Katherine Allred - Az Ámbrafa

KATHERINE ALLRED

Az ámbrafa

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2017

Írta: Katherine Allred A mű eredeti címe: The Sweet Gum Tree The Sweet Gum Tree Copyright © 2005 by Katherine Allred Fordította: Todero Anna A szöveget gondozta: Garamvölgyi Katalin A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 ISSN 2061-9332 ISBN 978 963 399 995 0 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2017-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www. konyvmolykepzo .hu Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Korom Pál, Gera Zsuzsa Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást -nem sokszorosítható.

ELSŐ RÉSZ –

ELSŐ FEJEZET

A

rkansasban, a Crowley Ridge környékén nőttem fel, így hát nem sok figyelmet fordítottam az ámbrafákra, legfeljebb ősszel gyönyörködtem ragyogó színeikben. Meg persze jót nevettem azon, ahogy a Bíró szitkozódott, valahányszor a fűnyíró megakadt a fákról lehulló kemény bogáncsszerűségekben, az apró lövedékek hangos puffanással csapódtak a háznak vagy az autónak, és kicsorbították a fűnyíró nagy gonddal élesített pengéit. Csak felnőtt nőként ébredtem rá, milyen is ennek a fának a valódi természete. Az ámbrafa az erdő kaméleonja, parafára emlékeztető kérge sajátos képességet rejt: a cseresznyefától a mahagóniig bármilyen fát utánozni tud. De a valódi értéke – és ezt sokan nem veszik észre – állhatatos, erős, vörös szívében rejlik. Az emberek többsége csak a fa lelkét körülvevő halvány, rostos, könnyen hajló törzset látja. Ugyanígy voltak Morganville lakói Nick Andersonnal. A legtöbb déli kisvárosi emberhez hasonlóan a jó hírnév iránti vágy ugyanúgy benne volt a DNS-emben, mint a hajam és a szemem színe. Mindenki előtt ez a cél lebegett, Morganville minden polgárát ez alapján ítélték meg. Családom, a French

család nem volt a leggazdagabb a városban – ez a kiváltság lan és Helena Morgannek jutott, de a leginkább köztiszteletben álló famíliák közé tartozott. Nagyrészt a nagyapámnak, a Bírónak köszönhetően. A nagyapámnak Carl volt a keresztneve, de soha senki nem hívta másképp, mint Bírónak, még a lányai sem. Ötéves voltam, amikor a bírói pulpitust elhagyva nyugdíjba vonult, és mivel az apám nem sokkal a születésem előtt lelépett, a Bíró vette át a szerepét az életemben. Azt gondoltam róla, hogy képes a vízen járni, és valósággal csüggtem minden szaván. – Alix – mondta nekem. – Ne menj a vasúti sínek közelébe! Egy mumusmacska él ott a híd alatt, és gondolom, nem szeretnél az útjába kerülni. – Mi az a mumusmacska? – kérdeztem elragadtatva. – Az egy húszkilós macska, amelyiknek nyolc lába és kilenc segglyuka van, és vadabb, mint egy kajmánhal. A Bírónak különös humora volt. Azon a nyáron, amikor nyolcéves voltam, az időm nagy részét a magas fűben heverészve töltöttem a vasúti híd közelében. Szerettem volna megpillantani a rejtélyes állatot. Sajnáltam őt, és azt gondoltam, ha van ember, aki képes megszelídíteni, akkor az én vagyok. Hiszen a félvad kismacskákat is megszelídítettem a pajtában! Addig voltam ilyen naiv, amíg közelebbről meg nem ismerkedtem Nick Andersonnal azon az őszön. Mindenki tudta, kicsodák Andersonék. Nick apjáé, Franké volt a városszéli roncstelep. Húszezer négyzetméteres terület, tele döglött járművek rozsdásodó, összecsavarodott tetemével, a többségük gyomok szemfedőjével letakarva vagy iszalaggal benőve. Az autóroncsok sorai közt poshadt vizű pocsolyák

terültek el, és szivárványszínekben csillogtak a szivárgó olajtól. A terület legvégében egy kis méretű lakókocsi parkolt. Alig volt jobb állapotban, mint a körülötte lévő járművek. Ebben éltek Andersonék, apa és fia. Frank Anderson volt az egyetlen ember a városban, akit egyáltalán nem érdekelt, hogy tisztelik-e. Nagydarab férfi volt, jóval magasabb, mint 180 centi, és a megjelenése arról árulkodott, hogy nem veti meg az alkoholt. Sosem láttam más öltözékben, mint ismeretlen eredetű foltokkal tarkított khakinadrágban és kinyúlt pólóban. Hatalmas pocakja rálógott a nadrágszíjára. Gyakran lehetett látni, amint az áruház előtti padon üldögélt, vagy jobb kezében üveget szorongatva végigtántorgott a Fő utcán, és magában motyogva szidta azt a sok rohadékot, aki mind azt hiszi, különb nála, de majd megmutatja ő nekik! Morganville-ben minden gyerek tudta, hogy jobb messze elkerülni, amikor ilyen állapotban van. Frank Andersont józanul sem lehetett éppen barátságosnak nevezni. Részegen viszont kifejezetten veszélyes volt. Egyetlen ember bírta elviselni: Liz Swanner. Jenna Howard, aki az óvoda óta a legjobb barátnőm volt, azt mondta, Mr. Anderson fizet Liznek, hogy „azt csinálhassa” vele. Azt hiszem, egyikünk sem tudta pontosan, mire is gondol, de úgy véltem, Liz minden bizonnyal hasznát veszi a pénznek. Végül is volt hat gyereke, akiket etetnie kellett, viszont nem volt munkája. Az egész család segélyből élt, bár éppen csak annyit kaptak, amennyi az életben maradáshoz elég. Swannerék háza volt az utolsó a város és a roncstelep között. Egymagában állt, mintha kiközösítették volna a szomszédjai. Földszintes, hevenyészve összetákolt ház volt, a napszítta deszkákról itt-ott lepergett a festék. Jó néhány loncsos kutya

tisztelte meg a jelenlétével az előtte elterülő, poros udvart, mint megannyi élő kerti dísz, a rózsaszín műanyag flamingók déli megfelelői. Amikor a Bíró elhajtott a furgonjával Swannerék háza előtt, kíváncsian bámultam ki az ablakon, határtalan érdeklődést váltott ki belőlem az ott lakók élete, amely annyira különbözött az enyémtől, de egy lelket sem láttam. A legkisebb Swanner gyerekkel, Lindsey-vel egy osztályba jártam, de igazából egyikünk sem ismerte. Mindig is magának való lány volt, világosszőke haja és kék szeme ellenére láthatatlanná zsugorodott. Soha senki nem bántotta. A legtöbben egyszerűen észre sem vették. Azon a bizonyos napon anyám és a nagynénéim kiküldtek a házból, míg ők a másnapi gyülekezeti összejövetelre készültek. Ez volt az utolsó ilyen rendezvény a tanév kezdete előtt, és a családból mindenki ott akart lenni. A hűtőt máris óriási mennyiségű étel töltötte meg, és a Bírót meg engem Szörnyű Következményekkel fenyegettek, ha akár egy ujjal is hozzányúlunk. A hintán ültem, amit a Bíró készített nekem a hátsó udvaron; egy láncfűrész láncát tekerte az ámbrafa egyik erős ága köré, aztán odaszögezte, és egy V alakban bevágott lécet illesztett rá ülőkének. A sokévi használattól egészen kikopott a fű alatta, és a lábam barázdát vájt a talajba. Annyira unatkoztam, hogy már arra gondoltam, szólok Jennának, hogy jöjjön velem meglesni a mumusmacskát, amikor a Bíró felbukkant a fészer mögül, és a furgonja felé indult. A Bírónál magasabb embert soha életemben nem ismertem, de hórihorgas termete ellenére szemernyi háj sem volt rajta. Mindig vastag lencséjű, fekete szemüveg ült az orrán, kefefrizurára

vágott haja oldalt sötétszürke volt, a feje búbja felé pedig egyre világosodott. Nem öltözködött túlságosan változatosan: hétköznap barna munkásinget és farmert hordott, vasárnap öltönyt. Amint rájöttem, hogy készül valahová, leugrottam a hintáról, és a nyomába eredtem. A Bíró sosem ajánlotta fel, hogy magával visz, én pedig sosem kértem az engedélyét, hogy vele mehessek. Minden érintett számára világos volt, hogy ha ő megy, én is megyek. A furgon elhaladt Swannerék háza előtt. Attól kezdve, hogy befordultunk az Anderson-féle roncstelepre, csakis előrenéztem. A Bíró leállította a kocsit az egyik sor szélén, és kiszálltunk. A roncstelep központja a kapu előtt álló nagy bádogépület volt. Csillogó teteje forróságot sugárzott, a levegőt állott olaj- és benzinszag járta át. Mihelyt beléptünk, magamon éreztem Frank Anderson tekintetét. A férfi egy koszos pult mögött ült, felrakott lábbal. – Bíró úr! Mi szél hozta erre? Goromba volt a hangja, mintha szívességet tenne azzal, hogy észleli a jelenlétünket. – Benzinpumpát keresek egy 52-es Chevyhez, amit felújítok. Gondoltam, hátha magánál találok ilyet. A Bíró a nyugdíjba vonulása napján vette a kocsit, és az ideje nagy részében a Chevyt csinosítgatta. Eleinte megengedte, hogy beüljek, míg ő dolgozik, de egyszer az történt, hogy véletlenül megnyomtam a dudát, miközben a Bíró feje a motorháztető alatt volt. Attól kezdve azt is megtiltotta, hogy mellette álljak, és adogassam a szerszámokat. – Lehetséges. – Mr. Anderson elfordította a fejét. – Hé, kölyök! Az első jel, ami Nick jelenlétére utalt, az épület hátsó részéből

jövő zörgés volt. Aztán a fiú, akit félig elrejtettek az árnyékok, előtűnt a motoralkatrészek közül, amelyek úgy vették körbe, mint etetés idején anyámat a csirkék. Némán átlábalt a törmeléken, és várakozóan megállt a pultnál. – Menj, szedd ki a benzinpumpát hátul abból az 52-es Chevyből! – Mr. Anderson ismét a Bíróra meredt. – Az valószínűleg jó lesz. Amikor Nick felkapott egy szerszámosládát a pultról, úgy döntöttem, vele megyek. Kisvárosban laktunk, így hát tudtam róla, kicsoda, de még sosem beszéltem vele. Én nyolcéves voltam, ő tíz, és bár nem volt nagy korkülönbség köztünk, Nick más társaságban forgott, mint én. Vagyis hát azt hiszem, nem forgott semmiféle társaságban. Az iskolában csak párszor láttam, de olyankor mindig egyedül volt, egy fának vagy az épület falának támaszkodott, nézte, ahogy a többiek játszanak, de soha nem szállt be. Csak annyi volt a különbség közte és Lindsey Swanner között, hogy Nickről mindenki tudta, hogy ott van. Őt már tízéves korában is lehetetlen volt nem észrevenni. – Ne koszold össze magad, Alix! – szólt utánam a Bíró, amikor kisurrantam az ajtón. – Nem fogom. – Nagyon jól tudtam, mit kapok Darla nénitől, anyám idősebb nővérétől, ha összekoszolom magam. Darla néni halálos ellenségnek tekintette a piszok minden formáját, és ijesztő, de egyben csodálatra méltó kitartással üldözte. Kicsi koromban bebeszélte nekem, hogy elég, ha egyetlen kis porszem van rajtam, és akár ott helyben meghalhatok. A sokadik hisztériás rohamom után anyám végül rávette a nővérét, hogy vonja vissza ezt az állítását, és nyugtasson meg, hogy nem fogok meghalni. Újabban azzal viszonoztam a szívességet, hogy minden adandó alkalommal fülig összekoszoltam magam, amitől

viszont Darla néni kapott hisztériás rohamot. A Bíró azt szokta mondani, azt kapod vissza, amit adsz, és mindketten tudtuk, hogy inkább csak a látszat kedvéért figyelmeztet. Így legalább ha Darla néni lehordja, őszintén mondhatja: ő szólt nekem, hogy vigyázzak a ruhámra. Miután Nick lába kétszer olyan hosszú volt, mint az enyém, futnom kellett, hogy lépést tudjak tartani vele. Amikor végre utolértem, lesni kezdtem a szemem sarkából. Korához képest magas volt és vékony, a teste csupa ín és kiálló csont. Sűrű, fekete haja még abban a világban is hosszúnak számított, ahol éppen a Beatlest és a Rolling Stonest utánozta mindenki. – Biztosan nagyon értesz a motorokhoz – szólaltam meg, amikor már túl kínosnak találtam a csöndet. – Asszem. Izgatott borzongás futott végig rajtam. Nick szóba állt velem! – Néha én is segítek a Bírónak az autószerelésben. Nick kétkedő pillantást vetett rám szürke szemével. – Olyan töpszli vagy, hogy fel se éred a motort. Ezen aztán már felhúztam az orromat. – Nem vagyok töpszli. Anyám azt mondja, csak finomak a csontjaim. Különben sem a motoron dolgozom, hanem a szerszámokat adogatom. Miután Nick nem felelt, úgy döntöttem, megbocsátom a sértést. – Alix vagyok. Kicsit felfelé görbült a szája. – Tudom, ki vagy. Mindenki tudja a városban, ki vagy. Lesújtott ez a hír. Nyilván tettem valamit, amitől felfigyeltek rám, például egyszer végigkeringőztem a templomban a padsorok között, aztán hasra feküdtem, és államat a tenyerembe

támasztva hallgattam Green tiszteletes beszédét. De ez már több éve történt, és azt reméltem, hogy az emberek egy idő után elfelejtik. Nyolcévesen nem túl kellemes dolog hírhedtnek lenni. Ideje volt, hogy témát váltsunk. – Ma délután elkapok egy mumusmacskát – hencegtem. – A híd alatt lakik, a sínek mellett. Nick egyik szemöldöke a magasba szaladt. – Mi az a mumusmacska? – Az egy húszkilós macska, amelyiknek nyolc lába és kilenc segglyuka van, és vadabb, mint egy kajmánhal. De én majd megszelídítem és hazaviszem. Ezúttal még a fogai is kivillantak, úgy vigyorgott. – Még ha létezik is, minek akarsz hazavinni egy ilyen jószágot? Nem akartam bevallani, hogy azért, mert sajnálom. – Azért, hogy megijesszem Darla nénikémet – mondtam, aztán elbizonytalanodva folytattam. – Szerinted igazából nem is létezik mumusmacska? Nick megállt egy ütött-kopott kék platós terepjáró mellett, majd elővett egy feszítővasat, hogy felnyissa a motorháztetőt. – Ki mondta neked, hogy létezik? – A Bíró. Nick vállat vont. – Talán csak el akart ijeszteni a sínek közeléből. Túl veszélyes ott játszani egy kisgyereknek. Átment a terepjáró túlsó oldalára, és a sárhányó fölé hajolt. A mozdulattól felcsúszott kinőtt inge, én pedig egyik pillanatról a másikra megfeledkeztem a mumusmacskákról meg a hírnevemről, és a kivillanó ütésnyomra meredtem. Engem egyetlenegyszer ütött meg felnőtt: anyu a fenekemre

csapott, mert az egyik templomi elöljáró előtt kimondtam egy csúnya szót, amit a Bírótól hallottam. Utána két óra hosszat sírtam. Anyunak olyan bűntudata volt, hogy velem sírt, és megígérte, hogy soha többé nem fenekel el. Amikor legközelebb csúnyán beszéltem, egyszerűen csak kimosta szappannal a számat, és ennyi volt. De ösztönösen tudtam, mi az a jel Nick hátán. Öt centi széles volt, nagyrészt sötétkék, átnyúlt az oldalára is, és a szélét vágások csipkézték. Egy ujjal, gyengéden megérintettem. – Még fáj? Összerándult a teste, aztán megpördült, és mozdulatlanná dermedve bámult rám. A szeme ugyanolyan sötétszürke lett, mint az ég, amikor vihar készülődik. Merészen farkasszemet néztem vele, bár közben egyszerre töltött el rémület és együttérzés, de az arcomon ebből semmi sem látszott. Tudtam, mi a büszkeség. – Miért vert meg? Nick szorosabban markolta a kezében lévő villáskulcsot. – Nem kell neki ahhoz semmi különösebb ok. – A bádogbarakk felé pillantott. – Idehallgass, ne mondd el senkinek, jó? Ha csak tehetem, távol tartom magam tőle. – Nem mondom el senkinek, megígérem. De erre kellene valami gyógyszer. – Kivételesen igazat adtam Darla néninek. Üszkösödés, tetanusz, fertőzések szörnyű képei peregtek le előttem. – Nekem nincs. Különben is, már sokat javult. Lehetséges, de nem akartam kockáztatni. – Mindjárt jövök. Futva indultam a furgonhoz, aztán addig kotorásztam

izgatottan a kesztyűtartóban, míg meg nem találtam a kis kerek dobozkát, amit kerestem. Méhbalzsam. Bárhová ment is a Bíró, méhbalzsamot mindig vitt magával. Nagy mennyiségben vásárolta, tizenkét tégely volt egy csomagban, és esküdött rá, hogy ez a kenőcs mindent gyógyít. Személyes tapasztalatból tudtam, hogy a méhbalzsam hatása csakugyan csodálatos. A Bíró mindig ezt használta, akár szálka ment az ujjamba, akár a térdemet horzsoltam le, és minden sérülésem gyorsan begyógyult. Az egyetlen kellemetlen incidens a kenőccsel kapcsolatban azért történt, mert kicsi koromban azt hittem, a méhek megnyugtatására szolgál, és bekentem vele egy méhet, ami éppen nektárt gyűjtött a kertünkben. Sajnos a méhecske nem jól tűrte, hogy a kenőcs hozzám ragasztotta, és megcsípett. Egyértelműen kiderült, hogy a méhbalzsam nem a méhek megnyugtatására szolgál, mert a szóban forgó rovart inkább felmérgesítette. Mire visszaértem Nickhez, már félig le is szerelte a benzinpumpát. – Húzd fel az inged! Nick megdermedt, és a kezemben lévő dobozkára sandított. – Mi az? – Méhbalzsam. Megakadályozza, hogy fertőzést kapj. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, hogy gúny villan a szemében, miközben felegyenesedik. Épp csak annyira húzta fel az ingét, hogy látni engedje az ütésnyomot. Inkább a méhbalzsamra koncentráltam, kivettem belőle egy keveset, és kenegetni kezdtem vele Nick hátát. Meleg volt a bőre a tenyerem alatt, és szakadt, elnyűtt ruhái ellenére tiszta szappanillat áradt belőle. Összeszűkült szemmel figyelte, ahogy az oldalát kenegetem, aztán elértem az ütésnyom szélét a hasán.

– Tessék. Kész is vagyunk. – Visszapattintottam a dobozka fedelét, és Nick kezébe nyomtam. – Megtarthatod. Nekünk rengeteg van. A zsebébe csúsztatta a dobozt, de közben továbbra se vette le rólam a szemét. – Te talán ápolónő akarsz lenni? – Nem. Én író leszek. Hirtelen élénk érdeklődés jelent meg az arcán. – Ahhoz, hogy valaki könyveket írjon, különlegesnek kell lenni. – Hát akkor én különleges vagyok, mert igenis író leszek. – Lehet, hogy igazad van, Pöttöm. – Felemelte a kezét, és meghúzta egyik vastag copfomat. Olyan lágy volt a hangja, hogy igazán nem sértődhettem meg a csúfnéven. Inkább kedveskedésnek hangzott, mintsem a termetemen való gúnyolódásnak. – Szeretsz olvasni? – kérdeztem a sárhányónak támaszkodva, miközben ő folytatta a munkát. – Ha megtehetem. A fater szerint az olvasás időpocsékolás. Ő inkább piára költi a pénzt, mint könyvekre. Ezt a kijelentést még a hátán lévő zúzódásnál is elképesztőbbnek találtam. A mi családunkban mindenki szeretett olvasni. A könyvek ugyanúgy létszükségletnek számítottak, mint az evés vagy az alvás. Nem is tudom, hány évesen kezdtem az olvasást, de azt tudom, hogy négyéves voltam, amikor anyám véletlenül észrevette, hogy tudok olvasni. Vett nekem egy új meséskönyvet, és megígérte, hogy lefekvés után felolvas belőle. Nekem viszont nem volt kedvem olyan sokáig várni, úgyhogy éppen a babáimnak olvastam fel hangosan, amikor anyám belépett a szobába. A jelenet akkora izgalmat váltott ki belőle,

mintha legalábbis a rák gyógyszerét fedeztem volna fel. El se tudtam képzelni, hogy valaki időpocsékolásnak tarthatja az olvasást. Még mindig ezen a furcsaságon töprengtem, amikor a szemem sarkából valami mozgást észleltem. Néhány autóval arrébb Lindsey Swanner állt, az ujját szopta, és Nicket figyelte. A haja szétterült a vállán, és mezítláb volt. – Mit csinál ez itt? – Engem vár. – Nick végre kiszabadította a benzinpumpát, és kihúzta a motorháztető alól. – Miért? Vállat vont, aztán a karjával megtörölte izzadt homlokát. – Én gondoskodom róla. – Miért? – Mert senki másra nem számíthat. – Ő a húgod? – kérdeztem növekvő kíváncsisággal. Gyanakvó pillantást vetett rám, aztán megrázta a fejét. – Nem, Paul Nyland volt az apukája, aki balesetben halt meg a fűrészmalomban, még Lindsey születése előtt. Közvetlenül azután költöztek ide. Hirtelen szánalom fogott el. Megfordultam, és odamentem Lindsey-hez. Nick követett, de hirtelen valahogy tartózkodó, védekező lett. Jobban oda kellett volna figyelnem a viselkedésére. Sok későbbi fájdalmat megspórolhattam volna. De nyolcévesen csak egy dolgot tudtam. Anyám azt mondta, Isten mindannyiunkat valamilyen feladattal ruházott fel, amikor e földre helyezett, és arra jutottam, az én feladatom az, hogy megmentsem Nick Andersont. Ha ez azt jelenti, hogy egyben Lindsey-n is segítenem kell, állok elébe. Lindsey lekuporodott, amikor odaálltam elé, és belenéztem

hatalmas kék szemébe. – Holnap gyülekezeti összejövetelt tartunk – mondtam neki. – Rengeteg ennivaló lesz, énekelünk, játszunk. Nem kell kiöltöznöd, még a templomba se kell elmenned előtte, ha nem akarsz. Hozd magaddal Nicket! Várni foglak titeket. Akkor még nem tudtam, hogy a Bíró az egészet végignézte a bádogépület kis, piszkos ablaka mögül. Hazafelé elgondolkodva kérdezte: – Tetszik neked az az Anderson gyerek? Én az ülésen kuporogtam, és éppen azon tűnődtem, vajon rá tudom-e beszélni a Bírót, hogy álljon meg a boltnál, és vegyen nekem egy üdítőt, amikor feltette a kérdést. – Ahhoz képest, hogy fiú, egész rendes. – Lehet, hogy igazad van, aranyom. – Végighúzta a kezét kefefrizuráján. – De vigyázz vele! Ne engedd, hogy a lágy szíved felülkerekedjen a józan eszeden! Felsóhajtottam, amikor lassítás nélkül hajtottunk el a bolt előtt. – Meghívtam őt és Lindsey-t a holnapi összejövetelre. Jól tettem? – Azt hiszem, igen. De azért szólj róla anyádnak, és ne légy csalódott, ha nem jönnek el! – Rendben. Anyám, Ellie volt a legfiatalabb a Bíró lányai közül, és az egyetlen, aki férjhez ment. Darla néni volt a legidősebb, a csöndes Jane néni meg a középső. Mind a Bíróval laktak a nagy, kétszintes házban, a várostól másfél kilométerre lévő kis farmunkon. Tudtam, hogy van egy bátyjuk, Vern bácsi, de sosem találkoztam vele. Jóval a születésem előtt elköltözött, és feleségül vett egy nőt, akit a család nem fogadott be. Ha egyáltalán szóba

hozták Vernt, csak suttogva beszéltek róla, kivéve az anyámat. Ő rendszeresen emlegette a bátyját, Darla néni legnagyobb bosszúságára. – Ő a bátyám, és akkor beszélek róla, amikor akarok – hallottam anyám nyugodt hangját, amikor beszaladtam a konyhába. Anyám az asztalnál ült, épp az utolsó simításokat végezte egy citromtortán. Darla néni a mosogatónál állt, zöldségeket mosott. Jane néni ekkorra már bölcsen elhagyta a terepet. – Akár tetszik neked, nővérem, akár nem – folytatta anyám Vern továbbra is a családunk tagja. Szerintem szégyen, hogy sosem látogatjuk meg őt és a gyerekeit. – Nem nekünk kell szégyenkeznünk – vágott vissza Darla néni. – Vern szégyelli azt a nőszemélyt, akit elvett, és jól teszi. Gondolj csak bele! Feleségül venni valakit, aki egy bárban táncolt! Az efféle vita nem jelentett újdonságot számomra. Igyekeztem észrevétlenül odasurranni a szekrényhez, kivettem egy poharat, majd az asztalon álló limonádés kancsó felé osontam. De nem jutottam messzire, mert Darla néni egyszer csak elhallgatott, és gyanakodva szimatolni kezdett. – Csak nem benzinszagot érzek? – Közelebb hajolt hozzám, és alaposabban megszaglászott. – De igen! Hol voltál, Alix? – A roncstelepen jártam a Bíróval. Benzinpumpa kellett a kocsijához. – Szavamra, a Bírónak több esze is lehetne, mint hogy ilyen helyre vigyen egy kislányt. Ellie, miért hagyod, hogy ezt csinálja? Anyám rám mosolygott, kékeszöld szeme, amely pont olyan volt, mint az enyém, vidám szikrákat szórt.

– Úgy látom, a kisasszony túlélte a kirándulást. Kitöltöttem egy pohárral a limonádéból, aztán leültem. – Anyu, meghívtam Nick Andersont meg Lindsey Swannert az összejövetelre. A Bíró azt mondta, szóljak neked. Becsületére legyen mondva, éppen csak pislogott egyet. – Ez nagyon kedves volt tőled, Alix. Már rég gondolnunk kellett volna rá, hogy meghívjuk őket. Szigorú pillantást vetett Darla néni felé. Még épp időben fordultam hátra, hogy lássam, amint a nagynéném szája becsukódik. Darla néni nem csupán a piszoktól védett minket elszántan, a jó hírnevünknek is ugyanilyen rendíthetetlen oltalmazója volt. Ha csak a legparányibb jelét is tapasztalta, hogy társadalmi pozíciónkat veszély fenyegeti, reszketni kezdett a dühtől, és azonnal előadást rögtönzött a helyes viselkedés szabályairól. Bár előttem nem beszéltek ilyesmiről, tudtam, hogy anyám válása és az a döntése, hogy mind ő, mind én a lánykori nevét viseljük, elég nagy botrányt kavart a családban. És noha anyám volt a legfiatalabb testvér, ő volt az egyedüli ember, aki egyetlen pillantással el tudta hallgattatni Darla nénit. Ismét anyám felé fordultam. – Nem baj, ha Nicknek adom néhány könyvemet? Az apukája sosem vesz neki. Mögöttem Darla néni felhorkant, de nem törődtem vele. – Azok a te könyveid, Alix. Azt csinálsz velük, amit akarsz. – Köszönöm, anyu. – Felpattantam. – Megyek, össze is szedek egy-párat. A lépcsőhöz érve megfordultam, és hallgatózni kezdtem. Már rájöttem, hogy az érdekes beszélgetések mindig közvetlenül a távozásom után kezdődnek. Ezúttal sem ért csalódás.

– Rosszul teszed, ha hagyod, hogy barátkozzon azzal a fiúval – hallottam a nagynéném hangját az ajtó mögül. – Ismered azt a Frank Andersont. – Igen, ismerem. – Anyám hangja nyugodt volt. – És azt is tudom, hogy nem a fiú a hibás. Talán a fiakat akarnád büntetni az atyák bűnéért, nővérem? A nagynéném szipákolt egyet. – Az alma nem esik messze a fájától. Egy-két év, és ugyanolyan lesz, mint az apja. – És ha így lesz, ki tehet róla? Kezdettől fogva tudtuk, hogy Frank Anderson nem alkalmas a gyereknevelésre, de mind elfordítottuk a fejünket. Akkor most ki cselekszik helyesen? Mi, akik levegőnek nézzük a fiút, vagy Alix, aki megpróbál szót érteni vele? Ha holnap tényleg eljön, szándékomban áll megmondani neki, hogy bármikor szívesen látjuk ebben a házban. – Ezt nem teheted! – De igen. Én nem fordítom el a fejem többé. Talán megmutathatjuk annak a fiúnak, hogy más is van az életben, mint amit Franktól tanulhat. Ó, micsoda boldogság! Lehunyt szemmel élveztem, hogy elégtételt kaptam. Anyu az én oldalamon áll. Segít, hogy megmentsem Nicket. Együtt hogyan is vallhatnánk kudarcot? Bűntudatosan összerezzentem és megtorpantam a legalsó lépcsőfokon. Jane néni állt a lépcső tetején karba font kézzel, és engem figyelt. Aztán a szájához emelt ujjal a hálószoba felé intett a fejével. Anyu és a Bíró mellett Jane nénit szerettem a legjobban a világon. Sokszor eltöprengtem, honnan örökölhette a külsejét. A családban mindenkinek sötét haja és világos szeme volt, de Jane

néni haja meleg mézszőke színben játszott, kifejező szeme pedig sötét volt, mint az éjszaka. Anyu azt mondta, Jane néni pont olyan, mint a dédnagymamájuk, és miután róla egyetlen kép sem maradt fenn, kénytelen voltam elhinni. Bizonyos kihallgatott beszélgetéstöredékekből azt vettem ki, hogy Jane néni valaha nagyon szerelmes volt, de rajta kívül álló okokból elvesztette álmai férfiját. Ettől tragikus hősnő lett a szememben, afféle Csipkerózsika, aki várja, hogy a herceg felébressze a csókjával. Mihelyt távolabb kerültünk a konyhától, Jane néni a vállamra tette a kezét. – Alix, ugye, tudod, hogy nem szép dolog hallgatózni? – Igen, nénikém – feleltem lecsüggesztett fejjel. Jane néni az állam alá nyúlt, és maga felé fordította az arcomat. – Mondd csak, miért kezdett hirtelen ennyire érdekelni az Anderson fiú? – Nem tudom. Azt hiszem, megsajnáltam. – Biztos, hogy csak ezért? – Nem csak ezért. Tetszik nekem. Nem olyan, mint az apukája – mondtam kissé dacosan. Jane néni arcán mosoly jelent meg. – Helyes. Az is szép, ha azért segítesz valakinek, mert sajnálod, de sokkal jobb, ha azért teszed, mert kedveled az illetőt, és érdekel, mi történik vele. Ez azt jelenti, hogy nem önmagadért cselekszel. – Darla néni azt mondja, ő jól érzi magát attól, hogy a gyermekotthonban önkénteskedik. – Tudom, de az más, Alix. Az otthon egy intézmény. Szükségük van önkéntesekre, hogy gondoskodni tudjanak arról a

sok gyerekről, akinek máskülönben nem lenne hol laknia. Nick Anderson nem intézmény. Ő hús-vér ember. Szerinted mit érezne, ha azt gondolná, hogy jótékonykodni akarsz vele? Tudtam, mit érezne. Megsértődne, haragudna, dühös lenne, rosszulesne neki. – Nem erről van szó, Jane néni. Esküszöm. A néni bólintott. – Én sem gondoltam, de biztos akartam lenni benne, hogy tudod, mi a különbség. Légy a barátja, édesem, de ne bántsd meg azzal, hogy sajnálod. Szánalomra senkinek sincs szüksége. – Igenis, nénikém. Így hát újabb szövetségesre tettem szert a Nick megmentéséért indított küldetésemben. És bár ekkor még nem tudtam, leginkább a Bíró vonzotta a házunkba ezt az állhatatos, erős szívű, magányos fiút.

MÁSODIK FEJEZET

M

organville-ben egyetlen közpark van, egy szépen gondozott, négyhektáros terület a domboldalon, ahonnan nagyszerű kilátás nyílik az alant elterülő városra. Pár éve a közösség épített itt egy nyilvános illemhelyet, létrehozott egy futópályát, és új, modernebb játszóteret alakított ki. De azon a napon, amikor a családom találkozott Nickkel, a terebélyes tölgyek, szilfák és ámbrafák árnyékában még csak piknikasztalok sorakoztak a parkban, néhány állványra állított, megfeketedett vasgrillező, egy hinta meg egy csúszda. Éppenséggel máskor sem voltam oda azért, hogy a templomban töltsék egy meleg nyári délelőttöt, de ezen a napon valóságos kínzásnak éreztem. Izgultam, nem fértem a bőrömbe, még az érdeklődés látszatát sem tudtam az arcomra erőltetni, ahogy ott ültem a fapadon, beszorítva anyám és a Bíró közé. Anyu kétszer is rám szólt, hogy maradjak nyugton, a Bíró meg folyton rágóval kínált. Ötöt elfogadtam, de többet nem. A fogaim már teljesen összeragadtak, alig bírtam kinyitni a számat. Amikor elhangzott az utolsó ámen, átcikáztam a gyülekezet tagjai között, mint a golyó a flipperben, és rohantam a mosdóba, hogy megszabaduljak az ünneplőruhámtól, és felvegyem a

farmersortomat meg a piros pólómat. Mire kiértem, a legtöbb nő – beleértve anyámat és a nagynénéimet is – már elindult a parkba. Tudtam, hogy asztalokat tolnak össze, kipakolják az ennivalót, és kijelölik a családok helyét. A férfiak többsége kisebb csoportokba verődve álldogált a templom előtt, dohányoztak, beszélgettek, nevettek. Megláttam a Bírót egy pipafüstfelhő alatt, és toporogva vártam, hogy szünet álljon be a társalgásban. Mi lesz, ha Nick és Lindsey felbukkan a parkban, de amikor látják, hogy nem vagyok ott, elmennek? Ez a gondolat elég ijesztő volt ahhoz, hogy megrángassam a Bíró kezét. Elöntött a megkönnyebbülés, amikor végre elindult a furgon felé. Ezek a gyülekezeti összejövetelek elnöki díszebédnek is beillettek volna, már ami az ételkínálatot illeti. Hat asztalt toltak össze, kopott lapjaikat különböző, tarka lenvászon térítőkkel borították. Az asztalok valósággal roskadoztak a szorosan egymás mellé helyezett tálcák és tálak súlya alatt. Mindenfelé nők szorgoskodtak, leszedték a tálakról az alufóliát vagy a fedőt, gyanakvó pillantásokat vetettek a mások által hozott ételekre, és titkon összehasonlították a magukéval. Mihelyt a furgon lelassított, feltéptem az ajtót, és anyámhoz vágtattam. Éppen Helena Morgannel nevetgélt valamin. – Láttad őket? – suttogtam izgatottan. Lehajolt, és a fülemhez szorította az ajkát. – Amott, az erdő szélén. Marasztald itt a fiút, Alix! – Úgy lesz. A tekintetem máris a park szélén lévő árnyas területet pásztázta. Beletelt egy időbe, míg észrevettem Nicket. Sötét inge és nadrágja az árnyékba olvadt, mintha maga is a része lett volna. Egymagában állt ott.

Igyekeztem méltóságteljesen viselkedni, és úgy tettem, mintha csak véletlenül sétálnék felé. Bár csak a körvonalait láttam, éreztem, hogy engem figyel. – Szia! – Megálltam előtte, mire kihúzta magát, és úgy mért végig, mintha megfejtésre váró talány volnék. – Örülök, hogy eljöttél. – Nem maradok. Csak azért jöttem, hogy szóljak, ne várj ránk. Lindsey nem szeret idegenek között lenni. – A ruhája tisztább volt, mint máskor, az inge szépen kivasalva, kopott farmerén egyetlen folt sem éktelenkedett. Ha nem akar itt maradni, minek fáradt azzal, hogy eljött? Ettől a gondolattól csak tovább erősödött bennem az elszántság, hogy azért is itt tartom. – Nem mehetsz el – fogtam meg a kezét. Ha úgy gondoltam volna, hogy azzal elérek valamit, képes lettem volna belekapaszkodni a lábába is, csak hogy a parkban marasztaljam. Hogyan fogom megmenteni, ha nem hajlandó együttműködni velem? – Hoztam neked valamit. – Mit? – Megpróbálta lerázni a kezemet, de én nem engedtem. Jó érzés volt fogni a kezét. Erős volt, és meleg. – Elhoztam neked pár könyvemet. Akaratlanul is sóvár fény csillant a szemében. – Nem fogadok el könyöradományt. – Ez nem könyöradomány. Nem örökbe adom, csak kölcsön. Mint a könyvtárban. Különben is, én már kiolvastam őket, úgyis csak ott porosodnak a polcon. Ez nem egészen volt igaz, de azt reméltem, Isten megbocsátja ezt a kis füllentést. Kétórányi, szorongással terhelt mérlegelés után úgy határoztam, hogy könyvespolcom legféltettebb kincsét adom Nick-nek, Tolkientől A Gyűrűk ura három kötetét. Akkor még nem tudtam, hogy a legtöbb gyerek nem olvas olyan

folyékonyan, mint én, de ha tudtam volna, akkor is bíztam volna benne, hogy Nick képes megérteni a történet mögött rejlő gondolatokat. Nem is tudom, miért hittem benne ilyen erősen. Egyszerűen csak így volt, és kész. Nick tétovázott, szürke szeme a parkot betöltő tömeget pásztázta. Szinte beleláttam a fejébe. Nem tartozom közéjük, gondolta. Úgyis elküldenek. – Anyu azt mondta, marasztaljalak itt – csábítottam. – Megsértődne, ha nem ennél velünk. Több napra való ételt készítettek a nagynénéimmel. Délen az anyatejjel szívjuk magunkba az udvarias manipuláció és a finom diplomácia művészetét. – Elmondtad neki, hogy meghívtál? – Igen. És azt mondta, szívesen látott vendég vagy a házunkban, amikor csak akarod. – Ugye, nem hazudnál csak azért, hogy lerángass oda, Pöttöm? – A pillantása ugyanolyan gyengéd volt, mint a hangja. – Én nem hazudok. – A hátam mögé bújtatott szabad kezemen keresztbe tettem az ujjaimat. Hátha Isten meghallotta, amit a könyvekről mondtam Nicknek. – Aki hazudik, pokolra kerül. – Anyád tényleg meghívott? – Igen. És a Bíró azt mondta, felőle jöhetsz. Szemmel láthatóan összeszedte minden bátorságát, aztán bólintott. Amikor Nicket magam után húzva kiléptem a fák közül, a parkban minden gyerek abbahagyta, amit éppen csinált, és ránk bámult. Kétségtelenül megint nagyot nőttem a szemükben, vagy éppen megvolt róluk a véleményem, attól függ, honnan nézzük, de kivételesen nem érdekelt. Csak az érdekelt, hogy Nick keze egyre erősebben szorította az enyémet, ahogy közeledtünk a

piknikasztalokhoz. Valahol a lelke mélyén képtelen volt elhinni, hogy olyan könnyen befogadják majd, ahogy én jósoltam, és várta, hogy lesújtson a bárd. A beszélgető felnőttek zsongása egyszerre elhallgatott, amikor odavezettem Nicket anyámhoz. A fiú arca és nyaka kivörösödött, a tenyere izzadtan tapadt az enyémhez. – Látod, anyu? Mondtam, hogy itt marasztalom. – És így is lett – mosolygott Nickre anyám, aki mindig szép volt, de amikor elmosolyodott, hallani vélted, ahogy megszólal az angyalok kara. – Örülök, hogy eljöttél, Nick. Ott az asztalunk. Remélem, csatlakozol hozzánk. – Igen, asszonyom. Biztosan ő is meghallotta a mennyei kórust, mert úgy nézett anyámra, mintha egy angyal toppant volna elé. Anyu mögött Helena Morgan szája vékony vonallá préselődött, és undorodva nézett össze Gretchen Treece-szel, a polgármester feleségével. Csak remélni tudtam, hogy Nick nem látja őket. Anyámmal és a nagynénéimmel együtt ez a két nő alkotta az előkelő társaság magját Morganville-ben. A város Ian Morgan egyik őséről kapta a nevét, és a fűrészmalommal ők voltak a környék legjelentősebb munkaadói. Legjobb barátnőm, Jenna apja, Mr. Howard is náluk dolgozott. Hugh, Morganék egyetlen gyereke annyi idős volt, mint én, és miután az én anyám meg az övé jóban voltak, pelenkás korunk óta kénytelenek voltunk elviselni egymás társaságát. Hugh folyton a hajamat húzgálta, vagy versengő természetemet kihasználva veszélyes és idétlen kalandokba rángatott bele. A legtöbb sebhelyem onnan származott, hogy képtelen voltam ellenállni ezeknek a kihívásoknak. De sosem tartottam gonosznak Hugh-t. Ő csak egy fiú volt, aki szeretett ugratni, és bár a dolgot bosszantónak

találtam, nem éreztem elviselhetetlennek. Peggy Treece – akit mi Jennával csak Piggy, azaz Malac néven emlegettünk – egészen más lapra tartozott. A polgármester, Tim Treece és Gretchen túlsúlyos, szőke leánykája elkényeztetett kis hülye volt. Ha élt valaha a földön születésétől fogva gyűlöletes gyerek, hát Peggy volt az. Folyton Hugh körül sündörgött, és rosszindulatú megjegyzéseket tett a többi gyerekre, különösen rám. A született ellenségek szenvedélyével gyűlöltük egymást. Peggy most éppen Hugh mellett ácsorgott vaskos csípőjére tett kézzel, és önelégült vigyort küldött felém. Hátat fordítottam nekik. – Anyu, hová is tetted a könyveket? – A kosárban vannak, az asztalunkon. Megrángattam Nick kezét. – Gyere! Mindjárt meglátod, mit hoztam neked. Ha tudtam volna, milyen fájdalomban lesz része a könyvek miatt, még mielőtt a hét véget ér, talán oda sem adom őket. De hát, ha akkor a jövőbe látok, sok mindent másképp csináltam volna Nick-kel kapcsolatban. Miközben egyesével átnyújtottam neki a könyveket, elmagyaráztam, hogy a hobbitokról szólnak, olyan apró lényekről, akik Középföldén élnek. Nick minden egyes kötetet úgy vett a kezébe, mint valami ritka, értékes üvegtárgyat, ami eltörhet, ha ügyetlenül nyúlnak hozzá. – Te olvastad ezt? – kérdezte. Előbb a vastag könyvekre pillantott, aztán ismét rám. – Hát persze. Ez a kedvencem, de a sci-fi és a fantasy minden fajtáját szeretem. Rengeteg ilyen könyvem van. Ha ezzel végzel, visszahozhatod, és vihetsz másikat. – Miért csinálod ezt? – Egyik kezével a könyveket simogatta.

– Mert a könyvek arra vannak, hogy olvassák őket – feleltem. – És te szeretsz olvasni. – A gyülekezeti összejövetel még hagyján, de a családod nem fog örülni, ha folyton nálatok lógok. – Mondtam már, anyu azt mondta, bármikor szívesen látunk. – Csak udvariaskodott. – Anyu mindig udvarias, de nem mondta volna, ha nem gondolja komolyan. Nick egészen addig nem hitt nekem, amíg asztalhoz nem ültünk. A Bíró győzte meg. Nálunk a piknik szigorú hierarchia szerint zajlik, már ami az étel felszolgálását illeti. A férfiak egyike elmondja az asztali áldást, azután elkezdődik a műsor. Először a gyerekeknek szednek az ételből, aztán amikor ők már az evéssel vannak elfoglalva, a férfiak sorakoznak fel, a nők pedig ott sürgölődnek körülöttük, és gondoskodnak róla, hogy mindent megtaláljanak. Végül a nők is sorra kerülnek. Ügyelnek rá, hogy mindegyikük ételét megkóstolják, nehogy valaki megsértődjön. Amikor a gyerekeket szólították, Nick vonakodva követett. Kétszemélyes szigetet alkottunk a gyerekek tengerében, ahogy az asztalhoz igyekeztünk. Mindenki elhúzódott előlünk. Amikor láttam, hogy Nick nem fogja lerohanni a tálakat, én tettem meg helyette. A tányérjára halmoztam mindent, amiről úgy gondoltam, szereti. Krumplisalátát, főtt babot, kukoricát, töltött tojást, a tetejére sonkaszeleteket, sült csirkét meg zsemlét. Félő volt, hogy a papírtányérjaink nem bírják a sok étel súlyát, és minden lepotyog róluk, mire az asztalunkhoz érünk. Otthagytam Nicket, aki hol az ételt bámulta, hol a könyveket, miközben kifürkészhetetlen kifejezés ült az arcán, és visszarohantam a tömegbe, hogy az egyik hűtőládából szerezzek

két üdítőt. Mire visszaértem, a Bíró helyet foglalt Nickkel szemben, és a motorokról kezdte kérdezgetni. Többek között azt szerettem annyira a Bíróban, hogy sosem úgy beszélt a gyerekekkel, ahogy a felnőttek szoktak. – Szeretsz motorokkal foglalkozni? – hallottam, miközben letettem az üdítőt Nick elé. – Igen. A motorok kiismerhetőek, mint egy nagy kirakós játék. Minden alkatrésznek megvan a maga helye, és ha nem oda tesszük, ahová való, a motor nem működik. A Bíró bólintott. – Csak arra nehéz rájönni, melyik a rossz alkatrész. Remélem, a benzinpumpa, amit tegnap vettem, beválik. Már három éve dolgozom azon a Chevyn, és még mindig nem bírtam beindítani. – Mi történik, amikor megpróbálja? És ezzel Nick bekapta a horgot. A délután hátralevő részében motorokról beszélgettek a Bíróval. Szerintem észre sem vette, hogy közben teljesen letakarította a tányérját. Egyik kezét féltőn a könyveken tartotta, mialatt a lehetséges mechanikai problémákról és azok javításáról beszélgettek. Még anyám és a nagynénéim felbukkanása sem zavarta meg a társalgást. Én is ott maradtam velük, lemondtam a lehetőségről, hogy az étkezés utáni softballmeccsen jól elverjek pár embert. Boldog voltam, hogy egyszerűen csak nézhetem Nicket. Sosem láttam még ilyen élénknek, ilyen lelkesnek, és ez elbűvölt. Nem is emlékeztem rá, hogy ilyen jól néz ki. Fekete haja kékesen csillogott, amikor megmozdult. Szürke szemében szikrákat gyújtott a lelkesedés. És amikor nevetett, huncut gödröcskék jelentek meg az arcán. Egyszer észrevettem, hogy anyám és a nagynénéim zavartan bámulnak rá, aztán jelentőségteljesen összenéznek. Visszatekintve azt hiszem, ezen a napon bolondultam bele

Nick-be. Még csak nyolcéves voltam, sejtelmem sem volt a szerelemről meg a vágyról, undorítónak találtam volna, ha valaki elmondja, mi az, de melegség és boldogság töltött el attól, hogy Nicket néztem. Eddig azt tartottam küldetésemnek, hogy megmentsem, most viszont úgy éreztem, minél közelebb kell kerülnöm hozzá, hogy mindennap láthassam. Különféle ötleteket és terveket forgattam a fejemben, de még mielőtt bármelyiket is valóra válthattam volna, a Bíró megoldotta a dilemmámat. Mire a piknik véget ért, és mindenki pakolni kezdett, Nick megígérte, hogy amint lesz egy kis szabadideje, segít neki megszerelni a Chevyt. A piknik utáni pénteken kezdődött a tanítás, úgyhogy már csak pár napig élvezhettem a szabadságot. Szerdán Jennának megengedte Droogin, a Sárkány – az egyik szomszédjuk, akit az apja megkért, hogy vigyázzon Jennára, míg ő dolgozik –, hogy az egész napot nálunk töltse. Negyedikbe készültünk abban az évben, és mindent alaposan kitárgyaltunk, a tanárunktól a nemrég vásárolt ruháinkon át az osztálytársainkig. De valahogy megálltam, hogy ne beszéljek Nickről. Ő az enyém volt, és senkivel sem akartam osztozni rajta, még a legjobb barátnőmmel sem. Jenna erősen emlékeztetett árva Anne-re a Zöld Oromból. A szeme nem volt olyan huncut, mint az övé, de a haja igen: ragyogó vörös, makrancos, göndör fürtök borzas tömege, amely minden szelídítési kísérletnek ellenállt. Akárcsak a természete. Soha nem volt nyugta, be nem állt a szája, eleven volt, mint a tűz. Általában kevés is elég volt belőle, de nekem tökéletesen megfelelt így. Noha egyáltalán nem voltam szégyenlős, jobban szerettem hallgatni, mint beszélni, Jenna pedig imádta ezt. Én

semmit sem szerettem jobban, mint kezemben egy könyvvel bekuporodni valahová, és órákon át olvasni. Jenna úgy vélekedett, a könyvek valamiféle kínzóeszközök, amelyeket csak a szadista tanárok erőltetnek ránk, hogy megkeserítsék az életünket. Mindent megtettem, hogy jobb belátásra bírjam, de hiába. Azt hiszem, a legfőbb kifogása az volt, hogy olvasás közben nyugton kellett volna ülnie. A pajtában voltunk aznap, a nemrég született kiscicákkal játszottunk. Háromhetesek voltak, gyenge lábaikon imbolyogva igyekeztek felfedezni minket és a környezetüket. Az anyjuk, aki még mindig félig vad volt, a pajta végéből tartotta szemmel őket. – Tetszel Hugh-nak – jelentette ki Jenna. – Ne már! Dehogyis tetszem neki. – Végighúztam a kezem egy fekete kismacska puha bundáján. Úgy tapadt a blúzomra, mint a tépőzár. – Azért ugrat mindig. – Mindenkit ugrat. Ilyen a természete. – Szerintem helyes srác. – Szerinted minden srác helyes. – Ami a fiúkat illeti, Jenna fényévekkel járt előttem. Rég túl volt azon az időszakon, amikor minden srác csak zavaró tényező a köbön. A szemem sarkából valami mozgást észleltem, úgyhogy a pajta nyitott ajtaja felé pillantottam. Nick tekintete találkozott az enyémmel. Alig észrevehetően elmosolyodott, aztán eltűnt a szín irányába. Az utóbbi napokban mintha valami titokzatos képességet fejlesztett volna ki, melynek segítségével mindig megérezte, mikor akar a Bíró a Chevyn dolgozni. Mihelyt a Bíró felemelte a motorháztetőt, Nick egyszeriben ott termett. Úgy görnyedtek a motor fölé, mint két orvos, akik a műtőasztalon fekvő beteg életét próbálják megmenteni. Ide böktek, oda

szúrtak, és közben halkan konzultáltak. Általában ott álltam mellettük, én voltam a műtősnő, aki a megfelelő eszközt adogatja az orvosok kinyújtott kezébe. – Villáskulcsot. Puff! – Csavarhúzót! Puff! De ezen a napon vendégem volt. Nélkülem kellett boldogulniuk. – Mit keres ez itt? – Jenna kék szeme összeszűkült, ahogy rám nézett. – Segít a Bírónak autót szerelni. Jenna végighúzott a földön egy szalmaszálat, és hagyta, hogy az egyik kiscica megpróbálja elkapni. – Piggy mindenkinek azt meséli, hogy biztosan szerelmes vagy Nickbe, mert elhoztad a vasárnapi piknikre. Csak úgy emlegeti, Szutykos Nicky. Ettől dühbe gurultam. – Nem szutykos. Sokkal tisztább, mint Piggy, akiről folyton dől az izzadság. – Jenna meg az apja nem volt ott a pikniken. Nem nagyon jártak templomba, de ha mégis, akkor a házuk közelében lévő metodista templomba mentek. – Tudom – mondta Jenna fitos orrát ráncolva. – Tavaly mellette ültem rajzórán. Szóval miért vitted magaddal Nicket a piknikre? Megvontam a vállam. – Mert ha szóba elegyedik vele az ember, rájön, hogy rendes. Kedvelem. És nem olyan, mint az apja. Szeret olvasni. Jenna az égre emelte kék szemét. – Hát, ez mindent megmagyaráz. Aki szeret olvasni, az a te

szemedben igazi szent. Nyilván ő a lelki társad. – Mi az a lelki társ? – Az a férfi, akihez feleségül mész majd, ha nagy leszel. – Én nem megyek férjhez – makacskodtam. – Én író leszek. – Nem is akarsz gyerekeket? Egy-két másodpercig eltöprengtem a kérdésen. A gyülekezetünkben sok kisgyerek volt, és mindig szerettem játszani velük. – De, talán igen. – Hát, ha gyerekeket akarsz, akkor férjhez kell menned. – Liz Swannernek sincs férje, mégis hat gyereke van. Egymásra meredve tűnődtünk ezen a csodán. – Talán ha volna férje, nem volna ilyen sok gyereke – vetette fel Jenna. – Kérdezzük meg anyukádat! – Jó. Anyám nagyon egyszerűen oldotta meg a kérdést. Azt mondta, túl sokat gondolkodunk, aztán elénk rakott egy maréknyi frissen kisült, meleg kekszet. Jennának nem sokkal később haza kellett mennie, de nekem továbbra is fúrta az oldalamat a kíváncsiság. Nick biztosan tudja. Végül is Swannerék a szomszédjai. Csak azt kellett kitalálnom, hogyan rángassam el a Bíró mellől annyi időre, hogy megkérdezhessem. Ösztönösen tudtam, a Bíró nem helyeselné, hogy Nickkel vitatom meg a kérdést. Aznap nem adódott alkalmam rá, hogy beszéljek vele. Mire a színbe értem, már elment. Csak másnap este találkoztam vele, akkor pedig elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, hogy a rémülettől minden kérdés kimenjen a fejemből. – Alix! Vidd ki a vacsoramaradékot a pajtába a macskáknak! –

szólt ki anyám a konyhából. – Igen. – Alkonyodott, én a nappaliban hasaltam a földön, olvastam, és hallgattam, ahogy a nyitott ablakon át beáradt a kabócák éneke. A Bíró pipával a szájában a fotelben ült, és újságot olvasott. Bár lovakat meg teheneket már évek óta nem tartottunk, kisebb állatok még mindig jócskán éltek a pajtában. Nem csupán a népes macskacsalád menedékeként és gyerekszobájaként szolgált az építmény, meghúzódott benne egy-egy kóbor kutya, néhány bagoly, galamb, mókus, oposszum és persze jó pár egér is. Egyszer még egy ezüstrókakölyköt is találtam. Valószínűleg ezért nem ijedtem meg, amikor valami motozást hallottam a pajta belsejéből. Ki volt rakva két bádogtányér, azokba öntöttem a tál tartalmát, még az utolsó cseppeket is kikanalaztam. A barátkozóbb természetű cicák rögtön odarohantak, mihelyt beléptem a pajtába. A többiek megvárták, míg felállók, és távolabb megyek az ételtől. Ekkor újra megzizzent valami, majd halk nyögés hallatszott. Felállt a szőr a karomon meg a nyakamon, amint a sötétségbe bámultam. Ilyen hangot egyetlen állat sem ad ki. – Ki van ott? Amikor nem kaptam választ, az ajtó felé oldalaztam, és kitapogattam a villanykapcsolót. A Bíró akkor vezette be a villanyt a pajtába, amikor átalakította azt a részt, ahol azelőtt a lószerszámokat meg a takarmányt tartottuk, és beköltöztette Mr. Bobot, a mindenesünket. Mióta Mr. Bob meghalt, senki sem lakott ott, bár a bútorok megmaradtak, és rendszeresen ki is takarítottunk. Nagy levegőt vettem, aztán rácsaptam a kapcsolóra. Elállt a

lélegzetem, amikor megláttam, honnan jött a zaj. Nick összegömbölyödve feküdt, és valamit óvón a hasához szorított. Kicsúszott a kezemből a tál, átrohantam a pajtán, és letérdeltem Nick mellé. – Nick! Mi bajod? – Olyan mozdulatlanul feküdt, hogy egészen megrémültem, attól féltem, meghalt. – Nick! – Amikor a vállához értem, hogy megrázzam, megint felnyögött, és kinyitotta szürke szemét, melyet most elhomályosított a fájdalom. – A könyveid – suttogta. – Megpróbáltam eldugni őket, de apám megtalálta, és el akarta égetni. Nem hagyhattam. Vissza kellett hoznom őket. – Lassan kinyújtotta az egyik karját, hogy lássam a könyveket, amelyeket magához szorított. Csak amikor a könyvekért nyúltam, akkor vettem észre, hogy nedves a kezem. Elborzadva meredtem vörös ujjaimra. – Te vérzel! – Jól vagyok. Mennem kell. Megpróbált feltápászkodni, de nem engedtem. Sosem fogom megtudni, hogyan gyalogolt öt kilométert a roncsteleptől a farmunkig. De elég volt egyetlen pillantást vetnem a hátára, amelyről cafatokban lógott a bőr, hogy tudjam, ezt a világ összes méhbalzsamja sem hozza rendbe. Az inge ronggyá szakadt, legalább tucatnyi sebből szivárgott a vér. Tudtam, hogy sürgősen segítséget kell hoznom. – Ne mozdulj! Idehívom anyut. – Ne! – ragadta meg a karomat. – Megígérted, hogy nem mondod el senkinek. Ha megtudják, bedugnak egy intézetbe. Könnyek szöktek a szemembe, amikor megint megpróbált felállni. Nem hagyhattam, hogy elmenjen. Sosem jutna haza.

– Várj! Kérlek! Hadd szóljak a Bírónak. Megígértetem vele, hogy nem tesz semmi olyat, amire nem kérem. Ő tudni fogja, mit tegyünk. Nick sovány testén borzongás futott végig, aztán úgy terült el a földön, mint egy nagy léggömb, amelyből kiszökött a levegő. Nick világában nem voltak szürke árnyalatok. Minden fekete volt, és fehér. Valaki vagy rendes ember, akiben meg lehet bízni, vagy nem az. Ekkorra már eldöntötte, hogy a Bíró és én rendes emberek vagyunk. – De mindenképpen vedd rá, hogy ígérje meg! – suttogta, miközben lecsukódott a szeme. Olyan sebesen száguldottam ki a pajtából, mint még soha, csak akkor lassítottam le, amikor a konyhához értem, mert tartottam tőle, hogy Nick meggondolja magát, és megpróbál eltűnni, mielőtt segítséget hoznék. Anyám és a nagynénéim még a vacsora utáni mosogatással voltak elfoglalva. A hátam mögé tettem a kezemet, hogy ne lássák a vért. – Alix, hol a tál? – Bocsánat! Ott felejtettem a pajtában. Mindjárt hozom. A Bíró felnézett, amikor áthajoltam a fotel karfája fölött. – Kijönnél velem? Vészhelyzet van – suttogtam. A szemöldöke a magasba húzódott, de összehajtotta az újságot, és követett az éjszakába. – Mi a baj, Alix? Egy magányos szentjánosbogár körözött köztünk, amikor felnéztem rá. – Azt kérte, hogy mielőtt megmondanám, ígérd meg, hogy nem szólsz róla senkinek. – Kicsoda kérte ezt? – Nick. Kérlek, Bíró! Attól fél, hogy ha megtudod, intézetbe

küldöd. Bizonyára kihallotta a kétségbeesést a hangomból, mert bólintott. – Rendben, megígérem, hogy senki sem fogja intézetbe küldeni. – A pajtában van, nagyon csúnyán megsérült. – Odatartottam a kezem, hogy lássa rajta a vért. – Nem tudom, mit csináljak. Megfeszült az álla, ahogy a pajta felé indult. – Maradj itt! – Nem lehet. Ha nem vagyok veled, elmegy. A Bíró nem felelt, én meg ezt beleegyezésnek vettem, hogy vele mehetek. Úgy éreztem, felelős vagyok Nickért, és a büntetést is vállaltam volna azért, hogy mellette legyek. Már több embertől is hallottam a városban, hogy amikor a Bíró a pulpituson ült, olyan volt, mint a bosszú angyala, és hogy az igazság meg a becsület az életénél is többet ér neki, de egészen eddig az estéig nem értettem, miért mondják ezt. Eddig sosem láttam a Bírót dühösnek, de most igen. Nick valahogy felült. Lógott a feje, és hangosan zihált, amikor a Bíró odalépett hozzá. Nagyapám egész testében megmerevedett, és esküszöm, szikrát szórt a szeme. Olyan szavak hagyták el a száját, amilyeneket még sosem hallottam, de amikor Nickhez szólt, lágy volt a hangja. – Segítek felállni neked, fiam. Alix, nyisd ki Mr. Bob szobájának ajtaját! Bevisszük Nicket. Sietve engedelmeskedtem, felkapcsoltam a villanyt, és lerángattam a takarót a sarokban álló ágyról. Mr. Bobnak nem voltak nagy igényei. Egy ágy, mellette egy karosszék meg egy asztal, egy hősugárzó a hideg téli éjszakákra, és egy fürdőszoba. Miután Mr. Bob mindig a családdal étkezett, még konyha sem

volt. Nick arca fehér volt, amikor a Bíró az ágyra fektette, de meg se mukkant. – Máris lázas vagy – mondta a Bíró, miközben óvatosan levette róla az ing maradványait. – Feküdj hasra! Alix, hozd ide az elsősegélydobozt a fürdőszobából, aztán keress valami tiszta edényt, és töltsd meg meleg vízzel! Az elsősegélydobozt könnyű volt megtalálni. A gyógyszeres szekrényben tartottuk a mosdó fölött. Felkaptam egy üvegcse aszpirint is. Az edény már nehezebb ügy volt, mert nem akartam elmagyarázni anyámnak, mi történt. A pajtában nem volt semmi ilyesmi, de még vödör sem. Várjunk csak! A tál, amiben a maradékot hoztam. Berohantam a pajtába, felkaptam, aztán bevittem a fürdőszobába. A kézmosáshoz használt szappannal jó alaposan kimostam, majd szépen kiöblítettem. Amikor megtelt meleg vízzel, beledobtam egy kéztörlőt, amit a szekrényből vettem ki, majd odavittem a Bíróhoz. – Próbálok vigyázni, fiam, de ez egy kicsit fájni fog. – A Bíró kivette a kéztörlőt a vízből, és elkezdte lemosni a vért Nick hátáról. Én leültem a földre az ágy mellé, és fogtam Nick kezét. – Ezt apád tette? – A Bíró hangja a körülményekhez képest meglepően nyugodtan csengett. Nick nem felelt. – El kéne menned orvoshoz. – Nem. Megígérte. Apám csak berúgott, ennyi az egész. A Bíró olyan hangosan csikorgatta a fogát, hogy én is hallottam. – Mostantól ha inni kezd, átjössz ide. Ez most már a te szobád, hallod?

– Nem lehet. Utánam jönne, és abból csak gondok lennének. – Azt csak bízd rám. Én ígéretet tettem neked, most te is tégy ígéretet nekem. Ha apád inni kezd, átjössz ide. Nick habozott, aztán alig észrevehetően bólintott. – Megígérem. Miután a Bíró lemosta és gyógyszerrel bekente Nick hátát, előszedte neki Mr. Bob egyik pólóját, aztán betakarta, és felém fordult. – Alix, maradj itt, és tartsd rajta a szemed, míg visszajövök! El kell intéznem valamit. – És én addig mit csináljak? – Csak ne engedd felkelni, és adj neki vizet, ha szomjas! – Rendben. Csak évekkel később tudtam meg, hová ment aznap este. Beugrott a seriffhez, aztán együtt látogatták meg Frank Andersont. Nem csupán azzal fenyegették meg, hogy elveszik tőle Nicket, de a Bíró még azt is megígérte, hogy jó hosszú időt tölthet a hűvösön, ha még egyszer egy ujjal is hozzáér a fiához. A seriff pedig közölte vele, hogy Nick addig marad nálunk, ameddig akar, és ha Frank nem szeretne bajba kerülni, akkor belenyugszik a helyzetbe. És bár nyíltan senki sem ismerte el, csaknem biztosra veszem, hogy családunk nőtagjai is tudták, mi történt. A pajtabeli macskák újabban napi három étkezésben részesültek, méghozzá a szebbik tányérjainkon tálalva, villával, és hozzá egy pohár tejjel. Kivételesen még Darla néni is hallgatott. Aznap este ott ültem Nickkel, egy másodpercre sem engedtem el a kezét, és amikor képes volt beszélni, beszélgettünk. – Holnap nem fogsz tudni iskolába menni. – Pedig muszáj lesz. – Nyugtalanul izgett-mozgott, aztán

összerándult a fájdalomtól. – Nem, nem lesz muszáj. Első nap úgysem történik semmi érdekes. Majd kiderítem, ki a tanárod, és megszerzem neked a tanszerek listáját. – Az nem érdekel – nézett rám lecsukódó szemhéja alól. – Lindsey miatt kell ott lennem. Megijed, ha nem megyek. – Megmondom neki, hogy nincs semmi bajod. Még játszom is vele, hogy ne aggódjon. – Nem fog játszani – mondta, majd némi habozás után így folytatta: – Ő nem olyan, mint te, Pöttöm. Senkivel nem áll szóba, csak velem, azt is csak ha muszáj. – Fogyatékos? – Nem. Talán egy kicsit lassú, de nem tehet róla. Soha senki nem törődött vele, nem próbált meg segíteni neki. – A hangja szinte suttogássá halkult, és láttam rajta, hogy mindjárt elalszik. – Aludj csak! – mondtam neki. – Gondoskodom róla holnap, hogy Lindsey-nek ne legyen semmi baja, és nem is fogom megijeszteni. Még mindig a földön ültem, de odahajoltam Nickhez, és a fejemet a feje mellé hajtottam a párnára. Majdnem összeért a homlokunk. – Különleges vagy, Pöttöm – suttogta. – Te is – feleltem. Ekkor alighanem elaludtam, mert amikor legközelebb felébredtem, reggel volt, és az ágyamban feküdtem.

HARMADIK FEJEZET

B

ármilyen elszánt volt is Nick, másnap nem tudott elmenni az iskolába. A fejét is alig bírta felemelni a párnáról, és még mindig fel-felszökött a láza. Én megtettem, amit ígértem, megszereztem a tanszerek listáját a tanárától, és vigyáztam Lindsey-re. A lány nagy bagolyszemébe könnyek szöktek, amikor megmondtam neki, hogy Nick nem tud jönni, úgyhogy leültem mellé, megnyugtattam, hogy Nick jól van, és amint lehet, újra jön iskolába. Lindsey egy szót sem szólt, csak a földet bámulta, mintha ott se lennék. Máskor tanítás után órákig tartott, míg hazaértem, mert folyton megálltam játszani vagy beszélgetni a többi gyerekkel, de aznap végigrohantam az utat. – Hogy van? – kérdeztem a Bírót. – Fájdalmai vannak, de rendbe jön. Elöntött a megkönnyebbülés. – Bemehetek hozzá? – Azt hiszem, igen. Gondolom, nem bánja, ha más társasága is akad, nemcsak én. Így hát az egész estét Nick szobájában töltöttem, elmeséltem neki, milyen volt az első tanítási nap és mi volt Lindsey-vel,

aztán megetettem, mert ha megmozdította a karját, levegő után kapkodott a fájdalomtól. Még a kölcsönadott könyveket is előszedtem, megkerestem, hol tartott, és felolvastam neki, míg el nem aludt. Egész éjszakára ott maradtam volna, ha meg nem jelenik a Bíró, és be nem küld a házba. Másnap reggel anyu megállított, amikor éppen hanyatthomlok rohantam a pajta felé, belökdösött a kocsiba, és elindultunk évi rendes tanszerbeszerző utunkra. A saját listám mellett Nickét is magammal vittem. Nem tudom, anyu észrevette-e, hogy a kosarunkban kissé több áru van, mint máskor, mindenesetre nem tiltakozott. Meglepetésemre aznap reggel második állomásunk a használtruha-üzlet volt. Anyu igen szakszerűen nézte át a kínálatot, farmert, ingeket, fehérneműt és cipőt válogatott. Minden darabon látszott, hogy használt, de kitűnő állapotban voltak. Még egy meleg téli dzsekit is vett. Amikor hazaértünk, levagdosta a ruhákról a címkét, szépen összehajtogatta őket, majd egyenesen a szemembe nézve a kezembe nyomta a kupacot. – Kitakarítottam a szekrényeket ma reggel, Alix, és megtaláltam Vern bácsi régi holmiját. Kivinnéd Mr. Bob szobájába, és betennéd a komódba, ha megkérlek? Azt hiszem, soha nem szerettem még annyira anyámat, mint abban a pillanatban. – Köszönöm – suttogtam, és szorosan átöleltem. Egy hétbe telt, míg Nick annyira rendbe jött, hogy fel tudott kelni. Ebben az egy hétben a sivár szobából otthonos kuckó lett. Előbb egy régi íróasztal jelent meg benne, aztán egy könyvespolc, amelyet gyorsan teleraktam könyvekkel. Azután egy rongyszőnyeg került a padlóra, az ablakot pedig új, kockás

függöny takarta. A Bíró szerint anyámon és a nagynénéimen kitört a takarítási láz, és mindent kipakoltak a padlásról. És mivel ő nem szeret kidobni semmit, aminek még hasznát lehet venni, bevitte a holmikat Nick szobájába. Kétlem, hogy Nick egy pillanatig is elhitte ezt a mesét, de nem szólt, én pedig egy idő után már nem is számoltam, hányszor láttam, hogy csodálkozó arccal simogatja a könyveket vagy a ruhákat. Azelőtt soha senki nem volt kedves hozzá, kivéve talán Lindsey-t, és nem igazán tudta, hogyan fogadja a dolgot. Frank Anderson nem jelentkezett, mialatt Nick lábadozott, és azt hiszem, többé nem verte meg a fiát, de Nick megtartotta a Bírónak tett ígéretét. A pajtabeli szoba egyértelműen az övé lett. A következő tíz évben számtalanszor előfordult, hogy amikor éjszaka kinéztem, fényt láttam az ablakban, és tudtam, hogy Nick ott van, biztonságban van. Olykor, ha nem volt túl késő, kilopóztam, és beszélgettünk, vagy együtt olvastunk. És végre feltehettem Nicknek a gyerekekkel kapcsolatos kérdésemet. Egy pénteki napon történt, késő este, nagyjából két héttel azután, hogy Nick újra iskolába ment. Láttam a fényt a szobája ablakában, felkaptam a könyvet, amit éppen olvastam (A Dűne volt az), és lementem hozzá. Bár az iskolánkba mindenféle korú gyerek járt, óvodástól a középiskolásig, napközben ritkán volt alkalmam beszélni vele. Szünetben ott állt Lindsey mögött karba font kézzel, és dühösen meredt rá mindenkire, aki túl közel merészkedett. Engem odaengedett ugyan, de ha mások is voltak körülöttünk, nem volt valami beszédes. Egy biccentéssel üdvözölt, azután folytatta az őrködést. Azon az estén a falnak támaszkodva, törökülésben ültünk az ágyán, a vállunk barátian összeért olvasás közben. Nick már

átrágta magát A Gyűrűk ura-trilógián, és ekkor éppen az Amber krónikái-t olvasta. Egy ismeretlen szó alá tettem az ujjam, és felnéztem. – Mi az az ágyas? Talán még nem említettem, hogy anyám nagyon szigorúan ellenőrizte az olvasmányaimat, úgyhogy bár kiválóan tudtam olvasni, a túlzásba vitt gondoskodás miatt hihetetlenül naiv voltam. Azt gyanítom, anyám azért terelte az érdeklődésemet a sci-fi felé, mert abban volt a legkevesebb szexuális természetű utalás. A Dűné-ről nem tudott. Akkor csúsztattam a kosaramba a könyvet, amikor legutóbb a Bíró bevitt a városba, ő pedig már annyira hozzászokott a könyvéhségemhez, hogy sosem foglalkozott vele, mit olvasok. A kérdésem hallatán Nick felpillantott a könyvéből. – Azt hiszem, az a nő, aki olyan, mint egy feleség, de igazából nincs férjnél. Aha! Lehet, hogy véletlenül belebotlottam a válaszba, amely megmagyarázza Liz Swanner hat gyerekét? – És az ágyasoknak születhet gyerekük? – Persze. Ez lesz az, gondoltam, de mielőtt beszámoltam volna a hírről Jenná-nak, meg akartam bizonyosodni róla, hogy jól értettem a dolgot. – Liz Swanner is ágyas? Nick szeme résnyire szűkült. – Nem. A csudába! Pedig olyan biztos voltam benne. – Hát akkor honnan van hat gyereke? Jenna azt mondja, egy nőnek csak akkor lehet gyereke, ha férjnél van. – Jenna téved.

Halvány rémület fogott el. Ha nem kell férjnél lenni, az azt jelenti, hogy minden nőnemű lénynek születhet gyereke. Nekem is. Márpedig én még egész biztosan nem állok készen rá, hogy anya legyek. Amikor ezt elmondtam Nicknek, megrázta a fejét. – Egyedül nem lehet gyereked. Ahhoz egy férfi meg egy nő kell. Különben is még kicsi vagy ahhoz, hogy gyereked legyen. Ez kezdett érdekes lenni. – Mikor leszek elég nagy hozzá? – Azt hiszem, ez mindenkinél más. Ha eljön az ideje, úgyis tudni fogod. – Hogyan? Mély sóhaj tört ki belőle. – Tudni fogod, és kész. – Te már elég nagy vagy hozzá? Kissé elvörösödött. – A fiúk mások, mint a lányok. Hát, ennyit még én is tudtam. Eleget forgolódtam gyerekeiket tisztába tevő anyák körül, hogy megállapítsam, a fiúk felszerelése nem olyan, mint az enyém. Miután először láttam közelről fiúcsecsemőt, még meg is néztem magamat, nem rejtőzik-e odalent valami meglepetés. – De elég nagy vagy hozzá? – Nem számít. Én egyetlen nőnek sem csinálok gyereket. – Úgy érted, hogy soha nem akarsz gyereket? – Nem erről van szó. – Elbizonytalanodott, a szoba túlsó sarkába bámult. – A gyerekeknek jobb, ha két szülőjük van, akik házasok, és szeretik őket. Nekem csak akkor lesz gyerekem, ha házasságban élek az anyjával, ilyen pedig valószínűleg nem lesz. – De miért? Nick vállat vont.

– Azért, mert Frank Anderson fia vagyok, és egy roncstelepen élek. Ki akarna hozzám jönni feleségül? – Én hozzád mennék – közöltem határozottan. – És akkor mindkettőnknek lehetnének gyerekei. Nick elvigyorodott, a gödröcskék felragyogtak az arcán. – Igen, azt elhiszem. De szerintem nem kéne hirdetned, hogy feleségül akarsz jönni hozzám. Még félreértik az emberek. – Átkarolta a vállam, és finoman megrázott. – És most fogd be a szád és olvass! Épp egy izgalmas résznél tartok. Boldogan bújtam hozzá, örültem, hogy elrendeződött a jövőnk. Azzal kapcsolatban, hogy honnan jönnek a gyerekek, még mindig akadt egy-két fehér folt az ismereteimben, de tudtam, hogy majd együtt kiderítjük. Ha Liz Swannernek hatszor is sikerült, nem lehet olyan nehéz! Persze, nem nagyon törődtem Nick figyelmeztetésével, hogy ne hirdessem a házassági terveimet. Alig egy héttel ezután a konyhaasztalnál ülve írtam a leckémet, miközben anyu és a nagynénéim főztek. Nick az elmúlt hétvége óta nem használta a szobáját, ezért folyton felugráltam, és a hátsó ajtót lestem, hátha felbukkan. De miután nyomát sem láttam, nagy sóhaj kíséretében foglaltam el újra a székemet. – Alix, tönkreteszed azt a széket, ha nem maradsz nyugton – szólt rám anyu. – Azt a fiút lesi – mondta ki Darla néni azt, ami nyilvánvaló volt. – Amúgy is túl sok időt tölt vele kettesben abban a szobában. Egy kicsit sem aggódsz miatta, Ellie? – Miért kellene aggódnom? – Anyu megkavargatta a bablevest a tűzhelyen, aztán kinyitotta a sütőajtót, hogy megnézze,

megsült-e már a kukoricakenyér. – Nincs más gyerek a családban, akivel Alix játszhatna. Szerintem Nick olyan neki, mintha a bátyja lenne. – Nem, nem olyan – tiltakoztam őszintén. – Hozzámegyek feleségül, és gyerekeink lesznek. Mindhárom nő abbahagyta, amit éppen csinált, és rám bámult. Darla néni a szívére szorította a kezét, elvörösödött az arca, és hápogni kezdett. Jane néni szólalt meg elsőként. – Kinek az ötlete volt ez, Alix? – Az enyém. – És hogyan merült fel a téma? – Anyu arca majdnem olyan vörös volt, mint Darla nénié. – Megkérdeztem tőle, mi az az ágyas. Anyu leroskadt egy székre az asztal túlsó oldalán. – Azt hiszem, jobb lesz, ha elmondod az egészet. Az elejétől kezdve. Nagyszerű memóriám van. Szóról szóra elismételtem a beszélgetést. Anyu egész jól fogadta, kivéve a Liz Swannerrel kapcsolatos részleteket, amelyektől Darla nénit megszégyenítő hápogásba kezdett. Amikor a történet végére értem, vékony vonallá préselődött a szája. – Látni akarom azt a könyvet. – Rendben. – Már úgyis kiolvastam. Miközben kimentem a szobából, hallottam, hogy anyu azt mondja Darla néninek: – Legalább Nick úriemberként viselkedett. Túl kíváncsi ez a lány. Szerettem volna megállni és fülelni, mit mondanak még, de sejtettem, hogy Jane néni ellenőrzi, nem hallgatózom-e. Úgyhogy feltrappoltam, fogtam a könyvet, és visszatrappoltam a

földszintre. Mindig azt gondoltam, a kíváncsiság jó dolog. Hogyan tanulhatnék, ha nem kérdezek? De úgy látszik, anyu legalább nem Nicket hibáztatja. Anyám elvette tőlem a könyvet, és belelapozott, elolvasott egykét bekezdést, aztán a homlokát ráncolva, döbbenten nézett rám. – Alix, te megértetted ezt a történetet? – Persze. Nagyon tetszett. Különösen az óriás homokférgekről szóló részek. Anyu a fejét rázta, aztán megdörzsölte az arcát. – Talán mégis Mr. Vidersnek volt igaza, és hagynom kellett volna, hogy egy osztállyal feljebb tegyenek – suttogta. Ez újdonság volt számomra. Mr. Viders volt az iskolaigazgató. Fogalmam sem volt róla, hogy beszélt anyámmal, arról pedig még kevésbé, hogy egy osztállyal feljebb akart tenni. Nem töltött el lelkesedéssel a gondolat. Hagyjam ott Jennát meg az összes barátnőmet? Ha nem muszáj, inkább nem. – Nem akarok feljebb kerülni, anyu. Szeretem az osztályomat. Mrs. Wade-nél jobb tanárom sosem volt. Olyan kedves, és okos is. Minden kérdésemre válaszol, és sosem mondja, hogy maradjak csöndben. Anyám éles pillantást vetett rám. – Más tanáraid ezt mondták? – Előfordult. Sóhajtott egyet. – Rendben, maradhatsz Mrs. Wade osztályában. De mostantól, Alix, látni akarom a könyveidet, mielőtt elolvasnád őket, és ha bármi kérdésed van azzal kapcsolatban, amit olvasol, nekem tedd fel! – Értettem.

