Kate Morton - Titkok őrzője.pdf

KATE MORTON

TITKOK ŐRZŐJE



A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Kate Morton / The Secret Keeper Allen & Unwin, Sydney, Australia Copyright © Kate Morton 2012

Fordította BORBÁS MÁRIA

Hungarian translation © Borbás Mária, 2013 Hungarian edition © Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2014 Cover image © Roy Bishop / Arcangel Images

ELSŐ RÉSZ LAUREL

1 Angol vidék, tanyaház, nyári nap az ezerkilencszázhatvanas évek kezdetén. Egyszerű, favázas épület, a nyugati falról málladozik a fehér festék, iszalag küszködik rajta. Füstöt ereget a kémény, s elég odanézni, tudja az ember, hogy alatta a tűzhelyen finom meleg étel fortyog. Van valami otthonos a ház mögötti kis veteményesben, az ólomüveg ablakok büszke csillogásában, a gondosan befoltozott tető zsindelyeiben. Durván ácsolt kerítés övezi a házat, léces fakapu választja el a megregulázott kertet kétoldalt a túlsó mezőtől, sarj erdőtől. A göcsörtös fák között patak csordogál a köveken, napfény és árnyék közt cikázik, akárcsak a századok folyamán; de innen nem hallatszik a hangja. Messze van. Magányosan üldögél a ház a hosszú, poros kocsifelhajtó végén, nevével osztozik a vidéki ösvényen, ha nem is látszik onnan. Szellő rebben néha, különben minden csendes, mozdulatlan. Két fehér hulahoppkarika - tavalyi hóbort - támaszkodik a glicínialugasnak. Félszemű négerbaba őrködik méltóságteljesen a vártán, egy zöld gurulós szennyestartó csiptetős kosarában. Virágcserepekkel megrakott talicska dől türelmesen a fészer falának. A némasága ellenére, vagy talán épp amiatt, az egész színre várakozó hangulat telepszik, akárcsak a színpadon, éppen mielőtt a színészek a deszkákra lépnének. Amikor már elénk tárul minden lehetőség, a körülmények nem pecsételték még meg a sorsot, és ekkor... - Laurel! ...türelmetlen gyerekhang, távolabbról: - Lau-rel! Hol vagy? Mintha megtört volna a varázslat. Elhalványulnak a ház fényei, emelkedik a függöny. Tyúkok totyognak elő valahonnan, a kerti ösvény kövei közt csipegetnek, egy szajkó árnyéka suhan át a kert fölött, egy közeli mezőn életre pöffen egy traktor. És fent, a magasban, egy fából rótt lombkunyhó padlóján egy hanyatt fekvő tizenhat esztendős lány a szájpadlásához

nyomja a szopogatott savanyúcukrot, és felsóhajt...

Komiszság hagyni, hogy ennyit keresgéljék, véli, de a hőségben, meg a titkát dédelgetve, sokallja a játék - méghozzá milyen gyerekes játék! gondolatát. Különben ez is csak része a kihívásnak, és ahogy apa mondogatja, mindennek megvan a módja, és a tanulás a tudás atyja. Nem Laurel tehet róla, hogy mindig ő találja meg a legjobb búvóhelyeket. Igaz, a többiek fiatalabbak, de azért már egyikük se kisbaba. No és persze nem is igen akarja, hogy megtalálják. Ma nem. Most nem. Nincs más vágya, csak itt heverni, érezni, hogy kartonruhájának vékony anyaga a csupasz lába szárát simogatja, és róla ábrándozni. Billy. Lehunyta a szemét, és a név jókora dőlt betűkkel rajzolódott elsötétült szemhéjára. Neonfénnyel, vörös neonnal. A bőre bizsergett, a savanyúcukrot odébb tolta, hogy a homorú oldala a nyelve hegyén egyensúlyozott. Billy Baxter. Ahogy a napszemüvege fölött rásandít, az a féloldalas vigyora, a fekete Elvis-frizurája... Villámcsapás volt, épp ahogy az igaz szerelemhez illik. Három hete szombaton, mikor Shirleyvel leszálltak a buszról, Billy ott cigizett a barátaival a táncterem lépcsőjén. A tekintetük találkozott, és Laurel magában hálát adott Istennek, amiért rászánta egy hétvégi fizetését az új nylonharisnyára. - Laurel! Gyere már! - Ez Iris, a hőség megviselte a hangját. - Tessék előjönni! Ez nem ér! Laurel még szorosabbra zárta a szemét. Csak egymással táncoltak egész este. A zenekar gyorsabbra kapcsolt, Laurel haja kilazult a Sikk magazin címlapjáról gondosan másolt kontyból, a lába sajgott, de egy pillanatra sem lassított. És csak akkor hagyta abba, amikor Shirley - akit bosszantott, hogy egész este elhanyagolta, felbukkant mellette mint valami nagynéni, és közölte: indul

az utolsó busz, már ha Laurel egyáltalán óhajt hazaérni (ami neki, Shirleynek teljesen mindegy). És ahogy Shirley türelmetlenül toporgott, és Laurel pihegve elköszönt, Billy megragadta a kezét, magához húzta, és Laurel lelke mélyén valami vakító világossággal tudta, hogy ez a pillanat, ez a gyönyörű, fényességes pillanat várt rá egész eddigi életében... - Nekem mindegy! - Irisnek már mérges volt a hangja. - Aztán ne engem okolj, ha egy falat se marad a szülinapi tortából! Már alacsonyabban járt a nap, a hőség egy hulláma betódult a lombkunyhó ablakán, Laurel szemhéja belül cseresznyepirosra színeződött. Felült, de nem óhajtotta otthagyni búvóhelyét. A fenyegetés nem üres szólam volt - Laurel köztudomásúlag rajongott anyja Viktóriatortájáért -, de célt tévesztett. Laurel nagyon is jól tudta, hogy a tortaszelő kés ott bújik meg a konyhaasztalon, ott felejtődött az általános zűrzavarban, amikor a család összeszedte a kosarakat, pokrócokat, limonádésüvegeket, strandtörölközőket, az új tranzisztoros rádiót, és izzadtan rohant a folyó felé. Laurel tudta, mert amikor a bújócska örve alatt visszaosont a hűvös, homályos házba a csomagjáért, meglátta a gyümölcsöstál mellett heverő kést, a nyele köré tekert vörös szalaggal. A kés hagyomány volt - ez szelte fel valamennyi születésnapi tortát, minden karácsonyi tortát, a Nicolson család hagyományai szerint ValakiFelvidítására-Szánt alkalmi tortákat, márpedig anyjuk ragaszkodott a hagyományokhoz. Következésképpen Laurel tudta, hogy míg valakit haza nem szalajtanak a késért, ő mindaddig szabad. És miért is ne? Egy ilyen népes házban, mint az övék, ahol a csendes perc ritka, mint a fehér holló, ahol mindig beront valaki az ember ajtaján, vagy bevágja a magáét, a magány lopott percei valóságos szentségtörésnek számítanak. Kiváltképpen ma, amikor magányra van szüksége. A csomagot a csütörtöki posta hozta Laurelnek, és különleges szerencse, hogy Rose találkozott a postással, nem Iris vagy Daphne, vagy szentséges Ég! - éppenséggel a mama. Laurel azonnal tudta, kinek a nevét rejti a csomagolás. Vérvörösre pirult, de valahogy sikerült kinyögnie valamit Shirleyről meg egy zenekarról, meg valami kölcsönkért lemezről. A nehezen összehozott ködösítés hidegen hagyta Rose-t, akinek általában

is felületes figyelme máris a kerítésen billegő pillangóra terelődött. Később, amikor este a tévé előtt zsúfolódva nézték a vetélkedő döntőjét, és Iris meg Daphne Cliff Richard vagy Adam Faith nagy-szerűségén marakodtak, apjuk pedig az erőltetett amerikai kiejtést kritizálta, és a Brit Birodalom általános hanyatlásán búsongott, Laurel kisurrant. Magára zárta a fürdőszobát, és hátát az ajtónak vetve lekuporodott. Reszkető ujjakkal tépte fel a csomagot. Selyempapírba burkolt vékony könyv pottyant az ölébe. A papíron át is olvasható volt a cím - Harold Pinter: A születésnap -, és Laurel hátán végigfutott a hideg. Alig állta meg, hogy fel ne sikoltson. Azóta is a párnája alatt őrizte a könyvet - nem a legkényelmesebb így az alvás, de egy percre sem akart megválni tőle. Mert ennél semmi sem lehet fontosabb. Laurel szentül hitte, hogy minden ember életében van egy pillanat, amikor útkereszteződéshez ér, s valami döbbenetes történik, ami az egész életét megváltoztatja. A Pinter-darab bemutatója ilyen pillanat volt. Olvasott róla az újságban, és valami megmagyarázhatatlan érzés ösztökélésére eldöntötte, hogy márpedig ezt látnia kell. A szüleinek azt mondta, Shirleyhez megy, Shirleyvel halálos titoktartást fogadtatott, aztán felszállt a cambridge-i buszra. Életében először utazott valahová egyedül, és ahogy az elsötétült Művész Színházban ült, és nézte, amint Stanley születésnapi partija lidércnyomásba fordul, semmi máshoz nem fogható lelki emelkedettséget tapasztalt. Olyasféle megvilágosodást, amilyet a pirulós Buxton kisasszonyok érezhettek vasárnaponként a templomban, ahol Laurel gyanúja szerint lelkesedésük inkább a fiatal új lelkésznek szólt, semmint Isten igéjének. Laurel az olcsó ülés peremén ülve érezte, amint a színpadon zajló dráma vére a szívébe áramlik, érezte, amint az arcát elönti az üdvösséges hő, és - tudta. Hogy mit, abban nem volt egészen bizonyos, de rendíthetetlenül tudta: többet is tartogat az élet, és az mind őrá vár. Magában dédelgette a titkot, maga sem tudta biztosan, mit kezdjen vele, sejtelme sem volt, hogyan is kezdje bárkinek magyarázni, míg a múltkor este, Billy karjának ölelésében, arcát a fiú bőrdzsekijéhez nyomva,

mindent megvallott Billynek... Laurel kivette Billy levelét a könyvből és újra elolvasta. Rövid levél volt, annyi állt csak benne, hogy Billy vár majd rá a motorjával az ösvény végén szombat délután fél háromkor - meg akar mutatni neki egy kis helyet, a kedvenc helyét a part mentén. Laurel a karórájára pillantott. Nem egészen két óra múlva. Billy bólintott, amikor ő A születésnap előadásáról mesélt. Meg arról, hogy milyen érzést keltett benne; Billy pedig Londonról mesélt, színházról, a névtelen éjszakai klubokban hallott zenekarokról, és Laurel előtt ragyogó lehetőségek villantak fel. És akkor Billy megcsókolta, ez volt az első igazi csók, és Laurel fejében szétrobbant a villanykörte, és minden fehéren izzott. Oda húzódott, ahová Daphne támasztotta a piperetáskájából származó kis kézitükröt, figyelmesen nézte magát, méregetve a szeme sarkába nagy gonddal húzott kis fekete szárnyakat. Igen, nyugodott meg, egyformák. Lesimította a frufruját, és igyekezett elfojtani a tompán kínzó érzést, hogy valami fontosról megfeledkezett. A strandtörölközőt nem felejtette el; ruhája alatt már rajta volt a fürdőruha; szüleinek azt mondta, Mrs. Hodgkins még néhány óra hosszat foglalkoztatni akarja a szalonban, takarítania kell, port törölnie. Laurel elfordult a tükörtől, lerágta körmének egy letörni készülő darabkáját. Nem szokása az alattomosság, igazán nem; hiszen jó kislány, általános vélemény - tanárai, barátnők mamái és Mrs. Hodgkins egybehangzó véleménye - szerint: de lehet-e választása? Hogyan magyarázhatná anyjának-apjának? Abban bizonyos volt, hogy a szülei sohasem voltak szerelmesek egymásba, akármilyen történeteket mesélgettek is a megismerkedésükről. Ó, hiszen szeretik egymást, senki sem vitathatja, de ez amolyan öregek biztonságos szeretete, ami egymás vállának masszírozásában, és végtelen számú csésze teában nyilvánul meg. Nem - fakadt sóhaj Laurel szívéből. Biztonsággal elmondható, hogy egyikük sem ismerte azt a másik fajta szerelmet, ami csupa tűzijáték és veszett szívdobogás és - Laurel elpirult testi vágy.

Langyos szellő hozta anyja kacagásának távoli hangját, és valami halvány sejtést, hogy most életének egy szakadéka szélén áll, és Laurel szíve megmelegedett. Drága mama. Nem ő tehet róla, hogy a háborúra pazarlódott az élete. Hogy már majdnem huszonöt éves volt, amikor megismerte apát és hozzáment feleségül; hogy még ma is a papírhajóhajtogatási tudományával áll elő, valahányszor fel akarja vidítani valamelyiküket; hogy nyarának csúcspontja, amikor elnyerte a falubeli Kertészklub díját és még az újságba is bekerült a képe (méghozzá nem is csupán a helyi lapba - a cikket átvette a londoni sajtó, a vidéki eseményekről szóló különkiadás. Shirley ügyvéd apukája boldogan kivágta az újságjából, és áthozta nekik megmutatni). Mama tettetett zavarral ellenkezett, amikor apa az új hűtőre ragasztotta az újságkivágást, de csak amúgy félszívvel, és azóta sem vette le. Nem, hiszen büszke a különleges futóbabjára, igazán büszke, és Laurel pontosan erre gondolt. Kiköpte a leharapott körömdarabkát. Különös, de talán kíméletesebb becsapni valakit, aki büszke a futóbabjára, mint erőnek erejével elfogadtatni vele, hogy a világ megváltozott. Laurelnek nem volt nagy gyakorlata a csalásban. Összetartó család az övék - valamennyi barátnője megállapította. Ezt mondták a szemébe, és tudta, hogy a háta mögött is. A külvilág szemében Nicolsonék abban a mélységesen gyanús bűnben vétkesek, hogy láthatólag őszintén szeretik egymást. De mostanában változtak a dolgok. Laurel ugyan a szokásos módon viselkedett, de valahol mélyen különös, új távolságot érzékelt. Összevonta a szemöldökét, ahogy a nyári szellő elszabadult hajszálakat rebbentett az arcára. Esténként, amikor körülülték a vacsoraasztalt, és apa az aranyos kis humortalan vicceit mondogatta, amiken azért mindnyájan kacagtak, Laurel úgy érezte, kívülről látja mindnyájukat, mintha vonaton ülnének, osztoznának a megszokott családi ritmuson, és csak ő állna egymagában az állomáson és nézné, ahogy távolodik a vonat. Csakhogy most éppen ő az, aki elhagyja őket, méghozzá hamarosan. Alapos kutatást végzett: A Központi Dráma- és Beszédművészeti Főiskolán kell tanulnia. Vajon mit szólnának a szülei, ha tudtukra adná, hogy el akar menni? Egyikük sem él különösebben nagyvilági életet (?) - anyja még

csak Londonban sem járt Laurel születése óta -, és a puszta gondolatra, hogy legidősebb leányuk oda akar költözni, ráadásul holmi kétes színházi egzisztenciára vágyik, valószínűleg a guta kerülgetné őket. Odalent vizesen lebbent a kötélen a mosott ruha. A farmernadrág két szára, amit Nicolson nagymama annyira utál („Közönségesnek látszol, Laurel - nincs is annál rosszabb, mint ha egy leány mutogatja magát”), egymáshoz csapódott, és kotkodácsoló riadalomra, kerengésre ijesztette a félszárnyú tyúkot. Laurel orrára biggyesztette fehér keretes napszemüvegét, és a lombkunyhó falának dőlt. A háború a probléma. Már tizenhat éve, hogy elmúlt - szinte amióta ő a világon van -, és a világ nem állt meg. Most minden egészen más; a gázálarc, az egyenruha, az élelmiszer jegy és a többi már csak a régi nagy katonaládába tartozik, amit apa a padláson tart. Sajnos mintha sokan fel sem fognák; lényegében senki, aki elmúlt huszonöt éves. Billy szerint ő sohasem fogja tudni megértetni velük. Azt mondja, ezt hívják úgy, hogy „generációs szakadék”, és Laurel hiába is próbálná megértetni magát. Szakasztott mint az Alan Sillitoe könyvben, amit Billy állandóan a zsebében hord: a felnőttek meg sem érthetik a gyermekeiket, és ha mégis, akkor biztosan rosszul csináltatok valamit. Laurelben - hisz ő a jó kislány, szüleinek lojális gyermeke felágaskodott a megszokás, hogy ellenkezzen Billyvel, de aztán mégsem tette. Gondolatai inkább az utóbbi estékre szálltak, amikor sikerült elszöknie a húgaitól, amikor kilépett a balzsamos alkonyaiba, blúza alá rejtve a tranzisztoros rádiót, és zakatolt a szíve, ahogy felkúszott a lombkunyhóba. Odafent, magányában, sietve megkereste a Radio Luxemburgot, és hátradőlve a sötétben hagyta, hogy körülölelje a muzsika. És ahogy a zene a csendes vidéki levegőbe szűrődött, a legfrissebb számokkal töltötte el az ősi tájat, Laurel megborzongott a kéjes mámortól: tudta, hogy ő valami nagyszabású dolog, egy világra szóló összeesküvés, egy titkos csoport része. Új nemzedék tagja, akik mind ugyanezt hallgatják ugyanebben a pillanatban, akik tudják, hogy az élet, a világ, a jövő rájuk vár... Laurel kinyitotta a szemét, és az emlék elröppent. De a melege ott

maradt, és Laurel elégedetten nyújtózkodva figyelte, amint egy varjú suhan át egy felhőgomoly előtt. Repülj madár, repülj. Akárcsak ő, hamarosan, amint kijárja az iskolát és tizennyolc éves lesz. Követte a madár röptét, és csak akkor pislogott, amikor a madár már csak tűhegynyi folt volt a távoli kékségen. Ha sikerül megtennie, mondta magában Laurel, a szülei be fogják látni, hogy igaza van, az ő szemével nézik majd a dolgokat, és tisztán kirajzolódik a jövő. Diadalmas könnyek szöktek a szemébe, és a pillantása ismét a házra irányult: hálószobája ablakára, az őszirózsára, amit mamával ültettek szegény Zsandár cica holtteste fölé, a téglák réseire, ahol, emlékezett szégyenkezve, valamikor leveleket hagyott a tündéreknek. Kusza emlékek a múltból, kisgyerek korából, amikor a tengerparton egy pocsolyában parti csigákat gyűjtött, esténként pedig nagymama tengerparti panziójának ebédlőjében vacsoráztak, de mindez már távoli álom volt. Igazi otthont egyet ismert csak: ezt a tanyaházat. És magának nem kívánt ugyan hasonló karosszéket, de szerette nézni, ahogy a szülei a magukéban üldögélnek esténként, tudni, hogy míg az ő szemére álom száll, a szülei a vékony fal túloldalán beszélgetnek halkan; hogy ki kell csak nyújtania a karját, és máris felrezzenti valamelyik húgát. Hiányoznak majd, amikor elmegy. Laurel pislogott. Hiányoznak majd. Súlyosan hullott rá a bizonyosság. Akár a kő, úgy ülte meg a gyomrát. Kölcsönvették a ruháit, tönkretették a rúzsát, összekaristolták a lemezeit, mégis hiányoznak majd. A lármájuk, a melegük, a mozgás, a zsibongás, a mindent eltöltő öröm. Akárcsak egy csapat kutyakölyök, ahogy a közös hálószobában hancúroznak. Elképesztették a külvilágot, és ez örömükre szolgált. Hiszen ők a Nicolson lányok: Laurel, Rose, Iris és Daphne, leányok virágoskertje, ahogy apa mereng, mikor egy korsóval többet hajtott fel a kelleténél. Rettenetes társaság, szörnyülködik nyári látogatásaik után nagymama. Most hallja a távoli kurjongatást-sikítozást, a nyár messzi vizes hangjait a patak mentén. Valami összeszorul benne, mintha kötéllel szorítanák el. Látja őket maga előtt, mint holmi jól ismert festményt. Bugyi derekába tűrt szoknya, ahogy egymást kergetik a sekélyesben. Rose a sziklákon keres

biztonságot, vékony bokája belelóg a vízbe, egy nedves ággal rajzolgat; Iris majd megpukkad mérgében, mert csupa víz lett; a fürtös hajú Daphne nevettében kétrét görnyed. A kockás plédet a füves partra terítik, anyjuk ott áll mellettük, térdig a kanyarban, ahol leggyorsabb az áramlat, épp vízre bocsátja legújabb csónakját. Apu oldalról figyel, nadrágszárát felgyűrte, ajkáról cigaretta fityeg. Arcán - Laurel szinte látja maga előtt - a szokásos, szinte csodálkozó kifejezés, mintha maga sem hinne a szerencséjében, hogy az élet éppen ide hozta, éppen ilyenkor. Apjuk lábánál visítozik kacagva, dundi kezecskéjével a mama csónakja után kapdosva, a kisbaba. Mindannyiuk szeme fénye... A kisbaba. Persze neve is van, Gerald, de soha senki nem szólítja így. Hiszen ez felnőtt név, ő meg még csak kisbaba. Ma kétéves, de az arca még pufók, gödröcskés, a szeme pajkosan csillog, na és a lába, az az aranyos, dundi, fehér kis lába! Laurel néha kísértést érez, hogy jól megszorongassa. Mindannyian a kisbaba kedvencének címére ácsingóznak, mindannyian győztesnek nyilvánítják magukat, de Laurel tudja, hogy az ő látványa csalja a baba arcára a legszélesebb mosolyt. Képtelenség, hogy a kicsi születésnapi mulatságának egyetlen másodpercét is elmulassza! Miben sántikál hát, mit rejtőzik ilyen soká a lombkunyhóban, mikor pedig később éppen ki akar lopózni Billyhez? Laurel összevonja szemöldökét, az önvád hulláma hamarosan elhatározássá merevedik. Jóváteszi a dolgot: lemászik, felkapja a konyhaasztalról a születésnapi kést, és leszalad vele a patakhoz. Mintagyerek lesz, a tökéletes nagytestvér. Ha tíz percen belül végez a feladattal, jó pontokat szerez a mindig magában hordozott eredménylapon. A szellő langyosan simogatja napbarnított csupasz lábát, ahogy sietve a lajtorja legfelső fokára lép.

Később Laurel gyakran eltöprengett: vajon máshogy alakulnak a dolgok, ha lassabbra fogja a lépteit? Talán az egész szörnyűség nem történt volna meg, ha jobban vigyáz. De nem vigyázott, és megtörtént.

Kapkodott, következésképpen mindig vádolta magát valami módon a történtekért. De akkor egyszerűen nem tehetett másképp. Amennyire vágyott korábban a magányra, most lélegzetelállító hevességgel tört rá a vágy, hogy a dolgok sűrűjébe jusson. Az utóbbi időben gyakran történt így. Olyan volt, akárcsak a szélkakas Greenacres tetején, érzései egyik irányból hirtelen a másikba fordultak, a szél szeszélye szerint. Különös volt, néha éppenséggel ijesztő, valahogy borzongató. Mintha az ember felülne a tengerparton a hullámvasútra. És ez alkalommal fájdalmas is. Nagy igyekezetében, hogy odaérjen a többiekhez a patak partjára, beleverte a térdét a lombkunyhó fapadlójába. A seb sajgott, Laurel összerándult. Lenézett a kis vérpatakra: meglepően vörös volt. Nem igyekezett lemászni, visszakúszott a lombkunyhóba, hogy szemügyre vegye a sérülést. Még akkor is ott ült, és nézte, ahogy a térde vérzik, és átkozta a kapkodását, és töprengett, vajon Billy észreveszi-e a rút nagy sebet, és hogyan leplezhetné, amikor felfigyelt a liget felől hallatszó zajra. Ágak zörgése volt; természetes hang, és mégis annyira más, mint a többi délutáni nesz, hogy magára vonta Laurel figyelmét. Kinézett a lombkunyhó ablakán, és meglátta, amint Barnaby a magas szárú fűben lohol, selymes füle bársony szárnyként lobog. A nyomában a mama, sietett a mezőn a kert felé, lépteitől testére feszült saját készítésű nyári ruhája. A kisbaba kényelmesen trónolt a csípőjén, csupasz lába a hőséggel dacolva kandikált ki a napozóruhájából. Valamivel távolabb voltak, a széljárás szeszélyéből Laurel mégis tisztán hallotta, mit énekel a mama. Ezt dalolta sorra mindnyájuknak, és a kisbaba boldogan kacagott, és kiabált: - Még! Még! (bár „Mé! Mé!”-nek hallatszott), ahogy a mama ujjai felkúsztak a hasikáján, aztán megcsiklandozták az állát. Annyira egymásra szegeződött kettejük figyelme, annyira idilli volt együttlétük a napfényben fürdő mezőn, hogy Laurel ha boldogan figyelte is összetartozásukat, irigység motoszkált benne, amiért ő kívül rekedt. A mama kireteszelte a kaput, és a ház felé indult, Laurel pedig elkedvetlenedve jött rá, hogy maga jön a tortaszeletelő késért.

Minden lépéssel csökkent a lehetőség a jóvátételre. Durcásságában már nem akart se kiáltani, se lemászni, inkább ott maradt a lombkunyhó padlóján. Ült, csak magában főtt-fortyogott, már-már kellemesen, amikor anyja odaért a házhoz és belépett. Az egyik hulahoppkarika hangtalanul a földre pottyant, és Laurel ezt az együttérzés jelének vélte. Elhatározta, hogy nem mozdul. Csak hiányolják még egy darabig. Majd lemegy a patakhoz, amikor jónak látja. De addig újra elolvassa A születésnapot, és maga elé képzeli a jövőt, távol innen, olyan életet, amelyben ő szép és nagystílű, és felnőtt, és nem sebes a térde.

A férfi kezdetben csak elmosódó folt volt a látóhatáron; lent, egészen a kocsifelhajtó alján. Laurel később sohasem volt benne bizonyos, hogy ő akkor miért pillantott fel. Amikor meglátta, hogy az illető a tanyaház hátulja felé lépked, egyetlen kínos másodpercig azt hitte, Billy az, korán jött érte. Csak amikor a körvonalai tisztultak, és rájött, hogy a férfi öltözéke egészen más - sötét nadrág, ingujj, régimódi karimás kalap —, akkor merte kifújni a levegőt. A megkönnyebbülést nyomon követte a kíváncsiság. Ritka volt a tanyaházban a látogató, gyalogosan érkező még ritkább, bár Laurel tudata mélyén motoszkált valami, miközben figyelte a közeledő férfit, a minthamár-láttam-volna különös érzése, amit sehogyan sem tudott helyre tenni, akármilyen keservesen próbálta. Elfeledkezett a duzzogásról, és rejtekhelye jótékony védelmében átadta magát a bámészkodásnak. Az ablakpárkányra könyökölt, állát a kezére támasztotta. A férfi nem volt fiatal, de ahhoz képest elég jóképű, és a tartása céltudatosságra utalt. Olyan ember, akit semmi sem sürget. Az biztos, hogy nem ismerős, nem apa valamelyik falubeli barátja vagy egyik béres a gazdaságból. Talán eltévedt utazó, aki útbaigazítást kér. De az eldugott tanyaház valószínűtlen eshetőség, ilyen messze az országúttól. Cigány volna, vagy csavargó? Amolyan be-betévedő szerencsétlen, aki hálásan fogad el apától bármilyen munkát? Vagy pedig - és Laurelen élvezetes borzongás futott végig - talán az az ember, akiről a helyi újságban olvasott; akiről idegesen suttognak a

felnőttek; aki zaklatja a kirándulókat, és ijesztgeti a félreeső folyókanyarban járó magányos asszonyokat? Laurel megrázkódott, kicsit ijesztgette magát, azután nagyot ásított. Nem holmi gonosztevő ez az ember, hiszen most látja csak, aktatáska van nála. Utazó ügynök, aki majd a legújabb enciklopédiasorozatra próbálja rábeszélni a mamát, ami nélkül egyszerűen nem élhetnek. És Laurel elfordította a tekintetét.

Percek teltek - nem sok -, és a következő hang, amit Laurel hallott, Barnaby morgása volt a fa tövénél. Az ablakhoz kecmergett, kikukkantott, és látta, hogy a spániel dermedten áll a kikövezett ösvény közepén. A kocsifelhajtó felé mered, és figyeli, amint a férfi - már sokkal közelebb - a kertbe vezető vaskapuval vesződik. - Nyughass, Barnaby - szólt bentről a mama. - Mindjárt megyünk. Kibukkant a sötét előszobából, megállt a nyitott ajtóban, súgott valamit a kisbabának, megpuszilta pufók orcáját, a kicsi kuncogott. A ház mögött, a baromfiudvar melletti kapu nyikorgott - gyakran kell olajozni -, és a kutya megint felmordult. Gerince mentén felmeredt a szőr. - Elég, Barnaby - szólt rá a mama. - Mi ütött beléd? A férfi megkerülte a sarkot, az asszony arra pillantott. És arcáról eltűnt a mosoly. - Jó napot - szólalt meg az idegen, és zsebkendőjével megtörölgette a halántékát. - Szép időnk van. A kisbaba arca boldog mosolyra derült a jövevény láttán, és üdvözlésül izgatottan kaparászott pufók ujjaival. Ilyen invitálásnak senki sem állhat ellen. A férfi zsebre dugta a zsebkendőjét, közelebb lépett, és emelte a kezét, mintha áldásban akarná részesíteni a kicsit. A mama döbbenetes gyorsasággal mozdult. Elrántotta a férfi elől a kicsit, és maga mögé tette a földre; a gyermek pucér lába a kavicsos talajt érte. Ijedtében sírva fakadt, hiszen szereteten, kényeztetésen kívül mást még soha nem tapasztalt.

Laurel szíve nagyot dobbant, de mintha földbe gyökerezett volna a lába, meg sem tudott mozdulni. Nyakán felmeredtek a pihék. Nézte anyja arcát soha ilyen kifejezést még nem látott rajta. Félelem, döbbent rá. A mama megrémült. Laurelre dermesztő hatással volt a látvány Mintha egy élet biztonsága szállt volna el a széllel. És hideg rettenet költözött a helyébe. - Helló, Dorothy - szólt a férfi. - Rég nem találkoztunk. Tudja a mama nevét. Ez a férfi nem idegen. És megint megszólalt, olyan halkan, hogy Laurel nem hallotta, mit mond, és az anyja biccentett. Félrehajtotta a fejét, úgy figyelt. Arcát a nap felé emelte, és a szeme egy pillanatra lecsukódott. Villámgyorsan következett, ami ezután történt. Laurel amíg él, emlékezni fog az ezüst villanásra. Ahogy a napfény megcsillant a pengén, ahogy nagyon-nagyon rövid ideig szépséges volt a pillanat. És ekkor lecsapott a kés, a különleges kés, és mélyen a férfi mellébe hatolt. Lassult az idő; aztán nekilódult. A férfi felkiáltott, arcán a döbbenetet fájdalom és rettenet váltotta fel; és Laurel meredten nézte, ahogy a keze a kés csontnyele felé tapogatózik, ahol a vér átáztatta az ingét; ahogy a földre zuhan; ahogy a meleg szellő lekapja és a porban görgeti a kalapját. A kutya vadul ugatott, a kisbaba bőgött a kavicsoson, arca vörösen fénylett, mintha megszakadna a kis szíve, de Laurel fülében elhalt minden hang. A saját vérének lüktetésén át csak a saját szaggatott lélegzetét hallotta. A késen kibomlott a csokor, a szalag vége a virágágyat szegélyező köveken kígyózott. Ez volt az utolsó kép, utána Laurel szeme előtt parányi csillagok özöne kezdett villódzni, majd minden elsötétült.

2

SUFFOLK, 2011

Esős nap Suffolkban. Gyermekkori emlékeiben sohasem esett. A kórház a város túlsó végén állt, az autó lassan kacskaringózott a főutca pocsolyái között, majd bekanyarodott a kocsifelhajtóra, és megállt a forduló felső végén. Laurel elővette a púderkompaktját, kinyitotta, belenézett a tükörbe, fél orcája bőrét felfelé húzta, és higgadtan szemlélte, ahogy gyűlnek a ráncok, majd mikor elereszti, elsimulnak. A másik oldalon megismételte az akciót. Az emberek szeretik az arcvonásait. Az ügynöke ezt mondja, a castingrendezők ömlengenek, a sminkesek gügyögve lobogtatják ecsetjeiket és döbbenetes fiatalságukat. Néhány hónapja egy internetes újság felszólította olvasóit: szavazzák meg „Az Ország Kedvenc Arcát” és Laurel lett a második. Arcvonásai, úgymond, biztonságot keltenek az emberekben. Jó nekik. Arcvonásai láttán Laurel bezzeg öregnek érzi magát. Öreg bizony, gondolta, míg bekattintotta a púderkompaktot. Méghozzá nem is Mrs. Robinsoni értelemben. Huszonöt éve már, hogy a Diploma előttben játszott a Nemzetiben. Hogyan történhetett? Valaki előretekerte a nyavalyás órát, mikor ő nem nézett oda. Hát így. A sofőr kinyitotta a kocsi ajtaját, és egy jókora fekete esernyő védelmében kisegítette Laurelt. - Köszönöm, Neil - mondta Laurel, mikor az esőtetőhöz értek. - Megvan a cím, ahová értem jön pénteken? A sofőr letette Laurel neszesszerét, és megrázta az esernyőt. - Tanyaház a város túloldalán, keskeny ösvény, kocsifelhajtó a legvégén. Két órára megfelel? Laurel jóváhagyta, a sofőr bólintott, és az esőben a vezetőüléshez sietett. A kocsi elindult, Laurel utána nézett, és belesajdult a vágy egy akárhová tartó hosszú autóút melege és kellemes unalma után. Igazában bárhová, csak ne ide.

Megszemlélte a bejárati ajtót, de nem lépett be. Inkább elővette a cigarettáját, rágyújtott, és olyan élvezettel szívta meg, hogy az már majdnem illetlen volt. Szörnyű éjszaka állt mögötte. Álom-foszlányok anyjáról, erről a helyről, a húgairól kicsi korukban, és Gerryről mint kisfiúról. Komoly kisfiúról, aki saját készítésű bádog űrhajót emel a magasba, és azt bizonygatja Laurelnek, hogy fel fog találni egy időkapszulát és visszamegy, és mindent rendbe hoz. Mi az a minden? kérdezte ő álmában. Hát minden, ami csak elromlott, mi más - Laurel vele tarthat, ha akar. Vele akart tartani. Surrogva nyílt a kórház ajtaja, két ápolónő sietett ki. Az egyik Laurelre pillantott, és a szeme tágra nyílt a felismeréstől. Laurel köszönésformán biccentett, eldobta a cigarettavéget, miközben az ápolónő odahajolt a társához és a fülébe suttogott.

Rose az előcsarnok széksorán várt, és Laurel egy pillanat töredékéig úgy nézte, mintha idegent látna. A vállát borító lila horgolt kendő elöl rózsaszín masniban végződött, kusza, immár ezüstös haja laza fonatba kötve csüngött a vállára. Laurelnek szinte elviselhetetlen szeretet sajdult a szívébe, amikor észrevette, hogy húga hajfonatát spárga fogja össze. - Rosie - szólalt meg, felindulását harsány-kedélyes hanggal leplezve, miközben kissé utálta is önmagát. - Úristen, mintha száz éve volna. Hajók, ha éjjel találkoznak, te meg én. Összeölelkeztek és Laurelt megcsapta az ismerős, de ide nem illő levendulaillat - nyári délutánokhoz tartozik Nicolson nagymama tengerparti panziójának társalgójában, nem az ő kishúgához. - Úgy örülök, hogy el tudtál jönni - szorongatta Rose Laurel kezét, míg elindultak a folyosón. - Semmiképp se mulasztottam volna el. - Hát persze hogy nem. - Már előbb is jöttem volna, ha nincs az interjú. - Tudom.

- És tovább is maradnék, de próbáim vannak. Két hét múlva kezdődnek a filmfelvételek. - Tudom. - Rose még erősebben szorította Laurel kezét, mintegy hangsúlyosan. - A mama boldog lesz, hogy egyáltalán eljöttél. Annyira büszke rád, Lol. Mint mi valamennyien. Laurel nem kedvelte a családi dicsérgetést, el is hessegette. - A többiek? - Még nincsenek itt. Iris dugóba került, Daphne délután érkezik. A reptérről egyenesen hazamegy. Majd útközben telefonál. - És Gerry? Mikorra várható? Ez régi vicc volt, és még Rose, a szelíd Nicolson-testvér sem állta meg, hogy el ne kuncogja magát, pedig ő sosem csúfolódott. Öccsük kozmikus kalendáriumokat készített messzi galaxisok helyének meghatározására, de ha az érkezési idejét tudakolják, csődöt mond. Befordultak a folyosón, és rábukkantak a „Dorothy Nicolson” feliratú ajtóra. Rose a kilincsért nyúlt, de még nem nyomta le. Tétovázott. - Figyelmeztetlek, Lol - szólalt meg —, a mama sokat romlott, mióta legutóbb láttad. Változik az állapota. Egyik pillanatban régi önmaga, a következőben... - Rose ajka megremegett; megmarkolta hosszú gyöngysorát. Halkabbra fogta a hangját. - Összezavarodik, Lol, néha kétségbeesetten mondogat olyasmit a múltról, amit nem is értek mindig. Az ápolónők szerint ez nem jelent semmit, gyakran megtörténik, amikor az emberek... amikor a mama állapotába kerülnek. Ilyenkor gyógyszert adnak neki, megnyugszik, de szörnyen kába lesz. Nem várnék ma túl sokat. Laurel bólintott. Az orvostól is ilyesmit hallott, amikor előző héten felhívta és érdeklődött. Az orvos unalmas szépítő túlzások litániáját sorolta fel - hosszú, szép élet, közeleg a végső szólítás, a hosszú álom fölényes hangja hallatán Laurel meg nem állhatta, hogy hozzá ne tegye: - Úgy érti, doktor, hogy anyám haldoklik? - Királynői hangon szólt, vágyott arra az elégtételre, hogy az orvost dadogásra késztesse. Az elégtétel jól esett, de rövid volt, addig tartott csak, amíg el nem hangzott a válasz. - Igen.

Minden szavak legkegyetlenebbje. Rose benyitott az ajtón. - Nézd csak, kit hozok, mama! -, és Laurel visszafojtotta a lélegzetét.

Gyermekkorában egy ideig Laurel félt. A sötéttől, a zombiktól, az idegenektől, akik Nicolson nagymama szerint a sarkon ólálkodnak, hogy ellopják a kislányokat, és kimondhatatlan dolgokat műveljenek velük. (Miféle dolgokat? Ki-mond-ha-tat-lan dolgokat. Mindig így, a fenyegetés a részletek hiánya miatt csak még ijesztőbb volt, dohányra és verejtékre és fura helyeken növő szőrzetre utalt ködösen.) Nagyi annyira meggyőző volt, hogy Laurel tudta: idő kérdése csak, hogy a sors utolérje és lecsapjon rá a maga komisz módján. Legádázabb félelmei időnként összetömörültek; éjszaka sikoltva riadt fel, mert a sötét szekrényből rámered a kulcslyukon át a zombi, és csak arra vár, hogy mikor csaphat le. - Csitt, kismadaram - suttogta édesanyja. Csak álom volt. Meg kell tanulnod, mi a különbség a valóság meg a tettetés között. Néha nem is könnyű; nálam is sokáig tartott, míg kibogoztam, nagyon-nagyon sokáig. - És ilyenkor bebújt Laurel mellé az ágyba: - Meséljek neked a kislányról, aki elszökött a cirkuszosokkal? Szinte hihetetlen, hogy az az asszony, akinek óriási jelenléte minden éjszakai rettegést legyőzött, azonos a kórházi takaró alatt mozdulatlanná rögzült sápadt teremtéssel. Laurel azt hitte, felkészülten jött ide. Nem egy barátja meghalt már, tudta, milyen az, amikor eljön a halál, a BAFTA-díjat egy rákban haldokló nő alakításáért kapta. De ez más. Ez a mama. Legszívesebben sarkon fordult és elrohant volna. De fegyelmezte magát. Rose a polc mellől bátorítóan bólintott, és Laurel felöltötte a kötelességszerűen látogató leány szerepét. Gyorsan odanyúlt és megfogta anyja sovány kezét. - Szia, mama - szólt. - Szia, drágám. Dorothy szeme egy pillanatra kinyílt, majd megint lecsukódott. Mellkasa továbbra is emelkedett-süllyedt lélegzete ütemére, míg Laurel

könnyű csókot lehelt mindkét papírvékony bőrű orcájára. - Hoztam neked valamit. Nem bírtam holnapig várni. - Lerakta a holmiját, táskájából elővette a kis csomagot. Várt egy illedelmes pillanatot, majd kicsomagolta az ajándékot. - Hajkefe - forgatta ide-oda az ezüst tárgyat. - Nagyon finom a sörtéje - talán vaddisznó. Knightsbridgeben találtam, egy régiségkereskedésben. Belevésettem, nézd csak, a kezdőbetűdet. Megfésülhetlek? Valójában nem számított válaszra, nem is kapott. Laurel könnyedén végighúzta a kefét az anyja arcát övező finom fehér tincseken, az immár szertefoszló, valaha sűrű, sötétbarna hajkoronán. - Nézd csak - szólt, míg úgy tette a kefét a polcra, hogy a fény megvilágítsa a dőlt D betűt. - Nézd csak. Rose bizonyára elégedett lehetett, mert odaadta a polcról levett albumot, és odasuttogta, hogy kimegy a folyosóra, teát hoz mindnyájuknak. Minden családban megvannak a szerepek; amaz Rose-é, ez az övé. Laurel letelepedett az anyja párnája mellett álló kórházi székbe, és óvatosan kinyitotta az ódon albumot. Fekete-fehér volt az első kép, már kifakult, barna pöttyök kúsztak némán a felületére. Az elszíneződés alatt egy fiatal nő, kendővel a haján, örökre rögzült egy megzavart pillanatban. Felnézett onnan, amit éppen csinált, és felemelte a kezét, mintha el akarná hessegetni a fényképészt. Félmosolya arra vallott, hogy a bosszúság mulatsággal keveredik, szája elfeledett szavakra nyílt. Vicc lehetett, gondolta mindig szívesen Laurel, szellemes visszavágás a fényképezőgép mögött álló személynek. Talán nagyi sok elfeledett vendégének valamelyike: utazó ügynök, magányos nyaraló, kifényesített cipőt viselő csendes hivatalnok, aki védett állásában vészelte át a háborút. A nyugodt tenger egy csíkját pillanthatta meg mögötte az ember, ha tudta, hogy ott a tenger. Laurel anyja mozdulatlan teste fölé tartotta az albumot, és rákezdte. Hát itt vagyunk, mama, Nicolson nagymama panziójában. 1944 van, a háború már a vége felé jár. Mrs. Nicolson fia nem tért még haza, de hamarosan megérkezik. Alig egy hónap múlva Nicolson nagyi beküld majd téged a városi fűszereshez az élelmiszer jegyekkel, és mire

visszaérsz, ott ül egy katona a konyhaasztalnál, egy férfi, akivel még nem találkoztál, de ráismersz a kandalló párkányán álló bekeretezett fényképről. Idősebb most, mint a fényképen, és komolyabb, de az öltözéke ugyanolyan; khakiszínű egyenruhát visel, rád mosolyog, és abban a pillanatban tudod, hogy ő az, akire vártál. Laurel lapozott. Hüvelykujjával simította le a megsárgult plasztik védőlemez sarkát - töredezetté vált az évek során. - Menyasszonyi ruhádat magad varrtad a csipkefüggönyből, amit Nicolson nagyi kénytelen volt feláldozni az emeleti vendégszobából. Ügyes voltál, mama drága szerintem nem mehetett könnyen. Mind tudjuk, mennyire ragaszkodott nagyi a holmijához. Előző nap zivatar volt, aggódtál, hogy esik majd az esküvőd napján. De nem esett. Felkelt a nap, a felhők elszálltak, és ezt mindenki jó jelnek vette. De te nem kockáztattál - Mr. Hatchet, a kéményseprőt odaállítottad a templom legalsó lépcsőjére, hogy szerencsét hozzon. Nagyon szívesen állt rendelkezésre - az apától kapott borravalóból cipőt vett a legnagyobb fiának. Az utóbbi hónapok során sosem lehetett egészen bizonyos benne, hogy anyja felfogja, amit mond, bár a kedvesebbik ápolónő szerint semmi ok, hogy ebben kételkedjenek, és Laurel néha szabadjára engedte a képzeletét nem túlzottan, persze, csak amennyire a fantáziája mellékvágányra tért. Iris nem helyeselte, szerinte a mamának fontos a maga története és Laurelnek nincs joga, hogy kicifrázza, de az orvos csak vállat vont, amikor értesült a kihágásról - szerinte csak a beszéd számít, nem a szavak igazságtartalma. És Laurelre kacsintott: - Hiszen öntől igazán nem várható, hogy ragaszkodjék a valósághoz, Miss Nicolson. Bár a doktor vele értett egyet, Laurel zokon vette, hogy álságot tételez fel. Rámutasson-e, mi a különbség a színpadi játék és a való életben elkövetett csalás között? Megmondja-e a túl-fekete-hajú és túl-fehér-fogú orvosnak, hogy mindkét esetben az igazság számít? De meggondolta nem fog filozofálni olyan emberrel, aki golfütőformájú reklámtollat hord a köpenye zsebében. Lapozott, és mint mindig, a maga csecsemőkori sorozatára bukkant. Gyorsan végigpergette a korai éveket - Laurel baba bölcsőben alszik a

csillagokkal-tündérekkel telefestett mennyezet alatt; duzzogva néz anyja karjában; már nagyobbacska, és dundin totyog a tengerparti sekélyesben mielőtt a mese végére ért volna, amire már emlékezett. Lapozott, szabadon eresztve a többiek lármáját, kacagását. Véletlen vajon, hogy a maga emlékei oly erősen kötődnek a testvérek érkezéséhez, a magas fűben botorkáló orgonasíp-húgocskákhoz, ahogy a lombkunyhó ablakából integetnek; sorban állnak a Greenacres-i tanyaház - az otthonuk - előtt, megfésülve, takarosan, fényes cipőben, tiszta ruhában, valamilyen elfeledett kiruccanás tiszteletére? A húgai születése után abbamaradtak Laurel lidérces álmai. Illetve, inkább megváltoztak. Már nem látogatták a nappal a szekrényben lakozó zombik vagy szörnyek vagy idegen emberek; ehelyett fenyegető áradatról álmodott, világvégéről, háború kitöréséről, és közben neki egymagában kellett megőriznie a testvérei biztonságát. Sok egyéb között a legtisztábban arra emlékezett, amikor kislány korában így szólt hozzá az édesanyja: Vigyázz a húgaidra. Te vagy a legidősebb, ne hagyd őket magukra. Akkor eszébe sem jutott Laurelnek, hogy édesanyjuk talán tapasztalatból beszél; hogy a figyelmeztetés mögött több évtizedes fájdalom rejlik az öccse miatt, akivel egy bomba végzett a második világháborúban. A gyerekek már csak ilyen önzők, kivált a boldog gyerekek. És a Nicolson testvérek boldogabbak voltak legtöbbjüknél. - Ez pedig Húsvét. Daphne ül az etetőszékben, vagyis 1956-ban lehetett. Igen, igen. Nézd csak - Rose karja gipszben van, ezúttal a bal karja. Iris vigyorogva bohóckodik a háttérben, de már nem sokáig. Emlékszel? Aznap délután rámolta ki a hűtőszekrényt, és leszopogatta a húst az összes rákról, amit apa halászott előző nap. - Ez volt az egyetlen alkalom, amikor Laurel igazán haragosnak látta az édesapját. Előbotorkált délutáni szendergéséből, napégette bőrrel, sóvárgott egy kis édes rákhús után, és mi mást talált a hűtőszekrényben, mint üres páncélokat! Laurel még most is látta Irist, amint a kanapé mögött bújik - az egyetlen hely, ahol apjuk nem érte el, akárhogy fenyegette, hogy elnáspángolja (üres fenyegetés, mégis ijesztő) -, és nem hajlandó előjönni. Rimánkodott mindenkinek, aki csak meghallgatta, hogy szánja meg, és nagyon szépen kéri, csempéssze

oda neki a könyvét, a Harisnyás Pippit. Laurel szíve ellágyult a gondolatra. Már el is felejtette, milyen muris tudott lenni Iris, amikor éppen nem volt ádázul mérges. Valami kicsúszott az album fedőlapja alól. Laurel felvette a padlóról. Fénykép volt; még sohasem látta. Régimódi fekete-fehér fénykép: két fiatal nő, kart karba öltve. A fehér keretből nevettek rá, egymás mellett álltak egy szobában, szerpentin kanyargott fölöttük, és napfény áradt be egy láthatatlan ablakból. Megfordította, hátha talál rajta valami írást, de csak a dátum állt rajta: 1941. május. Különös. Laurel jól ismerte a családi albumot, de ez a fénykép, ezek az alakok nem voltak benne. Nyílt az ajtó, Rose lépett be, két felemás teáscsésze billegett a csészealjakon. Laurel feltartotta a fotót. - Láttad ezt, Rosie? Rose letett az éjjeliszekrényre egy csészét, a képre sandított, majd elmosolyodott. - Hát persze - mondta. - Néhány hónappal ezelőtt került elő Greenacresben. Gondoltam, te talán el tudod helyezni az albumban. Ugye, milyen csinos? Olyan jó valami újat felfedezni róla, különösen most. Laurel megint a fotóra pillantott. Két fiatal nő, oldalt elválasztott, kétfelől föltekert Victory-konttyal, a szoknya épp a térdükig ér; egyikük kezében cigaretta. Persze hogy az édesanyjuk. Más a külseje. Egész egyénisége más. - Fura - mondta Rose. - Sose képzeltem ilyennek. - Mármint milyennek? - Hát fiatalnak. Ahogy nevet valamin a barátnőjével. - Nem? Ugyan, miért? - Bár persze Laurellel ugyanígy állt a dolog. Gondolatban - nyilván valamennyijük gondolataiban - édesanyjuk akkor kelt életre, amikor válaszolt nagymama újság-hirdetésére, amelyben mindenest keresett, és a mama munkába állt a panzióban. Tisztában voltak az alapvető adatokkal is: hogy Coventryben született és nevelkedett; hogy épp mielőtt kitört a háború, Londonba került; hogy a családja bombatámadásban pusztult el. Azt is tudta Laurel, milyen mélyen érintette a mamát a családja halála. Dorothy Nicolson minden alkalmat megragadott, hogy figyelmeztesse gyermekeit: a család minden; ez volt valamennyiük gyermekkorának mantrája. Amikor Laurel különösen kínos

serdülőkori szakaszba lépett, anyja megfogta a kezét, és szokatlan szigorral szólt hozzá: - Ne légy olyan, Laurel, amilyen én voltam. Ne várj túl soká, míg rájössz, mi az igazán fontos. Lehet, hogy néha úgy érzed, a családod az őrületbe kerget, holott el sem tudod képzelni, milyen sokat jelent számodra. Ami azonban Dorothy életének azt a szakaszát illeti, mielőtt Stephen Nicolsonnal találkozott, sohasem erőltette a gyerekeire, nekik pedig eszükbe se jutott kérdezősködni róla. Nincs ebben semmi különös, gondolta kissé kényelmetlenül Laurel. A gyerekek ösztönösen egoisták; nem érdekli őket a szüleik múltja, és kissé hihetetlennek, szinte zavarónak érzik, ha a szüleik holmi régebbi létre is jogot formálnak. De most, ezt a háborús időkből származó idegent elnézve, Laurelbe belesajdult a tudatlanság. Kezdő színésznő volt, amikor egy ismert rendező a forgató-könyv fölé hajolt, megigazgatta vastag lencséjű szemüvegét, és közölte Laurellel: nem alkalmas a külseje főszerepekre. Fájt a közlés, Laurel sírt-rítt, aztán órákon keresztül nézegette magát szándékosan-lopva a tükörben, majd egy hirtelen tébolyult ötlettel kurtára vágta a haját. De az eset fordulópontnak bizonyult a pályafutásán. O karakterszínésznő. A rendező ráosztotta a főszereplő húgának szerepét, és Laurel megkapta első rajongó kritikáit. Csoda, mondta mindenki, hogy mennyire fel tudja építeni önmagából a jellemeket, hogy belebújik valaki másnak a bőrébe - holott nem rejlett a dologban semmi trükk, egyszerűen csak nem volt rest megtudni a játszott személy titkait. Laurel aztán igazán tudott titkot tartani. És tudta azt is, a fekete foltok mögött hol bújik meg a valódi személyiség. - Tudod, hogy sose láttuk ilyen fiatalnak, mint ezen a képen? -Rose Laurel székének karfájára támaszkodott, levendulaillata még erősebb volt, ahogy elvette a fényképet. - Tényleg? - Laurel a cigarettája után nyúlt, ráébredt, hogy kórházban van, és inkább a teáscsészét vette fel. - Tényleg sosem. -Anyjuk múltja tele volt fekete foltokkal. Miért nem gondolt erre eddig? Megint a fényképre nézett, a két fiatal nő mintha kinevetné a tudatlanságát. Igyekezett semlegesre fogni a hangját. - Mit is mondtál, Rosie, hol találtad?

- Egy könyvben. - Könyvben? - Igazában egy színdarabban: a Pán Péterben. - A mama színdarabban játszott? - Édesanyjuk nagy híve volt a beöltözős játékoknak, a „játsszuk azt, hogy”-nak. De Laurel nem emlékezett, hogy valaha igazi darabban is játszott volna. - Nem vagyok benne biztos. Ajándékba kapta a könyvet. Az elején írás volt benne. Tudod, emlékszel, erre biztatott minket, ha ajándékot kaptunk gyerekkorunkban. - Mi volt beleírva? - „Dorothynak”. - Rose a kezét tördelve erőltette az emlékezetét.- „Az igaz barát fény az éjszakában. Vivien.” Vivien. Laurelben fura érzést keltett a név. Hideget-meleget érzett, a szíve zakatolt, halántéka mögött lüktetett az ér. Képek szédítő sora villant át az agyán - fénylő penge, a mama rémült arca, egy kibomlott piros szalag. Régi emlékek, rút emlékek, amiket az ismeretlen nő neve szabadított ki. - Vivien - ismételte, a szándékoltnál hangosabban. - Ki az a Vivien? Rose meglepetten pillantott fel, de akármit akart mondani, a semmibe veszett, amikor Iris rontott be az ajtón, parkolójegyét lobogtatva. A két nővér felháborodva fordult felé, következésképpen egyikük sem vette észre, hogy Vivien nevének hallatára Dorothy levegő után kap, és rettegés suhan át az arcán. De mire a három Nicolson nővér anyja köré gyűlt, Dorothy már látszólag nyugodtan aludt, arcvonásai nem árulták el, hogy elhagyta a kórházat, elhagyta fáradt testét, elhagyta felnőtt lányait, és az eltelt időn át visszasurran 1941 sötét éjszakájába.

3

LONDON, 1941. MÁJUS

Dorothy Smitham leszaladt a lépcsőn, „jó éjszakát!” kurjantott Mrs. White-nak, miközben magára rántotta a bundáját. A házinéni vastag szemüvegén át pislogott utána, alig várta, hogy folytathassa végeérhetetlen értekezését a szomszéd hibáiról, Dolly azonban nem állt meg. Csak addig lassított, míg szemügyre vehette magát az előszoba tükrében, és egy kis színt csipkedett az orcájára. A látottakkal elégedetten nyitotta ki az ajtót, és száguldott ki az elsötétítésbe. Sietett, ma este nem óhajt szóváltásba keveredni a légóőrrel; Jimmy már ott lesz a vendéglőben, nem akarja megvárakoztatni. Annyi a megbeszélnivalójuk - hogy mit vigyenek magukkal, mihez kezdjenek, mikor odaérnek, és végül is mikor induljanak el... Dolly izgatottan mosolygott, benyúlt a bunda mély zsebébe, és ujjai hegyével megpörgette a kis faragott figurát. Múltkor fedezte fel a zálogház kirakatában; hiszen tudja, hogy csak kis semmiség, de őt juttatta az eszébe, és most, ahogy London romba dől körülöttük, még fontosabb tudatni valakivel, hogy milyen sokat jelent. Dolly alig várta, hogy neki adhassa - maga előtt látta az arcát, amikor megpillantja, ahogy mosolyogva nyújtja ki feléje a kezét, és mondja el, mint mindig, hogy mennyire szereti. A fából faragott kis Mister Punch csekélység, de tökéletes; Jimmy mindig is rajongott a tengerpartért. Mind a ketten. - Elnézést...? Női hang volt, és váratlan. - Igen? - válaszolt Dolly, meglepetten. A nő nyilván akkor vette észre, amikor a nyitott ajtón egy pillanatra kiáramlott a fény. - Kérem, tudna segíteni? A 24-es számot keresem. Elsötétítés volt, semmi sem látszott, Dolly puszta megszokásból mégis a mögötte levő ajtóra mutatott. - Szerencséje van, éppen ez az. Pillanatnyilag sajnos nincs üres szoba, de hamarosan lesz. -Méghozzá az ő szobája (ha ugyan szobának nevezhető). Cigarettát dugott a szájába, és gyufát gyújtott.

- Dolly? Dolly ennek hallatán a sötétségbe sandított. A hang gazdája feléje közeledett; érzékelte a mozgás rebbenését, majd immár mellette megszólalt egy női hang: - Te vagy az, hála Istennek. Én vagyok az, Dolly. Én... - Vivien? - Hirtelen felismerte a hangot, hiszen olyan jól ismeri, de most mégis van benne valami más. - Azt gondoltam, talán nem is talállak itt. Hogy talán elkéstem? - Elkéstél? Miről? - hebegett Dolly. Nem szándékoztak találkozni, legalábbis ma este nem. - Mi van? - Semmi. - Vivien elnevette magát, és a fémes, idegesítő hang hallatára Dollyn végigfutott a hideg. - Vagyis, minden. - Te ittál?! - Dolly még soha nem tapasztalta ilyennek Vivient; hová lett a szokásos elegancia, a tökéletes önfegyelem? A másik nem válaszolt, nem pontosan. Egy közeli falról leugrott a szomszédék macskája, nagy huppanással ért le az ő nyúlketrecükre. Vivien összerezzent. - Beszélnünk kell... gyorsan - suttogta. Dolly kertelésül hosszút szívott a cigarettáján. Rendes körülmények között mi sem lett volna jobban a kedvére, mint hogy kényelmesen leüljenek kettesben, és jó alaposan kibeszélgessék magukat - de nem most, nem ma este. Alig várta, hogy elszabaduljon. - Most nem tudok - mondta. Én éppen... - Dolly. Légy szíves. A zsebébe nyúlt, és megforgatta a kis fafigurát. Jimmy már ott van, el sem tudja képzelni, ő hol marad, ahányszor nyílik az ajtó, odanéz, és azt hiszi, hogy őt pillanthatja meg. Utálja várakoztatni, különösen ma... De most itt van Vivien, felbukkant az ajtaja előtt, annyira komoly, annyira ideges, folyton hátrapillant a válla fölött, és rimánkodik, hajtogatja, mennyire fontos, hogy beszéljenek... Dolly vonakodva, megadóan sóhajtott. Nem hagyhatja itt így Vivient, amikor ennyire kétségbeesett. Jimmy meg fogja érteni, mondta magában, hiszen különös módon megkedvelte ő is Vivient. És ekkor Dolly arra az elhatározásra jutott, ami

sorsszerűnek bizonyul mindhármuk számára. - Na gyere. - Elnyomta a cigarettáját, és gyengéden megfogta Vivien sovány karját. Menjünk be.

Ahogy bementek kettesben a házba, fel a lépcsőn, Dollynak eszébe ötlött, hogy Vivien talán mentegetőzni akar. Semmi mással nem magyarázhatta a másik nő izgatottságát, szokásos higgadtságának teljes hiányát: Vivien, a vagyonos, előkelő Vivien nem az a fajta, aki mentegetőzni szokott. Dollyt idegesítette a gondolat. Hiszen felesleges ami őt illeti, az egész sajnálatos eset már a múlté. Legszívesebben többé nem is említené. A folyosó végére értek. Dolly kinyitotta hálószobája zárt ajtaját, és felkattintotta a csupasz villanykörtét. Tompa fényében előtűnt a keskeny ágy, a satnya szekrény, a repedt mosdó meg a csöpögő csap. Dolly zavarba jött, amikor hirtelen Vivien szemével látta a maga szobáját. Milyen silánynak tűnhet ahhoz képest, amit Vivien megszokott: a pompás ház a Campden Grove-ban, a kristálycsillárok, a zebrabőr ágytakarók... Dolly kibújt kopott bundájából, és a szoba ajtaján levő kampóra akasztotta. - Sajnálom, hogy ilyen meleg van idebent - igyekezett könnyedre fogni a hangját. - Sajnos nincs ablak... persze így könnyebb elsötétíteni, de a szellőzést megnehezíti. - Tréfálkozással próbálta oldani a légkört, jobb kedvre hangolni magát - hiába. Másra se gondolt, csak hogy Vivien ott áll mögötte, és nézi, hova ülhetne le... jaj istenkém. - Sajnos, szék sincsen. - Már hetek óta be akart szerezni egy széket, de ezekben a nehéz időkben ő is, Jimmy is elhatározta, hogy minden pennyt megspórolnak, és Dolly úgy határozott, beéri azzal, ami van. Megfordult, és mihelyt megpillantotta Vivien arcát, feledte a hiányos berendezést. - Uramisten - tágult el a szeme barátnője kék-zöld foltos arca láttán. - Mi történt veled? - Semmi. - Vivien már fel-alá járkált. - Kis baleset ért útközben legyintett. - Nekimentem egy lámpaoszlopnak. Butaság, siettem, mint

mindig. - Valóban, Vivien mindig szaporán lépkedett, fura kis szokás, Dollynak mindig is tetszett - elmosolyodott annak láttán, hogy egy ilyen kifinomult, elegáns nő úgy szedi a lábát, mint valami süldő lány. De ma este minden más volt. Vivien nem nézte, mit kap magára, a harisnyáján lefutott egy szem, a haja akár a szénaboglya... - Gyere - fogta kézen a barátnőjét Dolly, és az ágyhoz vezette. Még jó, hogy reggel olyan rendesen bevetette. - Ülj le! És ebben a percben felrikoltott a légoltalmi sziréna, és Dolly magában káromkodott. Már csak ez hiányzott. A légópince itt kész lidércnyomás: összezsúfolódva, akár a szardíniák; a nyirkos párnák; a dohos szag; Mrs. White hisztériája, és most, hogy Vivien ilyen állapotban van... - Ne törődj vele - mondta Vivien, mintha olvasna Dolly gondolataiban. Hangja hirtelen a ház úrnőjének parancsolgatáshoz szokott hangja volt. - Maradj. Ez most sokkal fontosabb. Fontosabb, mint lemenni a légópincébe? Dollynak hevesen vert a szíve. - A pénz? - kérdezte halkan. - Vissza akarod kérni? - Nem, dehogy, felejtsd el a pénzt. Fülsiketítőén rikoltozott a sziréna. Dollyban felkavarodott az aggodalom, és sehogy sem csillapodott. Hogy miért, maga sem tudta, de azt igen: hogy fél. Nem akar itt maradni, még Viviennel sem. Végig akar futni a sötét utcán, Jimmyhez, hiszen Jimmy várja. - Jimmy meg én... - kezdte, de Vivien félbeszakította. - Igen - szólt, és az arca felderült, mintha éppen eszébe jutna valami. Igen, Jimmy. Dolly zavartan rázta meg a fejét. Mi van Jimmyvel? Vivien értelmetlenül beszél. Talán magával kellene vinnie - talán ők ketten odarohanhatnának, míg a többiek már az óvóhelyre sietnek. Egyenesen Jimmyhez mennének - ő tudná, mit csináljon. - Jimmy - szólt hangosabban Vivien. - Dolly, Jimmy elment... - A sziréna elhallgatott, és az „elment” szó körbe-körbe pattogott a szobában. Dolly várta, hogy mit mond még Vivien, de mielőtt megszólalhatott volna, vadul megverték az ajtót. - Doll, bent vagy? - Judith

volt az, az egyik lakó, rohant le az emeletről. - Átmegyünk az óvóhelyre. Dolly nem válaszolt, sem ő, sem Vivien nem mozdult. Dolly várt, míg a léptek elhalnak a folyosón, majd sietve leült a másik nő mellé. - Tévedsz mondta sietősen. - Tegnap találkoztunk, és ma este megint találkozunk. Együtt megyünk el, nélkülem nem menne sehová... - Sok mindent mondhatott volna még, de nem mondta. Vivien ránézett, és a pillantása láttán egy leheletnyi kétely szűrődött be Dolly magabiztosságának résein. Cigarettát kotort elő a táskájából, reszkető ujjakkal gyújtott rá. Vivien megszólalt, és ahogy a magasban felzúgott az első bombázógép, Dollyban feltámadt a kétely: hátha van valami parányi lehetősége, hogy a másik nőnek igaza van. Elképzelhetetlennek tűnt, de izgatott hangja, modora és mondanivalója - Dolly megszédült; meleg van idebent; nem tudott úrrá lenni kapkodó lélegzetén. Mohón szívta a cigarettát, Vivien beszámolójának töredékei elkeveredtek a maga száguldó gondolataival. A közelben bomba hullott, nagy robbanással ért földet, irtózatos süvöltő hang töltötte be a szobát, Dolly füle belesajdult, és érezte, hogy minden egyes pihe égnek mered a nyakán. Volt idő, amikor szívesen járkált légitámadás alatt az utcán izgalmasnak találta, és nem félt egyáltalán. De már nem az az ostoba lány; azok a gondtalan napok réges-rég elmúltak. Az ajtóra pillantott; bárcsak Vivien elhallgatna. El kellene menniük az óvóhelyre vagy Jimmyhez; nehogy már itt üljenek és várjanak. Futni akart, elbújni; legszívesebben eltűnt volna. Ahogy Dollyban feltorlódott a vakrémület, Vivien egyre jobban lehiggadt. Most már nyugodtan beszélt, halk mondataira Dolly keservesen igyekezett odafigyelni, egy levélről beszélt, meg egy fényképről, meg rossz emberekről, veszedelmes emberekről, akik mindenáron meg akarják találni Jimmyt. A tervük szörnyűségesen meghiúsult, mondta Vivien, Jimmyt megalázták; Jimmy nem jutott el a vendéglőbe, ő várt rá, de Jimmy nem jött, és akkor tudta, hogy valójában elment. És a mozaik darabjai hirtelen összeálltak a párán át, és Dolly megértette. - Az én hibám - fogta szinte suttogóra a hangját.

- De én... én nem is tudom, hogyan... a fénykép... megegyeztünk, hogy mégse, hogy már nincs rá szükség. - A másik nő értette, miről beszél; hiszen Vivien volt az oka, hogy a terv megváltozott. Dolly a barátnője karja után nyúlt. - Egyáltalán nem így akartuk, és most Jimmy... Vivien bólintott; arca maga volt a megértés, az együttérzés. - Figyelj rám - szólalt meg. - Nagyon fontos, hogy jól figyelj. Tudják, hol laksz, és rád fognak találni. Dolly nem akarta elhinni; megrémült. Forró könnyek csorogtak az arcán. - Az én hibám - hallotta megint a tulajdon hangját. - Egyedül én tehetek róla. - Dolly... - Bombázógépek új hulláma érkezett, és Viviennek kiabálnia kellett, hogy Dolly meghallja. Kezébe fogta Dolly két kezét. - Dolly, kérlek. Én legalább annyira hibás vagyok, mint te. De ez már egyáltalán nem számít. Jönnek. Biztosan már úton vannak. Ezért vagyok itt. - De én... - El kell hagynod Londont, méghozzá most azonnal, és nem szabad visszajönnöd. Folyton keresni fognak, soha abba nem hagyják... Robbanás odakint. Az egész ház megremegett, ingott; közelebb hullottak a bombák, és ha nem volt is ablaka a szobának, valahonnan kísérteties ragyogás öntötte el - sokkal élesebben, mint az egy szál, tompa fényű villanykörte. - Van rokonod, akihez elmehetnél? - sürgette Vivien. Dolly megrázta a fejét, ahogy felrémlett benne családja képe, anyja, apja, szegény kis öccse, a régi életük... Bomba süvített a közelben, légvédelmi ágyuk dörgése válaszolt. - Barátok? - süvöltötte túl Vivien a robbanás zaját. Dolly megint megrázta a fejét. Nem maradt senki, senki, akire számíthatna. Senki más, csak Vivien és Jimmy. - El tudnál menni valahova? - Újabb bomba, hangja után ítélve nagyobb kaliberű, bombaköteg - a becsapódása oly hangos, hogy Dolly csak Vivien szájáról olvashatta le a rimánkodó szavakat: - Gondolkozz, Dolly. Muszáj gondolkodnod. Lehunyta a szemét. Érezte a tűz szagát, a gyújtóbomba a közelben

csapódhatott be. A légoltalmiak hamarosan ott lesznek a kézi szivattyúkkal. Dolly hallotta, amint valaki ordít, de még szorosabbra zárta a szemét, és igyekezett összpontosítani a gondolatait - szétszóródtak, akár a törmelék, agya sötét labirintus, nem látott semmit, a talaj göröngyös volt a talpa alatt, a sűrű levegő belélegezhetetlen. - Dolly...? Újabb repülők, most már vadászgépek, nem csak bombázók, és Dolly lelki szemeivel látta magát a háztetőn Campden Grove-ban, ahogy nézi, amint lecsapnak az égből, zöld irányfények kergetik őket, a távolban lángoló tüzek... Minden annyira izgalmas volt valamikor. Emlékezett az estére Jimmyvel, amikor a 400-as klubban találkoztak és táncoltak és nevettek, és a légitámadás alatt mentek haza, együtt, csak ők ketten. Barmit megadott volna érte, ha megint ott lehetne, feküdnének egymás mellett, suttognának a sötétben, míg a bombák hullanak, terveznék a jövőjüket, a tanyaházat, a leendő gyerekeiket, a tengerpartot. A tengerpartot... - Jelentkeztem egy álláshirdetésre - kapta fel hirtelen a fejét. - Néhány hete. Jimmy találta. - Mrs. Nicolson levele a Kék Tenger panzióból a párnája mellett volt az éjjeliszekrényen, Dolly felkapta, és reszkető kézzel odaadta Viviennek. - Igen - futott végig az ajánlaton Vivien. - Tökéletes. Oda kell menned. - Én nem akarok egyedül menni. Mi ketten... - Dolly... - Mi ketten együtt akartunk elmenni. Nem így akartuk. Megbeszéltük, hogy vár rám. Dolly már sírt. Vivien feléje nyúlt, ketten egyszerre mozdultak, és váratlanul fájdalmasan koccantak össze. Vivien nem mentegetőzött; komoly volt az arca. Ő is megrémült, Dolly tudta, de a maga félelmét félretolta, ahogy egy nővér tenné, és azt a szigorúan szeretetteljes hangot öltötte fel, amit Dollynak most hallania kellett. - Dorothy Smitham - szólt Vivien. - El kell hagynod Londont, méghozzá sürgősen. - Nem hiszem, hogy meg tudom tenni.

- De én tudom, hogy meg tudod tenni. Te túlélő vagy. - De Jimmy... - Újabb bomba süvített alá és robbant. Dolly torkából rémült kiáltás szakadt ki, mielőtt megfékezhette volna. - Ebből elég. - Vivien szilárdan két keze közé fogta Dolly arcát, és ezúttal egy kicsit sem sajgott. Csupa gyengédség volt a szeme. - Szereted Jimmyt, tudom; és ő is szeret téged. Uramisten, menynyire tudom. De most hallgatnod kell rám. A másik nő pillantásában volt valami csodásán megnyugtató, és Dollynak sikerült kirekesztenie a lecsapó repülőgép robaját, a válaszoló géppuskaköhögést, a szörnyű gondolatot, hogy most péppé zúzódnak házak és emberek. Összehúzódtak ketten, és Dolly hallgatta Vivien szavait: - Menj ma este a pályaudvarra, és vegyél jegyet. El kell... - Fülsiketítő robajjal csapott le a közelben egy bomba. Vivien egy pillanatra megmerevedett, majd sietve folytatta: - Szállj fel a vonatra, és menj egészen a végállomásig. Ne nézz hátra. Vállald el az állást, mozogj, élj jó életet. Jó életet. Éppen erről beszélgetett Dolly és Jimmy. A jövő, a tanyaház, a kacagó gyerekek és a vígan kapirgáló tyúkok... Könny patakzott Dolly arcán, ahogy Vivien megszólalt: - El kell menned. - Most már ő is sírt, hiszen Dolly persze hiányozni fog - hiányoznak majd egymásnak. - Ragadd meg a második alkalmat, Dolly; úgy gondolj rá, mint lehetőségre. Azok után, hogy min mentei keresztül, hogy mindent elvesztettél... És Dolly tudta: bármennyire nehéz elfogadni, Viviennek igaza van - el kell mennie. Egy része fel akart sikoltani: - Nem! -, labdává gömbölyödni, és megsiratni mindazt, amit elveszített, hiszen az élete nem úgy alakult, ahogyan remélte - de nem teszi. Nem teheti. Dolly túlélő; Vivien ezt mondta, és Viviennek tudnia kell -hiszen ő is túljutott kezdeti nehézségein, és megteremtette a maga új életét. És ha Vivien meg tudta tenni, Dolly is megteszi. Sokat szenvedett, de van miért élnie - megtalálja majd mindazt, amiért élnie kell. Most bátornak kell lennie, különbnek, mint eddig bármikor. Szégyenletes emlékezetű dolgokat követett el; nagy elképzelései csupán egy fiatal lány ostoba almai

voltak, és mind elporladt a keze között, de mindenki megérdemel egy második lehetőséget, mindenki méltó a megbocsátásra, még ő is - hiszen Vivien mondta. - Úgy lesz - mondta, ahogy körülöttük súlyosan robbantak a bombák. - Elmegyek. A villanykörte pislogott, de nem aludt ki. Lengett a dróton, árnyékokat vetett a falra, és Dolly elővette kis bőröndjét. Ügyet sem vetett a kinti robajra, az utcai tüzek beszüremlő füstjére, a szemét elhomályosító könnyekre. Nem akar sok holmit magával vinni. Hiszen nem is mondhat sokat a magáénak. Az egyetlen, amit igazán kíván ebből a szobából, nem lehet az övé. Dolly tétovázott a gondolatra, hogy ott hagyja Vivient, eszébe jutott, mit irt a másik a Pán Péterbe - „Az igaz barát fény az éjszakában” -, és megint könnyek fenyegették. De nincs választása; mennie kell. Előtte nyújtózik a jövő: új lehetőség, új élet. Csak meg kell ragadnia, és nem nézni hátra többé. Elmenni a tengerpartra, ahogy tervezték, és elölről kezdeni. Szinte nem is hallotta már a repülőgépeket, a lezúduló bombákat, a válaszul fel-felköhögő géppuskákat. Minden becsapódásnál megremegett a föld, vakolat porzott a mennyezetről. Az ajtó lánca megzördült, de Dolly mindezt észre sem vette. A bőröndjét már bepakolta - útra készen állt. Felállt, Vivienre nézett, és szilárd elhatározása ellenére megingott. - És veled mi lesz? - kérdezte, és egy másodperc tört részére felvillant benne, hogy talán együtt mehetnének, hogy Vivien végül talán mégis vele tart. Sajátos módon ez tetszett a tökéletes válasznak, az egyetlennek, amit megtehetnek - mindegyikük eljátszotta a szerepét, és semmi sem történt volna, ha Dolly és Vivien nem találkozik. Ostoba gondolat persze - Viviennek nincs szüksége új lehetőségre. Mindene megvan itt is, amit csak kívánhat. Szép ház, a maga vagyona, ráadásul a szépsége... Igen. Vivien visszaadta Dollynak Mrs. Nicolson levelét, és könnyesen mosolygott búcsúzóul. Mindketten tudták a szívük mélyén, hogy többé nem találkoznak. - Rám ne legyen gondod - mondta Vivien, ahogy fejük fölött dübörögtek a bombázógépek. - Nem lesz semmi bajom. Hazamegyek.

Dolly szorongatta a levelet, és határozott bólintással elindult az új élet felé, nem sejtve, mit hozhat a jövő, de hirtelen eltökélte, hogy szembenéz vele.

4

SUFFOLK, 2011

A Nicolson-nővérek Iris kocsiján hagyták el a kórházat. Laurel volt ugyan a legidősebb, és hagyományosan neki dukált az elülső ülés kiváltsága, most mégis hátul ült, a kutyaszőrös ülésen. Korelnök mivoltát bonyolította hírneve, és semmiképpen sem akarta, hogy elbizakodottnak higgyék. Különben is szívesebben ült hátul. Társalgási kényszer alól felmentve szabadon megmaradhatott a gondolatai társaságában. Elállt az eső, kisütött a nap. Laurel alig tudta megállni, hogy Vivien felől kérdezze Rose-t - egész biztosan hallotta már ezt a nevet. Mi több, azt is tudta, hogy valamiféle kapcsolatban van azzal a szörnyű 1961-es nappal - de hallgatott. Ha egyszer felkeltik Iris kíváncsiságát, akkor nincs menekvés, és Laurel még nem érezte alkalmasnak magát, hogy szembenézzen az inkvizícióval. Húgai halkan beszélgettek az első ülésen, ő meg nézte az elsuhanó mezőket. Az ablakot felhúzták, de így is szinte érezte a frissen kaszált fű illatát, és hallotta a csókák cserregését. Gyermekkorunk tája mindig elevenebb minden egyébnél. Akárhol volt, akármilyen volt, a látvány, a hangok bevésődtek, az ember kitörölhetetlen részévé váltak. Elpárolgott az elmúlt ötven év, és Laurel látta önmaga szellemképét, amint a sövények mentén száguld zöld kerékpárján, és egyik húga a kormányon lovagol. Napbarnított bőr, szőke pihés láb, lehorzsolt térd. De régen volt... Tegnap volt. - Tévében lesz?

Laurel felnézett: Iris pislogott rá a visszapillantó tükörben. - Tessék? - Az interjú. Ami annyira elfoglalt. - Ja az. Igazában interjúsorozat. Már csak egyet kell felvenni hétfőn. - Igen, Rose mondta, hogy korán visszamégy Londonba. Tévében lesz? - Mhm. Olyan életrajzi film. Úgy egyórányi. Lesznek benne interjúk másokkal is - rendezőkkel, színészekkel, akikkel együtt dolgoztam -, összevágva régi, gyerekkori felvételekkel... - Hallod ezt, Rose? - fortyant fel Iris. - Gyerekkori felvételek! Megemelkedett az ülésen, hogy még mérgesebben nézhessen Laurelre a visszapillantóban. - Megköszönném, ha mellőznéd a családi fotókat, ahol félpucéron vagy éppen pucéron tűnök fel! - Igazán kár - mondta Laurel, és fekete nadrágjáról lepöckölt egy fehér szőrszálat. - Pedig az lenne a legjobb anyag. És mégis miről beszéljek? - Rád szegezik a kamerát, és mindjárt kitalálsz valamit. Laurel elrejtette mosolyát. Manapság tiszteletteljesen beszélnek vele; vigasztaló érzés egy szakemberrel csipkelődni. A kitartóan békepárti Rose azonban kissé ideges lett. - Nézzétek, nézzétek - mutatott egy városszéli lecsupaszított területre. - Ott épül majd az új szupermarket. Most mondjátok! Mintha a többi három nem volna elég. Hát ennél nevetségesebbet... Iris bosszankodása szerencsésen elterelődött, Laurel hátradőlhetett, és ismét kinézhetett az ablakon. Áthajtottak a városon, végig a főutcán, ami végül vidéki úttá keskenyedett, majd követték a szelíd kanyarokat. Annyira ismerős volt minden forduló, hogy Laurel csukott szemmel is pontosan tudta volna, merre járnak. A beszélgetés elhalt, ahogy az út keskenyedett, a fák sűrűsödtek, míg végre Iris indexelt, és befordult a Greenacres tanyához vezető behajtóra. A tanyaház örök helyén, a mezőre néző emelkedő tetején trónolt. Mi sem természetesebb, mint hogy a házak ott maradnak, ahova építették őket. Iris a lapos helyen parkolt, ahol valamikor apa öreg Morris Minorja állt, míg anyjuk végül hajlandó volt eladni. - Elég rozogának látszik ez az

eresz - mondta. Rose bólintott. - Szomorú tőle a ház, nem? Gyere, nézd meg a legújabb beázást. Laurel becsukta a kocsi ajtaját, de nem követte a húgait. Zsebre dugta kezét, csak állt, és szemügyre vette az egész képet - a kerttől a repedezett kéményekig, és mindazt, ami közöttük van. Az ablak-párkányt, amelyen át Daphnét leeresztették a kosárban, a balkont, ahová régi hálószobái függönyöket aggattak, hogy proszcéniumpáholy legyen belőle, a padlásszobát, ahol Laurel cigarettázni tanította magát. Felvillant benne a gondolat, hogy a ház emlékszik rá. Laurel nem tartotta magát különösebben romantikusnak, de most annyira erős volt az érzés; egy másodperc tört részéig valóban hitte, hogy a szeme előtti látvány - deszkapadló és vörös téglás kémények, foltos zsindelyek és fura szögben megdőlt ablakok - képes emlékezni. Érzi, hogy minden egyes üvegtáblán át most őt figyeli a ház; visszapergeti az éveket, hogy ezt az elegáns kosztümöt viselő idősödő asszonyt elegyítse azzal a süldőlánnyal, aki James Dean képei fölött rajongott. Vajon mit gondol arról, aki lett belőle? Hülyeség, persze - nem gondol a ház semmit. Házak nem emlékeznek emberekre, nemigen emlékeznek semmire. Ő maga emlékszik a házra, nem fordítva. És miért is ne? Kétéves kora óta ez volt az otthona, itt élt tizenhét éves koráig. Igaz, jó ideje nem látogatta meg - még a kórházban tett félig-meddig rendszeres látogatásai alkalmával sem jött vissza szinte sohasem Greenacresbe -, de hát az élete annyira zsúfolt. Laurel a lombkunyhó felé nézett. Gondoskodott róla, hogy mindig is elfoglalt legyen. - Nem járhattál itt olyan régen, hogy elfelejtsd, merre van az ajtó kiáltott az előszobából Iris. Eltűnt a házban, de a hangja mögötte lebegett: Talán inasra vársz, hogy bevigye a cókmókodat?! Laurel égre emelte a szemét, mint holmi serdülő, felkapta a bőröndjét és a ház felé indult. Ugyanazon a kikövezett ösvényen, amelyet édesanyja egy ragyogó nyári napon fedezett fel, hatvan-egynéhány esztendeje...



Abban a percben, amikor megpillantotta Greenacrest, Dorothy Nicolson tudta, ez az a hely, ahol fel fogja nevelni a családját. Valójában nem keresett házat. Alig néhány év telt el a háború óta, tőkéjük jóformán nem volt, anyósa kegyesen beleegyezett, hogy a maga házában ad nekik egy szobát (mindennapi kötelességek fejében persze - végtére is nem jóléti intézmény!). Dorothy és Stephen éppen csak kirándulni ment. Ritka szabadnap volt július közepén. Hajnalhasadáskor ébredtek, bedobtak a hátsó ülésre egy kosarat meg egy pokrócot, és nyugatnak indultak a Morris Minorral. Nem volt távolabbi tervük, csak azt a vidéki ösvényt akarták követni, amelyik éppen megnyerte a tetszésüket. Követték is egy darabig - Dorothy keze Stephen combján, Stephen karja Dorothy válla körül, a nyitott ablakon beáramlott a meleg levegő -, és így is folytatták volna útjukat, ha defektet nem kapnak. De kaptak, hát lassítottak, és az út szélére húzódtak, hogy szemügyre vegyék, mekkora a baj. A vak is láthatta: jókora szög állt ki az abroncsból, külsőt-belsőt átlyukasztva. De hát fiatalok voltak, szerelmesek, ritkán jutott idejük egymásra, és mégsem romlott el a nap, ahogy máskülönben elromlott volna. Amíg férje a kerékkel foglalatoskodott, Dorothy felballagott a füves domboldalon, lapos helyet keresett, ahol leteríthetnék a pokrócot. És amikor a tetőre ért, megpillantotta a greenacresi tanyaházat. Ez nem pusztán Laurel képzeletében élő mese volt. Valamennyi Nicolson ivadék kívülről fújta Greenacres megszerzésének történetét. Ahogy a szkeptikus vén farmer a fejét vakarta, mikor Dorothy bekopogtatott az ajtaján; a szép szoba kandallójában madarak fészkeltek; a lyukas padlóra deszkákat fektettek, akár keskeny gyaloghidakat. De ami a leglényegesebb: senkinek nem volt a legparányibb kételye sem afelől, hogy míg a gazda teát töltött, édesanyjuk már tudta, hogy itt kell élnie. A ház, magyarázta nekik sokszor, szólott hozzá; ő hallgatott rá, és kiderült, hogy nagyszerűen értik egymást. Greenacres rigolyás idős hölgy,

mi tagadás, kissé megviselt, a maga módján nyűgös - de ki ne volna az? Dorothy látta, hogy a hanyatlás hajdani méltóságot rejt. A ház büszke és magányos, olyan hely, amit gyerekek kacagása, egy család szeretete, és a sütőben piruló rozmaringos báránysült táplál. Derék, becsületes váza van, és inkább a jövőbe néz, nem a múltat bújja. Szívesen lát egy új családot, velük növekszik, magába fogadja vadonatúj hagyományaikat. Laurel eszébe villant most, mint azelőtt soha, hogy anyja leírása a házról akár önarckép is lehetett volna.

Laurel megtörölte a talpát a lábtörlőn és belépett. Ismerősen nyikordult a padló, a bútor is a helyén volt, mégis más érzés fogta el. A levegő fojtó, és szokatlan a szag is. Áporodott, döbbent rá Laurel. Hiszen érthető - a ház le van zárva, amióta Dorothy kórházba került. Rose eljön és utánanéz a dolgoknak, valahányszor unokaőrző beosztása engedi, a férje, Phil is megteszi, ami tőle telik, de mindez mégsem fogható az állandó lakottság biztonságos érzéséhez. Nyugtalanító, gondolta Laurel, és elnyomta magában a borzongást. Mennyire kitörlődik egy személy jelenléte, milyen könnyen meghátrál a civilizáció a vadon elől... Ne legyél már olyan rohadtul nyomott, tanácsolta magának, és puszta megszokásból letette a táskáit az előszoba asztala alatt álló halomra. Ösztönösen a konyhába indult. Ott írták valaha a leckét, ott ragasztották a sebekre a ragtapaszt, ott hullottak megtört szívek fölött a könnyek; ez az első hely, ahova belép az ember, ha hazaér. Rose és Iris már ott volt. Rose felkattintotta a hűtő melletti kapcsolót, a vezeték felzümmögött. Rose derűsen összedörzsölte a kezét. - Innátok egy teát? - Remek gondolat - szólt Iris, levette kivágott cipőjét, és fel-alá mozgatta fekete harisnyába bújtatott lábujjait, mint valami türelmetlen balerina. - Hoztam bort - közölte Laurel. - Még jobb. Felejtsd el a teát. Míg Laurel kivett a bőröndjéből egy palackot, Iris poharakat szedett elő

a kredencből. - Rose? - Felemelt egy poharat, és szemüvege fölött éles pillantást vetett rá. Épp olyan sötétszürke volt a szeme, mint kurtára nyírt haja. - Nem is tudom - pillantott Rose az órájára. - Épp csak elmúlt öt. - Ugyan már, Rosie drágám - szólt Laurel, és belekotort a kissé ragadós evőeszközös fiókba, üvegnyitó után. - Ha nem tudnád, tele van antioxidánssal. - Megtalálta a nyitót, és összeillesztette ragadós ujjai hegyét. - Szinte bioital. - Na jó... nem bánom. Laurel kihúzta a dugót, és töltögetett. Puszta megszokásból sorba állította a poharakat, hogy mind a háromban egyenlő legyen az ital szintje. Elmosolyodott, amikor rajtakapta magát - visszatér a gyerekkor. Iris legalább örül majd. Testvérek életében fontos pont az egyenlőség, de a középső esetében már valóságos megszállottság. - Sose számolgass, kis virágom - mondogatta édesanyjuk. - Senki se szereti az olyan kislányt, aki többre számít másoknál. - Csak egy kortyot, Lol - szólt óvatosan Rose. - Nehogy kifeküdjek, mire Daphne ideér. - Vagyis hallatott magáról? - Laurel a legtelibb poharat Irisnek nyújtotta. - Épp mielőtt eljöttünk a kórházból. Nem mondtam? Nahát, rémes a memóriám! Hatra ideér, ha nem kerül dugóba. - Akkor talán össze kellene ütnöm valamit vacsorára - szólt Iris. Benyitott a kamrába, és feltérdelt egy hokedlire, hogy szemügyre vegye a lejárati dátumokat. - Ha rátok bíznám, tea lenne meg pirítós. - Segítek - ajánlkozott Rose. - Ugyan - legyintett Iris, de hátra sem fordult. - Fölösleges. Rose Laurelre pillantott, aki odanyújtott egy pohár bort, és az ajtó felé intett. Kár vitatkozni. íratlan családi törvény: Iris mindig főz, mindig úgy érzi, hogy kihasználják, a többiek pedig hagyják, hadd élvezze a mártíromságot, hiszen testvérek esetében megengedett az effajta kis kedvesség. - Hát, ha ragaszkodsz hozzá... - Laurel töltött magának még egy korty bort.



Míg Rose felment az emeletre, megnézni, rendben van-e Daphne szobája, Laurel kivitte magával a poharát. A délutáni eső tisztára mosta a levegőt, és Laurel mélyet lélegzett. Megpillantotta a kerti hintát, mindjárt rá is ült, és lassan ringatta magát. A hinta közös ajándékuk volt anyjuk nyolcvanadik születésnapjára, és Dorothy azonnal kijelentette, hogy a nagy tölgyfa alatt lesz a helye. Idegen szemlélő mást alig láthatott onnan, mint a puszta mezőt, de Nicolsonék valamennyien tudták, hogy a pusztaság csak illúzió. Valahol odakint, a hullámzó fűszálak között van az a hely, ahol édesapjuk összeesett és meghalt. Az emlékezet ingoványos terep - Laurelt éppen erre a helyre hozta. Kezét felemelve takarta el a napot tizenéves szeme elől, ahogy a mezőt fürkészte, várta, hogy megpillantsa munkából hazatérő édesapját, hogy elébe futhasson, belekaroljon, és együtt ballagjanak fel a házba. Emlékezete felidézte, ahogy apja átlépked a füvön, ahogy megáll, az alábukó napot nézi, szemléli a felhők rózsás szegélyét, és elmondja, mint mindig: „Vöröslő ég este, másnap pásztor öröme”; ahogy megmerevedik a teste, ahogy felhördül, és a keze a melléhez kap; ahogy megtántorodik és elesik. De nem így történt. Amikor megtörtént, ő a világ túlsó oldalán volt, ötvenhat és nem tizenhat évesen, díjkiosztó ünnepségen Los Angelesben, és eltűnődött, vajon ő az egyetlen, akinek nem töltötték fel a ráncait, és nincs agyonbotoxozva? Apja haláláról csak akkor értesült, amikor Iris üzenetet hagyott a telefonján. Nem; ő tizenhat éves korában egy másik férfit látott lezuhanni és meghalni egy napos délután. Laurel cigarettára gyújtott, és összevont szemmel nézte a látóhatárt, míg visszadugta zsebébe a gyufásdobozt. Napfényes volt a ház, a kert, de a távoli földek, túl a mezőn, az erdőhöz közel, árnyékba borultak. Felnézett, túl a hinta ülésének kovácsoltvas rúdján, oda, ahol a levelek között látszott a lombkunyhó padlója. Ott volt még a hágcsó is, de a fatörzshöz szegezett fadarabok némelyike már kajlán lógott. Ragyogó rózsaszín és lila

gyöngyök füzérét aggatta egy lécre valaki - talán Rose egyik unokája. Laurel igen lassan mászott le aznap. Nagyot szívott cigarettáján. Emlékszik, nagy sóhajjal tért magához a lombkunyhóban, és azonnal eszébe jutott a férfi, a kés, anyja rémült arca és a létrához kúszott. A földre érve két kézzel markolta a létrafokot, homlokát a fa durva kérgének támasztotta, biztonságosan a pillanat néma csendjében, és nem tudta, hová menjen, mit tegyen. Az a képtelen gondolata támadt, hogy le kell mennie a patakhoz, csatlakozni a húgaihoz, a kisöccséhez, édesapjához a klarinétjával meg az elgondolkodó mosolyával... Talán ekkor vette észre, hogy már nem hallja őket. Hát inkább a ház felé indult, szemét elfordította, csupasz lába tapogatta ki az ösvény átforrósodott köveit. Egy pillanatra a tekintete oldalra siklott, és mintha valami nagyot, fehéret látott volna meg a virágágy mellett, valamit, aminek nincs ott semmi keresnivalója, de Laurel lehajtotta a fejét, elfordította a pillantását, és szinte már futott, hajtotta a vadul gyerekes vágy, hogy ha nem néz oda, nem látja, akkor elérheti a házat, átlépheti a küszöböt, és minden úgy folytatódik, mintha mi sem történt volna. Persze sokkos állapotba került, de nem érezte. Természetfeletti nyugalom kerítette hatalmába, köpenybe burkolta, varázsköpenybe, amelyben kisurranhatott a való életből, mintha valami tündérmesében pillantaná meg az álomba merült kastélyt. Megállt, felemelte a földről a karikát, aztán továbbment, befelé. Kísértetiesen néma volt a ház. A nap a háztető mögé csusszant, sötét volt az előszoba. Laurel megállt a nyitott ajtóban, hogy a szeme megszokja a homályt. Köpködő zörej hallatszott, ahogy az esőcsatorna lehűlt, a zaj nyarat jelentett, szünidőt, hosszú, meleg alkonyokat, a lámpa körül kerengő éjjeli lepkéket. Felnézett a szőnyeggel fedett lépcsőre, és valamiképpen tudta, hogy a húgai nincsenek ott. A hallban az óra ketyegett, és Laurel egy pillanatig tűnődött, vajon elmentek-e mindannyian - a mama, apa és a kisbaba -, és őt magára hagyták azzal, akármi volt is, amit az a fehér lepedő takar odakint? A gondolattól remegés futott végig a gerincén. És ekkor dobbanás

hallatszott a nappaliból, arra nézett, és meglátta, hogy apja a hideg kandalló mellett áll. Furán mereven, fél keze az oldala mellett, a másik ökölbe szorítva a kandallópárkányon, miközben megszólal: - Az ég szerelmére, szerencse, hogy a feleségem életben van. Férfihang hallatszott bentről, az ajtó kerete mögül, ahová Laurel nem láthatott be: - Értem, Mr. Nicolson; ahogy remélem, ön is érti, hogy csupán a munkánkat végezzük. Laurel közelebb osont, és megállt, mielőtt a nyitott ajtóból áradó fénybe érkezett volna. Édesanyja a karosszékben ült, a kisbabát a karjában ringatta. A kicsi aludt, Laurel látta, amint angyali profilja, pufók arca laposra nyomódik anyja vállán. Még két ember volt a szobában; egy kopaszodó férfi a kanapén ült, egy fiatalember az ablaknál állva jegyzetelt. Rendőrök, döbbent rá Laurel. Hát persze hogy rendőrök. Valami szörnyűség történt. A fehér lepedő a napsütötte kertben... - Felismerte az illetőt, Mrs. Nicolson? - kérdezte az idősebbik férfi. Találkozott már vele? Látta valamikor, esetleg akár távolról? Laurel édesanyja nem válaszolt, legalábbis nem hallhatóan. Suttogott a kisbaba feje mögött, ajka puhán mozgott a kicsi pihés haja fölött. Apa szólt hangosan helyette. - Természetesen nem -mondta. - Mint már közöltem önnel, a feleségem soha nem is látta. Véleményem szerint az illetőt össze kellene hasonlítaniuk annak a fickónak a leírásával, az újságban. Aki kirándulókat zaklat. - Minden nyomot követünk, Mr. Nicolson, biztosíthatom. Most azonban egy holttest fekszik az önök kertjében, és egyedül az ön feleségének a szavaiból tudjuk, hogyan került oda. Apa méregbe jött. - Az az ember rátámadt a feleségemre. Önvédelem történt. - Ön látta a történteket, Mr. Nicolson? Türelmetlenség árnyalta az idősebbik rendőr hangját, és Laurel megrémült. Hátralépett. Nem tudják, hogy ott van. Ne is tudják meg. Elosonhat, fel a lépcsőn, vigyázva, hogy elkerülje a nyikorgó lépcsőfokot, és összegömbölyödhet az ágyán. A felnőttvilág rejtelmes fondorkodásaira

hagyja mindnyájukat, és majd csak akkor találják meg őt, ha végeztek, ha azt mondják, hogy minden rendben van... - Azt kérdeztem, ön ott volt-e, Mr. Nicolson? Látta a történteket? - ...de Laurelt mintha mágnes húzná a szobába, a sötét előszobával ellentétes lámpafénybe, a furcsa együtteshez, a fontosság légköréhez, amit apja feszült hangja, tartása jelzett. Volt egy vonása, mindig is megvolt, amely arra vágyott, hogy befogadják; segíteni akart, ha segítséget kértek, és nem volt hajlandó elaludni, mert hátha elmulaszt valamit. Sokkos állapotban van. Társaságra van szüksége. Nem tehet róla. Akármi legyen is. Laurel kilépett a színfalak mögül, be a színpad közepére. - Én ott voltam - szólalt meg. - Láttam azt az embert. Apa meglepetten nézett fel. Gyors pillantást vetett a feleségére, azután vissza Laurelre. Amikor megszólalt, más lett a hangja, rekedt, sietős, mármár sziszegő. - Elég lesz, Laurel. Minden szem rászegeződött: anyáé, apáé, a két férfié. Laurel tudta, hogy a következő megszólalás igen fontos. Kerülte apja tekintetét, és nekivágott. - Az az ember a ház mögül jött. Meg akarta ragadni a kisbabát. - Hiszen így volt, nem? Laurel biztos volt benne, hogy ezt látta. Apa összevonta a szemöldökét. - Laurel... Gyorsabban, elszántabban folytatta. (Miért is ne? Nem gyerek, aki a hálószobájába lopózik, és megvárja, míg a felnőttek összefoltozzák a dolgokat: ő közéjük tartozik, el kell játszania a maga szerepét, ő igenis fontos.) A fény erősödött, Laurel szembenézett az idősebbik férfival. - Tusakodtak. Láttam. Az a férfi megtámadta az édesanyámat, és aztán... aztán elesett. Egy percig senki sem szólt. Laurel édesanyjára nézett, aki már nem suttogott a kisbabának, hanem a feje fölött valami pontra meredt, Laurel válla mögött. Valaki teát készített. Az elkövetkező évek folyamán Laurel mindig emlékezett erre. Valaki teát készített, de nem itta meg senki. A csészék érintetlenül álltak az asztalon, egy még az ablakdeszkán is. A

hallban ketyegett az óra. A kopaszodó férfi végül megmozdult a kanapén, és megköszörülte a torkát. - Laurel, ugye? - Igen, uram. Apa kilélegzett, jókora adag levegőt eresztett ki a torkából, egy lelappadó léggömb hangját. Keze Laurel felé intett. - A lányom -szólt. Levert volt a hangja. - A legidősebb. A kanapén ülő férfi ránézett, aztán az ajka mosolyra húzódott, kötelességszerű mosolyra, ami nem ért fel a szeméig. - Azt hiszem, jobb lesz, ha bejön hozzánk, Laurel. Leül, és elmond mindent a legelejéről. Mindent, amit csak látott.

5

Laurel elmondta a rendőrnek az igazságot. Óvatosan leült a kanapé másik végére, várta apja vonakodó biztatását, majd nekifogott, hogy elmesélje a délutánját. Mindent, amit látott, szakasztott úgy, ahogyan történt. Olvasott a lombkunyhóban, aztán észrevette, hogy közeledik az az ember. Miért figyelte azt az embert? Volt rajta valami szokatlan? A rendőr hangja, arca, nem árulta el, mire számít. Laurel összevonta a szemöldökét, aggályosán igyekezett emlékezni minden részletre, hogy méltó tanúnak bizonyuljon. Igen, úgy gondolja, hogy talán volt. Nem mintha futott vagy kiabált vagy bármilyen feltűnő módon viselkedett volna, de azért mégis... A mennyezetre pillantott, igyekezett elővarázsolni a pontosan megfelelő szót... baljós volt. Elismételte, tetszett neki az odaillő szó. Baljós volt, és ő megrémült. Nem, nem tudná pontosan megmondani, miért, egyszerűen csak megrémült. Vajon nem lehetséges, hogy a később történtek árnyalják az első benyomást? Hogy holmi egészen mindennapi dolog veszedelmesebbnek látszik a valóságosnál? Nem, nem, egészen bizonyos benne. Határozottan volt abban az emberben valami félelmetes. A fiatalabb rendőr a jegyzetfüzetébe irkáit. Laurel kifújta a levegőt. Nem mert a szüleire sandítani, félt, hogy elbátortalanodik. - És amikor a férfi odaért a házhoz? Mi történt azután? - Somfordálva megkerülte a sarkot, sokkal óvatosabban, mint ahogy egy közönséges látogató tenné, alattomosan... és akkor kijött az édesanyám a kisbabával. - Édesanyja karjában vitte a gyermeket? - Igen. - Volt nála még valami? - Igen. - Mi volt az?

Laurel az ajkába harapott, eszébe jutott az ezüst villanás. Anyja a tortavágó kést vitte. - Felismerte a kést? - Különleges alkalmakkor használjuk. Piros szalag van a nyelére tekerve. A rendőr viselkedése nem változott, csak éppen várt egy ütemet, úgy folytatta. - És azután mi történt? Laurel nem tétovázott. Az az ember rájuk támadt. Aprócska, zavaró kétely merült fel, mint amikor a napfény foltja homályosítja el egy fénykép részletét, ahogy Laurel leírta a kisbabára rontó férfit. Egy pillanatig tétovázott, a térdére bámult, gondolataiban küszködve igyekezett felidézni a cselekményt. Aztán folytatta. Az az ember Gerry után nyúlt, emlékszik rá, és egészen biztos benne, hogy mindkét kezét kinyújtotta, mintha ki akarná ragadni öccsét édesanyjuk karjából. Ő akkor elkapta Gerryt, hogy biztonságban legyen. És aztán az az ember megragadta a kést, megpróbálta elvenni, és tusakodtak... - És azután? A fiatal rendőr tolla kaparta a papírt, ahogy mindent leírt, amit Laurel eddig elmondott. Hangos volt a zörej, Laurel kimelegedett, a szobában is biztosan melegebb lett. Vajon apa miért nem nyit ablakot? - És azután? Laurel nyelt egyet. Kiszáradt a szája. - És akkor anyám lecsapott a késsel. A szoba csendjében csak a papírt szántó toll zöreje hallatszott. Laurel tisztán látta magában azt az embert, azt a szörnyű embert a baljós képével meg a nagy kezével, amint megragadja a mamát, bántani akarja, és a kicsit is bántani akarja... - Az az ember azonnal összeesett? A toll már nem kapart. Az ablak mellett ülő fiatal rendőr a jegyzetfüzete fölött Laurelre nézett. - Az az ember azonnal a földre zuhant? Laurel lassan bólintott. - Azt hiszem. - Azt hiszi?

- Másra nem emlékszem. Azt hiszem, akkor ájultam el. A lombkunyhóban tértem magamhoz. - Ez mikor történt? - Az előbb. És aztán idejöttem. Az idősebbik rendőr lassan, hangosan lélegzett, aztán kiengedte a levegőt. - Nem jut eszébe még valami, amit tudnunk kell? Bármi, amit látott vagy hallott? - Megvakarta tar koponyáját. A szeme nagyon világoskék volt, majdnem szürke. - Ne siesse el, a legapróbb dolog is fontos lehet. Vajon elfelejtett valamit? Látott-hallott még egyebet? Laurel alaposan meggondolta, mielőtt válaszolt volna. Nem, nem hiszi. Nem, egészen bizonyos benne, hogy ennyi volt az egész. - Egyáltalán semmit? - Semmit - mondta. Apa zsebre dugta a kezét, és összevont szemöldöke alól komoran tekintett rá. A két rendőr összenézett, az idősebbik biccentett, a fiatalabb becsukta a jegyzetfüzetét. A kihallgatás véget ért.

Laurel később a hálószobájában ült, az ablakdeszkán, a körmét rágta, és nézte a három férfit odakint, a kapunál. Nemigen beszélgettek, csak az idősebbik rendőr szólt néha, és apa válaszolt, különféle dolgokra mutogatott a sötétedő látóhatáron. Beszélgethettek akár gazdálkodási módszerekről, az időjárásról, vagy a suffolki földművelés történetéről, de Laurel nemigen hitte, hogy ilyenféléről esik szó. Teherautó közeledett a felhajtón, a fiatalabbik rendőr ment elébe, nagy léptekkel haladt a magas fűben, és hátrafelé mutogatott, a házra. Laurel figyelte, amint egy férfi száll ki a vezetőülésről, az autó hátuljából hordágyat vesznek ki, és ahogy a lepedő (nem is annyira fehér, most már látta; a vörös foltok rajta szinte feketének látszanak) meglebben a visszafele úton, a kerten át. Felrakták a terhet a hordágyra, és a teherautó elhajtott. A rendőrök távoztak, apa bejött. Az elülső ajtó becsukódott, Laurel a padlón át is hallotta. Lerúgott cipők zaja - egy, kettő -, majd halk,

zoknis léptek tartottak a mama felé a nappali szobába. Laurel összehúzta a függönyt és elfordult az ablaktól. A rendőrök elmentek. Ő igazat mondott, pontosan leírta, ami a gondolataiban volt, mindent, ami történt. És mégis miért érzi így magát? Furán, bizonytalanul. Lefeküdt az ágyára, összegömbölyödött, két kezét mintha imára kulcsolná, a térde közé szorította. Lehunyta a szemét, de mindjárt ki is nyitotta, hogy ne lássa az ezüst villanást, anyja arcát, amikor az az ember kimondta a nevét... Laurel megdermedt. Az az ember kimondta a mama nevét. Ezt nem mondta el a rendőrnek. Az kérdezte, hogy nem felejtett-e ki valamit, bármit, amit látott vagy hallott, és ő azt válaszolta, nem, nem volt semmi más. Csakhogy van. Csakhogy volt. Nyílt az ajtó, Laurel gyorsan felült, szinte arra számított, hogy az idősebbik rendőr jött vissza, és felelősségre vonja. De apja volt az, azért jött, hogy megmondja, átmegy a szomszédba a többiekért. A kicsit lefektették, a mama pihen. Apa tétovázott az ajtóban, keze a kilincsen dobolt. Rekedt volt a hangja, amikor megint megszólalt. Sokk érte őket ma délután, szörnyű sokk. Laurel az ajkába harapott. Valahol mélyről kitörni készült belőle a zokogás, amiről nem akart tudomást venni. - Édesanyád bátor asszony. Laurel bólintott. - Anyád túlélő, te is az vagy. Jól viselkedtél azokkal a rendőrökkel. Laurel motyogott valamit, kitörni készülő könnyek fojtogatták. - Köszönöm, apa. - A rendőrök szerint az a férfi lehetett, akiről írt az újság, aki a folyó mentén zaklatta az embereket. A leírás egyezik, és nincs senki más, aki idejönne és zaklatná édesanyádat. Így gondolta ő is. Amikor megpillantotta azt az embert, nem arra gondolt vajon, hogy az lehet, akiről az újság írt? Laurel hirtelen megkönnyebbült. - Most figyelj rám, Lol. - Apja a zsebébe mélyesztette a kezét, mozgatta egy pillanatig az ujjait, azután folytatta. - Édesanyáddal megbeszéltük,

hogy szerintem jobb lenne a kisebbeknek el sem mondani, mi történt. Semmi szükség rá, és túl sok lenne nekik, fel sem fognák. Ami engem illet, nem bánnám, ha magad is száz mérföldre lettél volna innen, de hát nem voltál, és ez a helyzet. - Sajnálom. - Nincs mit sajnálnod. Nem te tehetsz róla. Segítettél a rendőrségnek, édesanyádnak is, és a dolog lezárult. Egy rossz ember tört ránk, de most már minden rendben van. Minden rendben lesz. Nem volt ez kérdés, nem igazán, de úgy hangzott, Laurel tehát válaszolt rá. - Igen, apa. Minden rendben lesz. Apa igyekezett mosolyogni. - Jó kislány vagy, Laurel. Most elmegyek a húgaidért. Köztünk marad, ami történt, rendben? Jól van, okos leány vagy.

És köztük maradt. Ez lett a kimondatlan nagy esemény családjuk történetében. A húgainak nem mondják el, Gerry meg még kicsi, hogy emlékezzen rá - bár ebben tévedtek, ahogy a dolgok alakultak. A többiek persze rájöttek, hogy valami szokatlan történt - hiszen se szó, se beszéd elterelték őket a születésnapi ünnepségről és leültették a szomszédék vadonatúj Decca televíziója elé, szüleik hetekig különösen komorak voltak, és két rendőr látogatta őket rendszeresen, ami zárt ajtókkal és halkra fogott komoly hangokkal járt -, de minden értelmet nyert, amikor apa beszélt nekik arról a szegény hajléktalan férfiról, aki a mezőn halt meg Gerry születésnapján. Szomorú, tagadhatatlanul, de hát néha megtörténik az ilyesmi. Laurel viszont istenigazában rászokott a körömrágásra. A rendőri nyomozás néhány hét múlva lezárult: a férfi kora és megjelenése egyezett a piknikezőket zaklató csavargóéval; a rendőrök szerint ilyen esetekben nem szokatlan, hogy az erőszak idővel elfajul, és Laurel tanúvallomása tisztázta, hogy édesanyjuk önvédelemből cselekedett. Meghiúsult rablás, szerencsés menekülés, semmi haszna megszellőztetni a részleteket az újságban. Szerencsére akkoriban a diszkréció volt a jelszó, és a

hallgatólagos megegyezés a címlapról a harmadik oldalra száműzhette az esetet. Lehullt a függöny, a történet véget ért. És mégis. A család élete visszatért a rendes kerékvágásba -Laurelé azonban zavaros maradt. Mélyült az érzés, hogy különbözik a többiektől, és Laurel érthetetlenül nyugtalan lett. Gondolataiban lejátszódott maga az eset, meg a szerep, amelyet a kihallgatás során felvett; a dolgok, amiket elmondott nekik - s ami rosszabb, az a dolog, amit nem - néha úgy súlyosbították a pánikot, hogy szinte lélegezni sem bírt. Akárhova ment Greenacresben - be a házba vagy ki a kertbe -, úgy érezte, csapdába ejti az, amit látott, amit tett. Körülvették az emlékek, nem menekülhetett előlük, és még többet rontott rajtuk maga a tökéletesen megmagyarázhatatlan esemény. Amikor meghallgatásra ment a színiiskolába és felvették, Laurel befogta a fülét a szülei rimánkodása elől, hogy maradjon otthon, várjon még egy évet, fejezze be a középiskolát, gondoljon a húgaira, meg a kisöccsére, aki mindenkinél jobban szereti. Ő azonban összecsomagolta a lehető legkevesebb holmit, és otthagyott csapot-papot. Élete irányt váltott, éppen ahogy a szélkakas fordul a váratlan viharban.

Laurel kiitta borát, és nézte, amint két varjú száll alacsonyan apa mezeje fölött. Valaki megnyomta a mennyei sötétítő kapcsolót, és a világ szürkébe borult. Minden színésznőnek megvannak a kedvenc szavai - Laurelé a ború volt. Kellemes kimondani, az ember átérzi a lehulló esti homályt, ahogy tehetetlenül rabul ejti a szó varázsa, pedig annyira közel van a derűhöz, hogy ráragad valami az utóbbi fényéből. A napnak ez a szakasza társult leginkább a gyermekkorral, az életével, mielőtt Londonba távozott: ahogy apja hazatér a gazdaságban végzett napi munkából, ahogy a mama a kályha mellett törölgeti Gerryt, a húgai odafent nevetnek, ahogy Iris végigjátssza utánzásainak repertoárját (valójában a sors iróniája, hogy Iris éppen a legutánozhatóbb gyermekkori alakká, tanítónővé nőtt fel); az átmenet, amikor odabent felgyúlnak a lámpák, és a háznak szappanillata van, és a nagy tölgyfa

asztalt megterítik vacsorához. Laurel öntudatlanul még most is érezte a nap természetes múlását. Leginkább ilyenkor fogta el a honvágy. Valami mozgott odakint a mezőn, az ösvényen, amelyen apa naponta végigjött, és Laurel megmerevedett; de csak egy autó volt; fehér autó most már tisztábban látta - kanyarodott a fel-hajtóra. Laurel kiöntötte poharából az utolsó cseppeket. Az idő hűvösre fordult, Laurel összefonta a karját, és lassan a kapuhoz lépkedett. A kocsi vezetője olyan energikusan villantotta meg a fényszórókat, hogy csak Daphne-hez tartozhattak, és Laurel intésre emelte a kezét.

6

Laurel a vacsora java részét azzal töltötte, hogy legfiatalabb húga arcát tanulmányozta. Valamit műveltek vele, méghozzá jól, és az eredmény lenyűgöző. Fantasztikus új bőrápoló, mondaná Daphne, ha kérdeznék, amitől - mivel nem kedvelte, ha hazudnak neki -Laurel tartózkodott. Ehelyett csak bólogatott, miközben Daphne hátravetette szőke fürtjeit és elkápráztatta mindannyiukat a Los Angeles-i Reggeli Műsorból származó történetekkel, ahol ő az időjárást ismertette, és egy Chip nevű hírközlővel flörtölt minden nap. A bőbeszédű monológban ritkán akadt szünet, és amikor végre alkalom kínálkozott, Rose és Laurel egyszerre ragadta meg. - Tessék, légy az első - billentette húga felé Laurel a borospoharát. Már megint kiürült - állapította meg. - Éppen azt akartam mondani, hogy talán a mama születésnapi partijáról kellene beszélnünk. - Szerintem is - bólintott Iris. - Volna egy-két ötletem - mondta Daphne. - Hát persze... - Nyilván... - Én úgy... - Te mire gondoltál, Rosie? - kérdezte Laurel. - Hát szóval... - Rose, az örök elnyomott a testvéri présben, elköhintette magát - ... sajnos a kórházban kell tartanunk, de kitalálhatnánk valamit, amivel különlegessé tehetnénk. Hiszen tudjátok, mennyire szereti a születésnapokat. - Éppen ezt akartam mondani - közölte Daphne, és babarózsaszínre lakkozott körmei mögé rejtett egy kis csuklást. - Végtére is ez lesz az utolsó. A közöttük nyúló csendet csupán a falióra durva ketyegése törte meg. Végül Iris szólalt meg, némi szipogással: - Te igazán annyira... kíméletlen vagy, hát nem? - és acélszürke haj tincsének végét lapogatta. - Amióta az Államokba költöztél.

- Én éppen csak azt mondtam... - Szerintem mindannyian tudjuk, éppen csak mit mondtál. - De hát igaz. - Pontosan ezért nem kellett volna kimondanod. Laurel az asztal körül ülőkre pillantott. Iris haragosan nézett, Daphne maga volt a kékszemű bűnbánat, Rose olyan hevesen csavargatta hajfonatát, hogy félő volt, leszakítja. Ha egy kicsit hunyorít, mintha a gyerekkori énjüket látná. Belesóhajtott a poharába. - Talán bevihetnénk a mamának néhány kedvenc holmiját - szólalt meg -, vagy lejátszhatnánk pár lemezt apa gyűjteményéből. Ilyesmire gondolsz, Rosie? - Igen! - vágta rá idegesítő hálával Rosie. - Igen, ez tökéletes. Talán elmondhatnánk néhány történetet, amiket ő talált ki nekünk. - Például a kert végében álló kapuról, amelyik Tündérországba vezet... - Vagy amikor sárkánytojást talált az erdőben... - És amikor megszökött a cirkuszosokkal... - Emlékeztek - szólalt meg hirtelen Iris - a mi régi cirkuszunkra? - Az én cirkuszom volt - ragyogott fel Daphne arca a borospohara mögött. - Hát igen - vágott közbe Iris -, de csak mert... - Mert elkaptam azt a rémes kanyarót, és nem mehettem el az igazi cirkuszba - kacagott fel boldogan emlékezve Daphne. - Apával sátrat építtetett a mező alján, és mindnyájatokra bohóc-szerepet osztott. Laurel oroszlán volt, és a mama lett a kötéltáncos. - Méghozzá milyen jó - bólintott Iris. - Alig párszor esett le a kötélről. Biztos hetekig gyakorolta. - Vagy pedig igaz volt a történet, és tényleg szerepelt cirkuszban mondta Rosie. - Anyáról még azt is el tudom képzelni. Daphne elégedetten sóhajtott. - Milyen szerencsések vagyunk, hogy ilyen az anyánk, hát nem? Annyira játékos, szinte mintha sose nőtt volna fel igazán. Egyáltalán nem olyan, mint mások unalmas öreg mamái. Titokban szörnyen büszke voltam, ha eljöttek az iskolatársaim. - Hogy te? Titokban? - Iris meglepetést tettetett. - Hát ha van valami, ami

nem jellemző... - Ami a mama partiját illeti... - csattantotta össze a tenyerét Rose. Mindenáron el akarta kerülni az újabb vitát. - Én talán süthetnék valamit, mondjuk Viktória-tortát, a mama kedvenc... - Emlékeztek - csillant fel Daphne szeme - arra a késre? A szalaggal? - Piros szalaggal - tette hozzá Iris. - És csontnyéllel. Csak azt volt hajlandó használni, valamennyi születésnapon. - Azt mondta, varázserejű kés, minden kívánságot teljesít. - Képzeljétek, én ezt sokáig el is hittem. - Daphne kis sóhajjal a keze fejére támasztotta az állát. - Mi történhetett azzal a muris régi késsel? - Eltűnt - mondta Iris. - Már emlékszem. Egyik évben egyszerűen nem volt ott, és amikor megkérdeztem anyát, azt mondta, elkallódott. - Nyilván az ezernyi toll és haj csat társaságában, ami engedély nélkül távozott a házból - szólt gyorsan Laurel. Megköszörülte a torkát. Kiszáradt a szám. Kér valaki bort? - Igazán megkereshetnénk... - hallotta még kifelé menet. - Remek ötlet! Bevihetnénk a tortával együtt... Laurel kiért a konyhába, következésképpen megkímélődött a kutatóút izgatott előkészületeitől. (- Biztosan itt van valahol a házban! - lelkendezett Daphne.) Felkattintotta a kapcsolót és a konyha életre kelt, mint egy derék öreg cseléd, aki már rég letöltötte szolgálatát, de még meghúzódik egy sarokban. Néptelenül, a fluoreszkáló cső gyenge világánál a konyha szomorúbb volt, mint Laurel emlékeiben, a csempe szegély elszürkült, a cukros-lisztes dobozok tetejét zsíros porréteg vonta be. Laurelnek kényelmetlen érzése támadt: mindez anyja romló látásának bizonyítéka. Szereznie kellett volna egy takarítónőt. Miért is nem jutott eszébe? És ha már szemrehányást tesz magának, miért is állna meg itt? Maga is eljöhetett volna gyakrabban, maga is kitakaríthatott volna. A hűtő legalább új, erről Laurel gondoskodott. Amikor az ősrégi Kelvinator kilehelte lelkét, Laurel telefonon rendelt újat Londonból: energiatakarékos darabot, csudás fagylaltkészítővel - amit anyja sohasem

használt. Laurel megkereste a borosüveget, aztán becsapta a hűtő ajtaját. Kicsit erősen talán, mert egy mágnes leesett, egy papírdarab a padlóra lebbent és eltűnt a hűtő alatt. Laurel káromkodva ereszkedett négykézlábra, és a porcicák között kotorászott. Az újságkivágás aSudbury Krónikából származott, Iris fényképe volt rajta látható, nagyon tanítónénisen, barna tweedkosztümben, fekete harisnyában az iskolája előtt. A papírt nem viselte meg a kaland, és Laurel rést keresett, ahova beilleszthetné. Könnyű azt mondani. Nicolsonék hűtőszekrénye mindig is forgalmas hely volt, még mielőtt valaki, valahol a fejébe vette volna, hogy mágneseket árul kizárólag a nagyobb rendetlenség érdekében: amit csak a család figyelmére méltónak tartottak, a nagy fehér ajtóra ragasztották celluxszal. Fényképeket, dicsérőket, levelezőlapokat, és természetesen mindenféle hírlapi említést. Valahonnan a semmiből feltámadt az emlék: nyári délelőtt 1961 júniusában - egy hónappal Gerry születésnapi partija előtt: heten ülik körül a reggelizőasztalt, eperdzsemet kanalaznak vajas pirításukra, miközben apa kivágja a cikket a helyi újságból, a képen Dorothy mosolyogva tartja fel díjnyertes futóbabját. Apa aztán a hűtőre ragasztotta a cikket, miközben a többiek elmosogattak. - Jól vagy? - Laurel megperdült, Rose állt az ajtóban. - Persze. Miért? - Jó ideje kimentéi. - Összehúzta a szemöldökét, gondosan végigmérte Laurelt. - És mondhatom, kissé megviseltnek látszol. - Csak ez a nyájas világítás - mondta Laurel. - Mintha az ember a tüdőbaj végső stádiumában volna. - Elmerülten foglalatoskodott a dugóhúzóval, háttal Rose-nak, hogy a húga ne lássa az arc-kifejezését. Nos, halad a Nagy Késvadászat terve? - Hát persze. Ha azok ketten összejönnek... - Bárcsak alkalmazhatnánk valami hasznosabbra azt az energiát. - Ahogy mondod. Gőzfelhő szállt, ahogy Rose kinyitotta a sütő ajtaját, hogy ellenőrizze a málnapudingot, édesanyjuk kedvenc művét. A melegedő gyümölcs édes

illata töltötte el a levegőt, és Laurel lehunyta a szemét. Hónapokba telt, míg összeszedte a bátorságát, hogy az esetről kérdezzen. Szülei keményen elhatározták, hogy csak előre néznek, hogy az egész esetet tagadják, és Laurel soha nem is mert volna kérdezni róla, ha el nem kezd álmodni arról az emberről. De álmodott, minden éjjel ugyanazt. Az az ember a ház mellett, amint nevén szólítja anyát... - Jónak látszik - állapította meg Rose, és kihúzta a tűzhelyből a rácsot. Talán nem olyan jó, mintha ő csinálta volna, de ne várjunk csodát. Laurel annak idején a konyhában találta anyját, pontosan ezen a helyen, néhány nappal azelőtt, hogy Londonba ment volna. Egyenesen nekiszegezte a kérdést: - Honnan tudta az az ember a nevedet, mama? - Kavargóit a gyomra, miközben ajkát elhagyták a szavak, szédült, és egy része, vette észre várakozás közben, azért fohászkodott, hogy anyja kijelentse: téved. Hogy rosszul hallott valamit, és az az ember semmi ilyesmit nem mondott. Dorothy nem válaszolt azonnal. A hűtőhöz lépett, kinyitotta az ajtaját, és keresgélni kezdett benne. Laurel szinte egy örökkévalóságig nézte anyja hátát, és már-már feladta a reményt, amikor a mama végre megszólalt. Az újság - mondta. - A rendőrök szerint biztosan olvasta azt a cikket az újságban. Volt is egy példány a táskájában. Onnan tudta, hova jöjjön. Ez mindent megmagyarázott. Vagyis, Laurel azt akarta, hogy mindent megmagyarázzon, következésképpen így is történt. Az az ember olvasta az újságot, látta a mama képét, és elindult, hogy megkeresse. És ha Laurel gondolatainak mélyén azt suttogta egy kis hang, hogy „miért?”, Laurel elhessegette a makacs zümmögőt. Az az ember őrült volt; ki tudhatná biztosan, hogy miért? És különben is: mit számít? Elmúlt. Míg Laurel nem piszkálja a hajszálfinom szálakat, a szövedék egyben marad. A kép sértetlen. Legalábbis mostanáig. Szinte hihetetlen: ötven év elmúltával elegendő volt egy régi fénykép felbukkanása, és egy kimondott női név, hogy Laurel fiktív meséje szálaira bomoljon. A sütőbe kattanással csúszott vissza a rács. - Még öt perc -mondta Rose. Laurel bort töltött a poharába, és tettetett könnyedséggel szólalt meg.

- Rosie? - Tessék. - Az a fénykép ma. Amit a kórházban láttunk. Az a nő, aki a könyvet adta a mamának... - Vivien. - Igen. - Laurel megborzongott, ahogy letette a borospalackot. Különös hatással volt rá a név. - Említette őt valaha a mama? - Egy kicsit - mondta Rose. - Amikor megtaláltam a fényképet. Barátnők voltak. Laurelnek eszébe jutott a fényképen látott dátum. 1941. - A háború alatt. Rose bólintott. Takaros négyszögbe hajtogatta a konyharuhát. - Nem mondott sokat, de azt igen, hogy Vivien ausztráliai volt. - Ausztráliai? - Gyerekkorában került ide. Nem tudom pontosan, hogy miért. - És hogyan ismerkedtek meg? - Azt nem mondta. - És mi miért nem ismertük? - Fogalmam sincs. - Hát nem fura, hogy soha nem említette? - Laurel ivott egy korty bort. Vajon miért? A sütő jelzője megcsendült. - Talán összevesztek. Elváltak az útjaik. Nem tudom. - Rose felhúzta a fogókesztyűt. - Egyáltalán, miért érdekel annyira? - Nem is érdekel. Nem igazán. - Hát akkor együnk - mondta Rose, és megemelte a cseréptál fedelét. Ez teljesen tökéletesnek... - Meghalt - jelentette ki hirtelen meggyőződéssel Laurel. - Vivien meghalt. - Honnan tudod? - Úgy értem... - Laurel nyelt egyet, és sietősen visszakozott. - Talán meghalt. Hiszen háború volt. Lehetséges, nem gondolod? - Minden lehetséges. - Rose egy villával óvatosan megpiszkálta a puding héját. - Például hogy ez a glazúr igazán tökéletes. Szólunk a többieknek?

