Kathleen E. Woodiwiss - A Farkas Es a Galamb

November 7, 2017 | Author: Natessssia | Category: N/A
Share Embed Donate


Short Description

a farkas és galamb...

Description

Kathleen E. Wodiwiss A farkas és a galamb 1

1

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Kathleen E. Woodiwiss: The Wolf and the Dove. Avon Books. Copyright © 1974 by Kathleen E. Woodiwiss Hungárián translation © Valló Zsuzsa, 1995 Magyar Könyvklub, Budapest, 1995 Felelős kiadó Dr. Kratochwill Balázs igazgató Irodalmi vezető Ambrus Éva Műszaki vezető: Szedlák György Felelős szerkesztő Szűr-Szabó Katalin A könyvet tervezte Horváth Tibor Szedte: Omigraf Kft., Budapest Nyomta: Graphisher Grossbetrieb Pössneck, Germany Megjelent 13,6 (A/5) ív terjedelemben ISBN 963 548 197 7

2

EGY REGE Hajdanában, amikor Anglia északi erdeit még a druidák uralták és újholdkor ülték ünnepeiket, élt egy ifjú, aki szenvedélyesen belebolondult a csatazajba és a véres erőszakba. A haditudományok kitartó gyakorlásával hamarosan legyőzhetetlenné vált. A Wolf - azaz Farkas nevet választotta, és fosztogatásból tartotta fenn magát. Vitézi tetteinek híre idővel a Föld és a Walhalla között az égbe nyúló hegyekben lakó istenek fülébe is eljutott. Wotan, az istenek királya elküldte követét, hogy sújtsa le az elbizakodott jöttmentet, aki sarcolta a népet és dacolt a sors istennőivel. A két férfi találkozott, és kardot rántva összecsapott. Az újholdig két héten át dúlt közöttük a küzdelem, a déli part fehér szikláitól az északi komor, sziklás partokig mindenütt. Az ifjú valóban oly kiváló harcos volt, hogy még Wotan hírnöke sem bírt vele. Az isteni futár visszatért a hegyekbe, és beismerte küldetése kudarcát. Wotan alaposan fontolóra vette, hogy mit tegyen, hiszen meg volt írva, hogy örök élet a földi jutalma annak, aki legyőzi az istenek követét. Wotan ekkor felnevetett, és a Farkas felett megremegett az ég. Villámlott és mennydörgött, ám az ifjú kardját kivonva bátran állta az istenek haragját. - Nos, tiéd az örök élet! - hahotázott Wotan vígan. - Itt állsz előttem, kardoddal harcra készen. De a vitézség soha nem párosult ostobasággal, és nem tűrhetem, hogy kényedre-kedvedre pusztíts odalenn. Halhatatlan leszel, de az én akaratomtól függ, hogy mikor űzheted ismét harci mesterséged! Wotan fülsiketítő kacajjal állt fel, és ekkor villám csapott a pimaszul kivont pengébe. Lassú füstpamacs szállt fel, s ahol előbb még az ifjú állt, most egy vörösen izzó, apránként kihűlő, pompás vasfarkas kuporgott; ajkára ráfagyott a dühös vi-csorgás. Az a szóbeszéd járja, hogy egy mély völgyben, a skót határ közelében, a sötét erdők mélyén áll egy vasfarkas szobra, melyet rozsda lep, indák fonnak be, lábát moha borítja. Mondják, csak ha háború dúl az országban, akkor kel életre a hatalmas farkas, hogy rettenthetetlen, bátor, vad és legyőzhetetlen harcossá váljék. Most, hogy Vilmos seregei átkeltek a Csatornán, Harold pedig elindult északról, a háború már küszöbön állt...

3

4

I. FEJEZET 1066. október 28. Csend telepedett a csatamezőre, a sebesültek sikolya és nyöszörgése mind ritkábban hallatszott. A ködös őszi láthatáron vörös hold ragyogott, s egy vadászó farkas távoli vonítása reszkettette meg a kísérteties nyugalmat. A lápvidék felől lebegő ködfoszlányok beburkolták a lekaszabolt tetemeket. A kövekkel éppen csak megerősített alacsony földsánc szinte eltűnt a holttestek alatt. Darkenwald kastélyának hatalmas fekete tömege magasodott mögöttük, egyetlen őrtornya az égbe szökött. Odabent Aislinn a sással felszórt padlón ült egy szék előtt. A lány karcsú nyakára durva kötelet hurkoltak, melynek másik végét egy magas, fekete hajú normann bal csuklójára kötötték, aki páncélba öltözötten pihent a durván faragott székben. Ragnor de Marté elnézte, amint az emberei értékek után kutatva feldúlják a kastélyt, majd az értékesebb hadizsákmányt a normann lovag elé terített kelmére dobálták. Aislinn ráismert a drágakövekkel ékesített tőrre s az aranyövre, amelyeket csak az imént téptek le derekáról. Patakokban folyt a sör; a támadók gátlástalanul vedeltek, s mohón falták az ételt. Ragnor de Marté, Vilmos lovagja, aki maga is gyakran kortyolt borral töltött kupájából, láthatólag nemigen törődött azzal, hogy Aislinn apjának vére még most is ott sötétlik a mellvértjén és a karján. Néha megrántotta a kötelet, s a durva szálak kegyetlenül dörzsölték a lány nyakának lágy, fehér bőrét. Aislinn arca ilyenkor fájdalmasan eltorzult, a férfi pedig kíméletlenül felnevetett. Élvezte, hogy végre sikerült valami reakciót kiváltania a lányból, s így enyhített rosszkedvén. A lány megalázkodása jobban ínyére lett volna, de az éberen, óvatosan leste, és a szeméből sütő nyu-godt dac végképp feldühítette a férfit. Mások irgalomért könyörögve már a lába előtt fetrengenének, de ez a hajadon... van benne valami, ami megfosztotta még a kötél rángatásakor érzett fölény örömétől is. Ragnor fel nem mérhette, micsoda erő rejlik a lányban, de azt szilárdan eltökélte, hogy napkeltéig okvetlen a végére jár. Itt lelt rá a nagyterem közepén. Az anyjával, Lady Maidával váltak őket, amikor emberei élén rájuk törték a súlyos kaput. Úgy álltak ott, mintha ketten az egész normann sereggel szembe akarnának szállni. Ragnor harcra készen, véres karddal a kezében megtorpant, míg a katonái körülnéztek, nem maradt-e valaki, aki az övéiért még szívesen megverekedne. De a két nőn és néhány vadul ugató kutyán kívül senkit nem találtak. A férfiak leengedték a kardjukat. Néhány rúgással lecsendesítették a kutyákat, és a terem egyik sarkában láncra verték őket. Ezután a két nő következett, s velük sem bántak kesztyűs kézzel. Ragnor unokatestvére, Vachel de Comte elindult a lány felé, mert mindenáron magának akarta követelni. Ekkor azonban Maida eléugrott, hogy feltartóztassa. Vachel megpróbálta az asszonyt félrelökni, de az a férfi övén függő rövid késbe csimpaszkodott, és ki is vonta volna a hüvelyéből, ha Vachel meg nem érzi a mozdulatot, és páncélkesztyűs 5

öklével le nem teríti. Aislinn felkiáltott és az anyjára borult, ekkor Ragnor mielőtt még Vachel rátehette volna a kezét - közéjük lépett, lerántotta a lány homlokkötőjét, és Aislinn fénylő, rézvörös haja zuhatag-ként omlott a vállára. A normann kezére tekerte a lány haját, majd ennél fogva talpra állította, egy székhez vonszolta, belelökte, s hogy további okvetetlenkedésének elejét vegye, csuklójánál és bokájánál fogva hozzákötötte. A még kábult Maidat is odahúzták, és őt is megkötözték. Ezután emberei élén a két lovag elindult, hogy kifossza a várost. A lány most legyőzötten kuporgott Ragnor lábánál, mégsem kért irgalmat. Ragnor nem sejtette, mekkora küzdelem zajlik Aislinn lelkében, hiszen valahányszor az anyjára nézett, minden önfegyelmére szüksége volt, hogy büszke tartást erőltessen magára. Maida béklyóba vert lábbal szolgálta ki a hódítókat; apró léptekkel csoszogott ide-oda, de kötelékei hosszan lelógó végére a férfiak rendre rátapostak, majd harsányan felröhögtek, valahányszor Maida elvágódott. Aislinnba belemart a félelem, és lélegzet - visszafojtva figyelte, ahogy Maida nekitántorodott egy durva képű katonának, s véletlenül rálöttyentett egy kancsó sört. A férfi óriási lapátkezével elkapta Maida vékony karját, térdre kényszerítette az asszonyt, majd egyetlen rúgással a szoba másik sarkába repítette. Maida övéből esés közben kipottyant egy kis zacskó, de az asszony sietve felkapta. Már éppen övébe rejtette volna ismét, amikor a katona kitépte markából a zacskót. Amikor Maida érte nyúlt, arcátlansága felbőszítette a férfit: az asszony fejére sújtott. Aislinn felszökkent, ajka dühös vicsorra torzult, szeme vadul villogott. Az anyjára mért ütés mulattatta a katonát; egy pillanatra még a kincsről is megfeledkezett, amint az imbolygó nő után vetette magát, és vállát megragadva most már istenigazából ütlegelni kezdte. Aislinn haragos sikoltással ugrott talpra, de Ragnor megrántotta a kötelet, így a lány elterült a földön. Amikor felhorzsolt nyakához kapva ismét levegőhöz jutott, az anyja már eszméletlenül hevert, a katona pedig diadalittasan rázta a megszerzett zacskót, majd türelmetlenül föltépte, hogy lássa, miféle kincset rejt. Amikor néhány szárított levélnél nem talált egyebet, elká-romkodta magát, a leveleket a padlóra szórta, s a zacskót elhajította. Aislinn elkínzottan, könnytelenül felzokogott, képtelen volt elviselni anyja megaláztatását. - Elég! - bömbölte Ragnor. - Hagyd, ha nem döglik meg, szolgálatunkra lehet! Aislinn gyűlölettel nézett rá. Hosszú, vörös haja ziláltán hullott a vállára. Nőstény farkasra emlékeztetett, aki ellenségével készül szembeszállni. Ekkor eszébe jutott Ragnor véres kardja, szemét lehunyta, s küzdött, nehogy a páni félelem maradék erejétől is megfossza, a bánat és önsajnálat nehogy behódolásra késztesse. Ragnor lenézett a lányra, de nem láthatta az ellenállását kikezdő gyötrődését. Gondolatai elkalandoztak, a fattyú lovagra gondolt, aki mindent magának követelhet. Győzedelmes hódítókhoz illően vágtattak fel a kastélyhoz, hogy a város megadását követeljék. Darkenwaldot készületlenül érte az ellenség érkezése. Két héttel korábban Vilmos győzelmet aratott Harold király csapatai fölött Senlacnál, utána meg híre ment, hogy a normann herceg 6

Canterbury felé fordította a seregét, mert az angolok vereségük ellenére megtagadják tőle a koronát. Darkenwaldban mindenki megkönnyebbült, hogy elkerülik őket. De nem számoltak azokkal a csapatokkal, melyeket a távolabbi települések elfoglalására küldtek, így amikor az őr-szem jelezte a normannok közeledtét, sokak szíve megdermedt. Erlandnak szándékában állt behódolni, mert tisztában volt birtoka védtelenségével. Hogy mégsem ezt tette, azt tűrhetetlenségig felkorbácsolt dühe okozta. Ragnor de Marte-ban rossz érzés támadt, miközben a csapat a kastélyhoz lovagolt, ahol nem moccant senki, a súlyos tölgyfa kapu zárva volt. Nem szűrődött ki fény a kastély alsóbb abla-kaira feszített vékony, olajos bőrön át, és a vastartóba szúrt fáklyákat sem gyújtották meg a kapu két oldalán. Ám amint a hírnök hangos szóval kiáltott, a kapu feltárult, és egy magas, robusztus termetű, hajú és szakállú férfi jelent meg, kezében kivont karddal. Becsukta maga mögött a kaput, és Ragnor hallotta, hogy odabent visszatolják a reteszt. Az öreg nyugodtan állt, mialatt a hírnök előlépett, kibontotta a pergamentekercset, és olvasni kezdett: - Figyelmezz hát, Erland, Darkenwald lordja! Vilmos, Normandia hercege a felségjog alapján magának követeli Angliát... A hírnök angolul olvasta fel az üzenetet, melyet Ragnor franciául fogalmazott meg. A fekete lovag elhajította a pergament, amit Sir Wulfgartól, a normann vérből származó fattyútól kapott, mert inkább érezte lealázó könyörgésnek, mint megadásra felszólító jogos követelésnek. Ugyan kik ezek a szászok, ha nem szégyentelen pogányok, akiknek arcátlan ellenállását könyörtelenül kell megtörni? Wulfgar mégis úgy bánna velük, mint tiszteletre méltó ellenféllel. Levertük őket, gondolta Ragnor, most mutassuk meg nekik, ki az úr. Ragnor mind kínosabb érzéssel figyelte a fennhéjázó szavak hallatán elvörösödő öreg arcát, akit arra szólítottak fel, hogy hozasson ki minden férfit, nőt és gyermeket a térre, ahol homlokukra sütik majd a rabszolgák bélyegét, míg a lordot és családját túszként tartják fogva, hogy ezzel biztosítsák a nép jó magaviseletét. Ragnor idegesen fészkelődött a nyeregben, nyugtalan pillantása ide-oda repkedett. Apró mozgásokra lett figyelmes a kastély túlsó szárnyán, ahol valaki résnyire kinyomta az egyik ablak külső tábláját. A sötétben rejtőző alakot nem láthatta, de érezte, hogy valaki figyeli. Óvatosabb lett, vörös gyapjúpalástját hátravetette, hogy szabaddá tegye a kardot forgató karját s a fegyver markolatát. Ismét a büszke öregemberre esett a pillantása, és egy villanásra felrémlett előtte tulajdon apjának a képe; ő is ilyen kemény, gőgös ember volt, aki egy tapodtat sem hátrált volna. Kettejük hasonlósága ismét felkavarta a Ragnorban szunnyadó gyűlöletet, és feltámadó haragjától összeszűkült sötét szeme. Az öreg szász egyre haragosabb arccal hallgatta a felháborító köve-teléseket. Vachel, Ragnor unokaöccse halkan mormolt valamit a háta mögött; már őt is megérintette a feszültség. Az ősz lord hirtelen bőszen felüvöltött, és démoni erővel lendítette meg a kardját. A kikiáltó feje porba hullott. A másodperc törtrészéig tartó bénultságot kihasználva vasvillákkal, kaszákkal felfegyverkezett jobbágyok sereglettek elő. Sir Ragnor parancsokat ordított, és átkozta magát, amiért hagyta, hogy váratlanul rajtuk üssenek. Megsarkantyúzta csatalovát, s elugratott a rátá-madó parasztok elől, akik igyekeztek őt lerángatni a nyeregből. Kardjával jobbra-balra osztogatta az ütéseket. 7

Feltűnt előtte Lord Erland, aki egyszerre három normann katona ellen küzdött. Harold talán még ma is király lenne, ha ez az öreg ott harcol az oldalán - gondolta Ragnor, majd átverekedte magát a harc sűrűjén; a célpontja most már egyedül Darkenwald ura volt. Harci kedvét csak az csillapítja, ha az öreg élettelenül rogy össze a kardja alatt. A szándékát megsejtő parasztok megpróbálták Ragnort lerángatni a nyeregből, hősiesen küzdöttek urukért, de egymás után hullottak el. A hatalmas csatamén hullákon gázolt át, mire Ragnor végre Lord Erlandhoz ért, akinek csak annyi ideje maradt, hogy észrevegye a feje fölé emelt kardot; halála gyors volt: de Marté lecsapott, és félbehasította a koponyáját. Uruk eleste láttán a jobbágyok menekülni próbáltak; a csatazaj alábbhagyott, de felerősödött az asszonyok jajveszékelése, és a Darkenwald eltorlaszolt nagykapuját döngető fatörzs keltette puffogó hang. Ragnor lábánál kucorogva Aislinn nyugtalanul leste az anyját: remélte, hogy megmozdul, s fellélegzett, amikor Maida halkan felnyögött, majd felkönyökölt. A veréstől összezavarodva, kábultan nézett körül. A katona, aki az imént ütlegelte, odalépett hozzá. - Hozz sört, rabszolga! - bömbölte, majd megragadta, és a söröshordóhoz lökte. Maida azonban nem tudott talpon maradni a béklyótól, és ismét elterült a földön. - Sört! - kiabált a férfi, és hozzávágta az ivókürtjét. Maida üres tekintettel meredt rá, és addig nem is fogta fel, mit akar a férfi, amíg az arcul nem csapta és ismét a hordó felé nem lökte. Maida kínlódva talpra állt, de a férfi megint rálépett a kötél végére, s Maida ismét négykézlábra esett. - Mássz, te szuka! Ahogy egy eb! - nevetett a katona, és kényszerítette, hogy térden állva szolgálja ki. Maida végezte a dolgát, de közben furcsa, kántáló hangon dúdolt valamit. Aislinn tudatáig lassan hatoltak el a szász szavak, s ekkor rémület fogta el, bár ezt titkolni igyekezett, mert az anyja szörnyű átkokat szórt a szászul nem értő férfiak fejére. Értse csak meg egy közülük, biztos, hogy azonnal karóba húzzák. Aislinn tudta, hogy Ragnortól függ az életük. Még a jegyese sincs biztonságban, hiszen a normannok arról beszélnek, hogy egy Vilmos udvarából való fattyú lovag Creganba vonult, hogy megadásra szólítsa fel a várost. Vajon Kerwick is halott már? Ragnor Maidára nézett, és arra gondolt, milyen királyi méltóság és érett szépség sugárzott róla, amíg az a katona meg nem ütötte és el nem csúfította az arcát. Talán a lábánál ülő lány önmaga jövendőjét látja benne, amikor oly feszülten figyeli az anyját. Éles sikoltás terelte el Aislinn figyelmét, s észrevette a szolgálólányt, Hlynnt, akit két katona ráncigált ide-oda. A szégyenlős leánynak, aki csak tizenöt éves volt és nem ismert még férfit, e gyilkosok erőszakosságát kellett elviselnie. Aislinn átérezte a lány iszonyatát. Tudta jól, hogy hamarosan ő is áldozatul eshet egy férfi szenvedélyének. Hlynn ruhája reccsenve szakadt szét, keble fedetlenül maradt. Aislinn vállára kemény kéz nehezedett, és visszatartotta. Hlynnt kegyetlenül durva, bütykös kezek ragadták meg s tapogatták végig. Aislinn undorodott a látványtól, mégsem tudta a tekintetét elfordítani. 8

Az egyik férfi végül egy ütéssel leterítette a vetélytársát, majd karjába kapta a vergődő, sikoltozó Hlynnt, és kivonult a teremből. Aislinn kétségbeesetten tűnődött, vajon túléli-e a lány ezt az éjszakát. Hirtelen elviselhetetlennek érezte a vállára nehezedő kéz súlyát. Szemében gyűlölet villant, amikor ismét fogva-tartójára nézett. A normann rezzenetlenül állta a pillantását, majd gúnyos mosoly jelent meg telt, finom vonalú ajkán. Ragnor mosolya azonban lehervadt, amikor Aislinn tekintete mind megvetöbb és állhatatosabb lett. A lány fájdalmasan megvonag-lott, amikor Ragnor kezének szorítása erősödött, s képtelen volt tovább türtőztetni magát; dühösen felkiáltott, s felemelte a kezét, hogy arcul üsse a férfit, de az elkapta és hátracsavarta a karját, és olyan erővel rántotta magához, hogy Aislinn szinte hoz-zápréselődött a páncélinghez. Ragnor kuncogott a lány tehetetlenségén, aki vonaglott, igyekezett kiszabadítani magát. A férfi szabadon maradt kezével szándékos lassúsággal simogatta végig a testét, durván, kéjesen tapogatta a ruhán át a telt, göm-bölyded idomokat. Aislinn megremegett az érintésétől, és minden porcikájával undorodott tőle. - Mocskos disznó - sziszegte franciául a férfi arcába. - Hogyan? - szólt Vachel de Comte, akinek fülét megütötték a nő szavai, melyeket végre meg is értett. Mióta kihajóztak Saint Valerie-ből, nem volt ebben része. - Az ördögbe is, kuzinom, ez a nő nemcsak hogy gyönyörű, de még tanult is. Ah! Ez a te formád! Megtalálod az egyetlen némbert ebben a pogány országban, aki érti, ha az ágyban uta-sítgatod. - Elvigyorodott. Természetesen számításba kell vennem, hogy az erőszak sem mentes az árnyoldalaktól. Ha viszont a lány érti, amit mondsz, talán rá tudod venni az együttműködésre. Mit számít, hogy megölted az apját? Ragnor fenyegetően meredt Vachelra, és elengedte Aislinnt, aki visszahullott a lábához. A férfi fensőbbsége csökkent a lánnyal szemben most, hogy kiderült, a némber beszél franciául, holott neki halvány sejtelme sincs a lány nyelvéről. - Hallgass, öcskös! - dörrent Vachelra. - Idegesít a locsogásod! Vachel eltöprengett Ragnor rosszkedvén, majd elmosolyodott. - Kedves kuzinom, úgy látom, túlzottan aggályoskodsz. Wulfgar nem szólhat egy szót sem, ha elmondjuk neki, hogy ezek a pogányok támadtak ránk! Az öreg igazán ravasz róka volt. Vilmos herceg sem okolhat. De melyik fattyútól tartasz jobban? A hercegtől vagy Wulfgartól? Aislinn éberebben figyelt, amikor észrevette, hogy Ragnor arca elkomorul és szemöldökét összevonja. - Én senkitől sem tartok! - mordult fel. - Nono! - gúnyolódott Vachel. - Ezt bátran mondtad, de vajon komolyan gondolod? Van itt közöttünk olyan ma este, aki ne erezné magát legalább egy kicsit kellemetlenül a történtek miatt? Wulfgar parancsba adta, hogy ne ingereljük harcra az ittenieket, mi pedig megöltük azokat, akik a jobbágyai lehettek volna. Aislinn most már minden szóra figyelt. Vajon ez a Wulfgar, akiről félve beszélnek, még ijesztőbb-e, mint ezek a borzalmas hódítók? Vajon ő lesz-e Darkenwald új lordja?

9

- A herceg Wulfgarnak ígérte ezeket a városokat. De a parasztok nélkül nem sokra megy. Igen, azt hiszem, Wulfgarnak lesz egy-két szava hozzánk. - A névtelen tuskó! - dühöngött Ragnor. - Miféle jogon birtokolja majd ezeket a földeket? - Úgy bizony, kuzinom, jogos a felháborodásod. Ez még az én türelmemet is próbára teszi. A herceg Wulfgarnak ígérte őket, míg mi, igaz nemesek, semmit sem kaptunk. Apád nagyon csalódott lesz. Ragnor szája gúnyos vigyorba húzódott. - A fattyú a hasonszőrűekhez húz, és nem mindig azokhoz, akik jobban megérdemelnék. - Szórakozottan felemelt Aislinn válláról egy csillogó, aranyvörös hajfürtöt, és élvezte annak selymes tapintását. - Fogadok, hogy Vilmos, ha tehetné, Wulf-garból még pápát is csinálna. Vachel elgondolkozva simogatta az állat, aztán azt mondta: - Azt nem állíthatjuk, kuzin, hogy Wulfgar egyáltalán nem érdemes rá! Akadt-e nála különb a lovagi tornán vagy a csatában? Hastingsnál tíz helyett küzdött, hátában a közeléből nem tágító vikinggel együtt, Akkor is állta a sarat, amikor mi mind halottnak hittük Vilmost. De hogy Wulfgarból földesurat csináljon! Ez mégiscsak sok! - Őszinte utálkozással emelte égnek a kezét. - Ettől biztosan velünk egyenrangúnak hiszi majd magát! - Miért, mikor gondolta másként? - csipkelődött Ragnor. Vachel pillantása most Aislinnra siklott, aki megvető pillantással méregette Ragnort. Milyen fiatal, gondolta, talán tizennyolc éves lehet. Az már kiderült, hogy heves természetű, nem hajlítható könnyen az engedelmességre, de akinek jó szeme van a szépséghez, az elnézi ezt az apró hiányosságot, mert - és Vachel ebben biztos volt - más hibája nincs. Az új lord, Wulfgar, kétségkívül elégedett lesz vele. A rézvörös haj szinte lángolt az arca körül. De Vachelt leginkább szemének színe bűvölte el. Haragjában sötét bíborlilán viszonozta a férfi fürkésző pillantását, de ha nyugodt volt, tisztán és ibolyakéken ragyogott. A lánynak hosszú, fekete pillája, elefánt-csontszínű bőre és finom, széles arccsontja volt, arcának rózsás pírja visszaköszönt lágy vonalú ajkáról. Képzeletét azonban a nevetés vagy mosolygás gondolata csigázta fel jobban, ugyanis Aislinnnak szép fehér fogai voltak. Apró, kissé pisze orrát büszkén, sőt dacosan magasra tartotta, és keményen összeszorított szája sem rontotta el formás álla vonalát. Igen, Aislinnt nem lesz könnyű megszelídíteni, de Vachel úgy gondolta, a feladat élvezetes lesz. - Kuzinom, jobb, ha még ma éjjel elmulatozol ezzel a lánykával, mert lehet, hogy holnap már Wulfgaré lesz! - Azé a bugrisé? Mióta törődik az a nőkkel? Esküszöm, gyűlöli őket. Talán ha egy szép ifjút kerítenénk neki... Vachel kesernyésen elmosolyodott: - Kuzinom, ha ez igaz volna, akkor a markunkban tarthatnánk, de attól tartok, sajnos nem ilyen a hajlandósága. Nyilvánosan ugyan kerüli a nőket, de fogadok, titokban legalább annyi nőt fogyaszt, mint mi. Láttam, ahogy a lányokat méregette. Hogy sikerül a kalandjait titokban tartania, ez eggyel több ok, hogy a nőket elbűvölje. Az viszont rejtély, hogy Vilmos udvarának szép hölgyei miért teszik-veszik magukat oly bárgyún előtte? Bizonyára az átkozott tartózkodása vonzza őket. - Én ugyan nem láttam, hogy annyi némber zsongta volna körül - vágott vissza Ragnor. 10

- Nem is, kuzinom, hiszen közben magad is pompásan szórakoztál. Éppen eléggé leköt, hogy a szép lányokat elcsábítsd, semhogy azokkal törődj, akiknek Wulfgarra fáj a foguk. - Vachel, te valóban sokkal élesebb szemű vagy nálam, mert én még így is nehezen tudom felfogni, hogyan akadhat olyan lány, aki egy ilyen átkozott, sebhelyes alak után sóvárog. Vachel megvonta a vállát. - Ugyan, mit számít egy-két sebhely? Ez csak azt bizonyítja, hogy bátor és merész férfi. Hál' istennek, Wulfgar nem dicsekszik az ütközetekben szerzett jelekkel, mint oly sok nemesi származású barátunk. Vachel intett, hogy töltsék teli az ivókürtjét, majd vigyorogva folytatta. - Sose aggódj, kuzinom! A játszmát még nem vesztettük el! Kit érdekel, hogy Vilmos egy ideig kegyeiben részesíti Wulf-gart? Befolyásos családból származunk. Nem tűrik sokáig a jogbitorlást, ha a tudomásukra hozzuk ezt a felháborító helyzetet. - Az apám nem örül majd, ha megtudja, hogy nem szereztem a családnak itt földeket - morogta Ragnor. - Ne keseregj, Ragnor! Guy már öreg, és öregesen gondolkodik. Mivel maga szerezte a vagyonát, természetesnek tartja, hogy te is könnyen követed a példáját. Ragnor úgy szorította az ivókürtöt, hogy a bütykei elfehéredtek: - Vachel, néha azt hiszem, hogy gyűlölöm! Az unokaöccse vállat vont: - Én is türelmetlen vagyok az apámmal. Képzeld csak el, most éppen azzal fenyeget, hogy kidob a házból és kitagad az örökségemből, ha még egy fattyút merek csinálni valamelyik némbernek! Amióta Ragnor betörte Darkenwald kapuját, most először nevette el magát: - Azt azért el kell ismerned, Vachel, hogy megteszel minden tőled telhetőt! Tekintete most a lábánál ülő lányra esett. Megcirógatta az arcát, és hirtelen vérforralónak találta a gondolatot, hogy még ma éjjel az övé lesz. Türelmetlenségében megragadta a lány ruháját, és amikor az szabadulni akart, a ruha elszakadt. Mohó férfiszemek tapadtak Aislinn félig felfedett keblére, és obszcén szavakkal biztatták Ragnort. Aislinn nem engedett a rátörő hisztériás félelemnek. Mellén összefogta a széttépett ruhát, és pillantása olyan gyűlöletet és megvetést sugárzott, hogy a férfiak egymás után hallgattak el. Lady Maida egy borostömlőt szorított kétségbeesetten magához. Fájdalom volt nézni, ahogy Ragnor a lányát tapogatta. Aislinn remegett az undortól, Maida pedig a mellére nehezedő fé-lelemtől és gyűlölettől majd megfulladt. A sötét lépcsőfeljáró felé pillantott, amely a hálótermekhez vezetett. Képzeletben már maga előtt látta a lányát, amint Rag-norral viaskodik a lord ágyán, hallani vélte az ajkáról felszálló fájdalmas sikolyokat. De biztosan nem lesz hajlandó magáért könyörögni. Másokért talán igen, de magáért soha. Maida behúzódott a nagyterem félhomályos sarkába. Nem lesz addig igazság, amíg a férje gyilkosát le nem sújtja a bosszúja. Ragnor felállt, magához rántotta Aislinnt, és átölelte hajlékony derekát. Jóízűen nevetett a lány szabadulási kísérletein. 11

- Hogy lehet, hogy beszéled a nyelvünket? - kérdezte. Aislinn hátravetette a fejét, a szemébe nézett, de szótlan maradt, tekintetéből sugárzott az utálat. Ragnor egy darabig figyelte a gőgös lányt, aztán engedett vad ölelésén. Arra gondolt, hogy nincs az a kínzás, amivel kihúzhatná belőle a választ, ha az nem akarja megmondani. Az előbb is néma maradt, amikor a neve iránt érdeklődött. Az anyja sietett oda és mondta meg, amikor erőszakkal fenyegette. - Könyörgök, beszélj, Aislinn, máskülönben letépem a ruhád, és hagyom, hogy a férfiak sorban a kedvüket töltsék veled. Esküszöm, hogy utána már nem leszel olyan királyi. Aislinn vonakodva, józanul válaszolt: - Kisgyermek koromban hosszú ideig lakott nálunk egy vándortrubadúr. Négy nyelvet beszélt. Mulattatta, hogy megtanít a tiétekre. - Egy vándortrubadúr, aki ezzel mulattatja magát? Mi ebben a tréfa? - Azt mondta, hogy a hercegetek gyermekkora óta vágyott Angliát megszerezni. Ő tudott erről, mert ifjúkorában még hercégetek előtt is fellépett, amíg az le nem vágatta a kisujját, mert a jelenlétében egy alacsony sorú lovagról énekelt. A trubadúrnak tetszett a gondolat, hogy ha megtanít a nyelvetekre, és egy szép napon a hercegetek vágyai valóra válnak, akkor franciául nevezhesselek benneteket annak a söpredéknek, amik vagytok, hogy megértsétek. Ragnor arca elkomorult. - Hol van most a gáláns trubadúrod, damoiselle? - érdeklődött. - A herceg ma sem örül jobban, ha fattyúnak nevezik, mint annak idején. Lehet, hogy az embered most nemcsak a kisujját veszíthetné el, de a fejét is. Aislinn gúnyosan válaszolt: - Ő már ott van, ahol halandó ember nem érheti el. Ragnor pillantása ekkor a széttépett ruhából kilátszó sima vállra esett, és ez azonnal más irányba terelte az érdeklődését. Lehajolt, és a lány dühös tiltakozása ellenére a karjába kapta. Elvigyo-rodott, és a fejét lehajtva megcsókolta. Hirtelen fájdalom hasított belé, és hátrakapta a fejét. Alsó ajkáról vér csörgött. - Te kis gonosz vipera! - zihálta Ragnor, majd halk morgás-sal a vállára dobta Aislinnt, akiből szinte kiszorult a levegő a kemény páncélingtől, ami a hasát nyomta. Ezután már csak ká-bultan lógott a férfi vállán. Ragnor felkapott egy gyertyát, átvágott a termen, s felvonult a lépcsőn a lord hálótermébe. A lábával berúgta maga mögött az ajtót, a gyertyát letette, odalépett az ágyhoz, és ráhajította Aislinnt. Egy pillanatra megvillant a két hosszú, karcsú lábszár, mielőtt Aislinn feltápászkodott, és megpróbált leugrani az ágyról. De a torkára csomózott durva kötél visszarántotta. Ragnor kegyetlen vigyorral addig tekerte csuklójára a kötelet, míg a lány szorosan előtte nem térdelt. Ragnor nevetett a lány elszánt arckifejezésén, majd letekerte a kötelet a csuklójáról, és hozzákötötte az ágy lábához. Megjátszott nyugalommal kezdett el vetkőzni: először ledobta a kardját, majd a páncélingét, a bőrtunikát. Odament a kandallóhoz, csupán egy vászoningben és gyapjúnadrágban. Aislinn fokozódó nyugtalansággal nézte, és kétségbeesetten rángatta a torkára feszülő kötelet. A férfi fát dobott a tűzre, majd levette magáról a vászoninget és a nadrágot is. Aislinn görcsösen nagyokat nyelt, ahogy a férfi karcsú, izmos teste előbukkant a ruhából, hiszen nem sok reménye maradt, hogy erővel lebírja 12

majd. Ragnor csaknem kedvesen mosolygott rá, amikor odalépett és megsimogatta az arcát: - A tüskés rózsabokor legszebb virága. Igen, és az enyém! Wulfgar azt ígérte, illő jutalomban részesülök, ha a parancsát végrehajtom. - Ragnor jót mulatott magában. - Nem is tudok megfelelőbb elégtételt, mint ennek a városnak a legértékesebb tulajdonát. - Ezért a mészárlásért jutalmat remélsz? - sziszegte Aislinn. Ragnor rántott egyet a vállán: - A bolondoknak több eszük is lehetett volna, mint felfegyverzett lovagokra támadni. A herceg hírnökének lekaszabolása megpecsételte az öreg sorsát. Jó munkát végeztünk Vilmosért. Megérdemlem a jutalmat. Aislinn megborzongott ettől a cinizmustól. Elugrott tőle, amennyire csak a kötél engedte. - Csak nem akar az én kis galambom elrepülni tőlem? - kérdezte Ragnor, s a kötéllel elkezdte húzni maga felé a lányt. - Na gyere, galambom! Gyere, és oszd meg velem a fészkem! Aislinn ajkai közül elfojtott zokogás tört fel, miközben vadul küzdött, de végül megint csak ott térdelt a férfi előtt, aki megmarkolta a nyakán a csomót, és felfelé húzta, amíg rá nem nézett. Ragnor felkapott egy borostömlőt. - Kóstold meg a bort, galambom! - hízelegte, és megpróbálta a bort a szájába erőltetni. Aislinn fuldoklóit, de kénytelen volt lenyelni a torkát égető folyadékot. A férfi ezután maga emelte a szájához a tömlőt; félig itta, félig meg fürdött a kiömlő nedűben. Amikor leengedte a tömlőt, a szeme már jobban csillogott. Letörölte az arcát, majd a mellét is. Félretette a tömlőt, és ismét a kötél után nyúlt. Aislinn-nak mind kevesebb ereje volt ellene küzdeni; a férfi egyre közelebb húzta, míg az arcuk már csak egy arasznyira volt egymástól. Ekkor Ragnor beleakaszkodott a ruha nyakkivágásába, és egyetlen mozdulattal letépett róla mindent. Azonnal el is engedte a lány nyakán a kötelet, és Aislinn hirtelen hátratántorodott. A férfi elmosolyodott, hátradőlt az ágyon, és ismét nagyot húzott a tömlőből. Aislinn szégyenkezve igyekezett eltakarni magát. - Na, gyere ide hozzám, kis galambom! Ne harcolj annyira! - hízelgett a férfi. - Végső soron sokkal rosszabbul is járhattál volna. Azoknak a faragatlan semmirekellőknek is odalökhettelek volna! Aislinn újabb erőfeszítést tett a csomó szétfeszítésére. - Nem, nem, galambom! - Ragnor vigyorogva nagyot rántott a kötélen. Aislinn elvágódott, ott maradt négykézláb, a fájdalomtól fuldokolva. Amikor a fejét felvetette, a szeméből mégis mélységes gyűlölet tűzött, a szája félig vicsorgásba torzult, hosszú vörös haja összekuszálódva csillogott az arca körül. Támadásra készülő vadhoz hasonlított. Ragnor ágyéka vágytól hevült, s percről percre jobban kívánta a lányt. Tekintete elsötétült: - Hohó! Egyáltalán nem galamb ez a némber - mormolta rekedten -, hanem nőstény róka! Úgy bizony! Ha te nem jössz ide hozzám, nekem kell odamennem. Feltápászkodott az ágyról, és Aislinn rémülten nézte, ahogy a férfi elindult feléje. Aislinn kihúzta magát, és óvatosan hátrálni kezdett, jeges félelem szorította össze a szívét. Sikoltani szeretett volna, torkát fojtogatta 13

a zokogás, fuldokolva küzdött a halálos félelemmel. A férfi rezzenéstelen pillantással figyelte, míg Aislinn az ágy végéig hátrált, de onnan nem volt tovább. A tagjai elnehezültek, a szoba lassan elmosódott a szeme előtt, és már csak a kegyetlen férfiarc töltötte be a látóterét. Páni félelmet érzett, a lélegzete elakadt, és alig kapott levegőt. A férfi ki-nyúlt, és megfogta Aislinn mellét, aki felkiáltott, és igyekezett elrántani magát tőle, de a férfi szorosan fogta. Végül összegabalyodva mindketten az ágyat takaró prémekre zuhantak. Aislinn-nal forogni kezdett a világ, a férfi hangját is messziről hallotta: - Az enyém vagy, damoiselle. Aislinn mozdulni sem tudott. A férfi hatalmában volt, és többé már nem törődött semmivel. Egész közel úszott hozzá Ragnor arca, azután elhomályosult előtte minden. A meztelen test teljes súlyával ránehezedett, és még mélyebbre préselte a prém-takaróba. Hamarosan túl lesz rajta... Maida lenézett a mozdulatlanul fekvő, összefonódott párra. Hátravetette a fejét, és hangosan felkacagott. Hangja túlszárnyalta még a lentről beszűrődő vidám zajt is. Kint az éjszakában felüvöltött egy éhes farkas, és a két hang egymásba olvadt. Lent a teremben a hódítók hirtelen elcsendesedtek. A hátukon végigfutott a hideg. Voltak, akik keresztet vetettek, mert ilyen rettenetes hangot még soha nem hallottak. Másoknak eszébe jutott Wulfgar haragja, és azt hitték, ő érkezett meg.

14

II. FEJEZET Aislinn nehezen tért magához. Valaki a nevén szólította, de a hang mintha valahonnan messziről érkezett volna. Erőlködött, hogy kitisztuljon a feje. Ragnor arca álmában ártatlannak tűnt. Amint lenézett rá Aislinn, arca eltorzult a megvetéstől és a gyűlölettől. Nagyon is elevenen emlékezett a bőrére tapadó kézre. Megrázta a fejét, mert hirtelen eszébe jutott, hogy mostantól kezdve aggódhat majd amiatt is, nem esett-e teherbe. Isten ments! - Aislinn! - hallotta ismét a hangot, és arra fordult. Az anyja állt az ágy mellett, és rettegve, aggodalmasan tördelte sovány kezét. - Sietnünk kell! Kevés az időnk! - Maida odalökött egy posztóruhát Aislinn-nak. - Igyekezz, addig kell eltűnnünk, amíg az őrség alszik! Könyörgök, lányom, igyekezz! Aislinn kikászálódott az ágyból. Fáradt volt, összetört. Magára húzta a posztóruhát. Nem bánta, hogy a szűrős gyapjú dörzsöli a bőrét. Nyugtalanul hátrapillantott, félt, hogy felébreszti a normannt. De az nyugodtan aludt tovább. A lány megfordult, az ablakhoz ment, és türelmetlen mozdulattal kitárta az ablaktáblákat. A felkelő nap éles, fehér fényében arca sápadtnak tűnt, és oly törékenynek és finomnak, mint a mocsár felett lebegő reggeli pára. Hozzálátott, hogy összefogja a haját, ujjaival megpróbálta kifésülni a csomókat. A megkezdett mozdulat félbemaradt, mert eszébe jutott, milyen fájdalmat okozott Ragnor, amikor hosszú barna ujjaival beletúrt a hajába, és annál fogva kényszerítette. Leengedte a kusza, súlyos hajtömeget, amely lazán a keblére omlott. Átvágott a szobán. - Nem, anyám! - mondta eltökélten. - Ma nem menekülünk el. Addig nem, amíg a tisztes holtak temetetlen fekszenek oda-kinn a farkasok és a hollók prédájául. Aislinn határozott léptekkel kiment a szobából, az idősebb asszony pedig tehetetlenül és reményvesztetten követte. A nagyteremben óvatosan átlépkedett a részegen horkoló normannok fölött. Aislinn mint szótlan látomás suhant előre, s minden erejét megfeszítve szélesre tárta Darkenwald összeszabdalt kapuját, majd hirtelen hátrahőkölt, ahogy orrát megcsapta a halál iszonyú bűze. Elbukdácsolt a groteszkül heverő hullák mellett, amíg apja holttestéhez nem ért. A merev test szétvetett tagokkal tapadt az anyaföldhöz, amelyhez haláláig hű maradt. Aislinn néma gyászba mélyedt. Egy magányos könnycsepp gördült végig az arcán. Az apja úgy halt meg, ahogy élt, becsületben és tisztességben, kiontott vére a szeretett földet táplálta. Aislinn érezte, hogy még haragját is hiányolni fogja. Micsoda szerencsétlenség és kétségbeesés szakadt rájuk! Amikor Maida odaért hozzá, teljes súlyával a lányára nehezedett. Zihálva szedte a levegőt, és a földön fekvő, leterített férjére meredt. Halkan, panaszosán felnyögött, majd fülsértőén felsi-koltott. - Ó, Erland, hogy hagyhattál magunkra a kastélyt dúló tolvajokkal! Tulajdon lányod pedig egyetlen éjszakai játékszere ezeknek a borotvált barmoknak! - Térdre esett, és megragadta a férje páncélingét, mintha fel 15

akarná rántani a földről. Aztán elhagyta az ereje, és csak térdelt mellette kétségbeesetten, könyörögve: - Mihez kezdjek? Mi lesz velem? Aislinn átlépett apja holttestén, és az ujjait szétfeszítve kicsavarta a kezéből a kardot. Megragadta egyik karját, hogy egy puhább nyughelyre vonszolja. Az anyja a másik kart ragadta meg, de csak azért, hogy ujjáról lehúzhassa a nagy pecsétgyűrűt. Megérezte, hogy Aislinn vádlón nézi, és panaszosán felsírt: - Ez az enyém! Az én hozományomból van! Nézd, itt van apám címere! Ez nekem jár! Mindketten megriadtak, amikor felcsendült egy hang. Maida felugrott, arca eltorzult a rémülettől, és korát meghazudtoló fürgeséggel rohanni kezdett, hogy elrejtőzzön a láp szélén meghúzódó bozótban. Aislinn nyugodt elszántsággal fordult meg, és egy új, ismeretlen, fenyegető veszéllyel találta szembe magát. A szeme tágra nyílt a hatalmas paripa és a hátán ülő magas harcos láttán. A pompás paripa játszi könnyedséggel lépkedett az elhullott tetemek között. Aislinn nem mozdult, amint az óriás méretű látomás közeledett felé, de rettenetesen félt, hisz ráébredt önnön törékenységére és sebezhetőségére. Szúrós, acélszürke szempár szegeződött a lányra. Aislinn bátorsága egy csapásra szertefoszlott, görcsösen nyelt, amikor a félelem összeszorította a torkát. A férfi nyeregre akasztott pajzsát vörös-arany mezőben felágaskodó fekete farkas és fattyúzsineg díszítette, s Aislinn rögtön rájött, hogy a férfi törvénytelen származású. Ha nem félt volna, ha a férfi magassága és lovának hihetetlen méretei nem képesztették volna el, ki is gúnyolta volna, így azonban tehetetlen daccal szegte fel a fejét, a férfi szemébe nézett, és csak ibolyakék szemének gyűlölködő pillantása árulkodott érzéseiről. A férfi ajka megvetően lebiggyedt. A francia szavak tisztán, gúnyosan csengtek: - Te szász disznó! Hát semmi sincs itt biztonságban e tolvaj népségtől? Aislinn nem kevesebb gúnnyal válaszolt: - Mit beszélsz, lovag úr? Talán bátor normann hódítóink nézni sem bírják, hogy békében eltemessük a halottainkat? A férfi megvetőn felhorkant: - A bűzből ítélve elég sokáig vártatok vele. - Merem állítani, hogy nem elég sokáig. Biztosan ez lesz a véleménye egyik társának, ha majd felébred, és észreveszi, hogy nem vagyok ott. Aislinn dacosan állta ugyan a férfi metsző tekintetét, de a szemében könny csillogott. Hirtelen szellő támadt, a gyapjúruha a lány testére tapadt, s láttatni engedte formás idomait. A férfi tekintete ráérősen járta be a testét, majd pimaszul, kissé hosszasabban időzött a felindulástól hullámzó telt, gömbölyű keblén. Aislinn elvörösödött, dúlt benne az indulat, mert úgy érezte magát, mint egy fejőlány, akit a gazda figyelmére méltatott. - Hálás lehetsz a sorsnak, hogy többet tudtál adni Sir Rag-nornak, mint itt ezek - morogta, és ő is a holttestekre mutatott. Aislinnban tombolt a düh, de a férfi most leugrott a nyeregből, odajött hozzá, megállt előtte, és kutatón ránézett. A férfi levette a sisakját, és hanyagul a karja hajlatába csapta, majd meglazította a felső kapcsokat az alatta viselt sapkán is, és hátratolta a vállára. Nyugodtan elmosolyodott, kinyújtotta a kezét, és felemelt egy lágyan leomló tincset Aislinn melléről. 16

- Igen, örülhetsz, damoiselle, hogy többet tudtál adni! -Ezek a halottak a legtöbbet adták, amijük csak volt! Bárcsak lett volna kardom, hogy én is ugyanazt adjam! A férfi felmordult, és kissé elfordult tőle. Látható undorral vette szemügyre a mészárlást. Aislinn közben tárgyilagos érdeklődéssel tanulmányozta a férfit. Magas volt, legalább két arasszal magasabb, mint ő, pedig Aislinn sem tartozott az apró termetűek közé. Rőtvörös hajába szőke csíkokat szívott a nap. A nehéz vért ellenére könnyedén és magabiztosan mozgott. Szemei távol ültek egymástól, ívelt szemöldöke a vadászra leső fenevad kinézetét kölcsönözte az arcának. Széles szája volt, az ajka keskeny, de szépen ívelt. Az arccsontjától az álláig végigfutó hosszú sebhely elhalványodott a haragtól, s alatta rángatództak az izmok, ahogy dühében a fogait csikorgatta. Hirtelen szembefordult Aislinn-nal, akit visszadöbbentett a hideg, szürke tekintet. Felvont ajka mögül kivillantak erős, fehér fogai, és halkan felmordult. Olyan volt, mint egy farkas, aki az időtlen ellenséggel készül leszámolni. Hátat fordított Aislinnnak, és hosszú, öles léptekkel, szinte futva rontott be Darkenwald kapuján. Odabent elkiáltotta magát. Hangja olyan volt, mintha mennydörgés rázta volna meg a kastélyt. Aislinn önnön haragjáról megfeledkezve fülelt és várt. Az anyja odakúszott az épület sarkához, és sürgetően hadonászott, hogy jöjjön már, de Aislinn ismét a rá váró feladatra összpontosított, megragadta az apja karját, hogy odébb vonszolja. Éppen csak nekilátott, amikor egy újabb hatalmas bömbölés reszkettette meg a levegőt, és amikor Aislinn riadtan felpillantott, látta, hogy Ragnort pucéran hajítják ki a kapun. A következő percben a ruhái utánarepültek, majd a kardja is. - Idióta! - tombolt a kilakoltatója, aki maga is kiviharzott, és megállt a lépcsőn. - Mit kezdjek halott férfiakkal! Aislinn szeme elégedetten csillogott; élvezte, ahogy Ragnor ügyetlenül feltápászkodott, és látszott, hogy szenved az őt ért méltánytalanságtól. Az ajkát vicsorítva a kardja után kapott, de az acélszürke szempár figyelmeztetően villant meg: - Vigyázz, Ragnor, mert együtt bűzölöghetsz az áldozataiddal! - Wulfgar, te sátán fattya! - ordította Ragnor a dühtől fuldokolva. - Gyere közelebb, hogy rendesen felnyársalhassalak! - Pillanatnyilag nem kívánok egy csupasz, handabandázó hiénával megmérkőzni. Wulfgar észrevette, hogy Aislinn érdeklődve figyeli őket, és a lányra mutatott: - Bár a hölgy jobb szeretne holtan látni, sajnálatos módon én még hasznodat vehetem. Ragnor hátrafordult, és meglátta Aislinnt, aki magában mulatva nézte. Átkozódva felkapta a köpenyét, a vállára dobta, és odament Aislinnhoz: - Mi dolgod itt? - kérdezte. - Miért jöttél ki a kastélyból? Aislinn halkan felnevetett, és utálkozva pillantott rá. - Mert ez esett a kedvemre. Ragnor metsző pillantást vetett rá, és azon töprengett, miként törhetné meg a lány lázadó természetét anélkül, hogy kárt tenne a szépségében vagy puha, gyönyörűséges testében. Soha nem találkozott még olyan 17

nővel, akibe egy férfi bátorsága szorult. Kinyújtotta a kezét, és megragadta Aislinn csuklóját: - Menj be a kastélyba, és várj ott rám! Rövidesen megtanulod, hogy te az enyém vagy, és engedelmeskedned kell! Aislinn kirántotta a karját a férfi kezéből: - Azt hiszed, mert egyszer ágyba vittél, már a tulajdonod vagyok? sziszegte. - Ohó, lovag úr, még sokat kell tanulnod, mert én soha nem leszek a tied! A gyűlölet, amit irántad érzek, életem hátralévő részében elkísér! Az apám vére az égre kiált, és mindig emlékeztetni fog a tettedre! Teste most azért esdekel, hogy tisztességgel eltemessék. És akár tetszik neked, akár nem, én akkor is megteszem. Csak úgy akadályozhatsz meg ebben, ha nekem is a véremet ontod! Ragnor ismét elkapta Aislinn karját, s közben mindvégig magán érezte Wulfgar érdeklődő tekintetét. Egyre nőtt benne a csalódottság, mert nem tudott ráijeszteni erre a makacs ném-berre. - Vannak itt mások, akik sokkal alkalmasabbak erre a feladatra morogta Ragnor. - Tégy, ahogy parancsoltam! Aislinn állkapcsa megfeszült, amikor a férfi haragtól szikrázó, fekete szemébe nézett. - Nem. Jobban szeretném, ha szerető kezek végeznék el. Néma csata dúlt közöttük. Ragnor keze megfeszült, mint aki ütni készül, azután minden figyelmeztetés nélkül ellökte magától Aislinnt, aki megpördült és elesett. Ragnor odalépett hozzá, tekintete végigpásztázta a lány törékeny alakját. Aislinn kapkodva lesimította a szoknyáját, és hidegen állta a férfi pillantását. - Most az egyszer engedek, damoiselle! De ajánlom, ne tégy ismét próbára! - figyelmeztette Ragnor. - Igazán nagyon kedves vagy, lovag! - gúnyolódott Aislinn, és feltápászkodott. Megdörzsölte felhorzsolódott csuklóját. Megvető pillantással végigmérte Ragnort, majd elindult a magas harcos felé, aki nyugodtan álldogált a főlépcső mellett. A normann Aislinn szemébe nézett, és elmosolyodott. Aislinn gyorsan elfordult, így nem láthatta, hogy a normann követte őt a tekintetével, sem azt, milyen tüzetesen vette szemügyre az alakját. Aislinn lehajolt, ismét megragadta az apja karját, és vonszolni kezdte. A két férfi csak állt és figyelte egy darabig, végre Ragnor megmozdult, odament, és segíteni akart, de Aislinn ellökte a kezét: - El innen! - kiabálta. - Nem tudsz egyetlen másodpercre sem békén hagyni minket? Az én apám volt! Engedd, hogy eltemessem! Ragnor keze lehanyatlott, és nem tett újabb kísérletet, hogy segítsen. Elindult, hogy valami ruhát öltsön magára, mert megborzongatta a csípős reggeli szél. Aislinn nagy eltökéltséggel ráncigálta kifelé apja tetemét az udvarból. Egy fa tövében akarta elföldelni, nem messze a kastély kapujától. Az ágak közül egy madár röppent fel. Aislinn te-kintetével követte a madár röptét, és irigyelte szabadságáért. Míg a madarat figyelte, nem vehette észre a háta mögött felé tartó Wulfgart. De amikor egy nehéz tárgy huppant a lába elé a földre, riadtan nézett oda. Megpördült, hogy szembenézzen a normannal. Wulfgar az ásóra mutatott: - Még a szerető kéznek is szüksége van némi szerszámra, damoiselle. 18

- Maga éppen olyan kedves, mint normann testvére, lovag úr! - vágta oda Aislinn, aztán felhúzta szemöldökét. - Vagy netán „uramnak" kell szólítanom? Wulfgar szertartásosan meghajolt: - Ahogy kívánja, damoiselle. Aislinn felemelte a fejét: - Az én apám volt itt a földesúr. Sehogy sem jön a nyelvemre, hogy Darkenwald urának szólítsalak! - válaszolta ki-hívóan. A normann lovag megrántotta a vállát: - Engem Wulfgar néven ismer mindenki. Aislinn azt remélte, hogy sikerül felbosszantania a lovagot, és most elégedetlen volt. A név viszont nem volt ismeretlen előtte, hiszen emlékezett rá, hogy előző este Sir Ragnor és a rokona milyen gyűlölettel beszéltek róla. - Lehet, hogy a herceg valaki másnak adja majd ezt a birtokot, miután maga megszerezte! - vágott vissza. - Még nem maga az úr itt, és lehet, hogy nem is lesz soha! Wulfgar lassan elmosolyodott: - Rövidesen rá fogsz jönni, hogy Vilmos olyan ember, aki megtartja a szavát. A földeket már most a sajátomnak tekinthetem, hiszen Anglia is hamarosan az övé lesz. Ne dédelgess hiú ábrándokat, damoiselle, mert nem vezet sehova! - Ugyan mi reményt hagytak meg nekem? - kérdezte Aislinn keserűen. Mit hagytak meg Angliának, amiben még reménykedhet? Wulfgar gúnyosan húzta fel a szemöldökét: - Ilyen könnyen feladod, chérie? Mintha az előbb pokolbeli szenvedélyt és elszántságot véltem volna kihallani a szoknyád suhogásából. Vagy tévedtem? Aislinn a gúnyos hangtól csak még nagyobb haragra gerjedt: - Meggondolatlanság kinevetned, normann! De Wulfgar csak kuncogott a lány haragján: - Látom, még nem akadt merész udvarló, aki kihozott volna a sodrodból! De kétségkívül annyira elvesztették a fejüket, hogy képtelenek voltak rendreutasítani! - Gondolja, hogy magának inkább sikerülne? Miképp fog hozzá? Az a másik a fájdalmat választotta, és meggyalázott. Ön is ugyanezt teszi majd? A szemébe toluló könnyeken át Aislinn felnézett Wulfgarra, ám az csak a fejét rázta. A lány álla alá nyúlt, és felemelte: - Nem, én sokkal alaposabb módszerre hagyatkozom, hogy a hozzád hasonlókat megszelídítsem. Ahol a fájdalom nem ért célt, ott a gyönyör lehet a fegyver. Aislinn ellökte magától Wulfgar kezét: - Önhittsége nem ismer határt, Sir Wulfgar, ha azt képzeli, hogy kedvességgel fölém kerekedhet. - Én soha nem voltam kedves a nőkkel - vetette oda félváll-ról Wulfgar. Aislinn beleborzongott a félelembe, s a férfi tekintetét kereste, de abból semmit sem tudott kiolvasni. Nem szólt hát semmit, csak felkapta az ásót, és munkához látott. Wulfgar figyelte ügyetlen mozdulatait, aztán elmosolyodott:

19

- Engedelmeskedned kellett volna Ragnornak. Kétlem, hogy csupán azért, mert az ágyában voltál, ennyi vesződséget kellene magadra vállalnod. Aislinn tekintete hideg és gyűlölködő volt, amikor ránézett: - Azt hiszi, mindannyian szajhák vagyunk, akik a könnyű életet szeretjük? - kérdezte. - Nagyon elcsodálkozna, ha azt mondanám, hogy ezerszer kellemesebbnek tartom ezt, mint hogy annak a féregnek engedelmeskedjek. - Sokatmondóan nézett a férfi szemébe. - Francia férgek! Azt hiszem, nincs köztük különbség. Wulfgar lassan válaszolt: - Amíg velem nem háltál, damoiselle, ne mondj véleményt a normannokról! Lehet, hogy jobban élvezed majd, ha egy férfi s nem egy szószátyár hetvenkedő hág meg! Aislinn döbbenten meredt rá. Ez a kijelentés nem fenyegetésnek hangzott, hanem inkább ténynek. Aislinn biztosan tudta: csak idő kérdése, hogy mikor kell megosztania az ágyát ezzel a normannal. Szép szavai ellenére is bizonyosan bántja majd, ahogy Ragnor tette, és örömét leli az okozott fájdalomban. Arra a sok férfira gondolt, akik házassági ajánlatát visszautasította, akiket kinevetett, míg végül az apja türelmetlenségében maga nem választott vőlegényt Kerwick személyében. Most viszont nem nemesi hajadon többé, hanem alacsony sorba taszított szolgáló, akit kihasználnak, majd odalöknek a rangsorban eggyel lejjebb állónak. A gondolatra végigfutott a hátán a hideg. - Angliát meghódíthatták, de figyelmeztetem, engem nem lesz olyan könnyű megtörni! - sziszegte. - Biztosíthatlak, ez sokkal élvezetesebb harcnak ígérkezik! Boldogan kiélvezem majd győzelmem gyümölcsét! Aislinn megvető gúnnyal nézett rá: - Beképzelt tökfilkó! Azt hiszi, én is olyan vagyok, mint a gyenge jellemű normann ringyói, akik lesik a kívánságait, és azonnal hanyatt vetik magukat? Hamarosan rájön majd a tévedésére! - Tanulságos lesz - nevetett a férfi -, de hogy melyikünknek, az még elválik. Én mégis a magam győzelmére számítok! Azzal szó nélkül megfordult, és otthagyta Aislinnt, aki néma dühvei nézett utána. A lány csak most vette észre, hogy a férfi biceg. Vajon valami csatában szerzett sebesülés miatt, vagy talán így született? Magában csak azért fohászkodott, hogy bármi is az ok, az elég fájdalmas legyen. Aislinn most eszmélt fel, hogy Ragnor mindvégig őket figyelte. Hátat fordított neki, belevágta az ásót a földbe, és magában átkozta mindkét férfit. Munka közben heves szóváltásra lett figyelmes: a férfiak vitatkoztak. Wulfgar halkan beszélt, de indulatosan, a megtépázott büszkeségét védelmező Ragnor hangjában féken tartott harag érződött. - Nekem azt parancsolták, hogy számodra biztosítsam ezt a helyet. A herceg angol tanácsadóitól úgy tudtam, hogy itt csak öreg és harcban járatlan emberek lesznek. Honnan sejthettük volna, hogy az öreg lord megtámad minket, és a jobbágyai megpróbálnak majd lemészárolni? Szerinted mit kellett volna tennünk, Wulfgar? Állni, mint a birkák, és elesni védekezés nélkül? 20

- Nem olvastad fel a békeajánlatot, amit veled küldtem? -kérdezte Wulfgar. - Az öreg lord büszke ember volt, ezért tapintatosan kellett volna közeledned hozzá, nem hódítóként be-lovagolni és az otthonát követelni. Istenem, hát ennyire ostoba vagy? Kísérgetni kell, hogy megmutassam, hogyan bánj az ilyen rangú és jellemű emberekkel? Mit mondtál neki? Ragnor gúnyos mosollyal válaszolt: - Miért vagy olyan biztos abban, hogy nem a te szavaid hozták ki a sodrából? Az öreg ránk támadt, és hiába volt az agyafúrt kérelmed. Nem tettem egyebet, mint hagytam, hogy a hírnök felolvassa a pergament, amit tőled kaptam. - Hazudsz! - mordult fel Wulfgar. - Én egyezséget és biztonságot ajánlottam neki és háza népének azzal a feltétellel, hogy leteszi a fegyvert. Az öregnek nem ment el az esze. Hogy a családját mentse, megadta volna magát. - Nyilván tévedtél. Wulfgar! - mosolyodott el Ragnor önelégülten. Egyébként is ki az, aki az ellenkezőjét bizonyítaná? Az embereim nem értik ezt az istentelen, pogány nyelvet, a hírnök viszont folyékonyán beszélte. Az iratot csak mi ketten láttuk. Hogy kívánod bizonyítani az ellenem felhozott vádakat? - Nincs szükségem a bizonyításra - acsarogta Wulfgar. -Tudom, hogy lemészároltad őket. Ragnor megvetően kacagott: - No és? Mi az ára annak, ha az ember néhány szász kutya szenvedéseinek véget vet? E pár bugrisnál jóval többet öltél meg Hastingsnál! Wulfgar arca merev volt: - Azért mentem oda, mert a szóbeszéd a cregani haderőt nagyobbnak állította be, de azt hittem, van annyi józan eszed, hogy rábírj egy öregembert a kilátástalan harc feladására. Belátom, hogy ebben tévedtem, és sajnálom, hogy téged küldtelek. Az öreg halála nem számít, de a parasztokat nehéz lesz pótolni. Szavai mélyen megsebezték Aislinn lelkét. Ezeknek a férfiaknak egy élet mit sem számított, de egy lánynak, aki szerette és tisztelte az apját, ez az élet a legbecsesebb volt. A heves szóváltásnak vége szakadt, mert a két férfi figyelme ismét ráterelődött. Wulfgar harsányan előszólította a kastélyból az egyik jobbágyot. Ham volt az, egy zömök, tizenhárom éves fiú, aki normann csizma siettető rúgása nyomán bukdácsolt ki. - Temesd el az uratokat! - adta ki a parancsot Wulfgar, de a fiú szemén látszott, hogy nem érti. A normann intett Aislinn-nak, hogy fordítsa le a parancsát. Aislinn megadóan nyújtotta át a fiúnak az ásót, s komoly arccal nézte, ahogyan dolgozik. Nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy a normann fattyú a hódítókkal hordatja el a halottakat. Aislinn Ham segítségével farkasbőrbe kötözte az apja testét, majd együtt behúzták a frissen ásott gödörbe, és a mellére fektették hatalmas kardját. Amikor az utolsó lapátnyi föld hullott a sírra, a bátortalan Maida is odajött, és a hantra borulva elzokogta a bánatát. - Papot! - sírta. - Be kell szentelni a sírt! - Igen, anyám - suttogta Aislinn -, kerítünk egyet - bár fogalma sem volt, honnan szerez majd papot. Néhány hónapja meghalt a pap, és a 21

darkenwaldi kápolna elhagyottan állt mindaddig, amíg nem sokkal később tűz ütött ki és az épület leégett. Azóta a cregani barát misézett a darkenwaldiaknak is. Veszedelmes dologra vállalkozna, ha elmenne érte, még akkor is, ha sikerülne észrevétlen eltűnnie, aminek nem sok esélyét látta. Tökéletesen tisztában volt saját tehetetlenségével, mint ahogy azzal is, hogy mennyire képtelen az anyját megvigasztalni, akit már nem sok választott el az őrülettől, és Aislinn attól félt, hogy a csalódás végzetes lökést jelentene. Aislinn arra nézett, ahol Wulfgar állt. A férfi éppen a fegyvereit szedte le a lováról, s ebből nyilvánvalóvá vált, hogy Dar-kenwaldban marad, nem megy vissza Creganba. Darkenwald amúgy is alkalmasabb helynek tűnt, mert bár kevesebb lakosa volt, a kastély tágasabb és egy hadsereg igényeinek megfelelőbb volt. Erland gondolt a jövőre, amikor megtervezte. A ház jobbára kőből épült, így védettebb volt az ellenséges támadásokkal szemben, mint Cregan, amit kizárólag fából ácsoltak. Igen, Wulfgar itt marad, és szavaiból ítélve Aislinnt a maga szórakozására tartja majd. Most, hogy e félelmes hódító szerelmi vágyától is rettegnie kell, aligha van abban a helyzetben, hogy másoknak lelki támaszt nyújtson. - Úrnőm?... - szólalt meg Ham. Felé fordult, és látta, hogy a fiú szemében kérdés bujkál. Útmutatásra várt, hogyan bánjon ezekkel a férfiakkal, akiknek már a nyelvétől is összezavarodott. Aislinn fáradtan megvonta a vállát, hiszen képtelen volt választ adni neki. Elfordult, és lassan elindult Wulfgar felé. Ahogy közeledett a normannhoz, az felnézett, és abbahagyta a munkáját. Aislinn bizonytalanul köze-lebb lépett az emberhez és az állathoz. Áhítatos félelemmel méregette a hatalmas lovat, amely nyugtalanságot keltett benne. Wulfgar egyik kezével megsimogatta az állat selymes sörényét, a másikkal megragadta a zablát, s a lányra nézett. Aislinn mély lélegzetet vett, és nekidurálta magát: - Uram... - A megszólítás nehezére esett, de anyja ép elméje érdekében és azért, hogy ezek a darkenwaldi férfiak keresztény temetést kaphassanak, lenyelte a büszkeségét. Ahogy nőtt az elszántsága, a hangja egyre erősebb lett: - Egy apró kérésem lenne... A férfi bólintott, de nem szólalt meg, ám Aislinn a bőrén érezte kutató, noha szenvtelen tekintetét. Megérezte a férfi bizalmatlanságát is, és szívesen megátkozta volna, amiért az idegen feldúlta az életüket. Mindig is nehezére esett az engedelmesség, még olyankor is, amikor az apja valamilyen vitás kérdésben dühöngött. Aislinn akkor is makacsul és akaratosan szállt véle szembe, nem félt az apja tomboló haragjától. Mások rettegve meghunyászkodtak előtte, mert féltették az életüket. De Aislinn tudta: az akaratát könnyen keresztülviheti, ha kedvességgel és alkalmazkodással meglágyítja apja szívét és maga felé hajlíthatja az akaratát. Most ugyanezzel próbálkozik majd a normannál is. Szavait gondosan megválogatva szólalt meg: - Uram, egy papért esedezem! Csekélység, amit kérek... de a férfiakért, akik elestek... Wulfgar beleegyezően bólintott: - Gondoskodom róla. Aislinn térdre esett előtte: egy röpke pillanatra megalázko-dott. Ez a legkevesebb, amit a tisztes temetésért tehet. Wulfgar morogva lehajolt, és talpra rántotta, Aislinn meglepetten nézett fel rá, a szeme tágra nyílt. 22

- Állj egyenesen, némber! A gyűlöleted jobban becsülöm -vetette oda a férfi, majd megfordult, és egyetlen szó nélkül bement a házba. A darkenwaldi férfiakat cregani jobbágyok temették el, akiket Wulfgar egy maroknyi katonával alaposan őriztetett. Amikor az óriás termetű, lóháton ülő viking felügyelete alatt a jobbágyok közelebb értek, Aislinn megdöbbenéssel fedezte fel közöttük Kerwicket. Boldog megkönnyebbülést érzett, hogy életben látja. Odaszaladt volna hozzá, ha Maida el nem kapja a ruhájánál fogva, és vissza nem húzza: - Lekaszabolják... az a kettő, tudod, akik rajtad marakodnak. Aislinn belátta, hogy az anyjának igaza van. Nyugodtan várta be tehát a közeledő fiatal férfit. Közben valami félreértés támadt, amikor az őrök meg akarták értetni a jobbágyokkal, hogy mit kell csinálniuk. Aislinn nem értette, Kerwicknek mi a célja, hiszen a fiút ő maga tanította franciául, és igen tehetséges tanítványnak bizonyult. Végül a parasztok felfogták, hogy mi a dol-guk, és elkezdték a tetemeket rendbe szedni, a temetéshez előkészíteni. Mindenki serénykedett, csak Kerwick nem; a lemészárolt emberek rettenetes látványától földbe gyökerezett lábbal állt ott, aztán hirtelen elfordult, és hányni kezdett. Wulfgar emberei harsányan röhögtek, Aislinn pedig átkozta őket. Szánalom fogta el Kerwick iránt, hiszen olyan sok öldöklésben volt része az utóbbi időben. Mégis, azt szerette volna, ha a fiú kihúzza magát, és erővel, méltósággal viseli magát a normannok előtt. Gyötrő volt hallgatni az ellenség nevetését, ezért hátat fordított és bemenekült a kastélyba. Szegyeiké magát Kerwick és mindazok helyett is, akik megalázkodtak a hódítók előtt. A fejét lehajtva - az őt bámuló férfiakról tudomást sem véve - egyenesen Wulfgar karjaiba sétált. A férfi már levetette páncélingét, és most bőrtunikában álldogált Ragnor, Vachel és a Kerwickéket kísérő skandináv társaságában. Wulfgar egy kissé eltolta magától, de nem eresztette el Aislinnt: - Szép leány, remélhetem-e, hogy türelmetlenül az ágyamba kívánkozik? - gúnyolódott, és vörösesszőke szemöldökét kissé felvonta. A tréfán csak a viking nevetett. Ragnor arca elkomorult. A megjegyzés felkorbácsolta Aislinn amúgy is háborgó indulatait, nem bírta tovább a megaláztatást. Sértett büszkeségében elvesztette az önuralmát, felemelte a kezét, és lekevert egy pofont Wulfgar sebhelyes orcájára. A férfiak körében döbbent csend támadt. Azt várták, hogy Wulfgar egyetlen ökölcsapással leteríti az arcátlan nőszemélyt. Mindenki tudta, hogy bánik a nőkkel. Nem sokat törődött velük, néha még megvetését sem leplezte irántuk, amikor hátat fordítva odébbállt, ha egy hölgy beszélgetést kezdeményezett. Soha nő még nem merészkedett odáig, hogy megüsse. A lányok féltek a komor, érthetetlenül rátörő hangulataitól. Most itt ez a lány, akinek annyi a veszítenivalója, mégis többet mer, mint bárki eleddig. Wulfgar csak meredt rá, Aislinn-nak pedig, aki hirtelen észhez tért, borsózott a háta a félelemtől. Az ibolyakék és a szürke szem pillantása egymásba fonódott. Aislinn ugyanúgy megrettent a saját tettétől, mint amennyire elképesztette Wulfgart, aki egyetlen szót sem szólt; keze béklyóként fonódott Aislinn karjára, és szorosan magához rántotta, szinte a melléhez préselte a lányt. Ragnor karcsú volt és izmos, de Aislinn most azt érezte, mintha vasszobornak ütközött volna. Ajkai szétnyíltak a meglepetéstől, riadt zihálásának Wulfgar csókja vetett véget. A többiek 23

bátorítóan lármáztak és pisszegtek; Ragnor volt az egyetlen, akinek nem volt ínyére a dolog. A vad indulattól elvörösödött képpel figyelte őket. Ökölbe szorult kezét az oldalához nyomta, nehogy erőszakkal válassza szét őket. A viking diadalmasan ujjongott: - Haha! Az átkozott nőszemély egyenrangú ellenfélre talált! Wulfgar keze hátulról szorosan tartotta Aislinn fejét, s így arra kényszerítette, hogy felemelje. Ajkát az övére tapasztotta, vadul, fájdalmasan, követelőzve. Aislinn érezte a férfi nehéz szívdobbanását, a gyönge testéhez tapadó kemény férfitestet. A derekára fonódó kar kíméletlenül szorította, a tarkójára préselődő hatalmas kéz könnyedén összeroppanthatta volna koponyáját. De lénye legmélyén szikra lobbant, a jeges nyugalomból életre kelt a teste, a forróság elöntötte és egybeolvasztotta kettejüket. Az egész valóját magával ragadta ez az örvény, és már nem ellenkezett. Karjai akaratlanul is átölelték a férfit, a jég megolvadt benne, és olyan tüzes, vad szenvedély járta át, ami Wulfgarénak méltó párjává vált. Kevéssé számított, hogy a férfi az ellensége, vagy hogy az emberei figyelik és körbeállva biztatják őket. Úgy érezte, ketten vannak.csak az egész világon. Kerwicknek nem állt hatalmában, hogy így elvegye az eszét, csókjai nem váltottak ki belőle sem ilyen szenvedélyt, sem ilyen vágyat, hogy türelmetlenül az övé akart volna lenni. Most meg itt, a normann karjában magatehetetlenül adja meg magát egy nálánál erősebb akaratnak, és olyan szenvedéllyel viszonozta a férfi csókját, amiről sejtelme sem volt addig. Wulfgar hirtelen elengedte. Aislinn legnagyobb döbbenetére az őt felkavaró érzéseknek nyoma sem látszott rajta. Ennél jobban semmi sem alázhatta volna meg. Szegyeiké magát, és ráébredt, hogy mennyire gyenge és védtelen a normannal szemben, bár ezt nem a félelem, hanem a vágy okozza. A férfi csókja keltette érzésektől megrémülve az egyetlen fegyverrel vágott vissza, ami még a birtokában volt: a nyelvével: - Ó, te átkozott! Normandia névtelen fattya, melyik csatornában lelt rá az apád az anyádra? A körülállók lélegzete elakadt, de Aislinn sértése hallatán mindössze egy másodpercre villant meg valami Wulfgar szemében. Lehet, hogy harag? Vagy talán fájdalom? Ó, ez kevésbé valószínű. Aislinn nem remélhette, hogy megsebezheti ezt a vasszívű lovagot. Wulfgar a szemöldökét kissé felvonva szólalt meg: - Furcsán fejezi ki a háláját, damoiselle. Talán elfeledkezett a kéréséről, a papról? Aislinnból elszállt minden csepp indulat, elborzadt a saját ostobaságától. Megesküdött rá, hogy beszentelteti a sírokat, és most önnön meggondolatlansága miatt a darkenwaldi férfiak végtisztesség nélkül nyugosznak majd. Rábámult a férfira, képtelen volt könyörögni vagy bocsánatáért esedezni. Wulfgar felnevetett: - Ne féljen, damoiselle. Adott szavam felér egy esküvel! Ugyanúgy bízhat abban, hogy megkapja a nagyra becsült papját, mint ahogy abban, hogy velem fog hálni. A termen végighullámzott a nevetés, de Aislinn szíve rémülten dobbant meg. 24

- Azt már nem, Wulfgar! - kiáltotta Ragnor feldühödve. -Mindenre, ami szent, ezt már nem engedem! Talán elfelejtetted, hogy esküvel fogadtad: bármit választhatok jutalmul, amit megkívánok. Akkor most jól figyelj: én ezt a hajadont választottam fizetségként azért, hogy elfoglaltam a kastélyt! Wulfgar lassan megfordult, és szembenézett a dühöngő lovaggal: - Keresd a jutalmadat odakint a földeken, ahol most temetik a halottakat, mert ez az, amit fizetségül kapsz! Ha tudtam volna, hogy milyen árat kell fizetnem, meggondoltabb lovagot küld-tem volna ide! Ragnor már Wulfgar torkának ugrott volna, ha Vachel nem tartja vissza. - Hagyd abba, te bolond! - sziszegte Ragnor fülébe. - A farkassal akarsz szembeszállni, amikor az odújában vagyunk és az övéi a vérünkre szomjaznak! Ember, gondolkodj! Nem hagytad-e már úgyis ott a bélyeged azon a némberen? Most aztán törheti a fattyú a fejét, hogy kinek a fattyát hordja majd ki a nő! Ragnor lecsillapodott, ahogy átgondolta az érveket. Wulfgar arckifejezése nem változott, csak az arcán húzódó sebhely ütött el fehérebben bronzbarnára cserzett bőrétől. A skandináv gúnyosan összegezte a nemesi unokatestvér iránti megvetését; hangja mély morgáshoz hasonlított: - Nincs itt szó semmiféle erőpróbáról. A gyenge magja kőre hull, míg az erősé mindig megtalálja a termékeny talajt. Aislinn titkos elégedettséggel mosolygott; élvezte a vitát. A hódító ellenség belharcba bonyolódik! Milyen egyszerű lenne elmérgesíteni a helyzetet, és figyelni, amint egymásnak esnek! Aislinn ismét büszkén feltartotta a fejét, mintha a férfiak indulatos szavai lélekben megacélozták volna, s ekkor vette csak észre, hogy Wulfgar figyeli. A szürke tekintet, mintha lelke legrejtettebb titkai után kutatna. - A lány még nem nyilatkozott - jegyezte meg Wulfgar, és Ragnorhoz fordult. - Hagyjuk, hogy ő válasszon kettőnk között. Ha téged választ, de Marté, akkor nem vitatkozom. A tiéd lesz, ígérem. Aislinn reményeit porrá zúzták. Nem lesz itt csata, Wulfgar odaadná őt egyetlen szó ellenkezés nélkül. A terve dugába dőlt. Látta, hogy Ragnor ránéz, a szemében leplezetlen vágyakozás, és sötét tekintete mélyén ott bujkál az ígéret, hogy gyengéd jutalomra számíthat. Wulfgar viszont... mintha gúnyt űzne belőle! Wulfgar nem fog érte megküzdeni. Aislinn sértett büszkesége azt súgta, hogy válassza Ragnort, és büntesse meg a fattyút. Nagy örömét lelné benne, ha önteltségén csorbát ejthetne. De azt is tudta, hogy Ragnornak nem lenne képes engedni. Gyűlölte, és ha ez egyszer módjában áll megtorolni, amit ellene elkövetett, Aislinn élni akart vele. A válasza kétszeresen keményen csattant, mert az őrök éppen akkor vezették be Kerwicket. Aislinn ott állt a férfiak között, akik puszta megjelenésükkel is felhívták magukra a figyelmet, s így nem remélhette, hogy észrevétlen maradhat. Kerwick már belépésekor észrevette. Aislinn magán érezte a fiú megkínzott tekintetét, amiben csak nyomorúságot és kétségbeesést látott, s még valami hangtalan könyörgést is. Kételkedett benne, hogy bármiben is a segítségére tudna lenni. Kerwicken nem látszott sebesülés, de a tunikája, nadrágja sárfoltos volt, fürtjei összekuszálódtak. Kerwick tudós típus volt, aki a könyveket és a tanulást 25

mindig előbbre valónak tartotta a harcnál. Itt is kirítt a környezetből: egy szelíd férfi, aki a vad betolakodók közé csöppent. Aislinn csak sajnálni tudta, de nem tehett érte semmit. - Damoiselle - sürgette Wulfgar -, arra várunk, hogy az ön gyönyörűségét szolgáljuk. Melyikünket választja hát szeretőjéül? Aislinn látta, hogy Kerwick szeme tágra nyílik a csodálkozástól, és gyomorszája hirtelen összerándult, hányinger kerülgette, majd elsüllyedt a sok kéjsóvár férfitekintet kereszttüzében, de nem érdekelték őt ezek a férfiak. Hadd lihegjenek az idióták. Kerwicknek pedig egyedül kell megbirkóznia a fájdalommal, amit az arcán látott. Ha csak egy szót is szól érte, védtelenül kiszolgáltatja magát a normann csipkelődésének. Lemondóan sóhajtott: jobb, ha túlesik rajta. - Ha már választanom kell a farkas és a keselyű között, és mivel tudom, hogy az utóbbi milyen - Aislinn egyik apró kezét Wulfgar mellére támasztotta -, inkább téged választalak. Tehát, szeretőm, most már a te feladatod, hogy megszelídítsd a nőstény rókát! - Aislinn szomorúan felnevetett: - Nos, mit nyertél e játszmán? - Egy szép lányt, hogy az ágyamat melegítse - válaszolta Wulfgar, majd egy csöpp gúnnyal hozzáfűzte: - Vagy tán mást is? - Soha! - sziszegte Aislinn. Ragnorban némán forrt a düh, de ez csak ökölbe szorított kezén látszott. Wulfgar elnézett Aislinn feje felett, s Ragnorra emelte a tekintetét. Vontatottan szólalt meg: - A parancsaimból világosan kiderült, hogy minden férfinak meg kell kapnia a zsákmányból a ráeső tisztes részt. Ragnor, mielőtt a dolgodra mennél, te és az embereid itt hagyjátok, amit magatoknak gyűjtöttetek. Odamutatott a kupacra, amit előző este hordtak egybe. - Vilmos herceget illeti az elsőség, és csak azután kapjátok meg a fizetségeteket. Ragnoron látszott, hogy kevés választja el a gyilkolástól. Végül kihúzott egy kis bőrzacskót a zekéje alól, és tartalmát a halomba összehordott hadizsákmányhoz rakta. Aislinn felismerte anyja nagy gyűrűjét és nem egy arany ékszert, ami az apjáé volt. Ragnor végignézte, ahogy az emberei egyenként a halomra szórták a náluk lévő rablott holmit. Amikor végeztek, Ragnor sarkon fordult, és félrelökve a véletlenül épp az útjába kerülő Kerwicket, sarkában Vachellal dühösen távozott a teremből. Amikor a hatalmas kapu becsukódott mögöttük, Ragnor az öklével vágott a tenyerébe: - Megölöm! Puszta kézzel tépem szét! Mit talál a lány benne? Hát nem én vagyok a szemrevalóbb? - Csillapodj, kuzin! - nyugtatta Vachel. - Idővel végzünk vele. A némber csak békétlenséget akar szítani köztetek. A szemén láttam, amíg vitatkoztatok. A normannok vérére áhítozik. Óvakodj tőle, mint a viperától szokás. De ne feledd, még hasznunkra lehet, mivel ő sem szereti jobban Wulfgart, mint mi.Ragnor kiegyenesedett, és megvetően elmosolyodott: - Na igen. Hogy is szerethetné? Egy fattyú, meg sebhelyes is, nincs az a nő, aki gyöngédséget erezne iránta. Vachel szeme csillogott: - Időt adunk a némbernek, hogy a megejtő szépségével elkábítsa, és ha már jó gyenge, csapdát állítunk neki. - Igen - bólintott Ragnor lassan -, ő majd képes lesz erre. 26

Esküszöm, hogy az a fehércseléd megbabonázott engem, Va-chel. Még most is vágy kínozza az ágyékom a boszorkány után. - Hamarosan újra a tied lehet, kuzinom, és a farkas sem lesz többé. - Ezt az ígéretedet számon fogom rajtad kérni, Vachel! - vágta rá Ragnor. - Mert így vagy úgy, de az a lány az enyém lesz!

27

III. FEJEZET Azt a néhány darkenwaldi férfit, aki fogságba esett és a szabad ég alatt megkötözve töltötte a hideg októberi éjszakát, reggel szabadon engedték. Előkerültek az asszonyok is; élelmet és vizet hoztak. Aki megtalálta a párját, megetette és hazavezette. Mások megnevezték a holtakat, aztán némán figyelték, amint a férjüket és fiaikat sírba helyezik. Voltak asszonyok, akik nem találták meg, akit kerestek. Úgy mentek el, hogy nem tudták, viszontlátják-e valaha is hozzátartozóikat. Aislinn gyásztól sújtottan nézte végig a kastély kapujából, ahogy a cregani jobbágyok eltemetik az elesetteket. Wulfgar két hű lovagját bízta meg az irányítással. Aislinn kihallgatta, amint a két férfi egy harmadikról beszélget, aki néhány fegyveressel együtt Creganban maradt, hogy a rendre és nyugalomra ügyeljen. Aislinn anyja egy kis csokor őszi virágot helyezett a sírhantra. Aztán kezébe temette feldagadt, sebes arcát, és zokogni kezdett. Megérintette a hantot, és mintha csak Erlandhoz szólna, sírt és hadonászott beszéd közben, majd megtörtén feltá-pászkodott a sír mellől; elesettnek és elhagyatottnak látszott, a kezét tördelte, és kétségbeesetten nézett körül az udvaron. Aztán elindult a kastély felé. Kelletlenül vonszolta magát, mint aki látni sem akarja az ősi lakban hemzsegő idegeneket. Sok nő lépett oda hbzzá, hogy elpanaszolja a bánatát és a segítségéért könyörögjön. Megfeledkeztek arról, mekkora megrázkódtatás érte Maidat is. Maida egy darabig tompán, mintegy félig eszméletlenül hallgatta a panaszáradatot, bedagadt szemhéja alól bámulva a kérelmezőket, majd felemelte a kezét, jelezve, hogy már nem bírja tovább, és rájuk rivallt: - El innen! Van nekem is elég bajom! Erlandom értetek halt meg, s ti csak némi rosszallással fogadtátok a gyilkosait! Úgy ám! Hagytátok, hogy betörjenek a kastélyba, megerőszakolják a lányomat és ellopják a kincseimet! Ó, jaj! - sírt fel Maida, és a haját tépte. Az asszonyok riadtan nézték, majd megrettenve távolabb húzódtak. Maida lassan, fájdalmasan elindult ismét a kapu felé. Ekkor vette csak észre Aislinnt: - Keressenek csak maguknak füveket, és kötözzék be a saját sebeiket! motyogta Maida feldagadt szájjal. - Elegem van a fájdalmukból, daganataikból és sebeikből! Aislinn fájdalommal nézett az anyja után, nem ilyennek ismerte. Maida azelőtt a város lakói iránt mindig együttérzést tanúsított, s világéletében gyökerek, füvek után kutatva járta az erdőt és a lápvidéket, amiket azután megszárított, és gyógyitalokat, kenőcsöket, különböző főzeteket készített belőlük, amelyekkel a nyomorultakat gyógyította. Aislinnt is megtanította a gyógyítás tudományára, így a lány is ismerte a füveket, tudta a lelőhelyüket. Most ugyanez az asszony zavarta el magától a hozzá fordulókat, ő nem hallgatta meg a kérésüket. Aislinn megértette, hogy mostantól neki kell gyógyítania. Áldásként fogadta ezt a feladatot, hiszen legalább van valami, amivel elterelheti a gondolatait.

28

Aislinn elgondolkodva végighúzta a kezét a ruháján. Először is át kell öltöznie, hogy a normann betolakodó tekintete elől eltakarja magát. Azután munkához láthat. Felment a lépcsőn, belépett a szobájába. Ledörzsölte magát, megfésülködött, és felvett egy puha vászoninget, arra pedig egy tiszta, könnyű, mályvaszínű gyapjúruhát. Szomorúan elmosolyodott, amikor lesimította a ruháját. Még egy nyaklánca vagy öve sem maradt, amivel az öltözékét díszíthetné. A normannok mohóságának nincs határa. Még egyszer megigazgatta a szoknyáját, s megfogadta, hogy többé nem gondol erre, majd kilépett a szobából, s anyja szobájába ment, ahol Ragnorral az éjszakát töltötte, hogy magához vegye a gyógyfüveket. Belökte a nehéz ajtót, aztán meglepetten hátrahőkölt. Apja székében, a tűz előtt Wulfgar ült, szemmel láthatóan meztelenül. Lába előtt a viking térdelt, és Wulfgar combja fölé hajolva matatott valamit. Egyszerre néztek fel mindketten. Wulfgar ültéből kissé felemelkedett, s máris a kardja után nyúlt. Aislinn ekkor vette észre, hogy mégsem egészen ruhátlan; a katonáknál megszokott ágyékkötőt visel. Azt is látta, hogy a combját egy piszkos rongydarab takarja; Sweyn, a viking nagy, tömpe ujjú keze még most is rajta nyugodott. Wulfgar visszahanyatlott a székbe, és letette a kardját. Ez a semmi teremtés nem jelent veszélyt. - Elnézést, uram! - mondta Aislinn hűvösen. - Csak a gyógyfüves kosáréit jöttem. Nem gondoltam, hogy itt van. - Akkor fogd, amiéit jöttél! - vetette oda Wulfgar, de a figyelmét nem kerülte el, hogy Aislinn átöltözött. A lány odament a kisasztalhoz, melyen a füveket tartották, majd a kosárral a kezében feléjük fordult. A férfiak ismét a kötéssel bajlódtak. Amikor Aislinn közelebb lépett, látta, hogy rá-száradt vér sötétlik a rongyon, a kötés alól pedig kilátszik a csúnya, vörös duzzanat. - Vidd onnan az ügyetlen kezed, viking - parancsolta Aislinn -, hacsak nem akarsz egy féllábú koldust szolgálni szárazdadaként. Menj arrébb! A viking kérdő pillantást vetett Aislinnra, de azért felállt, és átadta a helyét. Aislinn letette a gyógyfüves kosarat, Wulfgar széttárt térdei közé térdelt, óvatosan felemelte a rongy szélét, megnézte és finoman megnyomkodta a sebet. A rongy beleragadt egy hosszú vágásba, melyből genny szivárgott. - Kifekélyesedett - mondta hangosan. - Csak felszakították volna újra. Aislinn felkelt, odament a kandallóhoz, és beledobott egy vászoncsíkot a tűz fölött gőzölgő üstbe. Aztán egy bottal kihalászta a forró, nedves rongyot, s némi kárörvendő vigyorral ejtette a kötésre. Wulfgar ültéből félig felemelkedett, az állkapcsa megfeszült a fájdalomtól. Kutya legyek gondolta -, ha hagyom, hogy egy szász némber lássa, mennyire kínlódom. Felpillantott a lányra, aki összefont karral állt előtte, s várt. Wulfgar szemében talán a szakértelem iránti kétely tükröződhetett, mert Aislinn a lábára mutatott, és így szólt: - Ettől felpuhul a var és megérlelődik a tályog - majd gúnyos nevetéssel hozzáfűzte: - Maga még a lovaival is rendesebben bánik, mint önmagával. Megperdült, odament a ládához, amin Wulfgar öve és kardja hevert, s kihúzott egy rövid tőrt a hüvelyéből. Sweyn le nem vette róla a szemét, a keze ügyében tartotta irdatlan csatabárdját, de Aislinn csak a tűzhöz 29

indult, hogy ráfektesse a pengét a parázsra. Amikor felállt és a két férfi felé fordult, látta az arcukon, hogy teljes bizalomnak éppen nem nevezhető arckifejezés sel nézik. - Csak nem fél a rettenthetetlen normann lovag és a bősz viking harcos egy ilyen egyszerű szász lánytól? - érdeklődött. - Félelemnek ugyan nem nevezhető, amit érzek - válaszolta Wulfgar. Te azonban érdemtelenre pazarolod a tudományod, ha egy normannt gyógyítasz. Miért akarnál rajtam segíteni? Aislinn elfordult tőle, és anyja főzetekkel és füvekkel megrakott kosaráért nyúlt. Száraz levelet vett elő, majd belemorzsolta egy tégely libazsírba, aztán összekeverte az egészet, és sárga kenőcsöt készített. Csak amikor ezzel is végzett, szólalt meg válaszképpen: - Anyámmal régóta gyógyítjuk a városlakókat. Ne tarts tőle, hogy nem értek hozzá és megnyomorítalak. Ha téged tőrbe csallak, akkor Ragnor áll a helyedre, és az ő kormányzása alatt az emberek még többet fognak szenvedni, rólam nem is beszélve. - Helyes - bólintott Wulfgar lassan, amikor összetalálkozott a tekintetük. - Ha bosszút állnál, attól félek, ennek Sweyn sem örülne. Elég sok idejét fecsérelte arra, hogy kitanítson a női fortélyokra. - Ez a nagy mélák? - gúnyolódott Aislinn. - Ugyan mi rosszat tehet még velem? Legalább véget vetne a rabságomnak! Wulfgar előrehajolt, és könnyedén megjegyezte: - Népem régóta tanulmányozza az öles mesterségét, s ha van még, amire te nem jöttél rá, hát biztosíthatlak, hogy hamar kitalálja! - Fenyegetni akar, uram? - kérdezte Aislinn. Abbahagyta a kence keverését, és ránézett. - Nem, téged soha nem fenyegetnélek. Alkalmas időben ígérek, de soha nem fenyegetőzöm. - Hosszan a lányra nézett, aztán hátradőlt a székben. Ha mégis lepleznéd való szándékod, legalább tudnám, kinek köszönhetem. - Aislinn, uram. Az utóbbi időkig a Darkenwaldi Aislinn. - Nos, Aislinn, essünk túl a legrosszabbon, amíg kegyes hangulatban vagyok! - A férfi elmosolyodott. - Az én időm is eljön hamarosan. Aislinn úgy pattant fel, mint akit darázs csípett meg, hiszen a férfi megint arra emlékeztette, ami még vár rá. Letette a kenő-csös tálat a szék melletti kandallóra, letérdelt, oldalával megtá-masztotta a férfi térdét, hogy ne mozogjon. Felemelte a megnedvesített rongyot, könnyedén lehúzta a régi kötést, s alóla előtűnt a hosszú, vöröslő, nedvedző vágás, mely éppen a térde fölött kezdődött és az ágyékánál ért véget. - Angol penge? - érdeklődött Aislinn. - Senlaci emlék - vonta meg a férfi a vállát. - Elég rosszul célzott - vágta rá Aislinn kíméletlenül. - Engem megkímélt volna minden bajtól, ha csak egy tenyérnyivel feljebb csúszik. Wulfgar erre felhorkant: - Na, gyerünk, csináld már! Rengeteg dolgom van! Aislinn bólintott, felkapott egy tál forró vizet, visszaült az előbbi helyre, és hozzálátott a nyílt seb kitisztításához. Amikor minden üszkös bőrfoszlányt, gennyet és vért letakarított róla, levette a kést a tűzről. Észrevette, hogy Sweyn felkapja a szeker-cét és közelebb húzódik, Aislinn a szemébe nézett, és állta a skandináv elszánt, nyugodt pillantását. Wulfgar gúnyosan elvigyorodott: 30

- Csak azért, hogy nehogy kísértésbe ess és orvosold, amit a szász penge elvétett, s ezáltal megmentsd magad a társaságomtól az ágyban. Oly sokszor és oly komolyan próbára tették már Sweyn férfiasságát, hogy vigyáz rá, hogy az enyém is megőriztessék. Aislinn ibolyakék szeme hűvösen villant. - És ön, jó uram, nem vágyik fiúgyermek után? Wulfgar fáradtan elhessentette a kérdését: - Jobban örülnék, ha nem adódna rá lehetőség. Úgyis túl sok a fattyú manapság. Aislinn fanyarul elmosolyodott: - Az nekem is inkább kedvemre volna, uram. A lány ráfektette a sebre az izzó pengét, és gyors mozdulattal végighúzta rajta. Lezárta a sebet, és leperzselte a gyulladt bőr és hús javát. Wulfgar némán tűrte a megperzselt hús szagát, de a teste megfeszült, az állkapcsát pedig keményen összeszorította az erőlködéstől. Amikor Aislinn elkészült, a sárga kenőccsel bedörzsölte a sebet és környékét. A kandallón lévő tányérról elvett néhány maréknyi penészes kenyeret, benedvesítette és sűrű masszává gyúrta. Ezt azután rákente a sebre, végül az egészet szorosan átkötötte friss, tiszta vászonpólyával. Kicsit hátrébb lépett, hogy szemügyre vegye a munkáját: - Három napig nem szabad levenni, akkor majd kicserélem. Addig is kiadós éjszakai pihenést ajánlok. - Máris enyhült a lüktetés - mormolta Wulfgar egy kissé sá-padtan. - De fel kell kelnem, különben rosszul forr össze, és akkor sánta maradok. Aislinn vállat vont, visszatette az orvosságait a kosárba, és mielőtt elindult volna, a férfi mögé került, hogy összeszedje a vászoncsíkokat. Ekkor vette észre Wulfgar válla alatt a vörös horzsolást. Megérintette a sebet, mire Wulfgar megrándult, és akkora rémülettel nézett rá, hogy Aislinn felnevetett: - Itt nem lesz szükség az égetésre, uram! Csak egy aprócska szúrás a késsel, aztán az enyhítő balzsam! - ígérte, és hozzáfogott a seb ellátásához. - Jól hallok? - ráncolta a férfi a homlokát. - Nem arra esküdtél az előbb, hogy felhagysz a bosszúval? Kopogtak, és Sweyn beengedte a Wulfgar holmija alatt görnyedő Kerwicket. Aislinn felpillantott a jegyesére, de gyorsan lesütötte a szemét, és ismét a munkájára figyelt. Nem is mert felnézni többé, nehogy Wulfgar gyanút fogjon. Kerwick letette a ruhákat és a ládát az ágy mellé, majd megtorpant, de Aislinn lesütött szemét látva szó nélkül távozott. - A kantárom! - mordult fel Wulfgar. - Eredj, Sweyn, és vidd vissza! Gondod legyen rá, hogy Hunt ne hozzák be a szobámba! Amikor a skandináv betette maga mögött az ajtót, Aislinn ismét felvette a füves kosarát, és indulni készült. - Csak még egy percre, madamoiselle! - szólt utána Wulfgar. Aislinn megfordult, és figyelte, amint a férfi feltápászkodik a székből. Amikor Wulfgar megbizonyosodott, hogy a lába megtartja, belebújt az ingébe, odament az ablakhoz, és kitárta az ablaktáblákat. Megfordult, és körülnézett a beömlő fényben: - Ez lesz a szobám -jelentette ki. A hangja kiméit, távolságtartó volt. Gondoskodj róla, hogy kivigyék innen az anyád holmiját és rendesen kitakarítsanak! 31

- És mondja csak, uram - kezdte Aislinn -, hová tegyem az anyám holmiját? Az ólba tán, a többi angol disznó közé? - Te hol alszol? - kérdezte Wulfgar. - A saját szobámban, hacsak ki nem derül, hogy már azt is elvették tőlem. - Akkor vidd oda őket, Aislinn! - mondta Wulfgar, és a lány villámló szemébe nézett. - Mostantól úgysincs rá szükséged! Aislinn elpirult, és hirtelen hátat fordított. Minden porcikájá-val gyűlölte a férfit, amiért ismét emlékeztette a rá váró sorsra. Csend telepedett a szobára. Aislinn arra várt, hogy engedélyt kapjon a távozásra. Hallotta, hogy Wulfgar ide-oda járkál, aztán a férfi hangja hirtelen élesen csattant. - Mit jelent számodra az a férfi? Aislinn megpördült, és értetlenül bámult rá. Egy pillanatra teljesen összezavarodott. - Kerwick. Kid neked? - Senkim - sikerült Aislinn-nak kinyögnie. - De ismered, és ő is ismer téged! - Termesztésen, hiszen ő Cregan lordja, és gyakran kereskedtünk a családdal. - Semmije sem maradt, amit elcserélhetne, és nem is lord többé. Wulfgar árgus szemmel figyelte Aislinnt. - Kerwick azután érkezett, hogy a falu már megadta magát. Amikor fel-szólítottam a megadásra, ledobta a kardját, és megalázkodott előttem - köpte szinte megvetően a szavakat. Aislinn halkabban, de magabiztosabban szólalt meg: - Kerwick nem harcos, inkább tudós. Az apja megtanította a harcművészetre, és Kerwick bátran küzdött Harold oldalán. - Néhány lekaszabolt ember láttán viszont könnyeivel áztatta a földet. Egyetlen normann sem tiszteli. Aislinn lesütötte a szemét, nehogy Wulfgar kiolvassa belőle, hogy mennyire sajnálja Kerwicket. - Kerwick finom lélek, az elesettek a barátai voltak, és túl sok halált látott azóta, hogy a normannok betették ide a lábukat. Wulfgar összekulcsolta a kezét a háta mögött, és megállt előtte. - És mi van azokkal, akik nem haltak meg? - kérdezte. -Hányan menekültek el és bujdosnak az erdőben? - Én egyről sem tudok - felelte Aislinn, és csak részben hazudott. Látta, amint néhányan az apja eleste után még eljutnak a láp széléig, de sem megnevezni nem tudta volna őket, sem azt nem tudta, vajon szabadok-e még. Wulfgar kinyújtotta a kezét, felemelt egy hajtincset Aislinn válláról, szeme fogva tartotta a lány tekintetét. Aislinn érezte, hogy akarata gyengülni kezd, és a férfi ajka lassan mosolyra húzódott. Aislinn megsejtette, hogy ezzel a férfival nem árt az óvatosság. Wulfgar bólintott. - Szóval egyet sem ismersz? - A hangja gúnyosan csengett. - Nem baj! Úgyis hamarosan előjönnek, hogy szolgálják a gazdájukat, mint ahogy te is azt teszed majd. - Megragadta a lány vállát, és közelebb húzta magához. Aislinn kezében megremegett a kosár. - Kérem... - suttogta rekedten. - Kérem! - A könyörgés felcsukló zokogásba fulladt. A férfi keze gyengéden végigsiklott a karján, azután elengedte. 32

- Gondoskodj a szobákról! - adta ki halkan az utasítást, de a tekintete továbbra is fogva tartotta a lányét. - És ha hozzád fordul más is, kezeld őket is olyan jól, ahogyan engem. Valamennyien az enyémek, és nagyon kevesen maradtak. Aislinn oly sietve hagyta el a szobát, hogy a folyosón majdnem összeütközött Kerwickkel, aki újabb csomagokat hozott az úr számára. Elsietett mellette, mert félt, hogy arcának pírja árulkodó lehet. Bemenekült a szobájába, összekapkodta a holmiját, és közben igyekezett úrrá lenni a keze remegésén. Nagyon dühös volt, amiért ez a normann így zavarba tudja hozni. Milyen furcsa erő ég abban a hideg szempárban, amikor gúnyosan ránéz! Aislinn kilépett a kastélyból, és elkeseredve látta, hogy vagy fél tucat jobbágyot terelnek be az udvarra. A bokájukat megbéklyózták, így csak ugrálni tudtak a csapatot kísérő lovasok mellett. Az életükért remegő parasztok szemében a hatalmas csataló hátán ülő Wulfgar még félelmetesebbnek tetszett. Aislinn az ajkába harapott, amikor látta, hogy az egyik legényt, aki szökni próbál és a csoportból kiválva szökdécselve igyekszik az erdő felé, Wulfgar könnyedén utoléri a lován. Wulfgar a fiú háta mögé került, elkapta az ingénél fogva, és fellódította maga elé a nyeregbe. A legény előbb teli torokból ordított, de aztán kapott egyet a fenekére, és ettől elhallgatott. Furcsa grimaszokat vágott a fájdalomtól, ahogy keresztben feküdt a lovon, de többé egy szót sem szólt. Wulfgar visszaérkezett, ledobta a fiút a többi paraszt közé, akik kétségbeesetten igyekeztek arrébb kúszni, nehogy a ló rájuk taposson. A parasztokat összeterelték az udvaron, és Aislinn megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor látta, hogy egyikük sem sebesült meg. Wulfgar odalovagolt hozzá, majd leszállt a nyeregből. - Egyet sem ölt meg közülük az erdőben? - kérdezte Aislinn aggodalmasan. - Nem, hisz úgy menekültek, mint ahogy egy tisztes szászhoz illik vágott vissza gúnyosan Wulfgar. Aislinn dühösen ránézett, aztán sarkon fordult, és berohant a kastélyba. Darkenwaldra viszonylagos nyugalom köszöntött. Az előző éjszakához képest meglehetősen békésen költötték el a vacsorát. A normannokat elszállásolták, és nem volt több civódás, mert mindegyik tudta, hogy Wulfgar a ház ura. Akik irigyelték, nem mének nyíltan szembeszállni vele, akik pedig tisztelték, úgy vélték, megérdemli a jutalmat. Aislinn azon kapta magát, hogy most ő ül azon a helyen, mely a ház úrnőjét megilleti. Wulfgar lenyűgöző jelenlétéről lehetetlen volt megfeledkeznie. A férfi a vele szemben ülő Sweynnel társalgott, és mintha nem vett volna tudomást a lányról, aki ezt azért találta dühítőnek, mert Wulfgar ragaszkodott ahhoz, hogy velük egyen, és ő jelölte ki maga mellett a helyét. Aislinn nem szívesen engedelmeskedett; úgy gondolta, ha az anyja a többi jobbággyal együtt négykézláb kúszva marakodik az ételért, úgy volna helyes, ha ő is osztozna a sorsában. - Egy jobbágy helye nem az úr mellett van az asztalnál - emlékeztette Wulfgart, amikor az ráparancsolt, hogy üljön le. Wulfgar hideg, metsző pillantást vetett rá: - De igen, ha az úr kívánja! 33

A lakoma alatt Kerwick mindvégig Wulfgar asztalának közelében téblábolt, és mint bármelyik közönséges szolga, étellelitallal kínálta a normannokat. Aislinn arra vágyott, bárcsak Kerwick másutt volna, mert gyűlölte az arcára kiülő nyomorúságos beletörődést. A hangulatán nem javított az sem, hogy Ragnor sötét pillantással figyelte őket, s Aislinn szinte érezte Wulfgar iránti gyűlöletét. Csak annak örült, hogy Ragnort ennyire bosszantja, amiért most a fattyú tulajdona. Hlynn - a szeme véraláfutásos, állkapcsa bedagadva - riadtan hordta körbe a sört. Összerezzent, ha rámordultak vagy utánakaptak, hogy megfogdossák a mellét vagy a fenekét. A ruháját egy zsineg tartotta össze, és a férfiak fogadásokat kötöttek, hogy kinek sikerül elsőként eltépnie. Maidat szemmel láthatóan nem érdekelte, mi történik a szolgálóval; figyelmét az ételmaradék kötötte le, amit a la-komázók a lábuknál heverő kutyák közé vetettek. Aislinn néha látta, amint az anyja egy megszerzett falatot töm a szájába. Amúgy is gyenge étvágyán nem javított a tudat, hogy anyja éhezik. Hlynn ruhája csaknem a vacsora végéig kitartott. Ekkor azonban Ragnor úgy döntött, hogy elfojtott indulatát a szerencsétlen lányon éli ki. Durván megragadta hát, a tőrével elvágta a ruháját összetartó madzagot, és ügyet sem vetve a szolgáló könnyes, reszkető hadonászására, rátapasztotta száját a fiatal testre. Aislinn elfordult, eszébe jutott, hogy ugyanezek a forró ajkak tegnap az ő mellére tapadtak. Nem nézett föl akkor sem, amikor Ragnor kivonult a teremből, magával cipelve a lányt. Egész testét leküzdhetetlen remegés rázta. Amikor néhány perccel később összeszedte magát és felpillantott, észrevette, hogy Wulfgar figyeli. - Az idő gyorsan száll, Aislinn - jegyezte meg a férfi. -Csak nem az ellenséged? Aislinn képtelen volt Wulfgar szemébe nézni. Nagyon is jól értette, mire céloz. Ragnorhoz hasonlóan ő is beleunt már az evésbe, és most más szórakozáson jár az esze. - Ismétlem, damoiselle, az idő az ellenséged? - Nem - lehelte Aislinn -, azt hiszem, nem. - Nem félsz tőlem? Aislinn bátorságra kapva megrázta a fejét, amitől ragyogó hajfürtjei röpködni kezdtek: - Embertől nem, csak az Istentől félek. - Akkor Ő lenne az ellenséged? - faggatózott tovább a normann. Aislinn nagyot nyelt, és elfordította a fejét. Hogy engedhette az Isten, hogy ezek a normandiai férfiak megszállják az otthonát? De nem az ő dolga, hogy kérdőre vonja a hatalmas Istent, hogy mit miért tesz. - Remélem, nem - válaszolta Aislinn -, hisz benne van minden reményem. Mindenki más cserbenhagyott. Dacosan felszegte a fejét: - Azt beszélik, a maguk hercege is hívő ember. Ha ugyanaz az Istene, mint nekünk, miért ölt meg oly sokat közülünk, hogy megszerezze a trónt? - Edward király és Harold esküt tettek, hogy Vilmosé lesz Anglia. Amikor Harold bezárkózott a haldokló királlyal, úgy látta, itt a lehetőség, hogy magának szerezze meg a trónt. Kihirdette hát Edward végakaratát, mely 34

szerint neki kell megkapni a koronát. A hazugságra nem volt bizonyíték... a születés jogán Vilmost illeti a korona. Aislinn hirtelen mozdulattal fordult felé: - Egy közönséges cserzővarga unokája? Egy... - Rémülten elharapta a szót, mert rájött, mit akar kimondani. - Egy fattyúé, damoiselle? - fejezte be Wulfgar helyette, és kutatva ránézett, aztán keserűen elmosolyodott. - Balszerencse, melyben sokan osztozunk. Aislinn elpirult, és lesütötte a szemét. Wulfgar hátradőlt a székében. - A fattyú is ember, Aislinn. A szükségletei és vágyai ugyanolyanok, mint a többi férfié. Ugyanolyan csábító lehet a trónt megszerezni egy törvénytelen fiú számára, mint egy tisztes nászból születettnek, talán még csábítóbb is. Ezzel Wulfgar felállt, megfogta Aislinn karját, és magával vonta. Vidámság bujkált a tekintetében, amikor átölelte Aislinn karcsú derekát, és ruganyos testét közelebb vonta magához. - Még vágyakozunk is arra, hogy kínjaink csillapuljanak. Gyere, szerelmem, úgy érzem, itt az ideje, hogy megszelídítsek egy makrancos nőszemélyt! Elegem van a férfiakból és a harcból. Gyengédebb mulatságra vágyom ma éjszaka. A férfi csipkelődésére Aislinn dühös pillantása volt a válasz, de mielőtt visszavághatott volna, éles, indulatos kiáltás hasított a levegőbe. Aislinn körülnézett, és látta, hogy magasra tartott tőrrel Kerwick rohan feléjük. Szíve ijedtében nagyot dobbant, de csak dermedten állt, és várta a támadást. Hogy Kerwick neki vagy Wulfgarnak szánja-e a tőrt, nem tudta. Felkiáltott, amikor Wulfgar egyetlen mozdulattal a háta mögé lökte és puszta kézzel fogadta a nekirontó Kerwicket. De Sweyn, aki soha senkiben nem bízott meg teljesen, és így most is állandóan figyelte a fiatal szászt, gyorsan közbeavatkozott. Egyetlen ütéssel leterítette Kerwicket. A viking súlyos lábával a nádtörekre nyomta a fiatalembert, azután köny-nyedén kicsavarta a tőrt a kezéből, és elhajította. A penge csendülve a földre esett. A skandináv felemelte a csatabárdját, hogy lecsapja Kerwick fejét. De Aislinn rémülten felsi-koltott: - Ne! Az isten szerelmére, ne! Sweyn a lányra nézett, s a teremben minden tekintet feléjük fordult. Aislinn zokogásban tört ki, és belekapaszkodott Wulfgar bőrzekéjébe: - Ne! Ne! Ne bántsák! Mentse meg, könyörgöm! Maida odakúszott Aislinnhoz, megsimogatta a hátát, és félelmében nyüszítve, panaszosán nyöszörögte: - Ez először lemészárolta az apádat, most meg a jegyesedet. Nem hagynak neked senkit sem. Wulfgar hirtelen az asszony felé fordult, aki a férfi vad tekintetétől megijedt, rekedten felsikoltott és hátrahőkölt. - Mit beszélsz, vén boszorka? Ez a férfi a jegyese? - kérdezte dühödten. Maida rettegve bólintott, s halkan felelt: - Igen, hamarosan egybekeltek volna. Wulfgar Aislinnról a fiatal szászra nézett, majd vádló tekintetét ismét a lányra fordította. Végül Sweynhez fordult, aki a döntésére várt. - Vidd a kutyákhoz, és láncold oda - morogta dühösen. -Holnap majd számolok vele! 35

A viking bólintott, és a grabancánál fogva a magasba rántotta Kerwicket, aki egy percig a levegőben rúgkapált. - Nyugodj meg, kis szászom - nevetett Sweyn -, egy nő mentette meg ma az életedet. Szerencsecsillagod megvédett! Aislinn alig tudott úrrá lenni remegésén, annyira megrémült. Komoran figyelte, amint Sweyn elvonszolta Kerwicket a terem végébe, s a kutyák közé lökte, amitől az egész falka felbolydult. A zűrzavarban senki nem vette észre, hogy Maida gyorsan elrejtette a ruhája alá Kerwick tőrét. Aislinn Wulfgarhoz fordult: - Az adósa vagyok! - suttogta remegő hangon, bár lassan erőre kapott a megkönnyebbüléstől. A férfi felmordult: - Igazán? Nos, mindjárt meglátjuk, mennyire vagy hálás. Dühösen nekem estél, amikor eleget tettem a kérésednek és papot szereztem. Hazudtál, amikor azt mondtad, hogy ő semmit nem ér a szemedben. Gúnyosan felnevetett. - Jobb lett volna, ha tőled tudom meg, hogy a vőlegényed, és nem várod meg, amíg a satrafa árulja el. Aislinn ismét haragra gerjedt: - Azért hazudtam, hogy ne ölje meg! - kiabálta. - Ezt szereti, nem? Wulfgar szürke szeme most sötéten, haragosan villogott: - Bolondnak tartasz engem, damoiselle, ha azt hiszed, ilyen könnyedén elpusztítok egy értékes rabszolgát. De akkor biztosan meghalt volna, ha a boszorkány el nem mondja, hogy a jegyesed, így legalább értem az okát, miért vetemedett ekkora ostobaságra. - Most megkímélte, de mi lesz holnap? - kérdezte Aislinn. - Hogy mi lesz holnap? Majd meglátom. Úgy döntök, ahogy a kedvem diktálja. Esetleg egy kis tánc az akasztófán, vagy más efféle szórakozás. Aislinn szíve összeszorult. Vajon csak azért mentette meg Kerwicket a könnyű, gyors haláltól, hogy végignézhesse, amint a normannok szórakoztatására felakasztják és megkínozzák? - Mit ajánlanál fel cserébe az életéért? Magadat? De nem, ez nem becsületes csere. Ki tudja, mire alkudozom! - Wulfgar megragadta Aislinn csuklóját. - Gyere, nézzük meg! Aislinn megpróbált elhúzódni tőle, de a férfi ujjai szorosan tartották, és bár az érintése nem okozott fájdalmat, nem is tudott tőle szabadulni. - Attól félsz, nem érsz annyit, hogy megments egy életet? - gúnyolódott Wulfgar. Aislinn nem nagyon ellenkezett, amikor a férfi magával húzta a lépcső felé. Wulfgar elbocsátotta a hálószoba ajtajánál álló őrt, kivágta az ajtót, és belökte Aislinnt. Becsukta, majd elreteszelte az ajtót. Aztán megfordult, széles mellén összefonta a karját, és ajkát gúnyos mosolyra vonta: - Várok, madamoiselle! - jelentette ki, és alaposan végigmustrálta Aislinn testének minden domborulatát. - Méghozzá türelmetlenül! Aislinn büszkén kiegyenesedett: - Sokáig várhat még, messzire! - mondta meg ve tőén. - Én nem vagyok ringyó! - Még szegény Kerwick kedvéért sem? Kár! Holnap biztos azt kívánja majd, hogy bárcsak az lennél. Aislinn dühösen nézett rá, és lelke mélyéből gyűlölte a férfit: - Mit akar tőlem? Wulfgar hanyagul rántott egyet széles vállán: 36

- Az például illő kezdet lenne, ha látnám, mire kötök alkut. Egészen egyedül vagyunk. Ne légy szégyenlős! Aislinn szeme villámokat szórt: - Undorító alak! Wulfgar még szélesebben vigyorgott: - Kevés nő volt, aki ilyet mondott nekem, de azért nem te vagy az első. Aislinn kétségbeesetten körülnézett valami tárgy után, amit hozzávághatna. - Gyerünk már, Aislinn - biztatta Wulfgar. - Egyre türelmetlenebb leszek! Lássuk végre, mit érsz! Aislinn karcsú lábával haragosan toppantott: - Nem! Nem és nem! Nem viselkedem úgy, mint egy szajha! - Szegény Kerwick! - sóhajtott Wulfgar. - Gyűlölöm magát! - kiáltotta Aislinn. Wulfgaron nem látszott a túlzott aggodalom: - Én sem rajongok érted. Utálom a hazudós nőket! - Ha ennyire megvet, akkor meg minek ez az egész? - vágott vissza Aislinn. Wulfgar gúnyosan kuncogott: - Ahhoz, hogy lefektesselek, nem kell szeresselek is. Kívánlak. És ez éppen elég! - De nekem nem! - kiáltotta Aislinn, és dühösen rázta a fejét. Wulfgar válla rázkódott a nevetéstől: - Nem vagy már szűz. Egy férfival több ugyan mit számít? Aislinn remegett a felindultságtól: - Azért, mert egyszer az akaratom ellenére valaki a magáévá tett, még nem vagyok szajha. Wulfgar sanda pillantást vetett rá: - Még Kerwickért sem? Aislinn visszafojtotta a feltörő zokogást, és tehetetlen dühvei hátat fordított neki, képtelen volt elviselni a férfi gúnyolódását. Lassan kioldotta a ruháját tartó szalagot, és hagyta, hogy az le-hulljon a földre. Az arcán lepergett egy könnycsepp. A ruha után az alsóing is a földre hullott. Hallotta Wulfgar közeledő lépteit, aztán a férfi megállt előtte, és lassan végignézett rajta. A pillantása szinte égetett. Aislinn büszkén kihúzta magát, és bár gyűlölte a férfit, ifjú testét mégis jóleső izgalom bizsergette meg. - Igen, szép vagy! - lehelte Wulfgar. Kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a lány egyik szép, kerek mellét. Aislinn megpróbálta megfeszíteni a testét, de szégyenkezve és csodálkozva tapasztalta, hogy a férfi kezének gyengéd érintése nyomán az egész testét átjárja a kábító gyönyörűség. Wulfgar végighúzta az ujját a keblek közötti völgyben, le egészen a lány karcsú derekáig. Aislinn valóban gyönyörű volt: hosszú lábú, nyúlánk testű, finom elefántcsontbőrű, dús keblű. A melle feszesen állt, mohón kívánva egy férfi simogatását. - Megérek egy emberéletet? - vágta oda Aislinn jegesen. - De mennyire! - válaszolt Wulfgar. - De hát ez egy percig sem volt kérdéses. Aislinn dühösen bámult rá, mire a férfi lassan elmosolyodott és a szemébe nézett: - Kerwick adóssága nem a tied. Az élete a saját tulajdona. De a büntetése is, amiért sokat merészelt: annyit kap, amennyit érdemel. És bármit teszel is, nem változtatok azon, amit neki szánok. Aislinn arca lila lett a haragtól, és veszett dühében majdnem megütötte a férfit, de az elkapta a csuklóját, és keményen magához rántotta. 37

Kárörvendően vigyorgott, amikor a lány megpróbálta kiszabadítani magát. Aislinn hol itt, hol ott érezte a kezét, miközben őt próbálta lefogni. A férfi láthatóan élvezte Aislinn vagdalkozását. Belemosolygott a lány haragtól villogó szemébe: - Én tüzes boszorkányom, megérnéd te bárki férfi életét! De még mennyire! Még ha a világ összes királysága lenne is a tét! - Aljas gazfickó! - kiabálta Aislinn. - Szánalmas félkegyelmű! Te... te fattyú! A férfi szorítása hirtelen acélossá vált, a mosolya lehervadt. Erősen magához szorította Aislinnt, a testük szinte összeolvadt. A lány zihált a fájdalomtól, és ajkába harapott, nehogy felkiáltson. Combja szorosan a férfiéhoz tapadt, és érezte, hogy az milyen szenvedélyesen kívánja őt. A vad öleléstől megszédült, a férfi kegyetlen szorításában már csak nyöszörgésre futotta az erejéből. - Egyet jól jegyezz meg, damoiselle! - mondta Wulfgar hidegen. - Kevés hasznát veszem a nőknek, a hazudósoknak meg még kevesebbet. Ha még egyszer hazudsz nekem, sokkal jobban megszégyenítlek, mint most. Ezzel Wulfgar ellökte magától. Aislinn az ágy lábánál a padlóra zuhant, és ott feküdt remegve. Sajgott a teste, és rettentesen szegyeiké magát. Nem nézett oda, csak hallotta, hogy a férfi járkál a szobában. Amikor felpillantott, a férfi egy hosszú láncot tartott a kezében, amivel azelőtt apja a kutyákat kötötte meg. A rémülettől lekushadt, amikor Wulfgar elindult felé. Lehet, hogy annyira felbőszítette, hogy most bosszúból megveri? Ragnortól menekültében miféle poklot szabadított magára? Amikor a férfi lehajolt hozzá, felkiáltott, elugrott előle, és felé rúgott, miközben kinyújtott keze elől menekült. Wulfgar elhajította a láncot, és utánavetette magát. - Ne! - sikoltott Aislinn, és sikerült a férfi karja alatt átbújnia. Az ajtó felé futott. Megpróbálta felemelni a keresztrudat, de Wulfgar még sántán is gyorsabb volt, és már csak egyetlen lé-pésnyire volt mögötte. Aislinn a tarkóján érezte a leheletét. Ekkor elrugaszkodott az ajtótól, és a kandalló felé rohant. Az agya lázasan dolgozott: hogyan járhatna túl a férfi eszén? De legna-gyobb rémületére a lába beleakadt a tűz elé terített farkasprémbe, és megbotlott. Wulfgar elkapta a derekát, és rávetette magát, mielőtt még az egyensúlyát visszanyerhette volna. Mindketten a földre zuhantak, de Wulfgar úgy esett, hogy Aislinnt magára rántotta, így ő került alulra és ütötte meg magát, ami nem kis fájdalmat okozott, hisz közben a sebesült lába is megrándult. Aislinn-nak nem volt ideje azon tűnődni, vajon a férfi szándékosan tett-e így, mert túlságosan lefoglalta a szabadulás utáni vágy. Sikerült valahogy megfordulnia a férfi karjában, így szemből indíthatott támadást. De rémülten jött rá, hogy ez nagy butaság volt, amikor meglátta a férfi fölé hajló nevető arcát; Wulfgar hirtelen megfordult, maga alá gyűrte és leszorította a lányt. - Engedjen el - lihegte Aislinn, és a fejét tehetetlenül ide-oda forgatta. Egész testében remegett, a fogai hangosan összekoccantak, pedig nem fázott, hiszen tűz perzselte a bőrét. Bár érezte, hogy a férfi tekintete őt fürkészi, nem akart ránézni, behunyta a szemét. - Kérem! Engedjen el! Meglepetésére a férfi felkelt, és őt is felsegítette. Wulfgar gunyoros mosollyal nézett rá, majd kisimított néhány tincset az arcából. Aislinn 38

összefonta a karját, rejtette, ahogy bírta, a mezte-lenségét, és dacosan nézett a férfira. Teljesen megsemmisült. Wulfgar felnevetett, megfogta a lány kezét, odavezette az ágyhoz, és ismét felvette a láncot. Aislinn száraz szemmel felzokogott, igyekezett elhúzódni, de a férfi a padlóra lökte. Ezután Aislinn legteljesebb elképedésére a béklyó egyik végét hozzáerősítette az ágy lábához, a másikat pedig az ő bokájához. Aislinn értetlenül nézte, a zavar kiült az arcára. Wulfgar elmosolyodott: - Nem szeretnélek elveszíteni, ahogy Ragnor tette - gúnyolódott. - Nincs már több bátor és bolond szász, akit el kellene temetned, ezért nem hiszem, hogy sokáig itt időznél Darken-wald tájékán, ha őrizetlen maradnál, míg én alszom. A lánc elég hosszú, szabadon mozoghatsz. - Milord, ön elragadóan kedves hozzám! - csattant fel Ais-linn, akiben a félelmet hirtelen legyűrte a harag. - Nem hittem volna, hogy ilyen kevés ereje maradt, hogy le kell láncolnia, amíg megteszi velem a legszörnyűbbet! - így kímélem magam - nevetett a férfi. - Annyit már látok, hogy minden megszerezhető segédeszközre szükségem lesz, ha ezt a makrancos hölgyet meg akarom szelídíteni. Felállt, és otthagyta Aislinnt. Odament a tűzhöz, vetkőzni kezdett: szép gondosan, egyenként összehajtva tette le a ruháját. Aislinn komoran figyelte, miközben meztelenül kuporgott a hideg padlón. Wulfgaron már csak egy hosszú gyapjúalsó volt, amikor elgondolkodva megállt, a tűzbe bámult, és szórakozottan dörzsölgette a sebét, mintha a fájdalmán akart volna enyhíteni. Aislinn-nak az is feltűnt, hogy amióta a szobában vannak, Wulfgar szinte öntudatlanul, de minden mozdulatával a sebet óvta. Aislinn nagyot sóhajtott, felhúzta a térdét, az állat ráfektetve elábrándozott, vajon milyen csatákban küzdhetett Wulfgar. A bronzbarna mellkast hosszú vágás csúfította el, mintha valaki pallossal vágott volna rá. A testén több kisebb sebesülés nyomát is felfedezte. Napbarnított bőre alatt kemény izmok feszültek a szigorú, katonás élet, a rengeteg kardforgatással és lovaglással töltött idő bizonyítékaként. Aislinn előtt legalább világossá vált, hogy miért nem sikerült megszöknie előle. Csupa izom; hosszú és formás lába, keskeny csípője, karcsú dereka és lapos, feszes hasa volt. A tűz fellobbanó fényénél a férfi most nyúzottnak és fáradtnak látszott. Aislinnt szinte megcsapta a belőle áradó kimerültség, amitől Wulfgar válla így megroskadt, ereje elszállt. Hirtelen valami szánalomra emlékeztető érzés szorította össze a szívét, mert megértette, hogy a normannt egy ideje már csak az akaratereje tartja talpon. Wulfgar felsóhajtott, és kinyújtóztatta fáradt testét. Leült, és levette, majd a többi ruhára tette az alsót is. Amikor megfordult, Aislinn-nak elakadt a lélegzete, mert a meztelen férfi látványa ismét felébresztette szunnyadó félelmét. Még kisebbre húzta össze magát, igyekezett takargatni a meztelenségét. A váratlan mozdulatra Wulfgar megtorpant, mint akinek most jut csak eszébe, hogy Aislinn is a világon van. Ránézett, és a lány ibolyakék szemében félelmet látott. A vörösesszőke szemöldök csúfondáros-kérdőn szaladt össze az orra fölött, a szája gunyorosra húzódott. Az ágyról leemelt néhány farkasprémet, és odavetette a lánynak. - Jó éjszakát, kedvesem - mondta egyszerűen. 39

Aislinn egy percig értetlenül bámult rá: egyszerre érzett zavart és megkönnyebbülést. Aztán sietve beburkolózott a prémekbe, elfészkelődött a kemény kőpadlón. Wulfgar elfújta a gyertyákat, behúzódott Aislinn szülei ágyának közepére, és hamarosan már csak nehéz légzése hallatszott. Aislinn még jobban betakarózott, és elégedetten elmosolyodott.

40

IV. FEJEZET Aislinnt másnap reggel egy a fenekére mért kéjes ütés ébresztette fel édes álmából. Fájdalmában felkiáltott, s mikor rémülten felpattant, szembe találta magát a jól mulató Wulfgarral. A férfi az ágy szélén ült, és levigyorgott rá. Odanyújtotta Aislinn-nak a ruháit, és mialatt a lány kapkodva öltözött, ő a hetyke keblén és sima fehér combján legeltette a szemét. - Lusta nőszemély vagy! - dorgálta a lányt. - Gyerünk, hozz vizet, mosakodni akarok! Azután segítesz felöltözni! Nekem nem olyan könnyű az életem, mint a tiéd! Aislinn ellenséges tekintetet vetett rá, és megdörzsölte fájó fenekét. - Remélem, milord, jól aludt. Ma legalábbis pihentebbnek látszik. Wulfgar lassan, alaposan végigmustrálta a lányt, aztán elmosolyodott, a szeme melegen felragyogott: - Egészen jól, damoiselle. Aislinn elpirult ettől az átható pillantástól, gyorsan megfordult és az ajtó felé sietett. - Hozom a vizet - mondta, és kimenekült a szobából. A nagyteremben a kandalló felett lógott egy forró vizes üst. Ebből merített a vödörbe, amikor Maida surrant mellé. - Eltorlaszolja az ajtót, vagy őrt állít elé - nyöszörögte az öregasszony. Hogyan menthetnélek meg tőle? Ez a vadállat nem könnyű eset. Hallottam a sikolyaidat a múlt éjjel! - Hozzám sem nyúlt - mondta Aislinn, maga is elcsodálkozva. - Az ágy lábánál aludtam, és egy ujjal sem érintett. - Hát milyen férfi az ilyen? - kérdezte Maida. - Fogadok, hogy nem könyőrületből teszi! Várd csak ki, majd ma a magáévá tesz. Ne késlekedj! Menekülj! - Nem tudok - válaszolta Aislinn. - Odaláncol az ágyhoz. Maida felkiáltott a döbbenettől: - Úgy bánik veled, mint egy állattal! - De legalább nem üt meg - mondta Aislinn. - Csak néha, egy kicsit. - Meg fog ölni, ha felbosszantod! - Nem, ő nem olyan. - Honnan tudod? A katonái is félnek tőle. - De én nem! - jelentette ki Aislinn büszkén. - Bolond vagy te, lányom! - nyüszítette Maida. - Semmit sem érsz azzal, ha makacs és büszke vagy, mint szegény apád! - Mennem kell - suttogta Aislinn -, várja a vizet, mosakodni akar. - Megtalálom a módját, hogyan segítsek rajtad. - Ne, anyám! Én miattad aggódom! Sweyn olyan éberen őrzi a gazdáját, mint egy sólyom. Megöl, ha bármivel is próbálkozol! És Wulfgart még mindig jobban elviselem, mint a többi hiénát. - És mi lesz Kerwickkel? - sziszegte Maida. Aislinn rántott egyet a vállán: - Ragnor miatt már semmi sem lesz belőle. - Kerwick nem úgy gondolja. Még mindig kíván. 41

- Akkor jobb lesz, ha ráébred, hogy más itt a világ, mint egy hete. Én Wulfgarhoz tartozom, ugyanúgy, mint Kerwick. Nem vagyunk különbek a rabszolgáknál. Nincsenek jogaink, csak amit tőle kapunk. Maida megvetően elmosolyodott: - Különös ezt éppen tőled hallani, lányom, amikor te mindig olyan büszke voltál! - Anyám, mi maradt nekünk, amire annyira büszkék lehetnénk? kérdezte Aislinn megtörtén. - Semmink nincs. Igyekezzünk, hogy életben maradjunk, és segítsük egymást. - A legnemesebb szász vér csörgedezik az ereidben, az apád úr volt. Nem hagyom, hogy egy ilyen fattyúnak porontyot hozzál a világra. Aislinn haragtól villámló tekintettel, keményen nézett az anyjára: - Azt jobban szeretted volna, ha Ragnort, az apám gyilkosát ajándékozom meg egy poronttyal? Maida szörnyűlködve tördelte a kezét: - Ne veszekedj velem, Aislinn! Én csak a javadat akarom. - Tudom én, anyám - sóhajtotta Aislinn megenyhülve. -Kérlek, várj egy kicsit, azalatt tán kiderül, milyen ember Wulf-gar. Nagyon haragudott a mészárlás miatt. Talán tisztességes lesz velünk... - Egy normann? - sikoltotta Maida. - Igen, anyám, egy normann. Mennem kell. Amikor Aislinn benyitott a szobába, Wulfgar már félig felöltözve fogadta, és dühösen nézett a lányra. - Elég sokáig tartott, te némber! - morogta fenyegetően. - Bocsásson meg, uram - mentegetőzött Aislinn. Letette a terhét, és egyenesen a férfi szemébe nézett. - Az anyám nagyon aggódott miattam az éjszaka. Csak megnyugtattam, hogy nem esett bajom. - Az anyád? Melyik az? Én nem láttam itt egyetlen úri hölgyet sem. - Akit vén satrafának szokott hívni... - mondta Aislinn halkan - az az anyám. - Igen? - morogta Wulfgar. - Gondolom, valaki alaposan helybenhagyta. Aislinn bólintott. - Rajtam kívül senkije sincs. Aggódik értem. - Nagyot nyelt. - Bosszúról beszél. Wulfgar ránézett, hirtelen éberré vált. - Figyelmeztetni akarsz? Az anyád meg akar ölni? - Talán, nem vagyok biztos benne, uram. - Azért mondtad el, mert nem szeretnéd, ha az anyádat lekaszabolnák? - Ó, Isten ne adja! - suttogta Aislinn elakadó lélegzettel. -Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha hagynám, hogy ez megessen. Már éppen eleget szenvedett a normannoktól. Különben is, a hercegük úgyis lemészároltatna minket, ha önt megölnék, uram. - Tudomásul vettem a figyelmeztetést, és figyelni fogom az anyádat. Szólok Sweynnek is. Aislinn hálásan felsóhajtott, és ránézett a férfira, találkozott a pillantásuk. - Köszönöm, messire! - No és most, leányzó, segíts befejezni az öltözködést. Túl sokáig voltál oda, most már nem tudom hasznát venni a víznek. Este viszont fürdőt akarok venni, és nagyon megharagítasz, ha akkor is késlekedsz! Amikor Aislinn Wulfgar nyomában belépett a nagyterembe, az Kerwicket leszámítva teljesen üres volt. A fiú már felébredt, de még mindig a kutyákkal volt egy láncon. 42

Wulfgar asztalhoz ült, és helyet mutatott maga mellett Ais-linn-nak is. Maida szolgálta ki őket. Sietve hozta a friss, meleg kenyeret, húst és mézet. Kerwick egy pillanatra sem vette le a szemét hajdani jegyeséről. Maida megvárta, amíg Wulfgar vesz magának és Aislinn-nak, aztán lekapott az asztalról egy ottfelejtett kenyérhéjat. A javát odaadta Kerwicknek, maga csak egy kis darabot rágcsált. Leguggolt Kerwick mellé, és suttogva beszélgettek. Látszott, hogy a közösen elszenvedett csapás hozta össze őket. Evés közben Wulfgar figyelmesen nézte, ahogy sugdolóznak. Hirtelen előhúzott az övéből egy kést, és lecsapta az asztalra. A csendülésre mind felkapták a fejüket, és ránéztek. Aislinn látta a férfin, hogy valami váratlanul felbőszítette, s gondolkodóba esett, vajon mi ingerelte fel a férfit. De a felcsattanó érces hangra minden gondolata tovaszállt: - Gyere csak ide, te vén satrafa! Maida az asztalhoz settenkedett, és ha lehet, még kisebbre húzta össze magát, mint aki felkészül egy újabb verésre. - Állj föl, asszony! - parancsolta Wulfgar. - Húzd csak ki magad! Tudom, hogy képes vagy rá! Maida lassan felegyenesedett, és bármily kicsiny volt is, tartása most méltóságot sugárzott. A férfi előredőlt, úgy kérdezte: - Te vagy az, akit Lady Maida néven tiszteltek, mielőtt az urad elesett? - Igen, uram - mondta Maida, s fejével aprót biccentett. Idegesen a lányára pillantott, aki feszülten figyelte a jelenetet. - És te vagy az - folytatta Wulfgar -, aki a kastély úrnője volt? Maida görcsösen nyelt egyet, és ismét bólintott: - Igen, uram. - Akkor, hölgyem, bolondként kevés hasznodat veszem. Rongyokba bugyolálod magad, a kutyákkal marakodsz az ételért, és sanyarú sorsod miatt bánkódsz. Pedig ha olyan büszke és bátor lennél, mint a férjed volt, és nem mocskolnád be a nevedet, úgy élhetnél, ahogy megszoktad. Becsapsz a néped előtt. Megparancsolom, hogy öltözz fel tisztességesen, mosdj meg, és tovább ne tedd próbára a türelmem! A lányod szobáját jelölöm ki számodra. Távozhatsz! Miután Maida visszavonult, Wulfgar folytatta az evést. Amikor felpillantott, észrevette, hogy Aislinn gyengéden figyeli. - Jól látok? Talán csak nem lágyult meg a szíved irányomban, damoiselle? - Wulfgar elnevette magát, amikor a lány arca elsötétült. Figyelmeztetlek, hogy igazat mondok. Utánad majd jön egy másik, azután ismét újabbak. Nem született olyan asz-szony, aki az én fejem igába hajthatná. Vigyázz hát jól a szívedre! - Jó uram, túl sokat képzel az ellenállhatatlanságáról! - füs-tölgött Aislinn. - Egyet érzek csak ön iránt: gyűlöletet! Az ellenségem, és mint ilyen, megvetésre méltó csupán! - Igazán? - A férfi mosolyogva Aislinn szemébe nézett. -Akkor mondd csak, damoiselle, vajon mindig ilyen forrón szok-tad visszacsókolni az ellenséget? Aislinn arca bíborpirosra vált: - Téved, uram! Amit hévnek vélt, csak passzív ellenállás volt. Wulfgar még szélesebben vigyorgott: 43

- Csókoljalak meg még egyszer, damoiselle, hogy bebizonyítsam az igazam? Aislinn hűvösen viszonozta a pillantását. - A rabszolga semmiképp sem vitatkozhat az urával. Ha ön úgy képzelte, uram, hogy viszonoztam a csókját, ki vagyok én, hogy az ellenkezőjét állítsam? - Csalódást okozol nekem, Aislinn - mondta Wulfgar szem-rehányóan. Túl könnyen feladod a játszmát. - Inkább ez, uram, semmint elszenvedjek egy újabb csókot vagy olyasféle durvaságot, mint amiben tegnap este részesített. Félek, a csontjaim nem bírnák az önnél megszokott barbárságot. Inkább engedek. - Lesz még rá alkalom, damoiselle. A bejárati kapu kivágódott, s Ragnor viharzott be a terembe. Aislinnt kurta biccentéssel üdvözölte: - Szép jó reggelt, galambom! Látom, kellemesen telt az éjszakád. Aislinn szája megnyerő mosolyra húzódott. - Ó igen, kedves lovag! Valóban kellemesen! Látta, hogy Ragnor egy kissé meglepődik, de a figyelmét nem kerülte el Wulfgar derült pillantása sem. E percben Aislinn úgy érezte, hogy egyformán gyűlöli mindkettőjüket. - Ilyen hűvös éjszakán elkel egy némber, aki felmelegíti az embert jegyezte meg Ragnor könnyedén, aztán Wulfgar-hoz fordult: - Próbáld ki azt a Hlynn nevű leányzót is, ha beleunsz abba, hogy csalán- és töviságyon aludj. - Elvigyoro-dott, és megdörzsölte felhasadt ajkát. - Ez a Hlynn szó nélkül engedelmeskedik minden parancsnak, és a fogai sem olyan élesek. - Én az elevenebb vadat kedvelem - dörmögte Wulfgar. Ragnor megvonta a vállát, aztán egy fedeles kancsóból sört töltött magának. Wulfgar ezalatt türelmesen várt. - Hm - köszörülte meg Ragnor a torkát -, Wulfgar, a jobbágyok már talpon vannak, s amint parancsoltad, végzik a dolgukat. Őrséget is állítottam, hogy figyeljék az utakat és védjék a környéket a tolvajok és a fosztogató bandák ellen. Wulfgar helyeslőén bólintott. - Küldj ki őrjáratokat a birtok határára! - A kése hegyével elgondolkozva böködte az asztallapot, miközben számolt. -Minden csapatban öten legyenek. Mostantól harmadnaponként térjenek vissza, és vasárnap kivételével minden reggel indíts útnak újabb csapatokat keletnek, nyugatnak, északnak és délnek. Minden mérföldkőnél fújják meg a trombitát, vagy minden ötödiknél gyújtsanak tüzet, így mi is tudjuk, hogy az egyes őrjáratok végigjárják-e az útvonalukat, és ha nem, időben felfigyelünk a veszélyre. - Ügyesen tervezel, Wulfgar, mintha csak mindig is téged megillető rangnak vélted volna a földbirtokosságot - mordult fel Ragnor. Wulfgar felvonta szemöldökét, de nem szólt semmit. Aislinn a köztük lévő különbségen tűnődött. Ragnor fensőséges és dölyfös, embereitől megköveteli az engedelmességet. Wulfgar viszont nyugodt és zárkózott, embereinek jó példát mutat, és egyszerűen feltételezi róluk, hogy majd ezt követik. Nem kételkedik a hűségükben. 44

Aislinn tűnődés közben felpillantott, és a meglepetéstől elakadt a lélegzete; szinte öntudatlanul emelkedett fel székéből. A lépcső tetején ott állt az anyja, úgy, ahogy annyi éven át ismerte: kis termete ellenére is mérhetetlenül büszkén. Az asszony a saját tiszta ruháját viselte, fátyla többé-kevésbé eltakarta dagadt arcát is. Olyan természetes méltósággal vonult le a lépcsőn és indult el feléjük, hogy Aislinn szíve repesett az örömtől és megkönnyebbüléstől. Igen, ez valóban az ő anyja! Wulfgar egyetértéséről árulkodott szótlan figyelme, csak Ragnor szökkent talpra, és mielőtt még bárki megállíthatta volna, ordítva odaugrott és Maida hajához kapott. A fátyol a kezében maradt, Maida pedig sikoltva a földre rogyott. Az arcára ismét kiült az elmebeteg vigyor. Aislinn-nak kétszeresen fájt a látvány, amint a szeretett anyja helyét újból az öreg boszorkány foglalta el, aki most behúzott nyakkal pislogott fel Ragnorra, és hangosan kegyelemért nyüszített. Olyan volt, mint egy nyomorúságos öregasszony, aki lopott cicomában tetszeleg. Ragnor ádáz haragjában már kezet is emelt rá. - Hogy mersz drága ruhában parádézni az uraid előtt, mintha bizony királyi hölgy lennél az udvarban! Te szász disznó! Lehajolt, hogy megragadja az öregasszonyt, de Wulfgar keményen az asztalra csapott. - Megállj! Én kívántam így. Ragnor kiegyenesedett, és Wulfgarhoz fordult: - Esküszöm, Wulfgar, te még magadon is túlteszel! Fölénk helyeznéd ezt a vén boszorkányt? Vilmos az ellenszegülő földesurakat és rokonaikat félreállítja, a mieinket ülteti a helyükbe. Nem elég, hogy elveszed tőlem a jutalmam, de még ezt állítod a szász senkik elé, és... - A harag rossz tanácsadó, Ragnor - vágott közbe Wulfgar. -Értsd meg, ezek a szegény nyomorultak nem bírták volna sokáig, hogy korábbi úrnőjükkel ilyen durván bánnak és odáig süllyed, hogy a kutyákkal eszik. Fegyvert fognának érte, és ismét ránk támadnának. Akkor nem lenne más választásunk, mint lemészárolni mindet, amíg az aggastyánokon és csecsemőkön kívül nem maradna senki. Vagy azt kívánod, hogy mi, a herceg katonái műveljük a földeket és fejjük a kecskéket? Vagy jobb, ha nem fosztjuk meg a szászokat minden büszkeségüktől, elosz-latjuk a félelmüket, és elérjük, hogy engedelmeskedjenek a parancsainknak, amíg a föld valódi birtokosai nem leszünk, ők pedig hiába is fújják meg a kürtöt és kelnek fel ellenünk. Én nem engedek nekik, ők mégis úgy hiszik, hogy adtam valamit. Végül elérem, hogy adót fizessenek nekem, és én nyerek mindezen. Nem lesznek mártírok! Ez csupán taktikai lépés. Ez az asszony még ma is az úrnő a szemükben. A szolgák úgysem tudják, hogy ő is csak a parancsomat teljesíti. Ragnor a fejét ingatta: - Wulfgar, nem kétlem, hogy ha Vilmos egyszer valamiért elbukna, rólad rögtön kiderülne, hogy rég elveszett öccse vagy, és addig tisztogatnád a trónhoz vezető utat, amíg meg nem szereznéd a koronát. De figyelmezd a szavam! - Elmosolyodott, és epés hangon folytatta: - Ha valaha is megbotlasz - és az igazság az, hogy imádkozom, bárcsak így lenne -, én vasom ki fattyú szívedet és én hallgattatom el a szekercémmel sima beszédű szád, amely most az igazságosságról papol! Ragnor gúnyos meghajlással távozott. Amikor az ajtó becsapódott mögötte, Aislinn az anyjához szaladt. Nyugtatgatta, mert Maida még 45

mindig a földön kuporgott és nyüszített. Aislinn átkarolta, és ringatni kezdte, miközben halkan suttogott a fülébe. Wulfgar megállt mellettük. Felnézett rá, és az arcán mintha sajnálatot látott volna. - Vidd a szobájába, és ápold gondosan! - mondta Wulfgar. Aislinn megsértődött a parancsoló hangtól, de a férfi már sarkon is fordult és a kapu felé indult. Aislinn egy pillanatig bámult utána, magában azon mérgelődve, hogy így a férfi érdekét szolgálja a szászok büszkesége is. Azután az anyjához fordult, gyöngéden talpra segítette és feltámogatta a lépcsőn. Bekísérte a szobába, lefektette, és megpróbálta megnyugtatni. Addig simogatta anyja őszülő haját, míg Maida nyögései zokogássá nem csitultak, s a nyugtalan álom úrrá nem lett rajta. Aislinn halkan hozzálátott, hogy rendet teremtsen a zsákmányt keresők után feldúltan maradt szobában. Szélesre tárta az ablaktáblákat, s ekkor monoton hang ütötte meg a fülét: húsz korbácsütésre ítéltek valakit. Kihajolt, és elakadt a lélegzete a látványtól. A derékig lemeztelenített Kerwicket a város főterén egy állványhoz kötözték. Wulfgar állt mellette. Nem viselt sem sisakot, sem páncélkesztyűt, sőt a vértjét is a földbe szúrt kardjára akasztotta. Fegyvertelenül, mégis mint a vidék földesura készült arra, hogy kiszabja a büntetést. Karnyújtásnyira egy súlyos kötelet tartott, amit kétharmadáig kibontottak, majd az egyes szálak végére kis csomókat kötöttek. Amint csend lett, a téren összegyűltek szinte megdermedtek, még a szél is elállt, azután Wulfgar karja a magasba lendült és a korbács lecsapott. Éles, suhogó hang hallatszott, és Kerwick kötelékei ellenére is felágaskodott. A parasztok halkan, csaknem egyszerre sóhajtottak fel, majd amikor Wulfgar karja ismét a magasba emelkedett és lecsapott, panaszos jajgatásban törtek ki. Ezúttal már Kerwick is felnyögött. A harmadik csapásnál néma maradt, a negyediknél azonban élesen felsikoltott. A tizedik ostorcsapásnál Kerwick már csak hörögni bírt, a tizenötödiknél csupán a teste rángatózott. A huszadik ostorcsapás után az emberek megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Aislinn zokogva elfutott az ablaktól. A zokogásból fojtott átkozódás lett, miközben kirohant a szobából, és a súlyos kaput feltépve Kerwickhez futott. Úgy érezte, mintha maga is elszenvedte volna ezt a kegyetlen megpróbáltatást. Kerwick eszméletlenül csüngött a gerendázatról. Aislinn magából kikelve fordult szembe Wulfgarral: - Hát ezért kellett ezt a szerencsétlent kiszabadítani a kutyák közül, hogy nyomorult hátán élje ki a szeszélyét? Nem elégedett meg azzal, hogy ellopja birtokait és rabszolgává alacsonyít-sa? Wulfgar az utolsó ütés után már elhajította a korbácsot, és most Kerwick vérét tisztogatta a kezéről. Amikor Aislinn felé fordult, a hangja kemény önfegyelemről árulkodott: - Ide hallgass, te ostoba! Ez a bolond megpróbált az embereim körében végezni velem! Már akkor figyelmeztettelek, hogy a sorsa megpecsételődött, és ezen te sem változtathatsz. - Ön talán oly mindenható, uram - gúnyolódott Aislinn -, hogy magának tartja fenn a bosszú jogát azon, akinek jegyesét a szeme láttára verték meg? Wulfgar nemtetszése jeléül összevonta szemöldökét. Közelebb lépett, és keményebb hangon szólalt meg: 46

- Az én szívembe akarta döfni a tőrt, ezért nekem kell saját kezűleg a hátából csíkokat hasítani és ezzel igazságot szolgáltatni! Aislinn felkapta a fejét, s már válaszolni akart, amikor Wulfgar így folytatta: - Nézz csak körül - kezével a tömegre mutatott. - Most már tudják, hogy minden ballépést hasonló büntetéssel fogunk megtorolni, és a korbács az ő hátukon is csattoghat! Ne gúnyolj en-gem ártatlanul hangzó szavakkal, Darkenwaldi Aislinn, mert ebben, ami történt, te is hibás vagy, hiszen elhallgattad az igazságot, ezért viseld el a fájdalmát is. - A férfi szürke pillantása szúróssá vált: - Légy hálás, hogy a hátad megmenekül. Az esetből azonban tanulhatsz, nehogy valaha is hasonlóra vetemedj. Azzal Wulfgar megfordult, és a katonáit szólította: - Most pedig nyírjátok meg ezt a bolondot! - parancsolta. -Aztán engedjétek, hogy társai sót hintsenek a sebeire és enyhítsenek a kínján. Igen, nyírjátok meg valamennyit! Hadd hódoljanak idén a normann divatnak. Aislinn zavartan nézett Wulfgarra, és csak akkor értette meg, mit jelentenek a szavai, amikor egy éles késsel megkurtították Kerwick haját és leborotválták a szakáilát. A helybeliek ajkáról újabb morgás tört fel, a férfiak menekülni próbáltak, de a normannok elálltak az útjukat, egyenként elkapták és visszavonszolták őket a térre, ahol egymás után jutottak Kerwick sorsára. Néhányan közülük zavartan álltak fel, csupasz rózsaszín képüket dörzsölgették, rövid fürtjeikét tapogatták. Halálosan szégyelltek magukat, és menekültek a bámész tekintetek elől, hiszen mostantól magukon viselték a normannok bélyegét és elveszítették szász mivoltukat. Aislinn haragja ismét fellobbant. Berohant a kastélyba, apja volt szobájába sietett, előkereste anyja ollóját, leengedte a haját, és esztelen dühében már belevágott volna, amikor az ajtó kicsapódott és a csuklóját ért ütéstől az olló meszire repült a kezéből. Ijedten kiáltott fel, amikor egy erős kéz vállon ragadta és megpördítette. A férfi jéghideg tekintetétől dühének nyoma veszett. - Keményen próbára teszed a türelmemet, te lány! - morogta Wulfgar dühösen. - Most utoljára figyelmeztetlek! Minden egyes fényes fürtért, amit levágsz, egy ostorcsapást kapsz a hátadra! Aislinn térde reszketett a félelemtől, mert eddig még nem tapasztalta, milyen iszonyatos lehet a férfi haragja. Vasmarkának szorításából érezte, milyen indulatok dúlnak Wulfgarban. Ehhez képest mi az ő haragja? Rekedten suttogta: - Igenis, uram, engedelmeskedem! Kérem! Ez fáj! Wulfgar tekintete megenyhült, a karja Aislinn derekára fonódott, és magához szorította. A hangja elfúlt, ahogy a fülébe súgta: - Akkor engedj nekem, damoiselle! Add oda magad teljesen! A lány ajkát lezárta a férfi szenvedélyes, hosszú csókja. Kíméletlen ölelése ellenére is forróság támadt Aislinnban, és a szíve meglágyult. Végül a férfi eltartotta magától, különös tekintettel nézett le rá, majd hirtelen eltaszította, és Aislinn az ágyra esett. Wulfgar öles léptekkel az ajtóhoz sietett, itt megfordult, és rosszallóan nézett a lányra: - Nők - horkant fel, és becsapta maga mögött az ajtót. 47

Aislinn az ajtót nézte, és zavartabb volt, mint a férfi. Megdöbbent önmagától. Rémült gondolatok kavarogtak a fejében. Miféle férfi ez, akit annyira gyűlöl, de akinek az ölelésében mégis annyi örömét leli? Az ajka akarata ellenére is viszonozta a férfi csókjait, a teste szinte boldogan simul erős karjába! Wulfgar kiment a kastélyból, és parancsokat ordított az embereinek, amikor Sweyn lépett oda hozzá, és átadta Wulfgarnak a sisakját és a vértjét. - Igen tüzes a leányzó! -jegyezte meg a viking. - Igen, de majd jobb belátásra tér - válaszolta Wulfgar kurtán. - A katonáink fogadásokat kötnek, hogy melyikőtök szelídül meg hamarább - jegyezte meg Sweyn. - Egyesek azt állítják, hogy a farkas, mert egy szép napon a tépöfogai nélkül ébred majd! Wulfgar szúrós pillantást vetett rá: - Ezt mondják? Sweyn bólintott, és felsegítette rá a vértet: - Ők nem értik úgy, ahogy én, a nőgyűlöletedet! Wulfgar elnevette magát, és megszorította barátja izmos vállát: - Hadd fecsegjenek, ha ez szórakoztatja őket. Te meg én tudjuk, hogy egy leány gyorsabban tűnik el a farkas szájában, mint hogy a tépőfogához férne! - Wulfgar a látóhatárt kémlelte: - Gyere, induljunk! Szeretném megnézni ezt a nekem ígért földet. A kastély csöndes volt: Wulfgar néhány embere maradt csak hátra, hogy őrizze. Aislinn szinte megkönnyebbült, hogy kevesebben bámulják. Csendesen nekilátott, hogy ellássa a sebesülteket, s a nap nagy részét ezzel töltötte. Estefelé, amikor az utolsó sebet is kitisztította és kiégette, megkönnyebbülten sóhajtott fel. A sok nyomorúság közepette is csak egyvalakire gondolt, akinek ugyanúgy szüksége lett volna a gyöngédségére, és azon tűnődött, vajon hova vihették. Nem sokkal később erre is választ kapott, amikor két jobbágy behozta Kerwicket a kastélyba. Óvatosan lefektették a kutyák közé. Az állatok tülekedni kezdtek körülötte, és Aislinn kétségbeesetten igyekezett elkergetni őket Kerwick közeléből. - Miért hagyjátok itt? - kérdezte Aislinn. - Lord Wulfgar parancsolta, úrnőm! Úgy rendelkezett, hogy miután besóztuk a sebeit és magához tért, hozzuk ide a kutyák közé. - Lehet, hogy már nem láttok? - kérdezte Aislinn kissé gúnyosan, az eszméletlenül heverő Kerwickre mutatva. - Idefelé jövet ájult el, úrnőm! Aislinn türelmetlenül elbocsátotta őket, majd leguggolt a jegyese mellé, és ismét peregni kezdtek a könnyei: - Ó, Kerwick, mennyit kell szenvedned miattam! Aislinn a normann keze nyomát vizsgálgatta Kerwick hátán, s közben iszonyattal emlékezett arra, hogy Wulfgar figyelmeztette: a korbács könnyen csattanhat az ő hátán is. Újra rettegés kerítette hatalmába. Ham odahozta a füveket és a vizet. Rövidre nyírt hajával még szembetűnőbb volt, mennyire fiatal. Térdre esett Aislinn előtt, átnyújtotta a gyógyfüveket, és szomorúan bámulta Kerwick há-tán a szörnyű sebeket. Aislinn balzsamot kevert, és amikor egy pillanatra abbahagyta, hogy egy tincset félresimítson a kézfejével, észrevette, hogy Ham arca milyen bánatos. A fiú lehajtotta a fejét: 48

- Lord Kerwick mindig jó volt hozzám, úrnőm! - suttogta. -És most arra kényszerítettek, hogy ezt végignézzem! Nem tehettem semmit, nem segíthettem! Aislinn előrehajolt, és hozzáfogott, hogy a balzsamot vastagon rákenje Kerwick megkínzott hátára. - Tehetetlenek voltunk, legalábbis mi, angolok. Ezt figyelmeztetésnek szánták, és mindannyiunknak szólt. A megtorlás gyors lesz és kemény. A következőt, aki rájuk támad, már biztosan megölik. A fiatalember arca eltorzult a gyűlölettől. - Hát akkor ketten fizetnek majd az életükkel. Az, aki megölte az apádat, és ez a Wulfgar, aki téged becstelenített meg és ezt tette Lord Kerwickkel! - Ne engedd, hogy elhatalmasodjon rajtad a téboly - óvta Aislinn. - Édes lesz a bosszú, úrnőm! - Nem! Tilos erre vágynod! - kiáltott fel Aislinn elszörnyed-ve. - Az apám hősként, karddal a kezében halt meg, és csatában esett el. Nem egy ellenségét küldte át a másvilágra! Hőstetteit megéneklik, és a nép még akkor is beszél majd róla, ha a hódító már rég nem lesz itt, e földön... Ami viszont a korbácsolást illeti, hidd el, Kerwick rosszabbul is járhatott volna bolond tette miatt, le is fejezhették volna! Különben sem Wulfgar becstelenített meg, hanem a másik, Ragnor. Kérlek, hallgass ide, Ham! A megtorlás csakis engem illet, és mindenre, ami szent, esküszöm, hogy a becsületemen esett foltot annak a normannak a vérével mosom le! Aislinn megrázkódott, majd tárgyilagosabban folytatta: - Ellenségeink egyenlő küzdelemben győztek le bennünket, a visszavágással egyelőre várunk. Ne tépelődjünk a múlt veszteségein, inkább a jövőért törjük magunkat! Menj hát, Ham, és ne akard valami esztelenség miatt a saját hátadat is kitenni egy ilyen szörnyűségnek! A fiatalember szája szóra nyílt, de aztán lehajtotta a fejét, mint aki elfogadja a lány szavaiban rejlő bölcsességet, majd távozott. Aislinn visszafordult, hogy ismét munkához lásson. Ekkor vette észre, hogy Kerwick kék szeme őt nézi vádlón: - Még hogy esztelenség! Meggondolatlanságból szerzett sebek! Én a te becsületeden esett foltot akartam megbosszulni! -méltatlankodott Kerwick, de amikor mozdulni próbált, a fájdalomtól eltorzult az arca, és ismét visszazuhant. Aislinnt megdöbbentette a férfi kifakadása, és önnön védelmére nem tudott semmit felhozni. - A bosszúállásnak elég különös módját választottad - folytatta Kerwick. - Boldogan osztod meg vele az ágyát, és szívesen szétvetett lábbal keresed a halálát! Ó, az átkozott! Átkozott! - nyögte. - Az esküd üres ígéret volt csak? Te az enyém vagy! Az én jegyesem! - Ó, Kerwick! Hallgass végig! - kérlelte Aislinn gyengéden. - Az orvosság hamarosan hat, és csillapítja a fájdalmadat, de félek, a kegyetlen szavaid okozta sebekre én sem ismerek gyógyírt. Hallgass meg, és ne dühöngj! Ezek a lovagok nehéz páncélt öltenek, te viszont most csak egy szolga vagy, akinek még kardja sincs, amellyel célját elérhetné. Esdekelve kérlek hát, ne keresd a bajt, hacsak azt nem akarod, hogy a fejed porba hulljon! Meggondolatlanság volna, és a visszavágás kegyetlen lenne! De én nem akarom, hogy a vérpadon végezd, csupán mert az én 49

megtépázott becsületem véded! Népünknek szüksége van valakire, aki szót emel érte és küzd az igazságáért! Nem engedem, hogy közbenjáró nélkül maradjanak, és tetteik nyomán a normann korbács gátlástalanul lecsaphasson! Figyelj jól! Ne kí-vánd, hogy újabb sírt kelljen ásnom az apámé mellett! Az eskümet akaratom ellenére szegtem meg, és nem akarom, hogy megbecstelenített menyasszonyhoz kösd magad! Megteszem, ami a kötelességem! Tartozom ezzel azoknak a nyomorultaknak, akik atyámat urukként tisztelték, és a parancsait mindvégig teljesítették. Ha bármivel is enyhíthetek a szenvedéseiken, akkor már nem éltem hiába. Ne ítélj hát túl keményen, Kerwick, kérlek! A férfi elkeseredett zokogásban tört ki: - Szerettelek! Hogyan tűröd egy másik férfi ölelését? Úgy kívántalak, ahogy csak egy férfi a szeretett nőt kívánja, de te csak azt engedted, hogy álmodozzak rólad! Most meg úgy lettél a normann szeretője, mintha régóta a lovagod lenne. Ó, bárcsak a magamévá tettelek volna akkor! Most talán ki tudnálak verni a fejemből, hiszen egyszer már az enyém voltál! De így csak arra tudok gondolni, milyen gyönyörökben részesíted az ellenségemet. - Könyörgöm a bocsánatodért! - suttogta Aislinn halkan, -Nem tudtam, hogy ennyi fájdalmat okozok! Kerwick képtelen volt elviselni Aislinn kedvességét, az arcát a nádtörekbe temette. Aislinn elkeseredetten állt fel, mert érezte, nem enyhíthet a kínján, sem azon, amit a hátán lévő sebek, sem azon, amit a lelki szenvedés okoz. Ha Isten is úgy akarja, az idő begyógyítja azt, amire ő most képtelen. Az ajtó felől halk zajra lett figyelmes. Felnézett, és Wulfgart pillantotta meg, aki szétvetett lábbal, kezében páncélkesztyűvel őt nézte. Aislinn elpirult kutató tekintetétől. Megrémült a gon-dolattól, hogy a férfi vajon mennyit hallott a beszélgetésükből, de rögtön meg is nyugodott, mert eszébe jutott, hogy a normann nem beszéli a nyelvüket. Sarkon fordult, a férfi tekintetétől kísérve felszaladt a lépcsőn. Feldúltsága csak akkor csitult, amikor már biztonságban érezte magát, és zokogott, mert úgy érezte, a világ minden szívfájdalma őt gyötri. Kerwick nem érti, miért választotta a normannt. Feslett nőszemélynek tartja, aki hason csúszik a fattyú előtt, és felkínálkozik neki, hogy könnyű életet biztosítson magának. Zokogása még hangosabb lett, amikor a normannra és gúnyos szavaira gondolt. Keserű mérgében öklével verte a prémmel takart ágyat, mintha azon töltené ki a férfi iránt érzett gyűlöletét. Azt hiszi, azért vagyok itt, hogy az ő szeszélyeit kiszolgáljam, dühöngött magában Aislinn. De a farkasnak még sok a tanulnivalója, mert még nem voltam az övé, és nem is leszek soha, amíg túl tudok járni azon a bamba normann gondolkodásán! Egykettőre azon veszi majd észre magát, hogy megszelídítettem. Aislinn annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem hallotta az ajtó nyílását, csak akkor rezzent fel, amikor Wulfgar megszólalt: - Úgy látszik, feltett szándékod, hogy könnyeiddel áztasd a földet. A hangjára Aislinn fektében megpördült, leugrott az ágyról, majd ellenségesen méregette a férfit. Fájdalmát leplezve törölte könnyeit, és összeborzolódott haját igazgatva szembefordult Wulfgarral. 50

- Számtalan baj gyötör, Lord Wulfgar, és ezek java része öntől ered! vágott vissza. - Az apámat lekaszabolták, az anyámat szolgává alacsonyították, az otthonomat kirabolták, engem megbecstelenítettek. Nincs talán okom a sírásra? Wulfgar komolyan nézett rá, aztán elmosolyodott. Fogott egy széket, szembefordította Aislinn-nal. - Elismerem, van okod a sírásra, és nem is akadályozlak ebben. Ami igaz, az igaz, lelkierőben túlteszel a többi nőn. Becsülettel viseled, amit rád mért a sors. Felállt, és olyan közel lépett a lányhoz, hogy annak fel kellett néznie rá: - Az igazság az, kis boszorkányom, hogy percről percre gyönyörűbb vagy. A következő pillanatban arca elko-morult: - De még egy szép fehércselédnek is tudnia kell, ki az úr a háznál. Felemelte a páncélkesztyűt, majd a földre ejtette: - Vedd fel, és ne feledd, hogy amikor ezt teszed, az enyém vagy! Mint ahogy a kesztyű is az enyém, és senki másé! Aislinn ibolyakék szemében harag villant: - Én nem vagyok szolga - jelentette ki dacosan. - És kesztyű sem vagyok, amit felhúzhat, aztán eldobhat! A férfi kérdőn ránézett, az ajka gúnyos mosolyra húzódott. A tekintete azonban kemény és hideg maradt: igyekezett a lány akaraterejét megtörni. - Igazán, damoiselle? Pedig megtehetném! E pillanatban leteperhetnélek, és amint gyönyörre leltem a combjaid között, itt hagyhatnálak. Sokra tartod magad, pedig nem vagy több egy rabszolgánál. - Nem én, uram! - válaszolta Aislinn nyugodtan, de határozottan. - Egy jobbágy már nem választhatja a halált, számára nincs más kiút, mint a nyomorúságos behódolás. Ha számomra sem maradna más és itt már nem lennék senki hasznára, egy percig sem haboznék, és a halált választanám. Wulfgar kinyújtotta hatalmas kezét, és a lány álla alá nyúlt, így húzta magához. Á tekintete kissé megenyhült. - Igen - suttogta halkan -, te senkinek sem vagy a rabszolgája. Leengedte a kezét, és hirtelen hátat fordított Aislinn-nak, a modora ismét nyers lett: - De azért ne feszítsd túl a húrt, damoiselle! - A válla fölött hátrapillantott a lányra: - Mert még esetleg meggondolom magam, és kipróbálom, hogy igazam van-e! Aislinn elpirult a férfi tekintetétől. - És azután mi lesz, uram? - vágott vissza. - Én is csak egy leszek a sorban? Nem akadt köztük egy sem, akiben örömét lelte volna, és akit megőrzött volna az emlékezetében? Wulfgar halkan elnevette magát: - Ó, dehogynem. De miután vágyam csillapítottam, elfeledtem őket. Aislinn érezte, hogy most közel a győzelem, felülkerekedhet, és a férfi szokását miméivé kissé felhúzta a szemöldökét: - Még az anyjára sem emlékszik szívesen? - kérdezte csú-fondárosan, mert úgy gondolta, verhetetlen érvvel hozakodott elő.