– Ami pedig azt illeti, hogy feleségül mész Nickhez… – kezdte, majd elhallgatott. – Még csak nyolcéves vagy. Százszor is meggondolod magad, mire annyi idős leszel, hogy férjhez mehetsz. Nem lenne szép dolog reményt kelteni Nickben, aztán csalódást okozni neki, nem igaz? – De igen. Anyu cseles tudott lenni, ha akart, de ezúttal nem vált be a taktikája. Tudtam, hogy sosem fogom meggondolni magam, mindig is Nickhez akarok feleségül menni. De úgy döntöttem, mostantól megfogadom Nick tanácsát, és ezt az apró részletet megtartom magamnak. Abban az első évben szép lassan kialakult a dolgok rendje. Nick a szobájában töltötte a hétvégéket, és néha hétköznap is eljött, amikor Frank kirúgott a hámból. Eleinte nem volt hajlandó belépni a házba, de végül rávettem, hogy egyen velünk. Anyám és a nénikéim úgy ugrálták körbe, hogy az már zavarba ejtő volt. Tudtam, hogy kellemetlenül érzi magát, amiért a figyelem középpontjába került. Nick nem volt társas lény. Hogy a maga akaratából-e, vagy a kemény leckék miatt, amelyeket az élettől kapott, nem tudom, de magányos farkas volt, egyedül kívánt boldogulni a világban. Hosszú beszélgetést folytattam anyámmal, és amikor Nick legközelebb asztalhoz ült velünk, ugyanúgy bántak vele, mint bármelyik családtaggal. Mindketten megkönnyebbültünk. Egyszer arról kérdeztem, milyen a szobája a roncstelep végében álló lakókocsiban. – Nekem nincs szobám. – A kezében tartott kártyalapok kötötték le a figyelmét. Előző este tanítottam meg römizni, és eltökélte, hogy ezúttal megver.

– Hol alszol? – Végignéztem a lapjaimat, aztán dobtam egy hetest. Szerettem volna képet kapni róla, mit csinál, amikor nincs velem, de még sosem láttam belülről lakókocsit. Nick lecsapott a hetesre, majd diadalmasan terítette szét a lapjait a takarón. – A heverőn alszom. Nyertem! Összeszámolta a lapjainkat, aztán felírta az eredményt a mellette lévő jegyzetfüzetbe, ahol már jó néhány szám sorakozott szép rendben. Már észrevettem, hogy Nick igazi matekzseni. Akármilyen hosszú számok összeszorzására kérte az ember, úgy köpte a választ, mintha a semmiből ott termett volna előtte. Még csak papírra sem volt szüksége hozzá. Eléggé irigyeltem ezt a képességét. Mindig is jó tanuló voltam, méghozzá különösebb erőfeszítések nélkül, a matek volt az egyetlen tárgy, amiből meg kellett dolgoznom a jó jegyekért. – Nem félsz a lakókocsiban, amikor vihar van? Mifelénk időnként szörnyű viharok tombolnak. Tavasszal gyakran két-három vagy még több tornádó is lecsap a városunkra. Majdnem mindenkinek van óvóhelye, akinek pedig nincs, lelkifurdalás nélkül átszalad a szomszédba, amikor kezd elfajulni a helyzet. Egy emlékezetes évben a forgószél kicsavarta a szín mögött álló hatalmas szikomorfát, a csirkéket pedig egyszerűen kiszippantotta az óljukból, miközben a deszkák mind épen maradtak. A tollak három kilométeres körben szóródtak szét, de egyetlen csirkét sem találtunk meg, se tollasan, se tollatlanul. – Megszokja az ember. – Nick megkeverte a lapokat, aztán osztott. – Én nem hiszem, hogy megszoknám. – Ha nagyon rosszra fordul a helyzet, átmegyünk

Swannerékhez. Nekik van egy vermük, de az igazából csak egy földbe vájt, sáros gödör. Én jobban szeretek kint maradni. A gondolat, hogy Frank Anderson egy gödörben kuporog Swannerékkel, egy másik képet juttatott eszembe. – Apád fizet Liz Swannernek, hogy „azt” csinálja vele? Nick felkapta a fejét, és rám meredt. – Ezt meg hol hallottad? – A gyerekektől a suliban. – Nem akartam megint belekeverni Jennát. Ha más nem is, a barátság mindig is fontos volt nekem. – Jobb lenne, ha az emberek a maguk dolgával törődnének. Egyébként meg azt sem tudod, mit jelent. – Miért, mit jelent? – kérdeztem reménykedve. – Semmit. Nem fogok erről beszélni veled. – Lenézett a lapjaira. – Most dühös vagy rám? – Nem. Lehet, hogy nem volt dühös, de felzaklattam. A szeme sötétszürke lett, és megfeszült a teste. – Csak azért kérdeztem, mert azt gondoltam, jól jönne neki a pénz. Nick nem felelt. – Ne haragudj! Felsóhajtott, és rám emelte a tekintetét. – Nem a te hibád. Csak nem akarok beszélni róla, oké? – Oké. Évekbe telt, míg rájöttem, hogy azért jött zavarba, mert gyűlölte látni, amikor az apja berángatta Liz Swannert a hálószobába, az asszony pedig fáradt beletörődéssel engedelmeskedett. És még ennél is rosszabb volt, hogy hallgatnia kellett a hálószobából kiszűrődő hangokat, és tudta, hogy a többi

gyerek is hallja. Ha Lindsey nem lett volna, Nick be sem teszi oda a lábát. Nem Liz volt az egyetlen nő, akit Frank használt, csak ő volt a legközelebb. Nick egyszer azt mondta nekem, hogy az apja teljesen rendjén valónak tartja, ha hazavisz valami olcsó prostit, akit az út mellett szedett fel, és lefekszik vele, tudván, hogy Nick mindent lát, mert a lakókocsiban nem volt ajtaja a hálószobának. Amikor Nick már nagyobb volt, abban a pillanatban lelépett, ha az apja nővel állított haza. Néha az egész éjszakát a hideg bádogbarakkban töltötte, amelyet a roncstelep irodájaként használtak. Így hát Nick hamarabb ismerte meg az élet dolgait, mint a legtöbb gyerek, ráadásul különösen visszataszító módon, ez pedig rányomta a bélyegét a kamaszkorára. Míg más fiúk az idejük kilencvenöt százalékát azzal töltötték, hogy megpróbálták az ágyukba csábítani a lányokat, Nick úgy kerülte őket, mint a pestist, és ez valódi szakadást idézett elő a barátságunkban, amikor elértem a serdülőkort. De a tudatlanság áldás, és én egyelőre még boldog voltam. Főleg miután felfedeztem, hogy miközben én Nick megmentésére tettem fel az életemet, ő leghűségesebb őrzőmmé és védelmezőmmé nevezte ki magát. Az eset, amelyből ez világosan kiderült számomra, közvetlenül karácsony előtt történt. A morganville-i iskola negyedik osztályának nem jutott olyan luxus, hogy mindenkinek külön padja lett volna. Hosszú asztaloknál ültünk négyesével, ketten az egyik oldalon, ketten a másikon. Szerencsétlenségemre pont Mooney Orrt ültették mellém. Mooney volt az osztály réme. A srác már kétszer bukott, mire a mi osztályunkba került. Kövér volt, izzadós és hangos, és minden gyerek félt tőle. Nem ok nélkül. Ha valami kellett neki,

elvette, és jaj volt annak a gyereknek, aki megpróbálta leállítani. De a ravaszság sem hiányzott Mooney-ból. Ha felnőtt volt a közelben, soha nem verekedett, inkább kelepcébe csalta a prédáját, amikor az nem vigyázott, mert tudta, hogy úgyis az ő szava áll majd szemben az áldozatéval, ha az illető botor módon árulkodni akarna. Kész kínszenvedés volt mellette ülni. Mindig több ceruzát hordtam magamnál, mert tudtam, hogy Mooney úgyis elveszi azt, amelyiket használom. És még szerencsésnek mondhattam magam, amiért mindaddig csak a ceruzáimat vette el. Legalábbis így volt ez a félév végi dolgozatok előtti hétig. Azon a hétfőn rossz idő volt, ezért a tornateremben töltöttük a szünetet. A lelátón ültem, pihentem, néztem, ahogy Jenna fogócskázik Hugh-val, amikor Mooney odaállt elém. – Jövő héten rólad másolok, amikor dolgozatot írunk – jelentette ki. – Ha nem engeded, szétverem a fejed. Ezzel ott is hagyott, abban a meggyőződésben, hogy teljesítem a követelését. Csalás? Csalásra akar rávenni? A Bíró kitagad. Soha többé nem tudok a nagyapám szemébe nézni. Semmiképpen nem engedhettem, hogy Mooney rólam másoljon, még akkor sem, ha tudtam, hogy a dolgozatírás után kinyuvaszt. Inkább a halál, mint a becstelenség, ez volt a családunk jelszava. De ettől persze még nagyon féltem. A hét végére romokban hevert az életem. Nem bírtam enni, mert a gyomrom egészen összeszorult. Nem bírtam aludni, mert ha elaludtam, olyan rémálmaim voltak, hogy sikoltva ébredtem. Még olvasni sem tudtam, mert minden energiámmal a közeli végre készültem. Eszembe sem jutott, hogy segítséget kérjek valakitől. A Frenchek nem árulkodnak. Mooney az én gondom volt, nekem kellett megküzdenem vele egyedül. A családom tudta, hogy

valami nincs rendben, mert szokatlanul szótlan lettem, és csak turkáltam az ételben. Többször is megkérdezték, van-e valami bajom. Még Nicket is kerültem azon a pokoli héten, pedig láttam, hogy csodálkozva, összeráncolt homlokkal mered rám őrhelyéről, az iskola lépcsőjéről, Lindsey mögül. A dolgozatírás reggelén ragyogó, verő fényes napra virradtunk, bár kissé hűvös volt. Különösen heves öleléssel búcsúztam anyámtól. Csak remélni mertem, hogy nem fogja kisírni a szemét a temetésemen. Azzal elindultam a végzetem felé. Az iskolához érve kisebb csoda fogadott. Most először esett meg, hogy Nick otthagyta Lindsey-t, és elém toppant, mielőtt bementem volna. – Több mint egy hete hozzám se szóltál. Haragszol rám valamiért? – Nem. – Hevesen küzdöttem, hogy visszafojtsam a kikívánkozó könnyeket. Úgy vacogott a fogam, hogy alig bírtam megszólalni, és hányinger környékezett. – De valószínűleg jobb lesz, ha lemondasz arról, hogy feleségül vegyél. Miután ez a talányos kijelentés elhangzott, beszaladtam az épületbe, és otthagytam az értetlenül bámuló Nicket. Azonnal kezdődtek a gondok. Mooney fenyegetően meredt rám, amikor elfoglaltam a helyemet. Mrs. Wade kiosztotta az első feladatlapot. Nagyot nyeltem, felkaptam a ceruzámat, aztán bal karomat védelmemen a papír köré fontam, mielőtt hozzáfogtam volna a lap kitöltéséhez. Mooney lábszáron rúgott az asztal alatt. Jó erősen. – Húzd arrébb a karod! – sziszegte. – Nem. – A hangom remegett, de nem mozdultam. – Mooney, Alix, valami gond van? – Mrs. Wade éles pillantást

vetett ránk. – Nincs, tanárnő – felelte Mooney, mielőtt megszólalhattam volna. – Csak begörcsölt a lábam. A feladatlapja fölé hajolt, mintha szorgalmasan dolgozna, mint egy jó tanuló. De a szája sarkából odasúgta: – Ezt még megbánod, te kis kurva! A nap további részét köd borítja. Nem tudom, hogyan csináltam végig, még azt sem tudom, hogyan voltam képes kitölteni a feladatlapjaimat. Amikor vége lett a tanításnak, addig lézengtem az előcsarnokban, amíg csak lehetett. Egy idő után muszáj volt elindulnom, bár nem tudtam, mikor és hol ér a támadás, csak abban lehettem biztos, hogy bekövetkezik. Azt mindenesetre megfogadtam, hogy nem könnyíteni meg Mooney dolgát. Harcolni fogok az utolsó leheletemig. De Mooney elkövetett egy hibát. Az, hogy nem engedtem neki, láthatólag annyira feldühítette, hogy nem bírta kivárni, míg elhagyom az iskola területét. Még az épület előtti járdára se léptem ki, amikor valaki megragadta a copfomat, és a földre rántott. A könyveim szanaszét repültek, a levegő sipítva szaladt ki a tüdőmből. Nem volt semmi esélyem. Mielőtt sípoló tüdőm újabb lélegzetet vehetett volna, Mooney már rám feküdt, és sonka méretű ökleivel püfölni kezdett. Az első ütés a bal szememet érte. Csillagokat láttam. Egy másodpercre minden elsötétült, nem is éreztem a második ütést. Harmadik azonban nem volt, mert egyszerre ott termett Nick. Lerántotta rólam Mooney-t, és olyan elszántan esett neki, hogy nézni is félelmetes volt. Valaki felsikított. Tanárok közeledtek futva a szélrózsa minden irányából, megragadták a két fiút, és szétválasztották

őket. Nick még utána is küzdött, hogy közel férkőzhessen Mooney-hoz. Mrs. Wade hangját hallottam, ott térdelt mellettem, és azt kérdezte, megsérültem-e, de nem bírtam válaszolni. Minden figyelmemet Nick kötötte le. – Ha még egyszer hozzáérsz, megöllek – vicsorgott Mooneyra. Mooney, mint minden erőszakos fickó, mindjárt más hangnemre váltott, amikor nem ő adta, hanem ő kapta a verést. – Ők kezdték – nyafogta, miközben ügyelt rá, hogy Nick ne érhesse el. – Én nem csináltam semmit. – Vér ömlött az orrából. Nicken látszólag egy karcolás sem esett, de elszakadt az inge, és láttam, hogyan tapogatja a jobb oldalát. – Most rögtön fejezd be a hazudozást, Mooney Orr! – csattant fel Mrs. Wade. – Mindent láttam. Szégyelld magad! Képes vagy ráugrani egy ilyen kislányra, mint Alix? Mindhármunkat bevittek a rendelőbe, és odahívták a szüleinket. Nick nem mozdult mellőlem, védelmezően buzgólkodott körülöttem, míg Miss Sams, a nővér át nem küldte az ágy túlsó oldalára, hogy megvizsgálhassa a sérüléseimet. Lehorzsoltam a könyököm, felrepedt a szám, és fekete monokli díszelgett a szemem körül. Nick oldalán, a bordái fölött nagy zúzódás volt, és kisebesedtek a bütykei. Mooney-nak viszont kiesett két foga, és az orra is betört. Amikor Miss Sams arrébb lépett, hogy Mooney-t vegye kezelésbe, felnéztem Nickre az épen maradt szememmel. A könnyeim belefolytak a fülembe. Lehet, hogy a másik szememből is potyogtak a könnyek, de a jéggel teli zacskó, amit rátettek, egyelőre megfagyasztotta őket. – Megmentetted az életemet – zokogtam. Nick leguggolt mellém, és sután megveregette a vállamat.

– Hé, csak nem gondoltad, hogy ennyivel megúszhatod, hogy hozzám kelljen jönnöd feleségül? – Jaj, Nick! – Felültem, és átkaroltam Nicket. A jeges zacskó az ölembe esett, és az ajkamból újra szivárogni kezdett a vér, de nem érdekelt. – Azt hittem, meg fogok halni. Így talált ránk anyu, a Bíró és Mr. Viders. Én jó alaposan összekönnyeztem és összevéreztem Nicket, ő pedig próbált megnyugtatni, nem sok sikerrel. – Kislányom! – jajdult fel anyu, amikor meglátta az arcomat. Kirántott Nick karjából, és ringatni kezdett, úgyhogy most őt könnyeztem és véreztem össze, míg Mr. Viders a kezébe nem vette az irányítást. A Bíró csak megfeszítette az állkapcsát, és vasvillaszemek-kel nézett Mooney-ra. Elmondatták velem az egész történetet, hiába tiltakoztam. Nick-kel együtt az egekbe dicsértek minket – engem azért, mert a kegyetlen és rendkívüli körülmények ellenére megőriztem a becsületemet, őt pedig azért, mert a megmentésemre sietett. Mooney-t a fülénél fogva rángatta ki az anyja az épületből. Feltehetőleg orvoshoz mentek. Ettől kezdve Mooney egyedül ült a szamárpadban. Valószínűleg tanult az esetből, mert sosem háborgatott többé. Frank Anderson soha nem ment be az iskolába, és igazából ekkor sem számított senki a felbukkanására. Nick velünk jött haza, és miután anyu ágyba dugott, megengedte neki, hogy feljöjjön, és ott üljön mellettem. Ekkorra már annyira bedagadt a szemem, hogy ki sem tudtam nyitni. Nick gyengéden megérintette, és újra elöntötte a düh. – Szólnod kellett volna nekem! Soha többé nem engedem, hogy bárki is bántson, Alix, esküszöm. De nem csak fizikai bántalom létezik, vannak másféle sebek is,

amelyek mélyebbre hatolnak és nehezebben gyógyulnak, és önmagától még Nick sem védhetett meg.

NEGYEDIK FEJEZET

T

izenkét éves koromban a máskor teljesen kiegyensúlyozott anyám hebegve-habogva, meglehetősen zavarosan elmagyarázta, hogy nem a gólya hozza a gyereket, aztán a kezembe nyomott egy Nővé válás című könyvet, és faképnél hagyott. Akkorra persze már Jennával nagyjából tisztában voltunk az alapvető tudnivalókkal, hála néhány kutyának meg az iskolatársnőinktől felszedett pletykáknak. Miután anyu „felvilágosított”, a családom pár napig gondosan szemmel tartott, hátha helyrehozhatatlan trauma ért. A magam részéről úgy vélem, inkább anyámat érte trauma. Ahányszor csak ránéztem, mindig céklavörösre pirult. A szex szó tabunak számított a családunkban. Ha véletlenül mégis használni kellett, mindig betűzték, mintha azzal, hogy egyben kimondják, Isten féktelen haragját vonnák a fejünkre. Lehet, hogy a világ más részein beköszöntött a szabad szerelem korszaka, de Morganville-ben még mindig csak titokban, suttogva beszéltek azokról a lányokról, akik a boldogító igen nélkül estek teherbe. A városbeli nők a női felszabadítási mozgalomra is úgy tekintettek, mint valami roppant zavarba ejtő furcsaságra. Ők

mindig is társnak, nem rabszolgának tekintették magukat, az üvegplafonról pedig azt képzelték, olyasvalami, ami hajlamos betörni tornádó idején. Valamennyi asszonynak az volt a célja, hogy a lánya boldog házasságban éljen egy rendes emberrel, és népes gyereksereget neveljen fel. A karrier legfeljebb azt jelentette, hogy önkéntesként tevékenykedtek a könyvtárban vagy a kórházban, esetleg a helyi áruház kozmetikai részlegén dolgoztak minimálbérért. És miután körülöttem nemigen foglalkozott senki az ilyen dolgokkal, én se tettem. Legfőképpen a testem érdekelt. Jenna szokás szerint ebben is megelőzött, mert tizenkét éves korunkban jött meg neki először. Nekem még egy teljes évet kellett várnom erre, már kezdtem félni, hogy valami nem stimmel velem. Minden kis görcsre vagy szokatlan érzésre rohantam a fürdőszobába, és közben hol a szorongás kerekedett felül bennem, hol a remény. Az az év, amikor betöltöttem a tizenhármat, több szempontból is jelentőségteljes volt számomra. A testem végre változni kezdett, kemény, fájdalmas csomók keletkeztek a mellemben, és olyan helyeken nőtt rajtam szőr, ahol addig sosem. Anyu elvitt, hogy megvegyük az első melltartómat, és megjött a menstruációm is, amitől két hónapig nagy izgalomban voltam, aztán halálosan elegem lett belőle. A frizurámat is megváltoztattam: míg negyedikben két copfot hordtam, ötödikben lófarokba kötöttem a hajam, hatodikban befontam, kilencedikben pedig már kibontva hordtam. Anyut már nem anyunak szólítottam, hanem anyának, és a megszólítást általában a „jaj, ne már!” felkiáltás követte, ha akart tőlem valamit, amit én méltóságomon alulinak tartottam. Például hogy fodros ruhát viseljek a gondosan elszakított, kőmosott,

márkás farmer helyett. A fiúkat is ebben az évben fedeztem fel. Vagy talán inkább úgy kéne mondanom, hogy ők fedeztek fel engem. Addigra már tudtam, mit akarnak, és nem hittem a szép szavaknak, bár el kell ismernem, hízelgőnek találtam a kitüntető figyelmet, és a kacérkodás sem állt távol tőlem. Végül is déli voltam, és a déli nőket kacérkodásra nevelik. Másképp hogyan is tudnánk férjet fogni és egész szekérderéknyi gyereket nevelni? A keresztem az volt, hogy Nick szemlátomást mit sem vett észre a változásból, amelyen keresztülmentem. Még mindig ugyanúgy bánt velem, mint amikor nyolcéves voltam, sok humorral, fesztelen barátsággal. Én viszont nagyon is észrevettem, hogy ő miben változott. Tizenöt évesen már száznyolcvan centi magas volt. Hangja dús baritonná mélyült, és amikor meghallottam, bizseregni kezdett a gyomrom és hevesen vert a szívem. A teste továbbra is karcsú maradt, de olyan izmos lett, hogy akaratlanul is csodálattal néztem rá. És nem én voltam az egyetlen. Az még hagyján, hogy engem felfedeztek a fiúk, a lányok viszont Nickre vetették ki a hálójukat. Az a tény, hogy Frank Anderson fia, és afféle magányos farkas, csak fokozta az érdeklődésüket, egy csipetnyi veszéllyel fűszerezte a dolgot. Nem leendő férjként tekintettek rá, de a külseje miatt kívánatos zsákmánynak számított. Az utolsó iskolaévben kénytelen voltam végignézni, amint ott parádéznak körülötte a lépcsőn, a hajukat igazgatják, és csábos mosolyokat küldenek felé. Az ő arca rezzenetlen maradt, de láttam, hogy a tekintetével követi őket, és a legszívesebben csomókban téptem volna ki a hajukat. Furcsa, de Lindsey-re soha nem voltam féltékeny, pedig időközben ő is szépen

kigömbölyödött. Talán mert hozzászoktam, hogy együtt látom őket. Lindsey különben is olyan hallgatag volt, hogy egyszerűen meg is feledkeztem a létezéséről. Amikor a barátnőim órákig fecsegtek mindenféle dögös rocksztárokról, csak mosolyogtam, de nem vettem részt a társalgásban. Nekem csak egyetlen fiú kellett, és azokért a pillanatokért éltem, amikor kettesben lehettem vele. Ez ilyen egyszerű volt. Amikor Nickkel voltam, boldogság töltött el. Amikor nem voltam vele, nyugtalanság tört rám, rosszul éreztem magam a bőrömben. Mindenféle ürügyeket kerestem, hogy megérinthessem. A karjára tettem a kezemet, ártatlanul kisöpörtem egy hajtincset az arcából, összeért a lábunk, amikor egymás mellett ültünk. Ő nem tett semmit, amivel bátorított volna, csupán annyit, hogy önmaga volt. Nekem nem is kellett több. De a leghevesebb reakció, amit ki tudtam váltani belőle, az volt, hogy a homlokát értetlenül ráncolva meredt a velem flörtölő fiúkra, mint aki képtelen megérteni, mire ez a nagy felhajtás. Ez volt az az év, amikor Vern bácsikám egy zavaros válás fáradt, megviselt túlélőjeként hazaköltözött, és magával hozta az ikerfiait, Casey-t és Codyt. Mindössze két hét volt hátra a tanévből, amikor egyik délután arra mentem haza, hogy ez a három idegen ott ül a nappalinkban. Udvariasan rájuk mosolyogtam, amikor bemutattak nekik, és igyekeztem nem észrevenni, hogy újonnan talált, tizenhét éves unokatestvéreim úgy bámulnak rám, mintha hirtelen egy földönkívüli szállt volna le a kertben. Döbbent, kíváncsi, sóvár pillantással méregettek. Mindkét fiút a családunkban szokásos külső vonások jellemezték, férfi változatban. Sötét haj, kékeszöld szem, átlagos magasság. Északias beszédük mulatságosan csengett a fülemben,

éles volt és szaggatott, és egy kicsit megijesztett, hogy egyszerre ennyi hímnemű szállta meg alapvetően nők által uralt otthonunkat. De a családom odavolt az örömtől, hogy visszakapta őket. Még Darla nénit is lázba hozta, hogy a bácsikám végre észhez tért, és megszabadult „attól a nőtől”. Akkora volt a lárma, hogy megfájdult a fejem, és annyit mosolyogtam, hogy mire befejeztük a vacsorát, szinte begörcsöltek az arcizmaim. Az első adandó alkalommal kiosontam a hátsó ajtón a langyos tavaszi éjszakába. Meglepett, hogy fényt láttam a színben, mert aznap estére nem vártam Nicket. A Bíróval már rég befejezték a Chevy megreparálását. A kocsi a garázsban állt, bézs-téglavörös fényezését ponyva védte. A Bíró csak különleges alkalmakkor használta, például amikor elvitte Nicket az autóvezetői vizsgájára. Többen is kisebb vagyont kínáltak neki az autóért, de nem volt hajlandó eladni. Felvillanyozott, hogy láthatom Nicket. Megálltam a szín ajtajában, a pillantásom Nickről a viharvert Ford pickupra vándorolt, amely a Chevy egykori helyét foglalta el. Nick elvigyorodott, amikor meglátott. – Mit szólsz a verdámhoz? – Azt, hogy jobban járnál, ha felemelnéd, és alátennél egy másikat. A kocsi rettenetes állapotban volt, az egyik ajtaja hiányzott, a másik behorpadt. Egyenetlen szélű fémdarabok lógtak a sárhányóról. Képtelenség lett volna megmondani, milyen színű volt valaha. Most egyszerűen csak rozsdás volt. – Hol szedted ezt? – Odahajoltam Nick mellé, és belestem a motorháztető alá. Ügyeltem rá, hogy a karom hozzáérjen Nick karjához.

– Múlt héten hozta be valaki a roncstelepre. Nem olyan rémes ám, mint amilyennek látszik. A motor egész jó állapotban van, és a karosszériát is rendbe lehet hozni. A Bíró azt mondta, ha áthozom, segít a javításban. Szeretném, ha kész lenne, mire megkapom a jogsimat. – És akkor elviszel majd a Star-Vuba? A Star-Vu volt a helyi autós mozi. Hétvégéken elfoglalták a tinédzserek, mert azon kevés helyek egyike volt a városban, ahol randizni lehetett. – Naná, Pöttöm. – Játékosan végighúzta az ujját az orromon, aztán a ház felé pillantott, ahol éppen nevetés harsant. – Úgy hallom, buliznak. – Valami olyasmi. Vern bácsikám visszajött, és magával hozta a fiait. Ősszel kezdik a középiskola utolsó évét. Nick összevonta a szemöldökét. – Ideköltöznek hozzátok? Nem szerette maga körül a férfiakat, csak a Bíróval tett kivételt. Rájöttem, attól fél, hogy mostantól nem jöhet át olyan gyakran. Siettem megnyugtatni. – Nem. Vern bácsi állást kapott a Morgan-féle fűrésztelepen, és kibérelte Mrs. Thompson kis házát a város szélén. Csak addig maradnak itt, amíg be nem költözhetnek. Legfeljebb pár napig. – És te miért nem ünnepelsz velük? – Megint a motor fölé hajolt, és kivette a légszűrőt. – Megfájdult tőlük a fejem. – Nem szimpatikusak? Megvontam a vállam. – Pont ez a bajom. Nem ismerem őket eléggé ahhoz, hogy eldöntsem, de mindenki azt várja tőlem, hogy úgy viselkedjek velük, mintha száz éve ismerném őket. És a fiúk olyan furán

bámulnak. Nick felegyenesedett, átható tekintettel meredt rám. – Hogy érted azt, hogy furán? – Nem tudom, egyszerűen furán. Kellemetlenül érzem magam tőle. – Tartsd távol magad tőlük! – morogta. – Ne maradj egyedül velük! – Miért? – Lehet, hogy megnőttem, de a kíváncsiságom megmaradt. Nick elfordította a tekintetét, mielőtt felelt volna. – Mert ők fiúk, te meg lány vagy, és te magad mondtad, hogy nem ismered őket. Halleluja! Észrevette, hogy lány vagyok! Ezen örvendeztem, amikor hirtelen leesett, mit is mondott tulajdonképpen. Idegesen rágcsálni kezdtem az alsó ajkamat. – Ők az unokatestvéreim, Nick. Csak nem gondolod, hogy… szóval, hogy bántanának? Vagy igen? – Hallgass az ösztöneidre! Ha kellemetlen érzést keltenek benned, annak megvan az oka. Borzongás futott végig rajtam. Mi van, ha igaza van? Abban biztos voltam, hogy Nick az én érdekeimet tartja szem előtt, új rokonaimban viszont nem bíztam túlságosan. – Oké. Hirtelen hangok hallatszottak odakintről. Mindketten felkaptuk a fejünket. Az unokatesóim megtorpantak, mindkettejük arcán ugyanolyan meglepett kifejezés jelent meg, amikor meglátták Nicket. A fiúk óvatosan méregették egymást, miközben hebegve bemutattam őket egymásnak. Bár Nick két évvel fiatalabb volt Casey-nél és Codynál, csaknem tíz centivel magasabbra nőtt

náluk, és nem úgy festett, mint akivel érdemes összeveszni. Hihetetlenül örültem neki, hogy ott van. – Alix a barátnőd? – tette fel a kérdést Casey. A két iker úgy hasonlított egymásra, mint két tojás, de észrevettem, hogy Caseynek van egy kis sebhelye a szemhéján, míg Codynak nincs. Nick habozott, aztán rám nézett. – Így is mondhatjuk. Alig tudtam megállni, hogy ne bámuljak rá tátott szájjal. Úristen, bárcsak volna egy magnó a zsebemben, mert holnap már magam sem fogom elhinni, hogy ezt hallottam! Nick félmosolyt villantott rám, aztán ismét Casey felé fordult. – Talán nem tetszik? Casey feltartotta a kezét. – Le ne szedd már a fejem! A tied lehet szőröstül-bőröstül. A két iker ezután már nem sokáig időzött ott. Mihelyt biztos voltam benne, hogy elmentek, Nickhez fordultam. – Hazudtál. – Terpeszben álltam, csípőre tett kézzel. Végigmért, aztán legnagyobb megdöbbenésemre elpirult. – Nem egészen. – Azt mondtad nekik, hogy a barátnőd vagyok. A tekintete szinte akaratlanul ismét végigvándorolt a testemen, mintha igazából most látna először. – Hát, végül is nő vagy, és barátok vagyunk. – Megköszörülte a torkát. – Egyébként helyesek voltak a megérzéseid velük kapcsolatban. Most, hogy azt hiszik, jársz valakivel, békén fognak hagyni. – Értem. – Ettől mindjárt lelohadt a lelkesedésem. A csalódás mintha űrt vájt volna a mellkasomba. Nick felkapott egy villáskulcsot, és tovább matatott a motoron. – Fiatal vagy még ahhoz, hogy komolyan járj valakivel –

motyogta. Megmerevedtem. – Ha elég idős vagyok ahhoz, hogy gyerekem legyen, akkor ahhoz is bőven elég idős vagyok, hogy együtt járjak valakivel – csattantam fel. – És mihelyt eldöntőm, ki lesz az, tudatom veled, hogy ne kelljen többé hazudnod az embereknek. A villáskulcs döbbenten koppant a motoron, de nem vártam meg, hogy Nick mit válaszol az iménti kijelentésemre. Visszarohantam a házba, fel a lépcsőn, be a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Két nap is eltelt, mire ismét szóra méltattam Nicket, vagy egyáltalán tudomást vettem róla, de észrevettem, hogy több figyelmet szentel a körülöttem rajzó fiúknak, és már nem ráncolja a homlokát. Hanem egyenesen fenyegető tekintettel méregeti őket. De az igazi gondok csak egy hónappal a tanév vége után kezdődtek. Kivételesen egyedül voltam otthon. Ilyesmi nem túl gyakran esett meg egy olyan családban, mint az enyém. A Bíró valami gyűlésre ment, Darla néni a gyermekotthonban volt, anya meg Jane néni pedig a bevásárlást intézték, amit én utáltam, és ha csak lehetett, igyekeztem megúszni. Végeztem az otthoni teendőimmel, aztán olvastam egy darabig, de olyan nyugtalanság vibrált bennem, hogy nem bírtam ülve maradni. Kivettem a hűtőből egy üdítőt, kimentem, és felültem a hintámra. Az évek során többször is kicseréltük az ülését, és rég kinőttem, de nem tudtam rászánni magam, hogy megszabaduljak tőle. Odakint pokoli volt a hőség, és olyan párás a levegő, hogy úgy éreztem, mintha víz alatt próbálnék lélegezni. Szellő sem rezzentette meg a fa leveleit a fejem fölött, és kivételesen a rigók sem csatáztak egymással a fészkekért. Egyszerre feltűnt, hogy

néma csönd van körülöttem. A délnyugatról közeledő, sűrű, fekete felhők sorára emeltem a tekintetemet. Soha nem féltem a vihartól, de ha az ember olyan helyen él, ahol gyakoriak a tornádók, megtanulja tisztelni őket. Mint ahogy korán megtanulja azt is, hogyan ismerheti fel az előjeleket. A mostani vihar pedig komolynak ígérkezett. Talán okosabb lenne bekapcsolni a tévét, és megnézni, nem tettek-e közzé figyelmeztetést a helyi adón. Mielőtt a gondolatot cselekvésre válthattam volna, Nick vonta magára a figyelmemet. Éppen kilépett az erdőből a pajta mögött, és felém tartott. Időnként megállt, felnézett az égre. Elé mentem, az udvar sarkában találkoztunk. Mindketten az eget bámultuk, mint két öreg gazda, akik a termésért aggódnak. – Mit gondolsz? – kérdeztem. Körülöttünk beteges zöld lett minden, és feltámadt a szél. – Nem fest jól. Hol a családod? Neonlila villám hasította ketté az eget. Egyre idegesebb lettem. – Elmentek. Kezdek aggódni, Nick. – Gyere, menjünk le az óvóhelyre! – A hátamra tette a kezét, és a földbe vájt, kibetonozott üreg felé vezetett. – De mi lesz, ha nem érnek haza időben? – Úgysem tehetünk semmit. Ők pedig nem akarnák, hogy veszélybe kerülj. – Felemelte az óvóhelyet elzáró fémlapot, letette a földre, aztán elindult lefelé a lépcsőn. Gyufasercenés hallatszott, aztán a viharlámpa gyenge fénye töltötte be az óvóhelyet. Nick ekkor visszajött hozzám. Ott álltunk és néztük, ahogy a felhők rohannak, egymásba torlódnak az égen. A szél süvíteni kezdett, olyan erősen, hogy kis híján levert a lábamról, és közben megállás nélkül, mély, fenyegető hangon, dühösen mennydörgött. Épp az első

esőcseppeket töröltem le a karomról, amikor megláttam, hogy a keskeny csóva tölcsér formát ölt, és a föld felé közelít. – Úristen! – suttogtam. Nick felkapta a fejét. A következő pillanatban már a derekamon volt a keze, és lefelé rángatott a lépcsőn. Az óvóhely ajtaja nagy csattanással becsukódott fölöttünk, és Nick sietve helyére lökte a reteszt. – A sarokba! Gyorsan! Gyerekkorunkban mindketten rengeteg olyan történetet hallottunk, hogy a forgószél által felkapott deszkák átütötték az óvóhely betonfalát, úgyhogy automatikusan engedelmeskedtem. Nick leguggolt mellém, és védelmezően átkarolt. Már számtalanszor megfogadtam, hogy ha egyszer egy vihar után tévéinterjút készítenek velem, nem fogom azt mondani, amit mindenki szokott, vagyis hogy „olyan hangja volt, mintha egy tehervonat robogott volna keresztül a házon”. De most már tudtam, miért mondják. Nem is lehetett volna másképp leírni ezt a hangot. Ilyet még sosem hallottam. Olyan volt, mintha örökké tartana, sőt minden másodperccel egyre hangosabb lett. Amikor az óvóhely ajtaja is csapkodni és táncolni kezdett a keretében, felsikoltottam, és teljes erőmből Nickhez tapadtam. Olyan erősen szorított, hogy ha nem rettegtem volna annyira, aggódnom kellett volna a bordáim épségéért. – Minden rendben – súgta a fülembe. – Nem lesz semmi baj. Mindjárt vége. – De éreztem, hogy ő is remeg. A fémajtó abbahagyta a táncot, visszazökkent a helyére, és a zaj elhalt a messzeségben. Felemeltem a fejem, és Nickre néztem. Alig tudtam elhinni, hogy véget ért a rémálom, és mi még mindig élünk. Nick végighúzta a hüvelykujját könnyektől nedves arcomon.

– Minden rendben – suttogta újra. Szürke szeme valahogy furcsán csillogott, de nem tudtam, hogy meg fog csókolni, amíg az ajka az ajkamhoz nem ért. Még soha nem csókolt meg senki, és úgy gondoltam, Nick sem csókolt meg még senkit. Eleinte tétova, ügyetlen volt a csók, mohó, de gyengéd. Spontán reakció volt ez az imént átélt veszedelemre, és bár mindketten tapasztalatlanok voltunk, az ösztönök segítettek. A karom Nick nyaka köré fonódott, és amikor megéreztem a nyelve érintését az ajkamon, eszembe se jutott, hogy ellenálljak. Hiszen ez Nick. Az én Nickem. Mély nyögés tört ki belőle, amikor viszonoztam a csókot, és a keze végigsimított a hátamon, becsúszott a blúzom alá. Nem tudom, meddig tartott. Talán órákig, nekem mégsem volt elég. De Nick hirtelen mozdulatlanná dermedt. – Nem. A szó olyan fájdalmasan szakadt fel a torkából, amilyet még egyetlen hasonló korú fiútól sem hallottam, és egyszerre egyedül találtam magam a hideg, nyirkos padlón. Az érzékeimet igencsak felzaklatta, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi különböző érzelmet éltem át. Zavarodottan tápászkodtam fel. – Nick! Nem jött válasz. Nick elkeseredetten küzdött az ajtó zárjával. Amikor végre sikerült kinyitnia, kirohant. Mire kimásztam, már eltűnt az erdőben. Otthagyott egyedül, márpedig az a Nick, akit ismertem, ilyen körülmények között sohasem tette volna ezt. Feldúltan, szorongva néztem körül. Remegett a lábam, és újra elfogott a félelem. A ház még állt, de az ablakok betörtek. A hiányzó zsindelyek helyén a puszta gerendák látszottak. Az udvart törmelék terítette be; a letört ágakat, köveket, a pajta

elülső faláról letépett deszkákat egész levélszőnyeg borította. Az a fa is eltűnt, amelyről a hintám lógott, kicsavart törzsének maradványai egy hatalmas, tátongó gödör mellett hevertek, a gyökerei olyanok voltak, mint egy sírból kiásott csontváz karjai. Az eső már csak könnyű permetként szitált, nyugaton a nap sugarai lassan áttörtek a felhők között. A döbbenettől dermedten álltam, amikor anyu kocsija két keréken kanyarodott rá a felhajtóra, aztán a Bíró furgonja, majd Darla néni szedánja követte. Mind odarohantak hozzám, ölelgettek, dédelgettek, aztán megkezdődött a szomszédolás, és mindenki ment felmérni a károkat. Az volt az általános vélemény, hogy szerencsénk volt, amiért a tornádó nem érte el a talajt. Csak a levegőben időzött el a farm fölött, mielőtt visszaszívódott volna a felhőkbe. Valaki észrevette, hogy reszketek, úgyhogy hoztak egy plédet, és a vállamra terítették. Bobby Donovan, a közvetlen szomszédunk, aki építési vállalkozó volt, az elsők között ért oda. Máris a helyreállítás költségeit számolgatta, közben időnként rövid tanácskozást folytatott Pete Townsenddel, a biztosítási ügynökünkkel, majd amikor egyetértésre jutottak az összeget illetően, Pete kiállított egy csekket a Bírónak. Abban maradtak, hogy másnap reggel már meg is kezdik a munkálatokat. De a lelkemben tátongó űrt semmiféle munkálattal nem lehetett betömni. Valami nagyon megrázhatta Nicket, ha így faképnél hagyott, és féltem, mit fog mondani, amikor legközelebb találkozunk. Nem tudtam, hogy két hét telik el, míg újra beteszi a lábát a farmra, és amikor végre eljön, akkor is levegőnek néz. Mintha megszűntem volna létezni számára. Soha életemben semmi nem okozott még ekkora fájdalmat nekem. A júniust minden idők legforróbb júliusa követte. A házban

kicserélték az ablakokat, újrazsindelyezték a tetőt, és az ázott szőnyegek helyére is újak kerültek. Az ámbrafa helyén lévő gödröt betömték, elsimították a földet, és a fű lassanként benőtte a sebhelyet. A Bíró még egy új hintát is felszerelt nekem egy másik fára, de az már nem volt ugyanolyan, és csak azért ültem rá néha, hogy a Bíró ne sértődjön meg. Nick újra birtokba vette a pajtabeli szobáját, de mindig megvárta, míg kialudt a fény a házban, csak akkor jelent meg. Amikor először kisurrantam, hogy beszéljek vele, zárva találtam az ajtót, és hiába szólongattam Nicket, nem felelt. Ez után a fájdalmas eset után kezdtem naplót írni. Valahol a lelkem mélyén úgy éreztem, ha az egészet papírra vetem, talán rájövök, hol hibáztam, helyrehozom a dolgot, és akkor Nick megint szóba áll velem. De akkor sem jutottam közelebb a megfejtéshez, amikor már félig betelt a bőrkötésű könyv. Rémesen éreztem magam. Az egész világom a feje tetejére állt, és egy nagy darabot egyszerűen kitéptek belőle. A fülem mögé simítottam a hajam, és lehangoltan, könnyes szemmel bámultam a konyhaasztalon fekvő naplóra. – Hoztam abból a süteményből, amit úgy szeretsz – mondta anyám. Ebéd után mosogatott éppen, a kezét belepte a hab. – Nem vagyok éhes. – Mostanában sosem vagy éhes. Ha nem eszel, elfogy az erőd, és elpatkolsz. Nem feleltem. Magamon éreztem anyám kutató pillantását. – Összevesztetek Nickkel? – Nem. – Akkor mi folyik itt? Újabban sosem jön át hozzánk, te meg úgy viselkedsz, mintha valaki belerúgott volna a kedvenc macskádba.

– Nem tudom, anyu. Miért nem kérdezed meg Nicket? – És csak remélni tudtam, hogy ha kihúz belőle valami választ, megosztja velem. Épp időben pillantottam ki a hátsó ajtón ahhoz, hogy lássam, amint Nick eltűnik a színben. Minden porcikámat feszítette a vágy, hogy odamenjek hozzá, rávegyem, hogy beszéljen velem, de tudtam, hogy amint meglátna, eltűnne. Ez idő tájt csak akkor tűrte el a jelenlétemet a színben, ha a Bíró is ott volt, de még akkor is levegőnek nézett. – Felmegyek a szobámba. – Becsuktam a naplót, és felmásztam az emeletre. Elhatároztam, hogy nem sírok többet, mert azzal csak kínvallatásra késztetném anyámat, márpedig nincs semmi, amit mondhatnék neki. És ez így ment egész nyáron. Rosszabb volt, mint negyedikben az az egy hét a félév vége előtt. Akkor legalább tudtam, hogy amikor Mooney kicsinál, vége lesz a hétnek. Most viszont nem volt semmi reményem. Nick gyűlölt, és nem adta semmi jelét, hogy a közeljövőben megváltoznának az érzései. Már csaknem megkezdődött a tanév, amikor tarthatatlanná vált a helyzet. Az ebből következő érzelmi robbanás pedig kis híján oda vezetett, hogy Nickkel mindketten az ostobaságom áldozatai lettünk. De valaminek már muszáj volt történnie. Csak azt nem tudtam, hogy ez lesz az.

ÖTÖDIK FEJEZET

A

nyár folyamán Vern bácsi és az ikrek rászoktak, hogy péntek esténként velünk vacsorázzanak. Evés után az egész társaság kiült a ház előtti verandára beszélgetni. Mindannyian élveztük azt a pár órát, amikor a nap már elég alacsonyan járt ahhoz, hogy kissé lehűljön a levegő, de a teljes sötétség és vele együtt a vérszomjas szúnyogok hada még nem érkezett meg. Minél több időt töltöttem Vern bácsival, annál jobban megkedveltem. Mindig figyelmesen meghallgatott, és mindent komolyan vett, amit mondtam, ebben a Bíróra emlékeztetett. Ha pedig viccet meséltem neki, pontosan akkor nevetett, amikor kellett. Az ikrekkel kapcsolatban viszont még mindig bizonytalan voltam. Egészen addig az estéig megfogadtam Nick tanácsát, és sosem maradtam velük egyedül. De ezen a bizonyos pénteken ádáz kedvemben voltam. Az utóbbi napokban annyira felgyűlt bennem a harag, hogy már-már elemésztett. Elegem lett abból, hogy csak tengek-lengek, aggódom Nick miatt, amikor teljesen világossá tette, hogy fütyül rám. Így hát amikor az ikrek megkérdezték, volna-e kedvem elmenni velük a Burger Zone-ba, esdeklő tekintetet vetettem

anyámra. – Elmehetek? Anyám tétovázott, ellentétes érzelmek futottak át az arcán. Nem helyeselte, hogy a Burger Zone-ban lógjanak a gyerekek, úgy gondolta, abból csak baj lesz. Másfelől viszont a tornádó óta ez volt az első alkalom, amikor némi érdeklődést mutattam az élet iránt. – Ugye, megengeded? – tettem hozzá a jó modor kedvéért. – Hát, most az egyszer elmehetsz – mondta, és a fiúkra pillantott. – Vigyázzatok rá, és ne maradjatok túl későig! – Igenis. Megígérjük. Casey rám vigyorgott, és kinyújtotta a kezét. – Gyerünk, haver! A Bíró állkapcsa megfeszült, és abból, ahogy anyámra nézett, tudtam, hogy jól lehordja majd, ha magukra maradnak. Egyáltalán nem helyeselte, hogy elmegyek. Elűztem kellemetlen érzéseimet, és megfogtam Casey kezét. Cody beült a vezetőülésre, engem pedig bepasszíroztak kettejük közé, előre. – Hol van mostanában a pasid? – kérdezte Casey. – Ő nem a pasim. – Összevesztetek? – Nem. Csak egyszerűen nem a pasim. Alig hagytuk el a felhajtót, amikor Casey benyúlt az ülés alá, és előhúzott egy üveget. – Egy kis italt? Ránéztem a whiskey-s üvegre. Volt idő, amikor Nick dührohamot kapott volna, ha megtudja, mit csinálok. Ez a gondolat elég is volt ahhoz, hogy az államat dacosan felszegve az

üvegért nyúljak. Többé nem Nick irányítja az életemet. – Persze. Miért ne? – A számhoz emeltem az üveget, és jól meghúztam. Mindkét fiú elnevette magát, amikor köhögni kezdtem, könnyek gyűltek a szemembe, és levegő után kapkodtam. A torkomtól a gyomromig úgy égett a bensőm, mintha folyékony tüzet nyeltem volna. – Hozzá kell szoknod – mondta Cody. – Igyál még egy kortyot. Másodszorra felfedeztem, hogy ha visszafojtom a lélegzetemet, és úgy nyelem le az italt, mintha orvosságot vennék be, nem kezdek öklendezni. A gyomromban a lángok kellemes meleggé szelídültek, amely szétáradt a tagjaimban. Tulajdonképpen nem is olyan rossz ez. Az üveg még néhányszor körbejárt, mielőtt odaértünk volna a Burger Zone-ba. Mire leparkoltunk, már kissé szédültem. A Burger Zone volt a morganville-i fiatalok hétvégi szórakozóhelye. Kopott kis hely volt, pár benti asztallal, amelyeknél soha senki sem ült. Minden érdekesség kint zajlott, a parkolóban. Jennát megeszi a sárga irigység, ha megtudja, hogy itt voltam Casey-vel és Codyval. Már egy éve nyaggatja az apját, hogy engedje el a Zone-ba, de egyelőre hiába. A parkoló zsúfolásig tele volt, amikor megérkeztünk. Sok kocsinak nyitva állt az ajtaja, és zene harsogott a rádiókból. A beszélgetés moraja egy pillanatra elhallgatott, amikor Casey nyomában kiszálltam az autóból, de nekem túlságosan kellett koncentrálnom elgyengült lábaimra. Cody átkarolta a derekamat, nehogy elessek. Úgy tűnt, az ikrek elég gyakran járhatnak ide, mert már barátokat is szereztek: azonnal egy csomó fiú meg lány gyűlt körénk, többnyire nálunk idősebbek.

– Hát ezt a kis nebáncsvirágot minek hoztátok el? – mutatott rám Devon Garner. – Rendes csaj. Nem figyeltem, melyik unokatesómtól kaptam ezt a jól csengő bókot. – Mi bajod velem? – meredtem Devonra. Elvigyorodott, a pillantása végigvándorolt a testemen. – Tulajdonképpen semmi. Adsz abból a piából, Szendike? Devon jóképű srác volt, szőke hajú, sötétbarna szemű. Ő volt a kosárcsapatunk sztárja. És mindeddig egyetlen pillantásra sem méltatott. – Nem – mondtam neki. – Ez az enyém. – Nagyot kortyoltam az italból, mire Devon vigyora még szélesebb lett. Forgott velem a világ, de Nick csókja óta először eltűnt belőlem a feszültség, és szinte boldogság töltött el. Olyannyira, hogy még kuncogni is kezdtem. Jól megmutatom neki, gondoltam. Devon kiszabadított Cody karjából. – Figyelj csak, Szendike! Táncolj velem, és akkor talán megkínállak a piámból. A kezében lévő zöld üvegre sandítottam. Megpróbáltam a címkére fókuszálni. – Mi ez? – Bor. Mintha valahol azt hallottam volna, hogy a bor nem olyan erős, mint a whiskey. Lehet, hogy jobb, ha visszaveszek egy kicsit, mielőtt baj lenne. – Oké. – Odalöktem a whiskey-t Codynak, és a borért nyúltam. – Ne olyan gyorsan! Előbb a tánc, aztán az ital. – Elég mélyre süllyedtél, nem gondolod, Dev?

– A kérdés egy alacsony, szőke lánytól eredt. Úristen! Piggy Treece. Ezzel az erővel akár hirdetést is feladhatnék a helyi újságban, legalább megspórolnám neki a fáradságot, hogy mindenkinek elmesélje, inni látott. – Megvan az előnye – vágott vissza Devon. – Amint azt te is tudhatod. Ezt elég furcsának találtam, de akkor és ott minden furcsának tűnt, és egyszerűen nem bírtam abbahagyni a kuncogást. Devon hirtelen magához rántott. Nem értettem, miért lassúzunk, amikor egy gyors szám megy. Na, mindegy. Úgysem számít. A mellkasának támasztottam a fejem, és lehunytam a szemem. Aztán újra tágra nyitottam, mert a szemhéjam mögött vakító fények kezdtek körözni őrült iramban. – Hűha! – dünnyögtem. Még egyszer nem követhetem el ugyanazt a hibát. Ellöktem magam Devontól, és kitéptem a kezéből az üveget. Ez az ital nem is rossz. Legalábbis a whiskeyhez képest. Még egyszer jó alaposan meghúztam az üveget. – Hé, nekünk is hagyjál egy kicsit! – vette vissza a borosüveget erőtlen kezemből Devon. – Azt hiszem, le kéne ülnöm – vallottam be neki. – Az biztos. – A derekamra csúszott a keze, felültetett egy kocsi motorháztetőjére, aztán közelebb lépett. Hirtelen úgy tornyosult föléin, mint egy óriás. Pislogtam néhányat, hogy újra normál méretűnek lássam. De nem sikerült. – Csókolóztál már, Szendike? Felszegtem az állam. – Még szép. – Bizonyítsd be! Előrehajoltam, és egyenesen a fejének csapódtam. Jaj istenem!

Ezért tűnt olyan nagynak. Alig pár centire volt tőlem. Korrigáltam a távolságot, aztán a szájára tapasztottam a számat. Csak elmosódottan érzékeltem, hogy szétfeszíti az ajkaimat, és a keze a blúzom alá siklik. Éreztem, hogy kikapcsolta a melltartómat, de nem volt annyi erőm, hogy tiltakozzak. – Üljünk be a kocsiba! – suttogta Devon, miközben a szája végigvándorolt a nyakamon. Kábultan néztem körül. A többi fiatal hol összeborult, hol szétvált. Sosem láttam még ilyet. – Hol vannak az unokatesóim? – Dolguk van. Kinyitotta a kocsi ajtaját. – Miért hátúlra ülünk? – Ott kényelmesebb lesz. Itt valami nem stimmel. Nem tudtam pontosan, micsoda, csak azt tudtam, hogy nem akarok beszállni abba a kocsiba. – A bor – próbáltam elterelni a figyelmét. – Itt van – lóbálta meg az üveget. – Meg kéne keresnem az unokatesóimat. Erősebb lett a szorítása a karomon. – Majd később. Most szállj be! – Nem! Engedj el! Kétségbeesetten igyekeztem kiszabadulni, a félelem még az alkoholmámort is legyőzte. – Hallottad, Garner. Engedd el! Nick! Amint Devon elengedett, hátrafordultam. A szívem olyan hevesen vert, hogy a vér csak úgy száguldott az ereimben. – Hát te hogy kerülsz ide? A tekintete olyan hideg volt, hogy egy hegesztőpisztoly lángját is eloltotta volna.

– Szerinted mit keresek itt? Szállj be a teherautóba, Alix! Egyszerre eszembe jutott, miért is jöttem eredetileg a Burger Zone-ba, és nem tetszett ez a hangnem. – Nem. Én szórakozni akarok. Devon a derekam köré csúsztatta a karját. – Kopj le, Anderson! A csaj itt marad velem. – Nem hinném. – Nick szeme összeszűkült, és minden pórusából fenyegetés áradt. A vérszagra úgy gyűltek körénk a srácok, mint az éhes cápák. Casey és Cody kivált a tömegből, és egyikük Devon mellett cövekelt le, a másik mellettem. – Hallottad, öreg. Nem akar többé egy ilyen féreggel járni, mint te. Na, ez már egy kicsit sok! Haragudtam ugyan Nickre, de azt nem tűrhettem, hogy bárki féregnek nevezze a jelenlétemben. Felemeltem a kezem, és az öklömmel teljes erőből püfölni kezdtem Casey mellkasát. A fiú hadonászott, aztán egyszerre a földön találta magát. – Fogd be! – üvöltöttem rá. – Itt csak egy féreg van, és az te vagy! Mialatt a jelenlévők próbáltak magukhoz térni váratlan támadásom után, Nick megragadta a karom, és rángatni kezdett. – Szállj be a teherautóba! – sziszegte. És magára hagyjam ezekkel a vadállatokkal? Szó sem lehet róla. Kitértem előle, ökölbe szorítottam a kezem, és éles kiáltás kíséretében lesújtottam Devon állára. Ekkor elszabadult a pokol. Halványan emlékszem rá, hogy átmászom valakinek a lábai között a kaviccsal felszórt parkolóban, és belemélyesztem a fogaimat egy combba. Nem tudom, hogyan végződött volna az eset, ha valaki észre nem veszi, hogy a zsaruk száguldva

közelednek felénk az úton. Ekkor úgy eloszlott a tömeg, mint a füst az erős szélben. Kiköptem valamit a számból, miközben Nick felszedett a földről, a vállára dobott, és futva indult velem a teherautó felé. – Győztünk? – érdeklődtem fejjel lefelé himbálózva. – Fogd már be, Alix! Lehajított az ülésre, átmászott rajtam, aztán kihajtott a parkolóból. Csak úgy spricceltek a kavicsok a kerekek alól. – Nahát! – szólaltam meg erőtlen hangon, miközben felszakadt, vérző ajkára néztem. – Új ajtókat szereltél fel. – Neked elment az eszed? – dörrent rám. – Megmondtam, hogy ne maradj egyedül az unokatestvéreiddel, erre mit csinálsz? Beszállsz a kocsijukba, leiszod magad, kis híján hagyod, hogy megerőszakoljanak, aztán meg bunyózni kezdesz. Elkedvetlenedve húzódtam közelebb az ajtóhoz. – Mit érdekel téged, mi történik velem? Úgyis utálsz. – Nem utállak. Most legalább nem vicsorog. – Dehogynem. Szóba sem állsz velem újabban. Még csak rám se nézel. – Egy könnycsepp buggyant ki a szememből, és végiggördült az arcomon. Amikor Nick nem válaszolt, letöröltem a könnyem. Megint elfogott a düh. – Látod? Most sem beszélsz velem. Hát, pedig én mondok neked egy-két dolgot. Nem vagyok a tulajdonod, és ha akarok, minden este eljövök a Burger Zone-ba, akkor is, ha a fejed tetejére állsz. Nem kell vigyáznod rám, nem vagyok már kisgyerek, a francba! – Egyre emeltem a hangomat, az utolsó szavaknál már ordítottam. – Ez a baj – dünnyögte Nick anélkül, hogy rám nézett volna. De ekkor újabb gond merült fel.

– Álljunk meg! – kértem. Nick az arcomra pillantott, és azonnal fékezett. A városon kívül voltunk, valahol egy mező melletti földúton. Kimásztam a kocsiból, és kétrét görnyedtem. A gyomrom nyílt lázadást hirdetett. A heves öklendezés végeztével – úgy éreztem, legalább félóráig tartott – Nick egy narancssárga törülközőt nyomott a kezembe. – Talán most már jobban leszel. Jobban? Csak egy módon lehetnék jobban: ha meghalnék. – Hol vagyunk? – Még nincs meg a jogsim. Hazaviszlek, de a főutakat el kell kerülnünk. – Benyúlt a kocsiba, előhúzott egy üdítős üveget, és odaadta. – Öblítsd ki vele a szádat! Megtettem, aztán erőtlenül nekitámaszkodtam a rozsdás sárhányónak, és kisöpörtem a hajamat az arcomból. Telihold ült az égen, valahol jobbra egy lappantyú énekelt. – Honnan tudtad, hol vagyok? – Hallottam, amikor a Bíró kiabált anyáddal, amiért elengedett. – És akkor elhatároztad, hogy utánam jössz? – sandítottam rá. Zsebre dugott kézzel állt mellettem. – Igen. Ha nem lettem volna félig részeg, sosem mondtam volna ki, amit kimondtam. – Hiányoztál. Nick lesütötte a szemét. – Te is hiányoztál nekem. Felé fordultam, megint könnyek csíkozták az arcom. – Akkor miért bánsz így velem? Mi rosszat tettem? Ha

megmondod, megígérem, hogy soha többé nem teszem. Sután átölelt és magához vont. – Nem te tehetsz róla – mondta reszelős hangon. – Te semmi rosszat nem tettél. Az én hibám. – Nem értem! – Tudom, hogy nem érted. Már meg kellett volna magyaráznom. – És ekkor nagy hebegés-habogás közepette beszélni kezdett az apjáról, arról, hogyan vitte folyton haza a nőket, és hogyan bánt velük. Közben végig a fejem búbjára támasztotta az állát. – Megfogadtam, hogy sosem teszek ilyet egyetlen nővel sem, nem bánok vele úgy, mint egy darab hússal, valakivel, akit használok, aztán elfelejtem. De egy idő óta mindig olyan fura… érzésem volt, ha hozzám értél. Azt mondogattam magamnak, hogy még gyerek vagy, és amíg elhittem, nem is volt baj. Addig ura voltam a helyzetnek. Mély, reszkető lélegzetet vett. – Aznap, az óvóhelyen szerettem volna… – Elhallgatott. – Nem akartam leállni. Ez megijesztett. Te vagy nekem a legfontosabb, Alix. Nem hagyom, hogy bárki bántson, még én magam sem. Arra jutottam, hogy a te érdekedben távol kell tartanom magam tőled. Elhúzódtam tőle, és csodálkozva néztem rá. – Azt akarod mondani, hogy azért kellett a pokol kínjait kiállnom, mert kanos lettél? – Na jó, nem csak félig voltam részeg. És még mindig forrt bennem a düh. Hátraléptem, és pofonra lendítettem a kezem, de Nick elkapta a karom. – A fenébe, engedj el! – Nem engedlek, amíg le nem nyugszol.

– Ezt nem hiszem el – ordítottam. – Az még véletlenül se jutott eszedbe, hogy esetleg majd szólok, ha úgy érzem, túl messzire mentél? Vagy talán úgy tervezted, hogy megerőszakolsz? – Az arckifejezéséből ítélve csakugyan meg sem fordult a fejében, hogy talán nem biztos, hogy elterülök, és szétteszem a lábamat. – Minek nézel te engem? Azt hittem, barátok vagyunk, azt hittem, ismersz. – Így is volt – dünnyögte. – De megesküdtem volna, hogy sosem teszel olyasmit, amit ma este tettél, úgyhogy talán mégsem ismerlek. – Te tehetsz róla – meredtem rá. – Csak azért mentem oda, mert haragudtam rád. – Furcsán fogod fel a dolgokat, Alix. – Szerintem meg nem. Végre elengedte a karomat. – Oké, igazad van. Ne haragudj! Hülyén viselkedtem. Az arcát fürkésztem. – Mostantól nem nézel levegőnek? Az este folyamán most először mosolyodott el. – Nem. – Hajlandó vagy újra szóba állni velem? – Igen. Megtántorodott, amikor a karjába vetettem magam. – Akkor megbocsátok – suttogtam. – Csak egy dolgot ígérj meg! – Mit? – Szinte bármit megtettem volna, olyan boldogsággal töltött el a felfedezés, hogy Nick nem utál. – Ne igyál többé! Mert meg kell, hogy mondjam, Alix, te bevadulsz az italtól. – Áll az alku – nevettem el magam.

Nick ezután hazavitt, és sikerült anélkül feljutnom a szobámba, hogy felvertem volna álmából az egész családot. Még ébren feküdtem, amikor anyu kinyitotta az ajtót, és lábujjhegyen odaóvakodott az ágyamhoz, lenézett rám, majd megkönnyebbült sóhaj tört ki belőle, de úgy tettem, mintha aludnék. Amikor kiment, néma fohászt küldtem az ég felé, hogy soha ne tudja meg, mi történt, és megfogadtam, hogy mostantól jó leszek. Ez után az éjszaka után nehézkessé vált a kapcsolatunk Nickkel. Továbbra is barátok maradtunk, de valami megváltozott. Most már tudtam, hogy miközben én róla álmodozom, ő rólam álmodozik, és nem viselkedhettünk úgy, mint régen. Valahányszor együtt voltunk, szinte szikrázott köztünk a levegő. Már nem véletlenül értünk egymáshoz, hanem szándékosan, minden lehetőséget megragadva. Beszéd közben hirtelen elhallgattunk, és némán bámultunk egymásra. Az, iskolában is másképp mentek a dolgok. A villámgyors lezüllésemről és Nick mentőakciójáról szóló hírek gyorsabban terjedtek, mint a bozóttűz tízévi aszály után. Az osztálytársaim félelemmel vegyes tisztelettel tekintettek rám. A nagyobbak dühösen meresztették rám a szemüket, ha összefutottunk. Sokukon még tanévkezdéskor is ott éktelenkedtek a sebhelyek és a zúzódások, Devon pedig annyira bicegett, hogy egy hónapig ki kellett hagynia a kosáredzéseket. Az első szünetben Jenna félrevont, és részletesen kikérdezett. Rövidített változatot tálaltam neki. Utána haragosan pillantgatott Devonra meg az unokatestvéreimre. – Szemetek – jelentette ki. Jenna rövidre vágatta a haját, lágyan göndörödtek a tincsei, ami csodát tett az arcával, a szeme hatalmas és káprázatos lett. És festette magát. Úgy láttam, újabb nagy beszélgetésem lesz

anyuval. – Na és mi van veled meg Nickkel? Úgy hallottam, együtt vagytok. – Tudod, hogy csak barátok vagyunk. Bármi volt is köztem és Nick között, túl erőteljes volt, túl személyes ahhoz, hogy beszéljek róla. Még a legjobb barátnőmmel sem akartam megosztani. – Igazán? Hát, ő biztosan nem barátként tekint rád. Hogy is mondjam? Ha te nyúl lennél, ő meg farkas, már rég felfalt volna. Úristen, mennyire szeretném, ha egyszer így nézne rám egy srác! Hátrapillantottam, hogy lássam, miről beszél. Nick nagyjából tizenöt méterre állt egy fának támaszkodva, és felém bámult. Volt valami furcsa a képben, de beletelt egy-két másodpercbe, míg rájöttem, micsoda. Nem Lindsey-t vigyázta a lépcsőn állva. Kitartóan állta a tekintetemet, míg újra Jenna felé nem fordultam. – Vajon hol lehet Lindsey? – Úgy hallottam, kimaradt. – Hogyhogy? Jenna megvonta a vállát. – Liz pár hete kipottyantotta a hetedik gyereket. Szüksége van Lindsey-re otthon, hogy vigyázzon a kicsire, míg ő dolgozik. – Talált állást? – Igen, pincérnő az út menti büfében. Sokak szerint Frank Andersontól van a gyerek. Miért nem beszélt nekem erről Nick? Nyilván felkavarta a dolog. Én biztosan így lennék vele. De Nick nem az a típus, aki szereti kiönteni a szívét. Már az is kész csoda, hogy egy-két dolgot elmondott Frankról azon az ominózus verekedős estén, és azt gyanítom, hogy ha színjózan lettem volna, egy szót sem szól. – Na és milyen érzés berúgni? – érdeklődött Jenna, mintha

belelátott volna a fejembe. Megborzongtam, mire elnevette magát. – Ilyen rossz? – Rosszabb. Még akkor sem éreztem magam ilyen pocsékul, amikor kivették a mandulámat. Soha életemben egy korty alkoholt sem iszom többé. Ekkor megérkeztek a fiúk, köztük Hugh Morgan, úgyhogy leszálltunk a témáról. Hugh már nem húzgálta a hajam, és nem próbált belerángatni mindenféle nyaktörő vállalkozásba. Most már csak megállás nélkül bosszantott, és úgy járt a nyomomban, mint egy elveszett kiskutya. De engem nem érdekelt sem Hugh, sem a többi fiú, és nem volt kedvem flörtölni. Mosolyt erőltettem az arcomra, és addig oldalaztam, míg feltűnés nélkül bámulhattam Nicket. Amikor vissza kellett menni a terembe, úgy intéztem, hogy el kelljen sétálnom mellette. Egyikünk sem szólt, de a kezünk kinyúlt, összekulcsolódott egy pillanatra, aztán szétvált. Egyelőre ennyi is elég volt. Pár nap múlva végre alkalmam nyílt rá, hogy kikérdezzem Lindsey-ről és az újszülöttről. A szobájában voltunk, én a fotelben ültem, ő az ágyon. – Tudtad, hogy Lindsey kimaradt a suliból? – kérdeztem. – Nem voltam egészen biztos benne, míg el nem kezdődött a tanítás, de sejtettem, hogy így lesz. – Mert az anyjának gyereke született? Nick vállat vont. – Azért is. De főleg azért, mert utálta az iskolát. Mindig fél, ha emberek között van. Felálltam, és odamentem az ágyhoz. Nick arrébb húzódott, hogy helyet csináljon nekem. Leültem, és a karjára tettem a kezem.

– Azt beszélik, hogy apádtól van a gyerek. Kifürkészhetetlen kifejezés jelent meg a szemében. – Nem igaz. – Miért vagy ilyen biztos benne? – Hidd el nekem, hogy nem igaz. Nem sokkal ez után a beszélgetés után összefutottam Lizzel a vegyesboltban. Úgy tartotta maga elé a kisbabát, mint egy zsák krumplit, úgyhogy jó alaposan szemügyre vehettem. Lángvörös, göndör fürtjei voltak és hatalmas kék szeme. Egyszóval annyira hasonlított Jennára, mintha az ikertestvére lett volna. Nick tudta, hogy amint meglátom a kisfiút, rájövök, mi az igazság. És persze a város többi lakója is elég hamar kitalálta. Jenna sápadt lett és visszahúzódó, és sokat sírt a vállamon. Vigasztalgattam, amennyire tudtam, de nem sokra ment vele. Egy darabig majdhogynem nálunk lakott, aztán végül Jane néni a lelkére beszélt. Ezután kissé jobbra fordultak a dolgok, de Jenna ettől kezdve soha nem tudott úgy nézni a Swanner család tagjaira, hogy össze ne rándult volna. Betöltöttem a tizennégyet, aztán a tizenötöt. Casey és Cody leérettségizett, és beiratkozott a Little Rock-i egyetemre. Nickkel tovább kerülgettük egymást, mindkettőnkben egyre erősebb volt a vágy, de egyikünk sem akarta túlságosan siettetni a dolgokat, nehogy elveszítsük azt, amink van. Így ment ez egészen addig, míg tizenhét éves nem lettem, és a sors le nem csapott rám. Már Vern bácsi hazatérése is felkavart, pedig az semmi sem volt ahhoz a felforduláshoz képest, amit apám megjelenése okozott.

HATODIK FEJEZET

A

tizenhatodik születésnapomon a Bíró odaültetett a Chevy volánja mögé, és elvitt a rendőrőrsre, hogy letegyem az autóvezetői vizsgámat – ugyanúgy, ahogy Nickkel tette. Miután kiváló eredménnyel átmentem, átadta a Chevy kulcsait és a forgalmiját. Ez volt az ajándéka. Odavoltam a boldogságtól. – Így legalább biztos lehetek benne, hogy életben maradsz, ha összetöröd – mondta. A Bíró csöppet sem bízott az újmódi autók üveggyapot karosszériájában, szerinte azok csak annyira védik meg az embert, mint a tojáshéj. Nick azon a tavaszon érettségizett le, és újabban Paul Hawkins műhelyében dolgozott szerelőként teljes munkaidőben. A születésnapom estéjén kihívott a szobából, hogy odaadja az ajándékát. Egy nyaklánc volt, amelyen egy félbetört szív lógott. A szív hátoldalán ott volt a neve, és miközben én a könnyeimmel küszködtem, előhúzta az inge alól a szív másik felét, amelyre az én nevemet vésték. Egyszerűen nem bírtam magammal. Megcsókoltam. De azonnal tudtam, hogy ezt talán nem kellett volna. Most először csókoltuk meg egymást igazán az óvóhelyen történtek óta, de Nick akkor még gyerek volt. Most viszont,

legalábbis testileg, felnőtt férfi. És forrt benne a vágy. Habozás nélkül viszonozta a csókot, és ez minden gondolatot kimosott az agyamból. Úgy éreztem, mintha elevenen felfalnának. Olyan forróság csapott fel bennem, mint még soha, hozzátapadtam Nickhez, és képtelen voltam elszakadni tőle. De miközben Nick teste megfeszült, és a keze nyughatatlanul vándorolt a testemen, valami halvány félelem tört rám. Akartam őt, de tudtam, hogy az első alkalom fájdalmas lesz. És a félelmet tovább súlyosbította a kisvárosi morál, amelyben felnőttem. A rendes lányok nem teszik meg, amíg nincs ott a jegygyűrű az ujjukon. Csak a rossz lányok tesznek ilyet, és ők mindig meg is fizetnek a hibájukért. – Nick… A keze még mindig a hátamon volt. Felemelte a fejét, és rám nézett. Borzongás futott végig rajta, aztán lehunyta a szemét, és a homlokomnak támasztotta a homlokát. – Tudom. – Fátyolos volt a hangja. – Csak adj egy másodpercet. – Szorosan átölelt, én pedig a mellkasának támasztottam a fejemet. – Szeretlek. Amikor válaszolt, fanyar mosolyt éreztem a hangjában. – Nem a legjobbkor mondod. – Tudom. Pár percig hallgattunk, ezalatt összeszedte magát. – Nick, te már… – Nem. – Megint felemelte a fejét, fürkészően nézett rám. – Gondoltam már rá, de mindig úgy éreztem, hogy nem lenne helyes. A zsigereimbe hasított a fájdalom a gondolatra, hogy valaki mással szeretkezik.

– Jobb lenne, ha várnál rám, a fenébe. – Valószínűleg nem nagyon van más választásom. – Hátrasimította a hajamat. – Soha nem akartam mást, mint téged, Alix, és nem is akarok mást. Megígérem. – Elmosolyodott. – De nem akarok rád erőltetni semmi olyat, amire nem állsz készen. Bólintottam. – Esetleg… nem gyakorolhatnánk néha? – Annyira jó érzés volt, amikor a karjában tartott, hogy nem tudtam betelni vele. Halkan, mély hangon nevetett. – Úristen, meg akarsz ölni? Most fordulj meg, a nyakadba teszem a láncot. Miután bekapcsolta a nyakláncot, a blúzom alá csúsztattam a fél szívet, és megfogadtam, hogy soha nem veszem le. És a következő évben valóban „gyakoroltunk” időnként, de Nick mindig nagyon vigyázott, hogy ne essünk túlzásba. Ez volt életem egyik legboldogabb éve. Visszatekintve nem is nagyon értem, miért titkoltuk ennyire a kapcsolatunkat. Sosem beszéltünk róla mások előtt, mit érzünk egymás iránt, mintha egyezséget kötöttünk volna. Azt hiszem, Jane néni tudta. Párszor, amikor Nick nálunk vacsorázott, rajtakaptam, hogy előbb rám, majd Nickre pillant, és olyan szomorúság ült a tekintetében, hogy végigfutott a hátamon a hideg. A tizenhetedik születésnapom után sok szemrehányást kaptam anyutól meg Darla nénitől, mert látszólag nem érdekeltek a fiúk. – Nem normális, ha egy ilyen korú lány tudomást sem vesz a fiúkról – jelentette ki Darla néni. Az egész család, Nicket is beleértve, a verandán üldögélt

aznap este, és természetesen mindenkinek volt véleménye a témáról. – Tudomást veszek róluk – tiltakoztam. – Csak nem találkozgatok velük. – De édesem, azért biztosan van olyan, aki tetszik neked – biztatott anyu. – Mi a helyzet Hugh-val? Helena mondta, hogy elhívott moziba. – Nem érdekelt a film. – Nickre pillantottam, aztán az égnek emeltem a tekintetemet. Nick elgondolkodó pillantást vetett rám. – Hagyd már békén, Ellie! – kelt védelmemre a Bíró. – Inkább örülnél, amiért van annyi esze a lányodnak, hogy ne fusson a fiúk után. – Még csak tizenhét éves – szólt közbe Jane néni. – Bőven van ideje. Később Nick is kifejtette a véleményét a kérdésről. – Lehet, hogy igazuk van – mondta, amikor kettesben maradtunk. – Lehet, hogy randizgatnod kéne. Tátva maradt a szám. – Te tényleg azt szeretnéd, hogy más fiúkkal randizzak? Felsóhajtott. – Nem. Valószínűleg megbolondulnék tőle. De neked talán jót tenne. – Némi habozás után így folytatta: – Alix, én mindig is Frank Anderson fia leszek. Hawkins műhelyében fogok dolgozni, nem számíthatok fényes jövőre. Te ennél jobbat érdemelsz. Egy olyan srác, mint Hugh, kellemes életet biztosíthatna neked. – Nem szeretem Hugh-t – feleltem. Már azt is bántónak éreztem, hogy megfordult a gondolat Nick fejében. – Milyen szép is lenne, ha mindenki elfoglalná magát valamivel, és nem engem nyaggatna folyton!

