ''elnézést, sajnálom, engedjenek át" mondat hagyta el Melanie száját, végül felértünk a helyünkre. A jegyeket a saját kártyámon kellett megvennem, nem akartam nagyon kitűnni a tömegből, úgyhogy az első üléssorban kerítettem magunknak helyet, bár nem éppen a központjában. Nagyon jó hely, és így lehetőségem lesz közelről felfalni minden egyes négyzetcentiméterét az én Szökőáramnak. Ő nem izgul, hogy végre beszéljen velem? Nem izgul, hogy láthasson? Haldoklom, hogy csak egy kis futó pillantást vethessek rá. – Ne feledd, hogy a tested most egy idősebb asszonyé, Mel – suttogom, amint az este első harcosai elkezdik ütni egymás arcát.

– Az a nő, folyton követ minket, – mondja Melanie aggódva és mögénk mutat, de én nem fordulok meg. – Olyan, mint egy nőstény hím. Egy kicsit ijesztő. Végignézek az arénán, meglátom Pete-t, és közvetlenül mellette az ülésen, amit én szoktam elfoglalni, a húgomat, Nora-t látom, ahogy vigyorogva flörtöl vele. – Wow, Nora rávette Pete-t, hogy szerezzen neki egy jegyet? – kérdezi Melanie. Nem tudom miért, de látni valakit, bárkit, még ha a húgom is az, a székemben, attól ezer kígyó féltékenységének a szikrája ébred bennem, és most újra dühös vagyok. Nem dühös. Újra tombolok mindenért, amiért Remington azt mondta, ne jöjjek el. A gazember. Hirtelen, a ringben már nem tartózkodik senki sem, azt hiszem látom Riley-t, amint kezd kisétálni, hogy elfoglalja helyét a sarok közelében a ringnél, és a pulzusom megugrik. – Az utolsó alkalommal, amikor nálunk járt a ringben, egy rekord kiütést kaptunk tőle, és üldözőbe vett valami nagyon személyeset... A hang a hangszórókból fellángol, a nők sikoltoznak, a szívemet csak melegíti, jól emlékszem, ahogy akkor utánam jött. – Tudjátok, kiről beszélek. A férfit, akit most itt láthatunk! Köszöntsük az egyedi, az egyetlen, Remington Tate, a Szöökőőáár !!!!!! "Melanie visszatartja a levegőt, aztán azt mormogja, – Ohuramisten látom. A pulzusom az egekbe szökött, amikor láttam egy vörös villanást, amint a ring felé kocog, de nem látok semmi mást, ebből a hülye székből. – Nem látom őt! – Istenem, utálom, hogy mindenki láthatja őt, de én nem.

– Barátném, jön a ringhez! Néhány csaj ráakaszkodott, de megpróbál keresztüljönni. Ő egy Isten, Brooke. Istenem... És akkor végre meglátom, és a szívem szó szerint megáll, a gyomrom azonnal összehúzódik az izgalomtól. Szeretem őt, utálom őt, szeretem őt. Most besétál a látóterembe, egy vörös villanás, belendül a ringbe, olyan karcsú és izmos, olyan simulékony és tetterős. A lámpák fénye rávetül, amikor megszabadul a piros selyem köpenytől, és hirtelen ott van. Annyira férfias és nyers. Minden nő fantáziája, és ő az enyém. Soha nem fogom elfelejteni, hogyan néz ki az ökölvívó öltözékben, minden izom a lemeztelenített törzsén, kemény és metszett, napbarnított és csillogó. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy kimosolyog a tömegből. Én. Haldoklom. Csodálatosan néz ki. Tökéletes. Sugározza a férfierőt és a vitalitást. Mintha egy kibaszott strandon lenne, én meg a pokolban vagyok. Még a lámpák fénye is, ahogy felfutnak a testén, mintha megcsókolnák a napbarnított bőrét. A kőkemény karjait kitárja, izmai megfeszülnek, ahogy lassan megfordul. Az aréna szinte remeg a kerekeim alatt – a sikoltozás fülsiketítő. – Baszd szét őket, Szökőár! – ordítozzák az emberek mögöttem. – Aztán bassz szét engem! Megvillantja a gödröcskéit nekik, a szeme is csillog a számukra. Annyira nyilvánvalóan boldog, hogy meg akarom ütni. Sőt, oda akarok menni és össze akarom törni a száját az enyémmel, míg közben megütöm. – Brooke, úgy érzem, nagyon rossz barátnőd vagyok, de kérlek mondd, hogy megérted, amiért én epekedek a pasidért! – mondja Melanie aggódva.

-

Nyögök és undorodom magamtól. Itt vagyok fesletten és kergetem őt, mint néhány rajongója. Sóvárgok utána, mert az enyém. ENYÉM. És most, hööölgyeim és uraim, üdvözöljük a Szörnyek anyját, Hector Hex, Herculeeeeeees! – a bemondó síkit, Melanie meg azt motyogja, – Szeeent szar. Abban a pillanatban, a Szörnyek Anyja belép a ringbe, esküszöm, szinte látom magam előtt, ahogy a súlya alatt beszakad a föld. Még soha nem láttam őt korábban, de úgy néz ki, még nagyobb, mint a Hentes, a csomó a gyomromban még jobban összeszorul. Ez az új ellenfél úgy néz ki, mint valami Paul Bunyan – a hatalmas óriás. – Milyen galaxisból származik ez a nagydarab hústorony? – kérdi Melanie, és ugyanolyan zavart, mint én. Remy összecsapja vele a bokszkesztyűit, aztán megfeszülnek a karizmai, ahogy visszahúzza a karjait, nézem a tetoválásait a vállán, a bicepszén és a bordáin. Az én bordáim is megfeszülnek, amikor eszembe jut, hogy milyen érzés, érezni őt. Megszólal a gong. Középre mennek. A szívem dübörög, amikor a Szörnyek Anyja behúz egyet Remington bordái közé, de Remington egy hármas ütést visz be, olyan gyorsan és olyan erőset, hogy a srác hátratántorodik három lépést. – Brooke, ohédesistenem! – mondja Melanie. – OH. ÉDES. ISTENEM! Az óriás visszajön, lendületet vesz és egyenesen belecsap Remy gyomrába. Hallom a hangját az ütésnek és látom, ahogy megrándul tőle, de hirtelen meghallom azt is, ahogyan Remington visszaüt. Gyorsan és

keményen. PAM PAM Poom! Az óriás ráesik a seggére. Remington körbemegy a ringben, miközben várja, hogy felkeljen az óriás, kecsesen kígyózik az én erős, kék szemű oroszlánom. A testem minden porcikája emlékszik arra, ahogyan ez az oroszlán mozgott rajtam. Bennem. Amikor a csípőjét, tökéletes pontossággal előretolta. Ahogy a keze végigsiklik az egész testemen. Hozzám préselődik. Kóstol engem. Ahogy a nyelve végigsiklik rajtam, hogy milyen az íze és milyen, amikor nyalogat engem. A szörny lassan felkel és megrázza a fejét, mintha megzavarodott volna, és mielőtt bevihetne egy újabb ütést, Remington behúz neki egy jobb horgost, és ezzel visszakoppan a földre a hátára. Melanie felugrik és sikoltozni kezd. – IGEN !! IGEN! Remy, Te vagy a király, a nyomorult dzsungelben! – üvölti. Remy felénk fordul és mosolyog, lefagyok, amikor meglát minket. Elnézően mosolyog felénk, a szemében csak rajongók vagyunk, amikor hirtelen megváltoztatja az álláspontját és úgy tűnik, mintha a teste megkötött volna. A gödröcskéi még mindig látszanak, de a szemét összeszűkítette, ahogy becserkész minket, mint egy ragadozó, aki vadászati módban van. Kihúzták alólam a lábamat. – Szerintem, felismerte a hangodat, te idióta! – süvöltőm az orrom alatt, és megrángatom Mel szoknyáját, hogy üljön vissza. De Remy, nem Mel–t nézi. Oh, nem. Remy, rám bámul. A lába lecövekelt, a mellkasa erősen zihál, a mellkasa gyorsan emelkedik és süllyed, ahogy hirtelen a lézerszemekkel nézz rám. Engem és csakis engem.

A kék szeme belém fúródik, kérdőn és kíváncsian, és hirtelen gyötrelmesen biztosan a tudatában vagyok annak, hogy pontosan miben is vagyok és mit viselek. A fekete szempillafesték a szemem körül, a nevetséges

piros

rúzs,

a

vakolat-smink...

csendesen

és

buzgón

imádkozom, hogy ez elég ahhoz, hogy megvédjen tőle. Kifújom a levegőt, amikor a szeme a jobb oldalamon Melanie-ra csúszik, aki kapkodva lélegzik és a parókáját állítgatja. – A francba, a kibaszott életbe. És ha azt hittem, hogy szabad és tiszta vagyok, akkor bizony én teljesen, teljesen, alábecsültem őt. Mert ismét rám néz, miközben lassan megrázza a fejét. A szívem annyira ver, olyan nehéz a mellkasomban, hogy azt hiszem, lesz néhány maradandó belső károsodásom. Végigszánt a kezével a haján és nyugtalanul járkál körbe egy pillanatig; majd ismét felemeli a fejét, amikor a szemét belém égeti, megrázza a fejét, ezúttal hirtelen felvillannak a gyönyörű gödröcskéi, azt hiszem tudja, hogy én vagyok. Elektromosság kering az ereimben, amint a szeme elsötétül a hőtől, ajkai érzékien teltek, tele van férfi tudással, hogy én vagyok az, ellentétben azzal, amit minden rajongója mond, csak én vagyok az első számú rajongója. Pontosan tudja, hogy ki vagyok. Látom a szemében a fenyegetést megjelenni, és szinte hallom a hangját... Te kis szar, tudom, hogy ki vagy. Látlak. Kurvára látlak!

Le akarom tépni magamról ezt a hülye jelmezt, és csak odafutni hozzá, rámászni, mint egy fára. Megragadnám a kemény állkapcsát a kezemmel, megcsókolnám a száját, és megfojtanám a csókjaimmal és minden szeretetemmel, amit iránta érzek, és amiben már hetek óta fuldoklom. Az ujjait az oldalára kulcsolta, mikor kihirdették a másik ellenfelét, aki belelépett a ringbe, Remy folyton rám nézett, összeszorította és kinyitotta az öklét, és a perzselő tekintetétől, úgy éreztem, hogy lényem minden része elégett, egészen le a lábamig. Megszólalt a gong, Remington rám kacsint, amitől a tömeg felmorajlik. Melanie csikorog mellettem, és megszorítja a kezem. – És te még azt mondtad nekem, hogy ő mennyire nem akar téged, te húgyagyú! – magára bök. – Ez a lány itt, kibaszottul kanos a te nevedben is! Ohédesistenem! Teljesen megcsinált téged fejben! Csaknem felnyögök, amikor a verekedés elkezdődik. Remington életerősnek néz ki. Az ütései közben, amit az ellenfelének bevisz, egy kis szurkálás, egy horog ütés, aztán lebukik, ő mindig felém fordul, csak hogy lássa, hogy én nézem. Itt Vagyok. Látom őt. Érezem őt. Akarom őt. Kurvára szeretem őt, jobban, mint bármit vagy bárkit, ezen a világon. A férfiaknak semmi esélyünk ellene, és nézem őt a legteljesebb elragadtatásommal.

Az elmúlt hetekben, amit éreztem, az összes őrült hormonom, hogy annyira hiányzott, hogy majdnem beleőrültem, hogy mint egy őrült, annyira akarom, és hogy annyira szeretem, mint egy őrült... Olyan közel van most hozzám, mint még soha az elmúlt hetekben, és én meghalok érte, annyira akarom, úgy megszorítom az ujjaimmal a székemet, hogy azok elfehérednek. Magamban akarom őt érezni, annyira szeretném ezt, mint a következő lélegzetemet. Most ez minden, amire gondolni tudok, csak arra, hogy ő az enyém, és én az övé vagyok, nem hagyom, hogy elmenjen, ha majd megint nem kellenék neki, mindent megteszek, hogy újra akarjon és velem legyen, mert nekem soha nem lesz olyan pillanat az életemben, amikor én elengedem őt. Minden egyes harc után az ő nevét mondták ki győztesen, és lendítették fel a karját a magasba, a tömeg üvölt, és azok a kék szemek rám találnak a nevetséges ruhámban, az állkapcsát összepréseli és teste megfeszül, mintha nem bírná megállni, hogy ne érjen hozzám. Az egész testem reagál rá és reszketek a székemben attól, ahogyan rám néz. Lehet, borzalmasan nézek ki, de még mindig engem akar. A vágy ég a szemében, és az ígéret, hogy majd ő elvisz és megtáncoltat, benne van az íriszében. A szívem lüktet. Emlékszem rá. Emlékszem a bőrére, ahogy a bőrkeményedése végigkarcolta a testemet. A lélegzetére. Látom a testét a kijelzőn, csillog az izzadságtól, minden mélyedés a törzsén tökéletes és én, szinte érzem az ízét és azt, ahogyan végigcsúszik rajtam. Egész este úszom a boldogságban, az izgalomban, az idegeim reszketnek az égető szükségtől.

– Mel, nem akarom azt, hogyha idejön hozzám, ebben a jelmezben lásson engem – mondom neki, és először sajnálom a döntést, amit a ruhámról hoztam. Csúnya vagyok benne, egy parázna, tisztátalan és nevetséges is, nem akarom, hogy Remy így lásson meg ma este. – Rendben, menjünk haza hozzád, és majd szólunk neki, hogy oda jöjjön – motyogja. Elkezd tolni, amikor hirtelen meghallom a bemondó hangját üvölteni a hangszórókból. – KIÜTÉS! Igen, hölgyeim és uraim! Az önök győztese ma este ismét az egyedi és egyetlen, Szökőár! Szööökőőőááár !!!!!!!! A neve visszhangzik körülöttem, mint az állami kórusban – Szökőár! Szökőár! – Természetesen az ellenkezőjét csinálod annak, amit kértem, hogy csinálj – egy őrülten mély torokhang, az ő szexi hangja, suttog a hátam mögül; aztán meglátom az izmos felsőtestét, amint előttem mozog, és felemel engem egy pár édesen izzadt kar. Remington, helyettem Melanie felé fordul és hallom, hogy szinte morogva azt mondja neki: – Én vigyázok erre a tűzgolyóra. Riley majd hazafuvaroz téged. Az ő férfias illata forog itt körülöttem, és teljesen hatástalanít engem. Meg akarom ütni a mellkasát és megmondani neki, hogy engedjen el, mert én még mindig egy kicsit mérges vagyok rá, de az ujjaimmal körbeölelem a hátát, összekulcsolom az erős nyaka körül, mert félek, hogy leesem, aztán már csak mozdulatlanul vagyok, mert az ölelő karjai körülöttem elnyelnek minden más érzést. Jó. Ijesztően jó. A kidomborodó bicepsze nyomja az oldalamat, a vastag alkarján csillog az izzadsága fénye, mint a teste többi részén. Akárcsak a többi szép, dühítő és bonyolult részén.

– Jó szórakozást, Brooke – szólal meg Melanie, rám kacsint, ahogy odajön hozzám, megsimogatja a vállamat és a fülembe suttog. – Barátném, én még soha az életemben nem láttam, hogy ilyen fény pislákoljon egy ember szemében; ő, annyira keményen meg fog téged baszni. Az öltözőknél Riley, egy sátáni vigyorral az arcán szól hozzám. – Hé, Brooke! Mivel REM olyan szorosan fog téged, azt feltételezem, hogy te vagy Brooke? – mondja, miközben Remington kezébe ad egy kis katonai zsákot. Remy bólint, súg neki valamit, aztán kivisz engem és leint egy taxit, ahelyett hogy hazavinne, mogorván bemondja a sofőrnek a két háztömbnyire lévő szálloda címét. Ő dehidratált, így kicipzárazza a zsákját, elővesz egy energiaitalt és elkezdi lenyelni, a szabad karját használja, azt, amelyikkel nem ölel engem körbe az ölében. Erősít a szorításán a derekamon, amikor megpróbálok mozdulni a helyem felé, a szívem vadul dübörög a mellkasomban, amikor a kiürült vizesüveget visszateszi a táskájába. Lehajtja a fejét, és ahogyan eddig még nem tette, talán a legmélyebben és leghosszabban, szippant egyet rólam. Vágy cikázik rajtam keresztül. Még mindig egy kicsit dühös vagyok, de a combom között a csiklómból kiáramlanak a fájdalmas impulzusok. Megragadja az arcomat, elfordítja és belecsíp a fülcimpámba, lihegve veszi a levegőt, teljesen megkeményedett a fenekem alatt, mintha akarna engem. Mintha ő, kétségbeesetten akarna engem. – Istenem, – recsegi a fülembe, a karjaival körbezár engem, amíg a nyelvét bedugja a fülembe. A remegés, mint a szükség, úgy futott végig a testemen, és arra késztetett, hogy beleharapjak a számba, visszafojtva egy

nyögést. Aközött tépelődtem, hogy üssem vagy csókoljam őt, mert ő megöl engem. A bugyim már elázott, a mellem fáj, a szívem fáj, minden részem fáj, ahogy a nyelvét mártogatja bele a fülembe, kívül és belül is, ugyanazt a kétségbeesést éreztem. Amikor megérkeztünk a szállodába, saját dühömben fövök, és ezzel egyidejűleg fortyogok a vágytól, mert az úton idefelé Remington azon dolgozott, hogy őrült izgalomba hozza magát a taxi hátsó ülésén. A kezével engem dörzsölgetett, nyalt és csipkedett. Szaglászott, mint aki éhezik a levegőre. Felveszi a kulcsot a recepción, majd elmegyünk a lifthez, mikor kásás, idegen hangom azt mondom: – Tegyél le. – Hamarosan, – mormogja vissza nekem, szeme perzsel a hőtől, ahogy lenéz rám. Még mindig látom a vágyat azokban a kék szemekben, pedig az univerzum leginkább nem szexis ruhája van rajtam, a legrosszabb sminket viselem, ami csak lehetséges, rettenetes kurvás vörös rúzst, de az ősi vágytól a tekintetében, mint a kis villámok, az öröm úgy vágtázik át rajtam. Úgy érzem magam, mint egy fortyogó vulkán, a vérem a dühnek és az izgalomnak az ellenállhatatlan keverékben párolódik. De utálom, hogy az izgalom ilyen hamar megnyerte a csatát, abban a pillanatban, amint az illata elérte a tüdőmet. A nyelvem fáj a számban. Meg akarom nyalni a torkát, össze akarom érinteni azt a szexi száját az enyémmel, rávenni őt arra, hogy mutassa meg, hogy még mindig akar és szeret engem.

A szívem hevesen püfölte a bordáimat, ahogy becsúsztatta a kulcsot a nyílásba, és bevitt a lakosztályba a folyosó végéhez, ahol általában a hálószoba van. Az ágy végénél letesz a lábamra. – Nem tudom, hogy meg kellene csókolnom téged, vagy inkább megüsselek – szólalok meg az izgalomtól remegő a hangon. Amikor úgy érzem, újra begerjeszt, megütöm az öklömmel a kemény mellizmát, és odébb nyomom a mellkasánál fogva, így eltávolodik tőlem. Megragadom a gyönyörű arcát, és összenyomom a szexi száját az enyémmel. Az íze úgy borzong át rajtam, mint egy lövés ecstasy, amíg dühösen el nem rántom magamtól, és újra bele nem verek egyet a falkemény mellkasába. – A dalaidon sírtam! Hiányzott a hangod, a kezed! Számodra csak egy epekedő hülye bolond terhesmama voltam, és te azt szeretnéd, hogy otthon maradjak, mint egy ötödik századi jó kis feleség, aki rád vár, miközben te benedvesíted minden kurva bugyiját. Én, ezt nem fogom csinálni. Nem vagyok az a lány, aki erre hajlandó, hallod? – Igen, hallom – lehajol és felcsúsztatja az ujjait, hogy a kezébe fogja a fejemet, aztán az erős, vágytól-elmélyült hangja, táncol a bőröm. – Most gyere ide és csókolj meg újra... – közelebb húz magához, és gyengéden megütöm a mellkasát, nyögve egyet tiltakozásul. – Megérintettél valakit? – Sírok, próbálok kiszabadulni a szorításából. Erősebben markolja a tarkómat, hogy ne tudjak elmozdulni, éhes tekintetét nem veszi le az ajkamról. – Nem. – Akkor, miért nem akartál találkozni velem? Nem értelek!

Szemében villog a csalódottság. – Nem kell engem megértened, csak szeretned kell engem, a fenébe is. Meg tudod ezt csinálni? Meg tudod? – Az érzéki érdes hüvelykujját végighúzza az alsó ajkamon. – Megteszed? Nem tudok válaszolni. Míg ő úgy bámulja a számat, mint egy édes húsevő, én közben iszom a látványát a borostás állkapcsának, a kék szemének,

a

tüskés

hajának,

magas

arccsontjának

és

szögletes

állkapcsának, a sötét vágott szemöldökét, arca minden szép hüvelykjét és, hogy ilyen fájdalmasan közelről láthatom, minden szerv a testemben lüktetni kezd. Hallom magamat suttogni, – Még mindig szeretsz engem? – Te most csak viccelsz velem – mondja. Felnyögök, ahogy az ujjai simogatják a nyakamat, az érintése rántottát csinál az agyamból. Mámorossá tesz a közelsége, megrészegít a verejtékének és a szappanának az illata. Minden alkalommal, amikor közelemben van, az csak fokozza az érzékeimet, és most annyira érzelmes vagyok, az a sok óra, amikor annyira hiányzott, ezek a furcsa hormonok, a hangom megremeg, amikor megkérdezem. – Szeretsz még engem úgy, mint korábban? Szeretsz még úgy, mint azelőtt? – Kurvára meg vagyok érted őrülve! – kiált hitetlenkedve. Becsukom a szemem, és halkan nyögök, vadul kapaszkodva a szavaiba. – Elmondtam neked, hogy mennyire szerettelek téged, minden rózsa, minden szirmával – mondja nekem mély hangon suttogva. Aztán újra végigdörzsöli a hüvelykujjával a számat, most durvábban, mint az előbb, a hangjában hallani a szükségét, bársonyosan – sima és erős, amitől a forróság keresztül gyűrűzik rajtam. – Az intézetben az egyik női orvos kapott rózsát. Azt mondta, ezt a férjétől kapta, aki elutazott, és azért küldte neki, mert szereti őt. Nem ez

az, amit küld valaki, ha éppen nincs ott, hogy elmond valakinek azt, hogy kibaszottul szereted őt? Brooke, én még sosem csináltam ilyet, de kurvára fájt látni téged egy kibaszott képernyőn. Fájtak az üzeneteid. Jobban fájt, mint ahogy egy kurva ütés fáj. Szétnyitotta az ujjait hátul a nyakamon, mintha szüksége lenne arra, hogy a lehető legnagyobb felületen érintsen meg engem, a szeme ragyogott, olyan nagyon hevesen, hogy a szívem minden egyes dobbanással, egyre nehezebb lett. – Nem hallottad a dalokat!? Az összest neked szántam, Brooke. Nem tudtad, hogy rád gondoltam? A fenébe is, hogy mennyire hiányoztál? Ha még nem mutattam meg neked, hogy mennyire szeretlek, akkor mondd meg, hogy mit tegyek, és én kibaszottul megteszem! – Azt szerettem volna, ha azt akarod, hogy ott legyek a verekedéseden! Mint mindig. Ahogy azelőtt is mindig akartad, hogy ott legyek. Most, miért nem akarod már ezt? Miért nem jöttél el hozzám korábban? – Istenem, semmi mást nem akartam annyira, mint azt, hogy ott legyél! Mit gondolsz, élveztem ezt a poklot egy másodpercig is? Mit gondolsz, ha előtte eljöttem volna hozzád, hogy lássalak, akkor lett volna bennem annyi erő, hogy itt hagyjalak? Hogy gondolhatod azt, hogy ez nekem könnyű, Brooke? Hogyan? Az eleven frusztráció a szemében, olyan mélyen hasított belém, hogy leejtettem a fejemet, mert nem, nem hiszem, hogy ez neki könnyű, egyáltalán. – Azt hiszed, hogy szükséged van rám, kicsi csillagszóróm? – A mogorva kérdése végig szántott rajtam, és össze kellett, hogy nyomjam a combomat, hogy megszüntessem magamban ezt a remegést. – Baby,

neked fele annyira sincs szükséged rám, mint amennyire nekem szükségem van rád. – A váratlan szomorúság a hangjában, visszarángatja a tekintetemet rá. – A játékom csak a fele, mint ami szokott lenni. Nem tudok koncentrálni. Nem tudok aludni. Nem tudok normálisan részt venni a meccseken. Olyan vagyok, mint egy robot odakint. Úgy érzem, hogy egy kibaszott lyuk van itt – felemeli az öklét a mellkasához. – Próbálom megvédeni a nőmet. Három orvos, három, azt mondta, hogy az első három hónapban maradjon az ágyban és ne utazzon. Nem látom őt, nem tudok szeretkezni vele, igyekszem, hogy a helyes dolgot csináljam, még ha a gyomromban a sikolyok azt is mondják, hogy ő hozzám tartozik – összeszűkíti a szemét és az orrán át kifújja a levegőt. – Minden másodpercben, minden lélegzetünkben, te hozzám tartozol. – Remy, sajnálom. Ez az őrületbe kerget engem is. – Eltakarom a kezeimmel az arcomat és próbálok lélegezni az összeszorult torkomon keresztül, de elkapja a csuklómat és az oldalam mellé kényszeríti a karjaimat, hogy megragadja a tekintetemet, saját élénken csillogó kék szemeivel. – Annyira nagyon szeretlek téged. – Az arcomat a nagy és szép kérges kezébe fogja. – Annyira kurvára nagyon Brooke, hogy még mindig nem tudom, mit

kezdjek

magammal, – mondja és megcsókolja az

orrnyergemet, egy halk reszkető sóhajjal. – Minden hiányzott belőled, az ahogy mosolyogsz, az ahogy rám nézel, az ágy illata, amikor velem vagy. Szeretlek, annyira, amennyire még semmit nem szerettem az életemben, semmit. Ez megevett engem belülről, mint egy betegség, el akartam menni érted, hogy visszahozzalak hozzám.

Elkezdek reszketni az ágy végében, minden érzelmem, minden tomboló hormonom, minden sejtem, az egész lényem zsibong a szavaira. Az egész testemben lüktet a szerelem, a vágy és a fizikai szenvedés, amiért hetekig nélkülöznöm kellett az én Remy-met. Remegve és szeretettel telve emelem fel a kezemet, hogy három ujjal megcirógassam az álla kemény vonalát. – Ez – mondom, a szavak úgy törnek fel belőlem – az, amit látok a szobámban. Ez az arc. Ez az arc minden, amit látok, csak Remy–t látom. – A fenébe veled, szedjük le ezt a szart, hadd nézzem az én Brookemat. Megragadja a parókát és félre dobja, majd fogva tartja a tekintetemet, elhalványul a mosolyunk. A levegő pulzál és pattog köztünk, mintha a szükségünk, egy élő, lélegző dolog lenne köztünk. – Miért akarja bárki eltakarni ezt a hajat? – nyugodtan, megkönnyebbülve simítja a fejem búbjától végig le a hajamat, csak ez a halkan zizegő hang, ami hallható a szobában. A lassú, édesen szakértő ujjait beleássa a kontyomba, és azon dolgozik, hogy meglazítsa a hajamat, az ujjainak az érintésétől a fejbőrömön borzongás fut végig a hátamon. Mire kiszabadítja a mahagóni szálakat, így azok most szabadon a vállamra hullanak, a combom egy pocsolyába olvadt a többi részemmel együtt. Egy vékony fényes izzadtságcsík vonja be a vastag torkát és a mellizma

is

csillog.

Felsőteste

olyan

masszív

és

szilárd,

áthatolhatatlannak tűnik, mint egy acélfal, mintha semmi sem tudna neki fájdalmat okozni. A karizma kidudorodik, ahogy a kezével simogatja a hajamat, kibogoz engem is, mint a kontyomat.

Amikor megszólalok, a hangom olyan mély, amilyennek még soha nem hallottam. – Azt hittem, úgy nézek ki, mint egy öreg rajongó. – Az enyém – mondja suttogva, sokkal mélyebb és durvább hangon, mint az enyém. – Micsoda? – Az én édes... engedetlen... kedvenc kis rajongóm. Újra az övének nevezett... Nem tudok mit mondani, és ő csak hallgat. Forró villámcsapás rohan át rajtam, ahogy az egyik kezével benyúl a ruhám alá. Gyengéden élénk kék szeme rám néz, amint az ujjait a belső combomon végighúzza, a szívem teljes sebességgel vágtat. A számat nézi, és Istenem, engem elárasztott a szükség. Lebukik, hogy először megízlelje a számat, megnyalja a rúzsomat, és mindeközben a ruhám alatt az ujjai a bugyim anyagán csúszkálnak. A nyelve becsúszik a számba, lefektet az ágyra, megborzongok, ahogy kinyitom a számat és halkan felnyögök. Az érzés, annyira igazi, valódi és annyira jó... Meghúzza a tangabugyim pántját; aztán könnyedén félrelöki, és ujjával közvetlenül megsimogatja a húsomat. Viharként tombol bennem a vágy, ahogy lágyan megcsókolom. Végre megízlelhetem őt és az én hülye rúzsomat is, haldoklom, ahogy megnyit engem az ujjával, pont akkor, amikor belöki a nyelvét a számba. Forrón és nedvesen kergeti körbe az enyémet, hízeleg nekem, hogy kövessem és igyak az ő szájából, miközben lassan belém csúsztatja a középső ujját. A testem, az övének ívelem.

A számba suttog, – Azzal, hogy eljöttél a meccsemre, besétáltál a karomba. A légzésem akadozik, ahogy az ujját húzkodja belül a hüvelyemben. Úgy érzem, muszáj körül szorítanom az ujját, a testem kapzsin kívánja, bármilyen része is legyen bennem. A hüvelykujját is beveti, megpöcköli a csiklómat, és amikor azt látom, hogy megrészegülve nézi az arcomat, ahogyan játszik a leglucskosabb és legforróbb testrészemen, a szája bekenve a rúzsommal, az álla feszes a vágytól és a ragyogóan kék szemei néznek le rám a szép arcából, Istenre esküszöm annyira szexin néz ki, mint ha egy másik nő megcsókolta volna. Féltékeny vagyok saját magamra és a vacak rúzsomra, ahogy dobálom a fejem. – Remington... Felnyög és ad nekem egy csókot, egy gyors és kemény csókot, egy kicsit megharap a fogával, mielőtt elszakítja magát tőlem, és kihúzza az ujját is belőlem. Anélkül, hogy sietne, szép lassan nekiáll kigombolni a virágos ruhám gombjait. Minden sejt a testemben őrjöng, ahogy felülök és segítek neki kigombolni alul a gombokat, miközben ő felül dolgozik. – Gyorsan, ó, Istenem, érj hozzám – zihálom. – Csitt – zümmög, ahogy megfogja a ruhámat egészen középen, könnyedén félrelöki a szövetet, így meglátja a fehér pamut fehérneműmet, amit viselek. Az összezsugorodott mellbimbóim majdnem átdöfik a melltartóm anyagát, a bugyim nyirkos, és én nem hiszem, hogy ez lehetséges, de a szemei most sokkal sötétebbek vagy éhesebbek, mint korábban valaha is voltak. – Istenem, meg tudnálak enni.

Mielőtt tudatosulhatna bennem, már meg is találja a melltartóm kapcsát,

és

amint

félre

löki,

az

ujjaival

elkezdi

dörzsöli

a

bimbóudvaromat, közben végig harapdálja a számat, az alsó és a felső ajkamat is, míg le nem hajtja a fejét, és a szájába nem veszi az egyik bimbómat. Óhhh – hallom. És ez én voltam. Én adtam ki magamból ezeket a hangokat. Nekifeszülök a testemmel. Megdörzsöli a nyelve hegyével a mellbimbómat és az élvezet hullámokban áramlik át rajtam. Visszacsúsztatja a kezét a bugyimba, ujjaimmal a hajába markolok. Úgy tűnik, nagyon éhes, és én is annyira szomjazom, abban a pillanatban, ahogy a megérzem, hogy a középső ujját belém nyomja, annyira megduzzadok, és annyira nedves és kétségbeesett leszek, érzem, ahogy a szájával szopja a mellemet, mintha ki lenne éhezve rám, ettől kezdek elmenni. Az ujjaimmal megragadom a haját és az öklömbe szorítom, a fejem visszaesik a párnára és egy óóóóóóóóh hang, hagyja el az ajkamat, az izmaim

kezdenek

összerándulni

és

elernyedni,

összerándulni

és

elernyedni, miközben ő lassan mozgatja az ujját bennem, ezzel is elnyújtva az örömömet, ahogy erősebben megszívja a mellemet, elszabadul valami, elönt az áradat és csak úgy árad szét bennem a gyönyör. – Ó, Istenem – sírok, és felágaskodok hozzá, az arcomat a nyakába fúrom, ahol végigfuttatom a nyelvemet a finom feszes bőrén, kétségbeesetten iszom őt magamba. – Ó, Istenem, csak arra várok, hogy a tiéd lehessek. Hogy érezzelek. Téged. Magamban.

Nézi, ahogy levegő után kapkodok, csillog a szemében a birtoklás, ami felvillanyoz engem. – Még nem végeztem veled – mondja nekem gyöngéden, a nedves ujját odatartva nekem, hogy nyaljam le. – Meg fogom dugni a szádat az enyémmel, a puncidat az ujjaimmal, és minden egyes részedet, amit csak tudok a nyelvemmel. És te, meg fogod csókolni a farkamat, amíg el nem jön a holnap. – Most akarom megcsókolni a farkadat. – Most nem. – Pár lépést hátrál, és lerántja a bokszszerkóját, így láthatóvá válik a napbarnított bőre, az izmai, tetoválása, és... a szemem majdnem kiesik a helyéről, amikor meglátom a hatalmas és gyönyörű merevedését, amint a zuhanyt nyitja meg és engedi a vizet a kádba. Értem jön, és a szemeim égnek a látványától, a gyönyörű álló farkától, olyan közel van, látom a csillag tetoválását felette. Meg szeretném csókolni azt a részét, mint ahogy szeretném megcsókolni a többi részét is. Nem, nem csak megcsókolni akarom. Meg akarom nyalni. Szívni. Kóstolni. És magamnak követelni őt, ő az enyém, örökkön-örökké. Mielőtt megragadhatnám, hogy játsszak vele, ahogy ő játszott velem, megfogja a karomat és a lábamra állít, majd besétál velem a hatalmas jakuzzihoz. Kerek és csont színű, a szoba közepén helyezkedik el, elzárja a csapokat, kinyújtja az egyik karját, hogy azon támaszkodjam meg, amíg belépek a lábammal a vízbe, aztán rávárok, hogy kövessen engem. Belép a hátam mögé, beleülünk a meleg vízbe, ahogy elhelyezkedtünk a kádban, bekapcsolja a jakuzzi motorjait. A szemem lehunyom, amikor körülölel a karjaival, azonnal elkezdi nyalni a nyakamat. – Remy... – sóhajtom.

A fogai legelnek a nyakamon, aztán recsegő hangon a fülembe suttog. – A világon semminek sincs olyan jó íze, mint neked, a bőrödnek, a nyelvednek, semmi sem olyan édes és lédús, mint a puncid. – Hirtelen felemel és felállít engem, a víz fodrozódik körülöttünk, de ő továbbra is ülve marad a kádban, az arca egy szintben van a vaginámmal. Széttárja a kezét a combom, hogy a lábam szélesebb terpeszben legyen, és beletemeti a fejét a lábaim közé, megcsókolja a puncimat, percekig csak a csiklómat simogatja a nyelvével, majd feltolja a nyelvét a barlangomba. Érzem, ahogy a morgása végig rezeg bennem, amikor készen lesz és kedvére kiélvezkedte magát belőlem, visszafordít és újra leültet az ölébe. – Ennél valami sokkal nedvesebbet kapsz majd – mondja a fülembe, hangja sűrű, mint a szirup, aztán nyugodtan elkezdi megmosni a hajam. – Ezek... nagyobbak és nehezebbek lettek. Végigfuttatja a szappanos kezét a melleimen, úgy tűnik, minden vérem leszivárog délre, a csiklómba és a mellbimbómba. – Igen – alig sikerül kinyögnöm. – Annyira érzékenyek, és mindig hegyesek. – Szopogatni akarom őket – sóhajtja a fülembe a hátam mögött, és ahogy a nyelve végigsiklik rajtam, mintha már a megkeményedett mellbimbóimat kóstolgatná, a csiklóm lüktetni kezd. Érzem a merevedést a hátamon, annyira rohadt kemény, lüktet a bőrömön, a nyelvem nyugtalan a számban, mert annyira körbe akar tekeredni a farka körül. Kezembe veszek egy szappant és lesúrolom vele az arcomat, próbálok megszabadulni az összes sminkemtől. – Gyerünk – mondom, és gyorsan kiöblítem a habot a hajából. Önelégült mosollyal néz rám, mint aki tudja, mi az oka a nagy sietségnek. Amint előtte térdelek, és a samponos hajából próbálom

kimosni a habot bele a kádba, közrefogom őt, úgyhogy a hatalmas merevedése – az a hatalmas ízletes dudor, ott van a combom között, miközben mosom le a sampont. Odahajol és leszopogatja a nedves vízcseppeket a mellbimbóimról. Felkiáltok, megragadja a seggem, keményen magához ránt, a merevedéséhez dörzsölődök, a szopástól és mozgástól a lábujjam is begörbül. – Ez fájt? – hörög, és a fogával megrángatta a mellbimbóm hegyét. – Nem, ó, Remy, ez olyan jó érzés. Felnyög és keményen nekem löki a csípőjét, ahogy elkezdi szopogatni a másik mellemet. – A francba, Brooke, el tudnék menni csak attól, hogy szopogatlak vagy hallak... – Én is attól, hogy szoplak... és hallom a nyögéseidet... Megragadja az egyik mellemet és szopni kezdi, a másik annyira elnehezül, nyöszörgök és elkezdek mozogni a csípője felett, és mielőtt tudatosulna bennem, elképzelem, hogy megemelem csípőmet és magamba fogadom a farkát, meglovagolom őt és könyörgök neki, hogy töltsön ki engem, újra és újra. Megállít engem. – Nem megyek el egy kádban. Az egyetlen hely, ahol elmegyek az rajtad lesz – dübörög. – Vigyél az ágyba bolondozni – izgatottan lélegzem, a karjaimat a nyaka köré kulcsolom. Mire kivesz kádból, beteker egy törölközőbe, így cipel az ágyba, addigra egy remegő tömegű vörösen izzó szükség leszek. De a következő mondatától, még jobban reszketek.

– Darabokra akarlak szaggatni, annyira akarlak. Egyszerre akarom megcsípni, megharapni és szopni a mellbimbódat. – Lefektet az ágyon, és leszedi rólam a törülközőt, aztán azonnal rám mászik és elkezd szárazra nyalogatni. Ó, Istenem, nem tudok lélegezni, azt hiszem, nem fogom túlélni ezt, elkezdi csipkedni a mellbimbómat, miközben a nyelvével mindenhol végignyalogat. – Remington... Annyira hipnotikus. A légkör körülöttem most megváltozott, megvan az, ami kell nekünk, egy ágy, ő és én. Esküszöm, érzem a villámlásokat a testünk között. A nyelvével a torkomon cikázik, felszakad bennem az ismerős érzés, az édesen reszelős bőrkeményedéses keze a bőrömön, amikor végighúzza a görbületeimen. – Láttalak... a fejemben... minden nap, minden kibaszott órában... – mormogja. Beleszagol a nyakamba és újra a markába fogja az egyik mellemet, reszketek,

amikor

összenyomja

a

húsomat

és

megnyalogatja

a

kulcscsontomat. Az ujjaim végigfutnak a sima hátán, s minden izma körülvonalazódik az ujjaim alatt, és jaj, Istenem, engem tart. A karjaiban. Még vizes és nedves a hideg levegőn, de ő semmi mást nem akar, csak szárazra nyalni engem. Két kézzel megragadom a borostás állát. – Remington Tate – nyöszörgöm és összepréselem az ajkainkat. Még több erővel nyomja az ajkát az enyémhez és a nyelvemet szopogatja. – Brooke kibaszott Dumas. – Forró tekintettel figyel engem, a hüvelykujjával kínozza a mellbimbóimat, lecsúsztatom a kezemet a testén, és megsimogatom a kemény hosszát.

– Meg akarlak csókolni – ráfonom az ujjaimat a makkjára, és mohóm szopni kezdem a nedves nyelvét. – Mondd, hogy azt akarod, hogy itt csókoljalak meg. Ha nem akarsz a lábam között lenni, akkor a számban akarlak téged. Felnyög és felcsúsztatja a kezét az arcomon. – Ez az, ahol lenni akarok. Hogy használhasd a kis fogaidat. Hogy végigfuttasd a nyelvedet rajtam, ahogy elevenen elnyelsz engem. Szeretném látni ezeket az ajkakat, ahogy körülveszik a farkam tövét, olyan rossz, nem is emlékszem mikor csináltam utoljára … – Istenem, fogd be a szád. – Lehajolok és beveszem a számba a farkát. Teljesen. Minden lüktető forró centijét, amennyit csak be tudok venni, azt beveszem. Egy halk, fájdalmas hang szakad fel a mellkasából, annyira kemény és készen áll, azonnal meg tudom kóstolni néhány kóbor csepp spermáját. A szempilláim alól felnézek rá, ahogy a szemébe nézek, látom benne a nyers extázist, attól, hogy látja az ajkamat a farka körül. Nem a tövénél... ahhoz túl nagy, hosszú és vastag. De ajkaim szorosan záródnak köré, a nyelvemmel a makkját dörzsölöm. Rálapítom a kezemet a hasára, hogy megtámasszam magam, a hasa összerándul, amint az ujjaim megsimogatják a csillag tetoválását a köldökénél. Az ágyékom ég a vágytól és féltékeny, amiért a számnak van szerencséje most tele lenni vele. Remy a kezében tartja a fejemet, elragadtatottan, amiért a nyelvem végigcsúszik a vastag hosszán. Reszketek az érzéki, ősi tekintetében. Megragadom a tövénél, rákulcsolom a kezemet és elkezdem szívni a számmal, beleegyezve nyöszörög, amikor másik pozícióba áll. Lerakja a

lábát az ágyról, én maradok négykézláb a matracon, miközben, szorgalmasan nyomkodja magát a számba. Felnyög és lök egyet, a szemét behunyva sodródik. Már megkóstolhatom őt, sós és készen áll, hogy kitörjön. Lüktető és olyan szenvedélyesen erőteljes, a csiklóm sajog a féltékenységtől. A melleim fityegnek alattam, ahogy nyalogatom őt négykézláb, amikor hirtelen az egyik keze végigcsúszik a gerincemen, dédelget minden bemélyedést és ívet, amíg a középső ujja le nem csúszik a fenekem vájatába, aztán tovább halad lejjebb és lejjebb, a puncim bejáratáig, hogy a hosszú ujját megmártogassa bennem. Az élvezet villámcsapásként száguld át rajtam. Felnyögök és meghimbálom a csípőmet, hogy az ujját mélyebbre dugja bennem, felnézek rá, hogy lássam az arcát, a gyönyörű, vad, bujaságtól edzett arcát, ahogyan azt nézi, hogyan adom meg neki élete Istenverte legjobb szopását. A mellkasa megrándul. Érzem, ahogy a feszültség háborog le rajta, ahogy harcol magával, hogy megőrizze az irányítást. De azt akarom, hogy vesszen el és legyen ősi. De ő óvatos. Visszatartja. Gyengéden ringatja a csípőjét. – Éhezel rám? – kérdezi, és tudom, hogy miért kérdezi, a számba akarja üríteni magát? Istenem, esküszöm, nem is akarom ezt abbahagyni még annyi időre sem, hogy igent mondjak. Elkezdem két kézzel simogatni a tövénél, hátra húzódom és úgy válaszolok neki. – Sóvárgok utánad. Ki vagyok éhezve rád. Kérlek, add oda nekem.

