Kate Mosse - Labirintus tört. kaland

Fordította Kállai Tibor

Kate Mosse

LABIRINTUS

A magyar fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Kate Mosse: Labyrinth By Orion Books, an imprint of Orion Publishing Group, 2004 Copyright © Mosse Associates Ltd., 2005 Minden jog fenntartva! A kiadvány sem egészben, sem részben nem sokszorosítható, sem írott, sem elektronikus sajtóban, bárminemű felhasználása csak a kiadó írásbeli engedélyével történhet. Hungarian translation © Kállai Tibor, 2005 © Partvonal Könyvkiadó, 2006

Borítót tervezte Bóna Endre

Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2006 www.partvonal.hu Felelős kiadó a kiadó ügyvezetője Kiadóvezető Nemes Dóra Felelős szerkesztő Balázs Éva Szerkesztette Almássy Ágnes Nyomdai előkészítés Császár András Tördelte a P.R.S. Bt., Budapest Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető Bördős János ügyvezető igazgató Megjelent 39,98 (A/5) ív terjedelemben ISBN 963 9644 12 9

Apámnak, Richard Mosse-nak, ennek a talpig becsületes embernek, napjaink Grál-lovagjának Gregnek, mint mindig, mindenért – a régi, a mai és az eljövendő dolgokért.

SZERZŐI ELŐSZÓ Történelmi háttér 1208 márciusában III. Ince pápa keresztes hadjáratot hirdetett egy provence-i keresztény szekta ellen. E szekta tagjait ma általában katharokként emlegetik. Ők Bons Chrétiens-nek hívták magukat; az ellenük prédikáló Clairvaux-i Szent Bernát albigenseknek nevezte, a Szent Inkvizíció pedig „eretneknek” bélyegezte és kegyetlenül üldözte őket. Ince pápa el akarta űzni a katharokat a francia Délvidékről, és helyreállítani ott is a katolikus egyház uralmát. Az észak-francia urak pedig jó alkalomnak tekintették ezt a keresztes hadjáratot, hogy a kihívóan független délvidéki nemesség térdre kényszerítésével földet, kincseket és kereskedelmi előnyöket szerezzenek. A keresztes hadjáratok a 11. század végétől kezdve fontos szerepet játszottak a kereszténység történetében. A negyedik hadjárat során, Zára 1202-es ostromakor a keresztesek saját keresztény hittestvéreik ellen fordultak ugyan, ám 1208-ig Európában még soha nem fordult elő, hogy keresztények ellen hirdessenek szent háborút. A katharok üldözését aztán szervezetten folytatták 1231-től a pápai inkvizítorok, a dominikánusok. Bármilyen vallási megfontolások vezérelték is a katolikus egyházat és a keresztesek néhány vezetőjét – például Simon de Montfort-t –, az albigensek elleni keresztes hadjárat végül is hódító rablóháború volt, és fordulópontot jelentett a francia történelemben. Felszámolta a délvidék függetlenségét, s eltüntette annak hagyományait, eszményeit és életmódját. A középkori dokumentumokban nem nagyon fordul elő sem a „kathar”, sem pedig a „keresztes” kifejezés. Ma viszont nehezen tudnánk nélkülözni őket az akkori világ leírásában, ezért hát én is használom mindkettőt.

A középkorban a langue d'oc – amelyről Languedoc vidéke a nevét is kapta – a Provence-tól Aquitaine-ig terjedő francia Délvidék újlatin nyelve volt. Ezt a nyelvet beszélték a keresztény Jeruzsálemben és a keresztesek által 1099-től elfoglalt területeken is, valamint Észak-Spanyolország és Észak-Itália egyes részein. Nyelvjárásokban élő mai változata közeli rokonságban áll a provanszál és a katalán nyelvvel. A 13. században a langue d'oїl – a modern francia nyelv előfutára – a mai Franciaország északi részén volt használatban. 1209-től az északiak több hadjáratot is indítottak a délvidék ellen, s az északi bárók rákényszerítették nyelvüket az általuk meghódított területek lakosságára. A 20. század közepétől írók, költők és történészek – René Nelli, Jean Duvernoy, Déodat Roché, Michel Roquebert, Anne Brenon, Claude Marti és mások – megpróbálták ismét irodalmi nyelvvé tenni az okcitánt. Ma, amikor ezt a könyvet írom, La Citében, Carcassonne középkori óvárosának szívében működik egy okcitán-francia kétnyelvű iskola, s a városok és tájegységek nevét a francia mellett okcitán nyelven is feltüntetik az út menti táblákon. A Labirintusban, hogy megkülönböztessük „Okcitánia” lakóit a francia hódítóktól, a megnevezéseknél az okcitánt, illetve a franciát használom. Így persze bizonyos személy– és helynevek mindkét változatban előfordulnak – például Carcassonne és Carcassonna, Toulouse és Tolosa, Béziers és Besièrs. A versrészleteket és szólásokat a Pierre Trinquier abbé által összeállított Proverba et Dictons de la Langue d'Ocból, valamint a 33 Chanta Populairea du Languedocból vettem. Természetesen vannak írásmódbeli különbségek a középkori és a mai okcitán között. Én a következetesség kedvéért főként André Lagarde La Planqueta című okcitán-francia szótárára támaszkodtam. További információkkal pedig egy szójegyzék áll az olvasók rendelkezésére e kötet végén.

TARTALOM BEVEZETŐ

10

A CITÉ A HEGYEN

29

A KÖNYVEK ŐRZŐI

208

VISSZATÉRÉS A HEGYEKBE

462

EPILÓGUS

601

És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket. János evangéliuma, 8,32 (Károli Gáspár fordítása) L'histoire est un roman qui a été, le roman est une histoire qui aurait pu être. A történelem olyan regény, amelyet megéltek, egy regény pedig történelem, ami lehetett volna. Edmond és Jules de Goncourt Tên përdu, jhamâi së rëcÙbro. Az elveszett időt sosem kapod vissza. Középkori okcitán közmondás

BEVEZETŐ

I. Soularac-hegy Sabarthès-hegység Délnyugat-Franciaország 2005. JÚLIUS 4., HÉTFŐ Vékonyka vércsík szivárog lefelé alkarjának belső oldalán, akár egy piros varrás a fehér ingujjon. Alice először azt gondolja, csak egy légy, és nem törődik vele. Egy ásatáson a mindenféle bogarak hozzátartoznak a munkához, és valamely rejtélyes oknál fogva itt fönt a hegyoldalban, még több a légy, mint odalent, a központi ásatási területen. Aztán egy vércsöpp pottyan le meztelen lábszárára, úgy robbanva szét, mint egy tűzijáték-rakéta Guy Fawkes éjszakáján. Most már odapillant, és látja, hogy könyökén a vágás megint szétnyílt. Mély seb ez, és nem akar begyógyulni. Szorosabbra húzza a kötést. Aztán, mivel senki nem látja, lenyalja a piros vérmaszatot a csuklójáról. Kalapja alól kiszabadult néhány barna hajtincs. A füle mögé igazítja őket, zsebkendőjével megtörli a homlokát, majd szorosabbra rántja hátul lófarokba fogott haját is. Most már mindegy, nem tud odafigyelni a munkájára, föláll tehát, és kinyújtóztatja napbarnított, karcsú lábait. Homokszínű sortjában és ujjatlan trikójában szinte tinédzsernek látszik. Most, hogy kissé elszálltak már felette az évek, élvezi, hogy fiatalabbnak nézik valós életkoránál. Lecsavarja kulacsa kupakját. Nem zavarja, hogy a víz már felmelegedett, nagyot kortyol belőle. Odalent a forróságtól gőzölgő aszfaltút fölött reszketve hullámzik a levegő. Fent az ég végtelen

kékje ragyog. A száraz fűben kabócák igyekeznek túlharsogni egymást fáradhatatlanul. Alice otthon érzi magát a Pireneusokban, pedig most jár itt életében először. Mesélték neki, hogy telente a Sabarthès-hegység csipkézett hegycsúcsait hó fedi. Tavasszal apró, rózsaszín, mélyvörös és fehér virágok bújnak elő rejtekükből, és beborítják a köves fennsíkokat. Kora nyáron a boglárka sárgán virító csomói tarkítják az üdezöld legelőket. De mostanra a nap felperzselte a földet, és barnára égetett minden zöldet. De azért még így is szép ez a táj, bár kissé barátságtalan. És titokzatos. Túl sokat látott már ez vidék, túl sok mindent rejt a föld mélye ahhoz, hogy békés és barátságos legyen. Pár száz méterrel lejjebb, a táborhelyen álldogálnak a többiek a ponyvatető alatt. Tisztán ki tudja venni Shelagh alakját, szokásos fekete szerelésében. Furcsa, hogy nem dolgoznak, hiszen még előttük majdnem az egész nap. De az is igaz, hogy a csapat eléggé elfáradt és elkedvetlenedett már. Nagy odafigyelést igénylő, monoton munka ez, ásni, kapirgálni a földet, aztán katalogizálni és listázni a leleteket, és ami azt illeti, eddig nem sok eredménye volt a fáradozásuknak. Találtak néhány kora középkori cserépedény-darabot, pár nyílhegyet a 12. század végéről és a 13. század elejéről, de amiért tulajdonképpen idejöttek, az őskőkori település, sehogy se akar előkerülni. Elfogja a kísértés, hogy csatlakozzon pihenő kollégáihoz, és lecserélje koszos ruháját. A sebe ég, a térde is fáj a sok guggolástól. A nyaka és a válla pedig már egészen elzsibbadt. De sejti, hogy ha most abbahagyja, nem lesz ereje újrakezdeni. Különben is, most van miben reménykednie. Már korábban észrevett valami fényeset egy magas kőtömb, vagy inkább kőoszlop tövében, amelyet mintha óriások faragtak volna ki, és támasztottak volna a hegy meredek oldalába. Az a fényes, egyelőre kivehetetlen alakú és méretű valami pedig mélyen bent lapul a kőoszlop mögötti résben. Már reggel óta kaparta el az útból a földet, és most úgy tűnik, nemsokára el is éri a célját. Tudja, hogy szólnia kéne valakinek. Legalább a legjobb barátnőjének, Shelagh-nak, aki az egész ásatás helyettes vezetője. Alice nem régész, csak önkéntesként dolgozik itt, hogy hasznosan

töltse a nyári szabadságát. Ez az utolsó napja a terepen, és szeretne bizonyítani. Ha most visszamegy a táborba, és bejelenti, hogy rábukkant valamire, akkor mindenki ki akarja venni a részét a sikerből, és attól kezdve az egész nem az ő felfedezése lesz. A következő napokban és hetekben gyakran gondol majd vissza erre a pillanatra. Eszébe jutnak a különösen derengő fények, a vér fémes íze a szájában, a foga alatt ropogó homokszemcsék, és eltűnődik azon, mennyire másként is alakultak volna a dolgok, ha úgy dönt, hogy nem folytatja, hanem lemegy inkább a táborba. Ha betartja a játékszabályokat. Kiissza az utolsó csepp vizet is, és az üres kulacsot belenyomja a hátizsákjába. Közben a nap egyre magasabbra kapaszkodik az égen, egyre elviselhetetlenebb a hőség, de Alice még vagy egy órán át keményen dolgozik. Kéziásója meg-megcsikordul a köveken, feje körül legyek dongnak, a távolból néha repülőgépzúgás hallatszik, de egyébként süket csönd honol az egész vidéken. Érzi a felső ajkán és a két melle között lepergő verejtékcseppeket, de nem hagyja abba a munkát, amíg a szikla alatti rés elég mély és tágas nem lesz ahhoz, hogy jó messzire bele tudjon nyúlni. Letérdel, arcát és vállát a sziklának nyomja. Aztán végigfut rajta az izgalom, ahogy ujjait belemélyeszti a porhanyóssá lazított, sötét földbe. Tudja, hogy nem csaltak az ösztönei: valami értékeset talált. Hűvös és sima a tapintása... Fém lesz ez, nem kő... Keményen megmarkolja, s miközben azt gondolja, nem szabad túl nagy dologban reménykednie, lassan, nagyon lassan kifelé húzza azt a valamit. A föld mintha megrándulna, mintha nem akarna megválni kincsétől. A feltúrt, nedves talaj émelyítő, jellegzetes szaga terjeng a levegőben, de Alice alig érzékeli. Már valahol a régmúltban jár, rabul ejtette a történelemnek az a darabkája, amelyet most a tenyerében tart. Egy, az idők során megfeketedett és zöld penészfoltokkal tarkított, súlyos, kerek csatot. Az ujjaival kezdi tisztogatni, és örömmel fedezi föl a koszréteg alól előbukkanó ezüst– és rézdíszítéseket. Első pillantásra ez is középkori darabnak látszik, olyasfajta csatnak, amellyel köpönyeget vagy ruhát kapcsoltak össze. Látott már ilyeneket korábban is.

Sőt azt is tudja, hogy nem szabad elhamarkodottan ítélni, de azért mégis maga elé képzeli a ruhakapocs egykori tulajdonosát, aki talán ezeken az ösvényeken sétált. Azt az idegent, akinek a történetét meg kellene ismernie. Annyira belemerül a fantáziálásba, hogy észre sem veszi, hogy a kőtömb, amelynek megbolygatta az alapját, lassan megmozdul. Aztán, valami hatodik érzék sugallatára, felnéz. A világ egyetlen ezredmásodpercre mozdulatlanná dermed, tér és idő nem létezik. Megigézve bámulja a helyéről észrevehetően kibillenő kőkolosszust, amely lassan, méltóságteljesen kezd dőlni felé. A legeslegutolsó pillanatban félig kúszva oldalra veti magát, a sok tonnás kőkolosszus pedig barnás porfelhőt kavarva közvetlenül mellette vágódik végig tompa robajjal a földön, majd lassan görögve lejjebb gurul a lejtőn. Alice görcsösen kapaszkodik a satnya cserjék ágaiba – semmi kedve a kőtömb után zuhanni. Egy darabig elnyúlva fekszik a porban, zúg a feje, azt se tudja, hol van. Amikor rádöbben, milyen közel volt a halálhoz, beleborzong. Túlságosan is közel. Nagyot sóhajt. Vár egy kicsit, amíg elmúlik a szédülés. A fejében fokozatosan elhalkul a zakatolás. A gyomrát összehúzó görcs is enyhül, és lassanként minden visszazökken a helyére. Felül, és végignéz magán. A térdét véresre horzsolta, és jól beverte a csuklóját is, ahogy elvágódott, miközben végig ott szorongatta a markában azt a csatot. De hát végül is megúszta néhány zúzódással és horzsolással. Nem esett bajom. Feltápászkodik, leveri magáról a port, és tök hülyének érzi magát. Nem is érti, hogyan követhetett el ekkora baklövést, hogy nem támasztotta ki a kőtömböt, amely alól az egyik oldalon kikaparta a földet. Lenéz a táborhelyre. Meglepődik, de meg is könnyebbül, hogy odalent senki sem vett észre semmit. Már éppen kiáltani akar a lentieknek, amikor észrevesz a hegyoldalban egy szűk nyílást, amelyet eddig a kőtömb takart. Mintha ajtót vágtak volna a sziklába. Hallotta, hogy ezek a hegyek tele vannak rejtett járatokkal és barlangokkal, úgyhogy nem is lepődik meg különösebben. Sőt inkább az az érzése, hogy mindvégig sejtette, hogy lesz itt valami

bejárat, amelyet persze eltakart a kő. De ő sejtette, hogy ott van. Vagy inkább megérezte. Ám most elbizonytalanodik. Tudja, hogy szólnia kellene valakinek. Egyedül nem mehet be. Ostobaság és kockázatos vállalkozás minden segítség nélkül, egyedül nekivágni az ismeretlennek. Tisztában van a veszélyekkel. De az is igaz, hogy neki már ide se lett volna szabad feljönnie egyedül, és a saját szakállára folytatni a keresgélést. Shelagh nem is tudja... De most mintha valami húzná, vonzaná befelé. Őt egyedül. Ez az ő felfedezése. Meggyőzi magát, hogy nincs értelme zavarni a többieket, és talán fölösleges reményeket ébreszteni bennük. Ha van itt valami, akkor majd később szól valakinek. Ő úgysem nyúl semmihez. Csak körülnéz. Csak egy percre nézek be. Fölmászik hát a nyíláshoz. Mély gödör tátong előtte, ott állt a kőoszlop. A nyirkos földön megzavarodva nyüzsögnek a hirtelen napvilágra került férgek és rovarok. Fölemeli a gödör széléről a kalapját. Kéziásója még most is ott van, ahová pár perccel ezelőtt letette. Bekukucskál a sötétségbe. A nyílás alig másfél méter magas és körülbelül egy méter széles. Oldala repedezett, nem úgy néz ki, mintha emberkéz vágta volna, de amikor végighúzza ujjait a sziklán, meglepően sima részeket tapint ki ott, ahová a kőkolosszus illeszkedett. Szeme lassanként hozzászokik a félhomályhoz. A bársonyos feketeség szénszürkébe vált, és most már látja, hogy hosszú, szűk alagút húzódik előtte. Borzongás fut végig a tarkóján. Talán figyelmeztetés ez, hogy odabent a sötétben les rá valami, amit jobb volna nem háborgatni. De hát ez csak afféle gyerekes ijedezés, amit egy nagy sóhajjal el is hesseget. Felnőtt ember nem hisz a kísértetekben és a megérzésekben. A díszes csatot mint valami talizmánt szorongatva egy újabb hatalmas sóhajjal belép a nyíláson. A következő pillanatban valósággal letaglózza a régóta a hegy gyomrában rekedt levegő, de hűvös és nyirkos, úgyhogy feltehetően valahol mégiscsak szellőzhet ez a barlang. De aztán csak végigtúrja a zsebeit az öngyújtó után,

mert jobb félni, mint megijedni. Meggyújtja, és maga előtt a magasba tartva ellenőrzi, hogy van-e itt elég oxigén. A láng meg-megrebben a huzatban, de nem alszik ki. Aztán idegesen és némi lelkifurdalással zsebkendőbe bugyolálja, és a zsebébe süllyeszti a csatot, majd óvatosan elindul. Az öngyújtó gyenge lángja elég jól bevilágítja a járatot, imbolygó árnyakat vetve a rücskös, szürke falra. Ahogy halad előre, érzi, hogy a hűvös levegő körbecirógatja csupasz lábát és karját. Azt is érzi, hogy lejt és lefelé kanyarodik az út. A talaj egyenetlen, a zárt térben furcsa zajt ütnek a talpa alatt csikorgó kavicsok. Tudja, hogy a háta mögött egyre kevesebb fény szűrődik be kintről. Minden lépés egyre mélyebbre vezet a sötétségbe. Hirtelen megtorpan, nem akar már továbbmenni. És egyáltalán, itt sem akar lenni. De van ebben az egészben valami végzetszerű, valami, ami nem engedi, hogy visszaforduljon. Mennie kell hát tovább, be a hegy gyomrába. A járat úgy tíz méter után egy tágas, zárt üregbe torkollik. Néhány tapogatózó, nyújtott lépéssel eléri a közepét, ahol egyenes és sima a sziklapadló. A helyiség körülbelül tíz méter hosszú és öt méter széles, és nyilvánvalóan emberkéz alkotta. A teteje alacsony és boltozatos, mint egy kripta mennyezete. Magasra tartja az imbolygó lángocskát, és megborzongatja valami furcsa, megmagyarázhatatlan ismerősség érzése. Már éppen elindulna lefelé egy kőbe vájt lépcsőn, amikor észreveszi a betűket a falon. Közelebb hajol. Csak az első három szó és az utolsó betű – N vagy talán H – vehető ki. A többi lekopott. Letisztogatja ujjaival a feliratot, kitapogatja a betűket, és hangosan kimondja a szavakat. Hangja ellenségesen és fenyegetően visszhangzik a sötétben. P-A-S-A-P-A-S... Pas à pas. Lépésről lépésre? Lépésről lépésre mit? Valami halvány emlék libben át a tudatán, mint egy rég elfelejtett dallamfoszlány. És rögtön semmivé is foszlik. – Pas à pas. – suttogja. De mit jelent ez? Ima volna talán? Vagy figyelmeztetés? Így önmagában semmi értelme.

Most már kissé ideges. Óvatosan rakosgatva a lábát lemegy a lépcsőn. A kiváncsiság balsejtelemmel keveredik benne, és érzi, hogy tiszta libabőr lesz az egész karja. Hogy a hidegtől-e vagy a félelemtől, azt maga sem tudja. Igyekszik megvilágítani maga előtt az utat. Nem szeretne sem megbotlani, sem rátaposni valamire. Odalent megáll. Vesz egy mély lélegzetet, és belép az ébenfekete sötétségbe. Csak a barlangterem hátsó falát tudja még úgy-ahogy kivenni. Ilyen távolságból nehéz megállapítani, hogy csak a fény és árnyék játéka-e csupán, de úgy tűnik, nagy körök és félkörök vannak a sziklára festve vagy belevésve. Előtte pedig egy körülbelül egy méter húsz centi magas kőasztal emelkedik, olyan, mint valami oltár. Hogy tartsa az irányt, a falon lévő szimbólumra szegezi a tekintetét, és oldalazva közelebb lép. Most tisztábban látja az ábrát. Úgy fest, mint valami labirintus, de az esze azt súgja, hogy valami nem stimmel rajta. Nem igazi labirintus ez. A vonalak nem a középpontba vezetnek, ahogy kellene. Rossz a minta. Nem tudja, miért ennyire biztos ebben, csak azt tudja, hogy igaza van. Szemét egy pillanatra sem véve le a rajzról, egyre közelebb lép. Lába valami keménybe ütközik a talajon. Halk, üreges zörgés hallatszik, aztán valami elgurul. Lenéz. És azonnal remegni kezd a lába. Kezében pislákol az öngyújtó lángja. Elakad a lélegzete. Egy mélyedés, egy sekély sírgödör egyik végében áll. Előtte két csontváz hever. Két valaha élt ember, akikből csak csontok maradtak. Az egyik koponya üres szemgödre egyenesen rá mered. A másik, amelybe belebotlott, elgurult a helyéről, és most sértetten másfelé néz. A holttestek egymás mellett feküdtek az oltárral szemben, szimmetrikusan és tökéletesen egy vonalban, de mégsem az örök nyugalom hangulatát árasztották. Egyáltalán nem. Az egyik koponya be volt kissé horpadva, mint valami papírmasé álarc, amelyre véletlenül rátapostak. A másik csontváz néhány bordája pedig elpattant, és most úgy meredeztek a magasba, mint egy kiszáradt fa ágai.

Nem árthatnak neked. Eltökélte, hogy nem enged a félelemnek, és most leguggol, vigyázva, nehogy kárt tegyen valamiben. Gyorsan megszemléli a sírt. A két csontváz között egy tőr hever, a pengét rozsdásra marta az idő. Vannak itt ruhafoszlányok is. Mellettük egy zsinórral összehúzott bőrzacskó, elég nagy ahhoz, hogy egy kisebb doboz vagy könyv is beleférjen. Alice a homlokát ráncolja. Biztosra veszi, hogy korábban már látott ilyesmit, de képtelen felidézni, hol és mikor. A kisebbik csontváz karomszerű ujjai közé beékelődött egy fehér, kerek valami, olyan kicsi, hogy majdnem elkerüli a figyelmét. Nem tudja, hogy helyesen cselekszik-e vagy sem, de előkotorja a csipeszét, és óvatosan kiemeli az apró tárgyat a csontujjak közül. Aztán a láng közelébe tartja, és vigyázva lefújja róla a port. Egyszerű és dísztelen gyűrűcske, kerek, sima lappal. Furcsán ismerős ez is. Megnézi közelebbről. Valami minta van belekarcolva. Először azt gondolja, talán pecsétgyűrű lehet. Aztán hirtelen rájön, mi az. A falon lévő rajzra pillant, aztán megint a gyűrűre. A két ábra azonos. Alice nem vallásos. Nem hisz mennyországban és pokolban, Istenben és Sátánban, és az ezeket a hegyeket állítólag benépesítő szellemekben sem. De életében először most olyan érzés fogja el, hogy valami természetfölöttivel, valami megmagyarázhatatlannal áll szemben, ami meghaladja mindazt, amit érzékelni vagy felfogni képes. Érzi, hogy különös rosszindulat árad felé, a bőrére tapad, bekúszik a haja alá, görcsbe rándítja a talpát. Elhagyja a bátorsága. A barlang hirtelen kellemetlenül hideggé válik. Félelem szorongatja a torkát, megdermeszti körülötte a levegőt. Föltápászkodik. Semmi keresnivalója ezen az ősi helyen. Kijutni innen, minél gyorsabban, minél távolabb az erőszak látványától és a halál leheletétől, vissza a biztonságos, melengető napfénybe. De már késő. Fölötte vagy mögötte, nem tudná megmondani, léptek zaja hallatszik. A földet borító kőtörmelék csikorgásának hangja beszűrődik a zárt üregbe. Valaki jön.

Rémülten fordul hátra, és elejti az öngyújtót. Az üreg teljes sötétségbe borul. Futva menekülne, de a sötétben nem találja a kivezető utat. Valamiben megbotlik. Kiszalad alóla a lába. Elesik. A gyűrű kihullik a kezéből, és visszagurul a csontok közé, ahonnan elvették.

II. Los Seres Délnyugat-Franciaország Pár kilométerre keletre, amerre a varjak repülnek, a Sabarthèshegység egyik eldugott kis falujában egy magas, sovány férfi ül egyedül, kopott öltönyben a sötétre fényezett asztalnál. A szoba mennyezete alacsony, a padló nagy, vörös kőlapjai a kinti forróság ellenére is hűvösen tartják a szobát. Az egyetlen ablak táblái be vannak hajtva, úgyhogy odabent minden sötét, csak az asztalon álló kis olajlámpás körül van némi világosság. A lámpa mellett nagy pohár, majdnem színültig töltve valamilyen vörös folyadékkal. Az asztal nehéz, csontszínű papirosokkal van teleszórva, mind sűrűn tele vannak róva fekete tintával írt sorokkal. A szobában néma csönd honol, csak a papírt karcoló toll halk sercegése hallatszik, meg a jégkockák koccannak olykor a pohár oldalához, amikor a férfi iszik. Alkohol és cseresznye finom illata érződik a levegőben. Az idő múlását az óra ketyegése jelzi. A férfi ír, eltűnődve meg-megáll, aztán ír és megint csak ír. Ami marad utánunk az életben, az csupán annak emléke, hogy kik voltunk és mit tettünk. Csak egy lenyomatot hagyunk, nem többet. Én jókat tanultam. Bölcs lettem. De változtatott ez valamit is a dolgokon?Nem merném kijelenteni. Pas à pas, se va luènh. Láttam, ahogy a tavasz üde zöldje átadja helyét a nyár aranyának, az ősz rézvöröse a tél hófehérségének, vártam a fény elhalványulását. S újra és újra azon tűnődtem: miért? Ha tudtam volna, milyen érzés magányosan élni, csak állni, és nézni a születés, az élet és a halál örök körforgását, akkor vajon mit

tettem volna? Alaїs, nyomaszt a magány, s lassan már elviselhetetlenné válik. A szívemben ürességgel éltem végig ezt a hosszú életet, akkora űrrel, amely az évek során egyre csak nőtt, s végül nagyobb lett még a szívemnél is. Mindent megteszek, hogy megtartsam neked tett ígéreteimet. Az egyiket teljesítettem, a másik még hátravan. Egyelőre. Valaha nagyon közel éreztelek magamhoz. S a mi időnk megint közeleg. Minden erre utal. A barlang hamarosan ismét megnyílik. Mindenütt ezt érzem itt magam körül. S az oly hosszú időn át épségben megőrzött könyvet is meg fogják találni. A férfi rövid szünetet tart, és a pohárért nyúl. Szemét emlékek fátyolozzák be, de a Guignolet erős és édes, nem hagyja mélázni. Megtaláltam a lányt. Végre. Azon tűnődöm, ha kezébe adom a könyvet, vajon ismerősnek fogja-e találni. Beleivódott-e az emlék a vérébe és a csontjaiba? Emlékezni fog-e a fedél ragyogására és színváltozásaira? Ha kioldja a szíjakat, és kinyitja a könyvet, óvatosan, hogy ne szakadjon a törékenyre száradt papirusz, vajon emlékezni fog-e a századok távolából visszhangzó szavakra? Azért imádkozom, hogy hosszú-hosszú életem végén jóvátehessem, amit egykor elrontottam, s hogy végre megismerhessem az igazságot. Mert az igazság szabaddá tesz majd engem. A férfi hátradől a székben, barna foltokkal tarkított, öreg kezét az asztallapon nyugtatja. Oly sok idő után végre itt az idő, hogy megismerje az igazságot. Mindig is erre vágyott.

III. Chartres Észak-Franciaország Ugyanezen a napon, valamivel később, ezer kilométerrel északra egy másik férfi áll egy homályos folyosón, mélyen Chartres utcái alatt, várva a szertartás kezdetét. Izzad a tenyere, kiszáradt a szája, de minden idegszálát érzi, testének minden izmát, még a pulzusa lüktetését is a halántékán. Csak félig van öntudatánál, kóvályog a feje, de hogy az idegességtől és a rá váró dolgoktól van-e, vagy csak a bor dolgozik még benne, azt nem tudná megmondani. A szokatlan, hosszú fehér lepel húzza a vállát, az öv gyanánt a derekára csomózott kenderkötél pedig szerencsétlenül lóg lefelé sovány testéről. Lopva a két oldalán szótlanul álldogáló két alakra pillant, mindkettőnek csuklya rejti az arcát. Nem tudja, vajon ők is izgulnak-e, vagy már sokadszor vesznek részt ilyen szertartáson. Ugyanúgy vannak öltözve, mint ő, csak nekik aranyszínű a leplük, és cipő is van a lábukon. Ő viszont mezítláb van, a hideg kőlapokon fázik a talpa. A felszínen, az alagutak rejtett hálózata fölött megkondulnak a hatalmas gótikus katedrális harangjai. A férfi érzi, hogy a mellette álló két alak megmerevedik. Erre a jelre vártak. Le is hajtja gyorsan a fejét, és igyekszik a pillanatra koncentrálni. – Je suis prêt – mormolja maga elé, inkább csak önmaga megnyugtatására. A mellette állók nem reagálnak. Amikor a harangkongás utolsó visszhangjai is elülnek, a bal oldalán álló szertartásszolga előrelép, és az eddig a markában rejtegetett kővel ötször megüti a súlyos tölgyfa ajtót. Odabentről válaszolnak neki. – Dintrar. Lépj be.

A férfi ismerősnek találja a női hangot, de nincs ideje találgatni, hol és mikor hallhatta, mert az ajtó máris nyílik, és feltárul a terem, amelyet oly rég szeretett volna már látni. Ők hárman lassan és egyszerre lépve előremennek. A férfi már begyakorolta ezt, tudja, mi következik, mit várnak tőle, bár léptei kissé bizonytalanok. A borzongatóan hűvös folyosó után ez a terem most fülledten melegnek tűnik. Fényt csak a falmélyedésekben és az oltáron álló gyertyák adnak, a lángok táncoló árnyékokat vetnek a falakra. A férfi érzi, ahogy nő benne a feszültség, bár furcsa mód kívülállóként is szemléli mindazt, ami körülötte zajlik. Csak akkor rázkódik össze, amikor becsapódik mögötte az ajtó. A négy szertartásmester a terem északi, déli, keleti és nyugati falánál áll. Nagyon szeretné fölemelni a tekintetét, hogy alaposan körülnézzen, de engedelmeskedik a kapott utasításnak, lehajtja a fejét, és elrejti az arcát. Inkább csak érzi, mint látja a beavatottakat, akik hatan-hatan, két sorban álnak a téglalap alakú terem két hosszabbik oldalán. Érzi a testük melegét, hallja a lélegzésüket, bár egyikük sem mozdul vagy szólal meg. A kapott utasítások szerint tanulta be, mit kell tennie, és most, ahogy a terem közepén álló síremlék felé lépked, érzi a hátában a szúrós tekinteteket. Azon gondolkodik, ismeri-e vajon valamelyiküket. Kollégák, barátok, ismerősök feleségei – bárki tag lehet itt. Önkéntelenül is elmosolyodik, amikor eljátszik a gondolattal, hogy mi lesz akkor, ha őt is fölveszik a társaságba. Elég durván zökkenti vissza a valóságba, amikor belebotlik a síremlék előtti térdeplőkőbe, és majdnem föl is bukik benne. A terem kisebb, mint ahogy a tervrajz alapján gondolta, szűkebb és nyomasztóbb. Azt hitte, nagyobb lesz az ajtó és a kő közötti távolság. Ahogy letérdel a kőre, valaki nagyot sóhajt mellette, nem érti, miért. A szíve gyorsabban kezd verni, és lepillantva észreveszi, hogy kifehéredtek öklén a bütykök. Zavartan ütögeti össze a két kezét, de aztán rájön, hogy karját lazán a teste mellett, lefelé lógatva kell tartania. Enyhe kis mélyedés van a kő közepén, ahová az ember letérdel. Érzi a kő keménységét és hidegségét a köntös vékony anyagán át.

Észrevétlenül ide-oda csúsztatja a térdét, igyekszik kényelmesebb helyzetet találni. Ez legalább ad neki valami elfoglaltságot, és most nagyon hálás ezért. Még mindig kába a feje, alig tud koncentrálni arra, hogy mi is itt a dolgok rendje, bár gondolatban újra és újra ezt ismételgeti magában. Megszólal a teremben egy harang, magas, csengő hangon. Mély hangú ének társul hozzá, először halkan, aztán egyre erősödve, ahogy mind többen kapcsolódnak be. Szavak és szótöredékek visszhangzanak a fejében: montanhas, hegyek; noblesa, nemesség; libres, könyvek; graal, Grál... A papnő most lelép a magas oltárról, és keresztülmegy a termen. A férfi csak lépteinek halk neszét tudja kivenni, és elképzeli, hogyan csillog és hullámzik aranyszínű ruháján a gyertyák meg-megrebbenő fénye. Ez az a pillanat, amelyre várt. – Je suis prêt – sóhajtja, csak úgy magának. És most így is gondolja. A papnő mozdulatlanná dermed előtte. A férfi érzi a parfümje illatát. Finom és könnyű illat az egyébként mindent elárasztó tömjénfüstben. Elakad a lélegzete, amikor a nő lehajol, és megfogja a kezét. Manikűrözött ujjainak hideg az érintése, és a férfi majdnem érzéki bizsergést érez a karjában, amikor a nő valami kis kerek tárgyat dug a tenyerébe, és ráhajtja az ujjait. A férfi szeretne belenézni a nő arcába – rettenetes erővel tör rá ez az érzés, ilyen hevesen még soha semmit nem kívánt egész életében. De szemét a padlóra szögezi, a kapott utasításnak megfelelően. A négy szertartásmester ellép a helyéről, és odaáll a papnő mellé. Hirtelen hátrarántják a fejét, és valami sűrű, édes folyadékot löttyintenek az ajkai közé. Ilyesmire számított, nem is tiltakozik ellene. Ahogy szétárad a forróság a testében, fölemeli a karját, a többiek pedig aranypalástot borítanak a vállára. A szertartás ismerős lehet a jelenlévők számára, de a férfi érzi, hogy feszültek és nyugtalanok. Egyszerre úgy érzi, mintha egy vaspánt szorulna a nyakára, összenyomva a légcsövét. Megragadja a pántot, és levegő után kapkod. Kiabálni szeretne, de nem jön ki hang a torkán. Ismét megkondul a kis harang, és csak szól és szól, elnyomva az ő

nyüszítését. Rátör az émelygés. Úgy érzi, mindjárt elájul, és hogy ezt megakadályozza, olyan erővel szorítja a markában tartott kis kerek tárgyat, hogy körmei belemélyednek a tenyerébe. Az éles fájdalom kicsit magához téríti. Most már azt is fölfogja, hogy a vállán nyugvó kezek nem bátorítani akarják. És nem is támogatják, hanem lefelé nyomják. Jön a rosszullét újabb hulláma, és alatta mintha megmozdulna és elcsúszna a kő. Szeme könnyben úszik, már csak homályosan lát, de azt még ki tudja venni, hogy ezüstös pengéjű kés villan a papnő kezében, bár fogalma sincs, hogy kerülhetett oda. Igyekszik tartani magát, de túl erős a drog, amit beadtak neki, már érzi a hatását. Alig tudja mozgatni a kezét és a lábát. Non! – szeretné kiáltani, de már késő. Először csak valami ütéstélét érez a két lapockája között, semmi mást. Azután tompa fájdalom sugárzik szét a testében. És valami meleg, síkos folyadék csorog lefelé a hátán. A vállát tartó kezek most hirtelen elengedik, ő pedig összecsuklik, előrebukva, mint egy rongybaba. A padló az arcába csapódik, de ő nem érez fájdalmat. A kő kellemesen hűsíti a bőrét. Minden zaj és félelem egyre távolodik. Szeme lecsukódik. Már semmi sem jut el a tudatáig, csak a papnő hangja, amely mintha nagyon messziről jönne. – Une leçon. Pour tous – mintha ezt mondaná, bár ennek nincs sok értelme. Tudatának utolsó, tűnő pillanataiban a titkok kifecsegésével vádolt és megátkozott férfi szorosan tartja markában a becses tárgyat, míg maga az élet is kicsúszik a kezei közül, és a kis szürke korong kigurul tenyeréből a kőpadlóra. Egyik oldalára két betű van vésve: NV. A másikra egy labirintus.

IV. Soularac-hegy Sabarthès-hegység Egy pillanatra minden elcsöndesedik. Aztán oszlani kezd a sötétség. Már nem a barlangban van. Súlytalanul lebeg valahol egy fehér és hangtalan, áttetsző és nyugodt világban. Szabadon. Biztonságban. Az az érzése, mintha kisiklana az időből, mintha átesne egyik dimenzióból a másikba. A múlt és a jelen közötti határ eltűnik ebben az időtlen és határtalan térben. Aztán, mint amikor a csapóajtó megnyílik az akasztófa alatt, hirtelen rántást érez, majd zuhanni kezd, le a végtelen égbolton át az erdős hegyoldal felé. A csípősen hideg levegő fütyül a füle mellett, ő pedig csak zuhan, egyre sebesebben a föld felé. De a becsapódás pillanata sohasem érkezik el. Nem törnek szilánkosra a csontjai a palaszürke kova– és bazaltköveken. Nem. Futva ér földet, egy meredek ösvényen, magas fák között. A fák olyan sűrűn állnak egymás mellett, hogy nem tudja kivenni, mi lehet mögöttük. Túl gyors. Megpróbálja elkapni az ágakat, remélve, hogy így lefékezheti ezt az eszeveszett száguldást az ismeretlen felé, de keze átsuhan a lombokon, mintha valami szellem– vagy árnyképet markolna. Csak apró levélcsomók maradnak a kezében, mint hajszálak a fésűben. Nem is érzi őket, de nedvük zöldre színezi az ujjai végét. Aztán arcához emeli a levélkéket, hogy élvezhesse kesernyés, finom illatukat. De nem érez szagokat sem.

Már szúr az oldala, de nem állhat meg, mert valami lohol mögötte, és egyre közelebb ér hozzá. Az ösvény egyre meredekebb. Érzi, hogy már nem puha föld, moha és avar van a lába alatt, hanem kövek és kiálló gyökerek. A vidék néma. Nem csicseregnek a madarak, nincsenek hangok, csak a saját szaggatott zihálását hallja. Az ösvény elfordul, majd visszakanyarodik önmagába, hol erre, hol arra terelve a nagy rohanást, míg végül az egyik kanyar után Alice az utat elzáró lángfallal találja szembe magát. Hangtalanul lobogó, fehér, arany és vörös lángok, milliárdnyi alakzatban egymásba csavarodva. Hogy védje magát a sugárzó hőtől, ösztönösen az arca elé kapja a kezét, bár nem érzi a forróságot. Lát viszont a táncoló lángok fogságába esett arcokat, amelyeket hangtalan szenvedés torzít el, ahogy a lángok körbenyalogatják és megperzselik őket. Megpróbál megállni. Meg kell állnia. Vérzik és fáj a lába, a szoknyája is csupa víz, ez lelassítja, de üldözője a sarkában van, és Alice-t valami ellenállhatatlan erő egyre csak taszítja a lángok halálos ölelése felé. Nincs más választása, át kell ugrania a lángfalon. Felszökken hát, és átlibben jó magasan a csapdosó lángok fölött. A szél is alákap, még magasabbra emelve őt a földtől. Valaki a nevén szólítja, egy nő, bár furcsa a kiejtése. Alaїs. Biztonságban van. Szabad. Aztán a bokáján hideg ujjak ismerős markolását érzi, amelyek a földhöz béklyózzák. Nem, nem is ujjak ezek, hanem láncok. Csak most veszi észre, hogy tart valamit a kezében, egy összeszíjazott könyvet. Tudja, hogy ez az, ami kell neki. Amit ők is akarnak. Mert ennek a könyvnek az elvesztése haragította meg őket. Ha tudna beszélni, talán alkut köthetne velük. De a feje üres, nincsenek benne szavak, a szája meg képtelen hangokat formálni. Megpróbálja kitépni magát, rúgkapál, de nem szabadulhat. Fogva tartja a lábát az erős vasmarok. Sikoltani akar, ahogy rángatják vissza a tűz felé, de nem jön ki hang a torkán. Megint sikítani próbál, és érzi, hogy valahol legbelül ott vergődik benne a kiszabadulni igyekvő hang. És a hangja most hirtelen visszatér. Érzi, ahogy a valóságos világ is visszatér. Hangok, fények,

szagok, érintések, a vér fémes íze a szájában. Végül egy ezredmásodpercnyi időre szünetet tart, miközben hirtelen elárasztja a csontjáig hatoló hideg. Nem a barlang oly ismerős, hűvös lehelete ez, hanem valami más, intenzív és fényes jegesség. Még éppen ki tudja venni egy tovasuhanó, szép arc bizonytalan körvonalait. Ugyanaz a női hang megint a nevén szólítja. Alaїs. S azután még egyszer. Egy barát hangja ez. Nem olyan emberé, aki bántani akarná. Erőlködik, hogy kinyissa a szemét, mert tudja, hogy ha lát, akkor érteni is fog. De nem tudja kinyitni. Csak egy kicsit. Az álom kezd szertefoszlani. Ideje fölébredni. Föl kell ébrednem. Most egy újabb, másik hangot hall. Visszatér az érzés a karjába és a lábába, felhorzsolt térde ég, sajog a könyöke. Érzi, hogy keményen markolják a vállát, és többször megrázzák, hogy magához térjen. – Alice! Alice! Ébredj föl!

A CITÉ A HEGYEN

1. FEJEZET Carcassonna

1209. JULHET Alaїs felébredt, és tágra nyílt szemmel felült. Úgy vergődött keblében a szíve, mint a hálóba került, szabadulni igyekvő madár. Kezét a mellére szorította, hogy megnyugtassa zakatoló szívét. Néhány pillanatig alvás és ébrenlét között lebegett, mintha lelkének egy részét otthagyta volna az álomban. Úgy érezte, lebeg, és nagyon magasról tekint le önmagára, ahogy a vízköpők néznek le a járókelőkre Sant-Nasari katedrálisának tetejéről. Aztán kitisztult a kép: biztonságban volt, a szobájában feküdt az ágyában, Château Comtalban. Szeme lassanként hozzászokott a sötétséghez. Nem kellett már félnie a sovány, sötét szemű alakoktól, akik éjszaka üldözték, és karomszerű ujjakkal kapkodtak utána. Most már nem érhetnek el. A kövekbe vésett üzenet, amelyben több volt a kép, mint a szó, és amiből egy kukkot sem értett, eltűnt, mint a füstgomoly az őszi szélben. És a tűz is eltűnt, csak az emléke maradt meg. Rossz előérzet? Vagy csak egy rémálom? Ki tudja. S jaj, csak ki ne derüljön egyszer... Megmarkolta az ágya függönyét, azt remélve talán, hogy ha valami kézzelfoghatót, nagyon is e világit érint, akkor kevésbé fogja üresnek és anyagtalannak érezni magát. A kopott, durva posztó

tapintása, amely poros volt és a kastély ismerős szagát árasztotta, jólesően megnyugtatta. Minden éjszaka ugyanaz az álom. Akárcsak gyerekkorában, amikor rettegve riadt fel a sötétben, holtsápadtan és könnyáztatta arccal, apja pedig ott volt az ágya mellett, és aggódva figyelte őt, mintha a fia lett volna. S ahogy egymás után kellett új gyertyákat gyújtani a csonkig égettek helyett, apja a maga halk hangján csak mesélt és mesélt a szentföldi kalandjairól. Mesélt a sivatag végtelen homoktengeréről, a mecsetek tornyairól és kupoláiról és az igazhitű szaracénok imára szólításáról. Mesélt az illatos fűszerekről, az élénk, tarka színekről és az ételek csípős ízéről. A Jeruzsálem fölött lenyugvó nap ijesztően vérvörös ragyogásáról. Az apja hosszú éveken át mesélt neki az éjszaka sötétsége és a hajnal derengése közötti órákban, miközben a nővére ott aludt mellette. Csak beszélt és beszélt, s csak úgy röpködtek a démonok. A csuhásokat vagy a katolikus papokat nem engedte a közelébe, nem kért a babonáikból és a hamis jelképeikből. Az apja szavai mentették meg őt. – Guilhem? – suttogta. A férje mélyen aludt, széttárt karral, mintha az egész ágyat magának akarta volna. Hosszú, fekete haja, melyből dohány-, bor– és istállószag áradt, szétterült a párnán. Az ablaktáblákat kitámasztották, hadd jöjjön be a hűvös éjszakai levegő, és a nyitott ablakon most bevilágított a hold. A lassan erősödő fényben ki lehetett venni, milyen borostás a férfi álla, és ahogy álmában megmozdult, megcsillant a nyakában lógó aranylánc is. Szerette volna fölébreszteni, elmondani neki, hogy minden rendben van, hogy neki már nem kell rettegnie semmitől. De Guilhem túl mélyen aludt, így inkább nem próbálkozott. A démonokon kívül semmi mástól nem félt, bár a házasélet rejtelmeiben még nem sok tapasztalata volt. Most azzal játszott, hogy ujjaival gyöngéden végigcirógatta férje napbarnított karját és vállát, kardvívásban és lándzsavetésben edződött, dagadó izmait. Érezte az alvó férfi bőre alatt lüktető életet. S amikor arra gondolt, mivel töltötték az éjszaka első óráit, belepirult.

Elárasztották a Guilhem iránti érzések. Élvezte, hogy szaporábban kezd verni a szíve, amikor valami újat fedez föl rajta, és hogy reszket a térde, amikor a férfi rámosolyog. De a gyengeségét már nem szerette. Félt, hogy a szerelem akarat nélküli, szédült libává változtatja. Nem kételkedett benne, hogy szereti Guilhemet, de azt is tudta, hogy valamit azért meg kell tartania magából önmagának. Sóhajtott egy nagyot. Csak abban bízhatott, hogy idővel majd könnyebb lesz. Közben az éjszaka feketesége szürkébe váltott át, és odakint is meg-megszólalt egy-egy madár, ami azt jelezte, hogy közeledik már a hajnal. Nem volt kedve visszaaludni. Kimászott az ágyból, és lábujjhegyen odaszaladt a szoba sarkában álló ruhásládához. Mezítelen talpa alatt hideg volt a kő, és a padlóra hintett száraz sás is szúrta a lábát, felnyitotta a ládát, félretolta a halom tetejéről a levendulás vászonzsákocskát, és kibányászott magának egy egyszerű, sötétzöld ruhát. Dideregve magára húzkodta, aztán a karját is beleszuszakolta a szűk ruhaujjakba. Az alsószoknyák fölött elrendezgette a kissé gyűrött ruhaanyagot, azután jó szorosra megkötötte az övet. Tizenhét éves múlt, már hat hónapja volt férjnél, de még nem áradt belőle az asszonnyá érett nők különös varázsa és hatalma. A ruha is úgy állt lányosan karcsú testén, mintha valaki másét vette volna föl. Fél kézzel az asztalra támaszkodva belebújt puha bőrpapucsába, aztán levette a szék támlájáról, és magára terítette kedvenc vörös köpenyét. A szegélye zöld és kék négyzetekkel volt kivarrva, köztük apró sárga virágok – ezt a mintát ő maga tervezte az esküvőjére, és azután hosszú hetekig hímezgette. Ráment az egész november meg a december is, s a nagy sietségben, hogy időre készen legyen, egészen kisebesedtek az ujjai. Most belepillantott a kosarába, amely mindig ott állt a láda mellett. Megnézte, hogy benne van-e a gyógynövényes zacskója és az erszénye, a növények kötözéséhez használt vászoncsíkok, meg az ásó– és vágószerszámok. Aztán erősen megkötötte a köpenye szalagját a nyakán, az övén lévő tokba dugta a tőrét, fejére és hosszú, kissé kócos hajára ráborította a csuklyát, majd csöndben kisurrant a

szobából a kihalt folyosóra. Az ajtó tompa zajjal csukódott be mögötte. Még meg se virradt, így aztán néma csönd honolt a lakószobák környékén. Végigsietett a folyosón. Köpenye a követ söpörte, ahogy leszaladt a meredek és szűk lépcsőn. Átlépett egy szolgálón, aki a nővére, Oriane szobája előtt aludt a földön. Aztán hamarosan meghallotta az alagsori konyhából kiszűrődő hangokat. Ott már serényen dolgoztak a szolgák. Hirtelen csattanás hallatszott, s abban a pillanatban egy ordítás is – alighanem a szakács vágta nyakon valamelyik szerencsétlen, balkezes kuktáját. Egy szolgalegény jött szembe vele, tántorogva cipelve féldézsányi vizet az udvari kútról. Alaїs rámosolygott. – Bonjorn. – Bonjorn, úrnő – válaszolt bátortalanul a fiú. – Tessék – nyitotta ki neki Alaїs az ajtót. – Mercé, úrnő – mosolygott most már kissé bátrabban a fiú. – Grand mercé. A konyhában már nagy volt a sürgés-forgás. Gőzölögtek a hatalmas kampókra a tűz fölé akasztott üstök. Egy idősebb szolga elvette a fiútól a dézsát, a vizet fazekakba öntötte, aztán szó nélkül újra a kezébe nyomta a dézsát. A fiú indult is vissza a kúthoz, s közben futó pillantást vetett Alaїsra. A konyha közepét elfoglaló hatalmas asztalon lekötött cserépedényekben kappanhús, lencse és káposzta várta, hogy a fazékba kerüljön. Mellette sózott pérhal, angolna és csuka. Az asztal egyik végén vászonkendőbe csomagolt kolbászok, libapástétom és nagy darab sózott disznóhúsok sorakoztak, a másikon halomban állt a mazsola, a nyári alma, a fekete áfonya meg a földiszeder. A gyümölcsök mellett egy kilenc-tízéves forma fiú könyökölt, pirosra sült képén jól látszott, mennyi időt töltött már nyársforgatóként a perzselő tűz mellett, vigyázva, hogy meg ne égjen a készülő pecsenye. A tűzhely melletti kenyérsütő kemencében ropogva égett az újabb adag rőzse, előtte pedig egy másik asztalon már ott hűltek a szépen megformázott,

frissen sült cipók. Alaїsnak már a látványtól és az illatoktól is korogni kezdett a gyomra. – Kaphatnék egyet? A szakács dühösen kapta föl a fejét a hangra. Miféle fehérnép merészkedik az ő konyhájába? Amikor fölismerte Alaїst, addig mérges arcára azon nyomban széles vigyor ült ki, még hiányos, rossz fogsora is elővillant. – Ó, Alaїs úrnő! – örvendezett, tenyerét a kötényébe törölgetve. – Benvenguda. Micsoda megtiszteltetés! Rég jártál már mifelénk. Hiányoztál nekünk. – Jacques – mosolygott Alaїs is. – A világért sem szeretnék beleszólni a munkádba. – Az én munkámba! – nevetgélt a szakács. – Hát hogyan is tudnál beleszólni? – Gyerekkorában Alaїs rengeteg időt töltött a konyhában, mindent tudni akart, és ő volt az egyetlen nő, akit Jacques egyáltalán beengedett az ő férfi birodalmába. – Miben lehetek most a szolgálatodra, úrnő? – Csak egy kis kenyeret kérek, Jacques. Meg egy kis bort, ha tudnál keríteni. A szakács képe elkomorult. – Bocsáss meg, úrnő, csak nem a folyóhoz készülsz? Ilyenkor és egyedül? Egy olyan úrhölgy, mint te... Még ki sem világosodott. Sok mindent hall az ember, azt beszélik... Alaїs a szakács karjára tette a kezét. – Nagyon kedves tőled, Jacques, hogy aggódsz, és tudom, hogy csak a javamat akarod, de nem lesz semmi baj. A szavamat adom. Nagyon jól tudom, hogy hova megyek. És visszaérek, még mielőtt bárki is észrevenné, hogy eltűntem. Hidd el. – Apád tudja? Alaїs az ajkára tette a mutatóujját. – Nem, és kérlek, ne áruld el neki. Maradjon ez a mi titkunk. Nagyon óvatos leszek. Jacques egyáltalán nem volt meggyőzve, de nem mert tovább akadékoskodni. Lassan odalépett a kenyerekhez, fehér ruhába csomagolt egy cipót, és elugrasztott egy fiút egy korsó borért. Alaїs figyelte, mintha lassabban mozogna, mint máskor, és erősen sántít a bal lábára.

– Még mindig fáj a lábad? – Nem nagyon – hazudta a szakács. – Majd később bekötözöm. Úgy látszik, nem akar rendesen gyógyulni az a seb. – Nem olyan veszélyes. – Használtad a kenőcsöt, amit készítettem neked? A szakács képéről leolvashatta a választ: nem. Jacques bocsánatkérően tárta szét két kövérkés kezét. – Annyi most a munka, úrnő, hogy nem érek rá ilyesmire. Itt van ez a rengeteg vendég. Több százan vannak, ha beleszámoljuk az összes szolgát, fegyverhordozót, lovászfiút, szolgálólányt, hogy a lovagokat, consulokat és a családjukat ne is említsük. És oly sok mindent csak nehezen lehet beszerezni manapság. Tegnap például elküldtem... – Ezt én mind megértem, Jacques – mosolygott Alaїs –, de a lábad nem fog magától meggyógyulni. Túl mély az a vágás. Alaїs hirtelen érzékelte, hogy nagy lett a csönd. Körbepillantva látta, hogy az egész konyha őket figyeli. A kisebb fiúk ott könyököltek sorban az asztal végén, és tátott szájjal bámulták, hogy valaki jól kioktatja hirtelen haragú mesterüket. Méghozzá egy asszony. Alaїs úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre, és halkabban folytatta. – Ennek fejében – paskolta meg a cipót – később majd átkötöm azt a sebet. Legyen ez a mi második titkunk, oc? Áll az alku? Alaїs egy pillanatra már azt hitte, túlságosan bizalmas volt és túl messzire ment. Jacques azonban némi bizonytalankodás után elvigyorodott. – Ben – bólintott Alaїs. – Rendben van. Mire feljön a nap, én is visszajövök, és akkor elintézzük. Dins d'aboard. Hamarosan. Azzal kilépett a konyhából, és fölfelé indulva a lépcsőn még hallotta Jacques felhangzó üvöltését, miszerint elég volt a szájtátásból, mindenki menjen a dolgára. És minél gyorsabban felejtse el ezt a kis közjátékot – gondolta Alaїs magában mosolyogva.

*

A vállával lökte ki a nagyudvarra nyíló nehéz tölgyfa kaput, és kilépett a halovány derengésbe. A zárt udvar közepén álló szilfa lombozata még feketén bólogatott a lassan világosodó ég háttere előtt. Trencavel vicomte e fa alatt szokott igazságot osztani. A fa lombjai között élénk csicsergéssel és trillázással köszöntötték a madarak a közelgő hajnalt. Comtal várkastélyát Raimond-Roger Trencavel nagyapja építette több mint száz évvel ezelőtt, hogy innen kormányozza egyre nagyobb birodalmát, amely északon Albiig, délen Narbonáig, keleten Besièrs-ig, nyugaton pedig Carcassonnáig terjedt. Az épületek együttese hatalmas, téglalap alakú udvart fogott körbe, a nyugati oldal egy régi vár maradványait is magában foglalta. Nyugaton megerősített falak, valóságos kőgyűrű vette körül a belső magot, a Citét, amely a magasból nézett le az Aude folyóra és a tőle északra elterülő mocsárvidékre. A donjon, az erősen őrzött öregtorony, ahol a nemes urak szoktak tanácskozni, az udvar délnyugati sarkában emelkedett. Alaїs valami furcsa kupacot vett észre a külső fal tövében. Jobban odanézve rájött, hogy egy összegömbölyödve alvó kutya az. Néhány legényke felült a libaól kerítésére, s onnan próbálta apróbb kövekkel eltalálni a kutyát. A nagy csendben csak az a monoton, tompa dobogás hallatszott, ahogy a fiúk rugdalták sarkukkal a palánkot. Château Comtalból két úton lehetett kijutni. A széles, boltíves Nyugati kapu egyenesen a falak mögött elterülő füves lejtőkre nézett, és általában zárva volt. A kisebb, szűk Keleti kapu két kaputorony közé volt beszorítva, és a Cité utcáira nyílott. A kapuerőd alsó és felső szintjei között csak falétrákon és egy sor csapóajtón keresztül lehetett közlekedni. Gyerekkorában ez volt Alaїs mászókája: itt bújócskáztak a konyhafiúkkal, és versenyeztek, hogy ki tudja kijátszani az őrök éberségét. Alaїs fürge volt, mindig ő győzött. Szorosabbra húzva magán a köpenyét, szapora léptekkel átvágott az udvaron. Esténként, amikor megszólalt a takarodót jelző harang, a kapukat éjszakára bereteszelték, és az őrök az apja engedélye nélkül egy lelket sem engedtek, se ki, se be. Bár Bertrand Pelletier nem volt

consul, itt a várban különleges és kiváltságos pozíciót töltött be. Nem sokan mertek ellentmondani neki. Pelletier nem szerette, hogy a lánya hajnalonként kiszökik a várból. Az utóbbi időben pedig kifejezetten ragaszkodott hozzá, hogy a várfalakon belül maradjon. Alaїs sejtette, hogy férje is hasonlóképpen gondolkodik, bár Guilhem nem hozta szóba a dolgot. Ő azonban csak a hajnal csöndjében és magányában érezte igazán szabadnak magát, amikor nem korlátozta semmiben senki. Akkor nem volt senkinek sem a lánya, a testvére vagy a felesége. Csupán önmaga volt. Lelke mélyén mindig úgy érezte, hogy az apja megérti őt. És ő nem szeretett szembeszegülni az apja akaratával, de a szabadságának ezekről a lopott pillanatairól sem szívesen mondott volna le. Az őrök többsége úgy tett, mintha nem venné észre az ő ki-be járkálását. Vagy legalábbis eddig úgy tett. Amióta elkezdtek szállingózni a hírek a háborúról, az őrség éberebb és óvatosabb lett. A felszínen nagyjából most is úgy zajlott az élet, mint régen, bár néha menekültek érkeztek a Citébe. Mindenféle támadásokról és vallásüldözésről meséltek, de elbeszéléseikben Alaїs nem talált semmi rendkívülit. Az, hogy időnként portyázó csapatok bukkannak elő a semmiből és lecsapnak, mint derült égből a villám, hogy aztán ugyanolyan nyomtalanul el is tűnjenek, a mindennapokhoz tartozott mindazok számára, akik erős vár– vagy városfalakon kívül éltek. Az ilyen történetek nagyjából egyformák voltak, s nemigen különböztek a régebbi történetektől. Guilhemet nem aggasztották különösebben a fegyveres összecsapásokról érkező kósza hírek, Alaїs legalábbis nem vett észre rajta semmit. Oriane azonban határozottan állította, hogy a keresztesekből és papokból álló francia hadak készen állnak a Délvidék elleni támadásra. És még azt is hozzátette, hogy ezt a hadjáratot a pápa és a francia király is támogatja. Alaїs tapasztalatból tudta, hogy Oriane többnyire csak azért beszél, hogy őt jól fölidegesítse. Olykor viszont mindenki mással szemben neki van igaza, és nem lehet tagadni azt sem, hogy mostanában egyre több hírvivő érkezik a kastélyba. Mint ahogy az is tény, hogy apja arcán

megszaporodtak és elmélyültek a ráncok, és komorabb lett a tekintete. A Keleti kapu őrei éberek voltak tehát, bár a hosszú éjszaka után már látszott a szemükön a fáradtság. Ezüstösen csillogó sisakjukat feltolták a fejük búbjára, és mintha nehéz kardjuk is egyre súlyosabban lógott volna az oldalukon – egyszóval, nem keltették harcra kész csapat benyomását. Közelebb érve Alaїs megkönnyebbülve ismerte föl Bérenger-t. A férfi széles mosollyal és főhajtással üdvözölte. – Bonjorn, Alaїs úrnő. Ilyen korán felkeltél? – Nem tudtam aludni – mosolygott Alaїs. – Nem tud kitalálni a férjed valami jó kis éjszakai elfoglaltságot? – kérdezte a másik őr, s kacsintott hozzá. Ragyás volt a képe, tövig lerágva a körme, a lehelete pedig kellemetlenül sörszagú. Alaїs nem válaszolt. – Hogy van a feleséged, Bérenger? – Jól, úrnő. Már egészen magához tért. – És a fiad? – Napról napra növekszik. Ha nem vigyázunk, kieszik bennünket a vagyonunkból! – Tiszta apja! – bökte meg Alaїs nevetve az őr tekintélyes pocakját. – A feleségem is ezt mondja! – Add át neki jókívánságaimat, Bérenger. – Hálás lesz, hogy nem feledkeztél meg róla, úrnő – mosolygott az őr. Aztán kissé elkomorodva azt kérdezte: – Ha nem tévedek, most azt kívánod, hogy kiengedjelek. – Csak ide megyek ki a Citébe, vagy talán még a folyóhoz. Nem maradok soká. – Nem szabad kiengednünk senkit – mordult oda a másik. – Pelletier intendáns utasítása. – Téged nem kérdezett senki – vágott vissza Bérenger, aztán lehalkította a hangját. – Nem ez a baj, Alaїs úrnő. De tudod, hogy állnak a dolgok. Ha történik veled valami, és kiderül, hogy én engedtelek ki, akkor az apád engem... Alaїs az őr karjára tette a kezét. – Tudom, tudom – mondta csöndesen. – De tényleg nem kell aggódnod. Tudok vigyázni

magamra. Egyébként... – Lopva odapillantott a másik őrre, aki most az orrát piszkálta, majd a ruhájába törölte az ujját. – Nem leselkedik rám nagyobb veszély a folyónál, mint amilyennel nektek kell itt szembenéznetek. Bérenger elnevette magát. – Ígérd meg, hogy vigyázol magadra! Alaїs bólintott, s köpenyét kissé félrehúzva megmutatta az övébe dugott tőrt. – Vigyázni fogok. Szavamat adom rá. Két kapun kellett áthaladnia. Bérenger egymás után kireteszelte őket, aztán kiemelte helyéről a külső kaput belülről megtámasztó nehéz tölgyfa gerendát, és épp csak akkora rést nyitott, hogy Alaїs oldalvást kiférjen rajta. A lány mosolyogva köszönetet mondott, és az őr hóna alatt kibújt a kinti világba.

2. FEJEZET

A szíve szaporábban kezdett dobogni, ahogy kilépett a kaputornyok árnyékából. Szabad volt. Legalábbis egy kis időre. A kapuerődből felszedhető pallókon lehetett átjutni arra a kőhídra, amely összekötötte Château Comtalt Carcassonna utcáival. A száraz várárok alján harmatcseppeken csillant meg az egyre halványuló hold bizonytalan lénye. Sebesen haladt, el akarta kerülni, hogy a túloldalon álló őrök kérdezősködjenek. Köpenye csapdosva repült a nyomában. Szerencséje volt. Az őrök szunyókáltak a bódéjukban, és észre sem vették, hogy elsuhant mellettük. Átszaladt a nyílt téren, és bekanyarodott a keskeny átjárók útvesztőjébe, majd a várfal legöregebb szakasza, a Moulin d'Avar bástya melletti hátsó kapu felé vette az irányt. A kapu egyenesen a veteményeskertre és a faratjalokra, vagyis a Citét és Sant-Vicens elővárosát körülvevő legelőkre nyílt. A napnak ebben a szakában ezen az úton lehetett a leggyorsabban és észrevétlenül lejutni a folyóhoz. A szoknyáját felcsippentve óvatosan átlépkedett a taberna Sant Joan dels Evangèlis legutóbbi duhaj éjszakájának szanaszét szórt „bűnjelein”: széttaposott almákon, lerágott csontokon és széttört söröskorsók cserepein. Kicsivel odébb koldus aludt egy kapu előtt, egyik kezével nagy, loncsos öreg kutyát karolva át. A kút körül három ember hevert, olyan hangosan horkoltak, hogy a madarak énekét is alig lehetett hallani. A hátsó kapunál posztoló őrszem elég siralmas állapotban volt, megállás nélkül köhögött és köpködött, s nyakig bebugyolálta magát a köpenyébe. Nem volt beszélgetős kedvében. Először észre sem akarta venni a jövevényt. Alaїs előkotort az erszényéből egy pénzérmét. Az őr föl sem nézve nyúlt érte mocskos kezével, aztán

kireteszelte és résnyire nyitotta a kaput, hogy a lány kisurranhasson rajta.

* A külső erődítményhez vezető ösvény sziklás volt és meredek. Két magas palánkkerítés között futott, s most alig lehetett látni valamit. De Alaїs már sokszor megtette ezt az utat, ismerte minden gödrét és buckáját, akár vakon is végig tudott volna menni rajta. Megkerülte a kerek fatornyot, követve a gyors sodrású víz útját, ahol fürge patakként kisurrant a külső erődből. A vadszeder indái végigkarmolták a lábát, az apró tüskék belebeleakadtak a ruhájába. Mire az ösvény végére ért, a harmatos füvet söprő köpenye alja már csuromvizesre ázott. Szinte szárnyalt a lelke, amikor kilépett a palánkok árnyékából a tágas, szabad világba. A távolban fehér júliusi köd gomolygott a Noire-hegység fölött. S a világosodó eget rózsaszín és bíbor sávok színezték a horizonton. Ahogy elnézte a gabonaföldektől tarkálló határt, és mögöttük a végtelenbe nyúló erdőket, szinte érzékelte maga körül a múltat. Megelevenedtek és kezüket nyújtották felé a szellemek, a barátok és a kísértetek, és megosztották vele a titkaikat, ők teremtettek kapcsolatot mindazokkal, akik valaha is itt álltak – és fognak állni – ezen a hegyoldalon, arról álmodozva, hogy vajon mit tartogat még számukra az élet. Alaїs még sohasem lépte át Trencavel vicomte birtokainak határát. Nem is nagyon tudta elképzelni a szürke északi városokat, Párizst és Amiens-t, vagy éppen Chartres-t, ahol az anyja született. Csak nevek és szavak jutottak az eszébe, melyekben nem volt semmi szín, semmi melegség, nyers és durva hangzásúak voltak, mint az egész langue d'oїl, az arrafelé beszélt nyelv. És bár nem igazán volt összehasonlítási alapja, nem tudta elképzelni, hogy máshol is lehetnek olyan szép vidékek, mint amilyen ez az örök és időtlen carcassonnai táj. Elindult lefelé a hegyoldalon, cserjéket és szúrós bokrokat kerülgetve, majd hamarosan leért az Aude folyó déli partján elterülő mocsaras, ingoványos területre. Vigyáznia kellett, hogy el ne essen,

mert folyton belebotlott a szoknyájába. És azon kapta magát, hogy kissé szorong, éberen figyel minden neszre, és gyorsabban szedi a lábát, mint szokta. Nem amiatt, amit Jacques vagy Bérenger mondott, hisz ők mindig aggodalmaskodnak. Csak valahogy... szóval, ma valahogy nagyon magányosnak és kiszolgáltatottnak érezte magát. A köpenyén keresztül megmarkolta a tőrét, amikor eszébe jutott annak a kereskedőnek a meséje, aki állítólag farkast látott a túlparton alig egy hete. Mindenki azt gondolta, hogy csak kitalálta. Ilyenkor nyáron legföljebb róka lehetett vagy kóbor kutya. De most, ahogy itt állt egy szál magában, hihetőbbnek találta a történetet. Önmaga bátorítására megszorította a tőr hideg markolatát. Egy pillanatra elfogta a kísértés, hogy visszaforduljon. Ne légy ilyen gyáva! Továbbment. Egyszer-kétszer hátranézett, s minden zajra mozdulatlanná dermedt, de mindig kiderült, hogy csak egy madár röppent fel a bokrok közül, vagy egy béka ugrott fejest a vízbe. Ahogy haladt előre az ismerős útvonalon, az idegessége alábbhagyott. Az Aude itt széles volt és sekély, s több mellékág is kivált belőle. A víz fölött könnyű hajnali pára ült. Télen az Aude vad és gyors folyású, mert felduzzasztják a havas hegyekből lefutó patakok, most, ezen az aszályos nyáron azonban sekély és nyugodt a vize. A hajómalmok sem tudnak dolgozni, tétlenül állnak, vastag kötelekkel a parthoz rögzítve. A kisebb-nagyobb tócsák fölött fekete felhőkben kerengő legyek még nem rajzottak elő. Alaïs elindult a rövidebb úton, át a lapos, iszapos part menti részen. Itt lépésnyi távolságra fehér kőkupacok voltak kialakítva, hogy az ember ne csússzon bele a helyenként feneketlen, híg iszapba. Óvatosan lépkedett, és biztonságban meg is érkezett a közvetlenül a Cité nyugati fala alatt elterülő erdő szélére. Egy kicsiny, a sűrűben megbúvó tisztás felé igyekezett, ahol a legszebb növények virítottak. A fák közé érve lassított, és élvezte az egyedüllétet. Félrehajtotta az ösvény fölé belógó ágakat és indákat, s mélyeket lélegzett a nehéz, föld– és mohaillatú erdei levegőből. Embernek nyoma sem volt errefelé, de azért nagyon is élt az erdő. A lombok között rigók, vadgalambok, pintyek fújták a magukét. A talpa alatt ágak reccsentek és száraz levelek zörögtek, s ettől néha

fölriadt egy-egy nyúl, hogy fehér hátsófelét felvillantva, cikcakkban eliramodva pillanatok alatt eltűnjön a sárga, piros és halványkék virágfoltokkal tarkított aljnövényzetben. A fenyők ágain mókusok kergetőztek, s néha megálltak ellenőrizni, hogy érettek-e már a tobozok. Alaїs kimelegedett, mire a tisztáshoz ért, a kis földsziget egyik oldala nyitott volt a folyó felé. Letette a kosarát a fűre, s megdörzsölgette a könyöke hajlatában a kosár fülének nyomát. Nehéz köpenyét egy fűzfa lelógó ágára akasztotta, majd egy kendővel megtörölte az arcát és a nyakát. A boroskorsót pedig egy fa üregébe dugta, a hűvösbe. Château Comtal meredek falai éppen fölötte magasodtak. Az égbolton külön is kirajzolódott a Pinte torony keskeny sziluettje. Eltűnődött, hogy talpon van-e már vajon az apja. Aztán balra, az őrtorony felé kalandozott el a tekintete, és megkereste szobájának ablakát. Vajon Guilhem alszik még? Vagy fölébredt már, és hiába keresi őt? Mindig elcsodálkozott, amikor nézelődött itt a sűrű lombok között, hogy milyen közel van a Cité. Két világ találkozásának helye ez. Amott, Château Comtal termeiben zajlott az élet, nagy volt a ricsaj. Békének, nyugalomnak nyoma sem volt. Idelent, az erdők és mocsarak birodalmában legföljebb állathangok zavarták meg olykor a mély és időtlen csöndet. Itt érezte igazán otthon magát. Kibújt bőrpapucsából. A még mindig harmatos, puha fű kellemesen hűvös volt a lábujjai között. Remekül érezte magát, gondolatai messze jártak a Citétől és a várkastélytól. Levitte kerti szerszámait a folyóhoz. A víz szélén egy csomó angyélika nőtt. Bordázott szárukon díszőrséget álltak az iszapos parton. Nagy, összetett, halványzöld leveleik árnyéka alig észrevehetően imbolygott a víz színén. Az angyélika gyökere kitűnő vértisztító és gyulladásgátló. Barátnője és tanítója, Esclarmonde tanította arra, hogy bármerre jár, mindenütt gyűjtse össze a gyógynövényeket. És bár a Citében most nem szedte áldozatait semmiféle kór, ki tudja, mit hoz a holnap. „Járványok és mindenféle nyavalyák bármikor a nyakunkba

szakadhatnak” – Esclarmonde mindig ilyesfajta jó tanácsokkal szolgált. Felgyűrte a ruhája ujját, és hátracsúsztatta övén a kését, hogy ne zavarja a munkálkodásban. A haját összekötötte, hogy ne lógjon az arcába, majd az övébe tűrte a szoknyája alját, és belelépett a vízbe. A hideg víztől lúdbőrös lett, és egy pillanatra elállt a lélegzete. Belemártogatta a vászoncsíkokat a vízbe, szép sorban kirakta őket a partra, majd kéziásójával elkezdte körülásni a gyökereket. Az első növény nagy cuppanással hamarosan ki is szabadult a helyéről. Felvonszolta a partra, és egy kis bárddal feldarabolta. A gyökérzetet vászonba bugyolálta, és berakta a kosár aljára. Azután becsomagolta a fűszeres illatú, sárgászöld, ernyős virágokat, és a bőrtáskájába tette őket. A leveleket és a szárakat félredobta, azután pedig kezdte az egészet elölről. A növények zöld nedve nemsokára meg is fogta a kezét, és a két karja csupa sár lett. Az angyélika „learatása” után körülnézett, hátha talál még a közelben valami használható növényt. Folyásirányban észre is vett kicsit följebb egy fekete nadálytövet, jellegzetes, kard alakú leveleivel és szabálytalan fürtökben lógó, lilás virágaival. A nadálytő felgyorsítja a sebek behegedését, és segít a bőr és a csont különféle nyavalyáiban. Még a frissen sült cipóról is megfeledkezett, és csak ásott és csomagolt, amíg meg nem telt a kosara és el nem fogyott az összes vászoncsíkja. Felcipelte a kosarat a partról, és a lábát kinyújtva letelepedett egy fa alá. Érezte a kemény munka hatását a hátában, a vállában és az ujjaiban, de nagyon elégedett volt a szerzeményeivel. Kivette a korsót a fa üregéből. A dugó halk pukkanással jött ki a helyéről. Kissé megborzongott, ahogy a hideg folyadék lecsordult a torkán. Aztán kicsomagolta a cipót, és tört belőle egy jókora darabot. A búzalisztből sütött, finom kenyértészta már magába szívta a folyóvíz, az iszap és az összegyűjtött gyógynövények szagát is, de farkaséhes volt már. Régen esett neki ennyire jól az ennivaló. Az ég színe már nefelejcskékbe váltott. Tudta, hogy rég el kellett volna indulnia hazafelé. De ahogy elgyönyörködött a lágyan fodrozódó vízen táncoló napfényben, és élvezte a bőrét simogató szellőt, semmi kedve nem volt visszatérni Carcassonna zsúfolt és

zajos utcáira, meg a várban nyüzsgő sok ember közé. Pár perc ide vagy oda most már úgysem számít, gondolta, hátradőlt a fűben és behunyta a szemét. Valami madár rikoltozására riadt föl. Felült. Értetlenül bámulta a tarka virágtengert, azt se tudta, hol van. Aztán lassan magához tért. Rémülten ugrott talpra. A nap már magasan járt a felhőtlen égen. Nagyon régen eljött már a várból. Most már biztosan keresik. Úgy-ahogy lelötykölte a folyóban a szerszámait, bespriccelte a bebugyolált növényeket, hogy nedvesen maradjanak a hazafelé vezető úton. Már éppen indult volna, amikor valami furcsa dolgot vett észre a vízben. Úgy nézett ki, mint valami tuskó vagy farönk. Ernyőt formált a tenyeréből, hogy ne süssön a szemébe a nap, és jobban megnézte. Csodálkozott, hogy korábban nem vette észre. Túl lazán, túl puhán mozgott az a valami ahhoz, hogy farönk legyen. Most már látta, hogy valami súlyos, sötét anyag az, amely felpuffadt a vízben. Némi tétovázás után felülkerekedett benne a kíváncsiság, és ismét belegázolt a vízbe. És nem állt meg a lábszárig érő sekélyesnél, hanem beljebb ment, ahol már mélyebb és gyorsabb sodrású a víz. És hidegebb is. Vigyáznia kellett, nehogy elsodorja az ár. Bokáig süppedt a meder alját borító ragadós iszapba, s a hullámok már karcsú combját paskolták. Alig ért a folyó közepére, amikor már elég jól ki tudta venni azt a különös valamit. A szíve hevesen kezdett dobogni, egész testét megborzongatta a félelem. – Payre Sant. Szentséges Atyám... – A szavak önkéntelenül buktak ki a száján. Egy férfi feküdt arccal lefelé a vízben, s körülötte a köpönyege ringatózott a hullámokon. Alaїs nyelt egyet. A férfi fekete selyemszalaggal szegélyezett, aranyszállal kivarrt, magas gallérú, barna bársonykabátot viselt. A víz alatt aranylánc vagy karkötő csillant a csuklóján. Fejfedő nem volt rajta, göndör fekete hajába ittott őszes tincsek vegyültek. A nyakán pedig valami karmazsinvörös szalag vagy zsinór díszelgett. Közelebb gázolt. Először azt gondolta, hogy a férfi talán rossz helyre lépett az éjszakai sötétben, belecsúszott a vízbe,

szerencsétlenül esett, és megfulladt. Már majdnem hozzáért, de a keze megállt a levegőben, mert a férfi feje nagyon furcsán imbolygott a vízben. A rémülettől megdermedve csak kapkodott a levegő után. Látott már korábban is vízbe fúlt embert, egy tengerészt. Az egy felfúvódott vízi hulla volt, szederjes bőrét kék és lilás foltok borították. De ez más volt. Valahogy még borzasztóbb. Nagyon úgy nézett ki, hogy ez az ember nem élve került a vízbe. Két karját maga elé nyújtotta, mintha úszni próbálna. Bal kezét az ár Alaїs felé sodorta, aki valami fényes, vöröses dolgot vett észre rajta. Sebhely volt az a felpuffadt, kifehéredett húson, szabálytalan körvonalú, mint egy anyajegy – ott, ahol a hüvelykujjnak kellett volna lennie. Most a férfi nyakára tévedt a pillantása. Úgy érezte, kiszalad alóla a lába. Minden lassú mozgásba lendült, imbolyogva és dülöngélve, mint a viharos tenger felszíne. Amit ő karmazsinvörös szalagnak nézett, az egy durva, mély vágás volt. A férfi bal füle mögül indult, s az álla alatt a másik füléig ért, majdnem elválasztva a fejet a testtől. A vágás szélén zöldre ázott bőrcafatok lebegtek a vízben. A sebet apró halak csipkedték, s az egész testen fekete, dagadt piócák csüngtek. Egy pillanatig azt hitte, menten megáll a szíve. Aztán iszonyú félelem tört rá. Megfordult, és amilyen gyorsan csak tudott, gázolt kifelé a partra, hogy minél hamarabb, minél távolabbra kerüljön a hullától. Már derékig vizes volt mindene, és a nehéz, nedves ruha húzta le a víz alá. A folyó most kétszer olyan szélesnek látszott, mint korábban, de ő csak gázolt előre, taposta az iszapot, és épp kiért a biztonságos partra, amikor felfordult a gyomra. Görcsös hányás tört rá, és ki is jött belőle minden, amit evett és ivott. Kúszva és négykézláb valahogy feljebb mászott a parton, majd elnyúlt a fák árnyékában. Szédült, a szája kiszáradt, de mennie kellett. Megpróbált felállni, de lábában alig érzett erőt. A sírást leküzdve reszkető keze tejével megtörölte a száját, majd egy fatörzsbe kapaszkodva ismét megpróbált talpra állni. Ezúttal sikerült. Lerángatta az ágról a köpenyét, sáros lábát bedugta a papucsába. Aztán minden mást hátrahagyva futásnak eredt a fák között, mintha maga az ördög kergetné.

Fejbe kólintotta a hőség, ahogy a fák közül kiért az ingoványosra. A nap égette az arcát és a nyakát. A meleg előcsalta az összes vérszívó rovart, a bögölyöket és szúnyogokat, amelyek most rajokban röpdöstek a vizenyős terület fölött. A lába belefájdult már a rohanásba, szaggatott lélegzete felforrósodott, de ő csak futott tovább. Csak az zakatolt a fejében, hogy minél messzebbre kell kerülnie a hullától, és minél hamarabb el kell mondania az apjának, hogy mit látott. Nem arra ment vissza, amerről jött, mert azt a kaput talán már bezárták. Ösztönösen Sant-Vicens és a Rodez kapu felé vette az útját, amely az elővárost kötötte össze Carcassonnával. Az utcákon nagy volt a nyüzsgés, kerülgetnie kellett az embereket. A zaj és a ricsaj annál elviselhetetlenebbé vált, minél közelebb ért a Cité bejáratához. Legszívesebben betapasztotta volna a fülét, és csak arra gondolt, hogy el kell jutnia a kapuig. Imádkozott, hogy elgyengülő lábai ne hagyják cserben. Egy asszony ütögette meg a vállát. – A haja, úrnő – mondta csendesen. Kedves volt a hangja, de mintha nagyon messziről jött volna. Ráeszmélt, hogy szabadon és rendetlenül lóg a haja. Gyorsan magára terítette hát a köpenyét, és a fejére húzta a csuklyát. Keze remegett a kimerültségtől és az átélt megrázkódtatástól. A nyakán összefogta a köpenyt, és sietett, ahogy csak bírt, nagyon remélve, hogy nem veszik észre rajta a sárfoltokat, a hányás nyomait, és az elázott ruhájára tapadt hínárt meg növényeket. Az utcán tülekedett, alkudozott, kiabált mindenki. Alaїs úgy érezte, mindjárt elájul. Fél kézzel a falnak támaszkodott. A Rodez kapu őrei a befelé igyekvők többségét szó nélkül beengedték, de feltartóztatták a csavargókat, a koldusokat, a zsidókat és a szaracénokat, kifaggatták őket, hogy mi járatban vannak errefelé, majd átkutatták a holmijukat. Ha kaptak valami kis itókát vagy kenőpénzt, akkor abbahagyták a zaklatást, és várták a következő áldozatot. Alaїsra szinte rá sem néztek. A Cité szűk utcáit ellepték a solymászok, a kereskedők, az ideterelt vágóállatok, a katonák, a patkolókovácsok, a

mutatványosok, a prédikáló barátok és a szolgák által kísérgetett nemes asszonyok. Alaїs leszegte a fejét, mintha az északi széltől akarná óvni az arcát. Nem szerette volna, ha felismerik. Végre megpillantotta a Nagytorony ismerős körvonalait, aztán a Kaszárnya tornyot és a Keleti kapu ikertornyait, végül ott emelkedett előtte Château Comtal. Megkönnyebbülten sóhajtott. Szemét könnyek öntötték el. Bosszantotta a gyengesége. Keményen az ajkába harapott, még a vére is kiserkent. Szégyellte, hogy ennyire felzaklatta ez a dolog, és elhatározta, hogy nem alázza meg magát még jobban a bőgéssel. Hiszen a sírás a gyengeség jele. Nem akart mást, csak az apjával találkozni.

3. FEJEZET

Pelletier intendáns az egyik alagsori raktárhelyiségben tartózkodott, a konyha mellett, éppen most végzett a gabona– és lisztkészletek heti számba vételével. Nagyon elégedett volt, hogy egyik zsák sem penészedett meg. Bertrand Pelletier már több mint tizennyolc éve állt Trencavel vicomte szolgálatában. Az 119l-es esztendő beköszöntével szólították haza szülővárosába, Carcassonnába, hogy legyen a kilencéves Raimond-Roger-nak, a Trencavel-birtokok örökösének intendant-ja, vagyis tiszttartója. Erre az üzenetre várt már régóta, és ment is boldogan, áldott állapotban lévő észak-francia feleségével és kétéves kislányával együtt. A hűvös és nyirkos Chartres-t sohasem tudta megszokni. Hazatérve egy koravén ifjút talált, aki a szüleit gyászolta, és próbált megbirkózni a számára még túl nehéz feladatokkal. És azóta is Trencavel vicomte mellett állt, először a fiú gyámja, Saissaci Bertrand házában, azután pedig Foix grófjának védelme alatt. S amikor Raimond-Roger nagykorú lett, és visszatért Château Comtalba, hogy elfoglalja helyét mint Carcassonna, Besièrs és Albi vicomte-ja, Pelletier természetesen vele tartott. Tiszttartóként a háztartás zavartalan működéséért volt felelős. De foglalkozott az adminisztrációval, döntőbíráskodással és a vicomtenak járó adók beszedésével is a Carcassonna ügyeit intéző consuloktól. S ami még ennél is lontosabb, ő volt a vicomte megbecsült bizalmasa, tanácsadója és barátja. Neki volt itt a legnagyobb befolyása. Ez idő tájt Château Comtal tele volt előkelő vendégekkel, s nap mint nap újabbak érkeztek. A Trencavel-birtokok legnagyobb várainak urai a feleségükkel, valamint a Délvidék legvitézebb,

leghíresebb lovagjai. A hagyományos nyári harci játékokra a legkiválóbb énekmondókat és trubadúrokat hívták meg, hogy megünnepeljék július végén Sant-Nasari napját. S minthogy immár több mint egy éve a háború árnyéka borult föléjük, a vicomte úgy határozott, hogy vendégei csak azért is jól fogják érezni magukat, s hogy ez lesz a legemlékezetesebb lovagi torna. Pelletier pedig a maga részéről úgy határozott, hogy semmit sem bíz a véletlenre. A gabonaraktárt gondosan bezárta a derekán függő kulcscsomó egyik legnagyobb kulcsával, és ment tovább a lolyosón. – Következik a borospince – mondta szolgájának, François-nak. – Az egyik hordó bor megsavanyodott. Az útba eső helyiségekbe be-bekukkantva végigmentek a folyosón. A fehérneműs kamrából kellemes levendula és kakukkfű illata áradt, de a helyiség üres volt. – Azok az asztalterítők ott tiszták? – Oc, Messire. A borospincével szemben álló kamrában húsokat forgattak a szolgák a sózódézsákban. Néhány oldalast és sonkát már a mennyezetről lelógó kampókra akasztottak. A többi hordókban várt a sorára. Az egyik sarokban pedig gombát, fokhagymát és hagymát fűztek zsinórra, majd föllógatták őket száradni. Mindenki abbahagyta, amivel éppen foglalatoskodott, és elhallgatott, amikor Pelletier belépett. Néhány ifjabb szolgalegény félszegen föltápászkodott. Pelletier nem szólt egy szót sem, csak körülnézett, végigpásztázta szigorú tekintetével az egész helyiséget, aztán jóváhagyólag bólintott, és kiment. Éppen a borospincét nyitotta ki, amikor kiáltozást és futkosást hallott odafentről. – Szaladj, nézd már meg, mi történt – szólt oda ingerülten a szolgájának. – Ilyen zűrzavarban én nem tudok dolgozni. – Messire. François sarkon fordult és már futott is föl a lépcsőn, hogy utánanézzen a dolognak. Pelletier kinyitotta a nehéz ajtót, és belépett a sötét, hűvös pincébe, mélyet szippantva a nedves hordók, meg a kiömlött bor és sör ismerős, savanykás illatából. Lassan ballagott végig a sorok

között, amíg meg nem találta azt a hordót, amelyet keresett. Elvett egy kupát az asztalra kikészített tálcáról, aztán meglazította a dugót. Lassan és óvatosan dolgozott, nehogy fölkavarodjon a hordó tartalma. Odakint a folyosóról hangos kiabálás hallatszott. Letette a kupát. Valaki a nevét kiáltotta. Alaïs. Valami történhetett. Visszabaktatott az ajtóhoz, és kinézett rajta.

* Alaїs úgy rohant le a lépcsőn, nyomában François-val, mintha egy egész kutyafalka üldözné. Amikor meglátta az apját, a megkönnyebbüléstől sírva fakadt. Aztán a karjába vetette magát, és a vállába fúrta könnyáztatta arcát. Az ismerős szagoktól aztán csak még jobban rátört a zokogás. – Sant Foy szerelmére, mi folyik itt? Mi történt veled? Bántottak? Szólj már! Alaїs kihallotta apja hangjából az aggódást. Kissé elhúzódott, és megpróbált megszólalni, de nem jött ki hang a száján. Pelletier elképedve szemlélte leánya csapzott külsejét és sáros, csatakos ruháját. Aztán François-ra nézett, mintha tőle várna magyarázatot. – Én ilyen állapotban találtam Alaїs úrnőt, Messire. – És ő nem mondott semmit ennek okáról? Hogy mégis, mi a baj? – Nem, Messire. Csak annyit mondott, hogy azonnal kísérjem őt hozzád. – Jól van. Most hagyj magunkra. Majd kiáltok, ha szükségem lesz rád. Alaїs hallotta, hogy becsapódik az ajtó. Apja ezután átkarolta a vállát, és odakormányozta a pince egyik fala mentén húzódó padhoz. – Gyere, Filba – mondta Pelletier halk, nyugodt hangon, és kisimított a lánya arcából egy hajtincset. – Ilyennek még nem láttalak. Mi történt veled? Alaïs megpróbálta összeszedni magát. Röstellte, hogy ennyire felizgatta az apját. Megtörölte egy kendővel maszatos arcát és kivörösödött szemét.

– Idd meg ezt – nyomott a kezébe az apja egy kupa bort, majd maga is leült a padra. Az öreg deszka nyikorogva hajlott meg a súly alatt. – François elment. Csak ketten vagyunk. Abbahagyhatod a sírást, és elmondhatod, hogy mi történt veled. Guilhem? Ő tett valamit, ami így feldúlt? Mert ha igen, akkor én a szavamat adom, hogy... – Semmi köze Guilhemhez, Paire – vágott közbe ijedten Alaїs. – És senki máshoz sincs köze. Felnézett az apjára, azután zavartan ismét lesütötte a szemét. Megalázónak érezte, hogy ilyen állapotban került a szeme elé. – Hát akkor? – firtatta Pelletier. – Hogyan segítsek, ha nem árulod el, hogy mi történt? Alaїs nagyot nyelt. Teljesen meg volt zavarodva. Nem tudta, hol kezdje. Az apja megfogta a kezét. – Reszketsz, Alaïs. – Szeretet és aggodalom csendült a hangjában, meg némi félelem is. – És hogy néz ki a ruhád? – csippentette két ujja közé lánya szoknyájának alját. – Csurom víz. És tiszta sár. Alaїs érezte, hogy az apja meg van rémülve, bár igyekszik palástolni, homlokán barázdákká mélyültek a ráncok. És hogyan lehetséges, hogy eddig nem is vette észre, hogy a halántékán már deresedik a haja? – Nem is tudtam, hogy leharaptad a nyelved – próbálta az apja végre szóra bírni. – Halljam, mi ez az egész. És olyan szeretettel és bizakodással nézett Alaїsra, hogy annak elszorult a szíve. – Attól félek, meg fogsz haragudni, apám. És minden okod meg is van rá. Pelletier-nek kissé szúrósabb lett a tekintete, de a mosoly nem tűnt el az arcáról. – Megígérem, hogy nem szidlak le, Alaїs. És most gyerünk. Beszélj. – Még akkor sem szidsz le, ha elárulom, hogy lementem a folyóhoz? Pelletier habozott kissé, de azután határozott hangon jelentette ki: – Még akkor sem. Essünk túl rajta.

Alaїs összekulcsolta ölében a kezét. – Ma reggel, még napkelte előtt lementem a folyóhoz, arra a helyre, ahol növényeket szoktam gyűjteni. – Egyedül? – Igen, egyedül – nézett az apja szemébe Alaїs. – Tudom, hogy a szavamat adtam. Kérlek, bocsáss meg az engedetlenségemért. – Gyalog? Alaїs bólintott, s csak akkor folytatta, amikor az apja gyengéden megbökte. – Időztem ott egy darabig. Nem találkoztam senkivel. Amikor szedelőzködni kezdtem, észrevettem valamit a vízben. Először azt hittem, hogy egy halom ruha, méghozzá jó minőségű ruha. Pedig... – Alaїs hangja elcsuklott. Érezte, hogy kiszalad a vér az arcából. – Pedig valójában egy hulla volt. Egy idősebb férfi. Sötét, göndör hajú. Először azt hittem, hogy megfulladt. Aztán láttam, hogy el van vágva a torka. Pelletier megdermedt. – Hozzányúltál? Alaїs megrázta a fejét. – Nem, de... – zavartan lesütötte a szemét. – Annyira megijedtem, hogy teljesen elveszítettem a fejem, és mindent otthagyva elrohantam. Csak az járt a fejemben, hogy el kell tűnnöm onnan, és szólnom kell neked. Pelletier ismét összevonta a szemöldökét. – És nem láttál ott senkit? – Egy lelket sem. Teljesen egyedül voltam. De amikor megláttam a hullát, félni kezdtem, hogy valahol a közelben rejtőzhetnek a gyilkosai. – Megremegett a hangja. – Szinte éreztem magamon a tekintetüket, hogy figyelnek. Alighanem csak képzeltem persze. – Akkor tehát más bajod nem esett? – kérdezte az apja óvatosan, jól megválogatva a szavait. – Senki sem bántott? Nem fenyegettek meg? Alaїs hirtelen megértette, mire gondol az apja. Bele is pirult. – Semmi más bajom nem esett, azon kívül, hogy elveszítettem a belém vetett bizalmadat és... az irántam való jóindulatodat. Az apja arcáról leolvashatta a megkönnyebbülést. Pelletier elmosolyodott, s a beszélgetés kezdete óta most először megtörölte a szemét.

– Iiigen... – sóhajtotta lassan. – Eltekintve, egyelőre, az engedetlenségedtől, Alaїs, hogy nem fogadtál szót... Na, az a lényeg, hogy nagyon jól tetted, hogy ezt elmondtad nekem. – Hatalmas tenyerébe fogta a lánya kezét. Olyan volt a tapintása, mint a cserzett bőré. Alaїs hálásan mosolygott, hogy megbocsátott neki. – Sajnálom, apám. Szerettem volna megtartani az ígéretemet, csak hát... Pelletier legyintett. – Ne beszéljünk róla többet. Ami pedig azt a szerencsétlen embert illeti, nem tehetünk semmit. A rablók nyilván már messze járnak. Nem valószínű, hogy a közelben maradtak, kockáztatva, hogy elfogják őket. Most Alaïs arca komorult el. Apja szavai eszébe juttattak valamit, amiről el is feledkezett. Becsukta a szemét. Felidézte magában, ahogy ott áll a hideg vízben, és kővé dermed a hulla látványától. – Valami nem stimmel itt, apám – kezdte lassan. – Nem hiszem, hogy rablók voltak. Nem vitték el a köpenyét, pedig az igen szépnek és drágának látszott. És rajta hagyták az ékszereket is. Gyűrűket, arany karkötőt. A rablók minden bizonnyal levetkőztették volna a hullát. – Azt mondtad, nem nyúltál hozzá – vágott közbe kissé idegesen az apja. – Nem hát. De láttam a kezét a víz alatt. Sok gyűrű volt rajta, apám. Arany karkötő, fonott láncokból. És még egy lánc a nyakán. A rablók miért hagytak volna ott ilyen értékeket? Alaїs elnémult, ahogy eszébe jutott a férfi rémisztően felpuffadt keze, és az a lilás sebhely a hüvelykujja helyén. Egészen beleszédült. Nekivetette a hátát a nyirkos, hűvös falnak, s a pad keménységére és a hordók szagára koncentrált, míg el nem múlt a szédülés. – Vére már nem folyt – tette aztán hozzá. – Nyitott seb a nyakán, vörös, mint egy húsdarab. Nagyon fel volt már puffadva. Hiányzott a hüvelykujja... – Hiányzott? – kapta föl a fejét az apja. – Hogy érted, hogy hiányzott? Alaїs meglepődött apja hirtelen izgatottságán. – Levágták a hüvelykujját. Lenyesték az ízületnél.

– Melyik kezéről, Alaїs? – Az apja most már nem is próbálta leplezni az idegességét. – Gondolkozz. Ez fontos. – Nem is tudom... Az apja mintha meg sem hallotta volna. – Melyik kezéről? – ismételte meg a kérdést. – A balról, a balról, biztos vagyok benne. A felém eső oldalról. A feje folyásirányban volt. Pelletier odament az ajtóhoz, és kiordított François-ért. Alaїs is fölpattant. Megijedt, nem tudta mire vélni apja hirtelen izgatottságát. – Mi ez az egész? Mondd meg, könyörgöm. Mit számít, hogy a bal vagy a jobb kezéről? – Azonnal nyergeld föl a lovakat, François. Az én herélt pejemet, Alaїs úrnő szürke kancáját, meg egy hátaslovat neked is. François-nak szeme sem rebbent. – Igenis, uram. Messzire megyünk? – Csak a folyóhoz – intett a fiúnak Pelletier, hogy menjen már. – Siess! És hozd a kardomat, meg egy tiszta köpenyt Alaїs úrnőnek. A kútnál találkozunk. Amint François hallótávolságon kívül ért, Alaїs odarohant az apjához. De ő kerülte a lánya tekintetét. Inkább visszaballagott a hordók közé, és remegő kézzel töltött magának egy kupa bort. A sűrű, vörös folyadék túlszaladt a kupa peremén, és szétfolyt az asztalon. – Apám – kérlelte Alaїs. – Áruld el nekem, miről van szó. Miért kell a folyóhoz menned? Ez igazán nem a te dolgod. Menjen csak François. El tudom neki magyarázni, merre van. – Ezt te nem érted. – Akkor magyarázd el, hogy megértsem. Megbízhatsz bennem. – Látnom kell azt a holttestet. Kideríteni, hogy... – Mit kell kideríteni? – vágott közbe Alaїs. – Nem. Semmit – rázta a fejét Pelletier. – Ez nem neked való... – Elakadt a hangja. – De... Pelletier fölemelte a kezét, mintegy védekezésül a rátörő érzések ellen.

– Nincs tovább, Alaїs. Nekem kell irányítanom téged. Szerettelek volna megkímélni ettől, de nem tudlak. Nincs más választásom. – Odatolta a lánya elé a bort. – Idd meg ezt. Megerősít, visszaadja a bátorságodat. – De én nem félek – tiltakozott Alaїs, kissé megsértődve azon, hogy az apja gyávának hiszi. – Én nem félek egy halottól. Már régóta nem. De... – egy pillanatig habozott –, de könyörgöm, apám, áruld el, hogy miért... Pelletier szembefordult vele és rákiáltott. – Most már tényleg elég! Alaїs hátrahőkölt, mintha megütötték volna. – Bocsáss meg – mondta azonnal az apja. – Meg vagyok zavarodva. – Megsimogatta Alaїs arcát. – Senkinek nincs ilyen hűséges, ilyen állhatatos leánya. – Akkor miért nem bízol meg bennem? Pelletier elbizonytalanodott egy pillanatra, s Alaїs azt hitte, sikerült rábírnia, hogy megszólaljon. De aztán az apja arca ismét elkomorult. – Neked csak annyi a dolgod, hogy megmutasd a helyet – mondta tompán. – A többit bízd rám. A Sant-Nasari harangjai éppen tierce-et jeleztek, amikor a Nyugati kapun át kilovagoltak Château Comtalból. Pelletier haladt elöl. Alaїs nagyon szerencsétlennek érezte magát. És lelkifurdalása is volt, hogy miatta viselkedik ilyen furcsán az apja, miközben ő semmit sem ért az egészből. A Cité falai alatt kanyargó ösvényen ereszkedtek lefelé. Amikor kiértek a síkságra, vágtára sarkallták lovaikat. A folyó felső szakaszához igyekeztek. A nap könyörtelenül égette a hátukat, amikor beértek az ingoványos lapályra. A kisebb-nagyobb gőzölgő tócsák között szúnyogok és fekete mocsári legyek egész felhőibe futottak bele, s a bögölyök hada még a vágtázó állatokon is tudott vérszívásra alkalmas helyet találni. A folyó túlpartján asszonyok egy csoportja mosott a térdig érő vízben, sulykokkal csapdosták a lapos kövekre rakott vizes ruhákat. Az északra fekvő falvakat és mocsárvidéket Carcassonnával

összekötő, távoli fahíd felől idáig hallatszott a szekerek zörgése. Más parasztok, pásztorok és kereskedők egyszerűen megkeresték a sekély gázlókat, s azokon igyekeztek a város és annak piaca felé. Egyesek kecskét, birkát és más állatokat tereltek maguk előtt, mások a hátukon cipelték a portékájukat vagy éppen a kicsi gyermekeiket. Csendben haladtak. Amikor a nyílt terepről beértek a mocsári füzek árnyékába, Alaїs megint a gondolataiba merült. Megnyugtatóan hatott rá lovának ismerős mozgása, a madarak éneke és a tücskök kitartó ciripelése, úgyhogy szinte el is feledkezett arról, miért vannak itt és hová igyekeznek. Akkor zökkent vissza a valóságba, amikor elérték az erdő szélét. Egymás mögött haladva kanyarogtak a fák között. Az apja egyszer hátrafordult, és rámosolygott, ami nagyon jólesett neki. Mert most már egyre idegesebb lett, kezdett félni mindentől. Mintha a mocsári füzek is ellenségesen magasodnának föléjük, és az erdő sűrűjéből gonosz alakok figyelő szemei lesnének rájuk. Szíve megdobbant minden ágreccsenéstől, minden madárrebbenéstől. Nem tudta, mi vár majd rájuk, de a tisztásra érve csönd és nyugalom fogadta őket. A kosara, szépen telerakva a bebugyolált virágtövekkel, ott volt a fa alatt, ahová letette. Leszállt a nyeregből, lovát François-ra bízta, és elindult a víz felé. A kerti szerszámai is ott hevertek mind, ahová ledobta őket. Ijedten rándult össze, amikor az apja hátulról megfogta a könyökét. – Mutasd meg. Alaїs nem szólt semmit, csak odavezette apját ahhoz a partszakaszhoz. Először nem látott semmit, s egy pillanatra már azt hitte, csak rossz álom volt az egész. De aztán észrevette a kicsit lejjebb sodródott hullát. – Ott van – mutatta. – A fekete nadálytő mellett. Legnagyobb elképedésére az apja nem François-t küldte be, hanem a köpenyét ledobva maga gázolt a vízbe. – Maradj itt – szólt még vissza a válla fölött. Alaїs leült a parton, és állát a térdére támasztotta. Az apja egyre csak gázolt befelé a folyóba, és láthatóan nem zavarta, hogy már a csizmájába folyik bele a víz. Amikor odaért a hullához, előhúzta a

kardját. Pár pillanatig habozott, mintha a legrosszabbra számítana. Aztán a kard hegyével a víz fölé emelte a férfi bal karját. A megcsonkított, felpuffadt, szederjeslila kéz egy darabig egyensúlyozva billegett a pengén, aztán elkezdett csúszni a markolat felé, mintha élne. Majd tompa placcsanással visszahullott a vízbe. Pelletier visszadugta a hüvelyébe a kardját, előrehajolt, és megfordította a testet. Az erősen imbolygott a vízben, s a fej úgy lógott rajta, mintha éppen most készülne leválni és elsüllyedni. Alaїs elfordította a fejét. Nem akarta látni a halál bélyegét az ismeretlen férfi arcán. * Pelletier egészen más hangulatban lovagolt vissza Carcassonnába. Láthatóan megkönnyebbült, mintha nagy kő esett volna le a szívéről. Vidáman csevegett François-val, és folyton rámosolygott a lányára. Alaїs is jobban érezte most magát, bár halálosan kimerült volt, és az is bosszantotta, hogy még mindig nem ért semmit az egészből. Eszébe jutottak a régi szép idők, amikor még együtt lovagoltak ki az apjával, járták az erdőket és a mezőket, amikor még volt idejük ilyesmire. Amikor elkanyarodtak a folyótól és Château Comtal felé fordultak, Alaїs már nem tudta elfojtani a kíváncsiságát. Minden bátorságát összeszedve nekiszegezte apjának azt a kérdést, amely oly régóta motoszkált benne. – Kiderítetted, amit tudni szerettél volna, apám? – Igen. Alaїs várta a folytatást, de aztán belátta, hogy a bővebb magyarázatot neki kell kipréselnie az apjából, mert magától nem akar beszélni. – Végül is nem ő volt az? Az apja barátságtalanul pillantott rá. Alaїs azonban nem tágított. – Az elmondásom alapján ugye azt hitted, hogy ismered azt az embert? És ezért akartad a saját szemeddel látni. Az apja erre olyan képet vágott, amiből Alaїs kitalálta, hogy pontosan ez a helyzet.

– Azt gondoltam, előfordulhat, hogy ismerem – szólalt meg végül az apja. – Még Chartres-ból. Volt ott egy barátom. – De az egy zsidó volt. Pelletier felhúzta a szemöldökét. – Hát, igen. – Egy zsidó – ismételte meg Alaїs. – És mégis a barátod? Csönd. Alaїs folytatta. – De ugye nem ő volt a halott? Nem az a barátod? Pelletier elmosolyodott. – Nem, nem ő volt. – Akkor meg ki? – Nem tudom. Ezúttal Alaїs hallgatott egy darabig. Nem emlékezett, hogy bármikor is említést tett volna az apja erről a barátjáról. Ha bármikor is beszélt volna egy chartres-i barátról, egy zsidóról, az mégiscsak feltűnt volna neki, és emlékezne rá. De érezte, hogy nem érdemes túlfeszíteni a húrt, és jobban teszi, ha témát vált. – Ugye, hogy nem rablógyilkosság volt? Én megmondtam előre. Erre már készségesebben válaszolt az apja. – Nem. Csak meg akarták ölni. A seb nagyon mély. Tudatos munkára vall. És tényleg majdnem minden értékes holmit rajta hagytak a hullán. – Majdnem mindent?! – nézett csodálkozva az apjára, de az elengedte a füle mellett a kérdést. Alaїs azonban nem hagyta magát. – Talán megzavarták őket? – Nem hiszem. – Vagy csak kerestek nála valamit? – Elég volt, Alaїs. Sem az idő, sem a hely nem alkalmas ennek megtárgyalására. Alaїsnak már a nyelve hegyén volt a következő kérdés, de aztán belátta, hogy tényleg jobb lesz, ha nem erőlteti tovább a dolgot. A téma nyilvánvalóan le volt zárva. Itt többet már nem fog megtudni. Jobb lesz kivárni, míg az apja magától kezd el beszélni. Az út hátralévő részében szótlanul poroszkáltak egymás mellett. Amikor feltűnt a Nyugati kapu, François előrelovagolt. – Nem volna okos dolog bárkinek is beszélni erről a mi kis kirándulásunkról – bökte ki váratlanul az apja. – Guilhemnek sem?

– Nem hiszem, hogy a férjed örülne, ha megtudná, hogy egyedül kóborolsz a folyónál – vetette oda szárazon az apja. – A rémhírek aztán gyorsan elterjednek. Pihend ki magad, és próbáld meg elfelejteni ezt a kellemetlen históriát. Alaïs ártatlan szemmel nézett rá. – Természetesen. Ahogy kívánod. A szavamat adom, apám. Rajtad kívül senkivel sem fogok beszélni erről a dologról. Pelletier csak pislogott egy darabig, mintha nem tudná, hogy most komolyan beszél-e a lánya, vagy csak játszik vele. De aztán elmosolyodott. – Szófogadó kislány vagy, Alaïs. Tudom, hogy megbízhatok benned. Alaїs érezte, hogy mélyen elpirul.

4. FEJEZET

A kocsma tetején lévő figyelőállásából a borostyánszín szemű, szőke fiú azt nézte, mi lehet ez a nagy zaj, és merről jöhet. A Narbonai kapu felől hírnök vágtatott át a Cité zsúfolt utcáin, mit sem törődve azzal, hogy valakit eltaposhat. Férfiak kiáltoztak utána, hogy szálljon le a lóról. Asszonyok rángatták el rémülten a csattogó paták útjából a gyerekeiket. Néhány szabadon engedett kutya vad ugatással a ló után vetette magát, megpróbálták elkapni a hátsó lábát. A lovas nem törődött velük sem. A lóról szakadt a veríték. Sajhë messziről is jól látta az állat szája és marja körül a fehér tajtékot. A lovas most hirtelen megrántva a szárat a Château Comtalba vezető híd felé fordult. Sajhë fölállt, hogy jobban lásson. Óvatosan egyensúlyozott a repedezett tetőcserepeken, és még jókor nézett oda, hogy észrevegye a kaputornyok között Pelletier intendánst egy hatalmas pejen, és mögötte, szintén nyeregben, Alaïst. A fiatal úrnő kissé feldúltnak látszott. Sajhë nem értette, mi történhetett, és honnan jöhetnek. Nem vadászathoz voltak öltözve. Nagyon kedvelte Alaïst. Amikor az úrnő meglátogatta Sajhë nagyanyját, Esclarmonde-ot, vele is leállt beszélgetni, míg a többi úrnő egyszerűen átnézett rajta. Sokkal jobban érdekelték őket a nagyanyja által készített különféle orvosságok, porok és gyógyitalok, lázcsillapítók, daganatlappasztók, termékenységfokozók, szerelmi bájitalok és egyéb panáceák. De az imádatnak e hosszú éveiben Sajhë még sohasem látta ilyennek Alaïst. Gyorsan lecsúszott a homokszínű tető pereméig, onnan aztán ügyesen leugrott a földre, épp egy felborított kordéhoz kikötött kecske mellé. – Hé! Mit csinálsz?! – kiáltott rá egy asszony.

– Hozzá sem értem! – kiabált vissza a fiú, és már futott is az asszony söprűje elől. A Cité tele volt a vásárnap összes zajával, szagával és látnivalójával. Az ajtótáblák a falnak csapódva egymás után nyíltak ki, ahogy a szolgák és háziasszonyok még a nagy hőség beállta előtt nekiláttak kiszellőztetni. A kádárok utcájában inasok pakolták ki a ház elé az új hordókat, dézsákat és sajtárokat. Mindenféle portékával megrakott négy– és kétkerekű szekerek nyikorogtak a főtér felé, hatalmasakat zökkenve a gömbölyű kövekkel kirakott, hepehupás úton. Sajhë jól ismerte a Cité összes egyenes, görbe és kerülő útját, és ügyesen kerülgette a nagy tülekedésben a vásárra igyekvő, kissé már ingerült embereket, az ugrándozó kecskéket és a bamba birkákat, a zsákokkal és kosarakkal felmálházott szamarakat és öszvéreket, a visítozó malacokat. Egy idősebb fiú dühösen igyekezett együtt tartani megzavarodott libáit; a szárnyasok összevissza szaladgáltak, a gúnárok dühösen sziszegtek, és meg is csipdesték azt, aki hagyta magát. Két kislányt is megijesztettek, de Sajhë nagy kurjongatással és tapsolással elzavarta onnan a két ronda gúnárt. A gyerekek nevettek, a libapásztor viszont még dühösebb lett. – Mi a fenét csinálsz? – kiáltott rá a fiúra. – Tűnj el innen! Sajhë erre utánozni kezdte a gúnárokat: gágogott, sziszegett, a nyakát nyújtogatta, és csapdosott a két könyökével. – Ti szolgák mind idióták vagytok! – pattintott az ostorával a libapásztor. – Törődj inkább a libáiddal! Csípnek! – Csak egy taknyos kölyök fél a libáktól! – lökte oda megvetően a libapásztor, és fenyegetően közelített Sajhë felé. – Be vagy ijedve te is? – Én ugyan nem – húzta ki magát Sajhë –, de a kicsiket tényleg nem kellene ijesztgetni – mutatott a most az anyjuk szoknyája mögé bújó kislányokra. – Nem tudsz vigyázni? – Neked meg mi közöd van hozzá? – Semmi, csak szólok, hogy vigyázhatnál. – Mert különben mi van? – lépett közelebb az ostorát suhogtatva a libapásztor. Egy fejjel magasabb volt, mint Sajhë. Bőre tele volt lila

és vörös csípésnyomokkal. Sajhë hátrébb lépett, és maga elé emelte a két kezét. – Mert különben mi van, he? – kérdezte megint a libapásztor, és már emelte is az öklét. Ebből nagy verekedés lett volna, ha közben rá nem lép valamelyikük a fal tövében alvó vén, részeg alak lábára, aki erre fölriadt, és elkezdett üvöltözni velük, hogy tűnjenek el, és hagyják őt tovább aludni. Sajhë kihasználva az alkalmat gyorsan eliszkolt. A nap egyre magasabbra hágott az égen. A fehér házfalakon szinte szikrázott a fény, a nagy melegben a patkolókovácsok félmeztelenre vetkőzve dolgoztak. Sajhë megállt kicsit bámészkodni, nem értette, hogy bírják ezek az emberek a hatalmas forróságot az izzítókemencék közelében. A műhelyek előtt egész tömeg verődött össze, volt ott néhány fegyvernök is, aki az ura sisakját, pajzsát vagy páncélingét hozta megjavíttatni. A kovácsok percnyi megállás nélkül dolgoztak. Sajhë túlságosan alacsony származású volt ahhoz, hogy akár csak inasnak is fölvegye valamelyik kézműves mester, de ő mégis mindig arról álmodozott, hogy egyszer igazi lovag lesz belőle. Néha rámosolygott a korabeli fiúkra, de azok levegőnek nézték, ahogy azelőtt is, s ahogy ezután is tenni fogják. Sarkon fordult és elballagott onnan. A piaci árusok többsége rendszeresen járt ide, és már állandó helye volt. A piactér sarkán forró zsír szaga csapta meg Sajhë orrát. Az egyik standnál nagy, forró serpenyőben lepényeket sütöttek. Kicsit odébb nagyon is étvágygerjesztő illatot árasztott a sűrű, hagymás kásaleves meg az árpa– és búzaliszt keverékéből sütött mitadenc kenyér. Nézte, mi mindent kínálnak az árusok; voltak itt ruhakapcsok, cserépedények, posztó, bőrök, szíjak, egészen különleges darabok, még Córdobából is, és százféle egyéb áru, de egyiknél sem állt le bámészkodni. A késeket és a birkanyíró ollókat még megszemlélte, aztán ment egyenesen a tér túlsó sarkába, ahol a legtöbb élő állatot árulták. Faketrecekben csirkét és kappant, sőt néha kalitkákban énekes madarakat is. Kedvencei a barna, fekete és fehér bundájú, kajla fülű nyulak voltak.

Ment tovább. Következtek a sót, különféle húsokat meg sört és bort kínáló standok. Aztán a gyógynövények és egzotikus fűszerek. Itt megállt, és csak bámulta a kereskedőt. Ilyen magas és ilyen sötét bőrű embert még sohasem látott. Ragyogó világoskék színű köntöst viselt, fényes selyemturbánt és aranygombos papucsot. Úgy gondolta, hogy ez az ember csakis szaracén lehet, bár eddig még nem találkozott eggyel sem. A kereskedő előtti asztalon nagy, tarka körben voltak elrendezve a mindenféle színű fűszerek. Volt itt szárított rozmaring és petrezselyem, fokhagyma, körömvirág és levendula, és ki tudja, mi minden még, a háta mögötti polcon pedig a drágább fűszerek sorakoztak: kardamom, szerecsendió és sáfrány. Sajhë a többinek a nevét sem tudta, de azért lélekben már készült arra, hogy elmesélje a nagyanyjának, mit látott. Éppen közelebb lépett, hogy mindent jól megszemléljen, amikor a szaracén elordította magát. Nagy, fekete kezével elkapta egy fiatal tolvaj vékony csuklóját, aki éppen az övén lógó, hímzett erszény körül matatott. A szaracén úgy vágta nyakon a suhancot, hogy az nekiesett egy arra haladó nőnek, aki persze rögtön sikoltozni kezdett. Pillanatok alatt egész tömeg gyűlt köréjük. Sajhë gyorsan továbbállt. Nem szeretett volna belekeveredni semmibe. A piactérről a taberna Sant Joan dels Evangèlis felé vette az útját. Minthogy pénze nem volt, arra gondolt, hogy valami küldöncszolgálatért cserébe kaphat talán a kocsmában egy adag jó kis levest. Aztán hallotta, hogy valaki a nevén szólítja. Megfordulva észrevette a nagyanyja egyik jó ismerősét, Marti asszonyt, aki a férje mellett ült egy asztal mögött, és most neki integetett. Az asszony takács volt, a férje pedig kártolómester. Általában itt lehetett őket megtalálni, itt készítették elő eladásra a nyersgyapjút és a fonalakat. Sajhë visszaintegetett. Akárcsak Esclarmonde, Marti asszony is az új egyház híve volt. Férje, Sénher Marti, vagyis Marti uram nem volt különösebben vallásos, bár pünkösdkor ő is elment Esclarmonde házába, meghallgatni a Bons Homes igehirdetést. Marti asszony megborzolta Sajhë haját.

– Hogy vagy, fiatalúr? Akkorát nőttél, hogy alig ismerlek meg. – Ó, köszönöm – mosolygott Sajhë, aztán a férjhez fordult, aki az eladásra kínált nyersgyapjút fésülgette és rendezte kötegekbe. – Bonjorn, Sénher. – Na és Esclarmonde? – érdeklődött tovább Marti asszony. – Jól van? Rendben van minden körülötte? Sajhë elvigyorodott. – Ő mindig a régi. – Ben, ben. Jól van. Sajhë törökülésben odatelepedett eléjük, és nézte, hogyan pörög a rokka. – Marti asszony – szólalt meg egy idő után. – Miért nem jön már hozzánk imádkozni? Sénher Marti abbahagyta, amit csinált, és idegesen pillantott a feleségére. – Jaj, hát tudod, hogy van ez – felelte gyorsan az asszony, de nem nézett senkinek a szemébe. – Mostanában annyi a munkánk. És nem jutunk el olyan gyakran Carcassonnába, mint szeretnénk. Megigazította a gombolyítót, folytatta a fonást, s a rokka zakatolása töltötte be a hirtelen támadt csöndet. – Nagyanyám szeretné már látni. – Én is szeretném őt látni, de a barátok nem mindig találkozhatnak annyit, mint szeretnék. Sajhë lebiggyesztette az ajkát. – De hát akkor miért nem... Marti asszony határozottan rácsapott a vállára. – Ne beszélj ilyen hangosan – suttogta. – Az ilyen dolgokat nem érdemes nagydobra verni. – Miféle dolgokat? – nézett értetlenül Sajhë. – Én csak... – Amit itt most hallottunk – szólt hátra a válla fölött Sénher Marti. – Meg amit az egész piac hallott. Hagyjuk már ezt a témát, jó? Sajhë föltápászkodott, és kissé zavartan álldogált, mert nem értette, mivel bosszantotta föl ennyire Sénher Martit. A házaspár tette tovább a dolgát, mintha ő ott sem volna. – Nem kellett volna ilyen durván beszélned vele – suttogta Marti asszony a férjének. – Hiszen még gyerek. – Éppen elég ahhoz, hogy eljárjon a szája, és aztán mindannyiunkat bezárjanak. Nem engedhetjük meg magunknak az

ilyen könnyelműsködést. Ha az emberek gyanakodni kezdenek, hogy kapcsolatban állunk az eretnekekkel... – Eretnekek, persze – vágott közbe az asszony. – De ő még gyerek! – Nem is róla van szó. Hanem Esclarmonde-ról. Mindenki tudja, hogy közéjük tartozik. És ha kitudódik, hogy az ő házába járunk imádkozni, akkor bennünket is megvádolnak, hogy a Bons Homes követői vagyunk, és üldözni fognak bennünket is. – Hagyjuk el tehát a barátainkat? Csak azért, mert hallottál néhány rémtörténetet? – Én csak annyit mondtam, hogy óvatosnak kell lennünk – jelentette ki egészen halkan Marti. – Te is hallottad a szóbeszédet. Hadak jönnek, hogy kiirtsák az eretnekeket. – Már évek óta ezt beszélik. Túl nagy jelentőséget tulajdonítasz a szóbeszédnek. Ami a pápai legátusokat illeti, „Isten embereit”, ők már évek óta a környéken kódorognak, halálra isszák magukat, de más nem történik. Vitassák csak meg a dolgot a püspökök egymás közt, minket meg hagyjanak élni. Marti asszony hátat fordított a férjének. – Ne törődj vele – tette Sajhë vállára a kezét. – Te nem csináltál semmi rosszat. Sajhë a cipője orrát bámulta. Nem akarta, hogy az asszony észrevegye a könnyeit. Marti asszony furcsán csengő hangon folytatta. – Figyelj csak, nem azt mondtad a napokban, hogy valami ajándékot akarsz venni Alaïsnak? Nézzük csak, hátha találunk neki valamit. Sajhë bólogatott. Érezte, hogy az asszony meg akarja nyugtatni, de azért elég kellemetlenül érezte magát. – De nincs egy garasom se... – Ne törődj vele. Majd megoldjuk. Na, nézd csak meg ezeket – simított végig a színes fonalakon. – Ehhez például mit szólsz? Szerinted tetszene neki? Tökéletesen illik a szeme színéhez. Sajhë megtapogatta a finom, bronzbarna fonalat. – Nem is tudom. – Szerintem örülni fog neki. Becsomagoljam? Elfordult, hogy keressen egy darab vásznat. Sajhë nem akart hálátlannak mutatkozni, ezért igyekezett valami érdekeset mondani.

– Nemrég láttam őt. – Alaïst? Tényleg? Hogy van? És mi van a nővérével? – Most nem a nővérével volt. És elég idegesnek látszott. – Oda se neki – legyintett Marti asszony. – Ha valami baja van, akkor épp jókor jön neki ez a kis ajándék. Ez majd fölvidítja. Ilyenkor szokott kijönni a piacra, ugye? Ha nyitva tartod a szemed, biztosan megtalálod. Sajhë az ingébe dugta a kis csomagot, és örült, hogy szabadulhat végre a kínos helyzetből. Udvariasan elköszönt. Pár lépés után még vissza is intett. A Marti házaspár szótlanul figyelte, ahogy távolodik. Sajhë összevissza kódorgott, és Alaïs után érdeklődött. A fiatal úrnőt azonban senki sem látta. Közben megéhezett, és már éppen haza akart indulni, amikor megpillantotta a lányt a kecskesajtárus asztalánál. Odaszaladt hozzá, és átölelte a derekát. – Bonjorn! Alaїs meglepetten fordult meg, aztán elnevette magát, amikor megismerte. – Sajhë! – borzolta meg a fiú üstökét. – Jól megijesztettél! – Már mindenhol kerestelek – vigyorgott Sajhë. – Jól vagy? Korábban már láttalak. Akkor nagyon ideges voltál. – Korábban? Mikor? – Apáddal lovagoltál be a várba. Nem sokkal a hírnök után. – Ó, igen. Ne aggódj. Jól vagyok. Csak fárasztó volt a reggel. Jó látni a ravasz képedet – csókolta homlokon a fiút, amitől az fülig elvörösödött. – De ha már itt vagy, segíts nekem kiválasztani valami finom sajtot. A kecskesajtok csinos kis korongjai ízlésesen elrendezve sorakoztak a tiszta szalmával bélelt, vesszőből font tálcákon. Némelyik már sárgásra szikkadt; ezek kéthetesek lehettek, és nagyon erős volt az illatuk. Az egészen frisseken még harmatosan gyöngyözött a savó, ezek puhábbak és lágyabb aromájúak voltak. Alaїs végigkérdezgette az árakat, kikérte Sajhë tanácsát, és végül sikerült kiválasztania a vélhetően legfinomabb darabot. A fiú kezébe nyomott egy pénzérmét, hogy fizessen, ő maga meg előhúzott egy kis tálcát a megvásárolt sajtnak.

Sajhë szeme elkerekedett, amikor meglátta az érme hátlapját. Miért van Alaïsnak ilyen pénze? És honnan? Annyira zavarba jött, hogy leejtette a pénzt. Zavartan mászott be utána az asztal alá, és húzta az időt. Nagy megkönnyebbülésére Alaïs nem vett észre semmit a szerencsétlenkedéséből. Gyorsan el is feledkezett az egészről, aztán összeszedte a bátorságát, hogy átadja az ajándékát. – Hoztam neked valamit – bökte ki gyorsan, és a következő pillanatban Alaїs kezébe is nyomta a kis csomagot. – Jaj, de kedves vagy! Esclarmonde-tól van? – Nem. Tőlem. – Micsoda meglepetés! Kibonthatom? Sajhë felnőttesen komoly képpel bólintott, és csak a szeme csillogása árulta el az izgalmát, miközben Alaїs óvatosan bontogatni kezdte a csomagocskát. – Ó, Sajhë! Ez gyönyörű! – emelte magasba a fényes, barna fonalköteget. – Tényleg csodaszép. – És nem loptam! – tartotta fontosnak rögtön az elején leszögezni Sajhë. – Marti asszony adta. Azt hiszem, kárpótlásnak szánta. Ez csak úgy kicsúszott a száján. Ahogy kimondta, már meg is bánta. A következő pillanatban kiáltozás támadt. Az emberek az égre mutogattak. Nagy, ébenfekete madarak egész raja repült át a Cité fölött, nyugatról kelet felé, ék alakban. Szárnyaikon szikrázott a napfény, mint az üllő a kovács pörölye alatt. Valaki azt mondta, hogy ez valami előjel, bár azt nem tudták eldönteni, hogy jó-e vagy rossz. Sajhë nem hitt az ilyen babonákban, most mégis megborzongatta valami furcsa, rossz előérzet. S mintha Alaïs is valami hasonlót érzett volna, mert átölelte a vállát, és aggódva magához húzta. – Mi a baj? – kérdezte Sajhë. – Rej. Semmi – válaszolta Alaïs gyorsan. Feltűnően gyorsan. A madarak, messze az emberek világától, nyugodtan folytatták útjukat a magasban, míg végül csak egy apró folt látszott belőlük az égen.

5. FEJEZET

Már zúgott a Sant-Nasari tornyaiból a déli harangszó, mire Alaïs megszabadult hűséges kis lovagjától, és visszaért Château Comtalba. Ki volt merülve, és többször is megbotlott a lépcsőkön, amelyek most meredekebbnek tűntek, mint máskor. Egyetlen vágya volt, hogy végre magára csukhassa a szobája ajtaját, és lefekhessen aludni. Meglepetésére csukva találta az ajtót. Pedig ilyenkor a szolgáknak takarítaniuk kellett volna odabent. Az ágy körül a függöny is be volt húzva. A félhomályban látta, hogy François, az utasításnak megfelelően, odarakta kosarát a kemence melletti alacsony asztalkára. Letette a sajtos tálcát, azután szélesre tárta az addig csak kitámasztott ablaktáblákat. Már rég ki kellett volna őket nyitni, hogy rendesen kiszellőzzön a szoba. A beáradó napfényben jól látszott a por a bútorokon meg a kopásfoltok az ágy függönyén. Odalépett az ágyhoz, és szétrántotta a függönyt. Megdöbbenésére Guilhem még mindig úgy feküdt, ahogy hajnalban itt hagyta, és aludt. Szaporábban kezdett verni a szíve. A férje oly nyugodtnak és tökéletesnek látszott. Oriane-nak nincs egy jó szava se senkiről, de még ő is elismerte, hogy Guilhem Trencavel vicomte egyik legdaliásabb lovagja. Odaült az ágy szélére, és ujjaival cirógatni kezdte férje aranyló bőrét. Aztán valami megmagyarázhatatlan merészséggel fogta a lágy kecskesajtot, és mutatóujjával odakent egy kis darabot a férje ajkára. Guilhem mordult egyet álmában, és megmozdult a takaró alatt. Nem nyitotta ki a szemét, de halványan elmosolyodott, és kinyújtotta a kezét. Alaїs visszafojtotta a lélegzetét. A levegő is megtelt vibrálással és édes várakozással, amikor a férfi maga mellé húzta őt az ágyba.

Az édes pillanatnak azonban gyorsan véget vetettek a folyosón dübörgő léptek. Valaki Guilhem nevét ordította, egy ismerős, és most nagyon dühös hang. Alaïs felugrott, és már előre belehalt a szégyenbe, hogy az apja ilyen helyzetben nyitja rájuk az ajtót. Guilhem is azonnal kinyitotta a szemét, s a következő pillanatban kivágódott az ajtó. Pelletier robogott be a szobába, nyomában François-val. – Hol késlekedsz, du Mas? – üvöltötte, majd az egyik székről fölkapott és a vejéhez vágott egy köpenyt. – Kelj föl! Már mindenki ott vár a nagyteremben. Guilhem föltápászkodott. – A nagyteremben? – Trencavel vicomte magához hívatta a lovagjait, te meg itt heverészel az ágyban. Azt hiszed, neked mindent lehet? – Guilhem fölé magasodott. – Szóval? Ezt mivel magyarázod meg? Hirtelen megpillantotta a lányát, aki az ágy túloldalán állt. Megenyhült az arca. – Bocsáss meg, Filba. Nem vettelek észre. Jobban érzed már magad? Alaïs lesütött szemmel válaszolt. – Légy nyugodt, Messire, egészen jól. – Jobban érzi magát? – bámult értetlenül Guilhem. – Rosszul voltál? Valami baj történt? – Kelj már föl! – ordított rá megint Pelletier. – Annyi időd van, amennyi alatt lemegyek a lépcsőn és átmegyek az udvaron, du Mas. Ha nem leszel addigra a nagyteremben, megnézheted magad! – Aztán sarkon fordult, és kiviharzott a szobából. A beállt kínos csöndben Alaïs csak állt, mint akinek földbe gyökerezett a lába. És nem tudta, hogy önmaga vagy a férje miatt szégyellje-e jobban magát. Guilhem majd' fölrobbant. – Hogy merészel csak így berontani ide?! Azt hiszi, parancsolgathat nekem? Mit képzel magáról? – Lerúgta a takarót, és kiugrott az ágyból. – Hív a kötelesség – mondta gunyoros hangon. – A nagy Pelletier intendánst nem szabad ám megvárakoztatni. Alaïs tudta, hogy most jobban teszi, ha nem szólal meg. Szerette volna elmesélni, mi történt a folyónál, legalább azért, hogy elterelje

férje figyelmét erről a bosszúságról, de hát szavát adta az apjának, hogy a történtekről nem szól senkinek egy árva szót sem. Guilhem közben átment a szobán, és feleségének háttal nekiállt öltözködni. Megfeszült a válla, ahogy fölvette lovagi köntösét, és meghúzta az övét. – Talán új hírek érkeztek... – kezdte Alaïs. – Az nem magyarázat – torkolta le a férfi. – Nekem nem szólt senki. – Én... – folytatta volna Alaïs, de rögtön abba is hagyta. Mit is mondhatnék? – Fölemelte férje köpenyét az ágyról, és odanyújtotta neki. – Sokáig leszel ott? – kérdezte csöndesen. – Honnan tudjam? Fogalmam sincs, mi ez a tanácskozás – vetette oda Guilhem. Aztán egyik pillanatról a másikra elszállt a mérge. Leeresztette a vállát, és barátságosabb képpel fordult a feleségéhez. – Bocsáss meg, Alaїs. Te nem vagy felelős apád viselkedéséért. – Megcirógatta Alaїs állát. – Gyere. Segíts nekem. Előrehajolt, hogy felesége könnyebben elérje. De annak még így is lábujjhegyre kellett állnia, hogy be tudja kapcsolni Guilhem vállán a nagy, kerek, ezüst– és rézveretű fibulát. – Köszönöm, szívem. Jól van. Lássuk, miről van szó. Nem hiszem, hogy valami fontos ügy. – Amikor ma reggel visszafelé jöttünk a Citébe, épp egy hírnök érkezett – kottyantotta ki Alaїs meggondolatlanul. És abban a pillanatban elátkozta magát. Férje most nyilván rá fog kérdezni, merre is járt ő olyan korán, ráadásul az apjával, de Guilhem éppen azzal volt elfoglalva, hogy előkotorja a kardját az ágy alól, és nem figyelt rá, mit beszél a felesége. Alaїs összerezzent az éles hangra, ahogy Guilhem belecsúsztatta a kardot a hüvelyébe. Ez a hang jelképezte számára, hogy a férje magára hagyja őt, és kilép a külvilágba. Ahogy Guilhem megfordult, köpenyével lesöpörte az ágy melletti asztalkáról tálcástól a kecskesajtot. A tálca nagyot csattant a kőpadlón. – Semmi baj – mondta Alaїs gyorsan, nehogy emiatt még jobban elkéssen a férje. – Majd a szolgák elintézik. Eridj! Majd jössz, amikor tudsz.

Guilhem elmosolyodott, és kiment az ajtón. Amikor férje léptei elhaltak, Alaїs nekilátott rendet rakni. A sajt nedves és ragadós darabkái szétszóródtak a padlót borító szalmafonaton. Alaїs nagyot sóhajtva lehajolt a tálcáért. A tálca oldalára fordulva hevert az ágy egyik faoszlopa mellett. Ahogy fölvette, ujjai kitapintottak valamit a hátoldalán. Megfordította. A sötét fa kifényesített felületébe egy labirintus volt belevésve. – Meravelhós. Gyönyörű – mormolta maga elé. Elbűvölték az egyre szűkülő körök tökéletes vonalai, végigvezette rajtuk a mutatóujját. Gondos és lelkiismeretes munka, sima és hibátlan, szerethette, aki csinálta. Érezte, hogy valami földereng az emlékezetében. Meredten nézte a tálcát, és most már biztos volt benne, hogy egyszer már látott valami ilyesmit, de ennél többet nem képes előbányászni emlékezete sötét bugyraiból. És arra sem emlékezett, hogyan került ide ez a tálca. Végül föladta az emlékvadászatot. Hívta a szolgálóját, Severine-t, hogy fejezze be a rendrakást. Aztán, hogy ne kelljen a nagyteremben zajló dolgokon törnie a fejét, elővette a folyóparton gyűjtött növényeit. A zsákmány túl sokáig állt. A csomagoláshoz használt vászoncsíkok kiszáradtak, megfonnyadtak a gyökerek, és petyhüdten csüngtek a levelek is. Talán azért még megmenthet valamit, újra benedvesítette a növényeket, és munkához látott. De egész idő alatt, miközben apróra törte a gyökereket, illatosítónak kis vászonzacskóba varrta a virágokat, és borogató oldatot készített Jacques lábára, újra és újra odatévedt a szeme az asztalon előtte heverő tálcára, amely némán őrizte titkát. Guilhem átrohant az udvaron, a köpönyege folyton beakadt a térde közé, ő pedig átkozódott, hogy ennek épp ma kell megtörténnie. A lovagokat nem szokták meghívni a tanács üléseire. És az, hogy nem az öregtoronyba, hanem a nagyterembe hívták egybe őket, valami komoly dolgot jelez.

Vajon nem hazudott Pelletier, amikor azt mondta, hogy már korábban is küldött valakit a szobájához? Nem tudhatta. Mi lett volna, ha François odajött volna, és nem találta volna őt sehol? Akkor mit mondott volna Pelletier? Mindegy, a végeredmény ugyanaz, ő most bajban volt. A nagyterem súlyos ajtaja nyitva állt. Rohant fölfelé, kettesével szedve a lépcsőket. Amikor a szeme hozzászokott a folyosó félhomályához, észrevette az ajtó előtt apósa körvonalait. Vett egy mély levegőt, és sétálva ment tovább, leszegett fejjel. Pelletier kitárta a karját, elzárva az útját. – Hol voltál? – Bocsáss meg, Messire. Nem kaptam meg az üzenetet... Pelletier pulykavörös volt a méregtől. Hangja metsző volt, mint a késpenge. – Hogy merészelsz elkésni? Azt hiszed, rád nem érvényesek a parancsok? Hogy te olyan híres lovag vagy, hogy akkor jössz és mész, amikor csak akarsz, semmibe véve urad parancsait? – Messire, a becsületemre esküszöm, ha tudtam volna... Pelletier keserűen felnevetett. – A te becsületed! – vetette oda, és mellbe taszította Guilhemet. – Ne játszd nekem az ostobát, du Mas. A szolgámat küldtem érted, hogy személyesen adja át az üzenetet. Több mint elég időd volt a fölkészülésre. És mégis magamnak kellett odamennem, hogy előkerítselek. És hol találok rád? Az ágyban! Guilhem szóra nyitotta a száját, de aztán mégsem mondott semmit. Pelletier szája sarkában és őszülő szakállán nyálcseppek fénylettek. – Ne légy annyira eltelve magadtól! Nem is mondasz semmit? Figyelmeztetlek, du Mas, az, hogy elvetted a lányomat, még nem tart vissza attól, hogy móresre tanítsalak! – Uram, én... Pelletier váratlanul gyomorszájon vágta. Nem volt erős ütés, de Guilhem megtántorodott tőle. A meglepetéstől a falnak esett. A következő pillanatban Pelletier hatalmas keze már a torkát szorongatta, nekinyomva fejét a kőfalnak. Guilhem a szeme sarkából észrevette, hogy az ajtónálló előrehajol, hogy jobban lássa, mi folyik itt.

– Világosan beszéltem? – köpött Guilhem arcába Pelletier, megszorítva közben a torkát. Guilhem nem tudott megszólalni. – Nem hallom a választ, fickó! Világosan beszéltem? – Igen, uram – nyögte ki nagy nehezen Guilhem. Érezte, hogy vörös már a képe. A vér dobolva lüktetett a fejében. – Figyelmeztetlek, du Mas. Szemmel foglak tartani. Várok. És ha csak egy rossz lépést is teszel, gondom lesz rá, hogy megbánd. Megértettük egymást? Guilhem levegő után kapkodott. Éppen csak bólintani tudott egyet, amikor Pelletier még egy nagyot taszított rajta. Az arca súrolta a fal durva felületét, a bordái is nekifeszültek a kemény kőnek, de aztán az apósa elengedte. Pelletier nem ment be a nagyterembe, hanem elviharzott az ellenkező irányba, ki az udvarra. Amint eltűnt, Guilhem meggörnyedve köhögni kezdett, a torkát dörzsölgette és levegő után kapkodott, mint a fuldokló ember. Légzése csak lassan állt helyre. Megigazította a ruháját. És máris azon járt az esze, hogy fogja megtorolni ezt a dolgot. Két ilyen megaláztatás egyetlen nap alatt. A sértés túl súlyos volt ahhoz, hogy el lehessen felejteni. Hirtelen meghallotta a nagyteremből kiszűrődő halk zsivajt, és rádöbbent, hogy ajánlatos volna még Pelletier visszatérte előtt csatlakozni a többiekhez. Ne találja idekint az apósa. Az ajtónálló nem is igyekezett leplezni az elképedését. – Mit bámulsz? – förmedt rá Guilhem. – És tartsd a szád, mert ha fecsegsz, nagyon megjárod. Nem volt ez üres fenyegetés. Az őr azonnal lesütötte a szemét, és alázatosan félreállt, hogy Guilhem be tudjon menni. – Így már mindjárt más. Pelletier fenyegetései még mindig a fülében csengtek, amikor megpróbált észrevétlenül besurranni a terembe. Csak kivörösödött arca és kalimpáló szíve árulkodott arról, hogy történt vele valami.

6. FEJEZET

Raimond-Roger Trencavel egy emelvényen állt a nagyterem túlsó végében. Látta, ahogy a későn érkező Guilhem du Mas besurran hátul, de most Pelletier volt az, akire még várt. Trencavel nem harci öltözékben volt. A nyakánál és a mandzsettákon arannyal szegett, vörös, hosszú ujjú kabátja a térdéig ért. Kék köpenyét nagy, kerek aranycsat fogta össze, amelyben megcsillant a terem déli ablaksorán beszűrődő napfény. Feje fölött a falon hatalmas pajzs függött, rajta a család címerével, két keresztbe tett dárdával. Ugyanez volt látható az itteni zászlókon, díszruhákon és fegyvereken is. Ott díszelgett a várárokkal védett Narbonai kapu fölött is, hogy üdvözölje a barátokat, és emlékeztesse őket a Trencavel-dinasztia és alattvalói közötti történelmi kötődésre. A pajzstól balra táncoló egyszarvút ábrázoló falikárpit lógott hosszú nemzedékek óta. A falba mélyesztett kis ajtó az emelvény végében a vicomte lakószobáiba vezetett, a Pinte toronyba. Ez az őrtorony volt a Château Comtal legrégebbi épülete. Az ajtót hosszú, kék függönyök takarták, rajtuk három hermelinsáv – ugyancsak a Trencavel-címer elemei. S ezek a függönyök némi védelmet nyújtottak a csontfájdító huzat ellen is, ami telente nagyon kellemetlenné tudta tenni a nagytermet. A függönyöket most vastag aranyzsinór tartotta meg az egyik sarokban. Raimond-Roger Trencavel ezekben a szobákban és termekben töltötte gyermekéveit, később pedig a feleségével, Agnès de Montpelhièr-vel és kétéves fiával, s egyben örökösével tért vissza az ősi falak közé. Ugyanott térdepelt a csöppnyi kápolnában, ahol a szülei, és az ő tölgyfa ágyukban aludt, amelyben született is. S az ilyen nyári napokon ugyanazokon a boltíves ablakokon át

gyönyörködött esténként az alkonyatban, s nézte, hogy a lenyugvó nap miként festi vörösre az eget a Délvidék fölött. Messziről szemlélve Trencavel nyugodtnak tűnt. Barna haja lazán omlott a vállára, két kezét összekulcsolta a háta mögött. Arcán azonban aggodalom tükröződött, és szemét az ajtóra szögezte. Pelletier igencsak megizzadt. A ruhája kényelmetlen volt, és a hátára tapadt. Öregnek érezte magát, és alkalmatlannak az előtte álló feladat elvégzéséhez. Abban reménykedett, hogy a friss levegőtől kitisztul a feje. De nem tisztult ki. Még mindig dühös volt magára, hogy nem fékezte meg az indulatait és rátámadt a vejére, ahelyett hogy a feladatával foglalkozott volna. És most sem volna szabad ezen törnie a fejét. Majd elintézi a dolgot du Mas-val, ha szükség lesz rá. Most a vicomte-ot kell minden lehetséges módon támogatnia. De Simeon is ott járt az eszében. És még most is érezte a gyötrő félelmet, amely a szívébe markolt, amikor megfordította a hullát a vízben. És a megkönnyebbülést is, amikor a felpuffadt arcú idegen halott szemével rá bámult. A nagyteremben kezdett elviselhetetlenné válni a hőség. Több mint száz ember, egyháziak és világiak vegyesen, zsúfolódott be a forró, levegőtlen helyiségbe, amely veríték, szorongás és bor szagát árasztotta. Egy percre sem szűnt meg a nyugtalansággal és félelmekkel teli sugdolózás. Az ajtó közelében álló szolgák meghajoltak, amikor Pelletier megjelent, és máris hozták neki futva a bort. A terem túlsó végében magas támlájú, sötétre fényezett karszékek sorakoztak, olyanok, mint Sant-Nasari katedrálisában a kórusülések. Azokban foglalt helyet a Délvidék nemessége, Mirepoix és Fanjeaux, Coursan és Termenès, Albi és Mazamet hűbérurai. Sant-Nasari ünnepének napjára hívták meg őket Carcassonnába, és most itt találták magukat ezen a tanácskozáson. Pelletier jól látta a feszültséget az arcukon. Átvágott a carcassonnai consulok, valamint a Sant-Vicens és SantMiquel elővárosokból érkezett gazdag polgárok csoportjain, és tapasztalt szeme befogta az egész termet, anélkül hogy bámészkodnia kellett volna. Az északi falnál néhány pap és szerzetes húzta meg

magát az árnyékban; arcukat félig csuklya takarta, kezüket pedig fekete csuhájuk bő ruhaujja rejtette el. Carcassonna lovagjai, köztük most már Guilhem du Mas is, ott álltak a szemben lévő falnál, a padlótól a mennyezetig magasodó hatalmas kőkandalló mellett. Trencavel írnoka, escrivan Jehan Congost – Pelletier idősebb lányának, Oriane-nak a férje – már ott ült az asztalánál. Pelletier megállt az emelvény előtt, és meghajolt. Trencavel arcán megkönnyebbülés futott át. – Bocsáss meg, Messire. – Nem történt semmi, Bertrand – legyintett a vicomte. – A lényeg, hogy itt vagy. – És intett, hogy Pelletier álljon oda mellé. Néhány szót váltottak, suttogva, hogy senki ne hallja. Aztán, a vicomte utasítására, Pelletier előrelépett. – Urak! – eresztette ki hangját. – Imádkozzunk most némán urunkért, Raimond-Roger Trencavelért, Carcassonna, Besièrs és Albi vicomte-jáért. Trencavel előbbre lépett, és üdvözlésre tárta szét a karját. A teremben néma csönd lett. Senki nem mozdult. – Benvenguda, urak, hű barátaim – szólalt meg a vicomte. Hangja az életkorát meghazudtolva komolyan és keményen csengett. – Üdvözöllek benneteket Carcassonnában. Köszönöm, hogy eljöttetek, és köszönöm a türelmeteket. Hálás vagyok mindannyiatoknak. Pelletier az arcok tengerét fürkészte, igyekezett kitalálni, milyen a hangulat. És látott az arcokon kíváncsiságot, lelkesedést, haszonlesést, felindultságot, és voltaképpen mindegyik érzelmet meg tudta érteni. Hiszen senki sem tudta, hogyan viselkedjen, mert fogalma sem volt, miért kellett idejönnie, s főként, hogy Trencavel mit kíván tőle. – Reményeim szerint – folytatta a vicomte – a lovagi torna és az ünneplés úgy zajlik majd le e hónap végéig, ahogy elterveztük. Ma azonban olyan híreket kaptunk, amelyek igen komolyak és túlságosan is súlyos következményekkel járhatnak ahhoz, hogy ne osszuk meg veletek. Mert ez mindannyiunkat érint. Mindazok kedvéért, akik nem voltak jelen a legutóbbi tanácskozásunkon, emlékeztetnélek benneteket, hogy milyen helyzetben is vagyunk. Egy évvel ezelőtt, húsvét táján végleg

kiderült, hogy a pápai legátusoknak és prédikáló barátoknak nem sikerült a maguk hitére téríteniük e vidék szabad népét, nem sikerült őket a Római Anyaszentegyház iránti engedelmességre kényszeríteniük. Ezért őszentsége III. Ince pápa keresztes hadjáratot hirdetett a Délvidéken elterjedt, és az ő hatalmától független keresztény világ ellen, amelyet ő „az eretnekség melegágyának” nevezett. Az úgynevezett eretnekek, a Bons Homes, vagyis a Jó emberek a pápa szerint rosszabbak még a szaracénoknál is. Ezek a zengzetes és vádló szavak azonban süket fülekre találtak. A francia király nem mozdult. És mások sem siettek a támogatással. A mérgezett nyilak célpontja nagybátyám volt, VI. Raimond, Tolosa grófja. Igaz, ami igaz, főként az ő embereinek féktelen viselkedése – például Peter de Castelnau pápai legátus megölése – volt az, ami a Délvidékre irányította őszentsége figyelmét. Nagybátyámat azzal vádolták meg, hogy eltűrte az eretnekség elterjedését a birtokain, s így persze a mi birtokainkon is. – Trencavel itt elgondolkodott kissé, aztán helyesbített. – Pontosabban nemcsak megtűrte az eretnekséget, hanem letelepedésre biztatta birtokain a Jó embereket. Most szólásra nyújtotta a kezét egy feltűnően aszketikus kinézetű szerzetes. – Szent testvérem – mondta azonnal Trencavel –, egy kis türelmet kérek tőled. Ha befejeztem, mindenki hozzászólhat. Eljön még a vita ideje. A szerzetes sértődött képpel eresztette le a kezét. – A megtűrés és a bátorítás között csupán résnyi a határ, barátaim – folytatta nyugodtan Trencavel. Pelletier elismerően nyugtázta magában, milyen ügyesen kezelte a helyzetet. – Készségesen elismerem tehát, hogy igen tisztelt bácsikám nem éppen a jámborságáról híres, s hogy a cselekedetei sem éppen kifogástalanok, de nem a mi feladatunk megítélni az ő tetteit. – Elmosolyodott. – A teológiáról vitatkozzanak a papok, minket pedig hagyjanak békén. Elgondolkodva némi szünetet tartott, és közben egészen elkomorult az arca. Amikor megszólalt, a hangja is egészen másként csengett.

– Nem ez az első eset, hogy észak felől fenyegetnek vagy támadnak minket. De én hiszem, hogy nem lesz ebből semmi. Nem tudom elhinni, hogy keresztény földön keresztény vért ontsanak a katolikus egyház áldásával. Raimond nagybátyám azonban nem ilyen derűlátó, ő kezdettől fogva azt hangsúlyozza, hogy most komoly a fenyegetés. S hogy megőrizze hatalmát és birtokait, szövetséget ajánlott nekünk. Jegyezzétek meg, mit válaszoltam neki: mi, délvidékiek békében élünk a szomszédainkkal, legyenek akár Jó emberek, zsidók vagy szaracénok. Ha nem sértik meg a törvényeinket, és tiszteletben tartják a hagyományainkat, akkor ők a mi embereink. Ez volt a válaszom. – Szusszant egyet. – És még most is csak ezt tudom válaszolni. Pelletier egyetértően bólogatott, és látta, ahogy az egyetértés hulláma végigsöpör a termen, s eléri még a püspököket és a papokat is. Csak az az egy fekete csuhás prédikáló barát, Domonkos követője állt ott szenvtelen arccal. – Nekünk más elképzelésünk van a vallási türelemről – mormolta maga elé erős spanyol akcentussal. Valahonnan hátulról megszólalt egy hang. – Messire, bocsáss meg, de mindezt már tudjuk. Nincs ebben semmi új. Mi történt hát? Miért jöttünk össze erre a tanácskozásra? Pelletier felismerte az örök bajkeverő, Thierry de Massabrac arrogáns hangját, és már majdnem válaszolt is neki, amikor megérezte a vicomte kezét a karján. – Thierry de Massabrac – kezdte feltűnő nyájassággal. – Köszönettel vesszük kérdésedet. De mi itt nem mindannyian értünk annyira a diplomácia bonyolult kacskaringóihoz, mint te. Többen is elnevették magukat, Thierry viszont elvörösödött. – De jól tetted, hogy megkérdezted. Azért hívtalak össze benneteket, mert a helyzet megváltozott. Senki sem szólt egy szót sem, de a teremben érezhetően nőtt a feszültség. A vicomte úgy tett, mintha nem érzékelné, és ugyanolyan könnyed magabiztossággal folytatta. – Ma délelőtt azt a hírt kaptuk, hogy az északi hadak ezúttal tényleg készen állnak a támadásra. Erre nem számítottunk. Az host, ahogy ez az istentelen sereg nevezi magát, Keresztelő Szent János

napjára gyűlt össze Lyonban. Becsléseink szerint legalább húszezer lovag özönlötte el a várost, ki tudja még hány ezer fegyveressel, pappal, lovásszal, áccsal, egyházszolgával, patkolókováccsal és másokkal együtt. Ez a sereg most Arnald-Amalric cîteaux-i apát vezetésével útra kelt Lyonból. – A vicomte szünetet tartott és végignézett az embereken. – Tudom, hogy ez a név szíven üt benneteket. – Pelletier észrevette, hogy az idősebbek bólogatnak. – Vele vannak Reims, Sens és Rouen katolikus érsekei, valamint Autun, Clermont, Nevers, Bayeux, Chartres és Lisieux püspökei. Fülöp francia király nem csatlakozott ugyan hozzájuk, és a fiát sem küldte el maga helyett, de a leghatalmasabb északi bárók és méltóságok közül sokan ott vannak. Congost, légy oly kedves... Nevének említésére az írnok széles gesztussal letette a tollat. Kese haja az arcába lógott. Fehér, szivacsos bőre szinte áttetsző volt, hiszen egész életében alig ment ki a napra. Színpadias mozdulattal lenyúlt nagy bőrtáskájába, és előhúzott egy pergamentekercset. Mintha az életét tartotta volna nyirkos kezében. – Kezdd már el, ember – szólt oda neki fojtott hangon Pelletier. Congost kidüllesztette a mellét, néhányszor megköszörülte a torkát, s végül belekezdett a felolvasásba. – Eudes, Burgundia hercege; Hervé, Nevers grófja; Saint-Pol grófja; Auvergne grófja; Pierre d'Auxerre; Hervé de Genève; Guy d'Évreux; Gaucher de Châtillon; Simon de Montfort... Congost szenvtelen hangon sorolta a neveket, mégis úgy szólt mindegyik, mint a kiszáradt kútba hulló kő, végigvisszhangozva a termen. Nagy hatalmú és befolyású, félelmetes ellenségek voltak ezek, északi és keleti főurak, rengeteg fegyverrel, katonával és pénzzel. Komolyan kell venni őket. Lassan mindenki felfogta, micsoda hatalmas sereg indult meg ellenük. Még Pelletier hátán is végigfutott a hideg, pedig ő már korábban is látta ezt a listát. A terem fölmorajlott, meglepetés, harag és hitetlenkedés hangjai kavarogtak. Pelletier észrevette a főpapjai kíséretében érkezett carcassonnai kathar püspököt, aki kifejezéstelen arccal, de feszülten figyelt. Aztán a terem másik oldalára nézett, ahol a csuklyás Bérenger de Rochefort, Carcassonna katolikus püspöke álldogált,

elgyötört arccal és karba tett kézzel, Sant-Nasari katedrálisának és Sant-Cernin templomának papjaitól körülvéve. Pelletier biztosra vette, hogy Rochefort püspök, legalábbis egy ideig, nem a pápa, hanem Trencavel vicomte mellé fog állni. De vajon meddig tarthat ez a szövetség? Két úr szolgájában nem nagyon lehet megbízni. Át fog állni, és ez olyan biztos, mint ahogy a nap keleten kél, és nyugaton nyugszik. Pelletier megint azon kezdett gondolkodni, nem volna-e okosabb most azonnal elküldeni innen ezeket a papokat, hogy ne tudjanak a fontos döntésekről, amelyekről majd nyilván tájékoztatják feljebbvalóikat. – Feltartóztatjuk őket, bármennyien vannak is! – kiáltott valaki hátulról. – Carcassonna bevehetetlen! – Mások is kiabálni kezdtek. – Lastours is! – Hamarosan a terem minden sarkából kiáltások hangzottak föl, és olyan visszhangot vertek, mint a mennydörgés a Noire-hegység szirtjei között. – Csak hadd jöjjenek ide a hegyekbe! – üvöltötte valaki. – Majd megmutatjuk nekik, hogyan lehet ott harcolni. Raimond-Roger mindkét kezét fölemelve, mosolyogva fogadta a biztatást. – Urak, barátaim – kezdte, megpróbálva túlkiabálni a tömeget. – Köszönet a bátorságotokért és a rendíthetetlen hűségetekért. – Kivárt kissé, hogy a zaj elcsituljon. – Az északiakat semmi sem köti hozzánk, és minket sem köt hozzájuk semmi, leszámítva azt, ami minden embert összekapcsol Isten országában. Ám nem számítottam árulásra attól az embertől, akit rokoni szálak fűznek hozzánk, és akinek kötelessége volna megvédeni földünket és népünket. Nagybátyámról és hűbéruramról, Tolosa grófjáról beszélek. Döbbent csend fogadta a szavait. – Pár héttel ezelőtt jelentették nekem, hogy nagybátyám olyan megalázó szertartásnak vetette alá magát, hogy szégyellek róla beszélni is. Ellenőriztettem a híreket. Igaznak bizonyultak. A SantGilles-katedrálisban, a pápai legátus jelenlétében Tolosa grófját visszafogadták a Katolikus Egyház kebelére. Félmeztelenre vetkőzve, nyakában a vezeklés vastag kötelével hagyta magát megkorbácsolni, miközben térden állva könyörgött a megbocsátásért. Trencavel kivárt, hogy szavai eljussanak mindenki tudatáig.