Közhely, hogy az embernek vigyáznia kell, mit kíván, de ezek a régi mondások többnyire nem véletlenül maradtak fenn. Másnap hazajött az apám. – A kertbe mész? – néztem anyura, aki egyik kezében kést szorongatott, a másikban egy nagy bádogvájdlingot. – Igen. Le kell szedni a zöldbabot, az uborkát meg a paradicsomot. És a kukoricát is meg akarom nézni. Pár napja már majdnem érett volt. – Veled megyek. – Ledobtam a magazint, amit addig lapozgattam, és felkaptam egy másik kést. A kert volt az egyik legkedvesebb helyem a világon. Minden évben alig vártam, hogy érezhessem a puha, nedves föld érintését meztelen talpamon, és beszívhassam a növények illatát. Mint ahogy azt is alig vártam, hogy először haraphassak bele egy érett, piros, naptól meleg paradicsomba, és a leve lefolyjon az államon, miközben a fogaimat belemélyesztem a vékony héjba. Attól kezdve, hogy a kert teremni kezdett, nemigen jártunk a boltba. Nagyjából havonta egyszer elmentünk az alapvető élelmiszerekért – liszt, cukor, kávé, tea, amelyeket nem tudtunk megtermelni. Jellegzetesen déli konyhát vittünk, és soha nem foglalkoztunk a koleszterinnel meg az antioxidánsokkal. Még a hús beszerzése sem okozott gondot, mert a Bíró minden évben vett egy vágott marhát meg egy disznót, és a piros felirattal ellátott fehér csomagok egy teljes mélyhűtőt megtöltöttek. A szokásos vacsora általában a következőkből állt: hús (többnyire kisütve), kukoricakenyér, sült krumpli vagy krumplipüré, zöldbab, érett, szeletelt paradicsom, zöldhagyma és uborka ecettel meglocsolva, sózva, borsozva. Ha valakit a családból tofuval kínáltak volna, azt se tudta volna, miről van szó, és ha tudja, akkor sem eszi meg. A családunknak

meggyőződése volt, hogy egészségesen étkezünk. A gyorséttermi vacakok azok, amik akár meg is ölhetik az embert. A kert nagyjából fél hektáron terült el a pajta mögött. Friss főtt kukoricáról ábrándozva követtem anyut aznap este. Mindketten megtorpantunk, amikor egy fényes fekete autó kanyarodott rá a felhajtóra. – Ki a csuda… – dünnyögte anyu, és a kezét a szeméhez emelte, hogy ne vakítsa el a nap. Nekem sem volt ismerős a kocsi, úgyhogy arra jutottam, biztosan valami ügynök lehet, vagy Jehova tanúi. Mindkettőből bőven akad errefelé. Jehova tanúit a legtöbben egyszerűen elküldték, vagy be sem engedték, de jaj volt nekik, ha Darla nénivel futottak össze. Ő szépen beterelte őket a nappaliba, teát hozott, aztán nekilátott, hogy baptista hitre térítse őket. Képes volt akár három órára is túszul ejteni szerencsétlen áldozatait, s ezalatt olyan sebesen sorolta a Szentírásból vett idézeteket, hogy válaszolni sem marad idejük. Azt mondta, keresztényi kötelessége, hogy bebizonyítsa nekik, tévúton járnak. De a kocsiból kiszálló férfi elegáns öltözéke ellenére nem úgy nézett ki, mint egy ügynök vagy hittérítő. Nem volt nála sem aktatáska, sem egy kupac brosúra. Magas volt és karcsú, sötét haja enyhén göndörödött a tarkóján, és meleg pillantású, sötét szemében tétova mosoly ült, amint felénk indult. Akkor kezdtem sejteni, hogy valami nincs rendben, amikor anyu kezéből kiesett a bádogtál, és nagyot koppant a kavicsos felhajtón. Akkorát szólt, hogy rémülten rezzentem össze. – Úristen! – suttogta anyu, és olyan fehér lett az arca, mint a frissen termett gyapot. – Anyu! – Szokatlan volt a viselkedése, hirtelen megijedtem. – Mi a baj?

– Menj be a házba, Alix! – Nem hagylak itt egyedül. – Kérlek – suttogta. De akkorra már odaért hozzánk a férfi, és amikor megszólalt, a hangja egyszerre csengett bocsánatkérően és határozottan. – Sajnálom, hogy így kell lennie, Ellie, de nemigen hagytál más választást. Tizenhét éves. Ideje, hogy kialakítsa a saját véleményét. Anyu elém lépett, megfeszült a háta. – Túl fiatal még. Most pedig tűnj el innen, különben hívom a rendőrséget! – Ha attól jobban érzed magad, hívd csak, de én nem mozdulok innen, amíg nem beszélhetek Alixszel. – Rám tapadt a tekintete. Elfogott a pánik. Nem tudtam, mi folyik itt, de tudtam, hogy anyu fenyegetve érzi magát ettől az embertől, és emiatt egyszerre felébredt bennem a védelmező ösztön. De mielőtt bármit tehettem volna, Darla néni meg Jane néni úgy rontott ki a házból, mint két dühös anyamedve. Jane néni átkarolta anyu vállát, Darla néni pedig megragadott, és megpróbált beráncigálni. Én azonban megvetettem a lábam, és nem mozdultam. Az előbb úgy beszéltek rólam, mintha ott se lennék. Tudni akartam, mi ez az egész. – Nem így kellene intézni ezt, James. – Jane néni arca majdnem olyan fehér volt, mint anyámé, de a hangja nyugodt maradt. – Ezzel csak felzaklatsz mindenkit. Anyu halkan sírt, a kezébe temetett arccal. Kitéptem magam Darla néni szorításából, és közelebb húzódtam hozzá. – Próbáltam telefonálni, Jane, de Ellie mindig lecsapta. Alix a lányom. Jogom van találkozni vele.

Ez az apám? Döbbenettől dermedten bámultam az idegenre, szédülés környékezett. Ötéves koromban egyszerre érdeklődni kezdtem az apám iránt. Végül is minden gyereknek, akit ismertem, volt apja, én meg nem tudtam, nekem miért nincs. Anyu azt mondta, nem jöttek ki egymással, ezért apám beállt a haditengerészethez. De éreztem, hogy zavarják a kérdéseim, így hát hamar felhagytam a faggatózással. Ott volt nekem a Bíró, nem hiányzott az igazi apám. Még csak fényképet sem láttam róla soha. Egyedül a nevét tudtam. James Tipton. – Te vagy az apám? – tört ki belőlem a kérdés. Anyu és Jane néni elborzadva pillantott rám, mintha csak most vették volna észre, hogy még mindig ott vagyok. A férfi közelebb lépett hozzám, és reszkető kezét az arcomhoz emelte. – Igen, én vagyok. Úristen, milyen szép vagy, Alix! Felnőtt nő lettél. Régóta vártam ezt a találkozást. – Nem! – Darla néni maga mögé taszított, és ellökte apám kezét. – Kérlek, James, adj nekünk pár napot, hogy beszéljünk vele, és tisztázzuk ezt a zavaros ügyet. Apám fáradtan dörzsölgette a homlokát. – Helyes. Kaptok két napot. De ha addig nem jelentkeztek, visszajövök. – Ismét rám tapadt a tekintete. – Beszélnünk kell. Nem mozdultam, csak álltam ott, és néztem, amint beszállt a kocsijába, és elhajtott, aztán kábultan követtem anyámat és a nagynénéimet a konyhába. Úgy ültették le anyut egy székre, mintha nyomorék volna. – Alix, hozz hideg vizes borogatást! – utasított Jane néni. Tudtam, hogy csak ki akar küldeni, ezért odakint megálltam,

és a falnak dőltem. Sokat elmond a lelkiállapotukról, hogy Jane néninek meg sem fordult a fejében, hogy netán hallgatózom. – Most mit tegyek? – zokogott anyu. – El kell mondanod neki az igazat, Ellie. Ha nem teszed, James teszi meg. – Nem tehetem. Meg fog gyűlölni, Jane. – Alix értelmes lány – szólt közbe Darla néni. – Megérti majd. – Nem, nem érti meg. Egész életében arra neveltük, hogy járjon emelt fővel, hogy az igazság és a becsület a legfontosabb dolgok az életben, és közben mindvégig hazudtunk neki. Hogyan érthetné meg ezt? Mit mondhatnék neki, amitől elfogadná, hogy az anyja sosem házasodott össze az apjával? Eleget hallottam. Zihálva tört ki belőlem a levegő, és kis pontocskák keringtek a szemem előtt. Csak arra tudtam gondolni, hogy el innen. Felkaptam a Chevy kulcsát, kirohantam az ajtón, anyám izgatott hangja a nyomomban – nyilván rájöttek, hogy hallgatóztam. Émelyegve, vakon vezettem, azt se tudtam, hová megyek. Az egész életem egyetlen nagy hazugság volt mostanáig. Nem tudtam, mit tegyek, hogyan reagáljak erre. Fattyú vagyok, semmivel sem különb, mint a Swanner gyerekek. De Liz legalább nem színészkedett, nem akart valami másnak látszani. Élte az életét, ahogy tudta, és én mindig is tiszteltem ezért. Hogyan bocsáthatnám meg a családomnak, amit velem tettek? Hogyan nézhetek valaha is a szemükbe most, hogy tudom az igazat? Nem emlékszem, hol jártam aznap este, de végül a Star-Vu autós mozinál kötöttem ki. Zárva volt, a büfés bódé és a játszótér kísértetiesen fehérlett a sápadt holdfényben. Beálltam a Chevyvel a vetítővászon mögé, kiszálltam, és mezítláb odasétáltam a

piknikasztalhoz. Ott talált rám Nick. Szó nélkül leült, és az ölébe vont. Hozzásimultam, a nyakába temettem az arcom. Meleg este volt, mégis reszkettem. – Elmondod, mi bánt? – suttogta. Megráztam a fejem. – Hazavigyelek? Még hevesebben ráztam a fejem. – Jól van, akkor csak elüldögélünk itt. – Egyik kezével megnyugtatóan simogatta a hajamat. – Ettől te még ugyanaz maradsz – mondta. – Elmondták neked? – kérdeztem szégyenkezve, hitetlenkedve. A családom nekem nem mondta el az igazat, de Nicknek igen? – Azt hiszem, eredetileg nem állt szándékukban. De amikor elrohantál, teljesen becsavarodtak. Anyád felhívott a munkahelyemen, majdhogynem hisztérikusan viselkedett, azt kérdezte, nem vagy-e ott, és akkor valahogy kibukott belőle. A fél város téged keres, de csak annyit mondtak az embereknek, hogy kiborított valami. – Nem bírok hazamenni, Nick. Egyelőre nem. – És akkor mit akarsz tenni? Ezen elgondolkodtam. Csak egy megoldás volt. – Elmegyek Jennáékhoz. Nick felállt, a földre csúsztatta a lábam. – Utánad megyek. – Semmi szükség rá. – De igen. – Lehajolt, és gyengéden megcsókolt, aztán megfogta a kezem. – Gyerünk. Aztán, majd ha lecsillapodtál, szólok a családodnak, hogy nem egy árok mélyén fekszel valahol.

Jenna nem lepődött meg, amikor meglátott. Anyu már felhívta, mert azt remélte, hogy hozzájuk mentem. Elmondtam neki, mi történt, ő pedig ugyanúgy vigasztalni próbált, ahogy én tettem korábban. Először egy kicsit meglepett, hogy a családom nem rohant azonnal oda, mihelyt megtudták, hol vagyok, de Nick azt tanácsolta, adjanak nekem egy kis időt, mert egyelőre nem vagyok olyan állapotban, hogy megtárgyaljuk a dolgot. Másnap reggel a Bíró hozott nekem néhány ruhát, majd amikor elmenni készült, megkért, hogy kísérjem ki a furgonhoz. – Hogy vagy? – kérdezte halkan. Megvontam a vállam, lesütöttem a szemem. Nem mondhattam, hogy jól vagyok, ha egyszer nem voltam jól. – Anyád is el van keseredve, Alix. Talán nem kellett volna hazudnia neked, de azért tette, mert szeret. – Belenyúlt az ingzsebébe, kihúzott egy cetlit, és a kezembe nyomta. Csak egy telefonszám volt rajta. – Tudom, még nem állsz készen arra, hogy Ellie-vel beszélj, de valakivel beszélned kell. Valakivel, aki elmondhatja neked az igazat. Hívd fel őt, Alix. A telefonszámra meredtem. Nem kellett megkérdeznem, kié. – Anyu tud erről? – Megbeszéltük. Mindenre hajlandó, ami segíthet. – Meggondolom – mondtam, és a zsebembe gyűrtem a papírt. Több mint egy hétig maradtam Jennáéknál. Ezalatt igyekeztem összeszedni magam. Nick majdnem minden este meglátogatott, de soha nem jött be a házba, és csak pár percig maradt. De azt hiszem, Jenna ennyiből is kitalálta, mi a helyzet. – Szerelmes vagy belé, ugye? – kérdezte. – Ne tagadd! Látom az arcodon, ahányszor csak ránézel. Túl fáradt voltam a vitához. – És te nem helyesled, ugye? – Nagyon is jól ismertük

egymást. – Nem egészen erről van szó – mondta, majd rövid habozás után így folytatta: – Alix, én félek. Nick nem olyan, mint mi. Egyetlen fiúra sem hasonlít, akit ismerünk. Nem akarom, hogy fájdalmat okozzon neked. – Nick soha nem tenne olyat, amivel fájdalmat okoz nekem. Jenna ennyiben hagyta a dolgot, de tudtam, hogy nem felejtette el. Legalább annyira tudott aggódni értem, mint a családom. Nem Nick volt az egyetlen, aki időnként benézett hozzám. Hugh is elkezdett átjárogatni. Nem tudta, mi a baj, csak azt hallotta, hogy valami trauma ért, mi pedig Jennával nem siettünk felvilágosítani. Jenna magára vállalta, hogy elszórakoztatja, amikor rajtam nyilvánvalóan látszott, hogy képtelen lennék rá, úgyhogy jól elbeszélgettek, nevetgéltek, mialatt én a gondolataimba merültem. Tudtam, hogy többé nem mehetnek úgy a dolgok, mint eddig, és végül felhívtam a számot, amelyet a Bírótól kaptam. Igaza volt. Meg kellett tudnom az igazságot, és anyuban már nem bíztam. Remegő kézzel emeltem fel a telefonkagylót, és fogalmam sem volt róla, mit fogok mondani. Apám az első csengetésre felvette, mintha már várta volna a hívásomat. – Alix vagyok – mondtam, és úgy szorítottam a kagylót, hogy kis híján eltörtem. – Örülök, hogy felhívtál. Beszélnünk kell, Alix. Átmehetek? A fejemet ráztam, aztán rájöttem, hogy ő ezt nem látja. – Inkább találkozzunk valahol. – Ahol akarod. – A városi parkban. – Ez jutott eszembe elsőként, és tudtam,

hogy ott legalább nyugodtan beszélgethetünk a napnak ezen szakában. – Húsz perc múlva ott leszek. – Rendben – mondtam, és letettem a telefont. Jenna hallotta a beszélgetést, és aggodalom csillogott a szemében. – Menjek veled? – Ne! Azt hiszem, ezt egyedül kell elintéznem. Jenna bólintott. – Tudod, hogy itt vagyok, ha szükséged van rám. Az egyik piknikasztalon ültem, amikor húsz perccel a telefonbeszélgetésünk után apám kocsija megállt a Chevy mellett. Apám ezúttal lezserebb öltözéket viselt, mintha nem akarta volna átöltözésre pazarolni az időt, és legalább olyan idegesnek tűnt, mint én. Óvatosan helyet foglalt mellettem. – Szia! Visszaköszöntem neki. – Tudod, olyan régóta szerettem volna találkozni veled, és annyira félek, hogy utálni fogsz, hogy most nem is tudom, mit mondjak. – Szeretted anyámat? – Nem akartam ilyen nyers lenni, de a szavak egyszerűen kicsúsztak a számon. – Igen, szerettem. – Akkor miért nem vetted feleségül? Nagyot sóhajtott, aztán megdörzsölte a homlokát. – El kellett volna vennem. El is akartam venni, csak… – Megrázta a fejét, aztán újrakezdte. – Alix, anyád semmiről nem tehet. Nem sokkal voltunk idősebbek, mint te most, amikor megismerkedtünk, és én addigra már eljegyeztem egy másik nőt. De amint megláttam Ellie-t, tudtam, hogy hibát követtem el.

Szerelem volt első látásra, és ő is így érzett irántam, de a menyasszonyom nagyon különleges nő volt, és egyikünk sem akart fájdalmat okozni neki. Titokban találkozgattunk. Ez helytelen volt, ostoba dolog, meg is próbáltuk abbahagyni. Valahányszor elváltunk egymástól, megfogadtuk, hogy ez volt az utolsó alkalom. De túl sokáig vártunk. Amikor anyád megmondta, hogy terhes, nem tudtam, mit tegyek. Azt mondtam neki, hogy összeházasodunk, de mindketten féltünk, Alix. Féltünk, mit szólnak majd az emberek, féltünk, hogyan fogadja a családunk, és leginkább szégyelltük, amit tettünk… a menyasszonyommal. Azt hiszem, már azelőtt tudtam, hogy megkérdeztem. Ez volt az egyetlen logikus magyarázat arra, amit elmondott, meg mindazokra az információmorzsákra, amelyeket gyerekkoromban szedegettem össze. – Ki volt ez a menyasszony? Apám a térdére könyökölt, lesütötte a szemét. – Jane nénikéd. Bólintottam. – És akkor mit csináltál? Egyszerűen ott hagytál csapot-papot, és rábíztad anyura, hogy egyedül hozza rendbe a dolgot? – Nagyjából így történt. Tudom, szemétség volt. Nem akarok mentegetőzni. Túl sok volt ez nekem, pánikba estem és elmenekültem. Fogalmad sincs, mennyire megbántam. Pár évvel később felhívtam anyádat, de addigra már kitalálta a mesét a házasságunkról meg a válásunkról, és szóba se akart állni velem. Nem hibáztatom érte. Azok után, amit tettem, nem érdemeltem bocsánatot. De azt igenis megérdemeltem, hogy megismerhessem a lányomat, Alix. Mindennek ellenére szerettelek. Most is szeretlek. Én csak annyit kérek, hogy

legalább ne gyűlölj, adj egy kis időt nekem, vagyis nekünk, amíg elrendezzük ezt. – Nem tudom, hogyan szólítsalak – suttogtam. – Az „apu” nagyszerű lenne, de ha nem áll rá a szád, a Jim is megteszi. – Hol voltál mostanáig? – Pár évvel ezelőttig a haditengerészetnél szolgáltam. Most Jonesboróban élek, és egy könyvelőirodában dolgozom. A lehető legközelebb akartam lenni hozzátok. – Sosem nősültél meg? – Nem. Azt hiszem, valahol a lelkem mélyén még mindig anyádat szeretem, és ez így is marad. – És Jane néni? Megint habozott. – Kedveltem őt, Alix, de azt hiszem, sosem szerettem igazán. Ha összeházasodtunk volna, annak katasztrófa lett volna a vége. Azt hiszem, ezt mostanra már ő is belátta, és nyilvánvalóan megbocsátott anyádnak, és szeret téged. Mindannyian szeretnek. Anyád nagyon várja, hogy halljon felőled. Szinte belebetegedett az aggodalomba. – Beszéltél vele? – Igen. Többször is beszéltünk az elmúlt héten. Egyikünknek sem lesz könnyű, de azt hiszem, a kedvedért hajlandó lesz kibékülni velem. Mindent azért tett, hogy téged megóvjon, Alix. Nem gondolod, hogy ideje volna hazamenni? – Nem tudom. – Az egyik felem nagyon is vágyott rá, úgy éreztem, nem igazi élet az, amit a családom nélkül élek. A másik felem viszont még mindig bizonytalankodott, nem tudtam, hogyan viselkedjek most, amikor minden összeomlott, amiben hittem.

– Nem kell egyedül menned – mondta apám. – Elkísérlek. Jennánál nem maradhatok örökre. Előbb-utóbb úgyis szembe kell néznem anyámmal. Akár most is megtehetem. Lassan lecsúsztam a faasztalról. – Rendben. Apám idegen volt számomra. Nem tudom, miért éreztem olyan megnyugtatónak a jelenlétét abban a pillanatban. Talán pont azért, mert idegen volt, olyan valaki, aki semleges álláspontra helyezkedhet majd a várható érzelmi zűrzavarban. Ha anyámat hibáztatta volna, vagy megpróbálta volna mentegetni magát, más lett volna a helyzet. De nem is próbálta, és ha másért nem is, ezért úgy gondoltam, idővel talán megkedvelhetem. Anyu a hátsó ajtóban várt minket. Elém jött, félúton találkoztunk. Tétován lépkedett, a tekintete az enyémet kereste. És hirtelen újra hároméves lettem, tőle vártam, hogy begyógyítsa a sebeimet, biztonságossá tegye a világomat. – Ne haragudj, anyu! – suttogtam, és a torkomat úgy fojtogatta a sírás, hogy az már fájt. Anyám némán kitárta a karját, én pedig néhány botladozó lépés után átöleltem, mindketten sírtunk, bocsánatot kértünk egymástól, dadogva magyarázkodtunk, aztán könnyek között nevettünk. Apám csöndesen állt mellettünk, de neki is gyanúsan csillogott a szeme. Végül elapadtak a könnyeink, és aznap este hosszú beszélgetést folytattunk hármasban. Anyu nem fogadta el, hogy Jim magát hibáztassa mindenért, ami történt. Azt mondta, ha másképp kezelte volna a helyzetet, ha kezdettől fogva őszinte lett volna önmagával és Jane-nel, sokkal jobban alakultak volna a dolgaink. Abban is egyetértett apámmal, hogy jobban meg kéne

ismernem őt, több időt kellene vele töltenem. De miközben nyertem egy apát, hosszú távon elvesztettem valamit az anyámhoz fűződő bizalmas kapcsolatomból, amit soha többé nem tudtunk visszaszerezni. Megváltoztatott, amin keresztülmentem, mint ahogy őt is. Továbbra is szerettük egymást, és ez így is maradt, de többé már nem voltam az a naiv kislány. Megtaláltam a titkos szekrényeket az életünkben, és napvilágra rángattam belőlük a csontvázakat. Többé már nem lehetett visszagyömöszölni őket. Ha nem változik meg a kapcsolatunk, talán meg tudtam volna beszélni vele a dolgokat később, amikor olyan égetően nagy szükségem lett volna rá. De megváltozott, és én nem beszéltem meg vele, márpedig ami elmúlt, azon száz kívánság sem változtathat. Anyu nagy árat fizetett azért, hogy ezt megtanulja. Az én életemben még csak ezután következett be az az esemény, amelyből levonhattam ezt a tanulságot. Ennél nagyobb megpróbáltatásban még nem volt részem. De talán pont erre volt szükségem. Talán ki sem bírtam volna mindazt, ami később következett, ha nem edzett volna meg Nick távozása.

HETEDIK FEJEZET

E

ltelt egy újabb év. Apám feltűnése után lassan visszaállt az élet a rendes kerékvágásba. Senki sem vette észre, még Nick sem, hogy egy kicsit csöndesebb lettem. De újabban nem is találkoztunk túl gyakran. Amióta dolgozni kezdett a műhelyben, majdnem mindig a pajtabeli szobájában aludt. Ez így folytatódott tizenegyedikes koromban és az utána következő nyáron is. Most azonban megmagyarázhatatlan módon visszatért a roncstelepre, és csak nagy ritkán láttuk a farmon. Eleinte nem sokat foglalkoztam ezzel. Más dolgok kötöttek le. Elérkezett a tizennyolcadik születésnapom, lett egy apám, akit próbáltam megszokni, és elkezdtem a középiskola utolsó évét. Ráadásul Hugh komolyan ostromolni kezdett. Hugh kellemes megjelenésű fiatalemberré serdült, magas volt, és jóvágású. Sűrű, világosbarna haját az anyjától, zöld szemét az apjától örökölte. Népszerűnek számított, és akkor is megkaphatta volna bármelyik lányt a városban, ha nem olyan gazdag a családja. Bár Jenna sosem vallotta be, azt hiszem, iskolás éveink nagy részében fülig bele volt esve. De azt gyanítottam, Hugh-t arra biztatja a családja, hogy velem járjon, mint ahogy az én családom is ezt pártolta volna. Helena Morgannek nagyon

határozott elképzelései voltak arról, ki illik a fiához, és én ott álltam a lista elején. Ha ismerte volna a születésem körülményeit, lehet, hogy változtat a véleményén, de csak pár ember tudott a dologról, és apámat egyszerűen anyám volt férjének hitték. Egy szó mint száz, kezdtem belefáradni abba, hogy félóránként visszautasítsam Hugh-t. Ezért történt, hogy egy hónappal az utolsó iskolaévem kezdete után arra a döntésre jutottam, ideje, hogy Nick-kel felhagyjunk a titkolózással. Nem akartam tovább rejtőzködni. Azt akartam, az egész világ tudja, hogy szeretem őt. Már két hete nem láttam, és nem is tudtam, mikor tér vissza a szobájába. Nem volt kedvem várni, úgyhogy a tanítás végeztével az iskolából egyenesen a műhelybe mentem. A légszivattyú túlsó oldalán parkoltam le a Chevyvel, hogy ne legyen útban senkinek, és elindultam a munkaterület felé. De soha nem értem oda. Csak pár lépést tettem meg, amikor megláttam Nicket. Az épület hátsó részében állt, körülötte régi, használt autógumikupacok, és nem volt egyedül. Lindsey volt vele. Ez még önmagában nem dúlt volna fel különösebben. A testtartásuk volt az, amitől hátrahőköltem. Lindsey Nickre emelte a pillantását, ő pedig átható tekintettel nézett le rá, és közben halkan, gyengéden magyarázott neki valamit, amit hallottam ugyan, de nem értettem. Kezét a lány tarkóján tartotta – olyan birtoklás volt ebben a mozdulatban, hogy az még az én figyelmemet sem kerülhette el –, aztán végighúzta a hüvelykujját Lindsey arcán. Lindsey teste úgy ívelt Nick felé, mintha ellenállhatatlan mágneses erő vonzaná. Azonnal megértettem, miért nem jár Nick mostanában a farmra. Csak azon csodálkoztam, hogy eddig nem jöttem rá. Ekkoriban még mindig azzal birkóztam, hogy egyszer csak

megjelent egy apa az életemben, és hogy anyámmal megváltozott a kapcsolatom. Az, ami most történt, már túl sok volt nekem. Nem lettem mérges vagy féltékeny, nem kaptam dührohamot. Egyszerűen elpárologtak az érzelmeim, semmit sem éreztem, csak jótékony zsibbadtságot. Gondolom, ezt látta rajtam Nick, amikor hirtelen felkapta a fejét, és találkozott a tekintetünk. Sarkon fordultam, beültem a kocsiba, és elhajtottam. Lehet, hogy Nick utánam kiáltott, de nem hallottam, és ha hallottam volna, akkor sem állok meg. Nem lettem volna képes rá. De nem hinném, hogy utánam szólt. Hazaérve egyenesen a telefonhoz mentem, és tárcsáztam Hugh számát. Még mindig csak reagáltam a történtekre, nem gondolkodtam. Bármit megtettem volna, csak hogy ne kelljen gondolkodnom. Nyugodt volt a hangom, amikor Hugh felvette a telefont. – Hugh? Itt Alix. Még mindig volna kedved moziba menni holnap este? Hugh igent mondott. – Nagyszerű. Gyere értem fél hétre! Ha Nick azt hitte, hogy kérdőre vonom azzal kapcsolatban, amit láttam, magyarázatot követelek, ahogy egy évvel azelőtt tettem volna, hát tévedett. Nem izgattam magam a történteken. A következő három hónapot robot üzemmódban töltöttem. Ettem, iskolába mentem, olyan szorgalmasan tanultam, mint addig soha, és ha Hugh elhívott valahová, mindig elmentem vele. Az emberek fokozatosan kezdték összekapcsolni a nevünket, ahogy párok esetében szokták. Mindig úgy emlegettek minket, hogy Alix és Hugh, soha nem került szóba Alix egymagában, vagy Hugh egymagában. Kezdték biztosra venni,

hogy érettségi után azonnal összeházasodunk. Egyvalaki volt csak, akit ez nem töltött el örömmel: Piggy Treece. Ő mindig azt gondolta, hogy Hugh-val egymásnak teremtette őket az Isten, és nem tetszett neki, hogy közbeléptem. A barátnőivel mindenféle ronda pletykákat terjesztettek rólam, de ha valakit semmi sem érdekel, azt nehéz megsebezni, úgyhogy végül is felhagytak vele. Amikor együtt voltunk, Hugh sosem merészkedett tovább egy esti búcsúcsóknál. Elsősorban barát volt számomra, és azt hiszem, sejtette, hogy valami nem stimmel. Úgy bánt velem, mint a hímes tojással, amely eltörhet, ha ügyetlenül nyúl hozzá. Ki tudja? Talán igaza volt. Karácsonykor a nap nagy részét együtt töltöttük, előbb az én családommal ebédeltünk, aztán az övével vacsoráztunk. Gyönyörű karkötőt adott nekem ajándékba, amelyről egy sor apró, finom kis dísz fityegett. Én egy táblát adtam neki, a neve volt belevésve és alatta az „alelnök” titulus, hogy kitehesse az íróasztalára, amikor beáll az apja cégéhez. A családja jót mulatott rajta, de szerintem titokban hízelgett nekik, hogy ennyire bízom a fiukban. Kellemes nap volt, egy újabb nap, amelyet sikerült összeomlás nélkül átvészelnem. És ha ehhez az kellett, hogy elhessegessem egy félbetört szívvel díszített nyaklánc emlékét, amikor Hugh átadta az ajándékát, hát ezt is megtettem. Későre járt, amikor Hugh hazavitt, és hidegebb volt, mint az évnek ezen időszakában szokott. Annyira délen feküdt a városunk, hogy ritkán adatott meg a fehér karácsony, de ekkor a hó ígérete járta át a levegőt. Hugh átkarolt, ahogy az ajtóhoz kísért, aztán hosszú, lassú csók következett, amely teljesen hidegen hagyott. Amikor befejezte, megsimogatta az arcomat. – Holnap felhívlak.

– Rendben. – Jó éjszakát, Alix! – Jó éjszakát! Ott álltam, kezem a kilincsen, és néztem, ahogy elhajt, hátsó lámpái vörösen felizzanak a kipufogó gőzében, aztán lelassít, mielőtt kikanyarodna. Csak amikor eltűnt a szemem elől, akkor pillantottam rá a néma alakra, aki a veranda oszlopának árnyékában rejtőzött. – Mit akarsz, Nick? Egy ideig csak idegesen toporgott, aztán azt kérdezte: – Szereted őt? – Rekedtes volt a hangja, mintha jó ideje nem használta volna. – Nem hinném, hogy bármi közöd volna hozzá. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan ott terem mellettem, és ilyen kétségbeesetten ragad meg. – Már hogyne volna közöm hozzá, a francba, és ezt te is nagyon jól tudod! Az isten szerelmére, Alix, ordítozz velem, szitkozódj, vágj pofon, csak ne nézz levegőnek! – Hogy én levegőnek nézlek? – Félrebiccentett fejjel fürkésztem az arcát. – Lássuk csak! Amikor utoljára láttalak, gyakorlatilag fényes nappal, ország-világ előtt ölelkeztél Lindsey-vel. Nem, egészen biztos vagyok benne, hogy nem néztelek levegőnek. – Nem az volt, aminek látszott, esküszöm. – Helyes. Nyilván ezért kerestél olyan buzgón, hogy elmagyarázd, mit is csináltál valójában. Nick keze erősen szorította a karomat, az ujjai öntudatlan ritmusra mozogtak. – Hittél volna nekem? – Nem, és most sem hiszek.

– Hazudtam neked valaha? – Amennyire tudom, minden, amit valaha mondtál nekem, hazugság volt. Próbáltam elhúzódni tőle, de csak annál erősebben szorított. – Nem volt hazugság. – Miért vártál mostanáig, ha nem úgy volt, ahogy láttam? Volt benne annyi tisztesség, hogy lesüsse a szemét. – Nem terveztem, hogy beszélek veled ma este, csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy jól vagy. Úristen, Alix, kezdek becsavarodni. Tudom, hogy nem szereted Hugh-t, bármit is mondasz, de mindenki arról beszél, hogy érettségi után feleségül mész hozzá. Kérlek, gyűlölj, ha úgy akarod, ne állj szóba velem többé, de ne érd be valakivel, akit nem szeretsz, csak mert megbántottalak. A fájdalom élesen rajzolódott ki az arcán a holdfényben. Próbáltam ellenállni, de hiába. Isten az atyám, kételkedni kezdtem abban, amit saját szememmel láttam, és a bensőmben lassan olvadni kezdett valami. – Mit csináltál akkor Lindsey-vel, Nick? Mély, reszkető sóhaj tört ki belőle. – Lindsey-nek gondjai voltak. Segítettem neki. Ennyi az egész. – Miféle gondjai? – Személyes természetűek – mondta, majd némi habozás után hozzátette: – Nem mondhatom el, miről van szó, Alix, mint ahogy neki sem adom tovább, amit te mondasz nekem. – Elengedett, és hátralépett. – Nem kellett volna idejönnöm. Nem várhatom tőled, hogy higgy nekem, amikor olyasmiről van szó, amit nem tudok megmagyarázni. – Várj! – Lementem utána a lépcsőn. – Egyszer megkérdeztem tőled, lefeküdtél-e már valakivel. Azt mondtad, nem. Még

mindig ez a válaszod, Nick? Megfordult. Mivel lejjebb állt, mint én, pont egy vonalban volt a szemünk. – Igen. Az arcát fürkészve kerestem a jelét annak, hogy igazat mondott, és úgy éreztem, meg is találtam. Meg akartam találni, mert túlságosan fájt volna továbbra is azt hinni, hogy elárult. Amikor közelebb léptem hozzá, és megcsókoltam, minden fájdalmam és dühöm, amit az elmúlt időben magamban tartottam, beleáradt ebbe a csókba. Benne voltak a hosszú hónapok, amikor vágyakoztam utána, és azt hittem, soha többé nem lesz az enyém. Benne volt mindaz a szerelem, amit olyan hevesen próbáltam elpusztítani, de hiába. És ekkor mindkettőnkben fellobbant a tűz. A karja görcsösen szorított, a hangja sürgetően suttogta a nevemet. – A szobádba – súgtam. Amikor újra a számhoz tapadt az ajka, már egyikünk sem volt teljesen magánál. Alig érzékeltem, hogy a karjába emel, és a házat megkerülve a pajta felé visz. Előzőleg már bent járhatott, mert a hősugárzó be volt kapcsolva, a szoba kellemesen meleg volt. Nick a vöröses fényben lefektetett a keskeny ágyra, aztán rám feküdt, és én három hónap után először éreztem, hogy megint élek. Gyors, türelmetlen mozdulatokkal szabadultunk meg akadályt jelentő ruháinktól, közben szenvedélyesen csókoltuk és simogattuk egymást. De amikor végül ott feküdtünk meztelenül, lelassultak a mozdulataink. Most, hogy elérkezett a pillanat, szép nyugodtan ki akartuk élvezni.

Nick szeme olyan lett, mint az olvasztott ólom, amikor a könyökére támaszkodva lenézett rám. – Olyan szép vagy – suttogta. – Olyan pokolian szép. Lágyan végighúzta a kezét a testemen, én pedig úgy görbítettem ívbe a hátam, mint egy macska. – Kérlek, ne félj! – Nem félek – mondtam, és ekkor jöttem rá, hogy ez az igazság. Előzőleg már odasandítottam egy pillanatra, és enyhén meglepett, milyen nagy, és kissé kíváncsi voltam rá, tényleg olyan kemény-e, amilyennek tűnik, de félni nem féltem. Édes felfedezőút volt ez az éjszaka, hosszú órákat töltöttünk azzal, hogy bejártuk a titkos, idegen tájakat, amelyeket régóta szerettünk volna felkeresni. Megtanítottuk egymásnak, mi a jó nekünk, kéz vezetett kezet, aztán incselkedően visszatért az előző helyre. Mire Nick súlya az ágyhoz szegezett, már mindkettőnket elkábított a közös gyönyör. Egyetlen kemény lökéssel hatolt belém, aztán megdermedt, az ajkairól bocsánatkérő csókok egész zápora hullott az arcomra. A fájdalom éles volt ugyan, de korántsem olyan szörnyű, mint gondoltam, épp csak érzékeltem, már el is múlt, és mire Nick újra mozogni kezdett, el is felejtettem. Rögtön ezután valami meghatározhatatlan érzés támadt bennem, erősen belekapaszkodtam Nickbe, hogy minél előbb odaérjek a célhoz, amelynek mindeddig a létezéséről sem tudtam. Amikor elértem, felkiáltottam, aztán ezernyi fényszilánk robbant bennem. Mindjárt ezután felhangzott Nick gyönyörteljes nyögése, a teste megfeszült, majd ellazult. Pár percig meg se mozdultunk, vártuk, hogy újra normálisan tudjunk lélegezni. Egészen bódult voltam, azt kívántam, bár örökké tartana a testemet elnehezítő, kellemes kimerültség. De

Nick hirtelen reszketni kezdett. Hullámokban futott végig a remegés a testén. Ijedten fordultam meg, hogy lássam, mi történt, de ekkor az oldalára gördült, magához szorított, a hajamba temette az arcát. – Ne haragudj! – suttogta nyers, fájdalmas hangon. – Jaj, istenem, annyira sajnálom! Én nem akartam ezt, nem akartalak bántani. – Hagyd abba! – parancsoltam rá gyengéden, és a hajába fúrtam az ujjaimat. – Nem bántottál. Az, ami ma este történt, azért történt, mert mindent pont ugyanannyira akartam, mint te. Csodálatos volt, Nick. Ne rontsd el! Te nem az apád vagy. Te soha nem lennél képes olyan dolgokra, amiket ő csinál. – De én semmit sem adhatok neked. Még saját lakásom sincs. – Egyszer majd lesz. Addig is itt vagy nekem te. Nekem csak ez számít. – Azt hittem, elvesztettelek – suttogta. – Soha életemben nem féltem ennyire. Üres lettem, mintha kitéptek volna belőlem egy darabot. – Végre csillapodott a reszketése, már csak időnként futott keresztül a testén a görcs. – Esküszöm, Alix, egy napon büszke leszel rá, hogy velem láthatnak. – Én már most is az vagyok. És elegem van a bujkálásból. Megmondom Hugh-nak, hogy nem találkozom vele többet, mert téged szeretlek. Olyan sokára válaszolt, hogy már azt hittem, elnyomta az álom. Hirtelen kiült az ágy szélére. A térdére könyökölt, és mindkét kezével dörzsölni kezdte az arcát. – Nem lehet. – Miért? – kérdeztem zavarodottan és kissé sértetten. Leengedte a kezét, és felém fordult. Úgy vándorolt végig az arcomon a pillantása, mintha minden részletét az eszébe akarná

vésni. – Mert a Lindsey körüli zűrzavarnak még nincs vége, és addig… – Addig nem akarod, hogy bárki is tudjon rólunk. – Igen. Van egy ötletem, de nem tudom, meddig tart, míg meggyőzöm róla. – Szerintem ez nem a te gondod, Nick. Elkomorult az arca. – Pedig az, hidd el nekem! Tudom, hogy sokat kérek, és ha úgy gondolod, hogy nem tudod elviselni, megértem. De nincs más választásom, Alix. – Nagyot sóhajtott. – Fontos, hogy az emberek… azt higgyék, együtt járok Lindsey-vel. – Tehát azt akarod, hogy továbbra is találkozgassak Hugh-val. – Ez nem kérdés volt. Tudtam, hogy ezt akarja mondani ilyen körmönfont módon. – Igen. – Ez nem fair, Nick. Sem velünk, sem Hugh-val. – Úristen, szerinted én nem tudom? Ezért próbáltam minden erőmmel távol tartani magam tőled. – És velünk mi lesz? Az arcomhoz emelte a kezét, gyengéden végigsimított rajta. – Még egyszer nem engedhetlek el. Abba belepusztulnék. Annyira szerettem, hogy muszáj volt bíznom benne. – Meddig fog tartani? – Bár tudnám, de fogalmam sincs. Lehet, hogy egy hétig, lehet, hogy hónapokig. Kibírod? Megfogtam a kezét, és erősen a mellemre szorítottam. – Kénytelen leszek, mert én sem tudlak elengedni. Majd csak végigcsináljuk valahogy. – Nem is értem, hogy lehetek olyan szerencsés, hogy rád

találtam – suttogta. – De annyira örülök, hogy így történt. Ezután megint szeretkeztünk, aztán elaludtunk egymás karjában. Nick még pirkadat előtt felébresztett, hogy észrevétlenül besurranhassak az ágyamba, de majdnem elkéstem. Egyszerűen nem bírtunk elszakadni egymástól az együtt töltött éjszaka után, és újabb szeretkezés lett a vége. Amikor aztán mindketten felöltöztünk, Nick kikapcsolta a hősugárzót, és odakísért az ajtóhoz. Még megálltunk egy hosszú, gyengéd csókra, miközben a horizonton megjelent az első halvány fénycsík. Éppen elhelyezkedtem az ágyamban, amikor meghallottam, hogy Darla néni, aki mindig korán kelő volt, kimegy a fürdőszobába. Megkönnyebbült sóhaj tört ki belőlem, amiért megúsztam a lelepleződést, aztán végignyúltam az ágyon, és elaludtam. Azt álmodtam, hogy hamarosan újra kettesben lehetek Nickkel. Visszatekintve furcsállom, hogy senki sem vette észre rajtam a változást. Újra tudtam nevetni, és a boldogság rózsaszín ködében lebegtem, amitől szórakozott lettem és feledékeny. Ha este randim volt Hugh-val, arra mentem haza, hogy Nick ott vár rám a ház oldalának támaszkodva a sötétben. Együtt lopóztunk be a szobájába, és annyira vártuk, hogy együtt lehessünk, hogy már a küszöbön elkezdtük letépni a ruhát egymásról. Azokon az estéken, amikor nem volt randim, türelmetlenül vártam az ablaknál, hogy kigyulladjon a fény Nick szobájában. Éjfél előtt sosem jött, és én soha nem kérdeztem meg tőle, mit csinált addig. Egyszerűen elfogadtam, hogy most itt van, minden valószínűség szerint meztelenül fekszik az ágyán, és vár engem. Elég volt gyönyörű, erős és izmos testére gondolnom, és máris izgatottan dobogó szívvel osontam le a lépcsőn, vágtam át a

sötétségen, hogy vele lehessek. Ő mindig mosolyogva, tárt karokkal fogadott. – Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte ilyenkor. Olyanok voltunk, mint két gyerek, akik nemrég fedeztek fel egy új, különleges játékszert. Az egyik pillanatban komolyan viselkedtünk, a másikban úgy kuncogtunk, nevettünk, mintha elment volna az eszünk. És szerettük egymást. Úristen, mennyire szerettük egymást! Néha semmi mást nem csináltunk, csak órákon keresztül csókolóztunk, nem tudtunk betelni az érzéseinkkel. Csak néhány zavaró tényező merült fel ezekben a csodálatos hónapokban. Az egyik Hugh volt. Soha nem szerettem úgy Hugh-t, mint Nicket, de nagyon megkedveltem. Nem akartam fájdalmat okozni neki, és bűntudatom volt amiatt, hogy kihasználom. A másik Lindsey volt. Gyűlöltem, hogy Nickkel látom. Nem történt meg gyakran, de időnként azért megtörtént. Először egy péntek este. Hugh szokás szerint értem jött, de aznap este a mozi felé menet megálltunk tankolni Hawkinsnál. Nick még ott volt, az irodában pedig Mr. Viders, az iskolaigazgatónk állt, várta, hogy elvégezze az olajcserét. És mialatt Nick dolgozott, Lindsey ott ült mögötte egy kupac autógumin, és egy pillanatra sem vette le róla a szemét. A kisöccse az ölében ült, és egy szót sem szólt, akárcsak ő. – Kérsz egy üdítőt? Gyorsan Hugh felé fordultam, és elmosolyodtam. – Igen. Kiszálltunk a kocsiból, amikor Nick elindult felénk, de én megálltam. A tanksapka az én oldalamon volt, és azt reméltem, talán pár másodpercre kettesben maradhatok Nickkel.

– Szia, Nick! – üdvözölte Hugh. – Hogy vagy? – Jól. Tele kéred? – Igen. Hugh bement az irodába, láttam, hogy Mr. Vidersszel vált néhány szót. Ismét Lindsey-re néztem. Még mindig úgy bámulta Nicket, mintha az élete múlna azon, hogy egy pillanatra se veszítse szem elől. És ez fájt. Bármennyire is igyekeztem leküzdeni az érzést, fájt. A töltőpisztoly zörgése zökkentett ki merengésemből. Körülnéztem. Nick olyan közel húzódott hozzám, amennyire csak feltűnés nélkül lehetséges volt. – Ne vágj ilyen képet! – könyörgött halkan. – Nem könnyű elviselni, hogy vele látlak, Nick. – Tudom. – Az ablak alatt, ahol senki sem láthatta, az ujjai a kezem köré kulcsolódtak, és megszorították. – Ahányszor Hugh csókkal búcsúzik tőled, a legszívesebben megfojtanám. Együttérző, megértő pillantást váltottunk. – Átjössz ma este? – kérdeztem végül. – Igen. – Akkor jó. – Amikor megszólalt az iroda ajtaja fölötti csengő, kirántottam a kezem Nick kezéből. Hugh furcsa pillantást vetett rám, miközben kifizette Nicknek a benzint, és már készültem a kérdésekre. De nem kérdezett semmit, csak átnyújtotta az üdítőmet, kinyitotta előttem a kocsi ajtaját, majd beült a vezetőülésre. Aznap éjjel, miután Nickkel szeretkeztünk, megint szóba hoztam Lindsey-t. Nick olyan fáradtnak tűnt, hogy hirtelen rájöttem, biztosan alig alszik. Egész nap dolgozott, az estéket Lindsey-vel töltötte, éjfél után meg átjött hozzám.

Nem keresett fel minden éjjel, de elégszer jött ahhoz, hogy aggódni kezdjek miatta. Ezeken az éjszakákon jó esetben is csak pár órát töltött alvással. – Meddig fog ez még tartani? – kérdeztem. – Nem tudom. – Az ujjai szórakozottan végigvándoroltak a karomon. – Néha már azt hiszem, haladunk, aztán egyszer csak megnémul, nem hajlandó beszélni róla. Olyan érzés, mintha egy téglafalba csapkodnám a fejemet. És… a helyzet… inkább romlik. Már odáig jutottunk, hogy egy percre sem merem magára hagyni. Ennyit még sosem árult el arról, mi folyik itt, és sejtettem, hogy ezt sem mondta volna, ha nem lenne olyan fáradt, hogy már gondolkodni sem képes. Neki is ez juthatott eszébe, mert hirtelen elhallgatott. Közelebb húzódtam hozzá, és átkaroltam. – Aludj! – suttogtam. Nagyot ásított, és tényleg álomba merült, de én ébren töltöttem az egész éjszakát, és szinte beleőrültem, annyit töprengtem rajta, miért féltheti Lindsey-t. Mi a csuda történhet vele? Hiszen alig teszi ki a lábát otthonról. És az alapján, amit láttam, ha nagy ritkán elmegy, mindig Nickkel van. Természetesen nem sikerült megfejtenem a rejtélyt aznap éjjel. Csak azért imádkoztam, hogy Nick bízzon meg bennem annyira, hogy mindent elmond, amikor vége lesz. Egyikünk sem sejtette, hogy még hosszú évekig nem lesz vége, mint ahogy azt sem, hogy Frank Andersont vérbe fagyva találják a lakókocsi mocskos padlóján. Azt azonban nagyon is megértettem, hogy nekem is komoly gondjaim lesznek, ugyanis amikor pár héttel később bementem a konyhába, ott találtam anyámat meg Helena Morgant, amint egy

tavaszi katalógus fölé hajoltak. Izgatott sugdolózásuk hirtelen abbamaradt, amint beléptem az ajtón. Mindketten felnéztek, és ártatlan mosoly jelent meg az arcukon, de a vak is látta, hogy színészkednek. – Na jó, hol van? – kérdeztem. Anyu szemöldöke a magasba szaladt. – Micsoda, édesem? – A hulla. Ha két ember olyan képet vág, mint ti, akkor valahol lennie kell egy hullának. – Miket beszélsz? Mi csak… szóval, a legújabb divatot nézegettük. – Így van – bólogatott buzgón Helena. – Aha. – A hűtőhöz mentem, és töltöttem magamnak egy pohár jeges teát. Igyekeztem nem észrevenni, hogy hevesen integetnek egymásnak, mintha azt hinnék, nem látom őket. – Nem korai még a tavaszi ruhákat nézegetni? Az asztalhoz vittem az italomat, és leültem. – Soha nem túl korai, drágám – bazsalygott Helena. – És én annyira imádom a tavaszt. Mindig az esküvők jutnak róla eszembe. Hajjaj! Ez aztán baj, méghozzá nagy B-vel. Nyugalmat erőltettem magamra. – Igazán? Nekem inkább a szúnyogok meg a viharok. Ebben a pillanatban rontott be Darla néni. – Most jutott eszembe – kezdte izgatottan. – Orgona… á, Alix, nem tudtam, hogy itt vagy. – Mindhármuk arcán mesterkélt mosoly jelent meg. Összeszorult a gyomrom. Ez még rosszabb, mint gondoltam. Ezek már az esküvőmet tervezgetik. Hugh-val. – Hát akkor mondd meg, Alix, neked melyik a kedvenc

időszakod? – érdeklődött Helena. – A karácsony – vetettem oda, azt remélve, hogy így leállítom őket, és nyerek némi időt. – Ó! – mondták csalódottan, de tudtam, Nickkel nem sokáig halogathatjuk a dolgokat anélkül, hogy egy csomó embert megsértenénk. Még aznap megpróbáltam felkészíteni anyut. Miután Helena távozott, felkuporodtam a kanapéra egy Walter Scott-regénnyel, amelyet az irodalomfakultációra olvastam. Anyu nemsokára odaült mellém, felkapott egy magazint, és összevissza lapozgatta. Egy rúzsreklámnál megállt, és úgy tanulmányozta, mintha azon múlna a világbéke, hogy ki tudja-e választani a megfelelő árnyalatot. – Túl nagy a választék – dünnyögte. – Mondd csak, Alix, még mindig a piros a kedvenc színed? Vigyázva becsuktam a könyvem, és az ölembe tettem. – Anyu, tudom, miben mesterkedsz. – Hogy érted ezt? Én csak a rúzsról beszélek. – Nem, nem igaz. Esküvőt tervezgetsz. – Mély lélegzetet vettem. – Hugh nem kérte meg a kezem, anyu. És még ha meg is kéri, lehet, hogy kikosarazom. Nem vagyok biztos az érzéseimben. Anyám arcán őszinte csodálkozás tükröződött. – Már hogy kosaraznád ki? Soha nem jártál más fiúval, mint Hugh-val. Ki máshoz mennél feleségül? És Helena azt mondja, Hugh odavan érted. Biztos, hogy megkéri a kezed. Új irányban próbálkoztam. – Arra nem gondoltál, hogy esetleg szívesebben mennék egyetemre, mint hogy lekössem magamat egy férj mellett? – Nos, felteszem, hogy ha tényleg egyetemre akarsz járni, a két

dolog nem zárja ki egymást. Biztos vagyok benne, hogy Hugh nem bánná, és legalább elfoglalnád magad valamivel, míg meg nem jön az első gyerek. Ezek az anyák! Kibírhatatlanok, de az ember mégsem csaphatja agyon őket. Kézbe vettem a könyvem, és folytattam az olvasást. Anyámat valószínűleg hidegen hagyta az eset, rám azonban óriási hatással volt. Iszonyúan féltem, hogy Hugh bármelyik pillanatban előhozakodhat a témával. Odáig jutottunk, hogy elég volt, ha odalépett mögém az iskola folyosóján, és máris égnek állt a hajam a rémülettől. Természetesen ő is észrevette, hirtelen milyen ideges lettem. – Valami baj van, Alix? – Nem, dehogyis. Miből gondolod, hogy valami baj van? – Nem tudom. – Felvont szemöldökkel nézte, ahogy félig bebújok a szekrényembe, félig kilógok belőle, ami nem kis teljesítmény volt, meg kell hogy mondjam. – Csak afféle megérzés – mondta. Előbújtam, és megpróbálkoztam egy amolyan ártatlan mosollyal. – Komolyan mondom, Hugh. Nincs semmi baj. – Nincs valami gond otthon? – Ugyan már. Összeszűkült a szeme. – Anyám nyaggat? Amivel elárulta, hogy őt mindenesetre nyaggatja. Hátat fordítottam neki, és összeszedtem a következő órához szükséges könyveket. – Nem. – Biztos?

– Persze – fordultam felé. – Hát jó. – Lehajolt és arcon csókolt. – Ma este találkozunk? Azt gondoltam, elmehetnénk a kosármeccsre. – Az szuper lenne. – És eléggé biztonságos is, gondoltam, mivel nehezen tudtam volna elképzelni róla, hogy a tömeg kellős közepén térdre boruljon előttem. Hugh nem volt olyan befelé forduló típus, mint Nick, de feltűnősködni sem szeretett. Soha nem kérné meg a kezem az iskola előcsarnokában, nyugtáztam megkönnyebbülten. Ha valaha is lánykérésre szánja el magát, akkor valami visszafogottan romantikus módszert választ. Ez a gondolat felvidított kissé és megnyugtatott, de egyben el is szomorított. Szép dolog! Ő szorgosan készülődik, hogy boldoggá tegyen, én meg összetöröm a szívét. Vagy legalábbis akkor így gondoltam.

NYOLCADIK FEJEZET

E

gyre közeledett az érettségi napja, és az egész osztály izgatottan készült a diákbálra. Nekem volt a legjobb átlagom, Hugh-nak pedig a második legjobb, ezért minket jelöltek ki, hogy elmondjuk a búcsúbeszédeket. A szüléink ebben is annak jelét látták, hogy összeillünk. Ráadásul Hugh elkezdett célozgatni a jövőre. – Hol szeretnél lakni érettségi után? – kérdezte. A világ végén, gondoltam komoran. De nem mondtam ki. – Még nem nagyon gondolkoztam rajta. – Fair Oaksban egész szép kis házakat építenek. Egyszer átmehetnél és megnézhetnéd őket. Elkerekedett szemmel bámultam rá. Fair Oaks újonnan kialakított lakópark volt a város szélén, amely a nagyvárosi építési vállalkozóknak a déli életről alkotott elképzeléseit testesítette meg. A nagy, szabálytalan alaprajzú, modern házak mind egyszintesek voltak, és kéthektáros telek tartozott hozzájuk. Tudtam, hogy egy vagyonba kerülnek. És azt is tudtam, hogy elegem van ebből. Anyu még mindig elengedte a füle mellett, ha tiltakoztam a Hugh-val kötendő házasság ellen, a Bíróval pedig nem mertem

beszélni, bár tudtam, hogy az én oldalamon áll. Féltem, hogy gyanítja, mi van köztem és Nick között, és nem tudtam, hogyan reagálna. A Bíró hajlamos volt kissé túlzásba vinni a védelmezésemet, és nem szerettem volna, ha puskával kergeti el Nicket, amiért így meggyalázott. Apám sok időt töltött nálunk, és vágyakozó pillantásokat vetett anyura, mialatt a Bíróval beszélgetett. Azt hiszem, furcsa módon azt a helyet töltötte be a Bíró életében, amelyet régebben Nick foglalt el. Nick az egész családnak hiányzott. Tudták, hogy időnként a pajtában éjszakázik, de nemigen találkoztak vele, mert későn jött, és korán távozott. Egyik este, miután melegre fordult az idő, megkérdeztem apámat, beszélhetnék-e vele. Anyu jóindulatúan mosolygott ránk, amikor kivonultunk. Az az igazság, hogy ha mosoly ült az arcán, még mindig olyan volt, mint egy angyal, de ekkor már tudtam, milyen megtévesztő lehet a látszat. Anyu makacsabb volt, mint egy missouri öszvér, és nem tartotta méltóságán alulinak, hogy a bűntudat fegyverét használja célja elérése érdekében. Apu átkarolta a vállam, miközben az erdő felé sétáltunk, de nemigen szólt. Éreztem, hogy valósággal süt belőle a kíváncsiság. Amikor kettesben voltunk, elmentünk enni valahová meg effélék, soha nem beszéltem vele olyan bizalmasan, ahogy egy lány szokott az apjával. Na, most majd rázúdítom az egészet, döntöttem el komoran. Csak remélni tudtam, hogy felnő a feladathoz. – Jól van, essünk túl rajta! – mondta, és felvonta a szemöldökét. Nem is olyan buta ez az ember! Lehuppantam egy fatörzsre, annak a tölgyfának a maradványára, ami egy téli jégvihar alkalmával dőlt ki évekkel

ezelőtt, apám pedig leült mellém. – Anyuról van szó. Az őrületbe kerget. – Mivel kapcsolatban? – Hugh-val. – Némi habozás után belevágtam: – Tudod, anyu teljesen beleélte magát, hogy hozzámegyek Hugh-hoz, és nekem egy szavam sem lehet ebben a kérdésben. – Szereted azt a fiút? Megvontam a vállam. – Azt hiszem, igen, bizonyos értelemben. De nem akarok feleségül menni hozzá. – Akkor ne hagyd, hogy anyád belekényszerítsen! Ez a te életed, Alix. Azt kell tenned, ami boldoggá tesz. – Figyelmesebben fürkészte az arcom, mint máskor. – Nick miatt, ugye? Mondtam, hogy nem buta ez az ember. Apám találkozott Nickkel, és végighallgatta az összes családi történetet arról, hogyan fogadtam örökbe, és mi minden történt velünk az évek során. Egyszer még az is megesett, hogy apu a keresésemre indult, és ott talált Nickkel a pajtában. Szerencsére akkor éppen nem csináltunk semmit, csak beszélgettünk, de ha valaki távolabbról nézte a helyzetet, nem úgy, mint a családom, megsejthette, mi az igazság. Belefáradtam már, hogy tagadjam Nick iránti érzéseimet, így hát bólintottam. – Igen. Régóta szeretem. – És ő is így érez irántad? Hirtelen ráébredtem: Nick soha nem mondta nekem, hogy szeret. Csak a cselekedeteiből következtettem arra, hogy így van. Továbbra is hittem a szerelmében, de egy kicsit megrendült az önbizalmam.

– Azt hiszem. – Akkor miért nem lép? Jó kérdés. Bárcsak logikus választ tudnék adni rá! – Felmerültek bizonyos gondok – ködösítettem; Apám elgondolkodva hallgatott egy darabig. – Nem olyan férfinak nézem Nicket, aki hagyja, hogy a szerelme máshoz menjen feleségül. Elmondtad neki, miben mesterkedik az anyád? – Nem. – Nem akartam, hogy még rosszabbul érezze magát. És a lelkem mélyén féltem, hogy ha azt gondolja, gondot okoz nekem a kapcsolatunk, nem jön többé. – Talán ideje volna. Apámnak igaza volt. Csak az kellett, hogy valaki kimondja helyettem. Itt az ideje, hogy szembenézzünk a tényekkel. Végtelen türelmet tanúsítottam az elmúlt hónapokban. Ha Nick tényleg szeret, most már tennie kell valamit. Ha pedig nem tesz, ha Lindsey fontosabb neki, mint én, hát akkor jobb, ha ez most kiderül. Így indítottam el azt az eseménysort, amely Frank Anderson halálához vezetett. Szerda este volt a nagy beszélgetés apámmal. Aznap éjjel nem a szobámban vártam Nickre, mint máskor. Lementem a pajtába, és ott várakoztam, türelmetlenül járkáltam fel-alá órák hosszat, különféle forgatókönyveket játszottam le gondolatban. Bárhogyan reagál is, felkészültnek kell lennem. Meglepődött, amikor meglátott, de hamar elpárolgott a csodálkozása, miután az arcomra pillantott. – Mi a baj? – kérdezte, miközben becsukta az ajtót, és ráfordította a kulcsot. – Nem bírom tovább – suttogtam izgatottan. – Kezd teljesen

irányíthatatlanná válni a helyzet. Már csak az van hátra, hogy anyu kitűzze az esküvőnk időpontját Hugh-val, és hiába próbálok beszélni vele, meg se hallgat. Nicknek már az első szavaim hallatán kifutott a vér az arcából. – Anyád tényleg azt hiszi, hogy hozzá fogsz menni Hugh-hoz? – Hát persze! Végül is már majdnem egy éve járok vele, és anyu nem tudja, hogy mással is találkozgatok. Ahányszor csak kijelentem, hogy nem akarok hozzámenni, anyu arra jut, hogy ez csak afféle esküvő előtti idegesség, majd elmúlik. És Hugh anyja sem különb. Szinte mindennap átjön, magazinokat meg katalógusokat hoz. – Jézusom. – Nick leroskadt az ágyra, és összegörnyedt. – Miért nem mondtad ezt eddig? – Nem akartalak idegesíteni, és azt gondoltam, meg tudom oldani. De senki sem figyel arra, amit mondok. Olyan, mintha fél kézzel kellene megállítanom egy száguldó vonatot. – És Hugh már… – Hogy megkérte-e már a kezem? – Megráztam a fejem, aztán leültem Nick mellé. – Még nem, de ami késik, nem múlik. A minap azt javasolta, menjek ki Fair Oaksba, és nézzem meg, tetszenek-e az ott épülő házak. Megfogtam Nick kezét, és erősen megszorítottam. – El kell mondanunk nekik, mi van köztünk, Nick. Ez az egyetlen lehetőség. Már ha nem azt akarod igazából, hogy hozzámenjek Hugh-hoz – tettem hozzá halkan. Nick hallgatott egy darabig. – Hát ezt megérdemeltem. Tényleg nem sok mindent tettem azért, hogy meggyőzzelek az ellenkezőjéről. – Felém fordította az arcát, halkan folytatta. – Nem akarom, hogy hozzámenj Hughhoz. Belepusztulok, valahányszor csak arra gondolok, hogy vele

vagy. De nem tudom, mi mást tehetnék, Alix. Még mindig aggaszt Lindsey… problémája. – Felállt, és járkálni kezdett. – Javult valamicskét a helyzet? – Nem. – És van rá remény, hogy javulni fog? Nick elkeseredetten túrt bele sötét hajába. – Nem. Lindsey nem hallgat rám. – Akkor meddig akarjuk még halogatni a dolgokat? Újabb fél évig? Egy évig? Kettőig? – Lassan felkeltem az ágyról. – Mindkettőnket nem kaphatod meg, Nick. El kell döntened, melyikünket akarod. – Komolyan hozzámennél? – Kétségbeeséssel vegyes döbbenet ült az arcán. Mielőtt kinyitottam volna az ajtót, hátrafordultam. – Nem. De nem jut eszembe más megoldás, mint az, hogy elmegyek innen. Akkor végre felfogják majd. Mindenesetre akár így lesz, akár úgy, minél előbb tudnom kell, hogyan döntöttél. Ha elmegyek, muszáj megterveznem a dolgot. Nem manipulálni akartam Nicket ezzel az ultimátummal. Minden szót komolyan gondoltam. Rengeteget gondolkodtam ezen, mialatt fel-alá járkáltam a pajtabeli szobában, és úgy éreztem, nemigen van más választásom. Valahol a lelkem mélyén annyira biztos voltam benne, hogy Lindsey-t választja, hogy már félig-meddig el is döntöttem, hol telepedem le. Az arizonai Tucsonban. Láttam már képeket az ottani vörös sziklákról, és valami vonzott bennük. Ráadásul a város elég nagy volt ahhoz, hogy el tudjam magam tartani, ha egyetemre megyek, viszont nem tűnt olyan félelmetesnek, mint New York vagy Dallas. Mert ha Nick Lindsey-t választja, semmiképpen sem maradhatok itt. Nem bírnám ki, hogy nap mint nap együtt

lássam őket. Csak vártam, vártam a válaszára, és ahogy mélyült a csönd, úgy szorult össze a szívem. Egy idő után nem bírtam tovább. Maga a tény, hogy nem szól semmit, elegendő válasz volt számomra. – Isten veled, Nick! – mondtam, és kinyitottam az ajtót. – Várj! Megálltam a küszöbön, de nem mertem visszafordulni. – Az Istenért, Alix, ne menj el! – Nem hiszem, hogy Istent különösebben érdekelné a dolog. Alapvetően hagyja, hogy én magam hozzam meg a döntéseimet. – Akkor az én kedvemért. – Odalépett mögém, és a vállamra tette a kezét. – Igazad van. Mindenben. Nem kényszeríthetem Lindsey-t, hogy fogadja el a segítségemet, és amíg én védelmezem, addig neki semmit sem kell tennie saját magáért. Az ajka a hajamhoz ért. – Jézusom, annyira sajnálom, Alix. Sajnálom, hogy ilyen sokáig kitettelek ennek. Mindent megteszek, amit akarsz. Csak ne hagyj el! Megfordultam, a hirtelen feltámadó reménytől alig bírtam megszólalni. – Elmondjuk mindenkinek? – Igen. – Nick keze a nyakamat simogatta, aztán átfogta az arcomat. – Mikor? Nick nagyot sóhajtott. – Holnap este. Hadd beszéljek Lindsey-vel munka után. Aztán rögtön idejövök. – Biztos? Egy pillanatig habozott, bizonytalanság villant a szemében, de

bólintott. – Biztos. – Jaj, Nick! – A karjába vetettem magam, és aznap este még édesebbé tette a szeretkezésünket az, hogy kis híján elvesztettük egymást. Órákig tartott, hol gyengéd volt, hol szenvedélyes. Nick különösen telhetetlennek tűnt. Alig fejeztük be, máris újrakezdte. Persze, nem panaszkodtam. A legszívesebben az egész hátralévő életemet az ágyában töltöttem volna, nem is kívántam mást. – Ugye, tudod, hogy dührohamot fognak kapni? – suttogta a végén. – Felkészültél rá? Kinyújtóztam, az oldalamra fordultam, odabújtam hozzá, és a vállára hajtottam a fejem. – Szerintem megdöbbennek majd, de egyedül Darla néni fog ellenkezni. Ismered őt. Olyan, mint egy harapós teknős. Ha egyszer lecsapott a zsákmányra, nem ereszti. De ha anyu megérti, hogy komolyan gondoljuk, beadja a derekát. A lelke mélyén csak azt akarja, ami nekem a legjobb. – Végigsimítottam Nick mellkasán, izmos, lapos hasán. – És nekem te vagy a legjobb. Apu is mellettünk áll. Ő majd segít meggyőzni anyut meg a többieket. – Apád tudja? – Nick elkapta a kezemet, és a szájához húzta. – Igen. Azt hiszem, már jó ideje gyanította. Valamelyik nap hosszan elbeszélgettünk, és egyáltalán nem tűnt meglepettnek. Kedvel téged. Nick megfordult, fölém hajolt, felkönyökölt, és a tenyerébe fogta az arcom. – Biztos, hogy ezt akarod, Alix? Én nem tudok neked olyan nagy házat adni, mint Hugh. Még egy kis lakásra is hónapokig kell spórolnom. Álltam fürkésző tekintetét.

– Sosem kértem nagy házat. Hugh ötlete volt. És én is keresek majd valamennyit. Mrs. Lucas, dr. Mansfield irodavezetője recepciós állást ígért nekem, ha leérettségiztem. – Nem kellene dolgoznod. – Nick ujjai gyengéden a hajamba fúródtak. – Tényleg? Hát mit csináljak? Egész nap üljek egy selyempárnán, és malmozzak? Nick, én egy hét alatt beleőrülnék a semmittevésbe. Én dolgozni akarok. – Egyetemre kéne menned. Túl okos vagy ahhoz, hogy ne tanulj tovább. Megvontam a vállam. – Mindkettőt is csinálhatom. Lehet, hogy úgy egy kicsit tovább tart, de nem sietek sehová. Egy pillanatra elhallgatott. – El sem tudom hinni, hogy tényleg a közös jövőnkről beszélgetünk. Szinte félek remélni. Attól tartok, a felsőbb hatalmak megtudják, és tesznek valamit, amivel felborítják az egészet. – Nem mernek ilyet tenni. Hosszan, szenvedélyesen megcsókolt, aztán felült és az órájára pillantott. – Nem kockáztathatok. Félóra múlva pirkad. Vissza kell menned a házba. – Csak ígérd meg, hogy holnap nem visszakozol. – Megígérem. Nem visszakozom. Mennyire másképp alakultak volna a dolgok, ha mégis visszakozott volna! De akkor meggyőződésem volt, hogy helyesen cselekszünk. A csütörtök örömteli várakozással telt. Semmire sem tudtam

koncentrálni, csak az aznap este járt a fejemben. Jenna időnként értetlen pillantást vetett rám, egyszer még rá is kérdezett, minden rendben van-e, mert meg sem hallottam, hogy beszél hozzám. Aztán az ebédszünetben sarokba szorított. Az iskolai bolt előtt álltunk, ebben a kis bódéban mindent árultak a papírtól és ceruzától az üdítőn át a cukorkáig. – Tudom, hogy készülsz valamire. Ennyi erővel be is vallhatod. Túlságosan jól ismert. Tudtam, hogy ha nem adok kielégítő választ, addig nyúz, míg meg nem kapja, amit akar. Mégis haboztam. Nem mintha azt feltételeztem volna róla, hogy bárkinek is elmondja. Mindig is megőriztük egymás titkait. Inkább arról volt szó, hogy sejtettem, mit gondol rólam és Nickről, és nem akartam, hogy bármi is elrontsa ezt a napot. – Holnap este elmondom, megígérem. – Így lesz időm, hogy előbb Hugh-val beszéljek, gondoltam. Jenna a falnak támaszkodott mellettem, és lesütötte a szemét. – Ennek nyilván Nickhez van köze, ugye? – Miből gondolod? A fejét csóválta. – Bármit is teszel, mindennek köze van Nickhez így vagy úgy. Ennyi idő után még mindig szerelmes vagy belé. Ezt nem tagadhattam, úgyhogy inkább hallgattam. – Tudod, hogy mindenféle pletykák keringenek róla meg Lindsey Swannerről? – Tudom. – De ennek ellenére szereted. – Igen. – Lefeküdtél vele? – Megfordult, hogy jobban lásson, de elég

volt egyetlen pillantást vetnie lángoló arcomra. – Jaj, istenem. Szóval igen. Alix, hogy tehetted ezt Hugh-val? Szeret téged. Halkan válaszoltam, mert féltem, hogy valaki hallgatózik. – Nem, Jenna, nem szeret. Kedveljük egymást, de nem olyan értelemben. Az anyja folyton azért nyaggatja, hogy kérje meg a kezem, az én anyám meg azért nyaggat, hogy mondjak igent neki. Engedni könnyebb, mint ellenállni, és amíg Hugh nem szeret bele valakibe, azt teszi, amit az anyja akar. – Valószínűleg akkor is azt tenné, amit az anyja akar, ha beleszeretne valakibe – mondta Jenna. Kissé meglepett a hangjában csengő szomorúság, de annak tulajdonítottam, hogy zátonyra futott a kapcsolata Scott Hastingsszel. Már év eleje óta együtt jártak, de ahogy közeledett az érettségi, gyorsan kezdett kialudni a láng. Scottnak nagy tervei voltak, egy jó nevű keleti parti egyetemre készült, Jennának pedig már megvolt az állása a Deltavidék Ingatlanvállalatnál a városban. – Ne szomorkodj már! Majd leveleztek Scott-tal. Jenna úgy nézett rám, mintha egyszerre szarv nőtt volna a homlokom közepén. – Nem hiszem. Abban maradtunk, hogy jobb, ha a diákbál után nem találkozunk többé. – Sajnálom. Jenna megvonta a vállát. – Nem olyan nagy ügy. Semmivel sem szeretem jobban, mint te Hugh-t. Csak eljártam vele szórakozni. – Ellökte magát a faltól. – Mikor akarod megmondani Hugh-nak? – Még nem tudom – kerültem meg a választ. – Előbb a családommal kell tudatnom a hírt, és ők nagyon ki lesznek borulva.