51

A következő pillanatban szinte megdermedt a félelemtől. A férfi arca elsötétült, a szeme villámokat szórt, és hangja olyan vad indulattól remegett, hogy Aislinn attól félt, még egy perc és megüti. - Nem! - csikorogta Wulfgar összeszorított fogai közt. - Arra a nemes hölgyre a legkevésbé sem! - majd megfordult, és dühös léptekkel kisietett. Aislinn összezavarodva állt. A férfin tapasztalt változás olyan hirtelen történt, hogy nem kételkedett abban, hogy Wulfgar anyja nem kaphat szeretetet fattyú fiától.

52

V. FEJEZET Wulfgar kiviharzott a kastélyból, és átvágott az udvaron. Arcát a lenyugvó nap felé fordította, és érezte, amint lassan elpárolog a mérge. Hirtelen kiáltás harsant, valaki a hegyek felé mutatott. Wulfgar is arra nézett, és meglátta a hegygerincen túl a magasba emelkedő fekete füstoszlopot. Fegyverbe szólította a katonáit, akik azonnal felpattantak a lovakra. Wulfgar és Sweyn is nyeregbe szállt, s a hatalmas csatalovak kivágtattak az udvarból. Nemsokára a hegytetőre értek, majd leereszkedtek a völgyben lévő parasztkunyhó felé. A nagy szalmakazal és a kis kunyhó füstölgőit. Wulfgar éktelen haragra gerjedt. A földön hét-nyolc holttest hevert, köztük a két normann lovas is, Wulfgar őrei. A többi rongyos csavargónak látszott, mellükből a lovas katonák hosszú nyilai álltak ki. Rátaláltak egy fiatal lány brutálisan meggyalázott testére is. Egy összevert, kormos arcú öregasszony mászott elő az árokból, és zokogva a lány tetemére borult. A mezőn át vagy egy tucat férfi gyalogszerrel menekült, de Wulfgart az a hat lovas érdekelte, akik a mezőn túl, egy cserjésben tűntek el. Az embereit a gyalog menekülők után küldte, aztán intett Sweynnek, és ketten indultak a lovasok üldözésére. Hamarosan utolérték őket. Wulfgar kirántotta a kardját, és rettenetes csatakiáltással rájuk vetette magát. A menekülők közül kettő visszafogta a lovát, és szembefordult velük. Wulfgar azonban megkerülte őket, és elvágtatva mellettük, hagyta, hogy Sweyn rohanjon rájuk. A viking lovával földre döntötte az egyiket, a másiknak mellébe mélyesztette csatabárdját. Wulfgar hátrapillantott, és miután látta, hogy Sweynt nem fenyegeti veszély, figyelme az előtte vágtázó négy lovas felé fordult. A menekülők azt gondolták, hogy túlerőben vannak és könnyen elbánnak vele, ezért lassítottak, és szembefordultak Wulfgarral, aki ismét vérfagyasztóan felüvöltött, és szédületes vágtában a kisebb testű lovak közé vetette magát. A záporozó ütésektől csak úgy zengett Wulfgar kardja és pajzsa. Végül hatalmasat suhintott, és vállig kettéhasította az egyik lovas fejét. A harc hevében összeakaszkodott ember és állat. Wulfgar a térdével noszogatta a lovát, Hunt, majd hirtelen visszarántotta, és újból ellenfelének rontott. Nagy ívben odavágott a kardjával az egyik lovas pajzsára, és átdöfte. A kard hegye a férfi nyakába fúródott. Wulfgar felemelte a lábát, és lerúgta a pengéről a végén csüngő tetemet. A harmadik férfi már a karját emelte, hogy lesújtson, ám a következő percben kar nélküli vállcsonkját bámulhatta elszörnyedve. A penge még egyszer lecsapott, és egy gyors döfés véget vetett a férfi kínjainak. Az utolsó, aki végignézte társai elestét, a csillogó penge elől futásnak eredt, így a döfés a hátán érte. Sweyn vágtatott oda, hogy kivegye részét a küzdelemből, ám Wulfgar már végzett, és éppen szemlét tartott a csatatér felett, no meg a vért tisztogatta gondosan hosszú kardja pengéjéről. A skandináv tanácstalanul vakarta a fejét, mikor a földön heverő, lovagi fegyvereket és címeres pajzsokat viselő rongyos, ápolatlan halottakat vizsgálgatta. - Rablók? - kérdezte. Wulfgar bólintott, és visszadugta a kardot a hüvelyébe. 53

- Igen. Ahogy elnézem őket, a hastingsi ütközet után végigfésülték a csatamezőt, és összegyűjtöttek minden értéket. Lábával megbökte és felfordította az egyik pajzsot, hogy lássa elölről is; az angol címer láttán bólintott: - Ezek a dögevők még a saját fajtájukat sem kímélték. Összeterelték a lovakat, hátukra kötözték a holttesteket, és visszatértek a kunyhóhoz. Elföldelték a halottakat, de három sírját kereszttel jelölték meg. A nyílt mezőn menekülő férfiak közül tizenegy harc nélkül adta meg magát. Kettő fegyverrel szállt szembe, de vesztettek. Wulfgar egy lovat és némi pénzt adott az öregasszonynak csekély kárpótlásként a lánya elvesztéséért. Az asszony, akit a normann bőkezűsége meglepett, szívesen fogadta a pénzt, és ér-tetlenül nézett az új darkenwaldi földesúrra. A tolvajokat felsorakoztatták, és egyetlen kötéllel, a nyakuknál és a hátuk mögött összefogott kezüknél fogva összefűzték őket. Már a hold is feljött, mire a kis csapat útnak indult Dar-kenwald felé. A kastély előtt Wulfgar leszállt a lováról, kiadta a parancsot, hogy zárják a tolvajokat biztos helyre, és őrt rendelt melléjük. A többieket elbocsátotta, majd belépett a kastélyba, megállt és körülpillantott. Meglátta a kutyák között alvó Ker-wicket. Wulfgar torka kiszáradt, szomjúság kínozta, átvágott a termen, és töltött magának egy derék adag sört. Miközben ivott, odasétált az álomba merült, megkínzott szászhoz, megállt mellette, és szomorúan elmosolyodott: - Azt hiszem, angol barátom, a kelleténél többre tartod egy nő becsületét - mormolta. - És ugyan mi a jutalmad? Egy sebes hát. A szavait senki sem hallotta. Mielőtt felfelé indult volna, újból telitöltötte ivókürtjét. Könnyedén felszaladt a lépcsőn, és benyitott a szobába, melyet csak a kialvófélben lévő tűz fénye és egy szál gyertya világított meg. Elmosolyodott, amikor észrevette a meleg vízzel félig megtöltött nagy fakádat. A többi víz egy nagy sajtárban a tűz fölött gőzölgőit. A kandallóra egy nagy szelet sült húst, sajtot és kenyeret tettek melegedni. Ez az Aislinn legalább némi kényelmet teremt - gon-dolta, mivel pedig a szolgája, majd engedelmességre is szoktatja. Tekintete elidőzött a lány karcsú alakján, amint a kandalló előtti nagy székben összekuporodva aludt. Aislinn haja a tűz fényénél olvadt rézhez hasonlított, az arca hibátlan szépsége és a bőre márványsimasága elkápráztatta. Wulfgar sokáig gyönyörködött az alvó szépségében. A lány gyöngéd ajkai enyhén szétnyíltak, az arcára enyhe pírt varázsolt a tűz melege. A ruha hullámzó kebléhez tapadt, és Wulfgar egy pillanatra elfelejtett minden más nőt az életében. Lehajolt hozzá, a lány arcából felemelt egy elszabadult tincset, az ajkához érintette, és belélegezte tiszta, friss illatát. Hirtelen felegyenesedett, mert nem gondolta, hogy az illat ilyen vágyat ébreszt benne. A váratlan mozdulattól az oldalára kötött kard a székhez csapódott és megcsendült. Aislinn felriadt, de ami-kor látta, hogy csak Wulfgar az, álmosan elmosolyodott, sóhajtott egyet, és nyújtózkodni kezdett: - Uram! Karcsú teste láttán Wulfgar halántékán lüktetni kezdett egy ér. Biztonságos távolságba húzódott a lánytól, ajkához emelte a kupát, nagyot húzott a sörből, és igyekezett leküzdeni a keze re-megését. Hozzálátott, 54

hogy lehámozza magáról a páncélt, és egyenként rakta le őket. Sweyn reggel majd ideküld egy fiút, aki megtisztítja a csata szennyétől. Wulfgar ismét meghúzta a sört, aztán Aislinnhoz fordult. A lány a széken ült összekuporodva, és csodálathoz hasonló érzéssel figyelte. Amint ránézett, Aislinn gyorsan felállt, odalépett a tűzhöz, és egy hasábot vetett rá. - Mi tart vissza, hogy pihenőre térj, damoiselle? - kérdezte Wulfgar barátságtalanul. - Későre jár. Vagy valamit akartál tőlem? - Uram azt kívánta, hogy visszatértekor forró fürdővel és vacsorával várjam. Melyiket óhajtja előbb? Mindkettő készen várja! Wulfgar kíváncsian nézte: - A biztonságod nem aggasztott a távollétemben? Ennyire megbízol a normannokban? Aislinn szembefordult vele. - Hallottam, hogy Ragnort paranccsal messzire küldte, és mivel az öné vagyok, az emberei távol tartják magukat tőlem. Bizonyára félnek öntől. Wulfgar elengedte a füle mellett a lány csipkelődő megjegyzését, és csak ennyit morgott: - Olyan éhes vagyok, hogy egy sült ökröt is megennék! Adj ennem, hogy aztán nyugodtan élvezhessem a fürdőt! Amint Aislinn megfordult, hogy teljesítse a parancsát, Wulfgar elgyönyörködött háta szép ívében, csípője kecses ringásá-ban. Amikor Aislinn elsurrant mellette, Wulfgar orrát ismét megcsapta levendulára emlékeztető illata. Az aznap aratott győzelem felvidította, az erős sör átforrósította, a lány közelsége és csábító illata felpezsdítette a vérét. Aislinn megfordult, mert magán érezte a férfi fürkésző, ugyanakkor elgondolkodó pillantását. Wulfgar még a tűz és a gyertya halovány fényénél is észrevette, hogy a lány elpirul. Aislinn tétovázni látszott, és egy lé-pést hátrált, amikor a férfi közelebb lépett. Wulfgar megállt mellette, és elmerült Aislinn ibolyakék szemében. Kinyúlt, a kezét a mellére tette, s érezte, mekkorát dobban a szíve a tenye-re alatt. - Én is tudok olyan gyöngéd lenni, mint Ragnor - suttogta elfúló hangon. - Ragnor egyáltalán nem volt gyöngéd, milord - súgta Aislinn, aki kínjában mozdulatlanul állt, mert nem tudta eldönteni, hogy fusson-e vagy ellenálljon. A férfi nem simogatta, csak rajta nyugtatta a kezét, mint aki kimerültségében többre már képtelen. Csak hüvelykujja súrolta a lány mellbimbóját. - Mi ez neked itt, te leány? - kérdezte csúfondárosan. - Nagyon kíváncsi vagyok... Aislinn alig észrevehetően felkapta a fejét: - Ezt játszotta már, milord. Olyan újdonsággal nem szolgálhatok, amit ne látott volna, hiszen megtekinthetett úgy, ahogy anyám megszült, és pontosan tudja, mi van a ruhám alatt! - Hűvös beszéd ez, te leány! Forrósítsd csak fel a tűznél a véred! - Szerintem jobb lenne, ha te hűtenéd le a tiédet, milord. Wulfgar hátravetette a fejét, és harsányan felkacagott. - Azt hiszem, örömöm lesz benned, akár az ágyban, akár azon kívül! Aislinn ellökte a férfi kezét: - Jöjjön vacsorázni, milord! Kihűl az étele, ha maga nem is! - Úgy beszélsz, mint egy feleség, pedig még a szeretőmmé se tettelek! - A feleség teendőit nagyon jól megtanították nekem - vágott vissza Aislinn -, de a szeretőét nem. Az előbbit szívből teszem. 55

Wulfgar vállat vont: - Akkor gondold azt, hogy a feleségem vagy, kis Aislinn, ha ebben örömöd leled. - A pap áldása nélkül aligha - válaszolta Aislinn hűvösen. Wulfgar ezen is jót mulatott. - És azután jobban menne, hogy az a néhány szó elhangzott? - Igen, uram - válaszolta Aislinn őszintén. - A leányok ritkán választhatnak maguk férjet. Ön is csak férfi, mint a többi, azt leszámítva persze, hogy normann. - De nem azt mondtad, hogy gyűlölsz? - emlékeztette Wulfgar némi gúnnyal. Aislinn rántott egyet a vállán: - Nagyon sok lányt ismertem, akik gyűlölték a férfit, akihez hozzámentek. Wulfgar erre még közelebb lépett, és a fejét féloldalra hajtva lehajolt hozzá, hogy jobban szemügyre vehesse finom arcélét. Meleg lehelete simogatta Aislinn arcát, aki mereven nézett maga elé, és látszólag tudomást sem vett a mellette álló férfiról. - Azok biztosan roskatag öregek voltak, akiket úgy kellett felsegíteni a fiatalasszonyra, nem? -jegyezte meg Wulfgar. -Mondd meg az igazat! Nem ilyen vénségeket gyűlöltek azok a lányok? - Nem emlékszem, uram! - válaszolta Aislinn szemtelenül. Wulfgar kajánul elnevette magát, és kinyújtotta a kezét, hogy egy göndör tincset felemeljen a lány kebléről. Tenyere közben merészen végigsimította a kerek halmot is. - Én meg azt hiszem, hogy nagyon is jól emlékszel, da-moiselle! Egyetlen nő sem siránkozik, ha a párja erős és férfias és az ágyban kellemes társaság, különösen a hosszú téli éjszakákon - suttogta. - És te sem fogsz unatkozni az én ágyamban. Aislinn gunyoros pillantást vetett rá: - Csak nem a kezemért esedezik, milord? Wulfgar kiegyenesedett, és felvont szemöldöke alól ránézett: - Micsoda? Hogy én igába hajtsam a fejem? Soha! Arrébb lépett, de a lány bátran ránézett: - És mi lesz a fattyú kölykeivel, uram? - kérdezte. - Mit kezd majd velük? A férfi halkan felmordult: - Eddig még egy sincs - mondta, majd gúnyos mosollyal végigmérte a lányt tetőtől talpig, és hozzátette: - De veled lehet, hogy másként alakul! Aislinn mérgében elpirult. - Hálás köszönet a figyelmeztetésért - vágott vissza epésen, és már inkább feldúlt, mint hűvös és magabiztos volt. Gyűlölte a férfit, aki szemmel láthatóan élvezte a dühét és azt, hogy bármikor kihozhatja a sodrából. Wulfgar vállat vont: - Lehet, hogy meddő vagy. - Nahát! - Aislinn hangja elfulladt a szilaj haragtól. - Semmi kétség, hogy az lenne csak a kedvérevaló! Nem lenne fattyú, akire jogot formáljon! De attól még nem erkölcstelenebb, ha a szent szavak kimondása nélkül tesz magáévá! A férfi felnevetett és asztalhoz ült. 56

- Te pedig, kedves, feleségnek is beillő leányzó, olyan elszánt és makacs vagy, mint egy öszvér. Ha elvennélek feleségül, bizonyára kieszelnéd, hogyan lágyítsd meg a szívem, hogy megmentsd a néped. Egy nagyvonalú gesztussal feláldoznád magad a parasztokért. - Szigorúan ráncolta a szemöldökét. - De rám nem hat a nemeslelkűséged! - Nem jött a pap - váltott témát Aislinn, amikor a férfi enni kezdett. Elfelejtette volna az ígéretét? - Nem - válaszolta Wulfgar két falat között. - A pap másutt van, de amint visszatér Creganba, az embereim ideküldik. Talán egypár nap múlva. Addig légy türelemmel! - Az itteniek látták, hogy Hilda háza ég. Talán tolvajok jártak arra? Elfogták őket? - Igen - felelte Wulfgar, és a lányra nézett. - Miért, tán kételkedtél benne? Aislinn rezzenetlenül állta a tekintetét: - Nem, uram. Már rájöttem, hogy olyan férfi, aki megszerzi, amit akar. - Aislinn félrefordult. - Mi lesz velük? - A rablók lemészárolták a nő lányát, én pedig négyükkel végeztem mesélte Wulfgar. - Az embereim még egyszer ennyit öltek meg. Aki életben maradt, az megesküdött, hogy semmi közük a gyilkossághoz, bár a többségük bizonyosan megerőszakolta a lányt. Reggel megismerkednek a korbáccsal, amiért odamerészkedtek, meg le kell dolgozniuk a bánatpénzt, amit az öregasszonynak a lányáért adtunk. Azután ők is a rabszolgáim lesznek. Aislinn szíve megremegett, de nem a férfiakért aggódott, hanem eszébe jutott a korbács Wulfgar kezében. - Fárasztó munka lesz! - mormolta. - Nem én korbácsolom meg őket, hanem a tieid, a városból. Az öregasszony nevében is ők büntetnek majd. - Különös módját találta a megtorlásnak -jegyezte meg Ais-linn. Nem értette a férfit. Wulfgar a húst rágta, de szürke szeme Aislinn mozdulatait követte, akit nyugtalanított ez a kitartó vizsgálódás. - Szembeszálltak a rablók? - kérdezte halkan. - Amennyire én ismerem őket, gyáva söpredék. Jártak erre korábban is, és megkeserítették apám életét. - Nem, csak azok harcoltak, akiket mi Sweynnel követtünk. Aislinn szeme gyorsan végigpásztázta a férfi testét: - És ön, uram, nem sebesült meg? Wulfgar hátradőlt, és a szemébe nézett: - Nem. Ezt leszámítva. - A tenyerét Aislinn felé fordította. A lány lélegzete elakadt a hatalmas vízhólyagok láttán. - A páncélkesztyű hasznos dolog, damoiselle. Ostoba voltam, hogy itt hagytam. - Elég veszekedetten forgathatta a kardját. - így van. Az életem függött tőle. Amikor a férfi felállt és a fürdőhöz kezdett vetkőzni, Aislinn elfordult. Bár a kastély hölgyei a bevett szokás szerint segédkeztek a vendégek fürdésénél, az apja soha nem engedte meg, hogy ebben Aislinn is részt vegyen. - Amilyen csinos lányka vagy - mondogatta Erland -, még egy szentet is kísértésbe hoznál. Ha egyszer elkerülhető a baj, ne menjünk elébe. 57

így hát Aislinn - Ragnorig - sosem látott meztelen férfit. "* Wulfgar levetkőzött, és amikor már csak az ágyékkötő volt rajta, odahívta Aislinnt, aki a válla fölött hátrapillantott, és látta, hogy a férfi a combját takaró kötésre mutat. A lány erre felkapta az ollót, odament hozzá, letérdelt elé, és levágta a régi kötést. A seb gyógyulófélben volt. Aislinn összeszedte a rongyokat, és lesütött szemmel várt, amíg meg nem hallotta, hogy csobban a víz a kádban. - Beszállnál mellém, damoiselle? Aislinn riadtan fordult felé, a szeme tágra nyílt. - Hogyan? Wulfgar elnevette magát. Aislinn ebből megértette, hogy megint csak ugratta. A férfi gyöngéden végigjártatta a szemét a lányon. - Majd máskor, Aislinn, ha jobban ismerjük már egymást -mondta, és rámosolygott. Aislinn elpirult, és a szoba homályos sarkába húzódott. Wulfgar végre befejezte a fürdést, felállt és kiszállt a kádból. Aislinn csendben ült a sarokban, nem mert közelebb menni. Félt, hogy újból feltámad a férfiban a szenvedély, és mivel ruhátlan, Aislinn sorsa gyorsan elkerülhetetlenül megpecsételődne. Bölcsebb, ha távol tartja magát tőle. Összerezzent, amikor Wulfgar megszólalt: - Gyere ide, Aislinn! A lány megborzongott. Tanácstalanul mérlegelte, mit tenne a férfi, ha ugyanúgy elmenekülne előle, mint előző este. Észrevette, hogy Wulfgar elfelejtette bereteszelni az ajtót. Talán még időben el tudná érni. De hamar elvetette az ötletet. Reszkető tagokkal állt fel, és lassan, mint aki a vesztőhelyre indul, odament hozzá. Megállt előtte, és kicsinek, tehetetlennek érezte magát. A feje alig ért fel a férfi álláig. Mégis, minden félelme ellenére bátran állta a férfi pillantását, az pedig a szokott gúnyos mosolyával vigyorgott le rá. - Azt hiszed, hölgyem, hogy megfeledkeztem a láncról? Annyira azért nem bízom meg benned. Aislinn arcán megkönnyebbült mosoly ragyogott fel, és jámborán tűrte, hogy a férfi megláncolja a bokáját. Aztán Wulfgar egyetlen szó nélkül bereteszelte az ajtót, elfújta a gyertyát és bemászott az ágyba. Aislinn zavartan álldogált. Végül ő is megfordult, odament az ágy lábához, ahol a far-kasprém hevert. Érezte, hogy a férfi figyeli, amint kibújik a ruhájából. A vászoninget szemérmesen magán hagyta, és hozzáfogott, hogy kifésülje a haját. Először leengedte, azután a tűz meleg fényénél lassan, elgondolkodva kezdte kibontani. Közben azon tűnődött, hogy milyen ember is az, aki csupán karnyújtásnyira fekszik tőle, mégsem nyúl hozzá. De amikor felé pillantott, zavartan látta, hogy a férfi felkönyökölt és feszülten bámulja. - Ide figyelj, lány, ha nincs szándékodban megosztani velem az ágyat ma éjjel - mondta a férfi fátyolos hangon -, azt ajánlom, halaszd holnapra a fésülködést. Annyira nem merültem ki, hogy ne e r^ékeznék a bájaidra a vászoning alatt, és a legkevésbé sem aggasztana, hogy nem engedsz nekem szívesen. Aislinn némán bólintott, gyorsan a prémek közé siklott és az álláig betakarózott. A következő napok eseménytelenül peregtek. Aislinn váltig Wulfgar figyelmeztetésére gondolt, jóllehet a férfi inkább szolgálónak, mint a 58

kedvesének tekintette. Megfoltozta a férfi ruháját, elé tette az ételét, segített neki az öltözködésben. Napközben Wulfgar szinte tudomást sem vett a jelenlétéről. Az embereivel töltötte az időt, a birtok védelmét szervezte. Hír jött Vilmostól, hogy Wulfgarnak egyedül kell megvédenie magát. A férfi egyetlen szó ellenvetés nélkül fogadta a hírt, de Aislinn-nak feltűnt a megkönnyebbülése, mintha örömmel fogadná a nem várt pihenést. Úgy látszott, Wulfgar teljesen ura a helyzetnek, bármi is történik. Az egyik vakmerő, de bolond jobbágy eltorlaszolta szegényes kunyhóját, és nem engedte, hogy a fegyverek után kutató normannok belépjenek. Wulfgar választási lehetőséget ajánlott neki - vagy felgyújtják a házát, vagy megengedi, hogy bemenjenek. A szerencsétlen csak akkor fogta fel, hogy mit is akar a normann, amikor Wulfgar megparancsolta, gyújtsák meg a fáklyákat. Ekkor sietve engedelmeskedett, és hagyta, hogy a kunyhóját átkutassák, ahonnan néhány kezdetleges fegyver került elő. A kihallgatás során kiderült, hogy a fegyverek már a normannok betörése előtt is ott voltak, és hogy a paraszt nem tud összeesküvésről, ami új uruk ellen irányulna. Esténként, ha a zárt ajtó mögött kettesben maradtak, Wulfgar szeme megpihent a lányon. Ilyenkor Aislinn érezte, hogy csak hajszálon függ a sorsa. A férfi tűnődő pillantása mindenhová követte, és olyan feszültség áradt belőle, hogy Aislinn-nak remegni kezdett a keze. Bár külön feküdtek, mégis tudta, hogy a férfi sokáig álmatlanul fekszik a nagy ágyban. Egyik éjjel Aislinn arra ébredt, hogy rettenetesen fázik. Reszketve tápászkodott fel, és megpróbálta elérni a tüzet, ami kialudt, de a bokájára erősített lánc nem engedte. Csak állt tehe-tetlenül, reszketve a hidegtől. A háta mögött zaj támadt, és Aislinn éppen akkor fordult hátra, amikor Wulfgar átvetette hosszú lábát az ágyon és felült. Csak meztelen testének körvonalait lát-ta a sötétben. - Fázol? - kérdezte Wulfgar. Aislinn némán bólintott, de vacogása minden szónál ékesszó-lóbb volt. Wulfgar levett egy prémet az ágyról, odalépett hozzá, a vállára terítette. Azután a tűzhöz ment, és gyújtóst meg fahasábokat tett a parázsra. Leguggolt, és megvárta, amíg lángra kap a fa. Utána odament a lányhoz, lehajolt, kiszabadította a bilincsből, és elhajította a láncot. Felállt, és Aislinn szemébe nézett. - A szavadat veszem, hogy nem szöksz el. Hajlandó vagy megesküdni? Aislinn bólintott. - Hova is mehetnék? - Akkor mostantól szabad vagy. Aislinn hálásan elmosolyodott. - Nem szerettem a láncot! - Én sem szerettem - válaszolta Wulfgar kurtán, és ismét lefeküdt. Ettől kezdve Aislinn nagyobb szabadságot élvezett; oda mehetett, ahova kedve tartotta, és senki sem követte. Azelőtt nála jobban senkit nem őriztek. Aznap, amikor Ragnor megérkezett és odalépett hozzá az udvaron, Aislinn mégis rájött, hogy semmit sem tehet észrevétlen: Wulfgar két embere azonnal közelebb settenkedett. - Jól őriztet, engem meg rendre elküld innen - mormolta Ragnor, ahogy körülnézett. - Bizonyosan fél, hogy elveszít. Aislinn elmosolyodott: - Vagy talán jól ismeri önt, Sir Ragnor. A férfi mogorva pillantást vetett rá: 59

- Nagyon elégedettnek látszol. Ezek szerint a gazdád olyan nagyszerű szeretőnek bizonyul? Nem hinném, hogy így lenne. Nekem úgy tetszik, a csinos fiúkat többre tartja, mint a gyönyörű nőket. Aislinn szeme ártatlanul elkerekedett és pajkosán villant: - De uram, ön bizonyára tréfál! Ilyen nagyszerű, erős férfival nem találkoztam soha! Látta, hogy Ragnor összeszorítja a száját, ettől rögtön érdekesebbnek találta a játékot, lágyan folytatta: - Bevallhatom-e, hogy elgyengülök egy pillantásától is? Ragnor kővé dermedt: - Pedig nem is jóképű - mondta. - Valóban? - kérdezte Aislinn. - Pedig én annak találom. Bár ez nem sokat számít, nem gondolja? - Te csak ugratsz engem! - húzta össze a szemét Ragnor. Aislinn tettetett együttérzéssel selypegte: - Ó, uram! Esküszöm mindenre, ez nem igaz! Azt állítja, hogy megjátszom a szenvedélyt? Úgy véli, hogy nem szerethetek valakit, akitől csak kedvességet és gyöngédséget kapok, és aki édes szavakkal lángra gyújtja a szívem? - Akkor mondd meg, hogy mi különöset találsz benne? -faggatta Ragnor. - Tudni akarom! Aislinn rántott egyet a vállán: - Jó uram, tudom, hogy drága az ideje, és nem lopnám azzal, hogy vég nélkül sorolom az okokat, amiért egy nő egy férfit egyetlen urának fogad el, meg azt a sok egyebet, a szavakkal ki sem fejezhető, bizalmas, csupán kettejükre tartozó dolgot, amik szorosra vonják szívük kötelékét. Lódobogás verte fel a csendet. Megfordultak, és látták, hogy Wulfgar és emberei közelednek. Wulfgar mogorván nézte őket, majd a kantárt megrántva megállította a lovát mellettük. Leszállt a nyeregből, odadobta a kantárszárat Gowainnek, az egyik lovagjának. Az emberek továbblovagoltak az istálló felé, ő pedig Ragnorhoz fordult: - Hamar visszatértél. - Igen - válaszolta a másik savanyúan. - Először észak felé derítettem fel a környéket, ahogy parancsoltad, de nem sok értelme volt. Az angolok bevették magukat a házakba, és magukra zárták az ajtókat, nehogy kikémleljük őket. Fogalmam sincs, mit művelnek a falak mögött. Lehet tán, hogy mulatnak és asszonyaikkal enyhítik vágyaikat, mint láthatóan te is teszed e nőszeméllyel. Wulfgar Aislinnra pillantott, és látta, hogy az elpirul. - Ez a némber azt állítja, hogy ügyes szerető vagy - magyarázta Ragnor, és szúrós pillantással méregette a fattyút. Wulfgar ajka mosolyra húzódott: - Nocsak, valóban? - A kezét könnyedén Aislinn vállára tette, és a tarkóját kezdte simogatni. - Én is sok gyönyörűségem lelem benne. - Én meg azt mondom, hogy a lány hazudik - vágott vissza Ragnor. Wulfgar kajánul felnevetett: - Azért, mert neked ellenállt? Ő is olyan, mint akármelyik damoiselle: a gyengédség kezesbáránnyá teszi. Ragnor arcán megvető, gúnyos mosoly jelent meg: - Pedig nem is úgy néz ki, mintha fiú lenne, Wulfgar! Kíváncsi vagyok, hogyan téveszthetted össze? 60

Aislinn érezte, hogy Wulfgarban forrni kezd az indulat, mert a nyakát simogató kéz görcsösen ökölbe szorult, de a férfi hangja derűs maradt, és gondosan palástolta dühét: - Meggondolatlanul beszélsz, barátom. Nem is sejtettem, hogy annyira kívánod ezt a lányt, hogy még az életed árán is meg akarod kapni. De megbocsátok neked, mert úgy veszem észre, hogy ez a nőszemély bármelyik férfit képes lenne eszte-lenségre ragadtatni. Engem legalábbis, ha a helyedben lennék. A keze lecsúszott Aislinn derekára, és könnyedén magához szorította. Jót tenne neked, ha felkeresnéd Hlynnt. Holnap reggel indulnod kell. A herceg azt parancsolta, hogy csatlakozz hozzá. Akkor aztán édeskevés időd lesz, hogy fehércselédekkel mulass. Elfordult Ragnortól, és Aislinnt is magával húzva felment a kastélyba. A sarokból a kutyákkal összeláncolt Kerwick ellenséges arccal fordult a belépő pár felé, szeme elsötétült a félté-kenységtől. Aislinn felszaladt a lépcsőn, Hlynnt szólította, hogy hozzon vizet. Wulfgar utána nézett, megvárta, míg felér és becsapja az ajtót, majd Kerwickhez fordult: - Kis szászom, ha beszélnéd a nyelvemet, akkor gratulálnék a finom ízlésedhez. De te és de Marté nem vagytok elég bölcsek. Oktalanság így kívánni egy fehércselédet. Ez a némber is kitépte a szíveteket, aztán nemtörődöm módon elhajította. Hamarosan te is megtanulod, amit én már tudok: ne bízz a nőkben! Húzott egyet a sörből, és magasra emelte az ivószarut, mintha köszöntőt mondana a megiáncolt férfi egészségére. - Nők! Használd őket! Simogasd őket! Hagyd el őket! De soha ne szeresd őket, barátom! Én gyermekkoromtól fogva tudom ezt a leckét. Wulfgar odament a tűzhöz, elgondolkodva bámult a lángokba. Aztán megfordult, és fölment az emeletre. Belépett a hálószobába, de meglepetésére üresen találta. Dühbe gurult, sarkon fordult és kirohant. Közben azon tűnődött, hogy ezúttal vajon milyen játékot űz vele a boszorkány. Nem volt ellenére, ahogy Aislinn Ragnort kínozta, de ő maga nem kívánt a bosszúszomj tárgya lenni. Ingerülten odacsörtetett Aislinn anyjának szobájához, és kivágta az ajtót. Aislinn riadtan kapta fel a fejét, a karját maga elé emelte, hogy csupasz keblét elfedje. A rémült Hlynn is felugrott, kis híján elejtette a sajtárt, amiből a vizet töltötte úrnője fürdőjéhez. A lány ijedten hátrált, amikor Wulfgar feléjük indult és megállt a fürdőkád mellett, hogy lenézzen Aislinnra, aki dühösen meredt rá. - Ha lenne szíves, uram...? - szólt felháborodottan. A férfi halványan elmosolyodott, és kimért lassúsággal alaposan szemügyre vette a lányt. Aislinn-nak perzselte a bőrét ez a pillantás, az arca egyre pirosabb lett. Wulfgar végre megszólalt: - Nem, damoiselle, nem leszek szíves! Aislinn nagy csobbanással hátradőlt a kádban. A víz kilocs-csant, és ráfröccsent Wulfgarra is. Aislinn utálatosnak találta a férfi közvetlen modorát, amely Hlynn szemében bizalmas vi-szonyukról árulkodott. Wulfgar Hlynnre mutatott: - Azt hiszem, Ragnor éppen őt keresi. - Nekem itt van rá szükségem - vetette oda Aislinn kurtán, majd a fürdőkádra mutatott. - Amint ön is világosan láthatja. 61

- Különös - kezdte Wulfgar csúfondárosan, miközben a szemét Aislinn dús keblén legeltette -, azt hittem, hogy reggel már fürödtél, alighogy én elmentem. - Rendszerint így van - vágott vissza Aislinn -, de annyi fogdosás után úgy éreztem, különleges tisztálkodásra van szükségem. Wulfgar kajánul felnevetett, és megsimogatta a lány tarkóját: - Mondd csak, damoiselle, de őszintén, nem azért akarod itt tartani a lányt, mert nem bírod elviselni a gondolatot, hogy Ragnor de Marté most vele hetyeg? Aislinn gyilkos pillantást vetett rá: - De Marté felőlem bármelyik normann szajha kegyeit élvezheti, de Hlynn nincs hozzászokva a maguk durva bánásmódjához. Ragnor fájdalmat okoz neki, és ha a szívében lenne egy csöpp együttérzés, nem lökné oda őt könnyedén. - Én nem bonyolódom nőkért folyó vitába - rándított egyet a vállán Wulfgar, és kinyújtotta a kezét, hogy megsimogasson egy elszabadult vörös hajtincset. - Tudom - vágott vissza Aislinn -, maga csak arra gondol, hogyan alázhat meg a simogatásával a jegyesem előtt! Ha Ker-wick szabad lenne, akkor nem fogdosna ilyen bizalmasan! Wulfgar elmosolyodott, és előrehajolva egyensúlyozott a kád szélén: - Engedjem talán szabadon Kerwicket, damoiselle? Ki tudja, miért, de úgy érzem, a kis szász sokkal jobban odavan érted, mint fordítva. Wulfgar megfordult, és Hlynnre nézett. Hangja türelmetlenül csengett, amikor ismét Aislinnhoz szólt: - Okvetlen kell ez a rémület? Közöld csak vele, hogy az úrnőjét akarom az ágyamba és nem őt! Aislinn a remegő lányhoz fordult: - Az úr nem akar ártani neked, Hlynn - magyarázta angolul. -Talán, ha rá lehet beszélni, még meg is véd. Nyugodj meg! A fakószőke hajú lány továbbra is tartott a normanntól, de remélte, hogy ha senki más, az asszonya biztosan megmenti. - Mit mondtál neki? - kérdezte Wulfgar. Aislinn felállt a kádban, és kinyúlt a vászonlepedőért, hogy betakarja magát, mert Wulfgar majd felfalta a tekintetével. Gyorsan magára húzta a leplet, kilépett a kádból, és megállt a férfi mellett. - Azt mondtam, hogy nem bántja majd - válaszolta Aislinn. -Erre kért. - Ha ismerném a nyelveteket, akkor biztos lehetnék abban, hogy nem járatod velem a bolondját! - Egy férfi csak magából csinálhat bolondot. Más nehezen teheti azzá, hacsak ő maga nem ad erre okot. - Bölcs vagy és gyönyörű - mormolta Wulfgar. Az ujja lassan siklott végig a lány karján. Aislinn esdek-lően nézett fel rá. Annyira közel állt a kád szélén ülő Wulfgarhoz, hogy lába súrolta a férfi combját. Ettől az érintéstől úgy lángolt fel bennük a szenvedély, mint a hirtelen támadó vihar. Aislinn a férfi közelségétől gyengének és tétovának érezte magát. Wulfgarnak inkább a teste kelt életre: a lélegzetvétele szaggatottá vált, zihált. Ökölbe szorította a kezét, nehogy felkapja és magához ölelje a lányt, hogy azon nyomban csillapítsa vele ágyékának sürgető vágyát. Tudta, hogy Hlynn figyeli őket, és meglepődött, milyen erős vágyat ébreszt benne ez a nő, amikor pedig más is nézi őket. Amíg a lány fürdött, sikerült valahogy 62

megfékeznie vágyát, de most, hogy a lány formás teste ilyen elérhetővé vált, a szenvedély már-már vasakaratán is győzedelmeskedett. - Uram! - suttogta Aislinn. - Azt mondja, hogy nem vagyunkjobbak a rabszolgáknál, ezért önnek joga van Hlynnt bárkinek odaadni, akit számára kiválaszt. De, könyörgöm, legyen vele irgalmas! Mindig jól szolgált, és ezután is azt tenné, de nem akkor, ha ön az embereinek a ringyójává alacsonyítja. Még érzékeny a lelke. Ne gyűlöltesse meg vele magát és az egész férfinemet. Nem tett semmi olyat ez a lány, amivel ily kegyetlenséget érdemelne! Wulfgar a szemöldökét ráncolta: - Újabb életért alkudozol, Aislinn? Hajlandó vagy megosztani velem az ágyad cserébe azért, hogy a lány ne kényszerüljön Ragnorral hálni? - Nem, Wulfgar! Én csak esedezem, semmi többet ne várj tőlem! Wulfgar kemény tekintettel méregette: - Túl sokat kérsz, és semmit sem adsz! Először Kerwickért esedeztél, most meg a lányért. Mikor jössz majd magad miatt? - Uram, kockán forog az én életem is? - És ha úgy lenne? - erősködött a férfi. - Azt hiszem, még akkor sem lennék szajha - válaszolta Aislinn megfontoltan. - Ha szeretnél, önként jönnél hozzám? - kérdezte a férfi. A pillantása a lány lelke mélyét kutatta. - Ha szeretném, uram? - ismételte meg Aislinn. - A szerelmem minden, amim maradt, amit szabad akaratomból odaadhatok. Annak a férfinak, akit szeretnék, nem kellene könyörögnie, hogy legyek az asszonya. Ragnor elvette tőlem, amit a jegyesemnek tartogattam, mégis megmaradt a szerelmem, amivel megajándékozhatok egy férfit, vagy amit megtagadhatok tőle, ahogy a szívem parancsolja. - Szeretted Kerwicket? Aislinn lassan megrázta a fejét, és őszintén válaszolt: - Nem, még nem szerettem férfit. - Én se nőt - felelte Wulfgar. - De ettől még kívántam őket. - Én nem kívántam még férfit. Wulfgar keze végigsimította a lány arcát. Érezte, hogy a lány teste megremeg, és kissé csúfondáros volt a mosolya, amikor megszólalt: - Azt hiszem, hogy a damoiselle álmokat kerget, nemde? Aislinn tekintete a férfi arcára rebbent, és látta, hogy az nevet rajta. Erre büszkén felkapta a fejét, és dühösen vágott volna vissza, de a férfi az ujját Aislinn szájára tette és elhallgattatta: - Megengedem Hlynn-nek, hogy téged szolgáljon holnap reggelig, amíg Ragnor nem távozik. És a saját érdekedben ajánlom, maradj a közelemben, mindenki tudja, hogy Ragnor téged akar, és e tekintetben nem különbözik - engem is beleértve -bármelyik férfitól. De míg az én embereim távol tartják magukat tőled, meglehet, hogy az övéi nem. Azt hiszem, ha magadra hagynálak, hamarosan is rájönnél, milyen biztonságos a kis fészkünk amott a szobában! Aislinn elmosolyodott. - Tudom, milyen előnyökkel jár, hogy ha nem is önnel, de a közelében álhatok, uram! Wulfgar felállt, odasétált az ajtóhoz, és ördögi vigyorral felelte: 63

- Hamarosan megtapasztalod amannak az előnyeit is, hölgyem! Ebben biztos lehetsz! Az esti lakomán Aislinn a szokott helyén ült, Wulfgar mellett. A másik oldalán Ragnor foglalt helyet, aki ráérősen legeltette szemét a ragyogó hajtömegből font gyönyörű koszorún. Aislinn orcáját rózsás pír festette, a szeme csillogott. Amint Wulfgar felé fordult, Ragnor végigfuttatta a tekintetét a lány karcsú alakján, és egy percre elidőzött nyaka lágy, csábos ívén. Odahajolt a lányhoz. - Vilmoshoz küld - suttogta. - De örökké nem tud tőled távol tartani! Keze hátával finoman végigsimította a lány ruháját. - Én többet tudok nyújtani neked, mint ő. Befolyásos a családom. Számíthatok rájuk, ha előrébb akarok jutni. Gyere velem, és nem fogod megbánni! Aislinn utálkozva lökte el magától a férfi kezét: - Az én otthonom Darkenwald! Nem vágyom nagyobb kincsre! Ragnor elgondolkozva nézte a lányt: - Akkor tehát azé leszel, akié Darkenwald? - Ez a kastély Wulfgaré, én pedig az övé vagyok - válaszolta Aislinn hűvösen, és Wulfgar felé fordult. Ragnor a lány válaszán töprengett. Az étkezés után Wulfgar kis időre kiment, Aislinn pedig a hálóteremben keresett menedéket, ahogy korábban Wulfgar utasította. Arra azonban nem számított, hogy a hálószoba előtti keskeny, sötét folyosón Ragnor les rá a félhomályban. A férfi előlépett, és Aislinn ijedten torpant meg. A férfi odalépett a lányhoz, és megragadta a karját. - Wulfgar nem elég óvatos, Aislinn! - mormolta rekedten. - Arra sem gondolt, hogy magának elmegy az esze! - vágott vissza Aislinn metsző hangon. Ragnor megérintett egy gömbölyű keblet, majd megállapodott a lány csípőjén. - Soha nem gondoltam volna, hogy egy nő emléke úgy gyötör majd, ahogy a tied az elmúlt napokban - suttogta. - Csak azért vágyódik utánam, mert Wulfgar magának követelt - vágott vissza Aislinn. - Engedjen el! Találjon magának valaki mást, akivel elszórakozhat. - Egyik sincs annyira a kedvemre, mint te! - súgta bele a férfi a lány hajába. Forrt a vére, és perzselte a vágy. Fél kézzel belökte a hálószoba ajtaját. - Azt a bolond Wulfgart most lekötik a lovai meg az emberei, Vachel pedig megígérte, hogy jelzi, ha a fattyú közeledik. Gyere hát, galambom, nincs vesztegetni való időnk! Aislinn most már vadul viaskodott vele, de Ragnor elkapta a csuklóját, hátracsavarta a karját, és durván magához rántotta. Kegyetlen erővel szorította, és belemosolygott a lány villámló szemébe: - Szavamra, boszorka, te sokkal elevenebb vagy, mint az a kis szolgáló! - Kárörvendően kuncogott, amikor eszébe jutott a másik férfi. - Majd meglátja Wulfgar, hogy nem vagyok az a fajta, aki a kevesebbel is beéri. A karjába kapta a lányt, becipelte a szobába, és a lábával berúgta az ajtót. - Te csúszómászó féreg! - szitkozódott Aislinn, és megpróbált szabadulni. - Inkább meghalok, mint még egyszer engedjek neked! - Kétlem, galambocskám, hacsak nem tudsz parancsolni magadnak, és meg nem halsz a következő pillanatokban. Most pedig engedd magad, és én gyengéd leszek veled! 64

- Soha! - sikoltotta Aislinn. - Hát akkor legyen, ahogy te akarod! - felelte Ragnor. Odadobta a lányt az ágyra, és azonnal rá is vetette magát. Aislinn úgy harcolt, mint egy életéért küzdő vad. Bárcsak bírná erővel, amíg Wulfgar visszajön! A méltósága utolsó bástyáit védte, de Ragnor széttépte a ruhát a mellén, s forró ajkával rátapadt. - Ha azt a vaddisznó Wulfgart elviseled az ágyban - mormolta a férfi rekedten -, akkor tapasztaltabb szeretőtől igazi gyönyörűségre számíthatsz. - Te átkozott senki - fuldokolta Aislinn, és megfeszítette minden erejét -, te egy rozzant gebe vagy hozzá képest. Egyszerre kapták fel riadtan a fejüket, amikor irdatlan csatta-nás reszkettette meg a falakat. Ragnor leugrott Aislinnról. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és Wulfgar állt a küszöbön, lábánál az összevert, nyögdécselő Vachel. Wulfgar egyik lábát könnyedén Vachel mellére tette, és hanyagul az ajtófélfának támaszkodott, amitől Ragnor rögvest rosszabbul érezte magát. Wulfgar tekintete először Aislinnt kereste: felmérte, mekkora kárt tett benne a támadója. Ezután kínzója felé fordult, aki okkal sápadt el. - Nem szokásom férfit ölni asszony miatt - kezdte lassan -, de ön, Sir de Marté, vészesen próbára teszi a türelmemet. Ami az enyém, azt megvédem! Jó, hogy Sweyn szólt, hogy valami gonoszság van készülőben, mert látta Vachelt a hálószobám ajtaja előtt ólálkodni. Ha többet is mertél volna, tán a hajnalt sem éred meg. Wulfgar megfordult, intett valakinek, és erre az ajtóban feltűnt Sweyn. Aislinn boldog mosollyal figyelte, amint a hatalmas viking elráncigálta mellőle Ragnort, aki ellenkezett, és a vikinget meg az urát átkozta. Wulfgar nyugodtan mosolygott: - Hajítsd ki ezt a kizsigerelt barmot az ólba! - parancsolta Sweynnek, és Vachelre mutatott. - Aztán gyere vissza, és fogd meg ezt az alakot is, majd tedd vele ugyanazt! Kellemes társaságra lelhetnek ott, és lesz idejük eltöprengeni azon, miféle veszéllyel jár, ha tilosba tévednek! Amikor a szoba kiürült, Wulfgar bezárta az ajtót és Aislinn-hoz fordult. A lány hálásan mosolygott, de amikor a férfi közeledett felé, gyorsan leugrott az ágyról. - Sir Ragnor büszkeségén ma akkora csorba esett, hogy okkal tör majd az életére - mondta Aislinn. - Önhittségét sárba tiporta, anélkül hogy keresztüldöfte volna a kardjával. Ennél ala-posabban én sem tudtam volna bosszút állni rajta! Wulfgar csak bámulta a lány sudár alakját, amikor az elhaladt mellette. - Bizonyosan a kedvedre van, Aislinn, hogy veszekedtünk miattad. Melyikünktől szeretnél jobban megszabadulni, hm? A lelki nyugalmad én inkább veszélyeztetem, mint ő. Aislinn szembefordult vele, és lassan felmosolygott rá. - Uram! Hát bolondnak tart? Tudom, hogy számíthatok az ön védelmére. Tisztában vagyok vele, hogy ezért nem fizettem még meg, és hálás is vagyok érte, mint ahogy továbbra is remélem, lesz olyan lovagias, hogy nem vár el méltatlan fizetséget egy hölgytől, aki nem a hites felesége. Wulfgar felhorkant: 65

- Az én természetem cseppet sem lovagias, Aislinn, főképp nem a nőkkel szemben. Nyugodt lehetsz, hogy fizetni fogsz, méghozzá nem is akárhogy! Aislinn bűbájosán rámosolygott. - Azt hiszem, uram, ez a kutya inkább ugat, mint harap. A férfi kérdőn felhúzta vörösesszőke szemöldökét: - Úgy gondolod, damoiselle? Majd egy szép napon azt kívánod, bárcsak jobban hittél volna nekem! - Ezzel elfújta a gyertyákat, levetkőzött, és elnyúlt az ágyon. Keményen csendült a hangja, amikor megszólalt: Holnaptól fogva tőrt hordasz, hogy megvédhesd magad. Talán ezzel elejét vehetjük egy újabb támadásnak. Aislinn egy vállrándítással és egy mosollyal letelepedett prémből vetett ágyára, és ábrándosán felidézte, hogyan csillant meg a tűz fénye a férfi bronzszínű bőrén, s bőre alatt hogyan remegtek meg minden mozdulatra az izmok.

66

VI. FEJEZET Másnap reggel Aislinn elkapott néhány szót az emberek beszélgetéséből, akik Ragnor távozását ecsetelték. Úgy hírlett, dühösen sietve és komor szótlanságba burkolózva ment el. Aislinn elmosolyodott, élvezte, hogy megérhette azt a szép pillanatot, amikor így elbántak Ragnorral. Jókedvűen végezte a dolgát. A derekára simuló öv megszokott érzése is kellemes volt, hát még a rajta lógó, hüvelyébe bújtatott tőr. Késő délután Aislinn Erland sírja mellett üldögélt az anyjával, amikor egy fáradtan vánszorgó férfit vett észre az erdőben. Néhány percig csak figyelte, mert valami furcsa volt a megjele-nésében. Aztán hirtelen rájött, mi az: a férfinak hosszú, bozontos haja volt, az arcát szakáll fedte. Aislinn ijedtében halkan felkiáltott, azután aggodalmasan körülkémlelt, hogy a normannok közül észrevette-e valaki az újonnan érkezettet, de senki nem mozdult. Nyugalmat erőltetve magára felállt, és színlelt egyked-vűséggel elindult a kastély mögé. Amikor már biztos volt abban, hogy senki nem követi vagy figyeli, hirtelen irányt változtatott, és az erdő felé rohant. Végre megpillantotta a fák között a nehezen mozgó alakot, és felismerte benne Thomas lovagot, apja egyik vazallusát. Rákiáltott, s közben öröm és megköny-nyebbülés fogta el, mert Thomast már rég halottnak hitte. A férfi megállt, majd amikor észrevette Aislinnt, sietve elindult feléje. - Ó, úrnőm! Már azt hittem, soha nem látom viszont Dar-kenwaldot! mondta Thomas könnyes szemmel. - Hogy van az édesatyja? Én még a Stamford Bridge-nél megsebesültem, és nem tudtam a sereggel folytatni az utat. - A férfi arca elkomo-rult. - Nehéz idők járnak Angliára. Elvesztünk! - Itt vannak - suttogta Aislinn. - Erland halott! A férfi arcára kiült a bánat. - Ó, úrnőm, fájdalom ezt hallanom! - El kell rejtenünk téged! A férfi riadtan a kastély felé nézett, és meglátta a normann katonákat. Keze a kard markolatára csúszott. Aislinn sürgetően a férfi karjára tette a kezét: - Menj Hildához! Rejtőzz el ott! Erlanddal együtt ölték meg az ő férjét is, a lányát pedig rablók gyilkolták meg. Követlek majd, ha senki sem figyel, és viszek ennivalót. A férfi bólintott, és elmenekült a fák között. Aislinn csak akkor indult a kastély felé, amikor Thomas már messze járt. Hlynn segítségével összeszedett egy kis kenyeret, sajtot, húsfélét, és az egészet egy batyuba kötve elrejtette a köpenye alatt. Nagy sietségében úgy futott el Kerwick mellett, hogy észre sem vette, de a férfi elkapta a szoknyáját. Ijedtében a lány majdnem elejtette az ételt. - Hova ily izgatottan? - kérdezte Kerwick. - Csak nem a szeretődhöz igyekszel? - Jaj, Kerwick! - kiáltott fel Aislinn türelmetlenül. - Kérlek, ne most! Thomas van itt! Hozzá igyekszem! - Megmondanád, mikor enged el a szeretőd? - Kerwick felmutatta láncait. - Súlyosak. Az agyam eltompul a tétlenségtől, el kellene foglalnom magam valamivel, hiszen most nincs más dolgom, mint elűzni a kutyákat. 67

Még őket is előbb engedték szabadon, mint engem. Mit kell tennem, hogy szabadon engedjenek? - Még ma este közbenjárok Wulfgarnál - ígérte Aislinn. - Milyen csábítót ígérhetsz még neki, amit eddig ne adtál volna? - Aislinn sóhajtott: - Téged elemészt a féltékenység, Kerwick! A férfi dühösen lerántotta Aislinnt a földre, akinek ruhája alól kiesett a batyu. A férfi szája erőszakkal feszítette szét az ajkait, kezével letépte róla a ruhát. - Ó, Kerwick! Ne! - tiltakozott Aislinn, amikor levegőhöz jutott, és megpróbálta ellökni a férfit. - Ne! Még te is! - Miért a fattyú és miért nem én? - lihegte Kerwick, s az arcát megkeményítette és eltorzította a vágy, a simogatása durva és kíméletlen volt. - Nekem van jogom hozzád, nem neki! - Nem! Nem! - dühöngött Aislinn, és ellökte a férfi kezét. -esküdtünk meg a pap előtt! Nem tartozom senkihez! Hozzád sem és Ragnorhoz sem! De még Wulfgarhoz sem! A magam ura vagyok! - Akkor meg miért vagy a normann engedelmes szajhája? - sziszegte a férfi. - Mellette ülsz a vacsoránál, és le sem veszed róla a szemed. A normann csak rád pillant, és te máris dadogsz zavarodban! - Nem igaz! - kiáltotta Aislinn. - Azt hiszed, nem vettem észre? Édes Istenem! Úgy vágyódsz utána, ahogy egy éhező kívánja az ételt. Mondd, miért? Az ellenséged, én pedig a jegyesed vagyok! Hozzám miért nem vagy ilyen kedves? Én is vágyom rád! Az elmúlt hónapokban megtartóztattam magam, hogy méltóvá váljak hozzád. Vége a türelmemnek! - Talán itt akarsz magadévá tenni, a kutyák között?! - kiáltotta Aislinn. Olyan kevéssé becsülsz, hogy lealacsonyítasz és lealacsonyodsz hitvány hálótársaidhoz, a kutyákhoz? Ők is semmibe veszik a szukákat! Legalább Wulfgar nem bánik így velem! A férfi durván megragadta, majd vadul megrázta a lányt: - Akkor tehát beismered, hogy az ő ölelését többre becsülöd az enyémnél? - Igen! - bökte ki Aislinn, a fájdalom könnyeket csalt a szemébe. - Az ő érintése gyengéd! És most eressz el, mielőtt megjön! Kerwick hirtelen elengedte, és átkozódva ellökte magától. Az elmúlt napokban ott ült megláncolva, és csak gondolkodott. Figyelte a lányt Wulfgar társaságában, és látta, hogy Aislinn, aki mindig lekezelően és távolságtartóan bánt a férfiakkal, az ördögi normann mellett eleven és bájos, vonzó nő lett. Hűvös és megközelíthetetlen volt, amíg az a nyomorult Wulfgar be nem lépett a terembe, de akkor kigyúlt, elbűvölő és csábító lett. Kerwick tudta, hogy sohasem lesz képes arra, ami a normannak oly könnyen sikerült, aki ráadásul semmire sem becsülte a kincset, ami az ölébe hullott, és megvetéssel pocskondiázta előtte a nőket a maga nyelvén, amiről azt hitte, hogy Kerwick nem beszéli. Ez az átkozott minden erőfeszítés nélkül ellopta tőle a szerel-mét. De ha bármi esély kínálkozik Aislinn visszaszerzésére, akkor ő él vele, és kiragadja a lányt a farkas hatalmából. Bocsánatért esdekelve nyújtotta a lány felé a kezét. - Igazad van, Aislinn! Mardos a féltékenység. Bocsáss meg, drága szerelmem! 68

- Elintézem, hogy Wulfgar szabadon engedjen - mondta Aislinn csendesen, és otthagyta a férfit. A köpenyét szorosan összefogta a mellén, hogy eltakarja tépett ruháját, felkapta és elrejtette az ennivalót. Hilda a kunyhó ajtajában várta, és gyorsan beengedte. - Thomas jól van? - kérdezte Aislinn halkan, és a tűz előtt ülő férfira pillantott. - Igen, úrnőm, csak a szíve sebének kell behegednie, mint ahogy az enyémnek is - válaszolta Hilda. - Majd én gondját viselem! Aislinn átnyújtotta az ételt, s közben vigyázott, nehogy a lecsúszó köpeny alól kilátszódjon szétszakított ingválla. - Ha bárki meglátja a húst, mondd, hogy én loptam. Nem szeretném, ha miattam bajod esnék. - Nem kár az, ha megölnek - válaszolta az öregasszony. -Az életemnek már vége, a tied még csak most kezdődik. - Wulfgar nem nyúl hozzám - bizakodott Aislinn. - Nos, van, ahol Thomast elrejthetnéd, ha nálad keresik? Nem találhatják itt! - Sose félj, úrnőm! Találok majd rejtekhelyet! - Akkor megyek is! - Aislinn az ajtó felé indult. - Amint lehet, hozok még ennivalót. Aislinn kinyitotta az ajtót, és Hilda rémülten felkiáltott: - A normannok! Aislinn felpillantott, és jeges félelem lett úrrá rajta. Wulfgar állt az ajtó előtt, mellette az emberei. A férfi pillantásától Aislinn megdermedt, majd felsikoltott: - Ne! Semmit sem tett! - Wulfgar karjába csimpaszkodott. -Hagyja békén! Wulfgar lepillantott a belekapaszkodó apró kézbe, és a hangja figyelmeztetően csengett: - Túllősz a célon, Darkenwaldi Aislinn! Ez az ügy nem rád tartozik! Aislinn Thomasra nézett, aki máris készen állt, hogy megverekedjen. De vajon essén-e el még egy szász a normannok kardjától? Könyörgő tekintetét Wulfgarra emelte: - Uram, Thomas derék katona. Kell-e a vérét ontani most, hogy már vége a csatának? Ó, seigneur, kérem, bölcsen és kegyesen ítéljen! Ezentúl felveszem a leejtett kesztyűjét, és a rab-szolgája leszek! Wulfgar jeges pillantást vetett rá. - Azt bocsátód alkuba, ami úgyis az enyém. Engedj utamra, és törődj a magad dolgával! - Kérem, uram! Könyörgöm! - suttogta Aislinn. Wulfgar nem szólt, csak lefejtette a karjáról Aislinn ujjait, és elindult Thomas felé. - Thomasnak hívnak? - kérdezte Wulfgar. Thomas zavartan nézett Aislinnra. - Uram, Thomas nem beszéli a nyelvüket! - magyarázta a lány. - Mondd meg neki, hogy tegye le a fegyvert, és jöjjön velünk! parancsolta Wulfgar. Amikor Aislinn elismételte Wulfgar szavait, Thomas gyanak-vóan kérdezte: - Biztosan megölnek, úrnőm, vagy nem? Aislinn tétova pillantást vetett Wulfgarra, s csak egy reménye maradt: Wulfgar könyörületessége. - Nem - válaszolta növekvő hittel. - Nem hiszem. Darken-wald új ura tisztességesen bánik az emberekkel. 69

Thomas markolattal lefelé Wulfgarnak nyújtotta a kardját, aki elfogadta a fegyvert, majd megfordult, s Aislinnt a karjánál fogva magával húzta. A katonák Thomast kísérték ki a kunyhó-ból. Odakinn Aislinn zavartan bámult fel Wulfgarra, de az egy szót sem szólt, csak vezette tovább. Aislinn nem mert kérdezősködni. A férfi gyorsan ment, s Aislinn-nak igyekeznie kellett, ha nem akart lemaradni. Nemegyszer meg is botlott a hepehu-pás úton, de mindannyiszor érezte, hogy a férfi ilyenkor erősebben fogja és óvja az eleséstől. Aislinn egyszer csak felbukott, és közben elengedte a köpenyét, ami lehullott a válláról. A férfi karjánál fogva felhúzta Aislinnt, s tekintete ekkor az elszakított ingvállra esett. Szeme meglepetten nyílt tágra a merészen kivillanó keblek láttán, majd dühösen pillantott a hüvelyében nyugvó tőrre. Végül a lány szemébe nézett, akit a jeges tekintet szinte megdermesztett, s egyszerre azt érezte, hogy a férfi bizonyosan tudja az igazságot. Wulfgar végül összehúzta a vállán a köpenyt, és ismét megragadta a könyökét. A kastélyig egyikük sem szólt, és amikor Wulfgar eleresztette, Aislinn azt hitte, hogy Thomasszal lesz elfoglalva, így ő felmehet átöltözni. Egy harsány kiáltás azonban megállította: - Nem! - bódult el Wulfgar, és ujjával a lány felé bökött. Aislinn szíve nagyot dobbant, és ijedten pillantott Kerwickre. A férfi arckifejezése Aislinn zavarát tükrözte, és ez sokat elárult Wulfgarnak. Maida rémülten szűkölt, és a kezeit tördelte. Aislinn azonban nyugodt méltósággal megfordult, lement a lépcsőn, és odalépett Wulfgarhoz. - Uram? - kérdezte halkan. - Mit óhajt? - Azt akarom, hogy tisztelj meg a jelenléteddel, amíg el nem bocsátlak mondta hidegen. - Keress magadnak valami ülőhelyet! Aislinn bólintott, és leült az asztal melletti padra. Wulfgar hátrafordult, és Kerwickre mutatott: - Oldozzátok el és hozzátok ide! Kerwick elsápadt, és szabadulni próbált a normannok markából, de azok Wulfgar elé vonszolták. A normann pillantásától Kerwick láthatóan megriadt. Sweyn elégedetten nevetett: - A kis szász reszket a félelemtől. Talán tett valamit, amiért így remeg? - Semmit! - kiáltotta Kerwick. - Engedjetek el! Kerwick az ajkába harapott, és Sweyn ismét felkacagott: - Úgy, szóval beszéled a nyelvünket? Wulfgarnak tehát igaza volt. - Mit akartok tőlem? - kérdezte Kerwick. Wulfgar lassan elmosolyodott: - Thomas nem beszél a nyelvünkön. Majd te segítesz nekem. Aislinn megkönnyebbülten felsóhajtott. Vajon mit akarhat Wulfgar? Annyira már ismerte, hogy tudja: semmit sem tesz ok nélkül. Miért nem őt kérte meg, hegy tolmácsoljon? Nyugtalanul összeráncolta a szemöldökét, miközben figyelmesen tanulmányozta Wulfgar arcát. A férfi könnyedén beszélt, de tekintetét inkább Kerwicken, mint a vazalluson tartotta. - A következőt mondd meg neki: lehet belőle rabszolga, és tolvajokkal összeláncolva is élhet, de vissza is szerezheti korábbi rangját, ha három feltételnek eleget tesz. Leteszi a fegyvert, és többé nem nyúl hozzá, csak ha ezt én parancsolom. A mi szokásaink szerint levágatja a haját és leborotváltatja a szakál-lát, és még ma hűséget esküszik Vilmos hercegnek. 70

Amíg a szavait elismételték Thomasnak, Wulfgar odalépett Aislinnhoz, és felült az asztalra. Aislinn a Kerwick és Thomas között folyó beszélgetést hallgatta, s nem figyelt rá. Thomas nem akart megválni szőke fürtjeitől, de beleegyezett mindenbe, amikor meglátta Kerwick sebeit. Aislinn egyszer csak észbe kapott, hogy a köpeny lecsúszott a válláról, és keblei fedetlenek. Wulfgarra nézett, aki leplezetlenül bámulta őt. Aislinn elpirult, és gyorsan összefogta a köpenyt. A férfi keze megpihent Aislinn csupasz vállán, és a lányt elöntötte a forróság, amikor a férfi keze lassan végigsimította a kulcscsontját, majd az álla vonalán és a nyaka hajlatán át az egyik keble lágy halmára simult. Aislinn zavartan eszmélt rá, hogy közben félbeszakadt a társalgás, és amikor felpillantott, látta, hogy Kerwick elvörösödött és a keze ökölbe szorult, miközben mereven bámulta őket. Aislinn rábéredt, hogy Wulfgar-nak éppen ez volt a célja, s már szólni készült, amikor a férfi keményen megszorította a vállát. Felnézett rá, a tekintetük találkozott, és bár a férfi szótlanul mosolygott, Aislinn így is megértette, hogy figyelmeztetést kapott: ne avatkozzon közbe. - Azt hiszem, Kerwick, hiábavalósággal töltőd az időt -mondta Wulfgar a szásznak, szemét azonban nem vette le Aislinnról. - Végezd a dolgod! Kerwick alig bírt megszólalni. - Hangosabban, te szász! Elnyeled a szavakat! Én még angol kiejtéssel is értem a francia beszédet! - Nem megy! - kiáltott fel hirtelen Kerwick. - És miért nem? - faggatta majdnem kedvesen Wulfgar. -Az urad vagyok. Engedelmeskedned kell, nem? Kerwick Aislinn felé intett: - Akkor hagyd békén! Nincs jogod így simogatni, Aislinn az enyém! Wulfgar viselkedése egy csapásra megváltozott. Kirántotta hatalmas kardját, két lépéssel a kandallónál termett, marokra fogta a kardot, lecsapott egy óriási fahasábra, és kettészelte. Wulfgar ezután változtatott a fogáson, és elhajította a kardot úgy, hogy a hegye beleállt egy nehéz fapadba. Végül odament Kerwickhez, aki bár dühös volt még, de már halálsápadt is, és kínosan próbálta kihívó viselkedését megőrizni. Wulfgar összefont karral, szétterpesztett lábbal állt meg a fiatalabb férfi előtt. - Az isten szerelmére, te szász - dörögte -, te aztán próbára teszed a türelmem! Nem vagy te többé úr, birtokaid sincsenek, egyszerű jobbágy vagy csupán. Sértő vággyal emeled kezed arra, ami az enyém. - A hangja morgássá halkult, Aislinnra mutatott, majd így folytatta: - Egyformán jól beszélitek a nyelvünket, de ő még gyönyörűségemre is szolgál, míg te nem. Jóllehet, nem kívánom egy nővel nehezíteni a dolgomat, az életed mégsem oly becses, mint az övé. Ha élni akarsz, ne hozd fel ezt a kérdést többé! - Csaknem megnyugodva fűzte még hozzá: - Megértetted, amit mondtam? Kerwick lesütötte a szemét és lehajtotta a fejét. - Igenis, uram. - Aztán büszkén kihúzta magát, és Wulfgar szemébe nézett, bár egy könnycsepp lassan legurult az arcán. -Nehéz lesz. Tudnia kell, hogy nagyon szerettem. Wulfgar először érzett valami tiszteletfélét a vékonydongájú szász iránt, és valami együttérzés támadt benne. Sajnált minden férfit, akit egy nő megbűvöl, majd meggyötör. Oktalanságuk azonban érthetetlen volt: hogyan is engedhetik meg egy semmi asszonynak, hogy így behálózza őket? 71

- Akkor ezt le is zártuk - jelentette ki. - Nem veretlek láncra többé, hacsak magadra nem vonod e büntetést. Vidd ezt az embert, és gondoskodj róla, hogy megnyírják és simára borotválják! Azután pedig hozd vissza, hogy egy kereszt előtt esküt tegyen. Amint Kerwick és Thomas nyomában a katonák is kimentek, Wulfgar elindult a lépcső felé. Néhány lépés után megfordult, és Aislinnra pillantott, aki zavartan ült. A férfi megállt és várt. Aislinn ráemelte a tekintetét. - Tanácstalannak látszik, damoiselle - gúnyolta Wulfgar, majd elkomolyodott. - A város lakói szabadon visszatérhetnek otthonaikba. Hamarosan beköszönt a tél, és ha nem akarunk éhezni, minden egészséges embernek kijut majd a munkából. Ezért hát ha másokat is találnál, ne rejtsd el, hanem félelem nélkül hozd el őket hozzám. Most pedig parancsolom, hogy tépett ruhád helyett olts magadra mást, hogy végre asztalhoz üljünk és éhünket csillapítsuk. Remélem, van még, amit e rongy helyett felvehetsz. Tudom, hogyha még egy vágyaktól űzött férfi visszaélne a helyzeteddel, bele kell majd nyúlnom az erszényembe, hogy illően felöltöztethesselek. A végén még többe kerülsz nekem, damoiselle, mint amennyit megérsz. Aislinn felállt, és dölyfösen nézett rá. A férfi derült pillantásától kísérve vonult fel a lépcsőn, majd belépett a hálótermükbe. Wulfgar becsukta az ajtót, levette a nehéz páncélinget, és a helyére tette. Amikor a tűzhöz lépett, hogy melegedjen, Aislinn hátat fordított Wulfgarnak, a sarokban ledobta magáról a köpenyt, majd kibújt a rongyos ruhából. Apró neszre lett figyelmes, mire összefogta a mellén az ingét, és hátranézett. Elakadt a lélegzete, amikor meglátta a férfit, aki már nem is palástolta a szenvedélyét, és sóvár tekintettel méregette Aislinn karcsú hátát, hosszú lábát, gömbölyű csípőjét. Izzó pillantása szinte perzselte a bőrét, a lány mégsem érzett szégyent, sőt forróság járta át. Rátartin emelte fel a fejét, és hűvösen a férfira nézett: - Az úr maga kíván gyönyörűséget szerezni, avagy tőlem reméli azt? Kérem, válaszoljon, mielőtt ismét magamra vennék valamit, így nem kell rám költenie értékes pénzét. A férfi a szemébe nézett, és egy csapásra kihunyt benne a vágy. Elkomorodott, majd sarkon fordult, és esetlenül kiment a szobából. Szürke, téli felhők borították az eget. Az első cseppeket hamarosan szakadó eső követte. Aislinn mélyebbre fúrta magát a prémek közé, és azt nézte, vajon honnan jön a fény, ami felébresztette. Elnézte a kint zuhogó esőt, élvezte nyugalmas zenéjét, de amikor valaki elvonult az ablak előtt, talpra ugrott, mert rájött, hogy Wulfgar már fenn van, sőt fel is öltözött. A férfi tunikát és bőrnadrágot viselt, és mintha nem is bánta volna a csípős hideget, amitől Aislinn még egy prémbe burkolózott. - Uram, bocsásson meg! Nem tudtam, hogy ma korán akar felkelni! Hozom az ételt! - Ne - rázta meg a férfi a fejét. - Nincs sürgős dolgom, csak az eső ébresztett fel. Aislinn odasétált az ablakhoz, és megállt a férfi mellett. Az arcából kisimított egy csillogó tincset, a haja lágyan omlott le. Felnézett a férfira, aki kinyújtotta a kezét, és felemelt egy tincset a lány kebléről. 72

- Tegnap későn feküdt le, uram! Valami baj történt? A férfi Aislinn szemébe nézett: - Nem másztam rá semmiféle fehércselédre, ha erre vagy kíváncsi! Aislinn elpirult. Kihajolt az ablakon, és tenyerében felfogta az esővizet, majd az ajkához emelte, és vidáman kacagott, amikor az végigcsorgott az arcán, és melléhez tapasztotta a könnyű inget. Elhúzta a bőrét borzongató vásznat a keblétől. Amikor ismét vízért nyúlt, megérezte a férfi kutató pillantását. - Uram - szólalt meg Aislinn elgondolkodva, de nem nézett a férfira -, azt mondta ugyan, hogy nem tart igényt a hálámra, de én mégis köszönetet mondok, amiért kegyes volt Kerwick-hez. Kerwick nem olyan felszínes, mint amilyennek most megismerte. Nem is értem, hogy viselkedhetett ilyen ostobán. Valójában nagyon is okos, uram. - Amíg egy némber árulása el nem vette az eszét - mormolta Wulfgar. Aislinn felkapta a fejét; az éles szavak megdöbbentették, a harag arcába kergette a vért. A férfi szürke szemébe nézett: - Én mindig hűséges voltam Kerwickhez! Az embere vette el tőlem a választás lehetőségét! - Kíváncsi lennék, damoiselle, hogy sokáig az maradt volna-e, ha Ragnor le nem teperi. Aislinn kihúzta magát, és nem kerülte a férfi pillantását: - Kerwicket az apám választotta, és ezt a döntését a halálom percéig tiszteletben tartottam volna. Nem vagyok olyan, aki ágyból ágyba költözik, és akit bárki férfi le tud venni a lábáról. Wulfgar szótlanul fürkészte. Aislinn kérdő pillantást vetett rá: - De mondja csak, uram, miért gyűlöli úgy a nőket és a hűtlenségüket? Észrevette, hogy a férfi tekintete elkomorul. -Miért utálja őket annyira, főképp azt, aki önnek életet adott? Mit tett az anyja? Wulfgar arcán kivörösödött a hosszú sebhely, és erőfeszítésébe került, hogy meg ne üsse a lányt. Megpördült, az ágyhoz lépett, és öklét feldúltan dörgölte a másik kezével. Hosszan hallgatott, amíg a lelkében tomboló vihar le nem csillapodott. Amikor megszólalt, a hangja kemény és rideg volt, és csak a válla fölött nézett vissza Aislinnra. - Igen, életet adott nekem, de annál nem többet. Ő utált engem előbb, nem én őt. Egy kisfiút, aki anyja szeretetéért esde-kelt, és amikor nem kapott és az apjához fordult, az anyja ezt is tönkretette. Úgy taszítottak el maguktól, mint valami csatornában fogant szörnyszülöttet! Aislinn szíve összeszorult, ahogy arra a szeretetre vágyó kisfiúra gondolt, és nem tudta, mitől támadt fel benne a vágy, hogy odamenjen Wulfgarhoz, a mellére vonja a fejét, elhessentse szomorú gondolatát és kisimítsa ráncba szaladt homlokát. Soha életében nem érzett még ehhez hasonló gyöngédséget férfi iránt, és most nem tudta, mitévő legyen. Wulfgar az ellensége, ő mégis a fájdalmát szerette volna csillapítani. Miféle téboly ez? Aislinn odament Wulfgarhoz, lágyan a karjára tette a kezét, s amikor ránézett, a szemében alázatos bocsánatkérés tükröződött. - A nyelvem éles, gyorsan eljár a szám és fájdalmat okozok. Erre a hibámra már gyakran figyelmeztettek. Bocsásson meg! Jobb, ha a szomorú emlékeket nem háborgatjuk! Wulfgar kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a lány arcát. 73

- Jól mondtad, hogy nem bízom a nőkben. - Kimérten elmosolyodott. Erre a hibámra engem is gyakran figyelmeztettek. Aislinn szelíden nézett rá: - Egyszer mindent el kell kezdeni, uram! Majd elválik.

74

VII. FEJEZET Wulfgar a kandalló előtt ült, és a kardját élezte. A tűz mellett melege lett, lehúzta a tunikát, így a lángok megvilágították izmos hátát és karját. Aislinn az ágy lábánál kuporgott, és a férfi ingét javította. Ruhát ő sem viselt, csak egy fehér vászoninget. Törökülésben ült a pré-mek tetején, leeresztett haja bájos kuszaságban keretezte az arcát. A régi idők vad viking asszonyaihoz hasonlított. Talán az ereiben csordogált is egy kevés a vikingek véréből, mert a tűz fényénél dolgozó félmeztelen férfi látványától sebesebben kezdett verni a szíve. Elharapta az utolsó szál cérnát, és közben átsuhant az agyán: ha ő most igazi viking lány lenne, akkor felállna, odamenne hozzá, megsimogatná olajosán csillogó bőrét, erős karját... Aislinn kuncogott, amikor eszébe jutott, vajon milyen képet vágna ehhez a férfi. Wulfgar hátrafordult, és kérdő pillantást vetett rá, mire Aislinn elfordult, és hajtogatni kezdte a ruhát. Wulfgar halkan felmordult, majd a mutatóujját Aislinn felé tartotta, és megmutatta az apró vágást, amiből egy csillogó vércsepp buggyant ki. - Nézd, a jókedved sebet ejt rajtam - jegyezte meg csípősen. - A látványom mulattat? - Nem, uram! Aislinn elpirult, mert sietős tagadásával le is leplezte magát. Őt magát is meglepte, ahogy viselkedett; az utóbbi időben szinte élvezte a férfi társaságát, és minden alkalmat megragadott, hogy vele legyen. Vajon igaza lenne Kerwicknek? Tényleg egy szerelmes leányzóra hasonlít inkább, mint bosszúszomjas boszorkányra? Wulfgar ismét munkához látott, Aislinn pedig igyekezett csak a varrásra figyelni. Az idillt kopogtatás zavarta meg. Wulfgar hívására Maida jelent meg az ajtóban. Bólintott az úr felé, majd leült Aislinn mellé. 709 - Hogy telt a napod, gyermekem? - kérdezte csevegő hangon. - Ma még nem is láttalak. Mindenféle nyavalyákkal töltöttem az időm a városban. Wulfgar gúnyos horkantással nyugtázta az asszonyi beszédet, aztán nagy gonddal tovább fente a pengét. Aislinn viszont kérdőn tekintett Maidára, mivel tudta, hogy az anyja mostanában alig törődik a betegekkel, inkább bosszúálló terveket kovácsol a normannok ellen. Amikor Maida látta, hogy Wulfgar nem figyel rájuk, szászul súgta oda Aislinn-nak: - Egyetlen percre sem hagy őrizetlenül? Reggel óta keresem az alkalmat, hogy beszélhessek veled. Aislinn intett Maidának, hogy ne mondja tovább, majd sietve Wulfgarra pillantott, de az öregasszony csak a fejét rázta, és gúnyosan vágta oda: - Ez a normann sem beszéli a mi nemes nyelvünket, és ha beszélné, akkor sem tudná követni a gondolatainkat. Aislinn ezzel egyetértett, s az öregasszony izgatottabban folytatta: - Aislinn, most ne őt figyeld, hanem rám hallgass! Kerwickkel megtaláltuk a módját, hogyan szökjünk meg, gyere velünk te is! Amint a hold lemegy, indulunk! Délről északra menekülünk, ahol vannak rokonaink, és még szabadok az emberek. Ott kivárhatjuk, amíg a mieink új 75

sereget toboroznak, és akkor majd visszatérünk, hogy megszabadítsuk az otthonunkat ezektől a vandál októl! - Anyám, ne tedd ezt, esedezem! - könyörgött Aislinn, bár igyekezett nyugodtan beszélni, nehogy elárulja magát. - A normannok számosan vannak, őrjárataik szüntelenül vigyázzák a környéket. Lovaikon hamar utolérnének minket. És mi lesz Kerwickkel? Mit tesznek vele, ha elfogják? Még keményebben büntetik majd meg, mint legutóbb. - Nekem el kell mennem! - csattant fel Maida, majd nyugodtabban folytatta: - Nem bírom látni, hogy a földet, amely az enyém volt, most normann lábak tapossák, és nem tudom ennek - az állával Wulfgar felé bökött - megszerezni azt az élvezetet, hogy folyton hajtogassam: „uram", „uram". - De anyám, ez őrültség! - érvelt Aislinn. - Ha annyira akarod, menj egyedül, de én nem mehetek! A mieink továbbra is a normann herceg uralma alatt nyögnek, és ez az uraság itt - egy pillantást vetett Wulfgarra legalább némi együttérzéssel van irántunk, és könnyít az életünkön. Amikor Maida látta, hogy a lánya tekintete ellágyul, amikor a férfira pillant, megvetően szisszent fel: - Ó, jaj! Hogy ezt kellett megérnem! A saját édes magzatom egy normann fattyúnak adja a szívét, elhagyja a saját fajtáját! - Igaz, anyám! Lehet, hogy fattyú, és hogy normann, az bizonyos, de férfi, méghozzá olyan, akihez foghatót még soha nem láttam! Az anyja felhördült: - Látom, kellemes volt vele az ágyban! Aislinn megrázta a fejét, majd büszkén feltartotta: - Nem, anyám! Soha! Ahol most ülünk, itt alszom, és ennél több nem történt, bár néha a gondolataim rosszra csábítanak, és sokszor eltűnődöm, vajon milyen lenne, ha ezt a sorsot választanám. Aislinn intett az anyjának, újból franciára váltottak, és már csak női semmiségekről csevegtek. Mialatt ők tereferéltek, Wulfgar felállt, hüvelyébe dugta a kardot, és kiment a szobából. Az asszonyokat egy pillantásra sem méltatta, akik szótlanul várták, amíg a férfi lépteinek zaja el nem ült, és akkor Aislinn kétségbeesetten kezdte az anyját kérlelni, hagyjon fel értelmetlen tervezgetésével, és inkább a parasztokkal törődjön, mert az ő sorsukon még talán könnyíthet. Ne biztassa őket a bosszúállásra, mert ez csak korbácsolásra vagy fejvesztésre vezet. Néhány perc múlva Wulfgar visszajött: nadrágját rángatta, mint aki csak a dolgát végezte. Mogorva, barátságtalan pillantást vetett a nőkre, majd visszaült a tűz elé, és a pajzsát tisztogatta. Maida felállt, és búcsút intve kisuhant a szobából. Aislinnon aggodalom lett úrrá. Amikor felnézett, észrevette, hogy Wulfgar gyengéd mosollyal figyeli. Megmagyarázhatatlannak érezte a férfi viselkedését, mivel az csak némán bólintott felé, aztán is-fitét munkához látott, mintha csak várna valamit. A percek lassan vánszorogtak, Aislinn idegei pattanásig feszültek. Aztán hirtelen megoldódott minden. Maida sikoltozása hangzott fel a teremből, ezt dulakodás zaja követte, majd újra csend lett. Ais-linn megrémült, felpattant, az ajtóhoz rohant, felrántotta, és a lépcsőkorláthoz lépett, ahonnan lelátott a terembe. Amit odalent látott, zavarral és értetlenséggel töltötte el. Először Kerwicket vette észre, aki ismét a kutyákkal összeláncolva, a sarokban ült, a szeme dühtől szikrázott, a szája 76

felpeckelve. Maida átkozó-dott, amint tehetetlenül csüngött Sweyn karján. Rongyos ruhát viselt, a nádtörekben egy nagy batyu hevert. Aislinn-nak elborult a tekintete, és a lelke mélyén esztelen harag támadt. Ekkor Wulfgar szólalt meg mögötte: - Miért akarod oly sietve elhagyni e tisztes lakot? Ennyire utálod tán az otthonod? Nem kapsz-e jutalmat a jól végzett munka után, vagy talán az északi ingoványokat vonzóbbnak találod? Három szempár fordult Wulfgar felé csodálkozva, amikor ráébredtek, hogy a férfi hibátlan angolsággal beszél. Aislinn arca égett a szégyentől, mert rájött, mi mindent hallhatott a férfi az ő szájából. Szégyene annál nagyobb lett, minél korábbra gondolt vissza, amikor olyasmiket mondott a férfi jelenlétében, amikről azt hitte, úgysem érti. Wulfgar lement a lépcsőn, odalépett Maidához, hogy a szemébe nézhessen, és rongyos ruhájára mutatott: - Láttalak már így azelőtt is! Nem megmondtam, hogyha még egyszer ebben talállak, érdemed szerint bánok veled? Sweyn, kösd a banyát a kutyákhoz, és szabadítsd ki annak a fickónak a karját, mielőtt még a kutyák széttépnék! - Ne! - sikoltott Aislinn, és a lépcsőn leszaladva megállt Wulfgar előtt. Ezt nem teheti! Wulfgar oda sem figyelt Aislinnra, csak intett Sweynnek, aki némán engedelmeskedett. Wulfgar ezután megállt az összekötözött pár előtt, és majdnem úgy beszélt velük, mint egy szigorú apa megtévelyedett gyermekeihez: - Ma éjjel biztosan melegítitek majd egymást. Ajánlom, hogy gondoljátok meg jól, ami történt, és beszéljétek is meg. Józan belátásra intelek benneteket, és azt akarom, hogy megjegyezzétek: az én játékomban ti csak kezdők vagytok! Pihenjetek jól... ha tudtok! Wulfgar ezután megragadta Aislinn karját, és odarángatta a lépcsőhöz. Ott megállt, mert eszébe jutott valami: - Igaz is, Sweyn - fordult meg -, reggel engedd ki a kutyákat, hadd futkossanak egyet, és aztán nézd meg, hogy ezek itt hű szolgaként viselkednek-e. Esetleg vissza is nyerhetik a sza-badságukat, ha megígérik, hogy felhagynak ezzel az ostobasággal. Wulfgar ezzel a figyelmességével csupán gyilkos pillantásokra ösztönözte Kerwicket, Maidából pedig elfojtott szitkokat váltott ki. Wulfgar vállat vont, a mosolya szinte barátságos volt: - Holnap másként vélekedtek majd. Karon ragadta Aislinnt, és elindult á szobájuk felé. Wulfgar becsukta az ajtót, és éppen meg akart fordulni, amikor irdatlan pofon csattant az arcán. - A kutyákkal láncolta össze az anyámat! - sikította fékevesztetten a lány. - Akkor láncoljon engem is mellé! Aislinn már újabb pofonra lendítette a karját, amikor Wulfgar vasmarokkal fogta le, de a lány dühét ez sem csillapította: rúgott egyet, és eltalálta a férfi sípcsontját. Amikor az fájdalmas kiáltással a lábához kapott, Aislinn kiszabadult a markából. - Hagyd abba, te boszorka! - ordította a férfi. - Ne bomolj!

77

- Bolondot csinált belőlünk! - rikácsolta Aislinn, s körbenézett, hogy mit vághat a férfihoz. Egy ivókürt akadt a kezébe, azt hajította W'ulfgar felé, aki idejében lebukott előle. - Aislinn! - figyelmeztette Wulfgar a lányt, de az máris valami mást kapott fel, - Ó, hogy gyűlölöm! - sivította Aislinn, és a kezében tartott tárgyat a férfihoz vágta. Azt már nem várta meg, hogy célba talál-e, mert ismét valami elhajíthatót keresett. Wulfgar két lépéssel mellette termett, és lefogta. - Nem is az anyád miatt dühöngsz! - dörögte a férfi. - Tudod te azt jól, mi lett volna, ha megkorbácsolom! Be kell látnod, hogy így szenved kevesebbet! Aislinn azonban nem figyelt rá, ide-oda ficánkolva igyekezett szabadulni a férfi öleléséből. - Nincs joga így lealacsonyítani az anyámat! - Te azt hiszed, hogy megsértettem a büszkeséged, és amiatt akarsz bosszút állni! - Gálád játékot űzött velem! Becsapott! - kiáltotta Aislinn, és a sarkával a férfi lábára taposott. Wulfgar karja a lány csípőjére csúszott, hogy lefogja a lábát is, és ezzel fel is emelte Aislinnt a földről. - Ha így lett volna, mostanra már a kedvesem lennél! Aislinn erre nem tudott mit válaszolni, csak sikított és rúgka-pált. Wulfgar erre durván egy székre ültette. - Itt ülj, amíg le nem csillapodsz, szépséges boszorkányom! A kutyáknak nem engedem, hogy belőled lakmározzanak. - Nem maradok magával egy szobában! - kiáltotta Aislinn, talpra ugrott, amikor a férfi elhúzódott tőle. - Ne aggódj - gúnyolódott a férfi -, nem élek vissza a szolgálatkészségeddel. Aislinn újból nekitámadt, de Wulfgar elkapta a karját, hátracsavarta és leszorította. Aislinn teste az övéhez simult. A lány dühkiáltását elfojtotta az ölelés, ismét rá akart taposni a férfira, de felrántott térdével ágyékon találta Wulfgart, aki felnyögött és az ágyra zuhant. Aislinn meglepetten nézett rá, nem értette, mit tett, amivel ekkora fájdalmat okozott. A szíve azonban nem esett meg a férfin: rávetette magát, hogy legyőzze. Wulfgar odakapott, hogy távol tartsa magától, de Aislinn-nak így is sikerült belekarmolnia a mellkasába. - Te vérszomjas boszorka! - fuldoklóit Wulfgar a dühtől. -Most megleckéztetlek! Elkapta Aislinn csuklóját, lerántotta magához az ágyra, aztán a térdére fektette, hogy elfenekelje. Mielőtt azonban megütötte volna, Aislinn kisiklott a markából, és lecsúszott a padlóra. Wulfgar, aki elszánta magát, hogy kiosztja a megérdemelt büntetést, utánanyúlt és visszahúzta. Aislinn teste összerándult, amikor a férfi keze csupasz csípőjét érte. A dulakodás hevében a bő vászoning felcsúszott, a derekára tekeredett, és szabadon hagyta deréktól lefelé. A lány szeme elkerekedett, a haragja egykettőre elpárolgott, és szörnyű rettegés tört rá, menekülni próbált. Igyekezett elhúzódni, de Wulfgar vasmarka lefogta, és Aislinn érezte, ahogy könyörtelenül egyre közelebb húzza magához. A lányt a kettőjükre 78

fonódó hosszú haja is akadályozta a küzdelemben, de még így is sikerült beleharapnia a férfi kezébe. Wulfgar felkiáltott a fájdalomtól, és eleresztette, de mire a lány felugrott volna, ismét utánanyúlt, beleakaszkodott a vászoning kivágásába, és a következő pillanatban éles reccsenés hallatszott, ahogy Aislinn kiegyenesedett és az ing végigszakadt. Aislinn néma elszörnyedéssel nézte meztelenségét, míg Wulfgar tekintete mohón pásztázta az elé táruló szépséget. A lány bőre aranyosan ragyogott a tűz fényében, a keble telten, izgalmasan villant elő a rongyok közül. A férfin eluralkodott a kínzó vágy, amit oly sokszor próbált leküzdeni. A karja összezárult a lány körül, a következő másodpercben Aislinn már az ágyra dobott prémeken hevert; hosszú haja és a szakadt ing foszlányai miatt moccanni sem tudott. A tekintetük találkozott, és Aislinn megértette, hogy elérkezett a rettegett pillanat. - Ne! - kiáltotta, és egyik karjával megpróbálta elhárítani a férfit, de az elkapta a kezét, és Aislinn teste alá szorította, míg a lány lábai közé térdelt. Aislinn és Wulfgar karja így a lány alá szorult, aki felkiáltott a fájdalomtól, amit a kegyetlen szorítás okozott. Átkozódni kezdett, de a szavai a férfi csókjába fulladtak. Wulfgar hátraszorította a fejét, a lány háta ívben meghajlott, keble a férfi mellkasának feszült. Wulfgar ajka égette a száját, és Aislinn úgy érezte, hogy megfullad hosszú és forró csókjaitól. Wulfgar szenvedélyesen csókolta szemhéját, arcát, érthetetlen, édes szavakat suttogott, és Aislinn végre kezdte megérteni, micsoda őrjítő szenvedélyt ébresztett a férfiban. Növekvő félelemmel a férfihoz préselte magát, és ekkor megérezte a lába közt a férfi kemény combját. A mozdulat csak felkorbácsolta Wulfgar szenvedélyét. Amikor a férfi elengedte a csuklóját, Aislinn megpróbált kisiklani alóla, de a haja, szakadt inge miatt most sem tudott szabadulni. Wulfgar kibújt a ruhájából, és Aislinn-nak elállt a lélegzete, amikor a férfi magához vonta. Leszorította Aislinn vállát az ágyra, kiszabadította a lány karját a teste alól, de továbbra is az oldalához szorította. Aislinn úgy érezte, nincs olyan porcikájuk, ami nem érintkezik. Fészkelődön, viaskodott, de ezzel is csak a férfi vágyát tüzelte. Wulfgar forró ajka most a mellére siklott, és úgy perzselte a bőrét, hogy úgy érezte, tüzet fogott mindene. A testében ekkor különös forróság támadt, és hevesebben kezdett verni a szíve. A férfi ajka most ismét felfelé vándorolt, a szájára tapadt, és Aislinn akarata ellenére is magához ölelte. Hagyta, hogy a férfi emésztő szenvedélye magával ragadja őt is. Aztán hirtelen felkiáltott, félig a meglepetéstől, félig az égető fájdalomtól, amely a combjai között beléhasított. Dühödten viaskodni kezdett, de a férfi nem törődött a tiltakozásával, hanem megcsókolta a nyakát, majd könnyedén elkapta és vasmarokkal leszorította kezeit, nehogy megint belekarmoljon. Aislinn nem is védekezhetett, amíg a férfi örömét lelte benne. Wulfgar szenvedélye végül lecsillapult, és elhúzódott a lánytól, aki vigasztalanul zokogott és az ágy egyik sarkába mászott. Letépte magáról a tönkrement inget, és a takaróval fedte el meztelenségét. Zokogása közben is a férfit átkozta. De Wulfgar csak nevetett a haragján: - Bár nem hittem, mégis be kell vallanom, hogy nálad elevenebb nővel régóta nem volt dolgom. Csak egy elfojtott kiáltás jelezte, mekkora keserűséget okoztak a szavai. 79

Wulfgar ismét felnevetett, és ujját végighúzta a mellkasát díszítő karmolásokon. - Négy csík a bőrömön cserébe egy boszorkánnyal folytatott hempergésért. Igazán megérte, és szívesen fizetnék érte megint! - Te csúszómászó féreg! - fuldokolta Aislinn. - Próbáld csak meg, és a saját kardoddal köldöködtől az álladig hasítom fel a hasad! A férfi hátravetette a fejét, és hangos nevetésre fakadt. Aislinn szeme összeszűkült, és csak magában füstölgött. A férfi bebújt mellé a prémek alá, és mosolyogva ránézett: - Ennek is megvan az előnye, Aislinn. Lásd be, csak kényelmesebb fekvés esik itt, mint a padlón. - A férfi újból kuncogott, majd hátat fordított neki és a következő pillanatban már aludt is. Aislinn álmatlanul hevert mellette, hallgatta egyenletes lélegzését és a férfi szavain gondolkodott. Máris elfelejtette volna? Igen, hiszen ő maga mondta, hogy képes rá. Vajon ő is el tudja a férfit felejteni? Az egyetlent, aki még most is, hogy haragszik rá, gyötrelmesen ura minden gondolatának? Gyűlölheti, utálhatja, de hogy elfelejtse? Efelől kétségei voltak. Tudta, hogy addig nem nyugszik, amíg a férfi éjjel-nappal rá nem gondol. A kedvéért boszorkány lesz, vagy angyal, de akkor is ő győz! Aislinn sokára aludt el, az álma nyugodt volt, és éjjel neszeit csak fel, amikor Wulfgar teste a hátához tapadt és keze gyengéden simogatta. Aislinn alvást színlelt, és engedte, hogy a férfi felfedezze a testét. A férfi megcsókolta a tarkóját; forró leheletétől bizsergett a bőre, és amikor a simogató kéz a hasára siklott, elakadt a lélegzete. Ekkor felkönyökölt, és a férfira nézett, majd mintegy révületben hunyta le a szemét, de aztán a hasára hengeredéit. Menekülni mégsem tudott, mert a haja a férfi alá szorult. - A kardom s közted fekszem, chérie. Át kell másznod rajtam, ha meg akarod szerezni. A férfi kinyúlt érte, karjánál fogva magához vonta, és hátrakényszerítette a lány fejét, amíg az ajkuk nem találkozott. Aislinn ajka megremegett a férfi lángoló csókjától, megpróbált elfordulni tőle, de a férfi ráfeküdt, és belenyomta a párnákba. Aislinn lassan ébredezett. A késő őszi napsugár fénycsíkokat festett a kőpadlóra, finom porszemek lebegtek a fényben. Míg lustán hevert az ágyban, Aislinn-nak eszébe jutott, hogy gyerekkorában hogyan kapkodott a fénylő porszemek után, és szülei miként nevettek rajta. Hirtelen éber lett, az elmúlt órák emléke kitörölte a szeméből az álmot, hát még az, hogy most kivel osztja meg a szülői ágyat. Bár egymástól távol feküdtek, így is érezte a Wulfgar testéből áradó meleget, és egyenletes szuszogásából tudta, hogy a férfi még alszik. Óvatosan felült, és megpróbált leszállni az ágyról, de Wulfgar keze a haján pihent. Aislinn óvatosan húzta ki hullámos fürtjeit a férfi keze alól. A szíve nagyot dobbant, amikor Wulfgar megmoccant, de aztán megkönnyebbülten látta, hogy Wulfgar nem ébredt fel. Aislinn lenézett az alvó férfira. Wulfgar arcának kisfiús bája lefegyverezte, nem értette, hogy küldhette el magától az anyja; aki ennyire lelkiismeretlen, gondolta, annak nincs is szíve. Kényszeredetten elmosolyodott. Nem is oly rég határozta el, hogy a normannt felhasználva egymásnak ugrasztja ellenségeit! Wulfgar miatt mégis lemondott bátor 80

szándékáról, és saját népe meg a férfi között őrlődik. Wulfgar túljárt az eszén. Gyűlölni akarta Wulfgart, meg akarta mutatni neki, hogy a szemében egy alacsonyrendű normannál nem több, de ahogy teltekmúltak a napok, egyre tűrhetőbbnek találta a férfi társaságát, s a modora úgy vált egyre barátságosabbá. A lejtőn nem volt megállás, amíg a szeretője nem lett. Micsoda irónia! A büszke és tartózkodó Aislinn, aki egy normann szajhája lett! Aislinnban olyan leküzdhetetlen vágy támadt, hogy elmeneküljön Wulfgartól, hogy legszívesebben felugrott és elfutott volna! Önfegyelmét segítségül híva ereszkedett le az ágyról. A jeges huzatban megborzongott és összeszorította a fogait, nehogy vacogjanak. Az inge széttépve feküdt a földön, a ládából pedig nem mert tisztát kivenni, mert félt, hogy felébreszti a férfit. Magára kapta a ruháját, s összerázkódott, amikor a durva posztó a bőréhez ért. Puha bőrcsizmába bújt, egy farkasprémet terített a vállára, és halkan kiosont a szobából. Amint átvágott a lenti termen, látta, hogy a kutyák mocorogni kezdenek, de Maida és Kerwick nem mozdultak: aludtak békésen összekuporodva a sarokba vetett szalmán. Aislinn kitárta a kaput, a sarokpánt panaszosán megnyikor-dult. Kisurrant a kastélyból. Hűvös reggel fogadta odakinn. Amikor átvágott az udvaron, a távoli hegyoldalon észrevett egy kis csapat lovast, akik Sweynnel az élükön a csatalovakat futtatták. Aislinn most nem vágyott társaságra, így az ellenkező irányba, a mocsár felé indult, ahol ismert egy magányos zugot. Wulfgar mocorogni kezdett a meleg ágyban: félálomban szinte érezni vélte még Aislinn puha csípőjének enyhe nyomását az ágyékában, ahogy küzdött vele. Melegsége és puhasága után nyúlt, de a keze csak egy üres párnát talált. Felült az ágyban, és káromkodás röppent el az ajkáról, amint körülnézett: - Az ördögbe is! Elment! Elmenekült a boszorkány! - A férfi gondolatai nekilódultak. - Kerwick! Maida! A pokolba velük és a terveikkel! Kitekerem a nyakukat! Kiugrott az ágyból, és úgy, ahogy volt, anyaszült meztelenül odaszaladt a lépcsőhöz. Lenézett a terembe, és látta, hogy az előbb megátkozottak ott fekszenek megláncolva a padlón. De akkor hova mehetett az a némber? Maida moccant egyet álmában, mire Wulfgar gyorsan visszavonult a szobájába. A hidegtől reszketve ütögette a testét, a karját maga köré fonta. Faszilánkot vetett a parázsra, és addig fújta, míg lángra nem kapott, azután néhány ágat dobott rá, és egy kisebb rönköt, majd a ruháját kezdte keresni. Eközben akadt a kezébe a lány szakadt inge, amit az éjjel az ágyra hajított, és ügyet sem vetett arra, hogy milyen kárt tett benne. Hirtelen be-léhasított a rémület. Istenem, a lány egyedül indult el! Most már kapkodva öltözött. Az aggodalom nem hagyta nyugodni: ez a lány törékeny és csaknem tehetetlen... mi lesz, ha egy portyázó banda útjába kerül... Megrohanták az emlékek: Hilda lánya, amint holtan fekszik, a ruhája rongyokban... Nem bírta végiggondolni! Felkapta a kardját és a köpenyét, átrohant a termen, ki az istállóhoz. Felkantározta a nagy vasderest, átve-tette a nyakán a gyeplőt, és a sörényét megmarkolva 81

felugrott a ló széles hátára. Amint kilovagolt a csípős reggeli levegőre, összetalálkozott Sweynnel és a futtatásból visszatért társaival. Egy kérdés, és már tudta, hogy aznap reggel egyikük sem látta a lányt. Wulfgar gyorsabb ügetésre fogta a lovát. Először a kastély környékét járta be, mert remélte, hogy nyomra akad, amiből majd kiderítheti, merre indult Aislinn. - Ah! Megvan! - sóhajtott fel elégedetten. - De hova vezet? Felpillantott. - Mon Dieu! Egyenesen a mocsárba! Az egyetlen helyre, ahová lóháton nem tudja elég gyorsan követni. A paripa óvatosan lépkedett, ahogy Wulfgar a nyomot követve irányította. A férfi gondolataiban a haragot most aggodalom és kétely váltotta fel: mi történt, ha a lány elvétette a lépést, és most az életéért küzd egy bugyborékoló, fekete zsombékosban? Vagy talán zaklatottságában egy mély szakadékot keres, és beleveti magát? Szorongva nógatta a paripát, hogy sebesebb haladásra bírja. Közben Aislinn messzire jutott már a kanyargós ösvényen. Ezt az utat jól ismerte. Gyakran járt erre, gyógyfüveket és gyökereket keresett az anyja főzeteihez. Tudta, merre keresse a tiszta vizű tavat. Finom pára ülte meg az árnyékos részeket. Aislinn megtisztulásra vágyott, mert Wulfgar izzadtságát még a bőrén érezte, illata kísértette, s ez nem kívánatos emlékeket idézett fel az elmúlt éjszakáról. Levette a ruháját, rádobta egy közeli bokorra, és dideregve begyalogolt a hideg vízbe. A lélegzete is elakadt, de azért csapkodta magára a vizet, és addig úszott, míg kissé fel nem mele-gedett. A jéghideg áramlat megtisztította a testét, a vérkeringése felpezsdült. A kora reggeli égbolt ragyogott, az utolsó ködfoszlányok is eloszlottak az erdő felett. Szinte újjáéledt a reggel nyugalmában. Távolinak érzett mindent, az átélt lidérces órákat, az apja halálát, anyja megveretését, Darkenwald elestét és a normann hódítók megjelenését! Itt minden érintetlennek tűnt. Szinte ismét ártatlannak érezte magát. Csak Wulfgar ne lenne! Wulfgar! Jól emlékezett a legapróbb részletekre is, a férfi jóképű arcára, hosszú ujjú kezére, amellyel ölni tudott, de gyengéden simogatni és gyönyört okozni is. Megremegett, mert eszébe jutott, ahogy a férfi átölelte. A nyugalma odalett. Sóhajtott, és elindult a part felé. Felpillantott, és meglepve vette észre a paripa hátán ülő Wulfgart, aki nyugodtan figyelte őt a partról. De a férfi szemében valami furcsa érzelem tükröződött. Talán megkönnyebbülés? Vagy inkább szenvedély, amiért meztelenül látja? Jeges szellő simított végig a vizes testén, amitől Aislinn megborzongott, és nem tudta leküzdeni az ellenállhatatlan vágyat, hogy a karját összefonva eltakarja a keblét. - Monseigneur - könyörögte -, hideg van, és én a parton hagytam a ruhámat. - Ha lenne olyan... A férfi úgy tett, mintha nem is hallaná. A tekintete végigsimogatta a lány testét, és Aislinn úgy érezte, mintha kézzel érintette volna. Wulfgar előreugratott a vízbe, és megállt mellette. Egy másodpercig csak nézte, azután lenyúlt, kiemelte a vízből, és nedvesen maga elé ültette. Lekanyarította nehéz köpenyét, a vállára terítette, alaposan bebugyolálta, a köpeny szélét betűrte a térde alá. Aislinn reszketett, közelebb bújt a férfihoz, tőle és a paripa melegétől lassan alábbhagyott a remegése.

82

- Azt gondolta, hogy elhagytam? - faggatta Aislinn halkan. A férfi semmitmondóan felmordult, aztán megfordította a lovát és ügetésre sarkallta. - De azért értem jött. Aislinn a férfi vallanak támasztotta a fejét, és felnézett rá, majd elmosolyodott. - Bizonyára megtiszteltetésnek kellene vennem, hogy még emlékszik rám annyi más nő után. Wulfgar a megjegyzést először elengedte a füle mellett, aztán megérezte a benne rejlő bántó élt, és dühös pillantást vetett a lányra: - A többiek múló kalandnál nem jelentettek többet, de te a rabszolgám vagy - morogta fenyegetően -, és mostanra már megjegyezhetted volna, hogy vigyázok arra, mi az enyém. A férfi a lány kimértté vált tartásából tudta, hogy szavai célba találtak. Amikor Aislinn újra megszólalt, a hangja gúnyos volt. - És én mennyit érek? Nem tudok szántani, sem disznót őrizni. Fát még annyit sem aprítani, amivel a legszerényebb viskót befűthetném. Az elmúlt éjjelig csak annyi hasznomat vehette, hogy ruhát foltoztam és néhány kisebb sebet bekötöttem. A lány csípős hangja a férfit nevetésre ingerelte, de aztán nagyot sóhajtott: - Úgy ám, a múlt éjszaka! Puhaságod sok jót jósol, amire nem számítottam! Melegséged sok örömteli éjszakát ígér! Biztosíthatlak, chérie, hogy olyan feladaton töröm a fejem, amely törékeny alkatodnak és tehetségednek inkább megfelel. - Az ágyas szerepét szánta nekem - vágott vissza Aislinn, és büszkén feltartotta a fejét, hogy a férfi szemébe nézhessen. - A fattyú szajhájáét? így hívnak most - keserűen falkacagott. - Mi is illene jobban hozzám? Elfojtotta feltörő könnyeit. Wulfgar sem talált szavakat, így komor csendben lovagoltak vissza a kastélyhoz. A ló hatalmas patái föltúrták a földet, amint megálltak Darkenwald előtt. Aislinn azonnal leugrott a lóról, vagyis megpróbálta, de függve maradt, mert a köpeny, amin Wulfgar ült, fenntartotta. Növekvő dühét Wulfgar nevetése szította, aki felemelte a lábát, s ettől Aislinn anyaszült meztelenül terült el a földön a paripa patái között. A jól idomított állat mozdulatlanul állt. Aislinn ügyetlenül arrább mászott, majd dühösen felállt. Wulfgar hangosan felnevetett, végül odalökte a köpenyt a lánynak. - Itt van, öltözz fel, chérie, mert így biztosan megfázol ebben a friss, reggeli hidegben! Aislinn nem tehetett egyebet, mint hogy elkapja és a vállára terítse, de közben titkon körülkémlelt, látta-e más is meztelenül. Valamelyest csillapodott a dühe, amikor meggyőződött róla, hogy szégyenének nem volt tanúja. Felöltözve már dölyfösen tartotta magasba a fejét, és meg sem várva, hogy Wulfgar lekászálódjék a lóról, sarkon fordult, és elindult a kapu felé. A köpenyt erősen összefogta magán, mert bő redői között a legcsekélyebb mozdulatra is hideg levegő érte amúgy is fázós testét. Csak annyira nyitotta ki a kaput, hogy besurranhasson a résen. Ott azonban megtorpant, mert észrevette, hogy a teremben Wulfgar emberei mellett Ragnor zsoldosai is összegyűltek. Ragnor beszélt hozzájuk, s éppen Vilmos hercegről szolgált hírekkel: 83

- Hamarosan újra nyeregbe szállhat, és akkor megtorolja ezt a sértést. Mást választottak helyette, de majd megtanulják ezek az angolok, hogy Vilmost nem lehet visszautasítani. Könyörtelenül eltapossa őket, és azért is ő lesz a király. E szavak hallatán mozgolódás támadt. A katonák egyre hangosabban vitatták egymás között az eseményeket. Hirtelen nyílt a kapu, és Wulfgar jelent meg a küszöbön. Meglepte, hogy a katonáit itt találja. Amint becsukódott mögötte a tölgyfa ajtó, az emberek odafordultak, majd utat engedtek neki. Wulfgar átölelte Aislinn derekát, így siettette. Aislinn érezte, hogy mindenki őt nézi, és látják, hogy vizes a haja és csupasz a lába, és tudta, hogy biztosan azt gondolják, Wulfgar-ral éppen valami kellemes erdei találkáról térnek vissza. Aislinn az első lépcsőfokon álló Ragnort is észrevette. Sweyn feljebb állt, és nyugodtan figyelte őket. Maida mellette guggolt, és egy szakadt ruhát szorított magához. Amikor Wulfgar és Aislinn közelebb értek, Ragnor feléjük fordult, hogy fogadja őket. Tekintete végigsiklott a lány karcsú alakján, nedves hajára és csupasz lábára is felfigyelt. Amikor tekintetük találkozott és ellenségesen összevillant, a férfi már-már megszólalt, de aztán elfordult, és tudomást sem vett a lányról. Bármivel alázná is meg, az emberek rögtön átlátnának rajta, hiszen tanúi voltak annak, hogy Aislinn vele szemben Wulfgart választotta. Folytatta hát a tirádáját, s bár a szavait a többiekhez intézte, pimasz tekintetét nem vette le Wulfgarról. - Úgy vélem, ez így is van rendjén, hiszen az erős kéz politikája a legjobb, és a legyőzött pogány akkor töri magát leginkább, ha gyakran figyelmeztetik legyőzött voltára. - Szünetet tartott, és várta, mit szól ehhez Wulfgar. De csak egy elnéző mosolyt kapott válaszul. - Ezek a bugrisok tanulják csak meg, hogy mi sokkal iskolázottabbak vagyunk. Az erőtlen kézből kihullik a gyeplő, míg a vasmarok kedve szerint irányítja a paripát. Ragnor kihívóan összefonta a karját, mintha választ követelne Wulfgartól. Wulfgar csendesen szólalt meg: - Ismételten közlöm veled, Sir de Marté, hogy az embereim katonák. Tán azt szeretnéd, ha őket vesztegetném arra, hogy a földet szántsák, míg a parasztok bitófákon himbálóznak? Felbolydult a terem: egy kivörösödött szerzetes tört magának utat a tömegben. - Ez a helyes beszéd! - zihált a férfi. - Mutass könyörületet, a sátán poklát elég kiontott vérrel tápláltátok! Ó, uram! - kiáltotta, s imára kulcsolta a kezét. - Könyörgünk, óvj meg mindannyiun-kat! így helyes, fiam, ne is engedj az ördög praktikáinak. Ragnor a hosszú köntöst viselő egyházi személy felé fordult, és ráförmedt: - Ide figyelj, te szász barát, ha még tovább jártatod a szádat, hamar Istenhez juttatlak! A szerencsétlen elsápadt, és egy lépést hátrált. Ragnor ismét Wulfgarhoz fordult: - Á, tehát a bátor fattyú most az angolok védelmezője? -csúfolódott. Véded a szász disznókat, és úgy kényezteted az angol szukát, mintha csak a herceg édeshúga lenne! De Wulfgart nem tudta kihozni a sodrából. Nyugodtan vállat vont: 84

- Itt mindenki szolgám, és amikor engem szolgálnak, Vilmos herceget is szolgálják. Lemészárolnál-e akár egyet is, hogy helyette te etesd a kutyákat meg a disznókat és esténként betereld a libákat? - Kérdőn felhúzta a szemöldökét. - Vagy tán azok helyett szolgálnál, akiket már lemészároltál? Nos, én nem bánnék így egy normannal, az viszont szent elhatározásom, hogy e vérrel öntözött földből kipréselem a Vilmosnak járó tizedet. Ragnor Aislinnra nézett, és az alig leplezett vágyakozástól egy percre mintha melegség költözött volna a tekintetébe, majd Wulfgarhoz fordult, és olyan halkan, hogy csak a legközelebb állók hallhatták, így szólt: - A családom jó szolgálatot tesz nekem. És neked, Wulfgar? - Nekem a kardom, a páncélom, a lovam és a viking a családom, te nem is álmodsz olyan hűségről, mint amilyet én tőlük kapok. Ragnor zavartan hallgatott, majd ismét Aislinnra nézett: - És vele mi van, Wulfgar? Elismered-e magadnak a fattyút, akit kipottyant, akár a tied, akár az enyém? Wulfgar bosszús ábrázata ékesszólóan bizonyította, hogy Ragnor szavai célba találtak. Ragnor gúnyosan elmosolyodott: - Akkor ki lesz a családod? A kardod, a páncélod meg ennek a némbernek a fattya? - Megfogta Aislinn állat. - Csinos fiunk lesz, édesem, bátor és tüzes. Kár, hogy a fattyú nem vesz el fe-leségül. Gyűlöli a nőket, hisz tudod! Aislinn dühösen ütötte félre a simogató kezet, és szembefordult Wulfgarral: - Maga sem különb nála - vetette oda halkan. - Ha egy kis eszem lett volna, erőm fogytáig harcoltam volna maga ellen, és inkább széttéptem volna, mint hogy engedek! A rovásomra szó-rakozik! Wulfgar megdörzsölte a mellét, és a helyzethez nem illő komolytalansággal igyekezett Aislinnt rábírni, hogy elhallgasson: - Ami nemesi kötelességed illeti, Aislinn, vagyis a tettlegességet és az utolsó leheletedig tartó küzdelmet, azt könyörtelenül teljesítetted! Rajtam kívül nincs más tanúd, chérie, hogy csupán egy nagyobb erőnek engedtél! Wulfgar elkapta Aislinn csuklóját, mielőtt még a lány pofon üthette volna, majd oly közel húzta magához a lányt, hogy az ajkuk csaknem összeért. Mosolyogva nézett Aislinn szemébe: - Kiáltsam tán a füledbe - suttogta -, hogy e pillanatig is behódoltál, mégis azt hiszed, hogy győztél? - Uram! Uram! - tiltakozott Aislinn kétségbeesetten, mert látta, hogy nemcsak Ragnor ügyel minden szavukra. - A barát! A körülöttük állók lelkes biztatásából kihallatszott egy bátortalan hang: - Hm... Uram! Sir Wulfgar! Mi még nem ismerjük egymást. Dunley barát vagyok, ön hívott ide. - Amint Wulfgar felé fordult, kapkodva folytatta: Azért jöttem, hogy beszenteljem a sírokat, de már látom, hogy más, szintoly kiáltó szükség is ideszólított. E tisztes helyen nem tartják meg Isten parancsolatait. Sok leányt ért méltatlan támadás, sőt nem egy férjes asszonyt is. E szomorú helyzetben, milord, az egyház sem vallhat könnyelmű nézeteket, mint ahogy a meggyalázottnak járó jóvátételhez is ragaszkodni kell. Bölcs megoldásnak tartanám, ha az említettek házastársainak és jegyeseinek egy csinos összeget felajánlanának. 85

Wulfgar szemöldöke felszaladt, s mosolyogva nézte az erős-ködő barátot. - Továbbá azokat, milord, akiket még nem ígértek oda, a férfiak, akik a tettet elkövették, vezessék oltárhoz... - Ne siessen úgy, atyám! - szólt közbe Wulfgar. - Ahogy én látom, a pénz, amit az erőszakkal kényszerített hölgyek udvarlóinak ajánlanánk fel, szajhákká alacsonyítaná le e hölgyeket; s kérdem én, ki az a férfi, aki nemes hölgye erényét áruba bocsátana? Még hogy csinos összeg, amikor egész Anglia megkínzot-tan hever? Az igazság megkövetelte összeg kifizetése koldus-botra juttatná a leggazdagabb uralkodót is! Én pedig csak egy szegény lovag vagyok, s még ha jogosnak is ismerném el, akkor sem tudnám ezt az adósságot törleszteni! A többiek házasodását illetően csak annyit mondhatok, hogy ezek mind katonák, akik helytállnak a csatatéren, de alkalmatlanok a családi életre. Még a következő háborúig jól is menne minden, de akkor bizonyosan otthagynák az asszonyt, s egyesek a fogukat is a harcmezőn, hogy aztán az asszony ott maradjon egy csomó, a szoknyájába kapaszkodó poronttyal, akiknek csak úgy tudna enni adni, . ha kiállna a sarokra, s akkor a jó szándék végül gyászosabb eredményre vezetne, mintha nem történt volna semmi. Nem, jó atyám, én azt mondom, viseljék a sorsukat, ahogy adatik. Az idő majd helyrehozza a rosszat. A rossz már úgyis megesett, és én aligha tehetem meg nem történtté. -- De uram! És mi a helyzet önnel? Földbirtokos lett, és a herceg úr bizalmasa. Csak nem hagyja, hogy ez a szerencsétlen lány önhibáján kívül esett sérelméért szenvedjen? Önt a lovagi esküje kötelezi, hogy védelmezze a gyengébb nemet. Legalább arról biztosítson, hogy feleségül veszi ezt a lányt! Wulfgar mogorva képet vágott, míg Ragnor a fejét hátravetve hahotázott. - Még ezt sem ígérhetem, atyám - felelte Wulfgar. - Lovagi mivoltom nem kötelez erre. Ráadásul én is fattyú vagyok, s nem várhatom el, hogy egy finom lélek osztozzon azokban az agyafúrt sértésekben és félkegyelmű tréfákban, amiktől én szenvedek. - Félreérthetetlen pillantást vetett Ragnorra. - Sorsom arra ítélt, hogy éppen a gyengébb nem, mely érző szívvel, anyai szeretettel és gyöngéd szóval büszkélkedik, ejtette rajtam perlekedésével a legmélyebb sebeket. Engem nem hatnak meg a női könnyek. Wulfgar hátat fordított, de mielőtt elmehetett volna, a barát így szólt: - Lord Wulfgar! Ha már te nem veszed feleségül, legalább engedd szabadon. A jegyese még így is hajlandó őt visszafogadni. - A szerzetes Kerwickre mutatott, aki szótlanul állt a közelükben. - Nem! Hallani sem akarok róla, atyám! - dörögte Wulfgar, majd halkabban folytatta: - Itt én vagyok az úr és a gazda! Ne éljen vissza a jóindulatommal. Menjen, törődjön a sírokkal, a többit hagyja rám! A barát érezte, mikor elég. Sóhajtott egyet, imát motyogott, keresztet vetett, majd távozott. Aislinn sern mert szólni, és még Ragnor is szokatlanul csendes volt. Sweyn pedig állt némán, mint mindig.