A torkából feltörő hang, csak még vadabbá tesz engem. Hozzálát finoman két ujjával baszni a puncimat, ugyanakkor az egyik kezével a fejemet markolja, így tart engem a helyemen, és elkezdi a farkát pumpálni belém, minden egyes alkalommal egy kicsit mélyebbre tolja magát belém, amíg hátul megüti torkomat, majd lassan visszahúzza. De azt akarom, hogy elveszítse az irányítást, annyira, mint amilyen elveszett én vagyok, nekilátok mozgatni a fejemet, fel és le egyre gyorsabban. – Brooke! – kiáltja, felveszi a ritmusomat, és ő is ugyanolyan gyorsan pumpálja magát belém, a feje hátraesik és egy állati morgás szakad fel a torkából. Aztán felnyög és kilövell belém, három, meleg, sós patak sugárban önti el a számat, és én annyira kész vagyok és megrészegültem tőle, hogy abban a másodpercben megyek el én is, ahogy megérezem az ízét, ezzel egyidejűleg, ő kihúzza az ujjait a puncimból és körbe simítja a csiklómat. Színek felrobbannak a lehunyt szemhéjam mögött, a testem megborzong, nyöszörgök és ragaszkodóan fogom a farkát a kezemben, lázasan nyalogatom a hegyét, szeretném minden cseppjét, minden egyes cseppjét. Mikor befejezem, zihálva veszem a levegőt, éhesen megnyalom a szám sarkát és felnézek rá. – Brooke – mondja, engem bámul, heves megszállottsággal a tekintetében, valahogy álmélkodva, majd felemel engem, rátapasztja a száját az enyémre, közelebb húz magához, a karjaival beborít, a szája égő és forró az enyémen, ahogy visszafektet minket az ágyra. Talán a számban még mindig érezni az ízét, de ez őt nem érdekli, megcsókol, mintha semmi sem maradt volna ott belőle, csak a szánk. És úgy érzem, hogy ez az egyetlen részem, amit még mozgatni tudok.

Úgy fektet le minket, hogy ő hátam mögött fekszik, gyengéden, de birtoklóan fogja a markába a puncimat. – Szeretem, amikor éhezel rám – suttogja a fülembe, ahogy simogatja a hasamat. – Terhes vagyok a gyerekeddel. Távol voltunk egymástól, és ez már kínzás. Álmomból mindig izzadtan ébredtem fel és annyira vágytam rád, hogy utána már nem tudtam visszaaludni, mert az egész testem fájt – suttogom nyögve, amikor megmarkolja a puncimat. Gyengéden megharapdálja a hátul a fülemet, és finoman belém hatol az ujjaival. – Nem tudtam egy éjszaka sem normálisan aludni, mióta elmentél. Az ágy olyan üres nélküled, hogy vagy veszek egy hideg zuhanyt, vagy az edzőterembe megyek – mormogja, ahogy meghúzza a fülcimpámat. – De annyira nehéz volt, ha csak rád gondoltam, Brooke. Gondolni a babára, akit beléd raktam. – Kicsit megharapdálja hátul a fülemet, miközben az ujját döfködi belém. Reszketek a vágytól, ahogy megérzem a kemény és hosszú farkát a fenekem mögött, kissé nekem szorítja magát, a csípőnk egyszerre mozdul. Még több fenséges gyönyör cikázik át rajtam, amikor rájövök, hogy még nem végzett velem. Ezután átdob engem a hátamra, hogy szembenézzek vele, a csípője köré rakja a lábaimat. – Mozogj velem – adja ki a parancsot, majd felém mozdul és megbasz engem, a testünk egymáshoz súrlódik és dörzsölődik. A mellkasom megtelik szeretettel, ahogy megcsókoljuk, majd nézzük egymást. A kék szeme, tüskés haja, ezek a duzzadó izmai. A megduzzadt csiklóm féktelenül összerándul minden mozdulatra, ahogy a csípőjét ringatja, a farka teljes hosszával végig dörzsöli a szeméremajkam húsát, simogatja a túlérzékeny csiklómat. Szeretlek, akarom neki mondani, de az egyetlen hang, ami felpezseg belőlem, az egy kis lihegés.

– Kit szeretsz? – nyögi gyengéden. – Téged. – Ki a te embered? – a nyelvével gyötri a számat, majd lehelet finoman végighúzza a reszelős állkapcsát az enyémen, amit egy nyögés kísér. – Ki a te embered? Annyira imádom az érzést, ahogy a borostája az arcomhoz ér, a kezeim közé fogom az arcát és újra megcirógatom az állkapcsát az enyémmel. – Remington Tate, az én Szökőáram. – Azt akarod, hogy mindenhol rajtad legyek? – Hmm, mindenhol akarlak téged. Amikor azt mondom, hmm, tudom, hogy ez azt jelenti, hogy meg fogok fürödni az ő illatában, és a nyögése, azt mondja nekem, hogy ezzel a mondatommal az őrületbe kergetem őt. De amivel ő engem az őrültbe tud kergetni az az, ahogyan a spermáját nevezi, amikor az mondja ''magam''. Annyira rohadtul szeretem, ahogyan szeret engem megjelölni, szereti érezni magát a bőrömön, bennem, rajtam, a számban. Hmm... – Te kértél engem, Brooke Dumas – felcsapja a karomat a fejem fölé és bilincsbe fogja az ujjaival a csuklómat, miközben farkát lassan végighúzkodja a lüktető szemérem ajkamnál, a csiklómnál erősebben nyomja hozzám magát. Figyel engem, ugyanolyan megbabonázottan, a szerelemtől és a bujaságtól sújtottan, pont mint, ahogy én nézem őt, memorizálom őt, és úgy tűnik mintha ő is memorizálna engem. Nyakam hátraível, ahogy lelassítja a ringató mozdulatait, miközben engem az extázis szélére lök az a pár perc, ahogyan a testünk finoman őröl egymáson. És itt vagyunk. A susogó hangok, ahogy hús csapódik a

húshoz, testünk összecsapódó hangjai, a nyögésem, a mormogása, ezzel mind tisztában vagyok. A nevét suttogom, amikor elmegyek, és a szemem hirtelen kinyílik, abban a pillanatban, amikor látom, hogy megfeszül, mielőtt felrobban meglátom rajtam, szorosan lehunyja a szemét, lehajtja az állát, ahogy beteríti az egész hasamat, és velem együtt rázkódik meg, ujjai megszorítják a csuklóm. Azt akarom, hogy rajtam hagyja a nyomát, ahogy lefogva tart és telespriccel, attól megborzongok, mindketten nyögünk, hosszú, elnyújtott hangja ez a megkönnyebbülésünknek. Amikor mindketten ellazulunk, az oldalához húz engem, és mogorván mormolja: – Erre vártam harminckilenc napja. – És öt órája. – És egy kicsit több, mint harminc perce. – Elégedetten vigyorgott, mert nyilvánvalóan, le voltam nyűgözve attól, amit mondott, magába issza az arcom látványát. A hüvelykujjával röviden végigsimít az államon. – Rád gondoltam. Folyamatosan. Nappal. Éjszaka. A hüvelykujjával simítja végig az arcomat és úgy néz rám, mint aki meg akar engem enni; ezután lehajol, és pontosan ezt is teszi. Megcsókol, mintha én egy értékes és ehető kincs lennék, akit most mindenestül felfal. Lecsúsztatja a kezét a hátamon. Érzem a bőrkeményedését a bőrömön, amitől reszketni kezdek. Úgy néz le rám, hogy a haja bájosan és nedvesen rendetlenül áll. – Te kurvára szép vagy. – Nevetségesen nézek ki. Halkan nevet, majd megcsípi az orrom. – Nevetségesen szép.

Fogva tart a tekintetével, ahogy az arcomat nézi, mint aki tiszteli azt, ami a szeme előtt van, aztán lehajol, megcsókolja a hasamat és ráhajtja a fejét. – Mérges vagy rám, amiért eljöttem, hogy megnézzelek? – kérdezem, és a kezemmel beletúrok a hajába. – Nem. – A köldökömet nyalogatja. – Tudom, hogy mit kaptam, és te egy kicsit bajos vagy, ez vagy te. – Én? Te kerested magadnak a bajt. Te születtél úgy, hogy az orvosok ahelyett, hogy azt mondták volna, hogy "ez egy fiú'', azt mondták, hogy "Ó, ez egy baj!" Halkan és rekedten kuncog, aztán hirtelen elhallgat, rám néz, a szeme józan, szinte megkínzott. – Istenem, mennyire szükségem van rád. – A homlokát az enyémnek támasztja, durván és vontatottan fújja ki a levegőt. – Megőrültem, ha rád gondoltam. A repülőúton végig azt a dalt hallgattam, amit te játszottál le nekem, amivel elmondtad, hogy szeretsz engem. – A forró szája újra lecsap, lázasan csókoljuk egymást, feltolja magát a könyökére, újra megcsókolja a hasam. A légzése durva. Nem tudja megállni, hogy ne szimatoljon engem. Érintse az egész testem. Emlékeztetve engem arra, hogy ő minek a tulajdonosa. Órákig nem tudjuk abbahagyni a csókolózást és mormogást, annyira jó érzés így együtt lenni, amíg vissza nem fekszik a hátam mögé, és el nem rendez engem a karjaiba. Szippant egyet a nyakamból és kapok egy puszit a fülem mögé. Aztán simogat egy darabig, és amikor felfedezi, hogy ottmaradt egy kis sperma a bőrömön, felemeli két ujját és bedörzsöli a puncimba. Zihálok.

– Csitt, – mondja halkan. – Arra van szükségem, hogy itt legyek. Pontosan itt. – Az ujjaival pumpálja a barlangomat, lágyan nyalogatja a nyakamat, megborzongok és érzem, hogy jön. Halkan kuncog és gyorsabban kezd dörzsölni, hevesen mozog bennem, olyan érzés mintha a farka lenne bennem. A szemem lángol és kezdek remegni, amikor a tenyere élét hozzám nyomja, hogy még magasabbra vigyen. Amikor végeztem, még mindig úgy érzem magam, mint egy drogos, arra gondolok, hogy ő bennem van. – Amikor újra szeretkezel velem, azt akarom, hogy bennem maradj. Egész este, esküdj meg nekem, hogy bennem leszel, ahogy azt megígérted. Maga felé fordítja az arcomat és úgy tűnik, hogy akar engem, a kezeibe fogja a fejemet és magába szívja a nyelvemet, mintha ki lenne éhezne rá. – Egész este baszni foglak, nem szarakodok, és veled fogok maradni. Lassan kifújja a levegőt, mintha a gondolat, hogy neki egyedül kell lennie, az minden erejét felemésztené, a lélegzete meleg az arcomon, ahogy a beleegyezésemre vár. Amikor bólintok, lustán szexin rám mosolyog. Visszamosolygok rá. Boldognak érzem magam. Teljesnek. Mintha a világ ma este, a helyes irányba forogna. Egy kis extra időt szán a megtisztításomra és felizgatásomra, mindent megtesz, hogy örömet szerezzen nekem, amitől az összes a pillangó a gyomromban megnyugszik. Annyira gyenge vagyok, csak nyögni és suttogni tudom, hogy ez milyen jó érzés, ő meg visszasuttogja, hogy én milyen finom vagyok és mennyire jó engem érezni. Amikor megmosott minden centit a vállamon, a torkomon és a fülemen a nyelvével, a felizgatásomra használt kezét is leveszi rólam és

leteszi mellém, a szokásos kiskanál–nagykanál pozícióba helyez, és a testével meg a lábaival körülfon engem, mint egy perec, sóhajtok, majd ezután elalszunk. Az éjszaka közepén, néha odatolja az orrát és beletemeti azt a bőrömbe. Hátra nyúlok és bizonytalanul megsimogatom a haját, megfordulok a karjában, úgyhogy érezhetem az illatát, elnyelek minden érzést, hogy újra egy ágyban lehetek az egyetlen emberrel, akit valaha is szerettem. És végre otthon érzem magam, mert végül eljött hozzám.

[1]

YOLO – You Only Live Once

Tizenkettő Fordította: Jane

Kezdődik

Két nappal később, még mindig ugyanabban a hotel szobában vagyok, és nagyon jó érzéssel ébredek fel, amikor is észreveszem, hogy ő engem néz. Egyik kezére támaszkodik, izmai megfeszülnek. A szexi, fekete haja összevissza áll és a lusta, érzéki mosolyát viseli, amit azok a pasik viselnek, akiket összerogyásig kielégítettek, és annyira szexi, hogy fel tudnám falni. Doromboló hangot adok ki, amikor az oldalamra fordulok, hogy szembe kerüljek vele. – Nem akarok kiszállni az ágyból – suttogom, egy ujjamat a kelta tetoválására csúsztatom. Végig simít a karomon, és a pihekönnyű érintése majdnem elviselhetetlen. Megpuszilja a fülemet. – Kihez tartozol? – kérdezi gyengéden. Szemei újra csak azt mondják, hogy az övé vagyok. – Hozzád. Felém nyúl, és olyan erősen szorít magához, hogy felnyögök. – Így igaz! Egy fura kis nevetés hagyja el a torkomat, egy kis kuncogás. – Soha nem fogod abbahagyni ezt a kérdezgetést, igaz? Oh, utállak! Hallottad ezt? Miattad kuncogtam. – Nevetve maga alá gördít, és én megütöm a mellkasát. – Kibaszottul kuncogtam miattad, és még semmi vicceset sem mondtál! – Kurvára tetszett. Kuncogj még egyszer. – Soha! – nevetek, és ez is egy istenverte kuncogásnak hallatszik. Utálok kuncogni, de a szemében tükröződő jókedvtől boldogság tölt el, a nevetésétől olyan, mintha a mellkasomban bomba robbant volna, és tovább folytatom a rohadt kuncogást. Az arcomat figyeli, minden arcvonásomat, és a mosolyunk halványodik. A teste ránehezedik az enyémre. A mellizmai nyomják a melleimet. A súlya fogva tart. Annyira szeretem ezt, még ha nehezemre is esik így levegőt venni. Szemeiben szeretet olvad szét, amikor előre dől és az ajkait az enyémre szorítja. Nem

használjuk a nyelvünket, csak a puha, száraz ajkainkat, amelyek annyira tele vannak szerelemmel, hogy lebegni tudnék tőlük. Kezem felsiklik az izmos hátára. – Mikor indulsz? – kérdezem. – Amilyen későn csak lehetséges, hogy még azért időben oda érjek a következő meccsre. A fájdalmam és csalódottságom úgy tűnik, ki ült az arcomra, mert még szorosabban fog, ahogy oldalra dől és engem is magával húz. – Boldog vagy itt? Jól bánnak veled? – Orrát a halántékomhoz nyomja. – Senki nem bánik velem vagy ért meg olyan jól, mint te. Kivéve Mel-t. – És a szüleid? – Ők szeretnek – ennyi, amit mondok. El akarom mondani, hogy ők annyira nincsenek feldobódva a helyzetünktől, de amikor a szemébe nézek és rájövök, hogy neki nincsenek szülei, akik támogatják és szeretik őt, rájövök, hogy mennyire szerencsés vagyok. – Azt érezted, hogy nem szeretnek téged, amikor a szüleid nem jöttek vissza? – kérdezem. – Nem azt, hogy nem szeretnek, hanem azt, hogy nem értenek meg. Általánosságban beszél róluk, mintha semmit nem jelentene neki, mintha csak egy egyszerű tény lenne. Egy tény, ami összetöri a szívem minden egyes alkalommal, amikor rá gondolok. – Oh, Remy. Annyira sajnálom. Utálom őket, amiért ezt tették veled. Felkel és felveszi a nadrágját, és tudom, hogy enni akar, természetesen. – Miért? Nem szenvedtem. Miért sajnálod? Én, akkor is jó apa leszek. – Rám kacsint. – Pont azért, mert olyan szar alakok voltak, lesz belőlem jó apa. Szemei csillognak, és sírni akarok, ahogy mindketten a hasamat nézzük. Mindketten nagyon örülünk ennek a babának, annak ellenére, hogy nem terveztük őt. Lehet, hogy fiatalok vagyunk és bolondok, fiatalok és szerelmesek, de mindketten nagy reményeket fűzünk ahhoz, hogy együtt tudunk családot alapítani. Ahhoz, hogy együtt legyünk. A kopogtatásra szemöldököm ráncolom. Ő is mogorván néz, aztán rám mutat. – Maradj! – Kimegy, hogy ajtót nyisson, én addig az arcom a párnájába temetem, utálom, hogy ma itt hagy. Beszéltem az orvosommal és ragaszkodik hozzá, hogy még két hétig ne utazzak, addig, míg el nem érjük az első trimeszter végét, szóval az még két és fél hét. Amikor hangokat hallok, elveszem a köpenyét, felveszem és kimegyek. Remington azonnal kiszúr a boxoló köpenyében, és úgy reagál, ahogy mindig. Majdnem érzem, ahogy gondolatban elkap és úgy megdug, ahogy nem tudott azóta, hogy kiderült, hogy terhes vagyok. Pete úgy fest, mint

aki napok óta nem aludt. Remington még mindig úgy néz rám, mint aki éppen megdug gondolatban, ajkai mosolyra görbülnek az elégedettségtől, mint mindig, amikor a ruháit viselem. Begörbíti az ujját, és lassan oda int. A szívem elolvad és oda megyek, tisztában vagyok vele, hogy figyeli minden mozdulatom. Egymás felé nyúlunk, elkapja az ujjaimat és maga mellé húz, ahol én elkezdem simogatni az izmait, amíg Pete-tel beszél. Annyira lefoglal az izmai gyúrása, hogy beletelik egy pár másodpercbe, mire észreveszem a beállt csendet. Annyira nagy a csend, hogy a légy zümmögését is hallani lehetne. – Mi történt? – kérdezem, miközben egyikükről a másikra nézek. Pete meglazítja a nyakkendője csomóját. – Rossz híreim vannak. Félelem kezd el gyökeret verni a belsőmben. – Milyen rossz hír? A földet nézi és ujjaival a hajába túr, és érzékelem, hogy Remy engem bámul, a kék szemei annyira intenzíven néznek, hogy a félelem teljesen szétárad bennem. – Skorpióról van szó – mondja Pete. Ettől az egy szótól, a szívem úgy elkezd verni, mint egy légkalapács. – Mi van vele? – A borzongató érzés a bőrömön kellemetlenül érint. Utálok rá gondolni. Róla beszélni. Utálom a nevét. De Remington itt van. Biztonságban. Ő biztonságban van. Nem? Szemei rám szegeződnek. Olyan ...olyan aggodalommal teli a nézése. A francba. Fázok. Lebénultam. Lefagytam. – Nora, vele töltötte az éjszakát – mondja Pete hűvösen. A szavai mélyen és félelmetesen érintenek, egy kész csoda, hogy még van elég agysejtem, hogy felfogjam, amit mond. A húgom. – Egy közeli hotelben voltak eddig. Vele jött ki, és még egy másik nővel és a három gorillájával. A repülőtérre mentek, úgy tűnik, van egy jegy a húgodnak is. – Elmegy vele? – hátra tántorodom, annyira megdöbbent a hír. – Nem mehet el vele, ez a … ez a ...a hálátlan kis szarházi! – Csillagszóró! – mondja Remington, de túlságosan felpörögtem, hogy rá hallgassak. – Istenem! Annyira agyatlan, nem gondolkodó, meggondolatlan kis hülye! Nem hiszem el … Teljesen kiborulok, míg Remington nyugodt és komoly. Karjait összefonja a mellkasán, tetovált bőre megfeszül az izmain, kis terpeszben áll, szemei csillognak az összpontosítástól. Hogy lehet, hogy ő, a harcos,

gondolkodik, míg én szét akarok verni valamit? Mindent megtett Noraért, miattam. Mindent. És Pete! Pete szerelmes belé. A szemeim égnek a frusztráció szülte forró könnyektől és az agyam zakatol, lejátszok minden egyes pillanatot az elmúlt hetekről, lejátszom újra azt a beszélgetést, amikor megnyílt Skorpióval kapcsolatban, és engem annyira lefoglalt a babáért és Remington-ért való aggódásom, hogy nem figyeltem rá. Annyira csak magamra figyeltem. Nem vettem észre a jeleket. De milyen jeleket? Ez nem lehet igaz! Előkapom a mobilom és bekapcsolom, az üzeneteket nyitom meg, de csak Mel-től, Kyle-tól és Pandorá-tól kaptam, egy sem jött Nora-tól. Tárcsázni kezdem a számát, miközben Pete körbe járkál, és Remington csendben engem néz, karjai összefonva, szemöldöke mélyen a szeme fölött, próbál rájönni, hogy mi történik. – Nem tetszik ez nekem, Rem – mondja Pete, ahogy fáradhatatlanul körbe járkál, rázza a fejét. Annyira zilált, mintha most küzdött volna meg egy krokodillal. – Ha Nora elmondja neki, hogy Brooke terhes, és hogy ágyhoz van kötve, akkor ő annyira sebezhető lesz, mintha a turnén lenne, kivéve, hogy nem lehetsz itt, hogy megvédd őt. Bántani tud, ember! – A hangposta jön be – vágok közbe, aztán bontom a hívást, majd újra tárcsázom. Semmi. Istenem, mi a fene baja van? Ez a férfi, küldött nekem egy dobozt, tele skorpióval! Nincsenek elvei, semmi mást nem akar csak újra kicseszni Remington-nal. És újra a húgomat fogja felhasználni, és ezt ő nem fogja fel? Amikor beteszem a telefont a köntös zsebébe, észreveszem, hogy Remington ádáz tekintettel néz rám. Tudom, hogy ő ezt még jobban utálja, mint én és tudom, hogy rájött a kapcsolatra. Az, hogy Nora visszament Skorpióhoz, pont most, nem lehet véletlen. Skorpió, valamivel visszacsábította. Újra csak ki akarja használni. És én nem fogom hagyni, hogy a pasimnak bármi baja essen. – Veletek akarok menni – fakadok ki. Hirtelen már nem is érzem magam annyira biztonságban. Terhes vagyok, távol vagyunk egymástól...Reminton-nak megjelenik az a vad védelmező nézés a szemeiben. Nem tudom, hogy mit fog csinálni, de a védelmező ösztönök uralják a testemet, féltem őt, a babámat, magamat. – Veletek akarok menni – ismétlem meg. – Gyere ide – mondja gyengéden, karját felém nyújtva. Három lépés és már a karjaiban is vagyok. Még a medvék sem ölelnek ilyen erősen, mint ő. – Mikor jöhetsz velem? – suttogja. Keze meleg és szilárd, ahogy felemeli a fejem. – Brooke, mikor? – kérdezi újra.

– Tizennyolc nap. – Egy évtized. Egy örökkévalóság. Szemei birtoklóan villannak és bólint. – Itt leszek. Reggel tízkor, azon a tizennyolcadik napon. Rendben van? Erre mit válaszolhatok? Ma elmegy, és minden kaotikus. A szemeim szúrnak egy kicsit, és lehajtom a fejem, hogy ne vegye észre. Egy dühös morgás szakad ki belőle, ahogy ellép tőlem. – Ezzel basztatni engem!!!! – A hajába markol, és Pete felé fordul. – Meghátrálunk ebben a szezonban. El fogja engedni, amint megtudja, hogy nem verekszem többé. És itt maradok, ahol szükség van rám. Mondd le, ameddig meg nem születik a lányom! Amikor rájövök, hogy mit csinál, elkapom a vastag karját és addig húzom, amíg rám nem néz. – Remington Tate! – Az álla határozottságtól feszes, és engem hatalmába kerít a pánik. – Megígérem neked, minden egyes porcikámmal és szerelmemmel, amit irántad érzek, hogy nem fogom engedni, hogy bármi történjen velem vagy a babával. – Kezembe veszem az arcát és végig futtatom az ujjam az állán. – Mi, nem fogunk hátráltatni téged. Nem tudnám magamnak megbocsájtani. Te menj ki oda és harcolj. És nyerj. Bízz bennem. Téged választalak. Szeretem a húgom, de téged jobban szeretlek. Segíteni fogunk neki, amikor tudunk, de ez, nem a te rovásodra fog történni! Többé már nem. Ezúttal nem választom őt. Téged választalak! Hajamba markol és a szemembe néz. – Nem foglak odatenni, hogy válassz ! A szemeim égnek. Kemény csókot nyom az ajkaimra, aztán olyan eltökélt tekintettel néz rám, hogy azt érzem, belém lát. – Annyiszor fogom megmenteni, ahányszor szüksége van rá. Miattad. – Nem – nyögöm. – Nem, már azt sem tudjuk, hogy mi történik. Szorosan magához húz. – Szükségem van rá, hogy tudjam, hogy kimaradsz ebből, kis csillagszóróm. Szükségem van rá, hogy tudjam, hogy a nap minden pillanatában biztonságban vagy. Sehova nem mész egyedül. Ne válaszolj csak a mi, vagy Melanie hívására. NE vegyél át csomagokat. Ne hidd el, bármit is hallasz vagy olvasol rólam. A tudtom nélkül, ne lépj kapcsolatba a húgoddal. Szemei cikáznak az arcomon, mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy jól vagyok és sértetlen. Aztán a hálószobánkba megy és én követem őt, ahol felkap egy pár ruhát és egy pólót dob oda nekem. – Beszélni akarok velük.

– Mi? Kivel? – A szüleiddel. – Odajön, és hátra dönti a fejem, álla határozottan feszül. – Azért hoztalak ide, hogy biztonságban legyél, felügyelet alatt, hogy vigyázzanak rád. Beszélni akarok a szüleiddel. Azt akarom, hogy a szemembe nézzenek és a szavukat adják, hogy fognak rád vigyázni. Őrt fogok állítani az ajtód elé, egyet a liftekhez és egyet be a lakásodba – és ne kezdj el ellenkezni velem! – Leállít, még mielőtt el tudnám kezdeni. Frusztráltan takarom el az arcom. – Miért beszélünk rólam? Én miattad aggódom! – sírom el magam, karom magam mellé ejtem. – Téged akar kicsinálni, Remington! Esküszöm, ha valaki bántani mer téged, én tízszeresen adom vissza nekik. – Nagyfiú vagyok már. Most menjünk, ismerjük meg a szüleidet. – Nem bírnám elviselni még egyszer azt, amit a múltkor csináltál! Ez most már az ő döntése. – Most nem lesz olyan, mint múltkor volt. ♥♥♥ A nappalimban várjuk a szüleimet. Mindent végig futtattam a fejemben, meg akarom őket védeni, meg akarom védeni Nora-t, de végül is, nem akarok senki miatt hazudni, vagy bárkinek is hazudni. A szüleim megérdemlik, hogy tudják az igazságot, még ha ezzel fájdalmat is okozok nekik. Nem fogok tétlenül ülni és hagyni, hogy vádaskodjanak vagy elítéljék Remington-t, mert azt hiszik, hogy bántott engem, mikor én, én voltam az, aki bántotta őt, mert meg akartam menteni a húgomat. Istenem, de mi van, ha menthetetlen? MI van, ha annyira belemerült ebbe, hogy nem lehet őt kirángatni ebből, és ha mégis, akkor újra és újra visszaesik, mint egy drogfüggő? Amikor a szüleim megérkeznek, alig néznek rám, a szemük a hátam mögé néz, egyenesen fel Remington arcára. – Te vagy a barátja? Te vagy az, aki felcsinálta, aztán elhagyta őt? – Dühöng apám. Remington kikerül engem, odamegy és lenéz apámra. – Igen, én vagyok. – Kezét a hasamra teszi, majd hozzá teszi. – Ajánlom, hogy én legyek. – Te vagy. Most nyugodjunk le egy kicsit. – Fújom ki a levegőt. – Én nem vagyok nyugodt – mondja Remy azon a mély hangján, ahogy előbb az apám, majd az anyám szemébe néz. – Egyedül hagyták. Ha azt akartam volna, hogy egyedül legyen, akkor nem hoztam volna őt haza.

– Jól vagyok, Remington. Apa, vonulj vissza és ülj le. – Elkapom Remy csuklóját és hagyja, hogy hátra húzzam a székekhez, a szüleim követnek minket. Leül mellém és kezét a hasamra teszi. Élesen szívom be a levegőt és a szüleimre nézek. – Anya és apa, Nora átvert titeket. Nem utazott a világ körül, a múlt szezonban. Egy olyan férfival randizott, akit úgy hívnak, Skorpió. Nem volt Hawaii-on vagy Timbuktuban, hanem vele utazott, míg én Remington-nal utaztam. Skorpió is egy harcos. Anyám a szája elé kapja a kezét, de nem igazán tudja leplezni a lesújtott nyögését. – Skorpió, drogokat adott Nora-nak, és ezzel lenyűgözte őt. Azért, hogy elengedjék őt, Remy feladta a bajnokságot. És azt hiszem ebben az évben is szüksége lesz a segítségünkre. Anyám Remy-re néz, apám nem is pislog, mert ő eddig is Remy-t bámulta. Az izmai feszültségéből tudom, hogy Remington is szemmel tartotta őt. – Oh, Nora – anyám felnyög, ahogy a fejét fogja. – Veszítettél, a kis Nora miatt? – kérdezi hirtelen apám. Apám edző, és tiszteli a sportolókat. – Bedobtad a törölközőt miatta? Remy gyengén felnevet és előre dől, könyökét a térdére teszi. – Nem. Brooke miatt tettem. Apám azonnal feláll, és abban a pillanatban, lassan, mint egy oroszlán, Remy is talpra áll. – Remington, azt hiszem, hogy te és én rosszul indítottunk. – Apám megkerüli az asztalt és kezet nyújt. Teljesen eltűnik belőle az ellenségesség. Olyan, mintha egy tonna kő esett volna le róla és még egy apró mosoly is van a szája sarkában. – Lucas Dumas vagyok. Remy nem is néz a kezére, azonnal megfogja és megrázza, erősen és határozottan, hangja érzelemmel teli. – Remington vagyok.

Tizenhárom Fordította: Betty Boop

Vége a várakozásnak

Hagyott nekem egy üzenetet. Azon az éjszakán, amikor Remington elment, a szobámban találtam egy üzenetet a párnám alatt. Ez nem az, amire gondolsz. Visszajövök a szezon után. Meg kell ezt tennem. Kérlek, ne gyere utánam! Mi a fasz van? A zavarodottság nem fejezi ki eléggé, talán nincs is olyan szó, amivel le lehetne írni a reakciómat erre az üzenetre. Nem tudom abbahagyni az olvasását. Olyan, mintha szeretnék valami rejtett utalást találni a lefirkált üzenetében, de semmi. Anya és apa is naponta átjönnek, majd rákezdenek, hogy Nora ilyen, meg hogy Nora olyan. Mondták már rá, hogy könnyelmű és felelőtlen, de ez alkalommal őket is nagyon aggasztja az, amit elmondtunk nekik. Az a gyanúm, amiért még nem adták fel teljesen, annak az az egyetlen oka, hogy mielőtt Remington elment, arra kérte őket, bizonyosodjanak meg arról, velem minden rendben lesz, és ő majd tesz annak érdekében valamit, hogy Nora hazajöjjön. A szüleim ragyogtak. És én? Elnézést kértem, és kimentem a mosdóba. Ahol leültem egy kicsit, és megpróbáltam lélegezni. Még mindig nem tudok rendesen lélegezni, ha valami olyanra gondolok, aminek egyáltalán bármi köze van Skorpióhoz... és Remy-hez. Meg szerettem volna mutatni anyának és apának az üzenetet, de nem vitt rá a lélek, mert csak még egy dolog lenne, ami miatt aggódnának, amikor lényegében semmit nem tudnak tenni? Egyszerűen nem ment. Viszont, megmutattam az üzenetet Melanie-nak. – Mi a faszt jelent ez egyáltalán? – értetlenkedik Melanie, amikor megmutatom neki másnap. Teljesen összezavarodva néz rám.

– Nem tudom. – Elmondom, mit jelent. Ez azt jelenti, „Én egy kis szardarab vagyok, amit mindig is tudtál, de nem voltál hajlandó elhinni. Visszajövök, amint újra szétbaszom a te és a barátod életét. Ne próbálj megállítani." Ez – mondja Melanie dühösen – az, amit jelent az üzenete. Most ismét eszembe jut, mit mesélt Skorpióról, és bárcsak egy kicsit jobban figyeltem volna rá. – Ha visszament Skorpióhoz, akkor Skorpió az, akit érdemel – fortyan fel Mel. Még mindig ugyanolyan zavaros az üzenete, mint amikor az első alkalommal elolvastam, sóhajtok és úgy döntök, foglalkozok egy kicsit a másik nővel, aki a szobában van. – Josephine, nincs szüksége valamire? – kérdezem az épületen belüli testőrömtől, a „nőstény-hímtől", ahogy Melanie nevezte őt, aki korábban még a verekedésen követett minket. Persze erről sem tudtam, mert Remington – az imádni való bunkóbirtokló – már felbérelt valakit, hogy megvédjen. És Josephine, valójában egy nagyon édes, de egyértelműen nagy és veszélyes nő. – Nem, köszönöm, Miss Tate! – mondja a nő, meglehetősen mogorva hangon a sarokból, ahol fél szeme az ablakon, a másik pedig egy magazinon van. Melanie a szája elé emeli a kezét, hogy elfojtsa a kuncogását. – Mondja, maga "Mr. Tate-nek" hívja Szökőárat? – kérdezi tőle. – Természetesen, Miss Melanie. – bólint udvariasan Josephine. – Brookey, nem tudom elhinni, hogy a srácodat bárki is „uramnak" hívja, semmilyen módon. „Uramnak", az öltönyös embereket szólítjuk. A másik két női őr is „uramnak" szólítja? Josephine bólint, és Melanie boldogan folytatja a kuncogást. Kendra és Chantelle, a két másik testőröm, szándékosan nő, mert Remy nem viselne el egy férfit körülöttem, de ők mindig a házamon kívül köröznek, vagy a lifteknél. Remington, rendkívül felzaklatott állapotban ment el Skorpió és Nora miatt – a pokolba velük. Pete biztosította őt. – Megszerezték a húgát. Nem kell nekik többé Brooke, hogy vele basztassanak téged, Nora-n keresztül fogják ezt tenni. – Nem. Nem, én nem engedem! – Ígértem. De nem hallottam semmi, de semmit Nora-ról, semmit, csak ezt a hülye üzenetet. – A harag úgy érzem, nem elég jó szó arra, hogy leírja azt, amit érzek, Melanie – mondom neki, ahogy behajtom az üzenetét a zsebembe.

– Kiscsibém, én kurva dühös lennék. Ő nem. Nem érdemel meg. Egy hőst. Mint Remy, hogy megmentse őt. PONT! Skorpiót akarja? Skorpió az, akit megérdemel! – Mel, ha csak arra gondolok, mit tett értünk az elmúlt évben, rosszul leszek tőle. Nem engedem neki, hogy ártson magának miattam, vagy bármi más miatt, aminek köze van hozzám. Még emiatt a baba miatt sem! Melanie megölel. – Tudom, csak ne idegesítsd fel magad, gondolj a babára. – Mr. Tate egy nagyon szerencsés ember – kottyantja ki Josephine a székéből, és bólint. – Ó, Josephine, kell egy új szó a szerelemre, amit mondhatunk erre a két emberre – szól Melanie, hátra veti a szőke haját, és megérinti ápolt körmével az ajkát, miközben elgondolkodva összeszűkül a szeme. – Josephine, ki kell találni nekik egy nevet, mint a Bennifer, ami a többi híres párnak is van. Segíts nekem, biztos benne van az egyik ilyen pletyka magazinban, amit olvasol. Mit szólnál a "Bremy–hez"? – Miért nem mondjuk inkább azt, hogy "Miley"? Mint te és Riley? – Vágok vissza. Melanie vigyorog és közelebb hajol hozzám. – Igen, volt egy kis baráti látogatás. Eljött hozzám minden este, és micsoda tűzijáték volt ott. De ő, csak egy kis szórakozás, Brooke. Ő, hihetetlen módon hű Remyhez. Értem soha nem hagyja abba azt, amit csinál, és én soha nem adom fel az életemet érte. – Sóhajt, és hátrahajtja a fejét, úgy bámulja a plafont. – Azt hiszem, barátok maradunk. – Extrákkal. Szemtelenül vigyorog. – Igen. – Aztán megfogja a kezemet. – De azt akarom, ami neked van. Már vagy százszor lettem szerelmes életemben! De soha nem úgy, mint te. Szóval kíváncsi vagyok milyen az, amikor tényleg elesek, és nem csak megbotlok, tudod? Mosolygok, megfogom a másik kezét és odarakom a hasamon lévő apró dudorra. – Itt. Érzed ezt? Ez a kis buborék, akiről meséltem... – Josephine is közelebb jön. – Az, ahogyan mozog a baba? – kérdezi Josephine. Biccentek megfogom a kezét, és Melanie keze mellé teszem. – Azt hiszem, a fiúcska elkezdett mocorogni. De ne mondd még el Mr. Tate-nek. – Kötekedek vele a Mr. miatt. – Azt szeretném, hogy akkor érezze ezt, ha már biztos leszek abban, hogy ez a baba.

♥♥♥

Holnap elérkezik a tizennyolcadik nap. Holnap elérkezik a tizennyolcadik nap. Nem haltam meg. Nem történt tragédia. Nora, nem próbált kapcsolatba lépni velem, és belekényszeríteni egy borzasztó helyzetbe. Remy, nem ment át feketébe. Saját nyomorúságomnak már búcsút mondhatok, mert én megyek Haza Remyhez HOLNAP!!! A gyönyörű kisbabám biztonságban van a méhemben, és ma pontosan tizenkéthetes terhes vagyok. Úgy érzem, ezeregyfajta érzés bizsereg bennem, amikor összecsomagolom a cuccaimat. Bizony, van elég sok minden, amit bepakolhatok. Szóval, igen, végül is, mivel kaptam egy platina hitelkártyát, és egy kicsit szomorú is voltam, amiért hiányzott az emberem. Persze, arról se feledkezzünk meg, hogy az ördög nevű Melanie itt ült a vállamon, amikor elütöttük az időt az interneten, összeomlottam és vettem egy csomó baba dolgot, és egy-két kismama dolgot is magamnak. Úgy tűnt, sokkal több mindent vettem annál, mint amire szükségünk van, – ez a babavásárlási láz. Szóval, van egy apró, pici, piros Converse cipő, néhány pici babaruha, csak a biztonság kedvéért, és egy olyan, amire az van írva: Az én apukám jó nagyot tud ütni. Becsomagolom a „Mire számíthatsz ha terhes vagy” könyvemet. Ami nem egy könyv, mint azt már elmondtam Melanie-nak is – ez egy átkozott terhességi biblia. Tehát ez mind, berakva a baba bőröndbe. Az összes edzőcuccomat is elpakoltam egy külön rekeszbe, mert megpróbálkozhatok egy kis könnyű futással, és esküszöm, most az, hogy majd újra futhatok, az olyan érzést ad nekem, mintha repülnék. Már alig várom! A sportos ruháimmal együtt elpakolok néhány nevetséges farmert is, amiknek olyan terhes deréköv része van – az meg még nevetségesebb, milyen ideges vagyok attól, nekem ezeket majd viselnem is kell, a normális farmerem helyett –, bepakolok még néhány terhes pólót is. Pakolás közben megszólal a mobilom, amikor válaszolok, Pete hangját hallom. – Ő, már nagyon izgatott, amiért visszakap téged – mondja nekem.

– Ó, Pete, annyira készen állok – mondom, ahogy körülnézek a szobámban, boldogan, mert nem fogom újra látni egy darabig, majd behajítom a futócipőmet a cipzáras cipősrekesz oldalán. – De úgy értem, komolyan nagyon izgatott – teszi hozzá Pete, és jelentőségteljesen megköszörüli a torkát. Hallom a kiáltásait a háttérben, és kellemesen megbizserget az ismerős hang, amint azt mondja: – Mert én vagyok a kibaszott király !! Abbahagyom a csomagolást és kiegyenesedem, a szemem nagyra nyílik. – Ez ő volt? – Igen! Kezd bepörögni! – Gyertek már ide! Meghalok, hogy láthassam! – A meccsnek késő este lesz vége. De mielőtt felkel a nap, már úton leszünk hozzád. – Azok a szemétládák szeretnének egy darabot Szökőárból, ők megkapják, de kurvára bele is fognak fulladni! – Hallom a háttérben. Igazából, örömömben felnevetek, ösztönösen a pocakom köré tekerem a karom az apró dudorom fölé. – Akkor most fekete? – Még nem, de hamarosan az lesz. Azt hiszem, ez felhalmozódott. Meg vagyunk lepve, amiért ilyen sokáig kitartott. Úgy gondoltam, ezt mindenképpen tudnod kell. Hamarosan találkozunk. – Pete, vigyázz rá! Ne vigyél neki nőket. – Te viccelsz, ugye? Hiába szaggatják itt a bugyijukat, őt semmi más nem érdekli, csak amit Seattle-ben hagyott. – Tudok beszélni vele? – kérdezem, és a mellkasomban érzem ezt a furcsa, izgatott szorítást. Pár másodpercnyi csend, majd mély torokhang folyik ki a telefonból, és repül egyenesen a szívemhez. – Baby, annyira fel vagyok pörögve, készen állok, hogy szétüssek néhány segget és visszakapjalak téged. – Tudom, hogy kész vagy! – mondom nevetve. – Az összest megpróbálom KO-val kiütni, csak neked. – És én várok rád kora reggel! – Rendben, ezt megbeszéltük – jövök érted. Vegyél fel nekem egy ruhát. Nem. Vegyél fel valami szépet és feszeset. A hajad legyen leengedve. Vagy tűzd fel, a francba, ez az őrületbe kerget engem. – Majd feltűzöm, és te majd leengedheted – ajánlom fel.

Tisztán hallatszik, ahogy kifújja a levegőt, aztán csak a hosszú csendet hallani, mintha elképzelné az egészet. – Igen – morogja végül, és hallom a növekvő tömörséget a hangjában. – Igen? – az én hangom sem hangzik jobbnak mint az övé, miközben szorongatom a telefont, hallom a lélegzetén, ahogy lenyugszik, és most már egyszerre hangzik nyersnek és gyöngédnek, mint amilyen mindig velem. – Igen, csináld ezt. Elolvadok tőle, felpezsdít az izgalom, és újra lobogni kezd bennem. Egész nap pakolgatok, majd lezuhanyozom, és kipróbálok vagy ezer dolgot a hajammal és a ruháimmal, hogy mit és hogyan viseljek. Kipróbáltam a hajamat feltűzve, leengedve, hullámosan, úgy döntöttem, egy szép laza fehér vászonruhát veszek fel, egy balerina cipővel, a hajamat lazán felfogom egy lófarokba, ahogy gyakran szoktam viselni. Nem hiszem, hogy az eddigi életemben valaha is ennyire fel lettem volna pörögve, mint másnap, amikor alig tudok nyugton ülni Melanie mellett a kabriójában. Mel, egyike azoknak a keveseknek, akik úgy döntöttek, még akkor is, ha egy évben több mint kétszáz nap esik az eső itt Seattle-ben, a másik 165 napon érdemes lehúzott tetővel vezetni, és így is tettünk, mivel ma egyike volt a napos 165 nap egyikének, lehúzott tetővel vártuk a magánrepülőt, hogy leszálljon. – Azt hiszem, látom – mondom, a kék ég felé mutatva. – Brookey, annyira édes vagy. Ez olyan, mintha minden falat, amit magad köré építettél leromboltál volna, és kibújt mögüle egy tizenöt éves bakfis. – Melanie jól szórakozik, zöld szeme csillog, a napszemüvege a feje tetejére van tolva. Nem tudtam válaszolni, mert a repülő két hátsó kereke hozzáért a földhöz, a gép annyira fehér és szép, egy kék és ezüst csíkos vonallal a közepén, ami egészen az elegáns farokrészéig húzódik, csak ezt bírtam nézni, ahogy leszállt. Az izgalomtól a pulzusom táncot járt, az ujjaim szorosan markolták az autó ajtaját. – Úgy érzem olyan, mintha már egy év is eltelt volna azóta, amióta utoljára láttam őt. – Örülök, hogy ilyen jól el tudtam veled feledtetni az idő múlását – mondja Mel gúnyosan, aztán elvigyorogja magát, a karkötői zörögnek a kezén, ahogy gyorsan magához húz. – Egy rohadt ölelés jár a sofőrnek, amiért kihozott a reptérre, nem? – Mikor a gép begurul a FBO hangárba, ahol mi parkolunk, hozzá fordulok és annyira szorosan magamhoz ölelem, majdnem fájdalmat okozok neki. – Szeretlek, Mel. Légy jó, és látogass meg hamar!