– Kérsz egy tekercs ragasztószalagot? – Halvány mosoly jelent meg az arcán. – Szükséged lesz rá, hogy elhallgattasd Darla nénit. Együtt mentünk vissza, de az ajtóhoz érve Jenna megállított. – Tudom, hogy Nick iszonyúan vonzó, és hogy örökké fogod szeretni, de kérlek, légy óvatos! Rossz érzésem van ezzel kapcsolatban. Talán volt némi jóstehetsége. Vagy egyszerűen csak pesszimista volt, bár azelőtt sosem adta jelét. De valószínűbb, hogy Hugh miatt aggódott. Akkor még nem tudtam, melyik az igaz. Aznap este kibírhatatlanul viselkedtem, mindenkinek útban voltam a vacsorafőzésnél, próbáltam siettetni a dolgokat. Úgy lestem a tűzhely fölötti órát, mint egy sólyom, és közben magam elé képzeltem Nick minden mozdulatát. Nagyjából akkor végzett a műhelyben, amikor asztalhoz ültünk. Tudtam, hogy egyenesen Lindsey-ékhez megy. Idegesen tologattam az ételt a tányéromon. Vajon meddig tart? Egy óra hosszat? Két óra biztosan nem kell hozzá. Negyvenöt perccel ezután a verandán topogtam, amikor Nick furgonja végre begördült a felhajtóra. Lerohantam a lépcsőn, és mire kiszállt, már ott is voltam a kocsinál. – Túl vagy rajta? – Hát persze. Magához húzott és megcsókolt, ott helyben, ország-világ előtt, és én tudtam, hogy minden rendben lesz. – Gyerünk! – Megfogtam a kezét, és húzni kezdtem. – Még mind a konyhában vannak. – Lassíts! – nevetett. – Legalább annyi időt adj, hogy lezuhanyozzak és átöltözzek,

mielőtt belevágnánk. Megálltam, és végigmértem. A sötétkék overallja volt rajta, amelyet itt-ott egy-egy olaj folt tarkított. Én gyönyörűnek láttam, de megértettem, hogy Darla néni szeme elé nem kerülhet ilyen öltözékben. – Oké. Veled megyek. Miután bementünk a szobájába, és bezárta az ajtót, levetkőzött, én meg közben előszedtem a tiszta ruháját, és az ágyra terítettem. A zubogó víz hangja a nyitott fürdőszobaajtóhoz vonzott. Furcsa, hogy már annyiszor szeretkeztünk, de még sosem láttam zuhanyozni. Az, hogy most ott voltam vele, olyan intim hangulatot teremtett, amilyet még soha nem tapasztaltam. A fürdőkádat átlátszó nejlonfuggöny takarta, úgyhogy Nick minden mozdulatát láttam, amint beszappanozta magát, és végigdörzsölte a testét. Arra vágytam, bár én tehetném meg helyette, de tudtam, hogy ha felajánlanám, csak órák múlva mennénk vissza a házba. Fesztelenül lehajtottam a vécé tetejét, és leültem, hogy kiabálás nélkül tudjunk beszélgetni. – Jenna jól kifaggatott ma a suliban. – Elmondtad neki? – Nem fejtettem ki részletesen, de azt hiszem, rájött. Úgy láttam, nem nagyon örül neki. – Sok ember fog megdöbbenni rajta, Alix. Jobb, ha felkészülsz rá. – Felkészültem. – Figyeltem, ahogy a víz alá dugja a fejét, és leöblíti a sampont. – Lindsey hogyan fogadta? Mindkét kezével a vizet törölgette az arcáról. Némi habozás után azt mondta: – Azt hiszem, nem hitt nekem. – Elzárta a vizet, elhúzta a

függönyt, és elvette a kezemből a törülközőt. Gondterhelt volt az arca. – Még mindig aggódsz miatta. – Nem tehetek róla, Pöttöm – mondta lágy hangon. – Kisgyerek kora óta én gondoskodtam róla. – Törülközés közben hirtelen mozdulatlanná dermedt, a tekintete egy távoli pontra szegeződött, amelyet csak ő látott. – Szörnyű volt megmondani neki, az egyik legnehezebb dolog életemben. Lindsey csak ült ott és bámult rám, mintha ez valami vicc lenne, és ő a poénra várna. Folyton azt kérdeztem, érti-e, és ő bólogatott, de láttam, hogy egy kukkot sem ért az egészből. Felálltam, és a mellkasára tettem a kezem. – Sajnálom. Rám nézett, a homlokomhoz szorította a homlokát. – Nem a te hibád, Alix. Az enyém. Már hónapokkal ezelőtt rávehettem volna, hogy tegye azt, amit javasoltam. Nem tetszett volna neki, de megtette volna. – Mit kellett volna tennie? – kérdeztem suttogva. Egy kicsit tartottam a válaszától. – Elhagynia a várost. – Nick elhúzódott tőlem, és elsötétült szemmel pillantott rám. Meglepetés hullámzott végig rajtam, és némi öröm. Sok mindenre gondoltam, de az eszembe se jutott, hogy a város elhagyására próbálja rávenni Lindsey-t. – Aha – dünnyögtem. Mintha belelátott volna a gondolataimba, mosolyra görbült a szája, aztán megcsókolta az orrom hegyét. – Jobb lesz, ha felöltözöm, amíg még képes vagyok rá. Meg kellett volna kérdeznem tőle, miért akarta, hogy Lindsey elmenjen. Talán akkor elárulja. De tapasztalatból tudtam, hogy

Nick-ből harapófogóval sem lehet kihúzni semmit, és nem akartam tovább késleltetni a megbeszélést a családommal. Amikor felöltözött, kéz a kézben indultunk a ház felé. Akaratlanul is eszembe jutott az az egykori gyülekezeti összejövetel, amikor egyre erősebben szorította a kezemet. Mennyi minden megváltozott azóta, és mégis mennyi minden maradt változatlan! Nick már nem félt, de még mindig az enyém volt. A hátsó ajtón mentünk be. Azt hittük, hogy anyu meg a nagynénéim ott ülnek az asztal körül. Ehelyett csak az apámat találtuk a konyhában. A konyhaszekrénynek dőlve eszegetett egy szeletet az almás pitéből, amit Jane néni készített vacsorára. Felnézett, amikor beléptünk, aztán a szemöldökét felvonva, kérdőn pillantott rám. Bólintottam egyet, mire elmosolyodott. – Örülök, hogy újra találkozunk, Nick. – Köszönöm. Én is örülök, hogy láthatom. – Hová lettek a többiek? – kérdeztem. Mielőtt apám válaszolhatott volna, anyám rontott be a konyhába. Időközben felvett egy elegánsabb ruhát, én pedig résnyire szűkült szemmel figyeltem, amint egy nagy kupac papír között turkált a konyhapulton. – Hová a csudába tettem azokat az árajánlatokat? Felnézett, aztán ragyogó mosolyt villantott Nickre. Szemlátomást elkerülte a figyelmét, hogy egymás kezét fogjuk. – Nick, édesem! Ezer éve nem láttunk. Vacsoráztál? – Odarohant hozzá, és puszit nyomott az arcára. – Nem. – Alix, tálalj neki, amíg még meleg az étel. – Készülsz valahová, anyu? – Hát persze. Tudod, hogy ma ülésezik a Hölgyek

Díszítőbizottsága a templomban. Kis híján felnyögtem. Teljesen megfeledkeztem erről a bizottságról. – Kivételesen nem hagyhatnád ki? – Ne butáskodj, Alix. Mi okom volna kihagyni? Könyörgő pillantást vetettem apámra, aki sietve lerakta a süteményes tányérját. – Esetleg ma este egy kicsit késhetnél, Ellie. Alix beszélni szeretne veled. – Nem várhatna, édesem? – vetette oda anyu a válla fölött, anélkül hogy rám nézett volna. Közben gyengéden arrébb tolta apámat, és lecsapott egy papírhalomra. – Itt vannak! Darla, Jane! Ideje indulnunk! Nagynénéim besiettek a konyhába, gyorsan üdvözölték Nicket, aztán már ott se voltak. Dühösen sóhajtottam, mire Nick átkarolt. – Ne dühöngj! Holnap is elintézhetjük, amikor mindenki itt lesz. – Igaza van – helyeselt apám. – Menjetek moziba vagy ilyesmi! Anyád most akkor se tudott volna odafigyelni rád, ha itt marad. Az egész napos várakozás után fájdalmas volt a csalódás, de mosolyt erőltettem az arcomra. – Valószínűleg igazad van – mondtam, miközben tálaltam Nick-nek. – Egyébként hogyhogy itt vagy ma este? – A Bíróval bemegyünk a városba megnézni egy traktorversenyt. – Leöblítette a tányérját, aztán otthagyta a mosogatóban. – Lassan ideje indulnunk. – Jó szórakozást! – Meglesz. – Sietős puszit nyomott az arcomra. – És ne bosszankodj emiatt! Rengeteg időtök van.

Mihelyt apám kilépett a konyhából, Nick az ölébe húzott, és kisimította a hajamat az arcomból. – Tényleg rengeteg időnk van – mosolygott. – És még tartozom neked egy látogatással a Star-Vuban. Menjünk, mulassunk egyet ma este, aztán holnap kora reggel átjövök, még munka előtt, és reggeli közben lecsapunk rájuk. – Rendben – viszonoztam a mosolyát. Végül tényleg moziba mentünk aznap este, és csütörtök lévén rajtunk kívül alig néhányan lézengtek az autós moziban. Ez volt az első és utolsó igazi randink. A film unalmas volt, de úgyse néztük, egymással voltunk elfoglalva. És felfedeztük azt, amit előttünk már sok millió tinédzser fedezett fel. Ágyban szeretkezni sokkal kényelmesebb, mint egy furgon ülésén, bár végül egész jól megoldottuk. Tíz körül értünk haza. Nick az ajtóig kísért. Szerettem volna marasztalni, de nem tehettem. Nem akartam azt hallani, hogy még be kell néznie Lindsey-hez, bár tudtam, hogy így van. Valami ősi ösztönnek figyelmeztetnie kellett volna minket, éreznünk kellett volna, hogy hamarosan lesújt a katasztrófa… de nem éreztük. Az egész életünk a változásról szólt, mégsem sejtette egyikünk sem, hogy másnap ilyenkorra Nick távozik Morganville-ből és az életemből. Így hát szokás szerint csókkal búcsúztunk egymástól, majd elváltunk. Figyeltem, ahogy elmegy, megvártam, míg a furgonja eltűnik, aztán bementem. Ha tudtam volna, mi várja, nem engedtem volna el.

KILENCEDIK FEJEZET

M

ég most, a távoli jövőből visszatekintve is élesen rajzolódik ki előttem a következő nap minden egyes részlete. A szokásos teendők, amelyeket minden reggel elvégeztem, olyan jelentőségre tettek szert, hogy örökre bevésődtek az emlékezetembe. Miért nem tudtam, hogy valami baj van? Hogyan kerülhette, el a figyelmemet, milyen mélységes csönd borul máskor oly lármás házunkra, miközben teljes tudatlanságban készülődtem az újabb tanítási napra? Hogyan tölthettem húsz percet azzal, hogy a hajamat fésülgettem és megpróbáltam eldönteni, mi lenne a tökéletes öltözék, amelyben Nick érkezése után a családom elé tárhatnánk az igazságot? Istenem! Hogyan lehettem olyan boldog? Még halkan dúdoltam is, miközben leszaladtam a lépcsőn. Csak akkor kezdtem sejteni, hogy valami nincs rendben, amikor beléptem a konyhába. Az egész család az asztal körül ült, a kávéscsészéjük köré font kézzel, és semmi jele nem volt, hogy bárki is reggelit akarna készíteni. Ez roppant szokatlannak számított, hiszen nálunk mindig bőséges volt a reggeli: tojás, szalonna vagy kolbász, kétszersült, mártás, házi lekvár, vaj. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna gabonapelyhes dobozt a

szekrényben. Megtorpantam az ajtóban, és apámra néztem. Nem értettem, miért jött át ilyen korán, és miért látszik az öltözéke gyanúsan ugyanolyannak, mint előző este. Ami azt illeti, a Bíró is ugyanazt viselte, mint tegnap, amikor a városba indultak, és nyúzottnak, fáradtnak tűnt, mintha átvirrasztotta volna az éjszakát. Jó lenne, ha anyu szólna apámnak, hogy máskor ne maradjon ki hajnalig a Bíróval, gondoltam. Végül is a nagyapám már nem fiatal. – Jó reggelt! Az órára pillantottam, aztán felkaptam egy poharat, és megtöltöttem narancslével. Nick bármelyik másodpercben itt lehet. Már így is késésben van egy kicsit. – Alix – kezdte anyám tétova, furcsán elcsukló hangon –, jobb lenne, ha leülnél, drágaságom. Rossz hírünk van. – Rossz hír? – néztem hátra a homlokomat ráncolva. Nem tudtam, mitől olyan sápadt anyám. – Ezt sehogy sem lesz könnyű beadni neki, Ellie. – Apám komor arccal felállt, és a vállamra tette a kezét. Ő mindenki másnál jobban tudta, milyen hatással lesz rám ez a hír. Lágy volt a hangja, amikor megszólalt, de egy pillanatig sem köntörfalazott. – Alix, Frank Andersont múlt éjjel lelőtték, és a rendőrség letartóztatta Nicket az apja meggyilkolásáért. – Micsoda? – A pohár kicsúszott a kezemből, és ripityára tört a padlón. A konyhát narancsillat töltötte be. – Ez lehetetlen. Nick nem ölhetett meg senkit. Miért csináljátok ezt? – Akaratlanul is egyre hangosabban beszéltem. Hirtelen félelmet ébresztett bennem az arckifejezésük. Apám tekintetében aggodalom jelent meg. Odahúzott magához, és szorosan átölelt. – Ez az igazság, drágaságom. Nagyon sajnálom. Nick maga

hívta ki a rendőröket. A Bíró és én az egész éjszakát a rendőrségen töltöttük. Nick azt mondja, önvédelem volt, és azt hiszem, sikerült meggyőznünk őket, hogy igazat mond. Anyu és Jane néni odalépett mellénk, miközben én kitéptem magam apám szorításából, és minden módon próbáltak vigasztalni. De számomra nem létezett vigasz, csak döbbenet és zavarodottság. Még nem fogtam fel, hogy igaz, amit mondanak, de már fénysebességgel közeledett felém a felismerés. A gyakorlatias természetű Darla néni négykézláb szedte össze az üvegcserepeket és itatta fel a narancslevet. A lelkem mélyén csak akkor hittem el a dolgot, amikor megláttam könnyes arcát. – Hagyd abba! – suttogtam. – Hagyd abba a sírást! Minden rendben lesz. Ha hisznek neki, kiengedik. – Közelebb léptem a Bíróhoz. – Kiengedik, ugye? Muszáj kiengedniük, ha önvédelem volt. – Alix, ez nem ilyen egyszerű. – A Bíró végighúzta a kezét a homlokán, amitől félrebillent a szemüvege. – Itt megöltek egy embert. – Jaj, istenem! – Remegett a lábam, a konyha forogni kezdett körülöttem. Valaki lenyomott egy székre. – Hogyan történt? Mondjátok el, hogyan történt! A Bíró nagy levegőt vett. – Nick azt mondta, Frank berúgott, mire ő tegnap este hazaért, és cudar kedvében volt. Nagy ordítozást csapott, azt kiabálta, hogy Nick csalódást okozott neki, ellene fordult. Nick éppen ott akarta hagyni, amikor Frank felkapott egy kést, és felé sújtott vele. – A fejét csóválta. – Azok után, hogy Frank annyiszor megverte gyerekkorában, nem csoda, hogy Nick feldühödött. Azt mondja, utána már csak arra emlékszik, hogy Frank holtan

hever a földön, ő pedig ott áll fölötte, a kezében Frank pisztolyával. – De per lesz, nem? Nem fogják elítélni, különösen ha elmondjuk nekik, mit láttunk azon az éjszakán a pajtában. – A seriff is tud arról az éjszakáról. Többek között ezért is sikerült meggyőznöm a rendőröket, hogy… – Elhallgatott. – Nem lesz per, Alix. Nick választhatott. Vagy beáll a hadseregbe, és örökre elhagyja a várost, vagy bíróság elé állítják emberölés vádjával. Még ma elmegy, mihelyt a toborzótiszt kitöltötte a papírjait. – Nem! – Olyan erősen kapaszkodtam az asztalba, hogy elzsibbadtak az ujjaim. – Nick nem hagyna itt engem. – Nem tehet mást, Alix. – Apám odaállt mellém, miközben anyám és a nagynénéim szipogva törölgették a könnyeiket. – Ha nem megy el, a következő öt évet lehet, hogy börtönben tölti. – Látnom kell! Hol van? – Még a fogdában – mondta a Bíró. – A rendőrség szemmel tartja, amíg buszra nem száll. Jimmel odaviszünk. – Talán nekem is veletek kéne mennem – indult az ajtó felé anyám. – Nem. – Nem szívesen vallom be, de valahol a lelkem mélyén részben őt hibáztattam azért, ami történt. Ha nem ragaszkodott volna olyan makacsul hozzá, hogy menjek feleségül Hugh-hoz, ha előző este otthon marad és meghallgat minket, nem rohan el arra az ostoba találkozóra, Nick talán nem ért volna haza olyan korán. Nem volt ez racionális gondolkodás a részemről, tudom, de aznap reggel mindent áthatott az őrület. Anyám megtorpant. – Alix… – Nem – ismételtem meg.

– Nincs rá semmi szükség. – Ellöktem magamat az asztaltól és felálltam, bár ingatagon, mert újra elfogott a szédülés. Apám megragadta a karom. – Szedd össze magad! – súgta a fülembe. – Erősnek kell lenned Nick kedvéért. Rossz állapotban van a fiú, drágaságom. Lehunytam a szemem, kihúztam magam és bólintottam. Nick kedvéért bármire képes lennék. – Készen állok. A morganville-i fogda mindössze négy koszos, nyirkos cellából állt a Városháza mögött, ott, ahol a rendőrőrs volt. Itt csak addig tartották az őrizeteseket, míg át nem szállították őket a nagyobb jonesborói börtönbe, ott volt ugyanis a megyei és a szövetségi bíróság. Azon imádkoztam, hogy ne egy ilyen cellában kelljen látnom Nicket, és úgy tűnik, Isten kivételesen meghallgatott. Egy kis tárgyalóhelyiségbe vitték, az ajtó előtt egy tagbaszakadt rendőr őrködött. Nick magába roskadva ült egy hosszú asztalnál. Az asztallapra könyökölt, arcát a kezébe temette. A jobb csuklóján lévő bilincset a bútor lábához erősítették, így alig harminc centire tudott eltávolodni az asztaltól. Fájdalom kúszott a torkomba és a mellkasomba, és egyre erősödött. Levegő után kapkodva csuktam be halkan magam mögött az ajtót. Eltelt egy másodperc, mire Nick felemelte a fejét és rám nézett, és egy újabb másodperc kellett ahhoz, hogy felismerés csillanjon a szemében. Egyetlen éjszaka alatt tíz évet öregedett, az arcát feldúlta a szenvedés és a fáradt beletörődés, gyönyörű szeme véreres volt, és olyan reménytelenség sütött belőle, hogy összeszorult a szívem. Lassan felállt, én pedig nem is érzékeltem, hogy odarohanok, csak egyszerre ott voltam, átöleltem, bal karjával magához

szorított. Egyikünk se szólt, csak kapaszkodtunk egymásba, próbáltuk vigasztalni egymást úgy, ahogy tudtuk: egyszerű emberi érintéssel. – Nem lett volna szabad megengedniük, hogy ide gyere – mondta reszkető hangon. – De úristen, annyira örülök, hogy mégis megengedték! Annyira féltem, hogy soha többé nem láthatlak. – Nem olyan szörnyű a helyzet – suttogtam. – Majd írsz nekem, és én is írok neked. Négy év múlva leszerelsz, és hazajöhetsz. Várni fogok rád, Nick. Addig várok, ameddig kell. Szeretlek. Nick a fejét rázta, és gyengéden eltolt magától. – Te ezt nem érted, Alix. Én nem jöhetek vissza ide. Még nagyon sokáig nem jöhetek. Ha megteszem, börtönbe csukhatnak. – Akkor én megyek el hozzád, bárhol leszel is. – Nem. – Egyik kezét az arcomhoz emelte. – Ezt nem engedem. Neked itt van a családod, itt vannak a gyökereid. Nem teheted tönkre az életedet miattam. – Nekem nincs életem nélküled. – Kétségbe voltam esve, rettegés tört rám, amint kezdtem átlátni, mire készül. – Dehogy nincs. – Nagyot sóhajtott. – Bármennyire is szerettem volna hinni, bármennyit is álmodoztam róla, ostobaság volt azt gondolni, hogy mi egy pár lehetünk. Az emberek úgysem fogadták volna el. És most még rosszabb lenne. Most már nemcsak semmirekellő vagyok, de gyilkos is, és mindig annak fognak látni. Nem tehetem ezt veled. Felejts el, Pöttöm! – Te el tudsz felejteni? – Nem. Ha száz évig élek, akkor sem – felelte könnyektől csillogó szemmel.

– Akkor ne kérj tőlem olyat, amire te sem vagy képes! Megint magához vont, a hajamba temette az arcát. – Tedd meg a kedvemért, Alix! Ha valahogy sikerül kikeverednem ebből, tudnom kell, hogy boldog vagy. ígérd meg! Kérlek! – Tudod, mit ígérek? Azt, hogy a halálom napjáig szeretni foglak, még akkor is, ha nélküled kell élnem. És ha ötven évbe telik, akkor is hazajössz, Nick Anderson. Hallasz? Én várni foglak. Letörölte a könnyeimet, aztán mosolyt erőltetett az arcára. – Ez nem gyülekezeti összejövetel, édesem. Ezúttal nem fogsz tudni megmenteni. – Te tudtad? – Tudtam. Mögöttünk kinyílt az ajtó, és a seriff lépett be. Előbb rám, aztán Nickre pillantott. – Itt a toborzótiszt, és útra kész, Nick. Mialatt a seriff kioldotta a bilincset, Nick mindvégig az arcomra szegezte a tekintetét. – Maradj itt, amíg el nem megyek! Bólintottam, mert tudtam, hogy csak nehezebb lenne neki, ha végignézném az indulását. – Szeretlek – leheltem, miközben a seriff karon fogta és az ajtó felé vezette. Nick hirtelen megállt. – Várjon! Csak egy pillanatra, kérem. A seriff rám pillantott, aztán bólintott. Meglepetésemre Nick az inge alá nyúlt, és előhúzta a kettétört szívet formázó medált. Tekintetét a szemembe fúrva a nyakamba akasztotta a láncot. – Senkinek sem volna szabad fél szívvel élnie – suttogta.

Nem tudom, mondtam-e erre valamit fennhangon, de láthatta a szememben, hogy megértettem. Aztán egy utolsó, szívfájdító mosollyal az arcán elment, én pedig úgy éreztem, vége az életemnek. Lehet, hogy nem mondta ki, de utolsó gesztusával Nick visszaadta a szívemet, miközben azt sugallta, hogy neki nem lesz szíve nélkülem, és ebbe a gondolatba kis híján belehaltam. Akkor még nem tudtam, mi mindent tett a Bíró, hogy kiharcolja Nicknek ezt a lehetőséget, és valószínűleg jobb, hogy nem tudtam. Nem voltam olyan állapotban, hogy értékelni tudjam az erőfeszítéseit. A Bíró még mindig befolyásos embernek számított az igazságszolgáltatásban dolgozók között, és sok mindenkire gyakorolt nyomást, sok mindenkitől kért szívességet, hogy kihozza Nicket a börtönből. Ha tudok erről, valószínűleg meggyűlölöm. Azzal vádoltam volna, hogy elszakította tőlem Nicket. A medált szorongatva hagytam, hogy a sötétség, amely már jó ideje környékezett, rám törjön és betakarjon, így legalább egy darabig nem kellett gondolkodnom, és nem kellett éreznem semmit. Hazavittek és ágyba dugtak, anyu és a nagynénéim úgy verdestek körülöttem, mint a szép, de haszontalan pillangók. Hideg vizes borogatást terítettek a homlokomra, amikor rosszul lettem a gondolattól, hogy soha többé nem látom Nicket, és levessel traktáltak, ami addig állt érintetlenül az éjjeliszekrényen, míg megdermedt a zsír a tetején. Aggodalmas tekintettel figyeltek, folyton arra biztattak, hogy aludjak, de nem jött álom a szememre. Az egész pénteket és szombatot ébren töltöttem, a

semmibe bámulva, és közben magamban újra meg újra lejátszottam az utolsó heteket Nickkel, mintha megakadt volna a film. Vasárnap késő este aztán kiosontam a házból, bár olyan gyenge voltam, mint egy újszülött kismacska, és remegő lábbal elvergődtem a pajtáig. Nick szobájába érve belebújtam az ingébe, összegömbölyödtem az ágyon, amely még őrizte az illatát, és akkor végre el tudtam aludni. Az érzelmi kimerültségtől mély, álomtalan álomba merültem, és bár halványan érzékeltem, hogy valaki bejön, majd kimegy, egészen hétfő estig nem ébredtem fel. Amikor kinyitottam a szemem, Jane nénit láttam a karosszékben. Fejét a szék támlájának döntve figyelt. Ugyanolyan fáradtnak tűnt, amilyennek én éreztem magam. – Szerinted Nick örülne, ha ilyen állapotban látna? – kérdezte halkan. – Nick elment, és soha nem jön vissza, Jane néni. A nénikém kihúzta magát, és akkorát nyújtózott, hogy belereccsent a háta. – És akkor te egyszerűen csak összegömbölyödsz és feladod? Ébredj, Alix! Az élet kegyetlen, és ritkán kapjuk meg tőle azt, amit szeretnénk. De nekünk meg kell tennünk mindent, ami tőlünk telik, és rakjuk szépen egyik lábunkat a másik után. Lehet, hogy Nicket nem kaphatod meg, de sok ember van, aki szeret, és aggódik miattad. Ideje, hogy rájuk is gondolj. – Anyu tudja? – Hogy együtt voltatok Nickkel? – Megrázta a fejét. – Anyád kedves, jólelkű asszony, aki az életénél is jobban szeret téged, de csak azt látja, amit látni akar. Meggyőzte magát, Darlát meg a Bírót, hogy valami vírusfertőzésed van, és a sokk, ami akkor ért,

amikor megtudtad, mi történt Nickkel, csak súlyosbította az állapotodat. – Elhallgatott. – Hoztam neked egy szendvicset meg egy kis levest. Edd meg, mielőtt visszamész a házba! – A kilincs felé nyúlva megállt a keze. – Talán érdekel, hogy holnap reggel lesz Frank Anderson temetése. Az állam költségén földelik el a megyei temetőben. Forgott körülöttem a világ, amikor letettem a lábam. Gépiesen a tálca felé nyúltam. Döbbenetes erővel csapott le rám a felismerés, hogy egyetlenegyszer sem jutott eszembe Frank halála. De miközben ettem, folyamatosan ezen gondolkodtam, és egyre dühösebb lettem. Akár esik, akár fúj, én elmegyek holnap arra az állami temetésre. És nem teszek lakatot a számra. Temetéshez illően gyászos napra virradtunk másnap, a borús égből időnként finom szemű eső permetezett, de én örültem neki. Nem lett volna helyes, ha ragyogó napsütésben telik Frank Anderson utolsó napja a föld fölött. Jane néni eljött velem. Egyikünk sem öltözött ki, egyszerűen csak beszálltunk a kocsiba és elindultunk. A család annyira örült, hogy felkeltem végre, hogy nem is kérdeztek semmit. Csak ültem, és a zöld sátrat bámultam, amikor a temetőbe értünk. Egy távoli sarokban állt, nem messze tőle pedig rikító sárga exkavátor várakozott. A területet székek határolták, de senki sem ült rajtuk. Az egyik oldalon zöld lepellel letakart földkupac volt, de nem díszítették virágok. A lelkész – sosem láttam azelőtt – türelmetlenül toporgott, amikor kiszálltunk a kocsiból. Reménykedve pillantott ránk, amint a sátorhoz értünk. – Önök az elhunyt rokonai? – Nem – mondtam, majd a koporsóra mutattam. – Megtenné,

hogy felnyitja, és pár percre magamra hagy vele? – Hogyne. Intett az egyik várakozó munkásnak, aztán együttes erővel levették a koporsó tetejét. Frank Anderson jobban nézett ki halálában, mint életében, ami csak még jobban feltüzelte bennem a haragot. Valaki olcsó kék öltönyt és fehér inget adott rá, vörösszürke csíkos nyakkendőt kötött a nyakába. Két keze békésen nyugodott a mellén, fekete haját szépen megfésülték. Mindeddig ismeretlen gyűlölet töltötte be a lelkemet, és kicsordult. – Te rohadék – suttogtam. – Örülök, hogy meghaltál, örülök, hogy megölt. Nem érdemelted meg, hogy ilyen fiad legyen. Csak megkeserítetted az életét. És most mindenki azt hiszi róla, hogy olyan, mint te. Pedig nem olyan. Soha nem tudna olyan lenni. Húszéves létére férfi a talpán, míg te sosem voltál az, és lehet, hogy soha nem jön vissza, de egyszer még sokra viszi. Majd meglátod. Jane néni átkarolta a vállam, és intett a lelkésznek. Mielőtt visszatették a koporsófedelet, még egy utolsó pillantást vetettem Frankre. – Remélem, a pokolban fogsz rohadni, te szemét. Otthagytuk szegény lelkészt, aki alig tért magához a döbbenetből. Egyetlen könnyet sem ejtettem. Volt abban valami katartikus, hogy megmondtam Franknek, mit gondolok róla. Másnap újra mentem iskolába. Sok mindent beszéltek a gyilkosságról, de nem voltam hajlandó meghallgatni a pletykákat. Hugh aggodalmasan sürgött-forgott körülöttem, azt hitte, még mindig a „vírusfertőzésből” lábadozom. Jenna tudta az igazat, és el sem mozdult mellőlem, úgy figyelt, mintha attól félne, hogy valami szörnyűségre készülök. Egyetlenegyszer sem hallottam tőle, hogy „én megmondtam”, és ezért hálás voltam

neki. Nélküle nem tudtam volna átvészelni a következő pár hetet. Amikor anyám erősködött, hogy szerezzek be estélyi ruhát a bálra, Jenna eljött velem, és kiválasztotta a ruhát. Engem egyáltalán nem érdekelt semmiféle ostoba táncmulatság. Kábulatom a bál estéjéig tartott. Ekkor végre eléggé magamhoz tértem, hogy megállapítsam, más oka is lehet annak, hogy folyton hányinger és szédülés tör rám. Ez az ok pedig visszavezetett az életbe, és örökre megváltoztatott. Hugh pontosan a megbeszélt időben jött értem új Mercedesével, amelyet a szüleitől kapott az érettségi alkalmából. Anyu lefényképezte, amint fehér rózsákat tűztünk csillogó vörös ruhámra, aztán arcon csókolt. – Olyan vagy, mint egy szépséges mesebeli hercegnő a hercegével – mondta a könnyeit törölgetve. Halvány mosoly jelent meg az arcomon. – Köszönöm, anyu. – Hát akkor jó mulatást! – Meglesz. – Hugh megfogta a kezem, odavezetett a kocsihoz, és segített beszállni, miközben anyu a verandáról integetett nekünk. Úgy éreztem, mintha zavaros vízben gázolnék. Semmi sem tűnt valóságosnak vagy helyesnek. Semmi másra nem vágytam, mint hogy összegömbölyödhessek az ágyon Nick szobájában. De Hugh kedvéért és anyám kedvéért erőt kellett vennem magamon. A végzősök bálját Jonesboro legelegánsabb szállodájában rendezték. A báltermet a fehér minden elképzelhető árnyalatában pompázó, valódi virágokkal zsúfolták tele, valamennyit arany- és ezüstszínű szalagok ékesítették. Fehér virágok díszítették az asztalokat, a falakat, olyan volt, mintha egy hólepte kertbe léptünk volna be. Annyira émelyítőnek találtam

édes illatukat, hogy alig mertem levegőt venni. Jenna is ott volt Scott-tal, aki úgy tervezte, hogy csak a hétfői bizonyítványosztás után utazik el. – Rémesen festesz – súgta oda Jenna, amikor a fiúk elmentek valami innivalóért. – Legalább próbálj meg mosolyogni. Rávicsorogtam. – Most jobb? – Csak ha arra készülsz, hogy megharapj valakit. – Jézusom, Jenna. Nem tudom, mit keresek itt. Otthon kellett volna maradnom valamilyen ürüggyel. Hangosan harsogott a zene, a táncoló párok időnként hozzánk értek, ahogy elsuhantak mellettünk. Percről percre kibírhatatlanabb lett a hőség a teremben, az összezsúfolt testekből csak úgy áradt a meleg. – Alix, ez így nem mehet tovább. Lefogytál, és úgy nézel ki, mint aki bármelyik pillanatban elájulhat. – Csak a meleg miatt. Miért nem kapcsolják be a légkondit? Jenna gyanakodva nézett rám. – Biztos, hogy nem vagy beteg? Nincs olyan meleg itt. – Lehet, hogy megártott a kocsikázás. A fiúk visszanyomakodtak hozzánk a tömegben. Hugh egy pohár puncsot hozott nekem. Hála az égnek, nem valami cukros vacak, gondoltam, miközben lehajtottam a kristálypohár tartalmát. A gyümölcsökkel és gyömbéres üdítővel összemixelt ananászlé savanykás íze kicsit lecsillapította a gyomrom háborgását. Rámosolyogtam Hugh-ra. – Kösz! – Kérsz még egyet? – nézett rám kérdően. – Nem, elég volt.

– Akkor mi lenne, ha táncolnánk egyet? – Rendben. Lassú szám volt, és tény, hogy jól mozogtunk együtt. Nicket nem tudtam volna elképzelni egy ilyen táncparketten. Ő túl magának való volt, túl befelé forduló ahhoz, hogy bármilyen alkalomból kiálljon a nyilvánosság elé. Azt gyanítottam, hogy táncolni sem tud, és nem is akarna megtanulni. Hugh hirtelen perdített rajtam egyet, amitől azonnal visszazökkentem a jelenbe, mert rám tört a szédülés. – Jaj! – Megtántorodtam, mire Hugh megállt. Aggodalmas kifejezés ült az arcán. – Alix, el kell menned orvoshoz. Most már túl hosszúra nyúlik ez a vírusfertőzés. – Nincs semmi baj. Valószínűleg csak a melegtől van. Hugh ugyanúgy nézett rám, mint előzőleg Jenna. Tudtam, hogy muszáj kimenekülnöm egy kis időre. – Bocsánat! Mindjárt visszajövök. Válaszra sem várva indultam a legközelebbi mosdó felé. Vékony izzadságréteg borította a bőrömet. Hideg vízzel benedvesítettem egy papírtörülközőt, és vigyázva, nehogy elkenjem a sminkem, megpaskoltam vele az arcom. Közben hallgattam a mosdóban lévő többi lány beszélgetését. Egyikük érméket dobott a falra szerelt tampon-automatába, aztán megnyomta a gombot. – Na, ennek is pont ma kellett megjönnie! Most aztán egész este élvezhetem a puffadást meg a görcsöket. – Hát, legalább észrevetted, mielőtt tönkretette volna a ruhádat – válaszolta a barátnője. Szórakozottan számolgatni kezdtem magamban. Valahogy az az érzésem támadt, jó ideje nem menstruáltam már. Nem aznap

kellett volna megjönnie, amikor apámmal beszéltem Nickről? De hát az már több mint két hete történt, és nekem soha nem szokott késni. Lassan leengedtem papírtörülközőt tartó kezemet, és a tükörképemre meredtem. Nick egyáltalán nem hagyott magamra, állapítottam meg döbbenten. Terhes vagyok. Bennem növekszik Nick gyereke. Lassanként elfogott az izgalom. Világra fogom hozni Nick gyerekét, aki csak az enyém lesz, Nick egy része lesz, akit senki sem vehet el tőlem. Kábultan fordultam ki a mosdóból, és leroskadtam az első utamba kerülő székre. Nem tudom, mióta ülhettem ott, amikor Hugh rám talált. Meglengette előttem a kezét, mire pislogtam egyet, aztán az arcára fókuszáltam. Jaj, istenem! Hugh-ról teljesen megfeledkeztem. – Jól vagy? – kérdezte. – Igen, de beszélnünk kell. – Ideje volt befejeznünk ezt a színjátékot. Nem akartam fájdalmat okozni Hugh-nak, de így is, úgy is hamar megtudja az igazat. Mindenki megtudja, ébredtem rá. Felszegtem az állam. Nos, gondoljanak, amit akarnak, de jobb, ha előttem befogják a szájukat. A mi gyerekünkkel nem fognak úgy bánni az emberek, ahogy Nickkel bántak. Hugh megfogta a kezemet, és felsegített. – Hol akarsz beszélni? – Odakint. Az éjszakai levegő jóval langyosabb volt, mint a bálteremben, de nekem már nem volt melegem. Egyszer sem éreztem ilyen jól magam, mióta Nick elment. Végre volt okom, hogy tovább éljek. Némán odasétáltunk Hugh autójához, és nekidőltünk. Gyönyörű éjszaka volt, telihold ült az égen. Hugh-ra pillantottam, és igyekeztem kiverni a fejemből egy hasonló

éjszakát, egy rozsdás furgont, egy sáros mellékutat és egy tizenöt éves fiút. – Ez így nem mehet tovább, Hugh – szólaltam meg lágyan. – Te nem vagy szerelmes belém. Mindketten hagytuk, hogy a szüleink belehajszoljanak minket ebbe. Már rég le kellett volna állítanunk a dolgot. Hugh a földet bámulta, a kezét a zsebébe mélyesztette. – Miért most mondod ezt? Nagy levegőt vettem, és szembenéztem vele. – Mert most vagyok terhes. Nemsokára mindenki tudni fogja. Felemelte a tekintetét, kifejezéstelen arccal tanulmányozott. – Nicktől van? – Te tudtad, mi van köztünk? Kényszeredett mosoly jelent meg a szája sarkában. – Igen. Láttam, hogyan néztetek egymásra azon az estén a benzinkútnál. – Sajnálom. Miért nem mondtál semmit? Megvonta a vállát. – Azt hiszem, abban reménykedtem, hogy majd megváltozik a helyzet. El tudod érni Nicket? Tudod értesíteni? – Nem. – Elfordultam. Már megpróbáltam kideríteni, hol állomásozik, de egyedül a seriff tudta, hová küldték, ő pedig nem beszélt. – Eléggé világosan megmondta, hogy nem jön vissza, és arra kért, felejtsem el. – És most mit fogsz tenni? – Még nem tudom. Talán elhagyom a várost. Nem tehetem ki a családomat megint ennek. Belehalnának. De a gyerekemhez is ragaszkodom. – Mikorra várod? – Úgy számolom, nagyjából egy hónapos lehet. – Nem nagyon

értettem, miért kíváncsi erre, de tartoztam neki annyival, hogy minden kérdését megválaszoljam. Megint elhallgattam, csak az országút forgalmának dübörgése hallatszott. – Tudod, egy dologban tévedsz – szólalt meg végül Hugh. – Lehet, hogy ez nem az a nagy, mindent elsöprő szenvedély, amire vágysz, de igenis szeretlek. Gyerekkorunk óta. – Lassan kihúzta a kezét a zsebéből, és szétnyitotta az ujjait. Kék bársonydobozka nyugodott a tenyerén. Könnyek szöktek a szemembe, amikor megmutatta a dobozban rejtőző, csillogó gyémántgyűrűt. – Későbbre szántam, de nincs értelme várni. – Hugh… – Kicsordultak a könnyeim, és végigfolytak az arcomon. – Hadd fejezzem be. – Mély lélegzetet vett. – Neked férjre van szükséged, a gyereknek pedig apára. Azt kérem, engedd meg, hogy én legyek az. Alix, megtisztelsz azzal, hogy a feleségem leszel? Nem hittem a fülemnek. – De nem a tiéd a gyerek – dadogtam. – Az lesz, ha megengeded. – Megvonta a vállát. – Különben is mindenki azt fogja hinni. Hadd higgyék, Alix. Esküszöm, úgy fogom szeretni, mintha a sajátom volna. – Letörölte a könnyeket az arcomról. – Gondold át! Még ma este összeházasodhatunk, és soha senki nem fogja megtudni az igazságot. A családod nem szégyenül meg, neked nem kell elhagynod a várost, és a gyereket soha nem fogják lenézni. Még arra is rávehetjük a békebírót, hogy dátumozza vissza a házassági papírokat, így mindenki azt hiszi majd, hogy titokban már egy hónapja megesküdtünk.

– Van olyan békebíró, aki hajlandó erre? Ezúttal széles vigyor jelent meg az arcán. – Én ismerek egyet. A családom rengeteg pénzzel támogatja a kampányait. – Nem is tudom, mit mondjak erre. – Kedvelsz engem akár egy kicsit is, Alix? – Hát persze. Te vagy az egyik legjobb barátom. Bólintott. – Akkor mondj igent! Megoldjuk. Talán a döbbenet tette, vagy talán csak gyáva voltam, de abban a pillanatban egyszerűen képtelen voltam visszautasítani az ajánlatát. Megmarad a jó hírnevem, és a gyerekemé is, akit biztonságos, meleg otthonban nevelhetek fel, és lesz mellettem valaki, aki őszintén szeret. Ha lett volna egy-két hét gondolkodási időm, talán mást válaszolok, de nem volt. Hugh várt, és én nem okozhattam neki újabb fájdalmat. – Igen – suttogtam reszketve, miközben az ujjamra húzta a gyémántgyűrűt. A békebírónak a szeme se rebbent, amikor megjelentünk nála. Zokszó nélkül teljesítette Hugh kérését, elfogadott egy meg nem nevezett összeget, és azt mondta, jövő héten vigyük be a születési bizonyítványunk másolatát. Minden papírt kitöltöttünk, majd lezajlott a szertartás a házában. A felesége és a házvezetőnő volt a két tanú. Az iratokon az állt, hogy február másodikán házasodtunk össze. Miután visszaültünk a kocsiba, újdonsült férjem felé fordultam. – És most? – Most eszünk valamit, aztán van számodra egy

meglepetésem. Egy autós gyorsétterembe mentünk, hamburgert és sült krumplit rendeltünk két személyre, neki üdítővel, nekem tejjel. Amikor megjött az étel, Hugh sebességbe tette a kocsit, és elindult Morganville felé. A város határára érve jobbra fordult. Csodálkozva bámultam rá. Az út, amelyre rákanyarodott, Fair Oakshoz, az új lakóparkhoz vezetett. – Hugh, mit csinálsz? – Majd meglátod. – Egy hosszú, széles felhajtóra kormányozta az autót, majd megálltunk egy ház előtt, amelynek sötétek voltak az ablakai. Ez volt az egyik legújabb épület a lakóparkban. Nagy területet foglalt el, előtte ívelt virágágyások sorakoztak, egyelőre üresen, de csak arra vártak, hogy valaki teleültesse őket. – Mit szólsz hozzá? – intett Hugh a ház felé. – Nagyon szép, de nem lesz bajunk abból, hogy bejöttünk ide? – Nem, ez a mi házunk. A múlt héten kötöttük meg a szerződést. Már csak annyi a dolgunk, hogy veszünk pár bútort, és beköltözünk. – Kinyitotta a kocsi ajtaját, és összeszedte a gyorsétteremben vásárolt ételeket. – Gyerünk, Mrs. Morgan! Nézzük meg az új otthonunkat, és beszélgessünk egy kicsit! És így is lett. Hugh körbevezetett a házban, ez legalább fél óráig tartott. Kétségtelenül igazi álomotthon volt, még akkor is, ha én nem kifejezetten ilyet választottam volna magamnak. Nagy, nyitott terek, a padlótól a mennyezetig érő ablakok – a helyiségek mintha egymásba folytak volna. A konyha afféle valóra vált ultramodern álom volt, és még úszómedence is tartozott a házhoz, a hátsó verandán pedig jakuzzi állt. Miután körbejártunk, egymással szemben leültünk a földre az étkezőben, nekiláttunk az evésnek, és közben beszélgettünk.

Nem mondanám, hogy boldog voltam, de hatalmas megkönnyebbülést jelentett, hogy végre őszinte lehettem Hughval, és ettől, no meg attól a tudattól, hogy gyerekem lesz, szinte eufória töltött el. A hosszú színlelés után végre újra önmagam lehettem Hugh mellett. Megbeszéltük, milyen történetet fogunk előadni a szüléinknek hétfő este, a bizonyítványosztás után. A házasságunk épp elég nagy káoszt okoz majd. Úgyhogy a gyerekről szóló hír bejelentésével még várhatunk egy hónapot. Jó volt együtt nevetni Hugh-val, úgy, mint gyerekkorunkban, és lassanként ráébredtem, hogy ha nincs Nick, valószínűleg beleszerettem volna Hugh-ba, és boldogan feleségül mentem volna hozzá. Lehetséges, hogy most helyesbít a sors? Nem tudtam eldönteni. Csak azt tudtam, hogy minden erőmmel boldoggá akarom tenni Hugh-t. Ennyit igazán megérdemel. Azon az estén meg sem fordult a fejemben, hogy meg kell majd osztanom Hugh-val az ágyamat. Lehet, hogy neki eszébe jutott, de nem mondta. Addig beszélgettünk, míg a nap fel nem bukkant a horizonton. Ekkor hazavitt, az ajtóig kísért, és csókkal búcsúzott, mint mindig. – Bocsáss meg, Nick! – suttogtam, miközben levettem a medált a nyakamból. – Nem tudtam, mi mást tehetnék.

TIZEDIK FEJEZET

A

harag különös érzés. A legképtelenebb okokból törhet rá az emberre. Gondolom, ez természetes dolog, az érzelmi védekezés része. Eleget olvastam ahhoz, hogy tudjam, a gyász egyik tünete, hogy mélységes dühöt érez az ember a szeretett halott iránt, és ez a düh elhomályosítja az ítélőképességét, a legszívesebben sikoltozva átkozná az illetőt, amiért elhagyta. De Nick nem halt meg, én pedig nem ismertem fel, hogy a gyász tüneteitől szenvedek. A hétvége folyamán szép lassan eljutott az agyamig, hogy feleségül mentem Hugh-hoz, és most már akkor sem változtathatnék ezen, ha Nick akár ebben a minutumban itt teremne előttem. Folyton a rendőrségen tett látogatásom járt az eszemben, és kezdtem elhinni a hazugságot. Talán azért kellett elhinnem, hogy tovább tudjak lépni, képes legyek egyik lábamat rakni a másik után, ahogy Jane néni mondta. Mert végül is nem volt semmi valós ok arra, hogy Nick és én elváljunk egymástól. Tudta, és én is tudtam, hogy boldogan követtem volna akár a világ végére is. De neki nem kellettem. Minél többet gondoltam erre, annál erősebb lett bennem a harag, és egy idő után izzó düh lett belőle, amely mindent átszínezett,

amit csináltam. Verőfényes idő köszöntött ránk az érettségi napján, a mélykék égen habos bárányfelhők lebegtek. A hőmérséklet napközben már meghaladta a harminc fokot. A Hugh-val folytatott, egész éjszakás beszélgetés után a szombat nagy részét alvással töltöttem, és ez jót tett. Vasárnap átjött Hugh, elpróbáltuk a búcsúbeszédeinket. Amikor megkérdeztem tőle, hol volt előző nap, csak titokzatosan mosolygott, és azt felelte: – Felkészültem a hétfő estére. Odacsúsztattam neki a születési bizonyítványomat, hogy másnap el tudja vinni a békebíróhoz. Hétfőn, amikor megérkezett, visszaadta, én pedig titokban visszacsempésztem anyu fiókjába. Az aznap esti ünnepség simán lezajlott, a családom meg Hugh családja lelkesen tapsolt a beszédek után, és akkor is, amikor az érettségi bizonyítvány átvételére szólítottak minket. Utána egy könnyes félórát töltöttünk azzal, hogy elbúcsúztunk azoktól az osztálytársainktól, akik elhagyják a várost, és megfogadtuk, hogy nem veszítjük egymást szem elől. Ismét rám tört az az érzés, hogy mindez nem a valóság. Mindig is úgy képzeltem ezt a napot, hogy Nick ott ül a családom mellett a lelátón, és büszkén mosolyog le rám. De ő világosan értésemre adta, hogy nem kellek neki, én pedig meggyőztem magam, hogy a gyereket sem akarná. Nincs semmi baj, mondtam magamban, kezemet a hasamra szorítva. Én akarlak. Mi mindig számíthatunk majd egymásra. Ian és Helena meghívta az egész családomat, hogy vacsorázzunk velük a countryclubban az ünnepség után, és sikerült rávennem Jennát is, hogy jöjjön velünk. Elég jól ismertem az apját ahhoz, hogy tudjam, úgy képzeli az ünneplést, hogy

tekintélyes mennyiségű sörösüveg társaságában elterül a tévé előtt. Különben is szerettem volna, ha Jenna velem van, amikor Hugh meg én bejelentjük a nagy hírt. Népes társaságunk lármásan foglalta el a helyét a damasztabrosszal letakart asztal körül. Több különböző beszélgetés folyt egy időben, mindenki hangosan beszélt és nevetett. Hugh előzőleg megkért, hogy idefelé jövet a kocsiban vegyem fel a gyűrűt, és most görcsbe ránduló gyomorral vártam, hogy valaki észrevegye. Mostanáig nem történt meg, igaz, hogy próbáltam az asztal alá rejteni a kezem. Apám akaratlanul is siettette a nagy bejelentést. Anyám mellé ült le, pont szembe velem és Hugh-val, és később megesküdtem volna, hogy Hugh meg ő előre megbeszélték az egészet. – És te, Hugh, rögtön beállsz dolgozni, vagy előbb pihensz egy-két napot? – kérdezte, miközben az étlapot tanulmányozta. Hugh fesztelenül a vállamra vetette a karját. – Pihenek egy-két hetet. Az asztal túlsó végén lan felkapta a fejét. – Azt hittem, már holnap kezdesz. – Nem, van itt néhány fontosabb dolog, előbb azokkal kell foglalkoznom. Ian és Helena a homlokukat ráncolták. lan óvatosan letette az étlapot az asztalra. – Mi lehet fontosabb, mint az üzlet? Hugh rám pillantott, és elmosolyodott. – A nászút. Még ma este elutazunk. – Egy borítékot húzott elő a zsebéből, benne két repülőjeggyel. Elképedve vettem ki a kezéből, és az úti célra pillantottam. Hawaii. – Megígértem Alixnek, hogy mihelyt vége a tanévnek, elmegyünk.

Olyan csönd lett, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. – Nászút? – kérdezett vissza anyám erőtlen hangon, egyik kezét a szívére szorítva, és a gyűrűmre meredt. – Ti már összeházasodtatok? Görcs állt a gyomromba, ahogy az arcára néztem, és elöntött a megbánás. Tudtam, mennyire szerette volna, ha olyan nagyszabású esküvőm van, amilyen neki soha nem lehetett. – Ne haragudj, anyu! El akartuk mondani nektek, de annyira lelkesen tervezgettetek, hogy nem volt szívünk hozzá. – De mikor történt? – álmélkodott Helena. – Február másodikán – felelte Hugh. – Igazából nem vágytunk nagyszabású esküvőre, és nem akartunk várni. Apám úgy bámult rám, mintha hirtelen hatalmas lila foltok ütköztek volna ki az arcomon. Kétség sem férhetett hozzá, hogy amint alkalma lesz rá, magyarázatot követel majd. Pontosan tudta, mit éreztem Nick iránt, és egy másodpercre sem hitte el a mesénket. Mint ahogy Jenna sem. Amikor felé fordultam, legnagyobb meglepetésemre azt láttam, hogy kék szeme könnyben úszik. Mielőtt bármit mondhattam volna, talpra ugrott, annyit motyogott: „elnézést”, és kirohant a mosdóba. Sietve hátratoltam a székem, és utánamentem. Mire odaértem, már bezárkózott az egyik fülkébe. Ellenőriztem, egyedül vagyunk-e. – Jenna, ne haragudj, hogy nem szóltam! A gurigáról letépett vécépapír hangja hallatszott, aztán szipogás, de nem jött válasz. – Tudom, hogy dühös vagy rám, de nem tudnál örülni annak, ami történt?

– Örülni? – kérdezte félig nevetve, elcsukló hangon. – Hugh tudja, hogy Nicket szereted? – Tudja – mondtam halkan. – Mindent tud. Kattant a zár, és kinyílt a fülke ajtaja. Jenna ott állt előttem. – Tényleg összeházasodtatok? – Igen. A bál éjszakáján. – De miért? Miért mentél hozzá, ha nem szereted? Nagy levegőt vettem, aztán még egyszer körbenéztem. – Terhes vagyok. Hugh-val megbeszéltük a dolgokat, és elmondtam neki a teljes igazságot. Ennek ellenére megkérte a kezem, Jenna. Még a gyereket is a nevére veszi. Jenna elfehéredett arccal bámult rám. – Kihasználod őt, hogy nevet adj Nick fattyának. Megmerevedtem, ahogy a fájdalom és a düh végighullámzott rajtam. Számítottam rá, hogy olyan emberek, akik nem nagyon ismernek, így reagálnak majd, de a legjobb barátnőmtől nem ezt vártam. – Igen, Jenna. Pontosan ezt teszem. Az egészet előre kiterveltem, hogy kelepcébe csaljam Hugh-t. És mivel te ezt nyilvánvalóan roppant helytelennek tartod, mostantól nem kell többé úgy tenned, mintha a barátnőm lennél. – Ezzel megfordultam, és felszegett fejjel kivonultam a mosdóból. Anyu, Darla néni és Helena éppen a fejüket összedugva tervezgettek valami nagyszabású fogadást, ahol bejelenthetjük a házasságunkat, amikor újra elfoglaltam a helyemet. Hugh kérdőn nézett rám. – Hol van Jenna? – Nem érezte jól magát. Azt hiszem, hazament. Zsibbadtan ültem végig a vacsora hátralevő részét, hagytam, hogy Hugh tárgyalja meg a dolgokat a két családdal. Sikerült

rávennie őket, hogy néhány héttel halasszák el a partit, és ragaszkodott hozzá, hogy mi magunk vegyük meg a bútorainkat, mert a családok már erre a területre is ki akarták terjeszteni a fennhatóságukat. Utána már csak annyi időnk maradt, hogy hazarohanjunk, és bedobáljunk pár cuccot egy bőröndbe. Örültem, hogy egy darabig nem kell apuval beszélnem. Úgy éreztem, nem bírnék ki még egy olyan jelenetet, mint ami az imént köztem és Jenna között zajlott. Most nem. Anyu előásott egy zacskó rizst, amíg csomagoltam, és amikor elindultunk, fehér rizsszemekkel dobáltak meg minket. Mindenki megölelt mindenkit, anyu sírdogált, a Bíró pedig könnyes szemmel egy kicsit erősebben szorított magához, mint máskor. Amikor apun volt a sor, odasúgtam neki, hogy majd beszélünk, ha visszajöttem, és ne aggódjon. Hugh kocsijában ülve egy kicsit ellazultam. – Azt hiszem, bevették. – Oldalra fordultam és Hugh-ra néztem. – Mikor találtad ki a nászutat? – Szombaton. – Elmosolyodott, és a kezem köré zárta az ujjait. – Arra gondoltam, így lesz egy hetük, hogy lecsillapodjanak és hozzászokjanak a gondolathoz anélkül, hogy az őrületbe kergetnének minket. Remélem, Hawaii megfelel neked. – Csodálatosan hangzik. Még sosem jártam az állam határán túl. – Mi voltunk ott párszor nyaralni. Gyönyörű hely. – Ismét rám pillantott. – Megmondanád, mi történt igazából közted és Jenna között? Felsóhajtottam. – Azt mondta, csak azért mentem hozzád, hogy nevet adjak

Nick fattyának. Hugh megszorította a kezemet. – Sajnálom. Olyan régóta vagytok barátnők. Valószínűleg megsértődött, amiért nem szóltál neki előbb. Biztosan jobb belátásra tér, ha lesz ideje átgondolni a dolgot. – Talán igen. – De nem voltam biztos benne, hogy valaha is meg tudok bocsátani neki. Ha engem elmond mindennek, az még hagyján. De hogy a gyerekemet fattyúnak nevezze, azt nem vagyok hajlandó eltűrni. A kis jonesborói repülőtérről inkább csak ingázókat vittek a gépek olyan nagyobb városokba, mint Little Rock és Memphis. A mi gépünk is Memphisbe ment, onnan utaztunk tovább némi várakozás után egy nagy utasszállítóval a szigetekre. Valahol az óceán fölött voltunk, Hugh nyugodtan szunyókált mellettem, amikor hirtelen az eszembe villant, mire is való tulajdonképpen egy nászút. Uramisten, Hugh többé nem egyszerűen jó barátom, hanem a férjem, és ez itt nem játék. Akár tetszik, akár nem, házasok vagyunk, és mostantól megilleti a jog, hogy szeretkezzen velem. Mindeddig sosem kívántam más férfit, mint Nicket, és ha arra gondoltam, hogy meg kell tennem Hugh-val azt, amit eddig csak a szerelmemmel tettem, kis híján pánikba estem. Képes leszek rá? Muszáj lesz. Azt hiszem, ekkor kezdtem illúziókba ringatni magam a férjemet illetően. Csak azt láttam, amit látni akartam, nem a valóságot, így biztonságosabb volt, és ép ésszel túl tudtam élni a nászutunkat. A repülőgép derengő fényében tanulmányozni kezdtem Hugh profilját. Nem tizennyolc évesnek néz ki, állapítottam meg. Idősebbnek tűnik, mintha a húszas évei közepén járna. És

feltűnően jóképű, a bőre bronzbarna, a szeme és a szája körül apró mosolyráncok húzódnak, világosbarna hajában aranyszínű csíkok fénylenek. Nem, ő nem Nick, de Nick elment, és nem jön vissza. Nincs jogom nemet mondani Hugh-nak, amikor olyan készségesen felelősséget vállalt mindazért, ami Nicknek nem kellett. Hugh kinyitotta a szemét, és elmosolyodott, amikor észrevette, hogy őt nézem. – Mi az? Horkoltam? – Nem. Csak arra gondoltam, milyen jóképű vagy. Elmélyültek a szeme körül a ráncok, amint a mosolya vigyorrá szélesedett. – Azt hittem, már sosem veszed észre. – Vigyázva a karjába húzott, és a mellkasára fektette a fejemet. – Próbálj aludni egy kicsit! – suttogta a hajamba. – Csak hajnalban szállunk le. Lehet, hogy tényleg szeret, gondoltam meglepve. És bár tudtam, hogy soha nem élhetem át vele azt az emésztő szenvedélyt, amit Nickkel, arra jutottam, hogy többféleképpen is lehet szeretni. Meggyőztem magam, hogy végül majd kitartó, meleg, vigasztaló szeretet jön létre köztem és Hugh között. Olyan szeretet, ami akár örökké tarthat. És ezzel minden kétséget félretéve, elszántan vetettem bele magam a saját illúzióimból épített kelepcébe. Amikor első hawaii éjszakánkon odamentem Hugh-hoz, a nyugalom álcája mögé rejtettem minden idegességemet és aggodalmamat. Hugh az ágyon feküdt szállodai szobánkban, csak egy farmer volt rajta, és tévét nézett, amíg én zuhanyoztam. Nem volt időm rá, hogy beszerezzek valami szexi fehérneműt, úgyhogy a legjobb pamut hálóingemmel kellett beérnem. De úgy láttam, Hugh-t nem zavarja, hogy nem selyemben és csipkében

lát. Mihelyt beléptem a szobába, rám tapadt a tekintete. – Szeretkezzünk! – suttogtam. Hugh felpattant az ágyról, és odajött hozzám. – Biztos vagy benne, Alix? Nem akarlak siettetni. – Biztos vagyok benne. Ekkor felkapott, és az ágyhoz vitt. Elég ügyes szerető volt ahhoz, hogy melegség áradjon szét bennem, és úgy érezzem, odafigyel rám, bár nem elégített ki. De már ez is több volt annál, amire számítottam, és akkoriban úgy hittem, ez elég lesz. Azon az éjszakán azt is elárulta, hogy nem én vagyok az első lány, akivel lefeküdt. Ez valamennyire enyhítette a bűntudatomat. Szörnyű lett volna azt hinni, hogy csak rám várt. A hét további része a homok, a napfény, a víz jegyében telt. Sikerült jobban megismernünk egymást. Hugh mintha mindig megérezte volna, mikor dühít fel vagy szomorít el, hogy Nickre gondolok. Ilyenkor addig ugratott, amíg nem nevettem vele. Még egy rikító, virágos ingecskét is vett a gyereknek, meglepetésként adta át egyik este, amikor a lakosztályunkban vacsoráztunk. Azt hiszem, mindketten utáltuk a gondolatot, hogy vissza kell mennünk a szülővárosunkba és a való világba, de nem tehettünk mást. A repülőtérről egyenesen az új otthonunkba indultunk, ahol megállapítottuk, hogy a két család igen serényen ügyködött a távollétünkben. A bútorokat és a dekorációt illetően tartották magukat az ígéretükhöz, de minden mást elintéztek. A hűtő és a spájz tele volt étellel, minden sík felületet virágok díszítettek, és már a telefon meg minden egyéb szolgáltatás is be volt kötve. A Bíró még a kapálógépét is áthozta, és felszántott vele egy kertnek való részt a kéthektáros terület végében.

A hálószobában felfedeztük, hogy egyvalami tekintetében megszegték az utasításainkat. A legutóbb még üres teret nagy hálószoba-garnitúra töltötte be, az ágyat takarosan megvetették. Hugh felemelte a párnán hagyott cédulát. Jobb, mint a földön aludni, visszahozhatjátok, és vehettek egy újat. Szeretettel, Anya

ha

pedig

nem

tetszik,

– Mit szólsz hozzá? – kérdezte Hugh. – A nagyszüleimé volt. – Nagyon tetszik, Hugh. – Végighúztam a kezem az ágy csomós fenyőfa támláján. – Pont illik ide. – Akkor megtartjuk. A következő néhány hét még a nászutunknál is gyorsabban repült el. Kissé túlzásba estünk, amikor ezt-azt vásároltunk a házba, de Hugh azt mondta, a pénz miatt ne aggódjak. A nagyszüleitől épp eleget örökölt ahhoz, hogy a szüleitől függetlenül is gazdag legyen. Mindkét család gyakran meglátogatott minket, segítettek, ellenőriztek, és mindenről, amit csináltunk, kifejtették a véleményüket. Apám jött elsőként. A hazaérkezésünk utáni reggelen már ott állt az ajtóban. Hugh egyetlen pillantást vetett rá, aztán kimentette magát, mondván, el kell mennie zuhanyozni. Inkább nem jegyeztem meg, hogy még vizes a haja az iménti tusolástól. – Gyere be, apu! – indultam a konyha felé. – Egyelőre még nincs mivel főznöm, de van fánkunk meg instant kávénk. – Nem kérek semmit – mondta apám a pultnak dőlve. – Alix, mi folyik itt? Hogyan mehettél feleségül Hugh-hoz, amikor

mindketten tudjuk, hogy Nicket szereted? Nekigyürkőztem, és nagy levegőt vettem. – Nick elment, apu, én pedig terhes vagyok. – Micsoda? – futott ki a vér az arcából. A szemébe néztem. – Terhes vagyok. – Jézusom! – Remegő kezét végighúzta az arcán. – Hugh tudja? – Igen. Az ő ötlete volt, hogy házasodjunk össze. Vállalja a gyereket, apu. – De Nick… – Nicknek nem kellettem – vágtam a szavába. – Ezt eléggé világosan értésemre adta. Még levelezni sem akart velem. – Talán ha tudott volna a gyerekről… Dühösen ráztam a fejem. – Azt hiszed, úgy szeretném eltölteni az életem hátralevő részét, hogy tudom, csak azért van velem, mert terhes lettem? – Joga van megtudni. Odamentem apámhoz, és átkaroltam. – Ne hasonlítsd ezt ahhoz, ami veled történt, apu. Ez nem ugyanaz a helyzet. Én azt tettem, amit tennem kellett, ami jó nekem és a gyereknek. Hugh csodálatosan kedves hozzám, én pedig őszintén kedvelem. Nick elment, és soha nem jön vissza. Apám felsóhajtott, a fejem búbjára támasztotta az állát, és átölelt. – Azt hiszem, nagy hibát követsz el, kislányom, de a te kezedben van a döntés. Én csak annyit mondok, Hugh talpig férfi, hogy magára vállalta ezt. Mindkettőtök érdekében remélem, hogy nem fogjátok keservesen megbánni. – Nem fogjuk – ígértem. – Minden rendben lesz.

Apám nem sokkal ezután távozott, Hugh pedig kijött a fürdőszobából. Lehet, hogy hallotta a beszélgetésünket – nemigen tudta volna nem hallani –, de egy szót sem szólt. Mire elérkezett a házavató napja, a ház már készen állt, kivéve a világos sarokszobát. Azt gyerekszobának szántuk. Délután átjött hozzánk Jenna. Éppen az étkezőben voltam Hugh-val, a nemrég vásárolt porcelánedényeket csomagoltuk ki és raktuk be a cseresznyefa szekrénybe, amikor csengettek. – Megyek – indult Hugh a nappali felé. Hallottam, hogy kinyílik az ajtó, és valakik halkan beszélgetnek, jó sokáig. Már épp ki akartam menni Hugh után, amikor megjelent. – Nézd, ki van itt! Elég volt egyetlen pillantás arra a vörös hajra, hogy kihúzzam magam, és felszegjem az állam. Hugh odajött hozzám, megcsókolt, aztán a hátsó zsebébe dugta a tárcáját. – Megígértem apámnak, hogy beugrom hozzá az irodába. Bólintottam. – Ne maradj soká! Estig el kell készülnünk. Újra a porcelánokkal kezdtem foglalatoskodni, Jennáról tudomást sem vettem. Megbántott, és ezt nem bocsátom meg neki egyhamar. Jenna ott téblábolt az ajtóban, míg Hugh el nem ment. Akkor aztán bizonytalanul odajött hozzám. – Ne haragudj, Alix! Hetek óta pocsékul érzem magam. Utálj, ha akarsz, de legalább beszélj velem! – Minek? Hogy megint fattyúnak nevezhesd a gyerekemet? – Nem mondtam komolyan. Tudod, hogy sosem gondoltam így. Csak fel voltam dúlva, és kicsúszott a számon. Rémes napom

volt. Scott elutazott, apám fütyült rá, hogy dicsérettel leérettségiztem, utána pedig Hugh meg te előálltok a hírrel, hogy összeházasodtatok, és eszetekbe sem jutott szólni nekem. Túlreagáltam. Nincs rá szükség, hogy legorombíts érte, mert én magam is ezt teszem azóta nap mint nap. A karomra fektette a kezét. – Hiányoztál. Rajtad kívül sosem volt igazi barátnőm, és nem akarlak elveszíteni. Megfogadtuk, hogy ha valamelyikünknek gyereke születik, a másik a gyerek nagynénje lesz. Kérlek, Alix, ne zárj ki az életedből egyetlen hiba miatt. Hadd legyek a gyereked nagynénje! Könnyek gyűltek a szemembe, elszorult a torkom. Nem lehetett könnyű Jennának idejönni és bocsánatot kérni, és tény, hogy nekem is hiányzott. Méghozzá nagyon. – Hát jó – mondtam elcsukló hangon. De akkor már mindketten sírtunk, átöleltük egymást, és közben a könnyeinket próbáltuk törölgetni. Jenna tovább mentegetőzött, olyannyira, hogy a végén azt mondtam, hagyja abba, különben én is hozzávágok valami sértést, és ekkor elnevettük magunkat. Miután lecsillapodtunk, körbevezettem a házban, ő pedig nem győzött álmélkodni, és megígérte, hogy segít majd berendezni a gyerekszobát. De elég jól ismertem ahhoz, hogy megérezzem, még mindig bántja valami, és szeretné elmondani, csak fél előhozakodni vele. – Halljam, mi bánt – mondtam neki, amikor visszamentünk a konyhába. Jenna felsóhajtott, és kivette a teáspoharakat a kezemből. – Ezeket majd én beviszem. Te inkább ülj le! – Annyira szörnyű? – Igen, azt hiszem.

– Oké, leültem. – Elhelyezkedtem egy széken, Jenna pedig leült velem szemben. – Ha biztos lehetnék benne, hogy nem jut el hozzád a hír, nem mondanám el. De hamarosan mindenki tudni fogja, és jobb, ha tőlem értesülsz róla. Összeszorult a szívem. – Jenna, megijesztesz. Egy darabig a bepárásodott poháron húzogatta az ujját. – Ugye, tudod, hogy McAbee seriff időnként pókerezni szokott apámmal? – Igen. – Nos, tegnap este is átjött, és hallottam, mit beszélnek. – Felemelte a fejét, a szemembe nézett. – Liz Swanner tegnap reggel bejelentette, hogy Lindsey eltűnt. A seriff azt mondta apunak, alig egy óra alatt kiderítette, hová lett. Busszal hagyta el a várost. – Jenna mély lélegzetet vett. – Alix, Lindsey Nick után ment. Döbbenten bámultam rá. Émelygés fogott el. – Száz százalékig biztos benne? – Amennyire biztos lehet anélkül, hogy Lindsey-vel beszélt volna. A lány ugyanabba a városba ment, mint Nick, és Liz azt mondta, nem volt pénze. Csak úgy szerezhetett jegyet, ha Nick küldött neki. Épp időben értem el a fürdőszobába, hogy kihányjak mindent, ami a gyomromban volt. – Jaj, istenem. Tudtam, hogy kiborulsz majd tőle. – Jenna izgatottan sürgölődött körülöttem, benedvesített egy törülközőt, és a tarkómra tette. – Talán fel kéne hívnom Hugh-t, hogy jöjjön haza. – Ne! – Erőtlenül leereszkedtem a padlóra, és a hideg kádnak

támasztottam a fejemet. – Úgysem tudna tenni semmit. Jenna leült a padlóra velem szemben, és a csuklómat masszírozta. – Nem kellett volna így rád rontanom a hírrel. Az ilyesmi sosem volt az erősségem. – Nem te tehetsz róla – tört ki belőlem a hisztérikus nevetés. – Megmondtam neki, hogy nem kaphat meg egyszerre engem és Lindsey-t, választania kell. Úgy látszik, végül választott. – Lehet, hogy jó oka volt rá. Fogalmunk sincs róla, mi történt. – Naná, hogy jó oka volt rá. Szereti Lindsey-t. Úristen, Jenna, el sem hiszem, hogy ilyen hülye voltam! – Szereted őt. Jenna felé fordítottam a fejem. – Már nem. Egyetlen másodpercet sem pazarolok rá többet az életemből. Minden erőmet összeszedve feltápászkodtam. – Elfelejtem, hogy valaha létezett Nick Anderson. Ma este ott leszek a házavatón, és soha többé nem nézek hátra. És én leszek a legjobb feleség ebben az átkozott Morganville-ben. – De a gyerek Nické. – Nem – mondtam hűvös hangon. – A gyerek az enyém. Az enyém és Hugh-é. Nick hozzá sem érhet soha. Így kezdett a harag lassan gyűlöletté sűrűsödni bennem. Azon a napon a temetőben azt mondtam Frank Andersonnak, hogy Nick soha nem lesz olyan, mint ő. Most már tudtam az igazat. Nick rosszabb.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Hugh és Jenna támogatásával valahogy túléltem az aznap esti partit. Jennának igaza volt, a jelek szerint már az egész város tudta, hogy Lindsey elment. Pletykák és spekulációk röpködtek minden irányban, az én dühömet pedig minden egyes szó csak még jobban feltüzelte. – Nem tudom, min csodálkozik mindenki – jegyezte meg Gretchen Treece Helenának. – Megtalálta zsák a foltját. Peggy mondta nekem, hogy többször is látta őket az autós moziban a fiúnak azzal a rozoga furgonjával, és az ablakok mindig el voltak sötétítve. Undorítóan viselkednek egyesek. A fogamat csikorgattam, aztán mosolyt erőltettem az arcomra és továbbmentem, de eszembe sem jutott kétségbe vonni, amit hallottam. Miért is tettem volna? Nick maga mondta nekem, hogy azt akarja, mindenki higgye azt, hogy Lindsey-vel jár. Én meg egyszerűen csak olyan ostoba és naiv voltam, hogy jó szándékot feltételeztem a dolog mögött. Másnap délután elmentem a szépségszalonba, és rövidre vágattam a hajam. Hugh-nak azt mondtam, így könnyebb lesz bánni vele a terhességem alatt, de az igazi ok az volt, hogy valahányszor tükörbe néztem, az jutott eszembe, mennyire

szerette Nick a hosszú hajamat. Néha ilyen egyszerű formát ölt a bosszú. Meglepő módon az új, rövidebb haj jól állt nekem. Óriási, mintegy százötvenhét centis magasságommal és vékony csontjaimmal a tépett frizurától kissé koboldszerű külsőm lett, a szemem hatalmasnak és titokzatosnak tűnt. Volt még egy utolsó feladatom, amit el kellett végeznem, mielőtt folytatom az életemet. Meg kellett szabadulnom a Nicktől kapott medáltól. Aznap délután hosszan ültem a hálószobában, és csak bámultam az ékszert. A végén nem tudtam rászánni magam, hogy kidobjam. Gondosan beletettem egy dobozba, és kiautóztam a farmra. Egyenesen a pajtába mentem, Nick szobájába. Hetek óta nem jártam itt, és most olyan volt, mintha Nick minden nyomát kitörölték volna a világból. Eltűntek a ruhái, a keskeny ágyra terített lepedőket és takarókat pedig kimosták, kicserélték, már nem érződött rajtuk az illata. Még egyszer utoljára engedélyeztem magamnak, hogy sírva fakadjak, de még akkor is minden lélegzetvételemmel Nicket átkoztam, amikor potyogtak a könnyeim. Aztán összeszedtem magam, és betettem a fehérneműs szekrénybe a dobozt a medállal. Jól belöktem a legfelső polc hátuljára. Aztán rácsuktam az ajtót a szekrényre meg Nickre. Ezek után új, kellemes ritmusba rendeződött az életem. Hugh teljes munkaidőben kezdett dolgozni az apja fűrészmalmában, én pedig elszántan belevetettem magam a mintafeleség szerepébe. Még Darla néni sem talált egy porszemet sem a házamban, pedig ő aztán alaposan körülnézett. A Bíró csaknem mindennap kieszelt valami ürügyet, hogy átjöjjön, én pedig örömmel fogadtam. Együtt ültettük el az első

zöldségpalántáimat a kertben, mértani pontossággal. A ház körül húzódó egykor üres ágyásokban most bokrok és virágok nőttek: azáleák, japán magyal, gyöngyvessző, mögöttük muskátlik, petúniák, cukorborsó meg árnyékliliom, és köztük a kontraszt és a magasság kedvéért különféle színű selyemvirágfák. Amikor Hugh-val elérkezettnek láttuk az időt, összehívtuk a két családot, és bejelentettük a baba érkezését. Mindenki úszott a boldogságban, én pedig beléptem egy teljesen új világba, amelynek eddig nem sok figyelmet szenteltem; megismerkedtem azzal a déli hagyománnyal, hogy az első gyereküket váró anyáknak átadják a korábbi nemzedékek asszonyai által összegyűjtött tudást. – Alix! – förmedt rám anyám, amikor rajtakapott, hogy le akarok venni egy tálat a konyhaszekrény legfelső polcáról. – Ezt azonnal hagyd abba! Nem tudod, hogy így a baba nyaka köré tekeredik a köldökzsinór? Amikor gyomorégés kínzott, Darla néni közölte velem: ez azt jelzi, hogy a gyereknek sok haja lesz. Helena is színre lépett: figyelmeztetett, ne engedjem, hogy bármi is megijesszen, mert attól anyajegy nő a baba bőrén. Úgy tűnt, mindenki számtalan példát tud felhozni ezekre a jelenségekre, és minden lehetséges alkalommal meg is osztották velem az ismereteiket. Én csak nevettem a történeteiken, de az a szegény orvosnő, aki New Yorkból költözött a városunkba, nem győzött hüledezni, amikor megosztottam vele, amit hallottam, és rám parancsolt, hogy egy percig se vegyem komolyan a családom hiedelmeit. Valószínűleg sosem volt képes megragadni a déli hagyomány lényegét, pár év múlva vissza is települt „a civilizált világba”. A felszínen minden rózsásnak és tökéletesnek tűnt, pedig mi

sem állt távolabb az igazságtól. Bárhogy színészkedtem, valójában még boldogtalanabb voltam, mint azelőtt. A szerelmet hiába is próbálnánk fel-le kapcsolgatni, mint a villanyt. Legfeljebb téglát téglára rakva elfalazhatjuk az érzelmeinket, bevehetetlen erődöt építhetünk köréjük. És ha felépült az erőd, olyan jól álcázzuk, hogy mi magunk sem látjuk többé. Ezt tettem Nick iránti szerelmemmel, az álca pedig a gyűlölet volt, amely mindent átitatott az életemben. Először történt meg velem, hogy szem elől vesztettem az ámbrafa belsejét, és csak a halvány, rostos fát láttam, amely görbe és megbízhatatlan. Ennek a változásnak az lett az egyik legfontosabb következménye, hogy hirtelen bizalmatlanság ébredt bennem Hugh iránt. Egyszer már voltam olyan hülye, hogy mindent elhiggyek, amivel Nick áltatott. Még egyszer nem lesz ilyen. Ha Hugh olyan rendesnek tűnik, hogy az már nem is lehet igaz, akkor biztosan megvan az oka, miért viselkedik így. Mihelyt levettem a szemellenzőt, álomvilágom hangos robajjal összeomlott. Állandóan Hugh-t figyeltem, próbáltam kitalálni, vajon miért van az, hogy látszólag annyira örül egy gyereknek, aki nem az övé. Ha valaha is a leghalványabb érdeklődést mutatta volna a gyerekek iránt, még megértettem volna. De nem mutatta. Most pedig egyszeriben teljes erőbedobással játszani kezdte a lelkes apát, aki alig várja, hogy megszülessen a baba, bennem pedig egyre nőtt a gyanakvás. Csak egyetlen következtetésre juthattam. Kezdettől fogva igazam volt Hugh-val kapcsolatban. Nem szeret. Csak azért ragaszkodott hozzám, mert a családja ezt akarta, ezt várta tőle. És bár már így is rengeteg pénze volt, tudta, hogy ha a szülei elégedettek vele, egy olyan üzemet fog örökölni tőlük, amely

meghatározza a város és az egész környék életét. Lehet, hogy bizonyos értelemben tényleg kedvel, de inkább testvérek vagyunk, nem férj és feleség. Én a zsákmánya vagyok, a legalkalmasabb eszköz arra, hogy megszerezze, amit igazán akar, a tekintélyt és a hatalmat, hiszen ezek a legértékesebb árucikkek a mi kisvárosunkban. A gyerek egyszerűen csak dekoráció, a boldog család külvilág felé sugallt képének kiegészítője. A lelkem mélyén pontosan tudtam, hogy Hugh boldogsága, bármilyen meggyőzőnek tűnik is, ugyanúgy színlelt, mint az enyém. Hugh segített nekem és Jennának a gyerekszoba berendezésében, szinte mindent ő szerelt össze. Kíméletlenül ki is gúnyoltuk, amikor fordítva rakta fel a kiságy rácsait, és kénytelen volt újrakezdeni. És ahogy nőtt a hasam, úgy lett Hugh egyre figyelmesebb, nem engedte, hogy továbbra is annyit dolgozzak a ház körül, és ügyelt rá, hogy felpolcoljam dagadt bokámat. Szívesen nyugtatta a kezét a pocakomon, és jót nevetett, ha a baba nagyot rúgott. A terhesség vége felé még a szülés-előkészítő tanfolyamra is eljött velem. Hamar észrevettem, hogy ez a nagy figyelmesség leginkább akkor jellemző rá, amikor mások is vannak körülöttünk. Egy szóval sem állítom, hogy ne lett volna rendes velem. De a terhességem előrehaladtával egyre gyakrabban süllyedt néma tűnődésbe, ha egyedül voltunk, nekem meg akaratlanul is az járt a fejemben, vajon ő is arra a következtetésre jutott-e, mint én. Mert én végül ráébredtem, milyen nagy hiba volt, hogy nem szerelemből házasodtunk össze. De tudtam, hogy ezzel a hibával mostantól együtt kell élnem, egyedül kell megküzdenem vele. Jenna valóságos angyalnak látta Hugh-t, a családom pedig szintén a maga kis válságát élte.