– Ilyen megaláztatás árán fogadta őt vissza az Anyaszentegyház. – A termen a megvetés moraja hullámzott végig. – De van itt még más is, barátaim. Semmi kétségem afelől, hogy ezzel a gyalázatos komédiával nagybátyám hitének erejét és az eretnekek iránti megvetését akarták ország-világ előtt bizonyítani. De úgy látszik, még ez sem volt elegendő. Birtokai ellenőrzését kénytelen volt átengedni őszentsége a pápa legátusainak. Ma pedig megtudtam... – Itt megint kivárt egy kicsit. – Szóval, ma megtudtam, hogy Raimond, Tolosa grófja Valence-ban tartózkodik, alig egyheti járásra innen, több száz emberével. És csak a parancsra vár, hogv Beaucaire-nál átkelve a folyón a földjeinkre vezesse az északi hódítókat. – Szünet. – Letette a keresztesek fogadalmát. Urak, nagybátyám meg akar támadni bennünket. A teremben felháborodott üvöltözés tört ki. – Silenci! Silenci! – üvöltött Pelletier is, míg be nem rekedt. – Silenci! Jöjjön a csöndes imádkozás! Semmi esélye nem volt ekkora hangzavarral szemben. A vicomte előrelépett az emelvény szélére, közvetlenül Trencavel címere alá. Arca kipirult, szemében harcias fény villogott, egész alakjából dac és bátorság áradt. Kitárta a karját, mintha magához akarná ölelni a teremben lévőket. Ettől megint csend lett. – Itt állok hát előttetek, barátaim és szövetségeseim, a minket összekötő dicsőség és hűség ősi szellemében, hogy kikérjem a tanácsotokat. Mi, a Délvidék népe, csak két úton indulhatunk el, és nagyon kevés időnk maradt a választásra. Ez a kérdés. Carcassonnáért és a Délvidék földjeiért. Behódoljunk? Vagy inkább harcoljunk? Kimerülten rogyott le a székére, a hatalmas teremben pedig elszabadult a pokol. Pelletier sem tehetett már semmit. Odahajolt a vicomte-hoz, és a vállára tette a kezét. – Jól beszéltél, Messire – mondta csöndesen. – Nagyon nemesen viselkedtél.

7. FEJEZET

Órákon át folyt a heves vita. A szolgák ki-be szaladgáltak, kosarakban hozták a kenyeret meg a gyümölcsöt, fatányérokon a húst meg az érett sajtot, és folyamatosan töltögették újra a nagy boroskancsókat. Senki sem evett sokat, viszont ittak rendesen, amitől egyre jobban lobogott bennük az indulat, és egyre kevésbé látták tisztán a dolgokat. Château Comtalon kívül ugyanúgy zajlott az élet, mint mindig. A templomharangok imára szólították a híveket. Sant-Nasari falai között énekeltek és imádkoztak a szerzetesek és az apácák. Carcassonna utcáin mindenki ment a dolga után. A nagyteremben a józan vitát egyre inkább felváltotta a vagdalkozás és a kölcsönös sértegetés. Az egyik tábor az ellenállás mellett kardoskodott. A másik azt hajtogatta, hogy szövetségre kell lépni Tolosa grófjával, mert ha igazak a lyoni sereg létszámáról szóló hírek, akkor együttes erővel sem tudják visszaverni az ellenség támadását. A fejekben már felharsantak a harci kürtök. Némelyek harctéri dicsőségről álmodoztak, és szinte hallották a fegyverek zaját. Mások a mindent elborító vértengert látták maguk előtt, a földönfutók és menekülők végtelen áradatát, a felperzselt földön tántorgó sebesülteket. Pelletier fáradhatatlanul járkált föl-alá a teremben, ügyelt minden apró jelre, hogy nem vonja-e kétségbe valaki a vicomte hatalmát és tekintélyét. De nem látott olyasmit, ami aggodalomra adott volna okot. Meg volt győződve róla, hogy urának sikerült magához kötnie ezeket az embereket, s hogy az önös érdekektől függetlenül a Délvidék nemesei egységesen kiállnak Trencavel vicomte mellett, bármilyen döntés szülessék is.

A két, különböző álláspontot képviselő tábor inkább földrajzi, semmint ideológiai alapon állt össze. Akinek a védtelen síkságokon terültek el a földjei, az inkább tárgyalni szeretett volna. Akinek viszont északon a Noire-hegységben, vagy délen és nyugaton a Sabarthès-hegységben és a Pireneusokban volt birtoka, az mindenképpen harcolni akart, szembeszállni az északiak seregével. Pelletier tudta, hogy a vicomte a szíve mélyén inkább utóbbiakkal ért egyet. Őt is ugyanabból a fából faragták, mint a hegyvidék szabad szellemű főurait. De Pelletier azt is tudta, hogy Trencavel esze viszont azt súgja, hogy csak akkor van esélye megőrizni a birtokait és megvédeni az embereit, ha sutba dobja a büszkeségét, és leáll egyezkedni. Késő délutánra már az egész teremben kiábrándultság uralkodott, és folyt tovább a hiábavaló vita. Pelletier kimerült, belefáradt a szőrszálhasogatásba, a sehonnan sehová nem vezető érvek folytonos ismételgetésébe. Kezdett fájni a feje is. Öregnek érezte magát, túl öregnek ehhez az egészhez, és csak forgatta tehetetlenségében a hüvelykujján viselt szép nagy gyűrűjét, amíg ki nem vörösödött a bőre. Ideje volt már döntést hozni. Az egyik szolgával friss vizet hozatott, belemártott egy vászonkendőt, és átnyújtotta a vicomte-nak. – Tessék, Messire. Trencavel hálásan nyúlt a kendőért, és megtörölgette a homlokát és a nyakát. – Mit gondolsz, eleget hagytuk már őket vitatkozni? – Igen, Messire – válaszolt Pelletier. Trencavel bólintott. Keményen megmarkolta a szék faragott karfáját, és most ugyanolyan higgadtnak látszott, mint amikor a gyűlés elején szólásra emelkedett. Sok idősebb, tapasztaltabb férfiúnak is nehéz lett volna uralnia a helyzetet, gondolta Pelletier. De a szilárd jellemű vicomte-nak volt bátorsága kiállni az emberek elé. – Ahogy megbeszéltük, Messire? – Igen. Bár nem mind értenek egyet, úgy gondolom, a kisebbség majd alkalmazkodik a többséghez ebben a kérdésben... – Majd

hangjában némi bizonytalankodással és sajnálkozással folytatta. – De, Bertrand, szeretném, ha volna valami más megoldás. – Tudom, Messire – válaszolt Pelletier csöndesen. – Én is így látom. De bármennyire is sérti a hiúságunkat, nincs más választásunk. Embereid védelmezésében csak akkor reménykedhetsz, ha sikerül fegyverszünetet kötni a nagybátyáddal. – De lehet, hogy nem is fogad engem, Bertrand – sóhajtott a vicomte. – A legutóbbi találkozásunkkor olyan dolgokat mondtam neki, amiket nem kellett volna. Rossz hangulatban váltunk el. Pelletier Trencavel karjára tette a kezét. – Ezt a kockázatot vállalnunk kell – mondta, bár őt is ugyanez aggasztotta. – Azóta eltelt már egy kis idő. A tények pedig magukért beszélnek. Ha az északiak serege tényleg akkora, amekkorának mondják, de legyen csak feleakkora, akkor nincs választásunk. A Citén belül mi biztonságban vagyunk, de az embereid a falakon kívül... őket ki fogja megvédeni? Azzal, hogy a gróf letette a keresztesek fogadalmát, mi lettünk a támadás egyetlen célpontja, vagyis te, uram. Az északi hadakat most már nem fogják szélnek ereszteni. Most már ellenséget kell találniuk, hogy harcolhassanak. Pelletier a vicomte gondterhelt, szomorú arcát látva szeretett volna valami vigasztalót, valami bátorítót mondani, de nem jutott eszébe semmi. Most a legapróbb elbizonytalanodás is végzetes lehet. Most aztán végképp nem szabad gyöngeséget mutatni. Sokkal nagyobb volt a tét, mint ahogy azt Trencavel vicomte fel tudta volna mérni. – Te minden tőled telhetőt megtettél, Messire. Erősnek kell lenned. Végig kell vinned ezt a dolgot. Az emberek türelmetlenkednek. Trencavel fölnézett a falat díszítő címerpajzsra, aztán Pelletier felé fordult. Pár pillanatig szótlanul néztek egymás szemébe. – Szólj Congostnak – mondta a vicomte. Pelletier megkönnyebbülten sóhajtott, és megmerevedett ujjait masszírozva elindult az escrivan asztala felé. Congost felkapta a fejét, de nem szólt egy szót sem. Fogta a tollát, és nekiült lejegyezni a tanács döntését.

Raimond-Roger Trencavel még egyszer utoljára kiállt az emberei elé. – Mielőtt bejelenteném a döntésemet, szeretnék köszönetet mondani mindannyiatoknak. Carcassès, Razès, Albigeois és az azokon túli birtokok urai, köszönet a hűségetekért és az állhatatosságotokért. Hosszú órákon át tanácskoztunk, s ti nagy türelmet és lelkierőt tanúsítottatok. Nem tehetünk szemrehányást magunknak. Ártatlan áldozatai vagyunk egy háborúnak, amelyet nem mi indítottunk. Lehet, hogy néhányan kiábrándítónak fogjátok találni, amit mondok, mások viszont elégedettek lesznek vele. Azért imádkozom, hogy legyen bennünk elég bátorság, s hogy Isten segedelmével és irgalmával együtt tudjunk maradni. A vicomte kihúzta magát. – Mindannyiunk érdekében, s jobbágyaink élete és vagyona védelmében is, kihallgatást fogok kérni nagybátyámtól és hűbéruramtól, Tolosa grófjától. Nem tudhatjuk, mi lesz ebből. Még az sem biztos, hogy nagybátyám egyáltalán hajlandó fogadni engem, s az idő most nem nekünk dolgozik. Ezért rendkívül fontos, hogy titokban tartsuk szándékainkat. A szóbeszéd gyorsan terjed, s ha nagybátyám bármit is megneszel a terveinkből, az gyöngítheti az alkupozíciónkat. Ezért az eredeti tervek szerint folytatjuk a lovagi torna előkészületeit. Azt szeretném, ha még az ünnep előtt visszatérhetnék, méghozzá jó hírekkel. – Tartott egy kis szünetet. – Holnap hajnalban indulok, és a beleegyezésetekkel csak egy kisebb csapatnyi lovagot és kísérőt viszek magammal, Cabaret, valamint Minerve, Foix és Quillan nagy dinasztiáiból... – A kardom a tiéd, Messire! – kiáltott az egyik lovag. – Az enyém is! – kiáltotta a másik. És az egybegyűltek az egész teremben egymás után térdre ereszkedtek. Trencavel mosolyogva emelte föl a kezét. – Bátorságotok és vitézségetek mindannyiunk dicsőségére válik – mondta. – Tiszttartóm majd tájékoztatja azokat, akiknek szolgálataira szükségem lesz. Most pedig távozom. És javaslom, hogy ti is pihenjetek le a szállásotokon. Vacsoránál majd találkozunk. A vicomte távozása után a hirtelen támadt tolongásban senki sem vette észre azt a magányos, hosszú, csuklyás köpönyegbe burkolózó alakot, aki észrevétlenül kilépett az árnyékból, és kiosont az ajtón.

8. FEJEZET

A vecsernyére szólító harangok rég elnémultak már, mire Pelletier végre előkerült a Pinte toronyból. Ötvenkét esztendejének minden nyűge-baja a vállát nyomta. Fáradtan megdörgölte a halántékát, azt remélve, hogy ettől kicsit enyhül makacs, lüktető fejfájása, majd ismét belépett a nagyterembe. Trencavel vicomte a gyűlés végeztével minden idejét legerősebb szövetségeseivel töltötte, arról tanácskozva, hogy mi volna a legjobb taktika Tolosa grófjával szemben. Órákon át tárgyaltak. Sorra születtek a döntések, és hírvivők lovagoltak ki Château Comtalból, tarsolyukban nemcsak Tolosa grófjának, hanem a pápai legátusoknak, a cîteaux-i apátnak, valamint Trencavel consuljainak és más besièrs-i embereinek is írott levelekkel. A vicomte kíséretébe választott lovagokat értesítették, hogy készülődjenek. És alighanem éjszakába nyúló, lázas készülődés zaja hallatszott az istállók és a kovácsműhelyek felől is. A nagytermet feszült, de várakozásteljes csönd ülte meg. A másnap hajnalra kitűzött indulás miatt az eredetileg tervezett nagy lakoma helyett szerényebb vacsorát rendeztek. Hosszú, súlyos faasztalok álltak a hosszanti falak mentén. Az asztalokon gyertyák égtek. A magasan elhelyezett falikarokban pedig már fáklyák lobogtak, fojtó füsttel és táncoló árnyékokkal töltve meg a helyiséget. A terem egyik végében szolgák jártak szorgalmasan ki és be, inkább csak jól megpakolt, mint szépen díszített tálcákkal. Volt itt minden: szarvas-, őz– és vaddisznóhús, csirkecombokkal körülrakva és leöntve erős, fűszeres mártással. Aztán frissen sült búzakenyér, mézben főtt szilva, és persze zamatos vörösbor Corbières szőlőskertjeiből, meg nagy korsókban gyömbérsör is azoknak, akik nem nagyon bírják az italt.

Pelletier helyeslően bólogatott. Meg volt elégedve. Távollétében François kitűnően megállta a helyét. Minden a legnagyobb rendben volt, a vicomte vendégei ételben és kiszolgálásban megkapták mindazt, amit joggal elvárhattak. François ügyes szolga lett, bár nehéz gyermekkora volt. Még kisfiú volt, amikor anyját, aki Pelletier francia feleségének, Marguerite-nak volt a szolgálója, lopás miatt fölakasztották. Az apját senki sem ismerte. Felesége kilenc évvel ezelőtti halálakor Pelletier maga mellé vette a fiút, kitanította erre-arra, sőt „hivatalt” is adott neki. És elégedetten szemlélte, mi lett belőle. Pelletier kisétált a teremből a kápolna elé, és elálldogált egy darabig az ajtóban a friss levegőn. A kút körül kicsi gyerekek rohangáltak, hangosan visongva, s dajkáik néha a fenekükre sóztak egyet, ha nagyon eldurvult a játék. Idősebb leányok karonfogva sétálgattak az alkonyatban, és suttogva árulták el egymásnak a titkaikat. Pelletier észre sem vette azt a fekete hajú fiút, aki a kápolna falának tövében üldögélt. – Messire! Messire! – kiáltotta a fiú föltápászkodva. – Hoztam neked valamit. Pelletier rá se hederített. – Messire! – szaladt utána a fiú, és megragadta a ruhája ujját. – Pelletier uram, kérem! Ez fontos. A tiszttartó érezte, hogy valamit a kezébe dugnak. Megnézte: levél volt, nehéz, krémszínű pergamenre írva. Sebesebben kezdett dobogni a szíve. Kívül ott állt rajta a neve, ismerős, jellegzetes kézírással. Nem hitte volna, hogy valaha még látja ezt az írást. Elkapta a fiú grabancát. – Honnan szedted ezt? – rázta meg a gyereket. – Beszélj! – A gyerek vergődött, mint a horogra akadt hal, de nem szabadulhatott. – Mondd meg. Gyorsan. – Egy ember adta a kapunál – nyüszítette a fiú. – Ne bánts, uram! Én nem csináltam semmit! Pelletier még keményebben rázta meg. – Miféle ember? – Hát egy férfi.

– Hogy nézett ki? – emelte meg a hangját Pelletier. – Kapsz egy rézgarast, ha válaszolsz a kérdéseimre. Fiatal volt az az ember? Vagy öreg? Talán katona? – Szusszant egyet. – Vagy egy zsidó? Csak úgy záporoztak a kérdései, míg ki nem szedett a gyerekből mindent, amit tudott. Bár nem volt túl sok. Pons, mert így hívták a fiút, a Château Comtal várárkában játszott a társaival, ide-oda szaladgálva a hídon, versenyezve, hogy melyikük tudja kijátszani az őrök éberségét. Már alkonyodott, amikor odament hozzájuk egy ember, és azt kérdezte, ki ismeri Pelletier tiszttartót. Pons jelentkezett, mire az ember egy rézgarast nyomott a markába, meg egy levelet, hogy adja át a tiszttartónak. Még azt is mondta, hogy a levél nagyon fontos és nagyon sürgős. A gyerek semmi különöset nem tudott elmondani erről az emberről. Középkorú volt, se nem öreg, se nem fiatal. Se nem fekete, se nem szőke hajú. Arcán se égésnyom, se sebhely, de még himlőragya sem. A két kezét pedig a köpönyegébe rejtette, így a fiú azt se tudta, volt-e rajta valamilyen gyűrű. Amikor Pelletier látta, hogy többet nem tudhat meg, kivett az erszényéből egy garast, és a fiú markába nyomta. – Tessék. A szolgálataidért. Most elmehetsz. A fúnak ezt nem kellett kétszer mondani. Megrázta magát, és elinalt, ahogy csak a lába bírta. Pelletier az ingébe rejtette a levelet, és visszament a várba. A szobájához vezető folyosón egy lelket sem látott. Az ajtót zárva találta. Idegesen keresgélte a kulcsot, s közben átkozta túlzott elővigyázatosságát. Odabent François már meggyújtotta az olajlámpákat, és mint minden este, a szoba közepén álló asztalra most is odakészített egy tálcára egy korsó bort és két kupát. A fényes bronztálcán meg-megcsillant a táncoló, aranyló fény. Hogy végre lehiggadjon kissé, Pelletier töltött magának a borból. Fejében homályos emlékképek kavarogtak, a Szentföld, meg a sivatag hosszú, vörös árnyai. Az a három könyv, és a bennük rejtőző ősi titok. A karcos bor égette a torkát. De azért egy hajtásra kiitta, és újra töltött. Sokszor elképzelte már, hogy mit fog érezni, ha eljön ez a pillanat. És most nem érzett semmit.

Leült, a levelet maga elé tette az asztalra. Tudta, mi áll benne. Hosszú évek óta várta ezt az üzenetet, és rettegett is tőle, amióta csak megérkezett Carcassonnába. Akkortájt a virágzó és vallási tekintetben igencsak megengedő Délvidék biztonságos rejtekhelyet ígért. Aztán ahogy teltek-múltak a telek és a nyarak, egyre kevésbé számított már rá, hogy rátalálnak. Elfoglalták a mindennapi teendők. A könyvek emléke elhomályosult. Végül majdnem teljesen elfelejtette, hogy vár valamire... Több mint húsz év telt el azóta, hogy utoljára látta a levél íróját. És csak most döbbent rá, hogy azt sem tudta, él-e még az ő tanítómestere és pártfogója. Harif volt az, aki olvasni tanította őt az olajfák árnyékában a Jeruzsálem melletti hegyekben. Harif volt az, aki rányitotta a szemét a világra, hogy észrevegye addig nem is sejtett szépségeit és nagyszerűségét. Harif nevelte belé, hogy úgy tekintsen a szaracénokra, a zsidókra és a keresztényekre, mint akik különböző utakon bár, de ugyanazt az egy Istent követik. És Harif árulta el neki, hogy az ismert dolgokon és tudományokon túl van egy abszolút igazság is, amely sokkal mélyebb és ősibb, mint amit ez a mai világ kínálni tud. Olyan tisztán és élesen emlékezett arra az éjszakára, amikor bevezették őt a Noublesso de los Seresbe, mintha csak tegnap lett volna. A ragyogó aranypalástok és a patyolatfehér oltárkendők úgy ragyogtak, mint a ciprusok és narancsfák között emelkedő büszke erődök Aleppó fölött a hegyekben. Tömjénillat és suttogó hangok felfelerősödő hullámai. Megvilágosodás. Azon az éjszakán, talán már egy emberöltővel ezelőtt, bepillanthatott a labirintus szívébe, és megesküdött, hogy az élete árán is megőrzi a titkot. Közelebb húzta a lámpást. A pecséttől függetlenül is nyilvánvaló volt, hogy a levél Hariftól jött. Az ő keze nyomát viselte – a betűk eleganciája, az írás tökéletes arányossága. Megrázta a fejét, mintha el akarná hessegetni a nyomasztó emlékeket. Nagyot sóhajtott, aztán becsúsztatta a kés pengéjét a pecsét alá. A viasz halk reccsenéssel repedt meg. Ki lehetett simítani a pergamentekercset.

Rövid levél volt. A lap tetején álló jelekre a Szent Város körüli hegyek labirintusának sárga falairól emlékezett még. Ezek a szimbólumok Harif őseinek nyelvét idézték, és semmit sem jelentettek azon kívül, ami a Noublessóban volt olvasható. Az idők kezdetén, Messzi Egyiptomban, Szavakat és írást Adott az Úr titokban. Hangosan mondta ki ezeket a szavakat. Az ismerős hangzás biztonságérzettel töltötte el. Olvasni kezdte Harif levelét. Testvérem! Eljött az idő. Sötétség borul e föld fölé. Gyűlölködés terjed a levegőben, maga a gonosz, ami lerombol és tönkretesz minden jót. A szövegek immár nincsenek biztonságban a Délvidék síkságain. Itt az idő, hogy újra egyesüljön a Trilógia. Fivéred Besièrs-ben vár reád, nővéred Carcassonnában. A te feladatod, hogy biztonságosabb helyre vidd a könyveket. Siess. Lehet, hogy a Navarrába vezető nyári hágókat Toussaint hamarabb lezárja, ha korán megjön a hó. Várni foglak SantMiquel ünnepének napján. Pas à pas, se va luènh. A karosszék belereccsent, ahogy Pelletier nagy lendülettel hátradőlt. Nem volt több, mint amire számított. Harif világos utasításokat adott. És nem kért többet, mint amire ő valamikor megesküdött. Mégis úgy érezte, hogy kiszívták belőle a lelket, és ott maradt az üres teste. Önként, de a fiatalság önfeledtségével tett fogadalmat a könyvek őrzésére. Most, élete derekán, mindez már jóval bonyolultabbnak tűnt. Másféle életet alakított ki magának Carcassonnában. Más kötődései alakultak ki, másokat szeretett és szolgált. Csak most ismerte föl, hogy mára tökéletesen meggyőzte magát arról, hogy a nagy számvetés pillanata nem fog eljönni az ő életében.

Hogy sohasem kényszerül választásra a vicomte iránti hűsége és a Noublesso iránti elkötelezettsége között. Senki sem szolgálhat két urat tisztességesen. Ha követi Harif utasításait, az azt jelenti, hogy épp a legnagyobb bajban hagyja cserben a vicomte-ot. Ugyanakkor minden perccel, amelyet még a vicomte mellett tölt, megszegi fogadalmát. Újra elolvasta a levelet, fohászkodva, hogy kínálkozzon valami megoldás. Ezúttal egyes szavak, egyes kifejezések szinte kiemelkedtek a szövegből: "Fivéred Besièrs-ben vár reád..." Harif csakis Simeonra gondolhatott. De Besièrs-ben? Az ajkához emelte a kupát, ivott, de nem érezte a bor ízét. Milyen különös, hogy Simeon, oly hosszú idő után, egyszer csak így betört a gondolataiba. Fordulópont a sorsában? Véletlen egybeesés? Pelletier egyikben sem hitt. De akkor mivel magyarázza a félelmét, amely akkor fogta el, amikor Alaїs az Aude vizében lebegő hulláról beszélt neki? Semmi oka nem volt feltételezni, hogy Simeon az, mégis biztosra vette. És ez: " ...nővéred Carcassonnában." Pelletier némiképp megzavarodva egy ábrát kezdett rajzolni az asztal lapját alig észrevehetően belepő porba. Egy labirintust. Lehet, hogy Harif egy asszonyt tett meg őrzőnek? S lehet, hogy ez az asszony mindvégig itt volt Carcassonnában, az orra előtt? Megrázta a fejét. Ez lehetetlen.

9. FEJEZET

Alaїs az ablakban állt, Guilhem visszaérkezését várva. Carcassonna fölött a mélykék ég puha bársonygallérja szegélyezte a látóhatárt. A száraz, friss levegőt hozó északi szél lágyan fújt a hegyek felől, susogtak tőle a falevelek és a nádas is az Aude partján. Sant-Miquel és Sant-Vicens házainak ablakain még betűzött egyegy fénysugár. A Cité folyami kavicsokkal burkolt utcáin nyüzsögtek az emberek, ettek, ittak, beszélgettek, meg mindenféle vidám és szomorú dalokat énekelgettek. A főtér sarkán túl még mindig égett a tűz a kovácsműhelyekben. Várni. Mindig csak várni. Alaїs gyógyfüvekkel dörzsölgette a fogait, hogy fehérebbek legyenek, s egy kis vászonzacskóban nefelejcses illatosítót varrt bele a ruhája nyakába. A szobát az égő levendula édeskés illata töltötte be. A tanácskozás már jó ideje véget ért, s Alaїs arra számított, hogy Guilhem is hazajön, vagy legalább küld valami üzenetet. Egy pillanatra látta Oriane férjét, Jehan Congostot is, ahogy átsietett az udvaron. Hét vagy nyolc lovagot is összeszámolt a házból, akik a kovácsműhely felé igyekeztek. Korábban pedig azt figyelte, ahogy az apja vitatkozik egy fiúval, aki a kápolna körül őgyelgett. Guilhemtől nem kapott semmi hírt. Sóhajtott egyet. Bosszantotta, hogy itt kell tétlenkednie a szobában. Elkezdett ide-oda járkálni az asztal és a szék között, s nyugtalan ujjainak is valami elfoglaltságot keresett. Megállt a szövőszéke előtt, és elnézegette az Agnès úrnő számára készített kis falikárpitot, amelyen a várfalakon mászkáló állatok és szép, hosszú farkú, röpködő madarak voltak láthatók. Ha a rossz idő vagy a betegség szobafogságra kényszerítette, vigaszra lelt az efféle finom foglalatosságban.

Ma este azonban képtelen volt bármibe is belefogni. Tűi érintetlenül hevertek a varrókeret mellett, és nem csomagolta még ki a Sajhëtól kapott gyapjúfonalat sem. Az angyélikából és a nadálytőből korábban készített gyógyitalok szépen felcímkézett edényekben sorakoztak a polcon a szoba legsötétebb és leghűvösebb sarkában. Fölemelte és addig nézegette a fatálcát, amíg bele nem szédült, és már az ujja is majdnem kisebesedett, annyiszor futtatta végig újra és újra a labirintus ábráján. Várni és várni... – Es totjorn la meteis – mormolta maga elé. Mindig ugyanaz a dal. Odament az ablakhoz, és a kissé homályos ablaktáblában elnézegette a tükörképét. Kicsi és komoly, szív alakú, sápadt arc nézett vissza rá, értelmesen csillogó barna szemekkel. Nem volt ez az arc se szép, se csúnya. Alaïs megigazgatta a ruhája nyakkivágását, ahogy más lányoktól is látta, hogy csinosabban nézzen ki. Talán ha egy kis csipkét is varrna még rá... Türelmetlen kopogás zökkentette ki a gondolataiból. Perfin. Végre. – Itt vagyok! – kiáltotta. Az ajtó kinyílt, Alaïs arcáról pedig lehervadt a mosoly. – François! Mi történt? – Pelletier tiszttartó kéret, úrnő. – Ilyenkor?! François félszegen álldogált, hol az egyik lábára nehezedve, hol a másikra. – A szobájában vár. Azt hiszem, jó volna sietni, Alaïs. Meglepetten pillantott a fiúra, hogy az a nevén szólítja. Nem emlékezett rá, hogy korábban bármikor is megengedte volna ezt magának. – Történt valami? – kérdezte gyorsan. – Rosszul van az apám? François habozott. – Nagyon... szóval, nagyon töpreng valamin. Örülne, ha mellette lennél. Alaïs felsóhajtott. – Bolond nap ez a mai. François elég buta képet vágott. – Úrnő? – Ne törődj vele, François. Rossz kedvem van ma este. De ha az apám ezt kívánja, természetesen odamegyek. Indulhatunk?

A lakóépület másik végében Oriane a szobájában ült az ágya közepén, maga alá húzva formás lábait. Zöld szemét félig lehunyta, mint egy macska. Önelégült mosoly játszott az ajka körül, ahogy a fésűt lassan végighúzták göndör, fekete hajzuhatagán. Időnként érezte a fejbőrén a csontfésű fogainak kellemes, bizsergető érintését. – Ez nagyon... nyugtató hatású – mondta. Egy férfi állt mögötte. Félmeztelen volt; széles mellkasán leheletnyi izzadságcsík fénylett. – Nyugtató hatású, úrnő? – jegyezte meg könnyedén. – Egyáltalán nem ez volt a szándékom. Oriane érezte a férfi forró leheletét a nyakán, amikor az hozzá hajolt, hogy kisimítsa az arcából a haját, s aztán a hátán lelógó fonatba rendezze. – Gyönyörű vagy – suttogta a férfi. Masszírozni kezdte Oriane nyakát és vállát, először nagyon gyöngéden, majd egyre erősebben. A nő lehajtotta a fejét, miközben a férfi ujjai elkalandoztak az arccsontjain, az orrán, az ajkain, az állán... mintha csak tapintással akarta volna memorizálni az arcot. És megcirógatta az álla alatt a lágy, fehér bőrt is. Oriane a szájához húzta a férfi egyik kezét, és nyalogatni kezdte az ujjait. A férfi hátulról hozzásimult. Oriane érezte testének melegét és súlyát, és megérezte annak bizonyítékát is, hogy a férfi mennyire kívánja ezt az egymáshoz simulást. A férfi ekkor maga felé fordította, ujjaival szétnyitotta az ajkait, aztán lassan csókolni kezdte. Oriane meg se hallotta a folyosón közeledő lépteket, míg valaki döngetni nem kezdte az ajtót. – Oriane! – hallatszott egy éles, ingerült hang. – Itt vagy? – Ez Jehan! – suttogta Oriane, inkább bosszúsan, mint ijedten. Megzavarták. Kinyitotta a szemét. – Nem azt mondtad, hogy csak későn jön? A férfi az ajtó felé nézett. – Nem gondoltam, hogy ilyen hamar... Amikor otthagytam őket, úgy tűnt, jó darabig tanácskoznak még a vicomte-tal. Be van zárva az ajtó? – Hát persze. – Nem fogja furcsának találni?

Oriane megvonta a vállát. – Tudja, hogy hívás nélkül nem ajánlatos belépnie. De azért jobb, ha elbújsz. – Odamutatott az ágy végében függönnyel eltakart falmélyedésre. – Ne aggódj – mosolygott, látva a férfi tanácstalan arckifejezését. – Gyorsan megszabadulok tőle. – Oriane? – nyüszített odakint Congost. Valahányszor megszólalt, mindig magasabb lett a hangja. – Azonnal nyisd ki az ajtót! – Ki kell várnod – suttogta Oriane, és csókot lehelt a férfi mellkasára, majd lehajolva az izmos hasára is. – Most tűnj el. Ő sem szeret örökké odakint ácsorogni. Amikor a férfi eltűnt, Oriane odaosont az ajtóhoz, hangtalanul elfordította a kulcsot a zárban, majd visszaszaladt az ágyba, és behúzta maga körül a függönyöket. Felkészült egy jó kis mókára. – Oriane! – Férjecském – szólt vissza Oriane nyűgösködve. – Miért kell ilyen lármát csapni? Hiszen nyitva van. Matatás hallatszott, majd nyílt és becsapódott az ajtó. A férj bemasírozott a szobába. Halkan koccant a fém a fához, ahogy letette a gyertyatartót az asztalra. – Hol vagy? – forgolódott bosszúsan. – És mi ez a sötétség itt? Nincs kedvem most az ilyen ostobaságokhoz. Oriane elmosolyodott. Hanyatt fekve elnyúlt a párnákon, lábait kissé széttette, sima, csupasz karját pedig a feje fölé emelte. Semmit nem bízott a férje fantáziájára. – Itt vagyok, férjecském. – Az ajtó nem volt nyitva, amikor először próbáltam – mondta ingerülten, és széthúzta a függönyt. A látványtól aztán elnémult. – Hát, bizonyára... nem nyomtad be elég erősen – felelte Oriane. Elégedetten figyelte, ahogy a férje elsápad, majd elpirul, és végül céklavörös lesz a feje. Eltátotta a száját, a szeme valósággal kidülledt, ahogy bámulta az asszonya telt kebleit és sötét mellbimbóit, a feje körül a párnán szétterülő, kígyózó hajtincseit, karcsú csípőjét, hasa lágy domborulatát, és két combja közt a bodros, fekete háromszöget. – Hát te meg mit csinálsz itt? – hápogta. – Azonnal takarózz be! – Aludtam, férjecském. Te meg felébresztettél.

– Én ébresztettelek föl? Fölébresztettelek... – hadarta bosszúsan Congost. – Te így alszol itt? Így? – Nagyon fülledt az éjszaka, Jehan. És talán nem alhatok úgy, ahogy tetszik a saját szobámban? – Bárki bejöhet és megláthat így. A húgod, a szolgálód, Guirande. Akárki! Oriane lassan felült, és kihívóan nézett a férjére, egy hosszú hajtincset tekergetve az ujjai közt. – Akárki? – kérdezett vissza gúnyosan. – Elküldtem Guirande-ot – közölte szenvtelenül. – Ma már nincs szükségem egy lány szolgálataira. Látta, hogy a férje szeretné elfordítani a tekintetét, de képtelen rá. Vágy és felháborodás viaskodott benne. – Bárki bejöhetett volna – mondta ismét, bár kissé elbizonytalanodva. – Igen, ez így van. De nem jött be senki. Csak te, férjecském – mosolygott Oriane. Tekintete, akár a ragadozóé, mielőtt lecsapna az áldozatára. – És most, ha már itt vagy, elmesélhetnéd, hol jártál. – Nagyon jól tudod, hol voltam – vágott vissza Congost. – A tanácskozáson. – A tanácskozáson? – mosolygott Oriane. – Mostanáig? A tanácskozás jóval alkonyat előtt véget ért. Congost méregbe gurult. – Mit avatkozol bele a dolgaimba? Oriane összehúzta a szemét. – Sant Foy szerint te egy fölöttébb fontoskodó ember vagy, Jehan: „Mit avatkozol bele... ” – Az utánzás tökéletes volt, s mindketten jól érzékelték a kíméletlenségét. – Na gyerünk, Jehan, meséld csak el szépen, hol voltál. Talán az államügyeket beszéltétek meg? Vagy talán a szeretődnél voltál, Jehan? Mi? Van egy titkos szeretőd itt valahol a várban, Jehan? – Hogy merészelsz így beszélni velem? Én... – A többi férj elmondja a feleségének, hogy hol volt. Te miért nem? Mert nyilván jó okod van rá, hogy ne mondd el. Congost most már üvöltött. – A többi férj jobban tenné, ha tartaná a száját! Ez nem tartozik az asszonyokra. – Nem tartozik az asszonyokra... – ismételte Oriane. – Tényleg?

Lassan és halkan mondta, hangjából sütött a gyűlölet. Congost tudta, hogy a felesége hülyét akar csinálni belőle, de nem ismerte a játékszabályokat. Azokat sohasem tudta kiismerni. Oriane egy hirtelen mozdulattal megragadta az árulkodó kidudorodást a férje inge alatt. És nagy megelégedéssel nyugtázta a rémületet és a meglepetést Congost szemében, ahogy elkezdte le-föl mozgatni a kezét. – Szóval, férjecském – mondta Oriane megvetően. – Meséld el nekem, hogy szerinted mi az, ami az asszonyokra tartozik. A szerelem? – Egyre gyorsabban mozgatta a kezét. – Ez? Amit te étvágynak nevezel? Congost érezte, hogy csapda készül itt, de már meg volt szédülve, és nem tudta, mit mondjon vagy mit csináljon. Önkéntelenül az asszony fölé hajolt. Nedves ajkai úgy mozogtak, mint a tátogó hal szája, s a szeme furcsán forgott. Lehet, hogy lenézte a feleségét, mégis vágyat ébresztett benne, akárcsak az összes többi férfiban, akit a farka irányít, bármennyit írjon és olvasson is. – Hát jó, Jehan – közölte Oriane szárazon, hirtelen abbahagyva a fogdosást. – Ha neked nincs semmi mondanivalód számomra, akkor el is mehetsz. Semmi szükség itt rád. Azonnal érezte, hogy a férfiban megpattan valami, mintha az életében elszenvedett összes csalódás és kudarc egyszerre villant volna be a tudatába. S még föl sem fogta, mi történik, amikor a férfi már lekevert neki egy hatalmas pofont. Akkorát, hogy Oriane elterült az ágyon. A döbbenettől alig kapott levegőt. Congost is kővé dermedt, és a kezét bámulta, mintha nem is az övé volna. – Oriane, én... – Szánalmas alak vagy – visította az asszony, miközben megérezte a vér sós ízét a szájában. – Mondtam, hogy elmehetsz. Menj már! Tűnj el a szemem elől! Egy pillanatig úgy tűnt, a férfi nekiáll bocsánatért esdekelni, de amikor fölemelte a tekintetét, Oriane gyűlöletet látott benne, nem szégyenkezést. Megkönnyebbülten sóhajtott. A dolgok úgy alakultak, ahogy eltervezte.

– Undorító vagy! – kiáltotta Congost, hátralépve az ágytól. – Olyan vagy, mint egy állat. De nem. Rosszabb vagy az állatoknál is, mert te tudod, hogy mit csinálsz. – Fölkapta a padlóról az asszony kék köntösét, és az arcába vágta. – És takard el magad. Nem akarlak ilyen állapotban itt találni, ha visszajövök. Mutogatod itt magad, mint valami szajha. Amikor biztosra vette, hogy a férje már kiment, Oriane végignyúlt az ágyon, és magára terítette a köntösét. Kicsit még szédült, de már kezdett magához térni. Négyévi házassága alatt most először tudott neki meglepetést okozni ez a szánalmas, puhány és gyönge öregember, akihez hozzákényszerítette az apja. Igaz, hogy tudatosan provokálta, de arra nem számított, hogy meg fogja ütni. És ekkora erővel. Nyilvánvalóan fájdalmat akart okozni. Talán nyomot is hagyott az ütés. Az még jó lesz valamire. Mert akkor meg tudja mutatni az apjának, hogy milyen embert is talált neki. Keserűen elnevette magát. Ő nem Alaїs. Apjának, bármennyire igyekezett is eltitkolni, csak Alaїs volt a fontos. Oriane túlságosan is hasonlított az anyjára, külsőre is és jellemében is, így aztán nem csoda, hogy az apja nem kedvelte őt. Talán az sem érdekelné, ha Jehan félholtra verné őt. Alighanem azt mondaná arra is, hogy megérdemelte. Oriane most hagyta, hogy az Alaїs kivételével mindenki előtt eltitkolt, szép és kiismerhetetlen arcának álorcája mögé rejtett féltékenysége elöntse a lelkét. És a keserűség és a kiábrándultság, hogy képtelen változtatni a helyzeten, nincs hozzá se ereje, se befolyása. Mit ér a szépsége és a fiatalsága, ha oda van láncolva egy olyan emberhez, akinek nincs ambíciója és nincs jövője, aki életében nem fogott még kardot a kezébe? Nem igazság, hogy a húga minden szépet és jót megkap az élettől, ő meg semmit. Azt sem, ami pedig jogosan megilletné őt is. Elkezdte csipkedni és csavargatni a köntöse egyik csücskét, mintha a húga sovány karjának sápadt, gyönge bőre volna. A jelentéktelen, elkényeztetett, papa-kedvence Alaїs. Gyűrte-csavartagyötörte az anyagot, egyre nagyobb erővel, s lelki szemeivel már látta a húga bőrén megjelenő véraláfutásokat. – Nem kellett volna belekötnöd.

Ez a szeretője hangja volt. A nagy csöndben Oriane szinte el is felejtette, hogy a férfi még itt van a szobában. – Miért nem? – fordult hátra Oriane. – Ez az egyetlen örömöm ebben a házasságban. A férfi kibújt a függöny mögül, és megsimogatta Oriane arcát. – Fájt? Itt van a nyoma. Jólesett a férfi aggódása. Pedig ez az ember még alig ismeri őt. Csak azt látta meg benne, amit látni akart, az általa elképzelt nőt. – Nem számít – mosolygott Oriane. Amikor a férfi lehajolt, és megcsókolta, Oriane érezte, hogy már nagyon kívánja őt. Kicsit arrébb fészkelődött, s a kék köntös lecsúszott róla. Elkezdte cirógatni a férfi ágyékát, ahol finom tapintású és lágy volt a bőre, nem olyan aranybarnára égett, mint a hátán, a karján és széles mellkasán. Aztán fölemelte a tekintetét. Elmosolyodott. Látta, hogy a szeretője már elég türelmetlen. Lehajolt, hogy a szájába vegye, de a férfi hanyatt fektette az ágyon, és mellé térdelt. – Miféle élvezeteket vársz tehát tőlem, hölgyem? – tolta szét gyöngéden a nő két lábát. – Ezt? Oriane halkan nyögdécselt, amikor a férfi fölé hajolt, és csókolgatni kezdte. – Vagy talán ezt? A szája egyre lejjebb kutatott, intimebb testtájak felé. Oriane lélegzetvisszafojtva figyelte, merre kalandozik bőrén a fürge, csiklandozó nyelv, s élvezte a gyöngéd harapdálást is. – Esetleg ezt? – Erős kezével megragadta és maga felé húzta az asszony csípőjét. Oriane a férfi derekára kulcsolta a két lábát. – Netán ez az, amire valójában vágysz? – tette föl kissé már lihegve az utolsó kérdést, és mélyen beléhatolt. Oriane elégedetten felnyögött, és mind a tíz körmét a férfi hátába vájta. – Férjed azt gondolja tehát, hogy szajha vagy – tartott egy szusszanásnyi szünetet a férfi. – Hát akkor lássuk, be tudjuk-e bizonyítani, hogy neki van igaza.

10. FEJEZET

Pelletier, Alaïsra várva, föl-alá járkált a szobájában. Már hűvösebb volt, de a tiszttartó széles homlokán verejték gyöngyözött, s az arca is ki volt pirulva. Tudta, hogy odalent a konyhán kellene a szolgák körmére néznie, hogy minden rendben menjen, de most sokkal fontosabb kérdés gyötörte. Úgy érezte, válaszúthoz érkezett, ahonnan bizonytalan jövő felé kanyarognak az ösvények. Minden, amit életében eddig tett, s minden, amit tenni fog, attól függ, hogy miként dönt most. De hol marad ilyen sokáig a leánya? Ökölbe szorított kézzel nézegette az előtte heverő levelet. Már kívülről tudta az egészet. Elfordulva az ablaktól megakadt a szeme valami fényes, csillogó dolgon az ajtó mellett a padlón. Fölvette. Rézveretű, súlyos ezüstcsat volt, elég nagy ahhoz, hogy egy köpenyt vagy egy palástot is össze lehessen fogni vele. Összevonta a szemöldökét. Ez a csat nem az övé. Odatartotta a lámpás fényébe, hogy jobban lássa. Nem volt rajta semmi különös. A vásárban százával árulják az ilyeneket. Forgatta, nézegette. Jó minőségű darab volt, a gazdája nem lehetett szegény ember, de nagyon gazdag se. Nem heverhetett itt régóta ez a csat. François minden reggel takarított és rendet rakott, nyilván megtalálta volna. Más szolga pedig nem teheti be a lábát ebbe a szobába, amely egyébként is egész nap zárva van. Körbepillantott, hátha fölfedezi a behatolás valamilyen nyomát. Idegesítette a dolog. És tényleg, mintha az asztalán is átrendezték volna kissé a tárgyakat. Vagy csak úgy tűnik? És az ágytakaró? Az is mintha... Már nem tudott hová nézni, mindent gyanúsnak talált.

– Paire? Alaïs halkan szólalt meg az ajtóban, de Pelletier mégis megriadt. Villámgyorsan a zsebébe süllyesztette a csatot. – Apám – ismételte a lány. – Hívattál. Pelletier összeszedte magát. – Igen, hívattalak. Gyere be. – Van még valami kívánságod, Messire? – szólalt meg François az ajtóból. – Nincs. De várj odakint, hátha szükségem lesz még rád. Pelletier kivárta, míg becsukódik az ajtó, aztán az asztalhoz ültette Alaïst. Töltött neki meg magának is egy kupa bort, de ő maga nem ült le. – Fáradtnak látszol. – Az is vagyok kicsit. – Mit beszélnek az emberek a tanácskozásról, Alaïs? – Senki sem tudja, mit is gondoljon. Mindenfélét mesélnek. S mindenki imádkozik, hogy mégse legyen olyan súlyos a helyzet, amilyennek tűnik. Azt is beszélik, hogy a vicomte kis számú kísérettel Montpelhièr-be lovagol holnap, hogy kihallgatást kérjen a nagybátyjától, Tolosa grófjától. – Alaïs fölnézett az apjára. – És ez tényleg igaz? Pelletier bólintott. – És azt is mondják, hogy a lovagi torna meg lesz tartva. – Ez is igaz. A vicomte úgy hiszi, gyorsan elintézheti az ügyeket, és két héten belül újra itthon is lesz. Még július vége előtt. – Van esély rá, hogy sikerrel járjon? Pelletier nem válaszolt, csak járkált fel-alá. Idegessége átterjedt Alaïsra is, aki bátorításul ivott egy kis bort. – Guilhem is a vicomte-tal megy? – Miért? Ő nem mondta neked? – kapta föl a fejét Pelletier. – A tanácskozás óta még nem láttam – vallotta be Alaïs. – Hová a fészkes fenébe tűnhetett? – háborgott Pelletier. – Kérlek, válaszolj igennel vagy nemmel. – Guilhem du Mas-t beválasztották a küldöttségbe, de meg kell mondanom, hogy én elleneztem. A vicomte azonban kedveli őt. – Megvan rá az oka, apám – mondta Alaïs csöndesen. – Guilhem igen ügyes lovag.

Pelletier áthajolt az asztal fölött, és teletöltötte a lánya kupáját. – Mondd meg nekem, Alaïs, te megbízol benne? A kérdés váratlanul érte, de Alaïs habozás nélkül válaszolt. – Egy feleségnek talán nem kötelessége megbízni a férjében? – De, de. Nem is vártam tőled más választ – legyintett Pelletier. – És megkérdezte tőled, mi történt ma délelőtt a folyónál? – Hát nem azt parancsoltad, hogy ne beszéljek róla senkinek? És én természetesen engedelmeskedtem. – Én pedig bízom benned, hogy tartod a szavadat. De nem válaszoltál a kérdésemre. Nem akarta tudni Guilhem, hogy hol voltál? – Alkalma se volt rá – válaszolta dacosan Alaїs. – Mint már említettem, a tanácskozás óta nem is láttam őt. Pelletier odaballagott az ablakhoz. – Félsz attól, ami előttünk áll? – kérdezte, hátat fordítva a lányának. Alaïst megzavarta a hirtelen témaváltás, és kissé óvatosan, de azonnal válaszolt. – Ha belegondolok, igen. De tényleg olyan súlyos a helyzet? – Talán nem. Pelletier az ablakpárkányra tette a kezét. A gondolataiba merült, s mintha meg is feledkezett volna a lánya jelenlétéről. Aztán megszólalt. – Tudom, hogy tolakodónak érzed a kérdésemet, de jó okom van rá, hogy föltegyem. Jól fontold meg a választ. És az igazat mondd. Megbízol a férjedben? Hiszed, hogy megvéd téged, és mindig csak a javadat akarja? Alaїs érezte, hogy az igazán fontos szavak most kimondatlanul maradtak, s valahol a felszín alatt rejtőznek. De nem mert válaszolni. Nem akart ilyen értelemben hűtlen lenni a férjéhez. De arra is képtelen volt, hogy hazudjon az apjának. – Tudom, hogy te nem szereted őt, apám – mondta állhatatosan. – Bár azt már nem tudom, hogy mivel hívta ki az ellenszenvedet... – Nagyon is jól tudod, hogy mivel – vágta rá ingerülten Pelletier. – Épp elégszer mondtam már el neked. De hogy mi az én véleményem du Mas-ról, hogy én kedvelem-e őt vagy sem, az most nem számít. Lehet valakit utálni, s közben elismerni az erényeit. Kérlek, Alaїs, válaszolj a kérdésemre. Nagyon sok minden függ ettől.

Alaїs most az alvó Guilhemre gondolt. Aztán koromfekete szemét látta maga előtt, majd az ajka ívét, ahogy a kezét csókolgatja. Szédítő képek kavarogtak a fejében. – Nem tudok erre válaszolni – bökte ki végül. – Hát jó – sóhajtott Pelletier. – Rendben van. Értem. – Ne vedd tiszteletlenségnek, apám, de nem értesz te semmit – fakadt ki Alaїs. – Hisz nem is mondtam semmit. Pelletier megfordult. – Megmondtad Guilhemnek, hogy hívattalak? – Mint már említettem, nem is láttam őt, és... és az sincs rendjén, hogy ilyen kérdéseket teszel föl nekem. Hogy választani kényszerüljek az irántad és az iránta való hűség között. – Alaїs felállni készült. – Így ha már nincs itt rám szükség ezen a késői órán, akkor kérlek, engedd, hogy távozzak. Pelletier próbálta feloldani a feszültséget. – Ülj vissza, ülj csak le. Tudom, hogy megbántottalak. Bocsáss meg. Nem akartam. – Kinyújtotta a kezét. Alaїs egy pillanatnyi habozás után megfogta. – Nem akarok rébuszokban beszélni – folytatta Pelletier. – Azért bizonytalankodom, mert... magamban is tisztáznom kell a dolgokat. Ma este nagyon fontos üzenetet kaptam, Alaїs. Az elmúlt órákban a lehetőségeket mérlegelve megpróbáltam eldönteni, mit tegyek. És amikor érted küldtem, már döntésre jutottam, de azért maradtak bennem kétségek. – És most? – nézett a szemébe Alaїs. – Még mindig vannak kétségeid? – Most már tisztán látom az utat magam előtt. Igen. Azt hiszem, tudom, mit kell tennem. Alaїs elsápadt. – Szóval, háború lesz – mondta csöndesen. – Igen, azt hiszem, ez elkerülhetetlen. Elég rossz előjelek vannak. – Pelletier leült. – Olyan események sodrába kerültünk, amelyeket nem tudunk befolyásolni, bárhogy igyekszünk is. – Elhallgatott egy pillanatra. – De van itt valami, ami még ennél is fontosabb, Alaїs. És ha számunkra kedvezőtlenül alakulnak Montpelhièr-ben a dolgok, akkor előfordulhat, hogy sohasem lesz alkalmam elmondani... elmondani neked az igazságot. – De mi lehet fontosabb még a háború fenyegetésénél is?

– Mielőtt folytatnám, szavadat kell adnod, hogy minden szó, ami itt most elhangzik, köztünk marad. – Ezért kérdeztél rá Guilhemre is? – Részben igen, de nem ez volt a fő ok. De előbb ígérd meg, hogy amit mondok, abból semmi nem jut mások tudomására. – Szavamat adom rá – mondta Alaїs azonnal. Pelletier megint sóhajtott, de most inkább a megkönnyebbüléstől. A kocka el volt vetve. Ő mindenesetre döntött. Már csak végig kellett csinálni, a következményektől függetlenül. Alaїs közelebb húzta a székét. Barna szemében ott táncolt és csillogott az olajlámpás fénye. Az apja megköszörülte a torkát. – Ez a történet Egyiptom ősi földjén kezdődött, évezredekkel ezelőtt. Ez a Szent Grál igaz története. Pelletier sokáig beszélt, odalent az udvaron csend honolt már. Alaїs nagyon fáradt volt, szeme alatt sötét karikák látszottak. Pelletier-t szintén megviselte a hosszú beszéd. – Hogy a kérdésedre is válaszoljak, neked most nem kell tenned semmit. S lehet, hogy később sem. Talán soha. Ha kéréseink holnap meghallgatásra találnak, akkor lesz időm és módom biztonságba helyezni a könyveket, ahogy az számomra elő van írva. – És ha nem? Mi lesz, ha történik veled valami? Alaїs maga is megrémült, hogy ezt kimondta. Félelem szorongatta a torkát. – Minden jóra fordulhat még – válaszolta az apja, de a hangja üresen csengett. – De ha mégsem? – makacskodott Alaїs, aki nem volt hajlandó ilyen egyszerűen megnyugodni. – Mi lesz akkor, ha mégsem térsz vissza? Honnan fogom tudni, hogy mikor kell cselekednem? Az apja egy pillanatra mélyen a szemébe nézett. Aztán a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy krémszínű vászonba burkolt csomagocskát. – Ha velem történik valami, egy ilyen jelet fogsz kapni. – Letette a csomagocskát az asztalra, és odatolta a lánya elé. – Bontsd ki. Alaїs nekilátott. Addig hajtogatta kifelé a vászondarabot, amíg elő nem bukkant egy világos színű kis kőkorong. Két betű volt belevésve. A fény felé tartva hangosan elolvasta. – NS?

– Vagyis Noublesso de los Seres. – Mi ez? – Egy merel, egy amulett, amelyet a hüvelyk– és a mutatóujj között tartottak. De van más, fontosabb rendeltetése is, bár arról nem feltétlenül kell tudnod. Ez egy titkos jel, és azt mutatja, hogy a tulajdonosa megbízható. – Alaїs bólintott. – És most fordítsd meg. A korongocska másik oldalába egy labirintus volt belevésve, ugyanolyan, mint a kecskesajtos tálca aljába. Alaїsnak elakadt a lélegzete. – Ezt már láttam. Pelletier lehúzta a hüvelykujjáról a gyűrűt, és megmutatta. – A belső oldalába van belevésve – mondta. – Minden gvárdián ilyen gyűrűt visel. – Nem, én itt a várban láttam ma. Sajtot vettem a piacon, s vittem hozzá a szobámból egy tálcát. Ez az ábra van a hátoldalába vésve. – Az lehetetlen. Nem lehet ugyanaz. – Esküszöm. – És honnan van az a tálca? Gondolkozz, Alaїs. Valakitől kaptad? Ajándékba? Alaїs csak ingatta a fejét. – Nem tudom, nem tudom – hajtogatta. – Egész nap ezen törtem a fejem, de nem tudom. S az az egészben a legfurcsább, hogy én ezt az ábrát egészen biztosan láttam már korábban is valahol, pedig a tálca nem is volt ismerős nekem. – Hol van most az a tálca? – A szobámban hagytam, az asztalon. De miért? Számít ez? – Így bárki megláthatta – mondta kissé bosszúsan Pelletier. – Az igaz – ismerte el Alaїs. – Guilhem, bármelyik szolga. – Ránézett a kezében tartott gyűrűre, s hirtelen összeállt a kép. – Azt hitted, hogy az az ember ott a folyóban Simeon? Ő is gvárdián? Pelletier bólintott. – Nem volt semmi okom, hogy azt higgyem, de nagyon megijedtem. – És a többi gvárdián? Tudod, hol vannak? Pelletier megfogta a lánya kezét, és ráhajtogatta az ujjait a merelre. – Ne kérdezz többet, Alaїs. Nagyon vigyázz erre. Tartsd biztonságos helyen. És dugd el azt a tálcát is valahová, ahol illetéktelen szem nem pillanthatja meg. Majd elővesszük, ha visszajöttem.

Alaїs fölállt. – Mi az a tálca? Pelletier mosolygott lánya kíváncsiságán. – Majd később elmagyarázom. – De az, hogy itt van, azt jelenti, hogy a várban is tud valaki a könyvek létezéséről? – Nem tudhat róla senki – mondta határozottan az apja. – Ha ebben nem volnék ennyire biztos, elárulnám neked. Komolyan mondom. Merész szavak voltak ezek, súlyos szavak – csak éppen Pelletier arckifejezése nem illett hozzájuk. – De ha... – Elég legyen – mondta csöndesen Pelletier. – Maradjunk ennyiben. Azzal átölelte a lányát erős karjával. Ismerős illatától Alaїs elsírta magát. – Minden jóra fordul – paskolta meg a hátát vigasztalóan az apja. – Légy bátor. Csak azt tedd, amit mondtam, semmi mást. – Megcsókolta a lánya homlokát. – Hajnalban gyere át elbúcsúzni. Alaїs csak némán bólintott. Nem mert megszólalni. – Ben, ben. Most menj, siess. Isten vigyázzon reád. Lélegzet-visszafojtva rohant végig a sötét folyóson, majd ki az udvarra. Rémeket és kísérteteket látott minden sötét sarokban. Forgott vele minden. Az ismerős, régi világ hirtelen korábbi önmaga tükörképévé változott, s egyszerre volt meghitt, és teljesen idegen. A ruhája alá rejtett csomagocska pedig szinte égette a bőrét. Odakint hűvös volt. Mindenki nyugovóra tért már, bár a díszudvarra néző néhány ablakban még pislákolt a fény. Alaїs megijedt, amikor a kapuerődben hirtelen felharsant az őrt álló katonák nevetése. Egy pillanatra mintha egy alakot látott volna az egyik felső szobában. Aztán egy csapongó denevér vonta el a figyelmét, s amikor visszanézett az ablakra, az már sötét volt. Meggyorsította a lépteit. Az apja szavai visszhangoztak még mindig a fülében, és az összes fontos kérdés, amelyeket nem volt alkalma föltenni. Pár lépés után valami enyhe borzongást érzett a tarkóján. A válla fölött hátrapillantott.

– Ki van ott? Senki sem felelt. Alaїs megint odakiáltott. Volt valami fenyegető ebben a sötétségben, nagyon határozottan érezte. Még gyorsabban ment, és most már tudta, hogy követik. Hallotta a puha léptek zaját és egy férfi zihálását is. – Ki van ott? – kiáltotta még egyszer. A következő pillanatban egy durva, kérges, sörszagú tenyér tapadt a szájára. Kiáltani próbált, de csak egy ütést érzett a tarkóján, és összeesett. Lassan omlott le a földre. Aztán, mintha patkányok szaladgáltak volna rajta, gyorsan motozó kezek végigtapogatták az egész testét. És meg is találták, amit kerestek. – Aqui es. Itt van. Ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket Alaїs még hallott. Azután elveszítette az eszméletét.

11. FEJEZET Soularac-hegy Sabarthès-hegység Délnyugat-Franciaország 2005. JÚLIUS 4., HÉTFŐ – Alice! Alice! Hallasz engem? Megrebbent a szemhéja, és kinyitotta a szemét. A levegő hűvös volt és nyirkos, mint egy hideg templomban. S ő nem lebegett, hanem feküdt a kemény, hideg földön. Hol a pokolban vagyok? Megmozdult. Durva homokkő és éles kavicsok horzsolták a bőrét. Nem, ez nem templom. Szakadozott emlékképek tértek vissza. Ahogy végigmegy egy hosszú, sötét folyosón, és egy barlangba jut. És azután? Minden homályos, szétfoszló emlékek... Megpróbálta fölemelni a fejét. Ez hiba volt. Éles fájdalom hasított a tarkójába, és émelygett. – Alice! Hallasz engem? Valaki beszélt hozzá. Ismerős, ideges, aggódó hang. – Alice! Ébredj föl! Megint megpróbálta fölemelni a fejét. A fájdalom ezúttal elviselhetőbb volt. Lassan, óvatosan megemelkedett kissé. – Jesszusom! – motyogta Shelagh megkönnyebbülten. Alice érezte, hogy kezek próbálják ülő helyzetbe támogatni. Minden sötét volt és elmosódott, csak a zseblámpák vakító fénye vágott az arcába. Két zseblámpa. Alice összehúzta a szemét, és fölismerte Stephent, a régészcsapat egyik idősebb tagját, aki ott állt Shelagh mögött, és drótkeretes szemüvegén meg-megcsillant a fény.

– Alice! Szólalj meg! Hallasz engem? – Ez Shelagh volt. Nem vagyok biztos benne. Lehet. Alice megpróbált megszólalni, de mintha összeragadt volna a szája. Hang nem jött ki rajta. Megpróbált bólintani. Az erőfeszítéstől ismét szédülni kezdett. A térdére hajtotta a fejét, hogy el ne ájuljon. Shelagh és Stephen támogatásával nagy nehezen sikerült fölülnie a kőbe vájt lépcső tetején. Kezét a térdére fektette. Minden előrehátra szaladt vele, kiélesedett és elhomályosult, mint amikor az ügyetlen mozigépész nem tudja beállítani a vetítőt. Shelagh odaguggolt elé, beszélt hozzá, de Alice nem tudta kivenni, mit mond. A hang eltorzult, úgy szólt, mint a rossz sebességre beállított lemezjátszó. Megint hányinger környékezte, miközben szakadozott emlékképek jöttek elő: a koponya zörgése, ahogy belegurult a sötétbe; a keze, ahogy a gyűrűért nyúl; a tudat, hogy megbolygatott valamit, valami gonosz dolgot, ami a hegy mélységesen mély gyomrában szunnyadt, ki tudja, mióta már. Aztán a nagy semmi. Fázott. Érezte, hogy tiszta libabőr a csupasz karja és a lába. Tudta, hogy nem sokáig lehetett eszméletlen, legföljebb néhány percig. Vagy ki tudja... De ez épp elég volt ahhoz, hogy át tudjon siklani az egyik világból a másikba. Megborzongott. Aztán újabb emléknyom bukkant fel. A régi, ismerős álom. Először is a mélységes nyugalom és a világosság, minden fehér és tiszta. Azután a nagy zuhanás, egyre csak lefelé, lefelé az üres égből, azután a gyorsan közeledő föld. De nem volt becsapódás vagy ütközés, csak a föléje magasodó fák sötétzöld oszlopsora. Majd a tűz, vörös, arany és sárga lángok üvöltő fala. Miért jött elő újra ez az álom? Egész gyerekkorában folyton ez az álom üldözte, mindig ugyanaz, és sohasem vezetett sehová. S míg a szülei mit sem sejtve aludtak a hálószobájukban, ő minden éjszakáját ébren töltötte, szorosan markolva a sötétben a takarót, elszántan, hogy egyedül is legyőzi a démonokat. De ez már régen volt. Az az álom már hosszú évek óta nem bukkant fel. – Megpróbáljunk lábra állítani? – kérdezte Shelagh.

Ez nem jelent semmit. S ha nem jelent semmit, akkor kezdődik megint minden elölről. – Alice – szólt rá megint Shelagh, most kicsit élesebben. Türelmetlenül. – Föl tudsz állni? Vissza kell vinnünk a táborba, hogy megvizsgáljon valaki. – Jó – mondta végül Alice. A hangja idegenül csengett. – A fejem, az nem valami... – Meg tudod csinálni. Gyerünk, próbáljuk meg. Alice vörös, megdagadt csuklóját bámulta. A francba. Nem nagyon emlékezett, de nem is akart emlékezni. – Nem igazán tudom, hogy mi történt. Ez... – emelte föl a kezét – ez még odakint történt. Shelagh átkarolta a hóna alatt, hogy meg tudja emelni. – Így jó lesz? Alice összeszedte minden erejét, és hagyta, hogy Shelagh föltámogassa. Stephen a másik oldalról emelte. Imbolygott egy darabig, kereste az egyensúlyt, de aztán enyhült a szédülés, és zsibbadt lábába is elég gyorsan visszatért az élet. Óvatosan hajlítgatni kezdte az ujjait, és érezte, ahogy bütykein megfeszül a felhorzsolt bőr. – Már jobban vagyok. Csak még néhány perc. – Mégis mi ütött beléd, hogy egyedül bejöttél ide? – Én... – Alice elakadt, nem is tudta, mit mondjon. Ez jellemző volt rá: megszegte a szabályokat, és aztán persze bajba került. – Van ott valami, amit látnotok kell. Odalent. Shelagh a zseblámpa fényével követte Alice tekintetének irányát. Fények és árnyak táncoltak a barlang falain és mennyezetén. – Nem ott. Lejjebb – mondta Alice. Shelagh lejjebb eresztette a fénysugarat. – Az oltár előtt. – Oltár?! A zseblámpa fehér fénye reflektorként hasított bele a barlangterem sötétjébe. Egy tizedmásodpercre a falra vetült az oltár árnyéka, mintha egy görög pi betűt vetítettek volna az odavésett labirintusra. Majd a fénysugár némi keresgélés után rátalált a sírra is. Szinte eléjük ugrottak a sárgásfehér csontok.

Shelagh vett egy nagyon mély lélegzetet. Aztán, mint egy robot, merev mozdulatokkal lement a lépcsőn. Alice-ről teljesen megfeledkezett. Stephen lépett volna utána. – Ne! – kiáltott rá Shelagh. – Maradj ott! – Én csak... – Inkább keresd meg dr. Braylinget. Mondd el neki, mit találtunk. Mozdulj már! – üvöltötte, amikor látta, hogy a férfi csak áll és bámul rá. Stephen Alice kezébe nyomta a zseblámpáját, és szó nélkül elindult kifelé. Egy darabig még hallani lehetett, ahogy csikorog a kavics a csizmája alatt, majd ismét elnyelt minden zajt a sötétség. – Nem kellett volna kiabálnod vele – kezdte Alice, de Shelagh félbeszakította. – Hozzányúltál valamihez? – Nem, nem, bár... – Bár micsoda? – vágott közbe megint elég agresszívan Shelagh. – Volt néhány dolog a sírban. Megmutatom. – Ne! – kiáltotta Shelagh. – Ne – ismételte kissé higgadtabban. – Még csak az hiányzik, hogy mindent összetaposs. Alice már éppen kezdte volna mondani, hogy már úgyis mindegy, de aztán mégsem szólt semmit. Nem kívánt még egyszer a csontvázak közelébe kerülni. Épp elég, hogy beleégtek emlékezetébe a rémisztő, üres szemgödrök és a porladó csontok. Shelagh megállt a sekély sírgödör szélén. És szinte erőszakosan, már-már tiszteletlenül pásztázta végig a csontvázakat, tetőtől talpig, a sír sötétjébe hasító éles fénnyel. Kis idő múlva Alice-nek háttal, leguggolva folytatta a kutakodást, és rá is talált a rozsdás tőrre. – Azt mondod, nem nyúltál semmihez? – fordította a fénycsóvát hirtelen Alice felé. – De akkor hogy került ide a csipeszed? Alice elvörösödött. – Az előbb félbeszakítottál, és nem tudtam befejezni. Azt szerettem volna mondani, hogy kiemeltem onnan egy gyűrűt – méghozzá csipesszel, mielőtt megkérdeznéd –, de aztán leejtettem, amikor meghallottalak benneteket közeledni a járatban. – Egy gyűrűt? – Igen. Talán elgurult.

– Én mindenesetre sehol sem látom – állt föl hirtelen Shelagh. Visszament Alice-hez. – Gyerünk innen. Meg kell nézetni valakivel a sérüléseidet. Alice döbbenten meredt rá. Nem a jó barát, hanem egy idegen bámult az arcába. Ingerülten, szemrehányóan, sőt ellenségesen. – De nem kellene... – Az istenit, Alice! – ragadta meg Shelagh a könyökét. – Nem volt még elég? Menjünk innen! A sötétség után vakító fény fogadta őket, ahogy előmásztak a hegy gyomrából. A nap szinte belerobbant az arcukba, mint egy tűzijátékrakéta az éjszakába. Alice a szeme elé kapta a kezét. Végképp elvesztette a tájékozódási képességét, térben és időben egyaránt. Mintha megállt volna az idő, amíg odabent volt. Ugyanaz a táj fogadta, és mégis... mintha minden megváltozott volna. Vagy csak én nézek mindenre más szemmel? A távolban a Pireneusok csillámló csúcsai szinte a semmiben lebegtek. A fák, az ég, de még maga a hegy sem tűnt igazán létezőnek. Alice úgy érezte, ha hozzáér valamihez, az azonnal semmivé foszlik, mint egy leomló díszlet, hogy mögötte feltáruljon a valóságos világ. Shelagh nem szólt egy szót sem. Nagy léptekkel ment lefelé a hegyről, fülére szorítva a mobiltelefonját, mit sem törődve azzal, hogy a barátnője milyen állapotban van. Alice próbálta utolérni. – Shelagh! Lassíts már egy kicsit. Várj meg! – Megérintette Shelagh karját. – Figyelj, tényleg sajnálom. Tudom, hogy nem lett volna szabad egyedül bemennem a barlangba. Meggondolatlan voltam. Shelagh nem vett tudomást róla. Hátra se nézett. A telefonálást viszont abbahagyta. – Lassíts! Nem bírok ilyen gyorsan... – Hát jó – fordult meg hirtelen Shelagh –, megálltam. – Mi ez az egész? – Azt én is szeretném tudni. Hogy tulajdonképpen mit akarsz mondani. Hogy ez így rendben van? Azt kívánod, hogy én hozzam rendbe, amit te barmoltál el?

– Nem, én... – Mert te is nagyon jól tudod, hogy mi az, ami nincs itt rendben. Hihetetlen és elképesztő, hogy egyedül bementél oda. Szétbarmoltad a helyszínt, és az isten tudja még mit. Mi a francnak kellett neked ott szórakozni? Alice megadóan emelte föl a kezét. – Tudom, tudom. És nagyon sajnálom – hajtogatta, de maga is érezte, hogy üresen csengenek a szavai. – Van fogalmad arról, milyen helyzetbe hoztál engem? Én kezeskedtem érted. Én győztem meg Braylinget, hogy engedjen ide. És most neked köszönhetjük, hogy a rendőrség valószínűleg le fogja állítani az egész ásatást, mert neked kedved támadt Indiana Jonest játszani. Brayling pedig engem fog hibáztatni. Mindent én hoztam ide, mindent én rendeztem el ezen a terepen. Mennyi időm ment rá... – Elhallgatott, és beletúrt rövidre nyírt, szőkére festett hajába. Ez így nem igazságos. – Várj, lassíts egy kicsit. – Alice tudta, hogy Shelagh joggal haragszik rá, de ez azért mégiscsak túlzás. Megfogta a karját. – Igazságtalan vagy. Belátom, hogy hülyeség volt bemennem. Ostobaságot csináltam. De nem gondolod, hogy te meg túlreagálod a dolgot? A francba, hát nem akartam én semmi rosszat! Brayling pedig minek értesítené a rendőrséget? Én tulajdonképpen nem nyúltam semmihez. Semmi kárt nem okoztam. Shelagh olyan erővel rántotta el a karját, hogy Alice majdnem elesett. – Brayling igenis értesíteni fogja a hatóságokat – sziszegte. – Tudhatnád, ha méltóztattál volna figyelni arra, amit mondok, hogy csak azzal a feltétellel kaptuk meg az ásatási engedélyt, hogy bármilyen emberi maradvány előkerülése esetén azonnal értesítjük a rendőrséget. Alice le volt forrázva. – Azt hittem, az csak olyan bürokratikus akadékoskodás. Úgy láttam, senki sem törődik vele. Mindenki csak röhögött rajta. – Hát, te valóban nagy ívben leszartad – emelte meg újra a hangját Shelagh. – Mi viszont igenis komolyan vesszük. Mert mi szakemberek vagyunk, és tiszteljük azt, amit csinálunk!

Ez egy baromság. – De miért érdekelné a rendőrséget egy ásatás? Shelagh majd' fölrobbant. – Jézusom, Alice, te még mindig nem fogtál föl semmit? Még most sem? A miért az itt teljesen mellékes. A hogyan a fontos. És nem te fogod eldönteni, hogy melyik előírás az érvényes, és melyiket lehet leszarni! – Én sohasem mondtam... – Mi a francért kell neked mindig mindent fölrúgni? Mindig azt hiszed, hogy te vagy az okosabb. Mindig megszeged a szabályokat, mindig más akarsz lenni, mint a többiek. – Ez igazságtalan és sértő! – kiabált most már Alice is. – Nagyon jól tudod, hogy én nem vagyok ilyen. Egyszerűen csak meggondolatlan voltam... – Hát ez az! Nem gondolsz te soha semmire, csak magadra. És mindent magadnak akarsz megszerezni. – Ez hülyeség, Shelagh. Miért akarnám megnehezíteni a dolgotokat? Gondolj csak bele. – Alice vett egy mély lélegzetet, és igyekezett kissé lecsillapodni. – Figyelj, őszintén elmondok mindent Braylingnek, hogy az egész az én hibám... És hogy, szóval... hogy én csak úgy, magamtól sohasem mentem volna be, ha... Szünetet tartott. – Ha micsoda? – sürgette Shelagh. – Ez hülyén fog hangzani, de mintha vonzott volna valami befelé. Én tudtam, hogy az a barlangterem ott van. Hogy létezik. Ezt nem tudom megmagyarázni, egyszerűen csak éreztem, hogy ott van, és kész. Déja vu. Mintha már jártam volna ott valamikor korábban. – Azt hiszed, ettől bármi is jobb lesz? – biggyesztette le az ajkát Shelagh. – Istenem, szabadíts meg... Szóval, volt egy érzésed. Szánalmas vagy. Alice ingatta a fejét. – Többről van itt szó... – Többről! Hát először is, mi a francnak kellett neked itt keresgélned? Ráadásul csak úgy, magánakcióként. Ez itt a lényeg. Hogy ha neked úgy jó, akkor egyszerűen fölrúgod a szabályokat. – Nem. Egyáltalán nem erről van szó. Akivel párban szoktam dolgozni, nincs ma itt. Én meg észrevettem valamit a kőtömb alatt, s mivel ez az utolsó napom itt, úgy gondoltam, kicsit ráhajtok. –

Elcsuklott a hangja. – Csak ki akartam deríteni, hogy érdemes-e közelebbről is megnézni azt a valamit – folytatta, és későn kapott észbe, hogy elszólta magát. – Én nem akartam... – Azt akarod mondani, hogy még találtál is valamit? Pont te? És még el is akartad hallgatni? – Én... Shelagh kinyújtotta a kezét. – Add ide. Alice egy pillanatig farkasszemet nézett vele. Aztán előkotorta a zsebéből a zsebkendőjébe bugyolált holmit, és átnyújtotta. Közben jobbnak látta, ha nem szólal meg. Nézte, ahogy Shelagh kibontogatja a kis csomagot, és előszedi a csatot. Önkéntelenül is feléje nyúlt. – Ugye milyen szép? A szélén az a rézdíszítés, ahogy a fény megcsillan rajta. – Itt elbizonytalanodott. – Azt hiszem, a barlangban lévő egyik emberé lehetett. Shelagh felnézett. Hangulatában újabb változás állt be. A haragja elpárolgott. – Fogalmad sincs, mit tettél, Alice. Halvány fogalmad sincs. – Becsomagolta a csatot. – Ezt katalógusba veszem. – Én... – Hagyd abba, Alice. Nem óhajtok tovább tárgyalni veled. Bármit mondasz, attól csak még rosszabb lesz minden. Mi a fészkes fene volt ez az egész? Shelagh faképnél hagyta, Alice pedig megzavarodva bámult utána. Ez az egész veszekedés szinte a semmiből robbant ki, és ennyire még Shelagh sem szokott dühöngeni, pedig ő tényleg gyakran csinál a bolhából elefántot. Most meg ugyanolyan hirtelen le is higgadt. Alice leült egy nagyobb kőre. Fájt minden porcikája, szomjúság gyötörte, és összevissza kalimpált a szíve. Tudta, hogy az ásatást magánpénzekből finanszírozzák, nem áll mögötte egyetlen egyetem vagy kutatóintézet sem, így nem érvényes rá egy sor, a többi expedíciót korlátok közé szorító előírás. Ezért aztán nagy volt a versengés, hogy ki kerülhet be a csapatba. Shelagh Mas d'Azilban dolgozott, Foix-tól pár kilométerre északnyugatra, amikor hírét vette, hogy ásatást terveznek a Sabarthès-hegységben. Ettől kezdve, mint

később elmesélte, levelekkel, e-mailekkel és szakmai önéletrajzokkal bombázta dr. Braylinget, míg végül, másfél évvel ezelőtt, felőrölte az igazgató ellenállását. Ő már akkor is csodálkozott, hogy miért volt ez a dolog annyira fontos Shelagh-nak. Lenézett a hegyről. Shelagh már olyan messze járt, hogy alig lehetett látni, magas, karcsú alakja el-eltűnt a lejtő alját borító cserjék és bokrok között. Akkor sem tudta volna utolérni, ha akarta volna. Felsóhajtott. Megint hiába igyekezett. Mint mindig. Egyedül belevágni. Jobb így. Mindig is önálló volt, nem szeretett másokra támaszkodni. De most abban sem volt biztos, hogy maradt még ereje levánszorogni a táborba. A nap iszonyúan sütött, és a lábai már igencsak rogyadoztak. Megnézte a sebet a karján. Megint elkezdett vérezni, erősebben, mint eddig bármikor. Végignézett a napégette, nyári tájon, a hegycsúcsok időtlen nyugalmat árasztottak. Ez a nyugalom kezdett rá is átragadni. Aztán hirtelen mintha gyenge áram futott volna végig a gerincén. Valami furcsa, várakozásteljes érzés. Felismerés. Az egész itt végződik. Visszafojtotta a lélegzetét. A szíve hevesebben kezdett dobogni. Itt ér véget, ahol elkezdődött. A feje hirtelen tele lett suttogással, tagolatlan hangokkal. Az idő visszhangjai. Most megint eszébe jutottak a lépcső tetején kőbe vésett szavak. Pas à pas. Kavarogtak a fejében, mint egy félig elfelejtett, gyerekkori mondóka. Ez képtelenség. Hülye vagy. Összerázkódott, és a térdére támaszkodva nagy nehezen föltápászkodott. Vissza kell jutnia a táborba. Napszúrás, kiszáradás... Árnyékos helyre kell mennie, és vizet inni, rengeteg vizet. Lassan elindult lefelé. A lábában sajgott az út minden gödre és buckája. Minél messzebbre kell kerülnie attól a kísértő kőtől, a benne lakó szellemektől. Nem tudta, mi történt vele, csak azt, hogy innen menekülnie kell. Egyre gyorsabban ment, a végén már majdnem futott, botladozva a kiszáradt földből kiálló éles és csorba köveken. De a szavak egyre csak ott zakatoltak a fejében, újra és újra ismétlődve, akár egy mantra.

Lépésről lépésre haladunk előre. Lépésről lépésre.

12. FEJEZET

A hőmérő higanyszála a harminchárom fokra kúszott. Árnyékban. Már majdnem három óra volt. Alice a sátortető alatt ült, és engedelmesen szívogatta a kezébe nyomott narancslét. Torkát kellemesen bizsergették a buborékok, s érezte, hogy máris szívódik fel a cukor a vérébe. A levegőben erős sátor-, jód– és kötszerszag terjengett. A könyökhajlatában lévő sebet kitisztították és átkötötték. Teniszlabda méretűre dagadt csuklóján szép fehér fásli virított. A térdén és a lábszárán lévő számtalan horzsolást és vágást is mind kitisztogatták, és alaposan bekenték fertőtlenítővel. Ezt magadnak köszönheted. Megnézte magát a sátorrúdon lógó kis tükörben. Kicsi, szív alakú arc tekintett vissza rá, értelmesen csillogó barna szemekkel. A szeplőket és a napon lebarnult részeket leszámítva sápadt volt a bőre. Egy rakás szerencsétlenség. Csapzott haja csupa piszok, trikóján vérfoltok. Egyetlen vágya volt csak: visszamenni foix-i szállodájába, lehányni magáról a koszos ruhát, és zuhanyozni egy nagyot. S aztán így felfrissülve lemenni a térre, rendelni egy üveg bort, és semmittevéssel tölteni a nap hátralévő részét. És nem gondolni arra, ami történt. Erre nem sok esély látszott. A rendőrség fél órával ezelőtt érkezett meg. Lent a parkolóban kék-fehér hatósági kocsik sorakoztak a régészek ütött-kopott Citroenjei és Renault-i mellett. Akár egy invázió. Alice azt hitte, először őt veszik majd elő. De csak annyit kérdeztek tőle, hogy valóban ő találta-e meg a csontvázakat, és közölték vele, hogy a megfelelő időben majd kihallgatják, aztán

békén hagyták. Senki még csak feléje sem nézett. Ez tetszett neki. Fárasztotta már a lárma, a zűrzavar és a rohangálás. És nem nagyon tudott már mit mondani. Shelagh-t meg mintha a föld nyelte volna el. A rendőrök jelenléte megváltoztatta a tábor arculatát. Több tucat egyenruhás nyüzsgött a hegyoldalban, világoskék ingben és hosszú szárú fekete csizmában, oldalukon pisztollyal. Taposták-rúgták a port, és utasításokat kiabáltak egymásnak, valami olyan francia nyelvjárásban, amelyet Alice nem nagyon tudott követni. Azonnal kordont vontak a barlang köré, szalaggal zárva el a bejáratot is. Ténykedésük zaja messzire hallatszott a hegyek között a szélcsendes időben. Alice kihallotta a tücsökciripelés háttérzajából a kamerák halk, pergő hangját is. Léptek zajára lett figyelmes a parkoló felől. Megfordulva látta, hogy Brayling és Shelagh jön fölfelé, annak a testes rendőrtisztnek a kíséretében, aki a jelek szerint az egész csapat parancsnoka volt. – Nyilvánvaló, hogy ez a két csontváz nem lehet azé a két emberé, akiket maguk keresnek – jelentette ki igen határozottan az ásatás vezetője. – Ezek a csontok szemmel láthatóan több száz évesek. Amikor értesítettem a hatóságokat, egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy ennek ez lesz a vége. – Körbemutatott a vidéken. – El tudja képzelni, hogy az emberei mekkora kárt okoznak? Biztosíthatom önt, hogy egyáltalán nem tettek boldoggá. Alice a szeme sarkából a rendőrfelügyelőt nézegette, ezt a köpcös, sötét bőrű, túlsúlyos, középkorú férfit, akinek több foga volt, mint haja. Nehezen szedte a levegőt, és láthatóan szenvedett a nagy hőségben. Időnként megtörölgette az arcát és a nyakát egy nagy, puha zsebkendővel, de nem ment vele sokra. Még ilyen távolságból is jól látszottak az izzadságfoltok az ingén. – Elnézését kérem a kellemetlenségekért, Monsieur le Directeur – mondta lassú, udvarias angolsággal. – De minthogy ez egy magánpénzből finanszírozott ásatás, biztosra veszem, hogy meg tudja majd magyarázni a helyzetet a szponzoroknak. – Annak a körülménynek, hogy nem egy intézmény, hanem egy magánszemély támogat minket, semmi jelentősége. A munka indokolatlan felfüggesztése az, ami itt aggasztó, és persze nagyon kellemetlen. Nagyon fontos munkát végzünk itt.

– Dr. Brayling – mondta Noubel felügyelő, mintha jó ideje már csak erről társalognának –, az én kezem meg van kötve. Gyilkossági ügyben nyomozunk. Ugye ön is látta a két eltűnt személy képét a falragaszokon? Úgyhogy kellemetlen vagy sem, amíg számunkra megnyugtató módon ki nem derül, hogy az önök által talált két csontváz nem a két eltűnt személyé, addig a munkálatokat föl kell függesztenünk. – Ne vicceljen, felügyelő úr! Semmi kétség nem lehet afelől, hogy a csontvázak több száz évesek! – Ön már megvizsgálta őket? – Hát... – vörösödött el az igazgató. – Még nem. De a törvényszéki orvosok nekem fognak igazat adni. – Ezt én is biztosra veszem, dr. Brayling, ám addig... – a felügyelő megvonta a vállát. – Ennél többet nem mondhatok. – Megértjük a helyzetet, felügyelő úr – szólt közbe Shelagh –, de tudna valami hozzávetőleges időpontot mondani, hogy meddig fog tartani ez az egész? – Nem sokáig. De ez nem tőlem függ. Dr. Brayling tehetetlenül tárta szét a karját. – Én pedig kénytelen leszek kapcsolatba lépni az ön felettesével! Mert ez egyszerűen nevetséges. – Tegyen, ahogy jónak látja – válaszolt Noubel. – Ám addig is kérek egy listát azokról a személyekről, akik a csontokat megtaláló hölgyön kívül még bent jártak a barlangban. Az előzetes vizsgálódás befejezése után elvisszük a holttesteket a barlangból, s azután ön és a munkatársai szabadon bemehetnek. Alice csak nézte, mi lesz még ebből az egész színjátékból. Brayling elrohant, Shelagh pedig a felügyelő karjára tette a kezét, de a következő pillanatban vissza is kapta. Úgy tűnt, mintha beszélgetnének. Aztán egyszer csak megfordultak, és a parkoló felé néztek. Alice követte a tekintetüket, de nem látott semmi érdekeset. Már fél óra telt el, és senki nem jött még a közelébe sem. Ott volt mellette a hátizsákja, nyilván Stephen vagy Shelagh hozta le a hegyről. Beletúrt, és elővett egy ceruzát meg a rajztömbjét. Fellapozta az első üres oldalt.

Képzeld el magad, amint ott állsz a bejáratnál, és bámulsz befelé a járatba. Behunyta a szemét, és látta magát, ahogy megérinti a szűk bejárat két oldalát. Sima. A szikla meglepően sima volt, mintha lecsiszolták vagy valamitől elkopott volna. Egy lépés előre, bele a sötétségbe. A talaj befelé lejtett. Gyors ceruzavonásokkal rajzolni kezdett. Nyílás, barlangfolyosó, barlangterem. A második lapra a belső teret vázolta föl, a lépcsőtől az oltárig vezető utat, és köztük a csontvázakat. A sír rajza mellett felsorolta az ott látott tárgyakat: a tőrt, a bőrzsákot, a ruhafoszlányokat, a gyűrűt. A gyűrű felülete lapos volt és teljesen sima, de feltűnően vastag, vékony rovátkával a közepén. A véset, furcsa módon, nem felül, hanem a belső oldalon volt, ahol senki sem láthatta. Csak a gyűrű viselője tudhatta, hogy ott van. Miniatűr másolata volt az oltár mögötti falra vésett labirintusnak. Hátradőlt, nem tudta, okos dolog-e lerajzolni azt az ábrát. Egyáltalán: mekkora volt? Két méter lehetett az átmérője? Vagy több? És hány kör volt benne? Rajzolt egy jó nagy kört, amekkora a papírra ráfért, aztán megállt. Hány vonal kell még? Tudta, hogy felismerné az ábrát, ha még egyszer megnézhetné, de mert csak pár másodpercig volt a kezében a gyűrű, és csak távolról, félhomályban vehette szemügyre, a részletekre nem nagyon emlékezett. Valahol a tudata mélyén rejtőzött az a tudás, amelyre szüksége volt. Iskolai történelem– és latinleckék, amelyeket a pamlagon üldögélve vett át a szüleivel, BBC-dokumentumfilmeket nézegetve közben. A szobájában az a könyvszekrény, kedvenc könyvével az alsó polcon. Az ősi mítoszok fantáziadús illusztrációkkal teli képes enciklopédiája, benne a már szamárfüles, legtöbbet olvasott oldalakkal. Volt ott egy labirintust ábrázoló kép is. Gondolatban odalapozott a megfelelő oldalra. De az másmilyen volt. Összehasonlítgatta az emlékezetéből előhívott könyvlapokat, mintha „Találd meg a két rajz között a különbségeket!” típusú feladványt nézegetne egy rejtvényújságban.

Fogta a ceruzát és újra próbálkozott, nagyon igyekezve valamiféle eredményre jutni. Először újabb kört rajzolt bele az elsőbe, s összekapcsolta őket. De valahogy nem sikerült. A következő kísérletből sem jött ki semmi, meg az azutániból sem. Közben rájött, hogy nem pusztán az a lényeg, hogy hány kör tekeredik a középpont felé, és hogy valamit már az elején alapvetően elrontott az ábrában. De nem hagyta abba, bár kezdeti lelkesedése igencsak lelohadt. Körülötte egyre szaporodtak a földön a gombóccá gyűrt papírlapok. – Madame Tanner? Alice összerezzent, és a ceruzát keresztben letette a papírra. – Docteur – helyesbített automatikusan, és fölállt. – Je vous demande pardon, Docteur. Je m'appelle Noubel. Police Judiciare, Département de l'Ariege. Noubel felügyelő az orra elé tartotta a rendőrigazolványát. Alice úgy tett, mintha szemügyre venné, de közben sietősen belapátolt mindent a hátizsákjába. Nem akarta, hogy ez a rendőr is lássa ügyetlen vázlatait. – Vous préférez parler en anglais? – Úgy tényleg könnyebb lesz, köszönöm. Noubel felügyelőt egy szúrós szemű, mindenre figyelő, egyenruhás tiszt kísérte. Nagyon fiatal volt, mintha csak tegnap került volna ki a rendőr-akadémiáról. Nem mutatkozott be. Noubel bepasszírozta magát egy rozoga kis kempingszékbe. Nem ment könnyen. Combjai kétoldalt kidagadtak a vékony fémkeret mellett. – El alors, Madame. Ha volna szíves, a teljes nevét... – Alice Grace Tanner. – Született? – 1974. január hetedikén. – Férjnél van? – Fontos ez? – csattant föl Alice. – Csak a rend kedvéért, dr. Tanner – pislogott nyájasan a felügyelő. – Nem. Nem vagyok férjnél. – Lakcíme?

Alice bediktálta a foix-i szállodát, és az otthoni lakcímét is, lebetűzve az itt idegenül csengő angol szavakat. – Nem tart sokáig mindennap kijárni ide Foix-ból? – Itt a táborban már nem volt hely, úgyhogy... – Bien. Ha jól tudom, ön önkéntes. – Jól tudja. Shelagh, vagyis dr. O'Donnell, nagyon régi barátom. Együtt jártunk egyetemre... Csak a kérdésekre válaszolj. Nem kíváncsi az élettörténetedre. – Csak vendég vagyok itt. Dr. O'Donnell jól ismeri Franciaországnak ezt a részét. S amikor kiderült, hogy hivatalos ügyben Carcassonne-ba kell utaznom, Shelagh azt javasolta, hogy ránduljak át ide is, hogy együtt tölthessünk néhány napot. Afféle munkanyaralás ez. Noubel szorgalmasan körmölgetett a noteszébe. – Ön ugyebár nem régész? – Nem. De az ilyen ásatásoknál gyakran dolgoznak önkéntesek, lelkes amatőrök vagy régészhallgatók, és van olyan munka is, amit rájuk lehet bízni. – Hány önkéntes van még itt? Alice elpirult, mintha hazugságon kapták volna. – Most csak én vagyok itt egyedül. A többiek mind régészek vagy egyetemisták. Noubel mereven bámult rá. – És meddig marad itt? – Ez az utolsó napom. És... szóval, eredetileg is így terveztem. – És Carcassonne-ban? – Szerda délelőtt lesz ott egy találkozóm, aztán pár napom a városnézésre. Vasárnap repülök vissza Angliába. – Gyönyörű város – jegyezte meg Noubel. – Még sohasem jártam ott. Noubel sóhajtott egyet, és megint megtörölgette kivörösödött homlokát a zsebkendőjével. – És miféle találkozója lesz? – Nem is tudom pontosan. Egy rokonom, aki Franciaországban élt, rám hagyott valamit a végrendeletében. – Megállt, nem tudta, hogy folytassa-e. – Többet majd csak akkor tudok, ha találkoztam szerdán az ügyvéddel. Noubel ezt is lekörmölte. Alice megpróbálta kilesni, mit irkál, de így, fejjel felfelé semmit sem tudott kivenni abból a

macskakaparásból. Megkönnyebbült, amikor a felügyelő ejtette a témát, és mást kérdezett. – Szóval, maga doktor... – Igen, de nem orvos – válaszolt készségesen Alice. – Tanár vagyok, és PhD fokozatot szereztem középangol nyelvből. – Látta, hogy Noubel erre elég hülye képet vág. – Pas médecin. Pas généraliste – magyarázta neki franciául. – Je suis universitaire. Noubel sóhajtott, és körmölgetett. – Bien. Aux affaires. Térjünk a tárgyra. – A hangja egyik pillanatról a másikra hivatalossá vált. – Azt mondják, maga egyedül dolgozott odafönt. Szoktak itt így, magányosan dolgozni? Alice fejében azonnal megszólalt egy figyelmeztető hang. – Nem. De mivel ez volt az utolsó napom – magyarázta lassan –, szerettem volna mindent befejezni. Biztosra vettem, hogy sikerül találnom még valamit. – A barlang bejáratát rejtő kőtömb mögött? S csak hogy én is értsem: itt hogyan döntik el, hogy ki merre fog ásni? – Dr. Brayling és Shelagh, vagyis dr. O'Donnell, a rendelkezésre álló időkeret szerint elkészíti a munkatervet. És fölosztják a terepet. – Ezek szerint dr. Brayling küldte magát arra a területre? Vagy dr. O'Donnell? Az ösztönöm. Egyszerűen csak tudtam, hogy van ott valami. – Nem egészen. Azért másztam följebb a hegyoldalban, mert biztosra vettem, hogy van ott valami. – Elbizonytalanodott kissé. – És nem is találtam dr. O'Donnellt, hogy engedélyt kérjek tőle... Úgyhogy, magam hoztam meg a döntést. Noubel grimaszokat vágott. – Értem. Szóval, maga csak ásott ott. Aztán az a kőtömb kimozdult. És ledőlt. Aztán mi történt? Emlékeiben nagy filmszakadások voltak, de Alice őszintén igyekezett minél pontosabb választ adni. Noubel pedig elég iskolás szinten beszélte az angolt, de azért egész jól megértették egymást. – Aztán hallottam valamit a hátam mögött a barlangfolyosón, és... Hirtelen elakadt a szava. Valami, amit eddig elfojtott a tudatában, hirtelen tompa ütéssel és mély szúrással hasított bele a mellkasába, mintha... Mintha micsoda?

Alice maga adta meg a választ. Mintha mellbe szúrták volna. Pontosan olyan érzés volt. A testébe vágott, éles penge. Fájdalmat alig érzett, inkább csak jeges légáramlatot és valami homályos rémületet. És azután? Szikrázó, hideg, híg fény. S benne, alig kivehetően egy arc. Egy nő. Noubel hangja tolakodott most be az emlékképei közé, mire azok rögtön ezer darabra törtek. – Dr. Tanner! Hallucinálok talán? – Dr. Tanner! Hívjak valakit? Alice bambán meredt rá néhány másodpercig. Aztán észhez tért. – Nem, nem, köszönöm. Csak ez a hőség, tudja... – Arról kezdett beszélni, hogy mennyire megrémült a hangoktól... Alice megpróbált koncentrálni. – Igen. A sötétben elveszítettem a tájékozódást. Nem tudtam kivenni, merről jönnek a hangok, amelyek nagyon megijesztettek. Most már persze tudom, hogy Shelagh és Stephen volt az... – Stephen? – Stephen Kirkland. K-i-r-k-l-a-n-d. Noubel most a noteszét tolta Alice orra elé, hogy ellenőrizze, jól van-e leírva a név. Alice bólintott. – Shelagh észrevette a legurult kőtömböt, és följött megnézni, hogy mi van. Stephen meg nyilván követte. – Megint habozott egy kicsit. – S hogy ezután mi történt, azt nem tudom pontosan. – Most már könnyebben ment a hazugság. – Valószínűleg fölbuktam a lépcsőben vagy valamiben. Aztán már csak arra emlékszem, hogy Shelagh szólongat. – Dr. O'Donnell azt mondja, hogy nem volt eszméleténél, amikor megtalálták. – Csak egy kis időre veszíthettem el az eszméletemet. Szerintem nem lehetett több néhány percnél. Mindenesetre én nem éreztem ennél hosszabbnak. – Korábban is voltak már ájulásai, dr. Tanner?

Alice megrándult, ahogy az első ilyen eset emléke hirtelen beléhasított. – Nem – hazudta azonnal. Noubel pedig nem vette észre, mennyire elsápadt. – Szóval, azt mondja, sötét volt, és maga ezért esett el. De addig volt valami lámpája? – Volt egy öngyújtóm, de leejtettem, amikor a zajt hallottam. És a gyűrűt is. A felügyelő azonnal lecsapott. – Gyűrűt?! Eddig nem is említette. – Volt a csontvázak között egy kis gyűrű – magyarázta Alice, megijedve a rendőr arckifejezésétől. – Fölemeltem a csipeszemmel, hogy jobban megnézzem, de még mielőtt... – Miféle gyűrű? – vágott közbe a rendőr. – Miből készült? – Nem tudom. Valamiféle kő, nem ezüst, nem is arany. Nem tudtam alaposabban megvizsgálni. – Volt belevésve valami? Betű, pecsét, ábra? IN Alice már majdnem válaszolt, amikor hirtelen meggondolta magát. Nem óhajtott többet elárulni ennek a rendőrnek. – Sajnálom. Minden túl gyorsan történt. Noubel bámult rá még egy darabig, aztán csettintett az ujjával, és odaintette a háta mögé a fiatal tisztet. Alice-nek úgy tűnt, hogy a fiatalember is elég ideges. – Biau. On a trouvé quelque-chose comme ça? – Je ne sais pas. Monsieur l'Inspecteur. – Dépechez-vous, alors. Il faut le chercher... Et informez-en Monsieur Authié. Allez! Vite! Alice szeme mögött egyre érezhetőbbé vált a tompa fájdalom, ahogy a fájdalomcsillapító hatása kezdett elmúlni. – Hozzányúlt még bármihez is, dr. Tanner? – Véletlenül belebotlottam az egyik koponyába, és az elgurult a helyéről – masszírozgatta a halántékát Alice. – De ezt és a gyűrűt leszámítva nem értem semmihez. Ahogy már korábban is említettem. – És mi van azzal a valamivel, amit a kőtömb mögött talált?

– A csattal? – Valami földerengett az emlékezetében. – Odaadtam dr. O'Donnellnek, amikor kijöttünk a barlangból. De hogy ő mit csinált vele, arról fogalmam sincs. Noubel nem is figyelt már rá. Egyre csak hátrafelé nézegetett a válla fölött. Végül ebbe is beleunt, és becsapta a noteszét. – Ha megkérhetném, várjon itt meg, dr. Tanner. Lehet, hogy föl kell még tennem néhány kérdést. – De én már semmit sem tudok mondani – kezdett tiltakozni Alice. – Nem mehetnék én is a többiek után? – Majd később. Egyelőre az lesz a legjobb, ha itt marad. Alice bosszúsan és kimerülten dőlt hátra a székében. Noubel felügyelő kicsoszogott a sátorból, és elindult a hegyoldal felé, ahol egyenruhás kollégái állták körül és vizsgálgatták a kőtömböt. A felügyelő közeledtére a kör szétnyílt, és Alice észrevett a csoport közepén egy civil ruhás, magas férfit. Visszafojtotta a lélegzetét. Nyilvánvalóan valami nagyfőnök lehetett ez az ember, jól szabott, világoszöld nyári öltönyében és hófehér ingében. Látszott rajta, hogy hozzá van szokva a parancsolgatáshoz, és ahhoz is, hogy a többiek engedelmeskednek neki. Noubel csak kis mitugrász volt hozzá képest. Alice-t kellemetlen érzés fogta el. A férfi nem csupán az öltözékével és a viselkedésével rítt ki a többiek közül. Alice még ilyen messziről is megérezte személyiségének erejét és karizmáját. Sovány arcának sápadtságát csak kiemelte a homlokából hátrafésült haj. És volt valami ismerős benne. Ne légy ostoba. Honnan ismerhetnéd? Alice fölállt és kiment a sátortető elé, le nem vette a szemét a két emberről, akik most egy kicsit távolabb mentek a csoporttól. Beszélgettek. Pontosabban Noubel beszélt, a másik meg hallgatta. Pár perc múlva a civil ruhás megfordult, és fölmászott a barlang bejáratához. Az ott őrt álló rendőr fölemelte a szalagot, a civil ruhás bebújt alatta, és eltűnt a hegy gyomrában. Alice nem tudta, miért, de a tenyere nyirkos lett valamiféle balsejtelemtől. A tarkóját is borzongatta valami, pont úgy, mint

amikor a barlang mélyén meghallotta a hangokat. Nehezen szedte a levegőt. Mindez a te hibád. Te hoztad őt ide. Alice megdöbbent. Mi ez az egész? De a fejében az a hang nem hallgatott el. Te hoztad őt ide. Ismét a barlang bejáratát kezdte figyelni. Szeme úgy tapadt oda, mint a mágnes. Nem is tudott másfelé nézni. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy az a férfi odabent van, miután mindent elkövetett, hogy a labirintus titokban maradjon. Meg fogja találni. – Megtalálni? Micsodát? – dünnyögte maga elé. Maga sem tudta pontosan. De elhatározta, hogy ha alkalma lesz rá, megszerzi azt a gyűrűt.

13. FEJEZET

Noubel felügyelő nem ment be a barlangba. Inkább odakint várt, kivörösödött képpel, a sziklaeresz szürke árnyékában. Tudja, hogy valami nincs itt rendben, gondolta Alice. A felügyelő néha odavetett valamit az őrt álló rendőrnek, s egész idő alatt egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Alice bekapcsolta a walkmanjét, hogy jobban teljen az idő. A hangosra állított zene aztán kisöpört minden más hangot a fejéből. Az öltönyös ember körülbelül negyedóra múlva került elő a barlangból. Noubel és az őr kihúzta magát. Alice levette a fejhallgatót, és székével együtt visszatelepedett a sátor bejárata elé. Nézte, ahogy a két férfi botorkál lefelé a hegyről. – Már azt hittem, megfeledkezett rólam, felügyelő úr – kiáltotta oda, amikor hallótávolságba értek. Noubel motyogott valami bocsánatkérésfélét, de nem nézett a szemébe. – Dr. Tanner, je vous présente Monsieur Authié. Közelebbről szemlélve Alice-ben csak megerősödtek a férfi tekintélyével és karizmájával kapcsolatos első benyomásai. De szürke szeme hideg volt, tekintete vesébe látó. Alice azonnal megérezte, hogy nagyon óvatosnak kell lennie. Ellenszenvét legyűrve odanyújtotta a kezét. Authié pillanatnyi tétovázás után elfogadta. Ujjai hűvösek voltak, érintése élettelen. Alice hátán végigfutott a hideg. Nagyon gyorsan vissza is húzta a kezét. – Bemehetnénk? – kérdezte a férfi. – Maga is a rendőrségtől van, Monsieur Authié? A férfi tekintete megrebbent, de aztán nem válaszolt. Alice csak várt, azon tűnődve, hogy a férfi hallotta-e a kérdést. Noubel kissé feszengve állt egyik lábáról a másikra a nagy csöndben. Végül

kibökte: – Monsieur Authié a mairie-ről van, a városházáról. Carcassonne-ból. – Valóban? – Alice meglepőnek találta, hogy Carcassonne és Foix hatóságilag egy körzethez tartozik. Authié betelepedett Alice székébe, aki így csak a bejáratnak háttal tudott leülni. Érezte, hogy tartania kell ettől az embertől. Az nyájasan, ám figyelmesen tekintett most rá, egy politikus begyakorlott, alkalomhoz illő, diplomatikus mosolyával. De a szeme nem mosolygott. – Volna nekem is egy-két kérdésem, dr. Tanner. – Nem hiszem, hogy bármit tudnék még mondani. Már mindent elmeséltem a felügyelőnek, amire csak emlékszem. – Noubel felügyelő részletesen beszámolt nekem mindenről, amit öntől hallott, de most át kell vennünk az egészet még egyszer. Vannak hézagok a történetében, néhány pontot tisztáznunk kell. Lehetnek még olyan dolgok, amelyekről az előbb elfelejtett említést tenni, vagy amelyek esetleg érdektelennek tűntek az ön számára. Alice az ajkába harapott. – Már mindent elmondtam a felügyelőnek – ismételte meg kissé sértetten. Authié összekulcsolta a mellén a kezét, tudomást sem vett Alice tiltakozásáról. Már nem mosolygott. – Kezdjük annál a pillanatnál, amikor belépett a barlangba, dr. Tanner. Lépésről lépésre. Alice megütődött e szavak hallatán. Lépésről lépésre? Ez most kóstolgatja őt? A férfi arcáról nem lehetett leolvasni semmit. Alice a nyakában lógó apró aranykeresztet nézte, aztán hirtelen ráeszmélt, hogy a férfi mereven nézi őt. Belátva, hogy nincs más választása, belekezdett hát még egyszer. Authié először nagy figyelemmel, szótlanul hallgatta. Aztán elkezdődött a kihallgatás. Megpróbál elkapni. – Olvashatóak voltak a lépcső tetején a kőbe vésett szavak, dr. Tanner? Volt ideje elolvasni őket? – Tudja, a legtöbb betű el volt mosódva – mondta kihívóan, és kíváncsian várta, hogy a férfi ellent mer-e mondani neki. S amikor nem érkezett ellenvetés, nagy elégtételt érzett. – Lementem a lépcsőn az alsó szintre, az oltár felé. Aztán észrevettem a csontvázakat. – Hozzájuk nyúlt?

– Nem. A férfi halkan hümmögött, mintha nem hinne neki, aztán a zakója zsebéből előhúzott valamit. – Ez az öné? – tartotta oda a tenyerén Alice kék öngyújtóját. Alice érte nyúlt, de a férfi visszahúzta a kezét. – Ideadná? – Az öné ez a tárgy, dr. Tanner? – Igen. A férfi bólintott, aztán visszadugta a zsebébe az öngyújtót. – Most azt állítja, hogy nem nyúlt a csontvázakhoz, de az előbb Noubel felügyelőnek azt mondta, hogy hozzájuk ért. Alice elvörösödött. – Az csupán véletlen volt. Belebotlottam az egyik koponyába, de valójában nem nyúltam hozzájuk. – Dr. Tanner, mindkettőnknek az lesz a jobb, ha csak a kérdéseimre válaszol. – Rideg, kimért volt a hangja. – Nem értem, mi ez az... – Hogy néztek ki? – vágott közbe a férfi. Noubelen látszott, hogy nem tetszik neki a durva hang, de nem mert megszólalni. Alice-nek már görcsbe rándult a gyomra, de azért nem hagyta el magát. – És mit látott a két csontváz között? – Egy tőrt, valami késfélét. Egy kis zsákot, azt hiszem, bőrből volt. – Ne hagyd, hogy megfélemlítsen. – De nem vagyok biztos benne. Authié összehúzta a szemét. – Nem nézett bele a zsákba? – Mint már mondtam, nem nyúltam semmihez... – Kivéve, természetesen, a gyűrűt. – A férfi hirtelen előrehajolt, mint a marni készülő kígyó. – S ezt én nagyon különösnek találom, dr. Tanner. Sehogy se értem, hogy miért pont azt a gyűrűt emelte fel, miközben érintetlenül hagyott minden mást. Érti a problémámat? Összekapcsolódott a tekintetük. – Érdekesnek találtam. Ennyi az egész. A férfi arcán gúnyos mosoly jelent meg. – Abban a koromsötét barlangban épp azt az apró tárgyat vette észre? Mekkora lehet? Talán mint egy pénzérme? Vagy kicsit kisebb? Nagyobb? Ne mondj neki semmit.

– Feltételezem, hogy ön is meg tudja becsülni egy efféle tárgy méretét – válaszolta Alice szárazon. A férfi elmosolyodott. Alice homályosan érezte, hogy hagyta csőbe húzni magát. – Bárcsak tudnám, dr. Tanner – húzta föl az egyik szemöldökét a férfi. – De térjünk rá a lényegre. Az a helyzet, hogy a gyűrű nincs meg. Alice megdermedt. – Mit mond? – Jól hallotta. Nincs ott a gyűrű. Minden megvan, többé-kevésbé úgy, ahogy leírta. De gyűrű sehol. Alice hátrébb húzódott, ahogy Authié megfogta a székét, és közelebb tolta sápadt arcát az övéhez. – Mit csinált azzal a gyűrűvel, Alice? – kérdezte suttogva. Ne hagyd, hogy megfélemlítsen. Nem tettél semmi rosszat. – Már pontosan elmeséltem, hogy mi történt – válaszolta Alice, vigyázva, hogy meg ne remegjen a hangja. – Amikor leejtettem az öngyújtót, a gyűrű is kicsúszott a kezemből. Ha most nincs ott, akkor nyilván elvitte valaki. De nem én. – Noubel felé nézett. – Ha eltettem volna, akkor mi a fenének hoztam volna egyáltalán szóba? – Magán kívül senki sem látta azt a titokzatos gyűrűt – folytatta a férfi, tudomást sem véve Alice kérdéséről. – És akkor csak két magyarázat lehetséges. Vagy tévedett, amikor azt hitte, hogy látott egy gyűrűt. Vagy mégiscsak maga tette el. Noubel felügyelő végre közbeszólt. – Monsieur Authié, én nem gondolom, hogy... – Maga nem azért kapja a fizetését, hogy gondolkozzon – vágott közbe a városházi ember, oda sem nézve a felügyelőre. Noubel elvörösödött. Authié közben le sem vette a tekintetét Alice-ről. – Én csak konstatálom a tényeket. Alice érezte, hogy harcra kényszerítik, bár senki sem magyarázta el neki a játékszabályokat. A színtiszta igazat mondta, de a jelek szerint azzal nem tudja meggyőzni ezt az alakot. – Utánam egy csomó ember járt a barlangban – mondta konokul. – Az igazságügyi szakértők, rendőrök, Noubel felügyelő, és persze maga is. – Kihívóan nézett a férfi szemébe. – Maga például nagyon sokáig volt odabent. – Noubel visszafojtotta a lélegzetét. – Shelagh

O'Donnell igazolhatja, amit a gyűrűről mondtam. Miért nern kérdezi meg őt is? Authié megeresztett egy félmosolyt. – Már megkérdeztem. Azt mondta, semmit sem tud a gyűrűről. – De hát én beszéltem neki róla! – kiáltotta Alice. – Ő maga kereste! – Azt állítja, hogy dr. O'Donnell megvizsgálta a sírt? – kérdezte élesen a férfi. Alice a félelemtől most már teljesen leblokkolt. Érezte, hogy nem forog az agya. Képtelen volt visszaemlékezni, hogy mit mondott el Noubelnek, és mit nem kötött az orrára. – Dr. O'Donnell volt az, aki engedélyt adott rá, hogy ott dolgozzon? – Ez nem így volt – ingatta a fejét Alice, és egyre jobban félt. – Hát jó. Akkor tett bármit is, hogy megakadályozza, hogy a hegyoldalnak azon a részén dolgozzon? – Ez nem ilyen egyszerű. Authié ismét hátradőlt a székében. – Akkor, attól tartok, nem maradt más választásom. – Mint mit tenni? A férfi a hátizsákra pillantott. Alice lehajolt érte, de elkésett. Authié fölkapta, és odalökte Noubel felügyelőnek. – Ehhez nincs joga! – kiáltotta Alice. A felügyelőhöz fordult. – Ezt nem teheti meg! Miért nem csinál már valamit? – Miért tiltakozik, ha nincs semmi rejtegetnivalója? – nézett rá kissé oldalra hajtott fejjel Authié. – Ez elvi kérdés! Nem turkálhat csak úgy a személyes holmim között! – Monsieur Authié, je ne suis pas certain... – Tegye, amit mondanak magának, Noubel. Alice megpróbálta elkapni a hátizsákját, de Authié keze ekkor előrelendült, és megragadta a csuklóját. Úgy megdöbbent a fizikai kontaktustól, hogy mozdulni sem tudott. A lába remegni kezdett, de hogy a haragtól-e vagy a félelemtől, azt maga sem tudta. Kirántotta a kezét Authié szorításából, és visszaült a helyére. Tehetetlenül nézte, ahogy Noubel átvizsgálja a hátizsák zsebeit.

– Continuez. Dépéchez-vous. Látta, ahogy a felügyelő kinyitja a legnagyobb zsebet, amelyben a vázlattömbje lapul. A felügyelő elkapta a tekintetét. Ő is utálja ezt az egészet. Sajnos Authié szintén észrevette Noubel elbizonytalanodását. – Mi az, felügyelő? – Pas de bague. – Mit talált? – nyújtotta ki a kezét Authié. Noubel vonakodva átadta a vázlattömböt. Authié lekicsinylő arckifejezéssel pergette végig a lapokat. Azután fölhúzta a szemöldökét, és egy pillanatra igazi meglepetés villant a szemében. Összecsapta a kis mappát. – Merci de votre... collaboration, dr. Tanner – mondta. Alice is fölállt. – Kérem a rajzaimat – mondta elég határozott hangon. – A megfelelő időben majd vissza fogja kapni őket – süllyesztette a zsebébe a zsákmányt a férfi. – A hátizsákjával együtt. Noubel felügyelő majd ír magának egy átvételi elismervényt, és legépelteti a vallomását is, hogy alá tudja írni. Alice meglepődött, hogy a kihallgatás ilyen kurtán-furcsán ért véget. De mire összeszedte magát, Authié már el is hagyta a sátrat, és vitte magával az ő holmiját is. – Miért nem állítja meg? – fordult Noubelhez. – Azt hiszi, ezzel el van intézve? A felügyelő tekintete megkeményedett. – Majd visszakapja a holmiját, dr. Tanner. És azt tanácsolom, folytassa a szabadságát, pihenje ki magát. És felejtse el ezt az egészet. – Ezt én nem vagyok hajlandó eltűrni! – kiabálta, de Noubel is otthagyta, egyedül maradt a sátorban. Egyszerűen föl se fogta, mi volt ez az egész. Egyelőre azt sem tudta, mit tegyen. Dühös volt, magára is, és Authié-ra is, hogy ilyen könnyen meg tudta félemlíteni. De ebben az emberben van valami. Soha életében még egyetlen férfi sem váltott ki belőle ilyen erős reakciókat. A sokk hatása lassanként elmúlt. Szerette volna azonnal jelenteni a dolgot Braylingnek, sőt elmesélni Shelagh-nak is. De azután

elvetette az ötletet. Minthogy nemkívánatos személy lett ebben a táborban, nyilván senki sem fog együtt érezni vele. Kénytelen volt beérni azzal, hogy fejben megfogalmazzon egy panaszlevelet. Igyekezett végiggondolni, mi is történt, és magyarázatokat találni rá. Kicsit később megjelent egy rendőr a legépelt vallomásával, hogy írja alá. Alice nagyon alaposan átolvasta az egész szöveget, és bárhogy igyekezett is, semmi valótlanságot nem talált benne, ezért nyugodt lélekkel odafirkantotta a nevét a lap aljára. A Pireneusok már derengő vörös fényben fürödtek, mire a csontvázakat kihozták végre a barlangból. Mindenki elhallgatott, ahogy a komor menet lefelé ballagott a lejtőn a parkoló felé, ahol a kék-fehér rendőrautók sorakoztak. Egy nő keresztet vetett, ahogy elhaladtak mellette. Alice is odaállt a többiek közé a lejtő szélére, és nézte, ahogy a rendőrök bepakolnak a hullaszállító kocsiba. Senki sem szólt egy szót sem. Az ajtók becsapódtak, aztán a kocsisor egyre nagyobb sebességre kapcsolva eltűnt egy óriási porfelhőben. A régészek többsége ment a dolga után, meg összeszedni a szerszámait. Itt maradt két rendőr, hogy vigyázzon a területre, ha már mindenki eltávozott. Mert az ásatási munkáknak vége. Alice téblábolt kicsit, nem akart találkozni senkivel, mert sejtette, hogy az együttérzést most még az ellenséges megnyilvánulásoknál is nehezebben tudná elviselni. A magasból még egyszer megpillantotta a messze odalent a völgy felé kanyargó konvojt. Nézte egy darabig, míg az utolsó kocsi is el nem tűnt a szeme elől. Körülötte a táborban nagy volt a csönd. Rájött, hogy ő sem halogathatja tovább az indulást, de ekkor észrevette, hogy Authié még nem ment el. Kicsit közelebb óvakodott, és érdeklődéssel figyelte, ahogy a férfi óvatosan drága kocsija hátsó ülésére fekteti a zakóját, majd becsapja az ajtót, és előkotorja a zsebéből a mobilját. Alice hallotta ujjainak halk dobolását a kocsi tetején, amíg várt a kapcsolásra. Amikor megszólalt, rövid volt és lényegre törő. – Ce n'est plus là – csak ennyit mondott. – Már nincs itt.

14. FEJEZET

Chartres hatalmas, gótikus katedrálisa magasan kiemelkedett az óváros élénkpiros cseréptetős, favázas mészkő házainak tarka mozaiktengeréből. Odalent a keskeny, girbegurba utcácskák alatt még meg-megcsillant a késő délutáni nap lénye az Eure folyó vizén. A katedrális nyugati kapujánál turisták lökdösődtek. Szünet nélkül kattogtatták fényképezőgépeiket, és inkább csak megörökíteni igyekeztek, semmint élvezték volna a Királykapu fölötti három csúcsíves ablakon megtörő fény csodás kaleidoszkópját. A katedrálisba vezető kilenc bejáratot egészen a 18. századig le lehetett zárni veszély esetén, de már rég nincsenek meg a betörhetetlen kapuk. Chartres ma is két részből áll, egy régiből és egy újból. A legelőkelőbb utcák a kolostortól északra helyezkedtek el, ott, ahol egykor a püspöki palota állt. A halványszürke épületek dölyfösen néztek a katedrális felé, és mindent a sok-sok évszázados keresztény hatás és hatalom atmoszférája lengett be. A rue du Cheval Blanc legelőkelőbb házában a l'Oradore család lakott. Ez a ház túlélte a francia forradalmat és a megszállást, s most is régi gazdagságáról tett tanúbizonyságot. Réz kopogtatója és levelesládája fényesen ragyogott, s a kétszárnyú ajtóhoz vezető lépcsősor két oldalán ládákban sorakozó díszcserjék tökéletesre voltak nyírva. A bejárati ajtó impozáns előcsarnokba vezetett. Középen, a fényezett, sötét fapadlón ovális asztal állt, azon pedig súlyos kristályváza, benne frissen vágott liliomokkal. Körben diszkréten beriasztózott tárolókban és vitrinekben felbecsülhetetlen értékű egyiptomi műtárgyak sorakoztak, amelyeket a l'Oradore család a 19. század elején szerzett, amikor Napóleon győztesen hazatért az észak-

afrikai hadjáratból. Ez volt az egyik legnagyobb, magánkézben lévő egyiptomi gyűjtemény. A család jelenlegi feje, Marie-Cécile de l'Oradore különféle korok régiségeivel kereskedett, bár nagyapjához hasonlóan neki is a középkor állt legközelebb a szívéhez. A bejárattal szembeni, lambériázott falat két tekintélyes francia falikárpit díszítette; mindkettőt azóta szerezték, hogy Marie-Cécile öt évvel ezelőtt átvette az örökségét. A családi kincsestár legértékesebb darabjait – festményeket, ékszereket, kéziratokat – természetesen biztonságos helyen, illetéktelen szemek elől jól elzárva őrizték. A ház egykori urának első emeleti hálószobájában feküdt derékig betakarózva, hanyatt a mennyezetes ágyban Will Franklin, MarieCécile jelenlegi szeretője. Két napbarnított, izmos karját a feje alá rakta. Szőkés tincsekkel tarkított világosbarna haja megnyerő, csibészes mosolyú arcot keretezett. Marie-Cécile egy díszes, XIV. Lajos korabeli karosszékben ült a kandalló mellett, egyik hosszú, karcsú lábát keresztbe vetve a másikon. Elefántcsont színű selyemblúza elegáns kontrasztot alkotott a szék mélykék kárpitjával. A műkincseken kívül Marie-Cécile a l'Oradore család jellegzetes arcélét, finom ívű sasorrát is örökölte. Ajkai viszont érzékiek és teltek voltak, macskaszerű, zöld szemét hosszú, sötét szempillák keretezték. Tökéletesre nyírt, fekete fürtjei kecses vállára hullottak. – Jó nagy szoba ez – mondta Will. – Tökéletes környezet a számodra. Hűvös, drága, titokzatos. A gyémánt fülbevalók megcsillantak, ahogy Marie-Cécile előrehajolt, elnyomni a cigarettáját. – Valamikor a nagyapám szobája volt. Hibátlan angolságát enyhe francia akcentus színezte, amelyet a férfi nagyon izgatónak talált. Marie-Cécile fölállt, és a vastag, világoskék szőnyegen puha léptekkel odament az ágyhoz. Will arcára várakozásteljesen mosoly ült ki, amikor megérezte a nő ismerős illatát: szexualitás, egy kis Chanel és persze a méregerős Gauloise cigaretta keverékét.

– Fordulj! – rajzolt egy kört a levegőbe a nő az ujjával. – Fordulj meg. Will engedelmeskedett. Marie-Cécile masszírozni kezdte a nyakát és széles vállát. A férfi érezte, hogy egész teste megfeszül, majd ellazul a szakszerű gyúrástól. Egyikük sem hallotta meg a lenti ajtó nyílását és csukódását. A férfi még az előcsarnokból felszűrődő hangokra se figyelt fel, se a lépcsőfokokat kettesével szedő és a folyosón végigmasírozó léptekre. Aztán jó erősen megkopogtatta valaki a hálószoba ajtaját. – Maman! Will minden idegszála megfeszült. – Csak a fiam – mondta a nő. – Oui? Qui est-ce que c'est? – Maman! Je veux te parler. Will fölemelte a fejét. – Azt hittem, csak holnap jön haza. – Hát nem. – Maman! – ismételte François-Baptiste. – C'est important. – Ha zavarok... – kezdte Will kissé gyámoltalanul. Marie-Cécile nyugodtan folytatta a masszírozást. Már a férfi hátát nyomkodta. – Tudja, hogy nem szabad zavarnia. Majd később beszélek vele. – Fölemelte a hangját. – Pas maintenant, FrançoisBaptiste. – Aztán a férfi kedvéért angolul hozzátette. – Most nem alkalmas az időpont. Will megfordult és felült, láthatóan zavarban volt. Három hónapja ismerte Marie-Cécile-t, de még sohasem találkozott a fiával. François-Baptiste másutt járt egyetemre, azután meg elment vakációzni a barátaival. Csak most jött rá, hogy ezt valószínűleg Marie-Cécile rendezte így. – Nem akarsz mégis inkább beszélni vele? – Ha ez boldoggá tesz – mondta a nő felkelve az ágyról. Résnyire nyitotta az ajtót. Aztán fojtott beszélgetés kezdődött, Will egy szót sem értett belőle, majd lefelé szaladó léptek zaja hallatszott. MarieCécile elfordította a kulcsot, aztán visszament az ágyhoz. – Most jobb? – kérdezte szelíden. Szorosan a férfi mellé állt, és végigmérte hosszú, sötét szempillái alól. Volt valami kiszámítottság a mozdulataiban, valami színpadiasság, de Will teste így is tökéletesen reagált.

Hanyatt lökte a férfit az ágyon, lovagló ülésben rátelepedett, és finom kezét a vállára ejtette. Hosszú körmeivel halvány, finom mintákat kezdett karcolni a lebarnult bőrbe. A férfi érezte az oldalába nyomódó térdeket. Ujjaival végigcirógatta a nő sima karját, a keze fejével a selyemblúzon keresztül megsimogatta a mellét is. A blúz az egyik oldalon lecsúszott a nő alabástrom válláról. Ekkor megszólalt az ágy szélén heverő mobil. Will nem törődött vele. Kigombolta a blúzt, mire az szép lassan a nő derekára csúszott. – Majd visszahív, ha fontos. Marie-Cécile odapillantott a kijelzőn megjelenő számra. Azonnal elkomolyodott. – Ezt föl kell vennem. Will megpróbálta megakadályozni, de a nő türelmetlenül félrelökte a kezét. – Hagyj! – Visszacibálta magára a blúzt, és odament az ablakhoz. – Oui. J'écoute. A férfi hallotta, milyen rossz a vonal. – Trouve-le, alors! – mondta a nő, és megszakította a beszélgetést. Pulykavörös volt a méregtől. Idegesen rágyújtott. Remegett a keze. – Valami baj van? Will először azt hitte, Marie-Cécile nem hallotta a kérdést. Olyan képet vágott, mintha elfeledkezett volna arról, hogy ő is itt van a szobában. Azután fölnézett. – Valami közbejött. Will várt egy kicsit, aztán ráeszmélt, hogy ennél bővebb magyarázatra nem számíthat, és hogy Marie-Cécile most azt szeretné, ha távozna. – Sajnálom – mondta aztán Marie-Cécile megenyhült hangon. – Sokkal jobban szeretnék veled maradni, de most... Will bosszúsan fölkászálódott, és fölhúzta a farmerját. – Együtt vacsorázunk? Marie-Cécile bizonytalan arcot vágott. – Találkoznom kell valakivel. Üzleti ügy, ha emlékszel még. – Megvonta a vállát. – Később, jó? – Milyen későn lesz az a később? Este tízkor? Éjfélkor? Marie-Cécile odament hozzá, és ujjait az övébe kulcsolta. – Sajnálom.

Will megpróbált elhúzódni, de a nő nem engedte. – Mindig ezt csinálod. Sose tudom, mire számíthatok. Marie-Cécile hozzásimult, és a férfi érezte a mellkasára nyomódó mellét. Rossz volt a kedve, de a teste megint gyorsan reagált. – Csak egy üzleti ügy – súgta a fülébe a nő. – Semmi okod a féltékenységre. – Nem féltékeny vagyok én. – Már maga sem tudta volna összeszámolni, hányadszor zajlik le köztük ez a párbeszéd. – Ez több ennél... – Ce soir – nyugtatta a nő. – De most készülődnöm kell. S mielőtt a férfi ismét elkezdhetett volna tiltakozni, Marie-Cécile eltűnt a fürdőszobában, és magára zárta az ajtót. Amikor Marie-Cécile előkerült a zuhany alól, megkönnyebbülve látta, hogy Will elment. Mert nem lett volna meglepve, ha a férfi még mindig ott heverészett volna az ágyon, azzal a csibészes mosolyával. A követelőzésével már kezdett az idegeire menni. Egyre több időt és törődést igényelt. Mintha félreértette volna ennek a kapcsolatnak a lényegét. Majd helyre kell kicsit tenni. Kirekesztette a gondolataiból Willt. Körülnézett. Itt járt a szobalány, és rendbe rakta a ruháit. A fehérneműje ki volt készítve az ágyra. Aranypántos, kézzel varrott szandálja is ott várta a szőnyegen. Megint rágyújtott. Túl sokat dohányzott, de ma este ideges volt. Mielőtt meggyújtott egy cigarettát, mindig odaütögette a filteres végét a dobozhoz. Sok egyéb szokása mellett ezt is a nagyapjától vette át. Odament a tükörhöz. Lecsúsztatta válláról a fehér selyemköntöst, amely a lába köré omlott a földre. Félrehajtott fejjel és kritikus szemmel méregetni kezdte magát. A teste nyúlánk és hajlékony, a melle még telt és feszes, a bőre makulátlan és régimódian hófehér. Végigsimított sötét mellbimbóin, majd a csípőjén és lapos hasán. Néhány apró ránc már megjelent a szeme és a szája körül, de egyébként simán letagadhatott volna vagy tíz évet. A márvány kandallópárkányon ketyegő aranyozott óra megkondult, emlékeztetve rá, hogy igyekeznie kell. Elővett hát egy

hosszú, áttetsző ruhát a szekrényből. Egyedi darab volt, hátul hosszan felvágva, elöl merész dekoltázzsal. Megigazította gyönyörű vállán a ruha aranyszín pántját, és leült az öltözőasztalához. Addig kefélte a haját, amíg úgy csillogott a dús, göndör zuhatag, akár a fekete borostyánkő. Szerette az átalakulás pillanatait, amikor megszűnt önmaga lenni, s Navigatairé lett belőle. Ez a folyamat az időben visszafelé haladva kapcsolatot teremtett közte és mindazok között, akik korábban töltötték be ezt a szerepet. Elmosolyodott. Csak a nagyapja volna képes megérteni, hogy mit érez most. Eufórikus örömöt, lelkesültséget, legyőzhetetlenséget. Ha nem ma este, akkor a következő alkalommal fog eljutni oda, ahol egykor az ősei álltak. Kivéve a nagyapját. Szívfájdító belegondolni, milyen közel volt a barlang ahhoz a helyhez, ahol a nagyapja ötven évvel ezelőtt ásatásokat folytatott. Végig jó úton járt. Csak pár kilométerrel keletebbre kellett volna próbálkoznia, és megváltoztathatta volna a történelem menetét – és akkor most nem neki kellene erre a küldetésre készülnie. Öt évvel ezelőtt, nagyapja halála után örökölte a l'Oradore-ok családi vállalkozását. Amennyire csak vissza tud emlékezni, egész életében erre a pozícióra készült. Az apja – nagyapja egyetlen fia – mindenre alkalmatlan volt, a család szégyene. Ezt apró gyermekkora óta tudta. Hatéves korában a nagyapja vette kezébe a nevelését; bevezette a természet– és társadalomtudományokba, meg a filozófiába. Marie-Cécile-t szenvedélyesen vonzották az élet szép dolgai, otthonosan mozgott a képző– és iparművészet minden területén. Bútor, ruha, falikárpit, festmény vagy könyv – mindegyikből tévedhetetlen ízléssel és szakértelemmel tudott választani. És mindent, amit nagyra értékelt önmagában, a nagyapjától tanult. Megtanította arra is, mi a hatalom, hogyan kell használni és megtartani. S amikor tizennyolc éves lett, a nagyapja formálisan is kizárta fiát a végrendeletéből, és őt, az unokáját tette meg egyetlen örökösének. Egyetlen zökkenő adódott csak az egész kapcsolatukban: amikor Marie-Cécile váratlanul teherbe esett. A nagyapja szenvedélyesen kutatta a Szent Grál ősi titkát, ugyanakkor mélyen hívő katolikus is

volt, így aztán nem tudott megbékélni egy házasságon kívüli gyermek gondolatával. Az abortusz természetesen szóba sem jöhetett. Az örökbeadás természetesen szóba sem jöhetett. A nagyapja csak akkor enyhült meg, és csak akkor jött rendbe a kapcsolatuk, amikor kiderült, hogy az anyaság mit sem változtat eddigi lelki-szellemi elkötelezettségén, sőt csak tovább erősíti ambícióit, elszántságát és könyörtelenségét. Mélyeket szívott a cigarettájából. A forró füst kaparta a torkát és égette a tüdejét, de legalább elterelte kissé a figyelmét a kellemetlen emlékekről. Mert még most, húsz év után is elszorult a szíve, ha eszébe jutott, hogy annak idején, ha átmenetileg is, de bizony kitagadták. Sőt, saját szóhasználatával élve, a nagyapja kiátkozta. Kemény szavak ezek, de pontosan jellemzik az akkori helyzetet. Akkor a rokonok úgy tekintettek rá, mint aki már nem is létezik, mint aki meghalt. Megrázta a fejét, hogy megszabaduljon ezektől az érzelmekkel és indulatokkal teli gondolatoktól. Nem akarta, hogy ma este bármi is elrontsa a hangulatát. Ezt az estét semmi sem teheti tönkre. Nem akart hibázni. Halvány alapozót tett az arcára, azután egy leheletnyi aranypúdert. Fekete ceruzával kihúzta a szemöldökét és a szeme vonalát, kifestette a szempilláját, majd színjátszó zölddel árnyékolta a szemhéját. Következett a fémes csillogású szájfény, s végül egy furcsa mutatvány: néhány parfümlövet fölfelé a levegőbe, hogy a szitáló ködként lehulló, mikroszkopikus aromacseppek egyenletesen terítsék be a bőrét. Három, piros bőrből készült, fényes rézcsatos dobozka sorakozott az öltözőasztalon. A szertartási ékszerek minden darabja több száz éves volt, de már ezek is több ezer éves minták alapján készültek. Az első dobozban tiaraszerű, csúcsos arany fejdísz rejtőzött; a másodikban két, kígyót formázó arany amulett, villogó szemüket smaragdból metszették; a harmadikban pedig vastag arany nyaklánc, középen medállal. Az ékszerek fénye mintha az ősi Egyiptom porának és forróságának emlékét idézte volna. Amikor Marie-Cécile végre elkészült, odalépett az ablakhoz. Alatta Chartres utcácskái kanyarogtak, mint egy képeslapon; a nagy

gótikus katedrális árnyékában pedig boltocskák, házak, autók és éttermek bújtak meg. E házak kapuin fognak kilépni nemsokára azok az emberek, akik részt vesznek a ma esti szertartáson. Az ismerős horizont, a sötétedő ég alja... Lehunyta a szemét. Nem látta már a templomtornyokat és a szürke kolostorokat. Lelki szemei előtt egész világ jelent meg, akár egy kiterített, hatalmas térkép. Végre karnyújtásnyi távolságra.

15. FEJEZET Foix Alice valami folyton ismétlődő csörgésre ébredt. Hol a pokolban vagyok? S ekkor az ágy fölötti polcon ismét megszólalt a homokszínű telefon. Hát persze. A foix-i hotelszobája. Eljött az ásatásról, kicsit összecsomagolt, aztán lezuhanyozott. Az utolsó kép, amelyre még emlékezett, hogy öt percre ledőlt az ágyra. Valahogy kitapogatta a telefont. – Oui. Halló? A szálloda tulajdonosa, Monsieur Annaud erős helyi akcentussal, orrhangokkal színesítve beszélte a franciát. Ha szót váltottak, alig értette, mit akar mondani. Telefonon, mutogatás, gesztusok és az arckifejezés segítsége nélkül pedig végképp reménytelen volt a helyzet. Mintha egy rajzfilmbeli űrlény vartyogott volna a hallgatóból. – Plus lentements, s'il vous plait – mondta, igyekezve lelassítani Monsieur Annaud-t. – Vous parlez trop vite. Je ne comprends pas. Szünet. Gyors sutyorgás hallatszott a háttérből. Azután Madame Annaud vette át a telefont, és elmagyarázta, hogy valaki várja Alice-t a recepción. – Une femme? – kérdezte Alice reménykedve. Eljövetele előtt ugyanis hagyott a táborban egy cédulát Shelaghnak, és a hangpostáján is hagyott néhány üzenetet, de eddig semmi választ nem kapott. – Nem, egy férfi – váltott angolra Madame Annaud. – Oké – sóhajtott csalódottan Alice. – Rögtön megyek. Két perc. Kapkodva megfésülte még mindig nedves haját, fölkapott egy pólót meg egy szoknyát, belelépett a vászoncipőjébe, és sietett lefelé. Vajon ki lehet az?

A szűkebb csapat egy kis vendégfogadóban szállt meg az ásatás közelében. És egyébként is mindenkitől elbúcsúzott, aki még kíváncsi volt rá. Senki más nem tudta, hogy itt van. S amióta szakított Oliverrel, nem volt senki, akivel beszélhetett volna. Leért a recepcióra. Sehol egy lélek. Hunyorgott a félhomályban, és benézett a magas pult mögé, hátha ott üldögél Madame Annaud, de ott sem volt senki. Bekukkantott a társalgóba, ott is üresen szomorkodtak a már öregecske fonott székek és a hálás vendégek emléktárgyaival kidekorált kandalló melletti két kanapé. Nem forgatta-nézegette senki sem a tartóban lévő, már szamárfüles foix-i és ariège-i képeslapokat sem. Visszament a pulthoz és megnyomta a csengőt. Erre furcsa csörgés támadt – Monsieur Annaud bújt elő a saját lakrészük bejáratát eltakaró gyöngyfüggöny mögül. – Il y a quelqu'un pour moi? – Là, ott – hajolt ki a tulajdonos a pultra a társalgó felé mutatva. Alice a fejét ingatta. – Ott senki sincs. Monsieur Annaud előjött a pult mögül, benézett a társalgóba, és maga is meglepődött, hogy tényleg. – Dehors? Talán kint? – és cigarettázást utánzó mozdulatot tett. A szálloda egy kis mellékutcában volt az irodaházakkal, gyorséttermekkel és az 1930-as években épült art deco stílusú postahivatallal büszkélkedő főútvonal meg a kávéházakkal és régiségboltokkal teli, festőibb középkori városközpont között. Alice kiment, nézett jobbra, nézett balra, de nem látott senkit. A szomszédos üzletek már mind bezártak, és az utca is elég kihalt volt. Érthetetlen. Már fordult volna vissza, amikor az egyik kapualj alól kilépett egy sötét szemüveget viselő férfi. A húszas évei elején járhatott, világos, nyári öltönyt viselt, amely mintha egy-két számmal nagyobb lett volna a kelleténél. Sűrű, fekete haja rövidre volt nyírva, kezében cigaretta füstölgött. – Dr. Tanner? – Oui – bólintott Alice kissé ijedten. – Vous me cherchez?

A férfi benyúlt a belső zsebébe. – Pour vous. Tenez – nyújtott át egy borítékot, és közben idegesen forgolódott, mint aki attól tart, hogy valaki megláthatja. Alice hirtelen fölismerte: a fiatal rendőrtiszt, aki Noubel felügyelőt kísérte. – Je vous ai déjà rencontré, non? Au Pic de Soularac. A férfi angolra váltott. – Kérem – mondta sürgetően. – Vegye el. – Vous êtez avec Inspecteur Noubel? – makacskodott Alice. A férfi homlokán apró izzadságcseppek gyöngyöztek. Alice meglepődött, amikor a következő pillanatban megragadta a csuklóját, és a kezébe nyomta a borítékot. – Hé! Mi ez?! De hiába próbált tiltakozni. A férfi már el is tűnt. Elnyelte a várhoz vezető számtalan sikátor valamelyike. Pár pillanatig csak állt az üres utcán, és azon gondolkodott, hogy utánaszaladjon-e. De igazság szerint a férfi jól megijesztette. Megnézte a kezében tartott levelet – mintha időzített bomba lett volna. Vett egy mély lélegzetet és felbontotta. Olcsó géppapír volt benne, gyerekes nagybetűkkel az állt rajta: APPELEZ, alatta pedig egy telefonszám: 02 68 72 31 26. Fölhúzta a szemöldökét. Nem helyi szám volt. Ariège-nek 05 a körzetszáma. Kiforgatta a borítékot, de nem volt benne semmi más. Már éppen bele akarta hajítani az egészet egy utcai szemétkosárba, amikor meggondolta magát. Tedd csak el, hátha jó lesz még valamire. A papírlapot belehajtogatta a zsebébe, az üres borítékot pedig bedobta a szemetesbe, és semmit sem értve az egészből visszaballagott a szállodájába. Nem vette észre, hogy amikor becsukódott mögötte az ajtó, egy férfi lépett ki a szemben lévő kávézó bejáratának árnyékából. S amikor a férfi kiszedte a borítékot a szemétből, Alice már rég a szobájában volt. Már teljesen kifulladt, amikor Yves Biau végre abbahagyta a futást. Meggörnyedve, két térdére támaszkodva igyekezett kicsit kifújni magát.

Magasan fölötte Foix vára emelkedett a város fölé – már több mint ezer éve. Ez a vár az egész régió függetlenségének szimbóluma volt, az egyetlen jelentős erődítmény, amelyet sohasem tudtak elfoglalni a Languedoc legázolására indult keresztesek. Itt találtak menedéket a katharok, meg a városok és a falvak szabadságharcosai. Biau tudta, hogy követik. Bárkik voltak is, elég nyíltan tették. Kitapogatta a zakója alá rejtett revolverét. Azt mindenesetre megtette, amire Shelagh megkérte. Ha át tudna jutni az andorrai határon, és eltűnni üldözői elől, akkor minden rendben volna. Tudta, hogy most már nem lehet visszafordítani azokat az eseményeket, amelyeket ő hozott mozgásba. Mindent megtett, amit mondtak neki, de az a nő nem hagyta békén. Bármit tett, sohasem volt elég. A csomag az utolsó postával ment el a nagyanyjához, ő majd tudni fogja, mit kezdjen el vele. Ennél jobbat nem tudott kitalálni. Mindkét irányban végigpillantott az utcán. Sehol senki. Nyugodt tempóban elindult, hazafelé. Kitérőkkel és vargabetűkkel, hogy megtévessze őket, ha esetleg ott várnának rá. Arra gondolt, hogy ha az ellenkező irányból érkezik, akkor ő fogja előbb kiszúrni őket. Ahogy átvágott a bezárt piacon, csak a tudatalattijával érzékelte az ezüst színű Mercedest a place Saint-Volusienen, és oda sem figyelt rá. Nem hallotta meg, hogy halkan beindul a motor, és a kocsi lassan gurulni kezd az óváros macskakövein. Amikor lelépett a járdáról, hogy átmenjen az úttesten, a kocsi nekilendült, mint egy felszállásra készülő repülőgép. Biau hátrakapta a fejét, és lebénult a rémülettől. Tompa puffanás hallatszott, a lábai kirepültek alóla, súlytalanná vált teste a kocsi szélvédőjének vágódott, amely óriási erővel valósággal felkente a piaccsarnok tetejét tartó egyik öntöttvas oszlopra. Pár pillanatig ott maradt a magasban, mint a vidámpark centrifuga-körhintájában a gyerekek. Aztán a gravitáció mégiscsak „leszedte”, és vére vörösre festette a fekete vasoszlopot. A Mercedes nem állt meg. A zajra a környékbeli kocsmákból kiszaladtak az emberek. A térre néző ablakokban is emberfejek jelentek meg. Az egyik kávéház

tulajdonosa csak odapillantott, és máris rohant vissza telefonálni a rendőrségnek. Egy nő sikítozni kezdett, de a földön heverő test körül összeverődő tömeg gyorsan lecsendesítette. Alice eleinte oda se hederített a zajra. De amikor egyre közelebbről hallatszott a szirénák vijjogása, ő is kinézett az ablakon. Semmi közöd hozzá, nem rád tartozik. Semmi oka nem volt rá, hogy ebbe is belekeveredjen. De valamilyen megmagyarázhatatlan erő arra kényszerítette, hogy kimenjen a szobájából, és elinduljon a térre. A tér sarkán némán villogó rendőrautó zárta el az utat. A túloldalon kisebb csoportosulást látott a földön heverő valami vagy valaki körül. – Az ember már sehol sincs biztonságban – mondta a férjének erős amerikai akcentussal egy nő. – Úgy látszik, már Európában sem. Alice megindult a csődület felé, és egyre erősödött a balsejtelme. Félt attól, amit látni fog, de képtelen volt megállni, szinte magától vitte a lába. Az egyik mellékutcából újabb rendőrautó bukkant elő, és lefékezett a másik mögött. A fékcsikorgásra odafordultak az emberek, így a kissé meglazult tömegen keresztül Alice pár másodpercre megpillanthatta a földön fekvő testet. Világos öltöny, fekete haj... Mellette aranykeretes sötét szemüveg... Nem lehet ő. Alice sűrű bocsánatkérések közepette átfurakodott a tömegen. Végül ott állt a mozdulatlan fiatalember mellett. Gépiesen kitapogatta a zsebébe süllyesztett papírlapot. Ez nem lehet véletlen egybeesés. Mint akit fejbe kólintottak, úgy botorkált-tolakodott vissza. Hirtelen kivágódott előtte egy kocsiajtó. Félreugrott, és rögtön sarkon is fordult, még időben, hogy Noubel felügyelő ne éppen az orra előtt szálljon ki a vezetőülésről. Gyorsan elvegyült a tömegben. Ne hagyd, hogy észrevegyen. Ösztönösen, fejét lehajtva, elindult a tér másik sarka felé. Minél messzebbre Noubeltől... Ahogy befordult a sarkon, futásnak eredt.

– S'il vous plait! – kiabálta Noubel, utat törve a csődületben. – Police. S'il vous plait! Yves Biau a kövezeten feküdt. Az egyik lába a teste alá gyűrődött, a sípcsontja szilánkosra tört, fehér hegye átszúrta a nadrágszárát. A másik természetellenesen kicsavarodott, és leesett róla a sárgásbarna félcipő is. Noubel odaguggolt mellé, és megpróbálta megkeresni a pulzusát. A csukott szemű fiatalember még lélegzett, bár nehezen kapott levegőt. A bőre viszont már hideg tapintású volt. A távolból most felhangzott egy mentőautó szirénája. – S'il vous plait! – kiabálta megint Noubel föltápászkodva. – Poussez voux. – Húzódjanak hátrébb. Két újabb rendőrautó futott be. Már a rádió is bemondta, hogy egy rendőrt ütöttek el, úgyhogy a téren lassanként több lett a rendőr, mint az odacsődült járókelő. Kordont húztak a helyszín köré, és elkülönítették a szemtanúkat a bámészkodóktól. Gyorsan, módszeresen és hatékonyan dolgoztak, de arcukon látszott a feszültség. – Nem baleset volt ez, felügyelő úr – mondta az amerikai nő. – Az az autó egyenesen felé hajtott, nagy sebességgel. Szegénynek semmi esélye sem volt. Noubel figyelmesen hallgatta. – Látta ön az incidenst, Madame? – Hát persze. – Milyen kocsi volt? Milyen márkájú? A nő vállat vont. – Csak azt tudom, hogy ezüst színű. Te talán...? – fordult a férjéhez. – Mercedes – vágta rá a férj. – De én sem láttam valami jól. Csak akkor fordultam oda, amikor a zajt hallottam. – Rendszám? – Az utolsó szám tizenegyes volt. Túl gyorsan történt minden. – Az utca teljesen üres volt, felügyelő úr – tette még hozzá a feleség, hogy azért ő is mondjon még valami fontosat. – Nem látta, hányan ültek abban a kocsiban? – Egy biztosan ült elöl is. Hogy hátul volt-e valaki, azt nem tudom megmondani.

Noubel rábízta a nőt egy másik rendőrre, hogy tisztázzák még az esetleges részleteket, ő maga pedig odament a mentőkocsihoz, ahol épp akkor emelték be egy hordágyon Biau-t. Fejét és nyakát acélkeret tartotta, de kötései alól még mindig dőlt a vér, és tiszta vörös volt már az egész inge. Bőre viaszfehér volt. Szája sarkából cső lógott ki, karjába infúziót kötöttek. – Il pourra s'en tirer? Túléli? A mentős sajnálkozó képet vágott. – Én a maga helyében – csapta be az ajtót –, fölhívnám a legközelebbi rokonát. Noubel rácsapott az elinduló mentőautó oldalára, aztán egy pillantást vetve szorgalmasan dolgozó embereire és magát átkozva visszaballagott a kocsijához. Beült a kormány mögé, és úgy érezte, minden csontja fáj, talán éppen a mai napon hozott szerencsétlen döntések egész sorától. Két ujjával benyúlt az ingnyaka mögé, és meglazította a nyakkendőjét. Beszélnie kellett volna ezzel a fiúval. Biau-val azonban a barlanghoz való megérkezés pillanatától nem lehetett bírni. Mindig is lelkes zsaru volt, mindenhová önként és elsőként ment. Ma pedig nagyon nyugtalan volt, aztán pedig fél délutánra eltűnt. Noubel idegesen dobolt az ujjaival a kormánykeréken. Authié azt állította, hogy Biau egy szót sem szólt neki a gyűrűről. És miért hazudott volna? A gyomra is görcsbe rándult attól, hogy eszébe jutott Paul Authié. Bekapott hát egy mentolos rágót, hátha az segít. Hát igen, hiba volt Authiét dr. Tanner közelébe engedni. Bár, ha belegondol, nem sokat tehetett volna, hogy megakadályozza. Amikor megérkezett a hír a csontvázakról, azt a parancsot is mellékelték hozzá, hogy Paul Authiénak is mutassák meg a helyszínt, és mindenben támogassák. Noubel egyelőre még arra sem jött rá, hogy értesülhetett Authié olyan gyorsan a felfedezésről, arról nem is beszélve, hogyan érhetett ki olyan gyorsan a helyszínre. Személyesen még sohasem találkozott Authiéval, de hírből elég jól ismerte. Akárcsak a rendőrök többsége. Ügyvéd volt, keményvonalas istenhívő, és azt beszélték, hogy a kezében van a Délvidék rendőrségének és csendőrségének a fele. Noubel egyik kollégáját például behívták tanúnak egy olyan bírósági tárgyalásra,

amelyen Authié volt a vádlott védője. Egy szélsőjobboldali banda két tagját azzal vádolták, hogy meggyilkoltak Carcassonne-ban egy algériai származású taxisofőrt. Ment a szóbeszéd mindenféle fenyegetésről. Végül mindkét vádlottat fölmentették, több rendőrtisztet viszont a testületből való kilépésre kényszerítettek. Észrevette a földön Biau szemüvegét. Lehajolt érte, fölvette. Már délután sem volt valami boldog. Most viszont egyenesen kétségbeejtőnek látta a helyzetet. Rádión megkérte Biau legközelebbi rokonának a telefonszámát. Üldögélt egy darabig tétlenül, hogy kitisztuljanak a gondolatai. Aztán nekiállt telefonálni.

16. FEJEZET

Tizenegy óra volt, amikor Alice elérte Toulouse-t. Túl fáradt volt már ahhoz, hogy továbbmenjen Carcassonne-ba, ezért a városközpont felé vette az irányt, hogy ott keressen magának szállást éjszakára. Hirtelen lepergett előtte az egész utazás. Képek kavarogtak a fejében: a csontvázak és mellettük az a tőr; a szürke fényben felderengő fehér arc; és Foix-ban az a test, ahogy ott hever a téren. Vajon élt még? És a labirintus. Végül mindig a labirintusnál kötött ki. Már arra gondolt, hogy ez paranoia, hogy ő egy reménytelen eset. Csak rosszkor voltál rossz helyen. De hiába ismételgette, nem tudott hinni benne. Lerúgta a cipőjét és ruhástól ledőlt az ágyra. A szobában mindenből az olcsóság és az ócskaság szaga áradt. Minden csupa műanyag és forgácslap, szürke linóleum és fautánzat... A lepedők agyonmosottak voltak, és dörzsölték a bőrét, mint a durva csomagolópapír. Előkotorta a whiskys üveget. Ezt a pár kortyot az ásatás utolsó napjára, a búcsúestre tartogatta. De most nem lett tőle jobb kedve. Megpróbálta ismét fölhívni Shelagh-t, ám még mindig ki volt kapcsolva a telefonja. Bosszankodását megfékezve küldött neki egy tárgyilagos hangú, újabb üzenetet. És nem értette, hogy Shelagh miért szórakozik vele. Az utolsó korty whiskyvel bekapott még egy fájdalomcsillapítót, lefeküdt, és lekapcsolta a lámpát. Halálosan kimerült volt, de nem tudott megnyugodni. Zúgott a feje, feldagadt csuklója lázasan lüktetett, karján a seb égett, mintha sóval dörzsölték volna be. Kutyául érezte magát.

A szobában fülledt meleg volt. Alice csak forgolódott álmatlanul az ágyban, és hallgatta, ahogy odakint egy toronyóra elüti az éjfélt, aztán az egy órát. Felkelt, kitárta az ablakot, hogy beengedjen egy kis levegőt, de ez sem segített. A lelke nem tudott megnyugodni. Megpróbált fehér homokos tengerpartokra és mélykék vízre gondolni, karibi pálmákra és hawaii naplementékre, de képzelete folyton visszarángatta a kopár hegyvidék szürke szikláira és föld alatti levegőtlenségébe. Félt elaludni. Mert mi van, ha visszatér az az álom? Ólomlábakon vánszorogtak az órák. A szája kiszáradt, a szíve szaporán vert a whiskytől. A kopott függöny mögött már derengett a hajnal, amikor elgyötört lelke végre megadta magát az álomnak. Most valami másról álmodott. Pej lova nyergében ült, körülötte szállingózott a hó. Az állat vastag téli szőrzetén csillogott a fény, sörényét és farkát belefont piros szalagok díszítették. Ő maga vadászathoz volt öltözve: legjobb, mókusprémmel bélelt köpenyét és könyékig érő, hermelinszegélyes kesztyűjét vette föl. Mögötte egy férfi lovagolt, fekete sörényű és farkú, izmos, herélt szürkén. Pár méternél távolabbra sohasem maradt el tőle. Feltűnően hosszú haja a vállát verdeste. Kék bársonyköpenye lobogott mögötte a szélben. Tőrt viselt az oldalán, és ezüst nyakláncán a zöld ékkő a ló lépteinek ritmusára ugrált le-föl. A férfi le nem vette róla a szemét: tekintetében tulajdonosi büszkeség ragyogott. Erős és bensőséges kapcsolat fűzte össze őket. Alice álmában fészkelődött egy kicsit, és elmosolyodott. Egyszer csak éles kürtszó harsant a friss decemberi hidegben, jelezve, hogy farkas nyomára bukkantak a kutyák. Alice tudta, hogy a december különleges hónap. És boldognak érezte magát. Aztán változott a kép. Most egyedül volt egy ismeretlen, erdős tájon. A fák itt magasabbra nőttek és sűrűbben is álltak, fekete, göcsörtös, csontvázkarokra hasonlító ágaik mintha a hófellegekkel terhes eget kaparták volna. Valahol mesze mögötte – láthatatlanul, de jól hallhatóan – kutyák loholtak, őrjöngve a vér szagától. Most már nem a vadász volt ő, hanem az üldözött vad.