Igazában ellenállhatatlan, kínzó volt az ösztönzés, hogy felmenjen, hogy ellenőrizze emlékezetének ezt a villanását. - Igazad van. Tényleg elég nyavalyásan érzem magam. - Nem is kóstolod meg a pudingot? Laurel, már félúton az ajtó felé, megrázta a fejét. - Korán lefekszem. Nem szeretnék holnapra megbetegedni. - Hozhatok neked valamit... aszpirint, egy csésze teát? - Nem - mondta Laurel köszönöm, nem. De valamit mégis, Rosie... - Igen? - A színdarabot. - Milyen színdarabot? - A Pán Pétert... a könyvet, amiben a fényképet találtuk. Kéznél van? - De fura egy jószág vagy - húzta fanyar mosolyra a száját Rose. - Majd kiásom valahonnan. Később jó lesz? - Persze, nem sürgős. Lepihenek. Jó étvágyat a pudinghoz. És... Rosie? - Igen? - Sajnálom, hogy egyedül eresztelek vissza a hadszíntérre.

Ausztrália említése váltotta ki. Ahogy Rose elmesélte, miről értesült édesanyjuktól, mintha villanykörte gyulladt volna Laurel agyában, és már tudta, miért fontos Vivien. Arra is emlékezett, hol bukkant első alkalommal a névre, oly sok esztendeje. Míg húgai a desszertet fogyasztották, és a késre vadásztak, amit sohasem fognak megtalálni, Laurel felmerészkedett a padlásra, hogy megkeresse a ládáját. Mindegyiküknek volt külön ládája, ebből Dorothy nem engedett. A háború volt az oka. Apa egyszer bizalmasan elmesélte minden, amit a mama valaha szeretett, elveszett, amikor bomba hullott családi házukra Coventryben, és romhalmazzá változtatta a múltat. Dorothy eltökélte, hogy a gyerekei sohasem fognak ilyen sorsot elszenvedni. Lehet, hogy nem kímélheti meg őket minden szívfájdalomtól, de azt igenis biztosíthatja, hogy tudják, hol keressék az osztálytablójukat, amikor kíváncsiak rá. Anyjuk szenvedélye a dolgok, a tulajdon iránt -

tárgyak, amelyeket az ember a kezében tarthat és kiolvashatja mélyebb jelentésüket - már-már beteges birtoklási vággyá fajult, a gyűjtögetés szenvedélye oly nagy, hogy nehéz lett volna nem alkalmazkodni hozzá. Mindent megtartottak; semmit sem dobtak el; vallásosan ragaszkodtak a hagyományhoz. íme, a példa: a kés. Laurel ládája a törött fűtőtest mögött bújt meg, aminek a megjavításához apa valahogy sosem jutott hozzá. Laurel tudta, hogy az övé, el sem kellett olvasnia a fedelére írt nevet. A barna bőrszíjak, a törött csat azonnal elárulták. Láttára zakatolni kezdett a szíve, tudta, mit talál majd a ládában. Fura, hogy valami, amire évtizedek óta nem gondolt, ilyen pontosan kirajzolódjon a gondolataiban. Jól tudta, mit keres, milyen érzés lesz, ha a kezébe veheti, a felfedezése milyen gondolatokat hoz majd felszínre. Önmagának halvány képe térdelt mellette, a legutóbbi alkalomból, amikor kicsatolta a szíjakat. A láda szaga poros is volt, nyirkos is volt, és valami régi kölnié, aminek a nevét elfelejtette, de az illatától mintha ismét tizenhat éves volna. A láda tele volt papírral: naplók, fényképek, levelek, iskolai bizonyítványok, néhány szabásminta, de Laurel egyiknél sem időzött. Sietősen kapkodta elő egyik csomót a másik után, és csak felületesen pillantott rájuk. Félúton, a bal oldal túlsó sarkában megtalálta, amit keresett. Vékonyka könyv volt, igénytelen, de Laurel számára mégis emlékekben gazdag. Néhány éve felajánlották neki Meg szerepét A születésnapban felléphetett volna a Lyttelton Színházban, de Laurel visszautasította. Emlékezetében ez volt az egyetlen alkalom, amikor magánéletét előtérbe helyezte a karrierjével szemben. Filmezési elfoglaltságára hivatkozott, ami nem volt teljesen valószínűtlen, de nem is volt igaz. Muszáj volt ködösítenie. Nem tudta volna megcsinálni. A darab elválaszthatatlanul összefonódott 1961 nyarával. Abban az évben újra meg újra elolvasta, amióta csak attól a fiútól - már a nevére sem emlékszik, nevetséges, hiszen hogy bele volt bolondulva - megkapta. Megtanulta a szöveget, a jelenetekbe zúdította minden feltorlódott haragját, frusztráltságát. És akkor az az ember felsétált a kocsibehajtójukon, és az egész dolog annyira

összekavarodott agyában-szívében, hogy a darab puszta említésébe is valósággal belebetegedett. Még most is nyirkos volt a bőre, és nekilódult a pulzusa. Örült, hogy nem a darabra van szüksége, hanem arra, amit belerejtett. Ott volt most is, érezte az oldalak közül kiálló papír durva szélét. Két újságcikk: az első meglehetősen homályos riport a helybeli hírlapban egy férfi haláláról egy suffolki nyáron; a második gyász-jelentés a Timesból- lopva tépte ki a lapból, amit barátnőjének édesapja vitt haza magával naponta Londonból. - Nézzétek - szólt egyik este, amikor Laurel épp ott volt Shirley-nél. - Egy cikk arról a pasasról, aki a ti hazatok közelében halt meg, Laurel. - Meglehetősen hosszú cikk volt, kiderült ugyanis, hogy a férfi nem a szokásos gyanúsított; volt rá eset, jóval mielőtt felbukkant volna Greenacres küszöbén, amikor említésre, sőt dicséretre szolgált. Gyermek nem maradt utána, de valamikor nős volt. Az egy szál villanykörte szelíden himbálózott a mennyezeten, de olvasni nem lehetett a fényénél. Laurel becsukta a ládát, és levitte magával a könyvet. Az egykori hálószobájába telepítették - hála a legidősebb testvért illető elismerés bonyolult létrájának —, az ágyon friss ágynemű várta. Valaki, nyilván Rose, már fel is hozta a bőröndjét, de Laurel nem csomagolt ki. Kitárta az ablakot, és az ablakdeszkára telepedett. Két ujja közt tartva cigarettáját, kicsúsztatta a könyvből a cikkeket. Kihagyta a helybeli újság riportját, és felvette a gyászjelentést. Átfutott Henry Ronald Jenkins életének korai évein, és olyasmit keresett, amiről biztosan tudta, hogy ott van. Úgy a cikk harmada táján ki is ugrott a név. Vivien. Laurel visszafutott a mondat elejére: „Jenkins 1938-ban feleségül vette Miss Vivien Longmeyert, aki az ausztráliai Queenslandben született, de egy nagybátyja nevelte fel Oxfordshire-ben. Alább a következőre talált: „Vivien Jenkins 1941-ben halt meg egy súlyos légitámadás során Notting Hillben. Laurel nagyot szívott cigarettáján, és észrevette, hogy remeg a keze.

Lehetséges, hogy volt két Vivien. Mind a kettő ausztraliai. Lehetséges, hogy édesanyjuk háborús időkbeli barátnőjének semmi köze az ausztráliai Vivienhez, akinek a férje az ő házuk küszöbén halt meg. De ez nem nagyon valószínű, igaz? És ha a mama ismerte Vivien Jenkinst, akkor biztosan ismerte Henry Jenkinst is. - „Helló, Dorothy. Rég nem találkoztunk” -mondta az az ember, és Laurel akkor félelmet látott anyja arcán. Nyílt az ajtó, Rose állt ott. - Jól vagy? - kérdezte, és elhúzta az orrát, amikor megérezte a dohányfüstöt. - Gyógyhatású - intett reszketegen a cigarettájával Laurel, majd kifelé tartotta az ablakon. - Ne árulj el az ősöknek, mert kikapok. - Hallgatok, mint a sír. - Rose közelebb lépett, és Laurelnek nyújtott egy kis könyvet. - Sajnos, eléggé megviselt. Nem a „ megviselt” volt az alkalmas jelző. A könyv fedele a szó szoros értelmében egy szálon lógott, zöld bélése elszíneződött a piszoktól, sőt, a halványan füstös szag alapján, akár a koromtól. Laurel óvatosan átlapozta az első oldalakat, míg a címlaphoz nem ért. Rajta, fekete tintával, kézírással, a következő: „Dorothynak. Az igaz barát fény az éjszakában. Vivien” - Fontos lehetett neki - mondta Rose. - Nem volt a könyvespolcon a többi mellett, hanem a ládája mélyén. Ott tartogatta ennyi sok éven át. - Belenéztél a ládájába? - Édesanyjuknak rendíthetetlen elgondolásai voltak a magánéletről meg a tiszteletben tartásáról. Rose elvörösödött. - Ne nézz így rám, Lol, nem feszítettem le a lakatot körömreszelővel. Pár hónapja a mama kérte, hogy vigyem oda neki, épp mielőtt kórházba került. - Odaadta a kulcsot? - Vonakodva. És csak miután rajtakaptam, hogy fel akar mászni a létrán. - Na nem! - De igen. - Javíthatatlan. - Akárcsak te, Lol.

Rose kedves volt, de a szavai hallatán Laurel összerezzent. Emlékezetébe villant az este, amikor közölte szüleivel, hogy Londonba készül, színiiskolába. Megdöbbentek, elszomorodtak: bántotta őket, hogy a hátuk mögött ment el meghallgatásra, szilárdan állították, hogy Laurel fiatal még, hogy elkerüljön otthonról, aggódtak, hogy nem fejezi be a középiskolát, nem szerzi meg a végbizonyítványt. Együtt ültek a konyhaasztalnál, és erőltetetten nyugodt hangon felváltva hangoztatták az ésszerű érveket. Laurel igyekezett unott arcot vágni, és amikor a szülei végre elhallgattak, megszólalt: - Akkor is elmegyek - mondta mindazzal a duzzogó indulattal, amit csak az ember egy zaklatott és sértődött serdülőtől várhat. - Akármit mondtok, nem gondolom meg magam. Én ezt akarom. - Fiatal vagy még, nem tudhatod, hogy igazában mit akarsz - mondta az édesanyja. - Az emberek változnak, felnőnek, más elhatározásra jutnak. Én ismerlek, Laurel... - Nem ismersz. - Tudom, hogy konok vagy. Tudom, hogy makacs vagy, és mindenáron különbözni akarsz másoktól, hogy tele vagy álmokkal, pontosan, ahogy én voltam valamikor... - Egyáltalán nem hasonlítok hozzád - mondta akkor Laurel, és éles szavai pengeként hasították át anyjának máris megrendült higgadtságát. Soha sem csinálok olyasmiket, mint te. - Elég ebből! - Stephen Nicolson átkarolta a feleségét. Intett Laurelnek: menjen és feküdjön le, de figyelmeztette, hogy a beszélgetés még korántsem ért véget. Laurel duzzogva feküdt az ágyában, ahogy teltek az órák; nem tudta, hol vannak a húgai, csak annyit, hogy valahova elküldték őket: ne törjék meg az ő vesztegzárját. Amióta az eszét tudta, első ízben történt, hogy ellene szegült a szüleinek, és egyszerre volt lelkesült és zaklatott. Mintha az élet már sohasem térhetne vissza a régi kerékvágásba. Még akkor is ott feküdt a sötétben, amikor nyílt az ajtó, és valaki óvatosan lépkedett feléje. Laurel érezte, hogy az ágya széle lenyomódik, ahová ez a valaki leül, és meghallotta a mama hangját. Megállapíthatta,

hogy a mama előzőleg sírt, és amikor rádöbbent, hogy ennek ő az oka, legszívesebben átölelte volna édesanyját, hogy soha el se eressze. - Sajnálom, hogy veszekedtünk - szólalt meg Dorothy. Az ablakon behulló holdfény megvilágította az arcát. - Furcsa, hogyan alakulnak a dolgok. Sohasem hittem volna, hogy vitatkozni fogok a lányommal. Fiatal koromban gyakran kerültem bajba... mindig úgy éreztem, hogy különbözöm a szüleimtől. Persze szerettem őket, de nem hiszem, hogy jól eligazodtak rajtam. Azt hittem, mindenben nekem van igazam, és egyetlen szavukat sem fogadtam meg. Laurel halványan elmosolyodott; nem tudta biztosan, mire irányul a beszélgetés, de örült, hogy a benseje már nem kavarog, akár a forró láva. - Mi egyformák vagyunk, te meg én - folytatta édesanyja. - Biztosan ezért aggódom, nehogy elkövesd ugyanazokat a hibákat, mint én. - De én nem követek el hibát. - Laurel felült, a párnának támaszkodott. Hát nem érted? Én színésznő akarok lenni... A magamfajtának a színiiskola a tökéletes hely. - Laurel... - Képzeld, hogy tizenhét éves vagy, mama, és előtted az egész élet. El tudod képzelni, hogy máshová kívánkozz, mint Londonba? -Tévedés volt ezt mondani - a mama soha a leghalványabb érdeklődést sem tanúsította London iránt. Hallgattak; kint egy rigó hívogatta a társait. - Nem - szólalt meg idővel Dorothy, halkan és egy kicsit szomorúan, ahogy megsimogatta Laurel haját. - Nem, nem hinném. Laurel csak most döbbent rá: túlságosan elfoglalják a saját dolgai, hogy megkérdezze, milyen is volt a mama tizenhét évesen, mire vágyódott, és milyen hibákat követett el, amelyektől a lányát mindenáron meg akarja kímélni?

Laurel felvette a Rose-tól kapott könyvet, és önkéntelenül is reszketeg hangon kérdezte: - Fura valami holmiját látni azelőttről, nem?

- Mielőttről? - Mielőttünk. Ez előtt a ház előtt. Mielőtt az anyánk lett. Képzeld csak el... amikor ezt a könyvet kapta, amikor ez a fénykép készült róla meg Vivienről, nem is sejtette, hogy mi valahol várjuk, hogy megszülessünk. - Nem csoda, hogy úgy sugárzik azon a képen. Laurel nem nevetett. - Gondolkodsz néha rajta, Rosie? - A mamán? Hát persze. - Nem a mamán. Én arra a fiatal nőre gondolok. Más ember volt akkor, egészen más élete volt, amiről mi semmit sem tudunk. Gondolkodsz néha azon, hogy mit akarhatott, hogy mit érezhetett a dolgokkal kapcsolatban Laurel lopott pillantást vetett húgára -, hogy milyen titkai lehettek? Rose bizonytalanul elmosolyodott, és Laurel megrázta a fejét. - Ne is törődj velem. Nem tudom, mi ütött belém ma este. Biztosan az, hogy visszajöttünk ide. A régi szoba. - Hamis derűt erőltetett a hangjába. Emlékszel, hogyan horkolt Iris? Rose felnevetett. - Még komiszabban, mint apa, nem? Vajon javult-e azóta? - Alighanem rá fogunk jönni. Indulsz lefeküdni? - Azt gondoltam, megfürdöm, mielőtt a többiek végeznének, és Daphne hatalmába keríti a tükröt. - Halkabbra fogta a hangját, és szeme fölött megemelte a bőrt. - Gondolod, hogy Daphne...? - Úgy látszik. - Hát nem furák az emberek? - vágott egy fintort Rose, majd becsukta maga mögött az ajtót. Laurel arcáról eltűnt a mosoly, ahogy húga léptei távolodtak a folyosón. Felnézett az éjszakai égre. A fürdőszoba ajtaja becsukódott, mögötte a falban dalra keltek a vízcsövek. Ötven esztendeje, mondta Laurel a távoli csillagbolynak, anyám megölt egy embert. Önvédelemnek mondta, de én láttam. Felemelte lenyomódik, ahová ez a valaki leül, és meghallotta a mama hangját. Megállapíthatta, hogy a mama előzőleg sírt, és amikor rádöbbent, hogy ennek ő az oka, legszívesebben átölelte volna édesanyját, hogy soha el se eressze. - Sajnálom, hogy veszekedtünk - szólalt meg Dorothy. Az ablakon

behulló holdfény megvilágította az arcát. - Furcsa, hogyan alakulnak a dolgok. Sohasem hittem volna, hogy vitatkozni fogok a lányommal. Fiatal koromban gyakran kerültem bajba... mindig úgy éreztem, hogy különbözöm a szüleimtől. Persze szerettem őket, de nem hiszem, hogy jól eligazodtak rajtam. Azt hittem, mindenben nekem van igazam, és egyetlen szavukat sem fogadtam meg. Laurel halványan elmosolyodott; nem tudta biztosan, mire irányul a beszélgetés, de örült, hogy a benseje már nem kavarog, akár a forró láva. - Mi egyformák vagyunk, te meg én - folytatta édesanyja. - Biztosan ezért aggódom, nehogy elkövesd ugyanazokat a hibákat, mint én. - De én nem követek el hibát. - Laurel felült, a párnának támaszkodott. Hát nem érted? Én színésznő akarok lenni... A magamfajtának a színiiskola a tökéletes hely. - Laurel... - Képzeld, hogy tizenhét éves vagy, mama, és előtted az egész élet. El tudod képzelni, hogy máshová kívánkozz, mint Londonba? -Tévedés volt ezt mondani - a mama soha a leghalványabb érdeklődést sem tanúsította London iránt. Hallgattak; kint egy rigó hívogatta a társait. - Nem - szólalt meg idővel Dorothy, halkan és egy kicsit szomorúan, ahogy megsimogatta Laurel haját. - Nem, nem hinném. Laurel csak most döbbent rá: túlságosan elfoglalják a saját dolgai, hogy megkérdezze, milyen is volt a mama tizenhét évesen, mire vágyódott, és milyen hibákat követett el, amelyektől a lányát mindenáron meg akarja kímélni? Laurel felvette a Rose-tól kapott könyvet, és önkéntelenül is reszketeg hangon kérdezte: - Fura valami holmiját látni azelőttről, nem? - Mielőttről? - Mielőttünk. Ez előtt a ház előtt. Mielőtt az anyánk lett. Képzeld csak el... amikor ezt a könyvet kapta, amikor ez a fénykép készült róla meg Vivienről, nem is sejtette, hogy mi valahol várjuk, hogy megszülessünk. - Nem csoda, hogy úgy sugárzik azon a képen.

Laurel nem nevetett. - Gondolkodsz néha rajta, Rosie? - A mamán? Hát persze. - Nem a mamán. Én arra a fiatal nőre gondolok. Más ember volt akkor, egészen más élete volt, amiről mi semmit sem tudunk. Gondolkodsz néha azon, hogy mit akarhatott, hogy mit érezhetett a dolgokkal kapcsolatban Laurel lopott pillantást vetett húgára -, hogy milyen titkai lehettek? Rose bizonytalanul elmosolyodott, és Laurel megrázta a fejét. - Ne is törődj velem. Nem tudom, mi ütött belém ma este. Biztosan az, hogy visszajöttünk ide. A régi szoba. - Hamis derűt erőltetett a hangjába. Emlékszel, hogyan horkolt Iris? Rose felnevetett. - Még komiszabban, mint apa, nem? Vajon javult-e azóta? - Alighanem rá fogunk jönni. Indulsz lefeküdni? - Azt gondoltam, megfürdöm, mielőtt a többiek végeznének, és Daphne hatalmába keríti a tükröt. - Halkabbra fogta a hangját, és szeme fölött megemelte a bőrt. - Gondolod, hogy Daphne...? - Úgy látszik. - Hát nem furák az emberek? - vágott egy fintort Rose, majd becsukta maga mögött az ajtót. Laurel arcáról eltűnt a mosoly, ahogy húga léptei távolodtak a folyosón. Felnézett az éjszakai égre. A fürdőszoba ajtaja becsukódott, mögötte a falban dalra keltek a vízcsövek. Ötven esztendeje, mondta Laurel a távoli csillagbolynak, anyám megölt egy embert. Önvédelemnek mondta, de én láttam. Felemelte a kést és lecsapott vele, és az az ember hanyatt esett a földön, ott, ahol kitaposták a füvet, és ibolya virult. A mama ismerte azt az embert, megrémült, és nekem fogalmam sincs, hogy miért. Laurelnek hirtelen úgy tetszett, hogy a maga életében minden hiány, minden veszteség és minden szomorúság, minden lidércnyomás a sötétben, minden megmagyarázhatatlan bánat ugyanannak a megválaszolatlan kérdésnek az árnyalakját ölti fel; valamiét, ami ott rejtőzik, amióta ő tizenhat éves volt - anyjának kimondatlan titka. - Ki vagy, Dorothy? - suttogta. - Ki voltál, mielőtt az anyánk lettél?



7

A COVENTRY- LONDON VASÚT, 1938

Dorothy Smitham tizenhét évesen szentül hitte, hogy csecsemőkorában ellopták. Ez volt az egyetlen magyarázat. Az igazság egy szombat délelőtt tizenegy óra tájban villant belé, napnál is világosabban, amikor nézte, amint édesapja a ceruzáját forgatja, lassan végignyalja alsó ajkát, majd kis fekete noteszába feljegyzi a taxisofőrnek fizetett pontos összeget (4 shilling) a családnak és poggyászának a pályaudvarra fuvarozásáért. A lista és tökéletesítése foglalta el édesapját bournemouth-i tartózkodásuk java részében, és amikor a család hazatér Coventrybe, derűs estét töltenek majd, mindnyájuk vonakodó részvételével, a tartalom elemzésével. Táblázatok készülnek, összehasonlítás a múlt évi eredménnyel (valamint, szerencsés esetben, a tíz évre visszamenőkkel), kötelezettségvállalás, hogy legközelebb különb eredményt érnek el, majd, az évi szabadságtól felüdülten, apa visszatér a H. G. Walker Kft. Kerékpárgyár könyvelői székébe és lekönyököl a következő esztendei munkához. Dolly édesanyja a kupé sarkában ült és zsebkendővel tapogatta az orrát. Lopva. A zsebkendőt többnyire a kezében rejtegette, és olykor óvatos pillantást vetett a férjére: nehogy megzavarja, miközben komor elégtétellel mered a noteszába. Valójában egyedül Janice Smitham volt képes ilyen meglepő rendszerességgel megnáthásodni évenkénti nyári vakációjuk előestéjén. Szinte csodálatos volt ez a rendszeresség, és Dolly a megszokás számlájára írhatta volna édesanyja elkötelezettségét, ha nem kíséri - oly jámbor, oly mentegetőző - szipogás, minek hatására Dorothy legszívesebben bedugta volna a fülét édesapja meghegyezett ceruzájával. Anya tengerparti két hete épp úgy telik majd, mint minden évben: azt sugallja apának, hogy ő a Homokvárak Ura, eltöpreng Dolly fürdőruhájának merészségén, és aggódik, vajon Cuthbert „megfelelő fiúkkal” köt-e barátságot.

Szegény jó Cuthbert. Aranyos kisbaba volt, csupa mosoly, csupa ragyogás, és megható az a szokása, hogy sírva fakadt, ha Dolly kiment a szobából. De ahogy nőtt, növekedett, egyre világosabbá vált, hogy ütközőpályára került a sorsával: hogy másolata legyen Mr. Arthur Smithamnek. Ami sajnos azt jelentette, hogy kölcsönös szeretetük ellenére Dolly és Cuthbert nem lehetnek hús-vér testvérek, és felvetette a kérdést: vajon kik a vér szerinti szülei, és egyáltalán, hogyan keveredhetett ebbe a szánalmas kis csapatba? Cirkuszművészek? Látványos kötéltáncospár? Lehetséges -Dolly a lábára pillantott: viszonylag hosszú és karcsú mind a kettő. Jó érzéke volt a sporthoz: Mr. Anthony, a tornatanár, évente beválogatta az első hokicsapatba, és amikor ő meg Caitlin feltekerte Caitlinék társalgójában a szőnyeget és feltették Louis Armstrongot a lemezjátszóra, Dolly tökéletesen biztos volt benne: nem csak képzeli magáról, hogy remekül táncol. Hiszen - és Dolly keresztbe tette a lábát, és lesimította a szoknyáját - ez természetes kecsesség. Mi ez, ha nem bizonyíték? - Kaphatok savanyút az állomáson, apa? - Savanyút?! - Az állomáson. A kis boltban. - Nos, nem tudom, Cuthbert. - De apa... - Gondolnunk kell a költségvetésre. - De anya, azt mondtad... - Ejnye, ejnye, Cuthbert. Apád ezt jobban tudja. Dolly figyelme az ablak előtt elsuhanó földekre fordult. Cirkuszművészek - igen, valószínű. Flitter és tüll, és késő este a nagy sátorban... - már üres, de még bevonja a délutáni előadás elragadtatott tömegének bámulata és rajongása. Ragyogás, izgalom, románc - igen, ez már valószínűbb. Elbűvölő származása magyarázhatná szülei szigorú intéseit, valahányszor Dolly viselkedése azzal fenyegetett, hogy „magára vonja a figyelmet”. „Megnéznek az emberek, Dorothy”, figyelmeztette édesanyja, ha túlságosan rövid volt a szoknyája, túlságosan hangos a kacagása,

túlságosan vörös a szájrúzsa. „Magadra vonod a figyelmüket. Tudod, mi a véleménye erről édesapádnak.” Nos, Dolly tudta. Ahogy apa sűrűn emlékeztette őket, az alma nem esik messze a fájától - vagyis hát nyilván fél, hogy a bohémség egyszer, akár a romlott gyümölcs, beszivárog az illendőségen át, amivel ő meg anya falazta körül a lopott kislányukat. Dolly kicsempészett egy mentolos cukrot a zsebébe rejtett zacskóból, betolta a szájába, és arcát az ablaknak támasztotta. Hogy maga a lopás pontosan hogyan mehetett végbe, az már nagyobb rejtély volt. Akárhogyan forgatta, Arthur és Janice Smitham nem tolvajfajta. Határozottan problematikus elképzelni kettejüket, amint egy magára hagyott babakocsi felé osonnak, és kiragadják az alvó csecsemőt. Aki lop, azért teszi, akár szükségből, akár szenvedélyből, mert hevesen vágyik a tolvajlás tárgyára. Arthur Smitham szerint viszont a „szenvedély” szót ki kellene törölni az angol szótárból, ha ugyan nem az angol lélekből, és ha már benne vagyunk, mehet utána a „vágy” is. Még hogy cirkuszba menni? Ugyan már, ez szükségtelen szórakozás. Sokkal valószínűbb - a mentolos cukorka kettéroppant -, hogy Dollyt a házuk küszöbén találták, és nem a vágy, hanem a kötelesség sorozta a Smitham nyájba. Dolly még jobban hátradőlt a fülke ülésén, és lehunyta a szemét. Tisztán látta maga előtt. A titkolt terhesség, a porondmester fenyegetőzése, a cirkuszkocsi megérkezik Coventrybe... A fiatal pár egy darabig hősiesen küszködik, szeretet és remény táplálja a kisbabát; ám fájdalom: munka nincs (szerény a kereslet kötéltáncosok iránt), már éheznek, a helyzet kétségbeejtő. Egy este, ahogy a város közepén járnak, és a kisbaba annyira legyengült, hogy már sírni sincs ereje, egy ház ragadja meg a figyelmüket. A bejárat lépcsője tisztább, fényesebb, mint a szomszéd házaké, odabent világosság, az ajtó mögül Janice Smitham (kétségtelenül ízletes) pörköltjének illata szivárog. A fiatal pár ráébred, mit kell tennie... - De ha nem bírom visszatartani! Nem bírom! Dolly épp csak a fél szemét nyitotta ki, de így is meglátta, amint az öccse fél lábon ugrál a fülke közepén. - Ejnye, Cuthbert, már majdnem ott vagyunk...

- De énnekem most kell! Dolly megint lehunyta a szemét, szorosabban, mint az imént. Igen, így igaz - nem a történet a szomorú sorsú fiatal párról, azt igazában nem hiszi, hanem hogy ő különleges. Mindig is másnak érezte magát, mintha több élet volna benne, mint a többiekben, és a világ, a sors, a végzet nagy terveket tartogatna a számára. Most már bizonyítéka is van - tudományos bizonyíték. Caitlin édesapja, aki orvos, és ért az ilyesmihez, szinte szóról szóra ezt mondta, amikor blottót játszottak Caitlinéknál. Egyik tintafoltos kártyát a másik után tartotta fel, és Dollynak ki kellett mondania az első szót, ami az eszébe jut. - Óriási - motyogta a doktor a pipája mögül, amikor feleúton jártak; és - elképesztő -, és megrázta a fejét, aztán: - Nahát, ilyet még... - és könnyedén felkacagott, miáltal sokkal szemre-valóbbnak tűnt, mint ahogy egy barátnő apukájától elvárná az ember. Csak Caitlin savanyú képe tartotta vissza Dollyt, hogy dr. Rufusszal tartson a dolgozószobájába, amikor a doktor „kivételesnek” minősítette az ő válaszait, és további vizsgálódást ajánlott - illetve inkább sürgetett. Kivételes. Dolly megforgatta gondolataiban a szót. Kivételes. Nem tartozik közéjük, nem afféle mindennapi Smitham, és nem is akar azzá válni. Az ő élete ragyogó lesz, csodálatos lesz. Ki fog táncolni az „illendő” magatartás ketrecéből, ahová anya és apa olyan aggályosán berekesztené. Talán maga is elszökik a cirkusszal, és szerencsét próbál a nagy sátorban. A vonat lassított, ahogy közeledtek Euston pályaudvarhoz. London házai egyre sűrűbb sorokban tűntek fel az ablak előtt, és Dollyn végigfutott az izgalom. London! Örvénylő nagyváros (legalábbis így említi a londoni útikalauz, amit a fiókjában rejteget, a bugyijai alatt), zsúfolva színházakkal, pezsgő éjszakai élettel, és fantasztikus életet élő csodálatos emberekkel. Amikor Dolly még kisebb volt, apját néha Londonba vitte a munkája. Olyankor ő fennmaradt este, és a lépcsőkorlát mögül leselkedett, amikor anyja azt hitte, már régen alszik. Éppen csak meg akarta pillantani apját. Hallotta, amint a kulcs fordul a zárban, visszafojtotta lélegzetét, és már be

is lépett apja, anya elvette a kabátját, és apját olyan légkör vette körül, mint aki Volt Valahol, és Fontosabb, mint előzőleg. Dolly álmodni sem mert arról, hogy kérdezősködjön az utazásról - már akkor is sejtette, hogy a valóság sajnálatos utánzata lenne csak a képzeletében élő képnek. De azért most is apjára sandított, remélte, hogy talán ránéz, és az ő szemében is látja, hogy érzi a nagyváros vonzását, amelyen éppen áthaladnak. De Arthur Smitham nem érezte. Csak a notesza számára volt szeme, az első oldalra, ahova gondosan feljegyezte a vonat indulási idejét, a peron számát. Szája sarka megrebbent, és Dolly szíve elszorult. Igyekezett megacélozni magát a pánikra, ami kétségtelenül bekövetkezik: mint mindig, akármilyen bőséges időt hagytak az utazásra, akármennyire ugyanazt az utat tették meg minden évben, akármennyire biztos volt is, hogy az ember megfelelő vonatra száll A-ból B-be, B-ről C-re. Bizony és Dolly már előre megrezzent -, már harsant is a csatakiáltás. - Mindenki maradjon együtt, amíg taxit találunk! - Hősies igyekezet vezérüktől, hogy nyugalmat sugározzon a bekövetkező megpróbáltatás során. Apja a csomagtartóra nyúlt a kalapjáért. - Cuthbert - szólt aggodalmasan anya -, fogd meg a kezemet. - De nem akarom... - Mindenki felelős a saját poggyászáért! - Apa hangja izgatottan felerősödött. - Szorosan fogjátok a botokat, az ütőket. És vigyázzatok, ne kerüljetek sántító utasok mögé. Nem hagyhatjuk, hogy bárki vagy bármi késleltessen! Egy jól öltözött férfi, aki osztozott a fülkéjükön, apára sandított, és Dolly elmerengett - nem először -, vajon eltűnhetne, ha elég erősen kívánja?

A Smitham családnak megvolt az a szokása - több évi azonos tengerparti nyaralás által finomított és megrögzült szokás -, hogy közvetlenül reggeli után: irány a Part. Apa már rég kizárta a fürdőkabin bérlésének lehetőségét, szükségtelen fényűzésnek, magamutogatásnak minősítette, következésképpen lényeges volt a korai érkezés, ha rendes

helyet akarnak biztosítani, mielőtt kitódulna a tömeg. Ezen a bizonyos reggelen Mrs. Jennings a szokásosnál tovább tartóztatta őket a Bellevue ebédlőjében: túláztatta a teát, majd szörnyű nagy hűhóval állította elő a pótlást. Apa egyre nyűgösebb lett - fehér tornacipője hívogatta, ámbár kénytelen volt a sarkára tapaszt ragasztani az előző napi testgyakorlás következtében -, de elképzelhetetlen volt, hogy félbeszakítsák háziasszonyukat, és Arthur Smitham nem követett el elképzelhetetlen dolgokat. Végül Cuthbert mentette meg mindnyájukat. A rakpart bekeretezett képe fölött függő hajóórára pillantott, egészben nyelte le a buggyantott tojást, és felkiáltott: - A csudába! Elmúlt fél kilenc! Ezt még a konyhaajtó felé hátráló Mrs. Jennings sem vitathatta, hát szép napot kívánt mindnyájuknak. - És micsoda nap köszönt ránk! Milyen tökéletes nap! A nap valóban tökéletes volt. Egyike azoknak a mennyei nyári napoknak, amikor tiszta az ég, a szellő könnyű és meleg, és az ember egyszerűen tudja, hogy valami izgalmas vár rá a sarkon túl. Ahogy a tengerparti sétányhoz értek, épp befutott egy társasbusz, és Mr. Smitham aggodalmasan siettette a családját, hogy megelőzzék a hordákat. Azoknak a tulajdonosi büszkeségével, akik februárban foglalták le a két hetüket és márciusra már teljes egészében kifizették, Mr. és Mrs. Smitham ferde szemmel nézte az egynapos turistákat. Csalók, tolakodók, elfoglalják az ő partjukat, telezsúfolják az ő mólójukat, és sorban állásra kényszerítik őket a fagylaltosnál. Dorothy néhány lépéssel hátramaradt a többiektől, akiket rettenthetetlen vezetőjük a zenepavilon köré vezényelt, hogy elvágják a behatolók útját. A győztesek gőgjével haladtak felfelé a lépcsőn, és tűzték ki tartózkodási helyüket közvetlenül a kőfal mentén. Apa lerakta az elemózsiáskosarat, hüvelykujját nadrágja övébe akasztotta, tekintetét minden irányban körbehordozta, és a helyzetet „Éppen megfelelő!”-nek minősítette. Majd önelégült mosollyal hozzáfűzte: - És még százlépésnyire sincs a panziónk bejáratától. Még százlépésnyire sem. - Akár integethetnénk is Mrs. Jenningsnek - mondta anya, aki minden

alkalmat megragadott, hogy férje kedvére tegyen. Dorothy halvány, kényszeredett mosolyt préselt ki magából, majd figyelmét a törölközője sarkának kiegyengetésére fordította. Persze igazában nem láthatták a Bellevue-1 - a „Szép kilátás”-t -onnan, ahova letelepedtek. Ellentétben a panzió nevével (amelyet nem jellemző reménységgel választott a savanyú Mr. Jennings, aki egyszer egy „szép” hónapot töltött Párizsban), az épület a tengerparti sétányból elágazó Little Collins Street közepén állt. A „vue” tehát nem volt különösebben „belle” a városközép szürke szeletei az utcai szobákból, a hátsókból az ikerház eresze -, de az épület maga sem volt francia, így hát Dorothy meglehetősen indokolatlannak tartotta az elnevezést. Bekente leégett vállát napvédő krémmel, a magazinja mögé bújt, és afölött vetett olykor lopott pillantást a fürdőkabinok teraszán heverésző, kacarászó gazdagabb, csinosabb, jobb népekre.

Különösen az egyik leányra. Szőke haja volt, napsütötte bőre, és bájos gödröcskéi, amikor elnevette magát, ami gyakran megtörtént. Dolly le nem tudta venni róla a szemét. Nézte meleg és magabiztos macskamozgását azon a teraszon, ahogy egyszer az egyik barát karját, aztán a másikét cirógatta meg, az álla vonalát, a félmosolyt, amit a legjobb képű pasas számára tartogatott, ezüst szaténruhája lebbenését, ha a szellő megsimogatta. Még maga a természet is ismerte a játékszabályokat. Míg Dolly a Smithamék családi táborában perzselődött, feje búbját verejtékgyöngyök foglalták el, fürdőruháját rátapasztották, az az ezüst ruha szívfájdítóan lebegett a magasban. - Ki jön krikettezni? Dolly még jobban elbújt a magazinja mögött. - Én, én! - ugrált (máris napégette) fél lábán Cuthbert. - Én gurítok, apa, én gurítok. Szabad? Lehet? Kérlek, kérlek, kééérlek! Apa árnyéka kurta felmentéssel szolgált a hőség elől. - Dorothy? Mindig magad szeretnéd az első dobást. Dorothy pillantása a felkínált ütőre vándorolt, apja tekintélyes

termetére, a bajuszára tapadt lágytojás-cseppre. És egy kép suhant át az agyán: az a szépséges kacagó lány az ezüstruhában, ahogy a barátaival tréfálkozik, kacérkodik - és sehol egy szülő. - Kösz, apa, ezt kihagynám - szólt elgyengülten. - Megfájdult a fejem. A fejfájás „női bajok”-ra utalt, és Mr. Smitham nehezteléssel vegyes undorral préselte össze ajkát. Biccentett, és lassan hátrált. - Hát pihenj csak, khm, meg ne erőltesd magad... - Gyere már, apa! - kurjantott Cuthbert. - Bob Wyatt is csatlakozik. Mutasd meg neki, hogy kell! Na, gyere már! Ilyen csatakiáltás hallatán apa nem tehetett mást - a tettek mezejére lépett. Sarkon fordult, lecsörtetett a partra, vállára vetve ütőjét, egy sokkal fiatalabb, sokkal rátermettebb férfi hetyke modorában. Kezdődött a mérkőzés, és Dolly még közelebb húzódott a falhoz. Arthur Smitham hajdani krikett-tudománya a Nagy Családi Legenda része volt, a szünidei verseny következésképpen megszentelt intézmény. Dollynak egyik része utálta magát a viselkedéséért - végtére valószínűleg utolsó alkalommal vesz részt az évenkénti családi nyaralásban -, de láthatólag képtelen volt lerázni magáról ezt az undok hangulatot. Ahogy teltek-múltak a napok, egyre szélesebbnek érezte a maga meg a család többi része közt tátongó szakadékot. Nem mintha nem szeretné őket; csak éppen birtokosai annak a fortélynak, még Cuthbert is, hogy egyszerűen az őrületbe hajszolják. Mindig különbözőnek érezte magát, ebben nincs semmi új, de az utóbbi időben rosszabbra fordultak a dolgok. Apja mostanában a vacsoraasztalnál arról beszél, mi lesz, amikor Dolly szeptemberben befejezi az iskolát. Kezdő állás kínálkozik a kerékpárgyár irodáján - harmincévi szolgálat után igazán lesz annyi szava a titkárságvezetőnél, hogy biztosítsa Dollynak az állást. Apa mosolyogva, hunyorgatva említette, hogy lesz annyi szava, mintha fantasztikus kegyet gyakorolna Dollyval, és Dolly legyen is hálás. Valójában Dolly legszívesebben sikított volna a gondolatra, mint valami rémfilm hősnője. Rosszabbat el sem tudott képzelni. Sőt, szinte el se hitte, hogy tizenhét év után Arthur Smitham, a tulajdon édesapja ennyire nem érti meg. Hatos! - hangzott a föveny felől a kiáltás, és Dolly a Hölgyek

Hetilapja fölött odasandítva meglátta, amint apja vállára veti az ütőt, mint valami muskétát, és kocogni kezd a rögtönzött krikettkapuk felé. Janice Smitham idegesen biztatta, sőt óvatosan fel-felkiáltott: - Szép ütés! - meg: - Jól csináltad! -, majd gyorsan helyesbített aggodalmas kiáltásokkal: - Vigyázz! -, vagy: - Lassabban! -esetleg: Lélegezz mélyeket, Cuthbert, gondolj az asztmádra! -ahogy a fiú a víz felé kergette a labdáját. Dolly elnézte anyja hajának takaros tartós hullámját, mértéktartó fürdőruháját, a gondot, hogy megjelenésével a lehető legcsekélyebb hatást gyakorolja, és zavartan felsóhajtott. Minden bánata között az a legkeservesebb, hogy anyja oly kevéssé érti meg az ő jövőjének dolgát. Amikor rádöbbent, hogy apa komolyan gondolja a kerékpárgyárat, azt remélte, anya szeretettel elmosolyodik a javaslat hallatán, majd rámutat, hogy természetesen sokkal, de sokkal izgalmasabb dolgok várhatnak az ő kislányukra. Mert Dolly ugyan néha eljátszadozott a gondolattal, hogy születésekor elcserélték, egyik barát karját, aztán a másikét cirógatta meg, az álla vonalát, a félmosolyt, amit a legjobb képű pasas számára tartogatott, ezüst szaténruhája lebbenését, ha a szellő megsimogatta. Még maga a természet is ismerte a játékszabályokat. Míg Dolly a Smithamék családi táborában perzselődött, feje búbját verejtékgyöngyök foglalták el, fürdőruháját rátapasztották, az az ezüst ruha szívfájdítóan lebegett a magasban. - Ki jön krikettezni? Dolly még jobban elbújt a magazinja mögött. - Én, én! - ugrált (máris napégette) fél lábán Cuthbert. - Én gurítok, apa, én gurítok. Szabad? Lehet? Kérlek, kérlek, kééérlek! Apa árnyéka kurta felmentéssel szolgált a hőség elől. - Dorothy? Mindig magad szeretnéd az első dobást. Dorothy pillantása a felkínált ütőre vándorolt, apja tekintélyes termetére, a bajuszára tapadt lágytojás-cseppre. És egy kép suhant át az agyán: az a szépséges kacagó lány az ezüstruhában, ahogy a barátaival tréfálkozik, kacérkodik - és sehol egy szülő. - Kösz, apa, ezt kihagynám - szólt elgyengülten. - Megfájdult a fejem.

A fejfájás „női bajok”-ra utalt, és Mr. Smitham nehezteléssel vegyes undorral préselte össze ajkát. Biccentett, és lassan hátrált. - Hát pihenj csak, khm, meg ne erőltesd magad... - Gyere már, apa! - kurjantott Cuthbert. - Bob Wyatt is csatlakozik. Mutasd meg neki, hogy kell! Na, gyere már! Ilyen csatakiáltás hallatán apa nem tehetett mást - a tettek mezejére lépett. Sarkon fordult, lecsörtetett a partra, vállára vetve ütőjét, egy sokkal fiatalabb, sokkal rátermettebb férfi hetyke modorában. Kezdődött a mérkőzés, és Dolly még közelebb húzódott a falhoz. Arthur Smitham hajdani krikett-tudománya a Nagy Családi Legenda része volt, a szünidei verseny következésképpen megszentelt intézmény. Dollynak egyik része utálta magát a viselkedéséért - végtére valószínűleg utolsó alkalommal vesz részt az évenkénti családi nyaralásban -, de láthatólag képtelen volt lerázni magáról ezt az undok hangulatot. Ahogy teltek-múltak a napok, egyre szélesebbnek érezte a maga meg a család többi része közt tátongó szakadékot. Nem mintha nem szeretné őket; csak éppen birtokosai annak a fortélynak, még Cuthbert is, hogy egyszerűen az őrületbe hajszolják. Mindig különbözőnek érezte magát, ebben nincs semmi új, de az utóbbi időben rosszabbra fordultak a dolgok. Apja mostanában a vacsoraasztalnál arról beszél, mi lesz, amikor Dolly szeptemberben befejezi az iskolát. Kezdő állás kínálkozik a kerékpárgyár irodáján - harmincévi szolgálat után igazán lesz annyi szava a titkárságvezetőnél, hogy biztosítsa Dollynak az állást. Apa mosolyogva, hunyorgatva említette, hogy lesz annyi szava, mintha fantasztikus kegyet gyakorolna Dollyval, és Dolly legyen is hálás. Valójában Dolly legszívesebben sikított volna a gondolatra, mint valami rémfilm hősnője. Rosszabbat el sem tudott képzelni. Sőt, szinte el se hitte, hogy tizenhét év után Arthur Smitham, a tulajdon édesapja ennyire nem érti meg. Hatos! - hangzott a föveny felől a kiáltás, és Dolly a Hölgyek Hetilapja fölött odasandítva meglátta, amint apja vállára veti az ütőt, mint valami muskétát, és kocogni kezd a rögtönzött krikettkapuk felé. Janice Smitham idegesen biztatta, sőt óvatosan fel-felkiáltott: - Szép ütés! - meg: - Jól csináltad! -, majd gyorsan helyesbített

aggodalmas kiáltásokkal: - Vigyázz! -, vagy: - Lassabban! -esetleg: Lélegezz mélyeket, Cuthbert, gondolj az asztmádra! -ahogy a fiú a víz felé kergette a labdáját. Dolly elnézte anyja hajának takaros tartós hullámját, mértéktartó fürdőruháját, a gondot, hogy megjelenésével a lehető legcsekélyebb hatást gyakorolja, és zavartan felsóhajtott. Minden bánata között az a legkeservesebb, hogy anyja oly kevéssé érti meg az ő jövőjének dolgát. Amikor rádöbbent, hogy apa komolyan gondolja a kerékpárgyárat, azt remélte, anya szeretettel elmosolyodik a javaslat hallatán, majd rámutat, hogy természetesen sokkal, de sokkal izgalmasabb dolgok várhatnak az ő kislányukra. Mert Dolly ugyan néha eljátszadozott a gondolattal, hogy születésekor elcserélték, de valójában sosem hitte. Senkiben, aki csak meglátta kettejüket egymás mellett anyjával, fel sem ötlött volna ilyen gondolat. Janice és Dorothy Smitham haja egyformán csokoládébarna, mindkettejüknek erős az arccsontja és tekintélyes a keble. És ahogy Dolly nemrégiben megtudta, volt valami még fontosabb közös vonásuk. A garázs polcain kutatott a hokiütője után, amikor felfedezte a legfelső polc leghátulján a halványkék cipődobozt. Rögtön ismerős volt, de beletelt néhány másodpercbe, mire rájött, honnan. Felmerült az emlék - anyja az apával közös hálószoba dupla ágyának szélén ül, ölében a kék doboz, és megfejthetetlen az arckifejezése, miközben a doboz tartalmát vizsgálja. Bizalmas pillanat volt, Dolly ösztönösen tudta, hogy neki el kell innen tűnnie, de eltöprengett, mi lehet abban a dobozban, mi lehet az, amitől anyja olyan álmodozva, oly elveszetten néz maga elé, és valahogy egyszerre öreg és fiatal. Egyedül, a garázsban, Dolly felemelte a doboz fedelét, és minden napvilágra került. A dobozt egy másik élet diribdarabjai töltötték meg: dalestek műsorai, énekversenyeken nyert kék szalagok, bizonyítványok, amelyek Janice Williamset minősítik a Legszebb Énekhang Birtokosának. Egy újságcikk még képet is közölt: csillogó szemű, csinos fiatal nőét, akinek a szeméből látszik, hová tart: nem fogja követni az iskolatársnői útját a tőlük elvárt szürke, mindennapi életbe. Csakhogy követte. Dolly sokáig bámult a képre. Anyja valamikor

tehetség birtokosa volt - valódi tehetségé, ami megkülönböztette a többiektől, különlegessé tette, és mégis, tizenhét éve élnek egy fedél alatt, és Dolly sohasem hallotta Janice Smithamet énekelni. Ugyan mi hallgattathatta el azt a fiatal nőt, aki így nyilatkozott egyszer az újságnak: „Az éneklést szeretem a világon a legjobban, úgy érzem ilyenkor, mintha repülnék. Egyszer majd színpadon fogok énekelni, a király előtt...”? Dolly úgy érezte, tudja a választ. - Rajta, fiú! - kurjantott a parton Cuthbertre apa. - Csipkedd magad! Ne lazsálj! Arthur Smitham főkönyvelő, a kerékpárgyár oszlopa, minden jónaktisztességesnek védelmezője. Minden kivételesnek ellensége. Dolly felsóhajtott, amint elnézte, hogyan szökdel hátrafelé a kaputól, hogyan készül fel, hogy Cuthbertnek üsse a labdát. Győzhetett anyán, rábírhatta, hogy nyomjon el magában mindent, ami különlegessé teszi. De Dollyval nem fogja ezt megismételni. Mert ő nem engedi. - Anya - szólalt meg hirtelen, és ölébe ejtette a magazint. - Igen, drágám? Kérsz egy szendvicset? Rákpástétomos is van. Dolly nagyot lélegzett. Maga sem hitte, hogy ki tudja mondani, csak így, egyszerűen, de ha már rászánta magát, folytatta. - Anya, én nem akarok a kerékpárgyárban dolgozni. - Hogyan?! - Nem. -Ó. - Nem hiszem, hogy bírnám ugyanazt csinálni minden áldott nap, leveleket gépelni csupa biciklikről, meg ajánlatokat kérni, unalmas kiváló tisztelettel. Anyja üres, kifejezéstelen arccal nézett rá. - Értem. - Igen. - És mit szándékozol csinálni helyette? Dolly maga sem tudta, mit válaszoljon. Nem gondolt semmire határozottan, csak annyit tudott, hogy odakint valahol valami vár rá. - Nem tudom. Én csak... Szóval... a kerékpárgyár aligha a megfelelő hely a magamfajtának, nem gondolod?

- Ugyan miért nem? Dolly a szíve szerint nem akart erre válaszolni. Azt akarta, hogy anyja tudja, hogy egyetértsen, hogy ő maga jöjjön rá, ne kelljen a szájába rágni. Keservesen kutatott szavak után, míg a csalódottság küszködött benne a reménységgel. - Ideje, hogy megállapodj, Dorothy - szólt szelíden édesanyja. - Hiszen már majdnem kész nő vagy. - Igen, de éppen ezért... - Hagyj fel a gyerekes gondolatokkal. Elmúlt már az idejük. Apád maga akarta megmondani neked, meglepetésnek szánta. Már beszélt is Mrs. Levene-nel a gyárban, és állásinterjút beszélt meg számodra. - Micsoda? - Nem kellett volna szólnom, de szeptember első hetében fogadnak. Nagyon szerencsés vagy, hogy ilyen befolyásos ember az édesapád. - De én... - Apád tudja a legjobban. - Janice Smitham kinyújtotta kezét, hogy megpaskolja Dolly lábát, de nem ért el egészen odáig. - Majd meglátod. Megrögzült mosolya mögött árnyalatnyi félelem lappangott, mintha tudná, hogy valamiképpen elárulja a lányát, de elhessegette a gondolatot. Dolly egész benseje lángolt. Legszívesebben megrázta volna anyját, hogy emlékeztesse: valamikor ő maga is kivételes volt. Ugyan miért változott meg?! Mondja meg (bár Dolly tudta, hogy ez már kegyetlenség), hogy ő, Dolly retteg, és képtelen elviselni a gondolatot, hogy egyszer vele magával is ugyanez történjen. Ám ekkor... - Vigyázz! Sikoltás hallatszott a bournemouthi part felől, Dolly figyelmét a vízpartra vonta, és megmentette Janice Smithamet egy kelletlen beszélgetéstől. Olyan fürdőruhában, ami egyenesen a Vogue-ból lépett ki, ott állt a Lány, az iménti Ezüst Ruhájú. Száját durcásan összeszorította, és a karját simogatta. Szépséges társai fejcsóválva, részvétteljesen vették körül, és Dolly feszülten próbálta megérteni, mi történt. Figyelt, amint egy nagyjából vele egyidős fiú lehajolt, és a homokból felemelt és magasba

tartott - Dolly a szájához kapott - egy krikettlabdát. - Igazán sajnálom, fiúk - szólt apa. Dolly szeme kitágult - mi a csudát művel most? Úristen, csak nem szólítja meg őket! Dolly visszatartotta a lélegzetét. De igen! Dolly legszívesebben elsüllyedt, elbújt volna, de nem tudta levenni a szemét a jelenetről. Apa odaért a csoporthoz, megállt, és a krikettütő lendítését imitálta. A többiek bólintottak, hallgatták, a fiú a labdával mondott valamit, a lány megérintette a karját, aztán könnyedén vállat vont, és gödröcskés mosolyt vetett apára. Dolly felsóhajtott. Láthatólag elhárult a katasztrófa. Ám ekkor - talán a szokatlan ragyogás kápráztatta el - apa elfelejtett távozni, ehelyett megfordult, és felfelé mutatott, a partra, a többiek figyelmét Dollyra és az édesanyjára terelve. Janice Smitham, esetlenül amitől a lánya összerázkódott - megpróbált feltápászkodni, de meggondolta, viszont leülnie sem sikerült, tehát valamiféle görnyedt testtartásban maradt. És így, görnyedten, felemelte a kezét, és intett. Dolly bensejében valami elszorult és meghalt. Ennél rosszabb már nem jöhet. Csakhogy jött. - Ide nézzenek! Nézzenek rám! És néztek. Cuthbert, akibe körülbelül annyi türelem szorult, mint egy púposszúnyogba, elunta a várakozást. Feledve a krikettmérkőzést, odébb csellengett a parton, és megcélzott egy tengerparti csacsit. Fél lábbal már a kengyelben, küszködve igyekezett felkapaszkodni. Rémes volt nézni, de Dolly mégis nézte, akárcsak - állapította meg fél szemmel sandítva mindenki más. Az a látvány volt az utolsó csepp a pohárban, ahogy Cuthbert ránehezedik arra a szerencsétlen szamárra. Dolly tudta, hogy segítenie kellene, de nem volt rá képes. Most nem. Motyogott valamit fejfájásról, hőségről, felkapta a magazinját, és visszasietett a csatornára nyíló kilátást nyújtó parányi szobájába.



Távolabb, a zenepavilon mögött egy meglehetősen hosszú hajú és kopott öltönyű fiatalember látta az egészet. Kalapjával letakarva arcát szundikált, amikor az „Ide nézzenek!” kiáltás felriasztotta. Keze fejével megdörzsölte a szemét, és körülnézett: honnan ered a kiáltás, és ekkor látta meg a partnál az apát és fiát, akik egész délelőtt kriketteztek. Valami kavarodás támadt, az apa a sekélyesben álló csoport felé integetett - azok a gazdag fiatalok, ébredt rá a fiatalember, akik úgy mutogatták magukat a közeli fürdőkabinban. A kabin most üres volt, csak a balkon korlátjáról lebegett valami ezüstös anyag. A ruha. Már előzőleg észrevette - nehéz is lett volna nem észrevenni, hiszen valószínűleg ez is volt a cél. Nem strandruha volt - inkább táncparkettre illő. - Ide nézzenek! - kiáltott valaki. - Nézzenek rám! - és a fiatalember odanézett. A srác, aki előzőleg krikettezett, most bohócot csinált magából, méghozzá egy csacsi társaságában. A többiek figyelték, ahogy kibontakozik a mulatság. De ő nem. Más érdekelte. Az a csinos lány, akinek szív alakú a szája, és olyanok a domborulatai, hogy a láttára a fiatalemberbe belesajdult a vágy. A lány most egyedül volt, családját otthagyta, és felfelé indult a partról. A fiatalember felállt, vállára vetette hátizsákját, és szemébe húzta a kalapját. Épp ilyen alkalomra várt, és nem óhajtotta elszalasztani.

8

BOURNEMOUTH, 1938

Dolly először meg sem látta. Nemigen látott semmit. Azzal volt elfoglalva, hogyan fojtsa vissza a csalódás könnyeit, miközben dühödten tapodta a partot a sétány felé. Homok és sirályok és rút, vigyorgó arcok forró-dühödt pacnijává mosódott minden. Tudta, hogy nem rajta nevetnek, nem igazán, de ez nem számít. A vidámságukat érezte személyes csapásnak, minden százszorta rosszabb lett tőle. Nem; ő nem mehet dolgozni abba a kerékpárgyárba, egyszerűen képtelen. Hogy hozzámenjen apjának valami fiatalabb változatához, és apránként a tulajdon anyjának legyen mása? Elképzelhetetlen - ó, nekik kettejüknek nagyon jó, elégedettek a sorsukkal, de ő többet akar... csak éppen nem tudja még, hogy mit, sem hogy hol találhat rá. Megtorpant. Egy szélroham, erősebb, mint az előzőek, épp azt a pillanatot választotta, amikor ő a fürdőkabinokhoz ért, hogy felkapja az ezüstruhát, lesodorja a korlátról, és végiggördítse a homokon. És éppen Dolly lába előtt ért földet, csodálatos ezüst halomban. Nahát - Dollynak hitetlenségében elakadt a lélegzete az a gödröcskés arcú szőke lány nem vesződött azzal, hogy valami nehezéket rakjon rá! Hogy lehet valaki ennyire gondatlan egy ilyen szépséges ruhadarabbal?! Mi értelme kabint bérelni, ha nem azért, hogy tökéletes biztonságba helyezze értékes holmiját, míg elmegy úszni? Dolly megrázta a fejét; egy lány, aki ennyire nem vigyáz a holmijára, nem is érdemli meg, hogy ilyen ruhája legyen! Hiszen ezt akár valami hercegkisasszony is viselhetné! Vagy amerikai filmsztár, gyönyörű modell egy magazinban, a francia Riviérán nyaraló örökösnő. És ha Dolly nem jár arra éppen akkor, a ruha tovább sodródik a dűnén, és elveszhet örökre! Újult erővel támadt fel a szél, a ruhát valóban továbbsodorta: el is tűnt a fürdőkabinok mögött. Dolly egy pillanatnyi habozás nélkül utánavetette magát: az a lány ostoba, ez igaz, de Dolly nem hagyhatja, hogy ezt a

gyönyörű ezüst darabot baj érje. Elképzelte, mennyire hálás lesz az a lány, amikor visszakapja a ruháját. Dolly majd elmagyarázza, mi történt - ügyel, hogy a lány ne tegyen magának további szemrehányást -, aztán felnevetnek mind a ketten: milyen nagy veszteség hárult el, és a lány megkínálja Dollyt hideg limonádéval, igazi limonádéval, nem olyan híg löttyel, amilyet Mrs. Jennings szolgál fel a Bellevue-ben. Beszélgetnek, felfedezik, mennyi mindenben hasonlítanak, és végül kibújik a nap, és Dolly azt mondja, most már igazán mennie kell, és a lány csalódottan elkomolyodik, de mindjárt fel is derül, és megsimogatja Dolly karját: - Mi lenne, ha holnap délelőtt itt találkoznánk? Összejövünk egypáran, és teniszezünk a fövenyen. Jó mulatság lesz - ugye eljössz? Dolly most már futólépésben kerülte meg a fürdőkabint, kergette az ezüstruhát, de mire elérte, az már megállapodott: egyenesen nekifutott valaki bokájának. A kalapos férfi volt az. Lehajolt, felemelte a ruhát, és ahogy ujjai megmarkolták az anyagot, ahogy a homokszemek peregtek a ruháról, magukkal sodorták Dolly reményeit. Dolly egy másodperc tört részéig úgy érezte, meg tudná gyilkolni, darabokra tudná szaggatni azt a kalapos férfit. Vadul zakatolt a szíve, a karja csupa libabőr, a szeme elhomályosult. Hátranézett, a tenger irányába: apja komoran masírozott szegény, zavarodott Cuthbert felé, anyja megdermedt a kínos rimánkodás helyzetében, a többiek, köztük a szőke lány, a térdüket csapkodva hahotáztak, úgy mutogattak a nevetséges látványra. A csacsi fájdalmas és szánalmas nyerítést eregetett, oly tökéletes visszhangjául az ő érzéseinek, hogy mielőtt észbe kapott volna, Dolly ráförmedt a férfira: - Hé, hallja?!...! - Hiszen épp el akarja lopni a szőke lány ruháját, és csak ő, Dolly akadályozhatja meg! - Maga ott! Mégis mit művel? A férfi meglepetten felnézett, és amikor Dolly meglátta a kalap alatt a jóvágású arcot, egy pillanatra meghökkent. Csak állt, sebesen szedte a levegőt, töprengett: mi legyen a következő lépés, de amikor a férfi szája sokatmondóan felfelé görbült, már tudta.

- Azt kérdeztem... - Dollynak fejébe szállt a vér, különös izgalom fogta el - ...Mi ez az egész? Az a ruha valaki másé! A fiatalember szóra nyitotta a száját, ám ebben a pillanatban egy, sajnálatos módon Here névre hallgató rendőr, aki tekintélyes léptekkel haladt lefelé a parton, éppen melléjük ért.

Basil Here rendőrbiztos egész délelőtt a sétányt járta, és árgus szemmel figyelte a partot. A barna hajú lányt abban a pillanatban vette észre, amint megérkezett, és azóta le nem vette róla a szemét. Alig egy másodpercre vonta el figyelmét a nyavalyás szamár körüli kavarodás, és mire visszafordult, a lány eltűnt. Here rendőrnek jó néhány percébe beletelt, mire rátalált a fürdőkabinok mögött, amint valami gyanúsan hevesnek látszó vitába bonyolódott. Akivel vitatkozott, nem volt más, mint az a bárdolatlan külsejű fiatalember, aki szemébe húzva kalapját egész délelőtt a zenepavilon mögött ólálkodott. Here rendőrbiztos gumibotját szorongatva átvágott a fövenyen. A homokban nem tudott olyan peckesen lépkedni, ahogyan szeretett volna, de megtette a tőle telhetőt. Közelebb érve meghallotta a lány hangját: - Az a ruha valaki másé! - Minden rendben van? - Here rendőrbiztos megállt, és kissé behúzta a hasát. A lány közelebbről nézve még csinosabb volt, mint képzelte. ívelt ajka kissé felfelé görbült, őszibarack színű bőre ránézésre bársonyos. Szív alakú arcát fényes fürtök veszik körül. - Ez az ember zaklatja kegyedet, kisasszony? - Ó, nem. Nem, nem, dehogy. - A leány arca rózsapiros volt, és Here rendőrbiztos felfogta, hogy a kérdésétől pirult el. Bizonyára nem beszélgethet mindennap hatósági közeggel. Igazán elbűvölő ez a leány. Ez az úr éppen vissza akar adni nekem valamit. - Valóban? - Here rendőrbiztos szúrós szemmel nézett a fiatalemberre. Szemtelen az arckifejezése, pimasz a tartása, a kiálló arccsontja, a hetyke pillantású fekete szeme. Határozottan idegenes külsejű fickó, nem lehetetlen, hogy ír. És Here rendőrbiztos összevonta a szemöldökét. A

fiatalember egyik lábáról a másikra állt, és sóhajtásfélét hallatott, panaszos sóhajt, ami képtelenül feldühítette a rendőrt. Már hangosabban kérdezte: Minden rendben van? Most sem kapott választ, és Here rendőrbiztos megmarkolta a gumibotot. Jó érzés volt szorongatni az ismerős nyelet. Ez a legkülönb társa, gondolta néha, de mindenesetre a legengedelmesebb. Ujjai hegyében kellemes emlékek bizseregtek, és szinte csalódottan látta, amint a fiatalember megjuhászodva bólint. - Nos tehát - szólt a rend őre -, mozogjon. Adja vissza a hölgynek a tulajdonát. - Köszönöm, biztos úr - szólt a leány -, igazán nagyon kedves. - És megint elmosolyodott, minek következtében a rendőr nem kellemetlen mocorgást érzékelt a nadrágjában. - Elfújta a ruhámat a szél. Here rendőrbiztos megköszörülte a torkát, és felöltötte legrendőribb arckifejezését. - Nos, kisasszony, akkor minden rendben van. Legjobb lesz, ha hazakísérem. Hogy ne érje semmi baj.

Dollynak sikerült megmenekülnie Here rendőrbiztos gondoskodásától, amikor a Bellevue kapuja elé értek. Egy darabig kicsit bajosnak látszott szóba került, hogy a biztos úr bekísérné, és hozna neki egy jó csésze teát, hogy „lecsillapodjanak az idegei” -, de Dolly, nem csekély erőfeszítéssel, meggyőzte a derék közeget, hogy kár lenne tehetségét ilyen alantas feladatra fecsérelnie, és most már igazán vissza kellene térnie felelős munkájához. - Végül is, biztos úr, nyilván sok embernek lenne szüksége a segítségére. -Bőbeszédűen hálálkodott - a rendőr a feltétlenül szükségesnél valamivel tovább szorongatta a kezét, ami kellemetlen volt, mert izzadt a tenyere -, majd Dolly előkelő mozdulattal benyitott, és belépett a kapun. Becsukta, de nem egészen, és a résen lesve figyelt, amíg a rendőr vissza nem csörtetett a sétányra. Csak amikor már kis pötty volt a látóhatáron, akkor rejtette Dolly az ezüstruhát egy párna mögé, és osont ki, visszafelé az úton, amerről jött. A fiatalember ott lézengett, a legelegánsabb vendégházak egyikének

oszlopához támaszkodva várt rá. Dolly egyetlen oldalpillantást sem vetett rá, míg elhaladt előtte, peckesen lépkedett tovább, hátát kihúzta, fejét felvetette. A fiatalember a nyomába szegődött - Dolly érezte, hogy ott van -, majd a sétánytól egy kis mellékutcába kanyarodtak. Dolly szívverése gyorsult, és ahogy a hideg kőfalak fokozatosan elnyelték a tenger hangjait, már hallotta is. Egyre gyorsabban járt. Strandcipőjének talpa súrolta az aszfaltot, lélegzete gyorsult, de Dolly nem állt meg, nem is nézett hátra. Ismert a közelben egy helyet, egy sötét mellékutcát, ahol kislány korában egyszer eltévedt, távol a világtól, míg anyja és apja szólongatta a legrosszabbra felkészülve. Odaért, megállt, de nem fordult hátra. Csak állt, némán, figyelt, várt, míg a fiatalember odaért mögéje, míg nyakán megérezte a lélegzetét, míg bőrét perzselte a közelsége. A fiú megfogta a kezét, és Dollynak elakadt a lélegzete. Hagyta, hogy a fiú lassan maga felé fordítsa, hogy szembenézzenek, és némán várt, míg kezét a fiú a szájához emelte, és olyan csókkal simogatta végig, hogy Dolly tetőtől talpig beleremegett. - Mit keresel itt? - suttogta Dolly. A fiú ajka még Dolly bőrét érintette. - Hiányoztál. - Hiszen csak három napja múlt. A fiú vállat vont, az a makacs fekete hajtincs a homlokára hullott. - Vonattal jöttél? A fiú lassan bólintott. - Csak mára? Újabb bólintás; félmosoly. - Jimmy! De mikor olyan messze van! - Látni akartalak. - És mi lett volna, ha lent maradok a családommal a parton? Mi lett volna, ha nem indulok vissza egyedül? Na? - Akkor is láttalak volna, nem? Dolly megrázta a fejét, igyekezett titkolni, mennyire örül. - Apám megöl téged, ha rájön. - Azt hiszem, megbirkóznék vele.

Dolly felkacagott; a fiú mindig megnevettette. - Megbolondultál! - Teérted. Hát ennyi. A fiú bolondul utána. Dolly úgy érezte, bukfencet vet a gyomra. - Hát gyere - mondta. - Van itt egy ösvény, kivezet a mezőre. Ott senki se lát bennünket.

- Azt ugye felfogod, hogy lecsukathattál volna. - Ugyan, Jimmy! Ne légy már annyira komoly! - Nem láttad, hogyan meredt rám az a zsaru. Legszívesebben bezárna, és eldobná a kulcsot. Hogy azt ne is említsem, rád hogyan nézett. - Jimmy Dolly felé fordult, de a lány nem nézett a szemébe. A hosszú szálú, puha fűben hevertek, Dolly az égre meredt, magában valami táncdalt dúdolt, ujjaival rombuszokat formált. Jimmy tekintete körülrajzolta a lány arcát homlokának szelíd ívét, a völgyet a szemöldöke között, aztán a határozott orrot, felső ajkának a hirtelen mélyedést követő tökéletes duzzanatát. Úristen, hogy milyen gyönyörű. Láttára egész teste sóvárgott és sajgott, és minden erejével fékeznie kellett magát, hogy rá ne ugorjon, a földhöz ne szegezze a lány két karját, és csókolja, akár az őrült. De nem tette, soha nem tette. Nem így. Jimmy szemérmes maradt, ha kis híján belepusztult is. Hiszen Dolly még iskolás, ő pedig felnőtt férfi, tizenkilenc éves, a lány meg csak tizenhét. Két év nem látszik valami soknak, de más-más világból jönnek ők ketten. A lány takaros, tiszta házban él a takaros, tiszta családjával, ő meg tizenhárom éves korában maradt ki az iskolából, az apja gondját viseli, és bármilyen nyomorúságos munkát elvállal, hogy megéljenek. Volt már borbélyinas heti öt shillingért, kifutó a péknél hét shilling hat pennyért, kőművesek mellett tróger, annyiért, amennyi éppen leesett, aztán rohanás haza esténként, hogy a hentestől kapott zsíros nyesedékből összeüsse apja vacsoráját. De megéltek azért egész rendesen. Neki mindig ott volt szórakozásnak a fényképezés, de most valamiképpen - Jimmy maga sem értette, miért, és nem is akarta kifürkészni az okát, nehogy mindent tönkretegyen -, most itt van Dolly, és a világ

kifényesedett, és ő nem fog semmit elhamarkodni, nehogy mindent elrontson. Hanem - Úristen! - milyen nehéz! A legelső pillanattól, amikor meglátta a lányt a barátaival a sarki kávézóban, Jimmy elveszett ember volt. Felnézett a fűszeresnek cipelt szállítmányból, és a lány rámosolygott, mintha régi barátok volnának, aztán elnevette magát, és pirulva nézett a gyümölcsteájába, és Jimmy tudta, ha száz évig él se láthat szebbet. Áramütésként érte - szerelem első pillantásra. A lány kacagása azt a tiszta örömöt keltette benne, amilyet kiskölyök korában érzett, az illata karamell és babaolaj; a keble halma a könnyű nyári ruha alatt... Jimmy kielégületlenül fordult el, és figyelmét a sirályra összpontosította, amely vijjogva szállt a magasban a tenger felé. Makulátlanul kék volt a látóhatár, a szellő könnyű, a nyár illata hatott át mindent. Jimmy felsóhajtott, és a sóhajjal elszállt az egész - az ezüstruha, a rendőr, az átélt zavar, amikor benne fenyegető veszedelmet láttak. Minden hiába. A nap túlságosan tökéletes, nincs helye vitának, és különben sem történt semmi baj. Se most, se máskor. Dolly „tettetős” játéka néha megzavarta, nem értette, miért kell a lánynak megjátszania magát, nem is volt ínyére, de ha Dollyt boldoggá teszi, hát ő sem lesz játékrontó. Mintha bizonyítani akarná, hogy maga mögött hagyta az egészet, hirtelen felült és hátizsákjából kiásta hűséges kis Brownie gépét. - Mit szólna egy képhez? - kérdezte, és feltekerte a filmet. -Kis emlék a kegyed tengerparti randevújáról, Miss Smitham? -Dolly felkapta a fejét, épp úgy, ahogy Jimmy remélte - imádta, ha fényképezik -, és Jimmy körülnézett: hol lenne a legkedvezőbb a megvilágítás. Piknikjük színhelye, a kis rét túloldalára lépkedett. Dolly ülő helyzetbe tornászta magát, és macskamódra nyújtózkodott. Így jó lesz? - kérdezte. Arcát rózsásra sütötte a nap, telt ajka piroslott az epertől, amit Jimmy egy út menti bódéban vásárolt. - Tökéletes - mondta a fiú, az igazságnak megfelelően. - Jó a fény. - És mégis mit óhajt: mit csináljak ebben a tökéletes fényben? Jimmy megdörzsölte az állát, és úgy tett, mintha mélységesen elgondolkodtatná a kérdés. - Hogy mit óhajtok? Hogy mit csinálj?

Gondold meg, mit válaszolsz. Itt a nagy lehetőség, Jimmy fiam, ne szalaszd el... Törd a fejed, de nagyon... Dolly elnevette magát. Jimmy is, de aztán megvakarta a fejét. - Azt akarom, Doll, hogy te magad légy. Pontosan úgy akarok emlékezni erre a napra, amilyen. Ha tíz napig nem láthatlak, legalább itt leszel a zsebemben. Dolly elmosolyodott, ajka rejtélyesen megrándult. - Olyasmi legyen, amiről eszedbe jutok? - Pontosan - válaszolt Jimmy. - Egy perc, mindjárt beállítom a gépet. Leengedte a lencsét, és mert túlságosan erős volt a napfény, szűkítette a nyílást. Biztos, ami biztos. Kivette zsebéből a lencsetörlőt, és alaposan megdörzsölte az üveget. - Rendben. - Lehunyta fél szemét, és belenézett a keresőbe. - Kész is - Jimmy a géppel babrált, de nem mert felnézni. Dolly a kereső közepéből nézett vele farkasszemet. Barna haja szélfútta hullámokban omlott alá és a nyakát csókolta, de alatta kigombolta a ruháját, és lecsúsztatta a válláról. Le nem vette szemét a fényképezőgépről, miközben lassan leengedte fürdőruhája kantárját. Úristen. Jimmy nyelt egyet. Tudta, hogy mondania kellene valamit: tréfálkozni, szellemeskedni, okosnak mutatkozni. De szemközt Dollyval, ahogy így ül, állát felemelve, kihívó tekintettel, mellének hajlatát feltárva nos, tizenkilenc évének szókincse egy pillanat alatt elpárolgott. Mivel szelleme nem sietett a segítségére, Jimmy nem tehetett mást, mint amire mindig támaszkodhatott. Elkattintotta a fényképezőgépet.

- De aztán feltétlenül te magad dolgozd ki! - szólt Dolly, miközben reszkető ujjakkal gombolta be a ruháját. Zakatolt a szíve, ragyogó és eleven, különösen erőteljes érzés töltötte el. A tulajdon merészsége, Jimmy arca, amikor megpillantotta, az, hogy a fiú még most sem tud pirulás nélkül ránézni - mámorító volt az egész. Sőt mi több: bizonyíték. Annak bizonyítéka, hogy ő, Dorothy Smitham, kivételes lény, szakasztott

ahogyan Rufus doktor mondta. Nem a kerékpárgyár az ő rendeltetése, hogyan is lehetne; az ő élete különleges lesz. - Gondolod, engedném, hogy bárki emberfia így lásson téged? kérdezte Jimmy, különleges figyelmet szentelve fényképezőgépe szíjának. - Szándékosan nem. - Előbb tekerném ki a nyakát! - Halk hangja kissé megbicsaklott a tulajdonosi teher alatt, és Dolly kis híján elalélt. Vajon tényleg megtenné? Nem tréfál? Dolly világában, a lélektelen új kertvárosokban emelkedő büszke, ál-Tudorkori ikerházak környezetében nem; el sem tudta képzelni, amint Arthur Smitham felgyűri az inge ujját, hogy megvédje felesége becsületét. De Jimmy nem olyan, mint Dolly apja. Épp az ellenkezője: dolgozó férfi, akinek hosszú, erős a karja, becsületes az arca, és a mosolya valahonnan a semmiből jön, hogy az ő gyomra bukfencet vet tőle. Dolly úgy tett, mintha nem hallaná, elvette a fényképezőgépet, és mélyen elgondolkodó arccal meredt rá. Fél kézzel tartotta a gépet, és játékos pillantást vetett pillái alól Jimmyre: - Tudja-e, Mr. Metcalfe, maga igen veszedelmes fegyvert hordoz. Gondoljon csak arra, mi mindenen kaphatná rajta az embereket, aminek egyáltalán nem örülnének! - Például? - Hát... - vont vállat Dolly —, például ha valaki olyasmit művel, amit nem lenne szabad. Például egy ártatlan iskoláslányt rossz útra térít egy tapasztalt férfi - gondold csak el, mit szólna szegény lány apja, ha megtudná. - Ajkába harapott, leplezni próbálta idegességét, közelebb hajolt, és majdnem hozzáért a fiú erős, napbarnított karjához. Elektromosság lüktetett kettejük között. - Valaki jó nagy bajba kerülhet, ha rossz pillanatot fog ki - a tiédet vagy a gépedét. - Hát akkor maradj meg a jó pillanataimnál, helyes? - Haja alól rámosolygott a lányra, de ahogy jött a mosoly, mindjárt el is tűnt. Nem fordította el a fejét, és Dolly szaporábban szedte a levegőt. Ebben a pillanatban, a fiú átható tekintete alatt, minden megváltozott. Az önkontroll mérlege megbillent, és Dollyval forgott a világ. Nagyot nyelt, bizonytalanul, de egyszersmind izgatottan. Valami készül; valami, amit ő

hozott mozgásba, és most már nem képes leállítani. Nem is akarja leállítani. Halk hang, kis sóhaj a fiú szétváló ajka közül, és Dolly elalélt. Jimmy szeme még most is rászegeződött. Kinyúlt, hogy Dolly haját a füle mögé simítsa. A keze ott maradt, de a fogása szorosabb lett, erősen tartotta Dolly tarkóját. Dolly érezte, hogy a fiú keze remeg. A közelség hatására egyszeriben nagyon fiatalnak érezte magát, idegen közegbe került, és szóra nyitotta a száját (ugyan milyen szóra?), de Jimmy megrázta a fejét, és Dolly becsukta a száját. Jimmy állán megrándult egy izom, mélyet lélegzett, aztán magához húzta a lányt. Dolly ezerszer is elképzelte, milyen az, ha megcsókolják, de erről soha nem álmodott. A moziban, Katharine Hepburn és Fred MacMurray között elég kellemesnek látszott, és Dolly meg Caitlin barátnője a karjukon gyakorolták, hogy tudják, mi a teendő, ha eljön az ideje - de ez más volt. Csupa hőség, és súly, és sürgetés; Dolly nap és eper ízét érezte, bőrén a só illatát, érezte a hőséget, ahogy a fiú teste az övéhez tapadva mozgott, és ami a legborzongatóbb, érezte, mennyire kívánja őt a fiú, szaggatott lélegzetét, erős, izmos, az övénél magasabb testét, ahogy a tulajdon vágyával hadakozik. Jimmy visszahúzódott a csókból, és kinyitotta a szemét. Aztán felkacagott, megkönnyebbülten és meglepetten. - Szeretlek, Dorothy Smitham - mondta meleg, fojtott hanggal, és homlokát a lány homlokához préselte. Szelíden meghúzta Dolly ruhájának egyik gombját. - Szeretlek, és feleségül foglak venni.

Dolly egy szót sem szólt, míg ballagtak lefelé a füves domboldalon. Jimmy feleségül fogja kérni: a kirándulás Bournemouth-ba, a csók, heves érzései... Mi egyebet is jelenthet mindez? Mindent elsöprően tört rá a bizonyosság, és sóvárogva várta, hogy Jimmy kimondja, hogy hivatalossá tegye. A lába hegyéig bizsergett benne a vágy. Minden tökéletes. Feleségül megy Jimmyhez. Hogyhogy nem jutott azonnal az eszébe, amikor anyja megkérdezte, mit szeretne ahelyett, hogy

beáll dolgozni apa üzemébe? Ez az egyetlen, amit szeretne. És éppen ez az, amit muszáj. Dolly oldalra sandított, észrevette a boldog szórakozottságot Jimmy arcán, szokatlan hallgatását, és tudta, Jimmynek ugyanaz jár a fejében: éppen most gondolja ki a legeslegjobb módját, hogy megkérje. Dolly a fellegekben járt: legszívesebben szökdécselt, pörgött, táncolt volna. Jimmy nem először mondta, hogy feleségül akarja venni, már játszottak máskor is a témával, suttogó beszélgetéseikben: - Képzeld csak el... - Sötét kávézók mélyén, olyan városrészekben, ahová a szülei sohasem kerülnek el. Dolly mindig mélységesen izgalmasnak találta a témát; kimondatlanul is ott volt játékos képzelgésükben a tanyaházról, a leendő közös életükről, ott volt a célzás a csukott ajtóra, a megosztott ágyra; és ott volt a szabadság ígérete - mind testi, mind erkölcsi értelemben -: ellenállhatatlan egy Dolly-féle iskolás lánynak, akinek még a matrózblúzait keményítettevasalta édesanyja. Beleszédült a gondolatba, és Jimmy karja után nyúlt, amikor letértek a napos mezőről, és az árnyékos mellékutcákban kanyarogtak. Jimmy megtorpant, és magával húzta Dollyt egy közeli ház kőfalához. Elmosolyodott az árnyékban - Dolly úgy látta: idegesen -, és megszólalt: - Dolly... - Igen. - Most történik meg. Dolly alig jutott levegőhöz. - Már régebben akarok valamiről beszélni veled. Valami fontosról.

Dolly elmosolyodott; nyíltságában, várakozásában annyira diadalmas volt az arca, hogy Jimmynek szinte lángra gyúlt a mellkasa. El se hitte, hogy végre megtette, hogy úgy csókolta meg, ahogyan vágyott rá, és az a csók éppen olyan édes volt, amilyennek elképzelte. És ami a legjobb: Dolly viszonozta a csókot; jövő rejlett abban a csókban. Lehet, hogy a városnak ellentétes oldaláról származnak ők ketten, mégsem különböznek semmi olyasmiben, ami igazán számít; az egymás iránti érzelmeikben semmiképp. Dolly keze puha volt Jimmy kezében, és a fiú kimondta, amit egész nap forgatott a fejében:

- Múltkor felhívtak telefonon Londonból. Egy Lóránt nevű pasas. Dolly bólintott. - Fotómagazint indít, Picture Post lesz a címe - folyóirat, amiben képek mesélik el a történeteket. Látta a fotóimat a Telegraph-ban, Doll, és meghívott munkatársnak. Azt várta, a lány felsikolt, nagyot ugrik, izgalmában megragadja a karját. Jimmy erről álmodott, amióta csak a padláson rábukkant apja ősrégi fényképezőgépére és állványára, meg a nagy doboz barnás fotóra. De Dolly nem mozdult. Mosolya az arcára fagyott. - Londonba? - Igen. - Te Londonba mész? - Igen. Tudod... nagyváros, nagy óra, nagy füst. Viccelni próbált, de Dolly nem nevetett. Pislogott néhányat, aztán csak ennyit lehelt: - Mikor? - Szeptemberben. - Ott fogsz lakni? - És dolgozni. - Jimmy tétovázott; valami cigányútra ment. - Egy fotós folyóiratnál - mondta tétován. Aztán összevonta a szemöldökét: - Doll...? A lány ajka megremegett; Jimmy azt hitte, mindjárt sírva fakad. - Doll...? - kérdezte rémülten. - Mi baj? De Dolly nem sírt. Szétvetette karját, aztán vissza, hogy az arcán pihent meg a keze. - Össze akartunk házasodni. - Mi van? - Azt mondtad... és én azt hittem... de most... Haragudott Jimmyre, és a fiú nem is sejtette, miért. Dolly már két kézzel hadonászott, arca kipirult, sebesen beszélt, a szavai összemosódtak, hogy Jimmy csak annyit vett ki: „tanyaház” meg „apa”, és aztán, fura módon: „bicikligyár” Jimmy igyekezett követni - sikertelenül. Hülyén tehetetlennek érezte magát, amikor Dolly végre óriásit sóhajtott, csípőre vágta a kezét, és annyira kimerült az egész monológtól, annyira felháborodott, hogy

Jimmynek nem volt jobb ötlete: karjába kapta, és a haját simogatta, mintha nyűgös gyerekkel volna dolga. A helyzet így is, úgy is alakulhatott volna, és Jimmy magában elmosolyodott, amikor érezte, hogy a lány megnyugszik. Jimmy érzelmei egyenletes skálán mozogtak, és Dolly kitörései olykor készületlenül érték. De mámorító is volt, hogy Dolly nem egyszerűen örül, hanem tombol örömében, és sosem bosszankodik, ha inkább dühönghet. - Azt hittem, feleségül akarsz venni - mondta, és felnézett rá -, de te ahelyett inkább Londonba mész. Jimmy akaratlanul elnevette magát. - Nem ahelyett, Doll. Mr. Lóránttól fizetést kapok, és félreteszek belőle amennyit csak tudok. Semmit nem kívánok annyira, mint hogy elvehesselek - viccelsz? Én csak biztos akarok lenni a dolgomban, és megtenni, ami helyes. - De hát ez a helyes, Jimmy. Szeretjük egymást; együtt akarunk lenni. Az a tanyaház - a kövér tyúkok, meg a hintaágy, meg ahogy mi ketten mezítláb táncolunk... Jimmy mosolygott: ő mesélt Dollynak apja gyermekéveiről a gazdaságban, kalandos történeteket, amilyenek őt borzongatták meg kiskorában, de Dolly mindet kicifrázta, és a maga meséivé avatta őket. Jimmy imádta, ahogy Dolly fog egy egyszerű tényt, és hihetetlen képzeletének ezüstfonalával csodálatossá szövi. Tenyerébe fogta Dolly állát. - Még nem engedhetem meg magamnak a tanyaházat, Doll. - Hát akkor egy cirkuszos kocsit. Virágos függönnyel. És egy tyúkot... vagy talán kettőt, hogy ne szenvedjen a magánytól. Jimmy akaratlanul is megcsókolta. Dolly annyira fiatal, annyira romantikus - és az övé. - Nemsokára, Doll, meglesz mindenünk, amiről csak álmodunk. Megfogom a munka végét - majd meglátod. Fejük fölött egy pár károgó sirály szelte át az ösvényt. Jimmy Dolly után nyúlt, ujjait végigfuttatta a lány naptól meleg karján. Dolly hagyta, hogy Jimmy kézen fogja, és visszavezesse a tengerhez. Jimmy szerette Dolly álmait, ragadós lelkesedését, soha olyan elevennek nem érezte magát, mint amióta megismerkedett a lánnyal. De ami a jövőjüket illeti, józannak kell maradnia, kettejük helyett is elegendően okosnak. Nem

válhatnak fantáziáik, álmaik prédájává; abból semmi jó nem származna. Jimmy jó eszű volt, valamennyi tanára is ezt mondta, még amikor iskolába járt, mielőtt apja megbetegedett. És gyorsan is tanult; sűrűn látogatta a kölcsönkönyvtárat, kis híján végigjárt a regényrészlegen. Nem hiányzott egyéb, csak egy jó alkalom, és most végre rátalált. Némán mentek végig az úton, míg meg nem pillantották a nyüzsgő sétányt: a délutáni strandolok elfogyasztották garnéla-krémes szendvicseiket és visszatértek a fövenyre. Jimmy megállt, Dolly másik kezét is megfogta, ujjait az ujjaiba kulcsolva. - Hát akkor... - szólt halkan. - Hát akkor? -Tíz nap múlva találkozunk. - Ha ugyan nem hamarabb. Jimmy elmosolyodott, lehajolt egy búcsúcsókhoz, de épp akkor rohant el mellettük egy gyerek, kiabálva üldözte a fasorba guruló labdáját, és a pillanat elromlott. Jimmy visszahúzódott; a behatoló gyerek furamód megzavarta. Dolly a sétány felé fordult. - Vissza kell mennem. - Vigyázz magadra, jó? Dolly tétovázott, majd előrehajolt, és szájon csókolta Jimmyt. A mosolya valósággal belesajdult a fiú testébe. Dolly a fény felé iramodott, ruhájának szegélye csupasz lábszárát legyintette. - Doll! - kiáltott utána a fiú, épp mielőtt Dolly eltűnt volna. Dolly hátrafordult, háttal a napnak, a haja mint holmi sötét dicsfény vette körül a fejét. - Nem kell neked semmiféle cifra ruha, Doll. Ezerszer szebb vagy, mint az a másik lány! Dolly rámosolygott - legalábbis Jimmy úgy vélte. Nehéz lett volna megállapítani, hiszen az arca árnyékban volt. Aztán a lány felemelte a kezét, intett, és már ott se volt.

Hála a napnak, az epernek, meg a ténynek, hogy rohanva kellett elérnie

a vonatot, Jimmy jóformán végigaludta a visszautat. Anyjáról álmodott, mint az utóbbi évek óta oly gyakran. Vásárban voltak, a bűvészmutatványokat nézték. A bűvész éppen bezárta csinos társnőjét a ládába (ami mindig döbbenetesen hasonlított a koporsókhoz, amelyeket apja ácsolt a W. H. Metcalfe és Fia, temetkezési vállalkozó és játékkészítő alagsori műhelyében), amikor anyja lehajolt és odasúgta fiának: - Megpróbál majd rávenni, hogy máshová nézz, Jim. Az benne a trükk, hogy eltereli a közönség figyelmét. El ne nézz! - A nyolcévesforma Jimmy komolyan bólintott, nagyra nyitotta a szemét, még csak nem is pislogott, pedig már úgy könnyezett, hogy szinte fájt. De valamit mégis elronthatott, mert a láda fedele felpattant, és a nő - volt-nincs! -eltűnt, és Jimmy valahogy elmulasztotta a trükköt. Anyja nevetett, amitől neki fura érzése támadt, keze-lába kihűlt, reszketett, de amikor felnézett, anyja már nem volt mellette. Most ő volt a ládában, és azt mondta Jimnek, biztosan elkalandoztak a gondolatai, és a parfümje annyira erős volt, hogy... - Kérem a jegyeket. Jimmy felriadt, és keze azonnal az ülésen heverő hátizsákja felé kapott. Megvan. Hála Istennek. Ostobaság, hogy így elaludt, a fényképezőgépe meg ott van a zsákban. Nem kockáztathatja meg, hogy elveszíti; a fényképezőgépe jövőjének kulcsa. - A jegyét kérem, uram. - Az ellenőr szeme összeszűkült. - Elnézést. Egy pillanat. - Beletúrt a zsebébe, elővette és átadta a jegyét. - Továbbutazik Coventrybe? - Igen. Az ellenőr egy árnyalatnyit csalódottan, hogy nem tudott egy bliccelőt lefülelni, visszaadta Jimmy jegyét, megbillentette a sapkáját, és továbbment. Jimmy elővette hátizsákjából a könyvtári könyvet, de nem olvasott. Túlságosan felhevítették Dolly és a nap emlékei, London és a jövő gondolata, sehogy sem tudott az Egerek és emberekre koncentrálni. Még most is zavarták egy kissé a történtek. Imponálni akart Dollynak a nagy hírrel, nem pedig elkeseríteni - szinte szentségtörés kiábrándítani egy ilyen csupa lélek, csupa tűz teremtést! -, de Jimmy tudta, hogy helyesen

cselekedett. Doll nem akarhat hozzámenni egy nincstelen férfihoz. Doll szereti a „dolgokat, a csecsebecséket, csinos darabokat, gyűjtögetni való emlékeket. Jimmy elnézte ma, látta, milyen pillantást vet a fürdőkabin társaságára, az ezüstruhás lányra, tudta, hogy akármilyen álmokat sző a tanyaházról, valójában izgalom és ragyogás után vágyódik, csupa olyasmire, amit pénzzel meg lehet szerezni. Hiszen természetes. Doll szép, humoros és elbűvölő; tizenhét éves, szép emberek, finom holmik világában él. Nem ismeri a nélkülözést - ne is ismerje meg soha. Olyan férfit érdemel, aki elhalmozza mindennek a javával, nem egy egész életen át a hentestől származó potyadékokkal, meg egy csepp kondenzált tejjel a teájába, ha nem telik cukorra. Jimmy keményen dolgozik, hogy olyan emberré legyen, és mihelyt eléri, isten látja lelkét, elveszi Dollyt, és el sem engedi soha. De addig nem. Jimmy tapasztalatból tudta, mi történik azokkal, akik a semmire házasodnak, szerelemből. Édesanyja nem engedelmeskedett vagyonos édesapjának, hozzáment Jimmy apjához, és egy darabig mámoros boldogságban éltek. De nem sokáig. Jimmy még emlékezett zavarára, amikor arra ébredt, hogy édesanyja eltűnt. - Fogta magát, és lelépett - hallotta az utcán suttogókat. Jimmy a bűvészmutatványra gondolt, amit alig két hete együtt láttak. Elképzelte, amint anyja csodamód eltűnik, amint testének meleg húsa a szeme előtt porlik levegővé. Ha bárki képes ilyen bűvész-mutatványra, határozta el Jimmy, hát az édesanyja az. És mint a gyermekkor annyi nagy tárgyánál, itt is a szülei nyitották ki a szemét, jóval mielőtt egy jó szándékú felnőtt megtenné. „A kis Jimmy anyukája lelépett egy pénzeszsákkal, sose látjuk erre többé, Jimmy, hogy vált anyád köddé?” Jimmy az iskolai játszótérről hozta magával a mondókát, de apjának igen kevés szava volt a dologról. Lesoványodott, elfáradt, és egyre többet időzött az ablaknál, mintha a postásra várna, aki majd valami fontos, hivatalos levelet hoz. Meg-megveregette Jimmy kezét: nincs semmi baj, ők ketten majd elboldogulnak, hiszen itt vannak

egymásnak. Jimmyt egyre jobban idegesítette, hogy apja ilyesmit mondogat, mintha önmagát akarná meggyőzni, nem is a fiát. Jimmy a vonatablak üvegének támasztotta a homlokát, és nézte, ahogy elsuhannak alattuk a sínek. Apja. Az öregember az egyetlen bizonytalan pont a londoni terveken. Nem lehet magára hagyni Coventryben, csakhogy az öreg érzelmes emlékeket őrizget a házról, amelyben Jimmy felnőtt. Az utóbbi időben el-elkalandoznak a gondolatai, és Jimmy néha arra ér haza, hogy az öregúr Jimmy édesanyjának is terített vacsorára, vagy ami még rosszabb, csak ül az ablaknál, és várja haza a feleségét. A vonat behúzott a Waterloo pályaudvarra, és Jimmy vállára vetette a hátizsákját. Majd megoldja. Egész biztosan. Előtte nyújtózik a jövő, és Jimmy elhatározta, hogy megbirkózik vele. Fényképezőgépét szorongatva ugrott le a vagonból, és indult a földalatti felé, hogy felszálljon a haza, Coventrybe tartó vonatra.

Dolly közben a szekrény tükre előtt állt Bellevue-beli szobájában, csodálatos ezüstselyembe burkolózva. Később persze majd visszaadja, de bűn lenne, ha nem próbálná fel. Felegyenesedett, és egy pillanatig csak nézte magát. Keblének hullámzását minden lélegzetvételnél, dekoltázsát, a ruha életteli simogatását a bőrén. Soha még ilyet nem viselt, semmi ehhez fogható nincs anyja unalmas szekrényében. Még Caitlin anyjának sincs ilyen ruhája. Dolly valósággal átalakult. Bárcsak Jimmy láthatná! Dolly megérintette ajkát, és felgyorsult a lélegzete a csók emlékére, a súlyos pillantáséra, ahogyan Jimmy le sem tudta venni róla a szemét, a tekintetére, amikor fényképezte. Ez volt az első igazi csók. Más ember lett belőle, nem az, aki ma reggel volt. Vajon a szülei észreveszik-e? Vajon mindenki számára nyilvánvaló, hogy egy Jimmy-féle férfi - munkában kér-gesedett kezű felnőtt ember, aki Londonban kap munkát, ott fog fényképezni - mohón nézett őrá, és úgy csókolta, mint akinek a számára ez a legfontosabb? Dolly lesimította csípőjén a ruhát. Üdvözlő mosolyt vetett egy láthatatlan partnerre. Felkacagott egy néma tréfán. Majd megperdült és

karját széttárva levetette magát a keskeny ágyra. - London -mondta a mennyezetről pergő festéknek. Dolly elhatározásra jutott, és kis híján belepusztult az izgalomba. Elmegy Londonba. Mihelyt vége a nyaralásnak, és hazatérnek Coventrybe, megmondja a szüleinek. Anya és apa nyilván kétségbeesnek a gondolattól, de hát ez Dolly élete, és nem hagyja, hogy hátrálásra bírja a megszokás; ő nem való a bicikligyárba; pontosan azt fogja tenni, amit akar. Odakint a nagyvilágban kaland vár rá: neki kell vágnia, hogy rátaláljon.

9

LONDON, 2011

Szürke és komor volt az idő, Laurel örült, hogy a melegebb kabátját hozta magával. A dokumentumfilm producere felajánlotta, hogy autót küld érte, de Laurel azt mondta, felesleges, nincs messze a szálloda, szívesebben megy gyalog. így is volt. Mindig is szívesen gyalogolt, ráadásul ez idő szerint már az orvosokat is boldoggá tette vele. És ma a szokásosnál is jobban élvezte, hogy gyalog megy - kis szerencsével talán kitisztul a feje a friss levegőn. Szokatlanul idegessé tette a délutáni interjú. Ha csak a vakító fényre gondolt, a kamera merev tekintetére, a nyájas ifjú újságíró kérdéseire, máris a táskájába nyúlt cigarettáért. így tegye az ember boldoggá az orvosokat. A Kensington Church Street sarkán megállt, hogy rágyújtson, és miközben elfújta a gyufát, az órájára nézett. A vártnál hamarabb végeztek a film próbájával, és csak háromkor lesz az interjú. Laurel elgondolkodva szívta a cigarettát. Ha siet, meg tehet egy kis kitérőt. Notting Hill felé pillantott. Nincs messze, hamar odaér. De mégis tétovázott. Válaszútnál érezte magát, ködös mellékgondolatok lappangtak a látszólag egyszerű döntés mögött. De meggondolta: nem. Persze, hogy oda kell mennie, vetni rá egy pillantást. Ostobaság lenne kihagyni, ha egyszer már ilyen közel van. Magához szorította táskáját, és fürge léptekkel távolodott a High Streettől. („Szedjétek a lábatokat, drágáim”, mondogatta anyjuk. „Ne lityilötyögjetek.” Csak mert tetszett neki a kifejezés.) Laurel a születésnapi uzsonnán azon kapta magát, hogy anyja arcára bámul, mintha ott keresné a rejtvény megoldását. (Honnan ismerted Henry Jenkinst, mama? Nem lehettetek valami jó barátok.) A születésnapi zsúrt csütörtök délelőtt tartották a kórház kertjében - szép idő volt, és, ahogy Iris kifejtette, a szánalmas nyár után bűn lenne nem élni a napsütés kínálta lehetőséggel. Milyen csodálatos az édesanyjuk arca. Fiatal korában szép volt, sokkal

szebb, mint Laurel, szebb, mint bármelyik lánya, talán Daphne kivételével. Őt aztán nem nyomhatták volna a rendezők karakterszerepekbe. Csakhogy a szépségre nem lehet építeni - a született szépség, az ifjúságé, múlandó, és édesanyjuk megöregedett. Bőre megereszkedett, foltok ütköztek ki rajta, rejtélyes gyűrődések és elszíneződések társaságában; a csontjai mintha engedtek volna, ahogy egész teste összezsugorodott, és a haja semmivé foszlott. De az az arc megmaradt, még most is huncutság csillog a tekintetében. A szeme, fáradtan is, meg-megcsillan, mintha mindig valami tréfásra várna, szája sarka felfelé görbül, mintha épp eszébe jutott volna valami vicc. Az ilyen arc vonzza az idegeneket; elbűvöli őket, és szeretnék közelebbről megismerni a tulajdonosát. Ahogy az álla enyhe kis mozzanatával érezteti, hogy szenvedett valaha ő is úgy, mint most te; hogy most már minden jobb lesz, csak mert az ő bűvkörébe kerültél: ez volt a valódi szépsége - a jelenléte, az öröme, a vonzereje. Ez, és a remek étvágya a tettetésre. - Túl nagy az orrom az arcomhoz - jelentette ki egyszer, amikor Laurel kicsi volt, és nézte, amint anyja valamilyen alkalomra öltözködik. Istenadta tehetségem elfecsérlődött. Remek parfümgyáros vált volna belőlem. - Elfordult a tükörtől, és az a játékos mosoly tűnt fel az arcán, amitől Laurel szíve a várakozás hevében mindig kicsit sebesebben vert. Tudsz titkot tartani? Laurel, szülei ágyának szélén ülve, bólintott, anyja pedig előrehajolt, hogy orra hegye Laurel kis nóziját érte. És suttogva közölte: - Azért van, mert valamikor krokodil voltam. Réges-régen, még mielőtt mama lettem volna. - Tényleg? - tátotta el a száját Laurel. - Bizony, de idővel meguntam. Az a sok habzsolás, meg úszás. És tudod, az a farok rém nehéz, kivált ha vizes. - Ezért lett belőled inkább néni? - Dehogy. A súlyos farok kellemetlen, de azért az ember nem térhet ki a kötelessége elől. Egy szép napon a folyó partján hevertem... - Afrikában? - Hát persze. Azt hitted, hogy itt Angliában is vannak krokodilok?

Laurel megrázta a fejét. - Hát szóval ott napoztam, amikor arra jött egy kislány az anyukájával. Kézen fogva. És én megirigyeltem őket. Meg bizony. így aztán emberlény lett belőlem. És nemsokára megkaptalak téged. Minden egész jól alakult, kivéve ezt az orrot. - De hogyan? - ámult Laurel. - Hogyan lett belőled ember? - Ejnye. - Dorothy visszafordult a tükörhöz, és megigazgatta a vállpántját. - Azért valamennyi titkomat csak nem árulhatom el?! Legalábbis nem egyszerre. Majd valamikor kérdezz meg újra. Mire nagyobb leszel.

Anyának mindig gazdag volt a fantáziája. - Hát muszáj volt, nem? horkant fel Iris, miközben hazafelé hajtottak a születésnapi uzsonnáról -, ha el akart bánni velünk. Egy gyengébb asszony tisztára beleőrült volna. Ami, ismerte el Laurel, így igaz. Ő biztosan beleőrült volna. Öt visítozó, marakodó gyerek a sarkában, egy tanyaház, ami mindig csurgott valahol, ha eleredt az eső, és a kéményében madarak fészkeltek. Valóságos lidércnyomás. Csak éppen hogy nem volt lidércnyomás. Tökéletes volt. Az a fajta családi élet, amilyenről a kritikusok által „nosztalgikusnak” bélyegzett könyvekben mesélnek a szentimentális regényírók. (Egészen addig a dologig, a késsel. Ez már inkább, bólogatnának a kritikusok.) Laurel halványan emlékezett, ahogy tizenéves búsongásainak mélyén a szemét forgatta, és azon tűnődött, hogyan lehet valaki elégedett egy ilyen unalmas, házias sorssal. Akkoriban még nem kapták fel a „bukolikus” jelzőt, Laurel semmiképpen. 1958-ban túlságosan elfoglalta Kingsley Amis, hogysem a Nappal is szólhat csalogányra, fecsérelje az idejét. De azt mégsem akarta, hogy a szülei megváltozzanak. Az ifjúkor arrogáns, és Laurel zavartalanul hitte, hogy a szülei kevésbé voltak kalandosak, mint ő. Egy pillanatig sem vette számításba, hogy a mama boldog feleség-és-anya-megjelenésén túl is létezhet valami, hogy valamikor ő is lehetett fiatal. Szentül elhatározta: ő nem lesz olyan mint a

mama, az pedig meg sem fordult a fejében, hogy a mama múltja egyáltalán rejthet valamit. De most körülvette őket a múlt. Laurelt a kórházban ragadta meg, amikor megpillantotta Vivien fényképét, és azóta sem szabadult tőle. Minden sarkon lesett rá; éjnek éjszakáján suttogott a fülébe. Feltorlódott, minden nap súlyosabb lett, rossz álmokat és fényes késeket hozott magával, meg kisfiúkat, bádograkétákkal, és az ígérettel, hogy hazamennek, rendbe hoznak mindent. Semmi egyébre nem tudott tisztességesen koncentrálni, sem a filmre, amit a következő héten kezdenek forgatni, sem a sorozatosan felvett dokumentuminterjúkra. Semmi más nem számított, csak az, hogy megtudja az igazságot anyja titkos múltjáról. Márpedig igenis volt titkos múlt. Ha Laurel máris nem lett volna ebben biztos, a mama szinte megerősítette. Kilencvenedik születésnapjának ünnepségén, ahol három dédunokája pitypangláncot viselt, a fiúunokája pedig zsebkendőt kötött a maga kisfia vérző térdére, és a lányai gondoskodtak róla, hogy mindenkinek jusson elegendő torta és tea, és valaki elkurjantotta magát: - Halljuk a szónokot! - Dorothy Nicolson üdvözülten mosolygott. A későn virágzó rózsák piroslottak mögötte a bokrokon, ő összekulcsolta a kezét, lassan forgatta az ujjaira immár tág gyűrűket, azután felsóhajtott. - Én olyan szerencsés vagyok - mondta halkan, reszketeg hangján. Nézzetek csak körül, nézzétek a gyerekeimet. Annyira hálás vagyok, olyan szerencsés, hogy... - Öreg ajka megremegett, szemhéja rebbenve lecsukódott, a többiek köréje sereglettek, csókolgatták - Drága, legdrágább mama! -, hogy meg sem hallották, amikor befejezte: - ...kaptam még egy esélyt. De Laurel hallotta. És még merőbben bámulta a mama drága, fáradt, ismerősen titkolózó arcát. Válaszra vadászott. Tudta, hogy rejlik valahol válasz. Mert aki egyhangú és makulátlan életet élt, nem hálálkodik egy újabb esélyért.

Laurel befordult a Campden Grove-ba, ahol jókora levéltömeget söpört

szembe a szél. Laurel örült, hogy még nem vonult fel az utcaseprő kocsi. Átgázolt a legsűrűbb halmazon, és az idő visszakanyarodott, és Laurel itt is volt, most is, és nyolcéves is volt megint, és a Greenacres mögötti erdőben játszott. - Jól tömjétek meg a szatyrot, lányok. Hadd érjenek a lángok egészen a holdig. -A mama szavai, a Máglya Estéjén. Laurel és Rose magas szárú csizmában, sállal, a bebugyolált kis Iris a babakocsiból pislog. Gerry, aki mindennél jobban szereti majd az erdőt, még csak suttogás, távoli jánosbogár a rózsálló égen. A szintén még meg-nemszületett Daphne éreztette jelenlétét, úszkált, pörgött, bukfencezett anyja hasában: - Itt vagyok! Itt vagyok! Itt vagyok! (- Ez akkor történt, amikor halott voltál - mondogatták neki, ha a születése előtt történtekre fordult a szó. A halál gondolata nem bántotta Daphne-t, az már annál inkább, hogy ő még nem vehetett tevékenyen részt a zajos műsorban.) Feleúton, éppen a Gordon Place után, Laurel megtorpant. Itt van a 25-ös szám, beékelve a 24 és a 26 közé, ahogy kell. Maga a ház nagyjából olyan, akár a többi, Viktória-kori fehér épület, fekete vaskorláttal az emeleti balkonon, padlásablakkal az enyhe lejtésű palatető alatt. Egy babakocsi, az a fajta, amely akár holdkomp is lehetne, ült a bejárathoz vezető mozaikösvényen, a földszinti ablak elé gyerekkéz-rajzolta Halloweentökfejfüzért aggattak. Kék tábla nem volt a ház homlokzatán, csak a házszám. Láthatólag senkinek sem jutott eszébe javasolni az Angol Örökségnek, hogy Henry Ronald Jenkins tartózkodását a Campden Grove 25-ben meg kellene örökíteni az utókor számára. Vajon tudják-e a mostani lakók, hogy a házuk egyszer egy híres íróé volt, tűnődött Laurel. Nem valószínű; miért is tudnák? Sok londoni él olyan házban, amely igényt tarthatna rá, hogy Valamikor Valaki lakott benne, és Henry Jenkins híre múlandó. Laurel mégis megtalálta az interneten. Ahol viszont az a probléma, hogy az ember a világ minden kincséért sem tud kibonyolódni abból a hálóból. Henry Jenkins egyike a benne lakozó milliónyi szellemnek, akik áttetszőén kavarognak, míg az ember be nem üti a betűk megfelelő kombinációját, mire ők rövid időre feltámadhatnak. Laurel Greenacresben megkísérelte, hogy a maga új telefonján szörfözzön a világhálón, de épp

mihelyt kiókumlálta, hogyan kell belépnie a keresőbe, a telefonja lemerült. Szóba se jöhetett, hogy Iris laptopját vegye kölcsön ilyen titkos célra, hát utolsó Suffolkban töltött óráit néma kínban szenvedte végig, és Rose-nak segített lesikálni a penészt a fürdőszoba betonpadlójáról. Neil a megbeszélés szerint megjelent pénteken, az M11-en út közben elcsevegtek a forgalomról, a következő színházi évadról, és találgatták, vajon az útjavítási munkálatok elkészülnek-e az Olimpia kezdetéig. London biztonságába érve Laurel kényszerítette magát, hogy az esthomályban csak álljon a bőröndjével, és addig integessen, amíg az autó el nem tűnik, majd nyugodtan felment a lépcsőn, minden kulcskeresgélés nélkül kinyitotta a lakást, és beengedte magát. Halkan becsukta maga mögött az ajtót, ledobta a bőröndöt, arcáról pedig a kényszeredett kifejezést. Még csak villanyt sem gyújtott, azonnal bekapcsolta a laptopját és beírta a nevet a Google-ba. És a töredéknyi időben, míg várta a felbukkanó eredményt, megint a körömrágáshoz folyamodott. Henry Jenkins Wikipédia-oldala nem volt részletes, de tartalmazott bibliográfiát meg egy rövid életrajzot (született London-bán, 1901-ben, megnősült Oxfordban, 1938-ban, Londonban a Campden Grove 25-ben lakott, meghalt Suffolkban, 1961-ben); regényeit néhány antikvárium oldala tünteti fel (Laurel megrendelt kettőt), és a legváltozatosabb oldalak említik, például a „Nordstrom Iskola Végzett Növendékei”, valamint Minden regénynél különösebb; Titokzatos Irodalmi Halálok. Laurel némi információhoz jutott Jenkins írásairól - regényei részben önéletrajziak, általában sivár környezetben játszódnak, munkásosztálybeli hősökkel, míg 1939-ben áttörés jelentkezik egy szerelmi történettel; a háború alatt a Tájékoztatásügyi Minisztériumban dolgozott. De sokkal több anyag volt arról, hogy leleplezték mint a Suffolki Nyári Kirándulók Zaklatóját. Laurel oldalról oldalra végigböngészte, és már-már pánikba esett, mert arra várt, hogy ismerős név vagy helyszín ugorjon elő és marjon belé. Hiába várta. Semmi említés Dorothy Nicolsonról, az Oscar-díjas színésznő és a Nemzet (Második) Kedvenc Arcának, Laurel Nicolsonnak édesanyjáról; a legközelebbi földrajzi utalás: egy mező a suffolki Lavenham környékén; semmi ízes pletyka születésnapi késekről, síró

kisdedekről, folyóparti családi partikról. Hát persze. Hogyan is lehetne. Az 1961-es úri csalást takarosan elgereblyézték az internetszerkesztők: Henry Jenkins sikeres író volt a második világháború előtt, de utána lehanyatlott a csillaga. Elveszített pénzt, befolyást, barátokat, és idővel még a tisztességét is, ehelyett rossz híre kelt, és idővel az is megfakult. Laurel újra meg újra elolvasta a szomorú történetet, és minden alkalommal határozottabbá vált a vázlat. Nagyot sóhajtott. Megpihentette lerágott körmét. Szinte maga is hinni kezdte az olvasott történetet. De aztán eggyel tovább kattintott. Látszólag ártalmatlan link a következő helyhez: „Rupert Holdstock Képzelt Világa. A képernyőn feltűnő fénykép mintha ablakban bukkanna fel: félreismerhetetlenül Henry Jenkins, bár fiatalabb, mint amikor meglátta a bekötőúton. Laurel hideget-meleget érzett. A talált újságcikkek egyike sem tartalmazott fotót, és most első ízben látta meg ezt az arcot a lombkunyhóban töltött délután óta. Akaratlanul is képkeresésbe fogott. A Google képernyője 0,27 másodperc alatt különböző arányú, de azonos fényképekkel telt meg. Baljós látvány volt. (Vagy ezt a maga asszociációinak köszönheti? A kapu nyikorgása; Barnaby morgása; a vörösre színeződő fehér lepedő...) Fekete-fehér portrék sorai, ünnepélyes öltözék, fekete bajusz, szúrós tekintet a sűrű szemöldök alól. - Helló, Dorothy - mintha mozognának a keskeny ajkak a képernyőn. -Rég nem találkoztunk. Laurel becsattantotta a laptop fedelét, és a szoba sötétbe borult.

Tovább nem volt hajlandó Henry Jenkinst nézni, de a gondolataiban megmaradt, akárcsak ez a ház, alig egysaroknyira az övétől, és amikor az éjszakai postával megérkezett az első csomag, fenn maradt, míg az utolsó szóig el nem olvasta. És közben anyjára is gondolt. A Szobalány voltot, Henry Jenkins nyolcadik regényét 1940-ben adták ki, egy köztiszteletben álló szerző meg a feleség szobalánya közti szerelmi história. A lány - Sallynek hívják - pajkos kis teremtés, a férfi főszereplő gyötrődő figura, a felesége pedig gyönyörű és hideg. Mihelyt az ember hozzászokik a meglehetősen poros prózához, jól olvasható; világosan

megrajzolt figurák, és örök életű dilemma: Sally és a feleség összebarátkozott. A regény végén az elbeszélő már-már véget vet a kapcsolatnak, de azon gyötrődik, miféle következményekre számíthat. Szegény lány ugyanis végzetesen beleszeret a férfiba, de ki is hibáztathatná? Mint maga Henry Jenkins írja, a főszereplő valóban jó fogás. Laurel felnézett a Campden Grove 25. padlásablakára. Henry Jenkins köztudomásúlag többnyire az életből vette témáit; a mama egy darabig szobalány volt (így került annak idején Nicolson nagymama panziójába); a mama és Vivien jó barátságban volt, a mama és Henry Jenkins, a végén, határozottan nem. Erős túlzás lenne arra gondolni, hogy Sally története esetleg a mamáé? Hogy Dorothy valamikor abban a kis szobában lakott, ott, a palatető alatt, és beleszeretett a munkaadójába, és cserbenhagyták? Vajon ez magyarázná azt, aminek Laurel szemtanúja volt Greenacresben: egy cserbenhagyott nő bosszúja lehetett? Talán. Míg Laurel azon töprengett, hogyan tudhatná meg, dolgozott-e egy Dorothy nevű fiatal nő Henry Jenkinsnél, a 25-ös szám kapuja - ami vörös volt; szeretnivaló ember, aki vörösre festi a kapuját -kinyílt, és dundi harisnyás lábak, pomponos kötött sapkák zajos tömege zúdult a járdára. A háztulajdonosok rendszerint nem méltányolják, ha az otthonukat idegenek fürkészik, Laurel hát lesunyta a fejét, és a táskájában kotorászott. Igyekezett tökéletesen normális nőnek látszani, aki a dolga után jár, nem olyannak, aki egész délután szellemeket kergetett. Mint akármelyik valamire való minden-lében-kanál, közben sikerült szemmel tartania a cselekményt, figyelte, amint kibukkan egy asszony, babakocsiban tolt kisgyerekkel, három apróság a lábánál, és - jóságos ég! - még egy gyermeki hang kurjant rá valahonnan a ház mélyéről! Az asszony háttal tolta a babakocsit a lépcső tetejéig, és Laurel tétovázott. Épp fel akarta ajánlani segítségét, amikor az ötödik gyerek, egy kisfiú, magasabb, mint a többi, de öt-hat évesnél aligha több, bukkant ki a házból és lépett a kocsi elejéhez. Anyjával kettesben levitték a lépcsőn a kocsit. A család a Kensington Church Street felé indult, a kislányok elöl

ugrándoztak, de a fiú hátramaradt. Laurel figyelte. Tetszett neki, ahogy a gyerek ajka mozog, mintha énekelne magában, meg ahogy kiterjeszti a két tenyerét, aztán fejét hátrahajtva figyeli, amint egymás felé hullámzanak, akár a lebegő levelek. A gyerek ügyet sem vetett a környezetére, elragadó látvány volt, ahogy koncentrál. Laurelt Gerryre emlékeztette, kisfiú korában. Drága Gerry. Sose volt mindennapi lény az öccsük. Élete első hat évében egyetlen árva szót sem szólt, és aki nem ismerte, visszamaradottnak vélhette. (Aki viszont ismerte a lármás Nicolson lányokat, elkerülhetetlennek tarthatta a hallgatását.) De azok az idegenek tévedtek. Gerry nem volt visszamaradt: épp ellenkezőleg, eszes volt, félelmesen eszes. Tudományos agya tényeket, bizonyítékokat gyűjtött, igazságokat és tételeket, és feleletet olyan kérdésekre, amilyeneknek Laurel annak idején még csak a feltevésére sem gondolt - az időről és a világűrről, meg a közöttük lévő anyagról. Amikor végre rászánta magát, hogy szavakkal kommunikáljon, megkérdezte, vajon gondolt-e rá valamelyikük, hogyan akarják a mérnökök megakadályozni, hogy a pisai ferde torony felboruljon (néhány napja erről volt szó ugyanis a hírekben). - Julian! Laurel felmerült az emlékeiből, felnézett, és mintha más bolygóról látná, amint a kisfiút hívogatja az édesanyja. - Ju-ju, bogaram! A gyerek bal keze épségben leereszkedett, csak akkor nézett fel. Tekintete találkozott Laurelével, és a szeme elkerekedett. Előbb meglepetés látszott benne, azután valami más. Ismerősnek találja, jött rá Laurel; gyakran megtörtént. („Ismerem valahonnan? Találkoztunk? Nem a bankban dolgozik?”) Laurel biccentett, és indulni készült, miközben a fiú faarccal kijelentette: - Maga apu nője. - Ju-li-an! Laurel hátrafordult és szembenézett a fura emberkével. - Mit mondtál? - Maga apu nője. Mielőtt azonban megkérdezhette volna, mire gondol, a gyerek már

odébbállt, szaladva igyekezett utolérni anyját, de két keze még akkor is a Campden Grove láthatatlan áramlatán vitorlázott.

10

Laurel leintett egy taxit a Kensington High Streeten. - Hova lesz, kedves? - kérdezte a sofőr, amikor Laurel beszállt a hátsó ülésre, menekülve a hirtelen záporból. - Soho, Charlotte Street Hotel, köszönöm. Szünet támadt, közben vizsgálódás a visszapillantó tükörben, majd, amikor az autó belevetette magát a forgalomba: - Ismerősnek látszik. Honnan is? „Maga apu nője” - ez vajon mit jelent? - Bankban dolgozom. Miközben a sofőr heves szónoklatba fogott a bankárok és a romboló hitelrendszer ellen, Laurel látszólag mobiltelefonja képernyőjének szemlélésébe merült. Találomra pergette a neveket, csak akkor állt meg, amikor Gerryéhez érkezett. Öccsük késve ért a mama születésnapi uzsonnájára, fejét vakarva igyekezett felidézni, hol is hagyhatta az ajándékot. Soha senki nem várt mást Gerrytől, és mint mindig, boldogok voltak, hogy láthatják. Ötvenkét esztendősen is valahogyan még az az imádnivaló hebehurgya fiú volt, lötyögős nadrágban, meg a barna pulóverben, amit harminc éve kötött neki karácsonyra Rose. A nővérei körülrajongták, versengve kínálták teával, tortával. Még a mama is magához tért szendergéséből, fáradt öreg arcát pillanatokra átformálta a tiszta öröm, egyetlen fiának tartogatott ragyogó mosolya. Valamennyi gyermeke közül őt hiányolta a legjobban. Laurel tudta, mert a kedvesebbik ápolónő elárulta. A születésnapi uzsonna előkészületei közben megállította a folyosón Laurelt: - Reméltem, hogy elkaphatom magát. Laurel mindig kész volt felemelni a védőpajzsot. - Mi történt?! - Semmi pánik, nincs semmi baj. Csak az, hogy édesanyjuk kérdezősködött valaki után. Azt hiszem, férfi az illető. Lehetséges, hogy Jimmy? Tudakolta, hol lehet, miért nem látogatja meg. Laurel összevonta a szemöldökét, és közölte a nővérrel, az igazsághoz

híven, hogy szerinte édesanyja semmiféle Jimmyt nem ismer. Azt nem fűzte hozzá, hogy nem ő a megfelelő információforrás, a húgai közt jóval alkalmasabbat találhat. (Bár nem Daphne-t. Hálát adott az égnek Daphneért. Egy lányos családban örvendetes, ha az ember nem a legrosszabb.) - Ne aggódjon - mosolygott megnyugtatóan a nővér. - Mostanában előfordul, hogy félrebeszél. Gyakran megesik velük, így a vég közelében. Laurel arca megrebbent a „velük” hallatán, a „vég” hátborzongató említésére, ám ekkor felbukkant Iris egy lyukas kannával és Anglia iránti rosszallással, hát annyiban hagyta. Csak később, amikor lopva elszívott egy cigarettát a kórház előcsarnokában, jött rá a tévedésre - hiszen persze Gerryt emlegette a mama, nem valami Jimmyt.

A sofőr lekanyrodott a Brompton Roadról, és Laurel megkapaszkodott az ülésben. - Építési terület - magyarázta a sofőr, miközben nagy ívben megkerülte a Harvey Nichols áruházat. - Luxuslakások. Egy éve áll, de azt a nyomorult darut még most se bírták eltakarítani. - Bosszantó. - Legtöbbjét már eladták. Bizony. Úgy megvan négymillió, akár egy krajcár. Ennyiért én már inkább egy szigetet vennék. Laurel elmosolyodott - reményei szerint nem bátorítólag; utálta, ha beszélgetésbe akarják vonni mások pénzéről -, és közelebb emelte arcához a telefont. Tudta, miért Gerry jár a fejében, miért keresi idegen kisfiúk arcán a hasonlatosságot. Valamikor nagyon közel álltak egymáshoz ők ketten, de amikor Gerry betöltötte a tizenhetet, megváltoztak a dolgok. Laurelnél szállt meg Londonban, útban Cambridge felé (teljes ösztöndíj, ahogy Laurel minden ismerősnek, sőt néha ismeretleneknek is elújságolta), és élvezték az együttlétet, mint mindig. Napközben Monty Python és a Szent Grál, majd dobozos ebéd az utca végén álló curry-házból. Az élvezetes tikka masala csirke elfogyasztása után kimásztak a fürdőszoba ablakán, párnát-pokrócot hurcoltak magukkal, és osztoztak egy jointon Laurel háza

tetején. Szokatlanul tiszta volt az este - csillagok, soha ennyi csillag, igaz? -, és kellemes távoli élvezete az utcán zajló mulatságnak. A cigaretta szokatlanul beszédessé tette Gerryt, és Laurel szívesen - és csodálattal hallgatta, ahogy Gerry magyarázni próbálja mindennek az eredetét, csillaghalmazokat, galaktikákat mutogat, vékonycsontú kezével robbanásokat imitál lázasan. Laurel összeszűkült szemmel nézte, ahogy a csillagok elmosódnak, elhajlanak, és hagyta, hogy Gerry szavai összemosódjanak, akár a folyóvíz. Beleveszett a csillagködök, a félárnyékok, a szupernóvák folyamába, és csak akkor vette észre, hogy vége a monológnak, amikor Gerry olyan élesen szólította: - Lol! -, mintha már sokadszor ismételné. - Mi van? - Fél szemét lehunyta, aztán a másikat is; a csillagok táncot jártak az égen. - Kérdezni szeretnék tőled valamit. -Hm? - Uramisten... - Gerry elnevette magát. - Magamban már annyiszor elmondtam, és most nem bírom kinyögni a nyavalyás szavakat. Frusztráltan beletúrt a hajába, és felmordult. - Höhh. Oké, vágjunk neki: meg akarom kérdezni tőled, Lol, hogy történt-e valami, még régen, mikor gyerekek voltunk... Valami... - suttogássá halkult a hangja. Valami brutális? És Laurel már tudta. Holmi hatodik érzék hatására felgyorsult az érverése, és egész testét forróság lepte el. Gerry emlékszik. Mindig feltételezték, hogy nagyon kicsi volt még - de Gerry emlékszik. - Brutális? - Laurel felült, de nem fordult szembe az öccsével. Úgy érezte, nem tudna a kepébe hazudni. - Már azon kívül, ha Iris és Daphne hajba kapott, hogy melyikük használhatja előbb a fürdőszobát? Gerry nem nevetett. - Tudom, hogy ostobaság, de néha elfog ez az érzés. - Milyen érzés...? - Lol... - Mert ha kísérteties érzésekről óhajtasz beszélni, fordulj inkább Rose-

hoz... - Jézusom. - Ha akarod, átszólhatok egy ashramba... Gerry egy párnát vágott a nővéréhez. - Komolyan beszélek, Lol. Nem megy ki a fejemből. Azért kérdezlek téged, mert tudom, hogy tőled az igazságot hallom. Egy kicsit elmosolyodott, hiszen ritka volt köztük a komoly beszéd, és Laurel milliomodik alkalommal is elgondolta, milyen mélységesen szereti az öccsét. Ha volna gyereke, azt se szerethetné jobban. - Olyan, mintha emlékeznék valamire, csak nem tudom, mire. Mintha maga az esemény eltűnt volna, de az érzés, a csúfság, és a félelem, legalábbis az árnyékuk, megmaradt. Tudod, hogyan értem? Laurel bólintott. Pontosan tudta. - Szóval? - Fél vállát bizonytalanul megemelte, aztán visszaejtette, szinte legyőzötten, holott Laurel még nem ábrándította ki. - Van tényleg valami? Bármi? Mit mondhatott volna? Az igazat? Aligha. Bizonyos dolgokat az ember nem mond el a kisöccsének, bármekkora a kísértés. Főleg nem akkor, amikor másnap indul az egyetemre, és nem egy négyemeletes ház tetején. Még akkor sem, ha hirtelen semmi más nem akad a világon, amit szívesebben osztana meg vele. - Nem tudok semmi ilyesmiről, G. Öccse nem firtatta tovább, és jelét sem adta, mintha nem hinne neki. Idővel tovább magyarázta a csillagokat meg a fekete lyukakat és mindennek a kezdetét, és Laurel mellkasa szeretettől meg valami megbánásfélétől sajgott. Vigyázott, nehogy túl közelről nézzen az öccsére, mert a szemében ott és akkor volt valami, amitől éppen annak az aranyos kisbabának látszott, aki bőgött, mert a mama letette a lila akác alá a kavicsra, és Laurel úgy érezte, ezt nem bírná elviselni. Másnap Gerry elutazott Cambridge-be és ott is maradt, mint díjakat nyerő, sportokat váltogató, világegyetemet kitágító kitűnő hallgató. Néha felkeresték egymást, ha tudtak, írtak is - lefirkantott beszámolókat színfalak mögötti ökörködésekről (Laurel), és menzabeli papírszalvétákra firkantott egyre rejtélyesebb jegyzeteket (Gerry) -, de valamilyen

megfoghatatlan módon már semmi sem volt a régi. Bezárult egy ajtó, amiről Laurel nem is tudta, hogy nyitva állt. Nem volt benne egészen bizonyos, hogy csak ő, vagy Gerry is felfedezte a kettejük barátságának felületén támadt törésvonalat azon az éjszakán a háztetőn. Laurel jóval később megbánta, hogy úgy határozott: nem mondja el. Akkor úgy vélte, helyesen cselekszik, óvja az öccsét - de most már nem volt ebben annyira bizonyos. - Itt volnánk, kedves. Charlotte Street Hotel. Tizenkét ficcs lesz. - Köszönöm. - Laurel visszatette telefonját a táskájába, és egy tízes meg egy ötfontos bankjegyet adott a sofőrnek. Eszébe ötlött, hogy anyjukon kívül Gerry lehet az egyetlen, akivel beszélhetne a dologról; ő is ott volt aznap; és amit láttak, összefűzi kettejüket egymással, és magával az eseménnyel. Laurel kiszállt, és kis híján nekiütközött ügynökének, Claire-nek, aki esernyővel várta a járdán. - Uramisten, Claire, a frászt hozod rám - szólt Laurel, amikor a taxi elhúzott. - Nem kérek érte százalékot. Hogy vagy? Minden rendben? - Remekül. Összepuszilkodtak és besiettek a szálló száraz melegébe. - A stáb még szerel - mondta Claire, és kirázta az esernyőt. - Világítás, meg a többi. Innál valamit a kávézóban, míg várunk? Teát? Kávét? - Egy dupla gint? Claire megemelte keskeny szemöldökét. - Nem lesz rá szükséged. Százszor csináltad már, és én ott leszek melletted. Ha csak megsejtem, hogy az újságíró egy árnyalatnyit is eltér a kiadott anyagtól, lecsapok, akár a tornádó. - Kellemes gondolat. - Remekül beválnék tornádónak. - Efelől semmi kétségem. Éppen elébük tették a kanna teát, amikor az asztalukhoz lépett egy lófarokfrizurás lány, pólóján „Mindenkinek” felirattal, és jelentette, hogy a stáb készen áll, ha ők is. Claire odaintett egy pincérnőt, aki megígérte,

hogy utánuk viszi a teát, ők meg fellifteztek a szobába. - Minden rendben? - kérdezte Claire, ahogy az ajtó becsukódott mögöttük. - Minden rendben - bólintott Laurel, és nagyon igyekezett, hogy el is higgye. A dokumentumfilmesek most is ugyanazt a szobát vették ki, mint előzőleg: nem ideális, ha egyetlen beszélgetést egy héten át kell felvenni, és ügyelni kell a folyamatosságra (ennek érdekében Laurel, utasítás szerint, magával hozta az előző alkalommal viselt blúzt.) A producer az ajtóban várta őket, a ruhás az elfüggönyözött benyílóba irányította Laurelt. Laurel gyomrát még jobban összeszorította a görcs, és ez talán az arcán is meglátszott, mert Claire odasúgta: - Menjek veled? - Dehogy - súgta vissza Laurel, erővel elterelve minden gondolatát a mama, Gerry és a múlt sötét titkairól. - Szerintem tökéletesen képes vagyok egyedül öltözni.