86

VIII. FEJEZET A pap beszentelte a sírokat, és Aislinn, aki egy kis magányra vágyott, a hálószobába ment, ahol azonban Wulfgart találta, aki rosszkedvűen bámult ki az ablakon. A kezében annak a csomagnak a tartalma volt, amit Ragnor hozott. Sweyn a tűz mellett állt. Amikor Aislinn belépett, mindketten felpillantottak. A lány kínjában valami bocsánatkérést rebegett és távozni akart, de Wulfgar rászólt: - Á, szükségtelen. Gyere csak be! Már végeztünk. Aislinn habozva lépett be, és becsukta az ajtót. A férfiak gondterhelt tekintetet vetettek rá. Aislinn kissé elpirult, és hátat fordított nekik, de azok nem vették le róla a szemüket. Wulfgar Sweynhez fordult: - Rád bízom a dolgot. - Igen, uram! Nyitva tartom a szemem, s őrizni fogom! - Ez a tudat megnyugtat. - Furcsa lesz, Wulfgar, annyi év után... Jó volt együtt a csatában. - Igen, de kötelesség szólít, és biztos kezekben akarom hagyni a dolgaimat. Remélem, hamar hazatérek. - Az angolok makacs népek. Wulfgar felsóhajtott: - Igen, de a herceg is. Sweyn egyetértőén bólintott, majd távozott. Aislinn felszedegette az előző éjjel darabokra tört ivókürt szilánkjait, de közben egyszer sem nézett Wulfgar felé. Széttépett ingét kereste, mert remélte, hogy némi ügyességgel még meg tudná javítani, de nem találta sehol. - Uram - kezdte, és értetlenül ráncolta a szemöldökét -, nem látta ma reggel az ingem? Emlékszem, hogy itt volt! - Az ágyra dobtam - válaszolta Wulfgar. Aislinn odanézett, de tudta, hogy hiába, ott ugyan nincs. - Itt nincs, seigneur! - Talán Hlynn vitte el - morogta Wulfgar közönyösen. - Lehetetlen, uram, Hlynn sosem lépne be az ön engedélye nélkül. Fél öntől. - Majdcsak előkerül valahonnan - csattant fel Wulfgar ingerülten. - Ne törődj vele! - Alig maradt ingem - panaszkodott Aislinn -, és pénzem sincs, hogy vásznat vegyek! A gyapjúruha durva szövete dörzsöli a bőröm, ha nincs alatta e puha vászoning. Ön, uram, pedig a múltkor közölte, hogy egy garast sem hajlandó a ruházkodásomra költeni. - Elég legyen a locsogásból, te lány! Úgy beszélsz, mint a többi ringyó, akik örökösen pénzért nyafognak, hogy átvészelhessék a nehezebb időket. Aislinn szája megremegett, de gyorsan hátat fordított a férfinak, nehogy az észrevegye szokatlan gyengeségét. Nevetséges dolog egy szakadt ingért sírni, amikor egész Anglia odavan. De vajon az ing miatt sír-e vagy önmagáért? A határozott, erős aka-ratú és önfejű Aislinnt tétova bábbá teszi és lealacsonyítja egy a nőket a megvetésére sem méltató férfi. Aislinn visszafojtotta a könnyeit, és büszkén vetette fel a fejét: 87

- Én semmiért sem könyörgök, uram, csak azt kívánom megtartani, ami az enyém, amint az önnek is szokása! Nem szólt többet, takarítani kezdett. Kényszerítette magát, hogy megszabaduljon rosszkedvétől. Amikor Wulfgarra pillantott, szürke szemének mélabús, tűnődő pillantása megállásra késztette. Kérdőn nézett a férfira: - Monseigneur - suttogta -, talán egy tudtomon kívül elkövetett szörnyű tettért ér most igazságtalan büntetés? De hiszen én nem kértem, hogy vegyen nekem ruhát! Mégis úgy néz rám, mintha azt kívánná, hogy bárcsak megkorbácsolnának! Ennyire gyűlöl engem, uram! - Hogy gyűlöllek-e? - horkant fel Wuífgar. - Ugyan miért tenném, damoiselle, amikor te vagy a férfinem vágyainak netovábbja? Aislinn visszagondolt, hogy az előbb miről is beszéltek, de semmire nem emlékezett, ami a férfi komor hangulatát indokolta volna, ám ekkor villámként hasítottak bele Ragnor szavai. - Attól fél tán, hogy egy másik férfi gyermekét hordom, mi-lord? kérdezte, és látta, hogy a férfi szeme elsötétül. - Nem tud megbékélni a gondolattal, hogy talán már e percben is az ön gyerekét hordom a szívem alatt, s mégsem lehet biztos abban, hogy az öné? - Hallgass! - mordult rá Wulfgar. - Nem én, sire! Most szeretném tudni az igazságot! És mi lesz akkor, ha már viselős vagyok? Összeköti-e velem a sorsát, hogy egy ártatlant megmentsen attól, amitől ön szenvedett? - Nem! Hallottad, amit a papnak mondtam! - felelte Wulfgar. - Ha volna oly kegyes, és válaszolna még egy kérdésemre. Miféle bizonyítéka van, hogy nem nemzett-e már eddig is néhány fattyat? Talán az asszonyai mind meddők voltak, amint azt nálam is remélte? A férfi elkomoruló tekintetén látta, hogy ráhibázott az igazságra. Egyszerre környékezte sírás és nevetés. - Több gyönyörűséget találna bennem, ugye, ha a többiekhez hasonlítanék? Wulfgar elé állt, és felnézett a férfi kemény arcába, összeszorította a fogát, nehogy elsírja magát. - Szívből kívánom, bárcsak meddő lennék, mert azt hiszem, a gyermekében nem lelném örömöm! A férfi arca megrándult e szavak hallatán, de makacsul hallgatott, majd magához rántotta a lányt, és kérdő pillantással fürkészte az arcát. - Akár tetszik, Aislinn, akár nem, ne hidd, hogy önfeláldozással lemosod a becsületeden esett foltot! Hallottam olyan asz-szonyokról, akik elviselhetetlen szégyenükben végeztek magukkal. De én ezt ostobaságnak tartom! - Igen? - mosolyodon el Aislinn lágyan, és érezte, hogy most ő gúnyolódhat. - Pedig nem is rossz gondolat! Wulfgar keményen megrázta, amíg a lány fogai össze nem koccantak, és félő volt, hogy eltöri karcsú nyakát. - Isten engem úgy segéljen, te lány, ha kell, magamhoz láncollak, nehogy valami esztelenséget kövess el! Aislinn kitépte magát a szorításából, és könnyein át is szúrós szemekkel nézett rá: 88

- Soha ne aggódjon, nemes uram! Az életet nagy becsben tartom. Ha gyermeket várok, akkor ki is hordom és megszülöm, akár elismeri, akár nem! A férfi megkönnyebbülten mosolyodon el: - Jól van, mert nem akarom, hogy a lelkemen száradjon a halálod. - No persze, mert ki is lenne akkor a ringyója? - vágott vissza Aislinn keserűen. - Aislinn! - horkant rá Wulfgar figyelmeztetően. - Szelídebben beszélj, mert kezd elegem lenni gúnyolódásod nyilaiból! - Valóban, uram? Az ember nem is gondolná, hogy egy ilyen félelmetes lovag egy ilyen egyszerű lány nyelvétől tart! - Csakhogy a tied sebeket ejt! - csattant fel a férfi. - Esedezem a bocsánatáért, sire! - tettette Aislinn az alázatosságot. Talán milord sokat szenved tőle? - Milord! Milord! - utánozta Wulfgar csúfolódva Aislinn beszédét. - Már egyszer megmondtam a nevem! Valami kifogásod van ellene, azért nem használod? Aislinn büszkén kapta fel a fejét: - A rabszolgája vagyok. Eltűrné, hogy egy rabszolga ilyen bizalmasan szóljon önhöz? - Megparancsolom, Aislinn! - bókolt Wulfgar udvariasan, mintha Aislinn királyi fenség lenne. Aislinn biccentett: - Akkor legyen úgy, ahogy óhajtja... Wulfgar. Wulfgar odalépett hozzá, megragadta a vállát, hogy ne mozdulhasson, és a szeme közé nézett. - Te akkor vagy hajlandó, hogy rabszolga légy, amikor neked jólesik, én azonban másképp akarom. Ha már egyszer az enyém lettél, ki is fogom használni - jelentette ki Wulfgar, és forró csókjától Aislinn ajka szétnyílt. A lány menekülni próbált, de a férfi oly szorosan ölelte, hogy moccanni sem tudott. A férfi tüzes csókokkal borította a nyakát, és amint hozzásimult, Aislinn érezte, hogy a férfi ágyéka keményen nekifeszül, és már látta magát, amint kénytelen elviselni a férfi erőszakos ölelését. Utoljára még megpróbált felülkerekedni: - Uram! Wulfgar! Ez fáj! - fulladt el a hangja. A férfi csókokkal borította az arcát, nyakát, majd ismét az ajkára tapadt. Aislinn felnyögött, és elhajolt előle: - Engedjen el! - kérlelte dühösen, de már inkább magára haragudott a testében ébredő vágy miatt, mint a férfira. - Engedjen el, ha mondom! - Nem! - mondta a férfi rekedten, és hátrahajtotta Aislinn testét. A lány lélegzete is elakadt, amikor a férfi forró ajka a mellére tapadt és szinte a ruhán át is perzselte a bőrét. A férfi a karjába kapta Aislinnt, és a lány heves tiltakozása ellenére az ágyhoz vitte, lefektette a prémtakaróra, és levetkőztette. Kibontotta a lány haját, és a vörös hajzuhatag selymesen terült szét. Wulfgar felegyenesedett, s míg maga vetkőzött, elgyönyörködött a lány sugárzó szépségében. - Nem illik! - zihálta Aislinn sértett szemérmében. Mezítelenségük a könyörtelen napvilágnál csak még növelte szégyenét. Olyannak látta a férfit, amilyennek azelőtt soha: bronzbőrű har-cosnak, aki mintha egy pogány mítoszból lépett volna ki, egy gyönyörű, csodálatos istennek, akit foglyul kell ejteni, és ha lehet, meg kell szelídíteni, hogy megtarthassa. Fényes nappal van'.-kiáltotta. - Annak ehhez semmi köze - nevetett Wulfgar, és a lány mellé feküdt, majd elmosolyodott. - Legalább semmi titkunk nem marad. 89

Aislinn arca lángolt a szégyentől. Wulfgar csodálattal bámulta, míg a keze a lány bársonyos bőrét simogatta, aki megremegett a gyengéd érintéstől. Érezte, hogy már képtelen lenne Wulfgart megállítani, türelmetlen mozdulatai elárulták sürgető vágyát. Aislinn azonban nem viszonozta a szenvedélyét, mozdulatlanul feküdt a férfi alatt. Miután magáévá tette, Wulfgar elhúzódott tőle, és elégedetlenül ráncolta a szemöldökét. Aislinn nem merte győzelmét áruló mosollyal leleplezni, hanem hidegen állta a férfi pillantását, hogy ezzel is jelezze, mennyire nem érintette, ami kettejük között történt. - Úgy látom, chérie - suttogta a férfi, és az ujját végighúzta a lány keblei közötti völgyben -, szerintem te nem is nekem állsz ellent, hanem saját magadnak. Fogadni mernék, eljön még az idő, amikor csak megérintelek, s te máris könyörögsz majd a kegyeimért! Aislinn nem adta jelét, hogy hallotta volna a megjegyzést, csak mereven nézte a férfit. Wulfgar felsóhajtott, majd felkelt, és felvette a padlóról a ruháját. Amikor visszafordult, el-bűvölten csodálta meg Aislinn hosszú, karcsú lábát. A lány felült, és egy prémmel eltakarta magát. Morc pillantást vetett a férfira, aki felnevetett, és Aislinn szeme előtt öltözködni kezdett. Amikor készen volt, lehajolt, felszedte a lány ruháit is, és odanyújtotta neki. Aislinn elvette, majd jelentőségteljes pillantással az ajtóra nézett, mintegy felszólítva a férfit a távozásra. De Wulfgar csak rázta a fejét, és a szája sarka las-J san mosolyra görbült: - Nem, még nem megyek ki. Hozzá kell szoknod, szépséges* Aislinnom, hogy itt vagyok, mert nem fosztom meg magam attól az élvezettől, hogy szemérmességed miatt ne lássalak. Aislinn szeme dühösen villant, aztán dacosan kikelt az ágyból, s a prém a padlóra hullott. A lány kecsesen elsétált a férfi mellett, megállt a tűz előtt, s közben észre sem vette, milyen szenvedély gyúl ismét leplezetlen szépsége láttán a férfi szürke szemében. Kint kiáltás harsant, idegenek közeledtét jelezték. Wulfgar úgy fordult meg, mintha megkönnyebbült volna, hogy félbeszakították gondolatait. Kardot kötött, és kisietett a szobából. Aislinn is felkapta a ruháját, mert azt hitte, hogy talán ismét Erland emberei jöttek vissza a vesztett csatából. Lerohant a lépcsőn, és odalent összefutott Ragnorral. A férfi elállta az útját, Aislinn megpróbálta kikerülni, de nem sikerült. - Hívjak segítséget, vagy hagyja, hogy elmenjek? - kérdezte a lány metsző hangon. - Nem figyelmeztette már Wulfgar, hogy hagyjon békén, nem kellett elviselnie, hogy megszégyení-tette, mert bántalmazott? - Egy szép napon még megölöm érte - mormogta Ragnor, majd vállat vont és elmosolyodott. Kinyújtotta a kezét, és felemelt egy vörös tincset a lány válláról. - Amint látod, a halál, a szégyen sem tarthat távol tőled. Aislinn megpróbálta kirángatni a hajtincset a férfi kezéből. - És ha kedvét tölthetné, akkor akasztófán végezném, mihelyt megunt vágott vissza gúnyosan Aislinn. A férfi csak kajánul vigyorgott a lány haragja láttán: - Soha, én kedves galambom! Ilyen durván sosem bánnék veled. - Szász vagyok - világította meg Aislinn a tényt. - Miért is nem? - Azért, mert történetesen gyönyörű vagy. 90

A férfi elengedte a csillogó tincset, az a lány mellére hullott, ahol a férfi keze el is időzött egy kicsit, és lágyan simogatta a kerek halmot. - Látom, Wulfgar kellemesen szórakozik. Az arcod még most is ég. Aislinn még pirosabb lett, és megpróbált a férfi mellett elsurranni, de az karon ragadta. - Engedjen! - követelte Aislinn halkan, de dühösen. - Egy kedves szót sem adsz útravalóul? Aislinn kutató pillantást vetett rá: - Hát elmegy újra? Mikor? - Ne türelmetlenkedj, galambom! Megbántasz vele! - Kevesebb lesz az erőszak a távollétében - vágott vissza Aislinn. - De árulja el, miért töri magát utánam? Ott, ahova megy, nincsenek nők? Ragnor közelebb hajolt hozzá, és úgy súgta a fülébe, mintha titkot árulna el: - Tüskések mind! Én a rózsára vágyom! - Gyorsan forró csókot nyomott Aislinn ajkára, mielőtt a lány elhúzódhatott volna tőle, majd ellépett a lány útjából. - Míg élek, megőrzőm e csók emlékét, édesem! Aislinn gőgösen elvonult mellette, és a kapuhoz sietett, ahonnan már látta is a fedett kocsit és a mögötte poroszkáló lovagot. A kocsi megállt Wulfgar egyik embere mellett, aki a kastélytól nem messze várt. Valaki kiszólt a kocsiból, mire a katona Wulfgar felé intett. A különös menet tovább folytatta útját. Aislinn észrevette, hogy egy kissé sovány, lenszőke hajú, fiatal nő hajtja a kocsit. A kísérő lovag ütött-kopott páncélja régebbinek látszott a normannokénál. Robusztus alkatú, hosszú lábú férfi volt, termetre oly magas, akár Wulfgar. A paripája valaha jobb napokat látott. A kocsit hajtó nő odaért Wulfgar elé, megállította a szekeret, és szemügyre vette az épületet. - Jól megy a sorod, Wulfgar - emelkedett fel ültéből a nő, és sem várva, hogy Wulfgar lesegítse, lemászott, és odalépett a férfihoz. - Legalábbis jobban, mint nekünk - tette hozzá, és a lovagra meg a kocsira mutatott. Közvetlenségét Aislinn azonnal ellenszenvesnek találta. Valami kellemetlen előérzet lett úrrá rajta. A nő felemelte a fejét, így Aislinn végre szemügyre vehette finom, sápadt, arisztokratikus vonásait és elefántcsontszínű sima, makulátlan bőrét. A nő idősebb volt nála, közel járt a harminchoz, és igen gőgösen viselkedett. Aislinn szíve megreme-gett, mert el sem tudta képzelni, milyen korábbi kapcsolat fűzheti Wulfgarhoz. Az öreg lovag is odaért, tisztelgett Wulfgar előtt, mint egy úr a másik előtt. Wulfgar viszonozta a köszöntést, és a két férfi egy hosszú percig méregette egymást. A lovag végül földbe szúrta a lándzsáját, levette a sisakját, és Aislinn észrevette, hogy hófehér haját szász módra hosszúra növesztette, az arcán sápad-tabb volt a bőr ott, ahonnan levágta a szakállát. Aislinn értetlenül ráncolta a homlokát - hogy kerül fegyveres szász lovag Darkenwaldba? A férfi ismerősnek tűnt, bár az arca idegen volt, és a pajzsán sem viselt címert. Wulfgar szólalt meg először, a hangja furcsán csengett. Aislinn kiérezte belőle a férfi belsejében dúló vihart. - A szállás szegényes és szűkös, vazallusaim, de azért szívesen látunk benneteket. 91

Az öregember nem szállt le a lóról, mintha visszautasítaná a szíveslátást. - Nem, Wulfgar, mi nem két hétre keresünk magunknak szállást. - Az öregember elnézett a lova felett, és amikor ismét megszólalt, hangja fátyolos volt, mint akinek nehezére esik a beszéd. - A normannjaid elűztek a földemről. A szászok félig-meddig árulónak hisznek, mert nem tudtam Karóidhoz csatlakozni. A háznépem csekély javaimból már nem tudtam eltartani. Ez történt hát, és ezért kell hozzád menedékért fordulnom. - Csak azt mondhatom, uram, mint az előbb: szívesen látlak benneteket! - szólt Wulfgar. Az öregember bólintott, elengedte magát, majd egy pillanatra lehunyta a szemét, mint aki erőt gyűjt az újabb megpróbáltatásokhoz. A jobb térde alá nyúlt, felemelte, s közben fájdalmasan megvonaglott az arca, majd megpróbálta átemelni a széles nyeregfő felett. Wulfgar egy lépést tett felé, hogy segítsen, de az öreg elhessentette. Kínos erőfeszítéssel sikerült csak átlendítenie a lábát, s felszisszent, amikor nekiütődött a ló oldalának. Most Sweyn lépett oda, és az öreg tiltakozására Ügyet sem vetve felnyalábolta és leemelte a lóról, majd a földre állította, de úgy, hogy közben az öreg rátámaszkodhas-sék. így álltak egy percig, az öreg rámosolygott a vikingre, és öklét a mellkasára tette, amit a viking hatalmas mancsával szívélyesen megrázott. - Sweyn! Jó Sweyn! - bólintott az öreg. - Semmit sem változtál. - Csak öregebb lettem, uram! - válaszolta a viking. - Igen - sóhajtott az idegen eltűnődve. - Én is. A nő Wulfgarhoz fordult: - Megszomjaztunk. Sok port nyeltünk útközben. Kaphatnánk inni? Wulfgar bólintott: - Hogyne. A kastélyban. Aislinn aznap már másodszor szégyenkezett zilált külseje miatt, először a nő, majd a mögötte lépkedő férfi is végigmérte. Összekuszálódott vörös haja és a sebbel-lobbal felkapott ruha alól kivillanó lába nem kerülte el a figyelmüket. Sweyn elnézően az urára pillantott, hiszen nyilvánvaló a lány zilált megjelenésének az oka. A szőke nő a lépcső aljához ment, és kíváncsian nézett fel Aislinnra. Ragnor Aislinn mellé lépett, és a nő szemöldöke a férfi lusta mosolya láttán értetlenül szaladt fel a homlokára, mert Ragnor szinte kérkedett Aislinn-nal. A nő ismét Aislinn büszke tartásán tűnődött, majd Wulfgarhoz fordult, mint aki magyarázatot vár a jelenetre, de csak azt látta, hogy Wulfgar határozott léptekkel a lányhoz siet, megragadja a kezét, és maga mellé vonja. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, és Wulfgar észrevette a nő szemében tükröződő zavart; -válaszul némi gúnnyal mosolygott rá. - Bemutatom damoiselle Aislinnt, a vár régi urának leányát. Aislinn, ő féltestvérem, Gwyneth - mondta Wulfgar, és a nőre mutatott. Inkább csak érezte, mint látta, hogy Aislinn meglepődött, majd az idős férfira mutatott: - Lord Bolsgar of Callen-ham, Gwyneth édesapja. - Lord? - visszhangozta Bolsgar - nem, Wulfgar, változtak az idők. Most te vagy a lord, én pedig csak egy címerétől megfosztott lovag. - Sok hosszú éven át csak mint Callenham urára gondoltam rád, és ezen nem tudok változtatni - válaszolta Wulfgar. - Kérlek, nézd el nekem. Aislinn rámosolygott az öregemberre, és így szólt: 92

- Darkenwald a régi időkben mindig megtiszteltetésnek tekintette, ha a vendégek megpihentek a falai között. Akkor is ugyanúgy fogadták volna, mint most Lord Wulfgar fogadja önt. Ragnor előrelépett, hogy bemutatkozzék, s mélyen Gwyneth keze fölé hajolt. Forró ajkainak érintésétől Gwynethben az első pillanatban érzett ellenszenv bizsergető gyönyörűséggé változott. Amikor Ragnor felegyenesedett, a nő a szemébe mosolygott, és a férfi azonnal megérezte egy újabb hódítás lehetőségét. Wulfgarhoz fordult, és rávigyorgott: - Nem is említette, uram, hogy rokonai élnek erre. Vilmost bizonyára érdekli majd. - Csak ne siess, hogy a fülébe súgd, Sir de Marté. A kis híred nem hatna az újdonság erejével - biztosította Wulfgar a lovagot. Hogy elejét vegye a további kérdéseknek, kitárta a kaput, majd visszasietett Bolsgar mellé, és segített Sweynnek az öreget feljuttatni a nagyterembe. Aislinn a tűz közelébe vonszolt egy karosszéket, aztán ételt meg bort hozatott a fáradt utazóknak. Egy zsá-molyt tett a szék elé, a férfiak pedig leültették az öreget. A szász arca eltorzult a fájdalomtól, amikor Wulfgar gyöngéden felemelte és a zsámolyra tette a lábát, de végül megkönnyebbülten felsóhajtott és hátradőlt. Kerwick közelebb lépett, és figyelte, ahogy Aislinn letérdel Bolsgar mellé, és a lábát tartó bőrszíjakkal kínlódik. Nem is boldogult velük, mert az öreg lába feldagadt. Aislinn apró tőrével próbálta elnyesni a szíjakat, de azonnal rájött, hogy ezzel is csak növeli Bolsgar fájdalmát, amint az fészkelődni kezdett székében. Wulfgar letérdelt a lány mellé, előhúzta a saját kését, könnyedén a kötés alá csúsztatta a pengét, és egyetlen mozdulattal felvágta. Az öreg elhessentette Aislinnt, amikor a lány hozzáfogott a kötés lebontásához. - Vidd innen ezt a lányt, Wulfgar! Nem ifjú szemnek való látvány! Aislinn megrázta a fejét: - Nem megyek innen, Sir Bolsgar! Jól bírom az ilyesmit. -Belenézett Wulfgar szemébe, aki figyelte őt. - S többen már csökönyösnek is neveztek. Remélem, megbocsát. Derű csillant az acélszürke szemekben: - Való igaz, hogy makacs vagy. Aislinn rosszalló pillantást vetett rá. Gwyneth közelebb húzódott, és lenézett rájuk, míg Maida sietősen ételt és italt hozott. - Milyen a hódítókhoz tartozni, Wulfgar? - szegezte neki Gwyneth a kérdést. Wulfgar könnyedén vállat vont. - Gondolom, jobb, mint legyőzöttnek lenni - felelte. Gwyneth képtelen volt újabb visszavágásra, amikor láthatóvá vált a duzzadt, vörös, gennyedő seb. Öklendezni kezdett, majd hátat fordított az apjának, és Ragnorral a lord asztalához vitette a tányérját meg a serlegét. A piszkos kötés alól olyan iszonyú bűz áradt, hogy Aislinn is nagyot nyelt. Wulfgar átölelte a vállát, de Aislinn csak megrázta a fejét, és lejjebb húzta a kötést. - Mondd, mit segítsek! - sürgette Wulfgar, amikor látta, hogy a lány elsápadt. - Nem - felelte Aislinn halkan -, majd én elintézem! Felvett egy favedret, és Kerwickhez fordult: - A lápon... ugye ismered azt a helyet. - A fiatalember bólintott, és Aislinn odaadta a vödröt. - A legfeketébb iszappal töltsd meg! 93

Kerwick azonnal kisietett a teremből, és most az egyszer senki sem kérdezte, hova igyekszik. - Hogy történt ez, uram? - kérdezte Wulfgar. - Normann kéz okozta? - Nem - sóhajtott az öreg -, bármennyire büszke lennék is, ha így volna, de csakis magamnak köszönhetem. A lovam megbotlott, felbukott és a lábamra esett, mielőtt leugorhattam volna. Egy éles kő felvágta a lábszárvédőmet és a lábamat, és bármit teszek is, a seb egyre jobban elmérgesedik. - Nem kért meg valakit, hogy lássa el a sebet? - kérdezte Aislinn. - Nem volt kit megkérjek. Aislinn Gwyneth felé pillantott, és visszaemlékezett arra, amikor az apja sebeit kötözte be, és nem értette, hogy viselked-1 hét így Wulfgar testvére. Gyorsan rendelkezett: - Hozd ide a forró vizes edényt a tűzről, Wulfgar! Anyáin, hozz tiszta vásznat a ládából! Húzd a szalmazsákot a tűz elé, Sweyn! Bolsgar csodálkozva felhúzta a szemöldökét, amikor észrevette, hogy még a lovag sem kérdezősködött, hanem sietősen teljesítette a lány parancsait. Aislinn addig körbejárta a termet, és a legsötétebb zugokból poros pókhálót szedett. Wulfgar és Sweyn levették az öregről a páncélt, és lefektették a szalmazsákra. A hátát kényelmesen feltámasztották egy csomó állat-bőrrel. Aislinn odalépett hozzá, a kezét óvatosan az öreg sarka alá csúsztatta, felemelte, lehúzta a maradék lábszárvédőt is, és helyette puha kecskebőrt tömködött a sérült láb alá. Fogott egy darab vásznat, kettéhasította, aztán abbahagyta a munkát, és nyugtalan pillantását az öregre emelte: - Fájni fog, uram - figyelmeztette Bolsgart -, de meg kell lennie! Az öreg egy mosollyal próbálta eloszlatni a lány aggodalmát, és intett, hogy folytassa: - Gyengéd az érintésed, Lady Aislinn - buzdította a lányt -, és nem hiszem, hogy elviselhetetlen fájdalmat okoznál. Aislinn forró vizet öntött egy kisebb fatálba, benedvesítette a rongyot, és a tépett sebből kimosta a véres-gennyes váladékot. Amikor az öreg lába megremegett a keze alatt, felnézett. Jóllehet Bolsgar bátorítóan mosolygott, a homlokát kiverte a veríték és a keze görcsösen markolta a matracot. Amikor Aislinn óvatosan lemosta és kitisztította a sebet, Ker-wick jelent meg, és a sietségtől kifulladva tette le a fekete iszappal teli vödröt Aislinn mellé. A lány fogott egy lapos tálat, be-levágott egy marék iszapot, beletette a pókhálót, és az ujjával sűrűre keverte. Ezt nyomta azután a sebre, majd vastagon szétkente a felhorzsolt, kivörösödött bőrön is. Amikor végzett, újabb vásznat mártott a forró vízbe, ügyesen összehajtogatta, és mindenfelől lekötötte vele a sebet, majd szorosan ráhúzta a kecskebőrt, és addig nyomkodta, amíg meg nem tartotta a kötést. Hátradőlt, megpihent egy percre, aztán megtörölte a kezét, és Bolsgarra nézett. - Ne mozgassa, uram! - mondta határozottan. - Egy kicsit sem! Elmosolyodott, és felállt. - Hacsak nem óhajt falábat, amivel lyukakat fúrhat a földbe! Azután Wulfgarhoz fordult: - Talán jólesne most Sir Bolsgarnak egy korty hideg sör, uram! 94

Az öreg hálásan elmosolyodott, s miután kiürítette a felkínált kupát, lassan lehunyta a szemét, és percek múlva álomba merült. Ragnor Wulfgarral és Sweynnel távozott, Aislinn pedig először Gwynethet vezette a szobájába, majd maga is visszavonult. A szobában megállt a feldúlt ágy előtt, és szinte újra érezte Wulfgar meleg ölelését. Felkiáltott, sarkon fordult és az ablakhoz lépett. Kinézett, s közben arra gondolt, milyen tekintettel méregette Gwyneth, és azt is sejtette, hogy mit gondolt róla. És mi lesz ma este, amikor a vacsoraasztalnál Aislinn ott ül majd Wulfgar mellett, és később vele tér nyugovóra? Ó, bizonyosan nem kérkedik majd a szeretőjével. És mégis, amikor a kapuban álltak, Wulfgar megfogta a kezét, ezzel is mutatva, hogy hozzá tartozik. Más férfi kínosan érezte volna magát, amikor a szeretőjét a rokonainak bemutatja, ráadásul ilyen rendetlen öltözékben. Aislinn arca lángolt, amikor arra gondolt, hogy milyen látványt nyújthatott. Elkeseredve ingatta a fejét, s kezét a fülére tapasztotta, hogy ne hallja a sikoltó vádat: - Ringyó! Szajha! Rendet kezdett rakni a szobában, majd megpróbálta kicsinosítani magát. Befont hajába sárga szalagot kötött, felvett egy halványsárga inget, arra pedig egy rőtarany gyapjúruhát, melynek hosszú, bő ujját hímzés díszítette. A derekára finom veretű övet kapcsolt, hüvelyébe dugta az ékköves tőrét, mely rabszolgánál magasabb rangját jelezte. Végezetül egy könnyű selyemből készült hajpántot tett a fejére. Wulfgar érkezése óta most először fordított ennyi gondot a megjelenésére. Eltűnődött, mit szól majd hozzá a férfi, ha egyáltalán észreveszi rajta a változást. Kerwick valószínűleg elcsodálkozik, Maida nemkülönben, hiszen ez volt Aislinn legjobb ruhája, amit az esküvőjére tartogatott. Már beesteledett, amikor Aislinn lement a terembe. Felállították a kecskelábú asztalokat, de a katonák még nem tértek visz-sza. Gwyneth fel-alá járkált. Aislinn észrevette, hogy Wulfgar testvére megfésülködött, de ugyanazt a pecsétes ruhát viseli, amiben megérkezett. Más már nem tűnt bölcs döntésnek, hogy éppen ma vette fel a legszebb ruháját, és azt kívánta, bárcsak ne homályosította volna el Wulfgar iránti vágya annyira az ítélőképességét, hogy pont most kövessen el ekkora baklövést. Ahhoz azonban már késő volt, hogy mást vegyen fel. Amikor Aislinn leért a lépcsőn, Gwyneth odafordult, és alaposan végigmérte. - Úgy látom, hogy neked legalább hagytak a normannok egy váltás ruhát - mondta indulatosan -, de én nem részesítettem őket a kegyeimben. Aislinn megtorpant, és haragjában az arcába szökött a vér. Az ajkára toluló kérdést is - vajon Gwyneth hogy lehetett olyan szerencsés, hogy megmeneküljön a normann erőszaktól - lenyelte. A hódítók bizonyosan Wulfgar testvérét tisztelték benne, de akkor mi jogon sérteget másokat, akiket viszont meg-becstelenítettek? Jeges önfegyelemmel udvariasságot erőltetett magára, a tűzhöz ment, ahol az öregember aludt. Nézte egy darabig, amíg az öreg szász iránti szánalma elfeledtette a haragját. Ham lépett be, és odajött hozzá: - A vacsora tálalásra kész, úrnőm! Mit tegyünk? Aislinn elmosolyodott:

95

- Szegény Ham, téged is megzavarnak a normannok étkezési szokásai. Apám pontossága elkényeztetett. Gwyneth csatlakozott hozzájuk, a hangja keményen csattant: - E pontosságra kellene megtanítani a normannokat! Hadd egyenek csak mindent hidegen, de én a magamét forrón szeretem. Hozz csak egy tállal! Aislinn lassan Gwynethre nézett, és nyugodt hangja nem árulkodott a lelkében dúló viharról. - Ebben a házban az a szokás, Lady Gwyneth, hogy megvárjuk a ház urát, hacsak ő másképp nem rendelkezik. Sietségemmel rontom az úr tekintélyét. Gwyneth már szóra nyitotta a száját, de Ham megfordult és távozott. Gwyneth bosszúsan ráncolta a homlokát, majd felhúzott szemöldökkel a mellette álló fiatalabb nőre nézett: - Tiszteletre kellene tanítani a szolgákat. - Mindig jól szolgáltak - válaszolta Aislinn. Patadobogás hallatszott a csendes éjben, és Aislinn az ajtóhoz sietett, hogy ott várja Wulfgart, aki a lépcsőfeljáró előtt állította meg a lovát, leugrott és feljött hozzá. Megállt Aislinn mellett, s melegen csillogó szemmel odasúgta: - Megtisztelsz, chérie! Nem hittem volna, hogy bármi emelheti a szépséged, de most látom, még a tökéletes is fokozható. A bók hallatán Aislinn elpirult, mert tudta, hogy Gwyneth minden szavukat hallja, és egy percre sem veszi le róluk a szemét. Wulfgar lehajolt, hogy szájon csókolja, de Aislinn zavartan elhúzódott tőle, és kezével Gwynethre mutatott. - A testvére már éhen hal, uram - mondta gyorsan. - Sokáig kell várnunk az embereire? Wulfgar szemöldöke értetlenül felszaladt: - Uram? Hogyhogy ilyen gyorsan elfelejtetted, Aislinn? A lány esedezve pillantott rá, és egyre jobban égett az arca. - Későn ért haza - válaszolta -, már azt hittük, egyedül kell vacsoráznunk. Wulfgar morgott valamit, komor pillantást vetett rá, aztán odament a tűzhöz melegedni, de halkan lépkedett, amikor észrevette, hogy az öreg még alszik. Mogorva tekintettel kísérte Aislinnt, aki átvágott a termen, és beszólt a kis főzőhelyiségbe, hogy tálalhatják a vacsorát. Amint Bolsgar mocorogni kezdett, Aislinn odament hozzá, letérdelt mellé, és megtapintotta a homlokát. Túlzottan melegnek érezte. Megitatta az öreget, aki elégedett sóhajtással hanyatlott vissza a prémekre, majd körülnézett a teremben. Először a lányát vette észre, aki közelebb lépett, azután Wulfgarra esett a pillantása, aki némán állt, és figyelte valamennyiüket. Kis idő múlva lassan hátat fordított nekik, és a távolba meredve halkan megszólalt: - Még nem beszéltél anyámról, uram! Mi van vele? Jól van? - Egy évvel ezelőtt, decemberben halt meg - felelte Bolsgar. - Nem hallottam hírét - mormolta Wulfgar. - Megüzentük Róbertnek Normandiába - mondta Bolsgar. - Már tíz éve nem találkoztam anyám bátyjával – válaszolta Wulfgar csendesen. - Róbert mindig is kellemetlen tehernek tekintett. - Jól megfizettük, hogy gondodat viselje. Szívesen kellett volna fogadnia. 96

Wulfgar megvetően felhorkant: - Ó, igen, a pénzen sok sört vehetett, és széltében-hosszában terjesztette, hogy a húga felszarvazott egy szászt, az unokaöccse pedig egy fattyú, nem más. Mintha mulattatta volna, hogy senki sem akad, aki vállalná az apaságot. - Olyan neveltetésben részesültél, mint akármelyik makulátlan származású fiú. Lovag lett belőled - vitatkozott az öreg. Wulfgar felsóhajtott: - Igen, Róbert megtett az apródjának, és taníttatott, de csak azután, hogy Sweyn úgy figyelmeztette a kötelességére, hogy az fenyegetésnek is beillett. Az öreg lassan bólintott: - Róbert léha ember volt. Még szerencse, hogy veled küldtem Sweynt. Wulfgar vonásai megkeményedtek. - Annyira gyűlöltél, hogy a látásom sem bírtad? Aislinn Wulfgarra nézett, és összeszorult a szíve, mert még soha nem látta ilyen elkeseredettnek. Bolsgarra nézve látta, hogy az öreg szeme könnyes, de nemes arca kifürkészhetetlen maradt. - Azután, hogy tudomásomra jutott az igazság, egy darabig még gyűlöltelek... - keresgélte Bolsgar a szavakat. - Nagyon elkeserített, hogy nem én vagyok egy ilyen remek fiúnak az apja. Azt hittem, te vagy az elsőszülöttem, és atyai büszkeséggel tekintettem rád. Miattad hanyagoltam el a másik fiamat. Mindenkinél gyorsabban lovagoltál, és szinte a véredben volt az élet titka. Az utánad született gyenge, törékeny fiúban nem sok örömöm leltem. Te voltál az életem, önmagámnál is jobban szerettelek. - Mindaddig, míg anyám meg nem mondta, hogy nem vagyok a fiad, hanem valami normann fattya, akit nem akart megnevezni - mormolta Wulfgar keserűen. - Anyád úgy gondolta, hogy ezzel igazságot szolgáltat. Én több örömöt találtam egy fattyúban, mint a saját gyermekeimben, és nem bírta nézni, hogy azokat méltatlanul mellőzöm. A szégyent is vállalta, hogy őket visszahelyezze jogaikba. Nem is kárhoztatom ezért! A saját haragom fordított ellened, aki szél voltál az oldalamon, az árnyékom, a boldogságom voltál, csak az ágyékom gyümölcse nem. A szívemet vér szerinti fiam felé fordítottam, aki erős és gyors lett, majd élete virágjában meghalt. Bárcsak én lettem volna a helyében! Most egy nyavalygó némberről gondoskodhatok, akinek éles nyelve az anyjáén is túltesz. - Az öreg szász elhallgatott, és ismét a lángokba bámult. Aislinn megérezte, mekkora igazságtalanság történt, és szánta a fiút, akit először az anyja, majd az apja is eltaszított, aki pedig oly közel állt hozzá. Szerette volna kinyújtani a kezét, meg-simogatni a férfit, hogy enyhítse a fájdalmát. Oly sebezhetőnek látszott; eddig mindig az ellenkező oldaláról ismerte: mint egy bevehetetlen erőd, olyan volt. Aislinn azon tűnődött, vajon megérintheti-e valaha is a férfi szívét. Felállt, és a tűz előtti nagy székbe ült, ahonnan jobban láthatta Wulfgart. - Elküldtünk az anyád hazájába, és sosem hittük volna, hogy így térsz majd vissza - folytatta Bolsgar fátyolos hangon. -Tudtál róla, hogy az öcséd Senlacnál esett el? Wulfgar felkapta a fejét, és keményen az öregre nézett. Gwyneth hirtelen feléjük fordult, odalépett, a szeme szikrákat szórt. 97

- Igen, normann rablók ölték meg! Megölték a bátyámat! Wulfgar felvonta a szemöldökét: - Normann rablók? Vagy talán rám célzói? Gwyneth dölyfösen felkapta a fejét: - Nagyon is illik rád ez a szó, Wulfgar! Wulfgar szinte kedvesen mosolygott rá: - Csak vigyázz, testvérem! A legyőzöttek keressék csak a győztesek kedvét! Nem ártana, asszony, ha példát vennél Aislinnról! Azzal odalépett a lány széke mögé, és lenézett rá, amit Aislinn szenvtelen tekintettel viszonzott. - Ő olyan jól alakítja a behódoltál - az ujjai a súlyos vörös hajfonattal játszadoztak -, hogy néha azon tűnődöm, vajon én győztem-e egyáltalán. Wulfgar szavainak hallatán Aislinn ajkán és a szeme sarkában kis mosoly jelent meg, de más jelét nem adta, hogy értené a célzást, és ezt is csak Wulfgar vette észre. - Igen, húgom, jól tennéd, ha tanulnál ettől a lánytól. Gwyneth reszketett a dühtől, előrelépett, és megállt Wulfgar előtt. - Talán valamit mondani kívánsz, Gwyneth? - kérdezte gúnyosan Wulfgar. - Igen - sziszegte -, mégpedig azt, bátyám, hogy kívánom, bárcsak te haltál volna meg Falsworth helyett! - Wulfgar szemébe vágta a szavakat, és nem törődött intelmével, hogy hallgasson. - Mennyire gyűlöllek! Utálom, hogy az irgalmadra szorulunk e rettenetes időkben! Gwyneth ezzel Aislinnhoz fordult, akit teljesen meghökkentett az a gyűlölet, amit Gwyneth arcán látott. - Még hogy ezt a nőt állítod elénk példaképül! De nézd csak, milyen fejedelmien öltözködik! Nem éppen úgy, ahogy ma Anglia szerencsétlen asszonyai járnak, igaz? - Örülj neki, hogy még élek, testvérem - válaszolta kimérten Wulfgar -, mert nélkülem, aki a gondjaidon könnyített, kitaszított nincstelen lennél, aki a puszta földön kénytelen hálni! - Mi folyik itt? - szakította félbe Wulfgart egy hang. Ragnor közeledett feléjük, s mögötte beszállingóztak és asztalhoz ültek a többiek is. - Családi veszekedés? Ilyen hamar? - Ragnor egy pillanatig Aislinnt csodálta az aranysárga öltözékben, de aztán gyorsan megragadta Gwyneth kezét, és a mellére szorította: - Á, édes Gwyneth, tán Wulfgar máris kimutatta a foga fehérjét? Könyör-gök, hölgyem, bocsáss meg neki. Vagy engedd, hogy rávegyem, kérjen tőled bocsánatot. Nem tűrhetem, hogy ennyi báj és kellem sérelmet szenvedjen! Gwyneth szertartásosan elmosolyodott: - Az csak természetes, hogy egy férfi hamarabb talál hibát a húgában, mint egy idegen, akit még alig ismerünk. - De még ha a kedvesed lennék is, aki mindent tud rólad - udvarolt Ragnor -, akkor sem találnék benned semmi kivetnivalót. - Túl sokat képzel magáról, lovag úr, ha azt hiszi, hogy mi valaha is bizalmas viszonyba kerülhetünk! Azért remélhetek, damoiselle? - mosolygott Ragnor. Gwyneth idegesen Wulfgar felé pillantott, aki közönyösen figyelte a jelenetet, majd megfogta Aislinn kezét, talpra segítette, és a maga asztalára mutatva intett a testvérének: 98

- Talán vacsorázzunk barátibb légkörben, Gwyneth! Nem ártana, hiszen ezentúl gyakran találkozunk. Gwyneth otthagyta őket, és engedte, hogy Ragnor az asztalhoz vezesse. Amint leült, Ragnor odahajolt hozzá. - Felkavarsz és lángra gyújtasz! Mit tegyek, hogy elnyerjem a kegyeidet? Hű rabszolgád leszek! - Ez vakmerő beszéd, Sir de Marté - dadogta Gwyneth, és elpirult. Elfelejti, hogy vér szerinti bátyámat normannok ölték meg, ezért magam aligha szerethetem őket. Ragnor a nő mellé ült: - Damoiselle, a bátyád haláláért ugye nem okolsz minden normannt? Eskünk kötelezett, hogy engedelmeskedjünk Vilmosnak. Ha valakit gyűlölnöd kell, hát gyűlöld a herceget, de ne engem! - Az anyám normann volt - mormolta Gwyneth -, őt nem gyűlöltem. - Akkor engem sem szabad gyűlölnöd! - Nem is gyűlölöm - lehelte Gwyneth. - Ó, hölgyem, boldoggá tettél! - lelkesedett Ragnor. Zavarában Gwyneth elfordította a fejét, és Wulfgarra nézett, aki éppen Aislinn-nak húzta ki a magáé melletti széket. Gwyneth tekintete elborult, hideg és kemény lett. A fiatalabb nő iránti gyűlölet lassan elhatalmasodott rajta. Nyájas mosolyt erőltetett az arcára, és a bátyjához fordult: - Nem is mondtad, hogy megnősültél! Wulfgar megrázta a fejét: - Hogyan? Szó sincs róla. Miért? Gwyneth most Aislinnra pillantott, fakó szeme felragyogott: - Akkor Aislinn nem is a rokonunk? Abból, amekkora tisztelettel veszed körül, azt gondoltam, hogy nagyra becsült, drága menyasszonyod. Ragnor kuncogott, élvezte a párbeszédet. Aislinnra emelte poharát, aki jeges pillantással viszonozta mozdulatát. Ragnor ekkor Gwyneth füléhez hajolt, és valamit súgott neki, amitől az nevetésben tört ki. Aislinn görcsösen összekulcsolta a kezét az ölében. Elment az étvágya, bárhol inkább szeretett volna lenni, mint itt. A húshoz nem nyúlt, a borba sem kóstolt bele. Wulfgar egy darabig figyelte, majd megjegyezte: - A vaddisznósült nagyon finom, Aislinn. Meg sem kóstolod? - Nem kívánom az ételt - suttogta Aislinn. - Lefogysz, ha nem eszel - dorgálta a férfi könnyedén -, pedig én a gömbölyded nőket kellemesebbnek találom a soványaknál. Édesen lágy vagy, bár nem olyan erős és izmos, mint kellene. Egyél csak, jót fog tenni! - Elég erős vagyok - válaszolta Aislinn. - Igazán? Nem is gondoltam volna, amilyen tessék-lássék ellenálltál ma nekem! - Wulfgar megdörzsölte a mellét, és hamiskásan elmosolyodott: Úgy éljek, szívesebben látnám a boszor-kányt, mint a reszkető térdű, bágyadt félkegyeiműt, aki alattam feküdt. Mondd, chérie, talán ugyanezzel a bájos külsővel akad még harmadik némber is, aki sokkal elevenebb, de azért nem olyan makrancos? Aislinn arca lángba borult. - Uram, a testvére! Mindent hall. Nem lenne helyesebb, ha kevésbé bizalmasan bánna velem? - Micsoda? Hogy besurranj a szobámba, amikor leszáll az éj, és senki sem lát? - nevetett fel a férfi, és epedő pillantást vetett rá. - Nem lenne türelmem várni rád. 99

- Uram, ön tréfálkozik, pedig én komolyan beszélek! - szidta meg Aislinn szigorúan. - A rokona azt gondolja rólunk, hogy szeretők vagyunk. Talán azt akarja, hogy megtudják, a kedvese vagyok? Wulfgar lassan elmosolyodott: - Most tegyem közhírré, vagy ráér később is? - Ó, milyen lehetetlen alak! - csattant fel Aislinn hangosabban, így Gwyneth és Ragnor is feléjük nézett. Amikor Gwyneth megint elfordult és Ragnorhoz beszélt, Aislinn közel hajolt Wulfgarhoz: - Nem törődik azzal, mit gondolnak? Hiszen a rokonai! Wulfgar felmordult: - A rokonaim? Nekem nincs családom. Hallottad, hogyan beszélt a testvérem, mennyire gyűlöl engem! Nem is vártam mást, és nem tartozom neki magyarázattal. Úgy élek, ahogy nekem tetszik. Az enyém vagy, és nem állítalak félre csak azért, mert megérkeztek a rokonaim. _ De el sem vesz feleségül... - fűzte hozzá Aislinn halkan. - Én ilyen vagyok. A tulajdonom vagy! Ez nekem elég! A férfi elfordította a fejét, és készült a lány visszavágására, de nem kapott választ. Ismét Aislinn felé fordult, és a lány tágra nyílt, csodás ibolyakék szemével találta szembe magát, amiből nem tudta kiolvasni a gondolatait. Aislinn elmosolyodott, és ez a mosoly egyre boldogabb lett. Wulfgar képtelen volt levenni róla a szemét. Végül a lány könnyedén elnevette magát. - Igen Wulfgar, a rabszolgád vagyok, és ha ennyi elég, akkor én is megelégszem vele. Wulfgar hátradőlt a széken, és a lány válaszán tűnődött. Gwyneth hangja zavarta meg a gondolatait. - Csak nem akarod ezt a sok normannt etetni egész télen, Wulfgar? Karjával körbemutatott a termen. - Egy biztos, tavasszal valamennyien éhezni fogunk, ha így lesz! Wulfgar körbejáratta a tekintetét a húsz-egynéhány férfin, akik éhesen tömték magukba Darkenwald értékes tartalékait, majd a testvérére nézett: - Többen vannak, de azok most kilovagoltak őrségbe. Távol tartják a rablóbandákat és a tolvajokat. Védelmezik az embereimet. .. és téged is. Többé ne halljak megjegyzést, hogy mennyit esznek! Gwyneth sértődötten felhúzta az orrát, és utálkozva nézett a bátyjára. Hát nincs itt senki, akibe szorult volna annyi józanság, hogy a javaira vigyázzon? Aislinn felállt, elnézést kért Wulfgartól, és odament Bolsgar-hoz. Újra benedvesítette a lábát hűsítő kötést, aztán megkérte Kerwicket, hogy élessze fel a tüzet, és ne hagyja kialudni éjszakára sem, nehogy az öreg szenvedjen a hidegtől, és ha rosszabbodna az állapota, haladéktalanul hívja. Kerwick fürkésző pillantást vetett a lányra: - Ébresszem fel Maidat, hogy hívjon le? Aislinn viszonozta a pillantást, és felsóhajtott: - Úgy látszik, nincsenek már titkaim. Pedig még a legutolsó szájba is takargathat valamit. De én? - Halkan felnevetett. -Esetleg a legmagasabb hegy csúcsáról kellene közhírré tennem, mi történt. Mit számít, hogy személyesen te jössze-e? 100

- Talán azt vártad, hogy egyedül lehetsz, amikor a szeretőd mások felett uralkodik? - csattant fel a férfi, és az arcán megfeszültek az izmok a benne rejlő indulattól. Aislinn széttárta a karját. - Mi ketten, Kerwick, többé már nem élhetünk úgy, mint a normannok bejövetele előtt. Felejtsd el, hogy valaha a jegyesed voltam. - Nem a normannok választanak el egymástól, Aislinn -mondta Kerwick keserűen -, hanem egy férfi! - Hát akkor egy férfi, de akkor sem fog elengedni. - A szépséged tartja fogva - vádolta Kerwick, majd Aislinn ruhájára mutatott, és most még az öltözékeddel is csábítod! Ha nem mosakodnál és nem illatosítanád magad, akkor mást keresne magának. De te hiú vagy ahhoz, hogy ezt elviseld! Aislinnből kitört a kacagás. Kerwick arca megnyúlt, és elvörösödött. Idegesen Wulfgarra nézett, és látta, hogy a normann sötét tekintettel méregeti őket a söröskupája fölött. - Aislinn! - csikorogta Kerwick. - Elég ebből az őrültségből! Vagy azt akarod, hogy megint megkorbácsoljanak? - Ne haragudj, Kerwick - mentegetőzött Aislinn -, de úgy látszik, megszállt az ördög! - Látom, kinevetsz! - morgott Kerwick. - A nyomorúságos ruhámtól undorodsz. Olyannak szeretnél látni, mint a normann szeretődet. Annyira büszke magára, hogy peckes kakasként jár-kel. Aislinn kijózanodott, és a kezét Kerwick karjára tette: - Nem a ruhából származik hátrányod, Kerwick, hanem a tisztátalanságból. Kerwick ellökte Aislinn kezét: - A szeretőd figyel minket, és miután nem szeretném a kutyákkal kóstoltatni magam, sem pedig a korbáccsal közelebbről megismerkedni, jobb lesz, ha odamész hozzá, hogy ne nyugta-lankodjék. Aislinn bólintott, aztán letérdelt Bolsgar mellé, és egy prémmel betakarta. Az öreg fürkésző pillantást vetett rá, és fáradtan mosolygott. - Egy ilyen öregember nem érdemel ennyi kedvességet, Aislinn. A szépséged, kezed gyöngéd érintése széppé tették a napom. - Attól tartok, lovag úr, hogy a láz elhomályosította ítélőképességét felelte Aislinn, de azért mosolygott az öreg szavain. Bolsgar gyöngéden megcsókolta Aislinn kezét, aztán visz-szahanyatlott a párnájára és lehunyta a szemét. Aislinn felállt, és anélkül, hogy újabb pillantásra méltatta volna Kerwicket, átvágott a termen és odament Wulfgarhoz. A normann rezzenéstelen tekintettel nézte a közeledő lányt, amíg Aislinn oda nem ért és meg nem állt a széke mögött. Wulfgar oldott kedvében volt, és válaszolt Gwynethnek a Vilmos udvarában betöltött állására, vagyonára vonatkozó kérdéseire. Húga panaszkodott, hogy Wulfgar elnézően bánik a szolgákkal, pedig kemény kézzel kellene fogni őket. Az utolsó tanácsnál Wulfgar tekintete lassan Ragnorra vándorolt, aki láthatóan elégedett volt önmagával és Gwyneth csevegésével. - Örülök, hogy ilyen hamar véleményt tudsz alkotni, Gwyneth - jegyezte meg Wulfgar, de Gwyneth észre sem vette a gúnyt. - Hamarosan rájössz majd, bátyám, milyen éles a szemem -jelentette ki a húga, és mindentudó mosoly jelent meg az ajkán, amikor Aislinnra nézett. 101

Wulfgar rántott egyet a vállán, hátranyúlt Aislinn kezéért, és közelebb húzta magához: - Nincs mit titkolnom. Az életem folyása, birtokom irányítása köztudott. Gwyneth bosszúságára Wulfgar szórakozottan játszadozni kezdett Aislinn kezével, majd a karját simogatta. A férfi becé-zésétől Aislinnt elöntötte a forróság, az arca kipirult, bár felötlött benne, vajon nem újabb játékot űz-e Wulfgar mindannyiukkal. A férfi végül felállt, átölelte Aislinn vállát, majd tréfásan odaszólt egy ifjú lovagnak, Gowainnek, aki aznap délután a kardvívótudományával hencegett: - Nem a tehetséged miatt maradsz fenn a lovon, hanem a bájos arcocskád miatt! A férfiak azt hiszik, amikor meglátnak, hogy édes fehércselédet találtak, és nem mernek kárt tenni a hölgyben! Dörgő nevetés tört ki. Gowain elvörösödött, de azért is jókedvűen mosolygott. Míg az embereivel élcelődött, Wulfgar a kézfejével gyengéden simogatta Aislinnt, aki zavarában észre sem vette Gwyneth szúrós tekintetét. Ha szemmel ölni lehetett volna, akkor Aislinn már halott lenne. Gwyneth még gyilkosabban meredt rá, amikor Wulfgar közölte, hogy visszavonul, és elindult felfelé, miközben átkarolta a lány karcsú derekát. - Mit lát ebben a szajhában? - duzzogott Gwyneth. Ragnor kelletlenül fordította el a tekintetét a nyúlánk lányról, aki Wulfgar oldalán ment felfelé, és dühösen kihörpintette az italát. Azután közel hajolt Gwynethhez, és ravaszán elbűvölő mosolyt erőltetett az arcára: - Elképzelni sem tudom, hölgyem, mert az én szemem csak téged lát! Á, bárcsak ereznélek magam mellett, hogy a tested vágyakozva simul hozzám, és akkor megismerném a paradicsomi örömöket! Gwyneth halkan felnevetett: - Az erényemért aggódom e szavak hallatán, Sir de Marté! Még soha nem udvaroltak nekem ily vakmerőén! - Nincs időm - ismerte be Ragnor pajkosán. - Holnap in- ] dúlok Vilmoshoz. - A nő csalódottsága láttán szélesen elvi-gyorodott. - De soha ne aggódjon, drága hölgy, visszatérek | majd még, ha meghalni is! - Hogyan? - kiáltott fel Gwyneth. - De hát hova megy?| Féltsem tán az életét? - Veszély fenyeget valóban. Mi, normannok nem vagyunk! népszerűek szász földön. Vilmos jogos követelésével nem tö->| rődve másvalakit akarnak megválasztani. Meg kell győznünk az angolokat, hogy nála nem találnak jobb királyt. - Bátran harcol az uráért, míg a bátyám itt szórakozik ezzel a lotyóval. Hiányzik belőle a tisztességtudás. Ragnor vállat vont: - A lány szívesen elengedi. - Wulfgar is önnel tart? - lepődött meg Gwyneth. - De, ó jaj, az én sorsom tán hamarabb beteljesedik, és senki ] sincs, akit érdekelne! Engem igen - vallotta be Gwyneth. Ragnor megragadta a kezét, és a szívére szorította: - Ó, szerelmem, szavaid mily édesen csengenek a fülemnek! Érzed, ugye, mily hevesen ver a szívem, s tudd meg, hogy vágyom rád! Jer hát velem a rétre, hadd terítsem le a köpenyem! Esküszöm, nem nyúlok hozzád, csak engedd, hogy átöleljelek, mielőtt elmegyek! 102

Gwyneth arca bíborvörös lett: - Ön igen meggyőző, lovag úr! - A szépséged levesz a lábamról, damoiselle! Mondd hát, hogy eljössz! - Nem tehetem - ellenkezett Gwyneth kevés meggyőződéssel. - Nem tudja meg senki! Az apád alszik. A bátyád odafent mulat, ígérd meg, hogy eljössz, szerelmem! Gwyneth aprót bólintott, mint aki beleegyezik. - Nem bánod meg a nagylelkűséged - mormolta Ragnor rekedten. - Én előremegyek, körülnézek, és aztán visszajövök érted. Ne késs el, könyörgöm! A száját szenvedélyesen tapasztotta a nő kezére, amitől Gwynethet vad izgalom fogta el, majd felállt és elsietett. Wulfgar fáradtan az ajtónak dőlt, amikor az bezáródott mögöttük. Hálás örömmel vette észre a fakádban gőzölgő vizet. - Úgy irányítod a szolgaszemélyzetet, mintha veled született képességed lenne, hogy egyszerre sok ember kényelméről gondoskodj jegyezte meg. Követte Aislinnt a tekintetével, aztán vetkőzni kezdett. Aislinn hátrapillantott, és mosolyogva nézett rá. - Az anyám korán megtanított erre a kötelességemre. - Nagy szerencse. Jó szolga lesz belőled - morogta Wulfgar. - Igazán, milord? Az apám egyszer azt mondta, hogy felettébb zabolátlan vagyok. - Ebben, azt hiszem, igaza volt - válaszolta Wulfgar, miközben beleereszkedett a kádba, és boldogan hátradőlt. - Mindent összevetve, nekem jó így. - Akkor tehát azzal is elégedett, hogy fattyakat nemz majd? - Te még nem bizonyítottad, hogy bárkinek is fattyút tudsz szülni, chérie! - Még nem jött el az ideje, uram! - kuncogott a lány, majd levetette a ruháját, és hátat fordított a férfinak. - De ne kergessen hiú ábrándokat! A legtöbb nő nagyon is termékeny. Eddig bizonyára szerencsésen vészelte át a kalandjait, ez minden. - Szerencséről szó sincs, csak elővigyázatosságról - igazította helyre Wulfgar. - Szokásom, hogy előbb felmérem a hölgy társadalmi helyzetét, állapotát. - Engem meg sem kérdezett - figyelmeztette Aislinn. - Mert feltételeztem, hogy úgysem tudod, és ebben nem is tévedtem. Az ifjú szüzekkel ez a baj - vont vállat Wulfgar. - Ezek szerint még nem volt erényes lánnyal dolga, monseigneur? - Nem is vágytam rá! - Azzal kérkedik tehát, hogy csak akarnia kellett volna, és bármelyik szüzet megkapta volna? - kérdezte Aislinn óvatosan. - Ó, a nők nem válogatósak. Sokat megkaphattam volna. - Milyen öntelt az úr! Szóval én is csak egy vagyok a sok szajhája közül? A szeme sarkából Wulfgar a lányra nézett, míg lusta mozdulatokkal a mellét dörzsölte egy szivaccsal: - Inkább úgy mondanám, chérie, hogy eddig mind közül te vagy a legizgalmasabb! 103

- Talán csak azért, mert nem vagyok még olyan öreg, mint az előző női voltak! - vágott vissza Aislinn. Dühösen odament a kádhoz, hetykén Wulfgar elé állt, majd rámutatott a mellére, a derekára, végül a csípőjére, mint aki számba veszi az előnyeit. - Talán még nem lóg úgy a mellem, vagy a lábam nem olyan görbe. Karcsú a derekam, és nincs tokám. Lehet bennem valami, ami arra csábította, uram, hogy felhagyjon szokott elővigyá-zatosságával. Wulfgar szürke szeme derűsen ragyogott, kinyújtotta a kezét, megragadta a lányt és berántotta a kádba. Aislinn sikított, és hadakozott, hogy kimeneküljön a férfi öléből. - Az ingem! - zokogta. - Ez volt a legszebb ingem, és most tönkretette! Wulfgar nevetve Aislinnhoz hajolt, és belenézett villámló szemébe: Beképzelten pöffeszkednél, ha beismerném, hogy te vagy a legszebb, vagy hogy bárkivel elfeledtetnéd a meggyőződését. A gög és a hiúság lenne úrrá rajtad, hacsak célozni mernék rá, hogy te vagy a leggyönyörűbb nő, akivel valaha találkoztam. - Wulfgar még keményebben szorította. - Nem teszem hát egyket sem, és ezzel a javadat szolgálom. Még a végén meglágyul irántam a szíved, sírni fogsz, amikor valami más nővel cseréllek fel. Nincs szükségem eltéphetetlen kötelékre! - Majd mintegy figyelmeztetésképpen még hozzátette: - Ne szeress be-lém, Aislinn, mert fájni fog! - Ettől ne tartson! Maga lenne az utolsó a keresztény világban, akibe beleszeretnék! - Akkor jó! - mosolyodott el Wulfgar. - Ha úgy megveti a nőket, akkor miért figyelmeztet? Vagy mindenkit előre figyelmeztet, akivel viszonya van? Wulfgar engedett a szorításon, és hátradőlt a kádban: - Nem, te vagy az első, de te fiatalabb vagy, mint a többiek, és sokkal érzékenyebb is. Aislinn mosolygott, majd a férfi mellére könyökölt, öklének támasztotta az állat, és a szemébe nézett: - De hiszen én is nő vagyok, monseigneur! Hozzám miért kedves, amikor másokhoz nem volt az? Valamivel többet kell éreznie irántam, mint irántuk! - Finom ujját végighúzta a férfi arcán éktelenkedő sebhelyen: Vigyázzon, milord, nehogy belém szeressen! Wulfgar a térde és a válla alá nyúlt, majd kirakta a kádból: - Egy nőt sem szeretek, és nem is fogok soha! - jelentette ki határozottan. - Ma még mulattatsz! Ennyi az egész! - És utánam, milord? Ki következik? - Akárki, aki megtetszik - vonta meg a vállát Wulfgar. Aislinn a szoba legtávolabbi sarkába menekült. Reszketett a haragtól, mert biztosan érezte, a férfi soha nem engedi, hogy fölébe kerekedjen. A nők iránti megvetése készteti arra Wulfgart, hogy játsszék vele, vagy hogy soha ne legyen biztos benne, soha ne ismerje meg azt az énjét, akit a lelke mélyén rejteget. De még nem ismeri őt, Aislinnt, gondolta a lány, s próbára sem tette még. Iga. zi harc dúl közöttük. Míg a férfi könnyedén figyelmeztette Aislinnt, hogy ne szeressen bele, a lány csak azt leste, hogy hatolhat be a gyűlölet állítólagos páncélja mögé. Aislinn reszketett a nedves ingben, gyorsan ledobta hát magáról, bebújt az ágyba, és álláig húzta a prémtakarót. Amikor Wulfgar néhány perc 104

múlva mellé bújt, Aislinn már az oldalán feküdt és alvást színlelt. Bár nem látta a férfit, érezte, hogy nézi, és titokban elmosolyodott: találgatta, hogy mi lesz majd. Nem kellett soká várnia: Wulfgar megragadta, a hátára fordította és fölé hajolt. Aislinn a férfi meleg szürke szemébe nézett. - Nem is alszik, damoiselle! - gúnyolódott a férfi. - Miért, az talán számítana valamit? - kérdezte Aislinn némi iróniával. Wulfgar megrázta a fejét, és mielőtt megcsókolta volna, csak ennyit mondott: - Nem. Gwyneth a holdfényes tisztásra ért, és elakadt a lélegzete, amikor egy kéz megérintette. Ijedten fordult meg, mert eszébe jutottak az esti lakománál látott férfiak, és hirtelen félelem fogta el. De amint meglátta Ragnort, a megkönnyebbüléstől halkan felnevetett. - Eljött hát - mosolygott a férfi. - El hát, lovag úr. Itt vagyok! Ragnor lehajolt, a karjába kapta, és besietett vele a fák közé. Gwyneth szíve vadul zakatolt. - Elszédít - súgta a férfi fülébe -, szinte hihetetlen, hogy csak ma reggel találkoztunk. Ragnor megtorpant, letette Gwynetht. - Csak ma reggel lett volna? - kérdezte rekedten, és magához szorította. - Mintha évszázadok teltek volna el azóta, hogy elváltunk! - Ó, dehogy, kedvesem, csak évek! Ragnor szája lázasan kereste az övét, a szenvedélytől egymáshoz tapadtak. Ragnor nagy hozzáértéssel vetkőztette a lányt, majd gyengéden lefektette leterített köpenyére. A szeme egy pillanatra elidőzött a holdfényben ezüstösen csillogó női testen. Megsimogatta apró mellét, s gondolatban egy formás, dús keblet érintett: még emlékezett a fehér, selymes bőrre, a gyönyörű testet sátorként takaró, igéző vörös hajra. Képzeletben azt is látta, ahogyan Wulfgar birtokba veszi ezt a tökélyt. Ingerülten ült fel, amitől Gwyneth ijedten felkiáltott: - Ki az? Jön valaki? Ragnor megfogta a kezét: - Nem. Csak a hold tréfált meg, ez minden. Mintha mozgást láttam volna, de tévedtem. Gwyneth megnyugodva fészkelte be magát a férfi karjai közé, kezét a tunika alá csúsztatta, és megsimogatta izmos mellkasát. - Hátrányban vagyok önnel szemben, lovag úr! - évődött. -Gyötör a kíváncsiság! Ragnor elmosolyodott, és ő is levetkőzött. - így már sokkal jobb - suttogta Gwyneth. - Milyen szép vagy, drágám! Olyan sötét, mint a föld, és erős, mint egy tölgy. Azt hittem, hogy a férfiak nem lehetnek szépek, de tévedtem. A keze merészen járta be a férfi testét, és felkorbácsolta a vágyát. - Légy gyöngéd hozzám! - kérte Gwyneth. Fakó szeme úgy ragyogott, mint a sziporkázó csillagok. Ragnor fölé hajolt, és eggyé váltak. Kis idő múltán Ragnor felült, és a sötétbe arrafelé nézett, ahol halvány fény áradt a várúr szobájának ablakából. Szinte látni vélte Aislinn-nak a párnán szétterülő ragyogó hajzuhata-gát, tökéletes és édes tojásdad arcát. Hogy vágyom a bosszúra - gondolta Ragnor. A karjában tartott lány emlékétől ismét vágy kerítette hatalmába. Ez emésztette éjjel-nappal, amíg rá nem ébredt, hogy nem nyugszik, amíg a lány az övé nem lesz. Elmosolyodott, mert tudta, hogyha elveszi Wulfgartól, azzal áll bosszút 105

rajta. Még ha Wulfgar nem is érez iránta semmit, a büszkesége akkor is csorbát szenved. - Mire gondolsz? - suttogta halkan Gwyneth. Ragnor felé fordult, és a karjaiba vette: - Csak arra gondoltam, milyen boldoggá tettél. Most már olyan édes emléket vihetek magammal Vilmoshoz, mely betölti a képzeletem. Közelebb húzta magához a didergő nőt. - A hidegtől reszketsz, ma chérie, vagy a szerelmünk hevétől? - Mindkettőtől, drága szerelmem. Mindkettőtől!

106

IX. FEJEZET A felkelő nap sugarai felszikráztak a zúzmarás fákon, mintha csak ékkövekkel lennének teliszórva. Ragnor megállt az úr hálószobaajtajánál, kopogott, majd választ sem várva benyitott. Wulfgar, aki egy harcos éberségével aludt, azonnal legurult az ágyról, és felkapta a padlón heverő kardját. Még be sem csukódott az ajtó, ő már harcra készen várta az ellenséget. - Ó, csak te vagy? - mordult föl Ragnor láttán, és visszaült az ágyra. Aislinn lassabban tért magához. Álmosan és zavartan nézett fel Wulfgarra, és a félhomályban észre sem vette az ajtóban álldogáló Ragnort. A prém, amivel eltakarta a keblét, kicsi volt, és Ragnor le sem tudta róla venni a szemét. Wulfgarnak is feltűnt, hogy mi keltette fel az érdeklődését, és a betolakodó lovagra emelte a kardját: - Korai látogatónk van, chérie! - mondta, és nyugodtan nézte a riadt Aislinnt, aki kapkodva próbálta eltakarni magát. - Miért jöttél ily korán a szobámba, Ragnor? - érdeklődött Wulfgar, majd felállt és a hüvelyébe dugta a kardját. Ragnor gúnyos mozdulattal bókolt a meztelen férfi előtt: - Bocsánatodért esedezem, milord! Csupán távozni készülök Darkenwaldból, és azt kívántam megtudni, óhajtasz-e még tőlem valamit, mielőtt útnak indulok. Talán üzenetet küldsz velem a hercegnek? - Nem, nincs semmi üzennivalóm - válaszolta Wulfgar. Ragnor biccentett és távozni készült, majd meggondolta magát, szembefordult velünk, és lassan elmosolyodott: - Éjjel nem árt az erdőben az óvatosság! Farkasok ólálkodnak mindenfelé... Későre járt már, mikor a közelben hallottam őket. Wulfgar kérdőn vonta fel a szemöldökét, s közben azon töprengett, vajon most kivel tölthette a kalandor lovag az éjszakát. - E dicséretes buzgalommal, Ragnor, hamarosan újra benépesíted Darkenwaldot. - És ki szül majd elsőként - kuncogott Ragnor -, ha nem a szépséges Lady Aislinn? Mielőtt rájött volna, mekkora dühöt ébresztett Aislinnban, egy kis edény süvített el a füle mellett, és darabokra tört az ajtón. Ragnor Aislinnra pillantott, majd megdörgölte a fülét, elvi-gyorodott, és ráérősen gyönyörködött a lányban. - A szenvedélyességed lenyűgöz, galambom - gúnyolódott Ragnor. Talán ennyire felzaklatott, hogy más szerelmét kerestem az éjjel? Biztosíthatlak, meg sem fordult a fejemben, hogy féltékeny leszel! - Ó, te...! - sikított fel Aislinn, és újabb hozzávágnivalót keresett. Amikor a közelben semmit sem talált, leugrott az ágyról, oda futott, ahonnan Wulfgar derűs csendben figyelte az eseményeket, felkapta a férfi kardját, azaz felkapta volna, de meg sem bírta emelni. - Csak tudnám, miért áll tétlenül és tűri a sértéseit? - för- \ medt rá Aislinn Wulfgarra, és dühösen toppantott: - Inkább tiszteletre tanítaná a feljebbvalója iránt! 107

Aislinn mérges pillantását Wulfgar vállvonogatással és egy j mosollyal viszonozta: - Gyerekes játék ez, nem több. Majd ha komolyra fordul, ] megölöm mondta. A mosoly lehervadt Ragnor arcáról. - Állok rendelkezésedre, Wulfgar, amikor csak akarod. Csak szólnod kell - tette hozzá kényszeredett mosollyal, és kifordult a szobából. Aislinn hosszan, szótlanul nézett utána. - Veszélyesnek tekinti önt, monseigneur - jegyezte meg végül a lány. - Tréfát űz veled a képzeleted, chérie - intette le Wulfgar kurtán. - Az egyik leggazdagabb normann család sarja. Igaz, hogy gyűlöl, de csak azért, mert hite szerint csupán a legelő-kelőbbeket illetné tulajdonjog. Felnevetett. - És persze téged akar! Aislinn hirtelen szembefordult vele: - Ragnor csak azért akar engem, mert az öné vagyok! Wulfgar elnevette magát, és átölelte a lányt. Az álla alá nyúlt, hogy a szemébe nézhessen: - Nem hiszem, hogy akkor is ilyen dühös lenne, ha Hlynnt csapom le a kezéről. A mellére vonta Aislinnt. - Milord! - tiltakozott a lány. - Reggel van! Hívja a kötelesség! - Majd utána - mondta Wulfgar fátyolos hangon, és egy forró csókkal elhallgattatott minden ellenérvet. Aislinn elgyengült, vágy fogta el a férfi iránt, és nem látta értelmét az ellenkezésnek. Wulfgar erősebb, és a tiltakozással csak saját nyomorúsá-gát hosszabbítaná meg, gondolta. Gwyneth boldogan futott le a lépcsőn. Vidám volt, és szerette a világot ezen a kora reggeli órán. Követte tekintetével a távozó Ragnort, és érezte, hogy a férfi magával vitte a szívét is. A te-remben már a kecskelábú asztaloknál falatoztak a férfiak: húst és kenyeret tömtek magukba. Senki sem figyelt a belépő Gwynethre. Egy-egy tréfa hallatán felcsattant a nevetés. Bols-gar még most is a tűz előtt aludt. Gwyneth ismerős arcot keresett, de csak Hámét és azt a fiatalembert látta, akivel Aislinn előző este beszélgetett és nevetgélt. Ők ketten szolgálták ki Wulfgar embereit, és addig észre sem vették Gwynetht, amíg oda nem ment a lord asztalához és helyet nem foglalt. Ham azonnal odasietett az étellel. - Hol a bátyám? - kérdezte Gwyneth. - Ezek a férfiak csak a napot lopják! Hát nem bízta meg őket semmivel? - De igen, asszonyom. Őt várják. Még nem jött le ma reggel. - Pestisként terjed a lustasága - vetette oda Gwyneth megve-tően. - Különben korán szokott kelni. Nem is tudom, mi tartóztatja... - Minden bizonnyal az a szász nőszemély! - dőlt hátra székében Gwyneth. Haragjában Ham elvörösödött, és már nyitotta a száját, hogy megfeleljen, de aztán becsukta, sarkon fordult, és vissza sem Pillantva elvonult a főzőhelyiségbe. Gwyneth szórakozottan piszkálta az ételt, és a múlt éjszakán mélázott, míg fél füllel a beszélgetést hallgatta. Sir Gowain lépett a terembe Beaufonte lovag kíséretében. A normann katonák harsányan üdvözölték, majd odahívták őket az asztalukhoz. - Nem Creganba kellett volna ma reggel lovagolnotok? - érdeklődött Gowain Milbourne-tól, a legidősebb lovagtól. 108

- De igen, öcsém, csakhogy Wulfgar még a hálóteremben időzik kacagott Milbourne. A szemét forgatta és az ujjával csettintett. Előadása nem maradt hatástalan, a többiek jóízűen hahotáztak. Gowain elvigyorodott: - Talán meg kellene nézni, jól van-e, és nem fekszik-e átvágott torokkal. Abból ítélve, ahogy Ragnor a távozása előtt dühöngött és átkozódott, meglehet, hogy ismét összekaptak. Az idősebb lovag vállat vont: - Biztosan megint a lány miatt. Ragnor azóta nem bír magával, mióta lefektette. Gwyneth meglepetten összerezzent, a döbbenettől forogni kezdett vele a világ, és úgy érezte, ezt a fájdalmat nem bírja elviselni. - Úgy ám - mosolygott Gowain -, és Wulfgartól nem is lesz könnyű dolog visszaszerezni, ha az egyszer nem akar lemondani róla. De egy ilyen kincsért én is szívesen harcolnék, már ha Ragnor helyében lennék. - Forróvérű nő az, öcskös - nevetett az idősebb lovag -, hagyd inkább egy tapasztalt férfira. Mind elhallgattak, amikor odafent ajtó csapódott. Wulfgar jelent meg, lecsörtetett a lépcsőn, és menet közben felcsatolta a kardját. Üdvözölte a húgát, aki hidegen méregette. - Remélem, jól pihentél, Gwyneth! Aztán meg sem várta a válaszát, hanem elfordult, és odament az embereihez. - Szóval azt hiszitek, lebzselhettek csak azért, mert én is azt teszem? Nos, meglátjuk, ügyesebbek lettetek-e tőle! Kenyeret tört magának, egy darab húst vett, az ajtóhoz ment, majd visszafordult. - Mire vártok? Én máris indulok Creganba! Hát ti? - kérdezte kíváncsian, és kisietett. Tülekedés támadt, amint nagy buzgalommal igyekeztek utána- mind tudta, hogy viszontagságos nap vár rájuk. Majd felbuktak, úgy siettek ki utána, s felkászálódtak a lovaikra. Amikor csatasorba fejlődtek, Wulfgar indulásra nógatta a lovát, a maradék kenyeret Sweynnek hajította, aki nem kis derültséggel nézte a Cregan felé dübörgő távozókat. Gwyneth nehezen tápászkodott fel az asztal mellől. A lépcsőhöz vonszolta magát, és felkapaszkodott az emeletre. Wulfgar hálóterme előtt megállt, s amint a kilincs felé nyúlt, a keze remegett. Aztán elrántotta a kezét, öklét a mellére szorította, mintha megégette volna. A félhomályban keményen és élesen rajzolódott ki hamuszürke arca, világos szeme szinte átdöfte a túloldalon békén alvótól elválasztó ajtót. A gyűlölet, amit érzett, még a Wulfgar iránti megvetését is túlszárnyalta. Nyomorult lelkiállapotában némán megesküdött, hogy haragja lesújt majd a szász némberre. Kínos lassúsággal elhátrált az ajtótól, és a folyosó végén nyíló kis szobájába ment. Valamivel később Aislinn is felébredt, felöltözött, és lement a terembe, ahol megtudta, hogy Wulfgar már ellovagolt Creganba, s távollétében Sweyn a kastély parancsnoka. A viking akkor éppen két fiatal nő között próbált igazságot tenni valami csipcsup ügyben. Egy elefántcsont fésűn kaptak hajba, amit egyikük egy normann katonától kapott. Aislinn a lépcsőről figyelte Sweynt, és jót mulatott azon, ahogy békíteni próbálta 109

őket. Az egyik esküdözött, hogy találta a fésűt, a másik viszont azt állította, hogy a társa tőle lopta. A viking, aki nagyszerűen bánt a katonákkal, ezzel a vitával sehogy sem boldogult. - Jaj, Sweyn - mosolyodon el Aislinn -, ha sehogy sem tudnak megegyezni, normann divat szerint levághatod a hajukat, és akkor úgysem veszik hasznát a fésűnek! A két nő rémülten bámult Aislinnra, Sweyn viszont elvigyo-r°dott, mire az egyik nő rögvest lemondott a fésűről, és gyorsan arrébb somfordált, míg a másik az ellenkező irányban tűnt el. Aislinn nem állta meg nevetés nélkül. - O, Sweyn, szóval te is csak ember vagy! Sosem hittem v°lna, hogy két nő ilyen zavarba hozzon! Ejnye! - Átkozott fehérnépek! - dörmögte Sweyn. Bolsgar állapota sokat javult. Előző este még viaszsárga bőre reggelre visszanyerte egészséges bronzszínét, és déltájban már egy kiadós ebédet is eltüntetett. Aislinn lecserélte a kötést a Iá-bán, letördelte a sebről a rászáradt iszapot, amibe beleragadt a kiszívott váladék is. A seb szélei kezdtek összeforrni, és a bőr rózsásabb lett. Késő délutánra járt, amikor Gwyneth lejött, és odament Ais-linnhoz: - Van egy lovad? Wulfgar birtokát akarom bejárni! - Van egy gyors járású és erős berber lovam - bólintott Aislinn -, bár a szokottnál tüzesebb. Nem tanácsolnám, hogy... - Ha te megülöd, feltehetően én is elbírok vele - felelte Gwyneth hűvösen. - Gondolom, gyakorlott lovas vagy, Gwyneth, de attól tartok, hogy Cleome... Gwyneth gyilkos pillantása Aislinnba fojtotta a szót. A szeméből sugárzó gyűlölet láttán némán félreállt. Gwyneth azonnal megparancsolta, hogy nyergeljék fel a lovat és álljanak elő a kísérők, akik majd kilovagolnak vele. Amikor a kancát elővezették, Aislinn még egyszer megpróbálta lebeszélni, elmagyarázta, hogy tartsa szorosan a gyeplőt, de a gyűlölködő pillantás ismét elhallgattatta. Aislinn összerezzent, amikor Gwyneth korbáccsal vágott a ló oldalára, amitől a kanca megugrott és a kíséret előtt kivágtatott az udvarból. Aislinn elkeseredve nézett a távozó csapat után, és attól sem könnyebbült meg, hogy Cregan felé indultak. Nem az úti cél, inkább az út aggasztotta; kitaposott út volt ugyan, de ha arról valaki letért, könnyen bajba kerülhetett valamelyik vízmosásban. Aislinn munkával próbálta elűzni nyomott hangulatát, de csak Maida panaszait hallgathatta, akit Gwyneth rettenetes modora és udvariatlansága hozott ki a béketűrésből. Aislinn végül elvesztette a türelmét, és bemenekült a hálóterembe. Tudta, hogy nem hozhatja szóba Wulfgar előtt a dolgot, hiszen a férfi már így is épp eléggé gyűlöli a nőket; esetleg azt hiszi, hogy Aislinn igazságtalanul bírálja a húgát, és nem hallgatja pártatlanul a szavait, bár Gwynethnek egy délelőtt is elég volt, hogy megutáltassa magát. Először Maida ruhásládáját túrta fel, hátha talál magának valamit, de amikor egyik ruhája sem volt jó rá, csalódottsága veszekedéssé tette. Később megparancsolta, hogy vigyék fel az ebédjét, majd pofon vágta Hlynnt, most pedig kint kóborol Aislinn kedvenc lován. Gwyneth valóban kóborolt csak, hiszen fogalma sem volt, hogy hol jár. Egyszerűen űzte-haj szólta a lovat. Forrt benne az indulat, képtelen volt 110

elviselni, hogy a fiatal szász lány a bátyja nyakán élősködik. Ráadásul Wulfgar még nyíltan büszkélkedik is vele, mintha valami magas rangú hölgy lenne, pedig csak szaj-ha, egy rabszolga. És még van képe azt állítani, hogy ez a kanca az övé. Miféle jogon lehetne egy jobbágynak tulajdona, hát még egy rabszolgának? Neki sincs még egy rendes ruhája sem, amiben visszatértekor Ragnort fogadhatná! Aislinn-nak bezzeg vannak, mert Wulfgar megengedte, hogy megtartsa őket. Az az ékköves tőr, amit az övében hord, önmagában is szép pénzt ér. Gwyneth rácsapott Cleome-ra, majd addig ütötte, amíg a ló neki nem iramodott. Két kísérője lemaradt, és lovaikat kímélve messzebbről követték Gwynetht. Cleome, aki úrnője határozott, tapasztalt vezetéséhez szokott, a laza gyeplőben nem érzett irá-nyítást. A kitaposott úton haladt ugyan, de alig figyelt lovasa kívánságaira. Gwyneth ettől még ingerültebb lett, és dühösen megrántotta a gyeplőt. A ló letért az ösvényről, és bevágtatott a sűrűbe. Gwyneth úgy verte a lovat, hogy az végül felkapta a fejét, és vágtába kezdett: csörtetett árkon-bokron át. Gwynetht lassan hatalmába kerítette a félelem, mert már rájött, hogy mit idézett elő. Ágak csapódtak az arcába, indák tépték a ruháját, de a paripa semmivel sem törődve vágtatott, és Gwynethen úrrá lett a pánik. Egy keskeny szurdok tűnt fel előttük, de a ló nem lassított. Meg sem állt, csak beleszökkent a szakadékba. Gwyneth sikoltott, és levetette magát a nyeregből, a ló pedig lefelé zuhant a bokrok és a faágak között, míg iszonyatos csatta-nassal földet nem ért a köves szurdok mélyén. A két kísérő áttört a sűrűn, és megállt Gwyneth mellett, aki lassan feltápászko-dott. Azonnal elfeledkezett a félelméről és önnön ostobaságáról, csak a dühe nem párolgott el. - Esztelen állat! - kiabálta. - Nyomorult gebe! Az ösvényen még csak elficánkol, de az erdőben úgy száguld, mint az űzött vadló! Lesöpörte a szoknyájára tapadt leveleket, majd összekuszáló-dott hajából is megpróbálta a füvet kifésülni! Dühösen bámulta a szurdok alján heverő és kínjában keservesen ziháló lovat, de meg sem kísérelte, hogy könnyítsen szenvedésén. Az egyik kísérője leszállt a nyeregből, és a szakadék peremére állt, majd bágyadt mosollyal fordult vissza: - Azt hiszem, milady, a hátaslova súlyosan megsérült. Gwyneth felkapta a fejét, és sarkon fordult: - Á, az az ostoba gebe még egy ekkora gödröt sem vett észre! Csakhogy megszabadultam tőle! A közeli bozótból lódobogás és ágrecsegés ütötte meg a fülüket. Az erdő sötétjéből Wulfgar tört elő a csapata élén. Megállította hatalmas csatalovát Gwyneth és kísérete mellett, majd bőszszúsan végigmérte őket. - Mi folyik itt? - dörögte. - Mit keresel itt? Sikoltást hallottunk! Az egyik kísérő a szakadékra mutatott, és Wulfgar közelebb léptetett. A tekintete elsötétült, amikor felismerte Aislinn kancáját a mélyben. Dühösen Gwynethhez fordult: - Hogyhogy kilovagoltál, húgom, s ráadásul olyan lovon, amire nem is kértél engedélyt? Gwyneth vállat vont: - Ugyan, mit számít egy rabszolga lova! Aislinn úgysem használja, hiszen a hálótermedben teszi a dolgát! Wulfgar ridegen nézett rá, és csak keservesen sikerült elérnie, hogy ne ordítson vele. 111

- Jó paripa volt, és most átkozott meggondolatlanságoddal elpusztítottad! - Kiszámíthatatlan ló volt - felelte Gwyneth színtelen hangon -, akár én is meghalhattam volna. Wulfgar lenyelte a kikívánkozó éles választ. - Ki engedte meg, hogy elvidd a lovat? - Nincs szükségem egy rabszolga engedélyére - vágott vissza Gwyneth dölyfösen. - Aislinn lova volt, ezért tetszés szerint elvihettem! Wulfgar keze ökölbe szorult: - Ha Aislinn rabszolga, akkor az ő tulajdona most az enyém is - morogta visszafojtott hangon. - És mivel én vagyok itt a földbirtokos, én vagyok itt az úr, és minden az enyém! Sem a lovaimat, sem a szolgáimat nem bántalmazhatod! - Engem ért a gyalázat - tört ki Gwynethből az indulat. -Nézz csak rám! Meg is ölhetett volna ez a megvadult állat, és fliég csak nem is szóltak, hogy az életemet kockáztatom, ha felülök rá! Aislinn visszatarthatott volna, de azt hiszem, szívesebben látna holtan. Egy szóval sem figyelmeztetett! Wulfgar egyre vészjóslóbban meredt rá. - De igazán, Wulfgar, mit találsz abban a locsogó szolgálóban? kérdezte Gwyneth. - Azt hittem, hogy akit elkényeztettek Vilmos udvarának hölgyei, az nem adja le magát efféle aljanéphez. Az az áskálódó, cselszövő szajha előbb-utóbb mindkettőnk vesztét okozza majd. Wulfgar váratlanul megfordult, s felemelt karral indulást vezényelt. - Wulfgar! - toppantott Gwyneth haragosan. - Legalább az egyik lovagod leszállíthatnád a lováról, hogy vissza tudjak menni. Wulfgar kőkeményen ránézett, majd odaszólt Gwyneth egyik kísérőjének: - Ültesd fel magad mögé, Gard! Hadd utazzon Darkenwal-dig a lovad farán! így talán megtanulja, mennyit ér egy pompás paripa! Ismét Gwynethre nézett, aki hidegen állta a pillantását. - Nos, húgom, a legkevesebb, amit megtehetek, hogy befejezzem a munkát, amit te oly vigyázatlanul elkezdtél. Elharapta a mondat végét, mintha viszolyogna tőle, majd leugrott Hun hátáról, egy közeli bokorhoz kötözte a lovat, és a meredélyen lement Cleome-hoz. Megragadta az állat alsó állkap-csát, a fejét maga felé fordította, a nyakát megfeszítette, amíg farkasszemet nem nézett a lóval. Cleome még hősiesen megpróbált feltápászkodni, de Wulfgar két gyors tőrszúrással elvágta °ldalt az állat nyaki ütőerét, majd gyöngéden visszafektette a földre a fejét. Felindultan tért vissza a saját lovához. Élesen szólt oda Gwyneth másik kísérőjének, hogy csatolja le Cleome-ról a lószerszámot. Némán folytatták útjukat a sötétedő erdőben, míg Darkenwaldba nem értek, ahol az őrszem jelezte jöttüket. Wulfgarnak feltűnt Aislinn ruhájának kékje: a lány elébük jött, s láttán Wulfgart nyomasztó gondolatok kerítették hatalmukba. A szász lány az elégedettség miféle bűvöletébe ringatta, hogy nyugodtan hátat mer neki fordítani? Lehet, hogy egy nap majd éppen azt a tőrt döfi a bordái közé, amit az engedélyével tarthatott csak meg? A lány maga mondta, hogy elevenen nagyobb biztonságban érzi magát mellette, de vajon később is így lesz-e? Ha a körülmények úgy hozzák, hogy eltegyék láb alól, nem a 112

lány lesz-e, aki majd az ítéletet végrehajtja? Ó, Uram, hogy nem tudok megbízni egyetlen nőben sem - fohászkodott fel. Megfeszült az ajka, amikor arra gondolt, mennyire élvezi a lány társaságát. Bolond lenne, ha a testvére vádaskodása miatt félreállítaná. Különben sem árthat neki, amíg nem bízik meg benne. Már majdnem elmosolyodott, amikor eszébe jutott a kanca, és tudta, csakis ő közölheti Aislinn-nal, milyen veszteség érte. Gondolatai kedvetlenül kanyarodtak vissza Gwynethhez. Még egy nő, akinek az ostobaságát tűrnie kell, s még gyönyörűségére sem szolgál. Aislinn némán állt, és várta a közeledőket. Sweyn is kilépett a kastélyból, és megállt mellette, Aislinn kissé elpirult, amikor pillantása Wulfgaréval találkozott, mert nem feledte reggeli, szenvedélyes ölelkezésüket. A férfi komornak látszott, majd elfordult, és nyers hangon parancsokat osztogatott az embereinek. Wulfgar rosszkedvűen szállt le Hun nyergéből, aztán odavetette a kantárszárat Gowainnek, és Aislinnról tudomást sem véve felszaladt a lépcsőn, kivágta a kaput és becsörtetett a kastélyba. Aislinn zavarba esett, és értetlenül kémlelte hol egyik, hol másik férfi arcát, ám a katonák kerülték a tekintetét, és szótlanul vezették el a lovaikat. Aislinn megfordult, mert nem tudta mire vélni a viselkedésüket, és ekkor látta meg Gwynetht, aki egyik kísérője mögött ült. Aislinn most már rémülten nézett körül, a kis kancát azonban sehol sem látta az erős normann paripák között. Ismét Gwynethre pillantott, aki éppen akkor szállt le a lóról, és észrevette, hogy lesöpri a szoknyáját. Aislinn hirtelen támadt balsejtelemmel meredt a másik nő piszkos ruhájára. Gwyneth hidegen viszonozta a pillantását. Aislinn elfojtotta feltörő kiáltását, sarkon fordult és Wulfgar után sietett. A férfit az asztalnál találta: egy kupa sörrel ült ott, maga elé bámult. - Cleome Creganban maradt? - kérdezte Aislinn halkan, bár a hangján érződött, hogy tudja a választ. - Nem - sóhajtott fel a férfi -, a kanca eltörte a mellső lábait, és meg kellett szabadítanom a szenvedéseitől. Elpusztult, Aislinn! - Cleome? - hitetlenkedett Aislinn félig nevetve, félig zokogva. - De hát hogy történhetett? Cleome jól ismerte a járást! A háta mögött metsző hang csattant fel: - Ugyan már! Az az ostoba állat még az egyenes úton is eltévedt, csak azt a szurdokot nem tévesztette el, amibe beleesett, s közben még engem is levetett a hátáról. Ott is maradhattam volna! Nem is szóltál, hogy milyen gálád az a ló. - Gálád? - visszhangozta Aislinn zavartan. - Cleome nem volt kétszínű. Nagyszerű jószág volt. Nála gyorsabb paripa nem akadt! - Ej, kérdezd csak meg a kísérőimet, milyen rossz természetű volt. A saját szemükkel látták, és megesküdhetnek, hogy igazat mondok! Mit nyernél a halálommal? Aislinn csak értetlenül ingatta a fejét, s magán érezte Wulfgar rezzenéstelen tekintetét, mintha a férfi is némán kérdőre vonná. Aislinn nevetni próbált: - Kegyetlen tréfát űzöl velem, Gwyneth! Az én lovamat pusztítottad el! - Még hogy a tied? - gúnyolódott Gwyneth. - Egy ló birtokosának véled magad? Te, aki senki rabszolga vagy? - Belemosolygott Aislinn tágra nyílt, csodálkozó szemébe. - A bátyám lovára gondoltál? 113

- Nem! - kiáltotta Aislinn. - Cleome az enyém volt! Az apámtól kaptam! Haragosan nézett a testvérpárra, és elfúló hangon tette hozzá: - Nekem csak ő volt... - A többi zokogásba fulladt. Wulfgar felállt, a kezét Aislinn karjára tette, mintha vigasztalni akarná, de a lány dühösen elkapta a karját, a lépcső felé futott, hogy az egyedüllétben keressen vigasztalást. Már a lépcső tetején járt, amikor Gwyneth hangja felcsattant: - Állj meg! Nem távozhatsz, amíg engedélyt nem kapsz rá! Még Wulfgar is megrökönyödött, és kérdőn nézett a testvérére. Gwyneth odafordult hozzá: - A testvéred vagyok, míg az a kényeskedő szuka csak egy közönséges rabszolga! Egy foglyul ejtett rabszolga! - dühöngött. - Mezítláb, rongyokban járok, te pedig megosztod az ágyad ezzel az angol lotyóval, és a legszebb ruhákban járatod! Talán igazságosnak érzed, hogy a rokonod szenvedjen, míg a rabszolgád vendégszereteted előnyeit élvezi? Azt a nőt apám és elébem helyezed, mintha bátorságod jutalma lenne. Az asztalodnál a morzsák jutnak nekünk, míg ezt a ringyót magad mellé ülteted és kedvedre becézgeted! Gwyneth nem vette észre Wulfgar vészterhes homlokráncolá-sát. Aislinn megtorpant ugyan Gwyneth parancsára, de még a benne dúló indulat ellenére is felfigyelt a férfi arcán tükröződő tomboló haragra. Bolsgar nagy kínnal felkönyökölt: - Gwyneth! Gwyneth, hallgass rám! - parancsolta. - Nem beszélhetsz így Wulfgarral. Vilmos herceg lovagja! A normannok meghódították ezt az országot. Bár nem a csatatéren szenvedtem vereséget, mégis megfosztottak a birtokomtól! Koldusként kopogtattunk be hozzá, és most a könyörületességére hagyatkozunk. Ha atyád vagyok, akkor nem élhetsz vissza a kedvességével! - Az atyám, valóban! - Gwyneth most az öreg elé perdült, és korbácsával a címerétől megfosztott pajzsra mutatott. - Akkor is az atyám voltál, amikor halálba küldted a bátyám? Vagy amikor az anyám meghalt? Akkor is az voltál, amikor elhurcoltál az otthonomból, és fél Anglián át ebbe a patkányfészekbe cipeltél csak azért, mert a normannok mint e fattyú Wulfgar kastélyát emlegették? És ma megsebesültem, majdnem odavesztem. Talán egy rabszolga pártját fogod a saját lányoddal szemben, vagy egyszer végre már valóban az apám leszel? Gwyneth már újabb támadásra nyitotta a száját, amikor Wulfgar mennydörgő hangja belefojtotta a szót: - Elhallgass, asszony! Gwyneth szembefordult vele, és Wulfgar hideg, átható pillantása láttán nem mert megszólalni. - Ne feledkezz meg magadról! - parancsolta Wulfgar elfojtott dühvei, és egy lépést tett felé. - Jól vigyázz, húgom! Fattyúnak neveztél? Az is vagyok. De nem én akartam így. Most felpanaszolod drága anyád halálát. Igaz, hogy meghalt, de miért? Nagyon is azt hiszem, hogy saját akaratából. Az öcsém, Harold vitéz lovagja a harcmezőn lelte halálát. Senki sem küldte oda. Az esküje, a becsülete kötelezte, azért ment harcba. Férfiként halt meg a maga választotta ügyért. És az én ügyem, húgom? Nekem milyen választásom maradt? Te! Az öcsém! Az anyám! Az apád! Valamennyien ugyanazért taszítottatok el. El-küldtetek messze, a 114

tengerentúlra, hogy ne sározzam be tisztes neveteket és ne hozzak szégyent rátok. Fiatal voltam, nem tudtam, mi az a törvénytelen származás, fiatal kölyök voltam, aki csak egy apát ismert. Bolsgarhoz fordulva folytatta: - Azt állítottad, uram, hogy anyám helyre akarta hozni a vétkét. Hidegen felnevetett. - Én mondom, nem volt ez más, mint egy házsártos feleség bosszúja! Ugyan ki szenvedett miatta? Talán ő? Aligha. A húgom? A legkevésbé sem, hiszen anyám szemében Gwyneth maga volt a tökély. Az öcsém? Ő aztán soha, hiszen attól fogva ő lett a kedvenc. Ön talán? Igen, azt hiszem, ön keservesen megszenvedett, hiszen mi ketten valóban apa és fia voltunk. De ön az anyám kedvére tett, és engem száműzött! Az acélszürke szempár most ismét Gwynethen állapodott meg: - Engem te ne oktass, hogy mivel tartozom a családomnak. Panasz nélkül fogadd el, amit szívesen adok, mert én nem érzem, hogy bármilyen kötelezettség erre kényszerít! Hogy miben s kiben lelem örömöm - itt Aislinnra bökött -, azt gátlástalanul bírálod, pedig ez rám tartozik, és semmi közöd hozzá! Az enyém, akár tetszik neked, akár sem! És vigyázva emlegess lo-tyókat, fattyúkat, mert én nem szégyellek megütni egy nőt! Sokszor estem már kísértésbe, és lehet, hogy egy szép napon nem tartom vissza magam. Tehát jól vigyázz! Gwyneth dühösen, de szó nélkül hallgatta. - Az engedélyem nélkül elvitt kanca elpusztult, pedig én szeretem a jó lovakat, ez pedig nagyszerű paripa volt. Azt állítod, rossz természete volt, de ez nem igaz. Én inkább azt mondom, hogy kissé ijedős lehetett, hiszen amióta megjöt, tem, Aislinn nem lovagolhatott rajta. Talán ez okozhatta a végét, és majdnem a tiédet is. Hagyjuk hát ennyiben a dolgot. Nem akarok több alaptalan vádaskodást hallani! Azt tanácsolnám, próbálj beletörődni egy a régebbinél talán szűkösebb ruhatárba. Sem türelmem, sem kedvem, hogy a nyavaly. gásodat hallgassam! Ha úgy érzed, méltatlanság ért, beszéli csak a többi angol asszonnyal, és tudd meg, mit vesztettek és mit szenvedtek! Gwyneth ádáz tekintetére ügyet sem vetve távozni készült. De a terem közepén még egyszer megállt, és szembefordult a húgával: - Vilmos parancsára holnap indulok - mondta, és Aislinn riadtan pillantott rá. - Nem tudom, meddig leszek távol, de remélem, mire visszatérek, megbékélsz a gondolattal, hogy itt én vagyok az úr, és úgy irányítom a birtokom és az életem, ahogy nekem tetszik. Sweyn itt marad, a távollétemben illő tisztelettel viseltess iránta. A szükségleteitekre lesz nála pénz, nem azért, mert ezt követeled tőlem, hanem mert nekem így tetszik. Nos, a női fecsegés hamar kihoz a béketűrésből, tehát ne élj vissza a türelmemmel! Elmehetsz, kedves húgom, és ha így nem érte-néd, ez azt jelenti, hogy vonulj vissza a szobádba! Wulfgar megvárta, amíg Gwyneth megfordul és egyetlen szó nélkül felszalad a lépcsőn, aztán becsapja maga mögött az ajtót. Aislinn könnyes szemét Wulfgarra emelte, aki látta, micsoda gyötrelmet él át a lány. Egy hosszú percig elmerültek egymás tekintetében, aztán a lány megfordult, és míg lassan felment a lépcsőn, Wulfgar elgyönyörködött csípője kecses ringásában és válla büszke tartásában. Wulfgar megérezte mostohaapja figyelmes tekintetét, és az idős lovag felé fordult: félig-meddig megrovást várt az előbbi kifakadásáért. Bolsgar 115

ajkán azonban halvány mosoly játszadozott. A fejével alig észrevehetően biccentett Wulfgar felé, majd visszadőlt a prémekre, és elmerült a táncoló lángok látványában. Wulfgar most Sweynre nézett, aki a kapu mellett állt. A skandináv arca ugyan kifejezéstelen volt, de a két jó barát egymás gondolatait is ismerte. Sweyn egy perc múlva sarkon fordult és távozott. Wulfgar magához vette a sisakját és a pajzsát, majd felment lépcsőn. Nehéz szívvel és léptekkel haladt. Tudta, mennyire fái Aislinn-nak a ló elvesztése. Wulfgar elbírt a dühével, de hogy a bánatával megbirkózik-e, nem tudta. Elsősorban magát okolta azért, ami történt. Egy paranccsal megakadályozhatta volna, csakhogy máshol jártak a gondolatai: birtokán és a rá váró feladatokon, melyeket távollétében is el kell látni. Belépett a szobába, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Aislinn az ablak mellett állt, az ablaktáblának támasztotta a homlokát, és patakzott a könnye. Wulfgar figyelte egy darabig, majd szokásos gondosságával eltette lovagi jelvényeit: a páncélingét, a sisakját, kardját, végül a pajzsát. Wulfgar mindig függetlennek tartotta magát, akinek nem jár az esze a nőkön. Kemény és kalandos életet élt, amelyben nem volt helye egy feleségnek, bár nem is akadt még olyan lány, akit társul választott volna. Most először zavarta a gyöngédség hiánya. Fogalma sem volt, hogy vigasztaljon meg egy bánkódó lányt, hogyan fejezze ki a sajnálatát. Eddig még nem fordult elő, hogy szükségét érezte volna hasonlónak. A nőkkel folytatott rövid, felszínes kapcsolatai egy-két éjszakánál ritkán tartottak tovább. A nők csupán kielégítették, semmi több. Amikor megunta őket, magyarázkodás nélkül továbbállt. Az érzelmeik vagy a ragaszkodásuk semmit sem jelentettek számára. De Aislinn veszteségét mélyen átérezte, mert már ő is tapasztalt hasonló bánatot egy kedvenc lova pusztulásakor. Valami tapasztaláson túli belső tudásnak engedve Wulfgar odalépett a lányhoz, és izmos mellkasára vonta a fejét, majd megpróbálta lecsendesíteni a zokogását. Gyengéden kisimított egy könnyáztatta tincset az arcából, és egyenként csókolta le a könnyeit, mígnem Aislinn magától kínálta csókra az ajkát. A lány viselkedése kellemesen lepte meg Wulfgart, s változékonysága egy pillanatra elbizonytalanította. Azóta, hogy először a magáévá tette, Aislinn úgy tűrte a közeledést, mint bármely rabszolga a gazdájáét, aki alig várja, hogy túl legyen az egészen. Mégis, ha Wulfgar meg akarta csókolni, kézzel-lábbal ellenkezett. Most azonban, bánata van, szinte mohón viszonozta a férfi csókját, és egyre hevesebb vágyának engedve lágy, nedves ajka készsége-sen nyílt szét. Wulfgart elragadta a szenvedély, és már nem is érdekelte, miért oly odaadó most Aislinn, hanem karjába kapta és az ágyhoz vitte. A behajtott ablaktáblák közti résen egy vékony, ezüstös holdsugár óvakodott be a szobába, ahol Aislinn - lovagja karjában -békésen összegömbölyödve aludt. Wulfgar azonban ébren volt, az ezüstös fénycsíkot bámulta, és közben azon mélázott, ami nem sokkal azelőtt történt, ám zavart elméje sehogy sem talált magyarázatot. Aislinn pirkadatkor ébredt, és a hajnal fakó fényénél körülnézett a szobában. Nem kelt fel, hanem feküdt tovább, és élvezte Wulfgar testének melegét. Elmosolyodott: félig az elmúlt éjsza-káról álmodozott, félig a pillanat szelíd nyugalmát élvezte. Felkönyökölt, hogy jobban lássa az urát, gyönyörködött szép vonásaiban, ám ekkor két erős kar kulcsolódott köré, 116

és a férfi ma-gához rántotta. Aislinn felkiáltott, és máris küszködni kezdett, hogy kiszabaduljon. A férfi erre kinyitotta a szemét, és rámosolygott: - Ma chérie, csak nem kívánsz annyira, hogy felébresztesz legédesebb álmomból? Aislinn arca lángolt, el akart húzódni tőle, de a férfi szorosan ölelte. - Beképzelt vagy - hányta a szemére Aislinn. - Igazán, Aislinn? - kérdezte a férfi, de szürke szeme ragyogott. - Azt hiszem, mégis van a szívedben valami gyengédség irántam, kicsi boszorkányom! - Hazugság! - vágott vissza élesen. - Hogy is érdeklődne egy szász egy normann iránt? - Á! - sóhajtott egy nagyot Wulfgar, ügyet sem vetve Aislinn tiltakozására. - Nehéz feladat lesz egy másik vászoncselédet találni az úton, olyan meg lehetetlen, aki még kicsit kedvel is! - Ó, te beképzelt pojáca! - füstölgött Aislinn, és megpróbálta ellökni. A férfi azonban még szorosabban ölelte, és a meztelen mellkasához szorította a lány fedetlen keblét. - Ha magammal vinnélek, Aislinn, bizonyosan nem unatkoznék. De attól tartok, egy gyönge lány nem bírná a menetelés megpróbáltatásait, én pedig inkább nem kockáztatok egy ilyen kincset abban a bolond játszmában. Wulfgar a lány feje mögé nyúlt, magához vonta, amíg az ajkuk nem találkozott. Hosszú és szenvedélyes volt a csókja. Aislinn megint úgy érezte, hogy teljesen elgyengül. Wulfgar nem engedte el, hanem vele együtt átfordult, ráhenge-redett, de már nem kellett erőszak, hogy féken tartsa Aislinnt. A lány átkarolta a férfi nyakát, hogy bizonyítsa gyengeségét és sürgető, leküzdhetetlen szenvedélyét. Ugyanaz az erős vágy sodorta magával, amit néhány órája élt át, amikor oly öntudatlan odaadással engedte át magát a férfi minden mély és ütemes mozdulatának. Amikor végül Wulfgar kielégülten fordult el tőle, Aislinn teste még mindig sóvárgott a simoga-tása után, és erre a kielégítetlen és csalódott éhségérzetre képtelen volt magyarázatot találni. Az előbbi viselkedése miatti szégyenkezés és a férfi gúnyolódása lehűtötte a szenvedélyét. Wulfgar csak kihasználja, aztán meg tréfát űz gyengéd érzelmeiből. Hogy is őrizné meg a hi-degségét és a tartózkodását, amikor már a csókjaitól elveszti a józanságát? Lehet, hogy tényleg kezd beleszeretni? Ez a gondolat végképp kijózanította. Felpattant, amitől Wulfgar szorítása engedett, így kicsúszhatott a férfi markából, és kissé magával is rántotta a férfit, ahogy az ágy szélére menekült. - Mi az ördög? - kiáltott Wulfgar, és kinyúlt, hogy visszahúzza. Nem értette, mi történt. - Gyere ide, te lány! - sürgette Aislinnt. - Nem - sikoltott fel a lány, és leugrott az ágyról. Harcra készen állt meg vele szemben, a keble hullámzott, vörös hajsátra röpködött mezítelen teste körül. - Csak gúnyolódsz rajtam, aztán a saját kielégülésed keresed! Tudod mit, keresd inkább egy kéjenc lotyójánál! - Aislinn! - kiáltott rá nyers, parancsoló hangon Wulfgar, és utánavetette magát. De Aislinn visítva félreugrott, és az ágy túloldalára menekült. 117

- A népem ellen indulsz harcolni, és azt várnád, hogy jókívánságokkal halmozzalak el? Jóságos Isten! Aislinn csábító látványt nyújtott, amint megállt a beszűrődő fényben, karcsú teste ragyogott az első aranyos sugarakban. Wulfgar meg akarta kerülni az ágyat, de megállt, és derűsen szemlélte. Aislinn villámló pillantást vetett rá, de azért dacosan állt, látta, hogy mennyire kívánja ez a szenvedélyes, erős férfi aki meztelenül néz vele farkasszemet. Wulfgar lassan elmosolyodott: - Á, chérie, nehezemre esik itt hagynom téged, csak hát muszáj! Vilmos lovagja vagyok. - Eltökélten megindult a lány felé, aki gyanakodva figyelte. - Azt akarod, hogy elhanyagoljam miattad a kötelességem? - A kötelességteljesítésednek sok angol élet esett áldozatul. Mikor lesz már ennek vége? Wulfgar vállat vont, és könnyedén felelte: - Majd ha Anglia fejet hajt Vilmos előtt. Villámgyors mozdulattal elkapta az óvatosságról megfeledkező Aislinn karját, és magához rántotta, aki dühösen, ám hiá-bavalóan birkózott vele, mert a férfi szorosan magához ölelte. Wulfgar élvezte az erőlködését, még nevetett is rajta, mire Aislinn egy sóhajjal megadta magát, és mozdulatlanná merevedett a férfi karjában, hiszen tudta, hogy máskülönben csak tovább csigázza a férfi vágyát. - Tudod, Aislinn, az történik, amit a kastély ura kíván, s nem az, amit a rabszolga akar. Csókja fojtogatásában Aislinnból fuldokló, dühös hang tört fel, nem akarta megadni magát feltámadó vágyának. Hidegen, mereven állt. Egy hosszú perc után a férfi elhúzódott tőle, és a lány szemébe nézve látta a gúnyt. - Most az egyszer, Wulfgar, normann lovagom - lehelte Aislinn, és ibolyakék szeme oly melegen ragyogott, amilyen hideg volt az ajka -, az lesz, amit a rabszolga akar... Ügyelj az öltözékedre, uram! A legkeményebb férfi is megfázhat ilyen hidegben! Felkapott egy prémet, bebugyolálta magát, huncut pillantást vetett Wulfgarra, aztán halk nevetéssel sarkon fordult és a tűzhöz ment, hogy kisebb fahasábokat tegyen a még forró parázs-ra. Ráfújt, de a szemébe szálló hamu elől gyorsan vissza is húzódott, míg Wulfgar jót nevetett rajta. Aislinn dühös grimaszt vágott a férfira, és a vízforraló edényt a tűz fölötti kampóra akasztotta. Wulfgar is közelebb húzódott a tűzhöz. Amikor a víz forrni kezdett, Aislinn oda ment, ahol a férfi kardja és öve függött. Megtalálta a hüvelybe bújtatott tőrét, a tűzhöz vitte, és egy kövön fenni kezdte. Wulfgar csodálkozva nézte, hogy mit művel a lány. - Érzékenyebb a bőröm, mint a tied, Wulfgar - magyarázta Aislinn -, és ha már ilyen csupasz arccal akarsz járni, hát akkor tartsd is rendben. A borostád durván karistolja a bőröm, és mivel megfigyeltem, hogyan borotválják a mieinket, gondoltam, talán megengeded, hogy ezzel az aprósággal viszonozzam a szívességedet. f Wulfgar most a lány ruháján heverő apró tőrre pillantott, és eszébe jutottak előző napi kínzó gondolatai. Talán most vár rá a halál, amikor harcba indul Aislinn népe ellen? Mondja talán meg, hogy ő nem olyan, aki feleslegesen olt ki emberi életet? Ó, Istenem, most végre megtudom az igazat, gondolta. Beleegyezően bólintott. 118

- Talán gyöngédebb a kezed, mint másoké - felelte, majd felkapott egy vászonkendőt, és a forró vízbe mártotta. Kicsavarta, egy kicsit meglengette, hogy hűljön, végül hátradőlt a székben, több rétegbe hajtogatva az arcára borította a kendőt. - Ó, Wulfgar! Ez aztán a kísértés! - csipkelődött Aislinn. -Talán ha egy holdhónappal ezelőtt így lemeztelenítenek előttem egy normann torkot... Felállt, és ujjával a penge élét vizsgálgatva a férfi fölé hajolt: - És mennyivel nagyobb lenne a kísértés, ha nem tartanék attól, vajon milyen lesz a következő gazdám. Wulfgar értékelte a tréfát, megpaskolta Aislinn fenekét, mire a lány felsikított, és gyorsabban látott a borotváláshoz. Lassú mozdulatokkal végighúzta a jól kifent kést a férfi arcán, míg meg nem szabadította a borostától. Amikor Aislinn befejezte, Wulfgar megdörzsölte az arcát: meglepte, hogy a lány egyszer sem vágta meg: - Ennél jobb inast egy lovag sem kívánhat magának - mondta, majd a kezét a prém alá csúsztatva megragadta Aislinnt, és az ölébe húzta. A szeme ragyogott, míg fátyolos hangon a fülébe súgta: - Ne feledd, Aislinn, te az enyém vagy, és senkivel sem osztozom rajtad! ~ Akkor talán mégiscsak fontos vagyok önnek, milord? - mormolta Aislinn halkan, és gyengéden megsimogatta a férfi sebhelyét. Wulfgar nem felelt a kérdésére, csak ennyit mondott - Ne feledd! Most már félreérthetetlen vágyakozással húzta magához a lányt. Ezúttal Aislinn olyan melegséggel és szenvedéllyel viszonozta az ölelését, amiről Wulfgar is tudta, hogy nem színlelés

119

X. FEJEZET Hideg volt a reggel: a viharos szél esőt söpört végig a hegyeken, és befújt a kastély minden repedésén. Aislinn még jobban beburkolózott a meleg gyapjúkendőbe, hidegtől elgémberedett ujjaival kis kenyérhajat kapott fel az asztalról, és azt rágcsálta, míg a tűzhöz nem ért, ahol Sweyn Bolsgarral üldögélt. A felélesztett tűz kezdte bemelegíteni a dermesztőén hideg termet. Aislinn leült egy kis zsámolyra Bolsgar széke mellett. A Wulfgar távozása óta eltelt napokban egyre jobban megszerette az öreg lovagot, aki az apjára emlékeztette. Az öreg kedvessége tompította Gwyneth durva kirohanásainak élét, és elviselhetőbbé tette Aislinn életét. Bolsgar kedves és megértő volt, míg a lánya ennek éppen az ellenkezője. Aislinn gyakran kérte ki Bolsgar véleményét a házra és a jobbágyokra vonatkozó ügyekben, mert tudta, hogy az évek során szerzett tapasztalatai sugallják bölcs tanácsait. Sweyn is gyakran fordult tanácsért Bolsgarhoz, mint ahogy szeretett elidőzni vele, hogy egy kupa sör mellett felidézzék azokat az időket, amikor Wulfgart még Bolsgar igazi fiának tekintették. Ilyenkor Aislinn csak csendben üldögélt, és odaadással hallgatta a két férfit, akik kedvteléssel emlegették a fiatal fiút, s dicsérték tetteit. Büszkeségük láttán szinte azt hihette volna, hogy ők ketten nemzették Wulfgart. Sweyn néha a kalandjaikról mesélt, amikor Wulfgarral zsoldosként szolgáltak, Bolsgar ilyenkor szemmel látható érdeklődéssel hallgatta. Wulfgar zsenge korában hagyta el a de Sward-házat, és Sweynnel együtt abból éltek, hogy zsoldosnak szegődtek a háború idején. A hírük messzire eljutott, mígnem szolgálataikért már a legtöbbet kérhették, és soha nem voltak megbízatás nélkül. A herceg is ekkortájt értesült Wulfgar bátorságától, és arról is, hogy milyen nagyszerűen bánik a karddal és a lándzsával, és meghívta kettejüket Franciaországba, hogy csat-a kíséretéhez. A lovag és a nemesúr között barátság szövődött; Wulfgar ugyanis minden teketória nélkül bejelentet -te, hogy fattyú, és csak pénzzel lehet megvásárolni a ragaszkodását. Vilmost megnyerte az őszintesége, rábeszélte hát Wulf-gart, hogy csatlakozzék hozzá, és ismerje el hűbérurának. Wulf, gar nem sokat töprengett, minthogy a herceg szavai meggyő-zően csengtek, ráadásul olyan férfi volt, aki iránt Wulfgar tiszteletet érzett. Wulfgar most harminchárom éves, és jó néhány éve szolgálta már a herceget. Aislinn elnézte a skandinávot és az öreg lovagot, ahogy a tűznél üldögéltek, és arra gondolt, hogyha Gwyneth itt lenne, alaposan megszidná őket, amiért így lopják a napot. Míg Aislinn a kenyérhéjat majszolta, Wulfgar húgára gondolt. Mennyire más, mint a bátyja vagy az apja. Wulfgar még alig jutott túl a hegygerincen, Gwyneth máris úgy parancsolgatott, mintha ő lenne a ház úrnője. A jobbágyokat megvetette, csupán állandó szolgálatukat igényelte. Egy percnyi pihenőt sem hagyott nekik. Talán leginkább az bőszítette fel, ha a parasztok Sweyn vagy Aislinn jóváhagyását kérték, mielőtt hozzáláttak volna a munkához, amit Gwyneth rendelt el. Ő vigyázott az éléskamrára is, és oly szűkmarkúan bánt az étellel-itallal, mintha keserves árat fizetett volna minden gabonaszemért. 120

A húst is kiadagolta, és hangosan megszidta azt, aki egy keveset is a csonton hagyott. A szegény jobbágyokat semmibe vette, pedig azok éhesen lesték az asztalról leszedett maradékot. Bolsgar és Sweyn egymáson túltéve csaltak a porciókkal, és húsos cubákokat dobtak az éberen figyelő parasztoknak. Amikor Gwynethnek feltűnt a dolog, láthatóan nagyon a szívére vette az árulásukat, és napokig dühösen szidta a pazarló férfiakat. A délelőtt csendes nyugalmát hirtelen metsző kiáltás zavarta meg. Aislinn ijedten ugrott fel, amikor látta, hogy az anyja fel-indultán fut le a lépcsőn, s közben a pokol összes démonait szó-longatja, hogy végezzenek ezzel a sátán lányával. Aislinn döbbenten meredt Maidára, és egy pillanatig azt hitte, hogy az elméje megbomlott. Gwyneth megállt a lépcsőfeljáró tetején, és rosszindulatú mosollyal nézte, hogy Maida Aislinn háta mögött keres menedéket. Aislinn szembefordult Gwynethszel, aki kényelmesen odasétált hozzájuk. - Rajtakaptam az anyádat, hogy lopott tőlem! Nem elég, hogy egy fedél alatt kell élnünk a jobbágyokkal, de még lopnak is! Wulfgar tudomására fogom hozni! Csak jól jegyezzétek meg a szavam! - Hazugság! Egy szó sem igaz ebből! - sivította dühöngve Maida. A kezét kétségbeesetten könyörögve emelte Aislinn felé. - A póktojásaim! A piócáim! Mind az enyém volt! A zsidóktól vettem őket! És most semmim sem maradt! - Gyilkos pillantást vetett Gwynethre: - Csak azért mentem be a szobájába, hogy megkeressem őket. - Hazugság? - háborodott fel Gwyneth. - Ott találtam a szobámban, a ládámban turkált, és még engem nevez tolvajnak! Ez a nő megőrült! - Anyám sokat szenvedett Ragnor és az emberei miatt - magyarázta Aislinn. - A tojásokat és a piócákat mások bajainak orvoslására használta; nagy becsben tartotta őket. - Kidobtam mindet! - húzta ki magát Gwyneth jeges büszkeséggel. - Úgy van, kidobtam a kacatjait! Ne tartsa itt a kastélyban! Nem tűröm, hogy a szobámban csússzanak-másszanak! - Gwyneth! - csattant fel Bolsgar ingerülten. - Nincs jogod hozzá! E ház vendégeként Wulfgar akaratának kell alávetned magad. - Hogy nincs jogom! - őrjöngött Gwyneth. - Én vagyok itt az egyetlen vérrokona! Ki meri a jogaimat kétségbe vonni? Fakókék szeme kihívóan szikrázott: - A távollétében vigyázni fogok a javaira és az érdekeire! Bolsgar gúnyosan felhorkant: - Úgy, mint ahogy rólam gondoskodsz? Úgy osztod ki az ételt, mintha a sajátod lenne. Wulfgar hagyott itt nekünk pénzt, erre te odavetsz néhány garast, a többit meg eldugod. Soha nem törődtél más érdekével, csak a magadéval. - Csak azt nem engedem, hogy te elpocsékold - vágott visz-sza a lánya metsző hangon. - Elszórnád ezt is, akár a vagyonúnkat! Fegyverekre! Meg katonákra! Lovakra! És mi hasznod lett belőle? Tartottál volna csak meg néhány rézgarast, most nem kellene morzsákért és szállásért könyörögnünk! Az öreg a tűzbe nézve dörmögte:

121

- Ha nem nyaggatott volna két nő is, akik mindenből mindig a legjobbat követelték, talán több embert küldhettem volna a bátyáddal a csatába, és akkor most nem lennénk itt. - Ó, persze, vádold csak szegény anyát meg engem! Még néhány garasért is könyörögnünk kellett, hogy ne járjunk rongyokban! szidalmazta Gwyneth az apját. - De most itt élünk, és én vagyok Wulfgar egyetlen vérrokona. E jogon majd teszek róla, hogy ezek a szászok ne élhessenek vissza a bátyám bőkezűségével. - Rokoni jogról szó sincs. - Sweyn volt oly vakmerő, hogy beleavatkozzon a vitába. - Amikor kidobták Wulfgart, az anyja is eltaszította és megtagadta. Ezzel a rokonságról is lemondott. - Tartsd a szád, te talpnyaló lakáj! - förmedt rá Gwyneth a vikingre. - Te csak fényesítsd Wulfgar fegyvereit és őrizd az ajtaját, amikor alszik. Itt nincs szavad! Mondtam, amit mondtam! Az a nő nem tarthatja idebenn a férgeit! - Ó, jaj! - siránkozott Maida. - Nem tarthatom távol a tolvajokat a szobámtól, de még a saját házamtól sem! - A te házad! - gúnyolódott Gwyneth. - Vilmosnak köszönhetően téged már nem illet a kastély. - De Wulfgar parancsa értelmében itt maradhatunk - for-tyant fel most már Aislinn is. Gwyneth haragja most Aislinnra zúdult. - Ti itt utolsó rabszolgák vagytok! A legalávalóbbak! Nektek semmitek sem lehet! - Ujjával dühösen Maidára bökött. -Te, te nyavalygó öreg csont, úgy jársz-kelsz a kastélyban, mintha még mindig a ház úrnője lennél, pedig rabszolgánál nem vagy több. Ezt nem tűröm el! - Nem! Az anyám Wulfgar akaratából van itt! - kiáltotta Aislinn. - A bátyád még Ragnor kezét is lefogta, amikor az a csirkefogó ki akarta rakni az anyámat! - Nem illethetsz szász szavakkal egy kékvérű normann lovagot - mondta Gwyneth megvetően, majd ismét Maidára támadt: - Milyen jogon tartasz igényt arra, hogy itt lakhass? Csak mert a lányod a ház urának ágyasa? Azt hiszed, hogy ettől már mindjárt normann jogok illetnek meg? Mit szólsz majd ahhoz, ha a ház ura egy feleséggel tér vissza, és a te drágalátos véredet az embereinek veti oda? Akkor milyen jogaid lesznek? Egy lotyó anyjának a jogai? Még a birtokon sem maradhatsz majd! Igen! Takarodj is innen! Keress magadnak egy kunyhót, de innen tűnj el! Tüntesd el a férgeid és magadat is. Kifelé! - Ne! - kiáltotta Aislinn. - Ezt nem teheted! Wulfgar maga jelölte ki a szobáját! Kétségbe vonod a bátyád parancsait? - Semmit sem vonok kétségbe! Én csak a javát nézem! - Aislinn... - Az anyja a ruhája szélét húzogatta. - Elmegyek. Összeszedem a holmimat. Úgyis olyan kevés maradt. Maida szemében könnyek csillogtak. Aislinn már szóra nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de az idős nő megrázta a fejét, a lépcsőhöz ment és lassan felkapaszkodott. A válla meggörnyedt, mint aki vereséget szenvedett. Aislinn néma dühvei meredt Gwynethre, de az csak gúnyosan mosolygott. 122

- Néha felfordul a gyomrom tőled, Gwyneth - szűrte Bolsgar lassan a foga közt. - Nem értem, mit siránkozol a távozása miatt - bámult rá győzelemittasan a lánya. - Az öreg banya már úgyis elég rég bántja a szemem a rongyaival és azzal a csúf képével! Bolsgar hátat fordított neki, és merev arccal a lángokba bámult. Sweyn is így tett, majd egy kis idő múltán felállt, és elhagyta a termet. Aislinn dühösen nézte Gwynethet, aki Wulfgar székében elter-peszkedve jóízűen falatozott a birkahúsból, amit Hlynn tett elé. Maida lejött a lépcsőn, rongyos prém takarta a vállát, a hóna alatt egy kis batyut szorongatott. Megállt a kapuban, és könyörgő tekintetet vetett a lányára. Aislinn összehúzta magán a kendőt, hogy védekezzen a kinti hideg ellen, és követte őt az udvarra. - Hova menjek most, Aislinn? - zokogta Maida. - Ne menjünk el most, mielőtt Wulfgar visszatérne? - Nem! - rázta a fejét Aislinn. Nehezére esett, hogy nyugodtan beszéljen, amikor legszívesebben megtépte volna Gwyneth haját, és kitöltötte volna rajta mérhetetlen haragját. - Nem, drága anyám! Ha mi elmegyünk, az emberek szenvednek majd miattunk, és senki sem lesz, aki enyhítené a fájdalmukat. Nem szolgáltathatom ki őket Gwynethnek. Háború van, és két nő nem járhat egyedül, kíséret nélkül! - Wulfgar úgyis elküld majd minket, ha egy feleséggel tér vissza erősködött Maida. - Akkor aztán semmivel sem leszünk jobb helyzetben, mintha most mennénk el! Aislinn a távolba meredt, s közben az utolsó éjszaka járt az eszében, amit Wulfgar karjaiban töltött. Szinte újra a testén érezte a férfi simogató kezét. Tekintete ellágyult. Elég volt csak felidéznie a szeretkezésüket, hogy emésztő szenvedély járja át, De vajon Wulfgar mit érez? Igazán az övé-e, vagy visszatérte-kor otthagyja egy másik nő kedvéért? Egy pillanatra felrémlett előtte, amint Wulfgar mást ölel. Boldog izgalmát düh váltotta fel. Annyi vágyakozó férfi közül, akik az apjától a kezéért könyörögtek, éppen annak lett a szeretője, aki megveti a nőket, és nem bízik egyben sem. Milyen a sors iróniája, hogy ő, aki oly büszkén viselkedett az utána sóvárgókkal, most ennek a furcsa normannak a rabszolgája, aki kijelentette, hogy bármikor oly könnyedén felejti el, mint egy pár kesztyűt. Bár kiderült, hogy kesztyűkre is nagy szükség van. Aislinn ettől lecsillapodott, és újjáéledt önbizalommal nézett maga elé. Még ha Wulfgar valami szajhával tér is vissza, vajon tényleg oly könnyedén elfelejtené őt? Lehet, hogy annyit gondol rá, mint ő a férfira? Az utolsó éjszakán Wulfgar boldog volt, Aislinn ezt biztosan érezte. Lehet, hogy a férfi úgy gondol rá, mint arra az asszonyra, akihez szabadon tér majd vissza. Rátértek egy ösvényre, mely egy üres kunyhóhoz vezetett: apa és fia éltek itt, akik Ragnor ellen harcoltak Erlanddal, és akkor vesztették életüket. Maida félve megtorpant, de Aislinn karon fogta és a kunyhó felé húzta. - Szellemek! Félek a kísértetektől! - kiáltotta Maida. - Mit tesznek majd velem, ha itt maradok egyedül? Elragadnak magukkal. Tudom!

123

- Nem! - Aislinn igyekezett csillapítani az anyja félelmeit. -Barátaink laktak itt, akik nem járnak vissza, hogy Erland özvegyével rosszat tegyenek! - Azt hiszed? - nyöszörögte Maida. Aztán hirtelen gyermeki bizalommal követte a lányát a kunyhóba, amely a kastély körüli házaktól távolabb épült. Aislinn belökte a rozoga ajtót, és a poros, áporodott levegőtől köhögni kezdett. - Nézd, anyám! - mutatott körül. - Jól megépített, erős falak, és ügyes kézzel rendbe lehet hozni, hogy kényelmes otthont csinálj belőle. A ház belül is komor látványt nyújtott, de Aislinn igyekezett vidáman viselkedni az anyja előtt. A két parányi ablakra vékony, olajos bőrt feszítettek ki, ami a fényt alig, a hideg téli szelet viszont annál inkább beengedte. A döngölt padlóról - amit nádtörekkel szórtak be - minden egyes lépésnél vastag porfelhő szállt fel. Az egyik falnál durván összetákolt tűzhely állt, a má-siknál pedig egy szilárd tölgyfa ágykeret, rajta petyhüdt, rothadó matrac. Egyetlen, durván kifaragott szék állt egy rönkasztal mellett, a tűzrakóhely közelében. Ide rogyott le Maida elkeseredetten. Aislinnt is nyugtalanság kínozta. Fáradtan odalépett az ajtóhoz, nekitámaszkodott a félfának, és kibámult a kopár tájra. Tudta, micsoda küzdelem lenne, ha szembeszállna Gwyneth akaratával, és azt követelné, hogy anyja visszatérhessen a szobájába, amelyet Wulfgar jelölt ki a számára. Gwyneth úgy viselkedett, mint akit démon szállt meg, és nem hagyja, hogy a kedvességben lelje az örömét. Aislinn felsóhajtott, felhajtotta hosszú ruhaujját, hogy nekilásson és emberi lakhellyé tegye a koszos kalyibát. A tűzhely feletti keskeny polcon talált egy kovakövet és egy fémdarabot, és a hamarosan fellobbanó láng valamelyest eloszlatta a sötétséget és a szoba hidegét. Aislinn fogta a faszegeken lógó koszos vásznakat, amiket utoljára még a ház szerencsétlen lakói akaszthattak fel, és a rothadó régi gyapjú- és bőrruhákkal együtt a feléledő lángok közé vetette, ahol a tenger féreggel együtt hamar elégtek. Aislinn undorodva fintorgott a szörnyű szagtól, amit a matrac árasztott, amikor az ágykeretből kicibálta. A fatálak alján néhány hét alatt keményre összeszáradt az ételmaradék, amit az itt lakók siettükben, hogy a normannok közeledtét hírül adó kürtszóra a kastélyba fussanak, itt hagytak. Aislinn Ger-fordra és a fiára gondolt. Míg a legtöbb családnál szikkadt kenyérhéjból ették a húst, ezek ketten fából faragtak maguknak tá-lakat. Ügyességük hiányozni fog Darkenwaldban, mert találékonyságuknak köszönhetően sok hasznos tárggyal, evőeszközzel és szerszámmal látták el a kastélyt. Az anyja legalább ezt a csekély fényűzést élvezheti, még ha nem is lesz része olyan kényelemben, mint amihez korábban hozzászokott. Amíg Aislinn dolgozott, Maida csak ült, dúdolt és a széken Mintázott. Úgy tűnt, fel sem fogja, mi van körülötte. Még arra sem riadt fel, amikor hirtelen kivágódott az ajtó és Aislinn ijed. ten felpillantott. Kerwick és Ham állt ott, a karjukban egy csomó takaróval és prémmel. - Úgy gondoltuk, hogy ennek hasznát veheti - mondta Kerwick. - Anyád szobájából hoztuk el, amikor Gwyneth parancsára ki kellett takarítanunk, 124

hogy birtokba vehesse. Ha az anyádat tolvajnak nevezték, akkor mi is azok vagyunk. Aislinn intett, hogy jöjjenek be, majd becsukta az ajtót: - Igen, mindegyikünket tolvajnak hívnak majd, mert gondoskodom róla, hogy ne fázzon és éhezzen! Kerwick körülnézett a szerény házban. - Thomas sátrakat és szalmazsákokat készít most a norman-noknak. Majd megnézem, hátha van néhány felesleges matraca. - Megkérnéd, hogy amint tud, jöjjön, mert új vasalás kell az ajtóra kérdezte Aislinn. - Attól tartok, ez az ajtólap még a leggyengébb vadat sem tartóztatná fel. - Itt akarsz te is aludni az anyád mellett? - kérdezte Kerwick aggódva. Nem lenne bölcs dolog, Aislinn. Sokkal jobban kell errefelé tartani a Ragnorhoz és a normannjaihoz hasonló hitvány alakoktól, mint az ostoba fenevadaktól. A férfiak nem bántják az anyád, mert őrültnek hiszik, de téged... Aislinn elfordult, és figyelte, ahogy Ham tiszta nádtörekkel hinti fel a padlót. - Gondolom, nem tudsz róla - mondta -, hogy Sweyn éjjelente a szobám ajtaja előtt alszik egy szalmazsákon. Az urához hasonlóan ő sem bízik a nőkben. Nem engedné, hogy idejöjjek. Kerwick megkönnyebbülten felsóhajtott: - Jól van. Egy perc nyugalmam sem lenne, ha tudom, hogy itt vagy. Wulfgar pedig a legmagasabb fára húzna fel, hogy elriasszam a többieket, ha a védelmedre mernék kelni, mert rögtön a legrosszabbra gondolna. - Igen - mormolta Aislinn -, a nőktől csak árulásra számít. Kerwick kutatóan pillantott Aislinnra, majd szaggatott sóhaj tört fel belőle. - Mennem kell - mondta -, mielőtt a viking megsejtené, hogy itt vagyok. Nem szeretném, ha Wulfgar e röpke, ártatlan találkozást félreértené. A két férfi távozott, Aislinn pedig ismét munkához látott. Benne jártak a délutánban, amikor megjelent Thomas, és nevetve letett Aislinn elé egy nehéz, vászonból varrt matracot. Aislinn felkapta, hogy betegye az előző helyére, és kérdő tekintetet vetett Thomasra, amikor az orrát megcsapta a szárított lóhere és réti fű illata. - Igen, úrnőm, megálltam egy rövidke időre a pajtánál, hogy tnegtöltsem a matracot, így egy normann ló ma este éhen marad! Aislinn felkacagott, és együtt rakták be a matracot a keretbe, aztán Aislinn prémeket és takarókat halmozott rá, amíg meleg, kellemes fekhely nem várta az anyját. Thomas még ottmaradt, hogy megjavítsa az ajtót. Sötétedett, mire Aislinn végre elégedetten nézett körül a kényelmessé varázsolt kunyhóban. Amikor az anyja már jóllakottan elaludt, Aislinn is távozott, és visszatért a kastélyba, hogy csillapítsa kínzó éhségét, hiszen egész nap csak azt a kis kenyérhéjat ette, amit reggel rágcsált. Amikor Aislinn belépett, Ham éppen a foglyokat tisztította, amiket Sweyn ejtett aznap délután. A fiú abbahagyta a munkát, amikor úrnőjét meglátta. Gwyneth kényelmesen üldögélt a tűz előtt, kézimunkázott, Bolsgar pedig egy rövid ágat farigcsált. - Milady - mosolygott rá a fiú -, félretettem a vacsoráját. Máris hozom! Gwyneth felpillantott a munkájából: - A későn jövők éhesek maradnak, meg kell várniuk a következő étkezést! - Parancsoló hangja egy oktávval magasabbra hágott: - A pontosság szép erény, Aislinn! Nem ártana megtanulnod! 125

Aislinn hátat fordított, ügyet sem vetett Gwynethre egyenesen Hamhez intézte a szavait: - Éhen halok, Ham! Vacsorázni akarok! Hozd az ételt! Ham elmosolyodott, bólintott, és elsietett, hogy teljesítse Aislinn kívánságát. A lány odasétált szokott helyéhez, a lord asztalhoz, és nyugodtan Gwynethre nézett. - Nem vagy a bátyám felesége - gúnyolódott Gwyneth. -°ár a ringyójaként közel állsz hozzá, rabszolgánál mégsem Vagy több, ezért ne is viselkedj úgy, mintha más lennél! Ham megbökte Aislinn karját, mielőtt az válaszolhatott volna Gwynethnek. Aislinn a fiú felé fordult, aki annyi ételt tett elé amivel akár ketten is jóllakhattak volna. Aislinn nem vonta két! ségbe a fiú hűségét, de tudta azt is, hogy ezzel magára vonhatja Gwyneth haragját. Hálásan elmosolyodott, és elfogadta az ételt - Különös, hogy annyi szász nő esett áldozatul a normán-noknak, és éppen te menekültél meg, Gwyneth - jegyezte meg elgondolkodva, és tetőtől talpig végigmérte a másik nő sovány testét -, de talán mégsem érthetetlen. Aislinn csak az evéssel foglalkozott, és tovább nem is figyelt a dúló-fúló nőre. Bolsgar azonban felkacagott, s Gwyneth haragja most apja ellen irányult. - Hát persze! A saját véreddel szemben egy ilyen szász disznó pártját fogod! Vilmos herceg a csatornába lökhetne, ahová valók vagytok! Tomboló dühében felrohant a lépcsőn, és bevágta az újonnan szerzett kényelmes szoba ajtaját. Az éjszakák egyre hosszabbak, a nappalok egyre szürkébbek és téliesen hidegek lettek. A fák csupasz ágai panaszosán nyöszörögtek a láp felől fújó hideg északi szélben. Ha végre elült a szél, sűrű köd szállt fel az ingoványról. A ködös esőt eleinte havas eső váltotta fel, majd igazi havazás. Előkerültek a medve-, farkas- és rókaprémek, amiket az emberek gyapjúruháik fölé húztak. A kastély frissen elejtett állatoktól és a lenyúzott bőrök kikészítésére szolgáló csersavtól bűzlött, hiszen egyre több prémre volt szükség. Aislinn azzal nyugtatta magát, hogy Mai-da kényelmesen él a parányi kunyhóban. Prémet küldött át, és Kerwick naponta szedett neki tűzifát. Aislinn ételt vitt neki, majd visszafelé betért a városban a betegekhez is. Maida a gon-doskodás ellenére is egyre visszahúzódóbb lett, és megjelenésében is egyre inkább emlékeztetett egy öreg banyára. Aislinn hallotta, hogy Maida énekét éjszakánként is hallani, a szellemekhez szól, vagy ifjúsága társaihoz, mintha azok válaszolnának is neki, vagy úgy szól, mintha halott férje is ott lenne, együtt élne vele a kunyhóban. Gwyneth igencsak szívesen terjesztette az ilyen pletykát, és amikor meglátta Maidat, de Ais-linnt hallótávolságon kívül tudta, még aljasul célozgatott is a helyet látogató szellemekre. Maida egyre fásultabb és csüggedtebb lett, és Aislinn úgy találta, egyre kevésbé képes felfogni a valóságot. Az öregasszony háborodottságában mindenféle titokzatos kotyvalékokat főzött, amelyekkel - mint állította - kiűzheti a normannokat Angliából. Aislinn nem találta semmi értelmét, hogy vitatkozzék, vagy megpróbálja megértetni vele, hogy azerőlködése hiábavaló. Egy hideg, viharos napon Ham eltakarta az arcát, nekifeszítette a hátát a szélnek, hálát adva az égnek, hogy jól lehetett vadászni és ennyi a 126

meleg szőrme. Prémtunikája alatt gyógynövényeket szorongatott, melyekért Aislinn küldte el az anyjához. Ham sietősen tette meg az utat hazáig, és megállt az egyik kunyhó védelmében, hogy kissé kifújja magát. - Hé! Hé, te! Ham! A nevét hallván Ham megfordult, és meglátta Gwynetht, aki egy hosszú köpenybe burkolózva állt a kastély kapujában. - Gyere ide! Gyorsan! - intett a nő parancsolóan. Ham azonnal elindult felé. - Hozz még tűzifát a szobámba! Iszonyúan fázom ebben a pokoli kőrakásban! - Elnézést, milady - mondta Ham udvariasan meghajolva -, de az úrnőm sürgős feladattal bízott meg, és előbb azzal kell végeznem. Amint kész vagyok, hozok fát a szobájába. Gwyneth fagyosan nézett rá, mert csak szemtelenséget vélt kihallani a fiú szavaiból. - Te kis nyavalyás! Mit fecsegsz összevissza valami esztelen feladatról, amikor én megfagyok! Most menj azonnal! - De Lady Aislinn megkért... - A te Lady Aislinnod - fortyant fel Gwyneth - nem egyéb, mint Wulfgar lotyója! Én pedig Wulfgar testvére vagyok, és így a ház úrnője is, és én azt parancsolom, hogy most rögtön hozz fát! Ham egyre aggodalmasabban nézett körül, de kétsége sem volt, hogy mi előbbre való. - Lady Aislinn vár engem - hajtogatta makacsul -, hamarosan hozok fát! - Te szerencsétlen koldus! - Gwyneth hangja a fojtott indulattól és gyűlölettől fenyegetően csengett. - Teszek róla, hogy a hátadból csíkokat hasítsanak! Wulfgar két katonája közeledett, és Gwyneth hozzájuk fordult: - Fogjátok el ezt a nyavalygó bugrist, kötözzétek ki, és addig korbácsoljátok, míg a hátán ki nem látszik a csont! Ham észrevehetően elsápadt, a férfiak pedig tanácstalanul álltak, nem tudták eldönteni, hogy teljesítsék-e a parancsot vagy sem. Ez a nő Wulfgar testvére, de nem hitték, hogy helyeselné az uruk, hogy ilyen csekély vétségért ilyen kegyetlen büntetést szab ki. Hűséggel szolgálták Wulfgart, soha nem vonták kétségbe a tekintélyét, mert okos és igazságos úrnak ismerték. Vajon teljesítsék-e a testvére parancsát olyan vakon, ahogy Wulfgarét is? A férfiak látható vonakodása csak még jobban felbőszítette Gwynetht. - Wulfgar nevében, mint egyetlen vérrokona, megparancsolom, hogy engedelmeskedjetek! Ragadjátok meg, és hozzátok az erősebb korbácsot! A katonák tudták, hogy Wulfgar rendszerint maga veszi kézbe a szászok feletti ítélkezést. Wulfgar ugyan egyelőre még nem a föld jogos birtokosa, csak egy megbízott, és távollétében a katonai rangsorban Sweyn következik utána, de e pillanatban a viking nem volt sehol, és egyikükbe sem szorult annyi bátorság, hogy ellentmondjanak Gwynethnek. Vonakodva léptek közelebb, és megfogták a fiút. Aislinn az ölébe ültette a kislányt, és magához szorította, hogy a testével melengesse. A kicsi nehezen, sípolva szedte a levegőt, és időnként görcsös köhögés rázta meg. A kámforlevélből, amit Ham hoz, gondolta Aislinn, sűrű, illatos főzetet készít, a gőzölgő edényt odaállítja a gyerek ágya mellé, és ez enyhíti majd a kicsi kínjait. De hol késhet Ham? 127

Gondolatban végigjárta az utat, és tudta, hogy a fiúnak is bőségesen volt ideje megjárni. Ham mindig jó fiú volt, gyorsan teljesítette a parancsokat, így Aislinn aggodalma nőttön-nőtt az elmaradása miatt. Magában megfogadta, hogy a fülénél fogva rángatja ide, ha kiderülne, hogy valahol feleslegesen húzta az időt. Amikor a gyerek lélegzése egy kicsit egyenletesebbé vált, Aislinn az anyja ölébe ültette, melegen bebugyolálta magát, és útnak indult, hogy megkeresse Hámét. Kint nekifeszült a jeges szélviharnak, de amint felnézett, meglátta, hogy két normann katona a tiltakozó Hámét a kínpad felé vonszolja, hogy megkorbácsolják. Egy pillanat alatt ott termett, s a férfiak arra eszméltek fel, hogy előttük áll egy apró teremtés, és a mellén összefont karral és szétvetett lábbal állja el az útjukat. Néhány hosszú, vörös fürtje kiszabadult az erős szélben, és csattogó szalagként repkedett az arca körül. Ibolyakék szeme dühösen csillogott, míg az ajkáról francia szavak peregtek. - Mit jelentsen ez? Miféle őrültség szállt meg benneteket, hogy elfogtátok a fiút, aki a megbízásomból járt el, és most ebben a téli szélviharban akarjátok kínpadra vonni? - Lady Gwyneth parancsolta, mert a fiú nem engedelmeskedett neki nyögte ki a közelebb álló. Aislinn nagyot dobbantott a fagyos földön. - Engedjétek szabadon, ti ostobák! - kiáltotta. - Azonnal engedjétek el, vagy lord Wulfgarra esküszöm, hogy halállal lakoltok, mielőtt ez a hold elfogyna! - Megálljatok! - Rekedt sikoltás hallatszott. - Neked itt nincs szavad, Aislinn! - támadt rá Gwyneth. Aislinn a közeledő nő felé fordult, és megvárta, amíg odaér hozzá. - Úgy, Gwyneth! - hallatszott Aislinn messze csengő hangja. - Te Wulfgar helyett kívánsz rendelkezni, tehát elhatároztad, hogy megfosztod őt egy újabb hasznos szolgától? - Hasznos? - vágta oda Gwyneth. - Ez a tunya alak szándékosan megtagadta az engedelmességet! - Érdekes, nekem soha nem volt vele hasonló gondom. Talán a modorodtól jött zavarba. Nincs hozzászokva a csóka csiripeléséhez. - Micsoda? Csóka? Te fattyú lotyója! Te szemtelen szász szajha! Hogy merészeled a modoromat bírálni! Ha Wulfgar nincs itt, én vagyok e ház úrnője, és ezt senki sem vonhatja kétségbe! - Senki nem kételkedik abban, hogy mi szeretnél lenni, kedves Gwyneth! Hogy az vagy-e vagy sem, előbb talán meg kéne kérdezni Wulfgartól. - Arra semmi szükség! A testvére vagyok, te viszont semmiféle rokonságban nem állsz vele! Aislinn büszkén felkapta a fejét. - Ez igaz! Nem vagyok a rokona. Mégis jobban tudom ná~ Iád, hogy hogyan gondolkodik. Gyorsan és igazságosan szokott ítélkezni, és nem ilyen tébolyultan, ahogy te itt papolsz! Wulf-gar tudja, milyen haszon származik abból, ha egy jobbággyá} kedvesen és jószívűen bánunk. Gwyneth megvetően felhorkant: - Nehezen fér a fejembe, hogyan tudtad ilyen jól kiismerni a gondolatait, miközben oly nagyon igyekeztél az ágyába bújni. Vagy talán inkább arról van szó, hogy a te kívánságodat teljesítse? Azt szeretnéd? 128

- Ha ezt meg tudnám tenni - vágott vissza Aislinn -, akkor az a férfi nem is érdemelne jobbat, mint hogy befolyásolják. De kétlem, hogy Wulfgar gondolkodására ilyen könnyen lehetne hatni. - Ugyan már! Egy szajha azt kedveli, ha egy férfiból az akaratának engedelmeskedő bábot gyúr, aki képtelen a szemét levenni ringó csípőjéről, és észre sem veszi, hogy az orránál fogva vezetik! Gwyneth már reszketett az indulattól, és durva pillantással mérte végig Aislinnt. Nem tudta elfelejteni, hogyan babusgatta Wulfgar ezt a szász lotyót a hálószoba ajtaja előtt aznap reggel, amikor útnak indult, és a gyötrő gondolattól sem szabadult, hogy talán Ragnor is ugyanezt tette. - Férfiak! Mindig az ilyen bögyös ringyókat fogják hajku-rászni, és nem törődnek a karcsú, illedelmes hölgyekkel, akik nem tartják helyénvalónak, hogy ilyen szemérmetlenül mutogassák magukat. - Ó! Miféle karcsúsággal büszkélkedsz? - kuncogott Aislinn gúnyosan. Még egy hajladozó fűzfakórót is megirigyelhetnél, mert még azon is több hús van. - Ringyó! - hörögte rekedten Gwyneth. - Tudja azt mindenki, hogy egy nő a férfi érintésétől lesz érett és gömbölyded. Rajtad rögtön látszik, hogy nem is eggyel háltál már! Aislinn vállat vont: - Ha így áll a helyzet, kedves Gwyneth, akkor rajtad meg az látszik, hogy az édesanyád óta nem nyúlt hozzád senki! Gwyneth rettenetesen elvörösödött, mert erre már nem tudott mit válaszolni. - Ebből elég! - mondta végül. - Elegem van a véget nem érő fecsegésból. Nem álldogálok tovább a hidegben. - A két normann katonához fordult: - Vigyétek a jobbágyot, és csépeljétek egy ideig a hátát! Teszünk róla, hogy legközelebb nagyobb tisztelettel hallgasson az úrnője szavára! - Nem! - kiáltotta Aislinn. - Egy kisgyerek fekszik nagybetegen, szükség van a füvekre, hogy enyhítsem a szenvedését! Ham ártatlan, mert éppen azok a füvek vannak nála, amik keresésére parancsot adtam. Hadd lássuk el először a beteg gyereket, és amikor Wulfgar visszatér, ítéljen ő belátása szerint. Gwyneth érezte, hogy a két katona elbizonytalanodik, és vesztésre áll az ügye: - Nem! Ennek semmi értelme! Hajtsák rajta végre a büntetést most, amíg még emlékszik, hogy miért kapta! Annál jobban szolgál majd! Aislinn dühös elkeseredéssel fordult felé, és kitárta a karját: - Képes lennél ezt az ügyet elébe helyezni egy gyermek életének? Inkább haljon meg az a kicsi, csak a büntetést hajtsák végre? - Nem érdekel egy szász poronty élete! - közölte Gwyneth csúfondáros mosollyal. - Kapja csak meg a jobbágy, amit szemtelensége miatt megérdemel, te meg, ringyó, ne állj az utamba! Igenis azt parancsolom, hogy maradj itt, és nézd végig, ahogy megkorbácsolják! Ne merészeld többé kétségbe vonni a parancsomat! - Neked nincs jogod itt parancsolni! - kiáltotta Aislinn. Gwyneth remegett a dühtől, ahogy felé fordult: - Megtagadod a jogaim, Wulfgar ringyója, pedig én vagyok az egyetlen rokona, aki a nevében szólhat. Te pedig nem vagy más, csak a rabszolgája, akinek nincs más választási lehetősége, mint tűrni, hogy 129

ráfekszik az ágyban, amikor a kedve úgy hozza. És még te mondod, hogy nekem itt nincs szavam? Nos, inkább neked nincsenek itt jogaid, és jó lesz, ha belekóstolsz, mi-lyen az, ha valaki nem engedelmeskedik a felette állóknak. Gwyneth savószínű szeme felvillant a kéjes gondolatra, milyen lesz, ha Aislinn finom bőrét sebzi fel a korbács. - Úgy van, neked is engedelmességet kell tanulnod! - Aislinnra mutatott. - Fogjátok el! Állítsátok oda az önfejű mellé! A francia szavak nem maradtak hatástalanok a fiúra, hiszen mióta a normannok bejöttek, sok mindent megtanult. - Ne! Hagyjátok őt békén! - kiabálta a katonákkal viaskodva. A férfiak tátott szájjal, némán bámulták a dühöngő nőt. Egy szász szolgáló megkorbácsolása nem volt szokatlan, de ez a fiatal nő Wulfgarhoz tartozott, ezért más a helyzet. Ha megteszik, súlyos megtorlásban lehet részük. A katonák meggondolták magukat. - Fogjátok el! - rikoltotta Gwyneth. Ham kiszabadította magát és elrohant, amikor az egyik normann előrelépett, inkább azért, hogy megvédje a lányt a veszélytől, mintsem hogy bántalmazza. Aislinn vállára tette a kezét, aki félreértette a mozdulatot, és dühösen kitépte magát a markából, a köpenye a férfi kezében maradt. - Vigyázz a holmijára, te tökfilkó! - csattant fel Gwyneth. -És vedd le róla a gyapjúruháját is. Arra nekem van szükségem! - Úgy, szóval neked van szükséged rá? - fulladt el Aislinn hangja. Reszkető kézzel rángatta le magáról a ruhát, és mielőtt még Gwyneth közbeléphetett volna, ledobta a lába elé a sárba, és rátaposott. A csontig hatoló szélben most már nem viselt egyebet, csak egy inget, de alig érezte a hideget, olyan harag hevítette belülről. - Akkor hát, Gwyneth, így kell felvenned, ahogy van! - Lássatok hozzá a korbácsoláshoz - süvített Gwyneth hangja -, és ötven ütésig abba se hagyjátok! - Gúnyos mosollyal Aislinnra nézett: - A bátyám aligha talál majd vonzónak, amikor újra meglát! De a katonák nem teljesítették Gwyneth parancsát. Az egyik eldobta a korbácsot, és rosszallóan csóválva a fejét hátrálni kezdett. A társa követte. - Nem, azt nem tehetjük! Lady Aislinn ápolta a sebeinket, meggyógyított, amikor betegek voltunk! Nem fogjuk ezzel viszonozni a jóságát! - Ti gerinctelen nyavalyások! - szitkozódott Gwyneth, és maga kapta fel a korbácsot. - Majd én megmutatom nektek, hogyan kell kiosztani a jól megérdemelt büntetést! Azzal minden dühét és elfojtott gyűlöletét beleadva felemelte a karját, és a korbács mint egy kígyó nyelve mart Aislinn testébe amit alig fedett a vékony ruha. Aislinn néma kínjában meg-vonaglott és elhúzódott, a fájdalomtól könnyek csillogtak a szemében. - Abbahagyni! Mindenki egyszerre kapta fel a fejét, és a feldühödött Sweyn-nel találták magukat szemközt. Ham állt mellette, nem volt kétséges, hogy ő hívta oda a vikinget. De Gwyneth, aki a hatalom kábító érzésétől minden óvatosságról megfeledkezett, ismét Aislinnra támadt: újra felemelte a korbácsot, hogy lesújthasson vele, de amint lendítette a karját, a korbács 130

kirepült a kezéből. Gwyneth rettenetes dühvei fordult a viking felé, és látta, hogy az rátaposott az ostor végére, és így szegezte a földhöz. Az óriás összefont karral állt, és farkasszemet nézett Gwynethszel. - Azt mondtam, abbahagyni! - dörögte. - Nem! - Gwyneth félig zokogva, félig sikoltva kiáltotta: -A szukát meg kell leckéztetni, itt és most! A viking közelebb lépett a sovány nőhöz, míg csak fölé nem tornyosult, és le kellett hajolnia, hogy Gwyneth dühtől szikrázó, fakó szemébe nézhessen. - Jól figyeljen, Lady Gwyneth, mert félek, az élete függ attól, mennyire hallgat a szavamra. Az uram, Wulfgar, a távollétében rám bízta ezt a lányt, nehogy bárki is, akár nő, akár férfi, kárt tegyen benne. A lány hozzá tartozik, és ő nem tűri, hogy maga megkorbácsolja. Addig, amíg az uram mást nem parancsol, a lány a védelmemet élvezi. Mindeddig nem üzent olyasmit, ami feloldana a neki tett esküm alól. Wulfgar biztosan ösz-szetöri magát, ha hazajövetelekor a lányt megnyomorítva találja a maga korbácsütései miatt. Ezért tehát biztonságos helyre viszem innen, legalább annyira az ön, mint az ő érdekében. Béke ^gyen önnel, Lady Gwyneth, de nekem mindenekelőtt az uram Parancsát kell teljesítenem, mielőtt bárki másét figyelembe venném. Ezzel megkerülte Gwynetht, és lehetőséget sem adott, hogy a nő válaszolhasson. Odament Aislinnhoz, kikapta a lány köpenyyét az egyik normann kezéből, és ráterítette a reszkető vállára, szemében könny csillogott, ahogy néma, hálás pillantást vetett a vikingre. Az óriás termetű viking torkából furcsa, krákogó hang tört elő; zavarba hozta a női gyengeség jele. Aislinn nem szólt, csak odament Hamhez, karon ragadta, és elkísérte a legényt a kunyhóba, ahol távol lehetett Gwynethtől és ahol a beteg kislány még mindig levegő után kapkodott. Aislinn közelebb húzódott a lobogó tűzhöz, mert egy kis melegre vágyott a terem dermesztő hidegében és sötétjében. Olyan volt a napja, mint egy pokoli lidércnyomás, amiből végre felébredt. Hálás öröm fogta el, ha a kislány javulására gondolt. A kicsi láza lement, és néhány nap múlva már fel is kelhet. De abban a rettenetes pillanatban, amikor a korbács először lecsapott, senkire sem emlékezett, csak Wulfgarra, amikor a tehetetlen Kerwicket korbácsolta ugyanígy, zavarodott képzeletében már önmagát látta, ahogy az oszlophoz kötve Wulfgar korbácsütéseit várja, s szinte érezte, amint a férfi gyűlölettel sújt le a hátára. Megborzongott. Erővel igyekezett másra gondolni, de csak Wulfgar vigasztalására vágyott, hogy erős karjába szorítsa. Soha azelőtt nem hiányzott neki így a férfi. Ha lehunyta a szemét, szinte maga előtt látta lassú, gúnyos mosolyát, meleg, kedves tekintetét, ahogy szeretkezéseik után ránézett. Ó, istenem, az érzései felőrlik az értelmét! Ki tudja, nem gondolja-e meg magát Wulfgar? Olyan érzésekkel tér-e vissza, ahogy elment? Vagy ahogy Gwyneth mondta, esetleg valóban egy feleséggel jön haza Darkenwaldba, és akkor őt kinek dobja oda? Talán az embereinek? Aislinn összerázkódott, mert jeges félelem szorította össze a szívét. Wulfgar nem is egyszer mondta, hogy gyűlöli a nőket. Vajon bosszút akar-e állni rajta, csupán mert ő is ehhez a nemhez tartozik? És ha már teherbe esett? Akkor a férfi gyűlöletét ez csak tovább szítja, mivel soha nem tudhatja, övé-e a gyerek vagy Ragnoré. Sötét gondolatai megfosztották maradék önbizalmátó is, és 131

elhomályosították a Wulfgar indulása előtti utolsó gyengéd együttlét emlékét. Elgondolkodva, megtörten sóhajtott fel, felállt a hímzése mellől, és néma reményvesztettségében a kezét tördelte. Mit tegyen? Menjen talán el, hogy csöppnyi maradék büszkeségét megőrizhesse? Kerwick felpillantott a munkájából, és neki hátat fordító karcsú lányt nézte. Aislinn belekapott a koboz húrjaiba: a normannok bejövetele óta nem nyúlt hangszerhez. A zene különös akkordjai megtörték a terem néma csendjét, és visszhangoztak a tágas helyiség falai között. A jelenet mindha emlékeztetett volna egy másikra, amelynél hónapokkal ezelőtt ő is jelen volt. Aislinn apja akkor jelentette be, hogy beleegyezik a házasságukba. Kerwick repesett a boldogságtól, sokkal boldogabb volt, mint Aislinn, akiről tudta – a lány apja árulta el egyszer beszélgetés közben -, hogy olyankor szokta szórakozottan pengetni a koboz húrjait, ha valami bántja. Aislinn akkor is így játszott a hangszeren. Ami most megütötte Kerwick fülét, nyugtalanító zene volt, mintha Aislinn lelke enyhülésért kiáltott volna. Kerwick felállt, odament és megállt Aislinn mellett, majd gyengéd érintéssel megfogta a lány kezét. Aislinn ráemelte könnyes tekintetét, ajka megremegett, és mély sóhajban benne volt minden belső nyugtalansága. - Ó, Kerwick! Annyira belefáradtam Gwyneth és a közteb dúló küzdelembe! Mit tegyek? Lemondjak a küzdelemről, ami az úr szajhájaként megillet, és hagyjam, hadd legyen úgy, ahogy Gwyneth akarja? Talán ha elmennék, akkor meglágyulna a szíve, és kedvesebb lenne a jobbágyokhoz! - Ha senki sem fékezi meg, akkor kedvére garázdálkodik majd, és senki sem lesz, aki leleplezi – felelte a férfi. – Wulfgar távollétében te vagy az egyetlen, aki mérsékelni tudja a gyűlöletét. Az apja alig veszi észre a kegyetlenkedését, Sweynt pedig annyira lefoglalják a birtok ügyei és Wulfgar katonái, hogy nem is látja, valójában milyen is ez a nő. Én pedig most csak egy jobbágy vagyok. - De hogyan fékezhetném meg – ostromolta Aislinn -, nincs társadalmi rangom! Egy normann játékszere vagyok csupán. - Wulfgar megvéd – hajolt hozzá a férfi. – Téged tehát nem bánthat. Wulfgar emberei a mai naptól fogva tudják ezt. És ha Gwyneth nem is tudja, Sweyn a biztosíték rá. Itthagynád a jobbágyokat, hogy Gwyneth szeszélyeitől szenvedjenek, amikor te vagy az egyetlen, aki segíthetsz rajtuk? - Nem engednéd, hogy megfutamodjak a kötelességem elől igaz, Kerwick? - kérdezte Aislinn fanyar mosollyal. - Nem, mint ahogy te sem engednéd, hogy én ezt tegyem. Aislinn hirtelen felnevetett, mert megkönnyebbült a szíve: - Ó, Kerwick! Hogy te milyen bosszúálló vagy! Kerwick elmosolyodott, és könnyed hangsúllyal, bár komolyan mondta: - Hát igen, egy ejtett jegyesből nehezen válik nagyvonalú ember. Aislinn a szeme sarkából felnézett rá: - De a sebeid hamar begyógyultak, nem? Nem látom a hegeket! - Milyen sebekről beszélsz, milady? Amiket a szívemen ejtettél? Ó, azokat jól elrejtettem, mert még most is sajognak és fájnak. - A lány ibolyakék szemébe nézett. - Még mindig gyönyörű vagy, Aislinn, bár már egy másik férfié. 132

Aislinn el akart húzódni, mert Kerwick szavai nyugtalanították, de a férfi keze visszatartotta: - Ne! Ne félj, Aislinn! Nem akartalak megbántani! Csak szeretném helyrehozni, amit vétettem. - Hogy érted ezt? - kérdezte Aislinn. - Köztudott, hogy csak önző vágyam hajtott, hiszen annyira kívántalak, és nem akartam rólad lemondani. Most alázatosan a bocsánatodat kérem, amiért olyan felháborítóan követelződz-tem! Aislinn felállt, és egy csókot nyomott a férfi arcára. - Drága Kerwick! Mi örök barátok leszünk! Rövid, gúnyos kacaj harsant a hátuk mögött, s mikor megfordultak, látták, hogy Gwyneth vonul a lépcsőn. Maida, aki addig az egyik félhomályos sarokban kuporgott, sietve felpattant, és inkább kirohant a kastélyból, inkább dacolt a kint tomboló hóviharral, mintsem hogy elviselje ezt a félig normann hárpiát; szerény hajlékában legalább némi biztonságot remélt! Gwyneth megállt a lépcső alján, keresztbe fonta a karját. Megvető kuncogással nézte az előtte állókat. - A bátyám bizonyosan szívesen hallja majd, hogy a távollé'ben a szeretője más férfiakkal szórakozik! Esküszöm, hogy hallani fog erről! Kerwick keze ökölbe szorult, és életében először erős kísértést érzett, hogy megüssön egy nőt. Aislinn nyugalmat színlelve mosolygott vissza Gwynethre: - Nem kétlem, Gwyneth, hogy beszámolsz neki, sőt szokott alaposságoddal még ki is színezed a részleteket! Aislinn ezzel kikerülte az elnémult Gwynetht, felment a lépcsőn, és bezárkózott a szobájába, ahol egy kis megnyugvást talált, és biztonságban lehetett Gwyneth rosszindulatú gyűlölködésétől is.