Egy héttel karácsony előtt anyu átjött, hogy segítsen feldíszíteni a fát. Az én máskor oly bőbeszédű anyám komor arccal, szótlanul aggatta a karácsonyfára a fényfüzéreket. Vártam, mert tudtam, előbb vagy utóbb úgyis kiböki, mi aggasztja. Végül nagy sóhajjal leroskadt a kanapéra. – Apád megkérte a kezemet. Elmosolyodtam. Egyáltalán nem lepett meg a hír. Már régóta vártam, hogy apám összeszedje a bátorságát. – És mit válaszoltál? – Hogy még át kell gondolnom. – Az alsó ajkát harapdálta. – Ez azt jelentené, hogy Jonesboróba költözünk, és itt hagyjuk a Bírót. – De anyu, a Bíró nem lesz egyedül. Darla néni meg Jane néni majd gondoskodik róla, és Jonesboro különben is csak húsz percre van innen. Anyám esdeklő tekintettel nézett fel. – Mit fog gondolni Jane, Alix? Nem akarok megint fájdalmat okozni neki. Leültem, és megfogtam a kezét. – Szereted aput? – Igen – suttogta. – Azt hiszem, mindig is szerettem. – Akkor menj hozzá! Jane néni meg fogja érteni. Ő azt akarja, hogy boldog légy. – Tényleg így gondolod? – Beszélj vele! Miután anyu végre igent mondott, apu valószínűleg nem akarta megkockáztatni, hogy visszakozzon. Az esküvőre karácsonykor került sor, és anyám úgy izgult, mint egy tinédzser. Ha Jane néniben volt is némi szomorúság, jól titkolta, és mindannyian nagyon jól éreztük magunkat. A következő hét

azzal telt, hogy anyut átköltöztettük apu jonesborói házába, bár én nagyrészt kimaradtam a munkából, csak egy széken ülve nézhettem, ahogy a többiek dolgoznak. Pár nappal ezután, egy hideg januári éjjelen megkezdődött a vajúdás. Nemrég feküdtünk le, talán pár órája, amikor rémálomból ébredtem. Verejtékben úszva ültem ki az ágy szélére, köntösbe bújtam, aztán kibotorkáltam a konyhába, hogy igyák egy csésze meleg tejet. Az első görcs akkor fogott el, amikor kitöltöttem a tejet a lábosból. Belekapaszkodtam a pult szélébe, visszatartottam a lélegzetem, míg el nem múlt a fájdalom, aztán kiöntöttem a tejet a mosogatóba, és elmostam a lábost meg a csészét. Ösztönösen annyira vágytam az egyedüllétre, hogy nem keltettem fel Hugh-t. Ültem a konyha félhomályában az asztalnál, és az órát figyeltem, miközben a fájások egyre gyakoribbak lettek, és mindegyik egy kicsit tovább tartott, mint az előző. Még négy óra múlva is ott ültem, amikor Hugh álmosan, kócosán, félig nyitott szemmel kitámolygott a hálószobából. – Alix! Mit csinálsz itt? – Szülök – feleltem nyugodtan. Elkerekedett a szeme. – Most? – Valahogy úgy. – De miért nem ébresztettél fel? – Ez még csak a vajúdás kezdete, nem lett volna sok értelme, hogy mindketten ébren legyünk. – Az igazi okot nem mondhattam meg neki. Akkoriban talán még én magam sem voltam tisztában vele. Hugh nem volt a gyerekem apja, és a lelkem mélyén nem bíztam benne. Egyetlen férfiban sem bíztam

többé. Leguggolt mellém. – Milyen gyakran jönnek a fájások? Az órára pillantottam. – Tizenöt percenként. – Oké, akkor felhívom az orvost, aztán felöltöztetlek. Nem tiltakoztam az ellen, hogy átvegye az irányítást. Újabb fájás tört rám, és minden energiámmal befelé figyeltem. És ez így is maradt a következő nyolc órában, amíg meg nem szültem a lányomat. Katié hangos tiltakozással lépett a világba, kis arca dühös fintorba torzult, amint visítva adta hírül, mennyire nem tetszik neki, hogy kilökték finom, meleg fészkéből. Csak akkor nyugodott meg, amikor takaróba csavarták, és a karomba tették. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy vizsgálgattam. Annyira hasonlított Nickre, hogy nem is értettem, miért nem tűnik fel mindenkinek. Kis fejét sűrű, fekete haj borította, amely máris göndörödni kezdett, és még akkor is világosan látszottak a gödröcskék a pufók babaarcon, amikor végre elhallgatott. Hugh végig ott volt mellettem, tanácsokkal látott el, a hátamat és a hasamat masszírozta, amikor felerősödött a fájdalom, és boldogan vágta el a köldökzsinórt, amikor az orvos a kezébe adta az ollót, később pedig rózsaszín virágokkal zsúfolta tele a szobát, és szivarokat osztogatott. De addigra már nem érdekelt, hogy mindez színészkedés-e. Ott volt nekem Katié, és egyik percről a másikra megváltozott az életem. Ő volt a szemem fénye, az életem értelme, rajta kívül semmi sem számított. Katié nem volt az a tipikus „jó gyerek”. Kezdettől fogva okos volt, értelmes, és egy percig sem maradt nyugton. Mosolya,

nevetése bearanyozta az életünket, szürke szemében gyakran csillogott öröm. Valamennyien szégyentelenül elkényeztettük, ő pedig úgy fogadta, mint akinek mindez magától értetődően jár, aztán még többet követelt. Még Hugh-t is levette a lábáról. Egyik délután arra mentem be a gyerekszobába, hogy Katié Hugh hajába mélyeszti tömzsi ökleit, és hisztérikusan nevet, miközben Hugh a hasát puszilgatja. Nesztelenül kiosontam, mielőtt észrevettek volna. Ebben a pillanatban őszintén, szívből szerettem Hugh-t. Ám a sors úgy akarta, hogy ez legyen az első és az utolsó alkalom, amikor valamiféle valós érzelmet táplálok iránta. Három hónap múlva, hat hónapos korában Katié meghalt. Az orvosok azt mondták, bölcsőhalál, de én csak azt tudtam, hogy az egyik percben még a kezemben tartottam az én gyönyörű, eleven gyerekemet, a következő pillanatban pedig már eltávozott, és nekem semmim nem maradt. Amikor eltemették, engem is mellé kellett volna temetniük. Csak üres héj maradt belőlem, ami lélegzett és evett, mert rákényszerítették, de nem volt hajlandó beszélni senkivel. Bezárkóztam a gyerekszobába, és ott maradtam, míg gyásztól és aggodalomtól sújtott családom ki nem rángatott, és dobozokba nem pakolta Katié holmiját. Aztán elküldtek az orvoshoz. De nem létezett olyan pirula, amely segített volna túljutni azon a traumán, hogy elvesztettem a gyerekemet. Sokszor felriadtam az éjszaka közepén, Katié kétségbeesett sírása csengett a fülembe, és akkor kimentem a temetőbe, ott ültem a sötétben, egyik kezemet a síron nyugtatva, és altatódalokat dúdoltam, míg Hugh meg nem jelent, és haza nem vitt. Fájdalmamban és gyötrelmemben Nicket hibáztattam. Öt

átkoztam azokban a magányos, üres órákban, amelyeket Katié sírjánál töltöttem. Ez mind nem történt volna meg, ha nem hagyott volna el minket. Ha engem hívott volna magához, nem Lindsey-t, Katié még most is élne. Itt kellett volna lennie, meg kellett volna mentenie a lányát. De nem tette, és emiatt még jobban gyűlöltem, mint eddig. Furcsa módon Hugh apja, lan volt az, aki visszarángatott valami életféleségbe. Egy reggel beállított hozzánk, bemasírozott a szobánkba, és kiparancsolt az ágyból. – Öltözz fel! – parancsolt rám. – Dolgozni mész. Felvett az „asszisztensének”, bár a pozíciót nyilvánvalóan csak azért találta ki, hogy lefoglaljon valamivel. Csak azért tűrtem a zsarnokoskodását, mert engedelmeskedni könnyebb volt, mint ellenállni. De lassanként érdekelni kezdett a munka, és belevetettem magam a faipar világába. Két év elteltével többet tudtam az üzletről, mint Hugh. Egy évvel ezután elmentem a bankba, és hitelt igényeltem, a Morgan nevet kínálva fedezetként. Amikor megkaptam a pénzt, megalapítottam a saját építőanyag-kereskedő cégemet, amely az első ilyen vállalkozás volt Morganville-ben. Szándékosan olyan nagy területű áruházát nyitottam, mint a nagy üzletláncok jonesborói boltjai, és éjjelnappal minden percemben azon dolgoztam, hogy sikeressé tegyem. A Southern Supply lett az életem, semmi mással nem törődtem. Ezért hát, amikor először hallottam, hogy Hugh-nak szeretője van, hidegen hagyott a dolog. Bizonyos értelemben még megkönnyebbülést is jelentett. Egy darabig legalább békén hagy. Soha nem tudtam meg, ki volt a nő, és nem is akartam tudni. Egyvalamit akartam: homokba dugni a fejem, elfelejteni a múltat, elfelejteni, hogy még mindig fáj a szívem a kislányomért, aki

olyan rövid ideig lehetett velem. És ez hihetetlenül jól sikerült. Ahogy telt az idő, teljesen érzéketlenné vált a lelkem, és én örültem ennek, sőt mindent megtettem, hogy így maradjon. Nem éreztem semmit, se haragot, se örömet, se szomorúságot. Könnyebb volt így az élet. És ekkor, tizenöt évvel azután, hogy elhagyta a várost, hazajött Nick.

MÁSODIK RÉSZ

TIZENKETTEDIK FEJEZET

M

organville-ben elszabadult a pokol, amikor elhagytam Hugh-t. A pletyka úgy szálldosott ide-oda, mint valami amfetaminnal etetett kolibri. A város két pártra szakadt, kis híján háború tört ki. Az egyik oldal úgy vélte, elment az eszem, a másik viszont – azok, akik tudtak Hugh viszonyairól – ünnepelte, hogy végre észhez tértem. Nem mintha érdekelt volna a véleményük. Nyugodtan, higgadtan vészeltem át a vihart, nem magyarázkodtam, nem mentegetőztem, elengedtem a fülem mellett a suttogó szóbeszédet, ami mindenhová elkísért. Mindkét családot feldúlták a történtek, és miután két hónapon keresztül próbáltak megfélemlíteni, meghatni, bűntudatot kelteni bennem, végül hátat fordítottak nekem. Még anyám is alig állt velem szóba. Egy darabig megkönnyebbülést hozott a csend. Továbbra is ott volt nekem a Bíró, aki mindent tökéletesnek talált, amit tettem, meg apám, aki mindig is ellenezte Hugh-val kötött házasságomat. És legnagyobb meglepetésemre ott volt Jenna, aki pedig mindig valami csodalénynek képzelte Hugh-t, de amikor megtudta, hogy beadtam a válókeresetet, csak ennyit mondott: – Ideje volt.

Igazság szerint Hugh és én nem éltünk valódi házasságban, amióta Katié meghalt. Úgy lézengtünk egymás mellett, mint két idegen, mindketten jártuk a magunk útját, még akkor is alig beszéltünk, ha egy helyiségben tartózkodtunk. Én csupán hivatalossá tettem a különválásunkat. A végére már egyszerűbbnek tűnt elhagyni a férjemet, mint úgy tenni, mintha boldogok lennénk, miközben nem voltunk azok. Hugh persze eljátszotta a megsebzett férjet, a férfit, akit minden előzetes figyelmeztetés és minden ok nélkül faképnél hagyott a felesége, de tudtam, hogy igazából megkönnyebbült. Habozás nélkül írta alá a válóper megindításához szükséges papírokat, különösen azok után, hogy semmit sem kértem tőle, még a nevét sem kívántam használni. Úgy döntöttem, visszaveszem az Alix French nevet. A válókereset beadása nem keltett bennem sem megkönnyebbülést, sem szomorúságot. Csupán egy volt azon események sorában, amelyek tökéletesen hidegen hagytak. Visszaköltöztem a farmra, a pajtabeli szobába, és a körülményekhez képest elégedett voltam. A hely bizonyos tekintetben megváltozott. Az ágy ugyanaz volt, mint régen, mint ahogy a kék-zöld kockás függöny is, amelyet mostanra kifakított az idő és az erős napfény. Ugyanaz a szék állt a sarokban. De az eltelt évek alatt nem állt üresen a tágas szoba. Cody unokatestvérem évekig lakott itt, miután befejezte az egyetemet és hazajött. Ő állított be egy kisebb tűzhelyt, hűtőt és egy nagyjából egy méter széles konyhaszekrényt, az alsó részében mosogatóval. Még a telefont is beszereltette. Cody meglepetést jelentett számomra. Kriminológiát tanult az egyetemen, és mihelyt megszerezte a diplomáját, visszatért

Morganville-be, és elhelyezkedett a rendőrségen. Hazaköltözésem idején ő volt a város seriffje és az egyik legjobb barátom. Egyszer megpróbált bocsánatot kérni azért, ami annak idején a Burger Zone-ban történt, amikor még fiatal lány voltam, de leintettem. Nem akartam Nickre gondolni, nem akartam felidézni magamban azt az éjszakát. Nem akartam érezni semmit. Ha az embernek vannak érzései, fájdalmat is érez. Ezt a magam kárán tanultam meg. Még egyszer nem történhet meg velem. Ezért amikor értesültem Nick visszatéréséről, még csak gyorsabban sem kezdett verni a szívem. Hát igen. Megtanultam a leckét. Kora tavasz volt, ekkor kezdtek kibújni a föld alól az első zöld növények. Bezártam a Southern Supply ajtaját, és beültem a Chevybe, majd a másik ülésre tettem a kezemben lévő papírhalmot. Szombatonként az üzletvezetőm, Kenny Millsap gondjaira bíztam az áruházát, de péntek este mindig magammal vittem az átnézendő iratokat, így legalább a szabadnapjaimon is volt mivel elfoglalnom magam. Kissé meglepődve láttam, amikor hazaértem, hogy Jenna Lincolnja áll a pajta előtt. Öt éve Jenna megvásárolta a Deltavidék Ingatlanvállalatot, és tudtam, hogy kora este valamilyen megbeszélése volt. Ha máris végzett, akkor nem mehetett valami jól. – Szia! Mi újság? – kérdeztem, amikor megláttam, hogy fel-alá járkál az üres istállók előtt. Olyan izgatottnak és feldúltnak tűnt, hogy a macskák, akik máskor ott lézengtek az udvaron, most mind fedezékbe vonultak. Jenna csak akkor válaszolt, amikor a szobám ajtajához értünk. – Alix, soha nem fogod elhinni, kivel tárgyaltam ma.

– Kivel? Letettem a papírokat a hátsó fal mellé tolt kisasztalra, majd kivettem a ruhásszekrényből egy farmert meg egy pólót. Kedvem támadt sétálni egyet vacsora előtt a pajta mögötti erdőben, hogy megmozgassam a tagjaimat és friss levegőt szívjak. – Megkérhetnélek, hogy állj meg és figyelj rám? Ez fontos. A ruhákkal a kezemben Jenna felé fordultam. – Oké, csupa fül vagyok. Na, ki volt az? – Nick Anderson. Egy szót se szóltam, még csak nem is pislogtam. Meglepett a hír, de az arcomon semmi sem látszott. – Na, nem is mondasz semmit? – Mit kéne mondanom? A székre terítettem a ruhákat, aztán fél kézzel a szék támlájába kapaszkodva levettem sötétkék kosztümömet. – Azt hittem, meglepődsz, vagy dühös leszel, vagy valami! – hadonászott Jenna. – Nick visszajött, Alix, és itt is marad. Megveszi azt a nyolchektáros területet a farmotok mellett. A szomszédotok lesz. A fenébe is, azt tervezi, hogy házat épít a birtokhatártól két méterre! Ahányszor kilépsz innen, mindig beleütközöl majd. Megvontam a vállam, miközben belebújtam a farmerbe. – Szabad országban élünk. Jenna felháborodva roskadt le a karosszékbe. – Most már tényleg kezdek aggódni. Azt hittem, ez már csak kivált belőled valami reakciót. Szeretted őt, Alix. Hogyan lehetsz ilyen nyugodt, azok után, amit veled tett? Magamra húztam a pólót, aztán beletúrtam rövid hajamba, hogy megigazítsam.

– Az régen történt. Nick már semmit nem jelent nekem. – Van egyáltalán bármi, ami jelent neked valamit? – fúrta belém a tekintetét Jenna. – Mozgatod a lábadat, nyitogatod a szádat, lélegzel, eszel, dolgozol, alszol, de nem élsz. Azt hittem, ha szétmentek Hugh-val, megváltozik a helyzet, de nem. Csak annyi változott, hogy máshol laksz. Van fogalmad róla, milyen rég nem hallottalak nevetni? Pontosan tudtam. Utoljára azon a napon nevettem, utoljára azon a napon érdekelt valami a cégemen kívül, amikor Katié meghalt. Jenna szokás szerint mintha belelátott volna a fejembe. – Előbb vagy utóbb úgyis összefutsz Nickkel. Beszélsz neki Katiéról? Megmerevedtem, aztán ellazítottam a vállamat. Évek óta senki sem említette meg Katie-t a jelenlétemben. Olyan volt, mintha nem is létezett volna, csak nekem. Idegenül csengett a neve Jenna szájából. – Nem. Semmi köze Katie-hez. De Jenna észrevette a rést a páncélomon, és kíméletlenül odaszúrt. – Katié az ő lánya is volt. Szerinted nincs joga hozzá, hogy megtudja, mi történt? – Nincs. – Vállfára akasztottam a kosztümömet, és bevágtam a szekrénybe. – Katié nem volt a gyereke, és soha nem is lesz. – Aha! Csak nem valami kis dühöt érzékelek? Lehet, hogy mégis van benned némi élet. – Hagyd abba, Jenna! Nagyot sóhajtva nézte, ahogy előveszek egy pulóvert, és a derekamra kötöm.

– Jól van, jól van. Csak megijesztesz, Alix. Úgy viselkedsz, mint az a nyavalyás robot a Star Trekből. Nem, ezt visszaszívom. Data legalább embernek akar látszani. – Jenna, jól vagyok, komolyan. – Hová mész? – Sétálni. Egész nap az íróasztalnál ültem. – Ha kölcsönadsz egy farmert, veled megyek. És ha jó kislány leszel, még egy hamburgerre is meghívlak utána. – Ezt megbeszéltük. Egy ideig csendben lépkedtünk, az előző őszről ott maradt avar ropogott a talpunk alatt. Körülöttünk dúsan virágoztak a vadszilvafák meg a júdásfák. A nektárt gyűjtögető méhek zümmögése töltötte be a levegőt. – Hogy érzi magát anyukád az új házában? – Gondolom, jól. Apám nagyjából hat hónapja nyugdíjba ment. Anyával eladták a jonesborói házukat, és vettek egy kisebbet a farmhoz vezető út mellett, hogy közelebb legyenek a Bíróhoz. – Csak nem azt akarod mondani, hogy még mindig nem áll szóba veled? – Csak ha muszáj – feleltem kényszeredett mosollyal. – Tudod, milyen jó barátnők Helenával. Egymást hergelik egyik felháborodásból a másikba. Remélem, túlteszik magukat rajta, ha ráébrednek, hogy ez nem játék, tényleg elválok Hugh-tól, és úgysem tudnak lebeszélni róla. – Valószínűleg így lesz. És mi a helyzet Darlával? – Ismered Darla nénit. Akkor sem tudna csöndben maradni, ha pisztolyt szorítanának a fejéhez. Minden héten legalább egyszer előadást tart nekem arról, hogyan sodrom veszélybe a halhatatlan lelkem. Szerinte ennek nagyon rossz vége lesz.

Darla néni legnagyobb bánatára Katié temetése óta be sem tettem a lábam a templomba. Miután a válókereset beadását követően visszaköltöztem a farmra, és így bármikor elérhetővé váltam, csak még gyakoribbak lettek a tirádái. Egy idő után már oda se figyeltem. Darla néni szemlátomást beérte azzal, ha időnként bólintottam, mintha egyetértenék az állításaival. – Jane néni az egyetlen, aki egyik párthoz sem csatlakozott. Ugyanúgy bánik velem, mint mielőtt férjhez mentem és elköltöztem. – Szerinted eszébe jutott valaha, hogy ha az apád őt vette volna el, akkor te az ő lánya lennél? – Nem tudom. Lehet. Jenna elgondolkodva sandított rám. – Nick rólad kérdezősködött. Tudja, hogy váltok Hugh-val. – Ezt mindenki tudja. Úgy hallottam, a borbélyüzletben fogadóiroda működik, és öt az egyhez adják, hogy visszavonom a válókeresetet. – Komolyan? – kapta fel a fejét Jenna. – Lehet, hogy holnap én is benézek. – Ne tedd! Mindenki tudni fogja, hogy bennfentes információkkal rendelkezel, és elrontod a játékukat. – Azt hiszem, igazad van. Persze ha mindenki megtudja, hogy Nick visszajött, lehet, hogy változnak az esélyek. – Miről beszélsz? – Ugyan már, Alix! Csak nem gondolod komolyan, hogy olyan ügyesen sikerült eltitkolnotok, mit éreztek egymás iránt? Az iskolában mindenki tudta. Na jó, kivéve Piggyt. Ő olyan féltékeny volt rád Hugh miatt, hogy nem látott tovább az orránál. Tulajdonképpen sosem érdekelt, kik Hugh szeretői, de biztos

forrásból tudtam, hogy az egyikük Piggy volt. Nem sokkal azelőtt, hogy elhagytam a férjemet, Piggy gondoskodott róla, hogy értesüljek a dologról: úgy lógott Hugh-n, úgy simogatta, ahogy csak egy szerető teheti. Piggy már nem is túlsúlyos volt, hanem inkább terebélyes. Ráadásul férjes asszony, két gyerek, egy fiú meg egy lány anyja, akiket majdnem annyira elkényeztetett, mint annak idején a szülei őt. A nagyobbik körülbelül hat hónappal azután született, hogy összeházasodtak Devon Garnerrel, azzal a népszerű kosarassal, aki azon az estén majdnem megerőszakolt a Burger Zone előtt. Piggy mindig azt állította, hogy a baba koraszülött, noha több mint négy kilóval jött a világra. Persze, ami a gyereket illeti, nincs jogom a szemére vetni a dolgot, de az mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy Devont kelepcébe csalták, mert ő volt a második legmenőbb srác Hugh után. Mostanra nem sok maradt a régi Devonból. Egy biztosítónál dolgozott a városban, és csöndes, megviselt férfi lett belőle. A múltban történtek ellenére sajnáltam. Akkora büntetést senki sem érdemel, hogy Piggyvel kelljen élnie. De valami más is felkeltette a kíváncsiságomat, és akaratlanul is ez járt a fejemben. Tétován megköszörültem a torkom. – Na és hogy néz ki Nick? – Bakker! Tudtam, hogy érdekel. Elvörösödött az arcom. – Nem érdekel, csak kíváncsi vagyok. Remélem, hogy kövér és kopasz. – Hát akkor csalódni fogsz a reményeidben. Úristen, Alix, Nick még dögösebb, mint gyerekkorunkban. Várd csak ki, míg meglátod. Akár filmsztár is lehetne, az a fajta férfias fickó, akik a kemény fiúkat játsszák a westernekben. Már csak a hatlövetű

hiányzott a derékszíjáról. És úgy láttam, nemigen vannak anyagi gondjai. Képzeld, azt mondta, készpénzben fizet a telekért, pedig nem olcsó. Egy szót sem akartam többet hallani Nickről. Sarkon fordultam, és visszaindultam a pajta felé. – Gyere, menjünk el azért a hamburgerért! Amikor Jenna Nickről mesélt, még meg tudtam őrizni a nyugalmamat. De éreztem, hogy ha személyesen találkozom vele, egészen más lesz a helyzet. Egész hétvégén ezen a lehetőségen rágódtam. Épp elég papírmunkát kellett elvégeznem ahhoz, hogy a szobámban maradjak és elfoglaljam magam, de nehezemre esett odafigyelni. Vasárnap délután kalapálás távoli visszhangját hallottam a telek felől, amelyet Nick meg akart venni, de nem voltam hajlandó kinézni. Nem sokkal azután, hogy zajongani kezdtek odaát, a Bíró jelent meg a pajta nyitott ajtajában. – Hallod ezt a kalapálást? – Igen – feleltem, tekintetemet az előttem fekvő számlákra szegezve. – Tudod, ki az? – Nick – mondtam. – Oké, csak látni akartam, tudod-e, hogy visszajött. Arra gondoltam, átmegyek és köszönök neki. Végre felnéztem. – Csak ne csinálj semmi olyat, amivel kifárasztod magad! Újabban egy kissé aggódtunk a Bíró miatt. Nem sok ereje volt, és annyit evett, mint egy kismadár. Két éve gyógyszert szedett a vérnyomására.

– Ne aggodalmaskodj! Kezdesz rosszabb lenni, mint Darla, pedig ő úgy figyel, mint valami nyavalyás sólyom. Még a fürdőszobába se mehetek ki úgy, hogy ott ne álljon az ajtóban. Tudom, mire vagyok képes, és mire nem. – Tudni és tenni nem ugyanaz, te makacs vénember. És csak azért aggodalmaskodunk, mert szeretünk. Ujjával feltolta a szemüvegét az orrán, aztán rám pislantott a keret fölött. – Szeretnél átjönni velem, hogy vigyázz rám? – Kösz, de ezúttal kénytelen leszek megbízni benned. Még nagyon sok a munkám. Tisztában voltam vele, hogy nem kerülhetem el örökké Nicket egy akkora városban, mint Morganville, de azt megfogadtam, hogy nem fogom keresni. Még azt a kérdést sem tettem fel, vajon ő miért nem próbál megtalálni engem. Nyilvánvaló volt. Tizenöt éve nem kellettem neki, és semmi okom, hogy azt gondoljam, mostanra meggondolta magát. Bizonyára boldog házasságban él Lindsey-vel. Csak azt sajnáltam, hogy nem valahol máshol telepedtek le. Nem voltam biztos benne, hogy Morganville elég nagy hármunknak. Hétfő délután aztán elérkezett a pillanat. Éppen a Southern Supply raktárában voltam, és az ajkamat rágcsálva próbáltam kitalálni, hogy a méretre vágott konyhapultot, amit az egyik építési vállalkozó rendelt, meg lehet-e menteni. A belső sarkait ugyanis rosszul vágták le és illesztették össze. Reménytelen esetnek tűnt. – Alix! – reccsent az intercomból Kenny hangja. – Igen, Kenny – szóltam bele szórakozottan. Nagyon úgy nézett ki, hogy veszteséget kell elkönyvelnünk a pult miatt. – Rendeljétek újra! – mondtam Dougnak, a raktárvezetőmnek.

– És mondjátok meg nekik, hogy ezúttal rendesen csinálják meg, különben ezentúl mással végeztetjük az asztalosmunkát. Ez már a második hibájuk ebben a hónapban. Doug a telefonhoz indult. Közben ismét megszólalt Kenny hangja. – A vevőszolgálatnál vár egy vásárló, aki számlát szeretne nyitni. – Máris megyek. Büszke voltam rá, mi lett a Southern Supplyból. Ez volt Morganville legnagyobb boltja, és a fűrészmalom után a környék második legfontosabb munkáltatója. Az állam északkeleti részének legkülönbözőbb helyeiről jöttek hozzánk az építési vállalkozók, akik kizárólag nálunk szerezték be az építőanyagokat. Ritkán telt el úgy nap, hogy egy-két új vevő ne akart volna számlát nyitni, úgyhogy semmi rendkívülire nem számítottam, amikor elindultam a vevőszolgálat felé. Benyúltam a pult alá, elővettem egy hiteligénylési nyomtatványt, és csak amikor felegyenesedtem, akkor vettem szemügyre a laza tartásban ott álldogáló férfit. – Szia, Pöttöm! – Nick lágy hangja úgy szivárgott belém, mint a melasz a forró süteménybe. Dermedten álltam, a szívem olyan vadul vert, hogy alig kaptam levegőt. Eközben akaratlanul is végigfutott a tekintetem Nicken, és megállapítottam, hogy ami a külsejét illeti, Jenna legalábbis enyhén fogalmazott. Nick magasabb lett, legalább százkilencven centi volt, talán még több is. Sűrű hajában nem voltak ezüstszínű szálak, de rövidebbre vágatta, mint régen. Amikor tizenöt éve elment, a teste, bár felnőtt volt már, még őrzött valami fiús jelleget, sovány volt, és szikár, mint egy fiatal állat. Az előttem álló férfiban azonban nem volt semmi fiús.

Fekete nadrágot viselt, fekete pólóinget és combközépig érő fekete vászonkabátot. A sötét szín jól kiemelte bronzbarna bőrét. És még a ruhák sem rejthették el hosszú, erős lábizmait, széles vállát, lapos hasát. Az arca is megváltozott. Minden kerekség eltűnt róla, csak markáns, szinte vésővel faragott vonások maradtak, amelyek büszkén hirdették, hogy olyan ember áll előttem, aki tudja, mit akar, és nem fél megszerezni azt. Az állát rövid borosta borította. Csak a szürke szempár meg a gödröcskék voltak ugyanolyanok. Erről bármikor felismertem volna. Amikor továbbra is csak szótlanul bámultam rá, kissé elhalványult a mosolya, és közelebb lépett. Összecsavart tervrajzokat tartott az egyik kezében. – Alix! Ugye, nem akarod azt mondani, hogy elfelejtettél? Valami csoda folytán sikerült erőteljes, hűvös hangon megszólalnom, bár a sok ellentétes érzéstől egész testemben remegtem. – Nick. Jenna mondta, hogy visszajöttél. – Letettem a papírokat a pultra, és felé löktem őket. – Ha ezeket kitöltőd, megnyithatjuk a számládat. Csodálkozó kifejezés jelent meg a szemében, miközben a zsebébe nyúlt a tolláért. – Nagyon jól nézel ki, Alix. – Kösz! – mondtam, és mosolyt erőltettem az arcomra. Már egész jól ment a színészkedés. Akkor is képes voltam rá, amikor a legszívesebben sikítottam volna. Nick közelebb húzta az űrlapokat, és tanulmányozni kezdte őket, aztán felpillantott. – Hogy vagy? – Remekül.

Fürkésző tekintettel nézett, majd óvatosan így folytatta: – És Hugh? Úgy hallottam, különváltatok. – Jól hallottad. – Az űrlapra mutattam. – Csak írd be a címedet, a telefonszámodat, a társadalombiztosítási számodat és a hitelközvetítőd nevét. A többit bízd ránk. – Nincs hitelközvetítőm. – Akkor a bankod neve és címe is megfelel. Beírta a szükséges adatokat, de közben állandóan rám sandított. Amikor végzett, visszaadta a papírt. – Nagyon örültem tegnap, hogy láthattam a Bírót. Semmit sem változott. – Hát igen. Gondolom, házat akarsz építeni a telekre, amit megveszel. – Alix, valami baj van? – kérdezte. Aggodalmasan ráncolta a homlokát, a szája lefelé görbült. – Dehogyis. – Nem néztem a szemébe. Ó is csak egy vevő a sok közül, győzködtem magamat. Nyugalmat erőltettem magamra, és a tervekért nyúltam. Egyszerűen nem bírtam elhinni, hogy Nick úgy viselkedik, mintha csak tegnap ment volna el, mintha ugyanott folytathatnánk, ahol abbahagytuk. – Általában beletelik pár napba, míg a bank visszajelez a hiteligényléssel kapcsolatban, de ha akarod, addig is összeállíthatunk neked egy listát a szükséges építőanyagokról, és mindent összekészíthetünk. – Az nagyszerű lenne. Nick kitartóan bámult, mialatt kiterítettem a tervrajzokat, de én úgy tettem, mintha észre se venném. – Már eldöntötted, melyik építési vállalkozót bízod meg? Ha még nem, van egy névsorunk… – Elcsuklott a hangom, ahogy a tervrajzra néztem, és egy pillanatra kihagyott a szívverésem.

Abban az évben, amikor betöltöttem a tizennyolcat, és Hugh folyton nyúzott, hogy nézzem meg a házakat Fair Oaksban, véletlenül megláttam egy képet az egyik magazinban. Egy régi, felújított tanyaházat ábrázolt, és én azonnal beleszerettem a tágas verandákba, a hatalmas ablakokba, a hatrészes oromzatba és a régimódi virágágyásokba, amelyek tele voltak mályvákkal, rózsákkal és lonccal. Számomra ez nem egyszerűen egy ház volt; úgy éreztem, ilyen egy igazi otthon. Gondosam kivágtam a képet a magazinból, felragasztottam egy üres papírlapra, aztán órákat töltöttem azzal, hogy megterveztem a belső tereket. Ez volt az én álomházam, ilyet építettem volna, ha lett volna szavam ebben a kérdésben. Most pedig ez a ház nézett vissza rám Nick tervrajzairól. Minden részletében olyan volt, amilyennek egykor megrajzoltam. – Mit szólsz hozzá? – kérdezte Nick lágy, reménykedő hangon. – Honnan szedted ezt? – kérdeztem. Olyan erősen remegett a kezem, hogy zörgött a papír. – Tőled. Egyik éjszaka otthagytad a szobámban, és tizenöt éve hurcolom magammal. Amikor már tudtam, hogy visszajövünk, elkészíttettem a terveket a vázlataid alapján. Nem voltam biztos benne, hogy még emlékszel rá. Nemcsak a házra emlékeztem, arra az éjszakára is, amikor otthagytam a rajzokat. Szeretkeztünk Nick szobájában, az utolsó alkalmak egyike volt ez, és elfelejtettem magammal vinni a vázlataimat, amikor eljöttem. Mire eszembe jutottak, Nick már elutazott, én meg feleségül mentem Hugh-hoz. Azt gondoltam, Darla néni biztosan kidobta őket, amikor kitakarította a szobát. Most pedig Nick megépíti a házat. Magának és Lindsey-nek. Úgy forrt bennem a düh, hogy alig bírtam megszólalni.

– Értem. – A tervrajzok hangos csattanással tekeredtek össze, amint elengedtem őket. – Kenny majd mindent kiszámol. Ha kész az alap, hívd fel, és kiszállíttatja az építőanyagokat. – Alix… – Nick a kezemért nyúlt, de amint észrevettem a mozdulatot, elrántottam a kezem. Sosem tudtam meg, mit akart mondani, mert egyszerre összecsuklott a térdem, és elállt a lélegzetem. Csak némán bámultam a fiúra, aki belépett a helyiségbe Nick mögött. Olyan volt, mintha a tizenöt éves Nicket láttam volna. Ilyen lenne Katié fiú változatban, ha élne. – Szia, apu! Bowie bevisz engem és Lindsey-t Jonesboróba vacsorázni meg vásárolni. Azt kérdezte, várjunk-e meg. Nick arcáról csak úgy sütött a szeretet és a büszkeség, amikor a fiúra pillantott. Laza mozdulattal átkarolta a vállát. – Daniel, bemutatom Alix Frenchet. Alix, ő a fiam, Daniel. Két gödröcske jelent meg Daniel arcán, ahogy elvigyorodott, nekem pedig kis híján megállt a szívem. Éles fájdalom hasított belém, amikor a fiú felém nyújtotta a kezét. – Szia! Örülök, hogy megismerhetlek. Apu sokat mesélt rólad. Valahogy sikerült kezet ráznom vele, és kinyögnöm, hogy Isten hozta Morganville-ben, miközben az agyamban ez az egy mondat zakatolt: „ő Katié testvére, ő Katié testvére”. Őszintén szólva soha nem fordult meg a fejemben a gondolat, hogy Nicknek más gyereke is lehet. Talán mert nem akartam erre gondolni. Visszatekintve butaságnak tűnik, de ekkor úgy éreztem, kétszeresen is elárult, és még szilárdabban eltökéltem, hogy soha nem beszélek neki Katie-ről. – Menjetek csak! – mondta közben Nick Danielnek. – Majd később találkozunk. Úristen! Még Nick déli kiejtése is eltűnt. Nem mondhatnám, hogy pont úgy beszélt, mint egy északi, de déliesnek sem

hangzott a beszéde. Miközben Daniel kifelé indult, odaintettem Kennyt. – Kenny, bemutatom Mr. Andersont. Mostantól te foglalkozol a számlájával. – Felvettem a pultról az űrlapot, amelyet Nick kitöltött, Kenny kezébe nyomtam, aztán megfordultam, hogy otthagyjam őket. – Alix, várj! Mit szólnál, ha ma estére meghívnálak vacsorázni valahová? Elbeszélgethetnénk a régi szép időkről, elmondhatnánk egymásnak, mi történt velünk azóta. Azt gyanítom, felállt a karomon a szőr, amikor dühösen Nick felé fordultam. Úgy tombolt bennem a harag és a fájdalom, hogy nem bírtam tovább türtőztetni magam. – A régi szép időkről? Idehallgass, te utolsó szemétláda! Én egyetlen dolgot akarok: elfelejteni, hogy valaha is léteztél. És ha ez neked nem elég világos, majd szótagolom a kedvedért. Nem megyek veled vacsorázni, se most, se máskor. Nemcsak hogy nem érdekel, mi történt azóta, de egyenesen teszek rá, mit csináltál mostanáig. Más szóval: szállj le rólam! – Jenna büszke lenne rám, gondoltam kissé hisztérikusan. Most aztán biztosan nem úgy viselkedtem, mint egy érzelemmentes robot. Nick arcából kifutott a vér, szegény Kenny pedig tányérnyira kerekedett szemekkel bámult rám. – Kenny, rád bízom a boltot – vetettem oda, miközben kirángattam a retikülömet a pult alól. – Ma korán hazamegyek. De elfelejtettem, milyen makacs és elszánt tud lenni Nick. Utolért a Chevynél, és megragadta a karom. A parkolóban lévő vásárlók érdeklődve figyelték a jelenetet. Nick résnyire szűkült szemmel nézett rám. – Elárulnád, miről beszéltél? – Gondolkozz! – Megpróbáltam kiszabadítani magam, de Nick

továbbra is finoman, ám erősen szorította a karomat. – Sok mindenről gondolkodtam az elmúlt tizenöt évben, olyasmikről, amikről beszélnünk kellene. – Hát én meg nem akarok beszélni veled. – Úristen! Úgy sipákolok, mint egy hisztis óvodás, és a helyzet percről percre romlik. Meg kell szabadulnom Nicktől. – Légy szíves, engedj el! Nick némi habozás után elengedte a karomat. De nem lépett hátrébb. Ehelyett a tenyerébe fogta az arcom, a hüvelykujja végigsimított a bőrömön. – Hiányoztál, Pöttöm. Nem tudom, miért gyűlölsz most, de ki fogom deríteni, és nem hagylak békén. Amikor hazajöttem, azt hittem, boldog házasságban élsz Hugh-val, de még akkor is reménykedtem, hogy ha más nem is, de legalább barátok lehetünk. – Á, tehát szerinted mi barátok voltunk? – Eltéptem magam tőle, beszálltam a Chevybe, és bevágtam az ajtót. – Tudod mit, Nick? Lehet, hogy most először mondtál igazat nekem. És még valami. Semmi szükségem olyan barátra, mint te. – Beindítottam a motort, aztán sebességbe tettem a kocsit. – Üdvözlöm Lindsey-t – vetettem oda, miközben hátramenetben kirontottam a parkolóból. Kész csoda, hogy nem ütöttem el senkit. Amikor visszanéztem, azt láttam, hogy Nick ott áll, és ökölbe szorított kézzel figyeli a távolodó autót. Ezt megérdemelted, te seggfej, gondoltam. Morganville nagy változásokon ment át a gyerekkorom óta. A régi áruházból IGA szupermarket lett, a padok, ahol régen az öregek tereferéltek, eltűntek az épület elől. A postahivatalként szolgáló, rozoga lépcsőjű deszkabódét elszállították egy mező közepére, ahol tovább pusztult. Az új posta modern téglaépület

volt a Fő utcán, a régi helyén pedig borbélyüzlet és automata mosoda nyílt. Az utcákról eltűntek a kavicsok, amelyeken valaha mezítláb szaladgáltam, mindent leaszfaltoztak, a városháza is új, tágasabb épületbe költözött. A régi hivatal most üresen állt, csak a nyugdíjasklub összejöveteleit tartották benne. Az országúton felállított jelzőlámpától jobbra, a sarkon egy vegyesboltot nyitottak, balra pedig, ott, ahol egykor a Hawkins-féle benzinkút állt, autóalkatrész-kereskedés kapott helyet. De én ezúttal észre se vettem mindezt, amint átautóztam a városon. A düh elhomályosította a látásomat. Mire hazaértem, már reszkettem. Mi a fene ütött belém? Soha, de soha nem reagáltam így semmire. A legutóbb azon a bizonyos Burger Zone-beli éjszakán veszítettem el az önuralmamat, de akkor részeg voltam, ami épp elegendő mentség. Ezúttal viszont nem volt mentségem. Szilárdan eltökéltem valamit, és pontosan az ellenkezőjét tettem. Hagytam, hogy Nick felidegesítsen. A dührohamom után nagyon hülyének kéne lennie ahhoz, hogy ne jöjjön rá, milyen érzéseket táplálok Lindsey iránt, márpedig Nick soha nem volt hülye. Kivettem Katié fényképét a tárcámból, összegömbölyödtem az ágyon, és végighúztam az ujjam az arcocskáján. Ez volt az utolsó képem róla, azon kevesek egyike, amelyeket megtartottam. – Visszajött az apád, kicsikém – suttogtam. – És van egy testvéred. Jaj, Katié, annyira hasonlít rád, hogy fáj ránézni. De ne félj! Nem lesz semmi baj, megígérem. Akármennyire is feldühít, soha nem tudhat rólad. Nem érdemli meg, hogy megtudja. Azok után, hogy elhagyott minket. Azok után, hogy hagyta, hogy meghalj.

Megszólalt a telefon, de nem törődtem vele. Túlságosan lefoglalt, hogy betömjem a rést, amelyet Nick ütött a védőfalamon, nem tudtam most senkivel sem foglalkozni. Tégláról téglára erősítettem meg a falat, emlékeztettem magam, miért gyűlölöm Nicket, miért nem szabad, hogy még egyszer keresztülmenjek ezen. Több mint egy óráig tartott, de mire végeztem, nyugodt voltam és hűvös, szilárdan hittem, hogy többé semmi sem veszélyezteti érzelmi stabilitásomat. Különösen nem Nick. Erre hamar rácáfolt az élet. Mert Nick komolyan gondolta, hogy nem fog békén hagyni.

TIZENHARMADIK FEJEZET

M

iután sortba és pólóba bújtam, készítettem pár sonkás szendvicset, fogtam egy pohár teát, és kiültem a pajta előtti padra. Általában nem volt valami jó étvágyam, de most farkaséhes voltam. Megcsapta az orromat a sült hús illata, amely a házból áradt, és összefutott a számban a nyál. Leültem a napra, lehunytam a szemem, és elképzeltem a készülőben lévő vacsorát. Sült krumpli és valószínűleg zöldség, döntöttem el. Nagy sóhajjal kinyitottam a szemem, és haraptam egyet a saját vacsorámból. Amióta elhagytam Hugh-t, úgy éreztem, nem látnak szívesen a házban, főleg ha nincs ott anyu, márpedig aznap este nem jött át. A lábam körül ott sündörögtek a nemrég született kiscicák. Tőlük még távol állt az idősebb macskák hűvös tartózkodása, szívszaggatóan könyörögtek egy kis ennivalóért, kis híján keresztbe állt a szemük, olyan hevesen nyávogtak. Mondanom sem kell, a végén ők falták be a második szendvicsemet. Sose voltam egy irigy kutya, vagyis hát ez esetben inkább macska. – Úgy látszik, magunkra maradtunk, barátaim – mondtam nekik, miközben apró darabokra tördeltem nekik a szendvicset, és gondosan elosztottam, hogy mindegyiküknek jusson belőle.

Miközben nagymacskákat utánozva morogtak és csapkodtak körülöttem, kezembe vettem a teásbögrét, és Nick telke felé néztem. Majd megölt a kíváncsiság, de eltökéltem, hogy akkor megyek át, ha piros hó esik. Az előző napi kopácsolás feltehetőleg onnan származott, hogy cölöpöket állítottak fel, láttam is a kisebb földkupacokat, amelyek azt jelezték, hogy a nap folyamán elkészültek az alapok. Nick nem vesztegette az idejét. És ami még tovább rontotta a helyzetet: pont azon a helyen kezdte építeni a házat, amelyet én választottam volna. Ha kész lesz, fák veszik majd körül. A hatalmas perzsa selyemakác, amelyre gyerekkoromban sokszor felmásztam, a hátsó veranda mellett lesz, és aki ott üldögél majd nyaranta, élvezheti a fűszoknyára emlékeztető rózsaszín virágokból áradó illatot. Hosszú évekig tartó tervezgetéssel sem tudott volna jobb módszert kitalálni arra, hogy kézzelfoghatóvá tegye az árulását. Az én házamat építi fel az általam kinézett helyen, de Lindseynek. A puszta gondolattól olyan émelygés jött rám, hogy örültem, amiért nem ettem meg a második szendvicset. Reménykedve néztem fel, amikor hallottam, hogy becsukódik a házunk hátsó ajtaja, de csak apu volt az. Kortyoltam egyet a teámból, aztán a pajta falának támasztottam a fejemet, és figyeltem, ahogy közeledik. Leült mellém, amitől a macskák azonnal félreugrottak, aztán kinyújtotta hosszú lábát. Egy kiscica rögtön felmászott rajta, mintha létra volna. Miért nem örököltem a magasságát?, gondoltam bosszúsan. Idegesítő, hogy ilyen kis vakarcs vagyok, és semmit sem érek el. – Fáradtnak tűnsz – szólalt meg. – Nem vagyok fáradt, csak elálmosodtam itt a napon. – Mi lenne, ha bejönnél, és velünk vacsoráznál?

Amikor a kiscica elérte apám térdét, felkaptam, és magamhoz szorítottam. Éreztem a doromboló test vibrálását. – Nem lehet, apu. – Alix, az elzárkózás nem jó semmire. Anyád szeret téged. – Igazán? – fordítottam felé a fejem. – Az utóbbi időben nem nagyon adta jelét. Csak a társadalmi helyzete érdekli, az, hogy miként bánnak vele az emberek most, hogy elhagytam Hugh-t. Fütyül rá, milyen pocsékul éreztem magam, amíg Hugh-val éltem. – Elmondtad neki ezt? – Nem. Ő csak azt akarja tőlem hallani, hogy visszamegyek Hugh-hoz. Apám megdörzsölte az orrnyergét. – A beszélgetés mindkét félnek hasznos, Alix. Adj esélyt anyádnak, hogy megértsen! Most csak a történet Helena-féle változatát ismeri, márpedig az a nő teljesen megbolondítja Ellie-t. Épp most győzte meg, hogy neked terápiára van szükséged, mert depresszióban szenvedsz, és ha majd segítséget kapsz, minden visszatér a régi kerékvágásba. – Némi habozás után hozzátette: – Mindenesetre a mai eset sem javít a helyzeten. – A mai eset? – vontam fel a szemöldököm. – Kenny telefonált. A jelek szerint halálra rémítetted, és amikor nem vetted fel a telefont, aggódni kezdett. Még soha nem látta, hogy így feldühített volna egy vevő. – Jézusom! – Lüktetni kezdett a fejem. – Az egész család tudja? – Alix, a fél város a saját szemével látta. Mindenki tudja. Mostanra már valószínűleg újabb fogadásokat kötnek. – Elvigyorodott. – Újabban egész híres lettél. Eddig se volt rózsás a helyzet, de most már tényleg benne voltam a pácban.

– És mi ebben olyan vicces? – Megmondjam? – kuncogott. – Örülök, hogy végre valami felrázott egy kicsit. Ha ez Nick hazajövetele volt, hát hálás vagyok neki. – Tehát szerinted is depressziós vagyok? – Nem gondolnám. – Kissé elhalványult a mosolya, amint az arcomat fürkészte. – De már jó ideje azt látom, hogy olyan mélyre zárod el az érzéseidet, ahol senki sem férhet hozzájuk. Ez nem egészséges, Alix, és bevallom, eléggé aggaszt. A mai produkciód reménnyel tölt el. A düh őszinte érzelem, te pedig megmutattad, hogy bőségesen van benned. Talán kezdesz feléledni. Jenna robotnak nevezett, anyu azt gondolja, dilidokira van szükségem, aput meg büszkeséggel tölti el, hogy hülyét csináltam magamból. Jól jönne most egy aszpirin. Apám a ház felé pillantott, aztán felállt. – Van itt még valami, amit nem árt, ha tudsz. Azt hallottam, akad egy-két ember, aki nem örül, hogy Nick hazajött. Nem tetszik nekik, hogy egy gyilkos csak úgy szabadon jár-kel. Lehet, hogy sikerült meggyőznöm magam, hogy gyűlölöm Nic-ket, de ettől még nem akartam, hogy hazugságok terjedjenek róla. – Ez butaság. Önvédelem volt. Nick semmivel sem inkább gyilkos, mint én. – Tudom. De a városnak jó a memóriája, és a pletykának bárki áldozatul eshet. Ezt te tudhatod a legjobban. – Hát, még ha így is van, nem sok mindent tehetek ellene. Még azt sem tudom megakadályozni, hogy rólam pletykáljanak. Apu bólintott. – Mert még mindig Morgan vagy, ami ebben a városban

olyan, mintha a királyi család tagja volnál, de veled nem akarnak elbánni. Nick esetében viszont más a helyzet. Némelyik pletyka egész egyszerűen gonosz. Gondold ezt át, édesem! – Lehajolt, és homlokon csókolt. – Ideje visszamennem a házba, mielőtt anyád kutatóexpedíciót indít. A lányok kiruccanást terveznek. – Hová? – Hardyba. Engem ért a megtiszteltetés, hogy péntek reggel elfuvarozzam őket, hogy a hétvégén megrohanhassák a hobbiboltokat. Valószínűleg Vern bácsinál alszunk, úgyhogy neked kell majd vigyáznod a Bíróra. Vern bácsi a nyugdíjba vonulása után Hardyba költözött. Azt mondta, ott többet ér a nyugdíja, és vadászattal meg horgászással töltheti az időt. – Rendben. – Nem tettem hozzá, hogy alig három hónapja még magától értetődő lett volna, hogy én is velük megyek. Szerettem Hardyt, az Ozark-hegység lábánál, a Spring folyó partján fekvő öreg városkát, ahol minden a turistákat szolgálta. A főutca öreg házaiban különféle nagyságú és jellegű hobbiboltok működtek. Az evezős programok és a kempingezési lehetőségek is sokakat vonzottak ide. Tompa sajgás költözött a szívembe, ahogy elnéztem távolodó apámat. Soha nem éreztem még ilyen magányosnak magamat, ilyen elidegenedettnek családom nőtagjaitól. Mintha egyszerre kirúgták volna alólam a támaszt, és ott billegtem volna egy szakadék szélén, melynek mindeddig a létezéséről sem tudtam. Persze, ott volt nekem Jenna, de az nem ugyanaz, és neki is megvolt a maga mozgalmas élete. Gondolatban feljegyeztem, hogy tennem kell valamit, amivel köszönetét mondok neki, talán küldhetnék egy szép csokor virágot. Lenéztem a fekete-fehér kismacskára, amelyik kinyújtózva

aludt a karomban, és apám szavaira gondoltam. Pontosan tudtam, mire célzott. Elhagytam ugyan Hugh-t, de a város még mindig Morgannek tekint. Ráadásul a Southern Supply tulajdonosa vagyok, a cégem jó néhány embernek ad munkát. Ha a megfelelő helyen elejtek egy-két jól megválasztott szót, akkor a Nickkel kapcsolatos pletykák megszűnnek, vagy legalábbis visszaszorulnak. Letettem az alvó kiscicát a padra, és visszamentem a szobámba. Nem tudtam, mit tegyek. Ha csak Nickről és Lindseyről lett volna szó, fütyülök rá, mit beszélnek az emberek. Ők felnőttek, megbirkóznak vele, ugyanúgy, ahogy én. De ott volt Daniel is, őt pedig egyszerűen nem bírtam gyűlölni, hiába akart erre rávenni a mindannyiunkban élő gonosz kis manó, azt sugallva, hogy a fiú Nick árulásának gyümölcse. Normálisabb, józanabb énem pontosan tudta, hogy Daniel nem tehet semmiről. Ráadásul nagyon hasonlított Katie-re, már csak ezért is törődnöm kellett vele. Egyvalamit tehettem: azt, hogy beszélek Codyval. Ő, mint seriff tudni fogja, lehet-e jogilag bármit is tenni Nick érdekében, és azt is tudja, mikor kell befognia a száját. Ő legalább megmondja, mire kell felkészülnöm, és így nyerek néhány napot, hogy átgondoljam a dolgokat. De a lelkem mélyén már tudtam. Nem hagyhatom, hogy úgy bánjanak Daniellel, ahogy Nickkel bántak gyerekkorában. Ő Katié testvére, és bár mostanáig nem is tudtam a létezéséről, úgy éreztem, azzal, hogy megismerkedtünk, valahogy közelebb került hozzám. Ha ez azt jelenti, hogy közben Nicket is megmentem a jóindulatú morganville-iektől, hát legyen. Furcsa módon bezárult a kör, és visszajutottunk oda, ahonnan elindultunk. Nem lelkesített ez a gondolat.

Úristen, miért keveredek mindig ilyen zavaros ügyekbe?, gondoltam, miközben kivettem az aszpirint a gyógyszeres szekrényből. Cody kérdőn nézett rám az íróasztal túloldaláról, miközben egy csésze kávét tettem elé. El kellett ismernem, hogy kifejezetten rendes fickó lett belőle. Még az északias kiejtése is eltűnt, úgy beszélt, mintha mindig is itt élt volna. Rejtély volt számomra, miért nem házasodott meg. Pedig olyan fess volt az egyenruhájában, hogy a legtiszteletreméltóbb hölgyekből is kihozta a vihogó kamaszlányt, ha belépett a szobába. Szerintem idétlenül viselkedtek, de Codyt a jelek szerint hidegen hagyta a dolog, udvariasan, de közönyösen bánt velük. Tudtam, hogy időnként találkozgat valakivel, de csakis olyan nőkkel jött össze, akik nem a városunkban laktak, és egyikből sem lett komoly kapcsolat. Aznap reggel első dolgom volt, hogy felhívjam, és megkérjem, ugorjon be hozzám, ha van egypár perce. – Mi a baj? – kérdezte magasba szaladt szemöldökkel. – Tudtad, hogy Nick Anderson visszajött? – kérdeztem lazán, közönyt színlelve. – Hogyne. – Kortyolt egyet a kávéból, közben összeszűkült szemmel méregetett a csészéből kiáradó párán keresztül. Elődjétől, McAbee serifftől eltérően Cody nagy súlyt fektetett rá, hogy mindenről tudjon, ami a megyében történik. – És azt is tudod, mi történt tizenöt éve? – Olvastam az aktát – felelte diplomatikusan. – De mit gondolsz? – próbálkoztam tovább idegesen. Cody óvatosan letette a csészéjét, majd egy ujjal hátratolta a kalapját.

– Úgy érted, van-e joga Nicknek visszajönni? – Keresztbe tette a lábát, mélyebbre süppedt a székében. – Alix, McAbee seriffnek nem volt joga ahhoz, hogy távozásra kényszerítse. Nem találtam semmi olyasmit, ami alapján azt kellene hinnem, hogy Frank Anderson megölése nem önvédelem volt. McAbee nem sok mindent tehetett volna, ha Nick hangosan tiltakozik. Túl sokan tudták, hogyan bánt Frank a fiával. – Rövid habozás után folytatta: – McAbee a régi iskolához tartozott. Ha nem akarta betartani a törvényt, akkor egyszerűen megkerülte. Igazság szerint vádat kellett volna emelni Nick ellen. Mindig is úgy gondoltam, hogy a Bíró egy kicsit megdolgozta McAbee-t aznap éjjel, mert meg akarta kímélni Nicket ettől a kálváriától. Rossz érzésem támadt. Lehet, hogy Nick tudta, hogy nem kényszeríthetik távozásra, mégis amellett döntött? Nem lepett volna meg. Nagy levegőt vettem. – Elő lehet venni az ügyet? Bíróság elé állítható gyilkosság vádjával ennyi idő után? – Gyilkosság esetében nincs elévülési idő, úgyhogy elvileg igen, elő lehet venni az ügyet. De ahhoz, hogy fontolóra vegyem a dolgot, valami komoly bizonyítékra volna szükség, én pedig nem látok ilyet. Miért kezdett hirtelen aggasztani Anderson sorsa? Megfeszült a vállam. – Nem aggaszt a sorsa. Csak terjed a szóbeszéd, és nem akarom, hogy bántsák a fiát. – Aha. – Újra kézbe vette a csészét, és kortyolt egyet. – Te meg Anderson elég közel álltatok egymáshoz. – Az már rég volt. – Nem annyira rég. – Kiitta a kávéját, és felállt.

– Légy óvatos, Alix! Még alig ért véget a házasságod, ne ugorj fejest valami másba! Nem szeretném, ha megint fájdalmat okoznának neked. Ami meg a szóbeszédet illeti, azzal nem érdemes foglalkozni. Mihelyt valami új téma merül fel, az emberek úgyis megfeledkeznek Nickről. – Hidd el, nem kell aggódnod értem. – Felálltam, és átmentem az asztal túloldalára. – Van valami híred Casey felől? – Nincs. De ismered őt. Hát igen. Casey az Arkansasi Egyetemen, Little Rockban tanult jogot. Ott ismerkedett meg egy menő ügyvédnővel, aki a felesége lett, majd közös ügyvédi irodát nyitottak az állam fővárosában. Újabban ritkán láttuk, és azt gyanítottuk, hogy politikai pályára készül. Soha nem volt ideje a családjára. – Hát, ha jelentkezik, üdvözöld a nevemben – mondtam, és puszit nyomtam Cody arcára. – És kösz, hogy átjöttél. Hamarosan úgy alakult, hogy kissé határozottabban léptem fel a Nickről szóló pletykákkal kapcsolatban, mint gondoltam, és mint szerettem volna, ez pedig váratlan következményekkel járt. Szürke volt az ég, amikor aznap este hazaindultam a Southern Supplyból, az alacsonyan lógó felhők lomhán vonultak, és finom eső permetezett a szélvédőre, amint átautóztam a városon. Nem esett olyan erősen, hogy elázzon az ember, csak épp annyira, hogy kellemetlenül érezze magát nyirkos ruháiban. Tapasztalatból tudtam, hogy pár órán belül úgy lep be mindent a köd, mint egy puha, fehér takaró, ezért úgy döntöttem, nem megyek haza átöltözni, inkább még útközben megállok az IGA szupermarketnél. Az IGA Mr. és Mrs. Burgess tulajdonában és vezetése alatt állt, akik születésük óta Morganville-ben éltek. A bolt kicsit

drágábbnak számított, mint a nagy láncok jonesborói üzletei, de úgy voltam vele, hogy megéri itt vásárolni, mert kényelmesebb, és még benzint is spórolok. Ráadásul Burgessék fia, Neil az én cégemnél dolgozott. Szimpatikus fiatalember volt, bájos feleséggel és két kisgyerekkel, és nagyszerűen végezte a munkáját. A szupermarket tele volt emberekkel, akik nyilván ugyanúgy el akarták kerülni a ködös időt, mint én. Nem elegyedtem szóba senkivel, csak mosolyogva biccentettem, ha valaki rám köszönt. Hosszú napom volt. Nem vágytam másra, mint hogy beszerezzem, amire szükségem van, aztán hazamenjek, jó meleg vízzel lezuhanyozzak, és egy könyv társaságában töltsem az estét. Két pénztár működött a boltban, olyan közel egymáshoz, hogy alig lehetett átnyomakodni köztük. Az egyikben Mrs. Burgess állt, a másikban Mr. Burgess. Mrs. Burgess épp a Gretchen Treece által vásárolt árukat ütötte be, de úgy tűnt, inkább trécselnek, mint a fizetést intézik, ezért a Mr. Burgess pénztára előtti sorba álltam. Amúgy is jobban kedveltem őt. Letettem a kosaramat, udvariasan üdvözöltük egymást, aztán a táskámba nyúltam a csekkfüzetemért. Mr. Burgess ujjai fürgén futkostak a pénztárgép billentyűin. Mire beütögette az árucikkeket, már mindkét pénztár előtt hosszú sor kígyózott. Gretchen pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy észrevegyen. – Nahát, Alix! Ezer éve nem láttalak a klubban. Nem, és ha rajtam múlik, soha többé nem teszem be a lábam arra a helyre. De azért mosolyt erőltettem az arcomra. – Igazán? – Gondolom, hallottad, hogy Nick Anderson visszajött. –

Gretchen szemében mohó kíváncsiság csillogott. Megfeszültek az izmaim, de mielőtt válaszolhattam volna, Mrs. Burgess is bekapcsolódott a beszélgetésbe. – Hát, szerintem borzasztó, hogy egy gyilkos ugyanúgy szabadon járhat-kelhet, mint a tisztességes emberek. De megígérem, hogy ide be nem teszi a lábát. Nincs szükségünk a pénzére. Gondolkodás nélkül felkaptam a csekket, amit előzőleg letettem Mr. Burgess elé. – Nos, mivel ezek szerint nincs szükségük több vevőre, én is máshová viszem a pénzemet. És szívesen elterjesztem, hogy mindenki jobban teszi, ha máshol vásárol. Az Acresben biztosan örülnek majd a bővülő vevőkörnek. Az országút mentén álló Acres valóságos átok volt Mrs. Burgess számára. Kisebb volt ugyan, mint az IGA, de nagyjából ugyanazt az árukészletet tartották, és Mrs. Burgess állandóan panaszkodott a konkurencia miatt. Mr. Burgess visszavette a csekkemet, és fenyegetően meredt a feleségére. – Ebben a boltban mindig mindenkit kiszolgáltunk, és ez így is marad. Világos voltam? Mrs. Burgess elvörösödött és elhallgatott. Valószínűleg eszébe jutott, hogy a fia nálam dolgozik. Sajnos Gretchent csak feltüzelte az eset. – Nos, Mr. Burgess, tudja, nekünk muszáj magasra tenni a mércét ebben a városban, ha nem akarjuk, hogy degenerált, perverz bűnözők lepjék el az utcáinkat, rontsák meg a gyerekeinket. És minden az erkölcstelen emberekkel kezdődik. Őket kell távol tartanunk Morganville-től. Esküszöm, nem tudom, mi ütött belém. Talán eszembe jutott,

hány évig néztem, hogy Piggy mindenkire ráveti magát, aki nadrágot viselt, és mindent megtett, hogy megkeserítse az életemet. Bármi volt is az oka, vad diadalmámor töltött el, amikor megszólaltam. – Ó, valóban? – doromboltam. – Nem is tudtam, hogy Peggy elköltözik a városból. De miután nem engedhetjük, hogy erkölcstelen emberek éljenek Morganville-ben, gondolom, ez a legjobb megoldás. Olyan csönd lett mögöttem, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Szinte éreztem, ahogy a sorban állók előrehajolnak, és hegyezik a fülüket, nehogy egyetlen szót is elmulasszanak. Gretchen arcából kifutott a vér, de felszegett fejjel szipákolni kezdett. – Nem tudom, miről beszélsz. – Akkor hadd világosítsam fel. – Mindkét kezemmel a pultra támaszkodtam. Minden bizonnyal félelmetes látványt nyújthattam, mert Gretchen sietve hátralépett. – Amióta csak Peggy betöltötte a tizenharmadik évét, minden nő tudja ebben a városban, hogy be kell zárnia a férjét, ha Peggy arra jár. Nem mintha ez sokat érne. Az ön lánya lelkifurdalás nélkül rámászik minden férfira, aki a közelében van. Beleértve a férjemet is. – Fesztelenül vizsgálgatni kezdtem a körmeimet. – Bár el kell ismernem, azért nem lehet valami nagy szám. Hugh-nak ez volt a legrövidebb ideig tartó viszonya – tettem hozzá, majd leengedtem a kezemet, és egyenesen Gretchen szemébe néztem. – Természetesen ezek után kénytelen voltam beadni a válókeresetet. Miután megtudtam, hol járt a férjem, képtelen voltam lefeküdni vele. Előbb ki kellett volna főznöm. Ki tudja, miféle betegséget szedett össze tőle? – Megborzongtam, de ehhez

nem kellett színlelnem. Gretchen dühödten hadarni kezdett, és úgy festett, mint aki bármelyik pillanatban elájulhat, de nekem még akadt hozzáfűznivalóm. – Akinek vaj van a fején, ne menjen a napra, Gretchen. Jusson eszébe, mielőtt megpróbál kiüldözni valakit a városból. Ezután nyugodtan fogtam a szatyrot, amelybe Mr. Burgess időközben bepakolta, amit vettem, majd megálltam, és végighordoztam a pillantásomat a tömegen. A legtöbb nő mosolygott, mintha a legszívesebben spontán üdvrivalgásban törtek volna ki. A férfiakkal másképp állt a helyzet. A többségük aggodalmasnak tűnt, kerülték a tekintetemet, az arcukra volt írva a bűntudat. Valószínűleg azon töprengtek, mennyit tudhatok. És most, hogy láttam ezeket a pillantásokat, már elég sokat tudtam. A szeretők számát tekintve Piggy fölényesen lekörözte Liz Swannert. Az adrenalinlöket addig tartott, míg haza nem értem. Mihelyt elraktam, amit vásároltam, leroskadtam az ágy szélére, és a kezembe temettem az arcomat. – Jaj, istenem, jaj, istenem, jaj, istenem! – kántáltam előre-hátra ringatózva. El se tudtam hinni, mit tettem. Lehet, hogy Helenának igaza van, és tényleg dilidokira lenne szükségem. Egészen eddig az estéig senkivel sem osztottam meg a magánéletem részleteit. És nem közöltem a fél várossal, hogy tudok Hugh viszonyairól. Hát, ha másra nem is volt jó a dolog, mostantól legalább nem úgy néznek rám, mint szerencsétlen megcsalt asszonykára, akinek fogalma sincs róla, miket művel a férje. Egyszerre egy vulkán képe jelent meg előttem, amelynek az oldalából kürtők nyílnak, hogy enyhítsék a nyomást, és rázni

kezdett a nevetés. Évek óta nem mulattam ilyen jót. Pontosan olyannak éreztem magam, mint az a vulkán. Csodálatos, felszabadító érzés volt, hogy végre elvesztettem az önuralmamat, és pontosan azt mondtam, amit gondoltam. Bár nem voltam az a típus, aki másokat sérteget, ha valaki, hát Gretchen a maga fensőbbséges viselkedésével biztosan kiérdemelte, amit kapott. A vulkánokkal csak az a gond, merengtem, hogy bármennyi gőzt eregetnek, végül mindenképpen bekövetkezik a nagy kitörés. Épp azon tűnődtem, vajon az enyémet mi indítja majd be, és kit temet maga alá a törmelék, amikor kopogtak az ajtón. Amikor aznap reggel munkába indultam, Nick néhány emberrel a szomszédban dolgozott, és este megint láttam, amikor kipakoltam a holmimat a kocsiból, de akkor éppen máshol járt az eszem. Most pedig mindenkire számítottam, csak őrá nem. Lassan újra forrni kezdett bennem a düh. – Mit akarsz? – álltam el az útját, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy ha akarná, fél kézzel felemelhetne és arrébb rakhatna. Igyekeztem azt sem észrevenni, milyen szorosan simul a felsőtestére az átnedvesedett fekete póló, mennyire jól áll neki a kifakult, szűk farmer, és hogyan csillognak a vízcseppek sötét hajában. – Csak egy kis elsősegélyre volna szükségem. Nem kell mindjárt leharapnod a fejem. – Feltartotta a kezét, és láttam, hogy a hüvelykujja tövében egy kisebb szúrt sebből szivárog a vér. – Odaát még nem vezették be a vizet, és azt gondoltam, nem ártana kitisztítani. Gyanúsan ártatlan képet vágott. Csípőre tett kézzel, fenyegetően meredtem rá. – Úgy látom, nem fenyeget az a veszély, hogy elvérzel, ha megpróbálsz eljutni hazáig.

Elvigyorodott, amitől mélyebbek lettek a gödröcskék az arcán. – Ez igaz, de tudod, otthon nincs méhbalzsamom. Odavetettem a legcsúnyább szót, amit ismertem (férfiak előtt még soha életemben nem mondtam ki addig), és bemasíroztam a fürdőszobába. Úgy téptem fel a gyógyszeres szekrény ajtaját, hogy kis híján kiszakadt a falból. Dühösen motyogva felkaptam egy méhbalzsamos tégelyt, sarkon fordultam, de a következő pillanatban földbe gyökerezett a lábam. Nick időközben becsukta maga mögött az ajtót, és most ott állt a mosogatónál, a vért mosta le a kezéről. Jelenléte mintha betöltötte volna a szobát, úgy kiszívta belőle az oxigént, hogy alig kaptam levegőt. Amikor végzett, elzárta a csapot, és letépett néhány papírtörülközőt a tekercsről, mielőtt megfordult volna. Miközben a kezét szárogatta, a mosogatónak támaszkodva körbenézett a szobában. – Még mindig otthonos, a változások ellenére. Ugyanaz a szék, ugyanaz a rongyszőnyeg, ugyanaz a függöny… – Felém villant a tekintete. – Ugyanaz az ágy. Merev tartással odadobtam neki a tégelyt. – Nesze! Tartsd meg! Nem vette el, csak elém tartotta kinyújtott kezét. – Megtennéd, hogy bekened? A bal kezemmel elég ügyetlen vagyok. Dehogy teszem, gondoltam. Még a szobámban sem akartam látni, nemhogy megérinteni. – Biztos vagyok benne, hogy a nejed boldogan elintézi – csattantam fel. Nicknek a szeme se rebbent. Úgy szegeződött rám a tekintete, mint egy orvlövész fegyverének irányzéka.

– Nekem nincs nejem. Soha nem voltam házas. Ha azt gondolta, hogy ezt akarom hallani, hát nagyobbat nem is tévedhetett volna. – Igazán? Hát, meg kell mondanom, Nick, nem gondoltam, hogy még lejjebb süllyedhetsz a szememben, de sikerült. Lássuk csak! Hogy is mondtad valamikor? – folytattam gúnyosan. – „Nekem csak akkor lesz gyerekem, ha házasságban élek az anyjával. A gyerekeknek jobb, ha két szülőjük van, akik szeretik őket.” Nick lehajtotta a fejét, és egy darabig a padlót bámulta. – Vannak dolgok, amiket nem tudunk befolyásolni, Alix. – Ne hülyéskedj! – csattantam fel. – Vagy talán soha nem hallottál az óvszerről? Tudod, mi az, Nick? Van, aki guminak nevezi. Többek között arra szolgál, hogy megakadályozza a terhességet. Ne merd nekem azt állítani, hogy ez olyasmi, amit nem tudtál befolyásolni. – Ekkor már valósággal reszkettem a dühtől. – Tudom, mi az. – Olyan ismerős mozdulattal szántott bele a hajába, hogy a legszívesebben felsikoltottam volna. – Alix, ne… Ekkor – aznap este már másodszor – valaki kopogott az ajtón, mire Nick, bármit akart is mondani, elhallgatott. Nemrég még azt fájlaltam, milyen magányos vagyok. Most bezzeg kisebb vagyont adtam volna azért, hogy mindenki hagyjon békén. Harcra készen megragadtam a kilincset és lenyomtam. Úgy tűnt, nem csak én készültem küzdelemre. Még alig fogtam fel, hogy Hugh áll az ajtóban, már üvölteni is kezdett velem. – Neked elment az eszed? – Ökölbe szorított kezét csípőre tette, és úgy meredt rám, mintha még sosem látott volna. Talán így is volt. – Ez is egy lehetőség – mondtam. – Gondolom, hallottad, mi

történt a boltban. – Hogy hallottam-e? – Olyan feldúlt volt, hogy észre se vette Nic-ket. – Gretchen olyan hisztériás rohamot kapott, hogy be kellett nyugtatózni, másképp nem tudott volna hazamenni a boltból. Most az egész város azt gondolja, hogy én vagyok a legundorítóbb fráter a világon. Az istenit, Alix, én beleegyeztem a válásba, erre most megpróbálsz tönkretenni. Tudod te, mennyit árt ez a hírnevemnek? Kezdett olyan lenni ez az egész, mint valami gyenge bohózat. Kitört belőlem a nevetés. Most kezd aggódni a hírneve miatt? Nevetéstől fulladozva megpaskoltam a mellkasát. – Ne aggódj emiatt, Hugh! Lehet, hogy oda a jó hírneved, de ezzel nem vagy egyedül. Nagyjából a város férfi lakosságának kétharmadáról elmondható ugyanez. Különben sem csináltál valami nagy titkot a viszonyaidból. Még anyád is tudott róluk. – Nekem nem volt semmiféle viszonyom! Miért vádolsz ezzel folyton? Szerettelek, és nem tettem volna veled ilyet. Elment a kedvem a nevetéstől. – Ugyan már, ne gyere ezzel, Hugh! Már az első esetről is tudtam, és attól kezdve mindegyikről. Azt hitted, nem veszem észre? Rám meredt, a szeme zöld tüzet lövellt. – Ha tényleg azt gondoltad, hogy félrelépek, mi az ördögért nem szóltál egy szót sem? Hát, ez magas labda volt, engem meg pont olyan kedvemben talált, hogy nem hagyhattam ki. – Mert a szeretőid szívességet tettek nekem – mondtam fojtott dühvel. – Amikor velük voltál, legalább nem kellett elviselnem téged. És miután most őszinte kedvemben vagyok, akár azt is

megmondhatom, hogy a rutinodhoz képest pocsék vagy az ágyban, Hugh. Tégy meg egy nagy szívességet a nőknek! Vegyél leckéket! Miután ezt a képébe vágtam, teljes erőből becsaptam az ajtót. Reméltem, hogy egyenesen az orrára. Aztán csak álltam ott lihegve, mint egy versenyló, amelyik épp most futotta le rekordidő alatt az arkansasi derbit. Nem mozdultam, míg valaki meg nem köszörülte a torkát mögöttem. Basszus! Nickről teljesen megfeledkeztem. – Hűha, Pöttöm! Úgy látom, félelmetesebb lettél, mint egy mumusmacska. Alig egy órán belül immár harmadszor tártam ki az ajtót, aztán kinyújtottam a kezemet. – Kifelé! Most rögtön! – Jól van, jól van. Megyek már. – Odaballagott az ajtóhoz, aztán megállt, és lenézett rám. – De még látjuk egymást. – Ha én veszlek észre elsőnek, akkor biztosan nem – vicsorogtam.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

C

sütörtökön általában nem volt nagy forgalom a Southern Supplyban, de ezen a napon elárasztottak minket a vásárlók. És ami még szokatlanabb volt: nagyrészt morganville-i nők érkeztek. Mintha hirtelen a város minden asszonya talált volna valami ürügyet, hogy benézzen, és mind azt akarták, hogy én szolgáljam ki őket. Már nem is tudtam számon tartani, hányszor hallottam Piggyvel kapcsolatban, hogy „áldja meg a Jóisten”. Ha betoppant volna egy északi, valószínűleg azt gondolja, hogy Piggynek valami nagy baja van, és mindenki együttérzését fejezi ki. De mi, déliek jól tudjuk, hogy kedvünkre sértegethetünk bárkit, feltéve, hogy minden megjegyzés végére odabiggyesztjük az „áldja meg a Jóisten” formulát. Mindenki meg akarta osztani velem, mit érez Piggy és Gretchen iránt, és meg akarta köszönni, hogy megtettem, amit ők már évek óta szerettek volna. Néhány nő egyenesen arra bátorított, hogy induljak a polgármester-választáson, de ennél nagyobb butaságot soha életemben nem hallottam. A Southern Supply minden időmet kitöltötte, a politikát pedig utáltam. Ebéd előtt felhívtam Jennát.