A riporter - „Szólítson Mitchnek!” - sugárzó arccal fogadta, és a szebb napokat látott próbababa mellett álló karosszék felé mutatott. - Annyira boldog vagyok, hogy együtt dolgozhatunk! - Két kezébe fogta Laurel kezét, és istenesen megrázta. - Valamennyien izgatottan figyeljük, milyen remekül alakul. Megnéztem a múlt héten felvett anyagot - igazán nagyszerű. Az ön epizódja lesz a sorozat egyik fénypontja! - Örömmel hallom. - Ma nincs sok dolgunk, csak itt-ott vennék fel néhány apróságot, ha az ön részéről is oké. Csak hogy ne legyenek fekete foltok, mikor összevágjuk a sztorit. - Hogyne! - Mit sem szeretett volna jobban, mint felderíteni a maga fekete foltjait. Talán csak a foggyökérkezelést. Néhány perc múlva, kisminkelve, bemikrofonozva, Laurel elhelyezkedett a karosszékben, és várt. Végre felgyúltak a fények, egy asszisztens összehasonlította a díszletet az előző heti felvételekkel, csendet

parancsoltak, és valaki csapót tartott Laurel arca elé. Pakk, kattant a krokodil. Mitch előrehajolt a székében. - Vétel - szólt a kameraman. - Ms. Nicolson - kezdte a riporter -, beszélgettünk az ön színházi pályafutásának fény- és árnyoldalairól, de a közönségünk mindig arra a legkíváncsibb, hogyan alakultak a hősei. Mondhatna nekünk valamit a gyermekkoráról? A forgatókönyv a lényegre tört; Laurel maga írta. Valamikor, egy vidéki tanyán, élt egy tökéletes családban egy leány, sok húga volt, egy kisöccse, és anyja-apja, akik majdnem annyira szerették egymást, mint a gyermekeiket. A kislány gyerekkora sima volt és egyenletes, csupa-csupa napfény, sok színjáték, és amikor az ezerkilencszázötvenes évek a végük felé jártak, és közeledtek a hatvanasak, a kislány felkerekedett London ragyogó fényei felé, és a kulturális forradalom hullámhegyén érkezett meg. Rámosolygott a szerencse (a hála jól veszi ki magát az interjúkban), nem volt hajlandó feladni (közhely volna a szerencsét a véletlennek tulajdonítani), és amióta elvegezte a színiiskolát, egy percig sem volt munka nélkül. - Idilli gyermekkora lehetett. - Nos, alighanem az volt. - Sőt, egyenesen tökéletes. - Senkinek sem tökéletes a családja. - Laurel érezte, hogy kiszárad a szája. - Gondolja, hogy a gyermekkora formálta színésznővé? - Bizonyára. Mindannyiunkat az alakít, amit megéltünk. Ugye ezt szokták mondani? Már persze a mindentudók. Mitch mosolyogva jegyzett valamit a térdén tartott füzetbe. Tolla karcolta a papírt, és Laurel agyába berobbant egy emlék. Tizenhat éves volt, Greenacres nappali szobájában ült, míg egy rendőr lejegyezte minden szavát... - Öten voltak testvérek: küzdöttek a figyelemért? Kialakított olyan szokásokat, amelyekkel magára vonhatta a figyelmet?

Laurel szomjas volt. Körülnézett: Claire-t nem látta sehol. - Egyáltalán nem. Három húgom volt és egy kisöcsém, hát megtanultam, hogy a háttérbe húzódjam. - Olyan ügyesen, hogy egy bújócska kellős közepén sikeresen elszökhetett egy családi kirándulásról. - Színész lévén aligha vádolható azzal, hogy beleolvad a háttérbe. - A színészet nem arról szól, hogy az embert észreveszik, hogy mutogatja magát, hanem a megfigyelésről. - Egy férfi mondta neki ezt egyszer a színpad ajtajában. Előadás-sorozat után távozott, még zúgott a feje az átéltektől, mikor az a férfi az útját állta, és közölte, mennyire élvezte. - Fantasztikus a megfigyelőképessége - mondta. - Szem, fül és szív, egyszerre mind. - Ismerős volt a szöveg, idézet valamelyik darabból, de Laurel nem emlékezett, honnan. Mitch félrehajtotta a fejét. - Jó megfigyelő, Ms. Nicolson? Milyen különös, hogy éppen eszébe jut az a férfi a színpad ajtajában. Nem tudja, honnan való az idézet, annyira ismerős, de nem tudja elhelyezni. Annak idején egy darabig vadul keresgélte. Most éppen nagyon jól jön. Kavarognak a gondolatai. Szomjas. Ott áll Claire; az ajtó mellől, az árnyékból figyeli. - Ms. Nicolson? - Igen? - Ön jó megfigyelő? - Ó, igen. Persze. - Elbújva a lombkunyhóban, néma csendben. Laurel szíve száguldott. A helyiség melege, az a sok rá bámuló szem, a fény... - Mint említette, Ms. Nicolson, az édesanyja erős asszony. Átélte a háborút, a szőnyegbombázásban elveszítette a családját, mindent újra kezdett. Ön örökölte vajon az erejét? Ez tette alkalmassá, hogy fennmaradjon, sőt sikert sikerre halmozzon egy közmondásosan erőszakos szakmában? A következő mondat nem okoz gondot, Laurel már annyiszor kimondta. De most nem jöttek a szavak. Csak ült, némán, a szavak fűrészporrá száradtak a szájában. Gondolatai kavarogtak... a ház a Campden Groveban, Dorothy és Vivien mosolygó fényképe, fáradt öreg édesanyja a kórházi ágyon... az idő összesűrűsödött, a pillanatok úgy teltek, akár az

évek. A kameraman felegyenesedett, az asszisztensek összesúgtak, de Laurel csak ült, foglyul ejtette a dühítően erős világítás, nem látott semmit a fényen túl, ehelyett anyját látta, a fiatal nőt a fényképen, aki 1941-ben elhagyta Londont, elfutott valami elől, és új esélyt keresett. Érintés a térdén. A fiatalember, Mitch, aggodalmas arckifejezéssel: szeretne szünetet tartani? Inna valamit? Levegőzne? Kérne valamit? Laurelnek sikerült bólintania. - Vizet - mondta. - Kérnék egy pohár vizet. Claire ott termett mellette. - Mi baj? - Semmi, csak egy kicsit meleg van idebent. - Laurel Nicolson, az ügynököd vagyok, és ami még lényegesebb, régi barátod. Kezdjük talán elölről, helyes? - Az anyám... - szólt Laurel, és megfeszítette remegni készülő ajkát. Nincs jól. - Ó, drágám. - A másik nő megfogta Laurel kezét. - Haldoklik, Claire. - Mondd meg, mire van szükséged. Laurel lehunyta a szemét. Feleletre van szüksége, az igazságra, biztosan kell tudnia, hogy boldog családja, egész gyermekkora nem hazugság. Időre - szólalt meg nagy nehezen. - Időre van szükségem. Már nem sok maradt. Claire megszorította a kezét. - Akkor kapsz időt. - De a film... - Ne is törődj vele. Majd én elintézem. Mitch jelent meg egy pohár vízzel. Idegesen téblábolt, míg Laurel kiitta. - Jól vagy? - kérdezte Claire, és amikor Laurel bólintott, Mitch -hez fordult. - Még egy kérdés, és aztán sajnos mára befejeztük. Ms. Nicolsonnak más elfoglaltsága van. - Természetesen. - Mitch nagyot nyelt. - Remélem, én nem... Igazán nem szerettem volna megsérteni... - Ugyan, ne butáskodjon, senki sem sértődött meg. - Claire egy sarkvidéki téllel vetekedően fagyos mosolyt vetett rá. - Akkor indulhatunk?

Laurel letette a poharat. Összeszedte magát - nagy súlytól szabadult, de a helyébe konok elhatározás lépett. A második világháború alatt, amikor bombák zúdultak Londonra, a bátor lakosok romokat takarítottak, próbáltak megélni, és éjszaka romos óvóhelyeken húzódtak össze; ahogy narancs után sóvárogtak, és átkozták Hitlert, és vágyódtak arra, hogy a pusztítás véget érjen; ahogy némelyek soha nem sejtett bátorságot leltek magukban, és mások olyan félelmet éltek át, amilyet elképzelni sem tudtak volna, Laurel édesanyja is közéjük tartozott. Voltak szomszédai, valószínűleg barátai is, jegyre vette a tojást, és beleborzongott a gyönyörűségbe, ha szert tehetett egy pár új harisnyára, és mindennek a közepén keresztezte az útját Vivien és Henry Jenkins. Egy barátnő, akit elveszít, és egy férfi, akit egyszer majd megöl. Valami szörnyűség történt hármójuk között. Ez az egyetlen magyarázat a látszólag megmagyarázhatatlanra; valami kellően borzalmas, hogy indokolja a mama tettét. Laurel elhatározta, hogy a maradék kevéske időben kideríti, mi volt az a valami. Lehetséges, hogy nem fog örülni annak, amit megtud, de ezt az esélyt vállalnia kell. És vállalni is fogja. - Utolsó kérdés, Ms. Nicolson - szólt Mitch. - A múlt héten beszélgettünk az édesanyjáról, Dorothyról. Ön azt mondta, hogy az édesanyja erős asszony. Átélte a háborút, Coventry bombázásakor elveszítette a családját, hozzáment az ön édesapjához, és mindent elölről kezdett. Mit gondol, ön örökölte az édesanyja erejét? Ez tette képessé, hogy fennmaradjon, sőt viruljon egy köztudomásúan kemény szakmában? Ezúttal Laurel készen állt. Tökéletesen mondta a szöveget, nem szorult súgóra. - Az édesanyám túlélő volt; még ma is az. Igen szerencsésnek mondhatom magam, ha a bátorságának csak a felét is örököltem.

MÁSODIK RÉSZ

DOLLY



11

LONDON, 1940. DECEMBER

- Ne olyan erősen, te ostoba jószág. Ne olyan rohadt erősen! -Az öregasszony nagyot koppintott botja fogantyújával. - Ha elfelejtetted volna, dáma vagyok, nem patkolásra váró igásló! Dolly bűbájosán mosolygott, és a biztonság kedvéért hátrább húzódott az ágyon. Munkájában sok minden akadt, amit nem élvezett különösebben, de ha megkérdezik, gondolkodás nélkül rávágta volna: Lady Gwendolyn Caldicott társalkodónőjének minőségében a legeslegpocsékabb feladat az öreglány lábkörmeinek ápolása. A hetenkénti művelet mindkettejükből a legádázabbat hozta ki, de hát szükséges rossz volt, és Dolly zokszó nélkül végezte. (Mármint magát a műveletet; később, a nappali szobában, Kittynek meg a többieknek olyan részletességgel panaszkodott, hogy könnyek közt kacagva rimánkodtak, hagyja már abba.) - Kész is volnánk - mondta Dolly, visszacsúsztatta tokjába a ráspolyt, és összedörzsölte poros ujjait. - Tökéletes. - Khm. - Lady Gwendolyn keze fejével megigazgatta a turbánját; eközben sikerült levernie a hamut bágyadt cigarettájáról, amelyről már rég megfeledkezett. Végigsandított magán, bársonyba bugyolált testének irdatlan lila óceánján, Dolly pedig megszemlélésre emelte a kicsinosított lábacskákat. - Hát jobb híján megteszi - mondta az idős hölgy, és magában morgott a régi szép világról, amikor az embernek valódi komorna állt a szolgálatára.

Dolly friss mosolyt varázsolt az arcára, és kiment az újságokért. Két évnél valamivel régebben hagyta el Coventryt, és a második esztendő jóval különbnek ígérkezett az elsőnél. Annyira éretlen volt, amikor megérkezett - Jimmy segített kis szobát találnia (a magáénál jobb városrészben, vigyorodott el), és elárusítói munkát egy ruhaboltban, aztán kitört a háború, és Jimmy eltűnt. - Az emberek frontriportokra kíváncsiak - mondta Dollynak, mielőtt elindult volna Franciaországba. Kettesben ültek a Serpentine mellett, Jimmy papírcsónakokat eregetett a tóra, Dolly rosszkedvűen cigarettázott. - Valakitől muszáj értesülniük. -Dolly az első évben akkor került a ragyogás közelébe, ha megpillantotta a John Lewis áruház előtt a Bond Street felé tartó elegáns nőket, no és szobatársai ámuló figyelmének középpontjaként, amikor vacsora után összegyűltek Mrs. White panziójának nappalijában és rimánkodtak Dollynak, mesélje el megint, hogyan ordítozott vele az apja, amikor eljött hazulról, és hogyan adta tudtára, hogy soha többe a lábát be nem teheti a házba. Érdekesnek és izgalmasnak érezte magát, amikor leírta, hogyan csukódott be mögötte a kapu, hogyan vetette a vállára a sálját, és masírozott a pályaudvarra, egyetlen pillantást sem vetve maga mögé, a családi házra - de később, sötét kis szobájának keskeny ágyán az emlékezéstől végigfutott rajta a hideg. De aztán minden megváltozott. Az eladói állás befuccsolt a John Lewisban. (Valójában ostoba félreértés volt, igazán nem Dolly tehet róla, ha némelyek nem méltányolják az őszinteséget, sem arról, hogy a kurta szoknya nem áll jól mindenkinek.) Rufus doktor, Caitlin édesapja volt a megmentője. Amikor hallott az incidensről, megemlítette, hogy egy ismerőse társalkodónőt keres a nagynénje számára. - Fantasztikus idős hölgy - mesélte ebednél, a Savoyban. Amikor havonta feljött Londonba, rendszeresen „megvendégelte” Dollyt, többnyire míg a felesége buzgón vásárolgatott Caitlinnel. - Úgy tudom, meglehetősen szeszélyes, és bizonyára magányos. Nem sikerült kihevernie a húga elvesztését. Jól boldogulsz az idősekkel? - Igen - válaszolt Dolly, figyelmét a pezsgőkoktélra összpontosítva. Életében először ivott ilyet, kissé a fejébe is szállt, bár váratlanul kellemes

módon. - Azt hiszem. Miért ne? - Amivel be is érte a sugárzó Rufus doktor. Ajánlólevelet írt, beszélt a barátjával, sőt felajánlotta, hogy elfuvarozza Dollyt a bemutatkozó látogatásra. Az unokaöcs szívesebben zárná le hosszabb időre a családi házat, magyarázta Rufus doktor, amikor Kensington útjain kanyarogtak, de a nénikéje hallani sem akar erről. A konok vénség (valójában bámulatos az energiája, mondta a doktor) nem hajlandó leköltözni unokaöccse családjával vidéki birtokuk biztonságába; megvetette a lábát, és azzal fenyegetőzik, ha nem hagyják békén, hívatja az ügyvédjét. Dolly tíz hónapja került Lady Gwendolyn mellé, és azóta számtalan alkalommal hallotta ezt a történetet. Az öreg hölgy különleges örömét lelte elszenvedett sérelmei felemlegetésében: az a „görény” unokaöccse rá akarta venni, hogy „akaratom ellenére hagyatkozzam”, de ő mindenáron ott akart maradni „az egyetlen helyen, ahol valaha boldog voltam. Itt nőttünk fel, Henny-Penny meg én. Koporsóban kell kivinniük, ha el akarnak innen költöztetni. Ha merészel arra vállalkozni, megtalálom a módját, hogy kísértsem Peregrine-t.” Dollyt elbűvölte Lady Gwendolyn állhatatossága, hiszen az öreglány konok mozdíthatatlanságának köszönhette, hogy a Campden Grove-ban álló csodálatos házba került. És hát igen, csodálatos volt. A Campden Grove 7-es számú háza igazi klasszikus építmény volt: három szint fölfelé és egy le, feketével díszített fehér stukkóbevonat, az utcától kicsiny élőkért választotta el. És a belseje, igazán maga a finomság. William Morris tapéta minden falon, nemzedékek patinás szennyét viselő ragyogó bútorok, ritka kristályholmik, ezüstök és porcelán alatt nyikorgó polcok. Éles ellentétben állt mindez Mrs. White Rillington Place-i panziójával, ahol Dolly kifizette eladói hetibérének felét azért a kiváltságért, hogy egy valaha volt kamrában aludjon, ami még mindig sózott marhahústól illatozott. Attól a pillanattól fogva, hogy átlépte Lady Gwendolyn küszöbét, Dolly eltökélte, hogy mindegy milyen áron, de ő csakis ezek között a falak között akar élni. Így hát odakerült. Lady Gwendolyn volt az egyetlen csepp üröm az örömben: Rufus doktor nem tévedett, amikor szeszélyesnek írta le; azt

azonban elmulasztotta megemlíteni, hogy a hölgy az elhagyatottság keserű levében fő közel harminc éve. Az eredmény meglehetősen rémisztőnek bizonyult, és Dolly az első hat hónap során meg volt róla győződve, hogy munkaadója legszívesebben elküldené a Cannon és Társa cserzőcéghez, hogy enyvet főzzenek belőle. De azóta megokosodott: Lady Gwendolyn néha igazán goromba, de ilyen a természete. Dolly nemrégiben azt is felfedezte, nagy örömére, hogy az öregasszony kurta modora mögött társalkodónője iránti őszinte szeretet rejlik. - Fussunk át a főcímeken? - kérdezte derűsen Dolly, és visszakuporodott az ágy végébe. - Ahogy akarod. - Lady Gwendolyn megrántotta a vállát, két nedves lábikóját egymásra rakta Dolly hasán. - Nekem mindegy. Dolly kinyitotta a Lady legfrissebb kiadását, és végigpergette a „Társaság” rovatot; megköszörülte a torkát, és illően tiszteletteljes hangot vett fel, amikor olyan emberek viselt dolgairól olvasott, akiknek az élete maga a fantáziavilág. Dolly nem is tudta, hogy ilyen világ létezik; ó, látta ő Coventry környékén az elegáns házakat, hallotta, amint apa fontoskodó hangon említ egy különleges megrendelést valamelyik jobb család részére; de Lady Gwendolyn történetei (amikor éppen olyan volt a hangulata), Penelope húgával együtt megélt kalandjai - elidőztek a Café Royalban, egy darabig együtt laktak Bloomsburyben, modellt álltak egy szobrásznak, aki mindkettejükbe szerelmes volt nos, mindez Dolly legvadabb képzelgéseit is meghaladta, ami nem kis dolog. Dolly most a nap sikkes hírességeiről olvasott, Lady Gwendolyn pedig nem csekély terjedelmével selyempárnáira hanyatlott, és érdektelenséget tettetett, miközben mohón figyelt minden egyes szóra. Ez ismétlődött nap mint nap; szörnyen kíváncsi lévén, sohasem bírt sokáig kitartani. - Nahát! Úgy látszik, nincs minden rendben Lord és Lady Horsquith háza táján! - Válás? Hm... - szippantott az öregasszony. - A sorok között. Őladységét megint annak a másiknak, a festőnek a társaságában látták. - Nem meglepő. Egy szemernyi diszkréció nincs abban a nőben, nem

hallgat másra, csak azokra a szörnyű - Lady Gwendolyn ajka legörbült, ahogy kiköpte a bűnös szót - szenvedélyeire. (Valójában szenvedelmeit mondott - milyen szép, előkelő szó, Dolly szívesen mondogatta, ha tudta, hogy nem hallja senki.) Szakasztott mint annak idején az anyja. - Ki is volt az? Lady Gwendolyn a kazettás mennyezetre emelte tekintetét. - Lionel Rufus egy szóval sem említette, milyen lassú a felfogásod. Nem mintha igen jó véleménnyel volnék az éles eszű nőkről, de el nem viselhetem az ostobaságot. Maga ostoba, Miss Smitham? - Remélem nem, Lady Gwendolyn. - Khrm. - A felmordulás arra utalt, hogy még nem döntött véglegesen a kérdésben. - Lady Horsquith anyja, Lady Prudence Dyer, kimondottan unalmas teremtés volt, a végletekig untatott bennünket a nők szavazójogának pártolásával. Henny-Penny igen szórakozatóan utánozta azt a nőt - roppant mulatságos tudott lenni, ha olyan kedve volt. Lady Prudence történetesen a türelme végső határáig untatott mindenkit, míg végül a Társaságból egy percig sem tűrhette tovább senki - lehetsz önző, lehetsz modortalan, lehetsz merész vagy álnok, Dorothy, de soha, soha ne légy unalmas. Aztán idővel fogta magát és eltűnt. - Eltűnt?! Lady Gwendolyn lusta csuklómozdulattal szórta a hamut, akár a varázsport. - Hajóra szállt, Indiába, Tanzániába, Új-Zélandra... Csak az Isten tudja. - Szája pisztrángformán csücsörödött, mintha rágódna valamin. Hogy némi ételmaradék szorult a fogai közé, vagy titkos értesülés holmi ízes morzsája, nehéz lett volna kitalálni. Míg végül, alattomos mosollyal, hozzáfűzte: - Isten, avagy az a kismadár, aki megsúgta, hogy őladysége egy bennszülött fickóval költözött össze egy Zanzibar nevű szörnyű helyen. - Nahát! - Bizony. - Lady Gwendolyn erőteljesen szívott egyet a cigarettáján, a szeme résnyire szűkült. Ahhoz képest, hogy a húga távozása óta eltelt harminc év során ki sem mozdult a budoárjából, valóban fantasztikusan

jól informált volt. Kevés személy szerepelt a Lady oldalain, akit ne ismert volna, és figyelemreméltó képességgel rendelkezett ahhoz, hogy irányítsa a viselkedésüket. Még Caitlin Rufus is Lady Gwendolyn parancsára ment férjhez - egy idősebb, tagadhatatlanul unalmas, ám elképesztően vagyonos alakhoz. Idővel maga Caitlin is végtelenül unalmas lett, órák hosszat panaszkodott, milyen kellemetlen éppen akkor férjhez menni (ó, mennyire jól, Dolly) és saját otthonra szert tenni, amikor a legszebb tapéták eltűnnek a boltokból. Dolly egy-két alkalommal találkozott a Férjjel, és hamarosan arra a következtetésre jutott, hogy szép holmikat kellemesebb módon is kaphat az ember lánya, mint házasságra lépni egy férfival, aki szerint a legjobb mulatság egy whistparti meg a szobalány fogdosása az ebédlő függönye mögött. Lady Gwendolyn türelmetlenül tapsikolt a folytatásért, és Dolly sürgősen engedelmeskedett. - Nini, itt egy vidámabb hír! Lord Dumphee eljegyezte méltóságos Eva Hastings kisasszonyt. - Egy eljegyzésben nincs semmi vidámság. - Persze hogy nincs, Lady Gwendolyn. - Ezt a témát mindig óvatosan kellett kezelni. - Minden csúnya lány jól teszi, ha ráakaszkodik egy férfira, de figyelmeztetlek, Dorothy, a férfiak szívesen eljátszadoznak, és örömmel zsebre teszik a főnyereményt, de mit művelnek utána? Akkor aztán nincs több móka, kacagás. Vége a férfimókának, női kacagásnak. Meglebbentette a kezét. - Na rajta, olvasd a többit. Mit mondanak? - Szombat esti parti az eljegyzés tiszteletére. A hír mérsékelten érdeklődő morgást keltett. - A Dumphee Házban? Fantasztikus hely, Henny-Pennyvel részt vettünk egyszer ott egy nagy bálon - a végén az emberek levették a cipőjüket, és a szökőkútban táncoltak... Gondolom, a Dumphee Házban tartják? - Nem. - Dolly végigfutott a híren. - Úgy látszik, nem ott. Csak meghívott vendégek, a 400-as Klubban. Lady Gwendolyn az efféle helyek kétes színvonalát illető erőteljes tirádába kezdett - Éjszakai klubok! Dolly figyelme pedig elkalandozott. Egyszer volt csak a 400-asban, Kittyvel meg néhány katonabarátjával.

Mélyen lent a pincében, a néhai Alhambra Színház helyén a Leicester Square-en, sötét és meghitt volt a bár, minden a legmélyebb vörös, ameddig a szem ellát: a selyemtapéta, a bársonypamlagok egy szál pislogó gyertya fényénél, a skarlátvörös szőnyegig omló borvörös függönyök... Szólt a zene és a kacagás, és mindenhol katonák, és a párok álmatagon keringtek a parányi, félhomályos táncparketten. És amikor egy katona, aki túl mélyen nézett a whiskyspohár fenekére és meglehetősen kellemetlen duzzanat mutatkozott a nadrágján, Dollyhoz hajolt és nyálasan elsuttogta, mi mindent művelne vele, ha kettesben lennének, Dolly a válla fölött meglátott egy sor előkelő fiatal nőt és férfit - mind elegánsabb, szebb, egyáltalán több volt, mint a klubvendégek tömege. Látta, hogy egy vörös kordon mögé surrannak, ahol nagy fekete bajuszos emberke üdvözli őket. (- Luigi Rossi - mondta fensőbbséges bólintással Kitty, amikor éjszaka, ismét a Campden Grove-ban, gint ittak citrommal a konyhaasztalnál. Nem tudtad? Ő a góré az egész lebujban.) - Nos, elegem van ebből - szólt Lady Gwendolyn, és elnyomta cigarettája végét az éjjeliszekrényen álló nyitott tyúkszemkrémes dobozban. - Fáradt vagyok, nem érzem jól magam. Szükségem van valami édességre. Ó, megszámláltattak már az én napjaim. Az éjjel egy szemhunyást nem aludtam, hála annak a szörnyű lármának. - Szegény Lady Gwendolyn - ingatta a fejét Dolly, félretette a Ladyt, és előhalászta a dáma cukorkászacskóját. - Annak az utálatos Mr. Hitlernek köszönhetjük, a bombázói igazán... Nem a bombázókról beszélek, te ostoba. Hanem róluk. A többiekről, azzal a pokoli - színpadiasan megborzongott, hangja elmélyült vihogásukkal. - Ó - bólintott Dolly. - Róluk. - Szörnyű lányok - jelentette ki Lady Gwendolyn, aki még nem is találkozott velük. - Irodisták méghozzá, a minisztériumokban gépelnek nyilván csak a mulatságot keresik. Mi az ördög járhatott a Hadügyminisztérium eszében? Tudom, tudom, el kell őket szállásolni, de itt? Az én gyönyörű házamban? Peregrine magán kívül van - micsoda leveleket kapok tőle! Egyszerűen elborzasztja, hogy ilyen teremtések élnek

az örökségbe kapott dolgai között. Unokaöccsének neheztelése kis híján mosolyra fakasztotta Lady Gwendolynt, de lényének mély keserűsége menten diadalmaskodott. Megragadta Dolly csuklóját. - Csak nem fogadnak férfiakat a házamban, Dorothy?! - Ó, dehogy, Lady Gwendolyn. Pontosan ismerik a véleményét erről, efelől meggyőztem őket. - Mert én az ilyesmit nem tűröm. Az én házamban nem lesz paráználkodás. Dolly józanul bólintott. Tudta, hogy ez a Nagy Baj úrnője zordságának forrása. Rufus doktor mindent elmesélt Lady Gwendolyn Penelope húgáról. Fiatal korukban elválaszthatatlanok voltak, mesélte, annyira hasonló a külsejük, a természetük, hogy többnyire ikreknek vélték őket, bár tizennyolc hónap volt kettejük között. Mindig együtt mentek táncolni, vidéki hétvégékre - de azután Penelope elkövette a bűnt, amit a nővére sohasem bocsátott meg neki. - Szerelmes lett, és férjhez ment - mesélte Rufus doktor, és mélyet szívott a szivarján, a mesemondó elégedettségével, aki elérkezett a csattanóhoz. - És következésképpen összetörte a nővére szívét. - Ugyan, ugyan - szólt csillapítólag Dolly. - Erről szó sem lehet, Lady Gwendolyn. Észre sem veszi, és vége lesz a háborúnak, és mindenki visszamegy oda, ahonnan jött. - Dollynak fogalma sem volt arról, hogy így lesz-e - a maga részéről remélte, hogy nem: a nagy ház igen csendes esténként, és Kitty meg a többiek jópofák, de végtére is, mást nem mondhatott, kivált, hogy az idős dáma annyira felizgatta magát. Szegény, rémes lehet, ha az ember elveszíti a lelki társát. Dolly el sem tudta képzelni az életét a magáé nélkül. Lady Gwendolyn a párnáira hanyatlott. Megtette hatását a kirohanás az éjszakai klubok és rémtetteik ellen, dús fantáziái az ott zajló romlott viselkedésről, húga emléke, és a paráználkodás veszélye a tulajdon házában... Elfáradt, kimerült, összezsugorodott, akár a minap a Notting Hill fölött leereszkedő záró léggömb. - Nézze csak, Lady Gwendolyn - szólt Dolly -, milyen szép

selyemcukrot találtam. Kapjuk be szépen, és pihenjünk egy kicsit, jó? - Hát nem bánom - morgott őladysége -, de csak úgy egy órára, Dorothy. Ne hagyd, hogy háromnál tovább aludjak - nem akarom elmulasztani a kártyapartinkat. - Isten ments! - szólt Dolly, és a selyemcukrot úrnője összecsücsörített ajka közé helyezte. Míg az idős hölgy vadul szopogatta a cukrot, Dolly az ablakhoz lépett, hogy összehúzza a sötétítő függönyt. Míg kibontotta a függöny rögzítését, pillantása a szemközti házra esett, és a látottaktól felgyorsult a szívverése. Vivien otthon van. íróasztalánál ül a ragasztócsíkokkal borított ablak mögött, szobormereven, de fél keze hosszú gyöngysorának végét csavargatja. Dolly lelkesen integetett, szuggerálta a másik nőt, hogy nézzen feléje, és intsen vissza, de hiába. Vivien elmerült a gondolataiban. - Dorothy! Dolly pislogott. Vivien (ugyanúgy írja a nevét, mint Vivien Leigh, szerencsés teremtés) minden bizonnyal a legszebb nő, akit valaha látott. Szív alakú az arca, mélybarna haja copfba fésülve, telt, ívelt ajka skarlátvörösre festve. Távol ülő szemét drámai ívelt szemöldök keretezi, akárcsak Rita Hayworth-ét vagy Gene Tierney-ét, de a szépségét nem ennek köszönheti. Nem is az elegáns szoknyáinak, blúzainak, hanem ahogy mindezt viseli, könnyedén, lazán; a nyaka köré tekert sokszoros gyöngysornak, a barna Bentleynek, amelyet azelőtt vezetett, és átadta, akár egy felesleges pár cipőt, a Mentőszolgálatnak. Dolly apránként meghallotta Vivien tragikus történetét - gyermekkorában elárvult, egy nagybácsija nevelte fel, aki fontos állást tölt be a Tájékoztatásügyi Minisztériumban. - Dorothy? Gyere, igazítsd meg a lepedőmet, és hozd az alvómaszkomat. Dolly rendes körülmények között kissé irigykedett volna egy ilyen szomszédra, de Vivien más. Dolly egész életében ilyen barátnőre vágyott. Valakire, aki igazán megérti (nem mint az az unalmas vén Caitlin vagy az ostoba, felületes Kitty), akivel kart karba öltve sétálhat végig a Bond Streeten, elegánsan, vidáman, hogy a férfiak utánuk forduljanak, tenyerük

mögött suttogva a sötét hajú, hosszú lábú szépségekről, gondtalan bájukról. És most, végre, rátalált Vivienre. A legelső alkalomtól fogva, hogy elmentek egymás mellett a Grove-on, amikor találkozott a pillantásuk, és összemosolyogtak - titkosan, mindentudóan, cinkosan -, mindkettejük számára világos volt, hogy egyformák, és hogy a sors akaratából a legjobb barátnők lesznek. - Dorothy! Dolly összerezzent, és elfordult az ablaktól. Lady Gwendolynnak sikerült lila bársony- és pehelypárnák szörnyű kavalkádjába fészkelődbe magát, és most elvörösödve, dühösen meredt Dollyra a közepéből. - Sehol sem találom az alvómaszkomat! - No nézzük csak. - Dolly még egy pillantást vetett Vivienre, mielőtt összehúzta volna a sötétítő függönyt. - Nézzük csak, majd együtt szépen megtaláljuk. Rövid, ám sikeres kutatás után előkerült a maszk, összelapítva és átmelegedve Lady Gwendolyn jelentékeny bal combja alatt. Dolly levette és a fiókosszekrényen álló márvány mellszoborra helyezte az ezüst turbánt, majd úrnője arcára húzta a selyemmaszkot. - Vigyázz - mordult rá Lady Gwendolyn. - Megfulladok, ha az orromon tartod. - Ejnye - szólt Dolly -, azt igazán nem szeretnénk, ugye? - Khrm. - Az öregasszony feje a párnára hanyatlott, az arca mintha a testének többi része fölött lebegne, szigetként a bőrredők tengerén. Hetvenöt év, egyik hosszabb, mint a másik, és mi hasznom belőle? Elhagyott mindenki, aki kedves volt és közel állt hozzám, legközelebbi társam egy lány, aki pénzt kap a gondjaiért. - Ejnye, ejnye - szólt Dolly, mintha duzzogó gyerekhez beszélne. - Ki beszél itt gondokról? Ne is tréfáljon, Lady Gwendolyn. Tudja jól, hogy akkor is gondját viselném, ha egy pennyt sem kapnék érte. - Jó, jó - morogta az öreg hölgy. - Nos, ebből elég. Dolly jó magasra húzta Lady Gwendolyn takaróját. Az öreg hölgy a paplan selyem szélére helyezte állát, és megszólalt: - Tudod, mit kellene tennem?

- Mit, Lady Gwendolyn? - Mindenemet rád hagynom. Ez majd feladná a leckét az én mesterkedő unokaöcsémnek. Szakasztott az apja az a fiú - ellopna mindent, ami nekem kedves. Töröm a fejem, ne hívjam-e az ügyvédemet, és tegyem hivatalos formába. Ilyen megjegyzésekre nem volt mit mondani; természetesen izgalmas érzés, hogy Lady Gwendolyn ilyen nagyra becsüli, de szörnyű gorombaság lenne, ha örömöt mutatna. Dollyban túlcsordult a büszkeség meg az öröm, de elfordult, és az öreg hölgy turbánjának igazgatásával foglalatoskodott.

Rufus doktornak volt köszönhető, hogy Dolly ráébredt, mire gondol Lady Gwendolyn. Néhány hete, egyik közös ebédjük alkalmával, és hosszas beszélgetés után Dolly szórakozásáról (- No és hogy állunk a fiúkkal, Dorothy? A magadfajta lányt nyilván tucatnyi fiatalember kergeti a ház körül! Hogy mit tanácsolok? Keress magadnak idősebb, diplomás embert, akitől mindent megkaphatsz, amit csak érdemelsz), a Campden Grove-on folyó életről kérdezősködött. Amikor Dolly közölte, hogy szerinte minden jól megy, a doktor megforgatta a whiskyspoharát, hogy csakúgy csilingeltek a jégkockák, és Dollyra kacsintott. - Annál is jobban, ha nem csalnak az értesüléseim. Éppen múlt héten kaptam levelet Peregrine Wolsey barátomtól. Azt írja, a nénikéje annyira kedveli „a nőmet”, ahogy írja - e szavaknál Rufus doktor mintha elábrándozott volna, de hamar összeszedte magát és folytatta -, hogy mármár aggódik az öröksége miatt. Szörnyen megorrolt rám, amiért felhívtam rád a nénikéje figyelmét. - Elnevette magát, Dolly azonban csak elgondolkodó mosolyt préselt ki magából. De aznap is, a következő hét folyamán is egyre a doktor szavai jártak a fejében. Tagadhatatlan tény, hogy igaz, amit Dolly mondott Rufus doktornak. Meglehetősen ingatag kezdet után Lady Gwendolyn, aki (nem utolsósorban tulajdon tanúsága szerint) minden más emberi lényt

megvetett, egészen megkedvelte fiatal társalkodónőjét. Ami igen szép, csak az a baj, hogy Dollynak oly nagy árat kellett fizetnie az idős hölgy szeretetéért. A telefonhívás novemberben érkezett, a szakácsné vette fel, és bekiáltott Dorothynak, hogy őt keresik. Később fájdalmas volt az emlék, de Dolly, izgatottságában, hogy telefonon hívják egy ilyen előkelő házban, lerohant a lépcsőn, felkapta a kagylót, és felöltötte legfontosabb hangját: - Halló! Itt Dorothy Smitham. - És akkor meghallotta Mrs. Pottert, anyja barátnőjét, szomszédjukat Coventryből, amint belekiabál a telefonba, hogy Dolly családja „mind meghalt, valamennyi. Gyújtóbomba - már nem volt idejük lemenni az óvóhelyre!” Ebben a pillanatban szakadék nyílt Dollyban: mintha a gyomra lezuhant volna, és a döbbenet, a veszteség és a félelem óriási örvénye kavargóit a nyomában. Kezéből kiesett a telefon, és csak állt ott a Campden Grove 7-es szám előcsarnokában és végtelenül kicsinynek és magányosnak érezte magát, akit az első szél szeszélye elfújhat. Dolly minden része, élete eseményeinek minden emléke széthullott, akár egy csomag kártya, szállt alá szeszélyesen, és rajtuk a képek máris halványultak. Ebben a pillanatban toppant be a szakácsnő - Jó reggelt! -, és Dolly legszívesebben ráordított volna, hogy egyáltalán nem jó a reggel, hogy minden megváltozott, hát nem látja ez az ostoba nőszemély? De nem tette. Viszonozta a mosolyt - Jó reggelt! —, és visszavonszolta magát az emeletre, ahol Lady Gwendolyn vadul rázta ezüstcsengőjét és kapkodott az elbitangolt szemüvege után. Dolly először nem említette senkinek a családja elvesztését, még Jimmynek sem, aki persze hallott róla, és kétségbeesetten igyekezett vigasztalni a lányt. Amikor Dolly azt mondta, nincs semmi baja, háború van, mindenkinek el kell szenvednie a veszteségeit, Jimmy nagyon bátornak gondolta, pedig Dollyt nem a bátorság bírta hallgatásra. Annyira bonyolultak voltak az érzései, hazulról történt távozásának emléke még oly friss, hogy jobbnak látszott, ha nem beszél, mert félt attól, mit mondana és mit érezne. A szüleit nem látta, amióta Londonba jött: apja megtiltotta, hogy kapcsolatba lépjen velük, amíg el nem határozza, hogy „megfelelőképpen viselkedik”; de anyja titokban írt, rendszeresen, ha nem

is melegen; legutóbb éppen arra utalt, felmenne Londonba, hogy a maga szemével lássa „az elegáns házat meg azt a nagyságos dámát, akit olyan sűrűn emlegetsz” De most már késő. Anyja sohasem fog találkozni Lady Gwendolynnal, nem lép be a Campden Grove 7-es számú házba, nem láthatja, milyen sikeresen alakította Dolly az életét. Ami meg szegény Cuthbertet illeti - Dolly rágondolni is alig bírt. Az utolsó levelének minden egyes szavára emlékezett: ahogy apróra leírta a hátsó kertben épülő óvóhelyet, aminek belsejét Spitfire és Hurricane repülőgépek képeivel fogja díszíteni; büszkélkedett, hogy mit művel majd a foglyul ejtett német pilótákkal. Annyira büszke volt, oly hiú reményekkel áltatta magát, annyira izgatta, hogy milyen szerepet játszik majd a háborúban, oly testes és esetlen volt, annyira boldog kis gyerkőc, és most elment. Oly mérhetetlen volt Dolly bánata, a magánya, most, hogy immár árvának tudta magát, hogy nem tehetett mást: belevetette magát a Lady Gwendolyn mellett végzett munkába, és többé nem beszélt az övéiről. Egészen addig a napig, amikor az öreg hölgy a maga hajdani, lánykori bájos hangjáról áradozott, és Dolly az édesanyjára gondolt, meg a garázsban, az apa autókerék-pumpája mögött rejtegetett kék dobozra, telve csupa álommal és emlékkel, ami most már csak törmelék - és Dolly könnyekben tört ki, éppen ott, az idős hölgy ágya végében, kezében a körömráspollyal. - Most meg mi a baj? - tátotta el kis száját Lady Gwendolyn. Akkor sem döbbent volna meg jobban, ha Dolly ledob magáról mindent, és meztelenül táncolja körül a szobát. Ritka meggondolatlan pillanatai egyikében Dolly mindent elmesélt Lady Gwendolynnak. Anyjáról, apjáról és Cuthbertről, hogy milyenek, hogy miket mondtak, hogy hányszor kergették szinte az őrületbe; hogyan próbálta a haját simára fésülni anyja, de ő ellenállt; az utazásokat a tengerpartra, a krikettet meg a csacsit. Végül pedig elmesélte, hogyan viharzott ki a házból, és jóformán meg se torpant, amikor anyja utánakiabált - Janice Smitham, aki inkább éhen halt volna, semhogy a hangját a szomszédok füle hallatára megemelje -, és rohant utána, a könyvet lobogtatva, amit búcsúajándékul vásárolt Dollynak.

- Khrm - mordult fel Lady Gwendolyn, amikor Dolly elhallgatott. Persze fáj, de nem te vagy az első, aki elveszíti a családját. - Tudom. - Dolly mélyet lélegzett. A szoba mintha az előző pillanatokban hallatott hangját visszhangozná. Vajon most kiadják-e az útját, töprengett Dolly. Lady Gwendolyn nem állhatja a kitöréseket (már a magáéit kivéve). - Amikor Henny-Pennyt elvitték tőlem, azt hittem, belehalok. Dolly bólintott; várta, mikor csap le a bárd. - De te fiatal vagy; megbirkózol vele. Nézd csak meg őt, amott a túloldalon. Igaz. Vivien élete végül jóra fordult, de kettejük között óriási a különbség. - Volt egy gazdag bácsikája, aki befogadta - mondta halkan Dolly. Örökösnő, és egy híres író felesége. Én pedig... - Ajkába harapott, nehogy megint sírva fakadjon. - Én meg... - Nos, te sem vagy egészen egyedül, vagy igen, te buta lány? Lady Gwendolyn Dolly felé nyújtotta a cukroszacskóját – első alkalommal kínálta meg. Beletelt egy pillanatba, míg Dolly ráébredt, mire utal az öreg hölgy, de akkor óvatosan a zacskóba nyúlt, és kivett egy piros-zöld csíkos gömbölyű savanyú cukrot. Tartotta a kezében, ujjai köréje záródtak, és a cukor lassan a meleg tenyerébe olvadt. Dolly ünnepélyes suttogást préselt ki magából: - Nekem pedig itt van Lady Gwendolyn. Lady Gwendolyn szippantott, és elfordította a fejét. - Itt vagyunk egymásnak, gondolom - mondta, és a hangját megremegtette a váratlan érzelem.

Dolly, hálószobájába érve, hozzácsapta a Lady legfrissebb példányát a többiek halmához. Később majd alaposabban megnézi, és kiszedi a legjobb képeket, hogy beragassza Gondolatainak Könyvébe, de pillanatnyilag fontosabb dolgokkal kell foglalkoznia. Négykézlábra állva betúrt az ágya alá a banánért, amit kedd óta

rakosgatott, mikor Mr. Hoskins, a fűszeres „találta neki a pult alatt. Magában dúdolva kiosont az ajtón, és végig a folyosón. Valójában nem volt ok a lopózkodásra: Kitty meg a többiek buzgón verték az írógépet a Hadügyminisztériumban, a szakácsné sorba állt a hentesnél, felfegyverkezve egy marék élelmiszer jeggyel meg harci kedvvel, Lady Gwendolyn pedig békésen hortyogott az ágyában - de sokkal jobb mulatság osonni, mint járni. Kivált, ha az emberre egy teljes órányi dicsőséges szabadság vár. Felszaladt a lépcsőn, elővette a kis kulcsot, amit magának másoltatott, és benyitott Lady Gwendolyn öltözködőszobájába. Nem az eldugott kis gardróbba, ahonnan reggelente kiválasztott egy dús pongyolát, amelybe majd a nagy dáma testét burkolja, nem, nem, nem oda. Az öltözködőszoba nagyszabású helyiség volt, megszámlálhatatlan ruha, cipő, kabát és kalap lakóhelye, amelyekhez hasonlatosat Dolly a „Társaság rovaton kívül máshol aligha látott. Selymek és szőrmék függtek egymás mellett az óriási nyitott szekrényekben, és mérték után készített kis szaténcipők ültek takarosan a jókora polcokon. A kerek kalapdobozok, rajtuk mayfairbeli kalaposok büszke nevével - Schiaparelli, Coco Chanel, Rose Valois -, olyan magas oszlopokban tornyosultak, hogy a takaros kis fehér létrán lehetett csak elérni őket. Az ablakmélyedésben, amelynek a szőnyegig érő dús bársonyfüggönyét mostanában a német repülők miatt mindig behúzták, csavart lábú asztalkán ovális tükör, ezüst hátú kefekészlet, és díszes keretben egy sereg fénykép pompázott. A képek mindegyike két fiatal nőt ábrázolt, Penelope és Gwendolyn Caldicottot; legtöbb kép hivatásos portré volt, alsó sarkában a stúdió dőlt betűs nevével, de néhány pillanatfelvétel egyik-másik társaságbeli estélyen készült a két nővérről. Kivált az egyik fénykép ragadta meg Dolly figyelmét. A Caldicott nővérek ezen már idősebbek voltak - legalább harmincöt évesek -, és Cecil Beaton kapta le őket egy nagy ovális lépcsőn. Lady Gwendolyn állt lejjebb, fél kézzel a csípőjén, farkasszemet nézett a fényképezőgéppel, míg a húga valamire (vagy valakire) nézett, aki vagy ami a képen nem volt látható. A fénykép azon az estélyen készült, amikor Penelope szerelembe esett - az éjszakán, amikor

nővérének egész világa romba dőlt. Szegény Lady Gwendolyn nem is sejtette, hogy aznap éjjel megváltozik az élete. És milyen csinos volt... Szinte hihetetlen, hogy az az öregasszony valaha fiatal és vonzó lehetett. (Dolly, mint talán minden fiatal teremtés, egy pillanatra sem tudta elképzelni, hogy rá is ugyanez a sors várhat.) Ebből látszik, gondolta szomorúan, mennyire nyomaszthat valakit a veszteség meg az árulás belülről mérgezi, de külsőleg is. A selyem estélyi ruha, amelyet Lady Gwendolyn viselt a fényképen, sötét volt és fényes, rézsútos szabású, hogy könnyedén a viselője alakjához tapadt. Dolly addig keresgélt a szekrényekben, míg végre megtalálta egy akasztón, seregnyi más ruha között - és mennyire örült, amikor felfedezte, hogy a ruha mélyvörös, minden színek legpompásabbja! Lady Gwendolynnak ez volt az első ruhája, amelyet Dolly felpróbált, de korántsem az utolsó. Mielőtt Kitty meg a többiek beköltöztek, amikor a Campden Grove-ban még az övé volt minden este, és kedve szerint cselekedhetett, Dolly sokat időzött idefent, egy székkel ékelte ki a kilincset, majd alsóneműre vetkőzött és divatbemutatót rendezett. Néha le is ült a csavart lábú asztalhoz, púder felhőjét szórta csupasz dekoltázsára, válogatott a fiókban a gyémánt csatok között, és vaddisznósörte kefével kényeztette a haját - mit meg nem adott volna egy ilyen keféért, nyelén a kanyargó nevével: Dorothy... De aznap nem volt erre idő. Dolly lábát keresztbe vetve ült a csillár alatt a bársonyülőkén, és a banánját hámozta. Lehunyta a szemét az első harapásnál, és mélységes elégedettséggel sóhajtott - való igaz: a tiltott (vagy legalábbis élelmiszerjegyre sem mindig kapható) gyümölcs a legédesebb. Elfogyasztotta, élvezett minden harapást, majd a héjat óvatosan maga mellé helyezte a székre. Kellemesen jóllakottan, leporolta a kezét, és munkához látott. ígért valamit Viviennek, és be is akarta tartani. A lengedező ruhák sorai mellé térdelt és előhúzta rejtekhelyéről a kalapdobozt. Előző nap kezdte, a hetyke bársonykalapot összeillesztette egy másikkal, a megürült dobozban pedig az azóta összegyűjtött kis rakás ruhaholmit helyezte el. Ilyesmit végezhetett volna anyja segítségével is, ha a dolgok másképp alakulnak. A WVS, a Női Önkéntes Szolgálat, amelyhez

nemrég csatlakozott, felesleges holmikat gyűjtött, hogy megjavítsák, átalakítsák, alkalmassá szabják, és Dolly igyekezett megtenni a magáét. Mi több, el akarta kápráztatni őket az adományaival, és ha már benne van, segíteni Viviennek, aki a gyűjtést szervezte. Most, hogy sűrűsödtek a légitámadások, a legutóbbi gyűlésen vita támadt: mi a legszükségesebb - kötszer, játékok az otthonukat vesztett gyerekeknek, kórházi pizsamák katonáknak -, és Dolly vitt egy rakomány felesleges ruhadarabot, amit fel lehet szabdalni és szükség szerint felhasználni. És míg az aranyos vénségek azon civakodtak, ki a legügyesebb varrónő, és kinek a szabásmintája alapján fabrikálják a rongybabákat, Dolly és Vivien (néha úgy tűnt, csak ők ketten nem érték még meg a száz évet!), somolyogva összenéztek, csendben dolgoztak tovább, csak akkor suttogtak egymáshoz, ha kellett még egy kis fonal vagy egy darabka anyag, és igyekeztek nem tudomást venni a körülöttük zajló heves fecsegésről. Remek volt így együtt eltölteni az időt, egyike a fő okoknak, amiért Dolly belépett a WVS-be (remélve továbbá, így kevésbé valószínű, hogy a munkaerő-közvetítő valami szörnyű helyre ossza be, például lőszergyárba). Lady Gwendolyn az utóbbi időben egyre fokozódó ragaszkodásával - havonta egyetlen vasárnap volt hajlandó megválni Dollytól -, és Viviennek mint tökéletes feleségnek és önkéntesnek bőséges elfoglaltságával, jóformán lehetetlen volt másképp találkozni. Dolly gyorsan dolgozott, és éppen egy meglehetősen érdektelen blúzt szemlélt: vajon a varrás mentén a Dior szignó mentse-e meg az újjászületéstől egy sor kötés formájában, amikor megriasztotta odalentről egy dördülés. Az ajtó becsapódott, rögön utána a szakácsné rámordult a lányra, aki délutánonként jött segíteni a takarításnál. Dolly a faliórára pillantott - mindjárt három. Ideje feléleszteni az alvó medvét. Lezárta és jól eldugta a kalapdobozt, lesimította a szoknyáját, és felkészült egy újabb délutánra, hogy eljátssza a vénkisasszonyt.

- Megint írt a Jimmyd - lobogtatta a levelet Kitty, amikor Dolly aznap

este belépett a nappaliba. Törökülésben kuporgott a kanapén, mellette Betty és Susan a Vogue egy régi számát lapozgatta. Már hónapokkal azelőtt eltolták az útból a zongorát, a szakácsné megbotránkozására, és Louisa, a negyedik lány, fehérneműre vetkőzve, meglehetősen merész tornagyakorlatokat mutatott be a perzsaszőnyegen. Dolly cigarettára gyújtott, és maga alá húzta a lábát az ódon, bőrhuzatú fotelban. A többiek fenntartották Dolly számára a fotelt. Mondani ugyan egyikük sem mondta, de helyzete, mint Lady Gwendolyn társalkodónője bizonyos fensőbbséget kölcsönzött neki kis háztartásukban. Tekintet nélkül arra, hogy alig egykét hónappal régebben élt a Campden Grove 7-ben, mint ők, a lányok mindig Dollyhoz fordultak, tőle kérdezgették, mi hogyan működik, és vajon szabad-e felderíteniük a gyermekszobát, a cselédszobákat, a konyhát. A dolog eleinte mulattatta Dollyt, de később már nem is értette, miért: hiszen a lányok a lehető leghelyesebben viselkednek. Tovább szívta a cigarettát, miközben kinyitotta a borítékot. A levél rövid volt - mint Jimmy tudatta, írás közben akár valami szardínia préselődött a zsúfolt katonavonatban. Dolly nagy nehezen kibetűzte a macskakaparásban a fontos részeket: Jimmy néhány napig Londonban lesz, és alig várja, hogy láthassa - vajon Dolly szabad lesz-e szombat este? Kis híja volt, hogy Dolly fel nem visított. - No, mi az az ízes falat? Halljuk, halljuk! - noszogatta Kitty. Dolly nem nézett rájuk. A levél korántsem volt ízes, de nem árt, ha a többiek annak vélik, kivált Kitty, aki mindig izgalmas részletekkel traktálta őket legújabb hódításáról. - Magánügy - mondta végül Dolly, és a kijelentést titokzatos mosollyal fűszerezte. - Ünneprontó - duzzogott Kitty. - Tartogatsz magadnak egy jóképű vadászpilótát! - Igen, igen - hajolt előre Louisa, és csípőre vágta a kezét. - Egyáltalán, mikor láthatjuk meg végre? Hozd már el egyik este, hadd lássuk a saját szemünkkel, hogy megfelel-e a pasi a mi Dolly babánknak! Dolly nézte Louisa duzzadó keblét, ide-oda táncoltatott csípőjét. Már

nem is emlékezett, honnan szedték, hogy Jimmy vadász-pilóta. Hónapokkal ezelőtt támadt a tévedés, és Dollynak nagyon megtetszett a gondolat. Akkor nem oszlatta el a félreértést, és most már késő. - Sajnálom, lányok - mondta, és összehajtogatta a levelet. - Pillanatnyilag nagyon elfoglalt - titkos küldetés, harci feladatok, igazán nem beszélhetek a részletekről, még ha nem mondaná is, hiszen ismeritek a szabályokat. - Ugyan már - legyintett Kitty -, a vén szatyor sose fogja megtudni. Amióta kiment a forgalomból a négylovas hintó, nem volt idelent, és közülünk aztán senki nem fog árulkodni. - Többet tud, mint gondolnátok - mondta Dolly. - Különben is, bízik bennem, hiszen szinte családtagnak számítok. Menten kidobna, ha csak gyanút fogna, hogy férfit fogadok. - Olyan nagy baj lenne? - kérdezte Kitty. - Eljöhetnél hozzánk dolgozni. Egyetlen mosoly, és a főnök máris felvesz. Nagy kéjenc, de ha az ember tudja, hogyan bánjon vele, elég jópofa. - Igen, igen! - szólt Betty és Susan, akik mulatságos módon kórusban szoktak beszélni. Felpillantottak a magazinjukból. - Gyere, állj be hozzánk. - És mondjak le a mindennapi ostorozásról? Aligha. - Bolond vagy te, Doll - kacagott Kitty. - Bolond vagy vakmerő, nem tudom eldönteni. Dolly vállat vont. Egy ilyen Kitty-féle pletykafészeknek nem fogja az orrára kötni, hogy mi tartja itt. Inkább felvette a könyvét. Az asztalon hevert, ahol előző este hagyta. Új könyv volt, életében az első saját könyve (kivéve Mrs. Beeton Háztartási Tanácsadóját, amit anyja nyomott a kezébe oly reményteljesen). Egyedül a könyv miatt ment el egyik szabad vasárnapján a Charing Cross Roadra, és megvette egy könyvesboltban. - A vonakodó múzsa. - Kitty előrehajolt, hogy elolvassa a könyv címét. Nem olvastad még el? - Igazában kétszer is. - Annyira jó?

- Igen, nagyon. Kitty elfintorította csinos kis orrát. - Nem vagyok valami nagy olvasó. - Nem? - Dolly sem volt általában, de Kittynek ehhez semmi köze. - Henry Jenkins? Ismerős a név... Nahát, nem az a pasas ott a túloldalon? Dolly közömbösen intett a cigarettájával. - Azt hiszem, itt lakik valahol. - Természetesen éppen ezért választotta a könyvet. Amióta Lady Gwendolyn elkottyantotta, Henry Jenkins arról ismeretes irodalmi körökben, hogy túlságosan sok tényt sző a regényeibe („.. .említhetnék valakit, aki roppant dühös volt, amiért a szennyesét szellőztették. Perrel fenyegetőzött, de meghalt, mielőtt módja lett volna pereskedni - hajlamos volt a balesetekre, akárcsak az apja. Jenkins szerencséjére...”), Dorothy nem bírt a kíváncsiságával. A könyvkereskedővel folytatott óvatos eszmecsere során megtudta, hogy A vonakodó múzsa egy jóképű író és sokkal fiatalabb felesége szerelmi története, és szívesen megvált összekuporgatott pénzétől. Ezt követően élvezetes hetet élt át, szemét a Jenkins-házasság ablakára szegezve, és olyan részletekről értesült, amelyeket sosem merészelt volna egyenesen megkérdezni Vivientől. - Szörnyen jóképű pasas - mondta Louisa. A szőnyegen hevert, és kobramódra tekerte a gerincét, hogy Dollyra sandíthasson. - Az a sötétbarna hajú nő a felesége, aki úgy járkál, mintha nyársat nyelt volna... - Ja - tágult nagyra Betty és Susan szeme - Az?! - Szerencsés nő - mondta Kitty. - Ölni tudnék egy ilyen férjért. Láttátok, hogy néz a feleségére? Mintha a nő volna a főnyeremény, ő meg nem merne hinni a szerencséjében. - Nem bánnám, ha megakadna rajtam a szeme - mondta Louisa. Szerintetek, hol találkozhat az ember lánya ilyen férfival? Dolly erre is tudta a választ - hogy Vivien hol is találkozott Henryvel -, hiszen itt áll a könyvben. De nem árulta el. Vivien a barátnője. így tárgyalni róla, tudni, hogy a többiek is észrevették, a fejüket törik, spekulálnak, és levonják a következtetésüket! Dolly füle égett felháborodásában. Mintha valamit, ami az övé, ami értékes és titkos, amihez nagyon ragaszkodik, így kiforgatnának - igen, mint egy

kalapdobozra való levetett ruhát. - Azt hallottam, beteges a nő - mondta Louisa. - Ezért nem veszi le róla a szemét a férje. - Szerintem nem látszik betegnek - szólt megvetően Kitty. - Épp ellenkezőleg. Láttam, amint bejelentkezik a WVS kantinban a Church Streeten, mikor jövök este hazafelé. - Halkabbra fogta a hangját, a többiek közelebb hajoltak. - Azt hallottam, a nő is félre-félrelép. - Nahát! - szörnyülködött egy szólamban Betty és Susan. - Szeretője van! - Nem vettétek észre, milyen óvatos? - folytatta Kitty, a többiek pedig feszült figyelemmel hallgatták. - Mindig az ajtóban fogadja puccosan kiöltözve a férjét, amikor hazaér, és azonnal egy pohár whiskyt nyom a kezébe. Most mondjátok! Ez nem szerelem. Ez rossz lelkiismeret. Figyeljétek csak meg - az a nő rejteget valamit, és mindannyian tudjuk, mi lehet az a valami! Dolly nem bírta tovább hallgatni; mi több, élénken egyetértett Lady Gwendolynnal: mennél előbb hagyják el ezek a lányok a Campden Grove 7-et, annál jobb. Micsoda kulturálatlan társaság. - Ilyen késő van? - kérdezte, és becsapta a könyvét. - Megyek fürödni.

Dolly megvárta, míg a víz eléri a tizenkét centis magasságot, és a lábával zárta el a csapot. Nagylábujját bedugta a csapba, hogy ne csöpögjön. Tudta, hogy hívni kellene valakit, aki megjavíthatná, de ki maradt manapság? A szerelőket éjjel-nappal elfoglalja, hogy tüzeket oltsanak, felrobbant főcsöveket zárjanak el, nemhogy egy kis csöpögéssel törődjenek, és idővel különben is megszűnik magától. Dolly csupasz nyakát a kád hűvös peremén nyugtatta, és úgy helyezkedett, hogy a hajcsavarói, hajcsatjai ne nyomódjanak a fejébe. Átkötötte egy sállal, nehogy a haja kinyúljon - persze vágyálom, hiszen már nem is emlékszik, mikor gőzölgött utoljára a fürdővíz. A mennyezetre pislogott, ahogy tánczene foszlányai szálltak fel a lenti rádióból. Igazán szép ez a fürdőszoba, a fekete-fehér csempe, az ezüst

fogódzók és csapok. Lady Gwendolyn undok unokaöccse, Peregrine, frászt kapna, ha látná a kifeszített kötelekre aggatott bugyikat, melltartókat, harisnyákat. Dollyt mulattatta a gondolat. Átnyúlt a kád oldalán, fél kézzel felvette a cigarettáját, a másikkal A vonakodó múzsát. Vigyázott, hogy egyik se érjen a vízbe (nem volt nehéz, tizenkét centi nem nagy mélység), és rálapozott a keresett jelenetre. Humphreyt, a tehetséges, de boldogtalan írót meghívta hajdani igazgatója a régi iskolába, hogy beszéljen a fiúknak irodalomról, majd vacsorázzon az igazgató magánlakásában. Henry éppen elnézést kér és feláll az asztaltól, kimegy az épületből, autójához sétál a sötétedő kertben, és közben azon gondolkodik, merre is kanyarodott az élete, mi mindent bánt meg, és „mily kegyetlenül múlik az idő”, amikor a birtok tavához érve megakad valamin a szeme:

Humphrey eloltotta zseblámpáját, és megállt, némán, hangtalanul a fürdőház árnyékában. A tóparti tisztáson lampionokat függesztettek az ágakra, és gyertyák pislákoltak az éj meleg levegőjében. Egy serdülő leány állt közöttük, mezítláb, térdét épp csak súrolta egyszerű nyári ruhája. Sötét haja laza hullámokban omlott a vállára, a színt bevilágító holdfény olvasztott ezüstként vonta be a profilját. Humphrey látta, hogy a leány ajka mozog, mintha verset suttogna. Különleges volt az arca - macskaszeme, ívelt szemöldöke, dalra nyílt ajka - ám a férfit a leány keze bűvölte el. Míg testének többi része tökéletesen mozdulatlan volt, ujjai mozogtak a teste előtt, kicsiny, de kecses mozdulattal, mintha láthatatlan fonalat szőne. Humphrey nem lepődött volna meg, ha megtudja, hogy a leány a napnak és a holdnak küldi utasításait. Ismert már nőket, szép nőket, akik hízelegtek és elbűvölték, de ez a leány más volt. Szépség lakozott a lényében, tiszta céltudatossága gyermekre vallott, bár kétségtelenül érett nő volt. Természeti környezetében elbűvölte Humphreyt, ahogy megfigyelte testének szabad ingását, arcának vad románcát.

Humphrey előlépett az árnyékból. A leány meglátta, de nem riadt meg. Elmosolyodott, mintha várt volna rá, és a fodrozódó tó felé intett: Varázslatos a holdfényben úszni, igaz?

Végére ért egy fejezet, Dolly cigarettája úgyszintén, és Dolly mind a kettőt félretette. A víz már langyos volt, és mielőtt kihűlne, Dolly meg akart mosakodni. Elgondolkodva szappanozta be a karját, és miközben lemosta a habot, azon gondolkodott, vajon Jimmy is így érez-e őiránta. Kimászott a kádból, a rácsról lecsúsztatott egy törölközőt. Váratlanul megpillantotta magát a tükörben, mozdulatlanná merevedett, megpróbálta elképzelni, mit láthat egy idegen, ha ránéz. Barna haj, barna szem hál’istennek nem túl közel egymáshoz -, meglehetősen pikáns orr. Tudta magáról, hogy szép, tudta azóta, hogy a postás, amióta őt tizenegy éves korában megpillantotta az utcán, furán kezdett viselkedni; de vajon az ő szépsége más, mint a Viviené? Vajon egy Henry Jenkinsféle férfi elbűvölten megtorpanna, hogy nézze, amint ő suttog a holdfényben? Mert Viola nem más, mint Vivien. Az életrajzi hasonlóságoktól eltekintve, ott a lány leírása: ahogy áll a holdfényben a tó partján, ívelt az ajka, macskaszeme merőn néz valamit, amit senki más nem láthat. Hiszen ez szakasztott Vivien; pontosan amilyennek ő látja Lady Gwendolyn ablakából. Közelebb lépett a tükörhöz. A lélegzetét is hallotta a fürdőszoba csendjében. Vajon mit érez Vivien, amiért ennyire elbűvölt egy férfit, mint Henry Jenkins, aki idősebb, tapasztaltabb, bejáratos az irodalom és a társaság legelőkelőbb köreibe? Valóságos hercegnőnek érezhette magát, amikor Henry megkérte a kezét, amikor elragadta mindennapi környezetéből, és elvitte Londonba, egy olyan életbe, ahol vadon élő fiatal lányból gyöngysort viselő, Chanel-5-illatú szépséggé virágzott, aki férje oldalán uralkodik a legragyogóbb klubokban és éttermekben. Ez az a Vivien, akit Dolly ismer, és akihez, gyanítja, sok mindenben hasonlít... Kop, kop. - Él még ott valaki? Kitty hangja az ajtó túloldaláról meglepetésként érte Dorothyt.

- Egy pillanat! - kiáltott vissza. - Na jó. Már attól féltem, megfulladtál. - Dehogy. - Sokáig maradsz? - Nem. - Csak mert már fél kilenc múlt, Doll, és egy egészen klassz pilótával van randim a Karibi Klubban. Biggin Hillről jött, erre az egy estére. Nem akarsz velünk tartani? Azt mondta, hozza pár barátját. Az egyik éppen felőled érdeklődött. - Ma este nem. - Nem hallottad, hogy pilótákat említettem, Doll? Halált megvető bátorságú és elbűvölő hősöket? - Nekem már van egy, nem emlékszel? Különben is ma soros vagyok a WVS kantinban. - Az özvegyek, szüzek és vénlányok talán nélkülözhetnének egyetlen este? Dolly nem válaszolt. - Hát jó - szólt néhány pillanat múlva Kitty. - Te tudod. Louisa boldogan helyettesít. Ha ugyan valaha is képes volna rá! gondolta Dolly. - Jó mulatást! - szólt ki, és megvárta, míg Kitty léptei távolodnak. Csak akkor bontotta ki a sálját, és csúsztatta le a fejéről, amikor meghallotta, hogy a másik lány lefelé megy a lépcsőn. Tudta, hogy később újra be kell csavarnia a haját, de nem bánta. Sorra kibontotta, és az üres mosdóba dobta a csavarokat. Miután mindet eltávolította, ujjaival kifésülte a haját, hogy lágy hullámokban boruljon a vállára. Ez az. Ide-oda forgatta a fejét; suttogott (Dolly egyetlen verset sem tudott kívülről, de úgy vélte a Chattanooga Choo Choo szövege is megteszi); felemelte két kezét és maga előtt mozgatta az ujjait, mintha láthatatlan fonalat szőne. Tükörképe láttán elmosolyodott. Szakasztott olyan, mint Viola a könyvben.

12

A KÖVETKEZŐ HÉTEN, I94O DECEMBERÉBEN

Végre-valahára szombat este. Jimmy hátrafésülte fekete haját, igyekezett rávenni azt a hosszabb tincset, hogy maradjon a helyén. Brillantin nélkül vesztésre állt a csata, de ebben a hónapban nem engedhet meg magának egy új üveget. Igyekezett vízzel meg egy kis rábeszéléssel pótolni, de az eredmény nem volt biztató. Feje fölött pislákolt a villanykörte, Jimmy felnézett, és magában szuggerálta, hogy még ne égjen ki; már kiszedte a nappali lámpáit, a sorban a fürdőszoba következik. Nem szeretett sötétben fürödni. A villanykörte elhalványult, Jimmy állt a félhomályban, a padlón át zene foszlányai szűrődtek fel a lenti lakás rádiójából. A villany-körte megint fényesedett, vele együtt Jimmy hangulata. Fütyörészni kezdte ő is Glenn Miller In the Moodját. A szmoking valamikor édesapjáé volt, még a W.H. Metcalfe és Fiai idejéből, és sokkal elegánsabb, mint Jimmynek bármilyen holmija. Mi tagadás, meglehetősen tuskónak érezte magát - háború van, elég baj, hogy nem hord egyenruhát, sőt, éppenséggel kiöltözik aranyifjúnak. De hát Dolly mondta, hogy öltözzön jól - „Mint egy úriember, Jimmy!”, írta a levelében, „igazi úriember” -, és az ő ruhatárában nemigen akad olyasmi, ami megfelelne ennek az utasításnak. A szmoking velük tartott, amikor közvetlenül a háború kitörése előtt leköltöztek Coventryből; egyike a múlt kevés darabjának, amelyektől Jimmy meg nem vált volna. Ahogy a dolgok fordultak, még szerencse - Jimmy a világért sem akart csalódást okozni Dollynak, valahányszor a fejébe vett valamit, kivált az utóbbi időben. Az elmúlt néhány hét során, amióta Dolly családját bombatalálat érte, távolság támadt kettejük között. Dolly kitért a részvét elől, bátornak mutatta magát, és valahányszor meg akarta ölelni, megmerevedett. Még csak beszélni sem volt hajlandó a család haláláról, a szót inkább a munkaadójára terelte, sokkal szeretetteljesebben beszélt az öreg hölgyről, mint azelőtt. Jimmy

örült, hogy Dolly talált valakit, aki segít elviselni a fájdalmát - hogyne örült volna, bár igazából azt kívánta, bárcsak ő volna az a valaki. Megrázta a fejét - micsoda öntelt pasas, hogy önmagát sajnálja, mikor a szerelme, Doll ilyen irtózatos veszteséggel birkózik. Annyira nem jellemző Dollra, hogy így elzárkózik; Jimmyt megrémítette; úgy érezte, mintha a nap sűrű felhők mögé rejtőzne, és érzékeltetné a szörnyű hideget, ha Dolly már nem lenne az életében. Ezért olyan fontos ez az este. A Dollytól kapott levél, a felszólítás, hogy csípje ki magát - Coventry bombázása óta első ízben érzékelte az ő Dollyjának élénk szellemét, és nem kockáztathatja meg, hogy újból elveszítse. Jimmy figyelme ismét a szmokingra terelődött. Hihetetlen, milyen jól illik rá: apját ebben az öltönyben mindig is óriásnak látta. Pedig valószínűleg egyszerűen csak felnőtt férfi volt. Jimmy leült keskeny ágyának foszladozó takarójára, és felhúzta a zokniját. Az egyik lyukas volt, hetek óta halogatta, hogy megstoppolja, de úgy forgatta, hogy a lyuk alulra kerüljön. így már jó lesz. Megmozgatta lábujjait, szemügyre vette kifényesített cipőjét, aztán az órájára pillantott. Még egy óra van a találkozásukig. Nagyon korán csípte ki magát. De hát nem meglepő, Jimmy ideges volt, mint valami macska. Cigarettára gyújtott, hanyatt dőlt az ágyán, karját feje alá rakta. Valami keményet tapintott. A párna alá nyúlt, és előhúzta az Egerek és embereket. Könyvtári könyv volt, még ’38 nyarán kölcsönözte ki, és nem adta vissza - inkább megfizette az elvesztett könyvért járó büntetést. Tetszett maga a regény is, de nem azért ragaszkodott hozzá. Jimmy babonás volt: magánál tartotta azóta a tengerparti nap óta, s elég volt ránéznie, máris visszatértek legédesebb emlékei. És a könyv a legalkalmasabb rejtekhellyel szolgált legértékesebb tulajdonának. A kötetben, ahol senkinek eszébe sem jutna keresni, rejtőzött a fénykép, amit Dollyról készített a tengerparti mezőn. Jimmy elővette, és lesimította a kép szamárfüles sarkát. Megszívta cigarettáját, kifújta a füstöt, és hüvelykujjával végigsimította Dolly haját, a vállát, a melle halmát... - Jimmy? - Apja az evőeszközös fiókban kotorászott a fal túloldalán. Ki kellene mennie, hogy segítsen megkeresni, amit apja keres. De mégis

tétovázott. A kutakodás valami tennivalót adott az öregnek, és Jimmy tapasztalatból tudta, jobb, ha az embernek van elfoglaltsága. Figyelme visszatért a fényképre, mint milliószor, amióta a fotó készült. Lehunyt szemmel is látta minden részletét, ahogy Dolly az ujja köré csavarja a haját, az álla tartását, a Dollyra oly jellemző kihívó pillantását merész tettei mindig meghaladták a valós bátorságát („Hogy emlékezz rám valamiről”? Nos, ezt elérte!); szinte érezte a sós illatot, érezte a napfényt a bőrén, Dolly testének érintését, ahogy alatta ívbe hajlott, mikor ledöntötte és csókolta... - Jimmy? Nem találom azt a hogyishívjákot, kisfiam. Jimmy felsóhajtott, és türelemre intette magát. - Jól van, apa - szólt ki. - Mindjárt megyek. - Búbánatos mosolyt vetett a fényképre - nem a legkellemesebb a barátnője csupasz keblére meredni, míg apja a fal túloldalán vesződik valamivel. Jimmy visszacsúsztatta a képet a könyvbe, és felült. Belebújt a cipőjébe, megkötötte a cipőfűzőt, letette a cigarettáját, és körülnézett kicsi hálószobájában. Amióta kitört a háború, egyfolytában dolgozott, és a fakózöld tapéta ki sem látszott Jimmy legjobb fényképei, de legalábbis a kedvencei alól. Ott voltak a Dunkirkben felvett képek, férfiakról, akik szinte összecsuklottak fáradtságukban, egyikük átvetette karját egy bajtársa vállán, egy másiknak vérfoltos kötés takarta fél szemét, és mindannyian szótlanul vánszorogtak, a földre meredtek, nem gondoltak másra, csak a következő lépésre; egy katonáról, aki a parton alszik, egyik lábán sincs bakancs, és úgy szorongatja mocskos kulacsát, mintha az élete függne tőle; csónakok irtózatos dzsungeléról, és bombázó repülőkről, és férfiakról, akik csak azért vánszorogtak idáig, hogy belelőjék őket a vízbe, amint a pokolból igyekeznek menekülni. Azután ott voltak a bombázások kezdete óta felvett londoni fotók. Jimmy szeme végigfutott a túlsó falon sorakozó portrékon. Felállt, hogy közelebbről lássa a képeket. A család az East Enden, amint holmijuk maradékát húzzák kézikocsin; a konyhai szárítókötélre mosást aggató kötényes asszony, ahol a konyha negyedik fala hiányzik; az anya, aki esti mesét olvas hat gyermekének az óvóhelyen; a kitömött maci, amelyiknek a

fél lába hiányzik; a széken ülő, pokrócba bugyolált asszony, aki mögött lángol házának maradványa; az öregember, aki a kutyáját keresi a romok között. Kísértették a képek. Olykor úgy érezte, mintha a lelkűk egy részét lopná el, magánéletük egy darabkáját orozná el a maga hasznára, amikor elkattintja a fényképezőgépet; de Jimmy nem fogta fel könnyedén a műveletet - kötődött az alanyaihoz. Figyelték a falról, s ő az adósuknak érezte magát, nemcsak azért, mert tanúja volt emberi tapasztalatuk egy megrögzült pillanatának -felelősségének érezte, hogy elevenen tartsa a történetüket. Gyakran hallotta a rádióban a komor közleményt: „Tudomásunk szerint három tűzoltó, öt rendőr, valamint százötvenhárom polgári személyvesztette életét” (micsoda szenvtelen szavak írják le a borzalmat, amelynek az előző este ő is részese volt!), majd látta ugyanezt a néhány sort az újságban - és ennyi volt. Mostanában nem jut idő többre, értelmetlen volna virágot hagyni, gyászjelentést írni, hiszen ugyanez ismétlődik majd holnap éjjel, meg holnapután, meg azután. A háborúban nincs helye egyéni fájdalomnak, emlékműnek, amilyet apja temetkezési szalonjában látott kisfiú korában, de Jimmy szívesen játszott el a gondolattal, hogy a fényképei bizonyos mértékig emlékműnek számítanak. Hogy majd egyszer, mire mindez véget ér, a képek fennmaradnak, és azt mondják a jövő emberei: - Ilyen volt. Mire kiért a konyhába, apja már elfelejtette, hogy holmi rejtélyes hogyishívjákot keres. Az asztalnál ült, pizsamanadrágban, trikóban, és a Jimmy által olcsón szerzett kétszersült morzsáival etette arany kanáriját. Nesze, Mandi - mondogatta, míg bedugta ujját a kalitka rácsán. - Kapd be, Mandika. Úgy, úgy, ügyes kis madár vagy. - Odafordult, amikor észrevette, hogy Jimmy mögötte áll. - Szervusz, fiam! De kicsípted magad! - Ugyan, apa. Apja végigmérte, és Jimmy magában fohászkodott, rá ne jöjjön, honnan ered a szmoking. Nem mintha apja nem adná kölcsön szívesen, hiszen végtelenül nagylelkű, de a felidézett emlékek bizonyára felzaklatnák. De apja csak elismerően bólintott.

- Jól nézel ki, Jimmy. - Ajka megremegett atyai büszkeségében. - Nagyon jól, bizony. Büszke vagyok rád. - Jól van, apa - szólt gyengéden Jimmy. - Vigyázz, még elbízom magam! Akkor aztán majd nem bírsz velem! Apja, még mindig bólogatva, halványan elmosolyodott. - Hol az inged, apa? A szobádban? Megyek, kihozom - nehogy megfázz nekem! Apja utánacsoszogott, de csak a folyosó közepéig. Még akkor is ott állt, amikor Jimmy kijött a szobából - réveteg arca arra vallott, nem emlékszik, miért is hagyta ott az imént a székét. Jimmy megfogta a könyökénél, és óvatosan visszavezette a konyhába. Rásegítette az ingét, és letelepítette a megszokott székére - apa összezavarodik, ha nem arra ül. A teásüst még félig volt, Jimmy visszatette a tűzhelyre. Nagy szerencse, hogy megint működik a gáz - a fővezetéket egyik este gyújtóbomba érte, és apa nem tud elaludni, míg meg nem issza a tejes teáját. Jimmy óvatosan adagolta a teát a kannába - apadnak a készletek a fűszeresnél, nehogy kifogyjon. - Hazajössz vacsorára, Jimmy? - Nem, apa. Ma későig lesz dolgom, nem emlékszel? Hagytam neked kolbászt a tűzhelyen. - Jó, jó. - Sajnos csak nyúlkolbász, de utána lesz valami különleges. Ki se tudnád találni - narancs! - Narancs? - Az öregember arcán réges-régi emlék fénye villant. Egyszer kaptam karácsonyra egy narancsot, Jimmy. - Igazán, apa? - Még kiskölyök koromban, a tanyán. Milyen szép nagy narancs volt! Stevie bátyám ette meg az egészet, mikor nem néztem oda. A teásüst fütyült, Jimmy leforrázta a teát. Apja halkan sírdogált, mint mindig, amikor eszébe jutott Stevie, a bátyja, aki vagy huszonöt esztendeje veszett oda a lövészárokban. De Jimmy nem vett tudomást a könnyekről. Apja múltat idéző könnyei éppoly gyorsan felszáradnak, ahogy kibuggyantak, a legjobb tovább beszélgetni, mintha mi sem történt volna. -

Nahát, apa, most tiéd lesz az egész. - Jó adag tejet töltött apja csészéjébe. Apa szereti a tejes teát, és ez az egyetlen, amiben nem látnak hiányt, hála Mr. Evansnek, aki két tehenet tart a boltja melletti csűrben. A cukor már más történet. Jimmy inkább egy kis kondenzált tejet kapart össze és töltötte a teába. Megkeverte, majd az asztalhoz vitte a csészét. - Figyelj, apa! A kolbász még meleg lesz a serpenyőben, mire megéhezel. Nem kell meggyújtanod a gázt, jó? - Apja a fejét vakarta, és az asztalterítőre meredt. - Hallod, apa? - Mi van? - A kolbászt megfőztem, hát nem kell begyújtanod a gázt. - Jó, jó. - Apja belekortyolt a teába. - És a csapot se nyisd ki, apa. - Mit mondasz, Jim? - Majd segítek neked megmosdani, mikor hazajövök. Apja egy pillanatig zavartan nézett fel Jimmyre. - Hogy kicsípted magad, kisfiam. Mégy valahova este? Jimmy felsóhajtott. - Igen, apa. - Valami puccos helyre? - Csak találkozom valakivel. - Valami kis hölggyel? Jimmy akaratlanul is elmosolyodott a ravaszkás hang hallatán. - Igen, apa. Egy kis hölggyel. - Egészen különlegessel? - Nagyon különlegessel. - Egyszer majd hozd el magaddal. - Apja szemében az egykori huncutság villant, és Jimmy szíve megsajdult: milyen is volt az életük, amikor ő volt gyerek, és apja az, aki gondoskodott róla. De mindjárt el is szégyellte magát - az ég szerelmére, hiszen huszonkét éves, idős már ahhoz, hogy gyerekes dolgok után sóvárogjon! És a szégyenérzet csak fokozódott, amikor apja derűsen is, bizonytalanul is elmosolyodott: Elhozod valamelyik este a kis hölgyet, Jimmy? Édesanyáddal majd megállapítjuk, méltó-e a mi fiunkhoz. Jimmy csókot nyomott apja feje búbjára. Nem vesződött

magyarázkodással - hogy már tíz évnél is több múlt el, amióta anyja elhagyta őket egy új pasassal, akinek elegáns autója és nagy háza van. Minek is magyarázná? Az öreg boldog, ha az hiszi, hogy a felesége épp csak kiugrott, hogy sorba álljon a jegyre kapható élelmiszerért - és kicsoda is Jimmy, hogy felvilágosítsa? Elég kegyetlen manapság az élet, az igazság csak még tovább rontana rajta. - Vigyázz magadra, apa - szólt inkább. - Bezárom az ajtót, de a szomszédban Mrs. Hamblinnél van kulcs, és ha riadó lenne, lesegít az óvóhelyre. - Sose lehet tudni, Jimmy. Már hat óra, és még nyoma sincs a fritzeknek. Talán szabadnapot vettek ki. - Nem merném lefogadni. Világít a hold, akár a rabló lámpása. Mihelyt megszólal a sziréna, Mrs. Hamblin jön érted. Apja Mandi kalitkájának rácsait birizgálta. - Minden rendben, apa? - Persze, persze. Minden rendben, Jimmy. Jó szórakozást, és ne aggódj a te öreg apádért. Nem megyek én sehova. Ha legutóbb se találtak telibe, most se lesznek ügyesebbek. Jimmy mosolygott, és lenyelte a gombócot, ami mostanában gyakran ott szorult a torkában. Szeretettel vegyülő megnevezhetetlen szomorúság, sok minden másért is, nem csak megroggyant apjáért. - Ez a beszéd, apa. Idd meg szépen a teádat, és hallgasd a rádiót. Észre se veszed, és már itthon is vagyok.

Dolly Bayswater egy holdfényes utcáján sietett végig. Két napja, egy éjjeli légitámadásban bomba ért egy művészeti galériát, padlása tele festékkel, lakkokkal, a tulajdonos sehol, intézkedés nem történt, még most is teljes a zűrzavar: elszenesedett fadarabok, kiszakadt ajtók, ablakok, üvegtörmelék mindenütt. Dolly látta a tüzet kedvenc helyéről - a 7-es szám tetején üldögélt szívesen -, nagy tűz volt a távolban, vad és látványos lángok küldtek füstfel-legeket a megvilágított égre. Zseblámpája takart fényét a földre irányította, megkerült egy homokzsákot, a cipősarkát kis híján elnyelte egy repesz ütötte lyuk,

bújkálnia kellett egy túlbuzgó légoltalmi őr elől, aki belefújt a sípjába, és intette Dollyt: legyen észnél, menjen be - hát nem látja, hogy kelőben a bombázók kedvence, a hold? Kezdetben Dolly is éppen úgy félt a bombáktól, mint mindenki más, de mostanában úgy találta, hogy szinte szívesen van kint légitámadás alatt. Jimmy azon tépelődött, vajon azok után, ami Dolly családjával történt, nem keresi-e ő maga is a veszélyt - de tévedett. Dolly éppenséggel valami élénkítőt talált a veszélyben, sajátos módon megkönnyebbült, szinte emelkedett hangulatba került, ahogy végigsurrant az éji utcán. Elérte vágyai netovábbját, Londont - ez az élet, ez a Blitz, soha még ennél különbet nem tapasztalt, és talán nem is fog soha. Nem, Dolly már egyáltalán nem félt, hogy eltalálja egy bomba - nehéz lett volna megmagyarázni, de szinte tudta, hogy nem ez a sorsa. Borzongató érzés volt, hogy szembenéz a veszéllyel, és mégis rettenhetetlen - Dolly szinte izzott, és nem is volt ebben egyedül: különleges atmoszféra töltötte el a várost, és néha úgy tűnt, hogy Londonban mindenki szerelmes. De ma éjjel, túl a szokásos izgatottságon, valami egyéb is kergette a törmeléken át. Voltaképpen nem is kellett volna rohannia - idejében indult el, miután megitatta Lady Gwendolynt a mindenesti pohárka sherryvel, ami elegendő volt, hogy a drága vénséget az üdvös álom karjába terelje és ott is tartsa akár a legzajosabb légitámadás alatt -, de Dollyt annyira felizgatták a tervei, hogy egyenletesen lépkedni fizikai lehetetlenség volt, a merészsége hajtotta; úgy érezte, száz mérföldet is futhatna, és mégsem fogyna ki a levegőből. De megfékezte magát. Hiszen a harisnyájára is gondolnia kell! Az utolsó ép pár, és semmi úgy nem teszi tönkre az ember harisnyáját, mint valami légitámadásból származó törmelék, ezt aztán igazán tudja. Ha ez a pár megsérül, ő is kénytelen lenne szemceruzával húzni vonalat a lába szárára, mint az az ordenáré Kitty. Na nem, köszöni szépen. További kockázatot megelőzendő, Dolly felugrott a Marble Arch közelében megálló buszra. Hátul még épp talpalatnyi hely volt, gyorsan befurakodott, és igyekezett nem belélegezni egy nagyszájú férfiú sós leheletét, aki éppen a

húsfejadagokról, és a máj megsütésének legalkalmasabb módjáról értekezett. Dolly legszívesebben odaszólt volna, hogy a recept nagyon véresen, sőt gusztustalanul hangzik, de mihelyt megkerülték a Piccadilly Circust, inkább leugrott a buszról. - Jó éjszakát, édes! - kiáltott utána egy öregecske légoltalmi őr, ahogy a busz elhajtott a távolba. Dolly intett viszonzásul. Két szabadságos katona, részegen gajdolva a „Nellie Dean”-t, kétfelől belekarolt, és megforgatta. Dolly felkacagott, a katonák arcon csókolták, majd istenhozzádot intve dülöngéltek vígan tovább. Jimmy a Charing Cross Road és a Long Acre sarkán, a holdfényes téren várt rá, ott, ahol megbeszélték. Dolly megtorpant. Jimmy Metcalfe tagadhatatlanul jóképű. Magasabb, mint ahogy emlékezett rá, soványabb is egy kicsit, de fekete haját most is hátrafésülte, és az arca mintha azt sugallná, hogy éppen valami mulatságos vagy okos mondat jár a fejében. Jimmy nem az egyetlen jóképű férfi, akivel találkozott, ó, dehogy (manapság szinte állampolgári kötelesség, hogy az ember lánya rámosolyogjon minden szabadságolt katonára), de sötét, természeti ösztön rejlik benne - testi erő és jellemerő elegye -, ami hevesen megdobogtatta Dolly szívét. És Jimmy annyira jó ember! Becsületes és őszinte; a társaságában tisztára úgy érzi, mintha győzött volna valamiféle versenyen. És ahogy ma este meglátta, a fekete szmokingban - éppúgy, ahogy kérte kis híja volt, hogy fel nem sikított örömében. Igazán remekül áll rajta - ha nem ismerné, valóságos úriembernek nézné. Dolly elővette táskájából a szájrúzsát és a pudriéját, úgy helyezkedett, hogy a holdfény érje, és utánahúzta szája vonalát. Puszit dobott a tükörnek, és becsattantotta. Végignézett a barna kabáton, amit végül is kiválasztott. Némi kétsége támadt a szőrmegallér és mandzsetta felől - talán nerc, de valószínűbb, hogy róka. Nem éppen a legújabb modell - legalább húsz éve mehetett ki a divatból -, de a háborúban az ilyesmi vesztett a fontosságából. Különben is, Lady Gwendolyn szerint az igazán drága holmi mindig divatos, márpedig ő ért az ilyesmihez. Dolly megszaglászta a kabát ujját. Amikor

kiszabadította a gardróbszobából, szörnyen szaglott a molyirtótól, de míg fürdött, felakasztotta a fürdőszoba ablakára, utána meg annyi parfümöt szórt rá, amennyit csak nélkülözhetett, és most már sokkal jobb. Alig lehet érezni, hiszen manapság egész Londont égett bűz járja át. Dolly megigazgatta az övét, gondosan elrejtve a kabát derekán a molyrágta lyukat, és megrázkódott. Annyira izgatott volt, valósággal zsongtak az idegei, alig várta, hogy Jimmy megpillantsa. Megigazgatta a puha szőrmegallérra tűzött gyémántbrosst, kihúzta magát, és helyretolta a tarkójára tűzött fürtöket. Mélyet lélegzett, és kilépett az árnyékból hercegnő, örökösnő, egy lány, akinek a lába előtt hever a világ.

Hideg volt, és Jimmy éppen cigarettára gyújtott, amikor megpillantotta Dollyt. Kétszer is meg kellett néznie, hogy valóban ő közeledik-e - a csicsás kabát, a holdfényben ragyogó fürtök, a hosszú léptek, a járdán magabiztosan kopogó magas sarok. Valóságos vízió volt - olyan szép, annyira üde és ragyogó, hogy Jimmynek elszorult a szíve. Dolly megnőtt, amióta nem látta. Sőt döbbent rá, ahogy észrevette az újfajta könnyedséget, ragyogást, míg ő kényelmetlenül feszengett apja avítt szmokingjában -, Dolly megnőtt, és eltávolodott. Valósággal fejbe kólintotta, mennyire. Dolly szótlanul, parfümfelhőben közeledett. Jimmy szellemes akart lenni, nagyvilági megjegyzésen törte a fejét, tudatni Dollyval, mennyire tökéletes, hogy ő az egyetlen nő, akit valaha is szeretni fog. Mi lenne az az egyetlen mondat, amely egyszer és mindenkorra áthidalná ezt az újonnan támadt szörnyű távolságot? Elmesélné, hogyan halad a munkájában; esténként, amikor megjelenik az új szám, milyen izgatottan beszél a szerkesztője a Jimmy előtt álló lehetőségekről, mire „ez a háborús cirkusz” elmúlik, hogy milyen nevet szerezhet a fényképeivel, mennyit kereshet majd? De valósággal elvakította Dolly szépsége, az ellentéte a háborúval meg a kegyetlenségével, a milliónyi éjszakával, amikor ő a jövőjükről alkotott fantáziaképekkel aludt el, a közös múltjukról Coventryben, és arról a réges-régi tengerparti piknikről - és a szavak

egyszerűen nem formálódtak meg. Jimmy kipréselt magából egy félmosolyt, majd önkéntelenül megragadta Dolly haját, és megcsókolta a lányt.

A csók olyan volt, mint valami startpisztoly. Dolly idegei lecsillapodtak, de ugyanakkor elöntötte az izgalom attól, ami következik. Egész héten emésztették a tervei, és most, végre, itt az idő. Le akarja nyűgözni Jimmyt, megmutatni mennyire megnőtt, hogy már nagyvilági nő, nem az az iskolás lány, akit annak idején megismert. Egy pillanatra lehiggadt, igyekezett belehelyezkedni a szerepbe, majd hátrahúzódott, és felnézett Jimmyre. - Halló, kedves - suttogta forrón; Scarlett O’Hara szájából sem hangozhatott volna különbül. - Halló, drága, neked is. - Különös, hogy itt találkozunk. - Könnyedén végigsimította Jimmy hajtókáját. - És hogy milyen elegáns vagy! - Micsoda? - vont vállat Jimmy. - Ebben az ócska holmiban? Dolly elmosolyodott, de igyekezett nem felnevetni (Jimmy mindig megnevettette.) - Nos akkor - nézett fel rá a pillái alól gondolom, indulhatunk. Mozgalmas esténk lesz, Mr. Metcalfe. Belekarolt Jimmybe, és igyekezett nem rángatni, ahogy gyors lépekkel végighaladtak a Charing Cross Roadon. Hosszú sor kígyózott a 400-as Klub előtt, csatlakoztak ők is, míg ágyuk dörögtek keleten, és fényszórók söpörtek végig az égen, mint megannyi Jákob lajtorjája. Már majdnem az ajtóhoz értek, amikor repülő szállt felettük, de Dolly nem vett róla tudomást; még egy légiriadó sem vehette volna rá, hogy feladja helyét a sorban. Elértek a lépcsőhöz, zene szállt feléjük, csevegés, kacagás, és valami dühös, álmatlan energia, ami Dollyt valósággal megrészegítette bele kellett kapaszkodnia Jimmybe, ha nem akart elesni. - Meglátod, milyen isteni lesz odabent - mondta. - Ted Heath és a zenekara fantasztikus, és Mr. Rossi, az igazgató, egy cukorfalat. - Voltál már itt?

- Persze, sokszor. - Parányi túlzás, csak egyszer volt itt, de Jimmy idősebb nála, fontos munkája során sokat utazik, sokféle emberrel találkozik, ő meg még - hát ő csak az, aki, és mindenáron azt akarja, hogy Jimmy nagystílűbbnek, kívánatosabbnak tartsa, mint amikor legutóbb találkoztak. Felkacagott, és megszorította Jimmy karját. - Ejnye, Jimmy, ne nézz már így! Kitty nem hagyna békén, ha néha nem tartanék vele. Tudod, hogy csak téged szeretlek. A ruhatárhoz értek, és Dolly megállt, hogy levesse a kabátját. Hevesen kalapált a szíve, vágyott erre a pillanatra, gyakorolt, tervezett, és most végre elérkezett. Felidézte Lady Gwendolyn történeteit, hogy mi mindent éltek át kettesben Pennyvel, a bálokat, a kalandokat, amikor jóképű férfiak kergették őket végig Londonon... Hátat fordított Jimmynek, és hagyta, hogy lecsússzon róla a kabát. Ahogy Jimmy elkapta, Dolly lassan megperdült, éppúgy, ahogy már százszor elképzelte, majd pózba vágta magát, feltárva (trara-ram, hölgyeim és uraim!) a Ruhát. Piros volt, testhezálló, irizáló, az a fajta, ami egy nő testének minden hajlatát hangsúlyozza, és Jimmy kis híján elejtette a kabátot, amikor meglátta. Tekintete végigsiklott Dolly alakján, aztán megint vissza; a kabát kikerült a kezéből, a helyébe meg ruhatári jegy, de Jimmy meg nem tudta volna mondani, hogyan. - Nahát... - kezdte -, Doll, hogy te... ez a ruha hihetetlen. - Micsoda? - Dolly megvonta a vállát, épp úgy, mint odakint Jimmy. - Ez a régi rongy? - Aztán szélesen elmosolyodott, ismét Dolly volt, és amikor azt mondta: - Gyerünk. Menjünk beljebb -, Jimmy ezt a pillanatot semmivel a világon fel nem cserélte volna.

Dolly végigvizslatta a vörös zsinór mögötti területet, a zsúfolt kis táncparkettet, az asztalt, amelyet Kitty „Királyi Asztalnak” nevezett, közvetlenül a zenekar mellett - talán itt láthatja Vivient ma este. Henry Jenkins jó barátja Lord Dumphee-nek, gyakran fényképezkednek közösen a Ladyben, de első pillantásra senki ismerőst nem fedezett fel. Nem baj, fiatal még az este - Jenkinsék még felbukkanhatnak később. Jimmyt a

terem vége felé kormányozta, a kerek asztalok szoros közén, a vacsorázó, poharazó, táncoló vendégek között, míg lépteik végre Mr. Rossihoz és a zsinórral elkerített területhez vitték őket. - Jó estét - köszöntötte őket Mr. Rossi, kezét összekulcsolta, és meghajtotta a fejét. - Önök ugyebár a Dumphee-eljegyzésre jöttek? - Milyen csodás a klub...! - dorombolta Dolly, elkerülve a választ. Milyen rég volt, nagyon rég... épp azt mondtuk Lord Sandbrookkal, hogy gyakrabban kellene feljönnünk Londonba. - Bátorító mosolyt vetett Jimmyre. - Ugye, drágám? Rossi nagy igyekezettel próbálta felismerni őket, árnyalatnyi ránc jelent meg a homlokán, de hamar el is tűnt. Éjszakai klubjának kapitányi posztján nagy gyakorlatot szerzett benne, hogy megtartsa útvonalán a társaság hajóját, és elkényeztesse az utasokát. - Drága Lady Sandbrook - fogta meg Dolly kezét, és csókot lehelt rá -, sötét volt a hely kegyed nélkül, de most, hogy itt van, a fény is felragyog. - Figyelme Jimmyre terelődött. - És ön, Lord Sandbrook? Remélem, jól szolgál az egészsége? Jimmy nem válaszolt, és Dolly visszafojtotta a lélegzetét. Tudta, Jimmy hogyan vélekedik az ő „játékairól”, ahogy nevezte, és mihelyt megszólalt, érezte, amint a hátán megmerevedik Jimmy keze. Mi tagadás, csak fokozta a kalandot a bizonytalanság, hogy vajon Jimmy hogyan reagál - ameddig nem válaszol, minden nagyobbnak tűnik. Dolly hallotta a tulajdon szívdobogását, ahogy Jimmy válaszára várt, egy boldog sikkantást a tömegből, egy összetört pohár csörömpölését valahonnan, a zenekart, amint új dallamba kezd...

A kis olasz fickó, aki ismeretlen néven szólította, kíváncsian várt a válaszra, és Jimmy előtt hirtelen felrémlett apja odahaza, a csíkos pizsamájában, a lakásuk fala azzal a bánatos zöld tapétával, Mandi a kalitkájában, a kétszersültdarabkákkal. Érezte magán Dolly szúrós pillantását, ahogy biztatta: játssza el a szerepét; tudta, hogy figyeli, tudta, mit akar hallani tőle, de Jimmy úgy érezte, összeroppantaná, ha reagálna erre a névre. Mélységes hűtlenség lenne szegény, öreg, zavarodott apja

iránt, aki a soha vissza nem térő feleségét várja, és a húsz éve halott bátyját siratja, és aki Londonba érkezésükkor így szólt a szegényes lakás láttán: - Ez igazán szép, Jimmy. Derekas munkát végeztél, fiam -büszke lehet rád anyád és apád. Dolly arcára sandított és azt látta, amire számított: nagy betűs Reményt minden vonásán. Dollynak ezek a játékai az őrületbe kergették Jimmyt, nem utolsósorban azért, mert mostanában egyre jobban rávilágítottak: mennyire távol van a Dolly által áhított élet attól, amit ő kínálhat neki. No de voltaképpen ártalmatlan játék, nem? Senkiben sem tesz kárt, hogy Jimmy Metcalfe és Dorothy Smitham ma este a vörös zsinór túloldalán áll. És Dolly annyira áhítozik rá, annyit vesződött azzal a ruhával meg mindennel, még őt is rávette, hogy szmokingot viseljen - a szeme, a festék alatt is tág és sóvárgó, mint egy gyereké, és hiszen annyira szereti, nem fogja elrontani a játékát, még a maga buta büszkeségének árán sem. Csak mert holmi tétova idea birizgálja, hogy ragaszkodnia kell a maga alantas helyzetéhez - hiszen Dolly a családja halála óta ma először hasonlít hajdani önmagához. - Mr. Rossi - erőltetett széles mosolyt az arcára Jimmy, és istenesen megrázta a másik férfi kezét. - Végtelenül örülök, hogy látom, öregem. így hamarjában ezt találta a legelőkelőbb hangnak, és szívből remélte, hogy megteszi.

A túloldal épp olyan csodálatos volt, amilyennek Dolly álmodta. Szakasztott olyan ragyogó, amilyennek Lady Gwendolyn történeteiből kihámozta. Nem mintha első látásra bármi is más volna - ugyanolyan a vörös szőnyeg és a selyemtapétás fal, a kötél mindkét oldalán összesimulva táncolnak a párok, pincérek hordozzák az ételt-italt -, kevésbé élesszemű megfigyelő még csak azt sem venné észre, hogy egyáltalán létezik két oldal. De Dolly tudta. És élvezte, hogy ezen az oldalon lehet. Hát igen, megkaparintotta a Szent Grált - de mi legyen a következő lépés? Jobb ötlet híján elvett egy pohár pezsgőt, kézen fogta Jimmyt, és

magával húzta az egyik fal melletti pamlagra. Őszintén szólva beérte azzal, hogy nézheti a sokszínű ruhák és mosolygó arcok kavalkádját. Egy pincér lépett oda, megkérdezte, mit óhajtanak enni, Dolly pedig azt mondta, sonkát tojással, és már meg is kapta, a pezsgőspohara mintha sosem ürült volna ki, és a zene egy percre sem hallgatott el. - Olyan, mint egy álom, nem? - kérdezte ragyogva. - Hát nem csodálatosak valamennyien? - Amire Jimmy előbb gyufát gyújtott és csak aztán eresztett meg egy semleges „perszé”-t. A lángoló gyufát az ezüst hamutartóba dobta, és megszívta a cigarettáját. - No és mi újság nálad, Doll? Hogy van az öreg Lady Gwendolyn? Még mindig nyakra-főre ugráltat? - Ugyan, Jimmy, miket beszélsz. Igaz, eleinte sokat panaszkodtam, de ha az ember közelebbről megismeri, igazán aranyos. Egyre jobban támaszkodik rám - a magunk módján egészen közel kerültünk egymáshoz. - Dolly odahajolt, hogy Jimmy meggyújthassa a cigarettáját. - Az unokaöccse aggódik, hogy Lady Gwendolyn a végrendeletében rám hagyja a házát. - Ezt ki mondta neked? - Rufus doktor. Jimmy sokatmondóan felmordult. Nem örült, ha Dolly Rufus doktort emlegette, akármennyit bizonygatta Dolly, hogy barátnőjének az édesapja a doktor, és igazában rém öreg ahhoz, hogy őiránta úgy érdeklődjön, de Jimmy csak összevonta a szemöldökét és másra terelte a szót. Dolly keze után nyúlt. - No és hogy van Kitty? - Ó, hát Kitty... - Dolly tétovázott, eszébe jutott a múltkori beszélgetés Vivienről meg a szerelmi ügyekről. - Rém jól van -mint ez a típus általában. - Ez a típus?! - emelte meg a szemöldökét Jimmy. - Úgy értem, jobban tenné, ha többbet törődne a munkájával, és kevesebbet azzal, ami az utcán meg az éjszakai klubokban történik. Némelyek egyszerűen képtelenek megváltozni. - Jimmyre sandított. Neked biztosan nem tetszene. - Nem?

Dolly megrázta a fejét, és szívott egyet a cigarettáján. - Pletykafészek, és meg kell mondanom, ledérségre hajlamos. - Ledérségre? - Jimmy már mulatott, a szája körül mosoly játszott. Ejnye, ejnye. Kitty rendszeresen becsempészi a barátját sötétedés után, azt hiszi, ő nem tudja, de azok a zajok néha... Csak az nem hallaná, aki süket. - Ó, de mennyire! - bólintott Dolly. Egyetlen gyertya fénye libegett poharában az asztalon, és Dolly szórakozottan ide-oda tologatta. Még nem mesélt Jimmynek Vivienről. Maga sem tudta, miért - nem mintha azt gondolta volna, hogy Jimmy helytelenítené a kapcsolatot Viviennel, dehogy, inkább ösztönösen úgy érezte, titkolnia kell a bimbózó barátságot, egyedül magának megtartania. De ma este, Jimmy jelenlétében, felvillanyozva az iszogatott édes pezsgőtől, Dolly hirtelen úgy érezte, mindent el kell mesélnie. - Tudod - tette hozzá hirtelen idegesen nem emlékszem, említettem-e a leveleimben, hogy van egy új barátnőm. - Igazán? - Igen. Vivien. - Már a puszta nevétől is boldog kis borzongás futott át Dollyn. - Henry Jenkins a férje, tudod, az az író. A szemközti házban laknak, a 25-ös számban, és egész komolyan összebarátkoztunk. - Valóban? - nevetett fel Jimmy. - Milyen furcsa véletlen, épp mostanában olvastam Jenkinsnek egy könyvét. Dolly megkérdezhette volna, melyiket, de valójában oda sem figyelt. Sok mindent szeretett volna mesélni Vivienről, de fékezte magát. - O tényleg egészen más, Jimmy. Persze gyönyörű szép, de nem olyan mutatós módon, és nagyon kedves, mindig segít a WVS-ben - nem meséltem a katonai kantinról, ahol dolgozunk? Vivien azt is megérti, ami történt - a családommal, Coventryben -, tudod, ő maga is árva, egy nagybátyja nevelte fel, Oxford közelében járt egy régi nagy iskolába, ami a családi birtokon épült. Mondtam már, hogy Vivien örökösnő? Igazában övé a házuk a Campden Grove-ban, nem a férjéé... - Dolly lélegzetet vett, de csak azért, mert nem volt tisztában a részletekkel. - Nem mintha felvágna vele, ő egyáltalán nem olyan. - Csodálatosnak hangzik.

- Mert az is. - Szívesen megismerném. - Hát igen... - dadogott Dolly -, persze... majd valamelyik nap. - Nagyot szívott a cigarettáján, és eltöprengett, vajon miért kelt benne félelemfélét ez a javaslat. Vivien és Jimmy találkozása nem szerepel a számtalan képzeletbeli forgatókönyv egyikében sem; először is, Vivien rettenetesen tartózkodó, másrészt - hát igen, Jimmy az Jimmy. Persze rém aranyos, kedves, okos - de nem éppen az a fajta, akit Vivien Dollyhoz méltó barátnak tartana. Nem mintha Vivien nem volna kedves; csak éppen Jimmy más osztályból való - igazában ők mind a ketten, de Dolly, akit Lady Gwendolyn vett a szárnyai alá, annyira kicsiszolódott, hogy Vivien bátran elfogadhatja. Dolly utált hazudni Jimmynek, hiszen szereti, de az egyszer biztos: nem sérti meg azzal, hogy ezt egyenesen kimondja. Jimmy karjára tette a kezét, lecsippentett egy pelyhet a szmokingja kopott kézelőjéről. Mostanában mindenkinek annyi a dolga a háború miatt, hát nem? Egyszerűen nincs idő társadalmi érintkezésre. - De én valójában... - Jimmy, hallod? A mi számunkat játsszák! Gyere, táncoljunk.

Dolly hajának parfümillata volt - azonnal érzékelte a szinte döbbenetes erejű, borzongató, mámorító aromát, és Jimmy legszívesebben örökre így maradt volna: keze Dolly hátán, arca az arcához tapad, testük lassan, egy ütemre mozog. Szinte feledte Dolly kitérő válaszát, amikor ő azt mondta, szívesen megismerné a barátnőjét; a villanást, hogy a kettejük között mostanában érzékelt távolság nem a családjával történtekből fakad; hogy ebben valamiképpen Vivien a ludas, az a gazdag hölgy a szemközti házban. De valószínűleg nincs benne semmi - Dolly mint mindig, most is szívesen titkolózik. És egyáltalán: mit számít ez, itt és most, míg szól a zene? De a zene persze elhallgatott. Semmi sem tart örökké, a gálád dal véget ért. Jimmy és Dolly szétvált, hogy tapsolhassanak, és Jimmy ekkor vette észre, hogy az a keskeny bajszú ember figyeli őket a táncparkett

pereméről. Ettől még nem riadt volna meg, csakhogy az a férfi élénken beszélgetett Rossival, aki fél kézzel a fejét vakarta, a másikkal hevesen gesztikulált, és közben valami listát tanulmányozott. Vendéglista, döbbent rá Jimmy. Mi más lehet? Itt az ideje a diszkrét távozásnak. Jimmy kézen fogta Dollyt, és igyekezett a lehető legkönnyedebben elvezetni. Ha sietve és csendben távoznak, vélte, minden esély megvan rá, hogy átbújhatnak a vörös zsinór alatt, a tömegbe olvadhatnak, és ép bőrrel elosonhatnak. Sajnálatos módon Dollynak más járt az eszében - ha már itt van a táncparketten, nemigen akarózik elhagynia. - Nem, Jimmy - szólt -, figyelj: a Holdfény szerenád! Jimmy magyarázkodni akart, hátrasandított a keskeny bajszú férfira, aki már majdnem oldaért hozzájuk, foga között szivart szorongatott, és kezet nyújtott. - Lord Sandbrook - szólította meg Jimmyt, annak az embernek a magabiztos mosolyával, aki ládaszám rejtegeti a pénzt az ágya alatt -, annyira örülök, hogy sikerült eljönniük, öregem. - Lord Dumphee - kapott a szón Jimmy. - Gratulálok önnek, és... a menyasszonyának. Micsoda remek estély. - Nos, igen, én szerényebbnek terveztem volna, de hát ismerik Évát. - Valóban - nevetett idegesen Jimmy. Lord Dumphee pöfékelt, a szivarja füstölt, akár egy gőzmozdony, a lord szeme egy árnyalatnyit elkeskenyedett, és Jimmy ráébredt: vendéglátója a sötétben tapogatózik, míg nagy igyekezettel próbál rájönni, honnan is származnak titokzatos vendégei. - Önök a menyasszonyom barátai, ugyebár - mondta. - Igen, valóban. Lord Dumphee bólintott. - Persze, persze. - Újabb pöfékelés, újabb füstfelhő, és amikor Jimmy már biztonságban érezte magát... - ...Csak éppen, ugye a memóriám... néha egészen megbízhatatlan, öregem, nyilván a háború, meg ezek a zaklatott, álmatlan éjszakák... De nem emlékszem, hogy Eva említette volna a Sandbrook nevet. Régi barátok, netán? - Ó, igen, Ava meg én régről ismerjük egymást.

- Eva. - Pontosan. - Jimmy előretaszigálta Dollyt. - Találkozott már a feleségemmel, Lord Dumphee? Ő... - Viola - mosolygott édesdeden Dolly. - Viola Sandbrook. Kezet nyújtott, Lord Dumphee pedig kivette szájából a szivart, hogy kezet csókolhasson. Hátrább húzódott, de nem engedte el Dolly kezét, magasra tartotta, szemét pedig mohón legeltette Dolly ruháján, és minden domborulatán. - Drágám! - hallatszott a dallamos kiáltás a parkett túloldaláról. Jonathan drágám! Lord Dumphee azonnal elengedte Dolly kezét. - Ó... - nyögte ki zavartan, mint egy kisfiú, akit Dadus rajtakapott, amint meztelen képeket nézeget. - Itt jön Eva. - Ilyen késő volna? - szólalt meg Jimmy. Jelentőségteljesen megszorította Dolly kezét. Dolly azonnal viszonozta. - Elnézését kérem, Lord Dumphee. Fogadja szívbéli gratulációnkat, de Violával el kell érnünk a vonatot.

S azzal már repültek is. Dolly alig bírta elfojtani a nevetést, ahogy száguldottak, kígyóztak át a zsúfolt éjszakai klubon, megtorpantak a ruhatárnál, Jimmy odanyomta a jegyet, megragadta Lady Gwendolyn kabátját, aztán rohantak, kettesével véve a lépcsőt, egyenesen a sötét, hideg londoni éjszakába. Valaki a nyomukba eredt még a 400-asban, és Dolly hátrapillantva meglátott egy vörös képű férfit, amint liheg, akár a túltáplált kutya, de Jimmy meg sem állt, míg át nem keltek a Litchfield Streeten, elvegyültek a St. Martin-színházból kitóduló nézők tömegével, és berontottak a kis Tower Lane-be. Csak akkor rogytak le, lihegve-kacagva a téglafal mentén. - Az arca... - pihegett Dolly. - Jaj, Jimmy, amíg élek, el nem felejtem! Amikor a vonatot mondtad, annyira... de annyira elképedt] Jimmy is felnevetett - meleg hang a sötétségben. Koromsötét volt; még a teliholdnak sem sikerült áthatolnia az ereszek fölött, hogy ezüst fényével

elárassza a keskeny mellékutcát. Dolly mámoros volt, eltöltötte az élet és a boldogság, meg az a sajátos energia, amikor sikerült valaki másnak a bőrébe bújnia. Semmi más így fel nem pezsdítette, mint az átmenet láthatatlan pillanata, amikor már nem volt Dolly Smitham, hanem Valaki Más. Hogy valójában ki is az, nem volt különösen fontos; az átalakulás borzongását imádta, a maskarádé kéjes gyönyörét. Mintha valaki másnak az életébe lépne. Mintha egy időre ellopná. Dolly felnézett a holdfényes égre. Elsötétítéskor annyival több a csillag, a háborúnak ez az egyik szép oldala. Nagy dördülések hallatszottak a távolból, a légvédelmi ágyuk tőlük telhetőleg viszonozták, de a csillagok odafent teljes erejükkel villogtak. Olyanok, mint Jimmy, jött rá Dolly: hűségesek, állhatatosak, az ember egész életében számíthat rájuk. - Ugye tényleg bármit megtennél értem? - kérdezte elégedett sóhajjal. - Hiszen tudod. Jimmy már nem nevetett, és a kis mellékutcában szélsebesen megváltozott a hangulat. Hiszen tudod. Igen, Dolly tudta, és felizgatta a tény, de valójában megrémítette a tulajdon reakciója. Jimmy szavai hallatán mintha valahol a teste mélyén megpendült volna egy húr. Megremegett. Ösztönösen Jimmy keze felé nyúlt. Meleg és sima volt a jókora kéz, és Dolly megemelte, hogy csókot leheljen rá. Hallotta Jimmy lélegzetét, és hozzáigazította a magáét. Bátornak, felnőttnek, hatalmasnak érezte magát, szépnek, és elevennek. Vadul dobolt a szíve, amikor megfogta és a keblére húzta Jimmy kezét. Halk hang, szinte sóhajtás Jimmy torkából. - Doll... Gyengéd csókkal hallgattatta el. Nem akarta, hogy beszéljen, most ne; később talán elillanna a bátorsága. Felidézve mindent, amiről a füle hallatára Kitty és Louisa nevetgélni szokott a 7-es számú házban, Dolly lenyúlt, és kezét Jimmy övére tette. Aztán lejjebb csúsztatta. Jimmy felnyögött, lehajolt, hogy megcsókolja Dollyt, keze szilárdan nyugodott a lány keblén, de ő Jimmy füléhez közelítette a száját. - Azt mondtad - suttogta hogy mindent megtennél, amire kérlek? Jimmy bólintott Dolly nyaka mellett. - Igen. - Mi lenne, ha hazakísérnél egy lányt, és gondoskodnál róla, hogy

biztonságban ágyba kerüljön?

Jimmy még akkor is ült, amikor Dolly már rég elaludt. Nem akarta, hogy véget érjen a lelkesítő éjszaka. Nem akarta, hogy bármi is megtörje a varázslatot. A közeibe súlyos bomba zuhant, a bekeretezett képek zörögtek a falon. Dolly megmoccant álmában, Jimmy gyengéden megsimogatta a fejét. A Campden Grove-ba tartva kevés szót váltottak. Mindketten tudták, milyen súlyos jelentést hordoznak Dolly szavai, tudták, hogy átléptek egy határt, és olyan úton indulnak, ahonnan nem lehet visszafordulni. Jimmy még sohasem járt Dolly lakása, munkahelye közelében. Dolly olyan fura volt - az öregasszonynak megrögzött elgondolásai vannak az ilyesmiről, mondta, és Jimmy mindig tiszteletben tartotta a tényt. A 7-es számhoz érve Dolly elvezette a homokzsákok mellett, be az elülső ajtón, és halkan becsukta kettejük mögött. Sötét volt a házban, még sötétebb, mint odakint, hála a függönyöknek, és Jimmy kis híján megbotlott, mielőtt Dolly felkapcsolta volna a lépcső aljában álló asztalkán a lámpát. A villanykörte rebbenő fénykört vetett a szőnyegre és fel a falra, és Jimmy most látta csak, milyen nagyszabású valójában Dollynak ez az otthona. Örült, hogy nem állnak meg - a nagystílű környezet megrendítette az egyensúlyát. A világon mindent megadna Dollynak, de nincs rá módja - és elfogta az aggodalom annak láttán, Dolly mennyire otthon érzi itt magát. Dolly kikapcsolta magas sarkú cipője pántját, a cipőket az ujjára akasztotta, és kézen fogta Jimmyt. Csendet intett, biccentett, és megindult felfelé a lépcsőn. - Én vigyázok rád, Doll - suttogta Jimmy, amikor Dolly hálószobájába értek. Nem tudták, mit mondhatnának egymásnak, és csak álltak együtt az ágynál - mindegyik a másikuktól várta, hogy megtegye az első lépést. Dolly felnevetett Jimmy szavai hallatán, de ideges éle volt a hangjának, és Jimmy csak még jobban szerette a leheletnyi fiatalos bizonytalanságért, amiről a nevetés árulkodott. Kissé kényelmetlenül érezte magát, amióta a

sikátorban felfogta Dolly ajánlatát, de most hallva a nevetését, érezve a bizonytalanságát, megint ő volt a felelős, és a világ hirtelen helyrebillent. Lényének egyik része legszívesebben letépte volna Dolly ruháját, de inkább odanyúlt, és ujját az egyik finom vállpánt alá csúsztatta. Dolly bőre az éjszakai hideg ellenére is meleg volt, és Jimmy érezte, hogy megremeg az érintésére. A hirtelen kis mozdulat hatására torkában elakadt a lélegzet. - Vigyázok rád - ismételte. - Örökké. - Dolly ezúttal nem nevetett, és Jimmy odahajolt, hogy megcsókolja. Úristen, milyen édes...! Kigombolta a piros ruhát, letolta Dolly válláról a vállpántot, és hagyta, hogy a ruha a padlóra hulljon. Dolly állt, rámeredt, lélegzete felgyorsult, keble sűrűn emelkedett, azután elmosolyodott, azzal a félmosollyal, amivel Jimmyt ingerelni szokta és fájdalmat keltett benne, és mire Jimmy tudta volna, mi történik, Dolly kihúzta az ingét a nadrágjából...

Újabb bomba robbant, gipsz porlott az ajtó fölötti párkányról. Jimmy cigarettára gyújtott, miközben a légvédelmi ágyúk válaszukat ontották. Dolly még akkor is aludt, szempillája feketéllett harmatos bőrén. Jimmy könnyedén megsimogatta a karját. Micsoda őrült volt - milyen eszeveszett őrült -, hogy nem volt hajlandó feleségül venni, amikor Dolly valósággal könyörgött! Itt vívódik a kettejük között érzett távolság miatt, és észre sem veszi, hogy ezt részben ő maga teremtette! Ragaszkodott a régi elgondolásokhoz, házasságról, pénzről... De ahogy most látja Dollyt, ahogy megpillantotta úgy, mint eddig még soha, minden megvilágosodott előtte. Milyen könnyen elvehetné tőle Dollyt ez az ő új világa! Milyen szerencsés, hogy Dolly várt rá; hogy az érzései nem változtak meg. Jimmy elmosolyodott, megsimította Dolly fényes, sötét haját - itt fekszik mellette, és ez a bizonyíték. Eleinte az ő lakásában kell élniük - nem ez járna Dollynak, de apja megszokta a helyet, és nem lenne értelme elmozdítani, amíg el nem múlik a háború. Majd ha vége lesz, talán jobb környéken bérelhetnek valamit, talán még bankkölcsönt is vehetne fel, saját házra. Jimmy évek óta takarékoskodott, minden megtakarított pennyt egy kancsóba tett. És a

szerkesztője igen biztatóan nyilatkozik a fényképeiről. Megszívta a cigarettát. Most persze csak háborús esküvőjük lesz, de ebben nincs semmi szégyen. Romantikus, gondolta - szerelem a vész idején. Dolly bármiben fantasztikusan néz majd ki, és a barátnői lehetnek a koszorúslányok - Kitty, meg az az új, Vivien, akinek a gondolatára Jimmynek kényelmetlen érzése támadt -, és a szüleit talán Lady Gwendolyn Caldicott helyettesíthetné. A tökéletes jegygyűrű - édesanyja hajdani gyűrűje - fekete bársonydobozban rejtőzik hálószobája fiókjának mélyén. Amikor anyja elment, otthagyta a gyűrűt, az alvó férje párnájára tett levéllel, amiben megmagyarázta a távozása okát. Jimmy azóta is őrizte a gyűrűt, eleinte, hogy visszaadhassa, mikor anyja visszatér, később, hogy emlékeztesse anyjára; de ahogy idősebb lett, már azért, hogy egyszer majd új életet kezdhessen a nővel, akit szeret. Egy nővel, aki nem fogja elhagyni. Jimmy gyerekkorában imádta az édesanyját. Varázslat volt, első szerelme, a nagy ezüst hold, amelynek kelte-nyugta lenyűgözte az ő kis emberi szellemét. Eszébe jutott a történet, amit anyja mesélt, valahányszor ő nem tudott elaludni. A Csalogány Csillagról szólt, egy hajóról, varázslatos hajóról - a nagy, régi gálya széles vitorlával, erős, megbízható árboccal hajózik az álom tengerén, éjszakáról éjszakára, kalandok nyomában. Anyja ott ült mellette az ágy szélén, simogatta a haját, és mesélt a nagy hajóról meg a varázslatos utazásokról. Mesélő hangja minden másnál jobban megnyugtatta Jimmyt. Az álom partján lebegett, a hajó a nagy keleti csillag felé vonzotta, édesanyja lehajolt, és a fülébe súgta: - Kelj útra, drágám! Ma éjjel a Csalogány Csillagon találkozunk. Ugye megvársz? Nagy-nagy kalandra indulunk. És ő hitte, milyen sokáig hitte! Amikor anyja elment azzal a másik férfival, a csalfa szavú gazdag emberrel, a nagy, drága autóján, ő minden este elmondta magának a mesét, és biztos volt benne, hogy álmában látja majd anyját, belekapaszkodik, és ráveszi, hogy jöjjön haza. Azt hitte, sohasem lesz még egy nő az életében, akit ennyire fog szeretni. És aztán megismerte Dollyt. Jimmy elszívta a cigarettát, és az órájára nézett. Mindjárt öt lesz. Jobb,

ha indul haza, hogy idejében feltegye a tojást apja reggelijéhez. Amilyen halkan csak tudott, felállt, felhúzta a nadrágját, és becsatolta az övét. Egy pillanatig még időzött, nézte Dollyt, aztán lehajolt és leheletfinom csókot nyomott az arcára. - Találkozunk a Csalogány Csillagon - suttogta. Dolly megmoccant, de nem ébredt fel, és Jimmy elmosolyodott. Lesurrant a lépcsőn, ki a hajnal előtti London télies, fagyos szürkeségébe. Havat ígért az ég, érezte a szagát, és Jimmy nagy párafelhőket fújt ki járás közben, de nem fázott. Ma reggel nem. Dolly Smitham szereti, összeházasodnak, és soha többé nem érheti semmiféle rossz.