Az erdőben mindenfelől lódobogás hallatszott, és az üldözők egyre közelebb értek. Nagyokat kurjongatott a vadászmester. A vadászok valami érthetetlen nyelven kiabáltak egymásnak, de ő tudta, hogy róla beszélnek. A lova megbotlott, ő pedig lerepült a kérgesre fagyott kemény hóra. Hallotta a csont roppanását a vállában, és a következő pillanatban beléhasított a fájdalom. A karjába is belefúródott és bele is tört egy hegyes faág. Rémülten nézett körül. Fagyos ujjaival belevájt a sebbe, hogy kipiszkálja a szilánkot. Nagy nehezen, iszonyú fájdalmak árán sikerült is, de akkor meg elállíthatatlanul megindult a vérzés. Lehasított egy csíkot a köpenye széléből, bebugyolálta, elszorította a sebet, aztán megpróbált lábra állni a lehullott ágakkal borított, jeges-havas földön. Gallyak reccsentek a lába alatt, a hidegben könnyezett a szeme és szinte lefagyott az arca meg az orra. A kürtök, a kurjongatás és a csaholás egyre hangosabban visszhangzott a fülében. Érezte, hogy elveszíti az eszméletét, és anyagtalanná válik, mint egy szellem. Az erdő hirtelen eltűnt, és ő egy sziklaszirt peremén találta magát. Onnan már sehová sem vezetett út. Lába alatt, nyaktörő mélységben a szakadék fás-bokros alja. Előtte a távolban a hófödte hegycsúcsok. De mintha csak karnyújtásnyira lettek volna... Alice álmában megrándult kissé. Bárcsak fölébrednék. Föl akarok ébredni! Küszködött, hogy fölébredjen, de hiába. Az álom nem eresztette. A kutyák veszettül csaholva törtek elő mögötte a sűrűből. Csattogott a foguk, csorgott a nyáluk, és meleg párafelhő dőlt a pofájukból. A lemenő nap fényében meg-megcsillant a gúnyosan nevetgélő vadászok fegyvere. Hérétique! Hérétique! Eretnek! Eretnek! Az elhatározás abban az ezredmásodpercben született meg. Ha meg kell halnia, akkor legalább ne ilyen emberek kezétől. Kitárta a két karját, és levetette magát a mélységbe. A világ abban a pillanatban elnémult. Megszűnt az idő. Ő csak zuhant, lassan és méltóságteljesen, szoknyája hullámzott a szélben. Most vette észre, hogy valami a

hátára van tűzve, egy csillag alakú szövetdarab. De nem, nem is csillag, hanem kereszt. Egy sárga kereszt. Rouelle. S miközben az ismeretlen szó ki-be úszott a tudatába, a kereszt levált róla és ellibbent a levegőben, mint ősszel a lehulló, megsárgult falevél. A föld valahogy nem akart közeledni. Már nem félt. Mert miközben az álomképek kezdtek szétesni és széttöredezni, tudatalattija fölfogta, amit tudatos énje még nem érzékelt: hogy az a valaki, aki zuhan, nem ő. Hanem valaki más. S ez már nem álom volt, hanem emlék. Egy réges-régen megélt élet töredéke.

17. FEJEZET Carcassonna

1209. JULHET Száraz ágak és levelek zörögtek, ahogy Alaїs megmozdult. Moha, avar és nedves föld tömény szaga tódult az orrába. Valami szúrásfélét érzett a kézfején, apró szúnyog– vagy hangyacsípést, amely rögtön fájni kezdett. Érezte, ahogy a méreg szivárog a vérébe. Odacsapott. Ettől a mozdulattól rátört a hányinger. Hol vagyok? A válasz a fülében visszhangzott. Defora. A szabadban. Hason fekve hevert a földön. Nyirkos és hűvös volt a bőre a harmattól. Hajnal van vagy alkonyat? Összegyűrődött ruhája átázott. Sikerült nagy nehezen felülnie, és a hátát egy bükkfa törzsének támasztani. Doçament. Csak lassan, óvatosan. A lejtő tetején álló fák között látta, hogy fehér az ég, ami kiemelte a látóhatár vöröslő színeit. Lapos felhők sodródtak az égen, mint szélcsendben a hajók. Ki tudta venni még a szomorúfűzek fekete körvonalait. Mögötte gyümölcsfák voltak, kissé már elszíntelenedett levelekkel. Hajnal van tehát. Megpróbálta szemügyre venni a környezetét. Nagyon világos volt, hunyorognia kellett, pedig a napot nem is lehetett látni. Valahol a közelben patak csörgedezett szelíden a köveken. Távolról az éjszakai vadászatról hazatérő fülesbagoly éles hangja hallatszott.

A karjára pillantott, tele volt apró, duzzadt, vörös csípésekkel. Szemügyre vette a lábszárán lévő karcolásokat és vágásokat is. Rovarcsípésektől földagadt bokáját alvadt vér borította. Két keze pedig csupa horzsolás volt, és rozsdavörös csíkok futottak az ujjai között. Homályos emléknyomok bukkantak elő: vonszolják, két karja a földet éri. De még korábban... Megy át az udvaron... Fények a felső ablakokban... A tarkóját megborzongató félelem. Lépések a sötétben, a kérges tenyér a száján, aztán az ütés. Perilhòs. Veszély. Beletúrt a hajába, és döbbenten tapasztalta, hogy a füle mögött ragacsos vérbe tapadnak az ujjai. Behunyta a szemét, és megpróbálta kitörölni agyából a testén patkányként végigsurranó kezeket. Két férfi. Közönséges szagok. Istálló, sör és szalma. Megtalálták a merelt? Küszködve próbált föltápászkodni. El kell mondania az apjának, hogy mi történt. Aki Montpelhièr-be készült, ha az emlékezete nem csal. Először is vele kell beszélnie. Igyekezett talpra állni, de a lábai nem engedelmeskedtek. A világ megint forogni kezdett körülötte, elesett, és ismét belezuhant a súlytalan álomba. Küzdött ellene, próbált öntudatánál maradni, de hiába. Múlt, jelen és jövő most egy végtelen idő részévé vált, fehéren terjeszkedve előtte. A színek, a hangok és a fények elveszítették jelentésüket.

18. FEJEZET

Bertrand Pelletier még egyszer utoljára idegesen hátrapillantott, aztán Trencavel vicomte mellett kilovagolt a Keleti kapun. Nem értette, hogy Alaїs miért nem búcsúzott el tőle. Némán, gondolataiba merülve haladt, oda sem figyelve társai beszélgetésére. Alaїs nem volt ott a kápolnában, nem kísérte ki, és nem kívánt neki szerencsés utat. Meglepő, fölfoghatatlan és elszomorító. Most már bánta, hogy nem küldte oda François-t, hogy ébressze föl a lányát. A legjobb lovakat válogatták össze az útra. Ruganyos és szívós lovakat, az istállók legerősebb és legkitartóbb heréltjeit és kancáit. Raimond-Roger Trencavel kedvenc pej ménjének nyergében ült – csikó korától kezdve ő foglalkozott ezzel a lóval. Szőre, mint a róka téli bundája, a homlokán pedig fehér folt virított, amely sokak szerint a vicomte birtokainak körvonalát mintázta. Minden pajzson ott díszelgett Trencavel jelvénye. A címer rá volt hímezve minden zászlóra és minden lovasnak a páncéling fölött viselt ujjasára. A felkelő nap megcsillant a sisakokon, a kardokon és a díszes lószerszámokon. A lovászok még a málháslovak nyeregtáskáit is tükörfényesre törölgették. Elvitatkoztak egy ideig, míg sikerült eldönteni, hogy mekkora is legyen ez a küldöttség. Ha túlságosan kis létszámú, akkor Trencavel kicsi és jelentéktelen szövetséges benyomását keltheti, és könnyű prédája lehet az útonállóknak is. Ha viszont túl sokan mennek, az esetleg hadüzenetnek is minősülhet. Végül abban maradtak, hogy tizenhat lovag megy, köztük – Pelletier tiltakozása ellenére – Guilhem du Mas is. A küldöttség teljes létszáma a fegyverhordozókkal, a szolgákkal, néhány pappal, meg

persze Jehan Congost írnokkal együtt végül körülbelül harminc főre rúgott. Montpelhièr felé tartottak. Ez volt a nîmes-i vicomte birtokainak legnagyobb városa, és Raimund-Roger feleségének, Agnès úrnőnek szülőhelye is. Trencavelhez hasonlóan Nîmes vicomte-ja is II. Péter aragóniai király vazallusa volt, így aztán annak ellenére, hogy Montpelhièr katolikus város volt – maga Péter pedig az eretnekség kitartó és kíméletlen üldözője –, semmi okuk nem volt arra, hogy féljenek erre a földre lépni. Három nap alatt tervezték megtenni az utat Carcassonnától. Nem lehetett tudni, hogy Trencavel vicomte vagy Tolosa grófja érkezik-e meg elsőként a városba. Először kelet felé haladtak, a felkelő nappal szemben, az Aude mentén. Trèbes-nél északnyugatnak fordultak, és Minervois földjein mentek tovább, Azille megerősített hegyi városán, La Redorte-on keresztül, az Olonzac felé tartó régi római úton. A legjobb földek, ameddig a szem ellátott, kenderrel voltak bevetve. Tőlük jobbra szőlőskertek; egy részük szépen megmetszve, más részük elhanyagolva, elvadulva. Balra árpavetés, amely pár hét múlva aranysárgára érik. A búzát már aratták is a nagy szalmakalapot viselő parasztok; harmattól nedves sarlójuk pengéje meg-megvillant a távolban. A tölgyfákkal és szomorúfűzekkel szegélyezett folyóparton túl a sűrű, vad erdőségek fölött sasok köröztek. Szarvas, hiúz és medve élt ezekben az erdőkben, s telenként nemes bundájú farkasokra és rókákra lehetett itt vadászni. A síkság cserjései fölött sötétlő Noirehegység rengetegeiben pedig a vaddisznó volt az úr. Trencavel vicomte telve volt a fiatalság optimizmusával, és jó hangulatban beszélgetett társaival, nagyokat nevetve a régi történeteken és anekdotákon. Nagyokat vitatkoztak a legjobb hajtókutyákról, agarakról és masztiffokról, arról, hogy mennyit ér manapság egy nemes vérvonalú tenyészszuka, meg hogy ki mit nyert vagy veszített eddig a kockán vagy a célbadobós játékon. Szó sem esett viszont ennek az utazásnak a céljáról, arról meg végképp nem, hogy mi történik akkor, ha a vicomte-ot nem fogadja vagy nem hallgatja meg a nagybátyja.

Pelletier rekedt hangú rikoltozásra lett figyelmes. Hátranézett. Guilhem du Mas lovagolt ott két társa, Alzeu de Preixan és Thierry Cazanon mellett, akik szintén Carcassonnában tanulták a bajvívást, és húsvét előtt ütötték lovaggá őket. Guilhem észrevette, hogy figyelik. Fölkapta a fejét, és kihívóan bámult vissza. Egy darabig farkasszemet néztek. Aztán Guilhem lassan és kedvetlenül másfelé fordította a tekintetét. Pelletier érezte, hogy felforr a vére, legfőképpen attól, hogy teljesen tehetetlen ebben a helyzetben. Hosszú órákon át csak lovagoltak a síkság úttalan útjain. A jókedvű beszélgetés lassan elült, és a Citéből való indulás lelkesedését kezdte beárnyékolni az egyre erősödő aggodalom. A nap mind magasabbra kapaszkodott az égen. A hőségtől leginkább a papok szenvedtek fekete gyapjúöltözékükben. A püspök homlokát kiverte a veríték, Jehan Congost szivacsos képe pedig szederjes lilában játszott, a gyűszűvirág színét imitálva. A barnára égett fűben dongók röpködtek, s mindenfelől szólt a tücsökzene. Az emberek karját dagadtra csípték a rovarok, a lovak pedig idegesen rázták a fejüket, és vadul csapkodtak a farkukkal, hogy elzavarják a támadó bögölyök hadát. A nap már delelőn állt, amikor Trencavel vicomte végre pihenőt rendelt el. A szelíden kanyargó folyó mellett kerestek egy tisztást, ahol a lovak is tudtak legelni. A fegyverhordozók lenyergelték az állatokat, és vízbe mártott, hűsítő fűzfalevél-kötegekkel lecsutakolták őket. Bögölycsípéseikre és horzsolásaikra pedig vadsóska és mustárfű összemorzsolt leveleit tapasztották. A lovagok ledobták az úti fegyverzetet. Lerúgták a csizmát is, arcukról és nyakukról lemosták a port és az izzadságot. Néhányan elindultak a legközelebbi tanya felé, és kis idő múlva kenyérrel meg kolbásszal, olajbogyóval meg fehér kecskesajttal tértek vissza, és persze hoztak bőven a környéken termő erős borból is. Ahogy híre ment, hogy Trencavel a közelben táborozik, megindult az emberek áradata. Jöttek a parasztok – öregek és fiatalok, férfiak és nők vegyesen –, de akadt köztük takács és serfőző is, és hozták szerény ajándékaikat a földesuruknak. Volt ott minden: frissen szedett gyümölcs, libasült, só és hal.

Pelletier-nek nem tetszett ez az egész. Csak húzzák itt az időt, a drága időt. Még hosszú út állt előttük, soká lesz még, mire éjszakára letáborozhatnak. De a vicomte, akárcsak korábban a szülei, örült az alattvalókkal való találkozásnak, és senkit sem küldött el, senkinek a köszöntését sem utasította vissza. – Félre kell tennünk a büszkeségünket, és meg kell próbálnunk békét kötni a nagybátyámmal – mondta csöndesen. – Hogy megvédjük a jókat és az ártatlanokat. Igaz? És, ha úgy adódik, harcolnunk is kell értük. Mint valami ősidőkből itt rekedt hadvezér-király, Trencavel vicomte az ártéri tölgyesek árnyékában fogadta alattvalói hódolatát, őszintén és ünnepélyesen, kedvesen és méltósággal köszönte meg az eléje rakott ajándékokat. És tudta, hogy ittlétének hírét messzire viszik, és a környék falvaiban nemzedékek múlva is emlegetni fogják ezt a nagy eseményt. Az utolsó látogatók között egy édes, öt-hat év körüli, sötét bőrű, kökényszemű kislány érkezett. Reszkető kézzel nyújtott át egy kis vadvirágcsokrot: volt benne cickafark, lonc és néhány, szirmát vesztett pipacs is. Trencavel lehajolt a gyerekhez. Előhúzott egy hímzett kendőt, és átnyújtotta neki. Még Pelletier is elmosolyodott, ahogy az apró ujjak némi bizonytalankodás után hirtelen mozdulattal elmarkolták a vicomte óriási tenyeréből a szép kis kendőt. – És mi a neved, Madomaisèla? – Ernestine, Messire – rebegte a kislány. Trencavel bólintott. – Köszönöm, Madomaisèla Ernestine. – Kihúzott egy rózsaszínű virágot a csokorból, és a mellére tűzte. – Remélem, szerencsét hoz nekem. És emlékeztet Puichéric népének kedvességére. Raimond-Roger Trencavel csak akkor csatolta le a kardját, és ült le enni, amikor az utolsó látogató is elhagyta az alkalmi tábort. Jóllakott mindenki, nagyokat ittak rá, aztán ledőltek egy kicsit szunyókálni az árnyékban. Ebben a hőségben, a tűző napon úgyis csak kínlódás lett volna a továbbhaladás.

Egyedül Pelletier nem heveredett le. Amikor látta, hogy a vicomtenak egyelőre nincs szüksége rá, egy kis magányra vágyva sétára indult a folyó felé. A víz színén molnárpoloskák szaladgáltak, a folyó fölött a forró levegőben csillogó szárnyú, színpompás szitakötők vadásztak a röpködő rovarokra. Amikor már biztonságos távolban, látótávolságon kívül érezte magát, letelepedett egy kidőlt fatörzsre, és elővette zsebéből Harif levelét. De nem kezdte olvasni. Szét sem hajtogatta, csak fogta a hüvelyk– és a mutatóujja között, mint valami talizmánt. Egyre csak Alaїs járt a fejében. Kavarogtak a gondolatai. Az egyik pillanatban szemrehányást tett magának, hogy ennyire megbízott a lányában. De ha benne sem bízik meg, akkor kiben? Ilyen embert úgysem talál itt. A másik pillanatban pedig attól félt, hogy túl keveset árult el neki. Ha Isten is úgy akarja, még minden jóra fordulhat. Ha még a hónap vége előtt meghallgatja kérésüket Tolosa grófja, akkor győzelemmel térhetnek haza Carcassonnába, és nem fog egyetlen csepp vér sem folyni. Ami pedig őt illeti, megkeresi Besièrs-ben Simeont, és kideríti, ki az a „nővér”, akiről Harif írt. Ha a sors engedi. Nagyot sóhajtott. Végighordozta tekintetét az előtte elterülő tájon, amely végtelen nyugalmat árasztott – lelki szemeivel azonban mindennek az ellenkezőjét látta. Az örök és állandó régi világ helyén a káosz, a halál és a pusztulás rémképei derengtek föl. Maga a vég. Lehajtotta a fejét. Nem tehetett mást, mint amit eddig. Ha nem térhet vissza Carcassonnába, akkor legalább abban a tudatban hal meg, hogy megtett minden tőle telhetőt a Trilógia megőrzéséért. Alaїs teszi majd a kötelességét. A leány tartja majd meg az apa által tett fogadalmat. A titokra nem borul örök homály, ha halálát leli a csatában vagy élete végéig egy francia tömlöcben kell raboskodnia. A tábor felől szűrődő zajok visszazökkentették a jelenbe. Indulni kell. Naplemente előtt még messzire kell eljutniuk.

Eltette Harif levelét, és visszament a táborba. És sejtette, hogy ettől fogva nem sok alkalma lesz az ilyen csöndes-békés, magányos elmélkedésre.

19. FEJEZET

Amikor Alaїs fölébredt, már nem a füvön feküdt, hanem két lepedő között. A fülében valami tompa, halk zúgás volt, mint az őszi szél hangja a lombok közt... A testét szokatlanul nehéznek érezte, mintha nem is az övé volna. Azt álmodta, hogy Esclarmonde ott van vele, és hűvös kezével simogatja láztól forró homlokát. Hunyorogva kinyitotta a szemét. Feje fölött ágya ismerős mennyezetét látta; a sötétkék éjszakai függönyök fel voltak kötve. A szobát az aranyló alkony lágy fénye töltötte be. A még mindig fülledt meleg levegőbe már kellemesebb légáramlatok is keveredtek. Gyógyfüvek, rozmaring és levendula illatos füstjét is érezte. Valahonnan a közelből hangok hallatszottak. Durva, közönséges női beszéd. Suttogtak, mintha nem akarnák zavarni őt. Szinte sercegett ajkukon a szó, akár a nyársról a tűzbe csöpögő zsír. Fektében lassan a hangok felé fordította a fejét. Alziette, a kamarás közutálatnak örvendő felesége, meg a rosszindulatú, pletykafészek Ranier, akinek egy faragatlan fajankó volt a férje, szóval, ez a két bajkeverő gubbasztott a sarokban, mint két vén varjú. A nővére, Oriane gyakran használta őket küldöncnek, de Alaїs nem bízott bennük, és fogalma se volt, hogy kerülhettek ide a szobájába. Az apja sohasem engedte volna be őket. Azután eszébe jutott minden. Az apja nincs is itt. Sant-Gilles-be ment vagy Montpelhièr-be, erre már nem emlékszik. És elment Guilhem is. – Na, és hol voltak? – kérdezte Ranier, érződött a hangján, hogy valami szaftos történetre vár. – A gyümölcsösben, lenn a pataknál, a fűzfák mellett – válaszolt Alziette. – Mazelle legidősebb lánya látta lemenni őket. És a kis szajha persze azonnal az anyjához rohant. Aztán maga Mazelle

szaladt ki az udvarra, a kezét tördelve a szégyentől, meg hogy ő nem is akar erről az egészről beszélni nekem. – Mindig is féltékeny volt a lányodra, nem igaz? Az ő lányai mind ragyásak és dagadtak, mint a disznók. Egyik rondább, mint a másik. – Ranier közelebb hajolt. – Na és te mit csináltál? – Mi mást tehettem volna, mint hogy odamentem magam, hogy lássam, mi a helyzet. Rögtön kiszúrtam őket. Nem is nagyon igyekeztek elrejtőzni. Belemarkoltam Raoul hajába, a koszos, barna loboncába, és jól fültövön vágtam. Ő meg közben egyik kezével a nadrágját rángatta, a pofája meg céklavörös volt a szégyentől, hogy rajtakapták. Aztán elővettem volna Jeanette-et is, de ő kitépte magát a kezemből, és hátra sem nézve elrohant. Ranier csak legyintett. – S közben Jeanette végig azt jajgatta, hogy Raoul mennyire szereti őt, és el akarja venni feleségül. Mintha még sose hallott volna olyasmiről, hogy a lányoknak mézesmázos beszéddel jól elcsavarták a fejét. – Lehet, hogy tényleg el akarja venni? Alziette felhorkant. – Ugyan már! Nincs abban a helyzetben, hogy nősüljön. Öt bátyja közül még csak kettő nősült meg. Az apja éjjelnappal a kocsmában ül. Minden garas, amihez hozzájutnak, Gaston zsebében köt ki. Alaїs megpróbált nem odafigyelni az undorító pletykálkodásra. A két nő olyan volt, mint a dögöt tépdeső keselyűk. – Még szerencse – kezdte újra Ranier álnokul –, hogy kiderült. Ha nem így alakul, akkor nem találtad volna meg a lányt. Alaїs mozdulatlanná dermedt. Megérezte, hogy a két nő most az ágya felé néz. – Ez igaz – bólogatott Alziette. – És merem remélni, hogy nagyon hálás lesz nekem a lány apja, ha hazatér. Alaїs nagyon figyelt, de többet nem tudott meg. Hol elszenderedett, hol megint fölébredt. S közben az árnyékok egyre hosszabbak lettek. Aztán Alziette és Ranier távozott, felváltotta őket nővére, Oriane egy másik bizalmas szolgálója. A zajra ébredt föl, amikor a szolgáló előhúzott az ágy alól egy derékaljat, majd lehuppant a porosra száradt, összecsomósodott szalmazsákra. A pár perc múlva felhangzó

nehéz sóhajtozás és szipogás, majd horkolás és szuszogás azt jelezte, hogy a szolgáló elaludt. Alaїsnak hirtelen kitisztult a tudata. Eszébe jutott, mit is kötött a lelkére az apja. Hogy vigyázzon a labirintusos tálcára. Fölült az ágyon, és körülnézett a pislákoló gyertya gyenge fényében. A tálcát sehol sem látta. Óvatosan, nehogy fölébressze a szolgálót, kinyitotta az ágy melletti szekrénykét. A berozsdásodott sarokvas megnyikordult. Végigtapogatta az ágydeszka és a matrac közötti rést is, hátha oda csúszott be a tálca. De ott sem volt semmi. Sehol semmi. Kellemetlen gondolatok kavarogtak a fejében. Bár az apja csak legyintett Alaïs sejtésére, hogy talán rájöttek, ki is ő valójában, de vajon igaza volt-e? Hisz a merel is, és a tálca is eltűnt. Kikászálódott az ágyból, és lábujjhegyen odaosont a szoba másik végében álló varrószékéhez. Most már tisztázni szerette volna a dolgokat. A szék támlájára oda volt terítve a köpenye, amelyet valaki megpróbált kitisztítani, de annak hímzett szegélye helyenként még mindig annyira sáros volt, hogy ott a varrás sem látszott. És valami kesernyés, savanyú udvar– vagy istállószag áradt belőle. De hiába keresgélt a köpeny alatt. Bár nem is igazán remélte, hogy talál valamit. A kis bőrerszénye sem volt sehol, s vele együtt eltűnt természetesen a merel is. Most már komolyan megijedt. Az ismerős árnyak hirtelen mind fenyegetővé váltak. Egyszerre mindenben veszélyt sejtett, még az ágy vége felől hallatszó horkolásban is. És ha a támadóim meg mindig a várban vannak? Mi lesz, ha visszajönnek értem? Gyorsan felöltözött, és fölkapta a pislákoló gyertyát. Megrémisztette a gondolat, hogy egyedül kell átvágnia a sötét udvaron, de képtelen volt megmaradni a szobájában, és tétlenül várni, hogy történjék valami. Coratge. Bátorság! Átszaladt a díszudvaron a Pinte torony felé, tenyerével védve a megmegrebbenő lángot a széláramtól. Meg kell találnia François-t.

Résnyire megnyitotta az ajtót, és beszólt a sötétbe. Nem válaszolt senki. Besurrant a szobába. – François! – suttogta megint. A gyertya halványsárga fényében látta, hogy valaki fekszik az apja ágyának végében, a padlóra dobott szalmazsákon. Lehajolt, és óvatosan megérintette a fekvő alak vállát. És abban a pillanatban vissza is kapta a kezét, mintha megégette volna az ujját. Valahogy furcsa tapintása volt az egésznek. – François? Semmi válasz. Megragadta a durva pokróc sarkát, számolt háromig, és lerántotta. A szalmazsákon egy halom régi ruha hevert, gondosan elrendezve, hogy fekvő emberi test benyomását keltse. Megkönnyebbülten lélegzett föl, hogy nem egy hullát talált, de továbbra sem értett az egészből semmit. Hirtelen valami zaj szűrődött be a folyosóról. Alaïs elfújta a lángot, és gyorsan elbújt az ágyfüggönyök mögé. Hallotta, hogy halkan megnyikordul és kinyílik az ajtó. A jövevény egy pillanatig habozott – talán megérezte az eloltott gyertya szagát, vagy észrevette, hogy lehúzták a pokrócot a szalmazsákról. A késéért nyúlt... – Ki van itt? – szólt bele a sötétbe. – Lépj elő! – François! – örült meg Alaїs, és előlépett a függönyök mögül. – Csak én vagyok. Nyugodtan elteheted a tőrödet. A fiú döbbenten bámult. – Bocsáss meg, úrnő. Nem vettelek észre. – François nehezen szedte a levegőt, mintha futott volna valahonnan. Kezében gyertyát tartott. Alaїs kíváncsian méregette. – Én vagyok a hibás. De te hol járkálsz ilyen késői órán? – Én csak... Lány lehet a dologban, gondolta Alaїs. Csak azt nem értette, miért kell ettől így zavarba jönni. Egészen megsajnálta szegény fiút. – Tulajdonképpen mindegy. Csak azért kerestelek, mert te vagy az egyetlen, akiben még bízhatok. És te talán el tudod mesélni, mi történt velem.

François elsápadt. – Nem tudok semmit, úrnő – hadarta fojtott hangon. – Gondolkozz. Csak hallottál valamit. Konyhai pletykát... – Nem nagyon. – Hát jó. Akkor próbáljuk meg együtt összerakni az eseményeket – javasolta, kissé megzavarodva a fiú kelletlenségétől. – Én csak arra emlékszem, hogy a szobám felé tartottam, miután apámnál jártam, aki ugyebár téged küldött értem. Aztán két férfi elkapott. A gyümölcsösben tértem magamhoz, a patak mellett. Kora reggel volt. Aztán amikor másodszor is felébredtem, a szobámban találtam magam. – Felismernéd, úrnő, azt a két alakot? Alaїs merőn nézett François-ra. – Nem. Sötét volt, és minden olyan gyorsan történt. – Elvettek tőled valamit? Most Alaїs bizonytalanodott el. – Semmi értékeset – bökte ki végül, de majdnem belepirult a hazugságba. – Még annyit tudok, hogy Alziette Baichère talált rám. Hallottam, ahogy el is hencegett vele, de fogalmam sincs, mit kereshetett ez a nő a szobámban. Miért nem Rixende volt mellettem? Vagy valamelyik másik szolgálóm? – Oriane úrnő rendelkezett így. Személyesen gondoskodott az ápolásodról. – És senki nem találta furcsának ezt a hirtelen támadt aggodalmat? Hisz nővérem nem arról híres, hogy túlságosan aggódna másokért, és igyekezne gondoskodni róluk! François rándított egyet a vállán. – De most ragaszkodott hozzá. Alaïs a fejét ingatta. Valami halványan földerengett az emlékezetében. Mintha valami szűk helyre lett volna bezárva, nem fából, hanem kőből épült helyiségbe, egyedül, ahol húgyszag és állati trágya bűze terjengett. De minél jobban igyekezett megragadni ezeket az emlékképeket, annál homályosabbá váltak. Újra a fiúhoz fordult. – Apám tehát elment Montpelhièr-be. François bólintott. – Már két napja, úrnő.

– Akkor ma szerda van – döbbent meg Alaïs. Két napot elvesztegetett. – És amikor elindult, apám nem kérdezte meg, miért nem vagyok ott, hogy elbúcsúzzak tőle? – De megkérdezte, úrnő. De azt is megtiltotta, hogy fölébresszelek. Ez badarság. – És a férjem? Guilhem nem említette, hogy aznap este nem tértem vissza a szobánkba? – Szerintem du Mas lovag az éjszaka egyik felét a kovácsműhelyben töltötte, azután pedig Trencavel vicomte-tal együtt részt vett a kápolnában a búcsúszertartáson. Úgy tűnt, Pelletier tiszttartóhoz hasonlóan ő sem értette, miért nem jöttél elbúcsúzni, s ezenkívül... Elnémult. – Folytasd. Mondj el mindent őszintén. Én nem hibáztatlak téged semmiért. – Engedelmeddel, úrnő, úgy hiszem, du Mas lovag nem akarta elárulni apád előtt, hogy fogalma sincs a hollétedről. Alaïs érezte, hogy ebben lehet némi igazság. Apja és férje között igen feszült volt a viszony. Összeszorította az ajkait, hogy el ne árulja egyetértését. – De hát ezek a fickók nagyon veszélyes dologra vállalkoztak – morfondírozott tovább. – Ilyen támadást végrehajtani ellenem itt, Château Comtalban, azért elég nagy esztelenség. És még azzal is súlyosbították a dolgot, hogy fogságban tartottak... Hogy remélhették, hogy büntetlenül megússzák? Itt gyorsan leállította magát, fölfogva, hogy mit is mondott. – Mindenki nagyon elfoglalt volt, úrnő. És mivel a Nyugati kapu zárva volt ugyan, de a Keleti kapu nem, azon könnyen kivihetett téged két ember, ha elrejtették az arcodat és a ruhádat. Azt hiszem, sok leány és asszony járkált ott akkor... Alaïs elfojtotta a mosolyát. – Köszönöm, François. Tényleg így lehetett, ahogy mondod. Aztán elkomolyodott az arca. Végig kellett gondolnia, hogy mi legyen a következő lépés. De teljesen össze volt zavarodva. S félelmét csak fokozta, hogy fogalma sem volt, mi és miért történt. Arctalan ellenséggel nehéz fölvenni a harcot.

– Azt hiszem, François, az volna a legjobb, ha elterjesztenénk, hogy semmire sem emlékszem a támadásból – mondta kis idő elteltével. – Mert így a támadóim, ha még mindig itt vannak a várban, nem fogják veszélyben érezni magukat. Beleborzongott a gondolatba, hogy újra keresztülvágjon a sötét udvaron. És hogy Oriane szolgálójának felügyelete mellett aludjon. Tudta, hogy azért küldték oda a lányt, hogy kémkedjen utána. – Itt maradok reggelig – jelentette ki. Meglepetésére François halálra rémült. – De, úrnő, ez nem éppen neked való hely... – Sajnálom, hogy kitúrlak az ágyadból – mondta Alaїs barátságosan mosolyogva. – De aki most ott alszik az ágyam végénél a szobámban, nem tetszik nekem. Viszont megköszönném, ha itt maradnál a közelben, hogy szükség esetén hívhassalak. – Ahogy óhajtod, úrnő – válaszolt a fiú közönyös, kifürkészhetetlen arckifejezéssel. Alaïs merően nézte egy pillanatig, aztán úgy gondolta, már éppen eléggé belelátott a lelkébe, és elbocsátotta. Amint François eltűnt, Alaïs összegömbölyödött az apja ágyán. Most, hogy egyedül volt, megint fájóan hiányozni kezdett neki Guilhem. Megpróbálta felidézni férje arcát, a szemét, az álla vonalát, de ezek a képek is folyton összezavarodtak. Sejtette, hogy bosszúsága miatt sem állnak össze tudatában az emlékképek. Mert mindig eszébe jutott, hogy Guilhem csak a lovagi kötelességeket ismeri. Soha nem tett rosszat vagy nem helyénvalót. Tulajdonképpen most is helyesen cselekedett. Egy ilyen fontos küldetés előtt nem törődhetett a feleségével: neki most hűbérurával és bajtársaival szemben voltak kötelességei. Ugyanakkor, bárhogyan igyekezett is, Alaïs nem tudta elhallgattatni a lelkéből feltörő, belső hangokat. Hiába igyekezett észérvekkel meggyőzni magát, az mit sem változtatott azon, amit érzett. Hogy amikor a legnagyobb szüksége lett volna Guilhem védelmére, akkor a férje cserbenhagyta. És ezt, bármennyire szerette volna is, egyelőre nem tudta megbocsátani neki. Mert ha már az első reggelen fölfedezték volna az eltűnését, akkor elkaphatták volna a támadóit.

És akkor az apám nem úgy ment volna el, hogy rosszat gondol rólam.

20. FEJEZET

Montpelhièr-től nyugatra, a tágas, termékeny síkságon egy idős kathar perfekt és nyolc híve húzta meg magát Aniane határában egy elhagyatott tanya pajtájának sarkában, nagy halom ócska lószerszám és ökörjárom mögött. Egyikük súlyos sebesült volt. Arcáról szürke és vöröslő cafatokban lógott a hús, és kilátszottak az összezúzott csontok. Az arcát bezúzó ütés erejétől kiugrott a helyéről az egyik szemgolyója. Az üresen tátongó szemüreg körül nagy foltokban alvadt meg a vér. Barátai nem hagyták ott a házban, ahol imádkozni gyűltek össze, amikor rájuk támadt egy bandányi, a francia seregből megszökött katona. De a sebesült miatt csak lassan haladhattak, és elveszítették helyismeretükből fakadó előnyüket. A keresztesek egész nap vadásztak rájuk. Az éjszaka sem mentette meg őket, s most csapdába estek. Hallották az udvaron kurjongató kereszteseket, és a lángra kapó száraz ágak ropogását. Készült a máglya... A perfekt tudta, hogy itt a vég. Ilyen, gyűlölettel eltelt, bigott és tudatlan emberek részéről nem számíthattak irgalomra. Ilyen sereg még sohasem járt keresztény földön. A perfekt maga sem hitte volna, ha nem a saját szemével látja. Dél felé utazott, e hadak vonulási útvonalával párhuzamosan. Látta lefelé ereszkedni a Rhone folyón a hadifelszereléssel és élelemmel megrakott, hatalmas, lomha bárkákat, amelyek vaspántos, díszes ládákban vitték a reményeik szerint a hadjáratra áldást hozó, drága ereklyéket is. A folyó mentén paták és csizmák ezrei verték fel a port, amely elnyúló, szürke felhőként kavargott a vonuló hadak nyomában. Az útjukba eső városok és falvak népe bezárta a kapukat, és a falak mögött imádkozott, hogy meg ne álljon, vonuljon csak tovább a

sereg. Szörnyű hírek terjengtek. Felgyújtott tanyákról, a földjeiket védeni próbáló parasztok lemészárlásáról. Puylaroque-ban eretneknek kikiáltott kathar hívőket elevenen égettek meg. Montélimar egész zsidó közösségét kardélre hányták, a nőket és a gyermekeket sem kímélve, és a levágott, vérző fejeket lándzsákon kitűzték a várfalakra, hollók, varjak prédájául. Saint-Paul-Trois-Châteaux-ban egy kis csapat útonálló zsoldos keresztre feszített egy perfektet. Két darab faágból hevenyészve összetákolt keresztre szögezték föl a szerencsétlent. Már alig élt, de nem volt hajlandó megtagadni a hitét. A lassú haldoklást elunó katonák végül kiontották a beleit, s ott hagyták a kereszten elrohadni. Az ilyen barbár cselekedeteket vagy el sem ismerték a francia bárók és a cîteaux-i apát, vagy csupán néhány elbitangolt katona túlkapásának nyilvánították őket. A pajta sötétjében kuporgó perfekt tudta, hogy itt mit sem számít a nagyurak, a papok és a pápai legátusok szava. Szinte hallotta a katonák vérszomjas lihegését, akik beszorították őket az Ördög teremtette földi világ e szegletébe. Felismerte bennük a Gonoszt. Most nem tehetett mást, mint hogy megpróbálta megmenteni hívei lelkét, hogy azok Isten színe elé kerülhessenek. Bár nem lesz könnyű az átjutás ebből a világból abba a másikba. A sebesült még öntudatánál volt. Elnyüszített még egy darabig, de aztán végleg elcsendesedett. A perfekt a homlokára tette a kezét, és elmondta a halottbúcsúztató és a vigasztaló imát. A hívek egymás kezét fogva körbe álltak és imádkozni kezdtek. – Mi Atyánk, jó lelkek igazságos Istene, Te, ki sohasem csalatkozol, ki sohasem állítasz valótlant vagy kételkedsz, add meg nekünk, hogy megismerhessük... A katonák most kurjongatva és nevetve rugdosni kezdték az ajtót. Nemsokára rájuk törnek. A legfiatalabb nő, egy alig tizennégy éves leány sírva fakadt. A könnyek reménytelenül és hangtalanul peregtek le az arcán. – ...hogy megismerhessük, amit Te tudsz, hogy szerethessük, amit Te is szeretsz, mert mi nem e világból valók vagyunk, és ez a világ nem a mi világunk, és a legkevésbé sem félünk találkozni a halállal egy idegen istennek e birodalmában.

A perfekt fölemelte a hangját, amikor az ajtót elreteszelő vastag karó kettétört. Deszkaszilánkok röpültek a pajta belsejébe, mint megannyi nyílhegy, amikor a katonák berontottak. A perfekt látta megvillanni a szemükben a kegyetlenséget az udvarról bevilágító máglya sárgás fényében. Tíz katonát számolt meg, mindegyik kezében kard. Aztán megpillantotta mögöttük a kapitányukat. Magas, sápadt és sovány arcú, kifejezéstelen tekintetű férfi volt, akire egyáltalán nem ragadt át embereinek őrjöngése és fegyelmezetlensége. Kegyetlen tekintélyt sugárzott az egész lénye, olyan ember volt, aki megszokta, hogy mindenki engedelmeskedik neki. Parancsára odarángatták elé rejtekhelyükről az üldözötteket. A kapitány felemelte a kardját, és átdöfte vele a perfekt mellkasát. Az egy pillanatra elkapta a tekintetét. A francia hideg, szürke szeméből szinte áradt a megvetés. Ismét fölemelte a kardját, majd széthasította vele az öregember koponyáját. Vér és agyvelődarabok fröccsentek szanaszét. Papjuk halálát látva a hívek pánikba estek. Próbáltak kifelé rohanni a vértől iszamós földön. Egy katona belemarkolt az egyik nő hajába, és hátba szúrta a kardjával. A nő apja megpróbálta elrángatni a katonát, de az megfordult, és fölhasította a férfi hasát. Annak tágra nyílt a szeme a döbbenettől, mire a katona még egyszer beledöfte, és jól meg is forgatta benne a kardot, majd lerúgta a pengéről a görcsben vonagló testet. A legfiatalabb katona, egy tizenéves fiú elfordult, és elhányta magát. Perceken belül az összes férfi halott volt, hullák borították a szalmával felszórt földet. A kapitány megparancsolta az embereinek, hogy vigyék ki a két idősebb nőt. A lányt hátul tartotta, az öklendező fiúval együtt. Most majd megmutatja ennek is. A lány lassan hátrált, szeméből sütött a félelem. A kapitány elmosolyodott. Ő nem sietett, a lány meg úgysem menekülhet. Elkezdett körbekörbe járni a lány körül, mint a zsákmányát felmérő farkas. Aztán hirtelen lecsapott. Egyetlen mozdulattal torkon ragadta, nekivágta a falnak, majd letépte a ruháját. A lány sikoltozott és

kétségbeesetten rúgkapált. A kapitány erre ököllel az arcába vágott, olyan erővel, hogy hallani lehetett a csontok reccsenését. A lány megtántorodott. Aztán térdre rogyott, s már mögötte is csupa vér volt a deszkafal. A kapitány fölé hajolt, letépte róla az inget is, majd a szoknyáját fölrántotta a derekáig. A lány már csak nyüszíteni tudott. – Nem engedhetjük, hogy elszaporodjanak, s hozzájuk hasonlókat hozzanak a világra – mondta a kapitány előhúzva a kését. Nem akarta beszennyezni a kezét az eretnekek megérintésével. A tőrt megmarkolva tövig beledöfte a lány hasába. Mérhetetlen gyűlöletében újra és újra belevágta a kést, míg a lány élettelenül nem terült el a lába előtt. S a meggyalázás betetőzéseként hasra fordította, és a késével jó mélyen egy nagy keresztet hasított a hátába. A fehér bőrön piros vérpatakok csordogáltak. – Legyen ez figyelmeztetés mindazok számára, akik erre az útra térnek – mondta aztán a kapitány szemtelenül. – Most már elég legyen ebből. Beletörölte a kését a lány széttépett ruhájába, és fölegyenesedett. A fiatal katona sírt. Könnyei véres és lehányt ruhájára peregtek. Igyekezett engedelmeskedni a parancsnokának, de nem volt elég gyors. Az torkon ragadta. – Azt mondtam, elég legyen! Most rögtön. Ha nem akarsz az ő sorsukra jutni. – Aztán megfordította, és talpával vesén rúgta a fiút, otthagyva véres-mocskos lábnyomát a ruháján. Gyenge gyomrú katonákra nem volt szüksége. A tanyaudvar közepén már lobogva égett a máglya, a Földközitenger felől fújó meleg éjszakai szél is szította a lángokat. A katonák hátrébb húzódtak, és kezükkel védték az arcukat a forróságtól. A kapunál kipányvázott lovaik idegesen doboltak a patájukkal. Érezték a mindenfelé terjengő hullaszagot. A hátrakötözött kezű nőket letérdeltették. Arcuk, csupasz válluk és mellük már csupa seb volt, de ők némák maradtak. Valamelyikük felnyögött, amikor a lány holttestét odahajították eléjük. A kapitány a tűz felé sétált. Már unatkozott, szeretett volna tovább menni. Ő nem az eretneköldösés kedvéért állt be keresztesnek. Ez a kegyetlen akció csak egy kis ajándék volt az embereinek. A

katonáknak elfoglaltságot kell adni, nem szabad hagyni, hogy kijöjjenek a gyakorlatból, s vigyázni kell, nehogy egymás ellen forduljanak. A csillagos égen telihold ragyogott. A kapitány rádöbbent, hogy talán éjfél is elmúlt már. Rég vissza kellett volna térniük, még mielőtt mindenféle szóbeszéd kapna lábra. – Tűzre vessük őket, uram? A kapitány egy hirtelen mozdulattal előhúzta a kardját, és lecsapta a hozzá közelebb eső nő fejét. A nyak csonkjából felspriccelő vér végigfolyt a testen. A fej tompa puffanással esett a földre. A kapitány hátba rúgta a testet, mire az előrebukott a porba. – Öljétek meg a másik ribancot is, aztán vessétek a tűzre őket. És gyújtsátok föl a pajtát is. Már rég tovább kellett volna indulnunk.

21. FEJEZET

Alaïs fölébredt, amint derengeni kezdett az ég alja. Először nem emlékezett, hogyan is került az apja szobájába. Felült, nagyot nyújtózkodott, és várta, hogy visszatérjenek az előző nap emlékei. Valamikor éjfél és a hajnal derengése között eltelt időben, nem tudta már, mikor, de elhatározásra jutott. A kissé zavaros éjszaka ellenére az agya immár teljesen kitisztult. Nem teheti meg, hogy csak üljön itt, és tétlenül várjon az apja hazatérésére. Amikor apja a Noublesso de los Seres-szel szembeni szent kötelességéről beszélt neki, meg az általa őrzött titokról, semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy a becsülete múlik azon, be tudja-e tartani az esküjét. Neki pedig most az a kötelessége, hogy megkeresse őt, elmesélje neki mindazt, ami történt, s visszahelyezze a dolgok irányítását az ő kezébe. Sokkal jobb cselekedni, mint tétlenül ülni. Kinyitotta az ablakot, hadd jöjjön be a friss hajnali levegő. A távolban a kelő nap gyenge fényétől bíborszínben derengett az örök nyugalmú Noire-hegység. Ez a látvány csak megerősítette elhatározását. Lám, a kinti világ is hívja, hogy mozduljon, hogy cselekedjen. Tudta, mire vállalkozik. Ezekben az időkben nem volt tanácsos egy nőnek egyedül utazni. „Megint ez az akaratosság!” – mondaná az apja. De ő remek lovas volt, gyors és ügyes, és hitt benne, hogy el tudja kerülni az országutakon barangoló martalócokat meg a közönséges útonállókat. És egyelőre még semmi jel nem utalt arra, hogy Trencavel vicomte birtokai ellen is támadások indultak volna. Keze önkéntelenül is a tarkójára tévedt, megtapogatta, végigsimította a még mindig érzékeny, felhorzsolt duzzanatot, amely

fájó bizonyítéka volt annak, hogy mégiscsak akadnak itt is olyanok, akiktől félni kell. De ha meg kell halni, akkor jobb, ha az ember karddal a kezében, hősies küzdelemben hal meg, és nem várja tétlenül, hogy mikor sújtanak le rá újra. A lelkében minden korábbinál erősebb céltudatosságot és elszántságot érzett. Nagyon utálta, hogy vissza kell mennie a szobájába, de nem volt más választása. Óvatosan átlépte az ajtó előtt alvó François-t, és az udvaron átvágva elérte a lakóépületeket. Útközben nem találkozott senkivel. Guirande, Oriane alamuszi árnyéka, úrnője szobája előtt aludt a folyosón; csinos, kislányos arcvonásait ellazította a mély álom. Alaїs lábujjhegyen lopakodott el mellette. A szobájában teljes csönd fogadta, amiből azonnal tudta, hogy a szolgáló már nincs itt. Nyilván arra ébredt, hogy ő eltűnt, és elment, hogy megkeresse. Nem volt vesztegetni való ideje. Minden attól függött, sikerül-e megtévesztenie mindenkit, és azt a látszatot keltenie, hogy túl gyönge még ahhoz, hogy messzire elkalandozzon. Senkinek sem szabad megsejtenie, hogy Montpelhièr felé veszi az útját. A legkényelmesebb, rőtvörös vadászruháját vette elő, amelynek vállban bő, szürke ujja a csuklójánál összeszűkült. Keskeny bőrövet csatolt a derekára, és rákötötte a kését meg a téli vadásztáskáját. Felhúzta térdig érő vadászcsizmáját, és a csizmaszárban lévő tokba is belecsúsztatott egy kést, majd egy egyszerű, barna, csuklyás köpenyt terített a vállára. Amikor felöltözött, a ládikájából kiválasztott néhány drágakövet és ékszert, egyebek közt egy avanturin nyakláncot, egy türkizköves gyűrűt és egy gyöngysort. Talán jól jöhetnek még, ha menedékre lesz szüksége vagy fizetnie kell a szabad áthaladásért. Különösen azokon a vidékeken, ahol már nem Trencavel vicomte az úr. Végül még egyszer ellenőrzött mindent, és elégedetten nyugtázva, hogy nem felejtett el semmit, az ágy mögötti rejtekhelyről előhúzta a kardját is, amely az esküvője óta érintetlenül hevert ott. Jobbjával keményen megmarkolva maga elé emelte, aztán hüvelykujjával ellenőrizte az élét is. A penge a hosszú pihentetés ellenére is elég tűrhető állapotban volt. Belevágott néhányszor a levegőbe, csak hogy

a karja szokja a kardforgatást. Elmosolyodott. Semmit sem felejtett el a régi mozdulatokból. Beosont a konyhába, és kért Jacques-tól egy kis árpakenyeret, gyümölcsöt, sózott halat, egy darab sajtot és egy üveg bort is. A szakács korábban is mindig mindenből többet kínált neki, mint amennyit kért – ezúttal semmit sem utasított vissza, maradéktalanul elfogadott mindent. Fölébresztette a szolgálóját, Rixende-ot, és meghagyta neki, hogy közölje Agnès úrnővel, hogy már jobban érzi magát, és majd a kilenc órás reggeli ima után csatlakozik a nappali szobában gyülekező asszonyokhoz. Rixende elég meglepett képet vágott, de nem szólt semmit. Alaїs utálta ezt a fajta asszonyi kötelességet, ezeket a közös tevékenységeket, és akkor mentette ki magát, amikor csak tudta. Kész kínszenvedés volt számára az asszonyok társasága, nem tudta elviselni az ostoba fecsegést és pletykálkodást. Ma viszont ez lesz a tökéletes bizonyíték, hogy ő vissza akar térni a várba. Abban reménykedett, hogy késő délutánig senki sem fogja hiányolni. S ha a szerencséje nem hagyja cserben, akkor csak az esti harangszó idején veszik majd észre, hogy nem tért haza, s csapnak nagy lármát. De akkor én már messze járok. – Agnès úrnőhöz pedig csak a reggeli után menj át, Rixende – magyarázta még a lánynak. – Csak akkor, ha a felkelő nap sugarai már az udvar nyugati falán is látszanak. Érted? Azelőtt pedig, ha bárki is keresne, még ha apám szolgája is az, mondd nekik, hogy kilovagoltam a Sant-Miquelen túli mezőkre. Az istállók az udvar északkeleti sarkában volt, a Kaszárnya torony és a Nagytorony között. Közeledtére a lovak türelmetlenül dobogtak, és hegyezték a fülüket. Amikor belépett, egyik-másik halkan föl is nyerített, egy marék friss füvet, sárgarépát, almacsutkát vagy valami más csemegét remélve. Megállt az első állásnál, és megsimogatta öreg szürke kancája széles pofáját. – Ez nem a te napod, öreg barátnőm – nézett a ló nagy, szomorú szemébe. – Ezt te már nem bírnád.

Másik lova, Tatou, a hatéves arab kanca – az apja nászajándéka – a szomszédos állásban állt. Szőre színe, akár az érett makké, sörénye és farka világosabb, bokán felül mind a négy lábán kesely, fajtájára jellemző csukafején orrfolt. Csontozata erős volt, természete barátságos. S ami a legfontosabb, kitartó volt és nagyon gyors. Alaїs megkönnyebbült, látva, hogy csak Amiel van az istállóban, a patkolókovács legidősebb fia. Ott szunyókált a sarokban a szénán. A mozgolódásra zavartan kelt fel, szégyellte, hogy alváson kapták. Alaїs félbeszakította a mentegetőzését. A fiú ellenőrizte a kanca patkóit, aztán hozott egy nyeregtakarót, egy kantárt zablával, majd Alaїs kérésére nem vadász-, hanem utazónyerget. Alaїsban közben egyre nőtt a feszültség. Fölkapta a fejét az udvar felől jövő minden zajra és neszre, és ijedten nézegetett hátra. A kardját csak akkor húzta elő a köpenye alól, amikor a fiú elkészült a ló felnyergelésével. – Kicsit meg kéne élezni – jegyezte meg, szinte mellékesen. Egy pillanatig egymás szemébe néztek. Aztán Amiel szó nélkül fogta a kardot, és átment vele a kovácsműhelybe. Sikerült elég gyorsan felszítania a tüzet. Kissé felizzította a pengét, kikalapálta rejtett egyenetlenségeit, aztán vízbe mártva lehűtötte, és hidegen megköszörülte. – Na, lássuk – lépett oda Alaïs elé, amikor elkészült. Megnyalta a karját, aztán a kard pengéjét beretvaként fogva levágott pár szőrszálat. – Jó kis kard ez, úrnő. Megbízhatsz benne. Bár... szóval, imádkozni fogok Istenhez, hogy soha ne kelljen használnod. – Én is ezért imádkozom – mosolygott Alaїs. A fiú segített neki lóra szállni, majd átvezette az udvaron. Alaїsnak a torkában dobogott a szíve. Félt, hogy most, az utolsó pillanatokban veszi észre valaki, és akkor dugába dől az egész szépen felépített terve. De nem látta meg senki, s hamarosan elérték a Keleti kaput. – Isten óvjon, úrnő! – súgta Amiel. Alaїs a markába nyomott egy rézpénzt. Az őrök kinyitották a kaput, és a szelíden oldalba bökött Tatou átbaktatott a felvonóhídon, ki Carcassonna reggeli utcáira. Alaїs megkönnyebbülten sóhajtott. Az első akadályokon túljutott.

Amikor kikerült a Narbonai kapu látóköréből, Alaїs nekieresztette a lovát. Libertat! Szabadság! A felkelő nappal szemben haladt. Kisimította a hajfürtöket az arcából, és a friss szembeszél visszahozta egészséges bőrszínét. Az őt körülvevő világ részének érezte magát. Tatou egyenletes tempóban nyargalt át a síkságokon, Alaїs pedig arra gondolt, hogy a lélek érezheti így magát a halál után a menny eléréséig tartó négynapos úton. Mintha csak Isten kegyelme áradna rá, és egyre inkább eltűnne minden, hogy végül csak a lélek és a lelkek maradjanak. Elmosolyodott. A perfektek azt hirdették, hogy eljön az idő, amikor minden lelket elér a megváltó kegyelem, és minden kérdésre válasz adatik a mennyben. De ő tudta, hogy arra még várnia kell. És addig még túl sok elintéznivalója van ezen a nagyon is anyagi világon, melynek elhagyására egyelőre jobb nem is gondolni. Ahogy a ló patanyomai, úgy maradt el mögötte az összes nyomasztó gond és félelmet keltő gondolat. Most már szabad. Háta mögött a Cité homokszínű falai egyre apróbbak lettek, míg végül teljesen eltűntek.

22. FEJEZET

Toulouse 2005. JÚLIUS 5., KEDD Toulouse-ban a blagnaci repülőtéren a vámtiszt nagyobb figyelmet szentelt Marie-Cécile de l'Oradore lábainak, mint a többi utas útlevelének. Utánafordultak az emberek, ahogy elragadó, fekete hajfürtjeivel, kifogástalan szabású piros kiskosztümjében és vakítóan fehér blúzában végigsétált a fehér és szürke kőlapokkal kirakott tágas folyosókon. Messziről lerítt róla, hogy fontos személyiség, aki nem óhajt beállni a sorba, és ott várakozni a többiekkel együtt. Állandó sofőrje az érkezési kapunál várt rá, feltűnően elegáns, sötét öltönyében ő sem igazán olvadt bele a sortos-pólós turisták és rokonok tömegébe. Marie-Cécile rámosolygott, és a kocsi felé menet a családja felől érdeklődött, bár egészen másutt járt az esze. Amikor bekapcsolta a mobilját, látta, hogy kapott egy üzenetet Willtől. Nyomban törölte is. A kocsi akadálytalanul sorolt be a Toulouse-t körbefogó körgyűrű járműáradatába, és ekkor Marie-Cécile engedélyezett magának egy kis ellazulást. Lehunyta a szemét. A tegnap este nagyon kimerítette. Most, hogy értesült a barlang megtalálásáról, úgy érezte, ő maga is átalakult, eggyé vált a rítussal, és elvarázsolta őt a nagyapjától örökölt hatalom. Amikor fölemelte a karját, és elmondta a varázsigét, érezte, ahogy szétárad a tiszta energia az ereiben.

Még Tavernier, a megbízhatatlanná vált beavatott tag elhallgattatása is simán ment, minden nehézség nélkül. Ha senki másnak nem jár el a szája – és Marie-Cécile biztosra vette, hogy most már nem fog eljárni –, akkor nincs mitől tartani. Nem vesztegette az időt arra, hogy esélyt adjon a férfinak a védekezésre. Az újságíró által készített interjúk jegyzőkönyve épp elég bizonyítékot szolgáltatott – legalábbis ami őt, Marie-Cécile-t illeti. És mégis. Kinyitotta a szemét. Volt itt néhány apróság, ami még aggasztotta. Az, ahogy a Tavernier által kifecsegett dolgok napvilágot láttak; a tény, hogy az újságíró feljegyzései meglepően lényegre törőek és érthetőek voltak; és végül, hogy maga az újságíró eltűnt. De leginkább az időbeli egybeesések aggasztották. Bár senkinek sem volt oka, hogy összekapcsolja a barlang fölfedezését egy már rég eltervezett – s aztán Chartres-ban végre is hajtott – kivégzéssel, még ha e két esemény között az ő tudatában természetesen meg is volt a kapcsolat. A kocsi lassított. Marie-Cécile ismét kinyitotta a szemét, és látta, hogy a sofőr autópályajegyet akar venni. Megkocogtatta az üveget. – Pour la péage – mondta, és gondosan manikűrözött ujjaival egy összehajtogatott ötveneuróst nyújtott oda a sofőrnek. Nem akart nyomot hagyni, készpénzzel fizetett. Volt egy kis elintéznivalója Avignonet-ban, Toulouse-tól körülbelül harminc kilométerre. Onnan aztán Carcassonne-ba megy tovább. A találkozó kilenc órára volt kitűzve, bár szeretett volna korábban érkezni. S hogy meddig marad Carcassonne-ban, az attól a férfitól függ, akivel ott fog találkozni. Keresztbe vetette hosszú lábait, és elmosolyodott. Kíváncsi volt, vajon megfelel-e a férfi a hírnevének, és az ő várakozásának.

23. FEJEZET Carcassonne

Tíz óra után pár perccel lépett ki Audric Baillard kissé divatjamúlt, de elegáns, világos öltönyében a carcassonne-i vasútállomásról, majd elindult a város felé. Gyors léptekkel haladt, hosszú sétapálcáját maga elé tartva. Szemét a homlokába húzott panamakalap karimája védte a tűző naptól. Átment a Canal du Alidin, és elhaladt az előkelő Hotel du Terminus, s annak hivalkodó, art deco stílusú üvegfalai és díszes forgóajtói előtt. Carcassonne nagyon megváltozott. Minden erről árulkodott, ahogy a férfi végighaladt a Basse Ville-t átszelő sétálóutcán. Mindenfelé új ruhaüzletek, cukrászdák, könyvesboltok, ékszerüzletek... Jólét áradt mindenből. Ez is a sors akarata. Egy város a dolgok középpontjában. A Place Carnot fehér díszburkolata szikrázott a napsütésben. Ez új volt. A nagyszerű, 19. századi szökőkutat renoválták, kristálytiszta víz ragyogott benne. A téren itt is, ott is kávéházi asztalkák és székek álltak. Baillard a Bar Félix felé pillantott, és elmosolyodott az ismerős, napszítta ponyvatetők láttán a hársfák alatt. Legalább valami, ami nem változott. Végigment egy szűk, forgalmas mellékutcán a Pont Vieux irányába. A fallal körülvett középkori Cité barna világörökség-jelei szintén azt mutatták, mennyire megváltozott a város, és lett a Michelin-féle útikalauz vaut le détourjából nemzetközi turistalátványossággá és az UNESCO-világörökség részévé.

Aztán kilépett a nyílt térre, és ott volt előtte a Cité. Lo Ciutat. Most is elfogta a hazatérés sajgó érzése, bár ez már egyáltalán nem az a hely volt, amelyet oly jól ismert. A Pont Vieux-t díszrács zárta el a forgalom elől, amely annyira megnőtt, hogy az embernek a falhoz kellett lapulnia, hogy el ne sodorja a lakókocsis autók, teherutók és motorbiciklik áradata. A kőfaragásokon is meglátszott az évtizedek pusztítása. A mellvédfal viszont tiszta volt. Talán túlságosan is tiszta. De a viharvert kő-Jézus még most is rongybabaként függött a keresztjén a híd közepénél, ahol a határ is húzódott Bastide Sant-Louis és a fallal körülvett óváros között. Baillard sárga zsebkendőt húzott elő a zsebéből, és a kalapja karimája alatt óvatosan megtörölgette az arcát és a homlokát. A fellegvár alatt szemet gyönyörködtetően zöldellt a folyópart, a fák és a bokrok között homokszínű gyalogösvények kanyarogtak. Az északi parton, a nagy, pázsitos területek között egzotikus virágok virítottak a szépen gondozott ágyásokban. A fák árnyékában jól öltözött hölgyek üldögéltek a vasvázas padokon, nézték a vizet és beszélgettek, miközben aprócska ebeik ott lihegtek a lábuknál, vagy megmegkergettek egy arra tévedt kocogót. A Pont Vieux egyenesen a Quartier de la Trivalle-ba vezetett, amely jelentéktelen külvárosból a középkori Cité bejáratává lépett elő. A járdát szakaszonként fekete kovácsoltvas rácsok zárták el a parkolni kívánó autók elől. Élénk narancs, bíbor és vörös színű árvácskák omlottak le tartóládáik szélére, mint a göndör haj a fiatal leányok vállára. Krómozott asztalok és székek csillogtak a kávéházak előtt, és a régi, ócska lámpaoszlopok mellett modern, szép ívelésű réz világítóoszlopok is sorakoztak. Még a régi vas és műanyag esőcsatornákat is, amelyek nagy esőben eresztettek, a tűző naptól meg nyikorogtak, mind kicserélték karcsú, csiszoltfém csövekre, halfejet formázó vízköpőkkel az alsó végükön. A régi pékség és az élelmiszerbolt megmaradt, akárcsak az Hotel du Pont Vieux, de az egykori mészárszékben most régiségeket árultak, a rőfösüzlet helyén pedig spiritiszta szalon nyílt, ahol jósgömböket, jövendőmondó kártyákat meg mindenféle misztikus irományokat lehetett kapni.

Hány év is telt el azóta, hogy utoljára itt járt? Már ki se tudta számolni. Jobbra fordult a rue de la Gaffe-on, és ott is mindenütt a gazdagság hivalkodó jeleivel találkozott. Az utcácska szűk volt, legföljebb egy autó fért el benne. A sarkon egy galéria terpeszkedett, La Maison du Chevalier, két hatalmas, hollywoodi stílusú rácsokkal védett, félköríves ablakával. A falon festett, pajzs alakú fatáblák, az ajtó mellett pedig egy fémgyűrű, amelyhez a kutyák pórázát lehetett csomózni, pont ott, ahová a régi időkben a lovakat kötötték ki. A bejárati kapuk nagy részét is újrafestették, mellettük kék és sárga keretes, apró virágmintákkal díszített kerámia házszámok díszelegtek. Hátizsákos turista állította meg, kezében ásványvizes palackkal és térképpel, tört franciasággal érdeklődött a Citébe vezető út iránt, de egyébként kihalt volt minden. Jeanne Giraud egy kis házban lakott a középkori bástyákat övező meredek lejtők alján. Az utcának ezen a végén már csak kevés házat tataroztak ki. Némelyik elhagyottan vagy bedeszkázva állt. Az egyik ház előtt, konyhai székeken idős házaspár üldögélt. Ahogy elment mellettük, Baillard kalapot emelve üdvözölte őket. Látásból ismerte már Jeanne néhány szomszédját, és az évek során köszönőviszonyba került velük. Jeanne az ajtaja előtt ült az árnyékban. Számított a jövetelére. Csinos és ápolt volt, mint mindig, egyszerű, hosszú ujjú blúzt és egyenes szabású, sötét szoknyát viselt. Haját kontyba kötötte a tarkóján. Úgy festett, mint egy tanítónő – mint ahogy az is volt, míg húsz évvel ezelőtt nyugdíjba nem ment. Amióta csak ismerték egymást, Baillard mindig ilyennek látta, mindig kifogástalan, mármár hivatalos volt a megjelenése. A férfi elmosolyodott. Eszébe jutott, milyen kíváncsi természetű is volt Jeanne régebben; folyton kérdezősködött. Hogy hol lakik? Mit csinált, amióta, immár hosszú hónapok óta, nem látták egymást? Merre járt? – Utazgattam – válaszolta ilyenkor Baillard. – Kutattam, anyagot gyűjtöttem a könyveimhez, meglátogattam a barátaimat. – És kicsodák a barátai? – kérdezte erre a nő.

– Kollégák. Együtt jártunk egyetemre, aztán együtt is dolgoztunk. – És Baillard mesélt a Grace-szel kialakult barátságáról is. Valamivel később azt is elmondta, hogy a Pireneusokban él, egy kis faluban, Montségurtől nem messze. De ennél többet már nem nagyon árult el magáról, s a nő egy idő után felhagyott a kérdezősködéssel. Jeanne jó ösztönű és módszeres kutató volt, szorgalmas, lelkiismeretes és érzelemmentes – szakmai szempontból roppant értékes tulajdonságok ezek. Az elmúlt három évtizedben együtt dolgoztak a férfi minden könyvén, különösen az utolsó, még befejezetlen munkán, egy 13. századi carcassonne-i kathar család történetén. Jeanne számára olyan volt ez, mint egy nyomozás. Baillard számára pedig, mint egy nagy szerelem. – Audric! – integetett a nő mosolyogva, amikor észrevette, hogy közeledik. – Rég láttam. Baillard melegen megszorította a nő kezét. – Bonjorn. A nő hátralépett, és tetőtől talpig végigmérte. – Jól néz ki. – Tè tanben – mosolygott a férfi. Maga is. – Elég hamar ideért. Bólintott. – Pontosan érkezett a vonat. Jeanne megrökönyödve nézett rá. – Csak nem gyalog jött az állomástól? – Nincs az olyan messze – legyintett a férfi. – És bevallom, kíváncsi voltam, mennyit változott Carcassonne, mióta utoljára jártam itt. Baillard követte a nőt a kicsi, hűvös házba. A barna kőlapok és az okkersárga falak komor, régies hangulatot árasztottak. A szoba közepén ovális asztalka állt, ütött-kopott lábai kilátszottak a túl nagy, viaszosvászon terítő alól. A sarokban az íróasztalon régimódi írógép trónolt. A franciaablak mögött apró terasz húzódott. Jeanne kiment a konyhába, és egy tálcával tért vissza, rajta egy kancsó víz, jégkocka, fűszeres, ropogós teasütemény, savanyított zöld olajbogyó meg egy kistányér a magoknak. Óvatosan letette a tálcát az asztalra, majd oda sem nézve fölnyúlt a szoba egész hosszán végighúzódó falpárkányra. Leemelt egy üveg Guignolet-t, keserű

cseresznyelikőrt, amelyről a férfi tudta, hogy ritka vendégeknek tartogatja. A jégkockák forgolódva koccantak a pohár falához, ahogy rájuk csorgott a piros ital. Egy darabig csak üldögéltek, barátságos szótlanságban ahogy korábban is, oly sokszor. S mintha csak a több nyelven kiadott útikalauz egy bekezdése elevenedett volna meg odakint: a Citéből a várfalak felől beszűrődött a menetrendszerűen közlekedő városnéző buszok megafonjának hangja. Baillard óvatosan letette a poharát az asztalra. – Mesélje hát el, mi történt. Jeanne közelebb húzta a székét az asztalhoz. – Az unokám, Yves, amint ön is tudja, a rendőrségnél dolgozik Foix-ban. Département de L'Ariège. Tegnap kihívták őket egy ásatáshoz a Sabarthès-hegységbe, a Soularac-hegy közelébe, ahol két csontvázat találtak. Yves-et meglepte, hogy a fölöttesei úgy intézkedtek, mintha gyilkosság helyszínén járnának, holott a csontvázak nyilvánvalóan nagyon régen feküdtek már ott. – Tartott egy kis szünetet. – Természetesen nem Yves beszélt a csontvázakat megtaláló nővel, de jelen volt a kihallgatásánál. És mivel tudja, miféle munkát végzek az ön számára, úgy gondolta, hogy a barlang felfedezése érdekelni fog minket is. Baillard lélegzet-visszafojtva figyelt. Oly sok éve várt már erre a pillanatra. Sohasem veszítette el a hitét, hogy egyszer bekövetkezik, hogy végül megismerheti azoknak az utolsó óráknak az igaz történetét. Az évtizedek csak teltek-múltak. Peregtek az évszakok; a tavasz zöldjét felváltotta a nyár aranya, aztán az ősz tarka, majd szürkülő palettája, végül pedig a tél sivársága, míg a hegyekben újra meg nem indult az olvadás, hogy kezdődjék minden elölről. Eddig semmi hír nem érkezett. És most? – Yves is bement abba a barlangba? Jeanne bólintott. – És mit látott? – Volt ott egy oltár. Mögötte pedig a falba volt vésve a labirintus ábrája. – És a csontvázak? Azok hol feküdtek?

– Az oltár előtt, egy inkább csak mélyedésnek nevezhető gödörben. És különböző tárgyak hevertek mellettük, de túl sok ember volt ott ahhoz, hogy Yves közelebbről is megszemlélhesse őket. – Hány csontváz is volt? – Kettő. – De hát... – gyorsan elhallgatott. – Mindegy, Jeanne. Kérem, folytassa. – Alatta... alattuk ezt találta. A nő valami apró tárgyat tolt az asztal közepére. Baillard nem mozdult. Ilyen hosszú idő után félt megérinteni. – Yves tegnap késő délután telefonált a foix-i postáról. A vonal elég rossz volt, alig lehetett hallani, de azt mondta, azért hozta el a gyűrűt, mert nem bízik azokban, akik ezt keresték. Idegesnek tűnt a hangja. – Jeanne elgondolkodott kissé. – Bár nem is, inkább ijedtnek tűnt. Valami nem stimmelt az egészben. Nem a szokásos eljárást folytatták le, és egy csomó olyan ember is megjelent, akinek semmi keresnivalója nem volt ott. Suttogva beszélt a telefonba, mint aki attól fél, hogy kihallgatják. – Ki tud róla, hogy ő is bent járt a barlangban? – Nem tudom. Talán az ügyeletes tiszt? Vagy az akció parancsnoka? Talán mások is. Baillard nézte még egy darabig az asztalon heverő gyűrűt, aztán érte nyúlt. Hüvelyk– és mutatóujja közé fogva a fény felé tartotta. Belső oldalán tisztán kivehetően látszott a labirintus mintája. – Ez annak a férfinak a gyűrűje? – kérdezte Jeanne. Baillard erre még magának sem mert válaszolni. Azokon a véletleneken tűnődött, amelyek az ő kezébe juttatták ezt a gyűrűt. S hogy valóban véletlenek voltak-e. – Yves nem mondta, hogy hová vitték a csontvázakat? A nő csak a fejét rázta. – Nem tudná megkérdezni tőle? S ha lehet, készítsen listát mindazokról, akik ott voltak tegnap a helyszínen a barlang feltárásakor. – Majd megkérdezem. Biztosan segít, amennyire tőle telik. Baillard a hüvelykujjára húzta a gyűrűt. – Kérem, adja át hálás köszönetemet Yves-nek. Nem akármire vállalkozott, amikor ezt

elhozta. És nem is sejti, milyen sokat számít, hogy ilyen gyorsan tudott dönteni. – Elmosolyodott. – És arról nem beszélt, hogy mit találtak még a csontvázak mellett? – De. Egy tőrt, egy kis bőrzsákot, de abban nem volt semmi, aztán egy lámpát... – Vuèg? – Üres volt? Baillard hitetlenkedve bámult maga elé. – De hát az lehetetlen. – Noubel felügyelő, a rangidős tiszt állítólag alaposan kifaggatta erről is azt a nőt. De ő makacsul kitartott, mondta Yves. És azt állította, hogy a gyűrűn kívül nem nyúlt semmihez. – És az unokája szerint igazat mondott? – Erről Yves nem nyilatkozott. – Ha... valaki más vette el – dünnyögte maga elé a homlokát ráncolva Baillard. – És mit mesélt Yves erről a nőről? – Nem sokat. Angol, a húszas éveiben jár, nem régész, csak egy önkéntes. A barátnője, az ásatás helyettes vezetője hívta meg Foixba. – Mi a neve? – Taylor, ha jól emlékszem. – Jeanne elgondolkodott egy kicsit. – Nem, nem Taylor. Talán inkább Tanner. Igen, ez az. Alice Tanner. Mintha megállt volna az idő. Es vertat? Ez igaz lehet? A név visszhangzott a fejében. – Es vertat? – ismételte suttogva. Elvitte a nő a könyvet? Felismerte. Nem, nem. Baillard leállította magát. Ennek semmi értelme. Mert ha igen, akkor miért nem vitte el a gyűrűt is? Megfogta az asztal szélét, hogy megállítsa a keze remegését, aztán Jeanne szemébe nézett. – Nem kérdezné meg Yves-t, hogy tudja-e a nő címét? Hogy hol lehet őt megtalálni? – Megkérdezhetem – bólintott Jeanne. – De valami baj van, Audric? Rosszul érzi magát? – Nem. Csak fáradt vagyok – mosolygott tényleg fáradtan Baillard. – Ennyi az egész. – Azt hittem, jobban fog... örülni ennek. Végül is ez megkoronázása lehet a hosszú-hosszú évek óta folytatott munkájának.

– Olyan hirtelen jött ez az egész. – Úgy tűnik, inkább fejbe kólintották, semmint megörvendeztették ezek a hírek. Baillard jól el tudta képzelni, hogy festhet most: szokatlanul csillogó szemek, holtsápadt arc, remegő kezek. – Borzasztóan örülök – mondta. – És végtelenül hálás vagyok Yves-nek, és persze önnek is, de... – Vett egy mély lélegzetet. – Nem tudná most fölhívni Yves-et? Szeretnék személyesen beszélni vele. Sőt, ha lehet, találkozni is. Jeanne fölállt, és kiment a hallba a lépcső melletti kis asztalon álló telefonhoz. Baillard kinézett a várhegy lejtőire. Emlékeiben megjelent a nő, ahogy munka közben énekel, s a lombok között átszűrődő fénysugarak szétszórt foltjai táncolnak a vízen. S mindenütt a tavasz hangjai és illatai; az aljnövényzet sűrűjében virító kék, piros és sárga foltok, a termékeny, puha, süppedős talaj, és a sziklás ösvény két oldalán sorakozó puszpángok bódító illata. A hamarosan érkező meleg nyári napok ígérete. Jeanne hangja zökkentette vissza a jelenbe. Összerezzent. – Nem veszi föl senki – mondta.

24. FEJEZET Chartres

A rue du Cheval Blanc-i ház konyhájában Will Franklin egyenesen a bolti műanyag palackból itta a tejet, hogy minél gyorsabban kiöblítse szájából a már kellemetlenné vált brandyszagot. A házvezetőnő már kora reggel megterítette a reggelizőasztalt. A kávéfőző oda volt készítve a tűzhelyre. Will úgy gondolta, csakis François-Baptiste miatt lehet így, mert a házvezetőnő általában nem csinál ilyen nagy felhajtást az ő kedvéért, ha Marie-Cécile nincs itthon. A fiú alighanem aludt még, minthogy minden érintetlen volt, minden kés és villa a helyén. Két bögre, két tányér, két csésze és csészealj. Négyféle dzsem és egy kis méz is egy nagy tál mellett. Leemelte a fehér vászonkendőt. Alatta őszibarack, nektarin, alma és dinnye. Nem volt étvágya. Előző este, hogy agyonüsse valamivel MarieCécile megérkezéséig az időt, először egy italt kevert magának, aztán még egyet, majd egy harmadikat is. Mire a nő, jóval éjfél után végre megjelent, addigra már eléggé elnehezült a feje az alkoholtól. MarieCécile nem volt túl jó kedvében, és láthatóan revánsot akart venni a délutáni vitatkozásért. Hajnal felé feküdtek csak le. Will ujjai egy papírlapot morzsolgattak. Marie-Cécile még arra sem vette a fáradságot, hogy maga írja meg az üzenetet. Megint a házvezetőnővel körmöltette le, hogy üzleti ügyben elutazott a városból, és reményei szerint még a hétvége előtt visszatér. Tavasszal találkozott a nővel Chartres-ban, egy új képzőművészeti galéria megnyitóján, ahová szülei barátainak barátain keresztül keveredett. Hat hónapos alkotószabadsága elején járt, és éppen

Európában utazgatott. Marie-Cécile, az új galéria egyik szponzora, inkább csak véletlenül botlott belé. Willt meglepte az iránta megnyilvánuló érdeklődés, és persze hízelgett is a hiúságának, hamarosan arra eszmélt, hogy már az egész életét elmesélte egy üveg pezsgő mellett. Együtt távoztak a galériából, és azóta is együtt vannak. Elméletileg együtt, gondolta rosszkedvűen. Megnyitotta a csapot, és egy kis hideg vizet locsolt az arcába. Felhívta Marie-Cécile-t ma reggel, bár nem igazán tudta, mit is akar mondani neki, de ki volt kapcsolva a telefonja. Nagyon elege volt már ebből az átmeneti állapotból, amelyben egyre nehezebben igazodott ki. Kinézett a ház mögötti kis kertre. Mint ebben a házban minden, az is tökéletesen meg volt tervezve. Semmit sem bíztak a természetre. Világosszürke kavicson citrom– és narancsfák sorakoztak díszes ládákban a délre néző hátsó fal mentén. Az ablakládában már szépen virágzott a muskátli. A falba illesztett kis kovácsoltvas kaput százéves repkény borította. Mindenből az örökkévalóság lehelete áradt. És minden ugyanilyen lesz itt jóval azután is, hogy ő már rég nem lesz sehol. Úgy érezte magát, mint amikor az ember fölébred, és ráeszmél, hogy ez a világ nem olyan, mint amilyennek álmában látta. Az volna most a legokosabb, ha lehűtené az érzelmeit, és szépen lelépne, mielőtt még további csalódások érik. De bármennyire kiábrándítónak bizonyult is a kapcsolatuk, Marie-Cécile azért mégiscsak kedves és nagylelkű volt, és el kell ismerni azt is, hogy tartotta magát a megállapodásukhoz. Neki pedig azért van most rossz kedve, mert túl sokat várt tőle. Erről pedig tényleg nem a nő tehet. Ő nem szegte meg az ígéreteit. Csak most döbbent rá, hogy az utóbbi három hónapot pontosan olyan házban töltötte, amilyenben ő maga is felnőtt, és amelyre ráunva Európába szökött. A kulturális különbségeket leszámítva itt is minden a szülői házra emlékeztette: az elegancia és a mesterkéltség, amely sokkal inkább hivalkodni kívánt, mint otthont kínálni a benne lakóknak. Akárcsak most, otthon is magányosan töltötte ideje nagy részét, a számtalan tökéletesebbnél tökéletesebb szobában kóvályogva.

Az utazás lehetőséget kínált neki, hogy megalapozza mindazt, amivel egész életében foglalkozni akart. Eredeti terve szerint Franciaországon átutazva Spanyolországba ment volna, ötleteket és témákat gyűjtve az írásaihoz, de amióta elakadt itt Chartres-ban, egy rohadt sort sem sikerült még papírra vetnie. A lázadásról, a haragról és a szorongásról akart írni, az amerikai életmód szentségtelen szentháromságáról. Otthon rengeteg mindenre volt oka haragudni. Itt meg semmihez sem tud hozzászólni, semmi mondanivalója sincsen. Itt csak egyvalami foglalkoztatja, és az Marie-Cécile, aki viszont bizonyos értelemben elérhetetlen. Kiitta a maradék tejet, és a dobozt belehajította a szemetesbe. Végignézett az asztalon, és úgy döntött, a városban reggelizik. A gondolattól, hogy ha nem tűnik el időben, udvarias társalgást kell folytatnia François-Baptiste-tal, kezdett fölfordulni amúgy sem teljesen rendben lévő gyomra. Elindult a folyosón. A magas mennyezetű előcsarnokban néma csend honolt, csak a díszes állóóra ketyegését lehetett hallani. A lépcsőtől jobbra keskeny ajtó vezetett a ház alatt rejtőző borospince-labirintusba. Leakasztotta a fogasról a farmerdzsekijét, és indult volna át a helyiségen, amikor észrevette, hogy az egyik hímzett faliszőnyeg nem áll egyenesen. Tényleg csak kicsit volt ferde, de ha odanézett az ember, nagyon is kirítt az előcsarnok egyébként tökéletes szimmetriájából. Már nyúlt volna, hogy megigazítsa, de aztán elbizonytalanodott. Vékonyka fénycsíkot vett észre a csiszolt fa mögötti falon. Fölnézett az ajtó és a lépcső fölötti ablakra, bár tudta, hogy ilyenkor a nap még nem süthet be ide. A fény mintha a sötét lambéria mögül jött volna. Ezt nem értette. Leemelte a faliszőnyeget. Mögötte apró ajtó rejtőzött, beleillesztve a lambéria síkjába és mintázatába. Az ajtón kis sárgaréz retesz volt a sötét fába süllyesztve és egy lapos, kör alakú húzófogantyú. Minden nagyon diszkrét és feltűnésmentes volt. Elhúzta a reteszt. Könnyen ment. Halk nyikordulással megnyílt az ajtó befelé, és föld alatti, rejtett termek titokzatos szaga töltötte be a levegőt. Az ajtó szélét fogva bekukkantott, és azonnal fölfedezte a

fény forrását, egy poros, csupasz villanykörtét a sötét mélységbe vezető meredek lépcső fölött. Belül az ajtó mellett két kapcsolót talált. Az egyik a csupasz égőé volt, a másikkal pedig a bal oldali falon kampókra erősített, sárgás fényű villanykörték mélybe vezető sorát lehetett fölkapcsolni. A lépcső mindkét oldalán fémkarikákon átbújtatott, szép fonatú vastag kötél szolgált kapaszkodóként. Lelépett az első lépcsőfokra. A téglából és terméskőből rakott, alacsony mennyezetbe épp csak be nem verte a fejét. Nyomasztóan szűk volt a hely, de a levegő friss és tiszta illatú. Érződött, hogy mostanában is járnak itt emberek. Minél lejjebb ment, annál hűvösebb lett. Na, még húsz lépés... Nyirkosságot nem érzett, s bár semmiféle ventilátort vagy szellőzőberendezést nem látott, valahonnan állandóan áramlott a friss levegő. Odalent egy kis folyosón találta magát. A csupasz falakon sehol semmi jel. Csak a lépcső mögötte, előtte pedig egy, a folyosó teljes szélességét és magasságát elfoglaló ajtó. A sárgás égők alig adtak valami fényt. Szaporábban kezdett verni a szíve, de azért csak ment az ajtó felé. A régi, cikornyás, hatalmas kulcs könnyen elfordult a zárban. Az ajtón túl hirtelen megváltozott minden. A padlót minden zajt elnyelő, vastag, vörös szőnyeg borította. Az ócska villanykörtéket díszes, világító falikarok váltották föl. A terméskő– és téglafalakat itt már középkori lovagokat, porcelánbőrű nőket és kitárt kezű, lehajtott fejű, csuklyás, fehér díszruhás papokat ábrázoló gobelinek borították. És valami ismerős illat érződött a levegőben. Csak lassan jött rá, mi is az, édeskés tömjénillat, gyermekkorának rég elfeledett karácsonyi és húsvéti szertartásainak emléke... Hátrapillantott a válla fölött. A nyitott ajtó mögött a házba fölvezető lépcső látványa megnyugtatta. Itt lent a rövid folyosó végét fekete vasrácsra függesztett, vastag bársonyfüggöny zárta le. A függönyre aranyszállal szimbólumok voltak hímezve, egyiptomi hieroglifák, asztrológiai jelképek és állatövi jegyek. Elhúzta a függönyt.

Mögötte újabb ajtó rejtőzött, láthatóan nagyon régi. Ugyanabból a sötét fából készült, mint odafönt az előcsarnok falburkolata, de széleit indák és más motívumok díszítették. Festetlen középső deszkáit viszont csak a szú dekorálta ki, de alaposan. Nyitásra szolgáló kilincs, rigli vagy fogantyú sehol sem látszott. Az ajtó fölött a kőbe különféle díszítéseket véstek. Végigtapogatta a szemöldökfát. Valahol lennie kell itt egy titkos retesznek. De sehol semmi. Végigtapogatta föntről lefelé a két ajtófélfát, és végre rátalált egy kis mélyedésre, közvetlenül a padlószint fölött. Leguggolt. A mélyedésből apró fémnyelv állt ki. Lenyomta. Aztán erősebben, még egyszer. Halk, éles kattanás hallatszott, mint amikor leesik egy gomb a kőpadlóra. A szerkezet kioldott, s az ajtó azonnal megnyílt. Will fölállt. Kicsit nehezen lélegzett, a tenyere is nyirkos volt már, s hirtelen megbizsergette valami a tarkóját. Tiszta libabőr lett a két karja. Nyugi, mondta magának. Csak pár perc, és kint leszünk innen. De ha már itt vagyunk... Csak egy gyors körülnézés. Nem nagy ügy. Elszántan betolta az ajtót. Odabent vaksötét volt, bár rögtön érezte, hogy egy nagyobb helyiségbe, talán pincébe érkezett. Itt sokkal erősebb volt a tömjénillat. Végigtapogatta a falat, hátha talál valami kapcsolót, de sehol nem volt semmi. Aztán rájött, hogy ha félrehúzza a függönyt, a folyosóról beszűrődik némi fény. A sötétséghez lassan hozzászokott a szeme, és először a saját árnyékát pillantotta meg. Aztán fokozatosan földerengett előtte egy hosszú, téglalap alakú terem körvonala. Alacsony, boltíves mennyezet. A két hosszabbik, a sötétben végig nem látható fal mentén hosszú, templomi padok, mint a kolostori ebédlőkben. A falakon, a mennyezet alatt ismétlődő minták és jelképek sorakoztak. Hasonló egyiptomi szimbólumok, mint odakint a függönyön. Will beletörölte izzadó tenyerét a farmerjába. Közvetlenül előtte, a terem közepén tekintélyes kőláda vagy kőtömb állt. Talán valami síremlék. Körbejárta, végighúzva kezét a felszínén. Sima volt, csak a közepén lehetett kitapogatni valamilyen, körökből álló, belevésett

motívumot. Közelebb hajolt, hogy jobban megnézze, s a mutatóujjával követte a vonalakat. Koncentrikus körök, akár a Szaturnusz gyűrűi. A pupillája már egész kitágult, így azt is fölfedezte, hogy a kőtömb négy szélébe négy betű van vésve. "K" az elülső oldalon, "É" és "D" a két hosszabbik oldalon, a hátsón pedig "NY". Az égtájak kezdőbetűi? Aztán a kőtömb tövében, a "K" betűs oldalon, egy kisebb, körülbelül harminc centi magas kőkockát vett észre. Enyhén bemélyedt a felülete, mint a mészáros vagy a hóhér tuskójáé. Körülötte nagy, sötét folt. Nedvesnek tűnt, mintha nemrég mosták volna föl ott. Leguggolt, és megtapogatta. Fertőtlenítő és még valami, talán rozsda, kesernyés szagát érezte az ujjain. A kő sarka mögé oda volt ragadva valami. A körmével fölkapargatta. Valami ruha darabkája lehetett, pamut vagy lenvászon, és a végeit mintha körömmel szaggatták volna ki. Egyik sarkában kis barna folt. Akár az odaszáradt vér... Azonnal eldobta az anyagdarabkát, s szinte az eszét vesztve menekült kifelé. Bevágta maga mögött az ajtót, visszahúzta helyére a függönyt, és rohant, át az ajtókon, majd kettesével szedve a fokokat föl a keskeny lépcsőn. Odafönt az előcsarnokban a térdére támaszkodva próbálta kifújni magát. Aztán rájött, hogy ha most belépne valaki, rögtön észrevenné, hogy odalent járt, ezért benyúlt az ajtón, és lekapcsolta a villanyokat. Reszkető kézzel bezárta az ajtót, s helyére igazította a faliszőnyeget is, mindent úgy, ahogy volt. Pár pillanatig még zavartan toporgott. A díszes állóórán látta, hogy ez a kirándulása csupán húsz percig tartott. Aztán fölemelte a két kezét. Úgy forgatta és nézegette őket, mintha nem is az ő kezei lettek volna. Összedörzsölte a hüvelyk– és a mutatóujját. Furcsa, ragacsos érzés... Megszagolta. Vérszaga volt.

25. FEJEZET Toulouse

Alice hasogató fejfájásra ébredt. Egy pillanatig azt sem tudta, hol van. A szeme sarkából odasandított az éjjeliszekrény sarkán álló üres üvegre. Jaj... Az oldalára támaszkodott, és fölmarkolta az óráját. Háromnegyed tizenegy. Felnyögött, és visszahanyatlott a párnára. A szája úgy bűzlött, mint egy kocsmai hamutartó, nyelvén még mindig ott érezte a whisky utóízét. Aszpirint! Vizet! Kitántorgott a fürdőszobába, és belebámult a tükörbe. Pont olyan pocsékul nézett ki, ahogy érezte magát. A homlokát sárga, kék és zöld zúzódások és horzsolások tarkították. Szeme alatt sötét karikák. Fejében távoli emlékfoszlányok bukkantak föl az álmában látott téli erdőről, fagyott és meg-megroppanó gallyakról. Valami sárga szöveten kirajzolódó labirintus? Ezt képtelen volt pontosabban felidézni. Tegnap esti útjára Foix-ból idefelé szintén csak homályosan emlékezett. Azt se tudta már, mi hozta Toulouse-ba, és miért nem ment Carcassonne-ba, ami sokkal értelmesebb választás lett volna. Nyögött egyet. Foix, Carcassonne, Toulouse... Most viszont nem mehet sehová, amíg jobban nem lesz. Visszafeküdt az ágyba, s várta, hogy a fájdalomcsillapító végre hatni kezdjen. Húsz perccel később még mindig elég szörnyen érezte magát, de a szeme már nem akart kiugrani az elviselhetetlen, lüktető fájdalomtól. Beállt a forró zuhany alá, majd hideg vizet csorgatott magára.

Gondolatai visszatértek Shelagh-hoz és a régészcsapat többi tagjához. Eltűnődött, vajon mit csinálhatnak most. Általában már reggel nyolckor kivonultak a terepre, és alkonyatig maradtak. Csak a munkának éltek. El sem tudta képzelni, mit csinálhatnak, ha nem kell ásniuk és leleteket vizsgálniuk. Magára tekerte a szálloda kicsi, agyonmosott törülközőjét, és megnézte a mobilját, hogy kapott-e valami üzenetet. Nem kapott egyet sem. Tegnap este ez még csak elszomorította, ma már bosszantotta is. Tíz éves ismeretségük alatt Shelagh nem egyszer burkolózott hetekig tartó, sértődött hallgatásba. És minden egyes alkalommal neki kellett kiengesztelnie. Most úgy érezte, elege van már ebből. Hát akkor most lépjen ő, ha akar. Beletúrt a piperetáskájába, kikereste a ritkán használt, hámosító sebkenőcsöt, és bekente vele a kezén meg a lábán a legrondább horzsolásokat. Aztán kisminkelte kicsit a szemét, és finoman kirúzsozta a száját is. Ujjaival borzolgatva-fésülgetve megszárította a haját. Végül kiválasztotta a legkényelmesebb szoknyáját és egy új, kék blúzt, és mindent elpakolt, majd lement, rendezte a számlát, és elindult fölfedezni Toulouse-t. Még mindig nem érezte magát teljesen jól, de sejtette, hogy a friss levegő meg egy jó erős kávé segíteni fog. Belehajigálta a cuccait a kocsiba, és úgy döntött, hogy egyszerűen sétál egyet, és megnézi, hol is kötött ki. A bérelt kocsiban nem volt valami jó a légkondicionálás, ezért úgy tervezte, hogy majd akkor indul tovább Carcassonne felé, ha kicsit enyhül a hőség. Ahogy a platánfák fényfoltokkal teleszórt árnyékában ballagott, és nézegette a kirakatokban a ruhákat és az illatszereket, kezdte jobban érezni magát. Értetlenkedve gondolt a tegnap esti érzéseire. Úgy látszik, tisztára paranoiás, eszelősen túlreagálta a dolgokat. Ma reggel már abszurdnak tűnt a gondolat, hogy valaki követi. Keze a zsebében lapuló cédulára tévedt a telefonszámmal. Ezt azért mégsem csupán képzeltem. Elhessegette a gondolatot. Most a jövőbe kell tekinteni. És a lehető legjobban eltölteni ezt a kis időt Toulouse-ban.

Bolyongott az óváros sikátoraiban és átjáróiban, ment, amerre a lába vitte. Az épületek díszes, rózsaszín kövei és téglahomlokzatai elegánsak és ízlésesek voltak. Az utcanévtáblák, a szökőkutak és a szobrok mind-mind Toulouse hosszú és dicsőséges történelméről meséltek: hadvezérek, középkori szentek, 18. századi költők, 20. századi szabadságharcosok és a város nemessége a római kortól napjainkig. Bement a Saint-Étienne-templomba, kicsit a tűző nap elől is menekülve. Gyermekkora óta szerette a templomok csöndjét és nyugalmát, hiszen annak idején izgalmas félórákat töltött a szüleivel a lenyűgöző és rejtélyes hangulatú katedrálisokban, barangolva a csarnokok, oszlopsorok és mellékhajók titokzatos illatú félhomályában, szobrokat, festményeket, feliratokat és színes üvegablakokat nézegetve. Hamarosan azonban kezdett megéhezni, ezért elhatározta, hogy lassan befejezi a barangolást a templomban, és vesz valami harapnivalót. El is indult a kijárat felé, amikor gyereksírást hallott. Körülnézett, de nem látott senkit. Ment tovább, de lelkének nagy nyugalma azonnal elszállt. A zokogás egyre erősödött. És valaki elkezdett suttogni is. Férfihang sziszegte egyenesen a fülébe: – Hérétique, hérétique... Sarkon fordult. – Hé! Van itt valaki? Sehol senki. A szavak azonban állandóan ismétlődtek, ott visszhangoztak a fülében, mintha belülről jött volna a gonosz sugdosás. – Hérétique, hérétique... A fülére tapasztotta a két tenyerét. Az oszlopokon és szürke kőfalakon mintha arcok jelentek volna meg. Elkínzott szájak, kicsavarodott, segítségért nyúló kezek. Minden zugból ilyenek bukkantak elő. Aztán egy pillanatra, alig láthatóan, egy alak tűnt föl. Zöld ruhás, vörös köpenyes nő, elő-előbukkanva a homályból. Kezében fűzfa kosár. Alice odakiáltott neki, amikor az oszlop takarásából hirtelen három szerzetes lépett ki. Elkapták a nőt. Az sikoltozott és rúgkapált, de a csuhások megragadták, és elkezdték magukkal vonszolni. Alice rájuk akart kiáltani, de nem jött ki hang a torkán. Úgy tűnt, csak a nő hallja őt, mert hátranézett, bele egyenesen a szemébe. A

szerzetesek most már szorosan körbevették; hatalmas karjukkal, mint valami fekete szárnyakkal egész testét körülfogták. – Engedjétek el! – kiáltotta Alice, és futva indult feléjük. De minél gyorsabban futott, az alakok annál messzebbre kerültek tőle, míg végül teljesen eltűntek. Mintha beleolvadtak volna a templom homályos falába. Alice zavarodottan tapogatta a falat. Szaladgált föl-alá, kereste a magyarázatot, de az egész templomban nem volt egy lélek sem. Pánikba esett. Rohant a kapu felé, és úgy érezte, őt is üldözik a fekete csuhás alakok, már ott lihegnek a nyomában, rögtön elkapják és leteperik... Odakint a szabadban minden olyan volt, mint máskor. Jól van. Nincs semmi baj. Levegő után kapkodva nekidőlt a falnak. Amikor úgy-ahogy sikerült lehiggadnia, rájött, hogy már nem félelmet érez, hanem mélységes gyászt. Nem volt szüksége történelemkönyvekre ahhoz, hogy tudja, miféle szörnyűségek történtek ezen a helyen. Itt vér áztatott minden talpalatnyi helyet, itt még a falak köveiből is csak jajszó áradt. Most a szellemek meséltek el neki valamit a történetükből. Kezébe temette az arcát, és akkor vette észre, hogy patakokban folynak a könnyei. Amikor már nem remegett annyira a lába, elindult vissza a városközpont felé. Csak minél messzebbre innen, a Saint-Étiennetemplomtól! Nem igazán értette, mi történt vele, de nem is óhajtott túl sokáig emlékezni rá. Körülötte zajlott az élet, és ettől úgy-ahogy lehiggadt. Hamarosan kiért egy kicsi térre. Volt ott egy helyes kis kávézó, ciklámen színű ponyvatetőkkel, a járdán sorakozó kerek asztalkákkal és ezüstösen csillogó fémszékekkel. Leült az egyetlen szabad asztalhoz, és azonnal rendelt. Minden erejével igyekezett ellazulni, megnyugodni. Először is felhajtott két pohár vizet, majd hátradőlve élvezte az arcát simogató napfényt. Aztán töltött magának egy pohár rozét, beleszórt néhány jégkockát, és nagyot kortyolt belőle. Elégedetten sóhajtott. Nem olyan gyönge leány ő, hogy csak úgy halálra lehetne rémíteni mindenféle látomásokkal. De azért mégsem vagyok valami jó formában.

Egész évben folyton változtatta a lakhelyét. Szakított a barátjával, akivel sok-sok évet töltött együtt. Már régóta halódott ez a kapcsolat, és megkönnyebbülést is hozott, amikor vége lett, de azért mégiscsak belesajdult a szíve, ha eszébe jutott. A büszkesége is csorbát szenvedett, és a lelkében ott maradt a tüske. Hogy felejtsen, beletemetkezett a munkába, és igyekezett mindenfélével elfoglalni magát, csak hogy ne kelljen azon tépelődnie, mit rontott el. Azt hitte, a dél-franciaországi két hét majd újra feltölti energiával. Hogy itt majd lelkileg-szellemileg helyrerázódik. Lebiggyesztette az ajkát. Egy kis nyaralás. Az önboncolgatásnak a pincér megérkezése vetett véget. Az omlett tökéletes volt. Aranysárga, illatos, belül finoman lágy, nem spórolták ki belőle a gombát, és bőségesen megszórták friss petrezselyemmel is. Minden érzékszervével az evésre koncentrált. S amikor már a maradékot törölgette a puha rozskenyérrel, csak akkor kezdett azon gondolkodni, mivel is töltse a délután hátralévő részét. De mire a kávé megérkezett, már ezt is kitalálta. A Bibliothèque de Toulouse nagy, kocka alakú kőépület volt. Alice bemutatta nemzetközi kutatói olvasójegyét az unatkozó és kissé kedvetlen könyvtárosnőnek, aki kiállított egy belépőcédulát. Néhányszor eltévedt a mindig máshová vezető lépcsők rengetegében, de aztán mégiscsak megtalálta az egyetemes történelem részleget. A nagy teremben két oldalon sorakoztak az olvasólámpával felszerelt, fényezett, hosszú asztalok, de ezen a forró, júliusi délutánon nem sokan tartózkodtak a tudományok e csöndes szentélyében. A terem túlsó végében pillantotta meg, amit keresett: a számítógépeket. Bejelentkezett a teremügyeletesnél, ahol kapott egy jelszót és egy gépet. Begépelte a keresőprogramba a „labirintus” szót. S közben arra gondolt, hogy miért is nem jutott ez már korábban az eszébe. Hogy miért próbált a memóriájára hagyatkozni, amikor a gépek mégiscsak többet tudnak. Íme ez is: pár pillanat alatt több száz labirintusos helyet talált. Első lépésként nem volt nehéz különbséget tenni a hagyományos labirintusok, valamint a barlang falába és a gyűrű belső oldalába vésett labirintus emlékképe között. A klasszikus labirintus ravaszul

összekapcsolt koncentrikus körökből áll, az egyre kisebb körökön végighaladva lehet eljutni a középpontig. A barlangban látott labirintus viszont, erre határozottan emlékezett, tele volt zsákutcákkal, önmagukba visszakanyarodó, végül sehová sem vezető járatokkal. Inkább csak értelmetlen útvesztőnek tűnt az egész. A labirintus szimbólumának és mitológiájának ókori gyökereit nehéz hitelesen feltárni. A legelső ábrázolások több mint háromezer évesek. Véstek ilyen szimbólumokat sziklába, fába, kőbe, égettek bele agyagtáblákba, szőttek bele textíliákba, de alakítottak ki gyepen vagy sövénnyel benőtt kertekben is. Európában az első labirintusok a késői bronz– és a korai vaskorból származnak, a Kr. e. 1200 és 500 közé eső évszázadokból. A Földközi-tenger körüli kereskedővárosokban találták őket. Kr. e. 900 és 500 között született ábrázolások kerültek elő az északolaszországi Val Camonicában és a galíciai Pontevedrában, valamint Spanyolország északnyugati csücskében, a Finisterre-fok közelében. Alice alaposan szemügyre vette az illusztrációt. Ez utóbbi minden eddiginél jobban hasonlított arra, amit a barlangban látott. Nézte innen, nézte onnan, nézte félrehajtott fejjel is: hasonlít, hasonlít, de mégsem ugyanaz. Volt valami abban a feltételezésben is, hogy ez a szimbólum talán keletről, Egyiptomból és a Római Birodalom keleti határszéleiről jött, kereskedők közvetítésével, és a más kultúrákhoz való alkalmazkodás során folyton változott. Az is elég valószínű, hogy a labirintus nyilvánvalóan kereszténység előtti szimbólumát a katolikus egyház egyszerűen kisajátította. Mind a római, mind a bizánci egyház számtalan, a labirintusnál régebbi mitológiai elemet és szimbólumot is átemelt a maga vallási jelképrendszerébe. A leghíresebb történeti-mitológiai labirintusokkal több weboldal is foglalkozott: például a knósszoszi labirintussal Kréta szigetén, ahová a görög mítosz szerint a bikafejű Minótauroszt zárták be. Alice átugrotta ezeket, mert az ösztöne azt súgta, hogy kutatása innen nem vezet sehová. Egyedül az érdemelt némi figyelmet, hogy a minószi kultúrára jellemző, Kr. e. 1500 körüli labirintusábrázolásokat találtak Egyiptomban az ősi Avaris városa körüli ásatásoknál, valamint az egyiptomi Kom Ombo templomaiban és Sevillában is.

Alice elraktározta az összes fontos információt az agyában. A labirintusok a 12. és 13. századtól rendszeresen megjelennek azokon a kézzel másolt, és az írnokok által pazarul, gyakran egyedi stílusban díszített középkori kéziratokban, amelyek az európai kolostorok és nemesi udvarok között keringtek. A korai középkorra egy matematikailag tökéletes, tizenegy körös, tizenkét falú és négytengelyű labirintus vált a legnépszerűbbé. Alice megnézett két ilyen reprodukciót: egy falra vésett labirintust az észak-spanyolországi Arcera 13. századi San Pantaleontemplomából, meg egy valamivel korábbit a toscanai Lucca katedrálisából. Aztán rákattintott arra a térképre, amely azt mutatta, hogy mely európai templomokban találtak még labirintusábrázolást. Ez fantasztikus. Alig akart hinni a szemének. Franciaországban több labirintus volt, mint Olaszországban, Belgiumban, Németországban, Spanyolországban, Angliában és Írországban együttvéve. Amiens, St. Quentin, Arras, St. Omer, Caen és Bayeux Észak-Franciaországban; Poitiers, Orléans, Sens és Auxerre az ország középső részén; Toulouse és Mirepoix délnyugaton; és a listát még lehetne folytatni. A leghíresebb, kövezetbe illesztett labirintus az északfranciaországi Chartres-ban látható, az egyik legnevezetesebb középkori gótikus katedrálisban. Alice nagyot csapott az asztalra, kiérdemelve ezzel szomszédai rosszalló pillantásait. Hát persze. Milyen hülye is tud lenni az ember! Hiszen Chartres az ő szülővárosának, a dél-angliai Chichesternek testvérvárosa. Épp ezért első külföldi útja is Chartres-ba vezetett tizenegy éves korában. Igaz, nem sok emléke maradt róla, csak az, hogy folyton esett az eső, ő pedig átfagyva és elázva ácsorgott a szüleivel mindenféle díszes oszlopsorok és árkádok mellett és alatt. De semmiféle labirintusra nem tudott visszaemlékezni. Chichester katedrálisában nem volt labirintus, viszont volt egy másik testvérvárosa is: az olaszországi Ravenna. Alice addig keresgélt a képek között, míg meg nem találta, ami érdekelte. A ravennai San Vitale-templom márványpadlóján egy labirintus volt kirakva. A képaláírás szerint ugyan negyedakkora volt, mint a

chartres-i, és jóval korábbi időkből is származott, talán az 5. századból, bár ez most nem jelentett semmit. Alice külön dokumentumba gyűjtötte, és kinyomtatta a számára fontos anyagokat. Azután megnézte, mit leket tudni a chartres-i katedrálisról. Ezen a helyen már a 8. században is hasonló rendeltetésű építmény állt, de a mai katedrális a 13. században épült. A legkülönfélébb misztikus és ezoterikus hiedelmek és elméletek kapcsolódnak az épülethez. Elterjedt például, hogy csúcsíves tetői és szépen faragott oszlopai alatt nagyon fontos titok rejtőzik. A katolikus egyház pedig hiába próbálkozott bármivel, az ilyen jellegű legendák és hiedelmek sohasem tűntek el. Senki sem tudja például, hogy kinek a parancsára vagy milyen célból készült az a híres labirintus. Alice kigyűjtött még néhány bekezdést, aztán befejezte a keresgélést. A nyomtatóból kijött az utolsó lap is, és a gép leállt. Körülötte szedelőzködtek az emberek. A savanyú képű ügyeletes jelentőségteljesen rá nézett, majd az órájára pillantott. Alice értette a célzást. Összeszedte a papírjait, aztán beállt a pénztár előtti sorba. A sor lassan haladt. A tetőablakokon besugárzó fényben porszemek táncoltak. Az előtte álló nő nagy halom, kikölcsönözni szándékozott könyvet rakott le a pultra, és mindegyikkel kapcsolatban volt valami kérdése. Alice hagyta, hogy elkalandozzanak a gondolatai, azon járt az esze, ami egész délután foglalkoztatta. Hihető, hogy az általa átnézett több száz kép között, de még a számítógép által végigrostált szavak ezreiben sem volt semmi olyasmi, ami pontosan megfelelt volna a barlangban látott labirintus jellemzőinek? Lehetséges, de nem hihető. A mögötte álló férfi túl közel nyomakodott, mint amikor a metrón hátulról valaki bele akar olvasni az ember újságjába. Alice megfordult, és a szemébe nézett. A férfi hátrébb lépett. Az arca mintha ismerős lett volna valahonnan. – Oui, merci – mondta aztán, és a pulthoz lépve rendezte a nyomtatás számláját. Majdnem harminc oldalt nyomtatott ki.

Amikor kilépett a könyvtár épületéből, éppen hét órát kongattak a Saint-Étienne harangjai. Odabent nem is vette észre, hogy így elszaladt az idő. Már rég úton kellene lennie. Sietett a folyó túlpartján álló kocsijához. Belemerült a gondolataiba, és észre sem vette, hogy a könyvtárban mögötte álló férfi biztonságos távolságból, de most is követi. És azt sem látta, hogy amikor besorolt a lassan mozgó kocsiáradatba, a férfi előkapta a mobilját és fölhívott valakit.

A KÖNYVEK ŐRZŐI

26. FEJEZET Besièrs

1209. JULHET Már esteledett, amikor Alaїs elérte a Coursan városa előtti síkságot. Jó tempóban haladt a régi római utat követve, Minervois-n keresztül Capestang felé, a hullámzó rostkender– és árpaföldek közötti dűlőutakon. Amióta elindult Carcassonnából, mindennap addig lovagolt, amíg túl erősen nem kezdett sütni a nap. Akkor Tatou-val együtt behúzódott az árnyékba, és lepihent, majd a hőség enyhülése után sötétedésig tovább folytatta útját. Estefelé, amikor mindenünnen titokzatos állathangok szólaltak meg az erdőn és a mezőn, a rajokban támadó szúnyogok keserítették meg ló és lovas életét. Az első éjszakára Azille falakkal védett városában talált szállást Esclarmonde barátainál. Másnap, ahogy haladt tovább kelet felé, a földeken és a falvakban egyre kevesebb embert látott, és azok is gyanakodva méregették az idegent, kerülték még a tekintetét is. Hallott mindenféle rémtörténeteket a seregtől elbitangolt francia zsoldosok és közönséges útonállók által elkövetett szörnyűségekről. És mindegyik történet véresebb és borzalmasabb volt az előzőnél. Vágtából lépésre fogta vissza a lovát, mert maga sem volt biztos benne, hogy próbáljon-e eljutni Coursanba vagy annak közelében keressen szállást. A felhők gyorsan úsztak az egyre szürkébb és

haragosabb égen, de idelent mintha megállt volna a levegő. A távolból egy-egy morajlás hallatszott, mint amikor téli álmából ébred a medve. Nem szerette volna, ha a szabad ég alatt kapja el a zivatar. Tatou is nyugtalan volt. A ló egész teste feszültebb volt a szokásosnál, és kétszer is megriadt az út menti bozótban zajt csapó nyúltól vagy rókától – pedig az ilyesmi máskor nem zavarta. Nem messze kisebb erdő tűnt fel, magasra nőtt tölgyfák és kőrisfák vegyesen. Ahhoz nem volt elég sűrű, hogy nagyobb vadak, például vaddisznók vagy hiúzok tanyája legyen, de a fák koronája a magasban összeért, helyenként az ágak egymásba is fonódtak, ami a semminél talán jobban véd a szakadó eső ellen. Alaïs hamarosan észrevett egy kanyargó, elég rendesen kitaposott ösvényt is – a környékbeliek nyilván erre rövidítették le a város felé vezető utat. Tatou idegesen rándult egyet alatta, amikor újabb villám terítette be vakító fénnyel az ég peremét. Tényleg jobb lesz itt megvárni, amíg elvonul a vihar. Bátorító szavakat suttogva a fülébe, bekormányozta a lovát a sötétlő sűrűségbe. A két férfi nem sokkal korábban veszítette el az üldözött vad nyomát. S csak a közelgő vihar miatt nem indultak vissza a síkságon keresztül a táborba, inkább behúzódtak ide a fák alá. A nyeregben töltött pár hét alatt halovány északi bőrüket elég rendesen lebarnította a kíméletlen déli nap. Uruk címerével díszített úti páncéljukat és köpenyüket a bokrok sűrűjébe rejtették. Még reménykedtek, hogy talán mégis akad valami, s nem kell üres kézzel visszatérniük a táborba. Ekkor valami zajt hallottak. Száraz gallyak roppanását, egy hátasló ütemes lépteit, meg ahogy a patkók meg-megcsikordulnak az ösvény kövein. Az egyik fekete fogú alak előbbre lopakodott, hogy jobban lásson. A bokrok között lassanként észre is vette az arab telivéren közeledő különös alakot. Csettintett a nyelvével. Talán mégsem lesz eredménytelen ez a kis kiruccanásuk. A lovas egyszerű öltözéke nem sokat érhetett, de egy ilyen remek lovat jó pénzért el lehet adni. Odadobott egy kavicsot az ösvény másik oldalán megbúvó társának.

– Lève-toi! – suttogta, fejével intve Alaïs felé. – Figyeld ! – Nézd már! – motyogta a másik. – Egy nő. Egyedül. – Biztos, hogy egyedül van? – Mást nem hallok. A két férfi megfogta az ösvényen keresztbe fektetett és lehullott levelekkel betakart kötél két végét. És vártak. Alaïs bátorsága igencsak megcsappant, ahogy egyre mélyebbre hatolt a sötét sűrűben. A kemény földet avarral kevert, puha, vékony talajréteg borította. Tatou lábai súrolták az ösvény két oldaláról behajló füveket. Alaïs az ismerős esti madárhangokra igyekezett koncentrálni, azoktól remélve némi bátorítást, de tarkóján már kezdte érezni azt a furcsa borzongást. Volt valami félelmetes ebben a nagy csöndben. Csak képzelődsz. Tatou is érezhetett valamit. Aztán hirtelen valami nagyot rándult odalent a földön. Madár? Vagy kígyó? Tatou felágaskodott, rémült nyerítéssel, mellső lábaival vadul kapálózva a levegőben. Alaїs föl sem ocsúdhatott. Csak annyit érzett, hogy köpenye csuklyája lecsúszik a fejéről, kicsúszik a kezéből a szár, és lezuhan a nyeregből. Éles fájdalom hasított a vállába, ahogy földet ért, pár pillanatra a lélegzete is elakadt. Oldalra hemperedett, és levegő után kapkodva próbált föltápászkodni. Meg kell fognia a lovat, mielőtt világgá szalad. – Tatou! Állj meg! – kiáltotta, félig még térdelve. – Várj meg! Pár botladozó lépést tett előre, aztán földbe gyökerezett a lába. Egy férfi állt előtte az ösvényen, és fekete lófogakkal vigyorgott rá. Kezében fényevesztett pengéjű kés... Jobbra is megmozdult valami. Alaїs odanézett. Még egy férfi; ennek ronda sebhely húzódott a bal szemétől a szája sarkáig. Egyik kezében Tatou kantárszára, másik kezében bot. – Ne bántsd azt a lovat! – kiáltott rá Alaїs. – Hozzá ne nyúlj! Iszonyúan fájt a válla, de megfogta a kardja markolatát. Adj nekik valamit, akkor talán nem bántanak. A fekete fogú feléje lépett. Alaїs fenyegetően előhúzta a kardot. Le nem véve a szemét a férfiról, beletúrt az erszényébe, és egy marék pénzt szórt az ösvényre.

– Legyen a tiéd. Semmi más értékem nincsen. A férfi vetett egy pillantást a földön csillogó ezüstökre, és megvetően köpött egyet. Aztán keze fejével megtörölve a száját még egy lépést tett előre. Alaïs fölemelte a kardot. – Figyelmeztetlek! Ne gyere közelebb! – kiáltotta, és belesuhintott a levegőbe a pengével. A férfi megállt, és odaszólt a társának. – Ligote-la! Alaïsban megfagyott a vér. Kötözd meg! Ezek tehát francia katonák, nem útonállók. Ezekről mesélték azokat a rémtörténeteket. Aztán összeszedte magát, és ismét megvillantotta a kardot. – Ne közelíts! – kiáltotta, de félelem reszketett a hangjában. – Megöllek, mielőtt... Hirtelen megfordult, és rárontott a háta mögött settenkedő alakra. Nagyot kiáltva kiverte a kezéből a botot. A férfi erre előkapta a tőrét, elordította magát, és előrelendült. Alaїs két kézzel markolva a kardot lesújtott. Vér spriccelt a férfi karjából. Amikor újra felemelte a kardot, hogy ismét lesújtson, hirtelen bíborvörös és fehér csillagok robbantak föl a szeme előtt. Megtántorodott az ütés erejétől, és előre is bukott volna, ha a hajába markolva vissza nem rántják. Megérezte a hideg késpengét a torkán. – Putain! – sziszegte a megszúrt férfi, és vérző kezével az arcába vágott. – Laisse-tomber! – Dobd el! A földre dobta a kardját. A lófogú arrébb rúgta, aztán durva daróczsákot húzott elő az övéből, és kezdte Alaїs fejére húzni, ő kézzel-lábbal hadakozott ellene, de a mocskos zsák bűzétől rátört a fuldokló köhögés. De azért még rúgkapált – míg jól gyomorszájon nem vágták. Akkor összerogyott. Nem volt már ereje ellenállni, amikor hátracsavarták, és összekötözték a két kezét. A két alak arrébb ment. Alaїs hallotta, hogy beletúrnak a nyeregtáskájába, majd az egész tartalmát kiszórják a fűre. És vitatkoznak, talán veszekszenek is. Nem nagyon értette ezt az idegen dialektust. Miért nem öltek meg? A következő pillanatban eszébe is jutott a válasz. Most rémült csak meg igazán. Előbb kicsit szórakozni akarnak!

Kétségbeesetten igyekezett kiszabadítani a kezét, bár tudta, hogy akkor sem juthat messzire, ha ez sikerül. Pillanatok alatt újra elkapják. A két férfi nevetett. Ittak. Láthatóan nem siettek sehová. Alaїs tehetetlenségében elsírta magát. Fejét kimerülten eresztette le a kemény földre. Kis idő múlva mintha zajt hallott volna. Igen. Lovak. Valahol távol a síkságon. Vágtatnak. A föld idáig hozza a hangjukat. Csak az embernek jól oda kell szorítania a fülét. Igen! Öt vagy hat lovas. És az erdő felé közelednek! A távolban meg-megdördült az ég. A vihar is közeledett. Most megpróbálkozhatna. Ha elég messzire el tud jutni, akkor talán van esélye, hogy megmeneküljön. Nagyon lassan és nagyon csöndesen arrébb hemperedett, majd óvatosan talpra állt, és elindult az ösvényről a fák közé. Pár lépés után belebotlott a vadszeder szúrós indáiba. Nagy nehezen letérdelt, és az indák közé hajolva addig forgatta ide-oda a fejét, míg nagy nehezen meg nem szabadult a fejére húzott mocskos zsáktól. Észrevettek? Nem vették még észre. Mélyeket lélegzett, megpróbált tájékozódni. Már kikerült a két férfi látóköréből, de ha megfordulnak, egykettőre elkapják. Megint rászorította a fülét a földre. A lovasok Coursan felől jöhetnek. Vadászok talán? Vagy felderítők? A következő pillanatban irtózatos mennydörgés rázta meg az erdőt, fölverve a pihenő madarakat. Eszeveszett szárnycsapdosás kezdődött, és eltartott egy darabig, míg a rémült madarak ismét felgallyaztak a fákra. Tatou fölnyerített, idegesen kapálta jobb mellső lábával a földet. Alaїs azon imádkozott, hogy a készülődő vihar és az erősödő szélzúgás elnyomja a lovasok zaját, legalább addig, amíg elég közel nem érnek. A köves talajon, száraz gallyak között kúszva-mászva megpróbált elrejtőzni az aljnövényzetben. – Ohé! Alaїs megdermedt. Észrevették. Majdnem felsikoltott, amikor a két alak odarohant, ahol feküdt. A következő villám megvilágította rémült arcukat. Ezek nincsenek hozzászokva a déli viharok rémisztő

hevességéhez. Alaїs szinte érezte rajtuk a félelem szagát. A bőrükből áradt a rettegés bűze. Alaїs megpróbálta kihasználni a helyzetet. Felugrott, és futásnak eredt. De nem volt elég gyors. A megszúrt kezű pár ugrással utolérte, ököllel fültövön vágta, és ledöntötte a földre. – Hérétique! – ordította, s Alaїs hátára térdelve belenyomta az arcát az avarba. Alaїs érezte a vér szagát. Megpróbálta lerázni a férfit, de túl nehéz volt, és neki még a szoknyája is belegabalyodott a földet behálózó szúrós indákba. – Figyelmeztettelek, hogy maradj veszteg, te szajha! A férfi nagy szuszogással lecsatolta, és a földre dobta az övét. Jaj, csak most meg ne hallják a lovasokat! Alaїs folytatta a kapálózást, és sikítozott is, hogy elterelje a gazfickók figyelmét a közeledő lovasokról. A férfi most megfordította, és jól szájon vágta. Alaїs érezte, hogy felrepedt ajkából szivárogni kezd a vér. – Putain. Hirtelen más hangok hallatszottak. – Ara, ara! – Most! Alaїs egy íj húrjának pattanását hallotta, aztán a repülő nyílvessző sziszegését. S a következő pillanatban leveleket szétszaggatva újabb nyílvesszők röppentek elő a bokrok közül. – Előre! Rajta! A francia felugrott, és megperdült, mint a búgócsiga. Aztán mozdulatlanná dermedt, és Alaїs ekkor vette észre a mellkasába fúródott vastag és nehéz nyílvesszőt. Egy picit imbolygott előrehátra, azután fennakadt a szeme, habos vér buggyant ki a száján, és előre zuhant, mint egy kivágott fa. Majdnem rá Alaїsra. – Gyerünk! Utána! A másik francia a sűrűbe menekült, de a lovasok utána vetették magukat. Mielőtt utolérték volna, már kapott is egy nyílvesszőt a vállába. A következő a hátsójába csapódott, a harmadik pedig a veséjét találhatta el. Ettől már fölbukott, s nem is mozdult többé. Aztán megint kiáltott valaki. – Ne lőjetek! – A vadászok erre egymás után előléptek a bokrok takarásából.

Alaїs föltápászkodott. Nem ment könnyen, hisz a két keze még mindig hátra volt kötve. Jó emberek ezek, vagy tőlük is félni kell? Vezérük drága posztóból készült, kobaltkék kabátot viselt a köpenye alatt. Világos színű csizmája, öve és tegeze a helyi mesterek keze nyomát viselte. Délvidéki középbirtokosnak látszott. Már nagyon vágta a csuklóját a kötél. Nem tudta, mit remélhet ezektől az emberektől. Ajka megdagadt, még mindig vérzett, és a ruhája csupa piszok volt. – Seigneur, fogadd hálámat – szólalt meg Alaїs, s igyekezett magabiztosnak tűnni. – Emeld fel sisakrostélyodat, hogy láthassam megmentőm arcát. És mondd meg a nevedet. – Csak ennyi köszönetet érdemlek, úrnőm? – emelte föl a sisakrostélyt a férfi. Alaїs megkönnyebbülve konstatálta, hogy mosolyog. De mikor előkapta a tőrét, a lány önkéntelenül hátralépett. A férfi meghökkent. – De hát csak a kötelet akarom levágni a kezedről! Alaїs elszégyellte magát. Megfordult, s amennyire tudta, odatartotta a csuklóját. – Persze... Köszönöm. A férfi enyhén meghajolt. – Amiel de Coursan. Ez itt az apám erdeje. Alaїs megkönnyebbülten sóhajtott. – Bocsásd meg az udvariatlanságomat, de hát nem tudhattam, hogy... – A te helyzetedben nagyon is érthető a bizalmatlanság, úrnő. És te ki vagy? – Carcassonnai Alaїs, Trencavel vicomte tiszttartójának, Pelletiernek a leánya és Guilhem du Mas lovag felesége. – Megtiszteltetés számomra, hogy megismerkedhettem veled, Alaїs úrnő. – Kezet csókolt. – Nagyon megsebesültél? – Csak néhány horzsolás és vágás. Bár a vállam még mindig nagyon fáj az eséstől. – Hol vannak a kísérőid? Alaїs elbizonytalanodott. – Egyedül utazom. A férfi elképedve nézett rá. – A mai időkben nagyon veszélyes dolog, úrnő. A síkságok tele vannak francia katonákkal.

– Nem akartam ilyen későig a szabadban maradni. Csak menedéket kerestem a vihar elől. – Alaїs hirtelen fölnézett az égre, s csak most tudatosult benne, hogy nem esett egy csöpp eső sem. – Csak az ég zúgolódik – követte a tekintetét a férfi. – Nem lett ebből a viharból semmi. Alaїs a lovát kezdte nyugtatgatni, de Coursan pedig megparancsolta az embereinek, hogy a két megölt franciának vegyék el minden fegyverét és ruháját. Megtalálták a sűrűben elrejtett páncéljukat és zászlójukat, nem messze kipányvázott lovaiktól. De Coursan a kardja hegyével kicsit megemelte a zászlót, s így a sár– és piszokfoltok ellenére jól látszott a zöld háttérre festett ezüstcsík. – Chartres – mondta megvetően. – A leghitványabb népség. Sakálok bandája. Épp eleget hallottunk a viselt dolgaikról. Hirtelen elhallgatott. – Miféle dolgaikról? – nézett rá Alaїs. – Nem érdekes – mondta gyorsan de Coursan. – Menjünk vissza a városba. Libasorban haladtak az erdő túlvége felé, onnan pedig ki a síkságra. – Voltaképpen mi szél hozott errefelé, Alaїs úrnő? – Apám után jöttem, aki Montpelhièr-be ment Trencavel vicomtetal együtt. Nagyon fontos híreket kaptam, amelyekkel nem lehet várni addig, míg visszatérnek Carcassonnába. De Coursannak elkomorult a tekintete. – Mi történt? – ijedt meg Alaїs – Te mit hallottál? – Éjszakára nálunk maradsz, úrnő. Ha majd ellátták a sebeidet, apám elmondja neked a legújabb híreket is. Hajnalban pedig magam kísérlek el Besièrs-be. Alaїs meglepődve bámult rá. – Besièrs-be, Messire? – Igen. Mert ha igaz, amit beszélnek, akkor Besièrs-ben fogod megtalálni apádat és Trencavel vicomte-ot.

27. FEJEZET

Szakadt a veríték a ménről, ahogy Trencavel vicomte Besièrs felé vezette az embereit. Mögöttük a távolban zengett az ég. Futottak a vihar elől. Habzott a lovak szája, csorgott a nyál a zablák két szélén. A sarkantyúk és az ostorok nyomán itt-ott vér is serkent, mert az állatokat megállás nélkül, egész éjszaka kíméletlenül hajszolták. Az ezüstösen fénylő hold előbújt a horizont peremén rohanó tépett, fekete felhők mögül, megvilágítva a vicomte lovának fehér orrfoltját. Pelletier szótlanul lovagolt ura mellett. Rosszul alakultak a dolgok Montpelhièr-ben. Minthogy nem volt valami jó a viszony a vicomte és a nagybátyja között, senki sem számított arra, hogy a grófot könnyű lesz rábeszélni a szövetségkötésre – hiába a családi és a hűbéri kötelékek. Abban azonban reménykedtek, hogy Tolosa grófja mégiscsak közbenjár unokaöccse érdekében. Végül azonban még csak fogadni sem volt hajlandó őt. Szándékos és egyértelmű sértés volt ez. Trencavelt arra kárhoztatták, hogy a francia táboron kívül várakozzon, míg meg nem üzenték neki, hogy mégiscsak szó lehet a meghallgatásról. A vicomte csak Pelletier-t és két lovagját vihette magával. Odakísérték őket a cîteaux-i apát sátrához, s elkérték tőlük a fegyvereiket. Aztán beléphettek a sátorba, de ott nem az apát, hanem két pápai legátus várta őket. Trencavel alig kapott szót, miközben a legátusok megállás nélkül korholták, amiért hagyja, hogy a birtokain szabadon terjedjen az eretnekség. Bírálták azért is, mert zsidókat nevezett ki magas városi tisztségekre. És példákat említettek, amikor szemet hunyt a kathar püspökök hitszegő és bomlasztó tevékenysége fölött.

S amikor befejezték, a legátusok úgy bocsátották el Trencavel vicomte-ot, mintha valami senkiházi kisbirtokos lett volna – nem pedig a Délvidék egyik leghatalmasabb dinasztiájának leszármazottja. Pelletier-nek napokkal később is felforrt a vére, ha csak eszébe jutott ez a megalázó jelenet. Az apát kémei jól tájékoztatták a legátusokat. A tudatos torzítások és túlzások ellenére is minden vád igaz volt, és szemtanúk is megerősítették őket. Ez pedig a sértő kihallgatásnál is jobban meggyőzte Pelletier-t arról, hogy itt bizony Trencavel vicomte az új ellenség. Az északi seregnek, az hostnak muszáj valaki ellen harcolnia. Márpedig Tolosa grófjának behódolása után más már nem maradt. A kihallgatás után azonnal elhagyták a keresztesek Montpelhièr mellett felállított táborát. Pelletier a holdat fürkészve úgy számított, hogy ha tartani tudják az iramot, hajnalra elérik Besièrs-t. Trencavel személyesen akarta figyelmeztetni a Biterois-kat, hogy a francia sereg már csak hetven kilométerre van, és háborúzni akar. És mivel a Montpelhièr-ből Besièrs-be vezető régi római út nyílt terepen át vezet, az ellenséget itt semmiképpen sem lehet megállítani. Meg kell parancsolni a városatyáknak is, hogy készüljenek föl az ostromra, és katonákat kell szerezni valahonnan a carcassonnai helyőrség megerősítésére. Minél tovább sikerül föltartóztatni Besièrs-nél az hostot, annál több idő marad az erődítési munkálatokra. A vicomte azt is elhatározta, hogy menedéket nyújt Carcassonnában mindazoknak, akiket a leginkább fenyegetnek a franciák: a zsidóknak, a Hispániából átjött szaracén kereskedőknek, és persze a kathar igazaknak. S ebben nemcsak hűbérúri kötelessége mozgatta. Besièrs városának életében vezető szerepet játszottak a gazdag zsidó kereskedők. És Trencavel akkor sem akarta volna elveszíteni ezeknek a nagy tudású és ügyes embereknek a szolgálatait, ha éppen nem fenyegetne háború. A vicomte döntése megkönnyítette Pelletier feladatát. Megtapogatta a zsebében Harif levelét. Ha már Besièrs-ben lesznek, csak annyit kell tennie, hogy elég hosszú időre kimentse magát, hogy megtalálhassa Simeont.

A nap első, erőtlen sugarai már ott táncoltak az Orb folyó hullámain, amikor a kimerült csapat átlovagolt a nagy, boltíves kőhídon. Besièrs büszkén magasodott föléjük, tekintélyt parancsolón és látszólag bevehetetlenül az ősi kőfalak mögött. A Santa Magdalena, a Sant Jude és a Santa Maria templomtornyai ragyogtak a hajnali fényben. Raimond-Roger Trencavel fáradtsága ellenére sem veszített méltóságteljes megjelenéséből és tartásából, ahogy a meredek, kanyargós utcákon a főkapu felé irányította a lovát. A kövezeten csattogó lópatkók felverték az erődfalak tövébe húzódott csendes városka még alvó lakóit. Pelletier leszállt a nyeregből, s fölkiáltott az őröknek, hogy nyissák ki a kaput, s engedjék be őket. Erre kicsit várni kellett, s közben híre ment, hogy Trencavel vicomte érkezett meg a városba. Raimond-Roger őszinte tisztelettel köszöntötte Besièrs urát. Régi barátja és szövetségese volt, tehetséges hadúr és városvezető, aki mindig hűségesen kitartott a Trencavel-dinasztia mellett. Pelletier türelmesen kivárta, míg a két férfiú a délvidéki szokásoknak megfelelően üdvözli egymást, és hosszasan ecseteli a másik erényeit. Trencavel azonban most szokatlanul gyorsan végzett a formalitásokkal, és rögtön a tárgyra tért. Besièrs ura egyre nagyobb aggodalommal hallgatta. S ahogy a vicomte befejezte a mondanivalóját, hírnököket küldött, hogy hívják össze tanácskozásra a városi consulokat. Míg beszélgettek, a terem közepén álló nagy asztalt a szolgák telerakták hússal, kenyérrel, sajttal, gyümölccsel és borral. – Messire – mutatott az asztal felé a házigazda. – Tisztelj meg azzal, hogy amíg várakozni kényszerülünk, elfogadod, amivel kínálni tudunk. Pelletier úgy látta, itt az alkalom. Odalépett a vicomte-hoz, és a fülébe súgta. – Messire, ha jól látom, itt most egy darabig nem lesz szükség rám. Szeretnék az embereim után nézni, hogy megvan-e mindenük, ami kell. És gondoskodni arról, hogy ne fecsegjenek, és ne veszítsék el a reményt.

Trencavel meglepődve nézett rá. – Most akarsz elmenni, Bertrand? – Ha elengedsz, uram. – Semmi kétségem afelől, hogy az embereink semmiben sem szenvednek hiányt – mosolygott a házigazdára a vicomte. – Te is egyél inkább, pihenj egy kicsit. – Alázatosan arra kérlek, inkább engedj el egy kis időre. A vicomte megpróbált valami magyarázatot leolvasni Pelletier arcáról, de nem sikerült. – Hát jó – vonta meg a vállát. – Kapsz egy órát. Az utcák tele voltak emberekkel, s egyre nagyobb lett a felbolydulás, ahogy elterjedtek a hírek. A katedrális előtt a főtéren egész tömeg gyűlt már össze. Pelletier jól ismerte a várost, többször járt már itt a vicomte-tal, de most az emberáradattal szemben kellett haladnia, s csak a termete és a tekintélye óvta meg attól, hogy elsodorják a nagy tolongásban. Harif levelét a markában szorongatva igyekezett a zsidónegyed felé. Ott aztán érdeklődni kezdett, hogy ki ismeri Simeont. Egyszer csak érezte, hogy megrántják a köpenye szélét. Lenézett, és egy aranyos, sötét hajú, fekete szemű kislányt látott. – Én tudom, hol lakik – mondta a gyerek. – Elvezetlek oda. Így jutottak el a kereskedők utcájába, ahol a pénzváltók működtek, aztán újabb boltokkal zsúfolt mellékutcákon haladtak. A gyerek végül megállt egy jellegtelen ajtó előtt. Pelletier hosszasan nézelődött, míg meg nem találta, amit keresett: egy könyvkötő Simeon iniciáléi fölé vésett jelét. Megnyugodva elmosolyodott. Ez volt az a ház. Megköszönte a kislánynak a kalauzolást, és egy pénzdarabot nyomva a kezébe, elküldte. Aztán a nehéz rézkopogtatóval hármat koppantott az ajtón. Rég látták egymást, több mint tizenöt éve. Vajon megtalálják még a közös nyelvet? Az ajtó résnyire nyílt, és egy nő kukucskált ki mögüle. Fekete szemében gyanakvás és bizalmatlanság ült. Haját és arcának alsó részét eltakaró zöld fátylat viselt, és világos színű, bokában megkötött, bő bugyogót, amilyet a Szentföldön viselnek a zsidó nők. Hosszú, sárga kabátja a térdéig ért.

– Simeonnal szeretnék beszélni – mondta Pelletier. A nő megrázta a fejét, s be akarta csukni az ajtót, de Pelletier még időben betette a résbe a lábát. – Add ezt oda neki – húzta le a hüvelykujjáról, és a nő kezébe nyomta a gyűrűjét. – Mondd meg neki, hogy Bertrand Pelletier van itt. A nő ijedt sóhajt hallatott, és a következő pillanatban szélesre tárta az ajtót, majd egy aranyérmékkel díszített, súlyos, vörös függöny mögé vezette Pelletier-t. – Attendez – mutatta a látogatónak, hogy várjon itt. Csuklóján és bokáján halkan meg-megcsörrentek az aranykarikák, ahogy végigment egy hosszú folyosón, majd eltűnt. Kívülről a ház magasnak és keskenynek látszott, de Pelletier most már látta, hogy ez csak a megtévesztő látszat. A folyosóról jobbra és balra is szobák nyíltak. Nem éppen bámészkodni jött, de kíváncsian nézett körbe. A szobát deszkapadló helyett kék és fehér kőlapok borították, a falakon gyönyörű szőnyegek lógtak. Mint az elegáns és egzotikus jeruzsálemi házakban. Régen volt már, de annak az idegen földnek a színei, mintái és illatai még élénken éltek az emlékezetében. – Bertrand Pelletier, e fáradt, öreg világ szentségeinek segítségével! – hallatszott a háta mögül egy hang. Pelletier megfordult. Alacsony, bíbor köntösbe öltözött ember sietett felé, kitárt karral. Fekete szeme most is úgy ragyogott, mint régen. Pelletier-t majdnem ledöntötte a lábáról a heves ölelés, pedig jó egy fejjel magasabb volt Simeonnál. – Bertrand! Bertrand! – lelkendezett a kis ember, mély hangja valósággal betöltötte a kis folyosót. – Hol jártál ilyen sokáig? – Simeon! Öreg barátom! – lapogatta nevetve a kis ember hátát Pelletier, amikor kiszabadult az ölelésből. – Szívem-lelkem örül, hogy láthatlak, s hogy ilyen jól vagy. Itt-ott van már benne néhány ősz szál, de ugyanolyan fényes és tekintélyt parancsoló, mint régen – húzogatta meg barátja nagy büszkeségét, hosszú fekete szakállát. – Kegyes volt hozzád a sors? – Lehetett volna kegyesebb is, meg hát kegyetlenebb is – vonta meg a vállát Simeon hátralépve. – És veled mi van, Bertrand?

Néhány mélyebb ránc az arcodon, de egyébként ugyanaz a csillogó szem, ugyanaz a széles váll. – Megmarkolta Pelletier vállát. – És még mindig erős vagy, mint a bivaly. Gyere. Bevezette a vendéget a kis kertre néző hátsó szobába. Két pamlag volt ott, telerakva vörös, bíborszínű és kék párnákkal. Ébenfa asztalok, rajtuk drága, díszes vázák meg nagy, lapos tálak, édes mandulás süteménnyel. – Gyere, rúgd le a csizmádat. Esther mindjárt hozza a teát. – Megint végigmérte Pelletier-t tetőtől talpig. És csak ingatta a fejét. – Nem akarok hinni öreg szemeimnek. Ennyi év után valóban te vagy itt? Vagy csak egy kísértet? Egy vénember zavarodott képzelgése? Pelletier most már nem mosolygott. – Jobban szerettem volna kedvezőbb körülmények között ellátogatni ide, Simeon. – Na igen – bólintott a kis ember. – Hát persze. Gyere, Bertrand, ülj le. – Urunkkal, Trencavellel jöttünk ide, Simeon, hogy figyelmeztessük Besièrs-t. Mert észak felől sereg közeledik. Hallod a harangokat? Tanácskozásra hívják a város vezetőit. – Nehéz volna nem meghallani a ti keresztény harangjaitokat – húzta föl Simeon az egyik szemöldökét. – Bár nem a mi lelki üdvünkért szokták megkongatni őket. – Ez a zsidókat legalább annyira fogja sújtani, ha nem jobban, mint azokat, akiket a franciák eretneknek tartanak. Ezt te is jól tudod. – Tudom. Ez már csak így szokott lenni – mosolygott szelíden Simeon. – Tényleg olyan nagy az a sereg, amekkorának mondják? – Húszezer fős, vagy még nagyobb. Nyílt terepen nem tudunk megküzdeni ekkora túlerővel. De ha Besièrs egy darabig föl tudja itt tartóztatni őket, talán lesz időnk sereget gyűjteni nyugaton, és felkészülni Carcassonna védelmére. És mindenki menedéket kaphat ott. – Én nagyon jól megvoltam itt. Ez a város jól bánt velem. Vagyis hát velünk. – Besièrs most már nem biztonságos. Sem a te számodra, sem pedig a könyvek számára. – Tudom. De azért... – sóhajtott egyet. – De azért szomorú volnék, ha el kellene mennem.

– Ha Isten is úgy akarja, nem fog sokáig tartani. – Pelletier kis szünetet tartott. Zavarba hozta barátjának rendíthetetlen nyugalma. – Ez egy igazságtalan háború, Simeon, hazugságokkal és megtévesztéssel küldik ellenünk a katonákat. Hogy vagy képes ilyen egykedvűen fogadni? – Egykedvűen, Bertrand? – tárta szét a karját Simeon. – De hát mit tehetnék? Mit mondhatnék? A ti valamelyik szentetek, most nem jut eszembe a neve, azért imádkozott Istenhez, hogy adjon neki erőt azoknak a dolgoknak az elviseléséhez, amelyeket úgysem tud megváltoztatni. Ahogy lesz, úgy lesz, akár tetszik nekem, akár nem. Úgyhogy belenyugszom. De ez persze nem azt jelenti, hogy boldog is vagyok tőle. Pelletier csak ingatta a fejét. – A mérgelődés nem vezet semmire – folytatta Simeon. – Az a fontos, hogy az embernek legyen hite. Lángoló hite, hogy van egy magasabb értelem a mi életünkön és felfogóképességünkön túl. A nagy vallásoknak mind megvannak a maguk szent könyvei, a Tóra, az evangéliumok és a Korán, amelyek értelmezik a mi jelentéktelen kis életünket, és célt adnak neki. – Szünetet tartott, s mintha mérgesen villant volna meg a szeme. – Az igazak, látod, ők a többiektől eltérően nem keresik a rossz, a gonosz magyarázatát. A katharok hite szerint ez itt nem Isten földje, nem valami tökéletes hely, hanem egy tökéletlen és rossz világ. Nem is várják, hogy a jóság és a szeretet legyőzze ezen a földön a gonoszságot. Tudják, hogy ez ebben a mi átmeneti életünkben nem lehetséges. – Elmosolyodott. – Te meg itt vagy, Bertrand, és meglepődsz, amikor szemtől szembe találkozol a Gonosszal. Nem furcsa ez? Pelletier fölkapta a fejét. Mintha beleláttak volna a lelkébe. Lehet, hogy Simeon tudja? Miből jöhetett rá? Simeon mindent megértett barátja arckifejezéséből, de nem reagált rá. – Ezzel szemben az én hitem azt mondja, hogy a világot Isten teremtette, következésképpen minden apró részletében tökéletes. De ha az emberek elfordulnak a próféták szavától, akkor mindig felborul az Isten és az ember közötti egyensúly, és mindig jön a büntetés is, ugyanolyan bizonyossággal, ahogy az éjszaka is követi a nappalt.

Pelletier közbe akart szólni, de meggondolta magát. – Ez a háború nem a mi ügyünk, Bertrand, bármilyen kötelességeid vannak is Trencavel vicomte-tal szemben. Nekünk kettőnknek távolabbi, fontosabb célunk van. Összeköt bennünket az eskünk. Ennek az eskünek kell most irányítania a lépteinket és segítenie a döntéseinket. – Megveregette Pelletier vállát. – Úgyhogy, barátom, azokra az ütközetekre tartogasd a haragodat és a kardodat, amelyeket meg is tudsz nyerni. – Honnan tudtad meg? – kérdezte szárazon Pelletier. – Hallottál talán valamit? Simeon elmosolyodott. – Hogy az új egyház híve lettél? Nem, nem, semmi ilyesmit nem hallottam. De erről majd később beszélünk, valamikor a jövőben, ha Isten is úgy akarja. Bármennyire is szeretnék teológiai kérdésekről beszélgetni veled, Bertrand, most sokkal sürgősebb tisztáznivalóink vannak. A társalgás itt egy pillanatra elakadt, mert mentateát és édes süteményeket hozva belépett a szolgáló. Letette a tálcát a vendég elé, ő maga pedig leült a szoba sarkában lévő padra. – Ne félj – kapta el Pelletier tekintetét Simeon. – Előtte nyugodtan beszélhetsz. Esther Chartres-ból jött velem. Héberül beszél, franciául csak néhány szót tud. A te nyelvedet egyáltalán nem érti. – Akkor jó – bólintott Pelletier. Átnyújtotta Harif levelét Simeonnak. – Én is kaptam egy ilyet, egy hónappal ezelőtt – mondta Simeon, miután elolvasta a levelet. – Figyelmeztettek, hogy el fogsz jönni, bár, bevallom, lassabban értél ide, mint ahogy számítottam rá. Pelletier összehajtogatta és a zsebébe tette a levelet. – Akkor a könyvek még mindig nálad vannak, Simeon? Itt, ebben a házban? El kell vinnünk őket innen... A ház csöndjét hirtelen hangos kopogtatás verte föl. Esther azonnal fölpattant, s meglepett arcot vágott. Simeon intésére kiszaladt a folyosóra. – Szóval, nálad vannak még a könyvek? – ismételte kissé türelmetlenebbül Pelletier, és Simeon arckifejezésétől meg is ijedt. – Elvesztek talán?

– Nem vesztek el, barátom... – kezdte Simeon, de Esther félbeszakította. – Uram, egy úrhölgy kér bebocsátást. – A héber szavak olyan gyorsan peregtek az ajkáról, hogy Pelletier nem is tudta követni őket. – Miféle úrhölgy? Esther megvonta a vállát. – Nem ismerem, uram. Azt mondja, a vendégeddel, Pelletier intendánssal akar találkozni. A folyosó felől léptek hallatszottak, és a következő pillanatban egy fiatal nő rohant be a szobába. Pelletier azt hitte, nem jól lát. Szinte azt is elfelejtette, miért jött ide, amikor rábámult az előtte megtorpanó Alaїsra. A lány arca kipirult, szép barna szemében bocsánatkérés és elszántság csillogott. – Bocsássátok meg nekem, hogy így betolakodtam – nézett Alaїs hol az apjára, hol a házigazdára. – De a szolgáló nem akart beengedni. Pelletier odalépett hozzá, és átölelte. – Ne haragudj, hogy nem engedelmeskedtem neked – rebegte kissé félénkebben Alaїs. – De el kellett jönnöm. – Ez a bájos hölgy itt... – szólalt meg Simeon. Pelletier megfogta Alaïs kezét, és a szoba közepére vezette. – Ja, igen. El is feledkeztem róla. Simeon, bemutatom neked a leányomat, Alaïst. De azt már magam sem tudom, hogy miért és hogyan került ő ide Besièrs-be. – Alaïs fejet hajtott. – Ez pedig az én legkedvesebb és legrégebbi barátom, Chartres-i Simeon, korábban a Szent Város, Jeruzsálem lakója. Simeon nyájasan mosolygott az újabb vendégre. – Bertrand leánya, Alaïs. – Kezet nyújtott. – Szeretettel üdvözöllek.

28. FEJEZET

– Mesélj nekem a barátságotokról – kérte Alaïs, letelepedve az apja mellé. Aztán Simeonhoz fordult. – Már kértem ezt tőle korábban is, de akkor még nem bízott meg bennem. Simeon öregebb volt, mint amilyennek elképzelte. Válla meggörnyedt, az arca pedig csupa ránc volt, egy olyan élet térképe és lenyomata, amely tele lehetett bajjal és bánattal, de persze örömökkel is. Okos szeme vastag, bozontos szemöldök alól csillogott. Göndör haja már igencsak őszbe hajlott, de illatos olajjal bekent szakálla még hollófekete volt. Alaïs most értette meg, miért gondolta az apja, hogy talán a barátja az a halott ember ott a folyóban. Lopva még a házigazda kezére is odapillantott, és elégedetten nyugtázta, hogy a hüvelykujján ugyanolyan gyűrűt visel, mint az apja. – Gyerünk, Bertrand – mondta Simeon. – A lányod megérdemli, hogy elmeséld neki a történetet. Végül is elég messziről jött, hogy meghallgathassa! Alaïs érezte, hogy az apja nem akar beszélni. Még a száját is összeszorította. Mérges, mert most fogja csak föl, hogy mit tettem. – Tán csak nem egyedül jöttél Carcassonnából? – szólalt meg végül Pelletier. – Nem lehettél annyira bolond, hogy kíséret nélkül indulj útnak! Hogy vállalhattál ekkora kockázatot? – Én... – Válaszolj ! – Az tűnt a legokosabbnak, ha... – A legokosabbnak! – vágott közbe az apja. – Az összes létező... Simeon elnevette magát. – Úgy látom, Bertrand, a vérmérsékleted a régi.

Alaïs illedelmesen elfojtotta a mosolyát, és az apja karjára tette a kezét. – Apám – kezdte szelíden –, láthatod, hogy sértetlen vagyok. Nem történt semmi bajom. Pelletier rábámult leánya csupa seb kezére. Alaïs gyorsan lejjebb ráncigálta a ruhája ujját. – Ez nem számít – hadarta. – Semmiség. Csak egy kis karcolás. – Fegyvered volt? – Természetesen – bólintott Alaїs. – Akkor most hol van? – Úgy gondoltam, nem volna okos dolog állig fölfegyverkezve végigvonulni Besièrs utcáin – pislogott ártatlan képpel az apjára Alaїs. – Ez igaz – dünnyögte maga elé Pelletier. – De tényleg nem történt bajod? Nem sebesültél meg? Alaїs még mindig érezte a fájdalmat a vállában, de nem merte megmondani az igazat. – Nem, dehogy – füllentette. Pelletier összevonta a szemöldökét, de mintha kicsit már megenyhült volna. – És honnan tudtad meg, hogy itt vagyok? – Amiel de Coursantól, aki volt olyan nagylelkű, és védőkíséretet adott mellém. Simeon bólintott. – Őt sokan tisztelik errefelé. – Nagyon szerencsés voltál – folytatta Pelletier, nem hagyva, hogy elkanyarodjanak a témától. – Szerencsés és nagyon, nagyon esztelen. Megölhettek volna. Még mindig nem akarom elhinni, hogy... – Azt akartad elmesélni neki, Bertrand – szólt közbe kedvesen Simeon –, hogy hol és mikor találkoztunk. A harangok nem zúgnak már, úgyhogy nyilván kezdetét vette a tanácskozás. Van egy kis időnk. Pelletier egy pillanatig még nagyon komoran nézett. Aztán leeresztette a vállát, és az arca is megnyugodott. – Hát jól van. Ha mind a ketten ezt akarjátok. Alaïs összenézett Simeonnal. – Neki is olyan gyűrűje van, mint neked, apám. Pelletier elmosolyodott. – Simeont Harif választotta ki a Szentföldön, akárcsak engem, bár valamivel korábban, és az útjaink

nem keresztezték egymást. Ahogy egyre veszélyesebbé vált Szaladin szultán és az ő serege, Harif visszaküldte Simeont a szülővárosába, Chartres-ba. Én pár hónappal később követtem, és magammal vittem a három papiruszt. Az utazás több mint egy évig tartott, de amikor végül eljutottam Chartres-ba, Simeon ott várt engem, ahogy Harif megígérte. – Mosolygott az emléken. – Ó, mennyire utáltam a hideget és az esőt Jeruzsálem aranyló napsütése után! Milyen sivár és barátságtalan hely volt az! De Simeonnal az első perctől kezdve megértettük egymást. Neki az volt a feladata, hogy három különálló kötetbe kösse a papiruszokat. S míg ő a könyveken dolgozgatott, én csodálhattam az ő műveltségét, bölcsességét és humorát. – Ugyan már, Bertrand! – szabadkozott Simeon, de Alaїs látta rajta, hogy jólesik neki a dicséret. – Ami Simeont illeti – folytatta Pelletier –, azt már tőle kellene megkérdezni, hogy ő mit látott a kulturálatlan, tanulatlan katonában. – Te nagyon akartál tanulni, barátom, minden érdekelt – mondta Simeon csöndesen. – Ez különböztetett meg a veled egy hiten lévők többségétől. – Mindig tudtam, hogy a könyveket külön helyen kell tartani – folytatta Pelletier. – Amikor Simeon befejezte a munkát, üzenetet kaptam Hariftól, hogy térjek vissza szülőhelyemre, ahol az intendánsi hivatal vár rám, az új vicomte, Trencavel mellett. Most, hosszú évek távolából visszanézve furcsának találom, hogy soha nem kérdeztem, mi lesz vagy lett a másik két könyv sorsa. Feltételeztem, hogy egyet Simeon őriz, bár ezt sohasem tudhattam biztosan. A harmadik? Még csak rá sem kérdeztem. Most már szégyellem, hogy nem voltam rá kíváncsi. Egyszerűen csak fogtam a rám bízott kötetet, és elutaztam délre. – Nincs mit szégyellned – nyugtatta Simeon. – Megtetted, amit kértek tőled, hittel és erős szívvel. – Mielőtt a felbukkanásod sikeresen kivert minden más gondolatot a fejemből, Alaїs, éppen a könyvekről beszélgettünk. Simeon megköszörülte a torkát. – Igen, a könyv. Nálam csak egy van.