133

XI. FEJEZET Wulfgar megmoccant a nyeregben, éles szeme a láthatárt kémlelte. A csontig ható, dermesztő szél fájón csípte az arcát. Wulfgar mögött Gowain, Milbourne és Beaufonte lovagok, valamint a vezetése alá tartozó tizenhat, íjjal, lándzsával és rövid karddal felfegyverzett katona ült a nye-regben, állandó készenlétben. A fedett szekér, amelyen Bolsgar és Gwyneth érkezett, most a fák alá húzódva kapaszkodott fel a hegyoldalon: ételt hozott Wulfgar embereinek, és szemestakar-mányt a lovaknak, az útközben szerzett abrak kiegészítésére. Bowein, egy idős, de keménykötésű szász hajtotta a szekeret, aki mikor visszatért Harold szolgálatából, a házát leégve, a földjeit letarolva találta, így szívesen fogadta a hűségéért cserében felajánlott új otthont, és most szászul festői szidalmakkal illette a lovakat, mely nyelv ugyan idegenül csengett a mellette lovagló normannok fülének, mégsem volt számukra egészen érthetetlen. Wulfgar előrelátó szervezése erős és mozgékony csapatot teremtett. Régóta tanulmányozta a hadsereg felállításának mikéntjeit, és úgy döntött, nyeregbe ülteti valamennyi emberét, bár általában csak lovag és nemesember ült lóra, míg a fegyveresek, akiknél íj, könnyű kard és lándzsa volt, a gyalogos kíséretet alkották. Wulfgar nem látta értelmét, hogy az emberei véresre tapossák a lábukat Anglia köves földjein. Ám amint harcra került sor, leszálltak a nyeregből, és gyalogos katonákként küzdöttek. Azokban a hetekben, míg Wulfgar Darkenwaldban időzött, Vilmos a kellő pillanatra várt, hogy emberei erőt gyűjtsenek. Egy, a hadseregben nem ismeretlen kór miatt nem tudtak to-vábbvonulni; a betegség ezúttal Vilmost sem kímélte. Minthogy Wulfgar emberei nem szenvedtek e bajban, ő és csapata széles körben őrizte a sereget: vigyáztak, nehogy délen vagy nyugaton ellenséges szászok gyülekezzenek. Rendszerint Wulfgarra hárult a feladat, hogy a főcsapattói messzire lovagolva biztosítsa, hogy a falucskák, faluközösségek és városok nehogy felkeljenek a normannok ellen. Wulfgar jól látta el a dolgát. E percben Londontól nyugatra, az átfésült terület egy fordulópontján, fákkal sűrűn benőtt dombok között jártak. Eddig sikerült észrevétlenül haladniuk; igyekeztek, hogy minél kisebb feltűnést keltsenek. Csend volt és nyugalom, de amint Wulfgar jobban szemügyre vette a vidéket, távolabb, egy dombtetőn három lovagot vett észre. Hátrafordult, intett Milbourne-nak és Gowainnek, hogy kövessék. A többieknek megparancsolta, hogy ott várják be, de a kardot, íjat tartsák készenlétben, mivel nem tudta, miféle kisebb csapat lapul meg a cserjésben. A két lovag kíséretében leereszkedett a domboldalon, hogy a völgyben elébe menjen a három lovasnak. Kiáltás harsant, s a szász lovagok felfigyeltek Wulfgar csapatára; mindhárman előreszegezték a lándzsájukat és felmutatták pajzsukat, amiből kitetszett, hogy angolok, s így Vilmos ellenségei. A szászok lazán széthúzódva indultak meg Wulfgar felé, aki oly közel ment, hogy társai szívében már-már aggodalom támadt, ám ekkor hirtelen megtorpant, és megvárta, amíg a szászok megnézik pajzsát és fegyvereit. 134

- Wulfgar vagyok, Vilmos katonája! - kiáltotta parancsoló hangon. - A zászlótokból látom, hogy Rockwell zsoldosai vagytok. Mivel az ellenségei vagyunk, benneteket megadásra kell hogy felszólítsalak! Rockwell nem tett hűségesküt Vilmosnak. A legidősebb lovag szembefordult Wulfgarral, s így szólt: - Én Forsgell vagyok, és nem ismerem el ezt a normann herceget! Megesküdtem, hogy lándzsám és kardom egy királyhű szász urat szolgál, és Isten segedelmével ki is űzzük földünkről a normann betolakodókat. Nincs más királyunk, csak akit elismerünk! - Akkor hát meg kell vívnunk - válaszolta Wulfgar. Intett az embereinek, akik a domboldalon feljebb várakoztak. - Ők kimaradnak a küzdelmünkből, hiszen ti lovagok vagytok, akiket a kereszt, amit viseltek, becsületre kötelez. E szavakkal Wulfgar megsarkantyúzta a lovát, és néhány lé-Pést hátrált. Mind erősen megmarkolták a lándzsáikat, és harsány kiáltást hallatva hárman három ellen - egymásnak rontottak. Hun sebesen vágtatott, izmai rángtak az erőfeszítéstől Elkapta a harc heve, akárcsak a gazdáját. Wulfgar a térdével erősen megszorította a paripa ziháló oldalát, és ráhajolt a lándzsára. Az idősebb lovag pontosan szembeugratott vele, így hatalmas robajjal csaptak össze. Senki sem sérült meg, ezért a lovak megfordultak, és szinte vezényszóra, egyszerre kezdtek vágtázni egymás felé. Wulfgar súlyfölénye ezúttal éreztette a hatását; lándzsája az idősebb lovag pajzsát annak vállához lökte, mielőtt a szászé hozzáérhetett volna a normannhoz. A szász kezéből kiesett a lándzsa, pajzsa lehullott, de a lovag még tartotta magát a nyeregben. A bal karja elzsibbadt, de a lovát még irányítani tudta a térdével. Wulfgar félreállt, és hagyta, hadd szedje össze magát. A szász lovag ép jobb kezével húzta elő súlyos kardját, és ismét előreugratott. Wulfgar félrehajította a lándzsáját és a pajzsát, előhúzta hosszú, csillogó kardját, és a lova, anélkül hogy biztatta volna, nekilendült. A pengék csengve csaptak össze, és ezúttal a harc kimenetelében a két ló közötti különbség is közrejátszott; az, amelyiken Wulfgar ült, mindig szembefordult a másikkal, mindig támadott, széles szügyét a kisebb termetű lónak feszítette, amíg az meg nem botlott és egyensúlyát keresve ki nem rúgott. Wulfgar kardja a lovag vértjén és pengéjén csattant. A szász fejét ütés érte, amitől lassan vér szivárgott a sisakja alól, a karja pedig elnehezült. A lovag megrázta a fejét, és megpróbálta felemelni a másik karját, de az még mindig zsibbadt volt. Már csak a kardjával védekezett Wulfgar ellen, de a nehéz testű ló ismét rohamozott, Wulfgar pedig két kézre fogta szikrázó kardját, és újra meg újra lecsapott. Végül szörnyű csatakiáltásával teljes erővel sújtott le a szászra, akinek az ütéstől darabokra tört kardja, és Wulfgar pengéje a vállába hatolt. A férfi most már egyik karját sem tudta felemelni; ült csak a lován magatehetetlenül. Wulfgar visszafogta Hunt, a másik férfi pedig szólni sem bírt, csak bólintott. A lovag megadta magát, és Wulfgar győzött. Ezután a másik kettő ellen fordult, csakhamar legyőzte őket is. A három foglyul ejtett lovagot megfosztották fegyvereiktől és pajzsaiktól. S miután esküjük már nem kötötte őket, hiszen foglyok voltak, visszaküldték őket Vilmoshoz, hadd döntsön ő a sorsukról belátása szerint. Így történhetett, hogy Vilmos akadálytalanul vonult tovább, közeledtét senki sem jelezte. Sok erőd és palota esett el úgy, hogy reggel a lakói arra 135

ébredtek, hogy a normannok körülkerítték őket. A környező dombokon a támadás jelére váró hatalmas sereg látványa hamar előcsalogatta az alkura kész szászokat, akik próbáltak minél méltányosabb feltételeket kicsikarni a hódítókból. Wulfgar folytatta az útját. Borús volt az ég, a szürke fellegekből szemerkélő eső hullott, és vigyáznia kellett, nehogy lecsússzon a nedves nyeregből. Bár az eső sok kellemetlenséget okozott a csapatnak, de hasznukra is vált: a didergőknek nem volt kedvük hangoskodni. Némán lovagoltak, és kétszeres éberséggel kémlelték a környéket, hiszen a sűrű homályban bárki meglephette őket. Wulfgar megállt, és felemelte a kezét. Valahol előttük dühös káromkodás hallatszott. Wulfgar jelére a fegyveresek leszálltak a lovakról, a kantárt az apródoknak vetették, és halkan felhúzták íjaikat, melyekre keményített fűzfavesszőből készült nyilat fektettek. Az íjakat, nyilakat, a húrt jól beolajozták és olajozott bőrtegezekben tartották, mert Wulfgar tudta, hogy ezeken a szigeteken a tél beálltával minden átnedvesedik. A lovagok előreszegezték a lándzsáikat, és lassan előrébb nyomultak az őket támogató gyalogosok élén. Az ösvényt a mélyben egy kis patak szelte át, amitől máskor csupán a lovak patája lett volna nedves, de ami most több széles kátyúvá duzzadt. A közepén megrekedt egy négykerekű szekér, amin két nő és négy gyerek ült. Két férfi és egy fiatal legény feszült a sáros kerekeknek, míg az idősebb nő a szekér elé fogott két fáradt igáslovat próbálta nagyobb erőfeszítésre ösztökélni. Az egyik férfi, akinek hiányzott a bal karja, a gyeplőt húzta, és káromkodott, majd egyszer csak észrevette a négy lovagot és egyenesen rájuk irányuló lándzsáikat. Hirtelen torkán akadt a szó, mire a többiek is felkapták a fejüket. Meglepett kiáltások hallatszottak. Wulfgar, miután felmérte a helyzetet, intett a többieknek, hogy leereszthetik fegyvereiket, mert ezektől az átázott jobbágyoktól nem kell tartaniuk. Odaléptetett hozzájuk, míg lándzsája hegye már csaknem az öregebb férfi mellkasát súrolta: - Adjátok meg magatokat e keserves napon, ami még a meg. hálásra sem alkalmas! Könnyed szavai ellenére a hangja fenyegető volt. A félkarú ember eltátotta a száját, azután bólintott, de egy percre sem vette le a szemét a feléje meredő lándzsa hegyéről. A szekér belsejéből zaj hallatszott, mire Wulfgar jól idomított paripája azonnal arra fordult, hogy szembenézhessen az esetleges veszéllyel. Egy kisfiú küszködött, hogy felemelje a hatalmas pallost, de az legalább olyan hosszú volt, mint amilyen magas a gyerek. - Megküzdök veled, normann - szipogta a kölyök, miközben a karddal bajlódott. Sötét szeme tele volt könnyel. - Megküzdök veled! - Miles! - zihálta a fiatalabb nő, és leugrott a szekérről. Elkapta a gyereket, de az elrántotta magát, és bátran nézett fel Wulfgarra. - Megölte az apámat! - jelentette ki vakmerőén. - De én nem félek, megverekszem magával! Wulfgar a kisfiú szemébe nézett, és kiolvasta belőle saját ifjúkora tüzes bátorságát. Jóindulatúan elmosolyodott. - Nem is kételkedem, hogy megtennéd, fiú. Angliának és Vilmosnak nagy szüksége van az ilyen merész ifjakra, amilyen te vagy, de e pillanatban a herceg megbízatását teljesítem, és nem érek rá megküzdeni veled. 136

A fiút visszahúzó fiatal nő szemmel láthatóan megkönnyebbült e szavak hallatán, és hálatelten nézett a normann lovagra. - Kik vagytok és hová igyekeztek? - kérdezte Wulfgar a férfiaktól. - Gavin vagyok, a kovács - lépett előre az idősebb. - íjász voltam, és Maróiddal északon harcoltam a norvégok ellen, ott vesztettem el a karomat is. - Megfordult, és a szekéren ülő nőre mutatott: - Az ott a feleségem, Miderd, a másik meg a megözvegyült húgom, Haylan, ez pedig itt Haylan fia, Miles, aki veled beszélt. A többi gyerek az enyém, az a férfi meg ott az öcsém, San-hurts. Egyébként új otthont keresünk, mert a mienket elvették a normannok. Míg beszélt, Wulfgar megfigyelte, milyen sápadt az arca, az összekötött üres ingujj pedig véres a csomónál. Pillantása ezután a fiatalabb férfira vándorolt, aki alacsony termetű volt, de izmos. - Darkenwald városát - kezdte Wulfgar, és nem vette le róluk a szemét ismeritek-e? - A neve ismerős, milord - válaszolta az ifjabbik óvatosan. - Igen, ismerős - vágott közbe Gavin -, az öreg lord, aki ott lakik, egyszer áthaladt a mi városainkon. Makacs egy ember volt. Ragaszkodott hozzá, hogy azonnal megpatkoljam a lovat, amit akkor vett a lányának. Egy percet sem volt hajlandó várni, mert még aznap, Szent Mihály-napján meg akarta ajándékozni. Erősen hetvenkedett, hogy a lánya úgy lovagol, mint akármelyik férfi, és erre szüksége is volt, milord, mert a berber ló, amit az öreg vett, bizony tüzes természetű volt. Wulfgar tekintete elkomorult, mert eszébe jutott, hogy Gwyneth vádjai szinte szóról szóra így hangzottak. - Igen, az a kanca olyan tüzes, mint amilyen a lány, de ez most nem számít. Ha akartok, Darkenwaldban letelepedhettek. Ott úgyis szükség van egy kovácsra. Gavin fürkészve pillantott fel Wulfgarra, az arcát verte az eső: - Egy szász grófságba küld? - Az öreg lord nincs többé - felelt Wulfgar. - A várost én védem, amíg Vilmosé nem lesz Anglia, és akkor a hűbérbirtok az enyém lesz. Sanhurstre mutatott: - Ő pedig velem jön. Hátulról kell majd fedeznie. Ha jól csinálja, a visszatértem után gondoskodom a családodról. A szászok kérdőn egymásra néztek, majd Gavin előrelépett: - A bocsánatáért esedezünk, milord, de nem kívánunk normannokat szolgálni. Majdcsak találunk egy helyet, ahol a mieink között lehetünk. Wulfgar fészkelődni kezdett a nyeregben, aztán rájuk meredt: - Azt képzelitek, hogy messzire juttok, amikor mindenfelé a normannok portyáznak? A szászok arcába nézett, és látta rajtuk, hogy elbizonytalanodtak. - Odaadom nektek a zászlómat. Ha ezt látják, Vilmos emberi közül senki sem mer majd bántani titeket. - Gavin karjára mutatott. - Van valaki Darkenwaldban, aki ellátja a sebedet. AZ öreg lord lánya, aki jártas a gyógyításban. Most már csak rajtatok múlik, tovább akartok-e menni, hogy olyan várost keressetek, ami még angol kézen van; de figyelmeztetlek benneteket, hogy minden várost elfoglalunk, mert Vilmos a trón jog szerinti örököse, és elszánta magát, hogy meg is szerzi.

137

Gavin visszament Sanhursthöz, és csendben tanakodtak. Végül a fiatalabbik bólintott, és közelebb lépett Wulfgarhoz. Megállt a hatalmas mén előtt, és hunyorogva felnézett. - A többiek Darkenwaldba mennek, uram, én pedig önnel tartok. - Rendben - felelte Wulfgar. Boweinhez lovagolt. Gyorsan odaszólt az öreg szásznak, aki egy kötelet húzott elő az ülés alól. Wulfgar ezzel visszalovagolt a szekérhez, majd kétszer átfűzte a kötelet a szekér elején lévő karikán, a másik végét pedig nyergének kidomborodó hátára tekerte. Megsarkantyúzta Hunt, és előreugratott, ameddig csak a kötél engedte, aztán intett a gyeplőt tartó nőnek. A nő elkiáltotta magát, megsuhintotta az ostort, és a két zömök ló még egyszer nekifeszült a hámnak. Wulfgar lova mintha tudta volna, mit várnak tőle, egy óvatos pillantást vetett hátra, megrántotta a megereszkedett kötelet, és a súlyos páncélos lovaggal a hátán nekifeszült a húzásnak. Óriási patái föltúrták a sarat, és úgy látszott, már-már elsüllyed, de ekkor gyors, apró rándításokkal megindult előre. A szekér nyikorgott, a kerekek cuppogva forogni kezdtek, eleinte lassan, aztán egyre gyorsabban, míg a jármű ki nem gurult a másik partra. A férfiak átcaplattak a sáron, és köszönetet mondtak Wulfgarnak, akihez mostanra már csatlakozott a csapata is. Bowein megvárta, amíg mindenki eltisztult előle, azután nekihajtott ő is a pataknak, és a könnyebb szekér az elé fogott termetesebb lóval megállás nélkül hajtott át a másik partra. A késlekedés miatt rájuk esteledett. Bowein ajánlotta, hogy a közeli sűrű erdőben, a folyó kanyarulatában éjszakázzanak. Wulfgar odavezette az embereit, és magával vitte az új jobbá-gyait is. Hamarosan tábort vertek. Besötétedett, az eső szüntelenül esett. Wulfgar látta, milyen nyomorultul érzik magukat a gyerekek, akik vacogva bújtak össze a tűz körül. Látta sovány kis arcukon az éhséget, míg azt az ázott kenyérhéjat majszolták. Eszébe jutott saját gyerekkora, amikor elkeseredve egy tábortűz mellett ült Sweynnel. Emlékezett arra, hogy milyen zavart volt, amikor elkergették otthonról, és mit érzett, amikor ráébredt, hogy az emlékeiben élő boldog helyet sohasem láthatja többé, azt, ahol egy olyan apa szeretetét élvezte, akiről egyszeriben ki-derült, hogy nem is az apja. Boweinhez fordult, és megparancsolta, hogy szeleteljen vaddisznócombot a szász családnak, és adjon nekik valamivel íze-sebb kenyeret, mint ami náluk van. Wulfgar szívét melegség járta át, amikor a gyerekek csillogó szemét látta: valószínűleg hetek óta ez volt a legbőségesebb étel, ami a gyomrukba került. Töprengve sétált a tábortűzhöz, leült egy fa alá, és fejét a fa törzsének támasztva lehunyta a szemét. Képzelete egy göndör fürtös, aranyosan vöröslő hajú fejet, egy szenvedélytől izzó, félig lehunyt pillájú ibolyakék szempárt és szétnyílt, csókra nyújtott lágy ajkat vetített elé. A szeme hirtelen felpattant, és sokáig bámulta az izzó parazsat, mert nem szívesen hunyta le ismét. Wulfgar elfordította a tekintetét a lángokról, és a felé közeledő Haylant nézte. A nő megérezte, hogy figyeli, bizonytalanul visszamosolygott rá, és a borzongató hideg ellen védekezve még szorosabbra húzta magán a köpenyét. Wulfgarnak átfutott a fején, milyen lenne, ha ezt a nőt bevinné az erdő sűrűjébe, és leterítené alá a köpenyét. Csinos volt, sötét hajú, göndör, a szeme koromfekete. Talán elfeledtetné vele Aislinnt. De legyna138

gyobb meglepetésére ez a lehetőség igen kevéssé csábította. Nyugtalanság fogta el, mert a Darkenwaldban maradt vörös hajú boszorkány a távollétében még jobban izgatta, mint ez a nő, vagy ami azt illeti, bárki, akivel a barangolásai során eddig találkozott. Wulfgar attól tartott, hogyha most itt lenne, a haragja bizonyosan megtörné. Azt akarta, hogy sírjon a lány, hogy szenvedjen, amiért neki oly kínszenvedést okoz. Ó, a nők! Tudják jól, hogyan kínozzanak meg egy férfit, és ez alól Aislinn sem volt kivétel, csak ő jobban tudta megkívánhatni magát. Az utolsó éjszaka nyomai kitörölhetetlenül vésődtek Wulfgar emlékezetébe. A lány engedelmesen behódolt neki, de hogy ennek célja volt, azt csak most fogta fel, távol tőle, és Wulfgar azt is tudni vélte, mit akart elérni. Meg akarta átkozni, szajhának akarta nevezni, ugyanakkor arra vágyott, hogy itt legyen mellette, hogy megérinthesse, amikor csak akarja. Ó, istenem, gyűlölte a nőket, és őt mindegyiknél jobban, mert megbűvölte és árnyékot vetett minden gondolatára. - Jól beszéli az angol nyelvet, milord – szólalt meg halkan Haylan, amikor a férfi mindegyre hallgatott. - Ha nem látom a zászlaját, azt hittem volna, hogy közülünk való. Wulfgar morgott valamit válaszképpen, és tovább bámulta a tüzet. Egy pillanatra minden elcsendesült. Wulfgar emberei már nyugovóra tértek a nyirkos szalmazsákokon vagy a nedves füvön, néhanéha szitkot motyogva forgolódtak a sötétben. A gyerekek a szekér alján aludtak békésen, a prémek és foszlott takarók között. Haylan megköszörülte a torkát, és újból megpróbálkozott, hogy Wulfgar borongós hangulatát elűzze. - Szeretném megköszönni, hogy olyan kedves volt a fiamhoz. Miles ugyanolyan önfejű, mint az apja volt. – A férjem szeretett háborúskodni – mormolta Haylan. Wulfgar élesen felpillantott: vajon nem keserűséget hall a nő hangjában? Haylan viszonozta a pillantását. - Leülhetek, milord? – kérdezte. A férfi bólintott, és Haylan közelebb húzódott a tűzhöz. – Tudtam, hogy eljön majd az idő, amikor megözvegyülök – kezdte Haylan csendesen. – Szerettem az uram, bár az apám választotta férjemül, és nekem nem volt beleszólásom a házasságomba. De az én emberem heves természetű volt, és meggondolatlanul pazarolta az életét. Ha nem a normannok, akkor valaki más végzett volna vele. Most aztán magamra maradtam, boldoguljak, ahogy tudok; egyedül vagy a családom segítségével. – Wulfgarra pillantott. – Nem haragszom rá, milord, csak beletörődtem a halálába. Wulfgar szótlanul hallgatta. Haylan elmosolyodott, és oldalra hajtotta a fejét, hogy jobban szemügyre vehesse a férfit. – Különös, milord, de ön nem úgy viselkedik, mint a normannok. Wulfgar kérdőn nézett rá: - És ők hogyan viselkednek, madame? - Hát az biztos, hogy nem vártam tőlük kedvességet. Wulfgar felnevetett: - Biztosíthatom önt, madame, hogy nincs villás ördögfarkunk, mint ahogy szarv sem nő a homlokunkon. Ha jobban megnéz minket, még az is kiderülhet, hogy hasonlítunk a közönséges férfiakhoz, bár a rólunk keringő pletykák sokkal ördögibbnek festenek le bennünket, mint amilyenek a valóságban vagyunk. Haylan elpirult, és bocsánatkérő szavakat dadogott: - Nem akartam rágalmazni, milord! Valójában csak köszönettel tartozunk önnek, hogy segített rajtunk, és enni adott, ami nagyon jólesett. 139

Sok hónapja már, hogy nem ettem ízletes húst, és most van először tele a gyomrom. Még tüzet sem szívesen gyújtottunk, mert féltünk, hogy odavonzzuk az útonállókat! Haylan kinyújtotta a kezét, és élvezte a tűz melegét. Wulfgar figyelte minden mozdulatát és Aislinn jutott az eszébe, ahogy mellkasán pihenteti karcsú ujjait, és ettől a könnyű érintéstől is milyen izgalomba szokott jönni! Dühös volt magára, mert megint hagyta, hogy gondolatai így elragadják, és azon tűnődött, miért kell így gyötrődni egy boszorkány miatt, amikor itt egy formás nő a keze ügyében, aki nem fog hevesen ellenkezni, ha megkéri, melegítse fel kissé. Amikor néha elbájoló akart lenni, Wulfgar még a legdölyfösebb, legvonakodóbb lányokat is elbolondította, és azok sóhajtozva omlottak a karjába. Ez a Haylan pedig nem tűnt különösebben fennhéjázónak. Abból ítélve, ahogy ránézett, valószínűleg örömmel fogadná a közeledését. Fiatal özvegy, aki, mint mondta, beletörődött a férje halálába. A szavait bátorításnak is felfoghatja. Mégis, ahogy a nő dús keblére és széles csípőjére nézett, rájött, hogy egy karcsúbb testre vágyakozik. Megdöbbentette, hogy Haylant nem találja vonzónak, amikor csupán néhány hónapja még bizonyára kitüntető figyelemben részesítette volna. Lehet, hogy Aislinn szokatlan szépsége elvette a kedvét a többi nőtől? Erre a gondolatra majdnem elkáromkodta magát. Legyen átkozott, ha az epekedő ifjú férjet játssza itt, aki oly hű a feleségéhez. Minden útjába kerülő nőt lefektet! Azzal felpattant, megriasztva Haylant, majd elkapta a nő kezét, és őt is talpra rántotta. A nő sötét szeme elkerekült a csodál-kozástól. Wulfgar a fejével a fák felé intett, mintha csak némán válaszolna a ki nem mondott kérdésre. Haylan ellenállt egy kicsit, de ahogy beértek a fák sötétjébe, fenntartás nélkül, féktelenül adta át magát a szenvedélynek. Találtak egy tölgyfát, ahol az ágakról lecsüngő vadszőlőindák menedéket alkottak, s alatta még a levéltakaró is száraz maradt. Wulfgar leterítette a köpenyét, aztán karjaiba zárta Haylant, majd megcsókolta egyszer, kétszer, háromszor. Szorosan magához vonta, a karja majd ösz-szeroppantotta, úgy ölelte, míg a keze a nő hátát simogatta. Wulfgar vágya feltüzelte a nőt is, aki hasonló szenvedéllyel vi-szonozta a közeledését: a karját a férfi nyaka köré fonta, és láb-ujjhegyre állt, hogy egészen odasimulhasson a férfihoz. Egymást átölelve hanyatlottak le a földre, és összesimultak a köpe-nyen. Haylannak nem volt ismeretlen a férfi ölelése, és tudta, milyen Wulfgar kedve. Félrehajítva hát a saját köpenyét, a combjait szorosan a férfi köré fonta, tenyerével pedig az ujjasa alatt a mellét simogatta. Wulfgar buzgón kioldotta a nő blúzát összefogó zsinórt, és kiszabadította a keblét. Haylannak elakadt a lélegzete, amikor Wulfgar beletemette arcát lágy keblébe, és a hátát ívbe hajlítva, forrón tapadt hozzá, úgy ölelte. De a pillanat hevében Wulfgar megfeledkezett magáról: - Aislinn! Aislinn! - motyogta rekedten. A test alatta hirtelen megdermedt, majd Haylan elhúzódott tőle. - Mit mondott? Wulfgar lebámult rá, mert csak most fogta fel, milyen név hagyta el az ajkát. Haylan a combján érezte, hogy lohad le a férfiban a vágy. A gerjedelme tovatűnt, nyögve legurult a nőről, tenyere élét a szemére szorította. 140

- Ó, te szuka! - nyögte. - Még akkor is kísértesz engem, amikor máson fekszem? - Mit mond? - csattant fel Haylan, és felült. - Szuka? Hogy egy szuka volnék? Szép, mondhatom! Akkor menjen csak az Aislinnjához, hogy gerjedelmén könnyítsen! Még hogy szuka! Ó! Haylan dühösen feltápászkodott, és helyrerángatva ruháját, otthagyta Wulfgart, zavaros gondolatai martalékául. Wulfgar hallgatta a nő halkuló lépteit, a sötétben elpirult, amikor arra ndolt, hogy csődöt mondott. Felhúzta a térdét, átölelte, és üres tekintettel bámult bele a sötét éjszakába. Sokáig ült magányos vackán, és a szerelem-bolondja férfiakon elmélkedett. De még magának sem merte bevallani, hogy miért történt ami történt, és azzal magyarázta, hogy a kényelmes darkenwaldi élet tette puhánnyá. - Elpuhultam - mormolta, és felkapva köpenyét, lesöpörte róla a leveleket. Ahogy lassan visszaballagott a tábortűzhöz, agyának egy rejtett zugában megjelent az aranyvörös hajkorona, amelynek olyan volt az illata, mint körülötte az erdőé. Amikor befeküdt a szekér alá és betakarózott a köpenyével, úgy hajlította be a karját, mintha egy fej pihenne rajta, és úgy feküdt az oldalán, mintha egy másik, puha meleg testnek dőlne. A szekerük alatt Haylan nyugtalanul forgolódott a szalmazsákon, amin Miderddel osztoztak. Időnként a másik kocsi alatt fekvő mozdulatlan alakra pillantott. - Mi nyugtalanít, Haylan? - faggatta Miderd. - Talán göröngy szorult a szalmazsák alá, hogy így dobálod magad? Maradj veszteg, vagy felébreszted a férfiakat! - Á, a férfiak! - nyögte Haylan. - Az utolsó szálig mélyen alszanak! - Miről beszélsz? Hát persze hogy alszanak. Gavin és San-hurst már órák óta. Éjfélre járhat az idő. Mi bánt? - Miderd - fogott bele Haylan, aztán mégsem találta a megfelelő szavakat, hogy feltegye a kérdést. Kétsébeesetten felsóhajtott, majd mégis belekezdett: - Miért olyanok a férfiak, ami-lyenek? Hát soha nem érik be egy nővel? Miderd a hátára fordult, és a tábortűz halvány fényébe bámulva szólalt meg: - Némelyik megelégszik eggyel, ha megtalálja a hozzá illő asszonyt. Mások meg egyre csak a pillanat izgalmát keresik. - Mit gondolsz, Wulfgar melyik fajtából való? - kérdezte Haylan. Miderd vállat vont: - Egy normann, ugyanolyan, mint a többi. De neki hűséggel tartozunk, különben még valami útszéli zsivány hatalmába kerülünk! - Jóképűnek találod? - Megőrültél, Haylan? Mi csak parasztok vagyunk, ő pedig a földesurunk! - Szerinted melyik: gazfickó vagy jó lovag? - Honnan tudnám, mire gondol egy férfi? - Te bölcs vagy, Miderd. Mit gondolsz, megverne egy parasztot, ha az megharagítaná? - Miért, te megharagítottad? - Remélem, nem - mondta, aztán Miderd kérdő pillantásáról tudomást sem véve az oldalára fordult, és hosszú idő után végre álomba merült. 141

A hajnal első sugarai megcsillantak a fák csupasz ágain figyelő esőcsöppeken. Wulfgart az orrát megcsapó sülő vaddisznóhús és a pecsenyelébe mártogatott kenyér kellemes illata ébresztette fel. Kibújt a kocsi alól, nyújtózkodott: örömét lelte a reggel nyugalmában. Haylan bizonytalanul figyelte, míg aludt, és azon tanakodott, mi lesz a sorsa, ha a férfi felébred. Most úgy látta, hogy Wulfgar - aki közben ujjasra vetkőzött és mosakodni kezdett - tökéletesen megfeledkezett róla. Haylan, ahogy a piruló hús fölé hajolt, a szeme sarkából leste a férfit. Nem tehetett róla, de csak csodálni tudta a magas termetét, széles vállát, és élénken emlékezett rá, milyen izmos volt a teste, amikor hozzásimult. Wulfgar már felvette a ruháját, a páncélingét és a sapkáját, amikor Gowain és Milbourne társaságában odajött, hogy megkóstolja az ételt. Haylannak remegett a keze, míg kiszolgálta őket, s az arca pirosra gyúlt, ahogy eszébe jutott az előző éjszakai kéj sóvár ölelkezésük. Wulfgar Milbourne-nal beszélgetett és Sir Gowain tréfáin kuncogott, s valóban úgy tűnt, hogy elfelejtette az erdei találkájukat. Valamivel később, amikor a legidősebb lovag ismét odajött, hogy kanyarítson a húsból, Haylan óvatosan megszólította: - Ki az az Aislinn, normann úr? Milbourne meglepetten nézett rá, aztán lopva Wulfgarra pillantott, majd kibökte: - Nos, hát ő... Darkenwald úrnője! Milbourne gyorsan távozott. Haylan pedig ott állt némán, nem mert tovább kérdezősködni. Mélyen a gondolataiba merült, amikor Sir Gowain megzavarta az elmélkedésben, és melegen rámosolygott: - Madame, a katonák gyakran kénytelenek nélkülözni a női társaság örömeit. Igazán élvezet megtörni a böjtöt ilyen finomságokkal, és közben magát nézni. Haylan összeráncolta a szemöldökét a fájdalmas gondolattól: - Sir Gowain, kicsoda Wulfgar? Ki ő Darkenwaldban? Gowain lelkesedése alábbhagyott, hiszen nyilvánvaló volt, Haylan meg sem hallotta a szavait. - Wulfgar, madame? Ő Darkenwald lordja. - Ettől tartottam - rebegte Haylan alig hallhatóan. Gowain zavartan meredt rá, aztán szó nélkül továbbállt. Ekkor lépett oda Beaufonte, akitől Haylan óvatosan megkérdezte: - Lovag úr! Ugye Darkenwaldba megyünk? - Igen, madame, oda! Haylan nyelt egyet, és eltűnődött, hogyan fog majd Wulfgar asszonyának a szemébe nézni. Mi lesz a büntetése, ha Lady Aislinn hírét veszi a kettejük erdei kalandjának? Az idő hátralévő részében, amíg tábort nem bontottak, Haylan távol tartotta magát Wulfgartól, mert nem tudta eldönteni, hogy tőle vagy Lady Aislinntól tart-e jobban. Ha az ő férje lenne Wulfgar, igazán feldühödne, ha megtudná, hogy a párja valami fehérszeméllyel hentergett a fűben. Az, hogy végül mi történt, nem sokat számít. Wulfgar az indulás előtt megkereste Miderdet. Igyekezett közönyös képet vágni, amikor átnyújtotta neki a cserzett bőrbe gondosan bebugyolált batyut. - Add ezt át az én hölgyemnek - megköszörülte a torkát -, add oda Darkenwaldi Aislinn-nak, amikor egyedül találod. Mondd meg... mondd meg neki, hogy becsületes úton jutottam hozzá. 142

- Igenis, milord! - felelte Miderd. - Vigyázni fogok, nehogy kár essen benne. Wulfgar bólintott, de nem mozdult. Sőt, mintha teljesen megzavarodott volna. - Van még valami kívánsága, milord? - faggatta Miderd, aki nem értette a szálfatermetű normann tétovázását. - Igen - sóhajtott Wulfgar. - Azt is mondd meg neki... -megakadt, nehezen talált szavakat - azt is mondd meg, hogy minden jót kívánok, és remélem, hogy Sweynhez fordul, ha szüksége van valamire. - Nem felejtem el a szavait, milord - ígérte Miderd. Wulfgar sarkon fordult, pattogó parancsokat osztogatott az embereinek, felpattant a lovára, és a katonákkal a nyomában a tisztásról belovagolt az erdőbe. Haylan a bakon ült, és onnan figyelte, ahogy Miderd elrejtette a batyut. - Mi van nálad? - kérdezte. - Valami jutalmat kaptál tőle? - Nem. Csak ezt küldi velem Darkenwaldba. - Kérdezett felőlem? - Nem. Miért tette volna? - Azt gondoltam, talán... Olyan rosszkedvűnek látszott, amikor otthagytam. - Most nem volt az. - Miderd egyenesen a sógornője arcába bámult, és gondterhelten összeráncolta a homlokát. - Miért gyötrődsz úgy miatta? - Gyötrődöm? - nevette el magát Haylan gyöngén. - Nincs okom rá! - Mi történt tegnap este, amikor valamennyien nyugovóra tértünk, csak ti ketten nem? Szeretkezett veled? Haylan felpattant, és indulatosan felkiáltott: - Dehogyis! Ez az igazság! Semmi nem történt! Miderd gyanakvóan vizsgálta Haylan lángra gyúlt arcát, aztán vállat vont: - A te életed. Úgy teszel, ahogy kedved tartja. Soha nem hallgattál a tanácsomra, és ahogy sejtem, nem is fogsz. De az úr viselkedéséből azt sejtem, hogy másvalaki érdekli. - Ahogy mondtad, Miderd, az én életem csak rám tartozik -válaszolta Haylan, és a gyerekekhez fordult, hogy felsegítse őket a szekérre.

143

XII. FEJEZET Még el sem halt az utolsó kakaskukorékolás, amikor normann lovasok érkezését kürtölte világgá a darkenwaldi torony legmagasabb pontján figyelő őrszem. Aislinn sietve felöltözött, mert azt remélte, hogy végre Wulfgartól jött híradás. De hamar szertefoszlottak a reményei, amikor a terembe érve a tűz előtt melegedő Ragnor de Marté lovagot látta. Vachellel és két másik normannal beszélgetett, de amint megjelent Aislinn, elég volt Ragnortól egyetlen szó, hogy kisiessenek és magukra hagyják őket. Ragnor már érkezésekor levette vörös posztóköpenyét és súlyos páncélját, és most puha bőrtunikában és gyapjúharisnyában volt, jóllehet pallosát ismét felkötötte. Megfordult, és Aislinnra nézett. Gúnyos mosolya láttán Aislinn rögtön rájött, hogy a haját kibontva hagyta nagy sietségében, és mezítláb futott le. A talpát már sütötte a hideg kőpadló. A lány gyorsan a tűzhöz ment, mert pillanatok alatt átjárta a hideg. A kutyák a sarokban pórázukat rángatták, vinnyogtak és csaholtak. Mielőtt Ragnorra nézett volna, Aislinn egyenként engedte el őket, majd mindet kieresztette a teremből. Végül leült a tűz előtti székre, a normannal szemben: egy percre sem feledkezett meg arról, hogy kettesben vannak a kastélyban. Sweyn és Bolsgar vadászni mentek, Gwyneth még fel sem kelt. Még a jobbágyoknak is máshol akadt dolguk, mert nagyon is jól emlékeztek, hogyan végzett Ragnor a családjukkal és barátaikkal. - Nincs több ütközet, melyet meg kellene vívnod, Sir Ragnor, azért tértél vissza? - kérdezte Aislinn halkan. - Gondolom, itt sokkal biztonságosabb, mint Vilmos táborában. A herceg már felépült a kórból, ami megtámadta? Ragnor merészen járatta sötét szemét Aislinn bájain, míg végül karcsú, meztelen lábfejére pillantott, amit a posztóruha széle alig takart. A férfi elmosolyodott, letérdelt a lány elé, kezébe vette az egyik fagyos lábacskáját, és dörzsölgetni kezdte. Aislinn kínjában megpróbált elhúzódni, de a férfinak feltett szándéka volt, hogy a szolgálatára lesz. - A nyelved egyre élesebb, galambom. Talán Wulfgar meg-gyűlöltette veled az egész férfinemet? - Ó, te alávaló gazfickó! Mit tudsz te a férfiakról? Ragnor ujjai erre egy kicsit szorosabban kulcsolódtak a bokájára, és Aislinn-nak eszébe jutott, milyen fájdalmat okozott neki ez a kéz. - Az viszont világos, mint a nap, hogy te semmit sem tudsz róluk. A legnagyobb ostobaság volt a részedről, hogy a fattyút választottad helyettem. Aislinn elrúgta magától a férfi kezét, és felugrott a székből: - Még nem vettem észre, hogy ostobaság lett volna, Sir Ragnor! És hiszem, hogy soha nem is fogom. Wulfgar e kastély ura, és én az övé vagyok! Úgy tűnik, helyesen választottam, mert mi egyebed van a lovadon kívül, aki kiment a csatából? Ragnor kiegyenesedett, kinyújtotta a kezét, és beletúrt a lány csillogó hajába. - Bárcsak itt maradhatnék, és megmutathatnám neked, milyen hibát követtél el, Aislinn! - Vállat vont és odább lépett. -Sajnos csak néhány 144

órára álltam meg, hogy egy kicsit megpihenjek. Vilmos hajójához tartok, leveleket viszek, melyeket hazaküld. - Nagyon sürgős lehet a dolgod, ha így ráérsz késlekedni! -szurkálódott Aislinn. - Annyira sürgős, hogy rögtön lóra is szállók, csak a kastélyt szerettem volna viszontlátni! - Aislinnra mosolyogva még hozzáfűzte: - És téged, galambom! - Nos, most már láttad! Talán én tartalak vissza? Talán valami étel kellene az útra? Mivel siettethetnélek? - Semmivel, galambom! - A kezét a szívére szorította. - A halállal is szembenéznék, csak melletted lehessek. Egy ajtó csapódott, és Ragnor elbúcsúzott Aislinntól, amikor fentről Gwyneth lépteit meghallotta. Úgy látszott, valamilyen játékot űz, és szinte arra készteti Aislinnt, hogy leleplezze. De a lány nagyon is boldog volt, hogy a férfi figyelme más nő felé fordul, és őszinte örömmel fogadta a hűtlenséget. Gwyneth jelent meg a lépcsőfeljáró tetején, és amikor Aislinnt meglátta, dühében az alsó ajkába harapott. Az aranysárga ruha, amit viselt, Aislinn kedvenc és egyben utolsó ruhája volt, az egyetlen, ami még ért valamit a ruhásládájában. Gwyneth gátlástalanul viselte Aislinn ruháit, és csak akkor adta vissza, ha már bemocskolódtak. De ahogy a nő lefelé jött a lépcsőn, Aislinn kénytelen volt elnyomni egy kárörvendő mosolyt. Gwyneth kis melle szinte gyermetegen laposnak tetszett Aislinn ruhájában, sovány, csontos csípője cseppet sem vonzón ugrott ki a pu-ha anyag alól. Mielőtt Ragnorhoz fordult volna, Gwyneth gyanakvó pillantásokkal méregette őket. - Már egészen feladtam a reményt, hogy valaha is viszontlátom, lovag úr! - mondta. - Ah, damoiselle, az ön légies bája mindig kísértett a gondolataimban biztosította őt Ragnor -, és szeretném, ha tudná, nem múlt el nap, amelyen ne emlékeztem volna az ön szépségére! - A szavaitól elolvad a szívem, mint a hópelyhek a tűzhely felett, de attól félek, ön csak incselkedik velem - kacérkodott Gwyneth. - Talán nem így szoktak a férfiak? - Nem, nem, édes Gwyneth! Én sosem tennék ilyet, bár az igazat megvallva, a katonák általában hajlamosak megfeledkezni az éppen a karjukban tartott nő kedvéért arról a szépségről, akit otthon hagytak. - Milyen csapodárok a férfiak! - Gwyneth ajkán rosszindulatú mosoly jelent meg, amikor a tekintete megpihent a fiatal lányon. - Oly könnyedén feledkeznek meg a kedvesükről, mint amilyen könnyű szívvel hagyják, hogy a lányok kétségek között hánykolódjanak. Ebből is kitűnik, hogy a hűséges várakozás értelmetlen, sokkal jobb elmenekülni, és megóvni magunkat a fájdalomtól, ami akkor ér, amikor elhagynak minket egy másik miatt. Aislinn kiegyenesedett: - Nagyon alacsony mércével méred a férfiakat, Gwyneth. Én magasabbal szoktam, mert abból derül csak ki, hogy valójában mennyit is érnek. És kevéssé törődöm a szószátyár kérkedéssel, ám annál többet az igazi lovagi tettekkel!

145

Egyetlen szó vagy pillantás nélkül otthagyta őket, és felment a lépcsőn. Gwyneth a távozó lány után nézett, és gúnyosan mosolygott a háta mögött. - Ha azt képzeli, hogy a bátyám a karjaiba repül, akkor nagy bolond! Miért kellene Wulfgarnak beérnie lehullott gyümölcscsel, amikor egész Anglia gyümölcsfájáról válogathat. Ragnor elfojtotta a mosolyát, és vállat vont: - Én nem azért vagyok, hogy megértsem a nőket, hanem hogy szeressem őket. - Elkapta Gwyneth karját, és magához rántotta: - Gyere, kedvesem, hadd erezzem lágy ölelésed! De Gwyneth dühösen püfölte a férfi mellét: - Eressz el - kiabálta. Ragnor azonnal engedelmeskedett, és olyan hirtelen engedte el Gwynetht, hogy az meglepetten hátratántorodott és majdnem elesett. - Nem mondtad meg, hogy lefeküdtél ezzel a szász ringyó-val is kiabálta Gwyneth magából kikelve. - Lefektetted ezt a lompos cafkát, engem pedig félrevezettél! Ragnor magabiztosan elmosolyodott, és leült a nő elé egy székbe: - Nem volt okom azt hinni, hogy ez rád tartozik. Gwyneth letérdelt a széke előtt, és belekapaszkodott a férfi sötét bőrű kezébe. Kétségbeesett tekintete fürkészte az arcát: - Hogy nem tartozik rám? Biztos csak tréfálsz! Mi szeretők vagyunk, ezért meg kell osztanunk mindent, amit csak teszünk. - Elkeseredetten vájta bele a körmét a férfi karjába. - Nem vagyok hajlandó az után a lotyó után második lenni! - Sajnos, drágám, már megtetted! Félelem mart Gwyneth szívébe; belecsimpaszkodott Ragnor térdébe, és érezte, hogy pánik lesz úrrá rajta: - Ó, szerelmem, rettenetesen megbántasz! - Nekem nem lehet parancsolgatni - jelentette ki a férfi hidegen. Engem nem lehet az orromba fűzött karikánál fogva vezetni! Ha szeretsz, akkor meg sem próbálsz ily módon uralkodni rajtam! Ha rajtam lógsz, megfulladok! - Gyűlölöm Aislinnt! - nyögte Gwyneth. - Gyűlölöm, majdnem annyira, mint amennyire téged szeretlek! Ragnor elmosolyodott, tenyerébe fogta és maga felé fordította a nő arcát, lehajolt és megcsókolta. - Jelentéktelen ügy, ami a csata hevében történt - suttogta fátyolos hangon -, nem szerelmes együttlét volt, mint a miénk. A szája ismét rátapadt Gwyneth ajkára, és amint megérezte, hogy a nő viszonozza a csókját, egyre követelőzőbbé vált, végül az ölébe ültette Gwyneth-t. Szabad keze a nő mellére csúszott, és ahogy végigsimította a kezével a puha anyagot, eszébe jutott, hol látta először ezt a ruhát. Az indulása előtti éjszakán Aislinn viselte, amikor oly odaadóan szórakoztatta Wulfgart, az meg őt. - Gyere a szobámba! - könyörgött Gwyneth. - Várok rád! Lesiklott a férfi öléből, átsietett a termen, a lépcső aljánál még egyszer hátrafordult, és hívogató mosolyt küldött felé. Amint Gwyneth eltűnt, Ragnor felállt, és ráérősen kitöltött magának egy kupa sört. Elgondolkozva felnézett az emeletre, arra, ahol a ház urának a hálószobája volt, és lassan 146

elindult felfelé a lépcsőn. Sokáig állt Wulfgar ajtaja előtt. Ez a súlyos faajtó választja csak el attól a nőtől, akit igazán kíván. De anélkül, hogy megbizonyosodott volna róla, tudta, hogy az ajtót bezárták előtte. E tekintetben Aislinn óvatos volt, vigyázott, nehogy elveszítse azt a különleges helyzetét, amit Wulfgar kegyencnőjeként élvezett. Kivívott helye már csak azért is bizonytalan volt, mert soha senki nem sejtette, Wulfgar mit forgat a fejében, milyen érzés lakik abban a fattyú szívében. Aislinn elbűvölő és szórakoztató volt, de mégis oly elérhetetlen, mint a hold. Ragnor nagyon is jól emlékezett, milyen látványt nyújtott a lány Wulfgar ágyában: lágy és meleg volt a teste, és milyen közvetlenül viselkedett a fattyúval! De Darkenwald Wulfgaré volt, vagy legalábbis hamarosan az övé lesz, és Aislinn maga mondta, hogy a birtok minden, amire vágyik. Azé a férfié lesz Aislinn, akié a kastély és a város. Meghajolt az ajtó felé: - Nemsokára, galambom, légy türelemmel! Nem csapott zajt, ahogy továbbment Gwyneth szobája felé. Amikor kitárta az ajtót, a nő az ágyon fogadta. Sápadt bőrű teste kecsesnek látszott ruhátlanul. Gwyneth a karját összefonta a teste előtt, és ezzel feljebb nyomta kis kebleit, melyek így teltebbek és igézőbbek lettek. Ragnor elmosolyodott, és óvatosan becsukta az ajtót. Levetette a ruháját, odament a nőhöz, a karjába zárta, és elnyúlt mellette. Gwyneth keze mohón, követelőzőén indult felfedezőútra. A férfi simogatására halk nyögés szakadt fel belőle, a szája sóváran tapadt a férfiéhoz. Szél süvöltőit a csupasz fák ágai közt, megrázta, majd kivágta az ablaktáblákat. Gwyneth még jobban beburkolózott a prém-takaróba, és némán figyelte Ragnort, aki öltözködni kezdett. Mielőtt a férfi kinyitotta volna az ajtót, Gwyneth felkönyökölt és utánaszólt: - Szerelmem! A hangra Ragnor megállt, megfordult és ránézett. - Még nagyon korán van - suttogta Gwyneth -, maradj még egy kicsit, és pihenj itt, mellettem. - Pihenni, melletted? - kérdezte Ragnor csipkelődve, aztán felnevetett. Majd máskor, Gwyneth. Most mennem kell, a herceg dolgában járok. Nem is szólt többet, csak halkan betette maga mögött az ajtót. Egy pillantást vetett az úr szobájának ajtajára, és észrevette, hogy nyitva van. Közelebb érve látta, hogy a szoba üres, aztán a lépcső tetejéről körülnézett a lenti teremben, de ott sem volt senki. Csalódást érzett, hogy a távozása előtt nem láthatja még egyszer Aislinnt. Lement a lépcsőn, átvágott a termen, szélesre tárta a kaput. Sütött a nap, friss, hűvös szél fújt. Ragnor kilépett az udvarra, nyújtózkodott egyet, széttárta a karját, sütkérezett a nap melegében. A szeme sarkából valami mozgásra lett figyelmes: arra fordult, és az erdőben éppen csak fellángolni látta a vöröses aranyhajat, ahogy a napsugár megvillant rajta. Vachel és az emberei a lovak mellett szunyókáltak; kicsit késleltethe-í tem az indulást, döntötte el Ragnor. Bánatosan elmosolyodott, | amikor eszébe jutott az a másik nap, a kapu előtt zajló esemé- j nyék, majd az azt követő éjszaka. Belátta, hogy semmit sem tettf azért, hogy jó benyomást keltsen Aislinnban. Durván bánt vele. Ha akkor gyengéd lett volna, akkor most szívesen jönne a lány. Ragnor a lány után eredt, és saját maga sem értette, hogy miért is próbálkozik újra. Bár Aislinn-nál aligha kelhet versenyre Wulfgarral a 147

hódításban, más nőknél soha nem volt nehéz dolga. Képtelen volt felfogni, hogy Aislinn miért hűséges Wulfgar-hoz. Valószínűleg a lány is tudja, hogy Wulfgar hamarosan elhagyja, hiszen sokkal magasabb rangú hölgyek kegyeit élvezheti az udvarnál. Ragnornak tehát nem kell mást tennie, csak várni, amíg Aislinn az övé lesz. Akkor most miért követi mégis, amikor sokkal fontosabb dolga lenne? De képzeletben ismét a lány arcát látta, és tudta az okát. Meggyorsította a lépteit, belépett az erdőbe, rátalált egy keskeny csapásra, amin ki tudta venni a könnyű léptek nyomát, így egyszerű volt követnie a lányt. Aislinn azért menekült, mert zavarta Ragnor jelenléte, és nem akart újból találkozni vele. Gwyneth gonosz megjegyzése is mélyen megbántotta, és ezt még tetézte Ragnor durva szellemessége. Ragnorhoz csupa veszteséggel és keserű fájdalommal járó emlék társult. Megállt a csermely partján, majd egy tölgynek támaszkodott, és eltűnődve nézte a sötét vizet. Gondolataiba merülve, szóra-kozottan lehajolt, felvett egy követ, és ide-oda forgatta a kezében. Elhajította egy fénypetty felé, aztán figyelte, ahogy a víz fodrozódik, és megvárta, amíg a hullámok elérték a partot. - El akarod riasztani a halakat, galambom, hogy egy se kerüljön amúgy szerényen terített asztalunkra? Aislinn ijedt kiáltással fordult meg. Ragnor elmosolyodott, közelebb lépett, és tőle egylépésnyire megállt. Aislinn-nak remegett a térde, így ismét nekidőlt a fatörzsnek, és gyanakodva figyelte a férfit. - Itt sétáltam az erdőben, élveztem a csendet, és láttalak erre jönni. Nem bölcs egyedül járkálni. Akadnak olyanok, akik... Elhallgatott, látta a lány arcán a bizonytalanságot, majd ő is nekidőlt a fának, és levigyorgott a lányra: - Ó, hát persze, galambom! Hiszen látom, hogy megijesztettelek! Bocsáss meg, szépségem! Csak a biztonságodra gondoltam, nem akartalak bántani. Aislinn büszkén felkapta a fejét, és leküzdötte remegését: - Nem félek egyetlen férfitól sem, lovag úr! - mondta, és maga is elcsodálkozott, hogy miért hazudik. Ragnor felnevetett: - Ohó, galambom! Wulfgar még nem szelídített meg! Már attól féltem, hogy lehűtötte forró véred! Ragnor kiegyenesedett, elsétált Aislinn mellett, megállt a víz szélén. - Tudom, hogy a szemedben én voltam a gazember, fájdalmat okoztam neked, és bajt zúdítottam a házatokra. De, Aislinn, én katona vagyok, a kardom ott forgatom, ahova a kötelesség szólít, másrészt pedig... gondolj csak holdkóros sihedernek. Mondd csak, hogy a szépséged, amelyhez hasonlót még nem láttam, megigézett vagy elbűvölt. Szembefordult vele. - Ha lecsupaszítom előtted a lelkem, Aislinn, lehetek-e a lovagod, aki elnyeri a kegyeidet? Hát nincs semmi esélyem? - Zavarba hozol, Ragnor. Adtam-e valaha is okot rá, hogy a kezemre áhítozz? És miért is vágyakoznál utánam? Keveset nyújthatok neked, arról nem is beszélve, hogy Wulfgaré vagyok. O az uram és parancsolom, én a kedvese vagyok, és hűséget fogadtam neki. Vagy talán azt akarod csak elérni, hogy őt eláruljam? Ragnor kinyújtotta a kezét, és felemelt Aislinn kebléről egy rézvörös hajtincset. 148

- Nem kívánhatlak önmagádért, Aislinn? Annyira nem bízol senkiben, hogy az egyszerű igazságot sem akarod elhinni? Gyönyörűbb vagy, mint amit szavakba lehetne önteni, és kívánlak. Akkor is vágytam rád, amikor még az enyém voltál, most pedig, hogy már nem vagy az, szeretnélek visszakapni. - Én Wulfgarhoz tartozom - mondta Aislinn halkan. - Aislinn, arról semmit sem szólsz, hogy a szíved kihez húz? Szép dolog a becsület, de én a szerelmedet szeretném elnyerni. - A férfi sötét szeme fogva tartotta a lány tekintetét. - Aislinn, ha megtehetném, és visszahúzhatnám a kardot, amely az apádat lekaszabolta, és visszaadhatnám az életét, megtenném. A kedvedért a családom minden vagyonát odaadnám. - Megvonta széles vállát. - Sajnos, szépséges Aislinnom, ami történt, megtörtént, és senki sem csinálhatja vissza. A könyörületességedhez folyamodom hát: kérlek, bocsáss meg nekem! Add nekem a szerelmed, és könnyíts szívem fájdalmán! - Nem tehetem! - suttogta Aislinn. A férfi hosszú, sötét bőrű kezét nézte a keble közelében, és egy percre szorosan lehunyta a szemét. - Akármikor csak meglátlak, a nyomorúságra gondolok, amit a fejünkre hoztál, nemcsak az enyémre, de a többiekére is. Semmiféle megtisztulás nem moshatja le a kezedről a vért, amit rajta látok. - Egy katona embert öl, és ebben Wulfgar sem kevésbé bűnös. Gondoltál-e már azokra a szászokra, akiket ő mészárolt le? A sors kegyetlen volt hozzám, hogy épp az én kardomtól esett el az apád! Míg beszélt, Ragnor a lány vonásainak finom szépségében, a sűrű fekete pillákban, az ifjúság üdeségétől sugárzó sima bőrében, telt ajka vörösében gyönyörködött. A lány szépsége úgy felkavarta, hogy az már szinte fájt. Aislinn ráemelte a tekintetét, és halkan ezt suttogta: - Istenen kívül senki sem ismeri az érzéseim igazán, Sir Ragnor. Mégis azt mondom, hogy az én szívem nem lágyulhat meg irántad, hacsak valami csoda nem történik. Wulfgar magának köyetelt, és én az övé vagyok. Már akkor inkább neki adom a szívem... Ragnor arca elsötétült, és a fogát csikorgatta: - Hogy emlegetheted azt a farkasfajzatot! Miben különb ő nálam? Egy fattyú, egy névtelen senki, aki csatából csatába vándorol, és mindig újabb háborúkat vív egy marék aranyért, semmi egyébért. Ezzel szemben én jó családból származó nemes lovag vagyok. Én bevihetnélek az udvarba. Ragnor a kezét nyújtotta, mintha felajánlaná Aislinn-nak, de a lány csak a fejét rázta, arrébb lépett, és hátat fordított neki. - Nem tehetem! Ha Wulfgar egy fikarcnyit sem törődne velem, én akkor is a tulajdona vagyok, és teljesítenem kell a parancsait. Wulfgar soha nem törődne bele, hogy megszökjek. -Visszafordult, nekidőlt a fának, elmosolyodott, és az egyik ujjá-val megérintette a férfi kinyújtott kezét: - De ne bánkódj, Ragnor, hiszen Lady Gwyneth nagyon vonzónak talál, és csak egy szavadba kerül, hogy a kedvedet keresse. - Te gúnyolódsz velem? - hördült fel Ragnor. - Egy girhes tyúk a legfehérebb galamb helyett! Egészen biztos, hogy gúnyolódsz! Megragadta a lány kezét, és már ettől az érintéstől is forrni kezdett a vére. 149

- Könyörülj rajtam, Aislinn! Ne hagyd, hogy elepedjek az utánad való sóvárgástól! Ne gyötörj ennyire! Csak egyetlen jó szót kérek, Aislinn! Engedj remélnem! - Nem, nem tehetem! - zihálta Aislinn. Ki akarta rántani a kezét a férfi markából, de nem sikerült. Elfogta a rémület. Látta, hogy hová vándorol a férfi tekintete, és nem volt nehéz kitalálnia, hogy mi a szándéka. Ragnor egyre közelebb húzta magához. - Ne! Könyörgök! Ne! A férfi egyik kezével Aislinn könyökét markolta, és bele akart csókolni a nyakába, a másik kezével pedig átölelte a Ián karcsú derekát. - Ne állj ellen, galambom! Megőrülök érted! - suttogta. - Ne! - kiabálta Aislinn, és valahogy kiszakította magát az ölelésből. A keze rálelt a kis tőr markolatára, kirántotta a hüvelyéből, és fenyegetően felemelte: - Ne, Ragnor! Ne próbáld újra! Soha, ha mondom! - Á, a lány tüze nem aludt ki! - kacagott Ragnor. Gyors mozdulattal elkapta a lány kezét, és úgy megszorította, hogy az felkiáltott és elejtette a tőrt. Ragnor ekkor Aislinn hajába markolt, a másik kezével pedig hátracsavarta a karját, és ma-gához rántotta, hogy érezhesse mellének feszülő lágy keblét és hozzátapadó combját. - Újra megízlelhetem ezt a madárkát - nevetett gúnyosan, és oly szenvedélyesen csókolta, hogy felsértette a lány ajkát. Aislinn kétségbeesett erővel taszította el magától. Szembefordult a támadójával, keble hullámzott a félelemtől és a felindult-ságtól. A férfi közelebb lépett hozzá, és könnyedén felnevetett. Ekkor elsuhant valami a levegőben, és nagy csattanással egy csatabárd csapódott a fatörzsbe, Ragnor arcától néhány centiméternyire. Ragnor riadtan ugrott félre, megfordult, és jeges félelem dermesztette meg, amikor megpillantotta Sweynt, aki tízlépésnyire állt tőlük. A viking íja a hátán lógott, fel sem volt húzva, a lábánál elejtett galambok és egypár döglött vadnyúl hevert. Aislinn Sweynhez indult a biztonságba, amit tőle remélt. Ragnor viszont azonnal felismerte, hogy a viking fegyvertelen, hiszen az íját pillanatnyilag nem tudja használni, a bárdja pedig még a fából áll ki. Ragnor kirántotta a kardját, és előreugrott, hogy elállja az útját. A lány felsikoltott, amikor a férfi nekita-madt, és megpróbálta kikerülni a feléje nyújtott kezet. Odaugrott a szálfatermetű skandináv háta mögé, az pedig elkapta a bárd nyelére kötött bőrszíjat, ennél fova szemvillanás alatt elrántotta a fa törzséből, és felkészült a harcra. Az óriási csatabar-dót a vállára vette, úgy egyensúlyozta: vashegye és finom élesre fent éle tompán megcsillant a napfényben, mintha a halál közeledtét jelezné. Ragnor Sweyntől néhány lépésnyire visszahőkölt, arcát elborítta a fékevesztett düh. Ott helyben fel akarta koncolni a vikinget, a férfinak magatartásában valami arra a napra emlékezne amikor a csata kellős közepén az ellenség hátulról támadt Wulfgarra. Azt az iszonyatos látványt, amint Sweyn bárdja mélyen beleállt a támadó fejébe, azóta sem felejtette el. A haragja elpárolgott, mert nagyon is jól tudta, a halál torkában van. Visz-szadugta hüvelyébe a kardját, és széttárta a kezét, hogy a viking lássa: fegyvertelen. Egy hosszú percig álltak egymással szemben. A skandináv végül dörmögött valamit, az arca lassan mosolyra derült, és ettől kék szeme is felragyogott. - Ide figyelj, normann! - mondta halkan. - Az én uram, Wulfgar megparancsolta, hogy őrizzem ezt a nőt, és én ezt is teszem. Ha közben 150

egy-két franciának szét kell hasítanom a fejét, hát nem fogok nagyon búsulni. Ragnor megválogatta a szavait, de a mérge minden kihangsúlyozott szón érződött: - Te hallgass rám, te fehér hajú pogány! Ezt a dolgot egy nap így is, úgy is bevégezzük, és akkor, ha Isten is úgy akarja, belevágom a kardom a fürtös fejedbe! - Úgy van, Ragnor! - vigyorgott Sweyn. - A hátam nem védhetem, de ez - s könnyedén megemelte a bárdot - vigyáz az oldalamra, és szívesen megcsókolja azt, aki a koponyámon sze-retné kipróbálni a pengéje élét. Talán te is megismerkednél vele. - Ragnor felé fordította az irdatlan bárd élét: - Engedd meg, hogy bemutassam: Mademoiselle Halál! Aislinn kilépett Sweyn háta mögül, a viking izmos karjára tette a kezét, és hidegen végigmérte a normannt: Másutt keresd az élvezetet Ragnor! Tűnj el innen, többé ne bolygassuk ezt a dolgot! - Elmegyek, de visszajövök még! - fenyegetőzött a férfi. Ezzel sarkon fordult, és otthagyta őket. Amikor Aislinn visszatért a kastélyhoz, ott találta Gwynetht, aki idegesen jártéi s alá a teremben. Az arcáról lerítt, hogy valami elrontotta a kedvét. Halvány szeme vad gyűlölettel meredt Aislinnra. - Mi történt közöttetek? - faggatta. - Tudni akarom, te szajha! Aislinn ibolyakék szeme szikrázott a haragtól. - Semmi olyasmi, ami rád tartozna, Gwyneth. - Ragnor onnan jött elő, ahol te is voltál. Már megint nálkoztál neki? - Megint? - kérdezte Aislinn, és felhúzta a szemöldökét Elment az eszed, ha azt képzeled, hogy én valaha is kikezdenék azzal a csirkefogóval. - De egyszer már szeretkezett veled! - fuldokolta Gwyneth a gyűlölettől és a féltékenységtől félőrülten. - Nem elégszel meg azzal, hogy a bátyám a lábad előtt hever! Azt szeretnéd, hogy minden férfi téged akarjon! Aislinn visszafojtott dühvel szólalt meg: - Ragnor soha nem szeretkezett velem úgy, ahogy te gondolod! Durván megerőszakolt, és ez azért nem kis különbség! Megölte az apámat, és azzá tette az anyámat, amilyennek most látod! Hogy képzelheted, Gwyneth, hogy valaha is kívánni tudnám ezt az embert? - Ragnor többet adhat, mint a bátyám. Jó és befolyásos családból származik. Aislinn megvetően felkacagott: - Ilyesmire én nem adok! A bátyád százszor inkább férfi, mint Ragnor. De ha rá vágysz, áldásom rátok! Megérdemlitek egymást! Aislinn ezzel sarkon fordult, otthagyta a dühösen tomboló Gwynetht, és felment a szobájába. Ragnor egyedül az unokatestvérét kímélte: az íjászokat könyörtelen rúgásokkal ébresztette fel, és a csapat most már a lankás domboknál járt, hogy elérjék a Hastingshoz vezető tengerparti utat. Amikor lassítottak az iramon, Ragnor vette át a vezetést, és a többi lovassal együtt még Vachel is lemaradt, hogy núne kevésbé hívja fel magára a láthatóan rosszkedvű Ragnor figyelmét. Ahogy telt az idő, Ragnor hangulata úgy lett egyre komo-rabb, és időnként hangosan káromkodott is! - Az ördögbe is! morogta magában. - Bárcsak Wulfgar bebukna valamelyik hadjáratába, és Aislinn végre belátná, hogy ostoba volt! Akkor ő is szerezhetne egy birtokot ebből a háborúból. Terv terv után fogant az agyában, de sorra el 151

is vetette őket, ahogy rájött, hogy egyik sem megvalósítható. A csapat megkönnyebbülten, egy emberként sóhajtott fel, mikor a láthatáron feltűnt a hastingsi erőd s mögötte a kikötőben horgonyzó hajók árbocai. Mindenkinek egy kiadós alváson járt az esze, azután, hogy a leveleket átadták, hússal jól megtömték a hasukat, és alaposan leöblítették sörrel. Ragnor odafordult a férfihoz, aki már messziről hangosan szó-longatta, és míg az felé tartott a homokos parton, esetlen járásáról felismerte a nagybátyját, Cedric de Marte-ot. - Ejha, Ragnor, végre utolértelek. Mi ez a szórakozottság? Nem hallottad, hogy kiabáltam? - Máson járt az eszem - vont vállat Ragnor. - Ezt mondta Vachel is - jegyezte meg Cedric. - De nem volt hajlandó elárulni, hogy min. - Magántermészetű ügyeken - vágott vissza Ragnor. - Magántermészetű? - Cedric sötét szeme szúrósan fürkészte unokaöccse haragos ábrázatát. - Miféle magántermészetű dolgod van, ami meggátol abban, hogy birtokot szerezz Vilmostól? Ragnor gúnyosan elvigyorodott: - Szóval Vachel erről is beszámolt? - Nem szívesen árulta el ezt a kellemetlen hírt, de végül csak sikerült kiböknie az igazat. Túlságosan hű hozzád, Ragnor. Rossz útra viszed! Ragnor felnevetett, de távolról sem jókedvében: - Megvan neki a magához való esze. Ha akar, bármikor elhagyhat. - De ő ragaszkodik hozzád, ez nem ment fel az alól, hogy bajba ne sodord! Mióta az apja meghalt, én vagyok felelős a boldogulásáért. - Mi emészt, bátyám? A hők miatt bosszankodsz, akiket letett, vagy a fattyak miatt, akiket nemz? Cedric kérdőn felhúzta ősz szemöldökét: A te apád sem lehet elragadtatva, hogy oly féktelenül élsz! Ragnor felmordult: - Az ő fejében pedig még nagyobb a zavar! - Hej, ti ifjak, nem ártana végre egy kis tisztességet tanúin tok! sóhajtott fel Cedric. - Fiatalkoromban ha hozzá mén érni egy leány kezéhez, alapos szidásban volt részem. M meg azzal sem törődtök, ha ágyba bújtok vele. Talán nő miatt gyötrőd magad? Ragnor dühösen elfordult: - Mikor szenvedtem én valaha is egy nő miatt? - Minden férfinál eljön egyszer a pillanat... - Hát nálam még nem jött el - vetette oda Ragnor. - Ki az a lány, akiről Vachel beszél? Ki az az Aislinn? A fiatalabb férfi szeme haragosan villogott. - Senki! Egy szász szolgáló, semmi több. De most már Cedric is felpaprikázva bökött Ragnor mellére. - Hadd figyelmeztesselek valamire, te gátlástalan alak! Nem azért vagy itt, hogy újabb hódításokkal kérkedj, hanem hogy földet szerezz és jutalmat kapj, meg a családod javait szapo-rítsd! Felejtsd el azt a szajhát, és csak azzal törődj, amiért felfegyvereztünk! Ragnor ellökte magától nagybátyja kezét. - Egyre jobban hasonlítasz az apámra, Cedric! - mondta gúnyos mosollyal. - De ne félj! Mindent megszerzek, ami jár nekem! Már felkelőben volt a nap Franciaország felett, amikor négy lovas Hastingstól távolodva - felkaptatott a meredek úton. Ragnor ismét elöl 152

lovagolt, a kedve nem sokat javult. Ezúttal az ország belsejébe vezető utat választották, hogy elkerüljék a visszatérésüket leső rablóbandákat. Megállás nélkül, szótlanul lovagoltak egész nap, aztán éjszakára hevenyészett tábort ütöttek. Enyhe volt az idő, jól kipihenték magukat, és már hajnalban útnak indultak. A nap már fenn járt, amikor egy magaslatra érve a távolban egy lovascsapatra lettek figyelmesek. Gyorsan félrehúzódtak, és fedezékből lesték, hátha ki tudják venni a címerüket. Figyelték, amint a lovj sok rövid tanácskozás után három csapatra szakadnak, b egy napsugár a kis csoportra hullott, és Ragnor felismerte Wulfgar zászlaját, A mellette lovagló három katona már éppen fel akarta fedni a kilétüket Wulfgar embereinek, de Ragnor visszatartotta őket. A fejében azonnal megszületett a terv. Két íjászának narancsot adott, hogy menjenek tovább Vilmoshoz, vigyék meg érkezésének hírét, számoljanak be a levelekről, melyeket hoz és mondják meg, hogy Vachellel csak azért késlekednek, hogy hírt hozzanak Wulfgarról. Amikor az íjászok ellovagoltak, Ragnor az unokaöccséhez fordult, és mosolyogva így szólt: - Lássuk csak, sikerül-e lefoglalnunk azt a katonát? Vachel értetlenül ráncolta a homlokát, de nagy megkönnyebbülésére Ragnor így folytatta: - Ez a föld itt előttünk egy szász grófság, ami még nem hódolt be Vilmosnak, hanem egy angol király felé húz. - Felnevetett - Tudom, hogy nem örülnek, ha normann lovagot látnak, mert amikor legutóbb erre jártam, jól megkergettek. - Elhallgatott, és az előttük lovaglókra mutatott: két csapat oldalirányba kanyarodott, míg a Wulfgar zászlaja alatt összegyűlt csapat egyenesen haladt tovább. - Nézd csak! - figyelmeztette unokaöccsét. - Ha jól ismerem Wulfgart, akkor most előreküldi a többieket, míg ő megközelíti a várost, és megadásra szólítja fel őket. Ha az angolok menekülni próbálnak, a nyílt terepen csapdába kerülnek. Ha megrohanják Wulfgart, akkor a többiek hátba támadják őket. Úgy vigyorgott Vachelre, mint egy róka, amint éppen a kölykét tanítja vadászni. - De mi majd alakítunk egy kicsit a terven! Szépen ellovagolunk a város előtt úgy, hogy észrevegyenek minket, és ezzel elpcsalogatunk néhány bátor harcost, akik szívesen foglyul ejte-nének két normannt, hogy ezzel dicsőséget szerezzenek maguknak. Akkor aztán egyenesen Wulfgar csapatához csaljuk őket, mielőtt még kiér a tisztásra! Ragnor vígan nevetett a gondolatra, hogy meghiúsítja Wulfgar tervét, de Vachelnek kétségei támadtak: - Az angolok iránti gyűlöletem a fattyú iránti megvetésemnél is nagyobb - mondta -, de nem akarom, hogy ezek a szászok elbánjanak a mieinkkel! - Nem eshet bajuk! - vonta meg a vállát Ragnor. – Wulfgar bizonyosan lekaszabolja azokat a bolondokat. Ebből majd megtanulja, milyen érzés, ha ezek a szász disznók rátámadnak emberre és milyen nehéz ilyenkor az életüket megkíméln' Hadd találja csak szembe magát a szászok kaszáival és botia' val, hadd hasítsa szét a makacs koponyájukat! Akkor talán be látja, hogy mi sem tehettünk mást Darkenwaldnál, hanem véd tűk magunkat, ahogy tudtuk. Vachel végül is belement a tréfába, és a két lovas elindult hogy megkerülje Wulfgart. Ahogy Ragnor tervezte, amikor a város közelébe értek és látszólag figyelni kezdték, vagy húszan kilovagoltak, és látva, 153

hogy a normannok visszavonulnak, üldözni kezdték őket a nyílt terepen. Ragnor és Vachel úgy tettek, mint akik nem tudják eldönteni, milyen irányba is meneküljenek, és maguk után csalták a városiak csapatát, míg a mezőn túl a sűrű erdőbe nem értek. Amint benn voltak a fák között, Ragnor és Vachel gyors vágtába fogott, bár vigyáztak, hogy a támadóik el ne veszítsék a nyomukat. Végül egy kanyarban letértek az ösvényről, felkaptattak egy közeli dombra, és onnan lesték, mi következik. Látták, amint a városiak csapata is befordul, majd megtorpan, hallgatózik, és gyorsan elrejtőzik az út melletti bokrok és fák közt. Wulfgarék egy kisebb tisztáson haladtak át, majd ismét behatoltak a sűrűbe. Éberen figyeltek, de azért nyugodt tempóban lovagoltak. Hun egyre nyugtalanabbul ficánkolt, a zablát rángatta, de Wulfgar azt hitte, hogy csak a közelgő összecsapás miatt nem bír magával. Amint egy kanyarhoz értek, az állat felhor-kant és visszahőkölt. Wulfgar tudta már, hogy miért. A nyergében felágaskodva megmarkolta a kardját, és hátrakiáltott, hogy figyelmeztesse az utána jövőket. A következő pillanatban mindenfelől fegyverekkel hadonászó, ordítozó szászok sereglettek az útra. Hun kirúgott, Wulfgar pedig lesújtott a kardjával, mikor hátulról egy ütés a lova nyakára terítette. Érezte, hogy zuhan. A kard kicsúszott a kezéből. Elsötétedett előtte a világ. Egy fény-pont még világított, majd az is kialudt. Wulfgar sokára nyitotta ki a szemét. Időbe tellett, míg rájött, hogy a bántóan éles fény nem más, mint a feketefenyő ágai közt áttetsző kék ég. Keserves kínnal könyökölt fel, és körülnézett. A feje lüktetett, arrább a sisakját látta, ami hátulról behorpadt. Óvatosan megtapogatta a tarkóján keletkezett púpot, majd észrevette a közelben heverő furkósbotot; tölgyből faragták, és a boldogabbik vége kettéhasadt: Wulfgar rögtön megértette, mitől érzi magát olyan cudarul. Az út mentén számos városlakó teteme feküdt, sőt felfigyelt három embere bőrzekéjére is, csak Milbourne-nak nem volt semmi nyoma. - Ne félj, Wulfgar. Azt hiszem, túléled ezt a napot. A hang a háta mögül hallatszott. Wulfgar azonnal felismerte, nehézkesen megfordult, majd a könyökére támaszkodva a szédülésen igyekezett úrrá lenni, hogy a kidőlt fatörzsnek támasz-kodó Ragnorra nézzen, aki mellett véres kard volt a földbe szúrva. A férfi nevetett Wulfgar erőfeszítésein, és kíváncsi volt, mit szólna Aislinn, ha most látná a bátor fattyút. - Alkalmasabb pihenőhelyet is választhattál volna - vigyo-rodott el Ragnor, s körbemutatott a holttestektől borított úton -, mint az út közepét, ahol bárki rád támadhat. Csak egy órán át kergettem azt a csapat buzgó szászt, akik a füledet is levágták volna, hogy bizonyítsák, mekkora szerencséjük volt, amikor egy pihenő normannra leltek. Wulfgar megrázta a fejét, majd felnyögött: - Soha nem hittem volna, hogy éppen te mented majd meg az életem, Ragnor! A másik megvonta a vállát: - Nem tettem mást, csak részt vettem a csetepatéban. Mil-bourne-t már nagyon szorongatták, mégis, amikor megjelentem, a szászok menekülésre fogták a dolgot, mert nyilván azt hitték, hogy én csak egy vagyok a sok segítségetekre siető normann közül. - És Milbourne? - kérdezte Wulfgar. 154

- Elment a többi emberedért azzal a paraszttal együtt, akit a hátadba rendeltél. Wulfgar feltérdelt, de az ütéstől még kábult volt, így várt, hogy egy kicsit összeszedje magát. Fájdalmasan hunyorgott a másik férfira, és közben Ragnor váratlan közbelépésén töprengett: - Én szégyenbe hoztalak, de te mégis legyőzted az ellenséget es megmentetted az életemet. Rossz vásárt csináltál, Ragnor! - Nos, Wulfgar, az az igazság - legyintett Ragnor, élhessen ve Wulfgar bocsánatkérését -, hogy Milbourne-nal holtnak hittünk mindaddig, amíg az angolokat el nem kergettük, és csak akkor vettük észre, hogy még lélegzel. - Tétován rámosolygott. - Fel tudsz állni? - Igen - motyogta Wulfgar, és feltápászkodott. Ragnor ismét elnevette magát: - Az angol bunkó úgy elbánt veled, ahogy egy finom acél soha. Hogy éppen egy paraszt botja szedjen le! Már ezért megérte harcolni! Ragnor véres kardját beletörölte egy paraszt ruhájába, és az út menti fákra bökött: - A lovad a pataknál keresd. Figyelte Wulfgart, ahogy elindult a lováért, és elsötétült az arca, amikor a kardjára esett a pillantása. Kár volt olyan gyorsan végeznie a szász disznóval. - Á - mormolta -, nem érdemes az elszalasztott lehetőség miatt keseregni. - Hüvelyébe dugta a kardot, és nyeregbe szállt. Wulfgar jelent meg: kantárjánál fogva vezette a lovát, majd megvizsgálta, nem sérült-e meg a parasztok vasvilláitól. - Levelet viszek Vilmosnak Hastingsból, ezért hamarosan indulnom kell mondta Ragnor közönyösen. - Bocsáss meg, hogy nem maradok és nem búcsúztatlak el. Wulfgar felvette a sisakját, majd felpattant Hun magasított nyergébe. Viszonozta a fekete lovag pillantását, és eltűnődött, vajon ő is arra gondole, akinek gyógyító érintése oly kellemes. - Nekem is hamarosan tovább kell mennem, hanem az a város alaposan rászolgált, hogy felgyújtsuk! Amint lángba borul, az embereimmel a legközelebbi keresztúthoz vonulok, és ott tá-bort verünk. Még egyszer köszönöm, amit értem tettél, Ragnor. - Kihúzott kardjával tisztelgett, majd feldobta és elkapta a lándzsáját, végül leporolta a lándzsa zászlóját. - Már jönnek is az embereim, ideje csatlakoznom hozzájuk. A lándzsával utoljára köszöntötte Ragnort, majd finoman megsarkantyúzta Hunt, és elvágtatott. Ragnor addig nézett Wulfgar után, amíg az el nem tűnt, aztán utálkozva megfordította a lovát, és útra kelt. Wulfgar az emberei elé lovagolt, de csak közelebb érve vette észre hogy nem mind térnek vissza Milbourne-nal, aki Wulfgar közeledtére felemelt kézzel megálljt vezényelt. Jól vagy, Sir Wulfgar? - kérdezte, majd Wulfgar bólintása után így folytatta: - A városiak azzal a hírrel menekültek el innen hogy jelentős normann sereg közeledik. Az egész város felbolydult. Fogták, amit tudtak, és mentették az irhájukat. De néhány mérfölddel arrébb Sir Gowain és az 155

emberei várták őket. Ha sietünk, még megállíthatjuk a menekülőket a városon túli mezőkön. Wulfgar beleegyezően bólintott, majd Sanhursthöz fordult, aki szégyenkezve hátrébb kullogott. Wulfgar haragosan pillantott a fiatalemberre: - Minthogy hátam őrzését nem bízhatom rád, maradj itt, és temesd el a holtakat. Amikor végeztél, siess utánunk, és ezentúl inasomként fogsz szolgálni! Reménykedjünk, hogy azt ügye-sebben végzed majd. Wulfgar magasba emelte a karját, és a csapat útnak indult. Wulfgar lovagolt az élen, Milbourne pedig mellette. Wulfgar a sebtől nem tudta feltenni horpadt sisakját, amúgy is reménykedett, hogy nem kerül sor ádáz harcra, így a kiugró nyeregkápára akasztotta a sisakot, és Milbourne aggodalmával sem sokat törődött. Gyorsan átügettek a városka főterén, majd amikor az utolsó kunyhót is elhagyták, észrevették a negyvennél is több szász férfit, nőt és gyermeket. A városiak is meglátták őket, és tudták, hogy még többen jönnek. Az út közepén összetömörültek, és az elkerülhetetlenbe való belenyugvás diktálta bátorsággal a kör közepére állították a gyerekeket, hogy védjék őket, ahogy tudják. A férfiak megragadtak mindent, amivel csak harcolni lehetett, és a kör szélére állva farkasszemet nézek a normannokkal. Wulfgar felemelt lándzsájával léptetett oda, a szászok előtt megállította a lovát, míg a többi lovas leengedett lándzsával vette körbe a városiakat, készen arra, hogy bármikor támadásba lendüljenek. Hideg szél fújt, és a halálra ítélt szászok várakoztak. Egy hosszú perc telt el teljes némaságban, végül Wulfgar telemelte a sisakját, hogy mind lássák, és a hangja ércesen csengett, amikor megszólalt. A figyelmét nem kerülte el, hogy a vádiakat mennyire meglepte angol beszéde. - Ki vágott így kupán? - kérdezte, és várt, amíg a város bírája ki nem lépett és meg nem állt vele szemben. - Ugyanott esett el, ahol te lezuhantál a lovadról - felelte a bíró. - És amennyire én tudom, még most is ott fekszik. - Kár - sóhajtott fel Wulfgar -, mert keménykötésű katona, hirtelen halálnál jobbat érdemelt volna. A bíró idegesen állt egyik lábáról a másikra, de nem szólt semmit. Wulfgar felemelte a lándzsáját, a sisakját visszaakasztotta az előbbi helyére. Hun idegesen ficánkolt, de Wulfgar le-csillapította, majd tekintetét körbehordozta az egymásba kapaszkodó embereken. Amikor ismét megszólalt, tekintélyt parancsoló hangja alázatot ébresztett a szászokban. - Mostantól ti Vilmos angol király gyámsága alá tartoztok, mégpedig a fegyverek jogán, akár elismeritek ezt, akár sem! Ha úgy akarjátok, a véretekkel öntözhetitek az út porát, de újjá is építhetitek a városotokat. E szavaknál a bíró értetlenül nézett a város sértetlen házaira. - Egyszerű a választás, és könnyen végrehajtható - folytatta Wulfgar. Erre a szavamat adom. De igyekezzetek, mert az embereim már türelmetlenül várják, hogy végezhessék a dolgukat. Egy lépést hátrált, és úgy szegezte előre a lándzsáját, hogy az pontosan a bíró mellének irányult. A férfi lassan kiengedte a kardot a kezéből, majd mellé ejtette az övébe tűzött szekeréét, és feltartotta tenyerét, hogy jelezze: megadja magát. A férfiak mind követték a példáját. Wulfgar ismét a városlakókhoz fordult: 156

- A holmitokkal menekültetek. Remélem, jól választottatok, hiszen ennyitek maradt összesen. Sir Gowain - szólította oda az ifjú lovagot -, az embereiddel tereld őket a mezőre, és vigyázz, hogy ne mozduljanak onnét! - A karját magasba tartva jelt adott: - A többiek kövessenek! Megrántotta a kantárt, és Hun vágtatni kezdett a város felé. A főtéren odafordult Milbourne-hoz: - Kutassátok át a házakat, hordjátok ki, ami aranyat, ezüstöt vagy értéket találtok, s arra a szekérre tegyétek fel. Az élelmet is szedjétek össze, és tegyétek a templom ajtajához. Az átkuta-tott házakra tegyetek jelet. Amikor végeztetek, csak a templomot és a magtárat kíméljétek! Wulfgar hátat fordított, és fellovagolt egy dombra, ahonnan az embereit és a várost is láthatta. A lebukó nap fényében a város feketén ásító ablakszemei vádlón meredtek a katonákra, akik szorgos hangyaként gyűjtötték be az élelmet és a talált javakat. Majd nagy csend lett, és egy perc múlva a sötét szemek vörösen felizzottak, amint az első fellobbanó lángok belekaptak az eszterhéjba. A tűz sárgára és vörösre festette a város felett gomolygó felhőket, és amint felnézett, Wulfgar megérezte az arcán az első hópelyheket. Amikor a katonák a nyikorgó szeke-ret húzva kivonultak a városból, Wulfgar is sietve leereszkedett a hegyoldalon: elkomorult a szászoknak okozott nyomorúság miatt. A szerencsétlenek rémülten bújtak össze a haragos nor-mann előtt. - Figyeljetek csak! - bömbölte iszonyú dühvei Wulfgar. -Tanuljátok meg, hogy Vilmos földjén hamar igazságot osztanak! Azt ajánlom, fogadjátok meg, amit most mondok! Visszatérek, és megnézem, mit végeztetek! Most pedig megparancsolom, hogy építsétek újjá a várost, és míg ezen fáradoztok, tudjátok, hogy Vilmosnak építitek! Sűrű hóesés lett, mire elhallgatott. Wulfgar tudta, hogy igyekezniük kell, ha időben tovább akarnak jutni és a hóviharban védett tábort verni. A lándzsa hegyét lefelé fordította, amikor az utolsó embere is visszavonult és felsorakozott a megrakott szekér mögött. Wulfgar még egy utolsó pillantást vetett a tomboló lángtengerre és a szétterülő füstoszlopra, amelybe belekapott a szél. A tűzvész ropogását túlharsogva még odakiáltott a bírónak: - Van, ahova bemenekülhettek, és kevés élelem is maradt, hiszen közel a tél. - Felnevetett. - Esküszöm, nem lesz időtök a normannokkal hadakozni. Utoljára még magasba emelte a lándzsáját, megsarkantyúzta Hunt, és a távozó katonái után eredt. A városlakók utánanéztek, aztán arcukon a vereség okozta bánattal, de szívükben azzal a meggyőződéssel álltak ott, hogy amit a normann lerombolt, azt újjá tudják építeni, mert megmaradt az életük, és aki él, az építhet is.

157

XIII. FEJEZET Aislinn az anyja kunyhójából a kastély felé tartott, a frissen esett hó ropogott a talpa alatt. Leszállt az este, csípős hideg volt. Aislinn felnézett a sötét felhőkre, melyek szinte súrolták a házak tetejét. Megállt egy pillanatra, hogy az est nyugalma elcsitítsa háborgó lelkét. Az anyjával töltött idő mindig megviselte, és ilyenkor szörnyű kétségeivel sem tudott megbirkózni. Önbizalma úgy odalett, hogy azt érezte, még egy nap és kegyelemért könyörög. Az anyja állapota rohamosan súlyosbodott, és háborodottságában mindegyre a normannok elleni bosszút sürgette. Ha ez sikerülne, gondolta Aislinn, akkor Vilmos keze azonnal lesújtana. Nincs olyan bájital, mellyel az anyja leikéből kiűzhetné a normannok iránti gyűlöletet, ami szinte megháborítja. Aislinn elkeseredett, ha arra gondolt, hogy másoknak hasznára válik a tudománya, csak az anyján nem tud segíteni. A jeges hópelyhek felfrissítették, meggyorsította hát a lépteit. A kastélyhoz közeledve észrevette a kapu előtt álló szekeret. Aislinnban felötlött a gondolat, hogy vajon az a szegény szerencsétlen, aki egy ilyen fagyos éjszakán Darkenwaldban menedéket keres, együttérzést ébreszt-e Gwyneth szívében. Wulfgar féltestvére senkivel nem volt könyörületes: sajnálta az ételt a jobbágyoktól és a katonáktól egyaránt, sőt sokszor a vendégektől és a családtagoktól is. Gwyneth kigúnyolta az apját és Sweynt - akik meglett férfiemberek lévén, jó étvággyal ettek -, jóllehet éppen ők látták el a házat élelemmel, s nekik köszönhették, hogy nem éheznek. Gwyneth rosszindulatú zsémbelésé-ből még a kedves Dunley barátnak is kijutott, ha néha átlátogatott hozzájuk. Aislinn tehát felkészült a legrosszabbra: belökte a kaput, és a tűz előtt összegyűltekre pillantott. Szándékos lassúsággal vette le köpenyét, majd odament a tűzhöz melegedni. Először Bols-gar arcát fürkészte, hogy megállapítsa, milyen hangulatban van a lenszőke hajú leánya. Valahányszor Gwynethre rájött a bolondóra, Bolsgar összeráncolta a szemöldökét, és egy szót sem szólt. De most az öreg arca kisimult, így Aislinn kissé megnyugodva fordult a három szegényesen öltözött felnőtt és a tűz előtt kuporgó gyerekek felé. A legfiatalabb legénykének tátva maradt a szája Aislinn rézvörös hajkoronája láttán. Csodálata mosolyt varázsolt Aislinn arcára, és a fiú barátságosan viszonozta a mosolyát. Aislinn ugyanezt már nem tapasztalhatta a fiatalabb nő részéről, aki kissé távolabb húzódott a többiektől, és gyanakvóan méregette őt. A tűznél álló férfi sápadt volt, reszketett és az arca elgyötörtnek látszott. A felesége szótlanul állt mellette, és figyelte, mi történik. Aislinn a nő szeméből bölcsességet, nyugodt erőt olvasott ki, és viszonozta az asszony tétova mosolyát. A többi gyerek idősebb volt, mint a sötét szemű fiú. Akadt köztük egy megtermett legény: talán annyi idős lehetett, mint Ham, meg egy fiatal lány, a nőiesség első virágzásának jeleivel, két fiú, akik szinte teljesen egyformák voltak. - Már azt hittük, elvesztél, Aislinn! 158

Aislinn bizalmatlanul fordult meg, mert a Gwyneth hangjából kicsendülő udvariasságot nem tudta mire vélni, és ez azonnal óvatosságra késztette. - Wulfgar vendégeket küldött - folytatta Gwyneth, és észrevette az ibolyakék szempárban megcsillanó érdeklődést. Gwyneth az újonnan érkezőkre mutatott, majd sorban elmondta a nevüket, és végül csaknem örömmel tette hozzá: - Hozzánk küldte őket lakni. - Úgy van, milady - bólintott Gavin -, a testvérem, Sanhurst vele maradt. - És a lord? Jól van? - érdeklődött Aislinn barátságosan. - Igen, a normann jó egészségben van - felelte a férfi. - Kihúzott bennünket a sárból, aztán éjjel vele együtt ütöttünk tábort. Kaptunk tőle élelmet, majd ideküldött minket. - Nem mondta, meddig marad távol? - kérdezte Aislinn. -Visszatér Darkenwaldba hamarosan? Gwyneth gúnyosan felnevetett. - Elárulod magad, Aislinn, hogy ennyire sóvárogsz utána! Aislinn elpirult, de Gavin kedvesen válaszolt: - Nem, milady. Nem mondta. Gwyneth Aislinnról most a fiatal özvegyre pillantott, aki mindvégig élénk érdeklődéssel figyelte Aislinnt, karcsú alakját és a csípője alá érő hullámos, rézvörös haját. Gwyneth szeme megvillant, és máris öröm töltötte el az eszébe jutó kis hazugságtól, mely olyan jól szolgálja majd a célját. - Wulfgar elsősorban Haylannak és a fiának parancsolta meg, hogy megszánjanak Darkenwaldban. Aisíinn érezte Gwyneth szavainak bántó élét, amint az özvegyre pillantott, akinek észrevehetően elkerekedett a szeme. Haylannak valahogy sikerült kínos mosolyt erőltetnie az arcára, de Aisíinn képtelen volt hasonlóra. - Értem - szólalt meg végül Aisíinn. - És te szívesen fogadtad őket, Gwyneth. Wulfgar örülne a kedvességednek. Gwyneth savószínű szeme hidegen meredt rá: - A testvére lévén, én ezt jobban tudom nálad, nem igaz? -Hanghordozása elárulta keserűségét. - Wulfgar kegyes úr. Még a rabszolgákkal is szívélyesebben bánik, mint amit érdemelnek, és gazdagon öltözteti őket. - Valóban? Pedig rajtad kívül, kedves Gwyneth, senkit sem láttam, aki szebben lenne öltözve. Bolsgar széles válla rázkódott az elfojtott nevetéstől, mire Gwyneth gyilkos pillantást vetett az apjára. Mindenki jól tudta, hogy Gwyneth elvette Aisíinn ruháit, és ezt nem is titkolta. Most is az ő mályvaszínű ruhájában üldögélt, míg Aisíinn egy kopott göncöt viselt. Most ez volt a legjobb és egyben egyetlen ruhája. - Mindig nagyon különösnek találtam - mondta Gwyneth élesen -, ahogy egy férfi hűséget esküszik egy asszonynak, majd amint elkerül a szeme elől, az első készséges fehérszeméllyel összeszűri a levet. Wulfgarnak bizonyára kétszeresen is kedves lehet ez a csinos kis nő, hogy még haza is küldte az otthonába, hogy itt várja meg a visszatértét. Haylan fulladozni, majd zavartan köhögni kezdett. Aisíinn rá is nézett, és elfogta az aggodalom: vajon mi történhetett az özvegy és Wulfgar között, 159

hogy a fiatalasszony most így viselkedik? De azért nyugodt méltósággal szólalt meg: - Wulfgart egyikünk sem ismeri. A jelenlévők közül senki sem állíthatja, hogy meg tudja ítélni, mennyit is ér valójában. Ami engem illet, én csak azért imádkozom, hogy tisztességes maradjon, és ne váljék belőle gazember. Csak az idő adhatja nieg nekünk a választ. Én bízom Wulfgarban, rábízom a sorsom. - Ezzel hirtelen sarkon fordult, belefojtva Gwynethbe a szót, és szólt Hamnek, hogy vigye oda gyógyfüves kosarát. - Amint látom, ennek a jóembernek sürgős szüksége van a szolgálatomra, hacsak persze valamelyikőtök nem ajánlotta már, hogy ellátja. Először Haylanra nézett, aki tagadóan rázta a fejét és elfin-torodott, majd Gwynethre, aki dühösen viszonyozta a pillantását. - Rendben van - mondta -, akkor majd én megcsinálom - és Gavin karjával foglalatoskodott. Miderd is közelebb húzódott hozzájuk, hogy segítsen a férje karját bekötözni, miután a csonkot Aisíinn lecsupaszította és megtisztította. Gwyneth hangja rosszindulatúan csengett, amikor végre megszólalt: - Mindenki előtt közismert, hogy viselkednek a katonák a harcmezőn. Nem ébreszt-e édes emléket benned, drága Aisíinn, már az ütközet említése is? A büszke és nagyszerű normannok, akik minden nőt elkapnak, akire csak kedvük kerekedik! Kíváncsi lennék, milyennek találja a legyőzött nő merész simogatásukat! A szavak fájón érintették Aislinnt. Megdöbbentette Gwyneth kegyetlensége és az, ahogy felkavarta szörnyű emlékeit. Ekkor észrevette, hogy Miderd tekintete az övét keresi: a nyomorúsága iránti együttérzést olvasta ki belőle, és egy rokon lélek kedves megértését. - Adja Isten, kedves Gwyneth - sóhajtott fel Aisíinn -, hogy neked ne kelljen megtapasztalnod ezt. Gwyneth hátradőlt, és nem érezte magát diadalittasnak. Haylan a tűz felé fordult, a kezét melegítette, s közben eltűnődött a hallottakon. Aisíinn várt, amíg lelke háborgása elcsitul, aztán felállt, odament Bolsgarhoz, és megállt mellette: - Kedves uram, éppen most hallhatta, milyen állhatatlannak nevezték a férfiakat. Mi a véleménye erről? Ön is ilyen ember talán? És Wulfgarról mit gondol? - A napnál is világosabb, hogy a lányom igen keveset tud a férfiakról, nem lévén még eggyel sem dolga - dörmögte Bolsgar, és vigasztalóan megfogta Aislinn finom kis kezét. -Wulfgar még fiatalabb korában is mindig hűséges szívű volt... a lovához, a sólymához és... hozzám. Igen, nagyon állhatatos volt. - De a nőiről semmit sem tudsz! - csapott le rá Gwyneth. Bolsgar vállat vont: - Az igaz, a múltban megesküdött, hogy nem bírja őket, de Wulfgar nagyon hasonlít a csatamezőkön kóborló vasfarkashoz. Annak sincs szüksége emberi gyöngédségre, de a szíve mélyén oly erősen ég benne a szeretet, hogy nem tehet mást, mint tagadja. - A sötétség vadjai! - vágta oda Gwyneth. - A tulajdon apám, aki csak a minap vesztette el az otthonát és a birtokát, most helyesli a viszonyt fattyú bátyám és e szász... 160

- Gwyneth - szakította félbe Bolsgar dühösen -, fogd be a szád, vagy én fogom be! - Akkor is ez az igazság! - kiáltotta Gwyneth bosszúsan. -Te a legszívesebben összeházasítanád ezzel a szász lotyóval! Haylan csodálkozva bámult Aislinnra: - Te nem vagy a felesége, milady? - szaladt ki a száján, de amikor észrevette Miderd bosszús szemöldökráncolását, elhallgatott. - Nem hát! - válaszolt Gwyneth ingerülten. - Már előtte lefeküdt egy normannal, most pedig a bátyámat próbálja magához láncolni. Bolsgar felpattant a helyéről, és Gwyneth életében először le-kushadt félelmében, ahogy az apja odatoppant elé. Bolsgar a lánya arcába bámult, és sziszegve csak ennyit mondott: - Te féleszű hárpia! Hányszor engeded még szabadjára a féltékeny indulatod? Haylan megköszörülte a torkát, és igyekezett elterelni az öregember figyelmét: - Lord Wulfgar gyakran háborúzik? Sokszor megsebesült? A sebhely e... Aislinn felkapta a fejét, és elképedve meredt Haylanra, mert Wulfgar legfrissebb forradása járt az eszében, amiről csak ő és Sweyn tudott, és most talán már ez a fiatal özvegy is. - Csak kíváncsi voltam... - hebegte Haylan halkan a felé forduló arcok láttán. Még Gwyneth álla is leesett a csodálkozástól, Bolsgar tekintete pedig láthatóan elkomorult, ahogy elfordult a lányától és szemügyre vette Haylant. - Kíváncsi? - Gwyneth látta Aislinn meglepetését, és nagyon izgatta, hogy mi válthatta ki. - Mi emészt, Haylan aszszony? - Csupán a bátyád arcán lévő sebhely - válaszolta Haylan óvatosan. Csak szerettem volna tudni, hogy került oda? Gwyneth hátradőlt, és futó pillantása súrolta az apja haragos arcát. - Talán visszataszítónak érezted a heg látványát? – faggatta Gwyneth Haylant. - Ó, dehogy. Szerintem Lord Wulfgar nagyon is jóképű. Haylan úgy nézett Aislinnra, mintha egyenrangúak lennének, s közben arra gondolt, hogyha akkor éjjel nem hagyja ott olyan sietve a férfit, akkor most a hatalmában lenne, és neki is annyi joga volna hozzá, mint ennek a vörös boszorkának. - Véletlen baleset történt, még gyerekkorunkban... – kezdte Gwyneth óvatosan. - Baleset? - bódult el ismét Bolsgar. - Miért hazudsz, lányom? Nem volt az véletlen! Hanem szándékos rosszakarat! - Apám! - próbálkozott most a hízelgéssel Gwyneth, nehogy tovább szítsa az apja haragját. - Ez már a múlté, jobb lesz, ha elfelejtjük. - Elfelejtjük? Nem, soha! Tisztán emlékszem. Gwyneth feldúltan összeszorította a száját, majd így szólt: - Akkor, ha muszáj, mondd el nekik gyorsan, ahogy esett! Mondd csak el, hogy amikor megtudtad a bátyámról, hogy fattyú, dühödben a solymászkesztyűddel az arcába vágtál, és az feltépte. Bolsgar dühtől remegve állt meg a lánya előtt. A tekintete érintette Haylant, majd megállapodott Gwynethen. Aislinn maga is meglepődött, 161

mert Bolsgar úgy kijött a sodrából, hogy kétségkívül szégyellte magát, ám a maga önfejű módján képtelen volt beismerni a vétkét. - Nincs szükség arra, hogy én beszéljek, lányom - préselte ki magából a szavakat -, mivel te már éppen eleget mondtál! - Ülj le, apám, és légy ismét tisztes házigazda! – kérlelte Gwyneth. - Micsoda! - nevetett fel Bolsgar gúnyosan. - Itt nem én vagyok a házigazda. Ez itt Wulfgar kastélya, és mi csak szállóvendégei vagyunk. Nem tartok igényt arra, ami az övé, te viszont túlbecsülöd önmagad. A rosszkedve akkor sem múlt el, amikor körülnézett a teremben. - Hol van Sweyn? - morogta. - Sört kívánok, és ő jó társaság, aki eloszlatja a gondjaim. - A lovaknál van, apám - válaszolta Gwyneth. - És Kerwick? - dörögte az öreg. - Hol van Kerwick? Az a legény igazán remek ivócimbora! - De nem most, apám! - sziszegte Gwyneth, mert arra a gondolatra, hogy az apja egy semmi jobbággyal iszogat, elviselhetetlenné fokozódott a bosszúsága. - Elküldtem, hogy az újonnan érkezőknek hozza rendbe a kunyhókat. - Ily későn? - csattant fel Bolsgar. - Hát már soha nincs nyugsága? Mindig csak robotolnia kell? Gwyneth nem akarta, hogy tovább éleződjön a vita, így erőltetett nyugalommal csak ennyit felelt: - Csak ezekre a szegény kimerült emberekre gondoltam. Mennyi kényelmetlenséget kellett elszenvedniük! Ezen a kőpadlón aligha esik kellemes fekvés, ráadásul fáznának is. A kunyhókban legalább magukban lehetnek. - Nos, ha senki sincs, aki egy jó szót is szólna hozzám, akkor nyugovóra térek. Jó éjt, lányom! Gwyneth csak bólintott. Bolsgar elfordult tőle, és a karját nyújtotta Aislinn-nak: - Csak egy öregember vagyok, gyermekem - mondta -, de az még ma is örömömre szolgál, ha egy gyönyörű leányt a szobájába kísérhetek. Remélhetem, hogy e kegyben részesít? - Természetesen, uram! - mormolta Aislinn, és rámosolygott. Bolsgar megállt Wulfgar és Aislinn terme előtt. Láthatóan té-pelődött valamin, végül felsóhajtott: - Beszélnem kellene Wulfgarral. De a jogot, hogy beleavat-kozhassam a dolgaiba, akkor vesztettem el, amikor elküldtem hazulról. Most már egyedül van. Aislinn megcsóválta a fejét, és elmosolyodott: - Nem szabad kényszeríteni, hogy kedvesebb legyen. Vagy magától adja, vagy nem adja sehogy. Bolsgar gyengéden megszorította Aislinn kezét: - Bölcsebb vagy, gyermekem, a korodnál. De egy jó tanáccsal szolgálhatok: hadd vonítson fel a farkas a holdra. Az akkor sem ereszkedik le hozzá. Hadd kutassa fel a sötét erdőt. Ott úgysem találja meg, amit keres. Ha majd eljön az ideje, hogy őszintén belátja, szüksége van a szeretetre, akkor rátalál majd a boldogságra. Addig légy az övé az igaz kedvesség kötelékében. Ha érzel iránta valamit, Aislinn, akkor add meg neki azt, amit az anyja és én megtagadtunk tőle. Szerelemmel emeld 162

magadhoz, ha megkínzott szívét a lábad elé helyezi. Hűségedből fonj pányvát, azt vesd a nyakába, és akkor szelíden követ majd. Aislinn megérezte az öregember fájdalmát, tapasztalatból beszélt, hiszen elvesztette a feleségét és a fiait is. - Én csak egy vagyok a sok közül, jó Bolsgar - figyelmeztette Aislinn. Láthatja, milyen mutatós ez a fiatal özvegy, és valószínűleg a többiek is. Hogyan lehetnék biztos abban, hogy a szívében nekem is marad hely, amikor annyian vágynak ugyanerre. Bolsgar lesütötte a szemét, majd zavartan elfordult: nem talált szavakat, hogy Aislinnt megvigasztalja. Mondhatta volna, hogy a lány gyönyörű és végtelenül bájos. De hogy Wulfgar mire gondol, azt senki sem tudhatta bizonyosan: saját feltételezéseivel pedig inkább nem kábítja Aislinnt, hiszen ki tudja, hogy igaza van-e. Gavin megvárta, míg az öregember is bemegy a szobájába, és amikor hallotta, hogy csukódik mögötte az ajtó, a lépcső felé biccentve megkérdezte: - Csak nem a régi földesúr lánya? - De igen - sóhajtott fel Gwyneth - szenvedünk is tőle eleget! Miderd és Gavin összenéztek, de nem szóltak egy szót sem, Haylan viszont rögtön felkapta a fejét. - Bizony, igazat beszélek, mert ez a perszóna bekéredzkedett a bátyám ágyába, és most a ház úrnője akar lenni. - Gwyneth észrevette Haylan kíváncsi tekintetét, és a fiatal nőhöz fordult: - A bátyám csak szórakozik vele, de én attól félek, hogy ez a nő majd megbabonázza. Gwyneth hirtelen dühösen megmarkolta a karfát, mert képzeletben ismét Ragnort látta, ahogy Aislinnt átöleli. Lesütötte a szemét, nehogy észrevegyék a belőle sütő gonosz indulatot. - Wulfgar távollétében azzal a Kerwick nevű alakkal fet-reng - folytatta lassan. - Egy szajha, akit még az apám is csak szépnek és kedvesnek lát. Akárcsak a többi férfit, őt is elbűvölte. - És a lord szépnek tartja Aislinnt? - érdeklődött Haylan, akinek egy perc nyugtot sem hagyott a féltékenység. Nem felejtette el, ahogy Wulfgar ennek a nőnek a nevét suttogta. Miderd összeráncolta a szemöldökét, és rászólt: - Ne ártsad magad Lord Wulfgar ügyeibe, Haylan! - Nem tudhatom, hogy mi jár a bátyám fejében - szakította félbe Gwyneth. - A vörös haj az ördög jele! Kételkedhetünk-e ebben? Talán bárki lelkét képes azokkal a főzetekkel és varázs-latokkal ellopni! Óvakodjatok hát tőle! Ne engedjetek édes szavainak! Nagyon ért a megtévesztéshez! - Óvatos leszek - mormolta Haylan. Miderd éles pillantást vetett a sógornőjére, de az nem vett tudomást a rosszallásáról. Gwyneth félretette a hímzését, és felállt. - Csípi a szemem a füst. Pihentetnem kell. Mindenkinek jó éjszakát! A szászok nem szóltak, csak néztek Gwyneth után, amíg el nem tűnt a szemük elől. Ekkor Miderd elkeseredve Haylanra támadt: - Valamennyiünk érdekében könyörgöm, légy tisztelettudóbb az urainkkal, különben megint számkivetettként járhatjuk az országot! Haylan megvonta a vállát. - Az urainkkal? De hiszen én tisztelem Lady Gwynetht. Kire gondolsz? Lord Bolsgar rosszkedvű ugyan, de vele is udvariasan beszéltem. 163

- Ismerlek már, amikor a fejedbe veszel valamit; addig nem nyugszol, amíg el nem éred! - vágott vissza Miderd. - És azt is látom, hogy szemet vetettél a normannra. Hagyd békén, Haylan! Ő Lady Aislinné! - Haha! - kacagott fel Haylan gúnyosan. - Csak intenem kell, és az enyém! - A hencegés lesz a végzeted, Haylan! Dolgozni jöttünk ide, nem másért! - Valóban? Ugyan mit tudsz te erről? Miderd könyörgő pillantást vetett a férjére, de az csak vállat vont és elfordult. - Nem fogok vitatkozni veled, Haylan - jelentette ki Miderd nyugodtan -, de figyelmeztetlek; ha nem mondsz le a normann lovagról, és történetesen Lady Aislinn lesz a kastély úrnője, akkor lehet, hogy elűz majd bennünket. Hová leszünk, amikor a hozzánk hasonlókra csak az ínség és a nyomorúság vár? Könyörgöm, legalább a fiadra gondolj! - Éppenséggel rá gondolok! - vágott vissza Haylan. Lenézett bóbiskoló fiára, és megsimogatta a haját. - Milesnak akármelyik uraság örülne. Miderd utálkozva emelte égnek a karját, és a fejét csóválta, majd hátat fordított az akaratos özvegynek. Amikor Kerwick visszatért, felébresztették az alvó Miiest, bebugyolálták, és a többi gyerekkel együtt útnak indultak. Kerwick először Miderdről, Gavinról és a családjukról gondoskodott, majd egy kisebb kunyhóhoz vezette Haylant és a fiát, A tűz már melegen, hívogatóan ragyogta be a sivár szobát. Míg Kerwick újabb hasábot rakott a tűzre, Haylan szemügyre vette a férfit: - Lady Gwyneth nagyon finom hölgy. Bizonyára örülsz, hogy őt szolgálhatod - mondta végül. Kerwick felállt, s kifejezéstelen arccal, szótlanul meredt a fiatal nőre. Bár Haylan fekete szeme egyre dühösebben szikrázott a férfi nem törte meg a csendet. - Hogy is tudnád, milyenek az uraid - folytatta Haylan. Hiszen csak egy jobbágy vagy! A vak is láthatja, hogy annak vörös boszorkánynak a sorsában osztozol! Kerwick erőltetett nyugalommal válaszolt, de közben megve-tően lebiggyesztette az ajkát. - Az a vörös boszorkány valamikor a jegyesem volt, mielőtt az a normann elrabolta volna tőlem. Valamikor saját kastélyom ura voltam, de attól megfosztott, ám én mégis a jegyesem elvesztését fájlalom. Ne beszélj hát megvetően róla! Ha egy csöpp eszed volna, nem hallgatnál Gwynethre, és nem hinnél a hazugságainak! - Hidd el, van annyi eszem, hogy átlássak bárkin! - repliká-zott Haylan. így azt is látom, hogy te még mindig bele vagy habarodva Aislinnba! - Hát igen! - ismerte be Kerwick. - Jobban, mint te azt megérthetnéd. - Ó, értem én! Ne félj! - dühödött fel Haylan. - Elfelejtetted tán, hogy nemrégiben özvegyültem meg, és még emlékszem, hogy mi izgatja a férfiakat? Kerwick összevonta a szemöldökét: - Mit jelentsen ez? Máris hamis pletykákat terjesztesz rólunk? Ahhoz képest, hogy csak jobbágy vagy, nagyon sokat képzelsz magadról! - Jobbágy? - nevetett Haylan gúnyosan. - Lehet hogy igen, lehet, hogy nem. Wulfgar visszatérte előtt nehéz lenne erre válaszolni - mondta kihívóan. - Az enyém lesz, ha akarom! - Kerwick hitetlenkedve nevetett: 164

- A tiéd? És miféle jogon? Vagy azt akarod mondani, hogy már téged is a szeretőjévé tett? - Én nem vagyok olyan nő - kiabálta Haylan magából kikelve. - Pedig ha olyan lennék, az enyém lenne! Megkívánt, és ki tudja, mi lesz, ha hazajön! Kerwick megvetően felhorkant: - Hadd figyelmeztesselek, szépségem - és odahajolt a nőhöz -, hogy Wulfgar véresre korbácsolta a hátam, mert vele szemben Aislinn védelmére keltem, és őrjöngő haragra gerjedt, amikor egyszer csak hozzáértem a lányhoz! Ugyanakkor fennen hangoztatja, hogy gyűlöli a nőket. Hát csak ne hidd, hogy Wulfgar lágy szívű urunk, egy akarat nélküli báb! Nagyon is erős, és gyorsan átlát ügyefogyott kis terveden, amivel meg akarod szerezni! Lehet, hogy veled is hál, mint az én Aislinnommal, de biztosíthatlak, hogy neked kevesebbet ad majd, mint neki. - Azt akarod talán értésemre adni, hogy esélyem sincs, hogy e kastély úrnője legyek? - kérdezte Haylan kihívóan. - És miért nem, te szószátyár fajankó? No persze, téged úgy elvakított Aislinn iránti vágyad, hogy nem vetted észre, miért küldött ide engem az úr! - Lefogadom, azért, hogy dolgozz! Jobbágyra van szüksége - válaszolta Kerwick gondolkodás nélkül. - Nézz már rám! - tombolt most már Haylan. - Annyira nehéz elhinni, hogy egy férfi belém szerethet? - Eltúlozza a jelentőségét, asszonyom! Fennhéjázó és beképzelt! Csinos ugyan, de semmi különös. Aislinn-nak nincs párja. Hozzá senki sem hasonlítható! - Én leszek Darkenwald úrnője! Majd meglátod! - Igazán? - Kerwick kételkedve vonta fel a szemöldökét. -Valószínűbb, hogy jobbágy leszel, semmi több. - Lady Gwyneth azt mondta, hogy Wulfgar csak szórakozik Aislinn-nal bökte ki Haylan. - Még hogy Gwyneth! - Kerwick megvetően ejtette ki a nevét. - Ne hallgass rá! Figyelj inkább rám! Wulfgar ugyanúgy nem engedi el Aislinnt, mint ahogy egyetlen épeszű férfi sem tenné. - Gondolod te, de hogy ő mit gondol, az majd elválik! - Csalódni fogsz - figyelmeztette Kerwick. - Egyet ugyanis elfelejtettem említeni: Aislinn bölcsebb is a legtöbb nőnél. - Ó! Tiszta szívemből utállak! - kiabálta Haylan. - Ami engem a legkevésbé sem érdekel, asszonyom! Azzal Kerwick sarkon fordult és kiment, Haylan pedig csak dúlt-fúlt a méregtől. Amikor egyedül maradt, Aislinnon újból úrrá lett a félelem és a kétség: képzeletben látta, amint Wulfgar ezt a fekete Haylant öleli. Elkeseredetten ráncigáita le magáról a ruhát, aztán a vá-szoninget, és fájón idézte fel az utolsó éjszakát, Wulfgar gyengéd simogatását és kedvességét. Talán mástól több gyönyört kap? Lehet, hogy futó kalandnak tekinti őt, és most is egy másik nővel van, és mindnyájukat bolonddá tartja? Ahogy nőtt az elkeseredése, úgy fojtogatta egyre jobban a sírás, míg végül levetette magát az ágyra, és zokogásban tört ki. Amikor kisírta magát, betakarózott, és csüggedten gömbölyö-dött össze. Egy kis szeretetre vágyott, ami elűzné a bánatát. Halk kopogás hallatszott. Aislinn egy prémet kanyarított a vállára, és behívta a késői látogatót. 165

Meglepetésére Miderd nyitott be, aki az éjszakai hideggel sem törődve jött vissza, hogy szót váltson vele. Egy batyut tartott a kezében: - Lord Wulfgartól hoztam hírt, milady. Megparancsolta, hogy csak te hallhatod az üzenetét. Miderd észrevette Aislinn kisírt szemét, és tudta, milyen gyötrelmeken mehetett keresztül. Gyengéd aggodalommal szólalt meg: - Haylan szerencsétlen teremtés, milady, aki hiú ábrándokat sző és nagyra van a szépségével. Amondó vagyok, hogy az urad nem fordult el tőled, hiszen ajándékot küldött neked és aggódik miattad. Azt üzeni, hogy bármi bajoddal fordulj csak Sweyn-hez. Ne adj sokat egy fiatal özvegy álmodozásaira és vakmerőségére. Átadta Aislinn-nak a csomagot, és kedvesen mosolygott, amikor a lány kapkodva kibontotta. - Azt az üzenetet is át kell adnom, milady, hogy tisztességes pénzen vette. Aislinn ismét elsírta magát, amikor előhúzta a vég sárga szövetet, és beletemette az arcát. Tudta, hogy nem is olyan rég még Wulfgar kezében volt. Boldogan ölelte át Miderdet, aki e hálál- J kodástól zavartan elpirult. - Ó, Miderd! Hát nem érted? Wulfgar azzal kérkedett, hogy nem szokása nőknek ajándékokat venni, mert egy nő sem ér annyit, hogy kevéske pénzét rájuk pazarolja. Miderd szelíden elmosolyodott. Rövid ismeretségük dacára is úgy érezte, barátra lelt Aislinnban. Gyöngéden megszorította a lány kezét. - Úgy tűnik, úrnőm, hogy egy ütközetet már megnyertél. Reménykedjünk, hogy holnap a háborút is megnyered. Aislinn ibolyakék szeme sugárzott a boldogságtól: - Ó, igen, bízzunk a holnapban! Miderd együtt örült a lánnyal. Úgy érezte, nagyon hasonlóak, pedig még csak rövid ideje ismerte. Arra gondolt, hogy talán békében élhetnek itt Darkenwaldban. A férjének lesz munkája, a fiai pedig segíthetnek az apjuknak. Esetleg azzal is kerül egy s más a konyhára, ha kisegít a lányával az úr gazdaságában. Végre hitt abban, hogy biztonságban lesznek. Aislinn másnap korán kelt. Fogta a szívének kedves szövetet, leült Wulfgar ládája mellé, egyenként kivette a férfi ruhadarabjait, lesimította őket, majd a kiürült láda aljára betette a sárga szövetet óvatosan, hogy ne gyűrődjön, majd visszatette Wulfgar ruháit. Gwyneth álmában sem keresné itt, tehát nem kell féltenie. Ha majd híre jön Wulfgar hazatértének, előveheti, illendően várhatja a férfit egy új ruhában. Repesett a lelke, amikor erre gondolt, és kicsit meg is szédítette újonnan támadt önbizalma, hogy Wulfgar hozzá tér vissza. Amikor lement a lépcsőn, Haylan és Gwyneth már a tűz előtt ültek. Gwyneth felmentette az özvegyet a robotolás alól, így most Haylan a kézimunkázás művészetét próbálta elsajátítani. A kapott gobelinnel nehezen boldogult, és igencsak próbára tette Gwyneth türelmét. Egyikük sem vette észre Aislinnt. - Kisebb öltésekkel dolgozz, úgy, ahogy mutattam - sóhajtott fel Gwyneth elkeseredve. - Bocsásson meg, milady, de soha nem volt tehetségem a ruhajavításhoz - válaszolta Haylan bűnbánóan, majd derűsebben fűzte 166

hozzá: - De vaddisznót sütni tudok, és a kenyeremnek is messze földön híre van! - Az ilyesmi jobbágynak való - vetette oda Gwyneth kurtán. - Egy hölgy hímezni szokott. Ha te is az szeretnél lenni, akkor meg kell tanulnod a tűvel bánni. Wulfgar elvárja majd tőled, hogy ruhát varrj neki és megjavítsd az elszakadtakat. Mindketten meglepetten néztek fel, amikor Aislinn odalépett és a kezét kezdte melengetni a tűznél. - Páratlanul segítőkész vagy, kedves Gwyneth, de egyedül is megjavítom az uram holmiját - fordult mosolyogva feléjük, és kissé megemelte a szoknyáját, hogy alákúszhasson a meleg. -Wulfgar elégedett a munkámmal. Gwyneth meg vetően horkant fel: - Kész csoda, hogy a kézimunkára is maradt időd a sok hancúrozás mellett! - Nocsak, Gwyneth, és honnan tudod, mennyi időt töltöttünk az ágyban? - kérdezte Aislinn, és gúnyosan elmosolyodott. -Hacsak nem az ajtónál leskelődsz, ami nem lenne, csoda, hiszen a ládámban sem átallsz kutatni tette hozzá, és jelentőségteljes pillantással mérte végig a két nőt: nemcsak Gwyneth, de Haylan is új ruhában volt, igaz, hogy uraságtól levetett volt az is, alighanem a nagyvonalú Gwynethtől. - A ládádban? - csattant fel Gwyneth csúfolódva. - Egy rabszolgának nincs tulajdona! Aislinn lassan elmosolyodott: - De Gwyneth, ha én rabszolga vagyok, akkor minden, amim van, Wulfgaré - majd felvont szemöldökkel, kérdőn fűzte hozzá -, és te a tulajdon bátyádtól lopsz? Gwyneth összeszorította a száját, és amikor megszólalt, a hangja dühtől remegett: - A bátyám engedélyezte, hogy itt mindent a magunkénak tekintsünk, és úgy éljünk, ahogy a kedvünk tartja! - Valóban? - kuncogott Aislinn. - Ezt minden bizonnyal Bolsgarnak mondta, és nem neked, és az a drága öreg nagyon ügyel rá, hogy csak annyit vegyen el, ami megilleti. Ráadásul nem henyél, hanem az elejtett vaddal hozzájárul mindannyiunk élelmezéséhez. Tudod jól, hogy Wulfgarnak sok dolgos kézre van szüksége, hogy felvirágoztassa a gazdaságot. És te, jó Gwyneth, te mit teszel ezért? A nő felállt, és felbőszültén vágott vissza: - Vezetem a háztartását, míg ő távol van, ügyelek, hogy a kamráját ne fosszák ki azok a falánk és részeges disznók, akik... De nem fejezte be, amit elkezdett; Aislinn követte a pillantását, és észrevette a tűz felé tartó Sweynt. A férfi rámosolygott Gwynethre, majd szándékos lassúsággal egy hatalmas darabot szakított le a parázs felett sülő húsból, végül az egészet leöblítette egy pofa sörrel. Csettintett, lenyalta az ujjáról a zsírt, majd beletörölte a kezét a tunikájába. Aislinnhoz fordult, és így szólt: - Ki osztja szét a húst, amit Bolsgarral hozunk a konyhára? Aislinn felnevetett: - Senki, Sweyn. Egyáltalán senki. Valamennyien jóllakunk abból, amit vadásztok!

167

A normann egy percig rajta felejtette a tekintetét Gwynethen, aztán csak ennyit mormolt: - Jól van. Nagyon jól - majd távozott. Aislinn hátrált egy lépést, majd a szoknyáját megemelve pukedlizett: - Bocsássanak meg, hölgyeim, de hív a kötelesség! - Megfordult, de távoztában még visszaszólt: - Figyeld a húst, Haylan, nehogy megszenesedjen! Majdnem felkacagott jókedvében. Kitárta a kaput, körülnézett, és arra gondolt, hogy csodálatos a világ! Wulfgar több napig táborozott a Kevonshire közelében lévő keresztútnál. Már elállt a hóesés, és a hótakaró is egykettőre elolvadt. Wulfgar csapatán fennakadtak az utazók és a Vilmos kö-zeledtét hírül vivő angol futárok. Az utóbbiakat elfogták, majd amikor Wulfgar embereivel továbbindult, szabadon engedték, hiszen az idő múltával a hír sem volt már fontos. Vilmos serege már előttük járt, innen tehát nem fenyegette őket veszély. Itt-ott még elfogtak néhány hírnököt, majd észak felé vették az útjukat, a herceg csapatai pedig Londontól nyugatra átkeltek a Temzén. A város kiszolgáltatottan, védtelenül, lehetséges szövetségeseitől elszigetelve állt. Hampshire, Berkshire, Wallingford, majd Berkhamstead ütköztek meg Vilmossal, és adták fel Londont. Túszokat hagytak Vilmos táborában, és hűségesküt tettek. Karácsony napján készültek Vilmost anglia királyává koronázni. Wulfgar és csapata azt a parancsot kapta, hogy csatlakozzanak a Londonnál táborozó hadsereghez. A szekeret arannyal és ezüsttel, valamint fosztogatásból vagy hűbéradóból származó értékekkel megrakva küldték el Vilmosnak, aki kincstárosaival megmérette, majd levetette a kétharmados dézsmát, a többit pedig visszaküldte Wulfgarnak. Egyhangú tábori élet következett. Wulfgar kiadta a lovagjai egy részét, törlesztette az adósságait. A katonáknak megparancsolta, hogy maradjanak a táborban; nem engedte, hogy a nők után kujtorogjanak vagy vedeljenek, ahogy a többiek tették. Egy héttel karácsony előt Vilmostól futár érkezett, hogy a sereg bevonult Londonba, ő pedig foglalja el az apátság melletti uradalmat, és ott várja be csapatával a koronázás napját. Wulfgar korán bevonult Londonba, hogy alkalmas szálláshelyet keressen. Nyugtalanság érződött, az emberek leplezetlen gyűlölettel figyelték, amint végigkocogott az utcákon. A fagerendás, kőből épült házak egymáshoz zsúfolódtak. A város szennyét nyitott csatornákban csordogáló sötét és mocskos víz vitte. Ahogy Westminsterhez közeledett, egyre nagyobb lett a tolongás, hiszen minden szabad ember eljött, hogy lássa, amikor Anglia behódol a normann hercegnek. Wulfgar végül kiért egy térre, ahol rögtön felfigyelt egy nagy kórházra; távolabb állt, magányosan, de tetőről messzire el lehetett látni, és amikor megtudta, hogy egy normann sem tartott rá eddig igényt, Vilmos nevében lefoglalta. A ház tulajdonosa, egy jól táplált kereskedő felháborodott Wulfgar eljárásán, és harsányan tiltakozott tulajdonának birtokbavétele ellen. A panaszáradat dühödt kiabálásba csapott át, amikor megtudta, hogy semmiféle ellenszolgáltatásra nem számíthat, és reszketett a dühtől, amikor mindez hatástalan maradt a normannra. – Hogyan, kereskedő uram, hiszen ez jár Vilmosnak és a koronának! – ostorozta Wulfgar. – örülj, hogy áll a házad, és nem egy romhalmaz, mint sok, amit magam mögött hagytam! Ettől az utolsó csapástól már csak a 168

könnyek peregtek a pufók arcon; szólni sem tudott, amikor a normann lovag megparancsolta, hogy két, esetleg négy hétre keressen magának és népes pereputtyának másutt lakhelyet. Wulfgar először bejárta a házat, felmérte az előnyét, míg kereskedő sebtiben elhordta az irháját, s közölte családjával a rossz hírt. Wulfgar hallgatta, hogy mit mond, és kuncogott, amikor egy fülsüketítő hang csattant fel, és rikácsolva szidalmazni kezdte a férjét, hogy nem állt ellent a normannak, vagy nem követelt legalább fizetséget. A kereskedő hamarosan ismét felbukkant, és ettől fogva nem tágított Wulfgar mellől, mintha ott nagyobb biztonságban érezné magát. A ház közelében istálló is volt, az utcai szinten pedig egy tágas konyha. Innen lépcső vezetett a pincébe, ahol bőven akadt bor és nyalánkság. Wulfgar gyorsan eloszlatta a kereskedő kétségeit; megígérte, hogy az élelemért fizetni fognak. A második szinten kisebb szobákat talált, és egy nagy termet, ahol az emberei aludhatnak, és játékkal üthetik agyon az idejüket. Innen Wulfgar felmászott a padlástérbe, ahol a kereskedőnek volt egy normann kastély pompáját túlszárnyaló lakosztálya. A bejárattól egy kis lépcső vezetett fel a boltíves tető alá, ahonnan akadálytalan kilátás nyílt. Lefelé menet Wulfgar egy percre megállt a hálószoba előtt, ahol egy bársonybaldachinos széles ágy trónolt. Amikor Wulfgar lenyúlt, hogy kipróbálja a pehellyel tömött matracot, képtelen volt elhessenteni a selymes fehér bőr, a gömbölyű csípő, a kacagó kék szempár és az övéhez édesen simuló ajkak gondolatát. Wulfgar úgy egyenesedett ki, mintha álomból riadt volna fel. Miféle bűbájt bocsátott rá ez a lány? Kifelé menet erősebb fájdalom kezdte kínozni, ami hamarosan átterjedt ágyékára is. Nem tehetett róla, állandóan Aislinnról álmodozott a báronytakarón. Borongós hangulatban indult vissz az embereihez, tudomást sem vett a városról. Felkaptatott egy magaslatra, megállt, lenézett a hatalmas táborra, és lelke mélyéig ható magány telepedett rá! Bár megfogalmazni még nem merte, érezte, hogy döntése már végleges; a felismerésre akkora öröm fogta el, amilyent napok óta nem érzett. Megsarkantyúzta Hunt, az pedig meglepetten felhorkant, és ledübörgött a hegyoldalon Wulfgar sátra felé. Két nappal később bevonultak Londonba. Leszálllt az éjszaka és megérkezésük tiszteletére nagy lakomát csaptak. Az emberei az alsó szintet vették birtokba, és Wulfgar hallgatta, ahogy nevettek és a hely szokatlan kényelméről beszélgettek. Az oszlopos mellvédnél állt, és lenézett a fáklyákkal megvilágított térre. Gowain már útnak indult, és holnapra bizonyosan Darkenwald-ba ér. Valami leküzdhetetlen sóvárgás kerítette hatalmába, és érezte, hogy a szíve is hevesebben ver. Aislinn arcára csak halványan emlékezett, de ragyogó szemét, mely más-más fényben más-más színárnyalatú lett, most is maga előtt látta. Emlékezett elegáns metszésű orra hetyke vonalára, a homloka simaságára, amit oly gyakran simogatott, vagy az ajka finom ívére, amely egyszer ellenállt a csókjának, máskor felforrósodott szenvedélye tüzétől. Wulfgar hátat fordított az éjszakának. Zöldfülűekre jellemző vágyódása nemhogy a lelki nyugalmát nem állította helyre, de egyre fokozta a sóvárgását. Bosszantotta, hogy ennyire kiszol-gáltatott. Ingerülten vonult be a hálószobába, ahol a hatalmas ágy várta. Levetkőzött, és rávetette magát. Pihenést remélt, de csakhamar rájött, hogy nem jön álom a 169

szemére, és úgy érzi, mintha valaki feküdne mellette. Ingerülten kiugrott az ágyból, odament az ablakhoz, kitárta az ablaktáblákat, és a beáradó hideggel mit sem törődve, sokáig bámulta a csendes utcát és odafent a hatalmas, sápadt holdat. Különös módon minél tovább állt ott, annál inkább enyhült az ingerültsége, és már semmi másra nem gondolt, csakis Darkenwaldi Aislinnra. Az édes kis nő, tűnődött Wulfgar, milyen előkelő és büszke! Kegyetlenül bántak vele, de ő mégis elém mer állni, mint a hangás Kleopátra! Hogyan is utasíthatnám vissza, amikor ő oly bájosán őszinte velem, és a becsületemet, tisztességemet teszi próbára. A népééit bátran szembeszáll a haragommal is, és engem maga felé hajlít, jóllehet én másképpen cselekedtem volna. Wulfgar megdörgölte megfájdult fejét, de sehogy sem tudta elűzni Aislinn-nal kapcsolatos gondolatait. És mégis - gondolta -, valahogy arra vágyom, hogy... - .. .hűséget fogadjon nekem - sóhajtott fel Aislinn, és a ragyogó holdat nézte. - Már azzal is megelégednék, ha fogadalmat tenne és egy kis szeretetet mutatna. Wulfgar kedves, és még a szenvedély hevében is gyöngéd, én pedig úgy tűnik, lángra tudom lobbantani. De nem kértem, hogy tegyen a magáévá, viszont azért sem átkozhatom, hogy férfi. Mit tegyek, hogy elnyerjem a szívét, hiszen amikor a karjában tart, nem tudom megtartóztatni magam. Ha megcsókol, oda minden ellenállásom, olyan vagyok, mint egy viharban hajladozó fűzfa; a szenvedélye elveszi az eszem. Megelégszik azzal, hogy kénye-kedvére az övé vagyok, és semmit sem ígér cserébe. Én mégis többet szeretnék! Igaz, hogy nem ő volt az első férfi az életemben, de az is biztos, hogy az irántam tanúsított figyelme többre jogosít fel! Nem vagyok egy utcanő, akit kihasználhatnak és eldobhatnak! Ezt valahogy meg kell értetnem vele. Nekem is megvan a becsületem és a büszkeségem. Nem lehetek örökké az ágyasa, hogy beérjem azzal a kevéssel, amit nyújt. Aislinn levette az ingét, összehajtotta, letette, és bebújt a prémtakaró alá. A feje alá húzott egy párnát, amin még érezte Wulfgar illatát. Magához szorította, és mintha érezte volna a férfit, izmos karját és forró csókját. Vágyom rá, ismerte el magában. Akár szeretem, akár nem, jobban kívánom, mint eddig bármit is az életben. De bölcsen kell meghódítanom. Ellenállok neki, amennyire csak bírok, de azért igyekszem nem felbőszíteni. És ha ebben az egyben enged, megkaphat tőlem minden szerelmet, mindent, amim csak van, amit kölcsönbe vehetek vagy lophatok. Nem fogja megbánni. Darkenwald ragyogó reggelre ébredt, hamarosan serényen munkához látott mindenki. Aislinn is felkelt, megtörte a böjtöt, és elindult, hogy felkeresse a város betegeit és nyomorékjait. Órákon át kerülte Gwynetht, és így áspiskígyó nyelvének sem volt kitéve. Késő délután a toronyban felhangzott a kiáltás, hogy lovasok közelednek Wulfgar zászlója alatt. Kerwick sietve felkereste Aislinnt, hogy értesítse. A lány felszaladt a szobájába, gyorsan megfésülte a haját, és szalagokat tett bele. Egy hideg vízbe mártott törülközőt nyomott az arcához, hogy ne lángoljon úgy. De a jókedve lelohadt, amikor a terembe érve meglátta, hogy csak Gowain érkezett. A férfi mosolyogva sietett Aislinn elé, de Gwyneth, aki a gobelinjével foglalatoskodott a tűz előtt, rászólt és odahívta magához. Gowain tanácstalanul pillantott 170

Aislinnra, hiszen először vele szeretett volna szót váltam, de udvariasságból engedett Gwyneth felszólításának. - Mi hír Vilmostól? Az övé végre Anglia? - faggatta Gwyneth aggodalmasan. - Igen - válaszolta Gowain -, ha minden jól megy, karácsony napján megkoronázzák a herceget. Gwyneth megkönnyebbülten sóhajtott fel: - Akkor Darken-wald a mienk! - Lord Wulfgar jól van? - kérdezte Aislinn, aki közben csatlakozott a társasághoz. - Miért nem személyesen jött? Csak nem esett valami baja? A hangja és a tekintete elárulta, mennyire aggódik Wulfga-rért. Gowain arcát fürkészte, hátha kiolvassa belőle a választ. - Ó, nem! - nyugtatta meg gyorsan a lovag. - Jól van és egészséges. - Akkor miért utazott ide? - vágott közbe Gwyneth. - Biztosan valami fontos ügyben jár. - Valóban, milady, Wulfgarnak igencsak sürgős az ügy! - Akkor hát mondd! - követelte Gwyneth. - Ne várass minket! - El kell vinnem... valakit - tétovázott Gowain, jól tudta, hogy Aislinn és Wulfgar testvére között milyen feszült a viszony. - Elvinni valakit? Kit? - kérdezte Gwyneth. A férfira nézett, s míg a fejét törte, szórakozottan dobolt az arcán. - És hova? A koronázásra tán? Wulfgar szeretné bemutatni a családját a ki-rálynak? Én boldogan elmegyek, de ahhoz ragaszkodom, hogy új ruhát kapjak, amiben a király elé állhatok. - A mályvaszínű ruhára bökve folytatta. - Ez a rongy már arra se jó, hogy a disz-nókat etessem benne. Gowain kínjában elvörösödött. Megköszörülte a torkát, és tanácstalanul Aislinnra pillantott. Azzal, hogy húzta az időt, csak rontott a helyzeten. Aislinn szótlanul meredt az előttük ülő nőre, és a pillantását követve Gowain csak most eszmélt rá, hogy a ruha, amiben Gwyneth üldögél, Aislinné, hiszen számtalanszor látta rajta a távozásuk előtt. Nem tévedhetett; ő maga is megcsodálta a lány kecses mozgását a lágy esésű ruhában. Milbourne egyszer még rajta is kapta, amint így bámulta, aztán tréfát űzött belőle, hogy Gowain Wulfgar nőjére áhítozik. Gowain pillantása most arra a ruhára esett, melyet Aislinn viselt, és meglepetten látta, mennyire szegényes. Lovagiassága arra késztette, hogy a hölgy védelmére keljen, mert rögtön átlátta, hogy Aislinnt megfosztották a ruháitól. De lenyelte az ajkára toluló szavakat. Jobb, ha nem keveredik bele Wulfgar ügyeibe. Majd ő rendet teremt. És különben is: nem tanácsos női csetepatékba avatkozni. Ismét megköszörülte a torkát, így szólt: - Lady Gwyneth, félek, a hibámból rossz következtetésre jutott. - Hogy mondja? A nő éles pillantást vetett rá, és rögtön észrevette, hogy a férfi Aislinnt nézi. Gwyneth szeme résnyire szűkült. Gowain még jobban elvörösödött, majd óvatosan megszólalt. - Lord Wulfgar azért küldött, hogy magammal vigyem Lady Aislinnt. Hlynn pedig vele jön, hogy a szolgálatára legyen. - Micsoda? - rikoltott fel Gwyneth, és talpra szökkent. -Csak nem azt akarja mondani, hogy Wulfgar annyira nem törődik helyzetével, hogy ő, Vilmos lovagja képes lenne a király orra előtt ezzel a ringyóval ágyba bújni?!!

171

Feldúltan járkált fel-alá a tűz előtt. Pillantása ekkor Haylanra esett, aki épp ekkor lépett be és feléjük tartott. Kiszámított mosolyt repített a szegény ifjú lovag felé, s megkérdezte: - Bizonyára félreértette, Sir Gowain? Nem egy másik nőért küldetett a bátyám? A normann megrázta a fejét, mert kétsége sem volt afelől, hogy kién küldték: - Nem, Darkenwaldi Aislinnért küldött Wulfgar, és utasított, hogy haladéktalanul kísérjem őhozzá. Megparancsolta azt is, hogy igen siessünk, ezért már holnap reggel útnak indulunk -jelentette ki Gowain, és a dühöngő Gwynethre és a száját tátó Haylanra ügyet sem vetve a boldogan mosolygó Aislinnhoz fordult. - El tud készülni addig, damoiselle? - Természetesen, Sir Gowain - felelte Aislinn, és a szeme boldogan csillogott. Gowaint elkápráztatta Aislinn szemének ragyogása, s még a lélegzete is elakadt, amikor a lány melegen megszorította a kezét. - Ami azt illeti, nincs mit magammal vigyek. Könnyen elkészülök. - Akkor várom, madmoiselle! Mélyen meghajolt, majd gyorsan távozott, hogy csatlakozzék az embereihez. Szüksége volt a hideg levegőre, hogy szenvedélye csillapodjék. Majd távol tartja magát a lánytól az út alatt, félt, hogy még meg találna feledkezni magáról, és gyalázatot hozna a lányra és Wulfgarra is.