– Megyek, ha végzek a mostani projektemmel! – Aztán gyengéden oldalba bök, és a hátam mögé int a fejével. – Itt van. Megfordulok. A repülőgép olyan közel parkolt le, az egyik szárnya kevesebb, mint hat méterre állt Mel autójától. Mivel a lépcsőt már leengedte az egyik pilóta, aggódva rángatom a kocsi ajtaját, hogy kinyíljon, Melanie sikoltozik utánam. – A cuccaid, hülye lány! Hé, el ne hagyd a fejedet a nyakadról! Visszamegyek a táskáimért, és mikor újra megfordulok, Remington-t fedezem fel a nyitott ajtóban. Ezeregy harang kondul meg bennem izgatottan. Tudom, hogy ki kellene vennem a többi táskámat is Mel kocsijából, de amikor lendületet vesz, és egyszerre három lépcsőn száguld lefelé, elindulok elé a járdán és futok felé. Annyira jó érzés, hogy futhatok, és most egyenesen az ő kitárt karjaiba. Vinnyogok, ő elkap, magához szorít és nevetve körbeforog velem. Amikor nézzük egymást, a mellem zihál a kemény mellkasán, a lábam még mindig pár centivel a föld felett lebeg, ahogy a karjaiban tart, és látom, amint a napfény megvilágítja a kis kék foltokat a szemében, úgy néz le rám, mint aki meg akar ölelni, becézgetni, enni és baszni, mindezt ugyanabban az időben. – Vigyél haza – sóhajtom, ahogy a nyakába csimpaszkodom, miközben letesz a földre. – Szívesen – hörgi, és az egyik nagy kezét ráteszi az arcomra. A homlokát lehajtja az enyémre és az ajkával betapasztja a számat, közben Mel-t halljuk kiabálni. – Remy, vigyázz rá! Játssza a kemény kis sütit, de ő egy olvadt csokoládé lesz tőled, tudod! Remy nevet és odamegy megköszönni neki. Riley száll ki a gépből és közvetlenül Mel-ék mellett táborozik le. – Hello, barátom! – mondja. – Hello, barátom ! – vágja rá Melanie, mikor Riley megpaskolja Remington vállát. – Hozom a bőröndöket. Remington-t nézem, ahogy visszasétál hozzám, a testét, ahogyan mozog a laza farmerjában és a szürke pólójában, aminek állítólag nem kellene ennyire szorosan körbeölelnie a dagadó izmait, és már nem is lélegzem, amikor a karjaiba vesz és lenéz rám, a szemében két szó lángol: Az enyém. Ő visz be a gépbe az ölében, mintha én lennénk a menyasszony ő meg a vőlegény, aki átemel az ajtó küszöbén, ahogy belépünk az új

otthonunkba. Diane síkit, az Edző és Pete tapsolni kezd, amint leteszi a lábam odabent. – Hurrá! Itt van! – mondja Pete. – Óóó, Brooke, Olyan gyönyörű vagy terhesen! – Most végre a fiam, a fejét a játékon tudja tartani – morogja az Edzője, szinte nyögve megkönnyebbülésében. Lágyan felnevetek és közelebb megyek hozzájuk, hogy megöleljem őket, amikor megérzem, Remington megfeszülő kezét a derekamon, ebből sejtem mennyire nehezére esik elengednie. Riley is bemászik a gépbe. – A fenébe, ez a lány aztán mindig jól néz ki. És te is, B! Ragyogsz, mint egy sztár! Hallok egy kis morgást a hátam mögött, és azt hiszem Remington megelégelte, hogy mindenki engem ölelget. Mielőtt Riley előre tudna lépni, Remy megragadja a derekamat és elvisz hátra a helyünkhöz, tudom, milyen extrán birtokló, amikor fekete, így csak letelepedek mellé, felemelem a kezét és szeretettel megcsókolom rajta a sérüléseit. – Rendben, Rem. Visszajött, így nem lesz több szétszedett hotel szoba! Szükségünk van rád, hogy teljesen koncentrált legyél – mondja Pete, átváltva teljesen üzleti módba, ahogy a gép megkezdi a kigurulást. – Amint elfoglaljuk a szobáinkat, levonszolod a seggedet az edzőterembe. Átkozott legyek, ha hagylak, felkészületlenül menni a kibaszott elődöntőbe – mondja az Edző. – Én mindig a legjobb formámat adom a kibaszott ringben – válaszolja neki Remington, de csak félig figyelt oda, az arckifejezése hevesen védelmező, miközben engem figyel, amint megcsókolom minden egyes ujjpercét. – Ez az fiú! Ez az, amit szeretek hallani – mondja az Edző. Remy megfordítja a kezét az enyémben úgy, hogy a hüvelykujjával súrolja az alsó ajkamat. Folyékony fekete-szürke szeme végigfürkész engem, látom a férfiúi elismerését a tekintetében, ami csak megerősít abban, ez a fehér vászonruha határozottan jó választás volt a részemről. Három hónapos terhes vagyok, de esküszöm, ahogy most rám néz, attól úgy érzem magam, mint egy szűzlány. Kinyújtja a kezét, visszatartom a lélegzetem megelőlegezve az érintését, a keze meleg és erős, érzem a bőrkeményedéseit az arcomon. Nem kapok, levegőt amint megérzem, ahogy egy ujját lassan végighúzza az állkapcsomon. – Sokat gondoltál rám?

– Nem – kötekedek vele. Elnézően mosolyog, és az ujjával lefelé végigsimít az arcom, majd fel a homlokomig, onnan a fülcimpámhoz vándorol az ujja. – Valaki más járt a fejedben? Szikrázok, az érintésétől lángra gyulladok, egy vállrándítással sikerül még egy kicsit titokzatoskodnom. Megint elnézően mosolyog rám, mint aki tudja, nincs esély arra, hogy másra gondoljak rajta kívül, – ő az, aki a világegyetem közepe és a világ királya. – Rendesen eteted a gyerekemet? – kérdezi durván, és nyíltan felemeli a ruhám szoknya részét, felcsúszik alatta a keze, egyre feljebb jár, már a combomnál és a bugyimnál tart, aztán széttárja az ujjait a csupasz hasamon. – Vagy kilopóztál este egy parókában és idős mamaruhában? A csapat a saját ülősarkából, mintha tőle kérdezne valamit, de ő nem húzza ki a kezét, csak megbizonyosodik arról, a szoknyám még mindig takarja a lábam, ahogy a kezét a ruhám alatt tartja, én meg már gondolkodni sem tudok, mert az érintése rántottát csinál az agyamból. Gyengéden mosolyog le rám, mintha pontosan tudná, az érintése mit csinál velem. Aztán a másik kezével az összefogott hajam alá nyúl és elkezd simogatni. Egy kínos kis doromboló hang hagyja el az ajkam és hallom, ahogy válaszul kuncogva engem figyel. Két hónap önmegtartóztatás. Nélkülözés, hiány és vágyakozás. Most a sejtjeim éberen bizseregnek bennem. Még csak nem is fogta meg a mellemet, ami fáj, és úgy érzem nehezebb, mint valaha. Még csak nem is érintette meg a puncim, ami már átáztatta a bugyimat és összerándult a vágytól, de Istenem, érzem az öröm gyökereit a hajamtól a talpamig. A kezét folyamatosan a csupasz hasamon tartja, bőr ér a bőrhöz, de közben masszírozza a fejbőrömet is, ahogy a lófarkam alatt simogatja a fejemet, úgy érzem mintha a testem minden részét érintené. Mellkasa kitágul, ahogy vesz egy mély levegőt, lehajtja a fejét, megérinti az orrával a nyakamat, és észreveszem, hogy velem együtt lélegzik. A vágy forró nedve áraszt el és szinte nyöszörgöm. Begörbülnek az ujjaim az izmos karjai körül, az ujjam alatt érzem a lágy pólójának anyagát, elsuttogom a nevét, és mielőtt betudnám fejezni, felém fordítja a fejét, becsúsztatja a nyelvét az összezárt ajkam közé. Óh, kérlek, óh, óh. A nedvesen nyalogató nyelve visszatér. Vágy cikázik rajtam keresztül, amint az ajkam szétválik, miközben a kiéhezett testem kiabál neki, adjon nekem többet, adjon nekem mindent, szerelemet akarok és szükségem van rá most, most kérem, azonnal.

Megadja nekem, de lassan. Megízlel, kinyitja a kezét a tarkómon, a hüvelykujjával simogatja a hajszalagot a lófarkamban... lassan megöl engem... felnyögök és megérintem a vállát, az ajkai jobban rám tapadnak, mélyebben, nedvesebben ízlel és kutat engem. Ilyen lassan haladunk, és ez olyan, mint egy álom. Aztán elkezdi baszni a számat hevesen, erősen, ízlelgetve minden centimétert, amit elér a nyelvével, visszahúzza, majd előrefurakszik a nyelvével újra, aztán megint előre tör, mielőtt utoljára megízlel. Forróság önti el a testem – az őrületbe kerget. Kibontja a lófarkamat és nézi, ahogy a hajam leomlik a vállamra, a szemei most olyan feketék, felfalnak engem. Mániás és éhes, de úgy tűnik, annyira boldog – szinte megkönnyebbült – attól, hogy láthat engem, látom, ahogy tucatnyi csodálatos parányi fény ragyog az íriszében. Felcsúsztatja a kezét hátamon, és még közelebb húz magához. Csókja megrészegít, és a fejem hátraesik az ülés támlájára. Nyögdécselek és lázasan mozgatom a számat alatta, észre sem veszem, hogy a kezemmel belekapaszkodom, amíg meg nem érzem, az ingét az ökölbe szorított kezemben. – Hiányoztál – zihálom a szájába, ami rajtam mozog, halkan felhördül és megnyalogatja a nyakamat. Minden csókja tüzet gyújt, a nyakamtól a fülemig. – Ma este, a meccs után – mondja, lélegzete mély és lassú, az enyém gyors és kapkodó. Hátrahúzódva bámul le rám, kábult mosolyomat tanulmányozza. – Kívánsága számomra parancs. – Azt parancsolom, ismét legyél az enyém ezen az estén, te örökre az enyém vagy. Annyira komolyan mondja, hogy nevetek, de ő nem nevet. Még csak nem is mosolyog. Úgy néz rám, mintha csak arra várna, mondjam újra, még ha vicceltem is, hogy a kívánsága számomra parancs. Megsimogatom a borostás állát. – Mit fogsz csinálni velem ma este? Érzem a lélegzetét a fülemben, megharap és halkan mondja nekem. – Csókollak. Simogatlak és becézlek téged. Kinyallak. Kényeztetlek. Megbaszlak és szeretlek. Ha ezzel mind megvagyunk, akkor veled alszom. – Megmozgatja az ujjait, hatalmas, erős és sebhelyes, a hasamon. – Nem emlékszel, hogy ki rakta ezt beléd? – Ó, emlékszem. Ennek az emléke tesz engem forróvá. – És ezért akarok ezeregy ilyet benned. De, miért nem nézel ki terhesnek? Eszel rendesen?

– Igen! Miért? – Felegyenesedem, ahogy kihúzza a kezét a ruhám alól. – Azt akarod, hogy felrobbanjak? Azt akarod mindenki tudja, terhes vagyok? Hátradől, a könyökét az ülés hátsó részére támasztja, ettől a mozdulatától jól kirajzolódik minden izma a pólója alatta, miközben édesen mosolyog és bólogat. – Tehát mindenki tudja, hogy foglalt vagyok és a tiéd? – erősködöm. Bólint egy aranyos mosollyal, ami egészen a szeméig elér. – A fenekem már hatalmas, és a lányok is nagyobbak lettek. Ebből látszik mi következik, a hasam is követni fogja majd őket. – Történetesen imádom, ahogy a lányok kinéznek ebben a ruhában. És a segged kurvára zamatos. – Akkor miért nem használjuk ki az előnyeit? Megkapod a nagy melleket, a nagy segget és egy darabig a lapos hasat. A szemhéjai összeszűkülnek, miközben elismerően nézegeti a lányokat, majd mosolyra görbül a szája, ahogy közelebb húz magához. – Gyere ide. – Valakinek ördögien csillog a szeme. Mosolyából nevetés lesz. – Gyere ide. Hiányoztál. – Mit tervezel, uram? Végigsimít az ölén. – Elmondom, mi közül választhatsz. – Választhatok? – Zene. – Ez egyre jobban hangzik. – Csókok. – Megnehezíted a dolgom. – Petting. – Most már gonoszkodsz. – Vagy minden, a fent említettek közül. Figyelmeztetés nélkül ugrom fel rá, felnevet és azonnal magához szorít. – Most elkaptalak! – Már elkaptál, amikor rám néztél – halkan és zavartalanul, mosolyogva ismerem be, mintha a hatalmas egójának még szüksége lenne egy óriási löketre tőlem. – Mikor kacsintott, nekem végem volt, Mr. Remington Tate... a szexi barát, a gyilkos harcos, a születendő gyermekem apja. Most már biztos lehetsz benne, megkaptál.

Tizennégy Fordította: Jane

PHILADELPHIA Nagyon fel van pörögve, és nem tetszett neki, amikor Pete-el és Rileyval beszélgettem az úton. Az sem tetszett neki, amikor ott hagytam őt, hogy elmenjek pisilni, ezért föl-alá járkált a hálószobánkban, mint valami ideges vőlegény, és abban a pillanatban, hogy kiléptem a fürdőből, a számra tapadt és kb. fél óráig csak csókolt, míg értünk nem jöttek, hogy elmenjünk a verekedésre. Nem akart elengedni még az öltözőknél sem, karja erősebben fonódott rá a derekamra, ahogy beljebb és beljebb haladtunk az Undergroundba. Mondtam neki, hogy már alig várom, hogy lássam, ahogy küzd, és hogy itt leszek és nézem. Összeszorította az állkapcsát, és birtoklóan, éhesen az ajkaimra nézett. Aztán bólintott és megpaskolta a fenekem, míg Petenek szigorú utasításokat adott arról, hogy nehogy elmerjen mozdulni mellőlem. Ezért most Pete úgy hozzám van tapadva, mintha sziámi ikrek lennénk. Most ő a testőröm, és kábító fegyvere is van, egy paprika spray. Fel van mindenre készülve. Egész nap megfélemlítő nézése volt, hogy mindenki tartsa magát távol. – Túl komolyan veszed a dolgod – viccelődök. – Amit ez az ember akar, meg is kapja – mondja kuncogva. Ahogy haladtunk a székek felé, az első sorban a ring jobb oldalán, úgy éreztem, mintha egy egész bogárraj ébredt volna a gyomromban. És olyan, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy láttam őt küzdeni. Izgalom keveredik az idegességgel, és sajnos a gyomorégés, ami az első trimeszterben rám törő rosszullétek óta megmaradt, kezd újra gyötörni. – Remington megvette az ebbe a boxba szóló jegyeket, hogy az emberek ne legyenek a közeledbe – magyarázza Pete, amikor leülünk, és észreveszem, hogy a mellettünk levő két-két oldalsó szék, és a hátunk mögött lévő két szék is üres. Pete bólint valakinek a ring másik oldalán, és én követem a tekintetét, és meglátom Josephine-t ott állni, rajtunk tartja a szemét. – Honnan jött Jo? – kérdezem, boldogan mosolygok rá, és elégedetten veszem észre, hogy kurtán ő is visszamosolyog rám. Valahogy olyan a

tartása, mint egy katonának, és képes nagyon udvariasan és diszkréten viselkedni, miközben ugyanolyan félelmetesen néz ki. – El kellett intézzen pár dolgot és úgy repült ide, hogy beérjen minket. Diane-nel fog lakni és a nyomodban lesz, amikor Remington nincs melletted. Talán ellenkeztem volna dologgal, ha nem kedvelném őt ennyire, és ha nem hallottam volna, hogy mennyire boldog, hogy egy olyan munkát kapott meg, amit általában a férfiak szoktak. Szóval tovább mosolyogtam rá, míg Pete és én elhelyezkedtünk, és elkezdtük nézni az első meccset. „Hol van Remy?” „Hozzátok ki Remyt!” A tömeg kiabál, amikor negyedszer is elfoglalják a ringet, és mire a skandálás elkezdődik, csak egy nevet lehet hallani az arénában. „Rem-ing-ton, Rem-ing-ton, Rem-ington!” – A szervezők imádják, ha a közönség könyörög érte – mondja kuncogva Pete. És végre meghalljuk. – Így van, hölgyeim és uraim! Kurvák és latrok! Lányok és kibaszott fiúk! Akarjátok őt? Most meg is kapjátok! Köszöntsétek ma este az egyedüli és utánozhatatlan, Remington Tate, SZÖKŐÁR!!!!!!!!!!!!!!!! Az én Szökőáram! Az agyam izgatottan kiabál, az Én Szökőáram. Az enyém, enyém, enyém. Enyém ma este, enyém mindörökre. A teremben mindenki lábra pattan, körül állják a ringet. Egyesek tölcsért csinálnak a kezükből és úgy kiabálnak, míg mások ugrálnak és az ő nevével ellátott poszterekkel hadonásznak. „Remy, meghalnék érted, Remy!”– kiabálja egy hang a hátam mögül. Boldogság bugyog a vénáimban, ahogy látom kifele jönni őt. A tökéletes, erős alakja és az ellazult vállai, a Szökőár köntös a világ legkeményebb izmait takarja, amitől a mellbimbóim megkeményednek és a testemen vágy robog át. Ahogy a fények ráfókuszálnak, mohón szívom be a gödröcskés arcának látványát, de akkor megpillantom a piros rúzs foltokat az állán. És a száján. Zavarodottan pislogok. Elkapja a köteleket és beugrik a ringbe, úgy ér földet, mint egy macska, aki már birtokolja azt a darabot a ringből, és aztán a köntös lecsúszik róla és ott áll Remington teljes gyönyörűségében. Látom őt, de még mindig zavarodott vagyok attól, amit a kisfiús arcán látok, azokat a nyomokat, pirosak és szétterülnek a nap barnította bőrén, miközben az igazság elkezd jobban és jobban elmerülni a bensőmben, és minden egyes csók, olyan mintha ostorcsapás lenne számomra. Ezeregy bizonytalanság ütötte fel a fejét bennem, olyanok, amelyekről, azt sem tudtam, hogy léteznek. Elképzelem, ahogy manikűrözött kezek a

bőréhez érnek... ajkak az ajkain... morgások, amelyeket másnak ad ki... a bőrkeményedései valaki más bőrét súrolják...A szemeim égni kezdenek, amikor Pete halkan megszólal. – Brooke, ez a dolog ezzel az életformával jár. Nem kéri a groupikat – csak harcolni akar. Nem nagy dolog. – Bárcsak meg tudnám értetni ezt a testem többi részével is, az agyamat leszámítva – mondom nyomorultan, és úgy érzem, hogy a fájdalom fekete felhőként zuhan rám, mint egy köpeny a világosságra. Egy pár székkel odébb, egy nő haját húzva üvölt: „Szökőárrrrrrrr! Be akarlak húzni a szobámba és addig baszni míg járni sem tudok!!! Atyám, annyira meg szeretném ütni azt a kurvát. És akkor ott van ő, gyönyörű és varázslatos Remington Szökőár Tate. Szokása szerint körbeforog a ringben, és én egy óriási nyomást érzek a mellkasomban, átkarolom a babámat, és bámulom azt a kis dudort, ami őt jelzi. Soha nem bántam meg, hogy teherbe estem, de most annyira terhesnek és hülyének érzem magam. Lassan és mélyen lélegzek, míg az összes bizonytalanságom emészt belülről. Közösen családot alapítunk. Anya leszek... de ő akkor is egy harcos lesz, körülötte fiatal, csinos groupiekkal, akik bármit megtesznek azért, hogy megkapják őt. A Terhesség Előtti Brooke úgy gondolná, hogy soha senki nem tudja őt elvenni tőle. De a Terhes Brooke egy kicsit hátrányban érzi magát. Mert lehet, hogy egy kicsit fáj, hogy nem kérte meg a kezem. Lehet, hogy nem is akarja? Miért is fárasztaná magát vele, mikor már az övé vagyok? – Brooke, rád néz – mormogja Pete izgatottan. Még mindig bizonytalannak érzem magam, jobban, mint azt akarnám, mély levegőt veszek és tovább bámulom a hasam, ezt a hülye ruhát, amit viselek, amit a reggel vettem fel csak miatta. – Brooke, égbekiáltóan bámul téged – mondja Pete, most már idegesen. A tömeg elcsendesedik. A csend nyomasztóvá válik, mintha Szökőár már nem mosolyogna, és most mindenki tudja, hogy valami nincs rendben. Érzem, ahogy szemei belefúródnak a fejem tetejébe, olyan erősen bámul. És tudom, hogy amikor felnézek, mást sem fogok látni, csak pirosat. Rúzst. Azon a szép arcán. Olyan rúzs, amit egyszer én kentem rá, de ez a mai valaki máshoz tartozik. Lehet, valamelyik kibaszott kurvához, akit megdugott, amíg nem voltam itt. Istenem. – Brooke, Jézusom, mi a franc van? Azt akarod, hogy a ma estét is elbassza?

Megrázom a fejem és kényszerítem magam, hogy rá nézzek. Vadsággal és vágyakozással a szemében néz rám. Terpeszállásban áll, álla megfeszül és védekező állást vesz fel, és tudom, hogy érzi, hogy valami nincs rendbe velem, mert a kezeit ökölbe zárja a teste mellett és úgy néz ki, mint aki készen áll arra, hogy kiugorjon és elvigyen innen engem. Büszkén tartom vele a szemkontaktust, mert nem akarom, hogy tudja, hogy mennyire szenvedek, de amikor rám mosolyog, nem tudok vissza mosolyogni rá. Mosolya eltűnik. Szemei fájdalmasan villannak, ahogy ökölbe szorítja a kezeit, és a vad arckifejezése, majdnem belém mar, de én is ugyanolyan vadnak érzem magam, és ez alkalommal, egyszerűen nem tudom lecsillapítani, olyan kibaszott dühös, féltékeny, megbántott és terhes vagyok. Halványan emlékszem azokra az időkre, amikor itt ültem és azt kívántam, bárcsak ez a csodálatos vad bestia az enyém lenne. És most itt ülök terhesen, szenvedve, mert valami nő vagy nők, megcsókolták és érintették azt, amiről úgy gondolom, hogy az enyém, és hirtelen azt akarom, ami régen volt. Csak egy lány akarok lenni, aki munkát akar. Ennyi. Egyszerű célok és egyszerű élet. De nem. Nem kaphatom meg ezt most. Mert itt vagyok, szerelmes vagyok Remington Tate-be, jobban, mint valaha is gondoltam volna, hogy lehetséges. És ő olyan megfoghatatlan, mint egy hullócsillag, olyan, amilyet soha senki nem kaphat el igazán, mert ha el is kapod, keresztüléget. Most is égek miatta, a mellkasom közepe, az iránta érzett szerelmem szétmar. Képtelen vagyok tovább a fekete szemeibe nézni, kényszerítem magam, hogy a ringbe nézzek, ahová akkor érkezik az ellenfele, és a szemeim rá siklanak, majd gyorsan vissza, az elegáns, sötét B betű tetoválásra, ami Remington jobb bicepszén van. A szívem hitetlenül remeg. Zavarodottan bámulom a mintát, és rájövök, hogy igen, az ott a bicepszén, valójában egy tökéletes, gyönyörű B betű. ÉS ez a dolog valami őrületeset tesz velem. Szegény bugyim teljesen elázik, és elkezdek lüktetni. Remington az ellenfele felé fordul, és látom, ahogy kekeckedően felfele görbül a szája, amikor ránéz a másikra, egy fiatal és pattogós valaki, aki úgy tűnik, alig várja, hogy elkezdjék. Összeérintik a kesztyűjüket, és Remington rám néz. Azután, mosolygás nélkül, jelentőségteljesen megfeszíti a bicepszét és megcsókolja a B betűt. Egy erőteljes, forró hullám cikázik át rajtam egészen a puncimig, és össze kell zárjam a lábaimat. Felvillan a mosolya, mintha tudná, hogy nedves lettem tőle és hogy nem tudok magamon segíteni. Megszólal a csengő.

– Mikor csináltatta azt a tetoválást? – kérdezem. Nem tudom nem bámulni a mintát. – Rögtön miután elhagytuk Seattlet – válaszolja Pete. Remington megindul a türelmetlen, fiatal hím felé, és azonnal lecsap rá, aztán hátrál és elhajol, ezzel magához csalja az új fiút, aki lendít és elvéti, ekkor Remington újra támad egy erős egy-kettő ütés kombinációval, ami úgy hátrataszítja pasit, mint egy ágyúgolyó. A köteleknek csapódik, és aztán arccal előre zuhan a padlóra. – Óóóóóóóóóóóóóóó! – morajlik a tömeg. – Áú, az biztos fájt – mondja Pete, de közben vigyorog, amikor a hátam mögül valaki kiabálni kezd. – Ezt kapod, amikor ki állsz a Szökőár ellen, seggfej! Függetlenül attól, hogy épp mi jár a fejemben, az, hogy láthatom Remingtont verekedni, annyira felemelő érzés, hogy görcsbe rándulnak az izmok a bensőmben, mintha én harcolnék. Az ellenfele feláll, és Remington újra megüti, precízen és erőteljesen, a teste megfeszül, a szexi fekete B a bicepszén hullámzik az izmai mozgásától. Teljes érzelmi csőd vagyok, ahogy folytatódik a meccs, és egy csepp izzadság lecsorog a melleim közé. Úgy tűnik a terhességtől a testhőm is magasabb, de ahogy nézem a gyerekem apját ott fent – a káosz nagy mestere, azzal a tetoválással, ami üvölti a világ felé, hogy ő az enyém, de ugyanakkor a csókokkal, amiket azoktól a kurváktól kapott –, féltékennyé és dühössé válok tőle. Úgy érzem magam, mint egy vulkán. Remington végül kiüti fiatal ellenfelét, és az este tovább részében is csak hozzák és hozzák neki az ellenfeleket. Olyan erővel üti ki őket, hogy csak úgy pattognak a köteleken, az oldalukra dőlnek, pofára esnek, vagy térdre rogynak, és mindegyikük a fejét rázza a döbbenettől, mintha az agyuk remegne. Megállíthatatlan. – Soha nem szűnök meg ámulni azon, hogy mennyire szeret nagymenőzni, amikor nézed a meccseit! – nevet fel Pete. Hitetlenül megrázom a fejem, de Pete komoran bólint. – Komolyan. A különbség a véráramlatában, amikor ki van téve a tekintetednek – ahogy megváltózik és árad belőle a tesztoszteron, ahogy életre kell a harcos ösztöne –, az hihetetlen. Tudtad, hogy a férfiak tesztoszteron szintje felemelkedik, amikor egy új vonzó nőt látnak? Az övé nem. Csak akkor veri ki a plafont is, amikor meglát téged – az ő nőjét. Pete szavai gyilkosak. Olyan, mintha Remington mindig azt akarná bebizonyítani, hogy ő a legerősebb férfi a világon és ő lesz az, aki megvéd

engem – és oh, igen, hiszek neki. Legyőzi a negyedik, majd az ötödik ellenfelét is, a teste olyan, mint egy szex és erő buldózer, ahogy leveri őket, egyiket a másik után, azok a sötét szemek rám szegeződnek, megbizonyosodnak róla, hogy nézem őt. Minden egyes pillantástól, amit felém küld, csak még jobban fáj belül, még dühösebb leszek és szégyenletesen felizgulok, amíg megduzzad a csiklóm, és a kezeim annyira összeszorítom az ölemben, hogy nem tudom, mit akarok jobban: megdugni őt vagy felpofozni. A hatodik és a hetedik ellenfelét is behozták már, és Remington még mindig nem fáradt. Blokkol, üt, támad és védekezik. – Szökőőőőőárrrrrrrrr, Szökőőőőőárrrrrrrrr – kántálja a közönség, és Pete csatlakozik hozzájuk, kezeivel csápol a levegőben, miközben ezer ember kántálja ugyanazt a szót, a felkonferáló megragadja Remington karját és a győzelem jeleként a magasba emeli. – A győztesünk! Még egyszer, hölgyeim és uraim, bemutatom nektek Remington Tate-t, a Szökőőőőárrrrrt. Sötét szemeivel engem keres. Abban a pillanatban, amikor rám találnak, a pulzusom vadul ver a testemben, a szívem zakatol a mellkasomban, ahogy rám bámul és mosolyog. Egy reszketés fut végig rajtam a gödröcskéi látványától, a világító mosolyától, a sötét, ápolatlan állkapcsától – és az a kibaszott vörös rúzs. Amikor nem mosolygok vissza, a szemöldökét összeráncolja, megragadja a kötelet és kimászik a ringből. – Szökőár, Szökőár, Szökőár – hallom, ahogy újra izgatott kántálásba kezdenek. Kényszerítem magam, hogy álljam az acélos tekintetét, de a lábaim remegni kezdenek, ahogy közeledik. Odanyújtja a kezét, és látok minden kibaszott rúzsnyomot az arcán, aztán a kezére nézek és megragadom. Az állkapcsom összeszorítom, ahogy húz a sorok között. – Kulcsok – vakkantja Rileynak, aki leugrik a ringből és mellettünk jön. – Elviszlek titeket, srácok. A hátsó szobákba megyünk, Remington megáll az öltözőjénél, hogy magához vegye a váltóruháját, de közben nem engedi el a kezem. Nem tudom nem nézni azt a rohadt rúzsfoltot azon a szexi, őrjítő száján, és a B betű tetoválását a szexi, kemény bicepszén. Ellentétes érzések kavarodnak bennem olyan sebességgel, hogy nem tudok mást tenni, mint összeszorítani a fogaimat. Egy pillanatra elengedi a kezem, míg felvesz egy fehér pólót és egy fekete melegítő nadrágot, aztán megragadja újra a

kezem, összekulcsolja az ujjait az enyéimmel, és kifelé vezet. A Navigator hátsó üléséhez vezet, és amint elhelyezkedünk, és Riley elindítja az autót, megfogja az arcomat, és ugyanazzal az éhséggel néz rám, mint ahogy egész nap nézett. Vagy még éhesebben. Előredől, hogy megcsókoljon és én elfordulok tőle. – Ne – mondom. Kényszerít, hogy hátradöntsem a fejem és mélyen, kétségbeesett hangon mormolja: – Azt akarom, hogy nézz engem, amikor harcolok. Egy örökkévalóságig vártam, hogy rám nézz – az enyémre szorítja a száját, és villámok cikáznak át rajtam. A vágy olyan erős bennem, hogy szükségem van az összes akaraterőmre, hogy összezárjam a számat és elforduljak tőle. – Ne csókolj meg – sziszegem. Egyik kezével megragadja az arcomat és visszafordít, ismét az ajkamra nyomja a száját, kényszerítve, hogy szétnyissam, és egy nyögéssel a számba löki a nyelvét. Felnyögök, ahogy a nyelve az enyémhez ér, gyengéden harcol, miközben közte és az ülés között fészkelődöm, aztán eltolom a vállánál fogva és elfordítom a fejem. – Engedj – nyögöm. – Istenem, annyira szükségem van rád, mint a levegőre… – becsúsztatja az érdes tenyerét a ruhám alá, hosszú ujjaival végig simít a combomon, ahogy vágyakozó, nedves csókokkal borítja el a nyakam. – Miért játszadozol velem? Hmm? Most azonnal benned akarok lenni... – A groupieknak is ezt mondtad? – ahogy a keze feljebb csúszik a combomon, csak még dühösebb leszek, meglököm a kőkemény mellkasát és frusztrált hang hagyja el a torkom, amikor nem mozdul. – Mondd ezt annak, aki megcsókolta az állad, a homlokod, az arcod és a kibaszott szádat! Összezavarodott tekintettel húzódik hátrább. – Csupa rúzs folt az arcod, Remington! – mondom, miközben megigazítom a ruhámat. Egy mély, elkeseredett hangot ad ki, aztán elhúzza a kézfejét az ajkain, majd lenéz és meglepetten néz rá a vörös csíkra a kezén. Összeszorítja az állkapcsát és hátra zuhan a székbe, morogva hajtja hátra a fejét. A hajába túr és dühösen a mennyezetre néz. Megpróbálok az ülés másik felére csúszni, de kinyúl és átkarolja a derekam. – Ne tedd – fakad ki, mintha fájdalmai lennének.

Lenyelem a düh gombócot, ami a torkomban van, amikor a derekamról a kezemre csúsztatja kezét és összekulcsolja az ujjainkat. A teljes út alatt, érzem, ahogy a tenyere az enyémnek simul, a vastag, hosszú ujjai körül ölelik az enyémeket, szorosan tartva, mialatt a mellkasom olyan, mintha készülne felrobbanni. Elérünk a hotelhez és Riley óvatosan a visszapillantó tükörből ránk néz. – Összeszedem a csapat többi tagját is – mondja. – Kösz – mondja Remington, ahogy kisegít engem az autóból. Aztán, még mindig a kezemet fogva, végig vezet az előtéren egészen a liftekig. Beszállunk, és az állán még mindig ott virítanak a vörös foltok. Még ezekkel a foltokkal is, ő minden nő álma. A haja kócos és fekete, a melegítőnadrágja a csípője alján lóg, míg a pólója teljesen ráfeszül a kockás hasizmára és a széles vállára, meg a feszülő bicepszére. Még mindig ugyanaz a szex ikon, ami mindig is volt, míg én annyira terhesnek érzem magam, mint még soha. Behúz a szobánkba, az ajtó hatalmas csattanással csukódik be, és abban a pillanatban elengedi a kezem és a csípőmtől fogva felemel, és az étkezőasztalra tesz. – Ne tedd ezt velem – megszorítja a nyakam és újra a ruhám alá csúsztatja a kezét, gyorsan felhajtja és a bugyimon keresztül fogdosni kezd. – Kibaszottul ne tedd ezt velem most – morogja. Remegni kezdek, mikor az szája eléri az állam, fogai közé veszi az ajkaimat, ahogy ujjával dörzsölni kezd a bugyimon keresztül. Utálom ezt a nyöszörgést, aki kiszalad a számon, de úgy tűnik, neki tetszik, mert felmordul és egyenesen a számra akar tapadni. Elkapom a fejem, a hangom lágy és fájdalommal teli. – Téged akarlak megcsókolni, nem őket! – elsírom magam, míg taszítok egyet a mellkasán. – Én vagyok – kihúzza a kezét a ruhám alól, két kezébe fogja a fejem, és megcsókol, összekenve engem valaki más rúzsával, ahogy a számra tapad és erőszakkal feltárja azt. A mellkasának feszülve próbálom eltolni, míg végül már nem bírom, míg a nyelve az enyémmel viaskodik és a karjaiba zár, ahogy az asztalra fektet, a karjaival véd meg a kemény felülettől, míg kétségbeesett éhséggel szívja az ajkaimat. – Én vagyok – mondja, kezével végig simít az oldalamon egészen a mellemig. Felnyögök a vágytól és utálom, hogy ezt teszem. Annyira nedves vagyok. Annyira szükségem van rá. Olyan kurva jó illata van. Megőrjít, de amikor kezébe veszi a mellem, még mindig annyira féltékeny és dühös vagyok, hogy próbálom eltolni a kezét. Mély, fájdalmas hangot ad ki.

– Brooke… – frusztráltan sóhajt, majd megfogja a ruhám anyagát és egyetlen mozdulattal kettétépi. Zihálok, amikor félre söpri az anyagot, hogy feltárja a testem, a sötét fejét rögtön lehajtja, hogy nyelvét végig húzhassa a bőrömön, a köldökömtől felfele halad, kezét felfele csúsztatva bordáimon. Remegés fut át rajtam, átkarolom a fejét, őrlődöm a között, hogy felhúzzam őt a számhoz vagy eltoljam magamtól, ezért inkább a hajától fogva felhúzom. – Ne! – mondom, és ő felemelkedik, rám néz azokkal a ragadozó szemeivel, és tudom, hogy nem kellene provokálnom, le kellene nyugtatnom őt, de őrülten féltékeny vagyok. Ez lett belőlem miatta. Szeretem és a megszállottja lettem, miközben azon gondolkodom, hogy vajon kivel volt. Lehet, hogy nem is tudja, de ők tudják, és ők nem én vagyok. Határozottan felülök és dühösen elkapom az állát, és elkezdem dörzsölni az ujjaimmal és a tenyeremmel a nyomokat. Mikor nem sikerül letörölnöm őket, fogom a fehér pólóját és felhúzom azt, hogy letöröljem az arcát. Ő csak áll ott, jobban fújtat, mint amikor verekszik, úgy néz rám, mintha könyörögne valamiért, értem, ahogy türelmesen áll és hagyja, hogy tisztára töröljem. Az ujjaim remegnek. A szemei ragyognak, ahogy dörzsölöm, de még mindig nem tudom letörölni a rúzsfoltokat, és ez megőrjít. Megnyalom az ujjam és a foltokra dörzsölöm a nyálam, aztán a pólóval kezdem el törölni. Frusztráltan felhördül és az ujjait a szájába dugja, aztán elkezdi dörzsölni azokat a helyeket, amelyeket én is dörzsölök, az ujjaink egymásba ütköznek, ahogy szétkenjük a nyálunkat az állán. Felhúzom a pólóját és újra dörzsölni kezdem, teljesen kifulladok, mire végre elkezd lejönni a rúzs. Akkor állok le, mikor már semmi sincs rajta, csak a kemény, vad álla, a testem lángol a vágytól és a szívem is ég a szerelemtől, míg minden porcikámat felemészti a féltékenység. A hajába kapaszkodom, és odahajolok, hogy ott csókoljam meg, ahol azelőtt más csókja volt, így próbálom eltörölni mindazt, ami ott volt. Aztán máshol is megcsókolom, minden helyre jut egy ahol azelőtt a foltok voltak. A csípőmbe markol, amikor végig húzom az ajkaimat az álla vonalán és a szája felé közelitek, és megcsókolom, gyorsan, majdnem úgy, mintha nem akarnám, aztán hátra húzódok, miközben élesen szívom be a levegőt. Felhúzza a szemöldökét. – Kész? – kérdezi elgyötört hangon, és azt hiszem nem is lélegzek, amikor bólintok. Fogja a foltos pólóját, és egyetlen mozdulattal lerántja

magáról és elhajítja. – Most pedig te meg én szeretkezni fogunk. Nem kell várunk egy másodperccel... sem tovább... hogy együtt legyünk. Remegek, és a hangom nyers a sok érzelemtől. – Nem tudom elviselni, amikor látom a rúzsfoltjaikat rajtad, Remington – nem fogom hagyni, hogy megcsókoljanak. És most nem a terhességi hiszti, vagy az én bizonytalanságom mondatja ezt velem! Már régen megmondtam neked, hogy nem fogok osztozni. Nem fogok osztozni rajtad! – Shh, baby, nem is várom el tőled és nem is akarom – letolja a szétszaggatott ruhámat a vállamról, és hagyja, hogy szétterüljön alattam az asztalon. Lefektet, aztán végig néz rajtam, ahogy ott fekszem kitárulkozva előtte. Mindenhol megérint – a lábaimat, a karjaimat, a melleim között –, ahogy rám dől. – Az Edző épp kötözte be a kezeimet, a fejhallgató rajtam volt. Nem láttam őket, amikor jöttek, csak akkor, amikor rám másztak. Nem fog többet megtörténni. Nem csókoltam meg senkit. Nem csókoltam meg egyiküket sem. Csak téged, kis csillagszóróm. Lehajtja a fejét a melleimhez, és megnyalja az egyik mellbimbómat a melltartómon keresztül, becsúsztatja a kezét a fehér pamut alá, lehúzza az anyagot és a kidudorodó mellem alá teszi. – Nyalni és szopni fogom ezeket, és azt teszek velük, amit csak akarok. A szívem forró vért pumpál az ereimbe, ahogy a másik oldalon is lehúzza az anyagot és megnyalja az érzékeny csúcsot, élvezet hullámok önti el a testem az érintésétől. A melleim nagyobbak, felágaskodnak, a bimbóim sötétebbek és duzzadtabbak, és ő úgy fogja a kezébe őket, mintha új területeket fedezne fel. A hangtól, amit kiad, belőlem is feltör egy sóhaj, ahogy ficánkolok a vágytól. A szemei az enyémet keresik, amikor meghallja a sóhajomat, és elkapja a derekam és az asztal szélére húz, a fenekem a levegőbe lóg, mikor lecsúsztatja magáról a melegítőjét. Hirtelen megérzem, hogy mennyire kemény, a merevedése az elázott puncimat súrolja, ahogy előre dől, hogy nyalja és szopogassa a melleimet. – Érzékeny? – megnyomja az egyik bimbót, aztán a másikat, a keze durva, de mégis gyengéd. A hátam ívbe feszül és lágyan nyögök. Akarok egy zúzódást, azt akarom, hogy fájjon, a bőröm, az izmaim, ahogy fáj az iránta érzett szerelmem is. – Igen – zihálom, és a torkom elszorul és a szükségtől könnyek gyűlnek a szemembe. Mohón csókolja a számat, aztán lehajtja a fejét és a nyakamba dörmög. – Brooke – kényezteti a puncim és benyomja a hüvelykujját a testembe, miközben oldalra fordítja a fejét és a nyelvével az enyémet

simítja. Remeg a bensőm, ahogy hátra húzódik, hogy az arcomat nézze, miközben ujjaz. Látom a nyers szükséget az arcán, ahogy engem néz, aztán felemeli a kezét és lenyalja a nedvektől csillogó ujját. Oh, Istenem, látom őt – egy vad hím, mégis kisfiúsan elragadó azzal a kócos sötét hajával, és mocorgok és nyögök, mert akarom őt, akarom, AKAROM ŐT! – Nyughatatlan vagy, mondd, mit szeretnél? – a vágytól túlfűtött hangjától, remegés fut át rajtam, ahogy válaszolok neki. – Úgy akarlak nyalni, ahogy te nyalsz engem – bólint, és előre dől, és odatartja a nyelvét, majd a tarkómra teszi a kezét és odanyomja a nyakához. Nedves és forró, a bőre, mint a selyem a nyelvem alatt. Megborzongok, ahogy felfele haladok, belemarkolok a hajába és a felső ajkát beszívom a számba. Olyan az íze, mint mindig, olyan, mint aki engem kíván. Hevesen csókolózunk, és még jobban akadozik a lélegzetem. Letépi a melltartómat, ahogy az alsó ajkába harapok, és kapkodva veszi a levegőt, amikor lehúzza a bugyimat és hátra húzódik, hogy végig nézzen a meztelen testemen. Végig hordozza rajtam a tekintetét, valósággal felfal. Nézi a duzzadt, meztelen melleimet, és tudom, hogy kívánja őket. Tenyerébe veszi az egyiket, mintha most ismerkedne a testemmel. Ezt tette a testemmel. Ez történik a testemmel miatta. Megérinti a másik mellemet, aztán azonnal mindkettőt a kezébe veszi, gyúrja őket és játszik velük, közben csillogó szemekkel issza be a látványukat. Vérzik az ajka a harapásomtól, és a mellkasa síkos az izzadtságtól. – Megharaptalak – mondom tiltakozva. – Csak tedd rá az ajkaidat. – Remy... – Tedd rá a nyelved – újra előre hajol és az ajkait az enyémhez dörzsöli, és én gyengéden megnyalom, úgy ahogy egy állat tisztítaná ki a sebet. Gyengéden megszívom a vérző ajkát. Végig húzza az orrát az enyémen és nyalogatni kezdi az ajkaimat. Megölelem őt, széttárom a lábaimat és a dereka köré fonom őket. A szükség végigsöpör rajtam, ahogy megfogja a fenekem és felemel. Megemelem a hátsómat, hogy segítsek neki, és annyira meg vagyok részegülve a vágytól, hogy a látásom is elhomályosul, ahogy odavisz a kanapéhoz. Megcsókolja a nyakam, ahogy leenged, aztán körözni kezd az ujjával a lábaim között, pont ott ahol a legnedvesebb vagyok és én felnyögök. – Készen állsz rám? – a hangja a fülemnél van, ahogy simogatja a nedves redőimet. – Készülj fel rám. Belém nyomja a hosszú ujjait, hogy még nedvesebb legyek, de annyira el vagyok ázva, hogy könnyedén becsúsznak az ujjai. Összehúzódik a

puncim és alig bírom visszatartani az orgazmusom, amikor dörzsölni kezdi az érzékeny pontjaimat. Lefele csúsztatja az ajkait a testemen, majd lehajtja a sötét fejét, nyelvét végig húzza a csiklómon, óvatosan nyaldos, ahogy a combomat lefogva széttárva tartja a lábaimat. A tarkóját fogom és nézem, hogy mit csinál velem. Aztán letérdel a kanapé szélénél és pár centivel lejjebb húz, aztán elkezd befurakodni. Kemény, Forró. Keményebb, mint bármi, amit eddig fogtam. A testem ívbe feszül és zihálok, ahogy minden egyes milliméterét belém vezeti, míg a tekintetünkkel fogva tartjuk egymást. Kezébe fogja az arcom és végig húzza a hüvelykujját az alsó ajkamon, keményen, de mégis szeretetteljesen meghúzza, hogy folyamatosan nyomul befele, amíg végül teljesen ki nem tölt. Nyöszörgök, ahogy mozgatja a csípőjét. Előre dől és megcsókolja fülem. – Hiányoztam neked. Odafordulok és megcsókolom, zihálok, ahogy megemelem a csípőmet. – Úgy érzem, mintha soha nem lettem volna ennyire nedves és duzzadt. – Soha nem voltam még ennyire kemény – kihúzza magát, majd újra benyomul, lassan és élvezetesen. Érzem, ahogy szétfeszít, feltár, befogad, megtölt, aztán ott hagy... nyafogok, és már majdnem könyörgöm neki, hogy jöjjön vissza, amikor megteszi… visszajön... belém zúdul... az izmok a karjain, a kelta tetoválásai és a B betű, hullámzik, ahogy mozog. Mikor harmadszor belém nyomul, a kezeimet lefogja a fejem fölött, erősen belém csapódik, amitől a melleim fel-alá ugrálnak. Kiáltok és ő elfolytja a hangot a szájával. Mélyen belélegzem az illatát. – Szeretlek... – mondom fulladozva. Megáll bennem, nehezen veszi a levegőt. Egy mélyről fakadó hang hagyja el a torkát, ahogy oldalra fordul és elkezdi nyalni a fülem. Aztán a karjaiba zár, mintha meg akarna védeni, ahogy felveszi a ritmust, ami gyors, határozott, vad, ösztönös. Majdnem sírok, amikor hozzá nyomom a csípőmet és odafordulok a füléhez, zihálok attól, ahogy falja a nyakam, dörzsöli a melleimet, és keményen és gyorsan dug. – Oh, Istenem... Remington... Remington... Homlokát az enyémnek nyomja, ahogy folytatja a nyomulást, aztán elkezdi kényeztetni a csiklómat, míg a farka keményen és durván lüktet bennem. Ellazulok és összetörök, irányíthatatlanul remegek, ahogy egy csodás, forró csókkal birtokba veszi a számat. Szerelem, szenvedély, szükség árad szét bennem, ahogy elélvezek és összetörök alatta.