– Micsoda? – kapta föl a fejét Pelletier. – De Harif levele... Én azt vettem ki belőle, hogy mind a kettő nálad van. Vagy legalábbis tudod, hol lehet megtalálni őket. Simeon a fejét ingatta. – Valamikor tényleg így volt, de már évek óta nincs így. A számok könyve itt van. Ami pedig a másikat illeti, bevallom, azt hittem, te szolgálsz majd nekem felvilágosítással. – De ha nem nálad van, akkor kinél? – kérdezte Pelletier türelmetlenül. – Azt hittem, mind a kettőt magaddal vitted, amikor elhagytad Chartres-t. – Úgy is volt. – De... Alaїs megint az apja karjára tette a kezét. – Hadd magyarázza el Simeon. Egy pillanatra úgy tűnt, Pelletier tényleg elveszíti a türelmét, de azután csak bólintott. – Hát jó – mondta mogorván. – Halljuk a történetet. – Nagyon hasonlít rád a lányod, barátom – nevetett Simeon. – Nem sokkal azután, hogy elutaztál Chartres-ból, üzenetet kaptam a Navigatairé-től, hogy eljön majd egy gvárdián a második, a csodás gyógyszerekről szóló könyvért, a Panáceák könyvéért, bár azt nem közölték, hogy ki lesz az a személy. Én felkészültem, folyton vártam. Telt-múlt az idő, én csak öregedtem, de nem jött senki. Aztán, a ti Uratok 1194. esztendejében – nem sokkal a chartres-i katedrálist és a fél várost elpusztító szörnyű tűzvész előtt – betoppant egy ember, egy keresztény, egy lovag, aki Philippe de Saint-Mauré néven mutatkozott be. – Ismerős a neve. Ő is akkor volt a Szentföldön, amikor én, bár nem találkoztunk. – Pelletier összevonta a szemöldökét. – Miért várt olyan sokáig? – Látod, barátom, én is ezt kérdeztem magamtól. Saint-Mauré, ahogy kell, átadott nekem egy merelt. Ugyanolyan gyűrűje volt, amilyet mi is viselünk. Nem volt okom gyanakodni, de mégis... – Simeon megvonta a vállát. – Valami nem tetszett nekem. Szúrós szeme volt, mint a rókának. Nem bíztam benne. Nem olyan embernek tűnt, akit Harif kiválasztott volna. Nem érződött rajta a

becsületesség. Így aztán hiába mutogatta nekem az igaz hit jeleit és bizonyítékait, úgy döntöttem, hogy próba elé állítom. – De hogyan? – szaladt ki Alaїs száján. – Ne türelmetlenkedj! – intette a lányát Pelletier. – Hagyd, Bertrand. Szóval, úgy tettem, mintha nem értenék semmit. A kezemet tördeltem, alázatosan a bocsánatát kértem, és azt ismételgettem, hogy bizonyára összetéveszt valakivel. Erre előhúzta a kardját. – Ami nyilván megerősítette a gyanakvásodat, hogy ő nem az, akinek mondja magát. – Így igaz. Ordítozott és fenyegetőzött, de beszaladtak a szolgáim, és a túlerővel szemben nem volt más választása, mint a megfutamodás. – Simeon előrehajolt, és suttogóra fogta a hangját. – Amikor már biztos voltam abban, hogy elment, bebugyoláltam egy csomó régi ruhába a két könyvet, és meghúzódtam egy közelben lakó keresztény családnál, amelyről tudtam, hogy nem fog elárulni. Nem tudtam eldönteni, mit tegyek. Azt sem tudtam, hogy tisztán látom-e a dolgokat. Vajon közönséges szélhámos volt az az ember? Vagy tényleg gvárdián, akinek azonban megmételyezte a szívét a gazdagság és a hatalom utáni vágy. Elárult volna bennünket ez az ember? Ha az előbbi feltételezés a helyes, akkor van esély, hogy eljön Chartres-ba az igazi gvárdián, csak éppen nem fog megtalálni engem. Ha az utóbbi feltételezés igaz, akkor viszont az én kötelességem megtalálni a megoldást. De még most sem tudom, hogy jól választottam-e. – Azt tetted, amit helyesnek láttál – kottyant megint közbe Alaїs, kerülve apja szemrehányó tekintetét. – Ennél többet senki sem tehet. – Hogy jól tettem-e vagy sem, az már mindegy is. Két napig nem mentem sehova. Aztán megcsonkított holttestet találtak az Eure folyóban. Szemét kiszúrták, nyelvét kivágták. Azt beszélték, hogy lovag volt, Charles d'Évreux idősebb fiának szolgálatában, akinek Chartres-tól nem messze vannak a birtokai. – Philippe de Saint-Mauré. Simeon bólintott. – És a zsidókat vádolták a gyilkossággal. Hamarosan el is kezdődtek a megtorlások. Én nagyon alkalmas bűnbaknak tűntem. Hírét vettem, hogy értem jönnek hamarosan. Azt

mondták, vannak szemtanúk, akik látták bejönni hozzám SaintMaurét, és hogy többen is hajlandók megesküdni, hogy veszekedtünk és verekedtünk. Döntenem kellett. Lehet, hogy ez a Saint-Mauré tényleg az volt, akinek mondta magát. Lehet, hogy becsületes ember volt, lehet, hogy nem. De ez most már nem számított. Megölték. Biztosra vettem, hogy azért, mert megtudott valamit a Trilógiáról. Halála és a gyilkosság módja arra utalt, hogy vannak még mások is ebben a játszmában. Hogy a Szent Grál titka valahogyan mégiscsak kiszivárgott. – Hogy sikerült megmenekülnöd? – kérdezte Alaїs. – A szolgáim már eltűntek, s reméltem, hogy biztonságban vannak. Másnap reggelig nem mozdultam a búvóhelyemről. Aztán levágtam a szakállamat, és ahogy a városkapukat kinyitották, vénasszonynak öltözve eliszkoltam. Esther is velem jött. – Így aztán nem voltál már ott, amikor azt a labirintust építették az új katedrálisban? – kérdezte Pelletier. Alaïs értetlenül nézte, hogy Simeon úgy mulat ezen, mintha valami jó tréfa volna. – Szóval, nem láttad. – Micsodát? – kíváncsiskodott Alaïs. Simeon elnevette magát, de csak Pelletier-nek címezte a választ. – Nem, de úgy hallom, megfelel a célnak. Sokakat vonz az a halott kőgyűrű. Nézelődnek, törik a fejüket, és nem értik, hogy csak egy hamis titok rejtőzik a lábuk alatt. – Mi ez a labirintus? – érdeklődött tovább Alaïs. A két férfi azonban nem figyelt rá. – Menedéket kínálok neked Carcassonnában. Védelmet és tetőt a fejed fölé. Miért nem akarsz velem jönni? – Hidd el, Bertrand, nagyon szeretnék. De elfelejted, mennyire különbözött az északi országrész a dél toleránsabb vidékeitől. Én nem utazhattam szabadon, barátom. Akkoriban nehéz volt a zsidók élete. Nem járkálhattunk bármikor az utcán, boltjainkat pedig rendszeresen megtámadták és kifosztották. – Tartott egy szusszanásnyi szünetet. – Arról nem is beszélve, hogy sohasem bocsátanám meg magamnak, ha a nyakadra hoznám őket, bárkik legyenek is ezek az emberek. Amikor azon a hajnalon elmenekültem Chartres-ból, fogalmam sem volt, merre, hová menjek. Csak annyit

tudtam, hogy el kell tűnnöm, míg le nem csillapodnak a kedélyek. Végül a tűz minden másról elterelte a gondolataimat. – Hogy lyukadtál ki éppen Besièrs-ben? – próbált megint bekapcsolódni a társalgásba Alaïs. – Harif küldött ide? Simeon a fejét rázta. – A véletlen és a szerencse hozta így, nem a tudatos szándék. Először Champagne-ba mentem, és ott töltöttem a telet. Tavasszal aztán, ahogy elolvadt a hó, elindultam délre. Véletlenül összetalálkoztam egy csapat angliai zsidóval, akik az ottani üldöztetés elől menekültek el. Besièrs-be tartottak. Az látszott a legjobb úti célnak. Az a város mindig is a toleranciáról volt nevezetes. Ott a zsidóknak becsületük és tekintélyük volt, ott értékelték a tudásunkat. Carcassonnához való közelsége azt jelentette, hogy kéznél vagyok, ha Harifnak szüksége lesz rám. – Pelletier-hez fordult. – Csak a végtelenül bölcs Isten a megmondhatója, milyen nehéz volt elviselni a tudatot, hogy te alig pár napi járóföldre vagy, de hát az óvatosság és az elővigyázatosság miatt ennek így kellett lennie. Előredőlt ültében, felcsillant a szeme. – Még költeményeket és dalokat is lehetett hallgatni az északi udvarokban. Champagne-ban a trubadúrok és az énekmondók egy mágikus kehelyről, egy életadó elixírről daloltak, túl hihetően ahhoz, hogy az ember ne kezdjen el érdeklődni iránta. – Pelletier bólintott, ő is hallott ilyen énekeket. – Úgyhogy mindent megfontolva az volt a biztonságosabb, ha ezektől távol tartom magam. Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha a nyakadra hozom őket, barátom. Pelletier nagyot sóhajtott. – Attól tartok, Simeon, hogy minden jó szándékunk és igyekezetünk ellenére elárultak bennünket, bár nincsenek megcáfolhatatlan bizonyítékaim. De azoknak a keze van ebben, akik tudnak a kettőnk közötti kapcsolatról, ebben biztos vagyok. De hogy e kapcsolat jellegével is tisztában vannak-e, azt már meg nem mondhatom. – Történt valami, ami miatt ezt gondolod? – Körülbelül egy hete Alaïs talált egy holttestet az Aude folyóban. Egy zsidót. A torkát elvágták, és levágták a hüvelykujját is. De nem rabolták ki. Nem volt okom rá, de attól féltem, te vagy az. Azt hittem, veled tévesztették össze. – Elgondolkodott. – Ezt megelőzően

voltak egyéb előjelek is. Néhány dolgot elmondtam már Alaïsnak, arra az esetre, ha valami történne velem, és nem tudnék visszatérni Carcassonnába. Itt a pillanat, hogy elmondjam, miért vagyok itt. – Apám, amióta te... Pelletier fölemelte a kezét, hogy ne szakítsa félbe. – Volt valami arra utaló jel, hogy fölfedezték a tartózkodási helyedet, Simeon? Azok, akik Chartres-ban kerestek? Vagy mások? Simeon a fejét ingatta. – Az utóbbi időben nem. Több mint tizenöt év telt el azóta, hogy délre jöttem, és elárulom neked, minden áldott nap attól rettegtem, hogy elvágják a torkomat. De ezenkívül nem történt semmi rendkívüli. Alaïs nem tudott tovább csöndben maradni. – Apám, amit mondani akarok, ezzel a dologgal kapcsolatos. El kell mesélnem, mi történt azóta, hogy eljöttél Carcassonnából. Kérlek, hallgass meg. Mire Alaïs befejezte a mondanivalóját, apjának már céklavörös volt a feje. Alaïs attól félt, hogy mindjárt elkezd dühöngeni. És akkor sem ő, sem Simeon nem fogja tudni lecsillapítani. – A Trilógiát fölfedezték! – jelentette ki lesújtva Pelletier. – Ez most már biztos. – Őrizd meg a nyugalmadat, Bertrand – szólt rá Simeon. – A harag elhomályosítja a tisztánlátást. Alaïs figyelt föl rá először, hogy egyre erősebben hallatszik be az utca zaja. Pár pillanat múlva Pelletier is fölkapta a fejét. – Megint szólnak a harangok – nézett ő is az ablak felé. – Vissza kell mennem, Trencavel vicomte már vár. – Felállt. – Még gondolkodnom kell azon, amit mondtál, Alaïs, és eldönteni, mit tegyünk. De most az utazásra kell koncentrálnunk. Te is velünk jössz, Simeon. Míg Pelletier beszélt, Simeon kinyitotta a szoba túlsó végében álló, szép faragásokkal díszített ládát. Alaïs közelebb húzódott. A láda fedelét bíborszínű bársony borította, amely a négy oldalon ráncokba szedve hullott le, mint az ágytakaró. Simeon megrázta a fejét. – Nem tartok veletek. Majd inkább utánatok megyek az itteniekkel. Lásd be, hogy így biztonságosabb.

Alaïs figyelte, amint Simeon végighúzza a kezét a láda alsó szélén. Apró kattanás hallatszott, majd odalent kinyílt egy kis fiók. Simeon elővett egy báránybőrbe kötött könyvet. A két férfi egymásra nézett, azután Pelletier átvette Simeontól a könyvet, és a köpenye alá rejtette. – Harif említ a levelében egy nővért is Carcassonnában – mondta Simeon. Pelletier bólintott. – A Noublesso egyik barátja, ha jól értelmezem a szavait. Nem hiszem, hogy többről volna szó. – Egy asszony jött el a második könyvért, Bertrand. Bevallom, annak idején hozzád hasonlóan én is azt gondoltam, hogy csak egy futár, de a leveled fényében... Pelletier egy legyintéssel intézte el a felvetést. – Nem hinném, hogy Harif bármilyen körülmények között is asszonyt választana gvárdiánnak. Nem vállalna ekkora kockázatot. Alaïs majdnem mondott erre valamit. Simeon vállat vont. – Azért nem lehet teljesen kizárni. – Hát jó. Miféle asszony volt? – kérdezte Pelletier türelmetlenül. – Olyasvalaki, akire nyugodt szívvel rá lehet bízni egy ilyen értékes dolgot? Simeon a fejét ingatta. – Az igazat megvallva, nem. Nem volt sem előkelő, sem alacsony sorból való. Túl volt már azon a koron, hogy kisgyereke lehessen, mégis volt vele egy gyerek. A szülővárosából, Servianból utazott Carcassonnába. Alaïs kiegyenesedett ültében. – Hát, ez nem valami sok – sajnálkozott Pelletier. – Nem árulta el a nevét? – Nem, én pedig nem kérdeztem. Hiszen Hariftól hozott levelet. Adtam neki kenyeret, sajtot és gyümölcsöt az útra, aztán elment. Beszélgetés közben odaértek az ajtóhoz. – Mi lesz itt veled, Simeon? – kérdezte hirtelen Alaïs, őszinte aggodalommal a hangjában. – Jól megleszek, gyermekem – mosolygott Simeon. – Esther majd összecsomagolja nekem mindazt, amit magammal akarok vinni Carcassonnába. És elvegyülök a tömegben. Így biztonságosabb lesz mindannyiunk számára.

Pelletier bólintott. – A zsidó negyed a folyó mellett fekszik, Carcassonnától keletre, nem messze Sant-Vicenstől. Üzenj, ha megérkeztél. – Majd üzenek. A két férfi megölelte egymást, aztán Pelletier kilépett az emberekkel teli utcára. Alaïs követte volna, de Simeon megfogta a könyökét, és finoman visszahúzta. – Nagyon bátor vagy, Alaïs. Rendíthetetlen voltál apád iránti hűségedben. És hű a Noublessóhoz is. De vigyázz apádra. Olykor elragadják az indulatai, márpedig most nehéz idők jönnek, nehéz döntéseket kell meghozni. Alaïs suttogva kérdezte, hogy az apja ne hallja. – Milyen volt az a második könyv, amelyet az az asszony magával vitt Carcassonnába? A könyv, amelyik még nem került elő. – Az a Panáceák könyve volt – válaszolt szintén suttogva Simeon. – Varázsfüvekről és gyógyitalokról szól. Apádra a Szavak könyvét bízták, rám pedig a Számok könyvét. Mindenkinek az jutott, amihez ért. – Úgy gondolom, erre voltál kíváncsi – nézett jelentőségteljesen a bozontos szemöldöke alól Simeon. – Vagy csak meg akartad erősíteni a sejtésedet? – Talán – mosolygott Alaïs. Aztán arcon csókolta az öreget, és futott az apja után. Élelmet vinni az útra. Mindenkinek. Alaïs keményen elhatározta, hogy egyelőre megtartja magának a feltételezéseit, amíg nem lesz biztos abban, hol is lehet megtalálni azt a könyvet. Hirtelen, mint valami pókháló, megvilágosodott előtte az életüket összekötő ezer meg ezer szál. De az összes apró utalás és értelmezési kulcs elsikkadt, mert senki sem figyelt rá.

29. FEJEZET

Ahogy siettek át a városon, nyilvánvaló volt, hogy a menekülés máris megkezdődött. Zsidók és szaracénok igyekeztek a nagyobb kapuk felé, egyesek gyalog, mások szekéren, és vitték, ahogy tudták, a holmijukat, könyveket, térképeket, bútort. Pénzváltók nyeregben, a lovak teleaggatva kosarakkal, kisebb-nagyobb ládákkal, s azokban a pénz mellett nyilván a mérleg és a pergamentekercsek is benne voltak. Alaïs néhány keresztény családot is látott a tömegben. A várkastély hófehéren ragyogott a délelőtti napfényben. Ahogy áthaladtak a kapun, Alaïs észrevette a megkönnyebbülést az apja arcán, hogy a tanácskozás még nem fejeződött be. – Tudja még valaki, hogy itt vagy? Alaïs majdnem megbotlott ijedtében, mert ebben a pillanatban tudatosodott benne, hogy a férje, Guilhem, még csak eszébe sem jutott. – Nem, egyenesen hozzád siettem. Az apja erre nagyon elégedetten mosolygott, ami nagyon nem tetszett Alaïsnak. – Itt várj meg – mondta a bejárat előtt Pelletier. – Szólok Trencavel vicomte-nak, hogy te is itt vagy, és megkérem, hogy engedjen velünk jönni. És a férjednek is szólni kell. Alaïs magára maradva nézelődni kezdett. Állatok heverésztek a fal hűvös árnyékában, rá sem hederítve az emberekre. A látottak és az Amiel de Coursantól hallott történetek ellenére itt, a várkastély méltóságteljes nyugalmában nagyon távolinak, szinte hihetetlennek tűnt a közelgő veszedelem. Mögötte kinyíltak az ajtók, és emberek siettek le a lépcsőn, majd át az udvaron. Alaïs egy oszlop mögé húzódott, hogy el ne sodorják a nagy rohanásban.

Az udvaron kiabálás kezdődött, parancsszavak hangzottak el, szolgák futottak az istállókba a lovakért. A várudvar egy szempillantás alatt harcra készülő kaszárnyává változott. A nagy sürgés-forgásban Alaïs meghallotta, hogy valaki a nevét kiáltja. Guilhem volt az. Nagyot dobbant a szíve. A hang felé fordult. – Alaïs! Hogy kerülsz ide? Mit keresel te itt? Guilhem átverekedte magát a tömegen, majd szorosan átölelte, és így meg is emelte a feleségét. Alaïs úgy érezte, kiszorítják belőle a szuszt. Nagyon jó volt végre látni a férjét, érezni az illatát, a karja erejét. Megszűnt körülötte a világ, hirtelen elfelejtett minden bajt, veszélyt és megpróbáltatást. Már-már zavarba is jött ettől a szenvedélyes fogadtatástól. Behunyta a szemét, s azt képzelte, hogy otthon vannak, kettesben Château Comtalban, és az elmúlt napok minden szörnyűsége rossz álom volt csupán. – Nagyon hiányoztál! – csókolgatta Guilhem a nyakát, a kezét, a fülét. Alaïs egész testében reszketett. Aztán megrándult a fájdalomtól. – Mi volt ez? – lepődött meg Guilhem. – Semmi – vágta rá Alaïs. Guilhem félrehúzta a köpenyt, és meglátta Alaïs kék-zöld foltokkal tarkított, feldagadt vállát. – Ez neked semmi?! Mi történt veled?! – Leestem a lóról. És pont a vállamra. Súlyosabb, mint amilyennek látszik. De azért ne aggódj. Guilhem most tényleg nem tudta, hogy aggódjon-e a feleségéért, vagy inkább gyanakodjon valamire. – Szóval, te így múlatod az időt, ha én elmegyek otthonról? – próbálta viccesre fogni a dolgot, de érződött a hangján a bizalmatlanság. Hátralépett. – Miért vagy te itt, Alaïs? Alaïs bizonytalankodott egy pillanatig, aztán kibökte. – Üzenetet hoztam apámnak. De ahogy kimondta, rögtön tudta, hogy nem kellett volna. A férfi öröme azonnal elszállt, tekintete elkomorult. – Miféle üzenetet? Alaïs zavarba jött. Mert tényleg, mit is mondott az apja... Most hogyan vágja ki magát?

– Én... – Azt kérdeztem, miféle üzenetet. Alaïs visszafojtotta a lélegzetét. Nagyon szerette volna, ha végtelen bizalom lenne közöttük, de hát a szavát adta az apjának. – Messire, bocsásd meg nekem, de nem mondhatom meg. Csak apámnak árulhattam el. Rajta kívül senkinek. – Nem tudod, vagy nem akarod megmondani? – Nem tudom, Guilhem. Nem mondhatom el. Magam is sajnálom, de ez a helyzet. – Ő küldött érted? – Guilhem most már ingerült volt. – Ő küldött érted? Anélkül, hogy tőlem engedélyt kért volna? – Nem, senki nem küldött értem – pityeredett el Alaïs. – Magamtól jöttem. – De még mindig nem árultad el, hogy miért. – Könyörgök, Guilhem. Ne kérd, hogy megszegjem apámnak tett ígéretemet. Kérlek! Próbáld megérteni! A férfi megragadta a két karját, és megrázta. – Nem mondod meg? Nem? – Keserűen felnevetett. – És én még azt hittem, hogy a feleségem vagy, és hozzám tartozol. Micsoda ostobaság! Hátat fordított, és elindult. Alaïs hiába kiabált utána, egykettőre elvegyült a tömegben. – Mi folyik itt? Alaïs sarkon fordult a hangra, és szembetalálta magát az apjával. – A férjem megsértődött, mert nem árultam el neki, hogy miért jöttem ide. – Megmondtad neki, hogy én tiltottam meg, hogy beszélj? – Próbáltam, de nem értette meg. Pelletier bosszús képet vágott. – Nincs joga azt követelni tőled, hogy megszegd az adott szavadat. Alaïs próbált megértőbbnek mutatkozni. – Ez így van, apám, de azért neki is igaza van. Végül is ő a férjem. Neki tartozom hűséggel és engedelmességgel. – De hát szó sincs itt hűtlenségről vagy ilyesmiről – mondta Pelletier türelmetlenül. – A haragja meg majd elszáll. Sem az idő, sem a hely nem alkalmas, hogy most ezzel foglalkozzunk. – Nagyon a szívére vesz mindent. Könnyen megsértődik.

– Mint mi mindannyian – legyintett Pelletier. – Másnak is van lelke, nemcsak neki. Csakhogy mi nem engedjük, hogy az indulatok uralkodjanak a józan megfontolások helyett. Gyerünk, Alaïs. Felejtsd el az egészet. Guilhem azért van itt, hogy urát szolgálja, nem pedig azért, hogy a feleségével civakodjon. Ha visszaérünk Carcassonnába, meglásd, minden rendben lesz közöttetek. – Homlokon csókolta a lányát. – Ne törődj vele. És most hozd a lovadat. Készülj föl az indulásra. Elindultak az istállók felé. – Beszélsz majd Oriane-nal, hogy milyen szerepe lehetett neki ebben az egészben? Biztosra veszem, hogy tud valamit arról, ami velem történt. Pelletier bosszúsan fújtatott. – Én meg azt veszem biztosra, hogy félreismered a nővéredet. Túl régóta tart ez az ellenségeskedés köztetek. És én még azt hittem, hogy nem komoly, majd elmúlik. – Bocsáss meg, apám, de szerintem te nem ismered őt eléggé. Pelletier ezt a megjegyzést elengedte a füle mellett. – Túl szigorúan ítéled meg őt, Alaïs. Én nem kételkedem abban, hogy a legjobb szándékok vezérlik. És ezért is gondoskodott a biztonságodról. Egyáltalán, megkérdezted őt? – Alaïs elvörösödött. – Na, hát ez az! Látom rajtad, hogy nem. – Ismét szünetet tartott. – Oriane a nővéred. Vedd végre tudomásul. És légy jó hozzá. Az igazságtalan letorkolás nagyon rosszul esett Alaïsnak. – Nem arról van szó, hogy én... – Ha lesz alkalmam, majd beszélek Oriane-nal – vágott közbe az apja. S ezzel a téma le is volt zárva. Alaïsban forrt a méreg, de visszafogta magát. Tudta, hogy az apja őt szereti jobban, és ezért néha lelkifurdalása van Oriane-nal szemben. És ezért nem veszi észre a hibáit. Nem is vár el tőle annyit. Próbált lépést tartani az apjával. – Megpróbálod előkeríteni azokat, akik elvették a merelt ? Tettél már valamit... – Elég volt, Alaïs. Addig úgysem tehetünk semmit, amíg vissza nem érünk Carcassonnába. Most csak abban bízhatunk, hogy Isten segedelmével gyorsan és épségben hazaérünk. – Megállt, és körülnézett. – És imádkozzunk, hogy Besièrs-nek legyen elég ereje feltartóztatni őket.

30. FEJEZET Carcassonne

2005. JÚLIUS 5. Alice hangulata kicsit jobb lett, ahogy elhagyta Toulouse-t. Az út termékeny vidéken vezetett keresztül, jobbra is, balra is zöldellő mezők és földek terültek el, ameddig csak a szem ellátott. Egymást érték a napraforgótáblák – a nagy tányérú virágok, nevükkel ellentétben, nem nagyon fordultak a délutáni nap felé. A gyorsvasút vágányai majdnem mindvégig az úttal párhuzamosan futottak. Ariège hegyes-völgyes tájai után – melyekkel először találkozott Franciaországnak ezen a részén – ez sokkal barátságosabb vidéknek tűnt. A dombtetőkön apró falvak gubbasztottak. Ritkásan álló, zsalugáteres házacskák, közöttük pedig a harangtornyoknak és haranglábaknak a már pirosodó égen kirajzolódó körvonalai. Egymás után felbukkanó, érdekes hangzású, az ember nyelvén nemes borként forgatható-ízlelgethető helységnevek az út menti névtáblákon: Avignonet, Castelnaudary, Saint-Papoul, Bram, Mirepoix. Alice úgy érezte, mindegyikük évszázados titkokat őrizhet macskaköves utcácskái alatt és halványszürke kőfalai mögött. Átért Aude megyébe. A kulturális örökséget hirdető barna táblán ez állt: Vous êtes en Pays Cathare. Alice elmosolyodott. Megérkeztünk a katharok vidékére. Ez a régió őrzi tehát múltjának emlékét is. Nemcsak Foix, hanem Toulouse, Béziers, és maga Carcassonne is, és egyáltalán a délnyugati vidék minden nagyobb városa ma is a csaknem nyolcszáz évvel ezelőtti események

árnyékában él. S ezekről az eseményekről mesélnek a könyvek, az ajándéktárgyak, a képeslapok és a videokazetták, meg egy egész turistaágazat is erre a múltra építette a jövőjét. S mint a lemenő nap fényében megnyúlt árnyékok, úgy vezették Alice-t az útjelző táblák Carcassonne felé. Este kilenc körül letért az autópályáról, és valóban már csak a városközpont felé terelgető feliratokat követte. Volt benne némi idegesség és izgatottság, s valami megmagyarázhatatlan, homályos félelem is, ahogy áthajtott a külső ipari övezeteken és a nagy bevásárlóközpontok között. Érezte, hogy közel jár már a céljához. A lámpák zöldre váltottak, és ő az autóáradattal együtt sodródott előre, terelőutakon és hidakon át, majd megint földek és mezők között találta magát. Elvadult, tüskés bokrok a sánctöltés mentén, kaszálatlan, füves területek, szél tépázta, csavarodott törzsű fák. A hegytetőt kémlelte, és tényleg ott is volt. A középkori Cité. Sokkal lenyűgözőbb, valóságosabb és teljesebb volt, mint amilyennek elképzelte. Ilyen távolról, a bíborszínben ragyogó, vad hegyekkel a háttérben, úgy festett, mint az égen úszó, mesebeli királyság. Azonnal beleszeretett. Lehúzódott az út szélére, és kiszállt a kocsiból. Az erőd falai egy külső és egy belső kört alkottak. Ki lehetett venni a katedrálist és a várkastélyt. S az összes épület fölé egy négyszögletes, szimmetrikus, nagyon vékony és nagyon magas torony emelkedett. A Cité egy füves domb tetején állt. A lejtők alján vörös tetős házakkal zsúfolt utcák kanyarogtak. Lejjebb, a síkságon szőlő– olajfa– és fügeültetvények sorakoztak, köztük hosszú földsávokban érett a paradicsom. Attól félt, ha közelebb megy, szertefoszlik a varázslat. Húzta hát az időt, és elnézegette egy darabig, ahogy az alkonyatban lassan erejüket vesztik a színek. Hirtelen hűvös fuvallat támadt, és libabőrös lett a csupasz karja. Emlékezete készen kínálta az általa keresett szavakat. Megérkezünk oda, ahonnan jöttünk, és mintha először járnánk ott. Alice most először értette meg, hogy pontosan mire is gondolt Eliot.

31. FEJEZET

Paul Authié Garcassonne-ban, Basse Ville szívében dolgozott mint ügyvéd. Az utóbbi két évben különösen megszaladt neki. Sikeréről árulkodott az irodájának helyet adó, neves építész által tervezett csupa üveg, csupa acél épület is. A hivatali helyiségeket leválasztó, fallal körülvett, szép udvar és átriumos kert. Tartózkodó ízlésű, mégis roppant elegáns. Authié a magánirodájában tartózkodott, a negyedik emeleten. Az óriási ablakok nyugat felé néztek, a Saint-Michel-katedrálisra és az ejtőernyősezred laktanyájára. A szoba hű tükörképe volt gazdája személyiségének: konzervatív jó ízlés, semmi rongyrázás, semmi hivalkodás. Az egész külső fal üvegből volt. Ebben a napszakban a reluxákat mind leengedték, hogy védjenek a késő délutáni nap ellen. A másik három falat az elmaradhatatlan bizonyítványok és díszoklevelek mellett bekeretezett fotók díszítették. Volt ott néhány régi térkép is – nem reprodukció, hanem eredeti. Egyesek a keresztesek útvonalait mutatták, mások a francia Délvidék történelmi határainak változásait. A papír már megsárgult, s helyenként a piros és zöld tinta is megfakult már, mintha csak ezzel is e határok bizonytalanságát jelölte volna. Az ablak előtt hosszú és széles, külön ide terveztetett asztal állt. Csak egy nagy, bőrkötésű mappa volt rajta, meg néhány bekeretezett fénykép, az egyiken Authié volt felesége és a két gyermeke. Az ügyfeleit megnyugtatta a kép által sugallt üzenet: a stabilitás és a családi értékek megbecsülése. Még három fénykép állt az asztalon. Az elsőn Paul Authié maga, huszonegy éves korában, a párizsi École Nationale d'Administration

friss diplomásaként, amint éppen kezet ráz Jean-Marie Le Pennel, a Nemzeti Front vezetőjével; a másik egy compostellai felvétel; a tavaly készült harmadikon pedig a cîteaux-i apáttal fog kezet, abból az alkalomból, hogy ismét, ezúttal igazán komoly adományt nyújtott át a Jézus Társaságának, a jezsuita rendnek. Mindegyik fotó arra emlékeztette, hogy milyen nagy utat tett meg. Az asztalon halkan felberregett a telefon. A titkárnője szólt, hogy megérkeztek a látogatói. Javier Domingo és Cyrille Braissart, két volt rendőr. Braissart-t 1999-ben bocsátották el, mert erőszakot alkalmazott egy gyanúsítottal szemben; Domingót egy évvel később, a tanúk megfélemlítésének és kenőpénz elfogadásának vádjával. Hogy egyikük sem került börtönbe, azt Authié ügyességének köszönhetik. És azóta neki dolgoznak. Most becsukták az ajtót, és csöndben megálltak az ügyvéd asztala előtt. – Nos? – húzta föl a szemöldökét Authié. – Ha van valami magyarázatuk, ki vele. Nincs? Nincs mondanivalójuk? – A levegőbe bökött a mutatóujjával. – Jobb, ha elkezdenek imádkozni, hogy Biau ne térjen magához, és ne emlékezzen, hogy ki vezette azt a kocsit. – Nem fog magához térni, uram. – Maga már orvos is, Braissart? – A nap folyamán romlott az állapota. Authié hátat fordított nekik, és csípőre tett kézzel kibámult az ablakon a katedrális felé. – Rendben van. Milyen hírt hoztak még? – Biau átadott a nőnek valami feljegyzést – mondta Domingo. – Ami eltűnt – tette hozzá gúnyosan Authié. – A nővel együtt. Miért jött maga ide, Domingo, ha semmi újat nem tud nekem mondani? Miért rabolja az időmet? Domingo elvörösödött. – Tudjuk, hogy hol van, uram. Santini ma délelőtt rátalált Toulouse-ban. – És? – A nő körülbelül egy órával ezelőtt elhagyta Toulouse-t – mondta Braissart. – Az egész délutánt a könyvtárban töltötte. Santini elküldi azoknak a weboldalaknak a listáját, amelyeket megnézett. – Ráállítottak valakit a kocsira? Vagy ez már túl nagy kérés?

– Rajta vagyunk. Carcassonne felé tart. Authié visszaült a székébe, és onnan, az asztal túloldaláról nézett a két férfira. – Akkor, merem remélni, hogy mindent megtesznek, hogy ott várják majd őt a szállodájában. Jól gondolom, Domingo? – Igen, uram. Ott a... – Ott a Narbonnaise kapuval szemben – vágott közbe Authié. – Nagyon nem szeretném, ha rájönne, hogy figyeljük. Kutassák át a szobáját, a kocsiját, mindenét, de úgy, hogy ne vegye észre. – A gyűrűn és azon a feljegyzésen kívül keresünk még valami mást is, uram? – Egy könyvet. Körülbelül ekkora – mutatott a mappára. – Fatáblás, szíjakkal van összefogva. Nagyon értékes és nagyon különleges darab. – Elővett a mappából egy fotót, és áttolta az asztal túloldalára. – Olyasmi, mint ez. – Hagyta, Hogy Domingo pár másodpercig nézegesse a képet. – Van még valami? – Van. Ezt egy ápolónőtől szereztük a kórházban – húzott elő gyorsan egy papírt Braissart. – Biau zsebében volt. Authié elvette. Postai igazolószelvény volt egy csomagról, amelyet a foix-i központi postáról adtak föl egy carcassonne-i címre. – Ki az a Jeanne Giraud? – kérdezte. – Biau anyai nagyanyja. – Ez az – mondta Authié halkan. Megnyomta a házitelefon gombját. – Aurélie, információkat kérek Jeanne Giraud-ról. G-i-r-au-d. A Rue de la Gaffe-on lakik. Minél gyorsabban. – Hátradőlt a széken. – Tudja már, mi történt az unokájával? Braissart hallgatása mindent elárult. – Akkor derítse ki! – förmedt rá Authié. – Figyeljen ide. Miközben Domingo meglátogatja dr. Tannert, menjen el Madame Giraud házához, és nézzen körül. De nagyon diszkréten. A Narbonnaise kapuval szemközti parkolóban találkozunk. – Ránézett az órájára. – Harminc perc múlva. A házitelefon ismét megszólalt. – Mire várnak még? – intett Authié a két férfinak, hogy induljanak már. Megvárta, amíg becsukódik mögöttük az ajtó. – Hallgatom, Aurélie.

S miközben figyelt, a nyakában lógó, apró feszületet kezdte babrálni. – Nem mondta az a nő, hogy miért akarta egy órával előre hozni a találkozót? Persze, ez kellemetlen – szakította félbe a titkárnő bocsánatkérését. Elővette a zsebéből a mobilját. Nem volt üzenet. Régebben az a nő mindig csak személyesen tartotta a kapcsolatot. – Most el kell mennem, Aurélie – folytatta. – Majd hazafelé menet dobja be a lakásomra a Giraud-ról szóló jelentést. Még este nyolc előtt. Aztán fölkapta a zakóját a szék támlájáról, kihúzott egy pár kesztyűt a fiókból, és elment. Audric Baillard egy kis asztalnál ült Jeanne Giraud utcai hálószobájában. A zsaluk félig be voltak hajtva, a szobába csak megszűrve jutott be a késő délutáni napfény. Mögötte régimódi, faragott keretes ágy állt, frissen áthúzva fehér vászonlepedőkkel. Jeanne évekkel ezelőtt átengedte ezt a szobát a férfinak, hogy használja, amikor szüksége van rá. S ami igazán megható gesztus volt a részéről, egy polcot is szereltetett az ágy fölé, és kirakta Baillard összes régebbi publikációjának másolatát. Baillard-nak kevés holmija volt. Az egy váltás ruhán kívül csak az íráshoz szükséges dolgokat tartotta a szobában. Régóta tartó kapcsolatuk kezdetén Jeanne sokat piszkálta őt az ódivatúsága miatt, hogy a mártogatós tollat szereti, meg a szinte pergamenvastagságú papírt. De ő csak mosolygott ezen, és azt mondogatta, hogy túl öreg már ahhoz, hogy változtasson a szokásain. De most eltűnődött. Most elkerülhetetlen a változás. Hátradőlt a székében, és Jeanne-ra gondolt, meg arra, hogy ez a barátság milyen sokat jelentett neki. Életének minden szakaszában találkozott jó emberekkel, akik segítettek neki, de Jeanne különleges volt. Neki köszönhetően találta meg Grace Tannert, pedig a két nő sohasem találkozott. A konyhából behallatszó edénycsörömpölés visszahozta a jelenbe. Fölvette a tollát, és mintha hirtelen eltűntek volna az évek, az életkor, a tapasztalat. Ismét fiatalnak érezte magát. Jöttek a szavak, a gondolatok, könnyen, maguktól. Elkezdett írni. A levél rövid volt és pontos. Amikor elkészült, itatóssal lenyomkodta

a csillogva kanyargó tintavonalakat, és gondosan borítékká hajtogatta a papírlapot. Amint meglesz a nő címe, a levél már mehet is. Ez már a nőtől függ. Csak ő dönthet. – Si es atal es atal. Ahogy lesz, úgy lesz. Megszólalt a telefon. Baillard kinyitotta a szemét. Hallotta, hogy Jeanne fölveszi a kagylót. Aztán egy éles sikoly. Először azt hitte, valahonnan az utcáról... Aztán a csempézett padlóra leeső telefonkagyló zaja. Azonnal fölpattant. Érezte, hogy valami változás van a levegőben. Arrafelé fordult, ahonnan a lépcsőn felfelé siető Jeanne léptei hallatszottak. – Qu'es – kérdezte azonnal. Mi az? – Jeanne – mondta kissé sürgetőbben. – Mi történt? Ki telefonált? A nő megzavarodva nézett rá. – Yves. Megsebesült. Baillard megdöbbent. – Quora? Mikor? – Tegnap este. Elgázolták. Csak Claudette-et tudták előkeríteni, ő telefonált. – Milyen súlyos az állapota? Jeanne mintha meg se hallotta volna a kérdést. – Küldenek valakit értem, hogy elvigyen a foix-i kórházba. – Kicsoda? Claudette? Jeanne megrázta a fejét. – A rendőrség. – Menjek én is? – Igen – válaszolta a nő egy pillanatnyi tétovázás után. Aztán, mint valami alvajáró, kiment a szobából. Baillard pár másodperc múlva hallotta, hogy becsukódik a hálószobája ajtaja. Elbizonytalanodva, a hírektől félve fordult vissza az asztalához. Tudta, hogy ez nem lehetett véletlen. Tekintete a levélre tévedt. Tett egy fél lépést előre, és arra gondolt, most még van idő megszakítani az események fenyegető láncolatát. Azután mégsem nyúlt a levélért. Mert ha most elégeti, akkor minden értelmetlenné válik, amiért eddig harcolt, amit eddig elviselt. Most már végig kell mennie az úton. Letérdelt, és imádkozni kezdett. Eleinte nehezen jöttek ajkára a régi szavak, de aztán belejött, s úgy érezte, ez az archaikus szöveg összeköti őt a régi korok imádkozóival.

Odakint autóduda szólalt meg, és ez visszazökkentette a jelenbe. Fájós, merev térdekkel, öregesen tápászkodott föl. A levelet a szivarzsebébe csúsztatta, fölkapta a zakóját a szék támlájáról, és ment szólni Jeanne-nak, hogy indulás. Authié a Narbonnaise kapuval szemben, egy nyilvános parkolóban tette le a kocsit. Mindenütt csapatokban vonultak a térképesfényképezőgépes, külföldi turisták. Authié utálta ezt az egészet, a történelemnek ezt a kizsákmányolását, azt, hogy az ő múltját japán, amerikai és angol turisták szórakoztatására, pénzért árulják itt. Látni sem bírta a restaurált várfalakat és a műveletlen idegenek ízlésének és naiv elképzeléseinek megfelelően újjáépített, zsindelytetős tornyokat. Braissart a megbeszélt helyen várta, és gyors tájékoztatást adott. A ház üres, de hátul, a kert felől talán be lehet menni. A szomszédok szerint egy rendőrségi kocsi vitte el Madame Giraud-t, körülbelül tizenöt perccel ezelőtt. És volt vele egy idősebb férfi is. – Kicsoda? – Már látták itt korábban is, de senki sem ismeri. Authié elküldte Braissart-t, és elindult lefelé a lejtős úton. A ház az utca bal oldalán állt, nem túl messzire. Az ajtó, sőt a zsaluk is zárva voltak, de érezni lehetett, hogy laknak itt. Végigment az utcán, befordult balra a rue Barbacane-ra, és elsétált a Place Saint-Gimer-ig. Néhány lakó kiült bámészkodni a háza elé a padra, egy csapat félmeztelen, barnára sült kölyök pedig a templom lépcsőin ugratott a biciklijével. Authié oda sem figyelt rájuk. Fürge léptekkel ment tovább a rue de la Gaffe első néhány háza és kertje mögött vezető makadámúton. Aztán befordult jobbra, a Cité falai alatt kanyargó, keskeny földútra. Pár pillanat múlva már a ház hátsó részét vette szemügyre. A fal itt is sárga kőporos volt, akárcsak az utcai fronton. A járólapokkal kirakott kertbe egy kis fakapun lehetett bemenni. Authié lenyomta a kilincset: nem volt bezárva. Feketére érett, vízcsepp alakú termésekkel volt tele a terasz nagy részét a szomszédok szeme elől elrejtő, csodaszép fügefa. Alatta a fehér kőpadlón lila foltokat hagytak a lepottyant és szétplaccsant gyümölcsök.

A teleüveg hátsó ajtók előtt még egy kis szőlőlugas is volt. Authié bekukucskált. A kulcs a zárban, de az ajtó belülről alul és fölül is bereteszelve. Nem akart erőszakos behatolásra utaló nyomokat hagyni, ezért más bejáratot keresett. A teraszajtó melletti kis konyhaablak fenti szárnyát nyitva hagyták. Authié kesztyűt húzott, óvatosan benyúlt a felső résen, és addig forgatta ide-oda a régimódi kallantyút, míg ki nem akadt a zárópánt. Az ablak megnyikordult, és némi erővel be lehetett tolni. Óvatosan bemászott, és nem is konyhában, hanem egy hűvös, olajbogyó– és kenyérillatú kamrában találta magát. A kis faliszekrényben drótháló mögött lapultak a sajtok. A polcokon a szokásos lekvárok, savanyúságok, ecet, mustár. Az asztalon vágódeszka, mellette a tálcán pár szelet szikkadt kenyér. A mosogatóban néhány őszibarack várta egy nyeles szűrőben, hogy megmossák. Az edényszárítón, lefelé fordítva, két pohár. A nappali sarkában az íróasztalon régi villanyírógép állt. Authié megnyomta a gombot, és a masina halk zümmögéssel életre kelt. Beletett egy papírlapot, s lenyomott néhány billentyűt. Fekete betűk kezdtek peregni a fehér lapra. Előrébb húzta a gépet, hogy hozzáférjen a mögötte lévő rekeszekhez. Jeanne Giraud precíz nő volt, s mindent szépen, feliratozott dossziékba rendezett: az elsőben a számlák, a másodikban a magánlevelek, a harmadikban a nyugdíjazási és biztosítási papírok, a negyedikben meg mindenféle írószerek. Csupa érdektelen dolog. Következtek a fiókok. Az első kettőben borítékok, bélyegek, levélpapír, vonalzók. A harmadik, a legalsó viszont zárva volt. Authié egy papírvágó késsel addig ügyeskedett, míg vissza nem tudta nyomni a zár nyelvét. Ebben a fiókban egyetlen, bélelt boríték lapult. Gyűrűnek elég nagy, könyvnek kicsi. Rajta a postabélyegző: Ariège. 2005. július 4., 18.20. Authié belecsúsztatta a kezét. Csak a nyugta volt benne, miszerint Madame Giraud nyolc óra húsz perckor átvette a küldeményt. Ugyanolyan cédula, amilyet Domingo is mutatott. Betette a belső zsebébe.

Nem egyértelmű bizonyíték, hogy Biau eltette a gyűrűt, és elküldte a nagyanyjának, de a gyanút bizony megerősíti. Folytatta a keresést, most már a gyűrűt akarta megtalálni. A földszinten semmi. Fölment az emeletre. A lépcsővel szemben a hátsó hálószoba nyitott ajtaja fogadta. Nyilvánvalóan Giraud szobája – világos, tiszta és nőiesen meghitt. Átkutatta a ruhásszekrényeket és a fehérneműs fiókokat. Gyakorlott ujjai sebesen jártak a textilrengetegben. Minden szépen össze volt hajtva, elrendezve, beillatosítva. A tükör előtti pipereasztalkán ékszerdobozt vett észre. Csak úgy beleszórva néhány bross, sárgás gyöngyökből fűzött nyaklánc, arany karkötő, fülbevalók és egy kis ezüstkereszt. S a piros filcbélés két kis rekeszében a nyilván nem nagyon viselt eljegyzési és jegygyűrű. Az utcai hálószoba ezzel szemben már-már sivárnak tűnt. Csak egy ágy volt benne, meg egy asztal, rajta olvasólámpa. Rögtön értette a dolgot. Olyan volt ez a szoba, mint a szerzetesek cellái. És látszott, hogy lakik itt valaki. Félig üres vizespohár állt az éjjeliszekrényen, mellette René Nelli okcitán nyelvű verseskötete, benne könyvjelző. Odalépett az asztalhoz. Régi, mártogatós toll, tintásüveg, előtte vastag papírlapok. És egy láthatóan ritkán használt itatóstömb. Fölemelte. És nem akart hinni a szemének. Valaki ennél az asztalnál Alice Tannernek írt levelet. A név tükörlenyomata tisztán kivehető volt az itatóspapíron. Öreges írás, reszketeg betűk, de akinek jó szeme van... Összehajtogatta és zsebre tette a durva tapintású papírt. Ahogy kifelé indult a szobából, az ajtó mellett észrevett valami papírdarabkát. Fölvette. A mai napra szóló vasúti jegy volt. Nem retúr. A célállomás Carcassonne, de az indulási állomás részét letépték. A Saint-Gimer megkonduló harangjai figyelmeztették, hogy mennie kell. Utoljára még körülnézett, hogy mindent úgy hagyott-e, ahogy találta, aztán ahogy jött, a kamraablakon át távozott. Húsz perccel később már a lakása középkori Citére néző teraszán ült. Előtte az asztalon egy üveg Château Villerambert Moureau és két pohár. Ölében egy dosszié, mindazokkal az információkkal, amelyeket a titkárnője az elmúlt órában szedett össze Jeanne Giraud-

ról. Egy másik dossziéban az igazságügyi orvos szakértő előzetes jelentése a barlangban talált emberi maradványokról. Elgondolkodott egy pillanatra, majd kivett néhány papírlapot a Giraud-dossziéból. Azután félretette a paksamétát, töltött magának egy pohár bort, és várta, hogy megérkezzen a látogatója.

32. FEJEZET

A magas Quai Paicherou-on sorakozó öntöttvas padokon mindenütt emberek üldögéltek, az Aude folyót bámulva. A parkok szépen gondozott pázsitját tarka virágokkal, tűzvörös fáklyaliliomokkal, dongócsalogató oroszlánszájakkal, muskátlival és petúniával zsúfolt ágyások tarkították. Köztük kis sétautak kanyarogtak, s vezettek el a játszóterek rikító színű csúszdáihoz és mászókáihoz. Marie-Cécile a nyitott kocsiból elismerő pillantással mérte végig a házat, ahol Paul Authié lakott. Ilyesmire számított: diszkrét, nem hivalkodó környék, családi és társasházak vegyesen. Ahogy nézelődött, megérezte, hogy valaki figyeli. Anélkül, hogy arra fordult volna, fölpillantott a legfelső teraszra. Egy férfi nézett lefelé a kocsira, két kézzel a kovácsoltvas korlátot markolva. Marie-Cécile elmosolyodott. A fényképek alapján felismerte Paul Authiét. Ilyen távolságból még jobban is nézett ki, mint azokon a képeken. A sofőr becsöngetett. Authié megfordult, aztán bement a teraszajtón. Mire a sofőr kinyitotta a kocsiajtót, Authié már ott állt, üdvözlésre készen, a ház kapujában. Marie-Cécile erre az alkalomra gondosan válogatta össze a toalettjét: halványbarna vászonruha, hozzá illő kiskabáttal és cipővel. Nem hétköznapi, de nem is túl hivatalos. Nagyon egyszerű és nagyon elegáns. Közelebbről szemlélve Marie-Cécile igazolva látta az első benyomásait. Authié magas volt, jóképű, átható tekintetű. Lezser, de jól szabott öltönyt és fehér inget viselt. Hátrafésült haja kiemelte magas homlokát. De a finom úriember megjelenése mögött a nő megérezte a kültelki bandita keménységét.

Tíz perccel később a nemes vörösbort kortyolgatva már az volt a benyomása, hogy ez az ő embere. Elmosolyodott, ahogy előrehajolva elnyomta a cigarettáját a hatalmas, ólomkristály hamutartóban. – Nos, térjünk a tárgyra. Odabent, azt hiszem, talán kényelmesebb lesz. Authié a teraszajtóban udvariasan előre engedte a nőt, be a kifogástalan berendezésű, de kissé jellegtelen nappaliba. Halvány tónusú szőnyegek és lámpaernyők, a nagy üvegasztal körül magas támlájú székek. – Parancsol még egy kis bort? Vagy valami mást inna? – Ánizslikőrt, ha van. – Jéggel? Vízzel? – Jéggel. Marie-Cécile letelepedett az üveg teázóasztal melletti krémszínű bőrfotelok egyikébe, és figyelte, ahogy a férfi előveszi a bárszekrényből a márkás palackot. A szobát finom ánizsillat lengte be. Authié letette az italt a vendég elé, aztán leült vele szemben a másik fotelba. – Köszönöm – mosolygott Marie-Cécile. – Paul, ha megengedi, kérem, menjünk végig az eseményeken pontról pontra. A férfi, ha zavarta is a bizalmas megszólítás, semmi jelét nem mutatta. Marie-Cécile egy pillanatra sem vette le róla a szemét, és jól figyelte minden mondatát, de Authié világos volt és alapos, semmiben sem tért el attól, amit korábban mondott. – És maguk a csontvázak? Azokat elvitték Toulouse-ba? – Igen, az egyetem igazságügyi orvostani intézetébe. – Mikor számíthatunk bármilyen eredményre? A férfi válasz helyett minden teatralitás nélkül odatolta elé a nagy fehér borítékot. – Máris? Ez gyors munka volt. – Kértem valakitől egy kis szívességet. Marie-Cécile a térdére fektette a borítékot. – Köszönöm. Majd később elolvasom – mondta mosolyogva. – De röviden akár el is mondhatná a lényeget. Hiszen ön már nyilván olvasta.

– Ez csak egy előzetes jelentés. A részletes vizsgálatok még hátravannak. – Értem – dőlt hátra Marie-Cécile. – Az egyik csontváz egy férfié, a másik egy nőé. Becslések szerint hétszáz-kilencszáz évesek lehetnek. A férfi csontvázon gyógyulatlan sebek és törések jelei fedezhetők föl a bordákon és a combcsont felső részén, ami arra utal, hogy a sebesülés nem sokkal a halála előtt történhetett. A kulcscsonton és a jobb karon pedig régebbi, gyógyult törések láthatók. – Életkora? – Felnőtt ember volt, valószínűleg középkorú. Valahol a húsz és a hatvan között. Ezt a további vizsgálatok majd pontosabban behatárolják. A nő ugyanaz a kategória. A koponya az egyik oldalon benyomódott, vagy ütéstől, vagy egy nagy eséstől. Legalább egyszer szült. A jobb lábszáron gyógyult törés, a bal singcsonton pedig be nem forrt törés a könyök és a csukló között. – A halál oka? – A szakértő erről egyelőre nem mer nyilatkozni, de úgy látja, nehéz lesz megállapítani bármilyen konkrét halálokot. A vizsgálatok jelenlegi szakaszában valószínűsíthetjük, hogy mindketten a sebesüléseikbe, a vérveszteségbe, s talán a kiszáradásba vagy az éhezésbe haltak bele. – Lehet, hogy még éltek, amikor abba a gödörbe kerültek a barlangban? Authié megvonta a vállát, de mintha valami érdeklődés csillant volna hideg, szürke szemében. Marie-Cécile elővett egy cigarettát, és elgondolkodva sodorgatta az ujjai között. – Mi van a csontvázak mellett talált tárgyakkal? – kérdezte, és előrehajolt, amikor a férfi tüzet adott neki. – Itt megint óvatosnak kell lennünk. De vélhetően a 12. század vége és a 13. század első fele közötti időszakból származnak. A lámpa az oltárról valamivel talán régebbi, valószínűleg arab, spanyol vagy még távolabbi eredetű. A kés egyszerű tőr, pengéjén belerozsdásodott vérfoltok. De az is csak később derül ki, hogy emberi vagy állati vér. A zsák bőrből készült, helyben varrhatták, jellegzetesen délvidéki darab. Azt nem lehet tudni, hogy mit tartottak

benne, bár apró fémdarabok előkerültek a sarkaiból, és a varrást mintha báránybőr dörzsölte volna ki. Marie-Cécile igyekezett a lehető legnyugodtabb hangon megszólalni. – Más nem volt? – A nő, aki fölfedezte a csontvázakat, dr. Tanner, egy nagy, díszes ezüstcsatot vagy ruhakapcsot is talált. A barlang bejáratát elzáró kőtömb alatt volt. A szakértő ezt is ugyanabból a korból származtatja, s úgy véli, helyben, vagy talán Aragóniában készült. Ott van róla egy fotó a borítékban. Marie-Cécile legyintett. – Engem nem érdekel az a csat, Paul. – Füstkarikákat fújt a levegőbe. – Az viszont érdekelne, hogy miért nem találta meg a könyvet. – És nem kerülte el a figyelmét, hogy a férfi hosszú ujjai egy pillanatra szorosabban markolják meg a fotel karfáját. – Semmi bizonyíték nincs rá, hogy a könyv is ott lett volna – válaszolta csöndesen a férfi. – Bár abba a zsákba éppenséggel belefért volna egy akkora könyv, amekkorát ön keres. – És mi van a gyűrűvel? Azt is kétli, hogy ott lett volna? Authié most sem hagyta, hogy beugrassák. – Épp ellenkezőleg. Biztosra veszem, hogy ott volt. – És? – Ott volt, de a barlang fölfedezése és az én odaérkezésem közötti időben valaki eltüntette. – De erre sincs bizonyítéka – mondta most már kissé élesebben Marie-Cécile. – Ha nem tévedek, nincs magánál a gyűrű sem. Authié erre előhúzott egy papírt a zsebéből. – Dr. Tanner olyan makacsul állította, hogy látta a gyűrűt, hogy még ezt is fölskiccelte – nyújtotta át a rajzot. – Vázlatos, elismerem, de elég jól illik rá a leírás, amit ön adott nekem. Nem úgy látja? Marie-Cécile elvette a rajzot. A méret, az alak és az arányok nem stimmeltek, de megközelítette azt a labirintusos gyűrűt, amelyet Chartres-ban őriz a széfjében. A l'Oradore család tagjain kívül nyolcszáz éve nem látta még senki. Valódinak kell lennie. – Egész ügyes – dünnyögte. – Csak ezt az egy rajzot készítette? A férfi egyenesen a szemébe nézett. – Van több is, de szerintem ez a legjobb.

– Miért nem hagyja, hogy azt én döntsem el? – Az a helyzet, Madame de l'Oradore, hogy csak ezt az egyet hoztam el. A többi érdektelennek tűnt. – Sajnálkozva széttárta a kezét. – Ráadásul már a vizsgálatot vezető rendőr, Noubel felügyelő is gyanúsnak találta az érdeklődésemet. – Legközelebb... – kezdett bele Marie-Cécile, de aztán elhallgatott. Elnyomta a cigarettáját, olyan erővel, hogy a maradék dohány legyezőszerűen kiterült a hamutartó aljára. – Feltételezem, hogy átkutatta dr. Tanner holmiját. Authié bólintott. – De a gyűrű nem volt ott. – Apró darab. Könnyen eldughatta valahová. – Elvileg igen. De nem hiszem, hogy ezt tette. Ha el akarta volna lopni, akkor miért hozta szóba egyáltalán? Továbbá – emelte föl a papírt –, ha nála van az eredeti, akkor miért vesződött volna azzal, hogy másolatot készítsen róla? Marie-Cécile megint megnézte a rajzot. – Ez nagyon úgy néz ki, mintha emlékezetből csinálták volna. – Egyetértek. – Hol van most ez a nő? – Itt. Carcassonne-ban. Tegnap találkozott egy ügyvéddel. – Milyen ügyben? Authié vállat vont. – Örökség, vagy valami ilyesmi. Vasárnap pedig hazarepül. Minél tovább beszélt a férfi, minél készségesebben válaszolgatott, Marie-Cécile-ben annál jobban erősödött a szörnyű gyanú, amely abban a pillanatban merült föl benne, amikor meghallotta tegnap a felfedezés hírét. Valami nem stimmelt itt. – Hogyan került ez a dr. Tanner abba a csapatba? Valaki ajánlotta? Authié meglepődött. – Dr. Tanner tulajdonképpen nem is volt a csapat tagja. De hiszen ezt már említettem. Marie-Cécile csücsörített. – Nem említette. – Elnézést – mosolygott szelíden Authié. – Úgy emlékeztem. Dr. Tanner tehát csak önkéntes volt. Az ásatások többségén ugyanis efféle ingyenmunkások dolgoznak. És amikor fölajánlották neki, miért utasította volna vissza? – Ki ajánlotta föl neki?

– Azt hiszem, Shelagh O'Donnell – mondta Authié nyájasan. – A második ember annál az ásatásnál. – A nő dr. O'Donnell barátnője? – Marie-Cécile igyekezett palástolni a meglepődését. – Igen, és nekem is eszembe jutott, hogy dr. Tanner esetleg neki adta oda a gyűrűt. De hétfőn sajnos nem volt alkalmam kikérdezni őt, most pedig mintha a föld nyelte volna el. – Micsoda? – csattant föl Marie-Cécile. – Mikor? És ki tud erről? – O'Donnell a szállásán volt tegnap este. Kapott egy telefonhívást, és nem sokkal azután elment. Azóta senki sem látta. Marie-Cécile idegesen megint rágyújtott. – És ezt nekem eddig miért nem árulták el? – Nem gondoltam, hogy az ilyen mellékes dolgok is érdeklik önt. Bocsásson meg. – A rendőrségnek szóltak? – Még nem. Dr. Brayling, az ásatás vezetője mindenkit elküldött pár nap szabadságra. Szerinte alighanem O'Donnell is egyszerűen csak elment pár napra, és akkor minek szólt volna bárkinek is. – Nem szeretném belekeverni a rendőrséget – emelte meg a hangját Marie-Cécile. – Az igazán sajnálatos fejlemény volna. – Tökéletesen egyetértek, Madame de l'Oradore. Dr. Brayling nem hülye. Ha úgy gondolja, hogy O'Donnell elvitt valamit a helyszínről, akkor aligha áll érdekében a rendőrséghez szaladgálni. – Úgy véli, O'Donnell lopta el a gyűrűt? Authié kitért az egyenes válasz elől. – Úgy vélem, meg kellene találnunk őt. – Nem ezt kérdeztem. És mi van a könyvvel? Úgy véli, talán az a nő vitte el a könyvet is? Authié most egyenesen a szemébe nézett. – Mint már említettem, én nem tudom eldönteni, hogy a könyv ott volt-e valaha is. – Tartott egy kis szünetet. – Ha ott volt, én akkor sem hiszem, hogy észrevétlenül el tudta volna vinni a helyszínről. A gyűrű az más kérdés. – Valaki mégiscsak elvitte – vágott vissza Marie-Cécile. – Mint már említettem, ha egyáltalán ott volt.

Authié meglepetésére Marie-Cécile most fölugrott, idegesen tett egy kört az asztal körül, majd megállt előtte. A férfi szürke szemében most először jelent meg valami riadalom. Marie-Cécile lehajolt hozzá, és a tenyerét egyenesen a mellének nyomta. – Érzem, ahogy ver a szíve – mondta csöndesen. – Nagyon erősen ver. Szinte zakatol? Mitől lehet ez, Paul? – Farkasszemet nézve vele hátranyomta a fotelban. – Én nem tűrök hibákat. És nem szeretem, ha valamit elhallgatnak előlem. – Behunyta a szemét. – Megértett engem? Authié nem felelt. Marie-Cécile nem is várt választ. – Magának csak az a dolga, hogy leszállítsa nekem azokat a tárgyakat, amelyeket kértem. Ezért fizetem magát. Szóval, találja meg azt az angol nőt, egyezzen meg Noubellel, ha szükséges, a többit magára bízom. Nem érdekel, nem is akarok hallani róla. – Ha bármit is tettem, ami esetleg azt a látszatot keltette... Marie-Cécile a férfi ajkára tette a mutatóujját, és érezte, ahogy az az érintésétől megrándul. – Nem akarom hallani. Marie-Cécile kiegyenesedett, kisétált a teraszra, és a korlátra támaszkodott. Az alkonyatban elmosódtak a színek, csak az épületek és a hidak sziluettje rajzolódott ki a sötétedő égen. Egy perccel később Authié is kiment, és odaállt a nő mellé. – Nem kétlem, hogy maga nagyon igyekszik, Paul – kezdte Marie-Cécile csöndesen. Authié is megfogta a korlátot, és az ujjaik egy pillanatra összeértek. – Vannak persze más tagjai is a Noublesso Véritable-nak Carcassonne-ban, akik éppúgy megfelelnének. De hát tekintettel arra, hogy maga már mennyire benne van a dologban... Nem fejezte be a mondatot. A férfi karizmainak megfeszüléséből tudta, hogy a figyelmeztetés célba talált. Aztán intett az odalent várakozó sofőrnek. – Szeretném magam is felkeresni azt a barlangot. – Carcassonne-ban marad? Marie-Cécile elmosolyodott. – Pár napig igen. – Nekem az volt a benyomásom, hogy ön nem kíván belépni oda a szertartás előtt...

– Meggondoltam magam – nézett rá Marie-Cécile. – Most itt vagyok. – Mosolygott. – Van néhány elintéznivalóm, úgyhogy ha délre értem jönne, akkor lenne időm elolvasni a jelentését is. Az Hôtel de la Citében lakom. Azzal visszament a szobába, és a táskájába tette a borítékot. – Bien. A holnapi viszontlátásra. Aludjon jól. A hátán érezte a férfi tekintetét, ahogy lement a lépcsőn. Csodálkozott az önuralmán. De ahogy beszállt a kocsiba, hallotta, hogy a második emeleten, Authié lakásában, valaki a falhoz vág egy poharat. A szálloda előcsarnokában vágni lehetett a cigarettafüstöt. A vacsora utáni iszogatók nyári öltönyben vagy estélyi ruhában üldögéltek a magas támlájú bőrfotelokban. Marie-Cécile lassan lépkedett fölfelé a félköríves lépcsőn. A falakról fekete-fehér fotók néztek le rá, a szálloda dicső, századfordulós múltjának emlékei. A szobájában fürdőköntösre cserélte a ruháját. S mint mindig, a nap lezárásaképp megszemlélte magát a tükörben, szenvtelenül, ahogy a szakértő néz egy műalkotást. Tiszta bőr, kiugró pofacsontok, a l'Oradore-ok jellegzetes arcéle. Végigsimította ujjaival az arcát és a nyakát. Nem hagyhatja a szépségét elszállni az évekkel együtt. Ha minden jól megy, elérheti, amiről a nagyapja álmodott. Akkor kijátszhatja az öregedést. Becsaphatja a halált. Aztán elkomorult az arca. De ez csak akkor sikerülhet, ha előkerül a könyv és a gyűrű. Elővette a telefonját. Megújult céltudatosság és önbizalom töltötte el. Rágyújtott, és az ablakhoz sétált, míg a hívott fél jelentkezésére várt. Halk éjszakai társalgás szűrődött föl a földszinti teraszról. Az ősi várfalak lőrésekkel tarkított oromzatán túl Basse Ville fényei úgy csillogtak a folyó másik partján, mint az olcsó piros-sárga karácsonyi lámpafüzérek. – François-Baptiste? Én vagyok. Keresett valaki a privát számomon az elmúlt huszonnégy órában? – Kis szünet. – Senki? Téged hívott? – Megint szünet. – Épp most értesültem egy problémáról ezzel kapcsolatban. – Ujjaival a karján dobolt, míg beszélt. – A többi ügyben van valami fejlemény?

Nem azt a választ kapta, amit hallani szeretett volna. – Országos vagy csak helyi? – Szünet. – Tartsuk a kapcsolatot. Hívj azonnal, ha történik valami. Egyébként csütörtök este megyek haza. Miután befejezte a telefonálást, gondolatai a másik férfi felé elkalandoztak, aki a házában várta. Will kedves volt, leste a kívánságait, de a kapcsolat a maga útját járta. Túl sokat követelt, és a kamaszos féltékenysége kezdett már idegesítő lenni. Folyton kérdéseket tett föl. És most igazán nem hiányoznak az ilyen bonyodalmak. Felkapcsolta az olvasólámpát, és olvasni kezdte a jelentést a csontvázakról, majd elővette a táskájából Authié dossziéját is, amelyet két évvel ezelőtt állítottak össze, amikor a férfit beválasztották a Noublesso Véritable-ba. Átfutotta a dokumentumot, bár elég jól ismerte már. Volt két nemi erőszakkal kapcsolatos ügye, még diákkorában. De mindkét nőt lefizethették, mert a bíróságon visszavonták a vallomásukat. Állítólag megtámadott egy algériai nőt is egy muzulmán tüntetésen, de ott vádat sem emeltek. Antiszemita cikkeket írt az egyetemen. Bántalmazta a volt feleségét, és erőszakoskodott is vele, de ebből sem lett semmi. Fontosabbak voltak a jezsuitáknak adott rendszeres, és egyre nagyobb összegű adományok. Az utóbbi két évben pedig erősödtek a kapcsolatai a Vatikánnal és a katolikus egyház modernizálásával szemben álló csoportokkal. Marie-Cécile felfogásában ez a keményvonalas vallási elkötelezettség nehezen volt összeegyeztethető a Noublessotagsággal. Authié fölesküdött a szervezet szolgálatára, és eddig hasznát lehetett venni. Ő szervezte meg a Soularac-hegyi ásatást, és úgy tűnt, minden flottul és gyorsan megy majd. Chartres-ban a titoktartás megsértéséről is az ő egyik kapcsolata hozta a figyelmeztetést. Hírszerző hálózata mindig kiválóan és megbízhatóan működött. Mégsem bízott benne. Túl nagyra törő volt ez a pasas. A sikereit beárnyékolják az utóbbi negyvennyolc órában elkövetett hibák. Nem valószínű, hogy akkora hülye lett volna, hogy maga tegye el a gyűrűt

vagy a könyvet, csakhogy Authié nem olyan embernek látszott, aki hagyja, hogy az orra elől tűnjenek el a dolgok. Tétovázott, majd újra telefonált. – Volna itt egy kis munka. Egy könyv érdekel engem, körülbelül húsz centi magas és tíz centi széles, bőrkötésű, bőrszíjakkal van összekötve. Meg egy férfi kőgyűrűje, sima lappal, vékony vonal a közepe körül és véset a belső oldalán. És lehet még egy kis amulett mellette, körülbelül egyeurós méretű. – Szünet. – Carcassonne. Lakás Quai Paicherou, iroda Rue de Verdun. Mindkettő Paul Authié tulajdona.

33. FEJEZET

Alice szállodája közvetlenül a középkori Citébe vezető főkapuval szemben állt, egy szép kis parkos részen. Az útról nem is lehetett látni. Kényelmes szobát kapott az első emeleten. Kinyitotta az ablakot, hadd jöjjön be a világ. Sülő hús, fokhagyma és vanília illata áradt be. Meg egy kis dohányfüst is. Gyorsan kicsomagolt, lezuhanyozott, aztán újra hívta Shelagh-t, inkább csak megszokásból, mint bármit is remélve. De most sem vette föl. Alice vállat vont. Őt nem vádolhatja senki, hogy nem tett meg minden tőle telhetőt. Az egyik benzinkútnál vásárolt útikönyvvel fölszerelkezve kilépett a szálloda kapuján, és átvágott az úton a Cité felé. Meredek betonlépcsők vezettek egy bokrokkal, magas örökzöldekkel és platánokkal szegélyezett kis parkhoz. A végében pazarul kivilágított, 19. századi körhinta állt, amelynek rikító színei nem igazán illettek a középkori, homokkő várfalak történelmi hangulatot árasztó árnyékába. Felső, koronaszerű karéján ponyvára festett, csupa ezüstben és rózsaszínben tündöklő lovagok, hercegkisasszonyok és hófehér paripák sorakoztak – az alsó, forgó részen pedig ágaskodó hátaslovak, forgó katlanok és mesebeli hintók. Megszólalt a kisharang, és a gyerekek visítozásba fogtak, ahogy a körhinta forogni kezdett, egyre gyorsabban, a hangszórókból bömbölő, hamis-régies gépzenére. A körhintán túl, ciprusok és tiszafák sorfala mögött az elhunytak örök álmát őrző, szürke síremlékek tetejét lehetett látni a temetőfal fölött. A kaputól jobbra viszont férfiak egy csoportja a hagyományos francia golyósjátékba, a pétanque-ba merült bele.

Alice pár pillanatra csöndesen megállt a Cité bejárata előtt, lélekben nekikészülődve a bemenetelre. Jobbra egy nemrégiben restaurált, vaskos kőoszlop állt, ronda, ijesztő és haragos pofájú vízköpő sárkány meredt ki belőle. EGO SUM CARCAS. Carcas vagyok. Carcassonne állítólag Carcas úrnőről kapta a nevét, aki öt évig védte városát Nagy Károly ostromló seregeivel szemben. Alice rálépett a keskeny, korlátokkal ellátott, fedett felvonóhídra. A kőfalból kinyúló két vaskos lánc között léptei alatt döngött és nyikorgott a tölgyfa padlózat. Alatta a fűvel benőtt, vadvirágokkal tarkított vizesárokban persze már vagy száz éve nem volt víz. A felvonóhíd a külső és a belső várfal közötti területre vezetett, ahol egykor lovagi tornákat és íjászgyakorlatokat tartottak. Jobbra és balra gyerekek igyekeztek fölmászni a falakra, miközben társaik műanyag kardokkal és pajzsokkal fölszerelkezve ádáz csatákat vívtak egymással. Alice megindult befelé a keskeny kapun, de előtte még fölpillantott a magas boltív csúcsára. Szűz Mária kőszobra tekintett le rá szeretettel. Amint áthaladt a kapun, szinte megszűnt a térérzékelése. A még mindig felfelé vezető Rue Cros-Mayrevieille, a macskaköves főutca nagyon keskeny volt. Annyira, hogy az egymással szemben álló házak első emeletének balkonjairól kihajoló emberek akár kezet is foghattak egymással az „utca” fölött. A magas épületek között megrekedt minden hang. Mindenféle nyelven elhangzó kiáltások meg nevetés keveredett össze annak az autónak a dudálásával, amely kétoldalt a házfalaktól egy-egy arasznyira próbált átvergődni ezen a szűk útszakaszon. Az aprócska üzletek kínálata valósággal kiömlött az utcára: kerülgetni kellett a járdán a képeslapokkal, panorámakönyvekkel, festett tányérokkal, hímzett vánkosokkal, lovagnak és várúrnőnek, hóhérnak és boszorkánynak öltöztetett porcelán babákkal, „korhű” sarkantyúkkal, kardokkal, pajzsokkal és egyéb középkori fegyverekkel, meg ehhez hasonló szuvenírekkel megrakott állványokat; egy kalodába zárt reklámember pedig inkvizíciós kínzókamrát bemutató pincemúzeumba csábítgatta a rémségekre kíváncsi turistákat. A

díszes, kovácsoltvas falikarokon évszázados céhjelvényeket, vagy éppen Coca Cola-reklámtáblákat lengetett a szél. Alice csak ment, amerre a lába vitte, míg végül a Place Marcou-n lyukadt ki, az éttermek és kávéházak teraszaival, meg nyírott platánokkal zsúfolt főtéren. Az elpilledt turisták lombok és ponyvatetők árnyékában pihenhettek meg, s kóstolhattak történelmi ételeket meg borokat. Keresztülsétált a legömbölyített kövekkel kirakott téren, kiment a másik végén, és egykettőre ismét ott találta magát a Rue CrosMayrevieille és a Place du Château tér sarkán. Itt az üzletek, lepénysütők és éttermek háromszögében egy körülbelül 2,5 méter magas, felül az erőd bronz domborműrészleteivel díszített kőoszlop állt, rajta a 19. századi híres történész, Jean-Pierre Cros-Mayrevieille mellszobra. Csak ment tovább, míg oda nem ért a Château Comtalt védő, félköríves fal elé. A hatalmas, ám bezárt kapukon túl a vár tornyait és lőrésekkel tarkított falait lehetett látni. Erőd az erődben. Megállt, fölismerve, hogy végre megérkezett úti céljához. A Château Comtalhoz, a Trencavel család otthonához. Nézelődött, kukucskált, próbált belesni a magas fakapun. Volt a látványban valami ismerős, mintha olyan, elfeledett helyre tért volna vissza, ahol járt már valamikor, nagyon régen. A bejárat két oldalán jegyárusító bódék álltak, most szintén zárva, rajtuk a tábla a nyitvatartási idővel. Mögöttük pedig egy szürke, poros-kavicsos útszakasz, amely egy alig két méter széles, egyszerű hídhoz vezetett. Elsétált a kaputól, megfogadva, hogy holnap reggel első dolga lesz visszajönni ide. Jobbra fordult, és követte a Rodez kapu felé mutató táblákat. A kaput két nagy, patkó alakú torony fogta közre. Lement a széles lépcsőn, melynek közepét eléggé kikoptatták már a turistalábak milliói. Itt látszott a leginkább, hogy a belső és a külső fal más-más korban épült. A külső, amelyet a leírások szerint a 13. század végén húztak föl és a 19. században restauráltak, szürke és többé-kevésbé egyenlő méretű kövekből állt. Hozzáértők szerint ez is csak arról árulkodik, milyen amatőr munka volt ez az egész helyreállítás. Alicet azonban ez nem izgatta. Az ő lelkét a hely szelleme érintette meg. A

belső fal, s vele együtt a Château Comtal nyugati fala, a gall-római időkből származó vörös téglák és durván faragott, 12. századi homokkő tömbök keverékéből épült. A Cité ricsaja után itt valami nagy-nagy békességet érzett. Mintha mindig is idetartozott volna, ilyen hegyek közé, ilyen ég alá. A várfalra könyökölve lebámult a folyóra, és elképzelte, milyen hideg is volna a víz, ha mezítláb belelépne. Kószált még egy darabig, s csak akkor indult el vissza a Cité felé, amikor már sötétedni kezdett.

34. FEJEZET Carcassonna

1209. JULHET Sorban egymás után vágtáztak Carcassonna felé. Raimond-Roger Trencavel az élen, szorosan mögötte Bertrand Pelletier, Guilhem du Mas lovag pedig valahol hátul. Alaïs is a menet végén haladt, a papokkal. Alig egy hete indult el, de az azóta eltelt időt sokkal hosszabbnak érezte. A hangulat nyomott volt. Trencavel zászlói mind épségben és hiánytalanul lobogtak az enyhe szélben, és ugyanannyi emberrel ment most hazafelé, ahánnyal nekivágott az útnak, ám akinek szeme volt, az a vicomte arcáról is leolvashatta, hogy az egész vállalkozás kudarcba fulladt, a kérésük nem talált meghallgatásra. A kapukhoz közeledve lépésben haladtak tovább. Alaïs előrehajolt, és megpaskolta a lova nyakát. A kanca fáradt volt már, és egyik patkóját is elveszítette, de szívós volt és kitartó. Igencsak vegyes és jó nagy tömeg fogadta őket, amikor áthaladtak a Narbonai kapu tornyai közé függesztett Trencavel-címerpajzs alatt. Virágokat szóró, éljenező gyerekek szaladtak a lovak mellett. A felső ablakokból pedig nők hajigáltak szalagokat és kendőket rájuk, ahogy Trencavel vezetésével kanyarogtak az utcákon Château Comtal felé.

Alaïs a nagy megkönnyebbülésen kívül semmi mást nem érzett, amikor átmentek a keskeny hídon és a Keleti kapun. A díszudvaron nagy éljenzés tört ki, mindenki integetett és ugrált örömében. Lovászfiúk szaladtak elő, hogy megfogják uraik lovát, szolgák futottak befűteni a fürdőházba, s a kukták máris vödörszámra húzták a vizet a kútból, hogy kezdődhessen a nagy sütés-főzés. Az integető tömegben Alaïs fölfedezte a mosolygó Oriane-t is. Az apja szolgája, François pedig ott állt mögötte. Alaïs belepirult, annyira elszégyellte magát, hogy milyen csúnyán viselkedett, becsapta ezt a szegény fiút, és meglógott az orra elől. Látta, hogy Oriane a tömeget fürkészi. Amikor észrevette a férjét, megvetően lebiggyesztette az ajkát. Majd mereven Alaïst kezdte figyelni. Alaïs úgy tett, mintha nem is venné észre, miközben a tarkóján is érezte a nővére szúrós tekintetét. S amikor végre hátra mert fordulni, Oriane már nem volt sehol. Óvatosan szállt le a nyeregből, vigyázva, hogy meg ne erőltesse fájós vállát. Amiel jött elé, hogy Tatou-t az istállóba vezesse. A hazatérés öröme azonban már szertefoszlott. Szomorúság telepedett a lelkére, mint az őszi köd és pára. Körülötte mindenkit ölelő karok vártak: feleség, anya, testvér, de legalább egy nagymama. Guilhemet kereste a szeme, de nem látta sehol. Elment már fürödni. És az apja sem volt sehol. Nyugalmat keresve átballagott a hátsó kis udvarba. Sehogy sem tudta kiverni a fejéből Raimond de Mirval egyik, most nagyon nyomasztónak ható verssorát: "Res contr' Amor non est guirens, lai on sos poders s'atura." Szabad, ám lényeghű fordításban: „Nincs menekvés a szerelem elől, ha az kiveti ránk a hálóját.” Amikor először hallotta ezt a verset, egyszerűen nem is értette a benne megénekelt érzelmeket. De most, ahogy sovány karjával átkulcsolva a térdét a kerti padon kuporgott, s hallgatta a trubadúrok ide is átszűrődő, szívszaggató énekét, valami őt is megérintette a szavak mögött rejtőző szenvedélyből. Könnyek öntötték el a szemét. Bosszúsan törölgette az arcát a ruhája ujjával. Nem hagyhatja, hogy erőt vegyen rajta az önsajnálat. Átült egy másik, árnyékosabb helyre.

Házasságkötésük előtt gyakran sétálgatott Guilhemmel a hátsó kertekben és ligetekben. Akkor a fák levele már aranysárgára váltott, s a földet okkersárga és vörösréz színű, vastag avarszőnyeg borította. Most mindenféle alakzatokat rajzolt a csizmája orrával a porba, azon tűnődve, hogyan állíthatná helyre a jó viszonyt a férjével. De hát ő nem értett az ilyesmihez, nem tudta, hogyan lehetne ezt kiügyeskedni, Guilhemnek meg láthatóan nem sok kedve volt hozzá. Oriane gyakran napokon át nem beszélt a férjével. Aztán, amilyen gyorsan jött, ugyanolyan gyorsan el is szállt a haragja, és Oriane megint kedves és barátságos volt Jehanhoz, és leste a kívánságait – egészen a következő haragszomrádig. Alaïs nem akart erre a sorsra jutni. Eszébe jutott, ahogy ott állt a pap előtt, halványpiros menyasszonyi fátyolban, és mondta az imákat és a végén az igent, miközben lobogtak a piros-fehér gyertyák, s táncoló árnyékok vibráltak a virágokkal kihímzett, hófehér oltárterítőn. Ő akkor hitt mindenben, ami szent, és a szíve mélyén még most is hisz az örökké tartó szerelemben. Barátjától és mentorától, Esclarmonde-tól gyakran kértek a szerelmes nők varázsszereket és bájitalokat, hogy visszacsábítsák hűtlenné vált kedvesüket. Menta– és paszternáklevéllel fűszerezett bort, kis csokor nefelejcset és kankalint, meg efféléket. Esclarmonde iránti minden tisztelete ellenére Alaïs sohasem kedvelte ezeket a praktikákat, és nem hitt az ilyesféle babonákban. Nem akarta hinni, hogy a szerelmet ilyen könnyű előcsalogatni vagy megvásárolni. De voltak más, veszélyesebb varázslatok is, fekete mágia, amellyel rontást vagy szerencsétlenséget lehetett küldeni a hűtlen udvarlóra. Esclarmonde mindig óvta őt az ilyen, sötét hatalmaktól, a Sátán e világi ténykedésének megnyilvánulásaitól. Mert az ilyesmiből soha semmi jó nem jön ki. Életében most először, megértette, de még inkább megérezte, hogy mi vihet rá egy nőt arra, hogy ilyen sötét eszközökhöz nyúljon. – Filba! Alaïs felugrott. – Hol voltál idáig? – kérdezte csodálkozva Pelletier. – Már mindenütt kerestelek.

– Nem hallottam, apám. – A Cité felkészítése nyomban azután megkezdődik, hogy Trencavel vicomte találkozott a feleségével és a fiával. Nem nagyon lesz idő ábrándozni az elkövetkező napokban. – Mikorra várható Simeon? – Még egy-két nap. – Elkomorult az arca– – Sajnálom, hogy nem sikerült rávenni őt, hogy tartson velünk. De hát úgy gondolta, kevésbé lesz feltűnő az övéi között. És lehet, hogy igaza is van. – S ha már itt lesz, akkor eldöntöd, mi legyen a következő lépés? – firtatta tovább Alaïs. – Mert nekem volna egy ötletem... Hirtelen elhallgatott. Rájött ugyanis, hogy még mérlegelniérlelgetni kellett volna ezt az ötletet, s csak azután előállni vele. Mert így csak nevetségessé teszi magát az apja előtt. – Egy ötleted? – Ó, semmiség – vágta rá gyorsan Alaïs. – Csak azt akartam kérdezni, hogy ott lehetek-e én is, amikor leültök beszélgetni Simeonnal. Pelletier kissé értetlen képet vágott. És látszott rajta, hogy nehezen tud dönteni. – Hát, ha meggondoljuk, hogy mit teljesítettél eddig – bökte ki végül –, akkor tényleg meghallgathatod, hogy miről beszélgetünk. Bár – emelte föl az ujját –, csak azzal a feltétellel, ha néma fültanú maradsz. És nem avatkozol bele semmibe. Nem szeretnélek megint veszélynek kitenni. Alaïs már ennek is nagyon megörült. Majd meggyőzöm őt valahogy, ha eljön az ideje. Lesütötte a szemét, és az ölébe ejtette a kezét. – Természetesen, apám. Úgy lesz, ahogy te akarod. Pelletier bólogatott, majd másról kezdett beszélni. – Van viszont még valami, Alaïs, amit kérni szeretnék tőled. Trencavel vicomte ünnepséget rendez szerencsés hazaérkezésünk alkalmából, még azelőtt, hogy mindenütt elterjedne a kudarcunk híre. Agnès úrnő ma nem a kápolnában, hanem a Sant-Nasari katedrálisában vesz részt a misén. – Kis szünetet tartott. – És szeretném, ha te is ott lennél. Meg a nővéred is.

Alaïs megdöbbent. Igaz, hogy időnként részt vett Château Comtal kápolnájában tartott szertartásokon, de az apja eddig sohasem kényszerítette őt, hogy elmenjen a katedrálisba is. – Tudom, hogy fáradt vagy, de Trencavel vicomte fontosnak tartja, hogy megmutassuk, mellette állunk, hogy ne csak bírálat érje őt. Pláne azok részéről, akik közel állnak hozzá. És főként ne most. Ha ugyanis vannak kémek a városon belül, márpedig mérget vehetünk rá, hogy vannak, akkor nem volna szerencsés, ha azt látnák, hogy megosztottság uralkodik közöttünk. – Nem fáradtság kérdése ez – mondta kissé bosszúsan Alaïs. – Rochefort püspök és a papjai annyira álszentek. Vizet prédikálnak, és bort isznak. – Aztán elnémult egy pillanatra, látva, hogy az apja elvörösödik, bár nem tudta eldönteni, hogy mérgében-e vagy zavarában. – És ez azt jelenti, hogy te is ott leszel? Pelletier zavartan félrenézett. – Sejtheted, hogy nekem a vicomtetal lesz dolgom. Alaïs keményen tekintett rá. – Hát jó – bökte ki végül. – Engedelmeskedem neked, apám. De azt ugye nem várod el tőlem, hogy letérdeljek egy keresztfára szögezett, összevert ember előtt, és imádkozzak hozzá? Egy pillanatra megijedt, hogy túl őszinte volt. De a legnagyobb meglepetésére az apja elnevette magát. – Ó, dehogy! Ezt tényleg nem várom el. Csak azt, hogy légy óvatos, Alaïs. Vigyázz a szádra, nézd meg, ki előtt mit mondasz. Mert lehetnek, akik csak hallgatózni jönnek ide. Alaïs a következő pár órát a szobájában töltötte. Friss majoránnából borogatást készített fájós nyakára és vállára, s közben hallgatta kedves szolgálója véget nem érő fecsegését. Rixende azt is elmondta, hogy az emberek véleménye megoszlott úrnője hajnali „szökését” illetően. Egyesek csodálták a bátorságát és a kitartását. Mások viszont, köztük a nővére, Oriane is, bírálták őt, mondván, hogy szégyenbe hozta a férjét is önfejű cselekedetével. Sőt, veszélyeztette az egész küldetés sikerét is. Alaïs remélte, hogy Guilhem nem így gondolja, bár illúziói már nem voltak. A férje igencsak rugalmatlan gondolkodású. Ráadásul nagyon büszke és hiú lélek, szereti, ha dicsérik és csodálják, ezért néha értelmetlen

dolgokra és viselkedésre ragadtatja magát. És ha megsértve, pláne megalázva érzi magát, akkor kiszámíthatatlanná válik, és Isten irgalmazzon mindenkinek. – De most már nem mondhatnak ilyet, úrnő – mondta Rixende, leszedve a borogatást. – Mindenki épségben hazatért. Ha ez nem állította mellénk az Úristent, akkor miben reménykedhetünk még? Alaïs fáradtan mosolygott. És sejtette, hogy Rixende véleménye is megváltozik, ha kiderül, és az egész Citében elterjed az igazság. Zúgtak a harangok, az ég alja tűzvörösben ragyogott, ahogy elindultak Château Comtalból a katedrális felé. A menet élén fehérbe öltözött pap haladt, magasra tartott kereszttel a kezében. Mögötte még néhány pap, szerzetes és apáca. Őket követte Agnès úrnő, a főurak feleségei és végül azok szolgálói. Alaïs a nővére balján kapott helyet. Oriane egész nap egyetlen szót sem szólt hozzá, se jót, se rosszat. Mint mindig, most is az őt bámuló és csodáló tömeggel volt elfoglalva. Sötétvörös ruhát viselt, a fekete és arany, kettős öv kiemelte telt keblét és gömbölyű csípőjét. Göndör fürtökbe fésült, fekete haját fényesre olajozta, a két kezét pedig imára kulcsolva maga előtt tartotta. Csuklóján messziről láthatóan ott fityegett az alamizsnás erszény. Alaïs úgy sejtette, hogy nővére az erszényt az egyik, nyilván dúsgazdag csodálójától kapta, akárcsak az igazgyöngy nyakláncot és az aranyszállal kivarrt karkötőt. A szertartás és az egész ünnepség alatt Alaïs állandóan érezte a feléje sugárzó rosszallást és gyanakvást. François-t észre sem vette, míg az gyöngéden meg nem érintette a karját. – Esclarmonde visszatért – súgta a fiú. – Egyenesen onnan jövök. Alaïs hátrafordult. – Beszéltél vele? – Hát... – bizonytalankodott a fiú. – Nem igazán, úrnő. Alaïs azonnal indult volna. – Akkor majd én. – Ha szabadna tanácsolnom, úrnő, várd meg ezzel a szertartás végét. – Az ajtó felé pillantott. Alaïs követte a tekintetét. A bejáratot fekete csuhás alakok állták el, nyilvánvalóan azt figyelve, ki van itt, és ki merészelt távol maradni. – Nem volna szerencsés, sem Agnès

úrnő, sem apád szempontjából, ha most távoznál. Az új vallás iránti vonzódásodként értelmezhetnék. – Igen, persze. – Elgondolkodott egy pillanatra. – De mondd meg Esclarmonde-nak, hogy ott leszek, amint el tudok szabadulni. Alaïs belemártotta két ujját a szenteltvíztartóba, és keresztet vetett. Hogy mindenki láthassa... Aztán feltűnés nélkül hagyta magát elsodródni, minél messzebbre Oriane-tól, és talált is egy helyet a zsúfolt északi kereszthajóban. A mennyezetről lelógatott, hatalmas vaskerekeken lobogva és füstölögve égtek a gyertyák, s Alaïsnak az volt az érzése, hogy bármikor leszakadhatnak, le a bűnösök nyakába. A püspök kissé meg volt lepődve, hogy oly sok idő után megint tele van a templom, méghozzá zsúfolásig, de most is ugyanolyan unalmas szentbeszédet tartott, ugyanolyan fakó, jellegtelen hangon, mint máskor. A nagy hőségtől szuszogó és pihegő tömeg alig hallott belőle valamit. Mennyire más volt ez, mint Esclarmonde egyszerű temploma! És az apja temploma. A kathar testvérek többre becsülték a belső hitet a külsőségeknél, a hivalkodó vallásosságnál. Nem volt szükségük sem felszentelt épületekre, sem rítusokra, sem pedig megalázó behódolásra, ami csak elriasztja az egyszerű embereket Istentől. Nem imádtak képeket és szobrokat, és nem borultak le bálványok vagy éppen kínzóeszközök előtt. E jó keresztények számára Isten hatalma az Igében rejlett. Csak könyvekre és imádságokra volt szükségük, a kimondott és hangosan felolvasott szavakra. És úgy gondolták, hogy az üdvözülésnek semmi köze nincs az alamizsnaosztáshoz, az ereklyék tiszteletéhez vagy a csak a papok számára érthető nyelven elmondott imádságokhoz. Felfogásuk szerint az Atyaúristen irgalma előtt minden teremtmény egyenlő – a zsidók és a szaracénok is, a nők és a férfiak is, a mezők állatai és az ég madarai is. És nincsen pokol vagy utolsó ítélet, mert Isten kegyelme révén mindenki üdvösséghez jut, bár sokan ítéltetnek még arra, hogy többször is végigéljék az e világi életet, míg végre bejuthatnak a mennyek országába. Alaïs azonban nem nagyon látogatta az istentiszteleteket, mert ő és Esclarmonde anélkül is jól ismerték az imádságaikat és

szertartásaikat. Számukra az volt a fontos, hogy ezekben a vészterhes időkben a Bons Chrétiens, vagyis a „jó keresztények”, ahogy magukat nevezték, tényleg jó emberek voltak, megértő, békés és béketűrő emberek, akik a Fény Istenét imádták, és nem kértek a katolikusok kegyetlen és bosszúálló Istenének haragjából. Végre felhangzott a Benedictus, az elbocsátó áldás, és Alaïs úgy érezte, most már tényleg elillanhat. Mélyen lehajtotta a fejét. S két kezét még mindig imára kulcsolva, lassan, feltűnés nélkül kihátrált a templomból. Pár másodperc múlva szabad volt.

35. FEJEZET

Esclarmonde háza a Balthazar torony árnyékában állt. Mielőtt kopogtatott volna, Alaïs tétovázott kicsit, aztán inkább megvárta, míg a barátnője kinéz a szobájából a nagy, utcai ablakon. Esclarmonde egyszerű zöld ruhát viselt, és itt-ott már őszülő haját hátrakötötte. Tudom, hogy igazam van. Alaïs lelkében kavarogtak az érzelmek. Biztosra vette, hogy beigazolódik a gyanúja. Esclarmonde végre ránézett, rögtön elmosolyodott, és integetett neki. – Alaïs! Nagyon örülök, hogy eljöttél. Már hiányoltunk, Sajhë meg én. A gyógynövények és fűszerek ismerős illata azonnal megcsapta Alaïs orrát, ahogy belépett az egyetlen földszinti szobába. Itt az egész bútorzat egyetlen asztalból, egy padból és két székből állt. A szoba hátsó részét azonban súlyos, vastag függöny takarta el. Esclarmonde itt fogadta azokat, akik tanácsért fordultak hozzá. Most, hogy nem volt látogatója, a függöny félre volt húzva, s látni lehetett a hosszú polcokon sorakozó cserépedényeket. A mennyezetről különféle gyógyfüvek és száraz virágok csokrocskái lógtak. A belső asztalon a lámpás mellett egy mozsár állt, pont olyan, amilyen Alaïsnak is van. Nem véletlenül: Esclarmonde-tól kapta, nászajándékba. A sarokban kis létra vezetett a fönti részbe, ahol Esclarmonde és Sajhë aludt. A fiú most is ott volt, és örömében kurjantott egyet, amikor fölfedezte, hogy ki érkezett vendégségbe. Azonnal lekászálódott a helyéről, és megölelte Alaïst. És rögtön sorolni kezdte mindazt, amit utolsó találkozásuk óta csinált, látott vagy hallott.

Sajhë nagy mesélő volt, színesen és érzékletesen adta elő a történeteit, s borostyánszín szeme csillogott a lelkesedéstől, miközben beszélt. – El kellene vinned egy-két üzenetet – szólt közbe Esclarmonde, miután egy darabig hagyta beszélni a fiút. – Alaïs megbocsátja neked, ha elmész. – Sajhë már éppen tiltakozni kezdett volna, de a nagyanyja úgy nézett rá, hogy jobbnak látta, ha nem akadékoskodik. – Nem tart sokáig. Alaïs beletúrt a hajába. – Nagyon jó szemed van, Sajhë. És jól bánsz a szavakkal is. Lehet, hogy költő leszel, ha felnősz? A fiú a fejét rázta. – Én lovag akarok lenni, úrnő. Harcolni akarok. – Sajhë – szólalt meg szigorú hangon Esclarmonde. – Figyelj most rám. Elmondta a fiúnak, kiket kell fölkeresnie, és átadta az üzenetet, hogy két, Albiból érkezett parfait lesz éjjel háromkor a SantMiqueltől keletre fekvő kiserdőben. – Megjegyezted? – A fiú bólintott. – Jól van – mosolygott Esclarmonde, és csókot nyomott a feje búbjára, azután a szája elé tette a mutatóujját. – Ne felejtsd el. És csak azoknak mondd el, akiket említettem. És most menj. Minél gyorsabban visszaérsz, annál több érdekes történetet tudsz még elmesélni Alaïs úrnőnek. – Nem félsz, hogy kihallgatják, amikor átadja az üzenetet? – kérdezte Alaïs, amikor Esclarmonde becsukta a fiú mögött az ajtót. – Sajhë okos fiú. Tudja, hogy csak azok előtt szabad beszélnie, akiknek az üzenet szól. – Kihajolt az ablakon, és behúzta az ablaktáblát. – Tudja valaki, hogy idejöttél? – Csak François. Ő szólt nekem, hogy visszatértél. Furcsa kifejezés jelent meg Esclarmonde arcán, de nem mondott semmit. – Így lesz a legjobb, nem igaz? Letelepedett az asztalhoz, és intett Alaïsnak is, hogy üljön le. – Szóval, Alaïs, szerencsével jártatok Besièrs-ben? Alaïs mélyen elvörösödött. – Hisz úgyis tudod... – Egész Carcassonna tudja már. Az emberek másról sem beszélnek. – Arca elkomolyodott. – Aggódtam érted, amikor hallottam, hogy rád támadtak.

– Erről is tudsz?! Minthogy nem üzentél, azt gondoltam, elmentél valahová. – Szó sincs róla. Épp aznap mentem a várba, amikor téged megtaláltak, de ugyanez a François nem engedett be hozzád. A nővéred megparancsolta, hogy az ő jóváhagyása nélkül senkit ne engedjenek be hozzád. – François ezt nem is említette – dadogta kissé zavartan Alaïs. – És Oriane sem, de azon már meg sem lepődöm. – Hogyhogy? – Egész idő alatt vigyázott rám, és az együttérzésen túl nyilván más, fontosabb céljai voltak. Nekem legalább is így tűnt. – Tartott egy kis szünetet. – Bocsásd meg, hogy nem osztottam meg veled a tervemet, Esclarmonde, de az elhatározás és a végrehajtás között túl rövid volt ehhez az idő. Esclarmonde legyintett. – No, akkor elmesélem, mi történt itt, amíg te távol voltál. Pár nappal a távozásod után érkezett egy ember, aki Raoul után érdeklődött. – Raoul? – Az a fiú – mosolyodott el halványan Esclarmonde –, aki megtalált téged a gyümölcsösben. Szóval, ez a kölyök nagyon híres lett az ellened elkövetett támadás óta, csak mesél és kérkedik, úgy eltúlozva a maga szerepét, mintha Szaladin szultán egész hadseregét egyedül futamította volna meg, csak hogy megmenthessen téged. – Egyáltalán nem emlékszem rá – ingatta a fejét Alaïs. – Szerinted látott valamit? Esclarmonde vállat vont. – Nem hiszem. Te már több mint egy napja eltűntél, mire itt riadót fújtak. Én nem hiszem, hogy Raoul látta volna magát a támadást, mert akkor már arról is beszélt volna. De akárhogy is volt, az az idegen megkereste Raoult, és elvitte a taberna Sant Joan dels Evangèlic-be. Itatta őt gyömbérsörrel, ígért neki mindenfélét. Raoul azonban, minden hencegése és kérkedése ellenére, mégiscsak egy kölyök, és annak is elég nehéz felfogású, úgyhogy mire Gaston bezárta a kocsmát, már alig állt a lábán. És a társa fölajánlotta, hogy hazakíséri a szállására. – És?

– Oda azonban Raoul sohasem érkezett meg. És azóta sem látta senki. – És az az ember? – Eltűnt ő is, mintha a föld nyelte volna el. A kocsmában azt mondta, hogy Alzonne-ból jött. Míg te Besièrs-ben voltál, én elutaztam oda. De ott senki sem hallott róla. – Vagyis, erről az ügyről semmit sem tudunk. Esclarmonde megint csak a fejét rázta. – De hogyan fordulhatott elő, hogy te akkor éjszaka az udvaron járkáltál? Alaïs elmesélte. Amikor a végére ért a történetnek, Esclarmonde egy darabig csak hallgatott. – Két kérdés merül itt föl – szólalt meg végül. – Az első az, hogy ki tudhatott arról, hogy apád magához kéretett. Mert azt nem hiszem, hogy a támadóid egyszerűen csak véletlenül jártak arrafelé. A második pedig az, hogy ha feltételezzük, hogy nem maguk találták ki az egészet, akkor... Szóval, akkor ki bérelte föl őket? – Én senkinek sem szóltam. Apám is ezt kérte. – Viszont François vitte az üzenetet. – Tényleg – bólogatott Alaïs. – De én nem hiszem, hogy François lett volna... – Akárhány szolga is láthatta őt, amikor a szobádba ment, és kihallgathatta a beszélgetéseteket. – Esclarmonde egy ideig csak nézte Alaïst, okosan és érdeklődéssel. – Miért mentél apád után Besièrs-be? A hirtelen témaváltás meglepte a lányt. – Én csak... – kezdte kedvetlenül, de óvatosan. Azért jött Esclarmonde-hoz, hogy választ kapjon a kérdéseire. És most őt faggatják. – Adott nekem egy amulettet – bökte ki végül, és le nem vette a tekintetét Esclarmonde arcáról. – Egy amulettet, amelybe egy labirintus volt belevésve. A rablók azt vitték el. Amiatt, amit apám mondott nekem, én minden áldott nap féltem, hogy mit hoz a holnap, s hogy az veszélyeztetheti... – Elhallgatott, mert nem tudta, hogyan folytassa. Esclarmonde azonban csak mosolygott. – Említetted apádnak a tálcát is, Alaïs? – kérdezte kedvesen.

– Az eltávozása előtti estén, igen, még a... Szóval még a támadás előtt. Nagyon fel volt dúlva, különösen, amikor bevallottam, hogy nem tudom, honnan származik. – Hirtelen elnémult. – De te honnan tudod, hogy én... – Sajhë látta, amikor segített neked sajtot venni a piacon. Utána mondta el nekem. Ahogy te is megjegyezted, ez a kölyök remek megfigyelő. – Tizenegy éves korban ritkaság, hogy ilyesmire fölfigyeljen valaki. – Elmesélte nekem, hogy az egy fontos valami – mondta Esclarmonde. – Mint a merel. A tekintetük egymásba fúródott. Esclarmonde bizonytalankodott. – Nem – bökte ki végül, láthatóan vigyázva, hogy mit mond. – Nem, nem egészen. – Nálad van? – kérdezte Alaïs lassan. Esclarmonde bólintott. – De hát miért nem kérdezted meg? Örömmel odaadtam volna. – Sajhë ott járt az eltűnésed éjszakáján, pont azért, hogy elkérje. Várt és várt, s amikor sehogyan sem akartál visszatérni a szobádba, egyszerűen fogta, és elhozta. Tekintettel a körülményekre, nagyon jól tette. – És még mindig nálad van? Esclarmonde megint bólintott. Alaïs nagy elégtételt érzett, valami büszkeségfélét, hogy igaza volt, amikor megbízott a barátnőjében, utolsó támaszában. Láttam a mintát. Az beszélt nekem. – Mondd meg nekem őszintén, Esclarmonde – mondta sietősen a hirtelen támadt lelkesedéstől. – Ha az a tálca a tiéd, miért nem tudott róla az apám? Esclarmonde elmosolyodott. – Ugyanazért, amiért azt sem tudta, hogy miért van nálam. Mert Harif így kívánta. A Trilógia biztonsága érdekében. Alaïs nem mert megszólalni. – Jól van. És most, hogy értjük egymást, mondj el mindent, amit tudsz.

Esclarmonde figyelmesen hallgatott, míg Alaïs a végére nem ért a történetének. – És Simeon most Carcassonna felé tart? – Igen, bár a biztonság kedvéért a könyvet odaadta apámnak. – Bölcsen tette. Nem árt az óvatosság – bólintott Esclarmonde. – Szeretnék megismerkedni vele. Mindig nagyszerű embernek gondoltam. – Én nagyon megszerettem – vallotta be Alaïs. – De Besièrs-ben apám csalódottan vette tudomásul, hogy Simeonnál csak egy könyv van. Kettőre számított. Esclarmonde már éppen válaszolni akart, amikor megzörgették az ajtót és az ablaktáblákat. Mindketten fölugrottak. – Atencion! Atencion! – Mi az? Mi történt? – kiáltotta Alaïs. – Katonák! Apád távollétében mindenütt kutattak. – De mit keresnek? – Gonosztevőket, azt mondják. De valójában katharokat. – De kinek a felhatalmazásával teszik ezt? A consuloktól kaptak erre parancsot? Esclarmonde a fejét rázta. – Bérenger de Rochefort, a mi derék püspökünk; a hispániai szerzetes, Domingo de Guzman és az ő csuhás barátai; a pápai legátusok... Ki tudja. Nem jelentették be előre a dolgot. – De ez ellenkezik a mi törvényeinkkel... Esclarmonde az ajkára tette a mutatóujját. – Csitt. Lehet, hogy már elmentek. A következő pillanatban nagy csattanással deszka– és lécdarabkák robbantak be a szobába. A retesz kiszakadt a helyéből, és a kivágódó ajtó nekicsapódott a kőfalnak. A szobába két katona rontott be, kivont karddal. – Én Alaïs du Mas vagyok, Pelletier intendáns leánya. Szeretném tudni, kinek a parancsára teszitek ezt. A katonák nem engedték le előreszegezett kardjukat, és nem válaszoltak. – Követelem, hogy...

Ekkor valami vörös villant meg az ajtóban, és Alaïs megdöbbenésére Oriane lépett be a szobába. – Nővérem! Hogy kerülsz te ide? És így? – Apánk parancsolta meg, hogy visszavigyelek Château Comtalba. Mert már hozzá is eljutott a híre, hogy furcsa módon eltűntél az esti mise után. S mivel félt, hogy újabb baj érhet, megbízott engem, hogy keresselek meg. Hazudsz. – Eszébe sem jutna ilyesmit feltételezni, hacsak nem te sugalmaztad neki – vágta rá Alaïs. Aztán a katonákra nézett. – És az is az ő ötlete volt, hogy fegyveresekkel törj rám? – Mindannyian a szívünkön viseljük a sorsodat – válaszolt Oriane halvány mosollyal. – Bár elismerem, talán kicsit túlbuzgók voltak. – Nem kell aggódnotok. Majd hazatérek, ha itt végeztem. Alaïs hirtelen fölfedezte, hogy Oriane nem is figyel rá. A szobában nézelődik. Végigszaladt a hátán a hideg. Lehet, hogy kihallgatta a beszélgetésüket? Hirtelen taktikát váltott. – Meggondoltam magam. Inkább veletek megyek. Itt már úgysincs semmi dolgom. – Dolgod, húgom? Miféle dolgod? Oriane elkezdett föl-alá járkálni a szobában, végighúzva kezét a székek támláján és az asztal lapján. Felemelte a sarokban álló láda fedelét, majd hagyta, hogy az nagy csattanással becsukódjon. Alaïs egyre idegesebben figyelte. Aztán megállt a függöny előtt. – Te meg mit csinálsz itt, vén boszorkány? – kérdezte megvetően, először véve tudomást Esclarmonde jelenlétéről. – Gyógyitalokat kotyvasztasz az agyalágyultaknak? – Bekukkantott a függöny mögé, aztán undorodva fordult vissza. – Sokan úgy tartják, hogy boszorkány vagy, Esclarmonde de Servian, egy igazi vén banya, ahogy az emberek mondják. – Hogy merészelsz így beszélni? – háborodott föl Alaïs. – Örülök, hogy itt láthatom, Oriane úrnő – mondta Esclarmonde nyájasan.

Oriane hirtelen megragadta a húga karját. – Ebből elég volt! – sziszegte, bőrébe mélyesztve hegyes körmeit. – Kijelentetted, hogy épp indulni akarsz hazafelé. Hát akkor indulás! Alaïs szinte föl sem ocsúdott, és az utcán találta magát. A katonák olyan szorosan haladtak mögötte, hogy érezte a leheletüket a tarkóján. Hirtelen felvillant emlékezetében a gyömbérsör szaga, és annak a szájára tapasztott durva kéznek az érintése. – Gyorsabban! – bökte hátba Oriane. Alaïs sejtette, hogy nincs más választása, mint engedelmeskedni. Az utca végén még sikerült hátrapillantania. Esclarmonde az ajtóban állva bámult utánuk. Alaïs gyorsan az ajkára szorította a mutatóujját. Annak jeléül, hogy hallgatni fog.

36. FEJEZET

Az öregtoronyban Pelletier megdörzsölte a szemét, és nagyot nyújtózkodott, hogy a csontjai is ropogtak belé. Château Comtalból már órákkal ezelőtt elvágtattak a levelekkel a hírnökök Trencavel mind a hatvan vazallusához, akik még nem indultak el Carcassonna felé. E vazallusok legerősebbjei elég független helyzetben voltak már, így aztán Pelletier fontosnak tartotta, hogy a vicomte meggyőzze őket, ne pedig parancsolni próbáljon nekik. Minden levélben kertelés nélkül megírták, mekkora veszély fenyeget. A franciák már seregestül gyülekeznek a határok mentén, és felkészültek egy olyan invázióra, amilyet a Délvidék még sohasem látott. A carcassonnai helyőrséget meg kell erősíteni. A vazallusok teljesítsék hűbéresi kötelességüket, és annyi fegyveressel jöjjenek ide, amennyivel csak tudnak. – A la perfin – mondta Trencavel, a pecsétviaszt olvasztgatva a láng fölött. Végre. Pelletier visszatért a vicomte mellé, s biccentett Jehan Congostnak is. Általában nem nagyon törődött Oriane férjével, de ezúttal el kellett ismernie, hogy az írnok és csapata rendkívüli és fontos munkát végzett. Most, hogy a szolgák az utolsó leveleket is elvitték az odakint várakozó küldöncöknek, Pelletier engedélyt adott az írnokoknak a távozásra. Congost vezetésével azok sorban föl is tápászkodtak, s írószerszámaikat összepakolva elmentek. Pelletier megvárta, míg kettesben maradnak a vicomte-tal. – Pihenned kellene, Messire – mondta. – Szükséged lesz még az erődre. Trencavel nevetett. – Força e vertu – mondta, a Besièrs-ben elhangzott szavakat ismételve. Erő és bátorság. – Ne aggódj, Bertrand, nincs semmi bajom. Sosem voltam ilyen jól. – Rátette a

kezét Pelletier vállára. – Inkább te látszol nagyon is kimerültnek, barátom. Feküdj le kicsit. – Bevallom, másra sem vágyom – sóhajtott Pelletier. Hetek óta nem aludta ki magát, nem volt egy nyugodt napja sem, és az ilyesmit ötvenkét évesen már megérzi az ember. – Ma éjjel már mindannyian a saját ágyunkban alszunk majd, Bertrand, bár most éppen nem az alvás volna a legfontosabb teendő. Legalábbis számunkra. – Barátságos arca most ünnepélyessé vált. – A legfontosabb, hogy minél előbb tanácskozzak a consulokkal. Pelletier bólogatott. – Van valami különleges kívánságod? – Ha minden hűbéresem engedelmeskedik a felszólításnak, és idejön a fegyvereseivel, még akkor sem leszünk elegen. – Széttárta a kezét. – Azt akarod, hogy a consulok nyissák ki a hadikasszát? – Pénzre lesz szükségünk, hogy fegyelmezett és harcedzett zsoldosokat tudjunk fogadni. Aragóniaiakat vagy katalánokat, szóval minél közelebbről, annál jobb. – Gondoltál már az adók emelésére? Például a só esetében? Vagy a búza... – Ezzel már elkéstünk. Most inkább adományokból kellene összegyűjtenünk a pénzt. – Eltűnődött. – Ha ez nem sikerül, akkor majd elgondolkodhatunk a keményebb eszközökön. Hogyan haladnak az erődítési munkálatok? – A Cité, Sant-Vincens és Sant-Miquel összes kőművesét és ácsát berendeltük már, és az északi falvak mesterembereit is. Már megkezdték a katedrális kórusüléseinek és a papi refektórium elbontását. Trencavel elvigyorodott. – Bérenger de Rochefort ennek nem fog örülni! – A püspök kénytelen lesz belenyugodni – legyintett Pelletier. – Minden faanyagra szükségünk van, méghozzá sürgősen, hogy ambanokat és cadefalcokat, vagyis védőtetőket és mellvédeket ácsoljunk a várfalak tetejére. És a püspöki palotában igencsak jóféle faanyag található! A vicomte tréfásan megfenyegette a tiszttartóját. – Hát merek én ellentmondani neked?! – nevetett. – A katonák biztonsága tényleg

fontosabban, mint a papok kényelme! De áruld már el, Bertrand: Pierre-Roger de Cabaret megérkezett már? – Még nem, Messire, de bármelyik percben itt lehet. – Azonnal küldjétek hozzám, ha megjön. Igyekszem addig elhalasztani a tanácskozást a consulokkal. Mert ők nagyra tartják Cabaret-t. Van valami hír Termenès-ből vagy Foix-ból? – Még nincs, uram. Nem sokkal később Pelletier a díszudvaron szemlélődött csípőre tett kézzel, és elégedetten nyugtázta, hogy jól halad a munka. Mindenünnen fűrészelés és kalapálás zaja hallatszott, nyikorogtak a fával, szöggel és kátránnyal megrakott szekerek, és a kovácsműhelyekben is lobogott a tűz és csengett az üllő. A szeme sarkából vette csak észre, hogy Alaïs szaladva közeledik felé. Nem értette, mi történhetett. – Miért küldted értem Oriane-t? – kérdezte szemrehányóan Alaïs. Pelletier értetlenül bámult rá. – Oriane-t? Érted? Hová? – Esclarmonde de Serviannál voltam a Cité déli negyedében, amikor két katona kíséretében berontott Oriane, azt állítva, hogy a te parancsodra vissza kell vinnie engem a várba. – Figyelte az apja arcán a reakciót, de nem látott mást, csak meghökkenést. – Igazat mondott a nővérem? – Én nem küldtem őt sehová. – És beszéltél már vele, ahogy ígérted, arról, hogy mit csinált, amíg te távol voltál? – Még nem értem rá. – Könyörgök, ne becsüld le őt. Tud valamit, amivel árthat neked. Ebben biztos vagyok. Pelletier elvörösödött. – Nincs okod vádolni a nővéredet. Ez olyan... – A labirintusos tálca Esclarmonde tulajdona – szaladt ki Alaïs száján. Pelletier hátrahőkölt, mint akit megütöttek. – Micsoda? Miről beszélsz? – Simeon adta oda, emlékezz csak, annak az asszonynak, aki a második könyvért jött.

– Az nem lehet – mondta Pelletier olyan hevesen, hogy Alaïs önkéntelenül is hátralépett. – Esclarmonde a másik gvárdián – jelentette ki Alaïs, és nem hagyta, hogy az apja közbeszóljon. – A carcassonnai nővér, akiről Harif írt. És tud a merelről is. – És Esclarmonde elárulta neked, hogy ő is gvárdián? – firtatta Pelletier. – Mert ha igen, akkor... – Erre egyenesen nem kérdeztem rá – válaszolta határozottan Alaïs. Majd hozzátette: – Lehet ebben valami, apám. Ő pont olyan ember, akit Harif kiválasztott volna. Mindketten hallgattak egy ideig. Végül Alaïs szólalt meg. – Mit tudsz te Esclarmonde-ról? – Azt, hogy mindenki okos asszonynak tartja. És hálával is tartozom neki, amiért szeret téged és figyel rád. És ugye azt mondtad, van egy unokája is. Egy fiú. – Igen. Sajhë. Tizenegy éves. Esclarmonde Servianból jött. Amikor Carcassonnába érkezett, Sajhë még csecsemő volt. Időben minden beleillik abba, amit Simeon mondott. – Pelletier intendáns! Mindketten a hang felé fordultak. Egy szolga közeledett rohanva. – Uram, Trencavel urunk sürgősen hívat. Megérkezett PierreRoger, Cabaret ura. – Hol van François? – Nem tudom, uram. Pelletier bosszúsan meredt rá. – Mondd meg urunknak, hogy azonnal megyek. Aztán kerítsd elő François-t, és küldd hozzám. Az a fickó folyton elkódorog valamerre. Alaïs a karjára tette a kezét. – Legalább beszélj Esclarmonde-dal. Hallgasd meg, mit mond. Majd én szólok neki. Pelletier tétovázott, aztán megadta magát. – Ha Simeon megérkezik, akkor én is meghallgatom ezt a bölcs öregasszonyt. Fölszaladt a lépcsőn, majd a tetejéről visszafordult. – És még valami, Alaïs. Honnan tudta Oriane, hogy hol kell téged keresni? – Lehet, hogy követett a Sant-Nasariból, bár... – Elhallgatott, mert közben rájött, hogy ebben az esetben a nővérének nem lett volna

ideje még két katonát is szerezni a rajtaütéshez. – Nem is tudom. De biztosra veszem, hogy... De Pelletier ezt már nem hallgatta végig. Alaïs megnyugodva ballagott végig az udvaron, hogy Oriane-t nem látni sehol. Aztán megtorpant. De mi van, ha visszament?! Fölcsippentette a szoknyája alját és futásnak eredt. Ahogy bekanyarodott Esclarmonde utcájába, már messziről látta, hogy beigazolódott a félelme. Az ablaktáblák félig leszaggatva, az ajtó még a keretéből is kitépve... – Esclarmonde! – kiáltotta. – Itt vagy? Bement a szobába. A bútorok felborogatva, a székek karfái összetörve. A láda tartalma kiborítva a földre, a tűzhely hamuja szanaszét szórva a padlón... Fellépett pár fokot a létrán. Odafönt a szalmazsákok és a párnák mind széthasogatva és átszurkálva, az ágynemű széthányva... A földszinti szoba hátsó részében még szomorúbb kép fogadta. A térelválasztó függönyt letépték a mennyezetről. Minden cserépedényt és korsót a földhöz vagdostak, tartalmuk szanaszét folyt a padlón. A szárított gyógynövények és virágok csokrocskái is mind leszaggatva és széttaposva... Vajon itt volt Esclarmonde, amikor a katonák visszatértek? Kiszaladt az utcára, hátha talál valakit, akitől megtudhatja, mi történt. De a környéken minden ajtó és minden ablaktábla zárva volt. – Alaïs úrnő! Először azt hitte, hogy csak képzelődik. Megfordult. – Sajhë! Hol vagy? – Itt fönt. Alaïs kilépett a ház árnyékából, és fölnézett. Két lejtős háztető találkozásánál ki tudta venni a világosbarna üstököt és az őt bámuló borostyánszín szempárt. – Sajhë! Kitöröd a nyakad! – Én ugyan nem! – vigyorgott a gyerek. – Már százszor fölmásztam. Még Château Comtalban is ki-be tudok mászkálni a háztetőkön! – Mindegy. Rossz nézni. Gyere le!

Lélegzet-visszafojtva figyelte, ahogy a kölyök macskaügyességgel egyre lejjebb ereszkedik az egymáshoz érő tetőkön, majd leugrik a földre. – Mi történt itt? Hol van Esclarmonde? – Menina biztonságban van. Azt mondta, várjak itt a közelben, amíg visszatérsz. Mert tudta, hogy visszajössz. Alaïs óvatosan körülkémlelve behúzta a fiút egy kapu árnyékába. – Mi történt? Beszélj már! Sajhë elszomorodott. – Menina félt, hogy vissza fognak jönni a katonák, miután téged bekísértek a várba, ezért aztán amikor elmentetek, gyorsan összeszedtünk minden fontos holmit, és elbújtunk a pincében. – A gyerek vett egy mély lélegzetet. – Nagyon gyorsan visszaértek. Hallottuk, ahogy házról házra járva kérdezősködnek utánunk a szomszédoknál. És hallottuk a lábuk dobogását a fejünk fölött, rengett belé a padló. De nem találták meg a lejáratot. Nagyon féltem. – Sírva fakadt, nyilván most tört felszínre mindaz a szörnyűség, amit át kellett élnie. – És összetörték Menina összes gyógyszerét és kenőcsét! Minden gyógyfű odalett! – Tudom – mondta Alaïs csöndesen. – Láttam. – És csak ordítoztak. Hogy eretnekeket keresnek, de tudom, hogy hazudtak. Mert nem tették föl a szokásos kérdéseket. – Letörölte a könnyeit. Alaïs a két ujjával gyengéden megemelte a fiú állát, és a szemébe nézett. – Figyelj ide, Sajhë. Fontosat kérdezek. Ugyanazok a katonák voltak, akik előtte is itt jártak? Láttad őket? – Nem láttam őket. – Nem baj – mondta gyorsan Alaïs, mert észrevette, hogy a gyerek megint mindjárt elsírja magát. – Te nagyon bátor voltál. Nagyon sokat segítettél Esclarmonde-nak. – Tétovázott egy kicsit. – Volt valaki a katonákkal? – Nem hiszem – sóhajtotta a fiú. – Nem tehettem ellenük semmit. Alaïs átkarolta, s látta, hogy megint könnyek csillognak a szemében. Megpaskolta a hátát. – Ne sírj. Minden jóra fordul, meglátod. Te nem tehettél többet, Sajhë. Ennél többet nem tehetünk. A fiú bólogatott, csak úgy maga elé.

– Hol van most Esclarmonde? – Van egy ház Saint-Miquelben – hüppögött Sajhë. – Azt mondja, ott kell várnunk mindaddig, amíg azt nem mondod, hogy jön Pelletier intendáns. Alaïs megdermedt. – Ezt mondta Esclarmonde? Hogy üzenetet vár apámtól? A fiú ijedten nézett vissza rá. – Miért? Nem jól tudja? – Nem, nem. Csak én nem látom még, hogyan... – Elhallgatott. – Ne törődj vele. Nem számít. – Megtörölgette a kendőjével a fiú könnyes arcát. – Szóval, most ott van. Így a jobb. Apám szeretne beszélni Esclarmonde-dal, de most még várja, hogy megérkezzen egy másik... Szóval egy barátja, Besièrs-ből. Sajhë bólintott. – Simeon. Alaïs elképedve nézett rá. – Igen – bökte ki, és igyekezett mosolyogni hozzá. – Simeon. Áruld el nekem, Sajhë, létezik olyasmi, amit te nem tudsz? A fiú szomorúan elvigyorodott. – Nem túl sok minden. – Mondd meg a nagyanyádnak, hogy elmesélem apámnak, mi történt itt. De egyelőre maradjatok mind a ketten Sant-Miquelben. Meglepetésére a fiú kézen fogta. – Mondd el neki te magad. Örülni fog, ha újra lát. És legalább tudtok még egy kicsit beszélgetni. Mert azt mondja, úgysem tudtátok belejezni, mert megzavartak a katonák. Alaïs csak nézte a lelkesen csillogó, borostyánszínű szemeket. – Jössz hát? Alaïs elnevette magát. – Ha te kéred, Sajhë, akkor persze! De nem most. Most túl veszélyes volna. Lehet, hogy figyelik a házat. Majd üzenek. – Hát jó – bólintott Sajhë. Aztán ugyanolyan gyorsan, ahogy felbukkant, el is tűnt. – Deman al vèspre! – kiáltotta még vissza.

37. FEJEZET

Jehan Congost nem sokat látott a feleségéből, amióta visszatért Montpelhièr-ből. Oriane nem várta őt otthon, ahogy illett volna. Úgy látszik, nem méltányolta, hogy szegény férjének milyen megpróbáltatásokat kellett kiállnia. És Congost azt sem felejtette el, milyen csúnyán is viselkedett vele a felesége nem sokkal az elindulása előtt. Sietős léptekkel, magában morgolódva vágott át az udvaron a lakóházak felé. François jött szembe vele, Pelletier szolgája. Congost megbízhatatlan és beképzelt alaknak tartotta, aki folyton szaglászik, és mindent jelent az urának. És most sem volt már semmi keresnivalója a lakóházak környékén. François meghajtotta a fejét. – Írnok uram... Congost átnézett rajta. Mire elérte a bejáratot, már alaposan feltüzelte magában a sértettség érzését. És keményen elhatározta, hogy most aztán... Mert épp itt az ideje tisztességre tanítani Oriane-t. Ilyen kihívó és szándékos engedetlenség nem maradhat büntetlenül! Kopogás nélkül rontott be a szobába. – Oriane! Hol vagy? Gyere ide! A szobában nem volt senki. Dühében Congost mindent lesöpört az asztalról. Az edények ripityára törtek, a gyertyatartó nagy koppanással zuhant le, majd gurult a falig. A szekrényből is kihányta a ruhákat, majd az ágy következett, benne mindenféle buja illatokkal. Jól feltúrta azt is. Aztán lerogyott egy székbe, és dühösen bámulta, hogy mit művelt. Minden összetörve, földúlva, széthajigálva. Oriane tehet róla. Ezt érdemli. Ezt érdemelte ki a helytelen viselkedésével.

Aztán fölállt, és elment megkeresni Guirande-t, hogy csináljon rendet. És továbbra is azon tűnődött, hogy tudná móresre tanítani az asszonyt. A levegő párás volt és nehéz, amikor Guilhem kijött a fürdőházból. Guirande már várta, széles száján csöndes mosollyal. Guilhem elkomorodott. – Mi történt? Guirande csak kuncogott, és bámult rá hosszú, sötét szempillái alól. – Nos? – mordult rá a férfi. – Ha akarsz valamit, akkor mondd, egyébként hagyj békén. Guirande odahajolt hozzá, és súgott valamit a fülébe. Guilhem kihúzta magát. – Mit akar? – Azt én nem tudom, uram. Az úrnő nem szokta megosztani velem a kívánságait. – Ügyetlen hazudozó vagy te, Guirande. – Van valami üzenet? A férfi habozott. – Mondd meg az úrnőnek, hogy mindjárt meglátogatom. – A lány markába nyomott egy pénzérmét. – És tartsd a szádat! Nézte, ahogy a szolgáló elmegy, aztán odaballagott az udvar közepére, és leült a nagy szilfa alá. Nem kéne odamennie... Miért engedjen a csábításnak? Túl veszélyes. Túl veszélyes ez a nő. Sohasem akarta, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Azon a téli éjszakán, a prémekbe burkolózó mezítelen bőr, a vérét felforraló mézes bor, a vad elejtésének öröme... Megszállta valami őrület. Megbabonázták. Reggel bűntudattal ébredt, és megfogadta, hogy ez többé nem ismétlődik meg. A házasságkötése utáni első néhány hónapban tartotta is a fogadalmát. Aztán beütött megint egy ilyen éjszaka, majd egy harmadik, egy negyedik... A nőnek hatalma lett fölötte, az érzékein keresztül rángatta őt ide-oda. Most pedig, különös tekintettel a dolgok alakulására, végképp nem hiányozna, ha kitörne a botrány. Vagy ha csak elkezdenének eztazt suttogni... De azért óvatosnak is kell lennie. Ügyesen kell lezárni ezt a viszonyt. És most csak azért fog elmenni, hogy közölje vele, hogy véget kell vetni a találkáknak.

Felállt, és nyomban elindult a gyümölcsös felé, hogy odaérjen, még mielőtt elszáll a bátorsága. A kapunál megállt, keze a reteszen, de valahogy nem akaródzott továbbmennie. Aztán meglátta, ott állt egy fa alatt, árnyalak a derengő holdfényben. A szíve hevesebben kezdett dobogni. Úgy állt ott, mint valami sötét angyal, fénylő, göndör hajzuhataga, mint a fekete borostyán. Vett egy mély lélegzetet. Vissza kellene fordulnia. De ebben a pillanatban, mintha csak megérezte volna az ingadozását, a nő feléje fordult, és a szemébe nézett. Guilhem a puha füvön lassan megindult felé. – Már féltem, hogy nem jössz el – mondta a nő, amikor odaért hozzá. – De nem maradhatok. A nő meleg ujjai megérintették az arcát és a kezét. – Akkor bocsáss meg, hogy zavartalak – suttogta, és szorosan hozzásimult. – Valaki megláthat – sziszegte Guilhem, igyekezve elhúzódni. Oriane elfordította az arcát. Mezítelen nyaka felől édes illat áradt. Guilhem igyekezett nem észrevenni, mert tudta, hogy milyen hatással van rá. – Miért mondasz ilyeneket? – affektált Oriane. – Itt senki sem láthat meg. Állítottam egy őrt a kapuhoz. Arról nem is beszélve, hogy ma este senki sem ér rá velünk foglalkozni. – Annyira azért nem foglalják le a többieket a saját ügyeik, hogy ne vegyenek észre semmit. Most mindenki éberen figyel, nyitva tartja a szemét és a fülét. Hátha fölfigyelhetnek valamire, amiből hasznuk származik. – Milyen csúnya gondolatok! – nyafogott tovább Oriane, a szeretője haját cirógatva. – Felejts el most mindenkit. Most csak rám gondolj. – Olyan szorosan simult hozzá, hogy Guilhem még a szívverését is érezte a vékony ruhákon keresztül. – Miért vagy ilyen rideg hozzám, nagyuram? Megbántottalak talán valamivel? Guilhem vére forrni kezdett, s ezzel együtt egyre gyorsabban foszlott semmivé az elhatározása. – Oriane. Mi bűnt követünk el. Te is tudod. Árulást követünk el a hűtlenségünkkel a férjed és a feleségem ellen ezzel a tiltott...

– Szerelemmel? – egészítette ki nevetve a nő. – De hát a szeretet és a szerelem nem bűn, hanem erény, amely jóra fordítja a rossz dolgokat, a jókat pedig még jobbakká teszi. Hallgasd csak meg a trubadúrokat. Guilhem azt vette észre, hogy már a két tenyerében tartja a nő arcát. – Azok csak énekelnek. De mi megesküdtünk, és az már egészen más. Vagy nem hiszed, hogy komolyan beszélek? – Vett egy mély lélegzetet. – Azt akarom mondani, hogy nem találkozhatunk többé. Oriane mozdulatlanná vált, és nem szólt egy szót sem. – Nem kellek már neked, nagyuram? – szólalt meg végül. S kissé előrehajtva a fejét hajzuhatagával elrejtette az arcát. – Nem – nyögte Guilhem, bár az elhatározása már nem volt sehol. – Hogyan tudnám bizonyítani a szerelmemet? – Olyan szomorúság csengett a hangjából, hogy azt már hallani is borzasztó volt. – Ha neked nem jó velem, nagyuram, akkor mondd csak meg bátran. Ujjaik összekulcsolódtak. – Nem tettél te semmi rosszat. Te gyönyörű vagy, Oriane, te, te... – suttogta rekedten a férfi, aztán már nem is találta a szavakat. A nő köpenyének csatja valahogyan, szinte magától kinyílt, s a finom selyembársony úgy folyt le a puha fűre, mint a víz. S oly védtelenül, oly gyámoltalanul állt ott, hogy nem lehetett nem átölelni. – Nem – nyögte. – Nem szabad... Megpróbálta felidézni Alaïs arcát, hűséges tekintetét, bizakodó mosolyát. Guilhem, a hasonló korú és rangú lovagoktól eltérően, komolyan gondolta a házassági fogadalmat. Nem akarta megcsalni a feleségét. Házasságuk kezdetén sokszor elnézegette a szoba csöndjében alvó feleségét, és az volt az érzése, hogy jobb ember lett – vagy lehet – attól, hogy a felesége éppen őt szereti. Most tett még egy erőtlen kísérletet az elhúzódásra. Oriane azonban csak mondta a magáét, s már arra is kitért, hogy az emberek a várban azt beszélik, hogy Alaïs bolondot csinált a férjéből, amikor elment a küldöttség után Besièrs-be. Guilhemnek egyre jobban zúgott a feje, elnyomva Alaïs felidézett szép hangjának utolsó foszlányait is. És az arca is elhalványult. Az egész feleségkép

elúszott a semmibe, otthagyva őt, hogy egyedül küzdjön meg a csábítással. – Imádlak – suttogta Oriane, és benyúlt a férfi nadrágjába. Elhatározás ide vagy oda, Guilhem behunyta a szemét, és nem tiltakozott. S a nő csak susogott tovább, mint a tavaszi szél a lombok közt. – Amióta visszajöttél Besièrs-ből, alig láttalak. – Guilhem próbált valamit mondani, de a torka már kiszáradt. – Azt beszélik, hogy Trencavel vicomte téged kedvel a legjobban a lovagok közül – tette hozzá. Guilhem már nem nagyon értette, mit is mondanak neki. Szinte hallhatóan dobolt a pulzusa, s már nem látott és nem hallott maga körül semmit. Fogta a nőt, és szerelmes mozdulattal lefektette a kiterített köpenyre. – Meséld el nekem – búgta Oriane a fülébe –, hogy mi történt a vicomte és a nagybátyja között. Meséld el, mi történt Besièrs-ben. – Guilhemnek elakadt a lélegzete, amikor a nő a két lábával átkulcsolta a derekát, és szorosan magához ölelte. – Meséld el, hogy szerencsével jártatok-e. – Erről nem beszélhetek senkinek – lihegte Guilhem, s az alatta fekvő női testen kívül az egész külvilág megszűnt számára létezni. Oriane beleharapott az ajkába. – Nekem nyugodtan mesélhetsz – suttogta bele a férfi szájába. Guilhem elordította a nő nevét, s egyáltalán nem érdekelte már, hogy ki hallja, és ki nem. És nem látta az elégedettséget a nő zöld szemében, és a vérnyomokat – a saját vérét! – sem az ajkain. Pelletier körülnézett, és bosszankodott, hogy a vacsoraasztalnál nem látja sem Oriane-t, sem Alaïst. Bár mindenki minden erejével a háborúra készült, a nagyteremben mégis rendeztek egy kis ünnepséget annak örömére, hogy Trencavel vicomte és csapata épségben hazaérkezett. A consulokkal folytatott megbeszélések sikeresek voltak. Pelletier most már biztosra vette, hogy szállítani fogják a szükséges összegeket. Óránként érkeztek a hírnökök a Carcassonna környéki várakból. Eddig még egyetlen vazallus sem utasította vissza a kérést, hogy fegyveresekkel vagy pénzzel támogassa hűbérurát.

Amint Trencavel vicomte és Agnès űrnő visszavonult, Pelletier kimentette magát, és kiment kicsit levegőzni. Képtelen volt dönteni, s ez most már nagyon nyomasztotta. Fivéred Besièrs-ben vár reád, nővéred Carcassonnában. A szerencse hamarabb hozta az útjába Simeont és a második könyvet, mint ahogy számított rá. Most pedig, ha Alaïs gyanúja beigazolódik, a harmadik könyv is rövidesen meglesz. Önkéntelenül is a mellére tette a kezét, ahol Simeon könyve lapult, a szíve fölött. Alaïs a nagy csattanásra ébredt, ahogy az ablaktábla nekivágódott a falnak. Azonnal felült az ágyban, a szíve hevesen vert. Éppen azt álmodta, hogy megint a Coursan melletti erdőben van, keze hátrakötve, fején a koszos, büdös zsák, és csak küszködik, szabadulni próbál. Megint nekicsapta a szél az ablaktáblát a falnak. Odakint viharos szél tombolt. Maga elé kapta a meleg párnát, és beszívta az illatát. Az ágyban még mindig érezni lehetett Guilhem szagát, pedig a férfi már több mint egy hete nem aludt mellette. Az álomtól még kábán most csak arra emlékezett, hogy megkérte a szolgálóját, hozzon neki valami ennivalót. Rixende kopogott is, de nem ételt hozott. – Bocsáss meg, úrnő. Én nem akartalak fölébreszteni, de hát ő ragaszkodott hozzá. – Guilhem? – kérdezte Alaïs azonnal. Rixende a fejét ingatta. – Nem. Apád. Megparancsolta, hogy legyél ott te is a Keleti kapunál. – Most? Nem tizenkettő után? – Az éjfél még messze van. – És miért nem François-t küldte? – Nem tudom, úrnő. Alaïs őrszemnek ott hagyta Rixende-ot a szobában, ő maga pedig fölkapta a köpenyét, és lerohant. A hegyek felől mennydörgés hallatszott, amikor szaladt át az udvaron, az apjához. – Hová megyünk? – kiabálta, miközben a szembeszél az arcába vágott a Keleti kapuban. – A Sant-Nasariba – válaszolt az apja. – Oda, ahol a Szavak könyve van elrejtve.

Oriane kéjesen nyújtózkodott az ágyon, mint egy macska, és hallgatta a szél zúgását. Guirande jó munkát végzett: rendet rakott a szobában, és elmesélte, hogy micsoda felfordulást és rombolást végzett Congost. Oriane el nem tudta képzelni, mitől vadult be ennyire a férje. De nem is nagyon izgatta a dolog. Itt a lelke mélyén és a jellemében tulajdonképpen mindenki egyforma volt – az összes udvaronc, írnok, lovag és pap. Folyton a becsületről beszéltek, ám elveik és elhatározásaik úgy pukkantak szét, mint szappanbuborékok a szélben. Az első szószegés volt a legnehezebb, a többi aztán már könnyen ment. Oriane azonban még így sem győzött csodálkozni, hogy milyen könnyen fecsegik ki a titkokat, s hogy tetteikkel milyen látványosan képesek meghazudtolni fennen hangoztatott elveiket. Több mindent sikerült megtudnia, mint amennyire számított. Ráadásul Guilhem a jelek szerint föl sem fogta annak a jelentőségét, amit ma este elmondott neki. Ő korábban is gyanította, hogy Alaïs Besièrs-be ment, az apjuk után. S ez a gyanúja most beigazolódott. És azt is tudta, hogy az apjuk elutazásának éjszakáján valami fontos dologban állapodtak meg. Csak azért vesződött Alaïs ápolásával és talpra állításával, mert abban reménykedett, hogy így rá tudja venni húgát az apja elárulására. De nem vált be a számítása. Az egyetlen figyelemre méltó mozzanat az volt, hogy Alaïst nagyon aggasztotta, hogy eltűnt a szobájából az a fatálca. Még álmában is ezt emlegette, ahogy hánykolódott és forgolódott az ágyon. És eddig, minden erőfeszítése és próbálkozása ellenére sem sikerült visszaszereznie azt a tálcát. Oriane a magasba nyújtotta a két kezét. Legvadabb álmaiban sem hitte volna, hogy az apjának egy ekkora hatalommal és az emberek fölött ekkora befolyással bíró tárgy van a birtokában. A királyok is minden pénzt megadnának érte. De most nincs más választása, mint a türelmes várakozás. Azok után, amit Guilhem ma este kifecsegett neki, rájött, hogy a tálcának nincs akkora értéke és jelentősége, mint ahogy azt korábban gondolta. Ha több idejük volna egymásra, kiszedhetné a férfiból annak az embernek a nevét is, akivel az apja Besièrs-ben találkozott. Ha ugyan tudja ez a szerencsétlen...

Hirtelen felült. François nyilván tudja. Összecsapta a tenyerét. – Vidd ezt el François-nak – mondta Guirande-nak. – De ne lásson meg senki.

38. FEJEZET

Leszállt az éj a keresztesek táborára. Guy d'Évreux megtörölte zsíros kezét az egyik ideges szolga által odanyújtott kendőbe. Kiitta a borát, és az asztalfőn ülő cîteaux-i abbé felé pillantott, hogy készülődik-e már fölállni az asztaltól. Nem készülődött. Ez a pöffeszkedő és önelégült főpap a bő fehér csuhájában most Burgundia hercege és Nevers grófja között foglalt helyet. A két főúr és híveik már azelőtt elkezdték a versengést a különböző posztokért és megbízatásokért, hogy a francia sereg elhagyta volna Lyont. Zárkózott arcuk elárulta, hogy Arnald-Amalric megint jól letolta és kioktatta őket. Zúdult rájuk minden, amivel ez az ember órákig tudta tömni a hallgatósága fejét: eretnekség, a pokol tüze, döghalál, meg effélék. Évreux egyiküket sem tartotta sokra. Szánalmasnak látta az ambícióikat – pár aranyért, egy kis borért és néhány szajháért bármire kaphatók voltak, de semmi más nem érdekelte őket. Csak a kissé távolabb ülő Montfort hallgatta figyelmesen a főpap szavait. Szemében ugyanúgy csillogott az elégedetlenség haragja, mint az abbé szemében a fanatizmus. Évreux csak hírből, a jó híréről ismerte Montfort-t, bár közeli szomszédok voltak. Évreux nemes vadakkal teli, szép birtokot örökölt Chartres-tól északra. Ügyes házasságkötések és a parasztok kíméletlen kiszipolyozása révén a család vagyona folyamatosan növekedett az utóbbi ötven évben. És nem voltak komolyabb adósságai, de még fiútestvérei sem, akik igényt tarthattak volna a címére. Montfort birtokai pedig Párizs közelében voltak, nem egészen kétnapi járóföldre Évreux uradalmától. Köztudott volt, hogy

Montfort Burgundia hercegének felkérésére állt be keresztesnek, bár ambícióit, valamint jámborságát és bátorságát mindenki csodálta. A szíriai és palesztinai hadjáratok hőse volt, azon kevés keresztesek egyike, akik nem voltak hajlandók részt venni 1202-ben a keresztény magyar város, Zára ostromában és kifosztásában az eredetileg a Szentföldre indított negyedik keresztes hadjárat során. Montfort most már a negyvenes éveiben járt, de még mindig bivalyerős volt. Nem túl vidám, befelé forduló ember, aki mellett tűzön-vízen át kitartottak az emberei, sok főúr viszont tartott tőle, féltek a becsvágyától, a ravaszságától és a kiszámíthatatlanságától. Évreux megvetette őt, mindazokkal egyetemben, akik szeretik Isten művének és akaratának nyilvánítani a saját cselekedeteiket. Évreux-nek egyetlenegy oka volt beállni a keresztesek közé: keresett valamit. És úgy tervezte, hogy ha megszerzi azokat a könyveket, amelyek felkutatásának a fél életét szentelte, azonnal vissza is tér Chartres-ba. Mert egyébként esze ágában sem volt az életét áldozni mások ostoba hitéért. – Mit akarsz?! – mordult rá a széke mellett megálló szolgára. – Hírnök érkezett hozzád, uram. Évreux hátrafordult. – Hol van? – A táboron kívül várakozik. Nem akarja elárulni a nevét. – Carcassonnából? – Nem árult el semmit, uram. Az asztalfő felé biccentve Évreux elnézést kért, és távozott. Sápadt arca megtelt vérrel. A sátrakat és az állatokat kerülgetve kisietett a tábor keleti oldala melletti kis tisztásra. Először csak bizonytalan árnyakat tudott kivenni a fák közötti sötétségben. Ahogy aztán közelebb ért, megismerte az egyik besièrs-i emberének a szolgáját. – Na, mi van? – kérdezte kissé csalódottan. A hírnök térdre esett előtte. – A holttestüket Coursan határában, egy erdőben találtuk meg. Évreux szürke szeme résnyire szűkült. – Coursan? Az volt a feladatuk, hogy titokban kövessék Trencavelt és az embereit. Mi dolguk lehetett Coursanban? – Nem tudhatom, uram – hebegte a szolga felállva.

Aztán intett, mire még két ember lépett elő a fák közül, lazán a kardjuk markolatán tartva jobb kezüket. – Mit találtatok a helyszínen? – Semmit, uram. A fegyverek és a lovak eltűntek, de még a nyílvesszők sem voltak sehol, amelyekkel lelőtték őket. A holttestekről lehúzták a ruhát. Mindent elvittek. – Szóval, nem tudjuk, kik voltak? A szolga hátralépett. – A castellumban csak Amiel de Coursan bátorságáról beszélnek az emberek. És volt ott egy fiatal nő is, Trencavel vicomte intendánsának a leánya. Alaïs du Mas. – Egyedül utazott? – Nem tudom, uram, de Amiel de Coursan személyesen kísérte őt Besièrs-be. És a zsidó negyedben találkozott az apjával. Eltöltöttek ott egy kis időt. Egy lakóházban. Évreux gondolkodott egy darabig. – Hát mégiscsak... – mormolta maga elé, s ravaszul elmosolyodott. – És annak a zsidónak a neve? – Nekem nem mondták meg, uram. – Ő is a Carcassonnába menekülők között van? – Igen. Évreux megnyugodott, bár igyekezett nem kimutatni. Ujjai az övén lógó tőrrel játszottak. – Ki tud még erről? – Senki, uram, esküszöm neked. Nem beszéltem róla senkinek. Évreux váratlanul szúrt: markolatig döfte a tőrt a szolga torkába. Annak elnyílt a szája, szeme kerekre tágult a döbbenettől, aztán spriccelve tört elő vér a nyaki ütőeréből a penge mellől. Térdre rogyott, majd a torkát szorongatva arccal előre a földre zuhant. Egy darabig ott vonaglott a saját vérében, aztán rúgott egy utolsót, és vége volt. Évreux arcán nem tükröződött semmiféle érzelem. Jobb tenyerét előre nyújtotta, jelezve a katonáinak, hogy kéri vissza a tőrét. Egyikük egyetlen rúgással a hátára fordította a halottat, kihúzta a torkából a tőrt, beletörölte az áldozat ruhájába, majd átnyújtotta az urának. – Tüntessétek el – fordított hátat Évreux. – És találjátok meg nekem azt a zsidót. Tudni akarom, itt van-e még, vagy már elment Carcassonnába. Van valami személyleírásotok?

A katona bólintott. – Jól van. És ha nincs valami fontos hír, akkor ma már ne zavarjatok.

39. FEJEZET Carcassonne

2005. JÚLIUS 6., SZERDA Alice leúszott húsz hosszat a szálloda medencéjében, majd a lombokon átszűrődő, simogató napfényben megreggelizett a teraszon. Fél tízkor már ott állt a sorban a Château Comtal előtt, a nyitásra várva. Fizetett, és kapott egy szép, színes ismertetőt, benne kissé furcsa angol nyelven a vár történetével. Megilletődötten lépett be a Keleti kapuerőd félelmetes, vaspántos, kettős tölgyfa kapuján át a várudvarba. A díszudvar nagy része még árnyékba borult. De azért máris rengeteg turista kószált mindenfelé. Nézelődtek, fényképeztek. Az ismertető szerint a Trencavelek idejében az udvar közepén egy hatalmas szilfa állt, alatta tett igazságot a vicomte-ok három nemzedéke. Annak a régi fának mára nyoma sem maradt. Helyén két, tökéletesen arányos platánfa nőtt, melyek árnyékát az udvar nyugati falára vetítette a túloldali várfal mögött fölemelkedő nap. Az udvar távoli, északi sarka már napfényben fürdött. A falak párkányain és repedéseiben, valamint a tornyok fölötti dúcokban galambok fészkeltek. Hirtelen bevillant egy emlék – csúszik lefelé a tetőn, aztán egy durván ácsolt falétra, fokai kötéllel összekötve... Alice fölnézett, és igyekezett különbséget tenni a szeme előtt lévő dolgok és az ujjai hegyével érzékelt benyomások között. Azután szinte letaglózta a veszteség bénító érzése. A gyász belemarkolt a szívébe. Itt feküdt a férfi. Ő itt kutatott utána.

Lenézett. A kövezetből kissé kiemelkedő két vonal jelezte, hogy valamikor itt egy épület volt. Aztán észrevette a betűket is. Leguggolt, és összeolvasta őket: ezen a helyen állt Château Comtal Szűz Máriának ajánlott kápolnája. Sant-Maria. Semmi sem maradt belőle. Megrázta a fejét. Szédült már a felkavaró érzelmektől. A ragyogóan kék, déli ég alatt nyolcszáz évvel ezelőtt létezett világ még mindig itt rejtőzött a felszín alatt. Nagyon erős volt az az érzése, hogy valaki áll most mellette, mintha a saját jelene és annak a másiknak a múltja közötti határ kezdene semmivé foszlani. Behunyta a szemét, igyekezett kirekeszteni a ma színeit, formáit és hangjait, s elképzelte az egykor itt élő embereket. Hagyta, hogy azok beszéljenek hozzá. Valamikor jó lehetett itt élni. Vörös gyertyák az oltáron, galagonyaágak, imára kulcsolódó kezek... A látogatók zsivaja gyorsan visszazökkentette a jelenbe. A múlt pedig hamar semmivé halványult. Ránézett az órájára, és megörült, hogy az ügyvéddel való találkozó előtt még van ideje bemenni a múzeumba is. Az eredeti épületekből csak néhány, 12-13. századi szoba maradt meg, s azokban most a római kortól a 12. századig terjedő időszakból származó faragott oszlopokat, gyámköveket, házioltárokat, szökőkutakat és sírkövet lehetett látni. Csak járkált ide-oda, különösebben nem ragadt le semminél. Az udvaron rátörő erős érzelmeknek már nyoma sem volt, a lelkében csak a nyugtalan üresség maradt. Követte az útvonalat jelző nyilakat, s végül a nevével ellentétben határozottan négyszög alakú Kerek szobában találta magát. És jeges borzongás futott végig a tarkóján. A teremnek dongaboltozata volt, a két hosszanti falat csatajelenetet ábrázoló freskó maradványai borították. A tájékoztatóban az állt, hogy a képet a 11. század végén rendelte meg Bernard Aton Trencavel, aki részt vett az első keresztes hadjáratban, s harcolt spanyol földön is a mórok ellen. A fríz meseszép élőlényei között különféle énekesmadarak voltak láthatóak, aztán egy leopárd, egy zebu, egy hattyú, egy bika, és még valami teveszerű istenteremtménye is.

Ámulva nézett föl a kissé repedezett, itt-ott már megfakult, de még mindig gyönyörű, égszínkék mennyezetre. Balra egy táblaképen két lovag küzdött; a fekete ruhást, kezében kerek pajzzsal, éppen lándzsával taszította le a lóról az ellenfele. A szemben lévő falon csata bontakozott ki a szaracénok és a keresztény lovagok között. Ez a kép jobb állapotban volt, s Alice közelebb lépett, hogy alaposabban szemügyre vegye. Középen két lovag küzdött; a szaracén sárga lovon ült, a mandula alakú pajzsot tartó keresztény lovag pedig szürkén. Önkéntelen mozdulattal nyúlt oda, hogy megérintse. A teremőr cöcögni kezdett, és a fejét csóválta. A várból utoljára még a kis mellékudvart nézte meg, a Cour de Midit. Elhagyott hely volt, a bal oldalon álló magas, boltíves ablakoknak már csak a nyoma maradt meg. A falakat és a semmit sem tartó oszlopokat borostyán futotta be. De azért valamit még érezni lehetett a régi szépségből. Ahogy lassan visszaballagott a napsütötte részre, furcsa érzés töltötte el a szívét. Nem gyász. Inkább mélységes szomorúság. Mire kiért a Château Comtalból, a Cité utcáin már javában zajlott az élet. Még mindig maradt egy kis ideje az ügyvéddel való találkozója előtt, úgyhogy most a tegnap estivel ellenkező irányba indult el, a StNazaire-bazilika felé. Megragadta a tekintetét az Hôtel de la Cité fin de siècle stílusú, borostyánnal befuttatott, remek homlokzata. Kovácsoltvas bejáratával, boltíves, színezett üvegezésű ablakaival és cseresznyepiros napernyőivel az épület már messziről pénzszagot árasztott. Ahogy bámészkodott, kinyílt a szálloda ajtaja – egy pillanatra látni lehetett a lambériázott és kárpitozott falakat –, és kilépett rajta egy karcsú, magas nő. Jellegzetes arccsontok, fekete haj, kifogástalan frizura, aranykeretes napszemüveg. Halványbarna, ujjatlan blúzt és színben-fazonban hozzá illő nadrágot viselt. Csuklóján az arany karkötővel és nyakán a rövid gyöngysorral úgy festett, mint valami egyiptomi hercegnő. Alice biztosra vette, hogy látta már valahol. Talán valamelyik magazinban vagy egy filmben, netán a tévében...

A hercegnő beszállt egy autóba. Alice addig bámult utána, amíg el nem tűnt a szeme elől, aztán odasétált a bazilika kapujához. Előkotort néhány pénzérmét a zsebéből, és a koldus kezébe nyomta, aztán be akart menni. De ahogy hozzáért az ajtóhoz, megdermedt. Mintha jeges szélcsatornába érkezett volna. Ne légy ostoba. Megint elkezdte betolni az ajtót, elhatározva, hogy nem enged az ilyen, irracionális érzelmeknek, de úrrá lett rajta a pánik. Ugyanilyen félelem bénította meg a Saint-Étienne-templomban is, Toulouse-ban. Bocsánatot kérve a mögötte érkezőktől, félrehúzódott, és leült egy árnyékos kőpadra az északi kapu mellett. Mi az ördög van velem? A szülei már kicsi korában megtanították imádkozni. Amikor aztán már elég nagy volt ahhoz, hogy afféle kérdéseket tegyen föl, hogy ha van Isten, akkor hogyan létezhet gonoszság és szenvedés a világban, és nem kapott értelmes válaszokat, akkor leszokott az imádkozásról. De arra az érzésre még emlékezett, amit a hit tud ébreszteni az emberben. S a bizonyosság, a valahol a felhőkön túli megváltás ígérete sohasem hagyta el egészen. Otthonosan érezte magát a templomokban. A történelem leheletét érezte bennük, a közös múltét, amely az architektúrával, az ablakokkal és a díszesen faragott kórusülésekkel üzent neki. De nem itt. A Délvidék katolikus templomaiban nem megnyugvást, hanem fenyegetést érzett. Mintha maga a Gonosz bűzölgő lehelete áradt volna a falakból. Fölpillantott a magasba, a vízköpők ijesztően eltorzult, vicsorító pofáira. Majd hirtelen fölpattant a kőpadról, és elhagyta a teret. Közben folyton hátranézett, és nagyon igyekezett meggyőzni magát, hogy pusztán képzeli, hogy követi valaki. Csak a képzeletem játszik velem. Már elhagyta a Citét, és lefelé haladt a rue Trivalle-on a város felé, de még mindig nyugtalan volt. És bármit mondogatott is magának, most már biztos volt benne, hogy valaki követi. Daniel Delagarde irodái a rue George Brassens-en voltak. A ház falán réz cégtábla ragyogott a napfényben. Alice kicsit korán érkezett, így

aztán mielőtt bement volna, nekiállt elolvasni a táblán a neveket. A sok férfi között Karen Fleurynek csak egy kolléganője volt. Fölment a szürke kőlépcsőn, betolta a kettős üvegajtó egyik szárnyát, s egy márványpadlós előtérben találta magát. Átadta a névjegyét a fényesre csiszolt mahagónipult mögött mosolygó nőnek, aki aztán elirányította a fogadószobába. Kissé vidékies külsejű, majdnem hatvanas férfi biccentett felé, amikor belépett. A szoba közepén álló nagy kávézóasztalon a Paris Match, az Immo Média és a Vogue többé-kevésbé friss számai hevertek. A fehérmárvány kandalló párkányán aranyozott óra ketyegett, a rostélyon pedig napraforgók virítottak egy magas üvegvázában. Letelepedett az ablak mellé az egyik fekete bőrfotelba, és úgy tett, mintha olvasna. – Miss Tanner? Karen Fleury vagyok. Örülök, hogy találkozunk. Alice fölpattant. Első pillantásra szimpatikus volt ez a harmincas évei közepén járó nő. Fekete kosztümöt és fehér blúzt viselt, komolyság és hozzáértés sugárzott belőle. Szőke haja rövidre volt vágva. Nyakában apró aranykereszt csillogott. – A temetési szerelésem – mosolyodott el, mintha csak kitalálta volna Alice gondolatát. – Nagyon meleg ilyen időben. – Elhiszem. Kinyitott Alice előtt egy ajtót. – Parancsoljon. – Ön mióta dolgozik itt? – kérdezte Alice, ahogy ide-oda kanyarogtak az egyre elhanyagoltabb benyomást keltő folyosók útvesztőjében. – Pár éve költöztünk ide. A férjem francia. Rengeteg angol telepedik itt le, és mindnek szüksége van ügyvédre, úgyhogy munka az van elég. Végül beléptek egy kis irodába az épület hátsó részében. – Nagyon jó, hogy személyesen tudott eljönni – mondta az ügyvédnő, hellyel kínálva a látogatóját. – Azt hittem, telefonon leszünk kénytelenek elintézni az ügyet. – Szerencsésen alakultak a dolgaim. Nem sokkal az ön levele után az egyik, Foix mellett dolgozó barátnőm is meghívott látogatóba. Kár lett volna kihagyni. – Tartott egy kis szünetet. – És hát a hagyaték

mértéke és jellege is olyan, hogy az a legkevesebb, hogy ilyenkor az ember személyesen intézkedik. Karen megint elmosolyodott. – Na igen. Így nekem is könnyebb, és gyorsabban is megy az egész. – Egy barna dossziét tolt Alice elé. – A telefonbeszélgetésünkből ítélve ön nem sokat tudhat a nagynénjéről. Alice sajnálkozó arcot vágott. – Hát, az az igazság, hogy sosem hallottam róla. Nem tudtam, hogy apámnak vannak még élő rokonai, például egy féltestvére. Úgy tudtam, hogy apám és anyám is egyke volt. Nálunk születésnapokon vagy karácsonykor nem jelentek meg nagynénik és nagybácsik. Az ügyvédnő belepillantott a jegyzeteibe. – A szüleit ön már elveszítette. – Autóbalesetben haltak meg, amikor tizennyolc éves voltam. 1993 májusában. Épp az érettségim előtt. – Szörnyű lehetett. Alice csak bólintott. Mert mit lehet erre mondani. – Nincs testvére? – A szüleim elég sokáig vártak a gyermekvállalással. Már egyikük sem volt túl fiatal, relatíve persze, amikor én megszülettem. Negyven fölött jártak. Az ügyvédnő bólintott. – Akkor az lesz a legjobb, ha átnézzük, mi van abban a dossziéban a nagynénje ingatlanáról és a végakaratáról. És ha itt végeztünk, esetleg elmehet megnézni a házat. Egy kisvárosban, Sallèles d'Aude-ban van, körülbelül egyórányi autóútra innen. – Ez jól hangzik. – Lássuk csak, mi van itt – nyitotta ki a dossziét az ügyvédnő. – Először is, egyeztessük az adatokat. Nevek, dátumok és hasonlók. Persze ha már látta a házat is, sokkal jobb képet alkothat majd magának a nagynénjéről. És akkor azt is eldöntheti, hogy ránk bízzae az ingatlan értékesítését. Mennyi időt tölt még Franciaországban? – Eredetileg úgy volt, hogy vasárnap hazarepülök, de gondolkodom rajta, hogy maradok még. Nem sürget semmi a hazatérésre. Az ügyvédnő bólogatva lapozgatott a feljegyzéseiben.

– Akkor nézzük. Grace Alice Tanner az ön apjának a féltestvére volt. 1912-ben született Londonban, négy, nála idősebb testvére mind meghalt. Két nővére még csecsemőkorban, két bátyja pedig az első világháborúban. Anyja hosszú betegség után... – kis szünetet tartott, az ujját lefelé húzva a papírlapon –, na itt van: 1928-ban hunyt el, és a család széthullott. Grace elhagyta a szülői házat, az apja is elköltözött, majd nemsokára újra megnősült. Abból a házasságból a következő évben egy fiú született, az ön apja. Amennyire ezekből a papírokból meg tudom ítélni, attól kezdve nemigen volt már kapcsolat Miss Tanner és az apja – az ön nagyapja – között. – Én nem tudom, de ön szerint apám tudta, hogy van egy féltestvére? – Fogalmam sincs. De az a valószínűbb, hogy nem. – De Grace nyilvánvalóan tudott róla. – Igen, de hogy mikor és hogyan jött rá, azt megint csak nem tudom. De ami fontosabb: önről tudott. Végakaratát 1993-ban, az ön szüleinek halála után módosította, és önt tette meg egyetlen örökösévé. Akkor már jó ideje Franciaországban élt. Alice összevonta a szemöldökét. – Ha tudott rólam, és tudott arról is, hogy mi történt, akkor nem értem, miért nem akart kapcsolatba lépni velem. Az ügyvédnő vállat vont. – Minthogy fogalmunk sincs, mi okozhatta a szakítást a családban, csak találgathatunk. A nagynénje talán azt gondolta, hogy az ön apjának előítéletei voltak vele kapcsolatban. Ilyen esetekben gyakran előfordul, hogy az érintettek azért félnek kapcsolatot kezdeményezni, mert tartanak – néha okkal – a visszautasítástól. Ha a kapcsolat egyszer megszakadt, akkor azt már nagyon nehéz helyreállítani. – Ha jól tudom, nem ön készítette a végrendeletet. – Nem, akkor én még nem is praktizáltam. De beszéltem azzal a kollégával, aki elkészítette. Ő viszont már nem praktizál, nyugdíjba ment, de még emlékszik az ön nagynénjére. Nagyon gyakorlatias szemléletű idős hölgy volt, semmi lelkiző hajlam vagy szentimentalizmus. Pontosan tudta, mit akar, és hogy mi az, amit önre akar hagyni. – És azt sem lehet már kideríteni, hogy miért költözött ide?