172

Kathleen E. Wodiwiss A farkas és a galamb 2

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Kathleen E. Woodiwiss: The Wolf and the Dove. Avon Books. Copyright © 1974 by Kathleen E. Woodiwiss Hungárián translation © Valló Zsuzsa, 1995 * Magyar Könyvklub, Budapest, 1995 Felelős kiadó Dr. Kratochwill Balázs igazgató Irodalmi vezető Ambrus Éva Műszaki vezető: Szedlák György Felelős szerkesztő Szűr-Szabó Katalin A könyvet tervezte Horváth Tibor Szedte: Omigraf Kft., Budapest Nyomta: Graphisher Grossbetrieb Pössneck, Germany Megjelent 13,6 (A/5) ív terjedelemben ISBN 963 548 197 7 173

XIV. FEJEZET Alig virradt, amikor a kis csapat elhagyta Darkenwaldot. Először nyugatnak, majd északnak tartottak London felé, és elhagyták azt a helyet is, ahol Edgár herceg sikertelenül támadt Vilmosra. Néma csendben lovagoltak át a lerombolt Southwarkon, ahol még most is füstölögtek a romok, és otthon nélkül maradt szászok turkáltak elveszett értékeik után a hó alatt, a törmelékek között. Szótlan kétségbeeséssel nézték az elhaladó lovasokat, de amikor észrevették a normann lovagot, a tekintetükben gyűlölet lángja lobbant. Tudták, hogy mivel járna, ha magukra vonnák Vilmos dühét, így elfojtották haragjukat, és némán néztek a csapat után, amíg az el nem tűnt a szemük elől. Gowain és kisszámú kísérete a southwarki hídon át érkeztek meg Londonba, és éppen karácsony napjának reggelén. Órákba telt, amíg átverekedték magukat a hömpölygő tömegen. Az angolok gúny őrös köszöntőket mondtak a fattyú Vilmosra, aki miatt most elkeseredett őrület lett úrrá mindenkin. A Westminster közelében már alig bírtak utat vágni a tömegben. Gowain és az emberei lándzsaheggyel próbáltak előrejutni, mert a hömpölygő tömeg még a nagy csataméneket is ide-oda lökdöste. A káromkodás és fenyegetőzés alig használt, így szinte csak lépésben tudtak haladni. Gowain hátranézett Aislinnra, aki egy kisebb lovon ült. A lány vörös haját elfedte ugyan a kámzsa, de az arcán nem látszott félelem, és biztos kézzel tartotta a gyeplőt. Azután hirtelen tűz lobbant fel előttük. Az emberek ijedten hőköltek hátra, és valahonnét normann lovascsapat zúdult elő, hogy rájuk támadjon. Aislinn igyekezett nyeregben maradni, de a lova megbotlott, és hiába próbálta visszanyerni az egyensúlyát egy hatalmas csatamén mellett, lassanként egy falnak szorultak. Aislinn érezte, hogy a nagyobb lovak egyre jobban földre kényszerítik a paripáját. Tudta, hogy mindkettőjükre ugyanaz a veszély leselkedik: ha földre zuhannak, menthetetlenül eltapossák őket. Wulfgar korán kelt, és Vilmos koronázására a legszebb ruháját öltötte fel. Kissé vonakodva tette félre a pallosát, és egy köny-nyebb, rövidebb kardot kötött fel. Aranyszegélyű fekete-vörös öltözéket viselt, mely kiemelte széles vállát és napbarnított arcát. Szürke szeme szinte világított az arcában, ahogy vörösszőke haja is élesen elütött a sötét arcbőrétől. Mielőtt elment volna, meghagyta Milbourne-nak és Beau-fonte-nak, hogy a katonák készen álljanak, és Hunt is nyergel-jék fel, majd a nyeregkápára akasszák fel sisakját és kardját. Ha valami balul ütne ki, keressék meg a Westminster lépcsőjén. A nagy pillanat közeledtével Vilmos ugyanis attól tartott, hogy lázadás robban ki, ezért ragaszkodott hozzá, hogy haderejének legalább egy része készenlétben legyen. Wulfgar a székesegyház főbejáratának közelében állt, ahonnan szemmel tarthatta Vilmos magas, erőt sugárzó alakját: a herceg egy normann bíboros előtt térdelt. Az angol ceremónia lassú volt, és felettébb pompás. Amikor a koronát Vilmos fejére helyezték és az angolok harsány éljenzésbe fogtak, Wulfgar végre megnyugodva nézett körül. Ezért a 174

pillanatért harcoltak mind. Vilmost, Normandia hercegét Anglia királyává koronázták. Valahonnan dühös ordibálás támadt, és Wulfgar az ajtóhoz sietett, hogy megnézze, mi történt. Az egyik háztetőről füst szállt fel, a szászok pedig normann fegyveresekkel birkóztak. Néhány fáklyás normann újabb épületeket gyújtott fel. Wulfgar kirohant a templomból, és odaverekedte magát a legközelebbi lovaghoz, aki a csőcselékkel hadakozott. - Mi folyik itt? - kérdezte Wulfgar. A férfi csodálkozva fordult felé: - Az angolok kiáltoztak a székesegyházban. Megtámadták Vilmost! - Ó, ti ostobák! Nem is ez történt! Csak tisztelegtek előtte - hördült fel Wulfgar, és a fáklyás katonákra mutatott: - Állítsd meg őket, de rögtön, különben egész Londont felgyújtják! Milbourne megsarkantyúzta a lovát, és Hunt noszogatta, hogy a tömegen át az ura mellé rúgtathasson. Amikor odaért, Wulfgar felpattant Hun nyergébe, és parancsot adott az embe-reinek, hogy fékezzék meg a normannokat, akik tévedésből csaptak le a szászokra. Wulfgar maga is igyekezett kiverni a kezükből a fáklyát, és közben azt kiabálta, hogy nincs veszély. Akit tudott, megállított, de még mindig akadt olyan, aki tovább támadott. Wulfgar előreugratott, ám ekkor hirtelen lángok csaptak fel egy üzletből, a rémült emberek - a tűztől való féltükben - már-már a falhoz préselték őket, és egy másik lovascsapathoz. A nagy lökdösődésben Hun egy kisebb lónak feszült, s noha Wulfgar igyekezett visszafogni a lovát, a kis mén mellső lába megroggyant. Női kiáltás csendült. Wulfgar előrehajolt, és még időben elkapta a köpenybe burkolt, törékeny alakot, mielőtt a nő paripája lerogyott volna a földre. Amint Wulfgar maga elé ültette a nőt, lehullott a kámzsa a rézvörös hajkoronáról, és a férfi orrát megcsapta az ismerős levendulaillat. - Aislinn! - lehelte a fülébe Wulfgar, aki azt képzelte, ismét a képzelete űz vele tréfát. A lány a férfi felé fordult, és csodálkozó, ibolyakék szemmel nézett fel rá: - Wulfgar? A férfi a meglepetéstől szóhoz sem jutott; elképedten meredt a lányra, amikor rájött, hogy ezúttal valóban a karjában tartja. Nagy volt a kísértés, hogy ott helyben megcsókolja, kiéhezetten magához szorítsa, ehelyett csak annyit kérdezett: - Nem esett bajod? Aislinn megrázta a fejét, és azonnal megnyugodott, amikor a férfi erősen magához ölelte. Wulfgar megpillantotta Go-waint, aki megpróbált a lány közelébe jutni, mielőtt még a nagy csatamének eltaposnák a lovát. Az ifjú lovag egyszer csak észrevette Wulfgart, és szorongatott helyzete ellenére is ránevetett: - Azt parancsoltad, uram, tüstént hozzam ide, és én megtettem, egyenesen az öledbe! Wulfgar szigorú arca megenyhült: - Így is van, Gowain! Most pedig gyerünk, helyezzük a ladyt biztonságba! Már éppen indulni akartak, amikor egy szegényesen öltözött, nagydarab, szakállas férfi toppant eléjük, és az öklét rázta: 175

- Normann disznók! - kiabálta, és egy káposztával kis híján fejen találta Wulfgart. A férfi védelmezőén Aislinn elé tartotta a karját, az emberei pedig azonnal körülvették őket. Aislinn szorosan átölelte Wulf-gar derekát, mielőtt a dühös angolra pillantott volna. - Sose félj, chérie! - nevetett Wulfgar. - Előbb velünk kellene végezniük, ha téged bántani akarnak. - Nem félek - bizonygatta Aislinn. - Miért is akarnának bántani engem? Hiszen én is angol vagyok! Wulfgar halkan felnevetett: - Gondolod, ez érdekli őket, ha egyszer velünk vagy? Aislinn magabiztossága egyszeriben szertefoszlott, amikor egy paraszt rákiáltott: - Normann ringyó! Egy disznó ágyasa! Kívánom, hogy szamárfüled nőjön, és bibircsókos orrod! Atkozódása végeztével a férfi megpróbált Aislinn fejéhez vágni egy krumplit, de Wulfgar elhárította a veszélyt. - Most elégedett vagy, bátor kis boszorkányom? - kérdezte Wulfgar, és csúfolódva rámosolygott Aislinnra. A lány nyelt egy nagyot, és bólintott. Wulfgar megsarkan-tyúzta Hunt, és előrevágtatott, míg Gowain, Hlynn és a többiek követték. A testes csatalovak sorfala védelmében eljutottak ahhoz a keskeny utcához, ami a kereskedő házához vezetett. Wulfgar Gowainhez fordult: - Vidd a ladyt a szálláshelyünkre - kiabálta oda a hangzavarban. Vigyázz a biztonságára, és őriztesd az épületet, nehogy valaki felgyújtsa. Mielőtt Wulfgar átadta volna Aislinnt a fiatal lovagnak, magához húzta és szenvedélyesen megcsókolta. Ám éppoly váratlanul el is engedte. Az izgatott Aislinn-nal forgott a világ. Wulfgar áttette Gowain nyergébe, majd egy utolsó pillantást vetve a ragyogó vörös fürtökre és az édesen mosolygó arcra, megfordította a lovát és visszaindult oda, ahonnan jöttek. Gowain elvitte Aislinnt a házig, bevezette, majd elreteszelte a bejáratot, és őröket állított, hogy a túlbuzgó fáklyásokat - akik fel akarnák gyújtani az épületet - elzavarják. Wulfgar ezalatt azon igyekezett, hogy lecsillapítsa a kedélyeket, helyreállítsa a rendet és megnyugtassa mind a szászokat, mind a normannokat. Végül elült a csatazaj, és már csak a vi-dám karácsonyi ünneplés rikoltásai hallatszottak: az új királyról láthatóan megfeledkeztek a helybeliek. Wulfgar alig várta már, hogy visszamehessen Aislinnhoz, de a teendői egyre messzebb és messzebb szólították. Későre járt, mire végzett, és Beaufonte, valamint Milbourne társaságában hazafelé vehette az útját. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, de még ekkor sem volt a maga ura: néhány nemesember szinte rákényszerítette, hogy csatlakozzanak hozzájuk, és együtt vigadjanak. Egyetlen kifogását sem hallgatták meg, csak egy emberként bólintottak, amikor egyikük megjegyezte: - Mint Vilmos katonáját, jó lovag, szeretnénk megtisztelni ezzel a mulatsággal. Wulfgar fájdalmas pillantást vetett Milbourne-ra, aki ezt együttérzően viszonozta, majd vállat vont, és odasúgta Wulfgamak: 176

- Úgy látom, uram, ebből nem engednek. Még rossz néven veszik, hogy nem akarod együtt ünnepelni velük a herceg koronázását. - Természetesen igazad van - nyögött fel Wulfgar -, de ettől még nem viselem el könnyebben! Beaufonte elvigyorodott: - Miért nem mondod meg nekik, uram, hogy az egész keresztény világ legszebb leánya várja hazatérted? Lehet, hogy akkor elengednek! - Úgy ám - morogta Wulfgar -, és még utánam is jönnének a házba, hogy saját szemükkel győződjenek meg róla - tette hozzá keserűen, és felnevetett. A három lovag tehát bőven evett-ivott, és míg a vendéglátóik kalandjaik színes történetével szórakoztatták a társaságot, ők nyugtalanul fészkelődtek a helyükön. Egy csapat komédiás ér-kezett, és egyre fékeveszettebb lett a vigasság. Wulfgar zavara nőttön-nőtt, amikor egy dús keblű, rengő csípőjű szász nő az ölébe pattant, a fejét a keblére vonta, és oly sokáig szorította oda, hogy erős pézsmaillatával majd megfullasztotta Wulfgart. Vendéglátóik hahotáztak, amikor Wulfgar szabadulni igyekezett, és közben hangosan biztatták, hogy próbáljon a nőnél szerencsét. - Ma éjszaka nem találsz ennél a némbernél különbet! - nevetett csúfondárosan a gróf. - És biztosíthatlak, hogy puha fekvés esik majd rajta! Milbourne és Beaufonte titkon elmosolyodtak, amikor Wulfgar savanyú képpel visszautasította az ajánlatot. Mire végre sikerült elszabadulniuk a kényszervendégségből és kiléphettek az utcára, már halvány hajnalpír ragyogott az égen. Wulfgar kedve csak a kereskedő háza közelében lett derűsebb. Amikor bekötötték a lovaikat az istállóba, Beaufonte és Milbourne azonnal elterültek szalmazsákjaikon, míg Wulfgar felment az emeletre. Siettében hármasával vette a lépcsőfokokat, finom bőrcipője csak úgy csattogott, annyira szaladt. A halántéka lüktetett, a szíve jobban kalapált, mint a sietsége indokolta volna. Azt hitte, Aislinn még alszik, vagy éppen most fordul a másik oldalára. Egykettőre ledobja magáról a ruhát, és mellébújik! De amikor óvatosan kinyitotta a tölgyfa ajtót, egyszerre volt csalódott és meglepett, mert Aislinn már fenn volt: selyemlepelben egy padon ült, és Hlynn éppen szalagokkal kötötte fel a haját, hogy megfürödhessen. A nagy fakádban már gőzölgött a víz a kandalló előtt. Wulfgar belépett, betette az ajtót, és nekidőlt. Aislinn feléje fordult. Hlynn pedig szégyenlősen arrébb húzódott. - Jó reggelt, monseigneur! - mosolygott rá Aislinn. A ragyogó, ibolyakék szem végigmustrálta a férfit. - Már aggódtam, nem esett-e baja! Wulfgar most látta csak, hogy Aislinn szépsége messze túlszárnyalja a legvadabb képzeletet is. Kihúzta magát, és ledobta a köpenyét. - Bocsánatodat kérem, chérie! - vigyorodott el. - Már jóval hamarabb melletted lettem volna, ha a napi kötelességeim nem nyúltak volna az éjszakába. Ne gondolj, kérlek, semmi rosszra! - Senki sem magyarázza félre a dolgot - mondta Aislinn, és félrehajtotta a fejét, hogy Hlynn az utolsó fürtöket is elrendezhesse. - Tudom, hogy kötelességeid vannak, és nem hiszem, hogy más szórakozás után néznél, amikor én itt vagyok. - Majd ferde pillantást vetve a férfira, így folytatta: 177

Te csak özvegyeket küldesz haza, hogy megosszam velük szerény otthonomat. A hangja kedvesen csengett, de közben árgus szemmel figyelte a férfi arcát, aki ezalatt odalépett a kádhoz, vizet locsolt a fejére, majd megrázta rőt sörényét, úgyhogy a víz csak úgy repült szerteszét. Wulfgar odahúzott egy széket Aislinn mellé, a lábát feltette a pad végére, és nagy érdeklődéssel legeltette a szemét a selyem alól elősejlő idomokon. Szinte falta a lányt forró tekintetével. Aislinnra vérpezsdítő hatással volt a közelsége. Arra gondolt, milyen is volt, amikor szeretkeztek, ahogyan a férfi simogatta. Az arcát halvány pír öntötte el, és úgy döntött, eltereli a férfi gondolatait a mindkettőjüket felzavaró képzelgésekről; tudta, hogy képtelen Wulfgarnak ellenállni. - Tudom, hogy a herceg koronázása felkorbácsolta a csőcse-lék indulatait! Gondolom, ebbe csöppentünk tegnap. - Félreértés volt az egész. - Útközben nyugalmas volt a vidék - folytatta Aislinn, s élesebben hozzátette -, az angolokba belefojtották a szót, ahogy kellett. Wulfgar nem szólt, csak morgott valamit; a kecses nyak fölött csigákba font gyönyörű vörös haját nézte. Hagyta, hogy ez a látvány megnyugtassa. Előrehajolt, hogy megcsókolja a csábos nyakszirtet és a karjába vegye a lányt, de Aislinn hirtelen felpattant, a fürdőkádhoz lépett, és csak a válla fölött szólt vissza: - Az időjárás is igen kellemes volt. Hamar ideértünk. Gowain már alig várta, hogy megérkezzünk. Wulfgar visszaült, és elmosolyodott, mert már előre örült a látványnak, amit a lány gyönyörű teste nyújt, amikor a hevenyészett leplet ledobva beszáll a kádba. De aztán elborult a tekintete, amikor Hlynn fogta és magasra tartotta a selymet, s ezzel eltakarta előle a lányt. Amikor Hlynn végre leeresztette, Aislinn már elmerült a vízben, csak a feje látszott ki a kád széle fölött. Bájos vonásai csodálatánál azonban Wulfgar többre vágyott. Aislinn most a szappanok és illatosítók között válogatott. Hlynn több tégelyt tartott oda, és Aislinn mindet kipróbálta, míg végül a kedvencét, a levendulát választotta. A levendula csábító, édes illata a tavaszi szél üdeségére emlékeztetett. Éppen jókor döntött e mellett, mert Wulfgar türelme elfogyott: a férfi talpra ugrott, annyira felbosszantotta a felesleges időhúzás. A két nő riadtan kapta fel a fejét, amikor Wulfgar dühös pillantással szegény Hlynnre meredt, és hamiskás mosollyal, de jéghideg pillantással fogva tartotta a fiatal lány ijedt tekintetét. Wulfgar kikapcsolta az övét, és a kardjával együtt letette a padra, majd lehúzta magáról a rövid tunikát, és gondosan összehajtogatva az övére fektette. A tekintete egy percre sem engedte el Hlynnét, amikor hozzálátott a hosszú ujjú vászoning kapcsaihoz, és amikor ez a ruhadarab is lekerült róla, Hlynn elkerekedett szemmel bámulta a nadrágját. Amikor a férfi keze már a nadrággal babrált, Hlynn végre magához tért és kimenekült a szobából. Aislinnból kirobbant a nevetés, amikor Wulfgar odajött a kádhoz és leült a szélére: - Ó, Wulfgar, hihetetlen zsivány vagy! Megijesztetted szegény lányt! Wulfgar elmosolyodott: 178

- Éppen ez volt a szándékom, chérie! Aislinn szörnyülködést miméivé tágra meresztette a szemét: - Fiatalkoromban az anyám figyelmeztetett, hogy faragatlan gazfickók visszaélhetnek ifjonti szépségemmel, de én nem hittem, hogy ilyen férfiak is léteznek. - És most? - vigyorodott el Wulfgar. Aislinn egy pajzán, gonoszkodó pillantást vetett rá: - Most már nincsenek kétségeim, jó uram! Wulfgar nagyot nevetett, és boldogan elnézte Aislinnt, aki az illatos szappannal alaposan bedörzsölte a vállát és karját. Wulfgar neki vette ezt a ritka kincset, pedig valóságos vagyonba került. A férfi tekintete ekkor elkalandozott: a lágyan hullámzó víz inkább felfedte, mint leplezte a rózsás kebleket, s Wulfgar remélte, hátha megpillantja őket teljes szépségükben. A férfi kinyújtotta a kezét, és ujját végighúzta a lány törékeny kulcscsontján. A gyönyörűség végigbizsergette Aislinnt. Wulfgar odahajolt hozzá, hogy megcsókolja, de Aislinn úgy megza-varodott és oly izgatott lett, hogy az arcát kezdte dörzsölni. - Ó, te lány, hát a tél jegét a tűz sem tudta felolvasztani a szíveden! lehelte Wulfgar alig hallhatóan. Aislinn titkon elmosolyodott a vászondarab mögött, és e percben győztesnek érezte magát, de azt is tudta, hogy egészen elgyengül, ha Wulfgarról van szó. Amikor azonban kinézett a vászon fölött, a szeme elkerekedett az ijedségtől, felsikoltott, és már éppen kiugrott volna a kádból, amikor Wulfgar már meztelenül be is szállt mellé. Az arcán kaján vigyor ült, amikor a vízbe merült, és magára húzta a kalimpáló Aislinnt. Szorosan átölelte a lányt, hogy ne tiltakozhasson. - Semmiségekkel pocsékoltam el a nappalaimat és az éjszakáimat vigyorgott Wulfgar -, de most végre a lényegre térek! Felült, és a hosszú várakozás után kiéhezve, tüzes csókkal tapadt a lány ajkára, Aislinn elbódult, forróság öntötte el, és teljesen átadta magát a csóknak. De ahogy engedett, úgy fordult ismét a férfi ellen: dühös kiáltással kitépte magát a karjából, a szeme haragosan villogott. Wulfgarnak ideje sem maradt, hogy megakadályozza, Aislinn máris az arcába vágta a szappanos kendőt, és hogy kitöltse rajta a mérgét, a víz alá nyomta a férfi fejét. Egy csobbanás, egy láb a mellének feszült, és Aislinn már ott sem volt. Wulfgar felült, szeme-szája telement szappanos vízzel. Mire újra látott, Aislinn már egy lepedőbe csavarva állt előtte, és a szeme csak úgy villogott a dühtől. - Kötelesség! Úgy bizony! - Az ajka remegett. - De hiszen még most is bűzlesz valami ringyótól. Nem is olyan a szagod, mint egy normanné, hanem mint egy utcalányé! Wulfgart teljesen elképesztette a haragja, de aztán eszébe jutott az előző esti nő ölelése, súlyos keble, az orrát ismét megcsapta az édes pézsmaillat, így már értette, miért tombol Aislinn. Aislinn bőszen törülközni kezdett, és fel sem tűnt neki, hogy a testére tapadó nedves anyag többet láttat, mint amennyit eltakar. Wulfgar hátradőlt a kádban, élvezte az elétáruló látványt, és közben alaposan végigdörzsölte a testét, nehogy maradjon az áruló illatból. Lemosta magát, és jól mulatott Aislinn igyekezetén, aki egyszerre próbálta magán tartani a 179

lepedőt és az ingébe belebújni. Már majdnem sikerült a művelet, amikor Wulfgar halkan, de szigorúan megszólalt: - Nem, szerelmem! Aislinn megfordult, a férfi nyugodtan állta a pillantását, majd a fejével az ágy felé intett. Aislinn haragosan toppantott: - Reggel van, és én már kialudtam magam! - kiáltotta. Wulfgar halkan felnevetett: - Nem is az alvásra gondoltam! Egyetlen pillanat alatt felállt, és már kint is volt a kádból: felkapta a vászontörülközőt, és szárítkozni kezdett. Aislinn sikítva és panaszosán nyögdécselve próbálta felkapni a ruháját, hogy elmenekülhessen. Elakadt a lélegzete, amikor Wulfgar hirtelen a karjába kapta és mélyen a szemébe nézett. Egy hosszú percig álltak így mozdulatlanul, az izgalmuk egyre erősebb lett, míg Wulfgar fel nem kapta és az ágyhoz nem vitte Aislinnt. A lepedő, amit a lány magára csavart, lehullott, de Aislinn újra megpróbálta magára húzni, csakhogy Wulfgar ezt már nem engedte. Mellé feküdt, és úgy simult hozzá, hogy az önmagában egy si-mogatás volt; lefogta a lányt, amíg a keze tetszés szerint bejárta a testét, és csókolta, ahol akarta. Kibontotta a vörös hajba font összetartó szalagokat, és beletemette az arcát a friss illatú fürtökbe. Halk, de kitartó kopogás zavarta meg őket. - Milady? Jól van? Hoztam a reggelijét! - szólalt meg Hlynn. A szolgálónak elakadt a lélegzete, amikor felpattant az ajtó, és Wulfgar állt előtte férfiassága teljében, anyaszült meztelenül. Hlynn ajkai néma Óra nyíltak, amikor a férfi kikapta a kezéből a tálcát, és a súlyos ajtó döngve csapódott be az orra előtt. Wulfgar még álldogált egy darabig az ajtónál, hallgatta a szaporán távolodó lépteket, ahogy Hlynn lerohant a nagyterembe, majd valahol egy ajtó csapódott, és az azt követő zörgés elárulta, hogy valaki kapkodva eltolja a reteszt. Wulfgar sóhajtott egyet, megfordult, odament az ágyhoz, és letette a tálcát egy asztalra. Aislinn ezalatt bebújt a takaró alá, és az álláig húzta. Wulfgar föléhajolt, de Aislinn bizonytalanul rámosolygott, és kezével megpróbálta eltolni a férfit. - Várj, kérlek! - könyörgött. - Hadd egyek egy falatot! Kapjunk be valamit! Wulfgar megrázta a fejét, és a takaró alá bújva átkarolta a lányt: - Majd később, chérie - suttogta a lány fülébe -, majd később. Ellentmondást nem tűrve hárította el a tiltakozását, és hamarosan már Aislinn sem gondolt az ételre. A férfi szenvedélye magával ragadta, felkapta, a simogatásai alatt érezte, hogy elgyengül és enged neki. Megpróbált még ellenállni, eltolni magától, de eltökéltsége semmivé lett, amikor a férfi fölébe kerekedett. Wulfgar áradó szerelme olyan vágyat ébresztett benne, amiről korábban nem is tudta, hogy létezik. A hideg éjszakák, a magányos álmodozások is tovább tüzelték. A férfi csókjai égették, s egyre szaporábban lihegett. Wulfgar rekedten a fülébe suttogott, a szavak értelme kivehetetlen volt, de a hangja türelmetlenségről, vágyakozásról és szenvedélyről árulkodott. Aislinn szíve megremegett. A férfi szenvedélye valahol mélyen megérintette, ragyogó szikra lobbant benne, amely egyre csak nőtt, mígnem égő szikraesőként hullott vissza. Ezernyi nap robbant fel benne, és szétáradt testében a forróság, majd mindent elborító hullámokban sodorta tovább az érzékelés határain túlra. Sóhaj szakadt fel belőle, a teste ívbe feszült, és tágra nyílt 180

szeme csodálkozva merült el a fölé hajló szürke szempárban. Lassan hanyatlott vissza a párnákra, a férfi szája az övére tapadt, és megszűnt körülötte minden, elárasztotta a gyönyör, és életében először teljes mélységében tapasztalta a szerelmet. Aislinn lassan tért magához, és ekkor lángra gyúlt az arca, mert eszébe jutott, hogy mennyire elragadtatta magát. Miben más, mint a többi asszony, akivel Wulfgarnak előtte dolga volt? A férfi azt tesz vele, amit csak akar, ő pedig nem képes megőrizni a méltóságát és a büszkeségét, mert nincs benne elég bátorság ahhoz, hogy a férfi közeledését visszautasítsa. Wulfgar a karjában tartotta, simogatta a haját, ujjaival a lágy, göndör fürtöket fésülte. Aislinn hirtelen zokogva lökte el, Wulfgar csodálkozva nézett rá: - Aislinn? - szőlongatta értetlenül, majd felült, és ismét magához akarta szorítani a lányt, de az csak hevesen rázta a fejét. Wulfgar karja lehullott, csak ült tanácstalanul, és nézte, ahogy Aislinn az oldalára fordul, kicsire összekuporodik, magára húzza a takarót, és karcsú testét csak úgy rázza a zokogás. - Fájdalmat okoztam? - kérdezte Wulfgar halkan. - Nem, ennek semmi köze a fájdalomhoz - suttogta Aislinn elkeseredve. - Mielőtt elutaztam, nem zokogtál így. Mi történt? - Wulfgar fölé hajolt, kisimította a haját az arcából. - Mondd el, kérlek. De Aislinn még hevesebben rázta a fejét, és hiába kérdezősködött a férfi, egy szót sem tudott kihúzni belőle. Wulfgar felsóhajtott és hátradőlt: a női dolgok meghaladták az értelmét. Tudta, hogy Aislinn most először élte át a gyönyört, és mégis úgy zokog, mintha valami szörnyűség esett volna meg vele. Valamivel később a lány lecsillapodott, Wulfgart pedig leterítette a kimerültség, és végre meglepte az álom, hogy elsöpörje nyugtalanító gondjait. Amikor a férfi már mélyen aludt, Aislinn óvatosan felült az ágyban, és letörölte a könnyeit. Két karjával átkulcsolta a térdét, és az alvó férfit nézte. Igyekezett az emlékezetébe vésni minden kis részletet. Felzaklatta, hogy míg a férfi sem szerelmet, sem tiszteletet nem mutat iránta, ő így megfeledkezett magáról. A teste sokkal inkább engedelmeskedik a férfinak, mint a tulajdon akaratának, és csak ilyenkor érezhette, amikor a férfi kimerültén aludt mellette, hogy némi fölényben van vele szemben. Bánatosan mosolyodott el erre a gondolatra. Miért is ne nyomhatna egy csókot arra a szép szájra, hiszen most még jellegzetes gu-nyoros mosolyát sem kapná cserébe. Gyönyörködve legeltette a szemét a férfi arcán. A rőt sörény-re már ráfért volna egy hajvágás, de ettől még nem találta Wulfgart kevésbé nagyszerűnek. Van férfi, mint például Gowain is, aki már majdnem gyönyörű, olyan finomak és tökéletesek a vonásai. De Wulfgar nem ilyen. Az arca vonzerejéhez markáns erő társult, és ettől sokkal izgalmasabb, mint azok, akiket hibátlan vonásokkal áldott meg a sors. Megkönnyebbülten látta, hogy a férfi testét nem éktelenítik el újabb sebhelyek, és az a seb is szépen begyógyult, amit ő kezelt. Gyöngéden betakarta a férfit, majd óvatosan felkelt. Felvette a ruháját, de bosszúsan ráncolta a homlokát, amikor végignézett magán. Siralmas látványt nyújtott a szakadt ruhában, de hát így lesz kénytelen megjelenni előtte. A sárga szövetet, amit Wulf-gartól kapott, nagy sietve becsomagolta ugyan, 181

de arra már nem volt idő, hogy rendes ruhát varrjon belőle. Ezen már úgysem segíthet, és Gwynetht is hiába átkozza, hogy ellopta a holmiját. Meg kell elégednie azzal, ami van. Leült, és hozzálátott a fésül-ködéshez. Ez az egyetlen, amit Gwyneth nem tud elvenni tőle, és Darkenwaldban is gyakran megesett, hogy Wulfgar csendben ült, és elnézte Aislinnt, amint a makrancosán göndörödő hajtömeget szépségesen fényesre fésüli. Aislinn-nak eszébe jutott a férfi meleg, szerelmes tekintete, és ettől hirtelen pír öntötte el az arcát: az emlékképek olyan elevenek voltak, mintha a férfi még most is a karjában tartaná. Aislinn felsóhajtott, majd felállt, és odalépett az ágy mellé. Csendben nézte a férfit. Úgy látszik, képtelen hűvösen fogadni a közeledését. Ha le tudná gyűrni azt a minden gátat elsöprő vágyat, ami magával ragadja, akkor talán hű maradhatna a fogadalmához, hogy nem hódol be neki. Most azonban, hogy érezte a gyönyört, attól tartott, még nehezebb lesz közönyt mímelnie. A gondolatai ide-oda csapongtak, és egyre csak a körül forogtak, hogy „mi lenne, ha...". Aislinn megharagudott magára, hogy értelmetlen álmodozással tölti az időt, és inkább körülnézett a szobában. Megcsodálta a pompás belső díszítést. Amikor a férfi gondosan összehajtogatott holmijához ért, elmosolyodott. Wulfgarnak nincs gazdag ruhatára, de amije csak van, azt gondosan válogatja meg, vigyáz, hogy tartós és jó minőségű legyen. Minden darabról lerítt az állandó törődés. Soha nem dobálta a holmiját szerteszét, nem gyűrte össze; vagy éppen viselt valamit, vagy szépen összehajtogatva elrakta a helyére. Sem pazarló, sem különc nem volt. Talán az szoktatta mértékletességre, hogy a semmiből küzdötte fel magát. Akármi is az oka, Wulfgar maga mondta, hogy nem szereti szórni a pénzt, így az, hogy megvette neki azt a sárga szövetet, bőkezűségére utalt. Talán mégis megkedvelte őt valamennyire. Ó, vajon meg tudja-e valaha is, mit érez iránta igazándiból a férfi? Wulfgar csak keveset aludt, korán volt még, amikor felkelt, hideg vizet locsolt az arcába, hogy teljesen felébredjen, majd inget és nadrágot húzott. Alaposan megnézte magának Aislinnt; az öltözékén egyetlen apró részlet sem kerülte el a figyelmét. Aislinn a vizsgálódás láttán enyhén elpirult, és zavarában az öltést is elvétette Wulfgar zekéjén, amit éppen javítgatott. Mire Wulfgar felöltözött, Aislinn is visszanyerte a nyugalmát, felkelt, a padhoz vezette a férfit, majd egy éles pengével megborotválta, és napszítta haját is rendbe hozta. A férfi elégedetten sóhajtott fel a keze alatt, majd felnézett Aislinnra. - Fájdalmasan hiányoltam kivételes képességeidet, Aislinn! - mondta mosolyogva. - Sanhurst úgy húzza le a szakállam, hogy több sebhely marad utána, mint ahány szőrszál volt! Aislinn halkan felnevetett, és eltolta a férfi kezét, mely tiltott helyek felé tapogatózott. - Nos, jó uram, ha már másra nem leszek jó, megtarthat mint inasát! - Ilyen kívánatos inasról még nem hallottam - mormolta Wulfgar, majd felsóhajtott: - De azért érdemes fontolóra venni! - Úgy! - csattant fel Aislinn hetykén, és a férfi állának támasztotta a kés hegyét - fogadok, hogy Sanhurst tiltakozna, hogy ilyen gáládul kihasználják, mint ahogy engem, és ilyen szerény fizetségért még a gégédet is képes lenne elmetszeni! -Levágta a férfi egyik rakoncátlan hajtincsét, és a tűzbe hajította. Wulfgar felpislantott rá: 182

- Csak óvatosan azzal a pengével, asszonyom, mert a végén még úgy nézek majd ki, mint lent délen a barbárok, akiknek csak a fejük búbján nő egy kevéske haj, hogy tar koponyájuk mégse csillogjon olyan fényesen. - Pedig nagyon is megérdemelnéd, hogy lekopasszam ezt a szép bozontodat! - vágott vissza Aislinn, majd bemártotta a rongyot a gőzölgő vízbe, és a férfi arcára terítette, hiába is tiltakozott Wulfgar. - Akkor talán kevesebb özvegy kotyogna a hálószobaajtómnál. Wulfgar válasza nem hallatszott a rongy alól, és amikor Aislinn végre felemelte a kendőt, Wulfgar képe kivörösödött, és a férfi sötét pillantást vetett rá! - Azt hiszem, mégis inkább Sanhurstnél maradok - jelentette ki némi éllel. Aislinn csengő kacagása betöltötte a szobát: hátrább lépett, és a szoknyáját megemelve mélyen meghajolt Wulfgar előtt: - Ahogy parancsolja, uram! Engedelmes rabszolgája vagyok. - Úgy is van jól - felelte Wulfgar kedélyesen. Felkelt a padról, vállára kanyarította a köpenyét, felkötötte rövid kardját, majd rosszallóan Aislinn viseltes ruhájára pillantott: - Szívesen láttalak volna a sárga anyagból varrott ruhában, Aislinn. Az élénk, vidám színek jól illenek hozzád. Aislinn lehajtotta a fejét, és végigsimította kopott, foszlott szoknyáját. - Amikor Gowain értem jött, már nem volt időm elkészíteni, előtte pedig eldugtam a szövetet, hogy biztonságban legyen. - A végén még egy fukar öregasszony lesz belőled, Aislinn! - sóhajtott fel a férfi csalódottan. - És ha elmegyünk valahova, semmi sincs, amit felvehetnél. Felemelte a fogason lógó köpeny szélét, és elfintorodott a ki-rojtosodott szegély láttán: - Belenéztem a ruhásládádba, és ott jobb holmikat láttam, mint amiben megjöttél. - Kérdőn Aislinnra pillantott: - Talán arra számítsz, hogy megsajnállak? Aislinn arca lángba borult, és gyorsan nemet intett, de a férfi szavai fájón érintették. - Nem, de másnak nagyobb szüksége volt rájuk. Nem akarok panaszkodni, Wulfgar, de nekem semmi másom sincs, és nem tudtam újat venni az elveszett ruhák helyett. Ennyi az egész. Wulfgar a homlokát ráncolta, de Aislinn odasietett a batyujához, kivette a sárga anyagot. - Nézd csak, elhoztam magammal, és szép ruhát varrók belőle! Néhány nap, és kész lesz! Wulfgar továbbra sem értette Aislinn szegényes öltözködését, kedvetlenül motyogott valamit, aztán karon fogta a lányt, és lekísérte a földszinti terembe. Amikor asztalhoz ültek, Hlynn jelent meg, és egy tál húst tett le eléjük. A szolgálólány félénken Wulfgarra nézett, aztán mélyen elpirult. A terem sarkában San-hurst állt fel, üdvözölte őket, majd újra munkához látott. Wulfgar páncélját, sisakját és kardját fényesítette. Éppen a sisakon támadt horpadást próbálta eltüntetni, de azért egy percre sem vette le a szemét az uráról. Aislinn kíváncsian nézte a nagydarab legényt, akinek fején s arcán látszott, hogy nemrég borotválhatták. Wulfgar elmosolyodott, majd magyarázatképp így szólt: 183

- Sanhurst. A fiatalember elgyötört arckifejezése szánalmat ébresztett a lányban. - Úgy látszik, jól betanítottad -jegyezte meg. - Ügyesebbnek hittem - mordult fel Wulfgar. - Most végre megtaláltam a neki való feladatot. - Ismét egy leigazolt szász, uram? - nézett fel Aislinn. A szavai hirtelen fellobbanó dühöt váltottak ki a normannból. - Csak nem akarod ezt a fajankót is megvédeni, Aislinn? - dühödött fel a férfi. - Hát már az összes faragatlan gazembert és nyomorult bolondot, aki angol, a védőszárnyad alá veszel? Aislinn tettetett ártatlansággal nézett rá: - Miért kelnék a védelmükre, Wulfgar, amikor az uraink ily kedves és megértő normannok? Wulfgar dühösen csikorgatta a fogát: - Te még egy szentet is kihozol a béketűrésből, asszony! Nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy te is szász - ezért elfogult -vagy. Aislinn megvonta vállát. - Én csak az igazságra vágyom. - És engem rögtön igazságtalansággal vádolsz - füstölgött Wulfgar. Kérdezd csak meg Milbourne-t. Igazságosan jártam-e el, amikor ez a buta tökfilkó elszaladt a leghevesebb ütközet kellős közepén, ahelyett hogy a hátamat védte volna! Nem tettem egyebet, mint katonából lefokoztam jobbággyá, ezt pedig igencsak kiérdemelte. Aislinn összeráncolta a homlokát: - Megtámadtak, Wulfgar? - kérdezte aggódva. - Nem is mondtad! Új sebhelyeket sem láttam... Hirtelen elhallgatott és elpirult, mert ráeszmélt, hogy nemcsak Wulfgar, de mások is érdeklődve bámulnak rá. - Úgy értem... - Aislinn összezavarodott, majd újrakezdte -nem is említetted, hogy... Wulfgar jóízűen felnevetett, visszatért a jókedve, és a hangját lehalkítva - hogy csak Aislinn hallja - mormolta: - Nem bánom, ha aggódsz értem, chérie! Én sem érzek irántad másként. Aislinn lehajtotta a fejét, mert zavarta a férfi csúfolódó mosolya, egyébként is rettenetesen szegyeiké magát. Wulfgar gyöngéden két kezébe vette Aislinn összekulcsolt kezét, és próbálta megnyugtatni. - Ne ess kétségbe, Aislinn! Ők is tudják, milyen nagyszerűen gyógyítasz, és azt hiszik, engem is csak ekképp láthattál. Aislinn felemelte a fejét, és pillantása a férfi szeretetteljes tekintetével találkozott. - Csak én tudom biztosan az igazságot - tette hozzá Wulfgar. - Valóban? - vonta fel a szemöldökét Aislinn, és elmosolyodott. - Te lennél az utolsó, aki megtudja! Gowain csatlakozott hozzájuk; leült Wulfgar mellé, fogott egy kupa bort, lassan kortyolgatta, közben érdeklődéssel hallgatta, amint Wulfgar Aislinnt faggatja Darkenwald és Sweyn hogyléte felől. Gowain éppen a kupáját emelte, amikor gyanakodva körbeszaglászott, majd álmélkodva, tanácstalanul ráncol-ta a szemöldökét. Körülnézett, aztán a tekintete ismét megállapodott Wulfgaron, és csodálkozva bámult rá. Aztán elfordult, de a pillantása ismét csak visszatért az urához. Ismét másfelé fordult, de mintha ellenállhatatlan erő késztetné, újra csak visszatért hozzá. Különös 184

viselkedése végül már Wulfgarnak is feltűnt, és mogorván meg is kérdezte: - Mi bajod van, Gowain? Csak nem növesztettem szarvakat hirtelen, vagy tán te hibbantál meg egy kicsit? - Bocsáss meg, Wulfgar! - sietett Gowain a válasszal. -Nem tehetek róla, hogy megéreztem. Az ifjú lovag elkomolyodott, és az ajkába harapott, majd kibökte: - Úgy vélem, nem illik hozzád a levendulaillat! Wulfgar meglepett képet vágott, Aislinn pedig gyorsan elfojtotta a kacagását. De Wulfgar is hamar átlátta a helyzet humorát, és jóízűen felnevetett, aztán miméit haraggal fordult Gowainhez: - Nos, fiam, amikor eléred majd a nagykorúságot, és borotválkozni kezdesz, majd emlékeztetlek erre! Amint a nevetés alábbhagyott, Sir Gowain odahajolt Wulfgar füléhez: - Uram - suttogta -, lent van az istállóban, akit látni akartál. Megnéznéd most? Gowain a szeme sarkából észrevett valami mozgást; arra fordult, s látta, hogy Aislinn őket nézi, és zavartan ráncolja a szemöldökét. Kérdőn nézett a normannokra, de Wulfgar sietve megnyugtatta: - Ez nem rád tartozik, Aislinn! Egy ügy, amit el kell rendeznem. Hamarosan jövök! Megszorította Aislinn kezét, felállt, és a két férfi kisietett, Aislinn azonban továbbra is nyugtalan volt. A két férfi az istállóba ment, ahol a kereskedő egy kancát tartott kantárszáron: a ló termete és színe azonnal megnyerte Wulfgar tetszését. Odament hozzá, végigsimította a véknyát, megtapogatta az izmait, megvizsgálta szép egyenes lábát és ellenőrizte a patáit. Az almásderes szőre néhol szinte kékesfekete volt, másutt meg egészen halványszürke. Szép formájú feje volt, a homlok szürkéje finoman olvadt bele az orrtájék sötétjébe. Mindez a keleti vérvonalra utalt, de a ló alacsonyabb termete határozottan az angol ménekre volt jellemző. Ez a derék al-rnásszürke erős és gyors csikókat fog elleni, de másképpen is a céljait szolgálja majd. Wulfgar félrevonta Gowaint, a kereskedő mohón figyelte, amint Wulfgar leszámolta a markába a kialkudott összeget, majd elvette a papírt, amelyre nagy igyekezettel rajzolták le a gyönyörű almásderes családfáját. A kereskedő távozott, a két lovag pedig még az istállóban maradt, hogy a lovat csodálják. - Ez aztán az értékes paripa! A lady boldog lesz! -jegyezte meg Gowain. - Igen - válaszolta Wulfgar. - De azért még ne szólj neki. Későbbre tartogatom a meglepetést. Amint a terembe léptek, Aislinn figyelmét nem kerülte el Wulfgar elégedett mosolya, de mégsem halogathatta tovább, ami nyomasztotta, odament hozzá, a karjára tette a kezét, és a szemébe né-zett: - Még soha nem jártam ebben a szép városban, Wulfgar, és nagyon szeretnék kicsit körülnézni... Itt egy kicsit elbizonytalanodott és elpirult, de egy rendes ruhához szüksége volt szegélyszalagra, cérnára, ráadásul fizetnie sem volt mivel, csak amit Wulfgartól kaphatott - ... és talán vehetnék egy-két apróságot. Wulfgar elkomorult, s nem válaszolt rögtön, csak nézte, és amikor a férfi tekintete viseltes ruhájára siklott, Aislinn arca pipacspiros lett. Amikor 185

Wulfgar megszólalt, a szavai olyan fáj-dalmat okoztak Aisljnn-nak, hogy még a torka is elszorult tőle. - Nem! - förmedt rá Wulfgar nyersen. - Egy nő nem járkálhat egyedül a városban! Nem olyan időket élünk! Én most nem érek rá, az embereimet sem küldhetem veled, mert dolguk van. Jobb, ha itt maradsz a házban, az erős ajtók mögött, és megvárod, amíg időt szakíthatok rád. Aislinn-nak csalódottságában csak egy bágyadt bólintásra futotta. Elfordult Gowaintől is, aki pedig felajánlotta a szolgálatait, bár Wulfgar ezt is rosszallással figyelte. Wulfgar ezután hamarosan köpenyt vett, lement az istállóba. Aislinn pedig bánatosan nézett utána. A lány utasította Hlynnt és Sanhurstöt, hogy takarítsák ki a termet, ő meg lassan elindult a hálószobába, hogy azt is rendbe tegye. Elrakta kevéske holmiját, amikor meghallotta a patkódobogást a kockaköveken. Wulfgar akkor távozott. Aislinn némán ült a padon az ablak előtt, bámulta a háztetőket, és azon tűnődött, lehet, hogy Wulfgar akarata ellenére így kihasználja, utána meg kegyetlenül kizárja az életéből. A nap már magasan járt. A város felett sűrű füst terjengett a délebédhez gyújtott tőzegtüzek miatt. Aislinn gondosan szétterítette az ágyon az élénksárga anyagot, és hozzálátott, hogy ki-szabja a ruhát. Dísztelen lesz a szegély nélkül, de Aislinn ügyesen varrt, és bízott benne, hogyha valahol talál cérnát, egészen mutatós ruhát tud majd belőle varázsolni. A teremből hangos beszéd hallatszott fel. Aislinn azt gondolta, hogy a katonák jöttek meg ebédelni. Aztán egyszer csak Hlynnt hallotta, majd amikor Aislinn beengedte, Hlynn mögött egy valóságos menet vonult be. Hlynn jókedvűen kuncogott, és tehetetlenül széttárta a karját, mutatva, hogy semmiről sem tehet, és azt sem tudja, mi végett sereglettek ide ennyien. A sok szolga anyagokat cipelt: bársonyt, selymet, vásznakat, gyapjút. Aztán nők jöttek ollóval, cérnával, szalagokkal és pré-mekkel. Végül egy sovány szabómester zárta a sort, aki mélyen meghajolt Aislinn előtt, és egy padra állította, hogy mértéket vehessen. Kihúzott egy zsinórt, és csomókat kötött rajta, majd részletes utasításokkal látta el a varrónőket. Aislinn csak akkor szólhatott közbe, amikor az ágyon kiterített sárga anyaghoz láttak. Leült a szabó mellé, és elmondta, hogyan képzelte azt a különleges ruhát, aminek bő, lebegő az ujja, és szorosan testhez simuló, mélyen kivágott felsőrésze alól kilátszik a szabó legpompásabb selyméből varrt ingváll. Aranyszalagot választott szegélynek a ruhához, és a szabó egyre azt bizonygatta, hogy különleges gonddal készítik el. Halk zsibogás támadt, amikor az asszonyok szabni és varrni kezdtek: a szolgák sürögtek-forogtak, kiterítették az anyagokat, és összeszedték a lehulló maradékot. Aislinnt kézről kézre adták, és a jóváhagyását kérték. Könnyű cipőt varrtak a lábára. Rókamái és cobolyprém csíkokat hoztak, hogy a nyakát és a csuklóját melegítsék. Az egyik ruhadarab, egy gazdagon díszített, prém-mel szegett bársonypalást különösen megnyerte Aislinn tetszését. A szabó belemelegedett a munkába, és ahogy múlt a délután, egyre vidámabban mosolygott. Igazán ritkaság, hogy az ember egy ilyen szép, kecses alakra dolgozhat és egy ilyen nagyvonalú megbízást teljesíthet. Késő délutánra járt, amikor Wulfgar betért egy kis vendégfogadóba, ahol észrevétlenül eltöltheti az időt, és ami zsúfolt sem volt. A lobogó tűz 186

előtt ült, és nézte a fogadóst, aki letette elé a serleget és a finom, de erős itallal teli kancsót. Wulfgar már végzett a teendőivel, és akár vissza is mehetett volna a házba, de tudta, hogy a szabó még ott dolgozik. A költségekre gondolva kissé megborzongott, és gyorsan töltött a vörösborból. Az ördögbe is, csak nem hagyja, hogy Aislinn azokban a rongyokban mutatkozzék, amikben megérkezett. Eltűnődött azon, hogy a lánynak miért van ilyen kevés holmija, és dühében ismét csordultig töltötte a kelyhet. Semmi kétség, hogy ez Gwyneth műve - gondolta. Kihasználta a távollétét, hogy javítson a során. És mi lett a pénzzel, amit otthagyott neki? Talán valami vacakra költötte? Ó, ti asszonyok! Megértheti-e őket valaha is? Gwyneth, aki szerető anya mellett nőtt fel és nemesi szülőktől származik, mégis egy áspiskígyó természetével van megverve. De miért, amikor minden, amit csak akart, az ölébe hullott? Mi kínozza, amitől ilyen gonosz lett? Minél tovább töprengett, annál kevesebbet foglalkozott a féltestvérével, és annál többet gondolt Aislinnra. Melyik nő nem örülne ilyen gyönyörű ruháknak? A pénz, amit ráköltött, talán másképp js a hasznára lehet. Az egyszer biztos, ha más nem is, ez majd megtöri a lány ellenállását, önként veti majd magát a karjába, és nem tesz úgy, mintha csak visszaélne a helyzetével. Felidézte a lány ruganyos testét, selymes bőrét és hibátlan arcát. Nála vonzóbb lányt még nem ismert. De a szépsége felől sosem voltak kétségei. Egy volt a sok közül, de egyúttal a legjobb is. Nem követelődzőit, és mindenben a kedvébe járt, azt az egyet leszámítva. Az ördögbe is - gondolta, és lehajtotta az italát. Többet adtam neki, mint eddig bármelyik asszonynak. Az üres serlegbe bámult. Miért ilyen hűvös velem még most is? Mire megy ki a játék? Úgy érzem, aggódik értem, mégis, csak a szenvedély lágyítja meg, utána pedig úgy sír, mintha megbántottam volna. Nála előkelőbb nők szívesebben fogadták a közeledésem. Aislinn azonban közönyös irántam, amíg fel nem lobbantom benne a szerelem tüzet, amikor már képtelen magát visszafogni. Ilyenkor ő is rálel a gyönyörre, de utána összekuporodva hátat fordít nekem, és nem kíván többet. Undorodva lecsapta az üres kelyhet, aztán újra csordultig töltötte. - De most vége a játéknak! - sóhajtotta nekibátorodva. -Akármennyi is, megéri, ha a lány szolgálatkészebb lesz! Hosszú ideig csendben üldögélt; elképzelte Aislinnt az új ruhákban. A gondolat jólesően melengette meg a szívét, és újból fenékig ürítette a kelyhet. Megragadta a kancsót, de annak már csak az alján lötyögött egy kevés, így rendelt egy egész tömlőnyit a csodálatos nedűből. Könnyű és vidám volt a szíve, elégedett volt önmagával, hogy ilyen nagylelkű. Aztán bőkezűsége következményeit vetítette elé a képzelet, újra felidézte a selyempárnán szétterülő aranyvörös fürtöket, a lágy kebleket, ahogy a lány hozzásimul, édes karját, ahogy átöleli, míg a csókját viszonozza. Órák teltek el azóta, hogy belépett a fogadóba, amikor egy árnyék vetődött az asztalra, és Wulfgar felpillantott. A fogadós állt az asztal túloldalán: - Későre jár, uram - figyelmeztette Wulfgart. - Bezárnék, ha nincs ellenére. Itt száll meg éjszakára? - Nem jóember! Ma éjjel aztán végképp nem! A saját ágyamban alszom! 187

Wulfgar tántorogva talpra kecmergett, és hóna alá szorította a bortömlőt. Kiszámolta a pénzt, mire a kocsmáros elégedetten bólintott, azután kimért léptekkel kisétált a fogadó elé, ahol Hun már várta. A ló meglátva gazdája bizonytalan járását -felhorkantott, de békén tűrte, míg Wulfgar többszöri kísérlet után végre keresztben ott feküdt a hátán, aztán nagy üggyel-bajjal ülő helyzetbe tornázta magát, a lába meg beletalált a kengyelbe. Wulfgar indulásra nógatta a lovat, és hangosan szitkozódott, amikor Hun nem mozdult. Végre aztán előkerült a fogadós, eloldotta a kantárszárat, amivel a lovat kikötötték, és a lovasa kezébe adta. Wulfgar harsányan megköszönte a fejét csóváló és magában motyogó férfinak. Hunt nekiindult, és gazdája utasításairól tudomást sem véve, óvatosan kocogott a ház és a meleg istálló felé. Sötét volt már a házban is, a folyó felől sűrű köd ereszkedett a városra. Aislinnt már magára hagyták, és most boldog elégedettséggel vette szemügyre az ágyon kiterített nyolc új ruhát. Mindegyik elkészült, a tökéletes kézimunkában bármely nő gyönyörűséget talált volna, de ami ennél is többet számított Aislinn-nak, az Wulfgar nagylelkűsége volt, ami egészen elkápráztatta. Ilyesmit soha nem remélt volna tőle. Pazar ruhákat kapott, amilyet csak az előkelő hölgyek viselnek. És Wulfgar a gondosan félretett pénzéből vette neki! Először a sárga ruhát emelte fel, majd szépen összehajtogatta és eltette. Mindet elrakta, kivéve egy halvány őszibarackszínűt, amit felvett. Hlynn sokáig fáradozott a hajával, amíg fényesen nem csillogott, aztán szalagokat fűzött a fényes fonatokba, melyeket koronaszerűen tekert fel úrnője fején. Aislinn lement a terembe, hogy ott várja meg Wulfgart. Amikor belépett a helyi-ségbe, mindenki elhallgatott. Megváltozott külseje elnémította a férfiakat. A legidősebb lovag, az őszülő, sebhelyes Milbourne állt fel végül, hogy a karját nyújtva az asztalhoz kísérje. Aislinn elmosolyodott, s a fejét köszönetképpen megbiccentette, Sir Gowain pedig zavartan dicsőítő verset motyogott a sörébe Aislinn szépségéről. Bár egyik sem bizonyult méltónak Aislinnhoz, a fiatal lovag szeme mindannyiszor felragyogott, amikor Aislinn rámosolygott.' Békésen vacsoráztak, és már a vége felé jártak, amikor Beau-fonte felemelte a kezét és csendet kért. Az utca felől, a nyitott ablaktáblákon át lópaták lassú kopogása szűrődött be, melyet han-gos nótázás kísért; valaki torkaszakadtából bömbölt egy szerelmes dalt. Valahol egy felháborodott lakó átkozódott, majd az alattuk lévő istálló ajtaja csattant. A teremben ülők értetlenül néztek össze, Aislinn felkuncogott, amikor Gowain szenvedést miméivé a szemét kezdte forgatni. Az ének eleinte tompán, majd egyre kivehetőbben szólt, és hallatszott, ahogy valaki bizonytalanul kaptat fel a lépcsőn. A következő pillanatban egyszerűen bezuhant Wulfgar az ajtón, kezében egy félig kiürült bortömlővel. Elbődült, feléjük tárta a karját, ettől megroggyant a térde, de valahogy sikerült visszanyernie az egyensúlyát. - Hé, kedves barátaim, és te, édes damoiselle! - bömbölte, és ügyesen beóvakodott a terembe. Egymásba folyó beszéde az angol és a francia valami furcsa keveréke volt. Wulfgar - saját megítélése szerint - kecsesen meghajolt Aislinn előtt, majd gyöngéden kezet csókolt neki, amikor a lány felállt. A valóságban azonban a lábai összeakadtak, amikor a lány elé lépett, és sokaknak 188

elakadt a lélegzete, mert attól féltek, hogy ráesik Aislinnra. Imbolyogva megállt előtte, de a lány keze helyett a könyökét sikerült megcsókolnia. Ezután felegyenesedett, tekintete üresen kalandozott a teremben, amíg meg nem állapodott a lányon. Aislinn még soha nem látta Wulfgart ilyen állapotban. Ami azt illeti, eddig azt hitte, hogy tartózkodik az italtól. - Uram! - mormolta Aislinn halkan. - Beteg vagy? - Nem, chérie! Csak megrészegedtem a szépségedtől, ami a szavam is elveszi! Hadd igyák hát rád! - Részegen körbemutatott: - Lady Aislinnra! kiáltotta. - A legszebb némberre, akit férfi csak az ágyába kívánhat! Magasra emelte a bortömlőt, és sikerült is némi italt csorgatnia a szájába. Aislinn haragosan nézte a mutatványt, mert bosszantotta a férfi durvasága. Wulfgar letette a tömlőt, kezébe fogta Aislinn kezét, rátapasztotta az ajkát, és szerinte szé-pelgően ezt suttogta: - Gyere, chérie! Térjünk hát nyugovóra! Gyerünk az ágyba! Bután rávigyorgott az embereire, jó éjszakát kívánt nekik, aztán amint megfordult, belelépett egy fonott kosárba. Percekbe telt, míg sikerült leráznia magáról a rátapadó gonosz fenevadat, és csak Sanhurstben volt annyi bátorság, hogy hangosan felnevessen, a többiek csak fuldokolva köhögtek. Wulfgar felegyenesedett, haragos pillantást vetett a kuncogó szászra, majd helyrerángatta a ruháját. A rá jellemző méltósággal elindult, de elvétett egy lépcsőfokot, és teljes hosszában el-vágódott. Aislinn megadóan karon fogta, intett Gowainnek, hogy a másik oldalról támogassa, jóllehet a lovag dőlt a nevetéstől. Ketten valahogy felvonszolták a lépcsőn, becipelték a há-lószobába, és leültették az ágy szélére. Aislinn - miután az ifjú lovagot elbocsátotta és becsukta az ajtót Wulfgarhoz fordult. A férfi előrehajolt, mintha a karjába akarná kapni, de csak a fel-akasztott köpenyeket ölelhette, mert Aislinn könnyedén ellépett előle. Az egyik Wulfgar fejére esett, és minél jobban próbált szabadulni, annál jobban belegabalyodott. - Várj, Wulfgar! - fogta le a kezét Aislinn, majd szinte pa-rancsolóan tette hozzá: - Várj! Maradj nyugton! Kiszabadította a férfit, aztán visszaültette az ágyra. Felakasztotta a köpenyt, majd megállt a férfi előtt; összefonta a karját, és a fejét csóválta. Azután hozzálátott, hogy levetkőztesse: először a tunikáját húzta le a fején át, de Wulfgar éppen ekkor állt fel, hogy derékon kapja. Aislinn bosszúsan felsikított, ellökte, amitől Wulfgar ismét visszahuppant az ágyra. Ezután már úgy dön-tött, hogy kivárja a sorát, mert nem volt kétsége afelől, hogy a lány alig várja, hogy ágyba bújhasson vele. Aislinn végül lehúzta a cipőjét és a harisnyanadrágját, majd lenyomta az ágyra, és betakarta. A férfi le nem vette róla sóvár tekintetét. Aislinn odament a tűzhöz, hogy levetkőzzék, majd leengedte a haját, megrázta a fejét, hogy a hosszú fürtjei kiszabaduljanak, végül kibújt az ingéből, és azt is szépen elrakta. Lerúgta a papucsát, és bebújt a takaró alá, de amikor a férfi simo-gatására várt, csak halk hortyogást hallott. Aislinn kuncogni kezdett, a férfi meleg oldalához bújt, fejét a vállára hajtotta és elégedetten elaludt. Amikor Aislinn kinyitotta a szemét, a nap már fenn ragyogott. Úgy vélte, hogy szokatlanul sokáig aludhattak, bár hogy valami zajra ébredt, abban is biztos volt. Különös nyögdécselésre lett figyelmes a szoba sarkából, ahol 189

az éjjeliedényt tartották. Elmosolyodott, és mélyebbre fészkelt a takaró alá. Aztán vízlötykölést hallott, majd megreccsent az ágy Wulfgar súlya alatt. Aislinn már fordult is felé, hogy vidáman köszöntse, de meg sem szólalhatott, mert csak Wulfgar hátával találta magát szembe. Aislinn felkönyökölt, és gyöngéden hanyatt fektette a férfit. Wulfgar szorosan behunyta a szemét, összepréselte a száját, a bőre pedig zöldes árnyalatban játszott. Aislinn betakarta, a takarót alágyűrte, aztán felnézett a férfira, aki duzzadt, kékes szem-héja alól bágyadtán viszonozta a pillantását: szeme ijesztően véraláfutásos volt. - Az ablaktáblák, Aislinn - sóhajtotta Wulfgar, és az ablak felé intett. Csukd be! Ezer tőrként hasogatja a fejem a fény! Aislinn feltápászkodott, beburkolózott egy takaróba, és elsötétítette a szobát, hogy enyhítsen a férfi kínjain. Megállt a tűznél, fát dobott rá, majd kacéran visszaszökkent az ágyba, és odabújt a férfihoz. Wulfgar a fogát csikorgatta, mert Aislinn szökdécselésétől majd szétrobbant a feje. - Csak finoman, édesem, ne ugrálj! - nyögte. - A fejem akkora, akár egy teli bortömlő, és esküszöm, hogy a nyelvemen még ott a szőr. - Szegény Wulfgar - vigasztalta Aislinn. - A bortól lettél rosszul, mert a kelleténél többet ittál az este. Az éjszakai élvezetért nappali szenvedéssel kell fizetni! Wulfgar óriásit sóhajtott, és megcsóválta a fejét: - Ráadásul még egy filozófussal alszom egy ágyban - motyogta halkan maga elé. - Egy sajgó kobakra nincs valami orvosságod? Aislinn elgondolkodva harapdálta az ujját: - De a kúra van annyira kellemetlen, mint maga a baj! Wulfgar megragadta Aislinn tenyerét, és lüktető halántékára húzta: - Ha túlélem ezt a napot - ígérte -, busásan megjutalmazlak. Aislinn bólintott, és felkelt az ágyból. Takarót tekert magára, majd fogott egy piszkavasat, és a parázs közé nyomta. Amíg az áttüzesedett, gyógyfüveket és italt kevert egy csészében, aztán töltött hozzá egy kis bort. Amikor a piszkavas már vörösen izzott, belenyomta az italba, és addig tartotta ott, míg az forrni nem kezdett. Odavitte Wulfgarhoz a főzetet, és bizonytalanul rámosolygott: - Egyszerre kell felhajtanod - utasította a férfit. Wulfgar nagy kínnal felült, de amikor a keverék bűze megcsapta az orrát, elfintorodott. Beleszagolt, és attól, amit érzett, még jobban elzöldült. Néma könyörgéssel pillantott fel Aislinn-ra, a lány feléje billentette a kehely talpát. - Egy hajtásra, az utolsó cseppig - emlékeztette a férfit. Wulfgar vett egy mély lélegzetet, és addig visszatartotta, amíg egy hajtásra meg nem itta a löttyöt, azután csak ült, a fejét lógatva, és összerázkódott, ahogy a keserű folyadék leért a gyomrába. Aislinn hátrább lépett, hogy utat engedjen neki. Először megkordult a férfi gyomra, Wulfgar pedig kiegyenesedett, a második kordulásnál viszont már kitágult a szeme, azzal kipattant az ágyból, és az éjjeliedényhez rohant. Aislinn bemászott az ágyba, és a takaró alatt várta, amíg Wulfgar ki nem ad magából mindent. Ártatlan képpel figyelte a férfit, amikor az kis idő elteltével visszafeküdt mellé és valahogy betakarózott, mert ahhoz is gyenge volt, hogy a takarót magára húzza. 190

- A korodnál agyafúrtabb pokolfajzat vagy! - mondta Ais-linn-nak. Ha ezt túlélem, a szerzetesekkel űzetem ki belőled az ördögöt. Aislinn felült, és rámosolygott: - Mi ez, tán a kezemért esedezel, Wulfgar? - érdeklődött vidáman. - Te is jól tudod, hogy egy nőből csak a hites ura űzheti ki az ördögöt! - Ó! - nyögött fel Wulfgar. - Te még a végszükség pillanatában is csapdát állítsz nekem! Amikor kinyitotta a szemét, már nem volt olyan véres, és az arcszíne is egészségesebbnek látszott. - Csak egy tisztító balzsam volt - sóhajtott fel Aislinn, és megjátszottá a csalódottat. - Ha kitisztult belőled a méreg, hamarosan jobban leszel. Wulfgar megtapogatta a fejét: - Múlóban a fejfájásom, és olyan éhes vagyok, hogy Hunt is fel tudnám falni. Még egy párnát gyűrt a háta mögé, és barátságosabb tekintettel méregette a lányt: - Tetszenek a ruhák, amiket a szabó varrt? Aislinn boldogan bólogatott: - Soha nem viseltem még ilyen pompás holmit! Köszönöm az ajándékot, Wulfgar! - Előrehajolt, és könnyű csókot nyomott a férfi arcára. - Oly szépek, hogy egy királynő is megirigyelhetné őket. Sokba kerülhettek. Wulfgar diplomatikusan megvonta a vállát, és a tekintete arrafelé kalandozott, ahol a takaró nem fedte teljesen Aislinn keblét, de a lány lezöttyent a sarkára, és hirtelen támadt rosszkedvében észre sem vette Wulfgar sóvár pillantását. - Félek, ezek a ruhák is a régebbiek sorsára jutnak. Ilyen szép holmi nem marad meg nálam... - mondta Aislinn. - Erről majd én gondoskodom - dörmögte Wulfgar. Aislinn odabújt hozzá: - Akkor hát tényleg az enyémek? Felvehetem bármelyiket, amikor csak akarom? - Hát persze! Miért, azt hiszed, hogy előbb odaajándékozom neked, aztán visszaveszem? - kérdezte Wulfgar, és a szeme sarkából rásandított Aislinnra. Aislinn Wulfgar vállához dörzsölte az arcát: - Mire formálhat jogot egy rabszolga az ura beleegyezése nélkül? Sóhajtott egyet, majd könnyedén felkacagott: - Fogadok, hogy én vagyok az első rabszolga, akit ilyen gazdagon öltöztetnek! Sokan irigyelnek majd Darkenwaldban. Mit felelsz, ha megkérdezik, hogy miért öltöztetsz így egy rabszolgát? - Csak Gwynethnek van mersze ilyesmit kérdezni - horkant fel Wulfgar. Az aranyam arra költőm, amire jólesik, miután én teremtem elő! Ha úgy tetszik, akár az egészet elosztogathatom, és ő akkor sem szólhat semmit. Sem neki, sem más nőnek nem tartozom elszámolással. Aislinn végigsimította Wulfgar izmos mellkasát és a rajta húzódó heget: - Akkor hát kétszeresen hálás lehetek a nagylelkűségedért, hiszen végeredményben én is csak egy nő vagyok! Wulfgar az oldalára fordult, hogy a szemébe nézhessen, és felemelt egy tincset a kebléről: - Többségüknél értékesebb vagy. Az, hogy itt vagy velem, már önmagában is bizonyíték. Aislinn megvonta kecses vállát: - De attól még mindig csak egy szajha vagyok, és ez még nem mutatja, hogy mennyire kedvelsz. Mi vagyok én neked, ami a többi nő nem volt? Én is csak ugyanolyan vagyok. 191

Wulfgar gúnyosan felnevetett: - Gondolod, hogy a tarsolyomba nyúlnék és ennyit költenék bárki másra, még ha meztelenül járna is? Mondtam már, hogy mi a véleményem a gyengébb nemről. Légy megtisztelve, hogy a többiek fölé helyezlek. - De akkor is, Wulfgar - ellenkezett Aislinn halkan -, mi a különbség? Az ajándék, amit tőled kaptam? Mások szemében nem vagyok egyéb, csak egy szajha. Wulfgar az ajka fölé hajolt: - Felőlem mondhatnak vagy gondolhatnak, amit akarnak -súgta, és megcsókolta, belefojtva az ellenérveit. Nem tudta megállni, hogy végig ne simítsa Aislinn szép vonalú hátát, telt csípőjét, de a lány az ajkába harapott és eltolta a férfi kezét, amikor az Gwyneth ostorcsapásának nyomához ért. Wulfgar összeráncolta a homlokát, majd felemelte a takarót, és meglátta alatta a lány csípőjén és a fenekén húzódó vörös csíkot. Aislinn érezte, hogy a férfin elhatalmasodik a düh. - Mi ez? - csattant fel. - Semmi különös, csak egy kis sérülés, Wulfgar! - felelte Aislinn bizonytalanul. - Elestem, és... Wulfgar feltérdelt, és a vállánál fogva felhúzta Aislinnt is: - Aislinn, bolondnak nézel? Aislinn - vicsorogta -, azt hiszed, nem ismerem fel a korbácsütés nyomát? Aislinn ibolyakék szeme könnyes lett: - Wulfgar, ez fáj! A férfi enyhített a szorításán. Aislinn pedig a mellkasára tette a kezét. - Semmi az egész - folytatta a lány -, egy apró nézeteltérés, amit elrendeztünk. - Megsimogatta a férfit: - Idővel begyógyul, de a gonosz megjegyzések okozta seb sosem múlik el. Könyörgöm, ne is beszéljünk erről többet. Nincs miért. Elhúzódott tőle, felkelt, és hozzálátott az öltözködéshez. Wulfgar csodálkozva figyelte. Mindig szolgál meglepetéssel -gondolta. Erő, szépség, bölcsesség és megértés, még olyankor is, amikor maga sem tudja, mi leli. Ellágyult, szerette volna szorosan magához ölelni, és óvni, hogy többé ne bánthassa senki és semmi. De gyorsan elnyomta magában ezt az érzést. Asszonyok! Ugyan! - gondolta. - Mindig a gyengeségükkel támadnak. De nekem sem eme gyengeségre, sem a fecsegésük-re nincs szükségem, hogy aztán magukhoz láncoljanak! Felkelt, nyújtózott egyet, és csodálkozva állapította meg, mennyire rendbe jött. - Ej, chérie, te aztán jól meggyógyítottál! Gyere, menjünk el ma valahova! Karácsonyi vásárt tartanak, és a várost is megnézhetnéd, ha akarod. Kinyújtotta a kezét, és magához húzta Aislinnt. Megcsókolta a homlokát, aztán az ajkát, és rámosolygott: - Vagyis inkább - mormolta fátyolos hangon - London hadd nézzen meg téged!

192

XV. FEJEZET A reggeli nap már felszárította a kora hajnali ködöt, amikor a négy lovag és a szépséges lány kilépett a kereskedő házából és kényelmesen végigsétált az ébredő város utcáin. Hamarosan rábukkantak a piacra, ahol a városi nép kirakta az áruját, és fülsértő hangon kínálta portékáját az arra sétáló uraknak és hölgyeknek. Voltak ott mímesek és karácsonyi némajátékosok - némelyik faragott maszkot viselt -, akik durva tréfákkal próbálták odavonzani a közönséget. Másutt akrobaták ugrottak deszkákról a magasba. Árusok ajánlgatták a nyalánkságot, bort és ezer mást. A tömegben tolvajok és zsebmetszők dolgoztak, a szemfényvesztők meg borsószemet rejtettek a kagylóhéj alá, majd megpróbálták összezavarni a nézőt, hogy melyik alatt lehet. Aislinn boldog kacagása hol itt, hol ott csendült fel, amint a négy normann lovag kíséretében keresztülvágott a sokadalmon. Elbűvölt ifjak szegődtek a nyomába, hogy még egy pillantást vethessenek bájos arcára, de aki túl közel merészkedett, azt egy fenyegető tekintet rögtön messze űzte. Néha megálltak, ha egy csecsebecse vagy látványosság felkeltette a hölgy érdeklődését. Aislinn hamar rájött, hogy elég rácsodálkoznia a sokféle kacat közül valamire, a négy lovag valamelyike máris megveszi neki. Amikor Beaufonte észrevette, hogy felemel egy kis ezüstözött keretű tükröt, azonnal odasietett, kifizette, majd Aislinn kezébe nyomta. A lány még sose látott ilyesmit, és szívből megköszönte a lovagnak. Ettől fogva azonban óvatosabb lett, és nem mutatott érdeklődést semmi iránt. Sir Gowain finom elmésségeit hangos nevetéssel jutalmazta, és Wulfgar száraz humora kellemesen fokozta a mulatságukat. Beaufonte, aki egyébként csöndes ember volt, a háttérben maradt, és nevetett az előadáson. Milbourne is remekül szórakozott, aztán ráduplázott Gowain szellemeskedésére. Későre járt, amikor Aislinn arra kérte Wulfgart, hogy mentse ki a tömegből. Egy mellékutcába fordultak, és hamarosan hazaértek, ahol Hlynn már ízletes vacsorával várta őket. Míg távol voltak, Vilmos üzent, hogy a lovagok jelenjenek meg a királynál a karácsonynapi istentiszteleten, melyet udvari fogadás, majd lakoma követ. Aislinn úgy érezte, romba dőltek a reményei, hiszen abban bízott, hogy még egy napot tölthet Wulfgar-ral, mielőtt azt szólítaná a kötelessége. Amikor leszedték az asztalt, még egy darabig a tűz mellett üldögéltek, aztán mind aludni tértek, hogy kipihenjék magukat a másnapi fárasztó udvari mulatság előtt. Aislinn most sem nélkülözte Wulfgar érdeklődését; a normann lovag kurtán elzavarta Hlynnt, majd maga vetkőztette le Aislinnt. A karjába vette, és gyengéden lefektette a hatalmas ágyra, ám fáradozását mégsem koronázta teljes siker, mert bár Aislinn ismét gyönyörre lelt a karjában, a férfi utána a mennyezetet bámulhatta, míg a lány a párnájába zokogott. Aislinn átkarolta a térdét, és azt figyelte, ahogy Wulfgar előkészíti a fekete-vörös öltözékét. A férfi behívta Sanhurstöt, hogy készítse el a fürdővizét, és tekintettel Gowain megjegyzésére, egy kis szantálolajat csepegtetett bele, nehogy érződjön rajta a levendulaillat. 193

- Későn jössz haza, Wulfgar? - kérdezte Aislinn tétován. -Várjalak meg az esti étkezéssel? - Az embereim akkor esznek, amikor akarnak, de ismerve az ilyen ünnepségeket, úgy hiszem, valószínűleg soká tart majd. - Hosszú lesz a nap nélküled, Wulfgar! - sóhajtott fel Aislinn csalódottan. - Bizonyára hosszú lesz - kuncogott a férfi -, de nem nélkülem, édesem, mivel te is ott leszel mellettem. Aislinn-nak elakadt a lélegzete, felpattant az ágyról, a vörös hajsátra alig fedte a meztelenségét. Amikor észrevette, hogy Wulfgar elismerően méregeti, lehajolt, hogy egy takarót terítsen magára, majd odament a kádhoz: - De Wulfgar, én szász vagyok! Nincs keresnivalóm a normannok között! - A te helyed ott van, ahova viszlek - sikálta magát Wulfgar nyugodtan. Lesznek ott más szászok is. - Lassan elmosolyodott, ahogy a lány szemébe nézett. - Bár ők távolról sem olyan hűségesek, mint te. Azt tanácsolom, fontold meg, mit beszélsz. Te nem vagy egy közönséges leány, és ha kell, tudod tartani a szád. Hogy mennyire vagy az ellenségem... - itt a férfi gúnyosan felvonta a szemöldökét - nos, esküszöm, hogy még egy ellenségemben sem leltem ennyi gyönyörűségem! Aislinn elpirult: - Gazember! - vágta oda türelmetlenül. Wulfgar hátravetette a fejét, és vígan hahotázott, míg Aislinn sarkon fordult és otthagyta. - Soha nem jártam még az udvarban - ellenkezett -, még szégyenbe hozlak. Wulfgar só várán követte a tekintetével: - Az angol udvar tele van lerázhatatlan hölgyekkel, és azt hiszem, a vihogó süldő lányoktól az aszott aggszüzekig mind próbálkoztak nálam. Rám akaszkodtak, mert egyedül és nem hölgytársaságban jelentem meg. Hogy szégyent hoznál rám, kötve hiszem! Nem árt, ha látják, milyen az ízlésem. - Jaj, Wulfgar - sóhajtott fel elgyötörtén Aislinn -, a nemesség színe-java és Vilmos is ott lesz! Most a tudomásukra jut, hogy a kedvesed vagyok, hiszen kíséret nélkül jelenek meg! - Csak azért, mert nincs veled egy dagadt hölgy, aki minden léptedet figyeli - horkant fel a férfi. - Mondjam azt, hogy a húgom vagy? Beszappanozta a kezét, aztán megcsóválta a fejét: - Nem, az nem lesz jó. Még furcsállanák, ahogy rád nézek, és a végén még nagyobb bűn vádjával illetnének. Nem. A legjobb lesz, ha elviseljük a kíváncsi tekinteteket, és nem szólunk semmit arról, hogy mik vagyunk. Aislinn felnyögött, és újra próbálkozott: - Szívesen megvárlak itt, Wulfgar... - De én nem akarom. Egy szót se többet! - förmedt a lányra. - Készülődj! Aislinn a hangsúlyból megértette, hogy Wulfgar nem enged: rémülten kezdett el készülődni, hiszen közben értékes időt vesztegetett el Wulfgar meggyőzésével. - Szeretném, ha ma a sárga ruhát viselnéd, Aislinn - szólt hátra Wulfgar. - Pompásan áll neked. - Esedezem a bocsánatáért, monseigneur, de azt nem vehetem fel válaszolta Aislinn, és megvárta, míg a férfi felé fordul, aztán elmosolyodott. - Azt más alkalomra tartogatom. 194

- Mi lehet fontosabb, mint a királlyal való találkozás? - értetlenkedett Wulfgar. Aislinn csábosán ránevetett, majd vállat vont: - Ha lehet, inkább nem mondanám meg, Wulfgar, de nem azt ígérted, hogy magam választhatom ki, ami kedvemre van? - Én csak azt szeretném, hogy a lehető legszebb légy - bólintott Wulfgar -, és az a szín jól áll neked. Aislinn felállt, odament hozzá, a kezét rátette a férfi bronzbarna mellkasára, és a szemébe nézett: - Van egy másik ruha, amit viselni szeretnék, és az még díszesebb. Az ibolyakék szempár néma könyörgéssel nézett rá, és Wulf-gart annyira elkábította a szépsége, hogy már azt is elfelejtette, hogy min is kezdtek el vitatkozni. Aislinn gyöngéden simogatta a férfi mellét, amíg a válaszra várt, és az nem tehetett mást, felsóhajtott és megadta magát. - Te választhatsz. Aislinn boldogan ölelte át a nyakát, és a nagy hálálkodás közepette egy csókot nyomott a férfi arcára. Wulfgar komoran összeráncolta a szemöldökét és elfordult tőle. Amikor azután Aislinn elé állt, immár gyönyörűen kiöltözve, Wulfgar elhatározta, hogy többé nem szól bele, hogy mit válasszon. A ruha, amit Aislinn felvett, egy krémszínű, a nyakkivágásnál és a ruhaujjnál apró gyöngyökkel kivarrt, selyemfonattal díszített köntös volt. Arany láncszemekből font övet kötött a derekára, erre csatolta a hüvelybe bújtatott, drágaköves tőrét. Befont haját Hlynn feltornyozta, majd apró, törtfehér selyemvirágokkal teletűzdelt keskeny szalagot fűzött bele. Aislinn szép arca ragyogott, csakúgy, mint a fekete szempillák árnyékolta tiszta, csillogó, ibolyakék szempár. Wulfgar tudta, hogy ehhez fogható szépséggel még soha nem találkozott, pedig sokfelé megfordult. Nyugtalanság fogta el, mert eszébe jutott, hogy Ragnor is ott lesz, és eltűnődött azon, vajon mit hoz számukra a nap. Talán mégis bölcsebb lenne itthon hagyni a lányt, de ha arra gondolt, hogy hosszú órákra el kell válnia tőle, rögtön meggondolta magát. Ha Aislinn előtt nem is, de önmagának beismerte, hogy élvezi a lány társaságát, és nem unja meg, ahogy azelőtt a többieket, akiket csak az ágyban viselt el. Önzés munkált benne, amikor magával vitte. Soha nem érezte jól magát az udvarban. A kövér feleségek nyafogá-sa, a törtető urak ármánykodása, a férjüket felszarvazó hölgyek mohó pillantása mind arra késztették, hogy örökké résen legyen. A csatamezőn volt csak elemében, mert ott tudta, ki az ellenség, és szemtől szembe megküzdhetett vele. Aislinn-nal az oldalán kellemesebb lesz elviselnie ezt a napot és a hosszú mise egyhangúságát. Wulfgar hosszúra nyúlt hallgatását Aislinn törte meg, kitárta a karját, és megpördült a tengelye körül: - Tetszem neked, monseigneur? - kérdezte. Nem vette észre a férfi szemében felvillanó vágyat, csak a kaján mosolyt látta meg. Amire visszafordult, Wulfgar széles mellén összefont karral állt, és vigyorgott: - Talán dicséretet próbálsz kicsikarni belőlem, chérie? - Igazán csípős a nyelved, uram! - fintorodott el Aislinn, majd vidáman és nevetve táncolta körbe a szobát. Pajkos pillantást vetett a férfira a válla fölött: - De én nagylelkűbb leszek, uram! Én nem sajnálom megmondani, 195

hogy csodálatos vagy! így már értem, hogy özvegyek és vihogó serdülő lányok ostromolnak! A szertartás valóban hosszú és fárasztó volt. Wulfgar újra és újra Aislinnra nézett, így oly pillanatokban is örömét lelte, melyekben mások nem. A csendes imába merült lány látványa őt is megnyugtatta. Aislinn nem panaszkodott, és csak akkor emelte fel a fejét, amikor egy ima befejeződött, és köteles-ségszerűen ismét lehajtotta, amikor egy újabb elkezdődött. A te-kintetéből melegség áradt, amikor felnézett rá, mert Wulfgar a kezét nyújtotta, hogy felsegítse. Később a trónteremben is megcsodálhatta, amikor egy sarokba szorították őket a magas rangú urak és hölgyek, akik mind bemutatásra vártak. Wulfgar két éjszakával korábbi vendéglátói siettükben mindenkit félrelökdös-tek, hogy nagy handabandázással kimutassák a normann iránti barátságukat, és többször is hátba veregették, bár közben le nem vették Aislinnról a szemüket. Wulfgar türelmesen bemutatta őket Aislinn-nak, az sem dühítette fel, hogy azok ketten Vil-moshoz fűződő szoros barátságukról beszéltek, mintha ezzel a házasságon kívül született Wulfgar fölé helyeznék magukat. Aislinn finoman elhúzta a kezét, ha túl sokáig próbálták a ke-zükben tartani, a kérdéseikre udvariasan válaszolt, de olyan agyafúrtan, hogy nem mondott el mindent. A férfi somolygott magában, mert tudta, hogy a lány megállná a helyét bármelyik udvarban, még Vilmoséban is. Aislinn távolságtartó méltósága csak fokozta a buzgó normannok érdeklődését, és sokan úgy vélték, hogy a királyra való hivatkozással elnyerik a kegyeit. Wulfgar határozottan meg-könnyebbült, amikor végre kiáltás harsant, ís a király bevonult a terembe, hogy fogadja a lovagok és egyéb méltóságok hódolatát. Wulfgar Aislinnra nézett, szeretett volna valamivel ked-veskedni neki, megdicsérni, amiért oly bölcsen beszélt a normannokkal, de rájött, hogy a nők iránti bizalmatlansága miatt nem tanult sima beszédet, így csak sután rámosolygott a lányra, és megszorította a kezét. Aislinn nyugtalanul pillantott fel rá: - Talán a hosszú nap csüggesztett el, uram, vagy netán bennem találsz valami kivetnivalót? - Nem, chérie - kuncogott Wulfgar. - Mindkettő kedvemre van. Aislinn elpirult, és gyorsan körülnézett, hogy nem hallja-e őket valaki. Amikor látta, hogy senki sem figyel oda, édesen felmosolygott Wulfgarra: - Ejnye, milord! Hiszen állhatatosán tűröm, hogy amikor csak kedve támad rá, megerőszakol. Nem túlzás azt állítanom, hogy egyszer még megismered a haragom, amiért méltatlanul kihasználsz. Wulfgar ismét megszorította Aislinn kezét: - Nem használlak ki - helyesbített, és a szeme a lányra nevetett. Mutass nekem még egy angol lányt, akit ily becsben tart egy normann földesúr. El kell ismerned, hogy ez mégiscsak jobb, mintha az ágyam lábához láncolnálak! Aislinn megvonta a vállát, és megigazította Wulfgar rövid bársonypalástját: - Akkor legalább nem becstelenítettél meg. Wulfgar nyugodtan mosolygott: - És most sem teszem. Sőt! Jobban tisztellek bárki másnál. A többi nő fölé helyezlek. Látsz-e még egy nőt, akit idekísértem, vagy aki olyan ruhát visel, amit én vettem? Az aranyamért én fáradtam, és meg is halhattam 196

volna, ha az ellenség jobbnak bizonyul. Kedvesen bánok veled. Nem dolgoztatlak, nem túrod a földet. Mellettem van a helyed, mintha az asszonyom lennél. Mindössze az a különbség, hogy nem tettem esküt, mely örökre hozzád láncolna. Aislinn már szóra nyitotta volna a száját, de ekkor a király elé szólítottak egy ismerős lovagot. Aislinn megdermedt a láttán. Az is ránézett, elmosolyodott, és távolról üdvözölte. Ragnor de Marté volt az. Aislinn érezte, hogy a lovag egész idő alatt kettőjüket figyelte. Magabiztosan végigmérte a lányt, aki elpirult, mert úgy érezte, mintha a férfi a pillantásával levetkőztetné. Gyorsan Wulfgarhoz fordult, aki nyugodtan figyelte a fekete lovagot. - Nem említetted, hogy Ragnor is itt lesz - mondta Aislinn szemrehányóan. Wulfgar lenézett a lány kipirult arcára: - Tanuld meg, chérie, hogy Ragnorral jobb szemtől szembe találkozni; sose hagyd, hogy hátulról lepjen meg! így nem is szúrhat hátba. - Elölről viszont védtelen maradok - vágott vissza Aislinn gúnyosan. Wulfgar elmosolyodott: - Sose félj, szépségem! Nem hinném, hogy a gyönyörű kebledet valaha is fenyegetné Ragnor tőre! Azért ő sem bolond! - Inkább a halál, mint bármi más az ő kezétől - suttogta Aislinn. Wulfgar kétkedő pillantást vetett rá, de Aislinn már elfordult, és a rövid, mesterkélt és minden melegséget nélkülöző ceremóniát figyelte. Vilmos Wulfgarhoz hasonlóan magas és tekintélyt parancsoló férfi volt, bár testesebbnek látszott. A díszruhában oly hatalmasnak tűnt, hogy az előtte térdelő Ragnor szinte eltörpült mellette. Vilmos sasszeme ünnepélyesen figyelte Ragnort, amíg a lovag fel nem állt, ekkor egy fejbólintással fogadta a lovag tisztelgését. A király ugyanolyan komolyan bánt Ragnorral, mint előtte a többi nemesemberrel. Sem barátságot, sem bajtársi érzést nem mutatott. Ridegsége csak akkor engedett fel, amikor Wulfgar lépett elé: zord arckifejezése alig észrevehetően meglágyult Ha Vilmos becsben is tartotta a lovagját, nem hagyta, hogy meg is lássák rajta, önnön érdekében éppúgy, mint Wulf-garéban. Melegség járta át Aislinn szívét, amikor Wulfgar meghajolt a királya előtt. Aislinn-nak feltűnt, hogy a szász nők összesúgnak a magas normann lovag láttán. Wulfgar azonban észre sem vette, hogy mekkora az érdeklődés a személye iránt; amikor visszament Aislinnhoz, megállt mellette, és ismét megfogta a kezét. Nem figyelt fel arra, hogy mindenki őket bámulja, a nők most már legalább annyira, mint a férfiak. - Á, milord, úgy látszik, sikerült még néhány epekedő szívet meghódítanod! - csipkelődött Aislinn. - Talán így sikerült annyi szeretőt találnod? Wulfgar halkan felnevetett, mintha Aislinn valami jó tréfát mondott volna: - Te vagy az első, szerelmem! A többiekre csak egy vagy két éjszaka jutott. - Lehajolt, és megcsókolta Aislinn kezét, és a többiek kedvéért gyengéden mosolygott. - Annyira elbűvöl ez az új szokás, hogy most már azon csodálkozom, miért nem próbáltam ki hamarabb. Aislinn is édesen mosolygott, de keményen válaszolt: - A normann udvarban annyian lehettek, hogy nem tudtál választani közülük. 197

A rájuk szegeződő tekintetek kereszttüzében szemérmesen lesütötte a szemét: - Valószínűleg fel sem keltettem volna a figyelmedet a magam jelentéktelenségében. Milyen kár, hogy éppen Darken-waldban találkoztunk. Wulfgar megcsókolta a kezét, és felette odasúgta: - Ne feled, chérie, hogy az a lánc még ott lóg az ágy lábánál! Aislinn könnyedén felnevetett, majd halkan válaszolt: - Engem nem érdekel, Wulfgar! A te sípcsontodat nyomná éjszakánként! - Ez persze igaz! - kuncogott Wulfgar, átengedve Aislinnnak a győzelmet. - Sokkal jobban szeretném, ha önként engednél nekem, és nem mint egy megalázott rabszolga. - Önként? - komolyodott el Aislinn. - Még nem nevezted meg az árat. De azért megalázott rabszolga sem vagyok, úgy hiszem. A pillantásuk találkozott, és Wulfgarban hirtelen erős vágy támadt, hogy mindenki szeme láttára a karjába vegye és megcsókolja. Ekkor azonban asztalhoz szólították a jelenlévőket. Amikor a díszteremben Wulfgar a helyére kísérte Aislinnt, a túloldalon Ragnor állt a széke mögött, és tüstént a lányra mosolygott, majd mintha csak arra várt volna, hogy ő is leüljön, azonnal helyet is foglalt. Amikor kiszolgálták őket és a sült hús illata megcsapta Aislinn orrát, rájött, hogy milyen éhes, hiszen jó ideje már, hogy nem evett. Evés közben nem figyelt másra, de amikor egyszer felpillantott, megütközve vette észre, hogy Ragnor őt nézi. A férfi biccentett felé, és elmosolyodott, Aislinn pedig gyorsan elkapta a pillantását. Ettől kezdve ügyelt rá, hogy ne nézzen Ragnorra, mert szinte rettegett attól, hogy a férfi állandóan figyeli. Könnyedén válaszolgatott a lovagok kérdéseire, Wulfgar pedig látszólag zavartalanul beszélt hozzá, rárámutatott egyik-másik fontosabb méltóságra vagy olyanokra, akik valami hősi tettet vittek véghez. A vacsora vége felé Wulfgart egy gróf valami fontos ügyben elvitte Aislinn mellől. A lány egyedül maradt, és a díszes társaságot nézte. Hirtelen arra eszmélt, hogy valaki elfoglalja Wulfgar helyét, és amikor felnézett, Ragnor mosolygott vissza rá. - Bocsáss meg, drágám! Leülhetek egy percre? Aislinn gondolatai egymást kergették, de egy kifogás sem jutott az eszébe, amivel elküldhette volna. - Wulfgar... - kezdte, de Ragnor azonnal közbevágott: -Dolga akadt, én viszont veled szeretnék szót váltani. - Közelebb húzta a székét. - Hát nem látod, hogy múló szeszély vagy csupán? - A lány haragját látva, támadásba lendült. -Feleségül kért tán? Említette egyetlen szóval is? Ma is csak a rabszolgája vagy. Hallottam, hogy Darkenwaldba küldött egy másik damoiselle-t. Te tisztességes vagy vele szemben, de ha egyszer kegyvesztetté válsz, semmi akadálya, hogy a másikat emelje a helyedre. Aislinn körülnézett, hogy hova menekülhetne, hogy szabaduljon a férfi indulatos, nyugtalanító beszédétől. Ijedten hőkölt hátra, amikor Ragnor megragadta a kezét az asztal alatt. - Mellettem Darkenwald és Cregan úrnője lehetnél - suttogta a férfi, és közelebb hajolt. - Hogyan? - csattant fel Aislinn, és kitépte a kezét. - Azok a városok Wulfgar birtokai!

198

El akart húzódni tőle, de a férfi egyik keze a széke támláján nyugodott így nem mozdulhatott semerre -, a másikkal pedig megfogta a térdét, és Aislinn hiába lökte el, az még szemtele-nebbül nyúlt oda. ^ - Ragnor - tiltakozott Aislinn, és felállt. Elhúzódott a férfitól, de az is felállt, megragadta Aislinn karját, és magához vonta. Hiába nézték őket a körülöttük állók, a férfi csak lázasan sugdosott Aislinn fülébe, aki nem is hallotta, mit mond, csak szabadulni próbált. - Vedd le róla a kezed - mordult Ragnorra Wulfgar. A hangja halk volt, de közelről szólt. A normann megmarkolta Ragnor vállát, és arrébb penderítette. - Elfelejtetted tán, hogy figyelmeztettelek? Vigyázok arra, ami az enyém! - Jogom van Darkenwaldra! Te megtagadtad tőlem a részem, pedig én harcoltam érte - vágta oda Ragnor megvetően. Wulfgar hűvös méltósággal nézett szembe vele: - Semmi sem jár neked, mivel miattad tört ki a harc! Ragnor szeme résnyire szűkült. - Aljas csirkefogó vagy, Wulfgar! acsargott rá. - Pedig én még az életedet is megmentettem, és te egy negyedét sem engeded át nekem! - Hogyan? - vonta fel a szemöldökét Wulfgar, és rögtön válaszolt is: Később tudtam meg az embereimtől, hogy két normann lovag jelent meg Kevonshire előtt, kicsalták a lakókat, hogy az üldözésükre induljanak, majd az útkanyarulathoz vezették a szászokat, ahol azok a bokrok mögé rejtőztek, és lesben állva lecsaptak rám. Vachel lovag címere jól kivehető volt, és ebből nem nehéz kikövetkeztetnem a másik kilétét. Hogy megmentetted volna az életem? Éppenséggel majdnem eltettél láb alól! Aislinn szeme rémülten elkerekedett Wulfgar szavai hallatán. Ragnor nem tudott mit felelni, csak dühösen morgott. Aztán esztelen dühében felkapta páncélkesztyűjét, és Wulfgar arcába vágta. A kesztyű megütötte Wulfgart, majd a földre hullt. A normann lassan kihúzta a kardját, rászúrta a kesztyűt, és Ragnor arcába vágta. - Nono! - hangzott fel a király szava. - Csak nem egymás ellen harcolnak a lovagjaim? Wulfgar visszadugta a hüvelyébe a kardját, és fejet hajtott Vilmos előtt. A király Aislinnra nézett, aki nyugodtan állta a király pillantását. Vilmos tekintete Ragnorra siklott, majd ismét vissza Wulfgarra. - Egy asszony miatt veszekszel, Wulfgar? Ez nem vall rád! Wulfgar arca elkomorult: - Engedje meg, sire, hogy bemutassam Darkenwaldi Aislinnt. Aislinn mélyen bókolt a király előtt, aki érdeklődve fürkészte a lány arcát. Aislinn büszkén kiegyenesedett, és felemelte a fejét. A pillantásuk találkozott. - Nem félsz tőlem, damoiselle? - kérdezte Vilmos. Aislinn egy gyors pillantást vetett Wulfgarra, majd ismét a királyra nézett: - Egyszer már válaszoltam erre a kérdésre, kegyelmes uram. Az ön egyik lovagja tette fel nekem, és ha megengedi, ugyanazt válaszolnám, mint akkor. Én csak Istent félem. Vilmos helyeslőén bólintott, tetszett neki a lány őszintesége. - A lovagjaim rajtad vesztek össze. Meg is értem őket. A király most Ragnorhoz fordult: 199

- Halljam, mit tudsz felhozni a magad védelmében? Ragnor haragjában szobormereven állt: - Bocsásson meg, sire, de ennek a fattyúnak nincs joga sem Darkenwaldhoz, sem Lady Aislinnhoz, minthogy a hölgy és a birtok elválaszthatatlanok, hiszen Lady Aislinn annak a földesúrnak a lánya, aki tisztes kardomtól esett el. - Ezek szerint, Sir de Marté, a fegyver jogán tartasz igényt arra a birtokra? - kérdezte Vilmos. - Igen, sire! - erősítette meg a lovag, és most először hajtott fejet uralkodója előtt. Vilmos most Wulfgarhoz fordult: -Ugyanerre a birtokra tartasz te is számot, Sir Wulfgar? - Igen, hűbéruram. Mivelhogy azt parancsoltad, hogy szerezzem meg a koronának. Vilmos elgondolkodva nézte a férfiakat, majd Aislinnhoz fordult: - Mi erről a véleményed, damoiselle? - kérdezte gyengéden. - Az apám harcosként esett el - felelte Aislinn büszkén. - A pajzsával és a kardjával együtt temettük el. Azzal az ígérettel csalták ki a kastélyból, hogy fegyverszünetet ajánlanak. Úgy volt, hogy behódol, ha békén hagynak bennünket, ehelyett addig sértegették, amíg rá nem kényszerült, hogy becsülete védelmében kardot rán&on. Csak a jobbágyai kísérték, és azokat is mind lekaszabolták vele együtt. - Bánatosan elmosolyodott. -Mindenkit Karóidhoz küldött. Még egy lova sem maradt, hogy legalább lóháton halt volna meg. Vilmos ismét a férfiakhoz intézte a szavát: - Úgy látom, a kesztyűt eldobták, és annak rendje-módja szerint vissza is adták. Beleegyezel-e, Sir Ragnor, hogy a fegyver döntsön, és belenyugszol-e a harc kimenetelébe? Ragnor beleegyezése jeléül meghajolt. - És te, Sir Wulfgar? - Igen, uram! - válaszolta Wulfgar. - És te, Lady Aislinn! - fordult Vilmos a lányhoz. - Meghajolsz-e a győztes előtt? Aislinn elkapta Wulfgar szürke szemének borongós pillantását, de tudta, hogy csak egyetlen válasz lehetséges. - Igen, uram - mormolta, és mélyen bókolt Vilmos előtt. Vilmos most valamennyiükhöz szólt: - Közeleg az új év. Ennek első napján igazságot teszünk. A két lovag megmérkőzik, de csupán addig küzd, amíg egyikük le nem esik a lóról. Az életüket nem kockáztatom, mert szükségem van rájuk. Darkenwald urát így jelöljük ki. A fegyvereket és a küzdőteret én választom ki, hogy később senki se mondja, hogy a baj vívás nem volt igazságos és tisztességes. Aislinnhoz fordult, és a karját nyújtotta: - Addig a napig, milady, vendégem leszel. Elküldetek a holmidért és a szolgálódért, és előkészíttetek számodra egy szobát. Az én védelmem alatt állsz a két gazfickóval szemben, és ezennel a királyi udvartartás tagjává nyilvánítják. Aislinn tanácstalanul Wulfgarra pillantott, és látta, hogy nincs ínyére a dolog. Tiltakozni akart a király döntése ellen, de tudta, hogy nem teheti. Mielőtt elvezette Aislinnt, Vilmos még Wulfgarra mosolygott. - Légy türelemmel! Ha te győzöl, még ez is a javunkra válhat. 200

Ragnor boldogan vigyorgott: élvezte pillanatnyi győzelmét, de Wulfgar borúsan nézett a távozók után, és szavakkal ki nem fejezhető veszteségérzet kínozta. Wulfgar késő éjjel tért nyugovóra a tágas hálószobában. A tűz már leégett a kandallóban, és semmi nyoma nem maradt, hogy Aislinn valaha is ott járt volna. A hely, ahova egy fárasztó nap után máskor alig várta, hogy megtérhessen, most kínzókamrává változott. Aislinnt látta mindenütt, ahogy az ablaknál áll, a kandalló előtt térdel, a padon üldögél, az ágyon fekszik. Tűnődve simította végig a takarót, aztán megfordult, és körülnézett az üres szobában, ami már csak árnyéka volt korábbi önmagának: a pompája megfakult, kényelme durva és bántó lett. A szeme egyszer csak megakadt valamin: a kád mellett - takarosán összehajtogatva - egy kis sárga bársonydarab hevert. Felkapta. Az anyagból levendulaillat áradt. Csukott szemmel beszívta az illatot, és szinte ott érezte maga mellett a lányt. Elkeseredésében nagyot sóhajtott, és legszívesebben visszafordította volna a napot, hogy ismét ott legyen vele és átölelhesse. A szövetet gondosan az inge alá rejtette, és addig igazgatta, amíg már nem látszott belőle semmi. Fogta nehéz köpönyegét, lement a nagyterembe, ahol egy üres szalmazsákon vetett ágyat, mert itt kevésbé bántotta a magány, és újra katonának érezte magát. De még így is sokáig feküdt nyitott szemmel, a lány melegsége után sóvárogva. Másnap Wulfgar nem kímélte sem magát, sem az embereit, hogy elterelje a gondolatait. Amikor visszatért a szállására, üzenetet talált, hogy este vacsorára várja őt a király. Rögtön jobb kedvre derült, és nagy gonddal válogatta össze az öltözékét. Amikor megérkezett a palotába, hamarosan bevezették a díszterembe, ahol Vilmos és kísérete vacsorázott. Wulfgar ingerülten vette tudomásul, hogy Ragnor is a vendégek között van, de vég-képp elkomorult, amikor meglátta, hogy az a gazfickó Aislinn mellett ül. Egy apród ugyan őt is rangjához méltó helyre ültette, de Aislinnékkal szemben, az asztal túlsó végén. Aislinn csak futó pillantást vethetett rá, mert a másik oldalán ülő gróf valamit kérdezett tőle. Wulfgar megállapította, hogy Aislinn szépsége emeli az udvar fényét, és nemcsak Vilmos, de a többiek is élvezik a jelenlétét. Aislinn jókedvűnek látszott, vidáman válaszol-gatott, ha szóltak hozzá, még tréfálkozott is, és régi szász családi viszályokról mesélt, de azért gondosan kerülte Ragnor közel-ségét. Uralkodója előtt a sötét lovag példásan viselkedett: könnyed tréfákkal és szellemes visszavágásokkal szórakoztatta a társaságot. A szemét azonban egy percre sem vette le Aislinn-ról, és ha nem is nyúlt hozzá, látszólag ártatlanul, de valójában sóváran bámulta a lányt. Aislinn mosolyt erőltetett az arcára, és suttogva odaszólt neki: - Megengeded, uram, hogy ruhában vacsorázzam a király színe előtt? Ragnor felcsattanó nevetése Wulfgart még búsabbá tette. Csigalassúsággal vánszorgott az idő. Wulfgar egy percre sem tudott megfeledkezni Aislinnról, és bosszankodott, valahányszor felcsendült a lány tiszta nevetése. A vacsora alatt gyakran magán érezte Vilmos tekintetét, és tudta, hogy a király figyeli. Tiszteletben tartotta Vilmos bölcs döntését, hogy hozzájárult a párbajhoz, mert ha győz, soha senki nem vonhatja kétségbe a jogait. De Aislinn hiányát nem tudta elviselni. A katonát játszotta egész este, aki erőltetett vigyorral, érthetetlen 201

félszavakkal vagy egy bólintással válaszolt a lordok kérdéseire. Langyos bort kortyolgatott, de ez sem javított a hangulatán. Egy percig sem lehetett kettesben Aislinn-nal, és mivel tudta, hogy Vilmos figyeli, nem is erőltette a dolgot. Hogy Vilmost mi indította e szeszélyes döntésére, nehéz volt kitalálnia, bár Wulfgar tudta, hogy a király rendületlenül hűséges az ő Matildájához. Nagy volt a tét, és nem akart megkockáztatni egy jelenetet, ami balul is elsülhet, és okot adhat Rag-nornak, hogy megvádolja, amiért nem viselkedett tisztességesen. Végül feladta a reményt, hogy beszélhet a lánnyal, búcsút vett az uralkodótól, és komoran elindult magányos szállása felé. Aislinn, amint egy nyugodt perce volt, körülnézett a teremben, és észrevette, hogy Wulfgar már elment. Elszállt a jókedve, és megmagyarázhatatlan fájdalom váltotta fel. Valami mondvacsinált ürüggyel kimentette magát, felvonult a szobájába, ahol már Hlynn várta. Uralkodott magán, amíg egyedül nem maradt, de akkor gyorsan ágyba bújt, és belezokogott a párnájába. Az udvar csodálatos hely, és a normannok olyan tisztelettel bánnak vele, ami boldoggá teszi - gondolta. Amikor meghallotta, hogy Wulfgar is jelen lesz a vacsorán, izgatott lett, és alig várta, hogy lát-hassa. Nem viselkedett ügyefogyott vidéki leányzó módjára, és ha ott lett volna, Gwyneth sem vélekedhetett volna másként. Még Ragnor is elbűvölő volt, ha éppen nem Aislinn bájain legel-tette a szemét. De valahányszor Wulfgarra esett a pillantása, a férfi tekintete mindig másutt kalandozott, és rosszkedve sem maradt Aislinn előtt rejtve. Wulfgar puha, barna öltözéket viselt, ami magas, karcsú termetén még a király gazdagabb ruhájával vetekedett. Egész este egyetlen szót sem váltottak kettesben, a gyengédségnek vagy törődésnek leghalványabb jelét sem bírta felfedezni a férfiban. Aislinn még hevesebben kezdett el zokogni, amikor eszébe jutott, hogy Wulfgar mennyire elhanyagolta. Szégyentelen vagyok - gondolta Aislinn. - Itt fekszem, és mint egy felajzott nőstény, az ölelésére sóvárgok, pedig nem köt hozzá szent esküvés. Ó, Wulfgar, engedd, hogy több legyek a számodra egy szajhánál! Nem tudom elviselni ezeket az érzéseket! Vágyott a férfi kemény, izmos testének melege után. A selyempárnának nem voltak kemény bordái, amit gyengéden lehetett simogatni, sem nyugodtan emelkedő-süllyedő mellkasa, amire a fejét hajthatta volna, sőt karja sem, ami még álmában is magához húzta. Minden egyes sebhelyre emlékezett, nem felejthette el a férfi dudorodó izmait, még a szakállának szúrását sem a nyakán. Aislinn csak forgolódott, dobálta magát: nem talált megnyugvásra a rákényszerített erényességben, és nemegyszer arra riadt fel éjszaka, hogy azt álmodja: a férfi simogatja. Másnap este a király ismét hívatta Wulfgart, aki ugyan alig élvezte az előző estét, de más választása nem lévén, kénytelen volt engedelmeskedni a király parancsának. Estig keservesen telt a nap, a tennivalók nem töltötték ki az idejét, és nem szívesen nézte volna Aislinnt ismét a távolból, így hát kelletlenül lépett be a palotába, de legnagyobb csodálkozására egyenesen Aislinnhoz vezették. A lány ragyogó mosollyal fogadta, a tekintete gyöngéden pihent meg a férfi arcán. Wulfgar valósággal megmámorosodott tőle. 202

- Öreg este lett, mire ideértél, Wulfgar! Mi tartott ilyen soká? Gyere, ülj le! Aislinn felnyúlt, és maga mellé ültette Wulfgart. Ragyogó szépsége, a meleg fogadtatás elnémította a férfit, aki csak a leg-sivárabb választ bírta kinyögni: - Jó estét, Aislinn! - mondta, majd valami elmésebbel próbálkozott: Minden rendben? Jól nézel ki. - Igazán? - nevetett Aislinn halkan, és elsimította az acélkék selyemruha ráncait. - Milyen kedves, hogy nekem adtad ezt a ruhát, Wulfgar. Remélem, nem bosszankodtál, hogy az engedé-lyed nélkül vitték el? Wulfgar megköszörülte a torkát: - Ugyan, miért bosszankodtam volna? Neked adtam, többé semmi közöm hozzá! Aislinn könnyedén a férfiéra fektette a kezét. Ibolyakék szeme elmerült a férfi tekintetében: - Te is jó színben vagy, uram! Wulfgar zavartan hallgatott, s közben megpróbált uralkodni magán, nehogy átölelje a lányt. Az övén pihenő kéz csak növelte a kínját, mert felidézték előtte a lány még édesebb, simogató keze alá simuló domborulatait. Wulfgar érezte, hogy tüzes vágy lesz úrrá rajta, mire elhúzta a kezét, de így csak rontott a helyzeten, mert Aislinn keze a combján maradt. Wulfgar egy kicsit elsápadt, és kényelmetlenül feszengett a székén. Amikor körülnézett, látta, hogy most Ragnor ül ott az asztal másik végében, ahol tegnap ő költötte el keserves étkét, és hogy a lovag le nem veszi a szemét Aislinnról. - Úgy figyel téged, mint egy sólyom! - panaszkodott Wulfgar. - Mintha már az övé lennél! Aislinn halkan felnevetett: - Sokáig tartott, amíg rájöttél, hogy mi a célja, de most meg eltúlzod a fontosságát. Mások nyíltabban is bámultak már. Wulfgar mogorván Aislinnra nézett, aki vidáman csillogó szemmel viszonozta a pillantását. - Ne aggódj, Wulfgar. Elutasítottam őket, mondván, hogy már elígérkeztem. - Kezét Wulfgar kezébe tette. - Látod, Wulfgar - mosolygott Aislinn -, nem is olyan lehetetlen a nyilvánosság előtt is megkérni a kezem. Ha minden egyéb a tied, miért ne lenne ez is? - A kezedet? - sóhajtott Wulfgar, és a lány ujjait simogatta az ajkával. Én többre áhítozom. Azért hívtalak ide, hogy megoszd velem az ágyam. És erre mit kapok helyette? Ha társaságra vágyom, az embereimhez kell csatlakoznom. - Szegény Milbourne - kuncogott Aislinn -, ő aztán aligha nyújt szórakoztató társaságot. Gowain meg még kevésbé. Költői és prózai próbálkozásai bizonyára sértik a füledet. Vagy csak nem úgy ültök ott négyesben, mint az öregemberek a tűz előtt, akik a régmúlt idők emlékét idézik fel? - Nem - felelte Wulfgar, de az igazság kedvéért azért hozzátette: - Hármójukat megkótyagosította a távolléted. Gowain csak őgyeleg a házban, mintha az elveszett szerelme lettél volna, Milbourne dühöng az elköltöztetésed miatt, és Beaufonte meg csak ül a tűz előtt, és a poharába bámul. - Wulfgar ezen maga is nevetett. - Egy várbörtön is vígabb hely, mint az a ház. 203

Aislinn vigasztalóan a karjára tette a kezét: - És te, Wulfgar? Sanhurst talán rosszul gondoskodik rólad? - Ugyan már! - horkant fel Wulfgar megvetően. - Ne is említsd 7azt a szászt előttem! Még egy nyerget is fordítva rakna föl, ha nem tartanám rajta a szemem. Aislinn felkacagott, és megsimogatta a férfi karját, mintha csak csitítani akarná: - Légy vele elnéző, Wulfgar! - dorgálta finoman a férfit. -Sanhurst fiatal még, és soha nem forgolódott lovagi körökben. Ha türelmes vagy vele, kitanulja a szeszélyeid, és jó szolgád lesz. -Úgy látszik, tanácsra szorulok, hogy miképp bánjak a jobbágyaimmal sóhajtott fel Wulfgar -, és mint egy vaknak, el kell magyaráznod, hogy a fehér az fekete. Lassan öreg este lett, a vacsorát is elköltötték. Mégis, valahányszor Aislinn megérintette, Wulfgarnak vissza kellett fognia magát, hogy fel ne kapja és egy ágyhoz ne vigye, ahol simoga-tásaival lobogó szenvedélyt ébreszthetne mindkettőjükben. Érezte, hogy az asztal alatt Aislinn lába néha véletlenül hozzáér, és már ettől is lángra gyúlt. Hihetetlen önuralommal fékezte magát, hogy könnyedén válaszolgasson, ha kérdezték. De Aislinn mellett még a szavak is mesterkélten csengtek az ajkán. Amikor az egyik lord szellemes történetén Aislinn felnevetett, a keblével hozzádőlt, Wulfgar felnyögött, és csaknem elfordult, olyan gyötrelmet állt ki. Vilmos mentette meg a helyzetet, mert Wulfgar végre ürügyet talált arra, hogy felállhasson. Felemelkedett, de a király intett, hogy üljön vissza. - Nos, Wulfgar - kezdte a hódító -, holnap lesz a nagy nap. De valld be őszintén, mi emészt? Nem ilyen unalmas társaságnak ismertelek. Emeljük hát könnyű szívvel a kupát, és kortyoljunk a sörből, amint ezt annyi éjszakán tettük a múltban! - Bocsásson meg, sire, de holnap a dicsőség mezején eldől, hogy enyém lesz-e minden, amire eddig vágytam. A harctól nem félek, csak a várakozást tűröm nehezen. - Hát az egyszer biztos, hogy nem változtál - nevetett Vilmos. - Attól tartok, hibát követtem el. Untatsz egy ilyen szép és eleven hölgyet. Lehet, hogy vágyódsz utána, de ez nem látszik rajtad. Ha az ő helyében lennék, már alaposan leszidtalak volna! Wulfgar elvörösödött, és félrekapta a pillantását: - Régóta óvom a hölgyet, és a távolléte felkavar. Vilmos Wulfgar arcát fürkészte, és nem felelt azonnal. - Igazán, Wulfgar? - mondta végül. - És a hölgy tisztességére is vigyáztál? Mi fosztottuk meg az otthonától. Gyalázat lenne még a nevét is beszennyezni! Wulfgar kétkedve pillantott a királyra, s azt találgatta, vajon mire célzott ezzel. A király Wulfgar szemébe nézett, és köny-nyedén, csaknem hetykén folytatta: - Ne félj, Wulfgar! Jól ismerlek, és bízom benned, tudom, hogy mindent megteszel azért, hogy egy ilyen gyönyörű ékkövet hibátlan foglalat tegyen tökéletessé! Vilmos felállt, vállon veregette a lovagot, és távozott. Amikor Wulfgar Aislinnra pillantott, a lány tanácstalanul kutatta a férfi borús tekintetét. 204

- Valami baj van, Wulfgar? - kérdezte Aislinn halkan. -Rossz hírt hozott a király? - Nem! - vetette oda Wulfgar kurtán. - Csak lennénk már túl a holnapon, hogy elvihesselek innen! Ragnor bolond, ha azt hiszi, hogy átengedlek neki! Az enyém vagy, és nem tűröm, hogy elvegyenek tőlem! - De Wulfgar - suttogta Aislinn alig hallhatóan -, mit akarsz tenni? A király már döntött! Wulfgar felvonta a szemöldökét: - Hogy mit? Természetesen győzni fogok!

205

XVI. FEJEZET Lassan virradt fel 1067 januárjának első napja. London borongós reggelre ébredt. Az alacsonyan megülő köd oszladozni kezdett, és a sötét égbolt tompa, füstszürke színt öltött. Hideg volt az idő, és nyirkos. Wulfgar még reggeli előtt magára öltötte a páncélját, és kilovagolt Hunon a ház közelében elterülő tágas mezőre. A fagyos füvön fel-alá futtatta a lovat, hogy ismét megszokja a hátán cipelt súlyt. A nap már magasan járt, é% a hajnali köd is rég eloszlott, amikor Wulfgar elégedetten visszavezette a lovat az istállóba, majd bereggelizett a tűz felett rotyogó húslevesből, utána a tűz elé telepedett, feltette a lábát egy alacsony zsámolyra, és a rá váró ütközeten töp-rengett. Egyszer csak árnyék vetődött rá, és amikor felpillantott, a három lovagot - Gowaint, Milbourne-t és Beaufonte-ot – látta közeledni. Gowain leült Wulfgar lábának közelében a kemence magasított peremére, majd megszólalt: - Fogadd meg a tanácsom, uram! Gyakran megfigyeltem Ragnort ütközet közben. Úgy vettem észre, hogy támadáskor előredől... Wulfgar felemelte a kezét, hogy elhallgattassa. - Figyelj rám, Wulfgar - hajolt oda most Milbourne. - Sokkal fontosabb, hogy tudd: Ragnor a pajzsát magasan tartja, és kissé a teste előtt, ami gyengíti a védekezést. Ha ezt figyelembe veszed az ütésnél, könnyen félrelökheted a pajzsát, és eltalálhatod... - Nem, nem, jó cimborák! - nevetett Wulfgar. - Meghallgatlak benneteket, és máskor talán meg is fogadnám a tanácsotok, de most elég egyet tudnom: azt, hogy Ragnorban több a gyávaság, mint a lovagiasság, és hogy senki sem véd majd hátulról. Köszönöm, hogy aggódtok értem, de akárcsak a csatában, itt is a perc hevében döntöm el, hogy mit tegyek, s nem azt teszem, amit előre eltervezek. Későre jár, és csak azt kérem, legyetek ott velem, buzdítsatok, és ha elesnék, segítsetek. Hajlandó vagye párbajsegédem lenni, Sir Gowain? A lovag lelkesen beleegyezett a kérésébe, Wulfgar pedig felállt, a keskeny lépcsőn felment a tágas, üres hálószobába. Betette az ajtót, és megállt, mert eszébe jutott, milyen melegség áradt mindenből, amikor Aislinn még itt volt. Szitkozódni kezdett, amikor rájött, hogy ugyanolyan rosszkedv telepszik rá, mint az utóbbi napokban oly gyakran. Ha jól akar harcolni és győzni szeretne, szellemi ereje teljében kell kiállnia Ragnor ellen, s a gondolatai nem időzhetnek úgy örökké azon a kacér nőszemélyen, mint például Gowainé. A múlt éjjel döntésre jutott, és ebből nem engedhet. Azt ismételgette magában, hogy nem Aislinnért harcol, hanem Dar-kenwaldért, bár a lelke mélyén tisztában volt vele, hogy Aislinn csak egy van, míg földbirtok számos, és erre a lányra még nem unt rá. Levetkőzött, megmosakodott, és felöltötte azt a ruhát, amelyben majd a sátrába megy. Kikészítette a páncélingét és a pajzsát. Sanhurst kemény munkával csillogóra fényesítette mind-kettőt, de amikor a sisakra pillantott, a horpadás láttán elfogta a harag. Vajon mire lesz még képes az ellenfele azért, hogy Ais-linnt megszerezze? A kevonshire-i csapda csaknem az életébe került, és ha Ragnor végezni akar vele, akkor - ha ma 206

veszít is a lovagi tornán - nem nyugszik majd bele Wulfgar győzelmébe. Mindig is bizalmatlan volt Ragnorral szemben, de most jó oka van arra, hogy tartson tőle, amíg csak él. Egy percre még megállt a tűz előtt, mielőtt elhagyta volna a szobát. Már csak parázs izzott, mert Sanhurst elfelejtett gyújtóst készíteni, de ez most úgysem számított. Néhány perc, és már indul is, és Aislinn sincs itt. Nagyot sóhajtott, a mellette lévő asztalról felvette a kis sárga bársonydarabot, hosszan nézte, aztán bevágta a parázs közé, ahol az előbb füstölni kezdett, majd felizzott, végül lángra lobbanva megsemmisült. Wulfgar sarkon fordult, vállára kanyarította nehéz köpenyét, az ágyhoz lépett, egy batyuba összefogta a páncélját, felkötötte a kardját és övébe tűzte a Sweyntől kapott csatabárdot. Levo-nult a terembe, ahol a lovagok már vártak rá. Sanhurst, aki éppen a gazdája reggelijének maradékát takarította el, felnézett, és mogorva pillantást kapott Wulfgartól késlekedéséért, de szidást nem, Aislinn könyörgésére emlékezve Wulfgar elhatározta, hogy türelmes lesz a szásszal. Gowain odalépett hozzá, elvette a batyut, és kiment. Wulfgar Milbournenal és Beaufonte-tal követte, és nagyot nevetett, amikor az idősebb lovag tréfásan azért könyörgött, hogy ne tegyen túl nagy kárt a jó Sir Ragnorban. - Végül is, milord - vigyorgott Milbourne -, ha ő nem lenne, akkor kin töltenéd ki a haragodat, hacsak nem hármunkon? Részegítő, különleges kép tárult eléjük, amikor a párviadal színhelyére értek. London összes kiváltságos ura eljött, hogy végignézze, amint megvívnak. A kis sátrakat takaró kárpitokat félre lehetett>vonni. Előttük egyszerűbb, durvábban ácsolt rudak szolgáltak ülőhelyül. A mező szélén letűzött színes lobogók a jobbágyok és parasztok kíváncsi tekintete elől fedték el a párviadal színterét, hiszen lovagias ügyről volt szó, mely nem tartozott a köznépre. Wulfgar és a kísérete megjelent a küzdőtéren. Amíg Wulfgar Gowain társaságában a sátor felé indult, melyen az ő zászlója lengett, alaposan körülnézett. Vilmos sátrának kárpitját még nem vonták félre, hogy ne járja át a hideg, metsző szél, és Ais-linnt sem látta sebol, csak Ragnor sátra körül volt nagy a nyüzsgés, és ebből Wulfgar arra következtetett, hogy ellenfele korán érkezett, és akárcsak ő, szeretett volna mihamarabb túlesni a viadalon. Wulfgar a sátornál leszállt a lováról, Gowain bement, de ő még hátramaradt egy kicsit. Megsimogatta Hunt, és abrakoszsá-kot akasztott a nyakába. Amikor a sátorba lépett, Gowain már a páncéling láncszemeit vizsgálgatta, és a pajzs külső burkát. Wulfgar belebújt a páncél alatt viselt bőrruhájába, majd Gowain segítségével magára öltötte a nehéz páncélinget. Egy tálon sültet és mellé bort hoztak. Wulfgar nem ivott, de Gowain kétszer is meghúzta a kancsót. Wulfgar kétkedve nézett rá: - Nem veszíthetjük el a lányt egy ilyen semmi csetepatéban! Gowain, ahhoz sokkal vitézebb lovaggal kellene megmérkőznünk! - Én bízom benned, hűbéruram! - vágta rá az ifjú lovag, és tisztelgett előtte.

207

- Rendben - mondta Wulfgar, és felkötötte a kardját. - Most pedig add ide a páncélkesztyűm, és hagyd az ivást, különben a végén nekem kell segítenem neked. Gowain elvigyorodott, majd mélyen meghajolt, és teljesítette a kérését. Trombiták harsantak: a király és kísérete érkezett, s velük az egyetlen nő: Aislinn. Ha másról lett volna szó, Wulfgarnak talán oka lett volna aggódni, de Vilmos nem tartott szeretőt, és Matildájának hű férje volt. Wulfgar félrehúzta a kárpitot, és kilépett a küzdőtérre, ahol Hun már várta. Leakasztotta a lóról az abrakoszsákot, megsimogatta bársonyos fekete orrát, halkan szólt hozzá, akár egy kedves baráthoz, és mintegy válaszképpen a ló felnyerített és bólintott. Wulfgar nyeregbe szállt, Gowain felnyújtotta a sisakot és a pajzsot. Onnan, ahol állt, nem látta a király sátrát, így bármennyire szerette volna, nem látta Aislinnt sem, és az sem őt. A tér túloldalán ekkor Vachel kíséretében kilépett Ragnor is. Vachel valamit magyarázott, Ragnor bólintott, majd felszállt a nyeregbe. A két harcos tekintete összevillant: mindketten a küzdelem kezdetét jelző királyi jelet várták. Ragnor kényelmesen ült a lova nyergében, és gunyoros meghajlással üdvözölte Wulfgart. Felcsattanó nevetése túltengő önbizalomról árulkodott: - Végre találkozunk, Wulfgar! - kiáltotta oda. - Látogass majd meg Darkenwaldban, mert mire lenyugszik a nap, a szép Aislinn-nal együtt az enyém lesz! Nem irigylem tőled, hogy egy pillantást vess rá, hiszen ennyit tőled is megkaptam. Gowain keze ökölbe szorult, és előlépett. - Maradj, fiú! - tanácsolta Wulfgar. - Ez rám tartozik! Hadd illessen engem ez a tisztesség! Ragnor ettől vidámabban zöttyent hátra a nyeregben: - Mi az, Wulfgar? Még egy udvarló, akit elkábított az édes hölgy? Nehezen tarthatod távol tőle a rajongóit! Fogadok, hogy még a te kedves Sweyned is heves vágyat érez, hogy meghempergesse! Tényleg, hol van az a drága lélek? - Ragnor felnevetett, hiszen pontosan tudta rá a választ. - A birtokom védi? Wulfgar tudta, mire megy ki a játék, ezért nem szólt egy szót sem, nem is mozdult, csak ült némán. Vachel valamit morgott Ragnornak, amitől az újabb hahotára fakadt, és csak a kürthar-sogás józanította ki. A két lovag elindult egymás felé, mintha összecsapnának, majd egy ponton mindketten elkanyarodtak, és a király sátra felé galoppoztak. Ebben a pillanatban vette észre Wulfgar az Aislinn fejét borító sárga homlokkötőt, és ahogy közelebb ért, azt is látta, hogy a rókaprémmel szegett köpeny alatt a lány a sárga bársonyruhát viseli. Wulfgart boldoggá tette ez a döntés: azt jelentette, hogy Aislinn kimondatlanul is őt választotta lovagjául. Vilmos felállt, és fogadta a köszöntésüket, majd felolvasta a párviadal feltételeit, és megparancsolta, hogy ezt és az eredményt tartsák tiszteletben. Aislinn sápadtan és nyugtalanul ült Vilmos mellett: láthatóan felzaklatta a két lovag közeledő bajvívása. Le nem vette Wulfgarról a szemét, bár az mindvégig a királyt nézte. Aislinn szerette volna világgá kiáltani, hogy ő kit választana, hadd tudják meg, kit szeretne, de mivel érte is folyt a párviadal, nem leplezhette le önmagát. 208

Újból felharsantak a kürtök, a hang sértette Aislinn fülét. Amikor a lovak megfordultak, Aislinn-nak úgy tűnt, hogy Wulfgar ránézett, bár ebben nem lehetett biztos, mert éppen csak súrolta a férfi pillantása. A lovagok helyükre vágtattak, melyet a címerükkel és színeikkel díszített zászlók jeleztek, majd szembefordultak egymással, és feltették a sisakjukat. A segédek átnyújtották a lándzsákat, és mindkét harcos újból köszöntötte a királyt. Ismét kürtszó harsant, ez már a viadal kezdetét jelentette. Aislinn lelke háborgott, de kifelé nyugodtnak és tartózkodónak mutatta magát. A szíve hevesen dobogott. Görcsösen összekulcsolta a kezét a köpeny alatt, és újból elmondta azt az imát, amit aznap reggel egyszer már a kápolnában elsuttogott. Aislinn a lélegzetét is visszafojtotta, amikor elhalt az utolsó kürtszó. A hatalmas csatalovak egymásnak rontottak, s patáik dobogása Aislinn szívdobogását visszhangozták. A két lovag összecsapott. Wulfgar lándzsája lepattant ellenfele pajzsáról, Ragnoré pedig szilánkokra tört Wulfgar címerén. Aislinn hálatelten sóhajtott fel, amikor látta, hogy Wulfgar sértetlen és nem billent ki a nyeregből, a szívét pedig melegség járta át. A férfiak megfordultak, és visszatértek az állásaikba. Ragnor új lándzsát kapott, és Aislinnt ismét elfogta a félelem. A második összecsapást nem előzte meg kürtszó. Ezúttal Wulfgar eltalálta Ragnort, de a lándzsája szilánkokra tört. Ragnor az ütés erejétől ültében hátratántorodott, a lándzsája pedig célt tévesztett. Ismét visszatértek a helyükre, és új lándzsákat kaptak. A hatalmas Hun egyre jobban belemelegedett a harcba, Wulfgar érezte, hogy a ló remeg az izgalomtól. Ragnor hirtelen megfordult, és mint a villám, nekirontott. Wulfgar belefeküdt a döfésbe, és sikerült is eltalálnia Ragnor pajzsának a szélét. Hun összeütközött a másik lóval, és Ragnor a földre zuhant. Aislinn a szája szélébe harapott, amikor látta, hogy Hun megbotlik Ragnor lovában, jóllehet végül is nem esett el. Wulfgar kissé hátrébb húzódott, és amikor látta, hogy Ragnor igyekszik talpra állni, félrehajította a saját lándzsáját, leszállt a lováról, hogy küzdjenek tovább. Ragnor dühös vicsorgással megragadta a tüskéktől megfosztott buzogányát, de hamar el is hajította, hiszen tüskésen halálos fegyver lehetett volna, Vilmos azonban kímélni akarta a lovagjait. Wulfgar előkapta az övébe tűzött csatabárdot, majd eldobta. Ekkor mindkét lovag kihúzta súlyos pallosát, és elindultak egymás felé. Aislinn gyötrődve figyelte őket. Az első ütések fémesen csendültek a tiszta téli levegőben. Az ütéseket nehéz volt szemmel követni, mivel a pengéken megcsillant a napsugár, és úgy tetszett, szünet nélkül egymáshoz csapódnak. Aislinn moc-canatlan figyelt: nem akarta, hogy a teste elárulja az érzelmeit. A két lovag a súlyos pajzsok védelmébe húzódva hadakozott. A napsütésben csillogó pengék újra meg újra a pajzsokon döndül-tek. Izzadság gyöngyözött mindkét férfi arcán, és lassan benedvesítette a páncélinget bélelő bőrkabátokat. Ragnor karját már lehúzta a kardja, és amikor Wulfgar ezt megérezte, valami ismeretlen forrásból erőt merítve még keményebben támadott. A lábát ekkor valami nem eresztette, a lábfeje belegabalyodott a leesett buzogány láncába. Ragnor észrevette a kínálkozó lehetőséget, és súlyos csapásokat zódított Wulfgarra, aki már térdre esett, de a bokáját még ekkor is fogva tartotta a lánc. Aislinn kissé felemelkedett, és szájára tapasztott kezével elfojtott egy rémült kiáltást. 209

Vilmos figyelmét azonban nem kerülte el Aislinn viselkedése, és rögtön tudta, kihez húz a lány szíve. Wulfgar lerázta a lábáról a béklyót, és Ragnor kíméletlen ütései ellenére is sikerült feltápászkodnia. Kicsit imbolyogva hátrált, míg kifújta magát, és mire a másik férfi ismét támadásba lendült, már mindkét lábát megvetette a földön. A viadal egyre hevesebb lett, és úgy tetszett, egyikük sem tud fölébe kerekedni a másiknak. Végül ismét csak Wulfgar fizikai ereje bírta le Ragnort. A következő pillanatban az addigi csapások helyett egyenesen előreszúrt. A pallos beleakadt Ragnor sisakjába, és félrebillentette. Mielőtt Ragnor magához térhetett volna, a kard ismét magasba lendült és lecsapott a pajzs szélére, majd újabb ütés érte a sisakot, és Ragnor megtántorodott. Wulfgar megpróbálta visszahúzni a Ragnor pajzsába akadt kardját. Ragnor eldobta a pajzsot, amint Wulfgar kiszabadította a kardját. Wulfgar most már egyre jobban szorongatta a fekete lovagot, aki pedig nemcsak támadott, de védekezett is. A kardja egyre gyak-rabban ütközött Wulfgaréba, ütéseit mind többször hárították. Egy csapás vállon találta, amitől a karjából elszállt az erő. A bordái sajogtak a páncélján csattogó csapásoktól. Ragnor ismét megbotlott, és a kardja kiesett a kezéből. Wulfgar súlyos csapásától a sisakja is lerepült a fejéről. Ragnor összecsuklott, és a fagyos fűre hemperedett. Wulfgar odébb lépett, és megpihent: zihált, és a másikat figyelte, aki megpróbált felállni. Ragnor újra meg újra igyekezett talpra állni, de mindig visszazuhant a földre. Aislinn visszafojtotta a lélegzetét, és várt. Minden por-cikája azért kiáltott, hogy legyen már vége a párviadalnak. Ragnor végül mozdulatlanul elnyúlt, Wulfgar pedig lassan Vilmos felé fordult, és kardmarkolatát a homlokához érintve köszöntötte a királyt. Aislinn rémült rekintete figyelmeztette Wulfgart a háta mögött támadt veszélyre. Még idejében pördült meg, hogy elkerülje Ragnor ütését, és a pallosával olyan csapást mért a lovag oldalára, hogy az fájdalmasan felkiáltott és a földre zuhant. Többé nem mozdult, csak hasmánt hevert, és keservesen nyögött. Wulfgar a királyi sátor felé indult. A szeme sarkából egy pillantást vetett Aislinn boldog arcára, mielőtt a királynak feltette volna a kérdést: - Eleget tettem a feltételeknek, uram? Vilmos elmosolyodott, és elismerően bólintott: - Soha nem kételkedtem a torna kiementelét illetően, Wulfgar! - Szép küzdelmet vívtál, és mindvégig a lovagiasság szellemében. A szeme sarkából Aislinnra nézett, és száraz humorral jegyezte meg: Ez a szegény lány azt hiszi, hogy hamvába holt érzéseid reá pazarolod majd. Talán figyelmeztetnem kellene, hogy ne örüljön annyira a győzelmednek? Wulfgar belevágta a kardját a földbe, ledobta mellé a páncélkesztyűjét, lekapta fejéről a sisakját és az alatta lévő bőrsapkát, és ráakasztotta a kardmarkolatra. Határozott léptekkel felment a sátor lépcsőjén, és megállt Aislinn előtt, majd derékon kapta és magához rántotta, hogy Aislinn-nak rémületében csak egy sik-kantásra futotta az erejéből. Wulfgar szándékos lassúsággal csókolta meg, de olyan kiéhezett sóvárgással, ahogy korábban csak a hálókamra magányában tette. Vachel talpra segítette Ragnort, és az üres küzdőtérről figyelték az ölelkező párt. Ragnornak sajgott a teste, az arca fájdalmasan eltorzult, s e 210

mögé rejtette bősz haragját. Vachel-nek támaszkodott, és ahogy elindultak, bosszúszomjasan és gyűlölködve szólalt meg: - Egy szép nap még megölöm ezt a fattyút - majd elfordult, és a sátra felé bicegett. Amikor Wulfgar eleresztette Aislinnt, a lány erőtlenül hanyatlott vissza a székébe, mert a lába egészen elgyengült, és hosszú időbe telt, amíg ismét nyugodtan lélegzett. Wulfgar eközben Vilmoshoz fordult, és fejet hajtott előtte: - Nos, ez kedvedre volt, sire? - kérdezte. Vilmos felnevetett, és Aislinnra kacsintott: - Végre kiderült az igazság! A fickó jobban kíván téged, mint a birtokot. Aislinn elpirult, de örült a király megjegyzésének. Vilmos elkomolyodott, és ismét Wulfgarhoz fordult: - A párviadal eredményét szerződésben kell rögzítenünk, s ez időbe telik. Kérlek hát, hogy ma gyere el este, vacsorázz velem és elbűvölő hölgyeddel, akit szívesen tartóztatok, amíg csak lehet, mert kedves asszonyi társaság nélkül unalmas az udvari élet. Akkor hát este találkozunk! Minden jót, Wulfgar! Vilmos megfordult, intett Aislinn-nak, hogy kísérje el. Aislinn így is tett: csillogó vörös hajára húzta a csuklyát, és elindult a király nyomában. De mielőtt lement volna a lépcsőn, még gyors pillantást vetett Wulfgarra, és búcsúzóul rámosolygott. A nap megpróbáltatásai után Wulfgar végre megpihenhetett. De ahogy visszaért a házba, egyre türelmetlenebbül várta az estét. Valahányszor eszébe jutott Aislinn, heves izgalom lett úrrá rajta, és mindjobban sóvárgott az éjszaka után. Dühítette Sanhurst késlekedése, aki nagy sokára cipelte csak fel a forró vízzel teli vödröket, hogy Wulfgar kiáztathassa fájó testét. A normann aprólékos gonddal válogatott ruhái között, s végül a józan barna mellett döntött, amelyben nem lesz majd feltűnő. Este boldog önfeledtséggel lovagolt végig a városon, egy régi dalt dúdolgatott magában, sokkal derűsebb volt a kedve. Most másképp köszöntötték az udvarnál is. Hunt nyíltan megcsodálták, majd elvezették. Egy apród kísérte be a díszterembe, ahol - amint belépett az ajtón - urak egy csoportja gyűlt köré: dicsérték és köszöntötték a győzelme alkalmából. Amikor továbbengedték, Wulfgar a terem végében Aislinnt egy másik nő társaságában fedezte fel. A lány nyugodtan állt, de Wulfgart nézte. Találkozott a tekintetük, és egymásra mosolyogtak. Nyugodt szépségében Aislinn szinte megközelíthe-tetlennek tűnt, és Wulfgar nem győzött csodálkozni rajta, hogy ennyi magas rangú úr közül mégis egyedül az övé a lány. Kimentette magát, és elindult Aislinn felé, aki elé jött. - Milord - mormolta Aislinn -, tehát ismét elnyertél. Wulfgar arckifejezése nem változott, csak karját nyújtotta Aislinn-nak, aki rátette a kezét. - Gyere - kérte a lányt, és a helyére kísérte. Wulfgar úgy viselkedett, mint egy győztes lovag, aki most átveszi a jutalmát, és a jelenlévők közül senki sem sejtette az igazságot. A mellét sajgó fájdalom szorította össze, mert annyira szerette volna megölelni a lányt, és forró csókjaival belefojtani a tiltakozást. Minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy ne döbbentse meg az udvart szokatlan érzelemkitörésével; ehelyett 211

nyugodt léptekkel sétált Aislinn oldalán, pedig kezének puha, könnyű érintése teljesen felkavarta. Könnyed társalgással telt az este. Sok pohárköszöntőt mondtak Normandiára, a koronára, Angliára, Vilmosra és végül Wulfgar aznapi győzelmére. Elfogyasztották az ételt, megitták a bort, Wulfgar bátorságát és jártasságát a fegyverforgatásban az egekig magasztalták. A vendégek lassan szállingózni kezdtek haza. Egy apród Aislinn füléhez hajolt, és súgott valamit. Aislinn Wulfgarhoz fordult: - A király négyszemközt szeretne beszélni veled, nekem pedig készülődnöm kell. A mielőbbi viszontlátásra, monseigneur! Wulfgar felállt, és megvárta, amíg a szolgák kihordták az asztalokat, azután letérdelt a királya elé. Hallotta, hogy becsu-kódik az ajtó, csend lesz, csak Geoffrey püspök állt a király széke mögött. - Uram, hívattál! - mondta Wulfgar, és fejet hajtott. - Emelkedj fel, jó lovag, és hallgasd a szavam! - szólalt meg Vilmos határozottan. - Megvívtad a csatát, és győztél. Darken-wald és Cregan és minden földjeik a tied, mint ahogy Lady Aislinn is. A mai naptól senki sem vonhatja kétségbe, hogy jogod van rájuk. Miután úgy hallottam, kis birtokról van szó, ezért nem felsőbbséget kapsz felette, hanem jogcímet adok az egész területre. A földeket átszelik a keleti és nyugati utak, és Londonból a tengerhez is itt vezet a legrövidebb út. Az a kívánságom, hogy kőből emelj Darkenwaldban várat, amely - ha a szükség úgy hozza legalább ezer embert is befogadhat. Bár Cregan az utak kereszteződésében, jobb helyen fekszik, de nehezen védhető, mert síkságon épült. Ha ott emelünk várat, mindenki előtt bizonyítjuk, hogy az ellenőrzésünk alatt tartjuk az országot. De Darkenwald is megfelel e célra, dombok között rejtőzik, tehát mégis inkább ott építs várat. Jelöld ki a helyét, és erősítsd meg. A norvégok még szemmel tartják Angliát, és Skócia királyai is szívesen térdre kényszerítenek. Készülnünk kell, nehogy meglepjenek! Elhallgatott, és intett a püspöknek. Az a palást bő redői közül elővett egy tekercset, kiterítette, és lassan felolvasta. Amikor végzett, a király ellátta a pecsétjével, a püspök pedig átnyújtotta Wulfgarnak, majd távozott a teremből. Vilmos kényelmesen hátradőlt, és kezét a faragott karfára tette: - Emlékezetes nap volt ez a mai, de csak megismételhetem, Wulfgar, hogy kimenetelét illetően nem voltak kétségeim. - Attól tartok, túlságosan is kedves vagy hozzám, hűbéruram! mormolta Wulfgar, akit zavarba hozott a túlzott dicséret. - Igen, Wulfgar, kedves vagyok - sóhajtott fel Vilmos -, de nem ok nélkül. Tudom, hogy hű vagy hozzám, és szíveden viseled az ügyeim. Hamarosan vissza kell térnem Normandiába. Még abban a szép országban is akadnak olyanok, akik saját érdekükben félreállítanának engem. Itt csak kevés hűséges emberem marad, akikre rábízhatom az ügyeimet. Építs hát erős várat, ezt parancsolom, és védd meg ezt a földet a fiaid számára is. Jól ismerem a fattyak sorsát, és az a legkevesebb, hogy egy velem egyívásúval megosztom a javaimat. Wulfgar erre nem tudott mit válaszolni. A király felállt, előrelépett, és a kezét nyújtotta. Wulfgar megszorította a felkínált jobbot, és a két katona így állt egy percig, némán farkasszemet nézve. 212

- Sok italt hajtottunk fel együtt, jó barátom - mondta Vilmos halkan. Járd a magad útját, és használd ki a szerencsédet! És nehogy egy bolond pillanatodban eldobd magadtól Lady Aislinnt! Az'a lány ritka kincs, és feleségként bármelyik férfi becsületére válna. Wulfgar ismét térdre esett az uralkodója előtt, és kifejezte hódolatát. - A hölgyet hamarosan visszaküldöm hozzád, Wulfgar -folytatta a király -, és találkozunk, mielőtt elhagynád Londont, én pedig távoznék Normandiába. Minden jót, Wulfgar! És sok szerencsét, barátom! E szavakkal Vilmos távozott, Wulfgar pedig kisétált a palota udvarára, ahol Hun felnyergeive várta. Felpattant a paripára, és kilovagolt, de nem volt miért hazasietnie. Ki tudja, Vilmos mikor engedi haza Aislinnt, és haragudott magára, hogy miért felejtette el megkérni rá. Céltalanul bolyongott a városban, bámulta a házakat. Rábukkant egy kis kocsmára, egy kancsó sört kért. Talán az ital enyhíti majd a magányát - gondolta. Bőven fogyasztva még elviselhetővé is teheti az éjszakát. Az ital azonban megkeseredett a szájában, és nem csillapított semmit. Rövidesen felállt a még félig teli kehely mellől, és távozott. Nyeregbe szállt, és céltalanul tovább kóborolt, aztán ismét megállt egy kocsmánál, de most erős vörösbort rendelt, de ez sem enyhített a fájdalmán. Amikor ismét nekiindult, egyszer csak arra eszmélt fel, hogy a ház előtt áll. Szomorúan nézett fel rá, és nem volt kedve bemenni. Amikor belépett a földszinti terembe, a többiek már rég nyugovóra tértek. A tűz alig égett, így rakott rá. Lassan mászott fel a lépcsőn, de amint elhaladt a kis kamra mellett, ahol Hlynn szokott aludni, zajt hallott. Mi ez? Megállt. Lehetséges volna? Hlynn? - Igen, ő az. És ha Hlynn itt van, akkor Aislinn... Nekilódult, és pillanatok alatt felért a hálóteremhez. Kivágta az ajtót, és megpillantotta Aislinnt, aki az ablak előtt állt és a haját fésülte. Betette az ajtót, nekitámaszkodott és körülnézett. Ismét a helyén volt minden: a lány ruhái, a fésűi a kisasztalon. Mintha a szoba új életre kelt volna a jelenlététől. Aislinn lágy esésű, testhez álló fehér inget viselt, és a gyertyafényben meleg mosoly ragyogott fel az arcán. Aislinn alig látta Wulfgart a szoba homályában, de a férfi nem sokáig késlekedett; ott termett a lány mellett, és csókban forrtak össze. Ősibb üdvözlés volt ez minden istenhozottnál. Aislinn fel sem ocsúdhatott, mert Wulf-gar máris a karjába kapta és gyengéden az ágyhoz vitte. Aislinn levegő után kapkodott, valamit mondani akart, de a férfi ajka ismét elnémította, amikor fölé hajolt, és lenyomta a puha takaróra. Wulfgar lehúzta Aislinn válláról az inget, forrón csókolta a lány nyakát, csókjai már ott jártak, ahol a keze gyengéden simogatott. Már éppen lehúzta volna a lányról a ruhát, amikor zavartan elhúzódott. Aislinn-nak remegett az ajka, de szorosan lehunyt szemhéja alól könny szivárgott, és pergett végig az arcán. Wulfgar értetlenül ráncolta a homlokát: - Aislinn, szerelmem, -te félsz? - kérdezte óvatosan. - Ó, Wulfgar - sóhajtott fel Aislinn. - Egytől félek csak, hogy egy nap majd elhajítasz. Mi lesz a sorsom? - Kinyitotta a szemét, és ránézett: - A serleget sokszor töltik újra borral, és élvezik a nemes ital ízét, de ha a serleg kicsorbul és felsérti az ajkat, elhajítják, mert hisz nem használható többé. Egy tárgy csupán. Megvették. Birtokolják. Használják. Nő vagyok. Az Úr odafent eldöntötte, hogy mi végre vagyok itt a földön, és rettegek 213

attól a naptól, amikor én is „kicsorbulok" és félrehajítanak, te pedig másban leled örömöd. - De nincs olyan serleg, amely még akkor is kívánná a gyönyört, vagy oly mámorítónak találná, ha egyszer már csordultig töltötték. Igen, szerény kis serlegem, a kezem már úgy hozzád szokott, hogy nem ereszt, és többet kapok tőled, mint amit valaha reméltem. Kicsorbulva vagy hibátlanul, de a te italod ré-szegítőbb, mint bárki másé. Én tudom, hogy te is megleled a gyönyört! - tette hozzá szemrehányóan. Aislinn felült, maga alá húzta a lábát, és megigazgatta a ruháját: - Monseigneur - kezdte, és a férfi szemébe nézett -, néhány napot Vilmos udvarában töltöttem. Előkelő lányként éltem ott, a király is annak tekintett, az urak is mind kedvesen és gyengéden bántak velem. Éppen ezért még nagyobb keserűséget okozott az, hogy hazugság volt minden, mert csak én tudtam, hogy ki is vagyok valójában. - Alábecsülöd magad, chérie! Hisz épp ma tettem érted kockára az életemet. Kérhetsz-e tőlem nagyobb árat? Aislinn gúnyosan felnevetett, és legyintett: - Milyen árat fizettél asszonyaidért Normandiában? Egy vagy két ruha árát? Egy-két rézgarast, vagy netán egy marékravalót? Mi a különbség egy arany vagy ezer között? A nő még attól szajha marad! Ma az életed néhány órája volt az ár. Drága ár, elismerem - mondta, és a kezét a férfi karjára tette. - Még annál is drágább, mert úgy hiszem, nekem fontosabb az életed, mint neked. Milyen árat fizetett Vilmos az életedért és az esküvel fogadott hűségedért? Eladnád-e nekem is, és akkor nekem is hűséget fogadnál? De akármennyi aranyat fizetsz is értem, én akkor is egy jó családból származó asszony vagyok. Ha bármi árért önként adom oda magam, akkor azonban mégiscsak egy szajha vagyok. Wulfgar felállt, és dühösen nézett le rá: - Te az enyém vagy - kiáltotta -, kétszer is megfogadtad! Aislinn megvonta vállát, és gyengéden rámosolygott: - Először is, másodszor is a kisebbik rosszat választottam, megmenekültem egy gyűlölt tehertől, majd a becsületed óvtam. Ó, Wulfgar, hát tényleg nem érted? Aislinn az ajtóra mutatott: - Ha most kisétálnék innen, akár egy tucat igen tiszteletreméltó lordot is felhozhatnék ide az utcáról. Wulfgar a fejét csóválta, tagadni szerette volna, de Aislinn komolysága mintha arra kényszerítette volna, hogy elgondolkodjék: - Hallgass meg, Wulfgar! Mit számít, hogy egy vagy egy tucat? Mit számít, hogy mennyi az ára? Ha önként odaadom magam, szajha vagyok. Wulfgar, akinek már rég elment a kedve a szerelmeskedéstől, szinte megvetően vágta a szemébe: - És mit számít, hogy egy marék rézgarast adok, vagy néhány szót mondok egy megszentelt helyen? Mi a különbség? Csak annyi, hogy egész életedre magadhoz láncolsz egy férfit! Aislinn elfordította az arcát, a könnyei ismét eleredtek, mert érezte, hogy a férfi még most sem érti, miért éppen ő az, akire mindig is vágyott. Olyan halkan szólalt meg, hogy Wulfgar alig hallotta a szavait:

214

- A tied vagyok, amikor csak akarsz. Lehet, hogy felsikoltok a gyönyörtől, és átengedem magam a szerelemnek, de amíg az erőm engedi, ellenállok neked. Aislinn lehorgasztotta a fejét, mint aki vereséget szenvedett, a könnyek összekulcsolt kezére potyogtak. Wulfgar képtelen volt elviselni a síró nő látványát, mint ahogy vigasztalni sem tudta. Dühösen sarkon fordult, és kirohant a szobából. A lenti teremben a tűz előtt állt, és komoran nézte a lángokat. - Hát már mindig csak erőszakkal tehetem a magamévá? Mikor lesz úgy az enyém, ahogy én szeretném? - Mondott valamit, uram? - szólalt meg valaki orrhangon a háta mögött. Wulfgar hátrafordult, és Sanhurst bámult rá. - Szász disznó! - bömbölte Wulfgar. - Takarodj a szemem elől! A legény sietve engedelmeskedett, Aislinn pedig odafent hallotta Wulfgar ordítását, és tudta, hogy miért tölti ki másokon a dühét. Felkelt, az ajtóhoz ment, és már majdnem meggondolta magát, de azután felsóhajtott, odament az ablakhoz, a fejét az ablakkeretnek támasztotta, és kibámult a sötét városra. A tűz már kialudt, amikor Wulfgar visszatért a hálószobába. Aislinn ágyban volt, és alvást színlelve lehunyta a szemét. Hallgatta, ahogy a férfi ide-oda járkál a sötét szobában, majd érezte, hogy lefekszik mellé, és kissé közelebb húzódik. Aislinn álmosan megmoccant. Wulfgar képtelen volt ellenállni a lány közelségének. Megérintette, majd egyre merészebben simogatta. Maga alá gyűrte, és egész súlyával ránehezedett. Csókolni kezdte, eleinte gyöngéden, játékosan, majd egyre hevesebben, amíg Aislinn el nem gyöngült, és ki nem szolgáltatta magát a férfi akaratának. - Ne, kérlek, ne! - suttogta, de Wulfgar már nem figyelt rá, és Aislinn tudta, hogy ezt a csatát is elveszítette. A férfi magáévá tette, és Aislinn zokogott, amikor képtelen volt uralkodni magán, mert a szenvedély egyre inkább elragadta őt is. A mámor úrrá lett rajta, s felkapta, mint egy forgószél, hogy az elkerülhetetlen gyönyörteljes pillanat felé ragadja. Aislinn kimerültén feküdt Wulfgar karjában, és különösképpen most nem zokogott, még csak nem is sírt. Csodálkozott a lelkét eltöltő elégedettségen és a férfi gyengédségén. Ajándékokat adott, pedig korábban megesküdött rá, hogy ez nem szokása. Azt mondta, hogy nem szokott nők miatt bajt vívni, de érte mégis harcba szállt Wulfgar, tehát változtat a véleményén, és lehet, hogy ezután is meggondolja még magát. A következő néhány nap gyorsan telt: Wulfgar hivatalos teendőit végezte, birtokai ügyében gyakran hívatták a várba. Valahányszor Aislinn és Wulfgar együtt mutatkoztak az udvarban, igazi szerelmespárként viselkedtek; gyakran megérintették egymást, és gyöngéd pillantásokat váltottak. De amikor kettesben maradtak a hálószobában, Aislinn hűvös lett, és távolságtartó, mintha csak rettegne Wulfgar érintésétől. Aislinn ellenállása kezdte idegesíteni Wulfgart. Minden alkalommal újból kell kezdenie, türelemmel vagy szenvedéllyel kell megtörnie Aislinnt, jóllehet a lány azelőtt elhúzódott tőle, amint a szerelmi játéknak vége lett, de most hozzásimult, és élvezte, ha a férfi átöleli. Három nappal később levél érkezett Vilmostól, amelyben felmentette Wulfgart az udvar kötelmei alól, és megparancsolta, hogy térjen vissza Darkenwaldba, és lásson munkához. Aznap számos ügy szólította el 215

otthonról Wulfgart, és későn tért haza. Aislinn egyedül vacsorázott, azután visszavonult a hálószobába, és ott várt Wulfgarra. A tűz fölött melegen tartott egy tál húst, az ablakpárkányon pedig egy korsó sört hűtött. Az utolsó londoni éjszakájukon egymás mellett álltak az ablaknál, és nézték a várost. A hold magasan világított, és a látvány nyugalma különös békét és derűs elégedettséget szült a lelkűkben; addig soha nem éreztek hasonlót. Aislinn a hátával Wulfgarnak dőlt, aki átölelte. Aislinnt boldogsággal töltötte el ez a gyengéd összhang. Másnap reggel sietve készülődtek. Batyukba kötöztek mindent, és kihordták a házból. Aislinn felöltözött, kedvenc meleg szőrmeszegélyű köpenyét terítette magára, aztán lement a terembe, hogy gyorsan bekapjon valamit, mielőtt az istállóba menne. A zömök kis deresét még nem nyergeitek fel, hanem a szekér mögé kötötték. Aislinn értetlenül ráncolta a homlokát, majd zavartan a mellette álló Gowainhez fordult: - Csak nem a szekéren kell utaznom, lovag uram? - Nem, milady! Ott a lova! Gowain az istálló felé mutatott, az arcán pajkos mosoly játszott, de magyarázattal nem szolgált: megfordult, és arrébb sétált. Aislinn egy darabig tétovázott, majd elindult a jelzett irányba. Egy gyönyörű almásderes állt az istállóban, Aislinn női nyergével a hátán, mellette egy meleg takaró, amivel a hosszú út alatt a lábát betakarhatja. Végigsimította a ló véknyát, megcsodálta az izmait, azután megsimogatta a ló bársonyos orrát, elbámult finom kékesszürke szőre láttán. Hirtelen megérezte, hogy valaki áll mögötte: megfordult, és Wulfgarral találta szembe magát, aki mosolyogva figyelte a lányt. Aislinn ajka szóra nyílt, de a férfi megelőzte: - A tied! - mondta kurtán. - Tartoztam vele. Ezzel megfordult, kivezette Hunt, és nyeregbe szállt. Aislinn szívét melegség járta át, és megint eszébe jutottak a férfi szavai: soha nem költ sokat a kedveseire. Boldogan vezette ki a lovat az udvarra, aztán körülnézett, hogy ki segítené fel a nyeregbe. Amikor észrevette a tanácstalanságát, Sir Gowain nagy handabandázás közepette leugrott a lováról, a kezét nyújtotta Aislinn-nak, óvatosan felsegítette, aztán begyűrte a takarót a lába alá, majd ő is nyeregbe pattant. A csapat útnak indult. Wulfgar nem mondott semmit, és nem is jelezte, hogy Aislinn hol lovagoljon, így a menetben kissé hátrébb kocogott a lován. Lassan átvágtak Londonon, a lovagok mögött nyikorgón a szekér, és a menetet a gyalogos íjászok zárták le. Átmentek a hídon, majd rátértek a Southwarkon átkanyarodó útra, és nemsokára elhagyták a várost. Wulfgar ettől fogva többször is hátranézett, mint aki azt figyeli, minden rendben van-e mögötte. Végül lazábbra engedte Hun gyeplőjét, lassított, és bevárta Aislinnt, majd ugyanúgy haladtak tovább, csak Aislinn mosolygott, mert most már ott lovagolhatott Wulfgar oldalán, a feleség helyén. Estére hideg lett. A táborhelyen sátrakat állítottak fel; egyet Wulfgar és Aislinn, egyet a lovagok, egyet pedig a katonák számára. Hlynnek csak a szekéren maradt hely, ez pedig Wulfgar sátrának közelében állt. Hatalmas tüzet raktak, és a meleg vacsora után mindenki aludni tért. Csend lett. Aislinn elnézte a lángok táncoló visszfényét a sátor falán. Melegen betakaróztak a dermesztő hidegben, és Aislinn rövidesen érezte, hogy Wulfgar közelebb húzódik, keze felfedezőútra indul. A szekér felől ekkor zaj hallatszott, és ez elriasztotta a férfit, de néhány perc múlva ismét 216

próbálkozott Aislinn-nál. Ekkor Hlynn mocorogni kezdett. Wulfgar visszahúzta a kezét, és Aislinn hallotta, hogy fojtott hangon szitkozódik: - Fene azt odakint; úgy nyüzsög, mint egy megvadult kanca! Újból Aislinnhoz bújt, de Hlynn ismét forgolódni kezdett, Wulfgar dühösen morgott, végül az oldalára fordult, és a fejére húzta a prémtakarót. Aislinn jót mulatott rajta magában, és tudta, hogy ma éjszakára már nem fenyegeti szerelmi támadás. A férfi hátához simult, hogy érezze a melegét, befészkelte magát, és elaludt. Másnap ragyogó, hideg napra ébredtek. A lovak hatalmas párafelhőket fújtak, a pára azután lecsapódott a szőrükre. Amikor ismét útnak indultak, Aislinn szíve repesett a boldogságtól: tudta, aznap éjjel már Darkenwaldban, az otthonában térhet nyugovóra.