– Jól vagy? – kérdezi, ahogy lassít a mozgásán, míg én még mindig élvezek. – Igen! – minden porcikám érte kiált. Felemelkedem és odanyomom magam, többet akarok, őt akarom. Felmordul, mintha nem tudná visszafogni magát és kihúzódik, aztán újra belém csapódik, még erősebben, egyik kezével szorosan fogj a derekam, hogy egy helyben tartson, míg újra belém nyomul. Nyögök, és a nevét suttogom. – Remy... A szemei égetnek, ahogy végig húzza a kezét a torkomon, a melleim között, aztán odahajol, hogy újra megnyaljon. – Enyém – suttogja lágyan, emlékeztetve engem. – Tied, csak a tied – mondom és érzem, hogy egy újabb orgazmushoz közeledek. Az orrát a fülemhez nyomja, morog, ahogy forrón elélvez bennem, a nagy teste az enyémhez feszül, egy állati hangot hallat, mielőtt újra megszólal. – Enyém! Miután elélvez és a karjaiba tart egy rövid ideig, felemel, úgy, hogy még mindig bennem van, és én a nyakához szorítom az orrom. A konyhába visz, elvesz két zöld almát, egyet nekem ad, majd bevisz a főhálószobába. Bele harapok az almába, ahogy elhelyezkedünk a takarók alatt, aztán ő is elkezdi enni az almáját. Csókolózunk egy kicsit, és olyan íze van, mint a lédús, savanykás almának. Megeszi az almáját, aztán lenyalogatja a szám szélén lévő almalevet, és én odatartom neki az én almámat is, mert úgy gondolom, hogy még éhes. Egy nagyot harap belőle, és rám mosolyog, mikor látja, hogy én is onnan harapok, ahonnan ő az előbb. A lábai nyughatatlanul mozognak, és tudom, hogy az én felpörgött Remym nem fog ma este aludni, de ha egész éjjel szeretkezni akar velem, én benne vagyok. Remélem, ezt tervezi. Úgy fordulok, hogy ne csússzon ki belőlem, ahogy mindketten az almámat esszük. Egyszerre nevetünk fel és azt mondom neki. – A babánk most akkora, mint egy szilva. – Egy szilva? – kinyitja száját és én odatartom neki az almát, aztán a szabad kezemmel egy szilva méretűt formázok. – Egy szilva – ismétlem meg. – Annyira kicsi – mondja gyengéden, végigsimít a nagy kezével a pocakomon.

– Ennyire kicsi – mondom, majd a nagy meleg testéhez húzódok, hallgatom, ahogy megeszi a maradék almát, és hagyom, hogy felnyalja az összes almalevet, ami a bőrömre csöppent.

Tizenöt Fordította: Betty Boop

Hogyan döntsünk ki egy fát Remington teljesen beleszeretett a négy hónapos hasamba. Kezd igazán meglátszani, és ez nagyon izgatja őt. Nem, ez nem csak őt izgatja. Engem is nagyon izgat, és rohadtul szerelmes vagyok a terhes pocakomba! Olyan csodálatosan érzem magam. Nincs többé hányingerem. Valahogy úgy tűnik, hogy "ragyogok", de azt hiszem, ez annak köszönhető, ahogy Remy szeretkezik velem, és a babának, akit belém rakott. Minden reggel a kezével méri meg a dudort a hasamon, amikor megállok az egész alakos tükör előtt a hotelszobánkban. Bármit is csinál éppen (zuhanyzik, fogat mos), odajön hozzám, és megvizsgál engem, a tekintete csillog a büszkeségtől, amikor a kezébe fogva leméri a változást. Hangja rekedtes ma reggel. Most ébredtünk fel, meztelenül áll a hátam mögött, hatalmas szikár teste tökéletesen látható a tükörben az enyém mögött, ahogy lehajtja a sötét fejét és megszaglászik engem. – Biztos vagy benne, hogy eleget eszel? – suttogja a fülembe, mielőtt szorosan magához húz és az ajkával a torkomat kaparássza. – Nem fogok elkezdeni annyit enni, mint te! – támadok neki, miközben megfordulok a karjában és összekulcsolom az ujjaimat a tarkóján, vigyorogva nézek fel rá, mint egy szerelemtől sújtott bolond, amivé ő tett engem. Játékosan megpiszkálom a gödröcskéit. – Már rájöttünk arra, hogy gondjaid vannak. Csak azt akarod, hogy mindenki megtudja és felfogja, én terhes vagyok és foglalt. Felemel a lábamról, így a szánk egy vonalba kerül, és egy nagy puszit nyom az ajkamra, miközben magához szorít. – Ez így van! Ma, az edzőteremben meg akarja nekem mutatni, hogyan kell őt ledönteni – vagy, inkább bárki mást, aki megfenyeget – a lábáról. Most, amikor már sétáltam, majd egy kicsit kocogtam is, az orvos teljes beleegyezésével, úgy érzem, mintha nyertem volna egymillió dollárt. De ami leginkább jó érzéssel tölt el, az az, ahogyan Remington rám néz.

Dögösen és birtoklóan, ez az én nőm, ez az én gyermekem. Azt olvastam, ez teljesen normális, ha ilyen tüzes és nyűgös valaki, amikor éppen terhes, de én tényleg nem tudom megállni, hogy ne szaggassam le róla a ruháit, amint megérzem az illatát, égek a vágytól és rá akarok ugrani a szexi testére. Amit meg is csinálok, legalább kétszer egy nap, az ő teljes férfiúi örömére. Nem ment át feketébe abban a két hónapban, amióta visszajöttem, de terveznek valamit Pete-tel és Rileyval. Az a tény, hogy mind a hárman olyan titokzatosak ezzel kapcsolatban, aggaszt engem. Azt hiszem, ennek Norához van köze, de amikor azt mondtam neki – Remy, Nora ezt az üzenetet hagyta nekem. Nem akarja, hogy bármit is tegyek, és talán csak meg kellene várni az utolsó meccsedet, mielőtt beszélek vele – de csak kuncogott, és azt mondta: – Hagyd ezt most rám, rendben? De ez nincs rendben. Nagyon félek. Ma reggel volt egy furcsa találkozója Pete-tel és Rileyval a nappalinkban. Rám nézett, és halkan megkérdezte: – Beszélhetnék a srácokkal egyedül egy percet? – Azóta folyamatosan aggódok a terveik miatt. És ez az egyetlen olyan része, amit nem szeretek a terhességben. Utálom, amiért úgy kezelnek, mint egy bárgyú, puhány, finom kis nebáncsvirágot. Nem, uram. És ezt ma az edzőteremben be is fogom bizonyítani, amikor a terhes hasam ellenére átdobom és leteperem a földre Remington Tatet. Figyelem, ahogy a teljes felüléseket csinálja, közben gyorsan veszi a levegőt, ki és be. Figyelem, ahogy három fordulót ugrókötelezik és három fordulót árnyék-bokszol, lendít, üt, lendít, üt, hárít, lebukik... a tökéletes mellkasa kiizzadt, amilyen intenzitással dolgozik, az engem is felpörget. Az Edző utasításokat kiabál neki be a pálya széléről, és Riley feljegyzi a teljesítményét a papírjára. Amikor Remington már teljesen leizzadt, int nekem és odahív a ringhez, addigra az egész bőröm izzik a vágytól. – Készen állsz? Bólintok, és bemászok mellé a ringbe. Ma az egyik, középen cipzáras, szűk, egybe részes edzőruhám van rajtam. A tekintetével felfal engem, és esküszöm, mindenütt lángolok, ahol hozzám ér. A tekintetét az enyémbe mélyeszti. – Készen állsz? – most nyers a hangja.

– El sem tudod képzelni, hogy mennyire kész vagyok. Szétrúgom a segged, és ettől majd csodásan fogom érezni magam. – Először rúgd szét a sípcsontomat, és csak majd utána a seggemet – húz közelebb magához, és a forró meleg leheletét érzem a fülemben, amint suttog nekem. – A legfontosabb dolog, amit meg kell tenned ahhoz, hogy le tudj engem teríteni, először is ki kell, hogy billents az egyensúlyomból. Ha én vagy bárki, aki nehezebb nálad egyensúlyban van, akkor soha nem fogod tudni őket kiütni. – Oké – mondom, ahogy megáll mellettem, mert engem már az ő közelsége is kibillent az egyensúlyomból. – Megrúgod a sípcsontomat, én kibillenek az egyensúlyomból, akkor elkaszálsz a lábaddal, mint a múltkor, aztán megrúgod a leggyengébb részt a sarkamnál – na, nézzük, hogy megy ez neked! Tehát ha kibillentesz az egyensúlyomból, akkor legyőzöl engem. Az idegességtől pillangók repkedtek a gyomromban, felnyögök és megforgatom a szemem. – Úgy érzem, újra meg fogok sérülni. Te még mindig egy fa vagy, Remington. – Egy kibaszott sípcsonton rúgás. – Alaposan végigmér, az ajka mosolyra húzódik, látni a szexi és pajkos gödröcskéit. – Gyerünk. Megtartod az egyensúlyod, és kibillentesz az enyémből. Belenézek a játékosan csillogó kék szemébe, miközben teljes szívemből azt érzem, egy hatalmas nagy adag szeretet ül rajtam. – Téged bántani, ellenkezik minden ösztönömmel – mondom drámaian, mintha valóban azt gondolnám, hogy le tudom őt dönteni. – Egy kicsit sem fogsz bántani – mondja nevetve. Aztán megragadom az állkapcsát, megcsókolom a szája sarkában, mielőtt elhúzódok tőle és megfeszítem a lábaimat. – Rendben, a büszkeségem azt mondja, ezt meg kell tennem. Mi lenne, ha te lennél Skorpió? Morcosan néz rám. – Leteríted őt baba, és most megmutatom, hogy hogyan. Gyerünk, rengesd meg a világom, kis csillagszóróm. Megteszem. Megrúgom a sípcsontját, minden súlyomat beleadom, amíg azt nem mondja: – Jaj! – aztán elkaszálom a lábammal olyan gyorsan, ahogy csak tudom, elkapom a hátul a lábát, és úgy érzem feldönthetem. De ő még mindig Remington Tate, és természetesen úgy néz ki, hogy mindjárt visszanyeri az egyensúlyát. Hátra tántorodik, amitől én billenek ki az egyensúlyomból. Vinnyogok, amikor esni kezdek,

azonnal megragad engem, és leveti magát a hátára, megakadályozva ezzel az esésemet. Kuncog, ahogy kiegyenesedünk. – Hagytál nyerni – vádolom, összeszűkült szemmel. A fejét rázza. – Nem, ez te csináltad saját magadtól – győzköd engem. – Te, egy hihetetlenül nagy hazug vagy – mondom, és eltolom magamtól. Vihog, és velem az ölében felül, megsimítja a lófarkamat. – Nem is volt olyan kemény, ugye? – kérdezi, miközben az arcomat simogatja. – Nem – sóhajtom, majd halkan a fülébe súgom, hogy csak ő hallja. – De te az vagy. A számat nézi, én meg mocorgok rajta. Lehajtja a fejét és megszagol engem, amikor az orra megérinti a nyakamat, attól érzem, ahogy a bizsergés végigszalad az egész bőrömön. – Szeretsz vitatkozni velem? – kérdezem selymes hangon, ahogy megtámaszkodom a karommal a vállán, egyre izgatottabb vagyok és bepörögtem, mert érzem a hatalmas erekcióját alattam. – Hmm – mondja, ahogy felemeli a kezét, és megfogja a nyakam. – Szeretem az ilyen vitákat, mint ez... – gyengéden megcsókol, és benyomja a nyelvét a számba, a nyelve érintésétől az egész testemen végigszalad az elektromosság. Izzadt az edzés után, az íze forró és szomjazó, úgy érzem, hogy még forróbb és még szomjasabb leszek, a körmömmel megsimogatom a mellkasát, az izma sima és kemény, ahogy terpeszkedek rajta. Az öklébe fogja a lófarkam, kezével egy helyben tart engem, felemeli a fejét és kissé mogorván mondja – Riley... – Igen, megmondom az Edzőnek. – Riley nem tudja leplezni a nevetést a hangjában, hoz nekünk néhány törölközőt és italt, mielőtt elindul a kijárat felé. – Remington... – szidom meg. Az ajkának a sarkai édesen kunkorodnak, ahogy az ujjaival az edzőruhám cipzárját babrálja, miközben Riley kiabál az Edzőnek. – Hé, Edző, mi már kiütöttük, innentől a srácot Brooke veszi át! – Eltűnnek a tornaterem ajtaja mögött, és amint az ajtó becsukódik utánuk, Remington hevesen csókolja felfelé a nyakamat. – Lehetetlen, hogy valami ennyire gyönyörű legyen – mormogja nekem, ahogy a tenyerével érzékien a gerincem mentén végigsimogat.

– Tehát a csókolózás az, ameddig eljutunk, mert ebből szinte lehetetlen engem kiszedni – suttogom. – Ennek mennie kell – mondja nekem, miközben nyalogat. Megcsókolja a számat, a kezébe fogja a nyakamat. Aztán, a szabad kezével elkezdi lehúzni a cipzáramat az edzőruhámon. Ficergek és felnyögök, mert mi még soha nem próbáltuk ezt csinálni, amikor ilyen bonyolult valami van rajtam, mint most ez a ruha. – Ez lejön, de nem könnyen. – Csak egy kis helyet kell csináljunk nekem – mormogja hevesen az államnak, ahogy lehajol a combomhoz, megragadja a szövetet mind a két oldalon a belső combomnál; aztán megrántja és elszakítja a cicaruhámat, megnyitja a varrásnál. Érzem a levegőt az égő középpontomon, ahogy beszivárog a nyíláson keresztül. Benyúl a szakadáson. – Kapaszkodj a nyakamba – ahogy manőverezik, letépi és lehúzza a bugyit, amit viselek. Megrángatja, és kihúzza a szakadáson keresztül, a szeme csillog, a sürgető szexuális vágy úgy söpör át rajtam, mint egy vihar. – Ó, kérlek. – Odahúzom a fejét az enyémhez, a számba veszem finom ajkát, a csípőmet kétségbeesetten ringatom felette. Felemel engem egy pillanatra, majd lelöki magáról a melegítőnadrágját, az egyik kezét a csípőmre teszi és visszaemel, elég erős ahhoz, hogy ezt egy kézzel is könnyedén megcsinálja, aztán felnyársal engem magára. Nagy. Forró. Kemény. Az enyém. Felnyögök és megnyalogatom a nyakát, elveszek, ahogy kitágulok körülötte. Megragadja a fejem, és keményen megcsókolja a számat. Ő mozog, az egyik kezével gyengéden megemel, majd visszaenged, a másik kezében a nyakamat tartja, miközben engem csókol, szája erős és parancsoló, kutató és ízlelő, visszahúzódó és ingerlő. Gyorsan és keményen megyek el, a karjába húz, mintha egy satuba fogna, amikor az összehúzódásaim végighullámzanak rajta. Hallom, ahogy halkan morog, hagyja, hogy megfejjem őt. Aztán felemel engem, átvisz a ring széléhez és rátesz a kötelekre. Az egyik karjával átölel, egy másodpercre sem húzta ki magát belőlem. Ismét mozogni kezd. Halkan felnyögök. Úgy érzem, a levegőben lebegek, a kötél és a karja között, az egyetlen kapcsolatom a testével csak a karja és a farka bennem. A lófarkam a hátam mögé esik, amikor a nyakamat hátraívelem, és ő már ott is van, hogy felfalja azt. Nyávogok, ahogy mozog, és lecsúsztatom az ujjaim a kidudorodó karjára, érzem, ahogy a bicepsze megfeszül és összehúzódik a testével együtt, ahogy pumpál engem.

Nem beszélünk. Nincs szükségünk szavakra; mi így beszélünk, mint most. Felemelem a fejem, megharapom és megnyalogatom, aztán zihálok, amint meghallom a légzését, izmai mozognak és megfeszülnek, miközben mozog bennem, amíg én újra el nem megyek. Soha, de soha nem megy el előbb, mint én – mindig vár, beindít és figyel engem. A szeme elsötétül, ahogy most engem néz, amikor elmegyek; majd megfeszül az állkapcsa, a teste megkeményedik, ahogy mélyen belém süllyed, és ott tartja magát, ez az, ahol felrobban, amikor elmegyek körülötte, megölelem magamban, megragadom és végighullámzok rajta. Ahelyett, hogy leereszkednénk a földre mikor végeztünk, inkább közelebb húzódunk egymáshoz. – Maradj bennem – könyörgök neki. Kapkodom a levegőt, és a körmeimet a vállába mélyesztem. Még közelebb húz magához, lehajtja a fejét a mellem közé, és vesz egy nagy levegőt, mintha a bőröm lenne az ő levegője, aztán finoman beleharap a mellem tetejébe. – Benned akarok élni – mondja morogva, gyengéd hangon, amitől elolvadok, megragad engem és közelebb húz magához, harapdál, nyalogat és megfürdet engem, az állával dörzsöli a bőrömet. – Istenem, benned akarok meghalni. Úgy érzem, a csontjaim szétfolynak a testemben, de még inkább ellazulok, érzem, ahogy vonz az energiája, ez a hatalmas erejű tornádó, amivel dolgozik bennem. – Te annyira birtokolsz, hogy tudom, engem is magaddal fogsz vinni. – Nem, én soha nem bántanálak. Halkan nevetek. – Ez nem a te választásod lesz. Magaddal fogsz vinni, mert én oda megyek, ahová te mész. Te leszel az én végzetem, Remington Tate, de ez az, amit én választottam. Az arca összefacsarodik a fájdalomtól, ahogy a kézfejével megcirógatja az állkapcsomat. – Nem, Brooke. Megvédelek téged, még magamtól is. Egy pillanatig egymásra bámulunk, és az eltökéltség a tekintetében, hogy megvédjen, csak még jobban megnyugtat engem, mert bármi is történik, az életem mindig összefonódik az övével, jöjjön jó vagy rossz. Mellette leszek, futok, harcolok, ragaszkodok, és üldözőbe veszem az álmait, amelyek ma már az enyémek is.

– Ahogy mondtad, szeretni foglak, még ha ez meg is öl minket – suttogtam, miközben cirógatom az arcát. – Mi mind meghalunk. És én inkább úgy halok meg, hogy tudom, hogy kibaszottul szerettelek. – Baby, az egyetlen, akik ezt megteheti, az én vagyok – mondja rekedten, és annyira magához szorít, hogy nevetnem kell a teljes és totális boldogságomban. – Remy... hol fogunk lakni a babával? Felegyenesedik és felemel a karjaiba, a lábam még mindig körülzárja a csípőjét, ahogy keresztülmegy a ringen. – Bárhol, ahol te szeretnél. Akkor már vége lesz a szezonnak. Bárhová elviszlek, ahová csak akarod. – Arra gondoltam, lehet, megtartom a lakásomat. Eleinte nem akartam, megújítani a szerződést. De lehet, hogy okos dolog lenne, ha lenne valahol egy bázisunk. Van egy második hálószoba ahol csak jógázni szoktam, az lehetne a gyerekszoba. Melanie mindent beszerezhet és... Leültet minket a székre, ami a ring sarkában van, egy kosárban a törölközők és az italok várnak ránk. Megragad egy törülközőt, könnyedén megemel az ölében, lassan elkezd megtisztogatni, a profilja nyugodt és ellazult. – Megkérem Pete-t, hogy újítsa meg a bérleti szerződést további egy évre, míg keresünk valami mást – mondja nekem. – Használhatod a kártyát, amit adtam, hogy beszerezz bármit, amit szeretnél. Átkarolom a nyakát, és megpiszkálok egy rejtett gödröcskét. – Szóval, még mindig a barátnőd és az alkalmazottad vagyok? Hivatalosan is? Megragadja hátul a fejemet, elfordítja az arcomat a mennyezet felé, és egy ösvényt nyal az államig, majd fel egészen a számig, ahol körülöleli azt az övével. – Hivatalosan, az Enyém vagy. ♥♥♥ – Hogy lesz majd az oltásokkal, a hagyományos módon csináljuk, vagy találunk egy orvos, aki eltérő menetrenddel dolgozik? Olyan sok bizonyíték van arra, hogy egyes vakcinák lehetnek az okai az autizmusnak – mondom Remingtonnak az egyik éjszaka. Egy tonna zöldséget eszem. Azt olvastam, hogy a különböző színű zöldségekben különböző antioxidánsok vannak. Zöld zöldségekben mást

találunk, mint a lilában vagy a narancssárgában, így egy szivárványt eszem minden reggel, délben és este. A legjobbat Remington babájának. Továbbá a gyümölcsök közül, az ananászt minden pillanatban. Mindig csak ezt akarom enni. Amint megérkezünk egy új helyre, Remington utasítja Dianet, hogy minden organikus ananászt vegyen meg, amit csak talál. Összekeverem őket banánnal, turmixnak. Egy kis cayenne borssal ízesítve eszem. Vagy Diane hirtelen kisüti nekem egy kis pulykával. Ananász fanatikus lettem, Remington pokolian jól szórakozik ezen. – Azt mondanám, hogy kislányt vársz – mondta nekem Diane tegnap –, mert kívánod az édeset. De túl jól nézel ki hozzá. Legalábbis amikor én terhes voltam a lányaimmal, úgy néztem ki, mint a szar. – Miért? – A lányok ellopják a szépségedet. És a pasid szerelmét. – Ajkai mosolyra görbülnek, amint tanulmányozza a hasamat összeszűkült, kíváncsi szemekkel. – De én semmiért sem cserélném el a lányaimat. Megcsináltad azt a dolgot a gyűrűvel és a cérnával? – Nem – mondtam, és ő elmagyarázza, hogy egy kis cérnára kötnek egy gyűrűt, és azt a has fölé tartják, ha egyenesen kileng, akkor lány, ha körbe forog, akkor fiú. Úgy hangzott, hogy ez egy nagy butaság, de persze, most itt fekszem meztelenül az ágyban, és egy gyűrűt készülök a hasam fölé tartani, amit Dianetől kaptam kölcsön. Remington sakkot játszik az iPad-jén, a fejével megtámaszkodik a háttámlán, ő is a saját dolgával foglalkozik, és én is az enyémmel. Néhány hét múlva megérkezünk Austinba, és tudom, kezd ettől nyugtalan lenni, mert nem sokat alszik mostanában. Nagyon lenyűgöz, ahogy összpontosításra használja a sakkot. Minden olyan éjszaka, amikor nyugtalan volt, és az iPad-jét fogva megpihent rajtam, fogalmam sem volt, hogy sakkot játszik. Éppen felkötöm a gyűrűt egy szál cérnára, amikor azt mondja. – Felveszünk egy orvost, aki szimpatikus nekünk, és majd kidolgozzuk az oltási rendet – bólintok, miközben végül feltartom a gyűrűt a hasam fölé, és nézem, ahogy mozog. – Ez egy kör vagy egy vonal? – kérdezem. Leállítja a játékot, és félreteszi az iPad-jét, felém fordulva nézi. Azt hiszem egy fiú, mert olyan lent van a hasam és a bal oldalamon alszom, a hajam is testes és fényes, de nem vagyok benne biztos, hogy igazak ezek a régi feleség mesék. – Szerintem mindkettő – válaszolom meg a saját kérdésem nevetve, ez az átkozott gyűrű. – Micsoda kudarc! – vinnyogok, amikor megragad a hónaljamnál és magához ránt.

– Mit szeretnél, mi legyen? – kérdezi, szétterít és elsöpör egy laza fürtöt a fülem mögé. – Mindegy. Csak olyan kíváncsi vagyok. – Akkor kideríted – mondja nekem, és megcsókolja az orrom hegyét. – Elviszlek az orvoshoz, így megtudhatod, de én nem akarom tudni. – Miért nem? – köré csúsztatom a karomat és átölelem, belenézek a kék szemébe. – Félsz, hogy nagyon megszereted, túl erősen, mielőtt még találkoznátok? – Mindegy mit mondanak, ez az egész nem lesz valóság, amíg nem tartjuk a karunkban. – Lehanyatlik a hátára és odahúz az oldalához; aztán a kezébe fogja a fejemet, és az arcomat a nyakához fekteti, az a görbület az én különleges helyem, becsukom a szemem és finoman megnyalom, úgy ahogy megtanította nekem, hogy hogyan szereti. Ő olyan nagy, és olyan nagyon szeret, olyan keményen harcol. Valami olyasmit adok neki, amije még sohasem volt, és valószínűleg nem is tudta, hogy akarta. Fél reménykedni... Másnap a pálya szélén kószálok, nézem, ahogy szétzúzza a nehéz zsákot. Üt. Üt. Üt. Egy kis jóganyújtást csinálok éppen, amikor határozottan érzem, valami megüt engem belülről. Abbahagyom a lélegzést. Megint érzem, teljesen mozdulatlan leszek, és megint érzem. Ez nem egy buborék. Úgy érzem, mintha valami püfölné a hasamat, mint ahogy az apukája püföli a nehéz zsákot. A szívem ugrik egyet és én is ugyanolyan nehezen ugrom lábra. – Remington. Remy! Remington kibaszott Tate! Oldalra lendül, és egy kézzel megállítja a lengő zsákot. – Érzed ezt! – remegő kezekkel veszem le róla a kesztyűt, és dobom félre, ráteszem a kezét a hasamra, a szívem gyorsan ver. Gyerünk, kicsi baba... Remington zavartan ráncolja a homlokát. Egy rúgás. Összehúzza a szemét, és a nagy kezét jobban rányomja a hasamra, szeme elkerekedik, akárcsak az enyém. – Ez... ? Bólintok. Hirtelen kivillan a fehér foga, lefegyverez a mosolya, a gödröcskéi olyan mélyek, még soha nem láttam ilyen mélynek őket, a szeme kékebb, mint a Tahiti tenger, ahogy lehajtja a fejét, mintha készen állna arra, hogy beszéljen a babával. – Mondd a lánykának, hogy csinálja meg újra – suttogja. – A lányka nem figyel rám. – Az ajkam mosolyra húzódik, ahogy játékosan oldalba bököm. – És ő egy fiúcska. Mert a hajam fényes és

olyan lent van a hasam, azt hiszem. És eléggé fiúsan üt. Talán ha szépen megkéred, majd újra megmutatja neked, azt, hogy hogyan mozog. – Rúgj egyet a papának és menjünk innen! – mondja az Edző a zsák másik oldaláról. Remy rám vigyorog, közben Riley közelit felénk, fontoskodva, mint egy lusta hullámlovas. – A fiúcska megmozdult? Jézusom, ezt éreznem kell – nyúl felém. – Ne érj hozzá – mordul rá Remington, és félrecsapja a kezét. – Haver, ő olyan, mintha a testvérem lenne. – El a kezekkel, Riley – figyelmezteti, és félretolja az egyik karjával. Riley mennydörögve felnevet, miközben Remington megragad az egyik kezével, közelebb húz magához, a másik kezét közben a hasamon tartja, a tekintetük fogva tatja a másikét, miközben, mint két bolond, azt várjuk, hogy a baba újra mozogjon. Amikor a fiúcska újra rugdalni kezd, nevetésben tör ki, annyira tele vagyok szeretettel, hogy megölelem. – Ez, már elég valós neked? – veszek egy nagy levegőt, mosoly táncol az ajkamon, miközben lehajtom a fejem, megérzem a finom illatát, a szappannal és verejtékével kevert illatát. – Azt érezem, hogy ez kurvára szürreális – suttogja, szeme tele van örömmel, és mintha egy versenyen lenne, sebességbe kapcsol, megcsókolja a homlokom, az orrom, az arcom, az állam; aztán megragadja a derekam, és feldob a levegőbe, egy ijedt hangú nyikorgás hagyja el a számat, amikor elkap. – Remington Tate, te vagy az egyetlen ember, aki így feldobja a terhes barátnőjét a levegőbe! – Ő egy kicsi csillagszóró és a kicsi lányka imádja ezt! – és újra a levegőbe lendít. Azon az éjszakán, az első alkalommal játszunk le egy dalt a babának. Remy ráteszi a fejhallgatót a hasamra, és elindítja a Creed's-től a With Arms Wide Open-t / Tárt karokkal. A dallal mondja el a babának, hogyan fogja megmutatni neki a világot, és hogy '' tárt karokkal" várja, esküszöm, én is érzem, ahogy a baba megnyugszik, a szexis és szép apukája kinyújtózik mellettem, és elkezd csókolgatni. – Szerinted a lányka érez engem, kötődik hozzám? – kérdezi telt hangon, két puha csók között, amivel a pocimat csókolja, miközben hallgatjuk a zenét. – Minden bizonnyal megvan a fiacskáddal a kapcsolat, mert ez az egész rólad szól – piszkálódok vele halkan, a kezemben tartva az állát.

Felnevet. – Minden rólam? – Az egész. Minden. Az egész életem – mondom drámaian, hogy érezze, nyilvánvalóan túlzok, de a mosolya olyan káprázatos és hatalmas, ennek a nagy oroszlánnak az egója olyan hatalmas, hogy nem fér el a szobában, megveregetem az állkapcsát, és felnevetek, de valamilyen oknál fogva úgy érzem, újra el kell mondanom neki, ha csak ránézek, és látom, ahogy ez a nagy és széles vigyor elterül az arcán. – Igen, Remy, ez tényleg csak rólad szól.

Tizenhat Fordította: Jane

AUSTIN VÁR – Szóval, minden címlapon az áll, hogy Szökőár barátnője terhes – mondja Pete, miközben Austin felé repülünk. Josephine is velünk jön most, de ő ma Pete-tel, Rileyval és Remingtonnal a nappali egyik részében utaznak, miközben az edző a padon ül, mi ketten Diane-nel pedig elfoglaltuk a másik nappali helyiséget. Úgy tűnik, hogy Remy és a többiek a biztonságomról beszélgetnek a két austini küzdelem alatt. Közeledünk az elődöntőkhöz és Skorpió ugyanazon az estén fog harcolni, mint Remington. Egy részem izgatott, hogy hátha összefutunk Norával a meccsek alatt, míg a másik felem retteg egy ilyen találkozástól. Remy mogorva és túlságosan védelmező. A tény, hogy az elcseszett szülei Austinban élnek, és hogy eladta a házat, ahol általában megszállunk ilyenkor, kétségkívül bosszantja őt. Pete bérelt egy másik házat, ahol távol tarthat minket a médiától, de Remingtont ez sem békítette meg. Tudom, hogy még a gondolatát sem szereti annak, hogy egy államban legyek Skorpióval, nem hogy egy városban. Miközben mutatom Diane-nek a képeket, amiket Melanie küldött a babaszoba színeiről, hallom Remington hangját, csendes, mintha nem akarná, hogy meghalljam, de ugyanakkor parancsoló. – Bárki, aki a közelébe megy, vagy csak csúnyán néz rá, azonnal elintézed. Szemem sarkából látom, ahogy Pete komoran bólint és végigsimít fekete nyakkendőjén. – Ne aggódj Rem, úgy védem őt, mintha az enyém lenne. – Ő nem a tied, szarházi. Ő az ENYÉM. – Mister Tate – vág közbe Josephine –, ügyelni fogok rá, hogy semmilyen módon ne essen bántódása vagy ne érje kellemetlenség. – Igazán tetszik ez a kék–zöld terv – mondja Diane nekem, elszakítva a másik oldalon folyó beszélgetéstől. Miközben visszafordulok a képekhez, szomorúan mondom neki.

– Azt kívánom, bár működött volna ez a gyűrűdolog. Remington nem akarja tudni, és én sem akarom megtudni a dokitól, hogy aztán véletlenül kifecsegjem neki. – Hé! – kiállt át Riley a másik részből. – Hogy fogjátok hívni? Remington vállai meggörnyednek, ahogy előrehajol, és Pete telefonján tanulmányoz valamit, nem hiszem, hogy figyel rám, de mégis azt mondom: – Fiú nevet még nem tudtam kitalálni. De megvan a tökéletes lánynév már. – Ó igen, mi? – kérdezi Riley, kíváncsian a karjára dőlve. – Iris – mondom halkan. Remington azonnal rám néz, és az intimitás a tekintetében belém fúródik és úgy éget, mintha egy vággyal és szerelemmel teli hullám csapódna belém. – Tetszik az Iris – mondja rekedtesen, és jóváhagyóan bólint. Nagyon nagy erőfeszítésébe kerül Pete-nek, hogy Remy arra figyeljen, amit mutatott Pete a telefonon, mert Remington folyton felém néz a repülő másik végéből. Én sem tudok arra koncentrálni amit Diane mondd, mert folyton visszanézek rá. Rossz érzés ennyire távol ülni tőle, az iPodom begyömöszölve a táskámba, és a pasim annyira távol. Amennyire csak lehetséges hátradől az ülésén, és a folyosón keresztül kinyújtja a kezét. Összefűzöm az ujjaim az övéivel, és így megint minden rendben van. Ő folyamatosan a pasis dolgait ellenőrzi, én meg Diane-nel a gyerekdolgokról beszélünk, míg a kezemet fogja.

♥♥♥ Ahogy Pete és én elhelyezkedünk az austini Undergroundban, balszerencsémre meglátom Skorpió két emberét, akik a ring másik feléről figyelnek minket. Meglepettségemben pislogok és azonnal Norát fürkészem a tömegben. Nem találom sehol, és amikor a figyelmem visszairányítom a testőrök felé, azt veszem észre, hogy még mindig minket figyelnek. Az egyik srác feje borotválva van, a másik a pofacsontján büszkén visel egy skorpió tetoválást, pont olyat, amit a főnöke is viselt, mielőtt Remington kivágta, amikor elment Noráért. Nora…

A gondolat, hogy Skorpióval és a csatlósaival barátkozik, boldogtalanná tesz engem, és a gondolat sajnos olyan érzéshez társul, mintha ezer bogár mászkálna a bőrömön. Több vágy között ingadozom: hányjak vagy fussak el, vagy menjek oda ezekhez a seggfejekhez és követeljem, hogy mondják el, hol van a húgom. Úgy érzem magam, mint egy kiakadt iránytű és nem tudom mit tegyek, merre induljak vagy, hogy reagáljak, ezért inkább csak itt ülök és nézem őket – nagyon úgy érzem magam, mint egy kis taknyos, annak ellenére is, hogy Pete itt ül mellettem állig felfegyverkezve. Amikor a két férfi felemelkedik és a ring széle felé indul, a ráeszmélés, hogy felénk jönnek, összeszorítja a tüdőm. A szívem vadul ver a mellkasomban, lázadó bensőm teljesen lemerevedik a rettegéstől. Pete a műanyag székben mereven ülve suttogja. – Valószínűleg nézni fogják Skorpió harcát később – vagy Remington után szaglásznak. Leellenőrzik, hogyan harcol, hogy van-e valamilyen látható sérülés rajta. Az Isten szerelmére, ne tégy semmit és hagyd figyelmen kívül őket. Nézem, ahogy a páros megáll előttünk, összezsugorodik a gyomrom. – Ne mozdulj, Brooke – leheli Pete. Nagyon is tisztában vagyok a már 6 hónapos gyerekkel a kis kerek hasamban, kényszerítem magam, hogy lenézzek a betonra, míg ereimben őrülten száguldozik a vér. A lábam remeg, ahogy védelmezően borítom a kezem a hasam köré, akinek már hallottuk a szívdobbanásait, és akit olyan messze szeretnék ezektől az emberektől tudni, amennyire csak lehetséges. De úgy tettem, mintha ezt a két seggfejt, akik megpróbálták Remingtont provokálni a klubban a múlt szezonban, nem látnám, pedig valójában még a bűzüket is éreztem, és minden erőmre szükség volt, hogy ne lépjek a gyomrukba és ne törjem össze a golyóikat. – Helló, Remy szukája. Adsz nekünk egy csókot? – vigyorog az egyik gúnyosan. Harag és tehetetlenség gyűlik össze bennem, ahogy kezdenek a sorok megtelni körülöttünk, és kényszerítem magam, hogy a lábaikon tartsam a szemem, remélve, hogy elmennek, vagy Pete végül tökös lesz és csinál valamit. – Azt ajánlom, hogy tűnjetek el – mondja Pete nyugodtan. – Nem veled beszélünk, vézna, hanem a kurvával. Nem emlékszik rá, hogy a puncija olyan nedves és lucskos lett, mint egy fóka, amikor a főnök

odatette, hogy csókolja meg őt? Ebben a pillanatban, a kis húgodat jó keményen megbassza a főnök a többi csaja előtt. Felkapom a fejem, ahogy a testem elönti a megaláztatás. Remegek, összeszorítom a fogaimat és ökölbe zárom a kezem magam mellett, ahogy azt kívánom, bárcsak szétcsaphatnék pár üveget a fejükön. – Menjetek vissza abba a lyukba ahonnan kimásztatok, és mondjátok meg annak a seggfej főnökötöknek, hogy Szökőár el fogja temetni idén! – Brooke – Pete megragadja a könyököm, mialatt a két seggfej nevet. – Azt akarod, hogy mondjuk el ezt neki? Remy legújabb kurvája? – a kopasz pár centire a lábamtól a földre köp. – Ezt akarod–kurva? – Figyelmeztetlek titeket, tűnjetek el – ismétli Pete, miközben feláll és benyúl a kabátja zsebébe. Teljesen védekező módba kapcsoltam, és a vérem száguldozik az ereimben, ahogy bemutatok nekik. – Mindenképpen. Mondjátok el neki, hogy húzzon el a faszba, és meg fogja bánni, ha nem hagyja békén a húgomat. Hirtelen hátulról Josephine megragadja a fickók ingjét, hangja megtévesztően nyugodt, amikor megszólal. – Igazi nőt keresnek, uraim? Pete felhúz a helyemről, és magával rángat a sorok közt, a szívem olyan hevesen dobog, hogy alig tudok lélegezni. – Mi volt ez? – pördít meg Pete, a szemei lángolnak a felháborodástól. – Egy kis paprika spray van a zsebemben, és te máris felbátorodtál? – Pete, te egy nebáncsvirág vagy. Miért nem használtad? A nyakunkba lihegtek. – Brook, egy kis finomságot, kérlek! Ezeket a fickókat nem lehet provokálni! Ha visszajönnek, amikor Remington verekszik, és ő meglátja őket egy méterre tőled, ki fog jönni a ringből és ki fogják zárni, és ez az utolsó szarság, amire szükségünk van... – elnéz, mély levegőt vesz, majd morcosan néz rám – Mit mondott most neked az öltözőben? Mi? Tisztán emlékszem Remington kérésére és azonnal visszaveszek a hangomból. – Hogy tapadjak a székemhez. – Jól van akkor! Lehet, hogy ő szereti, hogy te egy kis csillagszóró vagy, de én nem akarom, hogy eltűnj a szemem elől, és főként nem akarom megégetni magam. – Pete, Remy nem szeretné, ha lehajtott fejjel ülnék, míg az a két hülye aláz engem. Biztos vagyok benne, hogy nem várná el tőlem, hogy ne tegyek semmit.

– Nem arra számít, hogy nem fogsz semmit sem tenni – éppen ezért nevezett ki engem, hogy próbáljam ellenőrzés alatt tartani a dolgokat. – Ha ő a te helyedben lett volna, tett volna valamit, és ha nem lennék terhes, én is! – Én nem a kibaszott Szökőár vagyok, Brooke! Nézz rám! – Pete magára mutat a fekete kabátjában és nyakkendőjében. – Elismerem, én nem vagyok terhes, és azt is, hogy használhattam volna egy ilyen kis játékszert, ami itt van nálam, de az mindenféle riadalmat keltett volna, ezért mikor Rem kijött volna, észrevette volna, hogy valami gond van és otthagyta volna a mérkőzést. Nem kell, hogy mindig minden a támadásról szóljon. Jézusom... – Pete, sajnálom. Értem. Gyere, üljünk le. Csak örülök, hogy elmentek – mondom, és mindketten kifújjuk a levegőt, ahogy megyünk vissza a székeinkhez és elhelyezkedünk, hogy nézzük a meccset, de a kezeim még mindig remegnek az adrenalintól, ami az ereimben száguldozik. A hely megtelik emberekkel, mire az első mérkőzést bejelentik a hangszórón. – Üdvözlöm önöket hölgyeim és uram… – hallom. A zaj és az izgalom körülvesz bennünket, ahogy nézzük, hogy a harcosok jönnek-mennek. Látva a rengeteg vért és hallván a csontok roppanását, egy kissé idegessé váltam. Remy… ó Istenem. Elég, ha arra gondolok, hogy összefuthat Skorpióval az öltözőknél és máris felfokozódik az idegességem. Mélyeket lélegzem, amikor Pete azt mondja nekem: – Tudod mit, Brooke? Azt mondta nekem, hogy azt sem akarja, hogy bárki rád nézzen, szóval igazad van, azt akarta volna, hogy olyan messzire vigyem őket tőled azonnal, amennyire csak lehetséges. De nem tudom szó szerint venni, haver. Próbálom kézben tartani a dolgokat. Kérlek, értsd meg, hogy hideg fejjel kell gondolkodnom. – Megértem Pete, de te olyan vagy – túlzom el –, mint egy fegyver ravasz nélkül. – Tárgyalunk Skorpióval, Brooke – mondja az orra alatt. – Az utolsó dolog, amit akarok, hogy súlyosbítsak a helyzeten, vagy ez sokba fog kerülni Remingtonnak. – Mi? – tágra nyílnak a szemeim. – Tudsz valamit Noráról? – Csak annyit, hogy ezúttal Remington gondoskodik a dolgokról, és téged teljesen ki kell hagyni – jelentőségteljesen összeszorítja az ajkait és bólint, nem tudok vitatkozni vele, mert éppen Remingtont hívják ki és ettől felrobban a nézőtér.