– Szia, ráérsz most? – Fogjuk rá. Mi a helyzet? – Arra gondoltam, meghívnálak ebédelni. Ki kell szabadulnom ebből a bolondokházából egy időre. – Rendben. Tizenöt perc múlva találkozzunk a Wagon Wheelnél! De számíts rá, hogy el kell mesélned az egész történetet, végül is te vagy a leghitelesebb forrás. A Wagon Wheel nemcsak Morganville legnagyobb kávézója volt, hanem az egyetlen normális hely is, ahol enni lehetett. Az étel nem volt valami különleges, de nagy salátabár és házias konyha várta a vendégeket. Előbb odaértem, mint Jenna, és gyorsan beültem egy bokszba a terem végében. Tíz perc múlva belépett Jenna, megállt az ajtóban, aztán meglátott, és hátrajött. Zöldeskék, üzletasszonyhoz illő kosztüm volt rajta, amely szépen kiemelte a szemét és a haját. Minden férfiszem rátapadt, ahogy átsétált a termen. Ő azonban mintha észre sem vette volna. Ezt sem értettem soha. Jenna káprázatosan jól nézett ki. Megkaphatta volna bármelyik férfit. De sosem randizott senkivel. Régebben, ha erről kérdeztem, csak annyit mondott, hogy túl sok a dolga, vagy hogy nincs szüksége egy férfira ahhoz, hogy teljes életet éljen, vagy hogy nagyon jó ez így neki, mert legalább senki sem mondja meg, mit csináljon. Mégis úgy éreztem, nem egészen őszinte velem, amikor az érzelmeiről van szó. Megvártam, míg leült, aztán megfogtam a kezét. – Mondtam már, mennyire szeretlek, és milyen hálás vagyok neked? Jenna pislogott egyet. – Ez meg miről jutott most eszedbe? – Rólad. Te vagy az egyetlen igazi barátom, Jenna. Te nem

ítélkezel fölöttem, nem mondod meg, hogyan éljem az életem, viszont mindig számíthatok rád, és mindenben támogatsz. Ez nagyon sokat jelent nekem. Jenna olyan erősen szorította a kezem, hogy összerándultam. Lesütötte a szemét. – Remélem, ez mindig így lesz. – Így lesz. Megígérem. Jenna a fejét rázta. – Ne ígérgess, Alix. Még bajt hozol ránk. – A kezével megtörölte könnyes szemét, elmosolyodott. – És ne akard folyton elterelni a szót Gretchenről meg Piggyről. Úristen, mennyire szerettem volna ott lenni, és látni Gretchen arcát! Mire a történet végére értem, Jenna az oldalát fogva hahotázott, és levegő után kapkodott. – Ha legközelebb úgy döntesz, hogy nagyjelenetet rendezel, mindenképpen vigyél magaddal videokamerát. Olyan büszke vagyok rád! Ideje volt, hogy egyszer elengedd magad. – Hát, én nem vagyok büszke magamra. Jobb módszert is találhattam volna arra, hogy a helyére tegyem Gretchent. Nem ő tehet róla, hogy Piggy kurva, áldja meg a Jóisten. Ettől a kijelentéstől mindkettőnkből kirobbant a nevetés. – Képzeld, Sue Matthews komolyan gondolja, hogy jövő ősszel induljak a polgármester-választáson – újságoltam nevetve. – Szerintem jó ötlet – szólalt meg mellettem egy férfihang. – Csatlakozhatok hozzátok? Ahogy megláttam Nick vidáman csillogó szürke szemét, elment a kedvem a nevetéstől. Összevontam a szemöldököm. – Persze. – Szó sem lehet róla. Jennával egyszerre szólaltunk meg. Amikor dühösen

rámeredtem, ő csak ártatlanul mosolygott. Nick természetesen az ő válaszát hallotta meg. Amikor leült mellém a bokszban, sietve arrébb húzódtam, nehogy a lába hozzáérjen az enyémhez. – Beugrottam a Southern Supplyba, de Kenny mondta, hogy elmentél ebédelni. – Igen? – kortyoltam egyet az üdítőmből. – Valami gond van az építőanyagokkal? – Nem. Beszélni akartam veled. Hallottam, mi történt tegnap a szupermarketben. – A szemembe nézett. – Még mindig megpróbálsz megmenteni, Alix? – Ne képzelj túl sokat magadról! Összefont karral az asztalra könyökölt. – Akkor miért csináltad? Felsóhajtottam. – Azért, mert a fiad nem érdemli meg ezt a gonoszságot. Főleg ha nem is igazak a pletykák. – Daniel kemény srác. Tudta, mire számíthat, ha visszajövünk. – Ettől még ez nem helyes – szólt közbe Jenna. – Én örülök, hogy Alix véget vetett neki. – Felkapta a táskáját. – Hát, nekem rohannom kell. Jó szórakozást! És mielőtt tiltakozásra nyithattam volna a számat, már ott se volt, bennem pedig gyanú ébredt, hogy Nick karjaiba akar lökni. Lehet, hogy kissé elhamarkodottan köszöntem meg a barátságát? Nick nem mutatta jelét, hogy át akarna ülni a boksz túlsó oldalára. Ehelyett kinyújtotta a lábát, és átvetette a karját a szék támláján. – Mit csinálsz ma este? – Kiszellőztetem a fejemet – vetettem oda. Nick elvigyorodott. – Ez izgalmasan hangzik. Úgy látom, mostanában szeretsz

fejjel kapcsolatos dolgokkal foglalkozni. Előbb Gretchennek ordítod le a fejét, aztán Hugh-nak. Ki lesz a következő? – Idehallgass, Nick, hányszor kell még elmondanom? Nem fogok veled vacsorázni. Nem akarok veled beszélgetni. Add fel! Lazán felkapott egy sült krumplit a tányéromról, a szájába dugta, és elrágcsálta. – Azért kérdeztem, mert Daniel állandóan azért rágja a fülem, engedjem meg, hogy meglátogasson téged. Azok után, hogy olyan különös fogadtatásban részesítettél, nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet, de úgy látszik, ebben tévedtem. Elállt a lélegzetem. – Komolyan? – Ha beleegyezel. – Hát persze. – Alig tudtam palástolni az izgalmamat. Napok óta azon töprengtem, hogyan tudnék beszélni Daniellel anélkül, hogy megalázó módon Nick közvetítését kérném. Most pedig egyszerre az ölembe hullott a lehetőség. – Mesélj róla egy kicsit – tört ki belőlem a kérés, még mielőtt átgondolhattam volna a dolgot. Nick kihúzta magát, és mosoly játszott az ajkán, mintha most találta volna meg a mennyek kapujának kulcsát. – Remek kölyök. Minden évben a legjobb tanulók között van, pedig nem is hajt rá. Szeret olvasni, és jó sportoló. Ja, és nagyon nyitott. Mindenkivel összebarátkozik. Pont olyan, amilyen Katié lett volna, gondoltam csendes szomorúsággal, és belesajdult a szívem. Nick újabb sült krumplit dobott a szájába, míg gondolkodott. – Nem kocka, de érdekli a számítógép. Múlt télen saját gépet rakott össze magának. De azt hiszem, most unatkozik egy kicsit. Még egyetlen gyereket sem ismer a városban, és Morganville-ben

nem sok szórakozási lehetőség akad. Folyton ott jár a nyomomban vagy Bowie nyomában, és az őrületbe kerget minket a kérdéseivel. – Ki az a Bowie? – Bowie Grant. Mondhatnám, hogy egy barát, de ő jóval több annál. Ő gondoskodik rólunk. Felkaptam a táskámat meg a számlát. – Mondd meg Danielnek, hogy bármikor átjöhet hozzám! Most vissza kell mennem dolgozni. A nap hátralevő része a megnövekedett forgalom ellenére nehezen akart eltelni. Állandóan Daniel járt az eszemben, azon gondolkodtam, vajon eljön-e, és ha igen, mit mondunk majd egymásnak. Féltem, hogy kínos lesz a találkozás, és azon fohászkodtam, hogy ne legyen az. Ma már nehéz megmagyarázni az akkori zavaros érzéseimet, de tény, hogy komolyan úgy éreztem, Nick fia bizonyos értelemben az enyém is. Ugyanaz a vér folyik az ereiben, amely az én lányom ereiben folyt. Ugyanazok az erők áldották meg sötét hajjal, szürke szemmel és gödröcskékkel, mint Katie-t. Nick nemzette mindkét gyereket, és ettől az az elképzelésem támadt, hogy valamiféle kötelék fűz össze Daniellel, és ennek a köteléknek a megerősítésétől még a Nick iránti haragom sem tántoríthat el. De fennáll a lehetőség, hogy valamilyen sötétebb gondolat is munkált bennem, amit még önmagam elől is titkoltam. Legalábbis akkoriban. Nick elhagyott. Egyedül szültem meg a lányunkat, szerettem, aztán láttam meghalni. Az összes gyűlölet és harag, amit Nick iránt tápláltam, még mindig ott lappangott az általam felépített falak közé temetve. Nick kis híján tönkretette

az életemet. Úgyhogy ha a kislányom nem lehet velem, hát elrabolom Nick fiát. Persze, nem szó szerint. De talán szellemileg, érzelmileg? Azóta már sokszor próbáltam kielemezni a szándékaimat, de az az igazság, hogy egyszerűen nem tudom. Lehetséges, hogy a bosszúvágy vezérelt, bár remélem, nem így volt. Talán azt gondoltam, Nick-nek nincs joga egy egészséges, boldog gyerekhez, amikor az én gyerekem meghalt. Talán – Isten bocsássa meg – azt gondoltam, tartozik nekem a fiával. És Daniel annyira megkönnyítette a dolgomat. Ott várt rám, amikor leállítottam a Chevyt a pajta előtt, a falnak támaszkodva a játszadozó kiscicákat figyelte. Az öreg autó láttán felcsillant a szeme, és mire kinyitottam a kaput, már mondani is kezdte a magáét. – Hű! El sem hiszem, hogy még mindig megvan a Chevyd. Apu mindent elmesélt róla. Nem hittem volna, hogy még működik. Elmosolyodtam, aztán szomorkásan a kocsira pillantottam. – Vannak rossz pillanatai. Be kell vinnem a szervizbe egy átvizsgálásra. Időnként egyszerűen leáll. Bármennyit hőbörgött is Hugh az évek során, én mindvégig ragaszkodtam a Chevyhez. Hugh ki nem állhatta az öreg autót, és ha meglátott vele, azon morgott, hogy az emberek azt fogják hinni, nem engedhetünk meg magunknak jobbat. Végül beadtam a derekam, és megengedtem, hogy vegyen nekem egy BMW-t, amelyet aztán minden évben lecserélt egy újabb modellre. De a Chevyt nem voltam hajlandó eladni, ott tartottam a garázsban, és havonta egyszer beindítottam, hogy lássam, működik-e még. Amikor elhagytam Hugh-t, elhagytam a csillogó kocsikat is, és

nem éreztem késztetést rá, hogy valami jobbal helyettesítsem a Chevyt. – Lehet, hogy én is meg tudnám csinálni. – Úgy tűnt, Daniel majd meghal azért, hogy foglalkozhasson a kocsival. – Értesz a motorokhoz? – Hát, nem mindenhez, de sokat tanultam aputól. Ezekkel a régi motorokkal könnyebb dolgozni, mint az újakkal, mert azokban mindenféle elektronikus kütyük vannak. – Tudod, mit? – mosolyodtam el. – Te rendbe hozod, én pedig megengedem, hogy vezesd néha. – Szuper! Megegyeztünk. – De csak ha ott vagyok melletted. – Oké. Nem kérdeztem tőle, van-e tanulóvezetői engedélye, vagy hogy egyáltalán tud-e vezetni. Délen a gyerekek előbb kezdenek vezetni tanulni, mint hogy szobatiszták lennének. Emlékeztem rá, ahogy a Bíró ölében ültem, és két kézzel szorítottam a kormánykereket, miközben ő hangosan biztatott, és úgy tett, mintha halálra rémisztettem volna. Legfeljebb hároméves lehettem akkor. – És hogy tetszik Morganville? – kérdeztem, miközben bementem a pajtába. – Asszem, elég jó hely. Nagyon más, mint Szaúd-Arábia. Enyhe döbbenet fogott el, miközben kinyitottam a szobám ajtaját. – Ott éltetek? – Igen, legalábbis az utóbbi tizenegy évben. Kentuckyból nem sok mindenre emlékszem. Mihelyt apu leszerelt, eljöttünk onnan. – És miért éppen Szaúd-Arábiába mentetek? – kérdeztem, miközben elraktam a táskámat.

Daniel vállat vont. – Egy fickó, akit apu a seregből ismert, állást kínált neki egy nagy olajtársaságnál. Apa vezette a cég autószerelő műhelyét. – Érdekes lehetett olyan helyen élni, ahol annyira más a kultúra, mint nálunk – Nem igazán. – Daniel figyelmét időközben felkeltette a falnak támaszkodó könyvespolc, és odalépett, végigsiklott a tekintete a könyveken. – A cég dolgozóinak épült, zárt lakóparkban éltünk. Még az iskola is ott volt. Mintha egy kisvárosban éltünk volna. Ezeket a könyveket olvasta apu, amikor itt volt? – Igen, a többségüket. Az utóbbi két hónapban beszereztem néhány újat. Apád azt mondta, szeretsz olvasni. Hátranézett, és elvigyorodott, amitől megjelentek a gödröcskék az arcán. – Nem nagyon volt más választásom. Apu nagyjából öt perccel a születésem után már felolvasott nekem. És még csak nem is meséket, hanem regényeket. – És mi a helyzet anyukáddal? Ő is olvasott neked? Egy pillanatig teljes értetlenséggel meredt rám. – Lindsey-re gondolsz? Nem, ő nem szeret olvasni. Különben sem láttuk valami gyakran, amikor kicsi voltam. Meg akartam kérdezni tőle, miért a keresztnevén emlegeti az anyját, és miért nem látták gyakran, de abból, ahogy kerülte a tekintetemet, amikor Lindsey szóba került, megértettem, hogy nem tehetem. Valami nagyon nem stimmel a családdal, gondoltam, valami, amiről Daniel nem akar beszélni. – Nyugodtan kölcsönveheted bármelyik könyvet. Tulajdonképpen úgyis a tieid. – Kösz! Majd később átnézem őket. – Megfordult, és

körbenézett a szobában. – Olyan, amilyennek apu leírta. Elmosolyodtam. – Egy pajtabeli szobát nem sok mindennel lehet feldobni. Daniel leült az ágy szélére velem szemben. – Miért laksz itt? Mindenki azt mondja, hogy gazdag vagy, akárhol lakhatnál, ahol csak akarsz. Kivettem a szekrényből egy doboz pizzatésztaport, aztán újra Daniel felé fordultam. – Éhes vagy? – Naná! Elővettem egy tálat, és beleszórtam a lisztkeveréket. – A pontosság kedvéért, nem vagyok gazdag, csak mérsékelten jómódú. És azt hiszem, azért lakom itt, mert nem érdekel, hogy néz ki. Ez az otthonom. Daniel bólintott, különös bölcsesség csillogott a szemében. – Apunak is. Ha az otthonról beszélt, mindig rólad volt szó meg a Bíróról, vagy erről a szobáról, vagy a Chevyről. Azt hiszem, nagyon erős honvágya volt. Lassú mozdulatokkal, mint egy idős asszony, letakartam a tálat egy konyharuhával, aztán a tűzhelyre tettem kelni, majd kivettem két üdítőt a hűtőből, és az egyiket odaadtam Danielnek. Nem akartam Nickről beszélni, még csak gondolni sem akartam rá, milyen volt az élete az elmúlt időben, de nem tudtam, hogyan kerülhetném el a témát. Nick Daniel apja, és ez az egyetlen kötelék köztünk. Természetes, hogy a fiú róla akar beszélni. Leültem a karosszékbe, magam alá húztam a lábam, és kortyolgatni kezdtem az üdítőmet. – Ha honvágya volt, miért nem jött vissza? Daniel a tekintetét az üdítős dobozra szegezte, amelyet lassan

forgatott a kezében. – Engem akart megvédeni. Nem akarta, hogy tudjam, mi történt az apjával. Egy pillanatra lehunytam a szemem. Jézusom, ez aztán Nickre vall. Mindig védelmez valakit, mindig felelősséget vállal mindenkiért. És most Danielnek bűntudata van, amiért miatta nem jött haza az apja. – Biztos vagyok benne, hogy csak azért tette, mert szeret téged, Daniel. És bárki bármit mond, az apád nem az a fajta ember, aki képes volna szándékosan ilyesmit művelni. Csak azért történt, mert Frank nem hagyott neki más választást. – Mondta. De ettől még az emberek megbámulnak minket, ahányszor kilépünk a házból, és az itteni gyerekek szóba se állnak velem. – Szerintem ennek nincs köze az apádhoz. Csak azért van, mert még nem ismernek. – Felálltam, hogy megnézzem a tésztát, és előkészítsem a pizzasütő edényeket. – Van egy ötletem. Volna kedved részmunkaidőben nálam dolgozni, amíg el nem kezdődik a tanév? Mondjuk, pár órát esténként? Dolgozhatnál az elektronikai részlegen, a számítógépek meg videojátékok között. Lefogadom, hogy elég hamar megismerkedsz az itteni gyerekekkel. Mindig csapatostul lógnak az üzletben. – Komolyan? – csillant fel a szeme. – Megengednéd? – Még szép. És még szívességet is tennél nekem. Alig van olyan dolgozóm, aki az alapoknál többet tudna a számítógépekről. Már holnap kezdhetnél is. – Meg kell kérdeznem aputól. – Rendben, de nem hiszem, hogy ellenezné. Daniel felállt és odajött hozzám. Éppen a pizzatésztát simítottam bele a sütőformákba.

– Te választod ki, milyen feltét legyen rajta? – Igen. Úgy jobb, mint ha azt teszem rá, ami a dobozban van. Akarsz segíteni? Te megcsinálhatnád az egyiket, én meg a másikat. Én felsoroltam a hozzávalókat, amiket aztán Daniel kivett a hűtőből, a következő perceket pedig azzal töltöttük, hogy mindent a tésztára halmoztunk. A sütőm kicsi volt, egyszerre csak egy pizzát tudtunk megsütni, és mialatt vártunk, Daniel a roncstelepről szóló mesékkel szórakoztatott. A jelek szerint ott töltötte a napjait. – Látnod kellene. Van egy hatalmas markolójuk, ilyen nagyot még sose láttam. Egyszerűen felkapja a régi kocsikat, és simán rádobja őket egy trélerre. Hát, ez biztosan sokakat boldoggá tesz, gondoltam bánatosan. A roncstelep most rosszabb állapotban volt, mint amikor Frank vezette. Mindent ellepett a derékig érő gaz, itt-ott kis facsoportok nőttek, de ezek sem tudták eltakarni a rozsdás fémdarabokat. A Városszépítő Bizottság féktelen szenvedéllyel gyűlölte a roncstelepet. Többször is megpróbálták rávenni a megyei hatóságokat, hogy adótartozás miatt foglalják le, és szántsák be, de valami rejtély lebegett a telep fölött, amelyet senki sem tudott megfejteni. Valaki ugyanis rendszeresen befizette az adót a roncstelep után. A megyei adófelügyelő szerint minden évben, amikor eljött az adóbefizetés ideje, valaki becsúsztatott egy sima fehér borítékot az éjszakai trezorba. A borítékban csak egy lenyomozhatatlan pénzes-utalvány volt, valamint egy gépelt papír, amelyre azt írták, hogy a pénz a roncstelep után járó adót fedezi. Az ismeretlen tehát kicselezte a bizottságot, amely csak a fogát csikorgathatta, de kénytelen volt eltűrni a telepet. Most

viszont úgy tűnt, végre elérték, amit akartak. – És apád miért tisztítja meg a területet? – Műhelyt akar építeni. Olyat, amelyik benzines meg dízeles kocsikkal is foglalkozik. Bowie majd segít neki a műhely vezetésében, ha Lindsey elment. Épp a tűzhely fölé hajolva ellenőriztem a pizzát, amikor Daniel ezt a bombát robbantotta. Olyan hirtelen egyenesedtem ki, hogy hozzáért a kezem a tűzhely ajtajához, és jól megégettem. Felkiáltottam, mire Daniel máris ott termett, kinyitotta a csapot, és a hideg víz alá lökte a kezemet. – Ha azonnal lehűtöd, nem hólyagosodik fel – magyarázta. Annyira emlékeztetett Nickre, hogy alig kaptam levegőt. Cseppet sem lepődtem volna meg, ha előhúz egy tégely méhbalzsamot. Összeszorítottam a fogam, de hiába küzdöttem, csak kicsúszott a számon a kérdés: – Lindsey elköltözik Morganville-ből? – Igen. Azt mondta, még el kell intéznie itt valamit, de azután az anyja közelében akar élni. Az anyja közelében? Liz pár évvel Lindsey eltűnése után elköltözött, és magával vitte népes családját. Azt beszélték, hogy most Tunicában lakik, és az egyik új kaszinóban dolgozik. Furcsa, de valahogy hiányzott, bár tudtam, hogy Jenna megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor elment. De mi az ördög folyik itt? Nick és Lindsey nem házasodtak össze, Daniel úgy viselkedik, mint aki alig ismeri az anyját, Nick hatalmas házat épít, most meg kiderül, hogy Lindsey nem is fog ott élni vele. Úgy éreztem, mintha figyelmeztetés nélkül átlöktek volna egy párhuzamos univerzumba, ahol felismerhetetlenné torzult a valóság. Zavartan ráztam a fejem, aztán észrevettem, hogy Daniel

aggódva méreget. – Jól vagy? Ne hívjam át aput? – Ne! – Nyugalmat erőltettem magamra, és elmosolyodtam. – Tényleg nincs semmi bajom. – Elzártam a csapot, és megtöröltem a kezem. – Látod? Még csak nem is piros. – Hát jó, de a pizzát majd én veszem ki a sütőből – mondta Daniel. Szemlátomást úgy ítélte meg, hogy jobb, ha nem enged forró edények közelébe. – Mindenesetre jó illata van. Ami azt illeti, ebben igaza volt. A mozzarella, paradicsomszósz, bazsalikom és pepperoni illata betöltötte a szobát, amint Daniel óvatosan az asztalhoz vitte a sütőformát. – Tessék. – Kivettem a pizzavágót a fiókból, és odaadtam neki. – Vágd fel, addig én hozom a tányérokat. – Te szoktál tányért használni? – kérdezte, miközben nagy odafigyeléssel vágta fel a pizzát. Elnevettem magam. – Te is használnál, ha a nagynéném mellett nőttél volna fel. – Melyik nagynénéd? Darla? Csodálkozva bámultam Danielre. – Te hallottál Darla néniről? – Én az egész családodról hallottam. Tátva maradt a szám, de egy hang sem jött ki a torkomon. Szinte megkönnyebbültem, amikor kopogtak az ajtón, bár sejtettem, ki lehet az. Nem tévedtem. – Gondoltam, megnézem, nem ejtett-e túszul a fiam – mondta Nick. – Már több mint egy órája itt van. – Nem kellett volna megvárnod. Majd hazaviszem, ha menni akar. – Szia, apu! Nézd! Segítettem Alixnek pizzát sütni.

Nick féloldalasan rám vigyorgott, aztán benyomakodott az ajtón, hiába próbáltam a karommal eltorlaszolni az utat. – Akkor ennek van olyan jó illata! – Kihúzott egy széket, és leült Daniel mellé. – Jól is néz ki. Az ott savanyított chilipaprika a tetején? Daniel összevonta a szemöldökét. – Igen. Én nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet, de Alix azt mondja, ő mindig szokott a pizzára tenni. Kérsz egy üdítőt? Felsóhajtottam. Nagyon úgy nézett ki, hogy Nick itt marad vacsorára, akár akarom, akár nem. Mégsem dobhatom ki a fia szeme láttára. – Jöhet. Intettem Danielnek, hogy üljön vissza. Üdítőt vettem ki a hűtőből, aztán megterítettem még egy személyre, és magam is asztalhoz ültem. Láttam, hogy apa és fia előbb az evőeszközt bámulják, aztán gunyorosan csillogó szemmel néznek össze. – Ha meg akarjátok égetni az ujjaitokat, csak tessék – mondtam fensőbbségesen. – Én civilizált ember módjára eszem. Egyforma vigyort villantottak rám, aztán olyan sebességgel vetették rá magukat az ételre, mint a startkapuból kirontó versenyló. – Az ember azt hinné, éheztetnek titeket – morogtam, miközben egy lapáttal igyekeztem a tányéromra ügyeskedni egy háromszög alakú szeletet. – Otthon mindig Bowie főz – magyarázta Daniel teli szájjal. – Hadtápos őrmester volt – tette hozzá Nick. – És ez látszik is. Akármit készít, mindennek ugyanolyan íze van. Mint a csirizes cipőtalpnak. Időnként még ma is Jane nénikéd sült csirkéjéről meg anyád kukoricakenyeréről álmodom. – Képzeld, apu! Alix felajánlotta, hogy dolgozzak nála.

Beleegyezel? Nick a homlokát ráncolta. – Kicsit fiatal vagy ahhoz, hogy munkába állj, nem gondolod? Gyorsan lenyeltem a falatot. – Nem teljes munkaidőben dolgozna. Csak délutánonként pár órát, míg el nem kezdődik az iskola. Így legalább összeismerkedhet pár helybéli gyerekkel, és egy kis pénzt is keres. – Nincs szüksége pénzre. – Nem is állítottam, hogy szüksége van rá – csattantam fel dühösen. – De aki nálam dolgozik, az fizetést is kap. – Ne csináld már, apu! Alix azt mondta, az elektronikai részlegre tenne, ahol mindig egy csomó srác lóg. Nick arckifejezése ellágyult, ahogy a fiára nézett. – Daniel, te nem tudod, mire képesek az emberek ebben a városban. – De tudom. – Daniel szemében, amely annyira hasonlított az apjáéra, makacsság csillogott, az álla is megfeszült. – És azt is tudom, hogy soha nem fogják megváltoztatni a véleményüket rólunk, ha nem győzzük meg őket. Én nem fogok bujkálni, apu. Nick hallgatott, én pedig ámulattal néztem Danielre. Sok felnőttet láttam már összeomlani a város ítéletének súlya alatt. Tanulhattak volna ettől a fiútól. Nick végül bólintott. – Megengedem, feltéve, hogy tudod, mibe mászol bele. – Tudom, és nem félek. – Akkor mostantól dolgozó ember vagy. – Nick rám pillantott. – Segítek mosogatni. – Kösz, de elbírok vele, nem olyan sok. – Ragaszkodom hozzá. Végül is te főztél.

Daniel felállt. – Megnézhetem a Chevy motorját? Kivételesen nem bántam, hogy kettesben maradok Nickkel. – Csak tessék – mosolyogtam rá Danielre, aki már rohant is kifelé. Összeszedtem a tányérokat, és a mosogatóhoz vittem őket. – Nagyszerű srác. Jól nevelted. Nick arcán fanyar mosoly jelent meg, miközben felkapta a kiürült sütőedényeket, és utánam jött a mosogatóhoz. – Nem hinném, hogy az én érdemem. Daniel születése óta ilyen. Többet tanultam tőle, mint ő tőlem. Nekem sosem jutott eszembe gyerekkoromban, hogy szembeszálljak a morganville-i emberekkel. – Danielnek sem jutna eszébe, ha úgy nevelkedett volna, ahogy te. Te adtad meg neki azt a magabiztosságot, amivel szembeszállhat velük. És jól tetted. Kemény srác. – Lehet – mondta Nick, de még mindig feldúltnak tűnt. – Csak remélni tudom, hogy elég kemény. – Megígérem, hogy rajta tartom a szemem, ha ez segít. Nick felkapta a konyharuhát. – Nem kell – rázta a fejét. – Hadd birkózzon meg vele egyedül. Ezt akarja. Nickre néztem, és képtelen voltam féket vetni a nyelvemre. – Ha annyira aggasztott, milyen hatással lesz rá ez az egész, miért jöttél vissza? Nick abbahagyta a törölgetést – a tányér nevetségesen picinek tűnt nagy kezében –, és a szemembe nézett. – Mert Daniel és Lindsey rábeszélt. Gondolom, tudják, hogy nekem ez az otthonom, akár szeretek itt lenni, akár nem. Itt vannak a gyökereim, és mindig itt is lesznek.

Elkaptam a tekintetemet, és folytattam a mosogatást. – Danielnek bűntudata van, amiért miatta nem tudtál hazajönni olyan sokáig. – Tudom. – Folytatta a törölgetést, aztán el is rakta az edényeket. – Dolgozom rajta. – Helyes. – Leengedtem a vizet a mosogatóból, és leöblítettem a habot. – Kész is vagyunk. Most már elmehetsz, tettem hozzá gondolatban. A kis főző Rilke olyan szűk volt, hogy beszorultam a tűzhely, a mosogató meg Nick teste közé, és ezt egy csöppet sem élveztem. Nick jóval közelebb volt hozzám, mint szerettem volna. Ő is tisztában volt ezzel. Mielőtt kislisszolhattam volna mellette, az állam alá tette a kezét, és rákényszerített, hogy nézzek a szemébe. – Szeretnéd tudni, igazából miért jöttem vissza, Alix? Miattad. Te jelented a gyökereimet. Ahol te vagy, ott van az én otthonom. – Ne csináld! – dadogtam, miközben minden erőmmel igyekeztem eltolni a kezét. – Még egyszer nem hiteted el velem a hazugságaidat, mert nem érdekelnek. Értesz engem, Nick? Nem érdekelsz. Hátralépett, a szemében értetlenség és szomorúság tükröződött. – Nem tudom, mi történt veled, Alix, de én soha nem hazudtam. Egyetlenegyszer sem. És ha rámegy az egész életem, akkor is elérem, hogy újra érdekeljelek. Ezt vedd ígéretnek.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

M

ásnap délután Daniel úgy jelent meg a Southern Supplyban, mint egy komoly dolgozó: fehér, legombolt gallérú ingben és khakinadrágban. Átadtam a boltot Kennynek, és a következő két órát azzal töltöttem, hogy körbevezettem Danielt, nagy vonalakban ismertettem vele, mi lesz a dolga, aztán egy darabig mellette maradtam, míg bele nem jött. De olyan gyorsan tanult, hogy megígértem neki, másnap már önállóan dolgozhat. Bár megbíztam benne, majd megölt a kíváncsiság, úgyhogy egy óra elteltével, mintha csak arrafelé akadt volna dolgom, átsétáltam az elektronikai részlegre. Daniel szorgosan és lelkesen ecsetelte egy új videojáték nagyszerűségét egy nagyjából vele egyidős fiúnak meg két tizenéves lánynak. A fiút csak a játék érdekelte, de a lányok, amint mosolyogva megállapítottam, le sem tudták venni a szemüket Danielről. Abban reménykedtem, hogy a Daniellel egykorú gyerekek már nem emlékezhetnek Nickre vagy Frankre, és ezért nincsenek meg bennük azok az előítéletek, amelyek a szüléikben munkálnak. A jelek szerint ezt jól gondoltam. Noha természeténél fogva óvatos volt az idegenekkel, ahogy a kortársai általában, barátságos, nyitott személyiségével és

megnyerő külsejével könnyen meghódította őket. Márpedig ha a gyerekek a pártjára állnak, az már fél győzelem. Mivel a pizzavacsora után Nick elég sietve távozott, arra számítottam, hogy beugrik majd a boltba azzal az ürüggyel, hogy hazaviszi Danielt, de a következő napokban nem mutatkozott. Ehelyett végre megismerkedhettem Bowie Granttel. Mackós alkatú, sűrű acélszürke hajú férfi volt. Csak meleg pillantású, csokoládébarna szemének köszönhette, hogy a termete ellenére nem tűnt ijesztőnek. Állandó mosoly ült ebben a szempárban, mintha csak egy angyal lehelt volna rá csókot. – Olyan érzésem van, mintha mindig is ismertem volna magát meg a családját – jelentette ki, miközben a kezemet a mancsába zárta. – Nick állandóan magukról beszélt. Akaratlanul is viszonoztam a mosolyát. Bowie az a fajta ember volt, akire még egy szfinx sem tudott volna rezzenéstelen arccal nézni. – Én is sokat hallottam már magáról. – Egy szót se higgyen el belőle! – sandított Danielre tettetett rosszallással. – Egyáltalán nem főzök olyan rosszul, mint ahogy mondják. Viszont a déli konyhát még nem ismerem eléggé. Mit szólna, ha valamikor recepteket cserélnénk? – Örömmel. De meg kell, hogy mondjam, nem én vagyok az igazi szakács a családban. Ha komolyan gondolja, akkor Darla nénikémmel kell beszélnie. Ő a szakértő. Mindent tud a főzésről. – Elhallgattam, aztán így folytattam: – Ha belegondolok, mindenről tud mindent, és kész. Csak készüljön fel rá, hogy Darla néni megmenti a lelkét, mialatt főzni tanítja. Elbűvölve néztem, ahogy Bowie hátravetett fejjel hahotázni kezdett. – Rengeteget hallottam már Darláról – mondta a könnyeit

törölgetve. – Alig várom, hogy találkozzak vele. Pompás asszony lehet. Darla néni? Az én Darla néném? Ez az ember szemlátomást kedveli a kihívásokat. Vagy pedig mazochista. De nyilvánvaló mentális problémái ellenére máris megkedveltem. Nem sokkal ezután ébredtem rá, hogy az egyetlen ember Nick családjából, akit nem láttam a visszatérésük óta, Lindsey, és ha rajtam múlik, ez így is marad. Lindsey iránti érzéseim olyan bonyolultak voltak, mint egy gombolyag, amelyben minden érzelem egy-egy szál, és több száz szál fonódik, csomózódik össze, míg végül már lehetetlen kibogozni őket. Ha őszinte akarok lenni, azt hiszem, be kell vallanom, hogy akadt bennem némi féltékenység is, de nem az volt a lényeg. A gyűlölet erősebb volt. Lindsey elvette tőlem az egyetlen férfit, akire valaha is vágytam, és pont akkor, amikor a leginkább szükségem lett volna rá. Megosztotta Nickkel az életét, gyerekkel ajándékozta meg. Elfoglalta a helyet, ami engem illetett volna. De még a gyűlöletet is háttérbe szorította valami, amit soha nem tudtam megbocsátani. Lindsey bolondot csinált belőlem. És itt már az emberi ego szólal meg, a mindannyiunkban élő hang, amely örökösen csak azt visítja: „Én! Én!” Mert Lindsey már akkor szorosan magához láncolta Nicket, amikor én megismerkedtem vele azon a koszos roncstelepen. Mert miközben én boldogan ábrándoztam arról, hogyan fogom leélni Nickkel az életem, ő mindig visszarántotta magához. És túl ostoba voltam, túl ártatlan ahhoz, hogy lássam, mi történik, pedig minden egyes jel ott volt az orrom előtt. Lindsey megszégyenített engem – még ha csak saját magam előtt is –, elérte, hogy hülyének nézzem és annak is érezzem magam. És miközben gyűlöltem Nicket azért, amit velem tett, igazából

Lindsey-t hibáztattam. Nem is ok nélkül – amint azt alig egy hónap múlva megtudtam. Gyanítom, hogy ha tudtam volna, mit tartogat a következő néhány hét, összecsomagoltam volna a holmimat, és hanyatt-homlok elhagyom a várost. A vég kezdete az a nap volt, amikor a családom Hardyba utazott. Darla néni és Jane néni annyi ételt hagytak ott a Bírónak, amennyi egy hónapra is elegendő lett volna, én azonban aggódtam érte. Hiába volt ott az ennivaló, nem lehetett rávenni, hogy elfogyassza. Péntek este benéztem hozzá, és azt láttam, hogy egy falatot sem evett. – Nem vagyok éhes – nézett rám dühösen a nappaliban lévő foteljéből. Csípőre tett kézzel odaálltam elé. – Addig maradok itt, amíg nem eszel. – Újabban semmit sem sóznak meg, és eldugják előlem a sótartót. – Tudod, hogy a só árt a vérnyomásodnak. Megzörgette az újságot, aztán visszatért az olvasáshoz. Igyekezett elrejteni az arcára kiülő mosolyt. – Nem tudom, mire jó, hogy valaki sokáig él, ha nem élvezheti az öregkorát. Időnként eltöprengtem, nem azért viselkedik-e ilyen házsártosan a Bíró, mert jólesik neki, hogy így többet törődünk vele. Ott kellett állnom mellette, és megharcolnom minden falatért, amit lenyelt. Ettől csak még erősebb lett bennem az elhatározás, hogy másnap finom reggelit készítek neki, ezért lefekvéskor hajnalra állítottam be az ébresztőórát. Úgy terveztem, hogy zabkását főzök mazsolával és barna cukorral. Ez

volt a kedvence, úgyhogy tudtam, zokszó nélkül megeszi majd. Szombat reggel az ébresztőóra éles csörgése vert fel álmomból. Nagy ásítozás közepette bújtam bele a rövid hálóingemhez illő zöld selyemköntösbe. Mindkettő combközépig ért, de egyelőre nem akartam bajlódni az öltözködéssel. A közelben nem laktak szomszédok, akik megláthattak volna, és úgy gondoltam, Nick munkásai aznap biztosan nem dolgoznak. Előző éjszaka esett, olyan hevesen dörgött, hogy belerázkódtak a pajta gerendái. De mire kiléptem az ajtón, a nap már elég melegen sütött, és a levegő olyan párás volt, mintha gőzfürdőbe léptem volna. A selyemköntös azonnal a testemhez tapadt. Volt egy sáros kis pocsolya a pajta előtt, épp azt készültem átugrani, amikor balról megszólalt egy hang. – Mindig ilyen hacukában szaladgálsz reggelenként? Mert ha igen, akkor ezentúl minden áldott nap korán jövök. Próbáltam lefékezni, de már elég lendületet vettem ahhoz, hogy átugorjam a tócsát. Ebből pedig az lett, hogy egy másodpercre meginogtam, aztán a lábam egyenesen beletoccsant a pocsolyába, sár lövellt a lábujjaim közül. – A francba – morogtam magamban, aztán hátranéztem Nickre. A Chevy mellett állt, a kocsi motorházteteje fel volt nyitva. – Mit csinálsz te itt? – kérdeztem, miközben cuppogó hang kíséretében kihúztam a lábam a pocsolyából, aztán megmozgattam a lábujjaimat, hogy lecsöpögjön róluk a sár. De csak annyit értem el, hogy még jobban szétkentem. Nick megvonta a vállát. – Nem tudtam aludni, úgyhogy arra gondoltam, átjövök és megnézem, mi kéne a Chevynek ahhoz, hogy megint rendesen

működjön. Mialatt beszélt, folyamatosan közeledett hozzám. Amikor odaért, előhúzott egy kéztörlőt a hátsó zsebéből, leguggolt, és megfogta a lábfejem. Kénytelen voltam a vállába kapaszkodni, hogy el ne essek, mialatt letisztogatta a lábamról a sarat. Kényes pillanatban kapott el, még nem is voltam teljesen ébren, nem voltam felkészülve, nem tudtam védekezni. Hiába küzdöttem ellene, áruló testem tetőtől talpig végigborzongott Nick érintésétől, egyszerűen nem akarta elfelejteni, milyen volt szeretkezni vele. Nick keze úgy siklott a bőrömön, mintha nem tisztogatna, inkább simogatna, a tenyerem alatt pedig kőkemény izmokat érzékeltem. Szinte elemésztett a testéből sugárzó forróság. Gondolatban megráztam a fejem, így próbáltam elűzni a testemet béklyózó kábulatot. Meg kellett köszörülnöm a torkom, mielőtt megszólaltam volna: – Mondtam Danielnek, hogy megszerelheti a kocsit. De nem emlékszem, hogy rád is kiterjesztettem volna az ajánlatot. Nick felemelte a fejét, végigfutott rajtam a tekintete, mielőtt találkozott volna az enyémmel. De nem sietett elengedni a lábamat. Az ujjai úgy fonódtak a lábszáramra, mintha örökre ott akarná hagyni őket, hüvelykujja lassan körözött a bőrömön. Amikor megszólalt, rekedt volt a hangja, és ettől felborzolódtak az idegeim. – Daniel ügyes gyerek, de csak január végén tölti be a tizenötöt. Tud olajat meg gyertyát cserélni, de még sok mindent kell tanulnia a mechanikáról. Kirántottam a lábamat a szorításából, és ráálltam. Ettől bizonyos értelemben még rosszabb lett a helyzet. Alig pár centi választotta el Nick testét az enyémtől.

– Miért csinálod ezt? – Kezdtem kétségbeesni, és ez a hangomon is érződött. – Tudod, miért. – A szeme az olvadt acél színében játszott. Pontosan tudtam, mit jelent ez az árnyalat, bár minden erőmmel igyekeztem elhessegetni az emlékeket. – Nem, nem tudom, a francba! Ott van neked Lindsey! Miért nem hagysz már békén? Nick megfogta a karom, és közelebb hajolt. – Nekem nem kell Lindsey. Soha nem is kellett. Csak te kellesz. A dühöm végre felszínre tört, és megóvott a nem kívánt érzelmektől, amelyek az imént életre keltek bennem. Dühösen hátraléptem. – Te komolyan azt gondolod, hogy még mindig ilyen hiszékeny vagyok, Nick? Én is tudok ám számolni. Ha Daniel születésnapja január végén van, akkor ez azt jelenti, hogy az én ágyamból egyenesen Lindsey-ébe vezetett az utad. – Már-már hisztérikus nevetés tört rám. – Tudod, hogy annak idején még aggódtam is miattad? Féltem, hogy nem pihened ki magad, egész nap dolgozol, aztán meg velem töltőd az éjszakákat. De úgy látszik, jóval több életerő volt benned, mint feltételeztem. Nick válla meggörnyedt. – Ne csináld ezt, kérlek! Nem úgy volt, ahogy gondolod. Ismét hátráltam egy lépést. – Igazán? Hát akkor hogy volt? Miután Nick nem felelt, a pajta felé fordultam. – Azt hiszem, ez a hallgatás önmagáért beszél. Tartsd távol magad tőlem, Nick! Engem már nem fogsz dróton rángatni. Peckesen bemasíroztam a szobámba. Akárhogy tiltakozik is a testem, én nem fogok sírni Nick után. Még azt is megtiltom

magamnak, hogy gondoljak rá. Ott a Bíró reggelije, azzal kell foglalkoznom, aztán meg le kell tusolnom és fel kell öltöznöm, mielőtt bemennék a házba. Nick még mindig ott volt, amikor befejeztem az öltözködést, a Chevy motorja fölé hajolt, de ezúttal levegőnek néztem. Ettől még persze mindvégig magamon éreztem a tekintetét, ahogy átvágtam az udvaron. Megkönnyebbültem, amikor elértem a konyhába, és becsuktam magam mögött az ajtót. Odamentem a kávéfőzőhöz, megtöltöttem a koffeinmentes kávéval, amit a nagynénéim a Bíró kedvéért tartottak otthon, aztán beleöntöttem a vizet és bekapcsoltam. Épp felhangzott az első szörcsenés, amikor félrebiccentett fejjel fülelni kezdtem. A Bíró mindig korán kelt, én meg későn. Arra számítottam, hogy mostanra már felkelt és fel is öltözött, de a ház természetellenesen csöndes volt. Felállt a karomon a szőr, és végigfutott a hátamon a hideg. Próbáltam meggyőzni magam, hogy csak túl élénk a fantáziám. Hogy csak aggódom a Bíróért, ezért érzem olyan baljósan üresnek a házat. Tévedtem. A Bíró a lépcső tövében feküdt, az első lépcsőfokra dőlve. A szeme csukva volt, arca egyik fele felismerhetetlen maszkká torzult. Bal kezét az ölében tartotta, az ujjai úgy begörbültek, mint egy madár karmai. Nem emlékszem, hogy felsikoltottam-e, elindultam-e felé, de nyilván mindkettőt megtettem. Amikor Nick berontott az előszobába, a Bíró mellett térdeltem, próbáltam felemelni. – Meghalt – nyögtem. – Jaj, istenem! Hagytam meghalni. Nick keze megérintette a Bíró nyakát, csuklóját. – Nem halt meg, stroke-ja volt. Be kell vinnünk a kórházba.

Nick elhessegetett onnan, bár nem volt könnyű dolga, aztán a karjába emelte a Bírót, aki alig volt nehezebb, mint egy gyerek. – Alix! – szólt éles hangon. – Nyisd ki az ajtót! Ez a hangnem bevált. Sietve feltápászkodtam, átrohantam a konyhán, és kitártam az ajtót. Amint Nick kivitte a Bírót, tekintetem a sápadt, eltorzult arcra tapadt, annak a férfinak az arcára, aki felnevelt. – A furgonommal megyünk. Nem voltam olyan állapotban, hogy vitatkozzak. Kinyitottam az ajtót, megvártam, míg Nick leteszi a Bírót az ülésre, aztán beültem, és átkaroltam a nagyapámat, hogy megtartsam ernyedt testét. – Tarts ki! Az út mintha egy örökkévalóságig tartott volna, pedig alig tizenöt perc alatt odaértünk. Alig érzékeltem a sebességet, a jármű ringatózását, ahogy a többi autót kerülgettük, és csak halványan emlékszem rá, hogy Nick beszólt a kórházba a mobiltelefonján, értesítette őket, hogy jövünk. Minden figyelmemet a Bíró kötötte le. – Mindjárt ott leszünk – suttogtam a fülébe. – Nehogy meghalj nekem, a fenébe is! Ha ilyet teszel, soha többé nem állok veled szóba. – A kiborulás szélén egyensúlyoztam, egészen eltöltött a félelem. A testem folyamatosan remegett, bárhogy próbáltam uralkodni felette. Már vártak ránk, amikor a furgon megállt a sürgősségi osztály bejárata előtt, átvették tőlem a Bírót. Követtem őket egy szűk kis fülkébe, amely egyszerre tele lett emberekkel. Egy kék köpenyes alak elállta az utam. – Mióta van ilyen állapotban? Nick felelt helyettem.

– Valószínűleg nem túl régen. Felöltözött. Akkor történhetett, amikor lejött az emeletről. – Milyen gyógyszereket szed? – Alix? – Nick a karomra tette a kezét. Oda sem figyelve megmondtam a Bíró által szedett vérnyomás-csökkentő gyógyszer nevét. Közben oldalra dőlve próbáltam kilesni, mit művelnek az ápolók a nagyapámmal. – Rendbe jön? – Később majd többet tudunk. Van egy váró a hozzátartozóknak a folyosó végén. Jobb lenne, ha ott várakoznának. Megráztam a fejemet. – Vele akarok maradni. – Csak útban lennél. – Nick átkarolt, és a folyosó vége felé kormányzott. – Gyere! Szólnak majd, mihelyt tudnak valamit. A váró tágas volt, és nyilvánvalóan kényelmesnek szánták a berendezést, vagyis a meleg bézs tónusokban játszó, nagy, puha kanapékat. De én nem tudtam rávenni magam, hogy leüljek. Csak álltam ott a helyiség közepén, meg se tudtam mozdulni, amióta Nick elengedett. – Értesítsük a családodat? – mutatott a kanapé melletti asztalkán álló telefonkészülékre. Ekkor már nemcsak reszkettem, a fogam is vacogott. Erősen összeszorítottam, és megpróbáltam gondolkozni. – Cody. Hívd fel Codyt! Ő tudni fogja, mit tegyünk. És Jennát. Mondd meg neki, hogy rohanjon át a házba, és kapcsolja ki a kávéfőzőt! Hosszú időnek érződött, míg Nick lebonyolította a hívásokat, de én meg se mozdultam, míg nem végzett. – Mindenki úton van. Cody megpróbálja elérni apádat, mielőtt

elindul ide. Bólintottam. – Köszönöm. Nem kell itt maradnod. Cody majd hazavisz, ha úgy alakul. Nick állkapcsa megfeszült. – Nem hagylak itt egyedül. Egyébként meg én is szeretem a Bírót. Tulajdonképpen apám helyett apám volt. Akkora gombóc nőtt a torkomban, hogy alig bírtam lélegezni. – Jaj, istenem! Nem veszíthetem el őt! Rajta kívül nem maradt senkim. Nick egyszeriben ott termett mellettem, odavezetett a kanapéhoz, az ölébe vont. Átkarolt, és gyengéden ringatni kezdett. – Css! Nem lesz semmi baj. Mióta hazajött, most először nem harcoltam vele. A nyakába fúrtam az arcomat, és a könnyeimmel áztattam, hagytam, hogy csitítgasson, és észre se vettem, hogy közben engedtem, hogy rést üssön a védőfalamon. És ez a rés utóbb egyre tágult, mígnem a fal, amelyet oly gondosan építettem magam köré, a porba omlott. De talán akkor se bántam volna, ha észreveszem. Abban a pillanatban magához az ördöghöz is odabújtam volna, ha vigasztalni próbál. – Hogyan szeretheted azok után, amit veled tett? – kérdeztem reszketve, zokogástól elcsukló hangon. – Miért, mit tett velem? – kérdezte Nick, miközben végigsimított a hátamon. – Jaj, istenem, Nick! Őmiatta küldtek el a városból. Ő kényszerítette rá a seriffet, hogy vegyen rá, állj be a seregbe. Ha szembeszálltál volna velük, itt maradhattál volna, tisztázhattad volna magad. Nem kellett volna elmenned.

– Azt tette, amit helyesnek gondolt, Alix – felelte Nick halk, megnyugtató hangon. – Meg akart óvni a fájdalomtól, a börtöntől. Nem volt rá garancia, hogy megúszom, ha bíróság elé állítanak. Meg akart kímélni ettől. Ráadásul, mint kiderült, az, hogy elküldött, az egyik legjobb dolog volt, ami történhetett velem. Ha nem tette volna, valószínűleg még mindig a benzinkúton dolgoznék, és annyit keresnék, amennyi a puszta megélhetésre is csak szűkösen elég. Tudtad, hogy ő fizette az ingatlanadót a roncstelep után? – A Bíró? – Nem tudom, miért is nem jöttem rá. Tökéletesen beleillett a képbe. – Igen. Amikor hazajöttem, azt hittem, már nincs meg a roncstelep, lefoglalták, mert nem fizettem utána az adót. Azt hiszem, tulajdonképpen örültem volna, ha nincs meg, nem akartam, hogy az ottani éveimre emlékeztessen. De ott volt, ugyanúgy, mint régen. Várt rám, mint a szörny az ágy alatt. A Bíró tudta, hogy szembe kell néznem a múlttal, mielőtt továbblépnék. Igaza volt, mint mindig, több szempontból is. Elmondtam Danielnek, hogyan nőttem fel, de azt hiszem, nem igazán értette, amíg a saját szemével nem látta azt a helyet. Pont arra volt szükségem, hogy kitakarítsam a roncstelepet, és valami jó dolgot csináljak belőle. Akkorát sóhajtott, hogy megemelkedett a mellkasa. – Csak egyetlen olyan dolog történt akkor, amit azóta is bánok. – Micsoda? – Reszkető kezemet az arcomhoz emeltem, hogy letöröljem a könnyeimet, de nem mozdultam Nick öléből. – Az, hogy eltaszítottalak – mondta halkan. – Ez volt a legnagyobb hiba, amit valaha elkövettem. De gyerek voltam még, és rettenetesen féltem. Próbáltam lovagias lenni, azt tenni,

ami helyes, de közben majd meghaltam, ha arra gondoltam, hogy nem láthatlak többé. Természetesen nem hittem neki. Nem tudtam hinni neki. Mert ha ez az igazság, akkor miért ejtette teherbe Lindsey-t? Miért őt hívta magához, nem engem? De tudtam, hogy ezek a kérdések csak felkeltenék bennem a haragot, és azzal most nem birkóztam volna meg. Amíg a Bíró az életéért küzd, addig biztosan nem. Ha viszont így érzek Nick iránt, nem fogadhatom el, hogy ő vigasztaljon. Kiegyenesedtem, ellöktem magam tőle, és lecsusszantam az öléből. Pont ebben a pillanatban rontott be a váróba Cody. Nick telefonhívása alighanem az ágyból ugrasztottá ki. Úgy festett, mint aki azt kapta magára, ami a keze ügyébe esett, a haja pedig kócos volt, mintha nem lett volna ideje megfésülködni. Hosszan, szorosan átöleltük egymást, aztán megkérdezte: – Hogy van? – Nem tudom. Még mindig várjuk, hogy mondjanak valamit. Elérted a többieket? – Apu nem vette fel, de hagytam neki üzenetet, hogy hívjon fel, ha hazaértek. Telefonáltam a helyi rendőrségre is. Ők ismerik aput, és keresni fogják. Aztán mögém pillantott, és tartózkodó arckifejezéssel folytatta: – Nick, kösz, hogy kézbe vetted a dolgokat, és gondoskodtál Alixről. Jövök neked eggyel. – Nincs mit. Örülök, hogy ott voltam. Ekkor valaki megköszörülte a torkát. Mindannyian az ajtóban álló férfi felé fordultunk. Fiatalnak tűnt a sötétkék sürgősségis egyenruhában, de a névtáblája elárulta, hogy orvos. Cody átkarolt, mintha így akarna

megóvni a rossz hírektől. – Doktor Abbott vagyok. Önök Mr. French hozzátartozói? Soha senki sem emlegette Mr. French néven a Bírót. Egy pillanatig nem is tudtam, kiről van szó. – Az unokái vagyunk – mondta Cody. – Hogy van? – Csoda, hogy él. Súlyos stroke-ja volt, de egyelőre stabilizáltuk az állapotát. Pár óráig még itt tartjuk a sürgősségin, aztán ha lehet, átvisszük az intenzívre. Egészen elernyedt a testem a megkönnyebbüléstől. Ha Cody nem tart meg, összecsuklott volna a térdem. – Akkor túléli? – Nem ígérhetem, de annyit mondhatok, hogy elég jók az esélyei. Csináltunk egy CT-t, aztán beadtunk neki egy újfajta gyógyszert, amely csökkentheti a stroke által okozott károkat, ha elég gyorsan megkapja a beteg. Még nem tudom megmondani, beválik-e, de erősen hiszek a gyógyulásában. – Bemehetünk hozzá? – Csak egy percre, és egyesével. Mostanra már egész szépen magához tért. Ha nem hallottam volna az orvos megnyugtató szavait, komolyan pánikba estem volna a nagyapámat látva. A Bíró volt a legerősebb ember, akit valaha ismertem, most azonban szinte elveszett a lepedő alatt, és mindenfelé csövek meg drótok álltak ki belőle. Körülötte féltucatnyi gép csipogott, gurgulázott, sziszegett, és csípte az orromat a fertőtlenítőszag. Óvatosan megsimogattam az arcát, hogy érezzem a meleg bőr érintését az ujjaimon. A bal orcája még mindig el volt torzulva, de a jobb szemét félig kinyitotta, és rám nézett. A tekintetéből áradó zavarodottságtól elfacsarodott a szívem. – Stroke-od volt – magyaráztam neki. Csak remélni mertem,

hogy érti. – Kórházban vagy, de az orvos azt mondja, rendbe jössz. Nick és Cody is itt van, és nemsokára jönnek a többiek. Miután lecsukódott a szeme, még ott álltam egy percig, és azzal biztattam magam, hogy mindent hallott, hogy tényleg láttam, amint az értetlenség eltűnt a szeméből. Jenna a folyosón várt, amikor Cody besurrant mellettem a fülkébe, ahol a Bíró feküdt. – Rendbe fog jönni – suttogta, és átölelt. – Túl makacs ahhoz, hogy meghaljon. – Köszönöm, hogy itt vagy. – Megint megtöröltem a szemem. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy csöpögő vízcsap. Nem akartam sírni, de hiába. Az érzelmeim akaratom ellenére a felszínre törtek. – Ugyan már, te is megtennéd értem. – Jenna a táskájába nyúlt, és a kezembe nyomott egy papír zsebkendőt. – Menjünk be a váróba! Hozok neked egy kávét. – Rendben. – Kifújtam az orrom, aztán Nickkel az oldalamon követtem Jennát. Cody pár perc múlva csatlakozott hozzánk. Szavát szegte a döbbenet, az arca két árnyalattal sápadtabb volt, mint máskor. – Jézusom – szólalt meg végül az arcát dörzsölgetve. – Tudja az ember, hogy rémes, de csak akkor fogja fel igazán, amikor látja. Furcsa módon attól, hogy ilyen feldúltnak láttam Codyt, sikerült úrrá lennem az érzelmeimen és összeszednem magam. A sírás nem segít a Bírón, a családomnak pedig arra van szüksége, hogy erős legyek. Odaadtam Codynak a kávét, amit Jenna nekem hozott, és megnyugtatóan meggyömöszöltem a hátát. – A gyógyszer hatni fog, Cody. Muszáj, hogy hasson. – Úristen, remélem, igazad van. Nem tudom, mi lesz vele, ha

nem hat. Halkan beszélgettünk, Nick pedig a szoba túlsó végéből figyelt minket, amikor Jenna egyszer csak megdermedt. – Hát ez a nő meg mi a fenét keres itt? Az ajtó felé pillantottam, és minden izmom megfeszült. Lindsey ácsorgott az ajtóban, a tekintete ide-oda vándorolt köztem és Nick között. Megváltozott. Bár lógtak rajta a ruhák, amelyek mintha turkálóból származtak volna, az egyik legszebb nő lett, akit valaha láttam. A legtöbb embernek felnőtt korára megsötétedik a haja, de az övé még mindig olyan fehérszőke volt, mint gyerekkorunkban. Laza lófarokba kötötte, hatalmas kék szemét néhány kiszabadult tincs keretezte. Valami meghatározhatatlan szomorúság és sebezhetőség áradt ebből a szempárból. Jeges szorításába vont a düh. Lassan felálltam, a szemem sarkából láttam, hogy Nick összevonja a szemöldökét, és megmozdul, hogy odalépjen Lindsey-hez. De Lindsey közelebb volt hozzám, mint Nick, és ő ért oda hozzám előbb, tétova mosollyal az arcán. – Szia, Alix! Hallottam, mi történt a nagypapáddal. Sajnálom. Tudok valamiben segíteni? Lágy és bizonytalan volt a hangja. Ekkor jöttem rá, hogy most hallom először beszélni. Ugyanakkor azt is észrevettem, hogy Cody olyan elképedve bámul rá, mint akit épp most vágtak fejbe egy léccel. Ez megijesztett, és nemcsak a dühöt ébresztette fel bennem, de a védelmező ösztönt is. Nickre már rátette a mancsát ez a nő, de átkozott legyek, ha hagyom, hogy ugyanezt művelje az unokatestvéremmel is. – Igen, egyvalamit megtehetnél. – A hangom olyan hideg volt, mint az ereimben keringő vér. – Tűnj el a szemem elől!

– Alix, kérlek! Tudom, hogy ez nem a megfelelő hely, de előbb-utóbb beszélnünk kellene. – Könyörgés ült az arcán, de én nem törődtem vele. Dühösen fordultam Nick felé. – Vidd el innen! Azonnal! Azt nem akadályozhattam meg, hogy hazatérj, és talán az ellen sem tehetek semmit, hogy ott építs magadnak házat, ahol építesz, de egy dolgot megtehetek. Ha valamelyikőtök még egyszer a közelembe jön, feljelentem zaklatásért. Bármire képes vagyok, hogy börtönbe juttassalak titeket. Ez az én ígéretem, Nick, és mindkettőtöknek szól.

TIZENHATODIK FEJEZET

A

z emberiség történetének legnagyobb filozófusai között is akadt olyan, aki azt állította, hogy a balsorsból bátorság és erő fakad, pedig a balsors olykor csak újabb fájdalmakat hoz. Azt hiszem, a Lindsey-vel lezajlott jelenet során kezdtem gyanítani, milyen komoly rést ütött Nick a pajzsomon. Egyszerűen elviselhetetlennek éreztem, hogy együtt látom őt és Lindsey-t, egyazon szobában. Most már tudom, hogy a mély seb miatt, a szívet tépő fájdalom miatt reagáltam úgy, ahogy, de akkor minden egyes szót komolyan gondoltam. Nick is nyilván tudta ezt. Állta a tekintetemet, a szemében sokféle érzelem tükröződött – bánat, fájdalom, megbánás, düh, és valami eltökélt makacsság. Szó nélkül karon fogta Lindsey-t és kivezette a helyiségből, de én tudtam, hogy nem most láttam utoljára. Előbb vagy utóbb szavamon fog. – Elment az eszed? – meredt rám Cody. – Hogy mondhatsz ilyet Nicknek azok után, hogy megmentette a Bíró életét? Nem beszélve arról, milyen csúnyán bántál azzal a nővel, mikor ő csak kedves próbált lenni. Jenna dühtől izzó tekintettel állt közém és Cody közé. – Amíg nem ismered a teljes sztorit, állítsd le magad, Cody!

Alixnek minden oka megvan rá, hogy így bánjon velük. Már így is sokkal jobban visszafogta magát, mint amennyire én valaha is képes lennék. Ha én vagyok az ő helyében, az a kis ribanc kopaszon távozik innen. Cody utálkozva legyintett, majd elhagyta a várót. Lelki szemeimmel láttam, amint Nick és Lindsey után siet, és bocsánatot kér a viselkedésemért. És közben úgy intézi, hogy Nick bemutassa Lindsey-nek. Erőtlenül roskadtam le a kanapéra. Jenna leült mellém. – Hé, tudom, hogy ez most elég hihetetlenül hangzik, de meglátod, minden rendbe jön. – Komolyan? – A homlokomat dörzsöltem. – Jézusom, Jenna! Úgy érzem, lassan darabokra hullok. Nem tudom, mi van velem mostanában. – Én tudom – fogta meg a kezem. – Épp most ért véget a tizenöt éve tartó házasságod, az anyád szóba sem áll veled, a nagyapádnak stroke-ja volt, és még mindig szereted Nicket. Kirántottam a kezemet a kezéből, az ujjaim automatikusan ökölbe szorultak. – Dehogy szeretem Nicket. Gyűlölöm. – Nem, azt csak hiszed. Alix, a szerelem ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közömbösség. És te akkor sem tudnál közömbös lenni iránta, ha az életed múlna rajta. – A francba, Jenna, ne elemezgess engem! Jenna megadóan felemelte a kezét. – Jól van, jól van. De előbb vagy utóbb szembe kell nézned az igazsággal. Dacosan felszegtem az állam. – Nem kell. – Mondta már neked valaki, hogy nagyon hasonlítasz Darla

nénire? Akaratlanul is megrándult a szám. – Nem, és ha ez a valaki nem akar nagyon rosszul járni, most sem mondja. – Ezt már jobban szeretem – vigyorodott el. – Azt hittem, már ráfagyott az arcodra az a komor kifejezés. Tudod, mi kell neked? – kérdezte, de nem hagyott időt, hogy válaszoljak. – Egy kis szórakozás. Csütörtökön hölgyek estéje van az út menti étteremben. Mit szólnál, ha csapnánk egy görbe estét? – Nem tudom… attól függ, mi lesz a Bíróval. – Nem lesz vele semmi baj, és csak igenlő választ fogadok el. Egyébként nem jövő héten mondják ki a válásodat? Némi gyors számolgatás után meglepetés hullámzott át rajtam. – Szerdán. Szerdán mondják ki. – Na látod. Ezt meg kell ünnepelnünk. – Egy pillanatra elbizonytalanodott. – Örülsz, hogy vége, ugye? Nem bántad meg? – Nem bántam meg. – Mély lélegzetet vettem. – Csak most valahogy olyan váratlanul ért. Majd még beszéljük a csütörtökről. Cody újbóli megjelenése vetett véget a beszélgetésnek. Az unokatestvérem leült a szoba másik végében, az arca elgondolkodó volt, de nem szólt. Jenna megvárta, míg a Bírót átvitték az intenzívre és mindent elrendeztek körülötte, aztán elment, mert találkozója volt. Az orvos óvatos optimizmussal nyilatkozott. A jelek szerint végül is hatott az új gyógyszer, és ezt magam is tapasztaltam, amikor később bementem a Bíróhoz. Az arca kisimult, normálisabbnak tűnt, bal kezén szétnyitotta az ujjait, és

nyugodtan feküdt az ágyán, nem gömbölyödött össze. Nem sokkal később befutott a rémült család. Beletelt némi időbe, míg megnyugtattuk őket, és csak akkor voltak hajlandók elhinni, hogy a Bíró meg fog gyógyulni, miután mind meglátogatták. És ekkor átvették az irányítást. Én csak ültem az intenzív osztály tágas várójának sarkában, és hallgattam, ahogy beosztották, ki mikor ül majd a Bíró ágya mellett az elkövetkező napokban, és ki marad otthon, hogy fogadja az aggódó barátokat és szomszédokat. Engem természetesen kihagytak. De ez nem jelentette azt, hogy anyám tudomást sem vett rólam. Lehet, hogy én megfeledkeztem a következő héten esedékes válásomról, de ő nem. Nem sokkal ezután eltökélt arckifejezéssel odalépett hozzám. Amikor megszólalt, beletörődőén hallgattam végig. – Alix, véget kell vetned ennek az ostobaságnak, amíg még lehet. Hugh rendes ember. Szeret téged. Őrültség minden ok nélkül felrúgni egy tizenöt éves házasságot. Nyugalmat erőltettem magamra. – Szó sincs róla, hogy minden ok nélkül tenném. Nem szeretem Hugh-t. És ő sem szeret engem. – Ez csak egy kis hullámvölgy, édesem – paskolta meg a térdem. – Minden házasságban előfordul. Biztos vagyok benne, hogy ki tudsz belőle keveredni, ha akarod. – Amióta csak összeházasodtunk, egyik nővel csalt meg a másik után, anyu. Az a dolgom, hogy mindig félrenézzek? Anyám habozott. – Hugh férfi, Alix. A férfiak időnként hibáznak. De biztos vagyok benne, hogy ha beszélnél vele, ha elmondanád neki, mit érzel, nem tenné többé. Tudod, hogy én csak azt akarom, ami neked a legjobb.

– Nem, anyu – mondtam, és felálltam. – Te azt akarod, ami neked a legjobb. Neked az a jó, ha a lányodnak olyan férje van, aki a környék leggazdagabb, legtekintélyesebb családjából való. És ha ez azt jelenti, hogy boldogtalan leszek egész hátralevő életemben, hát az az én bajom, nem igaz? Nagyon is világossá tetted, hogy Helena véleménye fontosabb neked, mint én. Hátat fordítottál, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád. Úgyhogy ne gyere most azzal, hogy te azt akarod, ami a legjobb nekem. Büszke voltam magamra. Egyetlenegyszer sem emeltem fel a hangomat. De nem lehettem biztos benne, hogy továbbra is ilyen nyugodt maradok, ha nem hagy békén. Úgyhogy felvetett fejjel kivonultam a szobából, ő meg csak ott ült sápadtan. Már kint álltam a kórház előtt, amikor eszembe jutott, hogy nincs itt a kocsim. Annyira siettem, hogy még a pénztárcámat se hoztam magammal, így hát taxit hívni vagy telefonálni sem tudtam. Épp azon tűnődtem, mit tegyek most, amikor Cody lépett ki mögöttem az ajtón. – Gyere, hazaviszlek. Szótlanul követtem lefelé a domboldalon a parkolóig, aztán beültem a furgonjába. Az autópályára érve rám pillantott. – Bocs, hogy olyan durván rád támadtam ma reggel. Csak még sosem láttam, hogy bárkivel is így viselkedtél volna. Bólintottam. – Gondoltam, hogy bocsánatot kérsz tőlük a nevemben. – Úgy éreztem, ezt kell tennem. De talán érdekel, hogy amikor odaértem hozzájuk, Nick éppen csúnyán lehordta Lindsey-t. Nem hallottam az egészet, de a lényeg az volt, hogy Nick nagyon megharagudott rá, mert megsértett téged. „Már megint”, ezt a

kifejezést használta. Azt mondta, Lindsey csak ront a helyzeten, és nem most jött el a vallomások ideje. Lindsey úgy festett, mint egy kislány, akit megszid az apukája. – Tartsd távol magad tőle, Cody! Cody egy pillanatra levette a tekintetét az útról, és kérdőn felvont szemöldökkel nézett rám. – Miről beszélsz? – Ne add nekem az ártatlant! Láttam, hogyan néztél rá, amikor belépett. Én csak azt mondom, hogy tartsd távol magad tőle. Fogalmad sincs róla, milyen valójában. – Mert te tudod? – Igen. Annyira egymásba gabalyodtak Nickkel, hogy képtelenek elengedni egymást. – Fura, de nekem nem ez volt a benyomásom a kapcsolatukról. – Van egy fiuk. Majdhogynem azóta együtt élnek, hogy Nick elhagyta a várost. – Cody felé fordultam az ülésen. – Nézd, te figyelmeztettél, hogy ne akarjak újabb kapcsolatot, amikor még meg sem száradt a tinta a válási papírjaimon. Most viszonzom a szívességet. Lindsey nem az, akinek látszik, és én nem szeretném, ha fájdalmat okozna neked. Cody hosszan hallgatott. – Elmondod, mi történt valójában tizenöt évvel ezelőtt? Elfordultam, kibámultam az ablakon. – Tudod, mi történt. – Én is azt hittem, de kezdek rájönni, hogy igazából a felét sem tudom. – Kérlek, Cody, maradj ki ebből! Ez az én problémám, nem a tiéd. Megfeszült az állkapcsa. Szinte egyik pillanatról a másikra

kibújt belőle a seriff. – Csak egy dolgot árulj el! Nick tényleg önvédelemből ölte meg az apját? – Igen. Frank egész életében ütötte-verte. Számtalan tanú igazolhatja. Soha nem vontam kétségbe, hogy Frank támadt rá azon az éjjelen. – Hát jó. Hagyjuk a dolgot! Legalábbis egyelőre. – Bekanyarodott a pajta elé, és megállt. – De ha szükséged van rám, bármilyen ügyben, csak szólj! Odahajoltam hozzá, és megpusziltam. – Kösz! Szólni fogok. A pajta előtt állva néztem, ahogy elhajt, integettem is, amikor lekanyarodott a behajtóról. Nem akármilyen nap volt mögöttem, úgy összegabalyodott a bensőmben minden, mint egy túl erősen összenyomott rugó. Pihenésre volt szükségem, el kellett terelnem valamivel a gondolataimat a történtekről. Arra viszont semmiképpen nem volt szükségem, hogy amikor belépek a szobámba, Nicket találjam ott. A karosszékben ült keresztbe tett lábbal, az ölében nyitott könyv. Az asztalon lévő zacskóból sült hús illata szállt felém. Olyan étvágygerjesztő volt, hogy korogni kezdett tőle a gyomrom. Nick felnézett, amikor kinyitottam az ajtót, a szája féloldalas mosolyra görbült. – Mielőtt sikítozni kezdenél, és kihívnád a zsarukat, felhívom a figyelmedet, nem tiltja a törvény, hogy az ember elbeszélgessen valakivel. – És mi a helyzet a birtokháborítással? – csaptam be az ajtót magam mögött. Gúnyosra akartam venni a hangom, de nem volt erőm harcolni. Semmi másra nem vágytam, mint egy kis békére, nyugalomra, arra, hogy megviselt idegeim kisimuljanak.

– Az szóba jöhetne, ha a tiéd volna a pajta. De mivel nem a tiéd, csak a családod jelenthetne fel, ők meg nincsenek itt. – Becsukta a könyvet, és felállt. – De az sem érdekelne, ha itt lennének. Mellesleg felteszem, hogy ma egy falatot sem ettél. Igaza volt. Jogilag semmire sem támaszkodhattam. És ahogy elnéztem, amint kivette a dobozokat a zacskóból, semmivé lett az ellenállásom. A dobozokban káposztasaláta volt, sült krumpli és főtt bab a sült hús mellé, meg meleg, vajjal megkent, vastag texasi pirítós. – Így nem fair a harc – dünnyögtem, miközben odaléptem az asztalhoz. Nick még papírtányérokról, szalvétákról és üdítőről is gondoskodott. – Nem tervezem, hogy harcolok. Minek? Te helyettem is megteszed. – Bőségesen megrakott egy tányért, és letette elém. – Ülj le! Leereszkedtem a székre, megkóstoltam az ételt, és elbűvölve hunytam le a szemem. – Még mindig gondoskodni próbálsz rólam, Nick? – Nem látom, hogy bárki más átvette volna a feladatot. Akkor miért ne tegyem? Hirtelen kinyílt a szemem. Kerestem a haragot, amelynek ott kellett volna lennie a lelkemben, de nem találtam. – Már nagylány vagyok. Nincs szükségem gondoskodásra. – Mindenkinek van egy rejtett énje, ami igényli a gondoskodást. Ha letagadod, akkor is így van, csak nagyon magányos leszel. A kíváncsiság – mindig is ez vitt romlásba – legyőzte bennem a józan észt. – Még neked is van ilyen éned? Fanyar mosoly jelent meg az arcán.

– Nekem van csak igazán. Annyira igyekeztem gondoskodni másokról, hogy jó időbe telt, míg rájöttem, mi az a nagy űr a lelkemben. Bármit tettem, bármilyen sok emberrel vettem körül magam, mindig úgy éreztem, hogy egyedül vagyok. – Aha. – Nem néztem rá. – És gondolom, sok nő jelentkezett lelkesen, hogy segít megoldani a problémádat, ha már Lindsey nem képes rá. – Lindsey nem élt velem. És ha ilyen körmönfont módon akarod kihúzni belőlem, hogy találkozgattam-e nőkkel, a válaszom az, hogy igen, előfordult. – Elgondolkodva turkálta a salátáját a villával. – Csak az időmet fecséreltem. Nem mintha ne lettek volna helyesek ezek a nők, de nem volt meg bennük, amit akartam, amire szükségem volt. Kortyoltam egyet az üdítőmből, de a féltékenységet ezzel sem tudtam leöblíteni. – Tudod te egyáltalán, mit akarsz? Úgy emlékszem, ez már régebben is nehézséget okozott neked. Nick letette a villáját, nekidőlt a szék támlájának, és a szemembe nézett. – Én mindig tudtam, mit akarok. Csak nem gondoltam, hogy meg tudom szerezni, nem gondoltam, hogy megérdemlem. Én voltam a falu rosszának a fia, a srác, aki egy roncstelepen nőtt fel. Rettegtem tőle, hogy bemocskolom azt, aki számomra a legkedvesebb. És a saját bizonytalanságom miatt végül mindkettőnket megsebeztem. Ha most újrakezdhetném, sok mindent másképp csinálnék. De nincs rá lehetőségem, és te joggal gyűlölsz, amiért elhagytalak. Csak annyit kérhetek tőled, hogy bocsáss meg. – Sajnálom, Nick. Már késő, túl késő. – Tettetett nyugalommal ettem tovább, leerőltettem a torkomon az ételt, amely időközben

fűrészporízű lett. De hirtelen kétségeim támadtak. Lehet, hogy hibát követek el? Lehetséges, hogy Nick tényleg szeretett? Elviselhetetlennek éreztem ezt a gondolatot. Mert ha ez igaz, akkor minden, amit azóta elhitettem magammal, hazugság volt. És ha nem hibáztathatom Nicket Katié haláláért, akkor kénytelen vagyok magamra vállalni a felelősséget. Kétségbeesetten hessegettem el ezt a gondolatot. Nem igaz. Végül is megannyi apró darabkából raktam össze a Nick elleni bizonyítékot. – Mi az ördög történt veled? – suttogta. – Miért akarsz mindenáron meggyőzni, hogy az az Alix, akit valaha ismertem, nem létezik többé? – Ez egyszerűen tény. Semmiről nem akarlak meggyőzni. – Még mindig nyugodt volt a hangom, de a kezem remegett. – De igen. Gondolom, állandóan javítgatnod kell a magad köré épített falat. Ne felejtsd el, láttalak Daniellel. Az én Alixem még mindig ott van a fal mögött, és én rá fogok jönni, hogyan tudom kihozni onnan. – Ne fáradj vele! – Eltoltam magam elől az ételt, és felálltam, hogy leszedjem az asztalt. Muszáj volt elfoglalnom magam valamivel, hogy ne kelljen Nickre néznem. – Az az Alix rég meghalt, soha többé nem tér vissza. Azt akarom, hogy így legyen. Naív gyerek volt, azt gondolta, a szerelem mindent megold, hitt abban, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak, meg hogy az igazság és a becsület mindig győz. Hitt mások tisztességében, soha nem vonta kétségbe az indokaikat. Kudarcot vallott, és jobb, hogy meghalt. Nick arca elsápadt, miközben beszéltem. – Jézusom, Alix! Tudtam, hogy megbántottalak, de nem gondoltam, hogy ekkora fájdalmat okoztam. Sok mindenért vagyok felelős, ugye?