217

XVII. FEJEZET Tiszta, hideg januári nap volt. Ugyan trombitarivalgással nem köszöntötték őket, de ezen kívül semmi sem hiányzott, hiszen amikor a vidám menet bevonult Darkenwald udvarára, mérföldekről összesereglett mindenki, hogy köszöntse a hazatérő lordot és kíséretét. Aislinn a rókaprémmel szegélyezett, bő köpenyébe bugyolálva, könnyedén ült a deres hátán. A hosszú lábú, tüzes állat izgatottan ágaskodott Wulfgar mögött, de Aislinn keményen tartotta, hogy ne ugrasson a férfi elé. Wulfgar Hunt vezette a kastély előtt összegyűlt tömegen át. Amikor egy apród levette Aislinn lováról a zablát, Wulfgar leemelte a lányt a nyeregből. Wulfgar lehajolt, mert Aislinn felnézett rá, és kérdezett tőle valamit. Gwyneth, aki a kapuban állt, irigyen figyelte kettejüket, mert észrevette, hogy minden érintésük egy-egy simogatás. Amikor a pár elindult a ház felé, mind körbefogták őket a Wulfgar kíséretében lévő lovagok, az otthon maradt normannok, egy rakás gyermek, akik egymással versenyezve igyekeztek megérinteni valamelyikőjüket. A városka lakói izgatottan lesték a híreket. Gwyneth visszasétált a kastélyba. Feltárult a kapu, és a benti zaj összekeveredett a kintivel. A kutyák hangos ugatással üdvözölték az idegeneket, és vidám kiáltások hallatszottak mindenfelől. A kandalló előtt két fiatal legény állt, és egy nyársra húzott vaddisznót forgatott, a hús illata ínycsiklan-dóan terjengett a teremben, és elvegyült az izzadság, a bőr és a frissen csapra vert sör csípős szagával. Aislinn minden hangot és szagot ismerősként üdvözölt. Otthon volt, távol az udvar kimért világától. Nők kiabáltak, hogy siettessék a lakoma előkészületeit. A lovagok és a harcosok söröskupákat emeltek a szájukhoz, hogy szomjukat csillapítsák. Sok kupa emelkedett a magasba: pohárköszöntőt mondtak Wulfgar és társai egészségére. Aislinn, aki nem érezte magát közülük valónak, megpróbált elhúzódni Wulfgar mellől, hogy csatlakozzék a nőkhöz, de a férfi - anélkül, hogy abbahagyta volna az éppen megkezdett mondatot - a vállára tette a kezét, és visszahúzta maga mellé. Aislinn örült, hogy maradhat, és már enyhült a benne felgyülemlett feszültség. Wulfgarhoz simult, és élvezettel hallgatta a férfi mély hangjának érces csengését és felcsattanó boldog nevetését. A teremben mindenki elnémult, amikor Gwyneth hangja felcsattant, túlkiabálva a vidám ünneplés zaját: - Nos, Wulfgar, sikerült-e elég szászt lemészárolnod? Gwyneth lassan elvonult a többiek sorfala előtt. - Elnyerted-e ezt a szép birtokot és mindent, ami vele jár, vagy netán hamarosan csomagolnunk kell, hogy továbbálljunk? Wulfgar elnézően rámosolygott: - Az enyém itt minden, Gwyneth! Még Ragnor sem tudta elvenni tőlem! Gwyneth szemöldöke kérdőn szaladt fel a homlokára: - Ezt hogy érted? - Lovagi tornán mértük össze az erőnket ezért a birtokért és Lady Aislinnért - magyarázta Wulfgar csúfondárosan. A nő szeme résnyire szűkült, amikor vádlón Aislinnra nézett: 218

- Mit főzött ki már megint ez a szajha? Miféle csalással ugrasztott össze azzal a nemes lovaggal? Jellemző rá, hogy teletömi a fejed az ellenem felhozott rosszindulatú vádakkal. Képzelem, milyen negédesen szórja rám a hazugságait, miközben ártatlanul forgatja a szemét. Wulfgar érezte, hogy Aislinn megmerevedik, bár egyéb jelét nem adja a haragjának. Gwyneth Wulfgar felé nyújtotta a kezét, és könyörgő hangon folytatta, miközben Wulfgar le nem vette róla tekintetét. - Ó, bátyám, hát nem látod, mire megy ki a játék? Azon mesterkedik, hogy rajtad keresztül ő kormányozhassa Dar-kenwaldot, és elfordítsa tőlünk a szíved. Le kellene küzdened fattyúi mivoltod alantas vágyait, és elzavarnod, mielőtt még tönkretesz téged. Tanulj az udvari szokásokból! A szokásaid, e szajhával űzött mulatozásod nem illenek egy földesúrhoz! Ez a nő bajt hoz rád! Gwyneth méltóságteljes megvetéssel mérte végig Aislinnt, majd folytatta a tirádáját: - Ellenem hangolja a jobbágyokat, sőt abban is megakadályozott, hogy érdeme szerint megfenyítsem azt a Ham nevű pimasz szolgát, amikor nem teljesítette a parancsomat. Igen, még Sweynt is elámította, így nem kétséges, hogy ő is kiáll majd mellette! Kihívóan nézett Wulfgarra, és elmosolyodott: - Vagy talán elmesélte, milyen gyengéd érzelmekkel viseltetik a korábbi jegyese iránt, és miféle játékot űztek itt, mialatt te távol voltál? Kapóra jött nekik, hogy idehoztad azt a rabszolgát. A távollétedben egymással henteregtek. Gwyneth figyelmét nem kerülte el Wulfgar elkomoruló tekintete, és úgy érezte, közel a diadal. - Nos, itt a jó Haylan, akit ideküldtél, hogy megossza velünk a szállásunkat... - Megfordult, és rámosolygott a fiatal özvegyasszonyra, aki kissé szorongva, valamivel távolabb állt, de Ais-linn egyik régi ruhájában igen csinos volt. - Aislinn nekitámadt, és egy rongyot sem volt hajlandó odaadni neki, amivel eltakarhatta volna magát. De én közbeléptem, és jóvátettem a gonoszságát. Nem látom be, hogy mi rossz van abban, ha megosztja a ruháit velünk, amikor mi szükséget szenvedünk. Ráadásul ez a rabszolga még azt merte követelni egy szabad nőtől, hogy húst süssön és főzzön, mintha csak jobbágy lenne! Wulfgar körülnézett az elcsendesedett, figyelő arcokon; némelyeké kételkedést, másoké haragot fejezett ki. A mellette álló Gowain dühösnek látszott, késznek arra, hogy megvédje Aislinnt, ha ura nem tenné. Wulfgar ismét a húgához fordult: - Egyetlen rágalmat sem hallottam, amíg te meg nem szólaltál, Gwyneth! - jegyezte meg nyugodtan, és észrevette, hogy Gwyneth szeme a meglepetéstől tágra nyílik. - Ami azt illeti, Aislinn sem téged, sem Haylant nem említette. Gwyneth elvesztette a lába alól a talajt, Wulfgar pedig ezt látva gúnyosan elmosolyodott: - S úgy látszik, drága testvérem, hogy csak önmagád árultad el. De most, hogy panaszt emeltél, nagyon kérlek, fontold meg a válaszom mondta röviden. - Én vagyok itt az úr, Gwyneth, mégpedig teljes joggal bíró, sőt, ha úgy tetszik, ítéletvégrehajtó is. Megértetted? Rajtam kívül 219

senki nem szabhat büntetést, és neked sincs jogod az én nevemben rendelkezni! E jog csakis az enyém, és senki más nem bitorolhatja! Neked, akárcsak a többieknek, az én törvényeim szerint kell élned. Tudd meg, hogy ugyanúgy bánok veled is, mint bárki mással! Ezért azt mondom, húgom, legyél óvatos! Ami pedig azokat illeti, akiket ide-küldtem - és itt Haylanra nézett, annak legnagyobb bánatára -, ők abból a célból jöttek, hogy képességeikkel felvirágoztassák ezt a birtokot. Egyiküket sem szándékoztam itt elszállásolni a kastélyban. Aislinnra vetett egy pillantást, azután ismét Gwyneth szemébe nézett. - Konokul nem vagy hajlandó tudomásul venni, hogy Aislinn jól és hűségesen szolgál engem mindenben, és rendbe hozza azt, amit te elrontasz. Élvezem a társaságát, és ő itt lakik velem a házamban, sőt az én védelmem alatt áll, ahogyan te is. Értsd meg, mert utoljára mondom: ő a választott hölgyem. Ami az övé, azt örömest adtam neki a fáradozásáért cserébe, vagy azért, mert nekem úgy tetszett. Kerwick is tudja ezt, mint ahogy azt is, hogy mivel jár, ha megharagít, így hát alig hiszem, hogy akár egy ujjal is hozzá merne nyúlni ahhoz, ami az én tulajdonom. Gwyneth és Haylan ruháira mutatva folytatta: - Úgy látom, szépen megosztoztatok ezeken a szegényes rongyokon! De ami Aislinné, az a tulajdona, és ha a továbbiakban valamit elvesztek, azt lopásnak tekintem! És egyáltalán nem tetszik nekem, hogy kedvedre bejársz a szobámba. Be ne tedd oda még egyszer a lábad az én vagy Aislinn engedélye nélkül! Gwyneth zavartan hallgatott, és nem jutott eszébe semmi, amit Wulfgar arcába vághatott volna. - Az apád és az anyánk iránti tiszteletből ezt most kedvesen mondtam folytatta Wulfgar -, de figyelmeztetlek, ne élj vissza még egyszer a jóindulatommal! - Nem is vártam el tőled, hogy megértsd, milyen szörnyű a helyzetem, Wulfgar - sóhajtott fel Gwyneth. - Hiszen neked csak a testvéred vagyok... Megfordult, és méltóságteljesen kivonult a teremből, többek szíve meg is esett rajta. Haylan elképedve bámult utána, míg el nem tűnt a szemük elől, azután odament a tűzhöz, ahol a vad-disznó és más vadhús sült. Észrevette, hogy Kerwick tiszta kék szeme gúnyosan méregeti: - Kár ilyen szép ruhában szolgamunkát végezni, milady! - Hagyd a locsogást, te fajankó! - szisszent rá Haylan -, vagy teszek róla, hogy megfosszanak még attól a csöpp kis eszedtől is, amivel olyan nagyra vagy! Az öcsém, Sanhurst, majd a védelmemre kel! Kerwick egy pillantást vetett a legényre, aki e pillanatban épp a lépcsőn cipelte fel Wulfgar ládáját. Kerwick nevetésébe egy kis megvetés is vegyült: - Úgy tűnik, hogy Sanhurstöt a maga baja köti le, s nem a tied. Jó fiú, aki nem akar egy asztalhoz ülni a gazdájával, és megelégszik a munkájával. Haylant feldühítette Kerwick szurkálódása, s miután gyilkos pillantást vetett rá, elfordult, hogy megkóstolja a húst. A lakoma végeztével későre járt már az idő. Aislinn követte Wulfgart a szobájukba. A férfi becsukta az ajtót, és figyelte Aislinnt, aki boldogan körbetáncolta a szobát, mert annyira megmámorosította az otthonlét. - Ó, Wulfgar! - kiáltotta. - Oly boldog vagyok, hogy alig bírom elviselni! 220

Wulfgar rosszkedvűen nézte Aislinn kedves könnyelműségét, aztán körülnézett a szobában, ahol ő feleannyira sem érezte magát otthon. Gwyneth vádjai elrontották a kedvét, nem tudott megfeledkezni róluk. És most választ kívánt. Aislinn megtorpant, mert elszédült a pörgéstől, aztán megtán-torodott, és vidám kacagással végigzuhant az ágyon. Wulfgar odament az ágy széléhez, megállt mellette, és lenézett az ide-oda hempergő lányra, aki pajzán jókedvében szanaszét dobálta a prémeket. Aislinn észrevette Wulfgar komor tekintetét, de nem tudta, mi okozhatta. Felnézett rá, a sarkára zöttyent, és megkérdezte: - Beteg vagy, Wulfgar? - Aggodalom csengett a hangjában. -Talán valamelyik régi sebed? - Megpaskolta maga mellett az ágyat: - Gyere, feküdj ide! Kimasszírozom belőled! Wulfgar egyre dühösebben meredt rá: - Megcsaltál engem, Aislinn? A lány szeme elkerekült az elképedéstől. - Mielőtt bármit mondanál - tanácsolta Wulfgar kimérten -, értsd meg, nekem tudnom kell az igazságot! Lefeküdtél a te Kerwickeddel, mialatt én távol voltam? Aislinn lassan feltérdelt, és a férfi szemébe nézett. A szürke szem bizonytalanul fürkészte az elsötétülő ibolyakék szemet, ami lassan feketére változott a haragtól. Aislinn dühét felkorbácsolta a férfi vádaskodása. Megsérti a büszkeségét és kétségbe vonja a hűségét. Aislinn magánkívül volt. Ököllel teljes erejéből a férfi széles mellére sújtott. Belesajdult a keze, de ettől még csak dühösebb lett. - Hogy merészeled! A rabszolgáddá tettél, elvetted a tisztességem, és akkor még ilyeneket mersz kérdezni! Ó, te aljas disznó! Dühösen felkapott egy prémet, és lepattant az ágyról. Odarohant az ajtóhoz, ott még egyszer megpördült, és Wulfgar szemébe nézett, de nem talált megfelelő szót, amivel kifejezhette volna a felindultságát. A lábával toppantott, sarkon fordult, és lerohant a lépcsőn. Úgy vágott át a termen, hogy a tűznél ülő Bolsgart figyelemre sem méltatta, pedig az még csodálkozva felé is fordult. Átvonult az udvaron, majd - mert jobb nem jutott eszébe - elindult az anyja kunyhójához vezető keskeny ösvényen. Maidat megrémítette, amikor szertelenül kivágta, majd becsapta a kunyhó ajtaját, és a nehéz keresztrudat is rátolta. Amikor ezzel végzett, elégedetten bólintott. Egy szó magyarázat nélkül levetette magát az egyetlen székre, összehúzta magán a prémet, és dacos képpel a tűzbe meredt. Az öregasszony jól olvasott ezekből a jelekből, és elégtétellel állapította meg, hogy a lánya bosszút állt Wulfgaron. Jókedvűen mászott le az ágyról, körbetáncolta Aislinnt, aki a bosszúsan összeráncolt szemöldöke alól méregette. De Maida hirtelen elhallgatott, mert zajt hallott. Súlyos léptek közeledtek a kunyhó felé, majd valaki megpróbálta benyomni az ajtót, és mikor nem sikerült, vadul dörömbölni kezdett. - Aislinn - kiáltotta Wulfgar. Aislinn a válla fölött dühösen hátranézett a bejáratra, aztán rezzenéstelen tekintetét ismét a lángok felé fordította. - Aislinn! Az ajtó eresztékeiben csikorgott, de Aislinn még ekkor sem válaszolt. Az ajtót eltorlaszoló gerenda egyszer csak nagy reccsenéssel szétrepedt, és kiugrott a helyéből. A bőr sarokpánt elszakadt, az ajtó kidőlt és a földre 221

zuhant. Maida felsikoltott, és a kunyhó legtávolabbi, sötét sarkába menekült. Aislinn felpattant, és éktelen haraggal fordult szembe Wulfgarral, aki a széttört ajtón átlépve odaállt elé. - Ide hallgass, te szász némber! - bömbölte a férfi. - Nincs olyan zárt ajtó, ami távol tartana attól, ami az enyém! - És én a tiéd vagyok, milord? - kacagott fel gúnyosan Aislinn. - Igen! - üvöltötte Wulfgar. - A tied vagyok, uram - vágta oda Aislinn. - Azért, mert elnyertél egy lovagi tornán? Vagy talán azért, milord, mert egy pap szent kötelékben egyesített minket? Vagy csak egyszerűen a tiéd vagyok, mert te azt mondod? - Lefeküdtél azzal a senkiházival - kiabálta Wulfgar. - Nem! - tajtékzott Aislinn, de aztán halkabban folytatta: - Hogyan is tehettem volna, amikor Hlynn, Ham és az anyám állandóan velem volt, és Sweyn őrizte az ajtómat? Vagy talán őket szórakoztattam volna? kérdezte, és kétségbeesetten elsírta magát. - Vagy tagadtam volna, és aztán könyöröghettem volna, hogy valamit hagyj meg a méltóságomból, amikor már semmi másom sem maradt? Ha akarod, hidd, amit Gwyneth mond, de ne várd tőlem, hogy a földön csússzak előtted, és bocsánatért esedezzek, amikor semmi nem történt! Választhatsz: vagy az én szavamnak adsz hitelt, vagy annak, amit a drága Gwyneth mond! Többé nem válaszolok ezekre a vádaskodásokra, és nem fogok könyörögni, hogy higgy nekem! Wulfgar egy hosszú pillanatig feszülten nézte őt, aztán kinyújtotta kezét, hogy letörölje az arcáról a könnyeket. - Ó, te szász nőszemély, valahogy rátaláltál arra az egy pontra a szívemben, ahol egyedül csak te tudsz nekem fájdalmat okozni! Magához rántotta, és mélyen a szemébe nézett. Aztán egyetlen szó nélkül felkapta, és a darabokra tört ajtón keresztüllépve hazavitte. Amikor Aislinn-nal a karjában átvágott a halványan megvilágított termen, Bolsgar halkan, elégedetten kuncogott bele a söröskupájába: - Ej, ezek az ifjú szerelmesek! Végül mindig elérik azt, amit akarnak!

222

XVIII. FEJEZET Az év második hónapjának elején a téli hónak már nyoma sem volt, de gyakori volt a hideg eső, és a felhők alacsonyan ültek a hegyek fölött. A láp felől nemegyszer sűrű köd gomolygott elő, és beburkolta a kisvárost. A csontig hatoló, nedves hideg után öröm volt a lobogó tűznél melegedni. Maida kunyhójában hűvös lett, amikor Aislinn a zsarátnokot félretolta a tűzhely sarkába, majd kikaparta a felgyülemlett hamut. A lány tudta, hogy Wulfgar a pajtában időzik a lovaknál, hiszen szívesen gondozta őket, ha nem akadt más dolga. Aislinn kihasználta az alkalmat, hogy anyjáról gondoskodjék, és ételt hozott neki, hogy a hideg esőben Maidának ne kelljen kimennie. Az öregasszony a durván ácsolt ágyon ült, és furcsa, háborodott mosoly játszadozott az ajkán; ahogy a lányát figyelte, a szeme villogott a kunyhó homályában. Aislinn dereka sajogni kezdett. Egy kicsit kiegyenesedett, hogy enyhítsen a fájdalmon. A hirtelen mozdulattól megszédült, a kéménynek kellett támaszkodnia, nehogy elessen. Letörölt egy izzadságcseppet a homlokáról, mire az anyja megszólalt: - Megmozdult már a gyerek? Aislinn döbbenten fordult felé. A meglepetéstől felszaladt a szemöldöke, az ajka már gyors tagadásra nyílt, de aztán lelépett a tűzhely párkányáról, és leült. Megmarkolta az ölében fekvő, kis gallyakból kötött seprűt, és könyörgő tekintetét az anyjára emelte. - Azt hitted, gyermekem, hogy örökre eltitkolhatod? - kérdezte Maida, és a szemében visszafojtott vidámság csillogott. - Nem - suttogta Aislinn, akit a kunyhó áporodott levegője fojtogatott. Én még önmagam előtt is sokáig titkoltam. Most eszmélt csak rá, hogy egy ideje tisztában van vele, hogy gyereket vár. A melle megduzzadt, és a Ragnorral töltött éjszaka óta a havi vérzése sem jött meg. Fájdalommal elegy szomorúság szorította össze a szívét, és megrémült, amikor felmérte anyja szavainak a súlyát. Most első ízben ismerte be maga előtt is, hogy új élet növekszik benne. - Igen - recsegte Maida -, azt tudom, hogy gyereked lesz, én kicsi Aislinnom, de kié az a gyerek? Maida tébolyult nevetésben tört ki, és ide-oda himbálta magát az ágyon, miközben vidáman csapkodta a térdét. Előrehajolt, és az egyik begörbített ujjával megfenyegette Aislinnt. - Majd meglátod, édes lányom, ne szomorkodj! Mily édes bosszút állhatunk ezeken a büszke normann urakon! Fattya lesz a fattyúnak! Aislinn rémülten nézett fel rá: a gondolat, hogy egy fattyú gyermekét hordja a szíve alatt, megrendítette. Az anyja gurgu-lázó nevetgéléséből nem meríthetett vigaszt, és hirtelen elfogta a vágy, hogy egyedül maradjon. Megkereste a köpenyét, és kifordult a fülledt helyiségből. A hűvös köd felfrissítette az arcát. Lassan sétált vissza; a hosszabbik utat választotta, a lápot szegélyező fűzfák között. Egy darabig álldogált a patak partján, de a víz csacsogásából is mintha gúnykacajt hallott volna ki az egykor oly büszke Aislinn, aki ilyen mélyre süllyedt. Kinek a fattyát hordozza a szíve alatt? Kiét? Világgá akarta kiáltani a gyötrelmét, de csak 223

állt, és némán nézte a sötét, örvénylő vizet és a ködbe vesző fák szürke árnyait. Eltűnődött azon, hogy vajon hogyan közli majd a hírt Wulfgarral. Biztosan nem lesz boldog, hiszen annyira élvezi az éjszakai hancúrozásaikat, az új helyzet pedig le fogja sújtani. Átsuhant az agyán egy gondolat, de elhessentette. Nem akart azon tépelődni, hogy a férfi esetleg elkergeti a gyerekkel együtt. Világos volt, hogy mit tegyen. Amint egy pillanatra kettesben maradnak, meg kell mondania. Hamarabb kínálkozott alkalom, mint remélte. Amikor a sűrűsödő sötétségben megállt az istálló ajtajában, odabent észrevette Wulfgart, aki egyedül volt. Aislinn először úgy gondolta, megvárja az estét, amikor visszavonulnak a szobájukba, de aztán rájött, hogy talán még jobb is lesz így, hogy a férfit olyankor lepi meg, amikor valami leköti a kezét és a gondolatait. Wulfgar a keresztrúdra akasztott füstölgő lámpás fényénél Hun patáján dolgozott. Aislinn mély lélegzetet vett, és belépett. Wulfgar felnézett, és amikor meglátta, kiegyenesedett, elengedte a ló patáját, és törölgetni kezdte a kezét. Aislinn odalépett hozzá, és Wulfgar azonnal észrevette rajta a bizonytalanságot. Várta, hogy megszólaljon, közben csutakolni kezdte az állat gesztenyebarna horpaszát. - Monseigneur - suttogta Aislinn halkan -, attól félek, hogy megharagszol azért, amit most mondani fogok. - Ezt hadd döntsem el én, Aislinn - nevetett fel Wulfgar. -Előbb-utóbb rájössz majd, hogy jobb szeretem az igazságot hallani, mint hazugságokkal bajlódni. Aislinn a férfi kacagó szemébe nézett, és kibökte: - Még akkor is ha azt mondom, gyerekem lesz? Wulfgar egy pillanatig merően nézett rá, abbahagyta a munkát, aztán megvonta a vállát: - Ez várható volt. Időnként megesik. - Kuncogott, majd tetőtől talpig végigmérte Aislinnt. - De még jó néhány hónapba beletelik, mire a pocakod csökkenti a gyönyörűségünket. Nevetve elfordult, de Aislinn egy perc alatt ott termett, és az öklével verni kezdte a hátát. Wulfgar meglepetten visszafordult, mire Aislinn most már a mellére záporozta az ütéseit. Aztán felnézett a férfi arcába; látta, mennyire meglepődött, és ebből rájött, hogy Wulfgarnak meg se kottyant az ütlegelés. Aislinn dühösen hátralépett, és most másfelől támadott! Cipőjével jókorát rúgott a férfi sípcsontjába. Wulfgar megtántorodott, majd Hun mögé lépett, és ott fájó lábát dörzsölte. - Mi ütött beléd, te némber? Megőrültél? - nyögte. - Mivel érdemeltem ki a haragod? - Te sötétlelkű bugris! - szitkozódott Aislinn. - Egy tyúknak is több esze van nálad! - Miért, mit vártál tőlem! - kérdezte Wulfgar. - Csináljak úgy, mintha rettenetes csapás ért volna, vagy éppen csoda történt? Hiszen egész idő alatt számítottam rá! Elkerülhetetlen volt, hogy így maradsz! - Óóóóó! - sikított fel Aislinn nem csituló haragjában. - Kibírhatatlan, konok, tökfej normann! Sarkon pördült, a köpenye csak úgy lebegett, ahogy elviharzott Hun mellett, és közben még dühösen belerúgott a földön heverő szalmába. A szalmatörek szerteszét szállt a levegőben, a ló pedig felhorkant. Wulfgar feljajdult, mert beszorult az ágaskodó ló és a fal közé. 224

Amint Aislinn kicsörtetett az istállóból, mérgét csak a férfi szitkozódása enyhítette: - Te kétballábas gebe, menj már az utamból! Aislinn a kastélyhoz ért, belökte a súlyos kaput, aztán becsapta, majd átsietett a termen és fel a lépcsőn. Útközben Ker-wickbe botlott, aki éppen tűzifát vitt Gwyneth szobájába. Ais-linn-nak erről eszébe jutott, hogy elfelejtett tüzet rakni Maidá-nál. Megállt a volt jegyese mellett. - Ha nincs sok tennivalód, Kerwick, lennél szíves egy kis fát vinni az anyámhoz? Nem gondoskodtam szegényről. A férfi Aislinn lángba borult arcát nézte, és a makacsul összeszorított száját, mely mind a feldúltságáról árulkodott. - Bánt valami, Aislinn? Aislinn közönyösen viszonozta a pillantását. - Szóra sem érdemes. - Mint a szélvihar törsz be ide - vágott vissza Kerwick. - Ne mondd már, hogy semmi sem izgatott fel! - Nem rád tartozik, Kerwick! - felelte Aislinn ridegen. Kerwick felnevetett, és a fejével a teremben lévő férfiakra bökött: - Nem hiányzik közülük valaki, aki így feldühített? Szerelmi civakodás volt talán? - Mondtam, hogy nem a te dolgod, Kerwick! - intette le Aislinn elutasítóan. Kerwick letette a tűzifát. - Megmondtad neki, hogy gyereked lesz? - kérdezte óvatosan. Aislinn megütközve bámult rá, de Kerwick kedvesen rámo-solygott: - Rosszul fogadta a hírt? Nem örült neki, hogy a gyönyörért fizetni kell? - Mind jobban ismeritek nálam az állapotomat - motyogta Aislinn. - Tehát a dicső normannak fogalma sem volt róla - szegezte le Kerwick. A sok háborúban semmit sem tanult a nőkről. Aislinn felkapta a fejét: - Nem állítottam, hogy nem is sejtette - tiltakozott, azután ajkát lebiggyesztve összefonta a karját, és így folytatta: - Ami azt illeti, számított rá. - Elismeri a gyereket, vagy meghagyja a dicsőséget Ragnor-nak? kérdezte Kerwick gúnyosan. Aislinn ibolyakék szeme vadul megvillant: - Ez Wulfgar gyereke! - Valóban? - vonta fel Kerwick kérdőn a szemöldökét. - Az anyád azt mondta... - Az anyám! - dühöngött Aislinn, és a férfihoz lépett. - Szóval tőle tudod? Kerwick hátrált egy lépést. - Az anyám túl sokat karattyol - sziszegte Aislinn. - Nem számít, hogy mit hord össze. A gyerek Wulfgaré. - Ha te mondod, Aislinn! -jegyezte meg Kerwick óvatosan. - Én mondom, mert ez az igazság! - mondta Aislinn élesen. Kerwick vállat vont: - Ő legalább tisztességesebb, mint az a csirkefogó! - Úgy is van! - mondta Aislinn fennhéjázón. - És kérlek, jóember, ezt ne feledd! Aislinn ezzel bevonult a hálószobába, és bevágta az ajtót. Kerwick még egy darabig nem mozdult: megdöbbentette Aislinn Wulfgar iránti hűsége, amikor nyílt titok volt mindenki előtt, hogy a normann irtózik a házasság gondolatától. 225

Aislinn indulatosan átvágott a szobán, most még Kerwick arcátlansága is felháborította. Hogyan merészel akár csak célozni is arra, hogy a szíve alatt hordott élet esetleg Ragnoré, amikor a férfi puszta gondolatát is elviselhetetlennek érzi! De még ha valóban Ragnoré is, az apja Wulfgar lesz, és elszánta magát, hogy akármi történik is, a végsőkig kitart e mellett. Kerwick Maida kunyhója felé indult, de az udvaron átvágva megállt az istálló előtt, mert észrevette, hogy Wulfgar bent dolgozik, a szitkozódásából pedig kitetszett, hogy feldúlt lelkiálla-potban van. - Te undok dög! Hogy egy ilyen kis semmi nőtől is megijedsz! Szeretném tudni, mit szólnál, ha kibérelnélek! Hun felhorkant, és az orrával megbökte a gazdája karját. - Nyughass! - csapott oda Wulfgar. - Vagy megint rád uszítom azt a nőszemélyt. Annál nem is lenne nagyobb büntetés! - Valami baj van, uram? - kérdezte Kerwick az ajtóból. Elhatározta, hogy kideríti, mik a normann szándékai Aislinnt illetően, és hogy hajlandó-e a lány becsületét helyrehozni. Wulfgar hirtelen felkapta a fejét. - Hát már soha nem hagynak nyugodtan dolgozni? - morogta. - Bocsánatát kérem, uram! - válaszolta Kerwick. - Azt hittem, valami baj van. Beszélni hallottam... - Semmi baj nincs - felelte Wulfgar savanyú képpel -, vagyis semmi olyan, amit ne tudnék egyedül is megoldani. - Láttam Aislinnt a kastélyban - kezdte Kerwick óvatosan, és legyűrte a torkát szorongató félelmet. Még jól emlékezett Wulfgar korbácsütéseire, és azóta nem kis aggodalommal ejtette ki a lány nevét Wulfgar előtt. Wulfgar kihúzta magát, és kérdőn felvonta a szemöldökét: - Igazán? Kerwick nagyot nyelt: - Nagyon zaklatottnak látszott, uram! - Még hogy zaklatottnak látszott! - horkant fel Wulfgar, aztán ezt motyogta: - Nálam nem jobban! - Nem örül a gyereknek, uram? Wulfgar most ugyanúgy meghökkent, mint az előbb Aislinn, majd gyanakvóan a szászra meredt: - Szóval elmondta neked? - Az anyja, még néhány nappal ezelőtt - sápadt el Kerwick. Wulfgar egy durván kifaragott asztalra csapta a rongyot: - Annak a bolond Maidának folyton jár a szája! - Mi a szándéka, uram? - nyögte ki Kerwick, mielőtt még a félelem belefojtotta volna a szót. Wulfgar vasvillaszemekkel nézett a másik férfira: - Tán elfelejtetted, te szász, hogy hol a helyed? Vagy elhagyott a józan eszed? Elfelejtetted tán, hogy itt én vagyok a földesúr? - Nem, milord - válaszolt Kerwick sietősen. - Akkor azt se felejtsd el, hogy egy rabszolga nem tudakolhatja meg, hogy mi a szándékom - szögezte le Wulfgar tagoltán. - Aislinn - kezdte Kerwick habozva - jó családból született, és finom nevelést kapott. Nem tudja elviselni a megaláztatást, hogy házasságon kívüli gyerekkel állapotos. Wulfgar felhorkant, és hátat fordított neki: - Azt hiszem, te szász, alábecsülöd azt a lányt. 226

- Ha azt gondolod, hogy a gyerek Ragnoré, akkor... - Ragnoré? - Wulfgar hirtelen szembefordult Kerwickkel, és acélszürke szeme jéghidegen villant rá: - Messzire merészkedsz, te szász, ha az apaság kérdését feszegeted! Különben is, semmi közöd hozzá! Kerwick felsóhajtott: - Azt hiszem, Aislinn is így gondolja. Szó szerint ugyanezt mondta. Wulfgar ettől megnyugodott: - Akkor hallgatnod kellett volna rá. - De, uram, neki nincs senkije, aki megvédene a becsületét, és én pedig csak a legjobbat akarom neki. Azóta ismerem Aislinnt, hogy a világra jött, vagyis úgy tizennyolc éve. Nem bírom látni, hogy megszégyenítik. - Én nem bántanám soha Aislinnt - válaszolta Wulfgar. -A gyereket el lehet küldeni Normandiába, ahol senki sem ismeri a körülményeit. Vannak ott barátaim, akik megfelelően gondoskodnak a baba ellátásáról és neveltetéséről. Jobb dolga lesz, mint nekem volt. - Úgy érti, hogy elküldené Aislinnt is? - kérdezte Kerwick. - Arról szó sem lehet - válaszolt Wulfgar megütközve. -Együtt maradunk, ahogy azelőtt. - Nem, nem, milord! - kacagott fel Kerwick gúnyosan. - Az lehet, hogy te jól ismered az udvar hölgyeit, de attól tartok, Ais-linnról van még mit tanulnod. Nem fogja elengedni a gyerekét! - Majd idővel belátja, hogy így a legbölcsebb! – morogta Wulfgar. - Ne feledd, milord - nevetett fel Kerwick megvetően -, hogy csak nyugtával dicsérd a napot! - Csak nem fenyegetsz, te szász? - vonta fel kérdőn a szemöldökét Wulfgar. Kerwick a fejét rázta: - Nem, uram, de ha szeretnéd magad mellett tartani Lady Aislinnt, akkor javaslom, ne említsd ezt neki, vagy bárki másnak, akik figyelmeztethetik. Wulfgar merőn bámulta Kerwicket, és amikor megszólalt, a hangja gyanakvó volt: - Akkor tehát itt tartanád a gyermeket mint bűnöm örök emlékeztetőjét, hogy állandóan szítsa a normannokkal szembeni gyűlöletet? Kerwick felsóhajtott: látta, hogy hiábavaló minden igyekezete, majd gúnyosan meghajolt Wulfgar előtt: - Ismét csak nem, uram! A tekintetét most a másikra emelte, és így folytatta: - Vagy azt hiszed, milord, hogy Aislinnt olyan fából faragták, hogy csak úgy elszakíthatod tőle a gyerekét, hogy a tengeren túlra küldjed? És akkor majd boldogan a tiéd lesz? Nem, és a tőrét sem sokáig kerülheted el akkor! Vagy talán inkább te kapnád elő a kardod, hogy lekaszabold, mielőtt még elmenekülne vagy leszúrna? - A kezét feltartotta, hogy belefojtsa a szót Wulfgarba. - Jól gondold meg, uram - figyelmeztette -, vagy mind a kettő, vagy egyik sem - csóválta a fejét Kerwick -, de egyik a másik nélkül lehetetlen! Wulfgar egy hosszú percig csak meredt rá, aztán dühösen látott ismét munkához: - Menj, ha mondom! Próbára teszed a türelmem! Aislinn azt teszi majd, amit parancsolok! - Igenis, uram! 227

A hangján érződő gúnyra Wulfgar ismét megfordult, és metsző pillantást vetett Kerwickre. A fiatal férfi arcáról megvetést és hüledezést olvasott le, már nyitotta a száját, hogy jól leteremtse, amikor Kerwick sarkon fordult és otthagyta. Wulfgar tátott szájjal nézett utána, aztán megfordult, és elgondolkodva munkához látott. Aislinn egy szál takaróba burkolózva ült a hálószobában, a tűz előtt, amikor Wulfgar léptei felhangzottak a folyosón. A férfi a szokásosnál lassabban jött, és tétován nyitott be. Aislinn egy puha vászoning fölé hajolt, amit Wulfgarnak varrt; az apró ölté-Só sek minden figyelmét lekötötték. Amikor Wulfgar a szobába lépett, a lány nem látszott már haragosnak. Wulfgar már sokszor látta így, amint Aislinn valamilyen munka fölé hajol. A lány felnézett és rámosolygott, noha a férfi gyanakvóan viszonozta a tekintetét. Aislinn észrevette, hogy a férfi megmosakodott az istállóban, mert a haja nedves volt, és feltűrte az ingujját. - Jobban vagy? - érdeklődött Wulfgar. - Igen, milord! És te? - válaszolta a lány kedvesen. Wulfgar érthetetlen szavakat motyogott, aztán vetkőzni kezdett, és - most is, mint mindig gondosan összehajtogatva a helyükre tette a ruháit. Aislinn félretette a varrását, és a takaró lehullott válláról. Wulfgar követte a tekintetével, amint meztelenül az ágyhoz megy. Aislinn megborzongott a hideg huzattól, gyorsan bemászott az ágyba, és fejére húzta a takarót. Felnézett Wulfgarra, aki még mindig őt bámulta, de Aislinn pillantását látva hirtelen elfordult. Aislinn figyelte, ahogy megrakta a tüzet, majd nagy sokára odalépett az ágyhoz. Kihúzta hüvelyéből a kardját, és letette az ágy mellé a földre. Bár mostanában már nem torlaszolta el az ajtót, de ezzel az egyszerű óvintézkedéssel soha nem hagyott fel. Wulfgar csípőre tett kézzel állt az ágy mellett, a homlokát ráncolta, és nézte a lányt. Aislinn az oldalára fordult, hátat fordított Wulfgarnak, nem adva lehetőséget arra, hogy elmondja, mi jár az eszében. Valamivel később Wulfgar elfújta a gyertyát, és Aislinn érezte, ahogy mellé fekszik, de nem próbált meg közelebb húzódni. Mereven feküdt a lány mellett. Aislinn ismét megborzongott, és összegömbölyödött a takaró alatt. Rendszerint a férfi melegítette őt is, de a viselkedéséből ítélve Aislinn tudta, hogy ma más hangulatban van. Lassan múlt az idő. Amikor Aislinn végül Wulfgar felé fordult, ijedten összerezzent, mert a lobogó tűz fényében észrevette, hogy a férfi feszülten fürkészi az arcát, mintha olvasni szeretne a gondolataiban. - Bánt valami, monseigneur? - kérdezte Aislinn. - Csak te, szerelmem - felelte Wulfgar. - Minden mással elbírok. Aislinn ismét hátat fordított, s közben magán érezte a férfi elszánt tekintetét. Hosszú percek múltak el így: Wulfgar továbbra sem tett kísérletet, hogy közelebb húzódjon. - Fázom - panaszkodott Aislinn halkan. „ Wulfgar egy kicsit közelebb csúszott, de nem annyira, hogy melegítse Aislinnt, aki egyre jobban reszketett a hidegtől. Wulfgar végül egész közel húzódott, de nem ölelte át, csak feküdt mellette mozdulatlanul.

228

Egy sóvár gondolat száműzött minden mást Wulfgar fejéből. A lány bársonyos bőrétől meglódult a képzelete, és elé-vetítette Aislinn dús keblét, hosszú, szép és karcsú lábát, keskeny csípőjét... Aislinn összerezzent, amikor Wulfgar hirtelen egész testével hozzásimult. Egyik karjával magához szorította a lányt, a másikkal simogatni kezdte, bár mozdulatainak semmi közük nem volt ahhoz, hogy Aislinn vacogott. Wulfgar maga felé fordította Aislinnt, aki felnézett a férfi vágytól égő szürke szemébe. - Tudod, hogy mit akarok - suttogta Wulfgar rekedten, mielőtt meg-csókolta volna. A lány eleinte csak tűrte a simogatását, de Wulfgar nem csüggedt. Az ajkával kéjesen harapdálta a lány ajkát, majd szenvedélyesen csókolni kezdte, amíg a lány ajkai szét nem nyíltak, Aislinn zihálni kezdett, és már nem érezte a szoba hidegét. Tűz perzselte, és elragadta a szenvedély. Halkan felnyögött, átölelte a férfi nyakát, és mohón viszonozta a csókját. Wulfgar tudta, hogy ismét sikerült megtörnie a lány merev ellenállását. Aislinn ajka összeforrt az övével, remegő teste átvette Wulfgar mozdulatainak ritmusát. Eljött a perc, amikor egyszerre adtak és kaptak, és eggyé váltak a szenvedély tüzében. Wulfgar a lány homlokát és a fülét csókolta, és megszédült a levendula édes illatától. A lány nyakába temette az arcát, ajka égette a lány bőrét, és Aislinn megremegett alatta, karját a férfi nyaka köré fonta, és az ajkáról sóhajtásként, sürgetőn röppent fel Wulfgar neve. Mindent elsöprő forgószél kapta fel, egyre feljebb, hihetetlen magasságokba repítve őket, aztán csendesen elringatta a kölcsönös boldogságban lebegő, összeölelkező párt. Wulfgar felkönyökölt, és elgondolkozva nézte a mellette alvó Aislinnt. A lány ajka szétnyílt, a homloka borús, vörös hajfürtjei szétterültek a prémtakarón, a válla bársonyosan fehérlett. Wulfgar értetlenül ingatta a fejét, mert nem tudta követni Aislinn hangulatváltozásait. Kínzó gondolatai kiverték az álmot a szeméből. Felkelt hát, nadrágot húzott, belebújt egy tunikába, és halkan kisurrant a szobából. Lement a terembe, ahol Bolsgar kényelmesen üldögélt a tűz előtt, és egy serlegből finom óbort kortyolgatott. Wulfgar odahúzott mellé egy széket, a bortömlőből töltött magának is, és letelepedett a tűzhöz. A két férfi csendben nézte a lángokat. Az öreg szólalt meg elsőként: - Mi bánt, Wulfgar? A fiatalabb férfi csak hosszú tusakodás után bökte ki a gyötrő kérdést: - Mit akarnak a nők, Bolsgar? - sóhajtotta az öreg felé fordulva. Szürke szemét fájó gondolat felhőzte. - Azért kínoz ennyire, mert nem számítok neki, vagy azért, mert bosszút akar állni rajtam? - Ó, te szegény bolond! - nevetett Bolsgar. - A nőt a világ leglágyabb és egyben legkeményebb acéljából kovácsolták. Állandóan kényeztetni és gondozni kell. Olyan fegyver, amellyel megvívhatod a legszörnyűbb csatát, de ahhoz, hogy jól szolgáljon, fenni és egyengetni kell, vigyázni rá, és mindenekelőtt magad mellett tartani - mosolyodott el. - Azt is beszélik, hogy a legjobb pengét hűségesküvel kell magadhoz láncolni. - Ugyan már - horkant fel Wulfgar. - Én egy maréknyi aranyért vettem mindig is a kardjaimat, és gondosan meghagytam, hogyan munkálják meg őket! 229

- Úgy van - felelte Bolsgar -, de emlékezz a szavamra: a pengét is megedzik, hogy a test burkából kibontsa az életet. A nő arra született, hogy új életet hordozzon, világra segítse, és attól a naptól fogva maga táplálja. Wulfgar kérdőn az öregre nézett, míg végre felfogta. De gondolatban elvetette, amit Bolsgar mondott. Dühösen fordult a tűz felé. - E furfangokról én semmit sem tudok, és nincs szükségem sem újabb eskükre, sem kötelékekre. Felesküdtem Vilmos koronájára, és baráti hűséget fogadtam Sweynnek. Ennél többet nem akarok. Igyekszem, hogy minél tisztességesebben éljem le az életemet. - A hangja érecesen és haragosan csengett: - A gyenge nők csak arra jók, hogy a vágyam szolgálják. Cserében én is gyönyörűséget nyújtok nekik. Miért kell ehhez kötelék? Fel kell-e öltözni díszes ruhába hozzá, be kell-e írni a nevünket egy sötét apátság penészes könyvébe? - Hallgatott egy ideig, majd enyhültebben folytatta: - Vagy talán nem jobb élvezni a boldogságot, amit a pillanat nyújt, azután gyengéden visszaemlékezni rá? - Nem a nőkről beszélünk általában, Wulfgar, csak egy bizonyos lányról. Minden férfi életében eljön az a perc, amikor szembe kell néznie mindazzal, amit addig tett, számot kell vetnie, hogy mit tett jól, és mi az, amiben kudarcot vallott. - Megvonta a vállát, és hátradőlt a székében. - Én kudarcot vallottam - mondta a tűzbe bámulva. - Nem telik örömöm abban, ha a múltra gondolok. Minden, amit tettem, fájdalmat okozott vagy meddő maradt. Nincsenek birtokaim. Nincs címerem. Nincsenek fiaim. Senki másom nincs, csak egy megkeseredett lányom. Dühömben elűztem magamtól azt is, akit meg kellett volna tartanom. - Wulfgarra nézett, a szemében őszinte könyörgés tükröződött: - Neked még megvan az esélyed! Egy gyönyörű, okos asszony, aki megérdemli, hogy az oldaladon járuljon majdan a mennyek kapujához. Miért játszod itt a bolondot? Tán megveted? Vagy valami képzelt rosszért rajta állsz bosszút? Megragadta Wulfgar vállát, és maga felé fordította, hogy a szemébe nézhessen. - Azért kínzód, mert megbántott? Szeretnéd, ha a földön térdepelne, és kegyelemért könyörögne? Kihasználtad: először pusztán a testi erőddel, most pedig a szókimondásoddal. Ember és Isten előtt minden éjjel a magadévá teszed, és az emberek szemében szajhává alacsonyítod, a jövőjét tekintve pedig bizonytalanságban hagyod. Ha bosszút akarsz állni va-lakin, állj rajtam! Tőlem rosszat kaptál! Vagy állj bosszút Gwynethen, aki minden percben rajtad köszörüli a nyelvét! De a lány - mit tett ő ellened? Bolond vagy, ha ellököd magadtól, ha a büszkeséged miatt elfordulsz tőle. Ha ezt akarod, akkor nem vagy jobb az én szememben annál a féleszű harcosnál, aki belebömböl a kupájába, hogy micsoda hős is lett volna, ha... Ha mástól hallja e szavakat, Wulfgar már rég a nádtörekkel borított padlóra hajította volna az arcátlant, de az öregembert csak nézte, és nem tudott kezet emelni rá. Vállat vont, és felállt. - Elég legyen ebből - szűrte a fogai közt a szót. - Először Aislinn, aztán Kerwick, most meg te. Fogadok, hogy mielőtt még lemegy a nap, a kis Hlynn is dühösen nekem esik. - Kiegyenesedett, aztán Bolsgarra nézett dühösen: - Ott szüli meg a gyereket, ahol akarja, és akár az enyém, akár 230

nem, oda küldöm, ahová akarom! Elhallgatott, mert az öreg arcán őszinte meglepődést vett észre: - Azt mondod, hogy Aislinn már gyereket vár? – kérdezte Bolsgar. - Te nem tudtad? - Most Wulfgaron volt a sor, hogy meglepődjék. Nekem úgy tűnt, hogy engem kivéve már mindenki tud róla! De Bolsgar tovább faggatta: - Most mit teszel? Ahogy illik, elveszed feleségül? Wulfgar haragja ismét fellobbant, és a fogát csikorgatta: - Azt teszem, amit akarok! - ordította. Egy utolsó villámló pillantást vetett az öregre, aztán sarkon fordult és dühösen felvonult a szobájába. Amikor belépett, Aislinn riadtan felült az ágyban: a szemében rémület villant. Amikor látta, hogy csak Wulfgar jött meg, megkönnyebbülten elmosolyodott, visszafeküdt, és az oldalára fordulva összekuporodott. Wulfgar haragja sem tartott sokáig: a lány mellé bújt, körésimult, és együtt aludtak. Másnap reggel Wulfgar a szokottnál később ment le reggelizni: Sweyn, Bolsgar és a teremben tartózkodó többi férfi már javában falatozott. Wulfgar megjelenésekor a viking és az öregember abbahagyták a beszélgetést. Bolsgar a tányérja fölé hajolt, Sweyn viszont hátradőlt a székében, és nyíltan bámulta az urát: halványkék szeme vidáman csillogott: - Szóval a lány gyereket vár, he? - kérdezte, és felnevetett. -És ő mit szól ehhez? Talán kellően megszelídült, és hajlandó téged a gazdájának tekinteni. Wulfgar egy pillantást vetett a távolabb ülőkre, és abból, ahogy eltátották a szájukat, tudta, hogy tisztán hallották Sweyn minden szavát. Miderd és Haylan is félbehagyták a felszolgálást, Hlynn meglepetten egyenesedett ki az üst mellett, Kerwick a munkája fölé hajolt. - Sweyn - morogta Wulfgar -, gyorsabban jár a szád, mint az agyad. A skandináv hátravetette magát a székben, úgy hahotázott, aztán hátba verte Wulfgart: - Olyan titok ez, milord, amit előbb-utóbb úgyis mindenki megtud. Más lenne a helyzet, ha a lány kövér lenne, de hát karcsú, így semmi esélye, hogy sokáig titkolja az állapotát! Kicsit lehalkította a hangját, de már mind kíváncsian lesték a folytatást, és mind Sweynre bámultak. Nem kellett nagyon erőlködniük, hogy meghallják, amit mond, hiszen a hangja így le-halkítva is visszhangzóit a teremben. - Úgy a legegyszerűbb ezt a zsémbes boszorkányt megfegyelmezni, hogy állapotossá teszed, a háta mögött meg korbácsot csattogtatsz. Wulfgar sértődötten nézett rá, de nem szólt, csak azon tűnődött, nincs-e a közelben egy görénylyuk, ahova Sweynt bedughatná. Savanyú képpel törte fel a kemény tojás héját, de a skandináv még nem fejezte be: - Igazad van, hogy engedelmességre szoktatod ezeket a szászokat. Hadd tudják csak meg, ki az úr a házban. Az asszonyaikat az ágyadba, a kis fattyak a sarkukban! Bolsgar kérdő tekintettel meredt Sweynre. Wulfgarnak torkán akadt a tojás sárgája, amibe éppen beleharapott, köhögni kezdett, de Bolsgar a segítségére sietett, és nagyokat vágott a hátára. Wulfgar vádló pillantást 231

vetett a barátjára, majd amikor ismét levegőt kapott, nagyot húzott a tejből, hogy leöblítse a tojást. Sweyn kedélyesen bólogatott: - Kellene valami kis ünneplést rendezni a lány tiszteletére. Igaz, hogy büszke némber volt, de nem baj. Ha majd elmegy, jön helyette ezer más, akit meg lehet hódítani. Egyet se félj, öregem! Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Wulfgar képtelen volt tovább türtőztetni magát. Elfojtott dühében hatalmasat csapott az asztalra, azután szó nélkül felpattant, a kapuhoz ment, kinyitotta és kimenekült. Sweyn hátradőlt a székében, és a fejét hátravetve hahotázni kezdett. Bolsgar a vikinget nézte, és lassan megvilágosodott előtte, mi is volt a viking szándéka az előbbi kis jelenettel. Nemsokára együtt nevetett Sweynnel. Gwyneth után nem sokkal Aislinn is lejött a terembe. Haylan addigra már elújságolta Wulfgar testvérének a családi szaporulatot. Gwyneth gunyoros pillantással mérte most végig Aislinnt. Bár Haylanhoz szólt, felemelte a hangját, hogy Aislinn is hallja. - A legjobb, ha egy nem férjezett rabszolganő addig él a gazdája kegyével, amíg lehet, mert az úr hamarosan ráun gömbölyödő hasára, és szépen elköltözteti valami kalyibába vagy egy isten háta mögötti helyre, hogy szégyenszemre ott szülje meg a gyerekét. Aislinn homlokráncolva hallgatta a nő szavait, de méltóságteljesen válaszolt: - Én legalább képes vagyok arra, hogy gyermeket szüljek -sóhajtott fel -, de vannak, akik nem tudnak, bárhogy is akarják. Szomorú, nem? Elfordult tőlük, és csodálkozó képük láttán úgy érezte, hogy apró diadalt aratott. Gwyneth szavai azonban elrontották kevéske jókedvét is, és az étellel megrakott asztalt látni sem bírta. Azon tűnődött magában, vajon milyen sors vár a gyermekére, ha nem tudja meggyőzni Wulfgart, hogy vegye feleségül. Azt tudta, hogy nem feszítheti tovább a húrt, mert akkor a férfi biztosan megutálja, és keres magának egy másik nőt. Büszkén, tisztességgel kell viselni az állapotát, így még talán meghódíthatja a férfit, hiszen ennél többre nem vágyik. Már alkonyodott, amikor Wulfgar visszatért Creganból, és a lépcsőn elindult a szobájába. Útközben levette a sisakját és az alatta levő sapkát, és a hóna alá dugta őket. Amikor kinyitotta az ajtót, Aislinnt a kandalló előtt találta a hímzése fölé hajolva. A lány látta, milyen rosszkedvű, ezért szótlanul felállt, és segített Wulfgarnak kibújni a páncélból. - Vizet melegítettem a fürdőhöz - mormolta Aislinn, és elvette a férfitól a bőrtunikát, majd olyan gondosan hajtogatta össze, ahogy tőle látta. Wulfgar morgott valamit, de amikor Aislinn odament, hogy leemelje a tűzről a vízzel teli üstöt, félbehagyta a vetkőzést és ráförmedt: - Mit csinálsz, te asszony? Aislinn megállt, és csodálkozva nézett rá: - Hogyhogy mit csinálok? A fürdődet készítem, mint annyiszor az elmúlt hónapokban! - Ülj le! - dörrent rá Wulfgar, majd az ajtóhoz ment, és kitárta: - Miderd! ordított ki. Egy percbe sem telt, és Miderd aggodalmas arca jelent meg az ajtónyílásban. Zavartan Wulfgarra nézett, aki félelmetes látványt nyújtott, mert csupán egy szál nadrág volt rajta. Az asz-szony idegesen nyelt, amint 232

szemügyre vette a férfi széles mellkasát, és közben azon tűnődött, hogy mit követhetett el, amivel magára zúdította az úr haragját. - Uram? - nyögte ki alig hallhatóan. - Mostantól rendben tartod ezt a szobát, és fürdőt készítesz, amikor Lady Aislinn úgy kívánja. Hlynnt is segítségül hívhatod, ha kell! - adta ki az utasítást Wulfgar. Azután Aislinnra mutatott, és villámló szemmel meredt a két nőre: - És te gondoskodsz róla, hogy ez a nő serlegnél nehezebbet ne emelhessen fel! - dörögte. Miderd a megkönnyebbüléstől majdnem hangosan felsóhajtott, de Wulfgar mogorva képe láttán inkább lemondott róla. Sietve elkészítette urának a fürdőt, s közben Aislinnt figyelte, aki még mindig döbbenten nézte Wulfgart. Miderd végzett, és sietve távozott. Wulfgar lehúzta a nadrágját is, és belépett a gőzölgő vízbe. Aislinn felvette a hímzését, és visszaült a helyére, a tűz mellé. Néha felfelpillantott Wulfgarra. Kis idő telt el így, aztán Aislinn szólalt meg: - Én csak egy rabszolga vagyok, milord, akkor miért rendelsz másokat a szolgálatomra? - Azért, mert te csak az én rabszolgám vagy, az én gyönyörűségem szolgálod, senki másét - felelt Wulfgar mogorván. - Nem akartam rajtad kívül az állapotomat más tudomására hozni mondta Aislinn, és áthúzta a tűt a vásznon. - Sajnos, ezen már nem segíthetek. Úgy látszik, Darkenwald legtávolabbi sarkában is híre ment, hogy a rabszolganő gyereket vár. - Tudom - felelte Wulfgar nyersen -, sokan vannak Darken-waldban, akik feleslegesen jártatják a szájukat. - És mi a terved? Elküldesz majd a gyerekkel Normandiába vagy valami más kies helyre? - Nem tudta visszatartani magát, hogy ki ne mondja ezt a kérdést. Tudnia kellett, mert állandóan ez a gondolat kínozta. Wulfgar szúrós pillantást vetett rá, mert eszébe jutott, amit Kerwicknek mondott: - Miért kérdezed? - Mert tudni szeretném, monseigneur! Nem szeretnék az enyéimtől távol élni! - Mitől olyan más egy szász és egy normann, hogy azt mondod, ez az én fajtám, az meg idegen - ráncolta a homlokát a férfi. - Mindannyian hús-vér emberek vagyunk. A gyerek, aki a szíved alatt nő, félig normann és félig szász. Ő kihez fog húzni? Aislinn az ölébe engedte a hímzést, és ránézett a férfira, aki továbbra is dühös volt, bár Aislinn megértette, hogy nem válaszolt a kérdésére. Vajon szándékosan kerülte-e meg, vagy azért, mert valóban el akarja távolítani Darkenwaldból. - Másban nem is tudsz megbízni, csak a szászokban? - faggatta tovább Wulfgar. - Muszáj folyton az ügyes-bajos dolgaik miatt nálam közbenjárnod? Én sem vagyok más, mint egy angol! - Valóban, milord - felelte Aislinn halkan -, emlékeztetsz is rájuk. Wulfgar haragosan nézett rá, de nem tudott mit felelni, amivel megfeddhetné. Kiszállt a kádból, megtörülközött, felöltözött, és lekísérte Aislinnt a terembe. Némán fogyasztották el a vacsorát a szolgák és normannok bámészkodása közepette. 233

Aislinn egyedül üldögélt a hálószobában, és ruhácskákat, gyerekholmikat varrt a babának. Egy hónap telt el azóta, hogy Wulfgarral közölte a hírt, és attól fogva mélységes kétségbeesésben élt. Wulfgar minden reggel korán távozott, és távollétében Aislinn Gwyneth gonosz megjegyzéseit hallgathatta. Wulf-gar testvére éppen aznap délben mellesleg megkérdezte, összecsomagolta-e már a holmiját, és felkészült-e arra, hogy távozzék Darkenwaldból, majd arra célzott, hogy Wulfgar úgyis hamarosan elküldi - minden bizonnyal Normandiába -, ha Aislinn hasa már akkora lesz, hogy nem lehet a szégyenét eltitkolni, és akadályozza a szeretkezésben. Aislinn hangosan szipogott, és ingatta a fejét: ismét közel járt a síráshoz. Itt a szoba falai közt legalább nyugalma volt: mert Gwyneth nem mert rátörni. Még Maida is tönkretette Aislinn hangulatát. Nem sokkal azután, hogy visszavonult a szobájába, az ajtónál az anyja kaparászott. Állítólag azért jött, hogy megnézze, jól van-e, de a valóságban azért könyörgött Aislinnnak, hogy szökjék el vele. Célzott rá, hogy kifutnak az időből, és jobb, ha egy maguk választotta pillanatban menekülnek, mintha megvárnák, hogy Wulfgar hogy dönt. A látogatás dühös vitával ért véget - mint mindig, ha ez a téma felmerült. Maida csak akkor ment el, amikor látta, hogy Aislinn egészen kikelt magából. Telt-múlt az idő, de sokáig nem jött senki, bár Aislinn hallotta lentről Wulfgar nevetését, ahogy az emberekkel tréfálkozott. Fel sem jött megkérdezni, hogy telt a napom - gonoszkodott Aislinn. Már most jobban érzi magát a férfiak és annak az arcátlan Haylannak a társaságában. Alig várja, hogy elküldhessen valami távoli kunyhóba, ahol majd világra hozhatom a kölykét. De esküszöm, nem így lesz! - fogadta meg mérgesen. Már majdnem ismét sírva fakadt, de dühösen megrázta a fejét, azután fogott egy nedves törülközőt, és a szeméhez nyomkodta, hogy eltüntesse vele a sírás nyomait. Erre semmi szükség - gondolta. Wulfgar gyengéd vele, és mostanában még belátó is, különösen azóta, hogy tudomást szerzett a gyerekről. Újabban a szeretkezéstől is gyakran megkíméli. Ami azt illeti - gondolta Aislinn szomorúan -, kimondottan távolságtartó velem szemben. Telt alakom nem vonzza, és több örömét leli abban a dús keblű özvegyasszonyban. Halk kopogás hallatszott, majd Miderd szólította: - A vacsora tálalva, asszonyom, és az úr meghagyta, hogy kérdezzem meg: vele kívánsz-e étkezni, vagy hozzam fel ide a tálat? Hát még ezt is sajnálja tőlem - kesergett Aislinn. - Másokat küld értem, ahelyett hogy ő fáradna fel. - Egy perc és kész vagyok, Miderd! - szólt ki. - Lent eszem a többiekkel, köszönöm! Wulfgar mások társaságában az asztalnál ült, amikor Aislinn csatlakozott hozzájuk. Wulfgar felállt, hogy üdvözölje, de Aislinn rá sem nézett, nem is válaszolt, elment mellette, és elfoglalta a helyét. Wulfgar a homlokát ráncolta, és csodálkozott Aislinn rosszkedvén, de mivel nem látta okát, szótlanul leült mellé. Az étel finom volt, bár csak a megszokott, hiszen a tél miatt elég egyhangúan étkeztek: friss szarvas- meg birkahús került az asztalra, meg mindenféle zöldség, amiket télen is tárolni lehetett, és mindebből sűrű levest főztek, amivel jól lehetett lakni. Wulfgar együtt 234

ivott a többiekkel, s közben elnézegette Aislinnt, aki csak csipegetett az ételből. Tartózkodó volt most is, mint az elmúlt napokban oly gyakran; komolyságát, elvesztett vidámságát Wulfgar a terhességével tudta magyarázni, és eltűnődött, vajon Aislinn is úgy gyűlöli-e majd a gyermekét, mint őt az anyja. Jobb lesz a kicsinek, ha elküldik valahova, ahol szeretetet és törődést kap, mert erre van szüksége. Wulfgar tapasztalatból tudta, milyen szívfájdító, ha egy gyerek olyan anya mellett él, aki nem szereti. Nem számít, mit mond Kerwick, ő a gyerek érdekeit fogja szem előtt tartani. Ismert egy jóságos házaspárt, akik régóta szerettek volna gyereket, de meddők voltak: a babának odaadó szülei lesznek majd. Aislinn hangulatváltozásaival Wulfgar nem tudott mit kezdeni. Elég volt egy félreérthető mozdulat, hogy felbosszantsa, és Wulfgar máris megkapta a magáét. De az ágyban Aislinn olyan volt, mint azelőtt: eleinte vonakodó, aztán engedékeny, végül szenvedélyes. Wulfgar úgy vélte, hogy ismeri az asszonyokat. Elmosolyodott magában. Gwyneth is észrevette Aislinn különös viselkedését, és amikor a vacsora már a vége felé járt, odahajolt a bátyjához, és így szólt: - Gyakran vagy távol mostanában, Wulfgar! Bánt valami? Vagy talán a kastélyban bosszantanak? Aislinn felpillantott, és Gwyneth mosolygó arcát látva rögtön tudta, hogy e szavakat neki szánta. Érezte, hogy nem lett volna szabad lejönnie a vacsorához, de most már nem volt mit tenni, vagy szembe kellett nézni a helyzettel, vagy nyíltan beismerni a vereségét. Bolsgar felhorkant, és igyekezett témát változtatni: - A vad előmerészkedik az erdő mélyéből, Wulfgar - jegyezte meg könnyedén. - A tavasz biztos jele, mint ahogy a könnyű köd is az utóbbi időben. Gwyneth gúnyosan nézett az apjára: - Még hogy könnyű köd! Ugyan már! Ez a nyomorúságos déli éghajlat, amitől csak fázik és ázik az ember! Úgy látszik, hogy a szél vagy a havat vágja az arcomba, vagy a sűrű ködtől nedves a hajam. És kit érdekel, hogy jön-e a tavasz vagy sem? Ez a pocsék idő egész évben ilyen marad! - Pedig ez fontos, Gwyneth - korholta az apja -, mert az idén dől el, hogy győz-e Wulfgar vagy akár Vilmos, vagy sem. Letarolt földek, sok szegény angol ifjú halála... ha az idén a nyári aratás gyenge termést hoz, akkor a te bendőd is üres lesz jövőre! Csend lett az asztal körül. Gyorsan kiürültek az ivókürtök, melyeket Hlynn vagy Kerwick szorgalmasan újratöltöttek. Ais-linn észrevette, hogy Wulfgar pillantása a távolabb buzgólkodó Haylanra tévedt, és ettől elöntötte a méreg. A tűz közelében meleg volt, és az özvegy kigombolta az ingvállát: dús keble csaknem fedetlen maradt. Végeztek az evéssel, de a férfiak még maradtak. Vidám volt a hangulat: Gowain behozta a kobzot, és a húrokat kezdte pengetni, Sweyn és Milbourne pedig trágár dalokat üvöltöttek. A lovagok ismét bort és sört kértek, Kerwick meg fedeles fémkupákat tett elébük. Haylan végzett a munkájával. A felhevült és jókedvű férfiakat figyelte, akik épp ivászati versenyt tartottak. Beaufonte felajánlott Haylannak egy ivókürtöt, aki habozás nélkül fogta, ma-gasra feltartotta, aztán rámosolygott a férfiakra, akik mind arra vártak, hogy belekóstoljon az italba. Az ajkához emelte a kürtöt, és hangos üdvrivalgások közepette egy 235

hajtásra kiitta. Az üres kürtöt az asztalra csapta, és kihívóan körülnézett. Gowain telitöltötte a saját kupáját, és megismételte Haylan mutatványát, őt pedig Milbourne követte. Beaufonte kihagyta volna, hiszen sokat ivott, de Sweyn felkapott egy borral teli tömlőt, és addig töltötte a lovag kupájába, míg az ital túl nem csordult a szélén. Az szegény már könyörgött, hogy hagyja abba, de aztán vett egy mély lélegzetet, és inni kezdett. Gowain a húrt pengette a hangszerén, és halkan számoltak, hogy jelezzék az eltelt időt, míg a lovag iszik. Amikor Beaufonte befejezte, kitört az éljenzés, az meg győzelemittasan még lenyalta az utolsó cseppet is a kupa széléről, aztán a kupát letette az asztalra, leült a helyére, majd üdvözült mosollyal becsúszott az asztal alá. Swreyn harsányan nevetett jókedvében, Bolsgar is vele tartott, miközben hideg vízzel megtöltött egy csöbröt, és a földön elnyúlt lovag arcába loccsantotta. - Hé, Beaufonte - nevetett a fülébe Bolsgar. - Fiatal még az este, és ha alszol, kimaradsz az ivászatból. Az áldozat felkászálódott, és miközben igyekezett egyenesen megállni, egy helyben előre- hátra imbolygott. Gowain az imbolygás ritmusára játszani kezdett egy dalt. Haylan felkacagott, és a részeg lovagot kézen fogva lassú táncba kezdett. A férfiak harsányan biztatták, még Wulfgar is jót derült a játékon. Aislinn csak nézte a bolondozásukat, és rosszkedvében gyerekjátékot játszó felnőtteknek látta őket. Wulfgar vazallusai és a harcban edzett katonák úgy ugrabugráltak és bámulták Haylan ruhakivágását, mint az éretlen suhancok. Beaufonte kezdett belemelegedni a játékba, és kéjsóvár hajlandóságának engedve inkább a karjába akarta vonni Haylant, hogy úgy táncoljon, de az nevetve ellökte magától. A lovag hátratántorodott, tett néhány imbolygó lépést, egy padnak ütközött, ráhuppant, és fel sem bírt állni többé. Az özvegy megpördült, megállt Gowain előtt, és a lábával addig verte a taktust, amíg az ifjú lovag át nem vette és ahhoz nem igazodott, majd új dalba fogott, mely pergő ritmusú táncra tüzelte Haylant. A lába kopogott a kőpadlón, a többiek hangos kiáltásokkal és tapssal biztatták. Wulfgar hátradőlt, és figyelni kezdte, majd hosszú lábát is maga elé nyújtotta. Haylan is felfigyelt rá, és úgy érezte, eljött az ideje, hisz Wulfgar tekintete követte minden igéző mozdulatát. Az özvegy a csípőjét ringatva közeledett felé, ügyet sem vetve Aislinn dühös pillantásaira. Gowain egyre vadabb ritmusú dalt játszott. Az özvegy most Wulfgar lába között táncolt, át-átugrált rajta, mintha cicázna vele. Perzselő tekintete fogva tartotta a férfiét, az iz-zadságtól nedves bőre tompán ragyogott a félhomályban. A térde fölé húzta a szoknyát, és lábát káprázatosán sebesen kapkodta, aztán még egyszer megpördült, és Wulfgar előtt térdre esve befejezte a táncot. A ruhája elöl szétnyílt, és ahogy előrehajolt, a képzeletnek keveset hagyva érzéki domborulatait teljesen feltárta Wulfgar előtt. Aislinn kihúzta magát, és Wulfgarra pillantott, akin nem látszott, hogy zavarná ez a buja felkínálkozás. Épp ellenkezőleg: tapsolt, és a többiekhez csatlakozva harsányan éljenezte. Ais-linn ibolyakék szeme szikrázott a felháborodástól, de ekkor Go-wain újabb dalba fogott, mire Haylan ismét táncra perdült. Aislinn elfordult, annyira undorodott, és nem volt hajlandó a továb-bi csábítást végignézni. Wulfgar az asztal felé fordult, hogy 236

meghúzza a söröskupáját. A pillantása most Aislinn telt keblére siklott, az ujjával halkan verte az asztalon a ritmust. Senki nem sejtette, mi jár Wulfgar fejében, de Gwyneth - Aislinn komor arcát látva - úgy gondolta, hogy jó oka van mosolyogni: a lord és kedvese határozottan nem egy szerelmespár benyomását keltették. Gwyneth ezen hangosan felnevetett, s e szokatlan hangra mindenki csodálkozva fordult felé. Wulfgar is kérdő tekintetet vetett rá. Aislinn viszont még lehangoltabb lett, hiszen sejtette, mi okozza Gwyneth jókedvét. Haylan tovább táncolt, Aislinn pedig látszólag nyugodtan, de belül kétségek közt hánykolódva ült. Wulfgarnak nem lesz majd szüksége rá, ha a gyerek miatt kigömbölyödik, merengett lehangoltan. Már most is egy fürgébb láb köti le a figyelmét, hiszen Haylan nála elevenebb mulatságokat ígért. Amikor Wulfgar Sweyn felé hajolva valami tréfás megjegyzést tett a természet jándékaival bőven felruházott özvegyre és ezen mindeketten derültek, Aislinn észrevétlenül felállt és távo-zott. Senkinek sem tűnt fel, csak Gwynethnek. Aislinn kilépett az udvarra, felsóhajtott, és megborzongott a hidegben. A sötétben óvatos léptekkel elindult az ösvényen Maida kunyhója felé. Arra gondolt, hogy ott tölti az éjszakát, s egyébként is az anyjához költözik, hogy Wulfgar nyugodtan mást vehessen maga mellé, aki csillapítja a vágyát. Aislinn belefáradt már abba, hogy Wulfgar visszautasítása nyomán füstbe menjen minden reménye. Mire volt jó az álmodozás? Még több szívfájdalmat és szenvedést okozott csak. Összetört volt és tanácstalan. A félelem, hogy a férfi elküldi magától, állandóan nyomasztotta. Wulfgar soha nem tagadta, hogy ez a szándéka, és az utóbbi időben egyre gyakrabban emlegette Normandiát, mintha csak fel akarná készíteni Aislinnt a változásra: hogy szép ország, ahol egy gyereknek nagyszerű dolga lesz. Ó, igen! Wulfgar meg akar szabadulni tőlünk - gondolta Aislinn. Gyorsan szedte a lábát a keskeny ösvényen, a sötétben, pontosan úgy, mint azon az estén, amikor visszaértek Londonból, és Wulfgar Kerwick miatt kérdőre vonta. Szomorúan elmosolyodott: a férfinak joga van kételkedni a hűségében, neki viszont nincs. Ő csupán egy rabszolga, aki engedelmeskedik a férfi parancsainak, akinek joga sincs igent vagy nemet mondani, ha a férfi közeledik felé. Óvatosan kinyitotta a kunyhó ajtaját. Az anyját a tűz előtt találta, mellette a vacsorája maradéka. Maida felnézett, és a szemében most mintha értelem csillant volna. Intett Aislinn-nak, hogy lépjen be. - Gyere, szépségem! Jó meleg van itt kettőnknek is. Aislinn lassan beljebb jött, és most Maida szaladt egy prémért, hogy betakarja vele a lány reszkető vállát. - Ó, drágám, miért jöttél át ebben a hidegben? Miért nem vigyázol magadra és a gyerekre? Valami baj történt az úr házában, hogy ily későn ebben a nyomorúságos kunyhóban keresel menedéket? - Attól félek, anyám, ezentúl már csak így lesz! - sóhajtotta Aislinn, és visszatartotta a könnyeit. - Micsoda? Az a fattyú kidobott téged? Az a szereleméhes normann szamár félreállított? - Maida szeme villogott, ahogy belegondolt, de aztán elmosolyodott. - Egy fattyút a fattyúnak! Meg is érdemli! Keservesen megszenvedi majd, ha a baba az ő világos fürtjeit örökli. Aislinn szipogott, és a fejét rázta: 237

- Attól félek, hogy Wulfgar el akar küldeni innen, hogy ne kelljen elviselnie a fattyú látványát. - Elküld? - esett le Maida álla. - Csak nem hagyod, hogy elküldjön tőlem? - kérdezte félelemmel vegyes kíváncsisággal. Aislinn megvonta a vállát, és uralkodott a fájdalmán. - Ő az úr, én pedig csak a rabszolgája vagyok. Mást nem mondhatok. - Akkor menekülj, lányom! Addig, amíg nem késő! - kérlelte Maida. Most az egyszer gondolj magadra. Mi jót tehetsz az itteniekért, ha Normandiában leszel, vagy az ország egy távoli zugában? Menekülj velem! Menjünk fel északra, ahol felkutatjuk a rokonainkat, és menedéket kérhetünk tőlük! Náluk kihúzhatjuk, amíg a baba világra jön. Aislinn némán ült a tűz előtt, elgondolkozva nézte a táncoló lángokat, melyek körbenyaldosták, majd belekaptak a fahasábokba. Nyugtalanító gondolatok gyötörték: egyre a menekülés járt az eszében. Vajon Wulfgar aggódna érte? Vagy talán megkönnyebbülne, ha megszabadulhatna tőlük? Nem volt ínyére elhagyni a szülőhelyét, hiszen a kastély volt az egyetlen otthon, amit eddig ismert. De Wulfgar az utóbbi időben úgy viselkedik, hogy Aislinn számára nem marad más választási lehetőség, hiszen elképzelni sem tudta, hogy Normandiában éljen. A kezébe temette az arcát, és úgy érezte, hogy a döntés alól most már nincs kibúvó. - Igen - mondta oly halkan, hogy anyjának hegyeznie kellett a fülét, hogy megértse -, úgy lesz a legjobb. Ha nem talál meg, Angliából sem tud elküldeni! Maida boldogan tapsolt, és körbetáncolta a parányi, rendetlen helyiséget: - Fattyú! Fattyú! Normann ellenség! Elmegyünk, még mielőtt észrevennéd! Aislinn nem osztozott anyja jókedvében. Dermedten állt fel, és az ajtóhoz sétált. - Reggel, ha felkelsz, készítsd össze a holmidat, anyám! Wulfgar holnap Creganba lovagol, mi pedig rögtön az ő távozása után északnak indulunk. Készülj az útra! Most még egy utolsó éjszakára visszatérek hozzá, különben neszét veszi a tervünknek. Aislinn szó nélkül elsietett, és otthagyta Maidat, aki még hosszan időzött a tűz előtt. A lány egy pillanatra megállt a vastag tölgyfa kapuban, aztán óvatosan betette maga mögött. Wulfgar a tűznél állt, Gowain pedig már lágyabb dallamot pengetett, és Haylan úgy kígyózott előttük, mint egy csábító szirén. A ruhája lecsúszott a válláról, a keble csábosán hullámzott, a ruhát csak a mellbimbója tartotta fenn. Aislinn eltűnődött, vajon milyen varázslat tartja ott, amikor az összes férfi szájtátva lesi, hogy mikor esik le. Aislinn észrevette, hogy Wulfgar körülnéz, majd tekintete megállapodik rajta. Amint átvágott a termen, a férfi pillantása követte, de mielőtt még elérte volna a lépcsőt, Haylan megpör-dült, és amikor észrevette, hogy Wulfgar másra figyel, odatáncolt Aislinn elé, mintha fitogtatni akarná a tehetségét. Aislinn hűvös pillantással mérte végig, és ekkor hirtelen elhallgatott a zene is, mert Gowain elszégyellte magát és letette a hangszerét. Haylan mérgesen odafordult, így Aislinn nyugodt méltósággal felvonulhatott a lépcsőn. Wulfgar elment a dühös özvegy mellett, és sietve követte Aislinnt, akit utol is ért a lépcső tetején. 238

- Hol voltál? - érdeklődött Wulfgar kedvesen. - Oly váratlanul távoztál, azt hittem, rosszul vagy. - Jól vagyok, milord - válaszolta Aislinn. - Sajnálom, ha aggódtál miattam. Csak anyámról gondoskodtam. Wulfgar előreengedte Aislinnt a hálószoba ajtajában, aztán csendesen betette az ajtót. Nekitámaszkodott, és Aislinnt nézte, aki a szoba legsötétebb sarkába húzódott, és a férfinak hátat fordítva levetkőzött. Wulfgar vágyakozva csodálta hosszú, karcsú lábát, a csípőjét és a derekát, ami még most is egészen karcsú * volt. Amikor Aislinn megfordult, egy pillanatra megvillant a melle is, mielőtt bebújt volna az ágyba, és nyakig betakarózott volna. Wulfgar odament az ágyhoz, ledőlt a lány mellé, a karjába vonta, és ajkát az illatos hajához szorítva motyogta: - Ó, te lány! Te vagy a legédesebb gyönyörűség! Kivel töltenem a szabad óráimat, ha téged elvennének tőlem? Aislinn elfordította az arcát, és felsóhajtott: - Nem tudom, milord! Mondd meg, kérlek! Wulfgar kuncogott, és az orrával megbökdöste Aislinn vállát: - Keresnék magamnak egy másik nőt, aki pont ugyanilyen gyönyörű és kívánatos, mint te, és akkor elégedett lennék - incselkedett vele. De Aislinn most nem értette a tréfát, ezért nyugodt hangon csak ennyit mondott: - Haylan amilyen ügyes, biztos jól jönne, hiszen soha nem lehet tudni, mikor vágysz egy kis szórakozásra. Wulfgart megnevettette a gúnyos megjegyzés, aztán lehem-peredett az ágyról, levetkőzött, és miután mindent rendben eltett, már bújt is vissza Aislinn mellé. Aislinn már hátat fordított neki, de Wulfgart ez egy cseppet sem kedvetlenítette ej, hiszen számtalan édes éjszakájuk kezdődött már pontosan ugyanígy. Közelebb bújt a lányhoz, a nyakszirtjéról elsimította a göndör hajfürtöket, hogy csókot nyomhasson rá. Aislinn-nak nem volt ereje ahhoz, hogy nemet mondjon, még így sem, hogy már határozott és eltervezte a szökésüket. Az önbecsülését csak úgy szerezheti vissza, ha elmegy innét. De soha nem feledi a férfi merész simogatását. A szíve mélyén mindig vágyódni fog utána. Aislinn felsóhajtott, és átadta magát a szerelemnek: csókra csókkal válaszolt, ajkai szétnyíltak, karjával úgy ölelte magához a férfit, mintha egybe akarna olvadni vele. A szenvedély lángja felcsapott, és elemésztette mindkettőjüket. Hevük csillapultán Aislinn megremegett a férfi karjában, és hal-kan a párnájába zokogott.

239

XIX. FEJEZET Aislinnt az ablaktáblák között beszűrődő fény ébresztette fel. Álmosan körbetapogatózott az ágyban, de a párna üres volt mellette. Felült és körülnézett, de látta, hogy Wulfgar már elment. A térdére támasztotta az állat, és végiggondolta a rá váró napot. Levert volt. A menekülést szörnyű rémálomnak érezte, de amikor néhány perccel később Maida kaparászni kezdett az ajtón, már tudta, hogy ez a valóság. Az anyja belépett, és hozzálátott, hogy kapkodva összeszedje és ba-tyuba kösse a lánya ruháit, de Aislinn lefogta a kezét. - Nem, anyám, csak azt a néhány rongyot viszem magammal, amit Gwyneth a régi holmimból meghagyott. A többi Wulfgaré - és elfúló zokogással hozzátette: - majd Haylan használhatja, ha Wulfgarnak úgy tetszik. Beszólította Miderdet, megeskette, hogy hallgatni fog, aztán megkérte, segítsen a készülődésben, hogy minél előbb távozhasson. A nő vitatkozni próbált, de látta, hogy Aislinnt nem tudja lebeszélni a szándékáról, és nem tehet mást, mint segít neki. Sanhurstnek megparancsolta, hogy nyergeijen fel egy öreg gebét. A fiú engedelmeskedett, nem is sejtve, hogy Aislinnnak lesz. Amikor Maida meglátta a rozzant lovat, dühösen Aislinn-nak támadt, hogy miért ezt választotta. - Vidd el az almásderest! - kérlelte. - Erős lóra van szükségünk, ha oda akarunk jutni. Aislinn megrázta a fejét. - Nem! - mondta elszántan. - Ez vagy semmi! Egy szép paripa a nyomunkra vezetné ezen a vidéken. - A normanntól kaptad ezt is meg a ruhákat is, amiket itt hagytál. Mind a tiéd, és neki sem ártana, ha látná, hogy eltűntek! - Nem viszem el az ajándékait! - hajtogatta Aislinn makacsul. Az étel kiválasztása is erős kétséget ébresztett Maidában a lánya józan belátását illetően. - Éhen fogunk halni! - siránkozott. - Egy roskatag gebén és ilyen kevés étellel azt hiszed, hogy túléljük? - Majd találunk útközben - biztatta Aislinn, és ezzel elejét vette a további vitának. Amikor eltűntek Miderd szeme elől, az asszony lassan visszafordult a házba, és letörölt egy könnycsep-pet, ami végigpergett az arcán. Már esteledett, de Miderd nem tudott szabadulni nyomasztó bánatától. Haylant figyelte, aki a vacsorára sülő szarvashúst kóstolta. Tudta, hogy Haylan örömmel fogadja majd a hírt, és eltűnődött, vajon miért kacérkodik Wulfgarral, akit Miderd tisztességes embernek ismert meg, aki Aislinn iránt is őszinte érzéssel viseltetett. Amikor az előző este jutott az eszébe, felháborodottan fordított hátat Haylannak. - Miért kacérkodsz Lord Wulfgarral? -kérdezte, mert a sógornője viselkedése igencsak kihozta a sodrá-ból. - Akkor is szajha módjára illegeted majd magad, ha Lady Aislinn már a ház úrnője lesz? - Erre kevés az esélye - vágott vissza Haylan kihívóan. -Wulfgar maga is elismeri, hogy gyűlöli a nőket. Miderd megpördült: 240

- Gyűlöli-e egy férfi azt a nőt, aki az ő gyermekét hordja a szíve alatt? kérdezte. - Ez nem szerelem, hanem testi gerjedelem! - vont vállat Haylan. - És te azt szeretnéd, ha addig vágyódna utánad, amíg te is ki nem gömbölyödsz? - csóválta a fejét Miderd hitetlenkedve. - Talán - mosolygott Haylan. - Az elmúlt éjjel úgy táncoltál előtte, mint az a Salome a király előtt. Ha kérhetnél valamit, talán te is Aislinn fejét követelnéd? - Ha nem lenne Aislinn - sóhajtotta Haylan -, Wulfgar az enyém lenne! - Aislinn elment - vágta oda Miderd keserűen. - Most boldog vagy? Haylan sötét szeme tágra nyílt, és ki nem mondott kérdésére Miderd rábólintott: - Igen, éppen most menekül tőle. Semmit nem visz magával, csak az anyját és az úr gyermekét, no meg egy öreg gebét, amin az anyja ül. - És ő tudja? - tudakolta Haylan óvatosan. - Amint visszatér Creganból, megtudja, mert muszáj elmondanom neki. Aislinn arra kért, hogy hallgassak, de én aggódom a biztonságáért. Farkasok kószálnak arra, amerre indult. Hogy is tarthatnám a szám? Hogy hagyhatnám, hogy vadak áldozatául essen, vagy esetleg emberek végezzenek vele, nem törődve az állapotával sem? - Ki tudja, hogy Wulfgar utánamegy-e vagy sem - vonogat-ta a vállát Haylan. - Aislinn egyre formátlanabb lesz a gyerek miatt, és Wulfgar egyébként is hamarosan ráunna. - Kőből van szíved! Nem hittem volna, hogy ennyire nincs benned könyörület, sem azt, hogy a vágyaid így elhomályosítják az ítélőképességed! Most már Haylan is kijött a sodrából: - Elegem van már abból, hogy örökösen engem hibáztatsz - kiabálta dühösen. - És unom, hogy így együtt érezzék vele! Értem semmit sem tett. Mi közöm hát hozzá? - Ha egyszer neked lenne szükséged rá - korholta Miderd halkan -, mindenre, ami szent, remélem, hogy ő több együttérzést tanúsít majd irántad! - Nem valószínű, hogy valaha is a segítségére szorulok - vágott vissza Haylan, aztán kacéran megvonta a vállát -, meg különben is, már elment! - Az embereknek hiányozni fog. Mástól nem kaphatják meg azt a segítséget, amit a milady nyújtott nekik. - Milady! Milady! - csúfolódott Haylan. - Nekem nem az úrnőm, és soha nem is lesz az! Én ügyesebb leszek nála! Megszerettetem magam Wulfgarral, és elérem, hogy magának akarjon! - Lord Wulfgarral! -javította ki Miderd mogorván. Haylan elmosolyodott, majd megnyalta a szája szélét, mint aki fenséges lakomára készül: - Rövidesen csak Wulfgar lesz számomra! Lódobogás hallatszott kintről, amint a csapat az istálló felé tartott. Miderd felállt, és Haylanra nézett: Megjött az úr. Megyek és megmondom neki. Ha nem megy utána, biztos lehetsz benne, hogy téged okollak Lady Ais-linn haláláért, mert valószínű, hogy a vadonon nem jut át. - Engem? - kiáltotta Haylan. - Én nem akartam mást, csak hogy menjen el. Szabad akaratából távozott! - Igen - hagyta rá Miderd -, de mintha te siettetted volna! 241

Az asszony nem várta meg Haylan válaszát, hanem sóhajtoz-va kiment a kastélyból, és elindult az istálló felé, ahol Wulfgar és az emberei éppen lenyergelték a lovakat. Habozva közeledett a hatalmas Hunhoz, és idegesen nézett fel Wulfgarra, aki Sweynnel beszélgetett, és csak akkor vette észre Miderdet, amikor az megrángatta az ingujját. Wulfgar egyik keze Hun farán pihent, amikor valami tréfán mosolyogva felé fordult, és kérdőn pillantott rá. - Milord! - kezdte Miderd halkan. - Attól tartok... szóval az asszonyom... elment. Wulfgar arcáról azonnal lehervadt a mosoly, és hideg lett a tekintete. - Mit mondsz? - förmedt rá. Miderd nagyot nyelt, a félelem majdnem elsöpörte az elszántságát. Félve ugyan, de megismételte, amit mondott. - Lady Aislinn elment, uram - mondta a kezét tördelve, fogyatkozó önbizalommal. - Nem sokkal azután, hogy ön kilovagolt, milord. Wulfgar rögtön felkapta a földről a nyerget, és Hun hátára dobta. A paripa a váratlan mozdulattól megijedt és felhorkant, mire minden arc feléjük fordult. - Wulfgar térdét a ló oldalának feszítve erősen meghúzta a hevedert. - Természetesen északnak ment. Londonba tán? - kérdezte Miderdtől. - Igen, északnak, de nem Londonba. Azt hiszem, nyugatabbra, ki akarja kerülni a várost, hogy az északi klánoknál keressen menedéket... magyarázta Miderd, majd a fejét lehajtva halkan hozzáfűzte - ahol nincsenek normannok, uram. Wulfgar elkáromkodta magát, aztán felpattant a lóra. Amikor látta, hogy Sweyn is készülődik, leintette. - Nem, Sweyn! Egyedül megyek. Most is arra kérlek, hogy maradj itt, és őrizd helyettem a birtokot, amíg vissza nem jövök! Megfordult, benézett az istállóba, és látta, hogy minden a helyén van, sőt Aislinn lova is benn áll. - Nem vitt magával sem lovat, sem szekeret? Hogy szökött el? Gyalog? csattant fel, és villámló tekintetét ismét Miderdre szegezte. De az csak a fejét rázta. - A milady nem vitt magával lovat, csak egy vén gebét, és néhány takarót meg egy kevéske élelmet. Hajléktalan szászoknak vélhetik őket, akik a háború elől menekülnek... - Miderd szomorúan gondolt a saját reménytelen vándorlására, aztán sietve folytatta: - Aggódom érte, milord! Rossz idők járnak, mindenfelé rablók fosztogatnak, farkasok... - elakadt, nem tudta folytatni, és Wulfgarra emelte a tekintetét. - Nyugodj meg, Miderd - bátorította a férfi, és előrehajolt a nyeregben. Biztos lehetsz afelől, hogy ebben a házban, amíg csak élsz, helyed van. Ma este megszolgáltad! Wulfgar megrántotta a gyeplőt, és Hun nemsokára már az északi úton vágtatott Aislinn nyomába. Miderd sokáig nézett utánuk, hallgatta a távolodó patadobo-gást, amely lassan elhalt az éjszakában. Megrázta a fejét, és elmosolyodott magában. Akármilyen indulatos természetű is ez a férfi, és bármennyire szereti is a háborút, van szíve, és sok fájdalmat ismert, ezt jól tudta. Ezért beszél nyersen - gondolta -, ezért becsmérli az érzelmeket, és ezért hencegett, hogy nincs szüksége senkire. Ezért megy el háborúzni, mert talán azt 242

reméli, hogy kegyetlen kínjainak egyszer valaki véget vet a pengéjével. És most mégis nekivágott az éjszakának, hogy visszahozza a szökött szerelmét, aki mint egy megszelídített és kézre szoktatott vadászsólyom, lábbéklyója vesztvén nem hajlandó vissza-szállni ura kesztyűjére. Wulfgar könnyedén, teljes fegyverzetben, páncélingben ült a nyeregben, köpenye vadul lobogott mögötte. Lekapta fejéről a sisakját, és hagyta, hogy a hűvös márciusi szél kiverje az álmot a szeméből. Érezte maga alatt a ló egyenletes futását, és tudta, hogy néhány óra alatt akkora távolságot tesznek majd meg, mint Aislinn egy nap alatt. A sötét égen magasan ragyogott az utolsó negyedébe lépő hold, mely felé köd szállt a mocsár felől. A hold állásából számította ki az idő múlását, hogy tudja, mikor lassítson, és kezdje el keresni a kialvófélben lévő tábortűz fényét. Összevonta a szemöldökét, ahogy észak felé kémlelt, s magában közben azt próbálta kideríteni, hogy mi vihette rá Aislinnt erre a lépésre. Az elmúlt napokban semmi sem történt, gondolta, ami más lett volna, vagy ami kiváltotta volna az elégedetlenségét. De mit is értett a nőkhöz, kivéve azt, hogy nem lehet megbízni bennük. Aislinn a kantárért nyúlt, s annál fogva egy kis fához kötötte a lovat, és hogy megnyugtassa, megsimogatta a vén kanca reszkető véknyát. Mondhatom, szomorú egy társaság vagyunk - gondolta -, farkasoknak való lakoma, semmi egyéb. Aislinn keze a derekára csúszott, ahol egyre sajgóbb fájdalmat érzett, majd lassan odament a tűzhöz, ahol az anyja már békésen aludt a nedves földön egy ócska takaróba burkolva. Aislinn megborzongott, mert hideg szél kapott bele a téliesen kopár ágakba, és a szíve is beleremegett, amikor a távolból üvöltés figyelmeztette a farkasok jelenlétére. A kis tűz mellett üldögélve szeme a sötétbe révedt, és a meleg ágyra gondolt, ahol most Wulfgar mellett fekhetne. Aislinn nem akart éppen itt megállni, mert azt remélte, hogy még elérhetik a mintegy kétórányira fekvő várost, mielőtt az anyja végképp kimerülne. A kanca miatt azonban meg kellett állniuk, amikor egyik mellső lábára lesán-tult. Aislinn átkulcsolta a térdét, és elgondolkozva bámult a fellobbanó lángokba. Jó ideje nyugodtan ült már, amikor a gyerek egyszer csak megmozdult a hasában. Finom, pihekönnyű moccanást érzett. A baba elégedett volt: kényelmesen aludt az anyja méhének biztonságos melegében. Aislinn elmosolyodott, a szemébe könnyek szöktek, és pislogni kezdett, hogy le ne csorogjanak az arcán. Egy baba - gondolta ámulattal. Kincs, csoda, az édes öröm, amikor két embert összehoz a szerelem, és gyermekeket nemzenek. Ó, uram! Bárcsak meg tudná magát és Wulfgart győzni, hogy a gyerek valóban az övé! De mindig ott bujkál bennük a kétség. Ragnor arca ott lebeg kettőjük között, mintha a valóságban is ott lenne velük, és nemcsak a képzeletükben. De még akkor sem mondhat le a gyermekéről, ha Ragnoré. Hogy elküldje, és ne lássa többé? Nem bírná elviselni a gondolatát, mint ahogy annak sem, hogy az otthonától elszakítsák. Most mégis elhagyja a szülőházat, és Wulfgarnak sem kell - ha ránéz - azt találgat-nia, hogy kié a gyerek. Ismét könnyek gyűltek a szemébe, de most már nem próbálta őket visszatartani. 243

- Ó, Wulfgar! - sóhajtott fel. - Ha Ragnor nem becstelenít meg és tisztes jegyesed lehettem volna, talán elnyerhettem volna a szerelmed, de látom, hogy a tekinteted már másfelé kalandozik: az én telt formámról a karcsúbb özvegy, Haylan felé. Nem bírom elviselni, ahogy ránéztél, vagy lehet, hogy csak képzelődöm, és csak hittem, hogy vágyakozva nézel rá? Aislinn elkeseredetten lehajtotta a fejét, aztán töprengve nézett körül az erdőben. Körös-körül minden csendes volt. Mintha megállt volna az idő, és örökre ideláncolták volna ehhez a pilla-nathoz. Mintha még a csillagok is eltűntek volna a sötét égről, mert ahogy előrenézett, az erdő fái alatt meggyűlt sötétségtől ragyogott csak rá két fényes pont. Aislinn hátán végigfutott a hideg, a teste megfeszült. Lassan felemelte a fejét, pislogott, hogy jobban lásson a könnyeitől, és a szemét arra a két ragyogó pontra szegezte. Megborzongott, mert most fogta fel, hogy nem csillagokat, hanem egy rámeredő szempárt lát a fák közt. Az előbbi szempárhoz újabbak csatlakoztak, aztán még újabbak. Az erdő körös-körül hamarosan parázsló pontoktól hemzsegett. A farkasok egyenként közelebb osontak, tátott szájukból kilógott a nyelvük, mintha tehetetlenségéért kinevetnék Aislinnt. A szegény öreg kanca felhorkant, és reszketett, mint a nyárfalevél, de többre nem futotta az erejéből. Aislinn fatuskót tett a tűzre, majd az egyik kezébe egy botot kapott, a másikkal pedig megragadta a tőr markolatát. Több tucat állatot látott, amikor azok vicsorogva közelebb húzódtak, és láthatóan harcoltak, hogy melyikük ugorjon rá. Hirtelen egy erőteljesebb hang hasított a csöndbe. A farkasok acsarogva, de a farkukat behúzva húzódtak félre, amikor irdatlan ordas ballagott elő a sötétből a tűz fénykörébe. Amikor kilépett a fák közül, ráérősen körülnézett, majd Aislinn-nak hátat fordítva szem-befordult a falkával, és fenyegetően vicsorgott rájuk, amíg vissza nem húzódtak valamennyien a tisztás széléig. Ekkor a fenevad Aislinn felé fordult, és a szemébe nézett. Sárga szemében olyan értelem csillogott, hogy Aislinn száján döbbenetében kicsúszott egy szó, mielőtt még tisztába jöhetett volna az értelmével: - Wulfgar! - suttogta rekedten. A fekete fenevad lefeküdt elé, olyan természetesen, mintha csak idomított kutya lenne, aki a parancsnak engedelmeskedik. Aislinn leengedte a botot, visszadugta a tőrt a hüvelyébe. A farkas kitátotta a száját, mintha mosolyogna, s ezzel megerősítené a fegyverszünetet. A fejét kinyújtott mancsára fektette, de a szeme éberen figyelte Aislinnt. A lány a fának dőlt, és az az érzése támadt, hogy itt a vadonban legalább olyan biztonságban van, mint otthon, Darkenwaldban. Egy farkas morgott a sötétben, és Aislinn éberen felkapta a fejét. Hirtelen rájött, hogy egy ideje már szundit. A hatalmas farkas is felemelte a fejét, a szemét a sötébe meresztette, és Aislinn háta mögött az erdőt kémlelte, de nem mozdult. Aislinn egyre feszültebben várt. Azután egy legördülő kő hangját hallotta. - Wulfgar - suttogta Aislinn elakadó lélegzettel. A Hun hátán feléjük tartó Wulfgar először rá nézett, majd a tűz mellett fekvő fenevadra. Aislinn egyszerre érzett megkönnyebbülést és meglepetést, amikor a férfi felbukkant a tűz fényénél, mert félig-meddig már elhitette magával, hogy Wulfgar farkassá változott - hisz a szóbeszéd is azt tartotta róla, hogy farkasember -, és az őrizte őt ilyen hűségesen. 244

Az állat most felállt, megrázta magát, és aranyszínű szeme csillogott a kihunyó lángok fényénél, amint Wulfgarral egymásra meredtek. A fekete farkas végül megfordult, odamordult a falkának, és az élükön eltűnt az éjszakában. Az erdőben egy hosszú percen át néma csend honolt. Aislinn csak várt, míg Wulfgar őt nézte. A férfi végül felsóhajtott, és tréfásan így szólt: - Hölgyem, ön kötözni való bolond! Aislinn büszkén felszegte az állat, és csípősen vágott vissza: - És ön, uram, meg egy gazfickó! - Egyetértek - mosolyodott el Wulfgar -, de engedd meg, hogy virradatig megosszam veled e tisztás kényelmét. Hunt a fáradt kanca mellé kötötte, és a nyerge mögé akasztott zsákból mindkettőt bőven megabrakoltatta. Aislinn beletörődött a helyzetbe, s jóllehet nem sikerült elszöknie, a férfi jelenlétében mégis biztonságban érezte magát. Nem ellenkezett, amikor a férfi - miután levette a páncélingét és átvetette a földre rakott nyergen - kinyújtózott mellette, magához húzta, és mindkettőjüket betakarta meleg köpenyével. Maida hirtelen horkantott egyet, majd felült. Maga elé motyogva gallyat dobott a tűzre. Hirtelen megtorpant, mert észrevette a hatalmas Hunt a gebe mellett. Villámgyors pillantása egykettőre felfedezte az Aislinn mellett fekvő Wulfgart. - Ó - morogta. - Egy ravasz normann még a cserjésben is talál magának meleg ágyat, nem igaz? Visszaballagott a fekhelyéhez, de még egy utolsó dühös pillantást vetett Wulfgarra. - Csak egy percre fordítok hátat! Nahát! - Lehuppant a földre, és magára húzta a takarót. Aislinn elégedetten mosolygott magában, és közelebb bújt Wulfgarhoz. Maida nem volt boldog, hogy a normannt a táborhelyükön találta, de Aislinn szíve repesett, hogy ismét a férfi karjában lehet, és ahogy közel húzza magához, a testén érezheti széles tenyerét. - Nem fázol? - mormolta Wulfgar Aislinn hajába. Aislinn megrázta a fejét, és a tűz fényénél melegebben ragyogott volna a szeme, ha nem süti le időben, hogy Wulfgar ne lássa, milyen boldog. Aislinn karcsú teste szorosan hozzásimult a férfi oldalához, és amikor a fejét a férfi vállára tehette, olyan biztonságban és kényelemben érezte magát, mintha otthon lennének Darkenwaldban. - A baba mocorog - suttogta Wulfgar rekedten. - Erős gyerek lesz! Aislinn az ajkába harapott. Hirtelen elbizonytalanodott. A férfi ritkán említette a gyereket, és ha szóba is hozta, Aislinn-nak mindig az volt az érzése, hogy csak őt szeretné kicsit megnyugtatni. Ő azonban mindannyiszor csak még zaklatottabb lett, mert elkapta a férfi pillantását, amint néma töprengéssel mered a hasára, mintha gömbölyűségében valami biztosítékát látná annak, hogy a baba valóban az ő gyermeke. - Mostanában gyakran mocorog - felelte Aislinn, de olyan halkan, hogy Wulfgar alig hallotta. - Az a jó - felelte Wulfgar, és még szorosabbra húzta köréjük a köpenyt, aztán hátrahajtotta a fejét és behunyta a szemét. Kora reggel Aislinn arra ébredt, hogy Wulfgar óvatosan felkelt mellőle. Félig lehunyt pillái alól figyelte a férfit, aki bement a sűrűbe. Felült, szorosan magára húzta a köpenyt, és körbejáratta szemét a 245

táborhelyükön. Az anyja összegömbölyödve aludt. A testtartása arról árulkodott, hogy szeretné kívül rekesz-teni a világot s a valóságot, nehogy bármi is zavarja. Aislinn az ujjával fésülte ki a haját. Nagyot nyújtózkodott, és melegség járta át a szívét, olyan szép volt a reggel: a leveleken harmat csillogott, és légies pókháló feszült közöttük. Frissesség érződött a levegőben. Aislinn teleszívta a tüdejét a bódító illattal, és felsóhajtott. Elégedett volt a világgal és a csodáival. El-ámult egy kicsit az érzelmein és a boldogságon, ami elfogta. Vajon mi lehet az oka? Inkább szomorúságot kellene éreznie most, hogy feltartóztatták. Lehet, hogy a végén mégis meglátja Normandiát. A szíve ennek ellenére hangosan dalolt, a tavaszt köszöntötte. A háta mögül felhangzott Wulfgar lépteinek nesze, felé fordult hát, és mosolyogva üdvözölte. Wulfgar megtorpant: zavart-nak látszott, mert nem nagyon értette Aislinn viselkedését. Azután átvágott a tisztáson, odament hozzá, és lehuppant mellé a földre. Wulfgar felemelte a kis batyut, amit Aislinn nagy sietve összekapott, amikor elmenekült Darkenwaldból, és belenézett. Kérdő tekintetét Aislinnra szegezte: - Egy birkapecsenye? Egyetlen cipó? - kérdezte gunyorosan. - Egy ilyen hosszú északi utazást jobban meg kellett volna gondolni! - Gwyneth jól őrzi a kamrát. Minden egyes szemet számon tart, és egészen biztos, hogy fellármázott volna mindenkit, ha több hiányzik. Maida, aki a hangjukra ébredt fel, most feltápászkodott, és elgémberedett derekát dörzsölgette. Furcsa, gúnyos mosollyal nézett rájuk. Bocsáss meg a gyermeknek, uram. Ostobán gondolkodik ebben a kérdésben: ugyanis azt hitte, hogy tolvajnak tartanának minket, ha valamivel többet veszünk el a saját élelmünkből. Aislinn durcásan nézett az anyjára: - Bizonyosan bőven akadt volna élelem, amint elhagytuk volna Vilmos földjét! Wulfgar felhorkant: - Talán a kedves szász rokonaitoknál, mi? A rettenthetetlen, hősies északiaknál? - A hűséges barátaink szívesen fogadtak volna, és mint a fattyú herceg áldozatairól, gondoskodtak volna rólunk - perlekedett Maida, akit felingerelt Wulfgar gúnyolódása. Wulfgar csúfondárosan vágott vissza: - Rajtad kívül Vilmost mindenki elismeri királynak! Hűséges barátaitokat meg vigye el az ördög! Az északi törzsek súlyos vámot szednek az utak használatáért, és már nálatok ezerszer gazdagabbak is kifosztva érkeztek meg! - Ugyan már! - legyintett Maida. - Úgy károgsz, mint egy varjú! Majd meglátjuk, ki ismeri jobban a szászokat: egy normann gazember vagy égy igazi angol! A további vitát azzal zárta le, hogy elindult a csalitba. Wulfgar tört egy darabot a cipóból, egy szelet húst tett rá, és odanyújtotta Aislinn-nak, majd magának is készített ennivalót. Elgondolkozva majszolta a hideg ételt, és Aislinnt figyelte. A szeme egy pillanatra megakadt a lány kopott ruháján. 246

- Se pénzt, se aranyat nem hoztál az útra? - Még mielőtt kimondta volna, tudta a választ, így hát kesernyés humorral folytatta: - Azt még csak elhiszem, hogy valami északi földesúr szívesen befogadna az ágyába, de az anyádnak sokkal keservesebb munkával kellene megdolgoznia az ennivalóért. - Halkan felnevetett, aztán ismét végigmérte Aislinnt. - Még ha meg is fizetnéd a vámot, akkor is nehezen tudnám elképzelni, chérie, hogy fel tudnád cserélni a szalmazsákot egy padra. Aislinn felkapta a fejét, elengedte a füle mellett Wulfgar goromba megjegyzését, majd finoman lenyalta az ujját. Wulfgar nem vett tudomást a piszkosságáról, hanem közelebb húzódott hozzá. - De őszintén, szerelmem, miért szöktél meg? Aislinn csodálkozva fordult felé, de csak komoly kíváncsiságot látott a szemében. - Mindened megvolt, amire egy nő vágyhat - folytatta Wulf-gar, és végighúzta az ujját Aislinn karján. - Meleg ágy. Erős védelmező. Egy gyengéd kar, amire támaszkodhatsz. Bőséges étel, és szerelem, ami felmelegít a hideg éjszakákon. - Mindenem? - sikoltott fel Aislinn, amikor a meglepett felháborodás végre visszaadta a hangját. - Könyörgök, gondold csak meg, mim van! Az ágy az apámé volt, akit lemészároltak, és most a sírban fekszik! A védelmezőimet vagy leszúrták, vagy megkorbácsolták! Inkább nekem kell védelmeznem másokat, mint amennyire engem védelmeznek! Az erős kart, amire tá-maszkodhatnék, még nem találtam meg. A bőséges ételt abból osztják igencsak szűkmarkúan, ami az enyém volt! - A hangja megbicsaklott, és közel állt ahhoz, hogy sírva fakadjon! - És a szerelem? Egy részeg fajankó megerőszakolt. Talán az volt a szerelem? Aztán rabszolgájává tett egy normann úr! Ez tán a szerelem? Odaláncolt az ágy lábához, és megfenyegetett! - Megra-gadta Wulfgar kezét, és odahúzta a hasára. - Érzed? Tedd ide a kezed, és figyeld, hogy mozog a gyerek! Szerelemben fogant? Erre nem tudnék válaszolni. Komolyan nem tudom! Wulfgar szólni akart, de Aislinn most már megállíthatatlanul dühöngött, és a férfi kezét is lerázta magáról. - Nem! Most az egyszer hallgass végig, és mondd meg, mi maradt nekem! Abban a kastélyban, ahol gyerekként játszottam, most megaláznak, és apránként megfosztanak a ruháimtól és ér-tékeimtől. A legutolsó rongyot sem nevezhetem magaménak, mert másnap esetleg már máson látom. Egyetlen kedvencemet, a hátaslovamat elpusztították! Mond meg nekem, Lord Wulfgar, mi maradt nekem? Wulfgar komor tekintettel nézett rá: - Csak kérned kell, amit akarsz, és ha hatalmamban áll, a lábad elé teszem! Aislinn a szemébe nézett, és lassan megszólalt: - Hajlandó vagy feleségül venni, Wulfgar, és nevet adni a gyereknek? Wulfgar még mogorvábban ráncolta a szemöldökét, és elfordult, hogy egy megszenesedett fahasábot visszalökjön a tűzbe. - Az örök csapda - morogta. - Hogy az óvatlan belelépjen! - Ugyan! - sóhajtott fel Aislinn. - Amikor karcsú voltam, gyönyörűséged lelted bennem, most meg kibújsz a kötelesség alól. Nem is kell mondanod, úgyis látom, hogy Haylanért epe-kedsz. Kéjsóváran nézted, amikor előtted táncolt! 247

- Kéjsóváran? Én csak a mulatságot élveztem! - Még hogy mulatság? - gúnyolódott Aislinn. - Talán ágyba csalogató! - Becsületszavamra, milady, nem vettem észre, hogy te akár csak félig ennyire is megpróbáltál volna szórakoztatni! - Micsoda? - kiabálta Aislinn elképedve. - Ilyen állapotban? Azt akarod talán, hogy a táncommal nevetségessé tegyem magam? - Alaptalan kifogásokkal traktálsz - zsörtölődött Wulfgar. -Te még most is olyan karcsú vagy, mint Haylan, és nincs senki hozzád fogható! A változatosság kedvéért örülnék, ha egyszer kényeztetnél, ahelyett hogy örökösen hadakozni kell veled az ágyban és napközben a csipkelődésed céltáblája vagyok. Aislinn kimérten fordult felé, ibolyakék szeme dühösen vil-logott: - Kinek csípős a nyelve, uram! Jobban védene a gúny nyilai ellen, ha felölteném a páncélingét! - Nem olyan a természetem, mint Ragnoré, és nem vagyok olyan kakaskodó szerelmes! Nem könnyű nekem egy leányt be-cézgetni, de veled bőkezű voltam! - horkant fel a férfi. - Talán szeretsz egy kicsit? - kérdezte Aislinn halkan. - Hát persze, Aislinn - suttogta Wulfgar, és megsimogatta a karját. Éjszakánként addig szeretlek, amíg könyörögni nem fogsz, hogy hagyjam abba. Aislinn lehunyta a szemét, és felnyögött. - Tagadod talán, hogy a simogatásom benned is vágyat ébreszt? kérdezte Wulfgar. Aislinn sóhajtott, és csak annyit mormolt: - A rabszolgád vagyok, milord. Mit mondhatna egy rabszolga a gazdájának? Wulfgar szemében csalódott düh szikrázott: - Te nem vagy a rabszolgám! Amikor simogatlak, te is szenvedélyre lobbansz! Wulfgar szavaira Aislinn mélyen elpirult, és nyugtalanul pillantott oda, ahol anyja eltűnt a fák között. Félt, hogy Maida visszatér és meghallja. Wulfgar gúnyosan felnevetett: - Talán félsz, hogy anyád megtudja, hogy élvezed egy normann ölelését? - Wulfgar felhúzta az egyik térdét, rákönyökölt, és kissé közelebb hajolt Aislinnhoz, a fejét odahajtotta a lányéhoz. - Az anyádat talán becsaphatod, de én jól ismerlek. Nem a szeretkezéseink miatt szöktél meg. Aislinn dühösen kiáltott, és már ütésre emelte a kezét, de Wulfgar elkapta a csuklóját, és egy gyors mozdulattal hanyatt döntötte, majd fölébe kerekedve a földhöz szorította. - Szóval erőszakkal elvették a tisztességedet? És hónapokkal később ezért szöksz meg? A lány hiába küzdött vele. A férfi térdével szétfeszítette a lábait, és a karja oly szorosan ölelte, hogy Aislinn moccanni sem bírt. Aislinn érezte, hogy a férfi erős teste megfeszül, hatalmas keze a hátát öleli. Látta, hogy hiábavaló az ellenállás. Elengedte magát, és lehunyt pillái alól könnyek szivárogtak. - Kegyetlen vagy, Wulfgar - zokogta. - Játszol velem, és azért pocskondiázol, amit nem tudok elfojtani. Bárcsak hideg és érzéketlen tudnék maradni, akkor talán nem gyötörne úgy a si-mogatásod. 248

Wulfgar lehajolt, könnyedén megcsókolta Aislinn könnyes szemét, az orrát, aztán az ajkát. Aislinn most sem tudta elfojtani feltámadó vágyát, és szenvedélyesen válaszolt a férfi ölelésére. Maida recsegő hangjára rebbentek szét: - Mi a csoda! Egy normann hentereg a reggeli harmatban? Nem kéne inkább felnyergelni a lovakat és útnak indulni, mi-lord? Wulfgar felállt, felnyergelte és odavezette hozzájuk a lovakat. Összehajtotta a páncélingét, és Hun nyergére erősítette. Szívesebben lovagolt páncél nélkül egy ilyen gyönyörű napon. Maida nyögve próbált felkapaszkodni a lóra, de a lábát nem tudta beakasztani a magas kengyelbe. Wulfgar odament, derékon kapta, és felültette a vén gebe nyergébe, aztán ő maga is lóra pattant. Lenézett a lent álldogáló Aislinnra. A lány kérdő tekintetére vidáman felnevetett. - A kanca sánta, kettőt nem bír el. Aislinn hűvösen pillantott a férfira: - Akkor hát gyalogolnom kell? - Hát nem ezt érdemled? - kérdezte Wulfgar, és a magasított nyeregkápára dőlt. Aislinn haragos pillantással végigmérte, de nem szólt egy szót sem, csak sarkon fordult, és gyalog nekivágott a Darken-waldba vezető hosszú útnak. Wulfgar elmosolyodott, és a lovát nógatva Aislinn nyomába szegődött. Maida a bicegő gebén követte őket. A nap már magasan járt, amikor Aislinn megállt, leült egy fatörzsre, és lehúzta a cipőjét, hogy kirázzon belőle egy kavicsot. Wulfgar is megállt, megvárta, amíg Aislinn felnéz rá. - Milady, netán elfáradt a hosszú sétától? - kérdezte aggályos féltéssel a hangjában. - Te akartad így, milord - vágott vissza Aislinn indulatosan. - Nem, szerelmem! Én ugyan nem! - tagadta Wulfgar megjátszott ártatlansággal. - Én csak annyit kérdeztem, hogy nem ezt érdemled-e? Aislinn felállt, rámeredt, aztán elöntötte az arcát a pír. - Ó, te vadállat! - kiabálta, és a lábával toppantott. De rögtön el is fintorodott, mert a sarkát a földbe verte. Wulfgar intett, és hátrébb csúszott a nyeregben. - Gyere, szerelmem! - biztatta Aislinnt. - Fárasztó lesz még a nap, és így hamarabb hazaérhetnénk. Wulfgar lehajolt, Aislinn vonakodva nyújtotta a kezét, és a férfi felhúzta, aztán maga elé ültette a nyeregbe. Maida addigra beérte őket, de csak csúfolódott Wulfgar gondoskodásán: - Jobb sétálni, lányom, mint egy normann ölében ülni! Wulfgar dühös pillantást vetett az asszonyra, és durván kérdezte: - Te nem szeretnél megszökni, öreg boszorka? Ha igen, addig szívesen hátat fordítok! Aislinn valami furcsa hangot hallatott, de amikor a másik kettő ránézett, komolyan meredt maga elé, csak a szája széle rángatózott az elfojtott nevetéstől. Wulfgar megsarkantyúzta Hunt, Maida meg tovább motyogott és zsörtölődött magában, s néha-néha gyilkos pillantást röpített Wulfgar után, de ettől fogva nem szólt. Idővel Hun csendes üge-tésre váltott. Aislinn elálmosodott. A nyereg simára kopott a használattól, és tágas is volt, ezért 249

ide-oda csúszkált rajta. Érezte a mögötte ülő férfi testének melegét, és elmélázva pillantott le a gyeplőt tartó erős kezére: képes egy nehéz kardot forgatni, de gyengéd is tud lenni, és ha úgy hozza a pillanat, gyönyört is nyújthat. Huncutul elmosolyodott, ahogy Wulfgar erejére gondolt. Hátradőlt, nekitámaszkodott a férfinak, és magára húzta a köpenyét. A fejét befészkelte Wulfgar álla alá, és elszenderedett. De továbbra is ott ült a mosoly az ajkán, ahogy elengedte magát a férfi erős karjai közt, amik megtartották a nyeregben. Wulfgar kellemesnek találta a feladatot, hisz Aislinn hozzásimult, és illata is csábította. Wulfgar ismét azon rágódhatott, hogy vajon mi okozhatta a lány hirtelen hangulatváltozását. A hazafelé tartó úton Aislinn mindvégig Wulfgar karjában szunyókált: a férfi gyengédsége örömmel töltötte el. Wulfgar mély hangja ébresztette fel, amikor elérték Darkenwald kastélyát: a férfi a fülébe suttogott. Aislinn nagy nehezen kiegyenesedett, pislogott, hogy elűzze az álmot, és észrevette, hogy már leszállt az est. Wulfgar leugrott a lóról, Aislinn a férfi széles vállára támaszkodott, mire Wulfgar leemelte Hunról, és óvatosan letette a földre. A férfi Maida felé fordult, és látta, hogy fáradtan magába roskadva gubbaszt a kancán. A nagy kapu mellett égő fáklyák fényénél Aislinn felfigyelt arra is, hogy az anyja arca milyen nyúzott és beesett a fáradtságtól. Megfogta Maida sovány karját, és halkan a fülébe súgta: - Gyere, elkísérlek a kunyhódba! De Wulfgar feltartóztatta a lányt. - Majd én elkísérem - ajánlotta. - Menj fel a szobánkba, és ott várj! Hamarosan visszajövök! Maida gyanakodva nézett rá, de aztán lassan elindult a sötétben, s Wulfgar mögötte. Aislinn még sokáig nézett utánuk, hallgatta távolodó lépteik neszét. Kis idő múltán halovány fény tűnt fel a távolban, Maida kunyhója ablakának irányából, ekkor végre Aislinn is megfordult, bevánszorgott a kastélyba és felment a hálószobába. Ott már vidáman pattogott a tűz, amit egy gondos teremtés valószínűleg Sweyn - rakott. A viking soha, egy percig nem kételkedett Wulfgar vállalkozásai sikerében, és mindig hűségesen gondoskodott ura kényelméről. Aislinn levette magáról a bepiszkolódott ruhát, a ládára hajította, aztán a tűz melegénél sütkérezett. Lehúzta magáról az inget is, és már egy prém után nyúlt, hogy meztelenségét eltakar-ja, amikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó. Maga elé kapta hát az ingét, és szembefordult a betolakodóval. - Hát visszajöttél - mormolta Gwyneth az ajtófélfának támaszkodva. - Amint látod! Még mindig élek és ragyogok! - Kár! - sóhajtott fel Gwyneth. - Már azt reméltem, hogy egy éhes farkas talál rád. - Ha nagyon kíváncsi vagy rá, találkoztam is eggyel! De az minden percben itt lehet! - Ó, a bátor fattyú! - vágott vissza Gwyneth gúnyosan. -Örökösen a vitézségét fitogtatja! - Milyen kevéssé ismered a bátyádat, Gwyneth! - rázta a fejét Aislinn. Gwyneth kihúzta magát, hetykén beljebb jött, és végigmérte Aislinn sudár termetét: - Beismerem, nem értem, miért kellett éjnek idején utánad rohannia, hogy megkeressen, amikor nemsokára úgyis elküld innen Normandiába 250

vagy valami más messzi vidékre. Nem valami bölcs cselekedet, sőt, inkább őrültség! - Miért gyűlölöd úgy Wulfgart, Gwyneth? - kérdezte Aislinn komolyan. Bántott ő valaha téged? Olyan ellenszenvvel beszélsz róla, amire nehezen találok magyarázatot. - Nem is fogsz, te szász lotyó! - kacagott fel Gwyneth gúnyosan. Megelégszel azzal, ha elterülhetsz az ágyán, és a kedvét keresed! Újabb fattyúkon kívül mást nemigen remélhetsz tőle! Aislinn felkapta a fejét, de lenyelte az ajkára kívánkozó választ. A szeme sarkából valami mozgásra lett figyelmes: amikor odanézett, Wulfgart látta meg, aki a mellén összefont karral, a páncélingét hanyagul a vállára vetve, csendes érdeklődéssel hallgatta a társalgásukat. Amikor Aislinn nem szólt, Gwyneth is követte a tekintetét, és a pillantása találkozott a bátyjáéval. - Azért jöttél, Gwyneth, hogy hazatértünk alkalmából szívélyesen köszönts bennünket? - érdeklődött Wulfgar kissé nyersen. Becsukta az ajtót, átvágott a szobán, a páncélingét letette a ruhásládára Aislinn holmija mellé, és újra Gwynethre nézett,! aki hidegen állta a pillantását. - Nem győzöd híresztelni, Gwyneth, hogy mennyire meg-| vetsz bennünket. Talán nem vagy boldog itt? - kérdezte a férfi, és összefonta a karját. - Micsoda? Ebben a nyomorúságos kastélyban? - csattant fel Gwyneth. - Nyugodtan elmehetsz! - mondta Wulfgar kimérten. - Senki sem tart vissza! - Kidobsz, bátyám? - mérte végig Gwyneth hidegen. Wulfgar megvonta a vállát: - Nem, csupán biztosítani szeretnélek arról, hogy én nem marasztallak itt, ha úgy döntenél, hogy távozol. - Ha az apám nem néznéd, megtalálnád a módját, hogy megszabadulj tőlem! - vádaskodott Gwyneth. - így van - hagyta rá Wulfgar, és gúnyos mosolyra húzta a száját. - Mi az? A kóbor lovag tán rájött, hogy a földbirtoknak is vannak hátrányai? - csipkelődött Gwyneth. - Biztosan nagyon fárasztónak találod a sok jobbággyal és a háztartással bíbelődni, amikor azelőtt csak magaddal kellett törődnöd. Miért nem ismered be, hogy ebben kudarcot vallottal? - Az igaz, hogy néha fárasztó - Wulfgar itt félreérthetetlen pillantást vetett a testvérére -, de azt hiszem, képes vagyok megbirkózni vele. Gwyneth gúnyosan felhorkant: - Egy fattyú, aki megpróbálja bebizonyítani, hogy ér annyit, mint a felette állók. Ettől az ostobaságtól még egy szentkép is kacagásra fakadna! - Ennyire szórakoztatónak találod, Gwyneth? - Wulfgar elmosolyodott, és odament Aislinnhoz. Felemelt egy ragyogó vörös hajtincset, megcsodálta, majd amikor Aislinn ráemelte a tekintetét, Wulfgar lehajolt és megcsókolta a haját. Aislinnra nézett, a pillantása tele volt simogató gyöngédséggel. Bizonyára mindannyiunkban találsz valami megvetésre méltót, hisz esendő emberek vagyunk. Gwyneth Wulfgart figyelte, majd gúnyosan falkacagott: - Van, akihez nagyobb türelem kell, mint másokhoz! - jelentette ki. 251

- Valóban - fordult felé Wulfgar, és felvonta a szemöldökét. - Az volt a benyomásom, hogy mindannyiunkat egyformán megvetsz. Ki az, akit nem? - Kicsit elgondolkodott, aztán lassan elmosolyodott, majd ismét Aislinnhoz fordult, aki a férfi közelségétől egészen elgyengült, és forróság öntötte el. - Talán Ragnort? Azt a gazembert? Gwyneth kiegyenesedett, a hangja felháborodottan csattant: - Mit tudsz te egy nemes, jó házból való férfiról, jómagad fattyú lévén? - Nagyon is sokat - felelte Wulfgar. - Kicsi korom óta nemegyszer kellett kiállnom az ilyen Ragnor- félék sértéseit. Jól ismerem előkelő viselkedésüket, amitől annyit sem érnek a sze-memben, mint egy koldus. Ha igaz férfit akarsz választani magadnak, Gwyneth ingyen adok neked egy jó tanácsot: ne azt nézd, mit tettek vagy nem tettek az ősei, hanem azt, mi lakozik a szívében, arról valóban megismered! Ragnortól pedig óvakodj, húgom! Álnok fajta, és nem szabad túlzottan megbízni benne! - Az irigység beszél belőled, Wulfgar! - támadt rá Gwyneth. Wulfgar elnevette magát, majd egy ujjával megsimogatta Aislinn fülét, amitől a lányon kéjes borzongás futott végig. - Higgy, amit akarsz, Gwyneth, de ne feledd, hogy figyelmeztettelek! Gwyneth büszkén az ajtóhoz sétált, kinyitotta, még egyszer hidegen végigmérte őket, aztán egyetlen szó nélkül távozott. Wulfgar halkan felnevetett, aztán a karjába vonta Aislinnt, az egyik kezét a derekára csúsztatta, a másikkal az álla alá nyúlt. Aislinn nem ellenkezett, de nem is viszonozta úgy a közeledését, ahogy azt Wulfgar remélte. A férfi könnyű csókot lehelt Aislinn ajkára, de a lány akarattal másra gondolt, hogy gondjaival lehűtse magát, ezért Wulfgar csókja olyan hűvös viszonzásban részesült, amihez a férfi nem szokott. Wulfgar felemelte a fejét, és az ibolyakék szempárba nézett, mely ártatlanul nézett vissza rá. - Mi bánt? - kérdezte Wulfgar halkan. - Nem vagyok a kedvére, milord? Mi az óhaja? Közölje, és én engedelmeskedem! A rabszolgája vagyok! - Nem vagy a rabszolgám! - vonta össze a szemöldökét a férfi. - Már mondtam egyszer! - De, milord! Azért vagyok itt, hogy a kedvére tegyek! Mi egyébre való egy rabszolga, ha nem arra, hogy teljesítse a gazdája parancsait? Akarod, hogy átöleljem a nyakad? - Aislinn mesterkélten megfordult, fél kézzel az ingét szorította magához, másik selymes karját pedig a férfi nyaka köré fonta. - Akarod, hogy megcsókoljalak? - Lábujjhegyre állt, és az ajkát könnye-dén a férfiéhoz érintette, aztán ismét leengedte a karját, és mozdulatlanul nézett fel rá. - Tessék! Remélem, elnyertem a tetszését, vagy nem? Wulfgar dühösen lehúzta magáról a tunikát, és összehajtogatta. Öles léptekkel az ágyhoz viharzott, leült a szélére, és lehúzta a nadrágját. Aislinn közben odament az ágy végéhez, ahol a földön még most is ott hevert a lánc, és leült a padlóra. A lélegzete is elakadt, olyan jeges volt a kő a pucér hátsófele alatt. Wulfgar elképedve bámult, míg Aislinn karcsú bokájára csúsztatta a vasbilincset és rákattintotta. - Mi az ördög? - kiáltott fel Wulfgar, és odalépett hozzá. Felrántotta Aislinnt a padlóról, akinek kiesett a kezéből az ing, így meztelenül állt a 252

férfi előtt, az meg csak bámulta, az arca egészen kivörösödött a dühtől. Mit művelsz? Aislinn tettetett ártatlansággal nyitotta tágra a szemét: - Miért, milord, hát nem kötik láncra a rabszolgát? Tudja, én nem vagyok teljesen tisztában az általános bánásmóddal, mivel én csak az elmúlt néhány hónapban voltam rabszolga. Mióta a normannok betörtek ide, milord! Wulfgar káromkodott, majd lehajolt, és türelmetlen mozdulatokkal leszedte Aislinn lábáról a bilincset. Felkapta a lányt, és az ágyra dobta. - Te nem vagy rabszolga! - dörögte haragosan. - Igenis, uram - válaszolt Aislinn, de alig bírta a komolyságát megőrizni. Ahogy parancsolja, milord! -Az isten szerelmére! Mit akarsz tőlem, te asszony? - kérdezte Wulfgar, és kétségbeesetten égnek emelte a karját. -Mondtam már neked, hogy nem vagy rabszolga! Mit akarsz még? Aislinn szemérmesen rezegtette a szempillajat: - Én csak a kedvére szeretnék tenni, milord. Miért ilyen dühös? Azért vagyok itt, hogy az óhajodat teljesítsem. - Hát nem vagy képes felfogni? - dühöngött Wulfgar. - Világgá kell ordítanom? - Igen, milord - válaszolt Aislinn egyszerűen, és elmosolyodott. Wulfgar némán meredt rá, a lány arcát vizsgálgatta, aztán amikor megvilágosodott előtte, hogy mit is akart ezzel mondani, kiegyenesedett, felkapta a ruháját, és az ajtóhoz masírozott. - Hova megy, milord? Nem vagyok tán a kedvére? - Sweynhez megyek - morogta Wulfgar. - Ő nem piszkál ennyit. Kiment a szobából, és dühében jól bevágta az ajtót. Aislinn magában elmosolyodott, felhúzta az álláig a prémtakarót, karjával átölelte Wulfgar párnáját, beszívta a belőle áradó férfias illatot, és egy szempillantás alatt elaludt.