13

GREENACRES, 2011

Amikor Laurel leült sült babból és pirítósból álló vacsorájához, rádöbbent: valószínűleg legelső alkalommal van egyedül Greenacresben. A mama és apa nem jár a dolga után egy másik szobában, izgága húgai lépte alatt nem nyikorog a padló odafent, se öcsike, se kedvenc állatok. Még csak egy tyúk sem kotlik odakint a kifutóban. Laurel Londonban egyedül lakott, mint gyakran az elmúlt negyven év jó részében; mi tagadás, kedvelte a tulajdon társaságát. De aznap este, gyerekkori látványok-hangok közepette, magát is meglepte, milyen mélységes magányt érez. - Biztos, hogy jól megleszel? - kérdezte Rose délután, mielőtt elment. Elidőzött az előszobában, csavargatta hosszú afrikai gyöngysorának végét, és a konyha felé biccentett. - Igazán itt maradhatnék. Egyáltalán nem lenne gond. Maradjak? Csak felhívom Sadie-t, és megmondom, hogy nem jutok el hozzá. Sajátos szerepcsere volt, hogy Rose aggódik Laurel miatt, és Laurel megriadt. - Szamárság - mondta, talán kissé szigorúan -, eszedbe ne jusson. Remekül megleszek egymagamban. Rose-t nem sikerült meggyőzni. - Nem is tudom, Lol... Igazában nem jellemző rád, hogy egyszer csak telefonálsz, derült égből. Rendszerint annyira elfoglalt vagy, most meg... A gyöngysor már-már szétpattant. – Mondok neked valamit, mi lenne, ha felhívnám Sadie-t, és megmondanám, hogy majd holnap folytatjuk? Igazán nem gond. - Rose, kérlek - Laurel gyönyörűen eljátszotta az ingerültséget -, az Isten szerelmére, menj csak el a lányodhoz. Már mondtam, azért vagyok itt, hogy egy kicsit kinyújtózzam, mielőtt elkezdenénk forgatni a Macbethet. Őszintén szólva nem bánnék egy kis békét, nyugalmat.

És ez így is volt. Laurel hálás volt Rose-nak, hogy elhozta a kulcsokat, de a feje zúgott attól, amit megtudott, és amit még meg akart tudni anyja múltjáról. Alig várta, hogy bejusson, és rendbe szedje a gondolatait. Míg nézte, amint Rose autója eltűnik a fel-hajtón, a várakozás roppant érzete töltötte el. Mintha valaminek a kezdetéhez érne. Végre itt van, megcsinálta, az életét Londonban hagyta, hogy családja nagy titkának a végére járjon. Most azonban, egyedül a nappali szobában, egy üres vacsoratányér társaságában, az előtte nyújtózó hosszú éjszakával, tünedezett a bizonyosság. Bárcsak jobban meggondolta volna Rose ajánlatát! Húgának szelíd locsogása hatékonyan megakadályozza, hogy az ember gondolatai holmi sötét tájra vándoroljanak, és Laurelnek most jól jött volna a segítség. Persze igazában nincs egyedül, a kísértetek ott rejtőznek minden sarokban, lengedeznek fel-alá a lépcsőn, visszaverődnek a fürdőszoba csempéiről. Mezítlábas, kötényes kislányok, a felnövekvés csupa-kézcsupa-láb állapotában, apa magas, szikár alakja, ahogy a sarkokban fütyörészik; de mindenekfelett a mama, aki egyidejűleg ott van mindenütt, aki maga ez a ház, Greenacres, akinek szenvedélye, energiája átjárt minden szál deszkát, minden üvegtáblát, minden egyes követ. És most is ott van a szoba sarkában - Laurel látja, amint születésnapi ajándékot csomagol Irisnek. Könyv a régi történelemről, gyermekenciklopédia - Laurel emlékezett, mennyire elragadták annak idején a könyv réges-régi helyeket ábrázoló, gyönyörű illusztrációi, feketék-fehérek, és valahogy rejtelmesek. A könyvet, mint tárgyat határozottan fontosnak érezte Laurel, és féltékenység fogta el, amikor Iris másnap reggel a szülei ágyán kicsomagolta, amikor tulajdonosi gonddal forgatta a lapokat, igazgatta a könyvjelző szalagot. Volt valami a könyvben, ami elkötelezettségre és birtoklásának túltengő vágyára ösztökélt, kivált Laurelt, akinek nem volt sok saját könyve. Nem voltak ők különösebben könyves család - mindenkit meglepett, aki hallotta -, de mesékben sosem szűkölködtek. Apa tele volt asztalnál mesélt anekdotákkal, Dorothy Nicolson pedig az a fajta mama, aki jobbára maga találta ki tündérmeséit, nem annyira könyvből olvasta. - Meséltem már neked - kérdezte egyszer, amikor Laurel, kicsi korában,

nem volt hajlandó elaludni - a Csalogány Csillagról? Laurel élénken megrázta a fejét. Szerette a mama meséit. - Még nem? Aha, már értem. Gyakran tűnődtem, miért nem láttalak ott soha. - Hol, mama? Mi az a Csalogány Csillag? - Hát mi volna, kicsinyem, a hazafelé vezető út. Na és az odafelé vezető is. - Az út? Hová vezet? - kérdezte zavartan Laurel. - Mindenhová - bárhová. - A mama elmosolyodott; a mosolya láttán Laurel mindig örült, hogy a közelében lehet. A mama előrehajolt, mintha titkot akarna súgni, sötét haja a vállára hullott. Laurel imádott titkot hallani, jól meg is őrizte, hát nagyon fülelt, amikor a mama folytatta: - A Csalogány Csillag egy nagy hajó. Minden este az álom pereméről indul. Láttál már képet kalózhajóról? Ahogy duzzad a vitorlája, és a kötélhágcsók lengenek a szélben? Laurel reménykedve bólintott. - Hát akkor felismered, ha meglátod. Mert pontosan ilyen. A lehető legegyenesebb árboc, amit csak el tudsz képzelni, és legfelül zászló, ezüst alapon fehér csillag, a közepén két szárny - És hogy juthatok fel a hajóra, mama? Muszáj úsznom? -Laurel nem volt valami jó úszó. Dorothy felkacagott. - Az a legjobb az egészben! Elég csak kívánnod, és amikor este elalszol, hipp-hopp ott találod magad a hajó meleg fedélzetén, és a vitorlákat már fel is vonták a nagy-nagy kalandra. - Te is ott leszel, mama? Dorothy mintha a messzeségbe nézne - néhanapján rejtélyes volt az arckifejezése, mintha olyasmire emlékezne, ami egy kicsit elszomorítja. De aztán elmosolyodott, és felborzolta Laurel haját. - Hát persze, hogy ott leszek, kicsim. Csak nem gondolod, hogy hagynálak egyedül elmenni?

Valahonnan messziről egy kései vonat füttye közeledett az állomáshoz,

és Laurel felsóhajtott. Mintha visszvernék a falak. Ne kapcsolja be a televíziót? Csak hogy legyen valami kis zaj. A mama konokul ellenállt, nem volt hajlandó modern készüléket venni távirányítóval, hát Laurel inkább a régi rádiót kapcsolta be a BBC Radio 3-ra, és kezébe vette a könyvét.

A vonakodó múzsa már a második Henry Jenkins könyv, amit olvas, és mi tagadás, Laurel nem találta könnyű olvasmánynak. Az az ember afféle hímsoviniszta alak lehetett. Annyi biztos, hogy Humphrey, a főszereplő (szakasztott annyira ellenállhatatlan, mint a másik könyv férfi főszereplője) néhány vitatható elméletet táplál a nőkről. Egy dolog az imádat, de Humphrey láthatólag úgy tekinti feleségét, Violát, mint holmi becses tulajdont, nem annyira hús-vér nőnek, inkább röpke szellemnek, akit a hős elkapott és megmentett. Viola „a vadon eleme”, azért hozták Londonba, hogy civilizálódjon - természetesen Humphrey segítségével -, de akit a nagyváros soha-soha nem „tehet tönkre”. Laurel türelmetlenül nézett a mennyezetre. Bárcsak Viola felkapná a csinos szoknyáját, és rohanna az ellenkező irányba, amilyen gyorsan csak telik tőle! De persze nem menekült; beleegyezett, hogy nőül megy hőséhez végtére is ez Humphrey története. Laurel eleinte egészen kedvelte a lányt, talpraesett, valamirevaló hősnőnek látszott, kifürkészhetetlen, friss teremtésnek, de ahogy tovább olvasott, egyre kevesebb látszott abból a lányból. Laurel rájött, hogy méltánytalanul ítéli el szegény Violát, aki jóformán még nem is felnőtt, és ezért aligha vethető a szemére, ha ingatag az ítélőképessége. És egyáltalán, honnan is tudhatná Laurel? Két évnél tovább sohasem sikerült megmaradnia egy kapcsolatban. De mégsem tekintette édes-bús románcnak Viola és Humphrey házasságát. Kitartott még két fejezeten át - amelyben a házaspár Londonba költözött és megalkották Viola aranykalitkáját -, mire megsokallta, és csalódottan lecsapta a könyvet. Alig múlt kilenc, de Laurel úgy vélte, elég késő van. Kifárasztotta az utazás, és másnap jókor akar kelni, hogy idejében odaérjen a kórházba, és

remélhetőleg legjobb formájában találja anyját. Rose férje, Phil, áthozott egy tartalék kocsit a garázsából - 1960-as Mini, zöld, akár a szöcske -, és Laurel maga vezet, mihelyt elkészül. Hóna alá csapta A vonakodó múzsát, elmosta a tányérját, és felment lefeküdni, Greenacres sötét földszintjét a kísértetekre hagyva.

- Szerencséje van - mondta másnap reggel Laurelnek a savanyú képű ápolónő, de a mondatot sikerült úgy hangsúlyoznia, mintha a dolgok sajnálatos állapotáról adna hírt. - Felébredt, és jó formában van. A múlt heti parti persze kifárasztotta, de a család látogatása mintha nagyon jót tenne nekik. Csak vigyázzon, hogy ne nagyon izgassa fel. - Majd a melegség teljes hiányával mosolygott, és figyelme visszatért a hóna alatt szorongatott jegyzettömbhöz. Laurel ellenállt a kísértésnek, hogy segítsen távoznia, és elindult a rozsdaszínű folyosón. Anyja ajtajához érve halkan kopogott. Választ nem kapott, hát óvatosan benyitott. Dorothy a karosszékben pihent, elfordulva az ajtótól - Laurel először azt hitte, alszik. Amikor közelebb lopózott, észrevette, hogy anyja ébren van, és gondosan tanulmányoz valamit a kezében. - Szervusz, mama - szólalt meg Laurel. Az öregasszony megrezzent és arrafelé fordította a fejét. Fátyolos volt a szeme, de amikor felismerte a lányát, elmosolyodott. - Laurel - szólt halkan. - Azt hittem, Londonban vagy. - Ott is voltam. De egy kicsit hazaruccantam. Anyja nem kérdezte, miért, és Laurel eltöprengett: vajon ha az ember eléri azt a kort, amikor annyi mindent hallgatnak el előle, az életnek oly sok részletét vitatják meg és döntik el nélküle, amikor rosszul hall vagy félreért sok mindent - már nem borul ki, ha meglepik? Vajon ő maga is azon éri majd magát egyszer, hogy az abszolút világosság nem lehetséges és nem is kívánatos? Hátborzongató gondolat. Félregurította a tálcát tartó asztalt, és leült a műanyag borítású székre. - Mi ez itt nálad? - biccentett az anyja ölében tartott tárgyra.

- Fénykép? Dorothy öreg keze remegett, ahogy átnyújtotta az imént tartogatott kis ezüstkeretet. Régi volt és csorba, de frissen fényesített. Laurel úgy vélte, még sohasem látta. - Gerrytől - mondta Dorothy. - Születésnapi ajándék. Tökéletes ajándék volt Dorothy Nicolson, minden eldobott holmi védőszentje számára, és jellemző Gerryre. Amikor éppen elveszíteni látszott minden kapcsolatát a világgal és valamennyi lakosával, villámcsapásszerű, lélegzetelállító éleslátásról tett tanúságot. Laurelnek elszorult a szíve, amikor az öccsére gondolt: üzenetet hagyott számára egyetemi hangpostáján - valójában három üzenetet, amióta úgy döntött, hogy eljön Londonból. A legutóbbit késő este rögzítette fél palack vörösbor után, és tartott tőle, hogy szókimondóbb volt az előzőeknél. Otthon van Greenacresben, közölte, eltökélte, hogy kideríti, mi történt „régen, gyerekkorunkban” a húgai még nem tudják a részleteket, és az ő, Gerry segítségére van szüksége. Akkor jó ötletnek látszott, de az üzenetre nem érkezett válasz. Laurel feltette az olvasószemüvegét, hogy jobban lássa a barnás fényképet. - Esküvői kép - nézte az ünnepi öltözékű idegenek foltos üveg mögé préselt csoportját. - Nincs köztük ismerős, igaz? Anyja nem válaszolt, illetve nem igazán. - Ilyen becses holmi - ingatta lassan, szomorúan a fejét. - Egy jótékonysági bazárban találta. Ezek az emberek... valakinek a falára valók, nem az eldobott holmik dobozába... Hát nem rémes, Laurel, hogy csak úgy eldobunk embereket? Laurel bólintott. - De a fénykép igazán szép - simított végig az üvegen. Az öltözékük alapján a háború alatt készülhetett, bár a férfi nem visel egyenruhát. - Nem viselt mindenki. - Mármint a lógósok. - Más oka is lehetett. - Dorothy visszavette a képet. Újra megnézte, aztán reszketegen letette a maga spártai esküvőjének bekeretezett képe mellé.

A háború említésére Laurel úgy érezte, lehetőség tárul előtte. Szinte megszédült a várakozástól. Nem is lehetne alkalmasabb pillanat szóba hozni anyja múltját. - Te mit csináltál a háború alatt, mama? - kérdezte gondos nemtörődömséggel. - A WVS-nél voltam. Az Önkéntes Női Szolgálatnál. Csak így. Se tétovázás, se vonakodás, semmi, ami arra utalna, hogy a mama és lánya között csak most merült fel ez a téma. Laurel mohón megragadta a beszélgetés fonalát. - Úgy érted, hogy zoknikat kötöttél, és etetted a katonákat? Anyja bólintott. - Volt egy kantinunk a helyi altemplomban. Levest mértünk... Néha pedig mozgó kantinban dolgoztunk. - Micsoda...? Kint az utcán? Bombákat kerülgetve? Megint kis bólintás. - Mama... - Laurel nem talált szavakat. Maga a válasz, a tény, hogy egyáltalán kapott választ... - Bátor voltál. - Dehogy. - Dorothy hangja váratlanul éles volt. Ajka megremegett. Voltak nálam sokkal bátrabbak. - Még sohasem beszéltél erről. - Nem. De miért nem? - firtatta volna Laurel. Mondd meg, hogy miért nem? Miért olyan nagy titok? Henry Jenkins és Vivien, anyja gyermekkora Coventryben, a háborús évek, mielőtt megismerkedett apával... Mi történhetett, amitől a mama olyan erős kézzel ragadta meg a második lehetőséget, és ez olyan személyt formált belőle, aki meg tudta ölni azt a férfit? Aki azzal fenyegetett, hogy felidézze a múltat, ami kísérthette volna? Ehelyett csak ennyit mondott! - Bárcsak ismertelek volna akkor! Dorothy halványan elmosolyodott - Az nehéz lett volna. - Tudod, hogyan gondolom. Dorothy megmoccant a székében, homlokán a papírvékony bőr borúsan összehúzódott. - Nem hiszem, hogy nagyon szerettél volna. - Hogy érted? Ugyan miért nem?

Dorothy szája megrándult, mintha a mondanivalója vonakodna előbukkanni. - Miért nem, mama? Dorothy mosolyra kényszerítette a száját, de fátyolos hangja, szeme meghazudtolta. - Az emberek változnak idősebb korukra... bölcsebbek lesznek, okosabban határoznak... Én nagyon öreg vagyok, Laurel. Aki ilyen sokáig él, óhatatlanul sok megbánnivalót gyűjt össze útközben... amit a múltban művelt... amit bárcsak másképp csinált volna... A múlt, megbánás, megváltozás - Laurel megborzongott. Végre megérkezett! Igyekezett könnyedre fogni a hangját... szeretetteljes leány kérdezgeti anyját az életéről. - Miféle dolgokról beszélsz, mama? Mit csináltál volna másképp? Dorothy mintha meg sem hallotta volna. Tekintete a távolba révedt; ujjai az ölében heverő takaró szélét morzsolgatták. - Apám gyakran mondogatta, bajba kerülök, ha nem vigyázok... - Minden szülő mond ilyesmit - szólt szelíden, óvatosan Laurel. - Egész biztos, te sem műveltél semmi rosszabbat, mint mi valamennyien. - Próbált figyelmeztetni, de nem hallgattam rá. Azt hittem, én jobban tudom. Megbűnhődtem a rossz döntéseimért, Laurel -mindent elveszítettem... mindent, amit szerettem. - De hogyan? Mi történt? Ám akármilyen emléket idéztek is fel az imént mondottak, kifárasztották Dorothyt - szó szerint kifogták a szelet a vitorlájából -, és megint hátrahanyatlott a párnáira. Ajka mozgott egy kicsit, de hangot nem hallatott, és a következő pillanatban feladta. Visszafordította fejét a homályos ablak felé. Laurel tanulmányozta anyja profilját - bárcsak ő másfajta leánya lett volna, bárcsak több ideje lenne, hogy visszamehetne, és elölről kezdhetne mindent, nem hagyva a végére, amikor itt ül anyja kórházi ágya mellett, és annyi, de annyi űrt kell kitöltenie! - Most jut eszembe - szólt élénken, másik ösvénnyel próbálkozva. Rose mutatott valami különlegeset. - Levette a polcról a családi albumot, és kicsúsztatta anyja és Vivien képét. Minden igyekezete ellenére azon

kapta magát, hogy remeg a keze. - Azt hiszem, egy ládában volt, valahol Greenacresben. Dorothy elvette a fényképet és ránézett. Ajtók nyíltak-csukódtak a folyosón, távolról csengő berregése hallatszott, autók álltak meg és indultak odakint a kocsifordulón. - Barátnők voltatok... - biztatta Laurel. Anyja vonakodva bólintott. - A háború alatt. Újabb bólintás. - Viviennek hívták. Dorothy felnézett. Ráncos arcán meglepetés suhant át, és a nyomában valami más. Laurel már-már magyarázni kezdett a könyvről meg az ajánlásról, amikor anyja megszólalt: - Meghalt... - olyan halkan, hogy Laurel alig hallotta. - Vivien meghalt a háborúban. Laurel emlékezett rá, hogy olvasott erről Henry Jenkins gyászjelentésében. - Bombatámadásban - mondta. Anyja nem adta jelét, hogy meghallotta volna. Mereven nézte a fényképet. Szeme elfelhősödött, arca hirtelen könnyes lett. - Alig ismerem fel magamat - szólt reszketeg, ősöreg hangján. - Nagyon rég volt. - Egy másik életben. - Dorothy gyűrött zsebkendőt húzott elő valahonnan, és az arcához szorította. Még mondott valamit halkan, a zsebkendő mögött, de Laurel nem értette jól a szavakat. Bombákról szóltak, zajról, rettegésről, és arról, hogy újra kell kezdeni. Közelebb hajolt, bőrét megbizsergette az előérzet. Közel a válasz?... - Mi volt az, mama? Dorothy Laurel felé fordult, és az arcán olyan rettegés tükröződött, mintha kísértetet látna. Kinyúlt, megragadta Laurel ruhája ujját, és amikor megszólalt, megtört volt a hangja. - Én csináltam valamit, Laurel - suttogta -, a háború alatt... Összezavarodtak a gondolataim, minden szörnyen elromlott... Nem

tudtam, mi mást tehetnék, és tökéletes tervnek látszott, hogy helyrehozzam a dolgokat, de megtudta - és haragudott. Laurel szíve megdobbant. „Megtudta. Haragudott.” - Azért jött el az az ember, mama? Azért jött el aznap, Gerry születésnapján? - Alig jutott levegőhöz. Tizenhat éves volt megint. Anyja még akkor is szorongatta Laurel ruhája ujját, és a hangja törékeny volt, akár a nádszál. - Rám talált, Laurel... állandóan keresett. - Valami miatt, amit a háború alatt csináltál? Alig hallhatóan: - Igen. - Mi volt az, mama? Mit csináltál? Nyílt az ajtó, Ratched nővér lépett be, tálcát hozott. - Ebéd! - szólt élénken. Helyretolta az asztalt, félig töltötte langyos teával a plasztikbögrét, és megnézte, van-e még víz a kancsóban. - Csengessen csak, ha végzett, kedves - zengte túl hangosan. - Visszajövök és kisegítem pisikélni. - Körülnézett, hogy minden rendben van-e. - Szüksége lenne még valamire? Dorothy kába volt, kimerült, szeme a másik nő arcát fürkészte. Az ápolónő derűsen elmosolyodott, és lehajolt, hogy jó közel legyen. Kíván még valamit, kedves? - harsogta. - Ó... - Dorothy pislogott, és zavartan elmosolyodott, hogy Laurel szíve belesajdult. - Igen, igen, kérem. Beszélnem kell Rufus doktorral... - Rufus doktorral? Biztosan Cotter doktorra gondol, kedves. Zavar felhőzte egy pillanatra Dorothy sápadt arcát. Azután: - Igen - mondta, még halványabb mosollyal. - Persze, Cotter doktorral. Majd beküldi, ha látja, mondta az ápolónő, aztán Laurel felé fordult, megkocogtatta a homlokát, és jelentőségteljes pillantást vetett rá. Laurel legyűrte a késztetést, hogy a táskája szíjával megfojtsa, míg a nővér a kórteremben surrant ide-oda puha talpú cipőjében. Végtelennek tetszett a várakozás, de a nővér csak nem ment ki: összegyűjtötte a piszkos poharakat, feljegyzett valamit a kórlapokra, megállt, és valami lényegtelen megjegyzést tett az eleredt esőre. Laurel

már majd szétrobbant a várakozástól, míg végre becsukódott a nővér mögött az ajtó. - Mama? - sürgette, élesebben, mint ahogyan akarta. Dorothy Nicolson a lányára nézett. Az arca nyájasan üres volt, és Laurel rádöbbent: akármi sürgette is anyját az imént, már nincs ott, visszahúzódott, oda, ahová a régi titkok tartoznak. Reményvesztettségében a lélegzete is elakadt. Kérdezhetné újra, mondhatná, „Mit tettél, ami miatt az az ember üldözött? Volt valami köze Vivienhez? Mondd el, nagyon kérlek, hogy a végére juthassak!”, de a szeretett arc, a fáradt öregasszonyarc most enyhe zavarral tekintett rá, és aggodalmas kis mosoly formálódott rajta: - Igen, Laurel? A lehető legnagyobb türelmet erőszakolta magára - mindig lesz holnap, majd akkor megint megpróbálja. Laurel viszonozta a mosolyt, és megkérdezte: - Segítsek neked ebédelni, mama? Dorothy keveset evett, az elmúlt fél órában lehervadt, és Laurelt megint megdöbbentette, mennyire törékeny lett az anyja. A zöld karosszék szerény darab volt, otthonról hozták, és Laurel az évtizedek során számtalanszor látta benne ülni anyját. De az utóbbi néhány hónapban mintha megváltoztak volna a szék arányai, ormótlan nagy tömege mint valami zord medve szinte elnyelte a mama alakját. - Megfésülhetlek? - kérdezte Laurel. - Jólesne? Mosoly árnya rebbent Dorothy ajkán. Gyengén bólintott. - Anyám szokott fésülni. - Igazán? - Úgy tettem, mintha nem örülnék - önálló akartam lenni -pedig milyen jó volt. Laurel mosolyogva kereste meg az ősi hajkefét az ágy mögötti polcon, gyengéden végighúzta anyja pihe haján, és megpróbálta elképzelni, milyen lehetett anyja kislány korában. Bizonyára kalandos természet volt, néha csintalan, de az elevenségét általában inkább kedvelték, nem haragudtak rá. De nyilván sohasem fogja megtudni, milyen is volt, hacsak anyja ei nem

meséli. Dorothy papírvékony szemhéja lecsukódott, hajszálfinom idegszálai meg-megrebbentek, amikor holmi rejtelmes kép formálódott alattuk a sötétben. Lélegzete lassult, miközben Laurel a haját simogatta, amikor pedig szendergő ritmusra váltott, Laurel a lehető leghalkabban letette a kefét. A horgolt takarót kicsit feljebb húzta, és könnyed csókot nyomott Dorothy arcára. - Isten veled, mama - suttogta. - Holnap is jövök. Óvatosan settenkedett kifelé, vigyázott, nehogy a táskájával, a cipőjével zajt üssön, amikor egy álmos hang szólalt meg: - Az a fiú. Laurel meglepetten fordult hátra. Anyjának még mindig csukva volt a szeme. - Az a fiú, Laurel... - motyogta Dorothy. - Milyen fiú? - Az, akivel járkálsz... Billy. - Fátyolos szeme kinyílt, fejét Laurel felé fordította. Gyengén felemelte ujját, és amikor megszólalt, lágy és szomorú volt a hangja. - Azt hiszed, nem vettem észre? Mit gondolsz, én sosem voltam fiatal? Hogy nem tudom, milyen az, amikor valaki vonzódik egy csinos fiúhoz? Laurel ráébredt, hogy anyja már nincs a kórteremben, visszatért Greenacresbe, és serdülő lányához beszél. Lesújtó... - Figyelsz rám, Laurel? Laurel nagyot nyelt, megtalálta a hangját. - Figyelek, anyuka. De rég szólította így az anyját! - Ha megkér, és te szereted, akkor igent kell mondanod... Érted, amit mondok? Laurel bólintott. Furcsa érzés fogta el, szédült, melege volt. Az ápolónők mondták, hogy anyja gondolatai el-elkószálnak mostanában, jelenből múltba, mint amikor az ember a rádiót csavargatja egyik állomásról a másikra. De vajon mi hozta ide? Miért szegeződnek a gondolatai egy fiúra, akit szinte nem is ismert, Laurelnek egy kósza

ábrándjára a régmúltból? Dorothy ajka meg-megrebbent, majd megint megszólalt: - Annyi hibát követtem el... olyan sok hibát. - Arcát könnyek nedvesítették. - A szerelem, Laurel. Csak úgy szabad házasodni. Csak szerelemből.

Laurel elvergődött a kórházi folyosón a mosdóhoz. Kinyitotta a csapot, odatartotta két markát, és vizet locsolt az arcára. A mosdótálra támaszkodott. A hajszálrepedések a lefolyó körül összeolvadtak, ahogy Laurel látása elhomályosodott. Lehunyta a szemét. Fülében akár a kalapács döngött a pulzusa. Úristen, micsoda megrázkódtatás. Nem egymagában a tény, hogy úgy beszéltek hozzá, mint egy serdülőhöz, hogy egy pillanat alatt kitörlődött ötven év, felidéződött egy réges-régi fiú, az első szerelem távoli, rebbenő érzése. De maguk a szavak! A mama sürgető hangja, az őszinteség, ami arra vallott, hogy a maga gazdag tapasztalatát akarja megosztani serdülő lányával. Hogy biztatja Laurelt, úgy válasszon, ahogyan ő, Dorothy, nem tette - hogy kerülje el az általa elkövetett hibákat. De hát ennek semmi értelme. Anyja szerette az édesapjukat, Laurel ezt éppolyan biztosan tudta, mint a tulajdon nevét. Öt és fél évtizeden át voltak házasok, apa haláláig, és házastársi diszharmóniának árnyéka sem férkőzött kettejük közé. Ha Dorothy más okból ment volna férjhez, ha egész idő alatt bánta az elhatározását - nos, fantasztikus tehetséggel tettette az ellenkezőjét. Fenntarthat valaki egy ilyen mesterművet? Dehogy. És különben is, Laurel százszor hallotta a történetet, hogyan szerettek egymásba a szülei, látta, hogyan néz anyja apára, amikor apa újra meg újra elmeséli: első pillanatásra tudták, hogy egymásnak rendeltettek. Laurel felnézett. De Nicolson nagymamának mégiscsak voltak kételyei, nem? Laurel mindig is érzékelt valami kényelmetlenséget anyja és nagyanyja között - a formális hangot, ahogyan egymással beszéltek, az idősebbik asszony keményen összeszorított száját, amikor a menyére nézett, és azt hitte, nem látja senki. Aztán, amikor Laurel úgy tizenöt éves

lehetett, és Nicolson nagymama tengerparti panziójában vendégeskedtek, meghallott valamit, amit nem az ő fülének szántak. Egyik délelőtt túlságosan sokáig napozott, őrülten fájt a feje, a válla pedig alaposan leégett. Korábban visszament, elsötétített hálószobájában feküdt, vizes borogatással a fején, és nehezen lélegzett, amikor történetesen Nicolson nagymama, és idősecske lakója, Miss Perry mentek arra a folyosón. - Büszke lehetsz rá, Gertrude - mondta Miss Perry. - Persze mindig is jó fiad volt. - Igen, valósággal aranyat ér az én Stephenem. Nagyobb segítség, mint amilyen az apja valaha volt. - Nagymama elhallgatott, kivárta társnőjének helyeslő mordulását. - És milyen jószívű -folytatta. - Sohasem tudott ellenállni a tévelygőknek. Ekkor támadt fel Laurel érdeklődése. A szavak valamiféle régebbi beszélgetés visszhangját hordozták, és Miss Perry nyilván pontosan tudta, mire utalnak. - Hát nem - mondta. - A fiúnak egy szál esélye nem volt, igaz? Ha egy lány annyira gyönyörű... - Hogy gyönyörű? No igen, ha valakinek ez az esete. Egy kissé túlságosan... - Nagymama elgondolkodott, és Laurel hegyezte a fülét: vajon mi lesz a következő szava - ...egy kissé túlságosan érett, már az én ízlésemhez. - Ó, igen - Miss Perry sürgősen visszakozott. - Szörnyen érett. De ha jól megrakott szekeret látott, nem restellt felkapaszkodni, igaz? - Igaz. - És fel is kapaszkodott. - Bizony. - Pedig elvehetett volna a fiú egy rendes helybeli lányt, mint amilyen például Pauline Simmonds ott a szomszéd utcában! Mindig azt hittem, hogy epekedik a fiad után. - De mennyire! - vágta oda nagymama. - És ki hibáztathatná? Csak hát nem számoltunk Dorothyval. Szegény Pauline-nak egy szikra esélye nem volt ilyesvalakivel szemben, hát még aki ennyire elszánt! - Milyen kár! - Miss Perry felismerte végszavát. - Milyen nagy kár.

- Elkápráztatta, bizony. Az én szegény fiam fel sem fogta, hogy mi érte. Persze azt hitte, hogy az a lány maga az ártatlanság, és ki is hibáztathatná? Alig néhány hónapja jött haza Franciaországból, amikor összeházasodtak. Az a lány megszédítette - mert az a fajta, bizony. Amit kinéz magának, meg is szerzi. - És a fiút nézte ki. - Menedéket akart, és a fiamban megtalálta. Alig esküdtek meg, elrángatta a fiamat mindentől és mindenkitől, akit és amit csak ismert, és kezdhette elölről abban a roskatag tanyaházban. Persze magamat hibáztatom... - Ugyan, ugyan! - Én hoztam a lányt ebbe a házba. - Háború volt, tiszta lehetetlenség rendes cselédséget kapni -honnan is tudhattad volna? - Éppen erről van szó. Tudnom kellett volna, utána kellett volna járnom. Az a baj, hogy túlságosan megbíztam benne. Legalábbis eleinte. Érdeklődtem utána, de már csak utóbb, és akkor már késő volt. - Hogyhogy? Késő? Mit tudtál meg? De akármit tudott meg Nicolson nagymama, rejtély maradt Laurel előtt, mert továbbmentek, mielőtt nagymama bővebben kifejthette volna a mondókáját. Mi tagadás, Laurelt akkoriban nem is nagyon érdekelte. Nicolson nagymama valóságos illemcsősz, ráadásul az okvetetlenkedésével szerencsétlenné teszi legidősebb unokája életét, mert rögtön jelenti a szülőknek, ha ő akár csak egy pillantást vet egy fiúra a strandon. Akármit vélt is nagymama felfedezni az édesanyjukról, Laurel eldöntötte, ahogy ott feküdt és átkozta lüktető fejét, hogy nyilván túlzás, ha ugyan nem merő kitaláció. De most... Laurel megtörölte vizes arcát és kezét... most már nem olyan biztos ebben. Nagymama gyanúja - hogy Dorothy menedéket keresett, hogy nem volt olyan ártatlan, amilyennek látszott, hogy a sietve nyélbe ütött esküvő kényszerből történt -valamiképpen egyezett azzal, amit anyja csak az imént mondott. Vajon Dorothy Smitham egy felbontott jegyességből menekült, amikor

felbukkant Mrs. Nicolson panziójában? Erre jött volna rá nagymama? Lehetséges; de talán ennél többről volt szó. Egy előző kapcsolat gyanúja elronthatta nagymama szája ízét - Isten a tudója, nem kellett ehhez sok -, de csak nem lehetett olyasmi, amit anyja hatvan év elmúltával is sirat (méghozzá bűntudatosan, vélte Laurel - az a sok beszéd hibákról, helytelen gondolatokról!), hacsak nem szó nélkül szökött el a jegyesétől? De miért tett volna ilyet, ha annyira szerette? Miért nem házasodtak össze? És mi köze lehetett a dolognak Vivien és Henry Jenkinshez? Van itt egyvalami, amit ő nem lát, illetve nem is egy, hanem sok minden. Laurel elkeseredetten sóhajtott; a kis mosdó csempefala visszaverte a sóhajt. Úgy érezte, zsákutcába jutott. Annyi különféle kulcs, ami önmagában egyetlen zárat sem nyit. Laurel letépett egy darabot a papírtörlőből és megtapogatta a szeme alatt elmázolódott festéket. Az egész rejtély olyan, mint a pontokból összeálló fejtörő kezdete, vagy mint egy csillagállás az éjszakai égbolton. Laurel még kislány volt, amikor édesapjuk egyszer elvitte őket csillagnézőbe. A Vakember Erdeje fölött ütöttek sátrat egy emelkedőn, és várták, míg a szürkület elsötétül, és felbukkannak a csillagok. És apa mesélt arról, amikor kisfiú korában eltévedt, és a csillagok vezették haza. - Csak nézzétek a képeket - mondta, és felállította állványára a teleszkópját. - Ha egyedül találjátok magatokat a sötétben, a csillagok megmutatják a hazafelé vezető utat. - De én nem látok semmilyen képet! - protestált Laurel. Összedörzsölte egyujjas kesztyűjét, és a fent hunyorgó csillagokra sandított. Apa szeretettel rámosolygott. - Mert magukat a csillagokat nézed magyarázta -, nem a köztük levő teret. Gondolatban húzd meg a vonalakat, akkor majd meglátod az egész képet. Laurel a kórházi tükörben bámulta magát. Pislogott, és drága apjának képe eltűnt. Hirtelen halálos fájdalom szorította el a szívét - apa hiányzik, ő meg öregszik. És a mama haldoklik. Milyen rémesen néz ki! Laurel elővette a fésűjét, és igyekezett rendbe hozni a haját. Kezdetnek megjárja. Eltökélten kifújta a levegőt. A csillagállások keresgélése sosem volt erős oldala. Gerry képesztette el

mindnyájukat, amikor az éjszakai eget magyarázta: már kisfiú korában is ábrákat és képeket mutogatott ott, ahol Laurel csak fekete űrt látott. Öccsének gondolata felrázta Laurelt. Együtt kellene nekilátniuk ennek a kutatásnak, az ördögbe is! Hiszen kettejüké. Elővette a mobilját, és szemügyre vette a nem fogadott hívásokat. Semmi. Változatlanul semmi. Átpergette a címjegyzéket, míg meg nem találta öccse számát. Felhívta, és a körmét rágcsálta, míg a távoli telefon egy zsúfolt cambridge-i íróasztalon csengett és csengett és csengett. Végül egy kattanás, majd: „Gerry Nicolson telefonját hívta. Most éppen nem vagyok elérhető. Kérem, hagyjon üzenetet.” Hát ez nem valami ígéretes, gondolta fanyarul Laurel. Nem hagyott üzenetet. Nekivághat egyedül.

14

LONDON, 1941. JANUÁR

Dolly átnyújtotta az ikszedik csésze levest, és mosolygott az akármin, amit a fiatal tűzoltó mondott az imént. A nevetés, a csevegés, a zongora mind túl hangos volt, nem lehetett biztosan tudni, de a fiú pillantása elárulta, hogy ingerkedhetett. De a mosoly nem fáj, hát Dolly mosolygott, és amikor a fiú elvette a levest, és ment ülőhelyet keresni, Dolly elnyerte jutalmát: szünetelt az éhes szájak áradata, végre leülhetett, és pihentethette fáradt lábát. Egyszerűen megölik. Feltartóztatták, amikor indult volna a Campden Grove-ból, mert Lady Gwendolyn cukorkászacskója „eltűnt” és az öregasszony rémségesen elkeseredett. A cukorka végül előkerült - a matracba préselődött a nagyasszony grande derriére-je alatt -, de addigra Dollyt már annyira szorította az idő, hogy muszáj volt rohannia a Church Streetig, méghozzá selyemcipőben, aminek egyetlen kötelessége, hogy csodálatot keltsen. Lihegve érkezett, a lába fájt, de már szétfoszlott a remény, hogy a sort álló katonák mögött észrevétlenül belopózhat. Menekülés közben rajtakapta a csoportvezető, Mrs. Waddingham, krumpliorrú asszonyság, aki, ha esett, ha fújt, a szörnyű ekcémája miatt állandóan kesztyűt és eltorzult arckifejezést viselt. - Már megint késtél, Dorothy - sziszegte. Az ajka szűk volt, akár a dakszlikutya feneke. - A konyhában van rád szükség, egész este sebesre koptattuk a lábunkat. Dolly ismerte az érzést. Ráadásul, egy gyors pillantás igazolta balsejtelmét: hiába rohant, Vivien még csak ott sincs. De hát ez lehetetlen Dolly gondosan ellenőrizte: mindkettőjüket az esti műszakra osztották be, ráadásul alig egy órája integetett Lady Gwendolyn ablakából Viviennek, amikor kilépett a 25-ös számú házból, WVS-egyenruhában. - Mozgás - hessegette kesztyűs kezével Mrs. Waddingham. - Indulás a konyhába. A háború nem vár a magadfajta lányra!

Dolly erős kísértést érzett, hogy bokán rúgja a nőt, de aztán úgy döntött, nem lenne illendő. Elfojtotta mosolyát - a képzelgés néha kis híján felér a valósággal -, és helyette engedelmesen bólintott.

A kantint a Mária-templom altemplomában rendezték be, a „konyha” huzatos kis fülke volt, az eléje állított, lepedővel és nemzeti zászlócskák füzérével borított kecskelábú asztal pedig a pult. A sarokban kis mosogatódézsa, a levest olajkályhán melegítették, és mindennek a java, már Dolly jelenlegi szempontjából, hogy a falnak egy tartalék padsor támaszkodott. Még egy pillantást vetett a helyiségre, meg akart győződni, hogy nem veszik észre a hiányát: a kecskelábú asztalok mellett jóllakott katonák ültek, két mentőautó-sofőr pingpongozott, a WVS hölgyeknek a távoli sarokban buzgón járt a nyelvük meg a kötőtűjük. Mrs. Waddingham is ott volt közöttük, háttal a konyhának, és Dolly elhatározta, hogy megkockáztatja a sárkány haragját. Két óra talpon szörnyen hosszú idő. Leült, és kibújt a cipőjéből; boldog, megkönnyebbült sóhajjal mozgatta lassan ide-oda harisnyás lábujjait. A WVS-tagok nem dohányozhattak a kantinban (tűzvédelmi szabály!), de Dolly beletúrt a táskájába, és kivette a Mr. Hoptontól, a fűszerestől kapott ropogós egyik új csomagot. A katonák mindig dohányoztak - az embernek nem volt szíve eltiltani őket -, és állandó szürke dohányfüst lepte a mennyezetet. Dolly úgy döntött: senki sem fogja észrevenni, ha a füst egy kicsit szaporodik. Leereszkedett a kőpadlóra, gyufát gyújtott, és végre átadhatta magát az aznap délután történt, bizony nagy horderejű esemény gondolatának. Nagyjából úgy kezdődött, mint rendesen: Dollyt ebéd után a fűszereshez küldték, és ha most zavaró volt is erre emlékezni, a feladat bizony rossz kedvre hangolta. Manapság nem könnyű édességet találni, de Lady Gwendolynnak nem lehet nemet mondani, és Dolly kénytelen volt végigkutatni Notting Hill mellékutcáit, valaki nagybátyja barátjának a házigazdája után, akinek - suttogták - még van ilyen illegális áruja. Két óra

elteltével éppen csak bejutott a 7-es szám kapuján, és még a sálját, kesztyűjét vetette le, amikor megszólalt a csengő. Amilyen napja volt, Dolly arra számított, hogy az ajtó előtt egy csapat taknyos kölyök téblábol, akik fémhulladékot gyűjtenek a repülők számára, ehelyett azonban egy rendezett külsejű, orcáján vörös anyajegyet viselő, vékony bajszú emberke állt ott. Óriási, dagadozó aktatáskájának súlyát láthatólag kényelmetlennek érezte. Ám egyetlen pillantás a feje búbján gondosan átfésült hajára elegendő volt, hogy Dolly felismerje, nem az a fajta, akitől bosszúságot várhatna. - Pemberly - jelentette fürgén az emberke. - Reginaid Pemberly, ügyvéd, keresi Lady Gwendolyn Caldicottot. - Közelebb hajolt, és suttogóra fogott hangon folytatta: - Meglehetősen sürgős ügyben. Dolly már hallott Mr. Pemberlyről („Egy szürke egér, össze sem lehet hasonlítani az apjával, de rendben tartja az iratait, hát hajlandó vagyok rábízni az ügyeimet...”), de személyesen még sohasem találkozott vele. Beengedte a fagyos hidegből, és felszaladt ellenőrizni, vajon Lady Gwendolyn szívesen fogadja-e. Szíves ugyan nem volt soha, de pénzügyekben mindig is éber, tehát - bár megvetően szívta be az ajkát pufók kezével intett, hogy az az alak bebocsátható a szentélybe. - Jó napot, Lady Gwendolyn - lihegett az ügyvéd (végtére három lépcsőforduló maradt mögötte). - Sajnálom, hogy ilyen hirtelen állítok be, de ugye a bombázás... Még decemberben súlyos találat ért, minden papírom, ügyiratom odaveszett. Szörnyű kellemetlenség, képzelheti, de azóta mindent újra összeszedtem - ezután mindig mindent magammal hordok. - És rácsapott dagadozó táskájára. Dollyt elküldték, a következő fél órát a hálószobájában töltötte, enyvvel, ollóval. Felfrissítette Gondolatainak Könyvét, de egyre aggodalmasabban tekintgetett a karórájára, ahogy a percek mind közelebb tiktakoltak a WVS műszakjához. Végre megszólalt odafent az ezüstcsengő, Dollyt ismét az úrnő szobájába szólítva. - Kísérd ki Mr. Pemberlyt - mondta Lady Gwendolyn, leereszkedve egy csuklás erejéig -, aztán gyere vissza, és készíts el éjszakára. - Dolly mosolyogva bólintott, és várt, míg az ügyvéd felemeli a táskáját, amikor

az öreglány, szokásos hanyagságával, hozzátette: - Ez Dorothy, Mr. Pemberly. Dorothy Smitham. Akit említettem. Az ügyvéd tartása egy csapásra megváltozott. - Örvendek - szólt mély tisztelettel, majd hátrált, és kinyitotta Dolly előtt az ajtót. Udvarias szavakat váltottak egész úton lefelé, majd amikor az ajtóhoz értek, mielőtt elköszöntek volna, az ügyvéd Dollyhoz fordult, és bizonyos tisztelettel így szólt: - Figyelemreméltó dolgot művel, ifjú hölgy. Nem tudom, valaha is láttam-e ennyire derűsnek Lady Gwendolynt - a húgával történtek óta semmiképpen. Még csak fel sem emelte dühében a kezét, legkevésbé a botját, egész idő alatt, míg nála voltam. Remek, remek. Nem csoda, hogy olyan végtelenül kedveli kegyedet. - És ekkor megdöbbentette Dollyt: ugyanis rákacsintott. Figyelemre méltó dolog... a húgával történtek óta semmiképpen... olyan végtelenül kedveli kegyedet. Dolly elmosolyodott, ahogy az altemplom kantinjának kövezetén ülve felidézte magában a szavakat. Nem csekélység ez. Rufus doktor utalt rá, hogy Lady Gwendolyn megváltoztatja a végrendeletét, Dollyt is belefoglalja - de az ugye más, hogy ténylegesen beszél az ügyvédjével, elmondja, mennyire kedveli fiatal társalkodónőjét, hogy már-már valósággal család... - Hahó - hasított egy ismerős hang Dolly gondolataiba. - Mit tegyen az ember, ha szeretné, hogy kiszolgálják? Dolly riadtan felnézett. Jimmy hajolt át a pult fölött, nevetett, és az a fekete tincs a szeme elé hullott. - Bliccelünk, Miss Smitham? Dolly érezte, hogy arcából kiszalad a vér. - Te mit keresel itt? - kérdezte, míg feltápászkodott. - Itt dolgoztam a környéken - bökött Jimmy a vállára vetett fényképezőgépre. - Gondoltam, beugróm a kedvesemért. Dolly ajkára tette az ujját, úgy csitította. Cigarettáját elnyomta a falon. - Arról volt szó, hogy a Lyons teázónál találkozunk - suttogta. A pulthoz sietett, és megigazgatta a szoknyáját. - Még nem végeztem a műszakommal, Jimmy. - És láthatólag szörnyen sok a dolgod. - Mosolygott, de Dolly nem viszonozta a mosolyt. Jimmy mögött a nyüzsgő helyiségre pillantott. Mrs.

Waddingham még a kötése fölött fecseg, és Viviennek semmi nyoma - de azért mégis kockázatos. - Menj csak ki - suttogta. - Megyek én is, amint tudok. - Szívesen várok, legalább láthatom a kedvesemet munka közben. Jimmy áthajolt a pulton, hogy megcsókolja, de Dolly elhúzódott. - Dolgozom - jelentette ki magyarázatképpen. - Egyenruhában vagyok. Nem lenne illendő. - Hirtelen feltámadt munkaerkölcse láthatólag nem győzte meg Jimmyt, hát Dolly más úttal próbálkozott. - Figyelj! - szólt a tőle telhető legnagyobb könnyedséggel. - Menj, ülj le... tessék, vigyél egy kis levest. Végzek itt, veszem a kabátomat, és elmehetünk. Rendben? - Rendben. Figyelte, ahogy Jimmy távolodik, és addig nem lélegzett fel, míg a fiú helyet nem talált a helyiség túlsó végében. Dolly ujja bizsergett idegességében. Mi a csuda jár a fejében, hogy idejön, amikor ő olyan érthetően megmagyarázta, hogy a teázóban találkoznak?! Ha Vivien valóban a beosztása szerint dolgozik, Dolly kénytelen lett volna kettejüket bemutatni egymásnak, és ez szerencsétlenség lenne, Jimmy tekintetében. Egy dolog a 400-as, ahol annyira elegáns és csinos volt Lord Sandbrooknak álcázva, de itt, ma este, a szokásos öltözékében, gyűrötten, mocskosán, azután, hogy egész éjjel kint dolgozott a légitámadás alatt... Dolly elborzadt a gondolatra, mit szólna Vivien, ha rádöbbenne, hogy neki ilyen barátja van. És ami még rosszabb, mi történne, ha Lady Gwendolyn rájönne?! Mindezidáig - és ez egyáltalán nem volt könnyű - sikerült Jimmyt eltitkolnia mindkettejük elől, ahogy arra is nagyon vigyázott, nehogy túl sokat meséljen Jimmynek a Campden Grove-ben folytatott életéről. De hogyan különíthetné el a két világot, ha Jimmy épp az ellenkezőjét teszi annak, amire kérte? Visszagyömöszölte a lábát a fájdalmasan szép cipőbe, és rágta az ajkát. Bonyolult; és sohasem lesz képes megmagyarázni Jimmynek, legalábbis nem úgy, hogy meg is értse, holott éppenséggel az érzéseit akarja megkímélni. Jimmy nem tartozik ide a kantinba, ahogy a Campden Grove 7-be sem tartozik, sem a 400-as vörös zsinórja mögé.

Nem úgy, mint Dolly. Jimmyre pillantott, ahogy a levesét kanalazta. Annyira jó hangulatban szoktak lenni ők ketten - a múltkor is a 400-asban, meg utána az ő szobájában, de az életének ebben a részében ne tudja senki, hogy ők ketten úgy voltak együtt, se Vivien, és még sokkal kevésbé Lady Gwendolyn. Dolly egész teste égett az aggodalomtól: mi történne, ha idős társnője tudna Jimmyről?! A szíve megint összetörne, ha attól félne, hogy elvesztheti Dollyt, ahogyan a húgát elveszítette... Dolly gondterhelt sóhajjal hagyta ott a pultot, és ment a kabátjáért. Beszélnie kell Jimmyvel, tapintatos módon megértetnie vele, az a legjobb mindkettejük számára, ha kicsit visszavesznek a tempóból. Persze Jimmy nem fog örülni, utálja a tettetést, amolyan szörnyen erkölcsös ember, aki túl mereven tekinti a dolgokat. De ő majd meggyőzi, biztos, hogy sikerül. Dolly már-már kezdte jobban érezni magát, amikor a ruhatárhoz ért és levette a kabátját a kampóról, ekkor azonban Mrs. Waddinghamnek sikerült újra elkeserítenie. - Korán távozunk, igaz, Dorothy? - Ám mielőtt válaszolhatott volna, az asszony gyanakodva szimatolt a levegőbe: - Csak nem dohányfüstöt érzek odabent?

Jimmy becsúsztatta kezét a nadrágzsebébe. Igen, ott van a fekete bársonydoboz, akárcsak az elmúlt húsz alkalommal, amikor ellenőrizte. Már-már megszállottsággá vált a dolog, hát mennél hamarabb húzza a gyűrűt Dolly ujjára, annál jobb. Magában számtalanszor elismételte, mégis pokolian ideges volt. Az a gond, hogy tökéletesnek szánja, márpedig ő általában szólva nem hisz a tökéletességben, azok után, amiket látott - a darabjaira tört világot, a rengeteg halait, fajdalmai. De Dolly hisz benne, tehát ő igyekszik mindent a legtökéletesebben végrehajtani. Megpróbált helyet foglaltatni valamelyik flancos étteremben, amiért Dolly mostanában úgy odavan, a Ritzben vagy a Claridge-ben, de sehol sem volt mar szabad hely, és akárhogy magyarázkodott, akárhogyan rimánkodott, nem sikerült asztalt szereznie. Kezdetben csalódottságot

érzett, és felszínre tört a régi sóvárgás: bárcsak volna tehetősebb, gazdagabb. De félresöpörte a gondolatot, és úgy döntött, mégiscsak jobb: nem is állhatja az ilyen flancos helyeket, és egy ennyire fontos estén nem óhajt hamis színben mutatkozni. És különben is, ahogyan a főnöke tréfálkozott, az élelmiszer jegyek idején az ember a Claridge-ben sem várhat különb étket, mint mondjuk a sarki teázóban - legfeljebb drágábbat. Jimmy hátranézett a pultra, de Dolly már nem volt ott. Biztosan a kabátját veszi fel, és megigazítja a szájrúzsát, vagy már amit a lányok fontosnak tartanak a szépségük érdekében. Bárcsak ne tenné; Dollynak semmi szüksége rá, hogy fesse vagy cicomázza magát. Az ilyesmi csak máz, hogy elrejtse egy személy lényegét, holott épp az sérülékeny és valóságos - következésképpen az ő szemében a legeslegszebb. Dolly bonyolultsága és tökéletlenségei voltak a legkedvesebbek Jimmy szívének. Szórakozottan kapargatta a karját, és az imént történteken töprengett vajon miért viselkedett Dolly olyan különösen, amikor őt megpillantotta? Igen, tudja, valóban meglepte, ahogy így felbukkant a konyhában, és rákiáltott, amikor Dolly egyedül hitte magát, elbújva a cigarettájával meg azzal az ábrándos mosollyal. Dolly általában élvezi, ha rajtakapják - nála bátrabb, merészebb személyt nem ismer, és nincs, ami megriasztaná -, de most határozottan ideges volt, amikor őt megpillantotta. Egészen másnak látszott, mint az a lány, aki a múltkor este végigtáncolt vele London utcáin, aztán magával vitte a szobájába. Hacsak nem rejteget valamit a pult mögött. Jimmy elővette a cigarettáit és egyet a szájába dugott - valami meglepetést talán az ő számára, valamit, amit majd később, a vendéglőben akar megmutatni. Vagy talán azon kapta, hogy az együtt töltött éjszakájukra emlékezik - ez magyarázná, miért döbbent meg, szinte zavartan, amikor felnézett, és őt pillantotta meg. Jimmy rágyújtott, és nagyot szívott a cigarettán. Elgondolkodott, de a következő pillanatban már kifújta a füstöt, és vele együtt szélnek eresztette a kérdéseit. Hiába találgat; és ha Dolly fura viselkedése nem megint valami tettetős játék (ne adja Isten, ma este neki meg kell őriznie a józan eszét), talán nem is számít az egész. Zsebébe nyúlt, de aztán megrázta a fejét. A gyűrűt rejtő doboz most is

épp ott van, mint két perccel ezelőtt. Ez a kényszeresség már nevetséges. Meg kell találnia a módját, hogy elfoglalja magát valamivel, míg azt a nyavalyás holmit nem húzhatja végre Dolly ujjára. Jimmy nem hozott magával könyvet, hát elővette a fekete mappát, amelyben a lemásolt fotóit tartotta. Általában nem hordozta magával, amikor kint járt valamilyen munkán, de most egyenesen a szerkesztőjétől jön, nem ért rá hazavinni. A legutóbbi fotóra lapozott, amelyet szombat este vett fel a Cheapsideon. Kislányt ábrázolt, négy-öt éves lehetett, a helyi templom egyesületi termének konyhája előtt állt. A holmija megsemmisült abban a légitámadásban, amelyben a családja elpusztult, és az Üdvhadseregnek nem volt ajándékozni való gyerekruhája. A kislány óriás méretű mackónadrágot viselt, felnőttre való kardigánt, és balettcipőt. Méghozzá pirosat, és boldog volt vele. Az Üdvhadsereg hölgyei a háttérben buzgólkodtak, kekszet kerestek a gyereknek, ő pedig Shirley Temple módjára szteppelt, amikor Jimmy meglátta, a kislánnyal törődő asszony meg folyton az ajtót leste, hátha csodamód felbukkan a kislány családja, épen, egészségesen, hogy hazavigye. Jimmy rengeteg háborús képet készített, falai, emlékei zsúfolásig tele különféle idegenekkel, akik dacosan állták a pusztítást, a veszteséget. Ezen a héten járt már Bristolban, Portsmouthban, Gosportban, de abban a kislányban volt valami - még csak a nevét sem tudta -, amit Jimmy képtelen volt elfelejteni. Nem is akarta elfelejteni. Az a kis arc olyan kevéstől volt annyira boldog, mindazok elszenvedése után, ami bizonyára a gyerek legnagyobb vesztesége; hiány, ami végiggyűrűzik egész eljövendő életén. Jimmy jól tudta - néha még most is azon kapta magát, hogy a bombasújtotta áldozatok arcát fürkészi, hátha anyját pillantja meg. A rengeteg egyéni tragédia, mint ezé a kislányé is, semmiség a háború mértékével mérve; őt meg a balettcipőt akár a port seperhették a történelem szőnyege alá. De az a fénykép valóság; elkapta a pillanatot és megőrizte a jövő számára, akár a borostyánba zárt bogarat. Emlékeztette Jimmyt, miért fontos, amit csinál: megörökíti a háború valóságát. Néha őt magát is emlékeztetni kellett, az ilyen estéken, amikor körülnézett a szobában, és kínosan érezte magán az egyenruha hiányát.

Jimmy elnyomta a cigarettáját a levesestálkában, amelyet valaki előzékenyen épp erre a célra hagyott ott. Órájára nézett - már negyedórája, hogy leült -, és eltöprengett, vajon mi tarthatja vissza Dollyt. Szedje talán össze a holmiját, és induljon a keresésére? Ekkor azonban megérezte, hogy van valaki mögötte. Hátrafordult, azt hitte, Dollt pillantja meg. De nem ő volt. Valaki más, akit még nem látott soha. Dollynak végre sikerült elszabadnulnia Mrs. Waddinghamtől, és a konyhán áthaladva azon törte a fejét, vajon az ilyen álomszép cipő hogyan törheti ilyen keservesen az ember lábát - amikor felnézett, és egy pillanatra megállt a világ. Vivien megérkezett. Az egyik kecskelábú asztalnál állt. Beszélgetésbe merülve. Jimmyvel. Dolly szíve vad dörömbölésbe kezdett. A konyhapult szélénél álló oszlop mögé bújt. Igyekezett láthatatlan maradni, míg ő pontosan láthat mindent. Szemét nagyra meresztve kandikált ki az oszlop mögül, és elrettenve állapította meg, hogy amit lát, rosszabb minden képzelgésnél. Nemcsak hogy beszélgetnek ők ketten, mellesleg az asztalra mutogatnak Dolly lábujjhegyre állt, és összerezzent - Jimmy nyitott mappájára, amiből csak arra következtethetett, hogy Jimmy fotóiról beszélgetnek. Egyszer megmutatta Dollynak a képeket, és ő elborzadt. Szörnyűek, egészen mások, mint amilyeneket annak idején Covent-ryben készített: ott csupa naplemente volt, fák és szép házak dús mezőkön; és nem is olyanok, mint a háborús híradók, amilyeneket Kittyvel néznek a moziban, a hazatért katonák mosolygó, fáradt és maszatos, de diadalmas arca; a vasútállomásokon sorakozó, integető gyerekek; derék asszonyok, akik narancsot nyújtanak a vidám katonáknak. Jimmy fotóin a csonkolt testű, beesett arcú férfiak szeme olyasmit látott, amit nem lett volna szabad látniuk - Dolly nem is tudta, mit mondhatna; bárcsak Jimmy meg se mutatta volna azokat a képeket. De hogyan is juthatott az eszébe, hogy most Viviennek mutogassa? Vivien annyira csinos és tökéletes, az utolsó ember a földkerekségen, akit ilyen rútságokkal lenne szabad zaklatni! Dolly védelmező lényének egyik

része legszívesebben odaröppent volna, hogy becsapja a mappát és véget vessen az egész dolognak - de nem tehette. Jimmy még megcsókolná, vagy annál is rosszabb: úgy mutatná be, mint a menyasszonyát, és Vivien még azt gondolhatná, hogy jegyben járnak. Persze hivatalosan nem is ugyan beszéltek róla, régen, még kölyökkorukban, de az egészen más volt. Most már idősebbek, a háború sok mindent megváltoztat, az embereket is. Dolly nagyot nyelt - ettől a pillanattól félt a legjobban, és most, hogy bekövetkezett, nem tehet mást: vár a kínzó pokoltornácán, hogy elmúljon. Mintha órák teltek volna el, mire Jimmy végre becsukta a mappát, és Vivien indulni készült. Dolly megkönnyebbülten sóhajtott, de a következő pillanatban pánikba is esett. Barátnője egyenesen feléje tartott az asztalok közén, és összevonta a szemöldökét, amikor a konyha felé indult. Dolly annyira várta már, hogy megláthassa - de nem így, nem, amíg meg nem tudja pontosan, mit is mondhatott Jimmy! Ahogy Vivien közeledett a konyhához, Dolly egy pillanat tört része alatt elhatározásra jutott. Lebukott és elbújt a pult mögött, mintha a vörös-zöld karácsonyi kárpit alatt keresgélne valamit, holmi szörnyen fontos háborús elfoglaltság közepette. Mihelyt érezte, hogy Vivien elhalad mellette, Dolly felkapta a táskáját, és rohant a várakozó Jimmy felé. Semmi más nem fontos, csak kirángatni a kantinból, mielőtt Vivien meglátná kettejüket együtt.

Végül mégsem mentek a Lyons teázóba. A pályaudvar melletti egyszerű vendéglő ablakait bedeszkázták, egy repesz ütötte lyukat táblával fedtek, rajta felirat hirdette: „Nyitva - a szokásosnál jobban”. Mire odaértek, Dolly kijelentette, hogy egy lépéssel sem bírja tovább. - Csupa hólyag a lábam, Jimmy! - Úgy érezte, menten sírva fakad. Üljünk be ide, jó? Rém hideg van - éjjel biztos havazni fog. Hála az égnek, odabent melegebb volt, és a pincér talált nekik egy elég jónak látszó fülkét hátul, a működő fűtőtest közelében. Jimmy elvette és az ajtó mellé akasztotta Dolly kabátját, Dolly pedig levette WVS-kalapját és letette a só-bors szóró mellé. Egyik hajcsatja egész este a fejébe vájt; dörzsölte a sajgó helyet, miközben kibújt nyomorult cipőjéből. Jimmy

visszafelé jövet megállt, és szólt pár szót a pincérhez, aki helyet mutatott nekik, de Dollyt csak az foglalkoztatta, hogy mit beszélhetett Jimmy Viviennel, és el sem töprengett, vajon most mit mondott. Kipöckölt egy cigarettát a pakliból, és olyan erősen húzta végig a gyufát, hogy kettétört. Jimmy egész biztosan leplez valamit, ideges, amióta csak eljöttek a kantinból, és most, hogy visszafelé jön, szinte a szemébe se mer nézni. Alig ült le Jimmy, a pincér hozott egy palack vörösbort, és töltött két pohárba. A gurgulázó hang zavaróan harsánynak hangzott. Dolly Jimmy mögé nézett, hogy szemügyre vegye a helyiséget. Három unott pincér álldogált és motyogott a sarokban, a csapos a tiszta pultot törölgette. Rajtuk kívül csak még egy pár vacsorázott, suttogtak egymáshoz az asztal fölött, míg a pulton álló gramofonból A1 Jolson zümmögött. A nő túlbuzgónak tűnt, akárcsak Kitty az új udvarlójával - a Légierő pilótájával, mondta —, végigsimította a pasas ingét, és vihogott a viccein. A pincér letette a palackot, és előkelő hangot öltve közölte, hogy a la carte étellel a háborús hiányok következtében nem szolgálhat, de a séf elkészítheti számukra a du jour menüt. - Helyes - mondta Jimmy, de jóformán rá sem nézett a pincérre. - Igen, köszönöm. A pincér távozott, Jimmy cigarettára gyújtott, és egy pillanatra Dollyra mosolygott, majd a figyelme valamire terelődött, közvetlenül Dolly feje fölött. Dolly nem állhatta tovább; kavargott a gyomra - tudnia kell, mit mondott Jimmy Viviennek, vajon az ő nevét említette-e. - Szóval... - kezdte. - Szóval... - Azon gondolkodtam... - Van valami, amit... Mind a ketten elhallgattak, mind a ketten megszívták a cigarettájukat. És a füstfelhőn át tanulmányozták egymást. Mondd csak tárta szét a kezét mosolyogva Jimmy, és egyenesen Dolly szemébe nézett, olyan módon, amit Dolly izgatónak erzett volna, ha éppen nem gyötri az aggodalom.

Dolly gondosan válogatta meg a szavait. - Láttalak - szólt, és hamut pöccintett a hamutartóba - a kantonban. Beszélgettél. - Jimmy arca kifürkészhetetlen volt; mereven nézte Dollyt. Viviennel - tette hozzá Dolly. - Vivien volt az? - tágult nagyra Jimmy szeme. - Az új barátnőd? Nem tudtam, nem mondta a nevét. Nahát, Doll, ha előbb jössz, bemutathattál volna minket egymásnak. Őszintén csalódottnak látszott, és Dolly félig-meddig megkönnyebbülten sóhajtott. Tehát Jimmy nem tudja Vivien nevét. Talán Vivien sem az övét; sem azt, hogy mit keresett este a kantinban. Igyekezett nemtörődöm hangot ölteni. - Na és miről beszélgettetek? - A háborúról - vonta meg a vállát Jimmy, és idegesen megszívta a cigarettáját. - Tudod. A szokásosról. Hazudik, állapította meg Dolly - Jimmy nem valami jó hazudozó. De nem is élvezi a beszélgetést; gyorsan vágta rá a választ, túl gyorsan, és most kerüli a pillantását. Mi az ördögről beszélgethettek, ami miatt most így kertel? Talán róla?! Úristen, mit mondhatott Jimmy? - A háborúról... ismételte Dolly, majd elhallgatott, hogy alkalmat adjon Jimmynek: beszéljen bővebben. Nem beszélt. Dolly erőltetetten elmosolyodott. - Ez meglehetősen általános téma. ° Megérkezett a pincér, gőzölgő tányért tett mindegyikük elé. - Hamis kagylóhal - jelentette nagyvonalúan. - Hamis kagylóhal?! - dadogott Jimmy. A pincér szája megrándult, az előkelő arckifejezés kissé meg-csusszant. - Azt hiszem, articsóka, uram - fogta halkabbra a hangját. - A séf termeli a veteményesében.

Jimmy figyelte Dollyt a fehér abrosz túloldalán. Nem így tervezte. Hogy egy üres lebujban, rántott articsóka és fanyar bor fölött kérje meg Dolly kezét, miután alaposan feldühítette! Csend telepedett közéjük; a gyűrű doboza súlyosan nyomta Jimmy nadrágzsebét. Nem akart vitatkozni,

egyszerűen Dolly ujjára akarta csúsztatni a gyűrűt, nemcsak azért, hogy magához kösse - bár persze vágyott erre -, hanem mert valami jót és igazat tisztelne meg vele. Beleturkált az ételbe. Szándékosan se ronthatta volna jobban el. Semmi sem jutott az eszébe, amivel jóvátehetné. Dolly haragszik, mert tudja, hogy nem mond el neki mindent, de az a nő, Vivien, megkérte, ne adja tovább, amit tőle hallott. Mi több, szinte kérlelte, és közben volt a tekintetében valami, aminek láttán Jimmy becsukta a száját és bólintott. Most meg valami undok fehér mártásban húzogatja az articsókát. De az a nő talán nem is Dollyra gondolt. Igen, ez lehetséges -hiszen barátnők. Dolly bizonyára nevetve legyintene, és közölné, hogy ő ezt már úgyis tudja. Jimmy belekortyolt a borba, átgondolta a dolgot, és töprengett, vajon apja mit tett volna hasonló helyzetben. Úgy érezte, megtartotta volna az ígéretét, no de végül mi történt vele - elveszítette az asszonyt, akit szeretett. Nem hagyhatja, hogy vele is ez történjen. - A barátnőd - szólalt meg csak úgy, felületesen, mintha semmiféle kényszeredettség nem telepedett volna közéjük -, Vivien, látta az egyik fotómat. Dolly ránézett, de nem szólt semmit. Jimmy nyelt egyet, elhessegette apjáról szőtt gondolatait, a serdülő Jimmyhez intézett szózatait derekasságról, tiszteletről. De ma este nincs választása, el kell mondania Dollynak az igazat... No és valójában micsoda kár származhatna ebből? - Egy kislányról volt szó, akinek a családja meghalt az egyik este bombatámadásban, kint Cheapside-ban. Szomorú dolog, Doll, szörnyen szomorú, de a kislány mosolyog, tudod, és van rajta... - Elhallgatott, legyintett. Dolly arckifejezése elárulja, hogy végére jár a türelmének. - De hát ez nem fontos... Az a helyzet, hogy a barátnőd, Vivien, ismerte a kislányt. Felismerte a képről. - Hogyan? Amióta a vacsora megérkezett, ez volt az első kiejtett szava, és nem árult el fenntartás nélküli megbocsátást. Jimmy mégis megkönnyebbült. - Elmondta, hogy egy barátjának, egy orvosnak kis magánkórháza van

kint Fulhamben. Egy részét fenntartja háborús árvák részére, és Vivien néha segít neki. Ott ismerte meg Nellát, azt a kislányt a fényképen. Odavitték, amikor senki sem jelentkezett érte. Dolly hallgatott, várta a folytatást, de Jimmynek az égvilágon semmi más nem jutott az eszébe. - Ennyi az egész? - kérdezte Dolly. - Magadról nem mondtál semmit? - Még csak a nevemet se. Nem volt rá idő. - Valahol messze, a sötét, hideg londoni éjszakában robbanások sora hallatszott. Kit találhattak el, tűnődött Jimmy, ki ordít most fájdalmában, bánatában, rémületében, ahogy körös-körül ráomlik a világ? - És semmi mást nem mondott? Jimmy megrázta a fejét. - A kórházról nem. Én kérdezni akartam, hogy elmehetnék-e vele valamelyik nap, vihetnék-e valamit Nellának... - De nem kérdezted? - Nem volt rá alkalom. - És csakis ezért kerteltél úgy, mert Vivien elmondta, hogy segít az orvos barátjának a kórházban?! Dolly hitetlensége láttán Jimmy egészen hülyén érezte magát. Elmosolyodott; összehúzódott egy kissé, és átkozta magát: mindig túl komolyan fog fel mindent; miért is nem jött rá, hogy Vivien eltúlozza a dolgokat, és Dolly természetesen már tudja, hogy a semmiből épített várat. - Ő kért, hogy ne mondjam el senkinek. - Ó, Jimmy - nevetett Dolly, átnyúlt az asztal fölött, és szelíden megsimította Jimmy karját. - Vivien nem énrám értette. Arra kért, hogy ne mondd el senki másnak - már persze idegeneknek. - Tudom. - Jimmy elkapta Dolly kezét, megszorította, érezte sima ujjait a maga ujjai alatt. - Ostobaság volt, hogy nem jöttem rá. Ma este nem ismerek magamra. - Rádöbbent, hogy valaminek a peremére érkezett; hogy életének hátralevő része, közös életük kezdődik az asztal túloldalán. Igazában - szólalt meg, és csak egy kicsit remegett meg a hangja kérdezni szeretnék tőled valamit, Doll.

Dolly szórakozottan mosolygott, míg Jimmy simogatta a kezét. Egy orvos barátja, férfi barát - Kitty nem tévedett, Viviennek szeretője van. És egyszeriben minden a helyére került. A titkolózás, Vivien gyakori távolléte a WVS kantinból, merengő arckifejezése, ahogy a Campden Grove 25. ablakában ül, álmodozik. - Vajon hogyan találkoznak? - szólalt meg Dolly, épp amikor Jimmy kimondta: - Kérdezni szeretnék tőled valamit, Doll. Az est folyamán másodszor történt, hogy egyszerre szólaltak meg, és Dolly felnevetett. - Ezt abbahagyhatjuk - mondta. Váratlanul könnyűnek, vidámnak érezte magát, mintha az egész estét végig tudná kacagni. Talán a bor teszi. Maga sem vette észre, mennyit ivott. No és a megkönnyebbülés: a tudat, hogy Jimmy nem leplezte le magát. Szinte a fejébe szállt az érzés. - Épp azt mondom... - Nem - nyomta az ujját Dolly ajkára Jimmy. - Hadd fejezzem be, Doll. Muszáj befejeznem. Dolly megdöbbent az arckifejezése láttán. Nemigen látta még ilyennek: eltökélt, szinte sürgető, és bár ő alig várta, hogy többet tudjon meg Vivienről meg az orvos barátjáról, mégis becsukta a száját. Jimmy lejjebb csúsztatta a kezét Dolly orcáján. - Dorothy Smitham - szólalt meg, és Dollyban elszorult valami a neve hallatán. Elengedte magát. - Első látásra beléd szerettem. Emlékszel arra a kávézóra Coventryben? - Egy zsák lisztet cipeltél. Jimmy felnevetett. - Én, a hős. Dolly elmosolyodott, és félretolta üres tányérját. Cigarettára gyújtott. Hideg van, állapította meg, a fűtőtest már nem kattog. - Jókora zsák volt. - Már mondtam, hogy nincs, amit meg ne tennék érted. Dolly bólintott. Meg is tette, nem egyszer. Aranyos tőle, igazán nem akarta félbeszakítani, amikor megismételte, de Dolly nem tudta, meddig bírja féken tartani felszínre törekvő kérdéseit és gondolatait Vivienről.

- Komolyan gondolom, Doll. Bármit megtennék, amit csak kérsz. - Rábírhatnád például a pincért, hogy ellenőrizze a fűtést? - Komolyan beszélek. - Én is. Egyszerre szörnyen hideg lett. - Dolly összefonta a karját. - Nem érzed? Jimmy nem válaszolt; buzgón kutatott a nadrágzsebében valami után. Dolly a pincérük felé nézett, megpróbálta felkelteni a figyelmét. A pincér mintha látná, de aztán sarkon fordult és a konyha felé indult. Dolly észrevette, hogy a másik pár már nincs ott, csak ők ketten maradtak a vendéglőben. - Mennünk kellene - szólt Jimmyhez. - Késő van. - Egy perc. - De olyan hideg van. - Ne törődj vele. - De Jimmy... - Szeretnélek megkérni, Doll, hogy légy a feleségem. - Jimmy arcán látszott, hogy önmagát is meglepte. Felnevetett. - Mekkora zűrzavart csinálok - még sosem csináltam ilyet. De többször nem is akarom. Feltápászkodott, Dolly elé térdelt, és nagyot sóhajtott. - Dorothy Smitham szólalt meg -, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül? Dolly arra számított, hogy Jimmy mindjárt elneveti magát. Tudta, hogy tréfál, hiszen épp ő ragaszkodott hozzá Bournemouthban, hogy várjanak, míg elegendő pénzt nem gyűjtenek. A következő pillanatban el fogja nevetni magát, és megkérdezi, lenne-e kedve valami desszerthez. De nem tette. Ott maradt, fél térden, és komolyan nézett fel rá. - Jimmy - szólalt meg Dolly. - Felhólyagzik a térded. Ugorj már fel. Nem ugrott fel. Fel sem nézett, felemelte bal kezét, és felmutatta az ujjai közt szorongatott gyűrűt. Aranykarika volt, karmos foglalatban kis kővel elég régi, hogy ne legyen vadonatúj, és elég modern, hogy ne legyen valódi antik. Kelléket hozott, ébredt rá Dolly, és meglepetten pislogott. Igazán remekül játssza a szerepet, csodálni való. Bárcsak ő is elmondhatná ezt magáról, csakhogy őt váratlanul érte a dolog. Dolly nem szokott hozzá, hogy Jimmy színházat játsszon - ez az ő műfaja, és nem tudja

biztosan, hogy Jimmy kedveli-e. - Hadd mossak előbb hajat, aztán majd gondolkodom rajta -rögtönözte. Jimmy haja a szemébe hullott. Most hátravetette a fejét. Arcán nyoma sem volt mosolynak. Egy pillanatig Dollyra meredt, mintha a gondolatait próbálná összeszedni, majd felsóhajtott. - Arra kérlek, Doll, hogy legyél a feleségem - szólt, és őszinte, komoly hangja, a tettetés, a kétértelműség teljes hiánya gyanút keltett Dollyban: hátha Jimmy komolyan beszél.

Doll azt hiszi, viccel. Jimmy kis híján felnevetett. De nem tette, kisimította szeméből a tincset, és arra gondolt, hogyan vitte magával a múltkor éjjel Dolly, fel a lépcsőn, hogyan nézett rá, amikor a piros ruhája a földre csusszant, hogyan emelte a fejét, és nézett szembe vele, ő pedig fiatalnak és erősnek érezte magát, és annyira örült, hogy él, hogy ott van, éppen ott, és éppen ővele. Arra gondolt, hogy utána hogyan ült fel, mert kerülte az álom az áldott tudat miatt, hogy egy ilyen lány beleszerethet, és amint nézte az álmodó lányt, hogyan mondta magában, hogy életük végéig szeretni fogja, együtt öregszenek meg, és kényelmes karosszékben üldögélnek a tanyaházuk előtt, a gyermekeik felnőttek és kirepültek, ők pedig felváltva készítenek egymásnak egy-egy csésze teát. Ezt mind el akarta mondani Dollynak, hogy emlékeztesse, éppoly tisztán tárja fel előtte a képet, ahogyan ő látja - de Jimmy tudta, hogy Dolly más, hogy ő a meglepetéseket szereti, és nem kell a véget látnia, hiszen éppen csak a kezdet kezdeténél tartanak. Amikor tehát sikerült csokorba szednie a gondolatait, lassan kifújta a levegőt, és a lehető legegyszerűbben szólalt meg. - Arra kérlek, Doll, hogy légy a feleségem. Én nem vagyok gazdag, de szeretlek, és egyetlen napot sem akarok nélküled elvesztegetni. - Aztán figyelte, ahogy Dolly arca megváltozik, és látta a szája sarkában meg a szemöldöke rebbenésében, hogy végre megértette. Jimmy várt, Dolly pedig hosszan, lassan felsóhajtott. A kalapjáért nyúlt, összevonta a szemöldökét, és a karimájánál fogva forgatta, forgatta a

kalapot. Mindig is híve volt a drámai szünetnek, hát Jimmy nem aggódott igazán, ahogy követte Dolly arcélének tökéletes vonalát, épp úgy, mint akkor a tengerparti dombon; ahogy megszólalt: - Ó, Jimmy... -, nem egészen a saját hangján; ahogy feléje fordult, és ő meglátta, hogy könny csordul az arcán: - Micsoda kérdés, micsoda szörnyű kérdés, éppen most... Mire Jimmy megkérdezhette volna, hogyan érti, Dolly elrohant mellette, siettében beleütközött egy másik asztalba, és eltűnt a háborús London hideg sötétségében. Még csak egy pillantást sem vetett őrá. Teltek a percek, Dolly nem tért vissza, és Jimmy végre megértette. És egyszeriben mintha magasról látná saját magát, mint a tulajdon fényképeinek tárgyát - egy férfit, aki mindenét elveszítette, és ott térdel egymagában egy nyomorult kis vendéglő koszos padlóján, ahol hirtelen nagyon hideg lett.

15

SUFFOLK, 2011

Laurel idővel eltűnődött: hogyan juthatott el idáig anélkül, hogy eszébe jutott volna a Google-ba beütni anyja nevét? Persze az, amit Dorothy Nicolsonról tud, nem kelthette fel a gyanút, hogy esetleg szerepel a világhálón. Nem várt, míg hazaér Greenacresbe. Ült a kórház előtt a leparkolt kocsiban, elővette a telefonját, és a keresőbe beírta a „Dorothy Smitham” nevet. A nagy sietségben persze elvétette, kezdhette elölről. Megacélozta lelkét, akármit fog is megtudni, és benyomta a kereső gombot. 127 találat. Laurel nagyot sóhajtott. Családfakereső Amerikában; egy bizonyos Thelma Dorothy Smitham, aki a Facebookon keres barátokat; egy üres oldal Ausztráliában, majd a lap fele táján, bejegyzés a BBC háborús levéltárában, alcím: „Londoni telefonkezelő emlékei a második világháborúból”. Laurel reszkető ujjal kereste meg a linket. A lap egy bizonyos Katherine Frances Barker emlékeit tartalmazta: a légitámadások idején telefonos volt Westminsterben, a Hadügyminisztériumban. Az adatokat Susanna Barker tette közzé, édesanyja nevében. Fénykép is volt róla: élénk tekintetű öregasszony, aki meglehetősen kacér pózban helyezkedik el egy eperszínű velúr kanapén, feje mögött horgolt csipketerítőcske. A bejegyzés szövege a következő:

Katherine „Kitty” Barker, otthonában. A második világháború kitörésekor Kitty Londonba került, ahol a háború tartama alatt mint telefonkezelő dolgozott. Kitty szívesen lépett volna be a Haditengerészet Női Szolgálatába, de a távközlés volt a legfontosabb szolgálat, és nem hagyhatta ott.

Meglehetősen hosszú volt a cikk, Laurel végigfutott rajta, várta, hogy anyja neve kiugorjon a szövegből. Néhány bekezdéssel lejjebb rá is akadt:

A Midlandsben nőttem fel, Londonban nem voltak rokonaim, de a háború alatt lakóhelyet biztosítottak a háborús szolgálatok tagjainak. Én viszonylag szerencsés voltam, mert egy elég előkelő asszonynak a házában kaptam szállást, Kensingtonban, a Campden Grove 7-es szám alatt, és ezt talán furcsának találják, de nagyon boldog időt töltöttem ott a háború alatt. Még három irodista lány lakott a házban, és Lady Gwendolyn Caldicott személyzetéből is ott maradtak ketten: a szakácsnő és egy Dorothy Smitham nevű lány, a ház úrnőjének amolyan társalkodónője. Összebarátkoztunk Dorothyval, de amikor 1941ben hozzámentem Tomhöz, megszűnt a kapcsolat. A háború alatt gyorsan szövődtek barátságok - ez nyilván nem meglepő -, és gyakran gondolkodtam, vajon mi lett az akkori barátaimmal. Remélem, életben maradtak.

Laurelnek zúgott a feje. Hihetetlen, milyen hatást tesz rá, hogy anyja nevét, a lánykori nevét látja nyomtatásban. Különösen egy ilyen dokumentben, amely éppen arról az időről, arról a helyről szól, amire kíváncsi. Újra elolvasta a bekezdést, de az izgalma nem csappant. Dorothy Smitham valóságos személy volt. Lady Gwendolyn Caldicott alkalmazásában állt, a Campden Grove 7-ben lakott (ugyanabban az utcában, ahol Vivien és Henry Jenkins, állapította meg izgatottan Laurel), és volt egy Kitty nevű barátnője. Laurel megnézte a bekezdés dátumát: 2008. október 25. - egy barátnő, aki némi valószínűséggel még életben lehet, és hajlandó szóba állni Laurellel. Minden felfedezés egy-egy fénylő csillag a nagy fekete égen, alakítják a képet, amely majd hazavezeti Laurelt.



Susanna Barker már aznap délutánra meghívta Laurelt teára. Olyan könnyű volt megtalálni, hogy Laurelben, aki sosem hitt az egyszerű megoldásokban, óhatatlanul feltámadt a gyanú. Épp csak beütötte a „Katherine Barker” és „Susan Barker” neveket az online telefonkönyvbe, már tárcsázhatta is a kapott számokat. A harmadik telitalálat volt. - A mama csütörtökön golfozik, péntekenként a helyi elemi iskolásokkal beszélget - mondta Susanna. - De ma délután négykor ráérne. - Laurel kapott rajta, most pedig Susanna gondos magyarázata szerint követte a kanyargós ösvényt Cambridge külterületének ázott zöld mezején. Esőtől összegöndörödött vörös hajú, derűs, töltött galamb teremtés várt Laurelre a kapuban. Barna ruhája fölött vidám, napsárga kardigánt viselt, és udvarias aggodalmában két kézzel szorongatott egy esernyőt. Olykor, gondolta Laurelben a színésznő („szem, fül és szív, egyszerre mind”), egyetlen gesztusból megállapítható, amit tudni lehet valakiről. Az esernyős nő ideges, megbízható és hálás. - Nahát, jó napot - csicseregte, ahogy Laurel elindult feléje. Mosolya jókora adag fényes ínyt tárt fel. - Susanna Barker vagyok, és igazán fantasztikus öröm, hogy üdvözölhetem. - Laurel vagyok. Laurel Nicolson. - De hát hogyne tudnám, hogy kicsoda! Jöjjön, jöjjön be, kérem. Szörnyű idő, hát nem? A mama szerint azért, mert bent a szobában öltem meg egy pókot. Milyen buta vagyok, már igazán tudhatnám. Az mindig esőt jelent, hát nem? Kitty Barker eleven volt, akár a csík, és fürge, mint a fürj. - Dolly Smitham lánya - csapott kicsiny öklével nagyot az asztalra. Micsoda rohadt nagy meglepetés! - Amikor Laurel megpróbált bemutatkozni, és elmagyarázni, hogyan találta meg Kitty nevét az interneten, a kis kacsó türelmetlenül intett, a gazdája pedig felvakkantott: - Igen, igen, már mondta a lányom! Meg maga is mondta telefonon. Laurel, akit magát is nemegyszer vádoltak udvariatlansággal, üdítőnek találta a nő rámenősségét - egyelőre. Kilencvenkét évesen az ember

valószínűleg nem válogatja meg a szavait, és egy pillanatot sem fecsérel el. - Mrs. Barker - szólt mosolyogva -, kislány koromban anyám nemigen mesélt a háborúról - szerintem legszívesebben mindent elfelejtett volna -, de mostanában nincs jól, és fontosnak érzem, hogy amit csak lehet, megtudjak a múltjáról. Ön biztosan mesélhetne arról, milyen volt a háborús London, és különösen anyám élete akkoriban. Kitty Barker buzgón igyekezett megfelelni. Vagyis, kapva kapott Laurel kérésének első részén, és előadásba kezdett Londonról a bombázások idején, lánya pedig hozta a teát meg a süteményt. Laurel feszülten figyelt egy darabig, de ki-kihagyott a figyelme, amikor félreérthetetlenül kiderült, hogy Dorothy Smitham csupán mellékszereplő ebben az előadásban. Laurel szemügyre vette a háborús emlékeket a nappali szoba falán, plakátokat, amelyek az emberek lelkére kötötték, hogy bevásárlásnál ne essenek a tékozlás vétkébe, maradjanak meg inkább a főzelékféléknél. Kitty még azt ecsetelte, miféle baleset érhette az embert elsötétítés idején, de mire az óra már félórányit elketyegett, Laurel figyelme Susanna Barkerre terelődött, aki elragadtatottan csüggött anyja ajkán, a maga ajka meg némán ejtette a százszorosán ismert szavakat. Kitty lánya számtalanszor hallotta ezeket az anekdotákat, ébredt rá Laurel, és egyszeriben felfogta a dolog dinamikáját Susanna idegességét, megfelelési kényszerét, az áhítatos tiszteletet, ahogy édesanyjáról beszél: Kitty éppen ellentéte anyának, a háborús éveiből mitológiát alkotott, amitől a lánya nem szabadulhat soha. Talán minden gyermek rabja bizonyos mértékig a szülei múltjának. Végül is mit remélhet szegény Susanna valaha is elérni, anyja hősiességről, áldozatról szóló regéihez mérve? Laurel életében először érzett azért hálát a szülei iránt, amiért megkímélték gyermekeiket ettől a szörnyű tehertől. (Ellenkezőleg: anyja történetének éppen a hiánya tartja őt rabságban. Az ember óhatatlanul érzékeli a helyzet iróniáját.) Ebben a pillanatban örvendetes epizód történt: Laurelben épp kihunyt a remény, hogy valaha is megtudhat valami fontosat, amikor Kitty az

elbeszélése közepén megállt, hogy megrója Susannát, aki túlságosan sokáig elbabrált a tea kitöltögetésével. Laurel kapott az alkalmon, visszaterelte a beszélgetést Dorothy Smithamre. - Milyen fantasztikus történet, Mrs. Barker - élt leg-nagyasszonyibb, leg-színésznőibb hangjával -, elképesztő... micsoda bátorság az egész vonalon! De hogyan is volt anyámmal? Mesélne egy kicsit róla? Döbbenetes csend támadt. Kitty Barker nyilván nem szokott hozzá, hogy félbeszakítsák. Félrebillentette a fejét, mintha azt firtatná, mivel is magyarázható ez a vakmerőség, Susanna pedig kínos gonddal igyekezett kerülni Laurel pillantását, miközben reszketeg kézzel töltötte a teát. Laurelt nem sikerült megfélemlíteni. Lényének egy gyermeteg része élvezte, hogy véget vetett Kitty monológjának. Susanna rokonszenves teremtés, az anyja meg erőszakos szörnyeteg; Laurel megtanulta, hogyan szálljon szembe ezzel a fajtával.... - A mama is részt vett a háborús erőfeszítésben? - folytatta vidáman. - Dolly is megtette a magáét - ismerte el kényszeredetten Kitty. - Mint mi valamennyien. Felváltva ültünk a tetőn egy vödör homokkal meg egy pumpával. - No és a társas élet? - Kivette belőle ő is a részét, akárcsak mi mindnyájan. Háború volt. Az ember ott szórakozott, ahol lehetett. Susanna tejet, cukrot kínált, de Laurel intett: köszöni, nem kér. - Két magukfajta csinos lánynak biztosan volt egy csomó gavallérja. - Hát persze. - Volt anyámnak különleges udvar lója? - Hát volt éppenséggel egy fiatal fickó - mondta Kitty és ivott egy korty teát. - De ha belepusztulok se jut eszembe, hogyan is hívták. Laurelnek hirtelen támadt egy ötlete. Csütörtökön, a születésnapi partin, az ápolónő szerint a mama kérdezett valaki után, és nem értette, az illető miért nem látogatja meg. Laurel akkor feltételezte, hogy rosszul hallotta, mert a mama nyilván Gerry után kérdezősködött, de látva, hogy anyja gondolatai hogyan szállónganak jelen és múlt között, most rádöbbent, hogy tévedett.

- Jimmy - mondta. - Nem úgy hívták azt a férfit? Jimmynek? - Igen! - vágta rá Kitty. - Igen, ez az. Már emlékszem, sokat húztam vele. Mint Jimmy Stewart, a filmsztár. Nem mintha valaha is találkoztam volna az illetővel, csak megtippeltem, milyen jóképű lehet, abból, amit Dolly mesélt róla. - Nem is találkozott vele? - Különös. A mama és Kitty barátnők voltak, egy házban laktak, fiatalok voltak - nyilván találkozhattak egymás udvarlóival. - Egyetlen egyszer sem. Arra Dolly nagyon kényes volt. A fiú a légierő pilótája, és nem ér rá látogatóba járni. - Kitty gúnyosan összepréselte ajkát. - Legalábbis Dolly így mondta. - Hogyhogy? - Hát úgy, hogy az én Tomom is pilóta volt, és arra mindig jutott ideje, hogy eljárjon hozzám, ha érti, mire gondolok. - Kajánul elvigyorodott, és Laurel mosolygott, persze, tökéletesen érti. - Azt gondolja, hogy anyám esetleg füllentett? - firtatta. - Nem füllentett éppen, legfeljebb kicsit kicifrázta az igazat. Dollynál sose lehetett tudni. Fantáziája, az volt! Ezt Laurel is tudta. Mégis furcsának látszott, hogy a férfit, akit szeretett, titokban tartotta a barátnői előtt. A szerelmes ember általában a háztetőről akarja szétkürtölni a dolgot, és a mama sose rejtegette az érzelmeit. Hacsak nem volt Jimmy körül valami, ami miatt titokban kellett tartani a személyazonosságát. Háború volt - Jimmy talán kém lehetett. Ez magyarázná Dorothy titkolózását; ezért nem mehetett hozzá ahhoz, akit szeretett, és ezért kellett neki magának elmenekülnie. Henry és Vivien Jenkinst kissé problematikusabb lesz beilleszteni a forgatókönyvbe, hacsak Henry valamiképpen rá nem jött, ki is Jimmy valójában, és ezzel veszélyeztette az ország biztonságát... - Dolly azért nem hozta haza Jimmyt, mert az öregasszony, akié a ház volt, nem nézte jó szemmel a férfilátogatókat - mondta Kitty, öntudatlanul kipukkasztva Laurel nagy elméletének lufiját. - Az öreg Lady Gwendolynnak volt valamikor egy húga - elválaszthatatlanok voltak fiatal korukban, egy házban laktak, a Campden Grove-ban, és egymás nélkül

soha egyetlen lépést se tettek. De aztán az egész elromlott, mikor a fiatalabbik szerelmes lett és férjhez ment. Elköltözött a férjével, a nővére pedig soha meg nem bocsátott neki. Évtizedekre bezárkózott a hálószobájába, és senkit nem akart látni. Gyűlölte az embereket, kivéve a maga anyukáját. Nagyban voltak ők ketten, Dolly ragaszkodott az öregasszonyhoz, soha be nem csapta. Na nem mintha minden más szabályt meg ne szegett volna - senki nála ügyesebben nem szerzett a feketepiacon nejlonharisnyát, szájrúzst -, de ahhoz az egyhez úgy ragaszkodott, mintha az élete függne tőle. Kitty legutóbbi megjegyzése elgondolkodtatta Laurelt. - Tudja, így visszanézve, szerintem ez lehetett a kezdet. - Kitty a régi emlékek alagútjába meredt; homloka ráncba szaladt a megerőltetéstől. - Minek a kezdete? - firtatta Laurel. Az ujjai hegyét szinte bizsergette az előérzet. - Az anyukája megváltozott. Dolly olyan jópofa volt, mikor mi beköltöztünk a Campden Grove-ba, de később már szinte mániává fajult, hogy jó hangulatban tartsa az öregasszonyt. - Nos, Lady Gwendolyn a munkaadója volt. Bizonyára... - Nem, nem, több volt a dologban. Folyton-folyvást hangoztatta, hogy az öregasszony őt szinte családtagnak tekinti, meg előkelőbben is kezdett viselkedni, mintha mi már nem is volnánk megfelelő társaság neki - új barátnőt szerzett. - Vivient - szólt hirtelen Laurel. - Vivien Jenkinsre gondol. - Látom, róla mesélt az anyukája. - Kitty elfintorította az orrát. - Minket meg szépen elfelejtett. De bezzeg Vivien Jenkinst nem. Na, nem mintha ez meglepő volna, á dehogy. írónak volt a felesége, ott lakott szemben. Szörnyen fenn hordta az orrát - nem mondom, szép volt, az tagadhatatlan, de szörnyen rideg. Le nem ereszkedett volna ahhoz, hogy szóba álljon velünk az utcán. Szörnyen befolyásolta Dollyt - meg volt róla győződve, hogy Vivien a világ közepe. - Sokat voltak együtt? Kitty felvett egy süteményt, és egy kanál dzsemet pottyantott a tetejére. - A részletekről én aztán nem tudhatok - mondta hegyesen, és elkente a

süti tetején a piros dzsemet. - Engem sose hívtak magukkal, és Dolly akkor már meg se osztotta velem a titkait. Nyilván ezért nem tudtam, hogy baj van, csak amikor már késő volt. - Késő? Mihez? Mi történt? Kitty egy kanál tejszínnel koronázta meg a süteményt, és Laurelre pislantott fölötte. - Történt valami köztük, mármint az anyukája meg Vivien között. Valami csúf dolog. 1941 elején - emlékszem, mert épp akkoriban ismerkedtem meg Tómmal, nyilván ezért nem bosszantott annyira a dolog. Dolly szörnyen rossz hangulatban volt, mindenért ránk förmedt, nem is járt már el velünk, még Jimmyt is kerülte. Egészen megváltozott, mintha egészen más ember lett volna - már a kantinba se járt. - A WVS kantinba? Kitty bólintott, és jót harapott a süteményből. - Borzasztóan szeretett ott dolgozni, ahányszor tudott, elszökött az öregasszonytól, leszaladt, hogy teljesítsen egy műszakot - bátor volt a maga anyukája, egy fikarcnyit se félt a bombázásban -, de egyszer csak, se szó, se beszéd, abbahagyta. A világ minden kincséért vissza nem ment volna. - Miért nem? - Azt nem mondta, de én tudom, hogy neki volt benne valami szerepe, annak a nőnek ott a túloldalon. Ugyanis láttam őket aznap, mikor összekaptak. Épp hazafelé tartottam munkából, korábban a szokásosnál, mivel egy fel nem robbant bombát találtak közel a hivatalhoz, és megláttam, ahogy az anyukája jön ki a Jenkinsék házából. Hát mondhatom! Az arca... - ingatta Kitty a fejét. - Bomba ide-vagy oda, ahogy Dolly nézett, azt gondoltam, ő fog menten felrobbanni. Laurel ivott egy korty teát. Mi lehet, ami miatt egy nő többé nem hajlandó szóba állni sem a barátnőjével, sem a szívszerelmével? Vajon Jimmy és Vivien szerelembe bonyolódtak? Ezért bontotta fel a mama az eljegyzést, ezért szökött el, hogy új életet kezdjen? Ez magyarázná Henry Jenkins haragját - de miért Dorothy ellen? És azt sem indokolja, hogy a mama bánkódik valami múltbéli dolog miatt. Nincs abban semmi bánni való, ha az ember összeszedi magát és új életet kezd: igenis bátorságra

vall. - Maga szerint mit történhetett? - tudakolta szelíden. Letette a teáscsészéjét. Kitty megvonta csontos vállát, de volt valami kitérő abban a gesztusban. - Dolly nem mesélt erről semmit? - Meglepett arckifejezése mögött valójában öröm bujkált. Drámaian felsóhajtott. - Nos, az anyukája mindig is nagy titkolózó volt. Némelyik anya meg a lánya nincs olyan szoros kapcsolatban, mint mások, igaz? Susanna ragyogott; anyja harapott még egyet a süteményből. Laurel erősen gyanította, hogy Kitty elhallgat valamit. Négy nővér egyike lévén, nagyon jól tudta, hogyan húzhatja ki belőle. Nincs olyan bizalmas vallomás, amit közömbösséggel ne lehetne előcsalogatni. - Igazán sokáig vettem igénybe az idejét, Mrs. Barker - szólt, összehajtogatta a szalvétáját, és letette a teáskanalat. - Köszönöm, hogy fogadott. Nagyon sokat segített. Ugye megtenné, hogy tudatja, ha esetleg eszébe jut, mi történhetett Vivien és az anyám között? - Laurel felállt, helyre tolta a székét, és az ajtó felé indult. - Tudja... - Kitty árgus szemmel figyelte Laurel minden mozdulatát. Most, hogy utánagondolok, volna még valami. Nem volt éppen könnyű, de Laurelnek sikerült elfojtania egy mosolyt. - Valóban? Kitty beszívta az ajkát, mintha akarata ellen készülne megszólalni, és maga sem értené, hogyan is vetemedik ilyesmire. Ráförmedt Susannára, hogy töltse fel a teáskannát, és amikor a leánya kiment, Laurelt visszaterelte az asztalhoz. - Mondtam ugye, hogy Dolly szörnyen rosszkedvében volt -kezdte. Rémes volt. Teljesen elkomorult. Úgy is maradt egész idő alatt, míg ott voltunk a Campden Grove-ban. Aztán egy este, néhány héttel az esküvőnk után, a férjemnek vissza kellett térnie az egységéhez, én meg megbeszéltem néhány lánnyal az irodából, hogy elmegyünk táncolni. Dollt eleinte nem is akartam hívni - akkoriban olyan undok volt -, de aztán mégis hívtam, és teljesen váratlanul hajlandó is volt velünk jönni.

Szörnyen kiöltözve állított be a táncklubba, és annyit hahotázott, mintha már belekóstolt volna a whiskybe. Egy lányt is hozott magával, gyerekkori barátnője volt még Coventryből, valamilyen Caitlin, eleinte igencsak fenn hordta az orrát, de aztán ő is felmelegedett - nem is tehetett mást Doll társaságában. Mert ő olyan volt - csupa élet -, az ember már attól jól érezte magát, hogy neki annyira jó a hangulata. Laurel halványan elmosolyodott; felismerte anyját a leírásban. - Hát mondhatom, aznap este aztán igen jó hangulatban volt. A tekintetében volt valami vadság, kacagott, és táncolt, és összevissza beszélt. Mikor indultunk volna, megragadta a karomat, és azt mondta, van egy terve. - Terve...? - Laurel érezte, amint minden szőrszál felmered a tarkóján. - Azt mondta, Vivien Jenkins valami szörnyűséget követett el ellene, de van egy terve, amivel mindent helyrehozhat. És utána már boldogan élhetnek Jimmyvel, mindenki megkapja, ami jár neki. Ez egyezett azzal, amit a mama mondott a kórházban. De a terv nem vált be, és a mama nem ment hozzá Jimmyhez. Viszont megharagította Henry Jenkinst. Laurel szíve majd kiugrott a helyéből, de minden igyekezetével próbált közömbösséget tettetni. - Elmondta, mi az a terv? - Nem, és őszintén szólva, akkoriban nem is tulajdonítottam neki jelentőséget. Másképp volt minden a háború alatt. Sok mindent művelt az ember, amit máskülönben nem tett volna. Sose tudhattuk, hogy egyáltalán megérjük-e a másnapot - az ilyen bizonytalanság valahogy megszabadítja az embert az aggályaitól. És a maga anyukájának mindig volt érzéke a színpadiassághoz. Szerintem ez az egész mese a bosszúról is ilyesmi lehetett - puszta mesebeszéd. Csak később tűnődtem el, hogy igazában nem lehetett-e valami komolyabb. Laurel egy kicsit közelebb húzódott. - Később? - Dolly eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Aznap este a táncklubban láttam utoljára. Nem is hallottam róla, egyetlen árva szót sem, és a leveleimre se válaszolt. Azt gondoltam, bombatalálatban pusztult el, míg

csak közvetlenül a háború után fel nem keresett egy idősebb nő. Nagyon titokzatos volt - Doll után kérdezősködött, azt akarta tudni, nincs-e valami „folt” a múltjában. Laurel előtt felrémlett Nicolson nagymama vendégszobájának hűvös sötétsége. - Magas, jó megjelenésű asszony, de az arca olyan, mintha citromba harapott volna? Kitty megemelintette a szemöldökét. - Barátnője? - A nagyanyám. Apai. - Aha - mosolygott szélesen Kitty. - Az anyós. Ezt nem említette, csak azt mondta, ő a maga anyukájának a munkaadója, és a hátterét szeretné kissé felderíteni. De azért csak összeházasodtak, a maga anyukája, apukája nagyon bele lehetett zúgva az apukája. - Miért? Mit mondott a nagyanyámnak? Kitty ártatlanul pislogott. - Meg voltam bántva. Aggódtam miatta. Nem hallok felőle, aztán megtudom, hogy egyszerűen csak kapta magát, odébbállt, és egy szót se tudatott magáról. - Meglebbentette a kezét. - Egy kicsit kicifrázhattam a dolgot, megajándékoztam Dollyt még néhány udvarlóval, mint amennyi igazában volt, meg hogy nem vetette meg az italt... de semmi komolyat. Ahhoz azonban elegendőt, hogy magyarázza Nicolson nagymama fanyarságát: az udvarlók sokasága is elég rossz, de hogy nem vetette meg az italt? Ez már valóságos szentségtörés. Laurel hirtelen szabadulni akart a túlzsúfolt kis házból, hogy magára maradjon a gondolataival. Köszönetét mondott Kitty Barkernek, és kezdte összeszedni a holmiját. - Adja át az üdvözletemet az anyukájának, jó? - szólt Kitty, miközben kikísérte Laurelt. Átadja, ígérte Laurel, és belebújt a kabátjába. - Sosem sikerült igazában elbúcsúznom tőle. Az évek során gondoltam rá, különösen, mikor megtudtam, hogy túlélte a háborút. De nemigen tudtam mit tenni - Dolly nagyon határozott volt, mindig megkapta, amit

akart. Ha el akart tűnni, senki sem akadhatott a nyomára. Csak Henry Jenkins, gondolta Laurel, míg Kitty Barker ajtaja becsukódott mögötte. Henry Jenkins rátalált, és Dorothy biztosította, hogy akármilyen okból kutatta fel, a titok meghaljon vele együtt aznap Greenacresben.

Laurel a zöld Miniben ült Kitty Barker ajtaja előtt, és járatta a motort. Bárcsak beindulna már a fűtés. Öt óra felé járt, sötétség lappangott az ablakon túl. A cambridge-i egyetem tornyai a homályos égre rajzolódtak, de Laurel nem látta őket. Túlságosan elfoglalta, hogy elképzelje anyját - a fiatal nőt a talált fényképen -, amint a táncklubban megragadja Kitty Barker csuklóját, és vadul közli, hogy van egy terve, és rendbe hozza a dolgokat. - Mivolt az, Dorothy? - motyogta magában Laurel, és cigaretta után nyúlt. - Mi a csudát terveztél? Még a táskájában kotorászott, amikor megszólalt a mobilja. Kihalászta, és szinte biztosra vette, hogy Gerry viszonozza végre a hívásait. - Laurel? Itt Rose. Philnek ma klubestje van, én meg gondoltam, szeretnél egy kis társaságot. Vihetnék vacsorát, és esetleg egy DVD-t? Laurel felsóhajtott, kertelt, míg eszébe nem jut valami kifogás. Hűtlenségnek érezte, hogy hazudjon, kivált Rose-nak, de ezt a kutatóutat nem oszthatja meg senkivel, legkevésbé a húgaival. Gyötrelem lenne végigülni egy romantikus komédiát és közben csevegni, míg a gondolatai száguldanak, hogy megpróbálják kibogozni anyja múltját. Kár - egyik része legszívesebben valakinek a kezébe nyomná az egész zűrzavaros kupacot, mondván: „Nézd meg, mit tudsz ebből kihozni ; csakhogy a teher az övé, és persze idővel el is mond mindent a húgainak, de addig nem teszi - nem teheti —, míg, a fenébe is, ki nem deríti az egész mindenséget. Beletúrt a hajába, és közben törte a fejét, milyen címen utasíthatná el a vacsorát (Úristen, hogy kopog a szeme az éhségtől, eddig észre sem vette), és eközben megpillantotta az egyetem fenséges tornyait a komor távolban.

- Lol? Ott vagy? - Igen, igen. Itt vagyok. - Nem nagyon jó a vonal. Azt kérdeztem, csinálhatok-e neked vacsorát? - Nem - vágta rá Laurel, és felködlött előtte egy meglehetősen jó ötlet. Kösz, Rosie, de nem. Holnap visszahívlak, jó? - Nincs semmi baj? Hol vagy? A vonal egyre jobban recsegett, és Laurelnek kiabálnia kellett. - Minden rendben! Csak... - Elmosolyodott, ahogy tisztán kirajzolódott előtte a terv. - Ma este csak nagyon későn leszek otthon. - Úgy?! - Nem úgy. Épp most jutott eszembe, hogy fel kell keresnem valakit.

16

LONDON, 1941- JANUÁR vége

Az utóbbi két hét szörnyű volt, és Dolly akarva-nem akarva Jimmyt hibáztatta. Bárcsak ne rontotta volna el a dolgot ezzel a tolakodással. Ö arra készült, hogy megbeszéljék: kicsit vegyenek vissza, mire Jimmy fogja magát, és feleségül kéri, benne pedig szakadék tárult, és most nem hajlandó bezárulni. Az egyik oldalon ott van Dolly Smitham, a naiv fiatal lány Coventryből, akinek az jár a fejében, hogy hozzámegy a szerelméhez, és mindörökké egy tanyaházban élnek a folyóparton, és az lesz minden vágyának a megkoronázása; másfelől pedig ott van Dorothy Smitham, a ragyogó, vagyonos Vivien Jenkins barátnője, Lady Gwendolyn Caldicott örököse és társa - felnőtt nő, akinek nem kell bonyolult fantázia jövőképeket festenie, hiszen pontosan tudja, milyen fantasztikus kalandok várnak rá. Ami nem jelenti azt, hogy Dolly ne érezte volna pocsékul magát, amikor kirohant a vendéglőből, bámuló pincérek szeme láttára; de sürgette az érzés, hogy ha tovább is ott marad, még igent mondhatott volna, csak hogy Jimmy végre felálljon a padlóról. És akkor hová jutna? Megosztaná azt a kis lakást Jimmyvel és Mr. Metcalfe-fal, és szüntelenül azon törne a fejet, honnan kerül majd a következő kanna tejük? És mi lenne ezek után Lady Gwendolynnal? Az idős hölgy fantasztikus kedvességet tanúsít őiránta, szinte családtagnak tekinti - hogyan viselné el, ha másodszor is faképnél hagynák? Nem, Dolly helyesen cselekedett, Rufus doktor is egyetértett vele, amikor ebéd fölött sírva fakadt. Dolly fiatal, mondta a doktor, előtte az egész élet, semmi értelme elköteleznie magát. Kitty (hát persze) észrevette, hogy valami nincs rendben, válaszul a maga zsákmányát, a légierő pilótáját lobogtatta a 7-es számú házban minden lehető alkalommal, mutogatta a silány kis jeggyűrűjét, és nem győzött kérdezősködni, hogy vajon hova lett Jimmy. Ehhez képest

valóságos felüdülés a kantinbeli szolgálat. Legalábbis az volna, ha Vivien valaha is megjelenne, és felderítené. Olyan rég nem jött, hogy Dolly szinte már azt is elfelejtette, milyen is Vivien. A Jimmy betoppanása után már csak egyetlen alkalommal pillantotta meg. Vivien jókora ruhaadományt szállított le, és Dolly esküdni mert volna, hogy rámosolygott a szoba túlsó végéből. Épp oda akart menni, hogy köszöntse, amikor Mrs. Waddingham vészes fenyegetőzés közepette visszarendelte a konyhába. A boszorkány. Szinte érdemes lett volna bejelentkezni a munkaerő-közvetítőbe, hogy soha többet ne lássa azt a némbert. Na, szép kis lehetőség. Dolly kapott ugyan levelet a Munkaügyi Minisztériumból, de amikor Lady Gwendolyn ezt megneszelte, azon nyomban kijelentette: a legmagasabb rangú hivatalnokok vegyék tudomásul, hogy Dolly nélkülözhetetlen a jelen állásában, és nem foghatják be füstbomba készítésére. Most meg két kormos képű tűzoltó állított be a pulthoz, és Dolly kikényszerített egy gödröcskés mosolyt, miközben telekanalazta a két levesestálkát. - Munkás éjszaka, fiúk? - tudakolta. - Befagytak a rohadt csövek - válaszolt az alcsonyabbik. - Csak látná, mi van odakint. Küzdünk a lángokkal az egyik házban, a szomszédban meg jégcsapok lógnak, ahova a víz zúdult. - Rémes - mondta Dolly, a férfiak rábólintottak, majd kivonszolták magukat és lerogytak az egyik kecskelábú asztalhoz. Dolly egyedül maradt a konyhában. A pultra könyökölt, állát a kezére támasztotta. Vivient nyilván elfoglalja mostanában az a doktorja. Dolly egy kis csalódást érzett, amikor Jimmy elmesélte - szívesebben hallott volna a kapcsolatról magától Vivientől de megértette, hogy titkolózni kell. Henry Jenkinsre elég ránézni: nem az a fajta, aki eltűrné, hogy a felesége tilosban járjon. Ha valaki meghallaná Vivien bizalmas szavait, vagy valami gyanúsat látna, és beárulná a férjének, kitörne a haddelhadd. Nem csoda, ha Jimmy lelkére kötötte, hogy senkinek el ne árulja, mit mondott neki. - Mrs. Jenkins? Hahó, Mrs. Jenkins. Dolly felkapta a fejét. Vivien megérkezett volna, és nem is vette észre?

- Ó, Miss Smitham... A hang már nem volt annyira nyájas. - Csak maga az. A takaros Maud Hoskins állt a pultnál, blúza nyakát kámea fogta össze, szorosan, mint holmi papi gallért. Viviennek se híre, se hamva, és Dolly szíve megsajdult. - Csak én vagyok az, Mrs. Hoskins. - Igen - húzta fel az orrát az öregasszony. - Látom. - Körülnézett, mint valami felriasztott kotkodáló tyúk. - Ejnye, ejnye, nem látta valamikor... mármint Mrs. Jenkinst? - Nézzük csak. - Dolly elgondolkodva kocogtatta meg az ajkát, miközben a pult alatt visszakényszerítette lábát a cipőjébe. - Nem, nem hiszem, hogy láttam volna. - Milyen kár. Ugyanis van nálam valami a számára. Bizonyára a legutóbbi alkalommal veszítette el, és azóta őrzöm. Reméltem, hogy összefuthatok vele. De már napok óta nem volt itt. - Valóban? Észre sem vettem. - Egész héten. Remélem, nem történt semmi baja. Dolly fontolóra vette, elmondja-e Mrs. Hoskinsnak, hogy Lady Gwendolyn hálószobaablakából naponta látja Vivient épen-egészségesen, de úgy döntött, ez csak újabb kérdezősködést keltene. - Biztosan jól van. - Remélem, már amennyire az ember jól lehet ilyen megpróbáltatások idején. - Valóban. - Ugyanis van egy kis problémám. Lemegyek Cornwallba, ott leszek egy darabig a nővéremnél, és azt reméltem, mielőtt elutazom, visszaadhatom ezt a holmit. - Mrs. Hoskins bizonytalanul körülnézett. - Azt hiszem, kénytelen leszek... - Nálam hagyni? Természetesen. - Dolly legmegnyerőbb mosolyát öltötte fel. - És egész bizonyosan át fogom adni. - Ó... - Mrs. Hoskins óvatos pillantást vetett rá takaros szemüvege mögül. - Nem gondolnám... Nem tudom, hogy egyszerűen itt hagyhatome...

- Mrs. Hoskins, kérem. Én igazán boldogan segítek. Nyilván hamarosan találkozom Viviennel. Az idősebb nő kurta lélegzetet vett, magában nyugtázva, hogy Dolly keresztnevén említi Vivient. - Nos - szólalt meg, és némi tisztelet kúszott a hangjába. - Ha bizonyos benne... - Egészen bizonyos vagyok. - Köszönöm, Miss Smitham. Nagyon köszönöm. Ez valóban megnyugtat. Igen értékes kis darab, szerintem. - Mrs. Hoskins kinyitotta a táskáját, és elővett egy selyempapírba burkolt kis csomagot. Átadta a pult fölött Dolly kinyújtott kezébe. - Biztonság kedvéért becsomagoltam. Vigyázzon rá, kedvesem - nem szeretnénk, ha illetéktelen kezekbe jutna, ugyebár?

Dolly nem bontotta ki a selyempapírt, míg haza nem ért. A lehető legnagyobb fegyelmet erőszakolta magára, hogy ne tépje fel abban a pillanatban, amint Mrs. Hoskins hátat fordított. De megállta. Táskájába dugta a csomagot, és ott is maradt, míg le nem telt Dolly műszakja a kantinban, és hazafelé nem iramodhatott Campden Grove-ba. Mire becsukódott mögötte a hálószobája ajtaja, Dollyt már fizikai fájdalommal gyötörte a kíváncsiság. Felszökkent az ágyára, cipőstül, mindenestül, és kihalászta a csomagot a táskájából. Ahogy kicsomagolta, valami az ölébe pottyant. Dolly felvette és forgatta: finom mívű, ovális medalion volt, finom aranyláncon. Az egyik láncszem, vette észre Dolly, kissé kinyílt, és elvált a mellette levőtől. Dolly visszafűzte a nyitott láncszemet a másikba, majd a körmével óvatosan megerősítette, hogy összezáruljon. Nagyszerű - sikerült. Méghozzá nagyon szépen; aligha venni észre, hol volt a nyílás. Dolly elégedetten elmosolyodott, majd figyelme visszafordult a medalionhoz. Az a fajta, amilyenbe fényképeket szokás tenni, ébredt rá, ahogy hüvelykujjával megdörzsölte a medalion elülső oldalán a finom, kanyargós mintát. Amikor végre sikerült kinyitnia, fényképét talált benne: négy gyerek - két lány, két fiú - ül egy falépcsőn, és

hunyorít a napfénybe. A képet kettévágták, hogy beleilleszthessék a keretbe. Dolly azonnal felismerte Vivient: ő a kisebbik lány, fél karjával a lépcsőkorlátra támaszkodik, másik keze az egyik fiú, egy egy-ügyűnek látszó kis kölyök vállán pihen. A testvérei, jött rá Dolly, otthon, Ausztráliában. Nyilván még akkor készült a kép, mielőtt Vivient elküldték Angliába. Mielőtt találkozott az elveszettnek hitt nagybácsival, és a család nagybirtokán serdült, egy toronyban, éppen ott, ahova idővel visszatért, és hozzáment a jóképű Henry Jenkinshez. Dollyt megborzongatta az öröm szakasztott tündérmese, mintha Henry Jenkins könyvében olvasná. Elmosolyodott a kislány Vivien láttán. - Bárcsak akkor ismerhettelek volna - suttogta Dolly, ami persze butaság, hiszen sokkal jobb, hogy most ismeri, hogy ő lehet a Campden Grove-beli Dolly és Viv-együttes egyik tagja. Nézte a kislány arcát, azonosította a felnőtt nőnél annyira csodált vonások gyermeki változatát, és elgondolta, milyen különös ennyire szeretni valakit, akit csak nem régóta ismer. Bekattintotta a medaliont, és észrevette, hogy valamit a hátoldalára véstek. -„Isabel” - olvasta fennhangon a kacskaringós betűket. Egy név talán Vivien édesanyjáé? Dolly nem igen ismerhette Vivien anyjának nevét, de nyilvánvaló. Egy anya a szíve táján viselné ezt a képet, rajta az egész fészekalja, ahogy a vándorfényképészre mosolyog. Dolly fiatal volt még, hogy saját gyerekekre gondoljon, de majd ha lesznek, ilyen képet fog ő is hordani. Egy dolog biztos: ez a medalion szörnyen fontos lehet Viviennek, hiszen valamikor az édesanyjáé volt. Dolly úgy vigyáz rá, mint a szeme világára. Gondolkodott egy pillanatig, majd széles mosoly terült az arcára - rájött, hol lesz a legbiztosabb helye. Kikapcsolta a csatot, majd a láncot a haja alá csúsztatta, és összekattintotta a zárat. Elégedetten, örömmel sóhajtott fel, ahogy a medalion a blúza alá csúszott, és meleg bőrén érezte a fém hidegét. Levetette a cipőjét, kalapját az ablak alatti padra dobta, párnáira hanyatlott, bokáját összefonta. Cigarettára gyújtott, füstkarikákat fújt a

mennyezetre, és elképzelte, mennyire boldog lesz Vivien, amikor majd visszakapja a medalionját. Bizonyára átöleli Dollyt, „drágáménak nevezi, és szép fekete szeme teleszalad könnyel. Magával húzza Dollyt, hogy üljön mellé a kanapéra, és aztán mindenféléről beszélgetnek. Vivien talán még arról a férfiról, az orvos barátjáról is mesél, ha végre egyszer kettesben lehetnek. Előhúzta kebléről a medaliont, és nézte szép, vésett felületét. Szegény Vivien kétségbe lehet esve a gondolatra, hogy mindörökre elveszítette. Vajon tudassa-e vele most mindjárt, hogy a nyaklánca biztonságban van? Talán bedobhatna egy levelet a levélrésbe - de mindjárt ez ellen döntött. Nincs levélpapírja, amin ne volna Lady Gwendolyn monogramja, és ez aligha látszik illendőnek. Különben is jobb, ha személyesen átmegy. Az a nagy kérdés, hogy mit vegyen fel. Dolly hasra hengeredett, és elővette rejtekhelyéről, az ágy alól Gondolatainak Könyvét. Mrs. Beeton Háztartási Tanácsadója egyáltalán nem érdekelte Dollyt, amikor édesanyjától megkapta, de a papír mostanában mindennél többet ér, és a könyv lapjai tökéletes háttérnek bizonyultak a Lady magazinból kivágott kedvenc képeihez. Dolly már egy éve vágta ki és ragasztgatta őket Mrs. Beeton tanácsai és receptjei fölé. Most átlapozta, és jól megjegyezte, mit viselnek a legelőkelőbb nők, összevetve a képeket az emeleti öltözőszobában található darabokkal. Megállt, amikor egy utóbbi képhez érkezett. Vivient ábrázolta, egy adománygyűjtő délutánon fényképezték le a Ritzben, csodaszép volt a finom selyemruhában. Dolly elgondolkodva húzta végig az ujját a felső és a szoknya vonalán - van egy épp ilyen odafenn; némi módosítással tökéletes lesz. Elmosolyodott magában a gondolatra, milyen csinos is lesz, ahogy a legelső adandó alkalommal átrohan az utcán, és együtt teázik Vivien Jenkinsszel. Vajon meddig kell erre várnia?...

Három nap múlva Lady Gwendolyn merőben szokatlan fordulattal ledobta a cukorkászacskót, és felszólította Dollyt: húzza be a sötétítő függönyt, és hagyja őt aludni. Kis híján délután három óra volt, és

Dollynak nem kellett kétszer mondani. Kivárta, amíg az öreg hölgy biztonságosan elszundít, felvette a szobájában készenlétben váró sárga ruhát, és átszökkent az úton. Ahogy megállt a legfelső lépcső csempéjén, és készült becsengetni, elképzelte Vivien arcát, amint ajtót nyit és meglátja; a megkönnyebbülés hálás mosolyát, amikor leülnek kettesben teázni, és ő odaadja a medaliont. Szinte táncra perdült a várakozás örömében. Igazított még egyet a haján, élvezte a pillanatot, ahogy felgyorsult a szívverése, és becsengetett. Várt, figyelt, hogy meghallja a sokatmondó mozgást a túloldalon, majd az ajtó befelé lendült, és megszólalt egy hang: - Helló, drá... Dolly akaratlanul hátrált egy lépést. Henry Jenkins állt előtte, magasabb volt, mint amilyennek távolabbról látszott, és lenyűgöző - már az erőteljes férfiak módján. Volt valami brutális a tartásában, de hamar feloldódott. Dolly eldöntötte, hogy nyilván a maga meglepetése színezi a dolgokat. Annyi biztos, hogy gyakori képzelgésében ezt sohasem látta. Henry Jenkins fontos munkakört tölt be a Tájékoztatásügyi Minisztériumban, és napközben ritkán van otthon. Dolly szóra nyitotta a száját, de be is csukta megint; megfélemlítette a férfi jelenléte, magassága, sötét arckifejezése. - Igen? - szólalt meg Henry Jenkins. Vörös volt az arca, és Dolly agyán átfutott a gondolat, hogy a férfi talán ivott. - Anyagmaradékot gyűjt? Mert ami volt, már odaadtuk. Dolly rátalált a hangjára. - Nem. Nem; sajnálom. Nem anyagok miatt jöttem. Hanem Vivienhez... Mrs. Jenkinshez. - Nahát, úgy látszik, magára talált. Felmosolygott a férfira. - A felesége barátnője vagyok. - Értem. - Henry Jenkins egész nyilvánvalóan meglepődött. - A feleségem barátnője. És ugyan mi a feleségem barátnőjének a neve? - Dolly... mármint, Dorothy. Dorothy Smitham. - Nos akkor, Dorothy Smitham, alighanem jobb lesz, ha bejön, nem? Hátralépett, és hívogatóan intett. Ahogy belépett Vivien otthonába, rájött: amióta csak a Campden Grove-

ban lakik, első alkalommal kerül be a 25-ös számú házba. Amennyire látta, nagyjából olyan, mint az ő házuk. A haliból lépcső vezet az emeletre, a bal oldali falon ajtó nyílik. Amikor azonban követte Henry Jenkinst a nappali szobába, már látta, hogy a hasonlóság itt végződik. A 25-ös házat nyilván ebben a században rendezték be - ellentétben Lady Gwendolyn súlyos, faragott mahagonibútoraival és zsúfolt falaival, ez a hely csupa fény és derékszög. Pompás volt - a padló parkettás, a mennyezetről tejüveg hengerekből formált csillár lógott. A falakon kortárs épületek drámai fotói sorakoztak, a citromzöld kanapé karfájára zebrabőrt vetettek. Minden annyira elegáns, annyira modern - Dollynak ügyelnie kellett, nehogy tátva maradjon a szája. - Üljön le, kérem - mutatott Henry Jenkins egy kagylóformájú karosszékre az ablaknál. Dolly leült, megigazította a ruhája szegélyét, mielőtt keresztbe vetette a lábát. A ruha a maga idejében megfelelt, de itt, ebben a pompás szobában, muzeális darabnak érződött. Annyira elegánsnak gondolta magát Lady Gwendolyn öltözködőszobájában, ahogy a tükör előtt forgolódott - most csak régimódi szegélyeket, fodrokat látott... annyira más az egész (miért is nem vette észre eddig?), mint Vivien ruhájának tiszta vonala. - Megkínálnám teával - szólalt meg Henry Jenkins, a bajusza végét tapogatva zavartan, ami azért elragadó is volt -, de ezen a héten elveszítettük a szolgálónkat. Nagy csalódás volt - lopáson kaptuk a lányt. Dolly belepirult izgalmába, amikor észrevette, hogy Jenkins az ő keresztbe vetett lábát szemléli. Elmosolyodott, kissé kényelmetlenül Henry Jenkins végtére is Vivien férje -, de hízelgett is a dolog. - Sajnálom - mondta, majd eszébe jutott Lady Gwendolyn egy mondata. - Szörnyen nehéz manapság megfelelő személyzetet találni, ugyebár? - Valóban. - Henry Jenkins az érdekes, sakktábla módra fekete-fehér kockás kandalló előtt állt. Tűnődve nézett Dollyra. - Mondja csak, honnan ismeri a feleségemet? - Az Önkéntes Női Szogálatnál találkoztunk, és felfedeztük, hogy sok közös vonásunk van.