– Többért, mint valaha is gondolnád. – Próbáltam hűvösen mosolyogni, de Katié képe átvillant az agyamon, és kibillentett az egyensúlyomból. Már rég nem éreztem ilyen fájdalmat, szó szerint megtántorodtam tőle. Muszáj, hogy igazam legyen Nickkel kapcsolatban. Édes istenem, nem tudom, hogyan éljek tovább, ha tévedek. Nick felállt, megfogta a vállam, és maga felé fordított. – Meg kell próbálnom, a fenébe. Mindig is szerettelek. Nem fogom ilyen könnyen feladni. – Szerettél? – Már-már hisztérikus nevetés tört ki belőlem. – Valamikor az életemet adtam volna azért, hogy ezt a szót halljam tőled. De te azt sem tudod, mit jelent szeretni. Ha valaki szeret, nem mondja neked azt, hogy folytasd az életed nélküle. Ha valaki szeret, nem fekszik le valaki mással, miközben veled kéne lennie. Ha valaki szeret, nem hagyja, hogy egyedül… – Sietve elhallgattam. Döbbenten állapítottam meg, milyen közel álltam ahhoz, hogy Katie-ről beszéljek neki, pedig megfogadtam, hogy sosem teszem. Nick átható pillantással, komor arccal bámult rám. – Mit kellett egyedül csinálnod? Gyerünk, drágaságom, ordíts velem, mondj el mindennek, lesz, ami lesz! Meg kell szabadulnod ettől az egésztől. Minden erőm elpárolgott. Lehunytam a szemem, Nick mellkasának támasztottam a homlokom. – Nem bírom. Körém fonta a karját, a hajamba suttogott: – Nincs semmi baj. Megértem. Rengeteg időnk van, hogy rendbe hozzuk a dolgokat. Nem tiltakoztam, amikor a szája végigvándorolt az arcomon, aztán megállapodott az ajkamon. Nem volt szenvedély ebben a

csókban. Édes volt és gyengéd, és éreztem, hogy a kötelék, amely egykor ott volt köztünk, de aztán elszakadt, lassan kezd helyreállni. Gyógyító csók lett volna, ha átadom magam neki. Egy másodpercre így is volt. Arra az egyetlen rövid másodpercre ellazultam, és úgy simultam Nickhez, mintha semmi sem változott volna. De tizenöt hosszú év alatt jutottam el oda, ahol voltam. Semmiféle csók, még Nick csókja sem tudta visszahozni a régi énemet. Én nem voltam Csipkerózsika, és ő nem volt a herceg. Csupán két hétköznapi ember voltunk, akiket megváltoztatott az élet. De azért egyvalamit sikerült elérnem, pedig erre nem is számítottam. Noha elhúzódtam Nicktől, tudtam, hogy a gyűlölködésnek véget kell vetnem. Régebben, amikor nem találkoztam Nickkel nap mint nap, nem beszéltem vele, könnyen elfojthattam a haragomat. De amióta visszajött, úgy éreztem, mintha valaki gyufát dobott volna egy benzines hordóba. Ha nem fékezem meg ezt az érzést, tönkretesz, elégeti a lelkemet. – Jól vagy? – Nick remegő kézzel érintette meg az arcomat, végighúzta a hüvelykujját a számon, és ez ismét meglepett. Nem úgy viselkedett, mint egy olyan ember, aki jó ideje hazudozik, hogy mentse a bőrét. Úgy viselkedett, mint a régi Nick, az, akit teljes szívemből szerettem. Olyan zavarodott voltam, hogy csak egy bólintásra telt az erőmből. – Minden rendben, de azt hiszem, jobb lenne, ha most elmennél. – Lehet, hogy igazad van. – Leengedte a kezét. – De rettegek attól, hogy amikor legközelebb találkozunk, megint visszajutunk oda, ahonnan elindultunk.

Némi habozás után elszántam magam a nagy ugrásra. – Mi lenne, ha egy időre fegyverszünetet kötnénk? – Csak egy időre? – Ennyi telik tőlem, Nick. Sok mindent kell átgondolnom. – Gondolom. – Odament az ajtóhoz, aztán kezét a kilincsre téve megállt. – De ha már úgyis benne vagy, gondold át ezt is! Szeretlek. Tizenöt éve mindennap bánom, hogy nem mondtam meg neked, amikor lehetőségem volt rá. Az a ház, amit a szomszédban építek… Soha nem magamnak szántam. Neked építem. Ha nem oszthatom meg veled, számomra csupán üres farakás lesz. Nem tudom, meddig álltam ott, bámulva Nick hűlt helyét, miközben a gondolataim úgy kavarogtak, mint szalmaszál a viharban. Nick igazat mondott. Ebben egészen biztos voltam, bár nem tudtam volna megmagyarázni, miért. De annyi megválaszolatlan kérdés volt, annyi minden, amit nem értettem. És már a saját ítélőképességemben sem bíztam. Muszáj volt beszélnem valakivel, aki képes tárgyilagosan és racionálisan látni a dolgokat. Jennára volt szükségem. Úgy éreztem, ez volt életem leghosszabb napja, de amikor az órára pillantottam, azt láttam, hogy még csak fél kilenc van, még be sem sötétedett teljesen. Jenna már biztosan hazaért. Felkaptam a kulcsaimat, beültem a Chevybe, és elindultam a város felé. Nem sokkal azután, hogy beállt dolgozni a Deltavidék Ingatlanvállalathoz, Jenna vett magának egy kis házat a város szélén. Döbbenetesen olcsón jutott hozzá, mert az épület komoly felújításra szorult. De az évek során sikerült szépen átalakítania. Én csak úgy hívtam viccesen, hogy ez Jenna „mézeskalács-

házikója”. Élénk színűre festett, csipkés oromzatával, szökőkutakkal és madáritatókkal telirakott kertjével, határozottan nőies jellegével csakugyan úgy hatott, mint valami mesebeli házikó. És belül is minden olyan fidres-fodros volt, mint kívül. Az otthona kihozta Jennából a rejtett háziasságot, amely éles ellentétben állt napközben tanúsított hűvös üzletasszonyi magatartásával. Megkönnyebbülés fogott el, amikor megláttam az ablakokon kiszűrődő fényt. Jenna otthon van. Leparkoltam a Chevyt Jenna Lincolnja mellé, kiszálltam, és elindultam a házat megkerülő, téglával kirakott ösvényen. A konyhába nyíló hátsó ajtó nyitva volt, csak a szúnyoghálós ajtó volt behajtva, amely távol tartotta a rovarokat, és beengedte a friss levegőt. Kettőt kopogtam, majd vártam. Félrebiccentett fejjel füleltem. Bentről halkan kihallatszott Jenna hangja. Nyilván telefonál. Nem akartam zavarni, úgyhogy kinyitottam a szúnyoghálós ajtót, és beléptem a konyhába. A pultnak támaszkodva várakoztam, míg szünet nem állt be a beszélgetésben. Akkor bekiabáltam: – Jenna! Pillanatnyi csöndet követően heves kapkodás zaját hallottam. – Alix! Te vagy az? Várj, mindjárt megyek. Jenna még a köntöse övét kötözgette, amikor kiért a konyhába, és a haja is szanaszét állt. Annyira elütött a kép a szokásos, makulátlan megjelenésétől, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és viccesen megkérdeztem: – Most rajtakaptalak, mi? Egész idő alatt összejártál valami pasival, és én nem vettem észre, pedig az orrom előtt zajlott a dolog. Hát most vége a játszmának. Nyugodtan bevallhatod.

– Micsoda? – Jenna arcából kifutott a vér. A nagy fehérségben szinte feketének tűnt a szeme. Egyik kezével görcsösen szorította a köntösét a nyakánál. – Hé, csak vicceltem – mondtam, és a kezemet nyújtottam felé.– Jól vagy? Történt valami? – Nem, dehogy – felelte halvány mosollyal. – Csak váratlanul ért az érkezésed. Nem számítottam vendégre ma este. – Telefonálnom kellett volna, mielőtt elindulok. – Egy kicsit meglepett a reakciója. – Ne butáskodj! Én se szoktalak felhívni, ha átmegyek hozzád. – Odament a mosogatóhoz, és vizet töltött egy kannába. – Mindjárt felteszem a teavizet, aztán elmondhatod, miért jöttél. Leültem az asztalhoz, rákönyököltem, és felsóhajtottam. – Nick miatt. Jenna idegesen pillantott a nappaliba nyíló ajtóra, aztán be is csukta, mielőtt leült volna velem szembe. – Nick? – Igen. Ma este ott várt rám a pajtában, amikor hazaértem a kórházból. Úristen, Jenna, teljesen összezavarodtam. Már nem tudom, mit higgyek. Elhallgattam, mert tompa zaj hallatszott odabentről. – Esküszöm, úgy hallottam, mintha becsukódott volna a bejárati ajtód. Biztos, hogy nem zavartalak meg valamiben? – Holtbiztos. Az egyik bokor mindig nekicsapódik a ház falának, ha fúj a szél. Folytasd csak! – Jenna szemlátomást nyugodtabb lett, én pedig arra jutottam, csak képzelődtem, amikor az imént olyan feszültnek láttam. – Nick azt mondta, hogy szeret, hogy nekem építi azt a házat. Az egyik percben azt gondolom, hogy komolyan beszél, aztán a következő percben eszembe jut, mit tett velem. Ebbe bele fogok

őrülni. Jenna keresztbe font karral az asztalra támaszkodott. – Miért nem beszélsz vele? Kikérdezhetnéd Lindsey-ről meg mindenről, ami történt. Ha tényleg szeret, elmondja az igazat. – Megpróbáltam. Ma reggel, mielőtt rátaláltam a Bíróra, Nick azt mondta, fogalmam sincs róla, mi van közte és Lindsey között, úgyhogy arra kértem, magyarázza meg. Erre nem felelt. – És te ennyiben hagytad a dolgot? – Jenna hangjában hitetlenkedés csengett. – Ideges voltam. – Ez nem mentség. Alix, akár tetszik, akár nem, ezt csak úgy lehet elintézni, ha nem szállsz le a témáról. Nem mehet tovább így, hogy mindenkit kizársz az életedből, sőt nem is élsz igazán. Szomorúság telepedett rám, mint valami halotti lepel. Összegörnyedtem a széken. – Hiába. Tény, hogy Nick gyereket csinált Lindsey-nek, engem meg elhagyott érte. Attól, hogy rákényszerítem, beszéljen róla, még semmi sem változik. És ha Lindsey nem élt vele, akkor mi van? Ugyanúgy magamra hagyott, terhesen. – Hűha! – Jenna felemelte a kezét. – Miből gondolod, hogy Lindsey nem élt vele? – Ő mondta. És Daniel sem úgy beszél Lindsey-ről, mint az anyjáról. Úgy látom, nem is nagyon szereti. Nem úgy viselkedik vele, mintha Lindsey velük élt volna. A keresztnevén szólítja. – És Nick azt mondta, te ezt nem érted. – Jenna arcán elgondolkodó kifejezés jelent meg. – Nem lehet, hogy nem Nick Daniel apja? Torz mosolyra húzódott a szám. – Te nem láttad a srácot. Kiköpött Nick. Ugyanolyan, mint ő volt ennyi idős korában. Még a viselkedésük is hasonló.

– Hát jó, akkor ezt kizárhatjuk. De próbáld másképp nézni a dolgokat. Még ha le is feküdt Lindsey-vel, lehet, hogy csak egyszer történt meg. Mindenki hibázhat, nem? Nem tudnál megbocsátani neki? A fejemet ráztam. – Lehetséges. Ha ennyi volna az egész. De hogyan bocsáthatnám meg neki valaha Katié halálát, Jenna? Valahányszor meglátom, mindig az jut eszembe, hogy a lányom még ma is élne, ha ő nem hagy el minket. Jenna átnyúlt az asztal fölött, és erősen megszorította a kezem. – Alix, nem fog tetszeni, amit most mondok, de az a helyzet, hogy nem Nick tehet Katié haláláról. Senki sem tehet róla. Hibáztathatod azért, hogy elhagyott, azért, hogy nem volt ott, amikor olyan rettenetesen nagy szükséged lett volna rá, de Katié miatt ne hibáztasd! – Muszáj – mondtam fájdalomtól elcsukló hangon. – Ő megmenthette volna. – Hogyan? Hogyan menthette volna meg? – Nem tudom! – Kitéptem a kezem Jenna szorításából, és a szememre szorítottam. – Figyelj rám! – Jenna odahajolt hozzám, és megérintette a karom. – Pont azért szeretted annyira Katie-t, mert Nick gyereke volt. Amikor meghalt, teljesen összetörtél. A rokonaid, egyem meg a szívüket, mindent megtettek érted, amit jónak láttak, de soha nem hagyták, hogy igazán meggyászold a kislányodat. Úgyhogy az egészet magadba zártad, és a végén már csaknem beleőrültél. Tudatosan vagy tudat alatt, de az egyetlen lehetséges módszert választottad a védekezésre. Úgy próbáltál magyarázatot adni Katié halálára, hogy Nicket tetted érte felelőssé. De te is tudod, mi az igazság, Alix. Katié akkor is

meghalt volna, ha Nick ott ül mellette a szobában. – Nem! – Olyan erősen reszkettem, hogy még az asztal is remegett. – De igen – mondta Jenna lágy hangon. – Nem fogod tudni túltenni magad Katié halálán, amíg el nem ismered, hogy csupán megmagyarázhatatlan tragédia volt. Időnként nincs valódi oka annak, ami történik, bármennyire keressük is. Katié hat hónapig veled volt, Alix. Jobb lenne, ha sosem ismerted volna, sosem szeretted volna? – Nem. Úristen, dehogy! Minden vele töltött perc csodálatos volt. – Könnyek homályosították el a szemünket. – Akkor koncentrálj ezekre a percekre. Emlékszel még, amikor mászni kezdett? Milyen csodálkozó kifejezés ült az arcán! És bár azért jöttem, hogy Nickről beszéljek Jennával, végül az lett belőle, hogy Katie-ről beszélgettünk. A halála óta most először beszéltünk róla. Órákon át ültünk a konyhában, a kihűlt tea fölött, és nevettünk, sírtunk, felidéztük az emlékeinket a kislányomról. És a sok-sok üres év után végre gyógyulni kezdtem.

TIZENHETEDIK FEJEZET

Furcsa hangulatban készültem munkába másnap reggel; valahogy zsibbadt voltam, és kimerült, de mégis nagyobb béke volt a lelkemben, mint bármikor. Különös kombináció volt ez, de nem rossz. Ezen a napon semmi sem tudott felingerelni, még az sem, hogy anyám felhívott, és megkért, hogy este, hazafelé menet ugorjak be hozzá. Már rég el kellett volna beszélgetnem vele. Felkaptam a számlákat, amelyekkel hétvégén nem foglalkoztam, és kimentem a Chevyhez. Miközben az anyósülésre pakoltam a papírokat, hangos zajra lettem figyelmes. A szomszédban körfűrészek zúgtak, kalapácsok kopogtak, és rekedt férfihangok töltötték be a levegőt. És most először nem engedtem el a fülem mellett őket. Becsuktam a kocsi ajtaját, és megfordultam, hogy megnézzem, hogy áll az építkezés. Szépen haladtak. Már kiöntötték a járdát, és a Southern Supply pénteken meghozta az első építőanyagszállítmányt. Már állt az egyik külső fal, látszottak a tartóelemei annak, ami nemsokára valódi ház lesz. Mosolyra húzódott a szám, mert hirtelen elfogott a tulajdonosi büszkeség. Alig tudtam megállni, hogy át ne menjek, és el ne

kezdjek utasításokat osztogatni. Aztán megláttam Nicket, és mindjárt megfeledkeztem a házról. Terpeszben állt hosszú lábával a járdán, csípőre tette a kezét, bőr szerszámöv fonta körül a derekát. És engem nézett. Bár elég messze volt, láttam, hogy rám kacsint, mire a szívem heves dobbanással csapódott a bordáimnak. Még nem álltam készen arra, hogy megtárgyaljam vele a múltat, vagy hogy mindent megbocsássak, de azért nem voltam vak. Megállapítottam, hogy Nick a legdögösebb férfi, akit valaha módomban állt megbámulni, és fene a pofáját, pontosan tudta, mi jár a fejemben. A mosolya olyan önelégült, magabiztos vigyorrá alakult át, hogy akaratlanul is elnevettem magam. Úristen, annyira hiányzott, annyira szerettem volna flörtölni, együtt nevetni, hétköznapi dolgokról beszélgetni vele. Megtenni mindazt, amit Hugh-val soha nem tettem. Ez a gondolat kissé kijózanított, úgyhogy búcsút intettem Nick-nek, beszálltam a kocsiba, és elindultam az áruház felé. Annyira jól éreztem magam, hogy úgy döntöttem, nem hagyom, hogy a Hugh-val kapcsolatos gondolatok elrontsák a kedvemet. Azt terveztem, amint beérek, felhívom Jennát, és azt javaslom, találkozzunk az út menti étteremben szerda este. A kórházba is betelefonáltam, hogy a Bíró állapota felől érdeklődjek, és legnagyobb örömömre pár másodpercig vele magával is beszélhettem, míg Jane néni át nem vette tőle a kagylót. – Igazából hogy van? – kérdeztem. Jane néni nevetett. – Remekül. Ma reggel áthozták az intenzívről egy egyágyas szobába, és máris kezdi lefárasztani a nővéreket. – Járt már bent nála az orvos?

– Pont most ment el. Azt mondja, a Bíró karja még mindig gyenge, de a rehabilitáció után újra tökéletesen fogja tudni használni. Ha továbbra is ilyen szépen javul, a hétvégén hazaengedik. A nap további része valósággal elrepült. Igyekeztem utolérni magam a könyveléssel, ezért még az ebédet is kihagytam. Már a munkaidő vége felé jártunk, amikor Kenny megkopogtatta az irodám és a vevőszolgálati pult közötti üvegfalat. Amikor felnéztem, a pult felé intett, ahol Nicket pillantottam meg. A szerszámövet levette, de egyébiránt pont úgy nézett ki, mint aznap reggel. Még beírtam valamit a főkönyvbe, aztán felálltam, és odamentem a pulthoz. – Mindig ilyen komoly képet vágsz, amikor dolgozol? – kérdezte mosolyogva. – Csak ha matekozni kell hozzá – viszonoztam a mosolyát. – Mi járatban vagy? Mihelyt megjelentem, Kenny az ajtó felé kezdett oldalazni, de amikor észrevette, hogy ezúttal nem akarom leordítani Nick fejét, tétován visszatért a munkájához. Nick a mögötte lévő, egymásra halmozott dobozok felé bökött. – Szükségem volt pár szögre a szögbelövőhöz, és miután mindjárt itt a záróra, azt gondoltam, megspórolok Bowie-nak egy utat, és hazaviszem Danielt. Az órámra pillantottam. – Pár percen belül itt lesz. – Jól dolgozik? – Csodálatosan – vigyorodtam el. – Még soha nem jött ennyi lány játékokat vásárolni, mint amióta Daniel beállt hozzánk eladónak.

– Tényleg elég nagy tömeget láttam az osztályán, amikor arrafelé jártam. – Kissé morcosnak tűnt. – Remélem, nem száll a fejébe a dicsőség. – Biztosan nem. Nagyon is hasonlít rád. – Hát, ami azt illeti, én nem emlékszem, hogy tapadtak volna rám a lányok, amikor ennyi idős voltam. – Csak azért, mert levegőnek nézted őket. Összekulcsolt karral a pultnak támaszkodott. – Azért néztem őket levegőnek, mert egyetlen lány érdekelt. És szuper, hogy újra nevetni látom. Mielőtt felfogtam volna, mire készül, megcsókolt, ott helyben, mindenki szeme láttára. Csak egy pillanatra érintette az ajka az ajkamat, de ahhoz elég volt, hogy teljesen összezavarodjak. – Jó, hogy újra itt vagy, Pöttöm – suttogta. Lángba borult az arcom. Ekkor hangos csatakiáltás hasított a levegőbe. – Csak így tovább, apu! – jelent meg Daniel Nick mellett. Fülig ért a szája. És nem ő volt az egyetlen, aki észrevette, mi történt. Kenny is nevetett. Hál istennek, a vevők többsége már elment, majdnem üres volt az áruház. – Vén bolondnak tart – mondta Nick, miközben barátságosan meglökte Danielt. – Néha tényleg úgy viselkedsz – vágta rá a fiú. – De hála nekem, a dolgok határozottan kezdenek javulni. – Kidüllesztette a mellét. – Ellátom jó tanácsokkal. – Igazán? – vigyorodtam el. – Talán veled kellene mennem szerda este az út menti étterembe, nem Jennával. Tudsz táncolni? – Szólíts egyszerűen Justin Timberlake-nek. – Olyan mozdulatot tett, amelyre az N’Sync is büszke lett volna, aztán rám kacsintott. – Hű! Látom, komolyan mondtad. Fel vagy véve.

Nick a fejét ingatta. – Szó sem lehet róla. Még csak tizennégy éves. Nem randizhat, kivéve, ha vele megyek, mint gardedám. – Csak féltékeny vagy, mert ő tud táncolni, te meg nem. – Ó, apu tud táncolni! Tánciskolába is járt. Nick Daniel szájára szorította a kezét. Enyhe pír kúszott fel a nyakán. – Azt hiszem, ideje mennünk. Tettetett döbbenettől tágra nyílt szemmel meredtem rá. – Ezt el se hiszem. Nick Anderson tánciskolába járt? És nem dőlt össze a világ? – Nem sok szórakozási lehetősége akad az embernek, ha be van zárva egy lakóparkba Szaúd-Arábia közepén – dünnyögte Nick. – Különben is, Daniel nem állította, hogy jól ment nekem a tánc. Daniel lefejtette Nick kezét a szájáról. – Pedig jól ment neki. Látnod kellett volna, amikor Bowie-val gyakorolt. Együtt jártak a tánciskolába, és mindketten vezetni akartak. – Ha hazaértünk, beszédem lesz veled – meredt Nick fenyegetően Danielre, mielőtt ismét felém fordult volna. – Nincs kedved velünk jönni? Bowie főz, úgyhogy a vacsora utáni egészségi állapotodra nincs garancia. Lindsey társaságában? Szó sem lehet róla. Lehet, hogy fegyverszünetet kötöttem Nickkel, de Lindsey egész más tészta. – Sajnálom, nem lehet. Megígértem anyunak, hogy beugrom hozzá munka után. – Hát, akkor gondolom, majd később találkozunk. – Persze. Néztem, ahogy elmennek, aztán Kennyre pillantottam.

– Töröld le azt a vigyort a képedről, különben kirúglak tiszteletlenség miatt! A szavaim semmiféle hatást sem gyakoroltak rá. – Nem rúghatsz ki. Túl nagy szükséged van rám. Mellesleg, jó, hogy egyszer végre nevetni hallak. – Tényleg olyan rémes voltam mostanáig, Kenny? – Nem rémes – mondta, majd némi tétovázás után hozzátette: – Csak valahogy mindig mindent olyan komolyan veszel, mintha életedben nem nevettél volna, vagy ha igen, elfelejtetted volna, milyen is az. Elgondolkodtam ezen egy pillanatra. –Talán így is történt. És talán ideje, hogy eszembe jusson. Kenny megpaskolta a vállam. – Menj csak el nyugodtan! Majd én bezárok. Mindkettőnket meglepett, amikor arcon csókoltam. – Kösz, Kenny! Mindent köszönök. Kenny rég kiérdemelte a fizetésemelést, gondoltam, miközben felkaptam a táskám. Többet dolgozik, mint én, sosem panaszkodik, és az egész személyzet felnéz rá. Nélküle nem tudnám elvezetni az áruházát. Anyu új háza földszintes kis téglaépület volt. Egy hosszú út végén állt, magasba nyúló fenyőfák között, amelyek úgy susogtak a szélben, mint egy népes kórus, nem emberi fülnek szánt titkokat suttogva. Miután tudtam, hogy anyám vár, nem fáradtam a kopogással, csak kinyitottam az ajtót, és beléptem a konyhába. Legnagyobb döbbenetemre azt láttam, hogy anyu a pultnál áll, és a végső simításokat végzi egy mandarinos-narancsos tortán, amely kislánykorom óta a kedvenc sütim volt.

– Mi a nagy alkalom? – kérdeztem, amikor felnézett. Idegesség bujkált a mosolyában. – Ezzel akarok bocsánatot kérni. – Elővett két tányért, az asztalhoz vitte őket, és felvágta a tortát. – Fél éjszaka nem aludtam, azon gondolkodtam, amit a kórházban mondtál tegnap. Figyeltem, ahogy sürög-forog a konyhában, villákat vesz elő, kávét főz. – Alix, én soha nem akartam fájdalmat okozni neked, bár most már belátom, hogy ezt tettem. Te még mindig az én kicsi lányom vagy, és én tényleg azt gondoltam, hogy tudom, mi a jó neked. Azt hittem, csak túlságosan a szívedre vetted Hugh viselkedését, de idővel majd túlteszed magad rajta. Lehet, hogy öregszem. Már nem fogadom el olyan könnyen a változást, és Hugh gyerekkorotok óta az életed része volt. Ő az egyetlen fiú, akivel jártál. – Ülj le, anyu! – Megfogtam a karját, és gyengéden lenyomtam egy székre. – Itt az ideje, hogy elbeszélgessünk erről. Összefonta az ujjait az asztal fölött, és nagyot sóhajtott, amitől meglibbent egy hajfürt a homlokán. – Apád is mindig ezt mondja. Hallgatnom kellett volna rá, tudhattam volna, hogy ha el akarsz válni Hugh-tól, biztosan jó okod van rá. Nagyon sajnálom, hogy nem bíztam az ítélőképességedben. Rövid, horkanó nevetés tört ki belőlem. – Nem nagyon adtam rá okot, hogy bízz benne. De már régesrégen el kellett volna hagynom Hugh-t, anyu. Hugh igazán rendes srác, és biztos vagyok benne, hogy csodálatos férje lesz valakinek, akit szeret. De mi nem szerettük egymást. Nem úgy, ahogy férjnek és feleségnek illene. Soha nem volt köztünk ilyen szerelem. Azt hiszem, nem is vett volna el, ha Helena nem

beszéli rá. – Mégis ennyi ideig mellette maradtál. Miért? – Anyám zavartnak, feldúltnak tűnt. Elfacsarodott a szívem, ha arra gondoltam, mire készülök. Időnként elfelejtjük, hogy a válás nem csak a válófélben lévő házaspárt érinti. Két teljes családot szakít szét. – Azért maradtam vele, mert nem érdekelt, mit művel, anyu. Katié halála után semmi sem érdekelt. – De hozzámentél. Valamit mégis érezned kellett iránta. – Hirtelen elsápadt az arca, rémület költözött a tekintetébe. – Az én hibám, ugye? Én hajszoltalak bele ebbe a házasságba. Átnyúltam az asztal fölött, és anyám kezére tettem a kezem. – Nem, nem te hajszoltál bele. Megvolt rá az okom, hogy feleségül menjek Hugh-hoz. – Összeszedtem minden bátorságomat, aztán így folytattam: – Azért mentem hozzá, mert gyereket vártam, és féltem. Hugh kiutat kínált, lehetővé tette, hogy megőrizzem a jó híremet. – Tétováztam egy darabig, aztán hozzátettem: – Katié nem Hugh lánya volt, anyu. Anyám tekintete a szemembe fúródott. – Nick – suttogta. – Igen. Egy másodperc csönd következett. Anyám görnyedten bámulta az asztalt. – Azt hiszem, mindig is tudtam, csak nem akartam beismerni. Katié annyira hasonlított rá. Ő tudja? Megráztam a fejem. – Nem tudom, elmondom-e neki valaha. Meg kell értened. Mostanáig mindenért őt hibáztattam, anyu. Haragudtam rá, mert elhagyott, mert nem szeretett eléggé ahhoz, hogy magával vigyen. És Katié haláláért is őt okoltam. Most már tudom, nem ő

tehetett róla, hogy meghalt a kislányom, de még mindig van egy csomó minden, amit talán soha nem tudok megbocsátani neki. – Mit érez irántad? – Azt mondja, szeret, mindig is szeretett. Egyelőre amolyan fegyverszünetet kötöttünk, de ez nem változtat azon a tényen, hogy Lindsey mindvégig vele volt, és van egy közös fiuk. Tizenöt évig gyűlöltem őt, nem tudok egyik napról a másikra megbízni benne. Azt se tudom, bízni fogok-e benne valaha is. – Én képes voltam újra megbízni apádban. Nem volt könnyű, de néha vállalni kell a kockázatot. – Apu ellen nem szól annyi minden. Ő nem hazudott neked. Anyám fáradtan dörzsölte a homlokát. – Bár korábban is tudtam volna! – Ezzel én is így vagyok. Talán ha megpróbáltam volna beszélni veled, megértetni veled a dolgot, nem mentem volna feleségül Hugh-hoz. De én a könnyebb utat választottam, és megfizettem érte. A múltat már nem lehet megváltoztatni, de a jövőt még megpróbálhatom megmenteni. – Igazad van, és megígérem, hogy egy szót sem szólok többé a válásról. – Megrándult az ajka. – Hugh-nak tényleg viszonya volt Peggyvel? – Igen. Többek között vele is. Pocsék ízlése van, nem? – vigyorodtam el. Anyu felnevetett. – Helena nem hívott, amióta megmondtad a magadét Gretchen-nek a boltban. Alighanem ásott valahol magának egy gödröt, és belebújt szégyenében. Egészen biztos volt benne, hogy az összes problémát, ami felmerült közted és Hugh között, te okoztad. – Bizonyos értelemben így volt. Ahhoz, hogy egy házasság

működjön, mindkét félnek sokat kell tennie, és engem nem érdekelt ez az egész. Ha másképp lett volna, Hugh talán nem érzi szükségét, hogy más nőket keressen magának. Lassanként megszerettük volna egymást. – Nem – mondta anyám halkan. – Te meg Nick elválaszthatatlanok voltatok, amióta csak megismertétek egymást. Sosem tudtad volna úgy szeretni Hugh-t, ahogy Nicket szeretted, és nem lett volna helyes, ha bármelyikőtök is beéri kevesebbel, ha nem kaphatja meg azt, akit akar. Azt teszed, amit tenned kell. – Kezébe vette a kést, felemelt vele egy hatalmas tortaszeletet, és a tányéromra tette. – Most pedig egyél! – Anyu… Rám emelte a tekintetét. – Szeretlek. Kis híján felborítottuk az asztalt, olyan hevesen öleltük át egymást, és mindketten csuromvizesre áztunk egymás könnyeitől. Szipogva, de mosolyogva faltuk be a torta felét. Attól tartottam, mindketten rosszul leszünk, még mielőtt véget érne az éjjel. De ez sem érdekelt. Helyreállítottunk valamit, ami megszakadt. A köztünk lévő bizalmat, a szoros kapcsolatot. És eltökéltem, hogy soha többé nem távolodunk el így egymástól. Végre eszembe jutott valami, amit egykor tudtam, de elfelejtettem. A hazugságok, a féligazságok nemcsak azt sebzik meg, aki hazudik, hanem azokat is, akiket a legjobban szeret. Próbáltam elhessegetni a Nickkel kapcsolatos gondolatokat. Azt hiszem, ekkor értettem meg, hogy előbb-utóbb meg kell tudnia az igazat Katié-vel kapcsolatban, de még nem álltam készen rá, hogy végiggondoljam ezt. Azzal is tisztában voltam, hogy nem tudok őszinte lenni vele, amíg ő nem őszinte velem.

Lényegtelen, hogy van-e közös jövőnk, amíg meg nem szabadítjuk a múltunkat minden hazugságtól és fájdalomtól. Kedd este az áruházból egyenesen a kórházba mentem a Bíróhoz. Éppen Darla néni üldögélt mellette, és amikor beléptem, azt olvastam ki a Bíró tekintetéből, hogy fogytán a türelme. Megsajnáltam, amiért nem tud elmenekülni, úgyhogy leküldtem a nénikémet a büfébe, hogy egyen valamit. Miután Darla néni távozott, a Bíróból megkönnyebbült sóhaj tört ki, – Az őrületbe kerget ez a nő. – Aggódik érted – mondtam, de akaratlanul is mosoly terült szét az arcomon. – Csak azon aggódik, hogy mindenki úgy táncol-e, ahogy ő fütyül. Hogy az ördögbe neveltem fel egy olyan lányt, aki azt hiszi, minden csak úgy jó, ahogy ő gondolja? Egyszerűen nem értem. Most, hogy belegondolok, eléggé emlékeztet Hoskins dédnagymamádra. Hoskins mami a Bíró anyósa volt, és állítólag igazi zsarnok. Egészen a haláláig megkeserítette a Bíró életét, vaskézzel irányította a férjét és a lányát. Gyakran hallottam a Bírótól, hogy kész csoda, hogy meg tudta szöktetni tőle a nagyanyámat. Nem beszéltünk tovább Darla néniről, mert bejött egy ápolónő, meghozta a vacsorát. Segítettem a Bírónak elhelyezkedni az ágyban, aztán levettem a fóliát az ételekről. Feltűnt, hogy mindent megeszik, nem panaszkodik a só hiányára. Úgy látszik, a stroke tényleg ráijesztett. – Mondták már az orvosok, mikor jöhetsz haza? – Talán pénteken, ha nem jön közbe semmi. Gondot viselsz a kertemre?

– Igen. Tegnap este is megnéztem, miután hazaértem anyutól. Minden rendben. Egy pillanatra rám nézett, a lámpa fénye megcsillant a szemüvegén. – Kibékültetek anyáddal? Bólintottam. – Most már megérti, miért akarok elválni Hugh-tól. – Ideje volt. Kezdtem unni, hogy a bánatos képeteket kell néznem. Egyébként sosem értettem, tulajdonképpen miért mentél hozzá Hugh-hoz. Jobbat érdemeltél volna. – Például kicsodát? – Felemeltem a kezem. – Nem, most, hogy belegondolok, ne is válaszolj. Lehet, hogy jobb, ha nem tudom. De persze pontosan tudtam, kiről beszél. És ebben a pillanatban, mintha csak az iménti beszélgetéssel varázsoltuk volna elő a semmiből, Nick lépett be az ajtón, mögötte pedig Bowie. Láttam, hogy a Bíró örül a látogatóknak. Nem sokkal a két férfi érkezése után anyu és apu is megjelent. Anyu átölelte Nicket, és úgy babusgatta, hogy már komolyan zavarba jöttem. Miután Nick végre kiszabadult az öleléséből, a falnak támaszkodott a székem mellett. – Anyád úgy bánik velem, mintha még mindig tízéves volnék – mosolygott le rám. – Ő már csak ilyen. – Anyám boldogan mosolygott ránk a szoba túlsó végéből. Csaknem felnyögtem. Láttam rajta, hogy előző esti beszélgetésünk ellenére – vagy talán pont azért – máris az esküvőnk jár az eszében. Igyekeztem tudomást sem venni róla. Ismét Nick felé fordultam. – Hogy halad az építkezés? – Reggel, amikor munkába indultam, láttam, hogy már az összes falat felhúzták, és a

kezembe került a tetőgerendákról szóló számla is. – Gyorsabban, mint gondoltam. Ma reggel felraktuk az összes gerendát, holnap pedig be is fedik, ha nem lesz eső. De azért szeretnék egy-két dologban tanácsot kérni, ha ráérsz ma este. Bizsergés fogott el. Majd’ meghaltam, hogy láthassam azt a házat. – Hogyne – feleltem könnyedén. – Nincs semmi dolgom. – Nagyszerű. – Pont olyan hűvösnek tűnt, amilyen én akartam lenni. – Bowie-nak még el kell intéznie pár dolgot, én meg otthagytam a furgonomat a háznál. Megkérhetnélek, hogy fuvarozz haza? – Rendben. Most? – Ha készen állsz. Már éppen távoztunk volna, amikor belépett Darla néni. Bemutattam neki Bowie-t, és megmondtam, hogy szeretne recepteket cserélni vele. Legnagyobb örömömre annak voltam tanúja, hogy a nénikém fülig pirul, mint egy kamaszlány, és csak annyit tud kinyögni: „Ó, az ég szerelmére!”, miközben Bowie-ra bámul, az ujjai meg szorgosan simítgatják a ruháját, és igazgatják elszabadult hajtincseit. Életemben először tapasztaltam, hogy Darla néni zavarban van, de abból ítélve, ahogy Bowie nézett rá, sejtettem, hogy nem utoljára. Mire Nickkel kiléptünk a szobából, ők már behúzódtak egy sarokba, és élénk társalgásba merültek. – Hol van ma este Daniel? – kérdeztem, mialatt kimentünk a Chevyhez. – Az egyik új barátjánál. Azt hiszem, ugyanazért a videojátékért rajongnak mindketten. – Örülök, hogy barátokra talált.

– Hála neked. – Nem – mosolyodtam el. – Hála saját magának. Annyira nyílt és lelkes, hogy egyszerűen ellenállhatatlan. Amikor a kocsihoz értünk, Nick kinyújtotta a kezét. – Nem bánod, ha én vezetek? Ezer éve nem ültem a Chevy volánja mögött. A tenyerébe ejtettem a kulcsokat. – Parancsolj! Nick kinyitotta előttem az utasoldali ajtót, beült a vezetőülésbe, aztán hátratolta, hogy elférjen hosszú lába. – Örülök, hogy megtartottad. Ma már csak kiállításokon lehet látni ilyen régi, mégis működőképes kocsikat. Csöndben ültünk, míg ki nem kanyarodtunk az autópályára. Ekkor végre elszántam magam, hogy ha kerülőúton is, de megpróbálok választ kapni a kérdéseimre. – Úgy láttam, Bowie és Darla néni jól megértik egymást. Nick elmosolyodott. – Kevés olyan embert találni, akivel Bowie ne jönne ki. – Ugye, azt mondtad, a seregben ismerkedtetek meg? – Valahogy úgy. – Rám pillantott. – Bowie akkorra már nyugdíjba vonult, de folyton ott lógott a bázis körül. A bázis kórházában találkoztam vele, amikor valami kisebb vizsgálatokat végeztek rajta. Hát, ennyit az óvatosságról. Nick válasza azonnal újabb tíz kérdést vetett fel, de most nem akartam ennyire elkalandozni. Pedig érdekelt volna, miért volt a kórházban, vagy hogy miért állt be hozzá Bowie dolgozni, amikor Nick valószínűleg nem keresett annyit, hogy megfizesse. Megköszörültem a torkom, és visszatértem az eredeti témára. – Jól érezted magad a seregben?

– Igen is, meg nem is. Többek között az a jó, hogy nincs időd a gondjaidon rágódni. Este csak bezuhansz az ágyba és kinyúlsz. A seregben arra is lehetőségem nyílt, hogy elvégezzek egy-két iskolát, ami másképp nem ment volna. Így kaptam meg azt az állást a szaúdi olajcégnél. Másrészt viszont nem nagyon szeretem, ha parancsolgatnak nekem. Ezért léptem ki, mihelyt letelt a szolgálatom. – Haza is jöhettél volna. Nick álla megfeszült. – Nem jöhettem volna haza. Még mindig Nick Anderson voltam, az a srác, aki lelőtte az apját, a fiú a roncstelepről. Még mindig egy nincstelen senki voltam. – Ismét rám pillantott. – Egyszer megígértem neked, hogy egy napon még büszke leszel rám, lesz belőlem valaki. Nem jöhettem haza, amíg ezt el nem értem. – És most már elérted? Szomorkás mosolyra húzódott a szája. – Hát, már nem vagyok nincstelen. A cég jól fizetett, és bőkezű jutalmat adtak annak, aki több mint egy évig ott maradt. Miután szállásról is gondoskodtak, nem sok mindenre költöttem. Fogtam a megtakarított pénzemet, és befektettem. Morganékhez képest talán nem vagyok gazdag, de van annyi pénzem, hogy kényelmesen megéljek belőle életem végéig. Úgyhogy igen, azt mondhatom, hogy legalábbis részben elértem, amit akartam. A céljaim másik része még hátravan. A profilját tanulmányoztam. – Komolyan azt hitted, hogy erre vágyom? Hogy az érdekel, gazdag vagy-e? Nick megállt a kocsival a behajtón, és leállította a motort. Halkan szólalt meg a csendben.

– Nem, azt tudtam, hogy neked nem számít. De nekem számított, Alix. Nem tudtam volna elviselni a gondolatot, hogy valami penészes lyukban kell élned, és egy olyan állásban kell robotolnod, amit utálsz, csak hogy el tudjuk tartani magunkat. Ez engem tönkretett volna. Annyi mindent akartam adni neked, annyi mindent érdemeltél volna… – Elcsuklott a hangja, és csak ekkor vettem észre, hogy ökölbe szorítja a kezét a volánon. Mély, reszkető sóhaj tört ki belőle, aztán hirtelen kitárta az ajtót. – Gyere, nézzük meg a házat! Zavartan követtem a háza és a pajta között elterülő gyepen, a fák alatt. Mintha csak tudta volna, hová vezet ez a beszélgetés, és meg akart volna állítani, mielőtt még feltehetem a kérdéseimet. Düh szikrázott bennem. Jogom van tudni, a fenébe is! Ha annyira szeret, ahogy mondja, akkor megérdemlem, hogy megtudjam, miért tett kis híján tönkre. Furcsa, de bármi is történt a múltban, egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy Nick igazat fog mondani. Lehet, hogy van, amiről nem hajlandó beszélni, de a hazudozás éppúgy idegen a természetétől, mint a homokvihar az esőerdőtől. Csak egy időre megfeledkeztem erről. De most eszembe jutott, és máris elpárolgott a dühöm, miközben Nick, mint akinek egészen máshol járnak a gondolatai, segített fellépni a ház alapjára. – Szerinted milyen színű zsindelyeket vegyek? Tágra nyílt szemmel néztem rá a lemenő nap fényében. – Erről akartad kikérni a véleményemet? A zsindelyekről? Eltűnt az elgondolkodó kifejezés a tekintetéből, és elvigyorodott. – Többek között. Karba fontam a kezem, és Nickre emeltem a pillantásom. Hát

jó, ha játszadozni akar, én benne vagyok. De mindketten tudjuk, hogy ezt a témát még nem veséztük ki. – Milyen külső borítást terveztél? – Vinillapokat. – Milyen színben? – Te milyen színt használnál? – Ez a te házad, Nick. Bár az emelet árnyékot vetett ránk, még így is láttam, hogy ellágyul szürke szeme. – Nem, ez a mi házunk. Olyan érzésem támadt, mintha a bensőm elolvadt volna, és tócsaként terült volna szét a hideg betonon. – Fehéret – suttogtam. – Legyenek fehérek a falak! Nem tudom, melyikünk mozdult elsőként, számított-e ez egyáltalán. Egyszeriben Nick karjaiban találtam magam, a szája éhesen tapadt a számra. Olyan szorosan összesimultunk, hogy érzékeltem izmos teste minden porcikáját, éreztem a bőréből sütő meleget. És soha életemben nem éltem át ilyen jó érzést. Arra a néhány pillanatra nem két ember voltunk, akiket elválaszt tiznöt év és a viharos múlt. Egy test voltunk, egy lélek, eltűnt a köztünk tátongó, áthidalhatatlannak tűnő szakadék. Amikor vége lett, mindketten reszkettünk, mindketten levegő után kapkodtunk. De Nick nem engedett el, sőt még erősebben szorított, úgy, hogy szinte fájt, és a hajamba temette az arcát. – Úristen, nem bírnám ki, ha még egyszer elvesztenélek – suttogta nyers, fájdalmas hangon. – Olyan rég vártam, hogy átölelhesselek. Azt hiszem, belehalnék. De rettenetesen félek, hogy meggyűlölsz, ha megtudod az igazságot. Csukott szemmel a mellkasának támasztottam a fejemet. – És az mikor lesz?

– Hamar. Túlságosan is hamar, a fenébe. – De nem ma este? Habozott, mielőtt válaszolt volna, éreztem, hogy megfeszül a teste. – Nem, nem ma este. Tudom, hogy nincs hozzá jogom, de arra kérlek, bízz bennem még egy kicsit. Hátradőltem, és egy pillanatra a szemébe néztem, aztán bólintottam. – Mutasd meg a ház többi részét! Így hát a következő órában úgy tettünk, mintha egyszerű szerelmespár lennénk, akik lelkesen tervezgetik leendő közös otthonukat. Fogtuk egymás kezét, nevettünk, vitatkoztunk a konyha berendezésén. Megtárgyaltuk a színeket, a zsindelyeket, a padlóborítást. Folyton megérintettük egymást, összenéztünk, próbáltuk az emlékezetünkbe vésni ezeket a tiltott pillanatokat. Amikor elérkezett az elválás ideje, mindketten nehezen törődtünk bele, hogy vége a varázslatnak. Miután Nick átkísért a pajtához, még hosszan álltunk ott, öleltük egymást, mint a kamaszok, és hosszú, lassú, véget nem érő mámorító csókokat váltottunk. Nehezen bírtuk megállni, hogy beérjük ezzel a fájdalmas gyönyörrel. Aztán megálltam a nyitott ajtóban és figyeltem, ahogy Nick elhajt. Nem sejtettem, hogy ez az áldott békesség már csak pár napig tart. Nem sejtettem, hogy amikor végre csakugyan megtudom az igazat, a lelkemből kirobbanó harag teljesen összetöri a férfit, akit még mindig tiszta szívemből szerettem.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

E

zelőtt csak kétszer jártam az út menti étteremben, és mindkétszer Hugh-val. Halálra untatott, hogy ültem az asztalnál, és nem csináltam semmit, csak hallgattam, ahogy Hugh hangoskodik és viccelődik a barátaival. A zene üvöltött, a füst annyira csípte az orrom, hogy alig kaptam levegőt. Utáltam az egészet. De ez az este más volt. A nagy, pajtaszerű épület izgatott nevetéstől volt hangos. Egész testemben ott dübörgött a gitárok, szintetizátorok és dobok ritmusa. Megborzongtam az izgalomtól, amint megálltam az ajtónál, és a félhomályos belső teret kémleltem, Jennát keresve. Ma éjféltől hivatalosan is szabad nő leszek, afféle fordított Hamupipőke. Már alig vártam. A táncparketten ugráló, ide-oda hajladozó testek eltakarták előlem az asztalokat, így reményem sem volt rá, hogy meglássam Jennát. Óvatos léptekkel odanyomakodtam a fényes fapadló széléhez, de vigyáztam, hogy ne lépjek rá. Épp csak elindultam, amikor az egyik vevőm, Clifton Logan megragadott, örömmel üdvözölt, majd minden különösebb erőfeszítés nélkül, tánclépésben átvezetett a tömegen. Nevetve köszöntem meg lovagias segítségét. Erre lekapta a

baseballsapkáját és meghajolt. – Mindig örömmel sietek a bajban lévő hölgyek segítségére. Jennát keresed? – Igen. Láttad valahol? Balra biccentett. – Szerintem ott az az integető kéz az övé. – Kösz, Cliffl – Szívesen. Később felkérhetlek egy táncra? – Persze. Jenna visszaült a helyére, amikor odaértem, és irigykedve mérte végig az öltözékemet. – Vásárolni voltál. Munka után hazarohantam, bekaptam egy szendvicset, és lezuhanyoztam. Azután felvettem a legjobb fekete farmeremet, csizmát húztam, belebújtam egy vörös trikóba, és mindezt egy aranyszegélyes fekete boleróval egészítettem ki, amelyet hímzett vörös rózsák díszítettek. – A plázában vettem, az új dél-amerikai butikban. Jenna felsóhajtott. – Bárcsak én is hordhatnék pirosat! De sajnos rémesen áll a vörös hajamhoz. – Ez igaz, de te hordhatsz zöldet, én viszont nem, mert üti a szemem színét. – Felnéztem, mert megállt mellettem egy pincérnő. – Én fehérbort kérek. Te, Jenna? A poharára mutatott. – Én már rendeltem. A pincérnő felírta a rendelést a jegyzettömbjébe, majd távozott. Jenna megvárta, míg hallótávolságon kívülre ér, aztán közelebb hajolt hozzám. – Figyelj, Alix! Itt van Hugh. Esküszöm, hogy csak pár perce

tudtam meg. Ha előbb tudom, eszembe sem jut azt javasolni, hogy jöjjünk ide. Egyszerre feszültség töltött el, és minden örömteli izgalmam elpárolgott. – Hol van? – Kicsit hátrébb, balra, két asztalra tőlünk. – Egyedül? Jenna arcán grimasz jelent meg. – Ha azt kérdezed, nővel van-e, a válaszom nem. Pár srác van vele a fűrészmalomból. Akarod, hogy elmenjünk? Felszegtem az állam. – Még csak az hiányozna! Mi most ünnepelünk. Nem hagyom, hogy elrontsa ezt az estét. – Hugh asztala felé sandítottam, és kis híján felnyögtem. Hugh éppen felállt, és felénk nézett. – Ahogy akarod – mondta Jenna. A tekintete valahová mögém kalandozott. – És mit szólnál Nickhez? – Nickhez? – Csodálkozva fordultam arra, amerre Jenna mutatott, épp időben ahhoz, hogy lássam, amint Nick felénk tartva átvág a táncparketten. Jézusom! A két férfi egyszerre fog az asztalunkhoz érni. Rettegtem tőle, hogy Hugh puszta rosszindulatból kiböki az igazságot Katie-vel kapcsolatban. – Állítsd meg Hugh-t! – kiáltottam oda Jennának. – Én megállítom Nicket. Habozás nélkül felpattantunk, és mint egy összeszokott futballcsapat játékosai, Jenna balra iramodott, én meg jobbra rohantam. Kissé kifulladva fékeztem le Nick mellett, és mosolyogva üdvözöltem. – Szia! Hát te hogy kerülsz ide? Szomorkás mosollyal válaszolt:

– Tehát itt vagy? Hol is lehetnél? Egyébként Daniel lökdösött ki az ajtón, még rám is parancsolt, hogy siessek. Szerintem fél, hogy valaki megelőz. Megfogtam a kezét, és a táncparkett felé húztam. – Remek. Táncolsz velem? – Most? – Mikor máskor? Miután átkaroltuk egymást, úgy irányítottam Nicket, hogy háttal legyen az asztaloknak, aztán átkukucskáltam a karja fölött. Jenna ott állt Hugh-val szemben, egyik kezét a csípőjére téve, a másikat Hugh mellkasára. A fejét csóválta, és biztos voltam benne, hogy hadarva magyaráz valamit. Hugh figyelmesen hallgatta, de konok kifejezés ült az arcán. – Még jó, hogy megszoktam, hogy Bowie vezet tánc közben – vonta magára a figyelmemet Nick. – Mit gondoltál, mit fogok tenni, laposra verem? Tudhattam volna, hogy Nick átlát rajtam. Hátradőltem, és gunyorosan csillogó szemébe néztem. – Dehogyis! Nem miattad aggódtam, hanem Hugh miatt. Nem lepődnék meg, ha verekedésbe kezdene. – Hugh Morgan? Nem olyannak ismertem, mint aki nekiront másoknak. Most, hogy kissé ellazultam, megállapítottam, hogy Nick tényleg jól táncol. A testünk tökéletes harmóniában mozgott. Azt gyanítottam, hogy nem csak Bowie-val gyakorolt. Éreztem, hogy belém mar a féltékenység. – Normál esetben igazad volna. De ez a válás megsértette az egóját, és nem tudom, mennyit ivott. – Szerintem elbírnék vele. – Nem erről van szó.

– Hanem miről? Felsóhajtottam, Jenna és Hugh felé pillantottam. Összevontam a szemöldököm, amikor megláttam, hogy Jenna éppen megsimogatja Hugh arcát, Hugh tekintete pedig ellágyul, amint lenéz rá. – Nem akarom, hogy Hugh téged kiáltson ki bűnbaknak, amiért nem sikerült a házasságunk. Most már mindenki tudja róla, hogy megcsalt. Elvesztette a város fontos embereinek tiszteletét. Ha be tudja bizonyítani, hogy mi tehetünk az egészről, ő nyert. És ahhoz, hogy higgyenek neki, csak egy jó kis nyilvános bunyóra van szüksége. Nick a nyakamra simította a kezét, aztán könnyedén végighúzta a hüvelykujját az ajkamon. – Azt akarod, hogy elmenjek? Leküzdöttem a borzongást, leküzdöttem a vágyat, hogy megint a számon érezzem a száját. – Nem, de azt se akarom, hogy te meg Daniel belekeveredjetek ebbe. – Én nem aggódom emiatt. – A karja erősebben fonódott a derekamra, a teste szorosan hozzám simult. – Engem nem érdekel, mit gondolnak rólam. Pedig a lelke mélyén nagyon is érdekelte, akár bevallotta, akár nem. De nem hallgattam a józan eszemre, engedtem neki, és a nyakára fontam a karom. Egyszerűen annyira jó volt így együtt lenni vele, és még mindig égtem a vágytól az előző esti, szenvedélyes csókok után. Az alvás sem hozott könnyebbséget, mert álmomban vele szeretkeztem. Olyan rég nem éreztem vágyat, sőt olyan rég nem éreztem semmit, hogy most olyan voltam, mint egy meggyújtott petárda, ami bármelyik másodpercben felrobbanhat.

Véget ért a zeneszám, és egy újabb kezdődött. Kihasználtam az alkalmat, hogy meglessem, mit csinál Jenna és Hugh. Legnagyobb meglepetésemre ők is a parketten táncoltak összefonódva, nagyjából úgy, mint Nick meg én. Megint csak összevontam a szemöldököm. Valami kellemetlen érzésem támadt, amint láttam, hogyan néznek egymásra, de nem tudtam rájönni, mi az. Olyan volt, mint amikor ott van egy szó az ember nyelvén, mégsem tudja az emlékezetébe idézni. – Aranyosak, nem? – szólalt meg Nick. Pontosan erre a megjegyzésre volt szükségem. Egyszeriben elárasztottak az emlékek. Jenna, amint folyton Hugh után mászkál az általános iskolában, és áradozik, hogy milyen helyes srác. Együtt nevetgélnek a gimiben, aztán később Jenna megharagszik rám, amiért Hugh-val randizgatok, hogy így leplezzem Nickhez fűződő kapcsolatomat. Jenna reakciója, amikor érettségi után megtudta, hogy Hugh feleségül vett. Az összes éjszaka, amikor Hugh nem jött haza, és Jennát sem tudtam elérni. És mind közül a legterhelőbb bizonyíték: Jenna arckifejezése vasárnap este, amikor tréfásan azzal vádoltam, hogy titkos viszonyt folytat valakivel. És amikor meghallottam, hogy valaki kiosont a bejárati ajtón. Megtántorodtam, amint belém hasított a felismerés, és egyszerre megtorpantam. – Édes istenem! – Alix! Mi a baj? – Nick hangja aggodalmasan csengett, de én még ekkor sem tudtam levenni a szememet Hugh-ról és Jennáról. – Édes istenem! – ismételtem meg kábultan. – Jenna volt az. Egész idő alatt ő volt a másik nő. – Ezt nem tudhatod. De tudtam. A lelkem mélyén tudtam, és egyszerűen nem

értettem, hogy is nem vettem észre ennyi idő alatt. Ösztönösen, akaratlanul hátrébb léptem. Jenna, mintha csak magamra vontam volna a figyelmét azzal, hogy úgy bámulom, körbepillantott, és találkozott a tekintetünk. Kifutott a vér az arcából, és úgy tolta el magától Hugh-t, mintha megégette volna. Leolvastam a szájáról, hogy a nevemet mondja ki, aztán elindult felém. Megint hátraléptem, aztán megint. – Nem – suttogtam. Eddig a sokk uralkodott rajtam, de most rám tört a fájdalom és a düh. Éreztem, hogy ha most szembe kell néznem vele, nem tudom, mit teszek. Így hát, bár időközben Nick is odaállt közénk, megfordultam és futásnak eredtem. Valaki a nevemen szólított, de én nem lassítottam. A kétségbeesés erőt adott, hogy eltoljam az embereket az utamból, átnyomakodjak a tömegen. Ki kell jutnom innen, távol kell kerülnöm Jennától, mindkettőnk érdekében. Levegőt kell vennem. Úgy ziháltam, mint egy maratonfutó a verseny végén, amikor beugrottam a Chevybe, és kiszáguldottam a parkolóból. Kavicsok repültek a levegőbe, amint az autó hátsó kerekei kipörögtek. Soha életemben nem nyomtam még így az öreg kocsi gázpedálját, és ha képes lettem volna tiszta fejjel gondolkodni, most sem tettem volna ilyet. Tíz perc múlva, amikor elértem a Star-Vu autós mozi csontvázszerű maradványait, a Chevy már csuklott, leállt, újra beindult, aztán egy fojtott nyögéssel feladta a küzdelmet. Halkan szitkozódva, könnyes arccal tekertem a volánt, aztán hagytam, hogy a kocsi lecsússzon, és megálljon az egykori vetítővászon mellett. Már csak ez hiányzott. Annyira kiborultam, hogy észre se vettem Nick furgonjának fényeit, amelyek a parkolóba érve megvilágították a

fémállványok sorait. Dühöngve ugrottam ki a Chevyből, és belerúgtam, miközben mögöttem kialudtak a fényszórók. Aztán tovább rugdaltam a kocsit, összeszorítottam a fogamat, nehogy kitörjön belőlem a kikívánkozó sikítás. Amikor az öklömmel kezdtem verni a motorháztetőt, Nick hátulról elkapott, az oldalamhoz szorította a karomat, és felemelt. De ezzel csak tovább rontott a helyzeten. – Engedj el, az istenit! – tomboltam, miközben teljes erőmből próbáltam kiszabadulni a szorításából. – Fájni fog a kezed. – Maga felé fordított, de nem engedett el. – Ha mindenáron ütni akarsz, üss engem! Teljesen elvesztettem az önuralmamat. Dühösen csapkodni kezdtem a mellkasát, miközben sírás fojtogatott. Nick meg se rezdült, csak állt, mint egy gránittömb, míg ki nem fáradtam. Lassanként gyengültek az ütéseim, egyre hosszabb szünetekkel követték egymást. És aztán ott voltam a karjaiban, az ajkam az ajkán. – Szeretkezz velem! – suttogtam. – Alix, túl zaklatott vagy… Újabb csókkal fojtottam belé a szót. – Szükségem van rád, a francba! Fogd be a szád, és szeretkezz velem! Mély nyögés tört fel a torkából, miközben forró csókokkal árasztottam el az állát, a nyakát. Siettemben kis híján eltéptem az anyagot, ahogy kigomboltam az ingét, annyira vágytam a bőre érintésére. A keze a fenekemre csúszott, és felemelt, valósággal a kocsi és a saját teste közé préselt. Amikor ismét a számra tapasztotta a száját, a dereka köré kulcsoltam a lábam, mint egy indításra váró rakéta, amely minél közelebb akar kerülni a lángokhoz.

Fél füllel hallottam az országúton elhaladó autók zaját, de a régi vetítővászon eltakart minket az arra járók elől. Bár őszintén szólva azt hiszem, az sem érdekelt volna, ha nem takar el. Belevesztem Nick illatába, abba az érzésbe, ahogy a teste melege átsütött a kettőnket elválasztó ruhákon. Éreztem, hogy lehúzza rólam a bolerót, majd a keze bekúszik a trikóm alá, nekem pedig ívbe feszült a hátam. A következő pillanatban már a Chevy hátsó ülésén voltunk, a ruháink szanaszét repültek, és mi nekiálltunk újra felfedezni azt a területet, amelyet egykor olyan jól ismertünk. Meleg volt az éjszaka, veríték lepte be a testünket, ahogy együtt mozogtunk, mintha selyem siklott volna végig a selymen. Kezünkkel, szájunkkal kerestük egymást, hogy elsőként gyötörjük meg, elsőként kényeztessük a másikat. Hangos nyögdécselésemtől visszhangzott az éjszaka, miközben Nick elárasztott szerelmes kedveskedésekkel, szenvedélytől túlfűtött szavakkal, amelyekkel csak még inkább feltüzelt. Számtalanszor vezettük el egymást a beteljesülés határára, hogy aztán az utolsó másodpercben visszaforduljunk, hadd tartson még tovább az édes kín. Mire végül összetapadt a testünk, már teljesen felajzott minket az erotikus csata, amelyben mindketten győztesek voltunk. A szűk helyen körbevett minket a szeretkezés illata, Nick szája vadul tapadt a számra, belém hatolt – már nem is reméltem, hogy még egyszer valaha részem lesz ebben –, s ekkor végre elöntött a gyönyör. Olyan túláradó érzés volt, hogy felsikoltottam, egész testem reszketett az elragadtatástól. Nick erősen tartotta összeránduló testem. Amikor aztán alábbhagyott a reszketés, megfeszült a teste, és ekkor én öleltem őt, míg várakozó testembe lövellte szenvedélyét.

A soha nem érzett boldogság, amely éppoly erőteljes volt, mint az imént átérzett testi gyönyör, meleg takaróként terült a szívemre. Azt kívántam, bárcsak örökre ott maradhatnék, soha ne kellene elengednem Nicket. Ő is valami ilyesmit érezhetett, mert meg se mozdult. Némán öleltük egymást, csak egy-egy kéz moccant olykor megnyugtatóan, míg újra egyenletesen nem lélegeztünk. – Jézusom! – suttogta Nick még mindig vágytól rekedt hangon. – Ha ez megint csak álom, őszintén remélem, hogy sosem ébredek fel. – Nem álom. – A kezem végigsiklott hosszú, kemény hátizmain. – Tisztában vagy vele, hogy utoljára ugyanitt szeretkeztünk? – Igen, tudom. – De ezúttal másképp lesz. Nick a könyökére támaszkodott, az ujjait gyengéden a hajamba fúrta, és lenézett rám. – Hogy érted ezt? – Ezúttal nem engedlek el. Azt akarom, hogy egész éjjel velem maradj. Mosolyra görbült a szája. – Egyetlen szóval se tiltakozom. Csaknem egy órába telt, míg összeszedtük a ruháinkat, kiválogattuk a sötétben, melyik kié, aztán segítettünk egymásnak felöltözni. Bár ez utóbbi inkább hátráltatás volt, mint segítség, mert csak ürügyként használtuk, hogy újrakezdjük egymás fogdosását, simogatását, izgatását. Úgy tűnt el minden gátlásunk, mint a füst a viharos szélben. Élveztük, hogy bármit megtehetünk a másik testével, amit csak szeretnénk. És minden mozdulat újra lángra lobbantotta bennünk a vágyat, újra

felkeltette bennünk a szomjat, amelyet épp az imént csillapítottunk. Miután visszamentünk a pajtabeli szobámba, újra meg újra szeretkeztünk. Most, hogy a kezdeti hév alábbhagyott, már lassabban. És a szünetekben beszélgettünk. – Ettől most házasságtörő asszony lettem? – kérdeztem Nicktől. – A válásomat csak holnap mondják ki, úgyhogy hivatalosan még Hugh felesége vagyok. Nick a fejét az egyik kezére támasztotta, a másikkal könnyedén rajzolgatott a hasamon, aztán a két mellem között. Égve hagytunk egy kislámpát, ezért láttam, hogy hirtelen elkapja szürke szemét. – Nem. – Biztos vagy benne? Megállt a keze. – A feleségének érzed magad? – Nem. Már régóta nem. – Bűntudatod van? – A legkevésbé sem – mondtam, miközben nagyot nyújtóztam. – Csodásan érzem magam. – Akkor mondd meg: ha éjfél előtt öt perccel kezdünk szeretkezni, és jó ideig abba sem hagyjuk, akkor az első fele házasságtörés, a második meg nem? Félrebiccentettem a fejem, és úgy tettem, mintha komolyan elgondolkodnék ezen a kérdésen. – Nem tudom. Mi lenne, ha kipróbálnánk? Örömmel jelenthetem, hogy semmi különbséget nem éreztem az éjfél előtti és az éjfél utáni rész között. Ezúttal megint Nick kezdte a beszélgetést. – Azért tetted meg ezt ma este, hogy visszavágj Hugh-nak?

Oldalt feküdtünk, Nick homloka a hátamnak nyomódott, a lábunkat összekulcsoltuk. – Nem – feleltem pillanatnyi habozás nélkül. – Nem érdekelt annyira, mit csinál, hogy bosszút akarjak állni rajta. – De azért rettenetesen feldühített. Megfordultam, a hátára fordítottam Nicket, aztán a mellkasára feküdtem, hogy a szemébe nézhessek. – Igen. Mert most jöttem rá, hogy valaki, akit szerettem, és akiben megbíztam, évek óta kihasznált. Nem is tudom. Lehet, hogy ürügyként használtam a dolgot. De az az igazság, hogy erre vágytam, amióta csak beléptél az áruházba az első napon. Csak magamnak sem vallottam be. Ma este akkor voltál ott, amikor a leginkább szükségem volt valakire, amikor a leginkább szükségem volt rád. Nick keze végigsiklott a hátamon. – Mindig is ott leszek – mondta, majd némi habozás után hozzátette: – De nem hiszem, hogy Jenna kihasznált, Pöttöm. Láttam az arcát, amikor megértette, hogy rájöttél. Iszonyúan megrémült. Ő is szeret téged. Felsóhajtottam, aztán Nick vállának támasztottam az arcomat. – Lehetséges. Ezt még át kell gondolnom, el kell rendeznem magamban. De most nem akarok ezzel foglalkozni. Éreztem, hogy Nick belecsókol a hajamba. – Hát mivel akarsz foglalkozni? – Találd ki! Elsőre kitalálta. Utána álomba merültünk a keskeny ágyon. Úgy fonódott össze a testünk, mintha attól félnénk, hogy a másik eltűnik, ha csak egy pillanatra is elengedjük. Valamikor felébredtem, és csak feküdtem csendben, ámulattal néztem Nick arcát. Olyan

átkozottul szép volt, hogy belesajdult a szívem. Ugyanolyan érzés töltött el, mint amikor pompás naplementét láttam, vagy olyan műalkotást, amely különösen megérintett. Nick arca még álmában is erőteljesen férfias volt, az állát egynapos borosta árnyékolta, hollófekete haja összekócolódott a hosszas szeretkezésben. Varázslatos volt, afféle magányos farkas, aki úgy döntött, hogy egy időre megfékezi az erejét és megpihen a közönséges halandók körében. És ennek a nagyszerű teremtménynek én kellek. Alig tudtam elhinni, és amikor megfordult a fejemben, hogy esetleg újra elvesztem őt, rám tört a félelem. Pedig tudtam, hogy van rá esély, hiszen a múlt Damoklész kardjaként lebegett fölöttünk. Éreztem, hogy már nem sokáig bírom így tovább. Ha meg akarom őrizni az ép eszemet, fel kell tárnunk a múltat, és meg kell küzdenünk vele. Amíg ezt nem tesszük meg, nem tudom teljes szívemből szeretni Nicket, mert félek az újabb fájdalomtól. Van, hogy az ember eléri a tűréshatárt, és én most pontosan így voltam vele. De ezen az éjszakán, ezen az egyetlen éjszakán csak annyit akartam, hogy Nickkel lehessek, és feltétel nélkül szerethessem, mint régen, bármit hoz is a holnap. Úgyhogy odabújtam mellé, és elmosolyodtam, amikor körém fonódott a karja, és magához húzott. Amikor legközelebb felébredtem, forróságot és valami kellemes dörzsölődést éreztem. Kinyitottam a szemem, és azt láttam, hogy Nick átható tekintettel fürkészi az arcom, miközben a magáévá tesz. – El tudod képzelni, hányszor ábrándoztam arról, hogy így ébresztelek fel? – suttogta. – Hányszor? – kérdeztem, miközben ívbe feszítettem a testem,

hogy magamba fogadjam. – Életem minden átkozott napján – mondta, aztán mély nyögésbe fúltak a szavai. – Úristen! Nap mint nap ott ültem egy emberekkel teli szobában, eszembe jutott, milyen lenne reggel szeretkezni veled, aztán a következő félóra azzal telt, hogy igyekeztem elrejteni a gondolataim következményét. – Nekem tetszik ez a következmény – suttogtam. – Nagy kár lenne elrejteni. Összefonódtak az ujjaink, Nick lehunyta a szemét, és a homlokomhoz érintette a homlokát. – Megbánod még, hogy ezt mondtad, amikor ma délután betoppanok a Southern Supplyba, és ágyba vonszollak. – Kizárt dolog – súgtam a fülébe. Ekkorra már szaporán kapkodtuk a levegőt, és minden értelmes beszélgetés esélye odalett, elnyelte a színtiszta vágy. Lassan hajnalodott, és mindketten kezdtük felismerni, hogy az éjszakánk hamarosan – túlságosan is hamar – véget ér. Így hát addig nyújtottuk a pillanatot, ameddig csak lehetett, amíg már egyetlen perccel sem késleltethettük tovább az elválást. – Készülődnöm kell, vár a munka – mondtam halkan. – Tudom. Nekem meg el kell tűnnöm innen, mielőtt a szomszédba megérkeznének a munkások. Az ágy szélén ülve néztem, amint belebújt a farmerjébe. Amikor rajtakapott a leskelődésen, elmosolyodott. – Találkozunk ma este? Mély lélegzetet vettem, majd egyszerre kifújtam a levegőt. – Az attól függ. Nick megtorpant. – Mitől?

Idegesen ökölbe szorítottam a kezem az ölemben, de eltökéltem, hogy végigviszem ezt a beszélgetést. – Attól, hogy hajlandó vagy-e beszélni. A pillantása másfelé siklott, és láttam, hogy megfeszül az állkapcsa. Ott ültem és vártam, míg az ő fejében ki tudja, miféle képek villantak fel. Aztán hirtelen bólintott. – Ma este. Felálltam, lábujjhegyre emelkedtem, és megcsókoltam. – Köszönöm! A vállamra tette a kezét, és a fejét csóválta. – Ne köszönd meg, amíg nem hallottad, amit mondanom kell neked. – Nekem is el kell mondanom neked valamit. Ekkor kopogtak. Sietve felkaptam a köntösöm, belebújtam, és miközben átvágtam a szobán, bekötöttem az övét. Meglepetésemre Jane néni állt az ajtó előtt. – Valami baj van a Bíróval? – Nem, ő jól van. Jenna telefonált. Azt mondta, egész éjjel próbált elérni, de hiába. Gondoltam, átjövök, és megnézem, mi van veled. A pillantása a telefonra vándorolt, amelyet előző este mellétettem, majd onnan Nickre. Elmosolyodott, barna szeme körül apró ráncok jelentek meg. – Nick, de jó, hogy újra itthon vagy! De legközelebb inkább állj be a színbe a furgonoddal. Darlát majdhogynem kénytelen voltam megkötözni, betömni a száját, és bezárni a gardróbszekrénybe, nehogy kijöjjön és elverjen a partvissal. Nick viszonozta Jane néni mosolyát, miközben az ingét gombolgatta. – Legközelebb így lesz. Bevigyelek az áruházba? – fordult

felém. Már csaknem el is felejtettem, mi történt a kocsimmal. – Majd elviszem a Bíró furgonját. – Rendben. Elmegyek majd, és megnézem, mit lehet csinálni a Chevyvel. – Lehajolt, és hosszú csókot adott. – Este találkozunk. Jane nénivel néztük, amint Nick a furgonjához megy, aztán a nénikém fürkésző pillantással fordult felém. – Biztos vagy benne, hogy tudod, mit csinálsz, Alix? – Nem – néztem a szemébe. – Pillanatnyilag semmiben sem vagyok biztos. Jane néni kinyújtotta a kezét, és kisimított egy haj tincset az arcomból. – Amikor Nick elment, kis híján belehaltál. Nem szeretném, ha megint fájdalmat okozna neked. – Én sem. De nem hiszem, hogy meg tudom akadályozni, Jane néni. Még mindig szeretem őt. A nagynéném váratlanul átölelt. – Akkor harcolj érte, édesem! Ne engedd, hogy bármi az utadba álljon, különben egész életedben bánni fogod. Mielőtt válaszolhattam volna, Jane néni elindult a ház felé, de azért még láttam a szemében megcsillanó könnyeket, és felsóhajtottam. Aznap délelőtt, ki tudja, miért, kész őrültekháza volt az áruházban. Először is három, építőanyaggal megrakott nyerges vontató (ebből kettőt nem is rendeltem) egyszerre futott be. Aztán egy teljes raklapnyi beton madárfürdető omlott le minden különösebb előjel nélkül, úgy megrázva a falakat, mintha legalábbis földrengést éltünk volna át, kis híján maga alá temetve két rakodómunkást. A következő néhány órában ott lebegett

körülöttünk a ripityára tört madárfürdetőkből felszálló cementpor. Mintha csak a felsőbb hatalmak úgy döntöttek volna, hogy nincs elég káosz az életemben, és vígan hozzáadtak még egy keveset. A nap fénypontja az volt, amikor Kenny belépett az irodámba, és átadott egy hivatalosnak látszó, kék borítékot. – Most hozta egy futár az ügyvédedtől. Óvatosan kibontottam, és kivettem a benne lévő iratot. Megkönnyebbülés és mámorító boldogság áradt szét bennem, amikor megláttam az első szavakat: „válási végzés”. Aláírva, lepecsételve, kikézbesítve. Végre vége. Többé nem tartozom Hugh-hoz. Szabad vagyok. Alig tudtam elfojtani a nevetést, amikor eszembe jutott: vajon ki nyerte a fogadást a borbélyüzletben? Csak remélni tudtam, hogy olyasvalaki, akinek szüksége volt a pénzre. Úgy hallottam, elég tekintélyes nyereményalap gyűlt össze. Délre valamelyest rendeződött a helyzet, úgyhogy végre volt némi időm, hogy Jennára gondoljak. Furcsa módon a dühöm úgy elpárolgott, mintha sohasem létezett volna. Csupán a veszteség érzése maradt meg. Nem magamat sajnáltam, hanem őt. Mert most, hogy belegondoltam, rá kellett jönnöm, hogy Nicknek igaza volt. Jenna nem használt ki. Jenna szerette Hugh-t, márpedig ha valaki, hát én igazán tudtam, milyen az, amikor olyan férfit szeret az ember, akit nem kaphat meg. Jenna mindvégig rémesen érezhette magát. De ettől függetlenül mindig ott volt, ha szükségem volt rá, és soha nem tanúsított irántam haragot vagy féltékenységet. Amit rólam éppenséggel nem lehetett elmondani Lindsey-vel kapcsolatban. Fáradtan dörzsöltem a homlokomat. A lehangoltság úgy terült rám, mint egy nyirkos takaró. Tudtam, hogy Lindsey még

mindig egy fedél alatt él Nickkel, bár szándékosan kerültem a városnak azt a részét. Kérdőre akartam vonni Nicket ez ügyben, de úgy döntöttem, hogy most másképp intézem a dolgot. Ezúttal nem követelem, hogy válasszon köztünk. Nem követelem ezt, mégpedig egyetlen egyszerű okból. Az ő döntésének kell lennie, az ő választásának. És ha nem tud dönteni, ha továbbra is Lindsey-vel él, akkor nem számít, menynyire szeretem, nem kell nekem. Fájni fog, de végül is tizenöt éven át éltem nélküle. Ha muszáj lesz, most is képes leszek rá. Hányszor hallottam már azt a mondást, hogy ami nem öl meg, az erősebbé tesz? Meg se tudnám számolni. De arról fogalmam sem volt, hogy a saját bőrömön tapasztalom meg, még mielőtt vége lesz a napnak, mert a fátum fénysebességgel száguld felém. A fátum, Lindsey Swanner és az unokatestvérem, Cody személyében.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A

dél körüli, rövid szünetet követően a dolgok ismét rosszabbra fordultak a Southern Supplyban, olyannyira, hogy eltöprengtem, vajon az istenek is tartanak-e ebédszünetet. Először is Kenny közölte velem, hogy Jenna keres telefonon. Haboztam. Tényleg szerettem volna beszélni vele, de nem telefonon, és nem úgy, hogy öt másodpercenként megzavar valaki. – Mondd neki, hogy nem találtál meg, biztosan az áruházban vagyok valahol. Kenny felvonta a szemöldökét, de elment, hogy tegye, amit mondtam. Öt perc múlva visszajött. – Doug most hívott a raktárból. Megjöttek a Bergman-féle szekrények, de azt mondja, nagy gond van velük. Mindegyik behorpadt, az ajtók leszakadtak, és a színük se jó. – Jézusom! Mi jöhet még? – motyogtam. – Oké, mondd meg neki, hogy pakolják össze és küldjék vissza. Majd felhívom az asztalos céget, és megmondom, hogy ez volt az utolsó dobásuk. Emlékszel arra a mesterre, akivel nagyjából egy hónapja beszéltem? Aki szekrényeket rak össze a műhelyében? – Beletúrtam a fiókba, hogy megkeressem a fickó névjegyét.

– Hermán English? – Igen. – Bevágtam a fiókot. – Ő az. Megkeresnéd a telefonszámát? Roppant heves vitát követően kirúgtam a régi asztalosokat, és felvettem Mr. Englisht, aki túláradó boldogsággal fogadta, hogy nekünk dolgozhat. Aztán bekaptam néhány aszpirint. Ezek után tovább romlott a helyzet. Mire véget ért a munkaidő, teljesen kimerültem, és az egész testem fájt, bár gyanítottam, hogy ez utóbbinak több köze van a mozgalmas éjszakához, mint ehhez a katasztrofális naphoz. Már odajutottam, hogy rémület fogott el, ha megláttam Kennyt az ajtóban. Ezért vontam össze a szemöldököm, amikor ismét megjelent. – Bármi történt is, nem akarom hallani. Kenny elvigyorodott. – Nézd a jó oldalát. A holnapi nap biztosan jobb lesz. Látogatód jött. – Kicsoda? Csak azon imádkoztam, hogy ne Jenna legyen az, mert egyszerűen túl fáradt voltam ahhoz, hogy most megtárgyaljam vele a dolgokat. Semmi másra nem vágytam, mint hogy egy órán keresztül lebegjek egy kád meleg vízben, aztán túl legyek végre a Nickkel folytatott beszélgetésen. – Az unokatestvéred. – Cody? – Visszaültem a székre, amelyről az imént álltam fel. Igencsak kíváncsi lettem. Cody felhívott időnként, de igen ritkán keresett fel bejelentés nélkül. – Küldd be! – Rendben. Ha már nincs szükséged rám, elindulok haza. Zárjak be kifelé menet?