– Igen, uram, hozza ki Szökőárt ezekhez az emberekhez! – kiáltja a bemondó, és a tömeg „SZÖKŐÁR” nevét üvölti. A szívem kihagy egy ütemet, és azonnal arra a vörös villanásra fókuszálok, ami megközelíti a ringet. A ma esti harc annyira jelentőségteljes. És nem csak azért, mert hallottuk, hogy Skorpiót kizárták, mert az előző esti meccsen bokszert használt, és mert Remington az első helyen van, hanem mert tudom, hogy Austinban született és az él a fejében, hogy itt utasították vissza. De nem a tömeg. Ó, nem. Soha nem a tömeg. Az aréna visszhangzik a vérszomjas sikolyoktól, ahogy Remy beugrik a ringbe, ami színt visz arra az unalmas és üres helyre. – Ha ma éjjel egyszer sem veszít, akkor Skorpió lemarad mögöttünk. Csupa jó hír – mondja Pete. Izgatottan bólintok, most csak Remyre koncentrálok. Riley és az edző elfoglalják a helyeiket a sarokban, míg Remington leveszi a „Szökőár” feliratú köntösét és átadja azt. Amíg az ellenfelét kihívják, Remy felemeli a karjait és vigyorog a közönségnek, aztán rám mutat, és az emberek ordítani kezdenek. Brooke Brooke Brooke – kántálják. Nevet, és én elpirulok, mert ráeszmélek, hogy itt mindenki tud rólam. Minden rajongója tudja, hogy én Szökőár terhes barátnője vagyok, úgy hogy a fenébe mindennel. Kábultan integetek és egy csókot dobok neki, imádom, amikor megragadja a csókom és a szájára nyomja. Úgy gondolom, hogy ezt várták az emberek, amikor kántálni kezdték, hogy „Brooke”, mert abban a pillanatban, hogy a keze kinyúl, hogy elkapja a felé dobott csókot, a tömeg megvadul, és mi együtt nevetünk. Egy új harcos lép be a ringbe, abszolút nem részesül abban a felhajtásban, mint Remy, és a küzdelem elkezdődik. Remington a fiatalabb harcosokkal mindig játszadozik. Úgy tűnik, számítanak arra, hogy erős, de arra nem, hogy ilyen gyors, és látom, hogy ez az őrületbe kergeti őket. Sokszor elhajol, egy kicsit játszadozik velük, és aztán könyörtelenül végez velük – a tömeg örömére. Tizenkét harcossal küzdött ma este, a végére megizzadt és egy horzsolás van a bal oldalán. Amikor visszamegyünk a bérelt házhoz, elkezdi kikérdezni Pete-et, aki leül a nappaliban, amelyből két másik szoba is nyílik. – Minden rendben az oldalvonalon? – Ööö, úgy is mondhatjuk. – Söpredékek?

– Kettő. Ahogy mindig. – Ránéztek Brooke-ra? – Ööö… Megperdül, a szemöldökét összevonja. – Kibaszottul ránéztek Brookera? Pete rám néz, aztán rá. – Odajöttek beszélni. Brooke beintett nekik. Mondtam nekik, hogy tűnjenek el. Josephine odajött. Elvittem onnan Brooke-ot. Remy rám néz és magasra vonja a szemöldökét. – Bemutattál nekik? Felállok. – Jobban szeretted volna, ha tökön rúgom őket? Otthagyja Pete-et. Lassan a hajába túr, majd hátul a nyakára teszi a kezét, és megrázza a fejét, majd megragadja a tarkómat és a szobánk felé irányít engem. – Ezt megvitatjuk a szobánkban – zsémbeskedik velem. – Jó éjt, srácok – mondja Pete. Remington megáll és visszafordul. – Semmi jele nem volt Brooke húgának? – Semmi – mondja Pete, és az arcán átsuhanó érzelem majdnem összetör engem. Ő és Remington, valamilyen szótlan férfias kommunikálást bonyolítanak le, és azzal annyi, mindenki elmegy a másik irányba. Ahogy Remy beterel a hálószobánkba, az ajtónak préselve találom magam, és az orrát a nyakamhoz nyomja, ahogy újra megszagol. A puncim összerándul, ahogy morog. – Miért mutattál be azoknak a seggfejeknek? – hátrahúzza a fejét és rám néz azzal az átható kék szemével. – Mit mondtak neked? – Csak az arcunkba másztak, és utálok ilyet mondani, de Pete olyan, mint egy megtöltött fegyver ravasz nélkül. – Úgy gondolod? – Jó, hogy meg tudta ma este őrizni a hidegvérét, mert én nem tudtam. Megőrülök, ha csak arra gondolok, hogy Nora azokkal az emberekkel van. Mit fogsz tenni? Megrázza a fejét és a zuhany felé indul. – Ki kell maradnod ebből. Utána indulok. – De legalább elmondod? Kinyitja a zuhanyfülke ajtaját és a legsötétebb tekintetével bámul rám. – Értünk, Brooke – suttogja komolyan, miközben a hasam alját simogatja. – Hármunkért. Megígérted, hogy ki fogsz maradni ebből. És ha megszeged az ígéreted, akkor Isten engem úgy segéljen...

– Nem! Engem segéljen, hogy ha veszélybe sodrod magad miatta… miattam… Én meg foglak… – Mit? – Felvonja a szemöldökét, aztán önelégült mosollyal néz rám és megpaskolja a seggemet – szeretem, amikor megütsz engem és szeretem, amikor dühös vagy. – De kibaszott őrült leszek, amilyennek még sosem láttál engem – dühösen meredek a mellkasára, miközben elkezdi lehúzni az alsóját. – Ne, Remy – mielőtt belép a zuhany alá, megragadom az állkapcsát és kényszerítem, hogy rám nézzen. – Ígérd meg. Derű illan a tekintetében, ahogy egyik ujját végighúzza a halántékomon. – Mit csináljak veled, kis csillagszóróm? – Ígérd meg – sürgetem. – Megígérem – mondja –, hogy a húgod hamarosan veled lesz, és eltaposom azt a férget ebben az évben. Megpaskolja az állam és bemegy zuhanyozni és én nem tudom leírni mennyire megkönnyebbülök. Soha nem hazudott nekem. Nem bőszavú, de amit mondd az tele van nyomatékkal. Idén nyerni fog, és bármit is egyezkedik most, Nora nemsokára szabad lesz. Félig megnyugodva előveszem az olajokat. Pontosan négy percre van szüksége, hogy lezuhanyozzon és megmossa a haját, és hogy egy töröközővel a csípőjén és egy másikkal a mellkasát törölve kilépjen a fürdőből. – Gyere ide és megtöröllek téged – mondom neki, ahogy követ engem a padhoz, ami általában a szállodai szobák ágyának végénél szoktak lenni, a karjaiba von és megcsókolja a fülem tövét. – Kihez tartozol? – kérdezi lágyan. Olvadás. – Valami szerencsés fickóhoz – kényszerítem, hogy leüljön, harcolok a késztetéssel, hogy végigcsókoljam minden porcikáját. – Mondd a nevét – parancsolja, miközben hátradől, és az izmaihoz dörgölöm magam. Néz, ahogy előtte térdelek, minden dolgomat leteszem a közelbe, őrjítően rám mosolyog, ami őszintén ellenállhatatlan. – Miért? Szereted a hangom, amikor kimondom? – kérdezem, miközben kicsavarom az olajos üveg tetejét. – Kibaszottul szeretem. Mondd ki a nevét, most – szexi tekintettel néz rám, miközben a tenyerembe öntöm az árnika olajat és összedörzsölöm, hogy felmelegítsem, mielőtt ügyesen végigcsúsztatom a kezem a mellkasán és a vállai mentén. – De… ő… bonyolult – suttogom, miközben behajlítom az ujjaim a kulcscsontja és a torka körül. – Nagyon jól ismerem őt, és mégis… –

szünetet tartok, és a maradék árnika olajat az izmos karjára kenem. – Ő még mindig egy rejtély – felfele simítok a karján, rákenem az olajat a trapéz izmára, és a fülébe suttogok. – Néha Szökőár néven emlegetik, de én Remynek hívom. És meg vagyok őrülve érte. Mellkasából kuncogás morajlik fel, és látom, hogy öröm csillan fel a szemében, miközben az arcomra néz és megcsípi az orrom. – Jót teszel az egómnak, Brooke terhes-gyönyörű Dumas-m. – De ne engedd ennek az egónak, hogy még nagyobb legyen – figyelmeztetem őt, miközben a mellizmaiba dörzsölöm az olajat. Halkan azt mondom: – Az enyém vagy. Mosolygok, mialatt végigcsúsztatom az alkarján a kezemet, majd ösztönösen megfogom a tenyerét és az ujjaira csókot nyomok, végig a kék szemeibe nézek, amik gyöngédségtől fénylenek, ahogy néz engem. – Ezek is az enyémek? – kérdezem bizonytalanul. Halkabban beszél, miközben az egyik ujját végighúzza az arcomon. – Attól függ, kis csillagszóró. Akarod? – Akarom. – Akkor a tieid, baby. Megfogom a másik kezét, és annak is megcsókolom az ujjait. – És ezek? – Akarod? – felemeli a szemöldökét és az ajtó felé bök a fejével. – Kint minden nő azokat akarja. – De én akarom – tiltakozom. Elnézően mosolyog és megint az állkapcsomra teszi az ujjait. – Akkor a tied. A hangom elmélyül, ahogy lerántom róla a törölközőt és olajat dörzsölök a vádlijaira és combjaira. A szexi mosolyát, a gödröcskéit és a kócos haját bámulom. Azt kérdezem: – És mi van veled? A lényeddel? – ahogy a kockahasát dörzsölöm, felemelem a fejem az ajka után kutatva. Felsóhajt, ahogy megnyalom a szája szélét. Lágyan. Folytatom a masszírozást, miközben a szájára nyomom az ajkam. Ő egy harci gép és az enyém, röviden becsukom a szemem, ahogy hozzáhajolok, és azt lehelem: – Mi van veled, Remington? Az enyém vagy? A mély lélegzetétől a mellbimbóim megkeményednek.– Akarsz engem? Istenem. Az én imádnivaló, nagy fiúm. Egy fiú, ezer ember erejével. Játékos és birtokló. Belehalok a szükségbe és a szerelembe, ahogy azt suttogom a fülébe:

– Akarlak téged. Mindenedet. A fekete, kék, vagy bármilyen más oldaladat is. Miközben sóhajt, lehajtja a fejét, majd keményen és mélyen megcsókol. – Válaszolok neked majd, ha az ágyban leszel – megragadja a kezem és az ágyra húz, de nevet és visszahúzom őt. – Még öt perc. Megrázza a fejét. – Kettő. – Négy. – Három, vagy bedoblak az ágyba, pont oda, pont most. – Rendben. – Rendben, dobjalak az ágyba? – bökdös. – Rendben, még három perc! – sírva nevetek, ahogy gyorsabban dörzsölöm a mellkasát. A nevetésem elhalványodik, ahogy a gondolataim visszairányulnak Skorpió embereire. – Besurrant éjszaka az ágyamba, ha rémálmai voltak. Annyira élénk volt a fantáziája, olyan dolgokat is odaképzelt, jót és rosszat, amik nem is voltak valósak. – Kiről beszélsz? – kérdezi rekedten. – Nora – mondom, képtelen vagyok elrejteni a szomorúságot a hangomban. – Én csak tudni akarom, hogy miért én… nem tudom. Miért védtem őt mindig. Úgy tűnt szüksége van rám, és beleestünk ezekbe a szerepekbe. Mindig védelemre volt szüksége. De most azon gondolkodom, hogy ha nem hagyom, hogy egyedül oldja meg a problémáit, megtanulja valaha a leckét? Mindig meg akartam védeni, de most semmi miatt nem kockáztatom a babát, vagy téged, még érte sem. Az arckifejezése annyira szelíd és megértő, hogy egy csomót érzek tőle a mellkasomban. – Shh, lazulj el – mondja, miközben a hajamat simogatja. – Skorpió nem nyeri meg a bajnokságot, vagy a díjat vagy a húgod. Nem fog győzni. Én. Fogok. Mindent. Hallasz engem? Megszerzem az aranyat, a bajnokságot, a húgod szabadságát... Mindent. És esélyem lesz rá, hogy megvédjem és kielégítsem és szeressem az én csajom.

Tizenhét Fordította: Betty Boop

Austin egy örvény

Egy csoport szarvas ugrik át a zölden burjánzó kert mögött az austini bérelt háznál. Rámutatok az őzekre, és azt mondom: – Nézd! – De Remy csak morog; egy kicsit lefoglalja, hogy átforgasson egy gigantikus traktorabroncsot, újra és újra. Annyira meleg van itt Texasban, izzadság csorog a nyakamon, és befolyik a dekoltázsomba. Hunyorgok a délutáni napfényben, megkérdezem Remyt és az Edzőt, kérnek-e valamit bentről, az Edző megrázza a fejét, míg Remy csak morog, és elkezdi forgatni a kereket az ellenkező irányba. – Mindjárt végzünk – tudatja velem az Edző. Biccentek és felmutatom két ujjamat, így tudatom vele, nekem két percbe fog telni, hogy megtegyem az ötödik utamat a házba egy limonádéért. Bent a házban kiszúrom Rileyt a nappali sarkában, és annyira mozdulatlan, szinte nem is látni őt. Kezeit bepréselte a ruhája zsebébe, és a bejárati ajtót bámulja végtelen rosszallással. A testem egyből riadó üzemmódba kapcsol, valami hideg kezd kicsírázni a hasam mélyén. – A szülei – mondom undorodva. A szülei. Két példánya azoknak, akik nem érdemelték meg a péniszt és a petefészket, amiért nem tudták becsülni, hogy valami olyan csodálatosat hoztak létre, mint Remington! Felnevelték őt? Oh, nem. Azok a seggfejek csak bedugták a fiúkat egy elemgyógyintézetbe, ahol felügyelnek rá, és ők soha nem mentek vissza. Riley összeszorítja az ajkait, majd megerősíti a gyanúmat. – Pete már foglalkozik vele. A karjaimat a hasam köré fonom, életbe lépett nálam a védelmező ösztön, a pillantásom elsiklik a bejárati ajtóról. – Miért zaklatják őt állandóan? Mit akarnak jóvátenni? – Brooke! – mondja Riley fojtottan a nevem, a nevetése az egyik legkeserűbb és legszomorúbb nevetés, amit valaha is hallottam. – Ők

seggfejek. Keresztül mentünk már ezen több tucat alkalommal, és tudják kapni fognak Remingtontól egy rohadt csekket, hogy elmenjenek innen. Elöntött a harag attól, ahogy felidéztem magamban, milyen nyugtalan lett Remy minden alkalommal, amikor a szülővárosa közelébe értünk. Az előző szezonban is felbukkantak a szülei, őt keresték, és a látogatásuk végén, egy Remy aláírásával ellátott csekkel távoztak. – Nem érdemelnek meg tőle semmit. Semmit, – suttogtam. Mielőtt tudatosult volna bennem, átszeltem a nappalit. – B! Csak hagyd, majd Pete lerendezi őket – javasolja nekem Riley. De ehelyett kivágom az ajtót, és meglátom őket a tornácon, nagyon csinosak. A férfi... olyan magas, mint egy hegy, és nem látszik rajta a kora. Esküszöm, szinte fáj látnom a hasonlóságot közte, és Remy között. Ugyanazok a kék árnyalatú szemek, amikkel Remy azonnal levett a lábamról, de a kifejezés ezekben a szemekben teljesen más. Az élet és a vitalitás, a hajtás és az erő, amit mindig látok Remington szemében, teljesen hiányzik az apjáéból. És az anyja? Ahogy kritikus szemmel végignéz rajtam, én ugyanazt teszem vele, egy csinos kis ruhában van, olyan kicsinek néz ki, nyugodtnak és édesnek –ami csak még jobban összezavar, és úgy érzem, még jobban megsemmisít. Ezekre az emberekre rámosolyognék egy liftben, vagy az utcán mellettük elhaladva. Úgy néznek ki, mint akik jók és gondoskodók, de hogyan lehetnek ilyenek? Hogyan lehet, hogy elhagyták Remyt, és még ezek után van pofájuk újra és újra kopogtatni az ajtaján, mintha jogukban állna ezt tenni? Elfog az undor a puszta gondolatától is annak, hogy elhagyjam ezt a kis babát, akit magamban hordok, és még mindig nem tudom felfogni, miért tenné meg ezt bárki is a saját fiával. – Egyedül hagyták egész életében. Miért nem tudják békén hagyni most is? – követelem tőlük dühösen. Még van képük rémülten nézni rám, nem tudom, mi ijesztette meg őket, a külsőm, vagy a kitörésem, de nagy valószínűséggel talán mindkettő. – Beszélni akarunk vele – mondja a nő. Mert ő csak ennyi, csak egy nő. Soha nem tudok úgy ránézni, és úgy gondolni rá, mint bárkinek is anyjára, különösen nem Remyére. – Nézd... hallottunk a babáról – teszi hozzá. A szeme a hasamra villant, és érzem, ahogy Pete közelebb jön hozzám, mintha arra számítana, Remy helyett, majd neki kell a nőt leállítania, amiért meg

akarja érinteni a hasamat. – Ez a baba, – folytatja a nő továbbra is, vékony vonallá préseli össze az ajkát és felém int – lehet, hogy pont olyan lesz, mint ő. Felfogtad te ezt? – Igen! – mondom, és felemelem az államat. – Remélem, olyan lesz mint Remy. – A fiúnk nincs abban az állapotban, hogy apa legyen! – a férfi mennydörgésszerű mély dörgő hangja, megijeszt engem. – Lehet, hogy bántani fog valakit. Ezért van szüksége a gyógyszerekre, és hogy valaki féken tartsa! – Ohédesistenem, milyen képmutatók! Maga akar beszélni nekem arról, milyen egy jó szülő? – kérdezem felháborodottan, úgy, hogy a tüdőm már nem is működik. – A fia egy tiszteletre méltó és nemes ember lett, annak ellenére, amiért neki meg kellett küzdenie azzal, hogy maguk elhagyták az egyetlen gyermeküket! Maga, aki elvette a gyermekkorát és eldobta őt, maga szeretné itt megmondani, hogy hogyan kellene élnie az életét? – A fiúnk beteg! Azt akarjuk, hogy kezeljék, valaki időközönként ellenőrizze egy mentális létesítményben, így megbizonyosodhatunk arról, ő nyugodt és derűs, mint egy normális ember – mondja a nő. – Nem! Maguk azok, akik betegek! Remy legalább tudja mi a baja, de én úgy gondolom mind a kettőjüknek ki kellene találnia azt mi a maguk baja. Az ajtó mögöttünk kitárul, és Riley lép ki rajta, olyan kegyetlen kifejezéssel az arcán, amit még soha nem láttam rajta. – Maguk elvesztettek egy hihetetlen emberi lényt – mondja Riley, ledöbbentnek néznek ki, az ő nyugodt, fenyegető szavaitól, azt hiszem ez az első alkalom, hogy találkozik velük. – Maguk voltak a szülei, maguknak kellett volna felnevelni és megtartani őt. Nem fogom sajnálni őt ezért, tényleg, mert jól megvan. De magukat sajnálom. – Mi vagyunk a családja – förmed rá Remy anyja. – Maguk voltak a családja – javítja ki Pete, ahogy közelebb lép hozzám. – Ő most már a miénk. És ez volt az utolsó alkalom, hogy megkérjük magukat, távozzanak. Ha legközelebb meglátjuk magukat itt hívatlanul, értesíteni fogjuk a hatóságokat. Olyan furcsa, ahogyan a férfi rám néz, a szeme annyira hasonlít rá, olyan mint Remyé, de a gyengéd és forró tekintet helyett, kirívóan és hideg megvetéssel néz rám. – Maga nagyon buta, amiért megengedte, hogy a fiam ezt csinálja magával – mondja, miközben a hasamra mutat.

Hirtelen hátra húznak, egy izmos falba ütközöm. A lélegzetem a torkomon akad, amikor egy hatalmas nyitott kéz védelmezően a hátamra simul, és egy hang, Remington hangja, a fejem felett száll, amitől felállnak a kis szőrszálak a karjaimon. – Gyere újra a közelébe, vagy bármihez ami az enyém, és megmutatom neked egy pillanat alatt, milyen veszélyes is vagyok – mondja élettelen lapos hangon, de ez a nyugalom annál inkább tűnik fenyegetőnek. Az ingadozó energia, ami körülveszi őt, az felgyorsítja a pulzusomat, amíg a szülei válaszára várunk. Egyikük sem tűnik képesnek arra, hogy túl sokáig állja Remington tekintetét. A férfi feszesre összeszorította az ajkát, megfogja a felesége kezét, és magával rántja őt lefelé a járdán az autójukhoz. Remeg a testem, a súlyomat Remy tartja meg, amikor szorosan magához húz a csípőmnél fogva, és azt mormolja: – Menjünk be. Mindannyian bemegyünk. Remington felkap egy vizes palackot a konyhából és gyorsan kiissza az egészet. Még mindig az edzőcuccában van, az izmai csillognak. Megrázza a nedves haját, majd lehuppan a nappali egyik kanapéjára és dühösen nézi az üres üveget, amit ledobott a földre, és most körbe forog. A könyöke a térdén pihen, a széles válla merev és feszült, a sötét fejét lehajtja, ahogy bámul a semmibe, csak nézi az üveget. Ahogy körbe-körbe pörög. – El sem hiszem, hogy a választható szülők közül, neked egy ilyen nő jutott, Rem – szólal meg Riley először. Megpróbálja viccel elütni a dolgot, figyelembe véve azt ami történt, de senki sem nevet. A feszültség a levegőben olyan vastag, hogy egy fejszével kéne keresztül csapni rajta. Remington felemeli a fejét, és lecsap rám a heves kék szeme. – Ha ők valaha is a közeledbe jönnek, én leszek az első, aki megtudja. Hallasz engem, csillagszóró? A vad védelmező kifejezéstől a tekintetében, egy hasonlóan védelmező érzés tekeri szorosan körbe a hasamat. – Nem engem kerestek, téged akartak látni. – Nem akarom látni őket a közeledben. Nem akarom őket látni a gyerekeink közelében – mondja dühösen. A szívem összefacsarodik a mellkasomban; azt mondta "gyerekek", többes számban? Mosolyogni akarok és megölelni őt ezért, de a tekintetében szinte... nyers a fájdalom. – Végeztél? – kérdezem gondtalanul, és kifelé intek ahol eddig dolgozott. Bólint, az arca feszes, ahogy a fejem felett a többieket figyeli.

A borongós haragja, szinte érezhető a levegőben. Egy furcsa kifejezés ül az arcán, mintha próbálná egybetartani magát. Az állkapcsát összeszorítja és ellazítja. Utálom, amiért neki ezen keresztül kellett mennie, szemtől-szembe találkozni a szüleivel, de talán itt volt az ideje, hogy találkozzanak, és újra és újra bebizonyította, mindent megtesz azért, hogy megvédjen minket. Úgy érzem mintha fejbe vert volna valaki, ahogy letelepedek az oldalához, és a kezembe veszem a karját és elkezdek dolgozni a vastag csuklóján. – Nem tudom elhinni, hogy két ilyen seggfej, mint amilyenek ők, hogyan tudtak megalkotni egy ilyen csodálatos embert, mint te – suttogom halkan. Pete csendben kimegy a konyhába, Riley pedig az udvarra indul, segíteni elpakolni az Edzőnek. Ahogy elhalkulnak a lépéseik hangjai, és minden elnémul körülöttünk, Remington rám néz. A halálosan csendes és nyugodt hangján szólal meg, hallani, hogy nagyon erősen küzd valamivel magában. – Igazuk van, kicsi csillagszóróm. Úgy érzem, mintha mellkason ütöttek volna egy baseball ütővel. Vesz egy mély lélegzetet, és hevesen rám néz. – Brooke, én még Skorpió ivadékainak sem kívánnék ilyen apát, mint én, nemhogy a saját gyerekemnek. Nem, nem egy baseball ütővel. Azt hiszem, most már egy vonat csapódott belém. A fájdalom keresztülszáguld rajtam, és a kezemből kiesik a karja. – Kérlek, ne mond ezt. Kérlek, ne gondolj semmi másra, minthogy te leszel a legjobb apa a világon. Összeszorítja az állkapcsát, és elmondhatom, csakis az én kedvemért lágyítja meg a hangját. – Lehet, ő olyan lesz, mint én. – Milyen is vagy te? – vágok vissza hevesen, a hasamat szorongatva. – Gyönyörű, kívül és belül? Több akaraterővel rendelkezel, mint bárki, akit valaha is ismertem. Herkulesi, nagyvonalú, kedves... Annyira meggyötörtnek néz ki, megragadom az állkapcsát, és ráveszem, hogy rám nézzen. – Te vagy a legjobb dolog, ami valaha is történt velem. Te egy emberi lény vagy Remy, és valós, és nem is kellenél ha másmilyen lennél. Mi ezt szeretnénk. Szeretnénk, ha egy család lennénk. Megérdemeljük – ugyanúgy, mint bárki más.

Összeszorítja az állkapcsát, és a fogait csikorgatja. – Kicsi csillagszóróm, attól még ez nem jelenti azt, hogy ez a helyes. Én kibaszottul értéktelen vagyok, egy semmi, nem tudok mást csak harcolni. – Nem, ez nem igaz. Te egy nagy harcos vagy, de nem ez az, amitől te, TE leszel. Remy, nem látod, milyen inspiráló vagy? Annyira becsületes, ösztönző, szenvedélyes, vad és gyengéd. Védelmező és gondoskodó anélkül, hogy bármi elvárásod lenne. Még soha nem hallottam, hogy megítélnéd vagy kritizálnád az embereket. A saját szabályaid szerint éled az életed, és mindent megteszel, hogy megvédd azokat, akik körülvesznek. Keményebben szeretsz, mint ahogy harcolsz, és én még soha nem láttam senkit úgy harcolni, ahogy téged. Senki sem tanította meg, hogyan legyél önmagad, ezt te hoztad létre egyedül. Bármilyen is vagy, te vagy az egyetlen apa, akit valaha is akartam a gyerekeimnek, és az egyetlen ember, akit valaha is szeretni fogok. Hagyd azt a kettőt. Ők csak biológiailag hoztak létre téged, de ők. Nem. Csináltak. Semmit. Hogy. Te. Legyél. Magába issza a szavaimat, és elgondolkodik rajtuk, megragadom a tarkóját, és lehúzom magamhoz, így meg tudom csókolni a szép ajkait, és megállítom, hogy többé bármi bántó dolgot mondjon magáról. A szája először kemény, de meglágyul a nyomás alatt, már úgy érzem, enyhül benne a feszültség, amikor a nyelvével visszacsókol, és ajkamba mormog. – Te vak vagy, mert az enyém vagy. – Nem. Látok, mert a tiéd vagyok. A szeme újra az arckifejezésemet kutatja, a tekintete védelmezően ragyog rám, tudom, mindent megtesz, hogy megvédjen engem és a babánkat. – Ők nem értenek egyet az én döntésemmel. Te egyetértesz vele? – kérdezi tőlem. Istenem, én mindennel egyetértek, bármit csinál, ennyire megbízom benne, tisztelem és szeretem őt. Tudom, ő még mindig megkérdőjelezi a döntését, hogy természetes úton ellenőrizzék a betegségét. Valószínűleg így neki ez dupla erőfeszítés, magára vállalta, hogy a gyógyszerek nélkül tart fegyelmet, és az egész életét az egészséges életmódnak szenteli, őszintén szólva, ez nem olyan, mint egy politikai kérdés. Ez az ő élete, és ő így próbál élni, és én vele akarok élni. Bárki, aki valaha is volt beteg, vagy hosszú távú gyógyszeres kezelést kapott, tudja milyen, amikor egy kémiai dolog valamit helyrerak a szervezetben, akkor az valami mást tönkretesz.

Nézd csak meg a mellékhatások listáját. Nincs mágikus tabletta az egészségre. Nekünk kell folyamatosan dolgoznunk ezen, valamint az egészség nem egy szilárd helyzet. Ez egy olyan cél, amiért mindig meg kell dolgozni és hajszolni kell, naponta és mindörökké. Remington mindig harcol ebben a küzdelemben... és én mindig vele küzdök. – Elfogadom a választásod, Remy – mondom neki, és fogva tartom a tekintetét, így tudja, komolyan gondolom. A mosoly, amely megjelenik az arcán, az óh, olyan gyengéd. – Most már van egy kicsi emberke, akiért felelősek vagyunk. Meg kell mondanod, ha ez túl sok neked, Brooke. – Meg fogom mondani! – egyezek bele. Megfogja a kis kezemet a nagy, kérges kezével és egybekulcsolja, mindketten azt nézzük, ahogy az ujjaink egybefonódnak. – Akkor add a szavadat, hogyha valaha is kicsúszik a kezemből az irányítás, és te azt szeretnéd, hogy használjak gyógyszereket, szólsz, és én is a szavamat adom, azonnal megcsinálom azt amire kérsz. – Remington, a szavamat adom neked – mondom, és megszorítom a kezét. – És én is a szavamat adom neked. – Közelebb von magához, becsomagol a karjaiba, és én belesimulok az erős, és védelmező ölelésébe, ahogy szétnyitja az ujjait a kerek hasamon és lehajtja a fejét a vállamra, hogy megnézze a gömbölyű pocimat. – Mindig megvédelek téged, amíg csak meg nem halok – suttogja hátul a fülemnek. – Semmi sem bánthat titeket. Ha ő olyan, mint én, megfogom tartani a lánykát, mint ahogyan azt ők velem soha nem tették meg. Megfogom neki mutatni, hogy hogyan tud boldogulni. Ez még mindig megéri. Én teljesen elolvadtam, ahogy elfordítom a fejem, és beletemetem az orromat az izzadt mellkasába, sehol máshol nem akarok lenni. – De mi van, ha ő egy fiúcska lesz. Ő is boldogulni fog. Úgy, mint te.

Tizennyolc Fordította: Betty Boop

FEKETE Ők előhozták belőle. A szülei. Akik egész életükben nem törődtek vele, és minden alkalommal, amikor eljöttek ide, hogy lássák őt, azzal csak fájdalmat okoztak neki. Nem telt el csupán csak pár óra az Austini látogatásuk után, és Remy átment teljesen feketébe. Tudom, hogy ez nekik köszönhető. Pete is tudja. Riley is tudja. Az Edző és Diane is tudja. A reggeli látogatásuk után, alig tudott felkelni az ágyból, és ez már így megy napok óta. Remy csak fekszik, és ki van kapcsolva. Fáj, amiért így kell látnom őt, úgy érzem, mintha hasba rúgnának minden nap. – Felkelt már? – kérdezi Pete a nappaliból. A csapat elszóródva gubbaszt a kanapékon, rám néznek, ahogy becsukom magam mögött a hálószoba ajtaját. Kétségbeesetten rázom meg a fejem. Remy már nagyon mélyre süllyedt, annyira amennyire még sohasem láttam őt eddig, teljesen kikapcsolt. Alig néz egyenesen rám. Alig eszik. Alig beszél. Elég rossz, nagyon rossz hangulatban van, de úgy tűnik, küzd ezzel, hogy ne borítson ki senkit, és ezért aztán nem mond semmit, egyáltalán semmit. Az egész belső harcából csak annyit látok, ahogy az öklét, összezárja és kinyitja, összezárja és kinyitja, a tekintetét egy pontra szegezi, és ott is tartja percekig, mintha bármit is látna benne. – A francba. Ez rossz – mondja Pete, miközben végighúzza a kezét az arcán. Folyton ezt mondja, ez "rossz". Diane, Lupe, Pete és Riley arckifejezésétől pocsékul érzem magam. – Legalább a glutamin kapszulát bevette? – kérdezi tőlem az Edző, a homlokát ráncolja fel, egészen a kopasz fejéig. – Ellenkező esetben, el fogja veszíteni az izomtömegét, amiért olyan keményen megdolgozott! – Bevette őket. Csak kivette őket a kezemből, letolta őket egy korty vízzel, és huppant is vissza az ágyba. Még csak nem is húzott oda magához, mint máskor, amikor mániákus.

Mintha nem szeretné magát... és nem szeretne engem sem. Csendben és olyan szürke érzéssel magamban, mintha egy viharfelhő lenne felettem, megyek, leülök egy székre és a kezemre meredek, mindenkinek a tekintetét magamon érzem, egy hosszú, szörnyű percig. A tekintetük lyukat fúr a fejem tetejébe, mintha nekem tudnom kéne, hogyan kell kezelni ezt a szart. De nem tudom. Már két éjszakát töltöttem vele így, a karomba tartottam ezt a nagy, és nehéz oroszlánt, közben halkan sírtam, hogy ne hallja meg. A nap többi részében pedig az izmait dörzsöltem és azon igyekeztem, hogy Remington Tatet visszahozzam hozzám. Remington észre sem veszi, hogy ő az egyetlen, aki összetart minket. Most már mindannyian azért küzdünk, hogy visszahozzuk őt. Annyira össze vagyunk kötve egymással, hogy valahogy depressziósak lettünk vele együtt. Tényként kijelenthetem, miután mindenki arcát csaknem három napja nézem, egyikünk sem fog addig mosolyogni, amíg újra meg nem látjuk a két gödröcskéjét. – Nem mondott semmit? – töri meg Pete a csendet. – Legalább dühös azok miatt a seggfejek miatt? Valamiért? Megrázom a fejem. – Ez a baj Remyvel. Mindent elvisel. Mint egy nagy pofont. Csak áll ott, de mindent magába szív. Néha azt kívánom, bárcsak elmondaná azt, amit érez, a fenébe! – Pete feláll, és megkezdi a járkálást. Riley a fejét rázza. – Én tisztelem őt ezért, Pete. Amikor kinyitod a szád, és kimondasz valamit, azzal teszed valódivá. Bármi is fut át a fején, tény, ha ő nem mondta ki, az azt jelenti, harcol ellene. Nem hagyja, hogy annyira számítson, hogy ki kelljen mondania. Leejtettem a hajamat, mint egy függönyt, és megpróbáltam visszapislogni a szememben lévő könnyeket, nem akartam, hogy lássák, mindez hogyan hat rám. De ez hatott. Csak egyszer voltam depressziós életemben. Az egy nagy, sötét fekete lyuk. Ez nem valami könnyű kis depresszió, ahol egy kicsit szomorú vagy és lehangolt, mint egy PMS (premenstruációs szindróma). Ez egy mindent elsöprő érzés, hogy meg akarsz halni. És az érzés, hogy meg akarsz halni, teljesen ellenáll minden túlélési ösztönnek. A normális ösztön ilyenkor az, hogy megöld magad, ezzel védd meg a szeretteidet, ez az, ami megöli a túlélési ösztönt. Beteggé tesz az, ahogy elképzelem, most Remy is azt az összevisszaságot érzi, amit én éreztem akkor, amikor az életem felrobbant körülöttem, és annyira

mélyre taszított le a sötétbe, folyamatosan azon aggódom, vajon képes leszek-e kihúzni őt onnan, ahelyett, hogy én is alámerülnék vele. Bármi is az, amit érez, emlékeztetnem kell magam arra, most nem tudja kontrollálni a fejében lévő gondolatokat, amik kínozzák őt. Az agya most nem a sajátja, annak ellenére, hogy most ez vezérli a reakcióit. Támogatni akarom, megerősíteni és megérteni. Nem akarom, hogy azt érezze, rászorulok, és bármelyik pillanatban széteshetek. Istenem, hathónapos terhesen, biztosan rászorulok érzelmileg, és egy kicsit szétestem nélküle. – Legalább lejön, hogy üsse a zsákokat. Nem is tudod, mennyire mélyen csodálom őt ezért – teszi hozzá Riley mogorván. – Szerinted kikeveredik ebből a meccs előtt, Brooke? – kérdezi tőlem az Edző. – Istenem, végignézni, ahogy megalázták őt tavaly odakint... az idei volt az ő éve. Ez volt az ő szezonja. – Nem hiszem, hogy bunyózni fog ma este – vallom be. – Tehát akkor búcsút mondhatunk az első helynek a rangsorban – mérgelődik Pete. – Nem hagyhatod őt így harcolni, Pete! Baja eshet. Árthat magának, – tör ki belőlem; aztán veszek egy nagy levegőt, és megpróbálok megnyugodni. – Ezért lett volna jobb, ha ő nem emlékszik semmire – mondja Pete, végtelen mennyiségű keserűséggel a hangjában. – Ezen mit értesz? – Sokkal jobb lenne, ha nem emlékezne semmire abból, amit a szülei valaha is tettek vele. A védelmező ösztöneim túlfeszültek a bosszútól. – Mit csináltak vele? Volt valami ijesztő abban, ahogy Pete habozott, ahogy a szeme, végigsiklott az egész csoporton, majd visszatért hozzám. A pulzusom kétszer olyan gyorsan vert, mint a normális, mire végre beszélni kezdett. – Még hűségesek voltak hozzá, mert az első alkalommal, amikor elsötétült, tízéves volt, Brooke. De először azt hitték, megszállta őt valami. Fanatikussá váltak, és a végül ördögűzést végeztek rajta. Amikor az utolsó szavakat kiejti a száján, és a zaklatott agyamig is eljut, addigra már megszakadt a szívem a mellkasomban. Befogom a számat, de elhagyja egy alig hallható hang. Diane eltakarja az arcát. Szitkok esnek ki Riley ajkain, ahogy lehajtja a fejét és a szőnyegre néz. Az Edző a kezére mered.

A csend elhúzódik... feszesre húzza a bánat, a hitetlenség és ez a kínzó csalódottság... egy beteg kisfiú miatt, akit annyira félreértettek... Az "Iris" dalra gondolok, amit lejátszott nekem. A dal, amivel azt akarta, hogy lássam és megértsem őt. Még ha a saját szülei nem is értették meg őt. Ó Istenem. – Betették egy ördögűző körbe, a saját otthonában – mondja Pete, és ezzel a tőrt még mélyebbre szúrja belém. – A szobájából kivittek mindent, azért hogy ne tudjon ártani senkinek, és egy kötéllel az ágyához kötözték. Ez így ment napokig – nem tudjuk pontosan, hány napig, de több mint egy hétig –, amikor az egyik kis szomszéd fiú kereste, aki játszani szeretett volna Remyvel, az ő szülei voltak azok, akik közbeléptek. A "szent embert" kirúgták, és helyette Remy intézetbe került. Egy hangot sem lehet hallani a szobában. Már nem lélegzem. Úgy érzem, már nem is élek. – Sajnos – folytatja Pete –, ő mindenre emlékszik ebből az epizódból, mert az intézetben, néhány kísérleti hipnózissal a felszínre hozták az emlékeit. Kipróbáltak néhány terápiát, hátha valamelyik működik. Nem mintha ez segített volna. Rosszabb lett, mert a saját teste megvédte volna őt ettől a fájdalmas emléktől, ha mi nem csesszük el azzal az átkozott hipnózissal. Még mindig nem lehet hallani egy hangot sem. De hallom a szívemet, ahogy dobog bennem, olyan erősen. Erősen és gyorsan, mint azokban az időkben, amikor tudtam úgy sprintelni, mint a szél. Azt is hallom, ahogy a vér ömlik az ereimben, gyorsan és tombolva. Készen állok... és dühös vagyok... és kétségbeesetten harcolni akarok valamiért. Harcolni érte. Emlékszem rá, amikor azt mondta, van egy emléke a szüleivel. Ahogyan az anyja keresztbe fekteti őt éjjel. A leírhatatlan fájdalmamtól apró repedések keletkeznek bennem. Ó, Remy. – Szóval, erre az egészre emlékszik? – kérdezem, miközben a testem közepe ég a tehetetlen dühtől. – Tudom, hogy tudja azt, a szülei tévedtek... ha ő, kék. De amikor a fekete oldala előjön, akkor tudom, hogy elhiszi azt, amit ők mondtak. – Pete frusztrációja és a kétségbeesése kiül az arcára. – Ez természetes, szeretné tudni, vajon miért nem akarták őt. – De mi akarjuk őt! – sírom. – Tudjuk, B, nyugodj meg. – emelkedik talpra Riley, és odajön hozzám.

Magához ölel, rájövök a kezem a hasamon van, és a képtől, hogy az én Remingtonom, kisfiúként egy ilyen dolgot kellett elviseljen, ami nem is az ő hibája volt, az szétzúzza a fejem. Ó, milyen nagyon kívántam, bárcsak itt lennének most előttem a kibaszott gonosz szülei, és ugyanannyira örülök annak is, amiért nincsenek most itt, mert nem tudom, mit csinálnék velük, vagy mit mondanék nekik. De bántani akarom őket, amiért bántották őt! Kiabálni akarok velük és megütni őket, és utánuk rohanni egy vasvillával. Ökölbe szorítom a kezem és finoman eltávolodok Rileytól. Ő és Pete olyanok nekem, mintha a testvéreim lennének, de Remy nem szereti, ha hozzám érnek, és én nem szeretem azokat a dolgokat, amik tudom, hogy fájdalmat okoznak neki – még akkor is, ha tudom, most nem látja. Jobban akarom érezni magam, de az egyetlen, aki megvigasztalhat, az a férfi, aki hálószobánk ágyában fekszik. Csendben elindulok a szoba felé. – Később találkozunk srácok – köszönöm, hogy benéztetek hozzá. – Egyikünk itt lesz a környéken – mondja Pete. Nem akarok megszólalni, így intek az ajtóból, becsukom magam mögött, a szívem elkezd mindenféle marhaságot csinálni, amikor meglátom Remyt. A nagy izmos alakját, arccal lefelé, elterülve az ágyon, mintha egy oroszlán pihenne. Ő az én játékos fiúcskám, a védelmező emberem, a féltékeny barátom, a beképzelt harcosom. Az én félreértett kisfiúm. A szemem végigfut rajta, nézem a tüskés sötét haját, ami a párnán pihen, a szép és szögletes állát. Nyugodtan pihen. Pihen, mintha megsebesült volna néhány olyan helyen, amit a kezem nem ér el, és a szemem nem lát. Bezárom az ajtót, aztán megfogom hátul a ruhám cipzárját, elkezdem lehúzni, leveszem magamról. Ezt nem azért csinálom, mert szexelni akarok vele, és ezért szeretnék meztelen lenni, hanem azért, mert szükségem van erre, érezzem kell a bőrét az enyémen. Soha nem aludt egyetlen egy éjszakán sem úgy velem, hogy volt közöttünk valami. Szeret érezni engem, és én égek, hogy érezzem őt. Bemászom az ágyba, és megölelem hátulról. – Nézz magadra – mondom utánozva azt, amit néha ő szokott mondani nekem, zümmögök az ajkaimmal a fülébe, a kezemet a válla körül a mellkasához csúsztatom, csak ott állítom meg, ahol a szíve dobog. Felnyög, amint megcsókolom hátul a fülét. – Nézd csak – mondom kedvesen a fülébe. Finoman megnyalom hátul a fülét, ahogy ő szokta nekem, végigfuttatom rajta a kezemet, úgy

simogatom, ahogy ő szokott simogatni engem. – Szeretlek, imádlak, becsüllek, akarlak, és annyira szükségem van rád, soha nem is gondoltam, hogy egy másik emberi lényt majd ennyire fogok szeretni, imádni, becsülni, és ennyire foglak akarni és ennyire szükségem lesz rád, mindennél jobban ezen a világon – suttogom. Halkan morog, mintha hálás lenne, a szemem is megtelik könnyel, mert ez annyira igazságtalan, amiért neki ezzel kell küzdenie. Miért kell bárkinek is küzdenie ilyesmivel? Miért kell egy ilyen szép embernek, aki nem akar ártani senkinek, éreznie ezeket a kémiai impulzusokat, amitől bántani akarja magát? Azt éreznie, hogy az élete nem ér semmit? Hogy értéktelen? Arra gondolnia, hogy inkább meghalna? Nekem, nem kell mondania. Már voltam ott. De én csak egyszer jártam ott. Ő viszont olyan sokszor van ott, de nem számít hányszor, mert mindig kihúzza magát onnan, ezzel bebizonyította azt, hogy a jövőben is kihúzza onnan magát. Ő egy ilyen harcos. Szeretetteljesen végig húzom a nyelvemet a hasa barázdáin, a karja izmain, a torkán és a lezárt száján. Elfordul. – Mit csinálok, Brooke? – kérdezi. Megmerevedek az üres hangjától. – Hogy gondolhattam azt, hogy én apa legyek? Vagy akár neked a férjed? – Megfordul egy furcsa, fájdalmas zajjal, és a hangját elnyeli a párnája, ahogy a duzzadó izmaival, a karját a párna alá csúsztatja, és az arca elé tartja azt. – Remy – mondom, arra kényszerítve a hangom, hogy abbahagyja a remegést és a bennem lévő fájdalmat kizárjam. Beszarás. – Nem érdekel mit mond neked az elméd, mit érezzen a tested, te tudod. Remy. Te tudod. Jó és nemes vagy, és megérdemled ezt. Ezt akarod. – A karomat a derekára csúsztatom, és közelebb nyomon magam hozzá. – Megérdemlem, hogy kitegyenek. Mint egy kutyát. A könnyek, amelyek pillanatokkal ezelőtt keletkeztek, már kicsúsznak a szememből. – Nem, ezt nem mondhatod, nem, ezt nem. Elhúzódik tőlem, de én nem engedem. Átölelem a vállát, és nem engedem távolabb menni, az ujjaimmal a hajába túrok, és a fejbőrét simogatom. – Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Úgy szeretlek, mint egy kibaszott őrült idióta. Ha egy rakás rendetlenség vagy, a rendetlenséget akarom veled. Csak hadd érjek hozzád, ne húzódj el – suttogom szipogva. Felnyög, és újra visszafúrja az arcát a párnába, ahogy megérintem őt,

szinte összerezzen. De megérintem a karját, és végigkövetem a B jelet, a kelta tetoválást a bicepszén. A hangok, amiket kiad magából, egy igazi oroszlánra emlékeztetnek, mint egy sebzett oroszlán, és ettől kétségbeesettnek és vadnak érezzem magam, mint egy oroszlán, ahogy megpróbálja visszacsalogatni a társa érdeklődését. Néha azt hittem nehéz vele amikor mániás, mert egy energialabda, ezért nehéz kordában tartani. De semmi sem olyan nehéz, mint most, amikor a harcosom elmerült a sötétben, és nem akar semmit. Úgy érzi, ő nem éri meg. Gyengéden hozzáérek az ujjaimmal az állához, megkarcolom a körmömmel a fejbőrét úgy, ahogyan tudom, hogy szereti. Hagyja, de nem nyitja ki a szemét, csak mély hangon, sötéten morog. – Szeretnél zenét hallgatni? – kérdezem tőle, és mivel nem mond nemet, így az iPodért nyúlok, a fülébe teszem a fülhallgatót, és lejátszom neki Sara Bareillestól az I Choose You (Téged választalak) című számot. Meghallgatja a dalt, miközben cirógatom, pontosan úgy, ahogy ő szokott simogatni, azt akarom, hogy pontosan ugyanazt érezze, amit akkor érzek, amikor ő becéz és nyalogat engem. Azt akarom úgy érezze, becsben tartott, védett, megértett, kívánt, szeretett és dédelgetett. Úgyhogy megpróbálom a lehető legjobban csinálni... és bár tudom az én kezem nem akkora mint az övé... és tudom, hogy a nyelvem kisebb a tarkóján... de azt tudom, hogy szereti az érintésem és szereti a nyelvemet magán érezni... Tehát a "Téged választalak" című számmal mondom el, hogy őt választottam... és hogyan lesz az enyém, és hogyan leszek én az övé... – Mindig téged választalak, Remy. Az első napon, amikor megláttalak, beleszerettem abba, amit láttam, és minden nap egyre jobban imádlak. Imádom, amit a kezemben tartok, a férfit, akit érintek, itt és most. – Nekinyomom a kidudorodó hasamat a hátához. Kétségtelenül terhes vagyok, és egy kicsit nehéz manőver, hogy tökéletesen hozzásimuljak, de nagyon szeretném őt olyan közel tartani magamhoz, amilyen közel csak tudom. Hirtelen megfordul. A karja körém tekeredik, mint egy satu, majd a homlokát megpihenteti a melleim között, és megkapaszkodik bennem. Nem néz rám, de érzem, mi kell neki. Ellazulok a szorításában, így tudja, hogy szeretek itt lenni, az ajkam bejárja a feje tetejét. Hirtelen belenyög a bőrömbe, és az izmai hullámoznak körülöttem, ahogy lefeszíti magát rólam, láthatóan nagy erőfeszítésébe kerül, és visszazuhan az ágyra.