- Mennyit dolgoznak maguk, hölgyek! - Kényszeredett mosolya, hallgatása, a tekintete olyasféle érzést keltett Dollyban, hogy Henry Jenkins meg akar tudni valamit; többet kíván tőle hallani. Fogalma sem volt, mi lehet az, hát viszonozta a mosolyt, és nem szólt semmit. Henry Jenkins a karórájára pillantott. - Nézzük például a mai napot. Reggelinél azt mondta a feleségem, hogy kettőre vége a gyűlésnek. Korán jöttem haza, hogy meglepjem, és most már negyed négy, de semmi jele. Valami bizonyára feltartóztatja, de az ember persze aggódik. Ingerültség színezte a hangját, Dolly értette is, miért - Henry Jenkins tekintélyes ember, aki fontos háborús munkája közben szakított időt, csak azért, hogy itt álljon tétlenül, míg a felesége a városban kószál. - Megbeszélték a feleségemmel, hogy találkoznak? - kérdezte hirtelen, mintha épp ebben a pillanatban jutott volna eszébe, hogy Dolly is kényelmetlennek találhatja Vivien késlekedését. Ó, nem - vágta rá Dolly. Henry Jenkinst láthatólag bosszantja a gondolat, hát meg akarta nyugtatni. - Vivien nem tudta, hogy jövök. Hoztam neki valamit. Valamit, amit elveszített. - Valóban? Dolly kivette táskájából a nyakláncot, és óvatosan az ujjaira hurkolta. A körmét külön erre az alkomra Kitty Coty Karmazsinjával lakkozta be. - A fényképes medalionja - mondta halkan Henry Jenkins, és érte nyúlt. Ezt viselte, amikor megismerkedtünk. - Nagyon szép nyaklánc. - Kislány kora óta hordja. Akármit veszek neki, legyen bármilyen szép vagy értékes, nem hajlandó más nyakláncot viselni, csak ezt. Még a gyöngysora mellett is. Nem hiszem, hogy bármikor is levetné, és most mégis - vette szemügyre a láncot - érintetlen, hát úgy látszik, mégis levette. - Dollyra sandított, ő pedig kissé összehúzta magát az éles pillantás láttán. Vajon így néz Vivienre, gondolta, amikor megemeli a ruháját, és odébb tolja a medaliont! hogy megcsókolja a feleségét? - Azt mondja, találták folytatta a férfi. - Ugyan hol? - Én... - Dolly elpirult a tulajdon gondolataitól. - Én sajnos nem tudom nem én találtam, ugyanis, csak megkértek, hogy adjam oda Viviennek.

Mivel olyan közeli kapcsolatban vagyunk. Henry Jenkins lassan bólintott. - Azon tűnődöm, Mrs. Smitham... - Miss Smitham. - Miss Smitham... - A férfi ajka megrándult, rebbenő mosolya láttán Dolly még jobban elvörösödött -...megkockáztatva, hogy orcátlannak tart: vajon miért nem adta ezt oda a feleségemnek a WVS kantinban? Bizonyára kézenfekvőbb lett volna egy olyan elfoglalt hölgynek, mint kegyed? Elfoglalt hölgy. Ennek hallatán Dolly meg volt elégedve a maga hangjával. - Egyáltalán nem orcátlanság, Mr. Jenkins. Tudtam, mennyire fontos ez Viviennek, és minél előbb oda akartam adni! A műszakunk ugyanis nem esik mindig egybe. - Milyen különös! - Henry Jenkins elgondolkodott, ahogy ökle a medalion köré zárult. - A feleségem naponta jelentkezik szolgálatra. Mielőtt Dolly közölhette volna, hogy senki sem jár naponta a kantinba, és Mrs. Waddingham igen szigorúan veszi a beosztást, kulcs fordult a bejárati ajtóban. Vivien hazaért. Dolly is, Henry is kíváncsian nézett a csukott ajtóra, hallgatta a lépteket az előcsarnok padlóján. Dolly szíve dalra kelt: milyen boldog lesz Vivien, amikor Henry megmutatja a nyakláncot, amikor elmagyarázza, hogy Dolly hozta vissza; Vivient elönti a hala, és, igen, a szeretet, és sugárzó mosoly terül az arcára: - Henry, drágám, annyira örülök, hogy végre megismerkedtél Dorothyval. Olyan rég szerettelek volna már meghívni teára, édesem, de annyira elfoglalt manapság az ember, igaz? - És aztán tréfásan megemlíti a szigorú felügyelőt a kantinban, ők ketten az oldalukat fogják nevettükben, és Henry javasolja, hogy vacsorázzanak együtt, talán a klubjában... Nyílt a nappali szoba ajtaja, és Dolly előbbre húzódott a székén. Henry gyorsan előrelépett, hogy megölelje a feleségét. Hosszan tartó, romantikus ölelés volt, mintha beszívná a felesége illatát, és Dollyba belemart az irigység - milyen szenvedélyesen szereti Henry Jenkins a feleségét! Persze tudta már, hiszen olvasta A vonakodó múzsát, de csak itt a

szobában tudatosodott benne, látva kettejüket. Mi jár Vivien eszében, hogy összegabalyodik azzal az orvossal, amikor ennyire szereti egy ilyen férfi, mint Henry? Az orvos. Dolly Henry arcára nézett: a férfi lehunyta a szemét; Vivien fejét a melléhez szorította; olyanfajta mozdulattal ölelte, mintha hónapok teltek volna el, és a legrosszabbtól tartana - és Dolly egyszeriben rádöbbent, hogy tudja. Az izgatottsága, amiért Vivien késik, a Dollynak feltett célzatos kérdések, a frusztrált mód, ahogyan szeretett feleségéről beszél... Henry Jenkins tudja. Vagyis, gyanítja. És azt remélte, hogy Dolly talán megerősítheti vagy elcsitíthatja a gyanúját. Ó, Vivien, gondolta Dolly a kezét tördelve, míg a másik nő hátát nézte, légy óvatos. Henry végre hátrahúzódott, megemelte felesége állát, és az arcára meredt. - Nos, milyen napod volt, szerelmem? Vivien várt, míg Henry szorítása lazul, és levette WVS kalapját. - Zsúfolt - mondta, és lelapogatta a haját. Letette a kalapot egy asztalkára, bekeretezett esküvői fényképük mellé. - Sálakat csomagoltunk. Óriási az igény; sokkal tovább tartott a vártnál. - Elhallgatott, gondosan eligazgatta kalapja karimáját. - Nem gondoltam, hogy ilyen korán hazajössz; igyekeztem volna, hogy idejében hazaérjek. A férfi elmosolyodott - boldogtalanul, vélte Dolly. - Reméltem, hogy meglephetlek. - Nem tudtam. - Hogyan is tudtad volna. Ez a meglepetés természete, nem? Rajtakapni valakit? Megfogta felesége könyökét, és a testét kissé elfordította, hogy Vivien a szobába lásson. - Meglepetésről szólva, drágám, vendéged érkezett. Miss Smitham jött látogatóba. Dolly felállt, a szíve zakatolt. Végre elérkezett a pillanat. - A barátnőd jött meglátogatni - folytatta Henry. - Kellemesen elbeszélgettünk a WVS-nél végzett értékes munkádról. Vivien Dollyra pillantott, az arca tökéletesen üres volt.

- Nem tudom, ki ez a nő - szólalt meg. Dollynak elakadt a lélegzete. Megfordult körülötte a szoba. - De drágám - szólt Henry -, hát hogyne tudnád. Ezt hozta vissza neked. Kivette zsebéből a nyakláncot, és felesége kezébe tette. - Bizonyára elfeledkeztél róla, amikor levetetted. Vivien megforgatta, kinyitotta a medaliont, és a fényképre nézett. Hogy került magához a nyakláncom? - kérdezte, olyan hideg hangon, hogy Dolly beleremegett. - Én... - Dolly szédült, nem értette, mi történik, miért viselkedik így Vivien; hiszen hányszor néztek össze, hányszor látták egymást, ki-ki az ablakából; és azok után, amit Dolly képzelt a kettejük jövőjéről... Lehetséges, hogy Vivien nem értette meg, nem fogta fel, mit jelentenek egymásnak? Ő nem álmodott volna Dolly-ról és Vivről? - A kantinban maradt. Mrs. Hoskins találta meg, és megkért, hogy hozzam el, hiszen... Hiszen rokonlelkek vagyunk, kebelbarátnők, egyformák... hiszen szomszédok vagyunk. Vivien tökéletes szemöldöke felszökkent. Dollyra meredt. Egy pillanatnyi fontolgatás után az arckifejezése egy árnyalatnyit megváltozott. - Igen. Már tudom. Ez a nő Lady Gwendolyn cselédje. Az utolsó szónál jelentőségteljes pillantást vetett Henryre, akinek a magatartása egycsapásra megváltozott. Dollynak eszébe jutott, hogyan utalt a szolgálójukra, akit nemrég bocsátottak el, mert lopott. Henry ránézett az értékes ékszerre, majd megszólalt: - Tehát nem a barátnőd? - Ugyan, dehogy - mondta Vivien, mintha magától a gondolattól is irtózna. - Nincs olyan barátnőm, akivel ne találkoztál volna, Henry drágám. Hiszen tudod. Henry Jenkins zavartan nézett a feleségére, aztán biccentett. - Különösnek gondoltam, de annyira makacs volt. - Majd Dolly felé fordult - minden kétség és frusztráltság a szemöldökét összevonó sötét mozdulatban kristályosodott. Csalódott benne, döbbent rá Dolly; sőt, ami még rosszabb, az arckifejezése undort tükröz. - Miss Smitham - szólalt meg a férfi köszönöm, hogy visszahozta a feleségem nyakláncát, de ideje,

hogy távozzon. Dolly nem talált szavakat. Bizonyára álmodik - nem ezt képzelte, nem ezt érdemelte, nem lehet ilyen az élet! Minden pillanatban felébredhet, és azon kaphatja magát, hogy együtt nevet Viviennel és Henryvel, isznak egy pohár whiskyt, és letelepednek, és az élet megpróbáltatásairól beszélgetnek, ő és Vivien, együtt a kanapén, egymás felé fordulnak, és vihognak Mrs. Waddinghamen a kantinban, és Henry nyájasan mosolyog kettejükre, és azt mondja, micsoda páros, milyen javíthatatlan, aranyos páros... - Miss Smitham? Sikerült bólintania, felvette a táskáját, és elsietett kettejük mellett, ki az előcsarnokba. Henry Jenkins követte. Egy pillanatig tétovázott, mielőtt kitárta a bejárati ajtót. Karja eltorlaszolta az utat, és Dolly kénytelen volt ott állni, és megvárni, amíg kiengedi. Mintha Henry azon tűnődne, mit is mondjon. Későre járt; a túloldalon Dolly megpillantotta a munkából hazatérő Kittyt és Louisát. Kitty felnézett, és eltátotta a száját, amikor meglátta, mi történik odaát, de Dollynak nem volt módja elmosolyodni, sem integetni, sem jó arcot vágni. - Miss Smitham? - szólt Henry Jenkins, és Dollynak küszködnie kellett, hogy a szemébe bírjon nézni. Henry Jenkins mintha haszontalan gyermekhez szólna, vagy, ami még rosszabb, alantas cselédhez, aki elfelejtette, hol a helye, és cifra képzelgésbe, a helyzetét messze meghaladó álmokba bocsátkozott. - Na menjen szépén - mondta. - Gondoskodjon Lady Gwendolynról, és igyekezzen, hogy máskor ne kerüljön bajba.

17

A CAMBRIDGE-I EGYETEM, 2011

Az eső elállt, ezüst telihold tört át a felhősávokon. Laurel már meglátogatta a cambridge-i egyetem könyvtárát, most pedig a Clare Kollégium kápolnája előtt ült és arra számított, hogy beleütközik egy kerékpáros. Nem akárki - egy bizonyos személy. A vecsernye már-már végétért, Laurel fél órája hallgatta a cseresznyefa alatti padon, hagyta, hogy magával ragadja a nagy orgona meg a kórus hangja. De bármelyik pillanatban véget ér, nagy tömeg tódul ki az ajtókon, keresi a biciklijét az ajtó melletti fémállvány harmincegy-néhányat számláló dzsungelében, majd különféle irányokban süvít el. Egyikük, remélhetőleg, Gerry lesz, ők ketten mindig osztoztak a zene szeretetén - olyan fajta zenén, amelyik választ sejtet régen feltett kérdésekre. Laurel alig érkezett meg Cambridge-be és látta meg a kollégium előtt a vecsernyére hívó feliratot, tudta, nagyon valószínű, hogy itt találja az öccsét. És valóban: néhány perccel Britten Örvendezzetek a Bárányban-jának lélegzetelállító záró ütemei után, ahogy párosával, meg kis csoportokban szállingóztak ki a kápolna ajtaján az emberek, egyikük egymagában lépett ki. Laurel megpillantotta a legfelső lépcsőn a hosszú, nyurga alakot, és elmosolyodott - az élet egyik legegyszerűbb áldása, olyan jól ismerned valakit, hogy egy sötét udvar túloldaláról nézve is azon nyomban felismered. Az alak felült egy kerékpárra, fél lábbal ellökte magát, imbolygott egy picit, majd nekilódult. Laurel kilépett az útra, ahogy a biciklista közeledett, intett, és odakiáltotta a nevét, az meg kis híján elgázolta, majd megállt, és pislogott a holdfényes sötétségben. Aztán a legeslegcsodálatosabb mosoly terült az arcára, és Laurel magában eltűnődött, vajon miért is nem látogat ide gyakrabban. - Lol - szólalt meg a biciklista. - Te meg mit keresel itt?

- Látni akartalak. Próbáltalak hívni, hagytam egy csomó üzenetet. - Folyton csipogott a készülék - ingatta a fejét Gerry. - Az a kis vörös fény szüntelenül pislogott. Azt hittem, elromlott - hát kihúztam a falból. A magyarázat annyira tökéletesen Gerryre vallott, hogy bármennyire dühítő volt, amiért nem sikerült kapcsolatba kerülni vele, akármennyire aggódott is Laurel, hogy Gerry netán haragszik rá, most akaratlanul is elmosolyodott. - Legalább volt ürügyem, hogy meglátogassalak. Ettél? - Mit? - Ételt. Bosszantó szokás, tagadhatatlanul, de én napjában egyszerkétszer mégis gyakorlom. Gerry beletúrt fekete hajába, mintha serkenteni szeretné a memóriáját. - Na gyerünk - mondta Laurel. - Én vagyok a bálanya. Gerry tolta mellette a biciklijét, és zenéről beszélgettek, míg a Művész Színházra néző fal egy üregébe épített kis pizzázóhoz nem értek. Ugyanaz a hely, állapította meg Laurel, ahova tizenévesen szökött, megnézni Pintér A születésnapját. Sötét volt odabent, az asztalokon vörös kockás térítők, üvegekben pislákoló mécsesek; zsúfolódtak a vacsorázok, de mégis sikerült asztalt kapniuk hátul, közvetlenül a pizzakemence mellett. Laurel levetette a kabátját, majd egy fiatalember, akinek szőke haja míves hullámokban borult a szeme fölé, letörölte az asztalt, és felvette pizzára és borra szóló rendelésüket. Néhány perc múlva már vissza is tért egy kancsó chiantival és két öblös pohárral. - Nahát akkor - szólt Laurel, miközben töltött kettejüknek -, megkérdezhetem, min dolgozol? - Épp ma fejeztem be egy cikket a tizenéves csillagrendszerek táplálkozási szokásairól. - Jó étvágyúak? - De még mennyire. - És tizenhárom év felettiek, gondolom. - Valamivel. Úgy három uszkve ötmilliárd évvel születtek a Nagy Bumm után.

Laurel hallgatta öccse izgatott magyarázatát a világ Legnagyobb Távcsövéről, Chilében - ugyanolyan, mint biológusnak a mikroszkóp -, és hogy a halvány pacnik az égen valójában távoli csillag-rendszerek, és hogy némelyiküket... - Hihetetlen, Lol! Valószínűleg nem veszi körül gáz, a jelenlegi elméletek egyike sem számol vele. - És Laurel egyetértőleg, bár némi bűntudattal bólogatott, mert igazában oda sem figyelt, hanem arra gondolt, hogy amikor Gerry izgatott, a szavai egymásba botlanak, mintha a szája nem tudna lépést tartani ragyogó elméjével; akkor vesz csak lélegzetet, amikor már mindenképpen muszáj; a keze beszédesen nyílik és hosszú ujjai megfeszülnek, de precíz pontossággal, mintha az ujjak hegyén csillagokat egyensúlyozna. Apa keze, ébredt rá Laurel, ahogy figyelte; apa arccsontja és szelíd szeme a szemüveg mögött. Igen, Stephen Nicolsonból sok van egyetlen fiában. De a nevetését Gerry az édesanyjuktól örökölte. Gerry elhallgatott, és nagyot kortyolt a boros poharából. Laurel minden idegessége, a jelenlegi kutatóútja, kivált az előttük álló beszélgetés ellenére, a Gerryvel való együttlét annyira mentes volt minden bonyolultságtól, hogy vágy ébredt benne valami nem pontosan megfogalmazható iránt. Visszhangja egy emléknek, hogy milyenek is voltak a dolgok valamikor kettejük között. Szíve szerint nyújtotta volna még egy darabig ezt az érzést, mielőtt elrontaná a vallomásával. - No és mi lesz a legközelebbi? - kérdezte. - Mi vetélkedhetne a tizenéves csillagrendszerek evési szokásaival? - A Mindenség Legújabb Térképét alkotom. - Látom, még mindig elérhető kis célokat tűzöl magad elé. Gerry elvigyorodott. - Semmiség... nem foglalom bele a teljes világűrt, csupán az eget. Alig 560 millió csillagot, csillagrendszert és egyéb tárgyakat, azzal kész. Laurel ezt a számot latolgatta, de megérkezett a pizzájuk, és a fokhagyma meg a bazsalikom szaga emlékeztette arra, hogy regg eli óta egy falatot sem evett. Egy tizenéves csillagrendszer kitartásával fogyasztotta a pizzát, és határozottan tudta, hogy soha még étel ennyire nem ízlett neki. Gerry a munkájáról kérdezősködött, és Laurel két falat között mesélt a

dokumentumfilmről, meg a Macbeth készülő új filmváltozatáról. - De csak majd. Most kivettem egy kis szabadságot. - Micsoda? - emelte fel nagy kezét Gerry. - Szabadságot? - Azt. - Mi baj? - billentette félre a fejét Gerry. - Miért kérdi ezt tőlem mindenki? - Mert te nem szoktál szabadságot kivenni. - Butaság. Gerry megemelte a szemöldökét. - Viccelsz? Már mondták, hogy néha nem értem meg a poént. - Nem viccelek. - Akkor hadd tájékoztassalak, hogy minden empirikus bizonyíték cáfolja az állításodat. - Empirikus bizonyíték? - nézett rá igencsak csúnyán Laurel. - Te beszelsz? Ha szabad kérdezném, legutoljára mikor vettél ki szabadságot? - 1985 júniusában, Max Seerjay esküvőjére, Bathban. - Nahát akkor?... - Nem mondom, hogy én más volnék. Te meg én egyívásúak vagyunk, mind a ketten a munkánkkal élünk házasságban: ezért tudom, hogy valami nincs rendben. - Papírszalvétájával végigtörölte a száját, és hátradőlt a szénfekete téglafalnak. - Rendhagyó vakáció, rendhagyó látogatás nálam ebből csak azt a következtetést vonhatom le, hogy a kettő kapcsolatban van. Laurel felsóhajtott. - Kitérésül sóhaj. Számomra elegendő bizonyíték. Elmondanád, mi megy itt, Lol? Laurel félbehajtotta szalvétáját, aztán megint félbe. Most vagy soha; egész idő alatt azt kívánta, bárcsak Gerry vele tartana - itt az idő, hogy befogja. - Emlékszel, amikor nálam laktál Londonban? Mielőtt idekerültél? Gerry igenlés helyett a Gyalog galoppból vett idézettel válaszolt. - Nem siratóünnep ez, hanem vidám lakodalom.

Laurel elmosolyodott. - Kár lenne pörlekedni, áskálódni azon, hogy ki ölt meg kit. - Odébbtolt tányérján egy olajbogyót, tétovázott, kereste a megfelelő szavakat. Lehetetlen, hiszen olyan nincs is, nem igazán. Legjobb nekiugrani. - Kérdeztél tőlem valamit, akkor éjjel a tetőn. Azt kérdezted, történt-e valami gyerekkorunkban. Valami brutális. - Emlékszem. - Tényleg? Gerry kurtán bólintott. - És arra is emlékszel, mit válaszoltam? - Azt, hogy nem jut eszedbe semmi olyasmi. - Igen. Ezt mondtam - szólt halkan Laurel. - De hazudtam, Gerry. - Nem fűzte hozzá, hogy éppen Gerry érdekében, sem azt, hogy akkor így vélte helyesnek. Ez is, az is igaz, de most már mit számít? Nem akart mentegetőzni, dehogyis, hiszen hazudott, és megérdemli a szemrehányást nemcsak azért, mert eltitkolta Gerry előtt a valóságot, hanem azért, amit azoknak a rendőröknek mondott. - Hazudtam. - Tudom. - És Gerry lenyelte az utolsó morzsát. - Tudod? - pislogott Laurel. - Honnan? - Amikor kérdeztem, nem néztél rám, és amikor válaszoltál, „G”-nek hívtál. Mint amikor mellébeszélsz. - Közömbösen megvonta a vállát. Lehetsz az ország legnagyobb színésznője, de az én logikámhoz képest egy nagy nulla vagy. - És még azt mondják rólad, hogy nem figyelsz. - Igen? Nem tudtam. Kétségbe ejtesz. - Egymásra mosolyogtak, óvatosan, majd Gerry megszólalt: - El akarod most mondani, Lol? - Igen. De még mennyire. Még mindig kíváncsi vagy rá? - Igen. De még mennyire. - Jól van - bólintott Laurel. - Hát akkor... - És kezdte a kezdetén: egy lány a lombkunyhóban 1961 egy nyári napján, egy idegen a behajtóúton, egy kicsi fiú anyja karjában. Különös gonddal írta le, mennyire szereti az a mama a kisfiút, hogyan áll meg a küszöbön, csak azért, hogy rámosolyogjon, belélegezze tejszagát, és megcsikizze dundi lábacskáját, de aztán az a kalapot viselő férfi lép a színre, és a fény ráirányul. Ahogy

lopakodva lép be az oldalkapun; ahogy a kutya mindenkinél hamarabb tudja, hogy gonosz lélek közeleg; ahogy az ugatás felserkenti anyjukat, aki arra fordul és megpillantja azt a férfit, és miközben a lány a lombkunyhóból figyel, egyszerre megriad. A történetnek ahhoz a részéhez ért, ami késekről és vérről és a kavicsos úton síró kisfiúról szól, és Laurel úgy hallgatta a tulajdon hangját, mintha a testén kívül szólna. Nézte felnőtt öccse arcát az asztal túloldalán; milyen furcsa, gondolta, hogy ezt a nagyon is magánbeszélgetést nyilvános helyen folytatják, és mégis, ennek a helynek a zaja, a zümmögése kell ahhoz, hogy képes legyen elmondani. Itt, egy cambridge-i pizzázóban, körülöttük csupa nevető és tréfálkozó diákkal, fiatal és okos tudósokkal, akik előtt még ott az egész élet, Laurel körülölelve és biztonságban és valahogy kényelmesebben érezte magát, képesnek arra, hogy kiejtsen szavakat, amelyeket az öccse kollégiumi szobájának csendjében aligha sikerült volna kiejtenie: - A mama megölte, Gerry. Az az ember - Henry Jenkins volt a neve - ott halt meg aznap a mi kerti ösvényünkön. Gerry feszülten figyelt, közben az abrosz egy csíkját nézte, az arca nem árult el semmit. Árnyékba került állán most megrezdült egy izom, és Gerry egy picit bólintott, inkább a történet végét nyugtázandó, nem válaszul a tartalmára. Laurel várt, kiitta a borát, és töltött még mindkettejüknek. - Hát ez volt - mondta. - Ezt láttam. Gerry nagy sokára felnézett rá. - Gondolom, ez megmagyarázza. - Mit magyaráz meg? Gerry ujjai ideges energiától remegtek. - Kiskoromban láttam néha ezt a dolgot a szemem sarkából, egy sötét árnyékot, amitől minden ok nélkül megrémültem. Nehéz leírni. Hátrafordultam, de nem volt ott semmi, csak az a szörnyű érzés, hogy későn néztem hátra. A szívem száguldott, de fogalmam se volt, hogy miért. Egyszer elmondtam anyának, mire elvitt a szemorvoshoz. - Azért kaptál szemüveget?

- Nem, kiderült, hogy rövidlátó vagyok. De az árnyékon nem segített a szemüveg, bár az emberek arcát mindenesetre szebbnek láttam. Laurel mosolygott. Gerry nem. A benne élő tudós láthatólag megkönnyebbült, amiért magyarázatot kapott valami mindeddig megmagyarázhatatlanra - de az a része, amelyik egy szeretett szülő fia, nem könnyebbült meg ilyen egyszerűen. - Jó emberek olykor rossz dolgokat követnek el - mondta, majd belekapott előrehulló hajába. - Jézusom. Micsoda rohadt közhely. - De igaz - akarta vigasztalni Laurel. - Néha megteszik. Olykor éppen okkal. - Miféle okkal? - Gerry Laurelre nézett, és gyermek volt megint, aki kétségbeesetten várja, hogy Laurel kimagyarázza a dolgot. Laurel szíve elfacsarodott - egyik percben boldogan szemléli a világegyetem csodáit, a következőben a nővére közli, hogy az édesanyjuk megölt egy embert. - Ki volt az a pasas, Lol? Miért tette a mama? Laurel a tőle telhető legegyenesebb módon - Gerry esetében legjobb a logikai érzékéhez folyamodni - elmondta, amit Henry Jenkimről tudott: hogy író; hogy a háború alatt anyjuk barátnőjének, Viviennek volt a férje. Elmondta azt is, amit Kitty Barkertől hallott, hogy 1941 elején szörnyű veszekedés támadt Dorothy és Vivien között. - Szerinted a vitának ahhoz van köze, ami Greenacresben történt 1961ben - mondta Gerry. - Különben nem említenéd. - Valóban. - Laurel emlékezett Kitty beszámolójára az anyjukkal együtt töltött estéről, arról, hogy hogyan viselkedett, miket mondott. - Azt hiszem, a mamát kétségbe ejtette, ami közöttük történt, és tett valamit, hogy megbüntesse a barátnőjét. A terve - bármi volt is - rosszul sülhetett el, sokkal rosszabbul a vártnál, de addigra már késő volt rendbe hozni a dolgokat. A mama elmenekült Londonból, és Henry Jenkinst kellőleg feldühítette az - akármi volt is -, ami történt, hogy még húsz év elteltével is megkeresse anyát. - Laurel maga is csodálkozott, hogyan fejtegethet az ember ilyen szörnyű elméletet ennyire nyílt, tárgyilagos módon. Egy megfigyelő hűvösnek és nyugodtnak látná, aki mindenáron a dolgok

mélyére akar hatolni; semmi jelét nem adta a lelkén rágódó mélységes elkeseredésnek. De a következő mondatnál azért visszafogta a hangját: Még azon is töprengek, nem volt-e a mama valamiképpen felelős Vivien haláláért. - Jóságos ég, Lol. - Hogy talán egész idő alatt bűntudattal élt, és azt az asszonyt, akit ismerünk, ez formálta; hogy vajon vezekléssel töltötte-e az egész életét. - Azzal, hogy tökéletes anyánk volt. - Igen. - Ami remekül működött egészen addig, míg Henry Jenkins fel nem bukkant, hogy kiegyenlítse a számlát. - Igen. Gerry hallgatott; a szemöldöke között kis ránc képződött. Gondolkodott. - Nos? - hajolt közelebb Laurel. - Te vagy a tudós - megáll a lábán az elmélet? - Lehetséges - bólintott lassan Gerry. - Nem nehéz elképzelni, hogy a lelkifurdalás lehet a változás motorja. Sem azt, hogy egy férj bosszút akar állni a feleségén esett sérelemért. És ha a mama elég nagy bűnt követett el Vivien ellen, lehetséges, hogy nem látott más választást, mint egyszer és mindenkorrra elhallgattatni Henry Jenkinst. Laurel szíve elszorult. Lényének egy egészen kicsi része döbbent rá, abba a reménybe kapaszkodott, hogy Gerry talán elneveti magát, fantasztikus elméjének tűhegyével kipukkasztja az ő elméletét, és a lelkére köti: aludj a ki magát, és egy darabig ne olvasson Shakespeare-t. De Gerry nem nevetett. A benne lakozó logika ragadta meg a gyeplőt. - Vajon mit tehetett a mama Vivien ellen, amit idővel ennyire megbánt? - Nem tudom. - Akármi volt, szerintem igazad van - mondta lassan Gerry. - Rosszabbul sülhetett el, mint akarta. A mama soha nem ártott volna szándékosan a barátnőjének. Laurel semleges hümmögéssel válaszolt. Pontosan emlékezett, hogyan döfte anyjuk a kést pillanatnyi habozás nélkül Henry Jenkins mellébe.

- Nem tette volna, Lol. - Én is ezt hittem - eleinte. De szerinted nem lehet, hogy talán csak mentséget keresünk a számára, hiszen az anyánk, akit ismerünk és szeretünk? - Lehetséges - bólintott rá Gerry - De ez így is van rendjén. Hiszen valóban ismerjük. - Legalábbis azt gondoljuk. - Laurel gondolataiban ott mocorgott valami, amit Kitty Barker mondott - a háborúról, meg hogy a háborúban mennyire felerősödtek a szenvedélyek... az invázió fenyegetése, a félelem, a sötétség, az álmatlan éjszakák... - És mi van, ha akkor egészen más személy volt? Mi van, ha megváltozott, miután hozzáment apához, és világra hozott bennünket? - Miután megkapta a második esélyt. - Ennyire senki sem változik. Laurelnek valahonnan eszébe szökkent a krokodilos mese. Ezért lett belőled inkább néni?, kérdezte, és Dorothy azt felelte, hogy akkor adta fel a krokodilkodást, amikor mama lett belőle. Túlságosan merész következtetés lenne, hogy ez a történet talán metafora volt? Hogy még az ő anyjuk is valamilyen másfajta változásra utalt? Vagy ő, Laurel tulajdonít túlságosan nagy jelentőséget egy mesének, amit csak egy gyerek kedvéért talált ki? Maga előtt látta Dorothyt akkor délután: visszafordult a tükör felé, megigazgatta szépséges ruhájának vállpántját, a tágra nyílt szemű nyolcéves Laurel pedig azt kérdezte, hogyan történhetett ilyen csodás átalakulás. Mire anyja azt válaszolta: Azért valamennyi titkomat csak nem árulhatom el?! Legalábbis nem egyszerre. Majd valamikor kérdezz meg újra. Mire nagyobb leszel. És Laurelnek pontosan ez volt a szándéka. Hirtelen kimelegedett, a többi vacsoravendég kacagott, a zsúfolt helyiségben kenyérillatú nagy, meleg hullámokban eregette a levegőt a pizzakemence. Laurel kinyitotta a tárcáját, elővett két húszast meg egy ötöst, a számla alá tette, és elhessegette Gerry hozzájárulási kísérletét. - Mondtam, hogy én vagyok a bálanya. - Azt nem tette hozzá, hogy ez a legkevesebb, ha már a maga sötét megszállottságával betört öccse csillagfényes világába. - Gyerünk - mondta, és felvette a kabátját. - Járjunk

egyet.

Mögöttük elhalt a vendéglő zaja, ahogy átmentek a King’s College udvarán a Cam partjára. Csend volt a folyó mentén, a ladikok szelíden ringatóztak a holdfényes felszínen. Távolban harang kondult, erősen, sztoikusán, valahol egy kollégiumi szobában hegedűn gyakorolt valaki. A szépséges, szomorú zene Laurel szívébe hatolt, és egyszeriben rádöbbent, hogy hiba volt idejönnie. Gerry alig szólt, amióta kiléptek a vendéglőből, csendben lépkedett Laurel mellett, fél kézzel tolta biciklijét. Fejét lehajtotta, tekintetét a földre szegezte. Laurel engedett a múlt fondorlatos terhének: rávette, hogy megossza az öccsével; meggyőzte magát, hogy Gerrynek tudnia kell, hiszen maga is hozzá van kötve a szörnyű dologhoz, aminek ő a tanúja volt. De hiszen Gerry akkor még jóformán csak kisbaba volt, parányi emberke, most pedig aranyos férfi, anyjuk kedvence, és el sem tudja képzelni, hogy a mama egyszer valami szörnyűséges dolgot követett el. Laurel épp mentegetőzni akart, valahogy kicsinyíteni a maga megszállott érdeklődését, amikor Gerry megszólalt: - Tehát mihez fogunk? Van valami nyom? Laurel rápillantott. Gerry megállt egy utcai lámpa sárga fénykörében, és feljebb tolta a szemüvegét. - Mi van? Csak nem akarod annyiban hagyni? Nyilván meg kell tudnunk, mi történt. Hiszen ez a mi történetünk része, Lol. Laurel el sem tudta képzelni, hogy valaha is forróban szerette az öccsét, mint ebben a pillanatban. - Valami van - mondta elakadt lélegzettel. - Most hogy mondod. Ma reggel bementem anyához. Elég zavart volt, és kérte a nővért, ha látja Rufus doktort, küldje be. - Kórházban nincs semmi különös az ilyesmiben. - Önmagában nem, csakhogy az orvos neve Cotter és nem Rufus. - Nyelvbotlás?

- Nem hiszem. Egész határozottan mondta. Egyébként... -Laurel gondolataiban feltűnt egy Jimmy nevű fiatalember homályos képe, akit anyjuk valamikor szeretett és most sirat. - Nem először beszél valamilyen régi ismerősről. Azt hiszem, a múlt kereng a fejében, szerintem szinte akarja, hogy megtudjuk a válaszokat. - Kérdezted erről? - Rufus doktorról nem, de pár más dologról igen. Elég nyíltan válaszolgatott, de a beszélgetés felzaklatta. Persze majd megint szóba hozom, de van más lehetőség is. És azt mindenképpen ki akarom próbálni. - Helyes. - Reggel bementem a könyvtárba, hátha találhatok részleteket egy orvosról, aki Coventryben és esetleg Londonban praktizált az ezerkilencszázharmincas, -negyvenes években. Csak a vezetéknevét tudtam, és fogalmam sem volt, miféle szakorvos lehetett, mire a könyvtáros azt ajánlotta, kezdjük a Lancet adatbázisával. -És? - Találtam egy bizonyos doktor Lionel Rufust, Gerry - szinte biztos vagyok benne, hogy ő az. Coventryben élt a megfelelő időben, és személyiség-lélektannal kapcsolatos tanulmányokat tett közzé. - Gondolod, hogy mama a betege volt? Hogy ilyenféle rendellenességben szenvedett akkoriban? - Fogalmam sincs, de feltett szándékom, hogy megtudjam. - Majd én - szólt hirtelen Gerry. - Van valaki, akit megkérdezhetek. - Igazán? Gerry bólintott, és amikor megszólalt, a szavai izgatottan egymásra torlódtak: - Menj csak vissza Suffolkba. Majd értesítlek, mihelyt találok valamit. Ez több volt, mint amit Laurel remélni merészelt - de nem pontosan ezt merte remélni. Gerry segíteni fog, ketten együtt megtudják, valójában mi történt. - De ugye tudod... - nem akarta elijeszteni az öccsét, de figyelmeztetnie kellett - ...hogy valami szörnyűségre bukkanhatsz? Valamire, ami mindent meghazudtol. Amilyennek ismertük.

Gerry elmosolyodott. - Nem te vagy a színésznő? Nem most kellene azt mondanod, hogy az ember nem tudomány - hogy a szereplők sokarcúak, és egyetlen új változó nem teszi hiteltelenné a teljes elméletet? - Én csak szóltam. Készülj fel, öcsikém. - Én mindig felkészülök - vigyorodott el az öccse. - És változatlanul hiszek anyánkban. Laurel megemelte a szemöldökét - bárcsak benne is élne az öccse hite. De hát ő látta, mi történt aznap Greenacresben, ő tudja, mire képes az édesanyjuk. - Ez nem vall tudományos gondolkodásra - mondta szigorúan. - Különösen amikor minden egyetlen végkövetkeztetésre mutat. Gerry megfogta a nővére kezét. - A mohó tizenéves csillagrendszerek semmire sem tanítanak, Lol? kérdezte halkan, és Laurelben feltorlódott az aggodalom és a védelmező szeretet, mert látta Gerry szemében: szentül hiszi, hogy minden jóra fordul, márpedig ő a szíve legmélyén tudja, hogy ez mennyire valószínűtlen. - Sose téveszd szem elől a lehetőséget, hogy olyan válasz merülhet fel, amelyet egyetlen jelenlegi elmélet sem igazol.

18

LONDON, 1941- JANUÁR

Dolly tudta, hogy soha életében úgy meg nem alázták, mint a múltkor délután a 25-ös számú házban. Ha száz évig él is, akkor sem felejti, hogyan meredt rá Henry és Vivien, amikor elkullogott; azt az undok-szép arcukat eltorzító zavart, gúnyos kifejezést. Szinte sikerült éreztetniük Dollyval, hogy tényleg nem több, mint a szomszéd cseléd, aki az úrnője ruhatárából csent régi ruhában jött látogatóba. Majdnem. De Dollyt ennél különb anyagból gyúrták, ahogy Rufus doktor is mindig mondogatta: - Millió közt ha egy ilyen akad, Dorothy, nem tréfálok. Legutóbbi ebédjüknél, két nappal a történtek után, Rufus doktor hátradőlt székén a Savoyban, és ránézett Dollyra a szivarja fölött: - Mondd csak, Dorothy, szerinted ez a nő, ez a Vivien Jenkins, miért viselkedett olyan elutasítóan? - Dolly elgondolkodva rázta a fejét, majd azt mondta, amiben már maga is hitt: - Szerintem, amikor meglátott kettőnket, Mr. Jenkinst meg engem, együtt ott a nappaliban... - Dolly félrekapta a pillantását, kicsit zavartan, ahogy felidézte magában, hogyan is nézett rá Henry Jenkins -... Hát szóval én aznap különleges gondot fordítottam a megjelenésemre, és szerintem éppen ezt nem állhatta Vivien. - A doktor elismerően bólintott, majd összeszűkült a szeme, és megsimogatta az állát: - No és te mit éreztél, Dorothy, amikor Vivien ilyen sértően bánt veled? - Dolly kis híján elsírta magát a kérdés hallatán, de ehelyett bátran mosolygott, miközben körmével belevájt a tenyerébe, és büszke volt, hogy sikerül fegyelmeznie magát. - Meg voltam sértve, Rufus doktor, és nagyon-nagyon fájt. Nem hiszem, hogy valaha is bántak volna velem ilyen aljasan, méghozzá olyasvalaki, akit a barátomnak tartottam. Igazán úgy éreztem... - Elég! Azonnal hagyd abba! - Dolly megriadt a Campden Grove 7-es számú ház napfényes szobájában, amikor Lady Gwendolyn kiszabadította parányi lábát, és elkiáltotta magát: - Levágod a lábujjamat, ha nem

vigyázol, ostoba teremtés! Dolly bűnbánóan vette észre az öregasszony kislábujjának a körme helyén a kis fehér háromszöget. Erről is Vivien tehet. Dolly a kelleténél sokkal erősebben, gyorsabban dolgozott a ráspollyal. - Igazán sajnálom, Lady Gwendolyn - szólalt meg. - Majd jobban vigyázok. - Ebből elegem van. Add ide az édességet, Dorothy. Epegörcsöm volt az éjjel... az a nyomorult, kiadagolt háborús gyógyszer -, vacsorára borjúborda vöröskáposztával, nem csoda, ha hánykolódtam, forgolódtam, és rémeseket álmodtam. Dolly engedelmeskedett, és türelmesen várt, míg az öregasszony beleturkált a zacskóba a legnagyobb fodormentacukorért. A keserűség hamarosan méltatlankodásba és szégyenérzetbe fordult, majd szörnyű haragnak adta át a helyét. Hiszen Vivien és Henry Jenkins kis híján tolvajnak és hazugnak nevezte, mikor ő csak vissza akarta adni Vivien becses nyakláncát! A sors iróniája, majdnem elviselhetetlen, hogy Vivien - aki a férje háta mögött űzi kisded játékait, összevissza hazudozik mindenkinek, aki szereti, aki meg nem, annak rimánkodik, hogy ne árulja el a titkát -, éppen ő ítélkezzen ridegen Dolly fölött, aki pedig mindig védi, ha a többiek valami rosszat mondanak róla! Nahát - Dolly eltökélten összevonta a szemöldökét, betette tokjába a ráspolyt, és rendet csinált az öltözködőasztalon -, ebből elég. Tervet kovácsolt. Lady Gwendolynnak még nem szólt, de mihelyt az öregasszony megtudja, mi történt - hogy ifjú barátnőjét elárulták, éppen úgy, mint valamikor őt magát -, kétségtelenül áldását fogja adni. Mihelyt vége lesz a háborúnak, fantasztikus estélyt rendeznek, óriási esemény lesz, nagyszabású álarcosbál, jelmezekkel, lampionokkal, tűznyelőkkel. Mesés vendégek jönnek, fényképeket közöl a Lady magazin, és évekig emlegetik majd az eseményt. Dolly látta maga előtt, ahogy érkeznek a csodásán öltözött vendégek Campden Grove-ba, és elvonulnak a 25-ös szám előtt, ahol Vivien Jenkins bámul az ablakból, de hiába, hiszen őt meg se hívták. De ő addig is keresztülnéz rajtuk. Dolly már megtanulta, hogy vannak emberek, akiket jobb nem ismerni. Henry Jenkinst nem nehéz elkerülni -

Dolly legjobb esetben is ritkán látja; Vivient pedig úgy kerülheti el, ha otthagyja a WVS-t. Valójában megkönnyebbülés - az ember egycsapásra megszabadul Mrs. Waddingham parancsnokságától, és több ideje lesz, hogy magát teljes egészében Lady Gwendolyn boldogságának szentelje. Éppen jókor, ahogy a dolgok alakultak. Másnap délelőtt, abban az időben, amikor rendszerint már elment volna a kantinba, Dolly éppen Lady Gwendolyn görcsbe állt lábát masszírozta, és lent megszólalt a kapucsengő. Az öregasszony az ablak felé intett, nézze meg, parancsolta Dollynak, hogy ki zaklathatja őket ilyenkor. Dolly kezdetben aggódott, hátha Jimmy az - már néhányszor becsengetett, hálistennek olyankor, amikor más nem volt otthon, és így elkerülhette a jelenetet -, de nem ő volt. Ahogy Dolly kikukkantott Lady Gwendolyn ablakán, amelynek üvegtábláját keresztbe-kasul tapasszal ragasztották le, légnyomás ellen, lent meglátta Vivien Jenkinst, aki a vállán át sandított hátra, mintha nem férne össze a méltóságával, hogy a 7-es számú házba kopogtat, és még az is zavarja, ha meglátják a ház küszöbén. Dolly elvörösödött, mert azonnal tudta, miért jön Vivien - épp az a kicsinyes undokság hozza ide, amire Dolly ma már számit nála —: Lady Gwendolynnak akar beszámolni a „cselédje” tolvaj szokásairól. Dolly elképzelte Vivient, amint elegánsan ül a poros bársonykarosszékben az öregasszony ágya mellett, keresztbe veti hosszú, karcsú lábát, és összeesküvő módra előrehajol, hogy a mai cselédek minőségét fájlalja. Annyira nehéz manapság megbízható személyzetet találni, ugye, Lady Gwendolyn? Éppen a napokban volt nekünk is kellemetlen tapasztalatunk... Ahogy Dolly nézte Vivient a küszöbön, amint fürkész pillantást vet a háta mögé, az utcára, a nagyasszony elvakkantotta magát az ágyából: - Hallod-e, Dorothy - nem élek örökké! Ki az? - Dolly elnyomta a pánik reszketését, és a tőle telhető legderűsebben tudatta, hogy csak egy gyanús külsejű nő, aki ruhákat gyűjt jótékony célra. Amire Lady Gwendolyn felhorkant: - Be ne engedd! Az én öltözködőszobámat ugyan be ne mocskolja a koszos kezével! - Dolly pedig boldogan engedelmeskedett.



Puff. Dolly összerezzent. Maga sem vette észre, hogy az ablakhoz húzódott és üres tekintettel bámul a 25-ös számra. Puff, puff. Megfordult és látta, hogy Lady Gwendolyn rámered. Az öreg hölgy orcája a lehetőség határáig felpuffadt, hogy elférjen mögötte a gigantikus fodormentacukor, és a botjával püfölte a matracot, hogy felhívja Dolly figyelmét. - Igen, Lady Gwendolyn? Az öreg hölgy maga köré kulcsolta karját, hogy érzékeltesse: fázik. - Talán fázik? Biccentés, biccentés. Dolly megadó mosoly mögé rejtette sóhaját - a túlfűtött szoba miatti panasz hallatán épp az imént vett le egy réteg takarót -, és az ágyhoz lépett. - Mindjárt rendbe hozunk mindent, jó? Lady Gwendolyn lehunyta szemét, Dolly pedig feljebb húzgálta a paplant - mondani könnyebb volt, mint megtenni. Az öreg hölgy forgolódása, mocorgása, kezében a bottal, irtózatos göngyöleggé kavarta az ágyneműt, a paplan beakadt Lady Gwendolyn lába alá. Dolly átsietett az ágy túloldalára, és teljes erejéből rángatta a paplant. Később, visszapillantva, a port tette felelőssé a történtekért. Akkor azonban túlságosan elfoglalta a küszködés a paplannal, és nem vette észre, mi történt. A paplan végül kiszabadult, Dolly megrázta, és amennyire bírta, feljebb húzta, hogy az öreg hölgy álla alá tűrhesse. Amikor visszahajtotta a paplan szélét, Dolly szokatlan erővel tüsszentett. Haaap-ci! Lady Gwendolyn szeme rémületében felpattant. Dolly sietve mentegetőzött, és megdörzsölte viszkető orrát. Pislogott, hogy kitisztuljon a szeme, és fátyolos pillantásával észrevette, hogy a dáma hadonászik a karjával, a keze pedig verdes, mint egy pár rémült madár. - Lady Gwendolyn! - hajolt közelebb Dolly. Az öreg hölgy arca már céklaszínűre vörösödött. - Drága Lady Gwendolyn, mi a baj? Lady Gwendolyn torkából reszelős hang tört elő, a bőre padlizsánszínt öltött. Eszelősen mutogatott a nyakára. Valami miatt nem bírt

megszólalni... A cukorka, döbbent rá Dolly. Mint valami dugó, eltömte az öreg hölgy torkát. Dolly nem tudta, mitévő legyen. Eszelősen kapkodott, gondolkodás nélkül belenyúlt az öreg hölgy szájába, megpróbálta kihalászni a cukrot. De nem érte el. Dolly pánikba esett. Talán ha megveregetné az öreg hölgy hátát, vagy megszorongatná a derekát? Próbálkozott ezzel is, azzal is, a pulzusa száguldott, a szíve a fülében lüktetett. Megpróbálta megemelni Lady Gwendolynt, de annyira súlyos volt, a selyempaplan annyira csúszós... - Semmi baj - hallotta a tulajdon hangját Dolly, miközben azon vesződött, nehogy lazuljon a fogás. - Nem lesz semmi baj... Mondta, mondta, és teljes erejével próbálta emelni Lady Gwendolynt, aki küszködött, csapkodott a karjában. - Semmi baj, nem lesz semmi baj, nincs semmi baj... Dollyból végül kifogyott a szusz, elhallgatott, és ekkor döbbent rá, hogy az öreg hölgy még nehezebb lett, már nem küszködik, már nem kapkod levegő után, természetellenesen néma és mozdulatlan. A tekintélyes hálószobában nem hallatszott más hang, csak Dolly lélegzete, meg az ágy kísérteties nyikorgása, ahogy Dolly kiszabadította magát halott úrnője alól, és a még meleg testet visszaengedte szokásos helyzetébe.

Megjött a doktor, megállt az ágy lábánál, és „természetes halál nyilvánvaló esetének” minősítette a történteket. Dollyra nézett, aki a Lady Gwendolyn hideg kezét fogta, és törölgette a szemét, majd hozzátette: Mindig is gyenge volt a szíve. Kislány korában skarlátja volt. Dolly szemlélte Lady Gwendolynnak halálában még zordabb arcát, és bólintott. Sem a fodormentacukrot, sem a tüsszentést nem említette; nem lett volna értelme. Különben sem változtatna a dolgokon, ő meg ostobának tüntetné fel magát, ha cukorkákról meg porról locsogna. A fodormentacukor különben is elolvadt, miközben az orvos az éjszakai

légitámadás alatt felszaggatott utcákon verekedte át magát. - Jól van, jól van, kedves leányom - veregette meg az orvos Dolly kezét. - Tudom, hogy kedvelte az elhunytat. És hozzáfűzhetem: ő is magát. - Majd feltette a kalapját, fogta a táskáját, és közölte: a Caldicott család szokásos temetkezési vállalatának nevét lent hagyja az asztalon.

Lady Gwendolyn végrendeletét 1941 januárjának huszonkilencedik napján olvasták fel a Campden Grove 7-es számú ház könyvtárszobájában. Szigorúan véve, egyáltalán nem is kellett volna nyilvánosan felolvasni; az ügyvédnek, Mr. Pemberlynek jobban megfelelt volna, ha minden említett személyt diszkrét levélben értesítenek (szörnyen elővette a lámpaláz), de Lady Gwendolyn, hála drámai érzékének, ragaszkodott ehhez. Dollyt nem lepte meg, hogy, mint az egyik kedvezményezettet, meghívták a felolvasásra. Nyílt titok volt az öreg hölgynek egyetlen unokaöccse iránti gyűlölete, és mi lenne jobb módja a síron túlról is megbüntetni, mint megtagadni tőle a remélt örökséget és végigváratni vele a nyilvános szégyent, amint látja, hogy az egész, úgy ahogy van, másnak a kezébe kerül? Dolly igen gondosan öltözködött, pontosan úgy, ahogy Lady Gwendolyn akarná - mindenki lássa benne a méltó örökösnőt, de semmiképpen se az ez irányú igyekezetei. Idegesen várta, hogy Mr. Pemberly a tárgyra térjen. Szegény ember végigdadogta-hebegte a bevezető cikkelyeket, anyajegye egyre vörösebb lett, ahogy emlékeztette az egybegyűlteket (Dollyt és Lord Wolseyt), hogy kliensének általa mint pártatlan és minősített ügyvéd által is ellenjegyzett kívánsága végleges és kötelező. Lady Gwendolyn unokaöccse nagydarab, buldogképű férfiú volt, és Dolly remélte, hogy buzgón követi a finoman fogalmazott kitagadás minden szavát. Aligha lesz túl boldog őlordsága, ha rádöbben, mit művelt a nénikéje. Dolly nem tévedett. Lord Peregrine Wolseyt a gutaütés kerülgette, amikor a felolvasás véget ért. Rendes körülmények között is türelmetlen volt, és már akkor füstölgött, amikor Mr. Pemberly még csak a

bevezetéssel végzett. Dolly hallotta, amint hevesen fújtat minden egyes mondatnál, amelyik nem így kezdődik: „Unokaöcsémre, Peregrine Wolseyra hagyományozom...” Az ügyvéd végre-valahára nagyot lélegzett, elővette a zsebkendőjét, megtörölgette verejtékes homlokát, és rátért kliense vagyona hagyományozásának tárgyára. „Én, Gwendolyn Caldicott, visszavonva minden eddigi rendelkezésemet, unokaöcsém, Peregrine Wolsey feleségére hagyományozom ruházatomnak nagy részét, magára unokaöcsémre pedig néhai atyám öltözőszobájának tartalmát.” - Micsoda?! - Őlordsága oly hirtelen üvöltött fel, hogy kiköpte a szivarcsonkot. - Mi a fészkes fenét jelentsen ez?! - Kérem, Lord Wolsey... - hebegett Mr. Pemberly, és az anyajegye még lilábbra vált. - Nagyon kkk-kérem, üljön mmm-még egy percig, míg bbbb-befejezem. - Micsoda?! Maga mocskos féreg, tudom, maga tett bogarat a nagynéném fülébe... - Lord Wolsey, Vkkk-kérve kérem... Mr. Pemberly, Dolly biztató bólintásától felbátorodva, tovább olvasott. „Minden, ingó és ingatlan személyi és vegyes tulajdonomat, beleértve London, Campden Grove 7 szám alatti házamat, néhány, ezután megnevezendő tárgy kivételével, valamint birtokom és tulajdonom többi részét a kensingtoni Állatvédelmi Intézetre hagyományozom...”, melynek egy képviselője akadályoztatott a megjelenésben... - Nagyjából ezen a ponton szűnt meg Dolly bármi egyebet, mint az árulás harangkongását hallani a fülében.

Lady Gwendolyn természetesen „fiatal társalkodónőm, Dorothy Smitham” javára is hagyatkozott, de Dolly a kétségbeesés sokkos állapotában már nem hallotta a további szavakat. Csak később, este, hálószobája magányában kibetűzve a levelet, amelyet Mr. Pemberly nyomott reszkető kezébe, míg az ügyvéd maga igyekezett kitérni Lord Wolsey fenyegetőzése elől, döbbent rá Dolly, hogy az öröksége az emeleti öltözőszoba kabátjainak egy szerény gyűjteményéből áll. Dolly rögtön

azonosította a felsorolt darabokat. Egy meglehetősen elkopott fehér bunda kivételével már elajándékozta valamennyit, a kalapskatulyában, amelyet oly boldogan adott át a Vivien Jenkins által szervezett WVS ruhagyűjtő akciónak. Dolly őrjöngött. Habzott a szája, tűzben égett minden tagja, köpködött. Azok után, amit az öregasszonyért tett, az eltűrt számtalan méltánytalanság után - azok a lábkörmök! azok a fültisztogató szeánszok, az elviselt mérges kifakadások sora! Nem szenvedte örömmel, ezt sohasem állította volna, de elszenvedte -és mindezt semmiért. Mindent feláldozott Lady Gwendolynért; családtagnak tekintette magát, elhitették vele, hogy nagy örökség vár rá, legutóbb éppen Mr. Pemberly, de maga Lady Gwendolyn úgyszintén. Mi történhetett, hogy megváltoztatta a véleményét? Hacsak... A válasz fejszecsapásként érte, gyors volt, és végleges. Dolly mélyet lélegzett. Keze remegett, az ügyvéd levele a padlóra hullott. Mi sem természetesebb. Így már minden összeáll. Vivien Jenkins, az az álnok nőszemély végül mégis meglátogatta Lady Gwendolynt; nincs más magyarázat. Alighanem ott ült az ablaknál, várta az alkalmat, az elmúlt két hét ritka alkalmainak egyikét, amikor Dolly kénytelen volt kilépni a házból valamilyen elintézendő dolog miatt. Vivien várt, azután lecsapott. Ott ült Lady Gwendolynnal, teletömte az öregasszony fejét álnok hazugságokkal Dollyról, aki pedig mindig is szívén viselte az idős dáma érdekeit!

A kensingtoni Állatvédelmi Intézet mint a Campden Grove 7-es számú ház tulajdonosa, első cselekedeteként kapcsolatba lépett a Hadügyminisztériummal, és ragaszkodott hozzá, hogy intézkedjenek a pillanatnyilag a házban lakó tisztviselőnők elhelyezéséről. A házat haladéktalanul átalakítják állatkórháznak és -menhelynek. A határozat nem izgatta Kittyt és Louisát, akik, alig néhány napi különbséggel, hozzámentek a Légierő egy-egy pilótájához; a másik két lány éppoly megkülönböztethetetlen volt halálában, mint életében - bombatalálat érte őket január 30-án, amikor kart karba öltve igyekeztek egy táncos estre

Lambethbe. Nem maradt más, csak Dolly. Nem volt könnyű szobát találni Londonban, kivált ha valaki már hozzászokott az élet finomabb dolgaihoz, és Dolly három mocskosnál mocskosabb szobát nézett meg, mire visszatért a Notting Hill-i panzióba, ahol évekkel azelőtt lakott, még bolti eladó korában, amikor Campden Grove pusztán egy név volt a térképen,nem élete nagy álmainak és csalódásainak színhelye. Mrs. White, a Rillington Piacé 24. özvegy tulajdonosa szívesen látta Dollyt (bár a „látás” meglehetősen optimista kifejezés, a vén skatulya ugyanis szemüveg nélkül vak volt, akár a denevér), és még boldogabban közölte, hogy Dolly egykori szobája most is rendelkezésre áll - természetesen mihelyt átadja a kauciót, és az élelmiszerjegyeit. Nem csoda, hogy a szoba még szabad volt. Még a háborús Londonban is kevés az olyan ember, gondolta Dolly, aki annyira kétségbeesetten keres szállást, hogy hajlandó szép pénzért ennek a szobának alig nevezhető odúnak a falai között aludni: ennyi maradt, amikor az eredeti ház hálószobáját két egyenlőtlen részre osztották. Az ablak a másik résznek jutott, a gipszfal Dollynak maradó oldalán pedig egy igen kicsi, igen sötét fülke bújt meg. Elfért benne egy keskeny ágy, egy kis asztal, egy parányi mosdó, és nem sok egyéb. De a fény és a szellőzés hiányának hála, az ára alacsony volt, és Dollynak amúgy sem volt sok holmija - mindene belefért a bőröndbe, amit magával vitt, amikor három éve faképnél hagyta a szülői házat. Érkezésekor egyike volt első dolgainak, hogy két könyvét, A vonakodó múzsát és Dorothy Smitham Gondolatainak Könyvét a mosdó fölötti egyetlen polcra helyezze. Lényének egyik része soha többé nem akarta látni a Jenkins-regényt, de olyan kevés holmija maradt, hogy nem volt szíve megszabadulni tőle. Még nem. Inkább úgy fordította a könyvet, hogy a gerince legyen a fal felé. A kirakat még így is szegényes volt, hát Dolly hozzátette Jimmy születésnapi ajándékát, a Leica fényképezőgépet. A fotografálás nem volt a kedvenc időtöltése - túlságosan sok mozdulatlanságot és várakozást igényelt -, de a szoba annyira sivár és üres, hogy ha van fiókos szekrénye, azt is boldogan fitogtatta volna. Végül

fogta az örökölt bundát, vállfára tette, és az ajtó hátába szögeit kampóra akasztotta: onnan láthatja, akárhol áll is a parányi szobában. Az öreg fehér bunda valamiféle emblémává vált, Dolly rongyokká foszlott álmainak képviselőjévé. Rámeredt, fortyogott magában, és a Vivien Jenkins iránt érzett teljes dühét a bunda kopott szőrméjére zúdította. Dolly egy közeli lőszergyárban vállalt munkát, mert Mrs. White habozás nélkül kidobta volna, ha nem rója le a heti lakbért, és mert ez a munka az ember figyelmének legfeljebb egy százalékát igényelte. Dolly maradék gondolatai szabadon foroghattak az ellene elkövetett gonoszságok körül. Este hazament, legyűrte Mrs. White sózott marhahús haséját, majd hagyta, hogy a többi lány együtt kacarásszon a barátjuk rovására, és vihogjon a rádió komikusain, míg ő ledobta magát a keskeny ágyra, elszívta utolsó cigarettáját, és az járt a fejében, amit mind elveszített: a családja, Lady Gwendolyn és Jimmy... Gondolatai minduntalan visszatértek Vivien szavaira is: „Nem ismerem ezt a nőt” látta, amint Henry Jenkins ajtót mutat neki, és újra feltolultak benne a szégyen és a düh hideg-meleg hullámai. Így ment ez, napról napra, míg egy este, február közepén, fordultak a dolgok. A nap nagyjából olyan volt, mint a többi, Dolly két műszakot teljesített a gyárban, majd elment vacsorázni egy közeli British Restaurantba, mert a gyomra egyszerűen nem bírta már Mrs. White rémes kotyvalékait. Ott ült a sarokban záróráig, cigarettája mögül figyelte a többi vacsorázót, különösen a párokat, ahogy csókot lopnak az asztal fölött, és kacagnak, mintha jó hely volna a világ - Dolly alig emlékezett rá, amikor még ő is úgy érezte, hogy minden csupa kacagás és boldogság és remény. Hazafelé tartva befordult egy keskeny mellékutcába, mert közeledő bombázók zaja hallatszott. Dolly megbotlott a sötétségben - zseblámpája a Campden Grove-ban maradt, amikor el kellett jönnie (erről is Vivien tehet!) -, és beleesett egy mély bombatölcsérbe. A bokája kimarjuk, a térde vérzett, egyetlen ép harisnyája elszakadt, de a büszkesége szenvedte a legfájóbb sebet. Egész úton sántikálnia kellett Mrs. White panziójáig (Dolly nem érezte, hogy „hazamegy” hiszen ez nem az otthona, azt is ellopták tőle - arról is Vivien tehet) a hidegben, a sötétben, és mire odaért,

zárva találta az ajtót. Mrs. White nagyon szigorúan vette a zárórát: nem azért, hogy Hitlert kirekessze (ámbár attól tartott, hogy a Rillington Piacé 24-es ház az első célpontok között szerepel az inváziós hadak listáján), hanem hogy móresre tanítsa kimaradozó lakóit. Dolly ökölbe szorította a kezét, és végigsántikált a mellékösvényen. A térde már sajgott, és összeharapta a fogát, miközben átmászott a falon, az ócska vasreteszt használva létra helyett. Az elsötétítés a szokásosnál is feketébbnek mutatott mindent, hold sem fénylett az égen, de Dollynak valahogy sikerült átbotorkálnia a gazos hátsó kerten, hogy elérje a raktár ablakát, amelyen lötyögött a retesz. Amilyen óvatosan csak tudta, megtaszította a vállával, és mikor a zár engedett, felfelé tolta, és bemászott. Az előszoba áporodott zsírtól, olcsó húscafatoktól bűzlött, és Dolly visszatartotta a lélegzetét, amíg felvonszolta magát a mocskos lépcsőn. Az emeletre érve vékony fénycsíkot látott kiszűrődni Mrs. White ajtaja alól. Senki sem tudta biztosan, mi mehet végbe amögött az ajtó mögött, csak azt, hogy Mrs. White lámpája nem alszik el, míg haza nem tér valamennyi lány. Ki tudja, talán a holtakkal közösködik, vagy titkos rádióüzeneteket küld a németeknek - de Dollyt őszintén szólva nem érdekelte. Amíg elfoglalja a háziasszonyt saját dolga, miközben tilosban járó bérlői hazaosonhatnak, minden rendben. Dolly továbblopakodott a folyosón, óvatosan elkerülve a nyikorgó padlódeszkákat, majd benyitott a hálószobájába, és biztonságosan magára zárta az ajtót. Csak akkor, az ajtónak támaszkodva, adta meg magát végre az egész este a mellében torlódó, lüktető fájdalomnak. Még csak le sem dobta a táskáját, már zokogni kezdett, mint valami gyerek. A szégyen, a fájdalom, a düh forró könnyei omlottak a szeméből. Lenézett bemocskolódott ruhájára, sebes térdére, a piszokkal keveredő, mindent lepő vérre, forró könnyein át pislogva mérte fel az utálatos, kopár kis szobát, a lyukas ágyterítőt, a lefolyó körül megbámult mosdót, és belenyilallt a bizonyosság, hogy minden eltűnt, ami valaha is jó, értékes és igaz volt az életében. És tudta azt is, hogy minderről Vivien Jenkins tehet - hogy elveszítette Jimmyt, hogy kisemmizték, hogy unalmas munkát végez a gyárban. Még a ma esti balesetről is - a felsebzett térdéről, a tönkerement

harisnyájáról, arról, hogy kizárták a panzióból, hogy szégyenszemre be kellett törnie a házba, ahol pedig jó pénzt fizet a szállásért. Mindez sosem történik meg, ha nem ismeri meg Vivient, ha nem vállalja, hogy visszaviszi azt a nyakláncot, ha nem igyekezett volna olyan jó barátja lenni egy méltatlan nőnek. Dolly könnyes tekintete a Gondolatainak Könyvét tartalmazó polcra tévedt. A könyv láttán szinte robbanásig tolult fel benne a fájdalom. Megragadta a könyvet, letelepedett a padlóra, ujjai végigbotorkáltak az oldalakon, míg úgy a könyv harmada táján ahhoz a részhez nem ért, ahová olyan szeretettel ragasztgatta be Vivien Jenkins társaságbeli fényképeit. Valamikor rajongott ezekért a képekért, emlékezetébe véste és másolni akarta minden egyes részletüket. Hihetetlen, hogy mennyire ostoba volt, hogy milyen rútul félrevezették! Amilyen erővel csak tudta, kitépte azokat az oldalakat. Vasmacska dühével szaggatta annak a nőnek a képeit a lehető legapróbb darabokra; minden dühe a feladatba tódult. A merev, titkolózó pillantás, ahogy Vivien a fényképezőgépbe néz - reccs -sohase mosolyog amúgy igazán - reccs -, vajon mit érezne, ha úgy bánnának vele, mint valami szeméttel - reccs. Dolly tovább is szaggatta volna - legszívesebben egész este -, de megakadt valamin a szeme. Megdermedt, közelebbről megnézte a papírfoszlányt, és nehezen lélegzett - igen, ott van. Az egyik fényképen a medalion lecsúszott Vivien blúzáról, és világosan látható volt, ott ült ferdén, a selyem fodron. Dolly az ujja hegyével érintette meg a helyet, és elakadt a lélegzete, míg újra átélte a gyalázatos napot, amikor visszaszolgáltatta a medaliont. Leejtette a fénykép foszlányát. Fejét a matracnak támasztotta, és lehunyta a szemét. Szédült. Sajgott a térde. Tökéletesen kimerült. Ki se nyitotta a szemét, úgy kotorta ki a cigarettacsomagot, és rágyújtott. Csendben szívta a cigarettát. Még annyira friss. Dolly magában látta az egészet - ahogy Henry Jenkins váratlanul beengedi az ajtón, ahogy kérdezősködik, és nyilvánvalóan gyanakszik a felesége hollétét illetően.

Vajon mi történt volna, ha még egy darabig kettesben maradnak? Már a nyelve hegyén volt, hogy kijavítsa Jenkinst aznap, hogy elmagyarázza, milyen a kantinban a műszakbeosztás. Mi lett volna, ha megteszi? Ha alkalma van azt mondani: „Ó, nem, Mr. Jenkins, ez sajnos lehetetlen. Nem tudom, Vivien mit mond önnek, de nagyjából úgy hetente egyszer jelentkezik munkára a kantinban.” De nem mondta, nem bizony, egy szót se. Elmulasztotta az egyetlen alkalmat, amikor Henry Jenkins tudtára adhatta volna: nem képzelődik - a feleségének igen gyakori a másfajta elfoglaltsága. Elvetette az egyetlen alkalmat, hogy Vivien Jenkinst egyenesen a maga alkotta csapdába lökje. Mert most már aligha mondhatja el, nem igaz? Henry Jenkins aligha áll szóba Dollyval, azok után, hogy - hála Viviennek - tolvaj cselédlánynak hiszi, főleg most, hogy a körülményei ilyen alantasak, és semmiféle bizonyítéka sincs. Reménytelen - Dolly hosszú, bánatos füstszalagot eregetett. Hacsak meg nem pillantja Vivient egy férfi karjában, aki nem a férje, hacsak nem szerez fényképet kettejükről, egy képet, ami igazolná Henry félelmeit reménytelen. És Dollynak ideje sincs sötét mellékutcákban rejtőzködni, bedumálni magát idegen kórházakba, és valami módon kifigyelni a megfelelő pillanatot a megfelelő helyen. Ha talán tudná, hol lehet Vivien a doktorjával, de mi az esélye ennek... Dollynak elakadt a lélegzete. Hirtelen felegyenesedett ültében. Annyira egyszerű, hogy el tudta volna nevetni magát. Meg is tette. Egész idő alatt azon fortyogott, mennyire igazságtalan az egész, arra sóvárgott, bárcsak volna mód helyrehozni a dolgokat - és közben a tökéletes lehetőség egyenesen az arcába bámul! Vivien Jenkins megkapja, amit érdemel, és ha minden megfelelően alakul, Dolly is esélyt kap az újrakezdéshez Jimmyvel.

19

Greenacres, 2011

- Azt mondja, haza akar jönni. Laurel fél kézzel megdörzsölte a szemét, a másikkal az éjjeliszekrényen tapogatózott. Végre megtalálta a szemüvegét. - Hogy mit akar? Rose hangja megint a vonalban, ezúttal lassabban és szerfelett türelmesen, mintha olyasvalakihez szólna, akinek nem anyanyelve az angol. - Ma reggel mondta. Haza akar jönni. Greenacresbe. - Újabb szünet. - A kórházból. - Hm. - Laurel feljebb tolta a szemüvegét, és kisandított a hálószoba ablakán. Úristen, fényes nappal van. - Haza akar jönni. És mi van az orvossal? Mit mondott? - Mihelyt végez a vizittel, beszélek vele, de... Jaj, Lol - halkult el Rose hangja. - Az ápolónő úgy gondolja, hogy itt az idő. Egymagában lánykori hálószobájában azt figyelte, ahogy a délelőtti napsütés végigkúszik a fakó tapétán. Laurel felsóhajtott. Itt az idő. Felesleges kérdezni, mit értett ezen az ápolónő. - Hát akkor... - Igen. - Haza kell jönnie. - Igen. - És mi majd itt gondoskodunk róla. - Válasz nem érkezett. - Rose? - szólt Laurel. - Itt vagyok. Komolyan gondolod, Lol? Itt maradsz te is? Laurel megpróbálta meggyújtani a cigarettát, amögül beszélt. - Persze hogy komolyan gondolom. - Olyan fura a hangod. - Csak nem... sírsz, Lol? Laurel kirázta a gyufaszálat, és kivette szájából a cigarettát.

- Nem. Nem sírok... - Újabb szünet. Laurel szinte hallotta, ahogy a húga csomóba csavargatja a gyöngysorát. Gyengédebben szólalt meg. - Rose, semmi bajom. Nem lesz semmi bajunk. Ezt majd együtt csináljuk végig, meglátod. Rose kis fojtott hangot hallatott, helyeslés is lehetett vagy talán kétség, majd témát változtatott. - Ezek szerint este épségben hazaértél. - Igen. Bár később a vártnál. - Valójában hajnali háromkor ért haza végül a tanyaházba. Vacsora után visszamentek Gerryvel a szállására, és fél éjszaka anyjukon és Henry Jenkinsen spekuláltak. Eldöntötték, hogy Gerry nyomoz Rufus doktor után, viszont annak van a legtöbb értelme, ha Laurel jár utána, mit lehet tudni az eltűnt Vivienről. Végtére ő a kapocs anyjuk és Henry Jenkins között, és a valószínű ok, amiért a férfi 1961-ben felkereste Dorothy Nicolsont. A feladat akkor tökéletesen megvalósíthatónak látszott, de most, fényes napvilágnál, Laurel már nem volt benne annyira bizonyos. Az egész terv valahogy illékony volt, mint valami álom. Laurel csupasz csuklójára pillantott - vajon hol hagyhatta az óráját? - Hány óra van, Rosie? Gyanúsan világos van. - Tíz múlt. Tíz? Úristen. Elaludt. - Rosie, most leteszem, de egyenesen megyek a kórházba. Ott leszel még? - Délig. Utána megyek a bölcsődébe Sadie legkisebb gyerekéért. - Helyes. Akkor hamarosan találkozunk - majd együtt beszélünk a doktorral. Amikor Laurel megérkezett, Rose már az orvossal volt. A nővér a fogadópultnál közölte Laurellel, hogy várják, és útbaigazította a szomszédos kávézó felé. Rose nyilván már figyelte, hogy jön-e, mert Laurel még be sem lépett, ő már integetett. Laurel befurakodott az asztalok között, és ahogy közelebb ért, látta, hogy Rose sírt, méghozzá szaporán. Az asztal tele volt összegyűrt papírszalvétákkal, Rose könnyes szeme alatt elkenődött a fekete festék. Laurel leült melléje, és üdvözölte az orvost. - Éppen mondom a testvérének - szólalt meg az orvos pontosan azon a

hivatalosan tapintatos hangon, amilyet Laurel használt volna, ha egészségügyi dolgozót alakít, aki rossz, de elkerülhetetlen hírt közöl -, hogy véleményem szerint a kezelés minden lehetséges módját kimerítettük. Bizonyára nem lepi meg önöket, hogy jelenleg már csak a fájdalom csillapításáról lehet szó, és természetesen teljes mértékben gondoskodunk a beteg kényelméről. Laurel bólintott. - A húgom azt mondta, édesanyánk haza akar jönni, doktor úr. Lehetséges volna? - Ezzel nem lenne problémánk - mosolyodott el az orvos. - Természetesen ha a kórházban óhajtana maradni, ezt a kívánságát is teljesíthetnénk - valójában legtöbb betegünk nálunk marad a végig. - A végig. Rose az asztal alatt Laurel keze után nyúlt. - De ha hajlandóak gondoskodni róla otthon... - Természetesen - vágta rá Rose. - Hogyne lennénk hajlandóak! - Ez esetben bizonyára a legjobb alkalom, hogy beszéljünk a hazaszállításáról. Laurel ujjai valósággal bizseregtek egy cigaretta után. - Anyánknak már nincs sok ideje - mondta. Megállapítás volt inkább, mint kérdés; de az orvos mégis válaszolt. - Már több ízben ért meglepetés, de a kérdésére azt kell válaszolnom, nem, az édesanyjuknak már nincs sok ideje hátra. - London - szólalt meg Rose, ahogy a linóleumborítású kórházi folyosón anyjuk szobája felé tartottak. Negyedóra telt el, amióta elköszöntek az orvostól, de Rose még akkor is szorongatott egy nedves papírzsebkendőt. - Munka miatt találkozol valakivel? - Munka? Miféle munka? Mondtam már, Rose, hogy szabadságot kaptam. - Nem szeretem, hogy ilyeneket mondasz, Lol. Idegesítesz ezekkel a dolgokkal. - Rose felemelte kezét, hogy intsen egy elhaladó ápolónőnek. - Miféle dolgokkal? - Hogy szabadságot kaptál. - Rose megállt, megborzongott. Zilált, összetapadt haja vele borzongott. Farmer kezeslábas volt rajta, a

mellrészen olcsó bross, olyan, mint egy tükörtojás. - Nem természetes, nem normális. Tudod, hogy nem szeretek semmiféle változást - aggódom tőle. Laurel önkéntelenül elnevette magát. - Nincs min aggódnod, Rosie. Egyszerűen csak felugróm Eustonba, hogy belenézzek egy könyvbe. - Egy könyvbe? - Egy kutatáshoz kell. - Aha! - Rose megint elindult. - Kutatás! Tudtam, hogy igazában nem vagy szabadságon. Jaj, Lol, micsoda megkönnyebbülés! -legyezgette könnyektől nedves arcát. - Mondhatom, máris jobban érzem magam. Laurel akaratlanul is elmosolyodott. - Örülök, hogy szolgálatodra lehettem. Gerry ötlete volt, hogy a British Libraryben kezdjenek Vivien után kutatni. Egy késő esti alapos kutatás a Google-on csak walesi rögbipályákra és egyéb zsákutcákba vezette őket a világháló sajátos kanyarulatain, de a könyvtár, állította csökönyösen Gerry, nem okozhat csalódást. - Hárommillió új tétel évente, Lol - mondta, miközben kitöltötte a regisztrációs adatokat. - Az hatmérföldnyi polcot jelent. Biztosan lesz valamijük. - Egyre izgatottabban ecsetelte az internet lehetőségeit. Akármit találsz, egyenesen a lakcímedre küldik. - De Laurel elhatározta (perverz módon, mondta mosolyogva Gerry), hogy egyszerűbb személyesen odalátogatni. Perverz-e vagy sem - Laurel játszott régebben detektívsorozatokban, tudta, hogy némelykor szinte az ember orra előtt van a megfejtés. És ha a talált információ továbbiakhoz vezet? Legjobb, ha ez ember ott van a helyszínen, semhogy újabb elektronikus rendelést adjon fel, aztán rágja a körmét. Cselekedni jobb, mint várni. Dorothy ajtajához értek, Rose benyitott. Édesanyjuk aludt az ágyban, vékonyabbnak, gyengébbnek látszott, mint akár előző délelőtt, és Laurelt fejbevágta a tudat, hogy gyorsabban közeledik a vég. A két testvér egy darabig csak ült, figyelték, amint Dorothy mellkasa gyengén emelkedik, gyengén süllyed, aztán Rose elővett a táskájából egy portörlőt és törölgetni kezdte az éjjeliszekrényen a bekeretezett fényképeket. Gondolom, ezeket be kellene csomagolnunk - suttogta. - Hogy majd

hazavigyük. Laurel bólintott. - Annyira fontosak neki a fotói. Mindig is fontosak voltak, ugye? Laurel megint bólintott, de nem felelt. A fényképek említésére a Dorothyt és Vivient ábrázoló képre gondolt. A háborúban vették fel, 1941 áprilisában, alig egy hónappal azelőtt, hogy a mama munkába állt Nicolson nagymama panziójában, Vivien Jenkins pedig elpusztult egy légitámadásban. Vajon hol készülhetett a fénykép?, töprengett Laurel. És ki készítette? Valaki, akit a lányok ismertek - talán Henry Jenkins? Vagy a mama barátja, Jimmy? Laurel felsóhajtott. Mennyi rejtély, és mennyire megfoghatatlan. Nyílt az ajtó, és anyjuk ápolónőjének nyomában beszivárogtak a külvilág hangjai - nevetés, csengőszó, telefoncsengés. Laurel nézte, ahogy az ápolónő fürgén mozog a kórteremben, ellenőrzi Dorothy pulzusát, hőmérsékletét, az ágy lábánál függő kórlapra jegyez. Amikor végzett, kedves mosollyal ajándékozta meg Laurelt és Rose-t, és kérte, tartsák ott anyjuk ebédjét, hátha később felébred, és éhes lesz. Laurel megköszönte, az ápolónő kiment, becsukta maga mögött az ajtót, a kórterem pedig visszahullott a végállomás várakozó csendjébe. Mire várnak? Nem csoda, ha Dorothy hazakívánkozik. - Rose? - szólalt meg hirtelen Laurel, amint figyelte, hogyan egyengeti húga a leporolt képkereteket. - Hm? - Amikor kérte tőled azt a könyvet, a fényképpel, nem volt különös belenézni a ládájába? - Vagyis, gondolta, volt-e valami más, ami segíthet megoldani a rejtélyt? Hogyan kérdezhetné, de úgy, hogy Rose ne neszelje meg a kutatását? - Nem igazán. Őszintén szólva nem sokat törtem rajta a fejemet. Siettem, ahogy csak bírtam, nehogy feljöjjön utánam a lépcsőn, ha úgy gondolná, hogy túl sokáig matatok odafent. Hál’istennek volt annyi esze, hogy ágyban maradjon, miután lefektettem... - Rose-nak elakadt a lélegzete. - Mi az? Mi baj? Rose megkönnyebbülten felsóhajtott, kisimította homlokából a haját. -

Nem, semmi baj - rázta meg a fejét. - Csak sehogy nem bírtam rájönni, mit csináltam a kulccsal. A mama akadékoskodott, egészen felzaklatta, amikor meglátta, hogy megtaláltam a könyvet. Szerintem örült - mármint nyilván örült, hiszen ő akarta mindenáron -, de akadékoskodott is, ingerlékeny volt, tudod, milyen néha. - És most eszedbe jutott? - Hogyne, persze - ott van az éjjeliszekrényében. - Rose ártatlanul mosolyogva ingatta a fejét. - Nahát, néha szinte kihagy az agyam. Laurel is mosolygott. Drága, ártatlan Rose. - Bocsáss meg, Lol, kérdeztél valamit... a ládáról? - Ó, nem, semmi. Csak úgy mondtam valamit. Rose az órájára pillantott, majd kijelentette, hogy mennie kell az unokájáért a bölcsődébe. - De este még benézek, és szerintem Iris holnap délelőtt otthon lesz. Együtt majd mindent összecsomagolunk a pénteki távozásra... Tudod, egészen izgatott vagyok. - De aztán elfelhősödött az arca. - Szerintem rémes ilyet érezni az adott körülmények között. - Nem hinném, hogy az ilyesminek szabályai vannak, Rosie. - Nem, azt hiszem igazad van. - Rose lehajolt, hogy megcsókolja Laurelt, aztán elment, a nyomában ott maradt levendulakölnijének illata.

Más volt, amíg Rosie is ott volt a kórteremben, még egy mozgó, sürgőforgó, lélegző test. Most, nélküle, Laurelben minden eddiginél jobban tudatosult, mennyire sápadt és csendes az édesanyjuk. Telefonja üzenetet jelzett, Laurel ugrott, hogy megnézze, hálásan a külvilágból érkezett mentőövért. A British Libraryből érkezett e-mail megerősítette a könyvrendelést, és emlékeztette: regisztráljon mint olvasó. Laurel kétszer is elolvasta az üzenetet, majd kelletlenül visszacsúsztatta táskájába a telefont. Az üzenet üdvös lélegzetvételt jelentett; de máris visszatért a kórterem bénító pangásába. Nem bírta tovább. A doktor szerint édesanyjuk minden valószínűség szerint végigalussza a délutánt, hála a fájdalomcsillapítónak, de Laurel

mindenesetre felemelte a fényképalbumot. A mindennapok megszokott menetrendje, szerepei bizonyulnak néha a legjobbnak. Leült az ágy mellé, és kezdte nézni az albumot. A fénykép Dorothyt ábrázolta mint fiatal nőt, aki Nicolson nagymama tengerparti panziójában dolgozik. Laurel végigpergette a képeket, újramesélte családja történetét, hallotta a tulajdon hangjának megnyugtató csengését, és olyan érzés motoszkált benne, hogy ha ilyen normális módon beszél, valahogyan életet tarthat a kórteremben. Végre elérkezett Gerry kétéves születésnapi fényképéhez. Korán vették fel, amikor a konyhában gyülekeztek a piknikre, közvetlenül mielőtt elindultak volna a patakpartra. A tizenéves Laurel - micsoda frufru! - a csípőjén lovagoltatja Gerryt, Rose a kisgyerek pocakját csiklandozza, a gyerek gurgulázva kacag; Iris vádló mutatóujja (kétségtelenül dühös valamiért), a háttérben a mama a fejét fogja, ahogy a kosár tartalmát nézi. Az asztalon - Laurel szíve kis híján megállt...: még sohasem vette észre - a kés. A dáliával teli váza mellett. Ne felejtsd el, mama, kapta magát a gondolaton Laurel, elcsomagolni a kést, és vissza sem kell jönnöd a házba. És semmi sem fog megtörténni. Én lemászom a lombkunyhóból, mielőtt az az ember felballag a behajtón, és senki nem is fogja tudni, hogy eljött aznap. De ez gyerekes logika. Ki tudhatja, hogy Henry Jenkins nem jön-e el újra, ha üresen találja a házat? És a következő látogatása talán még rosszabb lett volna. Nem azt ölték volna meg, akit kell. Laurel becsukta az albumot. Megelégelte a múltidéző hangulatot. Inkább elsimította a takarót anyja mellén, és megszólalt: - Tegnap este meglátogattam Gerryt, mama. Mintha a szél hordaná valahonnan a hangot: - Gerryt... Laurel anyja ajkára pillantott. Mozdulatlan volt, de kissé elnyílt. A szeme lehunyva. - Bizony - mondta lelkesebben -, Gerryt. Elmentem hozzá Cambridgebe. Nagyon jól van, és annyira okos az a fiú. Képzeld, az eget térképezi! Gondoltad volna, hogy a mi kicsi fiunk ilyen hihetetlen dolgokat fog művelni? Azt mondja, szó van róla, hogy egy időre elküldik az

Államokba. Micsoda remek lehetőség! - Lehetőség... - A mama inkább lehelte, mint mondta a szót. Száraz volt az ajka, Laurel a pohárért nyúlt, és a szívószálat gyengéden anyja szája felé hajlította. Óvatosan, keveset ivott. Szeme félig kinyílt. - Laurel - szólt halkan. - Itt vagyok, ne aggódj. Dorothy halvány szemhéja megrebbent, igyekezett nyitva tartani a szemét. - Annyira... - nehezen lélegzett - ...annyira ártalmatlannak látszott. - Micsoda? - Dorothy szeméből könny fakadt - nem is hullott, csak szivárgott. Halvány arcának mély redői fénylettek. Laurel kivett egy papír zsebkendőt, és oly gyengéden lapogatta meg anyja arcát, mintha riadt kisgyerekkel tenné. - Mi látszott ártalmatlannak, mama? Meséld el. - Lehetőség volt, Laurel. Én elvettem... elvettem... - Mit vettél el? - (Ékszert, fényképet, Henry Jenkins életét?...) Dorothy szorosabban fogta Laurel kezét, és amennyire bírta, tágra nyitotta nedves szemét. Elkeseredett volt a hangja, amikor folytatta és eltökélt is - mintha rég várná, hogy elmondhassa ezt a valamit, és akármennyire keserves megerőltetést igényel, be fogja fejezni. Lehetőség volt, Laurel. Nem gondoltam, hogy bárkinek fájna, nem igazán. Én csak azt akartam... úgy éreztem, hogy megérdemlem... hogy így igazságos. - Dorothy reszelős lélegzete hallatán hideg borzongás futott végig Laurel gerincén. Anyja következő szavai úgy gombolyodtak elő, akár a pókfonal: - Hiszel a méltányosságban? Hogy ha megrabolnak, visszavehetünk magunknak valamit? - Nem tudom, mama. - Laurelnek minden porcikája sajgott, ahogy nézte anyját, az ősöreg, beteg asszonyt, aki szörnyekkel küszködik, és elfojtja könnyeit, míg bűntudat és megbánás gyötri. Kétségbeesetten próbálta vigasztalni - de ugyanolyan kétségbeesetten akarta tudni, mit követett el az édesanyja. - Szerintem attól függ - szólalt meg gyengéden -, hogy mit loptak el tőlünk, és viszonzásul mit akarunk elvenni mi magunk. Anyja arckifejezése enyhült, szeme az ablakon beáramló fénytől könnyezett.

- Azt gondoltam, méltányos - ismételte. - Azt gondoltam, így igazságos.

Aznap délután Laurel Greenacres padlásának közepén ült és cigarettázott. Alatta sima volt a tömör, fakó padló, a késő délutáni nap utolsó sugara behullott a tető parányi ablakán, reflektorként világítva meg anyjuk lelakatolt ládáját. Laurel lassan szívta a cigarettát. Már fél órája ült ott, hamutartója, a láda kulcsa és a tulajdon lelkiismerete társaságában. A kulcsot nem volt nehéz megtalálni, ott volt, ahol Rose mondta, anyjuk éjjeliszekrény-fiókjának mélyén. Laurelnek nem lenne más dolga, csak becsúsztatni a kulcsot a kulcslyukba, elfordítani, és máris tudná. De vajon mit tudna? Valamit a lehetőségről, amit Dorothy megpillantott? Hogy mit vett el vagy mit csinált? Nem számított arra, hogy teljes, írásos vallomást talál a ládában; semmi ilyesmit. Csak éppen meglehetősen nyilvánvaló helynek látszott, ahol anyja rejtélyének kulcsát keresheti. Ha ő meg Gerry körülszáguldanák az országot, másokat zaklatnának esetleges információkért, amelyek talán segíthetnek kitölteni az üres helyeket, nyilvánvaló mulasztás lenne, ha először otthon nem tennék meg, amit tehetnek. És igazában ezzel sem sértik meg édesanyjuk magánéletét, éppen mintha máshol kezdenének kutakodni, nem igaz? Kinyitni a ládát nem rosszabb, mint Kitty Barkerrel beszélni, vagy Rufus doktor feljegyzéseire vadászni, vagy holnap elmenni a könyvtárba, Vivien Jenkins keresésére. Csak éppen rosszabbnak érzett. Laurel szemügyre vette a lakatot. Anyja nincs a házban, és Laurel mármár meggyőzte magát, hogy nem nagy ügy - a mama végül is hagyta, hogy Rose előszedje neki a könyvet, és anyának nincs kedvence (kivéve ami Gerryt illeti, és ebben egyaránt vétkesek valamennyien): következésképpen nem bánná, ha Laurel bepillantana a ládába. Talán kissé erőtlen logika, de hát nincs jobb. És mihelyt Dorothy hazatér Greenacresba, minden porrá omlik. Mert Laurel jól tudta, mihelyt a mama ott van lent, képtelen lenne folytatni a kutatást. Tehát most vagy soha. - Bocsánat, mama - szólt Laurel, és határozott mozdulattal megszabadult a cigarettától. - De muszáj tudnom.

Óvatosan felállt, valóságos óriásnak érezte magát, ahogy a padlás lejtős széle felé lépkedett. Letérdelt, hogy beillessze a kulcsot és felkattintsa a lakatot. Ez a pillanat - érezte a szívében. Ha soha fel nem nyitja a láda fedelét, a bűnt akkor is elkövette. Aki á-t mond, mondjon b-t is? Laurel felállt, emelni kezdte az öreg láda fedelét, de nem nézett bele. A rég használt merev bőrpántok csikorogtak, és Laurel visszafojtotta lélegzetét. Gyermek volt megint, aki megszeg egy kőbe vésett szabályt. Szédült. És most kinyílt a láda fedele, ameddig csak bírt. Laurel megmozdította a kezét, a sarokvasak nyikorogtak a fedél súlya alatt. Laurel eltökélten felsóhajtott, és átszelte a Rubicont. Belenézett a ládába. Egy réges-régi, sárgult boríték volt legfelül, a címzés Dorothy Nicolsonnak szólt, Greenacres tanyán. Az olajzöld bélyeg Erzsébet királynőt ábrázolta, koronázási palástban. Laurelen végigborzongott az emlékezet, amikor meglátta a királynő képét. Érezte, hogy fontos a pillanat, bár nem is sejtette, miért. Feladó nem volt a borítékon, és Laurel az ajkába harapott, ahogy kinyitotta a borítékot, és kicsúsztatta a benne rejlő krémszínű kártyát. A közepén, fekete tintával, egyetlen szó állt: „Köszönöm”. Laurel megfordította - semmi. Ide-oda mozgatta a kártyát, és töprengett. Az évek folyamán sokaknak lehetett oka, hogy köszönetét mondjon anyának, de ilyen névtelen módon - se válaszcím, se aláírás felettébb különös. És még különösebb, hogy Dorothy kulcsra zárva tartotta. Bizonyítva, jött rá Laurel, hogy anyja pontosan tudta, kitől érkezett, továbbá, hogy akármiért mond köszönetét a küldője anyának - titok. Mindez felettébb rejtélyes - ahhoz elegendő, hogy Laurel szíve hevesen zakatoljon -, de nem érinti szükségképpen a kutatást. (Ámbár az sem lehetetlen, hogy éppen ez a létfontosságú kulcs, de fogalma sincs, hogyan győződhetne meg erről, jelenleg semmiképpen, hacsak egyenesen fel nem teszi a kérdést anyjának -márpedig ez nem áll szándékában. Egyelőre.) Visszatette a kártyát a borítékba, és becsúsztatta a láda fedele alá, egy fából faragott kis figura mellé. Mister Punch, állapította meg kis félmosollyal Laurel, és a Nicolson nagymamánál töltött szünidőkre gondolt.

Még valami volt a ládában, akkora, hogy szinte az egészet betöltötte. Takarónak látszott, de amikor Laurel benyúlt, kihúzta, és teljes hosszában kirázta, látta, hogy bunda az - meglehetősen kopott szőrméje valamikor fehér lehetett. Laurel felemelte, eltartotta magától és teljes hosszában leengedte, mint amikor az ember egy kabátot vizsgál a boltban, hogy vajon megvegye-e. A padlás túlsó végében álló szekrénynek tükrös ajtaja volt. Gyerekkorukban gyakran játszottak a szekrényben, legalábbis Laurel; a többiek túlságosan féltek, miáltal tökéletes búvóhely volt, amikor Laurel el akart rejtőzni a maga alkotta történetekben. A szekrényhez vitte a bundát, és belebújt. Nézte magát, lassan ide-oda fordult. A bunda alig takarta a térdét, az elején gombok voltak, a derekán öv. Szép darab volt, akárhogy viszonyul az ember a szőrmékhez, szépen kidolgozott, elegáns vonalú. Laurel fogadni mert volna, hogy valaki sokat fizetett ezért a bundáért, még új korában. Vajon a mama volt-e az a valaki, és hogyan engedhetett meg magának egy szolgálóként dolgozó fiatal nő ilyen finom darabot? Ahogy nézte a tükörképét, távoli emlék merült fel. Nem először viseli ő ezt a bundát. Esős nap volt, valamikor régen, kislány korában. Az őrületbe kergették anyjukat, ahogy egész délelőtt fel-alá rohangáltak a lépcsőn, és Dorothy a padlásra száműzte őket, hogy ott játsszanak jelmezesdit. A Nicolson gyerekeknek volt egy óriási dobozuk. Édesanyjuk régi kalapokkal, ingekkel, itt-ott fellelt mókás darabokkal tömte tele, amit a gyermeki mágia mesés holmivá varázsolhat. Míg a húgai a régi kedvenceket aggatták magukra, Laurel észrevett a padlás sarkában egy zacskót, aminek a tetején valami fehér és szőrös kandikált ki. Kivette a bundát, és mindjárt bele is bújt. Aztán itt állt, éppen ezelőtt a tükör előtt, bámulta magát, hogy milyen nagystílű látványt nyújt olyan, mint valami gonosz, de csodaszép Hókirálynő. Laurel gyerek volt, következésképpen észre se vette, hogy itt-ott kopott a szőrme, sem a szegélyén a fura sötét foltokat - de érezte az ilyenféle darabban rejlő tekintélyt. Csodálatos órákat töltött a bundában, húgait ketrecekbe parancsolta, megfenyegette őket, hogy rájuk uszítja a farkasait,

ha nem engedelmeskednek, és gonoszul hahotázott. Mire anyjuk ebédelni hívta őket, Laurel már annyira ragaszkodott a bundához és varázsos hatalmához, hogy eszébe sem jutott levetni. Nehéz volt megfejteni Dorothy arckifejezését, amikor meglátta a konyhába lépni legidősebb leányát. Nem örült, de nem is kiabált. Sokkal rosszabb. Arcából kifutott a szín, és amikor megszólalt, reszketett a hangja. - Vesd le - szólt Laurelre. - Azonnal vesd le. - Amikor Laurel nem engedelmeskedett az első szóra, anyja odalépett hozzá, és kezdte lerángatni róla a bundát. Közben olyasmit motyogott, hogy túlságosan meleg van, a bunda nagyon hosszú, a padláslépcső meredek az ilyesmihez. Még szerencse, hogy nem esett le, és nem zúzta halálra magát. Laurelre pillantott, a bundát összenyalábolva a karjában tartotta, és valóságos vád volt az arckifejezése, elkeseredés és elárultság és szinte félelem keveréke. Laurel egyetlen szörnyű pillanatig azt hitte, anyja mindjárt sírva fakad. De nem tette; Laurelt az asztalhoz parancsolta, ő maga pedig eltűnt. A bundát magával vitte. Laurel többé nem látta a bundát. Néhány hónap elteltével, amikor jelmezre volt szüksége egy iskolai színdarabhoz, kérdezett felőle, de Dorothy csak ennyit mondott, kerülve Laurel pillantását: - Azt az öreg holmit? Kidobtam. Csak a patkányoknak szolgálna eledelül odafent a padláson. És most mégis itt találta, eldugva édesanyja ládájában, évtizedek óta lakat alatt. Laurel elgondolkodva sóhajtott, majd belenyúlt a bunda zsebébe. Az egyiknek a selyembélése lyukas volt, és az ujjai belecsúsztak a szakadásba. Érintett valamit: mintha egy kartonlap sarka volna. Talán a szegély bélése szakadt el? Laurel megfogta, akármi is az, és kihúzta a lyukon át. Fehér kartondarab volt, szabályos négyszög, rajta nyomtatott szöveg. A betűk elhalványultak, és Laurel elvitte a maradék napfényes foltra, hogy kibetűzhesse a szöveget. Vonatjegy volt, egyetlen útra, Londonból a Nicolson nagymama városához legközelebbi állomásra. És a jegyen a dátum: 1941. május 23.



20

LONDON, 1941. FEBRUÁR

Jimmy fürgén, szokatlanul ruganyos léptekkel sietett át Londonon. Hetek óta nem volt kapcsolata Dollyval - a lány nem volt hajlandó fogadni, amikor megpróbálta meglátogatni a Campden Grove-ban, a leveleire nem válaszolt - és most, végre, ez! Megtapogatta zsebében Dolly levelét, ugyanott, ahol a gyűrűt vitte azon a szörnyű estén - Úristen, csak nem valami baljós előjel? A levél a hét elején érkezett az újság kiadóhivatalába - a rövidke írás arra kérte, találkozzék vele a Kensington Gardensban, a Peter Pan-szoborhoz legközelebbi padon. Beszélni akar vele valamiről, olyasmiről, aminek, írta, Jimmy remélhetőleg örülni fog. Dolly meggondolta magát, és mégis hozzámegy. Csak ez lehet. Jimmy igyekezett fékezni a gondolatait, nehogy könnyelmű következtetésre jusson - hiszen annyira megszenvedte Dolly elutasítását -, de nem tudta megfékezni gondolatait... mi tagadás, a reményeit, hogy minduntalan ide ne térjenek vissza. Mi egyéb lehet? Valami, aminek örülni fog - hiszen ő egyetlen dologra tudott csak gondolni, aminek örülne. Isten látja lelkét, bizony ráférne valami jó hír. Tíz napja kibombázták őket. Az egész dolog szinte a semmiből fakadt. Az utóbbi időben kis csend támadt, a maga módján még kísértetiesebb, mint a legcudarabb légitámadások - a csend, a várakozás még jobban megtépázta az emberek idegeit -, de január 18-án egy eltévedt bomba egyenesen Jimmy lakására zuhant. Éjszakai munkáról tért haza, és alig fordult be a sarkon, megpillantotta a sokatmondó zűrzavart. Úristen! Lélekszakadva rohant a tűz, a romok felé. Nem hallott mást, csak a tulajdon hangját, a maga lélegzetét, a vére lüktetését, ahogy átfésülte a romhalmazt, apja nevét kiáltozta, átkozta magát - miért nem keresett biztonságosabb helyet, miért nem volt ott, amikor az öregembernek a legnagyobb szüksége lett volna rá?! Rábukkant

Mandi összezúzott kalitkájára, és a fájdalom, a keserűség olyan állati hangja tört elő belőle, amilyenre nem hitte volna képesnek magát. Hirtelen mintha valamelyik fényképének színhelyén volna - rettenetes élmény -, csak éppen a romba dőlt ház az ő házuk, a szétszóródott holmi az ő holmijuk, az elveszített szeretett személy az ő apja, és Jimmy tudta: bármennyi dicsérettel halmozzák is el a szerkesztői, nem sikerül megragadnia ezt a pillanatot, ennek a pillanatnak a lényegét, a félelmet, a pánikot, és a döbbenetes valóságát annak, hogy hirtelen mindent elveszített. Elfordult, térdre rogyott, és ekkor pillantotta meg a szomszéd Mrs. Hamblint, aki kábán integert neki az utca túloldaláról. Jimmy odament, átölelte, és hagyta, hogy a vállán kizokogja magát, és sírt ő is, a tehetetlenség, a düh és a bánat forró könnyeit, és ekkor Mrs. Hamblin felemelte a fejét: - Látta már az apukáját? - Jimmy pedig azt válaszolta: - Nem találom - és Mrs. Hamblin az utca végére mutatott. - Azt hiszem, a Vöröskereszttel ment el. Az egyik helyes kis mentőslány adott neki egy csésze teát, és hát tudja, hogy az apukája mennyire bolondja a teának, mire... - Jimmy a többit meg sem hallgatta. A templom gyülekezeti terme felé rohant - tudta, hogy ott találja a Vöröskeresztet. Berontott az ajtón, és szinte azonnal megpillantotta apját: az öregfiú egy asztalnál ült, előtte egy csésze tea, a karján pedig ott biggyeszkedett Mandi. Mrs. Hamblin idejében elrángatta az óvóhelyre, és Jimmy életében még senkinek nem volt ennyire hálás. Legszívesebben az egész világot odaajándékozta volna, de sajnos semmije sem maradt. A bombatámadás elvitte a megtakarított pénzét, minden egyébbel együtt. Nem maradt más, csak a ruha, ami rajta van, meg a vállára akasztott fényképezőgép. Istennek hála érte - mihez is kezdene máskülönben? Jimmy félresimította összekócolódott haját. Nem szabad most apjára gondolni, a zsúfolt ideiglenes szállásukon. Az öregember miatt sebezhető lett, és ma nem akar gyengének mutatkozni. Nem engedheti meg magának. Ma ura lesz a viselkedésének, méltóságteljes, talán egy kissé tartózkodó. Lehet, utálatos büszkeség, de azt akarta, hogy Dolly, amint meglátja,

döbbenjen rá, mekkorát tévedett. Ezúttal nem öltötte fel majommódra az apja öltönyét - ha akarja, sem tehette volna -, de igyekezett összeszedni magát. Befordult a parkba, át a gyep mellett, amelyet veteményessé alakítottak, végig a vaskorlátjuktól megfosztott, pucér ösvényeken, és lelkében felkészült, hogy viszontlássa Dollyt. A lánynak mindig is hatalma volt felette, a puszta pillantásával képes bármire rávenni. Az a kacagó, ragyogó szempár, ahogy ránézett a tea fölött a Coventry-i kávézóban, a kissé kacér, ingerkedő mosolyra görbülő ajak... Úristen, annyira izgató, annyira csupa élet! Már a puszta gondolatra elöntötte a hőség. Össze kell szednie magát, felidéznie, mennyire megbántotta Dolly, milyen zavarba hozta... ahogy azok a pincérek néztek, amikor meglátták Jimmyt egymagában a kávézóban, kezében a gyűrűvel - soha el nem felejti, hogy megbámulták, hogy összenevethettek a háta mögött! Jimmy megbotlott az ösvény szélén. Úristen. Össze kell szednie magát, elfojtani a reménykedést, a vágyakozást, felvérteznie magát egy esetleges újabb csalódásra. Megtette, ami tőle telt, igazán megtette, de már olyan régóta szereti, és a szerelem köztudomásúan megbolondítja a férfiakat. Tanúbizonyság: amikor Jimmy Metcalfe közelebb ért a találkozó-helyhez, akaratlanul, jobb meggyőződése ellenére, futni kezdett.

Dolly a padon ült, pontosan ott, ahol ígérte. Jimmy pillantotta meg először, és megtorpant, hogy lélegzethez jusson. Lesimította haját, helyrerángatta a mandzsettáját, kihúzta magát, míg nézte a lányt. Kezdeti izgalma hamarosan tűnődésnek adta át a helyét. Alig három hét telt el (bár az elválásuk körülményei révén inkább három évnek tetszett), de Dolly megváltozott. Igen, Dolly az, és szép, mint mindig, de már távolról is látszott, hogy valami baja lehet. Jimmy megdöbbent. Az imént elhatározta, hogy kemény lesz; ha felhergelik, még ingerült is - de bizony készületlenül érte Dolly látványa, ahogy ott ül, a karját maga köré fonja, a szemét lesüti: valahogy mintha kisebb volna, mint ahogyan emlékszik rá.

Dolly megpillantotta, kezét intésre emelte, de még idejében visszafogta, inkább elmosolyodott - kissé mintha felderült volna az arca. Jimmy viszonozta a mosolyt, és elindult Dolly felé. Vajon mi az ördög történhetett, törte a fejét. Valaki megbántotta, olyasmit tett, amivel mintha szinte kiűzte volna a lelkét?! És Jimmy máris tudta, hogy megöli, aki ezt okozta! A közeledtére Dolly felállt. Megölelték egymást, Dolly szinte madárcsontúnak tűnt a karjában. Nem volt elég melegen öltözve, időnként eleredt a hó, és Dolly régi, kopott kabátja nem volt elegendő. Dolly hozzásimult, és Jimmy - akit annyira megbántott, aki annyira dühöngött a Dollytól eredt sértés miatt, akit annyira dühített, ahogyan Dolly bánt vele, mert nem volt hajlandó megmagyarázni a viselkedését, aki megfogadta magának, hogy nem feledkezik meg a keserűségéről ma, az újabb találkozáskor - azon kapta magát, hogy úgy simogatja Dolly haját, mint valami eltévedt, sérülékeny gyermekét. - Jimmy - szólalt meg végül Dolly, de arcát még akkor is Jimmy ingéhez nyomta. - Ó, Jimmy... - Csitt, csitt. Ejnye, ne sírj. De sírt, a könnyű, lágy könnypatak mintha el sem akarna apadni, azután Dolly két kézzel megragadta Jimmy mellkasát, amitől ő is nyugtalan lett, és furamód izgatott. Úristen, mi a csuda történhetett vele? - Ó, Jimmy - suttogott Dolly. - Annyira sajnálom. Úgy szégyellem magam. - Mi a csudáról beszélsz, Doll? - Megfogta a lány vállát, Dolly pedig vonakodva a szemébe nézett. - Tévedtem, Jimmy - szólalt meg. - Olyan sokszor tévedtem. Nem lett volna szabad úgy bánnom veled aznap este a vendéglőben... hogy úgy otthagytalak, hogy egyszerűen odébbálltam. Annyira, de annyira sajnálom! Zsebkendő nem volt Jimmynél, hát a lencse tisztogatására szolgáló ronggyal törölgette gyengéden Dolly arcát. - Nem is várom, hogy megbocsáss - suttogott Dolly. - Tudom, hogy nem forgathatjuk vissza az időt, jól tudom, de muszáj elmondanom, hogy annyira bűnösnek érzem magam, és muszáj személyesen bocsánatot

kérnem, hogy lásd, szívből gondolom - pislogott könnyei között. Komolyan gondolom, Jimmy. Annyira sajnálom! Jimmy bólintott. Mondania kellene valamit, csakhogy meglepetésében, meghatottságában nem talált szavakat. De ez is elég volt, hiszen Dolly válaszul elmosolyodott, most már szélesebben. Jimmy észrevette az egykori elevenség villanását, és legszívesebben azt vette volna, ha ez a pillanat megfagy, nehogy megint eltűnjön. Dollyt boldogan kell tartani. Nem holmi önző várakozásban, hanem a mindennapi élet egyszerű tényeiben. Mint egy zongorát vagy hárfát, úgy alkották, hogy megfelelő hangolással működik tökéletesen. - Nahát - sóhajtott fel Dolly megkönnyebbülten -, akkor itt volnánk. - Itt volnánk - bólintott Jimmy. A hangja elakadt, ujjával akaratlanul is körülrajzolta Dolly felső ajkát. Dolly könnyű csókot nyomott Jimmy ujjára, majd lehunyta a szemét. Szempillája sötéten, feketén fénylett. Egy darabig nem mozdultak, mintha mindketten szeretnék egy pillanatra megakasztani a világ forgását. Dolly végül elhúzódott, és félősen felnézett Jimmyre. - Hát így... - szólalt meg. - Hát így. - Jimmy elővette a cigarettáit, és megkínálta Dollyt. A lány örömmel elfogadta. - Gondolatolvasó vagy. Az enyém teljesen elfogyott. - Ez nem vall rád. - Nem? Hát talán megváltoztam. - Könnyedén mondta, de annyira illett az iménti képhez, hogy Jimmy gondterhelten összevonta a szemöldökét. Meggyújtotta mind a két cigarettát, azután a magáéval arrafelé intett, amerről jött. - Mennünk kellene. Még kémnek néznek, ha még sokáig itt állunk és suttogunk. Visszaballagtak az egykori kapuk helyéig, udvarias idegenek módjára beszélgettek semmiségekről. Az úthoz érve megálltak -mindegyik a másiktól várta, hogy elhatározza a következő lépést. Dolly vállalta a kezdeményezést. - Örülök, hogy eljöttél, Jimmy - fordult a fiúhoz. - Nem érdemeltem

meg, de nagyon köszönöm. - Véglegesség volt a hangjában. Jimmy eleinte nem értette, amikor azonban Dolly hősiesen elmosolyodott és kezet nyújtott, ráébredt, hogy a lány elmegy. Bocsánatot kért; megtette, amivel Jimmy kedvében kívánt járni, és most elmegy. És ebben a pillanatban Jimmy előtt megvilágosodott az igazság. Az egyetlen, aminek valaha is örülne: ha elveheti Dollyt, ha magával viheti, gondoskodhat róla, és mindent helyrehozhat. - Doll, várj... Dolly a karjára fűzte a táskáját, elfordult, de Jimmy szavai hallatán hátranézett. - Gyere velem - folytatta Jimmy. - Ma csak később dolgozom. Menjünk, együnk valamit.

Régebben Jimmy másképp járt volna el - előre eltervezi valamennyi lépést, hogy minden tökéletes legyen -, de most nem. Fenébe a büszkeséggel, tökéllyel - most nem tétovázhat, hiszen az élet pillanatai nem állnak meg, egyetlen eltévedt bomba, és mindennek vége. Addig várt csak, míg a pincérnő felveszi a rendelést, aztán megacélozta magát. - Az ajánlatom, Doll - szólalt meg -, még most is érvényes. Szeretlek, mindig is szerettelek. Leghőbb vágyam, hogy feleségül vegyelek. Dolly szeme nagyra tágult. De ki hibáztathatná, hiszen épp az imént még azon tétovázott, mit enne szívesebben, nyúlhúst vagy tojást, és most ez... - Tényleg? Még azok után is? - Még azok után is. - Jimmy átnyúlt az asztal fölött, megfogta Dolly finom kezét. Sápadt, vékony karján észrevette a karcolásokat. Megint az arcára nézett, és minden eddiginél határozottabban érezte, hogy gondoskodnia kell róla. - Gyűrűt nem kínálhatok neked, Doll - szólalt meg, és ujjait Dolly ujjaiba fonta. - A lakásomat lebombázták, mindenem odaveszett. Egy darabig azt hittem, hogy apa is. - Dolly biccentett; láthatólag még most sem talált szavakat. Jimmynek olyasféle érzése támadt, hogy letér az egyenes útról, hogy túl sokat mond, és nem azt, amit kellene, de nem tudta abbahagyni. - De hál’istennek ő mégsem. Apám túlélte, a Vöröskeresztnél találtam rá. Méghozzá nagy kényeimben, egy

csésze meleg tea társaságában. - Jimmy elmosolyodott az emlék hatására, majd megrázta a fejét. - Na, szóval a lényeg az, hogy a gyűrű elveszett. De amint lehet, veszek helyette másikat. Dolly nyelt egyet. - Ó, Jimmy - szólalt meg halkan -, mennyire kicsinyesnek gondolsz, ha azt hiszed, hogy érdekel az ilyesmi. Most Jimmyn volt a meglepetés sora. - Hát nem? - Persze hogy nem. Nem kell semmiféle gyűrű, hogy hozzád kössön. Megszorította Jimmy kezét, a szemét könnyek lepték el. - Én is szeretlek, Jimmy. Mindig is szerettelek. Mivel győzhetnélek meg erről?

Szótlanul ettek, néha fel-felnéztek a tányérjukról, és egymásra mosolyogtak. Amikor végeztek az ebéddel, Jimmy cigarettára gyújtott. Az idős hölgy nyilván ragaszkodik hozzá, hogy a Campden Grove-ból indulj az esküvőre? Dolly arca elkomorult. - Doll? Mi baj? Most aztán mindent elmesélt. Hogy Lady Gwendolyn meghalt, ő pedig már nem lakik a Campden Grove-ban, hanem ismét a Rillington Place-en, abban a lyukban. Nincstelen lett, és hosszú műszakokat teljesít a lőszergyárban, hogy fizethesse a szállást meg a kosztot. - Azt hittem, Lady Gwendolyn hagy rád valamit a végrendeletében! ámult Jimmy. - Nem erről meséltél, Doll? Dolly az ablak felé nézett. Keserűsége eltörölte az iménti pillanatok boldogságát. - De igen. Megígérte, de az még azelőtt volt. Mielőtt megváltoztak a dolgok. Elgyötört arckifejezése láttán Jimmy rögtön tudta: történhetett valami Dolly meg a munkaadója között. Az az oka a lány levertségének. - Miféle dolgok, Doll? Mi változott meg? Dolly nem nézett a szemébe. Látszott, nem akarja elmondani, mi történt

- márpedig neki tudnia kell. Lehet, hogy ez önzés, de hát szereti Dollyt, feleségül akarja venni, és addig nem nyugszik, míg ki nem faggatja. Látszott, akármeddig hajlandó várni a válaszra. Dolly is megérezhette, mert végre felsóhajtott. - Egy nő lépett közbe, Jimmy, egy nagyhatalmú nő. Ellenem fordult, és eltökélte, hogy megkeseríti az életemet. - Pillantása megint Jimmyre vándorolt. - Egyedül voltam. Nem volt semmi esélyem Viviennel szemben. - Viviennel? A kantinból? Azt hittem, jó barátok vagytok. - Én is azt hittem - mosolygott szomorúan Dolly. - Eleinte talán azok is voltunk. - De hát mi történt? Dolly megremegett a vékony fehér blúzban, és lesütötte a szemét. Arckifejezése láttán Jimmy eltöprengett: miféle szörnyűség bánthatja? - Visszaadtam neki valamit... egy nyakláncot, amit elveszített, de amikor bekopogtattam hozzájuk, nem volt otthon. A férje nyitott ajtót - meséltem róla, tudod, ő az az író -, beinvitált, megkért, hogy várjak, és elfogadtam. Lehajtotta a fejét, fürtjei megrezdültek. - Nem is tudom, talán nem kellett volna... Vivien hazaért és amikor megpillantott, szörnyen dühös lett. Láttam, arra gyanakszik, hogy mi ketten... hát... gondolhatod. Magyarázni próbáltam, igyekeztem észretéríteni, de aztán... - Megint az ablak felé nézett, arcán megcsillant a gyengécske napsugár. - Hát... mondjuk úgy, hogy tévedtem. Jimmy szíve zakatolt, méltatlankodásában - de félelmében is. - Mit művelt, Doll? Dolly nagyot nyelt, és Jimmy attól tartott, mindjárt sírva fakad. De Dolly nem sírt. Jimmy szemébe nézett, és az arca - szomorú, megbántott arca - láttán a fiúban megpattant valami. Dolly hangja szinte csak suttogás volt. - Szörnyű hazugságokat talált ki rólam, Jimmy. Hamis színben állított be a férje előtt, de ami még rosszabb, azt mondta Lady Gwendolynnak, hogy tolvaj vagyok, és nem bízhat bennem. - De hát ez, ez...- Jimmy szóhoz sem jutott felháborodásában. - Ez minősíthetetlen!

- Az a legrosszabb, Jimmy, hogy éppen maga Vivien hazudozik. Már hónapok óta viszonya van valakivel. Emlékszel, amikor a kantinban az orvos barátjáról mesélt neked? - Arról a pasasról, aki a gyerekkórházat vezeti? - Az mind csak álcázás, Jimmy - mármint a kórház valóság, csakhogy az orvos Vivien szeretője. Vivien csak alibinek használja a kórházat, hogy ne legyen gyanús, ha odamegy. Jimmy látta, hogy Dolly reszket - de ki hibáztathatná? Ki ne esne kétségbe, ha a barátnője ilyen kegyetlen módon elárulná? - Dolly, borzasztóan sajnálom. - Ne szánakozz. - Jimmy szíve belesajdult, mennyire igyekszik Dolly fegyelmezni a hangját. - Nagy csapás volt, de megfogadtam, hogy nem hagyom magam! - Ez a beszéd! - Csak az van... A pincérnő jött leszedni a tányérokat. Pillantása ide-oda cikázott kettejük között, miközben Jimmy késével bajlódott. Nyilván azt hiszi, hogy veszekedtek, gondolta Jimmy. Dolly hirtelen hátat fordított, míg Jimmy keservesen igyekezett reagálni a pincérnő fecsegésére. - A Big Ben még most is pontos. Csak maradjon épségben a Szent Pál! Lopva Dollyra pillantott, aki igyekezett elrejteni az arcát, de Jimmy látta a profilját, és azt is, hogy az alsó ajka megremeg. - Más nem lesz - igyekezett sürgetni a pincérnőt. - Ennyi volt, köszönöm. - Hozhatok esetleg pudingot? Van például... - Nem, nem, köszönöm, ennyi lesz. - Ahogy tetszik! - húzta fel az orrát a pincérnő, és sarkon fordult. - Doll? - szólalt meg Jimmy, amikor megint ketten maradtak. - Mondtál valamit? Dolly a szájára nyomta a kezét, hogy el ne sírja magát. - Én annyira szerettem Lady Gwendolynt, Jimmy, szinte mintha az anyám lett volna! És elgondolni, hogy úgy szállt sírba, hogy engem hazugnak és tolvajnak hitt... - Elhallgatott, könnyek csordultak végig az arcán.

- Csitt-csitt. Nahát, csak nem fogsz sírni?! - Jimmy átült Dolly mellé, lecsókolta a könnyeit. - Lady Gwendolyn tudta, mennyire szereted. Hiszen éveken át kimutattad. Na, és tudod, mit gondolok? -Mit? - Azt, hogy igazad van. Ne engedd, hogy Vivien legyőzzön. Erről én gondoskodom. - Ó, Jimmy... - Játszott Jimmy ingének lógó gombjával, ide-oda csavargatta. - Annyira aranyos vagy, de hogyan? Hogyan győzhetnék le olyan valakit, mint ő? - Hosszú, boldog élettel. Dolly értetlenül pislogott. - Velem. - Jimmy elmosolyodott, Dollynak egy eltévedt fürtjét visszaigazította a füle mögé. - Együtt fogjuk legyőzni, azzal, hogy összeházasodunk, megtakarítunk minden pennyt, aztán elköltözünk a tengerpartra vagy vidékre, ahová csak szeretnél, ahogy mindig is álmodtuk. Azzal fogjuk legyőzni, hogy boldogan élünk, míg meg nem halunk. - Csókot nyomott Dolly orra hegyére. - Jó lesz? Eltelt egy pillanat. Dolly lassan bólintott - Jimmy úgy látta, kissé kételkedve. - Jó lesz, Doll? Dolly elmosolyodott, de a következő pillanatban már el is tűnt a mosoly. Felsóhajtott, állát a tenyerében nyugtatta. - Nem akarok hálátlan lenni, Jimmy, én is azt kívánom, bárcsak most azonnal elindulhatnánk, és elölről kezdhetnénk mindent. Néha azt gondolom, az lenne a legjobb. - Nem kell sokáig várnunk, Doll. Rengeteg munkám van, naponta fényképezek, és a szerkesztőm szerint biztos a jövőm. Úgy számolom, ha... Dolly felszisszent, és megragadta Jimmy csuklóját. Jimmynek torkán akadt a szó. - Fényképezel! - Dollynak elakadt a lélegzete. - Ó, Jimmy, adtál egy ötletet! Megmutattad, hogyan valósíthatunk meg mindent - a tengerpartot, meg a többit, amiről beszéltél -, és ugyanakkor megleckéztethetjük Vivient! Ó, Jimmy... - Dolly szeme felragyogott. - Ezt akarod, igaz? Elmenni kettesben, új életet kezdeni?

- Tudod, hogy ez minden vágyam. De hát a pénz, Doll... Nekem még nincs... - Nem figyelsz rám... Hát nem érted? Éppen ezt mondom! Tudom, hogyan szerezhetjük meg a pénzt. A lány szeme szinte vadul ragyogott. Dolly nem mondta még el, milyen ötlete támadt, de Jimmyben valami rosszérzés-féle mocorgott. Igyekezett elfojtani. Ezt a tökéletes napot semmi sem ronthatja el. - Emlékszel - szólt Dolly, és kivett egy cigarettát a Jimmy előtt heverő csomagból -, egyszer azt mondtad, bármit megtennél értem, igaz? Jimmy nézte, ahogy a lány rágyújt. Igen, emlékezett, komolyan is gondolta, de rossz előérzete támadt. Dolly szeme ragyog, ujjai a gyufásdobozzal babrálnak. Nem tudja, mit akar mondani, de azt igen, hogy ő nem szeretné hallani. Dolly nagyot szívott a cigarettán, és jókora füstfelhőt eregetett. - Vivien Jenkins nagyon gazdag, Jimmy. És hazug csaló. Mindenáron meg akart bántani, ellenem fordította a szeretteimet, és megfosztott az örökségtől, amit pedig Lady Gwendolyn megígért. De én ismerem Vivient, és tudom, hogy van egy gyengéje. - Igen? - Gyanakvó férje kétségbeesne, ha megtudná, hogy a felesége hűtlen. Jimmy gépiesen bólintott, mint holmi automata. - Tudom, furán hangzik, Jimmy - folytatta Dolly -, de hallgass végig. Mi lenne, ha valaki terhelő bizonyítékkal szolgálna? Mondjuk, egy gyanús fényképpel, Vivienről meg egy férfiról? - Nos? Mi lenne? - Jimmy hangja színtelen volt, mintha nem is az övé volna. Dolly rápillantott, ajka körül ideges mosoly játszott. - Az az érzésem, Vivien szép pénzt fizetne azért a fényképért. Épp eleget, hogy két jobb sorsra méltó fiatal szerelmes elszökhessen. Jimmy igyekezett gondolatait az imént hallottakra kényszeríteni. Hátha ez is csak Dollynak afféle játéka? És a következő pillanatban elkacagja magát: „Jimmy, csak vicceltem, hát persze! Minek nézel engem?” De Dolly nem nevetett. Megfogta Jimmy kezét, és gyengéden

megcsókolta. - Pénz, Jimmy - suttogta, és a fiú kezét a maga meleg orcájához simította. - Éppen úgy, ahogy szeretnénk. Annyi pénz, hogy összeházasodhassunk, és elölről kezdhessünk mindent, és boldogan éljünk - hát nem ezt akarod? De igen. Ezt akarja. És ezt Dolly is nagyon jól tudja. - Vivien rászolgált, Jimmy. Magad mondtad - rászolgált, hogy megfizessen mindenért. - Dolly nagyot szívott a cigarettán, gyors szavai áttörtek a füstön. - Ő beszélt rá, hogy szakítsak veled, tudod? Ellened uszított, Jimmy, el akarta hitetni, hogy nem szabad együtt maradnunk. Hát nem látod, mennyi fájdalmat okozott mindkettőnknek? Jimmy maga sem tudta, mit érez. Undorodott attól, amit Dolly javasolt. De még jobban undorodott saját magától, mert nem mondja meg a véleményét. Szinte kívülről hallotta a tulajdon szavait: - Nyilván azt akarod, hogy én készítsem el azt a fényképet, igaz? Dolly rámosolygott. - Ó, nem, Jimmy. Ez még nem minden. Túl sokat bíznánk a véletlenre, túl kockázatos lenne kivárni, amíg rajtakaphatjuk kettejüket. Az én tervem sokkal egyszerűbb, szinte gyerekjáték. - Mi lenne az, Doll? - Jimmy az asztal lapja mentén körülfutó fémcsíkra meredt. - Halljam. - Azt a fényképet én fogom elkészíteni. - Dolly játékosan megcsavarintotta a gombot; a kezében is maradt. - És te rajta leszel.

21

LONDON, 2011, CSÜTÖRTÖK

Néptelen volt az autóút, Laurel már tizenegykor a Euston Roadon vezetett, s figyelte, hol akad parkolóhely. Talált egyet a központi pályaudvar közelében, és a kis zöld Minivel besurrant a szabad helyre. Tökéletes - a British Library alig egy ugrás, a sarkon túl pedig észrevette egy Caffé Nero cégtábláját. Egész délelőtt koffein nélkül - már majd elolvadt az agya. Húsz perc múlva egy sokkal összeszedettebb Laurel haladt át a könyvtár fehér-szürke előcsarnokán az Olvasószolgálat pultja felé. A „Bonny” kitűzőt viselő fiatal nő láthatólag nem ismerte fel, és Laurel, amikor megpillantotta magát a bejárat üvegajtaján, ezt bóknak vette. Egész éjjel hánykolódott, gondolatai csomókba gyűrődtek, váltig azon töprengett, ugyan mit vehetett el édesanyja Vivien Jenkinstől, aztán reggel végre elaludt, és alig tíz perce maradt Greenacresben az ágy meg az autó között. Dicséretes volt a sebessége, de azt maga sem állíthatta, hogy az átmenetet ragyogó állapotban vészelte át. Kis életet borzolt a hajába, és amikor Bonny megkérdezte: - Segíthetek? - Laurel így válaszolt: - Ezt szívből remélem, kedvesem. - Elővette a papírt, amelyre Gerry felírta az ő olvasószámát. - Azt hiszem, vár rám egy könyv a Szépirodalmi Olvasóteremben. - Nézzük csak! - Bonny lekopogott valamit a billentyűzeten. - Kérnék valami személyigazolást, lakcímet, hogy teljes legyen a regisztrációja. Laurel átnyújtotta a kért papírokat, és Bonny elmosolyodott. - Laurel Nicolson. Éppen mint a színésznő. - Igen - bólintott Laurel. Éppen. Bonny kitöltötte az olvasójegyet, és Laurelt a kanyarodó lépcső felé irányította. - Az emeleten. Menjen egyenesen a pulthoz, a könyv már ott

vár önre. Laurel követte az útbaigazítást. Valójában egy felettébb segítőkész úr várt rá - piros kötött mellényben, kusza fehér szakállal. Laurel elmagyarázta, mit keres, átadta az odalent kapott listát, a könyvtáros a polcokhoz lépett, és pillanatok múlva egy vékony, fekete bőrkötéses könyvet csúsztatott Laurel elé. Laurel a cím láttán visszafojtotta lélegzetét, és megremegtette a várakozás: Henry Jenkins: Egy szerző élete, szerelmei és vesztesége. Laurel helyet talált egy sarokban, leült, fellapozta a könyvet, és belélegezte a papír fenséges, poros szagát. Nem volt különösebben hosszú könyv - a kiadójáról Laurel sosem hallott -, és a külseje valahogy szakszerűtlen: talán a mérete, a betűtípusa, a margó hiánya, a néhány, gyalázatosan reprodukált fénykép... Ráadásul erőteljesen igyekeztek növelni a terjedelmet a Henry Jenkins regényeiből vett idézetekkel. De mégiscsak kiindulópont volt, és Laurel alig várta, hogy nekikezdhessen. Átfutott a tartalom-jegyzéken, és a szíve hevesen megdobbant, amikor a „Házasság” fejezethez érkezett - ez keltette fel az érdeklődését, amikor az interneten meglátta. De nem lapozott egyenesen a kilencvenhetedik oldalra. Az utóbbi időben, ahányszor lehunyta a szemét, annak a fekete kalapos, idegen férfinak a fekete árnya tűnt fel, beleégett a retinájába, ahogy jött felfelé a napsütötte behajtóúton. Laurel könnyedén megtapogatta a tartalomjegyzéket. Itt az alkalom, hogy többet tudjon meg róla, hogy színnel, részletekkel töltse meg az árnyképet, amitől borsódzott a háta; talán még annak az okát is megtudhatja, amit anyja művelt azon a napon. Félt, amikor Henry Jenkinst kereste a neten, de ez - ez a viszonylag jelentéktelen könyv - nem riasztotta meg. A benne foglalt információt már régen közzétették (1963-ban, tudatta a copyright-oldal), vagyis figyelembe véve a természetes elhasználódást - valószínűleg alig néhány példány maradt fenn, legtöbbje elkallódott homályos, kevésbé látogatott helyeken. Ez a példány évtizedekig rejtőzött más elfelejtett könyvek mérföldjei között; ha talál benne valamit, ami nem tetszik, egyszerűen becsukhatja, visszaküldheti, és szépen elfelejtheti. Egy darabig tétovázott,

de aztán megacélozta magát. Bizsergő ujjakkal nyitott a „Prológus”-ra. Izgatottan mélyet lélegzett, és olvasni kezdett a felhajtón közeledő idegenről.