253

XX. FEJEZET Micsoda arcátlan nőszemély, szitkozódott magában Wulfgar, amint az istálló felé menet átvágott az udvaron. Azt szeretné, ha elvenném, és világgá kürtölném, hogy ő a hites feleségem! Márpedig engem nem abból a fából faragtak, akit az orránál fogva lehet vezetni! Érje csak be azzal, amit kap! Az istállóban, Hun mellett talált friss szénát, és lábával addig tapodta, amíg kellemes fekvőhelyet nem csinált. A dobogásra mocorogni kezdtek az állatok, mire az emberek is felneszeltek, és innen is, onnan is dühös morgás hallatszott. Az egyik egyszerű íjász végül élesen ráförmedt, s Wulfgar végre Hun fejénél levetette magát a szalmára. A köpenyével betakarózott, de hiába várta, csak nem jött álom a szemére. Másnap egész nap kíméletlenül űzte a lovát: azt remélte, hogy testelelke úgy kimerül, hogy aznap éjjel már nem kerüli el az álom. De most is csak álmatlanul dobálta magát a szalmából ve-tett ágyon. Ébren volt még akkor is, amikor megvirradt és halvány bíborra színeződött az ég alja. Azóta be sem lépett a kastélyba, hogy előző éjszaka kiviharzott onnét, de számtalanszor látta Aislinnt, amint éppen az anyja kunyhója felé tartott vagy egyéb teendőit végezte. Ilyenkor Wulfgar megállt egy percre, csodálta a lány kecses járását, szoknyája libegését, és a napfényben ragyogó vörös haját. Aislinn néha lopva Wulfgarra pillantott, de máskülönben a tájékára se ment. Az emberek furcsállva nézték őket, kérdő pillantásokat vetettek egymásra, és a fejüket vakargatták Wulfgar hevenyészett szalmaágya láttán. Ha éjjel fel is ébredtek Wulfgar egy-egy harsány szitkozódására vagy dühös morgására, ügyeltek arra, hogy csendben maradjanak: a szalmazsákjukon kuporogva fejükre húzták a takarót, és azért fohászkodtak, hogy jöjjön végre a gazdájuk szemére is álom. A harmadik nap reggelén Wulfgar felkelt, és bement a kastélyba reggelizni. Többször is a lépcső felé pillantott, amíg Aislinn le nem jött a terembe. Aislinn meglepődött, amikor a férfit ott találta, de hamar összeszedte magát, és segített Hamnek felszolgálni. Körbehordta a tálat, és amikor odaért Wulfgarhoz, őt is megkínálta fürjjel. Wulfgar kiválasztott egy hízott madarat, és Aislinnra nézett. - Töltsd meg a kupát! - parancsolta. Aislinn engedelmeskedett, átnyúlt Wulfgar válla felett, és amikor elvette a kupát, a melle súrolta a férfit. Egy perccel később visszatért a tejjel, és letette a kupát a férfi elé. - Onnan vetted el? - mordult rá Wulfgar. - Tedd oda, ahol volt, rabszolga! - Ahogy óhajtja, milord - mormolta Aislinn. Aislinn ismét átnyúlt Wulfgar válla felett, és a keble ismét súrolta a férfit, amikor a kupát a korábbi helyére tette. - Így jó lesz, milord? - kérdezte a lány. - Igen - felelte Wulfgar, és enni kezdett. Gwyneth szemmel láthatóan el volt ragadtatva az új helyzettől, és aznap este már Aislinn helyén, Wulfgar mellett költötte el a vacsoráját. Megpróbált kedvesebben viselkedni a bátyjával, hogy bevonja a 254

társalgásba, de csak érthetetlen morgást vagy szótlan pillantásokat kapott válaszul. Úgy látszott, Wulfgar többnyire Aislinnt figyelte, aki Hammel és Kerwickkel hordta körbe az ételt. Aislinn alig bírta a hatalmas tálakat, és amikor egyszer úgy látszott, hogy mindjárt leejti a nehéz terhet, Kerwick a segítségére sietett. A szász segítőkészsége felpaprikázta Wulfgart, aki ettől fogva le nem vette róluk a tekintetét. Wulfgar keze ökölbe szorult, amikor egyszer észrevette, hogy Aislinn a fiatal szásszal együtt kacag valamin. - Látod, hogyan cicázik vele? - súgta Gwyneth a bátyja fülébe. Megérdemli, hogy törődsz vele? Nézd inkább Haylant! - Gwyneth sovány kezével oda mutatott, ahonnan a fiatal özvegyasszony vágyakozó pillantásokat vetett Wulfgarra. - Ő mintha több szerelmet tudna adni! Kipróbáltad már az ágyban? Lehet, hogy gyógyír lenne a sebedre. De Gwyneth minden fáradozása ellenére is Wulfgar pillantása újra meg újra visszatért Aislinnra. Bolsgar egy darabig némán figyelte, aztán odahajolt hozzá. - A farkas szabadon portyázik, de mindig visszatér a párjához. Te még nem találtad meg a tied? - Milyen fizetséget kaptál, hogy összehozd ezt a házasságot? - dörrent rá Wulfgar. - Bármi is legyen az, nem számottevő - nevetett Bolsgar halkan, de aztán elkomolyodott. - Válassz hát, Wulfgar! Vagy add vissza Aislinn szabadságát, vagy vedd el feleségül! - Te összefeküdtél Maidával! - csikorgatta a fogát Wulfgar. - Miért tartasz egy ilyen kicsinyes és bosszúálló leányzót a házadban? érdeklődött Bolsgar Aislinnra mutatva. - Látom, hogy a puszta jelenléte is kínpadra von. Tudja, hogy figyeled, és a többi férfit bolondítja. Kerwick nem ostoba. Szívesen elvenné a lányt feleségül, és nevet adna a gyerekének. De te, bolond lordom... Az öreg lovag kuncogott. - Mi van veled? Vajon el tudod-e viselni a gondolatot, hogy a lány a másik férfival ossza meg az ágyát? Wulfgar ökle nagyot csattant az asztalon. - Elég! - ordította. - Ha te nem veszed el őt, Wulfgar, akkor nem akadályozhatod meg, hogy az ifjú szászé legyen, aki gyermeke apja lenne! - Ugyan mi jó származna ebből a gyermekre? Az anyám is a feleséged volt, engem mégis fattyúnak hívnak - válaszolt Wulfgar keserűen. Bolsgar elsápadt. - De csak azért, mert én kitagadtalak - mondta, s látszott, hogy nehezére esik a beszéd. - Akkor én voltam a bolond, és hányszor megbántam már, amit tettem, mindannyiszor azt kívántam, hogy bárcsak visszakaphatnálak! Igazabb fiam voltál, mint a jó Falsworth. A szenvedés azóta is kínoz, amit neked okoztam, de az idő kerekét nem tudom már visszaforgatni. Talán te is ilyen bolondot akarsz tenni? Wulfgar elfordult tőle. Az öregember szavai felkavarták. Végül felállt, és kisétált a kastélyból. Nem vette észre, hogy Aislinn aggodalmasan néz utána. Másnap reggel Aislinnt gorombán riasztották fel álmából: Wulfgar lerántotta róla a takarót, és meglegyintette a fenekét. 255

- Ébredj, lusta nőszemély! Fontos vendégeink érkeznek ma, és azt szeretném, ha kicsinosítanád magad! Aislinn morcosán dörzsölgette sajgó hátsófelét, de végül csak felkelt, bár Wulfgar árgus szemmel figyelte minden mozdulatát. Amikor Aislinn az ingéért nyúlt, Wulfgar tapsolt egyet, mire szinte nyomban kinyílt az ajtó, és Miderd és Hlynn becipelték a fürdővizes dézsát. Aislinn eltakarta magát az inggel, és magyarázatot kérve, zavartan nézett a két szolgálóról Wulfgarra. - Neked lesz, milady! - felelte Wulfgar. - Illatos fürdő, hogy felvidítson. Sarkon fordult, odasétált az ajtóhoz, de onnan még egyszer visszafordult: A sárga ruhád vedd fel, amit tőlem kaptál! Szeretem rajtad azt a színt! Aislinn dühösen lehuppant az ágy szélére. - Ejnye, no! - dorgálta meg Wulfgar. - Vagy talán nem a kedvem keresed? Elfeledted tán, hogy mi a rabszolga kötelessége? Elmosolyodott. - Nemsokára visszajövök! Vidáman felnevetett, majd kilépett, és gyorsan be is húzta maga mögött az ajtót, nehogy valami eltévedt tárgy kupán találja. Aislinn vonakodva ugyan, de hagyta, hogy a két nő segítsen a fürdésnél, és csak akkor engedte el magát, amikor finoman illatos olajat masszíroztak a bőrébe. Aztán nagy gonddal kifésülték a haját: Aislinn már azt hitte, hogy sohasem hagyják abba. Csodálatos haját feltornyozták a feje búbján, és sárga szalagot fontak bele, azután rásegítették a selyeminget és a sárga bársonyruhát, végezetül a derekára csatolták az arany sodronyzománc övét. Miderd hátrább lépett, hogy megcsodálja Aislinnt. - Ó, milady, nem találok szavakat, oly szép vagy! - mondta boldogan, és könnyek szöktek a szemébe. - Olyan boldogok vagyunk, hogy az úr visszahozott! Aislinn szeretettel ölelte át: - Az igazat megvallva, én is, Miderd - vallotta be -, de azért néha töprengésre késztet a kiismerhetetlensége, hogy nem tudom, megtart-e, vagy mást keres magának. A szégyenlős Hlynn vigasztalóan ölelte át az úrnője derekát, és megsimogatta a hátát, mert nem találta a megfelelő szavakat. Aislinn szorosan magához ölelte, a szeme könnyes lett. Aztán a két szolgáló rendet rakott, mielőtt Wulfgar visszatért volna. Amikor néhány perc múlva belépett, a két nő sietve távozott. Wulfgar keresztülvágott a szobán, a háta mögött összekulcsolt kézzel és szétvetett lábbal megállt Aislinn előtt. Tetőtől talpig végigmustrálta, majd ismét a lány arcába nézett. Aislinn, akit felingerelt ez a tüzetes vizslatás, hűvösen viszonozta a pillantását. Wulfgar közelebb lépett hozzá, megfogta az állat, hogy a szemébe nézhessen, majd könnyű csókot nyomott puha ajkára. - Gyönyörű vagy - mormolta fátyolos hangon. Aislinn-nak kényszerítenie kellett magát, hogy ne simuljon hozzá és ne karolja át a derekát. Wulfgar halkan felnevetett, ahogy ellépett tőle. - De egy rabszolgát nem szabad elkapatni. Gyere le a terembe: a többiek már várnak - szólt vissza, amikor kilépett az ajtón. Aislinn még ajkán érezte a csókját. Apró lábával dühösen toppantott: 256

- Rabszolga vagyok, akinek parancsolgathat! Ennyi, nem több! Semmivel sem tudom meggyőzni, hogy igaz hitvese lennék. Gwyneth is felöltötte a legjobb ruháját, és a titkolódzáson tűnődött, meg a késlekedés okán. Wulfgar ráérősen kortyolgatott a sörből, és a húgát figyelte, aki dühösen járkált fel s alá, közben valahányszor elhaladt előtte, ránézett. - Kirángatsz az ágyból, és nem adod az okát, csupán annyit mondsz, hogy jön valaki! Egy féleszűn kívül ugyan ki más jöhet el egy ilyen isten háta mögötti helyre? - Például te is, drága Gwyneth - jegyezte meg Wulfgar humorosán, és észrevette, hogy a húga szeme haragtól szikrázik. -Te talán kivételnek tartod magad, avagy mindahányan bolondok vagyunk? - Tréfálkozol, bátyám, de nem hiszem, hogy a te nagyra becsült Vilmosod eljönne megnézni a birtokod! - Elvárnád, hogy a király egy kisbirtokos földesurat látogasson meg? Földbirtokosi kötelezettségeimnél nagyobb teher nyomja a vállát. Megértem, hogy nem szakíthat erre időt, főképp, hogy az alattvalói elégedetlenek, csakúgy, mint az enyémek. Gwyneth felkapta a fejét, és valami gúnyos választ vágott a fejéhez, majd oda ment, ahol Ham és Kerwick vaddisznó-és szarvashúst, valamint számtalan apróvadat és szárnyast forgatott nyárson a tűz felett. Gwyneth megvetően mutatott a sülő húsokra: - Ebből egy hónapig jóllaknánk! Pocsékolod az ételt, Wulfgar! - Minden jóban van valami rossz - sóhajtott fel Wulfgar, és elfordult. Bolsgar jött le a lépcsőn, aki a szép ruhában még most is jóképű ember volt. Wulfgar a sajátjából válogatott ki számára ruhadarabokat. Bár az öv szűknek bizonyult Bolsgar derekára, a vállbőség és a hossz még megfelelt. Az öreg nevetve forgott előttük. - Esküszöm, visszanyertem az ifjúságom! - No persze, kölcsönvett ruhában - dohogott Gwyneth. Az öreg végigmérte a lányát, aki Aislinn rőtarany ruháját viselte. - Nocsak! - mondta. - Bagoly mondja a verébnek! Én úgy látom, te is kölcsönvettél ezt-azt. Gwyneth sarkon fordult, hátat fordított, de Bolsgar oda sem figyelt rá, hanem Wulfgarral élvezték a sör kellemes zamatát. Hirtelen kivágódott a kapu, és Wulfgar egyik embere lépett be egy nagy, bőrbe csavart batyuval, amit az urának adott. Halkan súgott valamit Wulfgarnak, aki bólintott. Amikor a férfi kifelé indult, Wulfgar elvágta a csomagot összetartó zsinórt, és kivett egy csomó ruhaneműt, majd a karjára rakta őket. Odament Kerwickhez, aki éppen a munkájába mélyedt. - Kerwick! Wulfgar hangjára a fiatal szász azonnal felállt és felé fordult. De mielőtt kiegyenesedhetett volna, a pillantása a ruhákra esett. Majd csodálkozó tekintete Wulfgarra siklott. - Uram? Wulfgar átnyújtotta a ruhákat. - Igaz, hogy ez a ruha a tiéd? - kérdezte kissé nyersen, amitől a szász ifjú még jobban összezavarodott. - Igen, milord - felelte Kerwick bizonytalanul. - De fogalmam sincs róla, hogy kerültek ide. Nem én hoztam el őket Creganból! 257

- Ha nem vetted volna észre, Kerwick, éppen most hozták őket. Én küldtem értük. - Uram? - mérte végig Kerwick kételkedve Wulfgar nálánál magasabb termetét, és tudta, hogy semmilyen átalakítással nem lehet rászabni. - Nem nekem lesz, Kerwick, hanem neked! - válaszolt Wulfgar a kimondatlan kérdésre. - Vedd el, fejezd be a munkád, és öltözz fel, ahogy egy nemes születésűhöz illik. Kerwick kinyújtotta a kezét a ruhákért, de aztán gyorsan visszahúzta, és előbb beletörölte a durva vászontunikába, azután óvatosan elvette a ruhát Wulfgartól, bár az arcán továbbra is értetlenség tükröződött. Gwyneth megvetően otthagyta a bátyját, és a terem másik végében duzzogott. - A hírnök szerint útban van a vendégünk, és nemsokára ideér jelentette be Wulfgar. Amikor Aislinn lejött a lépcsőn, minden tekintet csodálattal fordult felé, az emberek összesúgtak. A teremben már szép számban gyülekeztek, akik valamennyien a legjobb öltözéküket viselték. Sir Milbqurne és Sir Gowain a lépcső alján álltak, és az ifjabbik lovag oly szájtátva bámulta a lefelé vonuló Aislinnt, hogy az idősebbik - a többiek élénk derűje közepette többször is meglengette a kezét az arca előtt, hogy felébressze a kábulatból. Gowain a kezét nyújtotta Aislinn-nak, és az arca sugárzott a boldogságtól, hogy ő kísérheti oda a többiekhez. - El vakít a ragyogásod, milady! - áradozott. - A nyelvem megbotlik, és nem találom a szavakat, amelyekkel szépséged méltón dicsőíthetném! Aislinn oldalra sandított, Wulfgar felé, és még látta, amint Bolsgar megböki, aztán elbűvölő mosollyal fordult az ifjú lovaghoz: - A nyelved simán forog, sir, és biztosan már sok ifjú lányt elhajoltál vele. Gowainnek nagyon tetszett a dicséret. Büszkén kihúzta magát, és a körülötte állókra nézett, de aztán idegesen nyelt egy nagyot, mert észrevette, hogy Wulfgar is csatlakozott hozzájuk. Gowain arca lángba borult, Wulfgar pedig kérdő tekintetet vetett rá. - Mi az, Sir Gowain? Oly sok a szabad időd, hogy ráérsz dé-vajkodni a rabszolgámmal? Gowain ijedtében majd lenyelte a nyelvét, úgy összezavarodott; hisz az elmúlt néhány napban nyilvánvaló volt, hogy az úr nem sokat törődik a szász szépséggel, és ez reményeket ébresztett benne: hátha lehet még neki is némi esélye. - Á, dehogy, hűbéruram! Dehogy! - tagadott hevesen. - Én csak hódoltam különleges szépsége előtt! Nem akartam bajt! Wulfgar megfogta Aislinn finom kezét, egy kicsit közelebb húzta magához, aztán rávigyorgott a zavartan topogó lovagra. - Megbocsátok! De jól emlékezz erre a pillanatra, és máskor óvatosabban közeledj hozzál Én soha nem rántottam kardot egy nő miatt, de ezért az egyért, Sir Gowain, még a fejedet is félbe-hasítanám! A fiatal lovagnak - és a többieknek - szánt figyelmeztetés után Wulfgar Aislinn-nal együtt visszatért Bolsgarhoz. Az öreg szeme vidáman csillogott, ahogy a lányra nézett. - Ó, milyen igéző is vagy, Aislinn! Vén szememnek jólesik rád pillantani! Csaknem a hatvanadikat taposom, mégsem emlékszem, hogy valaha is láttam volna hozzád fogható tökéletes szépséget! 258

- Igazán kedves vagy, uram! - hajolt meg és bókolt Aislinn az öreg lovag előtt, aztán felnézett Wulfgarra, mert érezte, hogy nézi. - És neked is tetszem, milord? Kötelességem teljesíteni a parancsaidat, de a külsőmön aligha változtathatnék, ha nem nyerné el a tetszésed! Wulfgar a szemébe mosolygott, s bár a tekintetében izzó vágy lángolt, a szavai diplomatikusan semmitmondóak voltak. - Mint mondtam, egy rabszolgát nem szabad elkapatni. Azzal magához szorította Aislinn kezét, és ahogy egymás mellett álltak, elvigyorodott, amikor Aislinn jeges pillantásokat vetett rá, bár a keze remegett az övében, meghazudtolva hűvös viselkedését. - Szép vagy - mormolta Wulfgar. - Mit mondjak még? Aislinn már visszavágott volna, de Wulfgar belefojtotta a szót. - Ne követelőzz! Elegem van, hogy szüntelenül üldözöl! Hagyj kicsit békén! Aislinn duzzogva elfordult, kirántotta a kezét a férfiéból, a tűzhöz ment, ahol Ham sürgött-forgott. - Lakoma lesz? - kérdezte a pecsenyékre pillantva. - Valóban fontos vendégeket várhat! - Igen, milady! - hagyta rá a legény. - Igazán nem sajnált semmit, hogy emlékezetessé tegye ezt a napot. Még most is a főzőkamrában dolgoznak, hogy az úr kedvére tegyenek. Aislinn megfordult, és szemügyre vette Wulfgart, aki remekül mutatott aranyszegélyes sötétzöld bársonytunikájában. A sötét bíborszínű rövid köpenyt a nyakánál csat kapcsolta össze, és az egyik vállán átvetve éppen térdig ért. A felsőruha alatt puha fehér vászoninget viselt. Aislinn-nak eszébe jutottl hogy milyen gonddal varrta számára ezt az egyszerű ruhadara-[ bot, ami pompásan kiemelte a férfi széles vállát, és Aislinn csa magának merte bevallani, hogy az ing sokkal jobban mutat a'\ férfin, mint amikor még csak dolgozott rajta. A férfi hosszú, izmos lábszárán barnásvörös harisnya feszült, amihez keresztpán-1| tos harisnyakötőt vett fel. Wulfgar lenyűgöző megjelenése Ais-linnban valami fájdalmas büszkeséget ébresztett. - Aislinn. Ismerős volt a háta mögött megszólaló hang. Aislinn megfordult, és meglepetten bámult Kerwickre, aki díszes öltözékben állt előtte. Elképedve mustrálta végig a férfit, aztán ragyogó mosolyt villantott rá: - Nahát, Kerwick! Gyönyörű vagy! - kiáltott fel örömmel. - Gyönyörű? - Kerwick megrázta a fejét. - Nem, ez a szó inkább rád illik, mint rám. - De igen, rád is! - Jólesik megint szép holmit viselni - mosolyodott el Kerwick. - Elküldött valaki a ruhámért, és idehozatta - mesélte a férfi még mindig elképedve. - Ki? - kérdezte Aislinn, és ő is arra nézett, ahova Kerwick, vagyis Wulfgarra. - Úgy érted, hogy Wulfgar küldetett el érte Creganba? Elhozatta? - kérdezte döbbenten. Kerwick bólintott, és Aislinn arcán meleg, diadalmas mosoly jelent meg. A boldogságtól elszorult a torka, ezért gyorsan elnézést kért korábbi jegyesétől, és Wulfgar felé indult, de lassan, mert közben a férfit nézte, és tette indítékán tűnődött. Wulfgar, aki megfordult, amikor Aislinn odaért hozzá és megérintette a kezét, mosollyal üdvözölte a lányt. 259

- Cherié - mormolta kedvesen, és gyengéden megszorította Aislinn kezét -, mégis úgy döntöttél, hogy elviseled, bármilyen is a kedvem? - Néha igen, milord, de nem viszem túlzásba - felelte Aislinn, és elbűvölően mosolygott. Wulfgart szinte megigézte a lány ragyogó szeme. Egy hosszú percig álltak, egymás tekintetébe feledkezve, egymás közelségétől boldogan, ismét átélve azt az izgalmat, amely ellenállhatatlanul sodorta őket egymáshoz. Gwyneth hangjára rebbentek szét: - A fattyú és a szajhája! - sziszegte. - Látom, ismét egymásra találtatok! De hát mit is várhat az ember az alacsony szárma-zásúaktól. Bolsgar ráripakodott Gwynethre, hogy elhallgattassa, de szemtelen lánya ügyet sem vetett rá, csak Aislinnt bámulta. - Előkelő öltözék, csak a hasad rontja el az összhatást. Mielőtt még ösztönös reakcióját leküzdhette volna, Aislinn az alig domborodó hasára tette a kezét, és aggodalom jelent meg a szemében. Wulfgar dühös pillantást vetett a testvérére, de igyekezett udvariasan válaszolni. - Ne légy kegyetlen, Gwyneth. Ma nem tűröm el! Mutass tiszteletet Aislinn iránt, vagy menj a szobádba! - Nem vagyok már gyerek - hördült fel Gwyneth. - Egy szajhát pedig nem tisztelek! - Nem, az valóban nem vagy már - hagyta rá Wulfgar -, de én e ház ura vagyok, és te nem szállhatsz szembe velem! Hajlandó vagy engedelmeskedni? Gwyneth összeszorította a száját, fakó szemei résnyire szűkültek, de egyetlen szót sem szólt. Amikor azonban a közeledő Haylanra esett a pillantása, hirtelen ravasz fény villant a tekin-tetében, és mosolyogva fordult Wulfgarhoz: - Itt jön a kedves Haylan! Bizonyára észrevetted, hogy vettem magamnak a bátorságot, és megosztottam vele szegényes ruhatáram. Minden szem a fiatal özvegyasszonyra szegeződött. Öltözékében Aislinn felismerte a saját mályvaszínű ruháját. Haylan ugyan alacsonyabb és gömbölyűbb volt Aislinn-nál, a ruha mégis kiemelte sötét szépségét. Az özvegy, akit az elmúlt napok eseményei felbátorítottak, odajött hozzájuk, és megállt Wulfgar mellett, mégpedig ügyesen Aislinn és a férfi közé fúrta magát, majd kihívóan felmosolygott Wulfgarra. Az ujját végighúzta a férfi mellkasán a köpeny széle mentén. - Jól festesz, uram! - lehelte. Aislinnt mintha ostorcsapás érte volna: kihúzta magát, és gyilkos pillantást vetett az özvegyre. Kínzó vágy fogta el, hogy belekapjon a nő hosszú, fekete fürtjeibe, és egy jól irányzót rúgással elpenderítse onnét. Keze mintegy véletlenül az övén függő tőr markolatára csúszott, miközben a szeme szórakozottan időzött Haylan fekete haján. Haylan a férfihoz dőlt, kerek keblét könnyedén Wulfgarhoz nyomta, és a keze a bársonytunikát simogatta, miközben csábosán pislogott fel rá. - Akarod, hogy távozzam, milord? - csattant fel Aislinn hangja. - Nincs szándékom megzavarni az élvezetedet! Az utolsó szót mézédesen, de kérdő hangsúllyal ejtette ki. Wulfgar sietve bontakozott ki az özvegy karjából, odább vezette Aislinnt. Gwyneth és Haylan bosszúsan néztek utánuk. 260

- És még rám mondják, hogy buja vagyok - méltatlankodott Aislinn félhangosan. Wulfgar halkan elnevette magát: - Az biztos, hogy az özvegy a valóságnál többet képzel. Én azonban őszintén aggódtam a testi épségéért, amikor láttam, hogy vérszomjasán méregeted. Aislinn kiszabadította a karját Wulfgar markából: - Ne felhőzze a napod aggodalom, milord - mondta, és megjátszott alázatossággal hajolt meg. - Én csak egy rabszolga vagyok, aki békén tűri mások kegyetlen szeszélyeit, s ha dühösen megtámadnának, csak védekeznék, ha te másképp nem parancsolod. Wulfgar elvigyorodott, és megdörzsölte a mellét, amit még most is Aislinn éles körmének nyomai éktelenítettek. - Igen, volt már szerencsém megtapasztalni, hogy milyen gyengéd és gyámoltalan vagy, s tudom, hogyha az özvegy egyszer felingerelne, annak is örülhetne, ha egy szál hajjal megúszná. Aislinn már éppen vissza akart vágni, amikor hirtelen megváltozott az arckifejezése: csodálkozva nézett a kapura, ami egy széllökéstől kivágódott. Amikor leülepedett a por, Sweynt pillantotta meg: összefont karral állt, és ő is finom ruhát viselt. A viking körülnézett, aztán boldogan felnevetett, hogy a falak is beleremegtek. - Jön már, Wulfgar! - dörögte. - Nemsokára itt lesz! Wulfgar kézen fogta Aislinnt, Bolsgarhoz vezette, akit megkért, hogy tartsa ott a lányt. Aislinn durcásságával mit sem törődve otthagyta őket, és Sweynhez ment. Megállt mellette, hogy az érkező vendéget fogadja. Hamarosan apró paták dobogása, fújtatás és lihegés hallatszott, majd szandálcsattogás, végül a sugárzó mosolyú Dunley atya jelent meg a kapuban. A vendégkoszorú döbbenten meredt rá, és itt is, ott is összesúgtak az emberek. A szent férfiú Wulfgarhoz és Sweynhez lépett: összedugták a fejüket, halkan és hosszan pusmogtak. Az értetlenség csak tovább nőtt, amikor Wulfgar az atyát az asztalhoz vezette és bort töltött neki. A barát elfogadta az italt, egy hajtásra kiitta, majd köszönetképpen biccentett. Megköszörülte a torkát, komoly képpel felállt a negyedik lépcsőfokra, szembefordult az összesereglett emberekkel, és a kezében levő kis aranykeresztet feltartva vára-kozóan körülnézett. A teremben csend lett, az emberek lélegzetvisszafojtva lesték, hogy mi történik. Wulfgar megállt a pap előtt, majd intett Bolsgarnak, aki végre megértette, hogy mi végre van ott a pap. Aislinn kezét, mely a karján pihent, magasra emelte, és a döbbent lányt Wulfgar mellé vezette. Dunley atya bólintott, megfogta Aislinn kezét, majd Darkenwald lordja letérdelt a padlót borító nádtörekre, és gyengéden maga mellé térdepeltette a lányt. Maida, akit elkábított a meglepetés, egy padra rogyott. Kerwicknek egy pillanatra összeszorult a torka, de aztán furcsa boldogság töltötte el, hogy Aislinn végre eléri, amire a legjobban vágyott. Gwynethen elkeseredés vett erőt, hiszen ezzel füstbe ment a reménye, hogy Darkenwaldban valaha is hatalmat szerezhet vagy tiszteletet vívhat ki. Végül pedig Haylan, amikor felfogta a szertartás jelentőségét, szipogni, majd zokogni kezdett, mert míg a pap halk, monoton hangon megáldotta a frigyet, az özvegy meghiúsulni látta merész vágyait. 261

Wulfgar hangja erősen és tisztán csengett, amikor az eskü szövegét ismételte, és különös módon éppen Aislinn zavarodott bele a mondanivalójába: megbicsaklott a nyelve, amikor kábul-tan elismételte a pap szavait. Wulfgar talpra segítette, és Aislinn kótyagosan állt, míg az atya a ceremónia utolsó mondataival végzett. Hirtelen ráébredt, hogy az atya már harmadszor ismétli ugyanazt a kérdést: - Micsoda? - mormolta még mindig kábultan. - Én nem... A pap előrehajolt, és komolyan megkérdezte: - Megcsókolod-e ezt az embert, hogy megpecsételd az esküvésed? Aislinn Wulfgar felé fordult: alig tudta elhinni, ami történt, félig-meddig azt képzelte, hogy ébren álmodik. Egy hatalmas csattanás törte meg a csendet. Sweyn egy söröskupát csapott le az asztalra, a habja szerteszét fröccsent. - Éljen Wulfgar, Darkenwald lordja! - bömbölte a viking. Hatalmas éljenzés reszkettette meg a falakat. Wulfgar embereihez a jobbágyok is csatlakoztak. Ekkor a kupa ismét az asztalon döndült: - Éljen Aislinn, Darkenwald úrnője! És ha eddig hangos volt is a kiáltás, ezúttal még a szarufák is megremegtek, és félő volt, hogy a mennyezet rájuk omlik. Aislinn végre felfogta, hogy mi történt, és boldog sikollyal Wulfgar nyakába vetette magát, nevetett és sírt, és összevissza csókolta a férfit. Wulfgar végül eltolta magától, hogy lecsilla-podjék, és nevetett a lányt elragadó féktelen boldogságon. Wulfgar kezéből Sweyn kapta ki Aislinnt, hogy megölelje, majd cuppanós csókot nyomjon az arcára. Aislinnt kézről kézre adták a lovagok, Milbourne és Kerwick - majd a többiek. Végül ismét visszajutott Wulfgarhoz. A lány arca kipirult az izgalomtól. Wulfgar átölelte és hosszan megcsókolta. Aislinn most nem tartotta vissza magát, hanem szenvedélyesen viszonozta a csókját, a szíve úgy teli volt boldogsággal. Egymást átölelve lassan táncolni kezdtek, miközben az emberek kurjongattak és harsányan biztatták őket. A hangos tetszésnyilvánítás közepette csak három nő ült komor arccal. Maida kétségbeesetten felnyögött, amikor magához tért a megdöbbenés keltette kábulatból, és haját tépve kirohant a kastélyból. Gwyneth lassan felment a szobájába, ahol szótlanul ült a tűz elé, Haylan pedig zokogva követte Maidat. Aislinnt jókívánságokkal halmozták el, és a sok hátba verege-téstől már alig kapott levegőt. Míg táncolt, a gondolatai csupán egy körül forogtak: Wulfgar! Az én Wulfgarom! Az én Wulfgarom! E szavak elhomályosítottak benne minden mást. Söröshordókat vertek csapra, egyik bortömlő a másik után ürült ki. Húst vágtak, kenyeret szeltek, és a sok pohárköszöntőtől egyre zagyvábban beszélt mindenki. Wulfgar hátradőlt a székben, élvezte az ünnepséget és a sok mutatványost, zsonglőröket, akrobatákat és zenészeket, akiket sietve csődítettek a kastélyba, s akik most remekül szórakoztatták a vidám társaságot. De Aislinn Gowain szavaira emlékezett leginkább, aki az újdonsült házasok elé kiállva előadta versét: Szebb rózsát nem ismert szívem, s nem nyert kóbor lovag. Szépsége oly fennkölt csoda, más leány fel nem ér oda. 262

Korom az éje, gyász a napja, midőn e rózsa leszakasztva végképp az oltár előtt... Gowain magasra emelte a kupát, és e szavakkal fejezte be: Te vigasztalj, ivótülök! Aislinn láthatóan gyönyörűséggel kacagott fel, és a vidám dí-nomdánom folytatódott. Wulfgar valamivel később felállt, megköszörülte a torkát és figyelmet kért. Tekintete megállapodott a jókedvű arcokon, jobbágyén és harcosén, íjászén és bortermelőén. Várakozva néztek rá mind, és amikor Wulfgar megszólalt, franciára fordította a szót, hogy az emberei is megértsék. A job-bágyok Kerwicket állták körül, hogy fordítsa le számukra Wulfgar szavait. - Legyen ez a nap felejthetetlen a városainkban! Úgy tartsuk meg emlékezetünkben, mint a normannok és a szászok egyesülését! - kezdte Wulfgar megfontoltan. - Mostantól e helyt a béke uralkodik majd, s a föld bőséget ad. Hamarosan hozzálátunk, hogy várat építsünk, ahogyan a király rendelte, s ez megvédi majd Cregant és Darkenwaldot. A vár köré vizes-árkot ásunk, falait pedig a lehető legerősebbre rakjuk, mely mögött veszély esetén normann és szász egyaránt menedéket talál majd. Azok a katonáim, akik úgy kívánják, mesterséget választhatnak, kereskedők lehetnek vagy kézművesek, amiből megélhetnek. Biztonság és nyugalom lesz nálunk. Szükség lesz kőművesekre, ácsokra, szabókra és kereskedőkre. Sir Gowain, Sir Beaufonte és Sir Melbourne beleegyeztek, hogy velem maradnak mint vazallusaim. Mi továbbra is megvédjük az embereket. Wulfgar elhallgatott, mire a tömegben itt-ott találgatások hangzottak el. - Szükségem van egy pénzváltóra vagy inkább főispánra, aki becsületes a szászokkal és normannokkal. Kisebb ügyekben a nevemben intézkedhet, és feljegyez mindent, ami történik. Egyetlen csere, eladás, házasság, születés vagy birtoklás sem hivatalos addig, amíg ő fel nem jegyzi. Könyvében az első Lady Aislinn-nal kötött házasságom lesz. Wulfgar ismét szünetet tartott, és körülnézett. - Úgy tudom, hogy a szászok között van valaki, aki mindkét nyelvet beszéli: egy nagy tudású ember, aki páratlanul ért a számokhoz, és aki éppoly becsületes is. Cregani Kerwickre ruházom hát a hivatalt, és mától Darkenwald főispánjává nevezem ki! Meglepett kiáltások hallatszottak mindenhonnan, csak Aislinn hallgatott döbbenten. Az elképedt Kerwicket Wulfgar elé lökdösték, majd üdvrivalgás tört ki. Kerwick először Aislinnra nézett, ujjongó boldogsággal pillantott rá, aztán Wulfgarra, aki komolyan tekintett a szászra: - Képesnek érzed-e magad a feladat elvégzésére, Kerwick? Az ifjú szász büszkén felemelte a fejét, és így válaszolt: - Igen, milord! - Akkor hát mostantól nem vagy rabszolga, hanem Darkenwald ispánja. Azokban az ügyekben, melyeket rád bízok, hatalmadban áll a nevemben ítélkezni. Te leszel a kezem, ahogy Sweyn a karom, és megbízom benned, hogy pártatlan és igazságos leszel mindenkihez! - Megtisztelsz, milord! - mondta Kerwick alázatosan. Wulfgar elmosolyodott, majd halkan, hogy csak Kerwick hallja, hozzáfűzte: - Kössünk békét Kerwick az asszonyom kedvéért. Kezet adott, és Kerwick elfogadta a felé nyújtott jobbot. 263

- Az úrnőd és Anglia kedvéért! Kezet fogtak, mint a testvérekhez illik, aztán Kerwick elfordult, hogy fogadja a szászok és normannok jókívánságait. Wulfgar újból leült, és amikor megérezte Aislinn tekintetét, ő is ránézett. - Férjem! - suttogta Aislinn, mintha meglepné a szó, de a szeme ragyogott. Wulfgar halkan elnevette magát, és megcsókolta Aislinn kezét: - Feleségem! - mormolta viszonzásul. Aislinn hozzádőlt, megsimogatta, és kacéran elmosolyodott. - Nem gondolod, milord, hogy későre jár? Wulfgar szorosan fogta Aislinn kezét, és szélesen elvigyorodott: - Valóban, hölgyem, nagyon is késő van. - Mit tehetnénk, hogy állíthatnánk meg az időt? - kérdezte Aislinn halkan és szerelmesen. Szabad kezét Wulfgar térdére tette, és ott is hagyta. Más talán csak egy apró gesztusnak vélhette volna, de őket kölcsönös gyönyörűséggel töltötte el, és érezték, hogy nem türtőztethetik már magukat sokáig. Wulfgar szemében kajánság csillogott. - Nem tudom, asszonyom, hogy kíván-e lepihenni, de én hamarosan nyugovóra szeretnék térni. - A, uram, a gondolataimban olvas - mosolygott Aislinn. -Egy ilyen fárasztó nap végén magam is az ágyra gondoltam. Szerelmes tekintetük találkozott, és a ki nem mondott ígéret felajzotta mindkettőjüket, bár beváltására még várniuk kellett, mivel hirtelen Wulfgar emberei sereglettek köréjük, és vállukra kapták urukat, majd kézről kézre adva letették a terem közepén, miközben Aislinn jót mulatott a jeleneten. Akkor lepődött csak meg, amikor Kerwick őt is felkapta, aztán átadta Milbourne-nak, onnan továbbkerült Sweynhez, majd Gowainhez. A terem közepén aztán Aislinn Wulfgar karjába omlott: hálás volt, hogy biztonságba jutott, de a nevetést csak nem tudta abbahagyni. Wulfgar is vele tartott, s közben szorosan magához ölelte, de aztán ismét elszakították őket egymástól. Egy kendővel bekötötték Wulfgar szemét, Sweyn megpörgette, és arra intették, hogy találja meg ifjú feleségét, ha még ma éjszaka ágyba akarja vinni. Wulfgar hátravetette a fejét, és szívből kacagott: - Ó, te asszony! Hol vagy hát? Gyere ide, hadd kapjalak el! Aislinnt nők vették körül, akik figyelmeztették, hogy csendben maradjon! Aislinn elfojtotta a kacagását, és csillogó szemmel figyelte a férjét, aki a hölgykoszorúban próbálta megtalálni. Szoknya suhogott: Wulfgar odakapott, és Hlynn akadt a kezébe. A fiatal lány felvihogott, és Wulfgar azonnal továbblépett. Ekkor Miderdet lökték a karjába, de elég volt a nő vaskos karját megérinteni, hogy tudja: nem a feleségét fogja. Könnyedén sétált a nők között, néha megérintette az egyiket, vagy megállt a másik mellett. Aztán egyszerre csak megtorpant, mert egy illat csapta meg az orrát. Villámgyorsan megfordult. Kinyúlt, ujjai rákulcsolódtak egy kecses csuklóra. A foglya nem szólt, bár amint közelebb húzta, egyre gyakrabban hallatszott elfojtott kuncogás a tömegből. Tapogatózó keze posztót simogatott, jóllehet. Aislinn puha bársonyruhát viselt, majd lassan gömbölyű kebelre csúszott, miközben a nézők egyre jobban derültek. 264

- Az asszonyod figyel téged! - kiáltott fel valaki. De Wulfgar nem tágított: keze a lány karcsú derekára fonódott, a karjába vonta, és az ajkát kereste. Boldogan elmosolyodott, mielőtt szenvedélyesen megcsókolta volna, és rögtön érezte hogy a nő is forrón viszonozza a csókját. A hozzásimuló igé-ző testtől felforrt a vére. _ Más nőt ölelgetsz, milord! - hangzott egy újabb kiáltás. Wulfgar fogta a kendőt, és anélkül, hogy a csókolózást abbahagyta volna, lerántotta magáról. A szeme Aislinn ibolyakék szemébe mélyedt. Ifjú asszonya majd megszakadt a nevetéstől, ahogy szétváltak, majd lerázta magáról a posztóköpenyt, amit valaki a vállára terített. A kezét Wulfgaréba csúsztatta, míg Sir Gowain sörrel kínálta az urát. - Mi a titkod, uram? - vigyorgott az ifjú lovag. - Honnan tudtad biztosan, mielőtt még hozzáértél volna, hogy ő az, pedig a szemed kendő takarta? Könyörgöm, valld be az igazságot, hogy mi is okuljunk belőle! Wulfgar lassan elmosolyodott: - Minden nőnek megvan a saját illata, lovag urak. Vásárolhatnak illatosítót a vásárban, de alatta ott érződik a saját illatuk, amiről meg lehet ismerni őket, mert mindé másmilyen. - Valódi szakértő vagy, milord! - nevetett Sir Gowain. - Nem tagadom - vigyorodott el Wulfgar. - De egy kétségbeesett, mindenre elszánt ember áll előtted, azt se feledd, lovag! Nem szeretnék még egy éjszakát az istállóban Hun mellett, a szalmán tölteni! A lovag felvonta a szemöldökét, és Aislinnra pillantott: - Ami azt illeti, uram, megértem, hogy miért. Aislinn enyhén elpirult a bókra, majd a társaságot otthagyva elindult a lépcső felé. Felfelé menet megállt, s Wulfgarra nézett, aki mindvégig követte a tekintetével, és bár látszólag beszélgetésbe mélyedt Sir Gowainnel, szerelmes pillantása egy percre sem hagyta el Aislinnt. A felesége rámosolygott, aztán továbbindult, de amíg be nem tette a hálószoba ajtaját, magán érezte a férfi tekintetét. Miderd és Hlynn már odabent várták. Szeretettel megölelték, aztán odavezették a tűz elé. Segítettek neki a vetkőzésben, majd egy puha selyeminget adtak rá. Aislinn álmodozva üldögélt a tűz előtt, míg Miderd kifésülte a haját. Hlynn közben rendbe tette a szobát, gondosan összehajtogatta és eltette a ládába a ruhákat, majd hívogatóan kiterítette az ágyra a prémeket. Kint sötét éjszaka volt. Az ablaktáblákat kitárták, hogy beáradjon a friss, hűvös levegő, mely meglebbentette a falikárpitokat. Miderd és Hlynn még egyszer boldogságot kívántak,! aztán távoztak. Aislinn egyedül maradt, de a szíve teli voltl izgatott várakozással. Lentről felszűrődött a nevetés, és Ais-l linn-nak táncolhatnékja támadt. Nevetett, amikor eszébe ju-l tott, hogy mennyire megdöbbent mindenki, amikor az aprói barát megjelent a kastélyban. Wulfgar úgy intézte, hogy azl utolsó percig senki ne sejtsen semmit! Büszkeség töltötte el,l amikor Wulfgar Kerwick iránti bőkezűségére gondolt. Wulf-| gar igazi férfi, és nincs nála jobb földesúr sem. Boldog álmodozásba merülve üldögélt, de hirtelen felriadt:! halk zörej ütötte meg a fülét. A hang irányába nézett, és látta, hogy az ajtó lassan kinyílik. Maida surrant be, majd óvatosan becsukta az ajtót. 265

- Az a kettő már elment? - kérdezte panaszosán. - Megőrjít az állandó karattyolásuk! - Ne beszélj így Hlynnről és Miderdről, anyám! A barátnőim, és a bajban mindig mellém álltak! Aislinn hirtelen észrevette, hogy Maida rongyokat visel. - Wulfgar nem örül majd, ha így lát - mondta bosszúsan. -Talán azt akarod másokkal elhitetni, hogy Wulfgar rosszul bánik veled? De hisz ez nem igaz! Az örökös rosszindulatú szur-kálódásod és gúnyolódásod ellenére is emberséges veled! Maida dühös képet vágott, és mintha meg sem hallotta volna a lánya szavait, rázendített: - Férjhez ment! Férjhez ment! Életem legsötétebb napja ez! - kiabálta, s a kezét az égnek emelte. - Bosszútervem éppen az volt, hogy fattyút szülj a fattyúnak! Fattyút a fattyúnak! - ismételte gúnyos mosollyal, aztán vihogni kezdett. - Mit beszélsz? - állt föl Aislinn meglepetten. - De hát ez életem legboldogabb napja! Azt hittem, te is örülsz, hogy férjhez megyek! - Nem! Nem! - tiltakozott az öregasszony. - Megfosztottál a bosszútól! Már csak azt szerettem volna megérni, hogy gyötrelmek között fetrengjen az, aki szegény Erlandomat lemészárolta! - De azt nem Wulfgar tette! Ragnor kardja végzett vele! - Ugyan! - legyintett az anyja, mint akit az ilyen jelentéktelen különbség nem érdekel. - Mind a kettő normann, és minden normann egyforma - nem számít, hogy kinél volt a kard. Mind niegfizet a bűnért! Maida dühében tovább kiáltozott. Aislinn igyekezett megnyugtatni, de az anyja nem csillapodott le, hanem egyre csak a kezét tördelte. - De Ragnor már elment, és Wulfgar van itt, ő pedig jó földesúr, és a férjem! E szavak hallatán Maida viselkedése hirtelen megváltozott. Az ajkai gúnyos vigyorba torzultak, a pillantása ide-oda cikázott a szobában. Aztán leguggolt a tűz elé, és egy ideig szótlanul, mozdulatlanul bámult a lángokba. - Anyám - szólította meg Aislinn -, jól vagy? Látta, hogy Maida ajkai mozognak. Közel hajolt hozzá, de még így is alig hallotta az elsuttogott szavakat. - Igen, ez a normann kéznél van... sőt, amott fekszik az ágyamban. - Az asszony szeme csillogott, aztán hirtelen megfordult, mint aki meglepődött azon, hogy Aislinn is ott van. A szeme először tágra nyílt, aztán résnyire szűkült. Maida kuncogni kezdett, rábámult Aislinnra, de nem ismerte fel. Rongyait megigazgatva sietett ki a szobából. Lábdobogás hallatszott a folyosón, nevetés és durva tréfák harsantak, aztán kivágódott az ajtó, és belökték Wulfgart, akit szokás szerint a küszöbig ölben hoztak fel. Aislinn a tűznél ülve megfordult, látta, hogy Sweyn és Kerwick elálltak a többiek elől az utat, nehogy ők is benyomuljanak. Wulfgarnak végül sikerült becsuknia az ajtót, és amikor kettesben maradtak, a tekintete Aislinnt kereste. A lány a tűz előtt ült, a könnyű selymen át kirajzolódott gyönyörű teste. A látvány felpezsdítette Wulfgar vérét, de nem mert közeledni, mert nem volt biztos a fogadtatásban. Aislinn nyugodtan ült, nem bátorította, hogy éljen férji 266

jogaival. Eljött a pillanat, de Wulfgar se földesúr, se úr nem volt, csak egy zavart újdonsült férj. Azután az ajtóra mutatott: - Úgy gondolták, hogy együtt kell töltenünk az éjszakát... -magyarázta. Aisiinn még most sem válaszolt. Wulfgar levetette a köpenyét, szépen összehajtogatta, aztán az övét is lecsatolta, és mindkettőt a helyére rakta. Aislinn nem szólt, csak nézte, de ahogy a tűz előtt ült, árnyékban maradt az arca, így Wulfgar nem láthatta, milyen gyöngéd szeretettel figyeli. A férfi leült az ágy végébe, aztán ismét felállt, hogy a helyére akassza a tunikát. Aislinn továbbra is hallgatott. Wulfgar megpróbálta kivenni az arckifejezését, de most sem sikerült. - Ha nem érzed magad jól, Aislinn - mormolta végül Wulfgar, és a hangja elárulta csalódottságát -, nem erőltetlek, hogy ma éj szaka... Ujjával ügyetlenül babrált az ing nyakát összefűző zsinórral -életében először fordult elő vele, hogy zavarban volt egy nő társaságában. Lehet, hogy a házasság kisebb élvezet? - kesergett magában Wulfgar. Aislinn végre felállt, odament hozzá, kivette a kezéből a zsinór végét, és egy pillanat alatt kibogozta. Aztán a férfi inge alá nyúlt, a kezét a derekára tette. - Én kedves Lord Wulfgarom! - suttogta lágyan. - Olyan jól adod az ostoba vőlegényt, hogy netán mutatnom kell az utat oda, ahol pedig oly sokat játszottál azelőtt? Feljebb tolta az inget, majd lehúzta a férfiról, aztán átölelte a nyakát, és addig húzta magához, amíg szétnyílt ajka egybe nem forrt a férfiéval. Szorosan Wulfgarhoz simult, a keze a férfi hátát simogatta, és úgy csókolta, hogy a férfi kéjesen felsóhajtott. Wulfgar gondolatai kőgörgetegként zúdultak alá, s leérve ezernyi érzéssé robbantak szét: zavart, meglepetést és nem utolsósorban gyönyört érzett. Korábban azt hitte, annál odaadóbb már nem lehet valaki, mint ahogy a lány régebben viselkedett, de most egészen más oldalról ismerte meg Aislinnt: forró csókjaival szándékosan korbácsolta fel a férfi vágyát, és közben úgy simogatta, hogy Wulfgarnak a lélegzete is elakadt. Egykor bolondul azt képzelte, hogy tudja, mi jár egy nő fejében, de ez a nő megtanította, hogy ahány nő, annyiféle, és egyiket sem szabad f él vállról venni. Aislinn hagyta, hogy a selyeming lecsússzon a válláról a földre, aztán ismét átölelte Wulfgart, és odaadóan hozzásimult. Wulfgar néhány percig bénultan állt. A melléhez nyomódó puha keblek gyönyörűséggel töltötték el. Abban a percben meggondolta magát, már ami a házasságot illette. Lehajolt, és a karjába kapta Aislinnt, majd az ágyhoz vitte, letette, és ő is gyorsan meztelenre vetkőzött. A holmiját rendetlenül a földre hajította: Aislinn nem emlékezett, hogy valaha is tett hasonlót, amióta ismerte. Amikor Aislinn mellé feküdt, az asszony élvezettel adta át magát a si-mogatásának, s tapasztalatlanságát meghazudtoló merészséggel viszonozta. Wulfgar sóvár vágya legyőzött benne minden más érzést. A férfi remegő szájjal csókolta Aislinn ajkát, majd a nyakát, aztán lejjebb is, ott, ahol a szíve dobogott. Aislinn teste ívbe hajlott a gyönyörtől, egy pillanatra kinyitotta a szemét, és a látványtól megdermedt. Sötét árny magasodott föléjük, fémen csillant a fény Wulfgar háta mögött. Aislinn felsikoltott, és megpróbálta ellökni magától a férfit. Wulfgar a kiáltásra meglepetten hátrafordult, így a fegyver csupán a vállát 267

érte. Wulfgar agya elborult, torkon ragadta a szerencsétlen támadót, aki csak hörögni bírt. Wulfgar tomboló dühében a tűzhöz ráncigálta, és amikor a lángok megvilágították a nyomorultat, Aislinn az anyjára ismert, aki halálküzdelmében már levegő után kapkodott. A lány kipattant az ágyból, és odarohant, hogy lefogja a férje kezét. - Ne! Ne! Wulfgar, ne öld meg! Őrjöngve rángatta a férfi karját, de az olyan vasmarokkal szorította az anyja torkát, hogy Aislinn képtelen volt lefejteni róla az ujjait. Maida szeme már kidülledt, az arca elfeketült. Aislinn zokogva fordította maga felé Wulfgar arcát: - Wulfgar, az anyám őrült! Engedd el, kérlek, hadd éljen! Wulfgar haragja csillapult, elengedte az asszonyt, aki a padlóra zuhant, és ott vonaglott, hogy a fojtogatás után levegőt kapjon. Wulfgar lehajolt, és felvette az öregasszony mellett heverő szekeréét, hogy alaposabban szemügyre vehesse. Homályos emlék kínozta, de egy perc múlva ráeszmélt, hogy mit is tart a kezében: Kerwick szekercéjét, amivel a szász korábban rátámadt. A felismerés kiült az arcára, ahogy az öregasszonyt nézte. Hirtelen megfordult, és Aislinn szemébe nézett. Az kitalálta a gondolatát, és rémületében elakadt a lélegzete. - Nem! Nem igaz, Wulfgar! - kiáltotta szinte sikoltva. -Nincs részem ebben! Az anyám, ez igaz, de esküszöm, hogy nem szólt róla előre! Aislinn elkapta a férfi kezét, és a fegyvert a saját szíve ellen fordította. - Ha kételkedsz bennem, itt és most tisztázhatsz mindent. Nem nehéz egy életet kioltani - mondta, és addig húzta a férfi kezét, amíg a fegyver a melléhez nem ért. A férfira emelte a te-kintetét, a szemébe könnyek gyűltek, és leperegtek az arcán, onnan pedig a keblére. - Egy mozdulat az egész - suttogta. Maida végre levegőhöz jutott: gyorsan feltápászkodott, és kimenekült a szobából. A két fiatal azonban észre sem vette, mert egymás szemébe mélyedve mindegyik az igazságot próbálta kideríteni. Még az ajtócsapódásra sem rezzentek össze. Wulfgar habozását látva Aislinn ismét közelebb akarta húzni magához a fegyvert, de a férfi ellenállt a sürgető mozdulatnak. Ekkor Aislinn nekidőlt a bárd élének, s kiserkedt vére összeke-veredett a férfiéval. - Uram - mormolta Aislinn halkan -, ma Isten előtt esküt tettem, s mivel ő a tanúm, az esküm szent. Egyek vagyunk, ahogy a vérünk is összekeveredik a pengén. Egy gyermek növekszik a méhemben, és mindenre esküszöm, ami szent, hogy ő a tiéd, és mi ketten benne egyesülünk, mert olyan apára lesz szüksége, mint amilyen te vagy. Aislinn ajka megremegett, amikor a férfi szemébe nézett. Wulfgar érezte, hogy őszintén beszél, és többé képtelen volt ellenállni neki. Szitkozódva belevágta a szekeréét az ajtófélfába, ahonnan az a földre hullott. Wulfgar lehajolt, a karjába kapta Aislinnt, és boldog önfeledtséggel addig forgott vele körbe-körbe, amíg Aislinn könyörögni nem kezdett, hogy hagyja abba. A férfin ismét úrrá lett a vágy, és az ágy felé indult, de Aislinn megérintette a vállán lévő sebet, és némán megrázta a fejét. Leültette a férjét az ágy szélére, gondosan kenőcsöt és kötést tett rá, aztán eltette az orvosságoskosarat. Visszament Wulfgarhoz, föléhajolt, a melle könnyedén súrolta a férfi mellkasát, a szája pedig mohón tapadt a férfiéra. 268

Wulfgar felnyúlt, átölelte, megpróbált ráfeküdni, de Aislinn határozottan visszanyomta a párnára. Wulfgar felnézett rá, s a tűz fényében a szeméből akarta kiolvasni, hogy mit akarhat. Aislinn rámosolygott, és ráfeküdt. Wulfgart elragadta a szenvedély, és a sebe nem akadályozta semmiben sem, sem akkor, sem később... jóval később sem.

269

XXI. FEJEZET Wulfgar másnap hajnalban ébredt, de nem mozdult, nehogy felébressze a vállán békésen szunnyadó feleségét. Jóllehet korán volt még, tisztánlátását ez sem homályosította el, s biztosan tudta, hogy soha azelőtt nem volt olyan gyönyörben része, mint előző éjjel. Az asszony önfeledt szeretkezése feletti csodálkozásából még most sem tért magához. Wulfgar nem egy nőt ismert az udvarban, akik leeresz-kedően fogadták a közeledését, és tétlenül várták, hogy felkorbácsolja bennük a szenvedélyt. Volt dolga szerelmet mímelő utcanőkkel, akiknél csak a pénz reménye váltott ki némi lángolást. De most szenvedélyét szenvedéllyel viszonozták, sőt csaknem túltettek rajta, simogatásért simogatást kapott cserébe, és a beteljesülésre Aislinn ugyanúgy sóvárgott, mint ő: egymás vágyát felkorbácsolva együtt jutottak el a csúcsra, hogy aztán a boldog kielégültséget ismét felválthassa a mohó szerelemvágy. Aislinn hozzásimult, a lehelete a bőrét csiklandozta. Lehet, hogy ez a mellette alvó gyengéd teremtés egy magáról megfeledkező, merész és ledér kis nő volt az éjjel? E pillanatban eszébe ötlött más is: Maidával nem tud mit kezdeni, de ha Aislinn igazat szólt, akkor a Maidával kapcsolatos gondokat ráhagyhatja a feleségére. Tisztában volt Aislinn céltu-datosságával. Megbirkózik ezzel is gondolta. De ha hazudott?... Wulfgar megfogadta, hogy a jövőben óvatosabb lesz. Aislinn mocorogni kezdettr és a férfi feljebb húzta a prémta-karót az asszony vállán. Wulfgar elmosolyodott: az előző nap kimondott eskü teljesen megváltoztatta Aislinnt. A szertartás során ő, Wulfgar magára vállalta a felelősséget Aislinn biztonságáéit és boldogságáért, míg Aislinn megfogadta, hogy hűséges és engedelmes felesége lesz. Wulfgar majdnem felnevetett erre a gondolatra, de szíve ártatlanságában mit sem sejtett abból, hogy mit is jelent Aislinn urának lenni. Aislinn felsóhajtott, és közelebb bújt hozzá. Kinyitotta a szemét, és a férfi széles mellkasa felett a tűzhely felé pillantott, aztán felnézett Wulfgarra, és a tekintete találkozott a férfi pillantásával. Aislinn átölelte, és könnyű csókot lehelt az ajkára. - Hagytuk, hogy kialudjon a tűz - sóhajtott fel Aislinn. Wulfgar elmosolyodott, és a szeme pajkosán villant: - Felélesszük? Aislinn vidáman felkacagott, és meztelenül kiugrott az ágyból. - Én a kandalló tüzéről beszéltem, szerelmem. Wulfgar leugrott az ágyról, és elkapta Aislinnt, aki épp az ágyat igyekezett megkerülni. Odahúzta magához, az orrát belefúrta a nyakába, és átölelte a derekát. - Ó, te nőszemély, milyen bűverőt bocsátottal rám? Ha a közelemben vagy, alig tudok a dolgaimmal törődni. Aislinn szeme ragyogott, ahogy átkarolta a férfi nyakát: - Örömet okozok neked, milord? - Ó, de még mennyire - sóhajtott fel Wulfgar. - Ha csak egy ujjal hozzám érsz, remegni kezdek! Aislinn felkacagott, és harapdálni kezdte a 270

fülcimpáját: - Hát akkor beismerem, hogy én is így vagyok vele! Az ajkuk találkozott, és jó időbe telt, mire leértek reggelizni. Bár későre járt, Miderden és Hlynnen kívül senkit sem találtak. A két szolgáló gondosan kitakarított, friss nádtörekkel és illatos füvekkel szórták fel a padlót, az utóbbival azért, hogy elűzze az előző éjszakai ünneplés után uralkodó nehéz szagot, ízletes, disznóhússal és tojással körített zabkása rotyogott a tűzön, és amikor asztalukhoz ültek, Miderd azonnal eléjük tette az ételt, Hlynn pedig friss, hideg tejet hozott. Csendben kezdtek falatozni. A nyitott ajtón túl is furcsa nyugalom honolt, az előző napi vidámságból aznapra semmi sem maradt. Kis idő múltán Kerwick lépett be a terembe. Kimérten lépkedett, a hajából víz csöpögött. Bizonytalankodva leült az asztalhoz, erőtlenül Aislinnra mosolygott, és kialvatlanságtól vörös szeme arca sápadtsága mellett még feltűnőbb volt. A moso-lya lehervadt, amikor az orrát a zabkása illata megcsapta. A kezét hirtelen a gyomrára szorította, felnyögött, és kirohant a kastélyból a csermely irányába. Aislinn álmélkodva mosolygott, Miderd viszont nevetve nézett a meggyötört fiatalember után. - Szegény fiú - kuncogott Miderd! - Egy kis hordó sör javát elfogyasztotta. Nem csoda, hogy ilyen állapotban van! - Azt hiszem, a jövőben nem halmozom el úgy ajándékokkal - mormolta Wulfgar. - Úgy látszik, túlságosan megárt neki. Odafentről ajtónyikorgás hallatszott, és amikor felpillantottak, Bolsgar jelent meg a lépcső tetején: egyik kezével a falnak támaszkodott, a másikkal zilált haját próbálta rendbe hozni. Megköszörülte a torkát, felemelte a köpenyét, és óvatosan elindult lefelé. Amikor a közelükbe ért, észrevették, hogy véraláfu-tásos a szeme, az arca meg borostás. Ő is mosollyal üdvözölte Aislinnt, akárcsak az előbb Kerwick, de ez most inkább egy félresikerült, sanda vigyorhoz hasonlított. Az előző éjszakai mulatság után még most is körüllengte a bor és a sör tömény illata. Már az asztalnál állt, amikor az ő orrát is megcsapta az ételszag: egy pillanat alatt kijózanodott, hátat fordított az asztalnak, és belerogyott a tűz előtt álló székbe. - Azt hiszem, mégsem eszem - nyögte. Kezét a szája elé kapta, a szemét pedig szorosan lehunyta. Összerázkódott, és sóhajtva dőlt hátra a székben. Miderd odament hozzá, és együttérzően átnyújtott neki egy kupa sört, Bolsgar pedig hálásan bólintott, amikor elvette, és belekortyolt. - Uram! - szólította meg Wulfgar, de erős hangja hallatán Bolsgar fájdalmasan elfintorodott. - Nem láttad véletlenül Sweynt ma reggel? Szeretnék vele beszélni a várépítés ügyében! Bolsgar megköszörülte a torkát, és erőtlen hangon válaszolta: - Nem. Amióta az utolsó kis hordó sörön megosztoztunk, nem láttam. - Ohó! - hahotázott Miderd. - Nem vitás, hogy a szép szerelmes dalia is fájdalmasan nyög valahol, és a szalmába fúrja a fejét! - kuncogott Miderd, és a nagy merőkanállal Hlynn felé bökött. - Ez a szegény lány jól teszi, ha kerüli Sweynt! Aislinn meglepetten nézett fel, mert Miderd megjegyzése szöget ütött a fejébe. Eddig úgy ismerte Sweynt, mint aki lova-giasan bánik a falubeli asszonyokkal. 271

- Hlynnen még most is látszik Sweyn ölelésének a nyoma - folytatta Miderd kedélyesen. - De az is biztos, hogy pár napig az ő arca is sajogni fog! Hlynn elpirult, elfordult, és zavartan tett-vett a tűz körül. - Hát bizony - kuncogott Wulfgar - Sweyn minden újabb kupa sör után egy évet fiatalodik, és akkor rögtön fiatal kakasnak képzeli magát, aki a tyúkokat kergeti! Aislinnból kitört a kacagás, és Wulfgar is csatlakozott hozzá, Bolsgar pedig összerezzent a kegyetlen erős hangtól. Ekkor Gwyneth hangja csattant fel dühösen: - Látom, hogy a nap már elég magasan jár ahhoz, hogy az úr és az úrnő is felkeljen! Bolsgar nem türtőztette magát, hanem a kupáját a sarokba vágva bosszúsan felemelkedett: - Az ám! Dél körül lehet, hogy a lányom úgy érezte, itt az ideje reggelizni! Gwyneth lejött a lépcsőn, és panaszosán utasította vissza Bolsgar szurkálódását: - Hajnalig ébren hánykolódtam! - nyöszörögte. - Furcsa hangok hallatszottak. - Félreérthetetlen pillantást vetett Aislinn-ra. - Mintha egy macska fennakadt volna egy vadrózsabokron. - Gúnyos tekintete most Wulfgarra siklott. - Te is hallottad azt a hangot, Lord Wulfgar? Aislinn elpirult, de Wulfgar nem zavartatta magát, hanem hangosan felnevetett: - Nem, testvérem, de akármi is okozta, te arról úgysem tudsz semmit! Gwyneth megvetően szipákolt, és kenyeret mártott a táljába: - Mit is tudsz te az előkelőekről! - vágta oda, majd húst pottyantott a szájába. Miderdet és Hlynnt valami sürgős elfoglaltság szólította el onnan, így Gwyneth kénytelen volt kitölteni magának a tejet, és azt kortyolgatva odament az apjához. - Látom, hogy az ifjúságod úgy elszállt, ahogy jött - kellemetlenkedett tovább Gwyneth. - Ráncaim tisztességben megőszülve szereztem - felelte Bolsgar. - És te, lányom? Gwyneth dühösen elfordult tőle, és Miderdre meredt, aki egy köhögési rohammal küszködött. - Az az egy-kettő azért támadt - vágott vissza a lánya -, mert az apám és a fattyú rokonom kegyetlen gúnyolódásának céltáblája vagyok! Wulfgar felállt, kézen fogta Aislinnt, és felhúzta a székből: - Mielőtt még végképp rosszá fordulna a nap, mit szólnál egy kis lovagláshoz? - kérdezte a feleségétől. Aislinn örült, hogy megszabadulhat Gwynethtől, ezért halkan mormolta: - A legnagyobb örömmel, uram! Még ki sem értek az udvarra, bentről már ismét felcsattant Gwyneth hangja: szegény Bolsgart csepülte megint. Nyugodt léptekkel elindult az istálló felé, de Aislinn egyszer csak minden ok nélkül boldogan felkacagott, megragadta Wulfgar kezét, és körbetáncolta. Wulfgar a fejét ingatta, aztán elkapta az asz-szonyát, és az istálló falának dőlt. - Milyen csábos boszorkány is vagy te! - mormolta fátyolos hangon Aislinn hajába. 272

Aislinn átölelte a férfi nyakát, aki ettől leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy megcsókolja. Paták dobogása törte meg a csendet. Szétrebbentek, és körülnézve azt látták, hogy a barát szamara trappol ki az istállóból, gazdája pedig a hátán kuporog, és kínosan igyekszik megka-paszkodni a kis állat sörényében. Az atya arca hamuszürkének látszott a csuklya árnyékában. Aislinn ismét felkacagott, és Wulfgarhoz bújt, a nyakát kezdte harapdálni, mire Wulfgar a karjába kapta, de meglepetésében majdnem el is ejtette, amikor Aislinn kézzel-lábbal tiltakozni kezdett: - Ó, te megvadult normann - kiáltotta Aislinn tettetett haraggal. Wulfgar elvigyorodott: - Ha nem kaplak fel, sosem indulunk el! Ha feltett szándékod, hogy egész nap itt mulatsz az udvaron, akkor valahogy ráncba kell szedjelek! Aislinn fenyegetést miméivé rázta az öklét Wulfgar orra előtt, a férfi pedig letette a földre. Aislinn még egyszer megcsókolta: - Hozd a lovakat, uram! - mormolta. - Anglia vár bennünket! Hun is türelmetlenül toporzékolt már, és nagyokat nyihogott Aislinn almásderese felé, de Wulfgar tekintettel volt Aislinn állapotára, és kemény kézzel tartotta a gyeplőt. Aislinn csak nevetett a lovon és lovasán: ezen a szép tavaszi reggelen a szíve együtt énekelt a madarakkal. Először egy kikövezett útra tértek rá, amin a lovak patája hangosan csattogott. Amikor Wulfgar egyszer felé kapott, Aislinn gyorsan arrébb ugrott a lovával, hogy elkerülje, aztán megsarkantyúzta az almásderest, majd visszaintegetett a férjének, és előkelőén jelentette ki: - Tarts távolságot, normann kutya! Az uram udvarában igazi lady vagyok, és nem viselem el mocskos mancsod simogatását! Wulfgar mindenre elszánt tekintetét látva átugratott egy alacsonyabb bokron, majd a mezőn át gyors vágtába fogott. Wulfgar a lova nyakára hajolt, és a nyomába eredt. - Aislinn, állj meg! - ordított utána Wulfgar. Amikor a kiáltása hatástalan maradt, megsarkantyúzta Hunt, és ismét elordította magát: - Te rettenetes nőszemély! Még megölöd magad! Végre sikerült elkapnia Aislinn lovának gyeplőjét, és megállítani a remegő almásderest. Leugrott Hunról, felnyúlt, hogy leemelje a feleségét a nyeregből. Dühös volt rá a bolondozásáért meg azért, hogy ilyen félelmet állt ki miatta. Egy kis dombtetőn pihentek le a meleg napsütésben. Aislinn letelepedett a fűbe, virágot szedett és koszorút font, Wulfgar pedig, aki már kissé lecsillapodott, a felesége ölébe fektette a fejét, és a szépségében gyönyörködött, miközben az ujját finoman végighúzta Aislinn mellén. Aislinn kuncogott, és könnyedén megcsókolta. - Kielégíthetetlen vagy, milord! - Már hogy is ne, amikor te örökösen kísértésbe hozol. - Milyen igaz! - sóhajtott fel Aislinn együttérzéssel. Üldöznek a nők! Beszélek is Haylannal... Wulfgar felpattant, talpra rántotta Aislinnt is, és átkarolta: - Hogy jön ide Haylan? - érdeklődött vigyorogva. - Én neked teszek szemrehányást, te féltékeny boszorka, nem másnak! 273

Aislinn eltolta magától, és incselkedve arrébb táncolt, majd feltette a virágkoszorút, és mélyen meghajolt Wulfgar előtt. - Azt állítod, hogy nem estél kísértésbe a buja Haylan láttán, amikor csak neked táncolt és mutogatta a keblét? Ha nem láttad, bizonyosan vak vagy! Wulfgar lassan közeledett felé, Aislinn pedig egyre csak hátrált, aztán feltartotta a kezét: - Ejnye, milord! Nem adtam okot arra, hogy megverj! Wulfgar elkapta, Aislinn pedig boldogan sikongatott, mikor a l férfi körbeforgatta. - Wulfgar! Wulfgar! - csengett Aislinn hangja örömtelin - i végre az enyém vagy! 3 Wulfgar gyanakodva ráncolta a szemöldökét, de azért rámosolygott Aislinnra: - Fogadok, hogy az első találkozásunk óta tervezed ezt a házasságot! Aislinn a nyakába fúrta az arcát, és nagyot sóhajtott: - Dehogy, Wulfgar, az első csók pecsételte meg a sorsod! Végigenyelegték a napot, s minden másról megfeledkeztek. A nap már alacsonyan járt s kevés meleget adott, amikor visz-szaértek a kastélyhoz. Wulfgar bekötötte a lovakat, Aislinn pedig sugárzó boldogsággal nézte, ahogy dolgozott, aztán szótlanul, kéz a kézben sétáltak a kapuhoz. Mielőtt beléptek volna, Wulfgar lekapta Aislinn fejéről a virágkoszorút, megcsókolta és messzire repítette, azután átkarolta Aislinn vállát, és így léptek be. Wulfgar emberei üdvrivalgással, mások jókívánságokkal köszöntötték őket. Gwyneth fagyos tekintettel figyelte, ahogy Wulfgar asztalhoz ültette a feleségét. - Fogadok, hogy rajtad kívül nincs még egy normann, Wulfgar, aki így kényeztetné a szászokat! - gúnyolódott Gwyneth, és Kerwickre mutatott, aki most Gowainnel és a többi lovaggal együtt étkezett. - Megbánod még, hogy rábízod az ügyeidet. Emlékezz a szavamra! De Wulfgar nem zavartatta magát. - Bizalomról szó sincs, Gwyneth! Azt viszont tudom, hogy Kerwick tisztában van vele, hogy mivel járna, ha nem teljesítené a kötelességét. - Legközelebb majd Sanhurstre bízol valami fontosat? - kacagott Gwyneth megvetően. - Miért is ne? - vont vállat Wulfgar, majd tréfásan hozzáfűzte: - Egész jól beletanult a dolgába. Gwyneth utálkozva nézett rá, de vacsora közben már nem szólt többet. Wulfgar Aislinn-nal beszélgetett, és a húgára ügyet sem vetett. Jókedvűen, bár az előző esténél csendesebben mu-lattak. Millbourne sakkozni hívta Bolsgart, és a többiek is követték őket. Aislinn megfogta Wulfgar kezét, s így szólt: - Elmennék az anyámhoz, ha megengeded. Aggódom az egészségéért. - Hát persze, Aislinn - mormolta a férfi, aztán aggodalmasan tette hozzá: - Nagyon vigyázz! Aislinn lábujjhegyre állt, hogy arcon csókolhassa. Wulfgar szerelmesen nézett Aislinn után, aki ismét köpenyt vett, és távozott. Wulfgar csak ekkor csatlakozott a sakkozókhoz. Haylan az ajkát harapdálva figyelte a férfit, Kerwick pedig - amikor elhaladt mellette - gúnyos mosollyal vetette oda: - Még hogy Lady Darkenwald! Úgy látszik, túlbecsülted a képességeidet! 274

Haylan dühösen meredt rá, majd egy hölgyhöz nem illő káromkodás után csatlakozott Miderdhez, hogy segítsen eltakarítani az asztalról a vacsora maradékát. A sötét ösvényen Aislinn lassan elindult Maida kunyhójához. Sokszor megtette már ezt az utat, de ezúttal más célja is volt, nemcsak a szokásos látogatás. Nem kopogtatott, nem is szólította az anyját, csak belökte az ajtót. Maida az ágyon ült, és rosszkedvűen meredt a pislákoló lángokba, de amikor felismerte a késői látogatót, talpra ugrott, és szidni kezdte a lányát: - Aislinn! Miért árultál el? Végre bosszút állhattam volna... - Elhallgass! - rivallt rá Aislinn dühösen. - Jól figyelj arra, amit mondok! Ezt tán még a te zavarodott elméd is fel tudja fogni, bár félek, hogy az őrültséget is csak megjátszod. Maida körülnézett, mint aki a menekülés útját keresi, és ha merte volna, szívesen tagadta volna a lány vádjait. Aislinn dühösen tolta hátra a csuklyáját. - Hallgass ide! - parancsolt rá az anyjára. - Tartsd a szád, és jól figyelj! Majd kicsit szelídebben folytatta. - Ha tegnap sikerült volna azzal megbosszulnod az apám halálát, hogy lemészárolsz egy normann lovagot - különösen, ha ez a lovag Wulfgar, Vilmos barátja -, ránk szabadítottad volna a normann megtorlást. Mit gondolsz, miféle büntetést szabnak ki a normannok, ha álmában megölöd az egyik lovagjukat? - Ha a múlt éjjel sikerrel jár a merényleted - folytatta Ais-linn -, akkor végignézhetted volna, amint engem pucérra vetkőz-tetnek, és Darkenwald kapujára szögeznek. Ami pedig téged illet, egész London szeme láttára egy kötél végén lóghattál volna! De te semmit sem fontoltál meg, csak a bosszúdra gondoltál! Maida a fejét rázta, a kezét tördelte, és mondani akart valamit, de Aislinn közelebb lépett, megragadta az anyja vállát, és addig rázta, míg annak a rémülettől tágra nem nyílt a szeme. - Hallgass rám, mert addig ütlek, amíg azzal a kevés eszeddel fel nem fogod, amit mondok! - Aislinn szemébe könnyek gyűltek, és kétségbeesésében remegett a szája. - Most rögtön hagyj fel a normannok zaklatásával! Vilmos a király, és övé egész Anglia. Ha ezentúl kezet emelsz egy normannra, minden szásznak becsületbeli kötelessége, hogy előállítson. Aislinn eleresztette az anyját, Maida pedig lecsúszott az ágyra, és onnan nézett fel a lánya dühös arcába. Aislinn közel hajolt hozzá, és amikor megszólalt, külön hangsúlyozott minden szót. - Ha pedig ezzel sem törődsz, akkor ne feledd, amit most mondok! Wulfgar a férjem, akinek Isten előtt esküdtem örök hűséget. Ha megsebesíted, akkor én is fegyvert emelek rád! Ha megölöd, akkor a választottammal végzel, és akkor gondoskodom róla, hogy az anyámat megnyúzzák és felakasszák a vár falára! Hamut szórok a fejemre, és megszaggatom a ruhám, hogy amíg csak élek, mindenki lássa a bánatomat. Szeretem Wulf-gart. Aislinn szeme tágra nyílt, mert a kiejtett szavak őt is meglepték. Felegyenesedett, aztán gyöngédebben ismételte meg: - Igen, szeretem! És tudom, hogy a maga módján ő is szeret. Talán még nem teljes szívéből, de egy nap bekövetkezik az is. - Ismét közel hajolt az 275

anyjához, és a hangja keményebb lett: -Van egy unokád, akit a szívem alatt hordok. Nem fogom hagyni, hogy árva gyereket csinálj belőle! Ha visszanyered a józan eszed, tárt karokkal fogadlak, de addig ne veszélyeztesd Wulfgar biztonságát, mert különben teszek róla, hogy kitiltsanak innen, és a világ végére száműzzenek! Felfogtad, amit mondtam? Elhiszed végre, hogy igazat mondok? - Dühösen meredt rá, mire Maida lehorgasztotta a fejét és lassan bólintott. Megállt, akart még valamit mondani, amivel enyhíthetné az anyja lelkére nehezedő bánatot, de azt is tudta, hogy keménységgel most többre megy. - Továbbra is gondoskodom rólad - ígérte. - Isten áldjon. Nagyot sóhajtott, megfordult és távozott, de közben azon tűnődött, vajon mennyit értett meg Maida a hallottakból. Belépett a kastélyba, odament Wulfgarhoz, aki a tűz mellett állt és a sakkjátszmát figyelte. A férfi mosolyogva üdvözölte, átkarolta a derekát, aztán ismét a játékra figyelt. Beköszöntött a tavasz. Milliónyi rügy fakadt, de minden virág között Aislinn volt a legszebb. A szépsége Wulfgart is elkápráztatta. Mint feleség és úrnő Aislinn végtelenül boldog volt, és egyik téren sem hanyagolta el a kötelességeit, ám ha a szükség úgy hozta, keményen élt a hatalmával, különösen ha Gwyneth igazságtalanul támadott valakire. Határozottsága arra késztette a falubeli férfiakat, hogy tanácsért őt keressék fel. Bolsgar csodálta a bölcsességéért, és amikor erről Kerwicknek beszélt, az csak bólintott és elmosolyodott. Aislinn közbenjárt a szászok védelmében a heves a vérmérsékletű normann lovagnál, akitől azért még most is sokan tartottak. De ha Wulfgar közbelépésére volt szükség, Aislinn félreállt, és hagyta, hadd tegyen belátása szerint. Kezelte a darkenwaldiak sebeit, és gyógyította a betegségeket, de számtalanszor elkísérte Wulfgart Creganba is, ha éppen ott volt szükség a tudományára. Az emberek örültek, ha meglátták Wulfgar oldalán, és látva a férje iránti bizalmát és szeretetét, lassanként ők is kevésbé féltek a férfitól. Már nem remegtek, amikor közeledni látták, és a bátrabbak közül nem egy odáig merészkedett, hogy beszélgetésbe elegyedett vele. Csodálkozva tapasztalták, hogy a lord megérti a parasztokat, és együtt érez velük. Már nem úgy gondoltak rá, mint egy hódítóra, hanem mint a földesurukra. Wulfgar volt az első, aki felfogta, micsoda előnnyel jár a szászok szemében, hogy Aislinn a felesége. Elképedt a változáson, amit Aislinn-nál az eskü váltott ki: amióta a felesége lett, Ais-linn egyetlen érintésre is készségesen az övé lett, és nem ismert nála odaadóbb teremtést. Wulfgar egyre kevesebbet időzött a teremben a vacsora után, hogy minél hamarabb nyugovóra térhessen. Élvezte az Aislinn-nal kettesben töltött időt, ugyanúgy, mint szenvedélyes szeretkezéseiket. Gyakran már az is boldoggá tette, ha csak figyelhette az asszonyt. A látvány, ahogyan vele szemben ülve a holmiját javítja vagy a babának varrogat, különös, megnyugtató hatással volt rá. Március vége közeledett. Wulfgar kiadott egy rendeletet, miszerint mindenki a hétből két napot a földesúrnak dolgozik. Ilyenkor a legényeket behívták a földekről, hogy az újonnan érkező kőműveseknek segítsenek. A magas hegy tövében sáncárkot ástak, mely fölött egyetlen felvonóhíd ível majd át, és mellette áll egy kőtorony. A hegy csúcsát simára egyengették, 276

s a lapos tér körül lassan kezdtek kibontakozni a hegytetőt koronaként díszítő kőfal körvonalai, melyen belül egy magas erőd emelkedik majd. Ez idő tájt üzenet érkezett Vilmostól: húsvétra készült visz-. szatérni Normandiába. Wulfgar tudta, hogy Edgár herceg és: számos más angol nemes hadifoglyokként elkísérik a királyt és seregét, de ezt a hírt eltitkolta Aislinn elől, hiszen tudta, hogy | nem örül neki. Útban a kikötő felé Vilmos serege elhalad Dar- \ kenwald mellett, s így lehet, hogy a király eljön megnézni, hó-1 gyan halad az erőd építése. A következő néhány napban tehát 'i nagy volt a sürgés-forgás a kastély körül, hisz minden zugát kitakarították, és felkészültek a király fogadására. Újabb hét telt el, amikor az őrszem a toronyból végre jelezte a király közeledtét. Wulfgar kilovagolt a fogadására. Vilmos úgy ötven fegyveressel érkezett, és Wulfgar legnagyobb meglepetésére Ragnor is köztük volt. Wulfgar bosszúsan ráncolta a homlokát a másik lovag láttán, de nem szólt semmit. Magában örült, hogy Ragnor a királlyal együtt visszatér Normandiába. Vilmos meleg barátsággal üdvözölte Wulfgart, és a menet folytatta az útját a kastély felé. Wulfgar közben beszámolt az építkezésről, és megmutatta a királynak a falakat. Vilmos figyelmesen hallgatta, és helyeslőén bólogatott. Az út mentén dolgozó parasztok félbehagyták a munkát, és félelemmel vegyes csodálattal bámulták a királyt és kíséretét. Végre a menet megérkezett a darkenwaldi kastély elé, s ekkor Vilmos megparancsolta, hogy szálljanak le a nyeregből és pihenjenek le, mert hosszabban készül itt időzni. Amikor Vilmos Wulfgar kíséretében belépett a terembe, Gwyneth és Aislinn mély meghajtással köszöntötték, Bolsgar-ral, Sweynnel és a többiekkel együtt. Vilmos tekintete hosszan pihent Aislinnon, akin - amikor kiegyenesedett - látta, hogy gyermeket vár. Kérdő pillantását Wulfgarra emelte: - Ez a gyerek nem lesz fattyú, sire! Aislinn már a feleségem. Vilmos kuncogott, és bólintott: - Jól van. így is túl sok van belőlünk. Gwynethnek rosszulesett, hogy a király régi ismerősként üdvözli Aislinnt, és a gömbölyödő hasára tett kedves célzáson együtt nevet vele. Gwynetht mardosta a féltékenység, de Vilmos jelenlétében nem lőtte ki a gúny nyilait. Amikor a király és Wulfgar kilovagoltak, hogy megnézzék az építkezést, Gwyneth sarkon fordult és a szobájába menekült, hiszen fogalma sem volt arról, hogy Ragnor a kastély előtt pihen. Aislinn kilépett a kapun, átvágott a zöld gyepen, majd az apja sírja mellett elhaladva elindult arra, ahol egy magányos normann lovag üldögélt a társaságnak háttal egy fa alatt. A lovag levette a sisakját, az egyik karjával a térdére támaszkodott, és nyugodtan elmerengve nézte a tájat. Aislinn már éppen odaért hozzá, amikor ráismert, és ijedt kis kiáltással húzódott hátrébb. Ragnor megfordult, és felnézett Aislinn ibolyakék szemébe. Lassan elvigyorodott a lány láttán: - Ó, galambom! Nagyon hiányoztál - mormolta a férfi, és felállt, hogy mélyen meghajolhasson Aislinn előtt, majd végigmérte. - Nem szóltál, Aislinn - mondta döbbenten. Aislinn büszkén felszegte az állat, és a férfi szemébe nézett: 277

- Miért is tettem volna - válaszolta méltósággal -, hiszen a gyerek Wulfgaré! Ragnor nekidőlt a fának, és sötét szeme vidáman csillogott: - Igazán? Aislinn szinte látta, hogy a férfi magában a hónapokat szákija, és ez felingerelte: - Nem a te gyerekeddel vagyok állapotos, Ragnor! Ragnor könnyedén felnevetett, Aislinn közbeszólásáról tudomást sem vett: - Elégtételt éreznék, ha az enyém lenne! Jobban ki sem tervelhettem volna! Nem valószínű, hogy a fattyú elismerné a fiamat, de talán azt sem tudja meg, hogy ki a valódi apja. -Odalépett Aislinn elé, és a szemébe nézve, komolyan folytatta: - Nem vesz el feleségül, Aislinn! Nem tartott ki sokáig egy asszony mellett sem! Tán már te is megérezted, hogy csökken irántad az érdeklődése. Én szívesen elviszlek innen! Gyere most velem, Aislinn, Normandiába! Nem bánod meg! - Éppen ellenkezőleg, nagyon is megbánnám! - vágott vissza Aislinn. - Itt van mindenem, amit csak akarok. - Tőlem többet kaphatsz. Sokkal, de sokkal többet. Gyere velem! Vachellal közös sátram van, de ő nem bánja, ha máshol kell aludnia! Csak kérnem kell, és ő engedelmeskedik, ígérd meg, hogy velem jössz! Ragnor felvidult, hogy Aislinn még ekkor sem szólt, mert ezt biztató jelnek vélte. - Majd elrejtünk a király elől; én tudom, hogy változtassam el a szépséged, és Vilmos biztosan nem jön rá. Azt hiszi majd, hogy kerítettem egy fiatal szolgát. Aislinn gúnyosan felnevetett, de még egy percig húzta az időt, úgy élvezte a játékot: - Wulfgar utánad jönne! Ragnor két keze közé fogta Aislinn arcát, ujjaival beletúrt a dús fürtökbe. - Nem, galambom! Majd talál valaki mást. Miért jönne utánad, amikor egy fattyút hordasz a szíved alatt? A férfi lehajolt, hogy megcsókolja, de Aislinn csak ennyit mormolt: - Mert a felesége vagyok. Ragnor meglepődve kapta fel a fejét, Aislinn pedig jóízűen nevetett rajta. - Te szuka! - sziszegte Ragnor. - Már nem szeretsz? - heccelte Aislinn. - Jaj, én szegény, aki egy igaz jó baráttól az ellenség kezébe kerültem! Már nem nevetett, hanem megvetően folytatta: - Megölted az apámat, az anyámat megbolondítottad. Azt hiszed, elfelejtem ezt neked valaha is? Isten bocsássa meg, ha valaha is így teszek! Előbb lássalak a pokolban! Ragnor fenyegetően nézett vele farkasszemet: - Akkor is az enyém leszel, te szuka! És úgy, ahogy nekem tetszik! Wulfgar ide vagy oda, megszerezlek! A házasság sem jelent akadályt! Wulfgar élete pedig semmit sem ér a szememben. Várd csak ki az idejét, galambom! Azzal Ragnor felkapta a sisakját, és dühösen a kastélyhoz csörtetett, ahol kivágta a kaput és bevonult a terembe. Aislinn ott maradt, és 278

remegve dőlt a fának, majd sírva fakadt, mert eszébe jutott, hányszor rettegett már, hogy a gyermeke netán Ragnor sötét bőrét és haját örökli. A terem üres volt, amikor Ragnor belépett. Elindult hát a lépcsőn felfelé, de ott sem találkozott senkivel. Kopogtatás nélkül berontott Gwyneth kis szobájába, majd bevágta az ajtót, és az ágyban felülő, kivörösödött szemű nőre szegezte a tekintetét. - Ragnor! - kiáltott fel Gwyneth. Tátott szájjal bámult a férfira, s már indult volna felé, de Ragnor megelőzte: egyenesen az ágyhoz ment, útközben lekapkodta és félrehajította a páncélingét. Gwynethnek elakadt a lé-legzete, amikor Ragnor rávetette magát. Vad csókjai felsértették a száját, de Gwyneth csak ölelte, és örömét lelte a férfi ádáz szenvedélyében. Nem érdekelte, hogy Ragnor fájdalmat okoz neki mert még ez is élvezettel töltötte el. Boldog volt, hogy Ragnor úgy kívánja, hogy az óvatosságról is megfeledkezett, amikor feljött hozzá, pedig mily nagy volt a kockázat, hogy felfedezik őket.,A veszély csak felkorbácsolta az izgalmukat. Gwyneth Ragnor fülébe súgta, hogy szereti, de Ragnor gyöngéd érzések nélkül tette a magáévá. Sajnálatot sem érzett az áldozata iránt, annyira fűtötte a buja vágy és a harag. Képtelen volt nem összevetni ezt a sovány, de odaadó asszonyt Aislinn-nal, aki jóval formásabb és kívánatosabb volt, de éppoly vonakodó is. Aislinn páratlan szépségére gondolt, miközben vágyát csillapította Gwynethszel. Miután a vágyait jóllakatta, Ragnor némi kedvességet tudott színlelni a nő iránt, és úgy tett, mintha törődne vele, számítana neki valamit. Gwyneth a karjaiban feküdt, simogatta a kemény, izmos mellkasát, és ráhajolva puha csókot lehelt az ajkára. - Vigyél magaddal Normandiába, Ragnor! -kérlelte Gwyneth halkan. Kérlek, szerelmem, ne hagyj itt! - Nem tehetem! - súgta vissza Ragnor. - A királlyal utazom, és nincs saját sátram. De ne félj! Van időnk bőven és visszatérek hozzád, és talán úgy, hogy az neked is jobban a kedvedre lesz. Várj rám, és ne adj a rólam terjesztett hazugságokra! Senki másra ne hallgass, csak rám! Újabb hosszú és szenvedélyes csókot váltottak, de mivel Ragnort már nem hajtotta a vére, alig várta, hogy indulhasson. Valami kifogással felkelt Gwyneth mellől, és a ruhájáért nyúlt. Amikor kilépett a szobájából, elővigyázatosabb volt: körülnézett, s amikor nem látott egy lelket sem, lesietett a lépcsőn, majd kilépett a kastélyból. Wulfgar a király mögött lovagolt be Darkenwaldba. Leszállt a nyeregből, és körülnézett. Látta a fák alatt pihenő embereket, aztán észrevette Ragnort is, aki ekkor már egy tölgyfa árnyékában hevert. Wulfgar kissé megnyugodott, de végképp csak akkor lélegzett fel, amikor távolabb felfedezte Aislinnt, aki éppen egy csészét töltött újra, amit egy fiatal íjász tartott elé. Amint elkészült, Aislinn is odajött hozzájuk, hogy melegen üdvözölje őket. Ragnor alvást színlelt, s a félig hunyt pillái alól figyelte a házaspárt. Vachel, aki a királyi kíséretben maga is fellovagolt a hegyre, hogy megnézze az építkezést, most odament az unokabátyjához, de Ragnor oda sem figyelt rá, csak azt nézte, hogy Wulfgar milyen könnyed természetességgel karolja át Aislinnt.

279

- Úgy látszik, a galamb mégis megszelídítette a farkast -mormolta Ragnor fiatalabb rokonának. - Wulfgar elvette a lányt feleségül. Vachel lehuppant mellé a földre. - Az lehet, hogy elvette, de azért még ugyanaz a normann maradt. Olyan erős várat épít odafent, mintha arra készülne, hogy a falai mögé elsáncolva magát egész Angliát egyedül akarná föltartóztatni. - A fattyú azt képzeli, hogy örökre megtarthatja az asszonyt, de eljön még az én időm! - acsargott Ragnor. - Ne becsüld le, Ragnor, ahogy a lovagi tornán tetted - figyelmeztette Vachel. - Wulfgar okos, és nem mindennapi ereje is segíti a tervei valóra váltásában! - Vigyázni fogok - ígérte Ragnor mosolyogva.

280

XXII. FEJEZET Már benne jártak a forró nyárban, és Aislinn hasában a gyerek úgy gyarapodott, amilyen gyorsan a vár épült. Aislinnról csak úgy sugárzott a boldogság, s ebből a birtokon élők is erőt merítettek, míg a várfalak láttán a biztonságérzetük nőtt, hiszen teljesedni látszott Wulfgar ígérete, miszerint megvédelmezi őket. Ám ekkor új veszély támadt. Wulfgar alatt a jobbágyokra és a parasztokra oly jómód köszöntött, melyet soha azelőtt nem ismertek, és nem kellett ahhoz hosszú idő, hogy a virágzó földek s a gazdagság magára vonja a tolvajok és a rablóbandák figyelmét. Wulfgar őrjáratokat küldött ki: az utakat vigyázták, és felhívták a figyelmet az idegenekre, de még így is gyakran előfordult, hogy egy-egy család kénytelen volt a kastélyba menekülni, mert a házukat kifosztották. Wulfgar egy véletlen folytán jött rá, hogyan lehetne az embereket jobban figyelmeztetni a közelgő veszélyre. Egyik nap Aislinn ebéd után a hűs szobában keresett menedéket a késő júniusi nap bágyasztó melege elől. Elővette kis ezüstkeretes tükrét, amit Beaufonte-tól kapott a londoni vásárban, és fésülködni kezdett, amikor az udvarról meghallotta Wulfgar hangját. Oda-ment az ablakhoz, és kihajolt. Wulfgart a három lovag és Sweyn kísérte, s mindannyian fegyverben voltak, mert nem akarták, hogy a figyelmeztetés váratlanul érje őket. Nem sokkal dél előtt érkeztek vissza Cregan-ból, s most a fák árnyékában pihentek, mielőtt újra kilovagoltak volna. Aislinn többször is leszólt, de a beszélgetés zsivaja elnyomta a hangját, így Wulfgar egyszer sem hallotta meg. Aislinn végül csalódottan húzódott vissza az ablakból. Ekkor azonban a napsugár ráesett a tükörre, és a visszaverődő erős fénysugár a lent heverésző férfiak arcára hullott. Wulfgar azonnal felült, egyik kezével a szemét védte a naptól, s közben azt kereste, honnan a csillogás, amikor az ablakban észrevette Aislinnt, aki leengedte a tükröt, és örömében nevetett, hogy sikerült magára vonnia Wulfgar figyelmét, és integetett. Wulfgar mosolyogva visszaintegetett, aztán ismét hátradőlt, de hirtelen felült megint, aztán talpra is ugrott. Aislinn csodálkozva figyelte, ahogy Wulfgar átsietett az udvaron, aztán már hallotta is a lépcsőn a lépteit, és a következő pillanatban már a szobában volt, és kivette a tükröt a kezéből. Odament az ablakhoz, ahol az előbb még Aislinn állt, és kísérletezni kezdett a tükörrel: hamarosan magára is vonta a lent ülő társaság figyelmét. A férfi meglepetésében felnevetett, ide-oda forgatta a tükröt a kezében, aztán odalépett a feleségéhez, és megcsókolta. - Azt hiszem, madame, ön győzött ma! Nincs több hosszú, embert és állatot egyaránt kimerítő őrjárat. Felmutatta a tükröt, mintha csak kincset talált volna. - Elég néhány legény a hegytetőkön egy-egy tükörrel, és elkapjuk a tolvajokat! Felnevetett, és forrón megcsókolta a feleségét, majd kivihar-zott az ajtón, magára hagyva a zavart, de annál boldogabb Aislinnt. Úgy egy hét múlva történt, hogy a kastély tornyában felharsanó kiáltásra elősereglett a sok páncélos lovag, és a falu is szinte kiürült, amikor az összes épkézláb férfi fegyvert fogott. Az egyik őrszem rablók közeledtét jelezte a tükörrel. Wulfgar kilovagolt a kis seregével. Némelyik 281

lovon ketten, hárman is ültek. A déli, Cregan felé tartó ösvényt választották, amely egyórányira volt Darkenwaldtól, de fél óra alatt gyors vágtában is oda lehetett érni. Egy kanyarban állították fel a csapdát, ahol Wulfgar a hegyről lezúdulva fegyverzete erejével el tudja söpörni az ellenséget. Az emberek elrejtőztek a bokrokban vagy a hegyoldalon, és felkészültek, hogy kövekkel és nyilakkal zaklatják a támadókat, míg Wulfgar ügyes íjászai és lándzsásai a visszavonulás útját akarták elvágni. A csapda bezárult. Wulfgar, Sweyn és a lovagok az úttól távolabb vártak, és féken tartották a lovaikat. Hamarosan nevetést és kiáltozást hallottak: a rablók tartottak feléjük; nem sejtették, hogy közeledtükről tudnak és most is szemmel tartják őket. Hangos beszélgetés közben először a csapat vezérei jelentek meg, rajtuk a legutóbbi fosztogatás során szerzett ruha. Egyszerre torpantak meg, amikor megpillantották a négy lovagot és a szálfatermetű vikinget. A mosoly az arcukra fagyott, a mögöttük jövők közelebb nyomultak, hogy lássák, mi a baj. Wulfgar leengedte a lándzsáját, és előredőlt a nyeregben. Az öt lovas dübörögve nekilódult. A tolvajok rémülten kiáltoztak, menekülni próbáltak, az úton pedig rettenetes kavarodás támadt. Az egyik támadó, aki bátrabb volt a többieknél, előreszegezett lándzsával várta a lovagokat. Sweyn csatabárdja azonban lemetszette a férfi karját, s vele a fegyvert is, mielőtt még a rabló bárkiben is kárt tehetett volna. A férfi felüvöltött, és másik kezével a csonkhoz kapott, de nem szenvedett sokat, mert a viking rövid dárdája pontosan a melle közepén találta el. Wulfgar egy másik rablót szegezett a földhöz, majd Hun hátán a tömegbe ugratott, s jobbra-balra kaszabolta az ellenséget. Néhány menekülni próbálóval az íjászok végeztek. Az egyik haldokló még elárulta, hogy a táborhelyük a lápvidék mélyén van. Nemsokára rá is találtak a nyomorúságos tanyára a tőzegláp közepén. A rablókat valaki figyelmeztette, mert minden ingóságukat hátrahagyva még mélyebbre menekültek az ingo-ványba. Csupán négy meztelen és megkötözött rabszolga maradt ott, akiket a tolvajok saját mulatságukra tartottak. A férfiaknak már kilátszottak a bordái az éhezéstől. Amikor kisza-badították őket és enni kaptak, letérdeltek, és alázatosan köszönetet mondtak. A négy szerencsétlen egyike fiatal lány volt, akinek nem sikerült elég gyorsan elmenekülnie a rablók elől. A másik egy normann volt, akit sebesülten fogtak el a harcmezőn, a többi pedig környékbeli jobbágy. A lányt hazavitték a családjához: üdrivalgással, örömköny-nyekkel fogadták. A férfiak velük maradtak a kastélyban mindaddig, amíg vissza nem nyerték az erejüket annyira, hogy to-vábbindulhassanak. Darkenwaldba ismét visszatért a béke és a nyugalom, s mindenki folytatta a munkáját. Akadtak azonban olyanok, akik képtelenek voltak megszokni az ottani életet, mint például Gwyneth, akit nagyon felbőszített, hogy vendégnél alig több, akit csak a kastély ura és úrnője tűr meg. Haylan lassanként egyre kevésbé figyelt rá, s kezdett elhúzódni tőle, hiszen miután Gwynethtől nem remélhetett többet, a fiatal özvegyasszonynak magának kellett gondoskodnia a megélhetésükről. Nem maradt ideje arra, hogy Gwyneth-szel társalogjon vagy ármánykodjon. Gwyneth a lelke mélyén magányos volt, de hamar rájött, hogyha nem is száll szembe nyíltan Aislinn-nal, másképpen nagyon is árthat neki. Maidat Wulfgarnak a feleségével szembeni kegyetlenségéről 282

szóló történetekkel traktálta, s ezzel még jobban megzavarta az öregasszony már amúgy is bomlott elméjét. Gwynetht mulattatta, amikor látta, hogy Maida rémülten menekül Wulfgar közeléből, és mind újabb és újabb mesékkel állt elő, hogy az öregasszony még jobban aggódjon egyetlen gyermeke sorsáért. Nem csoda hát, hogy valahányszor Aislinn eljött hozzá a kunyhóba, Maida a lányát fürkészte, és a bántalmazás jeleit kereste rajta. Ehelyett azonban csak azt látta, hogy Aislinn sugárzóan szép és kivirult, amitől még inkább összezavarodott, és hamarosan mély levertség vett erőt rajta. A július lassan múlt. Aislinn mozgása most már minden bájt nélkülözött. Lassan, óvatosan járt, mert hirtelen mozdulatra már képtelen volt. Éjszakánként Wulfgar hátához kucorodva aludt, és sokszor felriadt a baba rugdosódására. Aislinn a sötétben nem látta férje arckifejezését, és aggasztotta, hogy talán sokat zavarja, de a férfi csókokkal hallgattatta el, belefojtva a bocsá-natkérést és elfeledtetve a félelmeit. Gyengéd volt hozzá, s jártában-keltében gyakran támogatta. Néhány nap múlva Aislinn terhe lejjebb szállt, és már ülnie is nehezére esett. Az étkezések alatt állandóan fészkelődött, hogy enyhítsen kínzó derékfájdalmán, az ételt is csak piszkálta, míg fél füllel a társalgásra figyelt, amihez nem szólt hozzá, csak bólintott vagy mosolygott, ha valaki kérdezte. Most, ahogy ott ült Wulfgar mellett, hirtelen elakadt a lélegzete, kezét feszes, kerek hasára szorította, mert maga is elképedt attól, hogy a gyerek milyen erővel mozdul meg benne. Wulfgar megfogta a karját, de Aislinn biztatóan rámosolygott aggódó férjére. - Semmi baj, szerelmem - suttogta Aislinn -, csak a gyerek forgolódik. Olyan ereje van, mint az apjának - tette hozzá nevetve. Aislinn egyre gyakrabban gondolt úgy Wulfgarra mint a gyermeke apjára, mert képtelen lett volna elviselni Ragnor apaságának még csak a gondolatát is. Most azonban rögtön tudta, hogy rosszat mondott, mert Gwyneth gúnyosan csattant fel: - Ha csak nem tudsz olyasmiről, Aislinn, amiről nekünk fogalmunk sincs, úgy vélem, hogy a porontyod származása elég kétséges. Nagyon is meglehet, hogy mindkét szülője szász! Gúnyos pillantást vetett Kerwickre, aki meglepetten bámult rá vissza, aztán elvörösödött, amikor megértette, mire céloz Gwyneth. Igyekezetében, hogy Wulfgart megnyugtassa, dadogni kezdett: - Nem, nem, milord! Nem is úgy volt! Úgy értem... - Segítségkérőén Aislinnra nézett, aztán fellobbanó haraggal ismét Gwynethre. - Hazugság! Hazugság! - kiáltotta. Wulfgar mosolygott, bár a hangja éles volt, amikor a testvéréhez fordult: - Szokásos ügyességeddel ismét kellemes gyanúval próbálsz mulattatni minket, Gwyneth. Emlékezetem szerint mintha Ragnor lett volna a tettes, nem ez a szegény fiú. Gwynethen meglátszott, hogy milyen dühös, amikor acsarog-va visszavágott: - Ajánlom, jól fontold meg a szavaimat, Wulfgar! Csak a feleséged s néhány részeg bolond állítja, hogy Ragnor valaha is hozzányúlt! Ami azt illeti, kétlem, hogy Sir Ragnor úgy viselkedne, vagy valaha is érintette volna, ahogy azt Aislinn hangoztatja. 283

Aislinn elámult ezen a nyakatekert okoskodáson, de Kerwick a dühtől fuldokolva pattant fel: - Maida a saját szemével látta, hogy a lányát felcipelték azon a lépcsőn! Azt akarod mondani, hogy Ragnor hozzá sem nyúlt? Wulfgar arckifejezése ridegebb lett, és komoran mérte végig a testvérét, aki gúnyosan vágott vissza: - Még hogy Maida, haha! - kacagott Gwyneth, és undorodva emelte égnek a karját. - Annak a tébolyultnak nem lehet adni a szavára. Aislinn igyekezett megőrizni a nyugalmát, és halkan csak ennyit mondott: - Csak idő kérdése, Gwyneth, és kiderül az igazság! Ami Kerwicket illeti, akkoriban vagy őt láncolták meg, vagy engem, így nem lehet a gyermek apja. Tehát csak ketten maradnak, és én az elsőt nem ismerem el, mint ahogy a neki tulajdonított gyengédséget is tagadom. Gwyneth felpaprikázva fordult Aislinn felé, a szeme villogott, amikor ránézett, de Aislinn háborítatlanul folytatta: - Imádkozom, hogy Isten segítségével idővel bebizonyosodjék, hogy Wulfgar gyermekének adok életet. Arra az állításodra, hogy a nyájas Ragnor lovag nem bánhatott így egy hölggyel, szeretnélek emlékeztetni valamire, kedves Gwyneth - Aislinn előrehajolt, és minden szót hangsúlyozott -, Ragnor maga is elismerte, hogy ő volt az első. Gwyneth dühe nem ismert határokat: gondolkodás nélkül felkapott egy tálat, és hozzá akarta vágni Aislinnhoz, de Wulfgar haragos ordítással felpattant és az asztalra csapott. A szeme vil-lámokat szórt, ahogy a testvérére nézett: - Jól figyelj, Gwyneth! - dörögte. - Ahol most ülsz, ez az én asztalom, és nem tűröm, hogy még egyszer kétségbe vond az apaságom! A gyerek az enyém, mert én így akarom! Azt ajánlom, fontold meg, mit beszélsz, ha továbbra is itt akarsz lakni! Gwyneth haragja elpárolgott, nyomában csak csalódott keserűség maradt. A szemébe könnyek tolultak, zokogás rázta, de a tálat leeresztette: - Megbánod még a napot, Wulfgar, amikor ezt a szász lotyót fölébem helyezted, és megfosztottál még attól a kis tisztességtől is, amim megmaradt. Utálkozó tekintetet vetett Aisiinnra, megfordult, és felment a lépcsőn, majd bezárkózott a szobájába. Odabent azután minden önuralma elhagyta: levetette magát az ágyra, és keservét a párnába zokogta. Zavaros gondolatok kínozták, amikből egy különösen fájó volt: a kegyetlen sors akarta, hogy a bátyja, egy fattyú normann legyen az, aki megfosztja az őt jog szerint meg-illető rangtól, és egy jelentéktelen ribancot vesz feleségül. De Ragnor... Megremegett, ahogy eszébe jutott a férfi kezének érintése. Ő sokkal többet ígért, vagy lehetséges, hogy mégis Aislinn gyerekének az apja? Kibírhatatlan fájdalmat keltett benne a gondolat, hogy esetleg Aislinn hordja a nemes lovag első gyermekét, aki talán olyan vékony és sötét bőrű lesz, olyan só-lyomtekintetű és mélabús pillantású, mint a szeretője. Magában megesküdött, hogy térjen csak vissza Ragnor, és szabadítsa ki ebből a disznóólból, akkor majd megmutatja Wulfgarnak, hogy mennyire utálja. 284

A teremben feszült csendben fejezték be a vacsorát, Hay-lan leszedte az asztalt, Aislinn kínlódva felállt, kissé elvörösödött, amikor észrevette, hogy a nő bámulja a túlméretezett hasát. Zavarban volt, Wulfgarhoz fordult, és kérte, hogy menjenek fel a szobába. - Úgy látszik, mostanában hamar elfáradok - suttogta. - Segítek neked, chérie - fogta meg a könyökét Wulfgar. Lassan feltámogatta Aislinnt a szobájukba, ahol az asszony lefekvéshez készülődve vetkőzni kezdett. Amikor kioldotta az ing zsinórját, Wulfgar megállt mögötte, és megsimogatta az asz-szony fényes haját. Aislinn sóhajtva nekidőlt, Wulfgar pedig megcsókolta a füle mögött, ahol oly fehér, selymes és illatos volt a bőre. - Mire gondolsz? - súgta Wulfgar. Aislinn megvonta a vállát, aztán közelebb húzódott Wulfgarhoz. - Csak arra, hogy van okod gyűlölni a nőket. Wulfgar halkan felnevetett, és harapdálni kezdte Aislinn fülét: - Van nő, akit nem bírok elviselni, aztán van... - a karja átölelte Aislinnt a kerek hasa fölött - ki nélkül nem tudok élni. Aislinn inge kissé szétnyílt, és láttatni engedte a telt, gömbölyű keblét. Wulfgar nem tudott ellenállni a kísértésnek, és a ruha alá nyúlt, hogy megsimogassa a lágy domborulatokat. Az ágyékát feszítő fájdalom azonban arra kényszerítette, hogy elhúzódjék Aislinntól: mérhetetlenül sóvárgott már a pillanat után, amikor végre kielégítheti a vágyait. Bolsgar a szokott székében ült a tűz előtt, és elgondolkodva meredt a lángokba. Sweyn csatlakozott hozzá csak, mert Ker-wick és a többiek az előbbi kínos jelenet után már alig várták, hogy a kapun kívülre kerülhessenek. A viking és az öreg lord nem beszélgettek, hisz erre nem is volt szükség. Sweyn ismerte Wulfgart, és ugyanolyan jól ismerte az öregembert is, így kitalálta, mi bántja: Gwyneth lehetetlen viselkedése, aminek sehogy sem tudta az ellenszerét. Hallották, hogy odafent nyílik, majd csukódik az ajtó. Bolsgar felpillantott, és a tekintete találkozott a vikingével, aki hangosan felnevetett, hiszen szavak nélkül is ugyanarra gondoltak: Wulfgar, aki boldog legény emberként mohón hajszolta az élvezeteket, most dühös, ha meg kell magát tartóztatnia. Elfojtották a nevethetnékjüket, amikor a normann megjelent a lépcső tetején. Mielőtt odaült volna hozzájuk, töltött magának, felhajtotta, majd még egyet töltött, és Bolsgar mellé telepedett, hogy most már hárman bámulják a tüzet. Wulfgar sokára szólalt meg, akkor is motyogott valamit a poharába, mire Sweyn kérdőn nézett rá: - Szóltál valamit, Wulfgar? Wulfgar a szék karfájához csapta a kupáját: - Azt mondtam, hogy ez a házasság maga a pokol! Ha egy lapos fenekű, affektáló nőt vettem volna el, mint amilyen Gwyneth is például, akkor nem kellene aggódnom, sem kielégítetlenül vá-gyakoznom. Bolsgar összemosolygott Sweynnel: - Te mit mondasz, Sweyn? - kérdezte. - Talán a kakas másik tyúkot keres magának? - Lehet, milord - kuncogott a viking. - A vadászszenvedély többnyire erősebbnek bizonyul, mint az igaz szerelem. - Nem vagyok már egy minden szoknya után futó agglegény. A saját akaratomból esküt tettem. Mégis keservesen megszenvedem a 285

házasságot, és egy ilyen kívánatos nő mellett még ezerszer jobban. Kívánom, hacsak ránézek, és nem lelek megkönnyebbülést. Keresnék magamnak másikat, de az esküm visszatart, és a vége mindig az, hogy ott fekszem mellette, vágyódom, és a szeretkezésnek még a gondolatát is átkozom. Bolsgar elkomolyodott, és megpróbálta vigasztalni Wulfgart. -Türelem, fiam! - korholta gyengéden. - Ez az élet rendje. Meglesz a jutalmad, érdemes várni! - Összevissza locsogsz olyasmiről, ami engem nem érdekel. Ha valaki ilyen szép, mint Aislinn, az csak bajt és kínt hoz. Amíg élek, kardot kell rántanom, hogy megvédjem a becsületét. Minden ifjú legénynek, akinek még alig pelyhedzik az álla, el-megy az esze, hacsak meglátja. Még a jó Gowain lovag is úgy vigyorog, mint egy mamiasz, ha Aislinn figyelmére méltatja, és még most sem hagy nyugodni a gondolat, hogy miféle vele kapcsolatos szép emlékeket dédelgethet Kerwick. Bolsgart feldühítette, hogy Wulfgar Aislinn becsületébe gázol, és áthárítja rá a felelősséget. - Miért beszélsz így, Wulfgar! - dorgálta az öreg. - Félek, igazságtalan vagy az asszonyoddal. Ő egy normannt sem kért arra, hogy az ajtaján dörömböljön, vagy az anyja ágyában a magáévá tegye, sőt arra sem kérte a ház urát, hogy láncolja az ágy lábához! - Szomorúan elmosolyodott. Vagy talán nem ezt tetted? Wulfgart elképesztette az öreg haragja, és még Sweyn is csalódott volt, hogy Bolsgar nem tudta rávenni a fiatalembert, hogy felelősséget vállaljon. - Ne korholj így! - csattant fel Wulfgar. - Ő legalább tudja, hogy ki a gyerek anyja, míg én soha nem lehetek biztos az apaságomban, és nevelhetek egy porontyot, aki lehet, hogy nem is az enyém. - De akkor se Lady Aislinnt okold ezért - vágott vissza Bolsgar élesen. - Igen - támogatta Sweyn is. - A ladynek nem volt beleszólása ebbe, és igazul tűrte a megpróbáltatásokat. Ha még egyszer tennél ellene bármit is, az életem árán megvédeném tőled! - Nézzétek csak meg magatokat! - csúfolódott Wulfgar. -Kicsit későn keltek a hölgy tisztességének a védelmére! Még két ilyen vén bolondot is behálózott. Képes lenne... Wulfgar arra eszmélt, hogy Bolsgar megragadja a tunikáját és felrántja a székéből, méghozzá oly erővel, amire kevés vele egykorú férfi lett volna képes. Látta, hogy a másik ökle ütésre lendült, de megáll a levegőben. Bolsgar dühe lassan elpárolgott. Az arcára bánat ült ki, s leengedte a karját. - Haragomban egyszer már megütöttelek - sóhajtott fel az öreg -, de soha többé nem foglak. Wulfgar hátravetette a fejét, hogy kinevesse Bolsgar pateti-kus megjegyzését, de hirtelen elsötétült előtte a világ, teljes hosszában elnyúlt a padlóra szórt nádtöreken. Sweyn megdörzsölte fájó bütykeit, és amikor felnézett, tekintete Bolsgar csodálkozó pillantásával találkozott. - Engem nem tartott vissza semmi - magyarázta Sweyn, aztán a fejével az ájult Wulfgarra bökött. - Ez majd kijózanítja. Bolsgar lehajolt, megragadta Wulfgar bokáját, Sweyn pedig a válla alá nyúlt, és így cipelték fel a hálószobába. Bolsgar halkan bekopogtatott, és 286

miután Aislinn álmosan kiszólt, kitárta az ajtót. Amikor beléptek, Aislinn meglepetten ült fel, és rémülten dörzsölte ki az álmot a szeméből. - Mi történt? - kérdezte, és a szeme tágra nyílt a csodálkozástól. - Túl sokat ivott - morogta Sweyn, és minden ceremónia nélkül ráhajították Wulfgart az ágyra. Aislinn csodálkozva ráncolta a homlokát, és a vikingre nézett: - A borból vagy talán a sörből? Máskor álló éjszaka iszik, és egy egész tömlő kell, hogy... - De akkor nem, ha bolondokat beszél - vetette közbe Bolsgar. Aislinn a férje fölé hajolt, megsimogatta az arcát, s az ujja hamar rálelt az állán növekvő dudorra. Zavartan ráncolta a szemöldökét. - Ki ütötte meg? - kérdezte. Sweyn ismét megdörzsölte a bütykeit, és elmosolyodott: - Én voltam - jelentette ki elégedetten. Aislinn most már haragosan ráncolta a homlokát, és értetlenül bámult rájuk, de mielőtt tovább kérdezősködhetett volna, Bolsgar odahajolt, és gyengéden ennyit mondott: - Ügy viselkedett, mint egy gyerek, és másképp nem tudtuk jobb belátásra téríteni. Az öreg intett a vikingnek, és magára hagyták Aislinnt, aki döbbenten nézte Wulfgart. Aztán felállt, lehúzta a férjéről a ruhát, de nem takarta be, mert olyan meleg volt. Megdördült az ég, Wulfgar riadtan ült fel, készen arra, hogy megvívja a csatát. Amikor vadul körülnézett, rájött, hogy csak a tenger felől érkező nyári vihar ébresztette fel. Visszafeküdt, le-hunyta a szemét, hallgatta az először csak halk esőkopogást, majd ahogy a nagyobb cseppek odakint a köveken dobolnak, végül csak úgy szakadt az eső, a zápor az ablaktáblákat verte, s egy erősebb széllökés kivágta őket. A nyáréji hűs szellő végigsimította meztelen testét, és jóleső megkönnyebbülést hozott az elmúlt napok izzasztó melege után. Érezte, hogy megmozdul alatta az ágy, és amikor felnézett, Aislinn aggódó arca hajolt fölé. Az asszony haja előrehullott, és kuszán keretezte tejfehér arcát. Az ibolyakék pillantás az övébe fűródott, s ez - fejfájása ellenére is - mosolyra késztette. Beletúrt a ragyogó fürtökbe, és lehúzta magához Aislinn fejét, hogy megcsókolhassa üde ajkát. Aislinn vörös hajzuhataga betakarta mindkettőjüket. Aislinn felült, és mosolyogva mondta: - Aggódtam az egészségedért, de látom, már jól vagy. Wulfgar a feje alatt összekulcsolta a kezét, és elnyújtózott. Elfintorodott, mert a tapogatózó ujj az állához ért, s rajta a du-dorhoz. A homlokát ráncolta, aztán felült, és a térdére könyökölt. - Sweyn biztosan öregszik - morfondírozott, aztán Aislinn kérdő tekintetét látva hozzátette: - Az, akit utoljára állón talált, rosszabbul festett, mint én. Aislinn halkan felnevetett, aztán egy tálcán sültet, friss kenyeret meg mézet hozott neki. Wulfgarnak támaszkodott, szakított egy falatnyit a sültből, és Wulfgar szájába tette. Aislinn sze-relmesen ránézett, Wulfgar nem tudott ellenállni a szépségének, és megcsókolta, de most oly lágyan, mint ahogyan egy lepke száll a virágra. Aislinn a férje karjában boldog biztonságban érezte magát, csak a hasa feszült annyira, hogy eltűnődött, vajon közel-e már a szülés ideje. 287

Wulfgar észrevette, hogy fátyolos lesz a tekintete és megváltozik a hangulata. - Talán kellemetlen emlék bánt? - kérdezte gyengéden, s a kezét Aislinn hasára tette. - A gyermekre gondoltam - válaszolta Aislinn. - Bánt, hogy ha az enyém is a gyerek, nem szerelemben nemzettük, hanem amikor a vágynak engedve durván a magamévá tettelek - mondta Wulfgar. Szeretném, ha tudnád, hogy akárkitől is van, kész vagyok az enyémnek elismerni. A nevemet viseli majd, és a címerem, és soha nem küldöm el a házamból. De soha ne történhessen meg, hogy hiába bővelkedik minden másban, az anyja szeretete mégis hiányzik. Aislinn felnézett, és kedvesen rámosolygott, mert eszébe jutott, milyen kegyetlenül űzték el Wulfgart. - Ne félj, Wulfgar, a gyerek mindnyájunk közül a legártatlanabb, ő tehet róla a legkevésbé, hogy fogant. Szeretni fogom, a karomban tartom, és a legnagyobb gonddal nevelem fel, amíg férfivá nem érik! -Nagyot sóhajtott. - Ezek csak amolyan női kételyek, amelyeket az idő közelgése ébreszt. Oly sok minden alakítja majd az életét, ami nem tőlem függ. És tudod, még az is lehet, hogy lány lesz és nem fiú! Aislinn az egyik karjával Wulfgar vallanak támaszkodott, és játszadozni kezdett a férfi vörösesszőke hajfürtjével. Wulfgar elmosolyodott: - Legyen, ahogy Isten akarja, szerelmem! - mondta. - Egy egész dinasztiát hívunk életre, és ha lány lesz, remélem, a te boszorkányfürtjeidet örökli majd, és elbűvöl vele minden férfit, ahogy te csábítottál el engem. - Wulfgar belecsókolt a felesége könyökhajlatába. - Fenekestül felforgattad az életemet, megváltoztattad a szokásaimat. Amikor nem akartam megesküdni veled, hogy ne köthess le, te elérted, hogy pap elé hurcoljalak, nehogy elveszítselek. Amikor beismertem, hogy milyen fukar vagyok, soha nem kértél tőlem semmit, én pedig az életemet adnám azért, hogy mindent rád költhessek, és még élvezem is. Szomorkásán el-mosolyodott. - Már feladtam a küzdelmet, nem építek falakat, hogy azok között éljem az életem. Rád bízom a sorsom, és hiszem, hogy gyöngéden vezetsz, ha eltévelyednék, és tisztességesen bánsz gyámoltalan lelkemmel. - Wulfgar - csipkelődött Aislinn -, milyen normann lovag az, aki letérdel egy együgyű szász rabszolga elé, és hagyja, hogy az bolondot csináljon belőle? Te gúnyt űzöl az én csúf képemből? Szavait meghazudtolva előrehajolt, s duzzadó keblével Wulf-garhoz simult, majd lágyan megcsókolta, aztán még közelebb bújt, és mélyen a szemébe nézett, mintha ott keresné a választ. - Hogy szerelemből fogant-e a gyerek, aki bennem nő? -suttogta halkan. - Szeretném, ha a karoddal átölelnél, és vágyom minden érintésedre. Mi ez az őrület? Csak egyet csettin-tesz, és én a tiéd vagyok! Inkább vagyok a rabszolgád, mint a feleséged, de mégsem szeretném, ha másképpen lenne. Miféle hatalmad van az akaratom felett, hogy még amikor küzdöttem is ellened, akkor is azért imádkoztam, hogy ismét a magadévá tégy és soha ne hagyj egyedül? Wulfgar felemelte a fejét, és amikor ránézett, szürke szeme majdnem kéken csillogott: 288

- Addig nincs baj, chérie, amíg mindkettőnket ugyanaz a cél vezérel. Élvezzük minden percét! - Majd összevont szemöldökkel rámordult: - Most pedig hagyd, hogy felkeljek, különben megint az akaratod ellenére teszlek a magamévá! Aislinn boldogan kacagott, és elhúzódott tőle: - Az akaratom ellenére? Ó, ez már soha többé nem fordulhat elő! De ha útközben egy gyerekkel találkozol, akkor gyengéden bánj vele, mert még megsértődik! Wulfgar nagyot nevetett, aztán felkelt, felöltözött, és kilépett a szobából. Még a folyosón is hallotta, hogy Aislinn csengő hangon egy vidám dalocskát énekel. Wulfgar elmosolyodott, mert már előre örült a napnak, amikor Aislinn majd a babának dúdolgat, hiszen kellemes hangja volt, ami jólesett a fülnek. Wulfgar kiment a kastélyból, átvágott a tócsákkal borított udvaron, felnézett az égre, és látta, hogy kezd kitisztulni. A nap magasan járt, amikor Wulfgar visszaérkezett. Bolsgar és Sweyn már asztalhoz ültek, és azt lesték, milyen hangulatban van Wulfgar. A ház ura az asztalfőre - szokott helyére - telepedett, és rezzenéstelen állta a tekintetüket, miközben az állat dörzsölte, mint aki azt nézi, egyben van-e. - Azt hiszem, egy ifjú leányzó csókolhatott állón a múlt éjjel -jegyezte meg szárazon. - De az sem kizárt, hogy egy öregember vagy egy gyerek ütött meg. - Hát gyengéd csók volt, az igaz! - kuncogott Bolsgar. -Nem is álltái föl, hogy jó éjszakát kívánj! Oly hirtelen tértél nyugovóra, hogy Sanhurst még reggel is a padlón támadt lyukat próbálta betömni! Míg Bolsgar és Sweyn jót mulattak ezen, Wulfgar nem osztozott a jókedvükben, hanem sóhajtva jegyezte meg: - Micsoda teher nekem két ilyen korosodó lovag, akik valamikor híres harcosok voltak, és megjárta az, aki csak egy rossz szót szólt, ám mostanra nemcsak az agyuk lágyult meg, de a karjuk ereje is megfogyatkozott. Wulfgar egyenesen Sweyn szemébe nézett, aki a térdét csapkodta nevettében. - Ha hajlandó lennél velem összemérni az erődet, bizony mondom, eltörném a karodat! - vágott vissza a viking. - Én csak a szépségedet akartam kímélni, te tejfölösszájú suhanc! Wulfgar jót nevetett, mert sikerült felpiszkálnia a vikinget. -Attól tartok, nagyobb a szád, mint az erőd! - felelte. - Nagyot és időben ütöttél, nekem pedig nem volt okom rá, hogy az asszonyom pocskondiázzam. Elkomolyodott, majd így szólt: - Most is szeretném, ha úgy lenne, mint gyermekkoromban, és visszaszívhatnám a szavakat, melyeket dühömben mondok, de ezt már nem lehet. Bocsánatot kérek hát mindkettőtöktől, és kérem, felejtsétek el az ostobaságomat. Wulfgar rájuk nézett: valami jelre várt. Bolsgar és Sweyn tekintete összevillant, aztán bólintottak, majd Wulfgarnak is odalöktek egy kupa sört. Aztán mindhárman felemelték a kupájukat, szótlan áldomást ittak. Amikor Wulfgar egy perccel később megfordult, látta, hogy Aislinn lépked le óvatosan a lépcsőn. Gyorsan felállt, odasietett hozzá, hogy segítsen neki. A két férfi mosolyogva nézte, mert eszükbe jutott az az idő, amikor még úgy tűnt, Wulfgar és Aislinn mást sem tudnak, csak veszekedni. 289

Wulfgar egy székhez kísérte Aislinnt, de aggodalmas kérdésére azt a megnyugtató választ kapta, hogy minden rendben van. Nem telt el azonban sok idő, és Aislinn egyre erősebb nyomást érzett, majd szaggató görcsöt, amitől a szava is elállt. Amikor Wulfgar aggódó arccal felé fordult, Aislinn csak bólintott, a kezét nyújtotta, és így szólt: - Segíts fel a lépcsőn! Félek, egyedül már nem megy. Wulfgar talpra ugrott, és karjába kapta az asszonyt. A lépcsőhöz indult, de közben parancsokat osztogatott a bámészkodó férfiaknak: - Kerítsétek elő Miderdet! Jöjjön fel a szobába! Eljött Lady Aislinn ideje! A lovagok és Kerwick csak ide-oda kapkodtak, és zavarukat látva végül Bolsgar látott hozzá, hogy segítséget hívjon. Wulfgar kettesével szaladt fel a lépcsőn, és meg sem kottyant neki Aislinn, akit féltő gonddal tartott a karjában. Berúgta az ajtót, Aislinnt az ágyhoz vitte, amin egykor ő jött a világra, és óvatosan letette. Aislinn elcsodálkozott, hogy milyen feszült a férfi arca: talán miatta aggódik, vagy talán a gyerek és annak nemzője miatt? Aislinn megfogta és az arcához húzta a férfi kezét, l hogy megnyugtassa. Wulfgar óvatosan leült mellé, és aggodalom felhőzte a homlokát, amikor ránézett. Olyasmivel kellett most megbirkóznia, amire sem addigi élete, sem a tapasztalatai nem készítették fel, és kétségbeejtette, hogy mennyire tehetetlen. A fájdalom ismét visszatért, és Aislinn Wulfgar kezébe kapaszkodott. A férfi jól ismerte a háború ezernyi szenvedését: számos sebhelye is tanúsította, hogy maga is kivette belőle a részét. Most azonban halálos rettegés fogta el attól a kíntól, amit ez a törékeny teremtés kiáll. - Csak lassan, óvatosan, úrnőm! - tanácsolta Miderd már az ajtóból, aztán odasietett Aislinn mellé. - Kíméld az erődet, később még szükség lesz rá! A jelekből ítélve ezzel a gyerekkel sokáig fogsz vajúdni. A gyerek úgyis teszi a dolgát, engedd hát el magad, takarékoskodj az erőddel! A nő elmosolyodott, mert Aislinn máris könnyebben lélegzett, de Wulfgar arca nyúzott és szürke maradt. Látva kétségbeesését, Miderd gyengéden szólt hozzá: - Előkerítenéd Hlynnt, milord? Sok a tennivaló, és én inkább asszonyom mellett maradnék. A kihűlt kandallóra nézett, ahol nem égett a tűz, majd Wulfgar után szólt: - És mondd meg Hamnek és Sanhurstnek, hogy hozzanak fel fát és vizet. Az üstöt fel kell tölteni. Most, hogy elment Aislinn mellől, Wulfgarnak már nem nyílt alkalma, hogy felesége közelébe férkőzzön. Csendesen állt az ajtónál, figyelte a sürgő-forgó asszonyokat, és időnként elkapta Aislinn futó mosolyát. Aztán újabb fájások törtek rá a feleségére, az arca verejtékben fürdött, és amint órák teltek el így, Wulfgar azon tűnődött, vajon rendben megy-e minden. A kérdéseire nem kapott választ, hiszen Miderd és Hlynn azt sem tudták, hol áll a fejük. Wulfgart kétség és aggodalom gyötörte, félt, hogy a baba sötét bőrű és szurokfekete hajú lesz. Fájdalmat okozott a gondolat, hogy a szép és édes Aislinn Ragnor ivadékának adjon életet, aztán eszébe jutott, hogy hallott már asszonyokról, akik a szülésbe belehaltak. Micsoda diadalt ülne Ragnor, ha a gyerek az ő vonásait örökölné, és a halál még Aislinnt is elragadná! De mi van akkor, ha a gyermek az övé, Wulfgaré, így ő okozná a felesége halálát? Wulfgar megpróbálta elképzelni, milyen lenne az élet - ennyi boldog hónap 290

után - Aislinn nélkül, de erre már képtelen volt: rettegve menekült el a szülőszobától. Hun megriadt, amikor Wulfgar rádobta a nyerget. Felhorkant, hátrált egy kicsit, amikor Wulfgar a zablát a fogai közé erőltette. Wulfgar felpattant a hátára, és sokáig hajszolta a pompás há-taslovat. Zavaros gondolataitól lassanként megszabadult, s végre egy alacsonyabb dombtetőn, az épülő vártól nem messze ember s állat is megpihenhetett. Hun zihált és fújtatott, Wulfgar pedig a várat nézte. Jóllehet későre járt, még most is dolgoztak rajta az emberek. Wulfgar elcsodálkozott azon, hogy milyen szívesen építik a környékbeliek a várat. Egyetlen panaszszó nélkül jöttek és törték magukat, mert tudták, hogy nemcsak a földesuruk, de saját védelmüket is szolgálja majd. Wulfgar nagyon is megértette őket, különösen az után a mészárlás után, amit Ragnor végzett közöttük. Az emberek éppen olyan eltökélten akarták, mint ő, hogy ez ne történhessen meg még egyszer. Nézte az erős falakat, amik mögött egyszer majd együtt fognak élni Aislinn-nal. Amikor elkészül, bevehetetlen erőd lesz, ahova az ellenség nem hatolhat be... Csak a halál... Wulfgar elfordult: tudta, semmit sem ér az egész, ha Aislinn nincs mellette, akivel megoszthatná. Sötét gondolatok rohanták meg ismét, és tovatűnt az elégedettsége. Megsarkantyúzta Hunt, és körüllovagolta a birtokát. A birtoka! Milyen komolyan cseng ez a szó! Ha mást el is veszítene, ez legalább megmarad. Eszébe jutott az öreg lovag, akit Aislinn aznap temetett el, amikor először találkoztak. Talán ő megértené a mostani lelkiállapotát. Az ő birtoka is itt van. Itt hal meg, és ott nyugszik majd a másik mellett, a domboldalon. Lehet, hogy jön egy nagyobb úr és lekaszabolja, de akkor is itt marad. Nem lesz több vándorlás. Szülje csak meg Aislinn a gyermeket, akár fattyú, akár a saját fia vagy lánya. A magáénak tekinti, vagy ha az élet úgy hozza, mellettük fekszik majd a dombon álló diófa alatti sírban. Különös béke szállta meg: most már szembe tudott nézni a sorsával, akármi lesz is az. Hun lassabban ügetett, és Wulfgar most eszmélt fel, hogy Darkenwald alá ért. Körbejárta a birtokát, és most, hogy a lápvidék mögött lenyugodott a nap, visszaérkezett Darkenwaldba. Megállt Erland sírja mellett, leszállt a lováról, leguggolt a sír mellé, és nézte lent a falut. Leszállt a sötétség, de Wulfgar nem mozdult, figyelte az emberek mozgását. Mindannyian hozzám fordulnak majd a bajban - sóhajtotta, és elgondolkodva nézte a sírhantot. - Tudom, hogy gondolkodtál, öreg. Tudom, mi járhatott a fejedben, amikor kimentél Rag-nor fogadására. Én is ezt tettem volna. Kinyúlt, letépett egy közelben növő vadvirágot, és odatette Aislinn csokra mellé. - Pihenj békében, öreg! Megteszek értük minden tőlem telhetőt, és Aislinnért is. Ha Isten is úgy akarja, akkor sok unokád lábdobogását hallhatod, és amikor eljön az én időm, itt pihenek majd én is melletted, és megfogom a kezed, mint egy jó barátomét. Egy fa alatt üldögélt: nem volt kedve lemenni, mert nem viselte volna el az emberek kérdő pillantásait. Csillagok ragyogtak felette, a kastélynál emberek jöttek-mentek, s ebből tudta, hogy még nem született meg a 291

gyermek. Még hajnalban is ott ült, de felkapta a fejét, amikor egy sikoltást hallott. Végigfutott a hátán a hideg, és kiverte a veríték. A félelemtől bénultan állt. Aislinn sikoltott így? Ó, Istenem, túl későn ismerte meg az asszonyi gyöngédséget. Azért talált rá, hogy máris el-veszítse? Ólomlábakon vánszorogtak a percek, aztán egyszer csak meghallotta a gyerek erőteljes sírását. Wulfgar csak várt, míg a kastélyból a hírt megvitték a kunyhókba. Látta Maidat, aki az árnyékban hazafelé settenkedett. Aztán mindenki elment, és végre a kastély ablakai is elsötétül-tek. Wulfgar is felállt, és bevezette a fáradt lovat az istállóba. Csendben átment az üres termen, és felvonszolta magát a lépcsőn. Lassan nyitott be: látta, hogy Miderd a karjában a csecsemővel a tűz előtt ül. Az ágy felé pillantott, ahol ki tudta venni Aislinn alakját. Nyugodtan és csendben feküdt, csak a keble emelkedett-süllyedt. Alszik, mélázott el Wulfgar, és elmosolyodott. Hála töltötte el a szívét. Halkan odalépett Miderd mellé, aki kitakarta a babát, hogy Wulfgar is megnézhesse. Ráncos kisfiú volt, inkább hasonlított egy öregemberre, mint egy kisbabára, a kobakját pedig lángvörös tincsek díszítették. Ettől még nem lettem okosabb, gondolta Wulfgar magában, és elmosolyodott. De legalább nem fekete - tette hozzá. Megfordult, odament az ágyhoz, és csendesen megállt mellette. Megpróbálta kivenni Aislinn arcát. Amikor közelebb hajolt hozzá, észrevette, hogy a felesége szeme nyitva van: őt figyeli. Wulfgar leült mellé az ágy szélére, és a két kezébe fogta a kezét, így ült egy percig, és azt gondolta magában, hogy még soha nem látott Aislinn szemében ennyi gyengédséget. A felesége haja szétterült a párnán, bár az arca nyúzott és sápadt volt, az ajka szegletében mosoly bujkált. A küzdelem, amivel világra hozta a gyermekét, ott hagyta a nyomát Aislinn finom vonásain, mégis valami olyan belső erő és nyugalom sugárzott róla, amitől Wulfgart hirtelen büszkeség töltötte el. Olyan feleség volt, aki a férje mellett áll, és társa az élet megpróbáltatásai közepette. Wulfgar lehajolt hozzá, gyögéden megcsókolta, és az járt a fejében, hogy a bocsánatát kéri. Hátrahúzódott, hogy jobban láthassa az arcát, míg beszél hozzá, de amint felemelkedett, Aislinn sóhajtott egyet, és lehunyta a szemét, az arcán békés mosoly ült. Elaludt, mert Aislinn csak arra várt, hogy láthassa Wulfgart, és amint ez megtörtént, legyűrte a kimerültség. A férfi odahajolt hozzá, még egyszer megcsókolta, aztán kiment a szobából. Az istállóba ment, ágyat vetett magának a frissen kaszált szénában. Hun elégedetlenül felhorkantott, nem tetszett neki, hogy Wulfgar zavarja. A normann lovag a válla fölött hátranézett a pompás paripára, és csendre intette: - Csak ma éjszakára - biztatta a lovat, és elszenderedett.

292

XXIII. FEJEZET A kicsit Bryce-nak nevezték el, és Aislinn-nak sok öröme telt benne: okos és kedves gyerek volt. Csak akkor sírt, ha éhes volt, de azonnal boldogan gügyögött, amint a mellére vette és megszoptatta. Wulfgar hiába nézte a gyerek vö-rösesszőkés haját vagy mélykék szemét, nem talált választ gyöt-rő kérdésére. Maida a szülés alatt Aislinn mellett volt, de utána egy héten át a közelükbe sem ment, csak mostanában bukkant fel ismét. Wulfgar vagy Aislinn hívása nélkül Maida nem lépett be a házba, de ha meleg volt az idő, leguggolt a kapu mellett, és figyelte a tűz előtt a prémtakarón fekvő kisbabát. Maida ilyenkor mintha az emlékein tűnődött volna. Tudta, hogy a gyerek az ő vére is, és nem is tekintette másnak. Sok évvel ezelőtt ő maga ült ugyanebben a teremben, és a vörös hajú lányát figyelte, aki a takarón játszott. Most eszébe jutottak a vidám napok, a szerelem, a boldog percek, és Aislinn reménykedni kezdett, hogy lassan elhalványulnak a szörnyű élmények, amiken az anyja azóta átment. A hosszú nyári napok egyre rövidültek, és a szeptember meghozta az első téliesen hideg éjszakát is. A jobbágyok már az aratásra készültek. Wulfgar parancsára kijártak a földekre, a gyerekek meg parittyával űzték el a madarakat és a vadakat. A termés oly gazdagnak ígérkezett, mint még soha azelőtt. Ker-wick a birtokot járta, és a könyvében pontosan feljegyzett mindent. Az emberek maguk is felkeresték, hogy mérje le az élelmet, mielőtt eltették volna a kamrába vagy a magtárba. Haylan serényen dolgozott mindenütt, ahol csak szükség volt ételízesítő vagy pácolótudományára. Annyira elfoglalt volt, hogy örült, amikor a fia, Miles és Sweyn összebarátkoztak. A jó viking sok mindenre megtaníthatja a gyereket, amire egy fiúnak szüksége lehet, gondolta. Sweyn elmagyarázta a fiúnak a vadlibák és más madarak szokásait, megtanította, hogy ejtse el őket nyíllal. Megmutatta a szarvasok és őzsuták csapásakba farkasokat és a rókákat, és azt, hogy miképp foghatja el őket hurokkal, hogyan kell őket megnyúzni, és a merev, véres bőrből hogyan készíthet puha, meleg prémet. Gyakran látták együtt őket, hiszen a gyerek mindenhova követte a vikinget. A fák levelei lassan vörösbe fordultak, amikor egy hirtelen jött kemény fagy tört Anglia déli vidékére. A vikinget aznap Creganba küldték, így a kisfiú egyedül indult el, hogy a közösen felállított csapdákat végigjárja. Sir Gowain látta is, amikor elindult, és addig követte a mocsárba vezető úton, amíg a gyerek el nem tűnt a szeme elől. Haylan egészen ebédig nem figyelt fel arra, hogy Miles nem jött vissza. Akkor lement az istállóba, mert azt mondták, hogy Sweynt ott látták utoljára, majd a kastélyban is körülnézett, és amikor az ott ebédelő Gowain meghallotta, hogy a fia után kérdezősködik, elmondta, hogy amikor utoljára látta Miiest, éppen a mocsár felé indult. Kerwick abbahagyta a munkáját, és Gowainnel az erős fagyban követni kezdték a fiú lábnyomát az ösvényen. A pataknál bukkantak rá, amelyen súlyos fatörzset vetettek át, hogy az óvatlan róka vagy farkas fennakadjon rajta, és berántsa a vízbe. A gyerek hónaljáig merült a habokba, az ajka a hidegtől már elkékült és reszketett. Órákon át kapaszkodott egy bokor ágaiba, hogy a víz el ne sodorja. Segítségért 293

kiabált, amíg be nem rekedt, de senki sem hallotta. Amikor ki-rántották, csak rekedten hörgött: - Bocsánatot kérek, Gowain! Megcsúsztam. Jól bebugyolálták, és az anyja kunyhójához siettek vele. A gyereket rázta a hideg, egész testében remegett, pedig a lobogó tűz előtt ült és meleg prémekbe csavarták. Kerwick el akarta hívatni Aislinnt, de Haylan megragadta a karját, és tiltakozott: - Az egy boszorkány! - sivított. - Még szemmel veri a fiamat! Nem, majd én magam gyógyítom meg! Ahogy esteledett, a gyerek homloka egyre forróbb lett. Szaggatottan lélegzett, minden lélegzetvétel kínjába került, de Haylan még mindig nem akart az úrnőért küldeni, és megvető gúnnyal utasított vissza minden próbálkozást. Sötét volt már, amikor Sweyn visszaérkezett, és amikor meghallotta, hogy mi történt, egyenesen Haylan kunyhójához vágtatott. Lepattant a lóról, kivágta az ajtót, a gyerek mellé térdelt. Két kezébe fogta a fiú kezét, és érezte, hogy milyen forró. Egy pillanatig gondolkozott, aztán Gowainhez fordult, aki elkísérte. - Menj, kerítsd elő Aislinnt! - Nem, nem akarom! - kiáltotta a megkínzott, de még most is bosszúszomjas Haylan. - Az a nő boszorkány - sivította, majd sokkal komolyabban folytatta: - Wulfgart is megbabonázta, hogy másra még csak rá se nézzen! Azt mondom, Aislinn boszorkány! Nem akarom, hogy idejöjjön! Sweyn úgy guggoltában félig megfordult, és bár halkan szólalt meg, a hangja inkább dühös morgásra, mint beszédre emlékeztetett. - Te még egy szentet is hírbe hoznál, Haylan, hogy vesztett ügyed mentsd! De ezt most elnézem neked. Tudom, mi baja a gyereknek, mert már láttam embereket hozzá hasonló állapotban, és azt is tudom, hogy meghal, ha nem segítenek rajta. Csak egy van, aki meggyógyíthatja, és azt akarom, hogy ő idejöjjön! Isten az atyám, hogy te nem érdekelsz, de a gyereket meg fogom menteni, és nem nézem tétlenül, hogy elveszejtsd, mást meg hibáztass! Ha pedig meg akarnál akadályozni ebben, akkor teszek róla, hogy a csatabárdom küldjön a pokolra! Félre az útból! Sweyn felállt, és amikor Haylan a szemébe nézett, szó nélkül hagyta elmenni. Aislinn a hálótermükben a tűz előtt játszott Bryce-szal, Wulfgar pedig a székéből figyelte őket. A kisfiú lovaglóülésben ugrált az anyja karcsú derekán. Aislinn haja kibomlott, és a csillogó haj-tömeg szétterült a földre terített prémen. Wulfgart fájó vágyakozás fogta el, annyira szerette volna megsimogatni. Hangosan dörömböltek az ajtón. Bryce szeme az ijedségtől elkerekedett, és megremegett a szája széle. Aislinn csitítgatni kezdte, Wulfgar pedig kiszólt. Az ajtó kicsapódott, és Sweyn viharzott be rajta. - Lady Aislinn, bocsáss meg, hogy zavarlak - dörögte Sweyn -, de a Miles gyerek beleesett a vízbe! Magas láza van, és rázza a hideg. Alig kap levegőt, és aggódom az életéért. Segítenél? - Hát persze, Sweyn!

294

Aislinn megfordult, és zavartan megállt, mert Bryce még mindig a karjában volt. Odaperdült Wulfgar elé, aki éppen felállt a székből, és a kezébe nyomta a kisfiút. - Légy szíves, Wulfgar, vedd el tőlem! Nem vihetem magammal! Vigyázz rá, és ha felsírna, hívd be Miderdet! Aislinn ezt Vilmosnál is erélyesebben mondta, majd a vállára vette a köpenyét, felkapta a gyógyfüveit és -italait, aztán egy szemvillanás alatt már ott sem volt. Wulfgar csak álldogált, és egy darabig bámult utánuk. Karjában tartotta a fiát, akit sem elfogadni, sem megtagadni nem tudott egészen. Lenézett a kicsire, aki annyira komolyan állta Wulfgar fürkésző tekintetét, hogy ezzel mosolyt csalt a férfi ajkára. A normann megpróbálta a mellén ugráltatni a gyereket, ahogy Aislinntól látta, de a széles mellkasa, lapos, izmos hasa nem volt kényelmes, a kisfiú hamarosan szipogni kezdett. Wulfgar sóhajtva visszaült a székébe, és a pufók angyalkát az ölébe ültette. A gyerek itt láthatóan jobban érezte magát: rángatta a férfi ingujját, elnyúlt Wulfgar mellén, meg az ingét összetartó szalagokat ráncigálta. A legkevésbé sem látszott, hogy félne a marcona normann lovagtól. Aislinn kinyitotta a kunyhó ajtaját, de amint belépett, Haylan állta el az útját, és egy fagyöngyágat kezdett rázni az orra előtt, mintha boszorkányt akarna elkergetni. Aislinn meg sem állt, elsietett mellette, és a fiúhoz lépett. Haylan éppen csak visszanyerte az egyensúlyát, és tiltakozni akart, amikor Sweyn lépett be, és félresöpörte az útból. Haylan ezután már csak kábán ült ott, ahova esett, és Aislinnt nézte, aki rögtön munkához látott: felkapott egy lapos üstöt, félig megrakta parázzsal. Ebbe egy kisebb, vízzel teli üstöt állított, majd az egészet letette a fia ágya mellé. Amikor a víz forrni kezdett, mindenféle füveket vett elő a zsebéből, és a két tenyere között összemorzsolta, majd az edénybe szórta őket. Ezután egy nagy fiolából sűrű, fehér folya-dékot öntött a vízbe. A helyiséget azonnal valami nehéz, maró illat töltötte be, ami csípte az ember szemét és orrát. Aislinn ezután mézet és néhány csipetnyi sárga port kevert össze azzal a folyadékkal, ami az edényben fortyogott. Amikor ezzel megvolt, a fiú fejét megtámasztotta, és a keverékből egy keveset a szájába töltött, majd addig dörzsölte a fiú torkát, amíg az le nem nyelte a folyadékot. Gyengéden visszaengedte a fiú fejét a párnára, és egy hideg vizes ronggyal óvatosan törölgette Miles forró homlokát. így telt el az éjszaka. Valahányszor Miles homloka forróbb lett, Aislinn lehűtötte a nedves kendővel. Amikor nehezen szedte a levegőt, Aislinn fogta a sűrű keveréket, és bedörzsölte vele a gyerek mellkasát és a torkát. Időnként beleerőltetett néhány cseppet a gyógyitalból. Aislinnt néha elnyomta az álom, de ha a gyerek megmozdult vagy zihálni kezdett, azonnal felébredt. Már hajnalodon, amikor Miiest heves remegés fogta el. Aislinn minden prémet és takarót, ami csak a házban fellelhető volt, rádobott, és megkérte Sweynt, hogy tegyen a tűzre. A fiú arca kivörösödött, de annyira remegett, hogy alig kapott levegőt is. Haylan nem mozdult a helyéről. Időnként elmotyogott egy imádságot. Néha Aislinn is együtt imádkozott vele, egy nála hatalmasabb erőhöz 295

könyörögve segítségért, így telt el egy újabb óra. Már teljesen megvirradt. Mindenki a maga módján virrasztóit. Aztán Aislinn hirtelen a fiúra bámult: Miles felső ajkán megjelent egy izzadságcsepp, majd a homloka is gyöngyözni kezdett. Amikor megtapintotta a fiú mellkasát, az is nedves volt, hamarosan csörgött róla a veríték. A remegése megszűnt. Szaggatottan lélegzett még, de lassan ez is egyenletesebbé vált. Arcszíne egészségebb lett; azóta, hogy Aislinn belépett a helyiségbe, először aludt el békésen. Aislinn felsóhajtott, és fájó derekát tapogatva felállt. Összeszedte a gyógyitalait és a -füveit, aztán megállt Haylan előtt, aki kisírt szemmel nézett fel rá és az ajka reszketett. - Visszakaptad Miiest - suttogta Aislinn. - Most hazamegyek a fiamhoz, mert már rég elmúlt a szoptatás ideje. Aislinn az ajtóhoz lépett, és a tenyerét a homlokához emelte, mert a ragyogó napsütés bántotta fáradt szemét. Sweyn karon fogta, és visszakísérte a kastélyba. Egyikük sem szólt, de Aislinn biztosan érezte, hogy ebben a szálfatermetű vikingben barátra lelt. Amikor belépett a hálótermükbe, Wulfgart és Bryce-t az ágyon találta: még mind a ketten aludtak. A baba keze Wulf-gar hajába akadt, csöpp lábát átvetette a férfi izmos karján. Aislinn ledobta a ruháját, átmászott Wulfgaron, és magához húzta a csecsemőt. Ébredező férjére mosolygott, lehunyta a szemét, és már aludt is, mielőtt még Wulfgar megszólalhatott volna. Haylan csak egy héttel később kereste fel a kastélyban Aislinnt, aki épp a csecsemőjét szoptatta. Békés pillanat volt: a férfiak messze jártak, csak az asszonyok maradtak otthon. - Úrnőm... - kezdett bele Haylan bátortalanul. Aislinn a fiáról Haylanra emelte a tekintetét. - Úrnőm... - próbálkozott ismét Haylan. Elhallgatott, vett egy mély lélegzetet, aztán sietve folytatta: - Rájöttem, hogy nagyon félreismertelek. Elhittem azokat a rosszindulatú pletykákat, amiket mástól hallottam, és azt hittem, hogy boszorkány vagy. El akartam venni tőled az uradat. -Megakadt, zavartan a kezét tördelte, a szeme sarkában könnyek csillogtak. - Könyöröghetek-e bocsánatodért? Istenem, milyen bolond voltam! El tudod nekem felejteni a sok kellemetlenséget, amit okoztam? Annyival tartozom neked, amit már nem is tudok visszafizetni! Aislinn kinyújtotta a kezét, és kedvesen rámosolygott az özvegyre, lehúzta maga mellé: - Nem, Haylan, nincs mit elfelejteni - nyugtatta meg. - Nem tettél velem semmi rosszat, nem is ártottál nekem. - Vállat vont, és halkan felnevetett. - Ne félj hát. Értem én a helyzetet, és tudom, hogy nem tehetsz róla. Legyünk hát barátnők, és feledjük a múltat. Az özvegy egyetértése jeléül elmosolyodott, aztán megcsodálta a pufók csecsemőt, aki mohón nyelte az anyatejet, és szívesen mesélt volna a saját fiáról, amikor ilyen kicsi volt, de Wulfgar lépett be. A hosszú lovaglás után zihált a fáradtságtól. Haylan felállt és távozott. Wulfgar odament a feleségéhez, értetlen pillantást vetett a távozó özvegy után. 296

- Minden rendben van, szerelmem? - kérdezte a feleségét. Aislinn ránézett, és látta a szemében az őszinte aggodalmat. Könnyedén felnevetett: - Persze, Wulfgar! Miért gondoltad, hogy baj van? Minden a legnagyobb rendben! Wulfgar fogott egy széket, leült mellé, hosszú lábait feltette egy alacsony zsámolyra, és kinyújtózkodott: - Ebben a kastélyban sokszor hangzanak el kemény szavak -mondta, és eltűnődve az állat dörzsölgette. - Gwyneth elhárítja a kedvességünket, és azt nézi, hogyan dühíthetne fel. Rejtély előttem, hogy miért duzzog folyton a szobájában, mi az oka viselkedésének, hiszen ha egy kicsit szelídebb lenne, mi is gyön-gédebbek lennénk vele. Aislinn elmosolyodott, és szerelmes pillantást vetett az urára: - Merengő hangulatban vagy ma, uram! Nem gyakran fordul elő, hogy a női gondolkodáson rágódsz. Wulfgar ránézett, és Aislinn szépségétől ellágyult a tekintete: - Mostanában kezdem azt hinni, hogy egy nő több, mint csupán egy rózsás kebel meg egy ringó csípő. Wulfgar lustán elmosolyodott, a szemében fellángolt a vágy, ahogy a feleségére nézett. Közel hajolt hozzá, és a combjára tette a kezét: - De ha a nő esze és teste között kell választani, hát fogadok, hogy az utóbbiban a férfi nagyobb örömét leli! Aislinn felkacagott, de hirtelen forróság öntötte el, s elakadt a lélegzete, mert Wulfgar szenvedélyesen megcsókolta a nyakát. - A baba... - súgta Aislinn zihálva, mielőtt Wulfgar belefojtotta volna a szót. Aislinn úgy érezte, nem tud neki ellenállni. Zajt hallottak az ajtó felől, mire gyorsan szétrebbentek. Aislinn felállt, az arca lángolt, amikor a csecsemőt a tűz mellett álló bölcsőhöz vitte. Wulfgar is kiegyenesedett, és odasétált a tűzhöz, mintha csak a kezét akarná melengetni. A kapun Bolsgar lépett be: fürjeket cipelt a hátán, amiket a másnapi lakomához lőtt. Jókedvűen üdvözölte a párt, és átadta Haylannak a madarakat. Wulfgar kicsit bosszankodott, hogy megzavarták, és morc képpel figyelte az öreget. Az utóbbi időben mintha valaki vagy valami mindig közbejött volna. Wulfgar a gyerek születése után türelmesen várt, nem akarta Aislinnt sürgetni, de mostanában meg mintha minden összefogott volna ellene. Ha a gyerek éppen nem éhesen követelőzött, akkor egy jobbágy jelent meg, aki Aislinn segítségét kérte, vagy aki az úr véleményére volt kíváncsi. Valahányszor eljött a várva várt pillanat, és egyedül maradtak a szobájukban, Wulfgar látta, milyen fáradt a felesége, és tudta, hogy tovább kell várnia. Most a tűz mellett állva is az ide-oda járkáló Aislinn mozdulatait figyelte, nézte csípője lágy ringását, és a szemében türelmetlen vágy gyúlt. Karcsúbb lett, tűnődött Wulfgar, már nem lányosán vékony az alakja, hanem nőiesen telt. Most már mindig ez lesz a sorsa? Hogy Aislinn itt lesz a közelében, és mégsem találnak időt a bizalmas együttlétre, ahogy azelőtt? Ez lenne tán a házasság? Hogy a férfit és a feleségét elválasztja a gyerek, és nem tudnak módot találni a régóta elfojtott vágyaik kielégítésére? Felsóhajtott, elfordult és a tűzbe bámult. Majd jön a tél, gondolta, és vele a hosszú éjszakák. Akkor majd több lesz az ideje Aislinnra. Az asz-szony a babát 297

sem dajkálhatja örökké. Annak idején Aislinnt egy szenvedélyes pillanatában tette a magáévá. Ma már nem tenne ilyet. Aislinn felpillantott, és észrevette a kapufélfánál álldogáló Maidat. Azt is látta, hogy az anyja megmosdott, megfésülködött és tiszta ruhát vett fel. Aislinn boldog volt, mert arra gondolt, hogy az anyja talán megszereti az unokáját, és az ő kedvéért talán lemond tébolyult bosszújáról. Egy ilyen pici baba a legjobb gyógyír, gondolta. Intett az anyjának, hogy jöjjön beljebb. Maida nyugtalan pillantást vetett a háttal álló Wulfgarra, aztán gyorsan besurrant, és leguggolt a bölcső mellé. Az öregasszony egészen kicsire húzta össze magát, hogy a normann észre ne vegye, de Wulfgar nem is törődött vele, csak Aislinnt figyelte, aki most Haylan keresésére indult, hogy a másnapi ünneppel kapcsolatban utasításokat adjon neki. Egésznapos lakomát és mulatságot terveztek, hogy méltón ünnepeljék a sikeres aratást és a bő termést. A déli órákban a lovagok és hölgyeik vaddisznóvadászatra indulnak, hogy akár leöljék, akár csak elkergessék a vadakat a termőföldekről. A vidám eseményt mindenki nagyon várta már. Wulfgar a tűz előtt állt, amikor a lovagok Sweyn társaságában beléptek a terembe. Töltöttek maguknak egy-egy kupa sört, és köszöntőt mondtak a másnapi vadászatra. Wulfgar - nem lévén más dolga - maga is csatlakozott hozzájuk. Aztán Bolsgar is visszajött, így egyre vidámabbak lettek. A délután lassan estébe fordult, az estéből pedig reggel lett, de a férfiak még mindig mulatoztak. A hangjuk felhallatszott a hálóterembe is, ahol Aislinn csak forgolódott az ágyban, és bosszankodhatott, hogy Wulfgar még nem jött fel. Nem tudhatta, hogy valahányszor Wulfgar távozni akart, egy kéz visszahúzta, egy másik meg új-ratöltötte a kupáját. Aislinnt a reggelire áhítozó Bryce gőgicsélése ébresztette fel, és ahogy felnézett, látta, hogy Wulfgar már felkelt és öltözködik. Aislinn csendben, mozdulatlanul feküdt egy percig, és cso-dálta a férfi karcsú és izmos testét, a jóképű arcát, de a gyereksírás egyre hangosabb lett, és nem volt mit tenni, fel kellett kelnie. Egy bő inget vett fel, és a tűz elé ülve szoptatni kezdte a babát, aki a mellén azonnal elcsendesedett. Aislinn felnézett a férjére, és találkozott a tekintetük. Az asszony pajkosán elmosolyodott: - Újabban nagyobb kedvedet leled az ivásban, édes uram, mint régen. Fogadok, hogy már a kakas kukorékolt, amikor ágyba kerültél. - Hát az igaz, chérie! - vigyorodott el Wulfgar. - Legalább kétszer is kukorékolt, mire fáradt fejemet a párnára hajtottam, de nem azért, mert úgy volt a kedvemre. A lovagjaim nem fogytak ki a mesélésből, én meg nem tehettem mást, mint hogy elviselem a rám mért szenvedést. Wulfgar Aislinnra nézett, elfogta iránta a vágy, de lentről a nagyteremből már hangos beszélgetés hallatszott, és tudta, hogy az emberei úgyis hamarosan érte jönnek, ha most nem megy le közéjük. Sóhajtott egyet, megcsókolta Aislinn homlokát, felvette a bőrzekéjét, és leballagott a többiekhez. Amikor Aislinn is lement, úgy érezte, hogy bolondok közé csöppent. Minden sarokból nevetés és kiáltozás fogadta. Az általános zsivaj kissé elkábította, a hangzavarban nem tudta kivenni a szavak értelmét. Bryce ijedten csimpaszkodott belé, inert ez számára is szokatlan volt. Aislinn leterített egy prését a tűz elé, ahol a gyerek nem fázik majd, de mégsem látja a nagy jövés-menést. Gondosan úgy tette le a gyereket, hogy Wulfgar 298

és a vele beszélgető lovagok szemmel tudják tartani, és megóvják a teremben szabadon kószáló és hangosan csaholó kutyáktól. Finom illatok szálltak a levegőben. A férfiak fogadásokat kötöttek a lovakra, az első vaddisznóra, meg a legnagyobbra, és arra, ki lesz az első, aki elhajítja a dárdáját. Gowain - mint a legfiatalabb lovag - az általános élcelődés céltáblája volt csinos képe miatt, különösen azóta, hogy Hlynn vihogásban tört ki, valahányszor a közelébe ment. Durva tréfákat eresztettek meg, amikre ugyanilyen élcekkel feleltek. A férfiak nevettek, az asszonyok visongtak, amikor valaki elment mellettük s megpaskolta a feneküket. Aislinn-nak is kijutott volna ebből, ha másnak és nem éppen Wulf-garnak a felesége. Bár sokan kísértésbe estek, de inkább megtartották a tiszteletteljes távolságot, mert nem akarták magukra vonni Wulfgar haragját. A tűznél álló férfiak egyike hangosan szitkozódott, majd az egyik derék eb a csizmarúgás nyomán fájdalmasan vonítva menekült a sarokba. Wulfgar hangja tisztán csendült fel a zsivaj-ban: - Ki felügyel ezekre a kutyákra? Összevissza rohangálnak, nincsenek kikötve, és még belekapnak a vendégek bokájába! Ki felügyel a kutyákra? Senki sem válaszolt, mire Wulfgar emeltebb hangon folytatta: - Kerwick! Hol van Kerwick, a birtok ispánja? Jöjjön ide! Kerwick elvörösödött, és odament Wulfgarhoz: - Igen, uram? - kérdezte. Wulfgar megragadta Kerwick vállát, kupáját a körülötte álló urakra köszöntötte, majd jókedvűen mondta: - Jó Kerwick, mindenki tudja, mily nagy barátja vagy a kutyáknak, és mivel oly közelről ismered őket, téged teszlek meg a kutyák felügyelőjévé! Mit gondolsz, képes vagy ezt a feladatot ellátni? - Igen, milord! - ment bele Kerwick a játékba. - Igaz is, le kell számolnom velük. Hol az ostor? Egy nagy korbácsot nyomtak a kezébe, amit Kerwick megsuhintott. - Azt hiszem, az a vöröses korcs vájta bele a fogát a combomba mondta, és megdörzsölte a helyet, mert eszébe jutott az a hideg éjszaka, amikor a kutya megharapta. - Esküszöm, milord, hogy ma jól fog vadászni, különben megismeri a korbács harapását! Wulfgar jóízűen felnevetett: - Akkor tehát ez rendben is van, kedves kutyafelügyelőm! - Hátba veregette a fiatal férfit. - Vidd innen őket, ne legyenek láb alatt! Kösd ki valamennyit, és gondoskodj róla, hogy kiéheztessék őket a vadászat előtt. Nem szeretnék lassan ván-szorgó, teli hasú kutyákkal vadászni! A férfiak nevettek, és tovább vedelték a sört, amikor Bolsgar egyszer csak abbahagyta az ivást, és tátva maradt a szája. A tekintetét követve mindenki a lépcső felé fordult, ahol Gwyneth jelent meg teljes pompájában, vadászathoz öltözve, ajkán negédes mosollyal. Amikor leért, csatlakozott a tűz mellett álldogálókhoz. Megvető pillantást vetett a gyermekét ölelő Aislinnra, majd Kerwickhez fordult: - Túl nagy kérés lenne, hogy a számomra is nyergelj fel egy hátaslovat? Kerwick apró fejbólintással tudomásul vette a kérést, majd Wulfgarra nézett, és engedélyt kért a távozásra. Bolsgar ekkor előrelépett, és mély főhajtással üdvözölte a lányát. 299

- Az a szándéka, hölgyem, hogy csatlakozik a mi pórias társaságunkhoz? - csúfolódott. - Valóban, drága apám, a világ minden kincséért ki nem hagynám ezt a vidám mulatságot. Az utóbbi időben túl sokat voltam cseléd, és most szívesen néznék valami fennköltebb időtöltés után. Amióta itt vagyok, ez az első úri szórakozás. Miután így leteremtette őket, megfordult és az asztalhoz ment, ahol belekóstolt a kikészített ételekbe. A délelőtt során a lakoma és a vadászat előkészületeivel voltak elfoglalva. Déltájban Aislinn felvitte a gyereket, megetette, és lefektette aludni. Hlynn gondjaira bízta, majd ismét csatlakozott a társasághoz. Az ebédre felszolgált húst és kenyeret a legtöbb vendég állva fogyasztotta el, mert kevés volt az ülőhely. Egy csapat vándortrubadúr is felbukkant az udvarban, és vidám zenével szórakoztatta őket. Kivezették a lovakat, de Gwyneth nem volt elragadtatva, mert Kerwick azt a kis termetű vasderest nyergeké fel, amin annak idején Aislinn Londonba ment. Zömök ló volt, és nagyon jó természetű, de hiányzott belőle Aislinn almásdere-sének kecsessége. A vadásztársaság kilovagolt. Kerwick vezette az összes kutyát pórázon, és minden ügyességét próbára tette, hogy visszatartsa az izgatott állatokat, akiket lázba hozott a vadászat; csaholtak és egymásra vicsorogtak. Gwyneth kivételével mindenki jól mulatott és tréfálkozott. Aislinn Wulfgar mellett lovagolt, nevetett a férfi vidám, szellemes megjegyzésein, de befogta a fülét, amikor trágár nótákat énekelt. Gwyneth keményen tartotta a gyeplőt, ezért a szegény állat a zablát harapdálta és ágaskodott. A vadászok letértek az útról, amikor az erdő szélénél egy tisztáson észrevettek egy vaddisznócsordát és köztük egy csomó hatalmas vadkant is. Kerwick leugrott a lováról, és gyorsan elengedte a kutyákat, azok meg ugatva vetették be magukat a fák közé, a csaholásuk jelezte, hogy merre járnak. Az ő dolguk volt, hogy becserkésszék és ne eresszék el a veszélyes agyarú, hatalmas, fekete vadkanokat, amíg a vadászok oda nem érnek. Az erdőbe érve Aislinn és Gwyneth lemaradtak. Aislinn azért fogta vissza a lovát, mert tudta, hogy nincs szokva az ilyen kemény erőpróbához, mint a vadászat. Lassabban ügetett, és Gwyneth mellett találta magát, aki egy vaskosabb ággal verte a vasderesét, mert így akarta elérni, hogy engedelmeskedjék a gyeplőrántásoknak. A zömök ló amikor megérezte Aislinn közelségét, kissé megnyugodott, és Gwyneth sem verte tovább, mert rájött, hogy elárulta magát. Egymás mellett lovagoltak tovább, Aislinn megpróbált úrrá lenni a rosszkedvén, ami Gwyneth kegyetlenkedése láttán fogta el. Úgy gondolta, hogy könnyed társalgást kezdeményez. - Nagyszerű ez a nap! -jegyezte meg. - Az lenne, ha egy rendes hátaslovat kaptam volna - vágott vissza Gwyneth kurtán. - Felajánlanám az enyémet, de nagyon megszerettem - nevetett fel Aislinn.