– Menj ki, bébi. Menj, valahová máshová. Használhatatlan vagyok ebben az állapotban. Valami összefacsarodott bennem. Nem akarom, hogy azt érezze, elkényeztetem, vagy sajnálom, úgyhogy felrázom a párnámat, mintha minden rendben lenne, és azt mondom. – Nem akarok menni sehová. Inkább itt lennék veled. Egy kímélő pillantást vet rám, ahogy megérzem azokat a szemeket magamon, a szívem megdobban. Egyre gyorsabban ver, amikor hozzám ér. Felcsúsztatja az ujjait a hajamba, a tekintete soha nem hagy el engem. A szeme még soha nem volt ennyire kilátástalan; kísértetjártnak néz ki, de a fekete íriszében, még látom őt. Azt a tüzet, ami ő. Ez az energia, ez az intenzitás, ott lappang a háttérben, mint egy tigris. A keze lesiklik a gerincemen, majd előre húzza és elindul felfelé, megsimítja a kemény, de érzékeny mellbimbóimat, aztán megpihenteti a fejét rajtam, és széttárja a kezét a pocakomon. – Tényleg velem akarsz lenni – mondja mogorván. A benne lévő ragadozó, még mindig ott van. Az oroszlán. A nyers ösztön, ami ő. Odaszegez a kérdő pillantásával, ami szinte olyan, mint egy parancs. Igen, a szeme sötét és komor, de azok íriszek még mindig élnek és éhesek. Éhes a szeretetemre, döbbenek rá. Miattam. – Igen, Remy – mondom, mindenféle kétség nélkül a hangomban, vagy akár bennem. – Veled akarok lenni. És ne hívj ezért mazochistának, mert te vagy a mindenem. A kalandom, a valósom, becsomagolva egy szép és féltékeny szexi csomagba, aki engem nevetségesen boldoggá tesz. Noráról gondoltam azt, hogy egy drogos, de most már tudom, én sem vagyok más. Függök tőled. Te vagy az én kokainom, és te vagy az egyetlen dílerem. Behunyja a szemét, és felsóhajt. – Lehet, hogy te most nem akarod, hogy itt legyek veled, de én szeretnék itt lenni – mondom neki. – Otthagytam az egész életem, csakhogy veled legyek. Csak veled. És tudod, nem volt rossz az ottani életem. – Megsimogatom a haját. – Volt egy hely, amit béreltem; jó, gondoskodó szüleim, menő barátok és egy új munkám. Otthagytam mindent. Hátrahagytam az álmaimat, és a tieidet választottam, és téged. Mint valami hülye rajongó. – Szórakozott kis nevetés hagyja el a számat. Ülőhelyzetbe küzdi nagy tömör testét az ágyon, megragadja a fejem, és a szájával vágja el a nevetésem.

– Te nem vagy hülye rajongó – suttogja a számba és magába szívja a válaszom, mielőtt még hozzáteszi: – Te vagy az én nőm, és te kurvára túl jó vagy nekem. Megborzongok, amikor maga alá húz, felnyögök és megérintek minden kis bőrfelületet rajta, amit csak tudok. – És te vagy az én férfim és te túl jó és értékes vagy bárkinek, de te még mindig az én férfim vagy. Az enyém. Morog és úgy helyezkedik el rajtam, hogy a merevedése a lábaim között legyen, gyötrődő tekintete reménykedve kapaszkodik az enyémbe, ahogy az egyik lábamat a csípője köré teszi. Aztán megragadja a térdemet, és ugyanezt teszi a másikkal is. – Szeretlek – mondom lélekszakadva. Azt hiszem, ezt már nagyon sok alkalommal elmondtam neki, de most arra van szüksége, hogy újra elmondjam neki, mert az arckifejezése vaddá válik, amikor meghallja ezt tőlem, ez úgy pezseg fel bennem, hogy azt érzem, újra és újra el kell neki mondanom. Felemelem a fejem, és elismétlem minden egyes csóknál, amit az arcára adok. Úgy döntök, addig mondogatom, amíg meg nem unja, és ez hosszú, hosszú ideig tart, amikor végül birtokba veszi a számat, hogy elhallgattasson. Legalább hatvannégy csókomba került. A tizenharmadik csóknál, belém hatolt. Ráérősen mozog bennem, mélyen, minden egyes alkalommal, amikor azt mondom – Szeretlek – előrenyomul, azt hiszi ez az egyetlen módja, hogy én is szeressem őt, ha azt erőszakkal elveszi tőlem. – Szeretlek – nyögöm ki a következő előrehatolásánál, behunyja a szemét, érzem, ahogy kétségbeesetten szívja magába a gyengédségemet. Megpróbálom sakkban tartani az orgazmusomat, ahogy megragadom a vállát, és folyamatosan azt mondom, – szeretlek, szeretlek – de ő olyan forró, és szép, szüksége van rám, és nekem is szükségem van rá. Felvisz a csúcsra, miközben harcolok ellene, és elér az orgazmus, a hatvankettedik – Szeretlek – közben. A szemében még mindig látni, hogy farkaséhes és egyre éhesebb lesz minden egyes – Szeretlek – után. Amikor ő is utánam jön, közben engem figyel, mint aki nem biztos abban, hogy hihet nekem, mert nem tudja elhinni magáról, hogy szeretetre méltó. Szóval, amikor nem tudja türtőztetni magát, bedugja a nyelvét a számba és szétzúzza azt az övével, durva és kemény, megragadom, és még durvábban csókolom vissza. Megborzong bennem, az izmai összerándulnak. Megragadja a csípőmet, és még mélyebbre tolja magát, megszorítom őt, csábító a számára, hogy teljesen belém engedje magát. Halkan felnyög és

megszopogatja a nyelvem, közben a hátára kulcsolom a lábaimat és szorosan összezárom a hátán, ahogy elengedi magát, a karjaimat is összezárom körülötte, és amikor az izmai abbahagyják a remegést, továbbra is szorosan tartom őt, így nem tud megszabadulni tőlem. Óvatosan vigyázva rám, leereszkedik az oldalára, én is fordulok vele, az arcomat a nyakába temetem, ahogy oldalra fordul. Még mindig bennem van, és nem is akarom, hogy kihúzódjon belőlem. – Ne gyere ki – nyögöm. Kihúzódik belőlem, ahogy igazgat, majd visszamanőverezi magát rám, és megkezdi a nyalakodását, az egyik kezét széttárja a mellemen, a másikat a pocakomon. Felnyögök és azt hiszem, sírni szeretnék a boldogságtól, mert az oroszlánom visszatért. Legalábbis, elég törődést mutat valami iránt. Irántunk. Tudja, hogy a baba és én, törődünk vele. Később lejátszik nekem egy dalt a "Hold Me Now" a Redtől, rájövök, ezzel szeretne megkérni arra, hogy tartsam őt. Megteszem, felé fordulok, mihelyt leáll a tisztogatásommal, sürgetem, hogy emelje fel az arcát a mellemről, egészen addig, amíg a nagy teste, kényelmesen nem illeszkedik az enyémhez, de a kezét még akkor is birtoklóan a babánk felett tartja. ♥♥♥ Eltelt egy hét. Eltekintve attól a néhány órától, amikor Remington arra kényszeríti magát, hogy lemenjen edzeni, a szobánkban marad, és úgy tűnik, nem akar engem a szeme elől téveszteni. Nem beszél sokat velem, de a karját, mint egy satu, körülöttem tartja, azt akarja, hogy megetessem és megbasszam minden alkalommal. Próbálom fenntartani az érdeklődését az élet iránt, ezért beszélek neki mindenféle apróságról, amit meglátok, amikor kimegyek a szobából ennivalóért magunknak. Elmondom neki, hogy elkaptam Dianet és az Edzőt csókolózás közben a minap. Elmondom neki, hogy Melanie milyen keményen dolgozik, hogy megtalálja a megfelelő mintát a baba szobájába, és hogy Pete szomorúnak tűnik Nora miatt. Szeret engem hallgatni – tudom, hogy igen. A végső megközelítés, és Remington még nem jutott el odáig, hogy valamelyik éjszaka verekedjen a ringben. A második helyre esett vissza, Skorpió után. Lejjebb is eshetett volna, de Skorpió elvesztett egy pár meccset, mert drogosan harcolt, Pete szerint nem volt olyan eleven, mint máskor. Arra gondolni, hogy Nora azzal a seggfejjel van, annyira aggaszt,

hogy attól beteg leszek. Mi van, ha Nora is kába és tehetetlen, ez a gondolat kimart engem, de nem hiszem, hogy most tudok ezzel foglalkozni. Csak annyit szeretnék, hogy Remington, sikeresen befejezze ezt a szezont, ez az ő álma. Csak majd ez után fogjuk megtalálni a módját, hogy Norát ismét biztonságba helyezzük otthon, bár érzem a hasamban, hogy a pasim már kitervelt valamit, de ez nem segített elűzni a nyugtalanságomat. De most, már csak három nap maradt a nagy verekedésig, és Remington még teljesen sötét. Ma, amikor elment edzeni, még csak nem is nézett bele senkinek a szemébe. Tudom, hogy érez dolgokat, rossz dolgokat. Tudom, hogy nem fogja elmondani őket, mert az azt jelentené, hogy veszített, és ő soha nem fog veszíteni. Kivéve, amikor miattad veszített, súgja egy szomorú kis hang a fejemben. Mindenki egyre jobban aggódik miatta, azt különösen aggasztónak találom, amikor Remy arra kér, hívjam be Petet és Rileyt. Kopogtatnak a főhálószoba ajtón, jobban betakarom Remy meztelen testét a fehér lepedővel úgy, hogy csak az izmos háta és a karjai látszódjanak, és bevezetem őket. – Itt vannak – mondom. Riley közelít elsőként és térdel le az ágy szélére. – Hé, Rem, hogy vagy? – Rosszul – mondja. – Mi a helyzet? – mondja Pete. Csend. – Azt akarom, hogy vigyetek el... az átkozott kórházba,...hogy felvegyenek oda engem. Riley szeme szélesre tágul, mint ahogy Pete-é is. A fiúk rám néznek egy pillanatra, közben Remington pontosan elismétli azt, amit mondott. – Azt akarom, hogy vigyetek el... az átkozott kórházba... hogy felvegyenek, és megcsinálják azt az átkozott eljárást – teszi hozzá. Van valami Riley szavaiban – abban, ahogy hezitál, mielőtt válaszolna neki – amitől egy új ijedtség fut végig rajtam. – Újra azt akarod megcsinálni – mondja Riley. A párnába bólint. – Most – hangsúlyozza határozottan. Riley tehetetlenül fordul Pete felé, aki egy pillanat múlva megragadja a telefonját. – Először is ki kell deríteni, mikor tudjuk megcsinálni. Hadd hívjam fel a kórházat – mondja, és elkezd tárcsázni, miközben kioson a szobából.

– Ha ez lesz, akkor attól egészen magadhoz térsz – mondja Riley, ahogyan lábra áll, és közben finoman megütögeti Remington hátát. Remington elkapja a nyakkendőjét és közelebb húzza magához, ahogy felül. – Kurvára ne babusgass engem. Csak vigyél oda, és ne merészeld, megengedni neki, hogy lássa – teszi hozzá fogcsikorgatva. Felemelem szemöldököm, amikor rájövök, Remington azt hiszi, elhagytam a szobát, Riley szeme rám villan egy pillanatra, így jelez, hagyjam annyiban, mintha nem hallottam volna semmit. De én nem hazudok Remingtonnak, soha többé, úgyhogy előre lépek. – Veled akarok lenni. Ha ők meggyógyítanak téged, vagy bármit is csinálnak veled. Akkor ott akarok lenni, és én ott is leszek. Felegyenesedik a hangomra, de először Rileyra néz. – Riley... – figyelmezteti. Riley meglazítja a nyakkendőjét, amikor Remy megrázza a fejét, és rám néz. – Itt maradsz, és én majd visszajövök. – nyersen beszél, de nyilvánvalóan gondoskodóan, egészen más hangon beszél velem, mint amit a férfiaknál használ. – Én nem hiszem – makacsul ellenállok, mert komolyan gondolom, hogy nem változtatom meg a döntésem. Ők hárman úgy bánnak velem, mintha én egy hozzá nem értő, gyenge kis rózsabimbó lennék! Remy összehúzza a szemét, és megfogja az állát a makacsságom láttán, felemelem a szemöldököm, és átkarolom magam. – Megyek, ahová te mész. Érted? Bármi is ez, nem nagy ügy – mondom. Nem hagyja abba a bámulásomat, egy izom ráng az állkapcsánál. – Nem. Nagy. Ügy! – biztosítom, blöffölök, de ez mindenem, amim van. De nem hagyom, hogy újra eltűnjön a szemem elől.

Tizenkilenc Fordította: Betty Boop

FEKETE KONTRA KÉK Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy szinte csak erőszakkal tudtam rávenni a fiúkat arra, hogy elkísérhessem őket, ezért bölcsen csendben maradtam, miközben megtesszük az utunkat a kórházba. Úgy tűnik, mindenki egy hullámhosszon van. Egy szót sem váltottunk egymással. Alig nézünk egymásra. Mindannyian arra számítunk, majd Remy mond valamit, de a figyelmét kitartóan az elsuhanó városi tájra fordítja, a profilján látszik a szilárd elhatározás. Nem igazán hiszem, hogy bármit is látna a tájból, elveszett a fejében. Amikor megérkezünk, hirtelen megérzem a teste melegét, lehajol, hogy megöleljen, és az ajkát az enyémekre tapassza egy gyors csók erejéig. Hangjától borzongás fut keresztül rajtam, ahogyan ezt mondja nekem: – Hamarosan itt leszek. – Nem! Veled akarok menni! – mondom a széles hátának, ő eltűnik a folyosón egy nővérrel, miközben Pete odamegy az asztalhoz, hogy bejelentse őt. Kezdem sejteni, valójában ez az egész milyen komoly dolog, amikor Riley úgy kezd el velem beszélni, mint egy gyerekkel. – Sokkal jobb lesz ez így Brooke, ha te itt kint maradsz – gyakorlatilag duruzsol. Morcosan nézek rá. – Ne bánj velem úgy, mintha csak, egy kis gyenge virágszál lennék, Riley. Ott akarok lenni, miatta. Nekem muszáj ott lennem vele. Pete feje abba az irányába néz ahol Remington eltűnt, gyorsan odakocogok hozzá. – Pete, bemehetek vele? Egy pillanatig folyik közöttük ez a néma férfi a férfivel kommunikáció, majd Pete végül biccent Rileynak, és azt mondja – visszajövök érted, ha előkészítették. – Előkészítik? Pete ugyanazon a folyosón tűnik el, mint Remington. – Riley?

Ettől teljesen összezavarodtam. Riley felsóhajt. – Van az ilyen betegek számára egy eljárás, amivel előidéznek nála egy agyi rohamot. – Ahogy elkezdi magyarázni, úgy hallgatom, mintha épp most csúsztam volna át egy alagút másik oldalára, és minden másodpercben egyre távolabb kerülök tőle. Tűz ég a szememben, és most már tudom azt, hogy a kórházi falak fehérek. Annyira üres és sima fehér... – miközben az agya elektromos áramot kap... A szív egy üreges izom, és milliárd alkalommal ver életünk során. Eddigi rövid életem alatt megtanultam, amikor nem tudsz futni, mert elszakadt az ínszalagod, még ha a szíved egy millió darabra is törött, akkor is szeretheted az egész lényedet. A te egész, szánalmas, kurvára őrülten kiszolgáltatott lényedet... Érzem a szívemet a mellkasomban, keményebben ver, mint eddig valaha, dobban, dobban, dobban. Annak ellenére, hogy megpróbálok úgy viselkedni, mintha ez az egész NEM LENNE NAGY ÜGY, forog velem a világ, ahogy megpróbálom felfogni, mi az, amit Riley nemrég elmagyarázott nekem. Hogy Remington hamarosan elektrosokk terápiára kényszeríti magát. Egy kibaszott elektromos áramot fognak a fejbőrén keresztül átküldeni rajta, hogy az agya egy kibaszott agyi görcsöt kapjon. Most meg azt mondja, lehet némi rövidtávú memóriavesztése, hogy őt altatásban és izomrelaxálásban is részesítik, a véroxigén szintjét és a szívfrekvenciáját is ellenőrizni fogják, és hogy nincs más ismert mellékhatás, mint a lehetséges rövid- vagy hosszútávú memóriavesztés. Esküszöm, amikor felidézem magamban a jelenetet, ahogyan Remington eltűnt a folyosón a kórházi személyzettel, hallom, ahogy egy halk, tompa hang visszhangzik a hideg és fehér falakról –ez a halk tompa hang belőlem jön. – Ó, Riley – a neve, mint egy nyomorult kis nyögés, úgy jön ki a számon, eltakarom a kezemmel az arcom, a pánik és a félelem úgy növekszik bennem, mint egy hullám, és én ebben fuldoklom. A pulzusom akadozik, amikor Pete megjelenik, és int nekem. Követem, futok utána, az egyik felem haldoklik, másik felem él, még soha nem voltam ekkora pánikban, mint amikor belépek a szobába. Látom a gépeket, fokozottan érzékelem a kórház felülmúlhatatlan ridegségét, és a szoba közepén meglátom őt. Már le is van szíjazva körben a vastag csuklója, a tépőzáras szíjjal. Gyönyörű teste kifeszítve a sík felületen, kórházi köntössel van befedve, az arca a mennyezetre néz.

Remy. Az én gyönyörű, magabiztos, vidám, kékszemű fiúm, az én komoly, komor emberem, aki annyira szeret engem, amennyire még soha senki nem szeretett az életemben. A késztetés, hogy megvédjem őt bármitől, hirtelen tör rám, lassan közelítek hozzá, de határozott léptekkel, egyik kezemmel a sárgadinnye méretű pocakom fogom, ahol a babánk van. Az egész karom kontrollálatlanul remeg, ahogy elérem és megfogom a nagy, barna kezét, mely le van szíjazva az asztalra. Szíjazva. Az asztalra. A hangom repedt, mint az üveg, ahogy finoman megdörzsölöm az ujjaimmal az ő ujjait, igyekszek nyugodtan és racionálisan viselkedni, míg igazából úgy érzem megőrültem, és sikítani szeretnék. – Remy, ne csináld ezt. Ne bántsd magad, ne bántsd magad többé. Megszorítja az ujjaim, és elfordítja a fejét tőlem. – Pete... Pete megragadja a könyökömet és elvonszol onnan kezdek kiborulni, amikor rájövök, hogy Remington tényleg nem akar engem itt látni. Nem nézett a szemembe. Miért nem akar belenézni a rohadt szemembe? Pete felé fordulok, ahogy kifelé húz a szobából, a hangom átmegy hisztérikusba. – Pete, kérlek, ne hagyd, hogy ezt tegye! Pete megragadja a vállam, és halkan sziszeg, így nem hívjuk fel magunkra a figyelmet. – Brooke, ezt az együttes eljárást használják az olyan embereknél, akik a BP–nél elértek odáig, hogy öngyilkosságon gondolkodjanak vagy kíséreljenek meg, ezzel húzzák őket vissza! Nem sikerül mindenkinek megtalálni a megfelelő gyógyszer kombinációt, és az orvosok tisztában vannak ezzel. Végig le lesz nyugtatózva. – De ez csak egy harc, Pete – szerencsétlenül érvelek ez mellett, rámutatva a szobába. – Ez csak egy hülye harc, ez az, ami ő! – Majd túljut rajta. Csinált már ilyet! – Mikor? – sírok. – Mikor elmentél, és meg kellett akadályoznunk, hogy felvágja a kurva csuklóját miattad! Óhédesistenem. A szívem összetört darabjai olyan nehezek, azt hiszem hallom, és nem csak a szívemet, de az egész belsőmet, ami összetört a bánat súlya alatt attól, amit most Pete mondott nekem. A fájdalom olyan nagy, védelmezően körbeölelem a hasamat, és kétségbeesetten próbálok visszaemlékezni arra, hogyan kell lélegezni, nem magam miatt, hanem a baba miatt. A gyermeke miatt.

– Brooke, ez az a szar, amiben egész életében élt. Egyszer fent, egyszer lent, mind a két véglet. A döntés, amit hozott, lehet, hogy fájdalmas, de így túl lesz rajta. Ez formálta őt, ettől lett az, aki. Erős, ettől a baromságtól! Lehetsz szánalmas, vagy lehetsz nagyon erős, de nem lehetsz egyszerre mindkettő. Ő erős. Most neked is erősnek kell lenned, miatta, ha megtudja, hogy ez összetört téged, az megtöri őt. Annak ellenére, hogy a félelmeim teljesen felzabálták az összes önbizalmamat, és a gyomrom azzal fenyegetett, hogy mindent kiad magából, valahogy sikerül egy normális személy látszatát mutatnom. Sikerül kiegyenesítenem a gerincem, és felemelnem a fejem, egy kis szaggatott sóhajjal felsóhajtok, mert ezt miatta csinálom. Megteszem ezt vele, és ezzel be fogom bizonyítani magamnak, és neki is, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy ennyire nagyon szeressem őt. Veszek egy másik lélegzetet, és megtörlöm a szemem sarkát. – Ott akarok lenni mellette. Pete az ajtó irányába int, jóváhagyóan bólint felém. – Csak tessék. A lépéseim csendesek és szinte tétovák, ahogy bemegyek a szobába. Tudom, hogy ő nagy, hatalmas és erős, még ha a szívem rendetlenkedik is a mellkasomban, és még ha úgy is érzem, hogy a vérem helyett most jég folyik az ereimben, be fogom bizonyítani neki, én méltó vagyok arra, hogy a párja legyek, és mellette fogok állni, amikor ő nem tud. Nem tudom, hogyan fogom ezt bizonyítani, mert én most romba dőltem, mint egy összetört épület, ahogy sétálok benne. Kívülről nem látszik rajtam semmi, de a lelkem mélyén szétestem, egyik részem a másik után, sejtről, sejtre. Most egyenesen a szemembe néz, látom a sötét szemében az aggódást. Persze, most is azért aggódik, hogy én összeomlok. Nem akarja ezt látni a szememben. – Rendben vagy? – kérdezi tőlem rekedt suttogással. Bólintok, és megfogom a kezét. Tudom, mit kell válaszolnom. – Több, mint rendben. – Ugye? De egyszerűen nem tudok több szót kipréselni az összeszorult torkomon. Szóval megérintem az ujjait, és amikor megszorítja az enyémet, visszaemlékszem a repülőutunkra, amikor Seattle-t hagytuk el, ez a kéz az egyetlen, amit én többé nem akarok elengedni, olyan keményen, ahogy csak tudok, ránézek és reszketve lemosolygok rá. – Ez az én csajom – mondja rekedten, és a hüvelykujját végighúzza az enyémen. Le van szíjazva, arra vár, hogy megkapja elektrosokk kezelést, és rólam kérdez. Ó, Istenem, annyira szeretem, ha meghal, akkor meg akarok halni

vele én is, és ez nem vicc. Pislogok, megpróbálom visszatartani a könnyeimet, és még erősebben nézek rá. – Foghatom a kezét? – kérdezem az egyik nővért. – Sajnálom, nem lehet az eljárás során – mondja nekem. Remington óvatosan figyel engem, amikor arra kényszerítem magam, hogy hátra lépjek, ők felerősítik az elektródákat a homlokára. Egy tűzlabda van a torkomban, a szívemben és a gyomromban. Már nem is lélegzem, amikor a nővér megkérdezi tőle: – Készen áll? – Üssön ki – feleli, szeme röviden átfut rajtam, ellenőrzi a reakciómat, mielőtt újra a mennyezetre néz. Megkezdik az intravénás leszedálását. Elkezdenek kérdéseket feltenni neki – Teljes neve? – Remington Tate. A szemem könnyel telik meg. – Születési idő? – 1988 Április tíz. – Születési hely? – Austin, Texas. – Szüleinek a neve? – Dora Finlay és Garrison Tate. Alig tudom felfogni azt a tényt, hogy ő leszíjazva beszél a kibaszott szüleiről, akiktől ennyire fekete lett, a hangja mély és erős, így válaszol mindenre, bármit is kérdezzenek tőle. Aztán azt mondják neki – számoljon el egytől százig. – Majd rátesznek egy maszkot. Elkezd visszaszámolni, magamban vele számolok. Lehunyta a szemét. Gyönyörű sötét pillái az erős arccsontján fekszenek. Saját védelmező ösztönöm elkezdett tombolni bennem, olyan hangosan akarok rájuk kiabálni, és megállítani őket most, hogy Remy nem lát, és nem tudna ebben megakadályozni engem. De itt állok, mert ő ezt akarja csinálni. Mert ő erős. Erősebb, mint én. Ostorozza magát, hogy formában legyen, és legyen elég életereje, legyőzni ezt. Ezután megkezdik az árammal történő stimulálását. A nagy teste lemerevedik, és az asztalhoz feszül. A testem megfeszül, és elkezd berobbanni. A gép egy sípoló hangot ad ki. A lábujjai begörbülnek.

Nem tudom, mi lenne, ha elkezdene hadonászni és összetörni dolgokat, mert annyira erős, de a teste viszonylag mozdulatlan marad, miközben az agya megkapja a sokkot. Istenem. Istenem. Ó, a kurva Istenit neki. Szerelmes vagyok Remington Tate-be és ő 1-es típusú bipoláris, ez úgy csap le rám, mint egy lavina. Én nem hiszem, hogy valaha is sírtam így. Annak ellenére, hogy minden erőfeszítést megteszek azért, hogy ne kezdjek el sírni, a könnyek szó szerint kirobbannak a szememből, a karom remeg, és a testem annyira gyenge a bánattól, oldalra lépek, a hátammal nekitámaszkodom a falnak, sikertelenül próbálom visszaszipogni minden könnyemet. – Hé, Brooke, hé – mondja Pete, az oldalamhoz térdelve megölel. – Nagyon nehéz – mondom, eltakarom az arcom, és megpróbálok elhúzódni tőle, mert Remy nem akarja ezt. Remy nem szereti ezt. – Ne érj hozzám, Pete, Istenem, ez így kurvára nehéz. Annyira kurva nehéz! – Megragad engem, és megráz egy kicsit, a hangja megnyugtató, de a szemében látom a fájdalmat. – Ő nem szenved, Brooke. Csak azt akarja, hogy jobban legyen. Brooke, ő NEM egy áldozat. A döntései a körülményein alapszanak. Aggódni fog érted. Valahogy, kontrollálnod kell magadat – úgy, mint ahogyan azt ő teszi, könyörgöm neked, légy erős. Bólintok, de semmi másra nem tudok gondolni csak Remy gyönyörű agyára, a szép testére, ő az én templomon, a menedékem, elviselem ezt. – Brooke, ez nekem is fáj. Rendben? Nekem is fáj. Nem engedheted, hogy ezt meglássa. Ő erős, mivel már ennyire érintett, ez az ő valósága; és foglalkozik vele, soha nem is volt ez másképp. Nem panaszkodik ez miatt. Ne hagyd, hogy meglássa, ez összetört téged, mert azzal összetöröd őt. Nem neked kell megmentened őt; csak legyél mellette, amíg megmenti önmagát. Átölelem magamat és bólintok, letörlöm a könnyeimet, miközben próbálom egyben tartani magam. Kipréselem a könnyeket a szememből, miközben megkísérelek lábra állni, a nővérek és az orvos azt mondják, mindennel kész vannak. Remy még benyugtatózva van az asztalon, már levették róla lélegeztető maszkot, és elkezdték valahogy kitisztítani a légútját. Megragadom a kezét, amikor kiszíjazzák, és az ajkamhoz emelem, megcsókolom minden egyes ujjpercét, aztán felitatom vele a könnyeimet, majd felszárítom azt az ajkammal.

Pont úgy, ahogyan azt Remy tette... Pete olyan jó ember, megszakad a szívem, hogy a húgom nem látta ezt. – Pete, a húgomnak nagyon tetszettél, nem tudom mi történhetett – suttogom. Szemöldöke felugrott a haja vonaláig. – Mi? Brooke, én is szerettem őt, és még mindig szeretem. De nem fogom elhagyni a bátyámat senki kedvéért. Csendben bólintok, és Remington nagy kezét tanulmányozom. Minden bőrkeményedést, minden vonalat a tenyerében... minden kiemelkedést az öklén, a hosszát és az alakját a szép ujjainak, a rövid végét az ő tiszta és szögletes körömének. Csendben cirógatom a vonalakat Remy tenyerében, majd felemelem a fejem, és belemosolygok Pete barna szemébe. – Egy nap majd találni fogsz valakit, akiért mindent megtennél. Pete, én vigyázni fogok Remyre. Te fogsz megtanítani engem arra, hogy tökéletesen tudjak gondoskodni róla. Rám mosolyog, és megsimogatja a vállam. – Úgy sem megy egyikőtök sem sehová, majd megmutatom, hogyan kell ezt nektek csinálni. – Ráteszi a kezét Remington vállára, és esküszöm, még ha nem is vér szerinti testvérek, de a szívében és a lelkében ő valójában Remington testvére, és ebben pillanatban, mennyire szeretném azt, ha a húgom és én olyan közel lennénk egymáshoz, és olyan hűségesek lennénk, mint ők. – Brooke, tettem valamit, amit nagyon szégyellek, és azt hiszem, tartozom neked egy bocsánatkéréssel – kottyantja ki Pete. Látva a reménytelenséget a szemében, attól jeges kétségbeesés kezd szétterjedni a hasamban. – Mikor elmentél, annyira rosszul lett. Öngyilkosság veszélye miatt kórházi megfigyelés alatt volt, és folyamatosan nyugtatózták, mert mikor felébredt szétverte a dolgokat, és próbált utánad menni. Adtak neki antidepresszánsokat, de nem működött, és a rapid ciklusú betegeknél (évi több hangulatingadozás), mint Rem, ez nem egy jó ötlet, egyébként. Tehát el kellett kezdeni vele ezt – és az asztalra mutat. – Hetekig csináltuk, így ettől kitisztult... Rám néz, és nem hiszem, hogy még lélegzem. Csak bámulok rá, várom a többit, zavarosan és részben zsibbadtan ettől a mai érzelmi hullámvasúttól. – Miután megkapta az első három kezelést, egy kicsit jobban lett, valamennyire kitisztult, így minden héten eljöttünk, háromszor kapott ECT (elektromos úton történő görcskeltés, elektrokonvulzív terápia) egy

pár hétig. Ez idő alatt, még mindig végig fekete volt. Mi hoztunk neki tizennégy nőt. A szívem megrepedt minden egyes kiejtett szavától, érzem, ahogy felállítok magamban különféle mentális blokkokat, megragadom a hasamat, és a fejemben hallom a sikolyokat, nem akarom ezt tudni, nem akarom ezt tudni, nem akarom ezt tudni! – Minden egyes nővel aláírattam a papírokat, hogy nem fognak beszélni, nincs fénykép, és majd kettős védelmet használnak... mindannyian kijöttek egy fél óra múlva az óvszeres csomag sértetlen volt, elmondták, arra sem tudták rávenni, hogy megforduljon, vagy egyáltalán, hogy felemelje a fejét az ágyról. Azt mondta nekik, hogy távozzanak. Mindegyiknek. Nem veszem le róla a szemem, Pete megdörzsöli az arcát a kezével, és még hozzáteszi: – Nem feküdt le egyikükkel sem Brooke, nem számít, mennyire keményen is próbáltuk őt rávenni erre. Megszállottja volt a kibaszott levelednek, csak azt olvasta és olvasta minden pillanatban, amikor ébren volt. Amikor végül is sikerült kihúznia magát a depresszióból, és átment a szeme kékbe, nem emlékszik ebből az egészből semmire. Talán azért, mert fekete volt, amikor történt, vagy talán azért, mert az elektrosokknak ez volt a mellékhatása. Tizenkét kezelést kapott. De mi majdnem elvesztettük őt, Brooke, tudod? Riley is és én is ki voltunk... teljesen ki voltunk akadva rád! Szóval azt mondtuk neki, hogy volt ezekkel a nőkkel. – Pete! – zihálom egészen és totálisan undorodva. – Sajnálom! De azt akartuk, arra emlékezzen, hogyan működtek a dolgok, milyen volt előtted. Emlékezzen arra, hogy több száz ilyen nő van odakint, nem csak te. – Vállat von, és szinte könyörögve néz rám. – De még akkor is, amikor megpróbáltuk rávenni őt arra, hogy ő jól el lesz nélküled, azt hiszem a fejében a szabályok teljesen másképpen működnek. Hallotta, ahogy elmondtuk neki a nőket, de nem kommentálta, aztán elkezdett csomagolni, és kijelentette repülünk Seattle-be, és elintéztük, hogy a húgod visszajusson hozzád. Szóval igen. Én – Riley és én – hazudtunk neki – mondja. – És ez már megöl engem. Ha egyszer megtudja majd az igazat... soha többé nem fog megbízni bennünk újra! Megtörik a hangja és elfordul, amikor Riley jön be a szobába. Riley oda-vissza kapkodja a fejét közöttünk, érzi, hogy valami készül. Végül Pete azt mondja, ijesztően fáradt hangon – Megmondtam neki, ember.

Riley ugyanolyan hitetlenkedve bámul, mint én, az arca elcsüggedt. – B – mondja. Ez minden, amit mond. Csak egy betű. Az egyik betű, ami rá van tetoválva Remy jobb bicepszére. – El kell neki mondanotok – mondom, egyikükről a másikukra pillantok, nem is vagyok képes elviselni azt a fájdalmat, amit most Remington miatt érzek. – Ti soha, soha többé nem hazudhattok neki. Ez nem tisztességes vele! Én is megcsináltam vele egyszer, megértem, hogy csak őt akartátok megvédeni, ahogy tudtátok... de ez összezavarja őt. Zavaró, hogy elfelejt néhány olyan dolgot, amit csinált. Többé nem lehet, hogy – közülünk valaki,– hazudik neki. Mind a ketten hallottátok, amit mondtam? Riley megsimogatja az arcát lefelé a kezével, a hangja is ingadozik. – Ki fogja rúgni a kibaszott seggünket. Mindkettőjükre ránézek, az arckifejezésük szakadt, megrázom a fejem. – Ha tényleg így gondolod, akkor te nem ismered őt. ♥♥♥ Nem sokkal később ébredt fel, ahogy a fiúk elhagyták a szobát. A szeme zavaros, de amikor megállapodik rajtam, kiélesedik. Még nem kékek, de látok egy kis életet azokban a fekete mélységekben, és érzek egy kis bizsergést magamban, ahogy összegabalyodik egy hatalmas érzelemmé. – Nézd meg magad – szólal meg az altatótól elmélyült hangon. Hallom a nyilvánvaló dicséretet a szavaiban, mintha fantasztikusan néznék ki, amikor meglátom az egyik gödröcskéjét, az érzelmem intenzitása szinte megbénít engem. Nem tudja, hogy nélkülem egy nagy halom összevisszaság volt, de én most már tudom. Nem tudja, hogy azokat a nőket, akiket azért vittek, hogy örömet szerezzenek neki, nem akarta egyiküket sem. Nem tudja, hogy milyen csodálatos, tökéletes, szép, nemes és jó, ő minden, minden, amit valaha is akartam. És most, kurvára fáj tudnom, hogy a testvérei, akiket szeret és törődik velük, nem tudták mit tegyenek, így végül hazudtak neki. – Nézz magadra – vágok neki vissza gyengéden, közvetlenül az ágya mellett a földön térdelve, és az arcomat a kézfejére fektetem. Megcsókolok minden zúzódást a kezén, még egyszer. – Hé, én megoldom ezt, nem akarom, hogy aggódj – mondja, és a szabad kezével végigsimít a fejemen.

– Tudom. – Lehajtom a fejem, és a lepedőhöz dörzsölöm az arcom, így talán nem fogja meglátni a kóbor könnycseppeket, amik a szememből szivárognak. Újra megcsókolom szeretetteljesen az öklét. – Tudom, hogy meg tudod csinálni. Még mindig az érzéstelenítőtől mély a hangja, de most is ugyanolyan hatással van rám, ez mindig is így volt. – Kelj fel onnan. Mit csinálsz ott? – dörmögi mogorván, ahogy felhúz. Tudom, hogy adtak neki izomlazítót, de még így is, mielőtt egyáltalán felfoghatnámmit csinál, magára húz, odahúzódik hozzám pont úgy, ahogy aludni szoktunk éjszaka, amikor ő az ágyamban van. A pocakom útban van, de nem olyan óriási, úgyhogy egy kicsit oldalra dőlök, belélegzem a nyaka illatát, majd a mellkasába temetem az arcomat, ahogy elhelyezkedünk. – A nővérek ki fognak engem rúgni innen, ha ezt meglátják – mondom. Megragadja a seggem, és egy kicsit jobban eligazgat. – Nem fogom megengedni nekik. Te vagy a gyógyszerem. Becsukom a szemem, olyan az illata, mint szokott lenni, Remys. Ezek az ő karjai. Minden normális, kivéve, hogy ruhában vagyok, rajta pedig a kórházi hálóing van, és nem a szállodai szobánkban vagyunk. Ő még mindig önmaga, a markában hordja a szívemet. Mindent akarok, ami itt van a karomban. Felcsúsztatom a kezem az állkapcsára, és megcsókolom minden részét az arcának, amit tudok, ahogy kétségbeesetten megragadom. – Remy, te vagy a királyom – szorosan megölelem. – Nincs sakkjátszma, amit nélküled játszanék. Mocorog, hogy elérje a kart az ágy alatt, és egy kicsit feljebb üljünk az ágyban. Elrendez az ölében, az ajkai a fülemnél vannak. – Te vagy a királynőm, aki megvéd engem – mondja szórakozottan, és amikor bólintok, mert képtelen vagyok megszólalni, megsimogatja a hajamat, amikor belenéz az arcomba – tudom, még ha nem is mondja nekem, a szemem duzzadt, ebből látja rajtam, hogy sírtam. Érzem az ajkait a szemhéjamon, az egyiken, majd a másikon, ahogy az öklébe fogja a hajam, és durván arra kér – maradj erős, kicsi csillagszóróm. Légy erős velem. Bólintok – megpróbálom, mert inspirálsz engem. – Megszereztük, amit kértél, Rem – mondja Riley az ajtóból. Annyira kényelmes a karjaiban, így nem is fordulok felé, hogy üdvözöljem. Érzem, hogy valami selymes érinti meg az arcomat. Kinyitom a szemem, és azt látom, ahogy Remy egy rózsát nyújt nekem. Ő. A kórházban. Egy rózsát

ad nekem, azokkal a sötét szemeivel, amiben már megcsillannak a kék foltok. – Remy – mondom, zavaromban nevetgélve. – Egy kibaszott kertet adnék neked, ha tehetném. – Megfogja az arcomat, és nem engedi el, így bámul rám. – Azért, amiért itt vagy most velem. – Ó, Istenem. – lehajtom a fejem a mellkasára, mert nem bírok a szemébe nézni, a kezem közé szorítom a kórházi hálóingét. – Itt leszek minden alkalommal, amikor neked ezt kell tenned. Itt leszek, megígérem neked. Miközben kijelentkezünk a kórházból, kapok egy SMS-t Melanie-tól. Hogy mennek a dolgok a Boldogan Éltek Amíg Meg Nem Haltakban? Valami újdonság boldogságföldön? Mosolygok, amikor visszakapjuk a bérelt Escalade-t, mintha ez csak egy újabb normális hétfői nap lenne, Remington bemászik velem az autóba, elfoglalom a helyem, ő pedig a hátamra teszi a karját, ahogy azt mindig meg szokta tenni. Voltam már a pokolban, és visszajöttem a mennyországba, hirtelen tudatosul bennem, ez lesz az én életem: a sötétség után, mindig, mindig megtalálom a fényt, ami ő maga. Azt írom neki vissza, Tökéletes. – Legutóbb a kezelések segítették ki őt az öngyilkossági gondolatokból, de akkor háromszor csináltuk egy héten, most már nincs erre több időnk. Nem adhatunk neki több izomlazítót sem, így kénytelenek leszünk abban reménykedni, ez is elég volt arra, hogy lenullázza – közli Pete mindenkivel. – Kibaszottul jól vagyok – hörgi Remington. Úgy tűnik, mindannyian az ő tekintetét keressük, és Riley az, aki összeszedi a bátorságát ahhoz, hogy megszólaljon. – Rem, Pete és én szeretnénk neked elmondani valami fontosat – mondja, a tekintetét röviden rám szegezi, a hangjával gyakorlatilag könyörög nekem, belebeszéli Remybe az indítékait. – Petenek vannak friss információi Brooke húgáról, és mi szeretnénk mondani neked valamit. Holnap reggel, a tornateremben az edzés előtt? – Hallottam – mondja egyszerűen, meglepve ezzel mindenkit az autóban. – Még mindig azon gondolkodom, ezért mit csináljak veletek, hülye gyerekek. – A francba, Rem – mondja Riley megdöbbenve. – Mindjárt a gatyámba csinálok, úgyhogy légy méltányos.