Henry Ronald Jenkins hatesztendős korában szemtanúja volt yorkshire-i falujának főutcáján, amikor egy rendőr kis híján agyonvert egy férfit. Az illető, sugdostak az egybegyűlt falusiak, a közeli Denaby lakosa volt valóságos „földi pokol” volt ez a község a Szirtek völgyében, sokak szerint „Anglia legcudarabb falva”. A fiatal Jenkins sohasem felejtette el az esetet, és 1928-ban megjelent „A fekete gyémánt irgalma” című első regényében keltette életre a két háború közötti brit szépirodalom egyik legfigyelemreméltóbb karakterét, egy riasztóan igazságos és méltóságteljes férfiút, akinek balsorsa olvasókban, kritikusokban egyaránt óriási rokonszenvet keltett. „A fekete gyémánt” első fejezetében vasveretes bakancsot viselő rendőrök rontanak rá a balsorsú főhősre, az írástudatlan, de keményen dolgozó Benny Bakerre, akit szerencsétlen magánélete agitátorrá nevelt, társadalmi változást követel, és ez vezet korai halálához. Egy 1935-ös BBC rádióinterjúban Jenkins a való életből vett eseményről, és annak munkájára és „lelkemre”gyakorolt mélységes hatásáról beszélt: „Amikor láttam, egyenruhások hogyan semmisítenek meg kis híján egy embert, rádöbbentem, hogy társadalmunkban vannak gyengék és vannak hatalmasak, és nem a jóság határozza meg, ki melyik kategóriába kerül" Ez a téma Henry Jenkins további regényeiben is felbukkan. „A fekete gyémánt irgalmá”-t remekműnek nyilvánították, és korai kritikái révén kiadói szenzációnak bizonyult. Jenkins legkorábbi műveit életszerűségükért és a munkásosztály életének megalkuvás nélküli ábrázolásáért, különösen a szegénység és a fizikai erőszak kérlelhetetlen leírásáért dicsérték. Maga Jenkins munkáscsaládból származott. Apja alacsony beosztású munkafelügyelő volt a Fitzwilliams Bánya-társaságnál, szigorú férfi, aki túl sokat ivott - „de csak szombatonként” - és úgy uralkodott családján, mintha „alárendeltjei volnánk a bányában”. Hat fivér közül Jenkins volt az

egyetlen, aki hátat fordított falujának és a születésekor elvárt életnek. Jenkins így beszél szüleiről: „Anyám gyönyörű asszony volt, de hiú is, és csalódottan viselte sorsát; nem volt következetes elgondolása, hogyan javíthatna helyzetén, és a frusztráltság elkeserítette. Gyötörte apámat, állandóan zaklatta valami miatt, ami éppen az eszébe jutott; apám bivalyerős férfi volt, de minden egyéb tekintetben gyenge ahhoz, hogy egy ilyen asszony férje legyen. Nem volt boldog a mi családunk” Amikor a BBC riportere megkérdezte, vajon szüleinek élete szolgált-e regényei anyagául, Jenkins kurtán felnevetett: „Sőt, mi több: tőlük kaptam az első példát abból az életből, amiből mindennél jobban el akartam menekülni” És valóban elmenekült. Az egyszerű eredetű Jenkinsnek, a maga koraérett intelligenciájánál és szívósságánál fogva sikerült kiszabadítania magát a mélységből, és rohammal vette be az irodalmi világot. Amikor a The Times fantasztikus emelkedéséről kérdezte, Jenkins az érdemet a falusi iskolabeli tanítójának, Herbert Taylornak tulajdonította, aki már a gyermekben felismerte az intellektuális alkalmasságot, és biztatta, hogy folyamodjon ösztöndíjért a legjobb középiskoláknál. Jenkins tízesztendősen helyet kapott a kicsiny, de tekintélyes oxfordshire-i Nordstrom Iskolában. 1911-ben hagyta el a családi otthont, egymagában szállt vonatra az ismeretlen Dél irányába. Henry Jenkins sohasem tért vissza gyermekkorának Yorkshire-jébe. Míg az egykori középiskolások közül néhányan, kivált a társaikétól eltérő társadalmi hátterűek, keserves iskolai tapasztalatokról beszélnek, Jenkins sohasem volt hajlandó a témáról nyilatkozni. Mindössze ennyit mondott: „Azzal hogy bekerültem egy ilyen iskolába, mint Nordstrom, életem a lehető legjobb irányba változott.” Osztályfőnöke, Jonathan Carlyon, így beszélt Jenkinsről: „Hihetetlenül szorgalmas volt. Fantasztikus eredménnyel tette le utolsó vizsgáit, és a következő tanévben az Oxfordi Egyetemre került, hogy az általa választott Kollégiumban folytassa tanulmányait’.’ Oxfordi barátja, az ugyancsak író Allén Hennessy elismerte Jenkins intelligenciáját, de könnyedén utalt a tehetségnek egy másfajta kútfejére, amelyből meríthetett. „Sohasem találkoztam még férfival, aki karizmatikusabb személyiség lett volna, mint Jenkins - mondta.

- Ha megtetszett neked egy lány, villámgyorsan megtanultad, hogy össze ne ismertesd Henry Jenkinsszel. Épp csak rávetette híres tekintetét, és a te esélyeid máris kútba estek’.’Ezzel nem arra utal, mintha Jenkins visszaélt volna úgynevezett „hatalmával”: „Jóképű volt, és elbűvölő, élvezte a nők figyelmét, de sohasem volt playboy”, mondta Roy Edwards, Jenkins szerkesztője a Macmillannél. Bármilyen hatást gyakorolt Jenkins a szépnemre, magánéletének útja nem volt olyan sima, mint írói pályafutása. 1930-ban felbomlott Miss Eliza Holdstockkal kötött jegyessége. Az eset részleteiről nem volt hajlandó nyilatkozni. Majd 1938-ban feleségül vette Nordstrom-iskolabeli osztályfőnökének unokahúgát, Vivien Longmeyert. A kis híján húsz esztendőnyi korkülönbség ellenére, Jenkins házasságukat „életem megkoronázó dicsőségének” nevezte. A házaspár Londonban telepedett le, ahol boldogan éltek a második világháborút megelőző esztendőben. A háborúba lépéshez vezető időszakban Jenkins a Tájékoztatásügyi Minisztériumba került, kitűnő állasba, ami nem lepte meg közeli ismerőseit. Ahogy Allén Hennessy mondta: „Akármit csinált [Jenkins], tökéletesen csinálta. Sportos volt, okos, elbűvölő... ilyen férfiaknak teremtették a világot” Akárhogyan is, a világ nem mindig kedveli a Jenkins-vágású férfiakat. Miután fiatal felesége meghalt a London elleni légiháború egyik támadásában, Jenkinst annyira lesújtotta a fájdalom, hogy élete bomladozni kezdett. Több könyve nem jelent meg; amint élete utolsó évtizedének számos egyéb részlete, az is rejtély, hogy tovább is írt-e. Amikor Henry Ronald Jenkins 1961-ben elhunyt, csillaga már annyira aláhanyatlott, hogy az esetet éppen csak említették ugyanazok az újságok, amelyek valamikor mint „géniuszt” ünnepelték, akire „oda kell figyelnünk”. Az 1960-as évek elején felmerült a gyanú, hogy Jenkins az elkövetője a szemérem elleni bűncselekményeknek, és ezért a „Suffolki Piknikezők Réme” elnevezést nyerte el, habár az állítás sohasem igazolódott. Függetlenül attól, hogy vajon valóban Jenkins volt-e felelős a zaklatásokért, kegy vesztésének mértékére jellemző, hogy ez az egykor nagy ember ilyen feltételezések tárgya lehetett. A hajdani fiú, aki igazgatója

szerint valamikor „minden célt elérhet, amit csak kitűz magának”, nincstelenül és magányosan halt meg. Henry Jenkins csodálóinak örökös kérdése, vajon hogyan végezhette így egy ember, akinek egykor megvolt mindene. Életének vége tragikus hasonlóságot mutat regényhőse, Benny Baker sorsával, aki szintén magányosan halt meg olyan élet végeztével, amelyben összefonódott szerelem és veszteség.

Laurel hátradőlt a könyvtári széken, és kifújta a jó ideig visszatartott Idegzetet. Nem sokat olvashatott, amit a Google-ról már meg ne tudott volna, és különleges megkönnyebbülést érzett. Mintha öt kilóval könnyebb volna. Sőt, annak ellenére, hogy Jenkins méltatlan végére utaltak, egy szó sem esett Dorothy Nicolsonról, sem egy Greenacres nevű tanyáról. Hála Istennek. Laurel maga sem tudta, mennyire idegesíti az, amire esetleg rálelhet. A legrosszabb, amit a Bevezetés tartalmazhatott, portré volt egy önerejéből karriert csinált férfiról, aki a sikerét kemény munkának és jelentékeny tehetségének köszönhette. Laurel eredetileg abban reménykedett, hogy felfedezhet valamit, ami igazolná a felhajtón közeledő férfi iránti fogvicsorgató gyűlöletet. Lehetséges, tűnődött, hogy az életrajzíró téved? Lehetséges, minden lehetséges. Valamelyest megkönnyebbült ugyan, de elcsodálkozott önmagán. Micsoda arrogancia - egy dolog a megérzés, de merőben más feltételezni, hogy többet tud Henry Jenkimről, mint az az ember, aki kutatta és megírta Jenkins élettörténetét. A könyv előzéklapján közölték Jenkins fényképét. Laurel visszalapozott a fotóhoz, eltökélte, hogy előítéletének fenyegető rétegei mögött meglátja az előszóban leírt karizmatikus, tehetséges fiatal írót. Ezen a fotón fiatalabb volt, mint az interneten közölt képen, és Laurel kénytelen volt elismerni, hogy Jenkins jóképű férfi. Mi több - döbbent rá, ahogy a klasszikus arcvonásokat szemlélte -, rájött, hogy kissé emlékezteti egy színészkollégájára, akibe valamikor régen szerelmes volt. A hatvanas években voltak partnerek egy Csehov-drámában, és viharos szerelembe estek. Nem volt tartós - a színházi románcok ritkán tartósak —, de milyen

káprázatos, milyen viharos volt, amíg tartott! Laurel becsukta a könyvet. Égett az arca, kellemes nosztalgikus érzés mocorgott benne. Még ilyet. Ez váratlan. És az adott körülmények között meglehetősen kényelmetlen. Nagyot nyelt, emlékeztette magát a céljára, fellapozta a kilencvenhetedik oldalt, és nagy lélegzettel belevágott a „Házasság” című fejezetbe.

Henry Jenkins személyes kapcsolataiban eddig nem volt szerencsés, de helyzete jobbra fordult. 1938 tavaszán egykori igazgatója, Mr. Jonathan Carlyon meghívta őt a Nordstrom Iskolába, hogy a végzős diákok előtt beszéljen az irodalmi élet működéséről. Ott történt, amikor este a kollégium területén ballagott, hogy Jenkins találkozott az igazgató unokahúgával és gyámleányával, az akkor tizenhét esztendős, szépséges Vivien Longmeyerrel. Jenkins legsikeresebb regényében, A vonakodó múzsában ír megismerkedésükről, feltűnően eltérve korábbi műveinek érdes témáitól. Rejtély marad, akárcsak maga az asszony, mit érzett Vivien Jenkins az udvarlásnak és házasságuk kezdeti szakaszának efféle kiteregetéséről. A fiatal Mrs. Jenkins alig hagyott nyomot a világban, amikor élete tragikusan végződött a Londont ért légitámadások során. Annyit tudunk, hála férje leplezetlen imádatának „vonakodó múzsája” iránt, hogy különlegesen szép és vonzó asszony lehetett.

Ezután hosszas részlet következett A vonakodó múzsából, melyben Henry Jenkins áradozva ír arról, hogyan ismerte meg és hogyan udvarolt fiatal feleségének. Miután Laurel nemrégiben szenvedte végig az egész könyvet, ezen a részleten átugrott, és akkor vette fel a fonalat, amikor az életrajzíró érdeklődése ismét Vivien életének tényei felé fordult:

Vivien Longmeyer Jonathan Carlyon egyetlen nővérének, Isabelnek volt a leánya. Isabel az első világháború után szökött el Angliából egy ausztráliai katonával. Neil és Isabel Longmeyer Queensland dél-keleti részén, a Tamborine hegység kis cédrusnevelő közösségében telepedett le. Négy gyermekük közül Vivien volt a legfiatalabb. Élete első nyolc esztendejében Vivien Longmeyer szerény gyarmati életet élt, míg el nem küldték Angliába, hogy anyai nagybátyja nevelje fel a család ősi birtokán épített iskolájában. Vivien Longmeyer életéről a legkorábbi beszámoló Miss Katy Ellistől, a hírneves pedagógustól származik. Miss Ellisre bízták rá a gyermeket az Ausztráliából Európába tartó hosszú hajóúton 1929-ben. Katy Ellis Tanítani születtem című emlékirataiban említi a kislányt, és utal rá, hogy ezzel a gyermekkel történt találkozása keltette az élete végéig tartó érdeklődését megrázkódtatások fiatal túlélőinek nevelése iránt.

„Amikor a kislány ausztráliai nagynénje felkért, hogy gardírozzam a gyermeket, figyelmeztetett, hogy gyámolítottam együgyű, és ne csodálkozzam, ha a hajóút során szóba se elegyedik velem. Fiatal voltam, tehát még nem kellően felkészült, hogy megintsem az asszonyt, amiért mármár a szívtelenségig hiányzik belőle a részvét, kellően bíztam azonban a magam benyomásaiban, hogy ne fogadjam el az ítéletét. Tudtam, hogy Vivien Longmeyer nem együgyű, csak rá kellett nézni - azt is láttam azonban, hogy miért írta le így a nagynénje. Viviennek volt egy, időnként már-már nyugtalanító tulajdonsága: néha sokáig ült mozdulatlanul, arcát legkevésbé sem üres arcát - villódzó gondolatok világították meg de oly mértékben zárkózott magába, hogy bárki, aki megfigyelte, kirekesztettnek érezhette magát. Magam is képzeletgazdag gyermek voltam, szigorú protestáns apám gyakran dorgált, ha álmodoztam vagy naplómba írtam - ez utóbbi szokás máig is elkísér -, és teljesen világosnak látszott, hogy Viviennek élénk benső élete van, amelyben időnként eltűnik. Természetesnek és érthetőnek látszott továbbá, hogy egy gyermek, aki egyidejűleg veszíti el családját,

otthonát és szülőföldjét, szükségszerűen igyekszik megőrizni az azonosságnak számára megmaradt szerény bizonyosságait azáltal, hogy magába rejti őket. Hosszú tengeri útunk során kellőleg elnyertem Vivien bizalmát, hogy olyan kapcsolat alakuljon ki közöttünk, amely évekig folytatódott. Szabályos időközökben váltottunk meghitt leveleket, a második világháború során elszenvedett tragikus és korai haláláig és bár én hivatalos minőségben sohasem tanítottam vagy láttam el tanácsokkal, örömmel mondhatom, hogy barátok lettünk. Nem volt sok barátja: olyan fiatal lány volt, akinek a szeretetére mások áhítoztak, de mégsem kötött könnyen vagy felületesen kapcsolatokat. Visszatekintve, pályafutásom fénypontjának tekintem, hogy részletesen feltárta előttem a maga teremtette világot. „Biztonságos” hely volt, ahova visszavonulhatott, ha félt, vagy magányos volt, és megtiszteltetésnek tekintem, hogy bepillanthattam a fátyol mögé.

Katy Ellis leírása arról, ahogyan Vivien visszahúzódik „magánvilágába”, egybevág a felnőtt Vivienről szóló leírásokkal: „Vonzó volt, az a fajta személy, akire az ember szívesen nézett, de utóbb nem mondhatta el, hogy valójában ismeri.” „Azt az érzést keltette, hogy a láthatónál több rejlik a felszín alatt.” „Különös módon éppen a zárkózottsága tette vonzóvá - láthatólag nem volt szüksége másokra.” Talán „különös, szinte nem evilági magatartása” miatt akadt meg rajta Henry Jenkins szeme azon az estén a Nordstrom Iskolában. Vagy talán a tény miatt, hogy Vivien, akárcsak ő, tragikus erőszakkal sújtott gyermekkort élt át, és hamarosan olyan világba költöztették, ahol az övétől nagyon különböző hátterű emberek éltek. „A magunk módján mindketten kívülállók voltunk” mondta a BBC-nek Henry Jenkins. „Első pillantásra tudtam, hogy mi ketten összetartozunk. Ahogy megláttam, amint a padok közén, fehér csipkében, felém közeledik, beteljesítése volt ez egy utazásnak, amely akkor kezdődött, amikor megérkeztem a Nordstrom Iskolába”.

Foltosán reprodukált fénykép ábrázolta kettejüket esküvőjük napján, amint kilépnek az iskolai kápolnából. Vivien felnéz Henryre, csipkefátyla fodrozódik a szellőben, a férfi pedig karon fogja, és egyenesen belemosolyog a kamerába. A körülöttük gyülekezők vidáman hajigálják a rizst a kápolna lépcsőjéről, a fénykép mégis elszomorította Laurelt. Mint régi fényképeknél gyakran - végtére anyja lánya ő -, van valami szörnyen kijózanító azoknak az embereknek a mosolygó arcában, akik még nem sejtik, milyen sors vár rájuk. Kivált ilyen esetben, amikor Laurel pontosan tudta, milyen rémségek lappanganak a sarkon. Első kézből volt tanúja Henry Jenkins erőszakos halálának, és azt is tudta, hogy a fiatal Vivien Jenkins, aki olyan tökéletes az esküvői képen, alig három évvel a fénykép készülte után már nem él...

Kétségtelen, hogy Henry Jenkins szinte vallásos rajongással imádta a feleségét. Nem titkolta, mit jelent számára az asszony, felváltva nevezte „megváltásának” és „üdvösségének”, és nem egyszer jelentette ki, hogy Vivien nélkül nem volna érdemes élnie. Ez az állítás szomorúan jövőbelátónak bizonyult, mert röviddel Viviennek egy légitámadás során, 1941. május 21-én bekövetkezett halála után Henry Jenkins világa bomladozni kezdett. Annak ellenére, hogy a Tájékoztatásügyi Minisztérium alkalmazta, és első kézből szerzett tudomást a légitámadások súlyos polgári veszteségeiről, Jenkins képtelen volt elfogadni, hogy felesége halála ilyen világi oknak köszönhető. Visszatekintve, Jenkins meglehetősen vad állításai - hogy Vivien halálában bűnös merénylet játszott közre, hogy szélhámosok céltáblájául szolgált, hogy másképp soha nem kereste volna fel a légitámadás színhelyét - első jelei az őrületnek, amely idővel úrrá lett rajta. Nem volt hajlandó felesége halálát egyszerű háborús veszteségként elfogadni, megesküdött, hogy „megtalálja és törvény elé állítja a felelősöket”. Jenkins az 1940-es évek közepén egy ideg-összeroppanás után kórházba került, ám sajnálatos módon a mánia élete végéig tartott, Henry Jenkinst a művelt társadalom peremére taszította, és 1961-ben mint elszegényedett és megtört embert érte magányos halála.



Laurel becsapta a könyvet, mintha a tárgyát a fedél alá akarná rekeszteni. Nem akart tovább olvasni Henry Jenkins meggyőződéséről, hogy a felesége halála mögött több rejlik, mint ami első látásra tetszik, sem a fogadkozásáról, hogy megkeresi a felelős személyt. Az a kényszerítő és kényelmetlen érzése támadt, hogy Jenkins pontosan ezt tette, és hogy ő, Laurel volt tanúja az eredményének. Hiszen a mama volt az, akit „tökéletes tervével” Henry Jenkins felelősnek tartott a felesége haláláért, vagy nem? A „szélhámos”, aki „el akart venni” valamit Vivientől; aki felelős volt azért, hogy Vivient halála színhelyére csalogatta, oda, ahová különben soha be nem tette volna a lábát. Laurel önkéntelenül megborzongott, és egy pillantást vetett a háta mögé. Hirtelen úgy érezte, mintha láthatatlan szemek figyelnék. A gyomra szinte cseppfolyóssá vált. Ez nem más, döbbent rá, mint az asszociáció keltette bűntudat. Anyjára gondolt, a kórházban, a megbánására, a szavaira arról, hogy „elvett” valamit, hogy hálás-a „második esélyért” - mind, mind csillagok a sötét éjszakai égen. Laurelnek talán nem tetszik a kirajzolódó minta, de nem tagadhatja, hogy ott van. Lenézett az életrajz látszólag ártalmatlan fekete fedelére. Anyja valamennyi kérdésre tudja választ - de nem ő az egyetlen. Vivien is tudta. Mindeddig Vivien csupán egy suttogás volt - mosolygó arc egy fényképen, név egy régi könyv elején, töredék, aki átcsusszant a történelem repedésein, és elnyelte a feledés. De Vivien fontos. Laurelben szilárdult a meggyőződés, hogy akármi ütött ki balul Dorothy tervében, mindennek Vivienhez volt köze. Hogy a másik nő jellemében rejlő valami miatt legkevésbé éppen ővele kellett volna kapcsolatba kerülnie. Katy Ellis beszámlója elég kedvesnek mutatja a gyermek Vivient; Kitty Barker azonban „gőgös” nőről beszélt, „rossz befolyásról” aki

fensőbbséges és hideg. Vajon Vivien gyermekkori szenvedése eltört benne valamit, megkeményítette, és olyan - szép és gazdag - nővé nevelte, akinek a hatalma éppen a hidegségében, a belső életében, az elérhetetlenségében rejlik? Az információ Henry Jenkins életrajzában, az, hogy nem fogadta el Vivien halálát, és évtizedeken át kutatta az állítólagos felelősöket - mindez olyan nőre vall, akinek a természete nagy befolyást gyakorol másokra. Laurel halványan elmosolyodott, kinyitotta az életrajzot, és gyorsan végigpergette a lapokat, míg meg nem találta a keresett szöveget. Megvan. Izgalmában reszketett kezében a toll, ahogy lefirkantotta a nevet: „Katy Ellis”, és memoárja címét: Tanítani születtem. Viviennek nem lehetett szüksége sok barátra, talán nem is volt sok, de leveleket írt Katy Ellisnek, leveleket, amelyekben (vagy túlzás ezt remélni?!) talán megvallotta a legmélyebb, legsötétebb igazságot. Minden esély megvan, hogy azok a levelek léteznek még valahol - sokan nem őrzik meg a levelezésüket, de Laurel fogadni mert volna, hogy Miss Katy Ellis, a neves pedagógus és memoárszerző nem tartozik ezek közé. Mert mennél többet hányta-vetette magában, annál világosabb lett. Vivien a kulcs. Meg kell találni ezt az illékony alakot - csak így bogozhatja ki Dorothy tervét, és ami még fontosabb: így tudhatja meg, mi az, ami elromlott. És most - Laurel elmosolyodott -elkapta Vivien árnyalakjának a sarkát.

HARMADIK RÉSZ

VIVIEN

22

TAMBORINE HEGYSÉG AUSZTRÁLIA, 1929

Vivient elsősorban azért büntették meg, mert balszerencséjére éppen Mr. McVeigh főutcai boltja előtt kapták rajta. Apja nem is akarta, ezt láthatta bárki. Lágyszívű ember volt, az acélosság utolsó morzsáját a nagy háborúban verték ki belőle, és igaz, ami igaz, mindig is csodálta legkisebb csemetéje talpraesettségét. De szabály az szabály, és Mr. McVeigh egyre károgott a nádpálcáról, meg a gyermekek ártalmas kényeztetéséről, és már tömeg gyülekezett, és az áldóját, micsoda hőség... De akárhogyan is, az ő gyereke verést nem kap, az ő kezétől semmi esetre, és azért aztán biztosan nem, mert szembeszállt egy olyan erőszakos fráterrel, mint a Barker kölyök. így hát mi más tehetett: mindenki füle hallatára eltiltotta a kislányt a kirándulástól. Sebtében hangzott el a büntetés, hamarosan meg is bánta, és késő éjszakáig hallgathatta miatta az asszonyt, de mit volt mit tenni, már nem vonhatta vissza. Nagyon is sokan hallották. A szavak elhagyták a száját, és ahogy elérték Vivien fülét, a kislány már nyolcesztendősen is tudta, hogy mi mást tehet: felszegi a fejét, összefonja a karját, ország-világ tudtára adva, hogy fütyül az egészre, és különben sem akart elmenni. Egyáltalán. Így történt, hogy egymagában maradt otthon 1929 nyarának legforróbb napján, míg a család elindult az éves Cédrus-Ünnep southporti piknikjére. Reggelinél szigorú utasítások hangzottak el apától, a teendők hosszú, a tilalmak még hosszabb listája, jócskán elgyötört kéztördelés a mama részéről, amikor azt hitte, nem látják a többiek, megelőző adag ricinus valamennyi gyereknek, dupla adag Viviennek, mivel nyilván kétszer annyira lesz szüksége, majd az utolsó perces előkészületek izgatott rohamában a többiek a Lizzie Fordba zsúfolódtak és elindultak a

kecskecsapáson. Nélkülük csendes volt a ház. És valahogy sötétebb. A szokásos nyüzsgés híján mozdulatlanul csüngtek a porcicák. Az asztalról, amelyiknél percekkel ezelőtt még nevettek, vitatkoztak, most eltakarodtak a tányérok, helyüket a mama hűlő dzsemjének tarka bödönsokasága foglalta el, valamint a levélpapír, amit apa készített ki, hogy Vivien bocsánatkérő leveleket írhasson Mr. McVeigh-nek és Paulie Barkernek. Egyelőre odáig jutott, hogy „Kedves Mr. McVeigh” majd kikaparta a „Kedves”-t, és a „Veigh” után odaírta, hogy ,,-nek”, aztán csak ült, az üres papírra meredt, és törte a fejét, vajon hány szó töltené meg a lapot. És megpróbálta puszta akaraterővel odavarázsolni őket, mire apa hazaér. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a levelek nem íródnak meg maguktól, Vivien letette a töltőtollat, nagyot nyújtózott, csupasz lábát lógázta egy darabig, és szemügyre vette a környezetet: a vastag keretes képeket a falon, a sötét mahagónibútorokat, a horgolt terítővel letakart heverőt. Ez az „idebent”, fanyalgott, a felnőttek meg a lecke helye, a fogmosásé, a mosakodásé, a „Csend legyen!”-é és a „Ne szaladgálj !”-é, idetartoznak a fésűk meg a cipőfűző, meg az Ada nénivel teázó mama, a tiszteletes meg a doktor látogatása. Halálosan unalmas hely, hacsak teheti, elkerüli, és mégis - Vivien beszippantotta az orcáját, mert eszébe ötlött valami - ma az övé és csakis az övé az „idebent”, valószínűleg ez egyszer az életben. Vivien először is Ivy nővére naplóját olvasta el; utána átfésülte Robert hobby-újságját; szemügyre vette Pippin kavicsgyűjteményét, majd figyelme édesanyja ruhatára felé fordult. Belecsúsztatta lábát a hűvös cipőkbe - ezek még a réges-régi időkhöz tartoztak, mielőtt ő született -, a mama legszebb blúzának selymét arcához szorította, az öltözőasztal tetején álló fadobozból kiszedett fényes gyöngysorokat a nyaka köré tekerte. A fiókban megforgatta az egyiptomi pénzérméket, amiket apa hozott haza a háborúból, széthajtogatta a gondosan összehajtott, megfakult leszerelési okmányt, megforgatta a szalaggal átkötött levélcsomót, meg egy papírt, amire az volt írva: Házassági bizonyítvány, és rajta a mama és apa igazi neve, anyáé még amikor Isabel Carlyon volt, az angliai Oxfordban, és nem az ő mamájuk.

Megrebbent a csipkefüggöny, a nyitott ablakon beszállt az „odakint” édes, gazdag illata - eukaliptuszé, citrom-mirtuszé, és az apa nagybecsű fáján már-már dús levükben fövő túlérett man-góké. Vivien összehajtogatta, visszatette a fiókba a papírokat, és felugrott. Felhőtlen volt az ég, kék, mint az óceán, és feszes, akár a dob. Fügefaleveleken csillant a napfény, rózsaszínben-sárgában szikrázott a pluméria, madarak szólongatták egymást a ház mögötti esőerdő sűrűjében. Pocsék idő közeleg, állapította meg elégedetten Vivien, később még vihar is lesz. Imádta a viharokat, a haragos felhőket, az első kövér cseppeket, a szomjas vörös föld rozsdás szagát, és a falat korbácsoló esőt, miközben apa fel-alá járkál a verandán, szájában pipa, a szeme csillog, és igyekszik fékezni a felajzottságát, míg a pálmafák nyögve hajladoznak a szélben. Vivien sarkon fordult. Elég a kutatásból; egyetlenegy értékes másodpercet sem fecsérel tovább az „idebent”-re. Addig állt csak meg a konyhában, míg becsomagolta az ebédet, amit a mama hagyott neki, és kutatott még egy-két piskóta után. Hangyák sora vonult a mosogató körül és fel a falon. Érzik ők is, hogy jön az eső. Egyetlen pillantást sem pazarolt a bocsánatkérő levélre, kitáncolt a hátsó verandára. A rendes lépegetést ha csak tehette, elkerülte. Forróság volt odakint, állt a fülledt levegő. Tökéletes nap a tengerhez. Hol lehetnek vajon a többiek? Megérkeztek-e már Southportba? Vajon a mamák, papák, gyerekek úsznak-e, kacagnak-e, kikészítik az ebédjüket, vagy a család mindezek helyett felszállt egy sétahajóra? Robert mesélte, hogy új móló van, kihallgatta apa veterán cimboráit, és Vivien elképzelte magát, amint csukafejest ugrik a móló végéről, lemerül, akár egy makadámia dió, olyan gyorsan, hogy bizsereg a bőre, és hideg tengervíz tölti meg az orrát. Bármikor lemehet a Boszorkányzuhataghoz, hogy ússzon egyet, de egy ilyen napon a sziklák közti kis tavacska szóba sem jöhet a sósvízű óceán mellett. Különben sem szabad elhagynia a házat, és valamelyik városi pletykafészek biztosan észrevenné. Sőt, ami még rosszabb, ha Paulie Barker történetesen épp ott napoztatná a nagy fehér hasát, mint valami vén bálna, aligha lenne képes fékezni magát. Elég lenne, ha megint

„együgyűnek” minősítené Pippint, majd meglátná, mit kap. Csak merészelje! Vele, Viviennel aztán ne kezdjen ki. Kiengedte összeszorított öklét, és szemügyre vette a fészert. Az öreg Mac, a bátyus vándor ott javítgat valamit, érdemes néha meglátogatni, de apa megtiltotta Viviennek, hogy a kérdezősködésével zaklassa az öreget. Van elég munkája, és apa nem azért fizeti neki a drága pénzt, hogy teázgasson és elfecsegjen egy kislánnyal, akinek különben is megvan a maga dolga. A vén Mac tudja, hogy ő ma otthon van, nem akar bajba keveredni, de hacsak ő nem beteg vagy sebesült meg, a fészer tiltott terület. Így aztán már csak egyetlen hely marad. Vivien letáncolt a széles lépcsőn, átvágott a gyepen, megkerülte a virágágyakat, ahol a mama kétségbeesetten próbál rózsát nevelni, és apa gyengéden emlékezteti, hogy ez nem Anglia, majd, sorban egymás után három tökéletes cigánykereket vetve, elindult a vízmosás felé.

Amióta csak megtanult járni, Vivien minduntalan odalátogatott, kanyargott az ezüstös eukaliptuszok között, akácvirágot és habszegfűt szedett, vigyázott, hogy ugróhangyára, pókra ne lépjen, ahogy egyre távolabb és távolabb surrant emberektől, házaktól, tanítóktól és szabályoktól. Ez volt a legeslegkedvesebb helye az egész világon, az övé, a sajátja, egymáshoz tartoztak ők ketten. Aznap mindért eddiginél hevesebben vágyott rá, hogy a mélyére hatoljon. Az első sziklafal után, ahol meredek lett a talaj és hangyavárak meredeztek, Vivien megmarkolta ebédcsomagját és nekilódult. Élvezte, ahogy a szíve dobol a mellkasában, félelmetesen remeg a lába, ahogy fordul, fordul alatta, botladozik, néha meg-megcsúszik, amint kikerül ágakat, szökken át köveken, csusszan le vízmosásokon, száraz leveleken. Légykapók zajongtak odafent, rovarok zümmögtek, a Holtember Vízmosásában csacsogott, fecsegett a vízesés. Fény- és színtöredékek kavarogtak, akár a kaleidoszkóp. Élt az erdő; száraz, vén hangon pusmogtak egymással a fák, ezer meg ezer láthatatlan szem pislogott ágakról, ledőlt tönkökről, és Vivien tudta: ha megáll, és fülét a kemény

talajra nyomja, meghallja a föld szavát, ősi idők énekét. De nem állt meg; alig várta, hogy elérje a hasadékban kígyózó vízeret. Senki más nem tudja, hogy a vízér varázslatos. Különösen egyik hajlata, ahol a partja szakadozott körré szélesedik; alatta a folyó-ágyat millió év formálta, amikor a föld még sóhajtott, mozgolódott és hatalmas sziklatömbök koccantak össze, és ami a peremnél még sekély, középen hirtelen mélyül, elsötétedik. És Vivien ott tett szert a felfedezésre. A mama konyhájából elcsent és most a páfrány mögötti korhadt fatörzsben rejtegetett befőttesüvegekkel halászott. Minden kincsét abban a fatörzsben tartotta. Az ember mindig talál valamit a vízmosásban: angolnát, ebihalat, néha megfulladt macskákat - a zsákbakötött, feleslegesnek minősített kiscicákat a folyómenti gazdák hajították a vízbe , rozsdás ócska csöbröket még az aranyláz idejéből. Egyszer még egy hamis fogsort is talált. Aznap, amikor a fényeket találta, Vivien egy sziklán hasalt, és karja mélyen belenyúlt a tavacskába - megpróbálta elkapni a valaha látott legeslegnagyobb ebihalat. Lecsapott, elvétette, lecsapott, elvétette, aztán még mélyebbre nyúlt, hogy az arca már majdnem a vizet érte. És ekkor vette észre őket, többet is - mind narancssárgán villogott rá a tavacska legmélyéről. Először azt hitte, a nap, és felsandított az ég távoli sávjaira. De nem az volt. Az ég valóban tükröződik a víz felszínén, de ez más. Ezek a fények mélyen csillognak, túl a vízmosás ágyát borító sikamlós nádakon és mohán. Valami más. Valahol máshol. Vivien sokat törte a fejét a fényeken. Nemigen adott a könyvek tudományára, ez Gerald dolga, meg anyáé, de jól tudott kérdezni. Kifaggatta a Vén Macet, aztán apát, és végül beleszaladt Fekete Jackie-be, apa nyomkövető bajtársába, aki mindenkinél többet tud a bozótról. Félbehagyta, amit éppen csinált, fél kézzel megtámogatta hátát, kihúzta szíjas alakját. - Hát láttad-e azokat a kis fényeket odale a vízbe, mi? Vivien bólintott. Az öreg rezzenés nélkül nézett rá, de hamarosan mosolyféle suhant végig a száján. - Aztán elérted-e annak a pocsolyának a mélyét?

- Nem. - Vivien elhajtott egy legyet az orra hegyéről. - Túl mély. - Magam se - kacarászott széles kalapja karimája alatt az öreg, majd megint neki akart állni az ásásnak. De mielőtt belevágta volna az ásót a földbe, odafordult Vivienhez: - Aztán miből gondolod, hogy van ilyen, ha még csak nem is láttad? És Vivien ekkor döbbent rá: a vízmosásukban van egy lyuk, ami lenyúlik egészen a világ túlsó oldaláig. Csak ez lehet a magyarázat. Apa mesélt arról, hogy lyukat ásnak Kínáig - és tessék: most rátalált. Titkos alagút, le egészen a föld közepéig - a hely, ahonnan minden varázslat, minden élet, minden idő ered -, és túl rajta a távoli ég fénylő csillagözönéig. Csak az a kérdés, mit kezdjen vele? Hogy mit? Fel kell kutatni. Vivien megtorpant a nagy lapos sziklán, ami hidat formált bozót és patak között. Néma volt aznap a víz, sűrű és sáros a széle, a sekélyesben. A magasabb folyásból sár lepte a felszínt, mint valami zsíros bőr. Éppen a feje fölött volt a nap, sütött a talaj, akár a kemence. A magas eukaliptuszok ágai csikorogtak a hőségben. Vivien a szikla fölött ívelő sűrű páfrány közé dugta az ebédjét; a hűvös aljnövényzetben valami láthatatlanul tovacsusszant. Elsőre hideg volt csupasz bokája körül a víz. Átgázolt a sekélyesen, meg-megcsúszott az iszamós sziklán, itt-ott szúrós volt a kő. Először is el akarja kapni a fény egy villanását, megbizonyosodni, hogy még ott van, ahol lennie kell, aztán elúszik olyan mélyre, amennyire csak tud, hogy jobban szemügyre vehesse. Hetek óta gyakorolta, hogy visszatartja a lélegzetét, és elhozta a mama egyik ruhacsipeszét a szárítóról, az orrára, mert Gerald úgy számolt, ha megakadályozza, hogy az orrlyukán kisurranjon a levegő, tovább kitarthat. Elérte a peremet, ahol a sziklás talaj a mélybe tűnt, és lekémlelt a sötét vízbe. Néhány másodpercig hunyorítania kellett, jócskán előrehajolni, de aztán - ott voltak! Elvigyorodott, és kis híján megtántorodott. A perem fölött két nevető jégmadár kacarászott. Vivien visszasietett a tavacska széléhez. Nagy igyekezetében meg-

megcsúszott, átfutott a lapos sziklán, a lába nedvesen csattogott. Beletúrt a csomagjába, hogy előszedje a csipeszt. Amíg azon töprengett, hogyan rögzíthetné a legalkalmasabban, egyszeriben észrevett valami feketét a lába fején. Pióca - nagy kövér bestia. Vivien lehajolt, két ujja közé csippentette, és húzta, teljes erejéből. A síkos bestia nem tágított. Vivien leült, újra próbálkozott, de akárhogy nyomkodta, rángatta, meg se mozdult. Csúszós volt a pióca az ujjai között, nedves és iszamós. Vivien megacélozta magát, szorosan lehunyta a szemét, és újra nekiment. Káromkodott, ahány tiltott szó csak az eszébe jutott (Szart! Rohadék! Nyavalyás! Segg!), amit csak hétesztendei fülelés során learatott Apa istállójánál. A pióca végre leszakadt, de a nyomában vérpatak fakadt. Vivien szédült, mintha csupa pihe volna a fejében, és örült, hogy ül. Látta eleget, amint a vén Mac lefejezi a csibéket, semmi gond; tartotta Pippin öccse ujja hegyét egész úton Farrell doki házáig, amikor a gyerek fejszével levágta; gyorsabban, ügyesebben belezte a halat, mint Robert, amikor a Nerang folyónál táboroztak. De a tulajdon vére láttán megbénult. Visszasántikált a partra, belógatta a lábát, ide-oda lóbálta. Ahányszor visszahúzta, patakzott belőle a vér. Mi mást tehetett - várt. Ült a sziklán, és kipakolta az ebédjét. Szeletek a tegnap esti sültből, felületükön ezüstösen csillog a kihűlt szaft, főtt krumpli, és yamgyökér. Egy szelet kenyérpuding, megkenve a mama friss lekvárjával; három piskóta, és egy vérnarancs, egyenesen a fáról. Miközben evett, varjúraj támadt a semmiből, hideg, rezzenéstelen szemükkel meredtek rá. Vivien elfogyasztotta ebédjét, az utolsó morzsákat a bokrok közé szórta, súlyos szárnycsapások követték őket. Vivien leporolta a ruháját, és ásított. Végre elállt a vérzés. Fel akarta deríteni a tó mélyén azt a lyukat, de egyszerre elfogta a fáradtság, nagy-nagy fáradtság, mint azt a lányt a mama egyik meséjében; a mama távoli hangja minden egyes szónál egyre jobban különbözött az ő beszédjüktől. Fura érzést keltett Vivienben az a

hang, mesébe illett, Vivien csodálta, de féltékeny is volt édesanyjuknak arra a részére, ami nem az övék. Vivien megint nagyot ásított, még a szeme is belefájdult. Mi lenne, ha lefeküdne, épp csak egy kis időre? A szikla szélére kúszott, bebújt a páfrány levelei alá, olyan mélyen, hogy amikor a hátára hengeredett, és egy kicsit balra húzódott, az ég utolsó darabkája eltűnt. Simán, hűvösen hevertek alatta a levelek, tücskök cirpeltek a bozótban, valahol egy béka lihegte át a délutánt. Meleg volt, Vivien pedig még kicsi, hát nem csoda, ha elaludt. A tóban látott fényekről álmodott, meg arról, hogy mennyi idő alatt úszhatna el Kínába; egy hosszú mólóról, ahol naptól forró a deszka és a végéről vízbe ugrálnak a testvérei. A közeledő viharról álmodott, és apa ott volt a verandán, és a mama angol bőre csupa szeplő volt a tengernél töltött naptól, és este mindannyian körülülték a vacsoraasztalt. A forró nap átívelt a föld felszínén, odébb tolódott a fény, átszűrődött a bozóton, a nedvességben feszesebbre húzódott a bőr, a kislány homlokán apró gyöngyökben ütközött ki a veríték. Rovarok pattogtak, kattogtak, az alvó gyermek megmoccant, amikor egy párfránylevél megcsiklandozta az arcát, és aztán... - Vivien!... - hangzott hirtelen a neve; végiggördült a domboldalon, átvágott az aljövényzeten, és végre elérkezett hozzá. Vivien felriadt. - Viv-i-en? Ada néni volt az, apa nővére. Vivien felült, keze fejével kisimította verítékes homlokából a haját. Méhek zümmögtek körülötte. Vivien ásított. - Ha odakint vagy, kisasszony, az ég szerelmére, bújj már elő! Vivien többnyire nemigen adott az engedelmességre, de nénje, akit rendszerint semmi sem hozott ki a sodrából, most annyira izgatottnak hangzott, hogy Vivienen úrrá lett a kíváncsiság. Előgördült a páfrány alól, és felkapta a holmiját. Sötétedett, felhők takarták a kék eget, árnyékba borult a szakadék. Vivien lemondó pillantást vetett a vízre, magában megfogadta, hogy

amint lehet, visszajön, és hazaindult.

Amikor Vivien előbukkant a bozótból, Ada néni a hátsó lépcsőn ült, és két kézzel fogta a fejét. Valami hatodik érzék megsúghatta, hogy nincs egyedül, mert oldalra sandított, és olyan meglepett arccal bámult Vivienre, mintha egy erdei manó toppant volna eléje. - Gyere ide, gyermek - szólalt meg végül, fél kézzel intett, és felcihelődött. Vivien lassan közeledett. Különös érzése támadt, mintha valami a gyomrába telepedett volna, megnevezhetetlen érzés, amit egyszer majd felismer: rettegés. Ada néni arca vérvörös volt, és bujkált mögötte valami féktelenség, mintha a következő pillanatban kiabálni kezdene, vagy pofon vágná Vivient, de egyiket sem tette, sőt, forró könnyekre fakadt. - Az ég szerelmére - rebegte -, gyerünk be, és mossad le az arcodról azt a mocskot. Mit szólna szegény anyád?

Vivien megint „odabent” volt. A történtek óta egyre többet volt „odabent”. Az első fekete hét, amikor a fekete ládákat, vagy ahogy Ada néni mondta, a koporsókat lefektették a nappali szobában, a hosszú éjszakák, amikor szobája falai visszahúzódtak a sötétségbe, az áporodott, ködös napok, amikor a felnőttek suttogtak, és csettintgetve emlegették, hogy milyen hirtelen történt, és beleizzadtak a ruhájukba, ami már nyirkos volt a homályos ablakokon odakint lezúduló esőtől. Vivien fészket csinált magának a falnál, benyomakodott a szegélyléc és apa karosszékének háta közé, és ott is maradt. Szavak és mondatok akár a szúnyogok döngtek fölötte, a lerakódott porban - ...a Lizzie Ford... átbillent a peremen... porrá égett... szinte a felismerhetetlenségig... - de Vivien befogta a fülét, és inkább az alagútra gondolt a tóban, és a nagy gépházra a közepén, ahonnan a világot forgatják.

Öt napig nem volt hajlandó elmozdulni onnan, és a felnőttek engedtek, ennivalót hoztak neki, és nyájas szánalommal ingatták a fejüket, míg végre, minden nyilvánvaló jelzés vagy figyelmeztetés nélkül, felgöngyölődött az engedékenység láthatatlan fonala, és Vivient visszarángatták a világba. Akkor már tombolt az esős évszak, de egyetlen egy alkalommal kisütött a nap, és Vivienben megrezzent régi önmaga, kisurrant a napfényes hátsó udvarra, és megkereste Vén Macet a színben. Az öreg nemigen szólt, nagy, bütykös kezét Vivien vállára tette és megnyomogatta, aztán a kezébe adott egy kalapácsot, hogy segítsen kerítést ácsolni. Ahogy telt a nap, Vivien arra gondolt, lelátogathatna a vízmosásba, de mégse tette, aztán megint eleredt az eső, és Ada néni jött ládákkal, és elcsomagoltak mindent a házban. Nővére kedvenc cipőjét - a selyemcipőt, ami egész héten ott ült a szőnyegen, ahová nővére lerúgta, miután a mama szerint túl jó volt a kiránduláshoz - bedobták egy dobozba, apa zsebkendőivel meg vedlett bőrövével együtt. Aztán már csak az „Eladó” táblát látta Vivien az elülső gyepen, és idegen padlón aludt, míg az unokatestvérei kíváncsian pislogtak rá az ágyukból.

Ada néni háza más volt, mint az övék. Nem hámlott a falról a festék, nem vándoroltak hangyák a padok tetején, nem ömlöttek alá vázákból kerti virágok. Semmiféle ömlést nem tűrtek el abban a házban. Mindennek megvolt a helye, és a helyén volt minden, ahogy Ada néni előszeretettel mondogatta, és úgy csikorgott a hangja, akár a túl szorosra feszített hegedűhúr. Míg odakint zuhogott az eső, Vivien többnyire a heverő alatt feküdt a szép szobában, a szegélyléchez préselődve. A zsákvászon bélés megereszkedett, az ajtó felől láthatatlanul, és ha benyomakodott alája, láthatatlanná vált maga is. Megnyugtató volt a hevemnek ez a szakadozott alja, a saját házukra emlékeztette, a családjára, a boldog szakadozott összevisszaságra. Soha még ilyen közel nem állt a síráshoz. De többnyire

inkább a légzésre koncentrált, a lehető legkevesebb levegőt szívta be, és úgy engedte ki, hogy alig mozdult a mellkasa. Órák - egész napok telhettek így el, esővíz gurgulázott kint az esőcsatornában, Vivien szeme lezárult, a mellkasa pihent, néha szinte meggyőzte magát, hogy megállt az idő. De a szobának kétségtelenül a legnagyobb előnye, hogy szigorúan tiltott terület. Első estéjét töltötte Vivien a házban, máris a tudtára adták - a szép szobát egyes-egyedül vendégfogadásra használja a nénikéje, azt is csak akkor, ha a vendég társadalmi állása megkívánja - és Vivien ünnepélyesen bólintott, amikor felszólították, tanúsítandó, hogy igen, megértette. És meg is értette, tökéletesen. Senki sem használta a szobát, vagyis mihelyt a napi portörölgetés megtörtént, számíthatott rá, hogy egyedül maradhat a szoba falai között. És így is történt, egészen a mai napig. Fawley tiszteletes már negyedórája ült az ablaknál álló karosszékben és Ada néni teával, süteménnyel buzgólkodott. Vivien ottragadt a heverő alatt, a szokásosnál is jobban lepréselve, hála nénje hátsójának. - Felesleges emlékeztetnem, Mrs. Frost, mit tanácsolna az Úr -szólt a tiszteletes az általában a gyermek Jézus számára fenntartott émelyítő hangon. - A vendégszeretetről el ne felejtkezzetek, mert ez által némelyek, tudtokon kívül, angyalokat vendégeltek meg. - Ha ez a lány angyal, én vagyok az angol királynő. - Nos, khm - ájtatosan csendült a porcelánon a kanál -, a gyermek nagy veszteséget szenvedett. - Még egy kis cukrot, tiszteletes úr? - Nem, köszönöm, Mrs. Frost. A heverő alja még jobban besüppedt, ahogy Ada néni felsóhajtott. - Mindannyian nagy veszteséget szenvedtünk, tiszteletes úr. Ha meggondolom, hogy az én drága fivéremnek így kellett elpusztulnia... hogy lezuhantak valamennyien, a Lizzie Ford egyenesen átbukott azon a sziklapárkányon... Harvey Watkins, aki rájuk talált, azt mondta, annyira megégtek, hogy azt sem tudta, mit lát. Micsoda tragédia... - Szörnyű tragédia.

- Mindamellett... - Ada néni cipője mozdult a szőnyegen, és Vivien láthatta, amint az egyik láb nagyujja megvakarja a másik cipőben raboskodó bütyköt. - Én nem tarthatom itt. Magamnak is hat gyermekem van, és most anyánk is ideköltözik. Tudja tiszteletes úr, milyen az anyám, amióta a doktor kénytelen volt levágni a lábát. Én jó keresztyén asszony vagyok, tiszteletes úr, el nem mulasztanám vasárnap az istentiszteletet, a jótékonysági vásáron is, a húsvéti adományozáson is megteszem a magamét, de erre egyszerűen nem vagyok képes. - Értem. - Hiszen tiszteletes úr is tudja, nem könnyű ezzel a leánnyal. Szünet támadt a társalgásban, teakortyolgatás, és Vivien nem könnyű természetének fontolgatása. - Ha bármelyik másik lett volna - tette le a csészéjét Ada néni akár az a szegény együgyű Pippin... de egyszerűen nem bírom. Megbocsásson, tiszteletes úr, tudom, bűnös beszéd, de képtelen vagyok ránézni arra a leányra, hogy ne őt hibáztatnám a történtekért. Velük kellett volna tartania. Ha nem keveredik bajba, s nem büntetik meg... Korán hazaindultak ugyanis a piknikről, a fivérem nem akarta olyan sokáig magára hagyni - mindig is igen lágyszívű volt... - Nagy zokogásforma lélegzettel hagyta abba, és Vivien elgondolta, milyen utálatosak is néha a felnőttek, milyen gyengék. Annyira megszokták, hogy megkapják, amit akarnak, fogalmuk sincs, milyen az igazi bátorság. - Ejnye, ejnye, Mrs. Frost. Ejnye, ejnye. A zokogás hangos volt és görcsös, akárcsak Pippiné, ha magára akarta vonni a mama figyelmét. A tiszteletes széke megnyikordult, aztán közelebb került a lába. Adhatott valamit Ada néninek, aki most megszólalt a könnyein át: - Köszönöm -, majd harsányan kifújta az orrát. - Nem, nem, tartsa csak meg - szólt a tiszteletes, és visszahúzódott a székébe. - Az ember elgondolkodik - sóhajtott nagyot -, hogy mi lesz a leánnyal. Ada néni halkan szipogott, jelezve, hogy magához tért, majd megkockáztatta: - Arra gondoltam, hogy talán az egyházi iskola odakint

Toowoomba felé?... A tiszteletes keresztbe vetette a bokáját. - A nővérek bizonyára megfelelően gondját viselik a leányoknak folytatta Ada néni -, szigorúak, de igazságosak, és a fegyelem jócskán ráférne - Dávid és Isabel mindig is túlságosan engedékeny volt. - Isabel! - serkent fel a tiszteletes, és előrehajolt. - Mi a helyzet Isabel családjával? Nincs valaki, akivel kapcsolatba lehetne lépni? - Sajnos nemigen emlegette a családját... Ámbár most, hogy mondja tiszteletes úr, úgy tudom, van egy fivére. - Egy fivére? - Tanító, odaát Angliában. Úgy tudom, Oxford közelében. - Nos tehát... - Nos tehát? - Véleményem szerint talán ott kezdhetnénk. - Úgy érti... hogy kapcsolatba lépjünk vele? - Ada néninek máris derűsebb volt a hangja. - Megpróbálkozhatnánk, Mrs. Frost. - Írjunk az illetőnek? - Én magam írok neki. - Ó, tiszteletes úr... - Meglátjuk, az illető hajlik-e rá, hogy keresztyéni részvéttel viseltessen. - Hogy megfelelő módon cselekedjen. - Hogy megtegye, amit a családi kötelesség diktál. - A családi kötelesség... - Ada néni hangja szinte mámoros volt. - És miféle ember ne tenné? Magam is itt tartanám a gyermeket, ha tehetném, de hát ugye édesanyám, meg a magam hat gyermeke, és a mi szűkös otthonunk... - Felállt, a heverő alja megkönnyebbülten felsóhajtott. Parancsol még egy szelet süteményt, tiszteletes úr?

Kiderült, hogy valóban létezik egy fivér; a tiszteletes úrnak sikerült is rávennie, hogy viselkedjék megfelelő módon, következésképpen újabb változás történt Vivien életében. Ráadásul feltűnő gyorsasággal. Ada néni

ismert egy nőt, aki ismert egy embert, akinek a nővére átkel az óceánon egy London nevű helyre, hogy jelentkezzen valakinél nevelőnői állásért, és ez az illető magával viszi Vivient. Döntések történtek, részletek álltak össze takarosan a Vivien feje fölött zajló felnőtt beszélgetések folyamában. Került egy pár majdnem új cipő. Vivien haját takaros fonatokba kényszerítették, testét pedig kikeményített ruhába, szalagövvel. Nagybátyja autózott le velük a hegyről, a vasútállomásra, hogy Vivient feltegyék a Brisbane-be tartó vonatra. Az eső még akkor is esett, hőséget hozott magával, és Vivien az ujjával rajzolt a párás ablakra. Érkezésükkor a Vasút Szálló előtti téren sikerült megtalálniuk Katy Ellis kisasszonyt, pontosan a megállapodott helyen, a jegypénztárnál lévő óra alatt. Vivien egy pillanatig sem gondolta volna, hogy ennyi ember van a világon. Mindenütt ott voltak, mindegyikük más, mint a többi, futottak a dolguk után, akár a szorgos hangyák a mocsarasban, ahol korhadó fatörzs hevert. Fekete esernyők, jókora faládák, mélybarna szemű, táguló orrlikú lovak. A kisasszony megköszörülte a torkát, és Vivien rádöbbent, hogy szóltak hozzá. Végigpergette emlékezetében, hogy mit is mondtak. Lovak és esernyők, szorgos hangyák a mocsarasban, rohanó emberek - a neve. A kisasszony azt kérdezte, hogy ő-e Vivien. Vivien bólintott. - Viselkedj rendesen - korholta Ada néni, és kiegyengette Vivien gallérját. - Anyád és apád így akarná. Ha kérdeznek valamit, azt mondod: „Igenis, kisasszony.” - Ha egyetértesz. Ha pedig nem, a „Nem, kisasszony” kiválóan megteszi. - A hölgy elmosolyodott, ami azt jelentette, hogy tréfál. Vivien tekintete a rámeredő két arc között vándorolt. Ada néni várakozás közben összevonta a szemöldökét. - Igenis, kisasszony - mondta Vivien. - És jól érzed magad ma reggel? Az egyetértés nemigen volt Vivien kenyere, valamikor meg is mondta

volna a magáét, és világgá kiáltja, hogy egyáltalán nem érzi jól magát, nem akar elmenni, ez nem igazság, nem kényszeríthetik... De most nem. Vivien rádöbbent, hogy sokkal egyszerűbb azt mondani, amit a többiek hallani akarnak. Különben is, mit számít? Otromba jószágok a szavak; nincs, ami leírhatná a bensejében megnyíló feneketlen fekete mélységet; a mindenén rágódó fájdalmat, valahányszor hallani vélte apja közeledő lépteit a folyosón, érezte anyja kölnijének illatát, és ami a legrosszabb, látott valamit, amit egyszerűen meg kell osztania Pippinnel... Igenis, kisasszony - válaszolta a vörös hajú, hosszú és rendes szoknyás élénk hölgynek. Ada néni odaadta egy hordárnak Vivien bőröndjét, megpaskolta unokahúga fejét, és lelkére kötötte, hogy legyen jó. Katy Ellis kisasszony gondosan megvizsgálta a jegyeit, és azon töprengett, vajon a ruha, amit a londoni interjúra szán, megfelel-e, ahogyan reméli. És amikor a vonatfütty azonnali indulást jelzett, egy kislány, takaros hajfonatokkal és valaki másnak a cipőjében, felmászott a vaslépcsőn. Füst töltötte meg a peront, az emberek integettek, kiabáltak; egy elkószált kutya rohant át ugatva a tömegen. Senki sem vette észre, amikor a kislány átlépett az árnyékos küszöbön, meg Ada néni sem - akitől némelyek elvárhattak volna, hogy elkalauzolja elárvult unokahúgát a bizonytalan jövőbe. így tehát, a fénynek és életnek az az esszenciája, ami valamikor Vivien Longmeyer volt, összehúzta magát, és elbújt a tulajdon bensejében, a világ pedig tovább mozgott, és senki sem vette észre, hogy mi történt.

23

London, 1941- március

Vivien beleütközött a férfiba, mert nem nézett maga elé. Ráadásul szinte futott - szokása szerint. így történt hát, hogy összekoccantak a Fulham Road és a Sydney Street sarkán, egy szürke londoni napon, márciusban. - Elnézést - szólalt meg Vivien, amikor a sokk bűntudatba fordult. - Nem vettem önt észre. - A férfi arcán kissé kába kifejezés ült, Vivien első gondolata az volt, hogy talán agyrázkódást okozott. - Túl gyorsan járok, mint mindig - magyarázkodott. Fürge láb, fürge ész, mondogatta édesapja, mikor ő még kicsi volt, és ide-oda cikázott a bozótban. Vivien elhessegette az emléket. - Az én hibám - legyintett a férfi. - Nem vagyok eléggé látható - gyakorlatilag olykor egészen láthatatlan maradok. Mondhatom, néha igazán bosszantó. A megjegyzés készületlenül érte Vivient, és arcán meglepett mosoly rémlett fel. Hiba volt, mert a férfi lehajtotta fejét, és alaposan szemügyre vette Vivient. Fekete szeme kissé összeszűkült. - Mi már találkoztunk. - Nem. - Vivien sürgősen letörölte arcáról a mosolyt. - Nem hiszem. - De igen. Egész biztosan. - Téved. - Biccentett, jelezve, hogy ezzel az ügy remélhetőleg el van intézve, majd hozzátette: - Isten vele —, és továbbindult. Másodpercek teltek. Vivien már majdnem a Cale Streethez ért, amikor a férfi utána kurjantott: - A WVS kantinban, Kensingtonban! Látta a fotóimat, és mesélt a barátja kórházáról! Vivien megtorpant. - Az árva gyerekek kórházáról, igaz? Vivien vérvörösre pirult, sarkon fordult, és visszasietett a férfihoz.

- Hagyja abba - suttogta, és ajkához emelte az ujját. - Azonnal hagyja abba! A férfi zavartan vonta össze a szemöldökét, Vivien pedig átpillantott a válla fölött, aztán hátra a magáé mögött, majd magával húzta a férfit egy bombasérült kirakathoz, távol az utca firtató szemeitől. - Úgy emlékszem, világosan megmondtam, hogy nem ismételheti el, amit tőlem hallott... - Szóval mégiscsak emlékszik. - Persze hogy emlékszem. Egészen ostobának néz? - Az utca felé pillantott, és megvárta, míg egy bevásárlókosarat cipelő nő elballag előttük. Csak amikor már eltűnt, akkor suttogta: - Megmondtam magának, hogy senkinek ne említse a kórházat. A férfi is suttogóra fogta szavát. - Nem gondoltam, hogy ez magára is vonatkozik. Viviennek torkán akadt a következő mondat. A férfi arca mozdulatlan volt, de a hangjában valami arra utalt, mintha tréfálkozna. De Vivien nem volt hajlandó ezt tudomásul venni. Csak bátorítaná a férfit, márpedig ezt akarta a legkevésbé. - De igen - mondta. - Rám is vonatkozik. - Értem. Helyes. Most már tudom. Köszönöm, hogy felvilágosított. - Kis mosoly játszott az ajka körül: - Szívből remélem, nem rontottam el mindent azzal, hogy elárultam magának a tulajdon titkát. Vivien ráeszmélt, hogy fogja a férfi csuklóját, és sürgősen elengedte, mintha égetné. Hátrált egy lépést a törmelékben, megigazította haját, mert az imént kibomlott és a homlokára hullott. A házassági évfordulójukra Henrytől kapott rubintű nagyon szép, de nem tart úgy, mint egy közönséges haj csat. - Mennem kell - mondta kurtán, és további szó nélkül visszasietett az utcára. Persze azonnal felismerte. Amikor egymásba ütköztek, ő hátralépett, meglátta a férfi arcát, és a felismerés tüze, mint az elektromos áram futott rajta végig. Még magának sem tudta megmagyarázni a kantinban történt találkozás utáni éjszakai álmát. Úristen - olyan fajta álom volt, amitől az embernek másnap elakad a lélegzete, mikor visszhangzik az elméjében.

Nem erotikus álom volt, annál jóval mámorítóbb, és sokkal veszedelmesebb. Mély és megmagyarázhatatlan sóvárgással töltötte el valamiféle távoli hely és idő után, vágy, amiből, vélte Vivien, már régesrégen kinőtt. Amikor másnap felébredt, a távollétét úgy érezte, mintha egy szerette távozott volna el, és rádöbbenne, hogy nélküle kell folytatnia. Mindent megpróbált, hogy kiűzze fejéből azt az álmot, de a mohó árny nem volt hajlandó szertefoszlani; a reggelizőasztalnál nem tudott Henry szemébe nézni, mert úgy érezte, biztosan tetten érné az ott rejtőzködőt nála, aki olyan remekül tud sok mindent elrejteni előle. - Várjon egy percet. Úristen, már megint ő! Követte! Vivien sietősebbre vette, állát magasabbra szegte. Nem akarja, hogy a férfi utolérje, mindenkinek az a legjobb, ha nem teszi. És mégis. Lényének egy része - ugyanaz az óvatlan, kíváncsi rész, amely gyerekkorában annyi bajba sodorta; az a része, ami kétségbeejtette Ada nénit, és amit apja táplált; az a rejtett kis rész, ami nem halt meg, akármivel hajigálták - tudni akarta, mit mond mindjárt az az álombéli férfi. Vivien átkozta lényének ezt a részét. Átment a túloldalra, sietősebben lépkedett, cipője hidegen kopogott a kockaköveken. Ezt az ostobaságot! Az a férfi akkor éjjel nem másért látogatta meg az álmait, hanem mert az ő agya valahogy behajította a képét abba a tudattalan kotyvalékba, amiből az álmok fakadnak. - Várjon! - A férfi utolérte. - Úristen, nem túlozta el, amit a tempójáról mondott. Benevezhetne az Olimpiára. Egy magafajta bajnok jót tenne az ország önbecsülésének, nem gondolja? - Vivien érezte, hogy lassít egy parányit, amikor a férfi utolérte, de nem nézett rá, csak a szavait hallgatta. - Sajnálom, hogy félreértettük egymást. Nem akartam ugratni, csak annyira örültem, hogy így összefutottunk. - Igen? - nézett rá Vivien. - Ugyan miért? A férfi megállt, és komoly arckifejezése Vivient is megállásra késztette. Végignézett az utcán, és ellenőrizte, nem követi-e valaki. A férfi megint megszólalt. - Ne aggódjon, én csak... sokat gondolkodtam, amióta találkoztunk, a

kórházról, Nelláról - arról a kislányról a fényképen. - Tudom, kicsoda Nella - vágta oda Vivien. - Épp a héten láttam. - Tehát még kórházban van? - Igen. Kurta válasza hallatán a férfi összerezzent - nagyon helyes! -, de aztán elmosolyodott. Vélhetőleg így próbálja őt meglágyítani. - Figyeljen, én szívesen meglátogatnám, ennyi az egész. Nem akarom magát zavarni, és megígérem, hogy nem kerülök az útjába. Nagyon hálás lennék, ha valamikor odavinne. Vivien tudta, hogy nemet kellene mondania. Erre aztán végképp nincs szüksége - ezt akarja a legkevésbé -, hogy egy férfi kövesse, amikor dr. Tomalin kórházába tart. Így is elég veszedelmes az egész, Henry máris gyanakszik. De ez a férfi olyan merően néz rá, és az ördögbe is, az arca valahogyan csupa fény és jóság... és remény... - És visszatért az érzés, az álom villózó sóvárgása. - Kérem! - A férfi feléje emelte a kezét. Álmában Vivien megfogta. - Akkor tartson velem lépést - mondta élesen. - És csak most az egyszer. - Micsoda? Úgy érti, hogy most? Éppen oda igyekszik? - Igen. És máris késésben vagyok. - Nem mondta, hogy „hála magának”, de a férfi remélhetőleg így is megérti. - Nekem... oda kell érnem egy találkozóra időben. - Nem kerülök az útjába. ígérem. Nem akarta bátorítani, de a férfi széles mosolya arra vallott, hogy mégiscsak megtette. - Ma odaviszem - mondta -, de aztán tűnjön el. - De hiszen tudja, hogy igazában nem vagyok láthatatlan. Vivien nem mosolyodott el. - Vissza kell mennie oda, ahonnan jött, és mindent elfelejtenie, amit aznap este a kantinban mondtam. - Becsületszavamra. - A férfi kinyújtotta a kezét. - A nevem... - Nem. - Olyan sietve vágta rá, hogy a férfi arcán látszott: meglepetésként érte. - Csak semmi név. A bemutatkozás barátok szokása de mi nem vagyunk barátok.

A férfi pislogott, aztán bólintott. Vivien hangja hidegnek hangzott, és ennek örült. Már eddig is éppen eléggé ostoba volt. - Még valami - mondta. - Ma elviszem Nellához, de bízom benne, hogy maga meg én soha többé nem találkozunk.

Jimmy nem tréfált, nem egészen - Vivien Jenkins úgy lépkedett, mintha céltáblát festettek volna a háta közepére. Vagy inkább mintha két lépéssel meg akarná előzni azt az embert, akinek vonakodva megengedte, hogy kísérje el a találkájára. Jimmynek szaporáznia kellett a lépést, hogy le ne maradjon, ahogy Vivien végigsietett a zegzugos folyóparti utcákon, és képtelen lett volna ugyanakkor társalgást folytatni. Nem is baj: mennél kevesebb szó esik kettejük között, annál jobb. Ahogy Vivien mondta, ők ketten nem barátok, nem is lesznek soha. Jimmy örült, hogy Vivien kimondta - épp ideje volt figyelmeztetnie, hiszen általában legtöbb emberrel megtalálja a hangot -, hogy ő se kívánja közelebbről megismerni Vivien Jenkinst, mint Vivien őt. Végül beleegyezett Doll tervébe, részben, mert Doll megígérte, hogy senkinek nem lesz miatta bántódása. - Hát nem érted, mennyire egyszerű? - szorongatta Jimmy kezét Doll a Marble Arch melletti Lyons Teázóban. – Véletlenül belebotlasz legalábbis látszólag és miközben arról fecsegtek, hogy nahát, milyen véletlen, te közlöd vele, hogy szeretnéd meglátogatni azt a gyereket, tudod, akit kibombáztak. Az árva kislányt. - Nellát - mondta Jimmy, és nézte, ahogy a napfény hiába igyekszik megcsillanni az asztal fémperemén. - Bele fog egyezni - ki ne tenné? Különösen, ha elmondod, mennyire megindított a gyerek helyzete - ami igaz, Jimmy, ugye? Magad mondtad, hogy meg akarod nézni, javul-e az állapota. Jimmy bólintott, de még akkor sem nézett Doll szemébe. - Hát tarts vele, igyekezz újabb találkozót megbeszélni, mire felbukkanok én, és lefényképezlek kettőtöket, tudod, úgy egymás mellett.

Aztán írunk neki - persze névtelen levelet -, és tudatjuk, mi van a birtokomban, ő meg rém boldogan megteszi, amit csak kell, hogy titokban maradjon. - Dolly erélyesen elnyomta cigarettáját. - Érted? Annyira egyszerű terv, és semmi sem boríthatja fel. Egyszerű, és talán fel sem boríthatja semmi, de akkor sem helyes. - Ez zsarolás, Doll - mondta halkan Jimmy, aztán a lány szemébe nézett. Ez lopás. - Ugyan! - Dolly rendíthetetlen volt. - Ez igazságszolgáltatás. Amit megérdemel, azok után, amit velem, amit velünk tett, Jimmy - arról nem is szólva, mit tesz a férjével. Különben is, rakásszám van pénze - azt a csekélységet meg se érzi, amit mi kérünk tőle. - De a férje majd... - Sose fogja megtudni - hiszen ez benne a legszebb, Jimmy! Minden Viviené, a házuk a Campden Grove-ban, a magánjövedelme... Vivien nagyanyja azzal a kikötéssel hagyta rá, hogy akkor is ő rendelkezik vele, ha férjhez megy. Hallottad volna Lady Gwendolynt - szerinte ez volt a vicc az egészben! Jimmy nem válaszolt, és Dolly nyilván érzékelte a vonakodását, mert úrrá lett rajta a pánik. Nagy szeme még nagyobbra tágult, rimánkodva összefűzte az ujjait, mintha imádkozna. - Hát nem érted? - makacskodott. - Szinte meg se fogja érezni, mi meg végre összeházasodhatunk! És boldogan élhetünk, Jimmy! Még akkor sem tudta, mit mondjon, hát inkább nem szólt semmit, egy gyufaszálat babrált, kettejük között pedig nőtt a feszültség, és Jimmy gondolatai, mint mindig, ha valami kiborította, elpárologtak a tárgyról, mint egy füstfelleg. Azon kapta magát, hogy apjára gondol. A szobára, amelyen osztoznak, míg jobbat nem találnak, arra, ahogy az öregember az ablakból nézi az utcát, és fennhangon töpreng, vajon Jimmy édesanyja hogyan fogja most már megtalálni őket, talán éppen ezért nem jött még meg, és esténként kérleli Jimmyt, nem térhetnének-e vissza a régi lakásba. Néha el is sírta magát, és Jimmy szíve majd megszakadt, ahogy hallotta, amint az öreg belezokog a párnájába, és mondja, mondogatja, hogy miért nem lehet minden úgy, mint régen. Ha gyerekei lesznek, gondolta Jimmy,

ő majd megtalálja a megfelelő szavakat, amivel megvigasztalhatja őket, ha úgy zokognak, mintha szét akarna szakadni a világ - de valahogy nehezebb, amikor nem más zokog, mint az ember édesapja. Annyian zokognak manapság a párnájukba - Jimmy a sok elveszett lélekre gondolt, akiket a háború kezdete óta lefényképezett, a nincstelenné válókra, a szeretteiket gyászolókra, a reménytelenekre és a bátrakra, és nézte Dollyt, amint újra rágyújt, aggodalmasan szívja a cigarettáját, és annyira más, mint az a lány a tengerparton, aki csupa kacagás volt... és Jimmy arra gondolt, hányan, de hányan kívánkoznak vissza, akárcsak apja, az elmúlt szép időkbe... Vagy a jövőbe. Kezében kettétört a gyufaszál. Nincs visszatérés, igaz? Hiú vágy, de most kiút mutatkozik, és ez előrevezet. Milyen érzés is volt, amikor Dolly azt mondta, nem mehet hozzá; micsoda fekete űr tátongott előtte a magányos éjszakákon, ahogy figyelte a maga szívének nyomorult, véget nem érő lüktetését, az apja zokogását - és végül arra gondolt, talán mégsem olyan szörnyűség, amit Doll ajánl. Rendes körülmények között Jimmy erre azt válaszolta volna, hogy igenis szörnyűség; régen pontosan elhatárolódott gondolataiban a helyes és a helytelen... de most, a háborúban, amikor körülöttük minden darabokra hullik - Jimmy bizonytalanul ingatta a fejét - valahogy megváltoztak a dolgok. Az ember csak a maga kockázatára ragaszkodhat a helyes gondolatokhoz. Szépen elegyengette a gyufaszál széttört darabkáit, és közben hallotta, amint Doll felsóhajt mellette. Rápillantott a lányra, ahogy hátradől a bőrülésen, és arcát a kis kezébe temeti. Megint észrevette a karcolásokat Dolly karján, meg azt, hogy mennyire lefogyott. - Sajnálom, Jimmy - szólt a tenyere mögül Dolly. - Annyira sajnálom. Nem kellett volna ezt kérnem tőled. Csak egy ötlet volt. Én csak - én csak azt akartam... - suttogássá halkult a hangja, mintha maga sem szeretné hallani a meztelen igazságot. - Azt éreztette velem, hogy egyszerűen semmi vagyok, Jimmy. Dolly szívesen játszott szerepet, nála ügyesebben senki sem tudott képzelt személy bőrébe bújni, de Jimmy jól ismerte, és ebben a pillanatban

a szívéig hatolt Dolly pőre őszintesége. Vivien Jenkins az oka, hogy az ő szépséges Dollyja - aki annyira okos, annyira eleven, akinek a nevetésétől ő maga is mintha elevenebb volna, aki olyan sokat adhat a világnak egyszeriben semminek érzi magát. Jimmynek nem kellett többet hallania.

- Siessen. - Vivien Jenkins megtorpant, és Jimmyre várt a lépcsőn. A nagy téglaépület megkülönböztethetetlen lett volna két szomszédjától, ha nincs az ajtaján réztábla: „Dr. M. Tomalin, MD”. Vivien megnézte szép arany karkötőóráját, és sötét haján megcsillant a napfény, amikor elfordította a fejét, hogy Jimmy mögött végigpillantson az utcán. - Sietnünk kell, Mr... - elakadt a lélegzete, mert eszébe jutott a megállapodásuk -...szóval sietnünk kell. Már így is késésben vagyok. Jimmy követte. A valamikor nagystílű ház előcsarnoka most egyszerűen fogadóhelyiségnek szolgált. Egy nő, akinek ősz haja eltökélt Viktóriakontyba volt tekerve, felpillantott csavart lábú íróasztala mögül. - Ez az úr Nella Brownt szeretné meglátogatni - mondta Vivien. A nő figyelme Jimmy felé fordult. Egy pillanatig rezzenéstelenül szemlélte a szemüvege fölött. Jimmy mosolygott, a nő nem, és Jimmy rádöbbent, hogy szükséges, sőt egyenesen kötelező a további magyarázkodás. Közelebb lépett az íróasztalhoz. Egyszeriben úgy érezte magát, mintha egy Dickens-regényben szerepelne: a süvöl-vény a gyárból, aki alázatosan meghajol a nagysága előtt. - Ismerem Nellát - szólalt meg -, legalábbis mondhatnánk. Aznap este találkoztunk, amikor a családja meghalt. Fényképész vagyok. Újságoknál. Csak üdvözölni akarom... megnézni, hogy van... - Elhallgatott, Vivienre nézett, remélte, hogy beavatkozik, és jótáll érte - de Vivien meg se szólalt. Óra ketyegett valahol, a magasban repülőgép szállt, és a nővér végre lassan, megfontoltan sóhajtott. - Értem - mondta, mintha jobb meggyőződése ellenére engedné be Jimmyt. - Fényképész. Újságoknál. És mit mondott, mi is a neve? - Jimmy - szólt, és megint Vivienre sandított. Vivien nem nézett rá. Jimmy Metcalfe. - Éppenséggel hazudhatott volna -talán okosabb lenne -,

de nem gondolt rá idejében. Nem volt nagy gyakorlata az alakoskodásban. - Csak szeretném látni, hogyan boldogul Nella. A nő végigmérte, száját összepréselte, majd kurtán bólintott. - Hát jó, Mr. Metcalfe. Kérem, kövessen. De figyelmeztetem, nem tűröm, hogy a kórházamat vagy a rám bízottakat felzaklassák. A zavar legcsekélyebb jele, és ön repül. Jimmy hálásan mosolygott. És kissé félénken. A nő szép rendesen az íróasztal alá tolta a széket, megigazgatta a nyakláncán lógó aranykeresztet, majd egyetlen pillantást sem vetve Jimmyre, megindult előtte a kanyargós lépcsőn. Jimmy követte céltudatos lépteit. Félúton felfelé döbbent rá, hogy Vivien nem tart velük. Hátrafordult, meglátta, ahogy ott áll egy ajtóban a túlsó falnál, és az ovális tükörben igazgatja a haját. - Nem jön? - kérdezte Jimmy. Suttogásnak szánta, de hála a helyiség alakjának, a mennyezetet koronázó kupolának, szörnyűségesen visszhangzott. Vivien megrázta a fejét. - Más dolgom van... valakivel találkozom. Elpirult. - Menjen már! Nem beszélgethetek itt, már így is elkéstem.

Jimmy úgy egy óra hosszat maradt, nézte, amint a kislány szteppel. Majd megszólalt a csengő. - Ebéd - mondta Nella, és Jimmy úgy érezte, ideje elköszönni. A kislány fogta a kezét, míg végigmentek a folyosón, majd a lépcsőhöz érve felnézett rá: - Mikor jössz el megint? Jimmy tétovázott - erre még nem gondolt -, aztán lenézett a kislány nyílt, komoly arcára, és egyszerre megrohanta az emlék: amikor anyja elment. A tudat villanása gyors volt, meg sem tudta ragadni, de érződött, hogy a gyermeki ártatlansághoz, a minden-áron-bízni-akaráshoz van köze. Milyen kevés kell ahhoz, hogy a puha kis kezüket a kezedbe tegyék, és feltételezzék, hogy nem hagyod cserben őket! - Mi lenne, ha úgy egy-két nap múlva jönnék? - kérdezte Jimmy, a kislány pedig elmosolyodott, integetett, és végigszteppelt a folyosón az

ebédlőig.

- Ez igazán tökéletes volt - mondta aznap este Doll, amikor Jimmy mesélt a látogatásról. Mohón hallgatta a beszámolót, szeme nagyra tágult, amikor Jimmy az orvosi szoba előtt függő tükröt említette; hogy Vivien mindkettejük szerint bűntudatosan - elpirult, mert Jimmy látta, amint csinosítja magát. (- Én megmondtam, Jimmy, ugye megmondtam! A férje háta mögött találkozgat azzal az orvossal!) És Dolly elmosolyodott: - Ó, Jimmy, már majdnem célba értünk! Jimmy ebben nem volt annyira bizonyos. Rágyújtott. - Nem tudom, Doll. Annyira bonyolult... megígértem Viviennek, hogy többet nem megyek el a kórházba. - Igen, és Nellának megígérted, hogy elmész. - Vagyis érted a problémámat. - Hol itt a probléma? Csak nem fogod megszegni egy gyereknek tett ígéretedet? Méghozzá árva gyereknek! Nem hát, persze hogy nem, ámde nyilvánvalóan nem sikerült Dollal megértetnie, mennyire csípősen beszélt Vivien. Mielőtt ő felment az ősz hajú nővel, azt akarta javasolni, hogy később találkozhatnának, és együtt ballaghatnának vissza Kensingtonba, mire Vivien úgy nézett rá, mint aki még a gondolattól is iszonyodik. - Jimmy?... - nógatta Dolly. - Úgy nem akarsz csalódást okozni Nellának? - Nem, nem, nem - legyintett Jimmy a cigarettát tartó kezével. - Elmegyek hozzá. De Vivien nem fog örülni. Elég érthetően adta a tudtomra. - Majd megpuhítod. - Dolly szelíden két kezébe fogta Jimmy arcát. - Te magad sem tudod, Jimmy, mennyire megszeret téged mindenki. - Olyan közel vitte az arcát az arcához, hogy az ajka Jimmy fülét érte. - Hiszen látod, én mennyire megszerettelek -suttogta játékosan. Jimmy szórakozottan elmosolyodott, miközben Dolly könnyű csókot

nyomott az arcára. Lelki szemeivel látta Vivien Jenkins rosszalló tekintetét, ha kifejezett parancsa ellenére viszontlátja őt a kórházban. Megpróbálta kiókumlálni, hogyan magyarázhatná meg, hogy újból felbukkan - elég lenne azt mondani, hogy Nella hívta, jöjjön el megint? -, amikor Dolly hátradőlt és megszólalt: - Igazában ez a legegyszerűbb mód. Jimmy bólintott. Dollynak igaza van. Hiszen tudja ő, hogy Dollynak igaza van. - Meglátogatod Nellát, beleütközöl Vivienbe, megbeszélitek az időt meg a helyet, és a többit rám bízod. - Hátravetette fejét, felmosolygott Jimmyre. Nagyon fiatalnak látszott. - Ilyen egyszerű! Jimmynek sikerült válaszul halvány mosolyt erőltetnie magára. - Egyszerű.

Valóban egyszerűnek látszott, csakhogy Jimmy nem ütközött Vivienbe. A következő két hét során amikor csak tudott, elment a kórházba, munkája közben kiszorított egy-egy látogatást Nellá-hoz, meg apjához, meg Dollhoz. Kétszer is látta Vivient távolból, de egyik alkalommal sem adódott lehetőség, hogy Vivien megváltoztassa a véleményét, ő pedig valamiképpen rábírja egy újabb találkozásra. Első alkalommal Vivien éppen indult a kórházból, amikor Jimmy befordult a Highbury Streetre. Vivien megtorpant a küszöbön, erre-arra nézett, majd arca elé emelte a sálját, hogy fel ne ismerje valaki. Jimmy gyorsabbra váltott, de mire odaért a kórházhoz, már késő volt, Vivien elsietett az ellenkező irányba, fejét leszegve a kémkedő tekintetek elől. A második alkalommal már nem volt ennyire óvatos. Jimmy éppen megérkezett a kórházi portához, és várta, hogy tudathassa Myrával (az ősz hajú fogadóportással - akivel a hetek folyamán egész jól összebarátkozott): Nellához igyekszik, amikor észrevette, hogy a pult mögötti ajtó nyitva áll. Be tudott kukkantani dr. Tomalin irodájába, és Vivient pillantotta meg: halkan nevetett valakire, akit elrejtett az ajtó. Ahogy Jimmy figyelt, egy férfikéz pihent meg Vivien csupasz karján, és

Jimmy úgy érezte, felfordul a gyomra. Bárcsak elhozta volna a fényképezőgépét! Sokat ugyan nem látott a doktorból, Vivient azonban épp elég tisztán látta: a férfikezet a karján, a boldog kifejezést az arcán... Hogy éppen aznap nincs vele a felszerelése - pedig ennél több nem is kellett volna... Jimmy még akkor is átkozta magát, amikor felbukkant a semmiből Myra, becsukta az ajtót, és érdeklődött Jimmytől, milyen volt a napja. Majd végül, Jimmy harmadik hétfőjén, alig kerülte meg a legfelső lépcsőt, és indult a folyosón Nella hálóterme felé, amikor egy előtte siető ismerős alakot pillantott meg. Vivien volt az. Jimmy megtorpant, élénk és méltatlan figyelmet szentelt a „Dolgozz a Győzelemért”- plakátnak, szemügyre vette az ásóval-kapával szorgoskodó gacsos lábú gyermek képét, és közben minden idegszálával a távolodó léptekre figyelt. Vivien befordult a sarkon, Jimmy utánasietett, és vadul vert a szíve, amíg távolról figyelte a lépteit. Vivien egy ajtóhoz ért - Jimmy még sohasem vette észre ezt a kis ajtót -, és benyitott. Jimmy a nyomában - és ugyancsak meglepődött, amikor az ajtó mögött felfelé vezető keskeny lépcsőt pillantott meg. Gyorsan, de hangtalanul indult felfelé, míg a magasban egy fénycsík el nem árulta az ajtó hollétét, amelyen Vivien belépett. Jimmy követte; egy szinten találta magát a régi házzal - itt alacsonyabb volt a mennyezet, mint a lentiben, és kevésbé érződött kórháznak. Jimmy hallotta Vivien távolodó lépteit, de nem tudta biztosan, melyik irányba ment, míg balra nem pillantott, és meg nem látta az árnyékát átsuhanni a fakó kékarany tapétán. Elmosolyodott magában - az örök kisfiú élvezte a fogócskát -, és követte Vivient. Jimmynek az volt az érzése, tudja, hová siet Vivien. Titkos találkára Tomalin doktorral, fent a régi ház elrejtett, csendes magánemeletén, ahol soha senkinek nem jutna eszébe keresni őket. Csak neki, Jimmynek. Bekukkantott a sarkon, és nézte, ahogy Vivien megáll. Ezúttal nála volt a fényképezőgépe. Sokkal jobb lesz valóban terhelő fotót készíteni, mint ez a cécó a hamis találkával, ami fényképen terhelőnek hat. Ezúttal Vivien valóban vétkes, a terhelő bizonyíték valódi, és Jimmy valamiképpen

megkönnyebbült. Más nem marad hátra, mint elküldeni a levelet (Ez ugye zsarolás? Nevezzük csak nevén!) - Jimmy még mindig ódzkodott a gondolattól, de megkeményítette a szívét. Nézte, amint Vivien belép az ajtón, ő maga pedig előresurrant, és elhúzta a lencséről a sötétítő sapkát. Lábát megvetette a küszöbön, nehogy becsukódjon az ajtó. Majd felemelte a fényképezőgépet, készen rá, hogy elsüsse. Amit azonban a keresőben látott, azonnal letetette vele a gépet.

24

Greenacres, 2011

A Nicolson nővérek (Daphne kivételével, aki Los Angelesben maradt, ahol egy új tévéhálózat előzetes filmjét forgatták, de megígérte, hogy rohan Londonba „mihelyt nélkülözhetők”) szombat délelőtt hazavitték Dorothyt Greenacresbe. Rose aggodalmaskodott: nem tudott kapcsolatba lépni Gerryvel, Iris azonban - aki szívesen játszotta a főnököt kijelentette: telefonált Gerry kollégiumába, ahol is közölték, hogy Gerry „igen fontos ügyben” távol van, de az iroda megígérte, hogy üzennek neki. Laurel Iris kijelentése hallatán önkéntelenül a telefonja után nyúlt, a tenyerében forgatta, és közben azon töprengett, miért nem hallott még dr. Rufusról, de ellenállt: nem fog telefonálni. Gerry a maga módján, a maga tempójában működik, és Laurel tapasztalatból tudta, nem sok jó származik abból, ha a hivatali számát hívja. Ebédidőre Dorothyt már visszatelepítették a hálószobájába, mélyen aludt, ősz haja dicsfényként terült a bordó párnahuzatra. A nővérek összenéztek, és szavak nélkül is egyetértettek: pihenni hagyják. Kitisztult az idő, szokatlanul melegre fordult. A nővérek kimentek a kertbe, a hintára ültek a fa alatt, és ott fogyasztották a töltött kiflit, amit Iris mindenáron egymaga készített, kergették a legyeket, és élvezték az év bizonyára utolsó meleghullámát.

Csendesen telt a hétvége. Óvatosan elhelyezkedtek Dorothy ágya körül, olvastak vagy halkan beszélgettek - egy alkalommal még scrabble-lel is próbálkoztak (bár Iris képtelen volt végigjátszani egy menetet, hogy ki ne fakadjon Rose különleges tehetsége láttán a ravaszul kétbetűs szavak terén), de többnyire csak ültek, felváltva, alvó édesanyjuk néma társaságában. Helyes, hogy hazahozták anyát, gondolta Laurel. Dorothy Greenacresbe tartozik, ebbe a fura, vén, szívvel teli házba, amire véletlenül bukkant, és azonnal felismerte, hogy itt kell élnie, ezt kell birtokolnia. - Mindig ilyen házról álmodtam - mondogatta nekik, és széles mosoly terült az arcára, amikor beballagtak a kertből. - Egy darabig azt gondoltam, elveszítettem a lehetőséget, de végül minden helyrejött. Amint megláttam, tudtam, hogy ez az igazi... Laurel eltöprengett, hogy anyjuk arra a régi-régi napra gondolt-e, miközben felhajtottak vele pénteken a bekötőúton; vajon látta-e lelki szemeivel az öreg gazdát, aki teával kínálta őt meg apát, amikor 1947-ben bekopogtattak az ajtaján; a madarakat, amelyek a befalazott kandalló mögül figyelték őket, és a hajdani fiatalasszonyt, aki erős kézzel kapaszkodott a második esélybe, a jövőbe nézett, és menekülni próbált minden elől, amit azelőtt művelt. Vagy, ahogy felfelé hajtottak a bekötőúton, Dorothy inkább 1961-nek azon a nyári napján kibontakozó eseményekre gondolt, és arra, hogy igazában lehetetlen a múltunk elől menekülni? Vagy ő maga, Laurel volna éppenséggel szentimentális, és a Rose autójában ontott néma anyai könnyek oka egyszerűen az igen idős kor és a megereszkedett könnycsatorna? Akármi is az oka, a hazaköltözés nyilván kimerítette. A hétvégét jóformán átaludta, alig evett, és még annyit sem szólt. Amikor Laurelre került a sor, hogy az ágy mellett őrködjön, hipnotizálni próbálta anyját: mozduljon, nyissa ki fáradt szemét, ismerje fel legidősebb leányát, és folytassa a minapi beszélgetést. Tudnia kell, mit vett el anyja Vivien Jenkinstől - ez a rejtély kulcsa. Henrynek mindvégig igaza volt, amikor ragaszkodott hozzá, hogy felesége halála mögött több van, mint első pillantásra látszik; hogy felesége sötét szélhámosoknak volt az áldozata.

(Szélhámosod, jegyezte meg magában Laurel, vajon ez csupán üres fordulat, vagy a marnának „bűntársa” is volt? Talán éppen ez távolította el őket egymástól?) De várnia kell hétfőig, hiszen Dorothy nem beszél. Sőt, vélte Laurel, ahogy nézte a békésen alvó öregasszonyt, és a függönyt meglebbentette a szellő, a mama talán holmi láthatatlan ajtón belépett oda, ahol már nem érhetik utol a múlt kísértetei? Csupán egyetlenegyszer, hétfőn, a kora hajnali órákban látogatta meg a rettenet, ami az utóbbi hetekben a sarkában ólálkodott. Rose is, Iris is hazament éjszakára, tehát Laurel riadt fel a sötétben és botorkált végig a folyosón, útközben a falat tapogatva villanykapcsoló után. Eszébe ötlött a számtalan éjszaka, amikor édesanyja ugyanezt tette őérte: álmából egy kiáltás riasztotta fel a sötétben, és rohant végig a folyosón, hogy elűzze lánya szörnyeit, hogy megsimogassa a haját, és a fülébe suttogjon: - Csitt, gyönyörűm... ejnye, ejnye, csitt! - Akármilyen érzések kavarognak most benne, úgy érezte, előjoga, hogy ezt viszonozza, kivált ő, Laurel, aki olyan zaklatott módon hagyta el a családi otthont, aki egész életét senki más, csupán az önmaga és a művészete iránti elkötelezettségben töltötte. Laurel bebújt az ágyba anyja mellé, erős kézzel, de gyengéden fogta az öregasszony kezét. Dorothy hosszú, fehér hálóingét átnedvesítette a lidérces álom gyötrelme, vézna alakja reszketett. - Az én hibám volt, Laurel - mondogatta. - Az én hibám. - Csitt, csitt - suttogta Laurel. - Most már nincs semmi baj. - Én vagyok az oka, hogy meghalt. - Tudom, tudom. - Megint Henry Jenkins bukkant fel Laurel gondolataiban, erősködése, hogy Vivien azért halt meg, mert olyan helyre csalták, ahova magától soha el nem ment volna, és olyan valaki csalta oda, akiben megbízott. - Jól van, mama, jól van. Már elmúlt. Dorothy lélegzete egyenletes ütemre lassult, és Laurel a szeretet természetén tűnődött. Különös, hogy ennyire hevesen érezhet, annak ellenére, amit megtud anyjáról. Úgy látszik, a csúf tettek nem tüntethetik el a szeretetet; de micsoda csalódás volna, ha Laurel hagyná, hogy összezúzza! A „csalódás” fájdalomcsillapító szó, de a benne foglalt

szégyen és tehetetlenség elfojtja a lélegzetet. Nem mintha Laurel tökéletességre számított volna. Hiszen nem gyerek. És nem osztozik Gerry vakhitében, hogy csak azért, mert Dorothy Nicolson az édesanyjuk, csodamód ártatlannak találtatik minden bűnös cselekedetben. Egyáltalán nem. Laurel realista, és tudja, hogy anyja emberi lény, következésképpen élete folyamán elkövethetett szenthez méltatlan cselekedeteket; gyűlölt, és híján volt valaminek, és elkövetett maradandó hibákat - akácsak maga Laurel. A Laurelben formálódó kép, hogy valójában mi is történt Dorothy múltjában, anyjának cselekedete, amit ő maga látott... - Meg akart keresni. Laurel gondolatai elkalandoztak, és anyja fakó hangja felriasztotta. - Mit mondasz, mama? - El akartam rejtőzni, de megtalált. Henry Jenkimről beszél, döbbent rá Laurel. Mintha még közelebb kerülnének ahhoz, ami azon a napon történt, 1961-ben. - Már elment, mama. Nem jön többet vissza. Suttogás: - Megöltem, Laurel. Laurel lélegzete elakadt. Suttogott ő is. - Tudom. - Meg tudsz nekem bocsátani, Laurel? Ezt a kérdést Laurel nem tette fel önmagának, nem is válaszolt rá. Ebben a pillanatban, szembenézve anyjával a szoba sötét csendjében, ennyit tudott csak mondani: - Csitt, csitt. Minden rendbe jön, mama. Szeretlek.

Néhány óra elteltével, amikor a nap épp csak emelkedőben volt a fák fölé, Laurel átadta a karmesteri pálcát Rose-nak, és a zöld Mini felé indult. - Megint Londonba? - tudakolta Rose, ahogy mellette lépkedett a kerti ösvényen. - Ma Oxfordba. - Mhm... Szóval Oxfordba. - Rose a gyöngysorát csavargatta.

- További kutatás? - Az. - Közelebb kerültél ahhoz, amit keresel? - Tudod, Rosie - szólt Laurel, beült a vezetőülésbe, és megfogta az ajtót, hogy behúzza -, azt hiszem, igen. - Elmosolyodott, intett, hátramenetbe tette a kocsit, és örült, hogy elmenekülhet, mielőtt Rose olyasmit kérdezne, amire súlyos ködösítéssel kénytelen válaszolni. Az az ember láthatólag örült pénteken a British Library olvasószobájában, amikor megkérte, hogy kerítsen elő egy „meglehetősen homályos” emlékiratot, és még annál is jobban, amikor Laurel azon töprengett, hogyan tudhatná meg, mi történt Miss Katy Ellis levelezésével a halála után. A könyvtáros eltökélten vizsgálta a számítógépe képernyőjét, meg-megállt, hogy feljegyezzen valamit, és Laurel reményei együtt mozogtak a könyvtáros szemöldökének emelkedésével-ereszkedésével, míg odaadó figyelme láthatólag akadálynak nem bizonyult. Beletelhet némi időbe, mondta a könyvtáros, és boldogan folytatná a kutatást, míg a hölgy valami mással foglalkozik. Laurel értette a célzást. Kiugrott egy gyors cigarettára (na jó, háromra), meg némi neurotikus fel-alá járkálásra, majd visszarohant az olvasóterembe, hogy megnézze, hogyan boldogul a pasas. Mint kiderült, egész jól. A sikeres maratonfutó kimerült mosolyával nyújtotta át a papírt: - Megtaláltam. - Legalábbis a magánlevelek helyét. Mint kiderült, az oxfordi New College irattárában találhatók, Katy Ellis ott készült a doktorijára, és 1983 szeptemberében bekövetkezett halála után annak a könyvtárnak adományozták az írásait. Hozzáférhető az emlékirat példánya is, de Laurel úgy vélte, sokkal valószínűbb, hogy a keresetteket az elsődleges dokumentumokban találhatja meg. A zöld Minit a thornhilli metróállomás parkolójában hagyta, és felszállt az Oxfordba tartó buszra. A sofőr javaslatára a Főutcánál szállt le, éppen szemben a Queen’s College-dzsal. Az útmutatás szerint megtette a rövid utat a Bodleyan Library előtt, végig a Holywell Streeten, és megérkezett a New College főbejáratához. Nem tudott betelni az egyetem különleges

szépségével; minden kő, az ég felé bökő valamennyi tornyocska a múlt terhét hordozta, de Laurelnek aznap nem volt ideje nézelődésre. Nadrágzsebébe dugta kezét, fejét leszegte a hidegben, és a füves udvaron át a könyvtár felé sietett. Egy torzonborz fekete hajú fiatalember fogadta. Laurel megmagyarázta, ki ő, és miért jött; megemlítette, hogy a British Library könyvtárosa már pénteken kért számára időpontot. - Igen, igen - bólogatott a fiatalember (akinek, mint kiderült, Ben a neve, és aki - tagadhatatlanul lelkesen - egyéves gyakornokságát tölti a könyvtárban, mielőtt befejezhetné a mesterképzést történelmi források és levéltárak kezelése terén). - Én magam beszéltem vele. Ön a végzett hallgatóink gyűjteményében óhajt megnézni valamit. - Katy Ellis iratait. - Igen. Áthoztam valamennyit az okmánytárból. - Nagyszerű. Hálásan köszönöm. - Nagyon szívesen. Minden alkalmat megragadok, hogy felmászhassak a toronyba. - Elmosolyodott, és összeesküvő módjára közelebb hajolt. - Csigalépcső vezet oda, a nagyterem faborításába rejtett ajtón át lehet elérni. Roxfortban érzi magát az ember. Laurel természetesen olvasta a Harry Pottert és nem kevésbé bűvölték el az ódon épületek, mint bárki mást; de a nyitva tartás ideje korlátozott, Katy Ellis levelei karnyújtásnyira vannak, és e két tény elegye vakrémületet keltett benne a gondolatra, hogy további perceket pazaroljon akár az építészet, akár az irodalom megtárgyalására Bennel. Értetlen mosolyt varázsolt az arcára („Roxfort?”), ami őszinte sajnálkozást váltott ki („mugli”), és elindultak kettesben. - Az önre váró gyűjtemény a levéltár olvasótermében található - mondta Ben. - Elkísérem, helyes? Meglehetős útvesztő, ha valaki még nem járt itt. Laurel követte a folyosón, Ben egész idő alatt boldogan fecsegett a New College történelméről, míg végre számos kanyar és forduló után megérkeztek egy terembe, ahol megrakott asztalok fogadták őket, és az ablakok borostyánnal benőtt fenséges középkori falra néztek. - Itt volnánk - állt meg Ben egy asztalnál, amelyen vagy húsz egyforma

doboz tornyosult. - Kényelmesen tud itt dolgozni? - Szerintem remek lesz. - Nagyszerű. A dobozok mellett kesztyűt talál. Kérem, vegye fel, mielőtt az anyagot kezelné. Ha szüksége lenne rám, odaát leszek - mutatott egy papírhalomra a sarokban álló asztalon. - Átírok - magyarázta. Laurel nem kérdezte, mit, mert félt, hogy még válaszol, tehát csak bólintott, Ben pedig távozott. Laurel várt egy pillanatig, aztán belesóhajtott a könyvtár csendjébe. Végre egyedül, Katy Ellis leveleivel! Az asztalhoz lépett, megropogtatta a csontjait - nem képletesen, hanem valóságosan -, majd feltette olvasószemüvegét, felhúzta a fehér kesztyűt, és megkezdte a vadászatot a válaszokra. Egyformák voltak a dobozok - savmentes barna karton, mindegyik nagyjából enciklopédia méretű. Mindegyiken név, szám és kód, amit Laurel nem egészen értett, de tételek bonyolult katalógusára látszott utalni. Kérjen talán magyarázatot Bentől? De félt, hogy válaszul lelkes előadást kapna a forráskritika történetéről. A dobozokat láthatólag időrend szerint rakták sorba. Laurel eldöntötte, nekivág, és menet közben majd rájön a dolgok nyitjára. Felnyitotta az egyes számú dobozt, és számos savmentes borítékra bukkant. Az elsőben mintegy húsz levél volt, fehér ragasztószalaggal összeerősítve, és a legnagyobb levél méreténél egy árnyalattal nagyobbra vágott kartonpapírral megtámasztva. Laurel végigfuttatta tekintetét a dobozok rakásán. Katy Ellis termékeny levelező lehetett. De vajon kivel levelezett...? A leveleket láthatólag az érkezés sorrendjébe sorolták, de bizonyára jobb módja is van a keresésnek, mintha csak talalomra választana. Laurel dobolt az ujjaival, gondolkodott, majd a szemüvege fölött végigpillantott az asztalon. Elmosolyodott, amikor rábukkant arra, ami az imént elkerülte a figyelmét - az indexre. Gyorsan átnézte, és örömmel megállapította, hogy reménye szerint tartalmazza a küldők és a címzettek jegyzékét. Laurel visszafojtotta lélegzetét, és végigfuttatta ujját a „feladók” listáján. Először a „J”-nél állapodott meg, Jenkinst keresve, majd „L”-nél -

Longmeyer -, végül „V”-nél - Vivien. Egyiket sem találta. Még egyszer végignézte, ezúttal még figyelmesebben. Semmi. Az indexben semmiféle utalás akár Vivien Longmeyer, akár Vivien Jenkins leveleire. Márpedig Katy Ellis utalt ilyen levelekre a Henry Jenkins életrajzában idézett Tanítani születtem részletben! Laurel elővette a British Libraryben kapott fotókópiát. Ott - fehéren feketével - ezt olvashatta: Hosszú tengeri utunk során kellőleg elnyerhettem Vivien bizalmát, hogy olyan kapcsolat alakuljon ki közöttünk, amely évekig folytatódott. Szabályos időközökben váltottunk meghitt leveleket, a második világháború során elszenvedett tragikus és korai haláláig... Laurel a fogát csikorgatta, és még egyszer utoljára ellenőrizte a listát. Semmi. Ennek semmi értelme. Katy Ellis szerint voltak levelek - egy egész életen át, szabályos időközökben. Hova lehettek? Laurel Ben görnyedt hátára pillantott, és eldöntötte, megkockáztatja. - Ez az összes levél, amit kaptunk - mondta Ben, válaszul Laurel magyarázatára. Laurel az emlékirat megfelelő soraira mutatott. -Igen, ez furcsa - bólintott Ben, majd felderült: - Talán a halála előtt megsemmisítette a leveleket? - Nem tudhatta, hogy ezzel összezúzza Laurel álmait, mint egy marék száraz levelet. - Megtörténik néha - folytatta -, különösen olyan emberek esetében, akik adományozni szándékozzák a levelezésüket. Biztosítani akarják, hogy amit nem szánnak a nyilvánosságnak, nem lesz része a gyűjteménynek. Lehetett erre esetleg valami oka? Laurel elgondolkodott. Nem lehetetlen, vélte. Vivien leveleiben lehetett valami, ami Katy Ellis szerint kényes volt, vagy éppenséggel terhelő. Úristen, ezen a ponton bármi lehetséges. Laurelnek az agya is belesajdult. Lehet, hogy az ilyesmit máshol tárolják? Ben megrázta a fejét. - A New College könyvtára Katy Ellis iratainak az egyetlen letéteményese. Itt van a teljes hagyaték. Laurel legszívesebben szegény Ben fejéhez vágta volna a takaro-san rendezett dobozokat. Ennyire közel kerülni, csak azért, hogy ezen a ponton

csődöt mondjon! Valósággal letaglózta a csalódás. Ben részvétteljesen mosolygott, és Laurel éppen viszakullogott volna az íróasztalhoz, amikor eszébe jutott valami. - Napló! -kiáltott fel. - Hogyan?! - Napló. Katy Ellis naplót vezetett - említi az emlékirataiban. Nem tudja, hogy esetleg része lehet-e a gyűjteménynek? - De tudom, és része is - válaszolt Ben. - Itt van valamennyi. A padlón halmozódó kötetekre mutatott, és Laurel legszívesebben megcsókolta volna. De megtartóztatta magát, inkább helyet foglalt, és felragadta az első, bőrkötéses kötetet. 1929 volt a keltezése - az az év, emlékezett Laurel, amikor Katy Ellis elkísérte Vivien Longmeyert a hosszú tengeri úton, Ausztráliából Angliába. Az első oldalon kortól foltos, fehér-fekete fényképet talált, ügyesen beillesztve arany okmánysarkok alá. Fiatal nőt ábrázolt, hosszú szoknyában, szigorú blúzban, a haja - a színét nehéz megállapítani, de Laurel vörösnek vélte - féloldalt elválasztva, majd takaros fürtökbe rendezve. A nő megjelenése szerény, és kékharisnya-módon konzervatív, de a tekintete határozottságot tükröz. Megemelte állát, úgy nézett a fényképezőgépbe; nem mosolygott éppen, de láthatólag meg volt elégedve önmagával. Laurel úgy döntött, kedveli Miss Katy Ellist, különösen, amikor elolvasta a megjegyzést az oldal alján: „Csekély és orcátlan hiúság, de a szerző mellékeli a brisbane-i Hunter és Lyon Stúdióban készült fényképét, mint egy nagy kaland kezdetén álló fiatal nő tanúját, a mi Urunk ezerkilencszázhuszonkilencedik esztendejében.” Laurel a takaros kézírás első oldalára lapozott. Az 1929. május 18-án kelt bekezdés címe: „Első Hét - Új Kezdet”. Elmosolyodott Katy Ellis feljegyzéseinek enyhén fensőbbséges stílusán, majd nagyot sóhajtott, amikor valósággal a szemébe szökött a „Vivien” név. A hajó, az elhelyezkedés, a többi utas, és (legrészletesebben) az étkezések leírása után, Laurel a következőket olvasta:

Útitársam egy Vivien Longmeyer nevű, nyolcesztendős leányka. Merőben

szokatlan gyermek, szinte meghökkentő. Kellemes látvány a szemnek középen választott, (általam) befont sötétbarna haja a hátát veri, barna szeme igen nagy, mély cseresznyeszínű telt ajkát oly szilárdan préseli össze, ami vagy duzzogásra vagy lelki erőre vall - még el kell döntenem, melyikre. Büszke és akaratos természetű, ezt megállapíthatom arról a módról, ahogyan fekete szeme valósággal a szemembe fúródik (és a nagynéni valóban bőséges beszámolóval látott el a leányka éles nyelvét, és harcra kész öklét illetően); mindeddig azonban semmiféle tanújelét nem láttam állítólag erőszakos természetének, továbbá fülem hallatára legfeljebb ha öt szót ejtett ki, sem heveset sem másmilyet nem. Annyi bizonyos, hogy engedetlen, és kétségtelenül modortalan; ám az emberi személyiség valamilyen megmagyarázhatatlan szeszélye folytán sajátos módon szeretetre méltó. Vonzást gyakorol rám; még ha mást sem tesz, csupán ül a fedélzeten és figyeli a tovatűnő tengert; nem puszta testi szépség ez, ámbár kétségtelenül tetszetősek sötét vonásai - hanem önnönmagának egy mélyről eredő nézete, mely öntudatlanul közvetíti magát, és az ember akaratlanul is figyel rá. Hozzá kell fűznöm, hogy a gyermek kísértetiesen csendes. Más gyermekek futkosnának, csintalankodnának a fedélzeten, ő azonban elrejtőzik és szinte tökéletesen mozdulatlanul ül. Merőben készületlenül ért ez a természetellenes némaság.

Vivien Longmeyer láthatólag továbbra is nyugtalanította Katy Ellist, mert a hajóútról tett további megjegyzései, valamint az Angliában alkalmazni szándékozott oktatási tervei mellett a naplóbejegyzések a következő néhány hét során hasonló jelentéseket tartalmaznak. Katy Ellis távolról figyelte Vivient, csupán a szükséges mértékben érintkezett vele közös útjuk során, míg végül, egy 1929. július 5-i naplójegyzet, amely a „Hetedik hét” címet viseli, mintha áttörésről tanúskodna:



Meleg volt ma délelőtt, és enyhe szellő fújt észak felől. Reggeli után együtt üldögéltünk az elülsőfedélzeten, amikor felettébb sajátos dolog történt. Azt mondtam Viviennek, menjen vissza a kabinba és hozza ki leckefüzetét, hogy átvehessünk néhány feladatot - távozásunk előtt megígértem nagynénjének, hogy nem hanyagoljuk el Vivien leckéit, míg a tengeren hajózunk (vélhetőleg attól tart, hogy ha angliai bácsikája elégtelennek ítéli a leányka intellektusát, egyenesen visszaküldi Ausztráliába). Leckéink megannyi érdekes társasjáték, és mindig egyformák: én rajzolok, és a könyvre mutatva elmagyarázok különféle elveket, míg agyam sajog a világos magyarázat örökös keresésétől, Vivien pedig egykedvű unalommal mered munkálkodásom gyümölcseire. Én azonban úgy érzem, ígéretem kötelez. Vivien ma délelőtt sem tette meg amire kértem - nem először. Még csak arra sem méltatott, hogy a szemembe nézzen, és én háromszor is kénytelen voltam ismétlésbe bocsátkozni, egyre szigorúbb hangon. A gyermek azonban tudomást sem vett rólam, míg végre (amikor torkomat már könnyek fojtogatták), megkértem, tudassa, miért viselkedik gyakran úgy, mintha nem is hallana. Talán megindította a gyermeket, hogy kifogytam a türelemből, mert felsóhajtott, és elmondta az okot. Szemembe nézett és elmagyarázta, hogy mivel én csupán álmának vagyok része, képzeletének koholmánya, nem látja értelmét, hogy figyeljen rám, kivéve ha „fecsegésem” (az ő szava) tárgya érdekes. Más gyermek esetében orcátlanságot gyanítottam volna, és pofon legyintem egy ilyen válaszért, Vivien azonban nem másik gyermek. Először is, nem hazudik - nénje, a gyermeket illető erős kritikája ellenére, meghagyta, hogy soha hazugságot nem hallott a kislány szájából („A gorombaságig őszinte a kölyök”) - tehát tanácstalan voltam. Vigyáztam, hogy ne remegjen a hangom, ahogy könnyedén, mintha csak azt tudakolnám, hány óra, megkérdeztem, mit ért azon, hogy én egy álomnak vagyok a része. Pislogott azzal a tág barna szemével, és így szólt: „Elaludtam odahaza a patak partján, és még nem ébredtem fel”. Ami azóta, történt, mondta a gyermek - családja autószerencsétlenségnek híre, az ő

Angliába továbbítása mint afféle nem kívánt csomagé, ez a hosszú tengeri út mindössze egy tanítónő társaságában - nem több, mint egyetlen rossz álom. Megkérdeztem, miért nem ébredt fel, hogyan lehetséges, hogy valaki ilyen sokáig aludjon, amire azt válaszolta: ez a bozót varázslata. Hogy valami páfrány alatt aludt el az elvarázsolt patak partján (amiben a kis fények vannak, mondta, és az alagút, amelyik egy nagy géptermen vezet át, egyenesen a világ túlsó oldaláig) - és ezért nem ébredt fel, ahogyan másképp történt volna. Ezután megkérdeztem, honnan fogja tudni, ha végül felébred, ő pedig úgy fordította el a fejét, mintha azt mondaná, együgyű vagyok. „Amikor kinyitom a szemem, és látom, hogy megint otthon vagyok.” - Mi sem természetesebb - tette hozzá komoly kis arca.

Laurel átfutotta a naplót, míg egy két héttel későbbi bejegyzésben Katy Ellis visszatért a tárgyra:

Tapogatózni próbáltam - persze csak óvatosan - Viviennek erről az álomvilágáról, mert roppant érdekesnek tartom, hogy egy gyermek ilyen módon fog fel egy traumatikus eseményt. A tőle kapott falatnyi értesülésekből úgy látom, árnyékvilágot varázsolt maga köré, sötét helyet, amelyet fel kell kutatnia, hogy visszatérhessen alvó önmagához, az ausztráliai patakpart „való világába”. Úgy véli, mondta, hogy néha mármár felébred; ha nagyon, nagyon nyugodtan ül, megpillanthatja a fátyol túloldalát, látja és hallja családját, amint szokásos életüket élik, nem sejtve, hogy ő ott ül, és nézi őket. Most legalább értem, honnan a gyermek oly mélységes csendje és nyugalma. A gyermeknek az éber álmáról alkotott elmélete egy dolog. Megértem, ha valaki ösztönösen visszahúzódik egy biztonságos képzelt világba. Ennél azonban jobban zavar, hogy Vivien láthatólag örömét leli a büntetésben.

Vagy - ha nem is örömöt, mert nem ez a pontos kifejezés megnyugvást, szinte megkönnyebbülést, amikor dorgálásban részesül. A minap tanúja voltam egy incidensnek, melynek során Vivient, tévesen, azzal vádolták, hogy elvitte egy idősebb asszony kalapját a felsőfedélzetről. Ártatlan volt a vétekben, ebben történetesen biztos voltam, ugyanis szemem láttára kapta fel a förtelmes kalapot a szél és táncoltatta át a korláton. Amíg azonban Vivien szótlanul vállalta a büntetést, az iszonyatos szidalmazást, sőt amikor elpáholással fenyegették, még annak is ellenkezés nélkül alávetette volna magát - szemének kifejezése szinte megkönnyebbülésnek tetszett. Ekkor megleltem a hangomat, közbeléptem, hogy megakadályozzam az igazságtalanságot, legdermesztőbb hangomon tájékoztattam őket a kalap valódi sorsáról, majd biztonságba tereltem Vivient. Ám a leány szemében látott kifejezés még sokáig zaklatott. Vajon miért fogadna készségesen büntetést egy gyermek, kivált olyan bűnért, amelyet valójában el sem követett?

Néhány lappal ezután Laurel a következőkre bukkant:

Azt hiszem, megválaszoltam a magam egyik legsürgetőbb kérdését. Olykor hallottam, amint Vivien felkiált álmában - ezek az epizódok általában rövid életűek, elülnek, mihelyt a leányka a másik oldalára fordul, de a múltkor egy éjszaka a helyzet komolyabbra változott és én kiugrottam ágyamból, hogy lecsendesítsem a gyermeket. Hadarva beszélt, míg karomba kapaszkodott - ilyen túláradó beszélgetésben még nem volt részem vele - és szavaiból azt hámoztam ki, hogy arra a meggyőződésre jutott: családja halálának valami módon ő az okozója. Nevetséges gondolat, ha a felnőtt felfogás mércéjével mérjük, hiszen értesülésem szerint a család egy autószerencsétlenségben lelte halálát, a kislánytól sok mérföldnyi távolságra, ám a gyermekkorban sem logikának, sem mércének nincs helye, és valamiképpen - óhatatlanul azt gyanítom, hogy a kislány nagynénjének segítségével - a gondolat megragadt.



Laurel felpillantott Katy Ellis naplójából. Ben felől már készülődés zöreje hallatszott, és Laurel riadtan pillantott az órájára. Tíz perc múlva egy - az ördögbe! Hiszen figyelmeztették, hogy a könyvtár ebédidőben bezár egy órára! Laurel valósággal beleásta magát a Vivienre utaló hivatkozásokba, úgy érezte, eljut valahová, de nem maradt idő, hogy mindent elolvasson. Átfutott a tengeri út maradékán, míg végre az előzőkhöz képest reszketegebb írással rótt bejegyzéshez ért - Katy Ellis a vonaton írhatta, York felé tartva, ahol nevelőnői állás várta.

Jön a kalauz, sietősen meg kell tehát örökítenem, mielőtt elfelejteném, milyen sajátosan viselkedett ifjú gyámolítottam, amikor tegnap partra szálltunk Londonban. Alig léptünk le a hajópallóról, és én jobbra-balra nézelődtem, megkísérelvén eldönteni, merre induljunk, amikor Vivien négykézlábra ereszkedett - mit sem törődve a ruhával, amelyet saját kezemmel tisztogattam meg és készítettem elő a nagybátyjával történő találkozásra - és fülét a földhöz tapasztotta. Nem jövök egykönnyen zavarba, tehát nem holmi jelentéktelen érzés hatására sikoltottam fel, amikor megláttam, inkább a nyugtalanságéra, nehogy a gyermeket eltapossa a tömeg vagy egy ágaskodó ló. Akaratlanul is felkiáltottam: - Mit művelsz? Állj fel! Amire - aligha meglepő módon - nem érkezett válasz. - Mit művelsz, gyermek? - tudakoltam. Megrázta a fejét. - Nem hallom! - hadarta. - Mit nem hallasz? - kérdeztem. - A forgó kerekek zaját. Ekkor jutott eszembe, mit mondott a föld közepén levő gépházról, és az alagútról, amelyen majd hazajut. - Már nem hallom őket. Természetesen ekkor kezdte felfogni helyzetének véglegességét, hiszen akárcsak én, ő sem fogja hosszú évekig viszontlátni szülőföldjét, ha ugyan valaha is, és semmiképpen sem azt a változatát, amelyhez visszatérni

vágyik. Szívem sajgott a konok csemetéért, mégsem éltem tartalmatlan bátorító szavakkal, hiszen bizonyára az a legjobb, ha idővel maga szabadul meg fantazmagóriái karmából. Nem volt mit tennem, gyengéden megfogtam a kezét, és elkalauzoltam oda, ahol megpillantottam a találkozóhelyet, amelyben nagynénje megállapodott az angol bácsikával. Ám Vivien kijelentése felzaklatott, hiszen tudtam, mennyire felkavarhatja a gyermek lelkét, és tudtam azt is, hogy feltartóztathatatlanul közeleg a pillanat, amikor el kell búcsúznom tőle és útjára engednem. Talán kevésbé nyugtalankodnék most, ha több melegséget tapasztaltam volna a nagybácsi részéről. Sajnos, nem így történt. Vivien új gyámja az oxfordshire-i Nordstrom Iskola igazgatója, és talán a hivatásos (férfiúi?) büszkeség emelt közöttünk gátat, mert az illető láthatólag eltökélte, hogy nem vesz tudomást jelenlétemről, csupán a gyermeket vette szemügyre, majd rászólt, hogy jöjjön, mert nincs vesztegetni való idejük. Nem, nem tett rám olyan benyomást, mint aki annyi meleg megértéssel nyitná meg otthonát egy érzékeny leányka előtt, amennyit oly sok szenvedéssel teli közelmúltbeli története érdemelne. Rossz előérzettel írtam az ausztráliai nagynéninek, de nem táplálok nagy reményt afelől, hogy a leányka segítségére siet, és azonnali hazatérését szorgalmazza. Mindenesetre megígértem, és ez szilárd szándékom, hogy rendszeresen írok Viviennek Oxfordshire-be. Bárcsak új állásom ne vinne az ország túlsó felére - örömmel venném szárnyaim alá a leánykát és óvnám minden fájdalomtól. Ellentétben önmagammal, és választott pályám legkülönb elméleteivel, miszerint megfigyelek, de be nem avatkozom, erős személyes érzések keltek bennem a leányka iránt. Szívből remélem, hogy az idő és a körülmények - talán egy jó barát a közelben - közös erővel begyógyítják a közelmúlt szenvedései által keltett sebeit. Ez az érzés talán arra indít, hogy eltúlozzam és túlkombináljam a jövőt, hogy legrosszabb képzelgéseimnek legyek áldozata, de félek, nem így lesz. Vivient az a veszély fenyegeti, hogy eltűnik az általa teremtett álomvilág biztonságának mélyén, idegen marad az emberi lények valóságos világában, és növekedőben könnyű prédája lesz azoknak, akik az iránta tanúsított cudar bánásmód révén nyerészkedni próbálnak. Az ember óhatatlanul eltűnődik

(gyanakvásra hangoltan talán?), vajon mi indíthatta a nagybácsit, hogy gyámságába fogadja a gyermeket. Kötelesség? Lehetséges. A gyermekek iránti szeretet? Tartok tőle, hogy nem. A szépséggel, amelyet Vivien bizonyára elér, és a nagy vagyonnal, amelyet, tudomásom szerint nagykorúságával örököl, tartok tőle, sok olyasminek lesz birtokában, amelyet mások el akarnak ragadni tőle.

Laurel hátradőlt, és üresen bámult az ablak túloldalán emelkedő középkori falra. Körmét rágta, ahogy a szavak kergetőztek a fejében: „tartok tőle, sok olyasminek lesz birtokában, amelyet mások el akarnak ragadni tőle”. Vivien Jenkins örökölt. És ez mindent megváltoztatott. Gazdag nő volt, azzal a fajta jellemmel - bizalmas ismerőse ettől tartott -, ami tökéletes áldozatává tehette azoknak, akik hasznot akarnának húzni belőle. Laurel levette a szemüvegét, lehunyta szemét, és megdörzsölte orra két oldalán az érzékeny foltokat. Pénz. Egyike a legősibb hajtóerőknek - vagy nem? Felsóhajtott. Annyira alantas, annyira megjósolható - de csak ez lehetett. Anyja egyáltalán nem az a típus, aki többre vágyik, mint amennyije van, különösen hogy terveket szőjön, hogy elvegye valaki mástól - de ez most van. Az a Dorothy Nicolson, akit Laurel ismer, évtizedekkel eltávolodott a mohó fiatal lánytól, aki egykor volt, a tizennyolc éves lánytól, akinek a családja elpusztult Coventry lebombázásakor, és egymagának kellett boldogulnia a háborús Londonban. Anyja most tanúsított megbánása, elejtett célzásai hibákról és második esélyről és megbocsátásról, beleillik az elméletbe. És mit is mondogatott Irisnek - senki sem kedvel egy lányt, aki mindig többet akar, mint mások? Talán tulajdon tapasztalatából tett szert erre a tanulságra? Mennél többet törte a fejét Laurel, annál valósabbnak látszott. Anyjának pénzre volt szüksége, pénzre, amit Vivien Jenkinstől próbált megszerezni, de minden szörnyen félresikerült. Vajon Jimmynek is része volt-e benne, vajon a terv meghiúsulása okozta, hogy a kapcsolatuk elromlott? És vajon milyen

szerepet játszhatott a terv Vivien halálában? Henry Dorothyt tartotta felelősnek felesége haláláért: Dorothy egy vezeklő életbe menekülhetett, de Vivien gyászoló férje nem volt hajlandó feladni a kutatást, és idővel rá is talált. És Laurel a tulajdon szemével látta, mi történt ezután. Ben ott állt mögötte, és aprókat köhintett, ahogy a falióra kismutatója átsuhant az órán. Laurel úgy tett, mintha nem hallaná, és azon töprengett, vajon mi hiúsíthatta meg anyja tervét. Vivien rádöbbent, mi történik, és megálljt parancsolt? Vagy valami más, valami még rosszabb okozhatta, hogy minden felrobbant? Laurel az újságkötetekre pillantott, és az 1941-es gerinceket kereste. - Itt hagynám magát, igazán itt hagynám - mondta Ben -, de a főlevéltáros felnégyelne. - Nagyot nyelt. - Vagy még annál is rosszabbra vetemedne. Az ördögbe is. A fenébe. Laurel szíve elnehezült, betegesen kavargott a gyomra, és most kénytelen ötvenhét hosszú percen át ácsorogni, míg pontosan az a könyv, ami a szükséges válaszokat tartalmazhatja, itt hever egy bezárt teremben.