– Attól tartok, nem. – Kis szünet. – De a mi szempontunkból ez mellékes is. Úgyhogy tényleg az lesz a legjobb, ha ön odamegy, megtekinti a házat, és alaposan körülnéz. Lehet, hogy ott választ kap néhány kérdésére. Tekintettel arra, hogy még itt marad egy darabig, találkozzunk pár nap múlva. Holnap és pénteken a bíróságon vagyok, de szombaton délelőtt szívesen fogadom önt, ha önnek is megfelel. – Fölállt, és kezet nyújtott. – Kérem, hagyjon üzenetet a titkárnőmnél, hogy miképpen döntött. – Szeretném megnézni a nagynéném sírját is. – Hát persze. Majd megadom a pontos helyet. Ha jól emlékszem, a körülmények kissé furcsák voltak. – Kifelé menet megálltak a titkárnő asztalánál. – Dominique, tu peux me trouver le numéro du lot de cimitière de Madame Tanner. La cimitière de la Cité. Merci. – Milyen értelemben furcsák? – kérdezte Alice. – Madame Tannert nem Sallèles d'Aude-ban temették el, hanem itt Carcassonne-ban, a Cité temetőjében, egy barátja családi sírjába. – Elvette a feljegyzést a titkárnőjétől, és átfutotta. – Igen, most már emlékszem. Jeanne Giraud az, egy helybéli nő, bár semmi nyoma, hogy ők ketten valaha is hallottak volna egymásról. Madame Giraud címe is itt van, egy csomó egyéb részlet mellett. – Köszönöm. Majd jelentkezem. – Dominique kikíséri. És várom a hívását.

40. FEJEZET Ariège

Paul Authié azt remélte, hogy Marie-Cécile egyebek közt arra is felhasználja majd ariège-i utazásukat, hogy folytassák a tegnap esti beszélgetést, vagy hogy rákérdezzen a jelentésre. De a szokásos észrevételeken kívül a nő nem mondott semmit. A kocsi zárt terében Authié nagyon is tudatában volt a nő fizikai jelenlétének. A parfümjével tele volt az orra, de még a bőre illatát is érezte. Ma világosbarna, ujjatlan blúz volt rajta, és színben-fazonban hozzá illő nadrág. Szemét aranykeretes napszemüveg takarta, ajka és körme egyaránt égővörösre volt festve. Authié diszkréten az órájára pillantott. Pár órát eltöltenek a helyszínen, aztán a visszaút is eltart egy darabig, így aztán valószínű, hogy csak késő délután érnek vissza Carcassonne-ba. Ez elég elkedvetlenítő. – Van valami hír O'Donnellről? – kérdezte a nő. Authié meghökkent. Mintha kihangosítva hallotta volna a saját gondolatát. – Egyelőre nincs. – És a rendőr? – fordult felé a nő. – Azzal nincs már probléma. – Mióta? – Ma kora reggel óta. – Megtudott még valamit róla? Authié csak a fejét rázta. – Eddig úgy fest, hogy semmi nyom nem vezet el magához, Paul. – Nem is fog elvezetni. A nő hallgatott egy darabig. – És az az angol nő?

– Tegnap este érkezett Carcassonne-ba. Ráállítottam valakit. – Nem gondolja, hogy a nő azért ment Toulouse-ba, hogy ott helyezze el a gyűrűt vagy a könyvet? – Legföljebb a szállodában adhatta át valakinek. De nem voltak látogatói. Nem beszélgetett senkivel, sem az utcán, sem a könyvtárban. Pár perccel egy óra után érkeztek a Soularac-hegyhez. A parkoló köré időközben deszkakerítést emeltek. A kapun lakat. Authié úgy intézte, hogy ne legyen szolgálatban senki, és így ne legyen szemtanúja az érkezésüknek. Kinyitotta a kaput és behajtott. A hétfői nagy fölfordulás után most szokatlanul csöndes volt a hely. Minden az elhagyatottság hangulatát árasztotta. A sátrak lezárva, a cserepek, az edények és az eszközök szakszerűen fölcímkézve. – Hol a bejárat? Authié felmutatott a hegyoldalra, ahol még mindig lengette a szél a helyszínt körbekerítő rendőrségi szalagokat. Elővette a kesztyűtartóból a zseblámpát. Szótlanul kaptattak fölfelé az ösvényen a forró, déli napsütésben. Authié odamutatott a bejárattól elgurult sziklatömbre, amely úgy hevert ott a kopár hegyoldalban, mint egy ledöntött pogány istenszobor feje. Innen már csak pár méter volt a barlang bejárata. – Egyedül akarok bemenni – jelentette ki a nő, amikor odaértek. Authiét bosszantotta a dolog, de nem mutatta. Biztos volt benne, hogy odabent már semmi sincsen, amit még meg lehetne találni. Hiszen ő maga fésült át minden négyzetcentimétert. Átnyújtotta a zseblámpát. – Ahogy óhajtja. A nő bement a barlangba. A járatból egyre messzebbről villogott a fénysugár, majd teljesen eltűnt. Authié kissé elballagott a bejárattól, míg hallótávolságon kívül nem került. Már a barlangterem közelsége is idegesítette. Megérintette a nyakában lógó kis keresztet, mint valami talizmánt, hogy tartsa távol tőle a gonosz szellemeket.

– Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében – mondta, és keresztet vetett. Várt egy kicsit, míg a légzése helyreállt, aztán fölhívta az irodáját. – Van valami? A választ egyre elégedettebb képpel hallgatta. – A szállodában? Beszéltek egymással? – Figyelte a választ. – Oké! Tartsák szemmel, és figyeljék, mit csinál. Mosolygott, és kikapcsolta a mobilt. Bővült az O'Donnellnek szóló kérdések listája. A titkárnője szinte semmit nem talált Baillard-ra vonatkozóan. Ennek az embernek nem volt kocsija, személyi igazolványa és útlevele, nem szerepelt az ingatlan-nyilvántartásban, a telefonkönyvekben, semmilyen rendszerben. Még társadalombiztosítási azonosítója sem volt. Hivatalosan tehát nem is létezett. A múlt nélküli ember. Még az jutott Authié eszébe, hogy ez a Baillard talán a Noublesso Véritable egy kivált vagy kizárt tagja. Életkora, háttere, a katharok történelme iránti érdeklődése, meg persze az, hogy ismeri a hieroglifákat is, mindmind a Labirintus-trilógiához kötik őt. Tudta, hogy van itt valami kapcsolat. Már csak meg kellene találni. Habozás nélkül fölrobbantaná most rögtön a barlangot, ha a birtokában lennének a könyvek. Isten eszköze ő, az ő segítségével végre eltöröltetik a föld színéről a négy évezredes eretnekség. De csak akkor cselekszik majd, ha azok a pogány és istenkáromló papiruszok visszakerülnek a barlangterembe. Akkor aztán mindenre és mindenkire rárogyasztja a poklot. És az is eszébe jutott, hogy már csak két napja van a könyv megtalálására. Ez aztán cselekvésre sarkallta. A meggyőződéstől összeszűkült a szeme, s újra elővette a telefonját. – Holnap reggel – mondta. – A nő álljon készen. Audric Baillard hallotta, ahogy Jeanne barna cipője halkan megmegcsusszan az elcsendesült foix-i kórház folyosójának szürke linóleumpadlóján. Minden más fehér volt. A padok és a szekrények, a személyzet egyenruhája és gumitalpú cipője, a kartonok és a dossziék. A gyűrött

és borostás Noubel felügyelő igencsak kirítt ebből a steril környezetből. Úgy nézett ki, mint aki napok óta le se feküdt. Egy tolókocsi közeledett, fülsértően nyikorgó kerekekkel. Félreálltak az útból. A nővér fejbiccentéssel köszönte meg nekik. Noubel megállt egy nagy fehér ajtó előtt. Kinyitotta, és előreengedte a többieket. Bentről hűvös levegő és erős fertőtlenítőszag áradt kifelé. Baillard levette, és a mellére szorította a kalapját. A gépek már nem zümmögtek. A szoba közepén, az ablak előtt állt az ágy, rajta egy emberi test, lepedővel letakarva. – Mindent megtettek, amit tudtak – mormolta Noubel. – Meggyilkolták az unokámat, felügyelő úr? – kérdezte Jeanne. Most szólalt meg először, amióta közölték vele a kórházban, hogy későn érkezett. Baillard látta, hogy a felügyelő keze idegesen megrándul. – Még túl korai volna ezt kijelenteni, Madame Giraud, bár... – Gyanúsnak találja a halál körülményeit, felügyelő úr? Igen vagy nem? – Igen. – Köszönöm. Csak ennyit szerettem volna tudni. – Ha nincs már rám szükség – oldalazott Noubel az ajtó felé –, akkor én nem is zavarnám önt tovább a gyászában. Madame Claudette-tel leszek a hozzátartozók számára fönntartott szobában. Az ajtó hangos csattanással csukódott be. Jeanne közelebb lépett az ágyhoz. Az arca szürke volt, a száját összeszorította, de a háta most is olyan egyenes volt, mint mindig. Felhajtotta a lepedőt. A halál dermedtsége áradt szét a szobán. Baillard láthatta, milyen fiatal is volt ez az Yves. Bőre üde volt, ránctalan és sima. Feje a homloka vonalától gézkötegekbe volt bugyolálva, csak itt-ott kandikált ki alóla egy-egy fekete hajtincs. Két kezét, mindkettő csupa seb és horzsolás volt, keresztben a mellére hajtották, mint az ifjan elhunyt fáraókét. Jeanne lehajolt és csókot lehelt halott unokája homlokára. Azután határozott mozdulattal visszahajtotta a lepedőt, és sarkon fordult. – Indulhatunk? – karolt bele Baillard-ba.

Kiléptek az üres folyosóra. Baillard körülnézett, azután odavezette Jeanne-t a falhoz csavarozott műanyag székekhez. Nyomasztó volt a csend. Önkéntelenül suttogva kezdtek beszélni ők is, pedig senki sem volt a közelben, aki kihallgathatta volna őket. – Egy ideje már aggódtam érte, Audric – súgta Jeanne. – Valami változást vettem észre rajta. Olyan zárkózott lett és ideges. – És nem kérdezte tőle, hogy mi a baj? – De kérdeztem. Azt felelte, semmi. Csak a stressz, a sok munka, a hajsza. Baillard az asszony karjára tette a kezét. – Ez a fiú szerette magát, Jeanne. Lehet, hogy tényleg nem volt semmi baj. És lehet, hogy mégiscsak volt valami. – Egy kis szünetet tartott. – Ha bele is keveredett valamibe, azt ő nem akarhatta. S végül, amikor a legfontosabb volt, helyesen cselekedett. Elküldte önnek a gyűrűt, tekintet nélkül a következményekre. – Noubel felügyelő engem is kérdezett a gyűrűről. Arra volt kíváncsi, beszéltem-e hétfőn Yves-vel. – És mit válaszolt neki? – Az igazat. Hogy nem. Baillard megkönnyebbülten sóhajtott. – Audric, ugye azt gondolja, hogy Yves-et lefizették, hogy adjon át információkat. – Jeanne óvatosan, de határozottan tette föl a kérdést. – Árulja el nekem. Az igazságra vagyok kíváncsi. Baillard széttárta a kezét. – Hogy árulhatnám el az igazságot, ha magam sem ismerem? – Akkor mondja el a gyanúját. A nem-tudás a legrosszabb. Baillard elképzelte, amint a sziklatömb a barlang bejárata elé zuhan, s ők odabent rekednek. És nem lehetett tudni, mi történt a lánnyal. Félig elfelejtett helyek és emlékképek. És nem lehetett tudni, hogy a lány él-e még. – Es vertat – mondta végül csöndesen. – A nem-tudás elviselhetetlen. – Megint nagyot sóhajtott. – Hát jó. Igenis azt hiszem, hogy Yves-et lefizették bizonyos információkért. Elsősorban a Trilógiával, de lehet, hogy más dolgokkal kapcsolatban is. És úgy gondolom, hogy először ártatlan valaminek tűnt az egész: egy telefon ide vagy oda, részletek arról, hogy hol fordulhat meg valaki, kivel

beszélhet. De aztán elkezdtek olyasmit kérni tőle, amit ő már nem akart teljesíteni. – Azt mondja, elkezdtek. De azt is tudja, kik lehetnek ezek? – Csak találgatni tudok – mondta gyorsan Baillard. – Az emberiség nem sokat változik, Jeanne. A felszínen nagy különbségeket látunk. Fejlődünk, új szabályokat dolgozunk ki, jobb életszínvonalat érünk el. Minden nemzedék újabb értékeket tisztel, és elveti a régieket. Büszke arra, hogy okosabb. Úgy tűnik, nem sok minden köt össze bennünket a régiekkel. De idebent – kopogtatta meg mutatóujjával a mellét – az emberi szív ma is úgy dobog, mint ezer évvel ezelőtt. Kapzsiság, hatalomvágy, halálfélelem... Ezek az érzések és vágyak nem változnak. – Kissé ellágyult a hangja. – De a szép dolgok sem változnak. Szeretet, bátorság, teljes önfeláldozás, kedvesség... – Vége lesz ennek valaha is? Baillard tétovázott. – Imádkozom, hogy legyen vége. Fejük fölött az óra ketyegése jelezte, hogy múlik az idő. A folyosó vége felől beszélgetés hallatszott, aztán léptek zaja, gumitalpak nyikorgása a linóleumon, majd csönd lett megint. – Nem megy el a rendőrségre? – kérdezte végül Jeanne. – Nem volna okos dolog. – Nem bízik Noubel felügyelőben? – Benlèu. Talán. Visszaadta a rendőrség Yves személyes holmiját? – A ruhája... azt már nem lehetett megmenteni. Noubel felügyelő azt mondta, hogy nem volt semmi a zsebeiben, csak a tárcája és a kulcsai. – Egyáltalán semmi? Se igazolvány, se papírok, se telefon? Nem találja furcsának ezt? – Noubel azt mondta, semmi – ismételte meg az asszony. – És a lakásán? Ott sem találtak semmit? Feljegyzéseket? Jeanne megvonta a vállát. – Nem tudom. – Elhallgatott. – Megkértem Yves egyik barátját, hogy írja össze nekem, ki volt ott a helyszínen hétfő délután. – Átnyújtott a férfinak egy nevekkel teleírt papírlapot. – Még nem teljes. – Ez meg mi? – bökött Baillard rögtön egy szálloda nevére.

– Ön kérdezte, hogy hol szállt meg az az angol nő. – Majd kis szünet után hozzátette. – Mindenesetre, ezt a címet adta meg a felügyelőnek. – Dr. Alice Tanner – mormolta a férfi maga elé. Oly sok idő után a nő eljött hozzá. – Akkor ide kell elküldenem a levelemet. – Elvihetem magam is, ha hazaérek. – Nem! – mondta a férfi élesen, mire Jeanne meglepetten nézett rá. – Bocsánat – tette hozzá gyorsan. – Nagyon kedves, hogy fölajánlja, de... Szóval, nem hiszem, hogy bölcs dolog volna most hazamennie. Egyelőre, legalábbis. – De hát miért? – Nem fog sokáig tartani, hogy rájöjjenek, hogy Yves átadta magának a gyűrűt. Ha ugyan nem tudják már most. Kérem, költözzön egy időre valamelyik barátnőjéhez. Menjen el valahová, Claudette-tel, bárhová. Itt nincs biztonságban. Meglepetésére a nő nem kezdett vitatkozni. – Amióta idejöttünk, folyton jobbra-balra nézeget, hátratekintget... Baillard elmosolyodott. Azt hitte, leplezni tudta az idegességét. – De mi van magával, Audric? – Az én helyzetem kicsit más. Én erre a pillanatra várok már... nem is tudom, megmondani, mióta. Ennek így kellett lennie, akár jó így, akár rossz. Most megint Jeanne hallgatott egy darabig. – Ki ez a nő, Audric? – szólalt meg aztán csöndesen. – Ez az angol lány? Miért jelent olyan sokat magának? A férfi mosolygott, de képtelen volt válaszolni. – Hova fog menni innen? – kérdezte végül Jeanne. Baillard-nak elakadt a lélegzete. Egy falu merült fel a képzeletében. Egy régi-régi falu... – Oustâou – válaszolta halkan. – Hazamegyek. Végre.

41. FEJEZET

Shelagh lassanként hozzászokott a sötétséghez. Istállóba vagy valami ólba zárhatták. Facsarta az orrát a trágya, a vizelet, a dohos szalma fojtogató bűze, amibe még valami émelyítő, romlotthús-szag is keveredett. Az ajtó alatti résen beszűrődött némi fény, de azt nem lehetett eldönteni, hogy késő délután van-e vagy kora reggel. Még azt sem tudta, milyen nap van. A lábán nagyon szoros volt a kötél, belevágott az amúgy is felhorzsolt bokájába. A két csuklója is össze volt kötve, és a kezénél fogva még ki is pányvázták a falba erősített vaskarikák egyikéhez. Megpróbált kényelmesebb helyzetbe kerülni. Arcán és kezén bogarak mászkáltak. Csupa marás és csípés volt már mindenütt. Csuklója feldagadt, és már fájt a válla is. A sarokban egér vagy patkány neszezett a szalmában, de ehhez ugyanúgy hozzászokott, ahogy a fájdalmat sem érzékelte már. Ó, ha fölhívta volna Alice-t! Ez is hiba volt. Alice vajon kitart-e még, vagy már föladta? Ha odatelefonált volna az ásatásra, és megtudta volna, hogy ő már nincs ott, akkor biztosan rájött volna, hogy valami nincs rendben. Mi lehet Yves-vel? Brayling fölhívta vajon a rendőrséget? Érezte, hogy patakokban folynak a könnyei. Az a legvalószínűbb, hogy észre sem vették az eltűnését. Több kollégája is bejelentette, hogy elmegy pár nap szabadságra, amíg rendeződik a helyzet. Nyilván azt hiszik, hogy ő is ezt tette. Az éhséget még csak bírta valahogy, viszont rettentően szomjas volt. Úgy érezte, mintha smirglit nyelt volna. Régen kapott vizet, akkor is csak keveset, mostanra kicserepesedett az ajka is. Próbált visszaemlékezni, hogy egy egészséges felnőtt mennyi ideig is bírja víz nélkül. Egy napig? Egy hétig?

Valami megcsikordult odakint. Járkálnak a kavicson. Hevesebben kezdett dobogni a szíve, mint valahányszor, ha hangokat hallott kintről. Eddig még senki se jött be. Küszködve felült, amikor a lakatot kinyitották. A lánc nagy robajjal omlott le egy kupacba, aztán nyikorogva kinyílt az ajtó. Elkapta a fejét az istálló homályába vakítóan betűző napfény elől, de azért látta, hogy egy sötét hajú, testes férfi bújik be az ajtón. A hőség ellenére zakót viselt, szemét napszemüveg takarta. Shelagh ösztönösen a falhoz préselte magát, s közben szégyellte, hogy a félelemtől görcsbe rándul a gyomra. A férfi pár hatalmas lépéssel előtte termett. Megragadta a kötelet, és fölrángatta, talpra állította. Aztán a zsebéből kést húzott elő. Shelagh összerezzent. – Non! – suttogta. – Kérem! – Utálta a saját könyörgő hangját is, de nem tudott már parancsolni magának. A félelem legyőzte a büszkeségét. A férfi a torkához közelítette a kést, s közben elvigyorodott, elővillantva dohánytól sárga, rossz fogait. Aztán hirtelen megfordította, és... és elvágta a vaskarikához rögzítő pányvát. Majd a kötélnél fogva előre rántotta, mire Shelagh a gyengeségtől elveszítette az egyensúlyát, és térdre esett. – Nem tudok így járni. El kell oldoznia. – Fejével a lába felé intett. – Mes pieds. A férfi tétovázott, aztán elnyiszatolta a vastag kötelet Shelagh bokáján, mintha húst metélt volna. – Lève-toi. Vite! – A férfi fölemelte a kezét, mintha meg akarná ütni, de aztán megint csak a kötelet ráncigálta maga felé. – Vite! – Shelagh-nak zsibbadt és merev volt mindkét lába, de nem mert ellenszegülni. Bokáin és lábszárán minden lépésnél fájdalmasan megfeszült az alvadt vérfoltokkal tarkított, felhorzsolt bőr. A talaj imbolygott és gidres-gödrösnek tűnt a lába alatt, ahogy botorkált kifelé a fényre. A nap kegyetlenül sütött. Szinte kiégette az ember szemét. A forró és párás levegőben alig lehetett lélegezni. Ahogy kissé eltávolodott alkalmi börtönétől, ettől a láthatóan használaton kívüli óltól, amelyből volt még több is az udvaron, kényszerítette magát, hogy körülnézzen. Hisz másképp talán sosem

tudja meg, hová is hurcolták. S hogy kik. Mert csak találgatni tudott. Bár voltak sejtései... Az egész még márciusban kezdődött. Az a férfi nagyon kedves volt, szépeket mondott, és elnézést kért a zavarásért. Mint magyarázta, dolgozik valakinek, aki szeretné megőrizni a névtelenségét. Csak egy telefonhívást kért tőle. Csupán információt, semmi többet. És kész volt ezért nagy összeget fizetni. Később az üzlet megváltozott: a pénz egyik fele az információért járt, a másik fele pedig a leszállításért. Visszatekintve már nem is emlékezett rá, hogy mikor kezdtek kételyei támadni. Ez a fickó nem illett bele a közönséges, könnyen rászedhető, naiv gyűjtők kategóriájába. Először is, túl fiatal volt. Másodszor, a régészeti leletek gyűjtőinek többsége olyan volt, mint a középkori ereklyevadászok: babonás, befolyásolható, az orránál fogva vezethető, ostoba, megszállott. Az ő emberére azonban ezek a jelzők sem illettek. S már ettől meg kellett volna szólalnia annak a bizonyos, belső vészcsengőnek. De hát, késő bánat... Visszatekintve abszurdnak tűnik, hogy sohasem tette föl magának a kérdést: ha annak a gyűrűnek és a könyvnek tényleg csupán eszmei értéke van, akkor vajon miért akarja minden áron megszerezni őket a férfi? Shelagh már évekkel ezelőtt leszokott arról, hogy lelkiismereti kérdést csináljon az ásatási leletek és műtárgyak ellopásából és eladásából. Szenvedett ő épp eleget a konzervatív szemléletű múzeumok és az elitista intézetek rabszolgájaként ahhoz, hogy ne tartsa őket a műkincsek megbízhatóbb őrzőinek, mint a magángyűjtőket. Ő megkapta a pénzt, azok meg az áhított tárgyat. Kész. Mindenki boldog volt. És nem érdekelte, hogy mi történik azután. Most visszagondolva eszébe jutott, hogy már jóval a második telefonhívás előtt megijedt, hetekkel azelőtt, hogy meghívta volna Alice-t az ásatásra. Aztán, amikor Yves Biau is színre lépett, és összehasonlították a történeteket... A gyomra még erősebben összerándult. Ha történt valami Alice-szel, az is az ő hibája.

Közben elérték a házat, ezt az elhagyatott melléképületekkel, garázzsal és pajtával körülvett, közepes méretű épületet. Az ajtóról és a fa ablaktáblákról lepattogzott a festék, és sötét, kitört üvegű ablakok tátogtak a külvilágra. Kint két autó parkolt, egyébként kihaltnak látszott minden. Körben a hegyek-völgyek zavartalan panorámája. Legalább még mindig a Pireneusokban van! Ez mégiscsak ad némi reményt. Az ajtó tárva-nyitva állt, mintha vártak volna valakit. Odabent hűvös volt, s első látásra sehol senki. Mindent vastagon belepett a por. A ház régebben vendégfogadó lehetett. Rögtön szemben ott a recepciós pult, mögötte kampók sora, valamikor nyilván kulcsok lógtak rajtuk. A férfi sürgetően megrántotta a kötelet. Most, ilyen közelről, Shelagh megérezte a verejték, az olcsó arcszesz és a dohány áporodott szagát. A bal oldali szobából hangok hallatszottak. Az ajtó résnyire nyitva volt. Lopva odapillantott, és észre is vett egy férfit, neki háttal állt az ablak előtt. Bőrcipő, könnyű nyári nadrág... Felvezették az emeletre, ahol a folyosó végén szűk lépcső vezetett a majdnem az egész padlásteret elfoglaló, levegőtlen tetőtérbe. Megálltak egy ajtónál, amely a tetőgerendák közé volt beékelve. A férfi kinyitotta a reteszt, majd akkorát taszított rajta, hogy előreesett. Shelagh csúnyán elvágódott, beverte a könyökét, és az ajtó máris becsapódott mögötte. Az éles fájdalom ellenére azonnal fölpattant, s kiabálva rángatni és öklével verni kezdte az ajtót, de hiába. A keret vasalásán és az erős csavarokon látszott, hogy ezt az ajtót úgy építették meg, hogy ellenálljon az efféle, kétségbeesett szabadulási próbálkozásoknak. Gyorsan feladta a reménytelen küzdelmet, és megfordult, hogy körülnézzen új szálláshelyén. A hátsó falnál a padlón egy matrac hevert, rajta gondosan összehajtogatott pokróc. Az ajtóval szemben kicsi, a ház mögötti kertre néző, rácsos ablak. A rácsok szintén nem mozdultak, semmilyen rángatásra. A sarokban apró mosdó, alatta vödör. Végre könnyíthetett magán. Aztán nagy erőfeszítéssel kinyitotta a beszáradt vízcsapot. A cső hörögni, köpködni és köhögni kezdett, akár egy láncdohányos, de egy idő után, ha vékonyka sugárban is, de megindult belőle az eleinte

rozsdás-koszos, de végül teljesen tiszta víz. Shelagh alátartotta a tenyerét, és teleitta magát. Azután megmosakodott, amennyire tudott. Ledörgölte az alvadt vért a sebei környékéről. A hideg víz jót tett megdagadt csuklójának. Valamivel később a férfi hozott egy kis ennivalót. Többet, mint korábban. – Miért tartanak itt? A férfi letette a tálcát a szoba közepén a padlóra. – Miért hoztak ide? Pourquoi je suis là? – It te le dira. – Ki akar velem beszélni? A férfi az ételre mutatott. – Mange! – El kell engedniük. – Aztán megismételte. – Kicsoda? Mondja meg. A férfi a cipője orrával közelebb tolta a tálcát. – Egyél! Amikor elment, Shelagh rávetette magát az ételre. Megevett minden morzsát, az almának még a héját és a magját is, aztán visszament az ablakhoz. A tűző napsütésben fehéren izzottak a távoli hegyek Aztán egyre erősödő motorzajt hallott. Egy kocsi közeledett a ház felé.

42. FEJEZET

Az ügyvédnő jól magyarázta el, merre kell menni. Carcassonne elhagyása után egy órával Alice már el is érte Narbonne határát. Termékeny, zöldellő földek között haladt, s a kétoldalt magas bambusszal és vadfüvekkel szegélyezett, kellemes úton a Cuxac d'Aude és Capestang felé mutató táblákat követte. Nagyon más volt itt a táj, mint a hegyekben, Ariège vagy Corbières környékén. Már majdnem három óra volt, mire begurult Sallèles d'Aude-ba. Leparkolt a Canal de la Robine-t szegélyező hársfák és felnyírt fenyők alá, nem messze a zsiliptől, aztán addig barangolt a kanyargós utcákon, míg oda nem talált a rue des Burgues sarkára. Grace keskeny, háromszintes háza épp ezen a sarkon állt, s egyenesen az utcára nyílt. Az ódivatú faajtó és a nagy barna ablaktáblák fölé dús, bíborvörös virágú tündérrózsát futtattak. A zár sokáig makacskodott, sehogy sem fordult el benne a kulcs, s Alicenek egy darabig rázogatnia kellett a nehéz rézkilincset is, mire az ajtó végre hajlandó volt megnyílni. De hogy ki is nyíljon, sértődött nyikorgással, ahhoz vállal kellett belökni. Odabent a csempézett padlón halomban állt a sok bedobált reklámújság, Alice majdnem fölbukott bennük. A földszinten az előszobából balra a konyha, jobbra egy nagyobb nappali nyílt. Hűvös és nyirkos volt odabent a levegő, s mindent belengett a rég lakatlan ház szomorkás hangulata. Alice a csupasz lábszárán érezte a hidegséget. Lámpát hiába próbált gyújtani, az áramot már rég kikapcsolták. A reklámújságok és szórólapok tengeréből kiválogatta, és az asztalra tette a leveleket. Aztán kinyitotta az ablakot a konyhai mosogató fölött, s egy kis vesződség árán sikerült kitámasztania a fa ablaktáblát is.

A nagynéni ma már csak régi filmekben látható gáztűzhelyén egy teáskanna és egy serpenyő árválkodott. Az edényszárító üres volt, a mosogató tiszta. Peremén néhány kőkemény, csontszáraz szivacs. Átment a nappaliba, s ott is kinyitotta az ablakot és a nehéz, barna fatáblákat. A beözönlő fény azonnal átalakította a szobát. Az ablakon kihajolva megszagolta a rózsát, s arcát pár percig a nap felé tartva megpróbálta a lelkéből is kiszellőztetni mindazt, ami nyomasztotta. Egyébként úgy érezte magát, mint egy betolakodó, aki más holmijában és magánéletében turkál. A szürke gránitkandalló előtt két magas támlájú karosszék állt, a párkányán néhány porlepte porcelánváza és bronzfigura. A rég elhamvadt tűz hamuját nem takarította el senki. A kandalló mellett a falon olajfestmény lógott: napraforgótáblák és szőlőskertek között álló, piros cseréptetős kőház. Kibogarászta a jobb alsó sarokba kanyarított szignót is: BAILLARD. A szoba közepét egy ebédlőasztal foglalta el, körülötte négy szék, mellette tálalóasztalka. Alice benézett a kredencbe is: francia katedrálisok képével díszített alátétek és papírszalvéták, egymásra hajtogatott asztalkendők, s a fiók kihúzásakor diszkréten csörömpölő ezüst evőeszközök. Az alsó polcokon pedig a legelegánsabb porcelán: különféle méretű és formájú tányérok, tálalóedények, levesestálak, tejszínes kiskancsó, desszertes tálak és egy mártásos csésze. A távolabbi sarokban két ajtó. Az egyik mögött nagy szekrény, benne vasalódeszka, söprű és szemétlapát, tollsöprű, néhány vállfa, meg mindenféle más, például egymásba dugdosott ruhatisztítós zsákok. A másik ajtó az emeletre vezető lépcsőre nyílt. A szandálja bele-beleakadt az egyszerű deszkalépcső fokaiba, ahogy haladt fölfelé a sötétben. Odafönt épp a lépcsővel szemben volt a rózsaszín csempés, egyszerű fürdőszoba; a mosdón repedezettre száradt szappanvég, a közönséges tükörlap melletti tartón beporosodott frottírtörülköző. Grace hálószobája balra nyílt. Az egyszemélyes ágyon lepedő, párna, vastag pehelypaplan és ágytakaró. A mahagóni éjjeliszekrényen Aquitániai Eleonóra életrajza Alison Weirtől.

Az ódivatú könyvjelző láttán elszorult a szíve. Elképzelte Grace nénit, ahogy elalvás előtt lekapcsolja a lámpát, de előbb még beilleszti a megfelelő helyre a könyvjelzőt, hogy másnap folytatni tudja az olvasást. De azt a másnapot már nem érte meg. Úgy távozott, hogy sohasem tudta meg, mi lett a történet vége. Alice egészen elérzékenyült. Félretette a könyvet, hogy magával vigye, és tisztességgel megőrizze. Az éjjeliszekrény fiókjában egy kis levendulás vászonzacskó lapult, rózsaszín szalagja már kifakult, aztán egy rég lejárt recept meg egy doboz új zsebkendő. A fiók alatti rekeszben további könyvek sorakoztak. Leguggolt, s félrebillentett fejjel silabizálta a gerinceken a szerzőket és a címeket – mindig nagyon kíváncsi volt arra, hogy mások mit olvasnak. Itt körülbelül azt találta, amire számított: egy vagy két Mary Stewart, néhány Joanna Trollopes, a Peyton Place régi, könyvklubos kiadása, és egy filigrán kötet a katharokról. A szerző nevét csupa nagybetűvel írták. A. S. BAILLARD. Alice fölhúzta a szemöldökét. Ugyanaz az ember, aki azt a lenti képet festette? Felütötte, a fordító: J. Giraud. A hátoldalon felsorolták a kiadónál megjelent egyéb könyveket: János evangéliumának okcitán nyelvű kiadása, több kötet az ókori Egyiptomról, valamint a hieroglifák titkát megfejtő 19. századi tudós, Jean-François Champollion életrajza. Alice agyába bevillant valami. A toulouse-i könyvtár, a kiállított térképekkel, tablókkal és illusztrációkkal. Újra Egyiptom. Baillard könyvének borítóját egy színes fotó díszítette: nyaktörő szirt tetején egy bíbor ködbe burkolózó várrom. Rögtön felismerte a képeslapokról és az útikönyvekből: Montségur. Kinyitotta a könyvet. A kötet körülbelül a kétharmadánál magától tárult ki, ott, ahol egy kis kartonlapot dugtak az oldalak közé. Olvasni kezdett: A citadella egy magas hegytetőre épült, a meredek úton majdnem egyórányira fölfelé Montségur falutól. A gyakran felbőkbe burkolózó citadella három oldalról el van vágva magától a hegyoldaltól. Egészen különleges, természetes erődítmény. Ami fennmaradt belőle, az nem a 15. századból, hanem újabb kori

hódító háborúkból származik. A hely szelleme azonban mindig a tragikus múltra emlékezteti a látogatót. Montségurhöz – a biztonságos hegyhez – számtalan legenda kapcsolódik. Egyesek naptemplomnak vélik, mások szerint ez volt a Wagner legnagyobb művében, a Parsifalban szereplő Munsalvaesche, a Biztonság vagy a Grál-vár előképe. Megint mások szerint ez a Szent Grál végső nyughelye. Azt is mondják, hogy a katharok voltak Krisztus Kelyhének őrzői, s ők vigyáztak Salamon jeruzsálemi templomának egyéb kincseire, s talán a vizigótok aranyára és még rengeteg más, ismeretlen eredetű értékre is. A hagyomány szerint a katharok kincsét 1244 januárjában, nem sokkal a végső vereség előtt kicsempészték az ostromlott várból – és ezt a kincset azóta sem sikerült megtalálni. De azok az állítások sem bizonyíthatók, miszerint ezek a felbecsülhetetlen értékű kincsek elvesztek volna.* Megnézte a csillaghoz tartozó lábjegyzetet a lap alján. Csak egy idézet állt ott János evangéliumából (8,32): „És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.” Eltűnődött. Ennek így, első látásra nem sok köze van a szöveghez. Baillard könyvét is odakészítette a másik mellé, amit magával akart vinni, aztán átment a hátsó hálószobába. Az ott álló régimódi Singer varrógép sehogyan sem illett a vastag falú francia ház hangulatához. Az anyjának pontosan ilyen varrógépe volt, órákig ült mellette, s a házat betöltötte az olajozottan működő masina barátságos, csöndes zakatolása. Húzott egy csíkot az ujjával a gép poros lapján. Aztán bekukkantott minden kis fiókba és rekeszbe, s végignézte a különféle fonalakat, cérnákat, gombostűket, varrótű-készleteket, csatokat, kapcsokat és csipkeszegélyeket. Ezután következett az apró hátsó kertre néző ablaknál álló tölgyfa asztal. A két felső fiókot tiszta csomagolópapírral bélelték ki, ám ezek teljesen üresek voltak. A harmadik viszont, meglepetésre, be volt zárva – viszont a zárban benne volt a kulcs.

És egy kis rángatás és ügyeskedés után ez a kulcs is hajlandó volt elfordulni, a mély fiók alján egy cipősdoboz lapult. Kivette és az asztalra tette. A dobozban minden szépen össze volt rendezve. Egy csomó fénykép, zsinórral átkötve. Egy levél, csak úgy, mindennek a tetején. A borítékon fekete tintával írt, szálkás kézírással a címzés: Mme Tanner részére. A postai bélyegzőn: Carcassonne, 2005. március 16., és keresztben a piros stempli: ELSŐBBSÉGI. A feladó címe nem szerepelt, csak a neve: Audric S. Baillard. A borítékból egy vastag, krémszínű papírlap került elő. És nem volt azon se dátum, se cím, se magyarázat, csupán egy vers, ugyanazzal a kézírással: Bona nuèit, bona nuèit... Braves amics, pica mièja-nuèit Cal f inir velhada Ejos la flassada Alice agyán megint átsuhant valami megfoghatatlan emléknyom, mint egy rég elfelejtett dallam. Aztán beugrott: a barlangban a falba karcolt szavak! Ugyanaz a nyelv. De hogy mi lehet a valódi kapcsolat, az egyelőre rejtély. Nekitámaszkodott az ágytámlának. Március tizenhatodikán adták föl a levelet, pár nappal a nagynénje halála előtt. Vajon ő tette ezt a verset, vagy mit, a dobozba, vagy valaki más hagyta itt? Talán maga Baillard? Félretette a költeményt, s megnézte a fotókat. Tíz darab volt belőlük, mind fekete-fehér, időrendi sorrendben egymás után. Helyszín, évszám és hónap nyomtatott nagybetűkkel, ceruzával a hátoldalukon. Az elsőn felnőttes képű kisfiú ül a fényképész műtermi zsámolyán, iskolai egyenruhában, simára fésült, oldalt szabályosan elválasztott frizurával. A hátoldalon kék tintával, más kézírással: FREDERICK WILLIAM TANNER, 1957. SZEPTEMBER. Megdobbant a szíve. Apjának ugyanez a fényképe volt kitéve náluk otthon a kandallópárkányra, a szülei esküvői képe, és az ő fotója mellé, amely hatévesen, buggyos ujjú, bő szabású ünnepi ruhában ábrázolja őt. Megsimogatta az arc körvonalait. Ezek szerint

annyi legalább biztosan állítható, hogy Grace tudott az öccse létezéséről, még akkor is, ha sohasem találkoztak. Haladt szépen sorban tovább. A nagynéniről a legkorábbi kép meglepően későn készült: 1958 júliusában, egy nyári ünnepségen. A család tagjai észrevehető módon hasonlítanak egymásra. Akárcsak Alice, Grace is alacsony volt, egész megjelenésében egy kis tündér, bár ő egészen rövidre vágatta egyenes szálú, ősz haját. Egyenesen belenézett a kamerába, védekezően maga előtt tartva a retiküljét. Az utolsó képen szintén Grace volt látható, már pár évvel idősebben, egy idősebb úr társaságában. Alice összehúzta a szemöldökét. Valahol már látta ezt a fértit. Nézegette, más-más szögből... Egy régi kőfal előtt álltak. Kissé feszes tartásban, mintha nem volnának közeli ismerősök. Ruházatukból ítélve tavasz vége vagy nyár lehetett. Grace rövid ujjú, derékban karcsúsított nyári ruhában. A nála jóval magasabb, s a nyári napsütésben sápadtnak tűnő férfi világos nyári öltönyben. Arcát félig árnyékba borítja a panamakalap, de ráncos keze is elárulja az életkorát. Mögöttük a falon egy francia utcatábla részlete. Alice nagy nehezen meg is fejtette: rue des Trois Degrès. A kép hátán Baillard szálkás betűivel: AB e GT, 1982. június, Chartres. Megint Chartres. Grace és Audric Baillard, csak ő lehet. És 1982, a szülei halálának éve. Ezt a képet is félretéve elővette a dobozból az utolsó tárgyat, egy kicsi, rézcsatos, régi könyvet. A bőrkötése halkan ropogott, s a cím arany betűkkel volt belenyomva: SZENT BIBLIA. A csat egy kis feszegetés után megadta magát. Első látásra olyan volt ez is, mint a többi King James-kiadvány. Elegáns tipográfia, hártyavékony papír, aranyozott lapszélek. Ha viszont az ember ellapozott a háromnegyedéig, a lapokba belevágva négyzet alakú, körülbelül tízszer nyolc centiméteres rejtekhelyet talált. Abban pedig papírlapokba csomagolva valami apró tárgy. Alice óvatosan kibontogatta. Világosszürke, körülbelül egyeurós méretű kőkorongocska lapult benne. Lapos volt és nagyon vékony.

Forgatta, tapogatta. Az egyik oldalán két betű: NS. Mi lehet ez? Valakinek a monogramja? Vagy valami titkos pénz? A korongocska másik oldalára egy labirintust véstek. Minden részletében ugyanolyat, mint a gyűrű belső oldalára és a barlang falára. Érdekes egybeesés... Nem valami jó érzéssel nézegette a papírlapokat, amelyekbe a korongocska volt csomagolva. Félt, hogy mi fog itt kiderülni, de túl kíváncsi volt ahhoz, hogy ne hajtogassa szét őket Most már nem állhatsz meg. Elkezdte hát széthajtani a lapokat. Aztán megkönnyebbülten sóhajtott föl. Csak egy családfa, az első lapon legfölül az állt: ARBRE GÉNÉALOGIQUE. A tinta helyenként megfakult, alig lehetett kibetűzni, de egyes szavak kiemelkedtek a szövegből. A nevek többségét feketével jegyezték fel, de a második vonalon pirossal írtak be egy nevet: Alaïs PELLETIER-DU MAS (1193-). A mellette álló nevet Alice nem tudta kivenni, de az alatta lévő sorban, kissé jobbra eltolva, zölddel és jól olvashatóan ez állt: Sajhë DE SERVIAN. Mindkét név mellett apró, finom, aranyszínű jel. Fogta a kőkorongocskát, és odatette a papíron lévő szimbólum mellé. A két ábra azonos volt. Széthajtogatta az összes lapot. Megtalálta Grace nevét is; halálának évét más színű tintával írták be. Alatta, oldalt Alice szülei. S az utolsó beírás az ő neve. Pirossal: Alice Helena (1976-). Mellette a labirintus jele. Fogalma sem volt, mennyi ideig kuporoghatott az ágyon – állát két karjával átkulcsolt térdére támasztva – abban a csöndes szobában. Végül megértett valamit. A múlt kinyúlt érte, igényt tart rá. Akár tetszik neki, akár nem.

43. FEJEZET

Esteledett már, mire Alice visszaért Sallèles d'Aude-ból Carcassonneba. A szálloda előcsarnoka tele volt új vendégekkel, így aztán maga akasztotta le a tábláról a szobakulcsát, s úgy ment föl, hogy senki sem törődött vele. Amikor ki akarta nyitni az ajtót, észrevette, hogy nincs is bezárva. Elbizonytalanodott. Letette a földre a cipősdobozt és a könyveket, majd óvatosan betolta az ajtót. – Allo? Bepillantott a szobába. Látszólag minden úgy volt most is, ahogy itt hagyta. Még mindig volt valami rossz érzése, de azért a küszöböt átlépve óvatosan belépett. És ott meg is állt. Levendulaillatot és áporodott dohányszagot érzett. Az ajtó mögött valami megmozdult. Alice szíve majd' kiugrott a helyéről. Megfordult, s még látott felvillanni egy szürke zakós, fekete hajú alakot, aztán úgy mellbe taszították, hogy hátratántorodott. Estében jól beverte a fejét a tükörajtós ruhásszekrénybe. Odabent csilingelni kezdtek a drót ruhaakasztók. A szobának mintha összekuszálódtak volna a körvonalai. Elhomályosultak, imbolyogni kezdtek. Alice csak hunyorgott. És hallotta, hogy az az alak elrohan a folyosón. Gyerünk. Gyorsan. Feltápászkodott, és indult utána. Ő is lerohant a lépcsőn az előtérbe, ahol nagy csapat olasz vendég állta el az útját. Idegesen fürkészte a tömeget, s még láthatta, hogy a férfi eltűnik az egyik oldalbejáraton. Átvergődött az ember– és poggyásztömegen, s szaladt ki a kertbe. A férfi már a kocsifelhajtón járt. Minden erejét összeszedve futott, de a férfi gyorsabb volt nála.

Mire kiért az útra, az embere már nem volt sehol. Elvegyült a Cité felé tartó turisták seregében. Alice a két térdére támaszkodva lihegett. Aztán kiegyenesedett, és megtapogatta a tarkóját. Már érezhető volt a púp, ahol beverte a szekrénybe. Vetett még egy utolsó pillantást az útra, s visszament az előtérbe. Ott aztán sűrű bocsánatkérések közepette rögtön a sor elejére állt. – Pardon, mais vous l'avez vu? A recepciós lány kissé bosszúsan nézett föl. – Mindjárt foglalkozom önnel is, ha végeztem ezzel az úrral. Addig legyen szíves várni. – Attól tartok, ez az ügy nem várhat – mondta Alice. – Járt valaki a szobámban. Épp most rohant el. Pár perce... – Mégis, Madame, nem várna egy kicsit, amíg... Alice fölemelte a hangját, hogy mindenki jól hallja. – Il y avait quelqu' un dans ma chambre. Un voleur. Tolvaj járt a szobámban! Abban a pillanatban csönd lett a zsúfolt előtérben. A recepciós lány szeme elkerekedett. Kisurrant a pult mögül, és eltűnt. És máris ott termett a szálloda tulajdonosa, s kikormányozta Alice-t a tömegből. – Mi a probléma, Madame? – kérdezte suttogva. Alice elmagyarázta. – Az ajtón nincs nyoma erőszakos behatolásnak – nyomogatta a tulaj a kilincset, amikor már a szoba előtt álltak. Aztán az ajtóban várakozott, míg Alice ellenőrizte a holmiját, hogy nem hiányzik-e valami. Minden megvolt. Érthetetlen. Igaz, az útlevelét a szekrény aljában találta meg. A táskájával is ez volt a helyzet: mindent feltúrtak benne, de semmi sem hiányzott. Ezzel nem lehet a rendőrséghez fordulni. Körülnézett a fürdőszobában is, ahol végre talált valamit. – Monsieur, s'il vous plait! – kiáltott ki. És rámutatott a mosdóra. – Regardez. Megvolt az erős levendulaillat forrása: a szappanát darabokra vagdosták. A fogpasztás tubust is fölhasították, és a tartalmát kinyomták. – Voilà. Comme je vous ai dit. Tessék. Ahogy mondtam. A tulajdonos most már kissé aggodalmasabb képet vágott, de még mindig kételkedett. Akarja-e a hölgy, hogy kihívja a rendőrséget. És

majd megkérdezi a vendégeket, hogy nem látott-e valaki valamit, de ha semmi sem hiányzik, akkor... És nem fejezte be a mondatot. Alice-t pedig csak most érte utol a döbbenet. Nem közönséges tolvaj járt itt. És bárki volt is, valami konkrét dolgot keresett. De egyáltalán ki tud róla, hogy itt van? Noubel, Paul Authié, Karen Fleury és Shelagh. Ha jól tudja, más nem. – Nem – válaszolta gyorsan. – Nem kell ide a rendőrség. Hiszen nem hiányzik semmi. De szeretnék átköltözni egy másik szobába. Az igazgató kezdett volna tiltakozni, hogy a szálloda így meg úgy tele van, de aztán Alice arckifejezését látva csak annyit mondott: – Meglátom, mit tehetek. Húsz perccel később Alice már egy másik szobában pakolhatta ki a holmiját. Ideges volt. Már vagy harmadszor ellenőrizte, hogy be van-e zárva az ajtó és az ablak. Aztán leült az ágyra a holmija közé, s azon tűnődött, hogy mitévő legyen. Aztán felugrott, föl-alá járkált az apró szobában, majd megint leült. Még mindig nem volt biztos abban, hogy nem kellett volna-e átköltöznie egy másik szállodába. Mi lesz, ha éjjel visszajönnek? Valami megcsörrent. Rémülten pattant föl, de a következő pillanatban rájött, hogy csak a mobilja szólalt meg a dzsekije zsebében. – Allo, oui? Megkönnyebbülve hallotta Stephen, Shelagh egyik régészkollégájának a hangját. – Hello, Steve! Csak most érkeztem haza. Még nem volt időm megnézni az üzeneteimet. Mi újság van? Amit hallott, abba belesápadt. Bezáratták az ásatást. – De miért? Brayling mivel magyarázta? – Azt mondta, nem az ő döntése volt. – Egyszerűen a csontvázak miatt? – A rendőrség nem mond semmit. Alice szíve hevesen vert. – Ott voltak a rendőrök, amikor ezt Brayling bejelentette? – Igen, méghozzá részben Shelagh miatt. – Stephen kis szünetet tartott. – És te hallottál valamit felőle, amióta elmentél? – Tegnap többször is hívtam, de sohasem veszi föl. Vajon miért?

– Shelagh a jelek szerint, lelépett – mondta végül a férfi. – Braylingnek elég sötét gyanúja támadt. Attól fél, hogy ellopott valamit az ásatásról. – Shelagh soha nem tenne ilyesmit! – mondta indulatosan Alice. – Semmi pénzért. Ő nem ilyen... – De miközben kimondta, felrémlett előtte Shelagh haragos arca. Ettől zavarba jött és elbizonytalanodott. – A rendőrség is így gondolja? – Nem tudom. Kicsit zavaros ez az ügy – válaszolta Stephen kitérően. – Az ásatáson járt egyik rendőrt hétfő este halálra gázolták Foix-ban. Írták az újságok is. És kiderült, hogy Shelagh meg ő ismerték egymást. Alice szép lassan lerogyott az ágyra. – Hát ez szörnyű, Steve. Ezt képtelen vagyok fölfogni. Mit lehetne tenni? – Hát, éppenséggel van itt még egy dolog – mondta a férfi. – Én magam intézném, de holnap hazamegyek. Nincs értelme itt téblábolni. – Miről van szó? – Mielőtt beindult az ásatás, mint megtudtam, Shelagh a barátainál szállt meg Chartres-ban. És eszembe jutott, hogy talán most is odament, csak elfelejtett szólni erről. Alice ezt nem nagyon hitte, de a semminél ez is több volt. – Már hívtam is azt a számot. Egy fiú vette föl, és azt mondta, soha nem hallott Shelagh-ról, de én biztos vagyok abban, hogy azt a számot ő adta meg nekem. Beírtam a telefonomba. Alice fogott egy tollat és papírt. – Diktáld le. Odamegyek. – És kezdett volna írni, de a következő pillanatban megdermedt. – Bocs, Steve. Állj meg. – A hangja élettelenül csengett, mintha távolról jött volna. – Fussunk neki még egyszer. – Jó. 02 68 72 31 26 – ismételte Steve. – És majd szólj, ha megtudtál valamit. Az a szám volt, amit Biau is megadott neki. – Bízd rám – mondta Alice oda sem figyelve. – Majd jelentkezem. Tudta, hogy föl kellene hívnia Noubelt. És elmesélni, hogy betörtek a szobájába, de nem vittek el semmit, meg a találkozását Biau-val, de elbizonytalanodott. Már nem hitte olyan szilárdan, hogy megbízhat Noubelben.

Elővette Franciaország autóstérképét. Őrült ötlet. Legalább nyolcórányi autóút. Valami felderengett az agyában. Előkereste a könyvtárban készített jegyzeteit. A chartres-i katedrálissal kapcsolatos szövegekben volt egy futó megjegyzés a Szent Grálról. Ott is van egy labirintus. Megtalálta a keresett bekezdést. Kétszer is átolvasta, hogy nem értette-e rosszul, aztán odaült az asztalhoz, kitette maga elé Audric Baillard könyvét, és kinyitotta a megjelölt oldalnál. Megint mások szerint ez a Szent Grál végső nyughelye. Azt is mondják, hogy a katharok voltak Krisztus Kelyhének őrzői. A katharok kincseit kicsempészték Montségurből. De hová? A Soularac-hegyre? Visszalapozott a könyv elején lévő térképhez. Montségur nincs messze a Sabarthès-hegységtől. Mi van, ha tényleg ott rejtették el a kincseket? Mi a kapcsolat Chartres és Carcassonne között? Meghallotta távolról az első mennydörgéseket. A szobát most az utcai lámpák furcsán sárgás, az esti felhők sötétkék széle által felerősített fénye árasztotta el. Feltámadt a szél is, rázta az ablakokat, és mindenféle szemetet hajszolt odalent a parkolóban. Amikor behúzta a függönyt, az első kövér esőcsöppek már úgy potyogtak az ablakpárkányra, mint a fekete tinta. Szeretett volna még ma elindulni, de aztán meggondolta magát. Késő volt már, és ekkora viharban elég kockázatos nekivágni az éjszakának. Még egyszer ellenőrizte, hogy ajtó-ablak be van-e zárva, beállította az ébresztőt, aztán úgy, ahogy volt, ruhástól levetette magát az ágyra. S várta, hogy eljöjjön a reggel... Eleinte minden a régi volt. Ismerős és békés. Lebegett egy hófehér és súlytalan, fényektől derengő és csöndes világban. Aztán, mintha csapóajtó nyílt volna meg a lába alatt, a nyitott égbolton keresztül hirtelen átzuhant egy másik világba, s le egy erdős hegyoldal felé. Tudta, hogy hol van. Montségurben, nyár elején. Rögtön rohanni kezdett, ahogy földet ért a lába, botladozva a meredek, egyenetlen erdei ösvényen két sor magas fa között. A fák

fenyegetően magasodtak fölé. Megpróbálta el-elkapni az ágakat, azt remélve, hogy majd így lefékezheti a száguldást, de a keze átsuhant a lombokon, csak apró levélcsomók maradtak a tenyerében, mint hajszálak a fésűben, s nedvük zöldre színezte az ujjai végét. Az ösvény egyre lejtett. Érezte, hogy már nem puha föld és moha van a lába alatt, hanem kemény rögök és kövek. És még mindig sehol semmi hang. Nem énekelnek a madarak, nem kiált senki, legföljebb a szaggatott zihálása hallatszik. Az ösvény elfordul, majd visszakanyarodik önmagába, hol erre, hol arra terelgetve a nagy rohanást, míg végül egy kanyar után az utat elzáró, hangtalanul lobogó lángfallal találja szembe magát. Ösztönösen az arca elé kapja a kezét, hogy védje magát a villogó és szikrázó, fehér, arany és vörös lángok sugárzó hőjétől. A lángok táncolnak, előretörnek, visszahúzódnak, szétterülnek és összemennek, mint a víz alatt a nagy hínárfoltok a heves hullámverésben. Aztán változott az álom. Most nem sok-sok arc kavargott a tűzben, hanem csak egy nézett ki belőle, határozott tekintetű fiatal nő, aki kinyúlt és elvette a könyvet Alice kezéből. Ezüstösen csengő hangon énekelt. – Bona nuèit, bona nuèit. Ezúttal nem markolták meg jeges ujjak a bokáját, és nem rángatták le a föld felé. A lángok már nem akarták elnyelni. Most úgy kígyózott a levegőben, mint a felszálló füst. Átölelték és szorosan tartották a fiatal nő vékony, erős karjai. Biztonságban érezte magát. – Braves amics, pica mièja-nuèit. Alice mosolygott, ahogy együtt egyre magasabbra emelkedtek a fény felé, messze maguk alatt hagyva a földet.

44. FEJEZET Carcassonna

1209. JULHET Alaïs korán fölkelt, fölébresztette az udvaron folyó nagy kalapálás és fűrészelés hangja. Kinézett az ablakon, és látta, hogyan épülnek Château Comtal várfalaira a védőtetők és mellvédek. A látványos faváz gyorsan alakot öltött. Mint valami fedett gyalogjáró, tökéletes lőállásul szolgálhatott az íjászok számára, ahonnan nyílzáporral áraszthatják el az ellenséget abban a valószínűtlen esetben, ha már magának a Citének a falait kezdenék ostromolni. Alaïs gyorsan felöltözött, és leszaladt az udvarra. A kovácsműhelyben szikrázva lobogott a tűz. Csengtek az üllők, készültek és éleződtek a lándzsák és a kardok, a fegyverkovácsoknál a sisakok és a mellvértek, a fegyvermesterek pedig hasították a nyílnak való vesszőket. Az istálló előtt megpillantotta Guilhemet. A szíve megdobbant. Vegyél észre. De a férfi nem fordult meg, és nem pillantott föl. Már éppen intett és kiáltott volna neki, de aztán elszállt a bátorsága. Nem fog megalázkodni, és nem fog egy kis kedvességért könyörögni, ha a férje arra magától nem képes vagy nem hajlandó. Kint a Citében ugyanolyan lázas munka folyt, mint a belső várban. Hordták a köveket, erősítették a városfalakat, ácsolták a

védőtetőket, és hozták kocsiszámra a nagy marhabőröket, amelyeket majd vízbe áztatva a tetőkre szögelnek a gyújtónyilak ellen. A Narbonai kapun egymás után érkeztek a szekerek, s hozták az élelmet: a sózott húst La Piège-ből és Lauragais-ból, a bort Carcassès-ből, a lencsét, az árpát, a rozst és a búzát a környékbeli síkságokról, a zöldségféléket pedig Sant-Miquel és Sant-Vicens kertjeiből. A nagy sürgés-forgás mögött büszkeséget és céltudatosságot is lehetett érezni. Csak a folyó és a mocsarak fölött terjengő fekete füst északon emlékeztetett a közelgő veszedelemre: Trencavel vicomte ugyanis parancsot adott az ellenség számára még használható malmok és mezőgazdasági épületek felgyújtására. Alaïs a megbeszélt helyen várta Sajhët. Tele volt kérdésekkel, amelyeket Esclarmonde-nak akart föltenni. Alig tudta kivárni, hogy megérkezzen végre a fiú. Ment utána a nevenincs utcákon Sant-Miquelbe, míg meg nem érkeztek egy alacsony kapuhoz a külső falak mellett. Odakint a falak előtt árkokat ástak, hogy az ellenség ne tudjon észrevétlenül járatokat ásni a falak alá, és az emberek akkora zajt csaptak, hogy Sajhë kénytelen volt kiabálni, hogy Alaïs hallja. – Menina odabent vár – mondta hirtelen ünnepélyesen komoly arccal. – Te nem jössz be? – Azt mondta, hozzalak ide téged, aztán menjek vissza a várba, és keressem meg Pelletier intendánst. – Nézd meg a díszudvarban. – Rendben! – vigyorgott megint a fiú. Alaïs benyomta az ajtót, beszólt, s a szemével Esclarmonde-ot kereste. Aztán megtorpant. Az árnyékos sarokban egy másik ember is ült. – Gyere csak, gyere! – biztatta Esclarmonde vidáman. – Azt hiszem, már ismered Simeont. Alaïs meglepődött. – Simeon? Máris? – kiáltott fel örömében. Odarohant az öreghez, és szorongatta a kezét. – Hogy utaztál? Mikor érkeztél meg Carcassonnába? Hol szálltál meg?

Simeon nagyot nevetett. – Egyszerre ennyi kérdés! Mindent akarsz tudni, és ilyen gyorsan! Bertrand mondta, hogy már gyerekkorodban is folyton csak kérdeztél. Alaïs mosolyogva bólogatott, hogy ez bizony igaz. Leült az asztal mellé, és elfogadta Esclarmonde-tól a pohár bort, figyelve kettejük beszélgetését. Látszott, hogy ez a két ember nagyon jól megérti egymást. Simeon nagy mesélő volt, számtalan története volt chartres-i és besièrs-i éveiből, és persze a Szentföldön töltött régi időkről. Gyorsan múlott az idő, amikor arra emlékezett vissza, milyenek is tavasszal Júdea hegyei, a Seféla-síkság liliomokkal, sárga és bíbor íriszekkel meg rózsaszínű mandulafákkal teli mezői, melyek szőnyegként húzódnak a világ végéig. Alaïs szájtátva hallgatta. Odakint megnyúltak az árnyékok. És ezzel a hangulat is megváltozott, még mielőtt Alaïs észrevette volna. Némi idegesség vibrált az ő gyomrában is, félt az eljövendőtől. Kíváncsi lett volna, vajon mit érezhet az apja vagy Guilhem egy csata előtt. Ránézett Esclarmonde-ra, aki ölbe tett kézzel, derűs nyugalommal ült vele szemben. Higgadtnak és kiegyensúlyozottnak tűnt. – Biztos vagyok benne, hogy apám hamarosan itt lesz – jegyezte meg Alaïs, mert felelősnek érezte magát ezért a késésért. – Hiszen a szavát adta. – Tudjuk – mondta Simeon, megpaskolva a lány kezét. A tenyere olyan száraz volt, mint a pergamen. – De soká már nem várhatunk – nézett Esclarmonde a nyílni csak nem akaró ajtó felé. – Hamarosan hazatérnek ennek a háznak a lakói. Alaïs elkapta, amint pillantást váltottak. Már nem bírta a feszültséget. Előrehajolt. – Tegnap nem válaszoltál a kérdésemre, Esclarmonde. – Maga is meglepődött, milyen nyugodt a hangja. – Te is gvárdián vagy? Nálad van az a könyv, amit apám keres? Egy pillanatig mintha a levegőben lógott volna a kérdés, senki nem akart reagálni rá. Aztán, Alaïs meglepetésére, Simeon elnevette magát. – Mit mesélt el neked apád a Noublessóról? – kérdezett vissza, s élénken csillogott az a fekete szeme.

– Azt, hogy mindig öt gvárdián van, akik megesküdtek a Labirintus-trilógia köteteinek megőrzésére. – És azt is elmagyarázta, hogy miért vannak éppen öten? Alaïs a fejét ingatta. – Nos, a Navigatairé-t, a vezetőt mindig négy beavatott segíti. Ők együtt az emberi test öt pontját és az ötös számjegy hatalmát képviselik. A gvárdiánokat erényességük, elkötelezettségük és hűségük alapján választják ki. Hogy keresztények, szaracénok vagy zsidók vagyunk-e, az mindegy, a lelkünk és a bátorságunk számít, nem a vér, a születéssel kapott rang, netán az egyik vagy a másik néphez tartozás. És megmutatkozik benne az a titok is, amelynek megőrzésére megesküdtünk, és amely minden vallásnak tulajdona, de nem sajátíthatja ki egyik sem. – Elmosolyodott. – A Noublesso de los Seres több mint kétezer éve létezik – bár nem mindig ezen a néven –, hogy őrködjön és őrizze a titkot. Voltak idők, amikor titokban működtünk, máskor pedig teljesen nyíltan. Alaïs Esclarmonde-hoz fordult. – Apám nem akar elismerni téged. Nem akarja elhinni, hogy... – Hát... nincs igaza. – Bertrand mindig is ilyen akadékoskodó volt – mosolygott Simeon. – Elképzelni sem tudja, hogy asszony is lehetne az ötödik gvárdián – kelt Alaïs az apja védelmére. – A letűnt századokban senki sem csodálkozott volna ezen – mondta Simeon. – Egyiptomban, Asszíriában, Rómában vagy Babilóniában, vagyis számos régi nagy kultúrában, sokkal jobban tisztelték és sokkal többre tartották a nőt, mint a mi sötét korunkban. Alaïs eltűnődött egy pillanatra. – Szerinted igaza van Harifnak, ha azt gondolja, hogy nagyobb biztonságban lesznek a könyvek a hegyekben? Simeon széttárta a kezét. – Nem a mi tisztünk az igazság keresése vagy annak kutatása, hogy mi lesz vagy mi nem lesz. A mi feladatunk egyszerűen az, hogy őrizzük a könyveket, s vigyázzunk, hogy ne érje őket semmi baj. Hogy készen álljanak, ha egyszer szükség lesz rájuk.

– És Harif épp ezért döntött úgy, hogy ne mi vigyük el a könyveket – folytatta Esclarmonde. – Rangja és tisztsége folytán apád a legtökéletesebb követ. Emberek és lovak állnak rendelkezésére, és sokkal szabadabban utazhat, mint bármelyikünk. Alaïs habozott, nem szívesen beszélt az apja háta mögött. – Apám nem akarja elhagyni a vicomte-ot. Tépelődik. Hisz egyaránt köti a régi és az új hűségeskü is. – Mindannyian őrlődünk – mondta Simeon. – Mindannyian küszködünk, hogy kiválasszuk a legjobb utat. Bertrand még szerencsésnek is mondhatja magát, hogy hosszú-hosszú éveken át nem kellett ezeken a kérdéseken tépelődnie. – A két tenyerébe vette Alaïs kezét. – Bertrand nem késlekedhet, Alaïs. Szólj neki, hogy teljesítse a kötelességét. Az, hogy Carcassonna még sohasem került ellenség kezére, nem azt jelenti, hogy ezután sem fog. Alaïs magán érezte az öreg tekintetét. Felállt, és odament a tűzhelyhez. Aztán nagyot dobbant a szíve, mert eszébe jutott valami. – Az meg van engedve, hogy valaki más cselekedjen helyette? – kérdezte a lehető legnyugodtabb hangon. Esclarmonde rögtön értette. – Nem hiszem, hogy ebbe az apád belemenne. Annál sokkal jobban félt téged. Alaïs szembefordult velük. – Mielőtt elment volna Montpelhièrbe, úgy nyilatkozott, hogy én is alkalmas vagyok a feladatra. Elvileg már engedélyt is adott nekem. Simeon bólintott. – Ez igaz, de a helyzet napról napra változik. Ahogy közelednek a franciák Trencavel vicomte birtokainak határához, úgy válnak az utak egyre veszélyesebbé, ahogy azt a saját szememmel is láthattam. Nem kell sokáig várni arra, hogy már egyáltalán ne lehessen kimenni az utakra biztonságban. Alaïs azonban nem adta föl. – De én az ellenkező irányba megyek majd – nézett hol az egyikre, hol a másikra. – De nem válaszoltatok a kérdésemre. Ha a Noublesso hagyományai nem tiltják meg nekem, hogy levegyem ezt a terhet apám válláról, akkor én fölajánlom helyette a szolgálataimat. Kitűnő lovas vagyok, s a karddal meg az íjjal is jól tudok bánni. Senkinek meg nem fordulna a fejében, hogy...

Simeon fölemelte a kezét. – Félreérted a bizonytalankodásunkat, gyermekem. Én egy pillanatig sem kételkedem a te bátorságodban vagy elszántságodban. – Akkor add rá áldásodat. Simeon nagyot sóhajtva Esclarmonde-hoz fordult. – Nővérem, te mit mondasz? Ha Bertrand egyetért, természetesen. – Könyörgök neked, Esclarmonde – rimánkodott most már Alaïs. – Szólj valamit az érdekemben. Én ismerem apámat. – Nem ígérhetek semmit – mondta végül Esclarmonde. – De ellened sem fogok beszélni. – Reménykedő mosoly jelent meg Alaïs arcán. – Ám el kell fogadnod a döntését – folytatta az asszony. – Ha nem egyezik bele, akkor is engedelmeskedned kell. Nem mondhat nemet. Nem engedem meg neki – Természetesen engedelmeskedni fogok – mondta Alaïs. Nyílt az ajtó, és Sajhë rohant be a szobába. Nyomában Pelletier. Megölelte a lányát, nagy szeretettel és megkönnyebbüléssel üdvözölte Simeont, aztán kissé hivatalos udvariassággal köszöntötte Esclarmonde-ot is. Alaïs és Sajhë bort és kenyeret tettek az asztalra, miközben Simeon elmesélte, hogy eddig miről is esett szó. Pelletier csöndben, egyetlen megjegyzés nélkül hallgatta – amin Alaïs kissé el is csodálkozott. Sajhë eleinte még érdeklődéssel figyelte a társalgást, de aztán elálmosodott, és odafészkelődött a nagyanyja mellé. Alaïs nem kapcsolódott be a vitába, mert tudta, hogy Simeon és Esclarmonde többet tehet az érdekében, mint ő maga, de azért időnként odapillantott az apjára. Pelletier arca szürke és gyűrött volt a kimerültségtől. Végül aztán csak kifogytak a szóból. A reménykedés szelleme suhant át a kicsi szobán. De közben mindenki csak ült a helyén, és egyikük sem tudta, mi lesz végül a döntés. Alaïs megköszörülte a torkát. – Nos, apám? Hogy döntöttél? Megengeded, hogy elmenjek? Pelletier nagyot sóhajtott. – Nem szeretnélek veszélynek kitenni. Alaïs elkedvedenedett. – Tudom, apám, és hálás vagyok a szeretetedért. De én segíteni szeretnék. És képes is vagyok rá. – Van egy javaslatom, amelyet mindketten elfogadhattok – szólt közbe halkan Esclarmonde. – Engedd, hogy Alaïs előtted járjon a

Trilógiával, de csak az út egy szakaszán, mondjuk Limoux-ig. Vannak ott barátaim, akik biztonságos szállást tudnak adni neki. Ha itt befejezted a munkát, és Trencavel vicomte-nak már nincs szüksége rád, akkor te is utána mehetsz, és együtt utazhattok tovább a hegyekbe. Pelletier elég komor képet vágott. – Egyáltalán nem értem, hol itt a segítség. A mostani, zavaros időkben őrültség ilyen útra vállalkozni, és ez már önmagában is feltűnést kelt, márpedig nekünk mindenek előtt a feltűnést kell kerülnünk. Ráadásul azt sem tudhatom, meddig tart itt engem a kötelesség Carcassonnában. Alaïsnak felcsillant a szeme. – Egyszerű a megoldás! Én majd bejelentem, mondjuk, hogy ajándékot viszek Sant-Hilaire abbéjának. Onnan aztán már nincs messze Limoux. – Ez a hirtelen támadt vallásos buzgalom nem győzne meg senkit – mondta Pelletier tőle szokatlan lazasággal. – Legkevésbé a férjedet. Simeon fölemelte az ujját. – Nagyon jól mondod, Bertrand. Ilyen zavaros időkben senki sem vállalkozna elféle zarándoklatra. Másrészt viszont Alaïs Trencavel vicomte intendánsának a leánya. Senki sem merészelné akadályozni szándékai végrehajtásában. Pelletier közelebb húzta az asztalhoz a székét. Gondterhelt arcán makacsság tükröződött. – Nekem még mindig az a véleményem, hogy a Trilógia itt van a legnagyobb biztonságban, a Cité falain belül. Harif nem láthatja át olyan jól a jelenlegi helyzetet, mint mi itt. Carcassonnát nem tudják bevenni. Simeon figyelmesen hallgatta. – Minden várat és minden várost be lehet venni, bármilyen erős is. A Navigatairé utasítása az, hogy juttassák el hozzá a könyveket a hegyekbe. Én megértem, hogy te a jelenlegi helyzetben nem hagyhatod el Trencavel vicomte-ot. Ezt kijelentetted, mi pedig elfogadjuk. A lelkiismeretedre hallgatsz, s abban bízol, hogy nem csap be. – Tartott egy kis szünetet. – De ha te nem tudsz menni, akkor hadd cselekedjen helyetted más. Alaïs pontosan tudta, milyen ádáz harcot folytat most az apja saját, lázongó érzelmeivel. Megsajnálta, és a karjára tette a kezét. Pelletier nem szólalt meg, de megértette a gesztust, és megszorította a lánya kezét.

– Aquò es vòstre – mondta Alaïs csöndesen. – Engedd, hogy megtegyem helyetted. Pelletier fájdalmasan nagyot sóhajtott. – Nagy veszélynek teszed ki magad, leányom. – Alaïs bólogatott. – És mégis vállalkoznál rá? – Nagy megtiszteltetés volna számomra, ha ily módon a szolgálatodra lehetnék. Simeon Pelletier vállára tette a kezét. – Bátor teremtés ez a te lányod. Állhatatos. Akárcsak te, öreg barátom. Alaïs alig mert levegőt venni. – A szívem tiltakozik ellene – bökte ki Pelletier végül. – Az eszem mást mond, úgyhogy... – Kivárt egy kicsit, mintha maga is félne attól, amit be akar jelenteni. – Ha Agnès úrnő és a férjed elenged, és Esclarmonde kísérőül szegődik melléd, akkor én is beleegyezem. Alaïs áthajolt az asztal fölött, és megcsókolta az apját. – Bölcsen döntöttél – mondta Simeon sugárzó arccal. – Hány embert tudsz mellénk adni, Pelletier intendáns? – kérdezte Esclarmonde. – Négy felfegyverzett lovast. Vagy talán hatot. – És mennyi idő alatt tudnak fölkészülni? – Egy héten belül – válaszolt Pelletier. – Ha gyorsabban cselekszünk, arra felfigyelhetnek. Nekem engedélyt kell kérnem Agnès úrnőtől, neked pedig Alaïs, a férjedtől. – Alaïs már éppen közbe akart szólni, hogy Guilhem úgysem venné észre, ha egy időre eltűnne a felesége, de aztán jobbnak látta hallgatni. – Ez a terv csak akkor működik, ha betartjuk az etikettet. – Minden bizonytalanság eltűnt a tiszttartó arcáról és a gesztusaiból, s már csak a feladatra koncentrált. – Alaïs, siess vissza Château Comtalba, és keresd meg François-t. Tájékoztasd a terveidről, minden kertelés nélkül, és mondd meg neki, hogy várjon meg engem. – Te nem jössz? – De. Majd. – Jó. Vigyem magammal Esclarmonde könyvét? Pelletier kényszeredetten elmosolyodott. – Minthogy Esclarmonde úgyis elkísér, Alaïs, szerintem egy darabig még jobb helyen lesz nála a könyv. – Nem azt akartam mondani...

Pelletier megütögette a köpenye alatti bőrzacskót. – Simeon könyvét viszont... – húzta elő a báránybőrbe kötött könyvecskét, amelyet Alaïs már látott Besièrs-ben, amikor Simeon átadta. – ... vidd magaddal a várba. Varrd bele az utazóköpenyedbe. Hamarosan megkapod tőlem a Szavak könyvét is. Alaïs átvette a könyvet, azután ránézett az apjára. – Köszönöm, apám, hogy megbízol bennem. Pelletier elvörösödött. Sajhë föltápászkodott. – Majd én vigyázok, hogy Alaïs úrnő biztonságban hazaérjen – jelentette ki öntudatosan. Mindenki nevetett. – Hát vigyázz is rá, kis barátom! – veregette vállon Pelletier. – Most minden reményünk őbenne van. – Úgy látom, Alaïs a te jó tulajdonságaidat örökölte – jegyezte meg Simeon, ahogy ballagtak Sant-Miquelből a zsidó negyedre néző kapu felé. – Bátor ez a lány, makacs és hűséges. Egykönnyen nem adja föl. Az idősebb lányod is ilyen? – Oriane az anyjára hasonlít – vetette oda Pelletier kurtán. – Úgy néz ki, mint Marguerite, és olyan a temperamentuma is. – Gyakran fordul elő ilyesmi. A gyerek hol az egyik, hol meg a másik szülőre hasonlít. – Hallgatott egy kicsit. – Oriane, ugye, Trencavel írnokához ment feleségül? Pelletier mélyet sóhajtott. – Nem valami boldog házasság az. Congost, ez az írnok, már nem fiatal ember, és nem jól tűri Oriane szeszélyeit. De azért mégiscsak ő az úr a háznál. Egy darabig szótlanul mentek tovább. – Ha Marguerite-ra hasonlít, akkor nagyon szép lehet. – Meg is akad rajta a férfiak szeme. Sokan szeretnének udvarolni neki. Egyesek nem is csinálnak belőle titkot. – Sok örömöd telhet a lányaidban. Pelletier egy pillantást vetett Simeonra. – Alaïsban igen. – Habozott egy kicsit. – Tudom, hogy én vagyok a hibás, de Oriane társasága számomra kevésbé... Én nagyon igyekszem pártatlan lenni, de attól félek... mintha már nem szeretnék annyira egymást. – Sajnálatos helyzet – dünnyögte Simeon. Odaértek a kapuhoz. Pelletier megállt.

– Kár, hogy nem tudtalak meggyőzni, hogy maradj a város falain belül. Legalább Sant-Miquelben. Ha itt lesz az ellenség a nyakunkon, akkor a város falain kívül nem tudlak megvédeni. Simeon a karjára tette a kezét. – Túl sokat aggódsz, barátom. Az én szerepem most már véget ért. Átadtam neked a reám bízott könyvet. A másik két könyv is e falakon belül van. Esclarmonde és Alaïs segít neked. Ugyan kinek lehetne még dolga velem? – Csillogó, fekete szeme hosszan pihent a barátja arcán. – Ott a helyem az én népem között. Volt valami Simeon hangjában, ami nyugtalanította Pelletier-t. – Nem akarok semmit véglegesnek tekinteni ebben a búcsúzásban – jelentette ki egy kis indulattal a hangjában. – Még e hónap vége előtt együtt fogunk borozni, jól jegyezd meg a szavaimat. – Nem a te szavaidban kételkedem, barátom. Engem a francia sereg nyugtalanít. – Tavaszra, lefogadom, túl leszünk mindenen. A franciák fülüketfarkukat behúzva hazakotródnak majd, Tolosa grófja új szövetségest keres, mi ketten pedig a tűz jóleső melegénél idézzük föl rég elmúlt ifjú éveinket. – Pas à pas, se va luènh – ölelte meg Simeon. – És add át üdvözletemet Harifnak. Még mindig várok arra a sakkjátszmára, amelyet harminc évvel ezelőtt ígért meg nekem! Pelletier hosszan nézett a kapun kiballagó Simeon után. Az öreg zsidó azonban nem tekintett hátra. – Pelletier intendáns ! A tiszttartó csak bámulta a folyó felé tartó tömeget, amelybe Simeon már végérvényesen beleolvadt. – Messire! – kiáltott megint a kivörösödött képű, ziháló hírnök. – Mi történt? – Siess gyorsan a Narbonai kapuhoz, Messire.

45. FEJEZET

Alaïs belökte az ajtót, és beszaladt a szobába. – Guilhem? Igazság szerint egy kis egyedüllétre vágyott most, és nem is számított rá, hogy itt találja a férjét, mégis csalódottan nézett körül az üres szobában. Bezárta az ajtót, leakasztotta a derekáról a tarsolyát, letette az asztalra, és kivette a bőrzsákból a könyvecskét. Akkora volt, mint az asszonyok imádságoskönyve. A teljesen sima, a sarkokon kissé megkopott fatáblát még bőrrel is bevonták. Kibontotta a szíjakat, s hagyta, hogy a könyv, mint egy felrebbenni készülő pillangó, kinyíljon a tenyerében. Az első oldal üres volt, csak a labirintus aranyszín rajza ragyogott a közepén, drágakőként csillogva a nehéz, krémszínű pergamenen. Nem volt nagyobb, mint az apja gyűrűjén lévő ábra, vagy a merel, amely oly rövid ideig volt a birtokában. Lapozott. Négy szép fekete sor nézett rá, díszes és elegáns kézírással. A lapszéleken képek és szimbólumok, ismétlődő minták, mint a futó hímzés egy köpeny szegélyén. Madarak, négylábú állatok, hosszú karú és hegyes ujjú alakok. Alaïs lélegzet-visszafojtva bámulta őket. Ilyen arcok és figurák jelennek meg az álmaimban. Hajtogatta, egymás után, a lapokat. Mindegyik sűrűn tele volt írva fekete sorokkal, a másik oldalukon meg semmi. Fölismert szavakat Simeon nyelvéből, bár nem értette őket. A könyv nagy részét azonban Alaïs nyelvén írták. Az első betű minden oldalon díszes, vörös, arany, kék és sárga színekben ragyogó iniciálé volt, a többi viszont közönséges és dísztelen. Sehol egy illusztráció a lapszéleken,

sehol egy kiemelt betű a szövegben, s az egymást sűrűn követő szavak között nem jelezte semmi, hol végződik az egyik gondolat, s hol kezdődik a másik. Megtalálta a könyv közepébe rejtett, a többinél vékonyabb papiruszt. Csak néhány hieroglifa volt rajta, meg valamiféle mérték– vagy léptékjelzők. Úgy festett, mint valami térkép. Csak a különféle irányokba mutató nyilakat lehetett tisztán kivenni. Ezek közül néhány aranyszín volt, a többi fekete. Nézz a látható jelek és képek mögé. A titkok ott rejtőznek. Törte a fejét. A gvárdiánokra gondolt, hogy mihez érthetnek, és mit tudhatnak. Esclarmonde például a gyógyításhoz ért, ezért Harif a Panáceák könyvét bízta rá. Simeon az ősi zsidó számmisztika tudósa volt, ezért ő a Számok könyvét kapta. Vajon mi lehet az oka, hogy Harif a Szavak könyvét éppen az ő apjának adta oda? A gondolataiba merülve odament az ágya melletti asztalkához. Pergamenlapot vett elő, meg tintát és tollat. Az apja gondoskodott róla, hogy a lányai megtanuljanak írni és olvasni, mert még a Szentföldön fölismerte e dolgok hasznosságát. Oriane-t azonban csak az asszonyhoz illő foglalatosságok érdekelték – a tánc, az ének, a solymászat és a kézimunka. Az írogatás, ahogy folyton mondta is, vénembereknek meg papoknak való. Alaïs azonban élvezte a dolgot. Gyorsan tanult, és bár nem sok alkalma volt gyakorolni ezt a tudományát, mindig örült, ha tollat vehetett a kezébe. Kipakolta az asztalra az íráshoz szükséges holmit. Nem értette ugyan a jeleket, s abban sem reménykedhetett, hogy utánozni tudja őket színben és stílusban, de úgy gondolta, hogy azért készít egy másolatot. Eltartott egy darabig, de meg tudta csinálni, és félretette száradni a másolatot az asztal sarkára. Aztán eszébe jutott, hogy bármelyik pillanatban megérkezhet az apja Château Comtalba a Szavak könyvével, ezért gyorsan keresett valami rejtekhelyet a könyvnek, ahogy az apja is parancsolta. Kedvenc piros köpenye nem volt jó. Túlságosan finom anyagból készült, s a szegélye kidomborodott. Elővett hát egy vastag, barna köpenyt. Télire való darab volt, leginkább vadászatra alkalmas, de ez

sem tűnt most megfelelőnek. Végül gyakorlott ujjakkal mégis fölfejtette az elején a csipkeszegélyt, és elég bő hasadékot tudott kialakítani, hogy abba belecsúsztathassa a könyvecskét. Aztán fogta a Sajhëtól ajándékba kapott fonalat, amelynek a színe pontosan illett az anyag színéhez, és biztonságosan, észrevétlenül belevarrta a köpenye szélébe a könyvecskét. Föl is próbálta a köpenyét. Így egy kicsit félrehúzott az egyik oldala, de ha megkapja majd az apja könyvét is, szépen ki lehet egyensúlyozni, egyensúlyba lehet hozni. Volt még egy fontos feladata. A köpenyt a szék támlájára dobta, s odament az asztalhoz, megnézni, hogy megszáradt-e az írás. S mivel félt, hogy bármikor rányithatnak, a pergament egy kis levendulatasakba rejtette. Pár öltéssel be is varrta, hogy véletlenül se nyílhasson ki, aztán visszatette a párnája alá. Elégedetten nézett körül. Kopogtak. Alaïs szaladt ajtót nyitni az apjának... – aztán a férjével találta magát szemben. Guilhem állt a küszöbön, kissé félve a fogadtatástól. Arcán az ismerős, kisfiús mosoly. – Bejöhetek, úrnőm? – kérdezte halkan. Alaïs ösztönösen mozdult volna, hogy a nyakába ugorjon, de valami azt súgta neki, hogy ne tegye. Túl sok és túl kemény dolog hangzott már el közöttük. És túl kevés volt még eddig a megbocsátás. – Bejöhetek tehát? – Hisz ez a te szobád is – mondta Alaïs derűsen. – Én mindig örülök a látogatásodnak. – Micsoda hivatalos fogadtatás! – csukta be maga mögött az ajtót a férfi. – Remélem, az öröm, és nem a kötelesség mondatja ezt veled. – Én... – dadogott Alaïs, elbizonytalanodva a rátörő vágyakozástól. – Tényleg örülök, hogy láthatlak, Messire. – Fáradtnak látszol – mondta Guilhem, és megsimogatta a felesége arcát. Milyen könnyű volna föladni. És mindenét odakínálni ennek az embernek. Behunyni a szemét, és érezni a férfi cirógató ujjait a bőrén. A leheletfinom simogatás szinte magától kibontakozó mozdulatsorát.

Odahajolni, s hagyni, hogy Guilhem fölnyalábolja. A férfi puszta jelenlététől szédülni kezdett, és a lábából is kiszállt minden erő. Nem lehet. Nem szabad. Nem hagyta, hogy becsukódjon a szeme. Hátralépett. – Ne – suttogta. – Kérlek, ne. Guilhem a két tenyerébe fogta a felesége kezét. Alaïs megérezte, hogy a férje ideges. – Nemsokára... ha Isten másként nem akarja, szembeszállunk velük. Ha eljön az idő, Alzeu, Thierry, meg a többiek, mi mindannyian, kivonulunk ellenük. És nem biztos, hogy vissza is jövünk. – Igen – mondta Alaïs csöndesen, azt kívánva, hogy legalább egy kicsit legyen derűsebb Guilhem arca. – Besièrs-ből való visszatérésünk óta csúnyán viselkedtem veled, Alaïs, ráadásul minden ok nélkül. Nagyon sajnálom, és kérlek, bocsáss meg nekem. Túl gyakran féltékenykedem, s a féltékenység mondat velem olyan dolgokat, amiket aztán megbánok. Alaïs nem fordította el a tekintetét, de érzéseiben elbizonytalanodva inkább nem szólalt meg. Guilhem közelebb lépett. – De te ugye nem bánod, hogy itt vagyok? Alaïs elmosolyodott. – Oly sokáig voltál távol, Guilhem, hogy most nem is tudom, mit érzek. – Azt akarod, hogy elmenjek? Alaïs érezte, hogy könnyek tolulnak a szemébe, ezért igyekezett összeszedni magát. Nem akarta, hogy a férje sírni lássa. – Talán az volna a legjobb. – Belenyúlt a ruhája kivágásába, előhúzott egy keszkenőt, s a férje kezébe nyomta. – Meglátod, rendbe jönnek majd a dolgaink. Van még időnk. – Hát, időnk az éppenséggel nincsen, kicsi Alaïs – mondta Guilhem szelíden. – S ha Isten és a franciák nem akadályoznak meg benne, holnap megint eljövök. Alaïs a könyvekre gondolt, s a reá nehezedő felelősségre. Meg arra, hogy hamarosan útra kell kelnie. Lehet, hogy soha többé nem látom őt. Elszorult a szíve. Tétovázott egy pillanatig, majd szenvedélyesen megölelte, magához szorította a férjét.

Aztán ugyanolyan hirtelen el is engedte. – Mindannyian Isten kezében vagyunk – mondta. – És most, Guilhem, kérlek, menj el. – Holnap? – Majd találkozunk. Alaïs úgy állt ott, mint egy szobor. Két kezét összekulcsolta maga előtt, hogy ne látszódjon a remegésük. Nézte, ahogy Guilhem kimegy, s az ajtó becsukódik mögötte. Aztán gondolataiba merülve lassan visszament az asztalhoz, azon tűnődve, vajon mi hozhatta most ide a férjét. Szerelem? Szánakozás? Vagy valami más?

46. FEJEZET

Simeon felnézett az égre. Szürke felhők taszigálták egymást a magasban, el-eltakarva a napot. A Cité már elég messze volt, s ő szeretett volna még a vihar kitörése előtt fedél alá kerülni. Amikor elérte a Carcassonna körüli síkságokat a folyótól elválasztó erdőt, lelassította a lépteit. Nehezen szedte a levegőt, nem neki való már az ilyen hosszú gyaloglás. Rátámaszkodott a botjára, s meglazította a nyakán a ruháját. Most már nincs olyan messze. Esther vacsorával várja, s kerül talán egy kis bor is. Ettől a gondolattól megélénkült. Lehet, hogy Bertrand-nak igaza van? És tavaszra vége lesz ennek az egésznek? Nem vette észre azt a két embert, aki kilépett mögötte az ösvényre. És nem vette észre a fölemelt kart sem, s a fejére lesújtó bunkósbotot. Az ütést talán nem is érezte, s abban a pillanatban elsötétült előtte a világ. Amikor Pelletier odaért a Narbonai kapuhoz, már nagy volt a csődület. – Utat! – kiáltotta, félrelökdösve maga előtt az embereket. A földön egy fiatal férfi térdelt, két kezét a földre támasztva, előreesett fejjel. A homlokából csorgott a vér. Két fegyveres állt fölötte, lándzsájukat a szerencsétlen nyakán tartva. Aki valami vándormuzsikus lehetett. Kiszakított csörgődobja ott hevert mellette, széthasított dudájával együtt. – Mi a fene folyik itt? – kérdezte Pelletier. – Mit csinált ez az ember? – Nem állt meg a parancsunkra – válaszolt az idősebb, sebhelyes arcú katona. – Nincs úti passzusa. Pelletier lehajolt a muzsikushoz.

– Én Bertrand Pelletier vagyok, a vicomte intendánsa. Neked mi keresnivalód van itt, Carcassonnában? A férfi nagy nehezen kinyitotta a szemét. – Pelletier intendáns? – dadogta, megmarkolva Pelletier karját. – Igen. Beszélj, barátom. – Besièrs es presa. Besièrs elesett. A közelben álló egyik nő elfojtott egy sikoltást, a szájára szorítva a tenyerét. Pelletier úgy állt föl, mint akit fejbe vertek. – Na, idehallgassatok – fordult a katonákhoz. – Küldjetek ide magatok helyett más őröket, ezt az embert pedig támogassátok be a várba. Ha úgy megvertétek, hogy nem fog tudni beszélni, akkor jaj nektek. – Az összecsődült emberekhez fordult. – Ti pedig jól jegyezzétek meg! – kiáltotta. – Tartsátok a szátokat, és senki ne beszéljen arról, amit itt látott és hallott. Hamarosan kiderül, mi az igazság. Amikor beértek a várba, Pelletier megparancsolta, hogy a vándor dalnokot vigyék a konyhába, s kötözzék be a sebeit. Ő maga Trencavel vicomte-hoz sietett. Az ápolástól és a mézes bortól kissé jobb állapotba került férfit nemsokára átkísérték az öregtoronyba. A szerencsétlen elég nyomorultul nézett ki, de tudatánál volt. Pelletier attól félt, hogy összeesik, ezért leültette. – Hogy hívnak? – Pierre de Murviel, Messire. Trencavel vicomte ott ült vele szemben, fontos emberei félkörben mellette. – Benvenguda, Pierre de Murviel – mondta. – Úgy hallom, híreket hoztál nekünk. A holtsápadt dalnok két kezét a térdére támasztva egyenesen ült. Megköszörülte a torkát, és beszélni kezdett. Elmondta, hogy Besièrsben született, de az utóbbi néhány évet a navarrai és az aragóniai udvarban töltötte. Muzsikálással keresi a kenyerét, s a mesterséget magától Raimon de Mirvaltól, a Délvidék leghíresebb trubadúrjától tanulta. Ennek köszönhetően hívta meg őt Besièrs ura, ő pedig megörült, hogy újra láthatja a családját, ezért elfogadta a meghívást, és hazatért.

Olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett hallani. – Beszélj Besièrsről – mondta Trencavel. – Mindenről, részletesen. – A francia sereg a Santa Maria Magdalena ünnepe előtti napon érkezett meg a város falai alá, és az Orb folyó bal partján táborozott le. Közvetlenül a folyó mellett a zarándokok, a zsoldosok, a koldusok és az örömlányok tanyáztak, ez a szedett-vedett, mezítlábas, rongyos népség. Kissé távolabb a főurak és a papok zászlói lengtek a zöld, aranyszín és piros sátrak tömegei fölött. Mellettük frissen összetákolt karámok az állatok számára. – Kit küldtek el tárgyalni? – Besièrs püspökét, Renaud de Montpeyroux-t. – Azt mondják róla, hogy áruló, Messire – súgta oda a vicomtenak Pelletier. – Hogy ő is beállt keresztesek közé. – Montpeyroux püspök a feltételezett eretnekek listájával tért vissza, amelyet a pápai legátusok állítottak össze. Nem tudom, uram, hány név lehetett azon a pergamenen, de biztos, hogy több száz. A város leggazdagabb, legelőkelőbb és legbefolyásosabb emberei közül is jó néhányan, aztán az új egyház követői, meg azok, akiket Bon Chrétieneknek neveznek. Azt üzenték, ha a consulok kiadják az eretnekeket, akkor Besièrs megmenekül. De ha nem... – A dalnok nem fejezte be a mondatot. – Mit válaszoltak erre a consulok? – kérdezte Pelletier. Ettől a választól függött, hogy összeáll-e a szövetség a franciák ellen. – Azt, hogy inkább vessék bele őket a feneketlen sós tengerbe, de akkor sem adják meg magukat, és nem árulják el társaikat. Trencavel alig hallhatóan sóhajtott egyet. – A püspök, néhány katolikus pappal együtt, eltávozott a városból. Helyőrségünk parancsnoka, Bernard de Servian pedig hozzálátott megszervezni a védelmet. A dalnok nagyot nyelt, és szünetet tartott a mesélésben. Még a pergamenje fölé görnyedő Congost is fölnézett, hogy mi történt. – Július huszonkettedikén elég csöndes volt a hajnal. Már a felkelő nap is forrón sütött. A táborból néhány keresztes, csak amolyan kísérő, nem is katona, odajött a folyóhoz, a déli városfalak tövébe. Odafentről figyelték őket. Aztán elkezdődött a sértegető odakiabálás. Az egyik ilyen gazfickó kérkedve, ordibálva,

káromkodva felmászott a hídra. Ettől annyira fölháborodtak a mi ifjaink, akik lándzsákkal és botokkal voltak fölfegyverkezve, sőt még dobot és zászlót is kerítettek maguknak, hogy elhatározták, megleckéztetik a franciát. Leengedték a felvonóhidat, s üvöltve rárohantak. Pár pillanat volt az egész. A fickó holttestét aztán a hídról a folyóba dobták. Pelletier a vicomte-ra nézett. Annak holtsápadt volt az arca. – A városlakók a falak tetejéről kiabáltak nekik, hogy jöjjenek vissza, de azok a nagy diadalmámorban nem hallgattak rájuk. A nagy lármára fölfigyelt a zsoldosok vezére. S amikor látta, hogy nyitva a kapu, parancsot adott a támadásra. Mire a mi ifjaink is észrevették a veszélyt, már késő volt. A martalócok ott helyben lemészárolták őket. Néhányuknak sikerült visszamenekülniük, s megpróbálták becsukni a kaput. A jól felfegyverzett zsoldosok azonban utolérték őket, s megakadályozták a kapu bezárását. A létrákkal, feszítővasakkal és bontócsákányokkal fölfegyverkezett franciák azonnal nekiestek a kapuerőd belső falainak és kapuinak. Bernard de Servian mindent megtett a bejárat és a kapuerőd megvédésére, de túl gyorsan történt az egész. A zsoldosok kiszorították a védőket. S ahogy a keresztesek bejutottak, rögtön megkezdődött a mészárlás. Holtak és sebesültek hevertek mindenfelé, s vérben gázoltunk mindannyian. A kicsi gyermekeket kitépték az anyjuk karjából, s a falhoz csapva szétloccsantották a fejüket. Levágott fejeket tűztek ki, hollók-varjak eledeléül a városfalakra, hogy kivájt szemgödrükkel onnan nézzenek le a mi nagy szerencsétlenségünkre. Korra és nemre való tekintet nélkül legyilkoltak mindenkit, aki az útjukba akadt. Trencavel vicomte nem bírta tovább. – De hát hogyan lehetséges – szólt közbe –, hogy a pápai legátusok vagy a francia bárók nem állították le ezt a vérengzést? Nem látták? Vagy nem tudtak róla? Murviel fölemelte a tekintetét. – De tudtak róla, uram. – De az ártatlanok lemészárlása nem méltó egy katonához, és ellenkezik a háború minden törvényével! – fakadt ki Pierre-Roger de Cabaret. – Nem akarom elhinni, hogy a cîteaux-i abbé, minden

vallási buzgalma és az eretnekek iránti gyűlölete ellenére eltűrné keresztény nők és gyermekek lemészárlását. – Azt mesélik, hogy egyszer megkérdezték az abbét, hogyan tudja megkülönböztetni a jó katolikusokat az eretnekektől, mire ezt válaszolta: "Tuez-les tous. Dieu reconnâitra les siens." Öljétek meg mindet. Isten felismeri az övéit. Legalábbis így tartja a szóbeszéd. Trencavel és Cabaret egymásra nézett. – Folytasd – szólt oda Pelletier komoran. – Fejezd be a történetet. – Közben megállás nélkül zúgtak Besièrs harangjai. Nők és gyerekek zsúfolódtak össze, mint birkák a hodályban, a felsővárosi Sant-Jude– és a Santa Maria Magdalena-templomban. A katolikus papok díszruhába öltöztek, és halotti énekeket énekeltek, de a zsoldosok betörték a templomkapukat, és legyilkoltak mindenkit. Megbicsaklott a hangja. – Pár óra leforgása alatt mészárszékké változott az egész város. És megkezdődött a fosztogatás. Szép házainkat mind kirabolták a barbárok. A francia bárók csak ekkor kezdték megfékezni a zsoldosokat. De nem emberségből, hanem azért, mert féltek, hogy nekik már nem marad semmi. Azok viszont feldühödtek, hogy más is részt kér az általuk megszerzett zsákmányból, s a végén fölgyújtották az egész várost, hogy akkor ne jusson senkinek a kincsekből. A szalmatetős faházak pillanatok alatt mind lángban álltak. Égett, aztán berogyott a katedrális tetőzete is, rá az odabent menedéket keresők tömegére. Olyan heves volt a tűz, hogy a katedrális félig összeomlott. – Azt mondd meg nekem, barátom, hányan maradtak életben – szólalt meg ismét a vicomte. A dalnok lehorgasztotta a fejét. – Mind meghaltak, uram. Csak mi maradtunk meg, néhányan, akiknek sikerült kimenekülnünk a városból. A többiek mind... – Húszezer embert mészároltak le egyetlen délelőtt leforgása alatt? – mormolta elszörnyedve a vicomte. – Hogyan lehetséges ez? Senki sem felelt. Senki sem talált szavakat. Trencavel a dalnokra nézett. – Olyan dolgokat láttál, Pierre de Murviel, amilyeneket emberi szemnek nem volna szabad látnia. Nagy bátorságról tettél tanúbizonyságot azzal, hogy meghoztad nekünk a hírt. Carcassonna

hálás neked, és én gondoskodni fogok a megjutalmazásodról. – Tartott egy kis szünetet. – De mielőtt elbocsátanálak, válaszolj még egy kérdésemre. Raimond nagybátyám, Tolosa grófja... Szóval, ő is részt vett a város kifosztásában? – Nem hiszem, uram. Azt mondják, a francia táborban maradt. Trencavel Pelletier-re pillantott. – Na, végre valami. – S amikor Carcassonna felé jöttél, találkoztál valakivel az úton? – kérdezte Pelletier. – Elterjedt ennek a vérengzésnek a híre? – Nem tudom, uram. Kerültem a főutakat, s csak a régi ösvényeken mentem, Lagrasse hegyei és dombjai között. De katonákat nem láttam. Trencavel végignézett a consulokon, hogy van-e valakinek kérdése. Nem volt. – Jól van – fordult vissza a dalnokhoz. – Elmehetsz. És még egyszer: fogadd köszönetünket. Ahogy Murvielt kivezették, Trencavel Pelletier-hez fordult. – Hogyan lehetséges, hogy semmi hírt nem kaptunk erről? Hihetetlen, hogy még csak nem is suttognak róla az emberek. Hiszen már négy nap telt el a mészárlás óta. – Ha Murviel nem hazudik, akkor ugyan ki maradt volna hírmondónak? – vágott komor képet Cabaret lovag. – Mindegy – legyintett Trencavel. – Küldjetek ki lovasokat, azonnal és minél többet. Ki kell derítenünk, hogy a francia sereg Besièrs-ben marad-e, vagy máris megindult kelet felé. A győzelem meggyorsíthatja a haladásukat. A vicomte fölállt, mire mindenki meghajolt. – Egész Carcassonnában tegyétek közzé ezt a rossz hírt. Én magam most a Sant-Maria-kápolnába megyek. Küldjétek utánam a feleségemet.

* Pelletier úgy érezte, mintha ólomból volna a lába, ahogy ment fölfelé a lépcsőn a szobájába. Mintha kötés vagy borogatás lett volna a mellkasán, és az akadályozta volna a szabad lélegzésben. Alaïs az ajtóban várta.

– Elhoztad a könyvet? – kérdezte türelmetlenül. Aztán ránézett az apja arcára, és megijedt. – Mi az? Történt valami? – Nem voltam a Sant-Nasariban, Filba. – Lerogyott egy székre. – Hírek érkeztek. – Miféle hírek? – Alaïs hallotta a remegést a saját hangjában. – Besièrs elesett – mondta tompán Pelletier. – Három vagy négy nappal ezelőtt. Túlélő nincs. – Mind meghaltak? – nézett elszörnyedve Alaïs. – A nők és a gyerekek is? – A pusztulás leselkedik ránk. Ha ezek ilyen szörnyűségeket képesek elkövetni... Alaïs odaült az apja mellé. – És most mi lesz? Pelletier most először hallott félelmet kicsengeni a lánya hangjából. És nem is annyira hallotta, mint inkább érezte, hogy visszafojtja a lélegzetét. – Nem tehetünk mást, mint hogy várunk, és figyeljük, hogy alakulnak a dolgok. – De ez, ugye, nem érinti a mi megállapodásunkat? – puhatolózott óvatosan Alaïs. – Ettől még biztonságos helyre vihetem a könyveket? – A helyzet megváltozott. Elszántság ült ki Alaïs arcára. – Minden tiszteletem a tiéd, apám, de ez eggyel több ok arra, hogy elengedj bennünket. Ha nem megyünk, a könyvek itt esnek csapdába, ebben a városban. Ezt nem akarhatod. – Szusszant egyet. Pelletier csak hallgatott. – Mindazok után, amilyen áldozatokat te magad, Simeon és Esclarmonde vállaltatok, oly sok éven át rejtegetve a könyveket, most minden elveszhet. – Ami megtörtént Besièrs-ben, az itt nem történhet meg – jelentette ki határozottan Pelletier. – Carcassonna képes kiállni egy ostromot. Ki fogja állni az ostromot. A könyvek itt nagyobb biztonságban lesznek. Alaïs megfogta az apja kezét. – Könyörgök, ne zárkózz be megint a magad világába... – Elég legyen. Alaïs – vágott közbe Pelletier. – Nem tudjuk, hol van most a francia sereg. A besièrs-i tragédia már régen történt. Azóta több nap is eltelt, s a hír csak számunkra újdonság. Lehet,

hogy egy előőrs már itt ólálkodik valahol a környéken. Ha elengednélek, azzal a halálos ítéletedet írnám alá. – De... – Nincs de. Megtiltom. Túl veszélyes. – Nem félek a veszélytől. – Nem, Alaïs! – kiabált most már Pelletier, inkább félelmében, mint haragjában. – Nem foglak föláldozni téged. A felelősség az enyém, nem a tiéd. – Akkor gyere velem te is! – emelte meg a hangját Alaïs is. – Ma este. Fogjuk a könyveket, és induljunk el most, amíg még megtehetjük. – Túl veszélyes. – Azt hiszed, én nem tudom? Lehet, hogy utunknak francia kardok vetnek véget. De mégiscsak jobb úgy meghalni, hogy legalább megpróbáltuk, mint teljesen elgyávulni a bizonytalantól való rettegésben. Alaïs meglepődve látta, hogy az apja mosolyog. – Becsületedre válik ez a lelkesedés, leányom – mondta, de már a vereség érzete csengett ki a hangjából. – De a könyvek itt, a Cité falain belül maradnak. Alaïs döbbenten meredt rá, aztán kirohant a szobából.

47. FEJEZET Besièrs

Besièrs-nél aratott váratlan győzelmük után a keresztesek még két napig a város körüli termékeny földeken és barátságos vidéken tanyáztak. Igazi csoda, hogy ilyen csekély áldozattal ilyen gazdag zsákmány hullott az ölükbe. Isten nem is adhatta volna nyilvánvalóbb bizonyítékát annak, hogy az ő oldalukon áll, mert igaz ügyért harcolnak. Fölöttük ott füstölögtek a nemrég még hatalmas város romjai. Ittott pernye is szállingózott a szerencsétlenséggel mit sem törődő, vidám nyári ég felé, s a legyőzött földön vígan élték tovább az életüket, s fújták az éneküket az erdők-mezők madarai. Időről időre szokatlan robajt is lehetett hallani, ahogy leomlott egy-egy újabb fal vagy beomlott valamelyik épület. A harmadik nap hajnalán aztán a francia sereg szedte a sátorfáját, és a nyílt vidéken délnek indult, az egykori római kikötőváros, Narbona felé. A vonuló emberhad élén, két oldalán a pápai legátusokkal, a cîteaux-i abbé haladt, akinek kissé megcsappant tekintélyét most újra megerősítette az eretnekeket befogadni merészelő város megsemmisítő veresége. Isten harcosainak hátán dicsőséget sugároztak a rájuk hímzett fehér és arany keresztek, s a karókon magasba tartott feszületeken meg-megcsillant a napfény. A hódító sereg hosszú kígyóként kanyargott a sós mocsarak, erdőfoltok és az Oroszlán-öböl felől fújó vad szelek által megtépázott bozótosok között. Itt-ott elvadult, de még így is termő szőlők, olajfák és mandulafák szegélyezték az utat.

A déli klímához nem szokott francia katonák soha életükben nem láttak még ilyen tájakat. Hányták is magukra a keresztet sűrűn, mert tényleg Isten által megutált és megvert földön érezték magukat. Narbona püspöke és a város vicomte-ja által vezetett küldöttség július huszonötödikén találkozott a keresztesekkel Capestang előtt. Narbona gazdag kereskedelmi központ volt a Földközi-tenger partján, bár a város központja a parttól kissé távolabb épült ki. A Besièrs-ben történt szörnyűségek híre megrémisztette az embereket, ezért az egyházi és a világi hatalmasságok is úgy döntöttek, hogy nem kívánnak hasonló sorsra jutni, és inkább feláldozzák függetlenségüket és méltóságukat. Így aztán Narbona püspöke és vicomte-ja mindenki szeme láttára letérdelt az abbé lábai elé, és alázatosan behódolt a Római Katolikus Egyház előtt. Beleegyeztek, hogy az általuk ismert összes eretneket kiszolgáltatják a legátusoknak, elkobozzák a katharok és a zsidók vagyonát, sőt még a saját birtokaikon is különadót vetnek ki, és abból támogatják a keresztes hadjáratot. Órák alatt megállapodtak a feltételekben. Narbona megmenekült, és hadipénztárt ilyen könnyen még sohasem szerzett senki. Az apát és a legátusok alighanem nagyon örültek, hogy a narbonaiak ilyen könnyen lemondtak ősi jogaikról, ám ezt nem mutatták. A Tolosa grófjának cinóbervörös zászlaja alatt vonuló katonák viszont alighanem meg voltak döbbenve földijeik elgyávulásán, ám ezt ők sem mutatták. A seregnek kihirdették, hogy változott az útiterv. Az éjszakát Narbonán kívül töltik, reggel pedig elindulnak Olonzac felé. Azután már csak pár napjuk marad, hogy magát Carcassonnát is meglátogassák. Másnap megadta magát, és a hódítók előtt szélesre tárta kapuit a hegytetőre épült, falakkal körülvett Azille. Néhány eretneket, természetesen családostul, megégettek a központi piactéren sebtében összehányt máglyákon. A fekete, büdös füst sokáig kavargott a szűk és meredek utcák fölött, s csak lassan hömpölygött ki a magas városfalak fölött a környező vidékre. A kisebb várak és falvak egyetlen nyíllövés nélkül, egymás után hódoltak be. La Redorte követte szomszédja, Azille példáját,

akárcsak a környékbeli kisebb tanyák és kolostorok legnagyobb része. A többinek a lakói viszont elmenekültek. A francia sereg annak rendje és módja szerint kifosztotta a behódolt vagy elhagyott települések hombárjait, raktárait és kincstárait. A legkisebb ellenállást is azonnal és kíméletlenül megtorolták. A katonák kegyetlenségének híre futótűzként terjedt az egész vidéken. Kelet-Languedoc népe és a Trencavel-dinasztia között lassanként megromlott az ősi jó viszony. Öt nappal a Besièrs felett aratott győzelem után, Sant-Nasari ünnepének előestéjén a fősereg előtt kétnapi járóföldre haladó előhad elérte Trèbes városát. Délután egyre fojtóbb lett a levegő. Az égen baljós, sötétszürke felhők jelentek meg. A távolban olykor morajlott az ég, de egyikmásik mennydörgés hangja nem ért el idáig az elnehezült levegőben. S ahogy a keresztesek belovagoltak a tárva-nyitva és őrizetlenül hagyott kapukon, az első kövér esőcseppek már szét is placcsantak a fehér utcaköveken. Az utcák kísértetiesen kihaltak voltak. Embernek, állatnak nyoma sem volt sehol. A vérvörös horizonton fenyegetően torlódtak egymásra a szél hajszolta, fekete fellegek. S amikor a város körüli síkságra rárontott a vihar, a villámok már úgy csapkodtak mindenfelé, mintha az ég is rá akart volna szakadni a vidékre. A lovak botladozva haladtak a hepehupás, csúszós kövezeten. Minden lejtős utca és sikátor rohanó hegyi patakká változott. Az eső hangosan verte a pajzsokat és a sisakokat. Az örvénylő áradatból patkányok úsztak ki a templom lépcsőire, s rázták le magukról a vizet. A toronyba belevágott egy villám, de szerencsére nem gyújtotta föl. Az északról jött katonák térdre borultak, s keresztet vetve kérték az Istent, hogy kímélje meg az életüket. A Chartres körüli síkságokon, Burgundia szép tájain vagy Champagne erdőségeiben nem nagyon szokott előfordulni ilyen égzengés és ítéletidő. Aztán a vihar, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan véget is ért. Friss és kellemes lett a levegő. Hallani lehetett, hogy egy közeli kolostorban a szerencsés megmenekülés örömére megkondítják a harangokat. A keresztesek ezt annak jeléül fogták föl, hogy elmúlt a

veszedelem, így aztán előbújtak a házakból, és nekiláttak a munkának. A lovászok elmentek egy kis abrakot és száraz szénát keresni a lovaknak, a szolgák pedig kipakolták uraik holmiját, s készültek a tűzrakáshoz és a sütés-főzéshez. Lassanként kialakult a meghódított városban tanyázó megszálló sereg képe. Esteledett. Az ég alja még mindig lilában és rózsaszínben derengett, s ahogy a szél eltakarította az utolsó felhőloszlányokat is, az északról jött katonák a várfalak tetejéről hirtelen megpillanthatták a távoli horizonton felderengő Carcassonna bástyáit és templomtornyait. A Cité kissé mintha elemelkedett volna a földtől, hogy a méltóságteljes erőd még magasabbról tekinthessen le az őt körülvevő világra. A meghódítására érkező keresztesek sok mindent hallottak már róla, de ilyen lenyűgöző látványra nem számítottak. Néma és tiszteletteljes döbbenettel bámulták a szavakkal leírhatatlan jelenséget. A fenséges és félelmetes, bevehetetlen várat.

48. FEJEZET

Amikor Simeon magához tért, már nem az erdőben volt, hanem valami istállófélében. Emlékezett, hogy hosszú út vezetett idáig. Minden apró mozdulattól fájdalmat érzett a bordáiban. A szag rettenetes volt, verejték, kecsketrágya és dohos szalma keveréke, meg még valami édeskés bűz, mint a rothadó virágoké. A falból kiálló kampókon néhány lószerszám lógott, s a mellig érő ajtó melletti sarokba egy szalmahányó villa volt odatámasztva. Lenézett a földre. A zsák, amit a fejére húztak, most ott hevert mellette. A keze és a lába viszont még most is össze volt kötözve. Köhögve igyekezett kiköpködni a sok piszkot és szöszt, amivel telement a szája. Nagy nehezen ülő helyzetbe küszködte magát. Minden porcikája sajgott, de valahogy mégis ellökdöste-elvonszolta magát az ajtóig. Eltartott egy ideig, de elégedett volt a teljesítményével. S amikor szilárd falnak támaszthatta a hátát, elhatározta, hogy megpróbál lábra állni. Türelmesen fel is tologatta magát, s a fejét majdnem beleverte a lejtős mennyezetbe. Vállával elkezdte kifelé lökdösni az ajtót. Az mozdult is valamit, de kívülről erősen kitámaszthatták, mert sehogy sem akart kinyílni. Fogalma sem volt, hová kerülhetett. Carcassonna közelében van-e még, vagy már nagyon messze tőle? Homályosan emlékezett rá, hogy lóháton hurcolták keresztül egy erdőn, aztán egy síkságon. Nem nagyon ismerte a vidéket, de azt feltételezte, hogy valahol Trèbes környékén lehet. Az ajtó alatt némi fény szűrődött be. S ha nagyon fülelt, meghallhatta a valahol a közelben tartózkodó fogva tartóinak egyébként kivehetetlen beszélgetését is. Talán várnak még valakire... Simeon megijedt. Hisz az sem lehet véletlen, hogy őt idehozták.

Visszacsúszott-mászott az istálló túlsó végébe. Ott aztán a fal tövébe kuporodott, egy darabig félig ébren volt még, de aztán elnyomta az álom. Arra ébredt, hogy valaki ordítozik. Minden idegszála megfeszült. Hallotta, hogy fogva tartói odakint felugrálnak, és elindulnak felé. Tompa zajjal a földre dőlt az ajtót kívülről megtámasztó gerenda. Az ajtóban három alak állt meg, arcukat a mögülük befelé tűző napfénytől nem lehetett jól látni. Simeon vaksin hunyorgott a hirtelen támadt nagy világosságtól. – Qù est-il? Hol van? – Tanult északi ember hangja volt ez, rideg és határozott. Egy darabig csönd volt. Az alakok csak bámulták a hátsó sarokban kuporgó Simeont. – Hozzátok ki. A másik kettő odalépett az idős emberhez, a karja alá nyúlva végigvonszolták a földön, ki az istálló elé, s ott föltérdeltették a francia vezér lába előtt. Simeon csak lassan merte fölemelni a tekintetét. A vezérnek kegyetlen, sovány arca volt, és kifejezéstelen, kovaszürke szeme. Drága posztóból, északi módi szerint varrott kabátot és nadrágot viselt, de öltözékén semmi sem utalt a rangjára vagy a beosztására. – Hol van? – kérdezte. Simeon csak a fejét rázta. – Nem értem – válaszolta héberül. A rúgás meglepte. Érezte, ahogy megroppan egy bordája, és hátraesett. Durva kezek azonnal a hóna alá nyúltak, és ismét feltérdeltették. – Ismerlek téged, zsidó – mondta szenvtelenül a vezér. – Tudom, ki vagy. Úgyhogy nincs értelme ezt a játékot folytatni. Még egyszer kérdezem: hol a könyv? Simeon ismét rá emelte a tekintetét, de nem mondott semmit. A rúgást ezúttal az arcába kapta. Felrepedt a szája, a fogai megreccsentek, s a fájdalom belehasított még az agyába is. A száját és a torkát elöntötte a vér. – Úgy vadásztam rád, mint egy vadállatra, zsidó – folytatta a vezér. – Chartres-tól Besièrs-en át egészen idáig üldöztelek. Követtem a nyomodat, mint a rókáét. Rengeteg időmet elraboltad. Így aztán mostanra már elfogyott a türelmem. – Közelebb hajolt, s

Simeon látta a gyűlöletet hideg, élettelen szemében. – Tehát: hol a könyv? Átadtad Pelletier-nek? C'est ça? Simeonnak két dolog jutott az eszébe. Először, hogy önmagát már úgysem mentheti meg. Másodszor pedig, hogy a barátait viszont meg kell mentenie. Ezt még megteheti. – Jogom van megtudni faggatóm nevét – dadogta nagy nehezen vérző szájával. – Majd imádkozom érted. A vezérnek összeszűkült a szeme. – Ne légy ostoba. Úgyis meg fogod nekem mondani, hogy hová rejtetted el a könyvet. Simeon megrázta a fejét. Talpra rángatták, és leszaggatták róla a ruhát. Aztán az egyik fickó megfogta a két kezét, a másik meg a két lábát, és felhajították egy kordéra. A következő pillanatban egy bőröv csatos vége vágott végig a hátán. Teste megrándult a fájdalomtól. – Hol van? – Simeon behunyta a szemét, s máris jött a következő ütés. – Carcassonnában van már? Vagy még mindig te őrzöd valahol, zsidó? – Verték, megállás nélkül. Simeon már üvöltött fájdalmában. – Meg fogod mondani nekem. Vagy ezeknek a fickóknak itt. Simeon háta csupa vér volt. Imádkozni kezdett, mondta magában az őseitől örökölt szent szavakat, és megpróbálta az Örökkévalónak ajánlott lelkét távol tartani a testi kínoktól. – Qù – est – le – livre?– ismételte a vezér, s minden szónál végigvágott rajta. S ez volt az utolsó, amit Simeon még hallott, mert utána elnyelte őt a süket sötétség.

49. FEJEZET

A keresztesek előhada Sant-Nasari ünnepén ért látótávolságba Carcassonnától, a Trèbes-ből vezető úton. A Pinté torony őrei fellobbantották a tüzet, s megszólaltak a vészharangok. Augusztus első napjának estéjére már egész kis város nőtt ki a földből a folyó túlpartján, sűrűn álltak egymás mellett a kisebbnagyobb sátrak, ragyogtak a lenyugvó nap fényében a zászlók és az aranyozott keresztek. Nyüzsgött a sokaság, az északi bárók, gascogne-i zsoldosok, chartres-i, burgundiai és párizsi fegyveresek, íjászok, papok, meg a sereget követő egyéb népség. Az esti istentisztelet után Trencavel vicomte, Pierre-Roger de Cabaret, Bertrand Pelletier és még néhány embere kíséretében lesétált a földsáncokra. Valahol a távolban füstoszlop kanyargott az ég felé. A folyó ezüst szalagként csillogott. – Rengetegen vannak. – Nem többen, mint amennyire számítottunk, uram – válaszolta Pelletier. – Mit gondolsz, mikor érkezik meg a fősereg? – Nehéz megmondani. Egy ilyen hatalmas sereg lassan halad. És a hőség is hátráltatja a vonulásukat. – Hátráltatja, de nem gátolja meg – sóhajtott Trencavel. – Nem állítja meg őket. – Készen állunk a fogadásukra, uram. A Cité jól el van látva mindennel. A külső kőfalak megvédik a belső falakat; minden sérült részt vagy gyönge pontot megerősítettünk és eltorlaszoltunk, minden toronyban katonák őrködnek. – Pelletier körbemutatott. – A hajómalmokat a helyükön megtartó köteleket elvágtuk, s ami gabonát már nem tudtunk learatni, azt fölgyújtottuk. A franciák itt már nem sok ennivalót találnak.

Trencavelnek hirtelen fölcsillant a szeme. Cabaret lovaghoz fordult. – Nyergeljük föl a lovakat, és csapjunk le rájuk. Még naplemente előtt szedjük össze négyszáz legjobb emberünket, azokat, akik a legügyesebben bánnak a lándzsával, és kergessük el a franciákat a dombjainkról. Nyilván nem számítanak most arra, hogy az ő táborukban küzdünk meg velük. Ti hogy látjátok? Pelletier-nek tetszett a rajtaütés ötlete. De azt is tudta, hogy óriási könnyelműség ilyesmit megkockáztatni. – Rengetegen tanyáznak már a síkságon, uram. Martalóc zsoldosok, s az előhad kisebb egységei. Megszólalt Pierre-Roger de Cabaret is. – Ne áldozd föl az embereidet, Raimond. – De ha sikerül meglepnünk őket egy rajtaütéssel... – Ostromra készültünk föl, uram, nem nyílt terepen vívandó harcra. A helyőrség erős. A legbátrabb, legtapasztaltabb lovagok vannak itt, s várják az alkalmat, hogy bizonyíthassanak. – Hát akkor? – tárta szét a kezét Trencavel. – Semmiért áldoznád föl őket – jelentette ki határozottan Cabaret. – Az embereid szeretnek téged és bíznak benned – mondta Pelletier. – Az életüket is feláldozzák érted, ha szükség lesz rá. De most várnunk kell. Hadd jöjjenek ők a mi terepünkre harcolni. – Félek, hogy a büszkeségem juttatott bennünket ide – sóhajtott Trencavel. – Valami azt súgja nekem, hogy nem fog arra túl hamar sor kerülni. – Elmosolyodott. – Emlékszel, Bertrand, hogy anyám énekkel és tánccal töltötte meg a Château-t? A legkiválóbb trubadúrok és énekmondók mulattatták őt. Aiméric de Pegulham, Arnaut de Carcassès, sőt Guilhem Fabre és Bernat Alanham Narbonából. Állandón ünnepeltünk és lakomáztunk. – Hallottam, hogy ez volt a Délvidék legjobb főúri udvara. – Rátette a kezét az ura vállára. – És így lesz ez megint. A harangok elhallgattak. Minden szem Trencavel vicomte-ra szegeződött. Pelletier büszke volt, hogy ura hangjából eltűnt minden kétely és bizonytalanság. Már nem a gyermekkorán merengő fiatalember volt, hanem csatára készülő hadvezér.

– Adj parancsot, Bertrand az árokra nyíló várfolyosók és a kapuk bezárására és eltorlaszolására, és hívasd be az őrség parancsnokát az öregtoronyba. Készen állunk majd a franciák fogadására, ha megindulnak. – És talán Sant-Vicensbe is kellene küldeni egy kis megerősítést – vetette föl Cabaret lovag. – Ha a franciák támadásra szánják el magukat, ott fogják kezdeni. És nem mondhatunk le arról, hogy kijussunk a folyóhoz. Trencavel bólintott. Mindenki visszament a várba, csak Pelletier járkált még odakint egy kis ideig, s nézegette a tájat, mintha örökre az emlékezetébe akarná vésni a látványt. Északon Sant-Vicens falai alacsonyak voltak, s tornyok is csak ritkásan védték. Ha a támadók behatolnak az elővárosba, akkor a házak fedezékéből nyilazhatják a Cité falain a védőket. A déli előváros, Sant-Miquel tovább tudna kitartani. Az igaz, hogy Carcassonna felkészült az ostromra. Sok élelmet halmoztak föl – kenyeret, sajtot, gabonát, efféléket –, és még tejelő kecskéket is vittek a várba. Csakhogy a várban összezsúfolódott rengeteg embert nemcsak etetni, hanem itatni is kellett, és a víz már aggasztotta Pelletier-t. Parancsára őröket állítottak minden kút mellé, s bevezették a víz adagolását is. Ahogy a Pinté toronytól a belső udvar felé ballagott, Pelletier azon kapta magát, hogy megint Simeon körül járnak a gondolatai. Kétszer is átküldte már François-t a zsidó negyedbe újabb hírekért, de a fiú nem tudott meg semmit. Pelletier napról napra nyugtalanabb lett. Körülnézett az udvaron, aztán úgy határozott, hogy itt most néhány órára nem lesz rá szükség. Elindult az istállók felé. A mezőkön átvezető legegyenesebb úton haladt, majd át az erdőn, s közben egy percre sem felejtette el, hogy az északiak serege itt tanyázik a környéken. Nagy volt a zsúfoltság, az emberek kint tolongtak az utcákon, s mégis, valami nyomasztó, szokatlan csönd és visszafogottság ülte meg a zsidó negyedet. Minden arcon félelem és nyugtalanság

tükröződött. Tudták, hogy hamarosan kezdődnek a harcok. Ahogy Pelletier végiglovagolt a szűk utcákon, asszonyok és gyermekek néztek föl rá aggódó szemmel, reményt keresve az ő arcán. De ő nem tudott kínálni nekik semmit. Simeonról senki sem tudott semmit. A szállását elég könnyen megtalálta, de az ajtó el volt reteszelve. Pelletier leszállt a lóról, és bekopogott a szemközti házba. – Egy Simeon nevű embert keresek – mondta az óvatosan kikukucskáló asszonynak. – Tudja, kiről beszélek? Az asszony bólintott. – Besièrs-ből jött, többekkel együtt. – Mikor látta őt utoljára? – Pár napja. Mielőtt hírt kaptunk volna Besièrs elestéről, elment Carcassonnába. Egy ember jött el érte. Pelletier elkomorodott. – Miféle ember? – Valami magas rangú szolga. Narancssárga volt a haja – mondta az asszony, elfintorítva az orrát. – Úgy tűnt, Simeon ismeri őt. Pelletier most már tényleg nem értett semmit. Ez a „magas rangú szolga” csakis François lehetett. De ő meg azt mondta, hogy nem találta meg Simeont. – Akkor láttam őt utoljára. – Azt mondod, Simeon nem tért vissza Carcassonnából? – Ha volt egy csöpp esze, akkor ott maradt. Ott nagyobb biztonságban van, mint itt. – Előfordulhat, hogy Simeon visszatért, csak éppen te nem vetted észre? – Pelletier kétségbeesetten próbált legalább valami magyarázatot találni. – Mert például aludtál. Talán nem láttad, amikor megjött. – Nézz oda, uram – mutatott az asszony a szemközti házra. – Hisz magad is láthatod: vuèg, üres.

50. FEJEZET

Oriane lábujjhegyen settenkedett át a folyosón húga szobájához. – Alaïs! – Guirande biztosra mondta, hogy a testvére megint átment az apjukhoz, de azért óvatos volt. – Sòrre? Itt vagy? Amikor senki sem felelt, benyitott, és belépett. Egy tolvaj ügyességével gyorsan nekiállt átkutatni Alaïs holmiját. Megnézte a korsókat, a poharakat, a tálakat, benézett a ládákba, kihúzkodta egymás után a ruhákat, alaposan megszemlélte az illatszerekkel és gyógyfüvekkel teletömött zsákocskákat. Felforgatta és végigtapogatta a vánkosokat, az egész ágyat, de csak egy kis levendulás tasakot talál, ami nem érdekelte. Benézett az ágy alá is. De ott csak döglött bogarakat és pókhálót látott. Ahogy visszafordult a szoba belseje felé, észrevette, hogy egy vastag, barna vadászköpeny hever Alaïs varrószékének támláján. Tűk és varrófonalak mindenütt. Valami itt nem stimmel. Miért van elöl ilyenkor ez a téli köpeny? Miért állt neki Alaïs varrogatni? Két ujjal fölemelte a köpenyt, és rögtön érezte, hogy furcsán lóg a kezében. Egyik oldalon mintha súlyosabb volna... Fölemelte a sarkát, és észrevette, hogy valamit belevarrtak a szegélyébe. Villámgyorsan fölfejtette a varrást, bedugta ujjait a résbe, s előhúzott egy vászonba csomagolt, kicsi, négyszögletes tárgyat. Már éppen kezdte volna kibontani, amikor zajt hallott a folyosóról. A csomagocskát villámgyorsan a ruhája alá dugta, a köpenyt pedig visszahajította a szék támlájára. Ekkor egy súlyos kéz markolta meg a vállát. Oriane összerezzent. – Hát te mit keresel itt? – szólalt meg egy férfihang. – Guilhem! – kapta ijedten a melle elé a két kezét. – De megijesztettél! – Mit csinálsz a feleségem szobájában, Oriane?

Oriane fölszegte a fejét. – Ezt én is kérdezhetném tőled. A sötétedő szobában Oriane látta, hogy a férfi arca megkeményedik, s tudta, hogy a szúrás talált. – Nekem minden jogom megvan rá, hogy itt legyek, neked viszont nem... – tekintete a köpenyre tévedt, aztán vissza Oriane arcára. – Mit csinálsz itt? Oriane állta a tekintetét. – Semmi olyasmit, ami rád tartozik. Guilhem a sarkával berúgta az ajtót. – Megfeledkeztél magadról, úrnőm – ragadta meg a nő csuklóját. – Ne légy ostoba, Guilhem. Nyisd ki az ajtót. Egyikünknek sem lenne jó, ha be találna jönni valaki, s itt találna bennünket kettesben. – Ne bolondozz velem, Oriane. Nem vagyok most olyan hangulatban. Addig innen el nem mész, amíg meg nem mondod, hogy mit keresel itt. Az a férfi küldött ide? Oriane megzavarodva nézett rá. – Nem tudom, miről beszélsz, Guilhem. Szavamra... A férfi szorítása erősödött. – Azt hiszed, nem vettem észre, mi? Láttalak benneteket együtt, Oriane. A nő megkönnyebbülést érzett. Most már értette, mitől ez az indulat. S ha Guilhem nem ismerte föl azt az embert, aki vele volt, akkor a félreértést a maga javára használhatja ki. – Eressz el – próbálta kiszabadítani a kezét. – Ha még emlékeznél, jó uram, épp te mondtad, hogy nem találkozhatunk többé. – Hátravetette a fejét, s villogó tekintettel a férfi szemébe nézett. – Így aztán, miért izgat az téged, ha máshol keresek vigasztalást? Nem vagyok a tulajdonod. – Ki az az ember? Oriane esze gyorsan járt. Olyan nevet kell találnia, aki megfelel Guilhemnek. – Mielőtt megmondom, ígérd meg, hogy nem teszel semmi ostobaságot. – Húzta az időt. – Most nem vagy abban a helyzetben, hogy te szabj feltételeket. – Akkor legalább menjünk innét máshová, az én szobámba, az udvarra, mindegy, csak ki innen, ha bejön Alaïs... A férfi arcáról leolvashatta, hogy megint talált. Guilhem most attól félt a legjobban, hogy a felesége rájön a hűtlenségére.

– Hát jó – egyezett bele végül. Szabad kezével kinyitotta az ajtót, aztán végigráncigálta a nőt a folyosón. Mire elérték a szobát, Oriane összeszedhette a gondolatait. – Beszélj! Oriane a szemét lesütve bevallotta, hogy elfogadta egy új udvarló közeledését. Az illető a vicomte egyik szövetségesének a fia. Már régóta bámulja őt... – Nem hazudsz? – Az életemre esküszöm – nézett föl könnyben úszó szemmel Oriane. Guilhem még gyanakodott, de már semmiben sem volt biztos. – Ez nem magyarázat arra, hogy miért voltál a feleségem szobájában. – Csak azért, hogy megvédjem a te jó híredet. Visszatenni a helyére valamit, ami a tiéd. – Micsodát? – A férjem talált egy férfiruhához való csatot a szobámban. Körülbelül ekkora – mutatta a kezével – és ezüstből van. – Valóban elveszítettem egy ilyen csatot – ismerte be Guilhem. – Jehan a fejébe vette, hogy kideríti, kié, és elmondja mindenkinek. S mivel tudtam, hogy a csat a tiéd, úgy gondoltam, legjobb, ha visszaviszem a szobátokba. Guilhem a homlokát ráncolta. – De miért nem adtad ide nekem egyenesen? – Mert te kerülsz engem, jó uram – sóhajtott szomorúan Oriane. – Nem tudtam, mikor találkozunk, ha találkozunk egyáltalán. Arról nem is beszélve, hogy ha együtt látnak minket, abból kitalálhatják, hogy volt valami közöttünk. Lehet, hogy butaságot csináltam. De nem kételkedhetsz, hogy jó szándék vezérelt. Oriane látta, hogy a férfi még nincs meggyőzve, de nem meri tovább forszírozni a dolgot. Viszont a keze a tőre markolatára tévedt... – Ha csak egy szót is el mersz árulni erről Alaïsnak, akkor megöllek, Oriane. Isten látja lelkemet, hogy megteszem. – Tőlem nem tudja meg – mosolygott Oriane. – Legföljebb akkor, ha nem lesz más választásom. Meg kell védenem magam. És... –

elhallgatott egy pillanatra. Guilhem lélegzet-visszafojtva figyelte. – ...és éppen úgy jött ki, hogy egy kis szívességet szeretnék kérni tőled. Guilhem szeme összeszűkült. – És ha visszautasítom? – Csak azt szeretném megtudni, hogy adott-e apánk valami értékes dolgot Alaïsnak megőrzésre. Ennyi az egész. – Azt kéred tőlem, hogy kémkedjek a feleségem után?! – kiáltott fel Guilhem hitetlenkedve. – Ilyesmire én nem vagyok kapható, Oriane. Te pedig ne merészelj semmi olyat tenni, amivel megbánthatod őt. Világos? – Még hogy én bántanám meg őt! Te félsz, hogy kiderül a hűtlenséged, és ez hozza ki belőled ezt a nagy hősködést. Te csaltad meg őt, Guilhem, valahányszor csak velem töltötted az éjszakát. Én csak tudni szeretnék valamit. És meg is fogom tudni, akár segítesz nekem, akár nem. De ha te megnehezíted a dolgomat... – Hagyta, hogy a fenyegetés ott lógjon a levegőben. – Nem mered megtenni. – Semeddig se tart elmesélni Alaïsnak, mit műveltünk mi együtt, miket sugdostál nekem, milyen ajándékokat kaptam tőled. És hinni fog nekem, Guilhem. A lelkedből túl sok minden ül ki a képedre. Guilhem, megundorodva a nőtől is és önmagától is, feltépte az ajtót. – Légy átkozott, Oriane! – vetette oda, aztán elviharzott. Oriane csak mosolygott magában. Sikerült csapdába csalnia ezt a szerencsétlent is. Alaïs az egész délutánt az apja keresésével töltötte. De senki sem látta a tiszttartót. Átment a Citébe is, azt remélve, hogy legalább Esclarmonde-dal beszélhet. De sem ő, sem Sajhë nem volt már SantMiquelben, és semmi jel nem utalt arra, hogy hazatértek volna. Végül kimerülve és nyugtalan lélekkel visszatért a szobájába. Lefeküdni nem akart, ahhoz túl ideges volt. Odaült még kicsit az asztalához... A harangok elütötték már az egy órát, amikor később közeledő léptek zajára riadt fel. – Rixende? – hunyorgott a sötétbe, az asztalon pislákoló olajlámpás alig adott némi fényt. – Te vagy az? – Nem – válaszolt egy férfihang.

– Guilhem! A férfi belépett a szobába, zavartan mosolyogva, mint aki nem tudja, milyen fogadtatásra számíthat. – Bocsáss meg. Megígértem, hogy békén hagylak, tudom, de hát... nem tehetem. Alaïs felült. – A kápolnában voltam – folytatta Guilhem. – Imádkoztam, de nem hiszem, hogy a szavaim felszálltak az égig. Leült az ágy szélére. Érződött, hogy mondani akar valamit. Némi habozás után Alaïs odahúzódott mellé. – Itt vagyok. Hogy segíthetnék neked? Aztán kibújt az ágyból, és nekiállt lehúzni a férfi csizmáját, majd segített levenni az övét is. A vastag szíj és a csat nagy zajjal esett le a földre. – Trencavel vicomte szerint mi fog történni? – kérdezte végül. Guilhem hátradőlt az ágyon, és behunyta a szemét. – Az, hogy az északiak először Sant-Miquelt támadják meg, hogy onnan aztán megközelíthessék magát a Citét. Alaïs odaült mellé, és kisimította az arcából a hajtincseit. Beleborzongott, ahogy ujjaival megérintette a férfi bőrét. – Ki kell aludnod magad, uram. Minden erődre szükséged lesz a következő napokban. Guilhem nagy lustán kinyitotta a szemét, és rámosolygott a feleségére. – Segíthetsz kipihennem magam. Alaïs is elmosolyodott, odanyúlt az ágy melletti asztalkán tartott rozmaringos párlatért, és a hűsítő borogatóvízzel elkezdte bedörzsölni a férje halántékát. – Amikor délután apámat kerestem, odamentem a nővérem szobájához is. Azt hiszem, volt nála valaki. – Valószínűleg Congost – vágta rá gyorsan Guilhem. – Ő nem lehetett. A többi írnokkal együtt most a Pinté toronyban kell aludnia, hogy kéznél legyen, ha a vicomte-nak szüksége van rá. – Tartott egy kis szünetet. – És nevetés hallatszott ki onnan. Guilhem a felesége ajkára tette a mutatóujját. – Elég volt Orianeból – suttogta, és a derekát átkarolva közelebb húzta magához. Megcsókolta. Alaïs borszagot érzett. – Méz– és kamillaillatod van. –

Egyik kezével kibontotta a nő haját, s az zuhatagként omlott a vállára és az arca elé. Alaïsnak a tarkója is megborzongott az érintéstől. Jó volt összesimulni, érezni a férfi meleg bőrét. Lassan, óvatosan, le nem véve róla barna szemét, Guilhem lehúzogatta a felesége válláról a ruhát, le egészen a derekáig. Alaïs észrevétlenül segített neki. Aztán fölállt, és a ruha leomlott róla a földre. Guilhem fölhajtotta a takarót, hogy a felesége bebújhasson mellé. Pár pillanatig csak feküdtek összeölelkezve, egymás mellett, s Alaïs odadugta hideg lábait a férje lábszárához. Azután Guilhem fölé hajolt. Alaïs érezte a bőrén a leheletét. Mint a nyári szellő... A férfi ajka és nyelve táncolt, ide-oda siklott a mellén. Alaïs visszafojtotta a lélegzetét, Guilhem pedig fölemelte a fejét, és szelíden mosolygott. Azután, még mindig a felesége szemébe nézve, egész testével becsúszott mezítelen lábai közé. – Szívem! – suttogta. És óvatosan, meg-megállva beleereszkedett a nőbe, egyre mélyebben, egészen. Egy percig mozdulatlanná is dermedt, testileg és lelkileg is elmerülve mindenben, mintha csak pihenne. Alaïs erősnek és hatalmasnak érezte magát. Mintha most bármit megtehetne, bárkivé átváltozhatna. Varázslatos, zsibbasztó melegség áradt szét a tagjaiban, töltötte el az egész testét, simogatta az érzékszerveit. A fülében érezte zúgni, lüktetni a vérét. Tér és idő megszűnt létezni. Csak Guilhem létezett és a lámpás pislákoló fénye. A férfi lassan mozogni kezdett. – Alaïs – önkéntelenül bukott ki belőle a felesége neve. Alaïs kitárt ujjakkal fogta át a férfi izmos hátát. Érezte az erejét a napbarnított bőr alatt, a kemény combjait, a mellét csiklandozó szőrös mellkasát. Forró, nedves nyelve lándzsaként fúródott az ajkai közé. A férfi egyre gyorsabban szedte a levegőt, most már hajszolta a vágy, az ösztön. Alaïs nagy erővel szorította magához, amikor Guilhem a nevét kiáltotta. A férfi néhányat még rándult, aztán elnyúlt mozdulatlanul. Alaïs fejében lassanként elhalkult a zúgás, s végül már csak a szoba fojtott csöndjét hallotta.

Beszélgettek még egy ideig, ígéreteket suttogtak egymásnak, s végül elaludtak. Az olaj is kifogyott a lámpásból. A lángocska még küszködött egy darabig, aztán kialudt. Alaïs és Guilhem nem látta már az égen végigvonuló ezüstszín holdat, s az ablakon egyre erősebben beszűrődő hajnalpírt sem. Nem tudtak már semmiről, csak egymásról, ahogy ott aludtak egymás karjaiban. Férj és feleség, akik ismét egymás szeretői lettek. Kibékülve. Békében.

51. FEJEZET

2005. július 7., CSÜTÖRTÖK Alice pár perccel az ébresztőóra megszólalása előtt már fönt volt, és csak bámult, hogy miért hever keresztben az ágyon, mindenféle papírokkal maga körül. A családfa volt előtte, a toulouse-i könyvtárban készített jegyzetekkel együtt. Álmosan elmosolyodott. Mint egyetemista korában, a vizsgák előtt, akkor is folyton a jegyzetei között aludt el. De nem bánta. A tegnap esti incidens ellenére most egészen jó volt a hangulata. Elégedett volt, sőt majdnem boldog. Nyújtózkodott egy nagyot, aztán fölkelt, és kitárta az ablakot. Az égen halvány fényfoltok és fehér, lapos felhők váltották egymást. A Cité domboldalai még árnyékba borultak, s a falak alatti füves parton harmat csillogott. A bástyák és tornyok fölött tiszta selyemkék volt az ég, és már buzgón fújták a magukét az énekesmadarak. Mindenfelé látszottak a vihar nyomai. A korlátok tövében felhalmozódott a szél által odasöpört szemét, a szálloda mögött felfordultak és szétszóródtak az elázott kartondobozok, a parkoló lámpaoszlopai körül újságpapírok hevertek a földön. Alice-nek nem volt kedve elmenni Carcassonne-ból, mintha a távozás valami rosszat jelentene. De valamit tennie kellett, és Shelagh-hoz egyelőre csak Chartres-on keresztül juthatott el. Utazásra alkalmas, szép napnak ígérkezett a mai. Miközben elrakta a papírjait, belátta, hogy okosan is kell cselekednie. Nem ülhet itt csak úgy, mint egy áldozat, várva, hogy visszatérjen a tegnap esti betörő. Elmagyarázta a recepciósnak, hogy egy napra elutazik a városból, de a szobáját fenntartja.

– Egy hölgy vár önre, Madame – mutatott a lány a hall felé. – Már éppen fel akartam szólni önnek. – Ó! – nézett oda Alice. – És nem mondta, milyen ügyben keres? A recepciós csak a fejét rázta. – Rendben. Köszönöm. – És még ez érkezett ma reggel – nyújtott át a lány egy levelet. Alice ránézett a postabélyegzőre. Tegnap jött Foix-ból. A kézírás nem volt ismerős. Már éppen kezdte volna felbontani, amikor a rá váró nő odalépett hozzá. – Dr. Tanner? – kérdezte kicsit idegesen. Alice a zsebébe süllyesztette a levelet, hogy majd később elolvassa. – Igen. Tessék. – Üzenetet hoztam Audric Baillard-tól. Azt kérdezi, nem találkozhatnának-e a temetőben. A nő valahonnan ismerős volt, bár Alice most nem tudta hová tenni. – Ismerjük mi egymást valahonnan? – kérdezte. A nő kicsit tétovázott. – Daniel Delagarde-tól – hadarta végül. – Notaires. Alice jobban szemügyre vette. Nem emlékezett, hogy látta volna őt tegnap, de hát annyi ember járkált az ügyvédi irodák folyosóin. – Monsieur Baillard a Giraud-Biau-sírnál várja önt. – Valóban? És miért nem ő maga jött el? – Nekem most mennem kell. A nő sarkon fordult, és kiment a szállodából. Alice értetlenül bámult utána. Ránézett a recepciósra, de az is csak a vállát vonogatta. Rápillantott az órájára. Indulnia kellene. Hosszú út áll előtte. Másrészt viszont tíz perc ide vagy oda már nem számít. – Viszlát holnapig – intett a recepciósnak, de az már mással volt elfoglalva. Alice tett egy kitérőt a kocsija felé, berakta a táskáját, aztán, kissé bosszankodva, átmasírozott az úton a temető felé. A légkör azonnal megváltozott, ahogy belépett a magas, kovácsoltvas kapun. Az ébredező Cité reggeli nyüzsgését itt hirtelen nagy-nagy csönd és nyugalom váltotta föl.

Jobbra alacsony, fehérre meszelt épület állt. Előtte kampókon fekete és zöld locsolókannák sorakoztak. Alice bekukucskált az ablakon. Odabent régimódi zakó lógott egy szék támláján, s nyitott újság hevert az asztalon, mintha épp most ment volna ki a gazdájuk. Középen, a főúton ballagott tovább a sírok között, és hirtelen rossz érzés fogta el. Nyomasztó volt itt minden. Szürke műkő sírkövek, fehér porcelánkámeák, a születés és a halál fekete gránitba vésett évszámai, a közismert helybéli családok kriptái, a mulandóság örök emlékei... Itt is, ott is fiatalon elhunyt emberek képei néznek a látogatóra az idősebbek között. Sok síron virág is van, némelyiken igazi, friss vagy már hervadt, másokon selyem, műanyag vagy porcelán művirágok. A Karen Fleurytől kapott eligazítás alapján elég könnyű volt megtalálni a Giraud család sírját. A központi parcella felső végén volt ez a nagy, lapos sír, kitárt karú, csukott szárnyú angyal díszítette. Alice körülnézett. Baillard-nak semmi nyoma. Végighúzta az ujját a sírkövön. Jeanne Giraud... az a nő, akiről semmit sem tud azon kívül, hogy ő lehet a kapocs Audric Baillard és Grace között. A kőbe vésett, díszes neveket nézegette, amikor a szomszéd parcella felől valami zajt hallott. Azt hitte, végre előkerül a fényképen látott idős úr. Megfordult. – Dr. Tanner? Két férfi állt előtte. Két sötét hajú, napszemüveges figura könnyű nyári öltönyben. – Tessék. Az alacsonyabbik megvillantott valami igazolványt. – Rendőrség. Szeretnénk feltenni önnek néhány kérdést. Alice-nek görcsbe rándult a gyomra. – Mivel kapcsolatban? – Nem tart sokáig, Madame. – Mivel tudják igazolni magukat? Az alacsonyabbik még egyszer előhúzta a zsebéből az igazolványt. Alice-nek fogalma sem volt, miről lehet megismerni, hogy valódi vagy hamis-e egy ilyen okmány. De a fickó hóna alól elővillanó pisztolytáska eléggé valódinak tűnt. Alice szíve is rögtön szaporábban kezdett verni.

Úgy tett, mintha tüzetesen tanulmányozná az igazolványt, de közben lopva körülpillantott. Sehol senki. A parcellák közötti utakon egy lélek se járt. – Miről van szó? – kérdezte ismét, csak hogy húzza az időt. – Ha velünk tudna jönni... Fényes nappal nem tehetnek velem semmit. Alice csak most, túl későn döbbent rá, hogy miért is volt olyan ismerős neki az üzenetet hozó nő. Arra az alakra hasonlított, akivel tegnap este futott össze egy pillanatra a szobájában. Ő az. A szeme sarkából látta, hogy balra van egy lefelé vezető lépcsősor, s aztán a temető újnak tűnő részén keresztül egy út vezet a kijárat felé. A magasabbik megfogta a karját. – Akkor hát, dr. Tanner... Alice a két férfi között hirtelen előreugrott, mint a rajtgépről startoló sprinter, és nekiiramodott. A „rendőrök” láthatóan nem számítottak erre. Pár pillanatig csak álltak döbbenten, kiabáltak utána, de Alice-nek már nagy volt az előnye. Elérte a kaput, és kifordult a rue des Anglais-re. A lejtőn majdnem egy kocsi alá rohant. Az csikorogva fékezett, a vezető káromkodott, de Alice nem állt meg. Átvetette magát egy rozoga kerti kapun, és beszaladt a szőlősorok közé. A fellazított talajon már csak nehezen haladt előre. Hátranézni nem mert, biztosra vette, hogy ott loholnak a nyomában, és mindjárt elkapják. A fülében lüktetett a vér, lábában az izmok már olyan feszesek voltak, mint a zongorahúr, de ő nem adta fel. A szőlősorok túlsó végén drótkerítés zárta el az utat a lejtő alján. Túl magas volt ahhoz, hogy csak úgy át lehessen mászni rajta. Rémülten nézett jobbra-balra, míg végre kicsit távolabb fölfedezett egy kikapart részt a drótháló alatt. Az éles kőtörmelékkel teleszórt porban hason csúszva, térdét-tenyerét felhorzsolva nagy nehezen átpasszírozta magát a drót alatt. Már átjutott, de a szögesdrót beleakadt a dzsekijébe. Vergődött, mint a légy a pókhálóban. Végül minden erejét megfeszítve kiszabadította magát – a dzseki hátából kiszakadt tenyérnyi kék anyag pedig ott maradt a szögesdróton. Veteményeskertben találta magát, padlizsán-, patisszon– és futóbab-ágyások sakktáblaszerű labirintusában. Jobbra-balra

kanyarogva végül megtalálta az utat a melléképületek felé. Ott az egyik ház sarkán majdnem belerohant egy veszettül ugató, félelmetes fogsorát csattogtató, ám szerencsére erős láncra kötött, borjú nagyságú masztiffba. De az újabb ijedségen kívül más baja most sem esett. A főkapu a domb tövében haladó forgalmas főútra nyílott. Amikor végre aszfaltot érzett a talpa alatt, Alice megreszkírozta a hátrapillantást. Egészen hátranézni azonban csak a sokadik próbálkozás után mert. Üres, kihalt aszfaltsáv kanyargott mögötte a messzeségbe. Üldözői nem voltak sehol. Lerogyott az árokpartra, hogy kifújja magát, és hogy kiálljon a kezéből-lábából a remegés. S hogy végre az agya is bekapcsoljon, és átgondolhassa a helyzetét. Mit csináljak? Az a két alak nyilván a szállodánál várja. Oda nem mehet vissza. Rémülten túrt bele a zsebébe, de megkönnyebbült, amikor megtalálta a kocsikulcsot. Hát mégsem veszett el a nagy menekülésben. A táskája meg be van hajítva a vezetőülés alá. Hívd föl Noubelt. Végignézett magán, aztán úgy-ahogy leverte a ruhájáról a port és a piszkot. A farmerja kiszakadt a térdén, a dzseki hátából hiányzott egy kis darab. Most már mindegy. Nincs más választása, mint visszamenni a kocsijához, és addig is imádkozni, hogy az a két „rendőr” ne éppen ott várjon rá. Gyors léptekkel ment végig a rue Barbacane-on, mindig elfordítva a fejét, ha egy autó haladt el mellette. Megkerülte a templomot, s talált egy rövidebb utat jobbra a rue de la Gaffe felé. Ki küldhette őket? Nem lassított, s igyekezett a házak és a fák árnyékában maradni. A házak itt mintha egymásba nőttek volna. Hirtelen furcsa szúrást érzett a tarkóján. Sarkon fordult, és jól megnézte az épp az imént elhagyott, sárga falú, elegáns házat, mert mintha onnan figyelné őt valaki... De akárhogy is meresztette a szemét, nem látott senkit. Némi tétovázás után folytatta az útját. Talán nem is kellene elmennie Chartres-ba? Arról most már meggyőződhetett, hogy veszélyben van, s ez nem csupán képzelgés. Ez megerősítette az elhatározását. Ha jobban

belegondolt, az is egyre világosabbá vált, hogy a történtek mögött ott áll Authié. Aki azt hiszi, hogy ő lopta el a gyűrűt. És most minden áron vissza akarja szerezni. Hívd föl Noubelt. De megint nem hallgatott magára. A felügyelő eddig sem csinált semmit. Egy rendőr meghalt, Shelagh eltűnt. Itt az ember már senkiben sem bízhat, csakis önmagában. Megérkezett a rue Trivalle-ról a parkoló hátsó részébe vezető lépcsőhöz. Összeszedte a gondolatait. Ha azok érte jöttek, akkor nagy valószínűséggel a szálloda főbejáratánál várnak rá. A meredek lépcsőt az egyik oldalról fal szegélyezte, ami gátolta a kilátást, de nem takarta el őt a magasból letekintők elől. Hogy azok odafönt vannak-e, az csak ott fönt fog kiderülni... És csak egy módon derülhet ki. Vett egy mély lélegzetet, és a maradék erejét megfeszítve fölrohant a lépcsőn. Odafönt körülnézett. Állt ott néhány busz meg kocsi, de embert alig lehetett látni. A kocsija ott állt, ahol hagyta. A fejét mélyen lehajtva indult el felé a kocsik között. A keze remegett, amikor becsúszott az első ülésre. Még mindig attól félt, hogy az a két fickó egyszer csak előugrik valahonnan. Még mindig a fülében csengett a hangjuk, az ordításuk. Lezárta az ajtókat, és nagy nehezen betuszkolta a helyére az indítókulcsot. Szinte egyszerre nézett minden irányba, s olyan erővel markoltaszorította a kormányt, hogy belefehéredett a keze feje is. Várnia kellett, míg egy lakókocsi elvonszolja magát az útból, és a parkolóőr fölemeli a sorompót. Beletaposott a gázba, és csikorgó kerékkel megcélozta a kijáratot. A parkolóőr káromkodva ugrott félre, de Alice nem törődött vele. Csak nyomta a gázt és száguldott tovább.

52. FEJEZET

Audric Baillard a foix-i vasútállomás peronján sétált föl s alá Jeannenal. Az andorrai vonatot várták. – Tíz perc – pillantott az órájára Jeanne. – Még mindig nem késő. Meggondolhatja magát. Nem jön mégis velem? A férfi mosolygott ezen a makacsságon. – Hiszen tudja, hogy nem tehetem. Jeanne türelmetlenül legyintett. – Maga harminc évet töltött azzal, hogy felkutassa ezeknek az embereknek a történetét. Alaïs, a nővére, az apja, a férje... Az egész életét az ő társaságukban töltötte. – Kicsit halkabbra fogta a hangját. – De mi lesz az élőkkel? – Az ő életük az enyém is, Jeanne – mondta a férfi nyugodt méltósággal. – A történelem hazugságai ellen csak a szó a fegyverünk. Ki kell állnunk az igazság mellett. Ha nem tesszük meg, kétszer halnak meg azok, akiket szeretünk. – Kis szünetet tartott. – És nem lesz nyugalmam mindaddig, amíg meg nem tudom, mi lett a vége ennek az egésznek. – Nyolcszáz év elteltével? Az igazság néha nagyon mélyen van eltemetve. – Jeanne elbizonytalanodott. – És talán jobb is úgy. Jobb, ha néhány titok örökre eltemetve marad. Baillard előre bámult, a hegyekre. – Sajnálom, ha szomorúságot hoztam az életébe, Jeanne. – Nem erre gondoltam, Audric. – De hát fel kell tárni az igazságot – folytatta a férfi, mintha nem is hallotta volna a nő megjegyzését. – Nekem ez az életem, Jeanne. – Igazság! De mi van azokkal, akik ellen maga harcol, Audric? Azok mit keresnek? Szintén az igazságot? Nem hinném. – Én sem – ismerte be a férfi. – Nem hiszem, hogy az volna a céljuk.