Pete úgy néz ki, mint aki nagyon ideges. – Rem, Istenre esküszöm soha nem hazudtam neked semmi másról – ez ártalmatlannak tűnt; úgy tűnt, csak egyedül ezzel tudunk segíteni a lelkiállapotodon. – Az én lelkiállapotomon nem segít a tudat, hogy nem bízhatok benned, seggfej – morogja. Mindketten elhallgatnak, és még mindig úgy néznek ki, mint akik betegek, amikor Remy még hozzáteszi: – Ti a testvéreim vagytok, de Ő Az Enyém. Ha elhagyna a hazugságod miatt, azért én megölnélek most téged. Az Istenit, mind a kettőtöket megölnélek... – Visszahoztuk volna hozzád, Remington – fogadkozik Pete. – Esküszöm, ha tudtuk volna, milyen szinten vagy... esküszöm, mi visszahoztuk volna hozzád. – Rem, mi csak igyekeztünk neked segíteni, túlélni ezt. Amit mindig is megteszünk. Azt hittem, vége van, haver. Azt hittük, segítünk. De aztán Brooke visszajött, és rájöttünk, hogy ez milyen helytelen – a francba, milyen nagy hiba volt az, amit csináltunk. Nem is jöttünk rá arra, hogyan tudnánk kijavítani azt, amit mondtunk, anélkül, hogy ne nézzél minket hülyének. Remy sokáig gondolkodott, aztán mindhárman egymásra néztek, ezzel a furcsa testvéri kötelékkel a tekintetükben. Aztán Remington bólint, a karját a derekam köré csúsztatja, magához húz, és amikor az orrával megérinti a pulzusom, lágyan morog, amikor a kezét a kidudorodó hasamra görbíti, az összes feszültség eltűnik a vállamról. Elolvadok a karjaiban. Ezernyi kis lepke csapkod bennem, amikor meghallom, hogy újra belélegzi az illatomat, ezúttal, hosszabban és mélyebben, mintha szüksége lenne az illatomra, hogy megnyugodjon és megtalálja az egyensúlyt. Lehajtom a fejem, és megcsókolom a sötét feje tetejét, a kezemmel a hajába túrok. Esküszöm, nem tudom magam leállítani, hogy ne csókoljam meg. Csókolom az állkapcsát, a halántékát, megfogom a kezét, megcsókolom ujjainak a hátulját. Amikor visszamegyünk a lakosztályba, ahol Diane vár minket, ragyog az arca miközben tálalja neki a vacsorát, mikor Remy rám néz az asztal fölött, és megpaskolja az ölét, majdnem futok hozzá. Felemeli a villáját nekem, ettől úgy érzem magam, mint egy kis hülye kiéhezett madárka, amit most etetnek meg először ebben az évszázadban. – Még? – csendben, feszülten figyeli a számat, újra felemeli a villáját, bólintok, és egyben harapom le az egész falatot, majd mielőtt még elmajszolnám, rányomom az ajkam az övére, mert nem tudom máshogy

kifejezni azt a megkönnyebbülést, amit most érzek, végigcsináltuk ezt az egész kezelést, és látom, hogy minden rendben van vele. Valóban, egy kicsit jobban van. Lustán megüti az ágyat, a teste még mindig kába az érzéstelenítéstől és az izomlazítótól, amit beadtak neki, a matrac nyikorog alatta, ahogy leesik rá, minden izma ellazul. – Gyere ide – anélkül hív, hogy felemelné a fejét és arra nézne, ahol vagyok. Most mostuk meg a fogunkat, felveszem a ruháit, amivel teleszórta a szobát amerre ment, majd hozzáteszem az enyémeket is, összehajtogatom egy csinos kis halomba a sarokban lévő székre, és meztelenül becsúszok mellé a takaró alá. Összeér a bőrünk. Minden érzés felfokozódik. Hálás vagyok az érintéséért. Hogy hallhatom a hangját. Minden egyes pillanatért, amit vele tölthetek. Most látom csak azt, hogy ez milyen értékes. Minden dal, amit lejátszik nekem, mikor ezzel a briliáns elmével minden rendben van, és ragyog a fénytől és a gondolatoktól. Értékes, sőt, ha a sötétben van, csendben harcol, és belém kapaszkodik. Karjával átkarolja a derekamat, és az ujjaival megfogja a csípőcsontomat, ahogy vonszol engem magához a szokásos kanálpozícióba. Az aggodalom, amit amiatt érzek, amin keresztül ment, végig söpör rajtam, és nem tudom megállni, hogy ne nyomjam neki magam extra erősen. Hallom, ahogy jól szórakozva kuncog. Hallani a puha és szexi nevetését... Ó Istenem. – Ez nem vicces – mondom könnyezve, és szembefordulok vele. – Ez, kibaszottul nem vicces. – De igen, ez az – suttogja, egy imádnivaló gödröcskével az arcán, a hangja mély és dallamos, megdörzsöli a hüvelykujja párnájával lefelé az orromat. – Soha, senki nem aggódott miattam ezelőtt. – De igen, ők igen, Remy. Mindenki, akit szeretsz, szeret téged. Pete, Riley, az Edző és Diane. Csak ők jobban elrejtették ezt előled. Elgondolkodva néz rám, aztán széttárja a kezét a hasamon, az ajkával lágyan és gyengéden dörzsöli meg az enyémet. – Megcsináltam ezt már egyszer. Megcsinálom most is, kicsi csillagszóróm. – Azokkal a sötét szemeivel néz rám, végighúzza a hüvelykujját a homlokom. – Nem akarom, hogy miattam szomorú legyél, rendben? – magához húz, és összeszorítja a szemeit, felnyög, mintha jó érzés lenne neki, hogy a karjaiban tart. – Boldoggá akarlak tenni. Azt akarom, hogy te kurva boldog legyél, soha többé nem akarok neked szomorúságot okozni.

– Rendben – mondom, még egy kicsit elérzékenyülve, rányomom az ajkamat az állkapcsára. – Oké? – mondja, elfordítja a fejét és rányomja az ajkait az enyémekre. Lecsúsztatom a karomat a hasamra, összefűzöm ujjaimat az övével, és bólintok. – Több, mint rendben. A szabad kezemmel a hajába markolok, az egyik lábamat a csípője köré tekerem, és ezeregy puszit hintek az arcára, amitől kuncogni kezd. Halkan vele nevetek, de nem hagyom abba, egy mosollyal az ajkaim körül folytatom tovább a csókolgatását. Most már tudom, ő tényleg az enyém. Ezek az ujjak már attól a pillanattól az enyémek, amióta megérintett. Ez az arc. Ez a száj. Hatalmas, kedves, védelmező, birtokló és megbocsátó szívű. Azóta az enyém, amióta én az övé vagyok, és tudni ezt, attól úgy érzem magam, mintha szétszedtek volna darabjaimra, majd ismét összeraktak volna, de sértetlenül és boldogan. – Úgy akarok aludni, hogy bennem vagy – könyörgök neki, és végighúzom a nyitott számat az állkapcsán, a körmömmel hirtelen belekarmolok a bőrébe a vállán, ahogy belélegzem az ő meleg bőrét, és megpróbálok valahogy közelebb kerülni hozzá a pocakommal. Becsúsztatja a kezét kettőnk közé és elkezd felkészíteni engem az ujjaival, miközben elfordítja a fejét, hogy lassan, komótosan birtokba vegye a számat, a nyelve lelassít, egy könnyed gyönyörbe nyaldos engem. – Készen állsz? – mormogja indulatosan. – Tölts meg... – Ez minden, amit mondani tudok, és egy elfúló hang tör fel a torkomból, ahogy megragadja a derekamat, és elsüllyed bennem. A hosszával, teljesen kitölt engem, annyira, hogy alig tudok beszélni, vagy lélegezni vagy bármi másra gondolni, azon kívül, hogy Remy bennem van, lüktető és meleg, szája lassan, csendesen visz, megnyugtat, hogy ezt csinálja velem. És, hogy ő van nekem. ♥♥♥ Még mindig fekete a harc napján, és a hangulat az elnöki lakosztályban súlyos a feszültségtől, miközben arra várunk, hogy elkészüljön. Pete, Riley, és az Edző keringenek a főhálószoba ajtajánál, miközben engem elevenen felfal az érte való aggódásom, mert tényleg nem tudom, engedni kellene-e őt harcolni, ebben az állapotban, mint amiben most van.

– Ejtsd ki annak a faszfejnek a nevét! – sziszegi az Edző Pete-nek. Azt hiszem, ezzel akarja felbosszantani Remingtont, akinek a féktelen energiái így akcióba lendülnének, de Pete megrázza a fejét. – Nem fogjuk a haragot használni. Tele van öngyűlölettel, amikor ilyen mélyre süllyedt – suttogja Pete. De én személy szerint leginkább úgy éreztem, ez az ő belső harca. Harcol önmagával odabent. Azt hiszem, nem igazán van egy véleményen az önmarcangolás szóval, de úgy érzem, elgondolkodik a szavakon, érzi őket a lelkében. Az elektrosokk segített ugyan, de ő még mindig mélyen van. Ez összetör engem, hogy neki így kell harcolnia. – Próbáld bemelegíteni azokat az izmokat, Brooke – javasolja Pete. Átmegyek oda ahol Remy csendben próbálja felvenni a csizmáját, fel– le csúsztatom a kezem a hátán, próbálom ellazítani az izmait amennyire csak tudom, bemelegítem őket, lassan, megfontoltan, keményen nyomom rá az ujjaimat. – Rendben, Rem, gyerünk, pörgesd fel magad. Tudom, hogy ezt szereted – mondja Pete, ahogy leteszi Remy iPodját a hangszórókhoz. Az ''Uprising'' a Musetól szólal meg a szobában, nagy hangerővel. A lázadó ütős zene úgy tűnik, eléri Remington fülét is, és az izmai kezdenek fellazulni az ujjaim alatt, mintha ő nem tudna segíteni, de reagál. A szívem megremeg egy kicsit. Talán visszatér önmagához? Annyira arra koncentrál, hogy megküzdjön önmagával, csak reménykedni tudok abban, hogy maradt benne elég küzdeni akarás Skorpió ellen. Magára rángatja a másik bakancsát is, miközben tovább masszírozom a kemény izmait, megpróbálok átadni neki minden csepp hasznos és gyógyító energiát. Bemelegítek minden izmot, egyesével a hátán, külön figyelmet fordítok a rotátorköpenyére (vállízületet körülölelő 4 lapos ín). Mikor már nem tudok magamnak parancsolni, odahajolok a sötét fejéhez, és megkérdezem tőle, hogy érzi magát, ő megragadja a fejemet, a kezében tartja, lezárja a szájával az ajkamat, és kifoszt engem. Amikor visszahúzódik, a szám ég az ő nedves forróságától, a szeme lassan ég a sötét és vad kétségbeeséstől. Bámul rám, mintha én lennék az egyetlen reménye a világon, a nézése olyan vad és ádáz, ami fellobbantja bennem a reményt, hogy talán fel tudja küzdeni magát. Talán annyira akarja ezt, hogy kihúzza magát ebből. Tudom, mennyire nagyon akarta ezt a győzelmet, és tudom, mennyire gyűlöli, amikor a fekete oldal baszakodik vele.

– Remington haver, ez az, amire vártál – ragadja meg Pete a vállát, és hogy felhívja a figyelmét, megnyugtatóan megszorítja. – Minden, amit valaha is akartál, itt van egy karnyújtásnyira. Minden. Terveid voltak a bajnokság után, tudom, hogy tudod. Megnyerni ezt. Brooke, a baba... Ezeknél a szavaknál látom, ahogy összeszorítja a szemeit egy pillanatra, aztán vesz egy lassú hosszú lélegzetet. Pete odahajol hozzá, és a fülébe suttog valamit. Remington bólint, és mogorván azt mondja neki: – Köszönöm. – Amikor kinyitja a szemét, felkel, és az agyamban lévő idegvégződések úgy tűnik, hogy lángra gyúltak az izgalomtól. Már magára terítette a boksz ruháját, a faragott barna testének minden négyzetcentimére úgy néz ki, mint egy gyilkológép, amivé építette magát. Amikor azt mondja: – Gyere ide, Brooke, annyira ideges vagyok a verekedés miatt, majdnem megbotlok, amikor előre megyek. A karjaiba húz, szorosan megölel, egy meleg csókot ad a fülem mögé, és ezt suttogja. –Szükségem van rád, arra, hogy mindig a lássalak, nagyon fontos. Mindig. Mindig. Hirtelen megborzongatja a zsigereimet az a tudat, hogy ő most küzdeni fog, és lehet, hogy a mennyország jön, de lehet, hogy a pokol, és én kénytelek leszek ezt végignézni. – Nem fogok elmozdulni a helyemről! – ígérem meg neki. Egy kicsit tovább tartja fogva a tekintetemet, aztán még egyszer megcsókol a fülem mögött, és megpaskolja a fenekem. Ez minden, amit csinál. Aztán elkezd egy helyben ugrálni, és a karjaival köröz maga körül, az egész hangulat drámaiba tolódik, amint a csapat elkezd újra lélegezni. – Hol van Jo? – kérdezi mogorván Pete-től. Egy kis bizsergés kezdődik bennem, amint rájövök, ő tényleg visszatért. – Elment felderíteni a területet – mondja Pete, egy kicsit megremeg a hangja, talán attól, hogy ő is rájött ugyanarra, amire én is. – Sem te, sem pedig Jo, nem veheti le a szemét Brooke-ról, hallasz engem? – Parancsolja, ahogy kilazítja a nyakát, előbb az egyik oldalon, majd a másikon. – Meglesz, haver! – biztosítja erről Pete. – Rendben, készen állunk? – kérdezi az Edző, miközben megfogja a táskát, amiben Remy tiszta ruhái és a Gatorades itala van, majd a vállára rak egy extra fejhallgatót. – Készen – válaszolja Remington, és lehúzza az iPodját a hangszórókról. A zene azonnal elhal, mi mindannyian őt nézzük, ahogy megfogja a fejhallgatót az éjjeliszekrényről, és bedugja az ezüst iPodba.

– A pokolba is, ez az én fiam! – kiabálja az Edző. Riley is kiabál örömében. – Ez az ember! – Ki fogja szétrúgni a seggüket? – ütögeti meg az edző Remy hátát, miközben az ajtó felé mennek. – Én fogom. – Hallom Remington halk morgását. Az Edző még keményebben ütögeti meg a hátát. – Milyen nevet fog ma este mindenki sikoltozni? – Az enyémet. – Mondd ki! – Szökőár. – Ezek a szemétládák nem így mondják! Remington odacsapja az öklét a mellkasához, és azt kiáltja – SZÖKŐÁR!! – ÍGY KELL EZT! – kiáltja vissza neki az Edző. Összeütik az öklüket, majd az Edző kivezeti őt a szobából a liftekhez, mi pedig követjük őket. – Van benned elég erre a meccsre, fiam? – Megcsinálom. Az Edző bólint, majd megkérdezi: – Mit tegyünk, ha ő nem adja fel, fiam? Már tudod, mit teszel? – Tudom, mit kell tennem. Ahogy hallgatom, ezt az utolsó nyugodt kijelentését, a vér is kiszalad belőlem, úgy érzem, minden egyes porcikám remeg, és futkos rajtam a libabőr. Egy részem azt akarja, hogy legyek bátor, és nézzem meg ezt a harcot, de én nem emlékszem, hogy valaha is éreztem volna azt, hogy ennyire hiányzik belőlem a bátorság, mint most. Remington hirtelen összeráncolja a szemöldökét, és a vastag ujjával megböki az Edző mellkasát. – Bármi is történik, nem dobjuk be a törölközőt. Hallasz engem? Mi SOHA, DE SOHA nem adjuk fel. A feszültség a levegőben drasztikusan megemelkedik, gyorsan egymásra nézünk. Amikor nem érkezik az azonnali válasz az Edzőtől, Remington hátralép egyet. – Edző. Nem dobjuk be a törülközőt. Mi nem adjuk fel. Ennyi. Az Edző szeme egy pillanatra felém villan, csak egy pillanatra, de ez nekem elég, hogy meglássam a tekintetében azt, hogy habozik, mielőtt bólintana. Kifújom a visszatartott levegőt, Pete megfogja a kezem, amikor meghalljuk a csilingelést. – Menjünk – mormogja.

Beszállunk a liftbe, de annyira rohadtul ideges vagyok, hogy a hevesen dobogó szívem biztosan el fogja törni egy pár bordámat, mire eljutunk az Undergroundba. Remington csendben piszmog az iPodjával, a fekete fejhallgatója a kézben van. Próbál bejutni a saját kis világába. Az összes szeretetemmel, amit a szívemben érzek iránta, nézem, ahogy lehajtja a fejét, felrakja a fejhallgatót, és elindítja a zenéjét. – Miért ígérted meg? – néz szembe Riley az Edzővel, amíg Remy hallgatja a zenéjét, a hangja vádló. – Ha a dolgok a ringben eldurvulnak, mi nem engedhetjük meg neki azt, hogy ma ott meghaljon! – A szeme kezd újra kék lenni! Ha valaki meg fog halni ma este, az nem a mi emberünk lesz! – vitatkozik vele az Edző. Rendben, kezd elegem lenni ebből az egész értelmetlen vitatkozásból! A gyomrom úgy összetekeredett, mint egy mérges csörgőkígyó, és már egyszerűen nem tudok egy másodperccel sem tovább itt állni némán. – Pete, miről beszélnek? Kezdek nagyon kiborulni, a fenébe is. – Voltak pletykák erről, hogy ez lesz az évtized mérkőzése – válaszolja az orra alatt. – Mindketten nagyon makacsok, és az egyiküknek fel kell adnia a másik győzelméért, Brooke. Lehet, hogy ez rossz lesz. Ahogy mondtad... ez kurvára el is romolhat. Hívatlanul és nemkívánatosan, a tavalyi szezon utolsó meccse játszódik le a fejemben. Emlékszem, Remy elesett, véres testére a vászon padlón. A tömegre, ahogy kiabálja a nevét. És a csendre, amikor rájöttek arra, hogy Szökőár, a – heves, szenvedélyes, és gyönyörű Szökőár – lent maradt. Még az összes zsigerem össze van kuszálódva az emlékektől, amikor kicsoszogunk a liftből, de Remington megragadja a kezemet, és visszatart. A fülembe suttog – maradj a látóteremben. – A szeme az enyémbe fúródik, és én imádkozom, és imádkozom és csak imádkozom, hogy ne lássa meg a félelmet a szememben, de ő leveszi a fejhallgatóját és keresztbe rakja a nyakában, hallom a zenét örvényleni közöttünk. Esztelen és gyors. – Maradj a helyeden, Brooke – mondja, és felcsúsztatja a kezét a hajamba, majd lecsap a szájával az enyémre, egy kis ízelítőt lop belőlem, miközben egy kis ízelítőt hagy magából bennem. Mikor abbahagyja, kába és bódult leszek. A homlokát az enyémnek támasztja, a tekintete izzó, ahogyan rám néz. – Imádlak minden lélegzetemben, amit veszek, minden sejtemben, imádlak. – Egy másik gyors és kemény csókot ad, majd megcsapkodja a seggem. – Figyeld, ahogy összetöröm!

Ahogy haladunk az Underground felé, a karját az ülésem háttámláján tartja kinyújtva, miközben hallgatja a zenét. Az autó többi részére halálos csend telepszik. Szinte harapni lehet az erőszakot a levegőben, ahogy elmegy az öltözők felé, szeretnék utána kiabálni, ezer "Szeretlek tégedet", de most már az iPodjával foglalkozik, és bekerült az ő saját kis világába. – Pete, ő valóban készen áll erre? – suttogom bizonytalanul. – Nagyon remélem, Brooke. Nem szeretném, ha ez az epizódja, elvenné egy másik álmát. Gyerünk – mondja, ahogy a könyökömet fogva a helyünkre vezet a tömegen keresztül. Legalább kétezer ember van ma este az arénában. Az Underground egész szezonjában csalogatták a közönséget, és most már elég vérszomjasak lettek, hogy megnézhessék Skorpió és Szökőár harcát. Arcukon piros csíkok, a vért szimulálva. Élénkpiros R betű díszíti a női arcokat és néhánynak a mellein is van felirat. Látom a piros – a szökőár piros – sávokat az üléseken, és a hátsó részen, az állóhelyeknél a tömegben van még egy kis fekete is. Skorpió fekete. Leülök a helyemre Pete mellé, és észreveszem, Remington ismét üresen hagyta a két helyet a mi oldalunkon, úgy tűnik, egy életen át várunk. Bámulom az üres ringet középen, és a közönség is kezd egyre hangosabban üvöltözni, várják, hogy Remington és Skorpió kitöltse a 7m x 7m-es négyzetet, amit látnak. – Szööökőőőááár! – sikoltja kórusban egy baráti társaság a ring túloldaláról, velem szemben. Mögöttem skandálni kezdik: – Hozzátok ki őket! KI! KI! KI! A hangszórók recsegni kezdenek, amint bekapcsolják a mikrofont, és egy bemondó tűnik fel a színpadon. Majdnem kiugrom a bőrömből. – Hölgyeim és uraim, Helló! – Az emberek beordítják a köszönésüket, mielőtt a bemondó folytatná. – Nos, itt vagyunk ma este veletek! Készen álltok rá emberek? Készen álltok a harcra, amilyenben eddig még nem volt részetek? Eddig még nem volt ilyenben részetek, emberek! Mérkőzésvezető? A bíró a ring sarkából minden figyelmével a bemondó felé fordul. – Uram, nem lesz szükség a szolgálataira ma este – a bemondó udvariasan mondja, majd drámaian körbemutat, ami miatt mennydörgő robajjal robban fel körben az arénában a tömeg, ahogy felállnak, és helyeselve sikoltoznak. – Ez így van! – Kiabálja a bemondó, zengő hangon vissza a tömegnek. – Ma este, nincsenek szabályok, nincs bíró. Bármi mehet. Bármit Lehet,

emberek! Nem kiütéses lesz a küzdelem, hanem feladásos. Valamelyiküknek ma este fel kell adnia! – Vagy meghalnia!! – kiabálják izgatottan az emberek. – Hölgyeim és uraim! Igen! Ez egy feladásos küzdelem ma este az Undergroundban! Most, hívjuk a legrosszabb rémálmukat a ringbe! A férfit, aki miatt a lányaik sírnak. A férfit, aki elől valószínűleg elfutnának. A férfit, akivel bizonyára nem akarnának, egy ringbe kerülni. A címvédő, Benny, a Fekeeetee, Skorpióóóó! Hiperventilálok. Nem tudom, hogyan gondolhattam azt, hogy megbirkózzom ezzel, hogy csak itt ülök, és megnézem a kibaszott évtized meccsét, mert minden szervem bennem reszket az idegtől, és azt hiszem, ki fogom hányni a szívemet. Bármi mehet. Nincs játékvezető. Mint ahogy azt gondolták, hogy ez fog történni, az be is következett, és én nem tudom biztosan, milyen lelkiállapotban van Remington. – Pete, hányni fogok – próbálok apró mély lélegzeteket venni, amint a hasamban megéreztem a hirtelen és kemény összehúzódást. A távolban egy alak a fekete köntöse körül csapkod, így közelíti meg a gyűrűt, és a hányinger teljes erővel emelkedik fel bennem, ahogy meglátom őt. Skorpiót. A hatalmas középső ujjával döfköd a levegőbe, úgy döntök, ő még rosszabb, mint az én Voldemortom, mert ez a fickó valójában él. – Micsoda seggfej – mondja Pete undorodva. Az utóbbi időben bennem felgyülemlett bosszúsággal figyelem Skorpió kivonulását a ringhez, Remington eldobta a győzelmet, hogy megmentse Norát ettől a gusztustalan férfipéldánytól. És Nora, hol van most? Skorpió mit csinált vele? Remington azt mondta nekem, bízzak benne, és én bízom is, de a félelem olyan nagy bennem, amint belenézek az arcába ennek az undorító rémálomnak, minden sejtem el akar menekülni. Lehetetlen, hogy elhallgattassam a kétségbeesett sikoltozást a fejemben, ami azt mondja nekem, Remingtonnak ez fájni fog ma este. Ismét meg fog sérülni, és te, akkor nem állíthatod le! Te nem csinálhatsz semmit! Hirtelen meglátom Norát a lelátókon, és a borzalmas harag fájdalmasan söpör végig rajtam, ahogy gondosan elkerüli a pillantásomat. Skorpió felugrik a ringbe, a segítői leveszik a ruháját, az extra-nagy fekete skorpió, amit úgy tűnik, hogy az utóbbi időben tetováltatott magára, az egész hátát betölti. Ahogy a tömeget köszönti megfordul, hogy mindenki jól láthassa. A srác még mindig rondább, mint bármelyik

seggfej, akit ismerek, és egy kis perverz örömöt érzek, mert meglátom a szörnyű heget az arcán, amit Remy jóvoltából szerzett. – A jó hír az, hogy még mindig undorító – mondja Pete. – Pete, nem tudom elhinni, hogy a húgom ezt tette, amikor végre leszokott és megszabadult tőle, majd visszamegy egy ilyenhez. Ez megőrjít. – Vetek egy újabb lopott pillantást Nora felé keresztül a ringen, és az ő árulása úgy vág, mint egy kés. – Ez nem az, amire gondolsz, Brooke – mondja nekem Pete, aztán biccent a gyűrű felé. – A pasid már elintézte. Várd ki a végét. – Ezt, hogy érted? – kérdezem zavartan, de ha Pete válaszolt is, nem hallom. Skorpió megfordult Nora irányba, és ő egy komor kifejezéssel az arcán néz fel rá, amely nem igazán tűnik nekem úgy, mintha egy szerelemsújtotta fiatal nő arckifejezése lenne. Aztán megpördül a tengelye körül, rám nézz, ésfelemeli a középső ujját a levegőbe. Egyenesen rám. – Oh, apám, Brooke, az Isten szerelmére ... Válaszul felemelem mind a kettő középső ujjamat, és az az állat rám mosolyog a sárga fogú mosolyával. Pete zihál és felnyög, mintha fájdalom emésztené. – Rendben, ha Remington megtudja, hogy ő bemutatott neked, és te meg vissza mutattál neki... – Fúúúúj! – kezdik el kiabálni az emberek azonnal, bemutatja nekik is a középső ujját, valamint a sárga mosolyát is, és ha ez még nem lenne elég, elkapja az ágyékát, és megszorítja. – FÚÚÚÚJ !! – kiabál a tömeg. Istenem, nem értem, miért akar a testvérem egy ilyen példánnyal lenni! Régebben olyan romantikus volt. Régebben egy herceget szeretett volna. És ő Skorpióhoz megy? – És aki kihívta a bajnokot ma este, mindannyian tudjuk a nevét! Mi mindannyian arra vártunk, hogy ő léphessen be ebbe a ringbe ma este. Szóval... ki ő? Készen ááállnak üdvözölni az egyetlen Remingtooooooon Tate-et, itt van önökneeeek Szööökőőőááár!! Lehetetlen, hogy elfojtsam azt a villámlást, ami átfut rajtam, amikor meghallom a nevét. Az csak hangos volt, amikor Skorpió jött ki. De ahogy az emberek most elkezdenek kiabálni Remington miatt, attól a torkom és szívem összeszorul a mellkasomban. – Rem–ing–ton! Rem–ing–ton! A kántálás végighasít a tömegen. A vörös szín átveszi a teljes uralmat az arénán. Aztán meglátok egy kis piros villanást, amiért majd meghalok,

hogy láthassam, miközben mindenütt körülvesz az ő színe és a neve. – Remyyyyy, öld meg, Remyyyy! Menj, Szökőőőár! Saját testi funkcióim felfokozódtak, mindenféle módon. A tüdőm, a szívem, a mellékvesém, a szemem, minden részem túlfeszül miatta. Abban a pillanatban, amint bekocog az arénába, az idegesség, a félelem és az izgalom úgy pörög bennem, mint a forgószél. Megszakadok a késztetéstől, hogy bevezessem őt biztonságosan, és ugyanúgy szurkolhassak neki, mint ahogyan azt a többi rajongója teszi, és megmutathassam neki, ha valaki, akkor én tudom, hogy aki ma birtokolni fogja azt a ringet, az ő lesz. Egy átlagos lépéssel, bemegy a ringbe, és azonnal lehetővé teszi Rileynek, hogy lehúzza a köntösét a válláról. Esküszöm, hallom a kollektív sóhajt a nőktől, akik közel állnak hozzám. – Remyyyyyyy! Öld meg, Remy !! – kiabál valaki. És akkor csodálatos dolog történik. Azzal kezdi, hogy pimaszul körbe néz, ahogy mindig is szokta. Minden izma káprázatos, barna, és kemény, hallom a nőket sikoltozni, azt mondják neki, hogy a testét halhatatlanná kellene tenni, annyira férfias és tökéletes. Aztán rám néz. Kék szeme csillogó. Ragyogó kék. Rám villantja a gödröcskéit, és rájövök, egy remegéssel a szívemben, hogy ez az, amiről az Edző beszélt, hogy visszajön a kékbe. A szeme kék. Tiszta, szép, ragyogó kék. Azoktól a szemektől és a gödröcskéktől verdesni kezdenek a pillangók a gyomromban, és én felszállok velük. Egy mámoros érzelem száguld át rajtam, és hirtelen tudom, érzem az egész lényemmel, hogy megnyeri ezt. Megcsinálja. Ő Remington Tate. Ő egy olyan ember, aki ha elesik, újra és újra felkel. Ő taszít, felszánt, kifoszt és tovább megy. Ő. Megnyeri. Ezt. Emlékszem, hogy ki is ő. Ahonnan ez az ösztöne származik, néhány megnevezhetetlen forrásból, amivel senki sem rendelkezik ebben a világban. Legyőzhetetlen és verhetetlen – és ő össze fogja törni Skorpiót, mint ahogyan azt akarta. Megszólal a csengő, és a pasim nem vesztegeti az idejét. Egyenesen a ring közepére megy, miközben Skorpió úgy tűnik, azt hiszi, most majd egy kicsit körül fogja ugrálni, Remington hirtelen behúz neki háromszor, elég gyorsan ahhoz, hogy a csúnya állat megtántorodjon hátrafelé. Izgalom buborékok szabadulnak fel bennem. Tölcsért csinálok a kezeimmel, a számhoz emelem, és azonnal csatlakozok a többi sikoltozóhoz. – Remy !! – Brooke? – Pete kényszerít vissza a helyemre, de olyan izgatott vagyok, így nem tudok sokáig a seggemen maradni. Érzem őt, Remington

súlyát a hasamban; úgy érzem, bennem él, és érzem az energiáját is magamban. A küzdelem teljes erővel elkezdődik. Remy az öklével belecsap Skorpió állkapcsába, aki az ütéstől megtántorodik. A mellkasomban alig tudom féken tartani az érzelmeimet, amíg a tüdőm dolgozik a levegőért. Istenem, már alig vártam, hogy ez megtörténjen, és úgy érzem, mintha ezer évig kellett volna várnom, és alig tudom visszafogni magam. A tömeg már alig várta, hogy lássa ezt, és ők teli tüdőből ordibálnak. És én is! – Menj, REMY !!! – Öld meg, Remy! – Remington, kurvára szeretlek! Ohédesisten, szeretlek! – sikítom. – Brooke! – mondja Pete elborzadva, és hasam felé bök. – Az ugrálás most nem tesz jót. – Ez jó, Pete. Ez annyira jó! – A baba mocorog, és érzek néhány elviselhető fájást, de én már éreztem ezeket néhányszor ezelőtt is, és utána olvastam, a szervezet így készül fel a három hónap múlva esedékes szülésre. Azt hiszem, a baba is érzi az adrenalinomat. Vagy tudja, hogy az apukája küzd. Fészkelődik minden alkalommal, amikor a fájások jönnek, és azt hiszem, ez egy kicsit túl sok neki ahhoz, hogy most pihenni tudjon. Hogyan tudnánk relaxálni, amikor ezt nézzük? Ohédesistenem! – Nem tudom mi történik Remingtonnal abban a ringben – mondja Pete. – De ő mindent megtesz, és mindegy, hogy éppen milyen eleven, ő véghez viszi. Riley azt mondja, ez az izom memória, de én nem vagyok ebben olyan biztos. – Ez Remy, Pete – mondom neki izgatottan, megragadom és megölelem. Remington újra bevisz egy tökéletes ütést, védekezik, elugrik és üt, miközben Skorpió nem vitt be egy ütést sem neki. Egyetlen egyet sem. A tömeg elkezdi skandálni: – Öld meg, RIP! Öld meg, RIP! Öld meg, RIP! Pete közben elmondja nekem, hogy a világon egyik edző sem képes egy harcost erősebb ütővé tenni; vagy benned van ez a heves ökölcsapás vagy nincs. Azt mondja, a sebességen lehet dolgozni, de ez nem teszi a kezét nehézzé, és most látom is a különbséget az ökölcsapásainak az erejében. Most látom, miért kellett Skorpiónak csalnia, hogy megnyerje a tavalyi bajnokságot. A szünetben, Remy folyamatosan ugrál, tele van energiával, miközben Skorpió ül a széken, fejét leengedte a földre néz, a csapata dolgozik rajta, bekenik vazelinnel, vagy valamivel a vágásait.

Újra megszólalt a gong. Remington eltávolodik a kötéltől és bevisz egy ütést, de ezúttal Skorpió visszaüt, gyorsan és pontosan, tombol a saját ritmusában. Közel mennek egymáshoz, és egymásba kapaszkodnak. Remington kiszabadítja magát és meglendít egy jobb horgot. Skorpió kivédi és egy erős ütést visz be, amely Remington bordáin landol. A lélegzete kiszakad belőle, de Remyt ez nem rázza meg. Nem, az én fámat ez nem rázza meg. Ehelyett elindul, és folyamatos ökölcsapásokkal üti Skorpiót, az arca koncentrált és ádáz. Skorpió feje hátrabicsaklik, vér kezd ömleni az orrából és egy szétnyílt sebből az egyik szeme közelében. Skorpió visszaüt, az öklével eltalálja Remington állkapcsát, s vér ömlik ki a száján. Egy másik összehúzódástól összerándulok, és ezúttal gondjaim vannak, nem emlékszem, hogyan kell lélegezni. A harc egyaránt izgalmas és intenzív, de gyötrelmesen fájdalmas nézni. A forgószél gyorsaságú ökölcsapások folytatódnak. Elugrálnak, kergetik egymást, mindketten meg akarják ütni a másikat. A különbség az ökölcsapások erejében nyilvánvaló. Remington gyorsabb és erősebb, és úgy tűnik, hogy Skorpió magára vállalta mára a bokszzsák szerepét. Megbillen, szinte szét van lapítva, de ő nem fog elesni, folyamatosan eltáncol és bevisz egy ütést Remynek. Megragadja Remington nyakát, és megpróbálja levinni őt a földre, amikor ezt nem tudja megtenni, felemeli a térdét, bele a gyomrába. – Micsoooda! Ez nem igazságos! – sírom. – Remington egy bokszoló; soha nem használja másra a lábát, kivéve arra, hogy azon álljon, de itt bármi megtörténhet, Brooke. Ha Skorpió harapni akar... A félelem visszabújik belém, és egy másik összehúzódás ragad meg, elég keményen ahhoz, hogy egy fájdalmas nyögést kelljen visszafojtanom, és le kell ülnöm egy pillanatra. Egy dühös morgással, Remington eltaszítja magától Skorpiót és elindul, hogy ledózerolja őt. Ütés után ütés. Bumm! Bumm! Bumm! Láttam őt már ilyen sebességgel ölni a nehéz bokszzsákot, de soha, soha nem láttam még őt így gyilkolni egy másik embert. Skorpió eltakarja a fejét és lehajtja, Remington megtámadja, nekimegy a gyomrának, megüti egy, kettő, három alkalommal. Skorpió visszapattan a kötelekről és térdre esik. Köp egyet a földre és nagy erőfeszítés árán feláll, amíg Remington hátrahúzódik, ahogy kapkodja a levegőt, a szemöldökét összeráncolja, a szeme úgy csillog, mint egy ragadozónak.

Skorpió előre felé támad, és bevisz egy szerencsés egyenes ütést Remy állkapcsára, aztán bevisz egy másik kemény ütést a jobb bordájára. Remy hátra tántorodik. Látom a sárga vigyorát Skorpiónak az arcán, amikor a harmadik ütéssel egyenesen célba veszi Remy homlokát, Remington visszapattan a kötélről, ez a hang, amit annyira nyomasztó hallani, megragadom az ülésem, egy nyers fájdalom kiáltással. Kiegyenesedik, ahogy egy reszketeg lélegzetet vesz, látom széles mellkasát megemelkedni, és a szívemet úgy érzem lemészárolták. Minden egyes alkalommal érzem a fájdalmat, amikor bevisznek neki egy ütést, az összehúzódásokat egyre élénkebben érzem! Összerezzenek belül, ahogy újra megközelíti Skorpiót, most már ő is ugyanúgy vérzik, mint az ellenfele. Megint középre mennek, és újra meghallom az ütések a hangjait, puff puff puff! Az idegeim rongyosra kopnak, ez a forduló nagyon lassan halad. Az egyik jön a másik után. Egyikük sem adja fel. Egyikük sem bukik el. Aggódva vergődők az ülésemen, aztán megérzek egy kis pukkanást, amikor ez a sima hang elér engem, és lenézek, meglátom ott a horrort, a magzatvíz csorog le a szoknyám alól a csupasz lábamra. – Nem – mondom. Érzem, ahogy elfehéredek a puszta pániktól, felpillantok Remingtonra, majd Pete-re, de ő annyira belemerült a küzdelembe, mentálisan becsukom a szemem, és azt mondom a babának –kérlek, kérlek, csak addig bírd ki, amíg apád végez. Még csak hat és fél hónapos terhes vagyok. Hét, talán ez a legtöbb. Még nem szülhetek most! Remington támad, az ökle meglódul, többször is meglendíti a karját. Olyan gyorsan, hogy alig látom a mozdulatait, többnyire csak a hangokat lehet hallani, ahogy folyamatosan zúzza a csont a csontot. Ez nem is kérdés. A vajúdás már elkezdődött. Az összehúzódások. Minden, amit a könyvben olvastam megtörténik. A magzatvíz folyik, mert a magzatburok megrepedt. Hála Istennek, ez nem egy árvíz, de folyamatosan szivárog ki belőlem, és csorog le a lábamra. Hirtelen veszek egy mély lélegzetet, amint a fájdalom elragad. A fájások, mielőtt a víz elfolyt volna, szinte semmi sem volt ahhoz képest, amilyen fájdalmat most érzek, valami megragadja és megszorítja a hasamat. De Remington küzd ott fent, és én nem megyek innen sehová addig, amíg ő ezt be nem fejezi.

Ohédesistenem, nekem még nem is volt időm, hogy elkezdjek félni a vajúdástól, egészen idáig! Annyira lefoglalt az, hogy megpróbáltam visszaemlékezni, hogyan kell a lassú, pihentető légvételek alkalmazni, amiről olvastam, nem vettem észre, hogy Nora elhagyta a helyét és megállt előttem. – Minden rendben van veled, Brooke? – kérdezi aggódva. A francba. Észrevette. – Jól vagyok – zihálom, amint az összehúzódásom enyhül egy kicsit. – Brooke, Benny nem fogja feladni. Inkább meghal – teszi hozzá remegő hangon, könnyek csillognak a szemében. – Nem akarhatod azt, hogy megölje őt Brooke – ez tönkre fogja tenni Remy elméjét! Benny nem egy szörnyeteg, ő nem. – Nora – fogja meg Pete a kezét, és odahúzza magához. – Már gondoskodtunk róla, Nora. Skorpió nem bánthat téged többé. – Belenéz a szemébe, felemeli a kezét és megérinti az arcát, Nora lélegzete elakad, amikor hozzáér. Szinte tapintani lehet, ahogy sistereg közöttük a levegő, Pete gyengéd hangon így folytatja: – Már tárgyaltunk. És megszerezzük azt. – Mi van? – kérdezem zavartan. – Mi folyik itt? Pete feláll, és átadja a helyét Norának, majd elfoglalja az üres széket mellettem, a másik oldalamon. – Pete, mi folyik itt? – követelőzöm. – Pete! – mondja Nora sírva. Vadul rázza a fejét, ettől Pete tétovázik. – Pete! – követelem dühösen. – Most azonnal elmondjátok nekem, mi ez a baromság! Pete meghúzza a nyakkendőjét egy pillanatra, majd lehajtja a fejét, odahajol a fülemhez, és kifakad. – Skorpió, Remington vérét akarja. Nem hiszi azt, hogy Remington rá tudja őt venni arra, hogy feladja vagy, hogy van benne annyi, hogy megölje őt – elérte, hogy Remington egyetértsen abban, minden bajnoki mérkőzés legyen feladásos. Ha a mi emberünk nyer, megkapja a bajnoki címet, de ami a legfontosabb Remynek, hogy megkapja a... videót Noráról. Nora egy kis fájdalmas sóhajjal temeti a kezébe az arcát, én annyira megdöbbentem, az agyam szinte visít, ahogy megpróbálja feldolgozni a hallottakat. Norát zsarolják egy videóval, ami róla készült? És Remyvel... megállapodtak abban, hogy ezt csinálják? – Ő akarta ezt csinálni – monda Pete azonnal. – Istenem, Nora – mondom. A gondolat, hogy az az őrült felhasználta a húgomat arra, hogy Remingtonnak meg kelljen hoznia egy ilyen lélekölő választást, mint megölni Skorpiót, mindannyiunkat féltem ettől. Ha az a

szemét nem tudja legyőzni Remyt, elhatározta, hogy egy gyilkost csinál belőle? És ezzel ráveszi, hogy átmenjen feketébe örökre... Minden figyelmemmel a húgomra összpontosítottam, amikor jött egy másik összehúzódás, Nora lassan rásimította a kezét a hasamra. – Ez a baba? Vettem egy mély lélegzetet, és előrehajoltam felé, így Pete nem hallja, amit mondok, bólintok. – Igen. – Mit csináljak Brooke? – Csak fogd meg a kezem, miközben nézem az én emberemet, ahogy lerendezi ezt. Mintha csak nekem akarna kedvezni, Remington folytatja Skorpió kivégzését ott fent. Az idegeim cafatokban lógnak. Skorpió majdnem fekete vérével van tele fröccsenve az egész vászon padló, és bár már botladozik, nem hajlandó elesni. Lihegve, de megállíthatatlanul ragadja meg Remington a nyakánál fogva, és fordítja arrafelé a fejét, ahol Norának ülnie kellene, hogy az lássa az üres széket. Az ajkai mozognak, ahogy motyog valamit Skorpió fülébe, és rögtön azután, hogy Skorpióból egy gúnyos kis nevetés harsan fel, hangos csattanás tölti ki az arénát. – ÁÁÁÁÁÁ! – A közönség felmordul, amikor Skorpió könyöke eltörik, és a karja, a közepétől lefelé ernyedten lóg. A gyomrom összeugrik egy csomóba, ahogy a verekedés egyre inkább alattomos lesz, Remy beszorítja Skorpiót a sarokba, és ütni kezdi a fejét egyik oldalról a másikra, megtámadta őt, mintha az ő feje lenne a bokszkörte. Skorpió küzd, és belevágja a térdét Remy gyomrába. – Brooke – mondja szipogva Nora –, ők meg fogják ölni egymást! A félelem egy égő labdává gyűlik a torkomban, amikor mindketten egyre nagyobb rettegéssel nézzük a verekedést. Még mindig keményen küzdenek. Skorpió bedobott egy pár rúgást, és így visszakerültek középre. Remyre rászáradt a vér, Skorpióé és a sajátja is, bár Skorpió alig tud megállni a lábán egyenesen, dühösen nekimegy a vállával, és megpróbálta lefejelni Remingtont. – Egyiküknek be kell fejeznie ezt most! – suttogja Nora az orra alatt. – Annak Skorpiónak kell lennie – mondom. Ekkor Remington bevisz egy gyors és erős ütéskombinációt, amitől Skorpió azonnal térdre esik. A közönség felordít az izgalomtól, Remy megtörli a karja hátoldalával a homlokát, és engem kutat a nézők között.