– Azt megköszönném. Halk hangokat hallottam, miután Kenny elment. Az ajtó felé pillantottam. Egyszerre megdermedtem, és lefagyott az arcomról a mosoly. Cody állt ott egyenruhában, de nem egyedül. Lindsey volt vele. A tekintetem egyikükről a másikra vándorolt, aztán megállapodott az unokatestvéremen. – Mégis hogy az ördögbe jutott eszedbe, hogy idehozd ezt a nőt? – Sikerült megőriznem a nyugalmamat, pedig belül forrt bennem a düh. Cody Lindsey hátára tette a kezét, és szinte tolni kezdte az íróasztalom előtt álló székek felé. – Van egy-két dolog, amit hallanod kell, mielőtt az egész város megtudná, Alix, és tudtam, hogy sosem volnál hajlandó végighallgatni Lindsey-t, ha nem jövünk ide. – Tudod, mit? Még így is van választásom. Azt akarom, hogy takarodjatok az irodámból! – Nem. Ezt végig fogod hallgatni. – Cody leült Lindsey mellé, és rápillantott, aztán levette a kalapját, és a térdén egyensúlyozta. – Ideje, hogy megtudd, mi történt valójában tizenöt évvel ezelőtt. – Alix, kérlek – szólalt meg Lindsey lágy, bizonytalan hangon. Majdnem ugyanúgy nézett ki, mint azon a bizonyos napon a kórházban. Talán kicsit idegesebb volt, kicsit sápadtabb, de így is gyönyörű. – Rögtön el akartam mondani, amikor visszajöttünk, de Nick nem engedte. Azt mondta, előbb a seriffel kell beszélnem. Cody rátette a kezét Lindsey kezére. – És ez meg is történt. Múlt hétfőn. – Bátorítóan mosolygott Lindsey-re. – Rajta! Kezdd az elején! Mereven hátradőltem a széken, karba font kézzel. Ahogy

elnéztem Lindsey-t, eluralkodott rajtam az érzés, hogy úgyis hiába minden. Lindsey megköszörülte a torkát, a tekintetét a kezére szegezte. – Az eleje. – Halvány mosoly jelent meg az arcán. – Emlékszel, amikor a roncstelepen meghívtál a gyülekezeti piknikre? Szörnyen megijesztettél. Olyan erős voltál, Alix. Olyan nyílt és barátságos. Sosem találkoztam még olyan emberrel, mint te. Mély lélegzetet vett, majd folytatta. – Attól kezdve minden lépésedet figyeltem. Olyan akartam lenni, mint te, rettenetesen szerettem volna, ha barátnők leszünk. De nem tudtam, hogyan érhetném el ezt. Téged annyian szerettek. Velem meg egyetlen ember törődött csak, Nick. Ő volt mindenem, a bátyám és az apám egyszerre. Azt hiszem, ha ő nincs, valószínűleg meghaltam volna. Ő gondoskodott róla, hogy egyek, ő indított el reggelenként az iskolába. Anyám valószínűleg szeretett a maga módján, de annyi gondja volt, hogy rám már nem maradt ideje. Ekkor rám emelte a tekintetét, és akaratom ellenére megbabonázott. Nem akartam meghallgatni, nem akartam odafigyelni arra, amit mond, mégis szánalom ébredt bennem, amint arra az egykori ijedt kislányra gondoltam. – De végül is felnőttünk – folytatta. – És Nick lassanként megváltozott. A szabadideje nagy részét a ti farmotokon töltötte. Ha véletlenül otthon volt, állandóan csak rólad beszélt. Tudtam, hogy szerelmes beléd, és örültem a boldogságának. Legalábbis addig az utolsó évig. Esdeklő pillantást vetett Codyra, aki bólintott. – Folytasd csak! Nagyon jól csinálod. Lindsey reszkető kézzel, remegő állal folytatta. – Azon az őszön született meg a kisöcsém, Billy. Frank folyton

ott sündörgött a házunk körül, ha meg ő nem volt ott, más férfiak jöttek. Anya gyűlölte ezt, de csak így tudott egy kis plusz pénzt szerezni. Miután a világra jött Billy, Jenna apja, Mr. Howard szerzett anyámnak egy pincérnői állást az út menti éteremben, és adott neki egy kis pénzt is gyerektartás címén. De bébiszitterre nem volt elég, úgyhogy nem mentem vissza az iskolába. Otthon maradtam, hogy vigyázzak a kisöcsémre. Igazából nem bántam, mert utáltam az iskolát. De aztán Frank egyre többször nézett be, amikor anyám nem volt otthon. Féltem tőle, mert minden lépésemet figyelte, és folyton azt leste, mikor vagyok egyedül. Egyszerre eszembe jutott egy-két dolog. – Szóltál Nicknek. Ezért akarta, hogy mindenki azt higgye, együtt jártok. Lindsey-ből megkönnyebbült sóhaj tört ki. – Igen. Mindketten féltünk, mi lesz, ha Frank egyszer egyedül talál. Nick azt gondolta, ha az apja azt hiszi, egy pár vagyunk, talán békén hagy. Egy darabig így is volt. De egy este átjött, miután lefektettem Billyt. Olyan részeg volt, hogy járni is alig bírt. Csak azért úsztam meg, mert bezárkóztam a hálószobába. Ha józan lett volna, nem állítja meg a zár. Lindsey felemelte a kezét, és fáradtan megdörzsölte a homlokát. – Aznap, amikor felbukkantál a benzinkútnál, és megláttál minket Nickkel, épp azt meséltem neki, mit művelt Frank. Tudtam, mit gondolsz, Alix, de rettegtem. Nick tombolt dühében, de annyira szégyellte az apját, hogy nem akarta elmondani neked az igazat. Egyenesen hazament, és kérdőre vonta Frankét. Rémes veszekedés lett belőle, ilyet még nem is láttam. Nick megmondta neki, hogy tartsa távol magát tőlem, de Frank fütyült rá. Egyre csak azt hajtogatta üvöltve, hogy én úgyis

csak egy olcsó kis ribanc vagyok, akár az anyám, és ha Nicknek szétteszem a lábam, akkor azzal az erővel neki is széttehetem. Attól tartottam, hogy összeverekednek, de addigra Frank már egy kicsit tartott Nicktől. Nick már nem az a kisfiú volt, akit annak idején annyiszor megvert. Fiatalabb és erősebb volt nála, és nem gyengítette le az állandó italozás. Találkozott a tekintetünk. – Én nem feküdtem le Nickkel, Alix, esküszöm. Olyan lett volna, mintha vérfertőzést követnék el. Igen, szerettem Nicket, de nem úgy. Ő volt a családom. Olyan hevesen kalapált a szívem, hogy hallottam, ahogy a vér dübörög a fülemben. Kezdtem összerakni a dolgokat, és nem tetszett az eredmény. Mert ha Lindsey igazat mond, ha tényleg nem feküdt le Nickkel annak idején, akkor Daniel… Jaj, istenem! Olyan fájdalom hasított a gyomromba, hogy a legszívesebben összegörnyedtem volna. A hányinger keserű ízt hagyott a torkomban. Lindsey is láthatta a tekintetemen, hogy rájöttem. Már nem reszketett olyan idegesen, hűvös nyugalommal folytatta. – Ekkor kezdte Nick velem tölteni az estéket. Ha végzett a munkával, egyenesen hozzánk jött, és megvárta, míg anyám hazaér. Mindketten tudtuk, hogy Frank csak az alkalmas pillanatra vár, azt lesi, mikor maradok egyedül. Nick megpróbált rábeszélni, hogy menjek el. Még a segítségét is felajánlotta. Talált valami programot Little Rockban, különféle szakmákra képeztek ki olyan fiatalokat, akik kimaradtak a középiskolából, aztán segítettek nekik rendes állást találni. Elcsuklott a hangja. – De vesztemre nem hallgattam rá. Túl gyenge voltam, nem mertem itt hagyni mindent, amit ismertem, féltem volna

egyedül. És nem is értettem, miért kéne elmennem. Végül is Nick itt van velem. Tudtam, hogy ugyanúgy megvéd majd, mint eddig. Egy pillanatra behunyta a szemét, aztán megint rám nézett. – És így is volt. Amíg választás elé nem állítottad. Vagy én, vagy te. Döntenie kellett. És miután szeretett téged, és nem akart elveszíteni, melletted döntött. Fájdalmas nevetés tört ki Lindsey-ből. Én úgy szorítottam a szék karfáját, hogy elfehéredtek a bütykeim. – Évekig gyűlöltelek emiatt, téged hibáztattalak mindazért, ami történt. – Lindsey, én nem tudtam. Nick nem mondta… Legyintett egyet. – Most már tudom, hogy nem a te hibád volt, bár többévi terápiára volt szükségem, hogy megértsem. Tudod, nem is hittem el, amikor Nick azt mondta, hogy többé nem lesz velem. Azt gondoltam, ez valami vicc. Csak ültem a kanapén, néztem, ahogy elmegy, és vártam a poént. De nem volt poén. Olyan hangosan szívta be a levegőt, hogy az már szinte elfojtott zokogásnak hallatszott. – Amikor ráébredtem, hogy komolyan beszél, tényleg nem jön vissza, rettenetesen megijedtem. Aztán, úgy egy óra múlva, hallottam, hogy egy furgon áll be a roncstelepre. Eszembe sem jutott, hogy Frank lehet az. Azt gondoltam, hogy elment valahová, és késő éjszakáig inni fog, ahogy szokta. Azt hittem, Nick jött vissza. Úgyhogy megnéztem, alszik-e Billy, aztán szaladtam a lakókocsihoz. De nem Nick jött meg. Frank volt ott, és ezúttal nem volt részeg. Egy könnycsepp gördült végig Lindsey arcán. A lány erősen megszorította Cody kezét.

– El akartam rohanni, de túl késő volt. Elkapott, és berángatott a lakókocsiba. Amikor ellenálltam, addig ütött, míg majdnem elájultam. És amikor már nem bírtam megmozdulni, letépte a ruháimat és megerőszakolt. Nem is egyszer, hanem egymás után többször. Mintha meg akart volna büntetni azért, hogy olyan sokáig menekültem előle. Felemelte a bal kezét, és letörölte a könnycseppet. – Arra, ami utána történt, csak homályosan emlékszem. Azt hiszem, egy időre bement a hálószobába. És amikor hallottam, hogy visszajön, tudtam, hogy megint meg fog történni, hogy nem hagyja abba, amíg nem végez velem. Felpattantam. Nem tudom, honnan szedtem a pisztolyt, meg az erőt, hogy használjam, csak arra emlékszem, hogy meghúztam a ravaszt. Még akkor is húzkodtam, amikor már kiürült a tár. Ezt csináltam, amikor Nick rám talált. Elvette tőlem a fegyvert, és hazavitt, aztán felhívta anyámat, és azt mondta neki, hogy vigyen be a kórházba. Miután anyám megjött, Nick visszament a lakókocsiba, letörölte az ujjlenyomataimat a pisztolyról, és kihívta a rendőrséget. – És azt mondta nekik, hogy ő ölte meg Frankét – suttogtam. Lindsey Codyra pillantott, aztán válasz helyett csak bólintott. – Úgy tűnik, Lindsey nem volt kihallgatható állapotban, és Nick tudta ezt. Lindsey nem beszélt, nem mozdult, csak ott állt, ahol hagyta, még csak nem is pislogott. Nick magát hibáztatta az egészért. Nagyon megrázta a dolog. Azt hiszem, valahol a lelke mélyén bűnhődni kívánt. Cody átható pillantással, aggodalmas arccal nézett rám. – Minden, amit Lindsey elmondott neked, igaz, Alix. Az utóbbi egy hetet azzal töltöttem, hogy ellenőriztem a részleteket.

Liz tudta, mi történt. Gondolom, Nick mondta el neki. És miután nem akarta, hogy Lindsey-t felelősségre vonják Frank meggyilkolásáért, a paragouldi kórházba vitte. Az orvosok értesítették a Green megyei seriffet, de az ottaniak nem tudták, mi történt Frankkel, és ha tudták volna, akkor sem kötik össze a halálát a nemi erőszakkal. Lindsey nem tudott beszélni nekik a történtekről, Liz meg nem akart. Beszéltem az orvosokkal, a seriffel, Lizzel, sőt még Nickkel is. Kétség sem fér hozzá, hogy jogos önvédelemről volt szó. Úgy forgott körülöttem a világ, mintha több üveg bort megittam volna. Hullámokban tört rám a szédülés, alig bírtam megmaradni a székemben. Arra már felkészültem, hogy azt kell hallanom: Frank megerőszakolta Lindsey-t. Arra viszont nem számítottam, hogy kiderül, Nick hazudott az apja meggyilkolásával kapcsolatban. Ekkor kezdtek megváltozni az érzéseim. Egészen eddig bűntudattal és szánalommal viseltettem Lindsey iránt. Egyetlen nő sem érdemli meg, hogy keresztülmenjen azon, ami neki jutott, és részben az én hibám volt, hogy így alakult. De most dagadni kezdett bennem a düh, ami segített, hogy megfékezzem az érzelmeimet. Előrehajoltam, és összefont karral az asztalra támaszkodtam. – Terhes lettél. Daniel nem Nick fia, hanem az öccse. – Igen – vette fel Lindsey ismét a történet fonalát. – Anyám jött rá elsőként, hogy terhes vagyok, de nem szólt nekem. Azt hiszem, félt, hogy valami őrültséget csinálnék. Addigra már fizikailag kezdtem végre felépülni az erőszak után, de mentálisan még bizonytalan voltam. Úgyhogy anyám kiderítette, hová küldték Nicket, és felhívta. Azt találták ki, hogy Nick a

mostohatestvéreként jelent majd be a seregben. Anyám nem engedhette meg magának, hogy kórházban kezeltessen, a hadseregnek pedig jó intézményei vannak. Ha azt mondjuk, hogy Nick az egyetlen támaszom, az eltartottjaként ingyenes kezelésben részesülök. Azt is eldöntötték, hogy nem szólnak nekem a babáról, míg olyan helyre nem kerülök, ahol vigyáznak rám. Lindsey elhallgatott. Cody folytatta helyette. – Megvárták, míg Nick eljutott az alapkiképzés utolsó szakaszába. Akkor Liz feltette Lindsey-t a Kentuckyba tartó buszra. Liz félt, hogy az emberek kérdezősködni fognak, ezért bejelentette a lánya eltűnését. Eközben Nick kitöltötte a szükséges papírokat, és minden készen állt. A buszpályaudvaron várta Lindsey-t, és egyenesen a kórházba vitte. – És jól tette – vette vissza a szót Lindsey. – Amikor megmondták, hogy terhes vagyok, tényleg teljesen kiborultam. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy Frank Anderson egy részét hordozom a testemben. Olyan volt, mintha újra megerőszakoltak volna, csak ezúttal nem tudtam véget vetni a dolognak. Lenézett a kezére. Ekkor tűnt fel, hogy most is hosszú ujjú ruha van rajta. – Megpróbáltam megölni magam. Ahányszor csak egy percnél hosszabb időre egyedül hagytak, újra meg újra megpróbálkoztam vele. Gyűlöltem a gyereket. Úgy éreztem, ha csak úgy szabadulhatok tőle, hogy magammal is végzek, hát akkor ezt kell tennem. Amíg meg nem született, huszonnégy órás felügyelet alatt tartottak. Amikor a világra jött, megnézni sem voltam hajlandó. Nem érdekelt, mi lesz vele. Cody átkarolta Lindsey vállát, és ő folytatta tovább.

– Nick a gondjaiba vette Danielt. Amikor Lindsey lemondott a szülői jogairól, örökbe fogadta. Találkoztál már Bowie Granttel? Bólintottam. – Nos, Nick akkor ismerkedett meg vele, amikor Lindsey-t látogatta meg a kórházban. Bowie nyugalmazott katona volt, nem volt családja, és a szárnyai alá vette Nicket. Amikor Daniel Nickhez került, Bowie odaköltözött, és ő gondoskodott a gyerekről, míg Nick dolgozott. Lindsey a katonai kórházban töltötte a következő négy évet, míg Nick szolgálata véget nem ért. Lindsey bólintott. – Miután a gyerek megszületett, végre elkezdhették a gyógyszeres kezelésemet, és lassanként javult az állapotom, bár a normálistól még messze volt. Mire Nick állást kapott az olajtársaságnál, az orvosok megállapították, elég jól vagyok ahhoz, hogy elhagyjam a kórházat, és egyedül éljek. Így hát velük mentem Szaúd-Arábiába. De Danielre szinte rá se bírtam nézni. Nem vagyok büszke rá, de egyszerűen így volt. Ha ránéztem, nem Danielt láttam. Hanem Franket. A tenyerem olyan síkos volt az izzadságtól, hogy bele kellett törölnöm a nadrágomba, amint hátradőltem. – De muszáj volt velük laknod? – Nem. Nick elintézte a vállalatnál, hogy saját lakást kapjak. Még mindig pszichiáterhez jártam, és azután, hogy Daniel iskolába került, Bowie engem vett a gondjaiba. Próbáltam ellazulni, de minél tovább beszéltünk, annál dühösebb, annál feszültebb lettem. – Daniel azt mondta, biztosan te beszélted rá Nicket, hogy hazajöjjön. Lindsey tekintete elfelhősödött, az arcán szomorú mosoly

jelent meg. – Szegény Nick! Egyszerre próbált védeni engem és Danielt, bár közben ő maga is boldogtalan volt. Mindannyian tudtuk, hogy nem tud elfelejteni téged, hogy még mindig szeret. Egy idő után nem bírtam, nem hagyhattam, hogy ez így menjen tovább. Lassanként felfalt a bűntudat. Tudtam, hogy ha normális életet akarunk, haza kell jönnöm, és szembe kell néznem a múlttal. Helyre kell hoznom a dolgokat. – És most mihez kezdesz? – kérdeztem, miközben összefontam az ujjaimat az ölemben. Lindsey pillantása felélénkült, újra találkozott a tekintetünk. – Azt terveztem, hogy egy darabig anyámnál lakom majd, de Cody rábeszélt, hogy maradjak itt. Tudod, Daniel még nem tudja az igazat. Még mindig azt gondolja, hogy Nick lőtte le Frankét. Nem tudom, hogyan reagál majd, amikor megtudja, mi történt valójában, de megérdemli, hogy megtudja, miért nem törődött vele soha az anyja. Én pedig nagyon szeretném végre megismerni a fiamat. Ezek után már nem maradtak soká. Kinyitottam az ajtót, és kiengedtem őket, de közben alig tudtam féken tartani a dühömet. Lindsey megállt a küszöbön, és a karomra tette a kezét. – Nagyon kérlek, bocsáss meg Nicknek! Annyira szeret téged, és annyira félt, hogy meggyűlölöd, ha megtudod az igazságot. Nem válaszoltam. Lindsey elengedett, bánatos kifejezés jelent meg az arcán. – Itt hagyhatunk? Nem lesz semmi baj? – kérdezte Cody. – Jól vagyok. – A nyugodt hang nem árulkodott a bennem dúló viharról. – Ha szükséged van rám… – Majd hívlak – vágtam a szavába. Alig vártam, hogy

eltűnjenek az áruházamból, a szemem elől. Bezártam mögöttük az ajtót, és visszamentem az irodámba. Az áruház többi része sötétbe borult körülöttem. Leereszkedtem a székre, és a kezembe temettem az arcom. Az idő múlt, de én csak ültem ott, és magamban újrajátszottam minden egyes részletet, amit hallottam. És ahogy ketyegett az óra, úgy nőtt bennem a harag. Minden józanul gondolkodó ember odalett volna az örömtől, hogy Nick végre tisztázódott a vádak alól. Minden józanul gondolkodó nő boldogan fogadta volna a hírt, hogy a férfi, akit szeret, nem csalta meg, mindig is őszintén szerette. De én nem gondolkodtam józanul. Tizenöt éven át mindent megtettem azért, hogy gyűlölni tudjam Nicket. Tizenöt éven át őt hibáztattam Katié haláláért. Egyetlen dolog miatt nem tettem neki szemrehányást: azért, hogy elhagyta a várost. Hogy engem elhagyott, azért persze igen. De azért, hogy elment, nem. Azt gondoltam, nem volt más választása, rákényszerült. Most viszont már tudtam, mi az igazság, és kiderült, hogy rosszabb, mint valaha hittem. A régi érzések ismét rám törtek, lerántottak a mélybe. Mert Nicknek valójában volt választása. Elmondhatta volna az igazat, és itt maradhatott volna, elintézhette volna, hogy Lindsey segítséget kapjon. Senki sem tartóztatta volna le a lányt azok után, amiken keresztülment. Nick bízhatott volna bennem annyira, hogy már az elején elmondja, mi folyik itt. Ha így tesz, talán segíthettem volna, megállíthattam volna az események láncolatát. De nem így történt. Nick úgy döntött, magára vállalja a gyilkosságot, és magamra hagy. Úgy döntött, Lindsey-t és a

gyerekét védelmezi, az erőszakból fogant gyereket, az én gyerekemet meg hagyta meghalni. A Katié halála fölött érzett fájdalom és gyász úgy hasított belém, mintha csak tegnap történt volna az egész. Mintha valaki felnyitotta volna a mellkasom, és kitépte volna a szívem. És a haragom csak egyre nőtt. Olyan hatalmas lett, hogy már reszkettem tőle. Már lemenőben volt a nap, amikor elhagytam az áruházat. Ha valaki ekkor összetalálkozik velem és váltunk pár szót, nyugodtnak látott volna. Természetellenesen nyugodtnak. De ennek semmi köze nem volt a valósághoz. Egyetlen dolog járt a fejemben, egyetlen dolgot akartam. Olyan fájdalmat akartam okozni Nicknek, amilyet ő okozott nekem. Azt akartam, hogy pontosan ugyanazt érezze, amit én érzek, és tudja, hogy ő tette ezt velem. És aztán soha többé ne kelljen látnom. Egyedül az ő furgonja állt az épülőben lévő ház előtt, de most nem mentem oda. Valamit még el kellett intéznem, mielőtt beszélnék vele. Felgyújtottam a villanyt a pajta előtt, aztán bementem a szobámba. Elhúztam egy széket az asztaltól, és odavittem a fehérneműs szekrényhez. Felálltam rá, majd addig tapogatóztam a sötétben a felső polcon, míg az ujjaim össze nem zárultak az ott rejtegetett doboz körül. Felnyitottam a fedelét, és mindent kivettem belőle, aztán a földre dobtam az üres dobozt. Az évek során az egyik istálló afféle lomtárrá alakult át, itt tartottuk azokat a holmikat, amiket már nem nagyon használtunk. Addig turkáltam az ócskaságok között, míg meg nem találtam, amit kerestem. Egy régi, rozsdás kőtörő kalapácsot. Egy üllőre helyeztem a szív alakú medált, amelybe

bele volt vésve a nevünk, a fejem fölé emeltem a kalapácsot, aztán teljes erőmből lesújtottam vele. Addig püföltem a medált, míg felismerhetetlenné vált. Akkor felkaptam a formátlan fémdarabot, és megfordultam. Nick állt mögöttem, az arca sápadtnak tűnt a villanyfényben. – Tehát tudod. Letöröltem a kezemmel az izzadságot a homlokomról. – Igen, tudom. – A fene egye meg Lindsey-t! – Közelebb lépett hozzám. – Én magam akartam elmondani, hogy megértessem veled… – Most hagyd abba – mondtam hűvös hangon. – Nem vagyok kíváncsi a mentségeidre. – Alix, kérlek… – Te rohadék – suttogtam, amint a düh áttört a jégpáncélon. Hozzávágtam Nickhez a medált, mert nem bírtam tovább elviselni az érintését. A fémdarab megpattant a karján, és elgurult. – Tudtad, hogy elmentem az apád temetésére? Azért mentem el, mert meg akartam neki mondani, hogy te jobb vagy, mint ő, hogy te sosem leszel olyan, mint ő. Nevetés tört fel belőlem, fájdalomból és haragból fakadó nevetés. – Hülyét csináltál belőlem. – Alix… – Elfojtott, kétségbeesett könyörgés volt ez, de én mit sem törődtem vele. – Hadd mondjam el neked, pontosan mi is történt azután, hogy úgy döntöttél, ez az undorító lovagiasság fontosabb neked, mint én. Két héttel a távozásod után észrevettem, hogy terhes vagyok, Nick. A te gyerekedet vártam. És rettenetesen megijedtem, elhiheted, de boldog is voltam. Boldog voltam, mert ott volt bennem egy részed, amelyet senki sem vehetett el tőlem.

Megijedtem, mert nem tudtam, mit tegyek, és nem akartam fájdalmat okozni a családomnak. Nick amúgy is sápadt arcából teljesen kifutott a vér, döbbenten rám meredő szeme olyan volt, mint két sötét lyuk. – Úristen! – Fölösleges Istent szólongatnod – csattantam fel. – Ő sem volt jobb hozzám, mint te. Csak a harag adott erőt, hogy folytassam. Vörös köd borult mindenre körülöttem. Fel-alá lépkedtem Nick előtt, így próbáltam levezetni a bennem tomboló indulatot. – Hugh rájött, hogy terhes vagyok, és felajánlotta, hogy ennek ellenére feleségül vesz. Nem tudtam, mi mást tehetnék, úgyhogy igent mondtam. Nem szerettem, de hajlandó voltam vele élni, hogy nevet adjak a gyerekednek. Ő pedig hajlandó volt felelősséget vállalni érte, nem úgy, mint te. Úgy tett, mintha az övé volna a gyerek, és a maga módján épp annyira szerette, mint én. Megfordultam, hogy Nick szemébe nézzek. – Ez az igazság, Nick. Volt egy lányunk. Egy gyönyörű kislányunk, pont olyan, mint te. Ő volt az életem értelme, minden gondolatom körülötte forgott, miután elmentél. Dühömben Nick mellkasára tettem a kezem, és meglöktem. – Úgyhogy most mondd meg – csattantam fel hol voltál, amikor meghalt? Éppen Lindsey-t látogattad a kórházban? Vagy Danielt tetted tisztába, és együtt nevetgéltél vele? Szeretted őt, miközben Katié meghalt egyedül, anélkül hogy valaha megismerte volna az apját? Mit csináltál, amikor olyan rettenetesen nagy szükségem lett volna rád, amikor a pokol kínjait éltem át Katié halála miatt? Életemben először voltam tanúja annak, hogy egy ember

teljesen összeomlik, és szívből remélem, hogy soha többé nem lesz részem ilyen látványban. Nick húsz évet öregedett a szemem láttára. Olyan végtelen rettenet és fájdalom ült ki az arcára, hogy még ma is kísért, a teste pedig mintha összement volna. Reszketve, görnyedten temette a kezébe az arcát. – Sajnálom – suttogta fájdalomtól elfúló hangon. – Úristen, annyira sajnálom. Megtettem hát, amit meg akartam tenni aznap este. Lelkifurdalás nélkül összetörtem Nick szívét. Eltapostam, mint egy bogarat. És amikor végeztem, csak üresség maradt bennem. Kimerültén az ajtó felé mutattam. – Menj el! Takarodj a szemem elől! Nick némán megfordult és kiment. Úgy támolygott, mint egy öregember. Aztán eltűnt az éjszakában. Nem tudom, meddig álltam ott, vakon bámulva a falakat. Minden érzelem elszivárgott belőlem, csak halálos fáradtság töltött el. Az térített magamhoz, hogy a macskák kergetőzni kezdtek a bokám körül, és nyávogva próbálták magukra vonni a figyelmemet. Csak ekkor mentem vissza a szobámba. Kivettem egy útitáskát a szekrényből, és beledobáltam néhány találomra kiválasztott ruhát. Nem tudtam, hová megyek; csak azt, hogy itt nem maradhatok. Nem bírom tovább ebben az emlékektől zsúfolt szobában, ahol Nickkel szeretkeztem. Mikor is? Múlt éjszaka? Mintha évszázadok teltek volna el azóta. Végül is Vern bácsikám nyaralójában kötöttem ki Hardyban. Elég volt egyetlen pillantást vetnie az arcomra. Kinyitotta az ajtót és beengedett, egyetlen kérdés nélkül. Megeskettem, hogy titokban tartja az ottlétemet, aztán a következő hetet alvással

töltöttem, vagy ültem a Spring folyó partján, és a jeges vizet bámultam. A bácsikám időnként elém tett valami ételt, de szinte hozzá se nyúltam. Ki tudja? Ha Jenna nem talál rám, talán még most is ott lennék.

HUSZADIK FEJEZET

A

Spring folyó forrása, a Mammoth Springs Hardy közvetlen közelében volt, az államhatár túlsó oldalán, Missouriban. A föld alatti forrás vize jéghidegen tört fel, és amikor összekeveredett a felszín melegebb levegőjével, többnyire éjszakai köd alakult ki. A pára baljósan ülte meg a folyót, ide-oda lebegett, mint valami élőlény, míg a nap fel nem szárította. Ettől aztán valami titokzatos, mesebeli hangulat vette körül Vern bácsi kertjét. Szombat reggel még virradat előtt arra ébredtem, hogy a bácsikám zörög, az előszobái szekrényben keresi a horgászfelszerelését. Hallottam, hogy becsukódik a bejárati ajtó, és elindul a furgon. Ekkor kiugrottam az ágyból. Felvettem egy farmert meg egy régi pólót, és mezítláb kicsattogtam a konyhába. A kávé még meleg volt, úgyhogy töltöttem magamnak egy csészével, magamra kaptam Vern bácsi egyik flanelingét, nehogy megfázzak a reggeli hidegben, és lesétáltam a folyóhoz. Leültem a partra, kortyolgattam a kávémat, néztem, ahogy a nap felkel a hegyek mögött, és hagytam, hogy elárasszon a békesség. A folyó csobogása megnyugtató, szinte hipnotikus hatással volt rám. Az első napsugarak áttörtek a ködön, és a harmat

áztatta pókhálókat hihetetlen szépségű, csillogó ékszerekké változtatták. A túlsó parton egy dámszarvastehén lépett tétován a vízbe, mellette a borja. A szarvas mozdulatlanná dermedt, amikor meglátott, felszegett fejjel állt és fülelt. Egy darabig csak bámultuk egymást, de amikor nem mozdultam, arra jutott, hogy nem jelentek veszélyt. A víz fölé hajolt, és ivott belőle. Eközben az egyik fán egy rókamókus szólalt meg. Amikor a szarvas felemelte a fejét, víz csöpögött a pofájáról. Le sem vette rólam a szemét, miközben a borja valami néma jelre szintén inni kezdett. Aztán mindketten eltűntek az erdőben, akár a kísértetek. Eltűnődtem, nem lehet-e, hogy csak álmodtam az egészet. Üldögéltem, míg el nem fogyott a kávém. Közben a köd rég semmivé enyészett. Pisztrángok szökkentek fel a zúgókból, hogy elkapják a víz fölött lebegő rovarokat, napfény csillogott ezüstös pikkelyeiken. Figyeltem őket, és lassanként rájöttem, hogy érzek valamit. Vagy inkább egy érzés hiányát vettem észre. Mert – Katié halála óta először – eltűnt a fájdalom. Nem volt harag bennem. Mintha elpárolgott volna, én pedig ott maradtam tisztán, épen, mint a fém az olvasztókemencében. Épp ezen a különös felismerésen töprengtem, amikor halk lépteket hallottam a nyaralótól induló ösvény felől. Aztán mögém érve megszűnt a nesz. – Nem bánod, ha csatlakozom hozzád? Óvatosan letettem magam mellé a csészét a földre. – Hogy találtál meg? Jenna lángvörös haja megcsillant a fényben, ahogy leült mellém, tekintetét a vízre szegezte. – Tegnap este bevillant, hogy ez az egyetlen hely, ahol nem

kerestünk. Azt gondoltam, hogy hiába telefonálok ide, a nagybátyád úgysem mondja meg az igazat, úgyhogy inkább feljöttem kocsival, hogy a saját szememmel lássam, mi a helyzet. Átkulcsoltam a térdemet. – Gondolom, mindenki odavan az aggodalomtól. – Nagyon megrémültek. Cody elmondta nekünk, mi történt az áruházban. Már bánja, hogy utána magadra hagyott, de azt mondta, olyan nyugodtnak tűntél, hogy fel sem merült benne, hogy valami váratlan dolgot követsz el. Amikor nem szóltam, Jenna szintén átkarolta a térdét. – Múlt pénteken a Bírót hazaengedték a kórházból, a Southern Supplyban pedig Jane nénikéd vette át az ügyek intézését. Kenny azt mondja, nagyon jól megy neki. Szerintem ott tarthatnád asszisztensnek, amikor visszamész. Csak annyira fordította el a fejét, hogy lásson a szeme sarkából. – Bowie visszahozta a kocsidat. Azt mondta, most tökéletesen működik. A térdemnek támasztottam a homlokomat. – És Nick? – Most egészen biztos voltam benne, hogy érzek valamit. Elborzadva gondoltam arra, amit tettem vele, velünk, és ráébredtem, hogy soha nem szívhatom vissza a szavaimat. – Nem tudom. Senki sem látta. Még az építkezést is leállította. Pár percig hallgattunk, mindketten a gondolatainkba merültünk. Jenna törte meg a csendet. – Nagyon utálsz? Tudom, hogy mit gondolsz, de esküszöm, Alix, soha nem használtalak ki. – Tudom. Végre rám nézett, csodálkozás ült az arcán.

– Komolyan? Felemeltem a fejem és bólintottam. – Volt időm végiggondolni, és rájöttem, hogy nem is igazán az döbbentett meg és háborított fel, amit tettél, hanem az, hogy eddig nem jöttem rá. – Kissé oldalra fordultam, hogy Jenna szemébe nézzek. – Szereted Hugh-t. – Gyerekkorunk óta. – Felszegte az állát. – És ő is szeret engem. – Aztán már ki is pukkadt a dacossága, mint egy luftballon. – Úristen, olyan szörnyen nehéz volt, hogy őt is szerettem, és téged is. Gyűlöltem magamat, és gyűlöltem Hugh-t, amiért nem mer szembeszállni a családjával. Helena igazán nyilvánvalóvá tette, hogy én nem vagyok „alkalmas” feleségjelölt egy Morgannek, és Hugh mindig engedelmeskedett az anyjának. – Bárcsak elmondtad volna! Akkor nem mentem volna hozzá. – Tudom. Ma már én is bánom. De tudtam, hogy te Nicket szereted, és eszembe se jutott, hogy így elfajulhat a helyzet. Egyszerűen nem tudtam elhinni, amikor kiderült, hogy összeházasodtatok. – Rám pillantott. – Hugh volt az első fiú, akivel lefeküdtem, és amikor együtt jártatok, mindig eljött hozzám, miután téged hazavitt. Akaratlanul is elnevettem magam. – Úristen, szép kis kavarodás! Én minden este kisurrantam a házból, hogy lefeküdjek Nickkel, és pokoli bűntudatom volt, amiért kihasználom Hugh-t, közben meg ő ugyanezt csinálta veled. – Jenna karjára tettem a kezem. – Nagyon sajnálom, Jenna. Valószínűleg egyedül te vagy ártatlan ebben a kudarcban. – Nem, ne mondd ezt! – Megrázta a fejét, csak úgy táncoltak vörös fürtjei. – Nem vagyok ártatlan. Senki sem kényszerített rá, hogy továbbra is találkozgassak Hugh-val. És az esküvőtök után egy darabig nem is tettem. Megmondtam neki, hogy vége. De

aztán meghalt Katié. Ez Hugh-nak is fájt, Alix, te pedig egyszerűen bezárultál. Amikor hozzám jött vigaszért, nem tudtam visszautasítani, ahhoz túlságosan szerettem. – Szegény Hugh – dünnyögtem. – Ugyanolyan boldogtalan volt, mint én. Szóval mindvégig te voltál az a bizonyos másik nő az életében. Ezúttal keserű volt Jenna nevetése. – Ó, más nők is voltak. A sors iróniája, hogy nem neked akart fájdalmat okozni vele, hanem nekem. Valahányszor bántani kezdett a lelkiismeret, és azt mondtam Hugh-nak, ne jöjjön többé, keresett magának valaki mást, hogy engem gyötörjön. És ez mindig bevált. Pár hét elteltével bekopogott, elmondta, mennyire sajnálja, mennyire szeret, és én visszafogadtam. Mintha rászoktam volna valami drogra. Tudtam, hogy nem kéne ezt tennem, de nem bírtam ellenállni. – Hát, Hugh most már szabad. A tiéd lehet, ha akarod. Fanyar mosoly jelent meg Jenna arcán. – Kösz, de nem vagyok biztos benne, hogy annyira akarom. Sokat gondolkodtam mostanában, és arra jutottam, hogy jobbat érdemlek, olyan valakit, aki eléggé szeret ahhoz, hogy vállalja ország-világ előtt, és harcolni is hajlandó értem, ha arra kerül a sor. Talán inkább én vagyok túl jó Hugh-nak. Ha nem változik meg és nem nő fel, végeztem vele. Megértő pillantást váltottunk, aztán azt kérdezte: – És mi a helyzet Nickkel és veled? A tekintetem a folyó felé vándorolt. – Vége. Nincs többé olyan, hogy Nick és én. – Csaknem elviselhetetlen fájdalom szorította össze a szívem, amint a gondolataimat végre szavakba öntöttem. És senkit sem hibáztathattam érte, csak magamat.

– Ezt nem hiszem. Nick őrülten odavan érted. – Lehet, hogy valamikor így volt, de most már nem. Azok után, amit tettem vele. Azt senki se bocsátaná meg. Ha ezer évig élne, akkor sem. – Beszéltél neki Katie-ről? Próbáltam kipislogni a könnyeket a szememből. – Nem egyszerűen beszéltem neki róla, Jenna. ízekre szaggattam vele, kegyetlenül és szándékosan. Meg akartam sebezni, és jobban sikerült, mint valaha is gondoltam. Soha többé nem áll szóba velem. – Ezt nem tudhatod. – Te nem láttad. Teljesen összetört, és én tehetek róla. Azt mondtad, az építkezést is leállította. Nekem építette a házat, úgyhogy ez azért jelent valamit. – Értem. – Jenna nagyot sóhajtott, aztán fanyar mosollyal fordult felém. – Szerinted létezik valami férfiakról leszoktató program, amihez mindketten csatlakozhatnánk? – Valahogy az az érzésem, hogy egyikünknek se nagyon használna – mondtam letörten. – Valószínűleg igazad van. De nem bujkálhatsz itt örökké. Előbb vagy utóbb haza kell menned. – Lehetetlen – suttogtam. – Képtelen vagyok visszamenni a pajtába, a családomhoz meg nem akarok visszaköltözni, mintha tízéves lennék. Jenna félrebiccentett fejjel elgondolkodott egy pillanatra. – Nem is kell. Tudok egy házat, ahová beköltözhetsz. Kicsi, csak két hálószoba van benne, de teljesen berendezett, és alig pár sarokra van a Southern Supplytól. A tulajdonosok el akarták adni, de most, hogy gyengélkedik az ingatlanpiac, kiadni is hajlandók. Csak át kell vinnünk a ruháidat, és estére már be is

költözhetsz. Talán itt az ideje valami változásnak, gondoltam. Mostanáig nem igazán volt csodás az életem. Hirtelen meghoztam a döntést, és felálltam. – Szedjük össze a cuccaimat, és hagyjunk egy cédulát Vern bácsinak. Azt hiszem, valahol a lelkem mélyén abban reménykedtem, hogy ha Nick megtudja, hogy visszajöttem, felhív. Aprócska, hiú remény volt, de ragaszkodtam hozzá. Én biztosan nem hívhattam fel Nic-ket. Már csak azért sem, mert éreztem, hogy szívesebben fogadná a pokol lángjai közül kiemelkedő Belzebubot, mint engem. Persze, a kis házba beköltözni azért nem volt olyan egyszerű, ahogy Jenna gondolta, és először a családommal kellett megtárgyalnom a dolgot. Mindenki a farmon volt, amikor odaértünk. Türelmesen végighallgatták, amint bocsánatot kértem azért, hogy rájuk ijesztettem, majd bejelentettem, hogy elköltözöm. Most is olyan óvatosan viselkedtek velem, mint Katié halála után. Utána Jenna segített bepakolni a holmimat a dobozokba, amelyeket útközben szereztünk be a városban. Nemcsak a ruháimat, minden személyes tárgyamat és az edényeimet is össze kellett szednem. Miután megteltek a dobozok, kivittük őket a Chevyhez. Furcsa, de egyszerre rájöttem, hogy már nem szeretem a kocsit. Most ismertem fel, hogy azért ragaszkodtam hozzá az elmúlt évek során – akárcsak a pajtabeli szobához –, mert ismerős volt, mert Nick egy része volt, amelyet nem tudtam elengedni. De egyelőre kénytelen voltam a Chevyvel járni, amíg nem veszek egy új autót.

Amikor az utolsó dobozzal is végeztünk, Jenna kisöpörte a haját az arcából, jelentőségteljes pillantást vetett rám, majd az ajtó felé indult. – Előremegyek, kinyitom a házat, és bekapcsolom a légkondit. Hamarosan találkozunk. – Időt akart hagyni nekem, hogy elbúcsúzzak a régi életemtől, én pedig éltem a lehetőséggel. Miután egyedül maradtam, megálltam az üres szoba közepén, a tekintetem végigvándorolt a rozoga ágyon, a hepehupás öreg fotelen, a kis ablakon. Elhagyatottnak tűnt most a szoba, valami végtelen szomorúság áradt belőle. Mintha csak megérezte volna, hogy többé nem veszik hasznát, hogy ezentúl senki sem pihen meg erős falai között. Könnyes szemmel mentem ki, finoman csuktam be magam mögött az ajtót. Már félúton voltam a pajta előtt, amikor belerúgtam valamibe, ami fémes csengéssel gurult elém. Zokogástól csukladozva vettem fel a medál maradványát. Az öklömbe szorítottam, aztán elgyengülve támaszkodtam az istálló falának. Könnyek gördültek végig az arcomon. – Mit tettem? – suttogtam. Úgy éreztem, ezernyi darabra törik a szívem. – Úristen, mit tettem? A következő hét furcsának, irreálisnak tűnt. A vasárnapot azzal töltöttem, hogy kipakoltam, és elrendeztem a holmimat a kedves kis házban, amelyet kibéreltem. A házat nemrég újították fel, minden volt, amit csak kívánhattam, beleértve egy virágágyást is a hátsó veranda mögött, amelyben a legkülönbözőbb színű rózsák nyíltak. Nekem azonban furcsa volt, hogy hallom a közelben játszó gyerekek hangját, mivel eddig mindig távol laktam a szomszédoktól. A forgalom is állandó háttérzajt jelentett, ezért az első éjszakákon alig bírtam aludni.

Hétfő reggel átírattam a közműveket a nevemre, és áthelyeztettem a telefonom. Amikor bementem dolgozni, azt láttam, hogy Jane néni már bent van. Egyikünk sem szólt egy szót sem, a nénikém úgy folytatta a munkát, mintha világéletében a Southern Supplynál dolgozott volna. És Jennának igaza volt. Jane néni hihetetlenül hatékonynak bizonyult. Régóta nem fordult elő velem, hogy nem kellett beosztanom minden percemet. A felszabaduló időben körbejártam az áruházat, úgy bámultam az árukészletet, mintha még sosem láttam volna, és elbeszélgettem az alkalmazottakkal, akikkel legfeljebb egy-két szót váltottam, mióta felvettem őket. A hét folyamán egyszer sem láttam Nicket, nem is hívott, pedig valahányszor megszólalt a telefon, felugrottam. Daniel továbbra is eljárt dolgozni az áruházba délutánonként, de igyekeztem távol tartani magam tőle. Annyira hasonlított Nickre, hogy belém hasított a fájdalom, ha megláttam. Lehet, hogy furcsának találta a viselkedésemet, de nem tette szóvá. Csütörtök reggel elvittem a Chevyt a farmra, leparkoltam vele a színben, és beültem Jenna Lincolnjába. Jonesboróba mentünk, és visszafelé már egy vadonatúj, tűzvörös Isuzu Troopert vezettem. Az elérhető autók közül ez hasonlított a legkevésbé a Chevyre. Késő este szólalt meg a csengő. Nem lepődtem meg. Cody csaknem minden este benézett hozzám pár percre. Tudtam, hogy még mindig bűntudat gyötri, amiért magamra hagyott az áruházban azon az estén, bár mindketten óvatosan kerültük a témát. Cody alighanem attól tartott, sírógörcsöt kapok, ha bármit is mond, és hiába volt seriff, férfi lévén nem tudott mit kezdeni a zokogó nőkkel.

Betettem az utolsó piszkos edényt a mosogatógépbe, aztán kinyitottam az ajtót. Meglepetésemre nem Cody volt a látogatóm, hanem Hugh. – Szia! – Helló! – Döbbenten álltam ott, és a homlokomat ráncolva néztem Hugh-ra, aki egyik lábáról a másikra állt. – Beengedsz? Hát, végül is miért ne? Az egész hét elég szürreálisan telt. Az, hogy Hugh áll a küszöbön, csak az utolsó volt a furcsaságok hosszú sorában. Kitártam az ajtót, és előreindultam a konyhába. – Kérsz jeges teát? Most készítettem egy kancsóval. – Az jó lenne. Tettem egy kis jeget a poharakba, kitöltöttem a teát, és az asztalhoz vittem. Hugh elvette, aztán úgy kezdte méregetni, mintha még sosem látott volna ilyen italt. – Biztosan azon gondolkozol, miért vagyok itt. – Megfordult a fejemben – ismertem el, és kortyoltam egyet a teámból. – Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy hiányzol? – Még szép, hogy hiányzom. Mint egy pestisesnek a patkány, amelyik behurcolta a bolhákat. Hugh mosolyogva nézett fel. – Ennyire azért nem voltál szörnyű. – Most megnyugtattál. Elhalványult a mosolya. – Tényleg hiányzol, Alix. Tudom, hogy sok fájdalmat okoztam neked, de szerettelek. Valahol a lelkem mélyén mindig is szeretni foglak. – Csak nem úgy, ahogy kellene – mondtam halkan.

– Nem, nem úgy. – Megint lesütötte a szemét. – Olyan volt a házasságunk, mintha a húgomat vettem volna feleségül. Átnyúltam az asztal fölött, és megfogtam a kezét. – Hugh, ez legalább annyira az én hibám volt, mint a tiéd. Túl fiatalon házasodtunk össze, és rossz okból. Kész csoda, hogy ilyen sokáig együtt maradtunk. És ha ez megvigasztal, te sem voltál ám annyira szörnyű. – Az ágyban sem? – Elnevette magát, amikor meglátta az arckifejezésemet, én meg viszonoztam a vigyorát. – Hát, mondjuk úgy, hogy két ágacska kevés a tűzgyújtáshoz. Szerintem egyikünk sem tette bele a szívét. – Talán ha jobban akartuk volna… Elengedtem a kezét, és hátradőltem. – Nem. Akkor sem működött volna. Mindketten mást szerettünk. – Azt hiszem, igazad van. – Na és mi a helyzet Jennával? Hugh grimaszt vágott. – Semmi. Szóba se áll velem. Nem láttam azóta, hogy az út menti étteremben találkoztunk. Bár tudnám, mit akar! – Nem nehéz kitalálni – mondtam lágy hangon. – Olyan valakit akar, aki büszke rá, akinek ő az első. Hugh felsóhajtott, és megdörzsölte a szemét. – Igazi seggfej voltam, ugye? Veled is, meg vele is. – Emberek vagyunk, mindannyian követünk el hibákat. Én például óriási hülyeségeket csináltam, úgyhogy ne gondold, hogy ez a te kiváltságod. – Szerinted megbocsát valaha nekem? – Ezt tőle kell megkérdezned. – És te? – nézett a szemembe. – Szeretném visszakapni a jó

barátomat, ha még nem késő. Könnyek gyűltek a szemembe, alig bírtam megszólalni: – Itt van. Átöleltük egymást egy hosszú pillanatig, aztán Hugh reszkető hangon felnevetett. – Jobb, ha megyek, mielőtt még újabb fogadásokat kezdenek kötni ránk a borbélyüzletben. Elengedtem, hátraléptem és megtöröltem a szemem. – Az elsőt ki nyerte? – Mooney Orr. Tátva maradt a szám. – Az az ocsmány kis szarcsimbók, aki negyedikben megvert? Hugh elvigyorodott, – Pontosan. Miután annak idején Nick a védelmedben betörte az orrát, és kiütötte két fogát, azt mondta, hogy ismer téged, és nincs nálad semmi esélyem. – Mi a fene! Amikor a bejárati ajtóhoz értünk, Hugh megállt, és lenézett rám. – Felhívhatlak néha, csak hogy elbeszélgessünk egy kicsit? Elmosolyodtam. – Bármikor hívhatsz. – Köszönöm! – Csókot nyomott a homlokomra. – Viszlát! – Fütyörészve indult el a járdán. Reméltem, hogy Jennához megy. Mindazok ellenére, amin keresztülmentünk – vagy talán épp azért –, tisztában voltam vele, milyen rendes srác tud lenni Hugh. A másnap, vagyis a péntek nagyjából ugyanúgy telt, mint a hét többi része. Enyhe kábulatban teltek az órák, több vevőnek is új hitelszámlát nyitottam, elvégeztem azt a kevés papírmunkát,

amit Jane néni meghagyott nekem, és általában véve haszontalannak éreztem magam. Még azokból az átkozott madárfürdetőkből is rendeltem egy újabb szállítmányt, csak hogy elfoglaljam magam. Egészen megkönnyebbültem, amikor este mindenki hazament, én pedig ott maradtam egyedül, hogy összeszedjem a nyugtákat és bezárjak. Szöszmötöltem egy darabig, halogattam az indulást, de igazából nemigen volt rá okom, hogy ott legyek. Megfordult a fejemben, hogy teszek egy hosszabb utat a Trooperemmel, de ehhez sem volt igazán kedvem. Végül beugrottam a boltba, bevásároltam, és abban a tudatban indultam haza, hogy ez az este is olyan lesz, mint a többi. Addig bámulok valami unalmas műsort a tévében, míg le nem csukódik a szemem, ekkor lefekszem, és az éjszaka hátralevő részében a sötét mennyezetet bámulom, és Nickre gondolok. Csak arra nem számítottam, hogy Daniel fog várni az elülső verandán. Leállítottam a Troopert, és kiszedtem a csomagjaimat. Már félúton jártam az udvarban, amikor megláttam. Egyszerre a torkomban dobogott a szívem, és alig kaptam levegőt. Akaratlanul is megtorpantam, aztán rákényszerítettem remegő lábam, hogy vigyen el a lépcső aljáig. – Daniel! Amikor a fiú felnézett, pont olyan elgyötörtnek látszott, amilyennek én éreztem magam. – Daniel, mi a baj? – Apu – mondta, majd nagyot nyelt. Belém nyilallt a félelem. – Mi a baj? Mi történt? – Nem tudom, mi a baj! – Annyira kétségbeesetten csengett a hangja, hogy egy pillanatra le kellett hunynom a szememet.

– Gyere be! Ott nyugodtabban tudunk beszélni. Kivette a kezemből az egyik zacskót, aztán bekísért a konyhába. Az egyik székre mutattam. – Ülj le! Daniel leroskadt, én meg leültem mellé. Annyira aggódtam, hogy eszembe sem jutott kipakolni, amit vettem. – Mondd el! – kértem halkan. – Azt hiszem, meg akarja ölni magát. – Micsoda? – Úgy értek a szavai, mint egy ökölcsapás. Forgott körülöttem a világ, és éreztem, hogy minden vér kiszaladt az arcomból. – Nem úgy értem, hogy beszerzett egy pisztolyt vagy ilyesmi, de nem tudom, mi másnak hívhatnám ezt. Egész napra bezárkózik, és nem engedi Bowie-nak, hogy a műhelyen vagy a házon dolgozzon. Nem eszik, nem borotválkozik, nem csinál semmit, csak ott ül. Próbáltunk beszélni vele, kideríteni, mi baja, de meg se hallgat minket, nem felel semmire. És tudom, hogy nem alszik, mert hallom, hogy fel-alá járkál éjszaka, miután hazaér. Még sosem láttam ilyennek. Kész csoda, hogy nem estem le a székről, olyan erősen remegtem. – Várj csak, nem azt mondtad, hogy egész nap otthon van? – Napközben igen. De az utóbbi két hétben minden este ugyanabban az időpontban elmegy otthonról, és csak sötétedés után jön meg. Tegnapig nem is tudtuk, hová megy. Rémület áradt végig rajtam. Nem akartam feltenni a következő kérdést, de muszáj volt megtudnom. – Mi történt tegnap? Daniel rám nézett szürke szemével, amely annyira hasonlított Nick szemére.

– Követtem. A baptista templom melletti temetőbe ment. Szerinted ott van eltemetve az apja? – Jaj, istenem! – Az arcom elé emeltem a kezemet. – Nem. Nem az apja van ott eltemetve. – Hanem a lányunk. – Alix, segítened kell neki. Mindig is szerelmes volt beléd. Mindannyian tudjuk. Ha valaki képes a lelkére beszélni, az te vagy. – Ijedt suttogással folytatta: – Ha nem teszed meg, meghal. Én nem tudom, mit tehetnék még. Leengedtem a kezem, és minden erőmmel igyekeztem összerakni szilánkokra tört szívem. – Azt mondtad, minden este ugyanabban az időpontban megy el? – Igen. Hétkor. – Remény csillant meg Daniel szemében. – Ez azt jelenti, hogy beszélsz vele? Az órára pillantottam. Már fél hét volt. – Nem ígérhetem, hogy bármit is elérek, Daniel, de megpróbálom. Mindent megteszek, ami tőlem telik. – Megvárjalak? – Ne! Fogalmam sincs, meddig tart. Inkább menj haza! Majd felhívlak. Daniel felállt, és szorosan átölelt. Azon imádkoztam, ne tudja meg soha, hogy miattam került az apja ilyen állapotba. Gépiesen kipakoltam az ennivalót, aztán bementem átöltözni. Azt akartam, hogy Nick előbb érjen oda, mert féltem, hogy ha meglát, azonnal visszafordul, és esélyem sem lesz beszélni vele. Fogalmam sem volt róla, hogyan beszélek majd a lelkére, csak azt tudtam, hogy valahogyan meg kell tennem. Különben is, ki lenne alkalmasabb a feladatra nálam? Ha valaki tudja, mit jelent a gyász, mit jelent, ha az ember magába zárja az érzelmeit, hát az én vagyok. Még ha gyűlölettel reagál, az is jobb a semminél.

Vártam negyed nyolcig, aztán beültem aTrooperbe, és lassan áthajtottam a városon, majd leparkoltam a templomnál. A Nick által bérelt ház nem messze volt innen, úgyhogy biztosan gyalog jött. A furgonja mindenesetre nem állt ott. Azonnal megláttam. Katié sírja a temető hátsó falának közelében volt, egy nagy ámbrafa alatt, nem messze attól a helytől, ahová French nagyit temették. És ha nem tudtam volna, hogy ott lesz, nem biztos, hogy megismerem Nicket. Csak állt és bámulta a sírkövet, a kezét kifakult farmere zsebébe dugta. Gyűrött pólót viselt, úgy lógott rajta, mintha lefogyott volna. Az állát szakáll takarta, és valószínűleg napok óta nem fésülködött. Megint csak fájdalom hasított a szívembe. Erről én tehetek. Én tettem vele ezt, és most kötelességem helyrehozni. Megálltam mögötte, de annyira nem érzékelte a külvilágot, annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vett, amíg meg nem érintettem a karját. Ekkor összerezdült, aztán hátrafordult, és rám nézett kivörösödött szemével. De csak egy másodpercre. Mielőtt megszólalhattam volna, elkapta rólam a pillantását, és indulni készült. – Bocsánat! – motyogta. – Nem tudtam, hogy itt leszel. Már megyek is. – Nick, várj! Kérlek! Lehajtott fejjel megállt, még mindig nem nézett rám. – Nem akarom, hogy elmenj – suttogtam. – Azért jöttem, hogy beszéljek veled. – Hogy beszélj velem? Hogyan tudsz egyáltalán rám nézni azok után, amit tettem veled? Odaálltam elé, és megvártam, míg a szemembe néz.

– Figyelj rám, Nick! Te nem tettél velem semmit. Én tettem magammal. Senki sem kényszerített, hogy hozzámenjek Hughhoz. Senki sem kényszerített, hogy a Katié halála fölött érzett gyászomat haraggá és gyűlöletté formáljam át. Érted? Én tettem magammal. – Jogosan gyűlölsz. Elhagytalak. A gyerekemet vártad, és én elhagytalak – mondta színtelen, érzelemmentes hangon. – De én nem gyűlöllek! – kiáltottam kétségbeesetten. – Gyűlölni akartalak. Sikerült is meggyőznöm magam, hogy gyűlöllek. De hiába harcoltam minden erőmmel, továbbra is csak szerettelek. Szeretlek, a francba! – Nem, az képtelenség, hogy szeretsz, a szánalmadból meg nem kérek. – Hátrált egy lépést, de aztán megállt Katié sírköve mellett. – Sohasem láthatom őt. – Nyers volt a hangja a visszafojtott fájdalomtól. – Sohasem tarthatom a karomban. És ekkor hirtelen rájöttem, hogyan tudnék áttörni a páncélján. El kell érnem, hogy megszabaduljon azoktól a fojtogató érzelmektől. Ki kell adnia magából őket, hogy ne mérgezzék tovább. Ezt kellett volna tennie velem a családomnak sok évvel ezelőtt, ezt tette velem Jenna azon az éjszakán, amikor ott ültünk a konyhájában, és együtt sírtunk. Beletúrtam a táskámba, és előhúztam a tárcámat. Kinyitottam, kivettem belőle Katié képét, amelyet mindig magamnál tartottam, és odaadtam Nicknek. Ő úgy vette el, mintha transzba esett volna, a tekintete szinte rátapadt az aprócska arcra. – Hadd meséljek neked Katie-ről – mondtam halkan. És a következő órában pontosan ezt tettem. Egy idő után észrevettem, hogy könnyek gördülnek le Nick arcán, és néma zokogás rázza a testét, de elfojtottam saját fájdalmamat, és

folytattam. Amikor a végére értem, közelebb léptem Nickhez, és átöleltem. Tudtam, hogy most csakis rám figyel. – Csak húszéves voltál, amikor elmentél, Nick. Szinte még gyerek. Azt tetted, amit helyesnek gondoltál, és ennél többet egyikünktől sem lehet várni. Katié bölcsőhalálban halt meg. Ha itt lettél volna, akkor sem tehetsz ellene semmit, senki sem tehetett semmit. De megmentettél egy másik gyereket. Megmentetted Danielt, aki remek srác. Nem hibáztatnálak, ha gyűlölnél azért, hogy olyan kíméletlenül beszéltem neked Katieről, de Daniel érdekében ne tedd ezt magaddal. A fiú szeret téged, szüksége van rád, és rettentően aggódik érted. Nick karja szinte akaratlanul fonódott körém, és olyan erősen szorított, hogy alig kaptam levegőt. Az arcát a hajamba temette, és mindkettőnkből kitört a zokogás. Megsirattuk a kislányunkat, a fájdalmat, amit egymásnak okoztunk, az összes elvesztegetett időt. És amikor elapadtak a könnyeink, Nick felemelte a fejét, és rám pillantott. – Szeretlek – suttogta. – Akkor gyere haza velem! – feleltem. És így történt. A kis bérelt házba érve Nick megkérdezte, hol a fürdőszoba. Útba igazítottam, aztán bementem a konyhába. Míg ő lezuhanyozott és megborotválkozott, felhívtam Danielt, és megmondtam neki, hogy az apja későn ér haza, ne várja meg. Aztán eltartottam a kagylót a fülemtől, és mosolyogva hallgattam a fülsiketítő örömujjongást. Mire Nick kijött a konyhába, tisztábban és szakáll nélkül, készítettem egy nagy halom szendvicset. Úgy falta be, mint akit éheztettek mostanáig, majdnem mindet ő tüntette el. Aztán eltolta a tányért, és hátradőlt. Még mindig fáradtnak

tűnt, de már nem volt olyan megviselt, és szürke szeme is élénken csillogott, amikor rám nézett. – Vannak még képeid? Szerencsére voltak. A költözésnél az első dolgom volt, hogy bepakoljam a Katié képeivel telerakott albumokat. Leültünk az ágyra, hátunkat a támlának vetettük, összeért a vállunk, és végiglapoztuk az összes képet, és beszélgettünk, mint gyerekkorunkban. Amikor az utolsó oldalhoz értünk, hosszan öleltük egymást, aztán másféle vigasz iránt ébredt vágy bennünk, és lassan, gyengéden szeretkeztünk. Hajnal volt már, amikor Nick felém fordult, és megfogta a kezem. – Esküszöm, hogy soha többé nem hagylak el – suttogta. A másik kezemet az arcához emeltem. Végigsimítottam a bőrén. – Nem is ajánlom – mondtam. – Mert ha még egyszer előfordul, utánad megyek.

EPILÓGUS

B

árcsak azzal fejezhetném be, hogy egy hét múlva összeházasodtunk Nickkel, és azóta is boldogan élünk, de nem tehetem. Szerettük egymást, efelől semmi kétség, de olykor a szerelem önmagában kevés. Előzőleg kimondhatatlan fájdalmat okoztunk egymásnak, és az ilyesmit nem könnyű helyrehozni. Sok időbe telt, míg enyhült a gyötrelem, és újra meg tudtunk bízni egymásban, sok munka és még több beszélgetés kellett hozzá. Egyéb gondok is felmerültek. A hibák, amelyeket elkövettünk, nem csak kettőnk életére voltak hatással. Olyanok voltak, mint a tóba dobott kavicsok, amelyek körül még akkor is hullámzik a víz, mikor maga a kő már rég elmerült. Danielt fel kellett világosítani a születése körülményeiről, mielőtt még a városban keringő pletykákból tudná meg, mi történt. Bármilyen fájdalmas is volt ez nekik, Nick és Lindsey leültették a fiút, és mindent elmondtak, mialatt én izgalmamban a körmömet rágva vártam otthon. Késő éjjel csengetett be hozzám Daniel, ruhákkal teli bőrönddel a kezében. Bevezettem a vendégszobába, ágyba dugtam, aztán felhívtam Nicket, és megmondtam, hogy

biztonságban van a fiú. A következő hónapban Daniel nálam lakott. Úgy festett, mint egy néma, sápadt kísértet: elfoglalt némi helyet a térből, de valójában nem volt ott. Nem nyaggattam, hogy szedje össze magát, mert tudtam, hogy ezzel egyedül kell megküzdenie. Miután az apámmal kapcsolatban én is keresztülmentem valami hasonlón, sejtettem, mit érez. De Daniel értelmes kölyök volt. Végül megértette, hogy nem a sperma teszi az apát. A feltétel nélküli szeretettől és gondoskodástól válik szülővé az ember. Számomra a Bíró volt az apa. Daniel számára Nick, és a szeretet, amelyet egymás iránt éreztek, a végén legyőzte a fájdalmat. Lindsey esetében nehezebb volt a helyzet. Azt hiszem, Daniel végül megértette, miért tagadta meg őt hosszú éveken keresztül, sőt meg is bocsátott neki. De a lelke mélyén soha nem tudta elfogadni, hogy ő az anyja. Legfeljebb barátok lehettek, de még ez is lassan ment. Cody sokat segített, mert Daniel kedvelte és tisztelte őt. Cody és Lindsey hat hónappal az első találkozásuk után összeházasodtak, és elég az arcukra nézni, ha együtt vannak valahol, hogy lássa az ember, mennyire szeretik egymást. Elismerem, elég furcsa, hogy most már Lindsey is a családunkhoz tartozik, de nekem is meg kellett tanulnom megbocsátani és felejteni. Azok után, hogy hosszú évekig gyűlöltem, sosem leszünk jó barátnők, ennek ellenére meg kellett állapítanom, hogy Lindsey nagyon is kedves és gondoskodó tud lenni, ha lehetőséget kap rá. Nick végül megépítette a házát, de nem költözött be. Én továbbra is a kis bérelt házamban laktam, és életünkben először megpróbáltunk normális párkapcsolatban élni. Eljártunk vacsorázni, moziba, színházba, az összes városi ünnepségre. És

együtt kezdtünk járni a templomba, pedig valamikor azt hittem, soha többé nem teszem be oda a lábam. Darla néni majd kibújt a bőréből örömében. Ha már szóba került Darla néni, el kell mondanom, hogy újabban eljegyzési gyűrűt villogtat az ujján, akkora gyémánttal, mint egy tyúktojás. És ha a villogtatással nem sikerül a gyűrűjére vonni a beszélgetőtársa figyelmét, akkor képes, és egyenesen az ember orra alá dugja. Az esküvő időpontját illetően még mindig csak hitegeti Bowie-t, de ő olyan férfi, aki sosem adja fel. Nick szerint kettejük kapcsolatának többek között az a haszna, hogy Bowie azóta jobban főz. Azt hiszem, hosszú, boldog életük lesz együtt. Bowie eleven, egészséges férfi, élvezi a munkát a műhelyben Nickkel, és szemlátomást egyelőre eszében sincs lassítani a tempón. Darla néni meg biztosan nem fog lassítani, míg csak koporsóba nem rakják és el nem temetik. A Bíró remekül van, még most is minden évben szépen rendbe hozza a kertjét. Maradandó károsodás nélkül felépült a strokeból, de azóta sokkal jobban vigyáz magára. Szerintem mindannyiunkat túl fog élni. Egyszer hallottam, amint azzal szórakoztatta Danielt, hogy a mumusmacskáról mesélt neki, amelyik a híd alatt lakik, a vasúti síneknél. Akaratlanul is elmosolyodtam Daniel hitetlenkedő arckifejezése láttán. Nem sokkal ezelőtt a családomon valóságos költözködési hullám vonult végig. Most, hogy Darla néni hamarosan férjhez megy és Bowie-val fog élni, Jane néni pedig gyakorlatilag egymaga vezeti a Southern Supplyt, a Bíró túl sokat maradt volna egyedül. Ezért a szüleim visszaköltöztek a farmra, Jane néni pedig megkapta az ő kis téglaházukat. Igazán élvezi, hogy

végre saját lakása van. Jane néni boldogabbnak tűnik, mint valaha. Nagyon büszke rá, hogy ő a Southern Supply vezetője. Megértem, miért. Végeredményben én is ezt csináltam. Sokáig az üzlet volt számomra az élet értelme. Most már más dolgok is vannak az életemben, és boldog vagyok, hogy az ügyek nagy részét Jane nénire hagyhatom. Így legalább megvalósíthatom egy gyerekkori álmomat, vagyis írhatok. Van, amikor szinte áradnak belőlem a szavak, mint a víz a sima kövek fölött. De az is előfordul, hogy lelassulnak az ujjaim a billentyűzeten, és úgy törnek rám az emlékek, hogy csak a múltat látom. Időnként még mindig elsírom magam, de furcsa módon újabban inkább a szép dolgok jutnak eszembe. Alighanem Nick tette velem ezt a csodát. Csaknem napra pontosan másfél évvel a temetőben töltött este után Nick felhívott, és megkért, hogy találkozzak vele a házban, amelyet épített. Csodálkoztam, mert már sötét volt, de igent mondtam. Minden alkalmat megragadtam, hogy láthassam Nicket. Kiszálltam a Trooperből, és megvártam, míg a szemem megszokja a holdfényt. Nagy, kerek telihold volt aznap éjjel, amely ezüstöskékes fénybe vonta az udvart. Még mindig ott álltam, amikor Nick egyszer csak kilépett egy fa sötét árnyékából. – Szia! – mondtam halkan, nehogy messzire vigye a szavaimat a hideg éjszakai levegő. – Mi újság? – Szeretnék mutatni neked valamit a hátsó verandán. Felvont szemöldökkel néztem rá, de ő csak kézen fogott, és átvezetett az udvaron. Ezerszer jártam már a házban, és el sem tudtam képzelni, mi lehet a verandán, amit ne láttam volna még.

A ház mellett teljes volt a sötétség, de az épület sarkánál valami pislogó fényt vettem észre. Közelebb léptem, aztán megtorpantam. A veranda korlátján gyertyák égtek aranyló csillogással. Gyertyák álltak az asztalon is, ezüstvázába helyezett, frissen vágott virágok, egy üveg pezsgő és két talpas pohár társaságában. És a palack előtt ott volt valami, amire talán még vakon is ráismertem volna. Egy méhbalzsamos tégely. Nickre pillantottam, és hirtelen elgyengült a térdem. Nick elmosolyodott, majd felvezetett a lépcsőn. – Nyisd ki! – mondta halkan. Reszkető kézzel, könnyektől homályos szemmel felnyitottam a kerek kis doboz fedelét. A dobozban, kék bársonyágyon, egy gyűrű feküdt. Nick megfogta az állam, és maga felé fordította az arcom. – Gratulálok – suttogta. – Huszonhat évvel ezelőtt egy határozott természetű kislány, akinek az egyetlen fegyvere egy kis doboz méhbalzsam volt, eltökélte, hogy megment egy rongyos, magányos fiút. És ez olyan jól sikerült neki, hogy már csak egy dolog van hátra. Légy a feleségem, Alix! Ideje, hogy megtöltsük ezt a házat szerelemmel, nevetéssel és egy családdal. – Igen – feleltem elcsukló hangon, egyszerre sírva és nevetve, és Nick karjába vetettem magam. – Igen, már nagyon is ideje volna. Anyu a hetedik mennyországban volt a hír hallatán. Végre elkezdhette tervezgetni a nagyszabású esküvőt. Alaposan kihasználta a helyzetet, csaknem őrületbe kergetett mindenkit az állandó nyüzsgésével és a gondosan kidolgozott terveivel. Mintha legalábbis az angol királynő készült volna házasságot

kötni Morganville-ben. Azt hiszem, már végre kezdtem elhinni, hogy tényleg meglesz az esküvő, amikor Nick az előtte való este meglógott a legénybúcsújáról, és megjelent az ajtómban. Mosolyogva engedtem be. – Hát te hogy kerülsz ide? – kérdeztem. – Neked a haverok mellett volna a helyed, tortákból előugró meztelen lányokat kéne nézegetned, és le kéne inni magad a sárga földig. – Én csak egyetlen meztelen lányt akarok nézegetni – mondta, miközben átölelt. – Egyébként meg hoztam valamit neked. Holnap délelőtt, gondolom, Darla a közeledbe sem enged majd. A zsebébe nyúlt, és előhúzott egy dobozt. – Szeretném, ha rajtad lenne az esküvőn. Kíváncsian nyitottam ki a dobozt, és azonnal kitört belőlem a sírás. Egy félbetört szív alakú medál feküdt a dobozban, aranyláncon. Nick nevét és az esküvőnk dátumát vésték a hátára. Miközben eláztattam Nick zakóját a könnyeimmel, benyúltam az inge alá, és kihúztam a szív másik felét. – Hé, ha tudtam volna, hogy így fogod itatni az egereket, nem adom oda – mondta, és magához szorított. – Vegyem vissza? – Csak a holttestemen át – hüppögtem, miközben a szám a száját kereste. Másnap anyám végignézhette, amint pompás fehér ruhámban végiglépkedek a templom padjai között, hogy házasságot kössek a világ legcsinosabb vőlegényével, akinek a szeméből csak úgy sütött a szerelem és a büszkeség, amikor az egész város színe előtt megfogta a kezem. És mindketten tudtuk, hogy ezúttal nem fognak fogadásokat kötni. Ez most örökre szól. Az esküvőnk egyszerűen varázslatos volt. Természetesen Jenna volt a koszorúslányom, és ő is kapta el a csokrot a

szertartás után. Meglepetésemre, amikor Nicken volt a sor, hogy a vendégek közé dobja a harisnyakötőmet, egyenesen Hugh-t célozta meg vele. Talán azt remélte, hogy már Hugh sem sokáig marad egyedül. Jennára sandítottam, hogy látta-e, de ő szándékosan levegőnek nézte a volt férjemet. Elvigyorodtam. Hugh sokat változott, de Jenna eltökélte, hogy nem enged neki, amíg le nem rázza Helena igáját. Az alapján, ahogy Hugh a legjobb barátnőmre nézett, arra következtettem, hogy Jennának már nem sokat kell várnia. Ami a nászutunkat illeti, Nickkel két csodálatos hetet töltöttünk egy mindentől távol eső kis nyaralóban a hegyek között. Miután visszajöttünk, rögtön beköltöztünk a házba, amit Nick épített nekünk, vagyis nekem. Két nappal ezután egy heves éjszakai vihar során belecsapott a villám az öreg pajtába. Nickkel a hátsó verandán álltunk összekapaszkodva, és néztük, amint a tűzoltók megpróbálták eloltani a tüzet, de nem jártak sikerrel. Hajnalra nem maradt más belőle, csak egy megfeketedett négyszög, tele félig elégett deszkákkal, és orrfacsaró füst szállt fel lassan a romok közül. – Már nincs szükségünk rá – mondta Nick lágy hangon. – Itt vagyunk egymásnak. – Tudom – feleltem. De azt hiszem, mindkettőnknek fájt, ami történt. Mintha egy kedves régi barátot vesztettünk volna el. Másnap Daniel odaköltözött hozzánk. Ő életem egyik legfőbb öröme. Anyunak szólít, folyton pénzt kunyerál tőlem, és kikéri a tanácsaimat a lányokkal kapcsolatban. Hálát adok érte Istennek mindennap. A tizenhatodik születésnapján odaadtam neki a régi Chevy kulcsait és forgalmiját. Örültem, hogy újra lesz gazdája. Daniel

odavolt a boldogságtól. Olyan lelkesen szedte szét, hogy nézni is fárasztó volt, aztán újra összerakta, sőt olyan dolgokkal egészítette ki, amelyeknek elvileg semmi keresnivalójuk nem lenne egy ilyen öreg autóban. De a fiú boldog volt, tehát én is boldog voltam. Csak éppen éjszakánként ébren feküdtem, és azon imádkoztam, nehogy felcsavarodjon vele egy fára. Nick nevetett a félelmeimen, tyúkanyónak csúfolt, de azért az ő arcán is láttam egy-két aggodalmas ráncot, valahányszor Daniel elindult a kocsival valahová. Ez csaknem egy éve történt. Szinte el sem hiszem, hogy Daniel mostanában már az egyetemek prospektusait tanulmányozza. Nick szemlátomást beletörődött, hogy a fiunk nemsokára elhagyja a családi fészket, sőt alig várja, hogy csak a miénk legyen a ház. Remélem, azért nem élte bele magát túlságosan. Ma este ott ültem a közönség soraiban a countryclub dísztermében, és figyeltem, amint a férjem magabiztosan a pódiumra lép, miután megválasztották a Morganville-i Kereskedelmi Kamara elnökének. A dübörgő taps közepette találkozott a tekintetünk, és szinte hallottam a gondolatait. Végre teljesítette, amit ígért nekem. Frank Anderson fiából lett valaki, valaki, akire büszke lehetek. Most az ágyban fekve írom ezt az utolsó bejegyzést a naplómba, a másik kezemmel pedig a hasamat simogatom, ahol a gyerekünk növekszik. Pontosan tudom, mit fogok mondani Nicknek, amikor feljön hozzám az emeletre. Ő mindig is volt valaki. Mert az ámbrafa törzsének belseje sosem változik. A sötétvörös fa – akárcsak Nick – mindig hű a természetéhez. Erős, kitartó és tiszta.

A SZERZŐRŐL A valós életben Kathynek szólítanak, akik ismernek, mert a Katherine-t mindig is túl fellengzősnek éreztem. Ami a külsőmet illeti, 165 cm magas vagyok és barna szemű. A többi változó: a kalóriabevitelemtől, a testedzési programomtól (vagy annak hiányától) és a hajfestékemtől függ. Mindenféle munkát végeztem már, a rovarirtástól a telefonos ügyfélszolgálatig. Újságírásból szereztem diplomát, amely valahol egy fiókban hever. Hét éve írok, és eddig hét regényemet sikerült eladnom egy kiadónak, ebből ötöt a közelmúltban az Elloras Cave-nek. Az ámbrafa 2002-ben az önálló regény kategóriában megnyerte a PASIC Kedvenc Könyved versenyt. Mióta csak írni kezdtem, tagja vagyok az Amerikai Romantikusregény-írók szervezetének, és számos pályázat elbírálásában vettem részt zsűritagként. Immár harmincnyolc éve ugyanannak a férfinak vagyok a felesége. Kétéves voltam, amikor összeházasodtunk. Ragaszkodom hozzá, hogy ez az igazság. Katherine szívesen fogadja az olvasói visszajelzéseket. E-mail

címe megtalálható életrajzi oldalán a www.ellorascave.com honlapon.