– Hát akkor mi? – kapta föl a fejét Jeanne. – Én elmegyek, ahogy maga tanácsolta. Mi baj lehet abból, ha most elárulja nekem? A férfi még mindig habozott. A nő viszont nem hagyta magát. – A Noublesso Véritable és a Noublesso de los Seres ugye csak ugyanannak a szervezetnek a két különböző neve? – Nem – vágta rá a férfi, talán túlságosan is határozottan. – Nem. – Hát akkor? Baillard nagyot sóhajtott. – A Noublesso de los Seres tagjai a Grál-papiruszok kinevezett őrzői voltak. Évezredeken át ez volt a szerepük. Amíg el nem veszett közülük kettő. – Kis szünetet tartott. Meg kellett válogatnia a szavait. – A Noublesso Véritable viszont csak százötven évvel ezelőtt alakult meg, amikor ismét érteni kezdték a papiruszok rég elfeledett nyelvét. Az igazi, valódi őrzőket jelölő Véritable szót szándékosan választották, hogy ezzel is a szervezet tekintélyességét sugallják. – Akkor a Noublesso de los Seres már nem is létezik? Baillard megrázta a fejét. – Miután széthullott a Trilógia, a gvárdiánokra nem volt többé szükség. Jeanne összevonta a szemöldökét. – De nem próbálták meg visszaszerezni az elveszett papiruszokat? – Eleinte próbálkoztak. De nem mentek semmire. Később pedig veszélyessé is vált a dolog. Attól féltek, hogy az egyik papiruszt föl kell áldozni azért, hogy a másik kettőt megszerezzék. S minthogy a szövegeket már senki sem tudta elolvasni, a titkot úgysem lehetett feltárni. Csak egyvalaki... – Baillard itt elhallgatott. Magán érezte Jeanne pillantását. – Az egyetlen ember pedig, aki el tudta olvasni a papiruszokat, úgy döntött, hogy nem adja át senkinek a tudását. – Mi változott meg? – Évszázadokon keresztül semmi. Azután 1798-ban Napóleon elhajózott Egyiptomba, s nemcsak katonákat, hanem tudósokat is vitt magával. Azok feltárták az ott évezredekkel ezelőtt virágzó civilizáció maradványait. Műalkotások, szent kőtáblák és egyéb leletek százait hozták ide, Franciaországba. Attól kezdve aztán már csak idő kérdése volt, hogy mikor fejtik meg az ókori, képírásos szövegeket és hieroglifákat. Mint ön is tudja, Jean-François

Champollion volt az első, aki fölfedezte, hogy a hieroglifákat olvasni kell, hogy olvasható írásnak, nem pedig pusztán jelek vagy jelképek sorozatának kell tekinteni őket. 1822-ben, mai kifejezéssel élve, feltörte a kódot. Az egyiptomiak isteni ajándéknak tekintették az írni tudást. Erre is utal a hieroglifa jelentése: „szent véset”. – De ha a Grál-papiruszokat az ősi Egyiptom nyelvén írták... – szólt közbe Jeanne. – Ha maga most azt mondja, amire én gondolok, Audric, akkor maga... – Ingatta a fejét. – Hogy egy olyan társaság, mint a Noublesso létezett, az igaz. Hogy a Trilógia állítólag ősi titkot rejt, az is igaz. De mi van a többivel? Az fölfoghatatlan. Baillard elmosolyodott. – De hogyan lehetne jobban megőrizni egy titkot, mint ha elrejtik egy másik titok mögé? A civilizációk azért maradhatnak fenn, mert elsajátítják vagy asszimilálják a nagy erejű szimbólumokat, mások eszméit. – Mire gondol? – Az ember kutatja az igazságot. S azt hiszi, rátalált. Aztán nem keres tovább, eszébe sem jut, hogy valami sokkal-sokkal fontosabb is rejtőzhet mögötte. A történelem tele van olyan vallási, rituális és társadalmi jelképekkel, amelyeket saját „használatra” másoktól vettek át. Az a nap például, december huszonötödike, amikor a keresztények a Názáreti Jézus születését ünneplik, a római Sol Invictus pogány ünnepe, s egyben a téli napforduló napja is. A keresztény kereszt, akárcsak a Grál, valójában egy ősi egyiptomi szimbólum, az anh hieroglifa, amelyet Nagy Constantinus vett át és módosított. In hoc signo vinces – „E jelben győzni fogsz” –, állítólag ezek voltak a császár szavai, amikor az égen megjelent neki a kereszt. De hogy egy újabb példát is vegyünk, a hitlerista náci birodalom a szvasztikát, a horogkeresztet sajátította ki – az örök körforgás ősi szimbólumát. – És akkor itt van még ez a labirintus – tette hozzá Jeanne. – Itt van bizony. A sötétség, az alvilág és a kiismerhetetlenség, meg persze a francia Délvidék ősi szimbóluma. Jeanne leült egy padra, és egy darabig nem szólt semmit. Két kezét az ölébe ejtette, lábait kinyújtva keresztbe rakta. – És most mi lesz? – Nézett föl a férfira.

– Amióta megtalálták a barlangot, minden csak idő kérdése, Jeanne. És nem én vagyok az egyetlen, akinek ez a véleménye. – De hát a háború alatt végigkutatták a németek a Sabarthèshegységet. A náci Grál-vadászok is ismerték azt a legendát, hogy a katharok kincseit valahol a hegyekben rejtették el. Éveken át folytatták az ásatásokat, felderítettek minden lehetséges helyszínt. Hogyan lehetséges, hogy épp ezt a nagyon fontos barlangot nem találták meg hatvan évvel ezelőtt? – Hát, gondoskodtunk arról, hogy ne találják meg. – Maga is ott volt? – képedt el a nő. Baillard csak mosolygott. – Konfliktusok vannak a Noublesso Véritable-on belül – mondta kitérően. – A szervezet vezetője egy nő, a neve Marie-Cécile de l'Oradore. Hisz a Grál létezésében, s abban is, hogy megszerezheti. Hiszi, hogy az övé lesz. – Egy pillanatra elhallgatott, és elkomorult az arca. – Csakhogy van még valaki abban a szervezetben. És annak a férfinak mások a céljai. – Beszéljen Noubel felügyelővel – mondta parancsolóan a nő. – De mi van akkor, ha ő is nekik dolgozik? Veszélyes ügy ez nagyon. A mozdony kürtje élesen hasított bele az állomás halk zsivajába. Mindketten arra fordultak. A szerelvény nagy fékcsikorgással futott be a peron melletti vágányra. A társalgás megszakadt. – Nem szívesen hagyom itt magát egyedül, Audric. – Tudom – bólogatott a férfi, és fölsegítette Jeanne-t a vonatra. – De hát ennek így kellett végződnie. – Végződnie? Jeanne lehúzta a fülkében az ablakot, és kezet nyújtott a férfinak. – Vigyázzon magára. Ne kockáztasson fölöslegesen. A peron mentén egymás után csapódtak be a nehéz ajtók, s a vonat elindult. Először csak lassan, aztán egyre nagyobb sebességre kapcsolt, s végül eltűnt a hegyek között.

53. FEJEZET

Shelagh megérezte, hogy van még valaki rajta kívül a szobában. Küszködve megemelte a fejét. Iszonyúan érezte magát. A szája kiszáradt, a feje pedig rettenetesen zúgott. Mozdulni sem tudott. Beletelt pár másodpercbe, míg fölfogta, hogy egy széken ül, a keze hátra van kötve, s a két lába is oda van kötözve a szék lábához. Valami megint moccant, halkan megnyikordult egy padlódeszka. Mintha valaki odébb lépett volna. – Ki az? A tenyere nyirkos volt a félelemtől. A két melle között megindult lefelé egy verejtékcsepp. Megpróbálta kinyitni a szemét, de így sem látott semmit. Megrémült, rázta a fejét, nem értette, hogy mitől vakult meg – aztán rájött, hogy visszahúzták a fejére azt a föld– és penészszagú zsákot. Vajon még mindig a parasztházban van? Eszébe jutott a szúrás, az a hirtelen kapott injekció. Az a férfi, aki ennivalót hozott neki... Mikor jön már valaki, hogy kiszabadítsa? Vagy nem jön senki? – Ki az? – Nem kapott választ, bár kellett ott lennie valakinek. Arcszesz és cigaretta szagát érezte. – Mit akarnak tőlem? Kinyílt az ajtó. Lépések. Shelagh érzett valami változást a levegőben. Feltámadt benne az életösztön, s vadul küzdeni kezdett, hogy kiszabaduljon. De a kötél csak még erősebben vágott a húsába. Ijesztő csattanással vágódott be az ajtó. Egy pillanatig csönd volt, azután valaki elindult felé. Shelagh összehúzta magát ültében. Az a valaki megállt előtte. Érezte, ahogy az egész teste összezsugorodik, mint a szilva a gyorsaszalóban. Az a valaki pedig, mint az áldozatát figyelő ragadozó, körbe-körbe sétálgatott a szék körül, majd a vállára tette a kezét. – Kicsoda maga? Legalább ezt a zsákot vegyék már le a fejemről!

– Ismét beszélnünk kell, dr. O'Donnell. Ismerős, rideg, kimért hang. Mintha kést vágtak volna belé. Shelagh rájött, hogy ez az az ember. Akitől félt. A férfi hirtelen hátrarántotta a széket. Shelagh felsikított, de nem tudta megállítani a zuhanást. De nem ért földet. A férfi az utolsó pillanatban elkapta a széket. Shelagh most majdnem hanyatt feküdt, a feje lejjebb volt, mint a lába. – Nincs abban helyzetben, hogy kérdéseket tegyen föl, dr. O'Donnell. Mintha órákig tartott volna ez a hanyatt fekvés. Aztán a férfi, minden figyelmeztetés nélkül, hirtelen fölállította a széket. Shelaghnak a lendülettől majdnem leröpült a feje. Elveszítette a tájékozódási képességét, mint amikor a szembekötősdiben megpörgetik az embert. – Kinek dolgozik, O'Donnell? – Nem kapok levegőt – suttogta Shelagh. A férfi rá sem hederített. Pattogtatta az ujjait, majd egy széket húzott Shelagh elé. Leült, és közelebb húzódott, annyira, hogy még a térdük is összeért. – Térjünk vissza arra a hétfő délutánra. Miért engedte oda a barátnőjét arra a helyre? – Alice-nek ehhez semmi köze! – kiáltotta Shelagh. – Nem én engedtem, magától ment oda. Nem is tudtam róla. Tévedés volt. Alice nem tud semmit. – Akkor mondja el nekem azt, amit maga tud, Shelagh. – Fenyegetően hangzottak ezek a szavak. – Nem tudok semmit – sírta el magát Shelagh. – Már mindent elmondtam, amit tudtam. Még hétfőn. Esküszöm. A pofon a semmiből érkezett, s a jobb arcát érte. A feje hátrahanyatlott. Érezte a vér ízét a szájában. – A barátnője vitte el a gyűrűt? – Nem! Esküszöm, hogy nem ő volt. – Akkor meg ki? – ordított rá a férfi. – Maga? Maga jó ideig egyedül volt a csontvázakkal. Dr. Tannertől tudom. – Miért vittem volna el? Nem ér az nekem semmit. – És miért veszi olyan biztosra, hogy nem dr. Tanner vitte el?

– Csak. Ő egyszerűen nem az az ember, aki csak úgy eltenne valamit. Bárki más is elvihette. Dr. Brayling, a rendőrök... – Shelagh hirtelen elhallgatott. – Azt mondja, hogy a rendőrök? – tűnődött el a férfi. – Bármelyikük zsebre rakhatta. Például Yves Biau. Shelagh megdermedt. Szinte hallotta a szíve zakatolását, s lelassult a lélegzete is. Ez tudja. – A gyűrű nem volt ott. A férfi sóhajtott. – Biau magának adta oda a gyűrűt? Hogy passzolja tovább a barátnőjének? – Nem tudom, miről beszél – hadarta Shelagh. A férfi most ököllel vágott az arcába. Shelagh-nak eleredt az orra vére, és végigcsorgott az arcán, a nyakán. – Én csak azt nem értem – folytatta a férfi zavartalanul –, hogy az az alak miért nem adta oda magának a könyvet is, dr. O'Donnell. – Nem adott nekem semmit – mondta elcsukló hangon Shelagh. – Dr. Brayling azt mondja, hogy maga hétfő este egy csomagot cipelve hagyta el az ásatást. – Hazudik. – Maga kinek dolgozik? – kérdezte ismét a férfi halkan. – Ez itt a nagy kérdés. Ha a maga barátnője nincs benne a dologban, akkor nem is érheti semmi baj. – Nincs ő benne semmiben – nyüszítette Shelagh. – Nem tud semmiről... Elakadt a hangja, ahogy a férfi keze a torkához ért. A kéz először csak simogatta. Azután elkezdte szorítani, egyre erősebben, végül már bilincsként szorult a nyakára. Shelagh ide-oda forgatta a fejét, de nem kapott levegőt, a vasmarok nem engedte. – Maga és Biau neki dolgoztak? Alice-nek? Shelagh már közel járt az ájuláshoz, amikor a férfi lazított a szorításán. Aztán elkezdte kigombolni a blúzát. – Mit csinál?! – hebegte Shelagh, megrezzenve a hideg, durva érintéstől. Mintha egy orvos tapogatta volna. – Senki nem keresi magát. – „Klikk!” Shelagh rájött, hogy ez az öngyújtó hangja volt. – Senki sem jön magáért. – Ne bántson. Kérem...

– Maga és Biau együtt dolgoztak? Shelagh bólintott. – Madame de l'Oradore-nak? Bólintás. – A fiának, François-Baptiste-nak – tette még hozzá – Csak egyszer beszéltem vele... Shelagh érezte, hogy a bőrétől pár centire lobog az öngyújtó lángja. – És mi van a könyvvel? – Nem találtam meg. És Yves sem. A láng kialudt. – És miért ment Biau Foix-ba? Tudja, hogy elment dr. Tanner szállodájába? Shelagh meg akarta rázni a fejét, de az egész testén végigfutott a fájdalom. – Valamit átadott a nőnek. – Nem a könyv volt az – nyögte ki Shelagh. Mielőtt folytatni tudta volna, kinyílt az ajtó, fojtott hangok hallatszottak be a folyosóról, aztán arcszesz és izzadság szagát lehetett érezni. – Hogyan kellett volna átadnia a könyvet Madame de l'Oradorenak? – François-Baptiste közvetítésével. – Már fájt a beszéd is. – Találkoznom kellett volna vele a... Volt egy telefonszám... Megrándult, amikor a férfi megérintette a mellét. – Ne! Kérem... – Látja, mennyivel könnyebben megy minden, ha hajlandó együttműködni? Maga az én megbízásomból fog telefonálni, ha eljön az ideje. Shelagh rémülten ingatta a fejét, ahogy tudta. – Ha rájönnek, hogy elmondtam magának, megölnek. – Én pedig még Mademoiselle Tannert is megölöm, magával együtt, ha nem árulja el – mondta a férfi szenvtelenül. – Választhat. Shelagh nem tudta, hol lehet Alice. Hogy biztonságban van-e, vagy ő is itt van valahol. – Akkor kell annak az alaknak telefonálnia, ha magánál lesz a könyv, így van?

Shelagh-nak már nem volt ereje hazudni. Bólintott. – De magánál a gyűrűnél is jobban érdekli őket egy kis korong, akkora, mint a gyűrű. – S ahogy kimondta, azonnal beléhasított a rémület: elárulta a férfinak az egyetlen dolgot, amit még nem tudott. – Miféle korong? – csapott le rögtön a férfi. – Nem tudom. Az öngyújtó lángja ezúttal megperzselte a bőrét. Shelagh elsírta magát. – Miféle korong? – ismételte a kérdést a férfi, külön hangsúlyozva a szavakat. Az égett bőr émelyítő szaga kezdett terjengeni a levegőben. Shelagh a fájdalomtól már semmire sem tudott figyelni. Szédült, s mintha zuhant volna a semmibe. Hátrabicsaklott a feje. – Mindjárt elájul! Vegye már le ezt a zsákot! A csuklyát lekapták. Most látszott, hogy Shelagh arca csupa seb és ütésnyom. – Beleillik a gyűrűbe... – Mintha a víz alól jött volna a hangja. – Mint egy kulcs. A labirintushoz... – Ki tud még erről? – ordított rá a férfi, de Shelagh most már érinthetetlennek érezte magát. A feje a mellére esett. A férfi visszarántotta. Shelagh egyik szeme be volt dagadva, de a másik még tisztán csillogott. Látni viszont csak homályosan látott, elmosódott arcok úsztak ki-be a látóterébe. – Ő nem is tudja... – Kicsoda? Madame de l'Oradore? Jeanne Giraud? – Alice – suttogta Shelagh.

54. FEJEZET

Alice késő délután érkezett meg Chartres-ba. Talált egy szállodát, aztán vett egy térképet, s ment egyenesen a tudakozótól kapott címre. És meglepődve bámult az elegáns házra, a fényes vörösréz kopogtatóra és levélszekrényre, az ablakládákban virító különleges virágokra, s a lépcső kovácsoltvas korlátjára. Nem tudta elképzelni, hogy Shelagh ilyen helyen lakjon. Mi a fenét fogsz mondani, ha megkérdezik, ki vagy, és miért jöttél? Vett egy mély lélegzetet, felballagott a lépcsőn, és becsöngetett. Semmi válasz. Várt egy kicsit, tett pár lépést hátrafelé, fölnézett az ablakokra, aztán ismét próbálkozott. Végül elővette a mobilját, és beütötte a telefonszámot. Pár másodperc múlva hallotta, hogy odabent megszólal a telefon. Legalább annyi kiderült, hogy jó helyen jár. Szerencsével viszont nem járt, csakhogy ez, legalább önmagának be kellett ismernie, bizonyos értelemben megkönnyebbülést is jelentett. A konfrontáció – mert mi másra is lehetne számítani? – még várhat egy kicsit. A katedrális előtti teret ellepték a turisták. Mindenki fotózott és videózott, a színes táblákat és ernyőket magasba tartó idegenvezetők pedig lelkesen mutogattak és magyaráztak. Volt itt mindenféle náció: hangoskodó németek, félrészeg angolok, élénken gesztikuláló olaszok, némán kattintgató japánok, ámuló amerikaiak – és holtfáradt, unatkozó kisgyerekek. Az észak felé tartó hosszú autóúton Alice egy idő után már nem törte a fejét azon, hogy mit fog még megtudni a chartres-i labirintusról. Olyan nyilvánvaló, túlságosan is nyilvánvaló volt a

kapcsolat – a barlang, Grace meg ő maga... És motoszkált benne a gyanú, hogy rossz nyomon indult el. Mégis vett egy jegyet, és csatlakozott egy angol nyelvű csoporthoz, amely öt perc múlva indult a templom elől. Az idegenvezető értelmes, középkorú, kifogástalan modorú és halk szavú hölgy volt. – Mai szemmel nézve a katedrálisok a hit és a vallás égbe nyúló, szürke építményei. A középkorban azonban ezek a templomok majdnem olyan színpompásak voltak, mint az indiai és thaiföldi hindu szentélyek. A nagy, oszlopos portálokat díszítő szobrok és timpanonok, Chartres-ban és másutt is, mind színesek voltak. – Az ernyőjével a magasba mutatott. – Nézzék csak meg jobban: még mindig látni lehet a rózsaszín, kék és sárga festék nyomait a szobrok repedéseiben. Alice körül mindenki engedelmesen bólogatott. – 1194-ben – folytatta a nő – tűzvész pusztította el Chartres legnagyobb részét, s magát a templomot is. Először azt hitték, hogy odalett a legszentebb ereklye, a santa camisia is – Szűz Mária fátyla. Három nap múlva azonban előkerült az ereklye, amelyet a szerzetesek a kriptában rejtettek el. Ezt csodának tekintették, figyelmeztető jelnek, hogy a katedrálist újjá kell építeni. A jelenlegi Notre Dame székesegyház épülete teljes egészében 1260-ban készült el, és ez volt az első Szűz Máriának ajánlott templom Franciaországban. Alice csak fél füllel hallgatta az ismertetést, míg meg nem érkeztek a katedrális nyugati homlokzatához. Az idegenvezető felmutatott az oszlopfős Királykapu fölé, a kőbe vésett ószövetségi alakok kísértetszerű menetére. Alice-t valami ideges várakozás borzongatta meg. – A faragvány sokak szerint azt ábrázolja – intette közelebb a turistákat az idegenvezető –, amint Menelik, Salamon és Sába királynőjének fia elviszi Jeruzsálemből a frigyládát, holott a történészek hangsúlyozzák, hogy Menelik történetét a 15. század előtt nem ismerték Európában. Itt pedig – engedte kicsit lejjebb a karját – egy újabb titok. Akinek jó szeme van, ki tudja silabizálni a latin szöveget: HIC AMITITUR ARCHA CEDERIS. – Körülnézett

és elégedetten elmosolyodott. – Aki ért latinul, az tudja, hogy ennek a feliratnak semmi értelme. Egyes útikönyvek szerint az archa cederis annyit tesz: „át kell menned a frigyládán”, s az egész feliratot így fordítják le: „Itt a dolgok a maguk útján haladnak: át kell menned a frigyládán.” Ha azonban néhány kutató felvetése alapján a cederist a foederis véletlen eltorzításának tekintjük, akkor a szöveget így fordíthatjuk: „Itt hagyják áthaladni a frigyládát”. Egyebek közt ez a kapu is hozzájárult a katedrális körüli mítoszok és legendák kialakulásához. A katedrális építőmestereinek nevét nem ismerjük. Valószínű, hogy nem is jegyezték fel őket, így a nevük egyszerűen feledésbe merült. Az élénkebb, vagy mondjuk így, vadabb fantáziával rendelkezők azonban másként magyarázták a nevek hiányát. A magát legmakacsabbul tartó legenda szerint a katedrálist Salamon templomának, Krisztus szegény lovagjainak, azaz a templomosoknak leszármazottai építették, kőbe álmodott titkos könyvként, gigantikus rejtvényként, amelyet csak a beavatottak tudnak megfejteni. Sokak hitték, hogy a labirintus alá Mária Magdolna csontjait temették. Vagy magát a Szent Grált. – Kereste valaki? – kérdezte Alice, s abban a pillanatban meg is bánta, hogy kiszaladt a száján. Szemrehányó tekintetek villantak felé. Az idegenvezető felhúzta a szemöldökét. – Biztos. Nem is egyszer. De önök bizonyára nem lepődnek meg azon, hogy nem találtak semmit. Ez is egy rejtély. – Tartott egy kis szünetet. – Indulhatunk befelé? Alice kicsit kellemetlenül érezte magát, de azért ment a csoporttal együtt, be a Nyugati kapun, s szépen beállt ő is a sorba. Lassan haladtak. Ahogy erősödött a hűvös kőfalak és a tömjén szaga, úgy halkult a sorban állók beszélgetése. Az oldalkápolnákban és a főbejárat mellett a hívek által gyújtott emlékgyertyácskák pislákoltak a félhomályban. Alice igyekezett ráhangolni magát a múlt valamiféle látomásos megelevenedésére, ahogy azt Toulouse-ban és Carcassonne-ban már volt alkalma megtapasztalni. De nem érzett semmit. Egy idő után oldódott benne a feszültség, s kezdte élvezni a helyzetet. Természetesen tudta, hogy a chartres-i katedrálisban vannak a világ legszebb, bibliai és hétköznapi jeleneteket ábrázoló színes

üvegablakai, de erre a csodára mégsem számított. Színek vibráló zuhataga öntötte el a katedrális belsejét. Lélegzetelállító látványt nyújtottak a rózsaablakok, a Kék Szent Szűz ablak, vagy a Noé ablak, amelyen a vízözön elől kettesével vonulnak be az állatok a bárkába. Alice megpróbálta elképzelni, milyen lehetett, amikor a falakat még freskók és szép mintázatú kárpitok borították, keleti szőnyegek és arannyal hímzett selyemzászlók. A középkori szemlélőt nyilván elkápráztatta az Isten világa és a templomon kívüli világ közötti „ég és föld” különbség. A székesegyház nyilvánvalóan Isten hatalmát és dicsőségét volt hivatott hirdetni. – És végül – mondta az idegenvezető –, megérkeztünk a padlózatba illesztett, tizenegy körös világhírű labirintushoz. 1200 táján készült el, s ez a legnagyobb Európában. Az eredeti középső rész már rég eltűnt, de a többi érintetlen. A középkori keresztények számára a labirintus egyfajta spirituális zarándoklat lehetőségét kínálta, amelyhez nem kellett elutazni Jeruzsálembe. Ezért is nevezték az ilyen padlólabirintusokat – szemben a falakon látható ábrázolásokkal – Chemin de Jérusalemnek, vagyis „Jeruzsálemi útnak”. A zarándokok a kereszt útját felidézve követték a tekervényes útvonalat, az Istent szimbolizáló középpont felé vezető köröket. Vezeklésül sokszor térden csúszva tették meg az utat, s gyakran órákat is eltöltöttek ezzel. Alice-nek kalapált a szíve, s csak most ismerte föl, hogy öntudatlanul is kerülte ezt a pillanatot. Ez az a pillanat. Vett egy mély lélegzetet. A szimmetriát két oldalról eltorzították kissé az oltár felé néző padsorok. Ám Alice-t még így is megdöbbentették a méretek, pedig olvasmányaiból tudta, hogy a főhajó padlózatába illesztett labirintus átmérője több mint tizenkét méter. A többiekkel együtt ő is megindult az úton, az egyre zsugorodó körökben haladva, ahogy a gyerekek vonatozóst vagy tengeri kígyóst játszanak, míg meg nem érkezett a középpontba. Nem érzett semmit. Semmi borzongás a tarkóján, semmi megvilágosodás, semmi lelki átalakulás. Egyáltalán semmit sem.

Leguggolt, és megérintette a padlót. A kő sima volt és hideg, de ez sem mondott neki semmit. Elmosolyodott. Mire számítottál? A barlang falán látott labirintust sem kellett felidéznie, hogy tudja: nincs itt semmi keresnivalója. Minden körülményeskedés nélkül elköszönt a csoporttól, és ment a maga útjára. A Délvidék perzselő forrósága után a kellemes északi napsütés valóságos felüdülés volt Alice számára. A következő egy órát a festői óváros felfedezésével töltötte. S mellesleg arra is kíváncsi volt, hogy megtalálja-e azt az utcasarkot, ahol a fénykép készült Grace-ről és Audric Baillard-ról. De sehogyan sem bukkant rá arra a sarokra. Az utcák többsége az ott működő vagy ott árusító régi mesterek, órások, tímárok, lószerszámgyártók nevét őrizte. Sőt, voltak itt könyvesek, könyvkötők és papírmerítők is, ami azt jelezte, hogy Chartres a középkorban fontos könyvkészítő és papírgyártó központ volt. A rue des Trois Degrès azonban nem volt sehol. Végül visszaérkezett oda, ahonnan elindult, a katedrális nyugati kapujához. Leült a vaskerítés talapzatára. S a tekintete azonnal odatévedt a vele szemközti utcasarokra. Felugrott, és rohant elolvasni a falon lévő feliratot: RUE DE L'ÉTROIT DEGRÉ, DITE-AUSSI RUE DES TROIS DEGRÈS (DES TROIS MARCHES). Vagyis az utca nevét megváltoztatták. Magában mosolyogva hátralépett, hogy jobban megnézze a házat, és beleütközött egy újságjába temetkező férfiba. – Pardon. – Nem, én vagyok a hibás. Bocsásson meg – mondta a férfi kellemes amerikai akcentussal. – Nem nézek a lábam elé. Nem esett baja? – Semmi baj. Alice meglepődve konstatálta, hogy a férfi kitartóan bámulja őt. – Óhajt még... – Maga Alice, igaz? – Igen, de... – Hát persze, hogy Alice! Helló! – túrta hátra a férfi ujjaival göndör haját. – Hát ez igazán csodálatos!

– Ne haragudjon, de... – William Franklin vagyok – nyújtotta a kezét a férfi. – Will. Londonban találkoztunk, 1994-ben vagy 95-ben. Egy nagy társaságban. Maga egy fiúval jött... Hogy is hívták? Oliver! Igaz? Én az unokatestvéremmel mentem oda. Alice-nek homályosan rémlett valami egy délutánról, egy zsúfolt lakásról Oliver évfolyamtársaival. És igen, mintha lett volna ott egy megnyerő, jóképű amerikai fiú is, bár ő akkor éppen fülig szerelmes volt Oliverbe, és nem nagyon érdekelte a többi srác. Ez volna az a fiú? – Jó memóriája van – fogott vele kezet. – Jó régen volt már. – Maga alig változott – mosolygott az amerikai. – És, Oliver hogy van? Alice lebiggyesztette az ajkát. – Már nem vagyunk együtt. – Ó, de kár! – Az amerikai tartott egy kis szünetet. – Ki van azon a fotón? Alice lepillantott. El is felejtette, hogy még mindig a kezében tartja azt a fényképet. – A nagynéném. Véletlenül találtam a holmija között, s úgy gondoltam, ha már itt vagyok, ki kéne nyomozni, hol készült. – Elmosolyodott. – Nehezebben ment, mint hinné. Will odapillantott. – És az a férfi? – Csak egy barátja. Egy író. Újabb szünet következett. Mintha mindketten folytatni akarták volna a társalgást, csak nem találtak volna témát hozzá. Will visszatért a képhez. – Jól néz ki a nagynénje. – Jól? Állítólag rám hasonlít, bár én erről nem győződhettem meg személyesen. Sohasem találkoztam vele. – Tényleg? De akkor hogy került magához a fotó? Alice visszatette a képet a táskájába. – Bonyolult történet. – Én föl tudom fogni a bonyolult dolgokat is – vigyorgott az amerikai. – Nos... – bizonytalankodott egy kicsit. – Nem volna kedve meginni egy kávét vagy valamit? Persze csak ha nincs valami más, sürgős elfoglaltsága. Alice maga is meglepődött, de volt kedve.

– Maga így szokott magányos nőket fölcsípni az utcán? – Nem szoktam. A kérdés inkább az, hogy maga így szokott csak úgy belemenni az ilyesmibe? Alice-nek olyan érzése volt, mintha fölülről szemlélné ezt az egész szituációt. Amint egy pasas, meg egy rá hasonlító nő besétál egy régimódi cukrászdába, s nézegeti a különféle süteményekkel telerakott hosszú üvegpultokat. Nem akarom elhinni, hogy ezt csinálom. Képek, illatok, hangok. Az asztalok között hangtalanul suhanó pincérek, a pörkölt kávé kesernyés aromája, a presszógép sziszegése, a villák koccanása a tányérokon, az örök elevenség. És főként persze maga Will, a mosolya, ahogy elfordítja a fejét, az ujjai, amelyekkel beszélgetés közben a nyakában lógó ezüstláncot babrálja. Egy félreeső asztalhoz ültek le, ahonnan látni lehetett a katedrális háztetők fölé nyúló egyik tornyát. Némi feszélyezettség támadt közöttük, amikor helyet foglaltak. Aztán egyszerre kezdtek beszélni. Alice elnevette magát, Will szabadkozott. Lassan, óvatosan kezdték mesélgetni egymásnak, hogy mi is történt abban a hat évben, amióta nem találkoztak. – Nagyon bele volt maga merülve valamibe – fordította maga felé az amerikai újságját Alice, hogy el tudja olvasni a címeket. – Tudja, amikor kikanyarodott a sarok mögül. – Igen, bocsánat, ebbe itt – szabadkozott mosolyogva Will. – A helyi újság nem szokott ilyen érdekes lenni. Egy férfi holttestét találták meg a folyóban, épp a városközpontban. Hátba szúrták, kezelába össze volt kötve. A helyi rádió is meg volt őrülve tőle. Azt gyanítják, hogy valami rituális gyilkosság. És összefüggésbe hozzák annak az újságírónak az eltűnésével, aki cikket írt egy titkos társaságról. Alice arcáról lehervadt a mosoly. – Megnézhetném? – nyúlt az újság felé. – Persze. Vegye csak el. Alice-ben egyre erősödött valami rossz érzés, ahogy elolvasta a neveket. Noublesso Véritable. Volt valami ismerős ebben az elnevezésben is.

– Valami baj van? – Alice fölnézett, s azt látta, hogy Will meglepődve bámulja őt. – Bocsánat – dadogta. – Messze jártam. Valami hasonlóval találkoztam nem olyan régen. Az egybeesés döbbentett meg. – Egybeesés? Ez igazán érdekes. – Hosszú történet. – Én igazán nem sietek – könyökölt Will az asztalra mosolyogva. Alice oly sokáig bolyongott bezárva a saját gondolataiba, hogy most nagyon csábítónak találta a lehetőséget, hogy végre beszélhet valakivel. És mintha tényleg ismerné ezt a pasast. Csak azt mondd el neki, amit akarsz. – Hát, nem hiszem, hogy az egésznek sok értelme van – kezdte. – Pár hónappal ezelőtt teljesen váratlanul kaptam a hírt, hogy egy nagynéném, akiről soha életemben nem is hallottam, rám hagyott mindent, egyebek közt egy házat is Franciaországban. – A fényképen lévő hölgy. Alice bólintott. – Úgy hívták, hogy Grace Tanner. Egyébként is ide utaztam volna, meglátogatni a barátnőmet, aki a Pireneusokban egy ásatáson dolgozott, úgyhogy elhatároztam, összekötöm a két dolgot. – Habozott egy kicsit. – Valami történt aztán az ásatáson, de a részletekkel nem akarom untatni. A lényeg, hogy... Mindegy. Hagyjuk. – Vett egy mély lélegzetet. – Tegnap, miután találkoztam az ügyvéddel, elmentem a nagynéném házába, és találtam bizonyos dolgokat... Valamit, egy ábrát, amilyet az ásatáson is láttam. – Dadogott, nem lehetett tisztán érteni, mit mond. – És volt ott egy könyv is, amit egy bizonyos Audric Baillard írt. És én majdnem biztosra veszem, hogy ő az a férfi a nagynéném mellett a fényképen. – Él még? – Ha jól tudom, igen. De nem tudtam kinyomozni. – Milyen kapcsolatban állt a nagynénjével? – Nem tudom. Azt remélem, majd ő elmondja. Mert ő az egyetlen kapocs a nagynénémhez. Meg más dolgokhoz is. A labirintushoz, a családfához és az álmaimhoz. Amikor fölpillantott, látta, hogy Will kissé megzavarodva, de érdeklődéssel figyeli. – Hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindent értek – vigyorgott.

– Én beszélek összevissza – sietett elismerni Alice. – Beszéljünk valami másról. Még nem árulta el nekem, mit csinál itt Chartres-ban. – Amit Franciaországban minden amerikai: megpróbálok írni. Alice elmosolyodott. – Nem Párizs ennek a hagyományos helyszíne? – De. Én is ott kezdtem, de azt hiszem, túl személytelennek találtam, ha érti, mire gondolok. A szüleim ismertek itt néhány embert. Idejöttem, és megtetszett. Úgyhogy most maradok egy kicsit. Alice bólogatott, és várta a folytatást. De az amerikai az előző témához tért vissza. – Az az ábra, amit említett... – kezdte óvatosan. – Amit az ásatáson is látott, aztán meg a nagynénje házában. Van abban valami különleges? Alice habozott. – Egy labirintus. – És emiatt jött Chartres-ba is? A katedrálisba? – Nem egészen... – Itt elhallgatott, visszatért az óvatossága. – Részben, de elsősorban egy barátnőmmel akarok találkozni. Shelaghval. Valószínűleg... Szóval, lehet, hogy itt van, Chartres-ban. – Előkotorta a táskájából a cédulát a címmel, és odatolta Will elé. – Már jártam ott, de nem találtam senkit. Így aztán rászántam magam egy kis városnézésre, és gondoltam, körülbelül egy óra múlva majd visszamegyek. Alice ijedten látta, hogy a férfi elsápad. És néma döbbenettel mered a papírra. – Miért olyan biztos benne, hogy a barátnője ott van? – kérdezte aztán színtelen hangon. – Nem vagyok biztos benne – válaszolta Alice, még mindig zavartan a férfi váratlan reakciójától. – Ez az a barátnő, akit az ásatáson is meglátogatott? Alice bólintott. – És ő is látta azt az ábrát a labirintussal? – Feltételezem, bár nem említette, őt sokkal jobban érdekelte valami más, amit találtam, s ami... – Elhallgatott, mert Will váratlanul felállt. – Mit csinál? – kérdezte elképedve, ahogy a férfi, ijesztő kifejezéssel az arcán, megfogta a kezét. – Jöjjön. Van itt valami, amit látnia kell.

– Hová megyünk? – kérdezte Alice már másodszor, miközben igyekezett lépést tartani az amerikaival. Befordultak a sarkon, és fölismerte, hogy a rue du Cheval Blanc másik végében vannak. Will odamasírozott a házhoz, aztán felszaladt a lépcsőn. Alice lecövekelt odalent. – Maga megőrült? Mi van, ha valaki hazajön? – Nem jön. – Honnan tudja? Alice döbbenten figyelte, ahogy Will előhúz a zsebéből egy kulcsot, és kinyitja az ajtót. – Gyorsan. Míg meg nem lát valaki. – Magának kulcsa van... – dadogta Alice elképedve. – Elmondaná, mi a fene ez az egész? Will lerohant a lépcsőn, és megragadta a csuklóját. – Itt van a maga labirintusának egy változata – sziszegte. – Világos? Most már hajlandó jönni? Mi van, ha ez is csapda? Az eddig történtek után őrültség volna követni ezt az alakot. Túl veszélyes. Hisz azt sem tudja senki, hogy ő itt van. Kíváncsisága azonban legyőzte a józan megfontolást. Ránézett a férfira, akinek az arcán egyszerre tükröződött aggodalom és türelmetlenség. Alice úgy döntött, ad még egy esélyt és hisz neki.

55. FEJEZET

Alice egy nagy előcsarnokban találta magát. Mintha múzeumba, nem pedig egy magánházba lépett volna be. Will egyenesen a szemben lévő falhoz sietett, és félrehúzta a hímzett faliszőnyeget. – Mit művel? Alice odaszaladt, és egy kis réz– vagy bronzkallantyút vett észre a lambériába süllyesztve. Will rángatta és nyomkodta egy darabig, aztán csalódottan fordult vissza. – A francba! Be van zárva a másik oldalról. – Ez egy ajtó? – Igen. – És az a labirintus, ami maga látott, ott van lent? A férfi bólintott. – Le kell menni egy lépcsőn, aztán végig egy kis folyosón, amely egy elég hátborzongató terembe vezet. A falon ősi egyiptomi szimbólumok, egy sírkő, rajta a labirintus ábrájával. Aztán... – Elhallgatott. – Az a hír az újságban. És a maga barátnője, ezen a címen... – Maga egy csomó mindent feltételez, csak azt nem értem, mi alapján. Will a helyére húzta a faliszőnyeget, és átvonult a hall túloldalán nyíló ajtóhoz. Alice pár másodpercnyi bizonytalankodás után követte. – Mit csinál már megint? – suttogta, amikor a férfi kinyitotta az ajtót. A könyvtárszobába lépve Alice úgy érezte, mintha visszament volna az időben. Elegáns, antik bútorokkal berendezett helyiség volt, mint valami férfiak számára fenntartott, elit klub. Az ablaktáblák félig be voltak hajtva, és a sárgás fényoszlopok aranyfátyolként

feszültek ki az ablakok és a szőnyeg között. Itt az állandóság hangulata lengett be mindent. A helyiség három falát plafonig érő, üvegezett könyvszekrények borították. Előttük csúszólétrák. Will pontosan tudta, hol keressen. Volt egy külön polc a Chartres-ról szóló könyveknek, ahol fényképes albumok sorakoztak a komolyabb régészeti és társadalomtörténeti kötetek mellett. Alice-nek a torkában dobogott a szíve, folyton az ajtó felé pislogott. Will előhúzott, és az asztalra tett egy könyvet. A borítóján dombornyomásos családi embléma. Gyors lapozás... Látványos, színes fotók, a régi Chartres térképei, ceruza– és tintarajzok peregtek egymás után, míg Will meg nem találta a keresett fejezetet. – Mi ez? – Könyv a l'Oradore-házról. Vagyis erről a házról – tette hozzá. – A család évszázadokon át élt itt. Építészeti tervrajzok vannak itt a ház minden emeletéről. – Will lapozott tovább. – Itt van! – fordította Alice felé a könyvet. – Ez volna az? Alice visszafojtotta a lélegzetét. – Istenem ! – sóhajtotta. A labirintus tökéletes rajza feküdt előtte. Becsapódott a bejárati ajtó. Mindketten összerezzentek. – Will! Az ajtó! Nyitva felejtette! – Alice halk beszélgetést hallott az előcsarnokból. Egy férfi és egy nő... – Mindjárt bejönnek! – suttogta. Will odalökte neki a könyvet. – Gyorsan! – sziszegte, egy hatalmas, háromszemélyes kanapéra mutatva az ablak mellett. – Majd én elintézem. Alice fölmarkolta a táskáját, odarohant a kanapéhoz, és elbújt mögötte. Megcsapta az orrát a repedezett bőr és a bútorba beivódott dohányfüst szaga. Minden csupa por... Még hallotta, ahogy Will becsapja a könyvszekrény ajtaját, és a következő pillanatban már nyílt az ajtó. – Qu 'est-ce que vous foutez là? Egy fiatalember hangja. Alice kikukucskált kicsit, és látta a két alak homályos tükörképét az üveges szekrényajtókon. Egy fiatal férfi, körülbelül ugyanolyan magas, mint Will, de valahogy

szögletesebb. Göndör, fekete haj, magas homlok, görögös arcél. Alice összevonta a szemöldökét. Emlékeztette valakire ez a fickó. – François-Baptiste! Helló! – szólalt meg Will. Hangja Alice fülében is túlságosan hamisan csengett. – Mi a büdös francot keresel te itt? – folytatta a göndör hajú angolul. Will felmutatta az asztalról felkapott magazint. – Csak beugrottam valami olvasnivalóért. François-Baptiste ránézett a lapra, és elnevette magát. – Ez nem a te érdeklődési köröd! – Meg fogsz lepődni. A fiatalember közelebb lépett Willhez. – Nem leszel te már itt sokáig – közölte kíméletlen hangon. – Anyám hamarosan rád un, és ugyanúgy ki fog rúgni téged is, ahogy a többieket. Fogadjunk, még azt sem tudtad, hogy elutazott a városból. – A kettőnk dolga nem rád tartozik, úgyhogy ha megengeded... François-Baptiste elállta az útját. – Mi ez a nagy sietség? – Ne köss belém, François-Baptiste. Figyelmeztetlek. A fiatalember Will mellére tette a tenyerét, hogy megállítsa. Will felrelökte a kezét. – Ne érj hozzám. – Mert akkor mi lesz? – Ça suffit. Mindketten megfordultak. Alice erősen nyújtogatta a nyakát, de a nő megállt az ajtóban. – Mi folyik itt? – kérdezte. – Kakaskodtok, mint a gyerekek? François-Baptiste! William! – Rien, maman. Je lui demandais... Will meg volt döbbenve, amikor végre rájött, hogy ki érkezett haza a fiúval. – Marie-Cécile! Fogalmam sem volt... – hebegte. – Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar hazajössz. A nő belépett a szobába, és Alice most tisztán látta az arcát. Ez nem lehet igaz! Ezúttal hivatalosabb volt az öltözéke, térd alá érő, okkersárga szoknyát és hozzá illő kosztümkabátot viselt. A haja szabadon omlott a vállára, nem volt sállal hátrakötve.

De összetéveszthetetlenül ő volt az. Ugyanaz a nő, akit Carcassonne-ban, az Hôtel de la Cité előtt látott. Ő tehát MarieCécile de l'Oradore. Az anya után a fiút vette szemügyre. Nagyon hasonlítottak egymásra. Ugyanaz az arcél, ugyanaz a parancsoló megjelenés. Most már értette François-Baptiste féltékenykedését, és a két férfi közötti feszült viszonyt. – A fiam kérdezett valamit, Will – szólalt meg a nő. – Mit csinálsz te itt? – Én... Csak valami olvasnivalót kerestem. Mert... unatkoztam már nélküled. Alice ijedten rázkódott össze. Will hangja annyira hamisan csengett, ordított belőle, hogy nem mond igazat. – Unatkoztál? – ismételte a nő. – A képedre egészen más van írva, Will. Marie-Cécile előrehajolt, és szájon csókolta. Alice érezte a levegőben a feszélyezettséget. Micsoda kínos bizalmaskodás! Látta, hogy Will keze ökölbe szorul. Nem akarja, hogy lássam. Őrült gondolat, és egy szempillantás alatt el is szállt Alice fejéből. Marie-Cécile, némi elégedettséggel az arcán, elengedte a férfit. – Majd később utánad megyek, Will. De most van egy kis elintéznivalónk itt François-Baptiste-tal. Desolée. Úgyhogy, ha megbocsátasz... – Itt?! Túl gyorsan reagál. Túl nyilvánvalóan. Marie-Cécile összehúzta a szemét. – Miért ne itt? – Semmi – vettette oda kurtán Will. – Maman. Il est dix-huit heures dèja. – J'arrive – mondta a nő, még mindig gyanakvással méregetve Willt. – Mais, je ne... – Va le chercher – vágta oda Marie-Cécile. – Menj el érte. Alice hallotta, amint François-Baptiste elviharzik. Aztán látta, hogy a nő átkarolja Will derekát, és magához öleli – tűzvörösre

lakkozott körmei szinte világítottak a fehér pólón. Alice szerette volna félrefordítani a fejét, de képtelen volt rá. – Tiens – mondta Marie-Cécile. – A bientôt. – Ugye jössz te is? – kérdezte Will. Alice megint kihallotta hangjából a rémületet, hogy most itt kell hagynia őt, csapdában. – Toute à l'heure. Később. Alice nem tehetett semmit. Csak hallgatta Will távolodó lépteit. A két férfi majdnem összeütközött az ajtóban. – Tessék! – nyújtotta át François-Baptiste az anyjának ugyanazt az újságot, amelyet korábban Will is olvasott. – Honnan szerezték meg ilyen gyorsan a sztorit? – Fogalmam sincs – mondta a fiú mogorván. – Én Authiéra gyanakszom. Alice ereiben megfagyott a vér. Ez ugyanaz az Authié?! – Most gyanakszol, vagy biztosan tudod? – Hát valaki csak elmondta nekik! A rendőrség kedden búvárokat küldött az Eure folyóhoz, pontosan a megfelelő helyre. Tudták, mit keresnek. Gondolj bele. Ki mondta ki először, hogy Chartres-ban kiszivárognak dolgok? Authié. Előrukkolt valaha is kézzelfogható bizonyítékkal, hogy Tavernier beszélt az újságíróval? – Tavernier? – Az az ember a folyóban – mondta a fiú kissé ingerülten. – Á, persze – gyújtott rá Marie-Cécile. – A cikk konkrétan említi a Noublesso Véritable-t is. – Maga Authié beszélhetett nekik. – Amíg nem találnak kapcsolatot Tavernier és a házunk között, addig semmi probléma – mondta a nő elgondolkodva. – Van még valami? – Megcsináltam mindent, amire kértél. – És péntekre is előkészítettél mindent? – Igen. Bár nem értem, hogy a gyűrű vagy a könyv nélkül miért próbálkozunk. Mosoly suhant át Marie-Cécile vörösre rúzsozott ajkán. – Na látod, épp ezért van még szükségünk Authiéra, annak ellenére is, hogy te nyilvánvalóan nem bízol benne. Azt mondja, hogy megszerezte a gyűrűt. Ez kész csoda volna.

– És ezt te mi a frászért nem árultad el nekem eddig? – kérdezte dühösen a fiú. – Hát éppen most árulom el. Azt mondja, tegnap este hozták el az emberei annak az angol lánynak a szállodai szobájából. Alice érezte, hogy lúdbőrözik a karja. Ez lehetetlen. – Szerinted hazudik? – Ne légy hülye, François-Baptiste – vágta rá a nő. – Hát persze hogy hazudik. Ha dr. Tanner magával vitte volna a gyűrűt, akkor Authiénak nem lett volna négy napra szüksége ahhoz, hogy megszerezze. Ráadásul átnézettem a lakását és az irodáit. – Akkor... Marie-Cécile félbeszakította. – Ha – ismétlem, ha! – Authié kezében van a gyűrű, amit erősen kétlek, akkor azt vagy Biau nagyanyjától szerezte meg, vagy eleve nála volt. Lehet, hogy ő maga hozta el a barlangból. – Miért vesződünk ezzel? Hirtelen megszólalt, jó hangosan, a telefon. Alice összerezzent az ijedtségtől. François-Baptiste az anyjára nézett. – Vedd föl. A fiú engedelmeskedett. – Oui. Alice már levegőt is alig mert venni, annyira félt, hogy fölfedezik. – Oui, je comprends. Attends. – Eltakarta tenyerével a kagylót. – O'Donnell az. Azt mondja, nála van a könyv. – Kérdezd meg, miért nem lehetett őt eddig elérni. François-Baptiste bólintott. – Hová tűnt hétfő óta? – Hallgatta a választ. – Tud még róla valaki, hogy magánál van a könyv? – Csönd. – Rendben. A vingt-deux heures. Demain soir. Letette a telefont. – Biztos vagy benne, hogy ő hívott? – Az ő hangja volt. És ismeri a körülményeket. – Lehet, hogy az a pasas kihallgatott valamit. – Hogy érted? – kérdezte bizonytalanul a fiú. – Kicsoda? – Hát kicsoda követelőzik itt nagy hangon, mi? – kérdezte ingerülten a nő. – Természetesen Authié. – Én...

– Shelagh O'Donnell napokra eltűnt. S ahogy én kiteszem a lábam Chartres-ból, O'Donnell ismét felbukkan! Először a gyűrű, aztán a könyv. François-Baptiste most már elveszítette a türelmét. – Te meg mindvégig védted őt! – kiáltotta. – És engem vádoltál, hogy elhamarkodott következtetéseket vonok le. Ha tudtad, hogy ellenünk dolgozik, miért nem szóltál, és miért hagytad, hogy hülyét csináljak magamból? És ami még fontosabb, miért nem állítottad le? Föltetted magadnak valaha is azt a kérdést, hogy miért akarja olyan nagyon megszerezni azokat a könyveket? Mit akar kezdeni velük? Árverésen eladni a legmagasabb árat kínáló gyűjtőnek? – Én nagyon is jól tudom, miért akarja megszerezni a könyveket – jelentette ki a nő hűvösen. – Miért kell folyton ezt csinálnod? Állandóan megalázol! – Téma lezárva. Holnap indulunk. Neked lesz időd randevúzni O'Donnell-lel, én pedig fel tudok készülni. A szertartás tízkor kezdődik, ahogy terveztük. – Azt akarod, hogy találkozzak vele? – hitetlenkedett a fiú. – Hát persze. – Marie-Cécile hangjában most először csendült meg valami érzelem. – Meg akarom szerezni azt a könyvet, FrançoisBaptiste. Alice hallotta, hogy a fiú végigmegy a szobán, és kinyitja az ajtót. – És ezzel az amerikaival mi lesz? – kérdezte kissé megélénkülve. – Nem hagyhatod itt, hogy... – Willt bízd csak rám. Ez nem tartozik rád. Will a konyhai átjáróban lévő szekrényben rejtőzött el. Szűk és levegőtlen volt a hely, tele a bőrkabátok és régi cipők szagával, de csak innen tarthatta szemmel a könyvtár és a dolgozószoba ajtaját. Látta, amint François-Baptiste kijön a könyvtárból és bemegy a dolgozószobába, majd kis idő múlva követi az anyja is. Megvárta, míg a nehéz ajtó becsukódik, aztán kilépett a szekrényből, és rohant át a hallon a könyvtárba. – Alice! – suttogta. – Gyerünk! Gyorsan! El kell tűnnöd innen – mondta. Valami nesz hallatszott, aztán Alice előbukkant. – Ne haragudj – folytatta Will. – Az én hibám. Minden rendben van? Alice holtsápadtan bólintott.

Will kézen fogta, de Alice nem mozdult. – Mi ez az egész, Will? – Aztán ő is tegezve folytatta. – Te itt élsz. Ismered ezeket az embereket, és mégis egy idegennek akarsz segíteni. Ez így nem logikus. A férfi már majdnem rávágta, hogy Alice nem „egy idegen”, de még időben leállította magát. – Én... Nem tudta, mit mondjon. A szoba mintha eltűnt volna. Csak Alice szív alakú arca volt előtte, és az az állhatatos barna szeme, amely mintha a lelke legmélyére látna. – Miért nem mondtad, hogy te... Hogy te és ez a nő... Hogy te itt laksz? Will nem bírt a szemébe nézni. Alice egy pillanatig még nézte, aztán átszaladt a könyvtárszobán, ki az előcsarnokba. A férfi utána. – Most mit akarsz tenni? – kérdezte Will kétségbeesve. – Kiderült, hogy a barátnőm, Shelagh tényleg kapcsolatban volt ezzel a házzal. Hogy nekik dolgozik. – Nekik? – döbbent meg a férfi, kinyitva a bejárati ajtót, hogy Alice kisurranhasson. Alice rémülten torpant meg a lépcső tetején. – Will! A könyvtárban hagytam a táskámat! A kanapé mögött, a könyvvel együtt. Will legszívesebben megcsókolta volna, bár ennél szerencsétlenebb időpontot nem is találhatott volna. Ráadásul továbbra sem látta át ezt az egész helyzetet, Alice pedig még mindig nem bízott meg benne maradéktalanul. Anélkül, hogy végiggondolta volna, mit csinál, elindult a keze, hogy megsimogassa a lány arcát. Az volt az érzése, ismeri bőrének simaságát és hűvösségét, mintha ezerszer megérintette volna már. De aztán az arcától egy hajszálnyira megállította a kezét. – Bocsáss meg – kezdte, mintha Alice olvasni tudna a gondolataiban. A lány csak bámult rá, aztán halvány mosoly suhant át aggódó arcán. – Nem akartalak bántani – dadogta Will. – Csak... – Nem számít – válaszolta Alice halkan.

Will megkönnyebbülten sóhajtott. Tudta, hogy Alice téved. Mert ez többet számított, mint bármi a világon. De legalább nem haragudott rá. – Mi lesz a táskámmal? – kérdezte Alice sürgetően. – Mindenem benne van. Az összes feljegyzésem. – Ja, persze – hadarta Will. – Majd kihozom. És utánad viszem. – Igyekezett a lényegre koncentrálni. – Hol is laksz? – Hôtel Petit Monarque. Place des Epars. – Rendben! – bólintott Will. – Adj nekem fél órát. Will addig bámult utána, míg el nem tűnt a sarkon, aztán becsukta az ajtót. Átvágott az előcsarnokon a dolgozószoba irányába. Épp amikor odaért, az ajtó hirtelen kinyílt. Villámgyorsan félreugrott, be az ajtó és a fal közé, hogy meg ne lássák. François-Baptiste jött ki, és a konyha felé tartott. Will hallotta kinyílni és becsukódni az átjáró ajtaját. Aztán csönd lett. Kikukucskált. Marie-Cécile az íróasztalánál ült, és valamit nézegetett. Az a valami fényes volt, és megcsillant, ha a nő megmozdította. Will el is feledkezett róla, hogy mit kellene tennie. Csak figyelte, ahogy Marie-Cécile föláll, és a háta mögül a falról leemel egy képet. Az egyik kedvenc képét. Sokat mesélt róla még valamikor a kapcsolatuk elején. Színes festmény volt aranyozott keretben, francia katonák bámulják rajta Egyiptomban egy palota romjait és ledöntött oszlopait. Az idő sivatagja – emlékezett. Ez az. A kép mögött a falban kis vasajtó rejtőzött, számzáras billentyűzettel. A nő beütött hat számot. Éles kattanás hallatszott, és az ajtó kinyílt. Marie-Cécile kivett a széfből két fekete csomagot, és óvatosan letette őket az asztalra. Will lélegzet-visszafojtva figyelt tovább, mindent látni akart. Aztán lépteket hallott a háta mögött. Nem volt ideje megfordulni. – Ne mozdulj! – François-Baptiste, én... Will megérezte a revolver hideg csövét az oldalában. – És emeld föl a kezed, hogy lássam.

Will megpróbált megfordulni, de François-Baptiste megragadta a nyakát, és beleverte az arcát a falba. – Qu'est-ce qui se passe? – kiáltott ki Marie-Cécile. François-Baptiste megint ütött. – Je mon occupe – felelte. Kézben tartom a dolgokat. Alice ismét ránézett az órájára. Nem jön. A recepciónál álldogált, és a szálloda üvegajtaját bámulta, mintha elő tudná varázsolni a semmiből Willt. Már majdnem egy órája eljött a 1'Oradore házból. Nem tudta, mit tegyen. A pénztárcája, a telefonja, a kocsikulcsa a dzsekije zsebében volt. Az összes többi holmija viszont a táskájában. Nem számít. Tűnj el innen. Minél tovább várt, annál inkább kételkedett Will szándékait illetően. Ahogy egyszer csak előbukkant a semmiből. Alice gondolatban végigment az események sorozatán. Vajon tényleg csak puszta véletlen volt, hogy egymásba botlottak ott a sarkon? De hát senkinek nem mondta meg, hogy hová megy... Honnan tudhatta? Fél kilenckor úgy döntött, nem vár tovább. Elmagyarázta, hogy még sincs szüksége a szobára, mindenesetre meghagyta a telefonszámát Will-nek, és távozott. A dzsekijét az első ülésre dobta, s akkor vette észre, hogy egy boríték lóg ki a zsebéből. A levél, amit még a szállodában kapott. El is feledkezett róla. Kivette, és a műszerfalra dobta, hogy majd elolvassa, ha megáll pihenni. Teljesen besötétedett már, ahogy haladt dél felé. A szembejövő kocsik reflektorai néha egészen elvakították. A fák és a bokrok ijesztő kísértetként integettek-mozogtak a sötétben. Villogtak mellette a névtáblák: Orléans, Poitiers, Bordeaux... Egészen elmerült a gondolataiban, s egyre csak ugyanazokat a kérdéseket tette föl magának. De mindig más választ talált rájuk. Miért? Információért. Most már minden fontosat sikerült megkaparintaniuk. Az összes jegyzetét, a vázlatait, de még Grace és Baillard fényképét is. Azt ígérte, hogy megmutatja neked a labirintust.

De nem látott semmit. Csak egy képet egy könyvben. Megrázta a fejét. Nem akarta elhinni. De akkor Will miért segített eltűnni neki? Azért, mert megszerezte, amit akart. S nem úgy lett, ahogy Madame de l'Oradore akarta.

56. FEJEZET Carcassonna

1209. AGOST A franciák augusztus harmadikán, hétfőn hajnalban indítottak támadást Sant-Vicens alacsony falai ellen. Alaïs fölmászott a létrákon az apja mellé a Nagytoronyba, hogy odafentről is körülnézzen. Guilhemet kereste a szemével, de sehol sem találta. Aztán a nagy csatazajban, a kardok csattogása és a katonák kurjongatása közepette alig kivehetően ének csendült fel valahonnan a Gravèta-hegy irányából a síkságról. Veni creator spiritus Mentes tuorum visita! – A papok! – döbbent meg Alaïs. – Istenhez énekelnek, miközben jönnek lemészárolni bennünket. Az előváros lángokban állt. Az alacsony falak között füstoszlopok emelkedtek az ég felé, s rémült emberek és állatok rohantak minden irányba. A mellvédfalra mászókampók röppentek fel, s a védők nem győzték levagdalni a köteleiket. Létrák valóságos erdeje indult meg a falak felé. A védők a legtöbbjét ellökdösték, néhányat meg egyszerűen felrántottak magukhoz, de néhány azért ott maradt. A francia gyalogosok özönlöttek, mint a hangyák. Minél többet

megöltek közülük, annál több jött helyettük az újabb és újabb rohamokhoz. A falak tövében kívül és belül is holtak és sebesültek hevertek, helyenként valóságos halmokban, mint az összedobált farakás. És ezek a halmok óráról órára nőttek. A keresztesek felállítottak egy katapultát, és elkezdték a hajigálást. Hatalmas kövek zuhantak Sant-Vicensre, beleremegett a föld is, miközben a védők nyílzáporral próbálták távol tartani és ritkítani az ellenséget. A falak itt-ott kezdtek leomlani. – Itt vannak! – kiáltotta Alaïs. – Áttörték a védvonalat! Trencavel vicomte és az emberei felkészültek a fogadásukra. Karddal s csatabárddal a kezükben kettesével-hármasával rohantak rá a behatolókra. A nagytestű csatalovak mindenkit legázoltak, aki az útjukba került, súlyos patkóik alatt dióhéjként repedtek szét a koponyák, törtek a csontok, ömlött a vér. A harc utcáról utcára terjedt szét az egész elővárosban, s közeledett a Cité falaihoz. A Rodez kapun át rémült emberek tömege menekült be a Citébe. Öregek, nyomorékok, nők és gyermekek. Az épkézláb férfiak viszont mind ott küzdöttek a katonák mellett. Sokan már az elején elestek – furkósbotjaikkal nem sokra mentek a nehéz kardokkal felszerelt katonákkal szemben. A védők hősiesen harcoltak, de nem bírtak a tízszeres túlerővel. A keresztesek úgy támadtak, mint a tengerpartra kicsapó viharos hullámok, áttörve a védvonalakat, s lerombolva egyes falszakaszokat. Trencavel és a lovagjai hiába próbálták megvédeni a folyó melletti városrészt. A helyzet reménytelenné vált. A vicomte visszavonulót fújatott. Miközben egyre közelebbről hallatszott a keresztesek diadalmas üvöltözése, a nehéz Rodez kaput megnyitották a Citébe menekülő túlélők előtt. Trencavel vicomte megmaradt embereivel kétségbeesetten harcolva vonult vissza az utcákon Château Comtalba, Alaïs pedig elszörnyedve nézte a várfalról az odalent folyó öldöklést és pusztítást. Látott már halált korábban is eleget, de

nem ilyen tömegben. Megsemmisülten és tehetetlenül szembesült a háború szörnyűségével, az értelmetlen gyilkolással. És becsapva is érezte magát. Most döbbent rá, mennyi hazugság van a gyerekkora óta kedvelt, a harcot és a harcosokat dicsőítő dalokban. A csata nem ismer tisztességet és nagylelkűséget. Csak szenvedést. Alaïs lesietett a várfal tetejéről a várudvarra, s beállt a kapunál várakozó többi asszony közé. És imádkozott, hogy Guilhem is visszatérjen. Kerülj elő épségben. Végül meghallotta a lódobogást a hídon. És a visszatérők között ott lovagolt a férje is. Arca és páncélja csupa vér és hamu volt, szemében harci tűz lobogott, de sértetlen volt. – A férjed hősiesen küzdött, Alaïs úrnő – mondta Trencavel vicomte, amikor odaért mellé. – Sok ellenséget levágott, és még több ember életét mentette meg. Köszönettel tartozunk az ügyességéért és a bátorságáért. – Alaïs elpirult. De a vicomte még megkérdezte: – Nem tudod, hol van apád? Alaïs az udvar északkeleti sarka felé mutatott. – A fal tetejéről néztük a csatát, Messire. Guilhem leszállt a lóról, és a kantárt a lovásza kezébe nyomta. Alaïs félénken közeledett felé, nem tudva, milyen fogadtatásra számíthat. – Messire. A férfi megfogta felesége sápadt, fehér kezét, és az ajkához emelte. – Thierry súlyosan megsebesült – mondta fakó hangon. – Most hozzák be. – Nagyon sajnálom. – Olyan mintha a testvérem volna – folytatta a férfi –, és Alzeu is. Alig egy hónap van köztünk. Segítettük egymást, dolgoztunk, hogy mindannyiunknak legyen jó kardja és páncélinge. Ugyanakkor, nagyhéten ütöttek lovaggá bennünket... – Tudom – hajtotta a férje vállára a fejét Alaïs. – Gyere, segítek, aztán meglátom, mit tehetek Thierryért. Észrevette, hogy Guilhem szeme könnybe lábad. Elfordult, mert tudta, hogy a férje nem szeretné, ha sírni látná őt. – Gyere, Guilhem – mondta csöndesen. – Vezess oda hozzá.

Thierryt a többi súlyos sebesülttel együtt a vár egyik nagyobb termébe vitték. Ott már három sorban feküdtek a haldoklók és a náluk talán valamivel szerencsésebbek. Az asszonyok igyekeztek mindent megtenni értük. Hátul összefogott hajával Alaïs gyereknek látszott közöttük. Ahogy telt az idő, az ennyi ember számára szűk teremben egyre elviselhetetlenebb lett a bűz, és már rajokban kezdtek szállni a legyek is. Alaïs és a többi asszony szilárd elszántsággal és többnyire szótlanul tette a dolgát, jól tudva, hogy hamarosan újra megindul a támadás. Papok járkáltak a sorok között, meggyóntatva a haldoklókat, s feladva nekik az utolsó kenetet. A fekete csuha „álruhájában” két perfekt is tevékenykedett, végső vigaszt nyújtva a kathar hívőknek. Thierry sebei szörnyűek voltak. Több vágás és szúrás is érte. Bokája eltört, és a combjába fúródott lándzsa szétroncsolta a combcsontját is. Alaïs látta, hogy túl sok vért veszített, de már csak Guilhem kedvéért is megtett mindent, amit csak tudott. Forró viasszal nadálytő gyökeréből és leveléből főzetet csinált, majd lehűtve borogatást készített belőle. Aztán Thierryt Guilhem gondjaira bízva azokat kezdte ápolni, akiknek még volt esélyük az életben maradásra. Porrá tört angyélikagyökeret oldott teavízben – a konyháról idevezényelt kukták vödörszám hozták a forró vizet –, s kanállal töltögette azok szájába, akik még tudtak nyelni. Ha meg tudja fékezni az ilyenkor mindig fellépő seblázat, és tiszta marad a sebesültek vére, akkor talán megindulhat a sebgyógyulás. Ha kötést kellett cserélni, mindig visszatért Thierryhez, bár nyilvánvaló volt, hogy nincs remény. A lovag már elveszítette az eszméletét, s bőrén a halál előhírnökeként kékesfehér elszíneződések jelentek meg. Alaïs Guilhem vállára tette a kezét. – Sajnálom szegényt – suttogta. – Most már nem húzza sokáig. Guilhemnek csak egy bólintásra futotta az erejéből. Alaïs átvergődött a terem másik végébe. Egy fiatal, nála alig valamivel idősebb lovag feljajdult. Letérdelt mellé. A lovag gyermeki arcát teljesen eltorzította az elviselhetetlen szenvedés; ajkát véresre

harapdálta, és nemrég még szép, barna fényű szemében most csak rettegés tükröződött. – Csitt, csöndesen... – dünnyögte neki Alaïs. – Nincs senkid? A fiatalember megpróbálta megrázni a fejét. Alaïs megsimogatta a homlokát, s fölemelte a sebesült bal karjáról a takarót. Majd rögtön ki is ejtette a kezéből: a fiú bal válla teljesen össze volt roncsolódva. A felszaggatott bőrből törött csontvégek meredeztek, ahogy apálykor merednek ki a vízből a rég elsüllyedt hajók bordái. Az oldalában pedig hatalmas lyuk tátongott. A sebből még mindig dőlt a vér, s tócsába gyűlt a padlón. Jobb keze viszont még mindig görcsösen szorongatta a kardja markolatát. Alaïs megpróbálta egyenként lefeszegetni az ujjait, de nem ment semmire: azok már a halál görcsébe merevedtek. Lehasított egy csíkot a szerencsétlen ingéből, és betömködte vele a mély sebet. Aztán előkotort az övén lógó erszényéből egy kis üvegcsét, s kevéske valeriánoldatot csepegtetett a haldokló ajkára, hogy könnyebb legyen neki a távozás. Mást itt már nem lehetett tenni. A halál kegyetlen. Lassan érkezik. A fiatal lovag egyre halkabban hörgött, s egyre nehezebben szedte a levegőt. A szemében is kezdett kihunyni a fény, s halálfélelmében fel-felkiáltott. Alaïs végig ott maradt mellette, altatót dúdolgatott neki, s a homlokát simogatta, míg csak a szegény kis lovag utolsót nem lélegzett. – Isten vegye magához a lelkedet – suttogta lezárva a halott szemét. Aztán betakarta az arcát, s ment a következő sebesülthöz. Egész nap, megállás nélkül dolgozott. Gyógyírral kenegette, vászoncsíkokkal kötözgette be a sebeket. A végén már a szeme is fájt, s csupa vér és ragacs volt a két keze. A terem magas ablakain betűztek a lemenő nap fénycsíkjai. A halottakat szakadatlanul vitték el. A sebesültek pedig szenvedtek tovább, de legalább még éltek. Alaïs holtfáradt volt már, de tartotta benne a lelket a remény, hogy ma éjjel ismét a férje karjaiban alhat el. A térde és a háta sajgott a sok guggolástól és hajlongástól, de ezt már észre sem vette. A Château Comtalban eluralkodott zűrzavart kihasználva Oriane gyorsan eltűnt, visszahúzódott a szobájába, várva az emberét.

– Na végre! – csattant fel, amikor befutott. – Mit sikerült megtudnod? – A zsidó meghalt, még mielőtt mindent kiszedhettünk volna belőle. De az én uram úgy gondolja, hogy már átadta apádnak a könyvet. Oriane csöndesen elmosolyodott, de nem szólt semmit. És azt sem mesélte még el senkinek, hogy mit talált Alaïs köpenyébe varrva. – És mi van Esclarmonde de Serviannal? – Ő nagyon állhatatos volt, ám végül elmondta, hol lehet megtalálni a könyvet. Oriane zöld szeme felcsillant. – És nálad van már? – Még nincs. – De legalább a Cité falain belül van? Évreux grófja tudja ezt? – Ő tőled reméli megkapni, úrnőm, ezt az útbaigazítást. Oriane elgondolkodott. – Az öregasszony meghalt tehát? És a fiú is? Akkor már nem zavarhatják meg a terveinket. Az a nő már nem szólhat apámnak. A férfi arcára kegyetlen mosoly ült ki. – A nő halott. A kölyök viszont meglógott előlünk, de nem hiszem, hogy sokat árthat nekünk. Ha megtalálom, végzek vele is. Oriane bólintott. – És beszéltél Évreux grófjának az én... vele kapcsolatos érdeklődésemről. – Igen, úrnő. Nagy megtiszteltetésnek vette, hogy méltónak találtad őt e szolgálatra. – És a feltételeim? Gondoskodik majd róla, hogy biztonságban kijussak a Citéből? – Ha megkapja tőled a könyvet, úrnő, akkor igen. Oriane fölállt, és járkálni kezdett a szobában. – Jó. Így minden rendben van. És te el tudod intézni a férjemet? – Ha megmondod nekem, hol fog tartózkodni egy bizonyos időpontban, akkor könnyedén. – A férfi elhallgatott egy pillanatra. – De ez többe fog kerülni, mint az eddigiek. A kockázat jóval nagyobb, még az ilyen zavaros időkben is. Végül is ő Trencavel vicomte írnoka. Magas rangú ember, nem akárki. – Ezt én is nagyon jól tudom – vágta oda Oriane. – Mit kérsz? – A háromszorosát annak, amit Raoulért fizettél.

– Az lehetetlen – mondta gondolkodás nélkül Oriane. – Nem tudok ennyi aranyat szerezni. – Márpedig nem vállalhatom kevesebbért – közölte egykedvűen a férfi. – És a könyv? A férfinak erre fülig szaladt a szája. – Az majd egy másik alku tárgya lesz, úrnő.

57. FEJEZET

Az ostrom hamarosan újrakezdődött. Egész éjszaka zuhogtak a kisebb-nagyobb kődarabok az elővárosra, nagy port verve mindenütt, ahová becsapódtak. Alaïs az ablakából látta, hogy a síkság házaiból már csak füstölgő romhalmaz maradt. A fák fölött ijesztő, komor felleg terjengett, mintha valami óriási, szétszaggatott fekete rongy az égen úszva beleakadt volna a fák ágaiba. A környékbeli lakosság egy töredéke Sant-Vicens felé menekült, s onnan próbált volna bejutni a Citébe, de a keresztesek legtöbbjüket már kint a nyílt mezőn lekaszabolták. A kápolnában szünet nélkül gyertyák égtek az oltáron. Augusztus negyedikén, kedden hajnalban Trencavel vicomte és Bertrand Pelletier még egyszer kilovagolt a sáncerődbe. A francia tábort beterítette a folyóról felszálló hajnali köd. A kisebb-nagyobb sátrak, a hevenyészett istállók és karámok, s bennük az emberek és az állatok, szóval egész város kezdett itt gyökeret verni. Pelletier fölnézett az égre. Megint forró nyári nap ígérkezett. Nagy balszerencse, hogy a folyóhoz való kijutást már most, a harcok kezdeti szakaszában elvesztették. Víz nélkül nem tarthatnak ki sokáig. Mert ha a franciáknak nem sikerül, akkor majd a szomjúság győzi le őket. Tegnap Alaïs azt mondta, hogy a szóbeszéd szerint megjelent a vérhas a Rodez kapu környékén, ahol a legtöbb Sant-Vicens-i menekült zsúfolódott össze. Pelletier maga járt utána a dolognak, s bár a negyed consulja tagadta a kór megjelenését, félő volt, hogy a hír igaz. – Nagyon belemerültél a gondolataidba, barátom.

Pelletier a vicomte-ra emelte a tekintetét. – Bocsáss meg nekem, uram. Trencavel elhárította a mentegetőzést. – Nézz rájuk, Bertrand! Túl sokan vannak ahhoz, hogy legyőzhessük őket... Ráadásul víz nélkül. – Azt mondják, II. Péter, Aragónia királya már csak kétnapi járóföldre jegyezte meg Pelletier. – Te az ő vazallusa vagy, uram. Kötelessége a segítségedre sietni. Pelletier tudta, hogy nehéz volna őt megkérni erre. II. Péter ugyanis elkötelezett katolikus volt, s nem mellesleg Tolosa grófjának, VI. Raimond-nak a sógora is, bár éppenséggel nem halmozták el egymást kölcsönös szeretettel. Mindazonáltal erős volt a kötelék a Trencavel– és az Aragón-ház között. – A király érdekei szorosan kötődnek Carcassonna sorsához, Messire. Nem szeretné, ha a Délvidék francia kézre kerülne – folytatta a tiszttartó. – Pierre-Roger de Cabaret és a szövetségeseid is ezt az álláspontot képviselik. Trencavel kezével a falra támaszkodott. – Igen, így nyilatkoztak. – Akkor üzensz neki? Péter hallgatott a hívó szóra, s augusztus ötödikén, szerdán késő délután meg is érkezett. – Nyissátok ki a kapukat! Nyissátok ki a kapukat lo Rèi előtt! Kitárták Château Comtal kapuit. A zajra Alaïs az ablakhoz szaladt, majd futott le az udvarra, hogy lássa, mi történik. Először csak a híreket akarta megtudni az emberektől. De amikor fölnézett a nagyterem magasan fekvő ablakaira, elfogta a kíváncsiság, hogy mi folyhat odabent. Épp elégszer hallott már harmad– meg negyedkézből híreket. Volt egy kis alkóv a nagytermet Trencavel vicomte lakrészétől elválasztó függönyök mögött. Oda azonban nem juthatott be észrevétlenül. Ezért inkább fölállt egy kőpadra, ahonnan elérte a déli udvarra nyíló Pinté torony legalsó ablakát. Fölügyeskedte magát a kőperemre, és átbújt a keskeny nyíláson. Szerencséje volt. Odabent egy lélek sem tartózkodott. Leugrott a földre, vigyázva, hogy ne csapjon zajt, aztán lassan kinyitotta az ajtót, és becsúszott a függöny mögötti térbe. Lassan, lábujjhegyen

addig lopakodott előre, ameddig csak mert. Olyan közel volt Trencavel vicomte-hoz, hogy ha akarta volna, megérinthette volna a háta mögött összekulcsolt kezét. Épp időben érkezett. A nagyterem távolabbi végében az ajtók ki voltak tárva. Látta, amint belép az apja, s nyomában Aragónia királya és Carcassonna néhány szövetségese, köztük Lavaur és Cabaret urai is. Trencavel térdre esett a király előtt. – Hagyjuk ezt – intett neki Péter, hogy álljon föl. A két férfi külsőre nagyon különbözött egymástól. Életkorát tekintve a király az apja is lehetett volna a vicomte-nak. Magas és vállas, nagydarab ember volt, napégette arcán a hadjáratok sok nyomával. Markáns, szigorú arcát sűrű fekete bajusz ékesítette. Még mindig fekete haja a halántékán már erősen őszült. – Küldd el innen az embereidet, Trencavel – mondta kurtán. – Négyszemközt akarok beszélni veled. – Szíves engedelmeddel, uram, hadd maradjon itt az intendánsom. Nagyra tartom a tanácsait. A király habozott, aztán bólintott. Pelletier odahúzódott a legközelebbi ablak mellé. – Szavakat sem találok hálám kifejezésére... Péter megint félbeszakította. – Nem azért jöttem, hogy támogassalak, hanem azért, hogy segítsek belátni a tévedéseidet. A bajt te kerested magadnak, mert nem voltál hajlandó leszámolni birtokaidon az eretnekekkel. Volt négy éved, négy teljes éved, hogy megoldd a kérdést, de te nem tettél semmit. Hagytad, hogy a kathar püspökök prédikáljanak a városaidban. Vazallusaid nyíltan támogatják az úgynevezett Jó embereket... – Egyetlen vazallus sem... – Le akarod tagadni, hogy büntetlenek maradtak a papok és a szent emberek elleni támadások? Az egyház embereinek megalázása? Földjeiden az eretnekek nyíltan miséznek. Szövetségeseid védelmet nyújtanak nekik. Mindenki tudja, hogy Foix grófja megsérti a szent ereklyéket azzal, hogy nem hajlandó meghajolni előttük, a nővére pedig oly messzire távolodott már az isteni kegyelemtől, hogy

felesküdött perfektnek, s ezen a ceremónián nem szégyellt részt venni maga a gróf sem. – Nem felelhetek Foix grófjának tetteiért. – Pedig a te vazallusod és szövetségesed! – vágott közbe a király. – Miért hagyod, hogy ennyire elfajuljanak a dolgok? Alaïs megérezte, hogy a vicomte visszafojtja a lélegzetét. – Uram, te magad adod meg a választ a kérdésedre. Mi itt egymás mellett élünk azokkal, akiket te eretnekeknek nevezel. Együtt nőttünk föl, legközelebbi rokonaink ott vannak közöttük. A perfektek becsülettel és bűntelenül élnek, s egy folyton gyarapodó nyájat szolgálnak. Ugyanúgy nem üldözhetem el őket, ahogy nem akadályozhatom meg, hogy reggel felkeljen a nap! Szavai nem hatották meg a királyt. – Egyetlen reményed az lehet, ha sikerül kibékülnöd az Anyaszentegyházzal. Egyenrangú leszel azokkal az északi bárókkal, akiket az abbé hozott magával, és ők is annak fognak tekinteni téged, ha igyekszel jóvátenni a bűneidet. De egyelőre csak a gyanút erősíted az abbéban, hogy szíved mélyén – ha ugyan nem a tetteidben is – te magad is az eretnek eszméket pártolod, s ezért ő el fog taposni téged. – A király sóhajtott. – Tényleg azt hiszed, hogy ezt túlélheted, Trencavel? Hogy százszoros túlerővel szemben ki tudsz tartani? – Rengeteg élelmünk van. – Az lehet, de nincs vizetek. Elveszítettétek a folyót. Alaïs tisztán látta, hogy az apja keményen fegyelmezi a tekintetével a vicomte-ot, nyilván attól tartva, hogy az elveszíti a hidegvérét. – Én nem szeretnék ellentmondani neked, uram, vagy visszautasítani nemes közbenjárásodat, de nem látod, hogy ezek nem a lelki üdvünkért, hanem a földjeinkért harcolnak? Ezt a hadjáratot nem Isten dicsőségéért indították, hanem azért, hogy rabolni és fosztogatni tudjanak. Ez egy hódító sereg, uram. Ha én elfordultam az egyháztól, s ezzel megsértettelek téged is, uram, akkor bocsánatot kérek. De nem tartozom engedelmességgel se Nevers grófjának, se a cîteaux-i abbénak. Sem vallási, sem világi joguk nincs az én földjeimre. Én nem fogom kiszolgáltatni a népemet a francia sakáloknak egy ilyen hitvány ügy miatt.

Alaïs büszkeséget érzett a szívében. S az apja is – ezt le lehetett olvasni az arcáról. Trencavel bátorsága és lelkiereje most mintha kezdett volna jó benyomást tenni a királyra. – Derék szavak ezek, vicomte, de rajtad már nem segítenek. Szeretett néped érdekében legalább annyit hadd tolmácsoljak a cîteaux-i abbénak, hogy szeretnéd megismerni a feltételeit. Trencavel az ablakhoz lépett, s fojtott hangon megkérdezte Pelletier-től: – Nincs elegendő vizünk, hogy mindenkit ellássunk, aki a Citében van? Az intendáns a fejét ingatta. – Nincs. – És csak a kő ablakpárkányt markoló, s a szorítástól egészen kifehéredett keze árulta el, milyen nehezére esett kiejteni ezeket a szavakat. – Nagyon jó. Akkor meghallgatjuk, mit kíván mondani nekünk az abbé. A király távozása után Trencavel egy darabig nem szólalt meg. Csak állt egy helyben, s figyelte a lemenő napot. Végül, amikor meggyújtották a gyertyákat, mégiscsak leült. Aztán kiszólt, hogy hozzanak enni-innivalót. Alaïs moccanni sem mert, félt, hogy észreveszik. Már görcs állt a végtagjaiba a mozdulatlanságtól. Úgy érezte, a fal is rá nehezedik, de nem volt mit tenni. A függöny mögül láthatta fel-alá járkáló apját, s hallhatta a fojtott hangú társalgást. Már nagyon későre járt, mire a király visszatért. Alaïs rögtön látta az arcán, hogy közbenjárása kudarccal végződött. Elszorult a szíve. Itt az utolsó alkalom, hogy elvigyék a Trilógiát a Citéből, mielőtt az ostrom komolyan megindulna. – Milyen híreket hoztál, uram? – állt föl Trencavel az üdvözlésére. – Semmi jót – válaszolt a király. – Az abbé sértő szavait nem is szeretném elismételni. – Elfogadott egy kupa bort, és egy hajtásra kiitta. – A cîteaux-i abbé azt üzeni, hogy te ma éjszaka sértetlenül elvonulhatsz az általad kiválasztott tizenkét emberrel a várból, annyi holmival, amennyit magatokkal tudtok vinni.

Alaïs látta, hogy ökölbe szorul a vicomte keze. – És Carcassonna? Azzal mi lesz? – A Cité, és itt minden és mindenki a francia seregé. Besièrs után kell valami jutalom az uraknak. Dermedt csend fogadta a bejelentést. Trencavelből aztán kitört az indulat. Kupáját a falhoz vágta. – Hogyan merészel ekkora sértést a képembe vágni! – üvöltötte. – Hogyan merészel megalázni, megszégyeníteni! Én egyetlen alattvalómat sem fogom odalökni ezeknek a francia sakáloknak! – Messire – szólalt meg csöndesen Pelletier. Trencavel csak állt, csípőre tett kézzel, fújtatott, mint egy bika, és várta, hogy kicsit csillapodjon a haragja. Aztán ismét a királyhoz fordult. – Uram, hálásan köszönöm a közbenjárásodat és mindent, amit értünk próbáltál tenni. De ha te nem akarsz, vagy nem tudsz velünk harcolni, akkor búcsúznunk kell. Neked vissza kell vonulnod. Péter bólintott. Erre nem lehetett mit mondani. – Isten legyen veled, Trencavel – sóhajtotta szomorúan. Trencavel elkapta a tekintetét. – Hiszem, hogy velünk van az Isten – válaszolta dacosan. Pelletier kikísérte a királyt. Alaïs pedig gyorsan kihasználta az alkalmat, és kisurrant az alkóvból. A következő nap, augusztus hatodika viszonylagos nyugalomban telt el, egyik oldalon sem történt jelentősebb változás. A védők nyilai és hajítódárdái továbbra is záporoztak lefelé, a keresztesek katapultái és ballisztái pedig megállás nélkül hajigálták befelé a különféle méretű köveket. Döngött a föld, omlottak a falak. És hullottak az emberek mindkét oldalon, de jelentősebb területet egyik fél sem tudott elfoglalni. A vár környékét mindenütt holttestek borították. A tűző napon oszlásnak indult tetemek fölött döglégyfelhők kavarogtak, s a hollók, varjak, dögkeselyűk csapatostul érkeztek lakmározni. Augusztus hetedikén, pénteken a keresztesek támadást indítottak a déli előváros, Sant-Miquel ellen. Egy kis időre sikerült elfoglalniuk a várfal alatti árkot, de a nyíl– és kőzápor meghátrálásra kényszerítette

őket. Pár órás csatározás után aztán a franciák innen végképp elkotródtak – a carcassonnaiak üdvrivalgása közepette. Másnap hajnalban, amikor a felkelő nap fényében ezüstösen csillogott minden, és finom ködfátyol lengedezett a dombok fölött, több mint ezer keresztes sorakozott föl a Sant-Miquel elleni újabb támadáshoz. Harmattól nedves sisakok, pajzsok, kardok és lándzsák csillogtak az egyre erősödő fényben. Minden katonának hatalmas kereszt virított a mellén. A lanyha szélben meg-meglebbentek Nevers, Burgundia, Chartres és Champagne zászlói. Trencavel vicomte is elfoglalta a helyét Sant-Miquel várfalán, beállt a katonái közé, elszántan arra, hogy visszaverjék az ostromlókat. Odakészítették, hogy kéznél legyenek, vödrökben a nyílveszőket, nyalábokban a hajítódárdákat, és föl volt húzva az összes számszeríj is. Hátrébb a Citében bevetésre készen várakoztak a lovagok. A távolban megszólaltak a francia dobok. A katonák százai pedig ütemesen ütögették nehéz lándzsáik vastagabbik végével a kemény földet. Messze hangzott ez a félelemkeltő zaj is. Hát elkezdődik. Alaïs ott állt fönt a falon az apja mellett. És hol Guilhemet kereste a szemével, hol pedig a keresztesek áradatát bámulta. Amikor a támadó sereg lőtávolba ért, Trencavel vicomte intett a kezével. A nyílzápor a lent közeledők számára szinte elsötétítette az eget. Mindkét oldalon hullottak az emberek. Az első ostromlétrákat már nekitámasztották a falaknak. A védők megpróbálták ellökdösni őket. Amelyiket sikerült, az lassan billent át a holtponton, majd a rajta lévő emberekkel együtt egyre nagyobb sebességgel vágódott végig a földön. Akik még időben leugráltak róla, örülhettek, ha csak a lábukat törték ki. A kereszteseknek végül sikerült odatolniuk egy furcsa szerkezetet a fal tövébe. Ez volt a faltörő kos: tartószerkezeten kötelekre függesztett, előre-hátra hintáztatható, vasfejjel ellátott, hatalmas gerenda. Kapukat lehet bezúzni és kőfalakat lehet megbontani vele.

Fölé védőtetőt is ácsoltak, amelyet vízbe áztatott bőrökkel borítottak be a gyújtónyilak és a fentről ledobált égő fahasábok ellen. Trencavel odakiáltott az íjászoknak, hogy rombolják szét ezt az ostromgépet. Csak úgy záporoztak a kisebb-nagyobb kövek, meg az egyszerű és a gyújtónyilak a védőtetőre. A levegőben égő szurok kesernyés, fekete füstje terjengett. A több helyen is beszakadt szerkezet végül lángra kapott. Aki megpróbált kimenekülni alóla, azt odaföntről azonnal lenyilazták. Az utolsó katonák végül már égő ruhában menekültek hátrafelé, de nem jutottak messzire. A védők azonban nem sokáig örülhettek ennek. Az egyik falszakasz előtt gyanús füst kezdett felszállni egy árokból. Trencavel rögtön tudta, mi az: a támadók az elmúlt napokban alagutat ástak a fal alá, s hogy be ne omoljon, gerendaácsolattal támasztották alá. Aztán száraz rőzsét hordtak bele, s nemrég az egészet meggyújtották. Nem is kellett sokáig várni, hogy az elhamvadt gerendák alatt beomoljon az alagút, a fölötte lévő falszakasszal együtt. S a keresztesek elkezdtek beözönleni a falon támadt résen. Leeresztették a Cité és Sant-Miquel közötti nehéz felvonóhidat, és ellentámadásba lendültek a carcassonnai lovagok. Alaïs a férje életéért és testi épségéért fohászkodott magában, mintha a szavak el tudnák téríteni a levegőben surrogva röpködő, gyilkos nyílvesszőket. A katapulták most nem kődarabokat hajigáltak, hanem valami egészen mást: a keresztesek levágták elesett társaik fejét, és azokat „küldték be” a várba, hogy pánikot keltsenek a védők körében. Az üvöltés és a visítás egyre erősödött, ahogy Trencavel vicomte csatába vezette az embereit. Ő maga az elsők között ontott vért: kardjával átszúrta egy keresztes nyakát, majd egyszerűen lerúgta a szerencsétlent az előre szegezett kardról. Guilhem nem messze mögötte lovagolt, s csatalovával berontott a támadók tömegébe, legázolva mindenkit, aki az útjába került. Alaïs észrevette az oldalán Alzeu de Preixant. A következő pillanatban pedig elszörnyedve látta, hogy Alzeu lova felbukik. Guilhem azonnal megfordította a magáét, hogy barátja segítségére siessen. A nagyszerű csatamén a vérszagtól és a kardcsattogástól szinte tombolva felágaskodott, s mellső lábaival letaglózott egy

keresztest – ezzel Alzeu elég időt nyert ahhoz, hogy feltápászkodjon, és kimeneküljön a veszélyes helyzetből. Óriási volt a túlerő. A Citébe vezető úton már egymást taposták a menekülők: a sebesültek, az asszonyok és a gyerekek. A francia sereg feltartóztathatatlanul nyomult előre. Az utcák egymás után kerültek a keresztesek kezére. S közben lassanként be is esteledett. Végül felhangzott a kiáltás, hogy mindenki vonuljon vissza. Az éj leple alatt aztán egy maroknyi védő kilopakodott a lerombolt elővárosba. Leöldösték az őrségben ott hagyott francia katonákat, majd felgyújtották a még megmaradt házakat, hogy másnap ne szolgálhassanak fedezékül az ostromot nyilván újrakezdő keresztesek számára. De az igazság nagyon szomorú volt. Elesett Sant-Vicens és Sant-Miquel is. Carcassonna ott állt egyedül.

58. FEJEZET

Trencavel vicomte parancsára a nagyteremben asztalokat állítottak föl. A vicomte és Agnès úrnő ott járkált közöttük, megköszönve az embereknek eddigi és majdani szolgálataikat. Pelletier egyre rosszabbul érezte magát. A termet égett viasz, verejték, hideg étel és meleg sör szaga töltötte be. A tiszttartó úgy érezte, már nem bírja sokáig. A gyomrába egyre gyakrabban és egyre fájdalmasabban markolt bele a görcs. Megpróbált felállni, de a lábai mintha kiszaladtak volna alóla. Ösztönösen az asztalba kapaszkodott, s rögtön előre is bukott. Repültek szanaszét a tányérok, ivóedények, lerágott csontok. Pelletier úgy érezte, egész bensőjét fenevadak marcangolják. Trencavel vicomte odafordult felé, s többen kiáltozni kezdtek. Még azt is hallotta, hogy valaki Alaïst hívja. Kezek emelték föl, és vonszolták kifelé. A kavarodásban egy pillanatra felderengett François arca. S mintha Alaïs hangját hallotta volna, amint parancsokat osztogat, de ez a hang nagyon messziről jött, és valami érthetetlen nyelven szólt. – Alaïs ! – nyújtotta felé a kezét a sötétben. – Itt vagyok. A szobádba viszünk. Megint erős kezek markolták meg. Érezte az éjszakai levegő simogatását az arcán, átvitték a belső udvaron, aztán föl a lépcsőn. Lassan haladtak. Gyomrában egyre erősödtek a görcsök. Úgy érezte, szétmarják a beleit, megmérgezik a vérét, nem hagyják levegőhöz jutni. – Alaïs... – suttogta, most már jeges rémülettel a hangjában. Amint a szobába értek, Alaïs elküldte Rixende-ot, hogy kerítse elő François-t, és hozza el az ő szobájából a megfelelő gyógyfüveket.

Két másik szolgát pedig elugrasztott a konyhába, hogy szerezzenek vizet, ami már kezdett ritka kinccsé válni. Aztán lefektette az apját az ágyra. Leráncigálta róla a csupa mocsok felsőruhát, s halomba dobálta a földön, hogy majd égessék el. A tiszttartóra közben egyre gyakrabban tört rá a görcsös, véresnyákos hasmenés. Alaïs parancsot adott, hogy égessenek a szobában illatos füveket, de hiába hajigálták marokszámra a füstölőkbe a levendulát és a rozmaringot, a rettenetes bűzt és a kegyetlen igazságot ezzel sem sikerült elleplezni. Rixende gyorsan visszatért a gyógyfüvekkel, és segített híg pépet keverni a forró vízben oldott, szárított piros áfonyából. Alaïs pedig fogott egy kanalat, s megetette ezzel a péppel az immár tiszta ruhába öltöztetett, tiszta lepedőre fektetett apját. Ám ahogy lenyelte, rögtön ki is hányta az első adagot. Alaïs újra próbálkozott. Ezúttal sikerrel járt, mert az apja, sűrű öklendezések közepette bár, de mégiscsak le tudta nyelni az orvosságot. Az idő pedig mintha megállt volna. Nem cammogott és nem is szaladt, miközben Alaïs a betegség féken tartásával küszködött. Éjféltájt Trencavel vicomte lépett a szobába. – Hogy van az intendáns, Alaïs úrnő? – Apám nagyon beteg. – Szükséged van valamire? Orvosságra, gyógyító emberre? – Inkább még egy kis vizet, ha kaphatnánk. Elküldtem a szolgálómat, hogy kerítse elő François-t, de nem tudom, hol marad ilyen sokáig. Trencavel odapillantott az ágyra. – Hogyan lehetséges, hogy a betegség ilyen gyorsan leverte a lábáról? – Nehéz megmondani. Egyesek szinte meg sem érzik, mások viszont belehalhatnak. És apám szervezetét nagyon megviselték a Szentföldön töltött évek. Azóta is folyton a gyomrával kínlódik. – Egy pillanatra elbizonytalanodott. – Ha Isten is úgy akarja, nem lesz ebből járvány. – Reménykedjünk. Üzenj, ha bármilyen változás következik be az intendáns állapotában.

Pelletier állapota pedig óráról órára romlott. Voltak világos pillanatai, amikor úgy látszott, tudja, mi történik körülötte. Máskor viszont láthatóan fogalma sem volt semmiről és senkiről. Napkelte előtt már alig lélegzett. Alaïs, aki mellette dőlt le egy kicsit pihenni, azonnal észrevette, hogy baj van. – Leányom... Alaïs megfogta a kezét, megsimogatta a homlokát, és érezte, hogy nincs már sok hátra. A láza is elmúlt, mintha máris kezdett volna kihűlni. A lelke vergődik, hogy kiszabaduljon. – Segíts... – nyögte alig hallhatóan az apja – ...felülni. Odaugrott Rixende is, s ketten föltámogatták az ágyban. Megdöbbenve látták, hogy Pelletier egyetlen éjszaka leforgása alatt éveket öregedett. És megint mondani akart valamit. – Ne beszélj – suttogta Alaïs. – Tartalékold az erődet. – Alaïs – szólalt meg mégis Pelletier halkan, de érthetően. – Te is tudod, hogy eljött az időm. – Nehezen, küszködve szedte a levegőt. Beesett szeme körül sárgás karikák, karján és nyakán barnás foltok jelentek meg. – Hívass egy perfektet. Szeretnék szépen távozni. – Vigaszra van szükséged, apám? – kérdezte Alaïs óvatosan. Pelletier-nek sikerült elmosolyodnia, s egy pillanatra megint olyan volt az arca, mint régen. – Nagyon jól odafigyeltem a perfektek szavára. Megtanultam az imáikat és a könyörgéseiket... – Elakadt a hangja. – Kereszténynek születtem, és úgy is halok meg, de nem azoknak a romlottaknak a társaságában, akik Isten nevében fegyverrel törtek ránk. Ha Isten úgy látja, hogy eleget éltem, az ő kegyelméből most én is csatlakozhatok a lelkek mennyei seregéhez. Köhögési roham tört rá. Alaïs kétségbeesetten nézett körül, aztán üzent egy szolgával Trencavel vicomte-nak, hogy az apja egyre rosszabbul van. Amint a szolga eltűnt, odaintette Rixende-ot. – Keríts elő nekem egy perfektet. Nemrég még itt láttam őket az udvaron. Mondd meg nekik, hogy van itt valaki, aki szeretné elmondani velük együtt a vigasztaló imát. Rixende halálra rémült.

– Azzal még nem követsz el semmi rosszat, ha átadsz egy üzenetet – bátorította Alaïs. – Nem kell őket ide is kísérned. Pelletier megmozdult, s Alaïs az ágy felé nézett. – Gyorsan, Rixende! Szedd a lábad! – Aztán odahajolt az apja fölé. – Mi a baj, apám? Itt vagyok melletted. Pelletier megpróbált mondani valamit, de a szavak mintha már a torkában elakadtak volna. Alaïs egy kis bort töltött a szájába, s kiszáradt ajkait megtörölte egy nedves kendővel. – A Szent Grál az Isten szava, Alaïs. Harif is ezt próbálta tanítani nekem, de én nem értettem. – Láthatóan nehezére esett a beszéd. – De a merel nélkül... a labirintus igazsága tévút. – Mi van a merellel? – kérdezte Alaïs értetlenül. – Neked volt igazad, Alaïs. Túlságosan makacs voltam. El kellett volna engedjelek, amíg még volt rá lehetőség. Alaïs megpróbált értelmet adni a nem túl világos szavaknak. – Miféle téves út? – Én nem láttam – mormolta Pelletier. – És most már nem is fogom látni. A barlang... csak kevesen látták eddig. Alaïs kétségbeesetten tekintgetett az ajtó felé. Hol marad már Rixende? A folyosóról futva közeledő léptek zaja hallatszott. Aztán Rixende jelent meg az ajtóban, mögötte pedig két perfekt. Alaïs megismerte az idősebbiket, azt a dús szakállú, fekete hajú, szelíd képű férfit, akivel egyszer Esclarmonde házában találkozott. Mindketten sötétkék öltözéket viseltek, és halat formázó fémcsattal összefogott kötélövet a derekukon. – Alaïs úrnő! – hajolt meg a dús szakállú, és az ágy felé nézett. – Apádnak, Pelletier intendánsnak van szüksége a vigasztaló imára? Alaïs bólintott. – Tud még beszélni? – Talán össze tudja szedni magát. Megint zaj hallatszott a folyosóról, aztán a vicomte jelent meg az ajtóban. – Messire – nézett rá ijedten Alaïs. – Ő kérette ide a perfekteket... Apám szépen akar eltávozni, uram.

A vicomte kissé meg volt lepődve, de aztán parancsot adott, hogy csukják be az ajtót. – Nem baj. Én akkor is itt maradok. Alaïs meredten bámult rá pár pillanatig, de aztán odafordult az apjához. – Pelletier intendánsnak nagy fájdalmai vannak – szólalt meg az imádkozó perfekt. – De az értelme tiszta, és a lelkierejét sem veszítette el. Semmivel sem ártott a mi egyházunknak, és semmivel sem tartozik nekünk. Nagy védelmezője ő Isten minden barátjának. Alaïs és a vicomte kissé hátrébb húzódott. A perfekt odament az ágyhoz, s a haldokló fölé hajolt. Pelletier szemhéja megrebbent, amikor meghallotta a suttogva elmondott áldást. – Megesküszöl, hogy az igazság és az igazságosság törvényét követed, s hogy Istennek és a kathar egyháznak adod magadat? Pelletier minden erejét megfeszítve tudta csak kinyögni, hogy „igen”. A perfekt a feje fölé tartotta az Újtestamentumot. – Áldjon meg téged az isten, tegyen téged jó kereszténnyé, s vezessen téged a jó útra. – Aztán elmondta az áldást, egymás után háromszor. Alaïst meghatotta a szertartás egyszerűsége. Trencavel vicomte egyenesen előre bámult. Látszott rajta, hogy csak nagy erőfeszítéssel tudja megőrizni az önuralmát. – Bertrand Pelletier, készen állsz arra, hogy befogadd az Úr imádságárak ajándékát? Pelletier beleegyezésül mormogott valamit. A perfekt a maga tiszta, őszinte hangján hétszer egymás után elmondta a Miatyánkot, kis szüneteket tartva, hogy Pelletier úgyahogy reagálni tudjon. – Ezt az imádságot Jézus Krisztus hozta el erre a világra, s tanította meg a katharoknak is. Minden ételed és italod előtt mondd el ezt az imát, s ha elmulasztod ezt megtenni, vezekelj bűnödért. Pelletier megpróbált bólintani. A tüdejéből egyre hangosabban hallatszott valami furcsa sípolás. Ahogy a bokrok közt fütyül az őszi szél. A perfekt most János evangéliumából kezdett felolvasni.

– Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige. Ez kezdetben az Istennél vala. – Pelletier keze megrándult a takaró fölött. A perfekt folytatta az olvasást. – ... És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket. Pelletier-nek hirtelen felnyílt a szeme. – Vertat – suttogta. – Igen, az igazság. Alaïs rémülten ragadta meg a karját, de az apja már egyre távolodott tőle. A fény kihunyt a szemében. A perfekt gyorsabban kezdett beszélni, mintha attól félt volna, hogy nem marad ideje rendesen befejezni a szertartást. – El kell mondania az utolsó szavakat – sürgette a perfekt Alaïst. – Segíts neki. – Apám, el kell mondanod... – elcsuklott a hangja. – Minden bűnömért... amit elkövettem... szóval vagy cselekedettel... – hörögte Pelletier –, kérem... kérem az Isten és az Egyház... és az itt jelenlévők bocsánatát... A perfekt látható megkönnyebbüléssel tette Pelletier fejére a két kezét, és megadta neki a béke csókját. Alaïs lélegzet-visszafojtva figyelte. Az apja arcán béke és nyugalom tükröződött, ahogy a vigasztaló ima áldása szétáradt benne. A megvilágosodás pillanatai voltak ezek. Lelke most már készen állt arra, hogy elhagyja beteg testét, és vele együtt ezt az egész földi világot. – A lelke immár felkészült – mondta a perfekt. Alaïs bólintott. Leült az ágy szélére, és megfogta az apja kezét. Trencavel vicomte a másik oldalra állt. Pelletier már alig volt tudatánál, bár mintha még érezte volna a jelenlétüket. – Messire! – Tessék, Bertrand. – Carcassonna nem eshet el. – Szavamat adom mindenre, ami oly sok éven át jóban-rosszban összekötött bennünket, hogy én mindent megteszek, ami tőlem telik. Pelletier megpróbálta fölemelni a kezét a takaróról. – Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy téged szolgálhattalak. Alaïs észrevette, hogy a vicomte-nak könnybe lábad a szeme. – Én tartozom neked köszönettel, öreg barátom. Pelletier most a fejét próbálta megemelni. – Alaïs?

– Itt vagyok, apám – válaszolt gyorsan Alaïs. Pelletier arca már elszíntelenedett. Szeme alatt szürke ráncokban lógott a bőr. – Senkinek nincs ilyen nagyszerű leánya. Hangtalanul sóhajtott egyet, ahogy elszállt belőle a lélek. Aztán nagy csönd lett a szobában. Alaïs pár pillanatig nem mozdult, még csak levegőt sem vett. Aztán érezte, hogy testét-lelkét elönti valami rettenetes, elviselhetetlen gyász. Leborult az ágyra, és kitört belőle a zokogás.

59. FEJEZET

Egy katona jelent meg az ajtóban. – Trencavel vicomte! A nagyúr hátrafordult. – Mi történt? – Egy tolvaj, uram. Vizet lopott a Fő téren. A vicomte intett, hogy mindjárt megy. – Úrnőm, most távoznom kell. Alaïs csak bólintott. Kimerítette a sok sírás. – Gondoskodni fogok róla, hogy a rangjához és a tisztességéhez méltó temetése legyen. Derék ember volt. Hűséges tanácsadó és megbízható barát is. – Az ő egyháza nem tart erre igényt, Messire. A teste semmi. A lelke pedig már eltávozott. Ő is azt kívánná, hogy csak az élőkkel foglalkozz. – Akkor tekintsd az én önfejűségemnek, hogy meg akarom adni neki a végtisztességet, mégpedig az iránta érzett szeretetemnek és tiszteletemnek megfelelően. Testét a Sant-Maria-kápolnába vitetem. – Megtiszteltetésnek venné ő maga is szeretetednek e megnyilvánulását. – Küldjek valakit melléd? A férjedet nem tudom nélkülözni, de ott van a nővéred. Alaïs csak most döbbent rá, hogy eddig eszébe se jutott a nővére. Még azt is elfelejtette megüzenni neki, hogy az apjuk megbetegedett. Oriane úgysem szerette őt. Alaïs elcsendesítette a fejében megszólaló hangot. Itt bizony a nővére és az apja felé is elmulasztotta teljesíteni a kötelességét. Felállt. – Majd én átmegyek a nővéremhez, uram. Meghajolt, amikor a vicomte elment, aztán munkához látott. Képtelen lett volna most elhagyni az apját. Egyedül látott hozzá,

hogy előkészítse a testét a felravatalozáshoz. Parancsot adott, hogy az ágyat húzzák át, az ágyneműt dobják ki, égessék el. Aztán Rixende segítségével kikészítette a szemfedőt és az illatos olajokat. A holttestet ő maga mosta le, s kisimította az apja haját a homlokából, hogy holtában is hasonlítson egykori önmagához. Aztán egy darabig még üldögélt tétlenül, nézte az élettelen arcot. Most már nem halogathatod tovább. – Rixende! Szólj a vicomte-nak, hogy a holttest készen áll, felravatalozhatják a kápolnában. Nekem most beszélnem kell a nővéremmel. Guirande szokás szerint ott aludt a földön Oriane szobája előtt. Alaïs átlépett rajta, és lenyomta a kilincset. Az ajtó nyitva volt. Oriane egyedül feküdt az ágyban, s a függönyöket sem húzta össze. Fekete haja szétterült a feje körül a vánkoson, s bőre tejfehéren derengett a gyönge reggeli fényben. Alaïs elképedt, hogy a nővére ilyenkor még képes aludni. – Nővérem! Oriane abban a pillanatban felnyitotta zöld macskaszemét, s arcán először rémület, aztán meglepődés, majd a szokásos utálkozás és megvetés rükröződött. – Rossz hírt hoztam – kezdte Alaïs. Hangja hidegen, élettelenül csengett. – Nem tudtál volna kicsit várni vele? Még reggeli imához sem harangoztak. – Nem várhattam vele. Apánk... – Elhallgatott. Hogyan lehetnek igazak az ilyen szavak? Vett egy mély lélegzetet, hogy kicsit lehiggadjon. – Apánk meghalt. Egy pillanatra döbbenet ült ki Oriane arcára, de aztán visszatért rá a „rendes” utálkozás. Összeszűkült a szeme. – Mit beszélsz? – Apánk ma hajnalban elment. Éppen napkeltekor. – Hogyan? Hogyan halt meg? – Csak ennyit tudsz mondani? – sírta el magát Alaïs. Oriane kipattant az ágyból, és magára húzkodta a ruháját. – Elárulnád végre, hogyan halt meg? – Vérhas. Nagyon gyorsan végzett vele.

– Mellette voltál halála órájában? Alaïs bólintott. – És nem találtál alkalmat, hogy értesíts? – kérdezte Oriane ingerülten. – Sajnálom – suttogta Alaïs. – Minden olyan gyorsan történt. Tudom, hogy szólnom kellett volna... – Ki volt még ott? – Urunk, Trencavel vicomte és... Oriane rögtön észrevette húga elbizonytalanodását. – Apánk meggyónta bűneit, és megkapta az utolsó kenetet? – nézett rá gyanakodva. – Az Anyaszentegyház híveként távozott közülünk? – Apánk még a halála előtt megkapta a feloldozást – felelte Alaïs, gondosan megválogatva a szavakat. – Megbékült Istennel. – Kitalálta. – De hát mit számít ez? – kiáltotta aztán, felháborodva azon, hogy a nővére ilyen közönyösen fogadja a hírt. – Meghalt az apánk! Ez nem jelent számodra semmit? – Megszegted a kötelességedet, húgom – bökte meg az ujjával Oriane. – Én vagyok az idősebb, tehát több jogom lett volna ott lenni, mint neked. Nekem ott kellett volna lennem. S ha megtudom, hogy eretnekeket engedtél oda, ott istentelenkedni haldokló apánk körül, akkor azt nagyon meg fogod bánni, abban biztos lehetsz! – Nem érzel sem gyászt, sem szomorúságot? Alaïs leolvashatta a választ a nővére arcáról. – Semmivel sem rendít meg jobban az ő halála, mint egy döglött kutya látványa az árokparton. Apánk nem szeretett engem. Már nagyon sok éve, hogy egyáltalán nem érdekel. Akkor meg most minek bánkódjak? – Közelebb lépett. – Téged szeretett, nem engem. Tebenned önmagát látta. – Gúnyosan elmosolyodott. – Te vagy az, akiben megbízott. Veled osztotta meg a legféltettebb titkait. Alaïs dermedten hallgatta, de közben érezte, hogy lángol az arca. – Mire gondolsz? – kérdezte, előre rettegve a választól. – Nagyon jól tudod, hogy mire gondolok – sziszegte a nővére. – Tényleg azt hiszed, hogy én nem tudok a ti éjszakai társalgásaitokról? – Még közelebb lépett. – Az életed nagy változás előtt áll kishúgom, mert már nincs itt apánk, hogy megvédjen. Már

túl sok mindent engedtél meg magadnak. – Hirtelen mozdulattal megragadta Alaïs csuklóját. – Áruld el nekem, hol van a harmadik könyv? – Nem tudom, miről beszélsz. Oriane tenyérrel ütötte meg. – Hol van? – sziszegte. – Tudom, hogy nálad van. – Engedj el. – Ne játssz velem, húgocskám. Apánk biztosan odaadta neked. Hiszen ki másban bízott volna meg? Mondd meg, hol van. Meg akarom szerezni. Alaïs hátán végigfutott a hideg. – Nem teheted ezt. Valaki mindjárt benyit. – Kicsoda? Elfelejted, hogy apád már nincs itt, hogy megvédjen. – Guilhem. Oriane felnevetett. – Ó, persze! El is felejtettem, hogy kibékültél a férjeddel. Tudod, hogyan vélekedik rólad valójában a férjed? Tudod? Az ajtó kivágódott, és nekicsapódott a falnak. – Ebből elég volt! – kiáltotta Guilhem. Oriane azonnal elengedte a húga csuklóját. Guilhem odarohant, és megölelte Alaïst. – Szívem! Épp most hallottam, mi történt. Annyira sajnálom! – Ah, mily megható! – reccsent Oriane hangja. – De kérdezd csak meg tőle, húgocskám, mi vitte őt vissza az ágyadba – folytatta gonoszul, le nem véve a tekintetét Guilhem arcáról. – Vagy félsz megtudni az igazságot? Kérdezd csak meg tőle, Alaïs! Nem a szerelem vagy a vágy hajtotta vissza. A nagy kibékülés a könyv miatt történt, nem másért. – Figyelmeztetlek, tartsd a szádat! – Miért? Talán félsz attól, amit mondhatnék? Alaïs érezte a férje és a nővére között vibráló rettenetes feszültséget. Valami titkot. És abban a pillanatban ő is megértette. Ne. Ezt ne. – Nem te kellesz neki, Alaïs. A könyvet akarja. Ez vitte őt vissza a szobádba. Te tényleg ennyire vak vagy? Alaïs elhúzódott Guilhemtől. – Igazat mond a nővérem? A férfi egyenesen a szemébe nézett. Tekintetében kétségbeesés tükröződött.

– Hazudik. Az életemre esküszöm, hogy nem érdekel az a könyv. Nem mondtam neki semmit. Hogy is tehettem volna? – Átkutatta a szobát, amíg aludtál. Nem tagadhatja. – Nem tettem ilyet! – kiáltotta Guilhem. Alaïs a férjére nézett. – De tudtad, hogy van ott egy ilyen könyv? A férfi szemében megvillanó félelem megadta neki azt a választ, amitől félt. – A nővéred megpróbált megzsarolni, hogy segítsek neki, de én visszautasítottam. – Rekedten szólt a hangja. – Én visszautasítottam, Alaïs. – És mi volt a kezében, amivel meg tudott zsarolni? – kérdezte Alaïs csöndesen, majdnem suttogva. Guilhem kinyújtotta felé a kezét, de ő elhúzódott. Még most is tagadja. Guilhem leengedte a karját. – Egyszer, igen, én... Bocsáss meg nekem. – Késő. Alaïs tudomást sem vett a nővéréről. – Szereted őt? Guilhem ingatta a fejét. – Hát nem látod, hogy mit művel, Alaïs? Megpróbál egymás ellen fordítani bennünket. Alaïs nem akart hinni a fülének. Guilhem tényleg azt képzeli, hogy ő még egyszer az életben hinni fog neki?! Guilhem kinyújtotta mind a két kezét. – Kérlek, Alaïs! – könyörgött. – Szeretlek. – Na, ebből tényleg elég volt! – lépett a húga elé Oriane. – Hol van az a könyv? – Nálam nincs. – Akkor kinél van? – Oriane hangja fenyegetően csengett. Alaïs nem adta meg magát. – Minek az neked? Mi az, ami ennyire fontos? – Válaszolj! – vicsorgott Oriane. – És azzal be is fejeztük a társalgást. – És ha nem válaszolok? – Ah! Hisz oly könnyű megbetegedni. Ápoltad apánkat. És lehet, hogy máris benned bujkál a kór. – A férfi felé fordult. – Fölfogtad, amit mondtam, Guilhem? Hogy mi lesz, ha szembefordulsz velem?

– Nem engedem, hogy bántsd a feleségemet! Oriane hangosan a képébe nevetett. – Nem vagy te abban a helyzetben, Guilhem, hogy fenyegess engem. Épp elég bizonyíték van a kezemben ahhoz, hogy téged árulásért felakasszanak. – Azokat a bizonyítékokat mind te gyártottad ! – kiáltotta a férfi. – Trencavel vicomte nem fog hinni neked! – Lebecsülsz te engem, barátom, ha azt hiszed, hogy gyönge lábakon állnak a bizonyítékaim. Szembe mersz nézni velük? – Visszafordult a húgához. – Áruld el, hová rejtetted a könyvet, vagy megyek a vicomte-hoz. Alaïs nagyot nyelt. Vajon mit csinálhatott Guilhem? Nem tudta, mire gondoljon. Mert lehet, hogy most haragszik rá, de azért mégsem fordulhat szembe a férjével... – François – bökte ki végül. – Apánk neki adta oda a könyvet. Egy pillanatra zavarodottság jelent meg Oriane tekintetében. – Nagyon jó. De figyelmeztetlek, kedves húgom, megbánod, ha hazudtál. – Sarkon fordult, és elindult az ajtó felé. – Hová mész? – Na, vajon hová? Leróni végső tiszteletemet apánk előtt! De előbb még a biztonság kedvéért bekísérlek téged a szobádba. Hogy aztán ott meg is találjalak. Alaïs fölkapta a fejét, és a nővére szemébe nézett. – Erre semmi szükség. – Ó! Nagyon is szükséges. Mert ha például François nem tud segíteni nekem, akkor szeretnék még egyszer elbeszélgetni veled. Guilhem megpróbálta megfogni Alaïs karját. – Hazudik. Nem tettem én semmi rosszat. – Tettél vagy nem tettél, Guilhem, az engem már nem érdekel – sóhajtott Alaïs. – Te jól tudtad, mit teszel, amikor vele háltál. Most csak hagyj nekem békét. Fölszegett fejjel kiment, s indult a folyosón a szobája felé. Guilhem és Oriane követte. – Hamarosan visszajövök. Csak beszélek François-val – állt meg az ajtóban a nővére. – Tégy kedved szerint.

Oriane bevágta az ajtót. S a következő pillanatban Alaïs ijedten hallotta, hogy fordul a kulcs a zárban. És azt is hallotta, hogy Guilhem megpróbál tiltakozni. Befogta a fülét. És igyekezett távol tartani magától a féltékenység szülte képzeteket. De mégis folyton azt látta maga előtt, ahogy az ő imádott férje Oriane-t öleli, és ugyanazokat a szerelmes szavakat sugdossa a fülébe, amiket neki sugdosott a szerelmes-forró éjszakákon... Reszkető kezét a mellére szorította. Érezte, hogy majd kiugrik a szíve a helyéről. Az ő megcsalt, megbántott szíve. Sírás fojtogatta. Ne magaddal foglalkozz most. Igyekezett megnyugodni, de mégis ökölbe szorult a keze. Most nem engedheti meg magának, hogy gyönge legyen. Mert akkor Oriane mindent elvesz tőle, ami értékes és fontos neki. A bánkódás és a visszavágás még várhat. Eljön majd annak az ideje is. Most nem az a legfontosabb, hogy megszakad a szíve, hanem az, hogy teljesítse apjának tett ígéretét, és biztonságba helyezze a könyvet. Bármily nehéz is, Guilhemet egyelőre el kell felejtenie. Azért hagyta magát bezárni a saját szobájába, mert Oriane megemlített valamit. A harmadik könyvet. Oriane azt kérdezte, hogy ő hová rejtette el a harmadik könyvet. Odaszaladt a még mindig a varrószék támláján heverő köpenyéhez, és végigtapogatta a szegélyét. A könyv nem volt sehol. Lerogyott a székre. Szinte megbénította a kétségbeesés. Simeon könyve most már Oriane birtokában van. És Oriane hamarosan rájön, hogy hazudott neki, amikor azt mondta, hogy François-nál van a harmadik könyv. És akkor visszajön. És mi lehet Esclarmonde-dal? Alaïs észrevette, hogy Guilhem már nem kiabál odakint a folyosón. A nővéremmel ment? Nem tudta, mit gondoljon. De mindegy is. Guilhem egyszer már megcsalta. És meg fogja csalni ismét. Fájdalmát most be kell zárnia megsebzett szívébe. Neki pedig ki kell jutnia innen, amíg nem késő.

Kiszakította a levendulás zacskót, s kivette belőle a Számok könyvében lévő papirusz másolatát, s még egyszer utoljára körbehordozta tekintetét a szobáján, amelyről még pár nappal ezelőtt is azt hitte, hogy élete végéig az otthona lesz. Most viszont nyilvánvaló, hogy soha többé nem térhet vissza ide. Feldúlt lélekkel lépett az ablakhoz, s nézett ki a tetőre. El kell tűnnie, még mielőtt Oriane visszatér. Oriane nem érzett semmit. Ott állt a pislákoló gyertyafényben a ravatalnál, s nézte kiterített apját. Aztán a többieket hátrébb parancsolva lehajolt, mintha meg akarná csókolni az apja homlokát. S közben megfogta a kezét, és lehúzta a labirintusos gyűrűt a hüvelykujjáról. Alig akarta elhinni, hogy a húga annyira ostoba volt, hogy a gyűrűt az apja kezén hagyta. Felegyenesedett, s észrevétlenül az erszényébe csúsztatta a gyűrűt. Aztán visszahajtotta a halotti leplet, térdet hajtott és keresztet vetett az oltár előtt, és elment megkeresni François-t.

60. FEJEZET

Alaïs föltérdelt a párkányra, aztán reszkető szívvel kiült az ablakba, kifelé lógatva mind a két lábát. És igyekezett bele sem gondolni, hogy mit tesz. Le fogsz zuhanni. Na és? Nem mindegy most már? Az apja halott. A férje nem létezik többé a számára. Lám, mégiscsak az apjának volt igaza Guilhem jellemét illetően. Mi vesztenivalód van még? Vett egy mély lélegzetet, s óvatosan eresztette magát lefelé, míg a jobb lába el nem érte a zsindelyt. Aztán elhadart egy gyors imát, és elengedte kezével a párkányt. Lehuppant a tetőre. A lába azonnal kicsúszott alóla, szerencsére előre, s ő félig oldalra dőlve, félfenékenfélkönyéken szánkázott lefelé, kétségbeesetten kapkodva valami kapaszkodó után. De a fal már messze volt, s a tetőn sehol semmi hézag. Egyre gyorsabban csúszott az elkerülhetetlennek látszó lezuhanás felé. Aztán hirtelen egy nagy rántás! – és majdnem kiesett a ruhájából, amely beleakadt valami kiálló szögbe. Egy darabig mozdulatlanul feküdt, moccanni sem mert. Érezte az anyag feszülését. Jó minőségű, drága anyag volt, de most akkora erő húzta kétfelé, hogy bármelyik pillanatban elszakadhatott. Hátrafordult, és szemügyre vette azt a szöget. Azt rögtön látta, hogy csak akkor tudná letépni róla a ruhája végét, ha két kézzel rángatná – de akkor tényleg legurulna innen. Nem volt más választása, mint valahogy feláldozni a ruhát, s aztán óvatosan elevickélni a tetőnek a Château Comtal külső falához illeszkedő nyugati végéig. Ott aztán át kell férnie a fal tetejére az ostromlók nyilai ellen frissen ácsolt deszka mellvéd, majd az oromzat lőrésein.

Szűkek ezek a lőrések, de szerencsére ő is elég sovány. Meg kell próbálnia. Óvatosan, kerülve a hirtelen mozdulatokat, kissé följebb húzódzkodott, hogy ne feszüljön a ruha, aztán elkezdte foggalkörömmel tépni, míg el nem tudta hasítani az anyagot. Először az egyik, aztán a másik oldalon, míg egy kisarasznyi széles csík ott nem maradt belőle a tetőn. Ő pedig kiszabadult. Két tenyerére és két sarkára támaszkodva csúszkált fenéken oldalirányba. Apró verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán. A tenyerét kezdték felhorzsolni a szálkás zsindelylapok. Apránként csak eljutott az ácsolatig. Lassan kinyújtotta a kezét, s megmarkolt egy tartólécet. Végre valami szilárd, amiben megkapaszkodhat. A lezuhanástól már nem kell rettegnie. Maga alá húzta a lábait, aztán két kézzel kapaszkodva óvatosan felállt. A deszka mellvéd két kinyúló szakasza közé könnyen be tudott bújni, de ott volt még a kőfal lőrése, amely messziről szélesebbnek látszott. Itt bizony csak háromtenyérnyi volt. Mindegy, meg kell próbálnia. Kezével húzódzkodva, lábával tolva oldalt bepasszírozta magát a résbe. Aztán, mint a kígyó, tekergőzve egyre beljebb csúszott. Sikerült. Minden porcikája fájt, de boldogan tápászkodott föl, s gyorsan elindult a fal tetején a legközelebbi lejáró felé. Tudta, hogy az őrök nem fogják föltartóztatni, s még kevésbé elárulni őt Orianenak, de azért mégiscsak minél előbb ki kellett jutnia Château Comtalból a Sant-Nasariba. Figyelt egy darabig lefelé, hogy van-e ott valaki, akitől tartania kell, aztán sebesen lemászott a létrán. Az utolsó néhány fok magasságából leugrott, majdnem kificamította a bokáját, és úgy hanyatt is vágódott, hogy utána alig kapott levegőt. A kápolna felé nézett. Oriane vagy François sehol. A fal tövében osonva besurrant az istállóba, s megállt kedves lova, Tatou előtt. A szegény kanca láthatóan szomjazott, de nem tudott rajta segíteni, mert ami kevés víz volt még a várban, azt a csatamének kapták. Az utcákat ellepték a menekültek. Alaïs az orra elé tartotta a ruhája ujját, mert fojtogató volt a rothadás és a pusztulás mindent elborító bűze. Sebesültek, meg apró gyermekeiket a karjukon vagy a hátukon

hurcoló, földönfutóvá vált emberek bámultak rá csüggedt tekintettel, ahogy elhaladt mellettük. A Sant-Nasari előtti téren nagy volt a tolongás. Hátrahátrapillantva, hogy nem követi-e valaki, betolta az ajtót, és besurrant. Odabent a fal mellett kimerült emberek aludtak, s nem figyeltek föl a jövevényre. A főoltáron gyertyák égtek. Átsietett az északi kereszthajóhoz egy dísztelen oltárú, félreeső oldalkápolnába, amelyet az apja mutatott meg neki. Egerek iszkoltak előle a homályos zugok menedékébe. Letérdelt az oltár mögött, és körbetapogatózott, ahogy az apja mutatta. Tenyerével végignyomkodta a fal felszínét. Egy megzavart, hatalmas pók majdnem belemart a keze fejébe, de még időben sikerült leráznia. Aztán az egyik kő alig hallhatóan megmoccant. Óvatosan kihúzta a falból, letette a földre, és bedugta a kezét a poros nyílásba. Megtalálta a hosszú, vékony, láthatóan nagyon-nagyon régóta nem használt kulcsot, és bedugta a faborítású ajtó zárjába. Megnyikordultak a sarokvasak, s a kinyíló ajtó alja halkan végigkarcolta a kőpadlót. Úgy érezte, mintha mellette állna az apja. Az ajkába kellett harapnia, hogy el ne sírja magát. Ennél többet most nem tehetsz érte. Elővette a dobozt. Szimpla fedelű, dísztelen dobozka volt. Kinyitotta. Ott volt benne a már látott báránybőr zacskó. Megkönnyebbülten sóhajtott egyet, és csak most tudatosult benne, hogy mennyire félt attól, hogy Oriane megelőzheti. Tudta, hogy egyetlen percnyi vesztegetni való ideje sincs. Gyorsan a ruhája alá rejtette a könyvet, azután mindent pontosan visszarendezett úgy, ahogy találta. Ha Oriane vagy Guilhem ismeri is ezt a rejtekhelyet, akkor is elvesztegetnek egy csomó időt, mire rájönnek, hogy amit keresnek, nincs már itt. Gyorsan átsietett a templomhajón, kinyitotta a nehéz tölgyla ajtót, és elvegyült a szerencsétlen emberek tömegében. Céltalanul sodródott át a téren. Az apja számára is halált hozó kór gyorsan terjedt. A sikátorok tele voltak szanaszét heverő, oszladozó hullákkal

és hatalmasra fölfúvódott dögökkel. Kecske, birka, sőt tehén – volt itt minden, s az iszonyatos bűztől alig lehetett levegőt venni. Végül rátalált az Esclarmonde háza felé vezető útra. Nem nagyon remélte, hogy éppen most találja otthon, hisz az elmúlt napokban oly sokszor kereste már, mindhiába. De hát hol kereshetné, ha nem itt... Az utcában az ajtók egy részét bedeszkázták, s az ablaktáblák majdnem mindenütt be voltak zárva. Esclarmonde házán is. Bekopogtatott. – Esclarmonde! Kopogtatott megint. Megpróbált benyitni, de az ajtó zárva volt. – Sajhë! Ezúttal valami nesz hallatszott. Futó léptek és egy eltolódó retesz zaja. – Alaïs úrnő? Te vagy az? – Sajhë! Hála istennek. Engedj be gyorsan! Az ajtó résnyire kinyílt, épp annyira, hogy Alaïs becsúszhasson. – Te hol voltál eddig? – ölelte meg a fiút. – Mi történt veletek? Hol van Esclarmonde? Sajhë kézen fogta. – Gyere velem. Átvezette a függönyön túlra, a ház hátsó részébe. A padlón fel volt nyitva egy csapóajtó. – Ti egész idő alatt itt voltatok? – kérdezte Alaïs. Lenézett a sötét üregbe, ahol csak egy kis olajlámpás pislákolt a létra tövében. – Itt a pincében? A nővérem járt itt azóta? – Nem ő volt – válaszolt a fiú reszkető hangon. – Gyorsan! Alaïs ment előre. Sajhë kiakasztotta a kallantyút, s az ajtó lecsapódott a fejük fölött. Aztán a fiú is leereszkedett, derékmagasságból leugorva a padlóra. – Gyere. Erre. Bevezette Alaïst egy nyirkos járaton át egy kivájt üregbe, s aztán magasabbra tartotta a lámpást, hogy ő is lássa Esclarmonde-ot, aki mozdulatlanul feküdt valami összetákolt ágyféleségen egy halom bőrön és takarón. – Jaj, istenem! – szaladt oda hozzá Alaïs. Esclarmonde feje be volt kötözve. Alaïs óvatosan fölemelte a kötés egyik sarkát, és a szája elé kapta a kezét. Az öregasszony bal

szeme sötétvörös volt, s mindent elborított a ráalvadt vér. A sebre tiszta borogatást tettek, de a beszakított szemüreg körül megereszkedve ráncolódott a bőr. – Tudsz rajta segíteni? – kérdezte Sajhë. Alaïs fölhajtotta a takarót. Összerándult a gyomra. Esclarmonde mellkasa tele volt fekete, sárga és vörös égési sebekkel. – Esclarmonde! – suttogta fölé hajolva. – Hallasz engem? Én vagyok az, Alaïs. Ki tette ezt veled? – Kicsit megkönnyebbült, amikor alig észrevehetően megmozdult az öregasszony ajka. – Hogyan hoztad le ide? – kérdezte aztán a fiútól. – Gaston és a bátyja segített. Alaïs visszafordult a sebesülthöz. – Mi történt vele, Sajhë? A fiú csak a fejét ingatta. – Nem mondott neked semmit? – Ő már... – Elcsuklott a hangja. – ő már nem tud beszélni... A nyelve... Alaïs elsápadt. – Ez nem lehet igaz! – suttogta elszörnyedve. Aztán megkeményítette a hangját. – Akkor azt mondd el, amit te tudsz. – Miután megtudtuk, hogy Besièrs elesett, Menina aggódni kezdett, hogy Pelletier intendáns esetleg meggondolja magát, és mégsem engedi, hogy elvidd a Trilógiát Harifnak. – Igaza is lett – sóhajtott szomorúan Alaïs. – Menina tudta, hogy te megpróbálod majd meggyőzni őt, de úgy gondolta, Simeon az egyetlen ember, akire apád még hallgat. Én nem akartam, hogy elmenjen – sírta el magát a fiú. – De ő mégiscsak átment a zsidó negyedbe. Követtem, de mert nem akartam, hogy észrevegyen, jó messzire lemaradtam, és az erdős részen el is veszítettem a szemem elől. Akkor megijedtem. Vártam alkonyatig, de aztán arra gondoltam, mit fog szólni, ha közben hazatér, és azt látja, hogy nem fogadtam szót neki. Ezért gyorsan hazaindultam. És akkor... A sírástól nem tudta folytatni. Sápadt arcában szinte égett két borostyánszín szeme.

– ...már messziről megismertem. Ott esett össze a kapu előtt. A lába csupa vér volt, mintha nagyon messziről jött volna. – Fölnézett Alaïsra. – El akartam menni érted, de nem mertem. Gastonék segítségével levonszoltam ide. Megpróbáltam visszaemlékezni, mit szokott ő csinálni az ilyen sebekkel, milyen gyógyító szerekkel kezeli őket. Én megtettem mindent, amit tudtam. – Nagyon ügyes voltál! – mondta Alaïs elérzékenyülve. – Esclarmonde nagyon büszke lesz rád. Az ágy felől valami mocorgás hallatszott. Mindketten odakapták a fejüket. – Esclarmonde! – szólalt meg Alaïs. – Hallasz engem? Itt vagyunk mind a ketten. Biztonságban vagy. – Mondani akar valamit. Alaïs látta, hogy az öregasszony a kezét rázogatja. – Lehet, hogy pergament és tintát kér? Sajhë segítségével végül sikerült is valamit leírnia. – Ez mintha François volna – húzta föl a szemöldökét Alaïs. – De mit akar jelenteni? – Nem tudom. Talán François tud segíteni. Figyelj ide, Sajhë. Rossz híreim vannak. Simeon majdnem biztosan meghalt. És apám... Nos, apám is meghalt. Sajhë megfogta a kezét. – Nagyon sajnálom. A gesztus annyira megható volt, hogy Alaïs elsírta magát. Aztán az ajkába harapott, és igyekezett visszanyelni a könnyeit. – Így tehát apám, Simeon és Esclarmonde akaratához híven nekem kell teljesítenem, amire megesküdtem, és el kell jutnom Harifhoz. Nálam van... – elakadt megint. – Szóval, sajnálom, hogy csak a Szavak könyve van nálam, Simeon könyve eltűnt. – Pedig apád odaadta neked. – Igen, csakhogy a nővérem ellopta tőlem. A férjem beengedte őt a szobámba. A férjem... Oriane elcsábította a férjemet. Többé benne sem bízhatok, Sajhë. Épp ezért már a várba sem mehetek vissza. Most, hogy apám meghalt, semmi sem fékezheti meg őket. Sajhë a nagyanyjára, azután Alaïsra nézett. – Életben marad? – kérdezte nagyon halkan.

– Nagyon csúnyák a sebei, Sajhë. Elveszítette a bal szemét, de... Sebláza talán nincs. És a lelkét sem törték meg. Ha nagyon akarja, talán felépül. A tizenegy éves fiú öreges sóhajtással bólogatott. – De az engedélyeddel elviszem Esclarmonde könyvét, Sajhë. Egy pillanatra úgy látszott, a fiú megint elsírja magát. – A könyv is elveszett – nyögte ki végül. – Az nem lehet! – kiáltott föl Alaïs. – De hogyan? – Akik ezt tették vele... azok vették el tőle. Menina magával vitte, amikor elindult a zsidó negyed felé. Láttam, amikor elővette a rejtekhelyről. Alaïs is majdnem elsírta magát. – Már csak egy könyv maradt. Akkor elvesztünk. Minden hiába volt. A következő öt napon át Alaïs furcsa életet élt. Sajhë és ő éjszakánként, amikor már teljesen besötétedett, egymást váltva merészkedett ki az utcára. Arra gyorsan rájöttek, hogy észrevétlenül nem lehet elhagyni Carcassonnát. Az ostromzáron képtelenség átjutni. Az árokba nyíló várfolyosók kijáratánál a keresztesek őrszemei álltak lesben. És ott álltak minden kapunál és minden bástya tövében is, állig fölfegyverkezve. Az ostromgépek éjjel-nappal hajigálják a köveket a falakra és a házakra, úgyhogy a Cité lakói már nem is tudták, hogy a valóban lezuhanó kövek zaját hallják-e, vagy csak a fejükben visszhangzik a pokoli lárma. Szinte megkönnyebbülés volt visszatérni abba a hűvös és nyirkos, föld alatti üregbe, ahol mintha megállt volna az idő, s ahol nem létezett nappal és éjszaka.

61. FEJEZET

Guilhem a nagy szilfa árnyékában állt a várudvar közepén. Auxerre grófja a cîteaux-i abbé megbízásából odalovagolt a Narbonai kapuhoz, és tárgyalást javasolt. Ez a meglepő fejlemény visszahozta Trencavel vicomte máskor szinte elpusztíthatatlan optimizmusát. Ezt érezni lehetett minden szaván és minden gesztusán, amikor beszédet intézett az embereihez. Reménykedéséből és nekibátorodásából valami átragadt a hallgatóságára is. Azt nem lehetett pontosan tudni, hogy az abbé miért gondolta meg magát ily hirtelen. A keresztesek eddig valóban nem sok eredményt értek el, de az is igaz, hogy az ostrom még csak egy hete folyt, és ez igazán nem nagy idő. Vajon az abbé szándékai változtak meg? Trencavel vicomte csöppet sem hitt ebben. Guilhem alig ügyelt oda a beszédre. A maga gondjaival volt elfoglalva, s úgy látta, mostani helyzetéből sem szavakkal, sem karddal nem tudja kivágni magát. Elég kilátástalannak látta a helyzetét, csupa bizonytalanság volt az élete. Alaïs öt napja eltűnt. Guilhem titokban kiküldött néhány embert a Citébe, és átkutatta Château Comtalt, de nem tudta kideríteni, hol rejtegetheti Oriane a foglyát. Guilhem saját tévedéseinek hálójában vergődött, tehetetlen volt. Túl későn ébredt rá, hogy milyen jól előkészített Oriane mindent. Ha nem engedelmeskedett volna a nő parancsainak, az bepanaszolta volna a vicomte-nál mint árulót, és akkor Alaïs is szenvedett volna. – Szóval, barátaim – fejezte be a beszédét Trencavel –, ki tart velem erre az útra? Guilhem megérezte a hátában Oriane hegyes körmét. Úgy lépett előre, mint egy alvajáró. Letérdelt, keze a kardja markolatán, s

fölajánlotta szolgálatait. S amikor a vicomte hálásan megveregette a vállát, fülig vörösödött szégyenében. – Fogadd hálás köszönetünket, Guilhem. Lássuk, ki tart még veled. Még hat lovag jelentkezett. Aztán hirtelen Oriane átbújt közöttük, s féltérdre ereszkedett a vicomte előtt. – Messire, szíves engedelmeddel... Congost eddig nem is vette észre a feleségét a férfiak tömegében. Most a meglepetéstől összecsapta a tenyerét, mint amikor a gazda a varjakat hessegeti a zöldellő vetésről. – Menj innen, asszony! – sipította fejhangon. – Nem neked való az ilyesmi. Oriane nem vett róla tudomást. Trencavel magához intette. – Mit kívánsz, úrnőm? – Bocsáss meg nekem, Messire, ti is nemes lovagok... és te is szeretett férjem. A te engedelmeddel és Isten áldásával és is szeretnék veletek tartani. Épp a napokban veszítettem el apámat, s most úgy tűnik, a húgomat is. Nehéz ekkora gyászt elviselni. De ha szeretett férjem is elenged, akkor elfelejthetem a bánatomat, és ezzel a szolgálattal kimutathatom irántad érzett szeretetemet is. Apámnak is ez volna most a kívánsága. Congost láthatóan szeretett volna a föld alá süllyedni. Guilhem a csizmája orrát bámulta. Trencavel vicomte meglepődött. – Minden tiszteletem a tiéd, úrnőm, de ez nem asszonynak való feladat. – Akkor túsznak ajánlom föl magam, Messire. Az én személyem a te tisztességes szándékaid záloga lehet, mindennél világosabb jelzés, hogy Carcassonna tartani fogja magát a megállapodásokhoz. Trencavel gondolkodott pár pillanatig, aztán Congosthoz fordult. – Oriane a te feleséged. Hajlandó vagy elengedni őt ügyünk érdekében? Jehan hebegett valamit, nyirkos tenyerét törölgetve a ruhája szélébe. Szeretett volna tiltakozni, de megértette, hogy a vicomte megtiszteltetésnek szánja a kérést. – Minden vágyam, hogy téged szolgáljalak, uram – nyögte ki nagy nehezen.

Trencavel intett Oriane-nak, hogy álljon föl. – Megboldogult apád, az én nagyra becsült barátom, most nagyon büszke volna rád. Oriane fölnézett rá sötét pillái alól. – És engedelmeddel, nagyuram, François-t is magammal vinném. Mint bennünket, őt is lesújtotta a gyász apám halála miatt, s most boldog volna, ha valami komoly szolgálatot tehetne. Guilhem nem akarta elhinni, hogy a szeretett apját gyászoló leány pózában tetszelgő Oriane meg tudja győzni az embereket. De meg tudta. Bámulattal nézett rá mindenki – csak Congost feje volt lila a méregtől. Guilhem megvetően lebiggyesztette az ajkát. Csak ő és Congost tudta, milyen jellem is valójában ez a nő. A többieket viszont elbűvölte a szépsége és nyájas beszéde. Akárcsak korábban őt is. Undorodva az egésztől, lopva François felé pillantott. A fickó szenvtelen, tökéletesen kiismerhetetlen arckifejezéssel álldogált kissé távolabb a többiektől. – Ha úgy gondolod, hogy ez előbbre viszi ügyünket, úrnőm – mondta Trencavel –, akkor én nem ellenzem. Oriane ismét térdet-fejet hajtott. – Köszönöm, Messire. A vicomte tapsolt egyet. – Nyergeljétek föl a lovakat!

* Oriane szorosan Guilhem mellett haladt, ahogy ügettek a feldúlt vidéken át Nevers grófjának sátra, a tárgyalások kijelölt helyszíne felé. A Citéből némán bámultak utánuk mindazok, akiknek volt még erejük fölmászni a falak tetejére. Abban a pillanatban, ahogy a küldöttség a francia tábor területére lépett, Oriane megsarkantyúzta a lovát, és faképnél hagyta a társait. Nem törődve a mindenféle trágárságokat utána kurjongató francia katonákkal, a sátrak és zászlók közt kanyargó François-t követte, míg meg nem találták Chartres zöld és ezüst színű lobogóját. – Erre, úrnőm – mutatott François a többitől kissé távolabb felállított, díszes sátorra. Az előtte strázsáló katonák, ahogy közeledtek, rájuk szegezték a lándzsájukat. Majd egyikük fejbólintással jelezte, hogy megismerte François-t.

– Mondd meg uradnak, hogy Oriane úrnő van itt, a néhai carcassonnai intendáns leánya, és kihallgatást kér Évreux grófjától. Oriane nagy kockázatot vállalt azzal, hogy idemerészkedett. François-tól tudta, milyen kegyetlen és hirtelen haragú ember ez az Évreux. – Mi járatban vagytok? – kérdezte a katona. – Úrnőm ezt csakis magának Évreux grófjának árulja el. A katona egy darabig bámult rájuk morcos pofával, aztán eltűnt a sátorban. Kis idő múltán előbújt, s intett, hogy kövessék. Első benyomásai egyáltalán nem oszlatták el Oriane félelmeit. A nagyúr háttal állt nekik, amikor beléptek. Aztán megfordult, s rájuk villantotta kovaszürke szemét. Fekete, beolajozott haját északi módi szerint fésülte hátra sápadt homlokából. Tekintete, mint a lecsapni készülő karvalyé. – Úrnőm, sokat hallottam már rólad – szólalt meg nyugodt és határozott hangon, amelyből azonban kicsengett a fenyegetés is. – Nem reméltem, hogy személyesen is találkozhatom veled. Mit tehetek érted? – Én úgy gondolom, a kérdés most inkább az, hogy én mit tehetek teérted. Oriane még be sem fejezte a mondatot, de máris vasmarokkal szorították a csuklóját. – Azt ajánlom, ne gyere itt nekem ilyen cifra beszéddel, úrnőm. A körmönfont déli modorral nálam nem mész semmire. – Oriane érezte, hogy a háta mögött François nagyon igyekszik észrevétlen maradni. – Hoztál valami érdekes hírt? Igen vagy nem? Most beszélj. Oriane igyekezett megőrizni a nyugalmát. – Ez nem a legszebb fogadtatás olyasvalaki számára, aki nagyon fontos dolgot hozott számodra – mondta, keményen a nagyúr szemébe nézve. Évreux fölemelte az öklét. – Ha akarom, kiveretem belőled, amit tudsz. Úgy legalább hamarabb végzünk. Oriane állta a tekintetét. – Akkor csak egy részét fogod megtudni annak, amit egyébként közölni akarok – mondta, vigyázva, hogy meg ne remegjen a hangja. – Te már igen sokat fáradoztál, hogy felkutasd a Labirintus-trilógiát. Én pedig megszerezhetem neked. Évreux bámult egy darabig, aztán leengedte az öklét.

– Bátor nő vagy, Oriane úrnő, ezt elismerem. Hogy eszed is van-e, az nemsokára eldől. Pattintott az ujjával, mire egy szolga tálcán nagy korsó bort hozott be. Oriane-nak azonban annyira remegett a keze, hogy nem mert a pohárért nyúlni. – Köszönöm, uram, de nem iszom. – Ha nem, hát nem – intett Évreux, hogy akkor legalább üljön le. – Halljuk, mi az ajánlatod? – Ha megszerzem neked, amit keresel, azt kérem tőled cserébe, hogy vigyél magaddal északra, amikor hazatérsz. – Oriane látta a nagyúr képén, hogy most tényleg sikerült meglepetést okoznia neki. – Feleségedként. – De hát neked van férjed – nézett Évreux a hátul ácsorgó François-ra, mintha tőle várna megerősítést. – Ha jól tudom, Trencavel írnoka. Nem így van? Oriane megint keményen a szemébe nézett. – Szomorúan kell közölnöm, hogy férjem elesett. Lekaszabolták a falak között, miközben kötelességét teljesítette. – Fogadd részvétemet. – Évreux tűnődve illesztette össze hosszú, vékony ujjait. – Ez az ostrom azonban évekig is eltarthat. Mitől vagy annyira biztos abban, hogy én vissza fogok térni északra? – Erősen hiszek ebben, nagyuram – válaszolta Oriane, gondosan megválogatva a szavait. – Ahogy abban is, hogy célja van az idejövetelednek. S ha az én segítségemmel gyorsan el tudod intézni az ügyeidet itt délen, ugyan mi okod volna rá, hogy tovább is itt maradj? Évreux alig észrevehetően elmosolyodott. – Nem bízol benne, hogy Trencavel vicomte meg tudja győzni az abbét? – Minden elismerésem azoké, uram, akiknek a zászlaja alatt felvonultatok, de nem hiszem, hogy a nagy tiszteletű abbé diplomáciai eszközökkel kívánná lezárni ezt a hadi vállalkozást. Évreux csak bámult. Oriane visszafojtotta a lélegzetét. – Úgy látom, eszed is van tehát, úrnőm – mondta végül Évreux. Oriane meghajtotta a fejét, de nem szólt semmit. Évreux fölállt, és odalépett hozzá. – Elfogadom az ajánlatodat – nyújtott felé egy serleget.

Oriane ezúttal elfogadta. – És volna itt még valami, uram. Trencavel bizalmasai között van egy lovag, Guilhem du Mas. A húgom férje. Ajánlatos volna – amennyiben hatalmadban áll – lépéseket tenni az ő befolyásának megszüntetésére. – Örökre? Oriane a fejét rázta. – Egyelőre még hasznát vehetjük terveink megvalósításában. De tanácsos volna csökkenteni a befolyását. Trencavel vicomte igencsak kedveli őt, s most, hogy apám meghalt... Évreux bólintott, majd kiküldte Frangois-t. – Most pedig, úrnőm – mondta, amikor kettesben maradtak –, elég volt a csűrés-csavarásból. Mondd ki egyenesen, mit kínálsz.

62. FEJEZET

– Alaïs! Alaïs! Ébredj! Valaki a vállát rázta. Kellemetlen volt. Álmában a folyó partján ült, az ő csöndes kis tisztásán, a lombok közt beszűrődő napfényben. Lábujjai között csiklandozva futott a friss, hideg folyóvíz, arcát kellemesen simogatta a lágy szellő. Érezte a nyelvén az erős corbières-i bor ízét, s orrában még ott volt a kemencemeleg, friss kenyér bódító illata. Mellette Guilhem aludt a fűben. A világ oly zöld volt, s az ég oly kék... Felrázták. És ott találta magát a nyirkos, félhomályos üregben. Sajhë állt fölötte. – Föl kell kelned, úrnő. Alaïs fölült. – Mi történt? Esclarmonde jól van? – Trencavel vicomte-ot elfogták. – Elfogták... – ismételte értetlenül Alaïs. – Hol? És kicsoda? – Azt mondják, árulás történt. Egyesek azt beszélik, hogy a franciák kicsalták a táborukba, s ott elfogták. Mások szerint viszont ő adta föl magát, hogy megmentse a várost. És... Sajhë hirtelen megakadt. Alaïs még a félhomályban is jól látta, hogy mélyen elvörösödik. – És mi? – Azt beszélik, hogy Oriane úrnő és du Mas lovag is a vicomte-tal volt. – Megint habozott pár pillanatig. – És ők sem tértek vissza. Alaïs felállt. Esclarmonde-ra nézett, aki most nyugodtan aludt. – Pihen. Egy darabig ellesz itt nélkülünk. Gyere. Ki kell derítenünk, mi történt. Kiszaladtak az alagúton, s fölmásztak a létrán. Alaïs fölhajtotta a csapóajtót, és fölsegítette a fiút is.

Az utcák tele voltak céltalanul föl-alá rohangáló, kétségbeesett emberekkel. – Meg tudnád mondani, mi történt? – kiáltott oda Alaïs egy mellette elszaladó férfinak, de az csak a fejét rázta, és futott tovább. Sajhë kézen fogta, és bevonszolta őt egy házba az utca túloldalán. – Gaston biztosan tudja. Alaïs engedelmesen követte. Gaston és a testvére, Pons fölálltak, ahogy ők beléptek az ajtón. – Isten hozott, úrnőm. – Igaz, hogy Trencavel vicomte fogságba esett? – kérdezte Alaïs. Gaston bólintott. – Tegnap reggel Auxerre grófja eljött, s találkozót javasolt Trencavel vicomte és Nevers grófja között, az abbé jelenlétében. A vicomte egy kisebb csapattal ment ki, s vele volt a nővéred is. Hogy ezután mi történt, Alaïs úrnő, azt senki sem tudja. Lehet, hogy a vicomte önként adta meg magát, hogy ezzel váltsa meg a szabadságunkat, de az is lehet, hogy tőrbe csalták. – Egyikük sem tért vissza – tette hozzá Pons. – Akárhogy is van, harcok már nem lesznek – sóhajtott Gaston. – A helyőrség megadta magát. A franciák már el is foglalták a fontosabb kapukat és tornyokat. – Micsoda?! – nézett hitetlenkedve hol az egyikre, hol a másikra Alaïs. – És mi volt a megadás feltétele? – Az, hogy mindenki, katolikusok, katharok és zsidók is, szabadon és sértetlenül elhagyhatja Carcassonnát, a rajtunk lévő ruhán kívül azonban semmit nem vihetünk magunkkal. – Nem lesznek vallatások? És máglyán megégetések? – Úgy tűnik, nem. Az egész lakosságot elüldözik, de nem bántják. Alaïs lerogyott egy székre, mert úgy érezte, a lábai cserben hagyják. – Mi lesz Agnès úrnővel? – Őt és az ifjú herceget Foix grófjának védnöksége alá helyezik, feltéve, na minden igényéről lemond a fia javára. – Gaston megköszörülte a torkát. – Nagyon sajnálom, Alaïs úrnő, hogy elveszítetted apádat és a férjedet. – Tudja valaki, hogy mi történt a mieinkkel?

Pons a fejét rázta. – Azt gondoljátok, hogy csak ravasz cselfogás ez az egész? – kérdezte türelmetlenül Alaïs. – Nem lehet tudni, úrnő. Csak majd ha megkezdődik a kivonulás, akkor fog kiderülni, hogy a franciák betartják-e azt, amit ígértek. Mindenkinek egyetlen kapun, a Citétől nyugatra fekvő Aude-i kapun kell távoznia, a hajnali harangszó felhangzásakor. – Akkor hát vége van – suttogta maga elé Alaïs. – A Cité megadta magát. Legalább apám nem érte meg, hogy a vicomte-ot a franciák fogságában lássa. – Esclarmonde napról napra jobban van, de még mindig nagyon gyönge. Számíthatok rátok, és megkérhetlek benneteket, hogy segítsetek neki kijutni a Citéből? – Tartott egy kis szünetet. – Ugyanis, bizonyos okokból, melyeket Esclarmonde és a ti biztonságotok érdekében inkább nem árulok most el, okosabb lesz, ha külön megyünk. Gaston bólintott. – Attól félsz, hogy még mindig keresik őt, akik ilyen gyalázatosan elbántak vele? Alaïs meglepődve nézett rá. – Na igen. Igen – bólogatott aztán. – Megtiszteltetés számunkra, ha segíthetünk neked, úrnő. – Gaston elvörösödött. – És apád... Becsületes ember volt. Alaïs bólintott. – Igen. Az volt. Mire a lenyugvó nap utolsó sugarai vakító narancsszínre festették Château Comtal külső falait, az udvaron, az átjárókon és a nagyteremben néma csönd honolt. Minden kihalt volt és üres. Az Aude-i kapunál rémült és megzavarodott tömeg verődött össze. A tolongásban az emberek kétségbeesetten igyekeztek nem elveszíteni a hozzátartozóikat, és kerülték az őket gúnyos, megvető arckifejezéssel bámuló francia katonák tekintetét. Azok kardjuk markolatán tartották a kezüket, mintha csak valami ürügyre lesnének, hogy lekaszabolhassák ezt az egész csürhét. Alaïs abban reménykedett, hogy elég jó lett az álruhája. Kissé ügyetlenül csoszogott az ő lábára túl nagy férficsizmában, és igyekezett az előtte haladó ember nyomában maradni. Szorosan lekötötte a mellét, hogy semmi domborodás ne látszódjék rajta, s a

ruhája alá rejtette a könyvet meg a pergament. Nadrágban, ingben, fején a jellegtelen szalmakalappal nem nagyon különbözött a többi fiútól. Kavicsokat dugott a szájába, ami megváltoztatta az arcformáját, a haját pedig levágta, s hogy sötétebb legyen, korommal dörzsölte be. A tömeg megindult. Alaïs lehajtotta a fejét, hogy ne lássák az arcát. Félt, hogy valaki felismeri, és elárulja. A sor egyre vékonyodott, ahogy közeledtek a kapu felé. A kapunál négy unatkozó, morcos képű keresztes állt. Meg-megállították az embereket, s megmotozták őket, hogy nem akarnak-e kicsempészni valami értékesebb holmit. Alaïs látta, hogy az őrök megállítják Esclarmonde hordágyát is. Gaston az orra-szája előtt szorongatott kendővel magyarázta, hogy az anyja nagyon beteg. A katona benézett az öregasszonyra terített lepedő alá, és hátrahőkölt. Alaïs majdnem elmosolyodott. Tegnap romlott húst varrt bele egy disznóhólyagba, és szennyes, véres vászoncsíkokkal tekerte be Esclarmonde lábait. A katona intett, hogy tűnjenek el gyorsan. Sajhë kissé hátrébb állt a sorban, a Couza házaspárral és hat gyerekükkel. Hogy jobban hasonlítson hozzájuk, ő is bedörzsölte egy kevés korommal a haját. Egy dolgot viszont nem tudott elrejteni: különös, borostyán-fényű szemét, úgyhogy Alaïs szigorúan megparancsolta neki, hogy ne nagyon emelje föl a tekintetét. A sor megint mozdult egy kicsit előre. Én következem. Abban állapodtak meg, hogy bárki szól hozzá, ő úgy tesz, mintha nem értene egy szót sem. Toi! Paysan. Qu'est-ce que tu portes là? Nem nézett föl, és ellenállt a kísértésnek, hogy körültapogassa magát. Eh, toi! A lándzsa meglendült, s Alaïs felkészült a szúrásra, az azonban elmaradt. Az előtte haladó kislányt viszont leverték a lábáról. A lány négykézláb keresgélte a porban a kalapját. Aztán támadójára emelte ijedt tekintetét. – Canhòt.