300

- Neked mindig sikerül valahogy jó színben feltüntetni magad, különösen amikor férfiak is vannak a közelben. Igen, amit elvesztettél, duplán visszanyerted - gúnyolódott Gwyneth, aki az enyhe célzást sem tűrte. - Nem, tízszeresen, sőt, mondhatnám, százszorosán is, hiszen Ragnort is elvesztettem. Ez már túl sok volt Gwynethnek, aki egyébként is ingerült > volt, és most éktelen dührohamot kapott. - Te szász szajha! Vigyázz, hogy kinek a nevét veszed a szádra! Felemelte az ostort, hogy megüsse Aislinnt, de az elrántotta a lovát, így az ütés az almásderes farát érte. A ló, miután nem szokott az ilyen durva bánásmódhoz, megijedt, és becsörtetett a sűrű bokrok közé. Csak néhány métert tehetett meg, amikor egy kis tövises fának ütközött, a hirtelen beléha-sító fájdalomtól megugrott, és kirántotta a gyeplőt Aislinn kezéből. A ló megcsúszott, és majdnem felbukott, majd ágaskodott, és levetette magáról Aislinnt, aki a földre zuhant és egé-szen elkábult. Sötét árnyék takarta el előle a napot. Valaki megállt fölötte, de a lóháton ülő Gwyneth alakját csak homályosan látta. A nő felnevetett, aztán megsarkantyúzta a lovát, és elvágtatott. Hosszú percek teltek el, mire Aislinn-nak sikerült valahogy felülnie, de a combjába nyilalló fájdalomtól eltorzult az arca. Megtapogatta ott, ahol fájt, aztán úgy döntött, biztosan csak megzúzta, amikor leesett a lóról. Feltápászko-dott, és kivonszolta magát a sűrűből. Az almásderes valamivel távolabb állt, a kantárja szabadon lógott. Aislinn lassan sétált felé, de az állat a tüskék okozta fájdalomtól megzavarodva riadtan félreugrott előle. Aislinn csalogatta, kedves szavakkal próbálta megnyugtatni. Már majdnem sikerült is, amikor a háta mögött megzörrent a bokor. Az almásderes felhorkant, és úgy menekült el, mintha az ördög lenne a nyomában. Aislinn megfordult, és látta, hogy egy hatalmas vaddisznó csörtet felé a bokrok között. Az állat felhorkant, és élesen felvisított, amikor megérezte Aislinn közelségét, s talán a félelmét és tehetetlenségét is, arról nem is szólva, hogy sérült, kerek szemét Aislinnra meresztette, s fehér agyara ijesztően kivillant. Aislinn hátrálni kezdett a vad elől. Körülnézett, és észrevett egy tölgyfát, melynek egyik lehajló ágát talán el is tudná kapni. Elindult felé, de a vaddisznó a nyomában volt, s a szeme dühösen villogott. Aislinn gyorsan rájött, hogy a sérült lába akadályozná a fára mászásban. Megpróbált felugrani, de a keze nem tartotta meg, és visszazuhant a földre, és mozdulatanul fekve maradt. Amikor nem mozdult, a vad is megtorpant. Felhorkant, az agyarával túrta a földet, mohát és füvet szórt a levegőbe. Hirtelen vadul ingatni kezdte a fejét, mert megakadt a szeme Aislinn élénk színű köpenyén. Dühödten visított, majd elindult felé, és az agyarával tört utat a bokrok között. Aislinnt páni félelem fogta el. Nem volt fegyvere, nem tudta mivel megvédeni magát. Kutyákon és embereken is látta már, hogy milyen iszonyú sebet ejt egy feldühödött vaddisznó agyara. Menedéket keresve a fához simult, és amikor a vaddisznó felbukkant a tisztáson, Aislinn nem tudta elfojtani feltörő sikolyát. A hangja visszhangzóit az erdőben, és úgy látszott, hogy a vad ettől még dühösebb lett. Aislinn a szájára tapasztotta a kezét, nehogy ismét felsikoltson. A háta mögül, a fák közül valami zajt hallott. A vaddisznó is arra kapta a fejét, hogy megnézze az új, bosszantó betolakodót. 301

- Ne mozdulj, Aislinn! - szólalt meg Wulfgar halkan. - Ha kedves az életed, ne mozdulj! Maradj nyugodtan! Wulfgar megfogta a lándzsáját, és leugrott Hunról. Leguggolt, és lassan előrekúszott, míg a vaddisznó nyugodtan állt, és a szeme követte a férfi mozdulatát. Wulfgar addig jött előre, míg - bár néhány méternyire tőle egy vonalba nem ért Aislinn-nal. Aislinn megmozdult, és a vaddisznó rögtön felfigyelt rá. - Maradj nyugton, Aislinn! - figyelmeztette Wulfgar újból. -Ne mozdulj! Wulfgar előrekúszott, és most már mintegy két lándzsahosszra volt csak a vaddisznótól. Kitámasztotta a lándzsa boldogabbik végét a földhöz, és egyik térdével leszorította, hogy a hegyével pontosan tudjon célozni. A disznó dühösen felvisított, és hátsó lábára zöttyent, majd az agyarával és a mellső lábával a földet túrta. A következő pillanatban nekirugaszkodott, és támadásba lendült. Wulfgar akkorát kiáltott, hogy a hangjától zengett az erdő. A lándzsa hegyével megcélozta a vaddisznót. A vad felüvöltött fájdalmában, amikor a hosszú, vékony penge feltépte a szügyét és mélyen behatolt. A lándzsa hegye csaknem letört, és a nyelet is kirántotta volna Wulfgar kezéből, de a férfi erősen tartotta a fegyvert, és addig forogtak körbe-körbe a tisztáson, míg a hatalmas disznó vére el nem folyt. Az állat csakhamar elcsendesült, egy utolsót rándult és kimúlt. Wulfgar a küzdelem után még néhány percig térdelt, és keservesen zihált. Aztán eldobta a lándzsát, és Aislinn felé fordult, aki könnyes szemmel megpróbált felállni, de visszaesett, és teljes hosszában elterült a földön. 1 Wulfgar felugrott, és odasietett hozzá. - Beléd döfött? Hol? - hajolt le Wulfgar ijedten. - Nem - nyugtatta Aislinn, és elmosolyodott - csak leestem a lóról. A bokrok közé szaladt és megijedt, én meg leestem. Megütöttem a lábam. Wulfgar felhúzta a szoknyáját, hogy megvizsgálja a sérülését, és gyengéden megtapogatta, ahol Aislinn megzúzta a combját. Felpillantott, és tekintete találkozott Aislinn szerelmes pillantásával. Az asszony ajka szétnyílt, szaporán lélegzett, aztán kinyújtotta a karját, átkarolta a férfi nyakát, és magához húzta, amíg az ajkuk nem találkozott. Átölelték egymást, és a szenvedély hevében megfeledkeztek a világról. Már egyikük sem törődött a zúzódással. Wulfgar felkapta Aislinnt, és a cserjésbe vitte, ahol leterítette a köpenyét, és arra feküdtek. Sok idő tel el, a nap már alacsonyan járt az égen, amikor távolabbról csörtető lábak és beszélgetés zaját hozta feléjük a szél. Kisvártatva megjelent a tisztáson Sweyn és Gowain. Körülnéztek, és meglátták Wulfgart és Aislinnt, akik egy nagy tölgyfa alatt feküdtek egymás mellett, és úgy pihentek, mintha csak szerelmeskedni indultak volna, s nem vadászni. Wulfgar felkönyökölt. - Hova igyekeztek? - kérdezte. - Sweyn, Gowain! Mi ez a nagy sietség? ,_ Bocsáss meg, milord! - nyelt nagyot Gowain. - Azt hittük, hogy Lady Aislinnt valami baj érte! Megtaláltuk a kancáját... Újra lódobogás hallatszott, és Gwyneth bukkant elő a fák közül Egy pillantást vetett rájuk, a száját dühösen összeszorította, és elvágtatott. - Nincs semmi baj - mosolygott Aislinn -, csak leestem a lovamról. Wulfgar rám talált, és... pihentünk egy keveset.

302

XXIV. FEJEZET Túl voltak már az aratáson és a szüreten, mire az októberi fagyos éjszakák végképp megfakították az ősz ragyogó színeit és barnába öltöztették az erdőt. A vaddisznóvadászat óta Gwyneth felhagyott Aislinn örökös sértegetésével, és mindenki legnagyobb ámulatára tartotta a száját, sőt néha kimondottan kedves volt. Megint együtt étkezett a többiekkel, utána pedig elüldögélt lent, hímzett, és a körülötte folyó társalgást hallgatta. Kerwick és Haylan egyre ismertebbek lettek a faluban, mert valahányszor találkoztak, keményen odamondogattak egymásnak, ugyanis egyik sem tudott elmenni a másik mellett anélkül, hogy ne tett volna valami bántó megjegyzést. Apróságokon vitatkoztak, és marakodásuk oly megszokottá vált, hogy az emberek összeszaladtak, ha meghallották felcsattanó hangjukat, és haragos gesztusaikat utánozva körbetáncolták őket. Haylant főzési tudománya elismert tekintéllyé avatta. Ha ideje volt, gyapjút gyűjtött és lent, valamint nagy igyekezettel sajátította el a szövés és varrás különlegesebb fortélyait. Még arra is maradt ideje, hogy franciául tanuljon, amiben egész jól haladt. Aislinnt boldoggá tette, hogy Maida már rendszeresen für-dött, és tiszta, rendes ruhákban járt. Amikor úgy gondolta, hogy senki sincs a közelben, előmerészkedett a kunyhójából, és eljátszott Bryce-szal. Mindig hozott neki valami játékot is, amit rongyokból vagy fából készített. Néha odaült Aislinn mellé, és csendesen figyelte, ahogy a baba szopik. Maida továbbra is szótlan volt, de napról napra egyre inkább hasonlított a régi önmagára. A kisfiú Aislinn fehér bőrét örökölte, de a haja vöröses aranyszőkére világosodott. Wulfgar továbbra is távol tartotta magát a gyerektől, akit Aislinn gondoskodása kisajátítóján tartott. A baba azonban annál több anyai szeretetet kapott, é; Miderd, Hlynn, sőt még Bolsgar is állandóan foglalkoztak vele. Egy november eleji délelőttön hírnök érkezett, és amit mondott, attól Wulfgart aggodalom fogta el; lázadó flamand urak egyezségre léptek az elkergetett doveri és kenti lordokkal, és csapataikkal partra szálltak a doveri fehér szikláknál, majd megpróbálták visszafoglalni Vilmos embereitől Dover városát. A vár, amelyet a király parancsára a magaslaton építettek, fel-tartóztatta őket. Vilmos csapatokat vezetett Normandiából Flandriába, hogy a fészkükben fojtsa el a lázadókat, de Edgár herceg közben megszökött, és északon csatlakozott a skót királyhoz, hogy ott békétlenséget szítson a normannok ellen. A hírben az volt a legaggasztóbb, hogy a sziget déli részét elözönlő flamand seregről leszakadt csapatok az ország belseje felé vonultak, és a vereségük feletti dühükben nagy károkat okoztak mindenfelé. Vilmos képtelen volt segítséget küldeni, de Wulfgart arra kérte, hogy készüljön fel a védelemre, és „ha lehetséges", zárja el a csapatok elől a visszavonulás útját. Wulfgar felbecsülte a rendelkezésére álló erőket, és késlekedés nélkül minden embert munkába állított. A vár befejezését későbbre halasztotta, hiszen most sürgősebb feladatai voltak. A földekről mindent be kellett 303

takarítani, hogy a támadók ne találhassanak semmi élelmet. A kecske- és juhnyájakat, a disznó-kondákat és az ökröket az erődhöz közeli legelőkre terelték. A magtárakat és a raktárakat kiürítették, és mindent az erődbe szállítottak, a fal mentén ásott nagy tárolókba és pincékbe. Cre-gan élelemtartalékát szállítják át elsőként, mert az távolabb fekszik, és nehezebben védhető. Míg ezeket a munkálatokat végezték, Wulfgar a lovagjaival és az íjászaival állandó őrjáratot tartott a birtok határain, a falu védelmét pedig a férfiak látták el. Wulfgar távollétében Beaufonte és Bolsgar felügyelték az előkészületeket. Amikor Cregan kiürítése befejeződik, lerombolják majd a városhoz közel fekvő két hidat, hogy ezzel is akadályozzák az ellenség előrenyomulását. Minden kocsi vagy szekér elé öszvért és lovat fogtak, és Cregan tartalékaival megindult a végtelen menet oda és vissza a város és az erőd közötti útvonalon. Az értéktárgyakat hozták, és bevezették őket Kerwick könyvébe, majd elhelyezték az erőd pincéjében. A város körüli tanyákról a családokat átköltöztették a várba, ahol ők voltak az első lakók. Az asszonyok kimentek a lápra, ahol egyenes fűz- és tiszafaágakat vágtak, amikből a férfiak íjakat, lándzsákat és nyilakat készítettek. A mocsár gödreiből bűzlő fekete iszapot töltöttek a hordókba, és felhúzták a lő-réses oromzatra. Az iszap könnyen lángott fogott, és amikor már égett, le lehetett önteni a támadók fejére. Gavin kovácsműhelyében éjjel-nappal folyt a munka; fiaival lándzsa- és nyílhegyeket kovácsoltak. Mindenki egyformán dolgozott, egy cél érdekében. Aislinn takarókat és vászonneműt gyűjtött be a várba, és gondja volt rá, hogy a darkenwaldi szövőszék álló nap zakatoljon. A vár pincéiben és kamráiban elfért minden, ami Cregan-ból érkezett, és mégis szinte üresnek tűntek, hiszen úgy épültek, hogy többévi termést is elraktározhassanak bennük, ami pedig most megtöltötte őket, csak télnél alig tovább volt elegendő a két város lakossága számára. A támadás nem váratott sokáig magára, Cregantól nem messze egy nap füstoszlop emelkedett a magasba. Wulfgar riasztotta az éppen reggeliző embereit, és kilovagolt velük az ellenség elébe. Darkenwald után nem sokkal a menekülőkkel találkoztak, akik korábban nem akarták elhagyni a városukat, de most elözönlötték az utat, és kétségbeejtette őket, hogy ez az új ellenség elűzi őket az otthonukból. Wulfgar megtudta tőlük, hogy lovagokból és íjászokból álló kis csapat tört rájuk hajnalban, és bár az emberek védekezni próbáltak, hamarosan megfu-tamították őket. A támadók aztán felgyújtották a házakat, és úgy látszott, nem is a fosztogatás, hanem inkább a rombolás vágya hajtja őket. Aki csak az útjukba került, azt lemészárolták. Dunley atya haladt a menet végén; maga is egy kis kocsit húzott, amin szeretett feszületét és a templom más kincseit mentette. Az atya megállt, amikor Wulfgart közeledni látta, és megtörölgette a homlokát. - Felgyújtották a templomot! - lihegte kimerültén. - Még az Isten tulajdonát sem kímélik. A vikingeknél is rosszabbak! Azok a tolvajok fosztogattak, de ezek a zsiványok már csak rombolni akarnak! Wulfgar Cregan felé kémlelt, majd így szólt: - Ha lerombolták a templomod, atyám, és mi túléljük ezt a támadást, megkapod a régi darkenwaldi tornyot, hogy ott tarthasd majd az istentiszteletet. Megfelelő hely lesz az Isten nap-jának imádására. 304

A barát szerényen köszönetet mondott, majd ismét húzni kezdte a kocsiját. Wulfgar megparancsolta Milbourne-nak, hogy néhány férfival védje meg a menekülőket Darkenwaldig. Amikor Wulfgar Creganba ért, a város házai még füstöltek, de romoknál egyéb nem maradt belőlük. Az utcákon tetemek hevertek, azok a szerencsétlenek, akik megpróbálták megvédeni az otthonukat, vagy nem tudtak elég gyorsan elmenekülni. Nehéz szívvel fordult meg, jelt adott az embereinek, hogy kövessék, és visszaindultak Darkenwaldba. Amikor belépett a kastélyba, ott találta Aislinnt és Bolsgart, akik az érkezésére vártak. Halkan adta meg a választ a ki nem mondott kérdéseikre. - A lázadók már elfutottak, de félek, nem most hallottunk róluk utoljára. Creganból nem sokat tudtak magukkal vinni. Egy közülük ottmaradt holtan a lovával együtt. Mindkettő sovány volt és kiéhezett. A támadók nem juthatnak messzire, ha nem találnak valahol élelmet a maguk, abrakot pedig a lovaik számára. Bolsgar a fejét csóválta. - Majd kicsapják a lovaikat, hadd legeljenek dús legelőinken, ők pedig vadászni mennek, és addig irtják a vadat, míg jól nem laknak. Csak attól kell tartanunk, hogy esetleg rájönnek, a mi jószágaink könnyebb prédául kínálkoznak. Aislinn ételt hozatott, Bolsgar pedig mellé telepedett, hogy folytathassák a beszélgetést. Haylan behozta a hússal és kenyérrel megrakott hatalmas tálat, aztán a habzó sörrel teli kupákat. Hideg csapta meg őket, amikor Sweyn kitárta a kaput, majd az asztalhoz lépett, egy szó nélkül felkapott egy óriási báránybordát, és elkezdte rágni. Az élvezettől nagyot sóhajtott, s amikor végzett, az egészet leöblítette egy kupa sörrel. A kapu ismét kivágódott, és a három lovag lépett be rajta. Körbeülték az asztalt, és pillanatok alatt felfalták a maradékot, majd bőven nyakaltak a sörből. Wulfgar csak döbbenten nézte a szörnyű pusztítást, amit ételbenitalban véghezvittek. - Lennék csak a király - szólalt meg végül -, biztosan éheznék, ha ti lennétek a kísérőim, kedves barátaim. A férfiak hangos hahotára fakadtak. Aislinn is velük nevetett, és újból ételt hozatott. A jókedvű nevetés lecsalta Gwynetht is, aki bár korábban már evett, most csatlakozott a társasághoz, és a hímzése fölé hajolva csendben elüldögélt velük. Az utóbbi időben úgy látszott, hogy jobban élvezi a társaságot. Hamarosan Kerwick is csatlakozott hozzájuk; megviseltnek látszott, és arra panaszkodott, hogy mennyi a dolga a támadás óta, majd feltartotta az írástól eltorzult ujjait. - Nézzétek csak! - kiáltotta. - Már görcsöt kapott az ujjam, annyit szorongatom a tollat, annyi változtatást és javítást kellett bevezetnem a könyvbe. Az asztal körül felharsant a nevetés, de amint elhalt, Kerwick elkomolyodott, és Wulfgarhoz fordult. - Fájdalmas dolog volt bevezetnem a nyolc cregani halott nevét mondta szomorúan. A teremben csend lett, mert eszükbe jutottak a nap borzalmai. - Mindegyiket ismertem - folytatta Kerwick. - A barátaim voltak. Szeretném félretenni a könyvem, és csatlakozni hozzád, amikor a vandálok nyomába eredsz. 305

- Nyugodj meg, Kerwick - biztatta Wulfgar -, elnyerik majd méltó büntetésüket! A munkádra itt nagyobb szükség van, hiszen így a felfordulásba is értelmet vihetünk. A többiekhez fordult, és keményebb hangon folytatta. - Az őrszemeket ugyanúgy állítjuk fel, ahogy azelőtt -mondta, majd Bolsgarhoz fordult: - Válaszd ki az embereket, akik ismerik a jelzéseket, és rejtsd el őket az erdőben meg a he-gyekben. Még ma éjjel induljanak el, hogy pirkadatkor már az őrhelyükön álljanak. Ezután a lovagokhoz fordult: - Mi készenlétben állunk, hogy lóra pattanjunk, ha a lázadók ismét mutatkoznának. Amíg úton vagyunk, az útvonalunkat jelezzük a várnak, és ők pedig a rablók hollétéről tájékoztatnak majd minket. Te itt maradsz, Beaufonte, és továbbra is a várat készíted fel egy esetleges támadás ellen. Ma jól ment minden? Beaufonte bólintott, de azért a homlokát ráncolta, amikor beszámolt a nap eseményeiről. - Az erődöt felfegyvereztük, az embereket kirendeltem a falak védelmére. De van valami, amit említeni szeretnék.Elhallgatott, nem tudta, hogy folytassa, de azután belevágott. - A creganiak zsúfoltnak találták a várudvart, ezért sokan kalyi-bákat emeltek a külső fal mentén. Ennek rossz vége lesz, ha megtámadnak minket. - Igazad van - helyeselt Wulfgar. - Holnap gondoskodj arról, hogy az alsó várárok mögé telepítsék át őket. Az őrszemektől kapott jelzés után még bőven lesz idejük arra, hogy a falak mögé jussanak. Körbejártatta a szemét az asztal körül ülőkön, de senki sem jelentkezett, hogy gondja lenne. - Akkor ezzel megvolnánk - mondta, és magasra emelte a kupáját. - A holnapra! Adja Isten, hogy végezzünk velük! Gwyneth kivételével valamennyien áldomást ittak. Mivel Gwyneth nő, távolabb ült tőlük, ezért észre sem vették, és senki sem kínálta meg itallal. Haylan észrevétlenül lépett be a borral, hogy megtöltse a kupákat, majd egy forró hússal, kenyérrel és a mártogatáshoz egy nagy szilke szósszal megrakott újabb tálat is hozott. Kerwick felkapott egy nagy darab húst, beleharapott, de rögtön el is fintorodott: - Hú! Ez nagyon sós! Hangosabbra sikerült a megjegyzése, ezért mindenki felfigyelt rá, és nézte, ahogy felkap egy másik darab húst, és azt is ledobja az asztalra. - Ebből meg hiányzik! Igazán szégyen, Wulfgar, hogy nem találsz senkit, aki tudja, hogyan kell a húst ízesíteni. Kerwick jót nevetett a saját tréfáján, aztán Aislinnhoz fordult, és valamit mondott neki, de közben egy darab kenyérért nyúlt. Nem vette észre, hogy Haylan úgy fordította a tálat, hogy a keze éppen a tűzforró szószba ért. Kerwick felkiáltott a fájdalomtól, amikor az ujja a forró lébe merült, gyorsan viszszarántotta és a szájába kapta a kezét, hogy enyhítsen a szenvedésén. - Talán az a hús, amit most kaptál be, jobban ízesített? - kérdezte Haylan ártatlan képpel. - Lehet, hogy meg kéne sózni? Haylan odakínálta Kerwicknek a sót, mire mindenki hangosan nevetett az asztal körül, még Gwyneth is elmosolyodott. 306

Másnap reggel egy fiatal jobbágy, aki kiment a mezőre, hogy a maradék termést begyűjtse, kétségbeesett, hangos dörömböléssel verte fel a kastély lakóit. Wulfgar kitárta a kaput, és mialatt a jobbágy előadta a mondandóját, fel is öltözött. Az előző nap késő este egy lovascsapat érkezett a jobbágy tanyájának közelébe; miután a paraszt félt az idegenektől, elrejtőzött a közeli erdőben. A lovagok felgyújtották a házát, és szétszórták a gabonát, amelyet oly keserves munkával gyűjtött össze, majd visszavonultak, de a tanyától nem messzire letáboroztak. Amikor a jobbágy befejezte a történetét, kiadós reggelit tettek elé, Wulfgar pedig lóra kapott az embereivel, és a támadók felkutatására indult. Egy kis vízmosás védelmében közelítették meg a tábort, de üszkös fadarabokon kívül nem találtak egyebet. A tábor közelében egy fiatal, a csordától elbitangolt ökör maradványai hevertek. A lázadók csak a legfinomabb részeit ették meg, a többit eldobálták. Wulfgar az állattetemet nézve csak a fejét csóválta. Gowain odament hozzá, mert nem értette, miért keltette fel Wulfgar figyelmét a leolt állat. - Mi bánt annyira, uram? - kérdezte. - Leöltek egy állatot, hogy jóllakjanak! - Nem úgy van - felelte Wulfgar. - Nem vitték magukkal a többi húst, hogy füstölve vagy másképp tartósítva eltegyék, csak annyit ettek, amivel elverték az éhüket. Valószínű, hogy másképp akarnak az útra elegendő élelmet szerezni, és félek, hogy ránk fenik a fogukat. Körülnézett a kopár hegycsúcsokon, és érezte, hogy libabőrös lesz a háta. Gowain is látta, hogy dühösen összerán-colja a szemöldökét. - Igen, Wulfgar - mondta a fiatal lovag, és ő is körülnézett. -Én is érzem, hogy itt valami nincs rendben. Ezek a férfiak az éjszaka leple alatt nem mint valódi katonák, hanem mint a lopakodó fenevadak járnak-kelnek. A csapat ismét visszatért Darkenwaldba, és amikor megérkeztek, tudták meg a hírt, hogy míg ők délnek lovagoltak, azalatt északon felgyújtottak egy tanyát és lemészároltak egy kis kecskenyájat. A húsukat sem fogyasztották el vagy vitték magukkal, hanem otthagyták a dögevők prédájául. Értelmetlennek tűnt ez a mészárlás, mintha a csapat egyetlen célja a teljes pusztítás lenne. Wulfgar dühös volt magára az ostobasága miatt, hogy hagyta magát így félrevezetni. Az ellenség szabadon garázdálkodhat a birtokán! Aislinn nem értette, mi hozta ki ennyire a sodrából, és úgy vélte, hogy Wulfgar túlzottan is magát okolja, szólni azonban nem szólt. Wulfgar később egy kicsit megnyugodott, és Aislinn nógatására evett is, utána pedig végre lepihenhetett. Levette a nehéz páncélingét, csak az alatta viselt bőrtunikát hagyta magán, és leült a tűz elé, hogy megvitassa a nap eseményeit Bolsgarral és Sweynnel. - A fosztogatók jártak már Creganban, aztán délen, ma pedig északon. Holnap pirkadatkor elindulunk nyugatnak, hátha fosztogatáson érjük őket. A többieknek sem jutott eszükbe jobb terv. A jelzésre hagyatkoznak majd, hogy a rablóbanda éppen hol jár, és reménykednek, hátha elkapják őket, mielőtt még több kárt okoznának. Gwyneth indulatosan szidalmazta őket egész este a kudarcuk miatt, hogy még mindig nem sikerült kézre keríteniük a lázadókat. Amikor éppen 307

ismét rázendített, Aislinn gyorsan arrafelé pillantott, ahol Bryce játszott a tűz elé terített prémtakarón. A kisfiú látványától kicsit megnyugodott. - Wulfgar, mit tettél, hogy gondoskodj a biztonságunkról? -kérdezte Gwyneth, és körbejártatta a szemét a kastély ősrégi falain és gerendázatán. Wulfgar mogorván összehúzott szemöldökkel bámult a tűzbe, és nem válaszolt. - Igen, a lovatok patája elkopik az úton, de lekaszaboltál-e akár egyetlenegy tolvajt is? Nem! Még most is szabadon garázdálkodnak! Lehet, hogy holnap már nekem is kardot kell ragadnom, míg te távol jársz! Wulfgar megfordult, és merőn ránézett. Bolsgar keserűen a lányra mordult: - Hagyd csak a kardot, lányom! Inkább az éles nyelveddel hadakozz a rablók ellen. Ahelyett, hogy a védelmezőid csepül-néd, kaszabolhatnád vele az ellenségeit. Ki tudna ellenállni a nyelvednek? Még a legkeményebb pajzsot is átdöfi, és kettészeli a hordozóját! Aislinn köhögni kezdett, olyan nevethetnékje támadt. Meg is kapta érte Gwynethtől az ezért kijáró gyilkos pillantást. Aislinn gyorsan a guzsalyához telepedett, és a rövidebb végére tűzött gyapjúgombolyagból font szálat. - Az én jó apám élcelődik, a tolvajok meg szabadon gyújtó-gátnak és fosztogatnak, és arra kényszerítenek bennünket, hogy falak mögé rejtőzzünk - acsargott Gwyneth dühösen. - Még csak ki sem lovagolhatok, hogy jobb kedvre derüljek. - Hálás köszönet érte! így legalább nem kell a lovak testi épségéért aggódnunk - mordult fel Sweyn. Bolsgar jót derült Sweyn közbeszólásán. - Ha megtaníthatnánk a lányomat, hogyan kell lovon visszafordulni, már rendben lenne a dolog. Mindig lóháton megy el, de hazafelé már gyalog jön. Gwyneth letette a hímzését, majd összefont karral szembefordult velük, dühös pillantással mérte végig a két férfit. - Csak nevessetek, károgó varjak! - kiabálta. - Én nem állok ki a toronyba, hogy ostoba fényjeleket lessek, amik a hegyekből érkeznek, és nem falok meg vedelek, mint egy vaddisznó! - Jó, jó - vetette közbe Bolsgar -, de akkor mivel töltőd az időd? - A szobámban ülök, ahogy egy hölgyhöz illik - a szeme sarkából Aislinnra nézett, s így folytatta - és a hímzésemen dolgozom, mint a jó Lord Wulfgar parancsolta. Ügyelek arra, nehogy megsértsem mások kényes büszkeségét. Nyöszörgés ütötte meg a fülét, és ahogy a hang irányába fordult, észrevette, hogy Bryce rálelt a hímzésére, és magához húzta, majd ahogy megpróbált kiszabadulni az összegubancolódott fonalak közül, épp elég kárt tett benne. Gwyneth felvisított, és kitépte a hímzést a kisfiú kezéből. - Nyavalyás kölyök! - kiabálta, és ráütött a gyerekre, akinek a karján vörös csík támadt. A kicsi szája legörbült, és mély lélegzetet vett, hogy elsírja magát. - Ronda kis poronty - ordította Gwyneth magából kikelve. -Majd én megtanítalak... Hirtelen puffanás hallatszott; Gwyneth terült el a földön. Ais-linn gáncsolta el. Gwyneth szeme szikrázott a dühtől, de aztán félelem költözött a tekintetébe, amint felnézett. Aislinn szétvetett lábbal tornyosult 308

fölé. Vörös haján megcsillant a tűz fénye, ibolyakék szeme haragosan villogott. A kezében úgy tartotta a guzsalyt, mintha lándzsa lenne, amit döfésre emel. Az ajka szétnyílt, és kapkodva szedte a levegőt, de a hangja keményen csattant: - Amit velem művelsz, Gwyneth, azt el tudom viselni. Felnőtt nő vagyok. - Előrehajolt, és a guzsalyt fenyegetően előreszegezte. - De ez a baba akár normann, akár szász, akár világos bőrű, akár sötét, akár vörös, akár zöld, az enyém, és ha még egyszer eszedbe jutna kezet emelni rá, nem árt, ha egy kard van a kezed ügyében, mert azt megígérhetem, hogy kettéhasítalak! - Aislinn egy pillanatnyi szünetet tartott, aztán parancsolóan kérdezte meg: - Hallottad, amit mondtam? Gwyneth tátott szájjal lassan igent bólintott. Aislinn arrébb lépett, karjába kapta a rémült Bryce-t, gyengéden a fülébe súgott, és megsimogatta a karján támadt csíkot. Gwyneth feltá-pászkodott, összeszedte a hímzését és leporolta szoknyáját. Képtelen volt a vigyorgó férfiakra nézni, ezért jobbnak vélte, ha felmegy a szobájába. Később a hálótermükben Wulfgar állt és a feleségét figyelte, aki a tűz elé fektette a gyereket. Wulfgar azon csodálkozott, hogyan tud Aislinn egyik pillanatban nekivadult boszorkányként a gyermeke védelmére kelni, a másikban meg kecses nimfaként ilyen lassú, elbűvölő táncot lejteni előtte, miközben a teendőit végzi. Minden mozdulata ritmus és báj egyesülése volt. A fehér ing körbelengte mozgás közben, hol gömbölyű, szépen álló melle, hol karcsú dereka, hol ringó csípője villant meg. Wulfgar érezte, hogy úrrá lesz rajta a vágy, és amikor Aislinn a közelébe jött, elkapta, magához vonta és szenvedélyesen megcsókolta. De Bryce sírása hamar elterelte Aislinn figyelmét. - Várj, amíg a gyerek elalszik - suttogta Aislinn. - Akkor azután a te vágyad sem marad kielégítetlenül. - Az én vágyam? - morogta Wulfgar csalódottan. - És ki az, aki riszálja itt a csípőjét, és mindenki szeme láttára simogat, hogy én már majd kibújok a bőrömből izgalmamban? - Wulfgar lágyan újra megcsókolta, aztán leült, miközben Aislinn a gyapjúfonalaiért lehajolt, s az ing kivágásából elővillant duzzadó keble. -Vigyázz, szerelmem - suttogta Wulfgar -, ha így megy tovább, még megijesztem a babát. 209 Aislinn elpirult és gyorsan felállt, mert tudta, hogy Wulfgar nem a levegőbe beszél. - Vigyázz egy kicsit a gyerekre - kérte Aislinn kedvesen. -Megkeresem Miderdet, mert egy-két dolgot meg kellene beszélnünk a holnapi étel-itallal kapcsolatban. Aislinn a vállára kapott egy kendőt, és otthagyta Bryce-t Wulfgar felügyelete alatt. A férfi egy pillanatra lehunyta a szemét, és elengedte magát. A nyugalom úgy áradt szét benne, mint a tűz forrósága. Arra nyitotta ki a szemét, hogy a gyerek a | bokáját rángatja. Bryce odagurult hozzá, és most a lábába kapaszkodva próbált felülni, ami sikerült is. Bryce kissé bizonyta- | lanul bár, de ült, és érdeklődve Wulfgarra meresztette nagy, kék szemeit. Nem látszott, hogy félne a magas normanntól, sőt rá is mosolygott. Gömbölyű karjaival hadonászott, aztán megingott és felborult. Az arca hirtelen bánatos lett, megremegett a szája széle és könnyek 309

potyogtak a szeméből. Wulfgar, aki soha nem bírta látni, ha valaki sír, felkapta és az ölébe emelte a gyereket. A könnyek azonnal elapadtak, a gyerek - az új helyzetnek örvendezve felkacagott, és cibálni kezdte Wulfgar ingnyakát. | Aztán a férfi széles, kemény mellkasának dőlt, és felnyúlt Wulfgar mosolygó szájához. A férfi lehajolt, és felemelt a földről egy fából és rongyból összetákolt babát, és a kicsi kezébe adta. Néhány perc múltán azonban a kisfiú ásítozni kezdett, beleunt a játékba, és eldobta. Addig fészkelődött, amíg kényelmes fekvést talált a szilárd mellkaságyon, aztán sóhajtott egyet, és elaludt. Wulfgar sokáig ült mozdulatlanul; félt megzavarni a gyerek álmát. Különös melegség járta át a szívét, mert arra gondolt, hogy ez a pici, tehetetlen teremtés, aki egyenletesen szuszogott rajta, milyen korlátlan bizalommal van iránta. Vajon ő nemzette ezt a kisfiút, amikor hirtelen támadt vágyát egy gyönyörű ifjú foglyon elégítette ki? Ez a kis legényke szeretettel és bizalommal fekszik itt a mellén tűnődött Wulfgar, és ő mégis elutasítja a szeretetét. Mi lehet az oka, hogy így érez irántam, pedig én semmivel sem biztatom? Wulfgar fejében egymást kergették a gondolatok, és lassan J| ráeszmélt, hogy már sokkal több köti ide, mint az esküvés szavai. Másféle gyöngéd szálak tartják fogva, melyeket nem lehet most már eltépni anélkül, hogy mély sebet ne ejtenének rajta. A barát előtt tett eskü csak ígéret volt, melynek beteljesítése sokkal erősebben köt le, mint a kiejtett szavak. Lepillantott a szunnyadó kisgyerek ártatlan arcára, és megértette, hogy teljesen mindegy, ki nemzette. Bármi történjék is, mostantól fogva ez az ő gyereke. A rettenthetetlen normann lovag lehajolt, és gyengéden megcsókolta a kicsi feje búbját. Megérezte, hogy valaki áll mellette, és amikor felpillantott, Aislinnt látta, aki csillogó szemmel figyelte őket. Az asszony elnézte a férfit, aki az ő gyermekét tartotta, és mérhetetlen szeretet öntötte el mindkettőjük iránt. Másnap hajnalban Wulfgar útnak indult az embereivel; nyugatnak lovagoltak, ahogy tervezték. Nem sokkal azután, hogy kilovagoltak, figyelmeztető fényjelzést kaptak, hogy a támadók Darkenwaldtól keletre csaptak le. Wulfgar szitkozódott, aztán visszafordította a lovát, és iszonyatos vágtában az ellenkező irányba indult. Alig hagyták el a kastélyt, amikor az egyik íjász felmutatott a torony tetejére, ahol egy őrszem újabb jeleket adott le. A banda nyilvánvalóan két csapatra vált, és most északon és délen égettek fel jobbágyviskókat. Wulfgar egyre jobban felbőszült, ugyanakkor egyre reményvesztettebb lett. Ők is szétváltak, és külön-külön indultak a rablók üldözésére. Még alig hagyták ott a Milbourne és Gowain vezette másik csapatot, amikor újabb jelzést kaptak, hogy a rablóbanda ismét egyesült, és most nyugaton perzseli a házakat és a földeket. Wulfgar tekintete elkomorult, hiszen csak néhány órája, hogy ott járt az embereivel. Honnan tudhatták a flamandok, hogy merre vannak, hogyan tudhatták ilyen jól elkerülni? Újabb parancsot adott, és üzenetet küldött Gowain és Milbourne után, hogy térjenek vissza Darkenwaldba. így telt el a nap. Wulfgar nem is látta a támadókat, mert akárhova ment, azok éppen máshol bukkantak fel. Napnyugta előtt azután nem jött több hír a rablók felől, így Wulfgar csak arra gondolhatott, hogy az erdő vagy a mocsár ezernyi lehetséges táborhelye közül kiválasztottak egyet éjszakai 310

szállásul. Wulfgar átkozta a napot, és holtfáradt embereivel visszatért Darkenwaldba. Wulfgar kivágta a kaput, és ingerülten csörtetett be a terembe. A csapódás megijesztette Bryce-t, aki a tűz előtt, a prémen feküdt. A gyerek szája megremegett, és hamarosan teljes elkeseredés ült ki az arcára, Aislinn félretette a guzsa-lyát, felvette a kicsit, és babusgatni kezdte, hogy megnyugodjék. A tekintetét azonban le sem vette Wulfgarról, aki öles léptekkel járkált föl s alá a tűz előtt, és a páncélkesztyűjével dühösen a combját csapkodta. - Mintha minden lépésemet előre sejtenék, még mielőtt meg- l teszem! mérgelődött Wulfgar. - Ha elmondanám, mi jár a fe-jemben, akkor sem tudnának ügyesebben megszökni előlem! Megtorpant, és hirtelen a feleségére bámult. - Honnan tudhatták, hacsak nem... - Megrázta a fejét, mintha el akarná hessegetni a zavaró gondolatokat. - Ki szólhat nekik? - Néhány lépésnyire eltávolodott, majd visszafordult Ais-linnhoz. - Ki hagyta el a várost? Aislinn vállat vont. - Nem figyeltem különösebben, de az emberek általában közel maradtak a várhoz, és a legtöbbjük gyalogosan járt. Wulfgar tovább faggatta. - Talán Kerwick? Vagy Maida? Aislinn határozottan megrázta a fejét. - Nem. Kerwick Beau-fonte-tal volt egész nap a várban. Maida pedig itt ült Bryce mellett. - Csak egy hirtelen támadt ötlet volt - sóhajtott fel Wulfgar, de Aislinn érezte, mennyire aggasztja az egész. Wulfgar Sanhuirstöt szólította, és Bolsgarért meg Sweynért küldte. Amikor a két férfi megjelent, együtt másztak fel a toronyba, ahol senki sem hallhatta, hogy mit beszélnek. Wulfgar végigjártatta a tekintetét a szeme előtt elterülő földjein. - Van egy kis birtokom, de még azt sem tudom megvédeni néhány kóbor lovagtól. Az őrszemek sem tudnak segítségünkre lenni. Bolsgar figyelte Wulfgart, miközben ezt mondta, és megérezte rajta, mennyire aggódik. - A megfigyelők csak csapatokról adnak hírt - mondta Bolsgar megfontoltan -, de ha a flamandok egyesével vagy kettesével járnak és normann ruhát öltenek, akkor senki sem figyel majd rájuk. - Ez igaz - hagyta helyben Wulfgar. - Az őrszemek ezentúl minden lovasról és az útirányukról küldjenek jelet. Ehhez néhány újabb jelzést kell megtanulniuk, de gondolom, erről gondoskodni tudsz, ugye, Bolsgar? - Wulfgar! - szólalt meg Sweyn csöndesen. - Van itt még valami, ami nem hagy nyugodni. Te mindig előre szólsz itthon, hogy aznap merre megyünk, és amikor odaérünk, soha nem találunk senkit. Ebből csak arra következtethetek, hogy áruló van közöttünk! Ezentúl hallgassunk arról, hogy hova megyünk! - Igazad van, Sweyn, és az bánt engem is, hogy nem tudom, ki lehet az a Júdás! - Wulfgar dühében öklével a mellvédre csapott. - De az is lehet, hogy valaki úgy érti a jelzéseinket, ahogy mi. Ha viszont igaz lenne, akkor elég volna az őrszemeket lemészárolni, vagy bekergetni a várba. Holnaptól kezdve azt tesszük, amit javasoltál. Nem szólunk a terveinkről senkinek. - Bolsgarhoz fordult. - Szólj az őrszemnek, hogy a mi útvonalunkról nem adhatnak le jelzéseket. Majd meglátjuk, mi lesz. 311

Bolsgar elment, hogy tegye, amit Wulfgar parancsolt. Amikor másnapra mindenről gondoskodtak, valamennyien vacsorához ültek, és alaposan nekiláttak Haylan főztjének. A vacsora végeztével Wulfgar elvette Aislinntól a gyereket, és elindult az asszonnyal a hálótermükbe. Bolsgar és Sweyn értőn egymásra néztek, majd szótlanul ittak e váratlan és kedvező fordulatra. Bryce boldogan gőgicsélt, míg Wulfgar gyöngéden játszott vele a tűz elé terített prémtakarón. Amikor a gyerek belefáradt a játékba és ásítozni kezdett, Aislinn betette a bölcsőbe. Aztán töltött Wulfgarnak egy pohár bort, odament hozzá, és keresztbe vetett lábbal leült mellé. Wulfgar kortyolgatta a bort, és közben szerelmesen nézte a feleségét. Kinyújtotta a kezét, magához húzta az asszonyt, gyengéden megcsókolta. Aislinn felsóhajtott, és megsimogatta Wulfgar arcát. - Fáradt vagy, jó uram! - De te valami elixírt csepegtetsz az italomba, amitől visszanyerem a fiatalságom - suttogta Wulfgar, és ajkával az asszony arcát simogatta. Úgy érzem magam, mintha csak most kez-dődne a nap. Kioldotta Aislinn ingének szalagjait, majd szemét az asszony fedetlen keblén legeltette. Aislinn átölelte a nyakát, az ajkuk összeforrt és eggyé olvadtak az ölelésben. A kis bölcsőben Bryce nyugodtan aludt, míg ők szenvedélyesen szeretkeztek. Wulfgar és az emberei másnap nem sokkal napkelte után kilovagoltak, egy ligetben megvárták az első jelzést, ami a rablók hollétéről tájékoztatta őket, azután megsarkantyúzták a lovaikat, és gyors vágtában arrafelé indultak. Az első kunyhó, amire rábukkantak, még csak füstölgött; nem sokkal korábban gyújthatták fel. A szalmakazlakat széttúrták, mintha éppen készültek volna, hogy lángra lobbantsák őket, ami szintén azt mutatta, hogy a rablók sietve távoztak. Wulfgar emberei eloltották a tüzet, és a kunyhó javát megmentették. A hegytetőről ismét jelzés villant, mire Wulfgar nyeregbe pattant, és újra útnak indultak. A következő viskót már fel sem gyújthatták, csak egy kis tűz füstölgött az udvaron. A tolvajok ismét szétszóródtak az erdőben, de siettükben nyomot hagytak. Most már az üldözés izgalma és a közeli siker reménye is űzte a normann lovagokat. Újabb jeleket kaptak, és délnek fordultak, ezúttal már az újra egyesült flamand zsoldosok zászlóját is megpillantották, noha azok ismét elmenekültek. Aztán a menekülők megint szétszóródtak, Wulfgar pedig a keresésükre indult az embereivel; átkutatták a vadaskerteket és a legelőket. Ujabb jel csillant, és Wulfgar visszahívta a katonáit, hogy J most északnak lovagoljanak. Éppen felértek egy hegy tetejére, F amikor meglátták a lent egyesült csapatot. Az üldözés folytató-1 dott. A tolvajok eljutottak a lápvidék szélére, és itt ismét szét-I szóródtak, Wulfgar emberei pedig tovább üldözték őket. Kétl flamand katonát ki is ugrasztottak a rejtekhelyükről, de mielőtt! kardot ránthattak volna, a testükbe fúródó nyílvesszőtől holtan rogytak össze. Wulfgar megállapította, hogy valóban flamandok voltak, de a zászlójukon nem volt címer, így azt már nem tudta kideríteni, kinek a szolgálatában álltak. A többi flamandnak sikerült elkerülnie Wulfgarék csapatát, és míg a hollétükre vonatkozó újabb hírekre vártak, a darkenwaldiak a lovaikat 312

pihentették, és falatoztak az árnyékban. Egy-e közelebb kerültek a támadók, de lassan eltelt a nap. Besötétedett, és már nem érkezett több jelzés. Wulfgarék visszatértek a kastélyba, de aznap már vidámabb hangulatban. A fosztoga-tóknak egy percnyi nyugtot sem hagytak, és élelmet sem találtak. A szükség rákényszeríti majd őket, hogy keressenek ennivalót, de hajnalig úgysem mozdulhatnak. Wulfgar megesküdött magában, hogy addig üldözi őket, amíg el nem menekülnek a birtokáról, vagy meg nem adják magukat. Abban a pillanatban újabb ötlete támadt, mert még mindig nem tudta, hogy ki az, aki elárulja őket. Számos eshetőség jutott az eszébe, de sorra elvetette mindegyiket. Későre járt már, amikor Aislinnt és Bolsgart egy sétára hívta. Ragyogott a telihold, és a fagy pirosra csípte az arcukat. - Van köztünk valaki, aki elárul bennünket! Meg kell találnunk! - mondta Wulfgar. - Az a tervem, hogy holnap még pirkadat előtt szétküldöm kettesével az embereimet, akik a hegyen túl várakoznak majd. Én Sweynnel és Gowainnel indulok el, mintha a rablókat keresném. Aislinn-nak nem tetszett az ötlet, és Wulfgar karjába csimpaszkodott. - De az nagyon veszélyes, Wulfgar, ha ilyen kevesen vagytok! A rablók meg legalább húszan vannak! Ez őrültség! - Nem, szerelmem, hallgass meg! - kérlelte Wulfgar. -Cregan közelében csatlakozom az embereimhez, és onnan lassan elindulunk kelet felé, ahol legutóbb láttuk őket. Valahol ott verhettek tábort. Te meg Bolsgar a kastélyt és a várost figyelitek. Ha valaki elmegy, hogy eláruljon bennünket, ti úgyis észreveszitek, és egy lovast küldhették utánam. Amint megtudjuk, hogy értesítették őket, rájuk támadunk és szétszórjuk a csapatot, mielőtt még kárt tennének a javainkban. Talán sikerül néhányat lekaszabolnunk, és ha mellette azt is tudjuk, hogy ki az áruló, akkor miénk a győzelem. Bolsgar helyeselte a tervet, és Aislinn is megnyugodott és beleegyezett, amikor kiderült, hogy Wulfgart nem fenyegeti veszély. Wulfgar jóval napfelkelte előtt már fent volt, és a hálóterem ablakából figyelte az embereit, akik kettesévei-hármasával, lopva és csendesen indultak útnak. Amikor már mind elmentek és a hajnal első sugarai kelet felől elhomályosították a csillagokat, Wulfgar is felöltözött, és karján a páncélingével, Aislinn társaságában levonult a terembe. Bolsgar és Sweyn is csatlakoztak hozzájuk, azután hamarosan megjelent Beaufonte lovag is. Gwyneth álmosan, a szemét dörzsölgetve, ásítozva jött le a lépcsőn, mint akit a férfiak csapta zaj éppen most ébresztett fel. Amikor Wulfgar látta, hogy mindenki együtt van és őt figyeli, megszólalt: - Gyere, Sweyn! A tolvajok nem várnak, míg mi megreggelizünk, hívjuk Gowaint is, és lássuk, sikerül-e ma a lázadók nyomára bukkannunk! Sweyn felállt, és teli szájjal mortyogott valamit, amit nem lehetett érteni. Wulfgar felvette a páncélingét és a sapkáját, majd a sisakját is a karjára vette. A viking is fogta a kardját és a csa-tabárdját, aztán pajkosán csillogó szemmel nézett fel, miközben az ujjával a bárd élét próbálgatta. - Ma harapós kedvedben vagy! - mondta a bárdjáról, és felnevetett. Lehet, hogy találunk egy-két koponyát, amit ketté lehet hasítani. Gwyneth gúnyosan felcsattant:

313

- Reménykedjünk, hogy ma ügyesebbek lesztek, mint az utóbbi időben. A végén még nekem kell Darkenwald kapuját eltorlaszolnom, hogy szűzi erényem megvédjem azoktól a kóbor dögevőktől! - Ne aggódj, húgom - csipkelődött Wulfgar. - Egy kicsit el-túlzod a veszélyt, mert szerintem neked nincs mitől tartanod. Gwyneth gyilkos pillantással jutalmazta a megjegyzését. - Nem, nem, Wulfgar! - harsogta Sweyn. - Gwyneth nem fél, hanem a napokat számolja, hogy mikor érnek már ide! Sweyn és Wulfgar távoztak, aztán Gowain is csatlakozott hozzájuk, és nyugat felé indultak el. Minden tekintet őket követte. Bolsgar a toronyban állt a jelzőőr mellett, és szemmel tartotta a várost, Beaufonte pedig körbelovagolta a várat. Aislinn a hálószobában üldögélt az ablaknál, a félig csukott ablaktáblák mögül a város túlsó végét, a mocsarat meg az erdőt figyelhette. Innen nem láthatta Maida kunyhóját, ami a fűzfa árnyékában lapult, pedig nyugtalanította a gondolat, hogy esetleg az anyja talált ki megint valamit, hogy bosszút álljon Wulfgaron. Aislinn idegesen forgatta az ölében fekvő varrást, amire most képtelen volt figyelni. Rettegve gondolt arra, hogy valami balul üt ki, és Wulfgar besétál egy neki állított csapdába. Még a gondolatát sem tudta elviselni, hogy elveszítse, és minden múló perccel csak egyre izgatottabb lett. Hirtelen nagyot dobbant a szíve, mert a mocsár szélén húzódó sűrű bozótban valami mozgásra lett figyelmes. Amikor jobban megnézte, látta, hogy egy női alak oson az árnyékban. Jeges rémület markolta meg a szívét, mert arra gondolt, hogy talán Maida az. Meresztgette a szemét, hátha felfedezhet a nő mozgásában valamit, ami az anyjára emlékezteti. A nő fekete köpenyt viselt, a csuklya a haját is eltakarta, így semmit sem lehetett látni belőle. Aislinn nyugtalanul töprengett, lehet, hogy mégis másvalaki? Esetleg Haylan? Talán talált magának a flamand lordok között egy férjnekvalót? A női alak éppen ekkor ért ki egy tisztásra, és Aislinn rögtön látta, hogy az anyja nem lehet, mert olyan sebesen és fürgén mozgott, amire egy öregasszony már nem lenne képes. A nő most megtorpant, és hátrapillantott, mire Aislinn elfojtott egy halk sikolyt. Még innen a távolból is tisztán ki tudta venni Gwyneth vékony, csontos arcát. Aislinn figyelte, ahogy Gwyneth egyre mélyebben hatolt be a fűzfák közé, aztán felfedezett egy parasztruhát viselő férfit is, akivel Gwyneth találkozott. Szót váltottak, aztán a férfi újra bevette magát az erdő sűrűjébe, és hamarosan eltűnt. Gwyneth várt egy darabig, majd visszaindult a kastélyba. Aislinn hátrafordult, megnézte, hogy Bryce alszik-e még, majd gyorsan lesietett a terembe, és lehívatta Bolsgart. Amíg Aislinn Bolsgart várta, idegesen járkált a tűz előtt, és azon tépe-lődött, hogyan mondhatná meg finoman Bolsgarnak a lányáról szóló rossz hírt úgy, hogy ne bántsa meg. - Mi a baj, lányom? - kérdezte Bolsgar, amint leért. - Nem szívesen jöttem, mert fontos, hogy szemmel tartsam a vidéket, az őrben pedig nem teljesen bízom. Meg kell tudnunk, ki az áruló! Aislinn vett egy mély lélegzetet, és kibökte: - Én tudom, ki az, jó Bolsgar! Láttam... Láttam, hogy egy férfival találkozott a láp szélén.

314

Bolsgar megdermedt, és fájdalmas tekintettel kémlelte Aislinn arcát, mint aki abban reménykedik, hátha csak hazugság az egész, de Aislinn szemében nem látott mást, csak fájdalmat és együttérzést. - Gwyneth! - zihálta Bolsgar. - Hát persze hogy ő! - Mindjárt itt lesz - figyelmeztette Aislinn. Az apa bólintott, a gondolatai messze jártak. Odament a tűzhöz, megállt előtte, és csüggedten meredt a lángokba. Gwyneth kitárta a kaput, és belépett. Az arcát rózsás pír futotta be, és majdnem szép volt, ahogy összekuszálódott világosszőke haja kicsi mellére hullott. Bolsgar gyorsan meg-pördült, és összevont szemöldöke alól haragosan villant a szeme a lányára. - Mi van, apám - csicseregte Gwyneth vidáman -, csak nem feküdte meg a reggeli a gyomrodat? - Nem, lányom! - morgott Bolsgar dühösen. - Más dolog kínoz. Egy áruló, aki a saját véreit árulja el! Gwyneth megpördült, és gyűlölködő pillantást vetett Aislinnra. - Miféle hazugságokkal tömted tele a fejét, te szajha?! - kérdezte felháborodva. - Nem hazugságokkal - bömbölte Bolsgar, aztán kissé nyugodtabb hangon folytatta: - Én mindenkinél jobban ismerlek, és soha életedben magadon kívül nem törődtél senki mással! Igen! Én elhiszem, hogy áruló vagy, de miért? - Hátat fordított a lányának, mert már látni sem bírta. Miért segítesz egy olyan ügyet, amelyben csaknem elvérzik az ország? Milyen barátokat választottál? Először azt a berber Ragnor de Marte-ot, most meg a flamandokat! Ragnor nevének említésére Aislinn látta, hogy Gwyneth büszkén felszegi a fejét, és ebből azonnal rájött az igazságra; minden kérdésére választ kapott. Most már tudta, ki áll Gwyneth mögött, ki miatt cselekszik így. Nagyot kiáltva pattant fel a székéből: - Ragnor! Ragnor vezeti a rablókat! Ki más ismerné ennyire jól a birtokot, és hogy merre vannak a kunyhók! Gwyneth Rag-nornak árul el bennünket! Bolsgar megfordult, és sötét pillantással méregette a lányát. - Istenre esküszöm - préselte ki magából a szavakat -, hogy ez életem legsötétebb napja! - Még annál is sötétebb, mint amikor megtudtad Wulfgarról, hogy fattyú? - vágott vissza Gwyneth gúnyosan, aztán jogosnak hitt büszkeséggel folytatta: - Te, Wulfgar és ez a szász szajha a maradék önbecsülésemtől is megfosztottatok! Ki voltam én itt? Egy senki! Pedig a ház úrnőjének kellett volna lennem! Még azt is megtiltották, hogy megvédjem magam azokkal a hazugságokkal és pletykákkal szemben, amit mások terjesztettek rólam. Még a saját atyám is csak nevetgél, amikor engem megfosztanak minden... Bolsgar teljes erejéből szájon vágta Gwynetht. Az ütéstől a lánya megpördült, majd nekiesett az asztalnak. - Ne nevezz engem többé atyádnak! - ordította Bolsgar dühösen. Megtagadlak, nem vagy többé a lányom! Gwyneth megkapaszkodott az asztalban, és gyűlölettől égő szemmel nézett az apjára. - De Wulfgart azért nagyon szereted, még akkor is, ha a világ fattyúnak hívja? - Megdörzsölte az ütés nyomát. - Akkor reménykedj, hogy ez a nap sokára érjen véget, mert ma éjjel Wulfgar úgyis meghal! 315

Ezt hallva Aislinn ijedten sikoltott fel. - Csapdát állítottak neki! Ó, Bolsgar! Csapdába fogják csalni, és megölik! Aislinn odalépett Gwynethhez, és egyik kezével a tőr markolatát szorongatva, résnyire szűkült szemmel méregette. - Hol, te szuka? - követelte a választ, és már nyoma sem volt benne a szokott szelídségének. - Hol? Ha nem mondod meg, a torkodat metszem el, hátha akkor majd hangokat hallatsz! Gwyneth szeme megvillant, mert eszébe jutott, milyen Aislinn, amikor felbőszítik. - Miután már úgysem segíthetsz a fattyún, akár meg is mondhatom. Lehet, hogy már most a Cregan melletti erdőben fekszik lekaszabolva! Gwyneth lesütötte a szemét, majd egy székre rogyott, és az ölében összekulcsolta a kezét. Bolsgar elképedve meredt a lányára. Amikor Aislinn látta, hogy Gwyneth nem hajlandó többet elárulni, Bolsgarhoz fordult: - Indulj hozzá, Bolsgar! - könyörgött kétségbeesetten, és a szemébe könnyek gyűltek. - Vágtass, kérlek, és figyelmeztesd! Még van idő, mert Wulfgar lassan halad, a hírt várja! Bolsgar, anélkül hogy pillantásra méltatta volna a lányát, megfordult, felkapta a sisakját és a köpenyét, és kisietett a teremből. Wulfgar, amikor maga mögött hagyta a kastélyt, nyugat felé indult, majd csatlakozott az embereihez. Nem siettek különösebben, hanem inkább egymástól eltávolodva végigkutatták a vidéket, hátha rejtőzik valahol ellenség. Ráérősen haladtak; Wulfgar gyakran megálljt parancsolt, és újból végigjárta a mögöttük húzódó utat. Hirtelen észrevette, hogy egy lovas közeledik feléjük, a porfelhő már messziről látszott. A csapat megállt, és bevárta. Wulfgar szemöldöke csodálkozva szaladt fel a homlokára, amikor a közelgő lovasban Bolsgarra ismert. Az öreg megrántotta a gyeplőt, és megállt előttük. - Ragnor vezeti a tolvajokat! - lihegte felindultan Bolsgar. -És Gwyneth volt az árulónk! A flamandok csapdát állítottak neked Cregannál. Gyere, induljunk, és majd menet közben elmon-dom a többit. Wulfgar megsarkantyúzta Hunt, Bolsgar pedig elmesélte, hogy mi történt Darkenwaldban. A fiatalabb férfi arca elko-morult, és miután Bolsgar befejezte a történetet, Gwyneth árulásán töprengve, szótlanul lovagolt tovább. Az erdő mögül - mintegy Bolsgar szavait alátámasztva füstoszlop szállt fel. Amikor az első fákat elérték, Wulfgar megállította a csapatot. - Bolsgar! Sweyn! Ti velem maradtok - parancsolta pattogó hangon. Gondotok legyen a fegyvereitekre! Gowain! Mil-bourne! A csapat felével lovagoljatok be mélyen az erdőbe. Rej-tőzködjetek el a füstoszlop mögött, s amikor a hívásomat meghalljátok, kivont karddal és előreszegezett lándzsával vágtassatok elő! Kihajtjuk őket a nyílt terepre, és ott vívunk meg velük. Az erdőben szinte kísérteties volt a csend. Úgy tetszett, mintha a legkisebb zaj is ijesztő visszhangot keltene. Wulfgar csapata letért az ösvényről, és beleveszett az erdő homályába, amit csak egy-egy behulló napsugár enyhített néha. Aztán megfordultak, és most az ösvénnyel párhuzamosan lovagoltak tovább, amíg ritkulni nem kezdett az erdő, és a bokrok között fel nem villantak Cregan romjai. Ismét 316

irányt változtattak, és addig óvakodtak előre, amíg fojtott beszélgetés hangját hallották. Úgy döntöttek, hogy először lóháton támadnak, aztán ha sikerül az ellenséget kikergetni a nyílt terepre, akkor az íjászok is leszállnak a lóról, és nyilaikat kilövik a rablókra. Vártak. Az idegeik pattanásig feszültek. Wulfgar végül úgy döntött, hogy a csapat másik felének most már elég ideje volt elfoglalni a helyét. Rettenetes harci kiáltása széttépte az erdő csendjét. A csapat egy emberként indult rohamra. Óriási lett a zűrzavar. Az erdő fái és árnyékai közül kirontó lovascsapat azt a hatást keltette, mintha százak indultak volna támadásra, és mindenhonnan lovasok vágtattak volna elő. Látva helyzetük reménytelenségét, a flamandok tovább hátráltak a lerombolt város előtt elterülő mezőre. A flamandokat vezető lovag megálljt parancsolt az embereinek, akik falként tartották maguk elé a pajzsaikat. Néhány katonát középre állított, ahol némileg védetten felhúzhatták az íjaikat. A lovaikat az erdőben hagyták, és most kiszolgáltatva álltak a normannok előtt. Wulfgar az erdő szélén szállította le íjászait a lóról, ahol fedezékbe húzódhattak. A fák közül csak öt lovag lépett elő: Bolsgar Wulfgar bal oldalán, Sweyn pedig a jobb oldalán állt. Gowain és Milbourne pedig a két szélen. Wulfgar felemelte a lándzsáját, melynek hegyén a kis zászló lengett, és odakiáltotta a tolvajoknak: - Adjátok meg magatokat! Úgyis elvesztetek! - Nem! - kiáltott vissza az ellenséges lovag. - Hallottuk, hogyan szolgáltat igazságot Vilmos a rablóknak! Inkább itt halunk meg, mint az ő bárdja alatt! A lovag felemelte a pajzsát és a kardját, és megrázta őket Wulfgar felé. - Gyere, mérkőzz meg, normann! Az utolsó szavaknál Wulfgar először balra, azután jobbra vetett egy pillantást. Előreszegezte a lándzsáját, mire nyílzápor hullott az ellenségre, majd megsarkantyúzta Hunt, és rohamra indult. Hosszú lándzsája túlért a vele szemben álló rövidebb lándzsáján, és leterítette az ellenséget, mire rés nyílt a pajzsok védőfalán. A lovascsapat áttörte a védők vonalát, majd megfordulva újabb rohamra indult. A magányos lovag igyekezett ismét hadrendbe állítani a katonáit, de Wulfgar és az emberei máris rájuk rontottak. Wulfgar most nem középen támadott, hanem a négyszög sarkait célozták meg, és ezzel utat nyitottak a többiek előtt. Wulfgar ledobta a lándzsáját, előrántotta hosszú kardját, és ahogy az emberek közé ugratott, jobbra-balra vagdalkozott vele. A normann íjászoknak a fele is kardot rántott, és lándzsákkal meg karddal pusztították az ellenséget. A többiek viszont felhúzott íjjal várták, hátha valaki menekülni próbál, vagy rés nyílik a védők vonalán. Hamarosan minden elcsendesült, csak itt-ott hallatszott még a haldoklók nyögése. Már csupán a flamand lovag állt sértetlenül. Míg Wulfgar hátrébb parancsolta az embereit, a lovag a földbe szúrt kardja markolatán pihentette a kezeit. Wulfgar szó nélkül leszállt a lováról, és tisztességesen szállt szembe a másikkal. Nem voltak egyenlő ellenfelek, de a lovag mégis becsületes harcban esett el. 317

Sweyn és Bolsgar Ragnort és Vachelt keresték a halottak között, de egyiket sem találták. Három normann maradt a csatamezőn, hatan megsebesültek, de azért nyeregben maradtak. Az elesett flamandokat megfosztották fegyvereiktől és páncéljaiktól, és egymás mellé fektették, hogy később majd eltemessék őket. Wulfgar nyugtalanul fészkelődött Hun nyergében, és azon töprengett, vajon hol járhat Ragnor és Vachel. Aislinn le s fel járkált a teremben, a gondolatai egymást kergették. Wulfgar veszélyben volt, és ráadásul egy nő dőresége miatt. Dühösen fordult Gwyneth felé, hogy súlyos vádakkal illette, de észrevette, hogy az várakozásteljesen mered a kapura. Aislinn követte a tekintetét, de nem látott semmit. Ismét Gwynethre nézett, aki már elfordult, és az ölében pihenő összekulcsolt kezét bámulta. Aislinn értetlenül ráncolta a homlokát, aztán leült a varrásával, s míg néha-néha öltögetett, a másikat szemmel tartotta. Gwyneth nyugodtan ült, de a szeme időről időre a kapura tévedt, mintha várna valakit. - Tudtuk, hogy áruló van köztünk - próbálkozott Aislinn óvatosan. Wulfgar lassan nyomul előre, és várja híreinket. Sokkal valószínűbb, hogy a te Ragnorod lesz az, aki ma a halálát leli. Gwyneth épp csak megmoccant, aztán így válaszolt: - Ragnor nem hal meg! - A férfiak korán kilovagoltak, de csak azért, hogy bevárják Wulfgart a hegy mögött. - Aislinn tovább öltögetett, de egyre Gwynetht figyelte, akire láthatóan hatástalanok maradtak a szavai. - Ragnor nem hal meg - ismételte Gwyneth. Aislinn a szék karfájára csapott, és úgy szökkent talpra, hogy Gwyneth is felkapta a fejét. - Ragnor nem halhat meg - kiáltotta Aislinn -, mert idejön! Gwyneth diadalittas arckifejezését látva Aislinn rögtön megértette, hogy ráhibázott az igazságra. Aislinn nem vesztegette az idejét, hanem azonnal felkiáltott a toronyban álló őrnek, hogy kerítse elő Beaufonte lovagot és akit még talál. Az őr elindult, hogy teljesítse a parancsát, Aislinn pedig visszatért, és Gwynetht figyelte. A kezét állandóan a tőr markolatán tartotta. Kívülről lódobogás hallatszott, és Aislinn kihúzta hüvelyéből a kis tőrt, készen arra, hogy azzal vegye fel a harcot, ha Ragnor betörne a terembe. Nagy megkönnyebbülésére csak Beaufonte érkezett meg, és mögötte egy másik férfi. A lovag körülnézett a teremben, de amikor látta, hogy semmi baj, kérdőn nézett Aislinnra. - Úrnőm? Megfordultak, mert Kerwick rontott be a kapun; a sietségtől egészen kifulladt. - Ragnor ide tart, amíg az emberei Wulfgarnak állítanak csapdát! világosította fel őket Aislinn. - Meg kell védenünk a kastélyt. Mind elfutottak, hogy behúzzák és bereteszeljék az ablaktáblákat, Beaufonte pedig eltorlaszolta a főkaput. Aislinn emlékezett még arra az éjszakára, amikor Ragnor rájuk tört, és az ajtót lezáró szálfa a hatalmas gerenda tompa dobbanása alatt szilánkokra hasadt. Örült, hogy legalább az anyja biztonságban van a kunyhójában. Az ő elméje már nem bírt volna megbirkózni még egy ilyen szörnyű élménnyel. Aislinn tovább töprengett, mit lehetne még tenni, hogy biztonságosabb legyen a terem, aztán eszébe jutott. Az őrszemek! 318

- Beaufonte, küldj jelzést Wulfgarnak, hogy térjen vissza Darkenwaldba, és imádkozzunk, hogy észrevegye az üzenetet! A lovag felszólt a toronyba, és az őrszem lejött a hívására. Éppen az üzeneten tanakodtak, amikor valaki megdöngette a kaput. Kívülről Ragnor kért bebocsáttatást. Gwyneth felugrott, és mielőtt még bárki is megakadályozhatta volna, odaszaladt a kapuhoz, és az azt eltorlaszoló gerendát a földre lökte. A nehéz tölgyfa kapu kivágódott, és először két idegen, majd a nyomukban Ragnor és Vachel csörtetett be a terembe. Mind normann ruhát viseltek. Beaufonte kardot rántott, és elállta az útjukat. Az egyik férfi Ragnor háta mögül elhajította a dárdáját, és megölte az őrszemet. Beaufonte katonája is csatlakozott az urához, és mindketten becsülettel küzdöttek, de Vachel leszúrta a lovag emberét, így Beaufonte állta a sarat Ragnorral szemben. Kerwick közben Aislinnt sürgette, hogy menjen fel a szobájába, ahol biztonságban lehet. Vachel Beaufonte háta mögé került, és két kézre fogva a kardját, teljes erőből lesújtott a bátor lovagra, akinek páncélingét a nyakánál döfte át. Beaufonte figyelmeztetésképpen felkiáltott, majd hanyatt esett; aztán a szeme lassan elhomályosult, és kilehelte a lelkét. Kerwick belökte Aislinnt a szobába, és kívülről rázárta az ajtót. Felkapott egy kardot meg egy régi pajzsot a falra akasztott fegyverek közül, és elszántan az ajtó elé állt, hogy amíg csak ereje engedi, feltartóztassa az ellenséget. Két fegyveres közeledett, és mögöttük nem sokkal Ragnor is felbukkant. - Hagyj fel ezzel az ostobasággal, szász kutya! - szólította fel Kerwicket Ragnor, és magabiztosan elmosolyodott. - Mit nyersz azzal, hogy a hölgyet véded? Úgyis magunkkal visszük, miután veled végeztünk! - Ha az életem minden, amit Aislinnért adhatok, ám legyen! - tartott ki Kerwick. - Gyere csak, Ragnor! Azóta vágyom erre a pillanatra, hogy jegyesemet meggyaláztad! - Hát te is, te szerencsétlen szász? - gúnyolódott Ragnor. -Hát mindenkit megbűvölt az a boszorkány? Kerwick egy dárdadöf est kivédett, belemártotta a kardját az egyik kísérő gyomrába. A férfi a földre zuhant, de közben Ragnor Kerwick kardjára csapott, ami éppen a markolatnál tört ketté. Ragnor második ütése Kerwick pajzsát érte, míg a másik rabló dárdája Kerwick karját sebezte meg. Ragnor ismét lesújtott, és Kerwicket kijátszva, ezúttal a fején találta el a szászt, aki véresen zuhant a lábuk elé. Ragnor tovább nem is törődött vele, hanem odaugrott az ajtóhoz, és betaszí-totta. Aislinn rémülten fordult meg, Ragnor meg vigyorogva közeledett felé. - Megmondtam, hogy az enyém leszel, galambom! - nevetett Ragnor. És most jött el az ideje! Aislinn villámló szemmel nézett rá, de igyekezett nyugalmat erőltetni magára. Ragnor megtorpant, amikor a bölcsőben megmoccant a gyerek; odalépett hozzá, és felemelte a kardját. Aislinn felsikoltott, és Ragnor karjába kapaszkodott, de a férfi visszakézből úgy arcul csapta, hogy Aislinn elterült az ágy lábánál, bár szinte azonnal talpra is szökkent. A szája sarkából vér csörgött le az állára. - Lemészárolnád a saját fiad? - szegezte a férfinak gúnyosan a kérdést.

319

- Lehet, hogy a fiam, de az is lehet, hogy nem - válaszolta Ragnor nyugodtan. - Inkább legyen halott, mint Wulfgaré. Ragnor visszafordult a bölcső felé, és ismét magasra emelte a kardját. - Ne! - sikoltott Aislinn. Volt valami a hangjában, ami Ragnort megállásra késztette. Amikor odanézett rá, Aislinn a tőr hegyét egyenesen a saját szívének szegezte, és a szeme fenyegetően csillogott. - Ha hozzá mersz nyúlni a gyerekhez, megölöm magam! Ismered már Wulfgart, és azt is tudod, hogy égen és földön nem lesz nyugtod tőle, ha én meghalok. - Engem az a fattyú már cseppet sem izgat - nevetett a férfi megvetően. - Szerintem már a sírját ássák az embereim. - Légy óvatos, szerelmem! - szólalt meg Gwyneth az ajtóból. Ragnort követte, mert nem merte sokáig kettesben hagyni Aislinn-nal. - Wulfgart figyelmeztették. Rajtakaptak, és az apám utánuk indult. Tudták, hogy közöttük van az áruló, és maguk is csapdát állítottak. Ragnor a kardját visszadugta a hüvelyébe, és elgondolkodott. - Nos, ez rossz hír, kedvesem - töprengett hangosan. - Ahogy én ismerem, a fattyú van olyan szerencsés, hogy túlélje ezt a napot is. Korábban úgy gondoltam, hogy a többieket sakkban tarthatom azzal, hogy Wulfgar felesége a túszunk, közben feldúlhatom a birtokát, de most attól tartok, hogy menekülnünk kell. Azt a né-hány emberemet, akik velem voltak, mind ellene küldtem. Aislinnra nézett, aki szorosan magához ölelte Bryce-t, és rögtön megértette, hogy nem lesz könnyű elválasztani őket egymástól, ugyanakkor minden perc késedelem számított. Gwy-nethhez fordult: l - Hozz fel élelmet a pincéből! Megkeressük Edgárt az északi skótoknál, és szövetséget kötünk vele. Siess, kedvesem! Kevés az időnk! Ezután Aislinnhoz fordult: - Hozd magaddal a kölyköt is! Túszunk lesz ő is, ugyanúgy, ahogy te! De figyelmeztetlek, galambom - csattant fel fenyegetően -, ha azt akarod, hogy a gyereked életben maradjon, ne tégy semmit, amivel nyomra vezetheted Wulfgart, vagy amivel bennünket késleltethetsz! - Akárhová is mész, mindenütt megtalál majd. A gyerekem pedig nem fog hátráltatni semmiben sem! De ha akarod, itt is hagyhatom. Majd lesz, aki visszajön... - Megpróbált könnyed hangot megütni. - Wulfgarnak nem fontos a gyerek, mert azt hiszi, hogy a tiéd, bár gondoskodik róla. Ragnor szeme résnyire szűkült; gyanakodva méregette Aislinnt. - A drága Gwyneth mást mesélt nekem! Szerinte Wulfgar a sajátjának tekinti a kölyköt, és az utóbbi időben már rajong érte. Azt hiszem, jobb, ha őt is magunkkal visszük. - Az az átkozott szuka jó szolgálatot tett neked! – sziszegte Aislinn. - Ne ócsárold, szerelmem! Hűségesen szolgált engem! - felelte Ragnor. - Úgy ám - mondta Aislinn a dühtől fuldokolva -, de rajtad kívül senki mást, még önnön érdekeit sem! - Azt szeretné, ha a világ a lába előtt heverne - nevetett Ragnor -, és egyébként is, ki tudott volna ily szép virágszálnak ellenállni? - Ragnor hangsúlya ellentmondott a szavainak, majd kihúzta magát, és a hangja durván csattant: - Ne húzzad tovább az időt! Hozz, amit akarsz, de gyorsan! Elegem van a szócséplésből. 320

Aislinn gyorsan batyuba kötött néhány holmit Bryce-nak meg magának, aztán felkapta a szőrmével bélelt köpenyét, hogy ne fázzanak. - Ennyi elég is lesz - förmedt rá Ragnor. Kikísérte Aislinnt a szobából, s azt sem hagyta, hogy Kerwick mellett megálljon, sőt Beaufonte-nál sem időzhetett egy pillanatig sem. Gwyneth már felült Aislinn almásderesére. Szép ruhát viselt, amire abból a pénzből tett szert, amit Wulfgar neki meg Bols-garnak hagyott ott, amikor Vilmos táborába vonult. A zömök kis lovat elővezették Aislinn-nak, és Ragnor felsegítette rá az asszonyt, aki szorosan ölelte magához a gyereket. Gwyneth gyanakodva kémlelte őket, amikor Ragnor besegítette Aislinn lábát a kengyelbe és felnézett rá. - Emlékezz, galambom! Megölöm a gyereket, ha okot adsz rá! Aislinn nyelt egy nagyot, és bólintott. Ragnor is nyeregbe pattant, de Gwyneth még egy rövid pillanatra hátráltatta az indulást. Lekapta a gyapjúköpenyt a válláról, és Aislinn szőrmebélésű köpenyére cserélte. Ragnor könnyedén ült a nyeregben, és csak arra várt, hogy elkészüljön. Szórakoztatta ez a cserebere. Gwyneth odalovagolt mellé, és rámosolygott. - Ugye, milyen szép vagyok, szerelmem? - kérdezte a férfit kacéran. Ahogy elindultak, Ragnor felnevetett, de Gwyneth feje fölött eközben is csak Aislinnt kémlelte.

321

XXV. FEJEZET Wulfgar a hegyeket fürkészte, s a lelkében e nevek visszangoztak: Ragnor! Aislinn! Bryce! Darken-wald! Amint ezt végiggondolta, rögtön világossá vált előtte, hol keresse Ragnort! Hun meglepetten felhorkant, amikor Wulfgar hirtelen megrántotta a gyeplőt, és visszafordítva a lovat odakiáltott Bolsgarnak: - Maradj itt, és temesd el az elesetteket! Bátran küzdöttek. Te is maradj itt, Milbourne, és veled tíz fegyveres, akik sírt ásnak majd. A többi, aki lóra tud ülni, jöjjön velem! Sweyn, Gowain és vagy tizenöt férfi nyeregbe szállt, s bár néhányuk sebesült volt, mind nagyon lelkesen követték Wulf-gart. Nyaktörő vágtában értek a darkenwaldi kastély udvarára. Wulfgar már messziről észrevette, hogy a toronyból nem harsán az őrszem kiáltása, és Aislinn sem siet a fogadásukra. Megpróbált nem a legrosszabbra gondolni, amikor odahajította a gyeplőt Sweynnek és berohant a kastélyba, de a látvány, ami fogadta, a vártnál is borzalmasabb volt. Wulfgarban meghűlt a vér, amikor körbenézett és meglátta, micsoda pusztítást végeztek. A termet feldúlták, az őrszemet a torony feljáratánál szúrták le. Beaufonte a vérébe fagyva hevert a földön, és fénytelen szeme a mennyezetre meredt. Kerwick a lépcsőnek támaszkodott, a hajtövétől az álláig hosszú seb húzódott. Haylan mellette ült, és a sebét kötözte be. Kerwick még mindig a kezében szorongatta a kettétört régi kard markolatát. Egy idegen feküdt a lépcső tetején, az eltört kard másik fele a hasából állt ki. Miderd a kezét tördelte, Maida meg egy sötét sarokban gubbasztott. - Gwyneth tette! - sikoltotta Haylan. - Az az átkozott Gwyneth kinyitotta nekik a kaput! - tette hozzá, és felzokogott. -Elvitték Lady Aislinnt és Bryce-t! Wulfgar nyugodt volt, vészesen nyugodt. De az arca elsápadt, és jéghideg lett a tekintete. Még az üres bölcső mellett guggoló Maida is halált olvasott ki belőle. - Elvitték a babát is, és hallottam, amikor azt mondta, meg4 öli, ha Aislinn bármit is tesz - sírta Haylan. Wulfgar halkan, majdnem gyengéden szólalt meg: - Ki volt az, Haylan? Ki mondta ezt? Haylan egy pillanatig meglepetten nézett rá, aztán válaszolt csak: - Hát az, aki a múltkor a királlyal jött - Ragnor. Egy másik lovaggal volt, meg négy emberrel. Beaufonte megölt közülük egyet, mielőtt vele is végeztek, a másik meg Kerwick kardjától pusztult el. A többiek magukkal vitték Lady Aislinnt és a kisfiút, és elmenekültek! Haylan ismét Kerwickhez fordult, és egy tiszta kendővel tö-rölgetni kezdte a férfi sebét. Maida egész idő alatt a bölcső mellett guggolt, és előre-hátra hintázott a sarkán, miközben halkan, panaszosán nyögött és a haját tépte. Wulfgar megállt Haylan mellett, és lenézett sebesült ispánjára. - Kerwick? A fiatalember kinyitotta a szemét, és halványan elmosolyodott. 322

- Én megpróbáltam, milord, de túl sokan voltak. Hidd el, hogy megpróbáltam... - Nyugodj meg, Kerwick! - mormolta Wulfgar, és a kezét a fiatalabb férfi vállára tette. - Már kétszer csaknem megnyúztak az asszonyom miatt. Sweyn rontott be; a kezében csatabárdot szorongatott, az arca eltorzult. - Megölték az istállófiút! Egy fegyvertelen, fiatal kölyköt! Elvágták a torkát! A szeme elkerekedett, amikor észrevette Beaufonte-ot és mérhetetlen haraggal kezdett el szitkozódni. Wulfgar állkapcsa keményen megfeszült, amikor még egyszer odapillantott a leka-szabolt lovagra, de aztán máris Sweynhez fordult. - Etesd meg és jól csutakold le Hunt meg a te lovadat is! -Aztán még eszébe jutott valami. - Amikor kilovagolunk, nem viszünk sem batyut, sem páncélt. A viking bólintott, és kiment, hogy teljesítse a parancsát. Wulfgar Miderdhez fordult: - Eredj az éléskamrába, Miderd, és vágj le hosszú csíkokat a szárított vadhúsból! Készíts két kis batyu élelmet és két tömlő vizet! Wulfgar ezzel felviharzott a lépcsőn a hálótermükbe. Amikor néhány perccel később ismét megjelent, nem viselt sem páncélinget, sem sisakot, csak egy vékony őzbőr sapkát és egy bőringet, azon pedig egyszerű farkasprémből készült ujjast, amit öv tartott össze, és erről lógott a pallosa és éles tőre. Az őzbőr csizmája fölé viking módra megkötött lábszárvédőt húzott. Elhaladt Kerwick és Haylan mellett; az ispánnak mostanra már sikerült valahogy felülnie. Wulfgar halkan, de keményen szólalt meg: - Ezt az ügyet túl sokáig halogattam, és most alaposan megjártam. Kerwick, ügyelj a házra, amíg vissza nem térek! Bols-gar és a lovagjaim a segítségedre lesznek! Miderd már hozta is a kért élelmet. Wulfgar elvette tőle, és egyetlen szó nélkül kisietett a teremből. Az étel-ital felét Sweynnek adta, és helyeslőén bólintott, amikor látta, hogy a viking nagyjából ugyanúgy öltözött fel, ahogy ő, és a két lónak is előkészítette a zabot. A két férfi nyeregbe pattant, és néhány perc múlva már el is tűntek a láthatáron. Bolsgar eltemette a halottakat. A sírokra köveket tettek, és amikor mindennel végeztek, a zsákmánnyal megrakott húsz lovat elvezették az istállóba. Bolsgar ezután átsietett a kastélyba, ahol csak Kerwick ült egyedül az asztal mellett; még mindig sá-padtnak és megviseltnek látszott. Haylan mellette állt, és a fejét kötözte be, aztán leült mellé, és megfogta a kezét. Amíg az öreg szász hallgatta Kerwick történetét, az arcára kiült a düh és a szégyen. - Gwynetht én nemzettem, és most ezt kell megérnem! -motyogta az öregember félig magának. - Lehet, hogy Wulfgar megbocsát a húgának, de én soha! Követem a világ végéig is, és ha Wulfgar megszánja, akkor én végzek az árulóval. Bolsgar szomorúan felment a kamrájába, de rövidesen visz-szatért. A kardján kívül csak egy zsák sót és egy erős íjat vett magához. Egy perccel később ő is elhagyta Darkenwaldot. Ragnor úgy vágtatott, mintha az ördög lett volna a sarkában. Minden késlekedés miatt vad haragra lobbant. Aislinn-nak minden tudományára 323

szüksége volt, mert egyrészt Bryce-t próbálta az ölében tartani, aki egy percig sem maradt nyugton, másrészt a lovat kellett irányítania. Keserűen kifakadt, amikor Ragnor az ő lovát is ostorral verte, hogy gyorsabban haladjon. De tisztában volt vele, hogy Ragnor ingerült, és őt is megölné, ( ha erre okot szolgáltatna. A kis csapat messzire elkerülte Londont és a normann őr-1 járatokat, éjszakára csak néhány órára pihent meg, és már hajnalban útnak indult. Bár keveset pihent, Aislinn mégis örült mert Ragnor szeme egyre gyakrabban állapodott meg rajta, és tudta, hogy a férfi azonnal rávetné magát, ha több ideje lenne. Éjszakánként is őt bámulta, annak ellenére, hogy Gwyneth mindig szorosan a férfihoz bújva aludt. Hajnalonként pedig, amíg Aislinn a babát szoptatta, Ragnor mindig talált valami ürügyet, hogy a közelében lehessen. Ahogy telt az idő, Ragnor egyre kíméletlenebb lett, és dühéből még Gwynethnek is kijutott, aki pedig az egész utat csendben tette meg. Aislinn a férfi tervein töprengett. Talán sikerül elérnie az északi hegyeket, ahol másoktól lopva fenntarthatja magát, vagy az is lehet, hogy csatlakozik Edgár herceghez, és mellé áll, de Wulfgartól akkor sem szabadul meg. Aislinn-nak eszébe jutott a férje, és a szeme könnyes lett. Csak abban reménykedett, hogy a nyomukra akad, és valahogy megmenti őket. Hitte, hogy Bolsgar időben odaért hozzá, és fi-gyelmeztette a csapdára. Hallgatni sem bírta Ragnor hencegé-sét, hogy miféle csapdát állított Wulfgarnak, és rettenetes volt még a gondolat is, hogy a férje talán már el is esett. A nap magasan járt, az út pedig egyre porosabb lett. Bryce felébredt, jól evett, aztán panaszosán nyafogni kezdett, amikor az anyja nem engedte kicsit hancúrozni. Ragnor megfordult a nyeregben, és dühösen rájuk mordult: - Hallgattasd már el ezt a kis fattyút! Aislinn a gyereket csitította, halkan énekelt neki, és a karjában ringatta. A kicsi végül megnyugodott, és ismét elszundított. Elhagyták a folyók menti síkságokat, és a hangás, a tengertől távol eső dombok között haladtak tovább. Egy kis falu romjai mellett mentek el; a düledező kunyhókon már nem volt tető. Lassan kocogtak át a falu egykori terén, amikor egy ráncos banya bukkant elő az árnyékból. Fél szeme hiányzott, az egyik karja sorvadtan csüngött, a másikkal egy durván faragott fatálat emelt könyörgőn Ragnor felé. - Egy rézgarast, uraság? - kérdezte torz mosollyal. - Egy rézgarast a szegény, öreg... Ragnor felé rúgott, de az asszony fürgén ugrott el előle. Aislinn megállt mellette, mire az öregasszony megismételte a könyörgést. - Egy rézgarast, egy morzsa ennivalót, úrnőm! Aislinn megsajnálta, és odadobta neki a maradék száraz kenyerét, bár azonnal rájött, hogy talán ő marad aznap éhen. Aislinn jótékonykodását látva Ragnor felhorkant, aztán tovább sürgette a csapatot. De a tér sarkán hirtelen megállt, kirántotta a kardját, és szembefordult Aislinn-nal. - Ez a kölyök hátráltat bennünket, és különben sincs szükségem két túszra! Aislinn még erősebben szorította magához a kis Bryce-t, és eltökélten válaszolt: 324

- A szavadat adtad, Ragnor! Ha meg akarod ölni, ahhoz előbb velem kell végezned, és akkor nem lesz egy túszod sem, amikor Wulf gar érted jön! Aislinn keze előbukkant a köpeny alól; szorosan fogta a tőr markolatát. A többiek távolabb húzódtak Aislinntól, Ragnor pedig szidta magát, miért is volt olyan ostoba, hogy nem vette el hamarabb a tőrt. Vachel karját a nyeregkápán nyugtatva rávi-gyorgott az unokabátyjára. - Ehhez mit szólsz, kuzinom? Hagyod, hogy a büszke boszorkány megölje magát? Mindőjük közül csak Gwyneth ismerte Aislinnt. Amint esélyt látott, Aislinn-nak ugratta a lovát, meglökte, és aztán kikapta a kezéből a tőrt, míg Aislinn egyik kezével a gyereket fogta, a másikkal meg kapaszkodni próbált. Amint megfékezte a lovát, Aislinn gyűlölettől villámló szemmel nézett Gwynethre. - Áruló! - sziszegte. - Az örökös áruló! Szegény Gwyneth! Ragnor nevetett, és a kardját visszadugta a hüvelyébe. - Ah, galambom, hát te soha nem törsz be? Azt ölök meg, akit akarok, és ezen te sem változtathatsz! De a szavamat adtam, és hacsak nem kényszerítesz rá, nincs szándékomban árta-ni a gyereknek. Itt hagyom az öreg boszorkánynál, akit ellátok bőven étellel, és néhány garast is kap a szolgálataiért. - Nem! - sikoltott fel Aislinn. - Ezt nem teheted! - Kecskék legelnek a tisztáson - érvelt a férfi -, és az öregasszonynál elég tejet kaphat. És ha, mint mondod, Wulfgar, Sweyn vagy mások a nyomunkban vannak, akkor biztosan J megtalálják a gyereket, és hazaviszik. Aislinn ebből egy kis reményt merített. Rájött, hogy több esélye van a szökésre, ha nincs vele a fia. Zokogva nyújtotta oda a \ kicsit Gwynethnek, aki visszavitte a távolabb guggoló, kenyeret % majszoló öregasszonyhoz. Bryce teli torokból bömbölt, és még innen a távolból is látszott, hogy Gwyneth mennyire megkönnyebbült, amikor átadta a gyereket az öregasszonynak, aki megszámolta a kapott pénzt, átvett egy kis tömlő bort és némi', élelmet is. Gwyneth ismét felült az almásderes nyergébe, és sietve hagyta ott az öregasszonyt, aki csodálkozva bámult utánuk. Ettől fogva Ragnor nem kímélte őket. A lovak hamarosan kifulladtak. Egy árnyékos helyen megálltak, levették a kimerült állatokról a nyerget, és áttették azokra a kipihent lovakra, amiket Ragnor Wulfgar istállójából hozott el. A pihenő alatt Ragnor és Gwyneth félrehúzódtak, és valamin| jót mulattak. Amikor a friss lovakra feltették a nyerget és mind- j egyiket megitatták, Aislinn ismét lóra szállt, és szomorúan néz-1 te a szép almásderesét - amit most szabadjára engedtek, ahogy az lassan elkocog az erdőbe. Ragnor odalovagolt hozzá, és az ajkán kaján mosollyal kivette a kezéből a gyeplőt. - Majd én vezetlek egy darabig, galambom, ha netán vissza akarnál fordulni. Lassan léptetett, és hagyta, hogy Gwyneth, Vachel és a többiek megelőzzék őket. Aztán felnevetett, és Aislinn mellé lovagolt. - Úgy látszik, Gwyneth akaratán kívül jót tett mindkettőnkkel. - Aislinn kérdő tekintetét látva rögtön magyarázattal is szolgált: - Gwyneth meggyőzte az öreg banyát, hogy hamarosan úgyis szüksége lesz valakire, 325

aki helyette koldul, és egy fiatal kölyök, ha jól kitanítja, hasznos segítség lehet. Aislinn-nak elszorult a torka, és rettegés kerítette hatalmába, de Ragnor rendületlenül folytatta: - És mielőtt otthagyta volna, Gwyneth arra is figyelmeztette az öregasszonyt, hogy vigyázzon, mert valószínűleg felbukkan majd egy gonosz normann, aki a gyerek után kutat. Ragnor hangosan felnevetett, és mielőtt még Aislinn magához térhetett volna, ostorral a lovára vágott, az megugrott, és magával rángatta Aislinnét is. Aislinn igyekezett megkapaszkodni, hogy le ne essen. Amikor a többiek közelébe értek, Ragnor még visszakiáltott a válla fölött: - És nehogy arra gondolj, hogy leugrasz! Mert biztosan összetöröd magad, és akkor átvetlek a nyergen, és úgy kötözlek oda, az pedig, galambom, esetleg a méltóságodat sértené. Aislinn rettegve és elgyötörtén kapaszkodott a nyeregbe, és a földre szegezett tekintettel a ló patáit figyelte, amik percről percre messzebb vitték Bryce-tól. Éjszaka legyűrt valami kis langyos ételt, aztán Ragnor a csuklójánál fogva egy fához kötötte, ahol végül halálos kimerültségében és reményvesztettségében bódult álomba merült. Wulfgar és Sweyn egymás mellett lovagoltak. A két csatamén - nem lévén rajtuk a nehéz páncélzat - könnyen és gyorsan haladt. A férfiak alig beszélgettek, és csak akkor szóltak egymáshoz, ha feltétlenül szükséges volt. A falvakhoz vagy tanyákhoz érve néhány kérdés után már ismét a menekülők nyomában voltak. Sweyn kezéből soha nem tette le a csatabárdot, a normann lovag pedig állandóan a pallosa markolatát szorongatta. A két férfi tartása valami halálos elszántságot és céltudatosságot sugallt. Néha megálltak, megetették-megitatták a paripákat, maguk is elrágtak egy kis húst, vagy szundítottak néhány percet. Már jóval elmúlt éjfél, de a két férfi még mindig úton volt. Wulfgar gondolatai Aislinn és a baba körül forogtak. Talán már núndketten halottak! Ahogy ez eszébe jutott, megpróbálta elképzelni az életet Aislinn boldog kacagása nélkül, de képtelen volt rá. A lelkében űr támadt. Hirtelen ráeszmélt, hogy szereti Aislinnt. Mérhetetlen, teljes és igaz szerelemmel szereti, még az életénél is jobban. Örült a felfedezésének, és boldogan merült el ebben az új érzésben. A sötétben elmosolyodott magában, majd a mellette lovagló vikinghez fordult. Bár a hangja halk volt, Sweyn kihallotta belőle a halálos fenyegetést: - Ragnor az enyém! Akármi történjék is, Ragnor az enyém! Hamarosan egy nyomra bukkantak; letaposott fű, kihunyt tábortűz jelezte az előttük járók útját. A két férfi türelmetlensége nőttön-nőtt, és még kitartóbban lovagoltak tovább. A skóciai határ közelében, az északi partvonal dombvidékén egy hegy tetejéről végre megpillantottak hat lovast; egyikük lovát kantárszáron vezették. Az erős csatalovak mintha megérezték volna gazdáik izgalmát, mert bár fáradtak voltak, ettől fogva még gyorsabban vágtattak. A hat lovasból három lemaradt, de két nő és egy férfi továbbnyargalt. A távolság egyre csökkent, és a lemaradók örömmel látták, hogy csak két lovas üldözi őket. Vachel megálljt kiáltott, mindhárman kardot rántottak, és felkészültek az összecsapásra. 326

Wulfgar felüvöltött, majd meglengette a pallosát. A viking feje fölött pedig megcsillant a csatabárd. Amikor távolabb Ragnor fülét megütötte a hátborzongató kiáltás, megállította a lovát. Átkozta a sorsát, mert tudta, hogy ez Wulfgar csatakiáltása, és ami még rosszabb, ismerte már Wulfgart. A két harcos egy pillanatra sem torpant meg, hanem a nyeregben felágaskodva rontott rá a három várakozó férfira. Wulfgar a combjával ösztökélte Hunt, és rövidre fogva a gyeplőt, belerohant az előtte álló lovasba. Az ütközés erejétől a férfit szinte agyonnyomta a saját pajzsa. Wulfgar kardjával átdöfte a pajzsot, és levágta a férfi alkarját, majd a következő pillanatban végzett vele. Hun kiszabadította magát a földre zuhant testek közül, de Wulfgarnak már nem volt kire támadnia. Vachel összezúzott lábbal hullott a porba, és most féltérdre tápászkodva nézte a fel-bőszült Sweynt. - Ezt Beaufonte-ért! - ordította Sweyn, és a csatabárd ismét lesújtott. Vachel lassan eldőlt; megfizetve azért, hogy hűen szolgálta Ragnort. Sweyn kirántotta a bárdját, ami Vachel sisakjába akadt, és magában hálát mondott Wotannak. De korai volt az öröme, mert a paripája egyszer csak összerogyott alatta, és amikor lenézett, látta, hogy a ló szügyéből Vachel kardja áll ki. Sweyn kiszabadította magát, és a kínjában kapáló lóra nézett. A viking arcáról lerítt, hogy mennyire együtt érez az állattal. A bárd magasba lendült, és a hűséges paripa nem szenvedett tovább. Wulfgar is leszállt a nyeregből, és az egyik elesett férfi köpenyébe törölte véres kardját. Aztán a lábával megfordította Vachel tetemét, aki tágra nyílt, semmit sem látó szemmel bámult az égre. - Nekem tovább kell mennem - mondta Wulfgar Sweynnek. - Temesd el őket, aztán térj vissza Darkenwaldba! Ha az Isten is úgy akarja, ott találkozunk, amint megmentettem Aislinnt és a gyereket! Sweyn bólintott, kezet fogtak, és a viking még egy utolsó jó tanácsot küldött utána: - Vigyázz, nehogy hátba támadjon! Ragnor sem pazarolta közben az időt. Amikor Wulfgar csatakiáltását meghallotta, nyaktörő iramban hajszolta fel a lovát a meredek hegyoldalon. Aislinn mögötte lovagolt. Az asszony nyu-godt volt, mert tudta, Wulfgar él. Elmosolyodott, szívét jóleső melegség járta át. Ragnor a válla fölött hátrapillantott, és kevés örömet talált Aislinn higgadt derűjében. Lassan délutánra járt már, de ők még mindig nyargaltak. A lovak megmegbotlottak, ziháltak, habos lett az oldaluk, de csak hajszolták őket tovább. A lovasok egy sziklához értek, ami magas falként meredezett egy az alkonyaiban ezüstösen csillogó tó körül. Amikor végre nyílást fedeztek fel rajta, óvatosan ereszkedni kezdtek lefelé a túloldalon. Aislinn a ló sörényébe csimpaszkodott. A keze már elgémberedett a hidegtől, de nem mert lazítani a szorításán, mert rettegett, hogy legurul a szakadékba. Előttük a mélyben egy kis homokos partszakasz és egy lapos sziget terült el, s rajta egy ősi pikt erődítmény romjai látszottak. Ragnor átvezette őket a falon talált résen, majd a parton végig a romokhoz. Megálltak az egykori vár tágas udvarán, amelyet három oldalról alacsony kőfal szegélyezett, míg a tenger felőli oldalon egy templom épen maradt fala magasodott. A közepén egy kőtömb hevert, a sarkain 327

karikákkal, valószínűleg a pogány szertartások emberáldozatait itt mutatták be. Ragnor lekapta Aislinnt a nyeregből, és odavezette a kőhöz. Hagyta, hogy Gwyneth egyedül szálljon le a lováról. Ragnor összekötözte Aislinn csuklóit, majd a bőrszíjakkal az egyik ka-rikához kötötte. Amikor látta, hogy Aislinn reszket a hidegtől,, levette a saját köpenyét, és ráterítette. Egy percig még ott állt előtte, és elgyönyörködött az asszony vonásaiban. Vágynak és tiszteletnek valami különös keverékét érezte, és elmélázott azon, mennyire másképpen alakulhatott volna az élete, ha nem ilyen körülmények között találkoznak. A világon bármit megszerezhetett volna ezzel a nővel az oldalán. Arra a szerencsétlen éjszakára gondolt, amikor először megpillantotta a lányt. Honnan sejthette volna akkor, hogy minden, amit a lány megszerzéséért tesz, romlásba dönti? Most Wulfgar ha sikerül kijátszania Vachelt és a másik kettőt - lohol a nyomában, akár egy vérszomjas farkas. Wulfgar agyonhajszolta Hunt. A paripa fújtatva megállt, és Wulfgar tudta, hogy ereje fogytán van. Leszállt a nyeregből, odaadta a lónak a zab maradékát, majd az üres vászonzsákkal jól ledörzsölte az állat szőrét, aztán megpaskolta a ló farát, és visszafordította Sweynhez. A férfi gyalog indult tovább, s útközben egy kis száraz húst meg magot rágcsált, s épp csak annyi vizet ivott hozzá, hogy lenyelhesse, majd a falatokat jókora korttyal öblítette le. Leoldotta az övét, és a pallosát a hátára vette, hogy hátranyúlva könnyen elérhesse. Megszaporázta a lépteit, s lehajtott fejjel követte a kemény talajon alig kivehető patanyomokat. Alkonyodott, amikor a szikla pereméhez ért, és feltűnt előtte egy sziget és rajta a pislákoló tűz fénye. Dagály volt, és a homokos földnyelv mind keskenyebb lett. Mire odaért, leszállt az est, és fél lábszárig érő víz borította a földnyelvet. Ezt ügyesen kitervelte Ragnor, gondolta Wulfgar. Nem cserkészhetem be halkan a táborukat. Wulfgar egy szikla rejtekébe húzódott, és megvárta, amíg felkel a hold. Mialatt a jeges éjszakában a vízről felszálló párát figyelte, száraz ételt rágott. A tó körül magasodó fekete hegyek szótlanul gubbasztottak a sötétségben. Wulfgar feljebb mászott, és leláthatott a romok közötti térre, ahol hárman voltak: Gwyneth, aki a tűz körül ügyködött, Ragnor, aki úgy állt, hogy lássa a sekély partsávot, és Aislinn, aki a köpenyébe burkolózva egy nagy kő mellett kuporgott. De hol a gyermek? - tépelődött Wulfgar. Lassan feljött a narancsvörös félhold, és az éjszaka is világosabb lett. Wulfgar tudta, hogy ütött az óra. Elmosolyodott, aztán hátraszegte a fejét, és a sötétben felharsant a szélben halk nyö-gésből dühödt üvöltésbe csapó csatakiáltása. Az alant fekvő romerődnél Ragnor riadtan kapta fel a fejét. A vonításra emlékeztető kiáltás messzire szállt a tó felett, és Ragnor a halál érkeztét hallotta ki belőle. Aislinn is felemelte a fejét, s tekintete a tűzön túli sötétséget kémlelte. Ismerte Wulfgar csatakiáltását, de ettől a panaszos üvöltéstől még az ő háta is megborsózott. Eszébe jutott a hatalmas farkas az erdőben, egy másik tábortűz túloldalán, melynek szeméből a fajtáját messze meghaladó bölcsességet olvasott ki. Gwyneth rémülten fordult Ragnor felé. Az arca kísértetiesen sápadt volt a halvány derengésben, Ragnoré viszont vi-csorgásba torzult a dühtől, 328

amikor Wulfgar kiáltásának visszhangja is elhalt. Öles léptekkel Aislinnhoz sietett, és az övéből kirántott egy rövid kést. Aislinn megrémült, de aztán leplezetlen daccal nézett fel a férfira. A halálra készült, arra várt, hogy Ragnor leszúrja. De a férfi egy gyors mozdulattal elvágta az egyik csuklóját tartó kötelet. Aislinn csodálkozva nézett fel rá; azon tűnődött, hogy vajon most mi következik. Ragnor felsegítette, majd kegyetlen mosollyal eltette a kését, és magához ölelte a nőt. Aislinn nem tiltakozott, csak ernyedten lógott a karjában. A férfi lassan megsimogatta az arcát, mintha a szépsége bűvöletében mindenről megfeledkezett volna. Aislinn álla alá nyúlt, és felemelte, aztán a döbbent Gwynethre ügyet sem vetve megcsókolta. Aislinn megpróbálta ellökni magától, de mindhiába. - Nem vesz el tőlem, galambom, esküszöm! - motyogta Ragnor rekedten. - Nem kap meg! - Ragnor, szerelmem! - esdekelt Ragnor mögött Gwyneth, és fáradt ajkát csábosra szánt mosolyra vonta - miért pazarolod rá a kegyeidet? Tán még jobban fel akarod bőszíteni a bátyámat? Vigyázz, kedvesem! Elég dühös már így is! Nem kell a szeme láttára becézgetned a szajháját! Ragnor hátravetve a fejét, vígan kacagott. A nevetése visszaverődött a sziklákról. Aztán lassan elült a hang, és a tájra halotti csend telepedett. Ragnor Aislinn mögé lépett, magához húzta, de a sötétséget fürkészte. - Gyere, Wulfgar, és nézd a párod! - kiáltotta. Lerántotta a köpenyt Aislinn válláról, és a földre hajította. A tűz megvilágította a bárosnyruhás karcsú nőt. Ragnor kiszámított lassúsággal simogatni kezdte Aislinn mellét, mintha csak a sötétből őket figyelő férfit akarná kínozni. - Látod, Wulfgar? Darkenwald fattya! - kiáltotta Ragnor a sötétbe. Megint az enyém, ahogy annak előtte! Gyere, és vedd el tőlem, ha tudod! Most sem felelt senki; Aislinn csak Ragnor zihálását hallotta. Aislinn zokogva próbált a férfi karjából szabadulni, de hiába. Ragnor ördögi nevetése ismét felcsendült, és a keze még meré-szebben siklott Aislinn karcsú derekára, majd onnan lejjebb a csípőjére. - Ragnor! - kiáltott fel Gwyneth, amikor megértette, mit akar a férfi, és az arca eltorzult a kíntól. - Engem is gyötörni akarsz? - Maradj nyugton! - ordított rá Ragnor. - Hagyj békén! Ragnor keze már Aislinn hasára csúszott, s onnan egyre lejjebb. Aislinn felháborodva próbálta a férfit ellökni. - Hé, te fattyú, azt akarod, hogy a szemed láttára tegyem őt magamévá? - kacagott Ragnor. Wulfgar nem válaszolt. Nyomasztó lett a csend. Ragnor még egy percig kéjsóváran simogatta, aztán rájött, hogy nem éri el vele a remélt hatást. - Majd később erre is sor kerül - sziszegte Aislinn fülébe. -Csak előbb végzek a férjeddel! Ellépett Aislinn háta mögül, és ismét hozzákötötte Aislinnt a nagy kőhöz, de most a tűzzel szemben. Gwyneth Ragnorba csimpaszkodott, kedveskedve mormolt valamit, de az durván ellökte magától, és rámordult: - Menj innen, te szuka! - vetette oda, s gonoszul megvillant a szeme: Mennyei ambróziát ízlelhettem. Azt hiszed, hogy ezek után kedvem van egy ilyen csontos némberhez, és helyette inkább téged választanálak? Ha már nem bírsz magaddal, szedj fel valakit az utcán! 329

Gwyneth arcára kiült a kétségbeesés. Úgy bámult a férfira, mint aki nem hisz a fülének. - Könyörülj, Ragnor! Rövidesen meg kell mérkőznöd Wulfgarral, és rossz előjel, ha egy kelletlen asszony csókjával az ajkadon indulsz harcba. Hadd adjak én zálogot, ami megsegít a harcban. Gwyneth könyörögve tárta szét a karját, de Ragnor dühösen rámordult: - Csend legyen! Odament a tűzhöz, fát rakott rá, aztán ismét a sötétet kémlelte. Gwyneth zokogva rohant oda hozzá, és megpróbálta átkarolni. - Ne, szerelmem! Ne! - zokogta. - Szenvedélyes szerelemmel lettem a tiéd! Most mégis más szajhája után vágyódsz! Vidd magaddal a szerelmemet! Ragnor utálkozva ellökte, de Gwyneth nem hagyta magát, erre a kezében lévő faággal Gwyneth fejére vágott. A nő hátratán-torodott, és a feje iszonyatosat koppant egy kövön. Vérfolt szennyezte, miközben Gwyneth a földre zuhant, majd négykézlábra állt, és kábultan lógatta a fejét, miközben szalmaszínű hajában sötét vérfolt támadt. Halkan felnyögött, mire Ragnor a falhoz vágta a botot, ami ott kettétört és Gwyneth hátához csapódott. - Tűnj el innen, te csontváz! - üvöltötte Ragnor. - Nem kellesz már! Gwyneth nagy kínnal felhúzta magát a kőkapuhoz, és lassan kúszva eltűnt a sötét éjszakában. Ragnor utánanézett, majd ismét a szigettel szemközti pontot kémlelte, hogy nem bukkan-e fel Wulfgar. De csakúgy, mint korábban, nem látott semmit. Se hang, se mozgás. Ragnor türelmetlenül járkált fel s alá, időnként megállt, a sötétbe meresztette a szemét, mintha erezné Wulfgar közelségét. Szitkozódva nyeregbe pattant, és lóháton bejárta a romok környékét. A földet vizsgálta, hátha felfedezi Wulfgar nyomát. Aztán megrántotta a gyeplőt, megállította a lovát, mert egy partra húzott fatörzsre lett figyelmes, és mellette a nedves fövényen lábnyomokat vett észre, melyek egy kőhalom felé vezettek. Egy darabig mozdulatlanná merevedett, aztán ügetésre sarkallta a lovat. Ismét csend lett, melyet csak a téren kikötött két másik ló ideges topogása tört meg. Aislinn visszafojtott lélegzettel fülelt, hátha meghallja Wulfgart, s ekkor mogulé, a sötétségből a férje kiáltása csendült fel: - Ragnor! Darkenwald tolvaja! Gyere, hadd mártsam beléd a pengém! Vagy örökké csak asszonyokkal és gyerekekkel akarsz harcolni? Gyere elő, és állj ki egy férfi ellen! Aislinn-nak kalapált a szíve. - Wulfgar! - kiáltotta Ragnor, s a hangja visszhangot vert az éjszakában. - Mutasd meg magad, te fattyú, és én is úgy teszek! Hadd lássam, hogy nem a hátam mögött állsz! Aislinn hallgatott, miközben Ragnor meglepetten felkiáltott, amikor Wulfgar szinte a semmiből előttük termett. Kihúzta a pallosát, és lengette a feje felett. - Gyere elő, te tolvaj! - Wulfgar hangja tisztán csengett, és lassan megindult előre. - Gyere, és vívj meg velem, vagy talán a rejtekedből rángassalak ki? Ragnor csatalova dübörgött elő a tűz mögötti sötétségből. Aislinn rémülten felsikoltott, mert úgy érezte, hogy a ló egyenesen felé tart és 330

eltiporja. Rémülten rángatta a kötelet, már vérzett a csuklója, de aztán elnémult, mert attól félt, hogy ezzel elvonja Wulfgar figyelmét. Ragnor láncos buzogányt forgatott a kezében. Addig kell levágnia Wulfgart, amíg ő van fölényben, gondolta. Wulfgar megvárta, amíg a buzogány magasba lendül, hogy lesújtson, majd lebukott az ütés elől. A buzogány suhogva szelte a levegőt, és oda zuhant, ahol egy perce Wulfgar állt, aki a vállára esett, majd arrébb gurult, de közben a ló lábára suhintott. Elvágta az állat inát, a ló felnyerített fájdalmában, aztán megingott, a földre zuhant, és nem tudott többé felállni. Ragnor kikászálódott a kengyelből, és kezében a buzogánnyal Wulfgar felé fordult. A fegyver nem sokat ért egy ügyes kardvívóval szemben, ezért Wulfgar felé hajította, aki kitért előle, de közben Ragnornak maradt annyi ideje, hogy kardot rántson. A szemében gyűlölet szikrázott, és magabiztosan támadott, amikor észrevette, hogy Wulfgar nem visel páncélruhát, és csak egy hosszú kard és a pallos minden fegyvere. Egyetlen suhintással megsebesítheti vagy megcson-kíthatja - gondolta Ragnor. Egy nyomorék harcos semmit sem ér. Ragnor maga előtt látta a nagy Wulfgart, amint az utcán koldul. Felnevetett, vallanak támasztotta a pajzsát, és felkészült a harcra. Ragnor meglendítette a kardját, de Wulfgar gyorsan félreugrott, ütése azonban ellenfele pajzsát érte. Ragnor szétvetett lábbal állta Wulfgar csapásait, és csak olyankor vágott vissza, ha Wulfgar közelebb merészkedett. Wulfgar tovább záporozta rá az ütéseket, és a nehéz páncélzat és a pajzs súlya kikezdte Ragnor erejét. Ragnor ugyanakkor képtelen volt bárhonnan is megszúrni az ellenfelét. Rosszullét környékezte, mert tudta, hogy ez nem lovagi torna, hanem élethalálharc. A mozdulatai lelassultak, a páncélinge és bőrzekéje alatt patakzott róla a veríték. Wulfgar két marokra fogta a kardját, és ahányszor Ragnor megemelte az övét, összecsapott vele. Ragnor észrevette, hogy Wulfgar is fárad már, akárcsak ő. Bár Wulfgar nem viselt páncélzatot, és így semmi sem védte az ütésektől, mégis folyamatosan támadnia kellett. Amikor Ragnor újra támadásba lendült, Wulfgar hátrált egy lépést, de ellenfele kardja így is a lábát érte. Az utolsó pillanatban ugyan hárította a csapást, de a kard mégis fölhasította a lábszárvédőjét és a csizmáját, és kiserkent a vére. Ragnor diadalmasan felordított, és ismét magasba emelte a kardját, amint Wulfgar térdre rogyott. Aislinn a férje életéért reszketett, de Wulfgar megsejtette Ragnor szándékát. Még mindig guggoló helyzetben a pallosa lapjával kivédte Ragnor ütését, és ugyanazzal a mozdulattal kiverte a másik kezéből a kardot. Ragnor karja bénán hullott le. Wulfgar mellénye és tunikája felhasadt a vállát ért ütés erejétől. Erősen vérzett, de azért visszavágott, Ragnor megingott, a hatalmas ütés csontig felhasította a karját. Ragnor felüvöltött, odakapott a karjához, és keresztülugrott a tűzön. Holtsápadt lett, amikor látta, hogy Wulfgar a pallosát magasra emelve közeledik felé. Halálos ítéletét olvasta ki a másik tekintetéből, és menekülni próbált. Odarohant a még épen álló fal kapujához, de ott hirtelen megtorpant. Zihálva dőlt a falnak. Aislinn kérdő pillantást vetett Wulfgarra, aki várt, készen arra, hogy tovább kell harcolnia. Aztán gyorsan odalépett Aislinnhoz, elvágta a kötelékét, és kiszabadította, de közben Ragnoron tartotta a szemét. 331

Ragnor továbbra is a falnak támaszkodva lassan szembefordult velük. A száját csodálkozva ellátottá, és az arcán elképedés tükröződött. Wulfgarék követték Ragnor csodálkozó tekintetét, aki hitetlenkedve meredt a páncélingéből szívtájon kikandikáló, drágakövekkel kirakott tőr markolatára. Ragnor a még sértetlen kezével megragadta a tőrt, kirántotta a sebből. Vér lövellt ki. -Leszúrt a szuka! - hörögte Ragnor. A térde megroggyant, arcra bukott, és nem mozdult többé. Valaki megmoccant a sötétben, és a következő pillanatban Gwyneth bukdácsolt elő. A halántékán szörnyű seb éktelenkedett, vörös színe elütött a hamuszürke arcától. Gwyneth némán meredt a halott Ragnorra. A nő orrából és füléből vérpatak csörgedezett. Bocsánatkérően emelte rájuk a tekintetét. - Azt mondta, hogy szeret, és mindenem elvette, amit csak adhattam, aztán félredobott, mint valami mocskos... Gwyneth felzokogott, egy lépést tett előre, de megbotlott és a földre zuhant. Ott zokogott tovább kétségbeesetten. Aislinn odaszaladt hozzá, és az ölébe vette lenszőke fejét. - Ó, Aislinn! Milyen bolond voltam! - sóhajtotta Gwyneth, és Aislinn tekintetét kereste. - Senkire nem hallgattam, csak a hiúságom és a vágyaim vezéreltek. Bocsáss meg! Kegyetlenül kínoztalak, mert dicsőségre és rangra vágytam. De az soha nem járt nekem! Mi lehet egy fattyú jussa? Wulfgar odajött hozzájuk, és megállt a lábánál, majd lenézett a testvérére. Gwyneth ráemelte a tekintetét, és bágyadtán rámo-solygott. - Bár te alaposan megmutattad a világnak, hogy miféle erények laknak egy fattyúban. Az anyánk bántani akarta az apádat, és ezzel a hazugságok véget nem érő láncolatát indította el. A halálos ágyán megesketett, hogy tudassam veled az igazságot, és hozzam helyre, amit tett, de engem nem vitt rá a lélek. Gyáva voltam, így csak most tudod meg. - Még egyszer felnézett Wulfgarra. - Nem vagy fattyú, Wulfgar, hanem Bolsgar egyszülött fia. - Felnevetett Wulfgar csodálkozását látva. - Én és régóta halott bátyánk voltunk a fattyak. Anyám szeretője nemzett minket, míg Bolsgar a király oldalán háborúskodott. Bocsáss meg nekem, Wulfgar! Gwyneth ismét köhögött, és keservesen felsóhajtott: - Ó, Uram, bocsásd meg a vétkemet! - majd egy mély sóhajjal kilehelte a lelkét. Wulfgar letérdelt mellé, és elgondolkozva, némán nézte a testvérét. Aislinn letörölte a vért és a mocskot Gwyneth arcáról, amelyről végre nyugalom sugárzott. Amikor Wulfgar megszólalt, a hangja halk és rekedt volt. - Remélem, békére lelt. Megbocsátok neki. Anyám lelkét terhelik az ő vétkei is, mert kegyetlen bosszúvágyában valamennyiünknek gyötrelmet akart okozni. Aislinn hangja élesebben csengett: - Csak akkor bocsátók meg neki, ha ezt az egyet még rendbe hozzuk. Gwyneth a gyerekünket valami vén boszorkánynak adta, aki egy falu romba dőlt házai közt kéregetett. Wulfgar felállt, az arca eltorzult a haragtól. Odament a két kipányvázott lóhoz, és felemelte a nyergeket, de hirtelen lehiggadt, amikor eszébe jutott, hogy hajnalban dögevő madarak szállhatnak erre. Képtelen volt 332

elviselni a gondolatot, hogy a testvére csontjai temetetlenül fehérlenek majd a homokban. Ledobta a nyergeket, és sóhajtva Aislinnhoz fordult: - Még egy éjszaka már nem számít. A kapunyílásnál heverő két tetemtől távolabb prémeket terített a földre, aztán magához húzta Aislinnt, és gondosan bebugyolálta a köpenyével. Aislinn a vállára hajtotta a fejét, és még érezte, hogy erős karja átöleli, majd mindketten kimerültén elaludtak. Már ébren voltak, amikor a nap első sugarai áttörték a keleten lebegő sűrű ködöt. Aislinn ételt készített, míg Wulfgar két sírhelyet ásott a kemény homokban. Ragnort a nyergével, kardjával és pajzsával együtt temette el, Gwynethnek pedig imára kulcsolt kezébe adta a kis tőrt, ami keresztként feküdt a mellén, sovány testét pedig beburkolta a szőrmével bélelt köpenybe. Ami-kor sírba tette a tetemeket és visszakaparta rájuk a homokot, még nehéz köveket is hordott mindegyikre, nehogy kikaparják okét a farkasok. Sokáig állt a síroknál, szavakat keresett, de nem talált. Végül megfordult, és sietve felnyergelte a lovakat. Miután ettek, Wulfgar a nyeregbe emelte Aislinnt, majd ő is felpattant a lovára, és a keskeny földnyelven átkelve indultak visszafelé. Kíméletlenül hajszolták a lovakat, amíg el nem jutottak a romba dőlt faluig. Átkutattak mindent, találtak is egy deszkából összetákolt kunyhót, de benne csak hideg hamura és üres szalmazsákra leltek. Nyoma sem volt az öregasszonynak, és még azt sem tudták kideríteni, milyen irányban hagyhatta el a falut. A környéken minden településen megálltak és kérdezősködtek, de senki nem látta az öregasszonyt, noha néhányan ismerték. A második nap végén ismét a romba dőlt falunál álltak. Ais-linn kétségbeesetten felnyögött, és zokogva a földre hanyatlott, mint aki feladta a keresést. Wulfgar lehajolt hozzá, gyengéden talpra állította, és erős karjába zárta. Aislinn a férje mellére borult és zokogott. A férfi gyengéden félresimította a haját, és lágyan megcsókolta. Aislinn úgy érezte, hogy az összes megpróbáltatás közül, amit kiállt, ez a legnehezebb. Elhagyta az ereje, nem volt képes küzdeni tovább. Wulfgarba kapaszkodott, és keservesen sírt. Sok idő telt el így, míg végre elapadtak a könnyei, és már csak mardosó fájdalmat érzett. Wulfgar gyengéden a karjába emelte, egy félig bedőlt fal menedékébe vitte, és leültette a földre. Addig serénykedett, amíg sikerült tüzet raknia, hogy a meleg elűzze a leszálló est borzongató hidegét. A nyugati égbolt még vörösen izzott, de ahogy Wulfgar felnézett, az égen már egymás után ragyogtak fel a csillagok. Olyan érzése volt, hogy ha kinyújtaná a kezét, akár meg is érinthetné őket. Ais-linnra nézett, aki mozdulatlanul ült, és némán meredt a tűzbe. Wulfgar letérdelt mellé, és megfogta a kezét. Aislinn ibolyakék szemét a férjére emelte: - Wulfgar, a fiam! - nyögte. - Vissza akarom kapni a fiamat! Száraz zokogás tört fel a torkából, Wulfgar leült mellé, az ölébe vonta és lágyan ringatni kezdte. Sokáig bámulta ő is a tüzet, és amikor megszólalt, halk és gyengéd volt a hangja: - Nekem kevés szeretetben volt részem, Aislinn, viszont nagyon sok veszteség ért. Az anyám gyöngédségét soha nem ismertem. Az apám szeretetét elrabolták tőlem. Én szeretetet nem tudtam adni, és ez most is éget belülről. 333

Aislinn a férfi szürke szemébe nézett, mely egy ifjú ártatlanságával viszonozta a pillantását. - Első szerelmem - suttogta halkan -, szívem szerelme! Ne hagyj el! Fogadd el tőlem, amit adni tudok, és legyen az a tied is, ugyanúgy, ahogy az enyém! Hordozd magadban a szerelmem, ahogy a gyermekkel tetted, és aztán boldog kiáltással hozd világra, hogy többen osztozzunk az örömben. Felajánlom az életem, a szerelemem, a karom, a szemem, a szívem. Vedd el mindet! Semmit se hagyj meg! Ha elhajítod őket, akkor én is meghalok, és ott bolyongok majd a lápon, mint valami közönyös vadállat. Aislinn boldogan elmosolyodott, és Wulfgar gyengéden szájon csókolta. - Lesznek még fiaink, talán egy lányunk is, és egyiknél sem lesz kétséges, hogy ki az atyjuk. Aislinn átölelte a férfi nyakát, és halkan a fülébe zokogta: - Szeretlek, Wulfgar. Ölelj szorosan! így ölelj az idők végezetéig! Wulfgar halkan a fülébe súgta: - Szeretlek, Aislinn! Fogadd magadba a szerelmem! Ez adjon erőt! Aislinn a karjában pihent, és megsimogatta a férje arcát. - Menjünk! - kérte kicsit könyörögve. - Nem tudok itt maradni még egy éjszakát. Menjünk haza Darkenwaldba! Szükségem van arra, hogy az otthonom vegyen körül. - Rendben - egyezett bele Wulfgar, és eloltotta a tüzet. Aislinn a lova felé tartva elfintorodott, és megdörzsölte fájó hátsófelét: - Soha nem fogom még egyszer úgy élvezni a lovaglást, mint azelőtt. Wulfgar megtorpant, és elgondolkozva nézte Aislinnt: - Gyere, észrevettem egy ladikot, amikor a szomjamat oltani a folyóhoz mentem. Úgy jobb lesz. Kézen fogta Aislinnt, és a két lovat kantárszáron vezetve lementek a partra, ahol egy csónak várta őket: keskeny, hosszú, egyetlen fatörzsből kivájt vízi jármű. - Lady Aislinn, a királyi bárka előállt. Aislinn értetlen homlokráncolását látva Wulfgar elvigyorodott: - Ez a patak becsatlakozik abba, amelyik a darkenwaldi mocsárnál folyik. Aislinn megkönnyebbült, hogy nem kell ismét nyeregbe szállnia. Kérdőn Wulfgarra emelte a tekintetét, és amikor az bólintott, teljesen megnyugodott. A férfi levette a lovakról a felszerelést, és szabadjára engedte őket, hadd menjenek isten hírével. Beültette Aislinnt a csónak közepére, a hátához tette a két nyerget, majd jól bebugyolálta a köpenyébe. Aztán vízre lökte a csónakot, maga is beszállt, és a rövid evezőt megmarkolva evezni kezdett a sebes sodrású vízen. Már hajnalodott, amikor a kedves hegyükön álló ismerős tölgyfához értek. Odébb, az álmos kisváros közepén a hatalmas kastély s távolabb a csaknem kész darkenwaldi vár tűnt fel. A csónak alja a homokon megcsikordult. Wulfgar kilépett a vízbe, és partra húzta. Aztán visszalépett a csónakba, a karjába vette Aislinnt, és letette a száraz levelekkel borított parton. A fák között kézen fogva vezette végig a keskeny ösvényen: ismerős volt ez is - egy másik novemberi hajnalon, amikor talán melegebb volt, mint most, Hun nyergében ült, és nyomok után kutatott a fák között, amelyek elvezették a hideg vízben fürdő gyönyörű lányhoz. Hogy elrepült 334

az idő, amely örömmel gyógyította be a sebeket és fájdalommal űzte el a vidámságot. Aislinn felsóhajtott, és megkínzott tekintetét a hajnali égre emelte. A szíve tompán sajgott. Odaértek a házhoz. Wulfgar kitárta a kaput, és előreengedte Aislinnt. Beléptek, de zavarodottan meg is torpantak. Odabent fény és zsivaj fogadta őket. Bolsgar és Sweyn hangosan vitatkoztak Gowainnel és Milbourne-nal. Kerwick a kandalló melletti széken ült, Haylan pedig odaadóan ápolta. Kerwick fejét és lábát kötések takarták, de jókedvűnek látszott. Valahányszor Haylan-nal egymásra pillantottak, mindkettőjük tekintete ellágyult. A sarokban, a többieknek háttal Maida ült, aki nem is fordult a belépők felé. A vidámság nem illett a helyzethez: a kastélynak - különösen ily hajnali órán - csendesnek és gyászba boruknak kellett volna lennie. Aislinn és Wulfgar nem akarták elrontani a társaság derűs hangulatát a szomorú hírekkel, így hát nem szóltak, csak közelebb húzódtak a tűzhöz. Ekkor Bolsgar végre felfedezte őket, a székéből harsányan üdvözölte a párt: - Nahát, végre itt vagytok! - kuncogott vidáman. - Nagyszerű! Remek! Az őrszem látta a toronyból, hogy közeledtek. -Aislinnhoz fordult, gyorsan végigmérte, majd így folytatta: -Nos, lányom, látom, hogy az a szerelemtől megkergült csirkefogó nem tett kárt benned! - Wulfgarra nézett, és kérdőn felvonta a szemöldökét: - Remélem, megölted? Megkedveltem ennek a leányzónak a társaságát, és nem szeretném, ha az a nyomorult tovább ijesztgetné! Wulfgar tagadóan rázta a fejét, de mielőtt elmesélhette volna, hogy mi történt, Sweyn talpra szökkent. - Micsoda? - bömbölte a viking. - Hát már egy ilyen egyszerű dolgot sem tudsz elvégezni, te lelenc! - A hahotája messze csengett, aztán hátba veregette Bolsgart, aki percekig nem kapott levegőt. - Úgy látszik, nekünk kell utánajárnunk! Talán ezúttal nem találsz semmi kifogást, amivel kimenthetnéd magad! Wulfgar egyikről a másikra nézett, de képtelen volt bármivel is tisztázni magát. Sweyn megjegyzése hallatán azonban egy kérdés kezdett motoszkálni benne. - Helyes - mondta Bolsgar vidám gúnnyal -, én meg biztos vagyok benne, hogy segítenél az ellenség lekaszabolásában, mert úgy látszik, szeretsz megkímélni mindentől! - Mit beszélsz, te vén szász csataló! - bömbölte a viking. -Nem láttad, hogy el voltam foglalva? Vissza kellett tartanom azt az üzekedő mént a kancától, akiket Ragnor szabadon engedett! Amikor elmentem melletted az úton, csak integethettem! A skandináv ezután Wulfgarhoz fordult, és bővebb magyarázatba fogott: - Éjszakára letáboroztam, és reggel Hun ébresztett fel. Az orrával böködte az arcom. - Elnevette magát, Hlynnre pillantott, aki a tűzhelynél a forró levest kavarta, aztán harsányan folytatta: - Először persze azt álmodtam, hogy valami fiatal leányzó dörgölőzik hozzám, de aztán az az átkozott paripa egy nagyot fújtatott a nyakamba, mire nem volt mit tenni, mint visszavinni a többihez, akiket útközben találtam. Persze hogy valamennyi kanca volt, és ez a te felzándorodott 335

Hunod majd megölt, any-nyira rohant utánuk, különösen amikor Lady Aislinn almásderesét meglátta. - Bolsgarra mutatott: - Most meg ez a makacs szász azt meri állítani, hogy bajban hagytam! - Gyenge kifogás - morogta Bolsgar. - Te is láthattad, hogy én nagyobb gonddal küszködtem. Wulfgar kérdőn pillantott az apjára: - Mi volt olyan sürgős? - Egy kis batyu, amit hátrahagytak - vonta meg a vállát. Wulfgar éretetlenségével mit sem törődve Sweyn közbevágott: - De mi történt azzal a csirkefogó Ragnorral? Sikerült Gwynethszel északra szöknie? - Nem - mormolta Wulfgar. - Végeztek egymással. Bolsgar szomorúan ingatta a fejét, majd rekedten felsóhajtott: - Szegény Gwyneth! Talán most már békére lel. - Szipogni kezdett, és az inge ujjával megtörülgette a szemét. Néma csend telepedett a teremre. Aislinn kimerültén Wulfgar vallanak dőlt, aki szorosan átölelte. Aislinn érezte az otthon melegét, de valami mégis hiányzott. Űr tátongott a lelkében, a víg hangulat nem érintette meg. Körbenézett. Látta a nagy egyetértésben szorgoskodó Miderdet és Hlynnt, és Maidat, aki még mindig a sarokban kuporgott. Sweyn köhintett egyet, és megtörte a csendet: - Eltemettük Beaufonte-ot! Gowain felállt, és rábólintott: - Igen, eltemettük. Bár mi hárman és az atya alig tudtuk lebeszélni a vikinget, hogy csónakba ne tegye a lovagot és fel ne gyújtsa. - Úgy bizony! - kuncogott Milbourne. - Örök nyugalomra helyeztük a barátunkat, de Sweyn gyásza próbára tett valamennyiünket. - Igen - helyeselt Bolsgar is. - Ami azt illeti, nem kevés borral és sörrel űzte el a tél hidegét! - Csak egy nagyra becsült barát tiszteletére tette - mormolta Wulfgar, aztán Sweynhez fordult: - Pihend ki magad, mert Gowain és Milbourne társaságában holnap ismét útra kelünk, hogy megkeressük a sorvadt karú öregasszonyt! - Minek neked az öreg szipirtyó? - érdeklődött Bolsgar. -Az még a vakokat is meglopná! Wulfgar csodálkozva nézett az öregemberre: - Te talán ismered? - faggatta türelmetlenül, és észrevette, hogy az apja szavai hallatán Aislinn is felkapta a fejét. Talán túlzott a remény, hogy Bolsgar esetleg el tudja vezetni őket az öreg boszorkához, és még tán a gyerekhez is. - Volt vele egy kis dolgom - felelte Bolsgar. - Eladott nekem egy kis batyut. Némi rábeszélés is kellett, mert az árból nem engedett, és nem hallgatott a jó szóra, de egy marék ezüsttel és a kardommal végül jobb belátásra térítettem. Wulfgar gyanakvó tekintettel nézte az apját. - Milyen batyuról beszélsz? - Maida! - szólt oda Bolsgar az öregasszonynak. - Jövök már! - hallatszott az ingerült válasz, mintha haragudna, hogy ily kurtán odaszólítják. - Hozd ide azt a csomagot! Meg kell ezt a kettőt tanítanunk, hogy ne dobálják el ilyen hanyagul a javaikat! Hozd ide az unokámat! Aislinn felkapta a fejét, Wulfgar pedig meglepetten fordult meg, és az apjára meredt. Maida felkelt, és szembefordult velük, a karjában egy bebugyolált alakot tartva. Aislinn, amikor a csöpp, rézvörös fürtös fejet 336

meglátta, felsikoltott, a szeméből patakzani kezdett a könny, odarohant az anyjához, és kikapta a gyereket a kezéből. Szorosan magához ölelte, és köbe pörgött-forgott vele a teremben. Magánkívül volt a boldogságtól, és mindenki mosolyogva nézte. Wulfgar felnevetett, amikor Aislinn ölelésében Bryce tiltakozva felvisított. - Vigyázz rá, szerelmem! Szegény gyerekem nem bír ennyi szeretetet elviselni! - Ó, Wulfgar! Wulfgar! - kiabálta Aislinn vidáman, mert nem talált megfelelőbb szavakat. Wulfgar gyengéden rámosolygott, és végre úgy érezte, hogy súlyos tehertől szabadult meg. Kivette a gyereket az anyja karjából, és feldobta a levegőbe, Bryce legnagyobb örömére, aki sikongatott, de Maida, mint egy kotlóstyúk, közbeavatkozott: - Szegény pici, egy nap még megbánja, hogy ilyen apja van! Vigyázz az unokámra! Wulfgar ránézett, de olyan pillantással, mint aki azon tűnődik, nem ment-e el még a maradék esze is, de azért óvatosabban tartotta a gyereket, mert Maida megváltozott, mióta nem látta: testben és lélekben is erősebbnek tűnt, az arcán éktelenkedő sebhelyek elhalványodtak, és rózsás pír vonta be. Wulfgar, ahogy most elnézte, megsejtette, hogy Maida fiatalon olyan szép lehetett, mint Aislinn. - Mitől vagy olyan biztos benne, hogy én vagyok az apja? -kérdezte Wulfgar. - Hát persze hogy a te fiad! - szólt közbe Bolsgar. - Csakúgy, mint ahogy te is az én fiam vagy. Wulfgar kérdő tekintetet vetett az apjára, de az öreg válasz helyett lehúzta Bryce pólyáját, és felfedett a fenekén egy vörös foltot. - Az én anyajegyem - magyarázta. - Hidd csak el, mert én most nem fogom közszemlére tenni. Amikor hazafelé tartottam a gyerekkel, útközben tisztába kellett tennem. Amikor megláttam az anyajegyét, azonnal tudtam, hogy az édesfiam vagy, ő pedig a tiéd. - De nekem nincs ilyen anyajegyem - vetette ellen Wulfgar. - Az én apámnak sem volt, de az ő apjának igen - vont vállat Bolsgar. Mint ahogy az unokám is örökölte. - Gwynethtől tudom, hogy a fiad vagyok - mormolta Wulfgar. - Anyánk Gwynethszel a halálos ágyán közölte, hogy ő és Falsworth más atyától származnak. - Talán ha kevesebbet hagytam volna magára, és nem a csatatereket járom... - sóhajtott fel az öreg - talán akkor elégedettebb lett volna az életével, így valamennyiőtöket cserbenhagytalak. Wulfgar elmosolyodott, és megveregette az öregember vállát: - Nyertem egy apát, de elveszítettem Vilmos kitüntető bizalmát. De ezzel mérhetetlenül gazdagabb lettem. Bryce Wulfgar karjában feküdt, és kis öklét rágcsálva, csodálkozva nézett körül a társaságon. Maida érte nyúlt, és míg a gyereket babusgatta, sanda pillantást vetett Wulfgarra. - Soha egy percig nem volt kétséges, hogy Bryce a te magzatod, Wulfgar! Nem tudod, ki a szűz, amikor lefekteted? - Miről beszélsz, te asszony? - faggatta Wulfgar. - Elment tán az eszed? Ragnor... Maida a lányára nézett. 337

- Ennek itt rögtön sikerült, ami amannak nem, mi, lányom? És az az ostoba kakas még azzal hencegett, amihez pedig semmi köze nem volt! - Anyám! - könyörgött Aislinn. Maida leemelt az övéről egy kis csomagot, és kibontotta a lánya előtt. - Megismered ezt? kérdezte. Aislinn csak bámulta. - Ó, anyám! Hogy merted? - kuncogott fel, ráismerve a tartalmára. Aislinn nevetését Wulfgar zavartan fogadta. - Mi az az anyád kezében, Aislinn? - faggatta. - Altató gyógyfű, szerelmem - mosolygott Aislinn, és gyengéden nézett fel rá. - Úgy van, bizony - helyeselt Maida. - Aznap éjjel, amikor Ragnor ágyba vitte Aislinnt, én egy adagot becsempésztem a borába. Ragnornak szántam, de ő Aislinnt is megitatta vele. Már a megáévá akarta tenni Aislinnt, letépte a ruháját... - Maida a lépcsőfeljáró felé mutatott - és rázuhant az ágyra - kuncogott Maida -, de mielőtt még bármit is tehetett volna, mindkettőjüket elnyomta az álom. Úgy feküdtek összegabalyodva egészen pirkadatig, amikor én felébresztettem Aislinnt, hogy együtt elmeneküljünk. - Maida vállat vont. - Én meg is ölhettem volna Ragnort, ha nem tartok attól, hogy az emberei meg a lányommal végeznek. Wulfgar továbbra is a homokát ráncolta. - Annak más jele is lett volna - figyelmeztette az asszonyt. - A bizonyítékot magammal vittem - kacagott Maida, és csillogott a szeme. - Az eltépett, szüzessége elvesztésétől vérfoltos ingét, amit a veled töltött első éjszakán viselt! - Anyám! - vágott közbe Aislinn hirtelen haragra gerjedve. -Miért hagytál ennyi hónapon át kétségek közt? Maida a lánya felé fordult, és büszkén felvetette a fejét: - Azért, mert ő normann és mert te azonnal hozzá rohantál volna, hogy elmondd neki! - Ismét megvonta keskeny vállát. -Most már Wulfgar csak félig normann, félig meg szász! Wulfgar hátravetette a fejét, és tiszta szívből elnevette magát. Aztán egy kis idő múltán csak ennyit mormolt: - Szegény Rag-nor! Soha nem tudta meg. Wulfgar átölelte a feleségét, aki boldogan simult hozzá. Amikor a férfi ismét körülnézett, az a jóleső érzés járta át, amit Aislinn mindig is érzett az otthona iránt. Tekintete megpihent a lovago-kon, Milbourne-on és Gowainen, akik a legkeményebb ütközetben is mellette harcoltak, aztán Sweynen, aki ifjúkora óta nevelte. Bolsgaron, apján, Maidán, Miderden, Hlynnen, Hámén, San-hurstön, Haylanon és Kerwicken, akik mind a barátai. Elmosolyodott, ahogy az utóbbi kettőt szemügyre vette, aztán kuncogni kezdett: - Megengedem, Kerwick, hogy elvehesd az özvegyet! A várat néhány napon belül befejezzük, és akkor nagy ünnepséget és lakomát csapunk! Akkor megtarthatjuk az esküvőtöket is! Kerwick gyorsan Haylanra pillantott, aztán elvigyorodott: - Igenis, uram! Ha addig talpra tudok állni. Haylan meghajolt Wulfgar és Aislinn előtt: - Addigra rendbe jön - ígérte, és a szeme pajkosán megvillant: - Mert ha nem, csúnyább sebet ejtek rajta! 338

Wulfgar felnevetett, és Aislinnt magával húzva kisétált. Csípős volt a reggel, és Aislinn kissé borzongott, ahogy a hideg szél a köpenye alá kapott, de Wulfgar szorosan magához ölelte, hogy melegítse. Együtt vágtak át az udvaron, és elindultak a vár felé. Wulfgar behúzta Aislinnt egy terebélyes öreg tölgyfa alá, és a hatalmas fa törzsének dőlve a karjába zárta asszonyát. Egy csókot nyomott az arcára, majd egy újabb másikat a nyakára. - Soha nem hittem, hogy ennyire szeretek majd egy nőt, ahogy téged sóhajtott fel Wulfgar. - Az egész világom a tenyereden hordod. Aislinn felnevetett, és a férfi farkasbőrből varrt kabátjához dörzsölte az arcát: - Végre megjött az eszed! - mondta. Megfordult a férfi ölelésében, hátát a férfi mellének támasztva a várra nézett, amely már a vidéket őrizte. - Biztonságos hely lesz a fiainknak - suttogta Wulfgar Aislinn hajába. - Igen, sok-sok fiúnak - lehelte Aislinn, majd a vár legmagasabb pontján meredő szélkakasra mutatott: - Nézd! -kiáltotta. Gavin kovács műve, egy hatalmas vasfarkas forgott a reggeli szélben, mintha prédát szimatolna. Wulfgar egy ideig figyelte, azután halkan megszólalt: - Hadd koslasson a fenevad a háborúk nyomában! Én békét találtam melletted. Nem járom tovább magányosan az erdőt, nem keresem a harcot. Ezentúl Darkenwaldi Wulfgar vagyok! Wulfgar maga felé fordította a feleségét, és a két árnyék eggyé vált a felkelő nap ragyogásában. Darkenwald befogadta őket!

339

View more...

Comments

Copyright ©2017 KUPDF Inc.
SUPPORT KUPDF