25

LONDON, 1941. ÁPRILIS

Jimmy a lábával kiékelte a kórház padlásának ajtaját, és a résen benézett Vivienre. Nem értette a dolgot. Holmi házasságtörő találka törvénytelen jelenetére számított - de ez nem az. Gyerekek, gyerekek mindenütt, kirakóssal játszanak a földön, körbe-karikába ugrálnak, egyikük éppen kézen áll. Jimmy rádöbbent, hogy a padláson van, ez a helyiség a hajdani gyerekszoba, a gyerekek pedig vélhetőleg Tomalin doktor elárvult páciensei. Valami kimondatlanul magára vonta a figyelmüket, és felnézve Vivient pillantották meg. Ahogy Jimmy figyelt, kitárt karjukkal mint megannyi repülőgép száguldottak Vivien felé. Vivien is ragyogott, hatalmas mosoly világított az arcán, térdre esett, és kitárta karját, hogy annyi odaszökkenő gyereket öleljen meg, amennyi csak odafér. Egyszerre tört ki mindnyájukból a szó, sebesen, izgatottan, repülésről és hajókról és kötelekről és tündérekről, és Jimmy felfogta, hogy a beszélgetés gyökerei régebbre nyúlnak vissza. Vivien láthatólag tudta, miről beszélnek, komolyan bólintott, nem olyan szórakozott módon, mint a gyerekeket hallgató felnőttek. Figyelt rájuk, elgondolkodott a hallottakon, és összevont szemöldöke tanúsította, hogy megoldáson töri a fejét. Egészen más volt most, mint amikor az utcán beszélt hozzá, könnyedebb, kevésbé merev. Amikor ki-ki elmondta a mondókáját és a zaj alábbhagyott - mint néha előfordul, szinte egy csapásra -, Vivien felemelte kezét: - Mi lenne, ha mindjárt nekilátnánk, és sorra megoldanánk a felmerülő problémákat? Bizonyára egyetértettek, mert zokszó nélkül szétszóródtak, és szorgosan kezdték huzigálni a székeket és egyéb, ismeretlen rendeltetésű tárgyakat - takarókat, seprűnyeleket, fél szemükön kötést viselő játékmackókat - a szoba közepén kiürített területre, és valamiféle gondosan kidolgozott szerkezetté állítottak mindent össze. Jimmy

ráébredt, mi az, és váratlan örömmel mosolyodott el. Hajó formálódott a szeme láttára - ott a tatja, ott az árboc, ott a palánk, egyik oldalán zsámollyal, a másikon egy lócával megtámasztva. És Jimmy szeme láttára emelkedett a vitorla: háromszögűre hajtogatott lepedő, mindegyik sarkát erősen, büszkén tartó vékony kötelekkel. Vivien letelepedett egy felfordított ládára, és valahonnan elővett egy könyvet - bizonyára a táskájából, vélte Jimmy. Vivien végighúzta ujját a középső lap szélén, lesimította, majd megszólalt: - Kezdjük Hook kapitánnyal és az Elveszett Fiúkkal... no de hol marad Wendy? - Itt vagyok - szólalt meg egy tizenegyéves forma, felkötött karú kislány. - Jól van - bólintott Vivien. - Mindjárt sorra kerülsz. Ne készülődj soká. Egy fiú, fél szemén kalóz módra hordott fekete kötéssel, kezében valami fényes kartonból eszkábált kampóval Vivien felé sétált, imbolygó járással, ami megnevettette Vivient. Színdarabot próbálnak, jött rá Jimmy. A Pán Pétert. Kisfiú korában egyszer elvitte erre a darabra az édesanyja. Felmentek Londonba, majd a színház után a Libertyben teáztak. Csudás uzsonna volt, de Jimmy egész idő alatt szótlanul ült, nem érezte otthonosan magát, és lopva anyjára pillantgatott, aki sóvár kifejezéssel sandított a vállán át a ruhák soraira. Előzőleg veszekedés támadt a szülei között, a pénzről (mi másról?), és Jimmy a hálószobájából hallotta, amint valami darabokra törik a padlón. Lehunyta szemét, és visszagondolt a színdarabbeli kedvenc pillanatára, amikor Péter kitárja karját, és a nézőkhöz fordul, akik talán Sohaországról álmodoznak: „Fiúk-lányok, hisztek a tündérekben? - kiáltja. - Ha igen, tapsoljatok, ne engedjétek, hogy Csingiling meghaljon!” És Jimmy meghatottságában felugrott a helyéről, vézna lába reményteljesen reszketett, összecsapta a kezét, és válaszul felkiáltott: - Igen! - és szívből hitte, hogy visszaadhatja az életnek Csingilinget, és megmenthet mindent, ami csak jobb és varázsosabb a világon. - Náthán, elkészültél a lámpással? Jimmy pislogott, és visszatért a jelenbe.

- Náthán! - szólt Vivien. - Rád várunk. - Már világítok - válaszolt egy vörös hajú kisfiú, akinek sínben volt a lába. A padlón ült, a zseblámpa fényét a vitorlára irányította. - Aha - mondta Vivien. - Látom. Hát... jó. - De hiszen alig látjuk - szólt egy másik fiú. Csípőre tette két kezét, és ott állt, ahol a közönségnek kellene ülnie. A vitorlához lépett, szemüvegén át a gyenge fénybe sandított. - Nem sokat ér, ha nem láthatjuk Csingilinget - mondta a Hook kapitányt játszó fiú. - Egyáltalán nem válik be. - Dehogyisnem - jelentette ki Vivien. - Már hogyne válna be! A képzeletnek igen nagy a hatalma. Ha mindannyian azt mondjuk, hogy látjuk a tündért, akkor majd a közönség is látja. - De mi nem látjuk. - Hát nem, de ha azt mondjuk, hogy látjuk... - Vagyis hazudjunk? Vivien a mennyezet felé emelte tekintetét, magyarázó szavakat keresett, és a gyerekek sugdosni, lökdösődni kezdtek. - Elnézést - szólalt meg Jimmy az ajtónyílásból. Senki sem hallotta, hát megismételte, ezúttal hangosabban: - Elnézést... Mindannyian feléje fordultak. Vivien mélyet lélegzett, amikor megpillantotta, aztán összevonta a szemöldökét. Jimmy tagadhatatlanul örömét lelte abban, hogy megzavarhatja Vivient, megmutathatja, hogy nem mindig az ő szája íze szerint történnek a dolgok. - Éppen csak elgondolkodtam - mondta. - Mi lenne, ha fényképész lámpát használnának? Hasonlít a zseblámpához, de sokkal erősebb a fénye. A gyerek már csak gyerek. Senki sem gyanakodott, és még csak meg sem lepődött, amiért egy idegen toppan közéjük a padlásgyerekszobába, és avatkozik ebbe a nagyon különleges beszélgetésbe. Sőt, teljes csend támadt, mindnyájan fontolóra vették a javaslatát, majd suttogás kelt, ahogy megvitatták, aztán - Igen! - kurjantott egy fiú és felugrott izgalmában. - Príma! - szólt egy másik. - De nekünk nincs olyan lámpánk - mondta a komor, szemüveges fiú. - Én szerezhetek egyet - válaszolt Jimmy. - Újságnál dolgozom, a

stúdiónkban rengeteg lámpa van. Még izgatottabb sustorgás, éljenzés a gyerekektől. Jimmy elszakadt a kilincsétől, és belépett a szobába. A gyerekek mintegy vezényszóra feléje fordultak; Vivien komor pillantást vetett rá, a Pán Péter az ölében hevert, csukva. Jimmy ügyet sem vetett rá. Szerintem valahonnan magasból kellene világítanotok. Igen, ez működne, és ha úgy igazítjátok, hogy mindig a színpad felé nézzen, kisebb, de erősebb lenne a fény, nem széles, általános fényesség, és ha esetleg valami csőféleséget tudnátok alkalmazni... - De egyikünk sem elég magas, hogy kezelje. - Már megint a szemüveges kölyök. - Onnan fentről nem. - Árva vagy sem, Jimmy szinte megutálta. Vivien eltökélt tekintettel követte a szóváltást, és rá akarta kényszeríteni Jimmyt, hogy emlékezzen, mit mondott neki - felejtse el az ajánlatot és tűnjön el —, de Jimmy képtelen volt megtenni. Lelki szemeivel látta, milyen fantasztikus lenne a világítás, és százféleképpen is elgondolta, hogyan működtethetné. Ha létrát állítanak a sarokba, vagy ha egy seprűhöz kötik a lámpát - jól megerősítve -, és lengetik, mint egy horgászbotot, vagy... - Én megcsinálom -szólt hirtelen. - Majd én kezelem a világítást. - Nem! - pattant fel Vivien. - Igen! - kiabáltak a gyerekek. - Nem teheti - nézett rá Vivien fagyosan. - Nem fogja megtenni. - De igenis meg tudja tenni! Meg is teszi! Muszáj! - kurjongatott a gyereksereg. Jimmy ebben a pillanatban vette észre Nellát - a padlón ült, intett neki, majd körülnézett a többiekre, tekintetében a tulajdonos félreérthetetlen büszkeségével. Hogyan is mondhatna nemet? Jimmy két tenyerét Vivien felé emelte - nem fakadt éppen a szívéből a mentegetőzés -, majd a gyerekekre vigyorodott. - Megbeszéltük! Veletek vagyok. Új Csingilinget kaptok.

Később már alig hihető, de amikor Jimmy felajánlotta, hogy eljátssza a

kórházi darabban Csingilinget, nem gondolt - még csak távolról sem - a találkozóra, amit meg kellett volna szerveznie Vivien Jenkinsszel. Egyszerűen magával ragadta a nagyszabású vízió, ahogyan fényképész lámpájával megszemélyesíti a tündért. Dolly nem bánta: - Ó, Jimmy, te okos jószág - mondta, és izgatottan megszívta a cigarettáját. - Tudtam, hogy kitalálsz valamit! Jimmy zsebre tette a dicséretet, és meghagyta Dollyt a hitében, hogy mindez része a tervnek. Dolly annyira boldog mostanában, és olyan megkönnyebbülés, hogy ő visszakapta a régi kis Dollját. - A tengerpart jár az eszemben - mondogatta Dolly azokon az estéken, amikor sikerült becsempésznie Jimmyt Mrs. White kamraablakán, és egymás mellett feküdtek a közepén besüppedő keskeny ágyban. - Hát nem látod magad előtt, Jimmy? Együtt öregszünk, körülöttünk a gyerekeink, aztán majd az unokák jönnek látogatóba a száguldó autójukon szerezhetünk olyan kétszemélyes hintát - no, mit szólsz ehhez, szerelmetes fiúkám? Igen, igen, mondogatta Jimmy. Aztán megint megcsókolta Dolly csupasz nyakát, megnevettette Dollyt, és magában hálát mondott Istennek, hogy meghitt, meleg kapcsolatuk megint a régi. Igen, akarja ő, amit Dolly leír, olyan hevesen akarja, hogy szinte már fáj. És ha Dolly örül, hogy Jimmy és Vivien együtt dolgozik és közelebb kerül egymáshoz, hát ő is örömmel osztozik a gondolatban. Persze nagyon jól tudta, hogy a valóság egészen más. A következő néhány hétben, amikor megjelent ahány próbán csak tudott, Vivien ellenségessége megdöbbentette. Mintha nem is ugyanaz a személy volna, akivel akkor este a kantinban találkozott, aki látta a felvételeit Nelláról, és mesélt a kórházban végzett munkájáról. Most mintha nem tartaná méltónak magához, hogy néhány szónál többet váltson vele. Jimmy szinte biztos volt benne, hogy Vivien legszívesebben keresztülnézne rajta. Számított bizonyos hűvösségre - Doll előkészítette rá, mennyire kegyetlen lehet Vivien Jenkins, ha megharagszik valakire -, de igazában az lepte meg, mennyire személyes ez a gyűlölet. Hiszen alig ismerik egymást, ráadásul Vivien még csak nem is sejtheti az ő kapcsolatát Dollyval.

Egyik nap mindkettejüket megnevettette egyik gyerek valamiféle mulatságos csínye, és Jimmy Vivienre kacsintott, mint egyik felnőtt a másikra - nem akart egyebet, csak osztozni a pillanaton. Vivien megérezte a pillantását, szembenézett vele, de amint meglátta Jimmy derűs arcát, menten lefagyott arcáról a mosoly. Ellenségessége láttán Jimmy kutyaszorítóba került. Bizonyos tekintetben megfelelt, hogy ennyire utálják - a zsarolás gondolata nemigen volt ínyére, de könnyebbnek, igazoltabbnak látta a tervet, ha Vivien keresztülnéz rajta -, csakhogy, ha nem nyeri el a bizalmát, ha már a szeretetét nem is, egyszerűen nem tudja megvalósítani. Jimmy tehát próbálkozott. Félresöpörte a Vivien ellenséges magatartása miatti neheztelést, a Doll iránti hűtlenséget - hiszen Vivien lerázta magáról, megalázta az ő kis szemefényét -, és inkább azt nézte, hogyan viselkedik Vivien a kórházi árvákkal. Olyan világot teremt nekik, amelyben eltűnhetnek, mihelyt belépnek az ajtón, igazi gondjaikat maguk mögött hagyva a földszinti hálóteremben, a kórtermekben. Csüggnek a szavain, tátott szájjal, amikor vége a próbának, és Vivien mesél nekik a föld közepére vezető alagútról, a feneketlen, sötét, varázslatos folyókról, meg a víz alatt villódzó parányi fényekről, amelyek hívogatják a gyerekeket... És idővel, ahogy folytatódtak a próbák, Jimmy gyanította, mintha Vivien Jenkins ellenségessége tünedezne, mintha már nem utálná őt annyira, mint eleinte. Vivien továbbra sem beszélgetett vele, és csak egyszerű biccentéssel vette tudomásul a jelenlétét, de Jimmy néha rajtakapta, amint ránéz, mikor azt hiszi, hogy ő nem veszi észre, és mintha Vivien arca már nem is volna annyira haragos, inkább elgondolkodó, sőt éppenséggel kíváncsi. Talán ezért követte el Jimmy a hibát. Érzékelte a növekvő... nos, nem éppen meghittséget, de legalább azt, hogy megindult kettejük között az olvadás. És egy április végi napon, amikor a gyerekek elszaladtak ebédelni, és ők Viviennel kettesben pakolták el a hajót, Jimmy megkérdezte, vajon Viviennek van-e gyereke. Könnyed társalgás indításának szánta, de Viviennek mintha megfagyott volna az egész teste, és Jimmy rögtön tudta, hogy tévedett - ha nem is

tudta, miben -, és hogy most már késő lenne visszaszívni a kérdést. - Nincs. - Éles volt a szó, mintha követ vágott volna hozzá. Vivien megköszörülte a torkát. - Nekem nem lehet gyerekem. Jimmy legszívesebben elsüllyedt volna a föld közepébe vezető alagútban, hogy csak zuhanjon, zuhanjon, zuhanjon. - Elnézést - motyogta, amire kis biccentés volt a válasz, majd Vivien végzett a vitorla becsomagolásával, és távozott. Az ajtót szemrehányóan becsukta maga után. Jimmy faragatlan tuskónak érezte magát. Nem mintha elfelejtette volna, hogy valójában miért is van ott - hogy Vivien kicsoda és mit művel, az sem változott -, csak éppen... nos, Jimmy nem szívesen sértett meg valakit, mint az imént Vivient. Még most is összerezzent a gondolatra, hogy Vivien mennyire megmerevedett a kérdés hallatán, és szidta magát, amiért ennyire otromba volt. Aznap este, amikor a legutóbbi légitámadás okozta rombolást fényképezte, gépét az otthontalanok, a gyászolók tömegének újoncaira szegezve, agyának másik fele szüntelenül azon tipródott, hogyan is tehetné jóvá, amit Vivien ellen vétett.

Másnap korán érkezett a kórházhoz, és idegesen cigarettázva várta, mikor bukkan fel Vivien a túloldalon. Leült volna a lépcsőre, de úgy érezte, ha Vivien meglátná, sarkon fordulna és elindulna az ellenkező irányba. Amikor megpillantotta a sietve közeledő Vivient, eldobta a cigarettát, Vivien elé ment, és átnyújtott egy fényképet. - Mi ez? - kérdezte Vivien. - Igazából semmi - mondta Jimmy, és figyelte, amint Vivien megfordítja a képet. - A maga kedvéért vettem fel tegnap este. A maga meséjére emlékeztetett, tudja, a folyó mélyén a fényekre, meg az emberekre - a családra a fátyol túloldalán. Vivien a fényképre nézett. Jimmy hajnalhasadáskor készítette a felvételt, a napfény megvillant, valósággal szikrázott a romok üvegtörmelékén, és a felszálló füst mögött

egy család árnyalakjai látszottak, amint éppen kibukkannak az életüket megmentő óvóhelyről. Jimmy nem feküdt le, miután elkészítette a fotót, hanem egyenesen az újsághoz sietett, hogy előhívhassa a képet Vivien számára. Vivien nem szólt, de az arckifejezése láttán Jimmy arra gondolt, hogy talán a sírás fojtogatja. - Szörnyen érzem magam - szólalt meg Jimmy. Vivien rápillantott. - Amiatt, amit tegnap mondtam. Megbántottam. Sajnálom. - Nem tudhatta. - Vivien gondosan a táskájába tette a fényképet. - De akkor is... - Nem tudhatta. - Már-már elmosolyodott, legalábbis Jimmy úgy vélte, de nem bizonyosodhatott meg róla, mert Vivien a kapu felé fordult, és besietett a kórházba.

Aznap tartották az egyik utolsó próbát a nagy előadás előtt. A gyerekek becsődültek a szobába, eltöltötték fénnyel, zajjal, aztán megszólalt az ebédre hívó csengő, és ahogy jöttek, olyan hirtelen el is tűntek. Jimmy részben kísértést érzett, hogy velük tartson, hogy elkerülje a feszélyező együttlétet Viviennel, de utálta volna magát ezért a gyengeségért, hát ott maradt, és segített szétszerelni a hajót. Érezte, hogy Vivien figyeli, amint egymásra rakja a székeket, de nem nézett oda. Nem tudta, mit láthatna Vivien arcán, és nem akarta még pocsékabbul érezni magát. Amikor Vivien végre megszólalt, egészen másképp hangzott, mint rendesen: - Miért jött a kantinba akkor este, Jimmy Metcalfe? Erre már felpillantott. Vivien figyelme visszatért a díszlethez: a színdarabhoz festett fenyőfákat, homokot. Sajátos volt, hogy szabályosan mondta ki Jimmy teljes nevét, és ki tudja miért, nem kellemetlen borzongást keltett Jimmy gerincében. Azt tudta, hogy Dollyról nem beszélhet, de Jimmy nem szokott hazudozni. - Valakire vártam.

Vivien ránézett, és igen-igen halvány mosoly tűnt fel az ajkán. Jimmy sose tudta, mikor kell elhallgatnia. - Úgy volt, hogy máshol találkozunk - mondta -, de én inkább a kantinba mentem. - Miért? - Miért?!... - Miért nem maradt meg az eredeti tervnél? - Nem tudom. Valami odavonzott. Vivien nem vette le róla a szemét, de a tekintete nem utalt a gondolataira. Majd visszafordult az éppen soron levő pálmalevélhez. - Örülök - mondta, és máskor tiszta hangja kissé megbicsaklott. - Igazán örülök, hogy megtette.

Aznap megváltoztak a dolgok. Nem Vivien szavaiban, bár elég kedves volt, hanem abban a megmagyarázhatatlan érzésben, ami Jimmyt elfogta, valahányszor Vivienre nézett. Valamiféle kapcsolat érződött kettejük között, valósággal megrohanta Jimmyt, amikor utóbb a beszélgetésükre gondolt. Tíz szónál egyikük sem szólt többet, és az a tíz sem volt különösebben jelentőségteljes, de az egész mégiscsak jelentett valamit. Jimmy tudta akkor, és tudta később is, amikor Dolly beszámolót kért az aznapi fejleményekről, és ő el is mesélt mindent - de azt a részt nem említette. Doll bizonyára örülne, hogy ő Vivien bizalmába férkőzik - de Jimmy nem szólt semmit. A Viviennel való beszélgetés az övé; valamiféle áttörésnek érezte, de nem úgy, ahogyan Dolly kívánná. Nem akart osztozni rajta; nem akarta tönkretenni. Másnap ruganyosabb léptekkel érkezett a kórházhoz, amikor azonban benyitott az ajtón, és átadta ajándékát, egy gyönyörű, érett narancsot Myrának (akinek aznap volt a születésnapja), Myra közölte, hogy Vivien nincs ott. - Nincs jól. Reggel telefonált, és azt mondta, nem tud felkelni. Azon töprengett, vajon maga le tudná-e vezetni a próbát. - Meg tudom csinálni - mondta Jimmy. Vajon Vivien távollétének van-e

köze a kettejük között történtekhez? Megbánta volna, hogy őt közelebb engedte magához? Jimmy a padlóra nézett, aztán felpillantott Myrára. - Azt mondta, beteg? - Szegénykének egyáltalán nem hangzott valami jól a hangja. De azért ne nézzen mar olyan szomorúan - majd meggyógyul. Mint mindig. - Myra felemelte a narancsot. - A felét elteszem neki, jó? A legközelebbi próbán odaadhatja. Csakhogy Vivien a legközelebbi próbán sem jelent meg. - Még mindig az ágyat nyomja - tudatta Myra, amikor Jimmy belépett az ajtón. - De az a legokosabb. - Komoly baja van? - Nem hinném. Szegényke igen balszerencsés, de hamarosan talpra áll sosem bír sokáig távol maradni a gyerekektől. - Történt ilyesmi már máskor is? Myra mosolygott, de a mosolyát valami fékezte, talán holmi felismerés, és szinte gyengéd nyugtalanság. - Mindenki betegeskedik néha, Mr. Metcalfe. Mrs. Jenkins máskor is gyengélkedett, de hát mindnyájan úgy vagyunk vele, nem? - Tétovázott, és amikor újra megszólalt, halk, de határozott volt a hangja. - Figyeljen, Jimmy kedves, látom, hogy kedveli, és ez igazán szép magától. Az ég a tudója, Mrs. Jenkins valóságos angyal, azzal, amit ezekért a gyerekekért tesz. Biztos vagyok benne, hogy nem kell miatta aggódni, és hogy a férje jól gondoskodik róla. - Anyásán elmosolyodott. - Ne aggódjon már, jó? Nem aggódik, ígérte Jimmy, majd felfelé indult volna, de Myra tanácsának hatására megtorpant. Vivien nincs jól, mi sem természetesebb, mint hogy rá gondol - de miért hangsúlyozza annyira Myra, hogy Jimmy ne aggódjon miatta? És milyen hangsúlyosan ejtette ki azt, hogy „a férje”. Mintha Tomalin doktorhoz szólna, akinek a gondolatai a más felesége körül járnak...

Jimmynek nem volt példánya a színdarabból, de legjobb tudása szerint levezette a próbát. A gyerekek szót fogadtak, végigpergették a szerepüket,

alig-alig veszekedtek, jól ment minden. Jimmy már-már némi önelégültséget érzett, míg el nem pakolták a kellékeket, és a felfordított láda körül gyülekezve kérlelték, hogy meséljen valamit. Nem tud semmiféle mesét, közölte velük Jimmy. Nem akarták elhinni, hát megpróbálta volna elmondani Vivien egyik meséjét, mire eszébe jutott épp idejében, hogy megakadályozza a lázadást - a Csalogány Csillag. Tágra nyílt a szemük, úgy hallgatták, és Jimmy rádöbbent, mint eddig még soha, milyen sok a közös vonása a Tomalin doktor betegeivel. A nagy sürgés-forgás közepette elfelejtette Myra megjegyzéseit. Elköszönt a gyerekektől és lefelé indult, és csak akkor kezdett azon töprengeni, hogyan nyugtathatná meg Myrát: képzelődik - vagy hogy ez egyáltalán szükséges-e. Az előcsarnokban odalépett Myra íróasztalához, de mielőtt egy szót szólhatott volna, Myra szólalt meg: - Jó, hogy itt van, Jimmy. Tomalin doktor szeretné üdvözölni -, olyan tisztelettel, mintha maga a király határozná el, hogy benéz egy délután, és szívesen találkozna Jimmyvel. Myra felnyúlt, és lepöckölt egy pihét Jimmy gallérjáról. Jimmy várt. Torkában feltorlódott a keserűség - régi, ismerős érzés gyerekkorából, amikor elképzelte, hogyan nézne szembe a férfival, aki ellopta tőlük az anyukáját. Végtelenül hosszúnak tűnő percek elteltével végre nyílt az íróasztal mögötti ajtó, és előbukkant egy méltóságteljes úr. Jimmy ellenségessége szertefoszlott, és alapos zavar maradt a helyében. A másik férfinak takarosan nyírt ősz haja volt, szemüvege vastag, akár a palackok alja. Nyolcvan-éves lehetett, ha nem több. - Tehát maga Jimmy Metcalfe - szólalt meg a véreres világoskék szemű, idős orvos. - Remélem, jól boldogul? - Igen, uram, köszönöm. Nagyon jól - hebegett Jimmy. Megpróbálta felfogni, mit is jelent mindez. A férfi kora éppenséggel még nem zárja ki, hogy viszonya legyen Vivien Jenkinsszel, de azért... - Bizonyára kurta pórázon tartják - folytatta az orvos —, a mi Myránk és Mrs. Jenkins. A kis Vivien egy régi barátom unokája. - Nem tudtam. - Nem? Nos, most már tudja.

Jimmy bólintott, és mosolyogni próbált. - Akárhogyan is, remek munkát végez. Segít a gyerekeknek. Nagyon kedves. Lekötelez. - Ezzel mereven biccentett, és visszavonult az irodájába. Bal lábára kissé sántított. - Kedveli magát - ámult Myra, amikor becsukódott az ajtó. Jimmy gondolatai kergetőztek, míg megpróbálta a bizonyosságot elválasztani a gyanútól. - Igazán? Miből gondolja? - Tudomásul vette a maga létét. Általában nem érdeklik a felnőttek. Mindig is jobban kedvelte a gyerekeket. - Régóta ismeri? - Harminc éve dolgozom neki. - Myra büszkén kihúzta magát és elegyengette a blúza kivágásában függő keresztet. - Nemigen tűr felnőtteket a kórházában. Tudtommal maga az egyetlen - pillantott a szemüvege fölött Jimmyre akiért valaha is megerőltette magát. - Természetesen Vivien kivételével - kutakodott Jimmy. Myra nyilván tisztában van a tényekkel. Mármint ami Mrs. Jenkinst illeti. - Ó, igen - bólintott Myra. - Természetesen. No de őt persze a gyerekkora óta ismeri - olyan, mintha a nagyapja volna. Maga alighanem Mrs. Jenkinsnek köszönheti, hogy Tomalin doktor szóba állt magával. Bizonyára szólt egy szót a maga érdekében. -Myra elkomolyodott. Akárhogyan is, Tomalin doktor kedveli. Ez szép. Nos... nem kellene már fényképeznie a holnap reggeli újság számára? Jimmy tréfásan szalutált, amivel megmosolyogtatta Myrát, majd útnak indult. Kavarogtak a gondolatai. Dolly tévedett - akármennyire biztos volt a dolgában, tévedett. Tomalin doktor és Vivien között nincs semmiféle szerelmi kapcsolat - az öregember „olyan, mintha a nagyapja volna” Viviennek. O pedig... Jimmy megrázta a fejét. Elrettentette, miket is gondolt Vivienről, mennyire elítélte. Hiszen Vivien nem házasságtörő, egyszerűen asszony, jó asszony, aki arra áldozza az idejét, hogy egy kis boldogságot lopjon egy csoport árvába, akik mindenüket elveszítették!

Furcsa talán, hiszen hazugságnak bizonyult mindaz, amiben oly szilárdan hitt, Jimmy mégis megkönnyebbült. Alig várta, hogy beszámolhasson Dolinák: már nem kell megvalósítani a tervet, Vivien nem bűnös semmiben. - Csak abban, hogy undok volt velem - válaszolta Dolly, amikor Jimmy mindezt elmesélte. - Neked ez most már nyilván nem számít, hiszen annyira összebarátkoztatok. - Ugyan már, Doll, egyáltalán nem így áll a dolog. Figyelj! -Átnyúlt az asztalon, hogy megfogja Dolly kezét, és a könnyed, szelíd hanggal elmagyarázta: az egész dolog rossz tréfa, ideje felhagyni vele. - Tudom, hogy barátságtalanul bánt veled, ezt rossz néven is veszem tőle. De a terved - nem működik. Vivien nem hibás. Elolvasná a leveledet, és jót nevetne rajta. Valószínűleg megmutatná a férjének is, és együtt nevetnének. - Nem fog nevetni. - Dolly elhúzta a kezét, és összefonta a karját. Konok volt, vagy talán csak elkeseredett - néha nehéz volt megállapítani a különbséget. - Egyetlen nő sem szeretné, hogy a férje azt gondolja, viszonyt folytat egy másik férfival. Vivien megadná nekünk azt a pénzt. Jimmy cigarettát vett elő, rágyújtott, és a láng mögül Dollyt nézte. Valamikor megenyhült volna; az imádata elvakította Dolly hibáira. Most azonban megváltoztak a dolgok. Repedés támadt, egyenesen Jimmy szívéig futó hajszálrepedés. Azon az estén keletkezett, amikor Dolly kijelentette, nem megy hozzá feleségül, és ott hagyta a vendéglő padlóján. A repedést azóta befoltozták, többnyire nem is látszik, de akárcsak a vázán, amit anyja földhöz vágott aznap, amikor a Libertyben voltak, és amit apja összeragasztott, bizonyos világításnál mégis meglátszott. Jimmy szereti Dollyt, ez sohasem fog megváltozni - mert Jimmy hűsége olyan, akár a lélegzetvétel -, de ahogy Dollyra nézett az asztal túloldalán, úgy érezte, abban a pillanatban talán egy kicsit kevésbé szereti.

Vivien alig egy hét elteltével visszatért. Amikor Jimmy az utolsó lépcsőfordulóra érve benyitott, és meglátta Vivient egy hadaró gyerekcsapat közepén, váratlanul megörült. Nem csak örült - a világ egy

kicsit fényesebb lett. Jimmy megtorpant. - Vivien Jenkins - szólalt meg, amire Vivien felpillantott és a szemébe nézett. Rámosolygott, Jimmy viszonozta a mosolyt, és tudta, hogy most aztán bajba került.

26

A NEW COLLEGE KÖNYVTÁRA, OXFORD,2011

Laurel a következő - egytől egyig gyötrelmes - ötvenhét perc során a New College kertjében járkált. Amikor végre nyílt a kapu, Laurel jóformán könyvtári rekordot állított fel, a karácsony másnapi árleszállítások vásárlóira emlékeztetve tört át mások sorain, és igyekezett vissza a padjához. Ben mindenesetre meghökkent, amikor megérkezve Laurelt már nagy munkában találta. - Ez igen - tágult nagyra bámulatában a szeme. Vajon Laurel varázsütésre röppent-e vissza? Majd elsuttogta: - Nem hagytam itt bent véletlenül? Nem, nem, nyugtatta Laurel, de közben már Katy 1941-es naplóját nézte át, hátha megtalálja a kulcsot: vajon miért futott zátonyra édesanyjának terve. Az év első hónapjaiban kevés említés esett Vivienről, Katy néhanéha feljegyezte, hogy levelet írt vagy kapott, és diszkrét utalások szerint „nagyjából ugyanaz a helyzet Mrs. Jenkinsszel”, ám 1941. április 5-én élénkültek a dolgok:

A mai posta levelet hozott ifjú barátnőmtől, Vivientől. A szokásoshoz képest hosszú levél, és első pillantásra szemembe szökött a tény, hogy valami változott a hangjában. Megörültem, mert úgy tűnt, Vivien egykori élénkségének nyoma visszatért, s talán elcsitultak a gondjai. Ám sajnos, nem így történt, a levél nem szól megújult kötelezettségről az otthon, a házi tűzhely iránt; mi több, hosszasan, részletesen ír önkéntes tevékenységéről Tomalin doktornak az elárvult gyermekeket istápoló kórházában; s kérve kér, mint mindig hogy leveleit elolvasásuk után semmisítsem meg, és válaszomban utalást se tegyek rájuk. Természetesen tiszteletben tartom a kérését, de ismételten kérlelem, méghozzá a lehető legnyomatékosabban, hogy szakítsa meg mindennemű

kapcsolatát azzal a hellyel, legalábbis míg tartós megoldást nem eszelhetek ki a problémáira. Nem elég vajon, ha továbbra is adományt nyújt a kórház napi kiadásaira? Vajon a tulajdon egészségével nem törődik? Tudom, nem hagyja abba, hiszen Vivien még ma is, húszesztendősen, az a konok gyermek, akit a hajónkon megismertem, s ha nincs ínyére, nem hajlandó a tanácsomat megfogadni. En mindenképpen írok. Soha meg nem bocsátanám magamnak, ha bekövetkezne a legrosszabb, s én nem tettem volna meg minden tőlem telhetőt, hogy a helyes útra térítsem.

Laurel összevonta szemöldökét. Mi lehet az a legrosszabb? Nyilván e kerülte valami a figyelmét - ugyan miért erősködne Katy Ellis, a világ bántalmazott gyermekeinek tanítója és barátja, hogy Vivien hagyjon fel az önkéntes munkával Tomalin doktornak a háborús árvákat istápoló kórházában? Hacsak nem maga Tomalin doktor a veszély? Ez volna az? Vagy talán a kórház környéke vonzza a nemet bombázógépeket? Laurel egy percig mérlegelte a kérdést, de mindjárt el is döntötte: hacsak nem tér a kutatóút mellékösvényére, lehetetlen pontosan megtudnia, mitől tart Katy - ez azonban felemésztené a maradék kevés időt. Izgató a kérdés, de gyaníthatóan mellékes a kutatáshoz mérve, aminek során többet akar megtudni anyja tervéről. Tovább olvasott:

Levelének második oldalán kiderül, mitől javul Vivien hangulata. Úgy tűnik, megismerkedett valakivel: egy fiatalemberrel, és noha igyekszik a legfelületesebben említeni-„a gyermekekkel kapcsolatos tervemhez új önkéntes csatlakozott, egy férfi, aki láthatólag éppoly kevéssé ismeri határait, mint amennyire én tudnám, hogyan lehet fényt tündérré változtatni” - jól ismerem ifjú barátnőmet, és gyanítom, hogy a könnyed felszín csupán tettetés a kedvemért; célja, hogy elfedjen valami mélyebbet.

Hogy mi lehet ez a valami, nem tudom, csak azt, hogy nem jellemző ennyi sort áldoznia egy újonnan megismert személy - akár barát, akár ellenség - említésére. Óvatos vagyok. Ösztönöm még sosem hagyott cserben, és írok is mindjárt, hogy megfelelő óvatosságra intsem Vivient.

Katy Ellis alighanem valóra váltotta szándékát, mert a következő naplóbejegyzés hosszas idézetet tartalmaz Vivien Jenkinsnek nyilván a Katy megnyugtatására íródott leveléből.

Mennyire hiányollak, Katy kedves! Több mint egy éve, hogy legutóbb találkoztunk - én tíz évnek érzem. Leveled felkeltette bennem a vágyat, hogy együtt üldögéljünk Nordstromban, a tóparti fa alatt, ahol látogatásod alkalmával piknikeztünk. Emlékszel az estére, amikor kiszöktünk a házból és lampionokat aggattunk a ligetfáira? Alighanem cigányok tehették, mondtuk bácsikámnak, mire ő másnap reggeltől estig a terepet járta, vállán puskával, a sarkában szegény vén kutyájával - drága öreg Dewey. Milyen hűséges kutya volt! Később szememre vetetted az elkövetett csínyt, de mintha emlékeznék, Katy, hogy a reggeli fölött éppen te írtad le, igen részletesen, az éjszaka hallott „félelmetes” zajokat, amikor „alighanem cigányok” szállták meg Nordstrom megszentelt földjét. Ó, micsoda élmény volt az óriási ezüst hold fényénél úszni! Mennyire rajongok az úszásért - nem olyan, mintha az ember egyenesen átvetné magát a világ peremén? Mindig is hittem, hogy felfedezhetem a folyam mélyén a nyílást, amely hazavezethetne. Ah, Katy - milyen kort kell elérnem, hogy megszüntethessem aggályaidat? Mekkora teher lehetek! Vajon még akkor is figyelmeztetsz, hogy ne maszatoljam be a szoknyámat, és töröljem meg az orromat, amikor már vénasszony leszek, és kötőtűimet csattogtatva hintaszékemben ringatózom?Menynyit gondoskodtál rólam az évek folyamán, mennyire megnehezítettem nem egyszer ezt a feladatot, és milyen szerencsés vagyok,

hogy te vártál rám azon a szörnyű napon Southport vasútállomásán! Tanácsod most is bölcs, mint mindig és kérlek, drágám, nyugodj meg: nem kevésbé bölcsek az én cselekedeteim. Nem vagyok már gyermek, és nagyon is tisztában vagyok kötelességemmel - de ugye nem nyugodtál meg? Már ennek olvastán is csóválod a fejed, és magadban megrósz „fékezhetetlenségemért”. Hogy eloszlassam aggályaidat, ezennel kijelentem: alig néhány szót beszéltem azzal a férfival (mellesleg Jimmy a neve - említsük így - „a férfi” baljósan hangzik); elkövettem minden tőlem telhetőt, hogy megelőzzek mindennemű kapcsolatot, sőt szükség esetén a gorombaságtól sem riadtam vissza. Bocsánatodért esedezem, Katy kedves, tudom, nem szeretnéd, ha ifjú gyámolítottad a rossz modor gyanújába keveredne, én pedig a világért sem óhajtom bármivel is veszélyeztetni hírnevedet!

Laurel elmosolyodott. Kedvelte Vivient; Katy tyúkanyó aggodalmaskodására orcátlan volt a válasz, de nem utálatos. Még Katy is ezt írta a levélidézet alá: „Örömmel látom, hogy orcátlan kis barátném visszatért. Hiányoltam az elmúlt évek során.” Laurelnek kevésbe tetszett, hogy Vivien nevén nevezi a kórházban vele együtt önkénteskedő fiatal férfit. Ugyanaz a Jimmy volna, akit Laurel édesanyja szeretett? Bizonyára. Véletlen volt-e, hogy együtt dolgozott Viviennel Tomalin doktor kórházában? Nyilván nem. Ahogy a szerelmesek terve kibontakozott, Laurelben erősödött az előérzet. Vivien nyilván nem is gyanította a kórházi kedves fiatalember és az ő egykori barátnője, Dorothy közötti kapcsolatot - ami nem meglepő, vélte Laurel. Kitty Barker említette, mennyire óvatosan igyekezett a mama távol tartani barátját a Campden Grove-tól. Azt is leírta, hogyan erősödtek a háború alatt az érzelmek és olvadtak el az erkölcsi bizonyosságok, felkínálva - ötlött Laurel eszébe - a tökéletes környezetet, amelyben két baljós csillagzat alatt született szerető folie á deux-be sodródhat. A következő hét naplójegyzetei sem Vivien Jenkinst, sem „a fiatalember dolgát nem említik; Katy Ellis gondolatait a kerületi őrség pillanatnyi

gondjai és az invázióval kapcsolatos hírek foglalkoztatták. Április 15-én feljegyzi: nyugtalan, mert Vivien egy ideje nem ír, de később megemlít egy telefonhívást, amelyben Tomalin doktor értesíti, hogy Vivien gyengélkedik. Nos, ez érdekes. Kiderül, hogy azok ketten végül is ismerték egymást, és Katy nem az orvossal kapcsolatos nyugtalanság miatt ellenzi annyira a kórházat. Négy nap múlva íródott a következő:

Egy ma érkezett levél nagyon nyugtalanít. Összegezve nem tudnám érzékeltetni a hangját, és azt sem tudom, mivel kezdjem, mivel végezzem az idézetet, sem pedig hogy mi nyugtalanít. így hát az én drága (és őrjítő) fiatal barátném kívánsága ellenére ezegyszer nem dobom levelét az esteli kandallótűzbe.

Laurel soha még sebesebben nem lapozott. És ott állt, szép fehér papíron, és nyilván a nagy sietségnek tulajdonítható meglehetősen kusza kézírással, Vivien Jenkins 1941. április 23-án kelt levele Katy Ellishez. Egy hónappal Vivien halála előtt, állapította meg komoran Laurel.

Egy vasúti restiből írok neked, Katy kedves, mert hatalmába kerített a félelem, hogy ha nem örökíthetek meg haladéktalanul mindent, az egész mindenestül eltűnik, és holnap arra ébredek, hogy csupán képzeletem szülötte volt. Amit írok, nem tetszik majd neked, de te vagy az egyetlen, akinek elmondhatom, márpedig el kell mondanom valakinek. Bocsáss hát meg Katy kedves, és előre is fogadd szívbéli mentegetőzésemet az idegállapotért, amelybe, tudom, bizalmas közlésem taszít. De ha rosszat gondolsz rólam, gondold, kérlek, halkan, és ne feledd, én még most is a te Locsogó Útitársnőd vagyok. Történt ma valami - éppen elhagytam Tomalin doktor kórházát, és megálltam a lépcsőn, hogy eligazgassam a sálamat. Esküszöm, Katy, és te

tudod, hogy nem vagyok hazug: nem szándékosán időztem a lépcsőn - és mégis, amikor meghallottam, hogy nyílik mögöttem az ajtó, meg sem kellett fordulnom, tudtam, hogy a fiatalember - azt hiszem, leveleimben egyszerkétszer már említettem: Jimmy - áll ott.

Katy Ellis aláhúzta ezt a sort, és a lap szélén megjegyezte, olyan apró betűkkel, hogy Laurel szinte látta maga előtt a naplóíró rosszalló arckifejezését: „Egyszer-kétszer említette! A szerelmesek önáltatása mindig meglep.” Laurel figyelme visszatért Vivien levelére, és gyomra elszorult részvétében. Vajon Vivien beleszeretett Jimmybe? Azért hiúsult meg az „ártalmatlan” terv?

Igen, valóban ő volt az. Jimmy odalépett hozzám, és néhány szót váltottunk valami mulatságos epizódról a gyermekek között. Jimmy megnevettetett - jó a humora, Katy; kedvelem a jó humorú embereket, te nem? Apám igen jó humorú ember volt, gyakran megnevettetett bennünket - majd megkérdezte, egészen természetesen, vajon nem tarthatnánk-e együtt hazafelé, hiszen ugyanarra visz az utunk, amire én minden józan érv ellenére így válaszoltam: - De igen. Nos, míg a fejedet csóválod, Katy (szinte látlak az ablak alatt álló kis íróasztalodnál, amiről meséltél - van-e friss virág az asztal sarkán álló vázában? Tudom, biztosan van), hadd mondjam el, miért válaszoltam így. Egy hónapig a tanácsod szerint cselekedtem, minden erőmmel igyekeztem átnézni rajta, de a múltkor adott nekem valamit - bocsánatkérésként, miután egy kis nézeteltérés támadt kettőnk között, aminek az okát nem részletezem. Az ajándék egy fénykép volt. Itt csupán annyit mondok, hogy olyan volt az a kép, mintha Jimmy valamiképpen meglátta volna a lelkemben élő világot, amit kisgyermek korom óta őrizgetek magamban. Hazavittem a fényképet, és őrzöm, mint valami féltékeny gyermek, minden alkalommal előveszem, vizsgálom valamennyi apró részletét, majd

elzárom a nagyanyám arcképe mögött rejtőző faliszekrénykébe a vendéghálószobában - mintha egy gyermek rejtegetne holmi értékes tárgyat, nem másért, csak mert a rejtegetés által, azzal, hogy csak magának tartogatja, valahogy megnövekedne az értéke. Jimmy hallotta persze a kórházi gyerekeknek mondott mesékben, és nem arra célzok, mintha valami még „varázslatosabb” volna abban, hogy éppen ilyesmivel ajándékozott meg de mégis meghatódtam tőle.

A „varázslatosabb” szót aláhúzták, és ez volt a tárgya Katy Ellis egy másik naplójegyzetének:

Pontosan erre utal: ismerem Vivient, és tudom, milyen mély a hite. Munkám során szerzett egyik legerősebb bizonyosságom, hogy a gyermekkorban nyert hitrendszertől az ember sosem szabadul teljesen, egy időre alámerülhet, de a szükség órájában visszatér, hogy felöltse a beléköltözött lelket.

Laurel a maga gyermekkorára gondolt: vajon igaz, amit Katy állít? Szülei minden istenhívő rendszernél erősebben hirdették a család értékét; különösen édesanyja ragaszkodott ehhez - későn döbbent rá, mondogatta szomorúan, a család értékére. És ha Laurel leszámította az ártalmatlan csipkelődést, meg kellett hagynia: a Nicolsonok a szükség órájában felsorakoztak, pontosan, ahogy gyermekkorukban tanították őket.

A múltkori gyengélkedésem talán óvatlanabbá tett a szokásosnál - egy hetet töltöttem hálószobám sötétjében, míg német repülők zúgtak fölöttünk, Henry az ágyam mellett ült egy este, fogta a kezemet, és szuggerált, hogy

felgyógyuljak. Nem akármi, hogy ismét kint lehetek, magamba szívhatom London tavaszi levegőjét. Mellékesen - szerinted nem figyelemre méltó, Katy, hogy az egész világ belebonyolódhat ebbe a háborúnak nevezett szörnyűségbe, és közben a virágok, a méhek és az évszakok továbbra is teszik a dolgukat? Bölcsen, de sosem csüggedten várják, hogy az emberiség végre észhez térjen, és emlékezzen az élet szépségére. Különös, de a világ iránti szeretetemet és vágyamat mindig növeli, ha távol vagyok tőle. Szerinted nem csodálatos, hogy az ember a csüggedésből átlendülhet a derűs sóvárgásba, és hogy még ezekben a sötét napokban is talál boldogságot az apró dolgokban? Akármi legyen is az oka, megkért, hogy menjünk együtt, én igent mondtam, mentünk hát, és megengedtem magamnak, hogy felnevessek. Nevettem, mert mulatságos történeteket mesélt, és minden olyan könnyű volt és világos. Ráébredtem, milyen régen élveztem már az ilyen egyszerű örömöket: társaságot, beszélgetést egy napfényes délután. Türelmetlenül várom az efféle örömöket, Katy. Nem vagyok már lány: nő vagyok, és sok mindenre vágyódom, olyasmire, amit nem kaphatok meg - de végtére is emberi - ugye? - olyasmire sóvárogni, amitől meg vagyunk fosztva?

Mire vágyik Vivien? Mitől volt megfosztva? Laurel nem először gyanította, hogy a rejtvény egy fontos darabkája hiányzik. Átfutotta a következő két hét naplóbejegyzéseit, míg Vivien nevére nem bukkant, és remélte, hogy most majd minden tisztázódik.

Továbbra is találkozik vele - a kórházban, ami elég rossz, de másutt is, amikor állítólag a WVS kantinban dolgozik, vagy a háztartás dolgai után jár. Azt mondja, ne aggódjak; hogy „ő csak barát, semmi több”. Tanúbizonyságként hivatkozik a fiatalember jegyesére: „Jegyben jár

valakivel, Katy, nagyon szeretik egymást, és azt tervezgetik, hogy a háború végeztével vidékre költöznek, keresnek egy nagy, öreg házat, és benépesítik gyerekekkel. Láthatod hát, hogy nem kell aggódnod: nem veszélyeztetem a házassági eskümet”

Laurelt meglegyintette a felismerés. Vivien Dorothyról ír - anyáról. Az „akkor” és a „most” kereszteződése, a megismert történet és a megélt tapasztalat egy pillanatra megszédítette. Levette szemüvegét, megdörzsölte a homlokát, és az ablakon át látszó kőfalra szegezte tekintetét. Aztán ismét átadta a szót Katynek:

Tudja, hogy nem csak ettől félek; ez a lány szándékosan félreérti aggodalmamat. Én sem vagyok ártatlan; tudom, hogy a fiatalember jegyessége nem gátja az emberi szívnek. A férfi érzéseit nem ismerem, Vivienéit annál jobban.

Katy tovább is aggodalmaskodik, de Laurel nem értette az okát: Vivien érzékeltette, hogy Katy túl aggályosán, túl mereven értelmezi, mi az illendő házas magatartás. Vivien vajon hűtlenkedett-e már? Nemigen akadt támpont, de Laurel olvasni vélt Viviennek az életről, a szabad szerelem szelleméről folytatott élettelibb romantikus merengéseiben - persze csak azért, mert ez volt a szándéka. Két nap múlva aztán talált egy bekezdést, ami elgondolkodtatta: vajon Katy egész idő alatt ösztönösen érezte, hogy Jimmy veszedelmet jelent Viviennek?

Szörnyű háborús hírek - az éjjel találat érte a Westminster Hallt, az Apátságot és a Parlamentet. Először az a hír járta, hogy a Big Ben

megsemmisült! Nem vettem újságot, este nem hallgattam a rádiót, inkább elhatároztam, hogy kirakom a nappali szoba szekrényét, helyet teremteni új tanítói jegyzeteimnek. Restellem, de kakukkfajta vagyok - szívesen volnék éppoly hatékony a mindennapi életben, mint a szellemiekben - és jelentéktelen holmik merőben elképesztő gyűjteményére bukkantam. Közöttük Vivien nagybátyjának egy három éve kelt levelére. Gyámolítottja „kellemes engedelmességének” leírásához (ma este éppoly kevéssé találónak éreztem ezt a sort, mint annak idején - mennyire nem ismerte az igazi Vivient!) a nagybácsi egy fényképet mellékelt, ami még most is a borítékban pihent. A fénykép készítésekor Vivien tizenhét éves volt, és micsoda szépség - emlékszem, amikor évekkel ezelőtt megpillantottam, olyannak láttam, mintha egy tündérmeséből lépett volna ki. Talán mint Piroska; tág szeme, szív alakú szája, egyenes, ártatlan tekintete egy gyermeké. Emlékszem, szívből reméltem annak idején, hogy nem leselkedik rá az erdőben a gonosz farkas. Elgondolkodtatott, hogy a levél és a fénykép épp ma került napvilágra. Nem tévedtem, amikor legutóbb „megérzésem” támadt. Örökké bánni fogom, hogy akkor nem cselekedtem, de most már nem hagyom, hogy ifjú barátném baljós következményekkel járó újabb hibát kövessen el. Mivel nyugtalanságomat írásban nem fejezhetem ki kedvem szerint, Londonba utazom, hogy személyesen találkozzam Viviennel.

Katy valószínűleg vállalkozott az utazásra - méghozzá haladéktalanul mert a következő naplóbejegyzés két nap múlva kelt:

Londonban voltam, és a találkozás rosszabbnak bizonyult a vártnál. Nyilvánvaló, hogy az én kedves Vivienem beleszeretett a Jimmy nevű fiatalemberbe. Mondani persze nem mondta, annál gyakorlottabb, én azonban gyermekkora óta ismerem, és arca minden rezzenésében láthattam, minden kimondatlan mondatban hallottam. Mi több, láthatólag szélnek

eresztett minden megfontolást, többször megfordult a fiatalember otthonában, ahol az illető a beteges édesapjával él. Vivien szerint „minden a lehető legártatlanabb”, amire azt válaszoltam, hogy ilyesmi nem létezik, és ez a minősítés sem menthetné, ha felelősségre vonnák a látogatásokért. Nem adja fel, mondta a konok gyermek, amire én képességem szerint megacéloztam magamat. - Férjes asszony vagy, kedvesem - mondtam, emlékeztettem továbbá a nordstromi templomban férjének tett esküjére, miszerint szereti, becsüli és engedelmeskedik neki, míg a halál el nem választja kettejüket stb. stb. Ó, nem felejtem egyhamar, milyen pillantást vetett rám ekkor - a csalódott tekintetet, amellyel tudtomra adta, hogy nem értettem meg. Jól tudom, milyen azt szeretni, ami tilos, ezt nem is titkoltam előtte, de Vivien fiatal, és a fiatalok mindennemű erős érzelem egyedüli birtokosának tartják magukat. Sajnos haraggal váltunk el - még egy utolsó kísérlettel igyekeztem meggyőzni, adja fel a kórházban végzett munkáját, emlékeztettem, hogy tekintettel kell lennie az egészségére, ő azonban félresöpörte aggályaimat. Csalódást okozni egy ilyen léleknek - az arcnak, mely mintha festő ecsetje alól került volna ki - olyan bűntudatot kelt az emberben, mintha a világ minden jóságát eltörölné. És mégsem adom fel van még egy ütőkártyám. Örök haragját kockáztatom vele, ám ahogy vonatom távolodott Londontól, eltökéltem: írok ennek a Jimmy Metcalfenak és elmagyarázom, miféle kárt okoz Viviennek. Ha már Vivien nem, ő talán megfelelő óvatossággal él.

Hanyatlott a nap, percenként sötétebb, hidegebb lett az olvasóterem; Laurel szeme égett, miután az utóbbi két órában szünet nélkül olvasta Katy Ellis rendezett, de apró betűs írását. Hátradőlt, lehunyta a szemét. Katy szavai kerengtek a fejében. Vajon írt-e Jimmynek, tűnődött Laurel, vajon ez hiúsította-e meg a mama terveit? Akármit írt is Katy - kellőleg meggyőzőnek vélt sorokat, hogy Jimmyt a barátság feladására késztesse, ha már Vivien nem tette -, elegendő volt, hogy szakítást okozzon a mama és Jimmy között? Egy regényben így történne, gondolta Laurel. A költői igazságszolgáltatás szerint az ifjú szerelmeseket épp az választja el, amit

közös boldogságuk érdekében kívánnak elkövetni. Erre gondolt vajon a mama aznap a kórházban, amikor Laurel lelkére kötötte, szerelemből kössön házasságot, ne várjon, semmi más nem fontos? Vajon Dorothy túl sokáig várt, túl sokat kívánt, és közben egy másik nő elvette tőle a szerelmesét? Laurel eredetileg úgy vélte, Vivien Jenkinsnek valamiféle gonosz tette szolgált rá, hogy Dorothy és Jimmy ilyen tervet szőjön. Vagy Vivien egyszerűen olyan típusú nő, akibe Jimmy beleszerethet? Vagy valami más rejlik a háttérben? Katy Ellis - minden ízében lelkészlány - nyilvánvalóan aggódott, hogy Vivien megszegi házassági fogadalmát, de valami más is működött a háttérben. Lehetséges, tűnődött Laurel, hogy Vivien beteg volt? Katy aggodalmaskodó termeszei, de a Vivien miatti aggodalma egy krónikus betegségben szenvedő barát iránti nyugtalanságra utal, nem egy húszesztendős, életteli fiatal nőre. Vivien maga is célzott a külvilágtól való „távolléteire, amikor lábadozásában Henry, a férje, az ágya mellett ült és a kezét simogatta. Vivien Jenkinst az állapota vajon sebezhetőbbé tette a világ számára, mint ha egészséges? Talán valamiféle érzelmi vagy fizikai összeroppanást szenvedett régebben, és ez fenyegetett visszaeséssel? Vagy pedig - és Laurel hirtelen felegyenesedett az asztal mellett - talán egy sor vetélést szenvedett el a házassága során? Ez magyarázná a férj odaadó gondoskodását, sőt, bizonyos mértékig azt is, hogy Vivien a gyógyulása után mindenáron szabadulni akar a házból, elhagyni boldogtalanságának színhelyét, és erejét meghaladó tettekre szánni magát? Ez még Katy Ellis különleges aggodalmat is indokolna, amiért Vivien gyerekekkel dolgozik a kórházban. Ez volna az? Katy aggódik, hogy a barátnőjét még jobban elszomorítja, ha meddőségének állandó emlékeztetőivel veszi körül magát? Vivien azt írta a levelében, általános emberi természet, és minden bizonnyal az övé is, hogy olyasmi után vágyódik, amit tudvalévőén nem érhet el. Laurel határozottan érezte, hogy valaminek a nyomára jutott. Még Katy szépítgető igyekezete is egybehangzik ezzel a tárggyal, ebben az időben. Bárcsak máshol is kereshetné a választ! Most bizonyulna csak hasznosnak Gerry időgépe! Ám sajnos, kénytelen Katy naplójára hagyatkozni. Néhány bekezdés még

arra utal, hogy Katy állandó balsejtelmei ellenére, erősödik Vivien barátsága Jimmyvel, majd hirtelen, május 20-án egy bekezdés közli: Vivien írásban kérte a fiatalembert, hogy többé ne találkozzanak; ideje, hogy Jimmy új életet kezdjen, Vivien minden jót kíván, és elbúcsúzik tőle. Laurel mélyet lélegzett. Vajon Katy valóban írt-e Jimmynek, és a levele okozta ezt a hirtelen érzelmi változást? Laurel akaratlanul is megsajnálta Vivien Jenkinst - még ha tudta is, hogy Jimmy többet érez barátságnál, szánta a fiatal nőt, aki beéri ennyivel. Vajon a részvétét befolyásolja-e, töprengett Laurel, hogy tudja, mi várt hamarosan Vivienre; de még Katy is, aki mindenáron azt akarta, hogy véget érjen a kapcsolat, most, hogy ez bekövetkezett, bizonytalan az érzéseiben:

Aggódtam Vivienért, és azt akartam, hogy vége legyen a fiatalemberrel folytatott ügynek - most azonban nyomaszt a teher, amiért a kívánságom teljesült. Levelet kaptam, igen kevés részlettel, de a tartalmát nem nehéz kihüvelyezni. Vivien lemondóan ír. Annyit mond csak, hogy igazam volt: a barátságnak vége, és nem kell aggódnom, mert minden a leghelyesebben alakult. A keserűséget vagy a haragot el tudnám viselni, de Vivien levelének lemondó hangja aggaszt. Akaratlanul is baljós előjelnek vélem. Várom újabb levelét, javulásban reménykedem, és szilárd a meggyőződésem, hogy amit tettem, a lehető legjobb okkal tettem.

De nem jöhetett újabb levél. Vivien Jenkins három nap múltán meghalt, a tényt Katy Ellis az elképzelhető fájdalommal örökíti meg.

Fél óra múlva Laurel a New College homályba boruló területén át sietett a buszmegálló felé, és közben a megtudottakon mélázott, amikor a zsebében megszólalt a telefon. A hívó szám ismeretlen volt, de azért felvette.

- Lol? - szólt a hang. - Gerry? - Nagyszerű, szóval a te számod. Laurel nagy nehezen hallotta a vonal túlsó végéről válaszoló hangot. - Gerry? Hol vagy? - Londonban, A Fleet Streeten, egy telefonfülkében. - Van még működő telefonfülke a városban? - Úgy látszik. Hacsak nem egy időkapszulába tévedtem. Ami éktelen nagy baj volna. - Mit keresel Londonban? - Rufus doktorra vadászom. - Igen? - Laurel a másik fülére tapasztotta a tenyerét - így talán jobban hall. - És megtaláltad? - Meg. Legalábbis a naplóját. Maga a doktor a háború vége felé elhalálozott valami fertőzésben. Laurel szíve hevesen zakatolt. Átsiklott a doktor korai halála ‘fölött; aki rejtélyre keres választ, abba nem szorult sok empátia. - És mit találtál? - Nem is tudom, hol kezdjem. - A fontos résznél. És légy szíves, siess. - Várj. - Laurel hallotta, amint pénzdarab pottyan az automatába. - Ott vagy? - Igen, igen. Laurel megállt egy narancssárgán izzó utcai lámpa alatt, ott hallgatta Gerryt. Nem voltak barátnők, Lol. Rufus doktor szerint a mama meg ez a Vivien Jenkins sosem voltak barátságban. - Micsoda? - Talán rosszul hallotta, vélte Laurel. - Alig ismerték egymást. - A mama és Vivien Jenkins? Te miről beszélsz? Én láttam a könyvet, láttam a fotót - hát hogyne lettek volna barátnők! - A mama akarta, hogy barátkozzanak - abból ítélve, amit olvasok, legszívesebben ő maga lett volna Vivien Jenkins. Megszállottan hitte, hogy

elválaszthatatlanok - „kebelbarátnők”, pontosan ez az ő szava, de minden csak a gondolataiban élt így. - De... Én nem is... - És aztán történt valami - hogy pontosan mi, azt nem tudom, de Vivien Jenkins elkövetett valamit, amiből a mama rögtön rájött, hogy egyáltalán nem olyan jó barátnők. Laurel a veszekedésre gondolt, amiről Kitty Barker beszélt -hogy történt valami kettejük között, amitől Dorothy szörnyű hangulatba került, és felébredt benne a bosszúvágy. - De mi volt az, Gerry? - kérdezte. - Tudod, mit csinált Vivien? - Vagy mit vett el? - Hogy... várj. A francba, nincs több apróm. - Zörej, zsebekben kotorászás, babrálás a telefonkagylóval. - Mindjárt szétkapcsol, Lol... - Hívj vissza. Keress valami aprót, és hívj vissza! - Késő, nincs több. Hamarosan hívlak. Megyek Greenac... A telefon üresen csipogott. Gerry eltűnt.

27

LONDON, 1941. MÁJUS

Jimmy zavarban volt, amikor első ízben vitte el édesapjához látogatóba Vivient. Az ő szeme is elég pocséknak látja a kis szobájukat, de ha Vivien szemével nézi, a csinosítás tétova kísérletei egyenesen reménytelenné tették. Komolyan gondolta, hogy ha egy ócska konyharuhával leborítja a fiókos szekrényt, menten ebédlőasztal esz belőle? Nyilván azt gondolta, hiszen Vivien bámulatos alakoskodással elhitette, hogy a legcsekélyebb furcsaság sincs abban ha össze nem illő csészékből isszák a fekete teát, míg egy madár társaságában ücsörögnek egy öregember ágyának végén és minden egyebet összevetve az este egész jól sikerült. A „minden egyébhez” tartozott, hogy Jimmy apja egész idő alatt eltökélten „a kis barátnődének emlegette Vivient, majd megkérdezte Jimmyt - a leghangosabban sipító hangon -, hogy az ifjú pár mikor kíván egybekelni. Jimmy legalább háromszor kiigazította az öregúr tévedését, de aztán, bocsánatkérő pillantással Vivienre, vallat vont, és egy legyintéssel elintézte a dolgot, mint valami viccet. Mi mást tehetett volna? Hiszen csak egy öregember tévedése Doll-lal egyetlenegyszer találkozott, még a háború előtt, Coventryben -, és végtére ártalmatlan az egész. Vivien láthatólag nem bánta, Jimmy apját pedig boldoggá tette. De még milyen boldoggá. Remekül kijött Viviennel. Láthatólag közönségre lelt benne, amire egész életében várt. Amikor Jimmy elnézte kettejüket, ahogy nevetnek apuka valamilyen réges-régi emlékén, ahogy új trükkre oktatgatják Mandit, ahogy vidáman huzakodnak azon, mi a legjobb módja egy horog felcsalizásának, úgy érezte, szétveti a szívét a hála. Rég történt utoljára - évekkel azelőtt, döbbent rá -, hogy apja homlokáról eltűnt a két szemöldöke közötti gondterhelt ránc, amely akkor gyűrődött oda, amikor igyekezett felidézni, ki is ő, és hova került. Jimmy időnként Dollt képzelte Vivien helyébe, amint egy csésze teát hoz

apukának, belekeveri a sűrített tejet, épp ahogyan apuka szereti, s a meséi hallatán az öregember meglepetten, örvendezve ingatja a fejét... de a kép valahogy szertefoszlott. Még az igyekezetért is dorgálta magát. Hiszen az összehasonlítgatás semmire sem jó, és igazságtalan mindkét nővel szemben. Doll eljönne látogatóba, ha tehetné. Hosszú a műszakja a lőszergyárban, és munka után mindig fáradt - hiszen nem ráérő úriasszony, mi sem természetesebb, mint ha a ritka szabad estéit a barátnőivel tölti. Vivien azonban láthatólag élvezte az ő kis szobájukban töltött időt. Jimmy elkövette egyszer a hibát, hogy megköszönte a nagy szívességet, de Vivien úgy nézett rá, mint holmi habarodottra, és csak annyit kérdezett: - Ugyan mit? - Értetlensége láttán Jimmy egészen ostobának érezte magát, és tréfával akarta elütni a dolgot, de később azon a gondolaton kapta magát, hogy talán éppenséggel fordított a helyzet: Vivien csak az öregember társaságáért tartja fenn az ismeretséget. Magyarázatnak megtette ez is. Mi más oka lehetne, hogy Vivien hangja ilyen feltűnően megváltozott? Egy darabig azon morfondírozott, vajon miért egyezett bele aznap a kórházban Vivien, hogy tartsanak együtt hazafelé? Azon nem kellett csodálkoznia, hogy ő miért kérte, hiszen Vivien akkor tért vissza a betegsége után, mindent felragyogtatva, amikor Jimmy benyitott a padlásajtón, és váratlanul ott találta. Amikor Vivien elment, utána iramodott, és olyan sietve nyitotta ki a kaput, hogy Vivient még ott találta a lépcsőn, amint a sálját igazgatta. Jimmy nem is remélte, hogy beleegyezik az ajánlatba, annyit tudott csak, hogy ő az egész próba alatt ezen törte a fejét. Nem azért akar Viviennel időzni, mert Dolly megparancsolta, hanem mert kedveli az asszonyt, élvezi a társaságát. - Van gyereke, Jimmy? - kérdezte Vivien, amikor együtt mentek az utcán. A szokásosnál lassabban lépkedett, még gyenge volt a betegség után, ami otthon tartotta. Jimmy egész nap bizonyos tartózkodást érzett benne. Vivien most is, mint mindig, együtt nevetett a gyerekekkel, de a szemében volt valami szokatlan óvatosság. Jimmy magában szánta, bár maga sem tudta, pontosan miért.

- Nincs - rázta meg a fejét. Érezte, hogy elvörösödik. Eszébe jutott, mennyire elkeserítette az asszonyt, amikor ő tette fel ugyanezt a kérdést. Ezúttal azonban Vivien irányította a beszélgetést, és nem is hagyta abba. - De egyszer még szeretne? - Igen. - Egyet vagy kettőt? - Kezdetnek. Aztán a többi hatot. Vivien elmosolyodott. - Egyetlen gyerek voltam - magyarázkodott Jimmy. - Ami nagyon magányos élet. - Én meg négy testvér egyike. Ami nagyon lármás élet. Jimmy elnevette magát, és még akkor is mosolygott, amikor rádöbbent valamire, amit eddig nem vett észre. - A mesék, amiket a kórházban mesél... - szólt, ahogy befordultak a sarkon, és a Viviennek készített fényképre gondolt. - A lábakon álló faházról, az elvarázsolt erdőről, a fátyolon át látott családról - az a maga családja, ugye? Vivien bólintott. Jimmy nem tudta, mi indította arra, hogy aznap apjáról meséljen - talán Vivien tekintete, amikor a maga családjáról beszélt, a mesék, amiket hallott tőle: mind csupa varázslat és vágyódás; hallatukra eltűnt az idő, és Jimmy hirtelen úgy érezte, valakit be kell avatnia. Akármi volt is az oka, elmondta Viviennek, és Vivien kérdezgette, Jimmy pedig felidézte magában a napot, amikor megpillantotta a gyerekekkel, ahogyan hallgatta őket. Vivien azt mondta, szívesen találkozna az öregúrral, és Jimmy úgy vélte, amikor az emberek ilyesmit mondanak egymásnak, közben arra gondolnak, hogy el kell érniük a vonatjukat, és hogy vajon idejében odaérnek-e a pályaudvarra. De a következő próbán Vivien megismételte a kérést. - Hoztam neki valamit - tette hozzá -, valamit, aminek szerintem örülne. El is hozta, és a következő héten, amikor Jimmy végre beleegyezett, hogy elviszi apjához, Vivien egy méretes szépiacsonttal ajándékozta meg az öregembert.

- Mandinak. - A tengerparton találta, mesélte Vivien, amikor Henryvel a kiadója családját látogatták meg. - Helyes fehérnép, Jim-boy - jelentette ki fennhangon Jimmy apja. - Igen csinos, akár valami festmény. És milyen kedves. Na, és megvárjátok az esküvővel, míg visszamehetünk a tengerpartra? - Nem tudom, apa - mondta Jimmy, és Vivienre sandított, aki roppant érdeklődéssel merült el Jimmy falra szegezett fotóinak szemlélésébe. Várjuk csak ki, majd meglátjuk. - Csak aztán túl sokáig ne várjatok, Jimmy. Anyád meg én nem leszünk fiatalabbak. - Jó, apa. Te értesülsz róla legelőször, ígérem. Később, amikor visszakísérte a metróállomásig, elmagyarázta Viviennek, mennyire zavarodott az édesapja, és remélte, nem volt rá túlságosan rossz hatással. Vivien láthatólag meglepődött. - Nincs miért mentegetőznie az édesapja miatt, Jimmy. - Nem, persze. Csak hát - nem akartam, hogy maga kellemetlenül érezze magát. - Épp ellenkezőleg. Rég nem éreztem magam ilyen kellemesen. Egy darabig némán ballagtak tovább, majd Vivien szólalt meg: - Valóban a tengerparton fognak élni? Jimmy megrezzent. - Ez a terv. - Terv. Meggondolatlanul ejtette ki a szót, és már átkozta magát. Szörnyen kényelmetlen Vivien előtt vázolni a jövőnek azt a menetrendjét, ami gondolataiban Dolly tervével azonos. - És megnősül. Jimmy bólintott. - Nagyszerű, Jimmy. Igazán örülök. Helyes a lány? Hát persze, nyilván helyes. Micsoda buta kérdés. Jimmy félszegen elmosolyodott - remélte, hogy végeztek a témával. Vivien azonban kérdően nézett rá: - Nos? - Nos?...

Vivien felnevetett. - Meséljen róla. - Mit szeretne tudni? Nem is tudom. Nyilván a szokásos dolgokat - hogy hogyan ismerkedtek meg. Jimmy gondolatai visszatértek a coventryi kávézóra. - Én egy zsák lisztet vittem. - Ő pedig képtelen volt ellenállni - ugratta szelíden Vivien. - Nyilván kedveli a lisztet. És még mit kedvel, és egyáltalán: milyen? - Játékos. - Jimmy torka elszorult. - Csupa élet, csupa fantázia. - Egy kicsit sem élvezte a beszélgetést, de a gondolatai Dollra terelődtek, a lányra, aki volt, a nőre, amilyen most. - Légitámadásban pusztult el a családja. - Ó, Jimmy. - Vivien arca elkomorult. - Szegény lány. Biztosan kétségbeesett. Jimmy nem tudta elviselni Vivien mély és őszinte részvétét. A szégyen, a csalárdság, a máris játszott szerep, az álnoksága miatt érzett lelkiismeretfurdalás - mindez őszinteségre indította. Vagy talán a lelke mélyén remélte, hogy az igazság valamiféleképpen elszabotálhatja Doll tervét. - Azt hiszem, történetesen ismeri. - Micsoda? - Vivien riadt pillantást vetett rá. - Hogyan? - Dollynak hívják. - Jimmy visszatartotta a lélegzetét, felidézte magában, milyen rosszul alakultak Vivien és Doll között a dolgok. - Dolly Smitham a neve. - Nem. - Vivien láthatólag megkönnyebbült. - Nem; nem hiszem, hogy ismernék ilyen nevű lányt. Jimmy zavarba jött. Tudta, hogy Vivien és Dolly barátnők, vagyis azok voltak valamikor. Hiszen Dolly mindent elmesélt. - Együtt dolgoztak a WVS kantinban. Ott lakott magukkal szemben a Campden Grove-ban. Lady Gwendolynnak volt a társalkodónője. - Ó! - Vivien már emlékezett. - Ó, Jimmy... - Megtorpant, megragadta Jimmy karját, sötét szeme nagyra tágult rémületében. - Ő tudja, hogy mi együtt dolgozunk a kórházban?

- Nem tudja - hazudott Jimmy, és közben utálta magát. Vivien érezhetően megkönnyebbült, de formálódó kis mosolyát hamar elnyomta az aggodalom. Sajnálkozva felsóhajtott, ujjait ajkára illesztette. - Úristen, Jimmy, hogy ő mennyire utálhat! - Pillantása Jimmyét kereste. - Igazán szörnyű volt, nem tudom, ő említette-e... Egyszer nagy szívességet tett nekem, visszahozta az elveszett medalionomat, de én... én sajnos elég goromba voltam hozzá. Nagyon rossz napom volt, valami váratlan történt, nem éreztem jól magam, és barátságtalanul viselkedtem. Elmentem hozzá, hogy bocsánatot kérjek, magyarázkodjam, bekopogtam a 7-es szám ajtaján, de nem válaszolt senki. Aztán az öreg hölgy meghalt, és mindenki elköltözött. Nagyon hirtelen történt. - Vivien ujjai beszéd közben a medalionjára hullottak, csavargatta, ide-oda fordította. - Elmondaná neki, Jimmy? Elmondaná, hogy igazán nem akartam olyan barátságtalanul bánni vele? Jimmy megígérte. Maga sem értette, mennyire örül Vivien mentegetőzésének. Igazolta Dolly beszámolóját, de bizonyította azt is, hogy az egész dolog, Vivien látszólagos ridegsége nem más, mint óriási félreértés. Némán lépkedtek tovább, mindkettejüket elfoglalták a gondolatai. Végül Vivien szólalt meg: - Miért várnak a házassággal, Jimmy? Hiszen szeretik egymást, igaz? Maga és Dolly? Jimmy öröme szertefoszlott. Bárcsak ejtené Vivien a témát! - Igen. - Akkor mire várnak? Elcsépelt szavakat talált csak a hazugság elleplezésére. - Azt szeretnénk, hogy... minden tökéletes legyen. Vivien elgondolkodva bólintott. - Mi lehetne tökéletesebb, mint összeházasodni azzal, akit szeret az ember? Talán a szégyen kényelmetlen párája tette, hogy igyekezett sürgősen igazolni magát; talán a lappangó emlék, ahogy apja hiába várja, hogy hazatérjen a felesége - de Jimmy visszhangozta Vivien kérdését:

- Mi lenne tökéletesebb, mint a szerelem? - majd keserűen felkacagott. Feltéve először is, hogy az ember el tudja tartani azt, akit szeret. Hogy ételt rakhat az asztalra, keres annyit, hogy meleg maradjon a szoba, hogy tető legyen a fejük fölött. A magunkfaj-tának, a pénzteleneknek ez nem csekélység. Nem olyan regényes, mint a maga képzeletében, elismerem, de hát ez az élet. Vagy nem? Vivien elsápadt. Jimmy látta, hogy megbántotta a keserűségével, és magára haragudott ugyan, nem Vivienre, mégsem mentegetőzött. - Igaza van - mondta végül Vivien. - Sajnálom, Jimmy. Beleavatkoztam az életébe, érzéketlen voltam. Különben sem tartozik rám. Csak olyan élénk képet festett... a tanyáról, a tengerpartról... olyan csodálatos volt minden, hogy beleképzeltem magam a tervébe. Jimmy nem válaszolt. Az imént még Vivienre nézett, de most elfordult. Az előbb tiszta, pontos kép alakult előtte kettejükről, róla és Vivienről, amint együtt futnak le a tengerpartra, és ez felkeltette benne a vágyat, hogy itt, a nyílt utca során, két tenyerébe fogja Vivien arcát, és istenesen megcsókolja. Jézusom. Mi ütött belé? Jimmy cigarettára gyújtott, és szívta menet közben. - Hát maga? - motyogta restelkedve. Igyekezett jóvátenni az iméntieket. Mit lát a jövőben? Miről álmodik? - Ó... - legyintett Vivien. - Nem sokat gondolkodom a jövőről.

A metróállomáshoz érve kényszeredetten elbúcsúztak. Jimmy kényelmetlenül érezte magát, sőt éppenséggel bűnösnek, különösen mert sietnie kell, hogy odaérjen a Lyonsba, ahol a terv szerint Dolly vár rá. De azért... - Hadd kísérjem el Kensingtonba - szólt Vivien után. - Hogy biztonságban hazaérjen. Vivien a válla fölött vetett rá egy pillantást. - Elkapja a nekem címzett bombát? - Legalábbis igyekszem. - Nem - szólt Vivien. - Köszönöm, nem. Szívesebben megyek egyedül. -

És ezzel egy villanásra visszatért a régi Vivien, aki előresietett az utcán, és mosolyogni sem volt hajlandó.

Dolly cigarettázva ült a teázó ablakában, onnan figyelte Jimmyt. Néha elfordult az ablaktól, végigsimította a bunda ujjának fehér szőrméjét. Meleg volt a bundához, de Dolly nem szívesen vetette volna le. Fontosnak érezte magát tőle - sőt egyenesen hatalmasnak -, és erre most minden eddiginél nagyobb szüksége van. Az utóbbi időben az a szörnyű érzés kerülgette, hogy kicsúsznak a kezéből a dolgok, kezdi elveszíteni az irányítást. Az aggodalomtól felkavarodott a gyomra - az egészben az az alattomos bizonytalanság a legrosszabb, ami éjszaka lepte meg. A terv, amikor megfogant, tökéletesnek látszott - egyszerű módja, hogy móresre tanítsák Vivien Jenkinst, és egyúttal Jimmy meg ő maga is egyenesbe jussanak de ahogy telt az idő, és Jimmy nem jutott közelebb olyan találkozóhoz, ahol elkészíthetné azt a fotót; ahogy Dolly érzékelte a kettejük közt növekvő távolságot, azt, hogy Jimmy nemigen néz a szemébe - már-már ráébredt, hogy óriási hibát követett el, hogy soha nem kellett volna Jimmyt ilyesmire kérnie. A legrosszabb pillanatokban azon töprengett, hogy Jimmy már nem szereti úgy, már nem tartja különlegesnek, és ettől a gondolattól ijedt csak meg igazán. Egyik este csúnyán összekaptak. Valami semmiséggel kezdődött, Dolly holmi megjegyzést tett Caitlin Rufus viselkedésére, amikor a múltkor Kittyvel meg a többiekkel elmentek táncolni. Százszor is mondott ilyesmit, de ezúttal parázs vita kerekedett belőle. Dollyt megdöbbentette, milyen éles hangon beszél vele Jimmy, miket mond - hogy különb barátokat kellene választania, ha ennyire csalódott a régiekben; netalán arra is gondolhatna, hogy legközelebb meglátogatja őt és édesapját, ahelyett, hogy olyanokkal mászkálna, akiket nyilvánvalóan nem kedvel —, és az egész annyira indokolatlan volt, annyira barátságtalan, hogy Dolly a nyílt utcán fakadt sírva. Dolly könnyei láttán Jimmy rendszerint rájött, mennyire megbántotta, és mindjárt helyre akarta billenteni a dolgokat - ezúttal azonban nem. Csak elkiáltotta magát:

- Jézusom! —, és odébbállt. Két keze ökölbe szorítva lógott az oldalán. Dolly elfojtotta a zokogást, hallgatott, várakozott a sötétben, és egy percig nem hallott semmit. Egyedül érezte magát, úgy vélte, talán túlzásba vitte a dolgokat, és Jimmy ezúttal valóban elhagyta. Nem hagyta el. Visszajött, de nem kért bocsánatot, ahogyan Dolly elvárta volna, hanem szinte felismerhetetlen hangon szólalt meg: - Hozzám kellett volna jönnöd, Doll. A francba, hozzám kellett volna jönnöd, mikor megkértelek. Dollynak a szavak hallatán nyöszörgésféle kínozta a torkát, és hallotta magát, amint felkiált: - Nem, Jimmy... hamarabb kellett volna megkérned! Aztán kibékültek Mrs. White panziójának lépcsőjén, jóéjszakát-csókot váltottak, óvatosan, udvariasan, és elismerték, hogy mindkettejüket elragadták az érzései - ennyi volt az egész. De Dolly tudta, hogy ennél többről van szó. Utána órákig nem jött álom a szemére, visszagondolt az elmúlt hetekre, valamennyi találkozásukra, Jimmy minden egyes szavára, a viselkedésére - és ahogy minden lejátszódott a gondolataiban, már tudta. A terv. Az a dolog, amire megkérte Jimmyt. Ahelyett, hogy reményei szerint mindent helyrehozott volna közöttük, ő azzal a bölcs tervével megkockáztatta, hogy elront mindent. Most, a teázóban Dolly elnyomta cigarettáját, és elővette táskájából a levelet. Kivette a borítékból, és újra elolvasta. Állásajánlat egy Kék Tenger nevű panziótól. A hirdetést Jimmy vágta ki az újságból. - Remekül hangzik, Doll - mondta, amikor átadta. - Nagyszerű hely a parton - sirályok, sós levegő, fagylalt... És én is biztosan találok munkát. Dolly igazában nem látta magát, amint takarít a sápadt, kese vakációzok után, de Jimmy addig ott állt mellette, amíg meg nem írta a levelet, és titokban neki is tetszett, hogy ilyen energikusnak látja Jimmyt. Végül elhatározta magát - miért is ne? Ha Jimmynek ettől megjavul a hangulata... Végül is, ha megkapná a munkát, még mindig válaszolhat titokban, hogy köszöni, mégsem veszi igénybe. Akkor még úgy gondolta, nem lesz szüksége ilyen állásra, ha Jimmy végre elrendezi azt a fényképet Viviennel.

Nyílt a teázó ajtaja, Jimmy lépett be. Látszott rajta, hogy futhatott remélhetőleg azért, hogy minél hamarabb találkozhassanak. Dolly intett, és nézte Jimmyt, amint közeledik az asztalhoz, fekete haja a homlokába hullik, jóképű és szinte veszedelmes módon torzonborz. - Helló, Doll - szólalt meg, és megpuszilta. - Nincs kicsit meleg a bundához? Dolly rámosolygott, és megrázta a fejét. - Éppen jó. Odébb húzódott, hogy helyet adjon, de Jimmy vele szemközt telepedett le, és intett a pincérnőnek. Dolly megvárta, míg megrendelik a teát, de tovább már nem állhatta. Nagy levegőt vett. - Támadt egy gondolatom. - Jimmy arca megmerevedett, Dollyba pedig Jimmy óvatos reakciója láttán belesajdult az önvád. Gyengéden megsimogatta Jimmy kezét. - Igazában - fogta halkabbra a hangját -, a másik dologra gondoltam. A tervre. Jimmy védekezve emelte fel a fejét, Dolly pedig sietve folytatta: - Csak azt hittem, hogy talán elfelejtetted megszervezni a találkozást. A fényképet. - Azt hitted? Dolly bólintott, és Jimmy arckifejezése láttán már tudta, hogy helyesen határozott. - Sajnálom, hogy ilyesmire kértelek - a szavai szinte egymásba kapaszkodva buktak ki a szájából. - Nem volt okos gondolat. Az egész dolog Lady Gwendolynnal... a családom... Azt hiszem, elment az eszem, Jimmy. Jimmy melléje ült, és két kezébe fogta Dolly arcát. Fekete szeme a lány szemét kutatta. - Hát persze, szegénykém. - Kár, hogy ilyesmire kértelek - ismételte Dolly, amikor Jimmy megcsókolta. - Nem volt rendes dolog. Én igazán... - Csitt! - Jimmy hangját áthatotta a megkönnyebbülés. - Ne is törődj vele. Elmúlt. Hagyjuk magunk mögött, és csak előre nézzünk.

- De jó is lenne! Jimmy hátrahúzódott, hogy szemügyre vegye a lányt. Megrázta a fejét, aztán felnevetett. Nevetésében meglepetéssel elegyedett az öröm. Kellemes hang volt, Dolly kéjesen beleborzongott. - Bizony jó lenne - mondta Jimmy. - De kezdjük a te gondolatoddal. Az előbb mondani akartál valamit, igaz? - Igen, igen! - mondta izgatottan Dolly. - A darab, amiben te is szerepelsz... Munkaidőm lenne, de egyszer én is lóghatok, és veled mehetek az előadásra! - Igazán eljönnél? - Hát persze. Borzasztóan szeretném megismerni Nellát meg a többieket, és különben mikor is láthatnám, amint a fiúm Csingilinget játssza?

Tomalin doktor háborús árvák részére létesített kórházában a Pán Péter első és egyetlen előadása, az ifjú művészek szereplésével, óriási siker volt. A gyerekek repültek és verekedtek és elvarázsolták a poros padlást meg az ócska lepedőket; aki beteg volt ahhoz, hogy szerepeljen, kiabált és ámuldozott és éljenzett onnan, ahova felcipelték nézőközönségnek; és Csingiling, Jimmy erős kezében, bámulatosan szerepelt. Utána a gyerekek meglepték Jimmyt: leszedték a festett kalózzászlót, a helyébe tették a „Csalogány Csillag”-ot, és előadták az általa mesélt történet egy változatát, amit titokban próbáltak heteken át. Miután a szín-társulat sokadszorra és utoljára hajolt meg, és intett Viviennek és Jimmynek, hogy ők is köszönjék meg a tapsot, Jimmy Dollra nézett, aki a közönség soraiból integetett: Jimmy pedig visszamosolygott és rákacsintott. Kezdetben aggasztotta, mi lesz, ha magával hozza, de most már maga sem tudta, miért. Amikor Doll felvetette az ötletet, Jimmy holmi bűntudatfélét érzett, mert annyira közel került Vivienhez, aggodalmat, hogy rosszul alakulhatnak közöttük a dolgok. De mihelyt látta, hogy sehogysem tudja lebeszélni Dollyt az ötletéről, igyekezett javukra

fordítani. Nem vallotta be, milyen barátságba keveredett Viviennel, ehelyett azt magyarázta nagy hévvel, hogy felelősségre vonta, amiért olyan barátságtalanul bánt Dollyval, amikor visszavitte a medaliont. - Beszéltél neki rólam? - Hát persze. - Kiléptek a teázóból, Jimmy megfogta Doll kezét, és bekanyarodtak az elsötétített utcába. - Hiszen a kedvesem vagy. Hogyne beszélhetnék rólad? - És mit mondott - beismerte? Elmesélte, milyen utálatosan viselkedett? - Elmesélte. - Jimmy megállt, míg Doll cigarettára gyújtott. - Szörnyen bántotta utólag. Azt mondta, aznap valamiféle sokk érte, de ez sem menti a viselkedését. A holdfénynél látta, amint Dolly ajka megremeg. - Szörnyű volt, Jimmy - suttogta. - Hogy miket mondott! Hogy én mit éreztem! Jimmy elsimította Dolly haját. - Bocsánatot akart kérni, meg is próbálta, de amikor bekopogott Lady Gwendolyn házába, senki sem válaszolt. - Miattam ment oda? - Jimmy bólintott, és látta, hogy Doll arca ellágyul. A keserűséget mintha elfújták volna. Fantasztikus volt az átmenet, de persze miért is lepődik meg? Doll érzései: megannyi hosszú zsinórral eregetett sárkány, és mihelyt az egyik alábukik, másik ragyogó színbe kap a szél. Utána táncolni mentek, és hetek óta első ízben, hogy az a szörnyű terv nem lógott a fejük felett, őszintén élvezték egymás társaságát, éppen úgy, mint régen. Kacagtak, tréfálkoztak, és mire búcsúzóul megcsókolták egymást, és Jimmy kilopózott Mrs. White földszinti ablakán, már azt gondolta, nem is olyan rossz ötlet, hogy magával vigye Dollt a színdarabhoz.

És nem tévedett. Kissé tétova kezdet után jól folytatódott a nap, jobban, mint álmodni merte volna. Vivien épp a vitorlát erősítette a hajóhoz, amikor megérkeztek. Jimmy látta Vivien arcán a meglepetést, amikor megfordult, és megpillantotta vele Dollt; a felvillanó mosoly menten

elhalt, és Jimmyt rossz érzés fogta el. Vivien óvatosan lemászott, miközben Jimmy felakasztotta Doll fehér bundáját, és amikor üdvözölték egymást, Jimmy visszafojtotta a lélegzetét. De az üdvözlés simán lebonyolódott. Jimmy büszkén élvezte, hogy viselkedik Dolly. Minden igyekezetével próbálta feledni a múltat, és kedvesen beszélgetett Viviennel. Láthatólag Vivien is megkönnyebbült, bár csendesebb volt, mint máskor, és talán kevésbé barátságos. Amikor Jimmy megkérdezte, vajon Henry eljön-e megnézni az előadást, Vivien úgy pillantott rá, mintha súlyosan megsértette volna, majd emlékeztette, hogy a férjét igen fontos munkája a minisztériumhoz köti. Hála az égnek Dollyért, akinek nagy adománya, hogy fel tudja deríteni a hangulatot. - Rajta, Jimmy - karolt Vivienbe, mikor érkeztek a gyerekek. - Fényképezz le minket, jó? A két kedvencedet. Vivien ellenkezni próbált, nem szereti, ha fényképezik, mondta, de Doll egyre unszolta, Jimmy pedig nem akart ellenszegülni a kívánságának. - Ígérem, nem fog fájni - mosolygott, és Vivien idővel kelletlenül beleegyezett... Elhalt a taps, Tomalin doktor tudatta a gyerekekkel, hogy Jimmy hozott nekik valamit, mire újabb éljenzés tört ki, Jimmy pedig kiosztotta a fénykép másolatait. Két hete vette fel, amikor Vivien még beteg volt - az egész színtársulat jelmezben, a hajódíszlet előtt. Jimmy Viviennek is készített egy másolatot. Megpillantotta a padlás túlsó sarkában: a levetett jelmezeket szedte össze és rakta kosárba. Tomalin doktor és Myra Dollyval beszélgetett, Jimmy pedig odavitte Viviennek a képet. - Hát megvolt - szólt, amikor odaért hozzá. - Hát megvolt. - Elragadtatott kritikák a másnapi lapokban, gondolom. - Kétségtelenül - nevetett Vivien. Jimmy átnyújtott egy fényképet. - Ez a magáé. Vivien átvette, és elmosolyodott a gyerekek láttán. Lehajolt, hogy a

képet a kosárba tegye, eközben a blúza kissé szétnyílt, és Jimmy megpillantott egy nagy kék, a vállától a szegycsontjáig húzódó zúzódást. - Semmiség - mondta Vivien, amikor észrevette, merre néz Jimmy, és sietett helyrehúzni a blúzt. - Elestem az elsötétítésben, míg az óvóhely felé siettem. Egy levélszekrénynek ütköztem -ennyit a foszforeszkáló festékről! - Biztos? Csúnyának látszik. - Könnyen sérülök. - A tekintetük találkozott, és Jimmy egy másodperc töredékéig mintha látott volna valamit Vivien szemében, de aztán Vivien elmosolyodott. - Arról nem is szólva, hogy mindig sietek. Folyton beleütközöm valamibe - néha éppen valakibe. Jimmy is mosolygott. A találkozásuk napjára gondolt, de ahogy az egyik gyerek belekapaszkodott Vivien kezébe, és magával húzta, Jimmy gondolatai Vivien betegségére terelődtek. Nem lehet gyereke... Az is eszébe jutott, amit olyanokról tudott, akik könnyen megsérülnek, és úgy érezte, az aggodalom görcsbe húzza a gyomrát.

28

Vivien leült az ágy szélére, és kezébe vette a Jimmytől kapott fényképet - a légitámadás után vette fel, a füsttel, a megcsillanó üvegtörmelékkel, és mögötte a családdal. Elmosolyodott, ahogy nézte, aztán leheveredett, lehunyta a szemét, és kényszerítette a gondolatait, hogy átbukjanak a peremen, az ő árnyékországába. A fátyol, a villózó fények a vizes alagút mélyén, és ott túl a család, ahogy rá várnak a házban... Ott hevert, egyre makacsabbul próbálkozott, hogy megpillantsa őket. Hiába. Kinyitotta a szemét. Mostanában, ha lehunyta, Jimmy Metcalfe-ot látta. A homlokába hulló fekete haját, az ajka görbületét, amikor valami mókásat készül mondani; ahogy összevonja a szemöldökét, amikor édesapjáról beszél... Vivien felpattant, és az ablakhoz lépett. A fényképet az ágyterítőn hagyta. Egy hét telt el az előadás óta, és Vivien nem találta a helyét. Hiányzott a munka a gyerekekkel, hiányzott Jimmy, és nem állhatta a kantin és a nagy, néma ház között megosztott végtelen napokat. És csend volt, szörnyű csend. Miért nem rohangálnak gyerekek a lépcsőn, csúsznak le a korláton, dübörögnek a padláson?... Még Sarah, a szolgáló is elment - Henry ragaszkodott hozzá, hogy küldjék el a történtek után, de Vivien nem bánta volna, ha Sarah marad. Maga sem tudta, mennyire hozzászokott a lépcsőszegélyt tisztító porszívó zajához, a régi padló nyikorgásához, a megfoghatatlan tudathoz, hogy valaki más is lélegzik, mozog, figyel ugyanabban a térben... Rozoga biciklin billegett egy férfi lent az utcán, a kormányra akasztott kosárban piszkos kertészszerszámokkal, és Vivien leengedte az áttetsző nappali függönyt a mintás ablakra. Leült egy karosszék peremére, és megint csak rendezni igyekezett a gondolatait. Gondolatban napok óta írogatott Katynek - barátnője legutóbbi londoni látogatása óta ez lesz az első levél, és Vivien mindenáron rendbe akarta hozni a kettejük dolgát. Nem engedni akart a vitában... Vivien sosem mentegetőzött, amikor tudta, hogy neki van igaza —, inkább magyarázni.

Meg akarta értetni Katyvel - ami legutóbbi találkozásukon nem sikerült -, hogy Jimmyhez igaz és őszinte barátság fűzi, és ami a legfontosabb: ártatlan barátság. Hogy nem áll szándékában hátat fordítani a házasságának vagy veszélyeztetni az egészségét, sem egyéb szörnyűséget elkövetni, ami ellen Katy óva intette. Mesélni akart Mr. Metcalfe-ról meg arról, hogyan sikerült megnevettetnie, arról, hogy mi yen fesztelenül érzi magát Jimmy társaságában, amikor beszélgetnek, vagy a fotóit nézegetik; arról, hogy Jimmy mindig a legjobbat hiszi mindenkiről, és hogy érezni: sohasem lesz barátságtalan. Meg akarta győzni Katyt, hogy Jimmy iránt csak baráti érzést táplál. Még ha nem is felel meg tökéletesen az igazságnak. Vivien pontosan tudta, mikor szeretett bele Jimmy Metcalfe-ba. Amikor lent ült a reggelizőasztalnál, és Henry a minisztériumban végzett munkájáról mesélt, ő pedig bólogatott, de közben egy kórhazi eset járt a fejében - Jimmynek valami mulatságos cselekedete, amivel fel akarta vidítani legújabb páciensüket -, és ekkor önkéntelenül felnevetett, és szerencsére Henry épp ekkor érkezhetett a történetben valamihez, amit mulatságosnak talált mert Vivienre mosolygott: - Tudtam, hogy neked is ez lesz a véleményed, drágám - és odalépett, hogy megcsókolja. Vivien tudta azt is, hogy a vonzalom egyoldalú, és hogy az érzéseit soha, de soha nem árulja el Jimmynek. Még ha történetesen viszonozná is az érzéseit, akkor sem lehetne közös jövőjük. Vivien nem ajánlhat ilyesmit. Az ő sorsa megpecsételődött. Ez az állapot már nem keltett benne szorongást, sem kétségbeesést; rég elfogadta a rámért sorsot. Már nem éltették volna titkos, elsuttogott vallomások, vagy a szerelem testi megnyilvánulásai. Éppen ellenkezőleg. Vivien korán megtanulta, gyermekként egy magányos vasútállomáson, útban egy távoli országba tartó hajón, hogy immár csak a gondolataiban élő életének parancsolhat. Amikor a Campden Grove-i házban hallotta, ahogy Henry fütyörészik a fürdőszobában, míg a bajuszát nyirbálja és közben a tükörképét csodálja, Vivien beérte azzal, hogy csak az egyedül az övé, ami benne magában rejtőzik. És még így is megrázkódtatás volt, amikor az előadáson meglátta

Jimmyt Dolly Smitham társaságában. Egyszer-kétszer szó esett Jimmy menyasszonyáról, de Jimmy mindig bezárkózott, amikor a téma szóba került, Vivien hát nem kérdezősködött. Megszokta, hogy úgy gondoljon Jimmyre, mint akinek nincs élete a kórház falain kívül, sem családja más, csupán az édesapja. Ám ahogy figyelte Jimmyt Dolly társaságában - hogy milyen gyengéden fogja a lány kezét, hogy le nem veszi róla a pillantását kénytelen volt szembenézni az igazsággal. Lehet, hogy szereti Jimmyt, de Jimmy Dollyt szereti. Mi több, Vivien azt is látta, miért. Dolly csinos és mulatságos, élénk, kalandos természete vonzza az embereket. Jimmy egyszer azt mondta róla: szikrázó, és Vivien pontosan értette, mire gondol. Természetes, hogy szereti, nem csoda, hogy annyira buzgón igyekszik megfelelő árboc lenni Dolly diadalmas, duzzadó vitorlája mellett pontosan ilyen lány kelthet odaadást egy Jimmy-szabású férfiban. És Vivien ezt akarta elmondani Katynek - hogy Jimmy eljegyezte magát, hogy a menyasszonya bájos teremtés, de semmi oka, hogy Jimmy és Vivien mégse... A mellette álló asztalon megszólalt a telefon. Vivien meglepett pillantást vetett rá. Általában nem telefonáltak napközben a Campden Grove 25-be, Henryt a munkahelyén hívták a kollégái, Viviennek pedig nem volt sok barátja, olyan semmiképpen, aki telefonálna. Bizonytalanul vette fel a kagylót. A vonal túlsó végén ismeretlen férfihang szólalt meg. Vivien nem értette az illető elhadart nevét. - Halló? - szólt a kagylóba. - Nem értettem, ki van a telefonnál? - Doktor Lionel Rufus. Vivien nem ismert ilyen nevű embert. Tomalin doktornak egy kollégája volna? - Mit óhajt, Rufus doktor? - Vivient néha meglepte, hogy a hangja olyan, itt, ebben a másik életben, mint az édesanyjáé, amikor mesét olvasott nekik, most viszont hangja kimért volt, tökéletes, és távoli, egyáltalán nem olyan, mint az igazi hangja. - Vivien Jenkinsszel beszélek? - Igen?

- Mrs. Jenkins, beszélhetnék kegyeddel egy kényes ügyről? Egy fiatal nővel kapcsolatos, akivel úgy tudom kegyed egyszer-kétszer találkozott. Egy darabig ott lakott kegyeddel szemben. Lady Gwendolynnak volt a társalkodónője. - Doroty Smithamre gondol? - Igen. Nos, a mondanivalóm meglehetősen szokatlan - ez esetben azonban úgy érzem, a kegyed érdekét szolgálja. Talán üljön le, Mrs. Jenkins. Vivien már ült, beleegyezően köhintett, majd nagy figyelemmel kísérte a mindeddig ismeretlen orvos alig hihető történetét. Hallgatta, keveset szólt, és amikor dr. Rufus végül befejezte és elköszönt, Vivien sokáig csak ült, és hosszasan szorongatta a telefonkagylót. Magában újra meg újra elismételte az orvos szavait, igyekezett minden fonalat oly módon összeszőni, hogy valami értelmes derüljön ki belőle - az orvos Dollyról beszélt („Jó leány, néha elragadják nagyszabású fantáziái”), és az udvarlójáról („Azt hiszem, Jimmy a neve magam sosem találkoztam a fiatalemberrel”), és mesélt a vágyukról, hogy összeházasodjanak; nyilvánvalóan pénzre van szükségük, hogy elölről kezdhessék. Ezután pedig körvonalazta, milyen tervet eszeltek ki; hogy milyen szerepet szánnak Viviennek; és amikor Vivien csodálkozott, miért éppen őt szemelték ki, az orvos elmagyarázta Dolly elkeseredését, amikor „megtagadta” valaki, akit annyira csodált. Az elbeszéltek hallatán Vivien először meg sem tudott szólalni - hála az Égnek, mert a hallottak miatt érzett fájdalom, minden szépnek és igaznak vélt dolog meghazudtolása, máskülönben letaglózta volna. Ez az ember téved, mondta magának, kegyetlen tréfa az egész vagy tévedés - de azután eszébe jutott, milyen keserűséget látott Jimmy arcán, amikor ő megkérdezte, miért nem házasodnak össze Dollyval és költöznek el azonnal; ahogyan Jimmy a szemére lobbantotta, hogy a romantikus elgondolás azok fényűzése, akik megengedhetik maguknak - és Vivien már tudta. Mozdulatlanul ült, hallgatta nagy házuk csendjét, miközben minden reménysége szertefoszlott. Vivien igen jól el tudott tűnni érzelmei

viharában; nagy gyakorlata volt az ilyesmiben, de ez most más - lényének olyan része sajgott, amit már réges-régen eltemetett magában. Olyan tisztán látta, mint eddig még soha, hogy nemcsak Jimmy után vágyódik, hanem azután is, amit Jimmy képvisel. Másfajta életre; szabadságra, és olyan jövőre, amire már a tulajdon parancsa szerint tilos gondolnia, olyan jövőre, ami zavartalanul gördül, nem keresztezi korlát az útját. És valamiféle furcsa módon a múltra - de nem a rémálmai múltjára: a lehetőségre, hogy hidat építsen a „most” és az „akkor” között, hogy megbékéljen az „azelőtt” eseményeivel... Vivien akkor eszmélt csak rá, hol is van, amikor meghallotta a hall faliórájának ütését. És ekkor döbbent rá, hogy több is forog kockán itt, nemcsak az ő fájdalmas csalódása. Sokkal több. Belenyilallt a félelem. Helyére tette a telefonkagylót, és az órájára pillantott. Két óra. Vagyis három órája van, míg haza kell jönnie, hogy elkészüljön a Henryvel közös vacsorameghívásukra. Nincs idő jajveszékelni. Vivien az íróasztalhoz lépett, és megtette, amit meg kellett tennie. Az ajtóhoz menet megingott, a bensejében zajló gyötrelem egyetlen külső jeleként, majd visszasietett, hogy felvegye a könyvet. Üzenetét ráfirkantotta az oldalra, töltőtollára visszatette a kupakot az ásító nagy házban, majd egy-percnyi tétovázás nélkül lesietett, és elindult.

Mrs. Hamblin nyitott ajtót, az asszony, aki olykor Mr. Metcalfe mellett üldögélt, míg Jimmy dolgozott. Vivien láttán szélesen elmosolyodott. - Jól van, maga az kedves. Ha nem haragszik, épp csak leugró a fűszereshez, hiszen maga majd vigyáz rá. - Karjára vette a szatyrát, és megkoppintotta az orrát, miközben az ajtóhoz sietett. - Azt hallom, banán van a pult alatt olyannak, aki tudja, hogyan kell szépen kérni. Vivien megkedvelte Jimmy édesapját. Épp ilyen lehetett volna az o apja, gondolta néha, ha megadatik az esély, hogy hasonló kort érjen meg. Mr.

Metcalfe gazdaságban nőtt fel, sok testvér között, és sok olyasmit mesélt, ami ismerősen hangzott Viviennek - bizonyara ezek hatására képzelt el magának olyan életet Jimmy. De aznap nem volt jó napja az öregembernek. - Az esküvő - ragadta meg rémülten Vivien kezét. - Csak nem mulasztottuk el az esküvőt? - Maga biztosan nem - szólt szelíden Vivien. - Esküvő maga nélkül? Lehetetlen! - Fájt a szíve az öregemberért. Öreg, zavart és rémült - mit tehetne érte, hogy megkönnyítse az életét? - Inna egy csésze teát? - kérdezte. - Igen, igen, legyen szíves! - Az öreg oly hálás volt, mintha élete legnagyobb vágya teljesülne. - Remekül hangzik. Kulcs fordult a zárban, amikor Vivien éppen belekavart a teába egy csepp kondenzált tejet, ahogy az öreg szerette. Jimmy lépett be, és ha meglepte is, hogy Vivient ott látja, nem mutatta. Melegen elmosolyodott, és Vivien viszonozta a mosolyt, de közben érezte, hogy elszorul a szíve. Maradt egy darabig, beszélgetett kettejükkel, addig nyújtotta a látogatást, ameddig csak merte. De végül mennie kellett. Henry nyilván már vár rá.

Jimmy, mint mindig, elkísérte a metróállomásig, de amikor odaértek, Vivien szokásától eltérően megállt a bejáratnál. - Hoztam magának valamit - mondta, és a táskájába nyúlt. Elővette a Pán Péter-kötetet és odaadta Jimmynek. - Nekem akarja adni? Vivien bólintott. Jimmy meghatódott, de láthatólag zavarba is jött. - Beleírtam valamit az elején - tette hozzá Vivien. Jimmy kinyitotta a könyvet, és felolvasta az ajánlást: „Az igaz barát fény az éjszakában.” A könyvre mosolygott, majd homlokába hulló haja alól Vivienre.

- Vivien Jenkins, ez a legszebb ajándék, amit életemben kaptam. - Remek. - Fájdalom sajdult a mellkasába. - Most hát kvittek vagyunk. Tétovázott, tudta, hogy amit tenni készül, mindent megváltoztat. Aztán emlékeztette magát, hogy már meg is változott, hála dr. Rufus telefonjának. Még most is visszhangzott a fejében az orvos szenvtelen hangja, mindaz, amit oly félreérthetetlenül elmondott. - Még valamit hoztam magának. - Nincs születésnapom. De talán tudja, igaz? Vivien odanyújtott egy papírszeletet. Jimmy megfordította, elolvasta a szövegét, majd Vivienre nézett. - Hát ez mi? - Gondolom, magától értetődik. Jimmy hátrasandított a vállán át, és halkabbra fogta a hangját. - Úgy értem, miért adja? - Fizetségül. A kórházban végzett óriási munkájáért. Jimmy úgy adta vissza a csekket, mintha égetné a kezét. – Nem kértem fizetséget. Én segíteni akartam. Nekem nem kell a pénze. Egy pillanat tört részéig a kétség reményként villant Vivien mellében, de már jól ismerte Jimmyt, és látta, ahogy a tekintete kerüli az övét. Jimmy szégyenkezése nem igazolta, csak még jobban elszomorította. - Tudom, Jimmy, és azt is, hogy nem kért fizetséget. De ezt magának szántam. Biztosan tudja majd valamire használni. Segítsen vele az édesapjának - mondta. - Vagy a maga bájos Dollyjá-nak - ha ettől jobban érzi magát, gondolja, hogy ez a viszonzás, amiért visszaadta a medalionomat. Használja fel ahhoz, hogy összeházasodjanak, elköltözzenek, és mindent elölről kezdjenek - hogy minden tökéletes legyen, ahogy mind a ketten szeretnék... a tengerpart, a gyerekek, az egész szép jövő. Jimmy hangja kifejezéstelen volt. - Mintha azt mondta volna, hogy nem gondol a jövőre. - Úgy értettem, hogy a magaméra. - Miért csinálja ezt? - Mert kedvelem magát. - Megfogta Jimmy két kezét, és megszorította.

Meleg, okos, kedves két kéz volt. - Maga derék ember, Jimmy, a legjobbak közül való, és azt akarom, hogy boldog élete legyen. - Ez nagyon is búcsúnak hangzik. - Valóban? Jimmy bólintott. - Gondolom azért, mert az is. - Közelebb lépett és pillanatnyi habozás után megcsókolta Jimmyt, ott a nyílt utcán, megcsókolta, lágy, tiszta búcsúcsókkal, és az ingéhez támaszkodott, emlékezetébe vésve a fénylő pillanatot. - Isten áldja, Jimmy Metcalfe. És ezúttal... ezúttal tényleg nem találkozunk többet.

Jimmy később sokáig csak ült és a csekkre bámult. Úgy érezte, elárulták, haragudott Vivienre, holott tudta, hogy igazságtalan. Csak éppen - miért ad ilyesmit? És miért most, amikor már feledésbe merült Doll terve, és igazi jó barátok lettek? Vajon ennek köze van Vivien rejtélyes betegségéhez? Volt valami végleges a hangjában, és ez aggasztotta Jimmyt. A következő hét során kivédte apja kérdezősködését, hogy mikor jön már el az aranyos barátnője, nézte a csekket, és töprengett, mit is kezdjen vele. Lényének egyik része legszívesebben ezernyi darabkára tépte volna az undok holmit; de nem tette. Nem ostoba ő - tudta, hogy ez válasz minden kérdésükre, még ha düh, szégyen, és furcsa, megnevezhetetlen fájdalom is égeti miatta. Aznap, amikorra megbeszélték Dollyval, hogy megint találkoznak teára a Lyonsban, Jimmy vívódott, vigye-e magával a csekket vagy se. így is, úgy is fontolgatta: elővette a Pán Péter-kötetből, zsebre tette, majd visszarakta a könyvbe, és az egész nyavalyás holmit eldugta, hogy ne is lássa. Órájára nézett, aztán kezdte elölről az egészet. Késésben volt. Tudta, hogy Dolly már vár rá; azt mondta, valami fontosat akar mutatni. Nyilván az ajtóra mered, tágra nyitva ragyogó szemét, és ő nem tudja majd elmagyarázni, hogy valami ritkát, értékeset veszített el. Jimmy úgy érezte, a világ valamennyi árnya beborítja. Zsebre tette

a Pán Pétert, és indult, hogy találkozzon a menyasszonyával.

Dolly ugyanott ült, mint amikor felvázolta a tervet. Jimmy azonnal észrevette, mert megint azt a szörnyű fehér bundáját viselte. Meleg volt már a szőrméhez, de Dolly nem volt hajlandó levetni. A bunda Jimmy gondolataiban annyira összekeveredett a rémes tervvel, hogy elég volt ránéznie, máris rossz érzése támadt. - Bocsánat, hogy késtem, Doll, de... - Jimmy. - Dolly szeme ragyogott. - Megcsináltam. - Megcsináltad? Mit? - Nézd... - Négyszögletes fényképet húzott elő a borítékból. - Még ki is dolgoztam, én magam. - És a képet az asztalra csúsztatta. Jimmy felvette, és akaratlanul is ellágyult. A kép a kórházban készült, az előadás napján. Vivien világosan látszott, és a mellette álló Jimmy is, ahogy éppen Vivien karja után nyúl. Egymásra nézték; Jimmy emlékezett a pillanatra. Akkor vette észre azt a zúzódást... Aztán rádöbbent, mit is néz valójában. Doll... - Hat nem tökéletes?- Dolly szélesen, diadalmasan mosolygott, mint aki nagy szívességet tett - szinte mintha köszönetét várna. Jimmy a szándékoltnál hangosabban szólalt meg. - De hiszen e határoztuk, hogy nem csináljuk - magad mondtad, hogy hiba lenne, meg sem kellett volna kérned rá. - Téged, Jimmy. Nem kellett volna téged kérnem rá. Jimmy megint a fotóra pillantott, majd vissza Dollyra. Pillantása kérlelhetetlen fényénél kitűnt a szépséges váza valamennyi repedése. Dolly nem hazudott; ő egyszerűen félreértette. Dollyt sosem érdekelték a gyerekek, sem a színdarab, sem a kibékülés Viviennel. Dolly egyszerűen megragadta az alkalmat. - Jimmy... - Dolly arca elkomorult. - Mért nézel így rám? Azt hittem, örülni fogsz. Csak nem gondoltad meg magad? Olyan szép levelet írtam, Jimmy, egyáltalán nem barátságtalan, és egyedül ő fogja látni a fény...

- Nem. - Jimmy végre a hangjára talált. - Nem fogja látni. - Jimmy...? - Erről akartam veled beszélni. - A fényképet visszacsúsztatta a borítékba, és Dolly elé tolta. - Dobd el, Doll. Nincs rá szükség. Már nincs. - Mit beszélsz? - Dolly szeme gyanakvóan összeszűkült. Jimmy kivette zsebéből a Pán Pétert, kihúzta belőle a csekket, és átnyújtotta az asztalon. Dolly óvatosan megfordította, és elolvasta a tartalmat. Elvörösödött. - Ez meg mi? - Ő adta nekem - nekünk. Mert segítettem a kórházi színdarabnál, neked meg köszönetül, amiért visszavitted a medalionját. - Tényleg? - Dolly szemébe könny szökött, de nem a szomorúság a megkönnyebbülés könnyei. - De Jimmy - ez tízezer fontról szól! - Igen. - Jimmy cigarettára gyújtott, míg Dolly káprázó szemmel meredt a csekkre. - Sokkal több, mint amennyit valaha kértem volna. - Igen. Dolly felugrott, hogy megcsókolja, és Jimmy nem érzett semmit.

Aznap délután sokáig járta Londont. A Pán Péter Dolinái maradt - Jimmy nem szívesen vált meg tőle, de Dolly felkapta, és rimánkodott, hadd vigye magával. Ugyan mivel okolhatta volna, hogy vonakodik megválni tőle? A csekket visszakapta; nagy súllyal nyomta a zsebét, míg a romos utcákon bolyongott. Fényképezőgépe nélkül nem látta a háború költői emlékjeleit, csak az egész szörnyű romhalmazt. Egyet bizonyosan tudott: annak a pénznek egyetlen pennyjét sem fogja felhasználni, és nem hinné, hogy valaha is rá tudna nézni Dollra, ha ő megtenné. Jimmy sírt, amikor visszatért a szobájába, forró, dühös könnyeit a tenyerével mázolta el. Minden elromlott, és fogalma sincs, hogyan hozhatná helyre. Apja észrevette, hogy elkeseredett, megkérdezte, valamelyik szomszéd gyerek bosszantotta talán fel az iskolában - menjen-e ki apuka, hogy ráncba szedje? Jimmy szíve megugrott a képtelen vágytól,

a gondolattól, hogy visszatérjen, hogy gyermek legyen megint. Csókot nyomott apja feje búbjára, nem lesz semmi baj, mondta, és ekkor vette észre az asztalon az apró betűs, takaros kézírással Mr. J. Metcalfe-nak címzett levelet. A feladó, egy bizonyos Miss Katy Ellis, tudatta, hogy Mrs. Vivien Jenkinsről ír Jimmynek. Miközben olvasta a levelet, Jimmy szíve haraggal, szerelemmel és végül elszántsággal dobogott. Katy Ellis meglehetősen nyomós okkal kívánta, hogy Jimmy tartsa magát távol Vivientől, de Jimmy csak annyit látott: mindennél nagyobb szüksége van arra, hogy elmenjen hozzá. Végre megértett mindent, ami mindaddig összezavarta. Ami a levelet illeti, amit Dolly Smitham írt Vivien Jenkinsnek, és a borítékba dugott fényképet: feledésbe merültek. Dollynak már egyikre sem volt szüksége, hát nem is kereste a borítékot, így észre sem vette, hogy elveszett. Csakhogy a levél nem veszett el. A bunda vastag fehér ujja félresöpörte, amikor Dolly megmarkolta a csekket és lelkesen áthajolt az asztalon, hogy megcsókolja Jimmyt. A levél az asztal szélére csúszott, imbolygott pár pillanatig, végül belehullott a keskeny résbe, ahol az ülés érintkezik a fallal. A boríték eltűnt szem elől, és talán úgy is maradt volna, por lepte, csótányok rágcsálták volna, és elmállik a szüntelenül váltakozó évszakok folyamában, míg a benne foglalt nevek már puszta visszhangjai lennének a hajdan élt életeknek. Csakhogy a sors különös dolgokra képes, tehát nem így történt. Aznap éjjel, míg Dolly összegömbölyödve aludt keskeny ágyában, a Rillington Place-en, és arról álmodott, milyen arcot vág majd Mrs. White, amikor ő majd bejelenti, hogy elköltözik a panzióból, a Luftwaffe egy Heinkel bombázója, visszaúton Berlin felé, időzített bombát ejtett le, amely csendben hullott alá a meleg éjszakai égből. A pilóta a Marble Archot szerette volna eltalálni, de fáradt volt már, rosszul célzott, a bomba tehát az egykori vasrács helyére hullott, közvetlenül a közeli Lyons Teázó elé. Hajnali négy órakor robbant fel, éppen amikor Dolly, akit izgatottságában került az álom, felült az ágyban, belelapozott a Pán Péter,

avagy A fiú, aki sohasem nőtt fel kötetébe, amit hazavitt magával a teázóból, és beleírta a nevét - Dorothy —, igen gondosan, az ajánlás fölé. Annyira aranyos Vivientől, hogy neki adta - Dolly elszomorodott a gondolatra, mennyire félreismerte. Örült, hogy immár jó barátok. A bomba magával vitte a teázót és a szomszéd ház felét. Aránylag kevés volt a sebesült, és a 39. sz. mentőállomás csapata azonnal reagált. Átfésülték a romokat, túlélőket kerestek. Egy Sue nevű kedves mentőtiszt, akinek a férje, Don, gránátnyomásosan tért haza Dunkirkből, és akinek egyetlen fiát egy kiejthetetlen nevű walesi helyre evakuálták, már a műszakja vége felé közeledett, amikor megpillantott valamit a romok között. Sue megdörzsölte a szemét, ásított, először ott akarta hagyni azt a valamit, de aztán lehajolt és felvette. Levél volt; megcímezve, bélyeggel, de nem küldték el. A boríték nem volt leragasztva, és egy fénykép csúszott ki belőle. Ahogy a hajnal fénye elárasztotta a dacosan parázsló Londont, Sue a fényképre nézett: egy férfit és egy nőt ábrázolt. Szerelmespár hiszen csak rájuk kell nézni. Ahogy a férfi tekintete a csinos fiatal nőre szegeződik: le nem tudja venni róla a szemét. A nő mosolyog, a férfi arca beszédesen tudatja, hogy teljes szívéből szereti azt a nőt. Sue elmosolyodott magában, picit szomorúan; felidézte, hogyan néztek valamikor egymásra Donnal, majd leragasztotta a levelet és zsebre tette. Beugrott műszaktársa, Vera mellé a derék barna Daimlerbe, és visszahajtottak a mentőállomásra. Sue a pozitív magatartás, a segítőkészség híve volt, aznapi első jó cselekedete, hogy elküldje a szerelmeslevelet. Hazafelé ballagva bedobta a postaládába, és hosszú, többé-kevésbé boldog élete során néha azokra a szerelmesekre gondolt, remélve, hogy jól alakult az életük.

29

GREENACRES, 2011

Vénasszonyok nyara - megint egy szép nap. Arany hőség lebeg a mező felett. Laurel egész délelőtt anyja mellett ült, de most átadta helyét Rosenak, otthagyta kettejüket az öltözőasztalon lassan forgó ventilátorral, ő meg kimerészkedett. Le akart sétálni a folyóhoz, hogy kicsit kinyújtóztassa a lábát, de szemébe ötlött a lombkunyhó, és elhatározta, hogy inkább felmászik a létrán. Ötven év óta első ízben. Uramisten, sokkal alacsonyabb a bejárat, mint ahogy emlékeiben élt! Laurel bemászott, kényelmetlen szögbe billentette a fenekét, aztán törökülésbe kuporodott, és szemügyre vette a helyiséget. Elmosolyodott Daphne tükre még ott áll, a keskeny oldalán, a keresztgerendán. Hatvan év alatt megrepedezett, a tükör hátán hámlott a higany, Laurel a képmását olyan foltosán látta, mintha vízen át nézné. Ugyancsak furcsa volt itt találni magát a gyermekkori emlékek színhelyén, ahol felnőtt, ráncos arca bámul vissza rá. Mint Aliz, amikor bepottyant a Fehér Nyuszi barlangjába, vagy amikor ötven év elteltével megint bepottyan, és nem változott semmi más, csak ő maga. Laurel visszatette a tükröt, és engedélyezett magának egy pillantást az ablakon át, épp ahogy azon a napon; szinte hallotta Barnaby ugatását, látta a félszárnyú tyúkot, amint a porban kereng, érezte a behajtóút köveiről visszaverődő napfény erejét. Szinte hitte, hogy ha visszanéz a házra, megláthatná Iris hulahoppkarikáját, amint meglegyinti a forró nyári szél, és a gerendának támasztva imbolyog. Hát inkább nem nézett vissza. Az évek távolsága - mindaz, ami harmonikaredőiben rejlik - néha testi fájdalom. Laurel elfordult az ablaktól. Magával vitte a lombkunyhóba Dorothy és Vivien fényképét - azt, amit Rose talált a Pán Péterben és most kivette a zsebéből. Amióta csak visszatért Oxfordból, magával hordozta, a színdarab szövegkönyvével együtt. Afféle talizmán lett, kiindulópontja a rejtélynek, amit ki akar

bogozni, és Isten segítségével meg egy kis szerencsével a megoldás kulcsa. Gerry szerint azok ketten nem voltak barátnők, de mégis azok lehettek - mi magyarázná egyébként ezt a képet? Laurel mereven nézte, ahogy egymásba karolva mosolyognak a fényképészre, és eltökélte, hogy megtalálja a megfejtést. Hol készülhetett a kép? Egy szobában, ennyi biztos; ferde tetejű helyiségben - padláson talán? Senki más nem volt a képen, de a két nő mögött az a kis fekete folt lehet még valaki, aki elmozdult. Laurel közelebbről megnézte: kisebb alak, hacsak nem a perspektívának valamiféle trükkje. Egy gyerek? Talán. Ez persze nem valami nagy segítség, hiszen mindenhol vannak gyerekek. (De vajon voltak-e Londonban, a háború alatt? Sokukat evakuálták, különösen az első években, amikor Londont sűrűn érték légitámadások.) Laurel elkeseredve felsóhajtott. Akárhogy próbálkozik, ez még mindig csak kitalálósdi - az egyik lehetőség épp olyan hihető, mint a másik. Amit eddig felfedezett, nem ad valós útbaigazítást, hogy vajon milyen körülmények között készült ez a felvétel. Hacsak nem maga a könyv, amelyben ennyi évtizeden át megbújt, jelent vajon valamit? A két tárgy mindig párt alkotott? Anyja és Vivien közösen szerepeltek egy színdaraban? Vagy ez is csak további őrjítő véletlen? Figyelmét Dorothyra összpontosította, feltette szemüvegét, és a képet a nyitott ablakon beáradó fény felé fordította, hogy jobban lássa a fotó minden egyes pontját. Mintha valami nem volna egészen rendjén anyja arcán, a fényképésznek szánt derű kényszeredettnek látszik, nem egészen valódi. Nem ellenszenv, egyáltalán nem, semmi sem vall arra, hogy ne szeretné a fényképet készítő személyt - de a boldogság talán kissé erőltetett. Mintha nem egyszerű, tiszta öröm okozná, hanem valami más érzés -Hé! Laurel összerezzent, és felkiáltott. A lombkunyhó bejárata felé sandított: Gerry a létra legfelső fokán állt, és nevetett. - Jaj, Lol -rázta a fejét. Láttad volna az arcodat! - Nagyon vicces. - Tényleg az volt. Laurelnek még mindig hevesen vert a szíve.

- Egy gyereknek talán. - Kinézett a néptelen behajtóútra. - Hogy kerültél ide? Nem hallottam motorzajt. - Jó ideje dolgozunk a teleportáláson - tudod: feloldani és továbbítani az anyagot. Elég jól haladunk, bár most úgy a fele agyam Cambridge-ben maradt. Laurel erőltetett türelemmel mosolyodott el. Örült, hogy látja az öccsét, de nem volt humoros hangulatban. - Nem? Na mindegy. Buszra szálltam, és a faluból felgyalogoltam. Bemászott, letelepedett a nővére mellé. Csontos, kócos óriás; hosszú nyakát nyújtogatva igyekezett szemrevételezni a lombkunyhó minden egyes részletét. - Úristen, de rég voltam idefent. Igazán szépen kicsinosítottad a helyet. - Gerry. - Úgy értem, kedvelem a londoni lakásodat, de ez valahogy kevésbé igényes, nem? Sokkal természetesebb. - Befejezted? - vetett rá zord pillantást Laurel. Gerry látszólag fontolóra vette a kérdést, megkopogtatta az állát, majd hátravetette rendetlen haját. - Azt hiszem, igen. - Nagyszerű. Akkor lennél olyan kedves és elmondanád, mit találtál Londonban? Nem szeretnék udvariatlan lenni, de történetesen egy meglehetősen fontos családi rejtély megoldásán dolgozom. - Na jó. Ha így fogod fel... - A vállán lógó zöld vászontáska kantárját átemelte a fején, hosszú ujjaival belekotort, és előhúzott egy kis jegyzetfüzetet. Laurelben a láttára feltorlódott a harag, de beleharapott a nyelvébe, nem jegyezte meg, milyen rendezetlen a notesz - papírfecnik állnak ki belőle, néhány felkunkorodott címke, a fedelén kávéfolt. Ez az ember doktorátust szerzett, sőt annál is többet - feltehetőleg tudja, hogyan kell jegyzetelni, és remélhetőleg meg is találja a jegyzeteit. - Amíg kotorászol - szólt eltökélt derűvel Laurel -, azon tűnődöm, mit is mondtál múltkor telefonon. - Hm? - Gerry tovább matatott a papírhalmazban. - Azt mondtad, Dorothy és Vivien nem voltak barátnők, jóformán alig ismerték egymást.

- Így is van. - Én csak... Elnézést, de ezt egyszerűen nem értem. Nem lehet, hogy tévedsz? Mármint... - Feltartotta a fényképet: két fiatal nő egymásba karolva mosolyog a fényképezőgépbe - ...ehhez mit szólsz? Gerry elvette a fotót. - Azt, hogy ez két igen csinos ifjú hölgy. Azóta sokat fejlődött a fotóművészet. A fekete-fehér kép kidolgozása sokkal esetlegesebb, mint... - Gerry. - Laurel hangja fenyegető volt. - Nekem pedig - nyújtotta vissza öccse a képet - nem mond egyebet ez a fotó, mint hogy hatvan évvel ezelőtt anyánk egy másodperc tört részéig belekarolt egy másik nőbe, és belemosolygott a kamerába. - Nyavalyás, száraz tudományos logika. - Laurel fintort vágott. - Na és ehhez mit szólsz? - Felvette a kopott Pán Péter-kötetet, és kinyitotta az előzéklapnál. - Olvasd csak el az ajánlást - mutatott a kézzel írt sorokra. Gerry az ölébe rakta a papírjait, elvette a könyvet, és elolvasta az ajánlást: Dorothynak. Az igaz barát fény az éjszakában, Vivien. Kicsinyesség, igen, de Laurelben óhatatlanul diadalérzés támadt. - Ezt már valamivel nehezebb elvitatni, nem? Gerry állának gödröcskéjébe nyomta a hüvelykujját, és szemöldökét összehúzva meredt a lapra. - Nem tagadom, ez már kicsit cselesebb. Közelebbről nézte a könyvet, megemelte szemöldökét, mint aki koncentrálni igyekszik, majd közelebb hajolt a világossághoz. És Laurel észrevette, hogy mosoly világítja be öccse arcát. - Mi az? - kérdezte. - Mi van? - Nos, tőled persze nem várnám el, hogy észrevedd - ti művész-lelkek nemigen szoktatok ügyet vetni a részletekre. - A lényeget, Gerry. Öccse visszaadta a könyvet. - Nézd meg jobban. Szerintem az üzenet lényegét más tollal írták, mint fölötte a nevet. Laurel közelebb húzódott a lombkunyhó ablakához, ahol a napfény egyenesen a könyv lapjára vetült. Megigazgatta olvasószemüvegét, és tüzetesen megszemlélte az ajánlást.