– Mit mond? – mordult az őr. – Egy szót sem értek abból, amit ezek karattyolnak. – Chien. Van egy kiskutyája. Mielőtt bárki is fölfogta volna, hogy mi történik, a katona kikapta a kiskutyát a gyerek kezéből, és föltűzte a lándzsájára. Vér fröccsent végig a kislány ruháján. – Allez! Vite. A kislány a döbbenettől mozdulni sem tudott. Alaïs segítette talpra, nógatta, hogy menjen tovább, és kivezette a kapun. Közben fegyelmezte magát, hogy ne forduljon hátra, megnézni, mi van Sajhëval. Most már látom őket. A kapuval szemközti dombon ott álltak a francia bárók. Nem a vezérek. Azok nyilván megvárják, amíg Carcassonne kiürül, s majd csak azután vonulnak be. Ezek itt lovagok voltak, ruhájukon Burgundia, Nevers és Chartres címerével. A sor legszélén, egészen közel az úthoz egy magas, sovány férfi ült egy nagytestű, szürke ménen. A perzselő déli nap ellenére még mindig tejfehér volt a bőre. Mellette ott állt François. Aztán egy ismerős piros ruha. Oriane. Guilhem viszont nem volt sehol. Csak menj, menj, és föl ne emeld az arcodat! Olyan közel ment el mellettük, hogy érezte a nyergek és kantárszárak jellegzetes bőrszagát is. És mintha magán érezte volna Oriane izzó tekintetét. Ekkor belékapaszkodott egy melléje sodródott, végtelenül szomorú tekintetű öregember. Segítségre volt szüksége a meredek lejtőn. Alaïs átkarolta az öreget. Lám, az Isten vagy a szerencse megmentette. Pontosan úgy néztek ki, mint nagyapa és unokája, s így elvonulhatott Oriane orra előtt, anélkül, hogy az fölismerte volna őt. Végül elértek a lejtő alján az árnyékos részre, ahol már egyenes volt a terep, s kezdődött az erdő és a mocsár. Alaïs még gondoskodott róla, hogy alkalmi útitársa ismét csatlakozzon a fiához és a menyéhez, aztán kilépett a tovább vonuló tömegből, és eltűnt a fák között.

Amikor már nem látta senki, kiköpte a kavicsokat. Egészen kiszáradt és kidörzsölődött a szája. Megmasszírozta az állkapcsát, hogy enyhítse a kellemetlen érzést. Levette a kalapját, s ujjaival beletúrt rövid, csapzott hajába. Olyan volt, mint a nyirkos szalma. Mintha nem is az ő feje lett volna. Hirtelen kiáltozás hallatszott a kapu felől. Jaj, csak ne ő legyen! Egy katona a grabancánál fogva vonszolta Sajhët. Alaïs látta, hogy a fiú rúgkapál, próbál szabadulni. S valami van a kezében. Egy kis doboz. Alaïs szívébe belemarkolt a fájdalom. Nem mehetett vissza, így aztán tehetetlenül nézte végig a jelenetet. Couza asszony veszekedett a katonával, aki aztán úgy vágta fejbe, hogy elterült a porban. Sajhë a pillanatnyi zűrzavart kihasználva kitépte magát, és rohanva megindult lefelé a lejtőn. Couza közben fölsegítette a földről a feleségét. Alaïs lélegzet-visszafojtva figyelt. Úgy tűnt, nem lesz baj. A katonákat már nem érdekelte a dolog. Csakhogy ekkor kiabálni kezdett egy nő. Oriane kiáltozott és Sajhë után mutogatott, parancsot adva a katonáknak, hogy kapják el. Oriane fölismerte. Sajhë ugyan nem Alaïs, de mégiscsak a második legnagyobb fogás. Minden azonnal megelevenedett. Két őr a fiú után vetette magát, de ő gyors és kitartó futó volt. A fölfegyverzett, páncélinges katonáknak semmi esélyük nem volt, hogy utolérjék a cikcakkban rohanó tizenegy éves gyereket. Alaïs szorított neki, és figyelte, hogy Sajhë milyen ügyesen kerülgeti vagy ugorja át az útjába kerülő gödröket és buckákat, s végül beér a fák közé. Oriane látta, hogy így meglóg a gyerek, ezért utána ugrasztotta François-t. Annak lova csúszkálva és botladozva dübörgött le a lejtőn, s egyre csökkent a távolság közte és a kis szökevény között. Sajhë bevetette magát a sűrű aljnövényzetbe, de üldözője már nem téveszthette szem elől. Alaïs a rémülettől sóbálvánnyá meredve figyelt.

Sajhë ekkor a tőzegláp felé kanyarodott, ahol több ágra szakad az Aude folyó. A föld itt élénkzöld volt, úgy festett, mint a tavaszi rét. Csakhogy a szép zöld fűtakaró halálos csapdát rejtett. A környékbeliek messzire el is kerülték. Alaïs felkapaszkodott egy kis fára, hogy jobban lásson. François vagy nem vette észre, hogy Sajhë merre megy, vagy biztonságban érezte magát a nyeregben. Még meg is sarkantyúzta a lovát. Mindjárt elkapja! Sajhë most már lassan, botladozva haladt, majdnem föl is bukott a vadszeder indáiban, de végül sikerült megtalálnia a jó módszert, és zsombékról zsombékra ugrálva haladt szépen egyre beljebb a mocsárba. François ekkor ordítozva káromkodni kezdett, de a káromkodásból pillanatok alatt kétségbeesett jajveszékelésbe csapott át. A ló hátsó lábai alatt beszakadt a süppedős iszapot borító gyepszőnyeg. A rémült állat hiába rángatta és próbálta kihúzni a lábát. Vergődésével csak még jobban fellazította az ingoványt, amelybe egyre jobban belesüllyedt. A pánikba esett François levetette magát a nyeregből. Ha szép lassan ereszkedett volna le, és hason kúszva próbál kikecmeregni a veszedelmes helyről, talán még lett volna némi esélye. Így azonban rögtön combig belefúródott a ragadós sárba, s a talpa alatt sem volt szilárd talaj, csak feneketlen, híg iszap. Lassan, de megállíthatatlanul süllyedt, bárhogy kapálózott. A végén már csak a levegőt görcsösen markolászó ujjai látszottak, aztán teljesen elnyelte az ingovány. Hirtelen nagy-nagy csönd támadt. Mintha a madarak is abbahagyták volna az éneklést. Még mindig Sajhëért rettegve Alaïs leugrott a fáról, és hamarosan észre is vették egymást. A fiú az ingoványt megkerülve a másik irányból közeledett. Arca egyszerre volt kipirult és hamuszürke, alsó ajka remegett a megerőltetéstől. A markában viszont még mindig ott szorongatta a kis fadobozt. – Becsaltam az ingoványba – lihegte. – Láttam – ölelte át a vállát Alaïs. – Nagyon ügyesen csináltad. – Ő is áruló volt? Alaïs bólintott. – Azt hiszem, ezt szerette volna Esclarmonde a tudomásunkra hozni. – Összeszorította a száját. Tényleg jobb, hogy ezt a gyalázatot az apja nem érte meg. Hogy az egyik legfőbb

bizalmasa, François legyen az árulója. Igyekezett kiverni a gondolatot a fejéből. – De hová tetted az eszedet, Sajhë? Mi az ördögnek hurcoltad azt a dobozt? Majdnem megöltek miatta. – Menina a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rá. Sajhë most ügyesen egyszerre megnyomott két pontot a doboz alsó részén. Éles kattanás hallatszott, elfordította a doboz alját, s láthatóvá vált egy rejtett, lapos kis fiók, abból pedig egy szövetdarab került elő. – Ez egy térkép. Menina azt mondta, szükségünk lesz még rá. Alaïs rögtön megértette. – Esclarmonde nem akart velünk jönni – mondta elszoruló szívvel, a könnyeit törölgetve. – De nekem miért nem említette? – kérdezte reszkető hangon. – Talán nem bízott bennem? – Te nem engedted volna, hogy elmenjen. Alaïs nekitámasztotta a hátát a fának. Nyomasztotta a rá háruló feladat. És Esclarmonde nélkül nem tudta, honnan merítsen erőt a végrehajtáshoz. Sajhë mintha belelátott volna a gondolataiba. – Majd én vigyázok rád. És nem tart majd sokáig. Ha átadjuk a Szavak könyvét Harifnak, visszajövünk, és megkeressük nagyanyámat. Si es atal es atal. Ahogy lesz, úgy lesz. – Te vagy a legbölcsebb közöttünk. Sajhë elpirult. – Ide kell eljutnunk – mutatott a térkép egy pontjára. – Ezt a helyet egyetlen térkép sem tünteti föl, de Menina azt mondta, hogy ez Los Seres falu. Hát persze. Nem csupán a gvárdiánok neve, hanem helynév is. – Látod? – mutatta Sajhë. – Itt, a Sabarthès-hegységben. Alaïs bólintott. – Igen, igen. Legalábbis azt hiszem, hogy látom már.

VISSZATÉRÉS A HEGYEKBE

63. FEJEZET Sabarthès-hegység

2005. JÚLIUS 8., PÉNTEK Audric Baillard sötétbarnára fényezett asztalnál ült a hegy árnyékában álló házában. Szobájának mennyezete alacsony volt, a padlót nagy, vörös kőlapok borították. Nem sokat változtatott a házon. Itt, távol a civilizációtól nem volt villany, folyó víz, autó és telefon. S az egyetlen zajt az időt múlató, halkan ketyegő falióra szolgáltatta. Az asztalon olajlámpás. Most nem égett. Mellette öblös ivópohár, majdnem színültig töltve Guignolet-val, s a szobát belengte az alkohol és a cseresznye finom illata. Az asztal túlsó végén réztálcán két pohár és egy bontatlan üveg vörösbor, meg egy kis fatányéron asztalkendővel letakart teasütemény. Kinyitotta az ablaktáblákat, hogy lássa a napkeltét. Tavasszal a falu körüli fák tele vannak feszes, ezüstös és halványzöld rügyekkel, fehér és rózsaszín virágokkal, megelevenednek a sövények is, s az árokpartokon meg a kertek rejtett zugaiban szép sárga és apró lila virágocskák bújnak elő a földből. De most, így nyár végén már színtelen a vidék, s csak az örök mozdulatlanság hangulatát árasztó hegyek szürke és piszkossárga árnyalatai uralják a tájat. A nagyszobát függönyök választották el a ház lakóhelyiségeitől. Az egész hátsó falat keskeny, most majdnem üres polcok borították be. Rajtuk egy öreg mozsár, néhány serleg és kupa, meg néhány korsó állt. És persze könyvek. Egy részüket ő írta, másokat a kathar történelem nagynevű szakértői, Delteil, Duvernoy, Nelli, Marti,

Brenon és Rouquette. Az arab filozófia kötetei mellett régi zsidó szövegek fordításai, régi és modern szerzők monográfiái sorakoztak. S a valamikor gyógyfüvekkel, teákkal és egyéb orvosszerekkel telerakott részen most ide nem igazán illő, olcsó, papírkötésű kiadványok, csak úgy földobálva, melyik hová fért. Felkészült a várakozásra. Ajkához emelte a poharat, és jót húzott belőle. És ha nem jön el a nő? Ha ő már soha nem ismerheti meg azoknak az utolsó óráknak a történetét? Nagyot sóhajtott. Ha a nő nem jön el, akkor kénytelen lesz egyedül megtenni ennek a hosszú utazásnak az utolsó lépéseit. Amitől mindig is félt.

64. FEJEZET

Amikor felkelt a nap, Alice már pár kilométerre járt Toulouse-tól északra. Az egyik töltőállomásnál tartott egy kis szünetet, s az idegei megnyugtatására megivott két csésze forró, édes kávét. Még egyszer elolvasta a levelet. A postabélyegző szerint szerda reggel adták föl Foix-ban. Audric Baillard útbaigazítása, hogyan lehet odatalálni a házához. Alice tudta, hogy ez a levél nem megtévesztés, nem hamisítvány. Megismerte a fekete, szálkás betűket. Úgy érezte, nincs más választása. Oda kell mennie. Kiterítette a térképet a pultra, próbálta kibogarászni, pontosan merre is kell mennie. Baillard faluja vagy tanyája nem szerepelt a térképen, de elég sok közeli város, folyó és hegy nevét adta meg ahhoz, hogy nagyjából be lehessen határolni a keresett körzetet. És Baillard még azt is írta, hogy Alice egészen biztosan megismeri a környéket, ha megpillantja. Bérelt kocsiját óvintézkedésként – bosszantotta, hogy korábban ez nem jutott eszébe – a repülőtérnél egy másmilyen színű és típusú kocsira cserélte, hogy megtévessze azokat, akik esetleg követni próbálják. Aztán száguldott tovább dél felé. Andorra felé haladva elhagyta Foix-t, majd Tarasconon keresztül végre elért oda, ahol már Baillard útmutatásait kellett követnie. Luzenac városánál letért a főútról, s áthajtott Laordat-n és Bestiacon. A táj megváltozott. Az Alpokra emlékeztette Alice-t. Apró hegyi virágok, hosszú szárú füvek, svájci stílusú házak. Az egyik hegy oldalában óriási, nyílt sebként kőbánya tátongott. A látóhatáron távvezetékoszlopok sorakoztak, a lejtőkön pedig a sífelvonók megereszkedett kábelei aludták nyári álmukat.

Keresztben átszaladt alatta a Lauze folyó. Az út már annyira kanyargóssá és meredekké vált, hogy vissza kellett kapcsolnia kettesbe. Már szédült a szerpentinektől, amikor hirtelen egy kis faluban találta magát. Két üzlet volt benne, meg egy kocsmaszerű kávézó, néhány asztallal a járdán. Kiváló hely, hogy ellenőrizze, jó irányban halad-e. Odabent vágni lehetett a füstöt, s a hosszú asztaloknál a szokásos délelőtti törzsközönség iszogatott: munkaruhába öltözött, hajlott hátú, viharvert arcú férfiak. Kért egy kávét, s a térképét, nem minden feltűnés nélkül, kiterítette a bárpultra. Az idegenekkel, különösképp az idegen nőkkel szembeni ellenszenv miatt egy darabig senki sem szólt hozzá, de aztán csak megtört a jég. Los Seresről senki sem hallott, viszont a környéket mindenki ismerte, s a végén már egymás szavába vágva igyekeztek a messziről jött nőt jobbnál jobb tanácsokkal útba igazítani. Haladt tovább hegynek fölfelé, s lassanként kezdte kiismerni magát. Közben a kétsávos út egysávosra szűkült, aztán elfogyott a kocsi alól az aszfalt, s végül maga az út is. Leparkolt, és kiszállt. S csak most, orrában a hegyek illatával, fedezte föl, hogy tulajdonképpen visszaérkezett oda, ahol járt már korábban is – a Soularac-hegy másik oldalára. Fölkaptatott a legmagasabb pontra, és tenyerével beárnyékolta a szemét. Meglátta a Torti tengerszemet, azt a kis tavacskát és tájékozódási pontot, amelyről a kocsmában magyaráztak neki. S attól nem messze ott volt egy másik, a környéken csak Ördög-tóként ismert állóvíz. Végül betájolta a helyes haladási irányt, a Soularac-hegy és Montségur között emelkedő Saint-Bartélémyt. A szinte a lába elől induló szűk ösvény élénkzöld cserjésen és barna, kopár földfoltokon kanyargott keresztül. Jobbra és balra egyegy élénksárga virágú zanót és kemény, sötétzöld levelű puszpáng. Elmorzsolgatott egy-egy levelet az ujjai között – szerette a növényi nedvek illatát.

Körülbelül tízpercnyi séta után az ösvény kikanyarodott egy tisztásra. Rögtön látta, hogy megérkezett. Romokkal körülvett, földszintes kis ház állt előtte, szürke kőfalával szinte beleolvadva a háta mögötti hegyekbe. S az ajtóban ott állt világos öltönyben egy nagyon sovány és nagyon öreg, ősz hajú férfi. A fénykép alapján azonnal fölismerte. A terep itt már egyenes volt, szinte magától vitték a lábai. Baillard némán és mozdulatlanul figyelte. Nem mosolygott, és a kezét sem emelte üdvözlésre. Alice már majdnem ott állt előtte, de még akkor sem szólalt meg. És le nem vette a szemét a jövevény arcáról. Azt a különös színű szemét. A borostyán és az őszi levelek színe. Alice megállt előtte. A férfi végre elmosolyodott. Mint amikor a nap előbújik a felhők mögül, s megváltoztatja az ember arcának ráncait és körvonalait. – Madomaisèla Tanner. – Mély és öreges volt a hangja, mint a sivatagi szél. – Tudtam, hogy eljön. Tessék – lépett oldalra, hogy beengedje a vendéget. Alice kissé idegesen és feszélyezetten bújt be az ajtón, állandóan magán érezve a férfi átható tekintetét. Mintha ez az ember mindenben valami emléknyomot keresne... – Monsieur Baillard – állt meg a szobában Alice. Nem jutott eszébe más, amit mondhatott volna. A férfi öröme, meg hogy milyen csodálatos, hogy ő itt van, s hogy ezt biztosra vette, és hasonlók... Szóval, ez a helyzet egyelőre lehetetlenné tette az ilyenkor szokásos társalgást is. – Maga nagyon hasonlít rá – mondta a férfi. – Hasonlóak az arcvonásaik. – Bár csak fényképről ismerem, de nekem is úgy tűnik. Baillard elmosolyodott. – Én nem a nagynénjére, Grace-re gondoltam – szólalt meg csöndesen, aztán félrefordult, mint aki túl sokat mondott. – Tessék, foglaljon helyet. Alice lopva körülpillantott a szobában, s fölfedezte, hogy sehol egy modern lakberendezési tárgy. Se villany, se fűtőtest. Arra gondolt, talán konyha sincs.

– Monsieur Baillard – kezdte ismét. – Örülök, hogy találkozhatunk. Azon törtem a fejem... Szóval, honnan tudta meg, hogy hol kell keresnie engem? A férfi megint elmosolyodott. – Van ennek jelentősége? Alice belegondolt, és rájött, hogy tényleg nincs. – Madomaisèla Tanner, én tudok a barlangról. De mielőtt folytatnánk, föl kell tennem egy kérdést. Talált egy könyvet? Alice nagyon szeretett volna igennel válaszolni erre a kérdésre. De hát... – Nagyon sajnálom – ingatta a fejét. – Az a férfi is ezt kérdezte tőlem, de én nem láttam semmiféle könyvet. – Az a férfi? Kicsoda? Alice összevonta a szemöldökét. – Úgy hívják, hogy Paul Authié. Baillard nagyokat bólogatott. – Ja, igen – mondta aztán, s Alice érezte, hogy nincs szükség további magyarázatra. – De ezt, gondolom, megtalálta. Fölemelte, és az asztalra tette a bal kezét úgy, ahogy egy fiatal lány az eljegyzési gyűrűjét mutogatja. Alice megdöbbenve látta az ujján a kőgyűrűt. Elmosolyodott. Nagyon ismerős volt ez a gyűrű, pedig legföljebb pár másodpercig foghatta a kezében. Nagyot nyelt. – Megnézhetném? Baillard lehúzta az ujjáról, és átnyújtotta. Alice ide-oda forgatta, és megint magán érezte a férfi kellemetlenül átható tekintetét. – Ez a magáé? – csúszott ki a száján a kérdés, pedig félt, hogy erre igen lesz a válasz, annak minden következményével együtt. A férfi pár pillanatig nem válaszolt. – Nem – mondta végül. – Bár volt nekem is egy ilyen. – Akkor ez kié volt? – Nem tudja? Alice-nek egy pillanatra úgy tűnt, hogy tudja. De a felismerésnek ez a szikrája is ellobbant, s az emlékei megint sötét homályba merültek. – Nem vagyok benne biztos – ingatta a fejét. – De azt hiszem, hiányzik hozzá ez – húzta elő a labirintusos korongot a zsebéből. – A családfa mellett volt a nagynéném házában. – Átnyújtotta. – Maga küldte el neki?

Baillard nem felelt. – Grace bűbájos nő volt, művelt és intelligens. Első beszélgetésünk alkalmával fölfedeztük, hogy van egy csomó közös érdeklődési területünk, egy csomó közös élményünk. – Ez mire szolgál? – tért vissza Alice a korongocskához. Nem akart eltérni a tárgytól. – Úgy hívják, hogy merel. Valamikor sok volt belőle. Mára csak ez az egy maradt. Alice ámulva nézte, ahogy Baillard beleilleszti a korongocskát a gyűrű lapjába. – Aquì. Tessék. – Elmosolyodott, és visszahúzta a gyűrűt az ujjára. – Ez csak ékszer, vagy van valami más rendeltetése is? Baillard mosolygott, mintha a vendége átment volna valami próbán. – Ez az a kulcs, amelyre szükség volt – mondta csöndesen. – Szükség volt? Mihez? Baillard megint nem válaszolt. – Alaïs, ugye, meg szokott jelenni néha az álmaiban? Alice meglepődött a hirtelen témaváltáson. Nem tudta, hogyan reagáljon. – Magunkban hordozzuk a múltunkat. A vérünkben, a csontjainkban – folytatta a férfi. – Alaïs magával volt, egész életében. Figyelt magára. Sok a közös tulajdonságuk. Például a bátorság vagy a nyugodt elhatározottság. Alaïs hűséges és szilárd jellem volt, s gondolom, maga is ilyen. – Megint mosolygott. – És neki is voltak álmai. A régi időkről, a kezdetekről. Ezekben az álmokban feltárult előtte a sorsa és a jövője. Bár ő vonakodott azt elfogadni. Ahogy a maga álmai is megvilágítják az útját. Alice úgy érezte, hogy ezek a szavak valahonnan nagyon messziről érkeznek hozzá, mintha nem is volna semmi közük őhozzá, Baillard-hoz vagy bárki máshoz, de mindig is léteztek volna a térben és az időben. – Mindig róla álmodtam – kezdte lassan, nem tudva, hová-merre viszik a szavai. – Meg a tűzről, a hegyről, a könyvről. Ez az a hegy? A férfi bólintott. – Az az érzésem – folytatta Alice – hogy az a lány mondani akar nekem valamit. Az arca tisztább lett előttem az elmúlt napokban, de a

hangját még mindig nem hallom. – Kicsit bizonytalankodott. – Nem értem, mit akar tőlem. – Esetleg maga mit akar tőle – mondta Baillard könnyedén. Töltött egy kis bort, és átnyújtotta Alice-nek. Bár még csak délelőtt volt, Alice elfogadta, és jó nagyot kortyolt belőle. Érezte, hogy a bor átmelegíti az egész testét. – Monsieur Baillard, szeretném tudni, mi történt Alaïsszal. Mert amíg ezt nem tudom, semminek nincs értelme. Maga ugye tudja? Végtelen szomorúság ült ki a férfi arcára. – Ugye életben maradt? – kérdezte Alice bátortalanul, és előre félt a választól. – Carcassonne után... ugye nem... őt ugye nem fogták el? A férfi mindkét kezét az asztalra fektette. Sovány, madárkarmokra emlékeztető ujjai voltak, bőrén az öregség barnás foltjaival. – Alaïs nem halt meg idő előtt – mondta Baillard óvatosan. – Ez nekem nem mond... – kezdte Alice. Baillard fölemelte a kezét. – A Soularac-hegyen mozgásba lendültek azok az események, amelyek megadják magának, megadják nekünk a keresett választ. A múlt igazsága csak a jelen megértésén keresztül tárulhat föl. Ugyebár a barátnőjét keresi? Alice-t megint váratlanul érte a témaváltás. – Honnan tud Shelagh-ról? – Tudok az ásatásról, és azt is tudom, mi történt ott. A barátnője eltűnt. És maga őt keresi. Alice úgy látta, nincs értelme azt feszegetni, hogy Baillard mit és honnan tud. – Shelagh pár nappal ezelőtt valóban elhagyta az ásatást. És azóta senki sem hallott róla. Tudom, hogy az eltűnése összefüggésben van a labirintus fölfedezésével. – Tétovázott egy kicsit. – Tulajdonképpen azt hiszem, tudom, ki áll az események mögött. Először azt hittem, hogy Shelagh ellopta a gyűrűt. Baillard a fejét rázta. – Yves Biau hozta el, aztán elküldte a nagyanyjának, Jeanne Giraud-nak. Alice szeme elkerekedett, ahogy újabb mozaikdarabka került a helyére.

– Yves és a maga barátnője egy l'Oradore nevű nőnek dolgozik. – Szünet. – Yves szerencsére meggondolta magát. S talán a barátnője is. Alice bólintott. – Biau adott nekem egy telefonszámot. Aztán rájöttem, hogy Shelagh is ugyanazt a számot hívta. Kiderítettem a címet, és úgy gondoltam, elmegyek, és megnézem, hogy Shelagh ott van-e. És kiderült, hogy az Madame l'Oradore háza. Chartres-ban. – Elment Chartres-ba? – csillant föl Baillard szeme. – Meséljen.– Mesélje el, mit látott. Baillard szótlanul hallgatta végig Alice beszámolóját a látottakról és a hallottakról. – De ez a fiatalember, ez a Will, nem mutatta meg magának azt a termet? Alice ingatta a fejét. – Egy idő után már kezdtem azt gondolni, hogy valójában nem is létezik. – Pedig létezik. – Ott felejtettem a házban a táskámat. Benne a labirintusról készült összes feljegyzésemmel, és azzal a fényképpel, amelyen maga és a nagynéném látható. Ez egyenesen hozzám vezethetné azt a nőt. – Sóhajtott. – Will ezért is ment vissza, hogy kihozza nekem. – És most attól fél, kogy azzal a fiatalemberrel is történt valami? – Az igazat megvallva ebben nem vagyok biztos. Egyik pillanatban aggódom Willért, aztán meg azt gondolom, hogy ő is a másik térfélen játszik. – De először miért gondolta, hogy megbízhat benne? – kérdezte a férfi, megváltozott hangon. Alice ijedten kapta föl a fejét. Baillard nyájas, jóindulatú arckifejezése most nem volt sehol. – Úgy érezte, tartozik neki valamivel? – Tartozom neki valamivel? – ismételte Alice, meglepődve a szóhasználaton. – Nem, dehogy. Alig ismerem őt. Csak szimpatikus volt. Jól éreztem magam a társaságában. Azt éreztem... – Qué? Mit? – Inkább fordított volt a helyzet. Lehet, hogy hülyén hangzik, de az volt a benyomásom, mintha ő érezte volna úgy, hogy tartozik nekem valamivel. Mintha kárpótolni akarna valamiért.

Baillard erre hirtelen hátratolta a székét, és odasétált az ablakhoz. Láthatóan meg volt zavarodva. Alice csak várt, és nem értett semmit. Végül a férfi visszafordult felé. – Elmesélem magának Alaïs történetét. S annak ismeretében talán lesz bátorságunk szembenézni azzal, ami még előttünk áll. De valamit tudnia kell, Madomaisèla Tanner. Ha meghallgatja ezt a történetet, akkor nem lesz más választása, mint végigmenni az úton. Alice összevonta a szemöldökét. – Ez úgy hangzik, mint valami figyelmeztetés. – Nem, nem – mondta Baillard gyorsan. – Távol álljon tőlem. De nem veszíthetjük szem elől a maga barátnőjét. Amit kihallgatott, abból arra következtethetünk, hogy az ő biztonságáért legalábbis ma estig nem kell aggódnunk. – De nekem fogalmam sincs, hol akarják megtartani azt a szertartást. Csak annyit hallottam, hogy tízkor. – Én már sejtem – mondta Baillard nyugodtan. – Estére ott leszünk, és várni fogjuk őket. – Kinézett az ablakon az egyre magasabban járó napra. – Addig legalább lesz egy kis időnk beszélgetni. – De mi van akkor, ha téved? Baillard megvonta a vállát. – Reméljük, hogy nem tévedek. Alice hallgatott pár pillanatig. – Én egyszerűen csak tudni akarom végre az igazságot. – Maga is csodálkozott, milyen határozott hangon jelentette ki ezt. Baillard elmosolyodott. – Ieu tanhen. Én is.

65. FEJEZET

Will fölfogta, hogy szűk lépcsőn vonszolják lefelé ketten a pincébe, aztán végig a folyosón, a két ajtón át. Feje előrebukott. A tömjénszag most nem volt olyan erős, de azért elég jól érezhető volt még a föld alatti félhomályban. Először azt hitte, hogy beviszik őt a terembe, és megölik. Bevillant a síremlék tövében álló kőtuskó, meg a padlón a vér. De aztán átemelték valami lépcsőn vagy küszöbön. Megérezte az arcán a kora reggeli, hűs levegőt, kint van tehát a szabadban, valami kis hátsó utcácskában a rue du Cheval Blanc mögött. Frissen pörkölt kávé illata és szemét szaga csapta meg az orrát, s hallotta valahonnan a közelből a kukásautó zaját. Most jött rá, hogy valószínűleg így vihették ki Tavernier holttestét is a házból, s aztán le a folyóhoz. Elfogta a félelem, s kapálózni kezdett, ami csak arra volt jó, hogy húsába vágjon kezén-lábán a kötél. Hallotta, hogy kinyitják egy kocsi csomagtartóját. Majd félig megemelve bele is lökték. De ez nem közönséges csomagtartó volt ez, hanem valami nagy láda. És műanyag szaga volt. Ahogy tehetetlenül oldalra hemperedett, beverte a fejét a konténer hátsó falába. Érezte, hogy a seb körül fölreped a bőre. A homlokából szivárogni kezdett a vér, égő és idegesítő érzést okozva. De nem tudta mozdítani a kezét, hogy letörölje. Eszébe jutott, ahogy ott állt a dolgozószoba ajtajánál. Aztán az agyába robbanó ütés, ahogy François-Baptiste fejbe vágta a tenyerébe fogott, súlyos revolverrel. És ahogy megrogyott a térde. És ahogy Marie-Cécile undok hangon kiabált kifelé a dolgozószobából, hogy mi folyik odakint... Kérges kéz markolta meg a karját. Érezte, ahogy feltűrik az inge ujját, és egy tű fúródik a bőrébe. Már másodszor. Aztán mintha zárak

kattantak volna, s valamivel, talán vitorlavászonnal befedték a börtönét. A szer végigáramlott a vénájában, hűvös, kellemes, zsibbasztó érzést okozva. Leereszkedő köd... Ki-be sodródott az éberség és az öntudatlanság egymást váltó állapotába. A kocsi megindult, s egyre gyorsabban haladt. Émelygés fogta el, ahogy a kanyargástól ide-oda ütődött a feje. Alice-re gondolt. Nagyon szeretett volna találkozni vele. Elmondani neki, hogy ő igazán mindent megpróbált. Hogy nem hagyta cserben. Hallucinációk jöttek. Látta magát az Eure folyó piszkoszöld vizében, ahogy befolyik az orrába, a szájába, a tüdejébe. Megpróbálta felidézni Alice arcát, azt a komoly, barna szempárt, a mosolyát... Azt remélte, ha belekapaszkodik ebbe a képbe, akkor öntudatánál tarthatja. Csakhogy erősebb volt a rettegés, hogy megfullad, meghal ezen az idegen, számára semmit sem jelentő helyen. Alice képe lassanlassan elhalványult, s őt elnyelte a feneketlen sötétség. Carcassonne-ban Paul Authié az Aude folyóra néző teraszán állt, egy csésze kávéval a kezében. O'Donnellt csalétkül használta, hogy eljusson François-Baptiste de l'Oradore-hoz, de azt az ötletet már elvetette, hogy hamis könyvet küldjön. A fickó azonnal kiszúrná, hogy hamisítvány. Ezenkívül azt akarta, hogy lássa, milyen állapotban van a nő. Bement a nappaliba, és letette a kávéscsészét az asztalra. Nem marad más választása, mint magával François-Baptiste-tal találkozni – vele egyedül –, és megmondani neki, hogy majd odaviszi O'Donnellt és a könyvet Marie-Cécile-nek a barlanghoz, még időben a szertartáshoz. Sajnálta, hogy nem tudta megszerezni a gyűrűt, de még mindig bízott abban, hogy Jeanne Giraud átadta Baillard-nak, s hogy a férfi saját elhatározásából eljön a barlanghoz. Biztosra vette, hogy az öregember valahol a környéken tartózkodik, és figyel. Alice Tanner már problémásabb eset volt. Az O'Donnell által említett korongon sokat törte a fejét, már csak azért is, mert nem értette a jelentőségét. Tanner meglepően ügyesnek bizonyult – mindig kicsúszott a markából. Domingo és Braissart elől is

meglógott a temetőben. Tegnap meg pár órára szem elől tévesztették a kocsiját, s amikor ma reggel végre rábukkantak, csalódottan kellett tudomásul venniük, hogy a tragacs ott parko1 a toulouse-i repülőtér mellett, a telephelyen. Vékony ujjaival megfogta a nyakában függő kis keresztet. Estére minden elrendeződik. Megsemmisülnek az eretnek szövegek, s maguk az eretnekek is. A távolban megkondultak a katedrális harangjai, misére szólítva a híveket. Rápillantott az órájára. Ő is elmegy gyónni. S ha bűnei megbocsátanak, a kegyelem állapotában odatérdelhet az oltár elé, szentáldozáshoz. S akkor aztán testben és lélekben készen áll majd arra, hogy teljesítse Isten akaratát. Will érezte, hogy a kocsi lelassít, és az autóútról lekanyarodik egy dűlőútra. A sofőr óvatosan kerülgette a kátyúkat és buckákat. Willnek össze-összekoccantak a fogai, ahogy a hegyre fölkapaszkodó autó ide-oda zötykölődött és csúszkált az egyenetlen terepen. Végül megálltak. Leállt a motor is. Érezte a billenésekből, hogy mindkét férfi kiszáll. Aztán, mint két ágyúlövés, becsapódnak az ajtók, majd halkan kattan a központi zár. Neki hátrakötötték a kezét, ami elég reménytelenné tette a kiszabadulást, de azért még nem adta föl. Tekergette-húzkodta a csuklóját, igyekezett meglazítani a köteleket. Nem sokra ment vele. És jött megint a rosszullét. A válla piszkosul fájt már ettől a lehetetlen testhelyzetben való, órák óta tartó kuporgástól. Hirtelen felnyitották a csomagtartót. Will mozdulatlanul feküdt, csak a szíve vert gyorsabban, amikor a műanyag láda zárjait kinyitották. Két kéz a karja alá, másik kettő a térde alá nyúlt be. Kiráncigálták a csomagtartóból, és ledobták a földre. Még ebben az elgyötört állapotban is érzékelte, hogy mérföldekre került mindenféle civilizációtól. Perzselt a nap, s a levegő már-már tüdőt maró tisztasága elárulta, hogy közel s távol semmilyen emberi település nincsen. Nagy volt itt a csend és a nyugalom. Se autók, se emberek. Óvatosan kinyitotta a szemét, de rögtön elvakította a fény. Minden fehéren izzott, fájt nézni.

Megint érezte a karján a bőre alá hatoló szúrást, s a hatóanyag immár ismerős szétáramlását az ereiben. Aztán úgy-ahogy fölráncigálták a földről, s elkezdték fölfelé vonszolni a hegyen. Meredek volt az ösvény, jól hallotta a két férfi zihálását, s azt is érezte, hogy szakad róluk a veríték ebben a nagy melegben. Eljutott a tudatáig a talpak alatt csikorgó kavicsok zaja. Aztán hirtelen egy falépcső következett, beépítve a lejtőbe, majd puha, sima fűtakaró. Ahogy visszasodródott félig öntudatlan állapotba, rájött, hogy a fejében azt a zúgást a kísértetiesen huhogó szél okozza.

66. FEJEZET

Foix-ban Haute-Pyrenées rendőrfőnöke belépett Noubel felügyelő irodájába, és jól bevágta maga mögött az ajtót. – Ez jobban is alakulhatott volna. – Köszönöm, hogy eljött, uram. Nem zavartam volna meg ebéd közben, ha nem gondolnám halaszthatatlannak az ügyet. A rendőrfőnök mordult egyet. – Azonosította már Biau gyilkosait? – Cyrille Braissart és Javier Domingo – közölte Noubel, s átnyújtott egy pár perce érkezett faxot. – Két szemtanú is azonosította őket. A kocsit tegnap találták meg a spanyol-andorrai határ közelében. – Letörölgette homlokáról az izzadságot. – Ez a két alak Paul Authiénak dolgozik, uram. A rendőrfőnök súlyos testével leereszkedett az asztal szélére. – Hallgatom. – Ismeri ön az Authié ellen tett tanúvallomásokat? Melyek szerint ő a Noublesso Véritable tagja? A rendőrfőnök bólintott. – Ma délután beszéltem a chartres-i kapitánysággal, követve a Shelagh O'Donnell-féle kapcsolatot, és megerősítették, hogy ők is nyomoznak a szervezet és a hét elején történt gyilkosság közötti kapcsolat után. – Mi vezetett el Authiéhoz? – Egy névtelen bejelentés nyomán gyorsan megtalálták a holttestet. – Van valami bizonyíték Authié ellen? – Nincs – ismerte be Noubel. – De tudjuk, hogy találkozott egy újságíróval, aki szintén eltűnt. A chartres-i rendőrség szerint ez lehet a kapcsolat.

Noubel a határozott kételkedés jeleit látta kiülni a főnöke képére, ezért gyorsan folytatta. – A Soularac-hegyi ásatást Madame de l'Oradore finanszírozta. Jól álcázva, de mégis az ő pénze volt mögötte. Brayling, az ásatás vezetője egyre csak azt állítja, hogy O'Donnell eltűnt, a helyszínről általa ellopott leletekkel együtt. Csakhogy a barátai nem így gondolják. – Tartott egy kis szünetet. – Én biztosra veszem, hogy Authié tartja őt fogva, vagy Madame de l'Oradore utasítására, vagy saját kezdeményezésből. Noubel kutyául izzadt – két napja elromlott a szobájában a ventilátor is. – Ez eddig elég gyönge lábakon áll, Noubel. – Madame de l'Oradore keddtől csütörtökig Carcassonne-ban tartózkodott, uram. Kétszer találkozott Authiéval. Úgy gondolom, együtt mentek el az ásatás helyszínére. – Az nem bűncselekmény, Noubel. – Amikor ma reggel bejöttem, ez az üzenet várt, uram. És ekkor határoztam úgy, hogy már elég bizonyítékunk van ahhoz, hogy elkezdjünk érdeklődni e találkozó iránt. Megnyomta az üzenetrögzítője gombját. Jeanne Giraud hangja szólalt meg. A rendőrfőnök arca azonnal elkomorult. – Ki ez? – kérdezte, miután Noubel másodszor is lejátszotta neki az üzenetet. – Yves Biau nagyanyja. – És Audric Baillard? – Történész és az asszony jó barátja. Bent volt vele a foix-i kórházban is. A rendőrfőnök az ajkára tette az ujját, és lehajtotta a fejét. Noubel látta rajta, hogy annak veszélyeit mérlegeli, mi van, ha megpiszkálják Authiét, és pofára esnek. – És maga száz százalékig biztos abban, hogy megtalálta a kapcsolatot Braissart és Domingo, valamint Biau és Authié között? – A személyleírások rájuk illenek, uram. – Meg fél Ariège-re is – morogta a rendőrfőnök. – O'Donnell három napja eltűnt, uram. A rendőrfőnök nagyot sóhajtott, és lecsúszott az asztal széléről.

– Most mit akar csinálni, Noubel? – Le akarom kapcsolni Braissart-t és Domingót, uram. A főnök bólintott. – És házkutatási parancsra is szükségem volna. Authiénak több ingatlana is van, egyebek közt egy elhagyatott ház a Sabarthèshegységben, a volt felesége nevén. Ha O'Donnellt valahol a környéken tartják fogva, akkor jó esély van rá, hogy ott megtaláljuk. A rendőrfőnök kezet nyújtott. – Ha esetleg személyesen telefonálna a prefektusnak... – Noubel kivárt. – Jól van, jól van. – Aztán nikotintól megsárgult ujjával Noubel felé bökött. – De vegye tudomásul, Claude, hogy ha ezt elszúrja, akkor rám ne számítson. Authié befolyásos ember. Ami pedig Madame de l'Oradore-t illeti... – Széttárta a kezét. – Ha most nem tudja elkapni őket, akkor ezek kinyírják magát, és én nem fogom tudni megakadályozni. Megfordult, s elindult az ajtó felé. Mielőtt kiment volna, még visszafordult. – Emlékeztetne, hogy ki is ez a Baillard? Ismerem én ezt az embert? A neve valahonnan ismerős. – A katharokról ír. És az ókori Egyiptom szakértője. De meg kell mondanom, uram, hogy nekem nem sikerült megtalálnom Baillard-t. Senki sem látta, amióta szerda este Madame Giraud-val elhagyta a kórházat. A rendőrfőnök bólogatott. – Majd telefonálok, ha megvan az engedély. Maga itt lesz? – Jut eszembe, uram – kezdte óvatosan Noubel. – Azt gondoltam, kezdhetnénk valamit azzal az angol nővel is. Hiszen O'Donnell barátnője. Lehet, hogy tud valamit. – Majd még beszélünk. A rendőrfőnök távozása után Noubel elintézett néhány telefont, aztán fölkapta a zakóját, és indult a kocsija felé. Számítása szerint elég ideje lesz megjárni az utat Carcassonne-ba és vissza, mire a prefektus aláírása megszárad azon a házkutatási parancson.

Fél ötkor már a carcassonne-i kollégájával beszélgetett. Arnaud Moureau régi barátja volt. Noubel tudta, hogy előtte őszintén beszélhet. Egy papírlapot tolt elé az asztalon. – Dr. Tanner azt mondta, hogy itt marad néhány napra. Pár perc elég is volt, hogy megtalálják, hová jelentkezett be. – Egy csendes kis szálloda, a Cité közvetlen közelében, alig pár percre a Rue de la Galle-tól. Én vezessek? A recepciós lány nagyon ideges lett, hogy két rendőr faggatja. A rossz tanúknak abból a fajtájából, akik minden percben majdnem elbőgik magukat. Noubel egyre türelmetlenebb lett, de aztán Moureau közbelépett. És az ő atyáskodó stílusa célravezetőbbnek is bizonyult. – Figyeljen ide, Sylvie – kezdte szelíden. – Dr. Tanner tegnap kora reggel hagyta el a szállodát, ugye? – A lány bólintott. – És azt mondta, hogy ma visszajön? Csak szeretnék tisztán látni. – Oui. – És maga semmi ezzel ellenkezőt nem hallott? A nő nem telefonált? A lány a fejét rázta. – Jól van. És van még valami, amit el tudna mondani nekünk? Volt például látogatója itt a szállodában? A lány habozott egy kicsit. – Tegnap járt itt egy nő, nagyon korán, valami üzenettel. Noubel rögtön közbevágott. – Mikor volt ez? Moureau nyugalomra intette. – Hány órakor lehetett ez, Sylvie? – Én reggel hatkor kezdtem. Nem sokkal ezután. – Dr. Tanner ismerte azt a nőt? A barátnője lehetett? – Nem tudom. De nem hiszem. Eléggé meg volt lepődve. – Nagyon sokat segít nekünk, kedves Sylvie – mosolygott nyájasan Moureau. – Meg tudná mondani, miért feltételezi ezt? – Azt mondta dr. Tannernek, hogy valaki várja a temetőben. Hát, az eléggé fura hely egy találkához. – És ki várta ott? Nem hallotta a nevét? Sylvie ijedten rázta a fejét. – Azt sem tudom, hogy dr. Tanner odament-e egyáltalán. – Nagyszerű. Tényleg sokat segít nekünk. Van még valami?

– Jött neki egy levél is. – Postán vagy futárral? – Meg ott volt ugye az a szobacsere dolog is – hallatszott hátulról egy hang. Sylvie meglepődve fordult hátra. Egy fiatalember állt ott, nagy halom kartondoboz mögött. – Rohadtul kínos volt... – Miféle szobacsere? – szólt közbe megint Noubel. – Én nem is voltam itt! – vágta rá Sylvie. – De lefogadom, hogy azért tud róla. – Dr. Tanner azt mondta, hogy valaki járt a szobájában. Szerda este. És kért egy másik szobát. Noubel megmerevedett. S a következő pillanatban már be is lépett a recepciós pult mögött nyíló helyiségbe. – Mennyi fölösleges munkát okozhatott mindenkinek – nyájaskodott tovább Moureau, hogy lekösse a recepciós lányt. Noubel a konyhából áradó szagot követte, és elég könnyen megtalálta a fiatalembert. – Maga itt volt szerda este? A fickó magabiztosan mosolygott. – A bárban dolgoztam. – Látott valamit? – Azt láttam, hogy egy nő ugrik ki az ajtón, és valami pasas után rohan. Csak később tudtam meg, hogy Tannernek hívják. – Látta a pasast? – Nem nagyon. Inkább a nőre figyeltem föl. Noubel fotókat húzott elő a zsebéből, és a fiatalember orra elé dugta őket. – Ismeri valamelyiküket? – Ezt már láttam korábban. Elegáns öltöny. Nem turista. Kicsit feltűnő volt. Összevissza járkált itt. Kedden vagy talán szerdán. De nem vagyok benne biztos. Mire Noubel visszatért az előtérbe, a recepciós lány már felszabadultan nevetgélt Moureau-val. – A báros felismerte Domingót. Azt mondja, látta a szálloda körül. – De nem biztos, hogy ő volt a behatoló is – dünnyögte Moureau. Noubel letette a képeket a lány elé. – Ismerős magának valamelyik?

– Nem – ingatta a fejét a lány. – Bár... – Lassan, bizonytalanul Domingo képére bökött. – A dr. Tanner után érdeklődő nő pont így nézett ki. Noubel és Moureau tekintete összevillant. – A húga lett volna? – Majd ellenőriztetem. – Sajnos, kisasszony, meg kell kérnem, hogy vezessen bennünket dr. Tanner szobájába – mondta Noubel. – Azt nem tehetem! Moureau gyorsan leszerelte a tiltakozását. – Nézze, öt perc az egész, így lesz a legegyszerűbb, Sylvie. Ha meg kell várnunk, amíg az igazgató is engedélyt ad rá, akkor egy egész csapattal jövünk vissza. És kinek hiányzik ekkora felfordulás? Sylvie hátranyúlt a kulcsért, aztán idegesen és bosszús képpel elkalauzolta a két rendőrt Alice szobájába. Zárt ablakok, behúzott függönyök, takarosan bevetett ágy. Az asztalon tiszta vizespoharak, a fürdőszobában friss törülközők. – Tegnap reggel óta, amikor kitakarítottak, senki sem járt itt – dünnyögött Noubel. A fürdőszobában nem volt semmilyen személyes holmi. – Van valami? – kérdezte Moureau. Noubel a fejét rázta, és odament a ruhásszekrényhez. Ott megtalálta Alice kipakolatlan bőröndjét. – Úgy látszik, semmit sem csomagolt ki, miután szobát cserélt. És valószínűleg magával vitte az útlevelét, a mobiltelefonját meg a legszükségesebb holmikat – húzta végig az ujjait Noubel a matrac szélén. Aztán zsebkendővel a kezében kihúzta az éjjeliszekrény fiókját. Abból egy levél fejfájás elleni tabletta került elő, meg... Audric Baillard könyve. – Moureau! – S ahogy átnyújtotta a könyvet, abból egy kis papírdarab hullott a földre. – Hát ez meg micsoda? – Fölemelte, aztán elkomorult képpel adta oda azt is a kollégájának. – Mi a baj? – kérdezte Moureau. – Ez Yves Biau kézírása. És egy chartres-i telefonszám. Előhúzta a telefonját, de az megszólalt, mielőtt beütötte volna a számot.

– Noubel – szólt bele kurtán. Moureau le nem vette róla a szemét. – Ez nagyszerű hír, uram. Igen. Most rögtön. – Zsebre vágta a mobilt. – Megkaptuk a házkutatási engedélyt – indult az ajtó felé. – Gyorsabban, mint ahogy számítottam rá. – De hát mire számítottál? – vigyorgott Moureau. – Mindig is türelmetlen ember volt a főnököd.

67. FEJEZET

– Ne inkább odakint üljünk le? – vetette föl Baillard. – Legalább addig, amíg nem lesz túl nagy a hőség. – Ez jó ötlet – válaszolta Alice, s követte a házigazdát. Úgy érezte, álom ez az egész. És mint egy lassított film. A kopár hegyek, a végtelen ég, Baillard lassú, kimért mozdulatai... Elszállt az utóbbi néhány nap minden feszültsége és zűrzavara. – Na, itt jó lesz – szólalt meg Baillard a maga szelíd hangján, s megállt egy fűvel benőtt dombocskánál. Leült, s vékony lábait úgy nyújtotta ki maga elé, mint egy kisfiú. Alice toporgott pár pillanatig, aztán ő is letelepedett. Két térdét fölhúzta az álláig, s átkarolta a lábát. Baillard megint mosolygott. – Miért mosolyog? – kérdezte kissé zavartan Alice. A férfi csak a fejét rázta. – Los reasons. Visszhangok és visszfények. Bocsásson meg nekem, Madomaisèla Tanner. Nézze el egy öregember bolondságait. Alice nem tudta, miért mosolyog a férfi, de ő is jobb kedvre derült tőle. – Kérem, ne mondja nekem, hogy Madomaisèla. Az olyan hivatalos. Baillard meghajtotta a fejét. – Nagyon jó. – Szívesebben beszél okcitán nyelven, mint franciául? – Mind a kettőt szívesen beszélem. – És milyen nyelven beszél még? Baillard most kissé kelletlenül mosolygott. – Angolul, arabul, spanyolul és héberül. A történetek jellege és körvonalai változnak, módosul a színezetük attól függően, milyen szavakat, milyen nyelvet választunk az elmondásukhoz. Hol komolyabbak lesznek, hol pedig játékosabbak, vagy éppenséggel érzelmesebbek. Itt ezen a vidéken,

amelyet most Franciaországnak neveznek, a langue d'ocot beszélték a régi időkben. A langue d'oïl, a mai francia őse, az északi hódítók nyelve volt. Az ilyen választás megosztotta az embereket. – Legyintett. – De maga nem ezt akarja most tőlem hallani. Maga emberekre, és nem elméletekre kíváncsi, ugye? Most Alice-en volt a sor, hogy elmosolyodjon. – Olvastam az egyik könyvét, Monsieur Baillard. A nagynéném Sallèles d'Aude-i házában találtam. Baillard bólogatott. – Szép hely. A Canal de la Robine. A hársfák és a színes napernyők a folyóparton. – Elgondolkodott. – Tudta, hogy a keresztesek vezére, Arnald-Amalric cîteaux-i apát Sallèles-ben kapott egy házat? Meg Caroassonne-ban és Béziers-ben is. – Nem tudtam – ingatta a fejét Alice. – Korábban azt mondta, hogy Alaïs nem halt meg idő előtt. Ezek szerint... túlélte Carcassonne elestét? Alice meglepődve konstatálta, hogy hirtelen hevesebben kezd verni a szíve. Baillard bólintott. – Egy Sajhë nevű fiúval, a Labirintus-trilógia egyik őrzőjének unokájával együtt indult el Carcassonnából. – Fölpillantott, hogy Alice tudja-e követni, aztán folytatta. – Idejöttek. Los Seres a régi nyelven annyit tesz, mint hegygerinc, hegylánc. – Miért pont ide? – A Navigatairé, a Noublesso de los Seres vezetője itt várta őket. Ez volt az a szervezet, amelynek Alaïs apja és Sajhë nagyanyja hűséget esküdött. Mivel Alaïs attól félt, hogy üldözőik követik őket, először nyugatra, Fanjeaux felé indultak, azután délnek fordultak, Puivert és Lavelanet felé, aztán megint nyugatnak, a Sabarthèshegység irányába. Carcassonna eleste után mindenfelé katonák voltak. Elözönlötték a földünket, mint a patkányok. Az útonállók is kíméletlenül fosztogatták a menekülőket. Alaïs és Sajhë hajnalban és késő este haladt, napközben árnyékba húzódtak a kegyetlenül tűző nap elől. Különösen forró nyár volt, úgyhogy éjszakára sem kellett házaknál szállást keresniük. Azt ették, amit az út mentén találtak: magvakat, gombát, édes gyökereket, bogyókat, vadon nőtt gyümölcsöket. A

városokat messzire elkerülték, kivéve azokat, amelyekben Alaïsnak megbízható barátai éltek. – Honnan tudták, hogy merre kell menni? – jutott eszébe Alicenek, milyen nehezen talált ide. – Sajhënak volt egy térképe, amelyet... A férfinak elcsuklott a hangja. Alice önkéntelenül megfogta a kezét. Úgy tűnt, ez jólesik neki. – Elég jól haladtak – folytatta aztán Baillard. – Nem sokkal Szent Mihály napja előtt érkeztek meg Los Seresbe, szeptember végén, amikor aranysárgává változik a határ. Itt a hegyekben már az ősz és a nedves föld illata érződött. Ahol a tarlókat fölgyújtották, füst terjengett a mezők fölött. Ismeretlen világ volt ez számukra, akik Carcassonna árnyas utcáin és Château Comtal zsúfolt termeiben nőttek föl. Itt meg hogy szikrázik a fény! Itt az ég mintha egybenyílna a mennyel. – Tartott egy kis szünetet, s nézte az előttük elterülő tájat. – Érti? Alice elbűvölve bólintott. – Harif, a Navigatairé már várta őket. – Baillard lehajtotta a fejét. – Amikor meghallotta, mi történt, a lelkét is kisírta Alaïs apjáért és az öreg Simeonért. Megkönnyezte a könyvek elvesztését, és Esclarmonde nagylelkűségét is, aki nem akarta, hogy Alaïs és Sajhë magával vigye őt, mert a maga sorsánál előbbre valónak tartotta a Szavak könyvének biztonságát. Baillard megint hallgatott egy sort. Alice nem akarta megzavarni vagy sürgetni a férfit. A történet úgyis magától kikerekedik. A mesélő majd szól, ha a végére ért. Baillard arcáról eltűnt a feszültség. – Áldott idők voltak ezek, a hegyekben és a síkságokon is, legalábbis első látásra így tűnt. Besièrs elestének leírhatatlan szörnyűségei ellenére Carcassonna sok lakója hitt abban, hogy hamarosan hazatérhet. Sokan bíztak a katolikus egyházban. Úgy képzelték, hogy ha elűzik az eretnekeket, akkor ők élhetik tovább az életüket. – Csakhogy a keresztesek ezt nem engedték. – Nem – sóhajtott Baillard. – Nem a lelkekért, hanem a földekért folyt ez a háború. Miután 1209 augusztusában Carcassonna letette a fegyvert, Simon de Montfort lett a vicomte, annak ellenére, hogy

Raimond-Roger Trencavel még élt. Mai ésszel már nehéz fölfogni, milyen példátlan, milyen súlyos sértés is volt ez. Arculcsapása minden hagyománynak és tisztességnek. A háborút részben azokból a váltságdíjakból finanszírozták, amelyeket az egyik nemesi família fizetett a másiknak. Soha nem kobozták el és nem adták oda másnak egy nemesúr földjét, hacsak el nem ítélték az illetőt valamilyen bűncselekményért. Így ez mindennél világosabban jelezte azt a megvetést, amellyel az északiak kezelték a Délvidéket. – Mi történt Trencavel vicomte-tal? – kérdezte Alice. – Láttam, hogy mindenütt megemlékeztek róla a Citében. – Meg is érdemli – bólogatott Baillard. – 1209 novemberében halt meg, három hónappal azután, hogy börtönbe vetették Château Comtalban. Meggyilkolták. Montfort azt híresztelte, hogy az ostrom idején kitört vérhasban halt meg. Ám ezt senki sem hitte el. Szórványosan előfordultak felkelések és elégedetlenségek, de aztán Montfort a hivatalos behódolás fejében beleegyezett, hogy évi 3000 sol járadékot fizet Trencavel kétéves fiának és örökösének, és ez nyugalmat hozott. Alice-nek hirtelen bevillant az emlékezetébe egy arc. Egy ájtatos, komoly, de csinos asszony, aki él-hal a férjéért és a fiáért. – Agnès úrnő – motyogta. Baillard szótlanul bámult rá egy pillanatig. – Az ő nevét is kegyelettel őrzik a Cité falain belül – mondta csöndesen. – Montfort hithű és buzgó katolikus volt. A keresztesek között valószínűleg ő volt az egyetlen, aki hitte, hogy Isten akarata szerint cselekszik. Északi mintára ház– vagy füstadót vezetett be, s tizedet vetett ki az első termésre, hogy ebből támogassa a katolikus egyházat. Carcassonna elesett ugyan, de Minervois, a Noire-hegység és a Pireneusok erődjei nem adták meg magukat. II. Péter, Aragónia királya nem fogadta el vazallusának Montfort-t; VI. Raimond, Trencavel vicomte nagybátyja visszavonult Tolosába; Nevers és Saint-Pol grófjai, az olyanok, mint Guy d'Évreux, visszatértek északra. Simon de Montfort ott ült Carcassonna városában, de el volt szigetelve. Az ostromok és csaták jó és rossz híreit kereskedők, komédiások, takácsok és efféle, úton járó emberek vitték szét. Montréal, Preixan,

Saverdun és Pamiers elesett, Cabaret kitartott. 1210 tavaszán, három hónapos ostrom után Montfort bevette Bram városát. Aztán megvakította a legyőzött sereg katonáit. Csak egyetlen embert kímélt meg, akinek aztán megparancsolta, hogy szerencsétlen társainak menetét hegyen-völgyön át Cabaret-ba vezesse, s hirdesse, hogy így jár mindenki, aki ellenállni merészel. A kegyetlenkedések és a megtorlások egyre terjedtek. 1210 júliusában Montfort ostrom alá vette Minerve hegyi erődjét. A várat két oldalról mély, sziklás szurdokok védték. Montfort magasan a település fölött egy óriási kőhajító ostromgépet állíttatott föl – ez volt La Malvoisine, vagyis a „rossz szomszédasszony”. – Baillard itt egy pillanatra megállt, és Alice felé fordult. – Most ott látható a másolata. Furcsa látvány. Montfort hat héten át bombázta az erődöt. Amikor Minerve végül elesett, száznegyven kathart égettek meg közös máglyán, akik nem voltak hajlandók megtagadni a hitüket. 1211 májusában a hódítók egy hónapi ostrom után elfoglalták Lavaurt. A katolikusok ezt a várost a „Sátán székhelyének” nevezték. Bizonyos értelemben igazuk is volt. Ez volt Tolosa kathar püspökének székhelye, ahol sok száz hívő élt háborítatlan békességben. Baillard a poharáért nyúlt, és ivott egyet. – Majdnem négyszáz kathart, igazhívőt és perfektet égettek meg, köztük az ellenállást vezető Amaury de Montréalt és nyolc lovagját. A máglyához ácsolt emelvény összerogyott a súlyuk alatt. A franciák kénytelenek voltak a még élőknek elvágni a torkát. A vérgőztől megrészegült támadók megrohanták a várost, Guirande-ot, Lavaur úrnőjét keresve, akinek védelme alatt éltek a katharok. Elkapták, megbecstelenítették. Aztán végigvonszolták a városon, mint valami bűnözőt, majd belelökték egy kútba, és addig hajigálták kövekkel, amíg csak hallották a hangját. Gyakorlatilag élve temették el. Vagy talán megfulladt szegény. – A menekülők tudták, hogy milyen rosszul állnak a dolgok? – Alaïs és Sajhë hallottak kósza híreket, de gyakran csak hónapokkal az események után. A háború még főként a síkságokon folyt. Szerény körülmények között, de boldogan éltek itt Los Seresben Harifnál. Rőzsét gyűjtögettek, sózott húst raktak el a hosszú

téli hónapokra, s megtanultak kenyeret sütni, sőt, még zsúptetőt készíteni is. – Baillard hangja ellágyult. – Harif megtanította Sajhët olvasni, majd írni is, először Langue d'oc nyelven, aztán a hódítók nyelvén, és tanított neki egy kis arabot és hébert is. – Elmosolyodott. – Sajhë nem volt valami szorgalmas tanítvány, jobb szerette a kezétlábát használni, mint a fejét, de Alaïs segítségével mégiscsak szépen haladt ezekben a tudományokban. – Lehet, hogy bizonyítani akart Alaïs előtt. Baillard Alice-re pillantott, de nem mondott semmit. – Semmi sem változott a Sajhë tizenharmadik születésnapja utáni nagyhétig, amikor is Harif közölte a fiúval, hogy fölveszik apródnak Pierre-Roger de Mirepoix udvarába, hogy megkezdjék lovaggá nevelését. – Alaïs mit szólt ehhez? – Nagyon örült neki. Hisz tudta, hogy Sajhë mindig is ezt szerette volna. Carcassonnában gyakran ügyelte a fegyvernököket, ahogy uraik csizmáját és sisakját tisztogatják. Belopózott a gyakorlótérre, hogy lássa őket, amint a bajvívást gyakorolják. Alacsony származása miatt voltaképpen nem is álmodhatott arról, hogy egyszer belőle is lovag lesz – de ő azért mégiscsak folyton erről álmodozott. Hogy egyszer majd a saját címeres zászlója alatt lovagolhat ki. És most nagyon megörült a lehetőségnek, és nagyon szeretett volna bizonyítani. – Szóval, elment? Baillard bólintott. – Pierre-Roger de Mirepoix szigorú, de igazságos úr volt, és azt beszélték, hogy nála nagyon jó kiképzést kapnak az ifjak. Keményen kellett dolgozni, de az ügyes és okos Sajhënak ez nem esett nehezére. Megtanulta lándzsával eltalálni a póznára erősített forgó bábut. S hamarosan már tudott bánni a karddal, a sima és a láncos buzogánnyal és a tőrrel is, és egyenes derékkal ülni a magas nyeregben. Alice elnézte ezt a férfit, akinek most valahol a távoli hegyeken kalandozott a tekintete, s az jutott eszébe, nem is először, hogy ezek a nagyon régen élt emberek mennyire hasonlítanak, minden rezdülésükben, Baillard-hoz. – Alaïs mit csinált ez alatt?

– Amíg Sajhë Mirepoix-ban volt, Harif elkezdte bevezetni őt a Noublesso rítusaiba és szertartásaiba. Alaïs egyébként akkor már javasasszonyként is tevékenykedett, betegeket kezelt, sebeket gyógyított. Kevés olyan testi vagy lelki nyavalya létezett, amelyre ne tudott volna valami gyógymódot vagy ellenszert. Harif sok mindent megtanított neki a csillagok járásáról is, a világot alkotó és mozgató erőkről, szülőföldjének ősi, titkos tanaiból merítve. Alaïs tudta, hogy Harifnak távolabbi céljai vannak vele. Tudta, hogy fel akarja készíteni őt a feladatára, és ugyanezt teszi Sajhëval – hisz épp ezért küldte el fegyvernöknek. Ez alatt az idő alatt Sajhë nem sokat törődött a faluval. Pásztorok és perfektek néha vittek hírt Mirepoix-ba Alaïsról, de ő maga sohasem látogatott el oda. Nővére, Oriane ugyanis vérdíjat tűzött ki a fejére. Harif küldött pénzt, hogy vegyenek Sajhënak páncélinget, hátaslovat, mellvértet és kardot. Alig tizenöt éves volt, amikor már lovaggá ütötték. – Baillard itt megint habozott egy kicsit. – Nem sokkal ezután hadba vonult. Azok, akik korábban a franciák mellé szegődtek, kegyelmet remélve, most átpártoltak, köztük Tolosa grófja is. Aragónia királya ezúttal hajlandó volt segítséget nyújtani neki, s 1213-ban megindult észak felé. Foix grófjával együtt már akkora haderőt tudtak felvonultatni, amely komoly csapást mérhetett Montfort kimerült csapataira. 1213 őszén a két sereg Muret-nél felsorakozott egymással szemben, észak dél ellen. Péter bátor hadvezér és ügyes stratéga volt, de a támadást rosszul irányították, s a csata hevében a királyt is lemészárolták. A Délvidék elveszítette vezetőjét. Baillard ismét elhallgatott egy pillanatra. – A függetlenségért harcolók között volt egy carcassonnai lovag is. Guilhem du Mas. Nagyon derekasan viselkedett. Sokan kedvelték. Szívesen álltak mellé. Furcsa szín keveredett a hangjába, csodálat, vegyítve még valamivel, amit Alice nem tudott hová tenni. De mielőtt tovább törhette volna ezen a fejét, Baillard folytatta. – 1218 júniusának huszonötödik napján a farkast megölték. – A farkast? Miféle farkast?

Baillard fölemelte a kezét. – A korabeli dalok, például a Canso de lo Cresada, Montfort-t farkasként emlegették. Tolosa ostrománál esett el. Fejen találta egy nagy kő abból a katapultából, amelyet állítólag egy nő kezelt. – Alice önkéntelenül is elmosolyodott. – Holttestét visszavitték Carcassonnába, és északi szertartás és szokás szerint temették el. Szívét, máját és gyomrát Sant-Cerni templomába vitték, a csontjait pedig a Sant-Nasariba, és az alá a sírkő alá temették el, amely most a bazilika déli kereszthajójának falán látható. – Kis szünetet tartott. – Lehet, hogy maga is látta, amikor a Citében járt. Alice elvörösödött. – Én... Szóval, valami miatt képtelen voltam belépni a katedrálisba – vallotta meg. Baillard gyors pillantást vetett rá, de aztán nem mondott többet erről a kőről. – Simon de Montfort helyébe a fia, Amaury lépett, aki azonban távolról sem volt olyan jó hadvezér, mint az apja, és rögtön el is kezdte, egymás után, elveszíteni a földeket. 1224-ben végül a Montfort család lemondott a Trencavel birtokaival kapcsolatos igényéről. Sajhë immár szabadon hazatérhetett. Pierre-Roger de Mirepoix nem akarta ugyan elengedni, de Sajhénak... Baillard nem fejezte be a mondatot, fölállt, s pár lépéssel lejjebb sétált a hegyoldalon. S amikor folytatta az elbeszélést, nem fordult meg. – Huszonhat éves volt ekkor. Alaïs idősebb volt nála, de Sajhë... szóval, reménykedett még valamiben. Most már más szemmel nézett Alaïsra. Nem úgy, mintha a testvére lett volna. Tisztában volt azzal, hogy nem házasodhatnak össze, mert hiszen Guilhem du Mas még élt, de ő kitartóan álmodozott, hogy valami talán még lehet közöttük. Különösen azután, hogy ő már bizonyított. Alice tétovázott egy darabig, aztán ő is felállt, és odaállt a férfi mellé. Amikor a karjára tette a kezét, Baillard összerezzent, mintha teljesen el is feledkezett volna a vendégéről. – Mi történt azután? – kérdezte Alice, furcsa nyugtalansággal a hangjában. Úgy érezte, mintha csak hallgatózott volna, mintha valami nem rá tartozó, bizalmas dolgot tudott volna meg. – Sajhë összeszedte a bátorságát, hogy beszéljen Alaïsszal. – Baillard megint elakadt. – Harif tudta. Ha Sajhë megkérdezte volna,

tudott volna tanácsot adni. De így megtartotta magának, amit mondhatott volna. – Sajhë talán tudta, hogy Harif valami olyasmit fog mondani, amit ő nem szeretne hallani. Baillard csöndesen, szomorúan elmosolyodott. – Benlèu. Talán. – Alice várta a folytatást. – Akkor hát... – szólalt meg, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a férfi nem folytatja. – Megmondta Sajhë Alaïsnak, hogy mit érez? – Igen. – És? – kérdezte Alice gyorsan. – Alaïs mit válaszolt? Baillard megfordult, és ránézett. – Hát nem tudja? – kérdezett vissza, szinte suttogva. – Adjon hálát az Istennek, hogy soha nem tudta meg, milyen érzés szeretni, reménytelenül. Alice, valami bolond ötlettől vezérelve, rögtön Alaïs védelmére kelt. – Hiszen ő a testvéreként szerette a fiút – jelentette ki határozottan. – Az nem volt elég? Baillard mosolygott. – Ezt a fiú valahogy elvárta. De hogy elég volt-e neki csupán ennyi? Nos, nem volt elég. – Aztán megfordult, és elindult a ház felé. – Nem volna jobb odabent? – kérdezte, ismét nagyon hivatalos modorban. – Nekem már kezd melegem lenni. És maga, Madomaisèla Tanner, bizonyára elfáradt a hosszú utazás során. Alice csak most vette észre, milyen sápadt és kimerült az idős férfi, s ettől némi lelkifurdalása támadt. Rápillantott az órájára, és meglepődve látta, milyen régóta beszélgetnek. Már délután egy óra volt. – Ó, persze. Jobb volna – válaszolta gyorsan, és a karját nyújtotta. Együtt ballagtak vissza a házba. – Ha megbocsát – mondta odabent a férfi –, én ledőlnék kicsit. Maga nem akar lepihenni? – De. Én is fáradt vagyok – ismerte be Alice. – Ha felébredtem, készítek majd valami ennivalót, és akkor befejezem a történetet is. Még mielőtt alkonyodni kezdene, és más dolgunk lenne.

Alice megvárta, míg Baillard eltűnik a ház hátsó részében, és behúzza maga után a függönyt. Aztán, valami furcsa gyásszal a lelkében, fogott egy takarót, és kiment a ház elé. A fák alatt talált magának egy jó kis árnyékos helyet. Letelepedett, s csak akkor eszmélt rá, hogy képzeletét annyira magával ragadta a múlt, hogy egyszer sem jutott eszébe se Shelagh, se Will.

68. FEJEZET

– Mit csinálsz? – nyitott be François-Baptiste a Soularac-hegytől nem messze épült, szerény kis nyári lak nappali szobájába. Marie-Cécile az asztalnál ült, előtte egy kemény táblás köteten kinyitva a Számok könyve. Nem nézett föl. – Tanulmányozom a terem elrendezését. François-Baptiste odaült mellé. – Van rá valami okod? – Hogy tudjam, miben különbözik ez az ábrázolás és maga a barlang. A fiú az anyja fölé hajolva belekukucskált a könyvbe. – Sok eltérés van? – kérdezte. – Nem sok. – A nő mutatóujjával a könyv fölött körözött, kilakkozott körme átpiroslott a pamut védőkesztyűn. – A mi oltárunk itt van, ahogy a jelölés is mutatja. A barlangban viszont az oltár közelebb van a falhoz. – Ez azt jelenti, hogy a labirintus rajza el van rontva? Marie-Cécile meglepődött a felvetés értelmességén. – De ha a régi gvárdiánok a Számok könyvét használták a szertartásaikhoz, ahogy azt a Noublesso Véritable is tette, akkor nem egyformának kellene lenniük? – Igen, azt hihetnénk – bólogatott a nő. – Bár a barlangban nincs síremlék sem, de érdekes módon a gödör, ahol a csontvázak hevertek, pontosan azon a helyen van. – Hallottál azóta valamit azokról a csontvázakról? Marie-Cécile a fejét ingatta. – Tehát még mindig nem tudjuk, kik ők? – Nem mindegy? – vonta meg a vállát a nő. – De – hagyta rá François-Baptiste, ám látszott rajta, hogy mégiscsak szeretné tudni.

– Mindent összevetve én nem hiszem, hogy e dolgok bármelyike is számítana. Aminek igazán jelentősége van, az az ábra, a Navigatairé által bejárt út, miközben a szavak elhangzanak. – Biztos vagy abban, hogy el fogod tudni olvasni a Szavak könyvében lévő papiruszt? – Ha ugyanabból az időszakból származik, mint a többi papirusz, akkor igen. A hieroglifák elég egyszerűek. Marie-Cécile-re valami furcsa előérzet tört rá, olyan hirtelen és váratlanul, hogy önkéntelenül is a torkához kapott, mintha fojtogatni kezdte volna valaki. Ma este az elfelejtett szavakat fogja elmondani. Ma éjjel a Szent Grál ereje és hatalma fog belészállni. Az idő legyőzetik. – De mi van, ha O'Donnell hazudik? – kérdezte François-Baptiste. – Ha nincs is nála a könyv? Vagy ha Authié sem találta meg? Marie-Cécile leereszkedni készülő szempillái hirtelen felpattantak. Ez a nyers közbevetés visszazökkentette a jelenbe. Rosszalló pillantást vetett a fiára. – A Szavak könyve ott van, és kész. De a kedvét sikerült elrontani. Bosszúsan csukta be és csomagolta vissza a Számok könyvét. S helyette a Panáceák könyvét tette a tartóra. Külsőre a két könyv egyforma volt. Bőrrel bevont fatáblák, keskeny szíjak... Az első oldalon csak egy kicsi aranyszín serleg, semmi más. A második oldal üres. A harmadikon ugyanazok a szavak és képek, amelyek chartres-i házának pincéjében is láthatók, a fal felső részén. A többi lap mindegyikén vörös, sárga, kék és arany színekben tündöklő iniciálék. Az utánuk következő szövegben viszont nem voltak szóközök, minden egybefolyt, és nem lehetett tudni, hol végződik egy szó, és hol kezdődik a másik. A kötet közepén lévő papiruszhoz lapozott. A hieroglifák között elszórva növények és szimbólumok zölddel rajzolt aprócska képei. A nagyapja rengeteg pénzt és időt áldozott arra, hogy végül kiderítse, az illusztrációk egyikének sincs semmi jelentősége.

Csak a két Grál-papirusz hieroglifái tartalmaznak fontos üzenetet. Minden egyéb – a szavak, a képek, a színek – csak díszítésül szolgált, és persze megtévesztésül, hogy elrejtsék az igazságot. François-Baptiste okosabbnak látta nem megszólalni, de kiült a képére a kételkedés. Marie-Cécile dühösen nézett rá. – Az a könyv ott van. Hozd a holmimat. Aztán pedig tudd meg, merre jár a kocsi. François-Baptiste pár perc múlva visszatért az anyja kozmetikai kofferével. – Hová tegyem? – Oda – mutatott Marie-Cécile az öltözőasztalra, s maga is odatelepedett mellé, amikor a fia újra kiment. A dobozt még a nagyapjától kapta ajándékba. Puha bőrbevonatába arannyal nyomták bele a monogramját. Felhajtotta a belül tükrös doboztetőt. A kisebb-nagyobb rekeszekben ott sorakoztak a szépítőszerek, ecsetek, apró kefék és párnák, kendőcskék, meg egy aranyozott kisolló. Aztán szépen elrendezve a rúzsok, az alapozók, a szempillaspirálok, a szemfestékek, a szemceruzák, a púderek. S mindezek alatt, az „alsó szinten” három, vörös bőrrel bevont ékszerdoboz. – Merre vannak? – szólt ki a fiának, hátra sem fordulva. – Nem messze – kiabált vissza François-Baptiste. Kihallatszott a hangjából a feszültség. – Ő jól van? François-Baptiste újra bejött a szobába, odaballagott az anyjához, és a vállára tette a kezét. – Aggódsz érte, mama? Marie-Cécile a saját tükörképére meredt, aztán a fiáéra. Arcukat úgy keretezte a tükör széle, mintha fényképezéshez ültek volna össze. A fiú közömbös hangon igyekezett kérdezni, de a szemében féltékenység és ellenszenv villant. – Csöppet sem – válaszolt Marie-Cécile, és látta, hogy fia kissé megkönnyebbül. – Csak megkérdeztem. François-Baptiste gyöngéden megszorította az anyja vállát. – Szóval, életben van, hogy válaszoljak a kérdésedre. Akadékoskodott, amikor kifelé vitték. Így kicsit le kellett csillapítaniuk.

Marie-Cécile felvonta a szemöldökét. – Remélem, nem vitték túlzásba. Semmi hasznom belőle, ha nincs teljesen öntudatánál. – Hasznod? – kérdezte élesen a fiú. Marie-Cécile még időben megfékezte magát, és nem vágott vissza. Most aztán végképp nem hiányzott neki egy összeveszés. – Hasznunk – helyesbített végül.

69. FEJEZET

Alice a fák árnyékában szunyókált, amikor Baillard pár órával később ismét megjelent. – Készítettem egy kis harapnivalót. Jöjjön. A férfinak jót tett az alvás. Vonásai kisimultak, szeme élénkebben csillogott. Alice összekapta magát, és bement utána a házba. Az ízlésesen megterített asztalon finom kecskesajt, rozscipó, paradicsom, őszibarack és egy kancsó bor. – Tessék. Szolgálja ki magát. Leültek, s Alice hamarosan elkezdte föltenni azokat a kérdéseket, amelyeket eddig a fejében gyűjtögetett. Észrevette, hogy vendéglátója keveset eszik, és inkább a borospoharat emelgeti. – Alaïs nem próbálta visszaszerezni a nővére és a férje által ellopott könyveket? – Oriane vérdíjat tűzött ki Alaïs fejére, aki ezért nem nagyon utazgathatott. Ha nagy ritkán kimozdult a faluból, akkor is álruhát kellett öltenie. Északra utaznia kész öngyilkosság lett volna. Sajhë többször is tervbe vette, hogy elmegy Chartres-ba, de sohasem sikerült neki. – Alaïs miatt? – Részben, de persze a nagyanyja, Esclarmonde miatt is. Sajhë felelősséggel tartozott a Noublesso de los Seresnek, akárcsak, immár az apja helyett, Alaïs. – Mi történt Esclarmonde-dal? – A katharok közül sokan Észak-Itáliába menekültek. Esclarmonde nem volt olyan állapotban, hogy ilyen hosszú utat megtegyen. Gaston és a testvére ezért egy kis navarrai falucskába vitték őt, ahol aztán pár év múlva meg is halt. Sajhë, amikor csak

tudta, meglátogatta. – Tartott egy kis szünetet. – Alaïs nagyon szomorú volt, hogy sohasem találkozhattak többé. – És mi lett Oriane-nal? Alaïs kapott róla híreket? – Nagy ritkán. De jobban érdekelte őt a chartres-i katedrálisban látható labirintus. Senki sem tudta, kinek a megbízásából készítették, vagy hogy mit is akar jelenteni. Évreux és vele együtt Oriane részben ezért is telepedett le ott, s nem ment vissza északi birtokaira. – S maguk a könyvek is Chartres-ban készültek. – Azzal a labirintussal voltaképpen csak el akarták terelni a figyelmet az igazi labirintusról a barlangban. – Láttam tegnap azt a labirintust a katedrálisban – mondta Alice. Csak tegnap lett volna? – De nem éreztem semmit. Úgy értem, nagyon szép alkotás, lenyűgöző, de semmi több. Baillard bólintott. – Oriane elérte, amit akart. Guy d'Évreux feleségül vette, és magával vitte. Ennek fejében átadta Évreux-nek a Panáceák könyvét és a Számok könyvét, továbbá megesküdött, hogy folytatja a Szavak könyvének keresését. – Feleségül vette? – nézett értetlenül Alice. – És Congost? Vele mi lett? – Jehan Congost? Nagyon jó ember volt. Pedáns, féltékeny és humortalan, ám valószínűleg hű szolga. François végzett vele, Oriane utasítására. – Baillard szünetet tartott. – François csúnya halált halt. De nem is érdemelt szebbet. Alice a fejét ingatta. – És Guilhem? – Ő a Délvidéken maradt. – És nem vágyakozott Oriane után? – Azon igyekezett, fáradhatatlanul, hogy elűzze a kereszteseket. Az évek során egész csapatot gyűjtött össze a hegyekben. Fegyveres szolgálatait először Pierre-Roger de Mirepoix-nak ajánlotta föl. Később, amikor Trencavel vicomte fia megpróbálta visszaszerezni az apjától elorozott földeket, Guilhem mellé állt. Guilhem du Mas sohasem árulta el Trencavel vicomte-ot. Ostoba volt, az biztos, de végül is nem lett áruló. Oriane kihasználta őt. Amikor Carcassonna elesett, Raimond-Roger Trencavellel együtt elfogták őt is. De a vicomte-tól eltérően neki sikerült megszöknie. – Baillard vett egy mély lélegzetet, mintha fájt volna ezt elismernie. – Nem volt áruló.

– De Alaïs, ugye, annak tartotta? – kérdezte Alice csöndesen. – Ez az ember magának kereste a bajt. – Igen, tudom, de még így is... Ezzel a bűntudattal élni, tudva, hogy Alaïs ugyanolyan gazembernek tartja őt is... – Guilhem nem érdemel együttérzést – vágott közbe Baillard. – Megcsalta Alaïst, megszegte házastársi esküjét, megalázta a feleségét. De még így is, Alaïs... – Könnyek gyűltek a szemébe. – Bocsásson meg. Néha nem könnyű elfogulatlannak lenni. Mi borította ki ennyire ezt az embert? – Soha nem próbálta megkeresni Alaïst? – Szerette Alaïst. És nem merte megkockáztatni, hogy a nyomára vezeti a franciákat. – És ő sem próbálta megkeresni a férjét? Baillard lassan ingatta a fejét. – Maga megtette volna a helyében? Alice elgondolkodott. – Nem tudom. Ha szerette a férjét, mindannak ellenére, ami történt... – A Guilhemről szóló hírek időről időre eljutottak a faluba is. Alaïs ezeket nem kommentálta, de büszke volt arra, hogy mi lett a férjéből. Alice mocorogni kezdett a székén. Baillard mintha megérezte volna a türelmetlenségét, s ezért tempósabban folytatta a történetet. – Miután Sajhë visszatért a faluba, öt évig még ez a bizonytalan béke uralkodott. Ő, Alaïs és Harif jól éltek. Más carcassonnai barátaik, köztük Alaïs szolgálója, Rixende a hegyekben találtak menedéket. Szerényen, de végül is jól éltek. Baillard kis szünet után folytatta. – Új király lépett a francia trónra. IX. Lajos fanatikus katolikus volt. Képtelen volt elviselni, hogy még mindig él és virul az „eretnekség”. Az évek óta tartó elnyomatás és üldöztetés ellenére a katharok tekintélye és befolyása a Délvidéken még mindig szálka volt a katolikus egyház szemében. Az öt kathar püspökség – Tolosa, Albi, Carcassonna, Agen és Razès – még mindig nagyobb tiszteletnek örvendett, mint a katolikus főpapság. Alaïs és Sajhë mindebből eleinte nem érzett meg semmit. Télen Sajhë elment Hispániába, hogy pénzt és fegyvert gyűjtsön a további ellenálláshoz. Alaïs ott maradt a faluban. Még mindig ügyes lovas

volt, jól bánt a nyíllal és a karddal, s üzeneteket vitt az ellenállás vezetőinek Ariège-be és a Sabarthès-hegységbe. Menedéket nyújtott a perfekteknek, szerzett nekik szállást és ennivalót, és szállította nekik a híreket, hogy hol és mikor lesznek szertartások. E perfektek többsége vándorprédikátor volt, és kétkezi munkából tartotta fenn magát. Gyapjút kártoltak, kenyeret sütöttek, fonalat fontak. Kettesével jártak, egy idősebb, tapasztaltabb testvér, és egy fiatalabb tanítvány. Általában természetesen két férfi, de előfordult, hogy nők is. – Baillard elmosolyodott. – Nagyjából úgy, ahogy valamikor Esclarmonde is tevékenykedett Carcassonnában. A kiátkozások, a keresztesek garázdálkodásainak elnézése, meg az úgynevezett eretnekség kiirtására indított hadjáratok ugyanúgy folytatódhattak volna tovább, ha IX. Gergely személyében nem választanak új pápát. Neki elfogyott a türelme, eredményeket akart. 1231-ben közvetlen pápai irányítás alá helyezte, s minden országra kiterjesztette az inkvizíciót, – a katolikus egyháznak az eretnekek felkutatására és üldözésére létrehozott intézményét. A dicstelen feladat végrehajtásával pedig a Domonkos-rendi szerzeteseket, a „fekete barátokat” bízta meg. – Én eddig azt hittem, hogy az inkvizíció Spanyolországban jött létre. Mindig együtt emlegetik őket. – Általánosan elterjedt tévedés. Az igazság viszont az, hogy a tulajdonképpeni inkvizíciót a katharok kiirtására szervezték. Elszabadult a terror, a földi pokol. Az inkvizítorok városról városra jártak, leleplezve, megvádolva és elítélve az eretnekeket. Sokszor még a halottakat is kiásatták a sírból, hogy a szent anyaföldbe temetett hullákat mégiscsak eretnekként égethessék el. Az iszonyatos kínzásokkal kicsikart vallomásokból az inkvizítorok föltérképezték az eretnekség terjedésének útvonalait. A francia Délvidéket elöntötte a papi és bírói segédlettel folytatott, tömeges emberirtás. Tisztességes, becsületes embereket ítéltek el. Az emberek, hogy magukat mentsék, gyakran a szomszédjaikat jelentették föl. Tolosától Carcassonnáig minden városban önálló inkvizíciós bíróságot állítottak föl. Az elítélt szerencsétleneket a papok aztán átadták a világi hatóságoknak, hogy azok börtönözzék be, botozzák meg, csonkítsák vagy égessék meg őket. A papok „tisztán” akarták tartani

a kezüket. Ahogy ők mondták: „Az Egyház nem ont vért.” Felmentő ítéletek csak ritkán születtek – de az „eljárás” alá vontak általában akkor is nyomorékként kerültek le a kínpadról, és életük végéig az eretnekek szégyenbélyegét, sárga keresztet kellett viselniük a ruhájukon. Alice-nek az emlékezetébe villant valami. Fut egy erdőben, menekül az üldözői elől. Elesik. Valamit érzékel – a levegőben szerteúszó őszi levelek színét. Álmodtam talán? Baillard arcát nézte, és akkora szomorúságot látott rajta, hogy abba az ő szíve is belesajdult. – 1234 májusában az inkvizítorok megérkeztek Limoux városába. A balszerencse úgy hozta, hogy Alaïs éppen akkor ment oda Rixende-dal. A nagy zűrzavarban felfigyeltek az együtt utazó két nőre: perfekteknek nézték, letartóztatták, és Tolosába vitték őket. Ez az, amitől rettegtem. – Nem árulták el az igazi nevüket, így aztán Sajhë is csak napok múltán tudhatta meg, mi történt. Azonnal utánuk ment, nem törődve a rá is leselkedő veszélyekkel. De nem járt szerencsével. Az inkvizíciós kihallgatások többsége Sant-Sernin katedrálisában folyt, így aztán Sajhë is odament, ám Alaïst és Rixende-ot a Sant-Étiennetemplomban tartották fogva. Alice visszafojtotta a lélegzetét, és eszébe jutott a látomása, ahogy a zöld ruhás, vörös köpenyes nőt elvonszolják a fekete csuhás barátok. – Jártam ott – nyögte ki. – A körülmények szörnyűek voltak. Szenny, kegyetlenkedés, megalázások. A foglyokat hideg, sötét, nyirkos pincékbe zárták, ahol csak megkínzott rabtársaik jajgatásából sejthették, hogy éppen nappal van-e vagy éjszaka. Sokan már a perük előtt, a pincebörtönökben meghaltak. Alice mondani akart valamit, de tejesen kiszáradt a szája. – Alaïs... – kezdte, de nem tudta folytatni. – Az emberi lélek nagyon sok mindent elvisel, de ha sikerül megtörni, akkor összeomlik, szétesik. S az inkvizítorok nagyon jól értettek a megtörés technikájához. Ugyanolyan ügyességgel törték

meg a lelkünket, ahogyan a kínvallató hóhérok tépték a bőrt és törték a csontot, s a végén már azt sem tudtuk, hogy kik vagyunk. – Mesélje el – kérte Alice gyorsan. – Sajhë tehát elkésett – folytatta Baillard csöndesen. – De Guilhem szerencsére nem. Valahogyan eljutott hozzá a hír, hogy elfogtak és az inkvizíció elé készülnek állítani egy javasasszonyt, aki a hegyekből jött, s ő kitalálta, hogy alighanem Alaïs az. Pedig ez a név, ugyebár, nem szerepelt az elfogottak listáján. Megvesztegette, vagy megfenyegette, én már nem tudom, az őröket, hogy engedjék oda. És megtalálta Alaïst és Rixende-ot. Őket a többiektől elkülönítve őrizték, ami megkönnyítette, hogy kicsempéssze őket a Sant-Étienne-ből és Tolosa városából is, mielőtt az inkvizítorok fölfedezték volna a szökést. – De... – Alaïs mindig is azt hitte, hogy Oriane parancsára fogták el. De a kihallgatást végül is megúszta. Alice érezte, hogy megindulnak a könnyei. – Guilhem aztán visszavitte őt a faluba? – kérdezte gyorsan, keze fejével megtörölve a szemét. – Alaïs hazatérhetett? Baillard bólintott. – Egy idő után végül igen. Rixende-dal együtt augusztusban érkezett meg, nem sokkal Nagyboldogasszony ünnepe előtt. – Ezt már szinte hadarva mondta. – Guilhem nem tartott velük? – Nem. És nem is találkozott többé velük, csak... – Elhallgatott. Alice inkább érezte, semmint hallotta, hogy mély levegőt vesz. – Alaïs kislánya hat hónappal ezután született meg. Alaïs az apja, Bertrand Pelletier emlékére a Bertrande nevet adta neki. Baillard szavai mintha ott lebegtek volna kettejük között a levegőben. A mozaik újabb darabkája. – Guilhem és Alaïs – suttogta maga elé Alice. Lelki szemei előtt megjelent a nagynénje házában látott családfa. A piros tintával írott Alaïs PELLETIER-DU MAS (1193-). Akkor nem tudta elolvasni a mellette lévő nevet, csak Sajhë nevét, amelyet egy sorral lejjebb, kicsit oldalra tolva, zöld tintával írtak be. – Alaïs és Guilhem – mondta ismét.

Egyenes leszármazási vonal fut tőlük egészen énhozzám. Alice nagyon kíváncsi volt, mi történt az alatt a három hónap alatt, amíg Alaïs és Guilhem együtt volt. Miért váltak el ismét? És azt is szerette volna tudni, hogy Alaïs és Sajhë neve mellett miért van ott a labirintus ábrája. Meg az én nevem mellett is. Izgatottan pillantott föl. Már éppen kezdte volna megindítani a kérdések újabb özönét, de Baillard arckifejezése megállította. Ösztönösen megérezte, hogy túl sokat foglalkozott már Guilhemmel. – Mi történt ezután? – kérdezte csöndesen. – Alaïs és a kislánya ott maradt Los Seresben Sajhë és Harif mellett? Az idős férfi hálás volt a témaváltásért – Alice ezt az arcán átsuhanó mosolyból konstatálhatta. – Az a kislány egy tündér volt – mondta Baillard. – Szófogadó, jó gyerek, mosolygós, dalos kedvű. Mindenki imádta, különösen Harif. Bertrande órákig ült nála, és hallgatta a történeteket a Szentföldről és a nagyapjáról, Bertrand Pelletier-ről. Amikor kicsit idősebb lett, üzeneteket hozott-vitt neki. S amikor hatéves lett, Harif elkezdte sakkozni tanítani. Baillard megint elhallgatott és elkomorodott. – Az inkvizíció azonban egyre jobban nyújtogatta feléjük fekete karmát. A keresztesek, miután végre meghódoltatták a síkságokat, a Pireneusok és a Sabarthès-hegység még be nem vett erődjei felé fordították a tekintetüket. Trencavel fia, Raimond 1240-ben egy csapatnyi lovaggal visszatért a száműzetésből, és csatlakozott hozzá Corbières nemeseinek többsége is. Limoux és a Noire-hegység között könnyedén visszafoglalták a legtöbb várost. Az egész vidék fegyvert fogott: Saissac, Azille, Laure, valamint Quéribus, Peyrepertuse és Aguilar vára. De Carcassonnát majdnem egy hónapi harc után sem sikerült visszafoglalniuk. Raimond októberben visszavonult Montréalba. Senki sem sietett a segítségére. Végül aztán kénytelen volt visszatérni Aragóniába. – Kis szünetet tartott. – Azonnal elszabadult a pokol. Montréalt és Montolieu-t földig rombolták. Limoux és Alet megadta magát. Alaïs, és persze mindannyiunk számára világossá vált, hogy a kudarcot vallott felkelést az egyszerű embereken fogják megtorolni.

Baillard hirtelen elhallgatott, és fölállt. – Járt Montségurben, Madomaisèla Tanner? Nem? Pedig rendkívüli és csodálatos hely. Szent hely is, talán. Még most is érezni a szellemét. Isten égbe meredő temploma. – A biztonságos hegy – mondta Alice gondolkodás nélkül, aztán belevörösödött, amikor rájött, hogy ezek Baillard szavai, így írt Montségurről a könyvében. – Sok-sok évvel korábban, még a keresztes hadjárat kezdete előtt, a kathar egyház vezetői megkérték Montségur urát, Raimond de Péreille-t, hogy építse újjá az omladozó várat, a castellumot, és erősítse meg külső védműveit is. 1243-ban már a Sajhët lovaggá nevelő Pierre-Roger de Mirepoix volt a helyőrség parancsnoka. A Bertrande-ért és Harifért aggódó Alaïs tudta, hogy nem maradhatnak Los Seresben, így Sajhë segítségével csatlakoztak a Montségurbe tartó menekülőkhöz. Baillard eltűnődve bólogatott, csak úgy, magának. – Csakhogy felfigyeltek rájuk – folytatta. – Talán külön kellett volna menniük. Alaïs neve most már szerepelt az inkvizítorok listáján. – Alaïs kathar volt? – kérdezett közbe hirtelen Alice. És rájött, hogy ebben még most sem biztos. – A katharok hite szerint az érzékszerveinkkel megtapasztalható, anyagi világ a gonosz lelkek ördögfejedelmének, Lucifernek a teremtménye. Lucifer elcsábította Isten országából a tiszta lelkeket, s aztán a test börtönébe zárta őket idelent a földön. A katharok azt hitték, hogy ha tiszta életet élnek, és „bűntelenül” is halnak meg, akkor lelkük kiszabadul a föld és a test fogságából, és visszatérhet a dicsőséges Istenhez a mennyekbe. De ha ez nem sikerül, akkor lelkük négy nap leforgása alatt ismét visszatér, egy testben újjászületve a földre, és az egész ciklus kezdődik elölről. Alice-nek eszébe jutottak a Grace bibliájában olvasott szavak. – A mi testtől született, test az; és a mi Lélektől született, lélek az. Baillard bólintott. – Azt kell itt tudni, hogy a Bons Homes, ahogy a katharok errefelé magukat nevezték, nagy tiszteletnek örvendtek a nép körében. Nem kértek pénzt az általuk végzett szertartásokért, az esketésért, a keresztelőért vagy a temetésért. Nem szedtek adót, nem követeltek tizedet. Van egy történet, amely szerint egy perfekt

meglátott a mezőn egy parasztot, aki a földje szélén térdelve imádkozott. Megkérdezte tőle, hogy mit csinál itt. Az meg elmagyarázta, hogy hálát ad Istennek a jó termésért. A perfekt csak mosolygott, talpra segítette az embert, s ezt mondta neki: „Ez nem Isten munkája, hanem a tiéd. Hisz te magad szántottál és vetettél tavasszal, te dolgoztál meg érte a két kezeddel.” – Ránézett Alice-re. – Érti maga is? – Azt hiszem – mondta Alice bizonytalanul. – Úgy gondolták, hogy mindenki maga irányítja az életét. – Azok között a körülmények és feltételek között, természetesen, amelyekbe beleszülettek. – De Alaïs is így gondolkodott? – feszegette tovább Alice. – Nagyrészt igen. Ahol tudott, segített, mások baját előbbre valónak tartotta a magáénál. Azt tette, amit helyesnek tartott, függetlenül attól, amit a hagyományok vagy a szokások diktáltak. – Mosolygott. – A többiekhez hasonlóan ő is úgy gondolta, hogy nincs utolsó ítélet. S hogy mindaz a gonosz, amit maga körül lát, nem lehet Isten teremtménye. De végül is nem volt dogmatikus képviselője a kathar világnézetnek. Alaïs nő volt, aki hitt a látható-hallhatómegfogható anyagi világban is. – És Sajhë? Vele mi a helyzet? Baillard nem válaszolt egyenesen. – Ma általában a kathar kifejezést használjuk, de Alaïs idejében ők Bons Homesnak, azaz Jó embereknek nevezték magukat. A latin nyelvű inkvizíciós iratokban pedig albigens vagy egyszerűen csak eretnek megjelöléssel szerepelnek. – Maga a „kathar” kifejezés honnan származik? – Jó kérdés. Nem hagyhatjuk, hogy legyőzőink írják meg a történetünket. Nos, itt többféle eredetmagyarázat létezik. De az a legvalószínűbb, hogy az okcitán catar és a francia cathare a „tiszta” jelentésű görög katharosz szóból származik. De hogy pontosan mit akartak üzenni ezzel a szóval, az már megint csak vita tárgya. Alice zavartan hunyorgott, mert úgy érezte, hogy valamiről lemaradt, de hogy miről, azt nem tudta pontosan. – Szóval, mi ez a vallás tulajdonképpen? Honnan ered? Nem itt, Franciaországban született?

– Az európai kathar mozgalom gyökerei a Balkánra, s az ott a 10. században kialakult dualisztikus világszemléletű bogumilizmusra nyúlnak vissza. A dualisztikus itt azt jelenti, hogy a világ kettős szerkezetű: a láthatatlan, szellemi világot az Isten, a látható, anyagi világot pedig a Sátán teremtette. Ez a felfogás pedig egészen az ókori zoroasztrizmusig és manicheizmusig vezethető vissza. Már ezek követői is hittek a reinkarnációban, vagyis a lélekvándorlásban. Alice fejében kezdett összeállni a kép. A kapcsolat az általa megismert dolgok és a Baillard által elmondottak között. Várj, és rád talál. Légy türelmes. Baillard folytatta. – Lyonban a Művészetek Palotájában őrzik János evangéliuma kathar szövegének kéziratos másolatát, azon kevés dokumentumok egyikét, amelyet nem pusztított el az inkvizíció. Okcitán nyelven van írva, melynek használata akkoriban már önmagában is tiltott és büntetendő dolog volt. A szent szövegek közül a katharok János evangéliumát tisztelték a legjobban. Ez hangsúlyozza a legjobban a gnózis, vagyis a tudás révén létrejövő megvilágosodás jelentőségét. A katharok nem voltak hajlandók a Sátán által teremtett anyagokból, fából vagy kőből készült bálványok, keresztek vagy oltárok előtt imádkozni. Számukra a szavak, az Ige, vagyis Isten szavai voltak a legfontosabbak. Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige. – A reinkarnáció – mondta Alice lassan, mintegy hangosan gondolkodva. – Hogyan lehetett ezt összeegyeztetni az ortodox keresztény teológiával? – A keresztény hit központi eleme egy sajátos szövetségkötés: örök életet kapnak mindazok, akik hisznek Krisztusban, s akiket ő a saját kereszthalálával váltott meg az örök haláltól, a kárhozattól. A reinkarnáció, vagyis a lélek folytonos újjászületése más-más testben, tulajdonképpen szintén az örök élet egyik, sajátos változata. A labirintus. Az örök élet útja. Baillard felállt, és odasétált az ablakhoz. Alice elnézte az idős férfi sovány, egyenes hátát, s most megérezte az elszántságát. – Mondja meg nekem, Madomaisèla Tanner – fordult szembe aztán a vendégével Baillard. – Hisz ön a sorsban? Az eleve

elrendelésben? Vagy inkább abban, hogy a magunk által választott út tesz bennünket azzá, akik vagyunk? – Én... – kezdte Alice, de elakadt. Már nem is tudta, mit gondoljon. Itt, az örökkévalóság hangulatát árasztó, felhőkbe nyúló hegyek között a hétköznapi élet értékei és esetlegességei mind értelmüket vesztették. – Én az álmaimban hiszek – bökte ki végül. Most azonban Baillard ragaszkodott egy konkrétabb válaszhoz. – Hisz benne, hogy meg tudja változtatni a saját végzetét? Alice azon kapta magát, hogy bólogat. – Egyébként mi értelme volna az egésznek? Ha egyszerűen, birka módra végigballagunk a számunkra kijelölt ösvényen, akkor az események, az élmények és a tapasztalatok – a szeretet és a szerelem, a gyász, az öröm, a tanulás, a változás és a többi – mind-mind semmivé válnak. – És nem akadályozna meg senkit sem abban, hogy meglépje a maga választásait? – Az a körülményektől függ – válaszolta Alice lassan, és most már kissé idegesen is. – De miért kérdezi? – Csak hogy emlékezzen rá – mondta Baillard szelíden. – Ennyi az egész. Ha eljön az idő, kérem, emlékezzen erre. Si es atal es atal. Ezek a szavak fölkavartak valamit Alice lelkében. Biztos volt abban, hogy ezt már hallotta valahol. Megrázta a fejét, de cserbenhagyta a memóriája. – Ahogy lesz, úgy lesz – sóhajtott Baillard.

70. FEJEZET

– Monsieur Baillard, én... A férfi fölemelte a kezét. – Benlèu – mondta, visszaballagva az asztalhoz, s folytatta a történetet, mintha mi sem történt volna. – Én mindent elmondok magának, amire szüksége lesz. Erre a szavamat adom. Alice szólásra nyitotta a száját, aztán mégsem mondott semmit. – A citadellában sokan zsúfolódtak össze – folytatta Baillard –, de azért jól éltek. Alaïs hosszú évek óta végre biztonságban érezte magát. Az immár majdnem tízéves Bertrande is jó társaságra talált az erődben és a környéken lakó gyerekek között. Harif, életkora és megrendült egészségi állapota ellenére is jól érezte magát. Rengeteg barátja volt itt: Bertrande elbűvölte, a perfektekkel pedig jókat vitatkozhatott Isten és a világ mibenlétéről. Sajhë is szinte mindig velük volt. Alice behunyta a szemét, s hagyta, hogy átjárják a múlt emlékei. – Szóval, minden szépen alakult, és ki tudja, meddig tartott volna ez az állapot, ha nem jön közbe egy csúnya eseménysor. 1243 tavaszán Pierre-Roger de Mirepoix hírét vette, hogy négy inkvizítor érkezett Avignonet városába. És rövid időn belül újabb perfekteket és kathar hívőket kínoztak meg, vetettek börtönbe és égettek meg elevenen. Mirepoix elvesztette a türelmét, és cselekvésre szánta el magát. Fegyvereseinek, köztük Sajhënak a tiltakozása ellenére a montséguri helyőrségből összeválogatott egy nyolcvanöt fős, lovagokból álló csapatot, amelyhez útközben újabb harcosok csatlakoztak. Elindultak, s másnap meg is érkeztek a nyolcvan kilométerre fekvő Avignonet-ba. Nem sokkal azután, hogy Guillaume Arnaud és három társa nyugovóra tért, valaki a házból kinyitotta a kaput, és

beengedte őket. A hálószobák ajtajait berúgták, és kíséretükkel együtt szabályosan miszlikbe aprították a négy inkvizítort. A vérengzést hét lovag vezette. Beszélték, hogy Guillaume Arnaud a Te Deumot zengte, amikor leszúrták. Ez vagy igaz, vagy nem, de az biztos, hogy a lovagok elvitték és megsemmisítették az inkvizítorok listáját az eretnekekről. – Ez mégiscsak jó dolog volt, nem? – De. És egyben vérlázító provokáció is. A megtorlás nem is váratott sokáig magára. A király kiadta a parancsot, hogy Montségurt egyszer s mindenkorra töröljék el a föld színéről. Északi bárókból, inkvizítorokból, zsoldosokból verbuválódott sereg vert tábort a hegy lábánál. Megkezdődött az ostrom, bár az emberek még szabadon kibe járhattak a citadellából. Öt hónap elteltével a helyőrség még mindig csak három embert veszített, s úgy látszott, az ostrom kudarccal végződik. A keresztesek felbéreltek egy szakasznyi zsoldost baszk földről, akik megmászták a hegyet, és még a kemény hegyvidéki tél beállta előtt befészkelték magukat egy kőhajításnyira az erőd falaitól. Közvetlen veszélyt nem jelentettek, de Mirepoix mégis úgy döntött, hogy visszavonja embereit a sebezhető, előretolt keleti védőállásokból. Ez végzetes ballépés volt. A várbéli árulóktól kapott információk alapján a zsoldosoknak sikerült felkapaszkodniuk a hegy nyaktörően meredek délkeleti lejtőjére. Leszúrták az őröket, és elfoglalták a Roc de la Tour nevű magaslatot a montséguri hegygerinc legkeletibb pontján. A vár védői tehetetlenül szemlélték, ahogy a sziklaszirt tetejére fölvonszolják a félelmetes kőhajító ostromgépeket. Ezzel egy időben egy másik, hatalmas katapultát felállítottak a hegy keleti oldalán is, s az nyomban megkezdte a keleti kapuvédő torony bombázását. 1243 karácsonyára a franciák el is foglalták a tornyot és az egész külső kapuerődöt. Most már csak ötven-hatvan méterre voltak magától az erődtől. Újabb ostromgépet hoztak. A citadella déli és keleti falait háborítatlanul rombolhatták. Baillard, miközben mesélt, szüntelenül forgatta hüvelykujján a gyűrűt.

Alice figyelte, s közben földerengett emlékezetében egy másik ember képe, aki ugyanígy forgatta a gyűrűjét, miközben mesélte a maga történetét. – A védők most döbbentek rá – folytatta Baillard – , hogy Montségur eleshet. Lent a völgyben még mindig ott lengette a szél az egyházi és a királyi zászlókat – bár azokat eléggé kifakította a tűző nap, majd ronggyá áztatta a sok eső és hóesés. A carcassonnai udvarnagy, Hugues des Arcis által vezetett keresztes sereg hat-tízezer fős lehetett. A várat viszont alig száz fegyveres védte. Alaïs szerette volna... – Itt hirtelen elhallgatott, majd másként folytatta. – Összeültek tanácskozni a kathar egyház vezetőivel, Bertrand Marty püspökkel és Raimond Aiguilher-vel. – A katharok kincse. Ez igaz? Létezett ilyen? Baillard bólintott. – Két hithű kathart, Matheus és Peter Bonnet-t választották ki a feladatra. Jó melegen felöltöztek a csontig hatoló újévi hideg ellen, magukra szíjazták a kincseket, és az éjszaka leple alatt kilopóztak a várból. Tudták, hogyan kell kikerülni a faluba vezető utak mentén felállított őrszemeket, és elindultak délnek, a Sabarthès-hegység felé. Alice szeme felcsillant. – A Soularac-hegyhez. Baillard megint bólintott. – Ott mások vették át tőlük terhüket. Az Aragónia és Navarra felé vezető hágók a nagy hó miatt járhatatlanok voltak. Ezért a maroknyi csapat a tengerpart felé vette az útját, s onnan áthajózott az észak-itáliai Lombardiába, ahol békességben éltek a katharok, nem üldözte őket senki. – Mi lett a Bonnet testvérekkel? – Matheus egyedül tért vissza, január végén. Az utakon ezúttal környékbeli őrök álltak, akik ismerték és átengedték őt. Elterjedt a hír, hogy tavasszal idejön Aragónia új királya. De ez csak üres szóbeszéd volt. Az ostromzárat pedig már túl szorosra vonták a vár köré, kogy azt csak úgy át lehetett volna törni. Baillard Alice-re emelte borostyánfényű tekintetét. – Azt is beszélték, hogy Oriane a fiával és a férjével együtt hamarosan délre indul, hogy segítse az ostromlókat. Ez csak egy dolgot jelenthetett. Azt, hogy oly sok évi menekülés és rejtőzködés után a nővére

mégiscsak megtudta, hogy Alaïs életben van. És most meg akarta szerezni a Szavak könyvét. – De hát az nem is volt Alaïsnál. Vagy mégis? Baillard erre nem válaszolt. – Február közepén a támadók ismét megindultak. 1244. március elején, miután még egy utolsó kísérletet tettek, hogy lezavarják a baszkokat a Roc de la Tourról, magányos kürtszó harsant a megtépázott erőd bástyafalán. – Baillard nyelt egyet. – Raimond de Péreille, Montségur ura, és Pierre-Roger de Mirepoix, a helyőrség parancsnoka kisétált a nagykapu elé, és megadta magát Hugues des Arcis udvarnagynak. A harcok véget értek. Montségur, az utolsó erőd, elesett. Alice előredőlt a székében, mintha csak valami más befejezésért drukkolt volna. – Kemény, fagyos tél volt akkor ezen a hegyes-völgyes vidéken. Mindkét fél nagyon kimerült már. A tárgyalások nem húzódtak sokáig. A megadásról szóló okmányt másnap már alá is írták. A feltételek nagylelkűek voltak. Példátlanul nagylelkűek. Az erőd a katolikus egyház és a francia korona tulajdonába került, de minden lakójának megbocsátották korábbi bűneit. Még az avignonet-i inkvizítorok gyilkosai is kegyelmet kaptak. A fegyveresek, miután meggyónták bűneiket az inkvizíció előtt, enyhe penitenciával szabadon távozhattak. Mindazok, akik eskü alatt megtagadták eretnek nézeteiket, szintén elmehettek, csupán arra kötelezték őket, hogy büntetésből sárga keresztet viseljenek a ruhájukon. – És akik erre nem voltak hajlandók? – kérdezte ijedten Alice. – Akik nem voltak hajlandók megtagadni a hitüket, azokat eretnekként megégették. Baillard ivott egy kis bort. – A megállapodás megerősítésére, ahogy az általános gyakorlat volt az ostromok lezárásakor, a felek túszokat cseréltek. Köztük volt Bertrand püspök bátyja, az öreg lovag, Raimond, Arnald-Roger de Mirepoix, és Raimond de Péreille fiatal fiúgyermeke. – Baillard egy kis szünetet tartott. Aztán óvatosan folytatta. – Az viszont nem volt szokásban, hogy türelmi időt adjanak az elvonulásra. A kathar vezetők ugyanis kértek két hetet, hogy felkészülhessenek Montségur kiürítésére. És kérésüket teljesítették.

Alice szíve gyorsabban kezdett verni. – Miért kértek két hetet? Baillard elmosolyodott. – A történészek és a teológusok évszázadokon át vitatkoztak, vajon mire kellett a katharoknak ez a két hét haladék a kivonulásra. Mit akartak még elvégezni, amire korábban nem volt módjuk vagy idejük? A kincsek már biztonságban voltak. Mi volt az a fontos dolog, ami miatt a katharok a sok szenvedés után még egy kis ideig ott akartak maradni a romos és hideg hegyi erődben? – És mi volt az? – Az, hogy Alaïs ott volt velük. Neki ugyanis időre volt szüksége. Oriane és az emberei ott várták őt a hegy lábánál. A citadellában volt még Harif, Sajhë és a kis Bertrande is. Túl nagy volt a kockázat. Ha elkapják őket, akkor hiába hozott oly nagy áldozatokat a titok megőrzéséért Simeon, Esclarmonde és Alaïs apja. Így hát a mozaik minden kis darabkája a helyére került, s Alice most már tisztán láthatta a teljes, eleven és ragyogó képet, bár az még nehezére esett, hogy el is higgye az egészet. Kinézett az ablakon az örök és változatlan tájra. Alighanem most is épp olyan, amilyen Alaïs korában volt. Ugyanaz a nap, ugyanaz az eső, és ugyanaz az égbolt. – Mesélje el nekem a Szent Grál igaz történetét – mondta a férfinak csöndesen.

71. FEJEZET Montségur

1244. MARÇ Alaïs ott állt a montséguri citadella falának tetején, törékeny és magányos alak, vastag téli köpenyben. A múló évek során csak megszépült. Karcsú testalkatú nő volt, nemes az arca, a nyaka, az egész tartása. A kezére pillantott. A kora reggeli fényben kékes színűek, majdnem átlátszóak voltak az ujjai. Mint egy öregasszony keze. Elmosolyodott. Nem lehet öreg. Hisz még fiatalabb, mint az apja, amikor meghalt. Halvány fény derengett, ahogy a felkelő nap erőlködött, hogy visszaadja a dolgok körvonalait, s elűzze az éjszaka árnyait. Alaïs elnézegette a Pireneusok hófödte, csipkés hegycsúcsait, a lassan világosodó horizontot, és a bíborszín fenyőerdőt a hegy keleti oldalán. A Sant-Bartélémy hepehupás lejtői fölött hajnali felhők rohantak az ég alja felé. S mindezeken túl ott a Soularac-hegy. Elképzelte a házat, a hegyek hajlatában megbúvó, egyszerű, de kedves kis lakot. Elképzelte a kéményből az ilyen hideg reggeleken felszálló füstöt. A tavasz mindig későn érkezik meg a hegyekbe, s ez egy különösen kemény tél volt, de most már nem tart soká. Szürkületkor már élénkrózsaszín az ég pereme. Los Seresben

nemsokára kirügyeznek a fák. Áprilisban a hegyi legelők már mind tele lesznek szórva apró kék, fehér és sárga virágokkal. Odalent ki tudta venni Montségur falu még megmaradt épületeit, azt a néhány kunyhót, amit nem romboltak le az ostrom hónapjai alatt. A romos házakat a francia sereg sátrai, címerpajzsai és a szélben már kirojtosodott szélű zászlói vették körül. A zord telet a tárgyak is megszenvedték, nemcsak az emberek. A nyugati lejtőn, a hegy lábánál alacsony deszkaemelvényt ácsoltak. Az ostromlók napokig dolgoztak rajta. Tegnap egy sor cölöpöt, vagy inkább vastag karót vertek le a közepén, nem valami egyenes vonalban. S mindegyik karó tövében nagy halom szalma, azon pedig vastag rőzsenyalábok. S az emelvény széleihez később létrákat is támasztottak. Máglya az eretnekek megégetéséhez. Alaïs megborzongott. Nem félt attól, hogy meg kell halnia, ha majd eljön az ő ideje. De túl sok elevenen-megégetést látott már ahhoz, hogy ne legyenek afféle illúziói, hogy az erős hit megment a szenvedéstől. Akik kívánták, azok számára főzetet készített, amely tompítja a fájdalmat. De a halálra ítéltek többsége efféle segítség nélkül kívánt átlépni ebből a világból abba a másikba. Lába alatt a bíbor és kék kövek síkosak voltak. Csizmája orrával belerajzolta a labirintus ábráját a vékony hórétegbe. Ideges volt. Ha a ravasz húzás sikerül, akkor véget ér a Szavak könyve utáni hajsza. Ha viszont nem sikerül, akkor a Szent Grál kedvéért azoknak az életével játszik, akik menedéket adtak neki az elmúlt években: Esclarmonde és az apja társainak-bajtársainak életével. A következményekbe borzasztó volt még belegondolni is. Behunyta a szemét, s gondolatban visszatért a barlangba. Ott állt Harif és Sajhë mellett. Felidézte a csupasz karját simogató szellőt, a gyertyák pislákoló fényét, a sötétben felszálló gyönyörű ének hangját. Szinte érezte a nyelve hegyén az akkor kimondott szavakat. Most is beleremegett, ha visszagondolt arra a pillanatra, amikor végre megértette őket, s a varázsige szinte magától hangzott föl az ajkán. Az elragadtatásnak, a megvilágosodásnak az a pillanata, amikor minden, ami eddig történt és minden, ami ezután történik

majd, egyetlen pontban, csodálatos módon egyesült, ahogy a Szent Grál ereje átsugárzott rá. S az ő hangja és az ő keze révén a férfira is. Alaïsnak elakadt a lélegzete. Ezt megélni, ilyen élményben részesülni! Valami zajt hallott. Kinyitotta a szemét, s hagyta, hogy elsüllyedjen a múlt. Megfordulva látta, hogy Bertrande közeledik felé a várfal tetején. Elmosolyodott, és integetett a lányának. A kislány nem volt olyan komoly természetű, mint az anyja ugyanilyen korában. Külsőre viszont le sem tagadhatták volna egymást. Ugyanaz a szív alakú arc, ugyanaz a merész tekintet és hosszú barna haj. S ha Alaïsnak nem lett volna már néhány ősz tincse a hajában meg apró ráncok a szeme körül, akár testvéreknek is nézhették volna őket. A kislány arcán a várakozás feszültsége tükröződött. – Sajhë azt mondja, hogy jönnek a katonák – szólalt meg bizonytalan hangon. Alaïs a fejét rázta. – Majd csak holnap jönnek – jelentette ki határozottan. – S addig még nagyon sok dolgunk lesz. – Tenyerébe fogta a kislány hideg kezeit. – Bízom benned, hogy velem együtt te is segítesz Sajhënak és Rixende-nak. Különösen ma éjjel. Szükségük lesz rád is. – Nem akarlak elveszíteni, Mama – mondta reszkető ajkakkal a gyerek. – Nem is fogsz – mosolygott Alaïs, s közben magában fohászkodott, hogy így is legyen. – Hamarosan megint együtt leszünk mindannyian. Légy egy kis türelemmel. – Bertrande megpróbált visszamosolyogni rá. – Látod, ezt már szeretem. Most gyere. Menjünk le innen.

72. FEJEZET

Március tizenhatodikán, szerdán hajnalban mindenki ott gyülekezett a montséguri nagykapu mögött. A helyőrség katonái a fal tetejéről a lőrések mögül ügyelték a csúszós, meredek ösvényen közeledő kereszteseket, akik azért jönnek, hogy elvigyék a hitüket megtagadni nem hajlandó katharokat. Mindjárt ideérnek... Bertrande elöl állt, Sajhë és Rixende mellett. Szinte nyomasztó volt a csönd. Az erődre hónapokon át, megállás nélkül zuhogtak a különféle méretű és alakú kövek, s most, hogy nem működtek már a katapulták és más ostromgépek, a kislány szokatlannak érezte ezt a nagy csöndességet és nyugalmat. Az elmúlt két két nyugalmas időszak volt. Sokak számára életük utolsó szakasza. Közeledett a húsvét. A perfektek böjtöltek. Annak ellenére, hogy kegyelmet ígértek a hitüket megtagadóknak, a citadella lakóinak majdnem a fele, köztük Rixende is, inkább a földi léttől való búcsút választotta. Inkább tiszta lélekkel meghalnak, mint hogy legyőzöttként éljenek tovább a francia korona uralma alatt. A hitükért halálra ítéltek vagyontárgyaikat azokra hagyományozták, akik a szeretteik nélküli életre voltak ítélve. Bertrande segített szétosztani azt a kevéske holmit, ami egy-egy ember után maradt: egy kis viaszt, sót, ruhadarabokat, cipőt, egy üres erszényt, egy nadrágot, egy nemezkalapot, meg efféléket. Pierre-Roger de Mirepoix kapott egy csomó pénzérmét, díszes ágytakaróba csomagolva. Mások gabonát és néhány zekét adtak neki, hogy ossza szét az emberei között. Marquesia de Lanatar minden ingóságát az unokájára, Philippára, Mirepoix feleségére hagyta. Bertrande nézte a szótlan embereket, s elmondott egy néma imát az anyjáért. Alaïs gondosan válogatta össze Rixende öltözékét. A

sötétzöld ruhát meg a vörös köpenyt, melynek szegélyét bonyolult kék és zöld hímzés díszítette, meg apró sárga virágok. Alaïs biztosra vette, hogy ezt a köpenyt még ennyi év után is felismeri Oriane. Még arra is volt gondja, hogy készítsen egy kis báránybőr zsákot, melyet a vörös köpeny fölött lehet viselni, s amely azokra a bőrtarsolyokra hasonlított, amelyekben a Labirintus-trilógia köteteit tartották. Bertrande segített szövetdarabokkal és pergamenlapokkal megtömni ezt a kis zacskót, hogy legalábbis távolról elég megtévesztő legyen. Nem tudta pontosan, hogy mi értelme van ennek az egész mesterkedésnek, de azért nagyon örült, hogy egy ilyen, láthatóan fontos dologban segíthet az anyjának. Megfogta Sajhë kezét. A kathar vezetők, Bertrand Marty püspök és Raimond Aiguilher, nyugodtan álltak sötétkék köntösükben. Hosszú éveken át Montségurből látták el feladatukat, innen utazgattak a környéken mindenfelé, hirdetve az Igét, s erősítve a hitet mindenkiben a hegyek és a síkságok eldugott falvaiban. Most készen álltak arra, hogy híveiket a lángok közé vezessék. – A mamának nem lesz semmi baja, semmi baja – suttogta Bertrande, önmagát és Sajhët nyugtatgatva. S amikor Rixende a vállára tette a kezét, kibukott belőle. – Bárcsak ne... – Én már döntöttem – vágott közbe gyorsan Rixende. – Úgy határoztam, hogy meghalok a hitemért. – De mi lesz, ha a mamát is elfogják? Rixende megsimogatta a kislány haját. – Nem tehetünk semmit, csak imádkozhatunk. Bertrande szemét elöntötték a könnyek, amikor odaértek hozzájuk a katonák. Rixende előrenyújtotta a két kezét, hogy megkötözhessék. A fiatal katona azonban bosszúsan ingatta a fejét. Nem számítottak arra, hogy ilyen sokan választják a tűzhalált, ezért nem hoztak magukkal elég láncot és kötelet. Bertrande és Sajhë szótlanul nézte, ahogy Rixende és a többiek kimennek a nagykapun, és megindulnak lefelé, utolsó útjukra, a kanyargós ösvényen. Alaïs vörös köpenye messziről virított a kopottas barna és zöld ruhák tömegében.

A Marty püspök vezette menet csöndesen énekelni kezdett. Montségur elesett, de őket nem győzhette le senki. Bertrande a keze fejével törölgette a szeméből a könnyeket. Megígérte az anyjának, hogy erős lesz. És nagyon igyekezett megtartani a szavát. A lejtő alján a mezőn tribünöket is ácsoltak a nézőknek. Ezek már mind tele voltak. Hugues des Arcis carcassonnai udvarnagy meghívására eljött a Délvidék új arisztokráciája, az északi bárók, a pápai legátusok és az inkvizítorok. Mindenki látni akarta, hogyan szolgáltatnak igazságot több mint harminc évi háború után. Guilhem szorosan beburkolózott a köpönyegébe, s nagyon vigyázott, hogy senki föl ne ismerje. Fél életét a franciák ellen harcolva töltötte, jó oka volt tehát, hogy elrejtse előlük az arcát. Most nem szabad lebuknia. Óvatosan körülpillantott. Ha értesülései helyesek, Oriane itt van valahol a tömegben. Ezért elhatározta, hogy távol tartja őt Alaïstól. Még ennyi év után is elöntötte a harag, ha csak eszébe jutott Oriane. Most is ökölbe szorult a keze. Azonnal cselekedni szeretett volna, nem pedig rejtőzködni és várakozni. Egyszerűen beledöfni a kést annak a bestiának a szívébe, ahogy azt már harminc évvel ezelőtt meg kellett volna tennie. De Guilhem tudta, hogy nem veszítheti el a türelmét. Mert ha bármivel is próbálkozna, még a kardját sem volna ideje előhúzni, máris leszúrnák. Lopva végigfuttatta a szemét a nézők sorain, míg meg nem találta a keresett arcot. Oriane ott ült az első sor közepén. Nem volt már benne semmi a délvidéki úrnőből. Drága öltözéke a cikornyás északi módit követte. Aranyszegélyű kék bársonyköpenyének gallérját és csuklyáját, de a hímzett téli kesztyűjét is vastag hermelinprém díszítette. Arca még most is feltűnően szép volt, bár kissé csontosabb lett, és már örökösen ott ült rajta a rosszindulat. A mellette ülő fiatalember nagyon hasonlított rá. Guilhem így rögtön kitalálta, hogy az csakis az egyik fia lehet. A legidősebbről, Louis-ról azt beszélték, hogy beállt a keresztesek közé. Ez lesz az. Fekete hajfürtjeit Oriane-tól, sasorrát meg az apjától örökölte. Felmorajlott a tömeg. Guilhem megfordult, és látta, hogy a halálba vonulók sora elérte a hegy lábát, s most megindult a máglya felé. Lassan és méltósággal lépkedtek. És énekeltek. Mint az

angyalok kórusa, gondolta Guilhem, látva a feszengést, ami az ének szépségétől ült ki a nézők arcára. A carcassonnai udvarnagy szorosan Narbona érseke mellett állt. Intésére egy aranykeresztet emeltek a magasba, s a fekete csuhás szerzetesek meg a papok közelebb nyomultak az emelvényhez. Mögöttük fáklyákat tartó katonák sorakoztak, akik hasztalan igyekeztek megakadályozni, hogy a kellemetlenül csapkodó északi szél a nézők felé sodorja a szurok csípős füstjét. Az eretnekeket egyenként szólították. Aki a nevét hallotta, kilépett a sorból, s fölmászott a deszkalétrán a máglyára. Guilhem már a látványtól is elborzadt. És forrt benne a méreg, hogy semmit sem tehet ezekért a szerencsétlenekért. Ha elég embere is volna, hogy fegyverrel siessen a segítségükre, ők akkor sem kérnének ebből a segítségből. Guilhem – bár nem a hitbéli vonzódás, hanem pusztán a körülmények folytán – elég sok időt töltött katharok társaságában, így aztán jól ismerte őket. Csodálattal és tisztelettel tekintett rájuk, de azt képtelen volt megérteni, hogy mi mozgatja őket. A rőzsekötegek alá most még szurokba mártott szalmacsomókat is dugdostak. Más katonák azzal voltak elfoglalva, hogy a középen álló cölöpökhöz láncolják a perfekteket. Marty püspök suttogva imádkozni kezdett. Payre Sant, Dieu dreiturier dels bons esperits. Lassanként újabb és újabb hangok csatlakoztak hozzá. A suttogás egyre erősödött, s végül úgy zúgott, mint a szél. A tribünökön a nézők zavarodottan és egyre nyugtalanabbul tekintgettek egymásra. Nem ezt akarták látni. Narbona érseke gyorsan jelt adott, mire a papok és a szerzetesek is rázendítettek. Felhangzott a keresztesek himnuszává vált zsoltár. Veni Sancte Spiritus – ordították teli torokból a csuhások, hogy elnyomják a halálba készülők imáját. Az érsek előrelépett, és belehajította az első fáklyát a máglya közepébe. A katonák követték a példáját. Egyre több tűzfészek keletkezett. A lángok lassan kaptak lábra, de a szikrázó-pattogó füstölgésből és a rőzsehalmok között eleinte csak láthatatlanul tekergőző tűzkígyókból a szél egykettőre lobogó tűzvihart támasztott.

Az óriási, hullámzó füsttengerben Guilhem felfigyelt valamire. Beléhasított a rémület. Egy apró virágokkal hímzett, vörös köpeny és sötétzöld ruha. Előrefurakodott. Nem hitt – nem akart hinni – a szemének. Gondolatban visszarepült a régmúlt időkbe, s látta egykori önmagát, az ifjú lovagot, a büszke, öntelt és magabiztos fiatalembert, aki ott térdel Alaïs mellett a Sant-Maria-kápolnában az oltár előtt. Szent Mihály-napi esküvő volt, sokak szerint szerencsét hoz. Galagonya virít az oltáron, reszket a vörös gyertyák lángja, s ők örök hűséget esküsznek egymásnak... Guilhem gyorsan megkerülte hátulról az összecsődült, borzongani vágyó bámészkodókat, hogy a másik oldalról is szemügyre vehesse az óriási máglyát. Ó, csak ne ő legyen! A falánk tűz belemart a még érintetlen rőzsekötegekbe is. Már érezni lehetett az eleinte édeskés, majd egyre émelyítőbb, orrfacsaró bűzt – az égő emberi hús szagát. A katonák egymás után húzódtak hátrébb, a nézők serege pedig a ruhája szélét tartotta undorodva az orra elé. Még a kitartóan éneklő papok és szerzetesek is kénytelenek voltak hátrébb húzódni. Sercegve buggyant a vér, ahogy a forróságban felhasadozott a bőr, s aztán a csontok is előbukkantak a leégett-lesült hús között. Az imádkozás hátborzongató jajveszékelésbe csapott át. Guilhem már fuldoklott, de nem adta föl. Hogy el ne hányja magát, köpenye sarkát az orra-szája elé tartva próbált minél közelebb kerülni a lángtengerhez, de a kavargó füstfelhőben nem látott semmit. Hirtelen tisztán kivehető kiáltás hangzott föl a lángok közül. – Oriane! Vajon Alaïs hangja volt ez? Guilhem nem tudta megállapítani. Arcát a kezével védve megindult a hang irányába. – Oriane! Most már a tribün felől is kiabáltak. Guilhem megfordult, s a füstfoszlányok között hirtelen megpillantotta Oriane dühtől eltorzult arcát. A nő felállt a helyéről, és vadul integetett a katonáknak. Guilhem szerette volna Alaïs nevét kiáltani, de nem akarta fölhívni magára a figyelmet. Azért jött, hogy megmentse őt. Azért

jött, hogy segítsen neki megszökni a nővére, Oriane elől, ahogy egyszer már sikerült is. Az a három hónap, amelyet a tolosai inkvizíció börtönéből való szökés után együtt tölthettek, élete legboldogabb időszaka volt. Alaïs azonban nem maradhatott vele tovább, s ő nem tudta megváltoztatni az elhatározását, sőt még azt sem sikerült megtudnia, hogy tulajdonképpen miért is kell elmennie. De azt ígérte neki – és ő ezt el is hitte –, hogy ha vége lesz a szörnyű időknek, akkor ismét együtt lesznek. – Jaj, szívem! – suttogta Guilhem maga elé, majdnem zokogva. Ez az ígéret és a régi szép napok emléke tartotta benne a lelket tíz hosszú, sivár esztendőn keresztül. Ez volt a halvány reménysugár a mindent elborító, feneketlen sötétségben. Guilhem úgy érezte, rögtön megszakad a szíve. – Alaïs! Égett már a vörös köpeny oldalán lógó, fehér báránybőr tarsoly is. A kéz, amely az előbb még tartotta, nem volt már sehol. Csak valami sercegve, elszenesedve égő-füstölgő csonk lógott a helyén. Nem maradt belőle semmi. Guilhem tudta, hogy ez a vég. Megszűnt számára a külvilág minden zaja. Nem voltak többé hangok, érzések, fájdalmak, csak valami óriási, végtelen fehérség. Eltűntek a hegyek, eltűnt az ég és a füst, és eltűntek a halálsikolyok is. És eltűnt minden reménység. Letaglózta a kétségbeesés. Lábai nem bírták tovább. Térdre esett.

73. FEJEZET Sabarthès-hegység

2005. JÚLIUS 8., PÉNTEK A bűz megcsapta az orrát. Ammónia, kecskeürülék, szennyes ágynemű és valami kihűlt húsétel szaga együtt. Köhögésre ingerelte, és facsarta az orrát, mint a túl csípős, ecetes savanyúság. Will a kunyhó sarkában feküdt, a falhoz rögzített, padnál alig szélesebb, ócska deszkaágyon. Ülőhelyzetbe tornászta magát, s hátát a kőfalnak támasztotta. Még mindig hátra volt kötve a keze, és a kötél mélyen belevágott a csuklójába. Úgy érezte magát, mint a vesztes bokszoló a sokadik menet után. Tetőtől talpig csupa seb és zúzódás volt a teste, ahogy az út során ide-oda ütődött a kocsi csomagtartójában. Lüktetett a halántéka, ahol François-Baptiste vágta fejbe a revolver markolatával. Érezte bőre alatt a zúzódást, a véraláfutásos duzzanatot. Nem tudta, hány óra lehet, sőt azt sem, milyen nap van. Péntek, talán... Korán, kajnali öt óra körül hagyták el Chartres-t. S amikor kiszedték végre a csomagtartóból, már jócskán délután volt, magasan állt és forrón tűzött a nap. Rángatta a fejét, hátha meg tudja nézni az óráját, de fájt minden mozdulat, s a hányinger is rátört, így aztán inkább veszteg maradt. Várt egy kicsit. Aztán kinyitotta a szemét, s megpróbálta fölmérni a környezetét és a helyzetét. A jelek szerint valami pásztorkunyhóba hozták. Az ablak nagyon kicsi volt, mégis berácsozták. A szemközti sarokban asztalnak is használható, széles polcot szereltek a falra,

előtte zsámoly. Mellette a nyitott tűzhelyen a rég kialudt tűz hamvai, s a hamu tetején mindenféle szemét. Fölötte nehéz vasbogrács lógott egy rúdon, s még innen is lehetett látni a peremére dermedt zsírréteget. Visszadőlt a kemény ágyra. A durva pokróc szúrta-égette a horzsolásait, ő pedig azon tűnődött, vajon hol lehet most Alice. Odakint lépések hallatszottak, aztán megfordult a kulcs a lakatban. Csörgött a lánc, aztán leomlott a földre, nagy csikordulással nyílt az ajtó, s megszólalt egy félig ismerős hang. – C'est l'heure. Itt az idő. Shelagh csak annyit érzett a csupasz karján és lába szárán, hogy hűvös itt a levegő, és az is eljutott a tudatáig, hogy ide-oda hurcolják. Amikor elszállították a vidéki házból, a zajok tengeréből valahogy ki tudta venni Paul Authié hangját. Azután határozottan érzékelte, hogy valami pincébe került, jellegzetesen hűvös és nyirkos volt a levegő, s a padló kissé lejtett. Itt volt mind a két férfi, aki elkapta őt. Már megszokta a szagukat. Arcszesz, olcsó cigaretta, meg az a fajta, inkább taszító férfiasság, amitől neki, önkéntelenül is menekülésre készülve, megfeszültek az izmai. Megint összekötözték a lábát, s jól hátracsavarva összekötötték a két kezét. Egyik szeme úgy bedagadt, hogy nem is látott vele. Az éhezéstől, az örökös sötétségtől és a nyugtatóktól kóválygott a feje, de azt tudta, hogy hol van. Authié visszahozta a barlangba. Érezte a levegő változását, ahogy bejöttek a barlangfolyosóról a nagy, belső terembe, érezte az őt a vállán cipelő férfi lábában az erőlködést és a feszültséget, ahogy lebotorkált vele a lépcsőn, ahhoz a mélyedéshez, ahol pár napja a csontvázak hevertek. Konstatálta, hogy valahol ég egy lámpa is, talán az oltáron. Valahová az alsó terem végébe vitték, messzebbre annál, ameddig ő bemerészkedett. A férfi megállt, lecsúsztatta őt a válláról, s a földre ejtette, mint valami zsákot. Sikerült is jól bevernie a hátát egy kiálló kőbe. Aztán már nem érzett semmit. Csak azt nem értette, miért nem ölték meg eddig. Most a karja alá nyúltak, és a földön vonszolták tovább. Lábszárát, bokáját durva kődarabok horzsolták föl. Abban a

hiszemben, hogy áldozatuk nincs eszméleténél, a két férfi beszélgetni kezdett. Halkan, de azért érthetően. – Hány robbanótöltetet helyeztél el? – Négyet. – Mikorra időzítve? – Éppen tíz óra utánra. De ezt majd ő maga csinálja. – Shelagh kihallotta még a sejtelmes mosolygást is a férfi hangjából. – Egyszer ő is bepiszkíthatja a kezét. Csak egy gombnyomás, és bumm! Az egész szentség a levegőbe röpül. – Én még mindig nem értem, miért kellett idehurcolnunk ezt a nőt – panaszkodott a másik. – Sokkal egyszerűbb lett volna otthagyni a házban. – A főnök nem akarja, hogy felismerjék. Pár óra múlva ennek a hegynek a fele leomlik. Ezt a nőt sok száz tonnányi szikla fogja maga alá temetni. Na végre! Most már volt mitől félni is, és ez erőt adott Shelaghnak, hogy ne adja föl. Megfeszítette a köteleit, s megpróbált föltápászkodni is, de ahhoz túl gyönge volt. Mintha nevetést hallott volna, amikor abbahagyta a vergődést, de ebben nem volt biztos. Néha már összemosódott a valóság a lázálmaival és a hallucinációival. – Itt kell maradnunk vele? A másik fölnevetett. – Ugyan mit csinálhatna! Föláll és kisétál innen? Ugyan már! Nézz csak rá! Ebben az állapotban... A fény lassan elhalványult. Shelagh hallotta a távolodó lépteket, aztán már csak mélységes csönd és sötétség vette körül.

74. FEJEZET

– Az igazságot szeretném tudni – ismételte Alice. – Tudni szeretném, milyen kapcsolatban áll egymással a labirintus és a Szent Grál. Ha egyáltalán van köztük kapcsolat. – A Szent Grál igazsága... – nézett Baillard merően a vendégére. – Árulja el nekem, Madomaisèla, mit tud a Szent Grálról? – A szokásos dolgokat, azt hiszem – vont vállat Alice, feltételezve, hogy vendéglátója nem vár tőle kimerítő választ. – Komolyan kérdezem. Érdekelne, mit tud róla. Alice kissé meglepődött, s feszengve hátrébb csúszott a székében. – Hát, szerintem én is csak annyit tudok, mint bárki más. Hogy ez egy titokzatos kehely, benne az örök élet nagy ajándékát megadó varázsitallal. Elhallgatott, és zavartan pislogott a férfira. – Nagy ajándék? – sóhajtott szomorúan Baillard. – Nem, ez egyáltalán nem ajándék. De mit gondol, valójában honnan származnak ezek a történetek? – Talán a Bibliából. Esetleg a Holt-tengeri tekercsekből. Vagy valamelyik korai keresztény írásból. Nem is tudom. Baillard bólintott. – Na, igen. Ezek az általánosan elterjedt, téves legendák. A történet első változata valójában a 12. századból való, de megvannak a nyilvánvaló párhuzamai a klasszikus ókori és a kelta irodalomban is. S főként a középkori francia irodalomban. Alice emlékezetébe hirtelen bevillant a toulouse-i könyvtárban látott térkép. – Mint a labirintus. Baillard mosolygott, de egy darabig nem szólt semmit. – A 12. század második felében élt egy Chrétien de Troyes nevű költő. Első pártfogója Aquitániai Eleonóra leánya, Marie de Champagne volt.

Amikor Marie 1181-ben meghalt, az egyik unokatestvére, Elzászi Fülöp, Flandria grófja lett az új patrónusa. Chrétien rendkívül népszerű volt a maga korában. Hírnevét klasszikus latin és görög szövegek fordításával alapozta meg, majd kalandos történeteket kezdett írni olyan lovagokról, akiket mi Lancelot, Gawain és Perceval néven ismerünk. Ezeknek az allegorikus költeményeknek a hatására azután egész özöne indult meg az Arthur királyról és a Kerekasztal lovagjairól szóló történeteknek. A Szent Grál legkorábbi, fennmaradt narratívája a Perceval-történet, a Li contes del graal, vagyis a Grál meséi. – De... – kezdett akadékoskodni Alice. A homlokát ráncolta. – Szóval, ő nem találhatta ki, csak úgy, ezt a történetet, igaz? Nem egyszerű kitaláció ez. Nem valami légből kapott dolog. Baillard arcán megint az a félmosoly jelent meg. – Amikor azt követelték tőle, hogy nevezze meg a forrásait, azt mondta, hogy a Grál történetét egy könyvben találta, amelyet pártfogójától, Fülöptől kapott. És tényleg így van, a Grál története ebben az értelemben Fülöptől származik. Philip azonban, sajnos, meghalt Akko 1191-es ostrománál, a harmadik keresztes hadjárat idején. Így aztán a költeményt sohasem fejezték be. – És mi történt Chrétiennel? – Fülöp halála óta semmi hír róla. Egyszerűen eltűnt. – Nem furcsa ez, ha egyszer olyan híres volt? – Lehet, hogy csak nem jegyezték föl a halálát – mondta Baillard lassan. Alice kérdően pillantott rá. – De ön, ha jól sejtem, nem így gondolja. Baillard kivárt a válasszal. – Annak ellenére, hogy Chrétien nem akarta vagy nem tudta befejezni a történetet, a Szent Grál legendája önálló életre kelt. Közvetlen adaptációi keletkeztek ófranciáról középfelnémet és ówalesi nyelvre. Pár évvel később, úgy 1200 körül egy másik költő, Wolfram von Eschenbach is írt egy változatot, ez volt a Parzival. És azt állította, nem Chrétien verzióját követte, hanem egy ismeretlen szerző művét használta forrásul. Alice keményen törte a fejét. – Chrétien valójában milyennek írta le a Grált?

– Elég homályos, amit ő leírt. Inkább valamiféle edényről, s nem kehelyről beszél. Amilyen a középkori latin gradalis volt, amelyből az ófrancia gradale származik, amit grealnak is ejtettek. Eschenbach már egyértelműbben fogalmaz. Az ő Grálja – a grâl – egy drágakő. – És honnan származik az az elképzelés, hogy a Szent Grál nem más, mint az a kupa, amelyből Krisztus ivott az utolsó vacsorán? Baillard összeillesztette az ujjait. – Robert de Boron Arimathiai József című elbeszélő költeményéből, amely valamikor Chrétien Percevalja és 1199 között született. Boronnál ez a Grál, a san greal, az utolsó vacsorán használt kehely Jézusnak a keresztfán kiömlött vérét is tartalmazza. Későbbi francia nyelven ez a sang réal, az „igazi”, vagy más értelmezés szerint „királyi” vér. A férfi megállt, és Alice-re nézett. – A Labirintus-trilógia gvárdiánjai számára ez a kis nyelvi tisztázatlanság – a san greal és a sang réal – jó álcázást kínált. – De hát a Szent Grál csak egy mítosz – makacskodott Alice. – Ez a történet nem lehet igaz. – A Szent Grál az valóban mítosz – nézett a szemébe Baillard. – Érdekes mese. Ha jobban megnézzük, láthatjuk, hogy ezek a történetek ugyanannak az alaptémának a továbbfejlesztett változatai. Mindegyikben ott van a megváltáshoz és az üdvözüléshez vezető áldozatvállalás és szolgálattétel középkori keresztény koncepciója. Keresztény értelmezésben a Szent Grál nem valami kézzel fogható tárgy, hanem sokkal inkább az örök élet szimbóluma. Azt jelképezi, hogy Krisztus áldozatvállalásának és Isten kegyelmének köszönhetően az emberiség megmenekült az örök haláltól. – Elmosolyodott. – Ugyanakkor minden kétséget kizáróan létezik a Grál nevű tárgy is. Ezt az igazságot rögzítik a Labirintus-trilógia lapjai. És ezért, ennek a titoknak a megőrzéséért adták életüket a Grál őrzői, a Noublesso de los Seres. Alice hitetlenkedve ingatta a fejét. – Azt állítja, hogy a Grál egyáltalán nem keresztény elképzelés. Hogy mindezek a mítoszok és legendák egy... félreértésre épülnek. – Nem félreértésre, inkább egy megtévesztő húzásra. – Csakhogy a vita kétezer éven át a Szent Grál létezéséről folyt. S ha most nemcsak az derül ki, hogy a Grál-legendák igazak... – Alice

elhallgatott. Úgy érezte, nehéz elhinni, amit mond. – Hogy ez nem egy keresztény ereklye... Én ezt elgondolni sem tudom. – A Grál olyan elixír, amely gyógyít is, és az életet is meghosszabbítja. De csak valamilyen célból. Körülbelül négyezer évvel ezelőtt fedezték föl Egyiptomban. S akik felismerték csodatévő erejét, arra is rájöttek, hogy a titkot el kell rejteni mindazok elől, akik nem mások, hanem csak a saját érdekükben akarják majd felhasználni. A szent tudást hieroglifákkal rögzítették három különálló papiruszon. Az egyik a Grál-teremnek, magának a labirintusnak a pontos leírását tartalmazza; a másik felsorolja az elixír elkészítéséhez szükséges alapanyagokat; a harmadikon pedig az a varázsszöveg olvasható, amellyel Grállá lehet átváltoztatni az elixírt. Ezeket a papiruszokat az ősi város, Avarisz mellett rejtették el, egy barlangban. – Egyiptom – mondta Alice gyorsan. – Amikor utánanéztem a dolgoknak, hogy megértsem, mit is láttam, észrevettem, hogy milyen gyakran jön elő Egyiptom. Baillard bólintott. – A papiruszokra hieroglifákkal írtak. A hieroglifa egyébként görög eredetű szó, azt jelenti, hogy „szent véset”. Ahogy a virágzó egyiptomi civilizáció hanyatlásnak indult, majd lassan betemette az egészet a sivatag homokja, senki sem tudta többé elolvasni a hieroglifákat. A papiruszokon rögzített ismeret megmaradt, s egymásnak adták át az őrzők nemzedékei. A varázslatot elmondani, vagyis a Grált megidézni azonban már senki sem tudja. Az események voltaképpen véletlenül alakultak így, de ez a titkok újabb rétegét is kialakította. A Krisztus utáni 9. században egy arab alkimista, Abu Bakr Ibn Vahsijah megfejtette a hieroglifák titkát. Szerencsére Harif, a Navigatairé felismerte a veszélyt, és meg tudta akadályozni az ismeretek kiszivárogtatását. Akkoriban csak kevés – mai kifejezéssel élve – tudományos vagy kulturális központ létezett, s lassú és megbízhatatlan volt köztük a kommunikáció. A papiruszokat ezután Jeruzsálembe csempészték, majd a Seféla-síkság közelében rejtették el őket. A 800-as évektől egészen az 1800-as évekig senki sem jutott komolyabb eredményre a hieroglifák megfejtésében. Senki.

Jelentésük csak 1798 után világosodott meg, amikor Napóleon északafrikai hódító és felfedező expedíciója során találtak egy feliratot, amelyen viszonylag terjedelmes szöveg szerepelt, méghozzá három nyelven: a hieroglifák érthetetlen ábráival, egyiptomi démotikus írással és ógörögül. Hallott már a rosette-i kőről? Alice bólintott. – Ettől kezdve joggal féltünk attól, hogy már csak idő kérdése minden. Egy francia, Jean-François Champollion a fejébe vette, hogy megfejti a kódot. S ez 1822-ben sikerült is neki. Hirtelen elolvashatóvá vált az ókoriak összes csodája, a varázslatuk és a beszédük, szóval a sírfeliratoktól a Halottak könyvéig minden. – Tartott egy kis szünetet. – S hogy a Labirintus-trilógia két könyve olyanok kezébe került, akik visszaélhetnek velük, komoly okunk van az aggodalomra. Ez úgy hangzott, mint valami figyelmeztetés, Alice megborzongott. Egyszerre észrevette, hogy esteledik. Odakint a lenyugvó nap sugarai arany, vörös és narancs színnel borították be a hegyeket. – Ha ez a tudás ennyire veszélyes, és ha nem jó, hanem rossz célok érdekében használták, akkor miért nem semmisítette meg a könyveket Alaïs vagy valamelyik őrző, amikor lehetősége volt rá? – kérdezte Alice. Baillard teljesen mozdulatlanná vált. Alice megérezte, hogy rátapintott valami nagyon fontosra, a férfi által elmondott történet lényegére. De hogy mi lehet az, azt még nem tudta. – Ha nem lett volna szükség rájuk, akkor hát persze... Talán ez lett volna a megoldás. – Szükség? Milyen értelemben vagy hogyan? – Az őrzők mindig is tudták, hogy a Grál életet adományoz. Az előbb ajándéknak nevezte, és... – Baillard visszafojtotta a lélegzetét. – Én megértem, hogy egyesek így gondolják. Mások viszont más szemmel tekintenek rá. – Megállt. A pohárért nyúlt, lassan kortyolgatta a bort, majd kemény mozdulattal tette le a poharat. – De ez mindig valamely cél érdekében adományozott élet kell legyen. – Miféle cél érdekében? – kérdezte Alice gyorsan, attól félve, hogy a férfi nem mesél tovább.

– Az elmúlt négyezer év során, amikor nagy szükség volt rá, gyakran vették igénybe a Grál erejét és hatalmát. Jól ismerjük, ugyebár, az ószövetségi Biblia és a Korán hosszú életű pátriárkáit, Ádámot, Jákobot, Mózest, Mohamedet és Matuzsálemet. Azokat a prófétákat, akiknek az életműve nem fért volna bele egy közönséges ember élettartamába. Ezek a pátriárkák több száz évig éltek. – De hát ezek csak tanmesék – tiltakozott Alice. – Allegóriák. Baillard a fejét rázta. – Ők éppen azért éltek több száz évig, hogy el tudják mondani, amit tapasztaltak, hogy tanúságot tegyenek az általuk megélt igazságokról. Harif, aki meggyőzte Abu Bakrt, hogy rejtse el az ősi Egyiptom nyelvét megfejtő műveit, még megérhette Montségur elestét. – De hát az ötszáz év! – Megérték – ismételte egyszerűen Baillard. – Gondoljon egy pillangó életére, Alice. Egy teljes, csodálatos lét, de csak néhány napnyi emberi élet. Egy egész élettartam. Az időnek sok arca és jelentése van. Alice hátratolta a székét, és az ablakhoz sétált. Már maga sem tudta, mit gondoljon, hogy mit hihet el és mit nem. Megfordult. – Az a labirintus, amelyet a barlang falán láttam, meg a gyűrűn, az az igazi Grál szimbóluma? Baillard bólintott. – És Alaïs? Ő tudta ezt? – Eleinte, akárcsak maga, kételkedett. Nem hitt a Trilógia lapjain rejtőző igazságban, de az apja iránti szeretetből mindent megtett, hogy megőrizze az írásokat. – Elhitte, hogy Harif több mint ötszáz éves? – Alice már nem is igyekezett palástolni a kételkedését. – Eleinte nem – ismerte el Baillard. – De idővel ő is látni kezdte az igazságot. S amikor eljött Alaïs ideje, arra eszmélt, hogy képes kimondani és megérteni azokat a szavakat. Alice visszaült az asztal mellé. – De miért éppen Franciaország? Egyáltalán miért hozták ide azokat a papiruszokat? Miért nem hagyták őket ott, ahol voltak? Baillard megint elmosolyodott. – Harif Krisztus után a 10. században a Szent Városba vitte a papiruszokat, majd a Seféla-síkság

közelében rejtette el őket. Ott azok majdnem két évszázadon át biztonságban voltak, egészen addig, amíg Szaladin szultán seregei el nem érték Jeruzsálemet. Harif akkor megbízta az egyik gvárdiánt, egy Bertrand Pelletier nevű fiatal lovagot, hogy vigye a papiruszokat francia földre. Alaïs apja. Alice azon kapta magát, hogy ő is mosolyog, mintha csak egy régi barátjáról hallott volna hírt. – Harif fölismert két dolgot – folytatta Baillard. – Először is azt, hogy a papiruszok nagyobb biztonságban vannak egy kevésbé sérülékeny könyv lapjai között. Másodszor pedig azt, hogy tekintettel a Grálról szóló mendemondák terjedésére az európai udvarokban, legcélszerűbb mítoszok és legendák mögé elrejteni az igazságot. – A Krisztus Kelyhét birtokoló katharokról szóló történetek – mondta Alice, hirtelen megértve valamit. Baillard bólintott. – Követői nem azt várták a Názáreti Jézustól, hogy a keresztfán haljon meg, de ő mégis azt választotta. Jézus halála és föltámadása nyomán aztán megszülettek a történetek a szent kupáról vagy kehelyről, az örök életet adó Grálról. Hogy ezek miképpen szóltak a maguk idejében, azt nem tudom, de az biztos, hogy a Názáreti megfeszítése után üldözési hullám indult meg. Sokan menekültek el a Szentföldről, köztük Arimathiai József és Mária Magdolna, akik francia földre hajóztak. – És a Grál-papiruszok? – Vagy a Salamon templomából származó kincsek. Vagy az a kehely, amelyből a Názáreti Jézus ivott az utolsó vacsorán, s amelybe a megfeszítésekor a vérét fogták föl. Vagy az írások, amelyek azt bizonyítják, hogy Krisztus a megfeszítéskor nem halt meg, életben maradt, s a hívők egy kicsiny, kiválasztott csoportja több mint egy évszázadon át rejtegette őt a sivatag hegyei között. Alice döbbenten meredt Baillard-ra, de a férfi arcáról nem tudott leolvasni semmit. – Hogy Krisztus nem halt meg a keresztfán... – ismételte, s maga sem akarta elhinni, hogy mit mond. – Vagy a többi történet – folytatta lassan Baillard. – Egyesek szerint Mária Magdolna és Arimathiai József nem Marseille, hanem

Narbonne kikötőjében lépett partra. Évszázadokon át tartotta magát az a közhiedelem, hogy valahol a Pireneusokban valami nagy kincset rejtettek el. – Szóval, nem a katharok rendelkeztek a Grál titkával – mondta Alice, összerakosgatva fejében a történet darabjait. – Hanem Alaïs. Akinek a katharok menedéket nyújtottak. A titok mögé rejtett titok. Alice hátradőlt a széken, s fejben végigpörgette a hallottakat. – S most megnyílt a barlang a labirintussal. – Majdnem nyolcszáz év után most ismét össze lehet hozni a könyveket – mondta Baillard. – És bár maga nem tudja, hogy megbízhat-e bennem, vagy inkább csak egy öregember téveszmés halandzsáinak tekintse mindazt, amit elmondtam, vannak olyanok, akik nem kételkednek. Alaïs hitt a Grál igazságában. Lelke mélyén, a tudatos gondolkodás határain túl, Alice tudta, hogy Baillard igazat mond. Csak a racionális énje nem tudta elfogadni a hallottakat. – Marie-Cécile – mondta keményen. – Ma este Madame de l'Oradore elmegy a barlangba, és megpróbálja megidézni a Grált. Alice érezte, ahogy megborzongatja a balsejtelem. – De nem fogja tudni – mondta Alice gyorsan. – Nincs nála a Szavak könyve. És nincs nála a gyűrű sem. – Attól tartok, fölfedezi, hogy a Szavak könyve még mindig ott van abban a teremben. – És ott van? – Nem tudom biztosan. – És a gyűrű? Az sincs nála – nézett Alice a férfi vékony ujjaira. – Tudja, hogy én odamegyek. – De hát ez őrültség! – fakadt ki Alice. – Hogy juthat egyáltalán eszébe, hogy a közelébe menjen ennek a nőnek? – Ma éjszaka megpróbálja megidézni a Grált – mondta Baillard mély, nyugodt hangján. – És ezért tudja, hogy oda fogok menni. Hisz ezt meg kell akadályoznom.

– De mi van Will-lel? – csapott Alice az asztalra. – Mi van Shelagh-val? Magát ez nem érdekli? Az nem segít rajtuk, ha magát is elfogják! – Éppen azért megyek el, mert aggódom értük. És aggódom magáért is, Alice. Azt hiszem, Marie-Cécile kényszeríteni akarja őket, hogy részt vegyenek a szertartáson. Öt résztvevőre van szükség, a Navigatairé-re és négy másikra. – Marie-Cécile, a fia, Will, Shelagh és Authié? – Nem, nem Authié. Más. – Akkor kicsoda? Baillard elengedte a füle mellett a kérdést. – Nem tudom, hol lehet most Shelagh vagy Will – mondta, mintha csak hangosan gondolkodna. – De biztosra veszem, hogy oda fogják hurcolni őket estére. – De kicsoda? – ismételte Alice, ezúttal nagyobb nyomatékkal. A férfi most sem válaszolt. Fölállt, odament az ablakhoz, behajtotta az ablaktáblákat, aztán Alice felé fordult. – Indulnunk kell. Alice meg volt zavarodva, ideges lett, már semmit sem értett, és legfőképpen nagyon félt. Ugyanakkor azt is sejtette, hogy nincs választása. Eszébe jutott a családfán Alaïs neve, amelyet nyolcszáz év választ el az ő nevétől. És a labirintusra gondolt, amely téren és időn átnyúlva összekapcsolja őket. Az egybefonódó két történet. Aztán fölkapta a holmiját, s ment Baillard után, ki az egyre sötétebb alkonyatba.