Amikor megtalál a tömegben, nem veszi le a szemét rólam, miközben megragadja Skorpiót a hajánál fogva és felrángatja, hogy a lábra álljon, amikor megmutatja neki Norát, aki mellettem ül. Suttog valamit Skorpiónak, Skorpió válaszul csak kiköpi a piros vérét a földre. Remy ellöki őt, és úgy helyezkedik el újra, hogy felemeli a kezét védekezésre, oly módon, ami egyértelműen azt mondja, jól van seggfej, akkor gyere, folytassuk a bunyót, és majd meglátjuk, ki törik meg először. Így verekednek újra. Remington eltáncol, az ökle lecsap, ugyanazzal a természetellenes erővel, amit a közönsége annyira szeret, és ők azonnal üvöltözni kezdenek tetszésük jeléül. Nézzük, ahogy az izmai megfeszülnek és összeszorulnak, ahogy dolgozik velük. Skorpió végül kap még két ütést és egy jobb horgot– aztán az arcára loccsanva elesik. A közönség izgatottan szítja, felhangzik egy ismerős kórus, ami egyre hangosabbá válik: – REM–ING–TON! REM–ING–TON! – Zárjuk le a dolgot, Öld meg !!!!!!!! – egy fiatal férfi kiabál be a sarokból, az első sorban. Leereszkedik a csend, ahogy Remington megközelíti Skorpió mozdulatlan testét, abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán levegőt veszek. A szívem összevissza ver a mellkasomban, miközben hallom, ahogy Nora halkan elkezd mellettem zokogni. Skorpió a földön mászik. Remington a tekintetét mereven rám szegezi, a széles, csillogó mellkasa megfeszül minden elgyötört lélegzetvételénél, és tudom, hogy a homlokom összeráncolódott a fájdalomtól, de magamban könyörgök, nem akarom, hogy észrevegye, valami baj van. – Menj, Remy !!!!! – sikítom, de nem tudok felállni, úgyhogy a helyemről kell üvöltenem. Visszafordul, és megüti Skorpiót, amikor ő megpróbál felkelni. Az emberek üvöltenek beleegyezésük jeléül. Remy megragadja Skorpió egészséges karját, egy mozdulattal megroppantja az összes ujját; aztán eltöri a csuklóját. Skorpió szeme kidülled. Elkezd vonaglani, amikor Remington felcsúsztatja a kezét, hogy megfogja az ép könyökét. Remington kicsavarja azt egy egészen furcsa testhelyzetbe, amikor egy fájdalmas összehúzódás tépi szét az egész testemet, amitől vissza kell fojtanom egy fájdalmas nyögést. Skorpió szétverve köpköd alatta. Hirtelen valaki hangosan felkiált, és egy fekete törülközőt dobnak be a ringbe, közvetlenül Skorpió vonagló teste mellé.

Remington bilincsbe fogja az állát, amikor meglátja a törölközőt, a közönség pfujolni kezd, amikor rájönnek, hogy Skorpió csapata feladta a küzdelmet. Csalódástól fénylik Remynek az egész arca, és eltart neki egy pár másodpercig, mielőtt végül elengedi az ellenfelét. Skorpió kiköp egy csomó vért a szájából, és lihegve felnéz rá. Remington kezd elsétálni tőle, de meghallva azt, amit Skorpió motyog az orra alatt, megfordul, és lecsap az öklével, a szerencsétlen rovar elveszíti az eszméletét. – SZÖKŐÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁR! – Hallom a bemondót felsikoltani. Remy rám néz, az arckifejezése kegyetlen, mint a fájdalom bennem. A tesztoszteron viharként örvénylik körülötte, és látom az érzelmeit forrongani a dühös kékszemében, ahogy némán sikoltozza – Ne szórakozz velem, vagy azzal, ami az enyém, soha többé! A ring széléhez jön, de én megrázom a fejem, hogy ne csinálja ezt. Szeretném látni őt ott, ahogy felemelik a karját, ahogy megkapja azt az átkozott címet, hallani a nevét a konferanszé ajkáról, hallani, ahogy ugyanaz a név felharsan a hangszórókon keresztül. A bemondó megragadja a karját, és felrántja a levegőbe, mielőtt Remington elérhetné a kötelet, eláraszt a boldogság és elvegyül a fájdalmammal, amint meghallom... Meghallom azt, amit az előző szezon végén kellett volna hallanom... – A győztes az idei Underground bajnokságban, REMINGTON TATE, SZÖKŐÁÁÁR!!! Szökőáááár!! Szökőár... hová mész? A szemem csíp és egy gyönyörű elmosódás lesz őbelőle. Zokogok, mert tudom, hogy kiugrott a ringből, és értem jön. Tudom, hogy tudja, valami nincs rendben, mindig tudja. Nem kell neki mondanom. Pete mellettem ül, és semmiről sem tud. De a húgom tudta. És Remy, ő is tudja. Érzem a karját, ami izzadt és véres, ahogy letérdel előttem. – Brooke, óh bébi, jön a kislányunk ugye? – Amikor rábólintok arra, amit mondott, zihál és lángol a kék szeme, miközben letörli a könnyeimet – Gondoskodok rólad, rendben? Eddig te gondoskodtál rólam, bébi; most én fogok rólad. Gyere ide. – Megemel engem, a könnyeim az izzadt torkát áztatják, karommal átölelem, amint elkezd vinni a kijárat felé. – A fiunknak... nem... kéne... még jönnie... Még túl korai... Mi lesz, ha valami nem...? Eddig minden érzelmemet elfojtottam, de most, mint az árvíz, úgy önt el engem. Ennek később kellett volna történnie, a bajnokság után. Miután a babaszoba készen van. Miután Seattle-be költözünk.

A tömeg megrohamoz minket, és a rajongók kinyújtják a kezüket, hogy megsimogassák a nedves, barna, izmos mellkasát, ahogy utat vág nekünk a kijárathoz, figyelmen kívül hagyva minden kiabálást, minden hívást, mindent kivéve engem. – Szökőár, te egy szikla vagy! SZÖKŐÁÁÁÁR! Egy dal kezdődik, felharsan – komolyan harsan – a hangszórón keresztül, nem ismerem fel az énekest, vagy a hangot, amikor egy hang csatlakozik hozzá. – A győztes kérésére, akinek egy nagyon különleges kérdése van... – Hallom a bemondót, miközben Remington buldózerként vezet minket végig a tömegen, a fejem odaszorította a mellkasához. Hallom a szívverését. A lélegzetét. Minden részét, érzem. Megállás nélkül visz át a tömegen, át a fájdalmon, észreveszem, hogy a rajongók kezében egy fehér rózsa van, miközben elmegyünk mellettük, és néhányuk ránk dobja a lelátókról. Aztán meghallom a dal szövegét, amint a szavak megütik a fülemet, mint egy lövés adrenalin, úgy száguld a vérkeringésemben: Gyere hozzám feleségül... - Mi–mit? – zihálok. Nem válaszol. Utasításokat vakkant Pete-nek, hogy hozza a kocsit, amikor végre kilépünk az Undergroundból, beszállunk az autóba, Nora is bemászik Pete mellé előre. Remington a kezébe veszi az arcomat, így néz rám, a hangja mély az érzelmeitől és a kiszáradástól, az arca feldagadt és véres, ez engem megöl, mert nem tudok csinálni ezzel most semmit. – A dallal kellett volna megkérjelek, hogy gyere hozzám feleségül, de most kénytelen leszek ezt lerendezni én magam – suttogja, a szeme ragyogó kék és hatalmas a sötétben. – Az eszed. A tested. A lelked. Téged nekem teremtettek. Mindened az enyém. Megszorítja az arcomat a két keze között, amelyek nedvesek, kérgesek és véreznek. – Gyere hozzám, Brooke Dumas.

Húsz Fordította: Betty Boop

Amikor eljön az ideje Igent mondtam! Már visszajátszottam az egész lánykérést a fejemben, újra és újra, addig sem kell gondolnom ezekre a fájdalmas összehúzódásokra. Egyre gyakrabban jelentkeznek, most már kevesebb, mint egy percesek a fájások. Erős bennem a késztetés, hogy nyomjak, ahogy a kórházi ágyon fekve várok, de tudom, még nem kéne nyomnom. Remy, egy fájdalmas arckifejezéssel az arcán, a fülem mögé simítja egy laza hajfürtömet. – Brooke... – Ennyi az egész, amit képes mondani, majdnem olyan, mint egy bocsánatkérés, ahogy lenéz rám. Fáj ránéznem. Az arca vértől csíkos, és az állkapcsa kissé meg van duzzadva. Meg akarom érinteni és rendbe akarom hozni, de minden alkalommal, amikor megpróbálom ezt csinálni, és tenni akarok ellene valamit, ő megállít, és belepuszil helyette a tenyerembe. – Szereznünk kell jeget az arcodra – ellenkezek. – Kit érdekel a kibaszott arcom – dacol velem. Felnyögök, amikor egy másik összehúzódás magával ragad, ő is hörög, mintha ugyanúgy érezné. Összeszorítja az állkapcsát, ahogy küzd, hogy ne boruljon ki. Amikor a nővér ellenőriz engem, már hét centiméterre tágultam, megkérdezi, nem akarok-e felkelni, járkálni, hogy előbb meglegyen a tízcentis tágulás? Nem akarok, de bólintok. Remington láthatóan megborzong, ahogy próbál nyugalmat erőltetni magára, de segít nekem kiszállni az ágyból. Megkapaszkodom az alkarjában, hogy segítsen talpon maradni, mikor elkezdtük kisétálni a szobából, könyörögni kezdek neki. – Maradj velem. Maradj velem, oké? – Rendben, Brooke – morogja automatikusan. Összekulcsoljuk a kezünket, és az ő megnyugtató szorítása bátorsággal tölt el, miközben végigsétálunk a kórházi folyosón.

A szabad karjával átöleli a derekam, ahogy egy újabb összehúzódás hullám rázza meg a testemet. – Tereld el a figyelmemet – könyörgöm neki. – Tetszett a bunyó? – kérdezi a fülembe suttogva. Kék szeme táncol örömében, ajka ferdén húzódik felfelé az állkapcsán lévő duzzanat miatt, és én fájdalmas nevetésben török ki az összehúzódások között, mert persze, persze, hogy Remy ezt szeretné tudni. – Úgy szétrúgtad a seggüket, ahogy szoktad, de most a babád a szart is kirugdossa belőlem. Segít nekem visszamenni a szobába. Hamarosan teljesen elhomályosít a fájdalom és semmi mást nem szeretnék, csak tolni, tolni, tolni. Mire az orvos azt mondja, most nyomhatok, addigra már kimerültem. Erős karjaival átölel a vállam körül, beletemeti az orrát a nyakamba, mintha az illatom megnyugtatná őt. Az ő illata engem megnyugtat, megpróbálok nem kiabálni a kedvéért, mert azt akarom, hogy velem maradjon, és tudom, hogy soha nem akarna elfelejteni egy ilyen pillanatot, mint ez. Keményen beleharapok az ajkamba, nyomok és szorítom a kezét, miközben visszanyelem a nyögéseimet. Amikor jelentkeznek a tolófájások, hosszabban és keményebben nyomok. Soha nem értettem, miért nevezik ezt "munkának", de most már tudom. Még néhány próbálkozás után, az erőfeszítéseim eredményeként a baba végül kicsúszik, fáradtan felnyögök, ahogy csökken a nyomás a testemben, leejtem a fejemet az ágyra. Az orvos a kezébe veszi, és a megkönnyebbüléstől elhomályosult tekintettel nézek rá, és látok valami nedves, csúszós rózsaszínű kis valamit. – Fiú – halljuk, majd a baba első sírása tölti be a szobát. Lehet, hogy a tüdeje nem fejlődött ki rendesen, de a lágy kis sírástól a szívemben túlcsordul az öröm. – Egy fiú – zihálom. – Egy fiú – ismétli Remington mogorván, és a mellkasom cseppfolyóssá válik, ahogy meghallom az elfogadást, örömöt és a megelégedettséget a szavaiban. Remynek nem kell mondania, de én tudom, csak most lett igazi neki a mi fiúcskánk. Most már mindkettőnknek valós a fiunk. Csendben mosolygok magamban, miközben a szememből kicsordul a könny. Az orvos motyog a nővéreknek, ahogy elvágja a köldökzsinórt.

– Önállóan lélegzik. Nincs komplikáció. Mivel koraszülött – inkubátorba kell tennünk. – Szeretnénk látni... – sírok lélekszakadva. A karom annyira gyenge, alig tudom felemelni, nem is tudom miért van ez, hiszen alig csináltam valamit, miközben toltam. A pici babánk másodszorra is felsír, amikor megtisztítják, aztán végül úgy hozzák oda hozzánk. Nem hiszem, hogy Remington lélegzik, miközben saját lélegzetem kirobban a torkomból, ahogy végre az első alkalommal a kezembe foghatom ezt az apró kis életet. Az orvos elkezd engem rendbe tenni, míg a nővér arra vár, hogy a babát átvigye a PIC–re (koraszülött osztály), de Remington lehajtotta a sötét fejét az enyémhez. Mi hozzásimulunk egymáshoz a baba kis kopasz feje felett. – Szeretem őt, Remy – suttogom, ahogy felemelem a fejem, alig várom, hogy megérezzem az ő meleg leheletét az arcomon, és az ajkát az enyémen. – Annyira szeretlek téged. Köszönöm neked ezt a babát. – Brooke – hörgi tömören, ahogy elnyel minket a karjaiban. Tudom, hogy mélyen legbelül Remy nem hiszi el, hogy ő ezt megérdemli. Senki sem tanította meg ezt neki, így oda húzom a nagy vállát az enyémhez, és megszorítom, amennyire csak tudom a gyenge, remegő, fáradt karommal, míg a másikban a babánkat tartom. – Ha ő olyan, mint én, támogatni fogjuk – suttogja aggódva a fülembe. – Ha ő olyan, mint én... mi ott leszünk neki. – Igen, Remy. Megtanítjuk neki a zenét. És a testmozgást. És, hogy hogyan kell vigyáznia a kis testére. Erős lesz, ez lehet, néha meglepi őt, és talán néha frusztrált is lesz. Megtanítjuk neki, hogy mi a szeretet. És, hogy szeresse önmagát. Megtanítjuk őt szeretni. Megtörli a szemét a kézfejével. – Igen – és egy puszit nyom a homlokomra. – Igen, mi mindezt meg fogjuk neki tanítani. – Gyere és ölelj meg minket újra – kérem őt, amikor hátralép, mintha én és ez a kis mókushangon síró baba, nem hozzá tartoznánk. Visszatér hozzánk, és mi elolvadunk az ölelésében. Neki van a legjobb ölelése, és mi tökéletesen illeszkedünk hozzá. Érzem, ahogy újra letöröl egy könnycseppet a fejem tetejénél, ettől én is halkan sírni kezdek. Ő annyira erős. Soha nem gondoltam azt, hogy ez a pillanat ezt teszi majd vele. Átveszem az egyik kezembe a babát, mert a másikban Remingtont kell, hogy tartsam.

– Gyere ide – mondom neki, és kinyújtom felé a karomat. Amikor leejti a fejét és hozzám simul, nem tudom eldönteni, hogy az én arcom nedvesebb vagy az övé. – Annyira szeretlek – suttogom neki. – Megérdemled ezt, és még sokkal többet is. Amíg te odakint harcolsz, én harcolni fogok érted, hogy erre gyere haza. Egy elkeseredett hangon morog és újra megtörli a szemét, mint aki utálja a sírást. Aztán megragadja az arcomat, és megcsókolja hátul fülemet, hangja mélyebb, mint amit valaha is hallottam. – Kurvára szeretlek, minden részedet. Minden kis részedet. Köszönöm, ezt a babát. Köszönöm, hogy szeretsz engem. Alig várom, hogy a feleségem legyél. ♥♥♥ Már egy külön kórteremben vagyok, amikor Norát újra látom. Kipirultan és boldogan jön felém, majd Pete is csatlakozik hozzá, aki ugyanúgy néz ki, majdnem olyan kipirultnak, mint ő. Talán egy kicsit még jobban ki van pirulva. Míg Pete megcsapkodja Remington hátát, és gratulál az új apukának, Nora egyenesen felém jön. – Brooke, láttam! Láttam az ablakon keresztül! Ő ott a legkisebb baba! – Tudom Nora, ő annyira nagyon kicsi! – A hangom remeg az izgalomtól, ahogy beszélni kezdek róla. – Neki még nem kellett volna megszületnie, de az orvosok csodálkoznak azon, hogy milyen fejlett a korához képest. Leül az ágyam szélére, és megfogja a kezem, a szeme csillog a boldogságtól. Egy pillanatig egymást bámuljuk, és bár nem akarom, hogy én legyek az, aki letöröli a mosolyt az arcáról, de fel kell tennem neki egy kérdést, ami ott motoszkál a fejemben. – Nora, mit csináltál te Skorpiónál? – összerezzenek, ahogy megpróbálok feljebb ülni, amikor elérem az ágy alatti kapcsolót, és feljebb állítom az ágyat. – Miért nem mondtad el, hogy megzsarolt téged, hogy tudjunk segíteni? Pír kúszik fel az állától egészen a homlokáig, újra a kezébe temeti az arcát. – Ez annyira kínos. Remington int nekem az ajtóból, hogy ő kimegy Pete-tel, rajta tartom a tekintetemet az én nagy oroszlánomon, a haja kócos, kapucnis felsőt és melegítőt vett fel, és akkor kezdem csak el felfogni, hogy van egy közös

gyermekük, és a mellkasom olyan hatalmasra duzzad, úgy érzem, el fogok lebegni, mint egy felhő. Halkan suttogja, a tekintete ragyog a párja büszkeségtől. – Kint leszünk. – Sajnálom, hogy ennyi gondot okoztam neked – mondja neki Nora. Miközben az ajtót tartja, megrázza a fejét, egy gödröcske tűnik fel. – Ugyan, nem történt semmi. Amikor becsukja az ajtót maga mögött, csak a húgom halk zokogását lehet hallani a szobában, majd a saját hangomat, lágyan megsimogatom a tarkóját, és óvatosan megkérdezem tőle. – Bántott téged? Kihúz egy zsebkendőt a táskájából, és megtörli vele a szemét. – Nem. Csak össze volt zavarodva. Azt mondta, hiányzom neki. Vissza akart kapni és bármit megtett azért, hogy vele maradjak. Valószínűleg ezért küzdött olyan kurva nagyon – mondja. – Örülök annak, hogy veszített. Csak utálom, hogy ez még mindig fáj nekem. – Ó, Nora. – Amikor hazajöttél, nem tudtam még tisztán gondolkodni. Te olyan... védelmezve voltál. Terhes voltál a gyermekével! És ő annyira szerelmes beléd. Míg én a pokolban voltam! Benny azt mondta, hogy eljuttatja mindenhová a videót, ha nem megyek vissza. Újra bántani akart téged. Meg akarta találni az egyetlen módját annak, hogy Remington veszítsen. Nem akartam újra vele lenni, de féltem, hogy megzsarol titeket, a rólam készült videóval! Szóval megtettem, visszamentem. Szerzett nekem... drogokat.... amiket akartam. Tényleg szükségem volt rájuk, de tudtam, ha elveszem őket, akkor soha többé nem jövök haza. Az volt a tervem, hogy vele maradok – megtörli az arcát, amikor a könnyei kiömlenek a szeméből, bár a hangja biztos és erős –, amíg a szezon véget ér, s akkor már nem kellek neki, hogy benneteket bántson. Gondoltam megtalálom majd a módját, valahogy visszaszerezem a videót, és megszökök tőle. – Nora... – Kitárom a karomat, odahajol hozzám és a fejét a vállamra fekteti. – Most már előre kell tekintsünk – suttogom. A szavak majdnem úgy jönnek ki a számon, mint egy kinyilatkozás, mert most már van egy babám. Egy baba. Akinek szüksége lesz rám csakúgy, mint a társamnak, és szükségem van arra, hogy Nora egyedül is boldoguljon. Remy megvédte őt értem, de én elhatároztam, hogy az én kötelességem megvédeni bárkitől a fiamat és a pasimat éppen olyan hevesen – és ez magába foglalja a saját családomat is.

Kinyújtja a kisujját, mint régen, amikor még gyerekek voltunk, és kisujj ígéretet tettünk egymásnak. Nevetve, egymásba kapcsoljuk az ujjunkat. – Csak ne mondd el anyának és apának. Ők kétségbeesetten várják, hogy láthassák az unokájukat, és miközben mi itt beszélgetünk már idefelé repülnek – mondja nekem. – Senkinek sem kell tudnia a videóról. De ők bizonyára nagyon izgatottak lettek, amikor meghallották a hangodat a telefonban. Új, furcsa izgalommal, int az ajtó felé. – Tehát, hogy fogjátok hívni a kis embert? Fültől fülig vigyorgok rá, és suttogva válaszolok. – Fogalmam sincs, úgyhogy remélem, az apukájának van ötlete. ♥♥♥ A neve Racer lett. Racer Dumas Tate. Mert berobogott a célba, mielőtt még felkészülhettünk volna rá. A nővérek azt mondják, egy koraszülötthöz képest, ő már nagyfiú, ennek ellenére Remy és én úgy gondoljuk, hogy ő annyira aprócska. Istenem, maga a tökéletesség. Tíz apró ujj. Tíz apró lábujj. Rózsaszín kis száj. Kis gomb orrocska. Négy hétig volt szüksége az inkubátorra, de úgy tűnik, már majdnem készen áll arra, hogy hazamenjünk. Most már nem kell a csövön keresztül etetni többé, a súlya elérte a három és fél kilót, ami mindenkit lenyűgöz, és nehezen tudják elhinni, hogy ő egy koraszülött. Aztán persze, meglátják az apukáját és így rögtön megértik, hogy koraszülöttként miért ilyen nagy és egészséges. Remington az időt a következő szezonra való felkészüléssel tölti, míg én a kórházban kószálok, elhatároztam, hogy az anyatejemmel etetem, így megkap minden tápanyagot, amire az immunrendszerének szüksége van. Már mindent elolvastam a "kenguru módszerről", ahol a nővérek a babát az anya csupasz bőrére fektetik, hogy megerősödjön és fejlődjön az összes szerve. Szeretek olvasni minden tudományos bizonyítékról, hogy mennyire hasznos az érintés, a bőr érintkezése. Tehát naponta egyszer a nővérek kiveszik Racert, kinyitom az ingem, hogy a csupasz bőrömön keresztül érezzem a meztelen kis baba bőrét. Néha Remy is itt van, és elterpeszkedik mögöttem, úgyhogy ő az én papa kengurum, miközben én vagyok a babának a mama kenguruja. De nem.

Remy nem olyan, mint egy kenguru, ő ennél sokkal vadabb. Lehajtja az orrát a kulcscsontomra és megszimatol, közben bámul le a babára, akit a bőrömön érzek, és pontosan ezt csináljuk ma is, amikor Racer végre kinyitja a szemét és felnéz ránk. A szemei kékek, fájdalmasan ismerős kristálytiszta kék szemek, és én másodszor életemben szerelembe estem. ♥♥♥ Már hazaengedtek minket a kórházból, és végre mind a hárman itt vagyunk Seattle-ben, a közös lakásunkban. Ma van a negyvenedik nap a szülés után, és ma este Remington és én végre szexelhetünk. Kivéve, hogy elhatározta, előbb elvesz engem feleségül... hogy teljesen az övé legyek. Szóval, délben elmegyünk a városházára. Istenem, én. Haldoklom. El sem hiszem, hogy a babám szexi apukájával ide jutottunk. – Alszik – suttogom, a nappaliban ülve egy székben, ahová ma reggel leültem megetetni Racert. Remington még mindig a pizsama alsójában van, a mellkasa meztelen, az arcán látszik milyen büszke, és az oltalmazás ott csillog a szemeiben, meghalok az arckifejezésétől. – Gyere szagold meg – suttogom egy nagy, visszafojtott mosollyal. Odajön, és vesz egy hatalmas lélegzetet, ahogy lehajol Racer feje búbjához. – Jó az illata, nem? – kérdezem. – Olyan jó, mint neked – suttogja Remington rekedten, én belélegzem a baba illatát, ő pedig megszimatol engem. Nevetünk, becsúsztatja a kezét a testem alá, hogy a karjaiba vegyen, és azt mondja. – Fogd szorosan. És ezt teszem. Felemel engem, míg a karomban tartom a babát, és elvisz minket az ágyhoz. – Diane annyira izgatott miatta, mindannyian azok. Itt van már? – kérdezem. – Már úton van – mondja. Lelkesen bólintok. Az iPod hangszóróink a "Kiss Me" című számot játsszák Ed Sheerantól. A dal ismerősnek tűnik valahonnan, de ez az ismerős érzés csap meg akkor is, amikor leteszem Racert a kis bölcsőjébe az ágynak

azon az oldalán ahol én alszom, Remington a karjaiba ölel és elkezd csókolgatni. Én is tipikus lány vagyok, és panaszkodok a hasamra. Még mindig nem lett teljesen lapos, de neki tetszik, és csókolgatja. Panaszkodni akarok az összes bennem dúló hormonra, de úgy érzem értékes és féltve őrzött vagyok, és olyan szerencsés, hogy nincs is olyan szó, amivel el tudnám mondani, mennyire kívánom ezt az embert, akit szeretek. Tudom mit jelent Remingtonnak az, hogy családot alapított. Soha nem panaszkodott amiért neki nincsen családja. De most, amikor már van neki, tudom, hogy látja a különbséget. Tudom, hogy látja, mit is hiányolt eddig. Most van egy családja, akiről gondoskodhat, és van egy családja, aki gondoskodik róla. Az ajtón felhangzó kopogtatás szakít el minket egymástól, és amikor Remy kinyitja, Diane lép be a lakásba, a tekintete tűzet lő ki ránk, ahogy meglátja rajtam Remington piros köpenyét, és őt a pizsama alsójában. – Azt hittem, már mind a ketten készen vagytok! Remy durván és izgatottan megcsókol, a szeme ragyogó tűzben ég. – Menj készülődni. Nem tudok tovább várni arra, hogy az enyém legyél. – Már a tiéd vagyok! A hüvelykujjával lehúzza az ajkam. – Azt akarom, hogy az egész életedben az enyém legyél. Befutottam a fürdőszobába, ahová beakasztottam a ruháimat, gyorsan belebújtam, remegő kezekkel. Nem igazán tudok Racertől pár óránál tovább távol lenni, és nekünk tizenkét órára volt időpontunk, úgyhogy nem akartam magam kínozni egy bonyolult ruhával. Szóval kiválasztottam egy egyszerű, de szép fehér szoknyát és egy fehér csipkés felsőt hozzá. Remington azt mondta, majd később lesz egy nagy templomi esküvőnk is ha szeretném, csak most alig várja, hogy az övé legyek. Mondtam neki, hogy engem ez nem érdekel, én csak az emberemet akarom! A pillangók a gyomromban teljes erővel verdesnek, ahogy felfogom a hajamat egy laza kontyba, hogy könnyednek, de csinosnak nézzek ki; aztán megpróbálok egy kis színt vinni az arcomra és egy kicsit megcsipkedem, így senki se tudja megmondani, hogy Racer olyan gyakran ébreszt fel egy éjszaka. Amikor kimegyek, a pasim már a nappaliban van. Minden egyes hormon a testemben azzal fenyeget, hogy összeomlik bennem és egy sírós csecsemőt csinál belőlem, amikor ránézek Remyre a fekete öltönyében. Magas és széles vállú, tökéletesen megformált, a tüskés haja kócosan

mered mindenfelé, mint mindig, kék szeme az izgalomtól és a szeretettől csillogó, és a gödröcskék... ő teljes egészében egy férfi, teljes egészében egy kisfiú, és mindene az enyém. Mielőtt rájöhetnék arra, hogy sírok, odajön hozzám, és letörli a könnyeimet a hüvelykujjaival, lágyan rám nevet, amiért ilyen érzelmes vagyok. Aztán megnyalogatja a szemem sarkát, ledönt a lábamról, és a karjaiban kivisz a lakásunkból. Az egész banda elözönli a városházát, mindenki, kivéve Dianet és a mi drága Racerünket, akit még nem kéne túl sokat kihozni a levegőre, amíg meg nem erősödik. Itt van Melanie, Riley, Lupe edző. Az Edző, aki a kezében tart egy tízszer tizenötös képet, a mosolygó Diane-ről, és azt mondja. – Egyszerre akart lenni mind a két helyen, így felajánlottam, neki, hogy elhozom ide a képét, miközben ő gondoskodik a jövő bajnokáról! A szüleim nevetnek mellette. Anyám könnyekkel a szemében, apám sugárzik a büszkeségtől. Pete és Nora ott állnak velük, kézen fogva, megpróbálnak most dolgozni a kapcsolatukon, amíg itt leszünk Seattleben, abban a pár hónapban, amíg a holtszezon tart. És Jo. Ő itt is van, az arcán azzal a hetyke kis vigyorral és ezzel a tipikus katonai hozzáállással. Érzem, ahogy az izgalom pezseg a mellkasomban, és megéget belülről, amikor Remington és én odamegyünk ahol alá kell írjuk a papírokat, a kezemet összefűzöm az ő napbarnított, hatalmas kérges kezével, amit soha többé nem fogok elengedni. Amikor megtörténik a hivatalos aláírás, férj és feleség leszünk. Mind a két kezébe fogja a kezemet, kék szeme tiszta és csillogó és maradéktalanul birtokló, ahogy felcsúsztat egy gyűrűt az ujjamra. A gyűrű platina. – A fehér gyémánt te vagy – mondja szűkszavúan suttogva, felemelem a kezem, hogy lássam. A középen lévő fehér gyémántot jobbról egy kék, balról pedig egy fekete gyémánt fogja közre. – Te pedig a másik kettő vagy – mondom, és az érzelmeim mélységétől majdnem megfulladok, amikor a kis kezeim közé fogom a kemény állkapcsát, és kicsókolom a lelkét is belőle. – Szeretlek. Akkor a kezembe veszem a nagy kezét, és rácsúsztatom a platina karikagyűrűt, amit vettem neki, és belevésettem a belsejébe, AZ ÉN IGAZIMNAK, A TE BROOKE DUMASOD. – MR. és MRS. Szökőár !!! – kiáltja a csapat, amikor végeztünk. Nevetünk, és Remington felemel a földről, a magasba lendít és elkap.

– Most már az enyém vagy – jelenti ki boldogan, majd szorosan magához húz, a nevetése elhal, a tekintete parázslóvá válik. A szemét elismerően futtatja végig az arcomon, a kezébe fogja a nyakam, lehajol hozzám, és megkapom tőle az egyik legfinomabb, legpuhább és legtovább elhúzódó csókot, amit valaha is kaptam életemben. – Van számodra egy ajándékunk, Brooke. – Pete és Riley egy dobozt nyújt át, amikor odajönnek. – Ezt a csapattól kapod, kiegészülve az új tagunkkal, Joval. – Intek Jonak aki a sor végén áll, majd feltépem az ajándék csomagolását. Egy vörös villanást látok, és amikor kihúzom a dobozból, egy ugyanolyan köntöst pillantok meg, mint amilyen Remyé. De ezen a felirat így szól SZÖKŐÁR CSAJA. Boldogan mosolygok, és megölelem őket, de nem sokáig, mert hallok egy morgást, és elhúz egy nagyobb, erősebb, birtokló kar. Negyven napos felgyülemlett szexuális vágy utazik velünk hazafelé. Ősi szexuális energia kavarog köztünk, mint egy növekvő tornádó, ami a mi érzelmeinkből táplálkozik. A boldogságunkból, a szeretetünkből. A szükségünkből. Amikor belépünk a lakásunkat, Racer mélyen alszik a bölcsőjében, amit úgy tűnik, Diane kihúzott a nappaliba. Leteszi a magazint, amit lapozgatott, amikor odajön, és egy boldog visítással szorosan megöleli Remingtont, hogy ő meglepetésében kuncogni kezd. Aztán a meleg karját körém zárja. – Remélem, mindketten tudjátok, úgy fogok vigyázni erre a babára, mintha az unokám lenne – mondja nekünk. – Diane – mondom izgatottan, a szavai teljesen meghatottak. – Köszönöm. Remington rámosolyog, látszik az összes gyönyörű gödröcskéje, Diane még egyszer utoljára átöleli őt, mielőtt távozik. Remy lehúzza a fekete nyakkendőjét és félre dobja. Kigombolja a hófehér ingének a felső gombját, a karjaiba húz, birtokba veszi a számat, a nyelvével megtámadja az enyémet, ahogy felemel és a sima fapillérnek nyom a bejáratnál. – Meg kell, hogy csókoljam – lecsúsztatja a kezét, és megfogja a fenekemet – az én gyönyörű feleségemet. Megborzongok a boldogságtól és a szeretet végigfut a testem, ahogy felcsúsztatom a kezem az ő tüskés hajába és ugyanolyan hevesen falom fel a száját, mint ő enyémet. Racer felébred, hirtelen felsír, elszakadunk egymástól, és mindketten a zaj felé fordulunk. Mielőtt ellépnék a pillértől, Remington letesz a lábamra, megcsókol a fülem mögött, halk a hangja. – Etesd meg, utána megetethetsz engem. – Van egy-két ötletem, hogy mit akarsz, ezért, rendben van.

– Rendben? – kérdezi, ahogy kibaktat a konyhába, miközben én kiemelem a bölcsőből Racert. – Több mint rendben! – kiáltom vissza. – Hozd be a bölcsőt, ha bejössz a hálóba. Gyorsan leülök az ágy szélére, kigombolom a felsőmet, és lehúzom a melltartómat, majd ráteszem a tiltakozó kisbabánkat a mellemre, ellenőrzöm az órát, hogy felváltva etessem majd a melleimből. Nemsokára Remy leteszi a bölcsőt az ágy mellé arra az oldalra, ahol én alszom, és megkezdi a járkálást. Az oroszlánom nyugtalan. A túltelített szexuális energia lebeg közöttünk és már feltöltődött ezalatt a negyven nap alatt. A fejemben én már ezerféle módon megbasztam Remingtont, és tudom, hogy gondolatban már ő is megdugott, minden nap. Míg Racert etetem, Remington feszülten figyel. Megeszik egy barackot és két almát, és most újra járkálni kezd, miközben engem figyel, ahogy megetetem a fiát, aztán kipattintja a gombokat a kabátján, hogy kinyissa, aztán az ingén is. A szemei éhesek. Annyira éhes vagyok én is. Soha nem vágytam rá ennyire, mint most. Megszoktuk, hogy gyorsan rendbe hozzuk a dolgokat az életünkben, de nincs gyors mód arra, hogy rendbe hozzuk a testet egy szülés után, meg kellett várni a negyven napot, bármi áron. De Istenem, Racer olyan jó baba. Eszik és alszik. Úgy érzem, mintha tudná, hogy az apukája különleges. És megpróbálja nekem könnyebbé tenni a dolgokat. Azt hiszem, ha nem így lenne, akkor szereznénk segítséget. Van lehetőségünk. Hozhatunk döntéseket. Ezek vagyunk mi, ez az életünk, mi is és a körülöttünk élők is elégedettek ezzel. – Kész vagy már? – Kérdezi durván, járkálás közben, látom, hogy kihúzza az ingét a nadrágjából. Annyira birtokló. Minden nap, minden éjjel, szorosan magához húz engem, miközben azt mondja, az övé vagyok. De ő nem veszi észre, minden alkalommal, amikor ezt elmondja, azzal azt is mondja, hogy ő az enyém. Nem birtokolhatsz valamit, hacsak nem birtokol az is téged. Miközben etetem a fiunkat, zenét hallgatunk, dalokat játszunk le egymásnak, és dalokat játszunk le Racernek is. Most Remynek a nyitott inge a teste mellett kinyitva leng, és ezzel felfedi a kockás hasát, aztán odajön és a kezét arra mellemre teszi, ami szabadon van. Megfogja a nyakam, lehajol és megcsókol.

Vágy cikázik az ereimben, mire Racer abbahagyja a szopást és elbóbiskol, Remington elhúzódik tőlem, rám néz, a szemhéja elnehezült, ajkaim lüktetnek a csókjától. – Emlékszel, amikor megkérdeztelek a családról, és te azt mondtad, soha nem hiányzott neked, mert nem volt olyanod? – suttogom, és rákulcsolom az ujjaimat az állkapcsára, szeretem, hogy az ő ajkai is duzzadtak a csóktól. – Neked nem hiányzott, azért, mert már van egy. Te felépítettél, létrehoztál egyet, Remington. Te vagy ennek a családnak a vezetője. És tudod mit? A családod nem azért van itt veled, mert ez a sorsuk, vagy, mert ugyanaz a vér csörgedezik az ereitekben, vagy, mert nekik nem volt más választásuk. Ők azért vannak veled, mert szeretnek. És téged választottak. – Belenézek a kék szemébe. – Én is téged választottalak. Még mindig a mellemnél tartom Racert, a hátam mögé nyúlok és előhúzok egy összehajtott borítékot, amit az éjjeliszekrényre tettem le. – Írtam neked egy levelet. Az ajkát szemtelenül elhúzza, kinyúl érte, de nem adom át neki, gonoszul elmosolyodok. – Ezt elcserélem veled a régire, amit írtam neked. – Nem – mondja, és megcsípi az orrom. Nevetek. – Te egy kapzsi ember vagy! De igen! – Ragaszkodom hozzá. – Mi van benne? – Kérdezi, és magasra húzza a szemöldökét. – Majd megkapod, ha odaadod nekem a régit, amit akkor írtam, amikor még fiatal voltam, és féltem, megkapod helyette ezt az újat, amit most írtam, amikor én... már a tiéd vagyok. A szeme lángol az utolsó szavaimtól. Amikor kihúzza a régi levelet az éjjeliszekrényéből, gyorsan kikapom a kezéből, hogy soha ne is emlékezzen rá, hogy én ezt a levelet hagytam neki, mert most már soha nem fogom elhagyni. – Most már ezt az újat olvashatod bármikor – mondom neki, miközben felállok, és a bölcső felé megyek, a szeme felvillan. Bólint, ahogy leteszi az éjjeliszekrényre. Ahelyett, hogy nekiállna elolvasni, engem figyel, ahogy leteszem Racert, és elrendezem az oldalán, elmegy az iPodhoz, amit már csatlakoztattunk a hangszórókhoz. Amikor visszajöttük a városházáról, azt mondtam neki, úgy szeretném neki lejátszani a "From This Moment" című dalt Shania Twain és Bryan Whitetól, most hirtelen, ez a dal tölti be a hálószobát.

A szívem megremeg, amikor megfordulok, hogy ránézzek, kezem üres, üres nélküle. Ökölbe szorítja az ujjait az oldalánál, lassan vesz egy mély lélegzetet, a tekintete lángol forró-kék a sóvárgástól, egy másodperc tört része alatt, mindketten odapattannunk az ágy ellentétes oldalához. Elkezdem kétségbeesetten levenni a szoknyámat, miközben ő lerángatja magáról az ingét, szemünk azt figyeli, amit a másik csinál. Előbb vagyok meztelen, mint ő, felkúszom az ágyra és átmászom, hogy elérjem és kigomboljam a nadrágját. Egy rántással magához ragadja a fejem, és szétzúzza a számat, mint aki nem csókolt egész életében. Szikrák versenyeznek az egész testemben, a szánk ünnepel, és mindkettőnk száját éhes nyögés hagyja el. Mohón tolom le a sötét nadrágot a csípőjéről, a csat eléri a padlót. Félre rugdossa őket, és ledönt az ágyra, egy pillanatig sem hagyja, hogy a szája elhagyja az enyémet. A kezem felcsúsztatom a kemény izmain, a sima bőrén, érzem minden bőrkeményedését, ahogy dörzsöli a bőrömet, és minden része a testemnek felébred tőle. – Akarlak téged, szeretlek téged, semmit nem szerettem még így a kibaszott életemben, semmit – mondja rekedten és szenvedélyesen, félresöpri a hajamat, és megremegek, amikor az ajkaink újra összezárulnak és átfordulunk az ágyon. Felhúzza a karomat, és összefűzi az ujjainkat, amikor körbezárom a lábammal. Óvatosan elhelyezkedik bennem, zihálok és nyöszörgök, és a szájába nyalok, érzem, a hosszát, a szélességét, és a lüktető keménységét ahogy előrenyomul bennem. Nyöszörög a gyönyörtől, ő is megnyal engem, áthatóan lassan, finoman nyomul előre, annak ellenére, hogy érzem a vibráló feszültséget a testében az enyém felett. – Jól vagy? – kérdezi rekedten, miközben hevesen megcsókolja a nyakam, szétnyitja az ujjait az enyémeken, és szorosabban összefűzi őket, majd az ajkát az enyémhez dörzsöli és táncol vele. – Több mint jól – zihálom. A gerincem hátra ívelem, a számmal megkeresem a kutakodó nyelvét, és az enyémre szorítom, ringatjuk a csípőnket, a szánk sebesen mozog, miközben a testünk lassan hosszan elnyújtva ring, amikor először szeretkezünk egymással, mint férj és feleség. – Szeretlek – suttogom, mint egy éneket, ahogyan újra és újra belém temeti magát, és ő minden alkalommal megismétli ezt, amikor visszatolja magát belém, és közben szorítja a kezem. – Én is szeretlek. Belül is és kívül is ragadok tőle, amikor már fáradtan kidőltünk, hörög és szorosan magához húz, lecsúsztatja az ujját a combom, majd lassan és szeretettel tolja vissza belém a spermáját az ujjaival, miközben kanál

pózba helyezkedik velem. Az orra segítségével tolja félre a hajamat, és szagolja meg a nyakamat, és elkezdi csinálni az oroszlános dolgait, megtisztogat, nyalogat, és szeret engem, suttogva mondja, hogy én az övé vagyok. Behunyom a szemem, ahogy a hasamra rakja a kezét, mintha néha elfelejtenénk, hogy Racer már nincs ott, és a kezére kulcsolom a kezem, bólintok, amikor azt mormolja a fülembe. – Enyém. Éjjel, Racer nem sír fel, hogy enni kérjen, meglepetten és ijedten ébredek fel, csakhogy meglássam Racert ahogy mélyen alszik az apja karjaiban. Remington úgy tartja őt, mint ahogy engem szokott tartani, határozottan, de óvatosan. Racer ezeket a kis mókus zajokat adja ki magából, ahogy lélegzik, a haja sötét, mint a papájának, de a bőre rózsaszín és puha, míg az apukája nagy és kemény, és hirtelen csendesen sírdogálni kezdek a boldogságtól, amit érzek. A szív egy üreges izom, és ez milliárd alkalommal fog verni az életünk során. Körülbelül akkora, mint egy ököl, négy kamrája van, két pitvar, és a két kamra. Úgy használom, mint ahogy a lelkemet használom, és a testemet, és csontjaimat, izomrostjaimat, az idegeimet, szeretve minden részecskét és molekulát bennem. Ezek pumpálják belém az életet, és tudom, hogy ezt a szeretet szabadon adhatom oda ennek az egy embernek, és ennek a kisfiúnak, akit ő adott nekem. Szerelmes vagyok, örökre megváltoztatott ez a szerelem, ez az ember, ez az új kis család. Régebben versenyekről és érmekről álmodtam, most egy kék szemű srácról álmodom, aki egy férfivá nőtt, és az én kék szemű harcosom, aki azon a napon megváltoztatta az életemet, amikor rátette az ajkait az enyémre. NEKI Kedves Remington! Egy frissen végzet lány voltam, amikor elmentem megnézni, hogyan küzdesz, és te nőt csináltál belőlem. Te tettél engem feleséggé. Te tettél engem anyává. És te tettél engem, és teszel minden nap, a világ legboldogabb nőjévé. Azzal fogom tölteni az egész életemet, hogy téged szeretlek. És a gyermekeinket. Futok veled, eszem veled, megengedem, hogy a karodba kapj, feldobj a levegőbe, és megnyalj engem. Én leszek a barátod, a szerelmed, az ápolónőd, az edző partnered, a szeretőd, a

feleséged, és a nőstény oroszlánod, aki a te oldaladon harcol. Mindig, mindig is az első számú rajongód leszek. Köszönöm, Remington egyetlen szerelmem, hogy inspirálsz engem minden nap, a szelídségeddel és a kitartásoddal. Köszönöm, hogy te leszel az apja a gyerekeimnek, nálad csodálatosabbat elképzelni sem tudok. Köszönöm, hogy adtál nekem egy kis harcost. Azt akarom, hogy tudd, nagyon boldog vagyok, hogy veled dolgozhatok, így mi hamarosan együtt üdvözölhetjük a mi Irisünket. Szeretlek, és szerelmes vagyok beléd, mindig és örökké, most és minden másodpercben. Fekete és kék, minden négyzetcentiméternyi csodálatos lényed, az enyém. Kincsként foglak őrizni, és gondoskodom rólad, mindig. A te Brooke-od

VÉGE!!!