Nahát - szép kis detektívnek bizonyult! Laurel el se hitte, hogy eddig nem vette észre. A barátságról szóló ajánlást vastagabb tollal írták, és felette a „Dorothynak” szót, bár ugyancsak fekete tintával, kissé vékonyabbal. Vivien az egyikkel kezdhetett írni, aztán átváltott a másodikra - az elsőben talán fogytán volt a tinta -, de ez valószínűtlen, nem? Laurelnek az a lemondó érzése támadt, hogy szalmaszálba kapaszkodik, különösen amikor tovább nézte a szöveget, és már csekély változatokat észlelt a két kézírásban. Halkan, fojtottan szólalt meg: - Arra célzol, hogy a mama a tulajdon nevét írta a könyvbe? 'Hogy olyan legyen, mintha Vivientől kapta volna? - Én nem célzok semmire. Annyit mondok csak, hogy kétféle tollat használtak. De igen - ez valóban lehetséges, különösen doktor Rufus megfigyeléseinek fényében. - Igen - szólt Laurel, és becsukta a könyvet. - Doktor Rufus. Mondj el mindent, Gerry. Mit találtál? Mindent mondj el, amit -rebegtette meg az ujjait - a mamának erről a megszállottságáról írt. - Először is, nem volt megszállottság, csak egyszerű, hétköznapi mánia. - Van a kettő között különbség? - Van hát. Az egyik tudományos meghatározás, a másik köznapi jelenség. Doktor Rufus szerint a mama kétségtelenül érintett lehetett - majd erre is rátérek -, de valójában sohasem volt a páciense. Doktor Rufus gyermekkorában ismerte a mamát: a lányának volt a barátnője Coventryben, serdülő korukban. Úgy veszem észre, hogy érdeklődött a mama iránt. Laurel a kezében tartott fényképre pillantott, szépséges fiatal anyjára. Azt elhiszem. - Gyakran ebédeltek együtt, és... - ...és a doktor történetesen feljegyezte, amit anyától hallott? Szép kis barát, mondhatom. - A mi céljainknak éppen megfelel. Ezt Laurel is elismerte, ha nem is szívesen. Gerry becsukta a jegyzetfüzetet, és a fedelére biggyesztett emlékeztetőre

pillantott. - Lionel Rufus szerint tehát a mama mindig kimutatta az érzelmeit, játékos volt, jó humorú és fantáziadús - éppen amilyennek ismerjük; eléggé szerény környezetből származott, de mindenáron mesés életre vágyott. Doktor Rufus érdeklődését azért keltette fel, mert a nárcizmust tanulmányozta... - A micsodát? - A fantáziának különösen mint védekező mechanizmusnak a szerepét. Észrevette, hogy egy és más, amit a mama tizenéves korában mondott és tett, egyezik azoknak a vonásoknak az elegyével, amelyekkel ő foglalkozik. Nem abnormális, csupán az önabszorpció bizonyos szintje; igény a csodálatra, hajlam, hogy önmagát kivételesnek tekintse, álmok sikerről, népszerűségről... - Ez bármelyik serdülőre vonatkozhat. - Pontosan, és az egész egy skálán mozog. Bizonyos nárcisztikus vonások gyakoriak és normálisak, mások ugyanezeket a vonásokat olyan formákba kényszerítik, amelyekért a társadalom bőséges jutalomban részesíti őket... - Például kik? - Ó, nem is tudom - színészek... - Nővérére somolygott. - De komolyan, annak ellenére, amit Caravaggio szeretne velünk elhitetni, a dolog nem arról szól, hogy az ember egész nap a tükörben nézegeti magát. - Remélem is. Ellenkező esetben Daphne bajban volna. - A nárcisztikus személyiségtípusra hajló emberek hajlamosak megszállottságig fajuló gondolatokat, fantáziákat táplálni. - Például képzelt barátságot csodált személyekkel? - Pontosan. Ez sokszor ártalmatlan önáltatás, amely idővel elhalványul és a célszemély gyakran nem is értesül róla, máskor azonban, ha az illetőt szembesítik a ténnyel, hogy a fantáziája nem valós - ha valami miatt, hogy úgy mondjam, meghasad a tükör -, nos, ez a típus nagyon mélyen megszenvedi az elutasítást. - És bosszút forral? - Bizonyára. Bár többnyire igazságszolgáltatásnak látja, nem bosszúnak.

Laurel cigarettára gyújtott. - Rufus jegyzetei nem mennek apró részletekbe, de úgy tűnik, hogy az 1940-es évek elején, amikor a mama körülbelül tizenkilenc éves volt, két nagyobb fantázia fejlődött ki benne: az első a munkaadójával volt kapcsolatos - szentül hitte, hogy az idős arisztokrata hölgy valósággal leányának tekinti, és ősi birtokának nagyját rá hagyja... - Amit nem tett meg? Gerry lehajtotta fejét, és türelmesen várta, hogy maga Laurel feleljen meg a kérdésre: - Nem, persze, hogy nem. Folytasd... - A másik képzelt barátsága volt Viviennel. Ismerték egymást, csak éppen nem voltak olyan szoros kapcsolatban, ahogy a mama képzelte. - És aztán történt valami, ami szétzúzta a fantáziát. Gerry bólintott. - Nem bukkantam sok részletre, de Rufus azt írta, hogy anyát „megalázta” Vivien Jenkins. A körülmények tisztázatlanok, de úgy vélem, Vivien nyilvánosan letagadta, hogy ismeri. A mama megbántódott, zavarba jött, dühös is volt, de - Rufus szerint - nem volt semmi baj, míg úgy egy hónap múltán arról nem értesült, hogy a mama valamiféle tervet forral, amivel „rendbe teszi a dolgokat”. - Ezt maga a mama mondta neki? - Nem, nem hiszem... - Gerry végigböngészte a jegyzetet. -Nem részletezte, hogyan értesült róla, de a szövegezésből kiindulva az volt a benyomásom, hogy az információ nem közvetlenül a mamától származott. Laurel beszívta az alsó ajkát. Fontolóra vette a hallottakat. A „rendbe teszi a dolgokat” kifejezés eszébe juttatta Kitty Barkernél tett látogatását, kivált az öregasszony beszámolóját arról az estéről, amikor a mamával együtt mentek el táncolni. Dolly szinte eszelős magatartása, a sokat emlegetett „terv” a barátnője, akit magával vitt - egy gyermekkori ismerős Coventryből... Laurel elgondolkodva szívta a cigarettáját. Rufus doktor lánya lehetett, aki utána hazament, és elmondta apjának a hallottakat. Laurel megsajnálta édesanyját - egyik barátnője megtagadja, a másik kipletykálja... Jól emlékezett a maga serdülőkori heves álmodozására,

képzelődésére: megkönnyebbülés volt, amikor színésznő lett belőle, és mindezt művészi alkotásokban vezethette le. Dorothynak azonban nem volt ilyen lehetősége... - És mi történt, Gerry? - kérdezte. - A mama szélnek eresztette a fantáziáit, ldkattant belőlük? - A „kikattan” szó eszébe juttatta anyja krokodilmeséjét. Pontosan ilyen változásra célzott a mesével - vagy nem? Átmenet a Kitty Barker londoni emlékeinek fiatal Dollyjától Greenacres Dorothy Nicolsonjáig. - Igen. - Megtörténhet ilyesmi? Gerry vállat vont. - Megtörténhet, mert megtörtént. A mama a bizonyíték. Laurel csodálkozva ingatta a fejét. - Ti tudósok tényleg hisztek a bizonyítékaitoknak. - Hát persze. Ezért hívják őket bizonyítéknak. - De Gerry... - Laurel nem érte be ennyivel. - Hogyan rázhatta le magáról ezeket a... vonásokat? - Nos, ha Lionel Rufus barátunk elméleteit tanulmányozzuk, kitűnik, hogy bár némelyekben teljes személyiségzavar fejlődik ki, sokan egyszerűen kinövik a serdülőkor nárcisztikus vonásait. Rufus elmélete szerint a mama helyzetére mindamellett leginkább az jellemző, hogy egy nagy traumatikus esemény - tudod, sokk, vagy veszteség, vagy fájdalom -, valami, ami kívül esik a nárcisztikus személy közvetlen egyéni szféráján, bizonyos esetekben „meggyógyíthatja” - Úgy érted, visszazökkenti a valóságba? Hogy inkább kifelé, mint befelé nézzen? - Pontosan. Ezt tételezték fel, amikor aznap este Cambridge-ben találkoztak: hogy a mama belebonyolódott valamibe, ami szörnyűnek bizonyult, és jobb emberként került ki belőle. - Bizonyára ugyanez a helyzet mindnyájunkkal - mondta Gerry. - Aszerint növekszünk és változunk, amivel megdob az élet. Laurel elgondolkodva bólintott és elnyomta a cigarettáját. Gerry eltette

a jegyzetfüzetét. Úgy tetszett, az út végére értek, ám ekkor Laurelnek eszébe jutott valami. - Az előbb azt mondtad, hogy doktor Rufus a fantáziát mint védekező mechanizmust tanulmányozta. Védekezés, Gerry... de mitől? - Sok mindentől, bár doktor Rufus szerint azokra a gyermekekre a legjellemzőbb, akik kívülállónak érzik magukat a családjukban - tudod, akiket távol tartottak maguktól a szüleik, akikkel azt éreztették, hogy furcsák és különböznek, azok fogékonyak nárcisztikus vonások kifejlesztésére mint az önvédelem formájára. Laurel arra gondolt, anyjuk mennyire vonakodik Coventryben átélt múltjáról, a családjáról beszélni. Mindig elfogadta, hogy anyának túl fájdalmas az elvesztésük, most azonban eltűnődött, vajon a hallgatása nem tulajdonítható-e valami egyébnek. Fiatal koromban gyakran kerültem bajba, mondogatta Laurel emlékezete szerint édesanyjuk (különösen amikor maga Laurel rosszalkodott); mindig úgy éreztem, különbözöm a szüleimtől - nemigen tudták, mit kezdjenek velem. Mi van, ha a fiatal Dorothy Smitham sohasem volt boldog otthon? Ha egész életében kívülállónak érezte magát, és a magánya nagy fantáziák kifejlesztésére indította, kétségbeesett igyekezetre, hogy betöltse a bensejében érzett hiányt? Mi van, ha minden szörnyen elromlott, ha az álmai összezúzódtak, és ezzel a ténnyel kellett élnie, míg végül második esélyt kapott, lehetőséget, hogy elfelejtse a múltat, és mindent újra kezdjen, hogy ezúttal olyan személy legyen, amilyennek mindig álmodta magát, egy családban, amely imádattal veszi körül? Nem csoda, hogy megdöbbent, amikor Henry Jenkins, annyi idő elteltével, felsétált a behajtón. Álmai lerombolójának láthatta, érkezése lidérces módon összeütközésbe hozta a múltat a jelennel - talán a sokk emeltette fel vele a kést. A félelemmel vegyes sokk, hogy elveszítheti megteremtett és imádott családját. Ettől ugyan Laurel nem érezte könnyebbnek a dolgot, de bizonyos mértékig magyarázta a látottakat. De vajon mi lehetett a „nagy traumatikus esemény” ami ennyire megváltoztatta? Laurel az életét tette volna rá, hogy valami, aminek Vivienhez, a mama tervéhez volt köze. De pontosan mi volt?

Megtudhatnak-e többet, mint amit már tudnak? Máshol kutakodjanak? Laurel gondolatai visszatértek a padláson látott lelakatolt ládához, ahová a mama elrejtette a színdarabot és a fényképet. Más alig volt a ládában, csak a régi fehér bunda, a kis Mister Punch-figura, és a köszönőlevél. A bunda része volt a történetnek - az 1941-es évszámot viselő vasúti jegyet bizonyára a mama vette, amikor elmenekült Londonból, a szobrocska eredetét lehetetlen megtudni... De vajon mit jelentsen a lap, borítékján a koronázási bélyeggel? Amikor megtalálta, Laurelbe belenyilallt a déjá vu érzése - vajon nem lenne érdemes még egy pillantást vetni rá? Aznap este, amikor távozóban volt már a nappali hőség, és közeledett az éj, Laurel otthagyta a fényképalbumokat nézegető többieket, és eltűnt a padláson. Anyja éjjeliszekrény-fiókjából vette ki a kulcsot, és még csak meg sem rezdült a lelkiismerete. Pontosan tudta, mit talál a ládában - ez némileg ártalmatlanná tette a kutakodást. Bár az is lehet, hogy az erkölcsi iránytűje már a végét járja. Akár így, akár úgy, nem tétovázott, egyszerűen elvette, amiért jött, és már sietett is lefelé. Amikor Laurel visszalopta a kulcsot, Dorothy még aludt, a lepedő nyakig borította, arca sápadt volt a párnán. Az ápolónő Laurel segítségével mosdatta meg Dorothyt, és már egy órája távozott. Ez a két kar ringatott, gondolta Laurel, ahogy végighúzta a mosdókesztyűt anyja karján. Míg tartotta az öreg, öreg kezet, azon kapta magát, hogy a régi, ellentétes érzést próbálja felidézni: amikor az ő kicsi ujjai bújtak meg anyja biztonságos tenyerében. Az időjárás, az évszakra nem jellemző hőség, a kéményen beáramló napmeleg levegő megmagyarázhatatlan nosztalgiát keltett Laurelben. Nincs ebben semmi megmagyarázhatatlan, szólt a fejében egy hang. Anyád haldoklik - természetes hát, hogy nosztalgiád támad. Laurelnek nem tetszett a hang, el is hessegette. Rose dugta be fejét a nyitott ajtón. - Daphne telefonált - suttogta. - Holnap délben landol a gépe Heathrown. Laurel bólintott. Épp ideje. Az ápolónő - Laurel által méltányolt

tapintattal és tapasztalattal - közölte velük, hogy ideje hazahívni a családot. - Nem kell már messzire mennie - mondta. - Hosszú útjának már-már a végére ért. - Valóban hosszú volt az út. Dorothy már leélt egy életet, mielőtt Laurel egyáltalán megszületett; egy életet, amit Laurel épp csak kezdett megpillantani. - Kérsz valamit? - hajtotta félre a fejét Rose, hogy ezüstös haja a vállára hullott. - Innál egy csésze teát? - Nem, köszönöm - válaszolt Laurel. Rose kiment. Mozgás hallatszott a konyhából, zümmögött a teaüst, csészéket raktak ki a tálalóra, evőeszköz zörgött a fiókban. Laurel örült, hogy édesanyja otthon van, és hallhatja a családi élet megnyugtató zajait. Közelebb lépett az ágyhoz, leült egy székre, keze fejével könnyedén simogatta Dorothy arcát. Volt valami megnyugtató abban, ahogy anyja mellének szelíd emelkedését-süllyedését figyelte. Vajon álmában hallja-e, mi történik, vajon azt gondolja-e: „Itt vannak a gyerekeim, a felnőtt gyerekeim, boldogok, egészségesek, és élvezik egymás társaságát”? Ki tudja... A mama mindenesetre nyugodtabban alszik most, a múltkori este óta nincsenek lidérces álmai, és ha ritkán tér is magához világos elmével, sugárzóak ezek a ritka pillanatok. Mintha levetette volna a nyughatatlanságot, a bűntudatot, ami az elmúlt néhány hét során gyötörte, vélte Laurel, túlemelkedett már azon a helyen, ahol a bűnbánat az úr. Laurel örült ennek. Akármi történt is a múltban, elviselhetetlen a gondolat, hogy édesanyját, akinek java élete jóságban és szeretetben telt (vagy bűnbánatban talán?), útja legvégén bűnbánat felhője borítsa. És mégis: Laurelnek egy önző része többet akart tudni; ez a rész követelte, hogy beszéljen a mamával, mielőtt eltávozik. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy Dorothy Nicolson meghal, és nem mondja el, mi történt 1961-nek azon a napján, és mi történt annak előtte; mi volt 1941-ben a „traumatikus esemény”, ami megváltoztatta. Mert most már csak egyenes kérdésre kaphatja meg a szükséges választ. - Majd valamikor kérdezz meg újra. Mire nagyobb leszel - mondta a mama, amikor Laurel azon töprengett, hogyan lehetett krokodilból édesanyává. Nos, Laurel most akarta megkérdezni. A maga érdekében, de még inkább azért, hogy

vigasztalást és igaz megbocsátást nyújthasson anyjának, amire oly biztosan vágyik. - Mesélj a barátnődről, mama - suttogta Laurel a homályos, csendes szobában. Dorothy megmoccant, és Laurel megismételte, kicsit hangosabban. Mesélj Vivienről. Nem számított válaszra - az ápolónő a távozása előtt altatót adott neki -, és nem is kapott választ. Laurel hátradőlt a székében, és kivette a borítékból a régi lapot. Az üzenet nem változott, most is ennyi volt csak: „Köszönöm”. Amióta legutóbb látta, nem jelent meg több szó, nem bukkant elő a küldő kilétének kulcsa, nem érkezett megoldás a rejtvényre. Laurel újra meg újra megfordította a lapot. Vajon csak a szűkszavúsága miatt érzi fontosnak? Visszatette a borítékba, és eközben megakadt a szeme a bélyegen. Ugyanaz az emlék rezdült benne, mint az előző alkalommal. Valami egész biztosan elkerülte a figyelmét. Valami a bélyeg körül. Közelebbről nézte, vonásról vonásra tanulmányozta a fiatal királynő arcát, a koronázási palástot... Szinte hihetetlen, hogy majdnem hatvan éve. Elgondolkodva rázta meg a borítékot. A fontosság érzete talán nem a mama misztériumával függ össze, olyan eseményből fakadhat, ami óriásként derengett Laurel nyolcesztendős lelkében. Még most is emlékezett, ahogy a nagy esemény tiszteletére kölcsönzött televízióban nézték, mindannyian körülvették, és... - Laurel? - Az öreg hang testetlen volt, mint egy füstfelleg. Laurel félretette a lapot, és a matracra könyökölve megfogta anyja kezét. - Itt vagyok, mama. Dorothy halványan elmosolyodott. Fátyolos tekintettel pillantott legidősebb lányára. - Itt vagy - visszhangozta. - Mintha hallottam volna... mintha azt mondanád... Majd valamikor kérdezz meg újra. Mire nagyobb leszel. Laurel szakadék

szélén érezte magát. Mindig is érzékelte a kritikus pillanatot, ha válaszúthoz érkezett - és ez most olyan. - Arról kérdeztelek, mama, akivel barátkoztál. Londonban, a háború alatt. - Jimmy - bukott ki a név, és vele rettegés és veszteség. - Ő... ő nem... - A mama arca maga volt a gyötrelem, és Laurel sietett megnyugtatni. - Nem Jimmy, mama... én Vivienre gondoltam. Dorothy nem szólt. Laurel látta, hogy az álla kimondatlan dolgoktól remeg. - Mama. Kérlek. És Dorothy talán érzékelte lánya elkeseredett hangját, mert ősrégi fájdalommal sóhajtott. - Vivien... gyenge volt. Áldozat. Laurelnek minden idegszála éberen reagált. Vivien áldozat volt. Dorothy áldozata? Ez szinte vallomásnak hangzott. - Mi történt Viviennel, mama? - Henry vadállatian durva volt... - Henry Jenkins? - Gonosz ember... kezet emelt... - Dorothy öreg keze megmarkolta Laurelét, görcsös ujjai reszkettek. Laurel arca tűzben égett. A Katy Ellis naplójában olvasottaktól felmerült kérdésekre gondolt. Vivien nem volt beteg és nem volt meddő - egy erőszakos embernek volt a felesége. Elragadó szörnyetegé, aki zárt ajtók mögött verte a feleségét, aztán rámosolygott a világra. Aki olyan sérüléseket okozott, ami Vivient napokig ágyban tartotta, míg ő az ágya mellett őrködött. - Titok volt. Nem tudta senki... De ez ugye nem felel meg teljesen az igazságnak? Katy Ellis tudta. A szépítő utalások Vivien egészségére és jólétére; a túlzott aggodalom a Jimmyvel való barátsága miatt; a levél, amiben megírná, miért legyen óvatos. Katy elkeseredetten intette Vivient: ne vonja magára a férje haragját. Ezért tanácsolta ifjú barátnőjének, hogy tartsa magát távol Tomalin doktor kórházától? Henry irigyelte a másik férfi helyét felesége szeretetében? - Henry... Rettegtem...

Laurel anyja halvány arcára pillantott. Katy Vivien barátnője és bizalmasa volt, érthető, hogy tudott egy ilyen csúf házassági titokról - de a mama vajon honnan tudhatott róla? Henry erőszakos tettei őt is utolérték? Ő hiúsította meg a fiatal szerelmesek terveit? És ekkor Laurelnek szörnyű gondolata támadt. Henry megölte Jimmyt. Rájött Jimmy és Vivien barátságára, és megölte Jimmyt. Ezért nem mehetett hozzá a mama ahhoz, akit szeretett. A válaszok hullottak, akár a dominók: ezért tudott Henry erőszakosságáról, ezért rettegett. Ezért volt - szakadt ki Laurelből a szó. - Azért ölted meg Henryt, amit Jimmyvel művelt. Olyan halk valasz érkezett, hogy akár a nyitott ablakon belebbenő, a fény felé szálló éji lepke szárnya kelthette. De Laurel meghallotta. - Igen. Egyetlen szó, de Laurel fülének zene volt. - Megrémültél, amikor felbukkant Greenacresben. Azért jött, hogy bosszút álljon, mert minden elromlott, és Vivien meghalt - Igen. - Azt gondoltad, hogy Gerryt is bántaná. - Azt mondta... - A mama szeme felpattant; szorosabban fogta Laurel kezet. - Azt mondta, lerombol mindent, ami kedves nekem. - Jaj, mama! - Ugyanazt... azt, amit én tettem vele. A mama szorítása engedett. Laurel sírni tudott volna, szinte elbontotta a mindent elöntő megkönnyebbülés. Végre, sok heti kutatás után, a töprengés hosszú évei után magyarázatot nyert minden: amit látott; a fenyegetés, amit érzett, mikor meglátta a behajtóúton közeledő fekete kalapos férfit. És utána a titkolózás amit nem értett. Dorothy Nicolson megölte Henry Jenkinst, amikor eljött 1961-ben Greenacresbe, mert erőszakos szörnyeteg volt, aki verte a feleseget, aki megölte a felesége szeretőjét, aki egy évtizeden át nyomozott a mama után, és amikor rátalált, megfenyegette, hogy megsemmisíti a családot, akiket szeret. - Laurel...

- Igen, mama? De Dorothy nem szólt többet. Ajka hangtalanul mozgott, miközben gondolatai poros zugaiban kutatott, soha el nem érhető elveszett fonalak után. - Jól van, mama. - Laurel megsimogatta anyja homlokát. - Minden rendben van. Most már minden rendben van. Megigazgatta a lepedőt, és egy darabig nézte anyja arcát: békés volt, elaludt. Ezt az ő egész kutatását, döbbent rá Laurel, sóvár vágy irányította: megtudni, hogy boldog családja, egész gyermekkora, anyja és apja egymás iránti türelmes szeretete nem hazugság. És most megtudta. Mellét elszorította az égő szeretet és az áhítat, és - igen -, az elfogadás bonyolult elegye. - Szeretlek, mama - suttogta Dorothy fülébe. Úgy érezte, a kutatás végére ért. - És megbocsátok neked.

Iris hangja jellegzetesen egyre hevesebbé vált a konyhában, és Laurelt hirtelen elfogta a vágy, hogy együtt legyen a testvéreivel. Elegyengette a takarót, és megcsókolta anyja homlokát. A köszönőlap mögötte hevert a széken. Laurel felvette, el akarta tenni hálószobája biztonságába. Gondolatai már odalent jártak, egy csésze tea körül, így hát később meg nem tudta volna mondani, mitől figyelt fel a borítékon a kis fekete foltokra. De felfigyelt rájuk. Kifelé menet megtorpant. Odalépett, ahol erősebb volt a lámpafény, feltette olvasószemüvegét, és közelebb emelte szeméhez a borítékot. És lassan, tűnődőén elmosolyodott. Annyira lekötötte figyelmét a bélyeg, hogy kis híján észre sem vette a valódi kulcsot, pedig szinte az arcába bámult. A bélyegző több évtizedes volt, nehezen kibetűzhető, de annyira mégis, hogy megállapíthatta, mikor adták fel a lapot - 1953. június 3-án -, és, ami még jobb, hogy a feladás helye: Kensington, London. Laurel hátranézett alvó anyjára. Ebben a házban élt a mama a háború alatt, a Campden Grove-ban. De ki küldhetett köszönőlapot több mint egy

évtizeddel később, és miért?

30

LONDON, 1941- MÁJUS 23.

Vivien az órájára pillantott, majd a kávézó ajtajára, és végül kinézett az utcára. Jimmy két órát mondott, de mindjárt fél három, és még semmi jele. Talán a munkája közben, vagy az édesapjával történt valami baj? Nem valószínű. Jimmy üzenete sürgető volt -feltétlenül találkozniuk kell -, és annyira titokzatos. Hihetetlen, hogy valami akadályozhatta. Vivien ajkába harapott, és megint az órájára nézett. Tekintete a fél órája kitöltött teli csésze teára siklott, a csorba szélű csészealjra, a kanál öblében megszáradt teára. Megint kinézett az ablakon - nem látott ismerőst. Előbbre húzta a kalapját, hogy takarja az arcát. Meglepetés volt az üzenet, csodálatos, szörnyű, szívdobogtató meglepetés. Amikor odaadta Jimmynek a csekket, őszintén hitte, hogy sohasem látja viszont. Nem volt trükk, nem az volt a célja, hogy lázas kapcsolatba csalogassa; ha a maga életét nem is - Jimmyét túlságosan nagy becsben tartotta. Dr. Rufus történetének hallatán felmérte a lehető következményeket - mindnyájukra nézve -, ha Henry értesülne a Jimmyvel kialakult barátságáról, a Tomalin doktor kórházában végzett munkáról. Ez látszott az egyetlen módnak. Sőt, a tökéletes módnak. Dolly pénzt kap, Jimmy pedig olyan sértést, ami egy magafajta embert, egy tisztességes, kedves embert a leginkább megsebezne, és ezáltal távol tartaná - biztonságban tartaná - mindörökre. Könnyelműség volt ennyire közel engednie; több esze lehetett volna. Vivien magának köszönhette az egész helyzetet. Azzal, hogy a csekket odaadta Jimmynek, valami módon önmagának is megadta, amire a világon a legjobban vágyott. Elmosolyodott a gondolatra. Jimmyt önzetlenül szerette; nem azért, mert jó, hanem mert így kellett lennie. Henry sohasem engedte volna, hogy bármit jelentsenek egymásnak, így Vivien hagyta, hogy a szerelem más formát öltsön: hogy Jimmy számára a lehető legjobb életet kívánja, még ha neki magának nem

is lehet része benne. Jimmy és Dolly most már megteheti, amiről Jimmy mindig álmodott. Elhagyják Londont, összeházasodnak, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. És azzal, hogy odaadta a pénzt, amit Henry oly féltékenyen őrzött, Vivien rá is csapást mért, az egyetlen lehetséges módon. Persze meg fogja tudni. Örökségének szigorú szabályait nem volt könnyű megkerülni, de Vivient nemigen érdekelte a pénz, sem az, amit megvehetett rajta - akármennyit követelt Henry, aláírta, neki magának pedig igen kevésre volt szüksége. Henry mégis mindenáron pontosan akarta tudni, mennyit költött és mire; ő majd ennek is megfizeti az árát, csakúgy, mint a Tomalin doktor kórházának juttatott adományokért, de érdemes lesz. Igen, micsoda öröm tudni, hogy a pénz, ami után Henry annyira epekedik, máshová kerül. Nem mintha a Jimmytől vett búcsú nem lett volna Vivien életének egyik leggyötrelmesebb tette - mert az volt. Hogy most viszontlátja, a bőre alatt lüktető öröm, amikor elképzelte, amint belép azon az ajtón, fekete haja a szemére hullik, a mosolya titkokat sejtet, és ő felismeri, mielőtt Jimmy egyetlen szót is szólna... Maga sem hitte, hogy lesz elegendő ereje végigcsinálni. Az egyik pincérnő az asztalhoz lépett, és megkérdezte, óhajt-e rendelni valamit. Vivien felnézett. Köszöni, nem, pillanatnyilag beéri a teával. Lehetséges, ötlött az eszébe, hogy Jimmy megjött, de már el is ment? Talán csak elkerülte. Henry néhány napja különlegesen feszült; nem volt könnyű elszabadulni - de amikor a pincérnőt kérdezte, a lány megrázta a fejét. - Ismerem az illetőt, akiről beszél. Jóképű férfi, fényképezőgéppel. Vivien bólintott. - Pár napja nem láttam, sajnálom. A pincérnő távozott, Vivien megint kikandikált az ablakon, fel-alá pillantott az utcán, hátha meglátja Jimmyt, vagy valaki mást, aki esetleg figyeli. Kezdetben megdöbbent attól, amit dr. Rufus mondott telefonon, de miközben Jimmy környéke felé igyekezett, magában azt gondolta: érti Dolly fájdalmát, amikor úgy képzelte, elhagyták, a bosszúvágyát, az égető óhajt, hogy újraalkossa magát,’ és elölről kezdje. Bizonyos emberek nyilván felfoghatatlannak találnának egy ilyen tervet, de ő nem.

Különösebb nehézség nélkül elhitte, hogy van, aki ilyesmire is képes, ha úgy véli, ez a menekülés útja, kivált olyasvalaki, mint Dolly, aki egyedül tengődik, amióta elveszítette a családját. Dr. Rufus elbeszélésének egyetlen fájdalmas része, éles, akár a kés: Jimmy része a tervben. Vivien nem volt hajlandó elhinni, hogy puszta alakoskodás volt minden, amin osztoztak. Tudta, hogy nem volt az, akármi terelte is Jimmyt hozzá aznap az utcán. Kettejük között őszinte érzés alakult, Vivien szíve mélyéből tudta, és Vivien szíve sohasem tévedett. Tudta már első este a kantinban, amikor Nella fényképének láttán felkiáltott, Jimmy pedig felnézett, és a tekintetűk találkozott. És tudta azért is, mert Jimmy nem hagyta ott. Odaadta neki a csekket - mindent, amit Dolly kívánt, sőt többet -, de Jimmy nem ment el. Nem volt hajlandó őt elengedni. Jimmy egy ismeretlen nővel üzent. Fura kis teremtés volt, bekopogtatott a Campden Grove 25-ös ház kapuján, kezében adománygyűjtő dobozzal, a Sebesült Katonák Alapja számára. Vivien éppen a pénztárcájáért ment volna, amikor a nő megrázta a fejét, és suttogva közölte, hogy Jimmy feltétlenül találkozni akar vele, ebben a vasúti kávézóban, pénteken két órakor. A nő elment, Vivienben pedig, mielőtt megakadályozhatta volna, fellángolt a remény. Csakhogy - Vivien az órájára nézett - már majdnem fél négy. Jimmy nem jön el. Már tudta. Tudja az eltelt félóra óta. Henry egy óra múlva hazaér, és neki dolga van még, mielőtt megérkezik, olyasmi, amire Henry számít. Vivien felállt, székét az asztal alá tolta. A csalódás százszor rosszabb volt, mint legutóbb, amikor otthagyta Jimmyt. De nem várhat tovább, már eddig sem volt biztonságos maradnia. Kifizette a teáját, még egy pillantást vetett a kávézóra, a többi vendégre, lejjebb húzta a kalapját, és a Campden Grove felé sietett.

- Sétáltál? Vivien megmerevedett az előszobában, válla fölött pillantást vetett a nyitott ajtón át a nappaliba. Henry a karosszékben ült, lábát keresztbe

vetette, fekete cipője ragyogott. Vaskos minisztériumi jelentés fölött figyelte Vivient. - Én... - Vivien gondolatai kergetőztek. Az ajtóban kellett volna fogadnia hazatérő férjét, átnyújtani a whiskyjét, és érdeklődnie, milyen volt a napja. - Olyan szép idő van, nem tudtam ellenállni. - A parkban sétáltál? - Igen, ott - Vivien mosolygott, igyekezett lecsendesíteni a bensejében riadozó nyulat. - Virágzik a tulipán. - Igazán? - Igen. Henry megint csak felemelte a jelentést, eltakarva az arcát, és Vivien úgy érezte, fellélegezhet. A biztonság kedvéért egy pillanatig nem mozdult. Vigyázott, nehogy túl gyorsan tegye le a kalapját, vegye le a sálját, és hogy a lehető leghalkabban induljon beljebb. - Találkoztál valakivel séta közben? - állította meg Henry hangja, mikor a legalsó lépcsőhöz ért. Vivien lassan arra fordult. Henry könnyedén a nappali szoba kilincséhez támaszkodott és a bajuszát simítgatta. Ihatott. Volt valami a modorában, valami lazaság - Vivien felismerte, és a gyomra meglódult rémületében. Más nők, ezt tudta, vonzónak találják Henryt, sötét, szinte gúnyos arckifejezését, a tekintetét, amely szinte fogva tartja a másikét - de Vivien nem tartozott közéjük. Soha. Az este óta, amikor megismerkedtek, amikor egye-dűl hitte magát a nordstromi tó partján, és felnézve megpillantotta Henryt, amint a kabinnak támaszkodva cigarettázik és rámered. Volt valami a szemében, ahogy őt figyelte - persze kéjvágy, de meg valami. Vivien megborzongott a láttán. És ugyanezt látta most is a szemében. Ugyan, Henry, dehogy - mondta a tőle telhető könnyedséggel. - Persze hogy nem. Tudod, hogy nincs időm barátkozni, lefoglal a kantinban végzett munka. Néma és mozdulatlan volt a ház, szakácsnő nem gyúrt tésztát a vacsora süteményéhez, szolgáló nem vesződött a porszívó zsinórjával. Vivien hiányolta Sarah-t. Szegény lány zavartan, szégyenkezve sírt, amikor Vivien rajtakapta kettejüket akkor délután; Henry dühöngött, mert

elrontották az örömét és csorba esett a méltóságán. Sarah engedékenységét azzal jutalmazta, hogy kirúgta, Vivien időzítését azzal, hogy nem engedte el. Így maradtak kettesben. Henry és Vivien Jenkins, egy férfi és a felesége. Henry az egyik legtehetségesebb tanítványom volt, mondta Vivien nagybátyja, amikor elmesélte, miről beszélgettek a telefüstölt dolgozószobában. Előkelő úriember. Szerencsés vagy, hogy érdeklődik irántad. - Azt hiszem, felmegyek és lefekszem - mondta végtelennek tűnő idő után Vivien. - Elfáradtál, drágám? - Igen. - Vivien mosolyogni próbált. - A légitámadások. Gondolom, egész London fáradt. - Igen - Henry közeledett feléje, csak a szája mosolygott, a szeme nem -, szerintem is. Bizonyára.

Henry ökölcsapása először a bal fülét érte, és siketítőn visszhangzott. Vivien arccal az előszoba falának esett, majd a padlóra zuhant. Henry ráugrott, megragadta a ruháját, szép vonású arcát eltorzította a düh, amíg ütötte Vivient. És ordított is, a nyála az asszony arcára, nyakára csordult, a szeme villogott, ahogy újra meg újra elmondta, hogy Vivien az övé és mindig is az övé lesz, az ő tulajdona, és soha más férfi hozzá nem nyúlhat, előbb látná holtan, mint ahogy elengedné. Vivien lehunyta a szemét, tudta, hogy az vadítja csak meg igazán Henryt, amikor nem hajlandó ránézni. És rázta is egyre erősebben, torkon ragadta, és a fülébe ordítozott. Gondolatai sötétjében Vivien a vízmosást, a ragyogó fényeket kereste... Sohasem védekezett, még akkor sem, amikor a keze ökölbe szorult az oldalánál. Lényének ez az összepréselt része, Vivien Longmeyer lényege, amelyet oly régóta visszafojtott, szabadulásért viaskodott. Nagybátyja megköthette az alkut telefüstölt dolgozószobájában, de Viviennek megvolt az oka, amiért annyira engedékeny. Katy minden igyekezetével próbálta

rávenni, hogy gondolja meg magát, de Vivien mindig is makacs volt. Tudta, hogy ez a büntetése, ez az, amire rászolgált. Az ökle volt a közvetlen oka, hogy megbüntették, az ok, amiért otthon hagyták, az ok, amiért a családja sietett hazafelé a kirándulásról, és a vesztébe rohant. Cseppfolyósak voltak a gondolatai, az alagútban úszott, egyre messzebb, karja-lába nagy erővel húzta-vonta a vízen, hazafelé... Vivien nem bánta, ha gyötörték, csak azon tűnődött, mikor lesz már vége. Mikor végez vele Henry. Mert egyszer megteszi, az biztos. Vivien visszatartotta a lélegzetét, várt, reménykedett - hátha most. Ahányszor felébredt és még itt találta magát a Campden Grove-i házban, mélyült benne a kétségbeesés kútja. Már melegebb a víz, közeledik. A távolban az első villanófények. Vivien a fények felé úszott... Vajon mi történik, tűnődött, amikor Henry valóban megöli? Henryt ismerve, bizonyára megtalálja a módját, hogy másra terelődjön a gyanú. Vagy azt a látszatot kelti, mintha ő balesetben halt volna meg - egy szerencsétlen esés, balszerencse a légitámadás alatt... Rossz időben volt rossz helyen, ingatják majd a fejüket az emberek, Henry pedig mindenki szemében az odaadó gyászoló hitves szerepét nyeri el mindörökre. Bizonyára könyvet is ír az ügyről, őróla, Vivien fantáziaváltozatát, szakasztott olyat, mint a másik, A vonakodó múzsa, arról a visszataszító, engedékeny lányról, akiben Vivien nem ismerte fel magát, aki bálványozza férjét, az írót, és ruhákról, estélyekről álmodik. Közelebbről ragyogtak fel a fények, és Vivien villódzó mintákat olvasott ki belőlük, de átnézett rajtuk, hiszen azért jött, hogy megtudja, mi terül el a fényeken túl... Megbillent a szoba. Henry végzett. Felemelte Vivient, és ő érezte, hogy a teste tehetetlenül hever Henry karjában, mint holmi rongybaba. Magának kell elvégeznie. Köveket, téglákat felszedni - valami súlyosat -, a zsebébe tenni, és begyalogolni a Serpentine-ba, míg meg nem pillantja a fényeket. Henry az arcát csókolta, elborította nyálas csókjaival. Szaggatott volt a lélegzete, hajolaj és verejtékké vált alkohol bűze áradt belőle: - Ejnye, ejnye - mondogatta —, szeretlek, tudod, hogy szeretlek, de

annyira feldühítesz! Nem szabad ennyire feldühítened. Parányi fények, annyi fény, és mind a túloldalon. Pippin. Pippin feléje fordult, és most először mintha látná is... Henry felvitte a lépcsőn - pokolbéli vőlegény az aráját —, és gyengéden lefektette az ágyra. Ő maga is megteheti. Annyira tisztán látta. Ő maga, Vivien, az utolsó, amit elvehet tőle. Henry lehúzta róla a cipőjét, és úgy rendezte el a haját, hogy egyformán boruljon mindkét vállára. - Az arcod - mondta szomorúan. - Az a te szépséges arcod. - Megcsókolta Vivien kezét, és melléje helyezte. - Pihenj - mondta. - Mire felébredsz, jobban fogod érezni magad. - Közelebb hajolt, a fülébe suttogott. - És nehogy aggódj Jimmy Metcalfe miatt. Gondoskodtam róla, halott már, a Temze fenekén rothad. Többé nem állhat kettőnk közé. Súlyos léptek, csukódó ajtó, fordul a zárban a kulcs. Pippin felemelte a kezét, félig intett, félig hívogatta, és Vivien elindult felé...

Egy óra múlva ébredt, a hálószobájában, a Campden Grove 25-ben. Az ablakon beáradó délutáni napfény az arcára zúdult. Vivien lehunyta a szemét. Lüktető fejfájás gyötörte, a halántéka mögött, a szemgödrében, a tarkóján. Mintha érett szilva volna a feje, ami a magasból hullott a kövezetre. Mozdulatlanul feküdt, mintha fából volna, és megpróbált emlékezni, mi történhetett, és miért sajog ilyen szörnyen mindene. Hullámokban tért vissza a felismerés, az egész epizód, és mint mindig, most is a vízi megváltás vágyával keveredett. Ezeket az emlékeket a legnehezebb elviselni - a fenséges jó érzés árnyékos érzetét, örök sóvárgásét, ami lázasabb, mint az igazi emlékek, és mégis annyival erősebb. Vivien összerezzent, ahogy lassan minden testrészét mozdította. Igyekezett meggyőződni, milyen sérülés érte. Része volt ez a folyamatnak, Henry elvárná, hogy „kicsípje magát” mire ő hazaér, nem szerette, ha Vivien túl sokáig gyógyul. Vivien lábában nem esett kár, ez jó - a

sántikálás kényelmetlen kérdéseket kelt; a karján kék zúzódások, de nem tört el, de az álla lüktetett, a füle még mindig csengett, és égett a fél arca. Ez szokatlan. Az arcához általában nem nyúl Henry; igyekszik ütéseit Vivien nyaka alatt elhelyezni. Hiszen Vivien az ő diadala, más nem hagyhat rajta jelet, csak ő, márpedig ő nem szívesen szembesült tanúbizonysággal, emlékeztetővel, menynyire feldühítette Vivien, mennyire csüggesztően tud viselkedni. Maradjanak csak a sérülései biztonságosan a ruhája alatt, ahol csak ő láthatja, hogy emlékeztesse a feleségét: mennyire szereti - soha meg nem ütne nőt, ha nem szeretné ennyire átkozottul. Vivien kitörölte gondolataiból Henryt. Valami más törekedett a felszínre, valami fontos; hallotta, mint az éjszaka közepén döngő magányos szúnyogot, a fülébe zúgott, mielőtt elszállna, de nem tudta elkapni. Mozdulatlanul várta, hogy közeledjen a zümmögés, és... Vivien levegőért kapott. Emlékezett, és megriadt. A saját szenvedése elhalványult. Nehogy aggódj Jimmy Metcalfe miatt. Gondoskodtam róla, halott már, a Temze fenekén rothad. Többé nem állhat kettőnk közé. Vivien nem kapott levegőt. Jimmy - nem jött el ma a találkozóra. Várt rá, de nem jött. Jimmy nem hagyta volna hiába várni; ha tud, eljött volna. Henry ismeri a nevét, valahonnan megtudta, és „gondoskodott róla”. Voltak már mások is, akik Henry meg a vágyai közé mertek tolakodni. Henry sosem végezte el maga, nem lett volna illendő - Henry öklének kegyetlenségét egyedül Vivien ismerte. De Henrynek megvannak az emberei - és Jimmy nem jött el. Nyüszítő hang, kínok között vergődő állat szörnyű hangja…Vivien rádöbbent, hogy az övé. Fél oldalára gömbölyödött, két kezét a koponyájára nyomta, hogy csökkentse a fájdalmat, és azt gondolta, hogy soha többé nem tud megmozdulni.

Mire felébredt, a nap már elvesztette erejét, a szobára az alkony kékje borult. Viviennek szúrt a szeme. Álmában sírt, de most már nem könnyezik. Kiürült, kimerült. Ami csak jó a világban, elmúlt, Henry gondoskodott róla.

Honnan tudhatta? Igaz, megvannak a kémjei, de Vivien óvatos volt. Öt hónapig minden zavaró körülmény nélkül járt Tomalin doktor kórházába; Jimmyvel azért szakította meg a kapcsolatot, hogy pontosan ilyesmi ne történjen; mihelyt dr. Rufus szólt Dolly szándékairól, már tudta... Dolly Hát persze. Dolly volt az. Vivien erőltette gondolatait, hogy visszaidézze a dr. Rufusszal folytatott beszélgetés részleteit Az orvos elmondta, hogy Dolly el akar küldeni egy fényképet Vivienről és Jimmyről, és ha Vivien nem fizeti meg a hallgatását, a kísérőlevélben mindent közöl Vivien férjével a „viszony”-ról. Vivien azt gondolta, a csekk elegendő, de nem, Dolly biztosan mégis elküldte a levelet, és a fénykép mellé megírta Jimmy nevet. Az az ostoba, erőszakos lány. Azt hitte, okos tervet eszelt ki; dr. Rufus szerint Dolly ártalmatlannak gondolta, meg volt róla győződve, hogy senkinek nem esik bántódása. Csak azt nem tudta, kivel van dolga. Henry, aki akkor is féltékeny lett, ha Vivien jó reggelttel köszönt a sarki vén újságárusnak; Henry, aki nem engedte, hogy bárkivel barátkozzék, hogy gyerekei legyenek, mert attól félt, hogy akkor őrá kevesebb idő jut; Henry, akinek megvoltak a kapcsolatai a minisztériumban, és bárkiről bármit megtudhatott; aki a múltban arra használta az ő pénzét, hogy másokról „gondoskodjék”... Vivien óvatosan felült. Sajgó kínjában csillagokat látott, szikrázó fájdalmat érzett a fülében, a koponyájában. Nagyot lélegzett, álló helyzetbe kényszerítette magát, és megkönnyebbülve észlelte, hogy tud még járni. A tükörben arcára meredt: féloldalt alvadt vér, a fél szeme duzzadt. Óvatosan elfordította a fejét - mindene fájt közben. Az érzékeny helyek még nem lilák; holnapra még rosszabb lesz minden. Mire egy darabig talpon volt, már jobban tűrte a fájdalmat. A hálószoba ajtaja zárva, de Viviennek volt titkos kulcsa. Lassan a nagyanyja arcképe mögötti rejtekhelyhez lépett: egy pillanatig küszködött az emlékezetével mi is a zár kombinációja? -, majd elfordította a számlapot. Ködös emléke támadt arról a napról, az esküvője előtt néhány héttel, amikor a nagybátyja elvitte Londonba, a családi ügyvédhez, utána pedig a házba. A gondnoknő

félrevonta, amikor kettesben maradtak a vendég-hálószobában, megmutatta az arcképet, és mögötte a széfet. - Egy hölgynek hely kell a titkai számára - suttogta, és Viviennek ugyan nem tetszett az öregasszony alattomos pillantása, mindig is vágyott olyan helyre, ami csak az övé, és nem felejtette el a tanácsot. A széf ajtaja felpattant, Vivien kivette a legutóbb csináltatott kulcsot, és utána a Jimmytől kapott képet. Megmagyarázhatatlan, de jobban érezte magát, ha nála van. A tőle telhető legnagyobb óvatossággal bezárta a széf ajtaját, és kiegyenesítette az előtte lógó arcképet.

Henry íróasztalán megtalálta a levelet. Henry még azzal sem bajlódott, hogy elrejtse. A címzés Viviennek szólt, a postabélyegző kétnapos volt, a borítékot felbontották. Henry mindig felnyitotta Vivien leveleit - és ez volt a szörnyű folt Dolly nagy tervén. Vivien tudta, mi áll a levélben, a szíve mégis kalapált, amikor átfutotta a tartalmát. Minden megfelelt a várakozásának: a levél szinte nyájas hangon íródott; Vivien csak azért adott hálát az égnek, hogy az a buta lány nem írta alá a nevét, csupán ennyit: „Egy jó barát”. A fényképet nézve sírás kerülgette, de visszafojtotta a könnyeit. És amikor emlékezete felidézte a Tomalin doktor padlásán eltöltött, kincset érő percek gyötrelmes visszhangját, ahogyan Jimmy éreztette, mintha neki, Viviennek, lenne szívesen várt jövője, Vivien elfojtotta a visszhangot. Mindenkinél jobban tudta, hogy nincs visszaút. Megfordította a borítékot, és kis híján sírva fakadt elkeseredésében. Mert Dolly ráírta a boríték hátára: Egy jó barát, Rillington Place, Notting Hill.

Vivien futni próbált, de a feje zakatolt, a gondolatai úszkáltak, és ahogy a sötétkék utcákon Notting Hill felé igyekezett, minden egyes lámpaoszlopnál meg kellett állnia, hogy megkapaszkodjon.

Csak addig maradt a Campden Grove-ban, amíg leöblítette az arcát, elrejtette a fényképet, és körmölt egy sietős levelet. Bedobta az útjába eső első levélszekrénybe, és továbbindult. Már csak egyetlen dönteni valója maradt, a végső vezeklés, mielőtt minden rendbe jön. Mihelyt ráébredt a tényre, minden más a maga diadalmas helyére került. Vivien ledobta magáról a kétségbeesést, mint egy felesleges kabátot, és a ragyogó fény felé lépkedett. Hiszen minden annyira egyszerű. Ő okozta családja halálát; ő okozta Jimmy halálát; de most tesz róla, hogy Dolly Smitham megmeneküljön. És akkor, csak akkor, elmegy a Serpentine-hoz, és telerakja a zsebeit kövekkel. Vivien megpillantotta a véget, és a látvány gyönyörű volt. Fürge ész, fürge láb, mondogatta az édesapja, és akárhogy lüktetett a feje, akárhogy meg-meg kellett kapaszkodnia a kerítésekben, hogy el ne essen, Vivien jó futó volt, és nem volt hajlandó megállni. Kis kengurunak képzelte magát, amint áttör a bozóton, dingónak, amint az árnyékban lohol; sötétben surranó gyíknak... Repülőgépek közeledtek, Vivien fel-felpillantott a fekete égre, és ilyenkor megbotlott. Egyik része ösztönözte a gépeket, szálljanak, dobják le terhüket, ha merik, de ne még, ne még, amíg be nem végzi a dolgát.

Leszállt az éj, mire a Rillington Place-re ért, és Vivien nem hozott zseblámpát. Küszködve kereste a megfelelő számot, amikor ajtó csapódott mögötte; egy közeli házból sietett le valaki a lépcsőn. - Elnézést...? - szólalt meg Vivien. - Igen? - Női hang. - Kérem... tudna segíteni? A 24-es számot keresem. - Szerencséje van, éppen ez az. Pillanatnyilag sajnos nincs üres szoba, de hamarosan lesz. - A nő gyufát sercintett lángra és cigarettára gyújtott. Vivien megláthatta az arcát. Alig hitt a szerencséjének; először azt hitte, képzelődik. - Dolly? - kérdezte, és közelebb lépett a fehér bundás csinos nőhöz. - Te vagy az, hála Istennek. Én vagyok az, Dolly.

- Vivien? - Dolly hangja maga volt a meglepetés. - Azt gondoltam, talán nem is talállak itt. Hogy már elkéstem. Dollyban azonnal felébredt a gyanú. - Elkéstél? Miről? Mi van? - Semmi. - Vivien elnevette magát. Szédült, meg is ingott. - Vagyis, minden. Dolly megszívta a cigarettáját. - Te ittál?! Valami mozgott mögöttük a sötétségben. Léptek hallatszottak. - Beszélnünk kell - gyorsan. - Most nem tudok. Én éppen... Dolly. Légy szíves. - Vivien hátrapillantott a vállán át, rettegett, hátha Henry egyik embere már közeledik. - Nagyon fontos. A másik nő nem válaszolt azonnal, gyanúsnak találta a váratlan látogatást. Végül kelletlenül megfogta Vivien karját. - Na gyere. Vivien megkönnyebbült sóhajfélét hallatott, ahogy becsukódott mögöttük az ajtó. Nem vett tudomást egy idősebb, szemüveges asszony kíváncsi pillantásáról, és követte Dollyt fel a lépcsőn, végig az állott ételtől bűzlő folyosón. A végén a kis szoba sötét volt és zsúfolt. Dolly felkattintotta a csupasz villanykörtét. - Sajnálom, hogy ilyen meleg van idebent - mondta. Kibújt kopott bundájából, és a szoba ajtaján levő kampóra akasztotta. - Sajnos nincs ablak - persze így könnyebb elsötétíteni, de a szellőzést megnehezíti. Sajnos, szék sincsen. - Megfordult, és megpillantotta Vivien arcát. - Uramisten. Mi történt veled? - Semmi. - Vivien elfelejtette, milyen szörnyű látványt nyújthat. - Kis baleset ért útközben. Nekimentem egy lámpaoszlopnak. Butaság, siettem, mint mindig. Dollyt láthatólag nem sikerült meggyőznie, de elejtette a témát, helyette inkább intett Viviennek, üljön az ágyra. Keskeny, alacsony ágy volt, az ágytakaró a kor és a sok használat általános jeleit mutatta. De Vivien nem volt válogatós - nagy megkönnyebbülés volt leülni. A vékony matracra roskadt, és ebben a pillanatban felrikoltottak a légvédelmi szirénák. - Ne törődj vele - mondta gyorsan, amikor Dolly indulni készült. Maradj. Ez most sokkal fontosabb.

Dolly idegesen megszívta a cigarettáját, majd védekezőn összefonta a karját. - A pénz? - szorult el a hangja. - Vissza akarod kérni? - Nem, dehogy, felejtsd el a pénzt. - Vivien keservesen igyekezett rendezni összekuszálódott gondolatait, rálelni a világosságra. Előzőleg minden egyszerűnek látszott, de most nehéz volt a feje, a homloka pokolian sajgott, és a sziréna üvöltése nem hagyott alább. - Jimmy meg én... - szólalt meg Dolly. - Igen - szólt közbe gyorsan Vivien, és hirtelen kitisztult az agya- - Ig en> Jimmy. - Elhallgatott, küszködve kereste a szükséges szavakat, hogy kimondja a szörnyű tényt. Dolly árgus szemmel figyelte, és rázni kezdte a fejét, szinte mintha kitalálta volna, mit akar Vivien mondani. A gesztus felbátorította Vivient. - Dolly, Jimmy elment... - A sziréna elhallgatott - ...elment. - A szó visszhangzott az újra csendes szobában. Elment. Sietős kopogás az ajtón, valaki bekiáltott: - Doll, bent vagy? Lemegyünk az óvóhelyre. Dolly nem válaszolt, merőn nézte Vivient. Szájába vette a cigarettát, mohón megszívta, a keze remegett. Az illető megint kopogott, de amikor most sem kapott választ, elrohant a folyosón, és le a lépcsőn. Dolly arcán mosoly villant, reménytelenül, bizonytalanul. Leroskadt Vivien mellé. - Valamit összekeversz. Tegnap találkoztunk, és ma este megint találkozunk. Együtt megyünk el, nélkülem el se ment volna... Nem értette meg. Vivien egy pillanatig hallgatott. Fogságba ejtette a részvétnek benne feltáruló mély kútja. Persze, hogy Dolly nem értette meg; a jégszilánk-szavakat felolvasztotta Dolly forró hitetlensége. Vivien nagyon is jól tudta, hogyan fogadja az ember az ilyen szörnyű hírt - megtudni a semmiből, hogy az ember legkedvesebbjei meghaltak. Ám ekkor egy repülő zúgott fölöttük, bombázógép, és Vivien tudta: nincs idő szánalomra. Tovább kell magyaráznia, megértetni Dollyval, hogy ő igazat mond, megértetni, hogy azonnal el kell mennie, ha meg akarja menteni magát.

- Henry - kezdte Vivien -, a férjem, talán nem látszik rajta, de féltékeny, erőszakos ember. Ezért kellett a múltkor elküldenem téged, Dolly, amikor visszahoztad a medalionomat; nem engedi, hogy barátaim legyenek. Iszonyatos robbanás a közelben, fölöttük süvítő hang. Vivien egy pillanatra elhallgatott, testének minden porcikája megfeszült, sajgott, de aztán folytatta, már gyorsabban, céltudatosabban, csak a puszta lényegre szorítkozva. - Megkapta a levelet és a fényképet, és megalázták - te úgy tüntetted fel, Dolly, mintha felszarvazták volna, mire elküldte az embereit, hogy hozzák helyre a dolgot - elküldte az embereit, hogy büntessék meg Jimmyt és téged is. Dolly arca krétafehérre sápadt. Sokk érte, de Vivien tudta, hogy hallja a szavait, mert könnyek ömlöttek az arcán. Vivien folytatta. - Találkoznom kellett volna ma Jimmyvel egy kávézóban, de nem jött el. Ismered Jimmyt, Dolly - soha nem maradt volna el, ha megígérte, hogy ott lesz. Hazamentem, és Henryt otthon találtam. Haragudott, Dolly, nagyon haragudott. - Keze önkéntelenül lüktető állára tévedt. - Elmondta, mi történt: az emberei megölték Jimmyt, mert közel került hozzám. Nem tudtam, honnan tudta meg, de aztán megtaláltam a fotót. Kinyitotta a levelet - mindig kinyitja a leveleimet -, és meglátott kettőnket a fényképen. Minden elromlott, hát nem érted? Az egész terv szörnyen elromlott. A terv említésére Dolly megragadta Vivien karját; a tekintete vad volt, a hangja csak suttogás. - De én... én nem is tudom, hogyan... a fényképpel... megegyeztünk, hogy mégse, hogy már nincs rá szükség. - A pillantása találkozott Vivienével. Vadul megrázta a fejét. - Egyáltalán nem így akartuk, és most Jimmy... Vivien félresöpörte a további magyarázkodást. Hogy Dolly el akarta-e küldeni a fényképet, mit sem számít - nem azért jött, hogy Dolly orra alá dörgölje, mit tett. Bűnbánatra nincs idő. Isten segítségével Dollynak bőven lesz alkalma később szemrehányást tenni magának. - Figyelj rám - szólt Vivien. - Nagyon fontos, hogy jól figyelj. Tudják, hol laksz, és rád fognak találni. Könnyek csordultak Dolly arcán.

- Az én hibám! Egyedül én tehetek róla! Vivien megragadta a másik nő keskeny kezét. Dolly fájdalma természetes, de semmin sem segít. - Dolly, kérlek. Én legalább annyira tehetek róla, mint te. - Megemelte a hangját, mert bombázógépek új hulláma közeledett. - De ez már egyáltalán nem számít. Jönnek. Biztosan már úton vannak. Ezért vagyok itt. - De én... - El kell hagynod Londont, méghozzá most azonnal, és nem szabad visszajönnöd. Folyton keresni fognak, soha abba nem hagyják... Robbanás, az egész ház megremegett, ingott; közelebb hullottak a bombák, és ha nem volt is ablaka a szobának, valahonnan kísérteties fény villant, és elöntötte... Kíméletlen volt a zaj, a fütyülve zuhanó bombák, a robbanás, ahol földet értek, a légvédelmi ágyúk válasza. Viviennek kiabálnia kellett, hogy Dolly meghallja, amikor a családjáról, a barátairól kérdezte - hogy van-e egyáltalán olyan hely, ahol biztonságos menedéket talál. De Dolly nem válaszolt. Rázta a fejét, és továbbra is tehetetlenül zokogott, tenyerét az arcára nyomva. Viviennek eszébe jutott, mit mesélt Jimmy Dolly családjáról. Annak idején forró részvét támadt benne a másik nő iránt, amikor megtudta, milyen bénító veszteséget szenvedett ő is. A ház reszketett, remegett, a dugó jóformán kiugrott a rémes kis mosdóból, és Vivienben feltolult a pánik. - Gondolkozz, Dolly - rimánkodott, egy időben egy fülsiketítő robbanással. - Muszáj gondolkodnod! Újabb repülők, vadászgépek, bombázók, az ágyúk vadul zakatoltak. Vivien fejében lüktetett a zaj, elképzelte, amint a Luftwaffe oszlopai elhúznak a háztető fölött. Mennyezet és padlás volt fölöttük, mégis szinte látta a gépek cápahasát. - Dolly? - kiáltotta. Dolly nem nyitotta ki a szemét, és a bombák, az ágyúk robaja, a repülők szörnyűséges zaja ellenére egy pillanatra felderült az arca - szinte békés lett —, aztán hirtelen felkapta a fejét: - Válaszoltam egy álláshirdetésre. Pár hete. Jimmy találta... -Az éjjeliszekrényről felkapott egy papírlapot és átadta Viviennek.

Vivien átfutotta a levelet. Munkaajánlat volt Miss Dorothy Smithamnek, egy Kék Tenger nevű panzióban. - Igen - bólintott. - Tökéletes. Oda kell menned. - Én nem akarok egyedül menni. Mi ketten... - Dolly... - Mi együtt akartunk elmenni. Nem így. Megbeszéltük, hogy vár rám. És újra sírva fakadt. Vivien egy pillanat tört részéig engedte magán átáramlani a másik nő fájdalmát; nagy kísértés, hogy hagyja magát összeomlani, feladni, alámerülni... De hiába, tudta, hogy bátornak kell lennie. Jimmy már halott, és Dolly is az lesz, ha nem hallgat rá. Henry nem fecsérli az időt. A martalócai máris úton lehetnek. Siettében pofon ütötte Dollyt, nem erősen, de érezhetően. Használt. Dolly lenyelte a zokogást, megmarkolta az arcát, csuklott. - Dolly Smitham - szolt szigorúan Vivien. - El kell hagynod Londont, méghozzá sürgősen. Dolly megrázta a fejét. - Nem hiszem, hogy meg tudom tenni. - De én tudom, hogy meg tudod tenni. Te túlélő vagy. - De Jimmy... - Ebből elég. - Vivien megfogta Dolly állát, és kérlelhetetlenül a szemébe nézett. - Szeretted Jimmyt, tudom - „Én is szerettem” —, és ő szeretett téged. Uramisten, mennyire tudom. De most hallgatnod kell rám. Dolly nyelt egyet, és könnyesen bólintott. - Eredj ki a pályaudvarra, és vegyél jegyet. El kell... - A villanylámpa vibrált, ahogy újabb bomba zúdult le mennydörgésszerű robajjal. Dolly szeme kitágult, de Vivien megőrizte nyugalmát, nem engedte el Dollyt. - Szállj fel a vonatra, és menj egészen a végállomásig. Ne nézz hátra. Vállald el az állást, mozogj, élj jó életet. Dolly tekintete megváltozott, összpontosult, és Vivien látta, hogy most már hallgat rá. Minden egyes szót hall, sőt, már érteni is kezdi. - El kell menned. Ragadd meg a második alkalmat, Dolly; úgy gondolj rá, mint lehetőségre. Azok után, hogy min mentél keresztül, hogy mindent elvesztettél...

Megteszem mondta sietve Dolly. - Elmegyek. - Felállt, ágya alól előhúzott egy kis bőröndöt, és ruhákat kezdett beledobálni. Vivien nagyon elfáradt. Szeméből a kimerültség könnyei hullottak. Alig várta, hogy minden bevégződjön. Régóta, nagyon régóta felkészült rá. Odakint mindenhol repülők, a légelhárító ágyúk ugattak, fényszórók pásztázták az éjszakai eget. Bombák hullottak; még a padlón át is érezték, hogy reszket a föld. - És veled mi lesz? - kérdezte Dolly. Becsukta a bőröndöt, felállt. Kezét a panzióból érkezett levélért nyújtotta. Vivien elmosolyodott. Sajgott az arca, holtfáradt volt, és úgy érezte, máris süllyed a vízben a fények felé. - Rám ne legyen gondod. Nem lesz semmi bajom. Hazamegyek. És ahogy kimondta, irdatlan robbanás harsant, és fények mindenütt. Mintha minden lelassult volna. Dolly arca megvilágosodott, arcvonásait megdermesztette a sokk. A bomba átzuhant a Rillington Piacé 24. tetején, a tető átesett a mennyezeten, Dolly szobájában milliónyi szilánkra robbant a villanykörte. Vivien lehunyta a szemét, és örvendezett. Imái végre meghallgatásra leltek. Nincs már szükség a Serpentine-ra. Látta a sötétségben a villódzó fényeket, a vízmosás alját, a világ közepére vezető alagutat. És ő úszott a tóban, mélyebbre, egyre mélyebbre, és előtte lebegett a fátyol, és Pippin integetett, és Vivien látta mindnyájukat - és ők is látták mindnyájan, és Vivien Longmeyer mosolygott. Sokára, nagyonnagyon sokára elérte a véget. Megtette, amit kellett. Végre, hazamegy.

NEGYEDIK RÉSZ

DOROTHY

31

LONDON, 2011

Laurel legelőször a Campden Grove-ba ment - valójában maga sem tudta, miért, de szentül hitte, hogy ezt kell tennie. Szíve legmélyén abban reménykedett, hogy csak bekopogtat, és odabent megtalálja azt az élő, eleven személyt, aki annak idején anyának a köszönőlapot küldte. Akkor logikusnak látszott, most azonban, hogy a 7-es szám - manapság átmeneti szállóvendégeknek szolgáló apartmanház - előcsarnokában állt, beszívta a citromillatú párásító és az elcsigázott utazók szagát, meglehetősen ostobának érezte magát. A zsúfolt kis fogadóhelyiségben dolgozó nő megint felnézett a telefon mögül, és megkérdezte, jól van-e. Köszöni, nyugtatta meg Laurel, semmi baj. Ismét a piszkos szőnyeget tanulmányozta, és csomóra kötötte a gondolatait. Laurel egyáltalán nem volt jól, sőt egyre romlott a hangulata. Előző este annyira felvillanyozta, amikor a mama Henry Jenkinsről mesélt, arról, hogy milyen ember is volt. Minden értelmet nyert, és Laurel biztos volt benne, hogy elérték az út végét - hogy végre megértette, mi történt aznap. Azután észrevette a bélyegzőt azon a bélyegen, és a szíve elszorult. Bizonyára fontos a felfedezés - mi több, egyenesen neki szól, mintha ő, Laurel volna az egyetlen, aki megoldhatja ezt a végső csomót. De most itt áll, egy háromcsillagos apartmanház közepén, egy ábrándkergetés végén, nem tud hová nézni, nem tud mire várni, és nem talál senkit, aki a háború alatt ott lakott. Mit jelent az a lap? Ki küldte? Számít egyáltalán? Laurel egyre jobban hajlott a gondolatra, hogy nem számít. Intett a recepciósnak, aki a telefon fölött hangtalanul „Viszlát”-ot tátogott, és Laurel kiment. Cigarettára gyújtott, idegesen szívta. Később majd Daphne-ért kell mennie a repülőtérre – legalább nem teljesen hiába utazott ide. Órájára nézett. Még két órát kell agyonütnie. Szép, meleg idő volt, az ég tiszta és kék, csak itt-ott húztak rajta sebhelyet a tökéletes kondenzcsíkok. Talán vesz egy szendvicset, gondolta Laurel, és

jár egyet a parkban, a Serpentine partján. Megszívta a cigarettát, és eközben eszébe jutott, amikor legutóbb itt járt. Amikor a 25-ös szám előtt állt, és meglátta a kisfiút. Laurel szemügyre vette a házat. Vivien és Henry háza; Henry titkos kínzásának színhelye, a ház, ahol Vivien tűrt és szenvedett. Fura módon, amióta csak annyit olvasott Katy Ellis naplójából, többet tudott annak a háznak az életéről, mint arról, amelyik előtt most áll. Elszívta a cigarettát, tépelődött, majd a csikket az apartmanház bejáratánál álló hamutartóba dobta. És mire felegyenesedett, megérett benne az elhatározás.

Bekopogott a Campden Grove 25. kapuján, és várt. Az ablakból már eltűnt a Halloween dekoráció, a helyét legalább négyféle nagyságú festett gyerekkéz-kivágások foglalták el. Ez kedves. Kedves, hogy most egy család lakik itt. A múlt rút emlékeit felülírják az újak. Hangok hallatszottak bentről, valaki nyilván otthon van, de senki sem jött az ajtóhoz, hát Laurel újra bekopogott. Hátrafordult a csempézett lépcsőn, és átnézett a túloldalon a 7-es számra, igyekezett elképzelni anyját, mint fiatal nőt, mint szobalányt, ahogy azon a lépcsőn megy fel. Nyílt az ajtó. Az a csinos asszony állt ott, akit Laurel legutóbb látott, fél vállára egy csecsemőt lódítva. - Uramisten - pislogott nagy kék szemével. - Ez... maga? Laurel megszokta, hogy felismerik, de ennek a nőnek a hangjában valami más csengett. Elmosolyodott; a nő elpirult, kezét a farmerjába törölte és Laurel felé nyújtotta. - Jaj, bocsánat - mondta. - Milyen neveletlen vagyok! Én Karen vagyok, ő pedig Humphrey - veregetett a gyerek párnázott popsijára, mire egy szőke hajcsomó lassan odébbmozdult a vállán, és egy kék szem sandított óvatosan Laurelre. - És persze tudom, kicsoda ön. Milyen megtiszteltetés, hogy megismerhetem, Ms. Nicolson! - Laurel, ha kérhetem. - Laurel. - Karen könnyedén az ajkába harapott - a öröm ideges gesztusa -, majd hitetlenül rázta meg a fejét. - Julian említette, hogy látta önt, de azt

gondoltam... ő néha... - Elmosolyodott. - No de az a fő, hogy itt van. A férjem magánkívül lesz, ha találkozhat magával. - Maga apu nője. Laurelben megingathatatlan érzés támadt: rejlik itt valami, amiről nem tud. - Képzelje, még csak meg sem mondta, hogy önt várhatjuk. Laurel nem említette, hogy nem telefonált előzőleg. Még most sem tudta, mivel magyarázza a látogatását, hát inkább elmosolyodott. - Kérem, jöjjön be. Mindjárt lehívom Martyt a padlásról. Laurel követte Karent a zsúfolt haliba, megkerülte a holdjáró babakocsit, átverekedte magát tengernyi labdán, sárkányon és különféle méretű gyerekcipőkön, be egy meleg, világos nappaliba. Mennyezetig érő fehér könyvespolcok, szanaszét heverő könyvek, a falon, boldogan mosolygó embereket ábrázoló családi fényképek társaságában, gyerekrajzok. Laurel kis híján belebotlott a padlón egy kis testbe; a kisfiú volt, akit legutóbb látott, hanyatt feküdt, térdét felhúzta, fél karja a levegőben: egy legórepülőt mozgatott, halk motorzajt hallatva - teljesen beleveszett a gép repülésének realitásába. - Julian - szólította édesanyja -, Juju, szaladj csak fel, drágaságom, szólj apunak, hogy látogatónk érkezett. A kisfiú felnézett, visszapislogta magát a valóságba, meglátta Laurelt, és szemébe a felismerés fénye költözött. Egy szót se szólt, meg csak pillanatnyi szünetet sem tartott a motorzaj utánzatban, új pályára terelte a repülőt, térdre tápászkodott és követte felfelé a szőnyeggel borított lépcsőn. Karen ragaszkodott hozzá, hogy feltegye a teavizet, Laurel hát letelepedett a piros-fehér ágytakaróján filctollfoltokkal ékeskedő kényelmes heverőre, és a kisbabára mosolygott, aki most a padlószőnyegen ült, és dundi kis lábával egy csörgőt rugdosott. Sietős nyikorgás hallatszott a lépcső felől, és egy fekete keretes szemüveget viselő, fésületlenül, hosszúra nőtt barna hajjal is jóképű, magas férfi jelent meg a nappali szoba ajtajában. Fia, a pilóta, követte. A férfi Laurel láttán kinyújtotta nagy kezét, elvigyorodott, és olyan bámulva ingatta a fejét, mintha holmi jelenés öltött volna testet az otthonukban.

- Uramisten - szólalt meg, ahogy kezet fogtak, és Laurel húsvér lénynek bizonyult azt hittem, Julian csak ugrat, de tényleg maga az. - Én vagyok. Laurel Nicolson. - Én pedig Martin vagyok - mondta a férfi. - Szólítson Martynak. és kérem, bocsássa meg a hitetlenséget, csak... Ugyanis színháztudományt tanítok a Mary Királyné Főiskolán, és magáról írtam a doktori disszertációmat. - Valóban? - Maga apa nője. Nos, ez magyarázza a dolgot. - Shakespeare tragédiáinak korunkbeli tolmácsolásai. Lényegesen kevésbé volt száraz, mint ahogyan hangzik. - Gondolom. - És most - maga itt van. - Elmosolyodott, aztán összevonta a szemöldökét, majd ismét elmosolyodott, és kellemes hangon felnevetett. Elnézést. Csak ez olyan különleges véletlen. - Meséltél Ms. Nicolsonnak... Laurelnek... - Karen lépett a szobába, az arca vérvörösre pirult - ...nagyapusról? - Ösvényt vágva a gyerekek kézművesholmija között, a kisasztalra csúsztatta a tálcát a teával, és férje mellé telepedett a heverőre. Oda se nézett, úgy nyújtott egy piskótát egy barnafürtös kislánynak, aki az édesség közeledtét megérezve bukkant fel a semmiből. - A nagyapám - magyarázta Marty. - Ő keltette fel az érdeklődésemet a maga működése iránt. Én a kedvelője vagyok, de ő a rajongója volt. Egyetlen bemutatóját el nem mulasztotta. Laurel mosoly mögé rejtette örömét. Elbűvölte ez a család és élvezetesen rendetlen otthonuk. - No azért legalább egyet bizonyára elmulasztott. - Soha. - Mesélj Laurelnek nagyapus lábáról - szólt Karen, gyengéden megdörzsölve férje karját. Marty nevetett. - Egyik évben eltörte a lábát, de idő előtt kikönyörögte magát a kórházból, hogy megnézhesse magát az Ahogy tetszikben. - Jó ízlésű ember lehetett. - Laurel mindnyájukkal kacérkodott, nem csak Martyval. Érezte, hogy értékelik. Jó, hogy Iris nincs itt, és nem lehet

tanúja. - Az volt - mosolygott Marty. - Nagyon szerettem. Tíz éve veszítettük el, de nem telik el úgy nap, hogy ne hiányolnám. - Feljebb tolta orrán a fekete szemüvegkeretet. - De eleget beszéltem magunkról. Bocsásson meg annyira meglepett, hogy megláttam... Még meg sem kérdeztem, minek köszönhetjük a látogatását. Feltehetőleg nem nagyapáról akart hallani. - Valójában igen hosszú történet - mondta Laurel. Felemelte a teáját, és belekevert egy csepp tejet. - A családom történetét kutatom, különösen anyám oldalát, és kiderült, hogy egyszer... - Laurel egy pillanatig habozott - ...barátságban volt ennek a háznak a lakóival. - Mikor lehetett ez? - Az 1930-as évek vége felé, és a háború első éveiben. Martin szemöldökében megrebbent egy ideg. - Különös. - Mi volt a neve az édesanyja barátnőjének? - kérdezte Karen. - Vivien - válaszolt Laurel. - Vivien Jenkins. Marty és Karen összenézett. - Valami furcsát mondtam? - vetett rájuk kíváncsi pillantást Laurel. - Nem, nem furcsát, csak... - Marty lenézett a kezére, míg rendezte a gondolatait. - Jól ismerjük ezt a nevet. - Csakugyan? - Laurel szíve hevesen megdobbant. Hát persze - Vivien leszármazottai lehetnek! Egy gyermek, akiről eddig nem tudott, egy unokaöcs... - Valójában elég különös történet, része a családi legendának. Laurel izgatottan bólintott. Ivott egy korty teát, és kíváncsian várta a folytatást. - Ezt a házat ugyanis Bertie dédapám örökölte, még a háború alatt. Úgy mesélték, hogy betegeskedett, és nagyon szegény volt: egész életében dolgozott, de nehéz idők jártak - végtére is háború volt -, és o egy szűk kis lakásban lakott Stepney közelében. Egy idős szomszédasszony viselte gondját. Egy szép napon a derült égből ott termett egy elegáns ügyvéd, és közölte dédapámmal, hogy megörökölte ezt a házat. - Nem értem... - mondta Laurel. - Ő sem értette - bólintott Martin. - De az ügyvéd nem hagyott kétségét a

dolog felől. Egy Vivien Jenkins nevű hölgy, akiről dédapám sohasem hallott, őt tette meg végrendelete egyetlen kedvezményezettjének. - És nem is ismerte a hölgyet? - Még csak nem is hallott róla soha. - Ez valóban különös. - Az. Eleinte nem is akart ideköltözni; szenilis volt, nem szerette a változást, elképzelheti, milyen sokk érte - hát maradt, ahol volt, ez a ház meg üresen állt, míg a fia, a nagyapám haza nem jött a háborúból, és meggyőzte az öreget, hogy a dolog nem holmi átejtés. - A nagyapja tehát ismerte Vivien Jenkinst? - Ismerte, de sohasem említette. Nagyapa elég nyílt volt, de némelyik témáról egyszerűen nem volt hajlandó beszélni. Vivien Jenkins volt az egyik, a másik a háború. - Gondolom, ez nem ritka - bólintott Laurel. - Az a sok szörnyűség, amit azok a szegény emberek láttak. - Igen. - Martin arca elkomorult. - De nagyapa esetében ennél is többről volt szó. - Miről? - Börtönből sorozták be a hadseregbe. - Ó. Értem. - Nagyapa nemigen részletezte a dolgot, de én valamelyest utánajártam. - Marty mintha zavarba jött volna. Halkabbra fogta a hangját. - Felkutattam a rendőrségi aktákat, és megtudtam, hogy 1941 egy estéjén nagyapát a Temzéből halászták ki. Alaposan össze volt verve. - De ki tette? - Nem tudom biztosan. Még kórházban volt, amikor megjelent a rendőrség. Azt állították, hogy nagyapa valamilyen zsarolási kísérletben vett részt, és bevitték kihallgatásra. Mindig is megesküdött, hogy félreértés volt, és ha ismerte volna a nagyapámat, tudná, hogy nem hazudott. De a zsaruk nem hittek neki. A jegyzőkönyv szerint egy nagy összegű csekket találtak nála, de nem volt hajlandó elárulni, hogyan jutott hozzá. Börtönbe csukták, de persze nem telt neki ügyvédre, és végül a rendőrség nem talált elegendő bizonyítékot, úgyhogy behívták katonának. Furcsa, de mindig azt

mondta, hogy ezzel megmentették az életét. - Megmentették az életét? Hogyhogy? - Nem tudom, erre nem sikerült rájönnöm. Talán csak viccelt. Tréfás kedvű ember volt a nagyapus. 1942-ben Franciaországba küldték. - Előzőleg nem szolgált a hadseregben? - Nem vett részt harci cselekményben, nem volt rendfokozata, de látott csatákat - valójában ott volt Dunkirkben, csak nem viselt fegyvert. Hanem fényképezőgépet. Hadifotós volt. Jöjjön, megmutatom néhány fotóját.

- Uramisten! - szólt döbbenten Laurel, a falat borító fekete-fehér fényképek láttán. - A maga nagyapja James Metcalfe volt. - Senki más! - jelentette ki büszkén Martin. Elegyengette egyik fénykép ferde keretét. - Ráismerek ezekre a képekre. Úgy tíz éve láttam a Victoria and Albert múzeumban a kiállítását. - Közvetlenül azelőtt halt meg. - Fantasztikus a munkája. Tudja, anyámnak volt egy fényképe tőle a falon, mikor kislány voltam, egészen kicsi kép... ami azt illeti, még most is megvan. Anyám mindig azt mondta, segít emlékeznie a családjára, arra, hogy mi történt velük. Coventry szőnyegbombázásában pusztultak el. - Nagyon sajnálom - mondta Marty. - Szörnyű. Elképzelni is lehetetlen. - A maga nagyapjának fényképei valamelyest segítenek ebben. - Laurel sorra megnézte a fényképeket. Nagyszerűek voltak: kibombázott emberek, katonák a csatatéren. Az egyik egy kislányt ábrázolt, különös öltözékben, balettcipő volt rajta, és túl nagy mackónadrág. - Milyen aranyos! - mondta Laurel. - Ez Nella nénikém - mosolygott Marty. - így neveztük, bár igazában nem rokon. Hadiárva. Aznap este készült a kép, amikor a családja elpusztult. Nagyapus kapcsolatban maradt vele. Amikor hazatért a háborúból, kinyomozta Nella hollétét, a családnál, akik a gyámjai voltak. Élete végéig barátságban maradtak. - Igazán szép.

- Ilyen volt az öreg, végtelenül lojális. Képzelje, mielőtt elvette volna nagyanyánkat, elment és megkereste egy régi szerelmét, csak hogy meggyőződjön, hogy jól van. Persze semmi sem akadályozhatta, hogy elvegye nagyanyust - nagyon szerették egymást -, de azt mondta, ezt kötelességének érezte. A háború alatt távol kerültek egymástól, és amióta hazajött, csak egyszer látta, akkor is messziről. A tengerparton sétált az újdonsült férjével, és nagyapus nem akarta megzavarni őket. Laurel hallgatta, bólogatott, és a kaleidoszkóp darabkái egyszerre összeálltak: Vivien Jenkins James Metcalfe családjára hagyta a házat. James Metcalfe, az idős, beteges édesapjával - hiszen ez Jimmy volt, nem? Nem lehetett más. A mama Jimmyje, a férfi, akibe Vivien beleszeretett, aki ellen Katy intette, mert félt, mire lehet képes Henry, ha megtudja. Vagyis a mama volt az a nő, akit Jimmy lenyomozott, mielőtt megnősült volna. Laurel megszédült, de nem csak azért, mert Marty az ő édesanyjáról beszélt. Valami birizgálta az emlékezetét. - Mi történt? - kérdezte nyugtalanul Karen. - Mintha kísértetet látott volna. - Én csak... - dadogott Lauren. - Nekem csak eszembe jutott, mi történhetett a nagyapjával, Marty. Azt hiszem, tudom, miért verték meg, ki az, aki holtnak hitte. - Tudja?! Laurel bólintott. Hol is kezdje? Olyan hosszú történet! - Menjünk vissza a nappaliba - mondta Karen. - Felteszek még egy teát. Izgatottan megborzongott. - Tudom, butaság, de olyan csodálatos, ha egy rejtély megoldódik, nem? Épp kifelé indultak a szobából, amikor Laurel megpillantott még egy fényképet, és a láttán elakadt a lélegzete. - Ugye, milyen szép? - mosolygott Martin, amikor meglátta, mit bámul Laurel. Laurel bólintott. Már a nyelve hegyén volt: - Az édesanyám! -, amikor Martin szólalt meg. - Ez ő, Vivien Jenkins. Az asszony, aki Bertie-re hagyta ezt a házat.

32

A VONAL VÉGE, 1941. MÁJUS

Vivien gyalog tette meg az út utolsó részét. A vonat zsúfolva volt katonákkal és elcsigázott londoniakkal - állóhely akadt csak, de neki átadta valaki a helyét. Annak is van előnye, jött rá, ha valaki úgy néz ki, mintha éppen most húzták volna ki egy bombatölcsérből. A szemközti helyen egy kisfiú ült, ölében a bőröndje, két keze egy lekvárosüveget markolt. Az üvegben mi más? - egy kis vörös aranyhal úszkált, és valahányszor a vonat lassított vagy gyorsított, vagy félreállt a mellékvágányra, hogy kivárjon egy légiriadót, a víz meglódult az üvegben, és a gyerek felemelte, megnézni, nem ijedt-e meg a hal. Ijedeznek vajon a halak? Aligha, vélte Vivien, bár a gondolattól - egy lekvárosüvegben raboskodni! - szinte lélegezni is alig bírt. Amikor a gyerek éppen nem a halat nézte, nagy kerek kék szeme Vivienre meredt: a sérüléseire, meg a késő tavasszal viselt fehér bundára. Amikor úgy az utazás második órájában találkozott a tekintetük, Vivien kissé elmosolyodott. A gyerek arcán is mosoly rebbent. Ki lehet ez a gyerek, tűnődött az elméjét elöntő és figyelmet követelő gondolatok között Vivien, és miért utazik egyedül a háború közepén? Nem merte megkérdezni - túlságosan ideges volt, hogy bárkihez szóljon, és rettegett, hogy elárulja magát. Félóránként indult busz a városba - amikor az állomáshoz közeledtek, hallotta, amint két idősebb nő megtárgyalja, mennyire meglepő ez a megbízható menetrend, de Vivien elhatározta, hogy gyalog folytatja az utat. Úgy érezte, csak akkor maradhat biztonságban, ha továbbmegy. Autó lassított mögötte. Vivien testében megfeszült minden ideg. Vajon eljön-e az idő, amikor nem fog minden zajtól rémüldözni? Addig nem, amíg Henry él, mert ő csak azután lehet igazán szabad. Az autót egyenruhás férfi vezette. Vivien elképzelte, milyennek láthatja őt: sérült,

szánalmas arcú nő, bundában, és kis bőrönddel, amint egy szál magában gyalogol a városba. - Jó napot! - szólalt meg a férfi. Vivien arra sem fordult, csak bólintott. Rádöbbent, hogy több mint huszonnégy órája nem szólalt meg. Persze babonás ostobaság, de nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy mihelyt kinyitja a száját, kiderül a turpisság, Henry valahogyan értesül róla, és ha nem ő, valamelyik csatlósa követi, és megtalálja. - A városba igyekszik? - kérdezte az autóból a férfi. Vivien megint bólintott, de tudta, hogy idővel felelnie kell, már csak azért is, hogy ne higgyék német kémnek. Arra végképp nincs szüksége, hogy valami újdonsült polgárőr, aki mindenhol inváziót sejt, becipelje a helyi rendőrőrsre. - Szívesen elviszem - mondta a férfi. - Robert Hardgreaves a nevem. - Nem... - Vivien hangja rekedt volt, oly rég nem használta. - Köszönöm, de szívesen megyek gyalog. Most a férfi bólintott. A szélvédőn át előrenézett, majd visszafordult Vivienhez. - Valakihez igyekszik a városban? - Az új munkahelyemre. A Kék Tenger panzióba. - Á, Mrs. Nicolson házába. Nos, bizonyára találkozunk majd a városban, Miss...? - Smitham - válaszolt Vivien. - Dorothy Smitham. - Miss Smitham - ismételte mosolyogva a férfi. - Örvendek. - Majd intett, és tovább indult. Dorothy várt, míg az autó eltűnik a füves kis domb mögött, majd kitörtek belőle a megkönnyebbülés könnyei. Kimondta, és nem történt semmi szörnyűség. Beszélgetett egy idegennel, bemutatkozott új néven, és nem szakadt le az ég, s a föld sem nyílt meg, hogy elnyelje. Óvatos, mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon, és engedett a pislákoló reménynek: talán valóban rendben lesz minden. Talán kap egy második esélyt. Sós volt a tengeri levegő, a távoli égen sirályok köröztek. Dorothy Smitham felemelte a bőröndjét, és folytatta az útját.



A Rillington Place-en, a gyengén látó öregasszonytól kapta az ötletet. Amikor Vivien kinyitotta szemét a porral telt, lebombázott helyiségben, és észlelte, hogy felfoghatatlan módon életben maradt, sírva fakadt. Szóltak a szirénák, bátor és kedves férfiak és nők érkeztek, hogy oltsák a tüzet, bekötözzék a sebeket, és elvigyék a halottakat. Miért nem lehet ő is közöttük - miért nem engedte el végre az élet? Még csak súlyosabb sérülés sem érte - Vivien nagy gyakorlattal tudta felmérni, mennyire komolyak a sebei. Valami ráesett, talán egy ajtó, de sikerült kiszabadítania magát. Csak ült kábán a sötétben. Hideg volt, fagyos hideg, és Vivien reszketett. Nem ismerte jól a szobát, de valami prémeset érzett a keze alatt - egy bunda! -, és kirángatta a lezuhant ajtó alól. A bunda zsebében lelt zseblámpa vékony sugaránál látta meg, hogy Dolly halott. Téglák, vakolat, és a padlásról lezuhant nagy fémláda zúzták össze a testét. Vivien elhányta magát - a sokktól, a fájdalomtól és a keserves csalódástól, hogy a terve kudarcot vallott. Talpra vergődött. A mennyezet eltűnt, csillagok pislákoltak fent a magasban. Vivien a csillagos égre meredt, megingott, és azon töprengett, vajon mikor talál rá Henry. És ekkor meghallotta az öregasszony kiáltását: - Miss Smitham! Miss Smitham él! Vivien a hang felé fordult, kábán, hiszen tudta, hogy Dolly meghalt. Épp mondani akarta, karját felemelve, de a torkán nem jöttek ki szavak, csak valami rekedt, furcsa károgás. Az öregasszony, aki még mindig kiabálta, hogy Miss Smitham él, Vivienre mutogatott, és ő ekkor ébredt rá a tévedésre. Lehetőség. Vivien feje lüktetett, a gondolatai ködösen kavarogtak, de azonnal felmérte, hogy kapott egy lehetőséget. A döbbenetes bombatalálat utójátékaként, az egész dolog feltűnően egyszerűnek látszott. Új személyazonosság, új élet - éppoly könnyen szerzett, mint a bunda, amibe a sötétben belebújt. Senkinek nem okoz kárt, nincs már senki, akinek árthatna - Jimmy elment, Mr. Metcalfe-ért megtette, amit tehetett, Dolly Smithamnek nincs családja, Vivient nem gyászolja senki; tehát megragadta

az alkalmat. Levette jeggyűrűjét, lekuporodott a sötétben, és a gyűrűt meglepően szilárd kézzel Dolly ujjára húzta. Nagy volt a lárma, emberek kiáltoztak, jöttek-mentek a mentők, a füstös sötétségben még nem ülepedett le teljesen a törmelék, de Vivien csak azt hallotta, hogy a szíve zakatol nem félelmében, hanem eltökéltségében. Dolly holtában is markolta az állásajánlatot - Vivien kénytelen volt lefejteni az ujjait Mrs. Nicolson leveléről, amit aztán a fehér bunda zsebébe csúsztatott. Más is volt már benne, valami kemény kis tárgy, meg egy könyv. Érezte, amikor az ujjai súrolták, de nem nézte meg, mi az. - Miss Smitham? - Egy sisakos férfi mászott fel a romos padló széléhez támasztott létrán, az arca egy szinten volt Viviennel. - Ne aggódjon, kisasszony, lehozzuk. Minden rendben lesz. Vivien ránézett, és eltűnődött: ez kivételesen igaz lehet. - A barátnőm... - szólalt meg rekedten, és a zseblámpa fényét a padlón heverő testre irányította. - Ő talán... ? A férfi Dollyra pillantott, a fémláda-összezúzta fejre, a lehetetlen szögben heverő végtagokra. - Az áldóját! - szólt - De mennyire. Meg tudná mondani a nevét? Értesítenünk kell valakit? Vivien bólintott. - Vivien a neve. Vivien Jenkins. Tudatni kell a férjével, hogy a felesége nem megy többet haza. Dorothy Smitham a háború hátralevő éveiben Mrs. Nicolson vendégei után ágyazott és takarított. Leszegte a fejét, igyekezett, hogy semmivel se vonjon magára illetéktelen figyelmet. Ha táncolni hívták, elutasította. Takarított és mosott és fényesített, és este, amikor álomra hajtotta a fejét, igyekezett, hogy ne lássa Henry tekintetét, amint rámered a sötétben. Nappal bezzeg nyitva tartotta a szemét. Eleinte mindenhol őt láttahallotta: a móló felől közeledő férfiban az ismerős peckes járást, egy futó idegenen az érett, kegyetlen vonásokat, egy felemelt hangot a tömegben, amitől végigfutott rajta a hideg. Idővel már ritkábban látta, de a figyelme sohasem hagyott alább. Mert Dorothy tudta, hogy Henry egyszer rátalál csak az a kérdés, mikor és hol -, és ő felkészülten várta.

Egyetlen levelezőlapot küldött csak el. Amikor vagy fél éve szolgált már a Kék Tenger panzióban. Kiválasztotta a létező legszebb képet - nagy tengerjáró hajóét, amilyennel az emberek a világ egyik végéről a másikra hajóznak és ráírta: Gyönyörű az idő. Mindenki jól van. Kézhezvétel után kérem azonnal megsemmisíteni, és megcímezte drága barátjának - egyetlen barátjának Miss Katy Ellisnek, Yorkshire-be.

Az élet ritmust öltött. Mrs. Nicolson erős kézzel kormányozta hajóját, ami Dorothynak nagyon is megfelelt - a kitűnő háztartás katonás életmódjában gyógyító erő rejlett, és Dorothyt megszabadította sötét emlékeitől, amikor a lehető legtöbb olajat dörzsölte („semmi pazarlás, Dorothy - ha nem tudnád, háború van?!”) a lépcsőkorlátba. És aztán 1944nek egy júliusi napján, úgy egy hónappal a Szövetségesek partraszállása után, arra jött haza a fűszerestől, hogy egy egyenruhás férfi ül a konyhaasztalnál. Idősebb volt persze, és megviseltebb, de azonnal ráismert a csillogó szemű kamasz fényképéről, amit az anyja oltárképként tartott az ebédlő kandallópárkányán. Dorothy sokszor tisztította a kép üvegét, és elpirult, mert azonnal felismerte a komoly szempárt, az arcvonásait, a gödröcskét az állán, éppoly biztosan, mintha éveken át leste volna a kulcslyukon. - Maga Stephen - szólalt meg. - Az vagyok. - Felugrott, hogy segítsen lerakodni a vásárolt holmit. - Én pedig Dorothy Smitham vagyok. Itt dolgozom. Tudja az édesanyja, hogy megérkezett? - Nem - válaszolt a férfi. - Nyitva volt az oldalajtó, hát bejöttem. - Az édesanyja odafent van. Mindjárt megyek... - Nem - vágta rá a férfi, és arca zavart mosolyra ráncolódott. - Illetve, nagyon kedves, Miss Smitham, és nem szeretném, ha félreértene. Szeretem az anyámat - hiszen ő adott nekem életet —, de ha nem bánja, pár percig csak üldögélnék és élvezném a békét meg a nyugalmat, mielőtt a valódi katonai regula elkezdődik. Dorothy felnevetett, és ezen ő lepődött meg a legjobban. Első

alkalommal nevetett, amióta megérkezett Londonból. Sok év múltán, amikor a gyerekek a történetért rimánkodtak (újra meg újra!), hogy hogyan szerettek egymásba, Stephen és Dorothy Nicolson elmesélte. Egy este végiglopóztak a romos mólón, hogy a végén táncoljanak - Stephen elhozta régi gramofonját, beindították, és a deszkák lyukait kerülgetve táncra perdültek a Holdfény, ezüstös holdfény dallamára. Dorothy később végig akart egyensúlyozni a korláton, de megcsúszott és leesett (szünet; szülői utasítás; „Soha ne próbáljatok magas korlátokon egyensúlyozni, drágaságaim”), Stephen pedig le sem vetette a cipőjét, úgy vetette magát a vízbe és halászta ki Dorothyt. - Hát így fogtam ki anyátokat - mondogatta Stephen, amivel mindig megnevettette a gyerekeket, ahogy elképzelték anyát a horgászzsinór végén; és kettesben ültek utána a homokon, mert nyár volt, és az éjszaka meleg, és kagylót ettek papírpohárból, és órákig beszélgettek, míg a rózsás nap át nem tört a látóhatáron, ők pedig visszaballagtak a Kék Tengerbe, és egyetlen szó nélkül is tudták, hogy szeretik egymást. Egyike volt a gyerekek kedvenc meséinek, amint a szüleik csuromvizes ruhában ballagnak a mólón, anyjuk, a szabad szellem, és apjuk, a hős - de Dorothy a szíve mélyén tudta, hogy ez részben mese. Ő már régen szerette a férjét. Akkor szeretett bele, az első napon, a konyhában, amikor Stephen megnevettette. Ha Dorothyt valaha felszólítják, hogy írja le Stephen jó tulajdonságait, hosszú lett volna a lista. Bátor és védelmező; humoros; türelmes az anyjával, bár annak a legnyájasabb csevegésében is annyi a maró sav, hogy a festést hántaná le a falról. Stephennek erős keze volt, és ügyesen használta, szinte mindent meg tudott javítani, és rajzolni is tudott (bár nem olyan szépen, ahogy szerette volna). Jóképű volt, és úgy tudott ránézni, hogy Dorothynak felforrósodott a bőre a vágytól; Stephen álmodozott, de nem szédítették meg a fantáziái; szerette a zenét, klarinéton játszott jazzszámokat, amiket Dorothy imádott, de az anyját az őrületbe kergették. Néha, amikor Dorothy a szobája ablakülésére telepedve hallgatta Stephen játékát, Mrs. Nicolson fogta a seprűjét, és a nyelével felkopogott a földszintről, mire Stephen még hangosabban és lendületesebben fújta, és

Dorothyt úgy megkacagtatta, hogy két kézzel kellett befognia a száját. Dorothy biztonságot kapott Stephentől. De a lista élén az állt, amit Dorothy minden egyébnél többre értékelt: Stephen jellemének ereje. Stephen Nicolson szilárdan kitartott a meggyőződése mellett, soha nem engedte, hogy a szerelmese megváltoztassa az ő akaratát, és Dorothy ezt is szerette. Veszedelmes az a szerelem, gondolta, ami a jellemével ellentétes cselekedetre indítja az embert. Stephen a titkokat is tisztelte. - Nemigen mesélsz a múltadról - mondta egy este Dorothynak, amikor egymás mellett ültek a homokon. - Nem. Kérdőjellé növekedett kettejük között a csend, de Dorothy nem szólt többet. - Miért nem? Dorothy felsóhajtott, de az esti szellő felkapta és elsodorta a sóhajt. Tudta, hogy Stephen anyja szörnyű hazugságokat susog Stephen fülébe az ő múltjáról; rá akarja venni, hogy várjon még egy darabig, ismerkedjen más nőkkel, inkább egy rendes helybeli leány mellett kössön ki, akinek nincsenek „londoni szokásai” Dorothy tudta azt is, hogy Stephen közölte anyjával: kedveli a rejtélyeket, és igencsak unalmas volna az élet, ha az ember mindent tudna valakiről, mielőtt egyáltalán átmegy az utca túloldalára, hogy üdözölje. - Ugyanazért, gondolom - mondta Dorothy -, amiért te nemigen beszélsz a háborúról. Stephen megfogta Dorothy kezét és megcsókolta. - Ez értelmesen hangzik. Dorothy tudta, hogy egyszer majd mindent elmond neki, de óvatosnak kell lennie. Stephen az a fajta férfi, aki egyenesen Londonba masírozna, és a tulajdon két kezével látná el Henry baját. És Dorothy nem akarta, hogy Henry Jenkins még valakit elvegyen tőle, akit szeret. - Jó ember vagy, Stephen Nicolson. Stephen megrázta a fejét, Dorothy érezte, hogy a homloka elmozdul az

ő homlokán. - Nem - jelentette ki Stephen határozottan. - Csak ember. Dorothy nem vitatkozott. Megfogta Stephen kezét, és arcát szelíden a vállára hajtotta a sötétben. Ismert már férfiakat, jókat és rosszakat, és Stephen Nicolson jó ember. A legjobb. Valaki másra emlékeztette, egy régi, régi ismerősre.

Dorothy persze gondolt Jimmyre, ugyanúgy, ahogy a testvéreire, az édesanyjára és az édesapjára gondolt. Jimmy is hozzájuk költözött a szubtrópusi gerendaházba, és Dorothy gondolatainak Longmeyerjei szívesen fogadták. Nem volt nehéz elképzelni Jimmyt ott, túl a fátylon; mindig is emlékeztette családja férfijaira; a barátsága fény volt a sötétségben, reményt kapott tőle, és talán ha tovább és jobban ismerik egymást, ez esetleg olyan szerelemmé mélyül, amilyenről a könyvek írnak - olyan szerelemmé, amelyet Stephennél megtalált. De Jimmy Vivienhez tartozott, és Vivien meghalt. Egyetlenegyszer mintha látta volna. Néhány nappal az esküvőjük után kéz a kézben sétáltak Stephennel a vízparton, és Stephen lehajolt, hogy megcsókolja Dorothy nyakát. Ő nevetett, kiszabadította magát, előreszökkent, majd a vállán át hátrapillantott, hogy valami csúfolódót kiáltson Stephennek. És akkor pillantotta meg azt az alakot a parton, a távolban, amint őket figyeli. Felismerte, és elakadt a lélegzete, épp amikor Stephen utolérte, és elkapta. De lehet, hogy csak a képzelete tréfálta meg, mert amikor visszafordult, hogy odanézzen, az a férfi már eltűnt. 33

GREENACRES, 2011

Édesanyjuk kérte a dalt, és azt mondta, a nappali szobában szeretné meghallgatni. Laurel felajánlotta, hogy felvisz a hálószobába egy CDlejátszót, hogy anyának ne kelljen mozognia, de az ajánlatot sürgősen

félresöpörték, és Laurel okosabbnak tartotta, ha nem vitatkozik. Anyával nem, különösen amikor valami túlvilági tekintet ül a szemében. Két napja ilyen mar, amióta csak Laurel visszaért Campden Grove-ból, és elmondta anyjának, mire bukkant. A hosszú, lassú autóút Londonból, meg Daphnéval is, aki egész úton saját magáról beszélt, semmivel sem csökkentette Laurel lelkesültségét, és mihelyt kettesben maradhattak, leült anyja mellé. Végre-valahára mindenről beszélgettek, ami csak történt, Jimmyről, és Dollyról, és Vivienről, és az ausztráliai Longmeyer családról - édesanyja beszélt Laurelnek a mindig magába zárt bűnvádról, amiért a bombázás estéjén ment el Dollyhoz és sürgette, hogy menjen be vele a házba. - Ha nem vagyok ott, nem halt volna meg. Épp el akart indulni, amikor odaértem. - Laurel emlékeztette anyját: hiszen meg akarta menteni Dolly életét - azért ment el hozzá, hogy figyelmeztesse, és nem hibáztathatja magát a találomra hulló német bombákért. Anyja megkérte Laurelt, hozza el Jimmy fotóját - nem másolatot, hanem az eredetit. Egyike a múlt emlékeinek, amelyeket nem zárt el. Anyja mellett ülve Laurel megint megnézte a képet: hajnali fény egy légitámadás után, az előtérben az üvegtörmelék ragyog, mint megannyi apró fény, a háttérben, a füstön át az óvóhelyről felbukkanó emberek. - Ajándék volt - suttogta a mama. – Olyan sokat jelentett, amikor nekem adta. Nem tudtam volna megválni tőle. Beszélgetés közben sírtak mind a ketten, és Laurel el-eltűnődött, honnan merít még mindig energiát anyja, hogyan sikerül beszélnie, akadozva, de sürgetően arról, amit egykor látott és érzett; hogy vajon a régi, és néha keservesen fájdalmas emlékek terhe nem túl súlyos-e - de akár az öröm tette, hogy meghallotta Laurel híreit Jimmyről és a családjáról, akár a megkönnyebbülés, amiért végre megszabadulhat a titkaitól: mintha megerősödött volna. Az ápolónő figyelmeztette őket - ez az állapot csalóka, nem lesz tartós, ne vezesse félre őket, és hogy a visszaesés gyors lesz, de mosolygott ő is, és azt mondta, élvezzék édesanyjukat, amíg tehetik. És élvezték is; körülvették szeretettel és lármával és a családi élet boldog, ingerkedő zűrzavarával, amit Dorothy Nicolson mindig is a

legjobban szeretett. Gerry odavitte a mamát a heverőhöz, és Laurel közben végigpergette a lemezeket - a megfelelő albumot kereste. Sietett, de megállt egy pillanatra, amikor a Chris Barber Jazz Bandhez ért. Elmosolyodott. Még emlékezett a napra, amikor apa hazahozta a lemezt. Elővette a klarinétját, és órákig játszott együtt Monty Sunshine szólójával, ott állt a szőnyeg közepén, időnként elhallgatott, és Monty virtuóz játéka hallatán meg-megrázta a fejét. Aznap este némán ült a vacsoránál, lányainak lármája a feje fölött zajlott, neki pedig, az asztalfőn, tökéletes elégedettség ragyogta be az arcát. Laurelt elöntötte az emlék keltette érzés, de félretolta Monty Sunshine-t, és tovább pergette a lemezeket, míg meg nem találta, amit keresett, Ray Noble és Snooky Lanson Holdfény, ezüstös holdfényét. Hátranézett oda, ahová Gerry telepítette édesanyjukat és a könnyű takaróval gyengéden betakarta a törékeny testet. Laurel arra gondolt, milyen jó visszakapni Gerryt Greenacresbe ezekben a napokban. Ö az egyetlen, akivel megosztotta a múlt valóságát. Előző este fennmaradtak, vörösbort ittak a lombkunyhóban, hallgatták a londoni rockabilly-adót, amit Gerry talált az interneten, és egymás szavába vágva beszélgettek az első szerelemről, és öregkorról, és minden egyébről, ami a kettő közé esik. Édesanyjuk titkáról szólva Gerry azt mondta, szerinte semmi oka, hogy elmondják a többieknek. - Mi ketten voltunk ott aznap, Lol, ez a mi történetünk része. Rose, Daphne és Iris... - Gerry bizonytalanul vállat vont, és ivott egy korty bort - .. .nos, őket nyilván kiborítaná, és ugyan miért? - Laurel nem volt ebben ennyire biztos. Igen, vannak könnyebben elmesélhető történetek; sok mindennel meg kell birkózni, kivált olyan embernek, mint Rose. De Laurel mostanában sokat gondolkodott titkokról - hogy milyen nehéz titkot tartani; és a titok szokásáról, hogy csendben lappang a felszín alatt, majd hirtelen kiszökik az őrzője elhatározásának egy repedésén. Úgy gondolta, vár egy darabig, és majd meglátja, hogyan alakulnak a dolgok. Gerry ekkor felpillantott a mama mellől, elmosolyodott, és bólintással jelezte: Laurel tegye fel a dalt. Laurel kicsúsztatta a lemezt a borítóból,

feltette a lemezjátszóra, és a lemez peremére helyezte a tűt. A zongora bevezető akkordjai elnyomták a szoba halk zajait, és Laurel visszaült a heverő végére, kezét anyja lábára tette, és lehunyta a szemét. És egyszeriben kilencéves volt megint. 1954 volt, nyári este. Laurel rövid ujjú hálóinget viselt, ágya fölött nyitva volt az ablak, remélve, hogy becsalogathatja a hűvös éji szellőt. Laurel feje a párnán feküdt, hosszú, sima haja szétterült mögötte, mint egy legyező, lába az ablakdeszkán pihent. A mama és apa barátokat hívott vacsorára, és Laurel órákig feküdt így a sötétben, hallgatta a beszélgetés és nevetés szelíd hullámait, amelyek néha elnyomták alvó húgai szuszogását. Néha dohányfüst áramlott fel a lépcsőn és be a nyitott ajtón, poharak csendültek össze az ebédlőben, és Laurel sütkérezett a tudatban, hogy meleg és világos felnőttvilág forog a hálószoba falain túl. Idővel az asztal alá tolt székek csikorgása hallatszott, léptek az előszobából, és Laurel szinte látta, amint a férfiak kezet fognak, az asszonyok megpuszilják egymást, „Isten veletek” és „Ó, milyen kellemes este volt, és mind ígérgetik, hogy hamarosan megismétlik. Autók ajtaja csapódott, felzúgtak a motorok a holdfényes behajtón, és végre visszatért Greenacresbe a csend és a nyugalom. Laurel várta, hogy szülei feljöjjenek a lépcsőn és elmenjenek lefeküdni, de nem jöttek, ő meg az alvás peremén imbolygott, de nem volt képes elengedni magát és álomba zuhanni. És aztán lentről nevetés hallatszott, hűvös és csillapító, akár egy pohár víz, amikor szomjas az ember, és Laurel szeméből kiszállt az álom. Felült, hallgatta, ahogy megint nevetés hangzott fel, ezúttal apáé, utána meg olyan zaj, mint amikor valami súlyosat tologatnak. Laurelnek csak akkor volt szabad ilyen későn felkelni, ha hányingere támadt, vagy sürgősen vécére kellett mennie, vagy éppenséggel ha rossz álom riasztotta fel, de egyszerűen képtelen volt lehunyni a szemét és elaludni. Most nem. Valami történik odalent, és tudnia kell, mi az. Aki kíváncsi, hamar megöregszik, de ő még kislány, van ideje kivárni. Kicsusszant az ágyból, és végiglopózott a szőnyeggel borított folyosón, hálóinge libegett csupasz térde körül. Csendesen, mint egy kisegér, surrant

le a lépcsőn, és csak a lépcsőfordulón állt meg, amikor zenét hallott, halk ütemeket a nappali szoba ajtaja mögül. Tovább sietett lefelé, a lehető legóvatosabban letérdelt, és előbb a kezét, aztán a szemét nyomta az ajtóra. Bekandikált a kulcslyukon, és elállt a lélegzete. Apa karosszékét hátratolták a sarokba, a szoba közepén nagy üres hely maradt, és apa meg a mama a szőnyegen álltak, összeölelkezve. Apa nagy keze szilárdan nyugodott a mama hátán, az arca a mama arcahoz simult, és a zene ütemére ringatóztak. Apa lehunyt szeme, arckifejezése láttán Laurel nagyot nyelt, és kipirult az arca. Úgy látszott, mintha fájna valami apának, de ugyanakkor valahogy annak az ellentéte is. Apa volt az, és mégsem ő, és a láttán Laurel bizonytalannak érezte magát, sőt egy picikét irigynek, amit egyáltalán nem értett. A zene gyorsabb ütemre váltott, és szülei kibontakoztak. Laurel nézte őket. Táncoltak, igaziból táncoltak, mint valami filmben, kezüket egymásba fonták, és ide-oda siklottak, és a mama körbe-körbe forgott apa karja alatt. Kipirult, a haja lazábban hullott, mint rendesen, osztrigaszínű ruhájának pántja lecsúszott egy kicsit egyik válláról, és a kilencesztendős Laurel tudta, hogy ha száz évig él is, ennél szépségesebbet sohasem láthat.

- Lol. Laurel kinyitotta a szemét. A dal véget ért, a lemez némán forgott. Gerry elszenderült anyjuk fölé hajolt, és könnyedén simogatta a haját. - Lol - ismételte, és volt valami a hangjában, valami sürgetés, ami magára vonta Laurel figyelmét. - Mi van? Gerry nem vette le a szemét a mama arcáról, és Laurel követte a pillantását. És már tudta. Dorothy nem alszik; meghalt.

Laurel a hintán ült a fa alatt, és lábával lassan ringatta. Nicolsonék jóformán egész délelőtt a temetés részleteit beszélték meg a helybeli

lelkésszel, és Laurel most a medaliont fényesítette, amit édesanyjuk állandóan viselt. Elhatározták - egyhangúan -, hogy a mamával együtt temetik el; sose volt oda az anyagi javakért, de ezt a medaliont különösen értékelte, soha nem volt hajlandó levenni. - A legdrágább kincseimet rejti - mondogatta, valahányszor szóba került, és megmutatta benne a gyerekei képét. Laurel kislány korában nagyon szerette, ahogy a kis csuklópántok működnek, különösen a kapocs csattanását, amikor a medalion becsukódott. Kinyitotta és nézte a testvérei meg a maga mosolygó fiatal arcát, a százszor látott képet, és közben észrevette, hogy az ovális üveg oldalán van egy pici csorba. Laurel összevonta a szemöldökét, és hüvelykujját végighúzta a csorbuláson. A körme beleakadt, az üveg elmozdult - lazább volt, mint gondolta -, és Laurel ölébe hullott. A kiszabadult vékony fotópapír elvesztette merevségét, közepén úgy megemelkedett, hogy Laurel alája pillanthatott. Közelebbről megnézte, alája csúsztatta az ujját, és kihúzta a fényképet. Jól sejtette: alatta még egy fénykép rejlett, más gyerekekről, régesrégen élt gyerekekről. Megnézte a másik oldalt is, sietve húzta ki az üveget, és kiszabadította Iris és Rose képét. Alatta is régi fénykép, két másik gyerekről. Laurel nézte őket, és elakadt a lélegzete: a ruhájuk divatja, a nagy hőség érzete, ahogy mindannyian összehúzott szemmel néznek a kamerába, és különösen a makacs türelmetlenség a legkisebb lány arcán - Laurel tudta, kik ezek a gyerekek. A Longmeyer gyerekek, Tamborine hegyről, a mama testvérei, mielőtt odavesztek abban a szörnyű katasztrófában, amely után a mamát felrakták az Angliába tartó hajóra, Katy Ellis szárnyai alá. Laurelt annyira lekötötte a lelet, annyira eltöprengett, hogyan nyomozhatna ki több információt erről a távoli családról, akiket éppen most fedezett fel, hogy nem vette észre a behajtóúton az autót, csak amikor már majdnem a kerítéshez ért. Egész nap érkeztek látogatók, betoppantak, hogy kifejezzék részvétüket, és mindegyikük újabb és újabb történettel szolgált Dorothyról, amivel megmosolyogtatta a gyermekeit, és Rose még többet fogyasztott a külön beszerzett óriási papírzsebkendő-tartalékból.

Laurel figyelte a közeledő vörös kocsit: ezúttal a postás volt az. Eléje ment, hogy üdvözölje, a postás is hallotta persze a hírt, és kifejezte részvétét. Laurel megköszönte, és elmosolyodott, amikor a postás elmesélte, milyen meglepően ügyesen bánt Dorothy Nicolson a kalapáccsal. - El nem hitték volna, egy olyan csinos hölgy, amint kerítésléceket szögez a helyükre, de ő bezzeg tudta, mi a módja. -Laurel megértően ingatta a fejét, de a gondolatai még akkor is a Tamborine hegység cédrusaratói körül jártak, amikor visszavitte magával a postát a hintához. A levelek között volt egy villanyszámla, egy brosúra a helybeli önkormányzati választásról, és egy nagyobbacska boríték. Laurel felvonta a szemöldökét, amikor észrevette, hogy az utóbbit neki címezték. Aligha tudják sokan, hogy itt van Greenacresben, legfeljebb Claire, aki sohasem ír levelet, ha egy telefonhívás is megteszi. Laurel megfordította a borítékot: a feladó Martin Metcalfe a Campden Grove 25-ből. Csodálkozva felbontotta, és kivette a tartalmát. Könyvecske volt, Martin nagyapjának, James Metcalfe-nak a tíz évvel azelőtti Victoria and Albertmúzeumi kiállítás hivatalos katalógusa. „Gondoltam, tetszeni fog. Üdvözlettel, Martin” szólt a fedeléhez erősített levél. - „Meglátogat minket, amikor legközelebb Londonban jár?” Laurel valószínűnek tartotta megkedvelte Karent és Martyt meg a gyerekeiket, a kisfiút a legórepülővel meg a távolba vesző pillantásával. Valamilyen fura, zavaros módon szinte a maga családjának érezte őket - mindnyájukat összekötötték 1941-nek azok a sorsterhes eseményei. Átlapozta a könyvecskét, és újra megcsodálta James Metcalfe csodálatos tehetségét. Puszta képnél többet sikerült elkapnia a kamerájával, egyetlen pillanat egyenetlen elemeiből elmondania egy teljes történetet. És milyen fontos történeteket! Hiteles adatok voltak ezek a képek, egy nélkülük szinte felfoghatatlan történelmi tapasztalatéi. Vajon Jimmy tudatában volt-e ennek? Hogy ha az egyéni fájdalom és veszteség apró pillanatait elkapja a filmen, milyen hatalmas emlékművet továbbít a jövőbe? Laurel elmosolyodott Nella képe láttán, majd megállt a könyvecske hátára erősített fényképnél - annak a másolata volt, amit Campden Grove-

ban vett észre. A mama képe. Laurel levette, közelebbről nézte, szemügyre vette anyja minden egyes szépséges arcvonását, és éppen visszatette, amikor észrevette a könyvecske utolsó képét, James Metcalfe 1954-ben felvett önarcképét. Különös érzése támadt a kép láttán. Először annak a fontos szerepnek tulajdonította, amit Jimmy játszott a mama életében, amiket a mama mesélt a kedvességéről, arról, hogy milyen boldoggá tette, amikor nemigen volt más fény az életében. Ám ahogy tovább nézte, Laurel egyre bizonyosabban érezte, hogy valami más sejteti ezt vele, valami erősebb, valami személyesebb. És egyszerre, hirtelen, emlékezett. Hátradőlt az ülésen, felpillantott az égre, és széles, hitetlen mosoly terült az arcára. Minden megvilágosodott. Már tudta, a „Vivien” név miért hangzott oly ismerősen, amikor Rose-tól hallotta a kórházban: tudta, miből jött rá Jimmy, hogy a Viviennek szóló névtelen köszönőlapot miért kell Dorothy Nicolsonnak küldenie a Greenacres Farmra; tudta, miért ébrednek benne a déjá vu kis rezzenései, valahányszor a koronázási bélyegre pillant. Isten bocsássa - Laurel akaratlanul felnevetett —, még a színpad ajtajában álló férfi rejtélyét is megértette. A titokzatos idézetet, ami annyira ismerős volt, mégsem tudta hová tenni. Egyáltalán nem színdarabból származott, ezért okozott annyi töprengést -agyának nem a megfelelő rekeszében kutakodott, az idézet réges-régről származott, egy beszélgetésből, amit elfelejtett, egészen mostanáig...

34

GREENACRES, 1953

Nyolcévesen az a legjobb, hogy az ember végre tud rendesen cigánykereket hányni. Laurel egész nyáron gyakorolta, a rekord eddig háromszázhuszonhat egyvégtében, a behajtó elejétől egészen odáig, ahol apa öreg traktorja áll. De ma délelőtt új kihívással néz szembe - meg akarja tudni, hánnyal kerülheti meg a házat, ráadásul olyan gyorsan, ahogy csak telik tőle. Az oldalajtó a gond. Ahányszor odaért (negyvenhét - néha negyvennyolc - cigánykerékkel), megjelölte a helyet a porban, ahol a tyúkok kicsipkedték a füvet, rohant, hogy kitámassza az ajtót, aztán rohant vissza a jelhez. De mire felemelte a kezét, hogy nekilendüljön, az ajtó nyikorogva becsukódott. Valamivel meg kellene támasztani, gondolta, de a tyúkok, a haszontalan jószágok, valószínűleg átröppennének a zöldségágyásba, ha egy szemernyi lehetőségük támadna. De sajnos nincs más módja, hogy befejezze a cigánykerék-körutat. Megköszörülte a torkát, mint Miss Plimpton, a tanítónő, valahányszor fontos bejelentésre készül. - Ide figyeljetek, tisztelt társaság - szegezte rájuk nyomatékül az ujját -, én nyitva hagyom ezt az ajtót, de csak egy pillanatra. Ha bármelyikőtöknek is az a nagy ötlete támad, hogy mihelyt hátat fordítok, kilopózik, különösen apa kertjébe, szeretnélek figyelmeztetni: a mama ma koronázási csirkesültet csinál, és esetleg önkénteseket keres. A mama nem is álmodott volna arról, hogy a kedvenceit tegye a fazekába - a tyúkok mind aggkori végelgyengülésben haláloznak el, hajó szerencséjükre a Nicolson gazdaságban születhettek -, de Laurel nem látta okát, hogy ezt közölje is velük. Előhozta apa bakancsait a bejárati ajtó mellől, és egyesével a nyitott ajtóhoz támasztotta. Connie cica a bejárat lépcsőjéről figyelte a műveletet, és nyávogva közölte, hogy fenntartásai vannak a tervet illetően, de Laurel

úgy tett, mintha nem hallaná. Elégedetten látta, hogy az ajtó nyugton marad, megismételte a tyúkokhoz intézett figyelmeztetést, majd utoljára ellenőrizte óráját, megvárta, míg a kismutató a tizenkettőhöz ér, elkiáltotta magát: - Rajta! - és elkezdett cigánykerekezni. A terv bevált. Körbe-körbe haladt, hosszú copfjait a porban vonszolva, majd hátravetve, mint valami lófarkat: át a baromfiudvaron, át a nyitott ajtón (hurrá!), és vissza a kiindulóponthoz. Nyolcvankilenc cigánykerék, pontosan három perc és négy másodperc. Laurelt diadalérzés öntötte el - amíg észre nem vette, hogy azok a haszontalan jószágok a fenyegetés ellenére tilosban járnak. Vadul száguldoznak apa veteményesében, lehúzgálják a kukoricacsöveket, és úgy csipegetnek, mintha nem is részesülnének naponta háromszori bőséges étkezésben. - Hé! - rikoltott Laurel. - Mentek rögtön a helyetekre? Ügyet sem vetettek rá. Laurel odamasírozott, karját lengette, toporzékolt, de erre csak további megvetésben részesült. Laurel először észre sem vette a férfit. Csak amikor megszólalt: - Helló! -, akkor nézett fel, és látta, hogy ott áll, ahol általában apa Morrisa parkol. - Helló - válaszolt Laurel. - Mintha bosszankodnál?... - Bosszankodom is. Ezek a szemtelenek kiszöktek, mind fölfalják apa kukoricáját, és én leszek az oka. - Ejnye - mondta a férfi. - Ez elég komolyan hangzik. - Mert az is. - Laurel alsó ajka meg akart remegni, de nem hagyta. - Nos, kevéssé ismert tény, de történetesen elég jól tudok csirkéül. Mi lenne, ha megnéznénk, hogyan lehet őket visszacsalogatni? Laurel belegyezett, mire kettesben körbekergették a tyúkokat a veteményesben, a férfi kotkodácsoló hangokat hallatott, és Laurel csodálkozva pillantott rá. Amikor a legutolsó madár is a helyére került a csukott ajtó mögött, a férfi még a bizonyítékot is segített eltüntetni apa kurkoricaszárairól.

- A szüleimhez jött látogatóba? - kérdezte Laurel. Rádöbbent, hogy a férfinak a csirketerelésen kívül más célja is lehet. - Igen - bólintott a férfi. - Valamikor régen ismertem édesanyádat. Jó barátok voltunk. - Elmosolyodott; Laurel a mosolya láttán úgy érezte, hogy kedveli, és nem csak a tyúkok miatt. Ettől kicsit elrestellte magát. - Ha akar, bejöhet és megvárhatja őket. Nekem ki kell takarítanom. - Oké. - Követte Laurelt a házba, és amikor beléptek, levette a kalapját. Körülnézett a szobában, és Laurel úgy vélte, észrevette, hogy apa frissen mázolta a falat. - Itthon vannak a szüleid? - Apa lent van a földeken, a mama átment, hogy kölcsönözzön egy televíziót a koronázásra. - Úgy. Értem. Hát én megvagyok itt, ha neked takarítanod kell. Laurel bólintott, de nem mozdult. - Tudja, én színésznő leszek. - Hirtelen elfogta a vágy, hogy mindent elmondjon magáról ennek az embernek. - Csak nem? Laurel bólintott. - No, akkor majd megnézlek. Londoni színházakban fogsz fellépni? - Hát persze - bólintott felnőtt módra megfontolt módon Laurel. Szerintem nagyon valószínű. A férfi mosolygott, de most valahogy megváltozott az arca. Csak nem valamitől, amit ő mondott vagy csinált, hökkent meg Laurel. De észrevette, hogy a férfi nem is őrá néz, hanem rámered a mama és apa esküvői fényképére, ami a hall asztalán áll. - Tetszik? - kérdezte Laurel. A férfi nem válaszolt. Az asztalhoz lépett, felemelte a képet, és úgy meredt rá, mint aki nem hisz a szemének. - Vivien - szólt halkan, és megérintette a mama arcát. Vajon ez mit jelenthet, ráncolta a homlokát Laurel. - Ő az anyukám - magyarázta. - Dorothynak hívják. A férfi Laurelre nézett, és mintha szóra nyílt volna a szája, de végül mégsem szólalt meg. Becsukta a száját, és az arcán mosoly tűnt fel, fura

mosoly, mintha éppen most fejtett volna meg valami rejtvényt, és a megfejtés boldoggá és szomorúvá is tenné. Feltette a kalapját, és Laurel látta, hogy elindul. - A mama nemsokára jön - mondta zavartan. - Csak a szomszéd faluba ment. De a férfi nem gondolta meg magát, visszament az ajtóhoz, és kilépett a fényes napsütésbe a glicínialugas alatt. Kezet nyújtott. - Nos, tyúkkergető társ, örülök, hogy megismerkedtünk. Élvezd a koronázást! - Biztos nagyon jó lesz. - Mellesleg Jimmy a nevem, és majd megnézlek a londoni színpadokon. - Én Laurel vagyok - mondta ő, és kezet fogott a férfival. - Viszontlátásra a színházban. A férfi felnevetett. - Efelől semmi kétségem. Szerintem pont az a fajta vagy, aki tudja, hogyan figyeljen a szemével, fülével, szívével, minddel egyszerre. Laurel fontossága tudatában bólintott. A férfi indult, de egyszerre megtorpant, és még egyszer, utoljára, hátrafordult. - Mielőtt elmennék, Laurel, meg tudnád mondani - anyukád, apukád boldogok? Laurel az orrát ráncolta, nem egészen értette, mire gondolt a férfi. - Szoktak tréfálkozni? Nevetnek együtt? Táncolnak? Játszanak? Laurel szeme eltágult. - Hát persze! Állandóan! - És kedves az apukád? Laurel megvakarta a fejét. Bólintott. - És mókás. Megnevetteti a mamát, és mindig elkészíti a teáját, és tudja, hogyan mentette meg a mama életét? Akkor szerettek egymásba - a mama leesett egy nagy, meredek szikláról, és megijedt, és egyedül volt, halálos veszedelemben, amíg csak az apukám be nem ugrott, pedig tele volt a tenger cápákkal és krokodilokkal, sőt kalózokkal, és megmentette őt. - Igazán? - Bizony. És utána kagylót ettek.

- Nos akkor, Laurel - mondta az a Jimmy nevű férfi —, szerintem az apukád pontosan olyan embernek hangzik, amilyet az anyukád megérdemel. És aztán lenézett a cipőjére, olyan boldog-szomorú módon, és búcsút intett. Laurel utána nézett, de csak egy darabig, mert azon töprengett, hány cigánykerékkel juthat le a folyóig. És mire a mama és a húgai hazaértek - a vadonatúj televízió a dobozában, a csomagtartóban ült -, egészen kiment a fejéből az a kedves ember, aki eljött és segített visszaterelni a tyúkokat.

Felelős kiadó a Cartaphilus Könyvkiadó ügyvezetője Szerkesztette Merényi Ágnes A borítót készítette Tóth Gábor Tördelte Hársfai László

magyar nyomdatermék NYOMDA ÉS PAPÍRIPARI SZÖVETSÉG

A nyomtatás és kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda Zrt. munkája Felelős vezető György Géza vezérigazgató

ISBN 978 963 266 328 9