75. FEJEZET Montségur

1244. MARÇ A citadella alatti rejtekhelyen Alaïs és három társa megpróbálta kirekeszteni tudatából a kínhalálra ítéltek szörnyű jajkiáltásait. De a halálsikoly és a borzalom áthatolt még a hegy vastag szikláin is. A haldoklók hangja kígyóként tekergőzött elő minden résből és repedésből. Alaïs Rixende-ért imádkozott, azért, hogy a lelke megtérhessen Istenhez, és imádkozott a többiekért is, ezekért a Jó emberekért, akiket kimondhatatlanul sajnált. És most már csak abban reménykedhetett, hogy a terve bevált. Az csak később fog kiderülni, hogy sikerült-e becsapni Oriane-t, s hogy valóban azt hiszi-e, hogy a máglyán Alaïs és a Szavak könyve is elpusztult. Túl nagy a kockázat. Alaïs, Harif és a vezetőik úgy tervezték, hogy sötétedésig maradnak ezen a rejtekhelyen. Addig valószínűleg befejeződik a citadella kiürítése is. Aztán az éj leple alatt leereszkednek majd a nyaktörő meredélyen, és Los Seres felé veszik az irányt. S ha szerencséjük lesz, holnap estére otthon is lehetnek. Amit tesznek, az a megadás feltételeinek nyilvánvaló megsértése. Ha elkapják őket, Alaïs tisztában volt ezzel, kegyetlen megtorlás vár

rájuk. Alacsony, ferde boltozatú, nem túl mély sziklaüregben rejtőztek. Ha a katonák alaposan átkutatják a citadellát, egészen biztosan megtalálják őket. Alaïs az ajkába harapott, és a kislányára gondolt. A sötétben érezte, hogy Harif megfogja a kezét. Harif keze száraz és érdes volt, mint a sivatag homokja. – Bertrande erős – suttogta Harif, mintha csak megérezte volna az aggodalmát. – Hiszen olyan ő is, mint te vagy. A bátorsága nem hagyja cserben. Hamarosan együtt lesztek megint. Már nem kell sokáig várni. – De hiszen ő még olyan fiatal, Harif. Túl fiatal ahhoz, hogy ilyen dolgokat lásson. Biztos rettenetesen meg van ijedve... – Bátor gyermek ő, Alaïs. És Sajhë is bátor. Nem fognak bajt hozni ránk. Bárcsak igazad volna... A sötétben Alaïs rettegve gondolt arra, mi vár még rájuk. Csak ült száraz szemmel a sötétben, s várta, hogy elteljen a nap. Nagyon nehezen viselte ezt a várakozást, s azt, hogy fogalma sem volt, mi folyik odafönt. Egyre csak Bertrande holtsápadt, rémült arca lebegett előtte. És a máglyán szenvedők jajveszékelését sem tudta kiverni a fejéből még akkor sem, amikor a szerencsétlenek már rég elhallgattak. Kesernyés szagú, fekete füstfelhő terjengett a völgy fölött, viharfelhőként sötétítve el az eget. Sajhë erősen fogta Bertrande kezét, amikor kilopóztak a nekik egy éven át otthont adó várból a nagykapun. Mélyen a szívébe zárta a fájdalmát, oda, ahol az inkvizítorok már nem érhetik el. Most nem gyászolhatja Rixende-ot. Most nem aggódhat Bertrande-ért. Most arra kell koncentrálnia, hogy vigyázzon a gyerekre, s biztonságban megérkezzen vele Los Seresbe. Az inkvizítorok asztalai ott álltak a lejtő alján. Az eljárás azonnal megkezdődött, a máglya árnyékában. Sajhë megismerte Ferrier inkvizítort, aki az egész környéken hírhedt volt arról, hogy mereven ragaszkodik az egyház törvényeinek minden betűjéhez és

szelleméhez. Mellette a társa, Duranti inkvizítort, aki ugyanolyan rettegett ember volt. Még erősebben szorította Bertrande kezét. Amikor leértek a lejtőről, Sajhë rájött, mi folyik itt: az inkvizítorok két csoportra osztják a foglyokat. Az öregeket, a katonákat és a fiúkat az egyik irányba terelték, az asszonyokat és a kisebb gyerekeket pedig a másikba. Megrémült. Bertrande-nak egyedül kell odaállnia az inkvizítorok elé. A kislány megérezte Sajhë félelmét, s ijedten nézett föl rá. – Mi történik itt? Mit csinálnak velünk? – Ne félj! Csak külön kérdezik ki a férfiakat és az asszonyokat. Ne izgulj. Válaszolj a kérdéseikre. Légy bátor, és maradj pontosan ott, ahová visznek, amíg érted nem megyek. Ne menj sehová, senkivel sem. Megértetted? Az égvilágon senkivel. – Mit fognak kérdezni tőlem? – érdeklődött bátortalanul a gyerek. – A nevedet, meg hogy hány éves vagy – válaszolta Sajhë, végiggondolva, hogy mire is kell majd emlékeznie a gyereknek. – Tudják, hogy én a helyőrség tagja vagyok, de nem lesz okuk arra, hogy kapcsolatot találjanak közöttünk. Ha megkérdezik, mondd azt, hogy nem ismered az apádat. Mondd azt, hogy Rixende volt az anyád, s hogy az egész életedet itt töltötted Montségurben. Los Seres nevét pedig, bármi történjék is, ki ne ejtsd a szádon. Megjegyeztél mindent? Bertrande bólintott. – Ügyes kislány vagy – dicsérte meg Sajhë. Aztán bátorításul még hozzátette. – A nagyanyám is rám bízott mindenféle fontos üzeneteket, amikor ugyanannyi idős voltam, mint te most. És addig ismételtette velem, amíg meg nem győződött róla, hogy hibátlanul tudom mindegyiket. Bertrande alig észrevehetően elmosolyodott. – A mama azt mondja, hogy a te emlékezeted borzasztó. Olyan, mint a szita. – Igaza is van – mosolyodott el Sajhë is. Aztán komoly képpel folytatta. – Lehet, hogy kérdezgetnek majd téged a katharokról is, meg arról, hogy ők miben hisznek. Olyan őszintén válaszolj, ahogy csak tudsz. Akkor kisebb a veszély, hogy ellentmondásba keveredsz. Úgysem tudsz semmi olyasmit mondani nekik, amit másoktól már ne

hallottak volna. – Kicsit habozott, de aztán csak kibökte. – És jól jegyezd meg. Véletlenül se említsd meg Alaïst vagy Harifot. Bertrande szemét elfutották a könnyek. – De mi lesz, ha a katonák átkutatják a citadellát, és megtalálják őket? – kérdezte rémülten. – Mit fognak csinálni velük, ha megtalálják őket? – Nem találják meg őket – válaszolta gyorsan Sajhë. – Jól jegyezd meg, Bertrande. Ha az inkvizítorok befejezték a kihallgatást, maradj ott, ahol vagy. Pontosan ott. Én majd, amilyen gyorsan csak tudok, elmegyek érted. Sajhë alig fejezte be a mondatot, amikor egy őr jól hátba taszította, és elzavarta tovább lefelé, a falu felé. Bertrande-ot a másik irányba küldték. Beterelték egy karámba, ahol észrevette Pierre-Roger de Mirepoix-t, a helyőrség parancsnokát, őt már kifaggatták. Ez jó jel volt, Sajhë egy kicsit megnyugodott tőle. Az volt a benyomása, hogy a megadáskor kötött megállapodást a győztesek betartják, s a katonákat hadifogolyként, és nem gonosztevőként kezelik. Ahogy beállt a kihallgatásra váró katonák sorába, lehúzta a hüvelykujjáról, és a ruhája alá rejtette a kőgyűrűjét. Furcsán üresnek érezte a kezét a gyűrű nélkül. Nem sokszor húzta le az elmúlt húsz évben, amióta Harif rábízta. A kihallgatás két külön sátorban folyt. A szerzetesek kikészítették maguk elé a sárga kereszteket, amelyeket azoknak a ruhájára varrnak majd, akikről kiderül, hogy kapcsolatban álltak az eretnekekkel. Akiket már kifaggattak, azokat – akár a vásárra hajtott állatokat – egy másik helyre terelték. Amikor Sajhë következett, egyedül mehetett be a sátorba. Megállt Ferrier inkvizítor előtt, és csak várt. Ferrier viaszszerű arccal, közönyösen bámult rá. Megkérdezte a nevét, az életkorát, a katonai rangját és a szülőhelyét. A lúdtoll sercegett a pergamenen. – Hiszel a mennyben és a pokolban? – kérdezte kurtán. – Hiszek. – Hiszel a tisztítótűzben? – Hiszek. – Hiszel-e abban, hogy Isten Fia tökéletes emberré vált?

– Katona vagyok én, nem szerzetes – válaszolt Sajhë, a földre szegezve a tekintetét. – Hiszel-e abban, hogy az emberi léleknek csak egy teste van, amelyben és amellyel együtt feltámad? – A papok azt mondják, hogy így van. – Hallottad-e, hogy bárki is azt mondta volna, hogy esküt tenni bűn? És ha igen, ki volt az? Sajhë most fölemelte a tekintetét. – Én ilyet nem hallottam – válaszolta. – Gondolkozz. Több mint egy éve szolgálsz már itt, és mégsem hallottad, hogy az eretnekek nem hajlandók esküt vagy fogadalmat tenni? – Én Pierre-Roger de Mirepoix-t szolgálom, uram. Nem hallgatok én senki más szavára. A kihallgatás folytatódott még egy darabig, de Sajhë kitartóan játszotta azt a szerepet, hogy ő csak egy egyszerű katona, és fogalma sincs a hit és a Szentírás bonyolultabb kérdéseiről. Nem kevert gyanúba és nem vádolt meg senkit. Azt állította, hogy nem tud ő semmit. A végén Ferrier inkvizítornak nem volt más választása, mint elengedni őt. Még csak délután volt, de a nap már elég alacsonyan járt. A völgybe kezdett visszaköltözni a sötétség, a dolgok körvonalai elmosódtak, s egyre sötétedtek az árnyak. Sajhët a már kihallgatott katonák közé küldték. Mindannyian kaptak egy pokrócot, egy nagy karéj kenyeret, meg egy pohár bort. Sajhë észrevette, hogy a többi fogoly efféle kedvezményben nem részesült.

* Ahogy sötétedett, Sajhë hangulata is úgy vált egyre komorabbá. Nem tudta, hogy Bertrande megpróbáltatásai véget értek-e már, és azt sem tudta még kideríteni, kogy egyáltalán merre őrizhetik a kislányt a hatalmas táborban. A bizonytalanság az idegeire ment. S folyton eszébe jutott Alaïs is, aki ott ül abban a sötét lyukban, és

várja, hogy teljesen besötétedjen idekint is, és egyre nyugtalanabb lesz, ahogy az indulás pillanata közeledik, s ő nem segíthet neki... Képtelen volt nyugton maradni, ezért felállt, hogy járjon és nyújtózzon egyet. Érezte, hogy a csontjaiba hatol a nyirkos hideg, s hogy a lábai elgémberedtek a hosszas üldögéléstől. – Assis! – mordult rá egy őr, és vállon bökte a lándzsájával. Már éppen engedelmeskedni akart, amikor valami mozgást vett észre a hegy oldalában. Egy csapatnyi fáklyákkal fölszerelkezett fegyveres indult átkutatni azt a sziklás részt, ahol Alaïs, Harif és a vezetőik elrejtőztek. A vonuló csapat árnyéka ott táncolt a szélben reszkető, kopár bozótokon. Sajhëban megfagyott a vér. Ezek egyszer már átkutatták a várat, és nem találtak semmit. Már azt lehetett hinni, hogy végeztek. De most nyilvánvaló, hogy még mindig keresnek valamit. Hogy át akarják kutatni a várfalak tövében kanyargó ösvényeket és az aljnövényzetet. Ha még egy darabig tartják a menetirányt, egyenesen beleszaladnak Alaïsékba. Akik talán elő is bújtak már, hisz közben besötétedett. Sajhë rohanni kezdett a tábor széle felé. – Hé! – kiáltott utána az őr. – Nem hallottad, amit mondtam? Arrête! Sajhë nem vett róla tudomást. A következményekkel mit sem törődve átvetette magát a kerítésen, és rohanva megindult fölfelé a lejtőn, a keresőcsapat után. Hallotta, hogy mögötte az őr erősítésért kiált. De ő csak arra gondolt, hogyan terelhetné el a figyelmet az odafönt a sziklaüregben rejtőzködőkről. A keresőcsapat megállt, és a katonák hátrafordultak, hogy mi történt. Sajhë ordibálni kezdett, hogy bámészkodókból cselekvőkké változtassa őket. A katonák egymás után fordultak vissza. Arcukon a zavart egyre inkább az erőszak kifejezése váltotta föl. Unatkoztak és fáztak, úgyhogy éppen kapóra jött nekik egy kis verekedés. Sajhë még konstatálhatta, hogy a terve beválik, amikor jól gyomorszájon vágták. Levegő után kapkodva azonnal összegörnyedt. Két katona hátracsavarta a karját, és minden irányból záporoztak rá az ütések. Lándzsák nyele, rúgások, ökölcsapások. Érezte, hogy

felreped a szeme alatt a bőr. Érezte, hogy elönti a vér a száját, de a verés még mindig nem akart abbamaradni. És csak most fogta föl, milyen rosszul mérte föl a helyzetet. Csak el akarta terelni a figyelmet Alaïsról. Eszébe jutott még Bertrande sápadt arca, s hogy a kislány most bizonyára őt várja valahol. A következő pillanatban azonban egy ököl az állába csapódott, és minden sötétbe borult körülötte.

76. FEJEZET

Oriane az egész életét a Szavak könyve felkutatásának szentelte. Carcassonna elestét és a Chartres-ba való visszatérést követően nem sokkal a férje elveszítette a türelmét, hogy képtelen megszerezni neki azt, amiért ő már fizetett, s nem is keveset. Szerelem sohasem létezett közöttük, s amikor a férfit már a vágy sem hajtotta annyira, a szép szavak helyett mind gyakrabban vette elő az öklét, meg a bőrövét. Oriane tűrte a verést, de folyton a bosszún járt az esze. S ahogy a férje birtoka és vagyona gyarapodott, s egyre nagyobb lett a francia királyra gyakorolt befolyása is, az érdeklődése újabb zsákmányok felé fordult. A feleségével alig törődött. Oriane újult lendülettel indította meg a keresést. Fizetett minden, számára fontos értesülésért, s a Délvidéken kémek egész hálózatát működtette, akik éjjel-nappal nyitva tartották a szemüket és a fülüket. Csak egyszer került közel ahhoz, hogy elkapja Alaïst. 1234 májusában elhagyta Chartres-t, és délre, Tolosába ment. De amikor megérkezett, kiderült, kogy az őröket megvesztegette valaki, s a húga úgy eltűnt megint, mintha sohasem járt volna ott. Oriane megesküdött magának, hogy ilyen hibát még egyszer nem fog elkövetni. Ezúttal, amikor fülébe jutott a szóbeszéd egy hasonló életkorú nőről, aki a leírások alapján akár a húga is lehetett, Oriane az egyik fiával a keresztesek közé vegyülve azonnal a Délvidékre utazott. Ma reggel még úgy gondolta, hogy a könyvet látta elégni a máglyán. És a guta kerülgette, hogy karnyújtásnyira volt tőle, s mégsem tudta megszerezni. Dühöngött, és sem a fia, Louis, sem a szolgái nem tudták lecsillapítani. Délutánra azonban már kezdte átértékelni a reggel látottakat. Ha Alaïs volt az, akit a máglyán látott

– de ebben már egyáltalán nem volt olyan biztos –, akkor is nehezen tudta elképzelni, hogy magával vitt volna a halálba, a máglyára egy olyan értékes dolgot, mint a Szavak könyve. Nem, ez elképzelhetetlen. Oriane szétküldte a szolgáit a táborban, hogy próbáljanak híreket szerezni, s azok ki is derítették, hogy Alaïsnak volt egy kilenc– vagy tízéves kislánya, akinek az apja Pierre-Roger de Mirepoix fegyvereseként szolgált. Oriane nem tartotta elképzelhetőnek, hogy a húga rábízta volna az értékes könyvet a helyőrség egyik tagjára. A katonák holmiját mindig átkutatják. De ki foglalkozik egy gyerekkel? Oriane megvárta, amíg beesteledik, aztán átment a tábornak abba a részébe, ahol az asszonyokat és a gyerekeket tartották fogva. Egy kis pénz az őröknek – és szó nélkül beengedték. A fekete barátok – ezek a dominikánus szerzetesek, akik dicstelen inkvizíciós ténykedésükkel kiérdemelték a „Domini canes”, vagyis az „Úr kutyái” gúnynevet – persze rosszallóan néztek rá, de Oriane nem törődött velük. Fia, Louis loholt utána, ellenszenves képén lelkesedés tükröződött. Ez a fiú rettenetesen vágyott a dicséretre, s mindig az anyja kívánságát leste. – Oui? – nézett rá ingerülten Oriane. – Qu'est-ce que tu veux? – Il y a une fille, que vous devez voir, maman. Oriane követte őt az elkerített rész túlsó végébe, ahol a többiektől kissé távolabb egy kislány feküdt a földön, és aludt. Meghökkentően hasonlított Alaïsra. Mintha csak Alaïs ikertestvére bukkant volna elő a régi időkből. Arcán ugyanaz a dacos elszántság, haja és bőre színe is ugyanolyan. – Hagyj magamra – szólt oda a fiának. – Nem fog megbízni bennem, ha te is itt vagy. Louis sértődött képet vágott, amitől Oriane csak még ingerültebbé vált. – Tűnj már el! – fordított hátat a fiúnak. – Eridj, és készítsd elő a lovakat. Itt már nincs rád szükségem. Amikor Louis eltűnt, Oriane odaguggolt a kislány mellé, és megérintette a karját. A gyerek azonnal fölébredt, és föl is ült. Szemében rémület csillogott.

– Ki vagy te? – Una amiga – válaszolta Oriane azon a nyelven, amelyet már harminc éve nem beszélt. – Egy jó barát. Bertrande nem mozdult. – Te francia vagy – mondta makacsul, az ismeretlen nő ruháját és haját bámulva. – Te nem voltál ott a citadellában. – Nem – válaszolta Oriane, és igyekezett minél nyugodtabb hangon megszólalni. – De én is Carcassonnában születtem, akárcsak anyád. Együtt voltunk gyerekek Château Comtalban. Még a nagyapádat, Pelletier intendánst is ismertem. Alaïs biztos sokat mesélt róla. – Még a nevemet is tőle örököltem. Oriane elrejtette a mosolyát. – Jól van, Bertrande. Azért jöttem, hogy kivigyelek innen. A kislány elkomorult. – De Sajhë azt mondta nekem, hogy itt várjak rá, és ne menjek sehová – mondta, nem túl óvatosan. – Azt mondta, hogy senki mással ne menjek el. – Ezt Sajhë mondta, ugye? – mosolygott Oriane. – Na, nekem meg azt mondta, hogy te tudsz vigyázni magadra, s ezért adott nekem valamit, hogy tudd, megbízhatsz bennem. Elővette azt a gyűrűt, amelyet még a ravatalon fekvő apja kihűlt ujjáról húzott le. Ahogy számított rá, Bertrande felismerte, és érte nyúlt. – Sajhë adta ezt neked? – Tessék. Nézd csak meg. Bertrande forgatta-nézegette a gyűrűt. Aztán fölállt. – Ő most hol van? – Nem tudom – mondta Oriane, ismét ingerülten. – Bár... – Vagyis? – nézett föl rá Bertrande. – Szerinted is azt szeretné, hogy te hazamenj? Bertrande elgondolkodott egy pillanatra. – Lehet – mondta bizonytalanul. – Messzire kell menni? – puhatolózott tovább Oriane. – Lóháton egy nap. De lehet, hogy ebben az évszakban egy kicsivel több. – És van neve is annak a falunak?

– Los Seres – vágta rá a kislány. – De Sajhë azt mondta, hogy ezt se áruljam el az inkvizítoroknak. A Noublesso de los Seres. Nem csupán a Grál őrzőinek a neve, hanem azé a falué is, ahol a Grál található. Oriane kénytelen volt a nyelvébe harapni, nehogy hangosan felnevessen. – Na, akkor először is ettől szabaduljunk meg – hajolt le, és lefejtegette a gyerek hátáról a szégyenbélyeget, a sárga keresztet. – Nem kell azt senkinek látnia, hogy szökevények vagyunk. Van valami, amit magaddal akarsz hozni? Ha a gyereknél van a könyv, akkor persze nem kell már sehová sem menni. A nagy keresés-kutatás itt véget is érhetne. – Semmi – rázta a fejét Bertrande. – Nagyon jó. És most maradj csöndben. Ne keltsünk feltűnést. A kislány még gyanakodott picit, de ahogy osontak keresztül az alvó táboron, Oriane Alaïsról és Château Comtalról mesélt neki. Igyekezett kedvesnek, figyelmesnek és megnyerőnek mutatkozni. És lassanként el is nyerte a gyerek bizalmát. A kapuban megint odacsúsztatott néhány pénzdarabot az őrt álló katonának, aztán a tábor széle felé vették az irányt, ahol Louis várta őket hat lovas fegyveressel és egy szekérrel. – Ezek velünk jönnek? – kezdett megint gyanakodni Bertrande. Oriane mosolyogva tette föl a szekérre. – Valakinek meg kell védenie bennünket az útonállóktól, nem gondolod? Sajhë sohasem bocsátaná meg nekem, ha hagymám, hogy valami bajod essék. Amikor a kislány megnyugodott. Oriane Louis-hoz fordult. – És velem mi lesz? – kérdezte azonnal a fiú. – Veletek akarok menni. – Én meg azt akarom, hogy itt maradj – mondta Oriane türelmetlenül. – Te, ha még nem felejtetted volna el, a sereghez tartozol. Nem tűnhetsz el csak úgy. Könnyebb és gyorsabb lesz mindannyiunk számára, ha egyedül megyek. – De... – Nincs de. Tedd, amit mondtam. – És suttogva folytatta, hogy a gyerek ne hallja. – Cselekedj a mi érdekeinknek megfelelően. Vedd kezelésbe ennek a kölyöknek az apját, ahogy megbeszéltük. A többit bízd rám.

Guilhemnek most már csak egyetlen célja volt: megtalálni Oriane-t. Eredetileg azért jött Montségurbe, hogy segítsen Alaïsnak, és megakadályozza Oriane-t abban, hogy valami csúnya dolgot műveljen vele. Majdnem harminc éven át vigyázott rá a távolból. De most, hogy Alaïs meghalt, neki már nem volt vesztenivalója. Az elmúlt évek során pedig egyre erősödött benne a bosszúvágy. Meg kellett volna ölnie Oriane-t, amikor még volt lehetősége rá. De most nem fogja kihagyni ezt az alkalmat. Köpönyege csuklyáját az arca elé húzva keresztüllopakodott a keresztesek táborán, míg meg nem pillantotta Oriane zöld és ezüst színű lakósátrát. Odabentről hangok szűrődtek ki. Francia beszéd. Egy fiatalember parancsokat osztogatott. Guilhemnek eszébe jutott a fiatal fickó Oriane mellett, valószínűleg a fia. Az enyhe szélben ide-oda imbolygó külső sátorlaphoz húzódva hallgatózott. – Az egyik katona a várból – mondta éppen Louis d'Évreux a maga arrogáns hangján. – A neve, ha jól hallottam, Sajhë de Servian. Az, aki nemrég azt a felfordulást csinálta. Ezek a déli parasztok! – fakadt ki megvetően. – Ha jól bánnak velük, akkor is úgy viselkednek, mint az állatok. – Felröhögött. – Arra az elkerített területre vitték, nem messze Hugues des Arcis sátrától, de távolabb a többi fogolytól, nehogy megint valami galibát okozzon. – Aztán halkabban folytatta, úgyhogy Guilhem alig tudta kivenni a lényeget. – Ez a tiéd. – Pénzérmék csörgése hallatszott. – A felét most adom. Ha az a paraszt még él, amikor rátalálsz, intézd el. A másik felét akkor kapod, ha elvégezted a munkát. Guilhem megvárta, míg a katona elmegy, aztán besurrant az őrizetlenül hagyott bejáraton. Louis háttal állt neki. – Megmondtam, hogy senki se zavarjon! – mordult föl, meg sem fordulva. A következő pillanatban ott érzett egy kést a torkán. – Ha megmukkansz, megöllek! – Vidd el, amit akarsz, vedd csak el. És ne bánts! – szűkölte Louis. Guilhem körbepillantott a fényűzően berendezett sátorban. Drága szőnyegek, meleg takarók... Oriane megszerezte hát azt a vagyont és

rangot, amire mindig is vágyott. Guilhem most gonoszul csak abban reménykedett, hogy a pénz és hatalom boldogságot nem hozott neki. – Mi a neved? – sziszegte fenyegetően. – Louis d'Évreux. Nem tudom, ki vagy, de anyám... Guilhem hátrarántotta a fejét. – Ne fenyegess! Elküldted az őröket. Nem segíthet rajtad senki. – Erősebben nyomta a pengét a fickó halovány, északi bőrébe, mire az mozdulatlanná dermedt. – Na, így már jó lesz. És most áruld el nekem, hol van Oriane? Ha nem válaszolsz, elvágom a torkod. Guilhem érezte, hogy az Oriane név hallatán a fickó összerezzen. A félelem azonban megoldotta a nyelvét. – Elment oda, ahol az asszonyokat őrzik – hadarta. – Minek? – Hogy megkeressen egy... egy gyereket. Egy kislányt. – Ne rabold az időmet, fiacskám – rántott megint egyet Guilhem a fiú fején. – Miféle kislányt? Miért van rá szüksége Oriane-nak? – Az egyik eretnek gyereke. Az anyja az én anyám húga. – Szinte köpködte a szavakat. – Anyám csak meg akarja nézni azt a gyereket. – Alaïs – suttogta Guilhem hitetlenkedve. – Hány éves az a gyerek? Évreux izzadt félelmében. – Honnan tudjam? Kilenc vagy tíz. – És az apja? Az is meghalt? Évreux megpróbált megmozdulni. Guilhem még erősebben szorította, és a kés hegyét belenyomta a bal füle tövébe. – Nem tudom. Pierre-Roger de Mirepoix egyik fegyverese. Guilhem azonnal átlátott mindent. – És te odaküldtél egy embert, hogy ne érje meg a napkeltét. A kés pengéjén megvillant a pislákoló gyertyák fénye. – Ki vagy te? Guilhem nem válaszolt. – Hol van Évreux grófja? Miért nincs most itt? – Apám meghalt – mondta a fiú. Semmi szomorúság nem érződött a hangján. Inkább valamiféle büszkeség, amit azonban Guilhem nem azonnal értett meg. – És most én vagyok az Évreux-birtokok ura! Így már világos. Guilhem fölnevetett. – Vagyis inkább az anyád. A fickó megint megrándult, mintha belédöftek volna.

– Meséld el szépen nekem, Évreux grófja – súgta, megvetően hangsúlyozva a szavakat Guilhem. – Mit akarhat a te anyád attól a kislánytól? – Nem mindegy? Az egy eretnek gyereke. Mindet meg kellett volna égetni. Abban a pillanatban rájött, hogy ezt nem lett volna szabad elkottyantania. De már késő volt. Guilhem megmarkolta a kést, és egyetlen, szép ívű mozdulattal elvágta a torkát. – Per lo Miègjorn – mondta. – A Délvidékért. A vér lüktetve lövellt a drága szőnyegre. Guilhem elengedte a bal kezével eddig markolt hajcsomót. Évreux ifjú grófja térdre rogyott, majd furcsán imbolygó fejjel előrebukott. – Ha a szolgád elég gyorsan visszatér, talán még életben talál. De inkább azért imádkozz, hogy bocsássa meg Isten a bűneidet. Guilhem visszahúzta a fejére a csuklyát, és elrohant. Meg kell találnia Sajhë de Serviant, mielőtt ennek a gazfickónak a pribékje odaér. A kis csapat rosszkedvűen botladozott a jeges-göröngyös úton az éjszakában. Oriane már megbánta, hogy a szekeret választotta. Lóháton gyorsabban haladhatnának. A szekér dülöngélő fakerekei csikorogva zötykölődtek a keményre fagyott kátyúkban. Elkerülték a völgy torlaszokkal egyébként is járhatatlanná tett főbb útjait, s egy darabig dél felé haladtak. Aztán amikor az esti ködöt fölváltotta a vaksötét éjszaka, délkeletnek fordultak. Bertrande már aludt a szekérderékban. Köpenyét a fejére húzva védte magát a szekér fölé erősített ponyva alá bevágó dermesztő szél ellen. Oriane-t kifárasztotta a gyerek kérdezősködése. Bertrande mindent tudni akart Carcassonnáról, a háború előtti régi világról. Oriane kétszersülttel és kaláccsal kínálgatta, és belediktált egy kis fűszeres bort is, annyi altatóval benne, hogy az egy katonát is ledöntött volna a lábáról. A gyerek végül tényleg szinte beleájult az álomba. – Kelj föl!

Sajhë hallotta, hogy valaki szólongatja. Egy férfi. Közelről. Mozdulni próbált. Erre fájdalom nyilallt minden testrészébe. Villámok cikáztak a szeme előtt. – Kelj föl! – Most parancsolóbb volt a hang. Sajhë összerándult, ahogy valami hideget nyomtak csupa seb arcába. Kellemesen hűsítette lüktető bőrét. És lassan visszajöttek az emlékek is – ahogy zuhognak az ütések a fejére, a testére, ahogy felbukik, és a földön rugdalják tovább... Él még? Vagy már meghalt? Aztán eszébe jutott a többi is. Valaki kiabált, ott a lejtő alján, ráüvöltött a katonákra, hogy hagyják abba. Támadói azonnal elléptek mellőle. Valaki, egy parancsnokféle, francia nyelven utasításokat osztogatott, őt meg levonszolták a lejtőn. Akkor tehát valószínűleg még nem halt meg. Ismét megpróbált mozdulni. Valami keményet érzett a háta mögött. Ekkor jött rá, hogy szorosan hátra van kötve a két keze. Megpróbálta kinyitni a szemét, de az egyik teljesen be volt dagadva. Más érzékszervei segítettek a tájékozódásban. Lópaták dobogását hallotta, aztán a szél zúgását, s valahol egy bagoly is huhogott, pedig igazán nem volt most költési időszak. Ezeket a zajokat mind jól ismerte. – Tudod mozdítani a lábad? Maga is meglepődött, hogy tudja. Igaz, kegyetlenül fájt. Amikor a földön feküdt, az egyik katona rátaposott a bokájára. – Meg tudsz maradni a nyeregben? Aztán ez a valaki mögéje lépett, és elvágta a köteleit. Még egy oszlophoz is odacsomózták. De ez az ember valahonnan ismerős volt neki. Az arca is és a hangja is. Sajhë szédelegve föltápászkodott, de nemsokára visszarogyott megint. – Kinek köszönhetem ezt a szívességet? – kérdezte a csuklóját masszírozva. De szinte azonnal rá is jött. Látta magát tizenegy éves kölyökként, ahogy mászik föl Château Comtal falain, bujkál a lőrések mögött, és Alaïst keresi. Aztán hangokat hall az ablakból, odabent Alaïs nevet, s ez a férfi beszél hozzá, tréfálkozik vele. – Guilhem du Mas – sóhajtotta.

Guilhem meglepődve bámult rá. – Találkoztunk mi már valahol, barátom? – Nem emlékezhetsz rá – válaszolt Sajhë, miközben alig tudott Guilhem arcába nézni. – De azt elárulhatnád, amic, hogy mi a terved velem. – Összevert szájával alig tudta kimondani a szavakat. – Azért jöttem, hogy... – Guilhemet zavarta ez a kissé ellenséges hang. – Te vagy Sajhë de Servian? – És ha igen? – Akkor Alaïs kedvéért, akit mi mindketten... – Elhallgatott, és összeszedte magát. – Itt van a nővére, Oriane, az egyik fiával. A keresztes sereggel együtt érkeztek. Oriane a könyvért jött. Sajhë rámeredt. – Miféle könyvért? – kérdezte harciasan. Guilhem azonban nem zavartatta magát. – Oriane megtudta, hogy van egy lányod. És magával vitte a gyereket. Nem tudom, merrefelé tartanak, de nem sokkal alkonyat után hagyták el a tábort. Azért jöttem, hogy ezt elmondjam neked, és fölajánljam a segítségemet. De ha neked nincs szükséged rá... Sajhë érezte, hogy a vér kiszalad az arcából. – Micsoda?! – Ha még élve akarod viszontlátni a lányodat – folytatta Guilhem rendületlenül –, akkor most tedd félre a sérelmeidet. Azokkal ráérsz még foglalkozni. A kezét nyújtotta, hogy fölsegítse a még mindig a földön kuporgó Sajhët. – Tudod, hogy Oriane hová vihette őt? Sajhë bámulta ezt az embert, akit egész életében gyűlölt, aztán Alaïs és a kislány érdekében elfogadta a feléje nyújtott kezet. – Van neki neve is – mondta. – Úgy hívják, hogy Bertrande.

77. FEJEZET Soularac-hegy

2005. JÚLIUS 8., PÉNTEK Baillard és Alice szótlanul kaptatott fölfelé a hegyre. Majdnem mindent elmondtak már egymásnak, több szóra most nem volt szükség. Baillard nehezen szedte a levegőt, de figyelmesen nézte maga előtt az ösvényt, és egyszer sem botlott meg. – Már nem lehet messze – mondta Alice, némiképp magának is. – Nem. Öt perccel később már meg is érkeztek a parkolóval átellenben lévő ásatási helyszínre. A sátrakat mind elvitték, de még látszottak a helyükön a barna, száraz foltok, s itt-ott szemét is árulkodott arról, hogy nemrég itt emberek laktak. Alice észrevett egy kis kéziásót meg egy fém sátorcöveket; fölvette és zsebre vágta őket. Mentek tovább fölfelé a balra kanyarodó ösvényen, míg meg nem érkeztek az Alice által elmozdított kőtömbhöz. Még mindig ott hevert, ahová legurult, kissé lejjebb a barlang bejáratától. A hold kísérteties, fehéres fényében úgy festett, mint egy ledöntött istenszobor feje. Tényleg csak négy napja történt? Baillard megállt, és rátámaszkodott a kőtömbre, hogy kifújja magát. – Most már tényleg csak pár lépés – biztatta Alice. – Ne haragudjon hogy nem szóltam, hogy ennyire meredek. Baillard mosolygott. – Emlékszem magam is. – Megfogta Alice kezét. Hártyavékonynak tűnt a bőre. – Ha odaérünk a barlanghoz,

várjon, amíg nem szólok, hogy most már biztonságosan jöhet utánam. Ígérje meg, hogy addig elrejtőzik és vár. – Szerintem nem valami jó ötlet, hogy egyedül menjen be – húzta össze a szemöldökét Alice. – Még ha igaza van is, és tényleg csak később jönnek ide, akkor is csapdába eshet. Szeretném, ha megengedné, hogy segítsek magának. Ha én is ott vagyok, segíthetek megtalálni a könyvet. Ketten csak gyorsabban megy, nem igaz? Gyorsan bemegyünk és kijövünk, pár perc az egész. Aztán elbújunk valahol idekint, és kilessük, hogy mi történik. – Bocsásson meg, de jobb, ha külön megyünk. – Képtelen vagyok belátni, hogy miért. Senki sem tudja, hogy itt vagyunk. Úgy tökéletes biztonságban lehetünk. – Ezt kimondta ugyan, de maga is érezte, hogy nem igaz. – Maga nagyon bátor, Madomaisèla – mondta a férfi csöndesen. – Mint amilyen Alaïs is volt. Neki is mindig fontosabb volt mások biztonsága, mint a magáé. Sok áldozatot hozott azokért, akiket szeretett. – Senkinek sem kell itt föláldoznia semmit – jelentette ki élesen Alice. A félelem idegessé tette. – És én még mindig nem értem, hogy miért nem akart korábban idejönni. Még világosban megtehettük volna ezt a kiruccanást, és nem kockáztattuk volna, hogy elkapnak. Baillard ezt az egészet szépen elengedte a füle mellett. – Telefonált Noubel felügyelőnek? – kérdezte. Nincs értelme vitatkozni. Most nincs. – Igen – sóhajtott Alice. – Elmondtam neki mindent, ahogy kérte. – Ben – mondta a férfi csöndesen. – Én megértem, hogy most fafejűnek és ostobának tart engem, Madomaisèla. De majd meg fogja látni. Mindennek pontosan a maga idejében kell megtörténnie, a helyes sorrendben. Egyébként sosem derül ki az igazság. – Az igazság? – ismételte Alice. – Hisz elmesélt már nekem mindent, amit tudni kell. Mindent. Engem már csak az izgat, hogy megmentsük Shelagh-t. És persze vele együtt Willt is. – Elmondtam volna mindent? – hümmögött a férfi. – Lehetséges az ilyesmi? – Megfordult, és a bejáratot nézegette. Azt a kis fekete nyílást a szikla oldalában. – Az egyik igazság például ellentmondhat

a másiknak – dörmögte. – Ami most van, az nem volt akkor. – Belekarolt Alice-be. – Na, vágjunk neki az utolsó szakasznak. Alice kihívóan méregette az öreget, és nem értette a nagy nyugalmát sem. Baillard higgadt volt, és láthatóan a gondolataiba merült. Mintha valamiféle passzív belenyugvás áradt volna szét benne – miközben ő maga majd szétpattant az idegességtől, félt mindentől, ami rosszul sülhet el, rettegett, hogy Noubel nem ér ide időben, s abba már belegondolni sem mert, hogy esetleg kiderül: Baillard mindenben tévedett. Mi van akkor, ha már meghaltak? Elhessegette a gondolatot. Most nem gyötörheti magát ilyen dolgokkal. Ki kell tartania a mellett, hogy minden jól alakul. A bejáratnál Baillard odafordult felé, és rámosolygott. Szivárványos borostyánszín szeme csillogott a várakozástól. – Nagyon sokáig vártam – mondta a férfi szelíden. – Várt? Arra, hogy megtalálja a könyvet? A férfi a fejét rázta. – A szabadulásra. A megváltásra. – Megváltás? De mitől-miből? – Alice döbbenettel konstatálta, hogy könnyek peregnek a szeméből. Az ajkába karapott, hogy ki ne törjön belőle a zokogás. – Nem értem én ezt – nyögte ki nagy nehezen. – Pas à pas. Látta ezeket a szavakat a barlangban, belevésve a lépcső tetején a falba? Alice meglepődve nézett rá. – Igen, de hogyan... A férfi a kezét nyújtotta a zseblámpáért. – Be kell mennem. Alice az érzéseivel viaskodva, szó nélkül nyújtotta át neki. És nézte, ahogy bemegy az alagútba, megvárta, míg eltűnnek az utolsó fényvillanások is. Aztán sarkon fordult, és elment a bejárattól. Ráhuhogott a közelben egy macskabagoly, mire Alice nagyot ugrott rémületében. A máskor alig hallható hangok most mintha százszoros erővel szóltak volna. Volt valami félelmetes a sötétségben, fenyegetően magasodtak fölé a fák, szinte agyonnyomta a hegynek az árnyéka is, s a sziklák és a kövek ismeretlen, baljós alakzatot kezdtek ölteni. A távolból, messze lentről a völgy felől pedig mintha autózúgást hozott volna a szél.

Aztán megint nyomasztó, nagy csönd támadt. Alice rápillantott az órájára. Öt perc múlva háromnegyed tíz. Háromnegyed tízkor két erős fénycsóva söpört végig a parkolón a Soularac-hegy lábánál. Paul Authié leállította a motort, és kiszállt. Meglepődött, hogy François-Baptiste még nincs itt. Felpillantott a barlang felé, és eszébe jutott, hogy talán már bent vannak. Igyekezett másra gondolni. Az idegei viszont vibrálni kezdtek. Braissart és Domingo egy órával ezelőtt még itt volt. Ha MarieCécile és a fia itt járt volna, arról értesítették volna. Benyúlt a zsebébe, és megtapogatta a detonátor távirányítóját. Be volt állítva a töltetek felrobbantására, és indulhatott a visszaszámlálás. Már semmi tennivaló nem maradt. Csak várni kell. És figyelni. Két ujjával megtapintotta a nyakában függő aprócska feszületet, és behunyt szemmel imádkozni kezdett. A parkoló melletti erdőből ekkor valami zaj hallatszott. De hiába meresztette a szemét, nem látott semmit. Beült a kocsiba, és bekapcsolta az országúti fényszórókat. A fák ettől szinte előugrottak a sötétből, körvonalakat nyertek. Ismét meresztgette a szemét. Ezúttal látott is valami mozgást a sűrű aljnövényzetben. – François-Baptiste? Nem jött válasz. Authié érezte, hogy libabőrös borzongás bizsergeti a tarkóját. – Nincs időnk most ilyesmivel szórakozni! – kiáltott bele a sötétségbe, némi tettetett ingerültséggel a hangjában. – Ha kell a könyv és a gyűrű, akkor jöjjön elő, és mutassa meg magát! Már kezdte azt hinni, hogy csak képzelődött, és most ordítozik itt egymagában a sötétben, de ekkor megint hallott valamit. Elfojtotta a mosolyát, amikor egy alak bontakozott ki a sűrűből. – Hol van O'Donnell? Authié majdnem elröhögte magát, amikor meglátta a közeledő François-Baptiste-ot – a méreténél legalább három számmal nagyobb dzsekiben. Igazán nevetségesen festett. – Egyedül van? – kiáltotta oda neki.

– Az nem tartozik magára – lépett ki a fák közül a fiatalember. – Hol van Shelagh O'Donnell? Authié csak a fejével intett a barlang felé. – Már odafönt várja, barátom. És megkíméltem magát a vesződségtől. – Felnevetett. – Nem hiszem, hogy bármi gondot fog még okozni. – Mi van a könyvvel? – Odabent van az is. – Fölhúzta az inge ujját, az órájára pillantott. – És a gyűrű is. Minden leszállítva. Időre. François-Baptiste elnevette magát. – Szépen ajándékpapírba csomagolva, remélem. Csak nem azt akarja bemesélni nekem, hogy egyszerűen odafönt hagyta őket? Authié megvetéssel nézett rá. – Az én dolgom az volt, hogy megszerezzem a könyvet és a gyűrűt, s ezt meg is tettem. És visszahoztam a maguk, nevezzük így, spionját is. – Összehúzta a szemét. – Hogy aztán Madame de l'Oradore mit kezd velük, az már tényleg nem rám tartozik. Kétkedés villant át a fiatalember arcán. – S mindezt csak úgy, szívességből? – A Noublesso Véritable érdekében – válaszolta Authié nyájasan. – Vagy magát még nem hívták meg oda? Még nem tagja a szervezetnek? Gondolom, pusztán az, hogy Madame de l'Oradore fia, nem elég. Menjen, és nézzen körül. Vagy az anyja is odafönt van már, és el van foglalva az előkészületekkel? François-Baptiste összepréselt ajkakkal hallgatta. – Azt hiszi, nem mondta el nekem? – folytatta Authié. – Azt hiszi, én nem tudom, hogy mit művel? – Érezte, hogy egyre jobban elfutja a méreg. – Látta már őt, François-Baptiste? Látta az eksztázist az arcán, amikor kiejti azokat az obszcén szavakat, azokat a szentséggyalázó szavakat? Hallotta azt az istenkáromlást? – Ne merészeljen így beszélni! – sziszegte a fiatalember, s a keze megindult a zsebe felé. Authié megint nevetett. – Ez jó lesz. Hívja csak fel a mamáját. Ő majd megmondja magának, hogy mit kell tennie. Hogy mit kell gondolnia. Semmit ne csináljon az anyja megkérdezése nélkül. Megfordult, és elindult vissza a kocsija felé. Hallotta a halk kattanást, de csak két másodperccel később jutott el a tudatáig, hogy

mi is az. Hitetlenkedve fordult meg. De elkésett. Eldörrent a két lövés, gyors egymásutánban. Az egyik alaposan mellé ment, a másik viszont eltalálta a combját. A lövedék szabályosan keresztülment rajta, kijött a másik oldalon, de közben szilánkosra törte a combcsontját. Authié összeesett, és rettenetesen üvöltött fájdalmában. François-Baptiste lassan közeledett felé, két kézzel maga elé tartva a revolvert. Authié megpróbálta fektében arrébb vonszolni magát, vastag vércsíkot húzva a kavicson, de nem volt semmi esélye. A fiatalember már ott állt fölötte. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, majd François-Baptiste ismét lőtt. Alice-nek a szívverése is elállt. A lövések zaja iszonyatos hangerővel hasított bele a csöndes és szinte mozdulatlan levegőbe. És a sziklafalakról ide-oda verődve hosszú másodpercekig visszhangzott. Alice nem tudta megállapítani, hogy milyen irányból jöhetett a lövések hangja. Otthon csak az egyik szomszédja lövöldözött néha nyulakra meg az elszemtelenedett varjakra. Ennek nem olyan hangja volt, mint egy vadászpuskának. Olyan helyet keresett a lejtőn, ahonnan lekukucskálhat a parkoló felé. A sötétben azonban semmit sem látott, csak egy kocsiajtó csapódását hallotta. Aztán emberi hangok, szófoszlányok sodródtak felé. Vajon mit csinálhat most odabent Baillard? Messze voltak tőle, de szinte érezte a jelenlétüket a hegyen. Néha megcsikordult a lábuk alatt a kavics, le-legurult egy-egy kő is az ösvényről, roppant egy száraz gally. Közelebb lopakodott a barlanghoz, s a bejáratot nézve kétségbeesett pillantásokkal próbálta előcsalogatni Baillard-t a hegy gyomrából. Miért nem jön már ? – Audric! – sziszegett a nyílás felé. – Jön valaki! Audric! Semmi. Alice bekukucskált a bejárat sötétjébe, s érezte, hogy a maradék bátorsága is elpárolog. De figyelmeztetned kell őt!

Imádkozva, hogy még időben odaérjen, belépett az alagútba, és futni kezdett a barlangterem felé.

78. FEJEZET Los Seres

1244. MARÇ Sajhë sérülései ellenére elég jól haladtak, a folyó vonalát követve Montségurtől délre. Hol lassabban, hol gyorsabban mentek, s csak pihenni, és a lovakat megitatni álltak meg, kardjukkal törve föl a folyó jegét. Guilhem gyorsan észrevette, hogy Sajhë ügyesebb nála. Valamicskét már megtudott Sajhë múltjáról. Hogy üzeneteket vitt a perfektektől a Pireneusok távoli és eldugott falvaiba, s hogy kémkedett a felkelők számára. Kiderült, hogy ismeri a vidék összes járható völgyét és hágóját, a rejtett hegyi utakat, a víznyelőket és a síkságokat. De azt is tudta, hogy Sajhë gyűlöli őt, bár erről nem mondott semmit. Ám úgy sütött a gyűlölete, mint amikor a tűző nap égeti az ember tarkóját. Sajhë hűséges, bátor és becsületes harcos hírében állt, aki kész az életét áldozni azért, amiben hisz. Minden ellenérzése dacára Guilhem megértette, hogy Alaïs mit szeretett ebben az emberben, miért lehetett ő a gyermeke apja – bár ha erre gondolt, az olyan érzés volt, mintha kést döftek volna a szívébe. Melléjük szegődött a szerencse. Az éjszaka nem volt újabb havazás. Másnap, május tizenkilencedikén pedig igazán ragyogó idő volt, felhő csak ritkán takarta a napot, s alig fújt a szél.

Alkonyatkor érkeztek meg Los Seresbe. A falu egy kicsi, elzárt völgybe fészkelte be magát, s a hideg ellenére már érezni lehetett itt a tavasz enyhe, illatos fuvallatát. A környékbeli gyümölcsfákon már megjelentek a zöldellő rügyek, s egy részük már virágba is borult. A házak felé vezető út szélén ott virítottak a korai virágok. Maga a falu elhagyatottnak, kihaltnak tűnt. Sajhë és Guilhem leszállt a nyeregből, s most már gyalog folytatták útjukat. A csizmájuk alatt csikorgó kavicsok zaja furcsán visszhangzott a nagy csöndben. Néhány kéményből azonban mégiscsak szállongott egy kis füst, s itt-ott mintha félénk szemek pislogtak volna rájuk az ablaktáblák rései és repedései mögül. Sajhë kikötötte a lovát a kút mellé. Guilhem követte a példáját, aztán ment utána. Átvágtak a téren egy kis házikó felé. A tető itt-ott lyukas volt, s az ablaktáblákra is ráfért volna már a javítás, vagy inkább csere, de a falak erősek voltak. Sajhë benyomta az ajtót. A nedvességtől megvetemedett, beragadt ajtó nehezen adta meg magát, aztán nagy nyikorgással mégiscsak megnyílt annyira, hogy már befért rajta. Guilhem követte. Odabent zsibbasztóan nyirkos, dohos, kriptai levegő fogadta. Az ajtóval szemközti fal tövében nagy halom száraz levél, amit nyilvánvalóan a téli szél sodort be. Az ablaknyílások belső oldalán és az ablakpárkányokon is lógtak kisebb-nagyobb jégcsapok. Az asztalon étkezés nyomai. Egy régi korsó, tányérok, bögrék, meg egy kés. A bor tetején penészhártya, mint a zöld békanyál a pocsolyákon. A padok gondosan a fal mellé tolva. – Ez a te házad? – kérdezte Guilhem csöndesen. Sajhë bólintott. – Mikor hagytad itt? – Egy éve. A szoba közepén kormos bogrács lógott egy kupac hamu fölött. Guilhem megindultan nézte, ahogy Sajhë lehajol, és megigazítja rajta a fedőt. A szoba hátsó részét szakadozott-foltozott függöny takarta el. A házigazda félrehúzta; mögötte asztal, két oldalán egy-egy szék. A falat keskeny, majdnem üres polcok borították. Csak egy régi mozsár, néhány keverőedény és adagolókanál, meg pár bögre volt rajtuk, s

azokat is vastagon belepte a por. A polcok fölött szárított, szintén csupa por gyógynövénycsokrok lógtak lefelé az alacsony mennyezet kampóiról. Bolhafű, szederlevél, kakukkfű, menta, majoránna, meg effélék. – Ezekből készítette Alaïs a gyógyító szereket – mondta Sajhë, némi meglepetést okozva Guilhemnek, aki csak állt ott, karba tett kézzel, s nem akarta megzavarni a házigazdát a visszaemlékezésben. – Mindenki hozzá fordult, asszonyok is, férfiak is. Ha betegek voltak, vagy csak bánatosak, vagy éppen a gyereküknek kellett valami a hideg tél miatt. Bertrande... Alaïs megengedte neki, hogy segédkezzen az orvosságok elkészítésében és aztán elvigye őket annak, akinek szüksége volt rájuk. Sajhë elbizonytalanodott, aztán el is hallgatott. Guilhem maga is gombócot érzett a torkában. Neki is eszébe jutottak azok a korsók meg tálak, amelyekkel Château Comtal-i szobájukat rakta tele Alaïs, s az a feszült odafigyelés, ahogy a különböző orvosszereket kevergette, készítgette, porciózta... Sajhë visszaengedte a függönyt. Megrángatta a létra fokait, aztán óvatosan fölmászott. Valamikor itt aludt a család; most csak egy halom dohos, penészes szalma, s néhány egérrágta, rongyos takaró őrizte a hálóhely emlékét. A földön egyetlen gyertyatartó, benne csonkig égett gyertyával. Mögötte a falon nagy koromfolt árulkodott arról, hogy valamikor ez a gyertya sokszor éghetett itt. Guilhem nem bírta tovább nézni Sajhë szomorkodását, kiment inkább a ház elé, és ott várakozott. Betolakodónak érezte magát. Kis idő múlva Sajhë ismét előkerült. Most a verés közben épen maradt szeme is vörös volt. Megindult Guilhem felé, aki a falu legmagasabb pontján állt, s nyugat felé tekintgetett. – Reggel mikor világosodik ki? – kérdezte, amikor Sajhë odaért mellé. A két férfi körülbelül egyforma termetű volt, de Guilhem arcának ráncai és hajában az ősz tincsek elárulták, hogy tizenöt évvel közelebb van a sírhoz, mint a társa. – Az évnek ebben a szakában a hegyek miatt csak elég későn világosodik errefelé.

Guilhem hallgatott egy sort. – Mit akarsz tenni? – kérdezte végül, jelezve, kogy átengedi az irányítást. – Istállót kell keresnünk a lovaknak, aztán magunknak is valami szállást. Nem hiszem, hogy napkelte előtt ideérnének. – Nem akarsz...? – kezdte Guilhem a ház felé tekintve. – Nem – vágott közbe Sajhë. – Ott nem. Ismerek egy asszonyt, aki ételt és szállást is ad nekünk. Holnap aztán följebb kell mennünk a hegyre, és letáborozni valahol a barlang közelében, hogy ott várjuk meg őket. – Oriane nem fogja elkerülni a falut? – Megpróbálja kitalálni, hol rejthette el Alaïs a Szavak könyvét. Az elmúlt harminc évben volt bőven ideje a másik két könyv tanulmányozására. Guilhem a szeme sarkából pillantott rá. – És igaza van? A könyv még mindig ott van a barlangban? Sajhë nem válaszolt a kérdésre. – Csak azt nem értem, kogy tudta rávenni Bertrande-ot, hogy vele menjen. Hiszen a lelkére kötöttem, hogy nélkülem ne mozduljon. Hogy várjon rám ott, ahol van. Guilhem nem szólt semmit. Úgysem tudta volna csillapítani az aggodalmát. – Mit gondolsz, magával hozta Oriane a másik két könyvet? – kérdezte hirtelen Sajhë. Guilhem a fejét ingatta. – Szerintem azok a könyvek biztos helyen vannak valahol Évreux-ben vagy Chartres-ban. Miért vállalt volna akkora kockázatot, hogy magával hurcolja őket? – Te szeretted őt? A kérdés meglepte Guilhemet. – Vágytam rá – válaszolta lassan. – El voltam bűvölve, és el voltam telve a saját fontosságommal. Én... – Nem Oriane-ról beszélek. Hanem Alaïsról – vágott közbe Sajhë. Guilhem úgy érezte, mintha egy vasmarok ragadta volna torkon. – Alaïs – suttogta. Egy pillanatra elmerült az emlékeiben, de aztán a másik férfi várakozásteljes tekintete csak visszahozta őt a rideg jelenbe. – Miután... miután Carcassonna elesett, csak egyszer találkoztam vele. Akkor három hónapig velem maradt. Elfogták, és börtönbe vetették az inkvizítorok, és...

– Tudom! – kiáltott közbe Sajhë, majd lehiggadva hozzátette: – Tudok róla. Guilhem kissé zavarba jött Sajhë heves reakciójától, s most csak bámult valahová a messzeségbe. Aztán meglepetten konstatálta, hogy mosolyog. – Igen – bukott ki végül belőle. – A világon mindennél jobban szerettem őt. Csak éppen nem fogtam föl, milyen drága kincs is a szerelem, és mennyire törékeny, egészen addig, amíg össze nem törtem a saját két kezemmel. Az ismét együtt töltött hetek után, Isten látja a lelkem, nehéz volt elválni. Csak arra vágytam, hogy még egyszer lássam őt... Azt reméltem, hogy ha ez az egész egyszer véget ér, talán... De ő közben rád talált... Guilhem hangja elcsuklott. Könnybe lábadt a szeme. Inkább érezte, mint látta, hogy Sajhë elfordul. Egy pillanatra szinte meghitté vált közöttük a hangulat. – Bocsáss meg... Hogy előtted török össze. – Vett egy mély lélegzetet, és összeszedte magát. – A vérdíj, amit Oriane kitűzött a húga fejére, túl nagy volt, s ezért még azok is csábítónak találták, akik egyébként nem akartak ártani Alaïsnak. Én viszont lefizettem Oriane kémeit, hogy hamis híreket vigyenek neki. Majdnem harminc éven át vigyáztam rá a távolból. Guilhem ismét hallgatott egy sort. Mint valami hívatlan kísértet beúszott lelki szemei elé a kép, ahogy a megfeketedett vörös köpennyel együtt ég, elhamvad a könyv. – Nem tudtam, hogy ennyire erős a hite – szólalt meg végül ismét. – Hogy ilyen lépésre is hajlandó, csak hogy megakadályozza, hogy Oriane kezébe kerüljön a Szavak könyve. – Bárcsak ne a halált választotta volna – mondta egyszerűen. – Miattad, akit ő választott, és miattam, a bolond miatt, akit szeretett, de aki eljátszotta a szerelmét. – Eltűnődött. – De leginkább a kislányotok miatt. Alaïst ismerve... – Miért segítesz? – szakította félbe Sajhë. – Mi hozott téged ide? – Montségurbe? Sajhë türelmetlenül rázta a fejét. – Nem Montségurbe. Hanem ide. Most. – Már majdnem kiabált. – Mi hozott téged pont ide?! – Mi? Hát a bosszú – válaszolta Guilhem.

79. FEJEZET

Alaïs megborzongva, meggémberedve és dideregve ébredt. A hajnal finom lila színnel hintette meg a szürke és zöld tájat. A néma és mozdulatlan hegyek szakadékai és patakvölgyei fölött lágy, fehér ködfátyol lebegett. Harifra pillantott. Az öreg békésen aludt, jól beburkolózva prémszegélyű köpönyegébe. Neki már nagyon megerőltető volt az utazással eltöltött nappal és éjszaka. A csönd valósággal ránehezedett a tájra. A csontig hatoló hideg és az összes kényelmetlenség ellenére Alaïs most nagyon élvezte az egyedüllétet a hosszú hónapokig tartó összezártság és túlzsúfoltság után. Óvatosan, hogy föl ne ébressze Harifot, fölállt és nagyot nyújtózkodott, aztán benyúlt az egyik nyeregtáskába egy kis kenyérért. Csontszáraz volt már, alig tudott törni belőle. De aztán töltött magának a szinte ihatatlanul hideg, ám még így is tüzes hegyi vörösborból, s abban áztatta puhára a kenyérdarabkákat. Gyorsan evett, hogy minél előbb készíthessen valami harapnivalót a többieknek is. Arra szinte gondolni sem mert, merre jarhat most Bertrande és Sajhë. Vagy talán még mindig a táborban vannak? És ha igen, együtt vagy külön? Különös módon rá rikoltott egy éjszakai vadászatról hazafelé tartó gyöngybagoly. Alaïs elmosolyodott az ismerős „üdvözlésen”. Aztán lassanként megelevenedett a táj. Az aljnövényzetben mindenféle kisebb állatok motoztak, odalentről, a völgyek erdőségeiből pedig farkasüvöltés hallatszott. Alaïs eltűnődött, hogy lám, az élet nélküle is megy tovább, s örökké változatlan jellemzője marad az évszakonként egymásra következő örök változás.

Fölkeltette két vezetőjüket, s közölte, hogy kész a reggeli. Aztán levezette a lovakat a patakhoz, s a kardja markolatával összetörögette rajta a jeget, hogy az állatok inni tudjanak. Amikor már eléggé kivilágosodott, fölébresztette Harifot is. Az ő nyelvén suttogott a fülébe, s gyengéden rázogatta a karját. Szegény öreg mostanában elég sokszor megrémülve ébredt föl. Harif nehezen nyitotta ki kissé már vaksi szemét. – Te vagy az, Bertrande? – Nem. Alaïs vagyok – kapta a csöndes választ. Harif csak pislogott, és nem nagyon értette, mit keres ezen a szürke hegyvidéken. Alaïs arra gondolt, hogy biztos megint Jeruzsálemről álmodott, a mecsetek boltíveiről és kupoláiról, az igazhitűeket imára hívó müezzinekről, s a végtelen sivatagokban tett utazásokról. Az egymás társaságában eltöltött évek során Harif sokat mesélt az illatos fűszerekről, az ételek élénk színéről és csípős ízéről, s a vérvörös nap szörnyű izzásáról. Történeteket is mesélt, hogy mivel töltötte hosszú életét. Beszélt a Prófétáról és az ősi Avariszról, a szülővárosáról. Meg az ifjúkoráról, Alaïs apjáról és a Noublessóról is. Alaïsnak elszorult a szíve, ahogy elnézte Harif öregségtől megszürkült bőrét, s egykor koromfekete, most már viszont hófehér haját. Túl öreg volt ehhez a harchoz. Túl sokat látott és túl sokat élt már át ahhoz, hogy ilyen kegyetlen körülmények között végezze. Harif túl későre hagyta a maga utolsó utazását. És bár erről sohasem beszélt, Alaïs jól tudta, hogy most is csak a Los Seres és Bertrande körüli gondok és gondolatok tartják még benne a lelket. – Alaïs. Hát persze – mondta Harif csöndesen, lassanként visszatérve ebbe a világba. – Hát persze. – Már nem tart sokáig – segített neki föltápászkodni Alaïs. – Már majdnem otthon vagyunk. Guilhem és Sajhë nem sokat beszélgetett, amikor behúzódtak egy védettebb, szélárnyékos zugba a hegyen.

Guilhem többször is megpróbálkozott a társalgás beindításával, de Sajhë szűkszavú válaszai gyorsan elvették a kedvét. Végül aztán föladta, és a gondolataiba mélyedt. Sajhë maga sem tudta, hogy áll a lelkiismeretével. Úgy élte le az egész életét, hogy először irigyelte Guilhemet, azután már gyűlölte is, a végén pedig megtanulta elfelejteni. Guilhemnek szerinte a felesége mellett volt a helye, de sohasem a szívében. Alaïs viszont kitartott első szerelme mellett. Sohasem szűnt meg szeretni a férjét a távollét és a néma csönd ellenére sem. Sajhë tudta, hogy Guilhem félelmet nem ismerő, bátor ember, aki régóta harcol azért, hogy elűzze a kereszteseket a Délvidékről, de azt már nem szerette volna, ha ő maga is megkedveli vagy netán még csodálni is kezdi. És megsajnálni sem akarta. Látta, mennyire bánkódik Alaïs miatt. Arca mélységes gyászról és fájdalomról árulkodott. Sajhë mégsem tudta rávenni magát a beszélgetésre. De ezért meg önmagát is utálta. Egész nap ott várakoztak. Fölváltva aludtak. Nem sokkal alkonyat előtt egyszer csak nagy csapat varjú jelent meg nem messze tőlük az égen. A madarak hatalmas csapatban, nagy károgással-hangzavarral kavarogtak egyre magasabbra, mint a tűzről felszálló pernye, aztán kavarogva szinte alázuhantak az égből, hogy újabb kerengés és kavargás után, idáig hallatszó szárnysuhogással kezdődjék elölről az egész. Sajhë azonnal izgatottá vált. – Valaki jön! – mondta. Kilesett a barlang bejárata fölött fekvő hatalmas sziklatömb mögül, amelyet mintha egy óriás kéz rakott volna föl a keskeny sziklapárkányra. Semmit nem látott, mozgást sem. Óvatosan előbújt a rejtekhelyéről. Mindene fájt, mindene el volt gémberedve, a nagy verés és a hosszú várakozás együttes utóhatásaként. A keze elzsibbadt, a bütykei mind föl voltak horzsolódva. Az arcát kék-zöld foltok és repedések borították. Lemászott a sziklaperemről a földre. A végén elfelejtette, hogy nem szabad még ugrálnia – s megtaposott bokájába iszonyatos fájdalom hasított bele. – Nyújtsd le a kardomat – szólt föl Guilhemnek.

Az odaadta a fegyvert, aztán gondolt egyet, és maga is lemászott. Együtt figyeltek lefelé a völgybe. Hirtelen valahonnan a távolból hangok hallatszottak. – A délkeleti ösvényen jönnek. Ami azt jelenti, hogy Oriane teljesen elkerülte a falut. Abból az irányból lóval már egyáltalán nem tudnak tovább jönni. A ló számára már túl veszélyes a hegyoldal. Szakadékok, meredek falú vízmosások és nagy kövekkel teli patakok mindenfelé. Itt már csak gyalog jöhetnek föl. Szinte elviselhetetlennek érezte, hogy Bertrande ennyire közel van már. – Lemegyek. – Nem! – mondta azonnal Guilhem, majdnem kiáltva. Aztán nyugodtabban folytatta. – Ne menj le. Túl nagy a kockázat. Ha észrevesznek, veszélybe kerül Bertrande élete. Úgyis tudjuk, hogy Oriane följön a barlanghoz. Itt meg tudjuk lepni őket. Várjuk csak meg, hogy ő jöjjön ide hozzánk. – Tartott egy kis szünetet. – Ne hozz szégyent magadra, barátom. Ezt megakadályozni úgysem tudtad volna. Akkor cselekszel a lányod érdekében, ha tartod magad ahhoz, amit elterveztünk. Sajhë megrázta Guilhem vállát. – Fogalmad sincs, hogy mit érzek – sziszegte, indulattól fűtött hangon. – Hogy mered egyáltalán feltételezni, hogy ismersz engem? Guilhem megadóan emelte magasba a két kezét. – Bocsáss meg. – Ő még csak egy gyerek. – Hány éves? – Kilenc – lökte oda Sajhë. Guilhem összevonta a szemöldökét. – Akkor már elég idős ahhoz, hogy megértse a dolgokat – gondolkodott hangosan. – Még ha Oriane meg is győzte, szép szavakkal, fenyegetés nélkül, hogy hagyja el vele együtt a tábort, mostanra már akkor is észre kellett vennie, hogy valami nincs rendben. Tud egyáltalán róla, hogy van egy nagynénje? Sajhë bólintott. – Azt is tudja, hogy Oriane nem barátja Alaïsnak. Nem menne el vele sehová. – Nem, ha tudná, hogy kicsoda – értett egyet Guilhem. – De ha nem tudta? Akkor mi van?

Sajhë elgondolkodott egy pillanatra. – Én akkor sem hiszem, hogy elmenne egy idegennel. Nagyon egyértelműen a lelkére kötöttük, hogy várjon meg bennünket... Hirtelen elhallgatott, mert rájött, hogy majdnem elárulta magát. Guilhemet azonban lekötötték a maga gondolatai. Sajhë megkönnyebbülten sóhajtott föl. – Úgy vélem, a katonákkal azután is elbánhatunk, ha biztonságba helyeztük Bertrande-ot – mondta Guilhem. – Minél többet gondolkodom rajta, annál valószínűbbnek tűnik, hogy Oriane a táborban hagyja az embereit, s ide már csak a kislányotokkal jön föl. Sajhë most végre elkezdett odafigyelni rá. – Folytasd. – Oriane több mint harminc évet várt erre a pillanatra. A leplezés és a megtévesztés oly természetes dolog számára, mint a lélegzés. Nem hiszem, hogy megkockáztatná, hogy valaki más is tudomást szerezzen a barlang pontos helyéről. Senkivel nem akarja megosztani a titkot, s mivel azt hiszi, hogy a fián kívül senki sem tudja, hogy ide jön, nem is számít támadásra vagy rajtaütésre ezen a helyen. Oriane egy... – Hirtelen elhallgatott, majd másként folytatta. – Oriane bármire hajlandó volt, hogy megszerezze a könyveket, hazudott és gyilkolt, elárulta a saját apját és a testvérét is. Kárhozatra ítélte magát a könyvek kedvéért. – Gyilkolt? – Első férjét, Jehan Congost írnokot egészen biztosan ő ölette meg. Bár igaz, hogy nem saját kezűleg szúrta le a szerencsétlent. – François – suttogta Sajhë annyira halkan, hogy Guilhem nem is hallhatta. – És mindig is meg voltam győződve róla, hogy ő a felelős annak az idős asszonynak a haláláért is, akit Alaïs annyira szeretett – folytatta Guilhem. – Ennyi év után már nem emlékszem a nevére, de bölcs javasasszony volt. Ott lakott a Citében. Ő tanította meg Alaïst mindenre, a gyógyfüvek ismeretére, a sebek gyógyítására. Alaïs nagyon kedvelte és csodálta. A makacssága és az önfejűsége akadályozta meg Sajhët abban, hogy fölfedje a kilétét. És az önfejűsége meg a féltékenysége akadályozta meg abban, hogy bármi bizalmas dolgot is eláruljon az Alaïsszal együtt töltött időkről.

– Esclarmonde nem halt meg – nyögte ki, mert már képtelen volt tovább alakoskodni. Guilhem mély hallgatásba burkolózott. – Micsoda? – nézett föl aztán. – És Alaïs tudta ezt? Sajhë bólintott. – Amikor elszökött Château Comtalból, Esclarmonde-hoz és annak unokájához fordult segítségért. Alaïs... A beszélgetést Oriane éles, parancsoló hangja szakította félbe. A két férfi, mindketten hegyi harcosok, azonnal levetette magát a földre. Néma csöndben előhúzták a kardjukat, aztán közelebb lopóztak a barlang bejáratához. Sajhë valamivel a bejárat alatt rejtőzött el egy kiemelkedő szikla mögé, Guilhem pedig egy csoport galagonyabokor mögött, amelyek csupasz és tövises ágai fenyegetően meredeztek. A hangok egyre közeledtek. Már hallani lehetett, ahogy a felfelé kaptató katonák csizmája alatt megcsikordulnak a kavicsok, meg ahogy zörög rajtuk a sok vas. Sajhë úgy érezte, mintha ő is ott lépdelne Bertrande mellett. Minden pillanat egy örökkévalóságnak tűnt. A lépések hangja, az újra és újra ismétlődő visszhangok, amelyek azonban már nem jöttek közelebb. Végül csak két alak bontakozott ki a fák sötétjéből. Oriane és Bertrande. Guilhem jól sejtette, csak ketten jöttek. Sajhë észrevette, hogy Guilhem meredten bámul rá, így figyelmeztetve, hogy még ne mozduljon, várják meg, míg Oriane elég közel jön, hogy Bertrandeot veszélytelenül el tudják ragadni tőle. Ahogy közelebb értek, Sajhënak ökölbe szorult a keze, és már csak nagyon nehezen tudta fékezni magát, hogy ordítva elő ne rohanjon rejtekhelyéről. A kislány arcán ugyanis egy vágás volt, vérvörös csík a fehérre fagyott bőrön. Ráadásul hurkot vetettek nyakába, s ugyanazzal a kötéllel volt hátrakötve a két keze is. Oriane a kötél végét a bal kezében tartotta, a jobbjában lévő tőrrel pedig a gyerek hátát bökdöste, ezzel ösztönözve őt a gyorsabb haladásra. Bertrande botladozva tudott csak haladni, s többször el is esett. Sajhë összehúzta a szemét, s azt is észrevette, hogy a kislányt szabályosan megbéklyózták, mint a legelőn az állatokat, hogy ne tudjanak messzire szaladni: a két bokáját akkora kötéllel kötötték össze, amely csak apró lépéseket engedett.

Sajhë még mindig uralkodott magán. Várt, és figyelte, ahogy Oriane eléri a gyerekkel a barlang bejárata alatti kis tisztást. – Azt mondtad, hogy a fák alatt van. Bertrande motyogott valamit, de túl halkan ahhoz, hogy Sajhë is meghallhassa. – Ha jót akarsz, az igazat mondd! – szólt rá Oriane. – Ott van bent – mondta Bertrande. Nem volt sírós a hangja, de Sajhë kihallotta belőle a rettegést, és elszorult a szíve. Azt tervezték, hogy majd a barlang bejáratánál csapnak le Orianera. Sajhë kiragadja Bertrande-ot a nő kezéből, Guilhem pedig lefegyverzi, mielőtt alkalma volna előhúzni a tőrét. – De te nem mehetsz be – mondta Bertrande. – Az szent hely. Oda senki más nem léphet be, csakis a gvárdiánok. – Tényleg?! – nevetett fel gúnyosan Oriane. – És ki fogja megakadályozni, hogy bemenjek? Talán te? – Undor ült ki az arcára. – Annyira hasonlítasz anyádra, hogy már hányingerem van tőled! – rángatta meg a kötelet a gyerek nyakán, aki felkiáltott fájdalmában. – Alaïs mindig dirigált mindenkinek! Mindig többnek képzelte magát mindenki másnál. – Ez nem igaz! – kiáltotta Bertrande, reménytelen helyzete ellenére is nagy bátorsággal. Sajhë azt kívánta, hogy most ne nagyon ellenkezzen, de azt is tudta, hogy az anyja büszke volna a lányára, ha ezt hallaná. Mint ahogy természetesen ő is büszke volt rá. Bertrande sírni kezdett. – Ezt nem szabad. Te nem mehetsz be. Azt nem fogja neked megengedni. A labirintus megőrzi a titkát. Nem árulja el neked sem, és senki másnak sem, aki így akarja megszerezni. Oriane fölnevetett. – Ezek csak mesék a hozzád hasonló buta gyerekek megtévesztésére. Bertrande azonban kitartott. – Én nem vezetlek tovább. Oriane akkora erővel csapta arcul, hogy a gyerek megtántorodott. Sajhë tudatát vörös köd öntötte el. Vadállati üvöltéssel rontott elő, hogy rávesse magát Oriane-ra. A nő azonban gyorsabb volt nála. Maga elé rántotta a kislányt, s a tőrét a torkára szorította.

– Ah, minő csalódás! – meredt Sajhëra. – Azt hittem, a fiam meg tud birkózni egy ilyen egyszerű feladattal. Hisz te egyszer már fogoly voltál, legalábbis nekem azt mondták. De mindegy is. Sajhë rámosolygott Bertrande-ra, igyekezve valami bátorítást nyújtani neki ebben a szörnyű helyzetben. – Dobd el a kardodat, vagy megölöm! – mondta Oriane szenvtelenül. – Bocsáss meg, Sajhë, hogy nem fogadtam szót neked! – zokogott a kislány. – De ott volt nála a gyűrűd. És azt mondta, hogy te küldted értem. – Az nem az én gyűrűm volt – mondta Sajhë. Kiengedte a kezéből a kardját. – Így már mindjárt más! Most gyere közelebb, hogy jobban lássalak. Ennyi elég! Ott állj meg! – Mosolygott. – Te egyedül szervezted meg ezt a rajtaütést? Sajhë nem válaszolt. Oriane végighúzta a kislány torkán a tőr pengéjét, majd a hegyével kicsit megszúrta a füle alatt. Bertrande felsikoltott, ahogy a vére kicsordult, s a piros patakocska elkezdett lefelé csordogálni fehér nyakán. – Engedd őt el, Oriane. Nem ő az, aki kell neked, hanem én. Alaïs hangjának hallatára mintha maguk a hegyek is visszafojtották volna a lélegzetüket. Mi ez? Kísértet? Guilhem nem tudta eldönteni. Úgy érezte, mintha üres és súlytalan vázzá vált volna az egész teste. Nem mert mozdulni a rejtekhelyéről, attól félve, hogy a kísértet felröppen. Bertrande-ra nézett, aki valóban nagyon hasonlított az anyjára. Alaïs pedig ott állt, kicsit lejjebb a hegyoldalban. Ha ugyan ő az, aki ott áll. Prémes csuklya keretezte az arcát, az úton elpiszkolódott lovaglóköpenye a földet söpörte. – Engedd őt el, Oriane. Hangja megtörte a varázslatot. – Ez lehetetlen... – húzta össze a szemét Oriane. – Hiszen te meghaltál. Láttam, amikor meghaltál.

Sajhë Oriane felé ugrott, hogy elragadja tőle a gyereket, de megint túl lassú volt. – Ne közelíts! – rivallt rá Oriane, és igyekezett összeszedni magát. A kislányt a barlang szája felé rángatta. – Esküszöm, hogy megölöm! – Mama! Alaïs újabb lépést tett előre. – Engedd őt el, Oriane. Neked velem van vitád. – Nincs itt vita, húgom. Nálad van a Szavak könyve. Azt kérem. C'est pas difficile. – És ha megkapod? Guilhem kővé dermedt. Még mindig nem mert hinni a szemének, hogy ez itt tényleg Alaïs. Akiről oly sokszor álmodott és álmodozott, lefekvéstől ébredésig és ébredéstől lefekvésig. Hirtelen valami mozgást észlelt. Vasak, sisakok villantak a bokrok között. Két katona lopakodott Alaïs mögé a sűrű bozótban. Guilhem a csizmák alatt megcsikorduló kavicsok zajára bal felé pillantott. Sajhë karját már megragadta egy katona, s szorosan tartotta, miközben a többiek is előbújtak a bokrok mögül. Alaïs mint a villám, egy mozdulattal előkapta a kardját, s hirtelen sarkon fordulva belevágta a pengét a hozzá legközelebb álló fegyveres oldalába. Az nyomban össze is esett. Egy másik támadásra lendült. Csattogtak, szikráztak a kardok, ahogy a küzdők megpróbálták levágni a másikat. Alaïs állt följebb a lejtőn, s ez előnyt kínált neki, csakhogy alacsonyabb és gyengébb is volt ellenfelénél. Guilhem ekkor rontott elő a rejtekhelyéről. Épp időben, mert Alaïs megbotlott, és elveszítette az egyensúlyát. A katona szúrt, és felhasította a karját. Alaïs felsikoltott, elejtette a kardját, s kezével a sebhez kapott, megpróbálva elszorítani a vérzést. – Mama! Guilhem még kettőt ugrott, aztán beledöfte a kardját a katona gyomrába. Annak rögtön vér buggyant ki a száján, s a szeme óriásira tágult a rémülettől. Aztán összeesett ő is. Guilhemnek nem volt ideje nézelődni. – Vigyázz! Mögötted! – kiáltott rá Alaïs. Megfordulva látta, hogy újabb két fegyveres gázol fölfelé a lejtőn. Vérfagyasztó üvöltéssel rontott rájuk. Vadul, villámgyorsan és

összevissza kaszabolta a levegőt, előbb az egyik, aztán a másik előtt. Azok hátráltak is, ahogy csak tudtak. Guilhem értett jobban a kardforgatáshoz, csakhogy ellenfelei túlerőben voltak, és ő is kapott jó néhány vágást. Sajhë eközben már a földön térdelt, két kezét hátrakötötték. Az egyik katona ott állt mellette, tőrének hegyét a torkához nyomva, a másik pedig rohant Guilhem ellen hadakozni. Csakhogy közben túl közel futott el Alaïs mellett. Aki most már erősen vérzett, de előhúzta a tőrét, és megmaradt erejével beledöfte valahová a katona két lába közé. Az felüvöltött a fájdalomtól, ahogy a tőr tövig szaladt a belső combtövébe. Lendülete azonban nem tört meg, s akkora erővel taszította hátra Alaïst, hogy annak feje nekicsapódott a sziklának. Megpróbált állva maradni, de elveszítette az egyensúlyát, megtántorodott, s aztán a lába is kiszaladt alóla. Elterült a földön, s most már a fején lévő sebből is csordogálni kezdett a vér. Guilhem ekkor meghallotta Sajhë kiáltását. Odanézett, s látta, hogy az egyik francia katona a kard lapjával fejbe vágja Sajhët, aki ettől eszméletét vesztve arcra bukik. Támadói kihasználva pillanatnyi figyelmetlenségét, rárontottak, ledöntötték a földre, és rugdosni kezdték. Guilhem érezte, hogy roppannak a bordái, ahogy a csizmás lábak belerúgnak. Oriane pedig eközben eltűnt a barlangban, s magával hurcolta a kislányt is. Guilhem megint ordított egy nagyot, s minden erejét összeszedve sikerült egyik támadóját hanyatt lerúgnia a hegyről. Aztán fölugrott, két kézre fogta a kardját, és beledöfte az egyik, még állva maradt katona torkába, a másikat pedig hátulról szúrta lábszáron tőrével az időközben magához tért és föltérdelt Alaïs. Még néhány pengeváltás és szúrás, s aztán minden elcsendesedett. Hatalmas lett a csönd. Guilhem néhány pillanatig csak Alaïst bámulta. Még most sem akart hinni a szemének. Nem merte elhinni, amit lát. Félt, hogy megint elveszik tőle. Aztán kinyújtotta a kezét. Az ujjaik összefonódtak. Alaïs bőre ugyanolyan sebes, felhorzsolt és hideg volt, mint az övé. De valódi ember volt, nem kísértet.

– Azt hittem... – Tudom – mondta gyorsan Alaïs. Guilhem nem akarta magára hagyni, de eszébe jutott Bertrande. – Sajhë megsebesült – mondta, nagy léptekkel haladva fölfelé a barlanghoz. – Segíts neki. Én megyek Oriane után. Alaïs lehajolt Sajhëhoz, de rögtön szaladt is Guilhem után. – Csak elájult – lihegte. – Te maradj itt. Mondd el neki, mi történt. Nekem meg kell találnom Bertrande-ot. – Azt már nem. Hiszen Oriane épp ezt akarja. Ha odamész, kényszeríteni fog, hogy áruld el, hol van a könyv, s azután megöl mindkettőtöket. Értsd meg, hogy nélküled több esélyem van élve kihozni a kislányodat! – A mi kislányunkat – mondta Alaïs. Guilhem hallotta a szavakat, de képtelen volt fölfogni az értelmüket. A szíve kevesen kezdett dobogni. – Alaïs, mit jelentsen... – kezdte volna mondani, de Alaïs átbújt a karja alatt, s mire Guilhem felocsúdott, már a barlangfolyosón rohant befelé a sötétségbe.

80. FEJEZET Ariège

2005. JÚLIUS 8., PÉNTEK – Mind elmentek a barlangba! – csapta le ordítva a kagylót Noubel. – Az összes hülye. – Kik? – Audric Baillard és Alice Tanner. Azt vették a fejükbe, hogy Shelagh O'Donnellt ott tartják fogva, s ezért most úton vannak odafelé. A nő azt mondta, hogy van ott még valaki. Egy amerikai, bizonyos William Franklin nevezetű. – Az meg kicsoda? – Fogalmam sincs – kapta le a zakóját a fogasról Noubel, s rohant ki a folyosóra. Moureau követte. – Ki telefonált? – Az ügyeletes. Kilenckor kapták az üzenetet Alice Tannertől, de mivel azt mondtam, hogy ne zavarjanak kihallgatás közben... N'importe quoi! – Noubel gúnyolódva utánozta az éjszakai ügyeletes őrmester orrhangját. Mindketten automatikusan a faliórára pillantottak. Tíz óra tizenöt percet mutatott. – És mi van Braissart-ral és Domingóval? – kérdezte Moureau, a kihallgatószoba felé pillantva. Noubel megérzése ugyanis helyes volt. A két fickót Authié volt feleségének vidéki házától nem messze tartóztatták le. Éppen Andorra felé igyekeztek. – Ők még várhatnak.

Noubel kilökte a parkolóra nyíló ajtót, s kirohantak a vészkijáraton át. – Sikerült valamit kiszedni belőlük? – Semmit – rántotta föl Noubel a kocsiajtót, behajította a zakóját a hátsó ülésre, aztán benyomta magát a kormány mögé. – Mind a kettő hallgat, mint a sír. – Jobban félnek a főnöküktől, mint a rendőrségtől – mondta Moureau, becsapva a maga ajtaját. – Authiéról egy szó sem esett? – Egy szó sem. Tudjuk, Hogy Carcassonne-ba ment misére. Azóta semmi hír róla. – És az a vidéki ház? – érdeklődött tovább Moureau, ahogy a kocsi meglódult a főút felé. – A megfigyelők nem jelentettek semmit? – Nem. Megszólalt Noubel telefonja. A felügyelő jobb kézzel a kormányt fogva, vagy inkább rángatva, ballal hátranyúlt, és a zakóját Moureau ölébe lökte, aki nekilátott valamelyik zsebből előkotorni a mobilt. – Tessék. Noubel beletaposott a fékbe, amitől Moureau majdnem lefejelte a szélvédőt. – A francba! Mi a jóistennek nem említették ezt előbb?! – ordította a telefonba. – Van valaki odabent? – Hallgatott. – Mikor kezdték? – A vonal rossz volt, szakadozott. – Nem, nem! Maradjanak ott! És tartsuk a kapcsolatot. Noubel a műszerfalra dobta a telefonját, bekapcsolta a szirénát, és szélsebesen megindult a sztráda felé. – Ég az a vidéki ház – nyomta padlóig a gázt. – A legközelebbi szomszéd fél kilométerre lakik. Azt mondja, nagy robbanásokat hallott, aztán látta felcsapni a lángokat, és hívta a tűzoltókat. De mire azok kiértek, már minden lángokban állt. – Van bent valaki? – kérdezte aggódva Moureau. – Még nem tudják – sóhajtott Noubel. Shelagh időnként magához tért, aztán megint elveszítette az öntudatát. Fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el azóta, hogy a két férfi elment. Érzékszervei egymás után kapcsoltak ki. Környezetét már

nem észlelte. Keze-lába, a feje, az egész teste mintha súlytalanul lebegett volna. Nem érzett se hideget, se meleget, se a köveket meg a földet, ahol feküdt. El volt temetve a saját világába. Biztonságosan, szabadon. Mintha semmi sem fűzte volna a külvilághoz. Nem volt egyedül. Arcok lebbentek elő az emlékezetéből, régi és mai emberek, szépen sorban, egymás után. Mintha most világosabb lett volna. Valahol, a látóhatárán túl fehér fénysugár vibrált, táncoló árnyakat vetítve a falra és a barlang sziklás mennyezetére. A színek és a fények kaleidoszkópszerűen kavarogtak a szeme előtt. Aztán mintha egy férfit látott volna. Nagyon öreg volt. Érezte hűvös, száraz, pergamenszerűen érdes kezét a homlokán. Hangjából nyugalom áradt. Mintha azt mondta volna, hogy most már minden rendben lesz, nem kell félni semmitől. Az ő vállából pedig mintha fekete szárnyak nőttek volna ki, amelyek betakarták, mint egy alvó kisgyermeket. És valaki hívja őt haza. Azután, minden mást elnyomva, egy másik hang szólalt meg. – Forduljon meg. Will rájött, hogy a zúgás a fejéből jön, a vére, a szívverése lüktet a fejében. A lövések hangja, ahogy az emlékezetében visszhangzik. Nagy nehezen nyelt egyet, s megpróbált nyugodtan lélegezni. Az orrában és a szájában bőr erős, szúrós szagát érezte. Felfordult tőle a gyomra. Hány lövést hallott? Kettőt? Hármat? Két testőre eltűnt. De hallotta őket, beszélgettek és vitatkoztak, talán François-Baptiste-tal. Lassan, hogy ne keltsen feltűnést, kissé följebb csúszott a kocsi hátsó ülésén. A reflektorok fényében látta, hogy François-Baptiste egy férfi holtteste fölött áll, lelógatott kezében még mindig ott volt a revolver. Mintha valaki egy doboz piros festéket vágott volna hozzá a halott férfi kocsijának ajtajához. Vér, húscafatok és csontszilánkok... a koponyája darabjai. A hányinger már a torkát fojtogatta. Megint nyelt egyet, és kényszerítette magát, hogy figyeljen. François-Baptiste kezdett volna lehajolni, aztán elbizonytalanodott, majd hirtelen hátat fordított.

A drog lassanként kezdett már távozni a végtagjaiból, de még mindig merev volt az egész teste. Hátrahanyatlott az ülésen, és még egy kicsit örülni is tudott annak, hogy ezúttal nem hátra, a szűk és sötét csomagtartóba zárták. Hirtelen felrántották a feje mellett az ajtót, és Will megérezte az ismerős, érdes kezet a karján és a nyakán. Kihúzták az ülésről, le a földre. Érezte az arcán az esti levegő hűvösségét. Az a lepel, vagy mi, amelybe beleburkolták, bő volt és hosszú, bár a derekán átkötötték valamivel. Alig volt öntudatánál. Kiszolgáltatottnak érezte magát, és nagyon félt. Látta a mozdulatlan holttestet a kavicsos földön. Mellette, a kocsi elülső kereke mögé dugva, valami kis vörös fény villogott. – Portez-e jusqu'à la grotte. – François-Baptiste hangja kissé magához térítette. – Vous nous attendez dehors. En face de l'overture. – Szünetet tartott. – 'Il est dix-heures moins cinq maintenant. Nous allons rentrer dans guarante, peut-être cinquante minutes. Majdnem tíz óra tehát. Hagyta, hogy lelógjon a feje, miközben az egyik férfi a karja alá nyúlva megemelte. Ahogy elkezdték fölvonszolni a barlanghoz, azon tűnődött, tizenegykor vajon életben lesz-e még. – Forduljon meg – ismételte Marie-Cécile. Milyen érdes, arrogáns hang, gondolta Baillard. Újra végigsimított Shelagh homlokán, majd lassan felegyenesedett. Nem sokáig örülhetett annak, hogy életben találta. Nagyon rossz állapotban volt. Attól félt, ha nem kap gyorsan orvosi segítséget, meg fog halni. – Hagyja ott a zseblámpát – parancsolta Marie-Cécile. – Jöjjön le ide, hogy lássam. Baillard lassan megfordult, s lelépett az oltár mögül. A nő egyik kezében olajlámpást tartott, a másikban pedig revolvert. Baillard-nak az jutott eszébe, hogy mennyire hasonlítanak egymásra. Ugyanaz a zöld szempár, meg a szép, szigorú arcot keretező, göndör fekete haj. S fehér ruhájában, azzal az arany fejdísszel és a felső karján csillogó amulettekkel úgy festett, mint valami karcsú, magas egyiptomi istennő. – Egyedül jött, úrnőm?

– Nem hiszem, hogy bárhová is kísérettel kellene mennem, Monsieur, hacsak... Baillard a revolverre pillantott. – Csak nem gondolja, hogy az útjába akarok állni? Hisz öreg vagyok már, nem igaz? – Aztán hozzátette. – De azt sem akarja, hogy még valaki hallja. Halvány mosoly suhant át a nő arcán. – Az erő a titoktartásban rejlik. – Az az ember, aki tanította, már halott. Fájdalom villant meg a nő szemében. – Ismerte a nagyapámat? – Ismertem. – Nagyon okos dolgokra tanított. Például arra, hogy soha ne bízzak meg senkiben. Ne higgyek senkinek. – Így könnyen elmagányosodik az ember, úrnőm. – Én nem így látom. A nő elkezdett körben járkálni, mint az áldozatát méregető ragadozó. Végül az oltár elé ért, Baillard pedig a barlangterem közepén állt, a sekély gödör mellett. A sír. Ahol a csontvázakat találták. – Hol van az a nő? – kérdezte Marie-Cécile. Baillard nem válaszolt. – Nagyon hasonlít a nagyapjára. Karakterében, megjelenésében és kitartásában. S hozzá hasonlóan maga is félre van vezetve. A nő arca haragosan megrándult. – A nagyapám nagyszerű ember volt. Tisztelte a Szent Grált. Egész életét arra áldozta, hogy megtalálja a Szavak könyvét, hogy aztán megérthesse. – Megérthesse, úrnőm? Vagy kihasználhassa? – Nem tud róla semmit. – Már hogyne tudnék – sóhajtotta Baillard. – Az emberek nem változnak ilyen nagyot. – Habozott egy kicsit. – És ő oly közel állt magához, igaz? – folytatta végül. – Ha pár kilométerrel nyugatabbra megy, akkor ő lehetett volna az, aki megtalálja a barlangot. És nem maga. – Most már teljesen mindegy – vágta rá bosszúsan a nő. – Most már a miénk. – A Szent Grál nem valakié. Nem tárgy, amelyet birtokolni lehet, vagy manipulálni, vagy alkudni rá. – Baillard elhallgatott. Az oltáron

égő olajlámpás fényében egyenesen a nő szemébe nézett. – Nem mentette volna meg őt. A terem csöndjében hallani lehetett a nő nehéz lélegzését. – Az elixír gyógyít, és meghosszabbítja az életet. A nagyapámat is életben tartotta volna. – Semmi sem menthette volna meg őt attól a betegségtől, amely lerágta a húst a csontjairól. Mint ahogy magának sem nyújt többet annál, amit kíván. – Szünetet tartott. – A Szent Grál nem jön el magáért. A nő tett felé egy lépést. – Csak reméli, hogy nem, Baillard, de nem biztos benne. Hiába olyan okos, és hiába kutatott oly sokat, azt nem tudhatja, hogy mit hoz a jövő. – Téved. – Ez az esélye, Baillard. Annyi év tanulás, írás és kutatás után. Hozzám hasonlóan maga is erre tette föl az életét. Ugyanazt szeretné, amit én. – De mi van, ha nem vagyok hajlandó együttműködni? A nő durván, torokból felnevetett. – Hát figyeljen. Nem is kérdés. A fiam megöli azt a nőt, s ezt maga is tudja. Hogy hogyan csinálja, és mennyi ideig fog tartani, az magától függ. Ezt valamiféle garanciának is lehetett volna tekinteni, de Baillard hátán mégiscsak végigfutott a hideg. Ha Alice, ígéretéhez híven ott maradt, ahol hagyta, akkor nincs ok aggodalomra. Akkor biztonságban van. Mire észreveszi, mi történt, már vége is mindennek. Hirtelen eszébe jutott Alaïs és Bertrande. A lobbanékony természetük. Az esztelen vakmerőségük. Ahogy nem voltak hajlandók alávetni magukat semmitéle rendnek és előírásnak. Alice-t is ugyanilyen fából faragták? – Minden készen áll – közölte a nő. – A Panáceák könyve és a Számok könyve itt van. Úgyhogy, ha most szépen ideadja nekem a gyűrűt, és megmondja, hol van elrejtve a Szavak könyve, akkor... Baillard igyekezett Marie-Cécile-re koncentrálni, nem pedig Alice-re. – Miért veszi biztosra, hogy még mindig itt van a teremben?

A nő elmosolyodott. – Azért, mert maga is itt van, Baillard. Mert mi másért jött volna ide? Szeretné látni a ceremóniát, mielőtt meghal. Most felveszi a díszruhát – kezdett hirtelen kiabálni, s a revolverrel a lépcső tetején heverő fehér anyagra mutatott. Megrázta a fejét, és egy pillanatra mintha kételkedés tükröződött volna a szemében. – És aztán ideadja nekem a könyvet. Elmosolyodott. Hamarosan választ fog kapni a kérdéseire. – Audric – suttogta Alice, lefelé tapogatózva a barlangfolyosóban. Miért nem válaszol? Mint korábban, most is érezte, hogy lejt a lába alatt a talaj. Most mintha még jobban... Előtte valami halvány, sárgás fény világított. – Audric! – kiáltotta, és most már elkezdett félni is. Meggyorsította a lépteit, az utolsó métereket már futva tette meg, s aztán betoppant a terembe. És megdermedt. Ez nem lehet igaz. Baillard a lépcső alján állt. Hosszú, fehér lepelben. Erre emlékszem. Alice elhessegette az emlékképeket. Baillard két keze elöl össze volt kötözve, s a férfi ki volt pányvázva, akár az állatok. A terem túlsó végében, az oltáron égő olajlámpás fénykörében, ott állt MarieCécile de l'Oradore. – Ez elég messze van, azt hiszem – mondta. Baillard megfordult. Fájdalom és szomorúság csillogott a szemében. – Bocsánat – suttogta Alice, rádöbbenve, hogy mindent elrontott. – De figyelmeztetni akartam... S mielőtt igazából fölfoghatta volna, mi is történik itt, valakik hátulról megragadták. Sikoltozott, rúgkapált, de azok ketten voltak. Ez mintha már megtörtént volna egyszer. Azután valaki a nevén szólította. De nem Baillard. Rátört a rosszullét, és kezdett összecsuklani. – Kapjátok el, idióták! – kiáltotta Marie-Cécile.

81. FEJEZET Soularac-hegy

1244. MARÇ Guilhem nem tudta elkapni Alaïst. Már túl messze járt. Botorkált lefelé az alagút sötétjében. Fájdalom nyilallt az oldalába, ahol megroppantak a bordái, és alig kapott levegőt. De a fülében visszhangzottak Alaïs szavai, és a szívét egyre erősebben markoló félelem arra késztette, hogy továbbmenjen. A levegő mind hűvösebb lett, már majdnem borzongatóan hideg, mintha magát az életet szivattyúzták volna ki a barlangból. Nem is értette, ha ez egy szent hely, a labirintus barlangja, akkor miért sugárzik itt mindenből a gonoszság és a halál? Egyszerre egy természetes kőemelvényen találta magát. Néhány széles, lapos lépcsőfok vezetett lefelé egy sík és sima padlójú részhez. Egy kőoltáron calélh, vagyis olajlámpás égett, elég gyatra fénnyel. A két nővér odalent állt egymással szemben, s Oriane még mindig Bertrande torkán tartotta a kést. Alaïs némán és mozdulatlanul bámult maga elé. Guilhem lehúzta a fejét, imádkozva, hogy Oriane észre ne vegye. Amilyen csöndesen csak tudott, lelopózott, és megindult körben a sötét fal mentén, míg elég közel nem ért, hogy lássa és hallja, mi történik. Oriane odalökött valamit Alaïs lábai elé. – Vedd föl! – ordította. – Nyisd ki a labirintust. Tudom, hogy a Szavak könyve itt van elrejtve.

Alaïs szeme tágra nyílt a csodálkozástól. – Soha nem tanulmányoztad a Számok könyvét? Meg vagyok döbbenve, húgom. A magyarázat és a megfejtés pedig ott van. Alaïs habozott. Oriane hátrarántotta Bertrande fejét, hogy a kislány nyakán megfeszült a bőr. A kés pengéje megvillant a félhomályban. – A gyűrű, benne a merellel, megnyitja a titkos helyet a labirintus szívében. Gyerünk, húgom. Cselekedj. Bertrande felkiáltott. A halálra rémült gyerek hangja pengeként hatolt Guilhem szívébe. Alaïs csak állt, komor arccal, sebesült karja élettelenül csüngött alá. – Előbb engedd el – mondta. Oriane megrázta a fejét. A haja kibomlott, szemében a téboly lángjai gyúltak ki. Még mindig Alaïs szemébe nézve apró vágást ejtett Bertrande nyakán. A kislány felsikoltott, ahogy kiserkent a vére. – A következő vágás mélyebb lesz – mondta a gyűlölettől rekedt hangon Oriane. – Hozd azt a könyvet! Alaïs lehajolt a gyűrűért, és elindult a labirintus felé. Oriane ment utána, magával vonszolva az összekötözött lábú Bertrande-ot. Alaïs hallotta, hogy a lánya egyre szaggatottabban lélegzik, közel jár az ájuláshoz. Egy pillanatra megállt, s gondolatai visszaszaladtak az időben, egészen addig a pontig, amikor először látta Harifot, ahogy végrehajtja ugyanezt a feladatot. Rányomta a bal kezét a durva kőlabirintusra. A fájdalom megint belenyilallt a karjába. Gyertya nélkül is látta az egyiptomi „élet” hieroglifa, az anh körvonalait. Hariftól tudta a nevét. Azután, hátat fordítva a nővérének, hogy az ne láthassa, mit csinál, beleillesztette a gyűrűt a labirintus legbelső körében lévő kis nyílásba, amely éppen az arca magasságában volt. Fohászkodott magában, hogy sikerüljön, mert különben mi lesz Bertrande-dal. Mindeközben egyetlen szó sem hangzott el, és semmi sem úgy zajlott, ahogy kellett volna. Most egészen mások voltak a körülmények, mint a múltkor, amikor könyörögve-esdekelve állt a kőlabirintus előtt.

– Di anh djet – mormolta. Az ősi szavak úgy peregtek az ajkáról, mint a hamu. Majd éles kattanás hallatszott, mint amikor a kulcs megfordul a zárban. Egy pillanatig semmi sem történt. Azután mélyen a fal belsejéből egymáson elcsúszó kőtömbök hangja hallatszott. Ekkor Alaïs hátralépett, és egy rekesz tárult fel a labirintus közepében. S benne ott feküdt a könyv. Megtette, amit parancsoltak neki, és most a nővére arcára szögezte a szemét. – Engedd el. Már nincs rá szükséged. – Előbb nyisd ki! – üvöltött rá Oriane. – Meg akarok győződni róla, hogy nem csapsz be. Guilhem közelebb húzódott. Az első oldalon arany fényben ragyogott egy olyan jel, amilyet még sohasem látott. Tojásdad vagy inkább könnycsepp alakzat, egy pásztorbotra emlékeztető kereszt fölött. – Gyerünk, tovább! – parancsolta Oriane. – Látni akarom az egészet. Alaïs reszkető kézzel lapozta a könyvet. Először üres oldalak, majd a közepén mindenféle furcsa rajzok és vonalak látszottak, egymást követő sorok, az egész oldalt betöltő, ismeretlen jelek. – Vedd el, Oriane – mondta Alaïs, vigyázva, hogy ne remegjen a hangja. – Vedd el a könyvet, nekem pedig add vissza a lányomat. Guilhem látta, hogy megvillan a penge. Egy pillanat alatt fölfogta, mi fog történni, hogy Oriane féltékenysége és haragja mindjárt megsemmisít mindent, ami Alaïsnak fontos. Előugrott, és félrelökte Oriane-t. Törött bordái megroppantak, s majdnem elájult a fájdalomtól, de a legnagyobb bajt egyelőre mégiscsak sikerült elhárítania. A tőr kiesett Oriane kezéből, s elgurult valahová. Bertrande pedig előrebukott, mint egy zsák répa, fölsikított, s beleverte a fejét az oltár sarkába. Aztán elnémult. – Guilhem, emeld föl Bertrande-ot! – kiáltotta rimánkodva Alaïs. – Megsérült, és Sajhë is megsebesült. Segíts rajtuk. Van egy ember, úgy hívják, Harif, aki a faluban vár. Ő majd segít neked. Guilhem tétovázott. – Kérlek, Guilhem! Mentsd meg a lányomat!

Elfulladt a hangja, miközben Oriane föltápászkodott, s a tőrrel a kezében rárontott. A penge fölhasította Alaïs már egyébként is sebesült karját. Guilhem úgy érezte, mintha a szívét tépték volna ketté. Nem akarta Alaïst egyedül hagyni Oriane-nal, de látta, hogy Bertrande sápadtan és mozdulatlanul fekszik a földön. – Kérlek, Guilhem! Mozdulj már! Még egy utolsó pillantást vetett Alaïsra, majd felnyalábolta a lányukat. Aztán csak futott, igyekezve nem figyelni a sebből szivárgó vérre. Megnyugodott, mert úgy érezte, Alaïs épp ezt kérte tőle. Ahogy átbotorkált a termen, morajló hangokat hallott, mintha a hegy gyomrában zengene az ég. Megbotlott, s félt, hogy cserbenhagyja a lába. De csak ment tovább, fel a lépcsőfokokon, s aztán végig a barlangfolyosón. Bele-beleütődött a falból kiálló, éles kövekbe, s a lába és a karja is felhorzsolódott már. Hirtelen megérezte, hogy inog és reng a lába alatt a föld. Az ereje majdnem elhagyta. Bertrande nem mozdult a karjában, s minden lépésnél egyre nehezebbnek tűnt. A morajlás egyre erősebb lett. A mennyezetről por és kődarabok hullottak alá, tovább nehezítve az előrejutást. Végül megcsapta az arcát a friss levegő, és pár lépés után kint állt a szabadban. Odarohant Sajhëhoz, aki még mindig nem volt eszméleténél, bár egyenletesen lélegzett. Gyorsan lefektette mellé Bertrande-ot, a kislány holtsápadt volt ugyan, de kezdett magához térni, és meg is mozdult. Guilhem lerántotta a halott katonákról a köpenyüket, és betakarta velük a két sebesültet. Azután letépte a nyakából a saját köpönyegét is, olyan heves mozdulattal, hogy az ezüstcsat leszakadt róla, s elrepült valahová. Majd párnát hajtogatott Bertrande feje alá. Homlokon csókolta a gyereket. Ez volt az első és az utolsó csók, amit a lányának adott. Hirtelen irtózatos dörgés hallatszott a barlangból, mint amikor valahol a közelben csap le a villám. Guilhem visszarohant az alagútba. A zárt térben szinte elviselhetetlen volt a zaj. Egyszerre egy alak bontakozott ki a sötétből.

– Egy szellem... egy arc... – dadogta Oriane, s a szemében állati félelem tükröződött. – Egy arc a labirintus közepén... – Hol van Alaïs? – kiáltott rá Guilhem, megragadva a karját. – Mit műveltél vele? Oriane csupa vér volt. A két keze, a ruhája, mindene. – Arcok... a labirintusban... Megint felsikoltott. Guilhem félrelökte, de a következő pillanatban Oriane markolatig döfte a mellébe a kést. Guilhem tudta, hogy halálos sebet kapott. A végtagjai nyomban elerőtlenedtek. Még látta, hogy Oriane rohan tovább kifelé, de aztán a látása is elhomályosult. És a bosszúvágy is meghalt benne. Nem volt már semmi értelme. Egyre beljebb botorkált a barlangba, igyekezve megtalálni Alaïst a szikladarabok és kőtörmelék között. Végül rá is talált, a földön feküdt egy mélyedésben, kezében egy kis bőrzsákot és a gyűrűt szorongatta. – Szívem...! – suttogta Guilhem. Az ismerős hangra Alaïs felnyitotta a szemét. Elmosolyodott, s Guilhem úgy érezte, megszakad a szíve. – Bertrande? – Biztonságban van. – Sajhë? – Életben marad ő is. Alaïs egy pillanatra visszafojtotta a lélegzetét. – Oriane... – Hagytam elmenni. Csúnyán megsebesült. Nem jut messzire. Az oltáron néhányat még pislákolt, aztán kialudt az olajlámpás. Alaïs és Guilhem észre sem vette, csak feküdtek egymás karjában. Nem érdekelte őket a sötétség, a barlangot elárasztó végtelen, dermedt nyugalom. Nem létezett már semmi és senki, csak ők ketten.

82. FEJEZET A Soularac-hegy

2005. JÚLIUS 8., PÉNTEK Vékony ruhája nem sok védelmet nyújtott a terem nyirkos hidege ellen. Alice didergett, miközben lassan körülnézett. Jobbra ott volt az oltár. Fényt csak a közepén álló, régimódi olajlámpás adott, s az imbolygó árnyékok fölkúsztak a ferde falakra. De azért jól ki lehetett venni mögötte a sziklafalon a labirintust, amely nagynak és impozánsnak tűnt a szűk és zárt térben. Érezte, hogy mások is vannak a közelében. Jobbra nézett, s majdnem felkiáltott, amikor megpillantotta Shelagh-t. A földön hevert, mint egy sebzett kis állat, legyőzve és élettelenül, testén a bántalmazás nyomaival. Alice nem tudta megállapítani, hogy lélegzik-e vagy sem. Istenem, add, hogy éljen. Szeme lassanként hozzászokott a pislákoló fényhez. Kicsit arrébb fordította a fejét, s meglátta Baillard-t, ugyanott állt, ahol korábban is. És olyan mozdulatlanul, mint egy kőszobor. Mintha megérezte volna Alice tekintetét, ránézett, és elmosolyodott. Alice bátortalanul visszamosolygott, s egy pillanatra el is felejtette, hogy Baillard nyilván dühös rá, mert idejött, amikor pedig azt kérte tőle, hogy várja meg odakint. Aztán a kezére pillantva észrevette, hogy valami megváltozott a férfin. Hiányzik a gyűrűje. – Shelagh itt van – suttogta. – Igaza volt.

A férfi bólintott. – Tennünk kell valamit – sziszegte Alice. A férfi szinte észrevehetetlenül megrázta a fejét, s elnézett a terem túlsó vége felé. Alice követte a tekintetét. – Will! – szaladt ki a száján. Megkönnyebbülés szállta meg, és szánalom is. A férfi siralmas állapotban volt, a haja csupa alvadt vér, az egyik szeme bedagadva, az arcán és a kezén vágott sebek. De legalább itt van. Velem. A neve hallatán Will kinyitotta a szemét. Belemeredt a félhomályba. Aztán ahogy észrevette és felismerte Alice-t, fáradt mosoly jelent meg fölrepedt ajkán. Egy pillanatig csak bámulták egymást, mélyen egymás szemébe nézve. Szívem. Szerelmem. A felismerés bátorsággal töltötte el Alice-t. A barlangfolyosón síri hangon zúgott a szél, s most már morajló hangok is keveredtek bele. Valami monoton zaj; Alice nem tudta kivenni, merről jön. Furcsán ismerős szavak és szótöredékek töltötték meg lassanként a termet: montanhas, hegyek; Noblesa, nemesség; libres, könyvek; graal, Grál. Alice szédülni kezdett, nyomasztották ezek a szavak, amelyek úgy zúgtak a fejében, mint egy katedrális összes harangja. Amikor már azt hitte, nem tudja tovább elviselni, a zúgás hirtelen megszűnt. A monoton melódia semmivé foszlott, csak a távolodó emlék maradt meg. Egyetlen hang úszott be aztán ebbe a nagy csöndbe. Csengő és tiszta női hang. Az idők kezdetén, Messzi Egyiptomban, Szavakat és írást Adott az Úr titokban. Alice a hang felé fordult. Marie-Cécile alakja bontakozott ki, mint valami kísértet, az oltár mögött az árnyékból. Ahogy ott állt a labirintus előtt, feketével és aranyszínnel kihúzott zöld szeme úgy szikrázott a vibráló lámpafényben, mint a smaragd. Hajában csúcsos

aranytiara, melynek pont a közepén egy gyémánt szikrázott. Felső karját kígyót formázó arany karkötők díszítették. Kezében tartotta a három könyvet, egymásra fektetve. Sorban letette őket az oltárra egy öblös, mázatlan cseréptálka mellé. S ahogy kinyúlt, hogy kicsit arrébb tolja a lámpát, Alice észrevette a bal hüvelykujján Baillard gyűrűjét. Az ő kezén nem mutat jól. Alice úgy érezte, elnyeli az a múlt, amelyről csak villanásnyi emlékei vannak. A bőr nyilván már száraz és törékeny, mint az őszi falevél. Mégis, szinte érezte az ujjai között a lágy és hajlékony bőrszíjakat, amelyeknek az eltelt évszázadokban keményre kellett száradniuk. Mintha a csontjaiba és a vérébe ivódtak volna az emléknyomok. Hogy ragyogott a könyvek táblája az olajlámpás fényében! Fel tudta idézni egy parányi, tízcentesnél nem nagyobb labirintus képét, ahogy ékszerként ragyog a krémszínű pergamenen. A következő lapokon díszes iniciálék, vörös és arany, sárga és kék színben. A Számok könyve. Aztán fura lények rajzai derengtek föl előtte, négylábúak és madarak. Majd középen egy különös, a többinél vékonyabb lap, rajta néhány szó, meg számsorok és mérték– vagy léptékjelzők. Alice megint körülnézett a teremben, s most mindent más szemmel látott, öntudatlanul ellenőrizgetve a hely méreteit és arányait. Leginkább természetesen a Szavak könyve ragadt meg az emlékezetében. Az első oldalon az arannyal rajzolt anh hieroglifa, az ősi Egyiptomban az élet szimbóluma, amelyet ma már világszerte ismernek. A bőrrel bevont fatáblák között üres lapok, fehér őrzőiként a könyv közepén rejtőző papirusznak. Sűrűn sorakoztak egymás mellett a hieroglifák, a sorok betöltötték az egész oldalt. Itt nem volt színkavalkád, de itt is nehéz volt eldönteni, hol végződik az egyik szó, és hol kezdődik a másik. Ebbe volt belerejtve a varázsige. Alice kinyitotta a szemét, és megérezte, hogy Baillard nézi őt. A megértés láthatatlan hullámai indultak meg kettejük között. A szavak visszatértek hozzá, némán bukkanva elő tudatának sötét

mélységéből. Egy pillanat alatt kilépett önmagából, és fölülről tekintett le az egész jelenetre. Nyolcszáz évvel ezelőtt Alaïs mondta ki ezeket a szavakat. És Baillard hallotta őket. Az igazság szabaddá tesz. Semmi sem változott, de Alice-nek hirtelen minden félelme elszállt. Az oltár felől valami hang hallatszott. A lebegő csend egyszerre megtört, s visszatértek a jelen szavai. És velük együtt a félelem is. Marie-Cécile fölemelte a cseréptálkát, amely pont elfért a két tenyerében. Aztán kivett belőle egy régi, kopott kést. Hosszú, fehér karjait a feje fölé emelte. – Dintrar! – kiáltotta. Lépj be! François-Baptiste előlépett a barlangfolyosó homályából. Kutató tekintete végigpásztázta a teret, először Baillard-t, aztán Alice-t vette szemügyre, végül Will következett. Alice észrevette a fiú arcán átsuhanó diadalt, és tudta, hogy ő az okozója Will sebeinek. Ezúttal nem engedem, hogy bántson. Aztán a kutató tekintet másfelé kalandozott. Elidőzött egy darabig az oltáron sorba rakott könyveken, de hogy meglepődés rejtőzött-e mögötte vagy megkönnyebbülés, azt Alice nem tudta eldönteni. François-Baptiste szeme végül az anyja arcán állapodott meg. Alice a távolság ellenére is érzékelte a köztük vibráló feszültséget. Halvány mosoly suhant át Marie-Cécile arcán, ahogy ellépdelt az oltártól, kezében a tállal és a késsel. Hosszú ruhája a vattacukor tompa fényében tündökölt, ahogy átvonult a félhomályba boruló termen. Alice megérezte parfümjének diszkrét illatát, amely egy pillanatra belevegyült a lámpa égő olajának nehéz füstjébe. François-Baptiste is megmozdult. Lejött a lépcsőn, és megállt Will mögött. Marie-Cécile pedig a férfi elé állt, és súgott valamit Willnek. A mosoly nem tűnt el François-Baptiste arcáról, de Alice észrevette szemében a harag villanását, ahogy előrehajolt, megfogta Will összekötözött kezét, és Marie-Cécile elé tartotta.

Alice elszörnyedve nézte, ahogy Marie-Cécile egy kis vágást ejt Will alkarján. Will megrándult, rémület tükröződött a szemében, de hang nem jött ki a száján. A nő öt csepp vért csorgatott a tálkába. Megismételte ugyanezt Baillard-ral, majd megállt Alice előtt. Arcáról lelkesedés sugárzott, ahogy lassan végighúzta a kés hegyét Alice alkarjának belső oldalán, egy régi sebhely mentén. Aztán egy sebész pontosságával, mintha csak szikével dolgozna, betolta a pengét a bőr alá, s a hegyét fölfelé emelve ismét felhasította a forradást. Alice meglepődött, hogy ütésszerűen tompa, és nem éles fájdalmat érez. S először forróságot, majd hideg zsibbadást. Megbűvölve meredt a kicsorgó vérre, s számolta az edény alján lévő furcsa színű keverékbe hulló vércseppeket. Aztán vége lett. François-Baptiste elengedte, s követte az anyját az oltárhoz. Marie-Cécile elvégezte a ceremóniát a fiánál is, aztán beállt az oltár és a labirintus közé. Középre helyezte a tálkát, majd megvágta a saját karját is, és figyelte a lepergő vércseppeket. A vérkeveredés. Alice agyában hirtelen megvilágosodott valami. A Szent Grál minden vallásé és egyiké sem. Keresztényeké is, zsidóké is, és muzulmánoké is. Az öt gvárdián, akiket a jellemük és az erényeik alapján, nem pedig a vérvonaluk szerint választottak ki. Mind egyenlőek. Marie-Cécile az ajkához emelte a tálkát, és kiitta a tartalmát. Aztán körülnézett a teremben, és a tekintete diadalmasan állapodott meg Baillard-on. Mintha provokálni akarná, hogy próbálja csak meg megakadályoznia a ceremónia folytatását. Aztán lehúzta a gyűrűjét, s a kőbe vésett labirintus felé fordult. S a sziklára vetülő pislákoló fényben Alice két, eddig nem látott alakzatot fedezett föl. A labirintus körvonalain belül világosan kivehető volt az anh hieroglifa és egy kehely alakja. Az élet jelképe.

Alice egy éles kattanást hallott, mint amikor a kulcs megfordul a zárban. Egy pillanatig semmi sem történt. Azután mélyen a fal belsejéből egymáson elcsúszó kőtömbök hangja hallatszott. Marie-Cécile hátralépett, mire egy, a könyveknél valamivel nagyobb rekesz tárult fel a labirintus közepében. Szavak és kifejezések tolultak Alice agyába, meg magyarázatok és kutatási eredmények, s mindez jól összekeveredve. A labirintus közepében ott a megvilágosodás, a centrumban ott a megértés. Alice a chartres-i katedrális padlózatába illesztett labirintusra gondolt, a „Jeruzsálemi útra”, amelyet követve a keresztény zarándokok a megvilágosodáshoz szeretnének eljutni. Itt, a Szent Grál labirintusában a fény szó szerint a dolgok szívéből áradt. Marie-Cécile fogta az oltáron álló lámpást, és betette az üregbe. Pont jó helyre. A láng azonnal fellobogott, s a barlangtermet fény árasztotta el. Ekkor fogta a papiruszt az egyik könyvből, és fölakasztotta a falmélyedés peremére, a lámpás elé. A fény eltompult, s a barlang ismét homályba borult. A nő sarkon fordult, és mereven bámult Baillard-ra. – Azt mondta, látok majd valamit – kiáltotta. Baillard ráemelte borostyánszín szemét. Alice azt kívánta, bár ne szólna semmit, de azt is tudta, hogy erre nem számíthat. A férfi valami megmagyarázhatatlan okból elhatározta, hogy semmivel sem zavarja meg a szertartást. – A valódi varázsige csak akkor válik láthatóvá, ha a három papiruszt egymás elé akasztják. S akkor, a fény és árnyék játéka kiadja azokat a szavakat, amelyeket ki kell mondani, s nem csupán némán olvasgatni. Alice megborzongott. Tudta, hogy a hideg most belülről árad szét benne, mintha eltűnt volna a testéből minden csepp vér, de nem tehetett ellene semmit. Marie-Cécile a másik két papiruszlapot forgatta a kezében. – Hogyan és milyen sorrendben kell kirakni ezeket? – Oldozzon el engem – mondta Baillard a maga nyugodt, csendes hangján. – Engedjen oda, maga pedig álljon a terem közepére. Majd én megmutatom.

A nő tétovázott, majd biccentett François-Baptiste-nak. – /Maman, je ne pense... – Tedd, amit mondok! Oldozd el! – vágott közbe Marie-Cécile. A beállt csöndben François-Baptiste elvágta Baillard kötelékeit, aztán hátralépett. Marie-Cécile hátranyúlt, és fölvette a kést. – Ha bármivel próbálkozik – mutatott vele Alice felé –, szóval, ha valami ostobaságot csinál, megölöm őt. Megértette? Vagy ő öli meg – mutatott a Will mellett álló François-Baptiste-ra. – Megértettem. Baillard vetett egy pillantást a padlón mozdulatlanul fekvő Shelagh-ra, aztán Alice felé súgta. – Jól teszem? – Kétely csendült ki a hangjából. – Nem lesz az övé a Szent Grál? A férfi az ő szemébe nézett, Alice mégis úgy érezte, mintha valaki máshoz beszélne. Olyasvalakihez, akivel már végigcsinálta ezt az egészet. És maga is meglepődött, amikor úgy érezte, hogy tudja a választ. Biztos volt benne. Mosolygott, s ezzel megadta a férfinak a szükséges bátorítást. – Nem lesz az övé – mormolta alig hallhatóan. – Mire vár? – ordította Marie-Cécile. Baillard előrelépett. – Ezt a három papiruszt oda kell akasztani a fény elé – magyarázta. – Csinálja már! Baillard fogta a vékony lapokat, s óvatosan a lámpás elé akasztotta őket. Egy pillanatra úgy tűnt, elalszik a láng, és a barlangban nagyon sötét lett. Aztán, ahogy a szeme hozzászokott, Alice észrevette, hogy most már csak néhány hieroglifa maradt, amelyeket a labirintus vonalait követő fény-árnyék minták világítottak meg. Az összes többi árnyékba merült. – Di anh djet... – A szavak világosan jöttek elő a tudatából. – Di anh djet – mondta ki hangosan, majd folytatta a verset, magában lefordítva az ősi szavakat. – Az idők kezdetén / Messzi Egyiptomban / Szavakat és írást adott / Az Úr titokban. Életet adott. Marie-Cécile Alice felé fordult.

– El tudja olvasni? – lépett oda hozzá, és megmarkolta a karját. – Honnan tudja, hogy mit jelentenek? – Nem tudom. Nem is tudom. Alice igyekezett elhúzódni, de Marie-Cécile az arca elé tartotta a kést, olyan közel, hogy még a rászáradt vérfoltokat is láthatta a pengén. Behunyta a szemét, és úgy ismételte a varázsigét. – Di anh djet... Aztán minden egy pillanat alatt játszódott le. Baillard rávetette magát Marie-Cécile-re. – Maman! Will gyorsan kihasználta, hogy François-Baptiste másra figyel, és lábát jól meglendítve vesetájon rúgta. A fiút felkészületlenül érte a támadás. Előreesett, és közben valahogyan a mennyezetbe lőtt – a barlang zárt terében szinte bele lehetett süketülni a revolverlövés hangjába. A lövedék többször is megpattant a sziklafalakon, majd... Majd Marie-Cécile a homlokához kapott. Az ujjai között csorogni kezdett a vér. Megtántorodott, aztán összeesett. – Maman! – François-Baptiste föltápászkodott, s rohant az anyja felé. A revolvert közben elejtette, és az a sziklapadlón az oltár felé csúszott. Baillard fölkapta Marie-Cécile kését, s meglepő fürgeséggel elvágta Will kötelékeit, majd a kezébe nyomta a kést. – Szabadítsa ki Alice-t. Will azonban a barlangtermen át François-Baptiste felé rohant, aki az anyja előtt térdelt, s kétségbeesetten szólongatta. – Non, maman. Ne t'en vas pas. Ecoute-moi, maman, réveille-toi! Will hátulról megragadta a vállát, hanyatt rántotta, s a fejét kíméletlenül beleverte a kemény sziklapadlóba. Aztán Alice-hez ugrott, és elkezdte vágni a kötelékeit. – Meghalt? – Nem tudom. – Mi van... Will gyorsan szájon csókolta, aztán leráncigálta a köteleket a csuklójáról. – François-Baptiste most egy jó darabig nyugton lesz, úgyhogy marad időnk eltűnni innen a francba.

– Fogd Shelagh-t, Will – siettette Alice. – Én majd segítek Baillard-nak. Will a karjába vette Shelagh ernyedt testét, és megindult vele a barlangfolyosó irányába. Alice pedig odarohant Baillard-hoz. – A könyvek – mondta türelmetlenül. – El kell vinnünk azokat is. – Lenézett a földön fekvő Marie-Cécile-re és a fiára. – Gyorsan! – sürgette megint. – Ki kell jutnunk innen. – Én vagyok a hibás, hogy belekevertem magát ebbe az egészbe – mondta halkan a férfi. – A kíváncsiságom, meg hogy minden áron teljesítsem az ígéretemet, elterelte a figyelmemet más szempontokról. Önző voltam. Túl sokat képzeltem magamról. – Rátette a kezét a könyvekre. – Azt kérdezte délután, hogy Alaïs miért nem égette el őket. A válasz az, hogy én nem engedtem neki. Így aztán kieszeltünk egy tervet Oriane megtévesztésére. S ezért visszatértünk a barlangterembe. A halál, az áldozathozatal körforgása folytatódott. Ha nem így lett volna, akkor valószínűleg... Odalépett Alice-hez, aki épp a papiruszokat próbálta leszedni a falmélyedésben álló olajlámpás elől. – Ő ezt nem kívánta volna. Túl sok élet veszett el. – Majd később megbeszéljük – csattant föl Alice most már elég ingerülten. – Most ezeket kell innen leszedni. Ez az, amire vágyott. Hogy együtt lássa a Trilógiát. Nem hagyhatjuk itt őket. – Én még mindig nem tudom – sóhajtott nagyot a férfi –, hogy végül mi történt Alaïsszal. A lámpásból már majdnem kifogyott az olaj, de a homály mégis egyre oszlott, ahogy Alice egymás után szedte le a papiruszokat. – Meg is van – fordult meg. Fölkapta az oltárról a könyveket, és Baillard kezébe nyomta őket. – Fogja a könyveket. Gyerünk! És szinte vonszolva maga után a férfit, megindult kifelé a teremből. Majdnem hasra vágódtak abban az üregben, ahol korábban a csontvázak feküdtek, amikor mögöttük a sötétben valami nagyot roppant, aztán egymáshoz súrlódó sziklák csikordulása hallatszott, majd lezuhant két hatalmas kőtömb.

Alice a földre vetette magát. Ezúttal nem lövés dördült, ez valami teljesen más volt. Meg valami morajlás is hallatszott, mélyen a föld alól. Alice szíve sebesebben kezdett verni. Kétségbeesetten kúszott előre, fogai között tartva a papiruszokat, s fohászkodva, hogy Baillard ne nagyon maradjon le mögötte. A ruhája folyton beleakadt valamibe. A karja erősen vérzett, nem is tudott rendesen fogni azzal a kezével, de már eljutott a lépcsőhöz. Aztán valami zajt hallott a háta mögött, és már épp hátra akart fordulni, amikor valaki rákiáltott. – Álljon meg ott, ahol van! Különben lelövöm ezt az embert. Alice megdermedt. Ez nem lehet Marie-Cécile. Hisz lelőtték. Láttam, ahogy összeesett. – Forduljon meg! Lassan! Alice feltápászkodott, és megfordult. Marie-Cécile az oltár előtt állt, kissé bizonytalan lábakon. Ruhája csupa vér volt, arany fejdíszét valahol elvesztette, s kibomlott haja most a fél arcát eltakarta. Kezében François-Baptiste revolvere, egyenesen Baillard-ra szögezve. – Jöjjön szépen vissza felém, dr. Tanner. Alice érezte, hogy megmozdul alatta a föld. Morajlás hallatszott ismét, nagyon mélyről, s egyre erősebben remegett a kőpadló. Hirtelen Marie-Cécile is felfigyelt a jelenségre. Zavarodottság ült ki az arcára. Ekkor egy hatalmas robaj megremegtette az egész barlangot. Most már nyilvánvaló volt, hogy ez robbanás volt. Hideg levegő csapott be a barlangba. Marie-Cécile mögött reszketett a lámpás lángja, miközben a kőlabirintus megrepedt, s kezdett darabokra esni. Alice visszarohant Baillard-hoz, lezuhant köveket és frissen keletkezett hasadékokat kerülgetve. A sziklapadlón hatalmas repedés tátongott, s mindenhonnan por és törmelék hullott a nyakukba. – Adják ide azokat nekem! – kiáltott Marie-Cécile Baillard-ra, s most Alice-re fogta a fegyvert. – Azt hiszi, hagyom ezt a nőt meglépni a papiruszokkal?

Hangját újabb robaj nyomta el, ahogy leszakadt a sziklamennyezet nagy része. Baillard föltápászkodott, s végre megszólalt. – Ezt a nőt? Nem, Alice-t nem bánthatja. Marie-Cécile hátrapillantott, hogy lássa, mit bámul olyan meredten Baillard. Aztán felsikoltott. A sötétben valami fehér, felizzó foltot lehetett látni. Majdnem olyan volt, mint egy arc. Marie-Cécile rémülten fordította ismét Alice felé a fegyvert. Egy darabig tétovázott, aztán meghúzta a ravaszt. Elég lassan ahhoz, hogy Baillard még közéjük vethesse magát. Mintha lassított filmen peregtek volna az események. Alice felsikoltott. Baillard térdre rogyott. A lövés ereje hátralökte Marie-Cécile karját, s ez elég volt akhoz, hogy elveszítse az egyensúlyát. Kezével a levegőben hadonászva zuhant bele a sziklapadlón nyílt jókora szakadékba. Baillard a földön feküdt. A melléből bugyogva folyt a vér. Arca holtsápadt volt, keze-lába meg-megrándult. – Ki kell jutnunk innen – kiáltotta Alice. – Újabb robbanás jöhet. Bármikor ránk szakadhat ez az egész. Baillard csak mosolygott. – Vége, Alice – mondta halkan. – A la perfn. A Szent Grál megőrizte a titkát, ahogy eddig is tette. Nem hagyta, hogy ez a nő megkaparintsa a könyveket. Alice a fejét rázta – Nem. Egyszerűen csak alá van aknázva a barlang. S ki tudja, hány nem robbant még föl. Ki kell jutnunk. – Nem lesz több robbanás – mondta meggyőződéssel Baillard. – Ez már csak az utolsó visszhangja volt. Alice látta, hogy fájdalmat okoz neki a beszéd. Lehajolt hozzá. A férfi átlőtt tüdejéből szortyogás hallatszott, s a lélegzete egyre erőtlenebbé vált. Alice a kezével próbálta elállítani a vérzést, de aztán belátta, hogy reménytelen. – Tudni akartam, hogyan töltötte az utolsó perceket. Érti? Nem tudtam megmenteni őt. Bent rekedt a barlangban, s nem tudtam bejutni hozzá. – Erőlködve kapkodott levegő után. – De ezúttal...

Alice végre elfogadta, amit ösztönösen attól a pillanattól fogva tudott, hogy megérkezett Los Seresbe, s látta ezt a férfit ott állni a hegyek között megbúvó kis kőház ajtajában. Ez az ő élettörténete. Ezek az ő emlékei. Arra a nagy gonddal és fáradsággal összeállított családfára gondolt. – Sajhë – mondta. – Te vagy Sajhë. Egy pillanatra megint élet költözött a borostyánszín szemekbe. A haldokló arcán nagy-nagy öröm jelent meg. – Amikor magamhoz tértem, Bertrande ott feküdt mellettem. Valaki köpenyekkel takart be bennünket, hogy meg ne fázzunk. – Guilhem – bólogatott Alice. Mert tudta, hogy csakis ő lehetett. – Szörnyű robaj volt. Láttam, hogy a bejárat fölötti sziklapárkány leomlik. Kőlavina zúdult alá, s egy nagy kőtömb teljesen elzárta a bejáratot. – Már nagyon remegett a hangja. – Ők odabent rekedtek, én meg nem tudtam bejutni hozzájuk. Aztán hirtelen néma csönd. Végtelen csönd és nyugalom. – Nem tudtam. Szavamat adtam Alaïsnak, hogy ha bármi történik vele, gondoskodom róla, hogy biztos helyre kerüljön a Szavak könyve. – Láthatóan nagy fájdalmai voltak. – De nem tudtam betartani. Nem tudtam, hogy Oriane vitte-e el a könyvet, hogy hová ment. – A hangja suttogássá halkult. – Nem tudtam semmit. – Ezek szerint Guilhem és Alaïs csontvázára találtam rá. Sajhë bólintott. – Oriane holttestére kicsit lejjebb bukkantunk rá később a hegyoldalban. A könyv nem volt nála. – Együtt haltak meg, de megmentették a könyvet. Alaïs azt akarta, hogy te életben maradj, Sajhë. Hogy élj, és gondoskodj Bertranderól. A férfi elmosolyodott. – Tudtam, hogy meg fogod érteni. – Már csak suttogni tudott. – Túl hosszú ideig éltem nélküle. És minden egyes nap éreztem a hiányát. Minden egyes napot elátkoztam, mert el vagyok átkozva, és arra ítéltettem, hogy éljek tovább, miközben mindazok, akiket szerettem, megöregedtek és sorra haltak ki mellőlem. Alaïs, Bertrande... Elakadt a szava. Alice-nek pedig belesajdult a szíve a fájdalomba.

– Nem szabad lelkifurdalást érezned, Sajhë. Most, hogy már tudod, mi történt, meg kell bocsátanod magadnak. Alice hirtelen megérezte, hogy a férfi már távolodik tőle... Beszéltesd. Ne hagyd elaludni. – Volt egy jóslat – folytatta nagy nehezen Sajhë –, hogy a Délvidéken, a mi időnkben, születik majd valaki, akinek az lesz a küldetése, hogy tanúja legyen az itt lejátszódott iszonyatos tragédiának. De az előttem járókhoz, Ábrahámhoz, Matuzsálemhez vagy Harifhoz hasonlóan ehhez nekem sem volt valami nagy kedvem. De aztán elfogadtam. Sajhë küszködve szedte a levegőt. Alice lekuporodott mellé, s az ölébe vette a fejét. – Hogyan történt? Meséld el nekem. – Alaïs megidézte a Szent Grált. Ide. Ebbe a terembe. Én huszonöt éves voltam. Visszatértem Los Seresbe, abban a hitben, hogy az életem meg fog változni. Azt hittem, hogy Alaïs majd belém szeret. – De hiszen szeretett téged – mondta határozottan Alice. – Harif megtanította az egyiptomiak ősi nyelvére – mosolygott a férfi. – Úgy látszik, annak a tudásnak a nyomai benned is tovább élnek. És akárcsak te, Alaïs is úgy volt, hogy amikor eljött az idő, mindig tudta, mit kell mondani. A Szent Grál benne és általa működött. – Hogyan... – Alice-nek elfulladt a hangja. – Emlékszem a hűvös levegő érintésére a bőrömön, a gyertyák lobogására, a sötétben felcsendülő szép hangokra. A szavak peregtek az ajkáról, alig hallhatóan. Alaïs az oltár előtt állt, Hariffal együtt. – De nyilván voltak még ott mások is. – Voltak, de... Lehet, hogy furcsának találod, de én nem nagyon emlékszem. Én csak Alaïst láttam. Az összpontosításban megfeszült az arca, s egy kis ránc jelent meg a két szemöldöke között. Hajának zuhataga a hátára omlott. És csak őt néztem és őt láttam, a tudatomban csak ő létezett. A tálat a kezében tartotta, és mondta a szavakat. A szeme a megvilágosodás pillanatában hirtelen kinyílt. Átadta nekem a tálat, s én kiittam. Sajhë szemhéja megrebbent, mint a sebzett pillangó, aztán hirtelen lecsukódott.

– Ha ilyen elviselhetetlen volt az élet Alaïs nélkül, akkor miért csináltad végig? – Hogy miért? – kérdezett vissza Sajhë meglepetten. – Miért? Mert ez volt Alaïs akarata. Nekem életben kellett maradnom, hogy elmesélhessem, mi történt e vidék népével, itt ezeken a síkságokon, ezek között a hegyek között. Gondoskodnom kellett arról, hogy az emlékük ne merüljön feledésbe. Ez a Szent Grál célja. Hogy segítsen az idők tanúinak. A történelmet a győztesek írják, a hazugok, az erősebbek, a legelszántabbak. Az igazság viszont általában a csendben rejtőzik, a nyugodt helyeken. Alice bólintott. – Neked sikerült, Sajhë. Nem éltél hiába. – Guilhem de Tudèla hamis krónikában írta meg az ellenünk indított keresztes hadjárat történetét a franciák számára. A címe Chanson de la Croisade. Amikor meghalt, egy névtelen költő, aki viszont inkább a Délvidékkel rokonszenvezett, kiegészítette ezt a művet. Ez a La Canso. A mi igaz történetünk. Alice elmosolyodott. – Los mots, vivents – suttogta Sajhë. Élő szavak. – Ez volt a kezdet. Megesküdtem Alaïsnak, hogy el fogom mondani az igazságot, megírom az igazságot, hogy a későbbi nemzedékek is megismerjék mindazt a szörnyűséget, amit az ő nevükben az itteniek ellen elkövettek. Hogy sohase merülhessen feledésbe. Alice bólintott. – Harif ezt tudta. Ő egyedül taposta ki az utat előttem. Bejárta a világot, és látta, miként lehet kiforgatni, értelmezni és hazugsággá változtatni a szavakat. Ő is azért élt, hogy tanúságtevő legyen. – Hirtelen kifogyott a levegőből, várnia kellett pár pillanatig. – Nem sokkal élte túl Alaïst, bár több mint nyolcszáz éves volt, amikor meghalt. Itt, Los Seresben, Bertrande és én voltunk mellette. – De te hol éltél ez alatt a hosszú idő alatt? Hogyan tudtál élni? – Láttam, ahogy a tavasz üde zöldje átadja helyét a nyár aranyának, az ősz rézvöröse a tél hófehérségének, vártam a fény elhalványulását. S újra és újra azon tűnődtem: miért? Ha tudtam volna, milyen érzés magányosan élni, csak állni, és nézni a születés, az élet és a halál örök körforgását, akkor vajon mit tettem volna? A szívemben ürességgel éltem végig ezt a hosszú életet, akkora űrrel,

amely az évek során egyre csak nőtt, s végül nagyobb lett még a szívemnél is. – Alaïs szeretett téged, Sajhë – mondta Alaïs csöndesen. – Nem pont úgy, ahogy te szeretted őt, de mélyen és őszintén. Békesség ült ki a férfi arcára. – Es vertat. Most már tudom. Ha... Sajhë megpróbált felülni. – Mindent leírtam neked, Alice. A végrendeletemben. Los Seresben vár rád. Alaïs házában, ahol éltünk, és amelyet most rád hagyok. A távolból, még nagyon halkan, mintha rendőrautók szirénái szólaltak volna meg az éjszakában, bár Alice egyelőre nem tudta eldönteni, hogy nem csupán képzelődik-e. – Mindjárt ideérnek – mondta vigasztalóan, igyekezve elrejteni a kétségbeesését. – Ugye megmondtam, hogy jönnek. Addig ne add föl. Kérlek, maradj velem. Sajhë, alig észrevehetően, a fejét ingatta. – Vége. Az én utam véget ért. A tiéd viszont csak most kezdődik. Alice kisimított egy hajtincset a férfi homlokából. – De én nem ő vagyok. Én nem vagyok Alaïs. – Tudom – sóhajtotta Sajhë. – De ő benned él. Te pedig őbenne. – Egy kis szünetet tartott, mert egyre inkább nehezére esett a beszéd. – Jó lett volna, ha többet lehetünk együtt. De hogy találkozhattunk, és együtt tölthettük ezeket az órákat... számomra már ez is több, mint amit valaha is reméltem. Elhallgatott. Arca és keze holtsápadttá vált. Alice-nek eszébe jutott egy ősi imádság. – Payre sant, Dieu dreyturier de bons peritz. – A már ismeretlen csengésű szavak könnyedén jöttek elő az emlékezetének önmaga számára is ismeretlen zugaiból. – Mi atyánk, jó szellemek törvényes Istene, add meg nekünk, hogy mi is tudjuk mindazt, amit te tudsz, és mi is szeressük azt, amit te is szeretsz... Alice a könnyeit nyelve addig tartotta Sajhë fejét az ölében, amíg az ki nem lehelte a lelkét.

EPILÓGUS Los Seres

2007. JÚLIUS 8., VASÁRNAP Este nyolc óra van. Megint véget ért egy szép nyári nap. Alice odasétál a nagy, szárnyas ablakhoz, s kihajtja az ablaktáblákat. Ferde sugárban narancsszín fény vetül a szobába. Hűvös szellő simogatja végig csupasz karját. Bőre halvány mogyoróbarna, haja hátul lófarokba kötve. A nap már alacsonyan jár, tökéletes vörös tűzgolyó a rózsaszínben és fehérben játszó ég alján. Óriási fekete árnyékokat vetnek a közeli Sabarthès-hegység csúcsai, mint a szárítókötélre kiteregetett ruhák. Az ablakból látszik a hágó, s mögötte a Saint-Bartélémy. Ma két éve halt meg Sajhë. Alice eleinte nehezen viselte a nyomasztó emlékeket. A lövés zaja abban a zárt térben; a föld remegése; az a fehér arc a sötétben; Will arckifejezése, ahogy berohan a barlangterembe Noubel felügyelővel. Ám a legszörnyűbb mind közül az az emlékkép volt, ahogy lassan kihunyt a fény Baillard szemében – vagyis Sajhë szemében, ahogy most már gondol rá. Végül nem szomorúság, hanem nagy-nagy békesség sugárzott a tekintetéből, ez azonban semmit sem enyhített Alice fájdalmán.

De minél több minden vált világossá, annál jobban oszlott benne a félelem, amely valósággal megbénította azokban a végső pillanatokban. A múltnak egyre kevésbé volt hatalma fölötte. Marie-Cécile-t és a fiát a leomló sziklák ölték meg, mint később kiderült, földrengés volt. Paul Authiét a parkolóban találták meg, ahol François-Baptiste lelőtte; a négy robbanótöltet detonátora még ott ketyegett a zéró felé a holtteste mellett. Afféle házi készítésű, kisebb világvége... Ahogy a nyarat fölváltotta az ősz, az őszt pedig a tél, Will segítségével Alice kezdett testileg-lelkileg talpra állni. Hiába, az idő begyógyítja a sebeket. Az idő, meg egy új élet ígérete. A fájdalmas emlékek lassanként elhalványulnak. Ugyanúgy belepi őket a por, mint az elfeledett, megfakult, régi fényképeket. Alice eladta angliai lakását és a nagynénjétől örökölt Sallèles d'Aude-i házat, a pénzből pedig Will-lel együtt Los Seresbe költözött. Az a ház lett az otthonuk, amelyben egykor Alaïs lakott, meg persze Sajhë, Bertrande és Harif. A házat kipofozták, átalakították és korszerűsítették, de a hely szelleme megmaradt. A Szent Grál titkát is biztonságban őrzik az örökéletű hegyek, Alaïs szándékának megfelelően. A középkori könyvek meg a három papirusz ott van valahol eltemetve a sziklák és a kőtörmelék alatt. Alice most már tudja, hogy a sors arra ítélte, hogy befejezze azt, amit nyolc évszázaddal korábban nem sikerült befejeznie. Azt is tudja, akárcsak Alaïs, hogy az igazi Szent Grál a nemzedékről nemzedékre szálló szeretetben rejtőzik, azokban a szavakban, amelyeket az apa mond a fiának és az anya a lányának. Az igazság itt lakozik, mibennünk. Meg a kövekben, a sziklákban, az évszakok változásában. Múltunk közös történetei nem engednek bennünket meghalni. Alice nem hiszi, hogy mindezt szavakba is tudná foglalni, ő nem olyan nagy mesélő, mint Sajhë. Sőt azt gondolja, hogy mindez talán túl van már a szavakon. Nevezhetjük akár Istennek vagy hitnek is. Lehet, hogy a Szent Grál túl súlyos igazság ahhoz, hogy ki tudjuk mondani, vagy térhez, időhöz és kontextushoz kössük egy olyan megfoghatatlan valamivel, mint a nyelv.

Az ablakpárkányra támaszkodva mélyeket szippant az este finom illataiból. Kakukkfű, rekettye, a kövek reszkető hőségének emléke, palástfű és fodormenta, zsálya, a fűszerkertjének aromái. Kezd egyre nagyobb hírnévre szert tenni a környéken. Ami afféle hóbortnak indult, a különféle fűszernövények osztogatása a szomszédoknak és az éttermeknek, jövedelmező vállalkozássá nőtte ki magát. Most már a környék üzleteinek és szállodáinak többségében, sőt a távoli Foix-ban és Mirepoix-ban is megtalálhatók a termékei, Epice Pelletier et Fille, vagyis „Pelletier és leánya fűszerei” felirattal. Los Seres egyelőre még nem szerepel a térképeken. Ahhoz túl kicsi. De hamarosan szerepelni fog. Benlèu. Odalentről a dolgozószobából nem hallatszik már, ahogy Will a számítógép billentyűit veri. Viszont edénycsörömpölés hallatszik a konyhából. Lassan ideje lemenni. Kibontanak majd egy üveg bort, és iszogatnak, miközben Will főz valamit. Holnap Jeanne Giraud jön látogatóba, kedves és komoly öreg hölgy, aki immár az életük részévé vált. Délután átmennek majd a szomszédos faluba, hogy virágot ültessenek a kathar történelem neves kutatója és az ellenállás harcosa, Audric S. Baillard emlékművének tövébe. A bronztáblán az Alice által kiválasztott okcitán mondás olvasható: Pas à pas, se va luènh. Alice később egyedül felmegy majd a hegyekbe is, ahol egy másik emléktábla jelzi azt a helyet, ahol a férfi a hegy alá temetve fekszik, ahogy kívánta. A táblán egyetlen szó: SAJHË. Jó, hogy az ő emléke sem merül feledésbe. A dolgozószoba falán függ Sajhë első ajándéka, a családfa. Alice három változtatást jegyzett föl rá. Beírta Alaïs és Sajhë halálának dátumát – a két dátumot nyolc évszázad választja el egymástól. És beírta még Will nevét is és a házasságkötésük dátumát. A legvégére pedig, ahol a történet még most is folytatódik, egy vonalat húzott: Sajhësse Grace FRANKLIN PELLETIER 2007. február 28Alice elmosolyodik, és odamegy a kiságyhoz, amelyben a kislánya ébredezik. Meg-megrándulnak halvány rózsaszín ujjacskái. Alice lélegzetvisszafojtva figyeli, ahogy a gyerek kinyitja a szemét.

Puszit nyom a kicsi homlokára, és egy ősi nyelvű, nemzedékről nemzedékre szálló dalocskát énekel neki. Bona nuèit, bona nuèit... Braves amics, pica mièja-nuèit Cal finir velhada Ejos la flassada Alice úgy gondolja, hogy egy szép napon Sajhësse majd a saját gyerekének fogja énekelni ugyanezt a dalt. A kislánnyal a karjában visszasétál az ablakhoz, arra gondolva, hogy mi mindent fog majd megtanítani neki. És milyen történeteket fog majd mesélni neki a múltról és az eljövendő dolgokról. Alaïsról már nem szokott álmodni. De ahogy most, az egyre gyengülő fényben elnézegeti a végeláthatatlan messzeségbe nyúló, mély völgyeket közrefogó hegycsúcsok és gerincek sorát, szinte érzi, hogy körülöleli a múlt. Szellemek, barátok, kísértetek, akik felé nyújtják a kezüket, s az életükről meg a titkaikról suttognak neki. Ők kötik össze mindazokkal, akik korábban itt éltek, és azokkal is, akik majd itt fognak élni. Álmodjunk arról, mit hozhat még az élet. A távolban a fehér telihold kúszik föl a holnapra szép napot ígérő, fényfoltokkal tarkított égre.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS A Labirintus írása közben rengeteg bátorítást és segítséget kaptam barátaimtól és kollégáimtól. Azt azonban mondanom sem kell, hogy minden ténybeli és értelmezésbeli tévedésért kizárólag engem terhel a felelősség. Ügynököm, Mark Lucas mindvégig briliáns volt, és nemcsak fantasztikus szerkesztőségi visszacsatolásról gondoskodott számomra, hanem várakozást ébresztő reklámokról is! Köszönet a többieknek is a LAW-nál a kemény munkáért, és mindenkinek az ILA-nál, különösen Nicky Kennedynek, aki maga volt a megtestesült türelem, és élvezetessé tette az egész munkafolyamatot. Az Orionnál volt szerencsém együtt dolgozni Kate Millsszel, akinek szerkesztői virtuozitása, alapossága és gondossága oly élvezetessé tette ezt a könyvet. Segítette a munkámat Genevieve Pegg, valamint Malcolm Edwards és Susan Lamb is, akik elindították ezt az egész akciót. Külön említést érdemel a marketinges, a reklámos és a terjesztési-értékesítési részleg – s főként Victoria Singer, Emma Noble és Jo Carpenter – lelkesedése és energikussága. A Chichester Rifle Club tagjai, Bob Elliott és Bob Clark rendkívül érdekes tanácsokkal és információkkal szolgáltak a fegyverekről, akárcsak Anthony Moss professzor a középkori hadviselésről. A londoni British Libraryben dr. Michelle Brown, az illusztrált kéziratok kurátora felbecsülhetetlen értékű információkkal szolgált a középkori kéziratokról, pergamenekről és a 13. századi könyvkészítésről. Dr. Jonathan Phillips, a középkori történelem docense (Royal Holloway, Univercity of London) volt olyan kedves, és e mű kéziratának elolvasása után kitűnő tanácsokat adott. Szeretnék köszönetet mondani továbbá a Biblothéque de Toulouse és a carcassonne-i Centre National d'Etudes Cathares segítőkész munkatársainak is. Köszönettel tartozom mindazoknak, s elsősorban Nat Price-nak és Jõn Jörôdalnak, akik az utóbbi években a történelmi kutatómunkára

és a Labirintus megírási folyamatára támaszkodva velünk dolgoztak a szépírói alkotómunkában és a weboldal – www.mosselabyrinth.co.uk – elkészítésében. Nagyon hálás vagyok barátaimnak, akik türelemmel viselték, hogy oly hosszú időn át zaklattam őket a katharokkal és a Grállegendákkal. Carcassonne-ban Yves és Lydia Guyou bevezettek engem az okcitán zenébe és költészetbe, és figyelmembe ajánlottak sok olyan írót és zeneszerzőt, akiktől inspirációt meríthettem; Pierre és Chantal Sanchez pedig a támogatásával és barátságával tisztelt meg hosszú éveken át. Angliában Jane Gregory kitartó lelkesedése nagyon sok nehézségen segített át; Maria Rejt pedig az első számú tanítómesterem volt. És nem feledkezhetek meg Jon Evans, Lucinda Montefiore, Robert Dye, Sarah Mansell, Tim Bouquet, Ali Perrotto, Malcolm Wills, Kate és Bob Hingston, valamint Robert és Maria Pulley kedves segítségéről sem. S mindenekelőtt a családomnak tartozom hálával. Anyósom, Rosie Turner nemcsak Carcassonne városát mutatta meg nekünk, hanem, míg én a könyvet írtam, kitartó segítőtársként messze a kötelességén túl is mindennapi és gyakorlati támogatást nyújtott nekem. Hálám és szeretetem a szüleimé, Richard és Barbara Mosseé, akik mindig büszkék voltak rám, s a nővéreimé, Caroline Mathewsé és Beth Huxleyé, valamint a sógoromé, Marké, akik szintén sokat segítettek. S legfőképpen két gyermekem, Martha és Felix érdemel köszönetet és hálát az állhatatos támogatásért és rendíthetetlen bizalomért. Martha mindvégig lelkes volt, pozitív és segítőkész, s egy percig sem kételkedett abban, hogy én meg tudom írni ezt a könyvet! Felix nemcsak a középkori történelem iránti lelkesedésben osztozott velem, de megvitatta velem a középkori fegyverek és a várostrom legérdekesebb kérdéseit, s remek ötleteket is adott! Nem is tudom szavakba önteni, mennyire hálás vagyok mindkettőjüknek. És végül – Greg. Az ő szerelme és támogatása – hogy az intellektuális, gyakorlati és szerkesztői segítségét már ne is említsük! – mindennél többet jelentett. Mint eddig is mindig, és ezután is mindig.

SZÓJEGYZÉK agost augusztus amban a várfal lőréses oromzata fölé épített védőtető balliszta kőhajítógép, ostromgép ben jó benvenguda üdvözlés, isten hozott! bonjorn jó napot! cadefales mellvéd calèlh olajlámpás castellum várkastély, erőd château várkastély, vár Cité középkori óváros consul helyi hivatalnokok címe a középkorban, DélFranciaországban coratge kurázsi, bátorság deman holnap dintrar lépj be doçament lassan, óvatosan escrivan írnok faratjal legelő filba leány Graal Grál, Szent Grál; a keresztény legendákban szereplő, titokzatos kehely, amelyben e legendák szerint a megfeszített Krisztus vérét fogták fel guignolet provance-i cseresznyelikőr gvárdián őrző, gondnok; kolostori házfőnök is hérétique eretnek intendant intendáns, tiszttartó julhet július katapulta ostromgép, hajítógép katharok szegénységet és erkölcsi megtisztulást hirdető dél-francia eretnek szekta tagjai a középkorban

(görög: katharosz = tiszta) legátus pápai követ libre könyv Madomaisèla kisasszony març március Menina nagymama mercé köszönöm Messire úr, uram (megszólításként) Miègjorn a francia Délvidék montanhas hegység, hegyek Navigatairé vezető noblessa nemesség oc igen, rendben Paire apa Payre Sant Szentatya perfekt „tökéletes”; itt: a legszigorúbb előírások szerint élő szent ember a katharoknál perfin végre, végül Sénher úr taberna kocsma, ivó, borkimérés tierce kora délután vicomte francia főnemesi rang a báró és a gróf között vuèg üres

BIBLIOGRÁFIA Adkins, Lesley & Roy: The Keys of Egypt: The Race to Read the Hieroglyphs. [Egyiptom kulcsai: versenyfutás a hieroglifák megfejtéséért.] Harper Collins, 2000. Brenon, Anne: La Vrai Visage du Catharisme. [A katharizmus valódi arca.] Loubatières, 1999. Brenon, Anne: Les Femmes Cathares. [Kathar nők] Perrin, 1992. Delteil, Joseph: Chòlera. [Kolera. ] Grasset, 1923. Duvernoy, Jean: La religion des Cathares. [A katharok vallása.] Mouton, 1976. Eschenbach, Wolfram von: Parzival. Fordította Hatto. A. T. Penguin, 1980. Gougaud, Henri: Bélibaste. Éditions du Seuil, 1982. Ladurie, Emmanuel Le Rox: Montaillou: Cathars and Catholics in a French Village. [Montaillou: katharok és katolikusok egy francia faluban.] Penguin, 1990. Marti, Claude: Carcassone in my Heart. [Carcassone a szívemben.] Loubatières, 1999. Marti, Claude (szerk.): La Canso: 1209-1219 Les Croisades Contre le Sud. [La Canso. 1209-1219. Keresztes hadjáratok a Dél ellen.] Loubatières, 1994. Nelli, René: La Vie Quotidienne des Cathares au XIIIe Siecle. [A katharok hétköznapjai a 13. században.] Hachette, 1989. Nelli, René: Les Cathares. [A katharok.] Ouest-France, 1993. Oldenburg, ZoÎ: Massacre at Montségur. [A monséguri mészárlás] Weidenfeld & Nicolson, 1997. Phillips, J. P.: The Crusades. [A keresztes háborúk.] Longman, 2002. Phillips, J. P.: The Fourth Crusade. [A negyedik keresztes hadjárat.] Cape, 2004. Roquebert, Michel: La Religion Cathare. [A kathar vallás.] Loubatières, 1986.

Rouquette, Yves: Cathars. [Katharok.] Loubatières, 1999. Runciman, S.: A History of the Crusades. [A keresztes háborúk történetei] Cambridge University Press, 3. kötet, 1951-1954. Serrus, Georges: Pays cathares. [A katharok földje.] Loubatières, 1996. Severin, Tim: Crusader: by Horse to Jerusalem. [Keresztes vitéz: lovon Jeruzsálembe.] Hutchinson, 1989. Sumption, Jonathan: The Albigensian Crusade. [Az albigens keresztes hadjárat.] Faber and Faber, 1999. Troyes, Chrétien, de: The Story of the Grail (Perceval). [A Grál története (Perceval).] Yale University Press, 1999. Weir, Alison: Eleanor of Aquitaine. [Aquitániai Eleonóra.] Jonathan Cape, 1999. Weis, René: The Yellow Cross: The Story of the Last Cathars 1290-1329. [A sárga kereszt: az utolsó katharok története, 12901329.] Penguin, 2001. Westermann, Claus: The Gospel of John. [János evangéliuma. Fordította Schatzmann, Siegfried S.] Hendrickson, 1998. A témával kapcsolatos szépirodalmi és történelmi művek bővebb listáját lásd: www.mosselabyrinth.co.uk

Tördelte a P.R.S. Bt., Budapest Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen

Felelős vezető Bördős János ügyvezető igazgató Megjelent 39,98 (A/5) ív terjedelemben ISBN 963 9644 12 9